A kemény főnök

Vi Keeland
Álomgyár (2023 márc)

Címke: chick lit, erotikus, romantikus, regény, humor

chick litttt erotikusttt romantikusttt regényttt humorttt
„Csodálatos ​karakterek és fordulatos történet.” – A brunette and her
books

„Vi Keeland az egyik legjobb romantikusregény-író.” – The Lushy Reader

Egy állás, ami örökre megváltoztatta az életem.

Merrick Crawfordot az állásinterjúmon ismertem meg. Pontosabban

húsz perccel korábban, amikor berontott a próbafülkémbe, pár
háztömbnyire az interjú helyszínétől. Egy szál melltartóban
veszekedtem a jóképű szemétládával, ezért amikor rájöttem, hogy ő
lehet a jövendőbeli főnököm, nagyon megrémültem.

Ő azonban láthatóan nem ismert meg. Vagyis csak azt hittem…

Fel sem merült bennem, hogy megkapom az állást, mégis kaptam

egy e-mailt, melyben behívtak egy második fordulóra. Elmentem,
mert tudnom kellett, hogy a katasztrofális kezdés után miért
tekintenek még potenciális jelöltnek. Kiderült, hogy Merrick csak
azért akart alkalmazni, hogy lássa, ahogy kudarcot vallok. Csakhogy
én nem adom meg neki ezt az örömet.

Arra azonban nem gondoltam, hogy lesz olyan, amit majd

élvezetesnek találok Crawforddal való kapcsolatomban…

Vi Keeland, a New York Times, a Wall Street Journal és a USA

Today bestsellerszerző könyvei több millió példányban keltek el
világszerte. Az írónő most egy olyan munkahelyet mutat be nekünk,
ahol izzik a levegő, és vágytól elfúló sóhajok szűrődnek ki az
irodákból.

„Egyszerűen mindent imádtam benne.” – Cat’s Guilty Pleasure

  

VI KEELAND

A KEMÉNY

FŐNÖK

 1. FEJEZET
Evie
– Öö, csak ettem egy kis cseresznyét – pillantottam le
bocsánatkérő mosollyal a foltos blúzomra. – Ha ideges vagyok,
muszáj rágcsálnom valamit, és idefelé elmentem egy
gyümölcsösstand mellett, ahol ropogós cseresznyét árultak, ami a
gyengém. Bár most már tudom, hogy ez nem volt túl jó ötlet
negyedórával az állásinterjúm előtt.
A hölgy homlokán elmélyültek a ráncok. Őszintén szólva, a
blúzomon nem csupán egy-két cseresznyefolt díszelgett. Ha van
esélyem megmenteni ezt az interjút, akkor muszáj villámgyorsan
megnevettetnem az igazsággal.
– Egy szem cseresznyét ráejtettem a blúzomra – folytattam –, ami
három helyen hagyott piros pöttyöt maga után, még mielőtt
elkaphattam volna. A mosdóban megpróbáltam kiszedni a foltot, de
ez selyemblúz, és nem jött ki. Ekkor támadt az a zseniális ötletem,
hogy pöttyös blúzzá varázsolom. Még maradt pár szem cseresznye,
így szétharaptam őket, és megpróbáltam sokszorosítani a foltokat –
ingattam a fejem. – Láthatóan nem sikerült túl jól, de vagy elindulok
venni egy új blúzt, és akkor elkések, vagy megpróbálok divatot
teremteni. Azt gondoltam, nem lesz olyan feltűnő – sóhajtottam fel
halkan. – Azt hiszem, tévedtem.
A hölgy megköszörülte a torkát.
–  Igen, nos… Akkor kezdjük el az interjút, jó?
Kényszeredetten elmosolyodtam, és összefontam az ölemben a
kezemet, bár már most úgy éreztem, nem kapom meg az állást.
–  Az remek lenne!
Húsz perccel később az utcán voltam, a hölgy legalább nem
fecsérelte sokáig az időmet. A heti utolsó interjúm előtt volt időm
venni még egy kis cseresznyét vagy vásárolni egy új blúzt, így
sietősre fogtam lépteimet.
Miután visszamentem a gyümölcsösstandhoz, felültem a metróra.
Úgy gondoltam, a metróállomás és az irodaépület között majd
veszek valahol egy blúzt.
 Azonban két megálló után a metró csikorogva megállt, és
majdnem egy órán keresztül meg sem mozdult. A szemben ülő
pasas folyamatosan bámult. Egy idő után keresgélni kezdtem a
táskámban, hogy legyezzem magam valamivel, mert a
szerelvényben kezdett pokoli meleg lenni. A pasas kétszer-
háromszor lenézett a mobiljára, majd vissza rám. Próbáltam
figyelmen kívül hagyni, de már gyanítottam, mi következik.
Pár másodperc múlva a fickó előrehajolt az ülésen.
– Elnézést, maga volt a menyasszony, ugye? – fordította felém a
telefonját egy olyan videóval, amiről azt kívántam, bár ne is létezne.
– Aki ledobta azt a bizonyos bombát az esküvőjén?
Nem először fordult elő, hogy felismertek; bár az utolsó eset óta
eltelt egy vagy két hónap, ezért abban reménykedtem, hogy
alábbhagyott a dolog. Úgy festett, mégsem ült el. A metrón tőlünk
balra és jobbra ülők most már minket figyeltek, ezért – mivel el
akartam kerülni, hogy kérdésekkel bombázzanak, ha megmondom
az igazat – teljes lelki nyugalommal belehazudtam a pasi képébe.
– Nem, nem én vagyok. De sokan mondják, hogy a csaj akár az
ikertestvérem is lehetne – vontam meg a vállamat. – Állítólag
mindenkinek van egy hasonmása valahol a világban, szerintem ő az
enyém. – Kis csend után hozzátettem: – Mondjuk, szívesen helyet
cserélnék vele! Kemény csaj, nem igaz?
A pasas ismét lepillantott a telefonjára, majd visszanézett rám.
Úgy tűnt, egy szavamat se hiszi, de legalább annyiban hagyta.
– Ó! Igen, persze, akkor bocs a zavarásért!
Egy órával később a szerelvény végre megindult. A
hangosbemondóban egy árva kukkot sem szóltak arról, miért
várakoztunk ennyit. Mire leszálltam, már csak húsz percem maradt
a következő interjúmig, és még mindig cseresznyefoltos volt a
blúzom. És… ahogy a meleg metróban ültem, és ismét nekiláttam a
cseresznyének, néhány újabb foltot ejtettem rajta. Felrohantam a
metróállomás lépcsőjén, abban a reményben, hogy úton az
állásinterjúra találok valami megfelelő felsőt.
Pár háztömbre az irodaháztól, ahová tartottam, végre találtam
egy olyan boltot, ahol a kirakatban női és férfiruhák is pompáztak.
Amint beléptem a Paloma butikba, egy erős olasz akcentusos
eladónő sietett segítségemre.
– Jó napot kívánok! Tartanak krémszínű selyemblúzt? Vagy
fehéret? Vagy. – ingattam a fejemet, és lepillantottam. – Vagy
bármilyen színűt, ami illik ehhez a szoknyához?
A hölgy végigmérte a felsőmet, nagyra értékeltem, hogy nem
mondott semmit, hanem bólintott, én pedig követtem egy
állványhoz, ahonnan három különböző selyemblúzt akasztott le.
Mindegyik tetszett. Megkönnyebbülten érdeklődtem, hol találom a
próbafülkét, ő pedig elindult velem a bolt hátsó része felé. Amikor
azonban valaki odakiáltott neki a pénztártól, rámutatott egy ajtóra,
és olasz szavakkal keveredő angolsággal mondott valamit. Talán
olyasmit, hogy „Egy pillanat, és jövök!”, de tulajdonképpen bármi
lehetett ez, és nem tűnt különösebben fontosnak.
A próbafülkében tetőtől talpig végigmértem magamat a tükörben.
Az ajkam élénkvörös színben pompázott – gondolom, a negyed kiló
cseresznye azt is megszínezte.
– Francba! - mormoltam, és megdörzsöltem a számat, de láthatóan
hatástalanul.
Szerencsére a fogam nem színeződött el, a cseresznye igazi
tömegkatasztrófát okozott az életemben. Azonban most nem volt
időm bármi mással foglalkozni, így megráztam a fejem, levettem a
tönkretett felsőmet, és leemeltem az egyik blúzt a fogasról. Mielőtt
felvettem volna, eszembe jutott, hogy egy kicsit fel kéne frissítenem
magam, mert a forró metróban töltött egy óra után nem éreztem túl
illatosnak magamat. Felkaptam a táskámat, és kihalásztam egy
nedves törlőkendőt, amit pár hete egy csirkéből készült ételekre
specializálódott étteremben kaptam, szerencsére még tartotta a
nedvességet. Citromillat áradt szét a levegőben, ahogy felemeltem a
jobb karomat, hogy megtöröljem a hónaljamat. Eszembe jutott, hogy
az illatot átveszi-e a bőröm is. Kíváncsian odahajoltam, és
megszaglásztam. Azonban ebben a pillanatban valaki kinyitotta a
próbafülke ajtaját.
– Mi a… – Az ajtó túloldalán álló férfi azonnal be akarta csukni az
ajtót, de félúton, a szemöldökét ráncolva megállt. – Maga meg mit
művel?
 Természetesen, mivel ez a nap már nem lehetett rosszabb, a pasas
iszonyú jóképű volt. Gyönyörű zöld szeme teljesen levett a lábamról,
de gyorsan magamhoz tértem, amikor rájöttem, hogy még mindig
felemelt karral állok, ő pedig végignézte, ahogy megszagoltam a
hónaljamat.
Elvörösödve kaptam a két kezemet a csipkés melltartóm elé.
– Mit érdekli magát? Tűnjön innen!
Előrenyúltam, és becsaptam az ajtót, ami kissé súrolta a
betolakodót.
– Keresse meg a férfi próbafülkét! – ordítottam utána.
Az ajtó alatt megpillantottam a férfi fényes cipőjét, ami nem
mozdult.
– Közlöm magával – szólalt meg a férfi rekedtes hangja –, hogy ez
itt a férfi próbafülke! De tessék, nyugodtan mossa meg a hónalját!
Amikor a fényes cipő végre eltűnt, hangosan kifújtam a levegőt.
Legyen már vége ennek a napnak! De hátra volt még egy interjú, és
ha nem sietek, a végén még elkések. A másik hónaljamat már fel sem
frissítettem, mielőtt felpróbáltam az első blúzt, szerencsére jó volt
rám, így visszavettem a saját bájos felsőmet, és a kasszához siettem,
miközben begyűrtem a szoknyámba a blúzomat. Arra számítottam,
hogy megpillantom a pasast, aki rám nyitott, de szerencsére nem
volt sehol.
Miközben arra vártam, hogy a pénztárosnő beüsse a blúz árát,
visszanéztem a próbafülkék irányába, és észrevettem, hogy az ajtó,
amire az olasz hölgy mutatott, egy másik ajtó mellett volt, felette
Hölgyek felirattal. Én viszont az Urak feliratú ajtót választottam.
Francba! Tökéletes!
A blúz száznegyven dolláromba került – nagyjából százhúsz
dollárral többe, mint az, amit összekoszoltam, mert azt a Marshalls
áruházban vettem. Mivel ez a vásárlás majdnem teljesen leszívta a
szánalomra méltóan csekély bankszámlámat, úgy éreztem, muszáj
megkapnom ezt az állást, és már csak pár percem volt odaérni az
interjúra. Végigsiettem az utcán, és hamar odaértem az épülethez. A
női mosdóban Superman- sebességgel blúzt cseréltem,
végigszántottam a hajamon, és feltettem egy plusz réteg rúzst a már
így is túlságosan cseresznyepiros ajkamra.
 A harmincötödik emeletig a lift nagyjából olyan lassan ment, mint
a metró. A fülke szinte minden emeleten megállt, hogy az emberek
ki- és beáramoljanak, így elővettem a mobilomat, és átfutottam az e-
maileket, ahelyett hogy azon aggódnék, egy-két percet késni fogok.
Sajnos ez újabb aggodalomra adott okot, mivel két újabb elutasító e-
mail érkezett a korábbi helyekről, ahová beadtam az önéletrajzomat
– onnan is, ahol ma előzőleg voltam. Remek! Teljesen legyőzöttnek
éreztem magam, főleg azért, mert tudtam, hogy a mostani álláshoz
nem vagyok elég képzett, még akkor sem, ha Kitty szólt pár szót az
érdekemben.
A lift pityegett az emeleten, ahol ki kellett szállnom, én pedig
mély lélegzetet vettem, hogy összeszedjem magam. Alig léptem át a
küszöböt, nyugalmam utolsó morzsája is szertefoszlott. A hosszú,
szárnyas üvegajtó, rajta a Crawford Investments felirattal egyszerűen
megrémített. Az ajtó mögötti fogadóterület még rosszabb volt: nagy
belmagasság, merész színű festményekkel díszített, hófehér falak és
hatalmas kristálycsillár. A recepciós hölgy is inkább tűnt
szupermodellnek, mint recepciósnak.
Csillogó ajka mosolyra húzódott.
– Segíthetek, hölgyem?
– Igen, öt órára van időpontom Merrick Crawfordhoz.
– Szabad a nevét, kérem?
– Evie Vaughn.
– Mindjárt szólok, hogy megérkezett. Kérem, foglaljon helyet!
– Köszönöm.
Ahogy elindultam a hófehér plüss kanapé felé, a nő utánam szólt.
– Miss Vaughn?
– Igen? – fordultam meg.
– Lóg egy… – mutatott a válla mögé, a hátára – egy árcímke a
blúzáról.
Hátranyúltam, és addig tapogatóztam, míg megtaláltam, majd
letéptem.
– Köszönöm. Valamivel összepiszkoltam a reggel felvett
blúzomat, így kénytelen voltam újat venni, mielőtt idejöttem.
A nő elmosolyodott.
– Hála az égnek, hogy péntek van!
 – Az már biztos!
Pár perc múlva a recepciós bekísért a belső irodatérbe. Amikor
elértük azt a bizonyos sarokirodát, odabent két férfi próbálta
túlkiabálni egymást, és láthatóan észre sem vettek minket. Azonban
az iroda falai üvegből voltak, így láttam, hogy egymáshoz egészen
közel állva üvöltöznek egymással. Az alacsonyabb, kopaszodó férfi
még szélesen gesztikulált is. Valahányszor felemelte a karját, a hóna
alatt megvillant a hatalmas izzadtságfolt. Testtartása alapján a
magasabb férfi volt a főnök: szétvetett lábbal állt, karját összefonta
széles mellkasán. Az egész arcát nem láttam, de oldalról úgy tűnt, a
belőle áradó magabiztosság egy része valószínűleg abból eredt, hogy
rendkívül vonzó volt.
– Ha nem tetszik – morogta végül a főnök –, akkor nyugodtan
kisétálhatsz azon az ajtón!
– Van olyan zoknim, ami idősebb, mint ez a kölyök! Mégis,
milyen munkatapasztalata lehet?
– Az életkor engem cseppet sem érdekel! Errefelé egy egészen
másik szám fontos: a profit. Ő kétszámjegyű profitot termel, a te
profitod viszont zsinórban harmadik negyedéve a béka segge alatt
van! Amíg nem javul a helyzet, az összes eladásodat Lark fogja
jóváhagyni!
– Lark! – csóválta a fejét az alacsonyabb férfi. – Még a neve is
bosszantó!
– Akkor menj, és bosszankodj máshol!
Alacsony Pasi mormolt valamit, amit nem értettem, és sarkon
fordult, hogy távozzon. Ahogy megindult az ajtó felé, letörölte az
izzadtságot kivörösödött arcáról, és úgy vágtatott el mellettünk,
mintha ott sem lettünk volna. Odabent a főnök az íróasztalához
lépett – úgy tűnt, láthatatlanok vagyunk.
A recepciós lány együttérzőn pillantott rám, majd bekopogott.
– Mi van? !
A lány résnyire kinyitotta az ajtót és bekukucskált.
– Megérkezett az ötórai interjúalany. Megkért, hogy kísérjem be.
– Remek! – ingatta a fejét a férfi összevont szemöldökkel.
– Kísérje be!
Úgy fest, Kitty unokája nem örökölte a nagyanyja jó modorát.
 A recepciós tétova mosollyal mutatott az ajtó felé.
– Sajnálom! – suttogta. – Azért sok szerencsét!
Beléptem az elegáns irodába. Amikor az üvegajtó becsukódott
mögöttem, és a férfi még mindig fel sem pillantott, sőt nem is
köszönt, kedvem támadt volna sarkon fordulni és kirohanni.
Azonban amíg azon morfondíroztam, hogy pontosan ezt fogom
tenni, Morgó úr elveszítette a türelmét.
Továbbra is háttal állt nekem, feltett valamit a könyvespolcára.
– Most akkor leül, vagy lasszóval kell elfognom, hogy
elkezdhessük ezt az interjút?
Összehúzott szemmel meredtem rá. Micsoda seggfej! Úgy éreztem,
már nem is érdekel, megkapom-e az állást – bár nem voltam biztos
benne, hogy csupán amiatt érzem ezt, mert szar napom van, vagy a
fickó hozzáállása idézte elő. Ami történt, megtörtént. Az a jó abban,
ha már nem érdekel, hogy győzöl-e vagy veszítesz, hogy egyáltalán
nem érzel semmilyen nyomást játék közben.
– Azt hiszem, csupán adtam önnek egy percet abban a
reményben, hogy jobb hangulatba kerül – mondtam.
A férfi megfordult. Először az öntelt vigyora tűnt fel, de amikor
belenéztem a szemébe, és jó alaposan megnéztem azt a
döbbenetesen zöld színt, a meglepetéstől majdnem hanyatt estem.
Ne!
Ez komoly?
Nem hiszem el!
Ez nem lehet!
Kitty unokája a pasas a próbafülke elől?
Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben.
Amíg csendesen haldokoltam a megalázottságtól, Merrick
Crawford, a férfi, aki negyedórája rám nyitott, miközben a hónomat
szagolgattam, odalépett hozzám, és az íróasztal előtt álló székre
mutatott.
– Az idő pénz. Foglaljon helyet!
Talán nem emlékszik rám? Lehetséges?
Miután végignéztem a vitát, amit a beosztottjával folytatott, úgy
gondoltam, nem az az ember, aki nem közli a véleményét.
 Talán nem nézte meg rendesen az arcomat… Elég gyorsan becsaptam
az ajtót. És ott melltartóban voltam, most meg teljesen felöltözve
álltam előtte.
Vagy talán… Lehet, hogy tévedek? Mégsem ő volt az? De nem.
Lehetséges, hogy engem ő könnyen elfelejtett, de én ennek a férfinak
az arcát nem tudtam kiverni a fejemből – szépen ívelt áll,
kiemelkedő járomcsont, makulátlan, napbarnított bőr, telt ajak, és a
szinte áttetsző, zöld szemét sűrű, sötét szempilla keretezte. Ez a férfi
most engem bámult, úgy, mintha a világon a legkevésbé sem az én
társaságomra vágyna az irodájában.
Crawford csípőre tette a kezét.
– Nem érek rá egész nap! Legyünk már túl rajta!
Hű! Jaj, de kedves! Annyira odavolt azért, hogy neki dolgozhatok,
mint én. Mindegy, sok mindent megtettem azért, hogy ma itt legyek,
úgyhogy akár úgy is befejezhetem ezt a rémes hetet, hogy még egy
visszautasításban lesz részem.
Odaléptem az íróasztalához, és kinyújtottam a kezemet.
– Evie Vaughn.
– Merrick Crawford.
Kézfogás közben összenéztünk, és még mindig nem láttam jelét
annak, hogy felismert volna – a próbafülkéből biztos nem, és azt sem
tudta, hogy a nagyanyja jó barátja vagyok.
Mindegy. Kitty segítségével bejutottam, a többi már csak rajtam
áll.
Az önéletrajzom a hatalmas, üveg íróasztal egyik sarkában
feküdt. Merrick Crawford felemelte, és hátradőlt a székében.
– Mi az a Boxcar Ingatlan?
– Ó, egy kis, nonprofit cég, amit néhány éve alapítottam.
Mellékállásként indult, de az utóbbi hat hónapban teljes
munkaidőben dolgoztam vele, két terápiás állás között. Nem
akartam otthagyni, hogy emiatt lyukas legyen az önéletrajzom.
– Tehát fél éve hagyta ott az utolsó terapeutaállását, és azóta nem
foglalkoztatták külsősként?
– Így van – bólintottam.
– És a Boxcar valamiféle ingatlanokkal foglalkozó cég?
 – Lakáskiadással foglalkozik. A birtokomban van néhány
rendhagyó szállás, amiket Airbnb-n keresztül adok ki.
Merrick összehúzta a szemöldökét.
– Rendhagyó?
– Ez hosszú történet, de lent délen örököltem néhány ingatlant.
Remek lehetőség, ha szeretne elszökni a városból és kirándulni egy
jót. A terület egyáltalán nem volt megművelve, és én nem akartam
elrontani azzal, hogy házakat húzok fel oda, ezért felépítettem egy
glampinget, és telepítettem két kunyhót a fákra, amiket kiadok.
– Öö… glamping!
– Luxuskemping, egy kis csillogás, glamúr is van benne,
pontosabban…
– Ismerem a glamping kifejezést, Miss Vaughn – vágott a
szavamba Merrick. – Csak azt nem értem, hogy függ össze a
terapeutaként végzett munkájával.
Jaj, ez nem kezdődik valami jól! Kiegyenesedtem a széken.
– Nos, közvetlenül sehogy. Hacsak nem gondolja végig azt, hogy
a legtöbb ember, akinek kiadom a szállást, szeretne kicsit
elmenekülni a stresszes munkájától. Ez a projekt tulajdonképpen a
szenvedélyem. A bevétel jótékonysági szervezeteknek megy. Miután
otthagytam a legutóbbi állásomat, arra összpontosítottam, hogy
kicsit felfejlesszem, mert erre nagy szükség volt. – Előrehajoltam, és
az önéletrajzomra mutattam. – Ha megnézi az előző
munkahelyemet, látja, milyen tapasztalataim vannak terapeutaként.
Merrick egy pillanatig bámult rám, majd ismét lepillantott a
papírra.
– A Halpern Gyógyszergyár alkalmazta mint terapeutát. Meséljen
az ottani munkájáról!
– Antidepresszánsok és szorongásoldó gyógyszerek klinikai
kísérleteiben részt vevő pácienseket figyeltem meg és kezeltem.
– Tehát minden páciens kapott gyógyszert?
– Nos, nem. Egy klinikai kísérletben egyesek placebót kapnak.
– Ezek az emberek rendkívül stresszes környezetben dolgoznak?
– Némelyikük igen. Az élet minden területéről jöttek, de
mindannyian depressziósak voltak és szorongtak.
Merrick megdörzsölte ajkát a hüvelykujjával.
 – Azt feltételezném, hogy ezek az emberek azért fordultak a
gyógyszerek felé, mert a hagyományos terápia nem működött
számukra.
Bólintottam.
– Így van. Minden résztvevő köteles volt legalább egy évnyi
terápiás múltat felmutatni ahhoz, hogy részt vehessen a kísérletben.
A Halpern által végzett vizsgálatok arra összpontosítottak, hogy a
gyógyszer segít-e annak, aki nem reagál a terápiára.
– És a gyógyszerek hatásosnak bizonyultak?
– Azokon, akikkel én dolgoztam, segített.
Merrick hátradőlt a székében.
– Tehát az egyedüli tapasztalata olyan emberekkel van, akik nem
reagálnak a terápiára, és a javuláshoz gyógyszerekre van szükségük.
Jól értem a dolgot?
Összevontam a szemöldökömet. Egek, ezt apöcsfejet!
– Sajnos nem mindenki reagál a terápiára. Számos általam kezelt
személy állapotában javulás történt, mivel azonban a
gyógyszerkísérletek általában a kettős vak módszeren alapulnak,
nem tudnám megmondani, hány páciens kapott placebót, és javult
az állapota pusztán az én terápiám miatt. Egyesek állapota biztosan
javult.
Merrick az asztalára hajította az önéletrajzomat.
– Én egy brókervállalatot irányítok. Azon tűnődöm, vajon
megtehetném- e, hogy nem jelentem a cégem által a klienseknek
nyújtott visszatérítés arányát? Biztosan jó lehet, hogy senki nem
latolgatja, milyen sikerrel dolgozik.
Éreztem, hogy elvörösödöm.
– Arra céloz, hogy nem végeztem rendesen a munkámat, mivel
senki nem tudta megmondani, hogy a páciensek a gyógyszerek vagy
a terápiás munkám miatt lettek jobban?
Merrick szeme megvillant.
– Ilyet nem mondtam.
– Nem mondott, de célzott rá. Minden páciensemet ugyanolyan
kezelésben részesítem, mégpedig legjobb tudásom szerint, akár
figyel valaki, akár nem. Árulja el, Mr. Crawford, ha a kliensei,
mondjuk, nem látnák a visszatérítés arányát, ön másként végezné a
munkáját? Lehet, hogy ellustulna?
Merrick szája szegletében halvány mosoly bujkált, mintha
élvezné, milyen szemét módon viselkedik. Miután néhány
másodpercig bámult rám, megköszörülte a torkát.
– Mi olyan munkaerőt keresünk, aki tapasztalt abban, hogy olyan
embereknek adjon tanácsot, akik a munkahelyükön komoly
stressznek vannak kitéve, még mielőtt gyógyszerekhez
folyamodnának.
Ekkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen mondhatok én
akármit, mióta beléptem az ajtón. Azt éreztem, nincs kedvem ahhoz,
hogy még inkább nevetségessé tegyenek, főleg azért, mert Merrick
viselkedéséből egyértelmű volt, hogy nem az enyém lesz az állás.
Ezért felálltam, és a kezemet nyújtottam.
– Köszönöm, hogy rám szánta az idejét, Mr. Crawford. Sok
szerencsét a további kereséshez!
Merrick felvonta egyik szemöldökét.
– Vége az interjúnak?
– Nem látom értelmét, hogy folytassuk – vontam meg a vállamat.
– Maga egyértelművé tette, hogy az én tapasztalatom nem releváns.
És ön szerint az idő pénz, úgyhogy, gondolom, már elpocsékoltam
magának… mennyit, egy ezrest? Kettőt?
A korábbi halvány mosoly most teljes fényében ragyogott
Crawford ajkán. Tekintete az arcomat pásztázta, majd felállt, és
búcsúzásként két kezébe vette a kezemet.
– Legalább húszezret. Nagyon jó vagyok a munkámban.
Megpróbáltam elhúzni a kezemet, de Merrick egyre erősebben
szorította. Majd váratlanul rántott egyet rajta, így kénytelen voltam
áthajolni az asztala fölött, ő pedig odahajolt hozzám. Egy
másodpercig azt hittem, meg akar csókolni. De mielőtt a szívem
ismét dobogni kezdett, Merrick balra hajolt, és arca a nyakamhoz
simult, majd mélyet szippantott. Ezután egyszerűen elengedte a
kezemet, mintha mi sem történt volna.
Párszor pislogtam, és kiegyenesedtem.
– Mi. mi volt ez?
Merrick vállat vont.
 – Gondoltam, ha már úgysem lesz az alkalmazottam, nem
zaklatás, ha gyorsan megszimatolom.
– Gyorsan megszimatol?
Merrick a zsebébe süllyesztette a kezét.
– Már a próbafülke óta furdalt a kíváncsiság, hogy milyen az
illata.
Kimeredt szemmel bámultam rá.
– Ó, istenem! Tudtam, hogy maga volt az! Miért nem mondta
előbb?
– Mókásabb volt így, hogy nem mondtam. Érdekelt, hogyan fog
viselkedni. Amikor belépett, úgy láttam, legszívesebben sarkon
fordult volna, hogy kirohanjon. De szépen összeszedte magát.
Pislogva bámultam rá.
– Nem csoda, hogy az alkalmazottai stresszkezelésre szorulnak!
Gyakran játszik az emberekkel saját kénye-kedve szerint?
– Gyakran bújik el a próbafülkében, hogy a hónalját szagolgassa?
Még haragosabban vontam össze a szemöldökömet, Merrick
azonban láthatóan jól mulatott rajtam.
– Képzelje el, hogy azért próbáltam felfrissíteni magam, mert bent
ragadtam a… – Haragosan megráztam a fejem, és nagyot fújtam. –
Tudja mit? Nem érdekes! – Mély lélegzetet vettem, és emlékeztettem
magamat, hogy igazi profi vagyok, és néha jobb, ha én vagyok az
okosabb. Lesimítottam a szoknyámat, és kihúztam magamat.
– Köszönöm, hogy időt szánt rám, Mr. Crawford. Remélem, soha
többé nem keresztezzük egymás útját!
 2. FEJEZET
Evie
– Akkor a mai interjúk nem voltak túl sikeresek?
Az utolsó cseppet is kitöltöttem a már üres borosüvegből, és a
nővérem felé nyújtottam.
– Egek, mégis, miből gondolod?
Greer elvett egy új üveget a bortartóról, és leült velem szemben a
konyhaasztalhoz a dugóhúzóval.
– Miért nem születtünk gazdagnak ahelyett, hogy okosak és
szépek lettünk?
Felnevettem.
– Mert nem vagyunk seggfejek. Hidd el, bárkivel találkoztam,
akinek mindene megvolt, vagyis pénz, intelligencia és szépség egy
helyen, oltári seggfej volt – kortyoltam bele a boromba. – Például az
a pasas, aki ma interjúztatott, iszonyú jóképű volt! Világoszöld
szemével és olyan sűrű szempillájával meredt rám, hogy nehezen
álltam meg, hogy ne bámuljam. Övé a Wall Street egyik
legsikeresebb vagyonkezelői alapja, de egy igazi, arrogáns pöcsfej !
Greer hangos pukkanás kíséretében kihúzta a dugót az üvegből, és
a hangra megjelent a kutyája, Buddy. Ez volt az egyetlen hang,
amire Buddy hajlandó volt feltápászkodni a helyéről. Ha bárki
kopogott vagy csengetett, a kutya meg sem mozdult, de ha
kinyitottak egy üveg bort, beindult nála a pavlovi reflex. Greer a
kutya felé nyújtotta a dugót, aki lelkesen nyalogatni kezdte.
Fejcsóválva bámultam az állatot.
– Fura egy kutyád van!
Greer megvakarta Buddy feje búbját, aki alaposan lenyalta a
dugót.
– Csak a vörösbort szereti. Észrevetted, milyen csúnyán néz rám,
amikor iderohan és rádöbben, hogy fehérbort iszunk? Akkor a nagy
semmiért kelt fel.
Felnevettem, és töltöttem Greernek egy pohár merlot-t.
– Térjünk vissza a dögös, gazdag, arrogáns palira, akivel ma
találkoztál! – javasolta Greer. – Rémes alaknak tűnik! Mennyi az
esélye, hogy adományozni akar a nővéred javára?
 Greer és a férje ötévnyi próbálkozás után jelenleg spermadonort
kerestek. A harminckilenc éves Greer tíz évvel volt idősebb nálam,
és kezdte érezni, hogy ketyeg a biológiai órája. Négy kör
lombikprogramon voltak túl Bennel, mert gond volt a spermiumok
mozgékonyságával, de nem jártak szerencsével. Nemrégiben
feladták, és úgy döntöttek, spermadonort választanak.
– Biztos vagyok benne, hogy több esélyed van megszerezni a
spermáját, mint hogy én megkapjam ezt az állást!
– Mi történt? Megint nem megfelelő a szakmai tapasztalatod?
Sóhajtva bólintottam.
– Őszintén szólva, az én hibám. Nem kellett volna elvállalnom a
munkát Christian családjának gyógyszerészeti cégénél.
Meglehetősen sajátos iparág, és manapság az emberek nem bíznak a
gyógyszerkísérletekben, ezért mindenkire, aki valamilyen szinten
érintkezésbe kerül velük, ferdén néznek. Emellett voltam olyan
ostoba, hogy úgy alakítottam a dolgokat, hogy az életem minden
szegmense összefügg azzal az emberrel.
A nővérem megveregette a kezemet.
– Fel a fejjel! A jövő héten lesz az interjúd Kitty unokájának a
cégénél, nem? Talán ott majd sikerül!
– Öö, az arrogáns seggfej, akiről meséltem… Ő Kitty unokája.
Nagyanyánk és Kitty Harrington majdnem harminc éve voltak a
legjobb barátok. Még Georgiában szomszédokként éltek, amíg
Nanna négy évvel ezelőtt meg nem halt. Amikor úgy döntöttem,
hogy a PhD-met az atlantai Emory Egyetemen végzem,
odaköltöztem Nannához, és elég jól megismertem Kittyt. Amikor az
egyetem utolsó évét végeztem, és Nanna elhunyt a rákkal vívott
rövid harca után, Kittyvel egymást támogattuk a gyászban, és azóta
is nagyon jóban vagyunk. Nem számított, hogy majdnem ötven év
van köztünk, igazi jó barátnak tekintettem. Annak ellenére is
tartottuk a kapcsolatot, hogy a gyakornoki munka miatt
visszaköltöztem New Yorkba. Évente legalább egyszer odautaztam
meglátogatni, és majdnem minden vasárnap beszéltünk egymással
telefonon.
Greer tágra nyílt szemmel bámult rám.

Ó
 – Ó, ejha! Azt hittem, az az interjú jövő héten lesz. El sem akarom
hinni, hogy Kitty unokája ekkora seggfej volt veled, pedig tudja,
milyen jóban vagy a nagyanyjával!
Belekortyoltam a boromba, és a fejemet ingattam.
– Kitty neve nem került szóba. Ez a pasas nem vesztegeti az idejét
holmi csevegéssel. De miután eljöttem tőle, rádöbbentem, hogy
lehetséges, fogalma sem volt arról, ki vagyok. Az ember azt hinné,
hogy legalább egyszer megemlíti, nem?
– Te miért nem említetted meg?
Vállat vontam.
– Őrült napom volt! Egyébként nem sokkal az interjú előtt
összefutottam vele pár háztömbbel odébb, és volt egy kis…
összezörrenésünk. Ez az egész teljesen kibillentett az
egyensúlyomból, és utána elég durván viselkedett velem,
megkérdőjelezte a képességeimet. Értem, hogy nem én vagyok a
legjobb jelölt, de miért kellett behívnia az interjúra, ha úgy véli, hogy
az álláshoz szükséges legalapvetőbb képességekkel sem
rendelkezem?
– Ez nagyon meglepő. Kitty olyan édes kis nő!
– Valóban az, de van egy csibészes oldala is. Az a mosoly. Sosem
tudom, mikor viccel, és mikor beszél komolyan! – ráztam meg a
fejem. – Rájöttem, hogy ez a közös bennük, az a kiismerhetetlen
mosoly!
– Elmeséled Kittynek, hogy az unokája milyen szemét módon
bánt veled?
Elfintorodtam.
– Nem szeretném, hogy kellemetlenül érezze magát, emellett
mindig jókedvre derül, ha róla beszél.
– Nos – szorította meg a nővérem a kezemet –, hidd el, hogy
minden okkal történik! Lefogadom, hogy valami nagyobb,
komolyabb dolog vár rád! És ne csüggedj, ha időbe telik megtalálni.
Nem kell elköltöznöd, addig maradsz nálunk, ameddig csak
szeretnél!
Tudtam, hogy komolyan gondolja, és mióta beköltöztem
hozzájuk, nagyon élveztem a nővéremmel és a férjével töltött időt,
de már nagyon vártam, hogy saját lakásba mehessek.
 – Köszönöm.
Azon az estén csak feküdtem az ágyamban, és képtelen voltam
elaludni, álmatlanul forgolódtam. Mióta feje tetejére állt az életem,
szinte minden éjjel így volt. Egyetlen nap alatt elveszítettem a
vőlegényemet, a legjobb barátomat, az állásomat és a lakásomat.
Mindennek tetejébe az esküvőn tartott beszédem – melyben
lelepleztem Christian és Mia viszonyát – futótűzként terjedt a neten,
ahogy a róluk levetített videó is, amint az esküvőm előtti éjszakán a
nászutas lakosztályunkban szexeitek. Mikor utoljára néztem, „az
őrült menyasszony, a legjobb barátnő és a vőlegény pornóvideója”
több mint egymilliárdos nézettségnél tartott. Igen, milliárd, nem
millió. A fontosabb hírcsatornák is felkapták a sztorit, és több mint
egy hónap kellett ahhoz, hogy lassan, fájdalmasan, de végleg
elcsituljon a vihar az interneten. Amikor már azt hittem, kicsit
lélegzethez jutok, Christian és családja beperelt csalásért és anyagi
források jogtalan használatáért, azt állítva, hogy kifizettettem velük
az esküvő nem csekély költségét úgy, hogy közben végig
tudomásom volt a megcsalásról. Mintha nem lett volna elég az, hogy
ilyen nevetséges vádakkal álltak elő, amikor a hírcsatornák
megneszelték a dolgot, az őrület újrakezdődött. Néhány napra még
a lesifotósok is letáboroztak a nővérem lakása előtt. Merre halad ez a
világ, amikor az ember még a saját esküvőjét sem robbanthatja fel
úgy, hogy egymilliárd embernek ne legyen köze hozzá?
Mivel úgysem tudtam aludni, elvettem a mobilomat az
éjjeliszekrényről, és görgetni kezdtem az oldalakat. Semmi nem
ragadta meg a figyelmemet, így elkövettem azt a hibát, hogy
megnyitottam a levelezésemet. Mióta ma délután megnéztem, két
újabb elutasító levél érkezett. Sóhajtva ki akartam jelentkezni, de
aztán észrevettem egy e-mailt, ami eddig elkerülte a figyelmemet.
Két órával ezelőtt jött, és a domainnévre igencsak felfigyeltem.
Joan_Davis@Crawfordlnvestments.com
Valószínűleg újabb elutasítás, de azért megnyitottam.
Kedves Miss Vaughn!
Köszönjük, hogy eljött a stresszterapeutaállás-interjúra.
Mr. Crawford kiválasztotta a további megfontolásra érdemes
jelölteket, ezért szeretnénk felkérni, hogy fáradjon be az
 irodánkba egy második interjúra.
Kérem, közölje, mikor ér rá a jövő héten.
Őszinte tisztelettel, Joan Davis HR-igazgató
Néhányszor pislogtam – nyilván félreolvastam az e-mailt, de
nem. Másodszori olvasásra is az állt benne, hogy visszahívnak.
Gondolom, azért, mert olyan mély benyomást tettem Mr.
Crawfordra a hónaljam szagolgatásával.
 3. FEJEZET
Merrck
– Mr. Crawford? – jelent meg az asszisztensem, Andrea az
irodaajtóban, miközben Will-lel ebédeltem. – Elnézést a zavarásért,
de a HR-től kérték, hogy derítsem ki, lenne-e néhány perce az egyik
jelöltre, aki a házon belüli terapeutaállásra j elentkezett.
A fejemet ingattam.
– Nem kell beszélnem a jelöltekkel. Már megmondtam Joannak,
mit akarok. A HR intézi a második körös interjúkat, és amikor
végeztek, közlik a véleményüket.
– Az egyik jelölt szeretne önnel beszélni a HR-es interjú után. De
az interjú most kezdődik, és tudom, hogy a részvényeladási órákban
ön nem szereti, ha zavarják.
– Melyik jelöltről van szó?
– Evie Vaughnról.
Nevetve dőltem hátra a széken.
– Persze, miért is ne?
– Szólok a hölgynek – bólintott Andrea.
Miután Andrea becsukta maga mögött az ajtót, Will felszegte az
állát.
– Minek szólt ez a kis nevetés?
– A stresszterapeuta állás egyik jelöltje enyhén szólva érdekes.
– Milyen értelemben?
– Az első interjúja múlt héten délután öt órakor volt, ezért amikor
a tőzsde bezárt, leszaladtam a Palomába az öltönyömért, amit
méretre szabtak. Miután eljöttem, rádöbbentem, hogy a
próbafülkében hagytam a mobilomat, így visszamentem, hogy
megnézzem. Amikor kinyitottam a fülke ajtaját, véletlenül
rányitottam egy nőre.
– Utálom az olyan helyeket, ahol a férfiaknak és a nőknek
ugyanaz a próbafülkéjük!
– Egyébként ezen a helyen külön-külön vannak a próbafülkék. Ez
a nő véletlenül a férfi próbafülkében volt. De nem ez a legjobb!
Amikor rányitottam, egy szál melltartóban állt… és a hónalját
szagolgatta!
 Will szemöldöke a magasba szaladt.
– Hogy micsoda?
– Jól hallottad! Néhány perc múlva besétált hozzám az ötórai
időpontos hölgy, és ő volt az! A csaj a próbafülkéből!
– A hónalj szagolgató? Na ne hülyéskedj ! És mit csináltál?
– Semmit. Úgy tettem, mintha nem ismertem volna meg, bár ő
határozottan megismert. Láttam, milyen kellemetlenül érzi magát.
– Ilyesmi is csak veled történik meg, öregem! És mi történt? Hogy
ment az interjú?
– Ez a lány a legkevésbé megfelelő jelölt. Azt sem tudom, hogy
került az önéletrajza egyáltalán az interjúra behívandó jelöltek közé!
– Mégis behívtátok másodszor is?
– Igen, így van.
Will a fejét ingatta.
– Miről maradtam le?
– Amikor aznap este hazaértem, azon agyaltam, hogy az
igazgatótanács miért akarja lenyomni ezt a pozíciót a torkomon.
Arra köteleztek, hogy felvegyek valakit, de arra nem, hogy az illető
alkalmas legyen az állásra!
– Zseniális! – vigyorodott el Will.
A fejemet ingattam.
– Nem volt elég nekik, hogy felajánlottam, hogy fizetem
bármelyik alkalmazottam terápiáját! Képesek voltak nyomást
gyakorolni rám, hogy vegyek fel teljes munkaidőre valakit, aki itt
lesz, házon belül, és havonta egyszer minden alkalmazottnak
kötelessége lesz ellátogatni hozzá munkaidőben! Nekem az kell,
hogy az embereim keményen összpontosítsanak és könyörtelenek
legyenek, amíg itt vannak, nem pedig az, hogy közös hullámhosszra
kerüljenek az érzelmeikkel!
– Értelek.
Miután végeztünk az ebéddel, Andrea bekopogott. Evie Vaughn
ott állt mögötte. Göndör, szőke haját ma feltűzve viselte, egyszerű,
fekete szoknyát és blézert viselt piros blúzzal – ez amolyan szexi
könyvtárosnő külsőt kölcsönzött neki, amiről minden férfi életében
legalább egyszer elábrándozik. Próbáltam figyelmen kívül hagyni,
hogy milyen érzéseket kavart fel bennem ez a látvány, és
kényszerítettem magamat, hogy lefelé bámuljak.
Andrea dugta be a fejét az ajtón.
– Szüksége van még egy kis időre?
Willre pillantottam.
– Van még más is, amit meg kell beszélnünk?
Will a fejét ingatta.
– Nem jut eszembe semmi. Amint részvényenként eléri a
negyvenet, elindítom az Endicott-rendelést.
– Jól van – fordult figyelmem ismét Andrea felé. – Kérem, vezesse
be Miss Vaughnt!
Will kiment, de ahogy elhaladt Evie mellett, a válla fölött rám
vigyorgott.
Amikor becsukódott az ajtó, az íróasztalom túloldalán álló
vendégszékek felé intettem.
– Foglaljon helyet!
– Az asszisztense említette, hogy nem szokott fogadni senkit,
amíg a piac nyitva van.
– Így is van – hajoltam előre, és sátrat formáltam az ujjaimmal. –
Mit tehetek önért, Miss Vaughn?
– Szólítson Evie-nek, kérem. És… Nos, abban reménykedtem,
hogy tisztázhatunk valamit.
– Miről lenne szó?
– Miért vagyok itt? Miért hívtak be második interjúra? Ön már az
elsőn egyértelművé tette, hogy úgy véli, a képzettségem nem
megfelelő erre az állásra, és a próbafülkében sem tettem önre valami
kellemes benyomást. Akkor. miért vagyok újra itt?
Összefontam a karomat, és eltűnődtem a válaszon. A politikailag
korrekt és szakmailag megfelelő válasz az lett volna, hogy az első
interjú után meggondoltam magam. De engem sosem vádoltak még
azzal, hogy politikailag korrekten vagy szakmailag megfelelő
módon viselkednék.
– Biztos, hogy a valódi választ szeretné hallani? Néha jobb nem
tudni, és csak elfogadni a dolog végkimenetelét.
Evie összefonta a karját a mellkasán, és utánozta a testtartásomat.
– Lehet, de attól még szeretném hallani.
 Tetszett a dacossága, csak nehezen álltam meg, hogy el ne
mosolyodjak.
– Azért hívtuk vissza, mert szakmailag maga az interjúalanyok
közül a legkevésbé alkalmas erre az állásra.
Evie elkomorodott, én pedig némi bűntudatot éreztem, annak
ellenére, hogy ő ragaszkodott az igazsághoz.
– Akkor miért hívott vissza?
– Mert nem az én ötletem volt az, hogy vegyünk fel házon belülre
egy stresszterapeutát. Az igazgatótanács kényszerítette rám a dolgot.
– Ez azért gond, mert nem a maga ötlete volt?
– Százhuszonnyolc alkalmazottam van, akiknek az a dolguk,
hogy ötleteket adjanak nekem – ingattam a fejem. – Nem, nincsenek
tekintélyelvűséggel kapcsolatos problémáim, Miss Vaughn.
Evie az ajkát biggyesztette.
– Doktor, a nevem doktor Vaughn. Jobban szeretem az Evie
megszólítást, de ha ragaszkodik a hivatalos etiketthez, akkor
nyugodtan használhatja a hivatalos megszólításomat is. Klinikai
szakpszichológus vagyok.
Most önkéntelenül is elmosolyodtam, és bólintottam.
– Rendben. Nem, nincsenek tekintélyelvűséggel kapcsolatos
problémáim, doktor Vaughn.
– Tehát kifejezetten a pozíció van ellenére, és azzal akarja
bizonygatni a véleményét, hogy a legkevésbé megfelelő személyt
veszi fel?
– Mondhatni, igen – bólintottam.
– Ön ellenzi a terápiát?
– Úgy vélem, egyeseknek hasznos lehet a terápia.
– Egyeseknek? De az ön alkalmazottjainak nem? Úgy véli, hogy
az alkalmazottjait nem éri semmilyen stressz?
– Ez a Wall Street, Miss… doktor Vaughn. Ha ez nem lenne
stresszes állás, a kereskedőim nem tennének zsebre hétszámjegyű
összegeket. Egyszerűen jobban szeretem, ha a munkavállalóim csak
a munkára összpontosítanak itt bent, az irodában.
– Gondolt már arra, hogy esetleg nem a megfelelő szemszögből
nézi a dolgot? Egy stresszes ember nem attól nem tud
összpontosítani, ha naponta egy órát beszél valakivel. Eleve a stressz
az, ami miatt képtelen összpontosítani. A terápia segíthet abban,
hogy az itt dolgozók jobban tudjanak összpontosítani.
– Igen, értem, hogy több szempontból is megközelíthetők
bizonyos dolgok. – Egy pillanatig néztem ezt a nőt. – Van még
valami, amit szeretne megkérdezni? Vagy elértük azt a pontot a
beszélgetésben, amikor közli velem, hogy reméli, hogy többé sosem
keresztezzük egymás útját?
Evie félénken elmosolyodott.
– Bocsásson meg! Helytelen volt ezt mondanom.
– Semmi baj – vontam meg a vállamat. – Hiszi vagy sem, egyszer-
kétszer engem is megvádoltak már helytelen viselkedéssel.
Evie felnevetett, majd felemelkedett.
– Egek, ezt nem gondoltam volna arról a férfiról, aki
megszimatolt az interjúm alatt! – Evie kinyújtotta a kezét. –
Köszönöm, hogy rám szánta az idejét. És az őszinteségét is!
Bólintottam, és kezet ráztunk.
– Még valami. Remélem, nem bánja, ha megkísértem a
szerencsémet azzal, hogy teszek egy javaslatot.
Felvontam egyik szemöldökömet.
– Alig várom, hogy halljam…
Evie elmosolyodott.
– Ha muszáj felvennie valakit, miért nem a legjobb embert veszi
fel? A munkavállalói megérdemlik, és sosem lehet tudni. Az
eredmény még magát is meglepheti!
Azon az estén a HR-igazgatóm, Joan Davis haladt el az irodám
előtt, és intett nekem. Úgy tűnt, épp hazaindul. Kinyitottam az ajtót,
és utánaszóltam.
– Hé, Joan!
Joan megállt, és megfordult.
– Igen?
– Feltehetek egy kérdést?
– Persze, miről van szó?
– Miért választottuk ki dr. Vaughnt az interjúra?
Joan homloka ráncba szaladt.
– Ön küldött egy e-mailt, hogy kérjem meg, hogy jöjjön be.
 – Nem, nem a második körre gondolok, hanem az elsőre. A többi
jelöltnek sokkal több volt a tapasztalata, ezért szeretném tudni, hogy
a legelső interjúra mi oka volt behívni a hölgyet.
Joan homlokán elmélyültek a ráncok.
– Én is az első interjúról beszéltem. Ön arra utasított, hogy amikor
elkezdjük a felvételi folyamatot, mindenképpen hívjuk be dr.
Vaughnt is.
– Én utasítottam? Még sosem láttam ezt a nőt! Kivéve aznap,
amikor idejött!
– De ön szólt nekem, hogy a nagymamája ajánl valakit az állásra,
és ha megérkezik az önéletrajza, hívjuk be az első körös interjúra.
– Nem is tudtam, hogy egyáltalán elküldte az önéletrajzát! A
nagymamám ismerősét úgy hívják, hogy… – Lehunytam a szemem.
– Francba! Az Evie az Everly rövidítése, ugye?
Joan bólintott.
– Azt hittem, ön mindezt tudja. A hölgy a motivációs levelében
azt írta, hogy Kitty Harrington ajánlotta az állásra, és ezt a levelet
odatűztem az önéletrajzához.
A motivációs leveleket el sem olvastam. Általában mindegyik
baromság volt, pusztán ok arra, hogy leírjunk egy rakás közhelyet.
– Azt hiszem, ez elkerülte a figyelmemet.
– Ó! Bocsásson meg, fel kellett volna rá hívnom a figyelmét az
interjúk megkezdésekor!
Megráztam a fejem.
– Semmi gond, az én hibám. Jó éjszakát, Joan!
Még azon az estén úgy döntöttem, felhívom a nagyanyámat. Mire
hazaértem, majdnem kilenc óra volt, de Kitty úgyis éjszakai bagoly.
Amúgy meg már régóta tartoztam neki egy telefonhívással – és
biztos voltam benne, hogy ezt meg is kapom tőle. Töltöttem
magamnak kétujjnyi whiskey-t, és felemeltem a mobilomat.
– Nocsak, nocsak! – szólalt meg Kitty, amint felvette. – Már
kezdtem azt hinni, hogy fel kell ülnöm a repülőre, hogy alaposan
elfenekeljelek!
Elmosolyodtam. Ez nem tartott sokáig!
– Ne haragudj, nagyi! Már rég fel kellett volna hívnom téged!
Csak nagyon sok dolgom van a cégnél.
Ó
 – Ó, a lószart, ez csak kifogás, te is pontosan tudod!
Felnevettem.
– Mondd, hogy vagy?
– Valószínűleg nagyjából úgy, mint te, csak jobban.
Jaj, de hiányzott már ez a nő!
– Abban biztos vagyok. Mi újság veled? Még mindig ezzel a
Charles nevű pasassal jársz?
– Ó, drágám, tényleg rég nem beszéltünk! Chariest legalább két
hónapja lapátra tettem. Most Marvinnal járok.
– Mi történt Charlesszal?
– Délután négykor ebédel, házon kívül is papucsot hord, és nem
szeret utazni. Hetvennyolc éves vagyok, nincs időm ilyen unalmas
ostobaságokra! Meséltem már, hogy rokonságban állunk Ava
Gardnerrel?
– Ava Gardner színésznő volt, ugye?
– Mégpedig pokolian jó színésznő! Gyönyörű, telt ajakkal!
Valószínűleg te is tőle örökölted azt a csókos szádat!
A homlokomat ráncoltam. Nagyi gondolatai az enyéimhez képest
szélsebesen száguldoztak.
– Hogy függ össze Ava Gardner Charlesszal?
– Sehogy. Ava az egyik legújabb felfedezésem az Ancestryn.
– Ó…
Majdnem elfeledkeztem a nagyanyám hobbijáról: az utóbbi két
évben több mint hatezer kapcsolatot fedezett fel az Ancestry
családfakutató oldalon. Minden héten Zoomon beszélt azzal a
frissen felfedezett, távoli rokonnal, aki hajlandó volt trécselni vele, és
némelyikükkel még személyesen is találkozott. A nagyanyámnak
még életében nem volt egy nyugodt napja. A fenébe is, alig öt éve
vonult vissza az általa alapított, családon belüli erőszak áldozatait
segítő központban végzett munkájától, és még így is hetente egyszer
visszajárt önkénteskedni.
– Tehát miként is vagyunk Ava rokonai? – érdeklődtem.
– Az apám dédapja, aki az én ükapám, első unokatestvére volt
Ava dédanyjának.
– Ez elég távoli rokonság ahhoz, hogy tőle örököljem az ajkam
vonalát.
 – Erősek a génjeink. Isten a tudója, a makacsságod legalább öt
generációra nyúlik vissza!
Meglehetősen biztos voltam benne, hogy a vonal túlsó végén lévő
nőnek több mint ötgenerációnyi jutott belőle.
– És, mi van veled mostanában? Mit csinálsz azonkívül, hogy
nem hívsz fel, hogy kipurcantam-e? – tudakolta nagyi. – Még mindig
térdig gázolsz a modellekben ahelyett, hogy az unokáim édesanyját
keresgélnéd? Te is tudod, hogy nem leszek fiatalabb. Jó lenne, ha
inkább előbb látnál neki a dolognak, mint utóbb!
– Nagyon lefoglal a vállalat, nagyi.
– Baromság! Az élet citromot adott neked, ne kóstolgasd tovább,
hanem készíts belőle limonádét! Aztán keress egy lányt, aki szereti a
vodkát!
Elmosolyodtam, de úgy éreztem, ideje témát váltani. És ha már a
citromnál tartunk.
– Figyelj, szeretnék kérdezni valamit Evie Vaughnról.
– Ó, Everly! Nem tudom megszokni, hogy Evie-nek szólítsam.
– Úgy tűnik, az Evie megszólítást használja.
– Sejtettem, hogy valójában miatta hívsz. Everly mesélte, hogy a
múlt héten találkoztatok.
Francba!
– Mit mesélt?
– A szokásosat. Hogy épp olyan kedélyes vagy, amilyennek
leírtalak, nagyon udvarias voltál, és szakmailag kifogástalanul
viselkedtél.
Udvarias, mi? A nagyanyám nem szokott teketóriázni. Ha valóban
tudná, hogy bántam Evie-vel, már a beszélgetés elején nekem rontott
volna. Hálás voltam, hogy doktor Vaughn nem árulta el az igazat a
találkozónkról.
– Csinos lány, ugye?
– Evie gyönyörű nő, igen.
– A cicije is szép – állapította meg a nagyanyám.
Erről a próbafülkében maradéktalanul meggyőződhettem, de
egyetlen nő melléről sem fogok beszélgetést folytatni a saját
nagyanyámmal.
– Én ezt nem tudhatom. Interjúztattam, nem felmértem.
 – Jól van. Szeretlek, te vagy a kedvenc fiúunokám, de az én Evie-
mnek más se hiányzik, mint egy munkamániás pasi, akinek gondot
okoz a kötődés! Munkát adj neki, de ne ültesd fel a Merrick
expresszre!
– Először is, az egyetlen fiúunokád vagyok, úgyhogy nagyon
remélem, hogy a kedvenced vagyok! Másodszor pedig: nem okoz
gondot a kötődés.
– Aha. Akkor a kis barátnőmé lesz az állás, vagy sem? Nehéz éve
volt, ott volt neki a szakítás meg az az ostoba videó.
– Ostoba videó?
– Figyelsz te egyáltalán, amikor hozzád beszélek? Már meséltem
róla! Nagyjából fél éve lehetett, egészen pontosan az epeműtétem
után. Ezért nem tudtam elmenni az esküvőre.
Most, hogy mondta, derengeni kezdett, hogy valami esküvőre
volt hivatalos, de epegörcse lett, így én utaztam el hozzá Atlantába a
műtétje miatt.
– Emlékszem az esküvőre. Szóval szakítottak? Evie fújta le?
– Nem éppen. A nagy nap előtti éjszaka Everly megtudta, hogy a
vőlegénye kettyintgeti a tanúját. Ahelyett, hogy lefújta volna az
esküvőt, hozzáment feleségül, és a fogadáson levetített egy videót,
ahol azok ketten épp lepedőakrobatikáznak, majd kiment a
teremből. Az ostoba internet miatt a fél világ látta azt a videót.
Everly a következő héten érvényteleníttette a házasságot.
Szentséges ég! Homályosan emlékeztem, hogy a nagyanyám
mesélte a történetet, és az is eszembe jutott, hogy a híradóban láttam
részleteket a felvételből, de valahogy eddig nem állt össze a kép.
–   Nem raktam össze, hogy ő az a lány, aki állásinterjún volt
nálunk.
–  Igen, bár remélem, hogy nem hibáztatod emiatt. Nagy bátorság
kellett ahhoz, hogy ezt végigcsinálja.
–  Természetesen nem hibáztatom – feleltem.
Még vagy tíz percen keresztül beszélgettünk, és miután letettem a
telefont, kinyitottam a laptopomat, és beírtam a Google-keresőbe,
hogy Everly Vaughn esküvői katasztrófa.
Amikor tavaly a csapból is ez a videó folyt, nem különösebben
foglalkoztam vele, de a legelső felvétel, amire rákattintottam, Evie-
ről szólt. Az idióta felvételt rengetegen megtekintették. A
kimerevített kép Evie-t ábrázolta, amint épp menyasszonyi ruhában
a mikrofonba beszél. Elindítottam a lejátszást, és az egész felvételt
tátott szájjal néztem végig. Nem akartam elhinni, hogy ez ugyanaz a
nő, akit nem túl lelkesen meginterjúvoltam, és akivel a
próbafülkében összefutottam. Amikor a felvétel véget ért, még
egyszer elindítottam, de amikor a menyasszony megjelent,
megállítottam és alaposan megnéztem magamnak.
Evie – doktor Everly Vaughn – csodálatosan festett méretre
szabott, pánt nélküli fehér csipkeruhájában. Haja a negyvenes éveket
idézte: lágy szőke csigákban keretezte szép kis arcát. A szexi
könyvtárosnő-szemüveg, amit a megismerkedésünkkor viselt, nem
volt rajta, így nagy, kék szeme még nagyobbnak látszott. A fenébe…
ez a nő egy bombázó!
A képernyőt bámulva megkocogtattam a szinte üres poharamban
a jégkockákat. Amikor először megnéztem a felvételt, a vőlegényre
koncentráltam – próbáltam rájönni, sejt-e valamit abból, ami vár rá.
Semmit nem sejtett, és így sokkal élvezetesebb volt végignézni, mit
kapott. Most azonban a menyasszonyra összpontosítottam. És
bármilyen gyönyörű is volt, felfedeztem a szemében a fájdalmat.
Eszembe jutott, hogy ma is ilyen volt, amikor megmondtam neki az
igazat arról, hogy miért hívtuk be a második interjúra… de a
megbántottsága ezerszeres volt.
Elindítottam a lejátszást, és néztem, ahogy Evie megfogta a
mikrofont, és mindenkitől figyelmet kért. Ahogy ráközelített a
kamera, látszott, hogy remeg a keze. Néhány hónapja, amikor a
sztori megjelent a hírekben, őrült menyasszonynak tituláltam az
arát, de most máshogy tekintettem rá. Kiittam a poharamból a
maradék borostyánszínű folyadékot, és úgy éreztem, mélységesen
tisztelem azért, hogy kiállt magáért. Jól mondta a nagyanyám: nagy
bátorság kellett, hogy mindezt véghez vigye. Az egész vendégsereg
elé tárta az érzelmeit, és számonkért két olyan embert, akiket szívből
szeretett. Amikor a felvétel ahhoz a részhez ért, hogy a vőlegény és a
menyasszony tanúja szexelni kezdett, becsuktam a laptopomat, és
kibámultam az ablakon át Manhattanre.
 Evie Vaughn. Ez a nő hozzáment egy férfihoz csak azért, hogy a
fogadáson felrobbantsa az esküvőt. Úgy tűnt, a saját stressz-szintjét
nem képes túl sikeresen kezelni, nem beszélve arról, hogy igazi
kemény diónak tűnt: merész volt, okos, az a típusú nő, aki ha okát
látja, keményen számonkér – akár a saját esküvőjén is, vagy egy
állásinterjún a leendő főnökét. Pokolian szexi volt, főleg akkor,
amikor rettenthetetlennek bizonyult. Igen, doktor Vaughn pontosan
olyan munkaerő volt, amilyenre nem volt szükségem, még egy olyan
pozícióban sem, amit nem én akartam. A cégnél már volt elég erős
akaratú személyiség.
Az utóbbi néhány napban mégsem tudtam kiverni a fejemből.
Ami ostobaság.
Egyszerűen ostobaság.
Tudtam, mit kell tennem, hogy csírájában fojtsam el a dolgot.
Kikerestem a HR utolsó körös interjúk után küldött e-mailjét, és
mielőtt válaszoltam, még egyszer, utoljára elolvastam.
Tisztelt Mr. Crawford!
Találkoztam a két jelölttel, akiket az utolsó körre kiválasztott.
Mindkét interjú jól sikerült. Mindketten ismertettek különféle
stresszkezelő technikákat, melyeket alkalmazhatnak majd, és
komoly felkészültségről tettek tanúbizonyságot. Azonban dr.
Wexler tapasztaltabb a személyes szorongás- és stresszkezelés
területén, mint dr. Vaughn, ezért azt javaslom, hogy dr.
Wexlernek ajánljuk fel a pozíciót.
Kérem, jelezze, hogy óhajt-e tovább tárgyalni a dologról, vagy
indítsuk újra a keresést további lehetséges jelöltek irányába.
Őszinte híve,
Joan Davis
Még húsz percig ültem, és révetegen bámultam a képernyőt.
Végtelen hosszú volt az érvek listája, hogy miért ne alkalmazzam
Evie Vaughnt. Még a HR is mást javasolt, de…
Olyan ember vagyok, aki általában az ösztöneire hallgat, nem a
logikára. Ez szinte mindig kifizetődő volt. És valamilyen oknál fogva
azt éreztem, hiba lenne visszautasítani Evie Vaughnt – és nem csak
azért, mert a nagyanyám nem örülne. Bár azt se mondhatom, hogy
csupán szakmai indokaim voltak arra nézve, hogy miért a kevésbé
képzett jelölt felé hajlok. Volt valami ebben a nőben, ami nem
hagyott nyugodni – éppen ezért volt szükségem a HR-igazgatóm
tanácsára. Azonban ahelyett, hogy válaszoltam volna a HR-nek,
visszakattintottam a YouTube-ra, és megint megnéztem a felvételt.
Kétszer is.
Végül megráztam a fejem. Ez ostobaság! Mi a csodáért agyalok
ennyit azon, hogy kit veszünk fel egy olyan pozícióra, ami szerintem
teljesen felesleges a cégnél?
Megnyomtam a válaszadás gombját, és gépelni kezdtem.
Joan!
Kérem, küldje el az állásajánlatot doktor…
 4. FEJEZET
Evie
– Szentséges ég! – kacagtam fel, és belekortyoltam a kávémba. –
Ez komoly?
– Micsoda?
Felpillantottam a laptopomról Greerre.
– Most nyitottam meg egy e-mailt, ami attól a befektetőcégtől jött,
ahol Kitty unokája a tulajdonos. Az a fickó kijelentette, hogy
alkalmatlan vagyok az állásra.
–  Ő az a dögös pasi, akinek a spermájára áhítozom?
–  Igen – bólintottam.
–   Mi áll az e-mailben? Vigyek be neki személyesen egy steril
kémcsövet?
–  Nem, ez még őrültebb! Felajánlották az állást!
–  Ó, hűha! Ez szuper!
Rágcsálni kezdtem a körmömet.
–   Igen? Szerinted én szívesen dolgozom olyan helyen, ahol a
nagyfőnök szerint a pozícióm teljesen fölösleges, illetve úgy véli,
hogy képtelen vagyok jól végezni a munkámat?
–  Az attól függ. Mennyi a fizu? És le tudsz tárgyalni velük plusz
szabadságot és mellé egy spermamintát?
Visszafordultam a laptopomhoz. Csak az első néhány sort
futottam át, melyben az állt, hogy engem választottak az állásra, és
csatolmányban megküldték a szerződésemet. Ahogy átolvastam a
kilencoldalas anyagot, meglepve láttam, hogy a fizetés több, mint az
előző helyemen – ez valahogy nem passzolt Merrick Crawford
véleményéhez a szakmai tapasztalatomról. És úgy éreztem, a
szabadság mennyisége rendkívül nagylelkű, nem beszélve a zsíros
jutalék lehetőségéről.
–   Uhh! Nagyon jól fizet, kezdetnek négy hét szabadság van, és
egy év után profitrészesedés.
– És azért mondod, hogy uhh, mert inkább akarnál szar fizetést,
nulla szabit és nulla profitrészesedést?
Megráztam a fejem.
– Nem lenne olyan fájdalmas elutasítani egy szar pozíciót.
 – Miért utasítanád el?
– A tulajdonos csak azért akar felvenni, mert szerinte én vagyok a
legkevésbé megfelelő jelölt. Ezt be is ismerte nekem. Azt mondja, az
igazgatótanács kényszerítette a pozíció létrehozására.
– Na és? Kit érdekel, mit gondol? Te mit gondolsz, meg tudod
csinálni?
Egy pillanatig gondolkoztam.
– Biztos vagyok benne, hogy vannak nálam szakmailag
megfelelőbbek, akik jobban ismerik ezt a területet, és azonnal
belépnének ide úgy, hogy nem kell betanulniuk. De én jól végzem a
munkámat, és azt hiszem, ha megértem, mi okozza itt a munkahelyi
stresszt, jól tudnék teljesíteni. Eltekintve persze a főnöktől, akinek
meglehetősen egyedi cégvezetési stílusa van.
– Akkor mi a gond?
– Nem hallottad, mikor azt mondtam, hogy a tulaj szerint
inkompetens vagyok?
Greer vállat vont.
– Bizonyítsd be, hogy téved! Emlékszel, mi történt, mikor anya
azt mondta neked, hogy úgysem kerülsz be a röplabdacsapatba,
mert túl alacsony vagy?
– Bekerültem, és a következő évben én lettem a csapatkapitány.
– És amikor mindenki azt javasolta, hogy a „tuti befutós”
egyetemekre jelentkezz PhD-re a három legjobb opciód helyett, csak
azért, mert mindhárom helyen a jelentkezők kevesebb mint tíz
százalékát vették csak fel?
– Mindháromra bejutottam – mosolyodtam el.
– Folytassam? Amúgy még mindig bosszant, hogy otthon
maradtam, amikor közöltem veled, hogy sose jutsz be a színfalak
mögé azon a Justin Timberlake-koncerten! – ingatta a fejét Greer. –
Akarod hallani, hogy szerintem mi itt a valódi probléma?
– Nem vagyok biztos benne. Akarom?
– A főnök. Szerinted a főnök nagyobb kihívás, mint maga a
munka, és ez talán igaz is. Na és? Tekintsd egy projektnek, amit el
kell végezni, válaszd el magától a pozíciótól. A kemény főnök projekt
elég jól hangzik, nem gondolod?
Az alsó ajkamat harapdáltam.
Ú
 – Nem tudom, de ez a pasas valamiért idegessé tesz. Úgy
éreztem, mintha olvasni szeretne a gondolataimban.
Greer felnevetett.
– Hidd el nekem, nem ajánlott volna állást, ha belelátna a fejedbe!
Én valahogy úgy képzelem el az agyadat, mint a Cirque du Soleilt, A
Nap Cirkuszát, csak az artisták kicsit részegek, és a triplaszaltó kellős
közepén még bonyolult matematikai problémákat is megoldanak!
Felnevettem.
– Nem is tudom. Talán később még átgondolom.
Kiittam a kávémat, és felálltam, hogy elmossam a csészét.
– Most muszáj felöltöznöm, találkozóm van az ügyvédemmel a
per miatt. De ne aggódj, ötre ott vagyok a boltban, hogy
helyettesítselek, ahogy ígértem!
– Kösz! Az időpontunk hatra szól, jöhetsz fél hat körül is. De
mikor kértél fel egy ügyvédet, hogy képviseljen? Nem is mesélted!
– Még nem kértem fel senkit, de azt hiszem, megtaláltam a
legalkalmasabb személyt!
– Honnan szerezted a kontaktot?
– Már évek óta ismerem.
A nővérem elfintorodott. Minden barátomat ismerte.
– Ki az?
– Simon.
Greer szeme élesen megvillant.
– Ugye csak hülyéskedsz?
– Nem.
– Eléggé meglep, hogy belement, és elvállalta az ügyet. Rendes
srác, meg minden, de mindig is királynőként bánt Miával.
– Nos, még nem tudja, hogy elvállalta az ügyet.
Greer felkacagott.
– Ó, egek, na, ez érdekes lesz! Ha ma este hazajössz, hozok még
egy üveg bort!
– Kösz, tesó!
Greer a fejét ingatta.
– Még mindig nem akarom elhinni, hogy Christian képes
beperelni téged! Elég vastag a bőr a képén!
– Tudom. Kár, hogy a farka közel sem olyan vastag.
 – Evie? Te meg mit keresel itt? – érdeklődött Simon.
A recepciósra néztem, aki az imént kísért be hátra a tizenegy órás
megbeszélésére. A hölgy zavartan bámult rám.
– Evie a nevem rövidítése – magyaráztam.
A recepciós elfintorodott.
– Evie az Azara rövidítése?
Simon intett a recepciósnak.
– Semmi gond. Evie vagy Azara, gyere be!
Simon megkerülte az íróasztalát, és arcon csókolt.
– Tehát te vagy a tizenegy órás megbeszélésem? Mi ez az álnév?
– Meglep, hogy nem fejtetted meg a kódot. Kezdesz ellustulni,
Simon!
– Kódot? Milyen kódot?
– Az általam megadott nevet.
Simon megkerülte az íróasztalát, és megnézte az asztali naptárát.
– Azt gondoltam, elég fura a keresztnév. Azara.
– Mondd ki a vezetéknévvel együtt!
Simon ismét lepillantott.
– Azara Sara.
– És most mondd ki az egészet fonetikusan, de jól gondold át!
– Az Ara Szara. Cuki. Azt hiszem, kicsit lemaradtam a hatodik
osztályos poénoknál. Ben Dovert vagy Mike Hawkot rögtön
megértettem volna. De miért kértél hozzám időpontot?
– Van egy kis jogi problémám, és reméltem, hogy tudsz segíteni.
– Ó, sajnálattal hallom. Mégis mi… Jaj, várj! – ingatta a fejét
Simon. – Nem. Egyáltalán nem. Ha azért jöttél, amit gondolok, akkor
nem tudok segíteni.
– Kérlek, Simon! Tudom, hogy dühös vagy azért, mert az esküvői
beszédem előtt nem szóltam neked, de azt hittem, azon már túl
vagyunk!
Simon végigszántott a haján.
– Nem azért vagyok dühös, mert nem mondtad el. Hanem.
megpróbálom elfelejteni a történteket.
– Én is, éppen ezért van szükségem rád ebben a nevetséges
perben!
– Ajánlhatok neked valakit.
 – Kérlek, Simon! A lényed egy kis része nem akar betartani
Christiannek?
Simon mély levegőt vett.
– A lényem egy nagy része legszívesebben felöklelné, de
megígértem Miának, hogy dolgozom azon, hogy elengedjem az
egészet.
Meglepődve kaptam fel a fejem.
– Miának? Miért ígérsz te Miának bármit is?
Simon tekintete ide-oda járt a két szemem között.
– Nem tudtad, hogy újra együtt vagyunk, ugye? Miával
megpróbáljuk helyrehozni a közös dolgainkat.
Elfintorodtam.
– Micsoda? Mégis, miért jöttél újra össze vele?
Simon levette a szemüvegét, az íróasztalára hajította, majd
megdörzsölte a szemét.
– Ez elég bonyolult, Evie.
Elvörösödtem.
– Nem, nem az. Amikor a barátnődet rajtakapják, hogy a legjobb
barátnője vőlegényével dug, az elég egyszerű! Kihajítod a cuccait a
fűre, és lecseréled a zárakat. Hogy voltál képes visszafogadni?
Simon felsóhajtott, és két ujja közé csippentette az orrnyergét.
– Szeretem Miát, és Mia hibát követett el.
– Az nem egy hiba volt. Több tucatszor is elkövette azt a hibát!
Nem az történt, hogy túl sokat ittak egy éjszaka, az ágyban kötöttek
ki, és másnap mindent megbántak. Nem, Mia hónapokon át
folytatott viszonyt az állítólagos legjobb barátnője vőlegényével!
Állandóan négyesben járkáltunk vacsorázni, Simon! Mia az asztal
alatt végig nyilván Chris farkát markolászta, míg mi úgy ültünk ott,
mint két faszent!
– Tudom, hogy zaklatott vagy, de… Mia borzalmasan érzi magát
amiatt, amit veled tett.
– Az esküvőnk előtti éjszakán a nászutas lakosztályban szexeitek! A
ruhám két méterre függött tőlük a fogason, ők meg kutyapózban
szexeltek! Mia a legjobb barátnője menyasszonyi ruháját bámulta, míg
Christian seggbe kúrta, Simon! Seggbe kurta! Mia azt mondta, hogy
neked ezt nem engedte meg!
 Simon átpillantott a vállam fölött.
– Kérlek, beszélj halkabban! Nekem ez a munkahelyem!
– Nagyon sajnálom – ingattam a fejemet. – Nem lett volna szabad
idejönnöm, csak… Azt hittem, barátok vagyunk, és jogi segítségre
van szükségem, és. Nem tudom. Azt hiszem, úgy gondoltam, hogy
együtt valahogy bosszút állhatunk rajtuk.
Simon összevonta a szemöldökét.
– Hiszen barátok vagyunk, Evie!
– Nem, nem vagyunk barátok. Nem lehetek a barátja annak, aki a
frontvonal túlsó felén helyezkedik el. Nem haragszom rád, de lássuk
be: mi ketten soha többé nem fogunk együtt lógni. Talán a
Facebookon gratulálsz majd a szülinapom alkalmából, én pedig
néha ráírok egy LOL-t egy-egy Insta-posztodra, de ennyi lesz a
kapcsolatunk.
Simon szája keskeny vonallá préselődött. Semmit nem tudott
mondani, mert tudta, hogy igazam van. És valójában nagyon
sajnáltam. Mia becsapta őt, és a legjobb barátnőjét is. Ez nem
egyszerűen hiba volt, hanem jellemhiba. És Mia újra megtenné ezzel
a szerencsétlen, ostoba fickóval!
Felálltam, és kezet nyújtottam.
– Viszlát, Simon, és minden jót!
Simon felállt.
– Szeretnéd, hogy beajánljalak egy jó ügyvédhez?
– Nem – mosolyodtam el szomorúan. – Nem kell, de azért
köszönöm.
Úgy léptem ki Simon irodájából, hogy azt éreztem, újra feltéptek
egy tátongó sebet. Tudtam, hogy nem lesz könnyű idejönnöm és
szóba hoznom a történteket, erre azonban egyáltalán nem
számítottam. Hat hónap telt el, és úgy tűnt, én vagyok az egyetlen,
aki nem képes továbblépni. Christian a minap posztolt egy randis
fotót, és Mia. Mia visszakapta a pasiját és a régi életét. Mindeközben
én munkanélküli vagyok, nincs otthonom, egymilliárd ember
nevetségének tárgya, és nagyjából akkora összegre perelnek,
amennyi a következő tíz évben a teljes fizetésem – ha végre találok
magamnak valami munkát.
 – Ez gáz, nagyon sajnálom! – vonta össze a szemöldökét Greer. A
kelleténél hamarabb értem Greer borszaküzletébe, így elmeséltem a
nagy hírt Simonról és Miáról. Képtelen voltam magam mögött tudni
a Simonnal folytatott beszélgetést, és végül Brooklynban kötöttem
ki. Hosszan sétáltam azon a tengerparton, ahol gyakran gyűjtöttem
tengeri üveget, majd végül bejöttem a boltba.
– Arra számítottam, hogy Simon elutasít. Sosem szerette a
drámázást, az inkább Mia erőssége volt. De nem gondoltam volna,
hogy azért utasít el, mert újra összejött Miával!
A nővérem a fejét csóválva kicsomagolt egy rekesz bort, és
elrendezte az üvegeket a polcon.
– El sem akarom hinni, hogy egy ilyen okos pasi, mint Simon,
képes visszafogadni ezt a nőt!
– Tudom. Megpróbáltam magamat Simon helyébe képzelni.
Miával ők csak jártak, nem voltak menyasszony és vőlegény, ahogy
mi Chrisszel. De azt hiszem, akkor sem éreznék másként, ha
Christian meg én nem lettünk volna jegyesek. Szerintem a
megcsalásnak vannak fokozatai. Ha részegen belemész egy
egyéjszakás kalandba, az a megcsalás-barométeren három pontot ér.
Ha valakivel hosszabb viszonyod van, az mondjuk, hat és felet. Ha
az illető a baráti társaságod vagy a családod tagja, akkor a pontszám
felugrik tízre. Talán, talán képes lennék megbocsátani egy
hárompontost. De annál feljebb semmi nem tekinthető hibának, az
mindenképpen egy döntés. Az egész ügytől egyszerűen
megbolondulok… – A nővérem mögött elhelyezkedő, zárt
üvegszekrény felé biccentettem. – Lehet, hogy feltöröm a féltett
aranytartalék-szekrényedet, és felhajtok pár üveggel!
Greer a mögöttem lévő polc felé intett.
– Olcsó piával is nyugodtan leihatod magad, hugi!
A pult mögé léptem.
– Nyugi! Azt szeretem, ha az alkohol pontosan tükrözi a
magamról alkotott véleményemet, tehát az olcsó és ócska is
megfelel.
Kihúztam egy fiókot, és beledobtam a táskámat.
– Menj, indulj már! Nem szeretném, hogy elkéss a megbeszélt
időpontról, amikor is kiválasztod a leendő unokahúgom vagy
unokaöcsém genetikai jótevőjét. Várj egy kicsit.
Benyúltam a zsebembe, s előhalásztam egy darab élénkpiros
tengeri üveget, áthajoltam a pulton, és a nővérem felé nyújtottam.
– Vidd magaddal!
Greer elvette, és arcon csókolt.
– Te meg a szerencsehozó tengeri üveged! Később otthon
találkozunk. Ha kevés a vevő, fél nyolckor nyugodtan zárj be, nem
kell nyolcig várnod!
Greer felkapott két üveg bort az egyik szépen elrendezett
kirakatból.
– Ha hazaérek, erre szükségünk lesz, hogy folytassuk a
beszélgetést arról, hogy mekkora ökör ez a Simon! Bennek muszáj
visszamennie dolgozni, úgyhogy csak ketten leszünk!
– Úgy érzem, Ben mostanában alig van otthon.
– A globálissá vált cégében napi huszonnégy órás IT-támogatást
várnak el. A két éjszakai műszakos srác egyszerre mondott fel,
úgyhogy Ben mostanában szinte folyamatosan dolgozik. Még jó,
hogy segítséget kapunk a megtermékenyítést illetően, mert sosem
vagyunk annyi időt egy helyiségben, hogy annak a babának lenne
ideje megfoganni!
Bánatosan elmosolyodtam.
– Szeretlek! Sok szerencsét!
– Kösz! Én is szeretlek!
A következő másfél órában segítettem néhány vevőnek,
letakarítottam az utcafront felőli kirakatokat és titkon megnéztem a
telefonomon, hogy milyen egészségtelen gyorskaja-opciók vannak
három háztömbös körzetben. Amikor elérkezett a fél nyolc, és már
negyvenöt perce egy lélek sem nyitott be a boltba, úgy döntöttem,
megfogadom a nővérem tanácsát, és korán zárok. Úgy éreztem,
muszáj valamivel jóllakatni a lelkemet, hogy kicsit jobban érezzem
magam – szó szerint, nem átvitt értelemben. Ezért lekapcsoltam a
nagy, neonszínű NYITVA felirat világítását, és átmentem az egy
háztömbnyire fekvő Gray’s Papaya nevű helyre, mert itt árulták a
város legjobb hot dogját. Nagyon régen ettem utoljára ilyesmit. Isten
a tudója, egész évben roppantul ügyeltem arra, mit eszem, hogy
csinos legyek a menyasszonyi ruhámban, ráadásul ma nem
fogyasztottam semmi mást, csak kávét, mivel a délelőtti beszélgetés
után mindentől elment az étvágyam. Ahogy néztem, amint a kasszás
megtölti chilivel a kiflit, összefutott a számban a nyál. Amikor a
hölgy elkészült, már alig vártam, hogy beleharaphassak a
finomságba, így felkaptam a zacskót, és elindultam kifelé.
– Elnézést! Kilenc dollár hatvankét cent lesz!
Megfordultam, és hitetlenkedve megráztam a fejem.
– Ó, istenem, ne haragudjon! Annyira megörültem, hogy
elfelejtettem fizetni! – húztam elő a hitelkártyámat, mivel az utolsó
bankjegyeimet is elhasználtam, amikor kávét vettem egy utcai
árustól.
– Parancsoljon.
A nő lehúzta a kártyát, majd összehúzta a szemöldökét.
– Elutasították a tranzakciót.
– Az nem lehet! Van elegendő pénz a kártyámon – intettem a
hitelkártyaleolvasó felé. – Megpróbálná még egyszer, kérem?
A hölgy megpróbálta, az előbbi eredménnyel.
– A csodába! Na jó, nem tudom, mi lehet a gond – vettem elő egy
másik kártyát a tárcámból. – Használja ezt!
A pénztáros lehúzta, majd felsóhajtott.
– Ez sem működik.
– Hogy érti, hogy nem működik?
– Azt írja, hogy tranzakció elutasítva – mutatott a kijelzőre.
– De az lehetetlen! Akkor biztosan elromlott a leolvasó!
Körülnéztem, és észrevettem, hogy a mellettem álló vásárló épp
fizet. Az ő kártyáját gond nélkül lehúzták, így rámutattam a másik
kasszagépre.
– Le tudná ott húzni?
A szomszédos, fiatal kasszáslány csak nehezen állta meg, hogy
égnek emelje a tekintetét.
– Persze.
Azonban itt is ugyanaz történt, és most már sor alakult ki, mivel
két sornyi ember nem tudott miattam fizetni.
– Ööö… elnézést kérek, fogalmam sincs, mi történhetett!
Félretenné a rendelésemet? Felhívom a bankot, itt valami tévedés
van!
 Mivel a boltban nagy volt a hangzavar, kiléptem az utcára.
Rengeteg hívásvárakoztatás és a nulla számjegy ötszöri, dühös
bepötyögése után végre emberi hangot hallottam a vonal túlsó
végén.
– Jó estét kívánok! A hitelkártyámon megtagadták a tranzakciót,
de meglehetősen magas a hitelkeretem.
– Mi a számlaszáma?
Miután beolvastam a hölgynek a számlaszámot, és átfutottunk
néhány személyazonosságot igazoló kérdést, egy pillanatra tartotta a
hívásomat. Amikor végre visszakapcsolt, éhes voltam és tehetetlen.
– Halló, Miss Vaughn?
– Igen?
– Úgy tűnik, az ön kártyáját megszüntették.
– Hogyhogy megszüntették? Én nem szüntettem meg!
– Ez egy társszámla, és a társszámla másik tulajdonosa szüntette
meg.
– Milyen társszá… – Ó, istenem! Éreztem, hogy még jobban
elvörösödöm, mintha beleharaptam volna a csípős hot dogba, amit
éppen falatoznom kellene. Christian. Elfelejtettem, hogy ezt a
hitelkártyát közösen kértük. Amikor megnyitottuk a közös
bankszámlánkat, felajánlották nekünk ezt a lehetőséget, annak
ellenére, hogy én voltam az egyetlen, aki valaha használta.
Lehunytam a szemem. A közös bankszámla, amit most már saját,
privát számlaként használtam. Azt hiszem, itt a magyarázat arra, hogy
miért nem működött a bankautomata sem. Úgy éreztem, kinyírom
ezt az embert!
Mély lélegzetet vettem.
– A saját nevem alatt újranyithatom a számlát?
– Természetesen. Ha óhajtja, most telefonon is el tudom indítani a
kérvényt, és ha mindent jóváhagynak, három-öt munkanapon belül
már el is küldjük önnek az új kártyákat.
Szóval a mai Gray ’s Papayának lőttek. Ennek a hívásnak innentől
nem volt értelme.
– Holnap visszahívom, és elintézem.
– Rendben. Van még valami, amit tehetek önért?
– Meghívna egy hot dogra?
 – Parancsol?
Megráztam a fejem.
– Felejtse el!
Szerettem volna hazamenni, és összegömbölyödni az otthonom
egy eldugott sarkában, csak az volt a gond, hogy nem volt otthonom.
A nővérem lakásában éltem.
Ezek után behúzott nyakkal és korgó gyomorral indultam el
Greer lakása felé, de utam ismét a borszaküzlet felé vitt, és ahogy
közeledtem, eszembe jutott, hogy legalább kölcsönvehetnék tíz
dollárt a kasszából, hogy valami ennivalót vegyek magamnak. Majd
hagyok Greernek egy cetlit, így is tettem: kinyitottam az ajtót,
beütöttem egy egycentes vásárlást, hogy kinyíljon a kassza, és
kivettem egy tízest, helyébe pedig egy cetlit helyeztem, nehogy
hazaérve megfeledkezzek az egészről.
Miután becsuktam a fiókot, a tízest a tárcámba tettem, és
elindultam, de előtte még kiemeltem egy üveget a kirakatból abból a
halomból, amit Greer korábban már megdézsmált.
 5. FEJEZET
Evie
Vasárnap, annak ellenére, hogy az utóbbi negyvennyolc órában
folyamatosan járt az agyam, még mindig nem döntöttem el,
elfogadom-e az állást Kitty unokája cégénél. A nővérem úgy
gondolta, őrültség lenne elutasítani az egyetlen ajánlatot, ami
hosszabb keresgélés után jelenleg a tarsolyomban volt, de nem volt
ínyemre a gondolat, hogy olyan helyen dolgozzak, ahol
tulajdonképpen nincs is rám szükség. Megkérdeztem a HR- es
hölgyet, hogy visszahívhatom-e néhány nap múlva, és abban
maradtunk, hogy hétfő reggel visszajelzek. Reménykedtem, hogy
egy kellemes pillanatban rám tör a megvilágosodás, de most már
kezdtem azt hinni, hogy az én életemben soha többé nem lesz
semmiféle megvilágosodás. Különös módon az a személy, akivel
gyakran beszélgettem akkor, amikor kétségeim támadtak, éppen
annak a férfinak a nagyanyja volt, aki miatt kételkedtem abban,
hogy érdemes-e elfogadnom ezt az állást.
Azonban szinte mindig vasárnap beszéltem Kittyvel, és úgy
éreztem, ez nem lehet véletlen, így felemeltem a telefont, és
felhívtam különös barátnőmet.
– Helló, Kitty!
– Helló, édesem! Hogy bánt veled a nagyvilág ezen a héten?
Úgy, mint azzal a szerencsétlen kilencvennyolc éves emberrel Alanis
Morissette számában, aki a lottófőnyereménye másnapján elhunyt.
– Elég jól. Na és veled?
– Nem panaszkodhatom. Az én koromban az ember a
fájdalmakat és a problémákat vagy teherként éli meg, vagy úgy
tekint rájuk, hogy ezek emlékeztetik arra, hogy még él, és még van
dolga ezen a világon. Én az utóbbit választom.
Már tíz másodperccel a beszélgetés kezdete után úgy éreztem,
hogy napok óta nem voltam ilyen jól. Kitty olyan egyszerűen
szemlélte a világ dolgait, és nekem szükségem volt arra, hogy ezt
valaki az eszembe idézze. A dolgok lehetnének sokkal rosszabbak is.
– Beszéltél a héten újabb rokonokkal? – érdeklődtem.
 – Igen, beszéltem, elég őrült sztori kerekedett belőle! Van egy
hölgy – akiről kiderült, hogy a másod-unokatesvérem –, aki a
lányától kapta karácsonyra a DNS-tesztet. Az eredménye azt
mutatta, hogy a nagybátyja csak félig a nagybátyja. A hölgy
nyomozott egy kicsit, és kiderült, hogy a nagyanyjának viszonya
volt valakivel, és várandós lett. A nagymama egész életében
mindenkivel elhitette, hogy a lány a férjétől van. A nagymama már
rég meghalt, de a férj még mindig élt és virult. Egy kicsit
nyomoztam, és kiderült, hogy a nagymama egy olyan pasival szűrte
össze a levet, aki ott lakott a városban. Amikor a nagypapa rájött,
elment a felesége sírjához, hogy elmesélje neki a dolgot, és ott
döbbent rá, hogy a felesége sírja pont annak a pasasnak a sírja
mellett helyezkedik el, akivel viszonya volt. Annak idején a
nagymama vette meg a sírhelyeket, de egy árva kukkot nem szólt
róla. Ezt a titkot tényleg magával vitte a sírba!
– A mindenit! A családfakutatós oldalak alapján több csontváz
van az emberek szekrényében, mint a szappanoperákban!
– És gondolj csak bele: én mindig azt mondtam, hogy azok a
sorozatok teljesen elrugaszkodnak a valóságtól. Úgy fest, a legtöbb
embernek van egy mocskos kis titka, ami ha kiderülne, alapjaiban
rengetné meg a világukat.
Én már csak tudom.
– Az internet korában nem léteznek titkok.
Kitty felnevetett, majd elmesélte, hogy szeretne elutazni valahová
azzal az új pasassal, akivel épp jár. Életükben először szeretnék
kipróbálni az átcsúszópályát. Ekkor döbbentem rá, hogy ennek a
hetvennyolc éves nőnek az élete sokkal izgalmasabb, mint az enyém.
– Biztos vagy benne, hogy én vagyok az, aki huszonkilenc éves? –
faggattam Kittyt.
– Az életkor pusztán egy szám, drágám. Mesélj! Mostanában
milyen izgalmak érnek?
– Nos, a minap átmentem a piros lámpán.
Kitty helytelenítően ciccegett.
– Gyermekem, muszáj lesz újra belépned az életbe! Tudom, hogy
az a barom volt vőlegényed alaposan a földbe döngölt, de a
nagyvilág arra vár, hogy kicsalhasson belőled egy mosolyt! Fogadd
el azt, amit a ma hoz! Ne azon merengj, amit a tegnap elvett!
Felsóhajtottam.
– Tudom. Igazad van. Csak… nem igazán tudom, hogyan tudnék
tiszta lapot nyitni. Olyan, mintha lehúzna a mélybe ez a sok
megvetés, úgy érzem, alig tudom a fejemet a víz fölött tartani.
– Nos, ez nagy gond, de van rá egy egyszerű megoldás.
– Igazán?
– Ühüm. El kell döntened, hogy boldog leszel, és hagynod kell,
hogy ez irányítsa a jövődet. Aztán fordulj balra jobb helyett, és
haladj srégen, ne pedig egyenesen. Néha csak így lehet új
ösvényekre lelni.
– És hogyan csináljam?
– Csináld pont az ellenkezőjét annak, amit máskor csinálsz.
Persze nem úgy értem, hogy mondj igent egy randira egy gyilkossal,
aki épp most szabadult, vagy ugorj bele egy medencébe, amiben
nincs víz, mert az ilyesmi merő ostobaság. De ha egy jóképű,
hatvannyolc éves férfi arra kér, hogy látogasd meg vele az
átcsúszópályát? Akkor menj! Az életed iránya megváltozott, és ha
otthon ülsz, sosem fogod megtudni, merre kell továbbmenned.
Higgy abban, hogy sikerülni fog, és úgy is lesz! Kockáztass már egy
kicsit!
A gondolat jónak tűnt, bár inkább úgy éreztem, egy helyben
toporgok, mintsem azon agyalnék, hogy ebbe vagy abba az irányba
forduljak. De Kitty segíteni akart, ezért nem akartam megbántani.
– Köszönöm, Kitty. Igazad van, megpróbálom.
– Ez az, kislány! És, mi újság veled munkafronton? Megkaptad az
állást az unokámnál?
– Igen, megkaptam, bár még nem fogadtam el. Nem vagyok
biztos benne, hogy én vagyok a megfelelő személy a pozíció
betöltésére.
– Van más lehetőséged?
Homlokomat ráncolva bámultam magam elé.
– Nincs.
– Ejha! Csinálsz, amit akarsz, de szerintem itt a ragyogó első
alkalom, hogy srégen haladj, ne pedig egyenesen.
 Igaza volt. De még most sem voltam biztos benne.
Miután letettük, egy kicsit még üldögéltem a nappaliban. Greer és
a férje elmentek vacsorázni a barátaikkal, így a lakás csendes volt.
Eltűnődtem azon, amit Kitty mondott – nem is a srégen haladásról
meg az egyenesről, hanem arról, hogy mit mondanék egy olyan
páciensnek, akinek nehezére esik a változás. Azt mondanám, hogy a
lehetőségeire koncentráljon, ne pedig a veszteségeire. És az állás
Kitty unokája cégénél nem pont ez a számomra? Egy lehetőség? Úgy
éreztem, kiválóan teljesíthetnék ezen a poszton, akkor miért esik
ilyen nehezemre dönteni? Az egész egyvalamire volt
visszavezethető… pontosabban egy férfira: Merrick Crawfordra.
Crawford nagy kihívás volt. Vajon képes vagyok végigvinni a
kemény főnök projektet?
Kinyitottam a laptopomat, és közben az ajkamat harapdáltam.
Bárhogy is volt, kénytelen voltam válaszolni Joan Davisnek, és az,
hogy a képernyőt bámultam, biztosan nem segített az áhított
megvilágosodás elérésében. Mégis, jó húsz percig ültem így, majd
végül megnyitottam az e-mailjeimet, mély lélegzetet vettem, és úgy
döntöttem, hogy srégen haladok tovább, nem pedig egyenesen.
 6. FEJEZET
Evie
Amikor egy héttel később megérkeztem az irodába, az első
napomon, liftezett a gyomrom az izgalomtól.
Az állásinterjún is ilyen magasnak tűnt ez az épület?
A főbejáratnál álltam, és felbámultam a felhőkarcolóra. Olyan
aprónak éreztem magam, mint egy hangya. Még sötét volt, de ahogy
a régi mondás tartja: New York soha nem alszik, így a háztömb
majdnem olyan fényárban úszott, mintha nappal lenne. Már most
irodai formaruhát viselő emberek siettek el mellettem, annak
ellenére, hogy alig volt reggel hat óra.
Szerettem volna korán érkezni, de most, hogy itt voltam, úgy
éreztem, egy cseppet túl korán jöttem. Azon tűnődtem, hogy
visszamenjek-e a kávézóba, ahol a metrótól idefelé csillapítottam
koffein iránti vágyamat. Talán letelepedhetnék egy asztalhoz, és
TikTok-videókat nézegethetnék, hogy hét óráig elüssem az időt, de
ekkor elkocogott mellettem egy férfi. Alig figyeltem oda rá, azonban
a férfi néhány lépéssel később megtorpant, és megfordult.
– Evie?
– Merrick? – pislogtam meglepetten.
Merrick kivett egy fülhallgatót a füléből, és tetőtől talpig
végigmért.
– Ilyen korán érkezik a munkába?
– Ööö… Igen, úgy gondoltam, jó lenne korán kezdeni.
Új főnököm az órájára pillantott.
– Öt óra ötven perc van.
– Azt hiszem, kissé túl lelkes voltam.
Merrick elmosolyodott. A csodába is, nagyon jóképű volt! Mindig
elgyengültem az olyan férfiaktól, akik tudják viselni az öltönyt, de
ma Merrick futófelszerelésben volt – fekete rövidnadrágot és testhez
álló, hosszú ujjú Under Armour pólót viselt. Homlokán izzadtság
gyöngyözött, vastag nyaka csillogott az utcai lámpák fényében.
– Az iroda csak hétkor nyit.
– Ó! Akkor, azt hiszem, megiszom valahol egy kávét, vagy
ilyesmi.
 Merrick szemügyre vette a kezemben lévő hatalmas
kávéspoharat.
– Mi lenne, ha megmutatnám, hol lesz az irodája? Csak hogy
megkönnyítsem a tájékozódást.
– Ó, nem, semmi gond. Nem szeretném megszakítani a futását.
– Amúgy is ez volt az utolsó köröm. – Merrick félrehajtott fejjel az
ajtó felé biccentett. – Jöjjön!
Az előcsarnokban Merrick megállt a biztonsági őr íróasztalánál.
– Helló, Joe! A hölgy Evie Vaughn. Doktor Everly Vaughn –
fordult hozzám, és rám kacsintott. – A HR majd leküldi a
dokumentumokat, hogy még ma elkészüljön a belépőkártyája.
Gondoltam, bemutatom a hölgyet, és megkérem, hogy ne hagyja ki a
nevéből a doktor titulust.
– Természetesen, főnök.
Merrick kinyújtott kézzel intett, hogy induljak meg a lift felé, csak
akkor szólaltam meg, amikor hallótávolságon kívülre kerültünk.
– Tudja, egyáltalán nem a fixa ideám, hogy minden alkalommal
elmondják rólam, hogy doktor vagyok. A titulus nem érdekel. Maga
a minap nem viselkedett túl szépen, és kihozta ezt az oldalamat.
A liftajtó kinyílt, Merrick azonban visszatartotta, és elvigyorodott.
– Mégis melyik oldalát? A ribancot?
Pislogva bámultam rá.
– Maga komolyan ribancnak nevezett az első munkanapomon?
Azt hiszem, már tudom, honnan ered a dolgozóit érő stressz. Ez a
munka könnyebb lesz, mint hittem!
Merrick elvigyorodott.
– Sosem állítottam, hogy én magam nem vagyok a probléma
része. A maga feladata az, hogy vegye rá az embereket, hogy
tanulják meg, miként oldják meg ezt a problémát.
– Vagy… maga viselkedhetne szakmailag korrektebb módon is.
Merrick megnyomta a lift egyik hívógombját.
– Abban mi lenne a móka? – Rövid ideig hallgatott. – Egyébként
az irodája egy másik emeleten van, mint az, ahol az interjú volt.
Nem tudom, Joan mesélte-e.
– Ó, igen, említette. A kereskedők mind egy emeleten vannak,
mindenki más pedig egy emelettel lejjebb, igaz?
 Merrick bólintott.
– Nem férünk el mindannyian egy emeleten, de amúgy jobb így,
külön. A kereskedők egész nap átkiabálnak egymásnak az asztaluk
fölött, pokoli a hangzavar, és a stílus sem a legkifinomultabb, amikor
egy súlyos pénzeket hozó részvény értéke zuhanni kezd.
– Azt meghiszem!
Az ajtó bezárult, és én élénken tudatában voltam Merrick
jelenlétének, pedig a fülkében tisztes távolságban állt tőlem.
– Mondja… mindennap eljön az irodába futni egyet?
– Én itt az lakom, az épületben. A legfelső emeleteken lakások
vannak.
– Ó, hű! Azt hiszem, ezzel megspórolja az ingázást! Emellett azt is
megmagyarázza, hogy hol vannak a dokumentumai és a fotói.
– Dokumentumok? Fotók?
– Az íróasztala olyan rendezett! Kétszer jártam az irodájában, és
sehol sem láttam post-itet, jegyzettömböt, aktákat vagy
dokumentumokat. És a szekrényén sem állnak személyes tárgyak,
vagyis bekeretezett fényképek, aláírt baseball-labdák, vagy ilyenek.
– Szeretem a rendezett környezetet. A dokumentumaim a
fiókokban vannak, és elektronikus post-itet használok.
Felhorkantam.
– Akkor az én irodám nem fog tetszeni magának!
Merrick felvonta egyik szemöldökét, de nem szólt semmit. A lift
csilingelt a harmincnegyedik emeleten, és új főnököm végigvitt egy
sor folyosón. Csak akkor döbbentem rá, hogy minden egyes
irodának üvegfalai vannak, amikor elértünk ahhoz, amiről Merrick
kijelentette, hogy az én irodám lesz. Ennek a helyiségnek is üvegből
voltak a falai, de tejüvegből, így nem lehetett belátni.
Merrick kulcsával kinyitotta az ajtót, és előreengedett. Ahogy
beléptünk, a világítás magától bekapcsolt.
Párszor körbeszimatoltam.
– Maga is érzi?
Merrick az üvegre mutatott.
– A bevonat ragasztója, amit azért vittünk fel az üvegre, hogy ne
lehessen belátni. A hétvégén készült el. A HR úgy vélte, fontos
megvédeni az időpontra érkező pácienseket a kíváncsi tekintetektől.
 Bólintottam.
– Köszönöm. A privátszféra nagyon fontos, különben a páciensek
nehezen nyílnak meg.
Merrick az ajtó felé mutatott.
– A nyugiszoba néhány ajtóval odébb van, a mosdó pedig nem
sokkal utána. Úgy tudom, hogy az íróasztalát feltöltötték a
szükséges alapvető irodaszerekkel. Van egy laptopja, és úgy látom,
hogy a HR-segédanyagok a háta mögötti polcon állnak. Ha Joan
beér, mindent pontosan elmagyaráz. Most felmegyek lezuhanyozni,
de ha bármire szüksége van, tudja, hol talál.
– Oké, remek, köszönöm! Már alig várom, hogy elkezdjem a
munkát! Lesz ma egy kis ideje beszélgetni? Szeretnék mindent
megtudni a vállalati kultúráról.
– A HR egészen biztosan tud segíteni.
– Igazából én magától szeretném hallani. A vállalat számára
meghatározó értékeket és a fontossági sorrendet általában a legfelső
szinten határozzák meg, és onnan csordogál lefelé. De szeretnék
beszélni önnel arról is, hogy mi az elvárás a vezetőséggel való
kommunikációmmal kapcsolatosan abban az esetben, ha bizonyos
információkat tudok meg az alkalmazottaktól.
Merrick összevonta a szemöldökét, majd az órájára pillantott.
– Jól van. Ha az emeleten végeztem, lejövök magához.
– Köszönöm.
Ahogy kifelé ment, vetettem egy pillantást Morgó úr hátsójára.
Futósortja kifeszült a fenekén, ahogy hosszú léptekkel tartott az ajtó
felé. Szent ég, ennek a pasinak még a segge is tónusos – ami eszembe
juttatta, hogy ideje lenne visszahúznom a hátsómat az edzőterembe.
Sajnos azonban már nem volt edzőterem, ahová lejárhattam, mert
ugyanabban az épületben edzettem, ahol a Christiannel közös
lakásunk volt, és ezt is elveszítettem az esküvőarmageddonban.
Elvesztem gondolataimban, és még mindig a főnök hátsó
fertályát bámultam, amikor megfordult, az ajkára kiülő csibészes
mosoly biztosított arról, hogy rajtakapott.
– Hagyja nyugodtan nyitva az irodája ajtaját egész napra. Nem
kéne már az első napján beszívnia a ragasztószagtól!
 Bólintottam, és csak nehezen tudtam úgy elrendezni a
vonásaimat, hogy ne látszódjon rajtam a zavar.
– Rendben.
Miután elment, mély lélegzetet vettem, és körülnéztem új,
otthonomtól távoli otthonomban. Ez az iroda nagyobb volt annál,
amit Christian családjának cége biztosított számomra, és a hátsó fali
ablakokból csodás kilátás nyílt a városra. Mindent összevetve úgy
éreztem, jó döntést hoztam. Talán mégiscsak volt valami Kitty
tanácsában, miszerint manifesztáljam magamnak a boldogságot…
Mélyen belemerültem a munkavállalók kézikönyvébe, és egyszer
csak lépéseket hallottam. Felpillantottam, Merrick most egészen
máshogy festett, mint nem olyan régen. A zuhanytól még nedves
haját hátrasimította, a göndörödő tincsek sötétkék zakója gallérját
súrolták. Korábban enyhén borostás arca most frissen borotvált volt,
így szépen metszett állvonala még feltűnőbb volt.
Egek, pokolian jóképű volt!
Amíg meg nem szólalt.
– Tudja, az is lehet, hogy ez a ragasztószag még jól is jön
magának. Senki nem fogja megtudni, ha a dezodorja esetleg már
nem hatékony.
Megsemmisítő pillantást vetettem rá.
– De kedves!
– A nők szerint kedves vagyok. De talán válogassa meg jobban a
szavait. A szexuális zaklatás komoly munkahelyi stresszt válthat ki.
A fejemet csóváltam.
– Mint már említettem, a baj általában odafent kezdődik, és onnan
csordogál lefelé.
Merrick az ajtó felé intett.
– Mi lenne, ha az irodámban pszichoanalizálna, mialatt
előkészülök a mai napra?
Elővettem az egyik jegyzettömböt a fiókból, és felálltam.
– Ahogy gondolja.
Merrick minden elektromos készüléket bekapcsolt az irodájában,
és hátradőlt a székben. A gépek duruzsolva életre keltek körülötte.
– Nem voltam teljesen biztos benne, hogy elfogadja ezt az állást.
– Így van, egy ideig haboztam.
 – Végül mi döntötte el a dolgot?
– Valami, amit Kitty mondott.
– Ó. a nagyanyám. Nagyon meggyőző tud lenni!
– Igen – válaszoltam félrehajtott fejjel. – Ezért vett fel engem? A
Kittyvel való kapcsolatom miatt?
Merrick a fejét ingatta.
– Őszintén szólva, amikor bejött az interjúra, fogalmam sem volt
arról, ki maga, csak annyit tudtam, hogy az állásra jelentkezett.
Később jöttem rá, hogy kicsoda.
– Tehát azért vett fel, mert én felelek meg legkevésbé a kiírásnak?
Merrick egy ideig bámult rám, majd felállt, és mindkét kezével az
íróasztalra tenyerelt.
– Azért vettem fel magát, mert a belső hang ezt súgta nekem.
Általában hallgatok az ösztöneimre.
Egy pillanatig emésztettem a dolgot, majd bólintottam.
– Rendben. Nos, köszönöm!
– Van még kérdése arról, miért vettem fel, vagy nekiláthatunk a
munkának?
Kinyitottam a jegyzetfüzetet, és felkattintottam a tollamat.
– Készen állok. Kezdhetjük azzal, hogy elmeséli, miért tartotta a
bizottság fontosnak egy házon belüli terapeuta jelenlétét? Ezt az első
interjún is megkérdeztem öntől, de nem fejtette ki. Nagy segítség
lenne, ha tudnám a részleteket.
Merrick felsóhajtott.
– Kaptunk a nyakunkba egy polgári pert.
– Miért?
– Az okozott érzelmi stressz miatt. Úgy emlékszem, érzelmi stressz
gondatlan okozása volt a pontos kifejezés.
Lefirkantottam néhány sort.
– Pontot tettek az ügy végére, vagy most is zajlik a per?
– Most is zajlanak a perek.
Felvontam egyik szemöldökömet.
– Hány perről van szó?
– Négyről. Kettőt megnyertünk, egynél megegyeztünk, mert
olcsóbb volt, mint bíróságra menni, és az utolsó még korai fázisban
van. Bár az egész merő ostobaság! A fickó egyszerűen csak lusta, de
jóban volt azzal a manussal, akivel megegyeztünk, és azt képzeli,
hogy ő is készpénzre válthatja a nagylelkűségünket.
– Van még valami, amiről tudnom kéne?
– Azt hiszem, meg kell említenem, hogy nemrég itt az irodában
volt egy kisebb ökölharc is. A bizottság ezt is felhozta, amikor arra
kötelezett, hogy felvegyek valakit.
– Kisebb? Tehát két alkalmazott verekedett össze?
Merrick ajka megrezzent.
– Nyolcan voltak, de ketten kezdték. A többiek csak
becsatlakoztak, megmutatták, ki mellett állnak.
– Ön tudja, miért tört ki a verekedés?
– A prémium miatt, hogy kié a nagyobb nyereségarány, hogy egy
befektetés jó volt-e vagy nem… – Merrick a fejét ingatta. – Mindig
van valami, és mindennek a versenyszellem az oka. Az emeleti
kereskedők mindannyian jól élnek. Legtöbben harmincéves
korukban akár nyugdíjba is vonulhatnának, ha akarnának. Nem a
pénz hajtja őket, hanem az, hogy a legjobbak akarnak lenni.
– És mitől lesz valaki a legjobb? Nem úgy értem, hogy maga
miként dönti el, miért a legjobb valaki, ez nyilván számszerűsíthető.
Milyen tulajdonságok szükségesek ahhoz, hogy valakiből a legjobb
legyen?
Merrick bólintott.
– Ez jó kérdés! Az intelligencia adott. A legtöbben az emeleten
dolgozó kereskedők közül borostyánligás egyetemre jártak, és
osztályelsőként végeztek. Mitől lesz a legjobb mégis kiemelkedő?
Szerintem attól, hogy kötélből vannak az idegei. Bizonyos napokon
képesnek kell lennie arra, hogy teljesen kizárja a külvilágot, és
csupán egyvalamire kell összpontosítania, máskor pedig képesnek
kell lennie arra, hogy megkockáztatja, hogy mindent elveszíthet.
Ismeri a mondást, miszerint „nem a külcsín számít, hanem a
belbecs”? – Saját mellkasára mutatott. – Az a fontos, hogy mi van
idebent, nem a külső körülmények.
Elmosolyodtam.
– Tudom, hogy maga nem volt oda az ötletért, hogy kitalálják ezt
a pozíciót, de ez a mondás tulajdonképpen azt támasztja alá, hogy
igenis fontos idehozni valakit, aki segít az embereknek megbirkózni
a stresszel, mivel mindenki máshogy dolgoz fel bizonyos dolgokat.
– Vagy megtarthatnám a belbecset, és kidobhatnám a
külcsínt. Felnevettem.
– Ha már itt tartunk, milyen a munkaerőmozgás a vállalatnál?
– A gazdasági szolgáltatói szektorban vannak a legmagasabb
lemorzsolódási mutatók. A mi cégünknél ez az arány némileg
magasabb a szokottnál.
– Mennyivel magasabb?
– Tíz-tizenöt százalékkal. Nem véletlen, hogy a profitunk egyenes
arányban emelkedik a szokottnál magasabb lecserélődési rátával.
Három éve zsinórban mi vagyunk a legjobban teljesítő cég, mivel én
csak a legjobb embereket alkalmazom.
– Vagyis ez azt jelenti, hogy sok embert bocsát el?
Merrick vállat vont.
– Ha valaki nem bírja a tempót, kilép.
Leírtam még pár sort, és bólintottam.
– Rendben. És átlagosan hány órát dolgoznak a kereskedői?
– Legtöbbjük hét órakor már itt van, és este hét-nyolckor megy
haza, hacsak nem történik valami váratlan.
– Ez minden napra igaz?
– Hétköznapokra, amikor a piac nyitva van.
– Hétvégén is dolgoznak?
– Általában, de nem úgy, mint hétközben. Az elemzők általában
hétvégén többet dolgoznak, mint a kereskedők, ha csendes a piac. A
kereskedők fél napot dolgoznak szombaton, és aztán másnap estig
pihennek. Általában vasárnap este folytatják, amikor nyit a
nemzetközi piac.
– Tehát naponta tizenkét-tizenhárom órát dolgoznak, heti öt
napot, és aztán hétvégén öt-hat órát naponta? Jól értem?
Utánaszámoltam, Merrick is számolt, és bólintott.
– Tehát hetente hetven-nyolcvan órát dolgoznak?
– Azt hiszem – vont vállat Merrick.
– Na és maga?
– Mi van velem?
– Maga napi hány órát dolgozik?
 – Mindig én nyitok, és általában az utolsók között távozom.
– Feltehetek egy személyes kérdést?
– Az a kérdéstől függ.
– Ön nős ember?
– Nem.
– Volt valaha nős?
Merrick a fejét rázta.
– Nem. Egyszer voltam vőlegény, de már nem vagyok az.
– Nem találja nehéznek párkapcsolatot fenntartani, amikor ilyen
sokat dolgozik?
– Ebben az országban a válások aránya ötvenegy százalék.
Szerintem a legtöbb ember nagy általánosságban nehéznek talál
fenntartani egy párkapcsolatot, és a legtöbbjük napi nyolc órát
dolgozik. De hogy megválaszoljam a kérdését: nem. Nem lehetetlen
ebben a pozícióban sem párkapcsolatot fenntartani, csak az a fontos,
hogy mindkét fél a megfelelő elvárásokkal rendelkezzen arról, hogy
mennyi szabadideje van – hajolt közelebb Merrick. – Ez az állás
ilyen, az elvárásokról szól. Meg kell tanulnia, hogyan kell
elvárásokat támasztani, és megfelelni nekik. Ez a munka nem
könnyű, nem mindenki tud ennyi időt rászánni az idejéből, de ez
döntés kérdése. És ha nem bírja a tempót? Távozzon. Azonban kifelé
menet ne pereljen be engem csak azért, mert nem tudott elegendő
munkát belefektetni!
A tollammal megkocogtattam a tíz perccel ezelőtt becsukott
jegyzetfüzet fedelét.
– Tehát ön szerint csak azoknak van szükségük segítségre a
stresszel kapcsolatosan, akik nem képesek rendesen elvégezni a
munkájukat?
– Azt hiszem, az esetek nagy részében erről van szó, igen.
Elmosolyodtam.
– Azt hiszem, megtaláltam a probléma gyökerét.
– Azt hiszem, még mindig arra céloz, hogy az én vagyok?
Azután, hogy… mennyi időt töltött is el velem? Alig egy órát?
– Ebben az irodában ön fekteti le a szabályokat. Nehéz lehet
megfelelni az ön igényeinek, már ha nem lehetetlen. Ez viszont
minden szempontból szépen lecsordogál a dolgozók szintjére is.
 – Tehát engedjek a minőségből csak azért, hogy kellemesebb
munkahelyi körülményeket teremtsek? – nézett Merrick kihívón a
szemembe. – Én nem hajolok le. A többieknek kell felágaskodni
hozzám.
– Ön járt valaha terapeutánál?
Merrick hátradőlt a székében.
– Ön engem nem fog itt kezelgetni, Miss Vaughn!
– Doktor Vaughn. Azt hittem, a vállalat minden dolgozójának
kötelező a havi egy terápiás ülés.
– Én nem dolgozó vagyok, hanem tulajdonos. És ha elolvassa a
bizottsági anyagot, akkor látni fogja, hogy ügyeltem arra, hogy a
kötelező terápiás ülések rám ne vonatkozzanak.
Merrick az íróasztalán elhelyezkedő két monitor felé nyúlt,
bekapcsolta őket, majd az órájára pillantott.
– Ha nincs több kérdése, szeretném elkezdeni a napomat.
Bólintottam, és felálltam.
– Köszönöm, hogy rám szánta az idejét!
De ahogy az ajtóhoz értem, Merrick ismét megszólalt.
– Evie?
Visszafordultam.
– Végre Evie-nek szólít, és nem Miss Vaughnnak…
Merrick szája széle megrezzent.
– Csak annyit akartam mondani, hogy bár erős akaratú vagyok,
képes vagyok beismerni, ha tévedek. és most beismerem. Nem
kellett volna felvennem magát.
Elkomorodtam.
– Az volt a célom, hogy egy hozzá nem értő személyt vegyek fel,
hogy az igazamat bizonyítsam. De már most látom, hogy maga nem
ilyen.
– Azt hiszem, ennek a mondatnak a mélyén ott bujkál valahol egy
bók, ugye?
Merrick láthatóan nem akart elmosolyodni, mégis megtette, és
fejcsóválva fordult a monitorok felé.
– Azért ne próbálja meg a legelső napján lerombolni a
védelmemet.
 7. FEJEZET
Merrck
Mire mindennel végeztem, majdnem este nyolc óra volt. Kifelé
menet legyalogoltam egy emeletet, hogy leadjak egy csomagot a
postázóban. Mindkét emeleten szenzoros világítás adta a fényt a
folyosón, így a legtöbb helyen már sötét volt, a dolgozók nagy része
hazament. De ahogy balra fordultam, észrevettem, hogy jobb
oldalról, az egyébként sötét folyosóról, fény szűrődik ki. Úgy tűnt,
Evie irodájából jön, ezért arrafelé vettem a lépteimet.
Evie épp a mobilján beszélt, de elmosolyodott, és egyik ujját
felemelte, amikor megálltam.
– Dave, mi? Most akkor mi is van ezzel a Dave-vel? – szólt bele a
telefonba, majd ahogy hallgatta a másik felet, egyre szélesebben
mosolygott. – Ó, istenem! – Szája elé kapta a kezét, és felkacagott. –
Ez zseniális! És igazad van, ezt az információt elteszem szűkösebb
időkre. – Eltelt egy perc, majd így szólt: – Mennem kell, a főnököm
bejött az irodámba, de kösz, hogy felhívtál! – Ismét felnevetett, majd
elköszönt, és az asztalra dobta a mobilját.
– Ez érdekesen hangzott – jegyeztem meg.
Evie még szélesebben mosolygott.
– Ó, valóban érdekes volt. Kittyvel beszéltem.
Pár másodpercbe telt, mire visszagondoltam a beszélgetésre,
aztán rájöttem, miről társaloghattak. Dave. Lehunytam a szememet,
és lehajtottam a fejemet.
– Bassza meg!
Evie felkacagott.
– Még sosem hallottam olyat, hogy bárki is félt volna Dave
Thomastól. Mit követett el szegény amellett, hogy megalapította a
Wendy’s éttermet?
– Kinyírom a nagyanyámat, most már egészen biztos, hogy nem
ússza meg!
Evie elmosolyodott.
– Komolyan kérdezem, miért félt tőle kiskorában, Merrick?
– Fogalmam sincs. Egyszer láttam egy reklámban, és ijesztőnek
tűnt számomra. Olyan hároméves lehettem, és a nővérem csak
rontott a dolgon. Mindig azzal fenyegetőzött, hogy felhívja Dave
Thomast, ha nem csinálom meg, amit mond. – Miért kellett ezt
Kittynek közölni magával?
– Megkérdezte, milyen volt az első napom. Azt mondja, elég jól
ismeri magát ahhoz, hogy tudja, szükségem lesz néhány tippre,
hogy miként tudom kordában tartani magát.
– Tippre? Többre is? Eszerint nem csak Dave-ről mesélt?
– A többi nem volt olyan vészes.
– Azért hadd halljam!
– Azt mondta, hogy ha szeretnék bevágódni magánál, süssek
bármit, amiben mogyoróvaj van: kekszet, pitét, brownie-t…
– Ha tud olyan mogyoróvajas pitét sütni, mint Kitty, akkor lehet,
hogy mégis nálunk a helye. – A telefonom rezegni kezdett a
zsebemben, így elővettem, hogy megnézzem, fontos-e a hívás.
Fejcsóválva Evie felé fordítottam a kijelzőt, amin Kitty neve villogott.
– Csak a beszélgetésük végét hallottam. Számítsak valamilyen
fejmosásra tőle? Mit mondott neki?
– Semmit. Azt, hogy maga nagyon kedves volt velem – kacsintott
rám Evie. – Vagyis hazudtam.
Úgy tettem, mintha haragos pillantást vetnék rá, és úgy fogadtam
a hívást, hogy továbbra is az ajtóban álltam.
– Szervusz, drága egyetlen nagymamám!
– Mit vacsoráztál?
– Vacsorázni? Semmit. Még nem ettem.
– Jó, mert Everly sem vacsorázott. Még bent van az irodában,
úgyhogy vidd el vacsizni, és légy kedves vele! Pontosan tudom,
mennyire megnehezíted a dolgát! Annak ellenére, hogy fedez neked,
drága fiacskám, hallottam a hangján!
Felpillantottam, és összenéztünk Evie-vel.
– Honnan tudod, hogy hazudott arról, hogy kedves vagyok vele?
– Túlzott. Azt mondta, hogy nagyon szórakoztató személyiség
vagy. Mindketten tudjuk, hogy ez baromság! Na, elviszed
vacsorázni, vagy sem?
– Nem foglal le nagyon, hogy a tizennegyedik unokatestvéredet
piszkáld?
 – De igen, és ha továbbra is ilyen hangot ütsz meg velem, az illető
bekerül a végrendeletembe is! Ó, és ha már együtt vacsoráztok, add
meg
Everlynek a bulldog ügyvéded elérhetőségét. Szüksége lesz rá.
– Viszhall, nagyi!
– Pápá, maszturbáló!
A vonal végén csend lett, én pedig elhúztam a fülemtől a telefont,
és hitetlenkedve ingattam a fejemet.
– Az ember nem puhul meg kissé, ahogy egyre idősebb lesz?
– Kitty nem, és ha meghallaná, hogy idősnek nevezi, szétrúgná a
hátsóját.
Elmosolyodtam, és visszasüllyesztettem a zsebembe a telefont.
– Milyen volt az első napja?
– Jó volt, azt hiszem, nagyon sok mindent sikerült elérnem.
Körbementem, mindenkinek bemutatkoztam, elkezdtem átolvasni a
személyes anyagokat, és az első időpontokat is egyeztettem.
– Jól van – bólintottam, és a hátam mögé böktem. – Nekem
mennem kell. Ne maradjon bent túl sokáig!
– Nem fogok, csak rendet rakok, mielőtt elmegyek.
– Viszlát holnap! – fordultam sarkon, de az első lépés után Evie
megszólalt.
– Majd szólok Kittynek, hogy nem vitt el vacsorázni.
– Hallotta? – pislogtam döbbenten.
Evie vállat vont.
– Kitty elég hangosan beszél a telefonban.
– Komolyan megzsarol egy vacsorával?
Evie kihúzott egy fiókot, elővette a táskáját, és becsukta a
laptopját.
– Rettentően éhes vagyok, és le vagyok égve. Emellett lenne pár
kérdésem a céges hierarchiával és a kompenzáció szerkezetével
kapcsolatban. Szeretném megérteni, milyen irányokból érkezik a
dolgozókra nehezedő nyomás.
– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy nem illendő együtt
vacsoráznunk?
Evie égnek emelte a tekintetét.
 – Maga látott már melltartóban, és közölte velem, hogy azért vett
fel, mert én vagyok a legkevésbé alkalmas erre az állásra. Egyébként
ez üzleti vacsora, nem privát. És maga úgysem az esetem.
Ezt különös módon bántónak éreztem.
– Miért nem?
– Mert pénisszel rendelkezik. Legalábbis feltételezésem szerint. És
még nem bocsátottam meg a pénisszel rendelkező egyedek okozta
fájdalmat.
Önkéntelenül is elmosolyodtam.
– Jól van, maga sem az esetem!
Evie játékosan megremegtette a szempilláit.
– Nem bírja a dögös csajokat, akik totál dilisek?
Elvigyorodtam.
– Nem, abszolúte nem.
– Tökéletes, akkor mehetünk is! – villantotta meg Evie diadalmas
mosolyát, és elindult az ajtó felé. Oldalt léptem, hogy ő menjen ki
előbb, de megállt előttem. – Ha a Wendy’sbe akar menni, meghívom.
– Induljon, okoska!
– És hogy került New Yorkba azután, hogy délen végezte az
egyetemet? – kérdeztem, miután a pincér meghozta az italokat.
Evie vállat vont.
– A vőlegényem miatt. Legalábbis nagyrészt miatta. Christian és
én akkor ismerkedtünk meg, amikor mindketten az Emoryra
jártunk. Én azért kértem a doktorimat New Yorkba, mert Christian
azt tervezte, hogy visszaköltözik a városba, hogy a családja
vállalatánál dolgozzon, aminek Midtownban van a központi épülete.
A nővérem is itt lakik, ezért ez akkoriban elég jól jött ki.
– A nővére még mindig itt él?
– A férjével Morningside Heightsban laknak – bólintott Evie. – De
igazából gyerekkorunkban is éltünk néhány évet New Yorkban.
Anyukámmal sokat költözködtünk. Tizenhárom éves korom előtt
már tizenegy különböző államban éltem.
– Ejha! Az édesanyja a munkája miatt kényszerült ilyen sűrűn
költözni?
– Nem – ingatta a fejét Evie. – Általában akkor költöztünk, amikor
anya elhagyta apát, ami néhány havonta megtörtént.
 Összevontam a szemöldökömet.
– Nem jöttek ki jól?
– Ó, bocsásson meg, azt hittem, ismeri a történetet, hiszen Kitty és
a nagymamám olyan jóban voltak. Végül Kitty vette rá anyát, hogy
örökre hagyja ott apámat. Anyám majdnem harminc évvel ezelőtt
Kitty nők számára megnyitott menhelyén keresett először
menedéket. Apám bántalmazó volt. A nagyanyámnak akkoriban
fogalma sem volt erről, anya mindenki előtt titkolta, de végül Kitty
meggyőzte, hogy mindent mondjon el a családjának. Azután a
nagyanyám odament a menhelyre, és rögtön jóban lett Kittyvel. Igaz
barátság alakult ki köztük, és egy-két évvel később piacra dobták a
Kitty háza melletti házat. Nagyanyám régóta keresett földszintes
házat, ezért megvette. Utána elválaszthatatlanok lettek.
Francba! Evie édesanyja is menedéket kért azon a menhelyen,
amit a nagyanyám élete nagy részében vezetett?
– Tudtam, hogy a nagymamája Kitty szomszédja és közeli barátja
volt, de sosem említette, hogy az édesanyja esetleg…
Evie szomorúan elmosolyodott.
– Családon belüli erőszak áldozata volt. Nyugodtan kimondhatja.
Ezt is Kitty tanította meg, amikor az egyetem alatt a szomszédja
voltam. Most már nem szégyellem. Kitty döbbentett rá, hogy minél
többet beszélünk nyíltan a családon belüli erőszakról, annál kevésbé
érzik azt az áldozatok, hogy ezt titkolniuk kell. Mindegy, tízéves
koromban volt egy nagyjából kilenc hónapig tartó időszak, amikor a
nagyanyámnál laktunk. Nagyanyám évek óta próbálta rávenni
anyát, hogy hagyja el apámat, de végül Kitty győzte meg arról, hogy
végleg otthagyja. Az a nyár volt a gyerekkorom egyik legjobb
időszaka, úgyhogy amikor több PhD-programba is felvételt nyertem,
úgy döntöttem, az Emoryt választom, hogy a nagyanyám közelében
legyek. Harmadéves voltam, amikor agresszív áttétes rákot
diagnosztizáltak nála, és alig néhány hónap múlva meghalt. A
nagyanyja és én mindig is jóban voltunk, de ezután különösen
szoros lett a kapcsolatunk.
– Az évek során Kitty gyakran beszélt magáról – bólintottam. –
Persze Everlynek nevezte, ezért amikor Evie-t hívtam be interjúra,
még nem állt össze a kép.
 Evie mosolyogva belekortyolt a borába.
– Ha tudta volna, talán kicsit kedvesebb lett volna velem az
interjún.
– Vagy ha nem úgy találkozunk, hogy maga a férfi próbafülkében
a hónalját szagolgatja – fojtottam vissza a mosolyomat.
– Még nem volt alkalmam megmagyarázni azt a helyzetet.
Ráejtettem egy cseresznyét a blúzomra, ami persze foltot hagyott,
azután két órára bent ragadtam a forró metróban, és el kellett
rohannom új blúzt venni. Amíg próbáltam, rájöttem, hogy egy kicsit
fel kéne frissítenem magam, de csak egy nedves törlőkendő volt
nálam. Amikor maga berontott, épp arra próbáltam rájönni, hogy a
citromillat érezhető-e a bőrömön.
– Egy: nem zárta be az ajtót. Kettő: a férfi próbafülkében volt.
Evie legyintett.
– Apróság, ez mind apróság. Maga mégis jót mulatott rajtam.
Hagyta, hogy kínosan érezzem magam az interjún, és azon agyaljak,
hogy felismerte vagy sem.
– Nem vagyok büszke a viselkedésemre. Azt hiszem,
mindkettőnknek rossz napja volt. Mentségemre legyen mondva,
hogy előző éjjel igazgatósági ülésen voltam, és még egyszer
megpróbáltam őket lebeszélni arról, hogy rákényszerítsenek a
pozíció létrehozására. Az ülésen végül közölték velem, hogy azon a
reggelen újabb pert akasztottak a nyakunkba. Emiatt persze már
esélyem sem volt, hogy véghez vigyem, amit szerettem volna.
– Mi lenne, ha egyezséget kötnénk? Maga nem hozza szóba azt,
amit a próbafülkében látott, én pedig nem hozom szóba Dave
Thomast – nyújtotta felém a kezét Evie. – Olyan lenne, mintha
újrakezdenénk.
Elmosolyodtam, és átnyúltam az asztal felett. Kissé túlságosan is
jó érzés volt az apró kezét a tenyerembe fogni.
– Megegyeztünk.
Evie egy hajtincset a füle mögé tűrt, amitől még inkább
felfigyeltem karcsú nyakára. Rögtön elképzeltem, milyen lenne
végignyalni azt a sima bőrt. Kénytelen voltam máshová irányítani a
tekintetemet, és megköszörültem a torkomat.
 – Egyébként a nagyanyám megkért, hogy adjam meg egy igazi
bulldog ügyvéd elérhetőségét. Komolyan szüksége van ügyvédre?
– Igen, komolyan – sóhajtott fel Evie.
– Milyen ügyvédre?
– Polgári perben kellene képviselnie. A volt vőlegényem
feljelentett.
– Szeretné visszakapni a jegygyűrűjét?
– Nem, azt már visszaadtam, sőt az arcába hajítottam. Szerinte
olyasmit tettem, ami árt a jó hírének.
– A videóra gondol, amit levetített az esküvőn?
Evie homlokráncolva pillantott rám.
– Maga látta?
Nem akartam beismerni, hogy nemrégiben többször is
megnéztem, így csak vállat vontam.
– Csak részleteket láttam belőle.
Evie mély lélegzetet vett, majd kifújta a levegőt.
– Oké, akkor így könnyebb megmagyarázni, vagy legalábbis
kevesebbet kell magyarázkodnom. A volt vőlegényem, Christian és
a családja csalásért és hitelrontásért perel. Christian azt állítja, hogy
már hosszabb ideje tudtam a viszonyról, és szándékosan csináltam
szükségtelenül nagy számlákat az esküvőre, csalási szándékkal. Azt
is kijelentette, hogy ártottam a jó hírének, mivel a videó futótűzként
kezdett terjedni a neten.
– Mióta tudott a viszonyról?
– Nagyjából tizenkét órája. Az esküvőnk előestéjén tudtam meg.
Bejelentkeztünk abba a szállodába, ahol a fogadást tartottuk. Amikor
eljegyeztük egymást, Christian édesapja neki ajándékozta azt a
pénzcsipeszt, amit a feleségétől kapott az esküvőjük napján. Egy
kedves idézet és a dátum volt belegravírozva. Titokban elhoztam a
fiókból a pénzcsipeszt, és a szülei neve és üzenete alá
odagravíroztattam a mi esküvőnk dátumát és egy idézetet. Azt
gondoltam, szép családi hagyomány lehet belőle, amit majd tovább
lehet örökíteni az elkövetkezendő generációknak. Na mindegy,
szerettem volna levideózni a reakcióját, amikor átadom neki, ezért
felállítottam egy kamerát a nászutas lakosztályunkban, és
megkértem Christiant, hogy ott várjon rám. De amíg Christianre
vártam, felhívott a nővérem, hogy egy taxis felszaladt a járdára, és
ráhajtott a férje lábfejére. Végül be kellett mennem a kórházba, hogy
Greer mellett legyek, és teljesen megfeledkeztem a kameráról, amin
elindítottam a felvételt. Amikor aznap este visszaértem, átadtam
Christiannek a pénzcsipeszt, és utána elköszöntünk egymástól,
hiszen külön töltöttük az éjszakát, tudja, a vőlegénynek nem szabad
látnia a menyasszonyt esküvő előtt, meg ilyenek – emelte égnek a
tekintetét Evie. – Mintha lehetnék még ennél is szerencsétlenebb!
Mindegy, teljesen megfeledkeztem a kameráról, és csak akkor jutott
eszembe, amikor Christian elment. Azt hittem, órákkal korábban
leállt a felvétel, de azért ellenőriztem, és itt ért életem meglepetése:
Christian szexelt a legjobb barátnőmmel, Miával, aki a tanúm volt.
– Jézusisten! – csóváltam hitetlenkedve a fejem. – És egészen
addig fogalma sem volt arról, mi volt köztük?
– Nem. Vagyis akkoriban nem, de visszatekintve volt néhány jel,
amit nem vettem észre. Egyszer Mia neve jelent meg Christian
telefonja kijelzőjén, és valami olyasmit üzent, hogy mikor
találkoznak. De amikor rákérdeztem Christiannél, megkért, hogy ne
kíváncsiskodjak, mert elrontom a lánybúcsúm meglepetését. Egy
másik alkalommal ott találtam Mia mobilját a kanapénk párnái
között, pedig már több hét is eltelt azóta, hogy utoljára nálunk járt.
Mia azt mondta, biztos akkor hagyta itt, amikor legutóbb itt volt, és
mindenhol kereste. Azonban különösnek találtam, hogy egy szóval
sem említette, hogy elveszítette, ha rögtön azután tűnt el, hogy
nálunk járt. Annyira rá vagyunk gyógyulva a telefonunkra, és egy új
telefon kábé ezer dollárba kerül. – Evie felsóhajtott, és a homlokát
ráncolta. – Azonban álmomban nem gondoltam volna, hogy képesek
ilyet tenni velem. Még akkor sem akartam elhinni, miután
megtaláltam a videót. Először azt hittem, valami ostoba vicc.
– Azért annak a fickónak van bőr a képén, hogy még ezek után
bepereli magát! Még ha tudott is volna róla, és nem mondja le az
esküvőt pusztán azért, hogy jó magasra tornázza a számlát, a fickó
pokolian rászolgált volna! És beperelni magát hitelrontásért? Egy
ilyen per védelme maga az igazság!
Evie szomorkásan elmosolyodott.
 – Szerintem vissza akar vágni amiatt, hogy nyilvánosan
megszégyenítettem. A családja cégénél több ügyvéd is van, úgyhogy
Christiannek ez nem kerül semmibe, de az biztos, hogy nekem
kisebb vagyonba fog kerülni, amivel jelenleg nem rendelkezem. A
helyzet iróniája, hogy nem is én akartam nagyszabású, puccos
esküvőt, hanem Christian és a családja. A vendéglistán több
üzlettárs volt, mint ahány családtagot és barátot én meghívtam.
– Sajnálom, ez szörnyű lehetett! De tudok egy kiváló ügyvédet, és
az illető tartozik nekem néhány szívességgel. Holnap felhívom,
meglátjuk, mit lehet tenni.
– Köszönöm, nagyra értékelem!
– Szívesen – bólintottam.
Megérkezett a pincérnő a vacsoránkkal. Én lazacot rendeltem,
Evie pedig csirkét vadász módra. Ahogy átnézett a tányéromra,
megnyalta az ajkát.
– A magáé nagyon jól néz ki! Van kedve felezni?
Nevetve ingattam a fejem.
– Persze. Kér még mást is?
Evie átnyúlt, és megragadta a tányéromat, majd mosolyogva szelt
egy darabot a lazacomból, és a helyébe egy csirkedarabot tett.
– Tudja mit? Igen, kérek.
– Miért is nem lep meg…
– Ó, nyugalom, csak néhány kérdést szeretnék feltenni az
irodával kapcsolatban.
Visszavettem a tányéromat.
– Mit szeretne tudni?
A következő félórában mindenféle kérdéseket tett fel a tőzsdével
kapcsolatban, főleg arról, hogy miként zajlanak a dolgok, és milyen
feladatai és kötelezettségei vannak a beosztottjaimnak. Úgy tűnt,
Evie pontosan és alaposan ismeri a szakzsargont.
– Magának semmi tapasztalata nincs a brókervállalatok terén –
jelentettem ki –, mégis elég jól érti, hogy működnek nálunk a dolgok.
– Az igazság az… – dobolt Evie az ujjaival az asztalon. – Amikor
utánaolvastam a cégének, találtam egy régi cikket abból az évből,
amikor megalapította a vállalatot. A cikk szerint volt egy üzlettársa,
de az utóbbi néhány tájékoztató után a társa neve eltűnt a
részvényesek listájáról. Amelia. Evans a neve, ugye?
Elkaptam a tekintetemet.
– Igen, így van.
– Mi történt vele?
Körülnéztem, hol lehet a pincérnő. Elkaptam a tekintetét, és
odaintettem, majd figyelmemet ismét Evie felé fordítottam.
– Úgy vélem, mindez lényegtelen a maga pozícióját és munkáját
tekintve.
Amikor megérkezett a pincérnő, kértem a számlát.
A pincérnő a kötényzsebéből kivett egy kis bőrtárcát, és
átcsúsztatta az asztalon.
– Ha készen áll fizetni, jövök érte.
– Most is készen állok – húztam elő a tárcámat, és lehúztam a
hitelkártyámat.
– Rendben, egy perc, és itt vagyok.
Evie megvárta, amíg a pincérnő eltűnik, de ott folytatta, ahol az
imént abbahagyta.
– Azért kérdezem, mert a vezetőségi változás általában komoly
hatással van az alkalmazottakra.
– Amelia távozása nemhogy hozzátett a vállalat stresszéhez,
hanem inkább csökkentette azt. Az IPO-részleget vezette, amely a
különféle társaságokat segíti abban, hogy miként vezessék be
részvényeiket a
tőzsdére. Ezen a területen rendkívül nagy a nyomás. Ilyen típusú
feladatokat egyébként már nem vállalunk.
– Ó… Értem. Mikor hagyta ott a hölgy a céget?
– Három évvel ezelőtt.
– Távozott vele együtt más munkaerő is?
– Nem – ingattam a fejemet.
– Az elválás baráti volt? Miss Evans netán saját céget alapított?
A pincérnő visszajött a hitelkártya-bizonylattal, így
odafirkantottam a nevemet. Amikor felnéztem, Evie még mindig
várakozásteljesen figyelt, így megválaszoltam a kérdését.
– Nem volt semmiféle elválás. Amelia Evans elhunyt.
 8. FEJEZET
Merrck
Kilenc évvel ezelőtt
– Ki ugrik be ma Decker helyett? – téptem fel a karton Budweiser
papírját, és lehajoltam, hogy megtöltsem a minihűtőt, ami a
nappaliban állt, a kártyaasztal mellett, mert túl lusták voltunk
felállni, és megtenni a tíz lépést a konyháig.
– Valaki a statisztikaórámról – szólalt meg Travis. –, Ameliának
hívják. Ha játszhat velünk, megengedi, hogy kedden róla
puskázzam a félévi vizsga megoldásait.
Felkaptam a fejem.
– Amelia? Egy csajt hívtál meg pókerezni?
Travis vállat vont.
– Át kell mennem ezen a rohadt teszten! Amúgy meg nincs
semmilyen szabály, hogy nők nem játszhatnak.
Talán nem volt ilyen szabály, de elsős korunk óta hetente egyszer
együtt pókereztünk. Három és fél éve csak mi, srácok játszottunk.
Amikor egyikünk nem tudott eljönni, megkértünk valakit, hogy
ugorjon be helyette. A mai napig ez mindig egy srác volt. A
megszokott négyesünk egyik tagja ezt a félévet külföldön töltötte,
így minden héten kerestünk a helyére valakit.
– Azt hittem, azért nem volt szabály, mert van köztünk egy
hallgatólagos megegyezés.
Will Silver barátunk lépett be, és letett egy üveg Jacket a
kártyaasztal közepére.
– Helló, Will! – üdvözöltem. – Hogyhogy még sose hívtál meg
csajt kártyázni?
– Nem tudom – vont vállat Will. – Mindig csak mi, srácok
szoktunk játszani.
– Látod? – fordultam Trav felé.
Travis legyintett.
– Ne nyávogj már! Amelia tuti halálbénán kártyázik, és egy kis
plusz zsével térhetsz haza. Hálás lehetnél nekem!
Will a sörre mutatott, amit épp a hűtőbe pakoltam.
– Dobj ide egyet!
 – Még meleg, a hideg sör a konyhában van.
– Figyeltél te rám bármikor is az utóbbi három évben? Leszarom,
ha nem hideg, adj már egyet!
Dobtam neki egy meleg sört.
A sörösdoboz teteje hangos sziszegéssel pattant fel.
– Legalább jó a cicije?
– Igen, oltári jó a cicije – szólalt meg mögöttünk egy ismeretlen
hang. – Mondd, a te farkad milyen?
Mindhárman a lány felé fordultunk, és elállt a lélegzetünk. Én az
ajkamhoz emeltem a sörömet, és rájöttem, hogy a lány nem hazudott
– tényleg oltári jó volt a cicije. Bár Willtől eltérően nekem volt annyi
eszem, hogy megtartsam magamnak a gondolataimat.
A lány felvonta egyik szemöldökét.
– Na?
Komolyan választ várt Will farkával kapcsolatban. A sörömmel
Will ágyéka felé mutattam.
– Én már láttam. Elég kis löttyedt.
– Rohadj meg! – szólt oda Will. – A kis huszárból hamar nagy
katona lesz!
A lány félrehajtott fejjel rám pillantott. Nem mosolygott, de ott
láttam a szája szélén bujkálni a vidámságot, és csillogott a szeme.
– És a te farkad milyen?
Vállat vontam.
– Csodálatos. Van kedved megnézni?
A lány most elmosolyodott.
– Talán később. Előbb még elveszem az összes pénzed.
Ha arról lett volna szó, a tárcámat is örömmel átadtam volna
ennek a lánynak. Tűzvörös haja volt, világos bőre, és hetyke kis
orrán néhány szeplő is ült. Nem beszélve arról, hogy a zöld ujjatlan
pólóján kívül máshova nem is tudtunk nézni.
– Nekem jó tervnek hangzik – szólaltam meg. – Csak szerintem
inkább én veszem el a te pénzed!
Amelia még szélesebben mosolygott.
– Fogadjunk?
– Fogadni akarsz, hogy te nyersz többet ma este, annak ellenére,
hogy még az első handet sem osztottuk ki?
 – Aha.
– Nem kéne előbb megvárnod, hogy milyenek az ellenfeleid?
– Nem. Ha olyan sokáig várok, akkor nem vagy hajlandó
fogadni…
– Miért, mert olyan jó vagy?
Amelia égnek emelte a tekintetét.
– Most fogadunk vagy nem?
– Persze, miért ne? Mennyibe?
– Száz dolcsiba.
A haverjaim hangosan füttyentettek. Általában fejenként ötven
dolcsival játszottunk, néha kevesebbel, ha valaki le volt égve. De én
dolgoztam, volt elég pénzem. Amúgy pedig egy kezemen meg
tudtam számolni azokat az estéket, amikor sokat veszítettem. A
legtöbbször én voltam a győztes, jól kártyáztam, mert a kártya
igazából matematika. És a matekban még jobb vagyok, bár nem
akartam elszedni a csaj pénzét.
A hüvelykujjammal megdörzsöltem az alsó ajkamat.
– A százas a tiéd, ha nyersz. De ha én nyerek, akarok egy csókot!
Amelia szeme felcsillant.
– Rendben. Akkor játsszunk!
Két órával később hátradőltem a székemen, és végigszántottam a
hajamon. Travis és Will az asztalra hajították a kártyáikat, és
kimentek elszívni egy füves cigit.
– Hol a francban tanultál meg így játszani? – tudakoltam tőle.
Játszottunk Texas Hold’Emet, Five-Card Draw-t, Crazy Eightset,
sőt még Sevens Take Alit is, és Amelia majdnem minden egyes
handet megnyert.
Amelia előrehajolt, hogy maga elé húzza az utolsó halom zsetont.
– Apám imádott kártyázni. Négyéves koromban megtanított,
hogyan kell megszámolni a lapokat, emellett jól olvasok az emberek
mimikáiból.
– Számolod a kártyákat? Az csalás!
– Nem, nem csalás. Az agyadat használod arra, hogy előnyt
szerezz. A csalás az, amikor elrejtesz az asztal alatt néhány ászt,
hogy nyertes handet kreálj magadnak vagy meglesed egy másik
játékos lapjait.
 – De mielőtt elkezdtünk játszani, nem mondtad, hogy számolod a
kártyákat!
Amelia vállat vont.
– Azt mondtam, hogy jól kártyázom, és hogy el fogom szedni a
pénzedet. De nem hittél nekem.
Amelia tenyérrel felfelé felém nyújtotta a kezét.
– Amúgy pedig kérem szépen a százasomat!
Fejcsóválva nyúltam a zsebembe.
– Ha már így átvágtál, legalább a csókot megkaphatnám!
– Nem érdemelted ki.
Leszámoltam öt darab húszast, és felé nyújtottam, de amikor
megpróbálta elvenni, nem adtam oda. Amelia pillantása a
bankjegyekről az arcomra vándorolt.
– Hadd érdemeljem ki valahogy! – alkudoztam. – Randizol
velem?
Amelia kikapta a pénzt a kezemből, és a farmerja első zsebébe
gyűrte.
– Nem, kösz.
– Miért nem?
– Az túl könnyű lenne neked. – Felkapta a táskáját, és a pántját
átvetette a vállán. – De tiéd a vigaszdíj.
– Az mi?
– Nézheted, ahogy kimegyek innen. – Megfordult, és elindult az
ajtó felé, de a válla fölött visszakiáltott. – A seggem még a cicimnél is
jobb!
Nem tévedett, de még most is úgy éreztem, hogy teljesen
összezavartak az események.
– Várj! Mit kell tennem, hogy randizz velem?
Amelia kezét az ajtófélfára támasztva megállt, de nem nézett
vissza.
– Ha ezt megmondanám, akkor bármi, amit ma este tettél,
könnyűnek tűnne, nem igaz? Jó éjt, Merrick!
 9. FEJEZET
Evie
– Andrea!
A kiáltás Merrick irodájának csukott ajtaja mögül érkezett. Éppen
feljöttem, hogy beszéljek az asszisztensével, mert szerettem volna
időpontot kérni, azonban Andrea nem volt az asztalánál.
Körülnéztem, de nem láttam sehol, így odamentem Merrick
irodájához, és integettem neki, hogy észre vegyen, mielőtt
bekukkantottam hozzá.
Ketten hangosan vitatkoztak az íróasztalon álló, kihangosított
telefon hangszóróján keresztül, de Merrick jelzett, hogy menjek be,
és megnyomott egy gombot – nyilván némította a hívást.
– Bocsánat, látom, épp telefonál – szólaltam meg. – Hallottam,
hogy Andrea után kiált, ezért gondoltam, szólok, hogy nincs az
asztalánál. Én is Andreával szerettem volna beszélni.
– Francba!
– Mi a baj?
– Ez a hívás, ami most zajlik, ma délutánra volt beütemezve a
naptáramba, nem pedig reggel nyolcra. Azt hiszem, Andrea
felcserélt két klienst, amikor bevitte a naptárba az időpontokat.
– Ó! Nos, tudok valamiben segíteni?
– Kérje meg Andreát, hogy szaladjon fel a lakásomba, és hozza le
azt a mappát, amiben a híváshoz szükséges jelentések vannak!
– Azt én is meg tudom tenni.
Merrick tétovázott.
– Biztos, hogy Andrea nincs a közelben?
Átpillantottam a vállam fölött.
– Nem látom sehol, de ha gondolja, megnézem a nyugiszobában,
és ha nem találom meg, felszaladok az anyagért.
– Nem gond önnek?
– Egyáltalán nem, örömmel segítek.
Merrick bólintott.
– Ha nem találja meg, a mappa a nappaliban van, az asztalon, a
tartalma pedig valószínűleg szanaszét hever, úgyhogy kapja fel az
összes papírt, amit lát. – Merrick előhúzott egy kulcscsomót. –
Legfelső emelet, kettes lakás.
– Rendben, sietek.
Gyorsan megnéztem a nyugiszobát és a női mosdót is, de az
asszisztensének nyoma sem volt, ezért elindultam a lift felé, és
megnyomtam a legfelső emelet gombját.
Amikor kiszálltam, akkor döbbentem rá, hogy a kettes lakás
tulajdonképpen a kettes tetőtéri lakást jelenti. Ahogy beléptem, tátva
maradt a szám a csodálkozástól. Merrick lakása hatalmas volt, a
nyitott tér magában foglalt egy gourmet konyhát, valamint nappalit,
étkezőt, melyeket csak néhány lépcsőfok választott el egymástól.
Odamentem, ahol Merrick szerint a mappának lennie kell, és közben
vágyakozó pillantást vetettem a rozsdamentes acél gépekkel és
márványpultokkal felszerelt konyhára. Amint kipillantottam a
nappali ablakán, egyszerre kiment a fejemből az, hogy mit keresek
itt. Az egyik falat a padlótól a mennyezetig érő ablak uralta, mely a
folyóra és a hídra nézett, és amelyek mellett óriási épületek
magasodtak. Biztos voltam benne, hogy lélegzetelállítón nézhet ki
éjszaka, fényárban úszva.
Egész nap gyönyörködtem volna a látványban, de a főnöknek
szüksége volt a mappájára – nekem viszont még kellett harminc
másodperc, hogy a lakás többi részében is gyorsan körülnézzek. A
nappali túlsó végén hosszú folyosó helyezkedett el, mely
feltételezésem szerint a hálószobákba vezetett. Felkaptam a mappát
és a körülötte heverő papírokat, és elindultam, hogy körülnézzek.
Az első szoba dolgozószoba volt, csodálatos, beépített
könyvespolcokkal és saját létrával, melyet a fal egyik végétől a
másikig lehetett gurítani. Egek, mindig is szerettem volna egy létrát a
könyvespolcomhoz!
A következő egy fürdőszoba volt, mögötte pedig egy háló. A
folyosó végén szárnyas ajtó állt. Amikor kinyitottam, és
bepillantottam a fő hálószobába, halkan felsóhajtottam. A főnököm
hálószobájából külön terasz nyílt, akkora, hogy kisebb partit is
lehetett volna rendezni rajta. És az ágy? Egyszerűen döbbenetesen
hatalmas volt, nagyobb, mint két franciaágy együtt. Vagy annál is
nagyobb? A négy szépen faragott oszlop férfias jellege illett a
földszinten dolgozó főnökhöz.
Ha már itt tartottunk… minél előbb el kellett tűnnöm! Szívesen
körülnéztem volna még egy kicsit, megnéztem volna a gardróbot és
a fő fürdőszobát, de nem akartam kísérteni a szerencsémet. Ahogy
becsuktam a hálószobaajtót, az ágy túlsó végénél, az éjjeliszekrényen
valami színesen akadt meg a tekintetem.
Aranyhal?
Nem tudom, miért, de különösnek tűnt, hogy két teljesen
egyszerű, narancssárga aranyhal úszkált egy kisebb akváriumban az
éjjeliszekrényen. Ha egy kétszáz literes, tengervízi egzotikus
halakban bővelkedő, hatalmas akváriumot látok, nem tűnt volna
furcsának, de két ilyen egyszerű hal, melynek darabja alig egy
dollár? Amíg ott álltam, és próbáltam rájönni a rejtély nyitjára,
megszólalt a telefonom. A szám ismerős volt, de csak akkor jöttem
rá, ki az, amikor felvettem, és meghallottam a hangját.
– Mondja, merre jár?
Basszus! Merrick.
– Épp… a liftre várok.
– A lift pokoli lassú. Kérem, használja a lépcsőt, szükségem van
arra a rohadt mappára!
– Rendben, máris megyek.
Bontottam a hívást, kisiettem a lakásból, ellenőriztem, hogy az
ajtó bezárult-e mögöttem, és keresni kezdtem a lépcsősort. De ahogy
a lépcső felé vettem az irányt, a lift csilingelt, így visszarohantam, és
ahogy kinyílt az ajtaja, majdnem összeütköztem egy nővel, aki épp
kilépett a fülkéből.
– Ó, jaj, bocsásson meg!
A nő magas sarkú cipőjében legalább száznyolcvan centi lehetett,
és abból legalább százötven centi volt a lába. Tetőtől talpig
végigmért.
– Mit keres maga ezen az emeleten?
– Én ööö… – A vállam fölött a tetőtéri lakás irányába mutattam. –
Felszaladtam Merrick egyik mappájáért.
A nő most félrehajtott fejjel, pislogva bámult rám.
– És ki maga?
 – A Crawford vállalatnál dolgozom.
– Ó! – A nő még egyszer, utoljára végigmért, láthatóan
elveszítette érdeklődését irántam, és megkerült. – Sejthettem volna.
Ez meg mit jelentsen? Biztos voltam benne, hogy sértésnek szánta,
de amikor a liftajtó elkezdett bezárulni, rájöttem, hogy nincs időm
ezen rágódni. Beugrottam a fülkébe, és a vállam fölött
hátrapillantottam, hogy lássam, hová tart Miss Hosszú Lábú. Úgy
tűnt, az egyes számú tetőtéri lakásban lakik – legalábbis kulcsa volt
hozzá.
Mikor leértem, Andrea már az íróasztalánál ült, így
elmagyaráztam, mi történt, ő pedig gyorsan bevitte a mappát a
főnökének.
A nap további része meglehetősen eseménytelenül telt. Nem
találkoztam Merrickkel, de amikor este hétkor meghallottam a
hangját, összerezzentem. Épp olvastam, és nem hallottam, hogy
kinyitotta az irodám ajtaját.
– Ma is hajnalok hajnalán jött be?
Elmosolyodtam.
– Talán kicsit később.
Merrick testén átlósan átvetve tömött bőr oldaltáska lógott, az
órájára pillantott.
– Miért nem megy haza? Magának nem kell napi tizenkét órát
dolgoznia!
– Kösz, már épp összepakoltam. – Állammal a táskája felé
biccentettem.
– A táskáját elnézve maga nem csupán tizenkét órát szándékozik
dolgozni.
Merrick bólintott.
– Sok az elmaradásom, de sajnos előtte vacsorameghívásom van.
Merrick telefonja megszólalt, kivette a zsebéből, a kijelzőre
pillantott, és hangos nyögéssel felvette.
– Már úton vagyok.
A hívó fél mondott valamit, amit nem hallottam, Merrick pedig
égnek emelte a tekintetét.
– Elkerülöm. Köszönöm. Mindjárt ott vagyok.
Merrick a fejét csóválta, és bontotta a hívást.
 – Ne váljon maga is olyan bosszantó New York-ivá, aki
kényszeresen közli mindenkivel, hogy melyik úton menjen és
melyiket kerülje el!
– Azt hiszem, ez nem lesz gond, mivel a bal meg a jobb kezemet
sem tudom megkülönböztetni egymástól.
Merrick elmosolyodott. Azt hiszem, ez volt az első igazi, őszinte
mosoly, amit láttam rajta. Az arcára mutattam.
– Ezt gyakrabban kéne csinálnia!
– Mit?
– A mosolygást. Akkor nem hasonlít annyira egy ogréhoz.
– Tehát én egy ogre vagyok?
– Nos, minimum háromméteresnek kell lennie, hogy ogre
lehessen. Úgyhogy inkább mini ogre.
Merrick szeme körül apró szarkalábak villantak fel, ahogy
elmosolyodott, pedig láthatóan küzdött a mosoly ellen.
– Egyébként – jegyezte meg Merrick –, most jut eszembe: még
meg sem köszöntem, hogy nem árult el nagyinak.
– Mire céloz?
– Azt mondta, maga szerint udvarias és szakmailag kifogástalan
volt a viselkedésem az állásinterjún. Visszatekintve azt hiszem, kissé
zord voltam.
– Kissé?
Merrick ismét elmosolyodott.
Kezében megrezzent a telefon, és lepillantott, majd megrázta a
fejét.
– Most meg azt írja, hogy kerüljem el a Száznegyvennegyedik és a
Convent Avenue sarkát!
– Ó, az két háztömbre van attól, ahol jelenleg lakom –
bólintottam. – Az egész háztömböt lezárták, valami forgatás miatt.
Amikor ma reggel elindultam, megpróbáltam leskelődni egy kicsit.
– A belvárosban lakik?
– A nővérem lakik ott. Nála lakom, amíg nem találok lakást.
Merrick a folyosó felé intett.
– Jöjjön, elviszem.
– Ó, nem, semmi gond, megyek majd metróval.
– Hiszen arrafelé megyek, kint vár a kocsim.
 – Biztos benne?
– Egyáltalán nem gond – bólintott Merrick.
Együtt mentünk a lifttel, beszálltunk a kint várakozó limuzinba,
én pedig megadtam a sofőrnek a nővérem címét. Ahogy elindultunk,
most az én telefonom szólalt meg.
– Megbocsát egy percre? A nővérem hív.
– Természetesen – húzódott el kissé Merrick, és miközben
fogadtam a hívást, ő elkezdte a telefonját böngészni.
– Szia! – üdvözölt Greer. – Csak azt akartam mondani, hogy
megsétáltattam helyetted Mrs. Aster kutyáját, mivel úgyis kivittem
Buddyt is. Amúgy meg tök későn jössz haza! Gondolom, szólok, ha
felfelé jövet meg akartál volna állni Mrs. Aster lakásánál.
– Ó, nagyon köszönöm! Nem kellett volna! Hogyhogy ilyen korán
hazaértél?
– A részmunkaidős állásomban kedden és csütörtökön zárva
vagyunk, vagy elfelejtetted? Így csütörtökön is meg tudom sétáltatni
a kutyát, ha gondolod.
– Kösz, de Mrs. Aster holnap hazajön, a nővéréhez utazott el.
– Te, meg az őrült barterügyleteid! Mit kapsz tőle cserébe, mi?
– Házi készítésű finomságokat macskáknak.
– Macskáknak? Hiszen nincs is macskád!
– Igen, de elcserélem egy honlapfejlesztő fickóval, a
bérleményeimnek csinál saját honlapot. Ha közvetlenül adom ki,
megspórolhatom az Airbnb közvetítői díját.
Greer felsóhajtott.
– Mi lenne, ha kiderítenéd, kivel tudsz elcserélni a kedvemért egy
kis príma minőségű spermát?
Oldalra pillantva láttam, hogy Merrick odakapja a fejét, majd
homlokát ráncolva ismét a telefonjába merül.
– Még az irodában vagy? – érdeklődött Greer.
– Nem, már hazafelé tartok.
– Oké, vigyázz a metrón!
– Kocsiban ülök. A főnököm a városba tart, és volt olyan kedves,
hogy felajánlotta, hogy elhoz.
– Óóó… a dögös főnök?
Most én pillantottam Merrickre, ha hallotta is, nem reagált.
 – Most mennem kell, nagyon köszi a kutyasétáltatást! Mindjárt
otthon vagyok!
– Szerezz egy kis spermát a dögös főnöktől!
Most viszont Merrick szeme tágra nyílt. Muszáj volt Greernek ilyen
hangosan mondania? Lehunytam a szemem.
– Szia, Greer!
Éreztem, hogy a mellettem ülő férfi egyenesen rám mered.
– Hallotta, ugye?
– Szeretné, hogy úgy tegyek, mintha nem hallottam volna?
Bólintottam.
– Az remek lenne, köszönöm!
Merrick szája szeglete megrezzent, de ismét a telefonjába
temetkezett, néhány perc kínos csend után megszólaltam.
– A nővéremnek és a férjének termékenységi problémái vannak,
épp spermadonort keresnek. Mióta állásinterjún voltam magánál,
azóta azzal viccelődünk, hogy Greer a maga spermájára pályázik.
– Miért?
– Jó génekkel rendelkező alanyt szeretne. Tudja: legyen okos, jó
külsejű, sikeres.
– Találkoztam valaha a nővérével?
Megráztam a fejem.
– Nem.
– Látott rólam esetleg képet?
– Úgy tudom, nem.
Merrick szája öntelt mosolyra húzódott.
– Akkor a külsőmre vonatkozó információ forrása nem más,
mint…
Francba! Égnek emeltem a tekintetem.
– Nem kell ilyen önelégülten viselkednie! Maga jóképű, nagy
dolog! Egy rakás jóképű férfi van a földön!
Merrick felnevetett.
– És a macskajuti-barteres honlapfejlesztő?
– Egek, maga mindent hallott, ugye?
Merrick elmosolyodott.
– Talán lehalkíthatná a telefonját.
 – Vagy. maga törődhetne a saját dolgával, és eljátszhatná, hogy
nem hallott semmit!
– Miért tenném, amikor maga ilyen érdekfeszítő beszélgetést
folytat? A nővére barterezni akar egy kis spermáért?
Felnevettem.
– Nem, a beszélgetés barterrészének semmi köze a spermához.
Semmi, de semmi köze. Én vigyázok a nővérem szomszédjának a
kutyájára. A szomszéd organikus macskajutit készít, amiben CBD-
olaj van, ezzel hálálja meg a kutya-szitterkedést. Nekem nincs
macskám, de a honlapos pasasnak, akit a bérleményeim miatt
kértem fel, van egy szorongó macskája, úgyhogy így mindenki jól
jár.
Merrick a fejét ingatta.
– Csak kérdezem: mit kérhetnék a spermáért cserébe?
– Sajnos valószínűleg most az organikus macskajutinál jobbat
nem tudok mondani. Csak most kezdtem kiépíteni a New York-i
elosztórendszert. Pár évre abbahagytam, mert a volt vőlegényem,
Christian, gyűlölte a barterezést.
– Miért gyűlölte?
– Szerintem kínosan érintette – vontam vállat. – Rosszul volt a
gondolattól, hogy egyesek azt hihetik, nincs pénzem valamire. Pedig
én nagyon jól szórakozom a barterek megszervezésekor, és az
ingyen holminak is örülök, valahogy mindig jókedvem lesz tőle.
Visszatekintve, szerintem elcserélhettem volna a vőlegényem seggét
egy új gerincre, és csinálhattam volna azt, ami boldoggá tesz.
Merrick tekintete az arcomat pásztázta, és elmosolyodott.
– Meséljen, mivel barterezett még!
– Mindennel. Bármivel. Repülős beváltható pontokért cserébe
gyerekre vigyáztam. A kocsimban olajat cseréltek azért, hogy az
autószerelő lányát korrepetáltam matekból. Egyszer elvállaltam,
hogy sütök negyven tucat sütit azért, hogy a barátnőm gyerekének a
szobájában elkészítsenek egy Pete, a macska-falfestményt.
– Ki az a Pete, a macska!
– Egy rajzfilmfigura.
– És kinek kellett negyven tucat süti?
 – Egy fiatal párnak, akik az esküvőjükre készültek, frissen sütött,
az olasz zászló színeit imitáló sütit szerettek volna a kis
ajándéktasakokba tenni.
– És maga ilyeneket süt?
– Gyakran sütök – bólintottam. – A nagyanyámnak
gyerekkoromban péksége volt.
– Millynek? Nem is tudtam!
– Igen, egy-két évvel nagyapám halála után adta el. Azt mondta,
nagyapám nélkül már nem az igazi. De azért még mindig gyakran
sütött, és amikor meglátogattam, mindig ez volt a közös
programunk. Valahányszor beléptem a házába, mindig frissen sütött
sütemény vagy torta illata fogadott. Én egyébként nem rendszeresen
sütök, inkább hangulatból. Ha minden rendben van az életemben,
akkor nem szoktam sütögetni, de ha boldog vagyok vagy szomorú,
valahogy elkezd bennem buzogni valami energia, és úgy érzem,
muszáj elfoglalnom magam valamivel, így a konyhában kötök ki.
Emellett, ha ideges vagyok, nassolni szoktam, úgyhogy azt hiszem, a
sütés meg a nassolás nálam kéz a kézben jár. És… – felnevettem. –
Fogalmam sincs, miért mesélem el mindezt.
Merrick elmosolyodott.
– Már azt sem tudom, honnan indult ez a beszélgetés.
– Ó! – emeltem fel egyik ujjamat. – A nővérem a spermáját akarja.
Merrick telefonja megcsörrent.
– Ez a hívás valószínűleg már nagyon kellett, ki tudja, merrefelé
kanyarodott volna a beszélgetés!
Merrick fogadta a hívást, és a füléhez emelte a telefont.
– Mi újság, Bree?
Bár ő végighallgatta az egész beszélgetésemet, én az övéből egy-
két szót leszámítva alig értettem valamit, a hívó fél azonban nő volt.
Egy perc után Merrick megrázta a fejét.
– Bocs, jövő héten nem leszek itt. Üzleti útra megyek.
Ismét hallgatott, most rám pillantott, majd ismét megszólalt.
– Ez kedves ajánlat, de momentán nem otthon vagyok.
Szünet.
– Valószínűleg nem. Elég későn érek haza, de azért kösz.
 Bontotta a hívást, és hallgatásba burkolózott, én azonban nem
bírtam magammal.
– Tudja, annyira lehalkította a telefonját, hogy csak azt hallottam,
amit maga mondott.
– Mert miután a minap végighallgatta a Kittyvel folytatott teljes
beszélgetésemet, lehalkítottam.
Kissé elfordultam a helyemen, hogy szembenézhessek vele.
– Akkor nem mondja meg, kit pattintott le az imént?
– Honnan tudja, hogy bárkit is lepattintottam, mikor nem hallotta
a másik felet?
– Egy nő pontosan tudja, ha ilyesmit hall, akár neki szánják a
dolgot, akár nem. Ebben mi, nők verhetetlenek vagyunk.
Merrick ajka megrezzent.
– Bree a szomszédom.
– Aki rendkívül magas?
– Igen, miért?
– Azt hiszem, ma összefutottam vele, amikor kijöttem a lakásából.
Majdnem biztos vagyok benne, hogy egy sértést vágott a fejemhez.
Merrick elmosolyodott.
– Nem tudom, mit mondott Bree, de az biztos, hogy sértés volt.
Bree nem kedveli a nőket.
– A női nemet úgy általában?
Merrick a fejét ingatta.
– Bree modell, és mindenkivel versenyezni akar.
– Modell, ráadásul gyönyörű, hosszú lábú modell. Akkor miért
pattintotta le?
– Nem piszkítok a saját fészkembe, doktor Vaughn. – Merrick
pillantása egy tizedmásodpercre az ajkamon állapodott meg – ha
pislogok, lemaradok róla –, aztán ismét belenézett a szemembe.
– Egy szomszéddal viszonyt kezdeni legalább olyan ostobaság,
mint egy munkatárssal.
Különös csalódottság lett úrrá rajtam.
– Ó… Igen, persze, ez érthető.
Amikor befordultunk a háztömbünk elé, a nővérem épp kilépett a
bejárati ajtón, és Buddyt vezette pórázon. Előrehajoltam, hogy
közöljem a sofőrrel, melyik épületnél álljon meg, és egyenesen ott
fékezett le, ahol Greer és a kutya állt. Az a sanda gyanúm támadt,
hogy Greer szándékosan jött le ekkor, és megvárta, hogy megálljon
velem a kocsi. Így alaposan megnézhette magának a mellettem ülő
férfit, hiszen nemrég azt mondta, hogy a saját kutyáját már
megsétáltatta a szomszédasszonyéval együtt.
– Nagyon köszönöm, hogy hazahozott!
Merrick bólintott.
– Nagyon szívesen.
Megfogtam az ajtónyitót, de Merrick megállított.
– Várjon, ne azt az oldalt nyissa ki! Ez egy forgalmas út, és
mindenki megy ész nélkül. Majd ezen az oldalon kiengedem.
– Ööö… talán jobban jár, ha hagyja, hogy kockáztassak –
mutattam a nővéremre, aki cinkosan vigyorgott rám. – Ő a nővérem,
Greer, aki a spermájára vadászik. Nem tudom. Komolyan ki akar
szállni?
Merrick felnevetett.
– Ez érdekes lesz!
Kiszállt a kocsiból, és a kezét nyújtotta felém.
Greer csillogó szemmel figyelte a kis jelenetet, nem tehettem
mást, bemutattam őket egymásnak.
– Öö, Merrick, ő a nővérem, Greer. Greer, ő a főnököm, Merrick
Crawford.
Kezet ráztak, és Greer alaposan végigmérte Merricket.
– Maga nagyon magas.
Merrick udvariasan elmosolyodott.
– Mennyi lehet, százkilencven?
– Pontosan. Jó szeme van.
Greer bólintott.
– Örülök, hogy megismerhettem. A nagymamáját már ismerem.
Igazi csodabogár!
– Igen, ez így van.
Láttam, hogy a húgom fejében forogni kezdenek a fogaskerekek.
– Hány éves most a nagymamája? A miénkkel egy évben
született, vagyis majdnem nyolcvan, ugye?
– Hetvennyolc. De ha hetvenkilenc éves és háromszázhatvannégy
napos lenne, akkor sem mondanám a képébe azt, hogy majdnem
nyolcvan.
Greer elmosolyodott.
– A maga családjában hosszú életűek az emberek, biztosan remek
géneket örökölt! A rokonai között előfordult komolyabb betegség?
Ó, istenem! Elkezdtem az épület felé tolni Greert, és intettem
Merricknek.
– Sajnos most muszáj mennünk. Még egyszer köszönöm, hogy
elhozott, főnök!
Merrick felnevetett.
Az előcsarnokban a fejemet csóválva néztem Greerre.
– El sem akarom hinni ezt a viselkedést!
– Mit?
– Úgy kikérdezted, mintha komoly spermadonorjelölt lenne! Ez
az ember a főnököm, Greer!
– Bocs, de teljesen fellelkesültem. Ez a fickó még jóképűbb, mint
ahogy leírtad. Micsoda szempillák! Én havi nyolcvan dollárt fizetek a
kozmetikusomnak, és az enyém közel sem ilyen sűrű és sötét! Ha a
spermája nem lehet az enyém, akkor legalább legyen a tiéd!
– Az nem fog megtörténni!
– Igazán? Miért? Nem vetted észre, hogy néz rád?
Homlokomat ráncolva pillantottam a nővéremre.
– Mégis miről beszélsz?
– Egy percet voltam a társaságában, és tudom, hogy odavan
érted!
– Te bolond vagy !
Megfordultam, és visszanéztem a bejárati ajtó felé. Merrick még
mindig ott állt a kocsi mellett, és engem nézett.
De ez nem jelent semmit… ugye?
 10. FEJEZET
Evie
A következő hétfőn megvolt az első, egyszemélyes terápiás
ülésem az irodámban. Izgatott voltam és ideges, és mindkettő
látszott rajtam – legalábbis szerintem. Hajnali három óra óta ébren
voltam, sütit sütöttem, és megint nyitás előtt érkeztem az irodába.
Úgy döntöttem, behozok egy doboz finomságot, és a
pácienseknek fenntartott pamlag melletti asztalkára helyeztem a
szépen elrendezett tálcát. Joan a HR-től figyelmeztetett, hogy a
kereskedők közül néhányan jelezték, hogy nem kérnek a kötelező
terápiás órából, ezért úgy gondoltam, némileg tompítja a
kötelezettség élét, ha beszélgetés közben elmajszolhatnak egy sütit.
A metrótól az irodáig vezető utat három tálca süteménnyel, egy
doboz tejjel, papírpoharakkal és papírtányérokkal a kezemben
tettem meg. Emellett volt nálam vagy fél tucat akta, melyeket otthon
olvastam el az éjszaka folyamán, és az indokolatlanul nagyméretű
táskám. Az épület ajtajánál megpróbáltam mindent egy kézbe fogni,
amikor kinyúlt mögülem egy kar, és kinyitotta az ajtót.
–   Nagyon köszö… – fordultam meg, hogy befejezzem a
mondatot, de rájöttem, hogy a főnököm áll mögöttem. – Ó, megint
maga az!
Merrick rám villantotta jellegzetes, önelégült mosolyát.
–  Hallom a hangján, mennyire örül nekem.
Merrick ismét fekete futószerkót viselt, de ma rövidujjú póló volt
rajta. Egyik kezével kiemelte füléből a fülhallgatót, és vastag
bicepszén megfeszültek az izmok, ami rögtön felkeltette
érdeklődésemet. Na jó, talán egy kicsit örülök… Szerencsére Merrick
láthatóan nem vette észre, hogy mereven bámulom.
–  Mi a fene van ezekben a szatyrokban? – nyúlt oda, és mindent
átvett, ami a jobb kezemen lógott.
– Köszönöm. Sütöttem egy kis süteményt, de aztán rájöttem, hogy
tej nélkül nem szolgálhatom fel. És még nem néztem meg, hogy a
nyugiszoba mivel van felszerelve, ezért hoztam pár papírtányért
meg ilyesmiket.
– Csak nem süteményt sütött?
 Bólintottam.
– Ajjaj! Én vagyok az oka?
– Mégis miről beszél?
– Azt mondta, akkor süt, amikor dühös.
Felnevettem.
– Nem. Azt mondtam, akkor sütök, amikor izgatott állapotba
kerülök. Ez izgatott sütés volt.
Merrick belesett a szatyorba.
– Úgy látom, rengeteget sütött!
– És több mint a fele otthon maradt! – mosolyodtam el. – Nagyon
ideges vagyok.
Megérkeztünk a liftekhez, és Merrick megnyomta a gombot.
– Miért ideges?
– Ó, nem is tudom… csak elkezdem a terápiát egy rakás
szuperintelligens borostyánligás egyetemen végzett milliomossal,
akik szerint nincs szükségük terápiára.
– ElárLljak egy titkot, hogy miként tLdja kordában tartani őket?
– Hé, ezt most komolyan kérdezi? Naná!
A liftajtó kinyílt, és Merrick kinyújtott kézzel intett, hogy én
szálljak be elsőnek. Csak ketten voltLnk a fülkében, Merrick mégis
halkabbra fogta a hangját.
– Oké, a titok a következő. Amikor úgy érzi, provokálják vagy
megkérdőjelezik a képességeit, vegye fel a SLperman-pózt!
– Milyen az a SLperman-póz?
– Álljon egyenesen, szétvetett lábbal, és tegye csípőre a kezét.
Még a mellkasát is kidüllesztheti.
– Azt hiszem, ez magánál jobban beválik, hiszen maga
százkilencven centi magas, ráadásLl kissé félelmet keltő is.
Merrick hüvelykLjjával megkocogtatta a halántékát.
– Ennek semmi köze a magassághoz: minden idebent dől el.
Higgyen nekem, sikerülni fog!
Nem voltam biztos benne, igaza van-e, de értékeltem a
próbálkozást. Legalábbis azt hittem. amíg.
– Várjon, Lgye nem azért mondja ezt, hogy szándékosan ártson
nekem, azt feltételezve, hogy a hatalmat fitogtató testtartástól a
pácienseim robbannak, akár a bomba?
 Merrick elvigyorodott.
– Nem, dehogy!
Felsóhajtottam.
– Jól van. Akkor köszönöm a tanácsot!
– Szívesen – bólintott Merrick.
Amikor megérkeztünk az emeletemre, odafordultam hozzá.
– Várjon, adja ide a szatyrokat! Gondolom, felmegy a lakásába.
Merrick szabad kezével tartotta a liftet, állával pedig intett, hogy
én lépjek ki először a fülkéből.
– Semmi gond. Úgyis el akartam kérni egy mappát az egyik
elemzőtől.
Utánam jött az irodámba, és letette a szatyrokat a
dohányzóasztalra ott, ahol a pácienseket fogadom majd. Ezután
felemelt egy tengeri üveget, amit péntek este itt felejtettem, majd
körülnézett a helyiségben.
– Talán eltört valami?
– Nem, ezt én hoztam magammal.
Merrick ide-oda forgatta az ujjai között.
– Tengeri üveg?
Bólintottam.
– Szokatlan színe van.
– A türkiz a tengeri üveg második legritkább árnyalata. A narancs
a legritkább.
Merrick felvonta egyik szemöldökét.
– Mi maga, tengeriüveg-szakértő?
– Egy kicsit. Gyűjtöm őket. – Odaléptem, és kivettem Merrick
kezéből az üveget. – Nem kellett volna újabb bizonyítékát adnom
annak, hogy sarlatán vagyok, de ez az egyik kabalám. Az
íróasztalfiókomba akartam tenni a minap, hogy ott őrizzem.
Merrick elvigyorodott.
– Tengeri üveg mint kabala, mi?
Megfenyegettem az ujjammal.
– Viselkedjen rendesen!
– Kik az első páciensei?
– Ööö… Mindjárt megnézem a listát – léptem az íróasztalomhoz,
és elővettem a naptáramat. – A legfelső szinttel kezdek, úgyhogy
kilenckor érkezik Will Silver, Lark Renquist tizenegykor, délután
pedig Colette Archwoodot és Marcus Lindey-t várom.
– Will nagyképű alak, de minden oka megvan rá. Nagyon
tehetséges. Larkot tavaly előléptettük. Fiatal, és az idősebbek nem
szeretnek jelentést tenni neki, mert úgy érzik, nem dolgozott meg
eleget azért a helyért, ahol most van. Az sem segít rajta, hogy
fiatalabbnak látszik a koránál, és a negyvennyolc órás irodai
maraton végén sem látszik egy mákszemnyi borosta sem az arcán.
Colette gyűlöl engem, Marcus pedig jelenleg az egyik legnagyobb
ellenfelünkkel áll tárgyalásban, és azt hiszi, nem tudok róla.
– Ó, hűha! Köszönöm, hogy beavatott. De Colette miért gyűlöli
magát?
– Hosszú történet. – Merrick a szatyrok felé intett. –
Kiérdemeltem egy sütit?
– Parancsoljon! – mosolyodtam el. – Van dupla csokis és
mogyoróvaj- darabkás is.
Merrick benyúlt a szatyorba, és a két felső dobozból kivett egy-
egy sütit. Egy harapással eltüntette a mogyorós süti felét, és intett
nekem.
– A mogyoróvaj a gyengém!
Amikor azon gondolkoztam, mit süssek, lehet, hogy eszembe
jutott, de ezt nem árultam el neki.
Merrick bekapta a maradék süteményt is, és tele szájjal szólalt
meg.
– Talán nem kellett volna elmondania, hogy akkor süt, amikor
izgatott vagy dühös. Ez a sütemény egészen elképesztő! Én pedig
nagyon ügyesen tudom feldühíteni az alkalmazottjaimat!
Felnevettem.
– Meg is kérhet, hogy süssek valamit.
Merrick bólintott, és másodszor is a szatyor felé nyúlt. Elvett
néhány süteményt, majd egy kacsintással az ajtó felé indult. Amikor
odaért, utánaszóltam.
– Hé, Superman!
Merrick visszanézett.
– Mit gondol, a Wonder Woman-póz is megteszi?
Merrick végigmért, majd csibészes mosoly ült ki az arcára.
 – Gyerekkoromban teljesen odavoltam Wonder Womanért. Bárki
is tervezte a ruháját, zseni volt!
– Feküdjek le? – intett Will a kanapé felé.
– Ha óhajt, persze, de nem kötelező.
Will felugrott a levegőbe, majd a kanapén ért földet.
Kinyújtóztatta hosszú lábát, hátradőlt a párnára, és kezét
összekulcsolta a feje mögött.
– Óóó… Ez nagyon kellemes! Nem tudom, miért panaszkodik
mindenki amiatt, hogy ide kell jönni. Jobb, mint az óvoda! Kapunk
tejet és sütit, és aztán jön a délutáni szundi.
Elmosolyodtam.
– Igen, ez valóban alvópóz, bár nem azt kérem öntől, hogy
aludjon el.
– Semmi gond. Akkor sem tudnék napközben elaludni, ha
pisztolyt szorítanának a fejemhez! – mutatott Will a koponyájára, és
néhány körkörös mozdulatot írt le. – Amint ezt a kapcsolót
megnyomják, addig pörög, amíg le nem merül. Nagyjából hajnali
kettőig bírja.
– Hajnali kettő? A minap reggel hatkor már bent volt!
– Nem igénylek túl sok alvást.
– Valamelyik szülője is ilyen volt?
Will bólintott.
– Az édesanyám. Napi négy-öt óra alvás tökéletesen elegendő
volt neki. Apám mindig azt mondta, hogy anyám szimplán attól fél,
hogy lemarad egy beszélgetésről.
– Egyeseknél ez genetikai – mondtam. – Néhány évvel ezelőtt
kiderítették, hogy létezik ezzel kapcsolatban egy olyan génmutáció,
ami örökletes, ez az ADRB1– gén, mely rövidített alvási ciklust okoz.
– Na ne! Mindig is tudtam, hogy mutáns vagyok!
Felkacagtam, Will felült, és talpát a földre helyezte.
– Furcsa érzés úgy beszélni magával, hogy nem látom az arcát. A
filmekben miért mindig így csinálják?
– Freud abban hitt, hogy ha a beteg nem vesz fel szemkontaktust
az orvossal, akkor szabadabbnak érzi magát. Szerinte az emberek
így lazábbak, és könnyebben kimondják, ami az eszükbe jut.
Hanyatt fekve nem arra összpontosítanak, hogy figyelik őket.
– És ez igaz?
– Egyesekre nézve igen. Kérem, helyezkedjem el úgy, ahogy
magának a legkényelmesebb.
Will bólintott.
– És hogyan tovább? Hol kezdjünk?
– Én lassan szeretek kezdeni, szeretem megismerni a másikat.
– Oké, rendben. Tessék! Mit szeretne tudni?
Felemeltem az előre odakészített tollat, és kinyitottam a
jegyzettömböt.
– Járt korábban terápián?
– A házassági tanácsadás ide tartozik?
– Igen – bólintottam. – Még aktívan jár terápiára?
– Nem – emelte fel Will a kezét, hogy megmutassa csupasz ujját. –
Boldog elvált ember vagyok.
– Mikor volt a válása?
– Nagyjából tizennyolc hónapja véglegesítettük.
– És mennyi ideig járt terápiára?
– Hat alkalommal voltam.
– Ó! Úgy érezte, hogy nem vált be?
– Nem. Ennyi ideig tartott, hogy a volt nejem bevallja, hogy
viszonya van a szomszédunkkal.
– Sajnálom. Nehezére esik a házasságáról beszélni?
Will vállat vont.
– Nem a kedvenc témám, de kibírom.
– Megkérdezhetem, hogy voltak-e gondok a házasságukkal
azelőtt, hogy a felesége viszonyt kezdett valakivel?
– Én úgy gondoltam, nem voltak, de nyilván voltak. Sokat
dolgozom, Brooke panaszkodott is emiatt, de közben tetszett neki az
életstílus, amit a munkámmal biztosíthattam számára. Javasoltam,
hogy kezdjen el egy új hobbit. Meg is tette: rendszeresen összefeküdt
a szomszéddal.
Szomorúan elmosolyodtam.
– Hetente hány órát dolgozik?

Á
 – Általában hétközben reggel héttől este hétig, szombatonként
pedig fél napot dolgozom otthonról.
– Ha este hazamegy, általában mi a program?
– Most, hogy szingli vagyok? Heti kétszer rakettezni járok. Attól
eltekintve általában rendelek valami kaját, vagy hazafelé menet
elvitelre kérem, és elolvasom a Journalt evés közben. Nézem egy
kicsit a tévét, megválaszolok pár e-mailt, közben elkortyolgatok egy
italt.
– Tehát heti hatvan órát dolgozik az irodában, és még öt vagy hat
órát szombaton is. Esténként pedig üzleti tárgyú újságot olvas,
kutatásokat végez, és e-mailekre válaszol, mely nyilván szintén napi
több órát vesz el az idejéből. Mondhatjuk, hogy heti nyolcvan órát
dolgozik?
Will megvonta a vállát.
– Szeretem a munkámat. Nem esik nehezemre elvégezni a
feladatokat.
– És mi a helyzet a beosztottjaival? Ők is ennyit dolgoznak?
– Egyesek. A jók biztosan.
– Lehetetlen az ön pozíciójában jónak lenni, mondjuk, heti ötven
óra munkával?
– Ezt nem mondtam. De ehhez a karrierhez igen széles körű tudás
szükségeltetik. Ismerni kell a piacot, a trendeket, az egyes cégeket és
vállalatokat. És ez az ismeretanyag óráról órára változik.
– Nem tudja kiadni a tudás megszerzését másnak úgy, hogy
maga csak a zanzás változatot kapja meg?
Will elmosolyodott.
– Ez az elemző feladata. Lehetetlen lenne egyetlen ember számára
mindenhez mélységeiben érteni. De külön pozíció az is, ha valaki az
eltérő szektorelemzések összesítéseit átnyálazza.
– Ön mióta dolgozik a Crawford vállalatnál?
– A legelső pillanattól kezdve. Merrickkel az egyetem első éve óta
barátok vagyunk, együtt jártunk a Princetonra.
– Ezt nem tudtam.
Will bólintott.
– Az egyetem után mindketten rögtön a Sterling Capitalnél
kezdtünk dolgozni. Három év múlva Merrick alelnök lett, én pedig
még mindig elemzőként működtem. Sehol senki nem lehet három év
alatt alelnök. De Merrick okosabb volt, és keményebben hajtott, mint
a cég tulajdonosai, ezért elég gyorsan elindították felfelé a
szamárlétrán, csak hogy megtarthassák. Amikor közölte, hogy
elmegy a cégtől, felajánlották neki a tulajdon bizonyos hányadát.
Még nem volt huszonöt éves sem.
– De nem fogadta el?
Will megrázta a fejét.
– Nem. Könnyebb lett volna, ha elfogadja, de a tulajdonosoknak
nem tetszett Amelia. Ő is a Sterlingnél dolgozott, így ők ketten
kiváltak és alapítottak egy céget.
– Miért nem kedvelték Ameliát?
– Akkoriban Merrick azt mondta, hogy azért, mert Sterling régi
vágású fickó, és szerinte a nőknek nem járnak a férfiakkal egyenlő
esélyek. Ha ma kerülne ez szóba köztünk, talán mást mondana.
Amelia ragyogó elme volt, de nyughatatlan. Ehhez a melóhoz az
kell, hogy – már elnézést a kifejezésért – tökös legyél, de olyasmi is
létezik, hogy valaki túlságosan is tökös.
Érdekes.
– Merrickkel kicsit beszéltünk Ameliáról – meséltem. – Merrick
úgy véli, Amelia távozása a vállalattól semmilyen hatással nem volt
az itt dolgozókra. Ön egyetért ezzel?
– Merrick mesélt magának Ameliáról? Mármint kimondta a
nevét?
Homlokomat ráncolva bámultam Willre.
– Igen.
– Hűha! Maga tényleg jó szakember lehet! Merrick három éve
nem ejtette ki ezt a nevet a száján, legalábbis legjobb tudomásom
szerint.
– Igazán? Nos, nem mentünk bele a részletekbe, csak annyit
mondott, hogy Amelia üzlettárs volt, de elhunyt. A vezetőségi váltás
gyakran vált ki stresszt a dolgozók között. – Gyanítottam, hogy
Merrick és Amelia között nem csupán üzleti kapcsolat volt, de nem
az volt a feladatom, hogy rákérdezzek. – Úgy vélem, nem barátként
váltak el, ha Merrick a nevét sem hajlandó kiejteni.
Will bólintott.
 – A dolgozókra feleolyan hatással nem volt, mint a barátomra.
Merrick és Amelia jegyben jártak.
– Mi történt?
Illetlenség volt megkérdeznem, mégis kibukott belőlem. Will arca
megváltozott: összevont szemöldöke között éles vonal rajzolódott ki,
szája lebiggyedt.
– Nem az én dolgom, hogy beszéljek róla. Állapodjunk meg
annyiban, hogy teljességgel megsemmisítette a barátomat.
Ez nem hangzott túl jól. Természetesen még kíváncsibb lettem, de
szakmailag nem akartam tovább feszíteni a húrt Will első terápiás
ülésén, így a beszélgetést visszatereltem a munkájára. Will láthatóan
bármiről szívesen beszélt a munkájával kapcsolatban, ami jó volt,
együttműködésével pedig lenyugtatta idegeimet. Örültem, hogy ő
volt a legelső páciensem.
Amikor az általam beállított óra csörgése az ülés végét jelezte,
Will tenyerével a combjára csapott.
– Na? Enyém a fődíj?
– Az biztos: vége az első terápiás ülésének. Egy teljes hónapra
nyugta lesz tőlem.
– Az jó. Amúgy nem volt vészes.
Tekintve, hogy az idő nagy részét azzal töltöttük, hogy a
munkájáról beszéltünk, és érzelmekről vagy érzésekről egyetlen szó
sem esett, örültem, hogy nem érezte túl fájdalmasnak a dolgot.
Hosszú út állt előttem, és úgy éreztem, időt kell adnom ezeknek az
embereknek, hogy kiérdemeljem bizalmukat és megbecsülésüket.
Azonban mégis úgy éreztem, megéri kicsit noszogatni Willt, mivel
olyan laza és barátságos volt.
– Feltehetek még egy kérdést, Will?
– Persze.
– Ha újrakezdené a házasságát, kevesebbet dolgozna, és
megpróbálna több időt tölteni otthon?
Will szomorúan elmosolyodott, és belenézett a szemembe.
– Igen, valószínűleg igen.
El sem akartam hinni, hogy már este hét óra volt. Elszaladt a nap:
fogadtam az első pácienseket, a HR-rel átfutottuk a cég szervezeti
felépítését, és megírtam a terápiás órák összegzését. Kikapcsoltam a
laptopot, elővettem a mobilomat, hogy megkérdezzem a nővéremet,
vigyek-e neki valamit a boltból hazafelé menet.
Mielőtt Greer felvette volna, Merrick jelent meg az ajtóban. Esti
látogatásai már-már megszokottá váltak, de mivel egy másik
emeleten dolgozott, eltűnődtem, hogy csak miattam jött-e le. A
szokásos kopott bőrtáska lógott a vállán, mely ismét tömve volt
papírokkal.
– Na, túlélte az első terápiás órákat? – mért végig Merrick tetőtől
talpig. – Nem látok magán kék-zöld foltokat vagy zúzódásokat.
Kivettem a táskámat az egyik fiókból és letettem az asztalomra.
– Azt hiszem, karcolás nélkül megúsztam.
– Hogy ment?
– Szerintem elég jól. Csak egy hölgy mondta le, pontosabban tette
át máskorra.
– Hölgy? Gondolom, Colette.
Bólintottam.
– Korábban kellett hazamennie, mert a fia rosszul lett az
iskolában.
– A többiek nem tették próbára?
– Nem, nagyon barátságosak voltak. Sokat beszélgettünk.
– Akkor megmondaná a bizottságnak, hogy mindenki
gyógyultnak tekinthető? És nem fognak újabb pereket akasztani a
nyakunkba?
Felnevettem.
– Azt sajnos nem tehetem, de ha már a pereknél tartunk,
felhívtam az ön által javasolt ügyvédet, holnap este találkozom vele.
– Jól van, remélem, megfelel! Barnett rendes pasas, és igazi
bulldog, ha a munkájáról van szó.
– Esetleg ingatlanos ismerőse is van?
Merrick bólintott.
– Van, igen, Nick Zimmerman. Valószínűleg nem fog egyetérteni
magával, amikor közli vele, hol akar lakni, de remek
ingatlanügynök. Küldök neki egy e-mailt, és bemutatom magát, ha
gondolja.
– Az csodás lenne, köszönöm! És ha már ilyen szívélyes, holnap
reggel beszélhetnénk néhány percre?
 – Nem fog menni, korán reggel repülök.
– Ó! Meddig lesz távol?
– Öt napig. Fontos a dolog?
– Nem, nem igazán. Szeretnék bepillantást nyerni a céges
kultúrába, és a gondolataimat vagy a véleményemet nem oszthatom
meg a dolgozókkal. Muszáj közömbösnek maradnom, és arra
biztatnom őket, hogy nyíljanak meg előttem. Joan a HR-től csodás,
de nem rendelkezik olyan aktív tapasztalattal, mint maga.
Merrick az órájára pillantott.
– Most van ideje rá?
Feltartottam a kezemet.
– Nem. Az én feladatom az, hogy segítek a stressz csökkentésben.
Nem szeretném elrabolni azt a kis szabadidejét is, ami van.
– Nem gond – biccentett Merrick a folyosó felé. – Felszaladok,
leteszem a táskámat és átöltözöm. Vacsorázott már?
– Nem, még nem.
– Pub kaja megfelel?
– Tökéletesen hangzik – bólintottam.
– Van egy jó kis hely, pár sarokra innen. Vacsora közben
nyugodtan kihallgathat.
– Az remek lenne, köszönöm! – mosolyodtam el. – Nézzenek oda,
milyen kedélyesen elbeszélgettünk magunktól! Még csak nem is
kellett megfenyegetnem, hogy beárulom a nagyanyjának!
Merrick a fejét ingatta.
– Tíz perc múlva találkozunk a liftnél, okoska!
– Oké.
Negyedóra múlva már a pubban üldögéltünk egy asztal mellett.
A pincérnő odahozta az étlapot, és megkérdezte, szeretnénk-e italt
rendelni. Szívesen ittam volna egy pohár bort, de Merrick vizet kért,
ezért én is így tettem.
– Nos, a vezetőkön keresztül megbizonyosodott arról, hogy
valóban ogre vagyok?
Megráztam a fejem.
– Nem. Természetesen minden, ami a terápiás órán elhangzik,
bizalmas és titkos, így részleteket nem árulhatok el. De annyit
mondhatok, hogy nagyon sokan tisztelik magát.
Ó
 – Ó… tehát úgy gondolják, hogy maga tégla, és azt mondják
magának, amit hallani akarok!
Felnevettem.
– Nem hinném, hogy erről van szó.
Merrick hátradőlt, és egyik karját könnyedén a boksz
háttámlájára helyezte.
– Az emberek egyébként beszélgetnek magával? Nem hozzák
kellemetlen helyzetbe?
– Akikkel ma dolgoztam, mind megnyíltak. A terápia mindig
lassan indul, ezért semmit nem szoktam erőltetni, vagy azonnal
belemenni a személyes kérdésekbe. Szeretem fokozatosan
megismerni az embereket.
– Will azt mondja, szimpatikus neki.
– Tényleg?
– Hetente néhányszor együtt ebédelünk. Említette, hogy milyen
könnyű magával beszélgetni.
– Ezt örömmel hallom, Will nekem is nagyon szimpatikus.
Szellemes, és tetszik a fanyar humora.
– Nekem mondja? Will szeret mindenfélére fogadni. Tavaly bejött
újév napján dolgozni, amikor senki nem volt bent, minden dolgozó
asztaláról összeszedte a személyes fotókat, beszkennelte a
Photoshopba, és a saját fotóját tette oda minden feleség, gyerek és
kutya arca helyére. Majd rávett, hogy fogadjunk arra, hogy ki veszi
észre utoljára.
– Ó, istenem! – tört ki belőlem a nevetés. – És ki volt az?
Merrick vállat vont.
– Ha meglesz a győztes, megmondom. Ketten még mindig nem
vették észre, pedig majdnem hét hónap telt el.
– Ez zseniális!
A pincérnő megállt az asztalunknál, hogy rendelünk-e, de még rá
sem pillantottunk az étlapra. Merrick megkérte, hogy pár perc
múlva jöjjön vissza.
– Mi a kedvenc étele itt? – kérdeztem az étlapot böngészve.
– Én általában a pub hamburgerspecialitását kérem vagy pulykás
szendvicset.
 – Mm… Mindkettő jól hangzik – helyeztem az asztalra az
étlapomat. – Rendelünk egyet-egyet és osztozunk rajtuk?
Merrick elmosolyodott.
– Persze – kortyolt bele a vizébe. – Milyennek találja eddig a
munkáját?
– Sokkal jobb, mint amilyenre számítottam.
– Azt hitte, rossz lesz?
– Azt hittem, maga lesz a pokol. A pasas, aki felvett, közölte
velem, hogy csak azért választ engem, mert én vagyok a legkevésbé
megfelelő személy az állásra, néhány munkatársa nemrég
összeverekedett, és a cégnél senki hallani sem akar semmiféle
terapeutáról. Nem volt épp rózsás az összkép.
Merrick félrehajtotta a fejét.
– Mégis elfogadta az állást.
– Azt gondoltam, képes leszek változásokat elérni.
– Biztosan jó lehet egy olyan állás, ahol ilyen elégedettséget
érezhet.
– Azt mondja, hogy maga nem találja kielégítőnek a saját
munkáját?
– Ez másfajta elégedettség. Imádom a munkámmal járó
adrenalint, szeretek felfedezni olyan gyorsan fejlődő cégeket,
amelyeket annyi az esély megtalálni, mint tűt a szénakazalban,
szeretem felturbózni őket és végignézni, ahogy sikeresek lesznek.
Természetesen kielégítő az anyagi függetlenség, de az, hogy még
több pénzt keress már eleve gazdag embereknek, nem azt az érzést
kelti, hogy képes vagy változtatásokat elérni a másik ember életében.
– Miért ezt a karriert választotta?
– Ha őszinte akarok lenni, a pénz miatt, és imádom a pörgést is.
Na és maga? Miért lett terapeuta?
– Kiskoromban jártam terapeutához, és sokat segített. Miután
anyám végre örökre elhagyta apámat, engem terapeutához küldött.
– Bocsásson meg, nem akartam kíváncsiskodni.
– Semmi gond, nem szégyellem. Legalábbis ma már nem.
Kiskoromban szégyelltem. Úgy gondoltam, csak akkor megyünk
orvoshoz, ha valami baj van velünk. De ahogy idősebb lettem,
rádöbbentem, hogy a segítségkérés nem gyengeséget jelent, hanem
erőt. Magával a terápiával kapcsolatosan is pontosan ezt a nézetet
kellene megváltoztatni. Gyakran megbélyegzik a mentális
egészségük javulását előtérbe helyezőket, és emiatt sokan nem
mernek segítséget kérni. Nem nézünk valakire ferdén amiatt, mert
fogorvoshoz vagy kardiológushoz jár, de ha pszichiáterhez vagy
terapeutához megy, akkor igen. Ez olyan, mintha csak a test
bizonyos részeit lehetne gyógyítani!
– Igaz, de a kardiológussal folytatott beszélgetéséről nem
kérdeztem volna. Amiatt kértem bocsánatot, hogy túl személyes
vizekre eveztem, nem azért, mert maga pszichiáterhez járt.
– Ó! – mosolyodtam el. – Talán túl hevesen reagáltam.
A pincérnő visszajött, és felvette a rendelésünket. Amikor elment,
a beszélgetés ismét az irodára terelődött, és megkértem Merricket,
pontosan magyarázza el, hogy melyik emeleten ki dolgozik, és
milyen az alá- és fölérendeltségi rendszer a cégnél. Emellett
elmondta azt is, hogy ki az, aki felveszi az új munkaerőt, és ki az, aki
kirúgja, és az utóbbi időben kiket léptettek elő. Én próbáltam
összeszedni a különféle stresszkeltő tényezőket, hogy végül el
tudjam dönteni, miként kezeljem őket.
– Van még valami, ami érdekli?
– Igazából lenne még egy kérdésem, bár személyesebb, mint a cég
belső szerkezete.
– Oké…
– Tavaly hány hétig volt pihenni?
– Nem tudom. Miért?
– Azoktól, akikkel ma találkoztam, megkérdeztem, hogy tavaly
voltak-e pihenni. Szerettem volna barátságosan elbeszélgetni, és
elérni, hogy nyíltan beszéljenek velem. Meglepetten hallottam, hogy
egyikük sem volt sehol, egy-két hétvégi utazást leszámítva. Az ön
csapatában bőkezű a kompenzálás, és ha valaki hétszámjegyű
összeget vagy többet keres, az hajlamosabb arra, hogy
luxusnyaralásokra vagy víkendházakra költse a pénzét.
Merrick bólintott.
– Ahhoz, hogy igazán pihenni menjen, el kell szabadulni az
irodából. Ez azt jelenti, hogy valaki másra kell bízni a portfolióját,
amíg távol van, ami nem könnyű döntés. Vagy a pihenés alatt is
dolgozni kell, és egy családi nyaralásnál ez nem veszi ki túl jól
magát.
– De akkor sosem szabadul ki a stresszből! És tudjuk, hogy a
krónikus stressz gondokat okoz az emlékezőtehetség terén. Ha nem
teszi le a munkát, akkor idővel egyre kevésbé lesz hatékony! Voltam
oly bátor, hogy megkértem Joant a HR-től, állítsa össze, hogy tavaly
a dolgozók hány napot voltak szabadságon ahhoz képest, hogy
hivatalosan hány szabadnapjuk van. Mit gondol, az engedélyezett
napok hány százalékát vették ki az emberek?
Merrick vállat vont.
– Nem tudom. Ötven, hatvan százalékát?
– Tizenkilenc százalékát!
– Basszus! Nem hittem, hogy ennyire gáz!
– Az ön cégénél egy átlagdolgozó évente öt hét szabadságra
jogosult, és alig egy hetet vesz ki.
– Mit tehetnék? Nem kényszeríthetem őket, hogy menjenek el
nyaralni!
– Nem, valóban nem, arra viszont kényszerítheti, hogy vegyenek
ki szabadságot. Beiktathat egy olyan szabályzatot, miszerint a
munkavállalók kötelesek kivenni a szabadságuk nagy részét. Sőt,
ideiglenesen akár azt is megtagadhatja tőlük, hogy hozzáférjenek a
cég anyagaihoz.
– Nem tudom, jó ötlet-e a hozzáférés megtagadása. Szerintem a
legtöbben nagyon bepöccennének tőle, de talán a kötelező szabadság
működhet.
– Szerintem az remek kezdő lépés lenne! Bár, mint a legtöbb
dologban, ebben is magának kellene jó példával elöl járnia. Nem
várhatja el az alkalmazottjaitól, hogy úgy gondolják, nyugodtan
kicsekkolhatnak egy két hétre, ha a főnök sem teszi meg!
Merrick bólintott.
– Értem a célzást.
– Feltehetek még egy személyes kérdést?
Merrick megrázta a fejét.
– Ne, kérem, inkább ne!
– Ó… Oké.
– Csak viccelek! Szerettem volna látni, hogyan reagál.
 Összehúzott szemmel meredtem rá.
– Ez olyan, mint amikor a saját szórakoztatására úgy tett, mintha
nem ismerte volna meg azt a nőt a próbafülkéből?
Merrick elmosolyodott.
– Mi lenne a kérdés?
– Jár most valakivel?
– Azért kérdezi, mert ha nemet mondok, szeretné betölteni ezt a
pozíciót?
Éreztem, hogy elvörösödtem.
– Jaj, nem… Nem arra akartam célozni, hogy…
– Nyugi, csak viccelek! De ön elpirult, dr. Vaughn.
Utáltam, hogy a testem mindig elárul. Fejcsóválva érintettem meg
forró arcomat.
– Nos, kicsit kínos, ha a főnököm azt hiszi, hogy már a második
héten rástartolok.
Merrick láthatóan nagyon jól szórakozott.
– Maga élvezi, ha kellemetlen helyzetbe hozhat engem, ugye?
Merrick kissé elgondolkodott, majd válaszolt.
– Különös módon igen.
– Minden alkalmazottjával ezt csinálja?
Merrick lassan megrázta a fejét.
– Csak magával.
– Miért?
– Fogalmam sincs – vont vállat Merrick. – De hogy
megválaszoljam a kérdését: komolyan nem.
– Ó, istenem, már azt sem tudom, mit kérdeztem!
Merrick elvigyorodott.
– Megkérdezte, járok-e valakivel.
– Ja, igen – ingattam a fejemet. – A kérdésem arra vonatkozott,
hogy miért nem vesz ki szabadságot. Azt mondta, nehéz
elszabadulni az irodából, de úgy érzem, ennek nem kellene így
lennie akkor, ha van valaki, aki felkelti az érdeklődését. Szerintem
mindenkinek szüksége van valamire, ami elvonja a figyelmét a
munkájáról.
Merrick pillantása az ajkamra tévedt, amitől a gyomromban
pillangók kezdtek szálldosni. Ajkához emelte a poharát.
 – Majd észben tartom.
Szerencsére ekkor érkezett meg a vacsora. A fél szendvicsemet
elcseréltem a fél hamburgerre, és gyorsan enni kezdtem. Úgy
éreztem, muszáj elvonni a figyelmemet arról, milyen érzéseket kelt
bennem a főnököm.
– Tudja, ha úgy dönt, szabadságot vesz ki, tudok egy szuper
glampinget az Airbnb-n.
Merrick rám kacsintott.
– Azt hiszem, én inkább a fán megbújó kunyhókat kedvelem.
– Pontosan tudom, hogy magának nem kötelező terápiára járni,
de mindenkire ráfér egy kis szabadidő, hogy kiengedje a gőzt! Maga
hogy szabadul meg a stressztől, ha még szabadságot sem vesz ki?
– Sokféle módja van annak, hogy elengedjem a stresszt, és
ezekhez nem kell több hetes szabadság. Bár nem tudom, a HR
engedné-e, hogy megosszam magával a személyes kedvenceimet.
– Ó! Azt hiszem, már elfelejtettem ezeket a módszereket, mert
olyan régen éltem velük utoljára.
Kicsit később együtt léptünk ki az étteremből. Nekem balra kellett
indulnom, a metró felé, Merricknek viszont jobbra, vissza az
épülethez, ahol élt és dolgozott.
– Még egyszer köszönöm, hogy időt szakított a kérdéseim
megválaszolására, és köszönöm a vacsorát is!
– Szívesen.
– Akkor jó utat! – biccentettem a metróállomás felé. – Én erre
megyek.
– Nem – szegte fel az állát Merrick. – Maga arra megy.
Fintorogva követtem Merrick pillantását. A sötét limuzin, amivel
a múltkor hazahozott, a járdasziget mellett várakozott. A sofőr
kiszállt, és kinyitotta a hátsó ajtót.
– Nyolc óra elmúlt. Ha a munkavállalóim ilyen sokáig dolgoznak,
a céges kocsi viszi haza őket.
– Ez nagyon nagylelkű öntől, de szívesen metrózom.
– Abban biztos vagyok, de inkább menjen kocsival!
Pislogva bámultam rá.
– Látom, megint kezd főnökként viselkedni!
 – Látom, megint kezd piszkálni! – Merrick próbált komoly arcot
vágni, de a szeméből látszott, hogy nagyon jól szórakozik. – Jó
éjszakát, Miss Vaughn!
– Doktor Vaughn.
Merrick ajka megrezzent, de nem szólt semmit, én pedig
elindultam a kocsi felé. Mielőtt beszálltam, visszanéztem, hogy
búcsút intsek, és azon kaptam Merricket, hogy a fenekemet stíröli.
Arra számítottam, hogy félénken bámul rám, vagy eljátssza, hogy
zavarba jött – mint amikor a minap engem kapott rajta, hogy
megszemléltem a hátsóját.
De Merrick arcán sem félénkség, sem zavar nem tükröződött.
 
 11. FEJEZET
Merrck
– Iszonyú dögös az a csaj ! – mondta Will, bár nem igazán
hallottam, mit mond. Máshol jártak a gondolataim, ez az utóbbi
hetekben gyakran megtörtént.
– Tessék?
Will a folyosó felé biccentett, ahol Evie állt, pár méterre az
ajtómtól, és Joannal beszélgetett.
– A doktornő. Nagyon dögös! Általában azt szeretem, ha egy csaj
kipakolja, ami van neki. Tudod, milyen az esetem: festett szőke,
vadító dekoltázs, öt réteg smink. Az a típusú nő, aki tisztában van
vele, mije van, és nem fél megmutatni. De a dokinő? Tisztára szexi
könyvtárosnő típus. Ha letépném róla a ruhát, megkérném, hogy
hagyja magán a vastag keretes szemüvegét meg a magas sarkú
cipőjét!
– Ne légy már ekkora seggfej! Egy munkahelyen dolgozunk!
– Te beszélsz? Hiszen te is bámultad! Valahányszor a dokinő
elhalad a folyosón, téged a beszélgetés kellős közepén elveszítelek.
Tudod, mi jut erről eszembe? Amikor Jared, az öcsém két-három
éves volt, és volt egy kutyánk, egy husky, akinek kétféle színű szeme
volt. Gyönyörű állat volt! Na mindegy, Jared akkoriban lett
szobatiszta, és a mániája volt az a kutya! Amikor Jared pisilni ment,
a fürdőszoba előtt hallottam a kis csuri, csuri hangot. Aztán a kutya
megjelent az ajtó előtt, és az a hang, amikor a pisi beleér a vécébe,
elhallgatott, amíg a kutya el nem haladt az ajtó előtt. Majd ismét
meghallottam: csuri, csuri, csuri. Minden egyes alkalommal. Jared
állandóan összepisilte a padlót, mert annyira elvonta a figyelmét a
kutya.
Will felkapott egy sült krumplit, és a folyosó felé intett vele.
– A kis dokinő a te huskyd. Azt hiszem, örülnöm kéne, hogy a
férfimosdóból nem látunk rá, mert ha melletted állnék a piszoárnál,
lehugyoznád a cipőmet.
Elfintorodtam.
– Mi a franc ütött beléd?
– Én csupán kimondtam, amire gondolsz.
 – Te nem tudod, mit beszélsz!
– Ó, igen? Akkor nem bánnád, ha randira hívnám Evie-t?
Az államban megfeszült egy izom.
– Nem bánnám, de tiltja a céges szabályzat.
Will elvigyorodott.
– Ó, igen? Várj egy kicsit! – Joan és Evie eközben befejezték a
beszélgetést, és elindultak. Will a szájához emelte mindkét kezét, és
elkiáltotta magát. – Hé, Joan!
A HR-igazgató benézett az irodámba, és Will intett neki, hogy
jöjjön be. Joan résnyire kinyitotta az ajtót.
– Engem hívatott?
Will bólintott.
– Felfrissítené az emlékezetemet, kérem? Mi a céges szabályzat az
irodán belüli párkapcsolatokra vonatkozóan?
– Szabályellenes beosztottal randevúzni.
– És miért is van ez a szabály?
– Hogy elkerüljük azt, hogy egy dolgozót kellemetlen helyzetbe
hozzunk. Másrészt, ha egy beosztott jár a főnökével, akkor hogy
veszi ki magát az, ha a beosztottat előléptetik?
– Akkor ez nem a teljes cégre vonatkozik, ugye? Ha valaki másik
osztályon dolgozik, akkor két dolgozó összejöhet, nem?
Joan vállat vont.
– Nem látom be, miért ne jöhetnének össze. John Upton felesége,
Allison régen a pénzügyön dolgozott. John kereskedő, és Allison
csinálta a könyvelést, tehát nem volt érdekütközés. Mi több, elég sok
pár a munkahelyen ismerkedik össze.
Will hátradőlt a székében, és önelégülten összekulcsolta a
tarkóján a kezét.
– Köszönöm, Joan.
– Szívesen. Van még valami?
Will a fejét ingatta.
– Nincs. Nagyon sokat segített, köszönöm!
Will vigyora még szélesebb lett, miután Joan mögött becsukódott
az ajtó.
– Tehát mint mondtam… Nem gond, ha randira hívom a dokit?
Péntek este van a jótékonysági bál, és még nincs partnerem.
 – Ahogy akarod – morogtam. – Csak ne dumálj már annyit, és
fejezd be az evést! Dolgom van.
A következő péntek délután el is felejtettem, hogy Will mennyire
felbosszantott. Meggyőztem magamat, hogy csak viccből mondta,
hogy randira hívja Evie-t – egészen addig, amíg Evie be nem
kopogtatott hozzám.
– Jó napot! Van egy perce? – tudakolta.
– Persze. Most zárt a piac.
Evie elmosolyodott.
– Tudom, arra vártam.
– Mi újság van?
– A héten találkoztam jó néhány dolgozóval. Két dolog mindenki
számára probléma: a bizalomhiány és a felsővezetők
megközelíthetetlensége.
– Ezt hogy érti?
– Néhány dolgozó azt érzi, hogy a felettese nem bízik benne.
Például megvesznek pár részvényt, aztán pár perc múlva a
menedzser odalép hozzájuk, és megkérdőjelezi a döntésüket. Emiatt
azt érzik, hogy nem tartják tiszteletben az önállóságukat.
– A menedzser feladata a tranzakciók felügyelése és az esetleges
problémák felvetése.
– De amikor olyasvalamit kérdőjeleznek meg, amit az illető már
megcsinált, akkor automatikusan negatív felütéssel kezdődik a
beszélgetés.
– Akkor, mit javasol? Nincs értelme menedzsereket tartani, ha
nem felügyelik a dolgokat.
– Nem lehetne mindezt úgy, hogy pozitív hangnemben történjen?
Talán a menedzserek és a dolgozók találkozhatnának minden reggel,
és átbeszélhetnék a lehetséges napi tranzakciókat. Aztán amikor a
menedzser látja, hogy egy kérdéses tranzakció megtörténik, akkor
már tudja, miért történik, és nem fogja megkérdőjelezni a dolgozó
döntését. A végeredmény ugyanaz, de ahelyett, hogy a beosztott azt
érezné, hogy a háttérből megfigyelik, azt tapasztalja, hogy az
előtérben hallathatja a hangját.
– Kitalálom. A panaszok mind egy menedzserre, Lark Renquistre
érkeznek? Megmondtam magának, hogy a régi vágású dolgozók
nem örülnek annak, hogy a felettesük a fiuk lehetne. Azonban ha
olyan menedzser felügyelné őket, aki már régebb óta a cégnél van,
akkor nem lenne semmi gondjuk.
– Én nem ujjal akarok mutogatni, és részleteket sem szeretnék
megosztani. Nem akarom eljátszani a dolgozók bizalmát. De
elégszer hallottam ezt ahhoz, hogy arra gondoljak, hogy ez több
embernek okoz felesleges stresszt.
– Jól van, majd beszélek a menedzserekkel. Ennyi lenne?
– Emellett azt is érzem, hogy sokan úgy érzik, hogy
kommunikáció szempontjából a felsővezetés elérhetetlen számukra.
– Most rólam beszél?
– Magáról és a felsővezetésről.
– Én mindennap itt vagyok, ahogy a csapatom is. Az istenért, az
ajtóm üvegből van! Bárki láthatja, hogy épp elfoglalt vagyok-e, és ha
nem, bejöhet!
– Talán az elérhetetlen nem is a megfelelő kifejezés.
– Akkor mi az?
– Megközelíthetetlen? - bólintott Evie. – Szerintem ez jobb
megfogalmazás. Lehetséges, hogy ön itt van az irodájában, de úgy
érzem, a dolgozók nem szívesen közelítik meg sem önt, sem a többi
vezetőt.
– És ez az én hibám? Nem vagyok gondolatolvasó! Fogalmam
sincs, ki mikor akar beszélni velem, nem megyek oda, hogy
beszélgetést kezdeményezzek!
– Nem, nem a maga hibája. Szerintem maga egyszerűen eleve
megfélemlíti az embereket.
Megráztam a fejem.
– Ez inkább az ő bajuk, nem az enyém.
Evie felnevetett.
– Nincs kedve havonta fogadóórát tartani? Talán a közös helyiség
megfelelő lenne ehhez, úgyis ott van a legtöbb alkalmazotti iroda, és
ott csapatmegbeszéléseket is tarthatna. Esetleg közölhetné a
dolgozókkal a legújabb híreket, és megbeszéléseket szervezhetne.
Csapatépítő tréninget tarthatna, persze nem itt, az épületben.
– Olyasmire gondol, amikor valaki hanyatt esik, a másik pedig
elkapja?
 – Igen, olyasmire.
– Azt képzeli, az emberek ettől majd nem perelnek be, miután itt
nem tudnak eleget teljesíteni, és azért hisztiznek, mert nagy a
feszkó?
Evie vállat vont.
– Tegyen próbára! Joannal szívesen összerakom az egészet.
Felsóhajtottam.
– Még valami? Csókolgassak össze pár csecsemőt? Vagy hozzam
le a fán ragadt kismacskát?
Evie felállt.
– Kösz, főnök!
– Jó, jó, jó…
Evie az ajtóhoz lépett.
– Később találkozunk?
Mikor bejött, épp indulni akartam, így felálltam.
–   Igazából időben szerettem volna hazamenni. Még fel kell
öltöznöm a jótékonysági bálra.
–   Ó, én is így értettem. Én is hazamegyek készülődni. Ha nem
sietek, Will előbb ér a lakásunkhoz, mint én.
Egész testemben megmerevedtem. Az a rohadék! Tényleg randira
hívta!
Épp egy beszélgetés közepén voltam Erin Fosterrel, aki a ma esti
bevételből részesülő Home Start programot vezette, amikor Evie és
Will belépett. Az estély több mint egy órája elkezdődött, és
egyiküket sem láttam, így kezdtem azt hinni, hogy Will rávette Evie-
t, mondja azt nekem, hogy vele jön, csak azért, hogy felbosszantson –
nem mintha ennek bármi értelme lett volna. Bár annak sem volt
értelme, amit akkor éreztem, amikor arra gondoltam, hogy ők ketten
összejöhetnek.
Evie és Will megállt a bárpultnál az italukra várva. Messziről
figyeltem, ahogy Will tekintete végigjárt a termen. Amikor rám
talált, ördögi mosoly ült ki ajkára, és kezét Evie derekára helyezte.
Evie mély hátkivágású, piros ruhát viselt, így Will ujja a puszta bőrét
érte. Olyan hévvel bámultam a jelenetet, hogy aki látott,
megesküdhetett rá, hogy valamiféle jedi agyvarázslós trükköt
akarok bevetni Willen.
 –   Merrick? – szólalt meg Erin. Megfordult, és átnézett a válla
fölött abba az irányba, amerre én bámultam. – Minden rendben van?
Néhányszor pislogtam, majd bólintottam.
–  Igen, bocsánat, én csak. elnézést kérek. Mit is mondott?
– Épp az új kezdeményezésünkről meséltem. Nagy sikereket
érünk el mostanában azzal, hogy felkérjük a céges szponzorainkat és
partereinket, hogy adjanak hozzá egy adománygyűjtő oldalt a
honlapjukhoz. Mi adjuk az anyagot, a grafikát és a HTML-t, így a
webmesternek elég egyszerű dolga van. Ez azt sugallja az
ügyfeleknek, hogy az adott cég szociálisan érzékeny, nekünk pedig
esélyt ad, hogy meséljünk magunkról a lehetséges
adományozóknak, és arról, hogy mi a feladatunk. Az egyik
gazdasági menedzsmentes partner egy kis gombot szerkesztett a
honlapjára, ahol az ügyfél bejelentkezhetett. Hónapok óta ez volt a
legmagasabb anyagi hozzájárulás, ami beérkezett, annak ellenére,
hogy közvetve senkit sem kerestünk meg. Mit gondol, a Crawford
Investments is megtenné ezt a kedvünkért?
– Természetesen – bólintottam. – Majd beszélek az IT-főnökkel, és
megtárgyaljuk, hogyan lehetne megoldani.
Erin némán összecsapta a tenyerét.
– Köszönöm!
Pillantásom ismét a bárpult felé vándorolt, Will és Evie most egy
bankárral társalgott, akivel már néhányszor találkoztam. Evie
szemben állt velem, bár éppen Tomot, Timet vagy Tuckert, vagy kit
nézett, képtelen voltam annyi időre elszakítani róla a pillantásomat,
hogy alaposabban megnézzem magamnak a beszélgetőtársát. A
ruha V nyaka szépen kiemelte Evie formás idomait. Abszolúte
többet mutatott magából, mint az irodában, mégis klasszikusan
elegáns volt. Amikor előrehajolt, hogy kezet rázzon valakivel, aki
odalépett hozzájuk, a magasan kivágott ruha alól kivillant a combja.
Basszus! Gyönyörű lába volt.
Azt hittem, diszkréten figyelem, de amikor elszakítottam a
pillantásomat Evie-ről, és ismét Erinre néztem, észrevettem, hogy
mosolyog.
– Igazán gyönyörű a hölgy! Hogy hívják?
Próbáltam játszani az ostobát, ajkamhoz emeltem a poharamat.
 – Kit?
– A piros ruhás nőt, akiről le sem veszi a tekintetét.
Úgy néztem körül, mintha keresgélném, kire célzott Erin, talán
kicsit túl is játszottam.
– Nem vagyok biztos benne, hogy tudom, kiről beszél…
Erin elmosolyodott.
– Ühüm. – Willre és Evie-re mutatott. – Azt hiszem, mindjárt
megtudja, mert a hölgy éppen ide tart.
És valóban, Will és Evie már félúton voltak, egyenesen felénk
tartottak. Will arcán még mindig önelégült vigyor ült.
– Mi újság, főnök? – kérdezte Will a sarkán hintázva.
Röviden biccentettem feléjük.
– Will, Evie…
– Azt hiszem, még nem ismerjük egymást – nyújtotta Erin a kezét
Evie felé. – Erin Foster vagyok, a Home Start igazgatója.
Evie kezet rázott Erinnel.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Will idefelé mesélt egy
kicsit a programjukról. Az édesanyám is családon belüli erőszak
áldozata volt, és az évek során gyakran vettünk igénybe különféle
ideiglenes lakhatási lehetőségeket. Az önök feladata nagyon fontos.
Állandó lakhatást találni a túlélőknek, egy helyet, ahol gyökeret
verhetnek.
– Igen, így van. A legtöbb, családon belüli erőszak áldozatait
segítő nonprofit szervezet érthető módon rövid távú megoldásokat
keres, mi azonban arra összpontosítunk, ami az után következik. A
saját otthonnal rendelkező erőszaktúlélők kilencvenhárom százaléka
nem tér vissza eredeti otthonába. Az a célunk, hogy megkönnyítsük
a nőknek a házvásárlást: segítünk a részletfizetésben, és a
bankpartnereinkkel alacsony kamatozású hitelkonstrukciókat
dolgoztunk ki.
– Ez csodálatos! Nem tudom, miben segíthetnék, de felajánlom
szolgálataimat.
– Ön bróker?
Evie a fejét ingatta.
– Nem, terapeuta vagyok.
/A • J      i T> 1      1 1      A A      Z-1’      11      i *      i      A A
Ó Ő
 – Ó, istenem! Be kell mutatnom Genie-nek! Ő vezeti azt a
csoportot, amely megkönnyíti az áldozatok számára az átmenetet
ahhoz, hogy egyedül lakhassanak új otthonukban. Szinte biztos
vagyok benne, hogy szüksége van magára!
Evie elmosolyodott.
– Oké.
Erin Willre pillantott, majd rám.
– Remélem, nem gond, ha pár percre elrabolom a hölgyet.
Mindketten vállat vontunk, de Will volt az, aki megszólalt.
– Rabolja nyugodtan!
Erin belekarolt Evie-be, és ahogy magával húzta, folytatták a
beszélgetést. Will meg én figyeltük, ahogy odaléptek az egyik
asztalnál ülő nők csoportjához.
Will felém hajolt.
– Csuri, csuri, csuri!
Úgy néztem rá, mintha hirtelen két feje nőtt volna.
– Mi a szent szar?
– Olyan vagy, mint a hugyozó öcsém meg a kutyája – kortyolt
bele Will diadalmas mosollyal az italába.
Égnek emeltem a tekintetem.
– Nem mintha okolnálak érte – folytatta Will. – A randipartnerem
őrületesen csinos ma este, nem?
– Igazi seggfej vagy!
– Miért vagyok seggfej?
Nem válaszoltam.
– Miért késtetek?
Önelégült mosolya olyan széles lett, hogy úgy tűnt, az arca
mindjárt szétreped tőle.
– Evie-nek szüksége volt egy kis segítségre, hogy belebújjon a
ruhájába.
Haragos pillantást vetettem Willre. Szerencsére a műsorvezető
odalépett a mikrofonhoz, és mindenkit megkért, hogy foglaljon
helyet. Egy tizenkét személyes asztalt vásároltunk meg az
eseményre, így kénytelen voltam Will társaságában tölteni az estét.
A Crawfordtól a négy másik beosztott és a házastársuk vagy a
randipartnerük már a helyén ült, így körbementem és mindenkit
üdvözöltem, és csak utána foglaltam helyet. Amikor Evie pár perc
múlva megérkezett, Will és köztem maradt egy szabad hely.
Felálltam, és kihúztam Evie-nek a széket, mert a randipartnerét
túlságosan lefoglalta az, hogy a szomszédos asztalnál ülő hölggyel
flörtöljön. Észre sem vette, hogy Evie visszajött.
– Köszönöm – hálálkodott Evie, ahogy betoltam a széket.
A műsorvezető felment a színpadra, és a következő félórában a
Home Start az utóbbi években különféle területeken elért sikereiről
hallgattunk végig beszédeket. Vagyis legtöbbünk hallgatta, Will
azonban a telefonjába mélyedt. Az ide-oda röpködő pillantásokból
ítélve meglehetősen biztos voltam benne, hogy a szomszéd hölggyel
cseveg. Amikor végre vége lett a beszédeknek, megnyitották a
táncparkettet, és bejelentették, hogy hamarosan felszolgálják a
vacsorát.
Will nem fecsérelte az idejét, azonnal felpattant.
– Megyek táncolni!
Az állam megfeszült, mert azt hittem, azzal megy táncolni, akivel
a bálba érkezett, azonban ő odalépett a másik asztalhoz, és kézen
fogta azt a hölgyet, akivel eddig flörtölt.
Összevont szemöldökkel figyeltem őket, de Evie legalább úgy
tett, mintha nem érdekelné. Mosolygott, miközben figyeltük, hogy
Will miként próbál menőzni tánc közben, többször is rafináltan
megforgatta partnerét. Amikor felcsendült a második szám, és Will
egészen közel húzta magához a nőt, rettentő kínosnak éreztem a
helyzetet, ezért megpróbáltam szóval tartani Evie-t.
– Szólhattam volna, hogy vigyázzon Erinnel. Ha csak arrafelé néz,
ahol ő van, a következő pillanatban nyithatja a pénztárcáját, vagy
azon kapja magát, hogy neki dolgozik.
– Ó, semmi gond, boldogan dolgozom önkéntesként. A Home
Start csodálatos szervezet! Nagy szükségem van valami hasonlóra az
életemben – mosolyodott el Evie. – Köszönöm, hogy meghívott!
Különösnek gondoltam, hogy megköszönte, hiszen nem én
hívtam meg, de Evie valószínűleg azt feltételezte, hogy a cég fizeti a
helyeket, ami így is volt.
– A nagyanyám mesélt erről a programról – szólaltam meg. –
Néhány munkatársa a Home Starton keresztül jutott lakáshoz.
Á
 – Á, tudhattam volna, hogy valahogy Kitty is benne van!
Evie elmosolyodott.
– Elnézést, hogy miattam késtünk. Willt szörnyen bántja, hogy
elszakította a ruhámat.
– El… elszakította a ruháját?
– Ó, azt hittem, tudja. Nekem azt mondta, megüzeni magának,
hogy késve érkezünk. Felöltözve, készen vártam, de indulás előtt
muszáj volt bemennem a mosdóba. A cipzáram beakadt, így
megkértem Willt, hogy próbálja meg helyrehozni. Megpróbálta, de
sajnos a cipzár közben elszakadt. Ez az egyetlen estélyi ruhám volt a
nővérem lakásán, mivel a ruháim nagy része még mindig raktárban
van. Meg kellett várnom, hogy a nővérem, Greer megérkezzen és
megvarrja nekem, én nem tudok varrni, főleg nem egy már meglévő
ruha anyagát. Aztán amikor végre elkészültem, és épp indultunk,
kiesett az egyik kontaktlencsém. – Evie a fejét ingatta. – Végül is jól
alakult, hogy megkérte Willt, hogy jöjjön értem, máskülönben maga
is elkésett volna!
– Én kértem meg Willt, hogy menjen el magáért?
Evie hallotta a kérdésben a kérdést, így egy pillanatig némán
bámult rám, majd összevonta a szemöldökét.
– Will azt mondta, magának korábban kell érkeznie, így itt
fogunk találkozni.
Valamit nem értettem. Először Evie azt mondja, hogy én hívtam
meg, és most azt hiszi, hogy én kértem meg Willt, hogy menjen el
érte. Valami nem stimmelt, de túlságosan régóta ismertem Willt
ahhoz, hogy tudjam: a legjobb, ha egyszerűen sodródom az árral, így
bólintottam.
– Ja, igen. Némelyik szponzor előbb érkezett, hogy az ajtónál
állva üdvözöljék az embereket a Home Start dolgozóival együtt.
Amikor a második szám is véget ért, Evie elnézést kért, és kiment
a mosdóba. Will egy perc múlva ballagott vissza az asztalunkhoz.
Nem a saját székébe ült, hanem Evie székébe zökkent le mellettem,
és odahajolt, hogy a fülembe suttoghasson.
– Korán el fogok szökni.
– Mi a fenéről beszélsz?
 Will a nő felé intett, akivel eddig táncolt, a nő már állt, táskával a
kezében.
– Carly azt javasolta, hogy menjünk át a másik helyiségbe, hogy
ne kelljen túlkiabálnunk a zenét. Én azt javasoltam, hogy menjünk
fel hozzám. Carly belement, úgyhogy én lelépek.
– Na és a randipartnered?
– Milyen randipartnerem?
– Evie-vel jöttél, nem?
Will elmosolyodott.
– Egyetlen nőért sem dobok oda egy barátságot. Komolyan azt
hitted, randira hívom azt a nőt, akiért odavagy?
– Mégis mi a fenéről beszélsz? Evie az imént mondta el, hogy érte
mentél, és láttam, ahogy együtt érkeztetek!
– Azt mondtam Evie-nek, hogy te hívtad meg – vont vállat Will. –
Hogy az összes vezetőségi tag jelen lesz, és megkértél engem, hogy
vigyem el, és mutassam be mindenkinek, mert neked előbb ide kell
érned.
– És miért mondtad ezt?
– Mert egy idióta vagy, és nem hívtad meg Evie-t te magad!
– Esetleg eszedbe jutott, hogy nem akartam meghívni?
– Egy másodpercre sem. Tetszik neked, és ezt mindketten tudjuk.
Csak azért gondolod ostobaságnak, mert a cégnél dolgozik.
– Talán mert tényleg ostobaság!
– Az életben néha a legjobb dolgok ostobaságnak indulnak,
barátom.
Will a térdére csapott, mielőtt felállt.
– Emlegetett szamár. – Kinyújtotta a kezét Evie felé, észre sem
vettem, hogy felénk tart. – Én most elmegyek, Merrick majd
hazaviszi.
–  Ó, oké, bár nem gond, hívok majd egy taxit.
Will rám pillantva elvigyorodott.
–   Biztos vagyok benne, hogy a főnök ragaszkodik majd hozzá,
hogy hazavigye. Érezzék jól magukat!
Úgy tűnt, Evie nem értette, miért alakultak így az események,
láthatóan mégsem zavarta Will távozása. Felnevetett.
–  Maga is, Will. És kösz, hogy elszakította a ruhámat!
Will rákacsintott, majd elindult.
–  Szívesen, máskor is, szépségem!
 12. FEJEZET
Evie
Csak akkor döbbentem rá, hogy bámulom Merricket, amikor
lusta, szexi mosoly ült ki az arcára.
A terem közepén beszélgetett két férfival. Mentségemre legyen
mondva, szinte pontosan a látóterem közepén volt, miért is ne
néztem volna rá? Nem azért néztem, mert olyan jól festett a fekete
szmokingjában vagy mert egyik kezét zsebre dugta, és hüvelykujját
lazán a zsebbe akasztotta. És biztosan nem azért, mert olyan jól állt
széles vállán a zakó vagy mert az inge olyan szépen simult rá
keskeny csípőjére. Nem. Egyszerűen ott állt, amerre éppen néztem.
Legalábbis eddig ott állt, mert most elindult felém.
Amikor odaért, egyik karját Will üres székének támlájára
helyezte.
–  Ma este még nem is táncolt.
–  Magát sem láttam a táncparketten.
Merrick felém nyújtotta a kezét.
–  Megoldjuk mindkét problémát egyszerre?
Haboztam, de aztán rájöttem, hogy nevetségesen viselkedem. A
kollégáink egész este ott táncoltak körülöttünk, ez egy céges bál,
nem privát randi, így kezemet a kezébe helyeztem, és
rámosolyogtam.
–  Persze.
Merrick a táncparkettre vezetett, és magához húzott. Hirtelen
rájöttem, hogy a botrányos esküvő óta ő az első férfi, akivel táncolok.
A fogadáson kénytelen voltam Christiannel táncolni, amikor
bemutattak minket mint vőlegényt és menyasszonyt – tíz perccel
azelőtt, hogy elszabadult a pokol.
Merrick biztosan meglátott valamit rajtam, mert lazított
szorításán, és kissé elhúzódott.
–  Nem muszáj táncolnunk.
–   Nem, semmi gond – ingattam a fejem. – Szeretnék táncolni,
csak máshol jártak a gondolataim.
Merrick a szemembe nézett.
– Biztos benne?
 – Teljesen biztos – bólintottam.
Úgy éreztem, nem hisz nekem, de azért bólintott, és folytattuk a
táncot. Egy perc kínos csend után felsóhajtottam.
– Utoljára az esküvőmön táncoltam – vallottam be szomorú
mosollyal. – Imádok táncolni, de visszajött egy emlék, ennyi az
egész.
Merrick arcán megértés suhant át, és bólintott, majd szóra
nyitotta a száját, de végül becsukta, és elkapta a pillantását.
– Igen? – kérdeztem.
– Semmi.
Azt hittem, az esküvőmről akar valamit mondani, így tovább
nógattam.
– Nem. Mondani akart valamit, de meggondolta magát.
Szeretném tudni, mi volt az!
Merrick összevonta a szemöldökét.
– Azt akartam mondani, hogy csodásan fest ma este.
Egészen biztosan nem erre számítottam.
– És miért nem mondta ki?
– Nem akartam helytelenül viselkedni.
– Emlékeztetnem kell arra, hogy azt mondta nekem, azért vesz
fel, mert nem nekem való ez az állás?
– Nem hagyja, hogy elfelejtsem, ugye?
– Valóban nem – mosolyodtam el. – De köszönöm a bókot. Maga
sem fest rosszul…
Merrick szeme felcsillant.
– Ezért csíptem rajta néhányszor, hogy végigmért?
– Ó, istenem! – kacagtam fel. – Maga tényleg ilyen öntelt?
Egyszerűen csak ott állt előttem!
– Aha.
– És én már majdnem bókoltam magának a kölnijével
kapcsolatban is! De valószínűleg azt képzelné, hogy magához
akarok menni feleségül.
Merrick megforgatott a táncparketten.
– Ugyan! Ezt azt jelenti, hogy csókolózni akar velem, a házasság
még kicsit odébb van.
Mindketten felnevettünk.
 Pontosan erre az ugratásra volt szükségem, hogy elfelejtsem azt a
pillanatot, amikor utoljára táncoltam.
– Egyébként köszönöm, hogy bemutatott Nicknek, az
ingatlanosának! Hamarosan megnézek néhány lakást. Igaza volt, ez
az ember zseniális!
Elmondtam neki, merrefelé nézelődöm, ő pedig két környék
kivételével mindegyiket kigolyózta.
Merrick bólintott.
– Nick nem habozik közölni a véleményét, de nem is pazarolja az
idejét arra, hogy olyat mutat, amire nincs szüksége. Azonban lehet,
hogy megpróbálja kissé erőszakosan elvonni azoktól a dolgoktól,
amik szerinte nem fontosak, ezért muszáj határozottnak lennie, Evie!
Az én esetemben például Nick ragaszkodott ahhoz, hogy ne abban
az épületben lakjak, ahol dolgozom, de ez nekem bevált.
Bólintottam.
– Igen, én is kardoskodtam amellett, hogy csak olyan helyet
veszek ki, ahová vihetek állatot is. Megmondtam Nicknek, hogy
ilyen lakást keresek, mert egy nap szeretnék kutyát. Erre átküldött
egy cikket azzal a címmel, hogy Kilencvenkilenc indok, hogy miért ne
tartsunk kutyát New York Cityben. Azt mondtam, hogy nálam egy
lakás ezen áll vagy bukik.
Merrick elmosolyodott.
– Amikor nekem kerestünk lakást, közöltem vele, hogy már van
háziállatom. Erre átküldte egy rakás olyan állatmenhely
elérhetőségét, ahol nem altatnak, és befogadnak kedvenceket olyan
gazdiktól, akiknek az új albérletébe nem engednek be állatokat.
– A hal háziállatnak számít?
Abban a pillanatban, hogy kimondtam, rájöttem, hogy
belegyalogoltam a saját kelepcémbe. Merrick félrehajtott fejjel
pillantott le rám.
Lehunytam a szemem.
– Lehetne… úgy tenni, mintha ezt meg sem kérdeztem volna?
– Szó sincs róla!
Szerencsére vidámság volt a hangjában, nem pedig düh. Fél
szememet kinyitva próbáltam rájönni, hogy arca hű tükörképe-e a
hangjának, ő pedig felvonta egyik szemöldökét. A mostani mosolya
a szokottnál is egyértelműbb volt – az derült ki belőle, hogy ő
tulajdonképpen egy macska, aki elkapott egy egeret, és egy kicsit
eljátszadozik vele, mielőtt eldöntené, hogy elengedi, vagy leharapja
a fejét.
A fejemet ingattam, és felsóhajtottam.
– Nem tudok olyan kifogást mondani, amit én magam is
elhinnék, és azt érzem, hogy sokkal hiszékenyebb vagyok, mint
maga. Úgyhogy beismerem, hogy kicsit körülnéztem a lakásában, és
vállalom érte a felelősséget.
Merrick mosolyából széles vigyor lett.
– Bement a hálószobámba is.
Éreztem, hogy elvörösödöm.
– Ne haragudjon! Nem mentem igazából be, esküszöm, csak…
Nem tudom. Az egész fél perc volt, vagy még annyi se. A lakása
gyönyörű, és egyszerűen nem tudtam megálljt parancsolni
magamnak!
Merrick nem hagyott ilyen könnyen futni. Csak nézett, egy szót
sem szólt, így elkezdtem hadarni, csak hogy kitöltsem a csendet.
– Amúgy pontosan mekkora az ágya mérete? Egész egyszerűen
elképesztően nagy, még sosem láttam ilyet! Akár partit is rendezhet
rajta! – Ismét lehunytam a szemem. – Kérem, mondja, hogy nem arra
céloztam, hogy a főnököm ágyán egyszerre több ember is elfér!
– Pedig azt hiszem, ez történt.
A fejemet ingattam.
– Esküszöm, a dal végéig hallgatni fogok! Ha már itt tartunk,
mikor ér végre véget ez a szám, hogy elbújhassak egy nagy, lapos kő
alá?
Merrick elmosolyodott, és közelebb húzott.
– Semmi gond. De azért remélem, az éjjeliszekrénybe nem
kukkantott be!
Elfintorodtam.
– Miért, mi van az éjjeliszekrényben?
Merrick felnevetett, én pedig játékosan belebokszoltam a
mellkasába.
– Csak szórakozik velem, ugye?
 – Igen, de most már tényleg szeretne belenézni abba az
éjjeliszekrénybe, mi?
Elnevettem magam.
– Igen, persze! Bár hadd mondjak valamit. Többé nem hozom
szóba, hogy csak azért vett fel, mert én vagyok a legkevésbé
kompetens az állásra, ha elfelejti ezt a beszélgetést, amit az utóbbi
néhány percben folytattunk!
– Nem egyeztünk meg, hogy én nem hozom fel a próbafülkés
malőrt, ha maga nem említi a Wendy’s alapítóját?
– De igen. Ez a második egyezségünk.
Merrick ismét közelebb húzott magához.
– Ha ez boldoggá teszi, legyen!
Néhány másodperccel később a dal véget ért, és a műsorvezető
bejelentette, hogy elérkezett a desszert ideje. Bár az imént hoztam
magam olyan kínos helyzetbe, hogy legszívesebben elbújtam volna,
némi csalódottságot éreztem, amikor Merrick elengedett.
Az asztalnál mindketten beszélgetésbe bonyolódtunk az
asztaltársainkkal. Kicsit később, amikor a többiek szedelődzködni
kezdtek, Merrick odahajolt hozzám.
– Én indulásra készen állok, ha maga is.
– Ó, ugyan, hagyja! A város túlsó felén lakom, maga pedig a
belvárosban. Majd hívok egy taxit.
– Nem gond, hazaviszem.
Úgy döntöttem, nem vitatkozom.
Odakint Merrick szokásos limuzinja gurult elénk. Merrick intett a
sofőrnek, aki már majdnem kiszállt, de maga Merrick nyitotta ki az
ajtót nekem. Egy hosszú limóban érkeztem Will-lel, azonban a
nagyfőnök egy standard méretű szedánnal jött.
– A beosztottja kocsija úton idefelé sokkal menőbb volt –
ugrattam, és kicsit arrébb húzódtam, hogy helyt adjak Merricknek.
Merrick beszállt, majd becsukta az ajtót.
– Ez meglepi, tekintve mindazt, amit Willről tud?
– Azt hiszem, nem.
– Szerintem a legtöbb ember a személyiségének megfelelő autót
választ. Will abszolúte egy hosszú limó. Talán van benne
napfénytető és jakuzzi is.
 Felnevettem.
– Nos, Will szereti, ha felfigyelnek rá, és elég lehengerlő
személyisége van. – Hirtelen különös gondolat futott át rajtam. – Ó,
istenem, most eszembe jutott a nagyanyja kocsija. Kitty azt a
felturbózott piros Dodge Charger kabriót vezeti! Mindig is úgy
véltem, különös választás ez egy idősebb nőnek, de most, hogy
jobban belegondolok, igaza van. Tökéletesen megfelel a
személyiségének.
– Amikor megvette, még nem árulták minden sarkon a kabrió
változatot, egy műhelyben kizárólag az ő kedvéért alakították át.
Korábban egy Ford Mustangot vezetett. Mindig valami nagy
teljesítményű, élénk színű kocsija volt – vont vállat Merrick. – Illik
hozzá.
– Ó, a csodába! – kaptam a kezemet nevetve a szám elé. – A
korábbi kocsim, amit eladtam, hogy New Yorkba költözzek, egy
Prius volt.
Merrick elmosolyodott.
– Gazdaságos és praktikus. Nagyon illik ahhoz a nőhöz, aki
barterezik. Nem így gondolja?
– Lehet… de egy Prius ronda, és egyáltalán nem szexi!
Merrick pillantása a lábamra esett, majd egy hosszúra nyúlt
másodpercre megállapodott a számon, és nagyot nyelt.
– A személyiségéhez illik. Nem a megjelenéséhez.
Érezte, hogy elvörösödöm, és hálás voltam a félhomályos
kocsiért.
– Magának van kocsija? Úgy értem, a limuzinon kívül, amivel
szállítják?
– Van, igen.
– Milyen? – tudakoltam, de megráztam a fejem. – Ne, várjon,
kitalálom!
– Ez érdekes lesz…
Elgondolkodva megkocogtattam ujjammal az ajkamat.
– Hm. lássuk. úgy érzem, valami drága autó, de nem felvágós,
mint egy Ferrari vagy Lamborghini. Az inkább Will stílusa.
– Will az első nagyobb bónuszából egy meggypiros Ferrarit vett.
Felnevettem.
 – Naná, persze hogy azt vett! De Will más alkat. Szerintem
magához egy egyszerű Mercedes vagy BMW illene, valami
luxusautó. Mégsem érzem azt, hogy ez a megoldás. Vagy tévedek?
Merrick a fejét ingatta.
– Melegszik.
Elmosolyodtam.
– Jobban szeretem, ha tüzesnek neveznek, de elfogadom. Na
mindegy, szerintem a maga kocsija nem arra van, hogy furikázzon
vele a városban. Arra ott a limó. Tehát bármilyen autója is van, az
fontos jelentőséggel bír. – Szünetet tartottam. – Ó, tudom már!
Klasszikus kocsija van.
– Folytassa.
Összedörzsöltem a tenyeremet.
– Nem sokat tudok a kocsikról, úgyhogy az évjáratot és a modellt
nem tudom megmondani. De olyan kocsiban képzelem el magát,
amit régi filmekben lehet látni, amikor az emberek vasárnap délután
elmennek autózni Kaliforniában. Tudja, amikor a nő hatalmas
napszemüveget visel, szép sál lobog a nyaka körül, és úgy fest, mint
egy híresség. Talán kabrió. Valószínűleg sötét színű, világosbarna
bőr belsővel.
Merrick kissé elfordult, és előhúzta a mobilját a zsebéből. Beütötte
a kódot, és felém fordította a kijelzőt.
– Valami ilyesmi?
A mobiljára mutattam.
– Pontosan. Ez milyen autó?
– Egy 1957-es Jaguar kabrió.
– Oké. Ilyen kocsiban tudom magát elképzelni.
Merrick a fejét ingatta.
– Ez a saját kocsim. Egy garázsban tartom, nem messze az
irodától.
Tágra nyílt szemmel bámultam rám.
– Na tie…
Merrick megnyitotta a fotóalkalmazást, keresgélt a képek között,
majd ismét felém fordította a telefonját. A fotó fekete-fehér volt, de
úgy tűnt, ugyanazt a kocsit ábrázolja. Két férfi állt az autó előtt,
büszkén, karba tett kézzel.
 – Ez a nagyapám és a barátja.
Elvettem a kezéből a telefont.
– Ő Kitty Redmondja?
– Igen. Gondolom, mesélt róla?
– Csak minden második mondata szólt róla.
– A kocsit nagyapám vásárolta nagyanyámnak nászajándékba.
Kissé ütött-kopott és lepukkant volt, de nagyanyám imádta.
Nagyapám elég fiatalon halt meg, és nagyanyámnak nem volt
garázsa. Akkoriban valódi acélt használtak az autókban, így az évek
során eléggé berozsdásodott. Harminc éve egy pasas bekopogtatott
Kittyhez, és többet ígért neki annál, mint amennyit ért, így eladta
neki. Véletlenül épp ez a pénz volt az, amiből aztán megnyitotta az
első nőknek épült menhelyét. Azt állítja, hogy pár héttel korábban
úgy döntött, hogy ezt akarja csinálni élete következő fejezetében,
ezért leírta a terveit egy naplóban, annak ellenére, hogy fogalma sem
volt arról, honnan lenne rá pénze. – Merrick a fejét ingatta. – Ez a nő
egyáltalán nem babonás, mégis úgy gondolja, hogy miatta
„manifesztálódott” az a fickó, aki bekopogtatott hozzá, csak azért,
hogy a menhely létrejöhessen.
Elmosolyodtam.
– Egyszer-kétszer én is végighallgattam már Kitty manifesztáld a
sorsodat kiselőadását.
Merrick felnevetett.
– Abban biztos vagyok! Na mindegy, csak azért tudtam a
kocsiról, mert láttam ezt a fotót, amit az imént mutattam magának,
és mert nagyanyám beszélt róla. Magát a kocsit személyesen sosem
láttam.
Merrick egy pillanatig a fényképet bámulta.
– Tíz évvel ezelőtt, amikor megkaptam az első nagy bónuszomat,
elmentem egy autóvásárra. Nem igazán akartam semmit venni, de
gondoltam, hátha megakad valamin a szemem. Megpillantottam egy
1957es Jaguar kabriót. Csodálatos volt, vadonatújnak tűnt! Meg
akartam venni, de valaki megelőzött. Az eladó rendes pasas volt, és
beszédbe elegyedtünk. Említette, hogy van egy barátja, akinek van
egy ugyanilyen kocsija, bár közel sem ilyen jó állapotú, így nekem
kell helyrepofoznom. Néhány héttel később elmentem megnézni. –
Merrick a fejét ingatta. – A kocsi nem egy kis reparálásra szorult,
hanem kész katasztrófa volt! Már majdnem közöltem az eladóval,
hogy nem érdekel a dolog, amikor a fickó elmesélte, hogy egy
atlantai nőtől vásárolta majdnem húsz évvel korábban.
Tágra nyílt szemmel bámultam Merrickre.
– Ne!
Merrick bólintott.
– Kiderült, hogy ez ugyanaz a kocsi. Ez egyszerűen nem lehetett
véletlen, így megvettem. A helyrehozatala valószínűleg többe került,
mintha vettem volna egy teljesen felújított változatot, de egyszerűen
imádom azt a rohadt járgányt! Pár éve szerettem volna Kittynek
ajándékozni a hetvenötödik születésnapjára, de ő kijelentette, hogy
nagyapám azt akarná, hogy az enyém legyen. Majd megjegyezte,
hogy ha már annyira szeretnék költeni, akkor a jótékonysági
szervezetének jól jönne némi adomány.
Felnevettem. Ez teljesen Kittyre vallott.
– Hűha, ez fantasztikus történet! A sors akarta, hogy az a kocsi
magánál kössön ki!
Merrick bólintott.
– Miből gondolta, hogy az a kocsi illik a személyiségemhez?
– Nem tudom. Azt hiszem, amolyan gazdag pasi sznob kocsija
típus, de ugyanakkor visszafogott és szerény is.
– Azt mondja, sznob?
Elmosolyodtam.
– Mit gondol, én mit érzek? Én egy rohadt Prius vagyok!
Mindketten felnevettünk, és pár perccel később megérkeztünk a
nővérem lakóépülete elé. Merrick megkérte a sofőrt, hogy várjon, és
elkísért a liftig.
Megnyomtam a hívógombot.
– Még egyszer köszönöm a meghívást! – hálálkodtam. – Rég volt,
hogy utoljára kiöltöztem és társaságba mentem.
Merrick tőle szokatlan félénkséggel pillantott le a lábfejére.
– Nagyon csinos, ha kiöltözik, úgyhogy öltözzön ki máskor is!
– Köszönöm. Viszonoznám a bókot, de őszintén szólva, maga
mindig jól fest.
 Merrick szemöldöke a magasba szaladt, mire égnek emeltem a
tekintetem.
–  Nehogy elbízza magát! Hiszen tudja, hogy jóképű!
–  Magának tényleg ami a szívén, az a száján, ugye?
Vállat vontam, és előszedtem a kulcsomat.
–  Azt hiszem, igen. Ha nem bántok meg vele senkit. Maga nem
így van vele?
Merrick pillantása az ajkamra siklott, majd ismét a szemembe
nézett, amitől liftezni kezdett a gyomrom. Ó, te jóég!
–   Azt hiszem, én megszűröm a mondandómat, hogy ne legyek
illetlen – mondta végül.
Kacéran félrehajtottam a fejemet.
–  Jaj, de kár! Néha az illetlen dolgok a legérdekesebbek!
Ekkor kinyílt a liftajtó, beléptem a fülkébe, és szembefordultam
Merrickkel. Csak nehezen tudtam titkolni izgatottságomat.
–  Hétfőn találkozunk?
–  Nem, sajnos nem. Megint nem leszek bent egész héten.
–  Ó!
Merrick rám kacsintott.
–  Én is csalódott vagyok, hogy nem tudunk találkozni.
–  Én nem mondtam, hogy csalódott vagyok.
–  Nem is kellett. Az arcára volt írva.
Égnek emeltem a tekintetem, mintha Merrick bolondokat
beszélne. Szerencsére a liftajtó pár másodperc múlva elkezdett
becsukódni. Tréfásan integettem neki.
–  Jó éjszakát, főnök, és szép álmokat!
–  Ó, szépek lesznek az álmaim, dr. Vaughn!
Másnap reggel hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam a
sütésbe. A nővérem kilépett a hálószobából, és úgy pislogott a
konyhaablakon beáramló napsütésre, mintha ősi ellensége lenne.
–  Miért nyitod ki mindig teljesen a redőnyt?
– Ööö… Hogy beengedjem a napfényt? Szerintem te vámpír
vagy, mindjárt tíz óra!
Greer odajött, lehúzta a redőnyt, majd áthajolt a konyhapulton.
Az éppen hűlő, még máz nélküli sütemény után nyúlt, de rácsaptam
a kezére.
 – Az Mr. Duncané lesz.
– Ki a fene az a Mr. Duncan, és vajon engedi, hogy ingyen lakj
nála?
– Jól van, egyet vehetsz, de többet nem! Mr. Duncan a 4B
lakásban lakik, van egy cuki, copfos, négyéves kislánya, aki mindig
fordítva hordja a fején a baseballsapkát.
A nővérem elfintorodott.
– Várj! Ugyanabban az épületben lakunk?
Felnevettem.
– Te nem ismersz senkit a lakók közül?
– Ez itt New York, az ember nem barátkozik a szomszédjával.
Amikor más emberi lények mellett elhaladunk a folyosón, betesszük
a fülünkbe az AirPodsot és mindenáron kerüljük a szemkontaktust.
– Én nem ilyen vagyok. Párszor összefutottam Mr. Duncannel a
liftben. Szingli apuka, övé pár házzal arrébb az a mobiltelefon-
szerviz. Mindegy, holnap van a kislánya születésnapja, és szeretne
sütit vinni az oviba. Mr. Duncan azt mondja, ő nem egy
konyhatündér, ezért egy kijelzőjavításért cserébe sütök neki két tucat
cupcake-et.
– Te is összetörted a telefonodat?
– Nem, az enyémen van védőtok, nem törhet össze. A tiédtől
eltérően. A te telefonodat javítja meg, butuskám! Azt mondta,
nagyjából tíz perc az egész. Csak kopogj be hozzá, és mondd, hogy
te vagy a nővérem.
– Ó, szuper vagy, köszönöm! – sóhajtott fel Greer, és leült. – Bár
nekem lenne ennyi energiám! Elkezdtem egy új hormont a
következő kör lombik miatt, és egyszerűen minden életerőt
kiszipolyoz belőlem!
– Sajnálom – vontam össze a szemöldököm.
– Nem a te hibád – legyintett Greer. – Hé, hogy nevezik azt, ha
két ügyvédnek nem saját sperma felhasználásával lesz gyereke?
– Nem tudom, hogy?
– Spermán kívül egyeznek meg.
Felnevettem.
– Remélem, ezt a kedves férjednek nem mesélted el!
Greer szájába tömte a süti maradékát.
 – De, elmeséltem, és ha már a spermánál tartunk, milyen volt az
esti randid? Ez a Will is nagyon jól néz ki! A munkahelyeden
minden pasi ilyen jóképű?
– Mondtam már, nem randi volt.
– Érted jött, és tönkretette a cipzárt a ruhádon. Akkor minek
nevezzem? Felszedésnek?
A fejemet ingattam.
– Egyáltalán nem így történt. A cipzár beakadt, és megkértem,
hogy húzza lejjebb, de egyszerűen levált az egész anyagról. Emellett
egy céges jótékonysági bálra mentünk. Új vagyok a cégnél, ezért a
főnök megkérte Willt, hogy hozzon el, és amikor megérkezünk,
mindenkinek bemutathasson. Will az érkezésünk után egy órával
eltűnt valami nővel, aki azóta bámulta, mióta beléptünk a terembe.
Emellett Will nem az esetem.
– Óóó! – bólintott Greer. – Szóval a pasas hűséges típus, és nem
egy seggfej?
– Ne is említsd Christiant! Mostanában alig jutott eszembe.
– Nos, az jó! Talán ideje továbblépned! Elkezdhetnél újra
randizni.
Azonnal eszembe jutott Merrick és a tegnap este, amikor többször
is az ajkamra vándorolt a pillantása.
– Hadd kérdezzek valamit! Ha egy pasi sűrűn nézi a szádat, az
azt jelenti, hogy meg akar csókolni?
– Egyáltalán nem.
– Ó! – vontam össze zavartan a szemöldökömet.
– Volt rajtad rúzs?
– Igen.
– Lehet, hogy a rúzs a fogadra kenődött?
– Nem, nem hinném. Rúzsozás után ellenőriztem a tükörben.
Greer a saját fogára mutatott.
– Ettél spenótot?
A fejemet ráztam.
– A pasi netán süket?
– Nem – kacagtam fel.
Greer vállat vont.
– Akkor igen, a pasas farokpárnának akarta használni a szádat.
 Hangosan felnevettem.
– Én pedig azt hittem, meg akar csókolni!
– Áh! A nőknek mindig a csók jut eszükbe. A paliknak meg a
szopás.
Felsóhajtottam. Greer odalépett a hűtőhöz, és elővette a
narancslét.
– Ki fantáziálgatott a szádról?
– Nem tudom, hogy fantáziálgatott-e bármiről is, de észrevettem,
hogy Merrick pillantása néha megállt az ajkamon.
– Merrick, a seggfej, dögös főnököd? Akivel két percet
találkoztam, és észrevettem, hogy nem egyszerűen csak nézett téged,
hanem jól megnézett magának?
Bólintottam.
– Ó, egek! Tudom, hogy húztalak azzal, milyen dögös, de tényleg
jó ötlet ilyesmibe belemenni?
A fejemet ingattam.
– Egyáltalán nem az, hiszen Merrick a főnököm! Ennyi az egész,
szót se többet róla! Bár tagadhatatlan, hogy vonzódom hozzá. Sok
mindenben lágyabb lett, mióta megismerkedtünk. Nem tudom,
miért, de valahogy vonzódom hozzá – persze attól az egyértelmű
októl eltekintve, hogy iszonyú jóképű. Kívülről kemény és rideg, de
időnként az ember megpillantja az érzékeny oldalát is. Ha a
közelében vagyok, egyszerűen felébred bennem valami…
Rádöbbentett, hogy milyen sivár volt a kapcsolatom Christiannel,
már jóval azelőtt, hogy ő mindent tönkretett volna köztünk.
– Mi a szitu a főnökkel? Van csaja?
– Úgy tudom, nincs. Azt mondta, nem jár senkivel komolyabban,
bár elég visszafogottan nyilatkozik a magánéletéről. Tudom, hogy az
a lány, akivel a céget alapította, a menyasszonya volt. A lány
meghalt, de Will említette, hogy a csaj teljesen megsemmisítette
Merricket. Nem tudom, mit jelent ez, fogalmam sincs, mi történt.
– Nos, én szeretném, ha újra felhőtlenül tudnál randizni és
élvezni az életet! Megérdemled a boldogságot! De ezzel óvatosnak
kellene lenned. A főnökkel viszonyt kezdeni. ennél már csak az
zűrösebb, ha a pasi egy korábbi kapcsolat kísértetét hordozza
magával.
 13. FEJEZET
Merrck
Kilenc évvel ezelőtt
– Hé, várj meg! – iramodtam Amelia után. Egy hete kerestem
mindenütt az egyetem területén.
Amelia egy pillanatra sem lassított, ahogy lépteimet az övéhez
igazítottam.
– Megint te? – tudakolta. – Újabb kártyapartira akarsz meghívni,
vagy csak nézni akarod a seggemet járás közben?
Vállat vontam.
– Mindkettő?
Amelia elmosolyodott.
– Mégis miért akarsz kártyázni velem, amikor úgyis tudod, hogy
megint alaposan a földbe döngöllek, és elnyerem a pénzed?
– Akkor inkább randizol velem?
Amelia a fejét rázta.
– Jól van, akkor egyelőre kártyázzunk!
– Egyelőre, mi? – emelte égnek Amelia a tekintetét, de szeme
félreérthetetlenül csillogott. – Mikor van a kártyaparti?
– Ma este.
– Hol?
– A lakásomon.
Amelia megtorpant.
– Ha megjelenek a lakásodon, és csak te vagy ott, és nincs
semmiféle kártyaparti… – ingatta Amelia a fejét. – A táskámban
mindig van egy sokkoló. Készenlétbe fogom helyezni!
– Lesz kártyaparti.
– Jól van – indult el újra Amelia. – Hol laksz?
Eldaráltam a lakcímemet. Mikor végeztem, Amelia megállt, és az
egyik épületre mutatott.
– A következő órám itt van. Maradj szépen, és élvezd a látványt!
Egy pillanatig a homlokomat ráncoltam, de gyorsan rájöttem,
mire célzott, amikor figyeltem, ahogy ringó hátsóval felfelé lépked a
Lincoln épület lépcsőjén. Addig vártam, amíg el nem tűnt, majd
elővettem a mobilomat, és írtam a haverjaimnak:
 Ma este SOS kártyaparti! Ki van benne?
★
– El sem akarom hinni, hogy rávettél! – húztam elő két húszast
meg egy tízest a zsebemből kivett kötegből, és Travis kezébe
nyomtam.
– Nincs annyi pénzem, hogy ilyen hamar megint veszítsek – vont
vállat Travis. – Ha annyira akarod, hogy kártyázzak, a te pénzedet
kell feltennem! – ingatta a fejét. – El sem akarom hinni, hogy a csaj
miatt képes vagy osztogatni a pénzedet!
– Nem akar randizni velem. Csak úgy tudok találkozni vele, ha
megint elhívom kártyázni.
– Gondoltál már arra, hogy azért nem randizik veled, mert
egyszerűen kiherélt a játékban? Talán ha másodszor is laposra ver,
még jobban elmegy a kedve a randizástól.
– Akkor, azt hiszem, kénytelen leszek alaposan seggbe rúgni, és
megmutatni, ki a főnök!
– Ööö… kit akarsz te seggbe rúgni? – szólalt meg mögöttem
Amelia.
Az ajtóra pillantottam, ami már becsukódott mögötte, nem is
hallottam, hogy kopogott. Amelia elmosolyodott.
– Nyitva volt, ezért bejöttem. Arra gondoltam, ha használnom
kell rajtad a sokkolót, jobban járok, ha megleplek.
Amelia Travisre és a kártyaasztalra pillantott.
– Örülök, hogy mégis pókerezünk!
Travis hüvelykujjával felém bökött.
– Az ő pénzével játszom! Nem volt rá zsém, ezért Merrick a
sajátjából adott, csak hogy itt legyek. Nagyon odavan azért, hogy
veled lóghasson!
Amelia öntelt mosollyal pillantott rám. Egy pillanatra lehunytam
a szemem.
– Kösz, cimbi, jó fej vagy, hogy elmondtad!
Travis hangosan felnevetett.
– Szívesen. Kérsz egy sört, Amelia?
– Persze, remek, köszi!
 Pár perccel később kopogtak, majd Will lépett be, mindig ő
érkezett mindenhová utolsóként. Felkapott egy sört, és mindannyian
elhelyezkedtünk a konyhaasztal körül. Travis zsetonokra váltotta a
tőlem kapott bankjegyeket, és Will a zsebébe nyúlt, de mielőtt felém
nyújtotta volna a pénzt, Amelia lefogta.
Amelia rám mutatott.
– A mai játékot Merrick állja, Will.
– Öö, nem, nem – tiltakoztam.
– Miért? A másik barátodnak fizeted a játékot.
Will pillantása ide-oda járt Amelia és köztem.
– Komolyan mondja?
– Travisnek nem volt készpénze – közöltem.
– Csak úgy tud rávenni, hogy vele legyek, ha kártyázunk – vont
vállat Amelia. – Ha nem vagyunk meg négyen, nem tudunk játszani,
és lelépek.
Will visszagyömöszölte a pénzét a zsebébe.
– Köszönöm, hogy szóltál!
Majd állával felém bökött.
– Annyit adj nekem is, amennyit Travnek. Vagy nincs parti, és
Ameliát útjára bocsáthatjuk.
Résnyire összehúzott szemmel pillantottam Ameliára, aki
pokolian büszke volt magára. De jól ismertem Willt, a mai két
egyetemi óra között valószínűleg kétezer dollárt keresett, mégsem
akart a saját pénzével játszani, pedig tudta, hogy szorult helyzetben
vagyok. Hangos nyögéssel újabb ötven dollárt húztam elő a
zsebemből és a pénzhalomra hajítottam.
– Kösz, srácok! Alig várom, hogy valamelyikőtöknek szüksége
legyen egy segédre!
★
Pár órával később nem az összes pénzemet veszítettem el, hanem
az összes pénzemet, plusz még azt, amennyit Travisnek és Willnek
adtam. Amelia alaposan seggbe rúgott minket.
Hátradőltem a helyemen, és a fejemet ingattam. Pokolian jó
kártyás voltam, ritkán szenvedtem vereséget, azonban Amelia a
handek legalább hetven százalékában nyert.
 – Nem értem. Azt mondtad, számolod a kártyákat, de
utánanéztem egy kicsit. A pókerben nem lehet úgy számolni a
kártyákat, mint a blackjackben. Memorizálnod kellene az összes
handkombinációnál a nyerés valószínűségét, és aztán össze kellene
hasonlítanod azzal, amit az összes játékos előtt az asztalon látsz!
Amelia vállat vont.
– Így van.
– És te ezt csinálod?
– Nem nehéz. Jó vagyok a számok terén.
– Én is jó vagyok a számok terén. Pár év múlva saját brókercéget
akarok nyitni. Talán felveszlek.
– Talán én veszlek fel téged – mosolyodott el Amelia.
A srácok felnevettek, majd felálltak. Miután gyorsan
elbúcsúztunk egymástól, kettesben maradtunk Ameliával. Amelia a
nyereményét a tárcájába süllyesztette, és úgy tűnt, ő is távozni akar.
– Nem maradsz még egy kicsit? – kérdeztem.
– Miért?
– Mert veled akarok lenni.
– Miért?
– A miért a kedvenc szavad?
Amelia felállt.
– Nem szoktam megbízni az emberekben.
Elmosolyodtam.
– Miért?
Amelia nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon.
Odanyúltam, és megfogtam a kezét.
– Mert láthatóan okos vagy. Szeretsz kártyázni. Úgy kritizálod a
haverjaimat, ahogy ők is téged. És… dögös vagy!
Amelia ugyanolyan kutató pillantással nézett a szemembe, mint
amikor a srácokról próbálta eldönteni játék közben, hogy blöffölnek-
e.
– Van barátnőd?
– Nem hívnálak randizni, ha lenne.
– Akkor nincs?
– Abszolúte nincs.
Amelia összefonta a karját a mellkasán.
 – Nehezen bízom meg az emberekben. Ha egyszer a fejembe
veszem, hogy hazudsz, valószínűleg belenézek a telefonodba,
amikor épp nem figyelsz oda. Ellenőrizni szoktam az embereket. Ha
azt mondod, hogy ott vagy valahol, akkor ajánlom, hogy legyél is
ott, mert megtudom, ha nem így van. Ha rosszkedvem van,
kötekedni szoktam. A legtöbb emberről a legrosszabbat feltételezem.
Apám börtönben van, és azt sem tudom, hogy anyám épp melyik
államban lakik. – Fogva tartotta a pillantásomat. – Még mindig
randizni akarsz velem?
– Igen – bólintottam.
Amelia a fejét csóválta, majd vállára vette a táskáját, és az ajtó felé
indult. Úgy gondoltam, megbuktam azon a teszten, amivel el akart
ijeszteni, de félúton az ajtó felé megállt úgy, hogy közben vissza sem
fordult.
– Szeretem az idegen nyelvű, feliratos filmeket. Pénteken hétkor
itt találkozunk, de az épület előtt.
Párszor zavartan pislogtam, meglepett ez a váratlan fordulat, de
nem akartam alkalmat adni Ameliának, hogy meggondolja magát.
– Alig várom! Hétkor találkozunk!
 14. FEJEZET
Evie
A következő pénteken épp egy kereskedővel volt privát ülésem,
amikor a recepciós bekopogott hozzám.
– Bocsásson meg a zavarásért, de telefonon keresik. Az úriember
szerint sürgős, de az ön telefonja „ne zavarjanak” üzemmódban van.
Derek, a páciensem felé nyújtottam a kezem.
– Amikor ülést tartok, általában kikapcsolom. Tudja, ki keres?
– Marvin Wendall. Először Merricket kereste, de amikor
mondtam, hogy nincs az országban, önnel szeretett volna beszélni.
Homlokomat ráncolva pillantottam a recepciósra. Azt gondoltam
volna, hogy üzleti ügyekben Will a „vészhelyzetben értesítendő
személy”, de oké…
– Köszönöm, Regina – pillantottam Derekre. – Megbocsát, ha
kiszaladok egy percre?
Derek bólintott.
– Természetesen, csak nyugodtan.
Az íróasztalomnál felvettem a telefont.
– Itt Evie Vaughn beszél.
– Jó napot, Evie, itt Marvin. Kitty Harrington egyik barátja
vagyok.
– Ó, helló, Marvin, minden rendben van?
– Sajnos nincs, kedvesem, kissé aggódom Kitty miatt. Próbáltam
elérni az unokáját, de azt mondják, nincs az országban. Kitty nagyon
sokat emlegeti magát, és azt mondta, hogy ön orvos, és az unokája
cégénél dolgozik, ezért úgy gondoltam, magát hívom fel, ha már
Merricket nem tudom elérni.
– Merrick üzleti ügyben Kínába utazott. Azt hiszem, egy-két
napon belül hazajön. Kérem, elmondaná, mi történt?
– Nos, Kittynek bokatörése van, a másik bokája pedig
kificamodott.
– Ó, ez rettenetes! Hogy történt?
– Hosszú történet, de görkorcsolyáztunk, és.
– Görkorcsolyáztak?
 – Idősek vagyunk, kisasszony, nem halottak! Na mindegy, egy kis
takonypóc nekiment Kittynek, aki elesett, és kificamította az egyik
bokáját. Felsegítettem, de amikor megpróbált ránehezedni a lábára,
megint elesett, és valaki áthajtott a görkorcsolyájával a másik
bokáján. Hallottam, ahogy reccsen.
– Ó, egek ura! – nyögtem fel.
– De nem ez a legrosszabb az egészben!
– Nem?
– Nem. Elmentünk a sürgősségire, ahol megröntgenezték,
csináltak rutin vérképet, és kiderült, hogy Kitty vérszegény.
Valamilyen női problémája is van, és jó ideje nem volt ellenőrzésen.
Úgy tűnik, elég erős vérzése van. Egy specialista is megvizsgálta, és
közölték, hogy műtétre van szüksége. Azt szeretnék, hogy bent
maradjon a kórházban, de ismeri Kittyt, azt a nőt hat ökörrel sem
lehet visszatartani! Attól tartok, saját felelősségére távozott. Most
tolószékben ül két sérült bokával és női problémákkal, és egyikről
sem hajlandó beszélni velem. Fogalmam sem volt, mit tegyek.
Alapos fejmosást kapok majd, ha kiderül, hogy elvettem a mobilját,
és felhívtam magát, de momentán nem tud megkergetni, így van
még egy kis időm, hogy ezen aggódjak.
Hangosan kifújtam a levegőt.
– Nem, abszolúte helyesen cselekedett, Marvin! Örülök, hogy
felhívott. Mindjárt beszélek vele.
– Kitty az egyik legizgalmasabb nő, akivel valaha találkoztam, de
makacs, mint az öszvér!
Elmosolyodtam.
– Úgy látom, alaposan kiismerte Kittyt!
– Bocsásson meg, hogy mindezt így magára öntöm, de sosem
bocsátanám meg magamnak, ha Kittynek valami baja esne, és ne
tettem volna meg mindent.
– Természetesen. Jelenleg épp egy pácienssel vagyok, de félóra
múlva felhívom Kittyt.
– Köszönöm, kedvesem!
Miután befejeztük az ülést Derekkel, elhelyezkedtem az
íróasztalom mögött, hogy felhívjam Kittyt. De miután
végiggondoltam, milyen megközelítést alkalmazzak nála, rájöttem,
hogy ha rábeszélem, hogy visszamenjen a kórházba, akkor szüksége
lesz valakire, aki gondoskodik róla, és segít döntéseket hozni. És ha
nem tudom rábeszélni, akkor senki nem fogja ellenőrizni a vérképét,
azt, hogy a vérszegénysége romlott-e – nem beszélve arról, hogy
mindkét bokája sérült, tehát nagyon nehezen mozog.
Ahelyett, hogy felhívtam volna, úgy döntöttem, az ügy személyes
találkozásért kiált. Felmerült bennem, hogy megbeszélem
Merrickkel, de amikor a Google-on utánanéztem, hány óra van
ilyenkor Kínában, rájöttem, hogy az itteni péntek délután két óra ott
hajnali három. Nem tudtam pontosan, mikor érkezik haza, ezért
felhívtam az asszisztensét.
– Helló, Andrea! Meg tudná mondani, mikor érkezik vissza
Merrick Kínából? Fontos ügyben kell beszélnem vele.
– Természetesen. Mindjárt megnyitom a foglalását. – Hallottam a
billentyűzet kopogását, majd Andrea szólt bele a telefonba. – Holnap
reggel, helyi idő szerint kilenckor indul a gépe. De a húszórás
repülőút és az időeltolódás miatt szombaton délután négy órakor
érkezik meg a JFK-re.
Francba! Még ha másik géppel jön is, a húszórás repülőút után
legjobb esetben is csak szombat késő este érkezik Atlantába. Úgy
éreztem, a megoldás nem várhat, ezért eldöntöttem, hogy
odautazom. Emellett Kitty talán egy másik nővel könnyebben
beszéli meg a problémáit, mint az unokájával, ezért úgy döntöttem,
hogy felülök a repülőre, és csak akkor közlöm Merrickkel az
eseményeket, miután leszállt a gépe. Úgy éreztem, semmi értelme,
hogy végigaggódja a húszórás repülőutat, amikor úgysem tehet
semmit, amíg ide nem ér. Ha ma este odarepülök, addigra én is
többet fogok tudni.
– Szeretné, hogy felhívjam a szállodáját, vagy ilyesmit? –
érdeklődött Andrea.
– Nem – ingattam a fejemet. – Majd akkor beszélek vele, ha
visszaért, de köszönöm.
– Szívesen. E-mailben elküldöm a foglalását, ha esetleg szüksége
lenne rá, miután én már hazamentem.
– Köszönöm, jó hétvégét, Andrea!
– Magának is, Evie.
 Miután letettem, nekiálltam repülőjegyet keresni. Volt egy gép
este hatkor, amivel fél kilencre Atlantában vagyok, ha nem adok fel
poggyászt, és fél tízre Kittynél. Az utána induló gépek túl későn
értek be ahhoz, hogy csak úgy bekopogtassak Kittyhez, és nem
akartam megzavarni a pihenését. Persze várhattam volna holnapig
is, de úgy éreztem, jobb, ha még ma odautazom, ezért foglaltam egy
helyet a hatórás gépre, és szóltam Joannak, hogy kicsit előbb megyek
haza. Úgy éreztem, helyesen cselekszem – és reméltem, hogy
Merrick is egyetért majd.
★
Szombat estére kezdtem aggódni, mert semmi hírem nem volt
Merrickről. Tegnap érkeztem meg Kittyhez, és az éjszakát a házában
töltöttem, Kitty állapota stabil volt, és jól érezte magát. Ma délután
hosszú e-mailt küldtem Merricknek, és mindent leírtam, ami az
utóbbi másfél napban történt. Kivártam, és az e-mailt csak a repülője
landolása után két órával küldtem el, de amikor két órával a gép
visszaigazolt leszállása után sem válaszolt, megpróbáltam felhívni.
A hívás egyenesen a hangpostára ment. Egy órával később újra
megpróbáltam, és üzentem is. Semmi válasz.
Este kilenc órakor még egyszer, utoljára megnéztem a
telefonomat, mielőtt benéztem volna Kittyhez. Kitty bevette a
fájdalomcsillapítót, amit a sürgősségin felírtak neki, és a gyógyszer
eléggé kiütötte. Fogtam egy törülközőt, és hosszú, forró zuhanyt
vettem, abban a reményben, hogy eléggé ellazulok ahhoz, hogy
könnyen elaludjak. Azonban ahogy kiszálltam a zuhany alól,
üvegcsörömpölést hallottam a konyhából. Azt feltételeztem, hogy
Kitty felébredt, és szeretett volna inni valamit, de amikor elhaladtam
a szobája mellett, láttam, hogy mélyen alszik.
Basszus! Talán betört egy ablak, és nem egy pohár esett le? Vagy
betörő jár itt? Vagy Marvinnak van kulcsa, és bejött, hogy megnézze,
hogy van Kitty… Bár Marvin ma este itt vacsorázott, és tudta, hogy
én is itt vagyok. Nem tudtam, mi történhetett, de azt tudtam, hogy
fegyver nélkül nem indulok el kideríteni, mi lehet az, így
körülnéztem, mivel tudnám megvédeni magam. A fegyverhez
leginkább hasonló elérhető tárgy a vécékefe volt, vagyis egy

Ú
műanyag rúd, kefével a végén. Úgy éreztem, nincs más választásom,
mert valaki egészen biztosan volt a konyhában – a csukott ajtón
keresztül is hallottam a mozgást.
Vadul dobogó szívvel közeledtem a konyha felé. Ha kiderül,
hogy Marvin az, remélem, nem fogom a szívrohamot hozni szegény
öregúrra. Szerettem volna kihasználni a meglepetés erejét, így nem
akartam elárulni az érkezésemet. Mély lélegzetet vettem, és
felrántottam az ajtót, azonban az ajtó hirtelen megállt, mert
nekicsapódott valaminek.
Minden, ami ezután történt, valahogy túlságosan gyorsan zajlott.
Valaki négykézláb állt a padlón. Én a magasba emelt vécékefével
támadásba lendültem, és hatalmas csapást mértem vele a betolakodó
tarkójára.
Az illető felüvöltött.
Én elveszítettem az egyensúlyomat, átestem a férfin, és szinte
repültem a levegőben.
Csak akkor jöttem rá, mit tettem, amikor fenékre estem.
Ó, istenem! Basszus!
– Merrick! Jaj, ne haragudjon!
Merrick a fejét dörzsölte.
– Mi a franc volt ez? Mivel csapott fejbe?
Felemeltem a vécékefét, melynek most hiányzott a kefe része.
– Ezzel. Ez a… – A padlón heverő kefére mutattam. – Azt hiszem,
kettétört a fején. Nem találtam más fegyvert. Azt hittem, betörő.
Bocsásson meg! Mondja, jól van?
Merrick bólogatott.
– Persze, semmi bajom.
– Mit keresett a padlón?
– Eltörtem egy poharat, és épp a darabjait szedtem össze. Nem
kapcsoltam lámpát, mert hallottam a zuhanyt, és nem akartam
megijeszteni magát. Jól sikerült, mi?
Merrick felállt, és felém hajolva, kezét nyújtva felsegített.
– Mondja, jól van?
– Igen, azt hiszem.
De amint felálltam, úgy éreztem, valami szúrja a fenekemet. A
vállam fölött lenéztem, majd megtapogattam a hátsómat, a bal
farpofámat érintve ismét éreztem a fájdalmat.
Merrick összehúzott szemöldökkel figyelt.
– Mi a baj?
– Azt hiszem, beleültem egy üvegszilánkba.
– Ugye most tréfál?
Megint megtapogattam a fenekemet, és most némi nedvességet is
éreztem. Ujjam hegyén vérfoltot láttam.
– Francba. vérzek!
– Hadd nézzem!
– A fenekemen!
– Mégis, hogy akarja megnézni, mi baja a hátsójának?
– Nem tudom. Mondjuk, tükörrel?
Merrick lepillantott meztelen talpamra, majd felsóhajtott.
– Ne mozduljon! Valószínűleg tele van a konyha
üvegszilánkokkal. Még nem fejeztem be a takarítást.
– Akkor feje… – De mielőtt végigmondtam volna, Merrick a
magasba emelt, és csak a nappaliban tett le. Zavartan igazítottam
meg felcsúszott pólómat.
– Örültem volna, ha előre szól, hogy mire készül!
– Nem volt kedvem vitatkozni magával – szegte fel az állát
Merrick. – Tessék, hozza rendbe a hátsóját!
Húsz perccel később halkan kopogtak a fürdőszoba ajtaján.
Felsóhajtottam, és csak résnyire nyitottam ki az ajtót, hogy
kidughassam a fejem.
– Minden rendben? – érdeklődött Merrick.
Összevont szemöldökkel bámultam rá.
– Nem. Nem tudom kiszedni, érzem, de nem lóg ki annyira, hogy
a csipeszemmel ki tudjam húzni. Azt hiszem, túl mélyre ment.
– Hadd nézzem meg!
Megráztam a fejem.
– Inkább hagyom az egészet.
Merrick csípőre tette a kezét.
– Inkább benne hagy egy üvegszilánkot a fenekében, minthogy
egy kis pucér bőrt mutasson nekem?! Gondolja azt, hogy
fürdőruhában van! A strandon idegenek látják a fél seggét!
– Inkább lássák idegenek az egész seggemet, mint maga a felét.
 Merrick a válla mögé bökött.
– Van itt nem messze egy turistakunyhó, körülötte páran
sátrakban laknak. Megkérjem valamelyiket, hogy megnézze a
hátsóját?
Összehúzott szemmel meredtem rá.
– Ez nem vicces! Egyébként pedig az egész a maga hibája!
– Jobban érezné magát, ha előbb én mutatnám meg a hátsómat?
Ujjammal megkocogtattam az ajkamat.
– Talán.
Merrick felnevetett.
– Akkor engedjen be!
– Jól van – sóhajtottam, és kinyitottam az ajtót.
Merrick bejött a fürdőszobába, és a zuhanyfüggönyre mutatott,
ami a rúddal együtt a földön hevert.
– Ezzel meg mi történt?
– Ó. Ahhoz, hogy jól lássam a fenekemet, kénytelen voltam
felállni a vécére, de elveszítettem az egyensúlyomat, így
megragadtam a zuhanyfüggönyt, amit magammal rántottam.
Merrick szája széle enyhén megrezzent.
– Látom, teljesen ura a helyzetnek.
– Csak fogja be, és nézze meg a seggemet! – pislogtam rá
dühösen.
– Igenis, kisasszony!
Merrick leült a kád szélére, míg én megfordultam. Amikor
meghallottam a konyhában a zajt, már lefekvéshez készülődtem, így
rövidnadrágos pizsamaszettet viseltem. Kissé megemeltem az
anyagot, hogy megmutassam a bal farpofámat.
– Lát egyáltalán valamit?
– Elég piros, gondolom, azért, mert ki akarta szedni. Most
hozzáérek, jó? Szóljon, ha érez valamit.
– Jól van, rendben! – bólintottam.
Meleg ujjak érintették a bőrömet. Ó, istenem! Áruló testem élvezte
az érintését. Szerencsére nem szemben álltam vele, így legalább nem
láthatta, hogy elvörösödtem.
– Lát valamit? – kérdeztem remegő hangon.
– Még nem. Kicsit erősebben csinálom, jó?
 Erősebben csinálja. Jézusmária! Jó lenne, ha nem ilyen szavakat
használna. Hangosan kifújtam a levegőt.
– Csak csinálja, amit kell!
Merrick ismét megdörzsölte a fenekemet, most enyhe nyomást
alkalmazva.
– Aú!
– Igen, ez az, itt van. Teljesen befúródott a bőr alá. Muszáj lesz
nyomkodással kiszednem, mint egy mélyen ülő szálkát.
Mély lélegzetet vettem, és bólintottam.
– Jól van, csinálja!
Merrick ujjai pár másodpercig mozogtak a területen, majd
megálltak.
– Megtenné, hogy. végigfekszik a térdemen?
– Nem fekszem végig a térdén!
– Szükségem van némi támasztékra, és nehéz úgy csinálni, hogy
maga áll.
Felsóhajtottam.
– Talán mégis szólhatna az egyik sátorlakónak.
Merrick felnevetett.
– Kérem! Olyan gyorsan csinálom, amennyire csak tudom!
– Jól van – ingattam a fejem. – Nem akarom elhinni, hogy
beleegyeztem…
A következő öt percben félpucér hátsóval feküdtem a főnököm
térdén. És gyűlöltem a fejemben vadul cikázó gondolatokat.
Nem is olyan rossz így.
Vajon mit szólna, ha közölném vele, hogy arra vágyom, hogy
elfenekeljen?
Milyen széles tenyere van! Lefogadom, hogy nagy nyomot hagyna
rajtam!
Egek. a csiklóm bizseregni kezdett. Ez most komoly?
Hagyd abba, Evie, azonnal hagyd abba!
Váratlanul minden pajzán gondolatom megsemmisült, amikor
Merrick olyan erővel szorított meg, hogy könny szökött a
szemembe.
– Aú, ez fájt!
Merrick elengedett.
 – Kint van.
Odanyúltam, és megdörzsöltem a hátsó felemet.
– Jézusom! A húsomból is kikanyarított egy darabot?
– Mélyebben volt, mint gondoltam, ezért kénytelen voltam jó
erősen megszorítani. – Merrick a mellettünk álló mosdókagyló alatti
szekrényre mutatott. – Elvileg kell, hogy legyen itt egy
elsősegélydoboz. Keresse elő, bekenem a helyét egy kis
Bacitracinnal, és lefedem.
Amikor végzett, enyhén rácsapott a jobb farpofámra.
– Megvagyunk!
Felálltam, és megigazítottam a rövidnadrágomat.
– Köszönöm.
– Szívesen. Azt hiszem, ilyen fogadtatás után rám fér egy ital.
Maga is kér?
Bólintottam.
– Igen, csak előbb megmosakodom.
Miután Merrick kiment, pár perc alatt összeszedtem magam,
majd csatlakoztam hozzá a nappaliban. Már kinyitott egy üveg bort,
és a kanapén ült. Amikor odaléptem, kihúzott egy díszpárnát a háta
mögül, és a kanapé másik végére hajította.
– Lehet, hogy több párnára is szüksége lesz, hogy leülhessen.
– Kösz – emeltem fel a bort, amire már nagyon vágytam, majd
helyet foglaltam. – Most először örülök annak, hogy van mit fogni a
hátsómon. Jelenleg teljesen érzéketlen a helye.
– Nem akartam szólni, de ha már így szóba hozta. Ahhoz képest,
hogy ilyen pici kis nő, szép, kerek hátsója van!
– Anyámtól örököltem. Fiatalabb koromban gyűlöltem, de
Kardashianék divatossá tették, így megtanultam értékelni.
Merrick a szájához emelte a poharát.
– Mondanám, hogy én is értékeltem, de attól tartok, a végén ismét
fejbe kólint.
– Jaj, bocsásson meg! Biztos nem esett baja?
– Kutya bajom. Egy műanyag vécékefével egyébként sem lehet
komolyabb kárt okozni. Legközelebb valami keményebb tárggyal
próbálkozzon!
– Csak ezt találtam, úgyhogy legyen hálás érte!
 Merrick elmosolyodott.
– Ebben igaza van – kortyolt bele Merrick a borába, és a
dohányzóasztalra pillantott. Mielőtt elmentem zuhanyozni, az
asztalon hagytam egy narancssárga tengeri üveget. – Eléggé
ironikus, hogy az egyik kabalája ment a hátsójába, nem gondolja?
Elvettem az üveget, és az ujjaim között forgattam.
– Ne a tengeri üveget okolja amiatt a rendetlenség miatt, amit
okozott!
– Mesélje már el. miért pont a tengeri üveg a kabalája?
– Nagyjából egy évvel azelőtt történt, hogy anyám végleg
otthagyta apámat. apám megint megverte anyámat, ezért egy hétre
elutaztunk – anyám, a nővérem és én. Anya egy virginiai
tengerpartra vitt minket, ahol korábban még nem jártunk.
Napsütéses, csodás napok voltak, és én egy teljes napot azzal
töltöttem, hogy tengeri üvegeket gyűjtöttem. Emlékszem, anya azt
mondta, hogy biztosan nem megy vissza apámhoz. – Lehunytam a
szemem, újra átéltem azt a boldogságot, ami akkor elöntötte a
mellkasomat, szinte éreztem a sós levegőt is. – Emlékszem, milyen
végtelenül szabadnak és boldognak éreztem magam. Azt hiszem, a
tengeri üveg mindig arra emlékeztet, hogy ilyen érzés is létezik a
világon. Anya végül visszament apámhoz, de sosem felejtettem azt
az érzést, ami ezen az utazáson elfogott. Ha szomorú vagyok, vagy
úgy érzem, szeretném kiszellőztetni a fejem, azóta is a tengerpartra
megyek ki.
– Ez New York Cityben nehéz lehet. Nem is tudom, láttam-e a
tengerparton tengeri üveget. Talán törött sörösüvegeket igen, de
olyasmit, amit fel lehetne szedni, nem.
Elmosolyodtam.
– Akkor még nem járt a Glass Bottle Beachen a brooklyni Dead
Horse Bay-en, ugye?
– Dead Horse Bay? Nem, még soha. Bár egy halott lóról elnevezni
egy öblöt nem túl vonzó…
Felnevettem.
– Tényleg nem, de az a part tele van tengeri üveggel. Az öböl
onnan kapta a nevét, hogy rengeteg lócsontvázat találtak arrafelé.
Egészen pontosan a Marine Parkway Bridge mellett van, és amikor a
híd megépült, volt egy kis sziget, amit úgy próbáltak megvédeni,
hogy körülötte szeméttel töltötték fel a földet. Sajnos nem tudták a
szemetet elég homokkal elfedni, így az ötvenes években a szemét
elkezdett felszínre kerülni. Mindennap újabb és újabb, hetvenéves
szemét került elő, és ennek nagy része ma már tengeri üveg. Oda
csak vastag talpú cipőben lehet menni, de a gyűjtőknek igazi
aranybánya. Gyakran járok oda, hogy átfésüljem a partot. Segít
kiszellőztetni a fejemet.
Merrick pillantása ide-oda járt a két szemem között.
– Maga különös nő, Evie!
Belekortyoltam a boromba.
– Magán pedig nehéz kiigazodni. Nem tudom eldönteni, hogy ez
most bók volt vagy sértés.
Merrick elmosolyodott.
– Bók volt.
– Akkor pezsgőt bonthatok? Úgy érzem, maga ritkán osztogat
bókokat.
– Nos, ha már ilyen nagylelkű vagyok, meg kell köszönnöm,
hogy idesietett, és gondját viselte a nagyanyámnak.
– Ó, szívesen, de nem kell hálálkodnia. Bármit megtennék
Kittyért, csodálatos nő! Makacs, de csodálatos.
– Sajnálom, hogy nem üzentem vissza, hogy idejövök. Elaludtam
a kínai járaton, és amikor felébredtem, már leszálláshoz
készülődtünk. Olvastam az üzenetét, de egy időre kénytelen voltam
kikapcsolni a mobilomat. Amint földet értünk, visszakapcsoltam,
hogy visszaírjak, de egy százalékon volt az aksim. Repülés közben
feltettem a töltőre, de az ülőhelyem melletti port valószínűleg nem
működött. Aztán sikerült elérnem egy csatlakozást, hogy
ideutazzak, de nagyon kellett sietnem, és azon a gépen nem tudtam
feltölteni a telefonomat.
Bólintottam.
– Kicsit aggódtam, amikor nem hallottam maga felől, de
sejtettem, hogy valami ilyesmi történhetett.
– Mi a fenét képzelt a nagyanyám, hogy görkorcsolyázott?
– Ha azt szeretné, hogy még egyszer kupán vágják, nyugodtan
tegye fel ezt a kérdést neki is.
 Merrick felnevetett, és belekortyolt a borába.
— Igaz.
– Bármilyen kellemetlen is, ha az embernek az egyik bokája
eltörik, a másikat pedig kificamítja, igazi áldás, hogy ez megtörtént.
Kiderült, hogy Kitty egy ideje vérzik és fájdalmat érez a méhében, de
nem ment orvoshoz, és senkinek nem beszélt róla. Csak azért derült
ki, mert a kórházban vérszegénységet diagnosztizáltak nála, és az
orvosok feltettek néhány kérdést. Ma délután Kitty megengedte,
hogy felmenjek a kórház online betegportáljára, elolvastam a
sürgősségis kórlapot és átnéztem a laboreredményeket. Az ügyeletes
orvos azt írta, hogy a nőgyógyász szerint méheltávolításra van
szükség, ezért rá kell beszélnünk, hogy visszamenjen az orvoshoz, és
szerintem nem lenne szabad egyedül hagyni addig, amíg a vérképe
ismét normális nem lesz. Olyan rossz volt az eredmény, hogy kész
csoda, hogy a görkorcsolyás eset előtt nem ájult el valamikor!
Merrick a fejét ingatva végigszántott a haján.
– Kitty már csak ilyen. Mindenkiről gondoskodik, de saját
magával nem törődik.
– Igen, a nagyanyám ugyanilyen volt.
– Két gipsze van?
– Egy hagyományos gipsz, és a ficamos lábán járótalp van. Nem
túl boldog tőle. Ha a garázsban akad valamiféle fűrész, jobb, ha
elrejtjük, képes lenne lefűrészelni!
– Jó ötlet.
Merrick válla fölött megpillantottam az aktatáskáját a bejárati ajtó
mellett, de amikor körülnéztem, a bőröndjét sehol sem láttam.
– Hol a poggyásza?
– Nem ért ide Atlantába, túl korán volt a csatlakozás.
Remélhetőleg holnap megérkezik.
– Ó, az kellemetlen! Nos, az én bőröndöm a vendégszobában van,
de ha megittam a boromat, máris kihozom, és itt fogok aludni, a
kanapén. Biztosan fáradt a hosszú út után.
– Nem fog a kanapén aludni! Jó lesz nekem itt.
Kitty két hálószobás lakása kicsi volt, és a bútorai is. Gyanakodva
méregettem az aprócska kanapét.
– Még csak el sem férne rajta!
É
 – Én bárhol képes vagyok elaludni.
Körülnéztem a szobában, és felsóhajtottam.
– Olyan furcsa, hogy itt vagyok, és nem mehetek át a
szomszédba! Most először járok itt, mióta eladtuk a nagyanyám
házát. Miután elköltöztem, még két évig kiadtam, mert képtelen
voltam elszakadni tőle.
– Sajnálom, ez biztosan nehéz lehetett.
Szomorúan elmosolyodtam.
– De legalább jó emlékeim vannak róla. Kitty minden este,
vacsora után átjött, és ott ült a nagyanyám verandáján. Amíg a PhD-
men dolgoztam, jószerével a könyvtárban laktam. Néha tízkor vagy
tizenegykor estem haza, ők ketten pedig még mindig ott ültek kint,
hangosan nevetgéltek és egy kis alkohollal megbolondított jeges teát
ittak. Bögréből, nehogy a szomszédok megneszeljék a dolgot.
Mindig hazakísértem Kittyt, ügyeltem rá, hogy bemenjen a lakásba,
ő pedig mindig meggyőzött, hogy igyak meg vele még egy utolsó
whiskey-t. Aztán visszamentem a szomszédba, és a nagyanyámmal
még egy kicsit üldögéltünk a verandán.
Merrick elmosolyodott.
– Nyolcéves voltam, amikor a nagyanyám először kóstoltatta meg
velem a whiskey-t. Emlékszem, anyám milyen dühös volt…
– Az új tulajdonos lebontotta a fán álló házikót a hátsó kertben.
Pedig imádtam.
– Emlékszem arra a házikóra. Párszor jártam is bent.
– Tényleg?
– Igen, gyerekkoromban, amikor meglátogattam a nagyanyámat,
és ők ott üldögéltek a verandán, én átmentem körülnézni.
Emlékszem, belül minden pinkszínűre volt festve. Pink műanyag
hűtő, pink párnák, pink fodros lámpabúra, bár persze áram nem
volt.
Elmosolyodtam.
– Az miattam volt. Akkoriban még nem volt olyan jó az ízlésem.
– Valami fiúzenekar poszterét is kitette, nem?
– Nem fiúzenekar volt. Hanem Burt Reynolds.
– Burt Reynolds? Az idős színész, aki nemrég halt meg?
 – Igen, halálosan szerelmes voltam belé, ő volt a németjuhász
kutya hangja a Minden kutya a mennybe megy című filmben. Imádtam
azt a filmet, és Reynolds hangját is, ezért újra és újra megnéztem.
Egy napon anyámmal épp a boltban voltunk, és találtam egy
évfordulós filmplakátot Burt Reynoldsról a Smokey és a bandita című
filmből. Rávettem anyát, hogy vegye meg nekem. Nagyon
jóképűnek gondoltam.
– Ó… Szóval ez magánál amolyan szokás – állapította meg
Merrick.
– Mire gondol?
– Hogy vonzónak találja az idősebb férfiakat. Én három évvel
vagyok idősebb magánál – kacsintott rám.
Felhorkantam, majd hangos nevetésben törtem ki.
– Érdekes, hogy mindketten sok időt töltöttünk itt, mégsem
találkoztunk. – Vállat vontam. – Legalábbis azt hiszem, nem
találkoztunk. Őszintén szólva, a tízéves korom előtti dolgokra
nemigen emlékszem.
– Hogyhogy?
– Disszociatív amnézia a neve. Az agyunk néha blokkol dolgokat,
gyakran egy traumatikus esemény utáni védekező mechanizmus
részeként. Tízéves voltam, amikor utoljára elhagytuk apámat.
Általában a verést éjszaka kaptuk, amikor részegen jött haza.
Anyámon kezdte, így én ilyenkor már ágyban voltam. Volt egy kis,
strasszokkal kirakott rózsaszín rádiós órám az éjjeliszekrényemen.
Ha meghallottam, hogy kezdődik a sikoltozás, bevittem az órát a
paplan alá, és a hangszórót a fülem mellé helyeztem. – Pillanatnyi
szünetet tartottam. – Az utolsó esetnél apám teljesen józan volt, és
nem a szobámban voltam. Itt történt, a nagyanyám házában. Pár
napra eljöttünk látogatóba, és apám nem örült neki, így egy délután
megvárta, amíg nagyanyám elment, és belopózott a házba. Nem
emlékszem a részletekre, de kiderült, hogy apám arra kényszerített a
nővéremmel, hogy leüljünk a pamlagra, és végignézzük, amíg
alaposan összeveri anyámat. Ez plusz büntetés volt azért, mert anya
úgy utazott el, hogy nem vasalta ki apám ingjeit.
– Jézusisten!
A fejemet ingattam.
 – Aznap éjjel esett az eső. A nővérem bezárkózott a fürdőszobába,
én pedig kirohantam a fa tetején álló házikóhoz. De mikor felértem a
létra tetejére, és megpróbáltam bemászni a házba, a létra eldőlt a
fától, én pedig a faágba kapaszkodva himbálóztam ég és föld között.
Zokogtam, közben szakadt az eső, és éreztem, hogy mindjárt
lecsúszik a kezem. A szemközt lakó srác, Cooper mentett meg. Ő
tette vissza a létrát. Emlékszik Cooperre a látogatásaiból?
Merrick a fejét ingatta.
– Nem, azt hiszem, nem.
– Legalábbis azt hiszem, Cooper volt. Amint a lábam újra a létrát
érintette, meg sem néztem, ki segített nekem. Évekkel később
rákérdeztem nála, és azt mondta, nem emlékszik rá. De szeretem azt
hinni, hogy Cooper volt. A gondolat, hogy akaratomon kívül
apámtól fogadtam el a segítséget… aki kijöhetett a házból…
Mindegy, tisztán emlékszem a fán álló házra és a strasszokkal
kirakott órára, de a gyerekkoromból sok mindenre nem emlékszem.
A házikóban biztonságban éreztem magam. A nagyapám építette az
ötödik szülinapomra. Az azt követő nyáron halt meg.
Merrick összevonta a szemöldökét.
– Sajnálom, hogy ilyeneket kellett átélnie!
Vállat vontam.
– Sok szempontból erősebb lettem. Mivel nem emlékeztem
dolgokra, ez arra sarkallt, hogy megtudjam, hogyan működik az
agy. Így végül pszichológiát kezdtem tanulni, és terapeuta lettem. És
az imádott faházikó adta az ötletet az Airbnb-bérleményeimhez.
Tudom, hogy a nagyszüleim nagyon boldogok lennének, ha tudnák,
hogy mihez kezdtem a földdel, és az összes profit egy atlantai,
családon belüli erőszak ellen küzdő menhelynek megy, vagyis
annak, amit Kitty alapított.
– Egek, biztosan egy seggfejnek gondol! – dörzsölte meg Merrick
a tarkóját. – Amikor az állásinterjún mesélt róla, gúnyt űztem
magából úgy, hogy a profit a nagyanyám jótékonysági
szervezetének megy.
– Ugyan! Tudom, hogy kissé furán hangzik, hogy fán álló házakat
adok ki, és létrehoztam egy glampinget. Nem gondoltam emiatt
seggfejnek. – Elmosolyodtam. – De számos egyéb okom volt, amiért
seggfejnek gondoltam. Például mert azt monda, hogy azért vesz fel,
mert én vagyok a legkevésbé alkalmas jelölt. – Szünetet tartottam, és
elmosolyodtam. – Bocsásson meg. Megegyeztünk, hogy többé nem
hozom szóba.
Merrick lehajtotta a fejét.
– Tényleg egy barom vagyok!
– Legalább beismeri…
– Tudja, azért tettem nevetségessé a vidám természetét, mert
maga annyira más. semmit nem értettem a személyiségéből. De talán
tanulhatok valamit magától.
Fülemhez emelt kézzel hallgatódzást imitáltam.
– Hogy micsoda? Nem hallottam kristálytisztán. Mintha még egy
bókot hallottam volna. Megismételné?
Merrick felemelte a borát.
– Ha elmondja Willnek, mit mondtam, minden egyes szavát
letagadom!
– Ne féljen, megőrzőm a titkát!
– Azt hiszem, még sosem kértem elnézést amiatt, ahogy
legelőször bántam magával. Bocsásson meg!
Elmosolyodtam.
– Köszönöm. De a szépséget csak akkor látjuk meg a másikban,
ha a csúfságot is látjuk. Maga hamar túlesett a csúfságon, így
könnyebb értékelnie a jó részeket.
Merrick pillantása végigsiklott rajtam.
– Azt hiszem, ez nem így van. Még nem láttam magából semmi
csúfat.
Ó, ejha! Ettől az egész belsőm teljesen felforrósodott. És mi az, ami
még tüzes? A bor - a nagy mennyiségű bor, ezért felhajtottam a fél
pohár boromat.
Pár perccel később már mindkettőnk pohara üres volt, és Merrick
nagyot ásított.
– Most melyik időzónában van? – tudakoltam.
– Fogalmam sincs.
– Nos, ha már itt tartunk, azt hiszem, ideje elengednem, hogy
kialudja magát. Biztos nem akarja az ágyat? Tényleg nem gond, ha a
kanapén alszom.
 – Nem, de azért köszönöm.
Kihoztam a vendégszobából egy takarót és egy párnát, és letettem
a kanapéra. Mikor az ajtóhoz értem, megálltam, és visszanéztem a
vállam fölött.
– Még egyszer köszönöm. hogy megmentette a hátsómat.
Merrick pillantása a fenekemre esett, és ajkára csibészes vigyor
ült ki.
– Ha bármikor van kedve lehúzni a bugyiját és meztelen fenékkel
ráfeküdni valaki térdére, nekem szóljon. Számomra sem volt
egészen kellemetlen élmény.
Rákacsintottam.
– Talán én is élveztem egy kicsit.
 15. FEJEZET
Evie
Szentségei ég!
Másnap reggel beléptem a nappaliba, és szinte földbe gyökerezett
a lábam. Merrick mélyen aludt a kanapén, egyik karját átvetette a
homloka fölött, részben eltakarva a szemét, de nagyjából a testének
csak ez a része volt elfedve. Illetve még a lábfeje, amit a tegnap este
tőlem kapott pokróc takart, ami most a kanapé végén gombócba
gyűrve hevert.
Nem tudtam levenni róla a tekintetemet.
Merrick csak egy szűk, fekete bokszeralsót viselt. Ahogy
szemügyre vettem szépen ívelt, kockás hasát, keskeny csípőjét, és
csodás, barna bőrének szexi V alakú ívét, elöntött a forróság. Nem
beszélve arról, hogy meglehetősen komoly méretű férfiasság
duzzadt a testhez simuló bokszer alatt. Merrick Crawford öltönyben
is jól nézett ki, de ez… Ez valami egészen más volt. Bármelyik
pillanatban rajtakaphatott, hogy bámulom, de biztos voltam benne,
hogy továbbra is néztem volna. Egyes bűnös gyönyöröknél az
embert nem érdeklik a következmények.
Francba! Lehet, hogy egy időre vissza kell mennem a szobámba, vagy
talán veszek egy hidegzuhanyt.
De ekkor Merrick megfordult a kanapén, én pedig visszafojtott
lélegzettel kivártam, amíg ismét elhelyezkedik. Arra számítottam,
hogy kinyitja a szemét, és ott talál, ahogy bámulom, mint egy
bezsongott kamaszlány. Amikor nem ébredt fel, pislogva magamhoz
tértem az álmodozásból, és sikerült végre egyik lábamat a másik elé
helyezve kijutnom a konyhába.
Tizenöt perccel később az asztalnál ülve iszogattam a kávémat, és
a főnököm testéről álmodoztam, amikor kinyílt az ajtó. Merricket
láthatóan meglepte, hogy ott talál.
– Ó, helló! – szántott végig kócos haján, ami igen jól állt neki. –
Hány óra van?
Megnyomtam egy gombot a telefonomon.
– Fél nyolc.
 Most a tegnap esti nadrágját viselte, ing nélkül, és a nadrág felső
gombja nyitva maradt. A köldökétől vékony szőrcsík vezetett le az
alsónadrágja széléig. Nem számított, hogy most már ébren volt, és
alig pár méterre állt tőlem, a szemem külön életre kelt: pillantásom
lassan végigvándorolt a testén. Lehetetlen, hogy Merrick ne látta
volna.
Merrick vállat vont.
– Bocsánat. Amíg a poggyászom meg nem érkezik, nincs ruhám.
Elszakítottam róla a tekintetemet, és ajkamhoz emeltem a
kávéscsészét.
– Maga is nyugodtan mutathat egy kis bőrt a tegnap este után –
közöltem, majd a hátam mögé böktem. – Van friss kávé.
Miután Merrick kitöltötte magának a kávéját, leült velem
szemben.
– Hogy aludt? – érdeklődtem.
– Elég jól. Maga?
– Nem túl rosszul.
Egy örökkévalóságig tartott, mire elaludtam. Újra és újra
eljátszottam magamban a jelenetet: ott fekszem Merrick térdén, de
az üvegszilánk nélkül.
– Az imént néztem be Kittyhez, még mélyen alszik.
– Igen, én is megnéztem már – bólintottam. – Az orvos elég erős
fájdalomcsillapítót írt fel neki, sokat alszik tőle.
– Ó… Nos, ez mindent megmagyaráz. Általában korán szokott
kelni.
Belekortyoltam a kávémba.
– Mielőtt felkeltem, megnéztem, mikor van gép visszafelé. Fél
hatkor megy egy közvetlen járat a JFK-re, ha szeretné, hogy
maradjak, így megpróbálhatjuk rábeszélni, hogy menjen el egy
nőgyógyászhoz.
Merrick hirtelen riadtnak tűnt.
– El akar utazni?
– Nos, igen. Gondoltam, így, hogy itt van, uralja a helyzetet.
– Büszkén vallom, hogy életem legtöbb területén uralom a
helyzetet, de Kitty mindig is kivétel volt. Felette semmi hatalmam
nincs.
 Felnevettem.
– Szeretné, hogy megnézzem, van-e későbbi gép?
– Ha a későbbit úgy érti, hogy holnap vagy holnapután, akkor a
válaszom igen.
Összevontam a szemöldökömet.
– Maga itt marad?
– Igen, de nem hagyhat egyedül vele, nem tudok a női dolgairól
beszélni!
– Úgy hallom, mintha kicsit megrémült volna.
Merrick megrázta a fejét.
– Nem kicsit. Nagyon. Itt tud maradni? Legalább holnapig! Talán
a helyzetnek megfelelően tudunk cselekedni.
– Azt hiszem, igen. A naptáramban szerepel néhány páciens, de
talán meg tudok beszélni velük másik időpontot. Habár a főnököm
elég nagy seggfej, remélem, nem bánja, ha szabadnapot veszek ki,
még új vagyok a cégnél.
– A főnöke még fizetésemelést is ad, ha marad.
Elmosolyodtam.
– Ez nem szükséges, de ha ettől jobban érzi magát, maradok még
egy kicsit. Kittyért bármit megtennék.
Merrick válla meggörnyedt a megkönnyebbüléstől.
– Jobban érzem magam tőle, köszönöm.
Kávézás közben történeteket meséltünk a nagyanyáinkról.
Amikor felálltam, hogy töltsek még egy csészével, hallottam, hogy
Kitty szólít a hálószobából.
– Juhú, Everly, drágám, ébren vagy?
Elmosolyodtam.
– Majdnem elfelejtettem, hogy Kitty nem tudja, hogy maga itt
van!
Merrick felszegte az állát.
– Menjen be először maga. Nem akarom megijeszteni.
Végigmentem a folyosón, Kitty szobájáig. Amikor kinyitottam az
ajtót, Merrick mögöttem maradt úgy, hogy Kitty nem láthatta.
– Jó reggelt!
– Jó reggelt, drágám! Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok neked.
Mit gondolsz, tudnál segíteni nekem felkelni az ágyból?
 – Szívesen, Kitty, de azt hiszem, van itt valaki, aki egy kicsit
erősebb nálam. – Oldalt léptem, és Merrick lépett a szobába.
Kitty arca kigyúlt, akár egy karácsonyfa.
– Merrick! Te itt vagy?
– Persze hogy itt vagyok, nagyi! Jöttem, amilyen gyorsan csak
tudtam – sietett oda Merrick az ágyhoz, majd lehajolt, és arcon
csókolta a nagyanyját. – Sajnálom, hogy nem tudtam előbb jönni.
Kitty legyintett.
– Elfoglalt vagy, nem szívesen zavarlak.
– Zavarsz? Az zavar, hogy nem te magad hívtál fel! És erről még
beszélni fogunk. De gyere, kelj fel, kávézz meg nyugodtan.
Merrick gondosan besegítette Kittyt a tolószékbe, amit az ágya
mellett hagytam.
– Közben álljunk meg, ki kell mennem a mosdóba.
Merrick enyhe pánikkal az arcán pillantott rám. Elmosolyodtam.
– Mi lenne, ha segítenék?
Merrick begurította Kittyt a fürdőszobába, majd kikapta a
székből, és úgy, ahogy volt, ruhástól a vécére helyezte, majd az
ajtóhoz sietett.
– Akkor most hagyom, hogy… mindegy.
Volt abban valami komikus, hogy mennyire megrémült, de ezt
inkább megtartottam magamnak. Miután segítettem Kittynek,
szóltam neki, hogy kint megvárom, és kiáltson, ha végzett, mert
akkor segítek visszaülni a székbe. Természetesen végül félig gipszelt
lábbal és félig bepólyált lábbal ugrált ki a fürdőszobából.
Ahogy visszaült a székbe, a fejemet ingattam.
– Kitty, egyik lábadra sem lenne szabad ránehezedni!
– Ó, a doktorok manapság olyan pipogyák! – Majd felemelte a
kezét. – Nem sértésnek szántam.
Végigtoltam Kittyt a folyosón.
– Nem annak vettem. Doktor vagyok, de nem orvos.
Pár perc múlva már mind a hárman a konyhában kávéztunk.
Amikor úgy éreztem, eljött az idő rátérni Kitty nőgyógyászati
problémáira, szememmel intettem Merricknek, aki bólintott.
– Nos, Kitty – szólaltam meg. – Merrick és én a nőgyógyászról
szeretnénk beszélni veled!
 – Nem szükséges – emelte fel Kitty a kezét. – Majd beszélek róla
én.
Azt a mindenit!
– Ez remek, Kitty, nagyon örülök! Az általuk javasolt orvos
szerződésben van a kórházzal, ezért a neten tudok időpontot
foglalni, hacsak nincs saját orvosod, akihez ragaszkodsz.
– Semmi gond. Majdnem huszonöt éve jártam utoljára
punciturkásznál. Szerintem a régi orvosom mostanra már nyugdíjba
ment. Vagy rosszabb.
Merrick a fejét ingatta.
– Nem mintha panaszkodnék, de nem te vagy az, aki nem volt
hajlandó ott maradni a kórházban vagy beszélni az állapotodról
akkor, amikor ellátták a lábadat?
–  De igen – kortyolt bele Kitty a kávéjába.
Merrick pislogva bámult rá.
–  Akkor miért gondoltad meg magad?
Kitty vállat vont.
– Marvin kijelentette, hogy csak akkor szexel velem, ha elmegyek
az orvoshoz, és mindent rendbehoznak odalent. Attól tart, hogy
fájdalmat fog okozni nekem, vagy valami ilyesmi. – Kitty felém
hajolt, és halkabban szólalt meg, de sajnos nem elég halkan. –
Marvin elég jól el van látva ebből a szempontból, és a kis kék pirula
csodákat tesz vele, bár biztos vagyok benne, hogy semmilyen
fájdalmat nem okozna nekem. De mindegy. A férfiak meg az
egójuk…
Merrick megköszörülte a torkát, és hátratolta a székét az asztaltól.
A székláb hangosan csikorgott a járólapon.
–  Felhívom a repülőteret a poggyászom miatt.
Nevetésben törtem ki.
–  Igen, azt hiszem, ez jó ötlet.
 16. FEJEZET
Evie
– Hát itt vagy! – mutatott Kitty a kanapéval szemben álló székre.
– Gyere, ülj ide, kedvesem!
–  Épp meg akartam kérdezni, nem kérsz-e egy kis teát.
–  Az jó lenne, de előbb ülj le, szeretnék beszélni veled, és nincs
túl sok időnk.

Leültem.
–Csak holnap utazom el, Kitty.
–

Ó, tudom. Úgy értettem, hogy nincs túl sok időnk, hogy az unokám
leteszi a telefont. Megint kiszaladt a nyitott verandára, hogy a
poggyásza után érdeklődjön.
– Ó, értem.
– Megbízol bennem, kedvesem?
– Természetesen, Kitty.
–   Annak ellenére, hogy Merrick a húsom és vérem, sosem
vinnélek bele olyasmibe, amiről úgy gondolom, fájdalmat okozhat
neked. Tudom, Merrick néha igazi seggfej tud lenni… na jó, elég
gyakran, de jó ember. Amikor szeret, akkor szívvel-lélekkel szeret.
A fejemet ingattam.
–   Sosem kételkedtem abban, hogy Merrick jó ember. Igaz, nem
volt túl barátságos az első találkozásunkkor, de mióta megismertem,
rájöttem, hogy nem olyan megközelíthetetlen, amennyire azt el
akarja hitetni az emberekkel.
Kitty rám mutatott.
– Fején találtad a szöget, kedvesem! Mondjuk, ez csak
természetes, okos lány vagy. Merrick kívülről egy üvöltő oroszlán,
de legbelül egy kismacska. Azt gondolja, csakúgy védheti meg a
szívét, ha úgy viselkedik, mintha nem is lenne szíve.
Szomorúan elmosolyodtam.
– Merrick is sok mindenen ment keresztül, ez közös bennünk. Az
emberek máshogy reagálnak a traumára. Én az utóbbi hat hónapban
sütéssel és nassolással vigasztaltam magam, Merrick pedig többet
dolgozott, mint valaha.
 – Mesélt neked arról a buta tyúkról?
– Ameliáról?
Kitty bólintott.
– Nem tudom a teljes történetet, de azt tudom, hogy Merricket
komolyan megbántották, és a lány meghalt.
Kitty ismét bólintott.
– Amikor megismertem, már akkor láttam, hogy egy buta tyúk.
Sajnálom, hogy a saját dolgommal foglalkoztam, és nem mondtam
meg Merricknek szemtől szembe. Éppen ezért szólok bele most a
dolgaiba. Az én koromban az ember gyakran meglátja, mi az, ami
illik valakihez, sokszor még mielőtt az illető maga rájönne. Ezt
kapod ajándékba az emlékezőtehetségedért, a fogaidért és a
hallásodért. – Kitty odahajolt hozzám, és megveregette a kezemet. –
Lehetek őszinte, kedvesem?
– Ó, egek! Úgy érted, évek óta nem vagy őszinte hozzám?
Kitty elmosolyodott.
– Merrick sok minden miatt érez bűntudatot, olyan dolgok miatt,
amikért nem kellene bűntudatának lennie. Mindkettőtöknek súlyos
múltja van, de úgy gondolom, az a sorsotok, hogy segítsetek
egymásnak letenni a terhet.
– Úgy vélem, Merrick nem így tekint rám, Kitty.
– Amikor a közeledben van, máshogy viselkedik, nyugodtabb,
békésebb.
– Talán csak azért, mert végre kiszabadult az irodából.
Kitty a fejét ingatta.
– Nem azért. És egyáltalán nem ebből tudom, hogy kezd beléd
szeretni.
– Oké…
– Neked köszönhető az, hogy mosolyog. Amikor rólad vagy
veled beszél. ezer éve nem láttam így mosolyogni!
– Azt hiszem, ez talán azért van, mert rajtam nevet. Hallottad a
tegnap esti történetet, nem? Hogy nekiestem egy vécékefével, és a
végén egy üvegszilánk ment a fenekembe?
Kitty elmosolyodott, de mintha meg sem hallotta volna a
megjegyzésemet.
– Tudod, mit gondolok még?
 – Mit?
– Azt, hogy te is ugyanígy érzel, de mindketten túl gyávák
vagytok, hogy bármit is tegyetek a dologért. Gyakran az ijeszt meg
minket a legjobban, ami képes változást hozni az életünkbe. De ha
megnyitod a szívedet, és elhiszed, hogy a boldogság megtörténhet
veled, akkor meg is fog történni.
Nem voltam biztos abban, hogy manifesztálni lehet a
boldogságot, de Kitty abban nem tévedett, hogy volt valami
Merrickben, ami megrémített, de nem olyan értelemben, ahogy ő
szerette volna távol tartani az embereket. Azonban úgy gondoltam,
hogy Merrick irántam táplált érzéseiben téved – na jó, érzéki vágyat
talán érez, de semmi mást.
Kitty elmosolyodott.
– Nem hiszel nekem, pedig a lényed egy része szeretne hinni. Az
évek során elég sok férfi volt az életemben, de csak egyszer voltam
igazán szerelmes. Mit gondolsz, honnan tudtam, hogy az én
Redmondom is ugyanígy érez?
– Honnan?
– Folyton rajtakaptam, hogy engem néz, amikor azt hitte, nem
veszem észre. Szerintem egyszer-kétszer már te is észrevetted az
unokámon, de még nem álltál készen arra, hogy kibogozd a valódi
értelmét.
Néhányszor valóban felfigyeltem arra, hogy Merrick néz, de
egyébként is odafigyelt mindenre, nagyrészt ennek köszönhette a
sikereit is.
Amikor nem szólaltam meg, Kitty megveregette a kezemet.
– Tégy próbára, igazam van-e! Ha legközelebb egy szobában vagy
vele, ne figyelj oda rá. Majd váratlanul pillants rá! Feltenném rá az
egész házamat, hogy nézni fog!
Beszélgetésünket Merrick morgása szakította félbe a verandáról.
– A nyomorult légitársaságok!
Kitty most még halkabban szólalt meg, és még jobban előrehajolt.
– Mondok még valamit. Annak idején én cseréltem Merrick
pelenkáját. Nem fogsz csalódni. A srégen haladás nem csupán új
utakra vezethet, de maga az út is nagyon élvezetes lehet.
 ★
Merrick befejezte a hívást, reggel óta most beszélt harmadszor a
légitársasággal, és délután három óra körül volt.
– Végre Atlantában van a poggyászom!
– Ó, de jó! Kihozzák ide?
Merrick a fejét rázta.
– Csak akkor, ha egy-három nap múlva szeretném megkapni.
Csúszásban vannak, ezért el kell mennem érte a reptérre.
– Ó, sajnálom! Szeretné, hogy magával menjek? Akkor nem kell
parkolnia. Leteszem a terminál előtt, és addig körözök, amíg felveszi
a poggyászt és visszajön. – Kinéztem a nyitott verandára vezető
üvegajtón, Kitty ott ült Marvin mellett, gipszelt és járótalpas lába
Marvin ölében feküdt, valamin éppen nagyot nevettek.
– Azt hiszem, az izmos csődörje majd vigyáz a nagymamájára,
amíg mi távol vagyunk.
– Kérem, ne használja a csődör és a nagymama szót egy mondaton
belül! – nyögött fel Merrick.
– Ó, tényleg! – mosolyodtam el. – Akkor, hogy nevezzem
Marvint? Varázspálcás? Hölgyek öröme?
– Két másodperc, és megint a térdemre fektetem!
Azt gondolja, ez majd elrettent? Épp ellenkezőleg.
Marvin kinyitotta az üvegajtót.
– Ma este főzök magunknak valami finomat, egy kis déli
specialitást, bordát. – Ide-oda járt köztünk a pillantása. – Ugye nem
csak nyúleledelt esznek?
Elmosolyodtam.
– Nem, egyikünk sem vegetáriánus.
– Akkor jó.
– Marv, azt tervezi, hogy délután is marad? – érdeklődtem. –
Merricknek el kell mennie a reptérre a csomagjáért, és arra
gondoltam, hogy vele megyek, csak nem akartam Kittyt egyedül
hagyni.
– Egész nap vigyázok az én drágámra. Nemsokára Zoom-
beszélgetése lesz valamelyik frissen felfedezett rokonával, én pedig

Ú
szeretem a vasárnapi újságot az utolsó betűig kiolvasni. Úgyhogy
menjenek nyugodtan! Csodás napot fogunk együtt tölteni.
– Oké, kösz, Marvin – bólintottam mosolyogva.
Nem sokkal később Merrick és én kölcsönvettük Kitty kocsiját, és
elindultunk a reptér felé. Merrick vezetett, míg én a tájat figyeltem,
sokféle érzés kavargott bennem. Amikor a Buckhead kijáróhoz
értünk, rámutattam a táblára.
– Valahol itt laknék most, ha a dolgok nem siklanak ki köztem és
Christian között.
Merrick rám sandított, majd ismét az útra figyelt.
– Errefelé akartak élni?
Bólintottam.
– Christian is atlantai. Azt hiszem, meséltem, hogy
diákkorunkban találkoztunk itt. Azért költöztünk New Yorkba, hogy
pár évig a családja cégénél dolgozhasson a céges főhadiszálláson, és
én ott voltam gyakornok. De Chris az esküvő után szeretett volna
visszaköltözni. A családjának van itt egy nagy kutatóközpontja, és
Christian kitanulta, hogy miként vezesse a központot.
– Maga is ezt akarta? Vagyis itt akart élni?
Megráztam a fejem.
– Nem igazán. Szeretek itt lenni, de imádom New Yorkot, és a
nővérem közelében akartam maradni. Mindig úgy gondoltam, hogy
egyszerre születnek majd a gyerekeink, és együtt nőnek fel.
– Mégis el akart költözni?
Vállat vontam.
– Christian gyűlölte New Yorkot. Ki nem állhatott lakásban lakni,
utálta azt, hogy nincs nagy udvara, és szívből gyűlölte a
tömegközlekedést és a zsúfolt járdákat. Mindkét szülője atlantai
születésű. Ötéves volt, mikor elváltak, és utána nagyrészt az
édesanyjával élt. Az apja visszaköltözött New Yorkba, hogy ott
dolgozzon, így ide-oda ingázott. Azt hiszem, részben azért gyűlöli a
várost, amit jelképez számára, azt, hogy szétszakadt a családja.
Mindig könnyebb mást okolni, mint a saját szüleidet.
– Meddig voltak együtt?
– Három és fél évig.
Merrick bólintott.
 – Na és maga? Mindig a városban élt?
– Minden nyáron egy egész hetet töltöttem itt Kittyvel és
anyámmal, de igen, New Yorkban születtem és ott is nőttem fel.
Anyám a városban járt egyetemre, és sosem jött vissza. Akkoriban a
kereskedői szinten dolgozó kevés nők egyike volt. Hat éve hunyt el,
mellrákban.
– Őszinte részvétem.
– Köszönöm.
– És az édesapja?
– Tavaly ment nyugdíjba Floridában. Anyám után sosem nősült
újra, a nővérem ott él, gyerekei vannak, így apám a közelében lakik.
– Maga… egyszer vőlegény volt, ugye?
Merrick pillantása rám siklott, majd ismét az útra összpontosított,
összeszorította a száját.
– Maga szeret nyomozni, ugye?
– Ez amolyan munkaköri ártalom. Kérdéseket teszek fel, és
megpróbálom összerakni a kirakódarabokat, hogy a teljes képet
lássam.
– Ó, igazán? És rólam milyen kép alakult ki magában?
Nem akartam megemlíteni Will korábbi megjegyzését arról, hogy
a menyasszonya megsemmisítette, így viszonylag homályosan
fogalmaztam.
– Hallottam, hogy a menyasszonya az üzlettársa volt, és a
dolognak nem jó vége lett.
Merrick az utat bámulta. Azt gondoltam, talán ennyi volt a
beszélgetés, de aztán megköszörülte a torkát.
– Maga elég sok mindent elmesélt az életéről, olyasmiket, amiket
nem lehetett könnyű megélni. Mégis valahogy békét kötött a
múltjával. Nekem sokkal nehezebb beszélni bizonyos dolgokról.
Bólintottam.
– Mindenki máshogy dolgozza fel az eseményeket, ez nem baj.
Nem akartam nyomást gyakorolni rá, hogy olyasmit mondjon el,
amit nem szívesen oszt meg velem.
Merrick hosszan hallgatott. Amikor ismét beszélni kezdett,
nagyon meglepődtem.
 – Amelia és én együtt alapítottuk a céget, bár ő nem akart
egyenrangú partner lenni, és azt sem akarta, hogy a neve kikerüljön
az ajtóra.
– Miért nem?
Merrick ujjával a kormányon dobolt.
– Azt mondta, nem szeret mindenkinek megfelelni. Nem
érdekelték a kereskedők, és az igazgatótanáccsal sem akart bajlódni.
Régebben azt mondta, hogy abból akar élni, hogy Monopolyt játszik,
de nem akarja birtokolni a Hasbrót.
– Akkor miért akart üzlettárs lenni?
Merrick összevonta a szemöldökét.
– Én erőltettem. Amelia okosabb volt nálam, jobban megértette az
embereket, annak ellenére, hogy a legtöbb emberrel nem akart
kezdeni semmit. Emellett az első évében minden kereskedőnél
többet keresett, ezért többet is érdemelt.
– Ejha! Úgy tűnik, amolyan csodagyerek volt.
– Az volt.
Merrick nem mondott többet, ezért haboztam, hogy
kérdezősködjek-e még a részletekről. Kíváncsi voltam, tudtam, hogy
Amelia meghalt, de azt éreztem, hogy nem a halála semmisítette
meg Merricket.
– Megkérdezhetem, mi történt önök között?
A repülőtéri kijárat felé közeledtünk, így Merrick kitette az
irányjelzőt, hogy a megfelelő sávba soroljon. Ahogy átpillantott a
válla fölött előzés előtt, összenéztünk.
– Az én történetem nem különbözik annyira a magáétól. Én is
rájöttem, hogy egyáltalán nem ismerem azt az embert, akivel össze
akartam kötni az életemet.
– Nagyon sajnálom!
Lekanyarodtunk az autópályáról a reptérre vezető útra, Merrick
előremutatott.
– Van ott egy mobiltelefonbolt. Az ügyfélszolgálat szerint
követnem kell a táblát a poggyászfelvétel felé, és be kell mennem a
poggyászfelvételi irodába. Remélem, nem tart túl sokáig, de mi
lenne, ha beállna a mobilbolt parkolójába? Ha megvan a bőröndöm,
üzenek.
 – Rendben.
Szerettem volna még mást is kérdezni, de úgy gondoltam,
Merrick szándékosan váltott témát.
– Hogy van ma a hátsója? – tudakolta Merrick. – Az a szilánk elég
mélyen belefúródott.
– Kicsit fáj, de reggel megnéztem, és nem különösebben vörös.
– Ha szeretne másodvéleményt, csak szóljon – kacsintott rám
Merrick, amitől pillangók kezdtek szálldosni a gyomromban.
Egek, igazi zsákutca vonzódni ehhez a pasihoz! Nem csupán a
főnököm, de mindketten katasztrofális párkapcsolatokat tudhatunk
magunk mögött, ráadásul a munkatársainkkal. A nővérem joggal
emlékeztetett arra, hogy Merrick csatája keményebb volt: neki egy
kísértettől kellett továbblépnie. Mégis, minél több időt töltöttem
vele, annál jobban kedveltem, és ami még rosszabb: annál
gyakrabban álmodoztam róla. Vajon lehet valami abban, amit Kitty
mondott?
Megálltunk a terminál előtt, megkerültem a kocsit, hogy beüljek a
volán mögé, Merrick pedig elindult. Mielőtt odaértem volna a
mobilbolt parkolójához, máris hívott, hogy megvan a bőröndje, így
visszaindultam.
– Ez gyorsan ment – jegyeztem meg, amikor kinyitotta az
anyósülés felőli ajtót.
– Igen, sima ügy volt. Az iroda üres volt, és a bőröndöm ott állt
oldalt, néhány másikkal együtt.
– Szeretne cserélni, hogy vezessen?
– Nem, hacsak maga nem ragaszkodik hozzá.
– Nem, köszönöm.
Merrick bekapcsolta a biztonsági övét.
– Arra gondoltam, ha már Marvin úgyis ott van Kittynél, mi
lenne, ha tennénk egy kis kitérőt?
Vállat vontam.
– Persze, miért ne? Hová megyünk?
– Azt mondta, az Airbnb-bérleményei nincsenek túl messze
innen, ugye?
Tágra nyílt szemmel meredtem rá, majd elmosolyodtam.
 – Alig félórányira. Egy része Kitty háza környékén van, de előbb
kell lemenni az autópályáról, és egy ideig kelet felé kell haladni.
– Nézzük meg őket! Még soha nem aludtam fán álló házikóban
vagy kempingben.
– Az glamping.
Merrick elmosolyodott.
– Igaza van.
Sebességbe tettem a kocsit, és elindultunk.
– Annyira izgatott vagyok! Nem tudom biztosra, hogy most épp
kibérelték-e őket vagy sem, de ha odaérünk, megnézem a honlapon.
Ha kibérelték, akkor csak kívülről tudom megmutatni őket.
– Jól hangzik!
Merrick egész úton hagyta, hogy arról fecsegjek, mi mindent
tettem meg azért, hogy a tökéletes élményt nyújtsam a bérlőimnek.
– Mindkét fán álló házikóban két nagy tetőablak van, így
napközben beáramlik a természetes fény, éjszaka pedig egészen
elképesztően fest a csillagos ég. A terület huszonnégy hektár, tehát
nem túl nagy a fényszennyezés, és tiszta éjszakán az ágyból lehet
látni a csillagokat.
Éreztem magamon Merrick pillantását, így ránéztem.
– Mi az?
– Semmi – ingatta a fejét Merrick meleg mosollyal. – Az arca
ragyogni kezd, amikor erről beszél.
– Igen? Akkor most biztosan úgy nézek ki, mint egy karácsonyfa,
mert egész úton lyukat beszéltem a hasába!
Merrick felnevetett.
– Semmi baj, nagyon élveztem. Sokban emlékeztet arra az
időszakra, amikor megalapítottam a cégemet. Én is mindig a cégről
beszéltem.
Egy közeli út felé mutattam.
– Ez az, a bejárat alig másfél kilométerre van. Aztán különféle
földutak vezetnek az egyes bérleményekhez. – Kitettem az
irányjelzőt. – Amint megfordulok, megállok, és megnézem a
honlapon, hogy ki vannak-e éppen adva.
– Jól hangzik.
 Azt hiszem, még soha nem izgultam annyira, hogy a két
bérleményem ne legyen aznap kiadva. Mint kiderült, a glamping
területét és az egyik faházikót ma reggel hagyták el a vendégek,
majdnem felsikítottam örömömben, ahogy ismét elindítottam a
kocsit.
– Az egyik faházikó és a glampinghely szabad. Melyiket szeretné
elsőnek megnézni?
– Amelyikhez magának kedve van.
– Akkor a házikót!
Miután megérkeztünk a birtok bejáratához, fából faragott nyilak
mutatták az utat az egyes bérlemények felé. Merrick körülnézett.
– Ezt éjszaka nehéz lehet megtalálni.
– Igen, az biztos. Mindenkinek azt mondjuk, legjobb, ha nappal
érkeznek. Ha nem, le kell lassítaniuk, és a reflektorral kell követniük
a fákra akasztott táblákat.
Ahogy az első helyszín felé közeledtünk, felfelé böktem.
– Ez az első.
Merrick behúzta a nyakát, hogy jobban kilásson a szélvédőn.
– Ez szuper!
Leparkoltunk, és megmutattam Merricknek a területet. Pár hektár
hosszan egy friss vizű patak csordogált, és úgy választottam ki a
házikók elhelyezkedését, hogy a közelben legyenek. Ma a patak
hangosan és gyorsan csobogott.
– Nincs ennél szebb hang, amire elaludhat az ember!
– Onnan fentről is hallani? – csodálkozott Merrick.
– Igen.
– De jó!
A pataktól induló földútra mutattam.
– Ha követi ezt az utat, egy kellemes kirándulás várja a csatlakozó
állami földterületen. Nagyjából öt kilométerre van egy kis tó. A
honlapon van térkép, de az ösvényt nemigen jelöli semmi.
– Nagyjából milyen emberek bérlik ki a házikóit? Kirándulók és a
természet szerelmesei?
– Igen, és városiak, akik szeretnének elszökni egy hétvégére. –
Intettem, hogy jöjjön utánam. – Jöjjön, másszunk fel a házba!
 Amint bent voltunk, mutatóujjamat az ajkamhoz emeltem az
egyetemes csitt! jeleként. Az ablakot nyitva hagyták, és lehetett
hallani a patak zúgását. Nagyjából tíz másodpercenként feltámadt a
szél, és a levelek sustorgása tökéletes harmóniát alkotott a víz
hangjával.
Büszkén elmosolyodtam.
– Mi a véleménye? Varázslatos, ugye?
Merrick körülnézett. A házikó nagyjából huszonöt négyzetméter
volt, de minden megvolt benne, ami kell: kis hűtő, főzőlap,
mosogató, zuhanyzós fürdőszoba és ágy éjjeliszekrénnyel. Laminált
padló borította a padlót, de a színt úgy választottam ki, hogy
harmonizáljon magával a fával, és a belső tereket halványsárgára
festették.
– Ez hihetetlen! – álmélkodott Merrick. – Az emberek az ilyen
hangfelvételekért fizetnek, hogy aztán erre aludjanak el. Nem is
tudom, mire számítottam, talán döngölt padlóra és egy összetákolt
ágyra. De ez olyan, mint egy manhattani csúcslakás! – Merrick
összevonta a szemöldökét. – Várjon… hogy működik itt az
elektromosság és a víz?
– Ó, mindez rejtett, minden kábel a fa hátsó részén fut le. Amikor
felmászik a létrán, nem látja, és az időjárás viszontagságait álló
festékkel van bekenve, hogy rejtve legyen. A kábelek a fatörzs aljától
futnak egy kis generátorba, mely a hátsó bokrok mögötti raktár
mellett áll. Az elektronikai munkát ingyen végezték nekem. Amikor
egyetemre jártam, egy villanyszerelő édesanyját ápoltam, és cserébe
a nagyanyámnál elvégezte az összes szükséges munkálatot. Amikor
ezeket építettem, ugyanazt a villanyszerelőt hívtam fel, szerettem
volna fizetni neki, de aztán megkérdezte, hogy van-e kedvem
barterezni, mert a lányának terápiára lenne szüksége a
kényszeressége miatt.
– A csodába is! És nekem csak macskanasit tudna szerezni a
spermámért cserébe! Azt hiszem, némileg sértve érzem magam.
Hangosan felnevettem, majd vállat vontam. Merrick ismét
végignézett a szobán.
– Ez kicsit stílusosabb, mint a házikó, ami a nagyanyja kertjében
állt, bár sehol nem látom a strasszköves rádiót vagy a rózsaszín
hűtőszekrényt.
– Tudom, más viszont van… – léptem az ágyhoz, majd
elhelyezkedtem, és megpaskoltam magam mellett a matracot. –
Jöjjön! Élje át a teljes élményt!
Merrick láthatóan jól mulatott, de engedelmeskedett. Lefeküdt az
ágyra, ott hevertünk egymás mellett, és felbámultunk a
tetőablakokra. Az ablak szélén a faágak mozogtak a szélben, de
nagyrészt csak a puszta, kék eget láttuk.
– Hunyja le a szemét! – kértem.
Hallottam, hogy Merrick mosolyogva válaszolt.
– Oké.
– Most pedig képzelje el, hogy éjszaka van! Sehonnan nem
érkezik fény, csak a felettünk pislákoló csillagokból. – Egy pillanatig
hallgattam, ahogy mindezt elképzeltem. – Aztán képzelje el a
pislákoló csillagokat, és figyelje a körülöttünk élő zajokat!
Hosszú ideig hallgattunk. Amikor végül kinyitottam a szememet,
meglepetten láttam, hogy Merrick figyel.
– A Nagy Göncölt kellene néznie! – szólaltam meg.
Merrick pillantása az ajkamra siklott, és hosszan elidőzött rajta,
majd ismét a szemembe nézett. A gyomrom újra bukfencet vetett,
mint annyiszor, ha a közelében voltam.
– Maga csodálatos nő. ugye, tudja?
– Ez azt jelenti, hogy tetszik a faházikóm?
Merrick halkan felnevetett.
– Tetszik. De az egész lényére gondolok, úgy, ahogy van. Maga
okos és jó a humora, nem tétovázott, felült a repülőre, hogy Kitty
segítségére siessen, és láthatóan nagyon fontos magának a páciensei
lelki egészsége. De ami még érdekesebb: valószínűleg nem ismerek
magánál rugalmasabb embert. Bántalmazó és haragban bővelkedő
közegben nőtt fel. A legtöbb ember ezt pajzsként hordozná magával,
és arra használná, hogy másokat távol tartson vele. Maga azonban
olyan szentélyeket hozott létre, ahová az emberek eljöhetnek és
elszökhetnek az élet elől, és a profit a családon belüli erőszak elől
menekülők menhelyének megy. – Merrick szünetet tartott, majd
elkapta a tekintetét. – A volt vőlegénye egy istenverte gyáva
gazember, aki képtelen volt bánni egy olyan nővel, amilyen maga,
ezért úgy viselkedett, akár egy taknyos kölyök!
Merrick szavai a lelkemig értek, és úgy éreztem, mindjárt
szétvetik a belsőmet. Megráztam a fejem.
– Még soha senki nem mondott ilyen szépet nekem. Azt sem
tudom, mit mondjak…
Merrick szinte szomorúan mosolyodott el.
– Ha még soha senki nem mondott magának ilyen szépet, akkor a
volt vőlegénye nem csupán gyáva gazember, hanem egy kibaszott
idióta is!
Oldalt fordultam, hogy szembenézzek vele, és felkönyököltem.
– Feltehetek egy egyenes kérdést?
Merrick felvonta egyik szemöldökét.
– Kíváncsian várom.
A szívem vadul vert, és megráztam a fejem.
– Tudja mit? Felejtsük el!
– Egy ilyen kérdést nem lehet csak úgy visszagyömöszölni a
dobozba! Bökje már ki, Vaughn! Nem magára vall, hogy így
kerülgesse a forró kását.
– Nos, Kitty szerint. Kitty úgy gondolja, maga vonzódik hozzám.
Merrick elmosolyodott.
– A nagyanyám bölcs asszony.
Nem számítottam arra, hogy beismeri, úgy gondoltam, talán
félreértettem.
– Úgy érti, Kittynek igaza van?
– Azt hiszem, maga már tudja a választ.
Bólintottam, és egy pillanatra elkaptam a pillantásomat.
– Akkor miért.
Merrick felvonta egyik szemöldökét.
– Miért nem rohantam le magát?
Felnevettem.
– Igen.
Merrick egyik ujját az állam alá csúsztatta, hogy félrehajtsam a
fejemet, és találkozzon a tekintetünk.
– Mert úgy gondolom, hogy bár a vonzalom lehet kölcsönös, úgy
érzem, hogy maga utána megbánná. Vagy tévedek?
 Belenéztem a szemébe.
– Nem maga miatt. Nyilván alig tudok bárkiben megbízni, nem
beszélve arról, hogy maga a főnököm, és nagyon szeretem a
munkámat. Maga pedig. elveszített valakit, akit szeretett – ingattam
a fejem. – Annyi minden van ellenünk, így természetesen ideges
vagyok.
Merrick szomorúan elmosolyodott.
– Ha így kell lennie, tudni fogja, ha eljön az ideje.
– Honnan fogjuk tudni, hogy eljött az ideje?
Merrick szeme elsötétült.
– Azt hiszem, onnan, hogy a nyelvem a torkában lesz, vagy
inkább valami másban.
Felnevettem, és játékosan mellkason bokszoltam, Merrick felült
az ágyon, és a kezét nyújtotta.
– Jöjjön! Jobb lesz, ha indulunk, mielőtt késő lesz.
– Ó, ma nem érkezik új vendég.
– Nem így értettem.
– Akkor miért kell ilyen gyorsan távoznunk?
– Mert ha még öt percet fekszünk ezen az ágyon, a ruhája a
földön köt ki!
 17. FEJEZET
Merrck
Másnap korán ébredtem, Kitty háza még mindig sötét és csendes
volt, így nem vettem pólót, mielőtt kimentem a mosdóba. Ahogy a
kilincs után nyúltam, az ajtó hirtelen kinyílt.
Evie állt előttem, egy törülközőbe burkolódzva, és a szívéhez
kapott.
– Basszus! A frászt hozta rám!
– Bocsásson meg, nem hittem, hogy bárki is ébren van.
– Szerettem volna lezuhanyozni, mielőtt Kitty felébred, hogy ne
legyek útban. De rájöttem, hogy a balzsamot a táskámban hagytam.
– Nem gond, ha használom a mosdót, amíg elmegy érte?
Evie megrázta a fejét, és szorosabbra húzta magán a törülközőt.
– Nem, persze, menjen csak.
Miután könnyítettem magamon, Evie-t ott találtam a folyosón.
Önkéntelenül is tetőtől talpig végigmértem. A törülköző csak
combtőig ért, és ahogy a mellkasán összefogta, olyan volt, mintha a
keble ki akarna buggyanni belőle. Talán egy leheletnyit többet
időztem azon a területen, mert amikor végre visszataláltam a
szeméhez, sejtelmesen mosolygott.
– Perverz!
Felvontam a szemöldökömet.
– Én vagyok perverz? Maga az, aki félmeztelen, ráadásul már a
fenekét is megmutatta nekem! Mi több, a próbafülkében
melltartóban láttam! Nem kellene állandóan letámadnia!
Evie a mellkasomra tette a kezét, és kissé félretolt az ajtóból, majd
megállt mellettem. A testünk nem ért össze, de nagyon közel
voltunk egymáshoz, végül lábujjhegyre állt, és belenézett a
szemembe.
– Lefogadom, ha résnyire nyitva hagynám a fürdőszobaajtót,
bebizonyíthatnám, ki a perverz!
Nagyot nyeltem. Bassza meg! Elfogott a vágy, hogy egészen
pontosan megmutassam neki, milyen perverznek érzem magam
abban a pillanatban. Mi több, tíz másodpercre volt attól, hogy
megtudja, mert ettől az incselkedéstől felállt a farkam. Nagyon
meglepődik majd, ha egyszer a hasához ér. De aztán Evie
becsusszant mellettem a fürdőbe, és játékosan megmozgatta az ujjait.
– Legyen szíves, lépjen arrébb, Perverz Úr, hogy becsukhassam az
ajtót! – mosolyodott el.
Felnyögtem.
– Maga boszorkány!
Minden lelkierőmre szükségem volt, hogy otthagyjam, miután
becsukta az ajtót, pár percig csak álltam a folyosón, és azon
tűnődtem, jól döntöttem- e. Szerencsére a merengésemet nagyanyám
hangja zavarta meg, pontosan erre a hideg zuhanyra volt
szükségem.
– Merrick!
Megkönnyebbült sóhajjal léptem be Kitty szobájába.
– Jó reggelt, nagyi! Hogy aludtál?
– Kicsit jobban. Levettem azt az átkozott járótalpat!
A fejemet ingattam.
– Fent kell hagynod, hogy ne okozzon további problémákat.
Kitty legyintett.
– Az a lábam szerintem rendben van. A kórházban csak szerettek
volna egy újabb számlát benyújtani!
Körülnéztem a szobában, majd megtaláltam a járótalpat, és
felkaptam.
– Legalább tedd fel, mielőtt felkelsz!
Kitty morgott valamit, de hagyta, hogy segítsek neki, aztán
kimentünk a konyhába.
– Még mindig annyi cukorral iszod a kávét, hogy cukorkómát
okozzon? – érdeklődtem.
Nagyi megemelte a begipszelt lábát, és feltette a mellette álló
székre.
– Ha az ember olyan édes, mint én, valahogy fel kell töltenie a
készleteket.
Amellett, hogy a nagyanyám az egyik legkedvesebb ember, akit
ismerek, édesnek mégsem nevezném.
– Ha a személyiséged abból táplálkozik, amit elfogyasztasz,
meglep, hogy nem citromot teszel a kávédba – ugrattam.
 Lefőztem két bögre kávét, majd leültem vele szemben, és a
bögréjét átcsúsztattam az asztalon.
– Köszönöm. Na, áruld el, mihez akarsz kezdeni Everlyvel?
– Evie-vel?
– Ühüm – emelte nagyi a bögrét az ajkához.
– Azt hiszem, miután végeztél az orvosnál, visszautazik. Tudom,
hogy szeretne a vizsgálat alatt itt lenni, keresek neki egy járatot
holnap reggel.
– Nem a visszautat kérdeztem, okoskám! Hanem hogy végre
mikor lépsz valamit!
– Mit lépjek?
– Látom, hogy nézel rá, amikor senki nem figyel. Egy ilyen nő
nem sokáig lesz szingli. Ne tökölj, egyszerűen szállj ringbe érte!
Ó, jézusom!
A fejemet ingattam.
– Erről nem fogok beszélgetni veled, nagyi!
– Mégis miért nem? Mikor volt utoljára barátnőd? Nem egyszerű
dugásról beszélek, hanem egy rendes lányról, akivel járhatsz.
A dugás szónak egyetlen nagymama száját sem kellene elhagynia.
– Az utóbbi években az üzletre összpontosítottam, emellett Evie
nem ezt akarja.
Nagyi a homlokát ráncolta.
– Az a buta tyúk tényleg padlóra küldött téged! Aggódom érted,
Merrick! Ha bezárod a szívedet egy lehetőség előtt, elszalasztod a
szerelmet!
– Nem zárom be.
– Oké, akkor egy pillanatra figyelj ide! Vonzónak találod Everlyt?
Felsóhajtottam, tudtam, hogy ha nem megyek bele a játékba, nem
fog békén hagyni.
– Evie nagyon szép nő, igen.
– És a segge is jó.
Nevetve ingattam a fejemet.
– Igen, nagyon jó alakja van.
– Gyakran szoktál eltűnődni azon, mi járhat a fejében?
– Igen, de Evie terapeuta, egészen egyedi módon szemléli a
dolgokat.
 – Látod magad előtt a közös jövőtöket?
Nem akartam elárulni Evie-t, hogy miatta nem teszem meg azt a
lépést, amit megtehetnék, de egyre elkerülhetetlenebbé vált.
– Nagyi, nem velem kéne beszélned. Evie tudja, hogy vonzódom
hozzá.
– Persze hogy tudja. De egy olyan férfit lát maga előtt, aki
elzárkózik a saját érzelmeitől, és dühös a világra. Olyan férfit, aki
gyorsan megválaszolja, vonzódik-e hozzá, de ha kimondom a jövő
szót, témát vált.
Ti két szép ember vagytok. Itt nem a vággyal van gond, hanem
azzal, hogy féltek a szerelemtől!
– Én jól vagyok, nagyi. Miattam nem kell aggódnod, nem félek
attól, hogy szerelmes leszek.
Nagyi arca elkomorult.
– Ó, sose gondoltam, hogy ettől félsz, édesem. Azt hiszem, te attól
félsz, hogy nem szeretnek viszont.
– Nagyon köszönöm, hogy velem jön! – ingattam a fejem vezetés
közben. – Maga nélkül nem tudtam volna rábeszélni a műtétre. Mit
mondott neki, amikor megkért, hogy kettesben maradhasson vele?
Miután az orvos megvizsgálta nagyit, mindannyian bementünk,
hogy beszéljünk vele. Az orvos az összes érvet felsorolta, hogy miért
kell a nagyanyámnak a méheltávolítás, de nagyi kötötte az ebet a
karóhoz, hogy minden magától rendbe fog jönni. Időt akart adni a
testének. Ekkor Evie megkért, hogy hadd maradjon vele pár percet
négyszemközt. Húsz perc múlva a nagyanyám már a beleegyező
nyilatkozatokat írta alá, és jövő szerdára ütemezték a műtétet.
Evie elmosolyodott.
– Komolyan tudni szeretné?
Felsóhajtottam.
– Nem, hagyja csak. De azért köszönöm.
Nagyi megkért, hogy tegyük ki Marvin lakásánál, így most
kettesben kanyarodtunk be a kocsifeljáróra.
– Szívesen – mondta Evie.
Leparkoltam a kocsit, levettem a gyújtást, de még nem szálltam
ki.
 – Azt hiszem, innen fogok dolgozni, amíg nagyit kiengedik a
kórházból, és ismét otthon lesz. Valószínűleg szerzek egy ápolónőt
is, aki időnként ránéz, bár ezzel biztos nagyon felbosszantom.
Evie elmosolyodott.
– Az biztos, de örülök, hogy marad. Megnézem, van-e ma este
vagy holnap reggel olyan járat, amivel hazamehetek. Még nem
mondtam le a holnapi pácienseket, és nem örülnék, ha a kollégák
úgy gondolnák, hogy nem ők a legfontosabbak számomra. Hiszen
csak most kezdtem el itt dolgozni!
– Úgy gondolom, nem így áll a dolog, de megértem.
– Nem bánná, ha visszajönnék? Kitty műtétje szerdán van, és az
orvos azt mondta, hogy két-három napot kell bent maradnia, így
valószínűleg pénteken vagy szombaton már itthon lesz. Hétvégére
eljöhetnék.
– Kitty boldog lenne. De csak egy feltétellel jöhet vissza.
– Mi az?
– Én fizetem a repülőjegyét. És kifizetem azt is, amit már megvett.
– Nem, higgye el, nem gond! Akkor is megtenném Kittyért, ha
nem maga lenne a munkaadóm.
– Tudom, hogy megtenné, de én jobban érezném magam tőle.
Evie bólintott, de úgy éreztem, nem óhajtja benyújtani nekem a
számlát, így eltökéltem, hogy szólok Joannak a HR-nél, hogy a
következő fizetését toldja meg egy jutalommal.
Bementünk, és mivel a tőzsde már nyitva volt, dolgoznom kellett,
és lebonyolítottam néhány telefonhívást is, Evie pedig a neten
lefoglalt egy repülőjegyet holnap reggel hat órára. Aztán kijelentette,
hogy elszalad a boltba, hogy vacsorát főzzön este.
Mire csatlakoztam hozzá a konyhában, majdnem hat óra volt.
– Isteni illatok vannak!
– Csirkét készítek vadász módra, de szerintem a sütemény illatát
érzi.
– Ajjaj! Kezdjek aggódni, hogy miért süt?
Evie elmosolyodott.
– Nem, jó hangulatban vagyok. Jó itt lenni, és örülök, hogy Kitty
jobban van, és belement a műtétbe.
– Igen, ennek én is örülök.
 Evie szembefordult velem, és nekidőlt a konyhaszigetnek.
– Kérdezhetek valamit? De ígérje meg, hogy nem sértődik meg!
– Ez nem valami kellemes felütés…
Evie felnevetett.
– Semmi szörnyűséget nem fogok mondani, csak megosztom egy
megfigyelésemet.
Karba tett kézzel nekidőltem a pultnak, Evie-vel szemben.
– Tessék, mondja csak!
– Az irodán kívül maga egészen máshogy viselkedik. Hidegnek
és keménynek tűnik, pedig meleg és puha.
– A puha szót egyetlen férfi sem hallja szívesen magával
kapcsolatban, több okból sem.
Evie elmosolyodott.
–   Ha ebből az oldalából csak egy kicsit is megmutatna az
irodában, az szerintem nagyon sokat számítana.
Magam elé bámultam, és egy pillanatig hallgattam.
–  Azt hiszem, el is felejtettem, hogy létezik ilyen oldalam. Talán
ez az utazás juttatta eszembe.
–   A nagyanyja különleges hölgy, a legjobbat hozza ki az
emberekből.
Felpillantottam, és belenéztem Evie szemébe.
–   Kitty valóban különleges, de nem vagyok biztos benne, hogy
neki köszönhetem a változást.
Evie ajka szétnyílt, én pedig önkéntelenül is hosszan bámultam.
Amikor végre nagy nehezen belenéztem a szemébe, láttam, hogy ő is
olyan élénken néz engem, ahogy én őt. De ebben a pillanatban…
–  Merrick, megjöttünk! – kiáltott nagyi a másik szobából.
–  Csak szerettem volna szólni, nehogy meglepjünk titeket.
Evie-vel összenéztünk, majd elmosolyodtunk. Nem tudtam
eldönteni, hogy nagyi időzítése jó volt-e vagy rossz.
 18. FEJEZET
Evie
Egész héten több okból is nagyon vártam a péntek reggeli
páciensemet. Először is, sokkal több férfi kereskedő volt, mint női, és
eddig csak egyetlen nővel találkoztam, másrészt viszont Merrick azt
mondta, hogy Colette Archwood gyűlöli őt. Nagyon kíváncsi
voltam, mit tudok meg a mai terápiás órán.
Egy ülés nálam negyvenöt percig tart, és az első negyven percben
csak udvarias csevegést folytattunk, és Colette hátteréről szedtem
össze információt. Egyelőre nem derült ki semmi disszonancia sem a
munkájával, sem Merrickkel kapcsolatosan.
–   És hogy került a Crawford vállalathoz? Úgy érzem, akikkel
eddig beszéltem, mindenkinek volt valami kötődése Merrickhez
vagy valamelyik vezetőhöz.
Colette a homlokát ráncolta.
–  Az egyik jó barátnőm hozott ide… Amelia Evans.
–  Értem.
Colette felsóhajtott.
–  Gondolom, már hallott Ameliáról.
Általában büszke vagyok magamra, hogy a terápiás óráimon
semmiféle reakció vagy ítélkezés nem látszik rajtam, de ebben az
esetben kivételt tettem.
–  Csak annyit tudok, hogy Amelia a cég egyik alapítója volt, és
hogy elhunyt.
Colette felhorkant.
–  Elhunyt. Ez nagyon érdekes megfogalmazás.
Összevontam a szemöldökömet.
–  Nem hunyt el?
– Ó, de, de igen, valóban meghalt. De az „elhunyt” kifejezés
olyan. Nem tudom, olyan békés. Mintha súlyos beteg lett volna, és
mikor elérkezett az ideje, egy édes kis angyal elkísérte volna a
mennyek kapujához.
– Nem volt beteg?
Colette a fejét ingatta.
– Amelia balesetben halt meg.
Ő
 – Őszinte részvétem!
– Igazából jobb lett volna, ha meghal abban a balesetben, akkor
talán némi békességre lelt volna. De a baleset után még hónapokig
életben volt, borzalmas volt az egész. És ez az ember, a maga főnöke,
egyetlen pillanatra nem hagyott nyugtot neki.
– Merrick is balesetet szenvedett?
– Nem, Merrick…
A telefonom halk pityegéssel jelezte az óra végét, felkaptam, és
kikapcsoltam.
– Bocsásson meg, folytassa!
Azonban a pillanat elillant, Colette kiegyenesedett a helyén.
– Semmi gond. Az évek alatt megtanultam, hogy az Ameliával
kapcsolatos jó emlékekre összpontosítsak, ne pedig a halálára.
Nagyon jó barátnőm volt. Nem volt tökéletes, hiszen senki sem az,
de csodáltam és szerettem őt. – Colette felállt. – Nagyon örülök,
hogy megismertem, és a legjobbakat kívánom önnek itt a
Crawfordnál. Mivel a beszélgetésünk bizalmas, nyugodtan
elmondhatom, hogy valószínűleg ez volt az első és utolsó terápiás
óránk, hamarosan elhagyom a céget. Alig öt hetem van itt.
– Ó, ezt nem is tudtam.
Colette elmosolyodott.
– Mert maga az egyetlen, aki tudja. Nem jelentem be előre. Az a
nap lesz az utolsó itt töltött napom, amikor lejár a
munkaszerződésem. Négy éven keresztül vártam, hogy eljöjjön ez a
pillanat. Várjon csak, ez nem igaz. Csak három éve gyűlölök itt
lenni. De hiszek abban, hogy az általam fontosnak tartott dolgozók
szempontjából az, hogy létrehozták a maga pozícióját, helyes lépés a
megfelelő irányba. Úgyhogy komolyan gondolom, amikor sok
szerencsét kívánok önnek. – Mielőtt bármit mondhattam volna,
Colette kinyújtotta a kezét. – Minden jót, doki!
Amikor leszálltunk, első dolgom volt bekapcsolni a mobilomat.
Munka után az esti géppel jöttem Atlantába, és pár percet késtünk,
így tizenegy órakor landoltunk. Hosszú napom volt, de fontos volt
számomra, hogy az összes kijelölt terápiás órámat megtartottam, és
csak utána indultam el öt órakor a reptérre.

Ú
 Úgy véltem, mire megkapom a poggyászomat és taxit találok,
talán éjfél is lesz, mire Kittyhez érek. De Kittyt még nem engedték ki
a kórházból, így nem zavarom meg az alvását a késői érkezésemmel.
Merrick felajánlotta, hogy értem jön, de elutasítottam, nem akartam,
hogy fáradjon miattam. Mégis, amikor a telefonom visszakapcsolt,
legelőször az ő üzenetét pillantottam meg a kijelzőn. Megnyitottam.
Merrick: A reptéren vagyok. Üzenjen, amikor kijön, és
odakanyarodom.
Oké… ennyit a taxiról.
A poggyászom elég gyorsan kijött, így üzentem Merricknek, hogy
egy perc múlva kint vagyok. Amikor kiértem, már a járdasziget
mellett várakozott. A kocsi mellett állt, és nekidőlt Kitty dögös
járgányának, fekete pólót és farmert viselt, és vesszek meg, ha nem
volt szexibb, mint valaha.
Ahogy felé igyekeztem, rám kacsintott.
– Mi jár a kis fejében? Nagyon csibészes a mosolya.
– Csak arra gondoltam, milyen mókásan fest Kitty felturbózott
Chargerje előtt.
– Mi az, nem vagyok hozzá elég dögös?
– Abszolúte nem – mosolyodtam el vidáman.
Merrick elvette a bőröndömet, majd beemelte a csomagtartóba, és
kinyitotta előttem az anyósülés ajtaját.
– Na, ide figyeljen, Prius, ne ítélkezzen!
Ahogy Merrick beszállt, becsatoltam a biztonsági övemet.
– Mondtam, hogy taxival jövök. Nem kellett volna majdnem
éjfélkor eljönnie értem!
– Nem gond – vont vállat Merrick. – Szívességet tesz azzal, hogy
idejön, ez a legkevesebb.
– Ez egyáltalán nem szívesség, Kitty jó barátom.
Merrick rám pillantott, és melegen elmosolyodott, majd
pillantását ismét az útra szögezte.
– Tudom, hogy az. Ez az egyik dolog, amit annyira kedvelek
magában, roppant hűséges.
– Az egyik dolog, mi? Akkor van más is?
Merrick felnevetett.
– Milyen volt az irodában?
 – Nos, egyetlen ökölharc sem tört ki, úgyhogy az a tény, hogy
maga nem volt bent, biztosan jó hatással van az általános stressz-
szintre – ugrattam.
– Egyetlen ökölharc volt.
– Elég csendes hetünk volt – mosolyodtam el. – Sok új emberrel
találkoztam, és egyszer Will-lel ebédeltem.
– Will-lel ebédelt?
– Igen, azt mondta, a szokásos kínai kaját rendelte, de
automatikusan elküldték a magáét is, így volt egy plusz doboz kaja.
Azt hiszem, a kínainál eléggé jól ismerik magukat…
– És, milyen volt?
– Az ebéd Will-lel? Jó móka volt, mindig megnevettet.
Merrick azóta mosolygott, mióta a kocsihoz léptem, de most
elkomorodott, és elfintorodott. Féltékenynek tűnt. Önkéntelenül is
ugrattam egy kicsit.
– Will szingli, ugye?
Merrick állán megfeszült egy izom.
– Az attól függ, hogy a hétnek milyen napja van. Miért?
– Csak kérdezem – vontam meg a vállamat.
Merrick összehúzott szemmel meredt rám.
– Én a maga helyében nem tenném.
– Mit nem tenne?
– Nem jó ötlet vonzódni Willhez.
Egyértelmű volt, hogy Merrick álla dühösen megfeszül.
– Igazán? Talán tilos a munkahelyi párkapcsolat? Az elejétől a
végéig elolvastam a céges belső szabályzatot, és úgy gondoltam,
hogy csak a felsővezetők és beosztottak közötti kapcsolat tilos,
mondjuk, a miénk.
Merrick ujjai láthatóan megfeszültek a kormányon.
– Will nem keres komoly kapcsolatot.
– Talán én sem vágyom komoly kapcsolatra. Mi több, jó ideje nem
szexeltem, úgyhogy már jól jönne egy dugás. – Ezen a ponton alig
tudtam visszafojtani a nevetésemet, mert Merrick dühében
elvörösödött. Ami könnyed és vidám utazásként indult, az hirtelen
komorrá és súlyossá vált. Rossz érzésem támadt, és felnevettem.
– Csak tréfálok! Will ilyen szempontból nem érdekel.
 – Akkor miért mond ilyeneket?
– Úgy láttam, ez felbosszantja magát, ezért mókásnak gondoltam.
Talán csak nem… féltékeny, Merrick?
Merrick megköszörülte a torkát.
– Nem.
Elmosolyodtam.
– Aha.
– Miért lennék féltékeny?
– Nem tudom. Mégis miért lenne féltékeny?
– Szerintem maga félreértelmezi a helyzetet.
– Ühüm.
Merrick égnek emelte a tekintetét, de legalább már nem
elfehéredő ujjakkal szorította a volánt.
– Hogy van Kitty? – érdeklődtem.
– Az ápolónő elmesélte, hogy mielőtt elaltatták, megkérte az
orvost, meg tudná-e oldani, hogy olyan legyen odalent, mint egy
tizenöt éves szűzlány.
A számhoz kaptam a kezemet, és hangosan felkacagtam.
– Micsoda egy asszony!
– Nyilván viccesebb, ha nem a maga nagyanyjáról van szó.
– Ebben biztos vagyok, de amikor beszéltem vele, nagyon
élénknek tűnt, habár rettentően aggódik amiatt, hogy olyan hamar
hazaengedik.
Merrick bólintott.
– Jó lett volna, ha tovább bent tudják tartani, valószínűleg holnap
reggel jöhet el.
Nem sokkal éjfél után érkeztünk meg Kitty házához, ami sötét
volt, eltekintve a folyosóról kiszűrődő fénytől, ami megvilágította a
nappalit.
Merrick a kulcsot az ajtó melletti asztalon álló tálkába hajította,
majd csípőre tette a kezét.
– Aludni megy? Én iszom előbb egy pohár bort, ha van kedve
csatlakozni.
– Örömmel – tettem le én is a táskámat.
Egyikünk sem kapcsolt villanyt, így amikor leültünk a borunkkal
a homályos szobában a kanapéra, bensőséges hangulat uralkodott.
Ujjamat végighúztam a pohár peremén, és azon merengtem, hogy
vajon mikor élveztem utoljára ezt az érzést.
– Még egyszer köszönöm, hogy értem jött!
– Szívesen – mosolyodott el Merrick.
Félrehajtott fejjel pillantottam rá.
– Elég messzire jutottunk az első találkozásunktól, ha szívesen
tartózkodik a társaságomban.
Merrick ismét elmosolyodott.
– Igen, ez így van.
Belekortyoltam a boromba, és belebámultam a pohárba.
– Eláruljak egy titkot?
– Nekem is el kell mondanom egyet?
– Nem – kacagtam fel.
– Akkor igen.
– Régebben mindig ideges lettem magától – vontam meg a
vállamat. – Nemcsak az állásinterjún, amikor nem voltam biztos
benne, hogy felismerte vagy sem. Hanem utána is.
– Hogyhogy?
– Azt hiszem, szerettem volna bebizonyítani, hogy téved… hogy
nem vagyok alkalmatlan. És valahol mélyen nem voltam biztos
benne, hogy képes vagyok rá.
– Maga nagyon jól végzi a munkáját, már most sok mindenben
javítjuk a munkakörülményeket, és láthatóan mindenki nagyon
szereti magát.
– Köszönöm, úgy érzem, ismét jól végzem a dolgomat. Azt
hiszem, nem is gondoltam bele, hogy az utóbbi hat hónap eseményei
mennyire aláásták az önbizalmamat. Logikus, hogy ha az ember
rájön, hogy a vőlegénye megcsalja, kételkedni kezd az ellenkező
nemben és a párkapcsolat értelmében is, de én ennél mélyebbre
süllyedtem. Olyan dolgokban kezdtem el kételkedni, amikben
korábban teljesen biztos voltam, a szakmai tudásomban, abban,
hogy képes vagyok meghozni egyszerű döntéseket. Azt hiszem, úgy
éreztem, hogy ha annyira biztos voltam a párkapcsolatomban,
abban, hogy hozzá akarok menni ahhoz az emberhez, akkor miben
tévedhetek még? Érthető, amit mondok?
 – Igen, érthető. – Merrick egy percig hallgatott. – Tehát már nem
ideges tőlem?
Megráztam a fejem.
– Nem igazán.
Merrick rám kacsintott.
– Akkor majd komolyabban próbálkozom.
– Mindent bele, főnök! – mosolyodtam el.
Merrick felnevetett, majd előrehajolt, lerúgta a cipőjét, és feltette a
lábát a dohányzóasztalra.
– És, kijárt magánál a héten?
Ahogy átgondoltam az időbeosztásomat, magamban elsoroltam a
heti pácienseimet. Tudtam, hogy tizenhat emberrel találkoztam, így
az ujjaimon számoltam ki, tizennégynél megkocogtattam az ajkamat
a mutatóujjammal, hogy rájöjjek, kit hagyok ki.
– Ja, igen, elfelejtettem John McGratht. Amikor visszaértem, ő volt
a legelső páciensem. És Colette Archwood. Ő volt ma az utolsó,
mielőtt eljöttem.
Merrick összevonta a szemöldökét.
– Milyen volt Colette-tel?
A titoktartás miatt nem mondhattam el, hogy Colette napjai meg
vannak számlálva a cégnél, és azt sem említhettem meg, amit
Ameliáról mondott, ezért eléggé homályosan fogalmaztam.
– Meglehetősen nyitott és barátságos volt velem.
Merrick lehajtotta a fejét.
– Ó, egek! Ha Colette nyitott volt magával, azt hiszem, hálás
lehetek, hogy ma visszajött!
Elmosolyodtam, és belekortyoltam a boromba.
– Említette, hogy úgy gondolja, Colette gyűlöli magát.
– Nemcsak gondolom, tudom. Nagyrészt azért, mert közölte
velem. Ha jól emlékszem, a következő pillanatban az arcomba
köpött.
Tágra nyílt szemmel bámultam rá.
– Az arcába köpött? Vagy úgy érti, hogy olyan zaklatott volt,
amikor kiabált magával, hogy fröcsögött a nyála?
Merrick a fejét ingatta.
– Arcul köpött, úgy, ahogy kell. Még harákolt is előtte.
É
 – És még mindig magának dolgozik? Azért, mert szerződése van?
– Minden munkavállalói szerződésünkben szerepel egy
fegyelemsértésről szóló alpont, mely feljogosít arra, hogy bárkinek
megszüntessem a szerződését, ha szakmaiatlanul vagy tiszteletlenül
viselkedik.
– Akkor miért nem rúgta ki?
– Bonyolult volt a helyzet. Akkoriban nagyon elsodortak az
érzelmeim. Colette jóban volt a menyasszonyommal, és nem tudta
pontosan, mi történt köztünk. Higgye el, ki akartam rúgni, de a
cégnek semmilyen kárt nem okozott. Még csak nem is az irodában
történt az eset, ezért kivártam, hogyan reagál, amikor legközelebb
összefutunk a cégnél. Nem voltam biztos benne, hogy bejön-e
másnap dolgozni, de bejött. Hűvösen viselkedett velem, de elvégezte
a munkáját, és nagyon jó munkaerő. Engem viszont túlságosan
lefoglaltak más ügyek ahhoz, hogy tovább foglalkozzak ezzel az
egésszel. Mire újra önmagam voltam, Colette és köztem kialakult
egyfajta, csak akkor beszélek, ha kérdezel jellegű viszony, és
nagyrészt levegőnek nézzük egymást. A cégnél van köztünk egy
szintnyi különbség, ezért amúgy sem sűrűn találkozunk. – Merrick
szünetet tartott, majd hosszan a padlót bámulta. – A
menyasszonyom, Amelia balesetet szenvedett, és sokáig feküdt
kórházban. Colette nem értett egyet bizonyos döntésekkel, melyeket
idővel meghoztam.
– Nagyon sajnálom – bólintottam. – Hallottam, hogy balesete volt,
de a részleteket nem tudom. Ez nagyon nehéz lehetett!
Merrick bólintott, majd kiitta a maradék borát.
– Kér még egyet?
– Nem, köszönöm, a repülőn ittam két pohárral. Ha még egyet
iszom, reggel fejfájással ébredek.
– Pehelysúlyú! – mosolyodott el Merrick, és felállt, hogy újratöltse
a poharát.
Amikor visszaült, úgy tűnt, egészen máshol járnak a gondolatai:
homlokát ráncolva bámult hosszan a semmibe, végül kiitta a bor
felét, és szembefordult velem.
– Most elmondjak én egy titkot?
Összedörzsöltem a tenyeremet.
 – Igen, persze! Imádom a titkokat! Anya mindig azzal ugrat, hogy
ezért lettem terapeuta.
Merrick elmosolyodott.
– Ne örüljön annyira, az én titkom nem valami izgalmas.
– Azért csak mondja el!
– Valószínűleg több okom is volt, hogy elleneztem azt, hogy
terapeutát szerződtessek a céghez, mint amiket önnek elmondtam.
– Igen?
– Ameliával voltak gondjaink a baleset előtt, így párszor
elmentünk egy párterapeutához. Nem sült el valami jól, ezért azt
hiszem, előítéleteim vannak a szakmájával kapcsolatban.
– Hűha! Oké, nos, ez érthető. Ha a terápia nem volt sikeres, nem
csoda, hogy időpocsékolásnak gondolta.
Merrick bólintott.
– Köszönöm, hogy elmondta nekem!
Merrick szomorúan elmosolyodott.
– Kittynek köszönje!
– Ő bátorította, hogy ossza meg velem, hogy terápiára járt?
Merrick belebámult a poharába.
– Valami olyasmi.
Sok kérdés cikázott a fejemben. Miért mentek párterápiára?
Milyen döntésekkel nem értett egyet Colette a baleset után?
Azonban nem voltam biztos benne, meddig tart Merrick nyitottsága,
ezért úgy döntöttem, felteszem azt a kérdést, ami leginkább izgatott
– talán ez lesz az egyetlen kérdés, amit megválaszol.
– Remélem, nem bánja, hogy kíváncsiskodom, de
megkérdezhetem, hogy halt meg Amelia? Milyen balesete volt?
Merrick megdörzsölte a tarkóját.
– Repülőgép-baleset. Órákat vett, hogy megszerezze a kisgépes
pilótaengedélyét.
– Ó, istenem, ez borzalmas! Maga nem volt vele, ugye?
Merrick kiitta a második pohár bort is, majd hosszan hallgatott,
végül letette az asztalra, és megrázta a fejét.
– Nem, én nem voltam vele. A másik pasi volt vele, akivel
viszonya volt.
 19. FEJEZET
Merrck
Három évvel ezelőtt
– Mikor láthatom végre már az én kis pilótámat, az én saját
Amelia Earhartomat akcióban? – fogtam át hátulról Amelia derekát,
aki épp öltözködött. Pár hónapja kezdett el repülőórákat venni, és
ezen a vasárnapon is oda tartott.
– Ideges leszek tőled.
Összevont szemöldökkel bámultam rá.
– Ez baromság! Belőled hiányzik az idegesség génje!
Amelia kicsússzant az ölelésemből, és felkapott egy
baseballsapkát, majd odaállt a tükör elé, hogy feltegye, és kihúzta
hátul a lófarkát.
– Csak elterelnéd a figyelmemet, és muszáj összpontosítanom!
Vitatkozhattam volna, mivel mindketten tudtuk, hogy ez csak
kifogás. Mióta tavaly összeköltöztünk, úgy éreztem, Amelia fél tucat
hobbiba kezdett bele – és nekem egyikhez sem volt közöm. A
repülőórák előtt kipróbálta a sziklamászást és a siklórepülést, előtte
pedig minden hétvégén más-más helyszínen pókerezett. Mindig is
igazi fenegyerek volt, imádta a veszélyt, az adrenalint, de amit
mondott, az hazugság volt.
– Ne duzzogj már! – jött vissza Amelia az ajtóból, és belemarkolt a
pólómba. – Mi lenne, ha azt tennéd, amit a párterapeuta mondott, és
keresnél egy saját hobbit?
– Mi lenne, ha azt tennéd, amit a párterapeuta mondott, és kicsit
több időt töltenél velem?
Amelia égnek emelte a tekintetét.
– Heti nyolcvan órát töltünk együtt az irodában, és együtt is
élünk!
– Az nem együtt töltött idő, hanem munka, és itthon nagyjából a
lakótársadnak érzem magam.
Amelia lábujjhegyre állt, és ajkát az ajkamra szorította.
– Lakótárs, aki úgy ébresztett ma reggel, hogy belém nyomta a
farkát!
 Már majdnem kiböktem, hogy két hete most szexeltünk először, és
mostanában csak akkor láthattam Ameliát az irodán kívül, ha
félbeszakítottam az alvását. De a terapeuta megkért, hogy kerüljük a
szükségtelen konfliktusokat, ezért visszafogtam magam, és
próbáltam pozitívan szemlélni a dolgokat.
– Elmegyünk ma este vacsorázni?
– Valószínűleg csak hét körül érek haza.
– Semmi gond, úgyis sok elmaradásom van az irodában. Foglalok
asztalt nyolcra abban a kis olasz étteremben, ahonnan a múltkor
rendeltünk, ahol annyira ízlett a kaja!
– Oké – bólintott Amelia. – Mi lenne, ha az étteremben
találkoznánk? Hátha kések.
Megcsókoltam a homlokát.
– Rendben van. Vigyázz magadra! Ne sodord veszélybe az
oktatódat úgy, ahogy az üzlettársaidat szoktad!
Amelia végre elmosolyodott.
– Megpróbálom, de nem ígérek semmit.
– Óhajt még egy koktélt, uram?
Megrázogattam üres poharamban a jégkockákat.
– Persze, miért is ne? Úgy tűnik, muszáj elütnöm valamivel az
időt.
A pincér mosolyogva bólintott. Miután elment, tizedszer is
ellenőriztem a telefonomat: fél kilenc múlt öt perccel, és egyetlen
nem fogadott hívásom sem volt. Amelia fél hat körül üzent, még
mielőtt felszállt volna a géppel. Azt írta, később tudnak csak
elindulni, és még egyszer egyeztettünk, hogy az étteremben
találkozunk. Azonban ha hatkor szállt fel, a negyvenöt perces
repülőóra után lett volna ideje nyolcra ideérni.
Tizenöt perc elteltével végeztem a második italommal is, azonban
Ameliának híre-hamva sem volt, és a hívásaim folyton rögzítőre
kapcsoltak, így kézfeltartással jeleztem a pincérnek.
– Sajnálom, úgy tűnik, nem jött el a vacsorapartnerem.
– Semmi gond. Szeretne azért rendelni?
– Csak a számlát kérném – ráztam meg a fejem.
– Természetesen – bólintott a pincér.
 Miután aláírtam a csekket, kivettem némi készpénzt, és az
asztalra hajítottam, elég volt rá, hogy fedezze a velem elpocsékolt
időt. Ahogy felálltam, megcsörrent a telefonom.
– Épp ideje – morogtam.
De mikor elővettem a mobilomat, nem Amelia számát láttam a
kijelzőn, hanem egy helyi számot, ezért fogadtam a hívást.
– Halló?
– Halló, Mr. Crawforddal beszélek?
– Igen, ki keres?
– A nevem Lucy Cooper, a Memorial Kórházban vagyok ápolónő
a sürgősségin.
– A Memorialben? Történt valami Ameliával?
– Sajnálattal kell közönöm, hogy baleset történt.
– Miféle baleset? Amelia jól van?
– Miss Evans repülőgépbalesetet szenvedett, nagyon súlyos az
állapota, Mr. Crawford.
Hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, amitől alig tudtam
megszólalni.
– Máris indulok!
– Meg tudná mondani, hol fekszik Amelia Evans?
Plusz ötszáz dollárt fizettem a taxisnak, hogy menjen át minden
piros lámpán a kórház felé vezető úton.
A kórházban az üveg mögötti hölgy megmerevedett.
– Kije ön Miss Evansnek?
– A vőlegénye vagyok.
A hölgy bólintott.
– Itt voltam, amikor behozták, azt hiszem, az emeletre vitték, de
mindjárt megnézem.
A nő eltűnt, de pár perc múlva visszajött.
– Láthatnék valamilyen igazolványt?
Elővettem a tárcámat, és átcsúsztattam az üveg alatt a
jogosítványomat.
A nő megnézte, majd visszaadta.
– Köszönöm. Miss Evans az emeleten van, most készítik elő
műtétre. De az úriember, aki bekísérte, azt mondta, hogy a férje.
Mindketten mentővel érkeztek, és egyenesen hátramentek, így nem
tettem fel kérdéseket, és igazolványt sem láttam.
– Ameliának nincs férje – ráncoltam zavartan a homlokomat.
A hölgy bocsánatkérő mosollyal pillantott rám.
– Néha az emberek hazudnak a személyazonosságukról, hogy ne
küldjük el őket azért, mert nem családtagok. De a rendszerben az ön
nevét találtam meg Miss Evans legközelebbi, értesítendő
rokonaként. Ezt egy korábbi kórházi befekvésnél adta meg.
– Amikor tavaly átfúródott a vakbele – bólintottam.
– Nos – mutatott a hölgy bal oldalra azon az ajtón bejöhet,
mindjárt beengedem. Aztán egyenesen végigmegy a folyosón a
liftig, és felmegy az ötödik emeletre. A nővérek a műtők melletti
nővérpultnál tájékoztatni fogják Miss Evans állapotáról.
– Köszönöm.
Amikor kiléptem az ötödiken, egy hatalmas asztalt pillantottam
meg, így odamentem, és megvártam, amíg a kék műtősruhás hölgy
befejezi a telefonbeszélgetést. Amikor letette, azonnal megszólaltam.
– Amelia Evanshoz jöttem, a sürgősségis nővér azt mondta, a
műtőben van. Valaki megmondaná, mi folyik itt?
– Ön pedig…
– A vőlegénye, Merrick Crawford.
A nővér átpillantott a várótermi részlegre. Egy férfi ült ott,
egyedül, arcát a kezébe temette, és a haját piszkálta.
– Akkor ő kicsoda?
Ismét odanéztem, a férfi most felpillantott. Összenéztünk, és
arcára kiült a felismerés, ő volt az egyetlen, aki bármit is értett ebből
az egészből. Visszafordultam a nővérhez.
– Fogalmam sincs, ki a franc ez!
A férfi felállt, és odajött hozzám, de láthatóan nehezen szólalt
meg.
– Amelia repülésoktatója vagyok, Aaron – fordult végül az idegen
férfi a nővérhez. – Az úr Amelia vőlegénye.
A nővér összeráncolt homlokkal a fejét ingatta.
– Szabad kérnem az igazolványukat?
Ismét elővettem a jogsimat a zsebemből, míg a mellettem álló férfi
a fejét ingatta.
 – Semmilyen igazolvány nincs nálam. Ha órát adok, a tárcámat és
a telefonomat a széfben hagyom.
A nővér nem törődött vele, valamit pötyögött a gépen, majd
pillantása ide-oda járt a monitor és a jogsim között.
– Elnézést kérek, Mr. Crawford, itt valami félreértés van.
– Nem tudom, mi az, és nem is érdekel! Megmondaná végre,
hogy van Amelia?
– Természetesen – bólintott a hölgy, majd folytatta volna, de
elhallgatott és Amelia oktatójára pillantott. – Magunkra hagyna,
kérem?
– Ó… Persze, hogyne.
Aaron visszament a váróba, és a nővér halkabban szólalt meg.
– Mennyit tud?
Megráztam a fejem.
– Szinte semmit.
– Rendben – bólintott a nővér. – Nos, Miss Evanst egy
kisrepülőgép- baleset után hozták be, súlyos fej- és gerincsérüléseket
szenvedett. Ilyen típusú fejsérülésnél tulajdonképpen a csontvonal
mentén két részre törik a koponyaalap, de alapjában véve ez egy
koponyatörés. A mentősök szerint a kisrepülőgép felső része
beomlott a becsapódáskor, ezért valószínűleg ez okozhatta a
sérülését.
Végigszántottam a hajamon.
– Jézusisten! És rendbe jön?
A nővér arca komor volt.
– A becsapódás miatt agyi ödéma keletkezett, és az orvosok most
azon dolgoznak, hogy csökkentsék a koponyaűri nyomást. A
következő néhány óra kritikus lesz. Emellett eltört néhány
csigolyája, amiket az orvosok akkor fognak helyre rakni, ha
csökkenteni tudják az ödémát.
– Ha. ha csökkenteni tudják az ödémát? Mi lesz, ha nem tudják?
A nővér megrázta a fejét.
– Életbevágó, hogy csökkentsék, Mr. Crawford.
Úgy éreztem ezután, mintha valami álomban lennék. A nővér
tovább beszélt, de szavai csak lebegtek körülöttem a levegőben, az
értelmüket nem fogtam fel. Amikor elhallgatott, pillantása végigjárt
az arcomon.
– Mondja, jól van?
Megráztam a fejem.
– Meddig lesz a műtőben?
– Nehéz megmondani, de csodálatos orvoscsapat dolgozik rajta.
Alig negyedórája vitték be, nemsokára bemegyek, és kiderítem,
hátha tudnak valamit mondani, jó?
– Jó, köszönöm – bólintottam.
A nővér a váró felé intett.
– Mi lenne, ha helyet foglalna? Amikor Miss Evanst behozták,
volt nála pár ékszer és személyes tárgyak, az ödéma veszélye miatt
eltávolítottuk őket. Mindjárt idehozom őket a betegszéfből, és
aláírhatja a papírokat, egyéb dokumentumokat is alá kellene írnia,
de azok ráérnek.
– Rendben.
Annak ellenére, hogy a nővér azt mondta, üljek le, a távozása
után is csak álltam az asztalánál, és próbáltam értelmezni mindazt,
ami történt. Egy idő után eszembe jutott, hogy Amelia oktatója is itt
van, talán ő többet tud, így odamentem hozzá. De mielőtt
megszólalhattam volna, a nővér megjött egy zárható műanyag
tasakkal és néhány aláírandó papírral egy csiptetős mappán.
Lepillantott, majd felemelte a felső lapot.
– Oké, tehát az adataink szerint két nyaklánc és egy eljegyzési
gyűrű volt rajta – nyújtotta felém a zacskót. – Kérem, ellenőrizze
mindazt, amit átadunk önnek, és a lap alján írja alá.
– Rendben – bólintottam.
A hölgy átadta a csiptetős mappát és egy tollat a zacskóval
együtt. Odafirkantottam a nevemet, majd visszaadtam a papírokat,
és csak utána néztem le a zacskóra.
– Köszönöm – bólintott a nővér.
Amikor azonban elindult, megemeltem a zacskót, hogy lássam,
mi van benne. A két nyakláncot azonnal felismertem, de a
jegygyűrű… biztos nem az övé volt.
A nővér már félúton volt az asztala felé, ezért utánaszóltam.
– Várjon egy pillanatot!
 A nővér visszafordult.
– Valami gond van?
– Ez itt nem Amelia eljegyzési gyűrűje – csóváltam a fejem. A
nővér homloka ráncba szaladt.
– Én magam vettem le ezt a gyűrűt Miss Evansről.
– Nos, ez akkor sem az ő eljegyzési gyűrűje.
Az oktató ekkor felállt.
– De igen, ez Amelia gyűrűje – vonta össze a szemöldökét. – Csak
ezt nem magától kapta, hanem tőlem.
 
 20. FEJEZET
Evie
Szombat reggel tovább aludtam, mint terveztem. Merrick már
lezuhanyozott, felöltözött és a konyhában kávézott, amikor
beléptem. Felemelte a bögréjét, és elmosolyodott.
–  Jó reggelt, álomszuszék!
–  El sem akarom hinni, hogy ilyen késő van. Majdnem fél nyolc!
Miért nem keltett fel? Kittyt akár már nyolckor is kiengedhetik!
–   Kitty ma reggel felhívott. Éjszaka belázasodott, így most
megnézik a vérképét, nehogy valami fertőzése legyen – ingatta a
fejét Merrick. – Ha ma ki is engedik, az biztos csak később lesz, ezért
úgy gondoltam, nem keltem fel magát.
–  Jaj, ne, az nem jó! Egy műtét utáni fertőzés komoly lehet!
Merrick bólintott.
–  Szerencsére csak hőemelkedése van: 37,7. A nővér elkövette azt
a hibát, hogy közölte Kittyvel, hogy egyesek hazamehetnek, ha csak
hőemelkedésük van, de az ilyen korú betegeket általában bent
tartják megfigyelésre.
A szám elé kaptam a kezemet.
–   Ó, a fenébe! És annak a nővérnek most biztos ugyanolyan
gipsze van, mint Kittynek!
–  Nem lepődnék meg.
Leültem az asztalhoz Merrickkel szemben, pillantása a mellemre
esett, és hosszan elidőzött rajta, így végignéztem magamon. Basszus!
Nem vettem fel melltartót! Meleg volt a hálószobámban, de a
konyhaablak nyitva volt, és a hőmérséklet miatt a mellbimbóm
hetykén állt a vékony pólóm alatt.
Merrick megköszörülte a torkát, és elkapta a tekintetét.
– Szóval Kitty megkért, hogy szóljak magának, hogy vigyen neki
majomkenyeret. Én nem tudom, mi az, de állítólag maga tudni fogja.
Elmosolyodtam.
– Az volt a nagymamám specialitása. Olyan, mint egy fahéjas
tekercs, de sütemény formában. A nagyanyám déli típusú keksszel
készítette, és rengeteg ragacsos fahéjas cukormázzal. Nem túl
egészséges, de mindenki imádta, főleg Kitty.
 – Hol lehet ilyet venni?
– Én sütöm meg – álltam fel, és a hűtőhöz léptem. – Nem tart
sokáig. Ha minden hozzávaló megvan, elkészítem a tekercseket, és
beugrom a zuhany alá, amíg sülnek. – Elkezdtem előszedni mindazt,
amire szükségem volt. – Úgy tűnik, csak egy kocka vaj van itthon,
pedig több kellene.
– Írjon listát, leszaladok a boltba.
– Nem gond?
– Egyáltalán nem.
– Oké.
Nem keresgéltem tovább a szekrényekben, hanem leírtam a
három dolgot, ami még kellett hozzá.
– Elmegyek zuhanyozni, amíg leszalad, hogy időt nyerjünk.
– Jó terv – bólintott Merrick.
Kicsivel később újra együtt voltunk a konyhában, a süti
hozzávalóit egy tálba öntöttem, és elkezdtem keverni.
– Kérdezhetek valamit?
– Nem – felelte Merrick.
Megfordultam, és rápillantottam, mire elvigyorodott.
– Megtanultam, hogy amikor azt mondja, „kérdezhetek
valamit?”, akkor szeretne belelátni a fejembe.
– Azt hiszem, maga túloz.
Merrick belekortyolt a második kávéjába.
– Nem túlzok, csak tréfáltam. Mit szeretne kérdezni?
– Tegnap este azt mondta, rossz tapasztalata volt a terápiával.
Miért érezte azt, hogy nem vált be? Nem akarok a problémáiban
vájkálni, csak klinikai szempontból szeretném megérteni.
Merrick végigsimította a csészéje peremét.
– Nem hinném, hogy helyre lehet hozni azt, ami a páciens szerint
nem romlott el.
– Ameliára céloz vagy saját magára?
Merrick vállat vont.
– Már nem is tudom. Hogy teljesen őszinte legyek, az én ötletem
volt a párterápia, de nem éreztem azt, hogy kettőnknek lenne
szüksége rá.
 Nagyrészt azért mentem bele, mert azt reméltem, hogy valaki
meg tudja javítani Ameliát. Olyan ember volt, akihez csak egy adott
pontig lehetett közel kerülni, akiről csak adott mennyiségű
információt lehetett megtudni. Volt körülötte egy fal, amit gondosan
őrzött. Úgy gondoltam, a terapeuta segíthet lerombolni ezt a falat,
vagy valami hasonló.
– Amelia fogékony volt a terápiára?
Merrick megrázta a fejét.
– Visszatekintve, azt hiszem, ő is azért jött el a terápiára, mert azt
remélte, hogy engem meglehet javítani.
– Azt gondolta, hogy maga elromlott?
– Ahogy én sem értettem meg, miért nem tudok közel kerülni
hozzá, ő sem értette meg, hogy miért akarok egyáltalán közel kerülni
hozzá.
Bólintottam.
– Ha a páciens abban a reményben megy párterápiára, hogy az
majd megváltoztatja a partnerét, az általában nem jó jel. Úgy kell
nekiindulni, hogy önmagán fog segíteni.
Merrick felém billentette a bögréjét.
– Éppen ezért volt gondom azzal, hogy a dolgozóimat terápiára
kötelezzem. Hinniük kell benne, és akarniuk kell, hogy működjön.
– Ez igaz, de az, amit mi az irodában próbálunk elérni, nem
különbözik annyira a párterápiától. Ha úgy tekinti, hogy a vezetőség
és a dolgozók egy párkapcsolat tagjai, akkor az a cél, hogy mindkét
fél vállalja a felelősséget bizonyos dolgokért, másokat pedig
változtasson meg azért, hogy a problémák elkerülhetőek legyenek a
jövőben. Akárcsak a párterápiában: ha az egyik fél úgy gondolja,
hogy minden a másik hibája, és csak arra vár, hogy a másik
változzon, akkor nem fog működni.
Merrick bólintott.
– Oké, értem, megpróbálok nyitottabb lenni. Most kérdezhetek
én?
– Ajjaj! Szóval szeretne belelátni a fejembe?
Merrick elmosolyodott.
– Azt hiszem, a legjobbtól tanultam.
 Végeztem a massza összekeverésével, és elkezdtem egy
muffinformába adagolni a tésztát.
– Mi a kérdése?
– Maga elég gyorsan átlátja az emberek mentális állapotát. Miért
nem vette észre, hogy mi a helyzet a vőlegényével?
A fejemet ingattam.
– Hallott már olyasmiről, hogy a suszter cipője lyukas?
Merrick felnevetett.
– Azt hiszem, igen.
– A lényeg az, hogy a terapeuta is ember. Azért tanultunk, hogy
másokon segítsünk, és észrevegyünk bizonyos dolgokat, de a saját
párkapcsolatunkat ritkán vesszük górcső alá.
– Hogyan volt képes újra bízni azután, amin keresztülment?
– Önmaga miatt kérdezi vagy miattam?
Merrick vállat vont.
– Már nem is tudom, doki.
Elmosolyodtam.
– Azt hiszem, a szerelemben mindig van kockázat. De ha
megérkezik a megfelelő ember, akkor úgy érezzük, megéri.
Merrick a szemembe nézett, a szívem vadul vert, és úgy éreztem,
valami melegség árad szét bennem. Azonban ekkor megcsörrent
Merrick mobilja, így lepillantott.
– A nagyanyám hív. Valószínűleg meg akarja tudni, szóltam-e
magának a majomkenyér miatt.
Fogadta a hívást, és a telefont a füléhez emelte úgy, hogy közben
végig engem nézett.
– Szia, nagyi, mi újság? – Elmosolyodott. – Igen, Evie éppen most
készíti.
Megfordultam, hogy a formát a sütőbe tegyem, és beindítsam a
stoppert. A pillanat elillant, de így is jó volt. Merrick láthatóan
szívesen folytatja majd a beszélgetésünket, miután letette.
– Megyek, felöltözöm amíg sül a süti – mondtam.
Merrick bólintott.
– Mielőtt elmegyünk a kórházba, lebonyolítok pár telefonhívást,
de közben figyelem a stoppert.
– Köszönöm.
 Amikor visszajöttem, Merrick épp Will-lel beszélt, és valami
grafikont nézett a laptopja képernyőjén.
– Jól van, ez jól hangzik – mondta éppen Merrick. – Kezdj lassan
hétfőn, nehogy megriasszuk azokat, akik figyelnek! Nehogy
lerohanják úgy, hogy nem tudják, miért vesszük meg! – Egy
pillanatig hallgatott. – Nem tudom. Ha még ma kiengedik, jobb
ötletem van. Szeretném tudni, milyen érzés számára, ha itthon van.
Tegnap szóba hoztam, hogy ha elutazom, reggel és este idejön egy
ápolónő. Erre kijelentette, hogy csak a holttestén keresztül, vagy az
ápolónőén, meg esetleg az enyémen. Úgyhogy meglátjuk…
Hallottam, hogy ismét Will beszél, majd Merrick rám pillantott.
–  Ne légy ekkora pöcs! Viszhall, Will!
Felnevettem, ahogy Merrick letette a telefont.
–  Ez a beszélgetés hirtelen váratlan fordulatot vett.
Merrick a fejét ingatta.
–   Ez az egyik veszélye annak, ha a munkatársad a barátod is.
Nem tudja, mikor kell pusztán az üzletre szorítkozni egy
beszélgetésben.
Kinyitottam a sütőt, és kivettem a majomkenyeret, majd letettem
hűlni.
–  Szentséges ég! Csodálatos illata van! – szólalt meg Merrick.
–  Kér egyet?
–  Naná, igen!
Mindkettőnknek kivettem egyet, és az asztalhoz vittem.
–  Amíg forró, jobb, mint egy orgazmus!
Merrick szeme vidáman felcsillant, mielőtt a sütibe harapott.
–  Ez komoly kihívásnak hangzik, dr. Vaughn!
– Ó, doki! – szólalt meg Kitty. – Ő az a hölgy, akiről reggel
meséltem.
Megfordultam, hogy rámosolyogjak a szobában álló orvosra.
Ejha! Egyszerűen ejha! Amíg én a kórházban voltam, nem így néztek
ki az orvosok.
A doki elmosolyodott, és kivillantotta tökéletes fogsorát.
–  Maga terapeuta, ugye?
–  Igen – ráztam kezet vele.
–  Miss Harrington azt mondja, maga az Emoryra járt.
Í
 –  Így van.
Kitty kezét az orvos karjára tette.
– Mondtam, hogy szólítson Kittynek.
Az orvos elmosolyodott, majd figyelmét ismét felém fordította.
– Miss. vagyis Kitty és én rájöttünk, hogy maga azután kezdte a
szemesztert, miután én lediplomáztam.
Igen, tutira emlékeztem volna erre a srácra az egyetemről!
– Dr. Martin szingli, kedvesem – közölte Kitty. – Majdnem a
pszichiátria területét választotta, és szeret kirándulni. Épp meséltem
neki az Airbnb- bérleményeidről. Ha a doktor úrnak van egy kis
szünete, megihatnátok egy kávét. Lefogadom, sok közös van
bennetek!
– A doktor úr azért meg is vizsgált téged? – szólalt meg
mögöttem egy szigorú hang. – Vagy túlságosan lefoglalta, hogy
keritőnek használja a betegét?
Ó, egek! Merrick arcán gyilkos indulat ült: szemét résnyire húzta,
álla keményen megfeszült, és összefont karral állt. Csibészes mosolyt
villantottam rá, amit persze figyelmen kívül hagyott, így megráztam
a fejem, és az orvoshoz intéztem a szavaimat.
– Elnézést, doktor úr.
Dr. Martin pillantása ide-oda járt Merrick és köztem, majd kurtán
biccentett.
– Mi lenne, ha rátérnénk Miss Harrington egészségére?
A következő tizenöt percben dr. Martin elemezte Kitty operáció
utáni állapotát, elsorolta a friss eredményeit, és azt, hogy mit tettek
eddig azért, hogy kizárják a láz kevésbé általános okait.
– Nem szokatlan egy komolyabb műtét után a hőemelkedés vagy
enyhe láz. Valószínűleg csupán a szövetkárosodás és a műtéti
idegen anyagokkal történő találkozás miatt kialakult gyulladásos
reakcióval van dolgunk. Ez szinte mindig magától elmúlik néhány
nap alatt, de mivel eltörte a bokáját is, és gipszben van, és nem tud
olyan sokat járkálni, magasabb a mélyvénás trombózis kockázata.
Az ilyen típusú vérrögök szintén okozhatnak hőemelkedést.
Készítettünk egy ultrahangot, hogy ezt kizárjuk, de még egykét
napig megfigyelés alatt kell tartanunk, és megismételjük ezeket a
vizsgálatokat, mielőtt elbocsátjuk.
 Bólintottam.
– Ez tökéletesen logikus.
Az orvos Kittyre mosolygott.
– Csakhogy tisztázzam: ennek semmi köze az életkorhoz. Egy
harmincévesnek ugyanezt javasolnám.
Felnevettem, mert sejtettem, hogy az orvos egy korábbi
beszélgetésükre utalhat, ami miatt Kitty valószínűleg alaposan
megdorgálta.
– Jó tudni.
Dr. Martin ránk pillantott.
– Van még kérdésük?
Kittyhez és Merrickhez fordultam, Merrick még mindig
dühösnek tűnt, de megrázta a fejét.
– Nincs, köszönöm.
Az orvos Kitty felé biccentett.
– Mielőtt lejár a műszakom, még benézek.
Kitty megrebegtette a szempilláit.
– Köszönöm, doktor úr!
Miután az orvos kiment, Kitty legyezni kezdte magát.
– Ó, ha húsz évvel fiatalabb lennék!
Merrick felvonta a szemöldökét.
– Hússzal?
Kitty pislogva bámult rá.
– A szokásosnál sokkal jobban fog fájni, ha ezzel a gipszes
lábammal rúglak seggbe!
Felnevettem.
– Sajnálom, hogy ma nem jöhetsz haza, tudom, hogy már
szerettél volna otthon lenni. De hidd el, idebent nagyon alaposak, és
gondodat viselik.
– Ó, ez az orvos alapos volt, az biztos – morogta Merrick.
Kitty szeme felragyogott.
– Valami baj van, drága kisunokám?
– Meleg van idebent – dörmögte Merrick. – Lemegyek a büfébe,
hozok valamit inni. Ki kér valamit?
– Én nem, köszönöm – válaszoltam.
 Kitty alig várta meg, amíg Merrick kilépett az ajtón. Mosolya
már-már ördögi volt.
– Ez a fiú alaposan beléd esett!
 21. FEJEZET
Evie
– Menjetek nyugodtan – mondta Kitty. – Egész nap itt voltatok!
Merrick felpillantott az újságból, amit olvasott.
–  A látogatási idő csak tizenöt perc múlva ér véget.
Kitty az éjjeliszekrényen fekvő iPadjére mutatott.
–  Ó, akkor még van idő, hogy megmutassam neked a frissen átírt
családfát…
Merrick hirtelen becsukta az újságot, és felállt.
–   Most, hogy jobban belegondolok, valószínűleg nem kéne
megvárnunk, amíg kirúgnak minket.
Kitty mosolya láttán felnevettem, pontosan tudta, hogyan kell
bánni az unokájával.
Felálltam.
–  Holnap délután utazom el, de reggel itt leszek. A gépem csak
négykor indul.
–  Ne gyere nagyon korán, édesem, aludj egy kicsit! Azt is nagyon
köszönöm, hogy egyáltalán eljöttél!
Lehajoltam, és megöleltem, majd oldalra léptem, hogy Merrick is
jó éjszakát kívánhasson neki.
Odakint gyönyörű este volt, a levegő meleg és szokatlanul száraz
volt az atlantai nyárhoz képest. Ahogy Kitty járgánya felé
lépkedtünk, támadt egy ötletem.
–  Lehajthatnánk a tetőt? Még sosem ültem kabrióban.
– Komolyan? – kérdezte Merrick.
– Nem, még soha.
Merrick vállat vont.
– Persze.
Nagyon meglepett, hogy a ponyvatetőt csupán egy
gombnyomással hátra lehetett hajtani. Még ki sem kanyarodtunk a
parkolóból, már imádtam az érzést, ahogy a szél belekapott a
hajamba. Feltartottam a karomat a levegőbe.
– Ez csodálatooooooos!
Merrick rám pillantott.
– Magának nem nehéz örömet okozni!
 Merrick balra fordult, majd jobbra, és máris az autópályán
voltunk, elég gyorsan mentünk. Fejemet hátravetettem, és
felbámultam a sötét égboltra, míg a hajam röpködött körülöttem.
– Nem éhes? – kiabálta túl Merrick a szél zúgását.
– Majd’ éhen halok! Ehetünk valami gyorskaját?
Merrick elmosolyodott.
– Amit csak akar. Van konkrét ötlete?
– Mondjuk, egy Wendy’s?
Merrick résnyire húzta a szemét.
– Szuper!
Felnevettem.
– Nem ismer véletlenül egy Mix’D Up Burgers nevű helyet?
Mondjuk, nem esik útba, inkább az Airbnb-bérleményeim felé van.
Akkor bukkantam rá, amikor egyik éjszaka benzinkutat kerestem.
– Nem ismerem, de ha beütöm a GPS-be, biztos megtaláljuk.
– A legjobb barátja leszek, ha megteszi.
Merrick átadta a mobilját.
– Tessék, üsse be a Waze-be, hátha kidobja.
Kidobta, és az út további részében élveztem, hogy autózunk a
meleg szellőben, és azon járt az eszem, hogy mit is fogunk rendelni.
Mikor megérkeztünk, Merrick beállt a parkolóba.
– Szeretne bemenni, vagy vigyük haza?
– Kérhetünk menüt, és megesszük a sült krumplit hazafelé
menet?
Merrick elmosolyodott.
– Jó terv! Tudja már, mit kér?
– Tudom. Az a neve, hogy Rakás. A hambit telerakják sajtos sült
krumplival, de kap mellé külön krumplit is.
Merrick felnevetett.
– Maga a sírba visz! Reggel a majomkenyér, most meg ez. Jövő
héten kicsit sűrűbben kell ellátogatnom az edzőterembe!
– Jaj, ne mondja! Bele se merek gondolni, hány kiló lehetek! Az
esküvői fiaskóm óta gyorskaján élek.
Merrick pillantása végigvándorolt a felsőtestemen, majd
megállapodott a mellemen.
– Higgye el, a gyorskaja nagyon jól áll magának!
 – Megtenné, hogy vár itt pár pillanatig? – nyitotta ki Merrick
Kitty bejárati ajtaját, és félig belökte.
– Öö, persze.
Merrick felém nyújtotta a gyorskajás zacskót.
– Csak egy pillanat.
– Jó, de ha sokáig marad, megeszem a magáét is!
– A krumpli nagy részét már megette, pedig azon elvileg
osztoznunk kellett volna!
Húsz perc múlva kijött, kezében két ismerős bögrével.
Felragyogott a szemem.
– Ó, istenem! A Waffle House-bögrék! Kitty meg a nagyanyám
ebből itták az alkohollal feldobott édes teát! Ugye tudja, hogy Waffle
House étteremből csórták?
Merrick elmosolyodott.
– Nem lep meg.
Felsóhajtottam.
– Ez olyan szép emlékeket idéz bennem! – mutattam át az úton
nagyanyám egykori háza felé. – Minden este ott ültek, azon a
verandán, jól becsíptek, de az összes szomszéd csak a két teázó idős
hölgyet látta.
Merrick elmosolyodott.
– Igen. Tudja, mi van benne?
– Ne mondja, hogy alkoholos édes tea?
– De igen – biccentett Merrick a szomszéd ház felé. – A szomszéd,
aki megvette a nagyanyja házát, nincs itthon. A héten
megismerkedtem a családdal. Amikor említették, hogy elutaznak a
városból, megkérdeztem, nem bánnák-e, ha a régi tulaj unokája
leülne a verandájukra. Maga azt mondta, bármit megtenne, csak
hogy visszahozhassa a régi, édes teás időket. Tudom, hogy nem
ugyanaz, de gondoltam, a hintaszékben ülve ehetnénk, és ihatnánk
egy kis édes teát, persze a megbolondított változatot.
A szívem csordultig telt.
– El sem akarom hinni ezt a kedves gesztust!
Merrick a veranda felé intett.
– Jöjjön, menjünk át!
 Először furcsa volt a nagyanyám verandáján ülni úgy, hogy ő
nincs ott, de miután befejeztük a vacsorát, és csak ültünk a
hintaszékben, és a teát kortyolgattuk, valami melegség öntötte el a
mellkasomat.
– Honnan tudta, hogy pont ezekből a bögrékből ittak? Azt
hiszem, a múltkor nem említettem.
– Nem maga említette, hanem a nagyanyám.
– Ó!
– Egész héten vagy magáról, vagy a nagymamájáról beszélt. Azt
hiszem, benne is sok emlék feljött most, hogy maga itt van. – Merrick
felemelte a bögréjét. – Biztosan nagyon szereti magát, mert amikor
megmondtam, hogy szeretném elkészíteni magának ezt az édes teát,
megadta a receptjét. Ugye tudja, hogy a déli nők számára az édes tea
receptje olyan szent, mint maga a Biblia?
Elmosolyodtam.
– Nos, az érzés kölcsönös.
Ültünk egymás mellett, és pár percig csendben iszogattunk.
Végül rámutattam egy házra, kicsivel lejjebb az utcán.
– Emlékszik a történetre, amikor majdnem leestem a faházikóból
az esőben? És úgy gondoltam, hogy egy Cooper nevű fiú mentett
meg?
Merrick bólintott.
– Az volt az ő házuk. Coopernek volt egy háromlábú kutyája,
Woodynak hívták.
Merrick pislogva bámult le a sötét utcán.
– Emlékszem arra a kutyára. Úgy járt két lábon, mint az emberek,
ugye?
– Igen, így van.
– A kutyára emlékszem, de a srácra nem.
– Én emlékszem Cooperre, tőle kaptam az első csókomat.
– Tényleg?
– Igen. Biztos, hogy ő is emlékszik rám. Mert amellett; hogy az
első csókját tőlem kapta, az első fogorvosi beavatkozását is nekem
köszönhette.
– Túl gyorsan estek egymásnak, és összekoccant a foguk?
 – Rosszabb. De várjon, elmesélem a történet hátterét. Tizenöt éves
koromban Chicagóban laktunk. Az összes barátnőm már túl volt az
első csókján, de én nem akartam közeledni a fiúkhoz, mert apám
miatt nem voltam túl nagy bizalommal feléjük. Mindegy, a suliban
egy helyes srác randira hívott, és elmentünk moziba. A srácnak
rettentő büdös volt a szája. Ott ültem a moziban, és még úgy is
éreztem, hogy nem felém fordult. – A fejemet ingattam. – Nem
tudom, hogy a fogszabályzó volt az oka vagy más, de rémes volt, és
már nagyon vártam, hogy véget érjen a film. Lényeg a lényeg: az
este végén a srác megpróbált megcsókolni, én pedig leállítottam. A
fiú azzal vádolt, hogy prűd vagyok, ezért hogy védjem magam,
közöltem vele az igazat, hogy a szájának seggszaga van.
Merrick hangosan felnevetett.
– Szóval tizenöt éves kora óta nem sokat változott, ugye?
– Na szóval, másnap a srác az iskolában mindenkinek azt hazudta,
hogy megcsókolt, és én csókolok a világon a legbénábban. – A
fejemet ingattam. – Én persze tudtam, mi történt valójában, de
kialakult bennem egy paranoia, hogy tényleg rosszul csókolok.
Butaság, tudom, de mindegy. Szóval a következő nyáron már
tizenhat éves voltam, és még mindig nem estem túl az első csókon.
Egy hétre lejöttünk a nagyihoz, és Cooperrel mindig együtt
bringáztunk. Tudtam, hogy vonzódik hozzám, és rendes srácnak
tűnt, ezért úgy gondoltam, talán végre megtörténik a nagy esemény.
Egy este Cooper bringája defektes lett, és a garázsukban voltunk. Én
épp a csavarhúzót fogtam, amikor Cooper levette a kereket, és
amikor felállt, hogy elvegye tőlem, azt mondta, hogy gyönyörű
vagyok, és odahajolt, hogy megcsókoljon. Az utolsó pillanatban
eszembe jutott, hogy halat vacsoráztam, és még nem mostam fogat,
ezért a kezemet a számhoz kaptam. Azonban a csavarhúzó még
mindig a kezemben volt, Cooper metszőfogából letört egy darab.
– A mindenségit! Szegény kölyök!
– Tudom. Másnap olyan rémesen éreztem magam, hogy
visszamentem, és megcsókoltam.
– Lefogadom, hogy előtte fogat mosott!
– Igen, persze! Azt hiszem, tíz egész percig sikáltam a fogamat!
Ezen mindketten jót nevettünk. Olyan jó érzés volt ismét itt ülni!
 – Most halljuk a maga történetét! – követeltem.
– Milyen történetet?
– Az első csókját.
Merrick elmosolyodott.
– Ó… Daniella Dixon. A szülei mindent tudtak, amikor olyan
nevet adtak neki, hogy a monogramja DD legyen.
Játékosan belebokszoltam Merrick karjába.
– Tehát a rögeszme elég korán kezdődött mi? Többször is
észrevettem, hogy a mellemet stíröli!
Merrick csillogó szemmel pillantott le, és egyenesen a mellemnek
címezte a mondandóját.
– Maga kezdte, amikor megmutatta a próbafülkében.
Felnevettem, és felfelé böktem.
– Ide nézzen, és folytassa a daniellás történetét!
Merrick vállat vont.
– Nincs sok mesélnivalóm. Kicsit idősebb volt nálam, és a házuk
alagsorában csókolóztunk.
– Mennyivel volt idősebb?
– Azt hiszem, két évvel. Én tizennégy voltam, ő tizenhat. Úgy
emlékszem, a szájának jó illata volt, és nem okoztam neki semmilyen
sérülést.
– Unalmas – mosolyodtam el.
– Inkább unalmas legyen, mint rossz szájszagú – érvelt Merrick.
– Igaz – jegyeztem meg.
Merrick kiitta a maradék italát.
– Kér még egyet?
– Persze.
Amikor fel akartam állni, Merrick megállított.
– Majd én hozom, maga csak élvezze a verandát!
Ahelyett, hogy azon gondolkodtam volna, milyen sokat ültem itt
a nagymamámmal, folyton az a férfi járt az eszemben, aki mindezt
megszervezte. Olyan egyszerű gesztus volt – megkérdezni a
szomszédot, hogy leülhetünk-e ide, és elkészítette azt az italt, ami
olyan sok szép emléket idézett fel bennem –, mégis annyival többet
jelentett, mint puszta gesztust!
 Merrick meghallgatott, figyelt rám. Igen, nem indult túl jól a
kapcsolatunk, de ezen a héten még azt a javaslatomat is megfogadta,
hogy arra kötelezze a dolgozókat, hogy használják fel a szabadságuk
nagy részét. Érdekes érzés volt, az ember általában úgy érzi, hogy a
főnöke fölötte áll, Merricknél viszont úgy éreztem, hogy mellettem
áll. Emellett okos, nagyon szereti a nagyanyját, és én őrülten
vonzódom hozzá. Nem beszélve arról, hogy egyértelművé tette,
hogy én is tetszem neki.
Akkor miért félek esélyt adni kettőnknek?
Amíg ezen merengtem, Merrick visszatért az italainkkal, átadta
az enyémet, és csak utána foglalt helyet.
– Hánykor indul holnap a gépe?
– Négykor.
Merrick bólintott.
– Ha Kittyt hétfőn kiengedik, valószínűleg hazajövök hétvégére.
Kapcsolatba léptem egy ápolási szervezettel, nagy a tapasztalatuk
ezen a téren. Remélem, Kitty beengedi az ápolónőt a házba, ha
megszervezem.
– Ó, most, hogy mondja… amikor a kórházban kimentem a női
mosdóba, az egyik orvos említett valami szerkezetet, ami segíthet
Kittynek otthon, amíg a gipszét leveszik. Nem említettem Kitty előtt,
mert gondoltam, hogy maga inkább bocsánatot kér tőle, nem
engedélyt, de van róla egy szórólap a táskámban.
– Melyik volt? – kérdezte Merrick.
– Ez egy szék, olyan, mint egy nyugágy, de dönthető, hogy
segítsen a betegnek felállni. És a matraca alatt van egy motorizált
alap, ami szintén megkönnyíti a felállást.
– Nem, nem a szerkezetre gondoltam. Melyik orvos említette?
– Kitty orvosa, dr. Martin.
Merrick összevont szemöldökkel bámult rám.
– Felírta a telefonszámát is a szórólap hátuljára?
– Mi az, féltékeny?
– A nagyanyám csak engem akart bosszantani azzal, hogy
összehozza magukat!
– És. sikerült?
 Csak akkor jöttem rá, hogy az alsó ajkamba haraptam, amikor
Merrick tekintete megállapodott a számon, felnyögött, és a fejét
ingatta.
– Természetesen. Pokoli féltékeny vagyok a fogára, és arra a
kiskölyökre is, akinek kicsorbította a fogát.
Hangos horkanással felnevettem, éreztem, hogy az ital a fejembe
száll, de nagyon örültem annak, hogy Merrickkel ilyen fesztelenül
beszélgethetünk.
Még órákig ültünk a verandán a hintaszékben és nevetgéltünk,
miközben az alkoholos teát kortyolgattuk a Waffle House-os
bögrékből. Éjfélkor még mindig nem akartam lefeküdni, de szitálni
kezdett az eső, és a meleg szél az arcunkba fújt.
Levettem a nedves szemüvegemet, és megtöröltem a pólómmal.
– Készen áll bemenni? – tudakolta Merrick.
Az igazság az volt, hogy minél több időt töltöttem vele, annál
szerelmesebb lettem. És bár tökéletesen boldog lettem volna, ha még
egy kicsit ülhetek vele az esőben, bólintottam.
– Igen, a szemüvegemen nincs ablaktörlő.
Merrick kivette a kezemből az üres bögrét, és együtt mentünk el a
szomszéd házhoz, mely sötét volt és csendes, csak a veranda fénye
világította meg a szobát. Mivel átvágtunk a füvön, a cipőnk nedves
lett, így a bejárati ajtónál mindketten levettük.
– Most lefekszik? – kérdezte Merrick.
– Igen, valószínűleg azt kéne tennem – bólintottam.
Merrick zsebre dugta a kezét.
– Akkor reggel találkozunk!
A vendégszobában az ajtónak döntöttem a homlokomat.
Hallottam, ahogy Merrick pár percig járkál, majd léptei hangosabbak
lettek, ahogy kilépett az ajtóm előtti keskeny folyosóra. A két
hálószobát csak a fürdőszoba választotta el, ezért arra számítottam,
hogy nyílik és csukódik az ajtó, de helyette csend lett. Lehet, hogy
halkan lépett be, vagy talán kint áll a folyosón, és ugyanúgy küzd
magával, ahogy én is?
Nem emlékeztem rá, mikor kívántam férfit úgy, ahogy Merricket.
Úgy éreztem, Christian szívességet tett nekem azzal, hogy megcsalt.
Papíron mi ketten tökéletesek voltunk – céltudatosok és összeillők.
Mielőtt robbant a bomba, nagyon jól elvoltunk, de csak most
döbbentem rá, mi hiányzott: a szenvedély. Amikor Merrick
közelében voltam, azt a hasam mélyén is éreztem – akár a
nézeteinket vitattuk meg, akár széles vállát nézegettem, amikor nem
figyelt oda. A lelkem mélyén pontosan tudtam, mi a baj. Persze,
Merrick a főnököm, és ezt a hibát már egyszer elkövettem, úgyhogy
ostobaság lenne belemenni, de nem ezért tartottam a három lépés
távolságot. Az igazi ok az volt, hogy megrémítettek a bennem
felkavarodó érzések. Felnőtt életem nagy részében távol tartottam
magam minden szélsőségtől, jobban szerettem a kényelmes
középutat. Az én múltammal nem kell terapeutának lenni, hogy
megértsük, miért ezt az utat választottam.
Féltem a szenvedélytől. A szüleim között megvolt, de az őrült
szerelemnek fizikai bántalmazás lett a vége. Olyan volt ez, mint egy
örökmozgó, ezért én a párkapcsolatok metronómját kerestem – azt a
rendületlen ritmust, amely sosem vét.
A folyosón csend honolt. Már kezdtem azt hinni, hogy Merrick
visszament a szobájába, aztán meghallottam valami mozgást az ajtó
előtt. Visszafojtott lélegzettel álltam, szívem vadul vert, arra
számítottam, hogy bekopog, de aztán eltávolodtak a léptei. Amikor a
másik szoba ajtaja végül kinyílt és becsukódott, csalódottan
felsóhajtottam.
Talán jobb így.
Legalábbis ezt mondogattam magamban, ahogy lefekvéshez
készülődtem, majd ágyba bújtam. De amikor lehunytam a
szememet, a gondolataim egészen más irányba szálltak. Iszonyúan
kívántam Merricket. Azt akartam, hogy harapjon az ajkamba, és
legyen féltékeny. Arra vágytam, hogy a szemében látott tűz életre
keljen, amikor hozzám ér. Azt akartam, hogy felejtsük el a
romantikát – azt, hogy a fülem mögé tűr egy hajtincsemet, a szép
dolgokat, amiket mondott… Azt akartam, hogy a vállára vessen, és
úgy vonszoljon el az ágyáig, akár egy vadember.
A gondolattól enyhe izzadtság ütött ki a homlokomon. Ha az
egész testemet így gyötri a vágy, képtelen leszek elaludni.
Tehetetlenül, hosszan bámultam a plafont.
 Tudtam, mit kell tennem, hogy el tudjak aludni, de Merrick
szobája alig pár méterre volt.
És ha meghallja?
Bár tudom csendben is csinálni, nem?
Ó, istenem, mi van, ha ő is ugyanezt csinálja?
Úgy éreztem, nem bírom tovább, elviselhetetlen volt a gondolat,
hogy a keze végigcsúszik a farkán. Lehunytam a szememet, és egyik
kezemmel a takaró alá nyúltam, és elértem a csipkés bugyim szélét.
Csiklóm már a puszta gondolattól lüktetni kezdett, így széttettem a
lábamat, és belemerítettem az ujjamat. Rekordidő alatt fogok
elélvezni. legalábbis azt hittem.
De valamiért képtelen voltam rá. Két ujjal dörzsöltem a csiklómat,
éreztem, hogy nő bennem a feszültség, de nem volt elég ahhoz, hogy
elélvezzek. Megpróbáltam elképzelni, hogy Merrick simogat, és
bedugtam az ujjamat. Egyre hangosabban lihegtem, ahogy
rátaláltam a ritmusra, ujjam ki-be járt a nedvességben.
Merrick képe villant fel előttem.
Ahogy ott fekszik a kanapén, duzzadó ágyékkal és lapos hassal.
Az a szexi szőrcsík, ami a köldökétől vezet az alsónadrágjába.
Az a V alak… az a rohadt V alak… elképzeltem, hogy nyelvem
bejárja minden egyes vonulatát.
Láttam magam előtt, ahogy ott áll az irodában, öltönyben,
szétvetett lábakkal, összefont karral, határozottan. Egek, felöltözve is
majdnem olyan szexi volt, mint ruha nélkül!
Ó!
Igen, ez az!
Mindjárt…
Lihegtem, ahogy a csúcs felé közeledtem. Amikor már azt hittem,
mindjárt elélvezek, hüvelykujjammal felnyúltam a csiklómhoz, mert
tudtam, hogy szinte mindig felrobban a közelgő orgazmusban.
Jó érzés volt, sőt szuper, de bármilyen gyengéden vagy erősen
dörzsöltem, bármilyen gyorsan vagy lassan járt ki-be az ujjam, nem
tudtam elélvezni. A másik kezemmel megpróbáltam a mellemet
simogatni, a mellbimbómat csipkedni, de nem ment. Egy idő után –
ami jóval hosszabb volt, mint amennyi korábban a maszturbáláshoz
kellett – végül feladtam.
 Egek, még ezt sem tudom rendesen végigcsinálni!
Tehetetlen dühömben Merricket okoltam.
Ez az ember ellopta a rohadt orgazmusomat!
Nagyjából egy óra telt el, de még mindig nem tudtam annyira
ellazulni, hogy elaludjak. Azt gondoltam, főzök egy kamillateát –
talán a meleg ital segít kiengedni a gőzt. Kibújtam az ágyból, és
résnyire kinyitottam az ajtót. Biztos, hogy képtelen vagyok Merrick
elé állni úgy, hogy az imént rá gondolva önkielégítést végeztem.
Szerencsére a hálószobája ajtaja csukva volt, és semmilyen mozgást
nem hallottam. Kiosontam a szobámból, és lábujjhegyen kimentem a
konyhába, de amikor benyitottam, megmerevedtem.
Bassza meg!
Merrick a pultnak dőlve állt, és csak egy alacsony derekú, szürke
tréningnadrágot viselt – se pólót, se papucsot.
– Helló! – szólalt meg Merrick rekedtes hangon.
Képtelen voltam ránézni, ezért a lábfejéhez beszéltem.
– Maga hogyhogy ébren van?
Nem néztem fel, de azért annyit láttam, hogy felemelt egy
poharat.
– Nem tudok aludni, kijöttem egy kis vízért.
Bólintottam, és a konyhaszekrényhez léptem, mellé, de még
mindig nem tudtam ránézni, habár éreztem, hogy a tekintetével
követ.
– Minden rendben van?
– Persze, csak én is szomjas vagyok.
Merrick hallgatott, én elővettem egy poharat, a mosogatóhoz
léptem és jól kifolyattam a vizet, majd megtöltöttem.
– Jól van?
Majdnem az egész pohárral kiittam, és csak utána válaszoltam.
– Persze, miért?
Merrick a homlokomhoz nyúlt, és megtapintotta.
– Nagyon kipirult – súrolta kézfejével az arcomat. – És nyirkos a
homloka.
Próbáltam titkolni zavaromat, de éreztem, hogy még jobban
elvörösödöm.
 – Bebújtam a paplan alá, mert abban a szobában elég meleg tud
lenni.
Merrick ismét hallgatott, és továbbra is a lábfejét bámultam.
Még a lábfeje is szexi…
Ahogy múltak a másodpercek, a helyiségben egyre nőtt a
feszültség. Végül Merrick a pultra tette a poharát, kivette a kezemből
az enyémet, és szintén a pultra helyezte. Felnéztem, de gyorsan
elkaptam a pillantásomat.
– Nézz rám, Evie!
Bassza meg!
Már így is kínosnak éreztem az egészet, és legszívesebben
visszarohantam volna a szobámba, hogy bebújjak a takaró alá, de
csak rontottam volna a dolgon. Így összeszedtem magam, nagy
levegőt vettem, és felnéztem.
Összenéztünk, és figyeltem, ahogy Merrick tanulmányozta az
arcomat. Teltek a hosszú másodpercek, szívem vadul dörömbölt a
mellkasomban. Izgatottan figyeltem, ahogy Merrick pupillája egyre
nagyobb és sötétebb lett, és ördögi mosoly ült ki az ajkára. Elém
lépett, és két karját, engem közrevéve, a pult szélére támasztotta.
– Te is annyira kívánsz engem, mint én téged, Evie. Látom.
Úgy éreztem magam, mint az országútra tévedt őz, akit elvakít az
autó reflektora, mégsem voltam képes megmoccanni. Talán nem is
akartam.
Merrick tekintete úgy égetett, hogy elkezdtem izzadni.
– Mondd, hogy tévedek! – követelte.
– Te. – Úgy éreztem, teljesen átlát rajtam, így nem akartam
hazudni, részigazságot mondtam. – Te a főnököm vagy, Merrick.
Merrick egy percig maga elé bámult, majd ismét a szemembe
nézett.
– Ez az egyetlen oka?
– Nem elég?
Merrick arcán ravasz vigyor terült szét. Felemelte mutatóujját,
majd a konyhaasztalról elvette a mobilját. Rám pillantott, pötyögött
rajta valamit, majd a füléhez emelte.
– Kit hívsz? Hajnali egy óra van!
 Merrick továbbra is a szemembe nézett, ahogy beleszólt a
telefonba.
– Helló, Joan!
Megvillant a szemem. Hajnali egykor hívja fel a HR-igazgatót?
Merrick egy percig hallgatott, majd bólintott.
– Igen, minden rendben van, és bocsásson meg, hogy felkeltettem.
De van itt valami, ami egy ideje foglalkoztat, és szerettem volna
megbeszélni magával.
Nem hallottam Joan válaszát, de biztos voltam benne, hogy
ugyanazt gondoljuk: a főnökünk megőrült.
Merrick folytatta.
– Azt hiszem, a legjobb az lenne, ha falat húznék Evie Vaughn és
közém. Ha a dolgozóknak meg kell bízniuk benne, akkor tudniuk
kell azt is, hogy nem erőltethetem rá Evie-re azt, hogy bármit is
elmondjon nekem abból, ami a terápiás órákon elhangzik. A legjobb
az lenne, ha Evie ezentúl nem alám tartozna.
Tátott szájjal bámultam rá. Merrick rám pillantott, és eltartotta
magától a telefont. Intett, hogy csukjam be a számat, és azt suttogta:
– Pihentesd a szádat, később szükségem lesz rá!
Ó…
te…
jóég-
Merrick azonban folytatta a beszélgetést.
– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha a mindennapi ügyekben
közvetlenül maga alá tartozna, és mivel az igazgatótanács
ragaszkodott a pozíciójához, nekik kellene dönteniük a
munkaerőfelvétel és a kirúgások ügyében is.
Merrick csillogó szemmel nézett rám, és hallgatta Joant a vonal
túlsó végén. Egy perc múlva elmosolyodott.
– Tökéletes, de ez nem várhat jövő hétig. Azonnali hatállyal
érvénybe léptetjük. Köszönöm, Joan, és még egyszer elnézést, ha
felkeltettem.
Merrick bontotta a hívást, és az asztalra hajította a telefont,
láthatóan rendkívül elégedett volt magával.
– Probléma megoldva. Van még valami, amit el kéne intéznünk?
 Olyan elszántan nézett rám, hogy azt éreztem, azt is
mondhatnám neki, hogy fogja meg a házat és tegye arrébb, és máris
felkapná a hátára.
Hirtelen eszembe jutott valami, amit Kitty nemrég mondott.
El kell döntened, hogy boldog leszel, és hagynod kell, hogy ez irányítsa a
jövődet. Aztán fordulj balra jobb helyett, és haladj srégen, ne pedig
egyenesen. Néha csak így lehet új ösvényekre lelni.
De nem mentem egyszer már végig ezen az ösvényen? Azzal a
férfival, akivel együtt dolgoztam? Tudjuk, hogy mi lett a vége.
Merrick kockahasára esett a pillantásom. Ilyen ösvényen még sosem
jártam - ilyen izmokkal határolt, kemény, mégis lágy ösvényen. A
gondolattól, hogy végigfuttassam rajta a nyelvem, összefutott a nyál
a számban.
Akarom.
Nem, kívánom.
Felnyögtem.
– Bassza meg!
És a karjába vetettem magam. Magabiztos Úr láthatóan nem
számított erre, mert ahogy átöleltem és megpróbáltam megmászni,
akár egy fát, ő hátratántorodott. Amint ismét visszanyerte
egyensúlyát, szája lecsapott az enyémre. Vadul, összekoccanó
fogakkal csókoltuk egymást, nyelvünk őrült táncot járt. Merrick
egyik keze a fenekemre csúszott, másikkal a nyakamat fogta, és
közelebb húzott. Úgy éreztem, nem tudok betelni vele, minden
érzékszervemet egyszerre támadta meg.
Merrick addig lépkedett velem a karjában, míg a hátam a falnak
ütközött, majd ajkát ismét az enyémre nyomta, és a falnak szegezett.
Aztán megfogta a két karomat, és a fejem fölé húzta. Vadul
megcsókoltam, legszívesebben a hátába vájtam volna a körmömet,
de teljesen felizgultam attól, hogy mégsem tehetem, mert Merrick
foglyul ejtette a kezemet.
Merrick lehajolt, egyik kezével felhúzta a combomat, és hirtelen a
csiklómon éreztem az erekcióját. Nyöszörgő lihegésem láthatóan
csak olaj volt a tűzre, Merrick felmordult, és kőkemény farkát a két
combom közé dörzsölte. Csak csókolóztunk, de ott helyben el
tudtam volna élvezni pusztán ettől.
 Merrick szája végigvándorolt a nyakam pulzusvonalán.
– A kezed a puncidban volt nemrég, ugye? – suttogta.
Képtelen voltam megszólalni, csak bólintottam.
– Rám gondoltál közben?
Ismét bólintottam.
Merrick felmordult, amit egészen a hasamban éreztem.
– Elélveztél?
A fejemet ingattam.
– Jó. Azt akarom, hogy teljesen felizgulj, és ott egyensúlyozz a
peremén.
Ó, már majdnem ott voltam. Ha továbbra is ilyeneket mond, nem
kell sok, és ott helyben elélvezek.
– Az én szobámban vagy a tiédben? – mormolta.
– Az enyémben. Kittyében… képtelen lennék.
Merrick elengedte a karomat, és ismét felkapott. Elindult a
konyhaajtó felé, de én felkiáltottam.
– Várj!
Merrick megállt, kissé komikus arcot vágott.
Az ajkamba haraptam.
– Mit gondolsz. fel tudnál venni a válladra?
Merrick felvonta egyik szemöldökét, én pedig vállat vontam.
– Már nagyon régóta fantáziálok erről.
Merrick mindenféle figyelmeztetés nélkül megragadta a
derekamat, a levegőbe emelt, és a vállára vetett.
– Ez az első álmod, amit valóra váltok, édesem!
Merrick bevitt a vendégszobába, leült az ágyra, majd odaállított a
két térde közé.
– Ki akarlak nyalni, de először szeretnélek látni úgy, ahogy vagy.
– Felnyúlt, és lassan áthúzta a pólómat a fejemen át. Már
pizsamában voltam, így nem volt rajtam melltartó.
Merrick a fejét ingatta.
– Gyönyörű vagy!
A feje tökéletesen egy vonalban volt a mellemmel, a mellbimbóm
keményen állt, könyörgött az érintéséért. Merrick előrehajolt, és a
szájába vette, majd felnézett rám. Amikor összenéztünk, erősebben
megszívta, majd óvatosan harapdálni kezdte.
 Lehunytam a szemem. Basszus, muszáj, hogy megérintsen!
Egyszerűen órák óta vágytam az érintésére, és úgy éreztem, teljesen
készen állok rá.
Amikor a másik mellemhez fordult, lehúzta a rövidnadrágomat a
lábamon, így teljesen meztelen voltam.
Hátradőlt, hogy jobban megnézzen.
– Azt mondtad, fantáziáltál rólam. Azt hiszem, én álmodni sem
mertem volna ilyen tökéletesről!
A testem már így is tüzelt, de a szavaitól ellágyult a szívem.
Felállt, és segített, hogy helyet cseréljek vele. Amint az ágy szélén
voltam, gyengéden széttolta a térdemet.
– Még jobban!
Szélesebbre nyitottam a lábamat, de láthatóan nem volt elég.
– Még… még jobban!
Minden félénkségem elszállt, amikor Merrick megnyalta az ajkát,
ahogy nézte a puncimat.
– Olyan rózsaszín, olyan tökéletes! – mondta. – Azt akarom, hogy
végignézd, ahogy kinyallak!
Ó, egek!
Előrehajolt, és gyengéden megnyalt – nyelve feltáruló puncim
egyik végétől a másikig csúszott. Amikor elérte a csiklómat,
megremegett rajta a nyelve, majd keményen megszívta.
Lehunytam a szememet, és a körmömet a fejbőrébe vájtam.
– Merrick…
Merrick minden figyelmeztetés nélkül belém nyomta egyik ujját,
és párszor ki-be járt, majd hozzátett még egyet. Olyan régóta
remegtem a gyönyör hullámának peremén, hogy nem kellett sok
idő, és elindult bennem. Egész testem megremegett, belsőm
összeszorult az ujjai körül. Merrick még egyszer megszívta a
csiklómat, és jött a szabadesés.
Zuhantam.
Zuhantam.
Zuhantam.
Úgy éreztem, semmi mást nem érzek a testem alsó részében,
mintha deréktól lefelé minden idegvégződésem bezárult volna, hogy
felnagyítsa annak az intenzitását, ami a lábam között történt.
Amikor véget ért, hátrazuhantam az ágyra, és egyik karomat
átvetettem az arcomon.
Merrick fölém magasodott.
– Nem volt jó, ugye?
A karom mögül fél szemmel kikukucskáltam, és vidáman
rámosolyogtam.
– Szentséges ég! Ezt nagyon sokszor fogod csinálni.
Merrick diadalmas pillantást vetett rám.
– Nagyon szívesen. – Elhúzta a karomat, és gyengéden szájon
csókolt. – Mindjárt jövök.
Szomorúan jött vissza, két óvszerrel a kezében.
– Csak kettő van.
– Szerintem ennyi elég lesz – mosolyodtam el.
– Biztos, hogy első alkalommal kettőt is teletöltök!
Felnevettem, és kinyújtottam a kezemet.
– Gyere ide!
Merrick fölém magasodott, és ajkát az ajkamra nyomta. A csók
lassan és édesen kezdődött, de hamarosan tüzes és kétségbeesett lett.
Pár perccel ezelőtt kielégült és elégedett voltam, de már most újra
éreztem magamban a vágyat. Megragadtam Merrick
tréningnadrágjának derekát, és elkezdtem lehúzni, de odanyúlt, és ő
maga tolta le.
Egyszer a kanapén láttam, mi feszül a nadrágjában, de az nem
készített fel arra, amit akkor találtam, amikor a kezemet közénk
csúsztattam, és megpróbáltam megfogni a farkát. Pokoli nagy volt –
nem mintha sok tapasztalatom lett volna, de Christiant alaposan
lekörözte. Ez különös diadalérzést keltett bennem. Nemcsak
továbbléptem, hanem szintet is ugrottam.
Merrick félbeszakította a csókunkat, és a sarkára ült, majd felvette
az egyik óvszert az ágyról. Ágaskodó farokkal foga közé vette a
gumit, és letépte róla a csomagolást. Ahogy felhúzta, egy pillanatra
belenézett a szemembe.
Lemutattam rá.
– Ez nagyobb, mint a vibrátorom!
Merrick rám kacsintott.
– Ne aggódj! Szépen óvatosan fogom adagolni.
 Merrick elhelyezkedett fölöttem, és lusta csókban egyesültünk,
ahogy, belém hatolt. Lassan, gyengéden mozgott, időt adva a
testemnek, hogy minden egyes döfést befogadjon.
Amikor teljesen bennem volt, éreztem, hogy remegni kezd a
karja, mégis megállt egy pillanatra.
– Minden rendben?
Mosolyogva bólintottam.
– Nagyon is.
Merrick álla megfeszült, ahogy folytatta, és úgy nézett rám, hogy
attól teljesen pőrének éreztem magam – és ennek semmi köze nem
volt a meztelenségemhez.
– Olyan. bassza meg, olyan jó benned! – mormolta.
Lehunytam a szemem, mert éreztem, hogy az ismerős hullám
ismét végigvándorol rajtam.
– Nyisd ki a szemedet, Evie! Látni… – mélyebben nyomult belém
– bassza meg… látni akarom. ahogy elélvezel!
Amikor ismét összenéztünk, éreztem, hogy az együttlét
intenzitása a mellkasomba vág. Sokkal többet adtunk egymásnak a
puszta testünknél – amit éreztem, az a lélekből jött.
Merrick lökései felgyorsultak, megemelte egyik combomat,
amitől még mélyebben belemerült a testembe – és eltalálta a
megfelelő pontot.
– Merrick.
– Ez az, édesem! Kulcsold a derekam köré a lábadat!
Merrick szorosabban ölelt, és keményen, erősen döfködött.
Csípőjével lenyomott a matracra, és minden erőmre szükségem volt,
hogy én is hasonló lendülettel mozogjak.
– Olyan mélyen benned vagyok. olyan kibaszottul szűk vagy.
Úgy éreztem, teljesen megvadultam, körmömet erőteljesen
mozgó fenekébe vájtam, ahogy ismét a csúcs felé tartottam.
Izzadtságtól sikamlós testünk egymásnak csapódott, ez volt a
legerotikusabb hang, amit valaha hallottam.
Orgazmusom gyorsabban érkezett el, mint valaha, és olyan erővel
jött, hogy azt éreztem, millió darabra esem. Merrick nevét
kiáltottam, míg pillantása olyan erővel égetett, hogy szemének zöld
írisze sötétszürkévé vált.
 Amikor végre enyhült a szorításom a fenekén, Merrick
következett. Megrándult egyszer, kétszer, és harmadszorra egészen
mélyen, hangos kiáltással tövig belém nyomta a farkát. Nyakán
kidagadtak az erek, és testében minden izom megfeszült, ahogy
belém élvezett. Még az óvszeren keresztül is éreztem a forró ondóját.
Ahelyett, hogy legurult volna rólam, vagy rám zuhant volna,
mint a legtöbb férfi, Merrick folytatta. Szája a vállamra és a
nyakamra csúszott, nyalogatott, csókolt, miközben próbáltunk újra
normálisan lélegezni.
– Hű! – nyögtem végül. – Most már értem, miért gondoltad, hogy
két óvszernél többre lesz szükségünk – mosolyodtam el kábán. –
Nagyon jó vagy ebben!
Merrick felnevetett.
–   Az egóm örömmel veszi a dicséretet, de ehhez ketten
kellettünk, édesem. Ez eleve elrendeltetett.
Tudtam, hogy igaza van. Mióta először beléptem az irodájába, ott
volt közöttünk valami szikra. Azon a napon teljesen biztos voltam
benne, hogy az a valami abból fakadt, hogy annyira különbözött a
személyiségünk. Őszintén szólva, ez a különbözőség valahol még
mindig megvolt, de a közöttünk lévő kapcsolat olyan magasságokba
hágott, melyről álmodni sem mertem.
Kezembe fogtam Merrick arcát.
–  Te nagyon váratlan vagy…
Merrick fejét a tenyerembe fordította, és megcsókolta.
–  Néha a legjobb dolgok váratlanul érkeznek.
 22. FEJEZET
Evie
– Használtad már szexuális szívességekre a barterrendszeredet? –
könyökölt fel Merrick, és hüvelykujjával végigsimított a
bimbóudvaromon.
Felnevettem.
– Nem mondhatnám.
–  Jó válasz. Alig várom, hogy én lehessek az első!
–  Honnan tudod, hogy van valamid, amire vágyom? – ugrattam.
– Nem barterezek akárkivel!
Merrick lehajolt, ajka súrolta az enyémet, és így szólalt meg.
–   Cseréld el a repülőjegyedet! Az egész napot azzal fogom
tölteni, hogy megmutatom, hogy van valamim, ami kell neked!
Ajkbiggyesztve bámultam rá.
–   Bár megtehetném! De holnap korán reggel várnak a
pácienseim.
Merrick olyan hangot hallatott, mint a gép, ha rossz választ
adunk. Bzzz! Majd ujja közé csippentette a mellbimbómat.
–  Aú, az nem játékszer! – nevettem fel.
–  Nem értek egyet, de ez nem lenne gond, ha a jó választ adtad
volna, ugye?
Beletúrtam Merrick hajába.
–   Bárcsak itt maradhatnék! De fontos számomra, hogy az
emberek megtanuljanak bízni bennem, és ehhez az első lépés az,
hogy megtartom a megbeszélt üléseket.
Merrick összevonta a szemöldökét, gyengéden kezembe fogtam
az arcát.
–  Imádni való vagy, amikor duzzogsz! De azt hiszem, most még
fontosabb tartani az időpontjaimat… most, hogy… tudod.
–  Basztunk?
– Talán szebb szót használnék, de igen.
Merrick továbbra is körözött a bimbóudvar fölött.
– Szerintem nem létezik annál szebb szó, hogy baszni.
Használhatod, ha dühös vagy, ha boldog vagy, vagy leírhatod vele
az új hobbimat is. Mondj még egy olyan szót, ami ilyen sokoldalú!
 – Oké, de… ez bonyolítja a dolgokat. Mármint, ha ööö, ha ez a
dolog nem csupán egy alkalomra szólt.
Merrick ujja megállt.
– Ezt hogy érted?
– Nos, a tegnap éjjel csak úgy megtörtént, nem beszéltünk róla,
szóval. – vontam vállat. – Nem tudom. Nem kell többnek lennie,
mint amennyi volt.
– Azt mondod, hogy te ezt akarod?
A fejemet ingattam.
– Nem, én csak. nem akarom, hogy azt érezd, hogy bármilyen
elvárásokkal állok eléd.
Merrick összeszorította a száját.
– Én azt várom el, hogy ez ne egyéjszakás kaland legyen. Nem én
menekülök a dolog elől, Evie.
Elkaptam a pillantásomat.
– Azt hiszem, csak annyit akarok mondani, hogy nem várok el
tőled semmit.
Merrick hosszan hallgatott.
– Evie, nézz rám!
Ránéztem.
– Kedvellek. Nagyon is. Látom-e annak a veszélyét, hogy a
vállalatomnál dolgozol, és mindketten elég érzelmi problémával
rendelkezünk ahhoz, hogy egy féléves terápiára is elég legyen? –
Bólintott. – Persze. Olyan rég éltem párkapcsolatban, hogy azt sem
tudom, képes vagyok-e még rá. De abban biztos vagyok, hogy a
tegnap éjszaka számomra nem egyéjszakás kaland volt.
A szívemben remény ébredt, ami meglehetősen megrémített, de
mély lélegzetet vettem, és bólintottam.
– Jó, de most beszélhetünk a munkahelyünkről?
– A friss egyezséget, miszerint a tegnap este nem csak egy
egyéjszakás kaland volt, én inkább azzal ünnepelném meg, hogy
befekszem a lábad közé – vont vállat Merrick. – De persze,
beszéljünk a munkahelyünkről!
– Komolyan mondom! – nevettem fel.
– Én is, édesem.

Ú
 – Jó, akkor ne feledd szavad! – Úgy fordultam, hogy
szembenézzek vele. – Normális helyzetben is kockázatos viszonyt
folytatni a főnökkel, de a mi körülményeink között még
kockázatosabb. Ahhoz, hogy jól végezzem a munkámat, az
embereknek bízniuk kell bennem, és hinniük kell abban, hogy
bármit is mesélnek nekem, az nem jut vissza a főnökhöz.
– Nos, már nem nekem dolgozol.
– Ugyan jó ötletnek tartom, hogy ezentúl Joan alá tartozom, bár
nyilván ezt ésszerűbb időpontban is közölhetted volna vele, de nem
változtat azon a tényen, hogy te vagy maga a vállalat. Elég meredek
elfogadtatni az emberekkel, hogy az az ember, aki mindannyiunk
fizetését adja, nem a főnököm. Viszont az nagyon durva lenne, ha
kiderülne, hogy még viszonyom is van a főnökömmel.
– Akkor mit javasolsz?
Megráztam a fejem.
– Senki nem tudhat rólunk. Legalábbis az irodában nem.
Merrick összevonta a szemöldökét.
– Mégis, hogy keféljelek meg az irodában, ha nem tudhatnak
rólunk?
Tágra nyílt szemmel bámultam rá, Merrick elmosolyodott.
– Csak viccelek.
– Ó, hála az égnek!
Merrick vállat vont.
– Meg kell szabadulnom az üvegfalaktól, és utána az jön. –
Amikor meglátta, milyen arcot vágok, felnevetett. – Értem, de nem
kell aggódnod. Megtanultam a leckét, miként kezeljem a
magánéletemet a cégnél az Amelia-ügy óta. A partnereimet már el
sem hozom a céges rendezvényekre, nem kell kitennem a kirakatba a
magánéletemet.
Úgy éreztem, ez némileg megnyugtatott, és bólintottam.
– Oké, szuper!
– Egy kivétellel.
– Ki lenne az?
– Will. Ő a legjobb barátom, már jóval azelőtt az volt, hogy
megalapítottam a vállalatot. Amellett Will imád ugratni engem,
tehát ha ő nem tud róla, akkor továbbra is folyamatosan flörtölni fog
veled pusztán azért, hogy engem bosszantson.
Elmosolyodtam.
– Rendben. Remélhetőleg Will tartja majd a száját.
– Köszönöm. – Merrick hüvelykujjával megdörzsölte az alsó
ajkamat. – Hogyhogy az állásinterjú óta nem volt rajtad az a piros
rúzs?
Elfintorodtam.
– Milyen rúzs volt rajtam?
– Cseresznyepiros.
A szám elé kaptam a kezemet, és felnevettem.
– Az nem csak rúzs volt. Az interjúra menet tiszta piros lett a
szám a cseresznye miatt, amit ettem. Mindent megtettem, hogy
egyenletes színe legyen, de a rúzsom nagyrészt cseresznyelé volt.
– Nagyon tetszett. Többször is elképzeltelek azzal a
cseresznyepiros szájjal úgy, hogy semmi mást nem viselsz, csak
magas sarkút.
Felnevettem.
– Tudtam, hogy perverz vagy! Ha jó leszel, talán egy szép napon
valóra váltom ezt az álmodat.
– Megígéred?
Ajkamat az ajkára nyomtam.
– Persze, főnök.
Merrick a fülem mögé tűrt egy hajtincset.
– Van még valami, amiről beszélgetni szeretnél?
Megráztam a fejem.
– Azt hiszem, nincsen.
– Jó – döntött hanyatt váratlanul Merrick, amitől felsikoltottam,
majd lehajolt, és gyengéden szájon csókolt.
– Fej vagy írás?
– Hiszen nincs is nálad érme!
– Nem baj, játsszuk, hogy van! Melyiket választod?
Vállat vontam.
– Fej.
– Jó választás, én nem tudtam dönteni.
– Mi között nem tudtál dönteni?
 – Hogy kinyaljalak-e, vagy hátulról, kutyapózban dugjalak meg. –
Lecsúszott a testemen. – Akkor fej.
 23. FEJEZET
Evie
Másfél hét telt el, Merrick csütörtök reggel jött vissza. Bennem
egyszerre volt idegesség és izgalom. Tudtam, hogy fura lesz úgy
tenni, mintha semmi nem történt volna köztünk, mégis mindennap
hiányzott.
Kittynek a vártnál tovább kellett bent maradnia a kórházban, a
hőemelkedésből komolyan megemelkedett fehérvérsejtszám lett, így
infúziót és antibiotikumot kapott. Végül szerda reggel jött haza,
ezért Merrick aznaptól vette igénybe az ápolónő szolgálatait.
Délután kiszaladt a boltba, és amikor visszajött, az ápolónő már nem
volt ott, Kitty az első adandó alkalommal kirúgta, amikor kettesben
maradt vele. Ezért Merrick maradt még egy hetet, amíg úgy érezte,
Kitty már elég jól van a műtétje után ahhoz, hogy csupán Marvin
segítségével is boldoguljon. A ma reggeli géppel érkezett vissza.
Épp a nyugiszobában beszélgettem Joannal, amikor belépett.
Amint megláttam, szoborrá dermedtem.
– Helló! – mosolyodtam el, de rájöttem, hogy kissé túl lelkes
vagyok, ezért visszafogtam magam. – Visszajött…
Merrick a kávégéphez lépett, és olyan mosolyt villantott rám,
amitől pillangók kezdtek szálldosni a gyomromban.
Joanra pillantottam, hogy észrevett-e bármit is, de láthatóan mit
sem sejtett.
– Üdv újra itt! – szólalt meg Joan. – Nem akarom lerohanni
magát, de ha van egy kis ideje, több dologról is beszélnünk kellene.
Merrick teletöltötte a kávéscsészéjét, és bólintott.
– Tud várni holnapig?
– Hogyne.
Merrick csillogó szemmel emelte ajkához a csészét, volt valami
csibészes a tekintetében. Miután ivott, a csészét a pultra helyezte.
– Majdnem elfelejtettem. Találtam valamit, ami szerintem a
magáé, Evie – nyúlt a zsebébe, és előhúzott egy rúzst. – Maga ejtette
el? Az irodaajtaja előtt hevert, a földön.
– Nem, nem hiszem, hogy az enyém – ingattam a fejemet.
Merrick megnézte a rúzs alját.
 – Biztos nem? Cseresznyepiros az árnyalat. – Merrick az ajkamra
pillantott, majd gonosz vigyorral a cipőmre bámult. – Azt hiszem,
még le van plombálva.
Ó, istenem! Éreztem, hogy elvörösödöm. Merrick alig öt perce
sincs itt, és a HR-igazgató jelenlétében idézi fel az ígéretemet,
miszerint a rúzson és a magas sarkún kívül más nem lesz rajtam. Ha
ez annak a jele, hogy mennyire diszkrét, akkor bajban leszek. Amíg
Joan hátat fordított, figyelmeztetően pillantottam Merrickre, de ettől
csak még csibészesebben villogott a szeme, még mindig felém
nyújtotta a rúzst, így elvettem.
– Tudja mit? Lehet, hogy mégis az enyém. Csak egy bizonyos
öltözékkel viselem, el is felejtettem, hogy megvan. – A telefonomra
pillantottam, de nem láttam, hány óra van. – Ó. Nézzenek oda!
Mindjárt kezdődik az ülésem, mennem kell. Isten hozta újra itt,
Merrick! – Új főnökömre mosolyogtam. – Később beszélünk, Joan.
A délután további részében folyamatosan érkeztek a páciensek,
így nem volt időm megnézni a telefonomat. Kicsivel négy óra előtt
szünetet tartottam, mielőtt végeztem volna az utolsó páciens
anyagának megírásával. Több üzenet is várt. Egy a nővéremtől, egy
az ingatlanostól, aki több lakást is meg akart mutatni, és az egyetemi
barátaim csoportjában meglehetősen erős volt az aktivitás. De
legelőször azt az üzenetet nyitottam meg, aminek már csak a
fejlécétől is elmosolyodtam.
Merrick: Azt hiszem, az irodám üvegére redőnyt kell szerelni.
Megnyitottam az üzenetet, és láttam, hogy több mint másfél órája
küldte, ezért gyorsan válaszoltam.
Evie: Bocsánat, folyamatosan pácienseim voltak.
Redőnyt? Lehet, hogy azt szeretném, hogy mások végignézzék.
Figyeltem a fel-le ugráló kis pontokat, melyek egyszer csak
megálltak, ekkor megszólalt a telefon. A kijelzőn Merrick neve állt.
Örültem, hogy tejüveges az irodám, máskülönben mindenki látta
volna az arcomra kiülő, széles mosolyt.
– Igen?
– Az a jelenet számomra egyszerre menny és pokol, édesem.
Édesem. A szívem mélyén hangosan felsóhajtottam.
– Tényleg? És miért?
 – Mert a gondolat, hogy mások előtt baszlak meg, és
mindenkinek megmutatom, hogy az enyém vagy, maga a
mennyország. De ha más is láthat meztelenül, az a saját személyes
poklom.
– Ez kész ellentmondás!
– Most épp mit csinálsz?
– Az irodámban ülök, és egy kis szünetet tartok jegyzetelés előtt.
Negyven perc múlva új páciensem jön. Te?
– Húsz perc és tengerentúli hívásom van. Öt perc múlva odafent
találkozunk!
– Odafent?
– A lakásomban. Azt ígértem, hogy az irodában rendesen
viselkedem, de ez nem vonatkozik az egész épületre. Nézz bele a
legfelső fiókodba! Amíg Joannal beszélgettél a nyugiszobában,
beletettem egy kulcsot a lakásomhoz.
Kinyitottam a fiókot, és valóban, egyetlen kulcs fityegett egy
kulcstartón. Merrick pont a türkiz színű tengeri üveg mellé tette le,
kivettem, és megpörgettem az ujjamon.
– Ez nagy vakmerőség volt tőled.
– Inkább magabiztosságnak nevezném.
Bármilyen csábító is volt, úgy éreztem, nem túl okos gondolat
munkaidőben elkezdeni elszivárogni bentről.
– Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e, Merrick.
– Valószínűleg nem, de… – hallgatott Merrick úgy tíz
másodpercig, majd halkan szólalt meg. – Kurvára hiányzol!
Olyan gyengéd és sebezhető volt a hangja, hogy ott helyben
minden akaraterőm megsemmisült.
– Öt percig még ne hagyd el az irodádat. Nem akarom, hogy
bárki is együtt lásson!
Hallottam, hogy mosolyog, amikor megszólalt.
– Igenis, hölgyem!
Mielőtt bontottam a hívást, már száguldozott bennem az
adrenalin. A kulcsot a tenyerembe szorítottam, és úgy döntöttem, se
a táskámat, se mást nem viszek magammal, hogy lazának tűnjek. Az
ajtóban remek ötletem támadt, ezért visszafordultam, és mosolyogva
felkaptam valamit az asztalomról.
 Akár emlékezetessé is tehetjük!
★
Merrick belépett a lakásba, és megdermedt.
– Azt a kurva életbe!
Az utolsó két percben kezdtem eltűnődni, hogy teljesen elment-e
az eszem, hogy itt állok a lakásában egy szál magas sarkúban,
cseresznyepiros szájjal, de amint Merrick arcára pillantottam,
azonnal egyértelmű volt a válasz. Merrick volt az, akinek abban a
pillanatban elment az esze. Megnyalta az ajkát, majd a földre
hajította a zakóját.
– Nem lesz elég tizenöt perc! – ingatta a fejét, és elkezdte letépni a
nyakkendőjét, míg pillantása fel-alá járt a testemen. – Tizenöt nap
kellene!
Kacéran félrehajtottam a fejemet.
– Nos, összesen tizenöt percünk van, tehát úgy csináljuk, ahogy
én mondom.
A Merrick arcára lassan kiülő mosolytól libabőrös lettem, még
így, öt méter távolságból is.
– Úgy csináljuk, ahogy akarod, édesem!
Begörbített ujjal hívogattam Merricket.
– Gyere ide! De nem nyúlhatsz hozzám…
– Kurvára nem ígérhetem meg, hogy nem nyúlok hozzád!
– Fogy az idő, főnök úr!
Merrick csillogó szemmel odajött, és megállt velem szemben.
Mindig is impozáns személyiség volt, de ez a póz valamiféle hatalmi
játszmát sugallt. Teljesen fel volt öltözve, és lefelé nézett, míg én
meztelen voltam, és kénytelen voltam félrehajtani a fejemet, hogy
felnézhessek rá. De én is tartogattam egy ötletet a nem létező
tarsolyomban.
Letérdeltem.
Merrick lehajtotta a fejét, és sorozatos káromkodás hagyta el az
ajkát, miközben lehúztam a sliccét. Az övcsat fémes kattanásától és a
cipzár hangjától teljesen felizgultam, mire lehúztam a nadrágját,
képtelen voltam tovább várni. Merrick harcra kész volt.
 Megnyaltam cseresznyepiros ajkamat, szétnyitottam, majd
bevettem sima farkának széles makkját.
– Baszd meg… - morogta Merrick. – Vedd be, vedd be az egészet,
Evie!
A hajamba túrt, majd a csuklójára tekerte, és keményen
megrántotta, miközben nyelvemet végigfuttattam a farka alsó
részén. Az enyhe fájdalomtól teljesen megvadultam.
Felnéztem, félrehajtottam a fejemet, hogy jobban lásson, majd fel-
le járt a fejem – minden egyes lökéssel egyre mélyebben fogadtam be
a számba.
– Jézusisten, ne hagyd abba! – morogta Merrick. – Szopd
keményebben, mégjobban!
A hangjából kiérződő vágytól még jobban felizgultam. Éreztem,
hogy próbálja visszafogni magát – éreztem az érintésében és remegő
hangjában. Szerettem volna az önuralma utolsó morzsáit is
elpusztítani, ezért ismét felnéztem. Az, hogy ez a befolyásos, méretre
készült öltönyt viselő férfi ennyire kivetkőzött magából, tökéletesen
megőrjített.
Merrick farka egyre nagyobbra duzzadt a számban, szinte
elviselhetetlenül nagy lett, nyelvemet végigfuttattam a dagadó
ereken, és még jobban kinyitottam a számat. Fél kézzel elkezdtem
kiverni neki, miközben farka áthaladt a torkomban azon a helyen,
ahol nem mindig volt könnyű számomra. Amikor mélyebbre
csúszott, erősebben markolta a hajamat, és éreztem, ahogy a teste
megremeg, ahogy a leszopás átalakult behatolássá. Merrick elkezdte
baszni a számat.
Keményen fogta a fejemet, miközben mozgott, ki-be járt, és
minden egyes lökésnél káromkodásokat mormolt.
– Mindjárt elélvezek… Evie.
Elengedte a hajamat, hagyott időt, hogy elhúzódjak, ha akarok, de
én is ugyanannyira akartam, mint ő. Ezért azzal válaszoltam, hogy a
lehető legmélyebben magamba fogadtam.
– Baszd meg, baszd meg, baszd meg! - nyögött fel Merrick.
A szemem könnyezni kezdett, ahogy Merrick hosszam belém
élvezett. Nem értettem, miért nem kezdtem el fuldokolni a véget
nem érő ondófolyamtól.
 Amikor felálltam, Merrick még mindig úgy lihegett, mintha
lefutotta volna a maratont. Megtöröltem a számat, és
elmosolyodtam.
– Köszönöm a rúzst!
Merrick felnevetett, és a fejét ingatta.
– Az egész drogériát megveszem neked, ha egyetlen rúzs ilyen
boldoggá tesz!
Elmosolyodtam.
– Nem a rúzs tesz boldoggá, hanem… várj csak… hol vetted?
– A minap elintéztem pár dolgot a nagyanyámnak, és
beszaladtam a boltba.
– Honnan tudtad, melyik árnyalatot kérd?
– Sehonnan. Odamentem a pulthoz, és azt mondtam a hölgynek,
hogy egy olyan színt keresek, ami a cseresznyefolthoz hasonlít.
Fogalmam sem volt, hogy létezik Cseresznyefolt nevű rúzs.
Elmosolyodtam.
– Ezt én sem tudtam, de nem ez a lényeg. Nem a rúzs a fontos,
hanem az, hogy rám gondoltál, és emiatt mentél be a boltba.
Merrick felhúzta a nadrágját.
– Örülök, hogy a perverz gondolataim boldoggá tesznek, mert
meglehetősen sok van!
Lábujjhegyre álltam, és illedelmesen szájon csókoltam.
– Fel kell öltöznöm.
– Micsoda? Nem, az nem lehet, hogy te ezt megcsinálod velem, és
nem hagyod, hogy gondoskodjak a te örömödről!
– Ez kedves tőled, de. – pillantottam az órámra – öt perc múlva
hívásod van, nekem pedig nemsokára terápiás ülésem lesz, és előtte
még van egy kis dolgom.
– Nem tetszik ez így nekem – duzzogott Merrick.
Megkerestem a bugyimat és a melltartómat, és öltözködni
kezdtem.
– Igen? Nem tetszik, hogy belépsz a lakásodba, ahol egy meztelen
nő leszop? Ezt majd észben tartom!
– Okoska! – ölelte át a derekamat Merrick, és magához húzott. –
Ma este találkozunk?
– Visszahívhatlak ez ügyben? Lehet, hogy programom van.
 Merrick összevonta a szemöldökét.
Elmosolyodtam.
– Nyugi, az ingatlanos ismerősöddel találkozom, megnézek pár
lakást.
– Igen? Hánykor?
Begomboltam a blúzomat.
– Hánykor végzek?
– Nem, hánykor indulsz? Megpróbálok én is előbb végezni.
Megállt a kezem a gomb fölött.
– Velem akarsz jönni lakást nézni?
Merrick vállat vont.
– Meg tudlak győzni, hogy mondd le az időpontot, és gyere fel
hozzám, hogy egész éjjel kefélhesselek?
Megráztam a fejem.
– Muszáj elköltöznöm a nővéreméktől!
Merrick ismét vállat vont.
– Akkor van más választásom?
– Találkozhatnánk holnap este, munka után.
– Az nem opció.
Elmosolyodtam, és sietősen befejeztem az öltözködést.
– Ha kiderül a pontos programom, megüzenem. Te menj le
először a lifttel, úgyis hívást vársz!
– Nélkülem nem kezdik el. Menj előbb te. Szükségem van még
egy percre ezek után…
Arcon csókoltam.
– Remélem, a délutánod további része is ilyen kellemes lesz!
★
– Valamelyik felsőbb emeleten nincs ehhez hasonló lakás? –
tudakolta Merrick Nicktől, az ingatlanostól.
– A környéken sajnos nincs.
Most néztük meg a harmadik lakást, a homokkő épület nem volt
túl messze a nővéreméktől, és már kiürítették, azonnal költözhető
volt, ráadásul úszott a napfényben. Nagyon tetszett.
– Különösen tetszik, hogy a földszinten van, és nincs lift!
Merrick összevont szemöldökkel vizslatta a hatalmas ablakokat.
 – Teljesen belátni az utcáról, nem beszélve arról, hogy könnyű
betörni is!
Vállat vontam.
– Veszek redőnyt, és úgyis szeretnék egy kutyát – fordultam az
ingatlanoshoz. – Engedélyeznek háziállatot, ugye?
Nick bólintott.
– Tizenöt kiló alattit, és a szerződésben külön letét szerepel a
károkozás miatt.
Merrickre mosolyogtam.
– Probléma megoldva.
– Hogy oldja ez meg a problémát? Hogy véd meg egy tizenöt kiló
alatti kutya, ha valaki be akar törni?
Csípőre tettem a kezemet.
– Azt akarod mondani, hogy a keménység netán méret
függvénye?
– Nem, de az ugatás erejéből sok mindenre lehet következtetni, és
egy aprócska eb ugatása nem riasztja el a betolakodókat. Emellett,
hogy akarsz kutyát, amikor egész nap dolgozol?
Elfintorodtam.
– Mi köze ennek bármihez is?
– Mit csinál majd az a kutya, egész nap csak ül?
– Miért, a halad mit csinál?
– Ugyanazt, amit akkor, amikor ott vagyok: úszik. Mert a halak
ilyenek. A kutyákkal sok gond van.
– A párkapcsolatokkal is…
Nick úgy figyelte a szóváltásunkat, akár egy teniszpartit. Amikor
az utolsó megjegyzésem elnémította Merricket, Nick rám pillantott.
– Nos. akkor kiveszi? Nálam ez a lakás a befutó. Nagyon tetszik.
– Köszönöm, hogy kiállsz mellettem, cimbora! – morogta Merrick.
Alsó ajkamba haraptam.
– Mikor lehet beköltözni?
Miután aláírtuk a papírokat, megálltunk kint, Merrick felnézett az
ablakra, és ismét a fejét ingatta.
– Mit szólsz egy riasztóhoz?
– Szerintem nem szükséges.
– Én jobban érezném tőle magam.
 Összekoccantottam Merrick vállával a vállamat.
– Azt hittem, ma már elértem, hogy jobban érezd magad, te kis
mohó!
Merrick elmosolyodott.
– Nyugodtan nevezz mohónak, ha attól éjszaka biztonságban
leszel.
– Jól van, átgondolom a riasztó kérdését.
– Jó. Amint megkapod a kulcsokat, átküldöm a
biztonságtechnikai cégemet.
A fejemet csóváltam.
– Milyen basáskodó vagy!
– Mondok valamit: kiválaszthatod, hol együnk, hogy lásd, milyen
nagylelkű vagyok!
Felvontam egyik szemöldökömet.
– Bárhol?
– Persze – vonta meg Merrick a vállát.
Húsz perccel később a Gray’s Papayában üldögéltünk, Merrick
hagyta, hogy rendeljek neki, így az extra hot dogot ettük.
Merrick felemelte a sajátját.
– Nem is emlékszem, mikor ettem utoljára ilyet.
– Túl sűrűn jársz a puccos éttermekbe, mert túlságosan puccos
vagy… – mutattam körbe a helyiségen.
Merrick elmosolyodott, és belekortyolt az üdítőjébe.
– És, milyen kutyát szeretnél?
– Mindegy, csak szeressen a gazdájához bújni! Ha beköltöztem,
elmegyek a menhelyre és kiválasztom a legrondább kutyát, azt,
amelyik senkinek sem kell.
– Azt hittem, egy bizonyos fajtát szeretnél.
Beleharaptam az isteni hot dogomba, és tele szájjal szólaltam
meg.
– Nem. Olyan kutyát akarok, amelyiknek otthonra van szüksége.
– Volt valaha kutyád?
– Egyszer – bólintottam. – Egy teljes hétre. Arnold volt a világ
legjobb kutyája.
– Miért csak egy hétig volt a tiéd?
 – Mert megharapta apámat, amikor. tudod – vigyorodtam el. –
Ezért volt a világ legjobb kutyája.
Merrick összevonta a szemöldökét.
– Gondolom, ezért maradt csak egy hétig?
– Igen – töröltem meg a szám sarkát. – Na és, neked volt valaha
kutyád?
– Egyszer, gyerekkoromban volt egy fekete labradorunk. Amikor
ötvagy hatéves volt, megbetegedett és elpusztult.
– Nagyon sajnálom. Ezért van most halad?
Merrick a fejét ingatta.
– A halat örököltem. Ameliáé volt.
– Ó!
– Mindig voltak kedvtelésből tartott halai. Nagyon rossz alvó
volt, ezért az éjjeliszekrényén tartotta őket, és amikor este lefeküdt,
nézte őket, ahogy úszkálnak. Az érdekes az, hogy alig egy éve voltak
nála, amikor átkerültek hozzám. Évek óta nálam vannak.
Egy percig hallgattam, majd Merrick belenézett a szemembe.
– Mi a baj? Bánt, hogy még nálam vannak?
– Nem, dehogyis. Az bántana, ha lehúztad volna őket a vécén.
– Akkor miért tűnik úgy, mintha valami bántana?
– Nem tudom, azt hiszem… – Megráztam a fejem. – Észrevettem,
hogy még mindig az éjjeliszekrényen vannak. Tehát az utóbbi három
évben nem tetted át őket máshová?
Merrick pillantása ide-oda járt a két szemem között.
– Mégis hová tegyem őket?
Legyintettem.
– Bocsánat. Igazad van. Butaságot beszélek, túlgondoltam a
dolgot. Foglalkozási ártalom.
Merrick bólintott, de ezután hosszan hallgatott. Legalábbis úgy
gondoltam, de talán csak lefoglalta az evés, és megint
túlkombináltam. Amikor majdnem befejeztük, megszólalt a
telefonom.
– A nővérem az. Bocsáss meg egy percre, felveszem, hátha meg
akar kérni, hogy hozzak valamit hazafelé a boltból.
– Persze.
 Fogadtam a hívást, és a fülemhez emeltem a telefonomat, bár az
asztalon is hagyhattam volna, mert Greer úgy visított.
– Miért nem válaszolsz az üzeneteimre?
– Lakásokat nézegettem, aztán ettem. Minden rendben van?
– Nem!
– Mi a baj?
– Terhes vagyok!
– Micsoda? Ó, te jóég, ez komoly? Ez nagyon gyorsan ment! Alig
egy hete volt a beágyazódás!
– Igen! Úgy tűnik, hogy a 09376230-as számú fociimádó technikai
gurunak szuper úszóképességei vannak!
Felnevettem, és a szívemre helyeztem a kezemet.
– Annyira izgatott vagyok! Nagynéni leszek!
– Szedd össze magadat, és te is ess teherbe mielőbb! Milyen a
dögös főnök spermaszáma?
Merrickre pillantottam, hogy hallotta-e, felvont szemöldöke
elárulta, hogy igen. Megráztam a fejem.
– Nemsokára otthon leszek! Azt hiszem, a te borodat is
megiszom, hogy ezt megünnepeljük!
– Jaj, ne is mondd, ooooolyan sokáig nem ihatok bort!
Hallottam a telefonon át is, hogy valaki bekopog az ajtón.
– Greer? Odabent vagy?
– Igen, mindjárt megyek, épp telefonálok! – szólt bele ismét Greer,
és azt suttogta: – Francba! Azt hittem, még egy óra, mire hazaér. Ne
mondd meg neki, hogy neked mondtam el először, különben
megbántódik!
Tágra nyílt szemmel bámultam.
– Még nem mondtad el Bennek?
– Sokáig dolgozott, és úgy volt, hogy csak tízkor ér haza.
Személyesen akartam neki elmondani, de valakinek muszáj volt
mondanom!
– Ó, egek, gyorsan mondd el szegénynek!
– Jól van, de siess haza! Elkezdem írni a potenciális neveket!
Felnevettem.
– Nemsokára otthon vagyok! Szívből gratulálok, Greer!
Amint letettem, Merrick elmosolyodott.
 – Azt hiszem, a nővérednek mégsem lesz szüksége rám.
– El sem akarom hinni, hogy elsőre sikerült a mesterséges
megtermékenyítés !
– Ez csodás! Gratulálok!
– Köszönöm, már öt éve próbálkoznak. Annyira örülök! Greer
csodálatos anyuka lesz, sok szempontból olyan volt nekem, mintha a
második anyám lett volna, mert tíz évvel idősebb nálam. Valahogy
belülről fakad, hogy mindenkiről gondoskodik. Ha már itt tartunk,
amikor visszajöttem Kittytől, elmeséltem, mi van köztünk, és már
azzal nyúz, hogy hívjalak meg vacsorára.
– Hozzak egy laborvizsgálati eredményt a spermaszámomról?
– Azt is hallottad, mi?
– Lehetetlen volt nem hallani.
Belekortyoltam az üdítőmbe.
– Szeretnél majd gyereket?
Merrick elkapta a pillantását.
– Ha néhány hónappal ezelőtt kérdezel, nemet mondtam volna.
– És most?
Merrick átnyúlt az asztal felett, és megfogta a kezemet.
– Nem tudom, a dolgok változnak. Csak most jövök rá, hogy sok
mindenben engedtem, hogy a múltam irányítsa a jövőmet. Nem
akarom, hogy ez a továbbiakban is így legyen!
– Az Ameliával kapcsolatos dolgokra gondolsz?
Merrick bólintott.
Egy éttermi dolgozó lépett oda hozzánk, és az előttünk álló
tálcákra mutatott, mindkettőnk tányérja üres volt.
– Elvihetem őket?
– Ó, az remek lenne, köszönjük!
Merrick elővette a mobilját.
– Azt terveztem, hogy elrabollak és hazaviszlek, de úgy tűnik,
haza kell menned a nővéredhez.
– Igen, így van – bólintottam.
– Holnap este? Hozz mindent, amire másnap szükséged lehet,
tőlem mész az irodába. Főzök neked vacsorát.
– Te tudsz főzni?
 – Téged láthatóan nem nehéz lenyűgözni, tekintve, hogy ma este
hot dogot ettünk. Azt simán felülmúlom.
– Oké – mosolyodtam el. – Szuper terv!
Merrick felemelte a mobilját, ahogy felálltunk.
– Hívok neked egy taxit.
– Nem gond, majd metrózom. A sarkon van egy állomás.
Merrick nem törődött azzal, amit mondtam, és bepötyögte a
telefonjába a címet, majd felnézett.
– Három perc, és itt a kocsi.
– Valamiért ellenzed a metrót?
– Valamiért ellenzem, hogy veszélyeztesd a testi épségedet.
Ugyanazért, amiért egy földszinti lakásba riasztót kellene szereltetni.
Amint kiléptünk, megállt előttünk a taxi, búcsúzóul
megcsókoltam Merricket.
– Köszönöm, hogy eljöttél velem lakást nézni! Ó, istenem, nem is
meséltem Greernek, hogy találtam egy lakást!
Merrick lehajolt, hogy kinyissa a taxi ajtaját.
– Ma este sok izgalom ért. Holnap oda kell tennem magam, hogy
ugyanilyen jó estéd legyen.
Tréfásan fel-le húzogattam a szemöldökömet, ahogy beszálltam a
hátsó ülésre.
– Alig várom!
 
 24. FEJEZET
Evie
– Szabad!
Az irodám ajtaja kinyílt, és Merrick dugta be a fejét. Amikor látta,
hogy egyedül vagyok, bejött.
– Szia! – csuktam be a jegyzetfüzetemet, amibe eddig írtam. – Jó
az időzítésed! Mára végeztem.
– Bárcsak én is elmondhatnám ugyanezt! Nagyon el vagyok
csúszva, a piac kissé felbolydult egy váratlan hír miatt. Az elemzők
most végeztek, nagyjából kitalálták, mit jelent mindez, így leülünk
tárgyalni, és döntést kell hoznunk a részvényeinkkel kapcsolatosan.
Bocsáss meg, de ez legalább egy vagy két óra.
– Ó! – vontam meg a vállamat. – Semmi baj, majd elfoglalom
magam valamivel.
Merrick az órájára pillantott.
– Már így is fél hét van. Mi lenne, ha felmennél, és kényelembe
helyeznéd magadat? Rendelj valami kaját, mert mire felérek, késő
lesz elkezdeni főzni.
– Akkor még én is dolgozom egy kicsit.
Merrick összevont szemöldökkel nyújtott felém egy kulcsot.
– Észrevettem, hogy mikor tegnap elmentél tőlem, ezt
ottfelejtetted.
– Azt hittem, csak azért adtad kölcsön, hogy bemehessek. Nem
gondoltam, hogy azt szeretnéd, hogy tartsam meg.
– Megijednél, ha azt mondanám, hogy tartsd meg? Ez a pótkulcs.
– Őszintén kell megválaszolnom ezt a kérdést?
Merrick elmosolyodott.
– Mi lenne, ha fognád a kulcsot, felmennél, és később beszélnénk
meg?
– Oké – bólintottam.
Merrick átadta a kulcsot.
– Öltözz át, és helyezkedj el kényelmesen! Nem szeretném, hogy
csak azért maradj itt, mert nekem egy ideig itt van dolgom.
Félrehajtott fejjel pillantottam rá.
 – Csak abban reménykedsz, hogy úgy fogadlak, mint a
múltkor, igaz? Merrick felnevetett.
– Menj! Még körül is tudsz nézni egy kicsit!
– Az hiszem, fogalmad sincs róla, milyen veszélyekkel jár ilyen
kijelentést tenni egy magamfajta lánynak.
Merrick ráhajtotta az ujjaimat a kulcsra.
– Nyugodtan nézelődj ! Nincs mit titkolnom.
Eszembe jutott, hogy a volt pasim azt sem engedte meg, hogy a
telefonjában megnézzek egy képet úgy, hogy ne magasodott volna
fölém, hogy rögtön visszakérje. De Christiant és Merricket nem
lehetett egy napon említeni.
– Mit kérsz, mit rendeljek?
Merrick megvonta a vállát, és előhúzta a tárcáját.
– Amit szeretnél, nem vagyok válogatós. De az én kártyámmal
rendeld!
– Én is ki tudok fizetni egy vacsorát. Bár tulajdonképpen így is,
úgy is te fizeted a vacsorát, mivel tőled kapom azt a pénzt, amit
kajára költök.
Merrick ajka megrezzent.
– Az én kártyámat használd, légy szíves. Most mennem kell,
hatan várnak rám az irodában.
– Nemsokára találkozunk.
Kicsit később elindultam a lift felé, beléptem és megnyomtam a
legfelső emelet gombját, amikor Joan kinyitotta az iroda dupla
szárnyas ajtaját, és a várakozó lift felé indult.
Basszus!
Merrick emelete ott villogott a kijelzőn, de most már nem
csukhattam be a liftajtót, mivel a tekintetem találkozott Joan
tekintetével. Pánikba estem, ezért azt tettem, ami eszembe jutott:
megnyomtam az összes létező gombot a hívópanelen.
Amint Joan belépett, azonnal észrevette.
– Ó, egek!
– Igen, valaki nagyon humorosnak gondolta magát.
– Talán jobban járunk, ha megvárjuk a következő liftet. Úgy fest,
felfelé megyünk, mielőtt elindulnánk lefelé.
– Jó ötlet.
 Mindketten visszaléptünk a folyosóra, és amint a lift elment,
megnyomtuk a hívót.
– Minden rendben van maga és Merrick között? – érdeklődött
Joan.
Már így is ideges voltam, ezért ez a kérdés teljesen megrémített,
de megpróbáltam uralkodni a vonásaimon.
– Miért ne lenne rendben?
– Csak kérdezem. Láttam kijönni a maga irodájából, és szerettem
volna megbizonyosodni róla, hogy nem akar-e megtudni bizalmas
információkat valamelyik pácienséről. Nem mintha közölhetne vele
bármit is, de gondoltam, megkérdezem. Ha akar, Merrick roppant
meggyőző tud lenni.
Én már csak tudom, gondoltam, de kényszeredetten
elmosolyodtam.
– Nem, semmi ilyesmi nem történt.
Nem voltam biztos benne, hogy azért éreztem-e bűntudatot, mert
eltitkoltam az igazságot vagy mert Joan szeretett volna többet
hallani, de úgy éreztem, ki kell fejtenem bővebben, ezért ismét azt
mondtam, ami először eszembe jutott.
– Azért keresett fel, mert szeretne terápiára járni hozzám.
Joan tágra nyílt szemmel meredt rám.
– Valóban?
– Igen – bólintottam. – Számomra is meglepetés volt.
Ó, egek, csak rontok a dolgon!
Mire megérkeztünk az előcsarnokba, úgy éreztem, mindjárt
megfulladok a nyomorult liftben. Megkönnyebbüléssel nyugtáztam,
hogy végre kinyílt az ajtó, Joan és én együtt mentünk a kijáratig. Az
én metróm balra volt, ezért arrafelé mutattam, mintha hazamennék.
– Én erre megyek.
Joan mosolyogva mutatott az ellenkező irányba.
– Az én buszom arra van.
Úgy éreztem, nem tudok elég gyorsan eltűnni.
– Akkor viszlát hétfőn! – szólaltam meg, és elindultam a járdán.
Amikor elértem a metróállomást, vártam pár percet, hátha Joan
az irodában felejtett valamit. Az ember azt hihette volna, hogy a
Hope gyémántot loptam el, olyan vadul vert a szívem a
mellkasomban. Miután visszamentem az épületbe, visszafojtottam a
levegőt, amíg biztonságban meg nem érkeztem Merrick emeletére.
A lakásában még mindig feszültnek éreztem magamat, de amikor
beléptem a nappaliba, megpillantottam valamit a dohányzóasztalon.
Csak nem a… ?
Odaléptem, hogy jobban szemügyre vegyem. És valóban, egy
kisebb akváriumban két narancsszínű aranyhal úszkált, és az
akvárium nem ugyanaz volt, amelyik korábban Merrick
éjjeliszekrényén állt.
Vett új halakat? Vagy…
Táskámat a kanapéra ejtettem, és bementem a hálószobába.
Ahogy kinyitottam az ajtót, a Joan-eset okozta izgalmat átvette
valami mély melegség a mellkasomban.
Az éjjeliszekrényről hiányzott az akvárium, Merrick új otthonba,
vagyis új szobába költöztette. Apróság volt, butaság, de a tegnap esti
megjegyzésem után vette a fáradtságot, végiggondolta a dolgokat, és
tett valamit, hogy könnyítsen a kimondatlan aggodalmamon.
Talán nem kell azon aggódnom, hogy egy másik nő árnyékával
kell megküzdenem. Úgy tűnt, Merrick szeretné beengedni a
napfényt az életébe.
– Ó, istenem, ez hatalmas vállalkozás!
– Ugyan! – tiltakozott Kitty. – Legalább lefoglal, amíg itt kell
rostokolnom a házban, csak két hete vagyok itthon. Ha még nyolc
hétig a négy fal között bezárva kell kotlanom, megbolondulok. Jó
lesz valamivel elütni az időt.
– Mikor lenne a találkozó? – érdeklődtem.
– A jövő tavaszra gondoltam, vagy az azután következőre,
feltéve, hogy a turisztikai farm mikor szabad.
Kinyílt a bejárati ajtó, és Merrick lépett be. A telefonra mutattam,
és felemeltem egyik ujjamat.
– Azt mondtad, turisztikai farm?
– Tudsz ennél jobbat? Nyílt terület, éjszakai tábortüzek, lovaglás
és cowboyok. Ki ne imádná a cowboyokat?
– Ezzel nem tudok vitába szállni. Ki ne imádná a cowboyokat?
Merrick elfintorodott.
– Mondd, úgy érzed, képes vagy már rá, Kitty?
 Merrick a homlokára csapott, és fejcsóválva elindult felém.
– Jól vagyok. Vagyis jól voltam a múlt hétig, amikor is a seggfej
unokámnak az a zseniális ötlete támadt, hogy szükségem van egy
ápolónőre.
Meglehetősen biztos voltam benne, hogy Merrick hallotta az
utolsó mondatot, amikor felpillantottam, kinyújtott karral jelezte,
hogy kéri a
telefont, de én megráztam a fejem, így kivette a kezemből, és a
füléhez emelte.
– Szia, nagyi! – Merrick engem nézett, miközben beszélt. – Nem,
nem dolgozom. És Evie sem dolgozik. Vacsorázni fogunk…
kettesben, a lakásomban.
Hallottam, hogy Kitty mond valamit.
– Igen, igazad volt – bólintott Merrick. – Nem gond, ha Evie csak
holnap hív vissza? Mert bár Evie túl udvarias ahhoz, hogy telefonon
lerázzon, én nem vagyok az. – Végigmért, és pillantása
megállapodott az ajkamon. – Köszönöm, átadom, jó éjt, nagyi!
Merrick meglehetősen büszke volt magára. A telefont a pamlagra
hajította, és átkarolta a derekamat.
– Most pedig csókolj meg!
– Mi van, ha nem akarlak megcsókolni? Ez elég udva.
Szavaimat Merrick csókkal fojtotta el, és egy nem akármilyen
csókkal. Kénytelen voltam belekapaszkodni az ingébe, mert egészen
elgyengült a térdem. Egyszerűen a lelket is kicsókolta belőlem,
amikor szétváltunk, alig kaptam levegőt.
Merrick kissé elhúzódott, hogy belenézzen a szemembe, félig
lehunyt szemhéja alól olyan érzéki pillantást vetett rám, hogy
lüktetni kezdett a puncim.
– Bocs, hogy megvárattalak!
– Szeretem, ahogy bocsánatot kérsz – mosolyodtam el.
– Igen? Akkor gyakrabban kell felbosszantanom téged! – villant
meg Merrick szeme.
– Te most komolyan beköptél minket a nagymamádnak?
Merrick bólintott.
– Ezért is kérjek bocsánatot?
– Azt hiszem, igen – kacagtam fel.
 Merrick újra megcsókolt, most édesen lassan, majd ismét kissé
elhúzódott, hogy orrát az orromnak dörzsölje.
– Ez angyalpuszi volt!
– Nem is tudtam, hogy ez a neve.
– A nagymamám így hívta. Valahányszor otthagytuk apát, és
hozzá költöztünk, érkezés után mindig nehezen aludtam el, így
amikor nagyi altatott, mindig angyalpuszit kaptam tőle, ez azt
jelentette, hogy az angyalok vigyáznak rám, amíg alszom. Még soha
senki nem gondoskodott így rólam.
Merrick megcsókolta a homlokomat.
– Talán most nekem kell átvenni ezt a feladatot az angyaloktól.
– Ez nagyon szép! – pislogtam meglepetten.
Merrick körülnézett a helyiségben.
– Ettél már?
– Még nem, megvártalak, kínait rendeltem. A konyhában van.
– Gyere, együnk, hogy utána levetkőztethesselek! Az édes-
savanyú szószból pedig félreteszünk, hogy később lenyalhassam a
cicidről!
– És a szépből három mondat alatt rögtön csibész lett!
– Ehhez külön érzék kell – kacsintott rám Merrick.
A konyhaszigetnél ülve gong bao csirkét és szecsuáni rákot
ettünk, míg Merrick elmesélte, milyen probléma miatt maradt bent a
csapatával késő estig.
A fejemet ingattam.
– Te tulajdonképpen abból élsz, hogy kockáztatsz. Ez azt jelenti,
hogy a kaszinót is szereted?
– Az a játéktól függ. Csak akkor szeretek játszani, ha nem csak
fogadok a vakvéletlenre. Ha leülsz egy asztalhoz blackjacket
játszani, akkor az osztó csak kártyákat helyez az asztalra és
felfordítja őket, és te a statisztika alapján találgatsz. Ha másokkal
pókerezel, olvasni kell az emberek arcán, és tanulmányozni kell a
szokásaikat. Nagyjából a munkahelyemen is ezt teszem, csak
cégekkel szemben.
A pálcikával Merrick felé nyújtottam egy darab rákot, ő pedig a
szájába vette.
 – Még sosem gondoltam rá így, de bizonyos szempontból hasonlít
a munkánk – jegyeztem meg. – Mindketten embereket
tanulmányozunk, hogy többet tudjunk meg róluk. Olyan jeleket
keresünk, amiket nem mesélnek el, hogy összerakjuk róluk a teljes
képet.
Merrick felém nyújtott egy csirkefalatot.
– Meséld el, mit tudtál meg rólam, amit nem meséltem el!
Egy pillanatig elgondolkodtam.
– Abból, ahogy a nagymamáddal viselkedsz, megtudtam, hogy
igazán gondoskodó vagy, de ez az apró gesztusaidból is kiderült.
Például, ha megyünk az utcán, mindig te mész kívül. Nem
szeretnéd, hogy éjszaka metrózzak, és a lakásomban először az tűnt
fel neked, hogy be kell szereltetni egy riasztót.
Merrick bólintott.
– Még valami, doktornő?
A dohányzóasztalon álló akváriumra pillantottam, és rámutattam
a pálcikámmal.
– Eltűnődsz azon, amit mások mondanak, jóval azután is, hogy
elhangzott.
Merrick követte a pillantásomat, majd visszafordult hozzám.
– Nem gondoltam, hogy képes vagyok továbblépni, de kiderült,
hogy igazából meg sem próbáltam.
Letettem a pálcikámat.
– És te mit tudtál meg abból, hogy figyeltél engem?
Merrick kivett egy darab brokkolit a tányéromról, és a szájába
pottyantotta.
– Szereted, ha húzom a hajadat, és csúnyán beszélek.
Játékosan belebokszoltam a karjába.
– Sejtettem, hogy ide lyukadunk ki ezzel a beszélgetéssel…
Merrick lenyelte a falatot, ami a szájában volt.
– Rettentően félénk vagy a férfiakkal szemben, mert az életedben
szereplők eddig nagyon megbántottak.
Sóhajtva bólintottam.
– Azt hiszem, erre nem volt túl nehéz rájönni.
– Talán nem, másrészt viszont te vagy a legrugalmasabb ember,
akit ismerek. Azok, akik olyasmit éltek át, mint te, akár apáddal,
akár az elmebeteg volt pasiddal, áldozatnak éreznék magukat, te
viszont nem ilyen vagy. Te nem tudod, hogyan kell áldozatnak lenni
a saját történetedben, te csak hősnő tudsz lenni, és a hősnő mindig
megrázza magát, és továbblép.
– Köszönöm, hogy ezt mondod, de biztos voltak olyan napok,
amikor nagyon magam alatt voltam, és tényleg áldozatnak éreztem
magam.
– Sosem látszott rajtad.
– Ezt a jövő héten nem fogod tudni majd elmondani rólam,
pénteken lesz az első tárgyalásom Christiannel.
Merrick összevonta a szemöldökét.
– Még most sem akarom elhinni, hogy képes beperelni téged! Mi
lenne, ha veled jönnék társaságnak?
– Nagyon kedves tőled, de azt hiszem, ezt a harcot egyedül kell
megvívnom.
Merrick bólintott.
– Igazából nem csupán szívjóságból ajánlottam fel, ha rólad van
szó, meglehetősen birtokló szemléletű vagyok. De megértem.
Miután befejeztük az evést, összepakoltam a maradékot, míg
Merrick átöltözött, majd egy ideig tévéztünk a nappaliban. Merrick
feltette a lábát a dohányzóasztalra, én pedig az ölébe hajtottam a
fejemet.
– Ó, majdnem elfelejtettem! – fordultam oldalt, hogy felnézhessek
rá. – Majdnem megláttak, amikor feljöttem! Mikor beszálltam a
liftbe, megnyomtam a te emeletedet, de Joan kijött az irodából, és ő
is beszállt mellém.
– Észrevette?
– Nem, mert pánikba estem, és mielőtt belépett volna a fülkébe,
megnyomtam az összes gombot, így nem látta, hová tartok.
Merrick felnevetett.
– Ezt jól megoldottad!
– Ott és akkor csak ez jutott eszembe, de azt hiszem, bevált. Ja, és
észrevett, amikor kijöttél az irodámból, ezért azt mondtam neki,
hogy azért jártál nálam, mert te magad is terápiára szeretnél járni.
– Én? Terápiára?

Ú
 – Úgy éreztem, tudni akarta az okát, hogy miért jöttél be hozzám,
mivel már nem vagy a közvetlen főnököm. Muszáj volt
improvizálnom valamit. Aztán kénytelen voltam elmenni a
metróállomásig, és megvárni, míg tiszta lesz a terep, hogy
visszajöhessek. Hidd el, mire biztonságban megérkeztem ide, kész
idegroncs voltam!
Merrick megsimogatta a hajamat.
– Ugye tudod, hogy nem akarok örökké bujkálni veled?
A gyomromban ismét szálldosni kezdtek azok az átkozott
pillangók. Merrick nem szokott elhamarkodott kijelentéseket tenni,
ezért az örökké szó nagyon megdöbbentett. Voltak jelei, hogy fontos
vagyok számára, de még nem mertem elhinni.
– Talán hamarosan elmondhatnám Joannak – szólaltam meg. –
Akkor nem hazudunk a főnökömnek. De azt hiszem, a többiek előtt
még egy ideig titokban kellene tartanunk, legalábbis addig, amíg
kicsit jobban megismernek, és elkezdenek bízni bennem.
Merrick odahajolt hozzám, és ajkával súrolta az ajkamat.
– Ez elég jó kompromisszumnak hangzik.
Visszahajtottam a fejemet az ölébe, és a halakat bámultam, majd
visszafordultam a hátamra, hogy ismét felnézzek Merrickre.
– Még egyszer köszönöm, hogy kihoztad az aranyhalakat!
Merrick elmosolyodott.
– A lakásom talán nagy, de fontosnak gondoltam megmutatni,
hogy itt is van helyed.
★
Másnap reggel magammal cipeltem Merricket egy szombati
bevásárlókörútra, hogy új holmikat vegyek az új lakásba. A tervek
szerint hétfőn kapom meg a kulcsokat, és szükségem lesz egy ágyra,
mielőtt beköltözöm, ezért ez szerepelt a listám élén.
– Mit gondolsz erről? – dőltem hátra egy plüssbevonatú
matracon, és megkértem, hogy Merrick is próbálja ki.
– Nem tudom. Mi lenne, ha négykézlábra állnál, és akkor meg
tudom mondani, valóban tetszik-e!
Kihúztam a párnát a feje alól, és nevetve arcon legyintettem vele.
 – Komolyan kérdezem! Az egészség szempontjából ugyanolyan
fontos a jó alvás, mint a helyes étkezés és a rendszeres testmozgás.
Neked milyen ágyad van? A tiéd nagyon kényelmes!
– Fogalmam sincs – vont vállat Merrick.
Elfintorodtam.
– Ó!
Merrick értetlenül pillantott rám, majd arcán átsuhant a
felismerés.
– Nem azért nem tudom, mert egy másik nő választotta ki, ha
erre gondolsz. Mármint egy nő választotta ki, de a belsőépítészem
volt. Amikor beköltöztem, felfogadtam valakit, hogy mindent
válasszon ki.
– A matracot is ő választotta? Mi lett volna, ha nem felel meg
neked? Merrick vállat vont.
– Vettem volna egy másikat. Mindent az a hölgy választott ki, én
csak beköltöztem.
– Adtál neki támpontokat, például színeket, ilyesmit?
– Nem – ingatta a fejét Merrick, és körülnézett a
matracbemutatóteremben.
Két eladó is volt a közelben, de mindkettő vevővel foglalkozott.
Aztán Merrick fölém magasodott, és elkezdett fel-le mozogni, amitől
a matrac meg se nyikkant.
– Ó, istenem! – kacagtam fel. – Hagyd abba!
Merrick még néhányszor fel-le mozgott, majd illedelmes csókot
lehelt a számra.
– Ez megfelel. Vegyük meg!
A matracbolt után bevonszoltam a HomeGoodsba. Ahhoz képest,
hogy a saját lakásához sem akart bútorokat választani, hihetetlenül
türelmes volt. A bevásárlókocsim hamarosan megtelt ágyneműkkel,
gyertyákkal és háztartási eszközökkel, még egy plüssmalac is került
bele, amit muszáj volt megvennem a leendő unokahúgomnak vagy
unokaöcsémnek. Ezután beálltunk a jó húszfős sorba a kasszához.
Az előttünk várakozó bevásárlókocsi ülésében egy térdrögzítőt
viselő kislány ült, aki folyamatosan a malacomra mutogatott.
Elmosolyodtam.
– De édes vagy!
 Merrick üzeneteket olvasott a telefonján, de most felpillantott a
kislányra. Úgy pislogott, mintha a gyermek ismerős lett volna neki,
de aztán folytatta az üzenetek böngészését.
– Tö! Tö! Tö! - kiáltozta a kislány, és továbbra is a malacra
mutogatott.
Az édesapja megfordult, hogy lássa, miért lett olyan izgatott a
gyermek, rámosolygott, és jelnyelvet kezdett használni.
– Bizony, ő olyan, mint Töfi, a malackád. – A férfi rám nézett. – A
lányom siket, és nemrég kezdtünk el dolgozni egy Prompt-módszert
használó terapeutával, hogy megtanulja a hangokat. Van otthon egy
tengerimalackája, Töfi, és mostanában minden plüssjátékról ő jut
eszébe. – A kocsiba nyúlva előhúzott egy plüssbékát, a kislány érte
nyúlt, és megint elkezdte mondogatni, hogy Tö. – Ma megint
rábeszélt, hogy vegyek neki egy plüsst.
A sor megindult, így a férfi előretolta a kocsiját. Én követtem, de
Merrick nem mozdult, amikor felnéztem, láttam, hogy mereven
bámulja a kislányt.
Összevont szemöldökkel bámultam rá.
– Merrick?
Olyan volt, mintha nem is hallotta volna, amit mondok, csak a
gyereket nézte, végül a karjára tettem a karomat.
– Merrick? Mondd, jól vagy?
Oldalt pillantva láttam, hogy az előttünk álló apuka megfordul.
Merrick rápillantott, és hirtelen szikrákat szórt a szeme. Tekintetem
ide-oda járt köztük, és most már a férfi is Merricket bámulta.
Kissé megrémültem, és Merrick elé léptem, majd megböktem.
– Merrick! Mi a baj? Mondj már valamit!
Merrick megrázta a fejét.
– Semmi baj. Odakint megvárlak, jó?
– Igen, persze. Mondd, jól vagy?
Merrick még egyszer a kislányra és az édesapjára nézett,
tekintetük az apával egy pillanatig egymásba kulcsolódott, majd
Merrick sarkon fordult, és kirohant.
Pislogva bámultam utána, fogalmam sem volt, mi történt, majd
visszafordultam az apukához és a kislányához.
– Esetleg ismerik egymást?
A férfi kiemelte a kislányt a kocsiból, és magához szorította.
– Aaron Jensen vagyok.
A fejemet ingattam – ez a név nem jelentett számomra semmit.
– Nem értem. Ismernünk kellene egymást?
A férfi a kislányára pillantott.
– Eloise édesanyja Amelia Evans volt.
– Amelia, Merrick volt menyasszonya?
A férfi bólintott.
– Hány éves ez a kislány? – bámultam a gyermekre.
– Két hónap múlva lesz hároméves.
 25. FEJEZET
Merrck
Három évvel ezelőtt
– Mi a faszomról beszél maga?
Biztosan félreértettem, amit mondott.
Az oktató arca vágásokkal volt tele, koszos volt, karján
égésnyomok látszottak. Az ápolónőre pillantott.
– Igen. Ez Amelia gyűrűje.
A szerencsétlen ápolónő láthatóan megrémült.
– Ööö. Oké. – A hölgy tekintete egyikünkre, majd másikunkra
vándorolt, és halkan megszólalt. – Ha megtudok valamit, jelzem, Mr.
Crawford.
– Mi a faszomról beszélt itt maga? Az Amelia kezén lévő gyűrű a
maga gyűrűje?
A férfi a fejét ingatta, és a földet bámulta.
– Nem akart feleségül jönni hozzám, már az elején megmondta.
– Minek az elején? – emeltem fel a hangomat. – Mi. a. faszomról.
beszél. maga. itt?
– Ameliával viszonyunk volt. Nem sokkal azután kezdődött,
hogy elkezdett órákat venni tőlem. Tudtam magáról, sosem csinált
titkot abból, hogy foglalt.
Nos, Aaronból viszont titkot csinált, és nyilván még másból is…
– És maguk. jegyesek?
A férfi összevonta a szemöldökét.
– Egy hónapja vettem neki a gyűrűt. Arra gondoltam, ha tudná,
hogy komolyak a szándékaim, talán komolyabban venné azt is, ami
köztünk van. Én csak egy futó kaland voltam számára, én akartam
jobban a dolgot. De elutasított. Azt mondta, magához akar feleségül
menni. Szerettem volna, hogy megtartsa a gyűrűmet, de csak a jobb
kezén viselte. Sosem tervezett többet, mint amennyi köztünk volt.
– És pontosan mi volt maguk között?
Úgy éreztem, szédülök, még fel sem fogtam, hogy Amelia a
műtőben fekszik, és most ez? Végigszántottam a hajamon.
– Szóval dugta a menyasszonyomat?
Aaron összevonta a szemöldökét.
 – Azt hiszem, lassan mennem kell…
– Mennie kell? Magának egyáltalán itt sem kéne lennie!
Aaron továbbra is a padlót bámulta.
– Sajnálom, hogy így kellett megtudnia. És sajnálom a történteket
is.
– Maga is a gépen ült vele?
Aaron bólintott.
– Mint kiderült, a futómű csak egyik oldalon működött, ezt akkor
tudtam meg, amikor kihúztak minket a roncsból. Ha tudtam volna,
természetesen nem hagyom, hogy ő tegye le a gépet. Nem volt elég
tapasztalata.
Hosszan hallgattam, próbáltam feldolgozni a hallottakat.
– Maga miért nem sérült meg jobban?
– A pilóta felőli részen értünk földet, és beszakadt a tető. Az
utasülés fölött a mennyezet sértetlen maradt.
Legszívesebben behúztam volna ennek a fickónak, de az agyam
nem engedte, hogy a kezem vagy a lábam megmozduljon, sokkos
állapotban álltam előtte.
Végül Aaron elvette a dzsekijét a mögötte álló székről.
– Most elmegyek. Remélem, Amelia rendbe jön. És nagyon
sajnálom, Merrick! Amelia magát szereti.
★
Ha Ameliának lett volna valami rokona, talán már hazamentem
volna, de élete nagy részében – engem leszámítva –, gimnázium óta
egyedül volt. Na jó, persze, mint az kiderült, ott volt neki ez a
kibaszott Aaron is. Nyolc órája, amióta Amelia bent volt a műtőben,
próbáltam összerakni a kirakós darabjait. Ha őszinte akarok lenni,
azóta próbáltam megérteni Amelia Evanst, amióta sok évvel ezelőtt
azon az estén megismerkedtünk az egyetemen. Tulajdonképpen
megbékéltem a gondolattal, hogy vannak a lényének olyan oldalai,
melyeket sosem fog felfedni előttem. Mindig úgy éreztem, hogy
egyfajta önvédelmi mechanizmusként rejtegeti őket, mivel egész
életében egyik nevelőszülőtől hányódott a másikig, és sosem bízott
igazán senkiben. De nem voltam biztos benne, hogy el tudom
fogadni azt, hogy a hiányzó részek némelyike egy másik férfival van
összefüggésben.
Az ápolónő néhány óránként odajött, újabb és újabb híreket
hozott. Legutóbb azt mondta, hogy valószínűleg még egy óra. Azóta
azonban már két óra is eltelt, és kezdtem egyre idegesebb lenni.
Egyszer csak egy kék műtősruhát és hozzáillő műtőssapkát viselő
férfi lépett a nővérpulthoz. Amikor a nővér rám mutatott, felálltam.
Az orvos lehúzta a maszkját, és kezet nyújtott.
– Mr. Crawford?
– Igen.
– Dr. Rosen vagyok, az idegsebész, aki Miss Evanst operálta.
– Hogy van Amelia?
Az orvos csípőre tette a kezét, és felsóhajtott.
– Bárcsak meg tudnám válaszolni ezt a kérdést! Mint tudja, Miss
Evans súlyos fejsérülést szenvedett. Amikor behozták,
koponyatörése volt, több csigolyája eltört, és elég komoly
koponyaűri vérzése és agyi ödémája volt. Mindent együttvéve a
műtét a vártnak megfelelően zajlott. Sikerült craniectomiát végezni,
így megállítottuk a vérzést, és helyet szabadítottunk fel az
ödémának, hogy elkerüljük a további agynyomás okozta sérüléseket.
Életben van, és az életfunkciói csodálatosan stabilak, tekintve, hogy
milyen komoly traumát szenvedett és milyen súlyos műtéten van
túl. De amikor megpróbáltuk visszahozni az altatásból, nem ébredt
fel. Ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem fogja visszanyerni az
eszméletét, de ez nyilván nem jó jel. Ezen a ponton csak annyit
mondhatunk, hogy egyelőre ilyen az állapota, időbe telik, mire
kiderül, hogy pontosan milyen mértékű a károsodás.
Az orvos szünetet tartott, majd belenézett a szemembe.
– Azonban fel kell készülnie arra az eshetőségre is, hogy a beteg
nem éli túl a következő néhány napot. Vagy ha túléli, akkor nagyon
komoly maradandó károsodása lesz.
Lerogytam a mögöttem álló székre.
– Láthatom?
Dr. Rosen bólintott.
– Mindjárt végeznek a lemosdatásával, aztán pedig átviszik az
intenzív osztályra. Az arca nagyon duzzadt, ami fejsérülés után
gyakori, és a koponya tetejét egy ideig nyitva fogjuk hagyni, az
agyának szüksége van a helyre. De igen, ha most végeztünk,
megnézheti. Csak nagyon ügyeljen arra, nehogy megmozdítsa vagy
megérintse.
– Meddig lesz nyitva a fejtető?
– Nehéz megmondani. Lefagyasztjuk az eltávolított csontlebenyt,
hogy a jövőben újra vissza lehessen helyezni.
Nehezen kaptam levegőt, ezért nagyot nyeltem.
– Miss Evans kitöltött egy egészségügyi nyilatkozatot akkor,
mikor legutóbb itt járt egy beavatkozáson.
– Tavaly kivették a vakbelét – bólintottam.
– A nyilatkozat szerint maga eljárhat a nevében, vagyis
meghozhat az egészségét érintő döntéseket, amikor ő maga erre
képtelen.
Megdörzsöltem a tarkómat.
– Egyetlen családtagjával sem tartja a kapcsolatot.
Az orvos bólintott.
– Biztos vagyok benne, uram, hogy ha felfogja a történteket,
nagyon sok kérdése lesz. Amint Amelia az osztályon lesz, benézek
hozzá és megvizsgálom, és akkor tudunk egy kicsit beszélgetni.
– Köszönöm.
A férfi elindult, majd visszafordult.
– Ne haragudjon, annyira lefoglalt a neurológiai státusza, nem is
mondtam, hogy a baba jól van. Amíg Amelia az intenzíven van, egy
szülész-nőgyógyász meg fogja vizsgálni, de úgy tűnik, megmaradt a
terhesség. Hihetetlen!
– Terhesség?
Az orvos összehúzott szemmel meredt rám.
– Amelia néhány hónapos terhes.
★
– Szeretné meghallgatni a szívhangot? – mosolygott rám a
szülésznő. – Nagyon erős. El sem tudom képzelni, min mehet most
keresztül, de tapasztalataim szerint a gyermek szívhangja reményt
ad a szülők számára.
A monitorra pillantottam, az Ameliában növekvő kis életre.
 – Persze.
Az orvosnő matatott valamit, majd a kis üveges intenzív
osztályos szobát betöltötte egy hang. Huss, huss, huss, huss.
– Elég gyors, percenként száznegyvenhét, ami tökéletes. – A
szülésznő megnyomott néhány gombot a billentyűzeten, majd
arrébb vitte az ultrahang fejét Amelia hasán.
Hogyhogy nem vettem észre a kis domborulatot? Bűntudatom
volt, legalábbis addig, amíg a jobb agyféltekéim kérdéseit szépen
lassan megválaszolta a bal.
Meri egy ideje ritkán engedte, hogy meztelenül lássam.
Meri egy másik pasival kefélt.
Szentséges… atyaúristen !
Egyáltalán, enyém az a gyerek? Hogy lehet, hogy ez nem merült fel
bennem az utóbbi egy órában, mióta az első orvos közölte velem,
hogy Amelia várandós?
Ezért nem mondta el nekem Amelia?
Pedig már azt hittem, kezdem megemészteni a dolgot…
Az orvos szakította félbe gondolataimat.
– A baba nagyjából tizenhét hetes, ezért a második trimeszterben
vagyunk. A tizennyolcadik-huszadik hét környékén általában
csinálunk egy ultrahangot, és akkor kiderül a gyermek neme, de az
ön gyermekének anatómiája eléggé egyértelmű. Szeretné tudni,
hogy fiú-e vagy lány?
Azt szerettem volna tudni, hogy az enyém-e, de a szülésznő a
válaszomat várta, nekem pedig csak kérdéseim voltak.
– Persze – vontam meg a vállamat.
Az orvosnő elmosolyodott.
– Kislánya lesz, gratulálok, apuka!
 26. FEJEZET
Evie
– Van kedved beszélni arról, ami történt? – kérdeztem, miután
mindent bepakoltam a csomagtartóba, és bekötöttem a biztonsági
övemet.
Merrick egy pillanatra lehunyta a szemét, majd felsóhajtott.
– Nem igazán.
Azt gondoltam, talán csak egy kis időre és nyugalomra van
szüksége, ezért bólintottam.
– A tulaj kifesteti az új lakásomat, de azt mondta, addig is
nyugodtan vigyek oda egy-két cuccot. Mi lenne, ha megállnánk
nálam, hogy letehessem ezt a sok mindent, amit vettem?
– Nem maradsz ott, amíg az ágyat meg nem hozzák, ugye? –
érdeklődött Merrick.
– Nem, még össze kell csomagolnom a maradék cuccomat a
nővéremnél – nyugtattam meg.
Merrick bólintott, és megrázta a kulcsot a kezében.
– Szeretnéd, hogy kitegyelek a nővérednél?
– Ó… igen, persze, az szuper lenne. – Nem vártam el, hogy az
egész hétvégét velem töltse, mégis úgy éreztem, a közös időnk
nagyon váratlanul szakadt félbe. Még az ottalvós táskámat sem
vittem magammal, mikor elmentünk vásárolni.
– A táskám a lakásodon van, de semmire nincs szükségem belőle.
Majd érte megyek, mielőtt hétfőn hazamennék az irodából.
Merrick bólintott.
Hamar odaértünk a nővérem lakásához, és ennek örültem, mert
kezdtem azt érezni, hogy fülsiketítő a csend a kocsiban. Próbáltam
nem személyeskedésnek tekinteni, de Merricket láthatóan felzaklatta
Amelia kislányának látványa. Hacsak nem rosszul kalkulálok – bár
ezt nem feltételeztem magamról –, akkor Amelia úgy szült valaki
másnak, hogy még együtt voltak. Megesküdtem volna, hogy
Merrick azt mondta, hogy Amelia majdnem három évvel ezelőtt
hunyt el, és valahogy úgy tűnt, ők ketten végig együtt voltak, de
lehet, hogy valamit félreértettem. Azonban ezt nem most akartam
tisztázni.
 Amikor megérkeztünk a nővéremék épülete elé, Merrick megállt
a járdasziget mellett, járatta a motort, és megkerülte a kocsit, hogy
kinyissa nekem az ajtót.
Kényszeredetten elmosolyodtam.
– Köszönöm, hogy eljöttél velem vásárolni.
– Szívesen.
– Akkor hétfőn találkozunk?
Merrick bólintott, majd lehajolt, és homlokon csókolt.
– Vigyázz magadra!
Merrick megvárta, amíg bemegyek az épületbe, és csak akkor ült
vissza a kocsiba. Szerettem volna azt hinni, hogy hamar túl lesz a
történteken, de a gyomrom mélyében az a szorító érzés ennek az
ellenkezőjét sugallta. Női megérzésnek is lehet nevezni, de valami
azt súgta, hogy a szívemet össze fogják törni. már megint.
★
– Szia, mit csinálsz? – dobta a nővérem a kulcsot a konyhapultra,
és bejött a nappaliba, ahol már egy ideje üldögéltem. Nyilván elmúlt
nyolc óra, mert Greer már bezárta a boltot.
– Semmi különöset, tévézem.
Greer a tévére pillantott, majd ismét rám.
– Ööö… nem is megy a tévé.
Párszor pislogtam.
– Ó. vagyis tévét akartam nézni.
Greer gyanakodva mért végig.
– Oké, nem gond, ha ideülök melléd?
– Dehogy gond – ingattam a fejemet.
– Csak előbb átöltözöm. Képzeld, rendeltem alkoholmentes bort!
Borospohárba töltöm ki, és úgy teszek, mintha igazi lenne.
– Alkoholmentes bort? Vagyis szőlőlét?
– Valami olyasmit. Egyfajta cabernet.
Greer pár perc múlva jött vissza, tréningnadrágot és Emory
feliratú pulcsit viselt, amit legalább hét vagy nyolc éve vettem neki.
Két pohár volt nála, és az egyiket átadta nekem.
– A te borod igazi. Annyira elgondolkoztál… biztos jól jön egy
pohárral.
 – Kösz – sóhajtottam fel. – Tényleg jól jön.
Greer leült a kanapé másik végébe, és maga alá húzta a lábát.
– És, mi a baj, hogy a tévét bámulod, és azt sem tudod,
bekapcsoltad-e vagy sem?
Elmosolyodtam, a nővérem olyan jól ismer!
– Semmi, szerintem csak túlkomplikálom a dolgokat.
Greer belekortyolt a borutánzatba, és elfintorodott.
– Nem ízlik? – érdeklődtem.
– Tudod, milyen, amikor hónapokig nyitva hagysz egy bort, és
egyszer csak nagyon megkívánod, de más bor nincs otthon?
– Sajnos tudom – nevettem fel.
– Na, olyan íze van.
– Hosszú kilenc hónap lesz ez – jelentettem ki.
– Az már egyszer biztos – kortyolt bele az italba Greer. – De
mesélj, mi az, amit túlkomplikálsz?
Felsóhajtottam.
– Ma Merrickkel elmentünk vásárolni mindenfélét az új
lakásomhoz. Amikor a HomeGoodsban álltunk sorba a pénztárnál,
az előttünk lévő bevásárlókocsiban ült egy kislány. Merrick folyton a
kislányt bámulta, olyan volt, mintha felismerte volna, aztán hirtelen
kijelentette, hogy megvár a kocsiban.
– Értem.
– A kislány az apukájával volt, és a pasi is kicsit ijedtnek tűnt, így
miután Merrick kiment, megkérdeztem, hogy ismerik-e egymást.
Kiderült, hogy a kislány Merrick volt menyasszonyának a gyereke.
Merrick azt mesélte, hogy Amelia megcsalta, és ezt akkor tudta meg,
amikor Amelia balesetet szenvedett. De a kislány még hároméves
sincs, és megesküdtem volna, hogy Merrick azt mondta, hogy
Amelia három éve halt meg.
– Hm. lehet, hogy eltévesztetted az időrendet?
– Lehet. De inkább az zavar, ahogy Merrick utána viselkedett.
– Hogy viselkedett?
– Alig szólt hozzám, és egyszerűen csak kitett itt. Még a táskám
sem volt nálam.
– Szóval felzaklatta, hogy viszontlátta a kislányt?

Ú
 – Úgy tűnik, igen. Talán túlreagálom, de úgy érzem, ez a félperces
találkozó visszaforgatta az idő kerekét a kapcsolatunkban.
– Szerintem képzelődsz. Valószínűleg csak eszébe jutott egy
számára érzelmileg megterhelő időszak. Az ilyesmi olyan, akár egy
gyomros, ha pont akkor érkezik, amikor a legkevésbé számítasz rá.
– Igen, ez lehet…
– Tudod, mi volt Amelia vezetékneve?
– Evans, miért?
Greer felemelte a mobilját.
– Repülőgép-balesetben halt meg, ugye?
– Igen.
– Biztosan cikkeztek róla – vont vállat Greer. – Írjuk be a
keresőbe!
Mielőtt kijelentettem volna, hogy nem illik rákeresni valakinek a
halott menyasszonyára a neten, a nővérem felém fordította a
telefonját, hogy megmutasson egy szalagcímet.
– A fiatal nő túlélte a repülésoktatáson bekövetkezett szerencsétlenséget.
Tehát nem halt meg a helyszínen?
– Nem tudom a részleteket, de nem.
A nővérem átfutotta a szöveget.
– Ezt a cikket pár éve júliusban írták, vagyis elvileg harmincegy
hónapja. Hány éves az a kislány?
– Az apukája azt mondta, hogy két hónap múlva hároméves lesz.
Akkor harmincnégy hónapos?
– Úristen, a kislány az édesanyja pocakjában volt a balesetkor! És
Amelia eszerint még hónapokat élt utána!
Ó, egek! Ez a történet sokkal összetettebb, mint gondoltam!
– Nos, akkor oka van annak, hogy feltolultak benne az érzelmek –
sóhajtottam fel.
– Valószínűleg akkor emiatt történt az egész.
– Igen – bólintottam, de a lelkem mélyén nem voltam olyan biztos
benne.
★
Hétfőn reggel gyomorgörccsel mentem be az irodába. Azóta nem
hallottam Merrick felől, hogy szombat délután kitett a nővérem
lakása előtt. Amikor kinyitottam az irodám ajtaját, és beléptem, az
idegességem megtízszereződött.
Az ottalvós táskám, amit Merrick lakásán hagytam, a pamlagon
hevert.
Megdermedtem, azt éreztem, elfogyott körülöttem a levegő.
Teljes fél perc múlva tudtam csak megmozdulni, odamentem és
belenéztem. Nem igazán tudom, mire számítottam, de bármit is
kerestem, nem találtam meg, mert minden ruhám és
tisztálkodószerem katonás rendben feküdt a táskában. Körülnéztem
az irodában – végignéztem az íróasztalomon, a dohányzóasztalon, a
kisasztalon, ahol általában ültem. Vajon mit kerestem? Talán egy
levélkét? De sehol semmi.
Megint megpróbáltam meggyőzni magamat arról, hogy csak
túlgondolom az egészet. Merrick azelőtt hozta vissza a táskát, hogy
én beértem volna, és hogy később ne kelljen felosonnom érte.
Valószínűleg úgy gondolta, ezzel nekem segít – tudta, milyen
paranoiás vagyok azzal kapcsolatban, hogy mások is értesüljenek a
kapcsolatunkról.
Az íróasztalomhoz léptem, és kényszerítettem magamat, hogy
elkezdjem a napot.
Végül is ez gondoskodó gesztus volt részéről.
Ostobaság, ha mást is mögé képzelek.
Most már láttam magam előtt. Valószínűleg reggel elment futni,
és lefelé jövet behozta a táskát, amikor még senki nem volt bent.
Talán úgy gondolta, szükségem lesz valamire a táskából ma
reggel.
Igazából kedves gesztus volt…
Nem igaz?
Ismét a táskára pillantottam, és elnehezült a szívem.
Ha olyan kedves gesztus volt, miért éreztem azt, hogy
összepakolták a cuccomat, és kirakták a ház elé?
Szerencsére nyolckor már jött hozzám valaki, így nem volt túl sok
időm ezen gondolkozni. Mivel a piac kilenctől négyig volt nyitva, a
naptáram gyorsan megtelt a reggel nyolcas és délután négyes
időpontokkal, amiért most nagyon hálás voltam – kellett valami, ami
elvonja a figyelmemet.
 Az első páciensem egy hölgy volt, akivel akkor futottam össze,
amikor a HR-es körbevitt a legelső napomon. Hannah-nak hívták,
junior brókerként dolgozott, és nagyjából harminc körül járt. Tipikus
első beszélgetés volt – kis ismerkedéssel, kis beszélgetéssel. Amikor
némileg ellaposodott a társalgás, az irodára tereltem a szót.
– Maga Willnek dolgozik, ugye?
Hannah bólintott.
– Milyen neki dolgozni, ha szabad kérdeznem?
– Kedvelem Willt, nyitott és őszinte, még akkor is, amikor nem
örülök a visszajelzésének. Általában azzal tompít a dolgokon, hogy
megnevettet, de mindig tudom, hogy állok vele.
– Ezt nagy örömmel hallom.
– Igen, éppen ezért örülök a jelenlegi pozíciómnak, és nincs
kedvem feljebb kerülni a ranglétrán. Azt hiszem, nem tudnék egy
Merrick-féle főnöknek dolgozni.
– Igazán? Miből gondolja?
Hannah megvonta a vállát.
– Amikor négyszemközt beszél vele, kedvesnek tűnik. Ez néha
előfordul, amikor Will épp nincs bent. De sosem lehet tudni, mi jár a
fejében. A barátnőm, Marissa itt vezető pozíciót töltött be. Amikor a
főnöke elment, Marissa egy ideig Merrick alatt dolgozott, aki pár
hónap múlva behívatta, hogy a pozíciójáról beszéljenek. Marissa azt
hitte, előléptetik és felajánlják neki azt a nyitott pozíciót, amit az
előző főnöke hátrahagyott.
– És nem így történt?
– Merrick kirúgta. El tudja ezt képzelni? Marissa úgy ment be
hozzá, hogy azt hitte, előléptetik, és helyette elköszöntek tőle –
csóválta Hannah a fejét. – Én maradok ott, ahol vagyok, és így még
egy ügyvéd is van közöttünk. Emellett a bevételemet nem a
pozícióm határozza meg, hanem a képességeim, és az, hogy mennyit
teszek ebbe a munkába.
Megpróbáltam mosolyogni, de Hannah megjegyzése szíven ütött.
Délben kezdtem érezni, hogy erőt vesz rajtam a fáradtság, mert
előző éjszaka nem aludtam valami sokat. Kimentem egy kávéért a
nyugiszobába, ahol a kávéskanna épp üres volt, így tökéletes
ürügyem volt felmenni az emeletre, ahol Merrick irodája mellett
kellett elhaladnom. A lámpa égett az irodájában, de ő nem volt
sehol, az asszisztense pedig épp telefonált. Ahogy végigmentem a
folyosón, kissé meggörnyedt a vállam. Amikor beléptem, Will épp a
kávégép mellett állt.
Odaléptem hozzá.
– Óóó… csak nem frisset főz?
Will rám villantotta szokott mosolyát, és az épp csordogáló
kávéra mutatott.
– Ez a jófajta cucc! A saját kávém.
Elmosolyodtam.
– És megosztja velem a jófajta cuccot, vagy önző módon megtartja
magának?
– Megosztom, bár figyelmeztetem: nem olcsó, de függőséget okoz
– kacsintott rám Will. – Kicsit olyan, mint én magam is.
Felnevettem, Hannah jól mondta, Will tényleg nagyon jó fej.
Lefőtt a kávé, és Will töltött nekem egy bögrével, majd magának
is, és nekidőlt a pultnak.
– Meddig nem lesz bent a főnök?
– Nem lesz bent? – ráncoltam kérdőn a homlokomat.
– Igen, tegnap este küldött egy e-mailt, hogy Kaliforniába repül,
de nem írta, mikor jön vissza. Azt hittem, maga tudja.
Önkéntelenül is zavartan bámultam Willre.
– Nem, én azt sem tudtam, hogy ma nem jön be.
Will többek között azért is volt sikeres, mert nagyon jó
megfigyelő volt. Pillantása végigjárt az arcomon, és gyorsan témát
váltott, felszegte az állát, és a bögrém felé intett.
– Na, mit gondol?
Belekortyoltam, a kávé finom volt, de momentán mindennek
keserű íze lett volna. Kényszeredetten elmosolyodtam.
– Nagyon finom.
Este hat órára még mindig semmi hírem nem volt Merrickről, így
erőt vettem magamon, és írtam egy üzenetet.
Evie: Szia, csak érdeklődöm, minden rendben van-e.
Hallottam, hogy Kaliforniában vagy. Nem említetted, hogy
elutazol, ezért szerettem volna tudni, jól vagy-e.
 Annak ellenére, hogy nem szoktam emotikonokat használni, a
végére odabiggyesztettem egy mosolygós fejet, hogy a szöveg kissé
lazábbnak tűnjön. Ültem az asztalomnál, és egy darab tengeri üveget
forgattam az ujjaim között, miközben a választ vártam. Egy perc
után láttam, hogy elolvasta az üzenetet, így csak fogtam a telefont, és
vártam, hogy bármelyik percben megérkezik a válasz.
De eltelt néhány perc.
Aztán tíz perc.
Majd egy félóra.
És hirtelen fél nyolc volt, és még mindig nem jött válasz.
Természetesen most is megpróbáltam megmagyarázni
magamnak.
Lehet, hogy tárgyalása van.
Udvariatlanság tárgyalás közben üzenetet írni.
Hamarosan biztos válaszol…
Sajnos a „hamarosan” este tíz óra után történt meg, és a válasz
sem enyhített a rossz érzésemen.
Merrick: Üzleti úton vagyok. Ha bármire szükséged van, Will
biztosan tud segíteni.
Homlokomat ráncolva meredtem maga elé. Biztos, hogy
szükségem volt valamire, de azt nem Will adhatta meg.
 27. FEJEZET
Evie
Szerencsére gyorsan eltelt a hét. Pénteken szabadságot vettem ki,
mert kilenckor meg kellett jelennem a bíróságon a nevetséges per
miatt, amit a volt vőlegényem akasztott a nyakamba. Az ügyvédem
kijelentette, hogy alig egy-két óra alatt letudjuk, mert a bíró
meghallgatja az indítványokat és közli a tárgyalások pontos
dátumát. Miután Merrick eltűnt, a legkevésbé erre volt szükségem,
de megpróbáltam a legtöbbet kihozni a szabadnapomból, és ma
délutánra szerveztem az ágyam kiszállítását. Hétvégén végre
beköltözhetek a saját lakásomba!
A megbeszélt időpont előtt érkeztem a bíróságra, és a lépcsősor
tetején várakoztam az ügyvédemre, de miközben az érkező tömeget
figyeltem, Christiant pillantottam meg. A rohadék képes volt
integetni, én viszont kevésbé baráti kézmozdulattal válaszoltam:
beintettem neki a középső ujjammal.
Igazi érzelmi hullámvasút volt ez a hét, és Christian látványa
rengeteg dühöt keltett életre bennem. Merrickről a rövid hétfői
üzenet óta nem hallottam, és Christian látványa élő felkiáltójelként
emlékeztetett arra, hogy már máskor is rossz kezekbe helyeztem a
szívemet és a bizalmamat.
Amint beértünk a bíróságra, az egész forrpontig hevült.
–   Bíró úr – kezdte az ügyvédem –, szeretnék beadni egy
kérvényt, miszerint ejtsék a felmerült vádakat. Még ha igaz is lenne a
felperes állítása, Mr. Halpern nem szenvedett semmiféle kárt.
Christian ügyvédje a fejét ingatta.
–  A vádlott ártott védencem jó hírének, bíró úr.
Előrehajoltam, és haragos pillantást vetettem a volt
vőlegényemre.
–   Azt hiszem, a jó hírednek az ártott, hogy az esküvőnk
előestéjén lefeküdtél a legjobb barátnőmmel!
A bíró összehúzott szemmel pillantott felénk.
– Kérem, hogy védence tartózkodjon az efféle
megnyilvánulásoktól! Ha eljön az ideje, nyugodtan elmondhatja,
amit szeretne.
É
 Aha, mintha mindez bármiféle megnyugvást hozhatna! Égnek
emeltem a tekintetem, de nem szóltam semmit, inkább az ügyvédem
beszélt tovább.
– Igen, bíró úr, de térjünk vissza a kérdéses problémára. A
beadványban semmi nem jelzi azt, hogy Mr. Halpern olyan kárt
szenvedett volna, hogy védencemnek kártalanítania kellene. Mi az
alapja bármiféle kárkövetelésnek? Hogyan számították ki az
összeget?
– A kár nem számszerűsíthető – jelentette ki Christian ügyvédje. –
Védencemet megalázták, érzelmi megrázkódtatást élt át, bizonyos
tevékenységekben elveszítette minden örömét…
Nem bírtam magammal, ezért ismét előrehajoltam.
– Őt alázták meg? Ő szenvedett érzelmi megrázkódtatást?
– Egy szót se többet, Miss Vaughn! – emelte fel a bíró
figyelmeztetően az ujját.
Ügyvédem felemelte a kezét.
– Beszélhetnék védencemmel, bíró úr?
– Az csak természetes – emelte égnek a bíró a kezét. – Úgysincs
jobb dolgunk ma reggel!
– Csak egy pillanat, bíró úr.
Az ügyvédem odahajolt hozzám.
– Ha nem hallgat a bíró úrra, a végén a bíróság megsértésével
fogják vádolni. Ha tárgyalásra kerül a sor, ott is ez a bíró fog
elnökölni. Nem lenne jó ilyen felütéssel kezdeni.
Mély lélegzetet vettem, és bólintottam.
– Bocsásson meg!
Az ügyvédem továbbra is a szemembe nézett.
– Csak óvatosan!
A következő negyvenöt percben visszafogtam magam, és egy
szót sem szóltam. Végül a bíró meghatározta a tárgyalás időpontját,
de kiemelte, hogy úgy véli, mindkettőnk érdekében áll az, hogy
peren kívül egyezzünk meg.
Miután mindennek vége lett, az ügyvéddel egy ideig az
előcsarnokban beszélgettünk, majd fel kellett mennie egy másik ügy
miatt, így egyedül indultam kifelé az épületből. Ahogy lefelé
lépkedtem a márványlépcsőn, hirtelen ott termett mellettem
Christian.
– Beszélhetnénk egy percre? – kérdezte.
– Miért?
– Mert én is le akarom zárni ezt az ügyet, ahogy te is.
Mentem tovább.
– Akkor ejtsd a pert!
– Ejtem… ha velem vacsorázol.
Megtorpantam, és elfintorodtam.
– Hogy micsoda?
– Vacsorázz velem, és ejtem az ügyet.
– Mégis miről beszélsz?
Christian a lépcsőt bámulta.
– Elcsesztem, Evie.
Hangosan felhorkantam a nevetésből.
– Úgy véled?
– Kérlek, vacsorázz velem!
– Minek? Mi értelme lenne?
– Hogy beszélhessünk!
– Most is beszélünk. Mondd el, amit akarsz, és ejtsd a vádat!
Szeretnék továbblépni az életemben!
Christian felnézett.
– Én nélküled nem tudok továbblépni, Evie.
Ó, istenem, ezt most komolyan gondolja? A fejemet ingattam, és
széttártam a karom.
– Fogalmam sincs, mihez kezdjek ezzel. Nem vacsorázom veled.
– Kérlek, Evie.
Nem tudtam mit mondani, ezért elindultam.
– Perelj be, Christian! Inkább perelj be, minthogy egy órán
keresztül nézzem a képedet egy vacsora fölött!
★
Szombaton bementem az irodába, hogy elintézzek pár dolgot,
mivel tegnap szabadnapot vettem ki. Néhányan lézengtek bent, de
Merrick irodája még mindig zárva volt. Elővettem a
jegyzetfüzetemet, és elkezdtem átnézni a jegyzeteimet, hogy
megírjam az egyik ülés összegzését, amikor észrevettem a
hajcsatomat az íróasztalomon.
Felkaptam, és csak néztem. Nem én hagytam itt, ugye? Arra sem
emlékeztem, hogy egyáltalán behoztam volna ide az irodába. Csak
akkor szoktam használni, amikor arcot mosok, és lefekvéshez
készülődöm. Aztán rájöttem – valószínűleg Merricknél hagytam, a
mosdókagyló szélén. Eszembe jutott, mi történt egy hete pénteken…
Bementem a Merrick szobájából nyíló fürdőszobába, hogy fogat
és arcot mossak. Épp végeztem, amikor Merrick odalépett mögém,
csibészes mosollyal belenézett a tükörbe, kivette a csatot a hajamból,
és felnyúlt a pólóm alá. Nem emlékeztem rá, hogy utána betettem
volna a csatot a táskámba. Gondolom, Merrick akkor hagyta itt,
amikor a táskát is behozta, de el sem tudom képzelni, hogy nem
vettem észre. És miért tette volna ide, miért nem csúsztatta bele a
táskámba a többi holmi mellé?
Az egyetlen logikus magyarázat az volt, hogy visszajött, és vagy
tegnap hagyta az asztalomon, amikor nem voltam bent, vagy ma
reggel. Ha így van, akkor most fent van az emeleten. Arra
gondoltam, hogy megint írok egy üzenetet vagy felhívom, de valami
nem stimmelt, és szerettem volna személyesen meggyőződni róla,
hogy minden rendben van-e vele. Merrick nem az a típus volt, aki
megfutamodik a problémák elől, úgyhogy talán komolyabb bánata
van, mint gondoltam. Mély lélegzetet vettem, és a lifthez mentem.
Félúton felfelé hirtelen megkérdőjeleztem a döntésem
helyességét, és megnyomtam a lefelé gombot, de a lift paneljén nem
volt törlés gomb, így kénytelen voltam felmenni egy emeletet,
mielőtt visszamentem volna. Azonban váratlanul kinyílt a liftajtó, és
ott állt előttem Merrick.
– Ó. szia! – üdvözöltem.
Merrick felpillantott, és összevonta a szemöldökét. A szívem ott
és akkor majdnem kettéhasadt.
– Szia! – dugta zsebre Merrick a kezét, és mindenhová nézett,
csak rám nem.
– Csak feljöttem, hogy megnézzem, visszajöttél-e már. Ööö,
megtaláltam a hajcsatomat az asztalomon, ezért gondoltam, biztos
visszajöttél.
 Merrick bólintott.
– A fürdőszobában találtam meg tegnap este.
Merrick nem tűnt valami egészségesnek. A bőre sárgás színű volt,
sötét karikák ültek általában világoszöld szeme alatt, mely most
véreres volt, ráadásul minden ruhája gyűrött volt, ami nem rá
vallott.
Hátraléptem, és felé nyúltam.
– Mondd, jól vagy?
Merrick hátralépett. Az sem fájt volna ennyire, ha arcul üt.
– Beteg vagy?
Merrick a fejét ingatta.
– Az fáj, hogy találkoztál Amelia lányával?
Merrick a szemembe nézett, nem mondtam meg neki, hogy a férfi
elmondta, ki ő.
– Miután kimentél a boltból, elmondta – suttogtam.
A liftajtó becsukódott mögöttem, amitől a folyosó valahogy
sokkal kisebbnek tűnt.
– Hajlandó vagy beszélgetni velem? Talán segítene.
Merrick a fejét ingatta.
– Nem akarom ezt.
Azt hittem, arra érti, hogy terápiás ülésre jöjjön hozzám.
– Nem próbállak meg pszichoanalizálni, sem pedig úgy kezelni,
mint egy pácienst. Bármi is történt veled, a barátnődként szeretnélek
végighallgatni.
– Sajnálom, Evie, hibát követtem el. Nem kellett volna
összejönnöm veled.
Szomorúságom azonnal haragba csapott át. Egy dolog kidobni
valakit, viszont egészen más kijelenteni azt, hogy hibát követtünk el.
– Hiba? Te hibának nevezed azt, ami köztünk történt?
– Az én hibám volt.
Csípőre tettem a kezemet.
– Pontosan, a te hibád volt! És tudod, miért? Mert te vittél bele!
Én nem álltam készen arra, hogy végigmenjek ezen az úton, te
kergettél végig rajta! Nem beszélve arról, hogy eleve elvetélt ötletnek
gondoltam, hogy a munkahelyemen kavarjak valakivel, pláne a
főnökömmel! – Felpillantottam, és hisztérikusan felkacagtam. – Ó,
szentséges ég! Már megint, már megint beleestem egy hazug pasiba!
Áruld el, Merrick, a te lakásodon is ott van egy nő? Mert a
földszinten hagytam a mobilomat, úgyhogy legalább amiatt nem kell
aggódnod, hogy videóra veszlek! – ingattam a fejemet. – Tehát ennyi
volt? Meguntál, ezért újra elkezdtél modelleket kefélgetni? A
szomszédod kellemes közelségre van, és láthatóan nagyon érdekli a
dolog.
Merrick lehajtotta a fejét.
– Senki nincs nálam. Sajnálom. Csak… nem élhetek
párkapcsolatban úgy, hogy valaki másért is felelősséggel tartozom.
Hátrakaptam a fejem.
– Felelősséggel tartozol értem? Mikor kértem tőled, hogy vállalj
értem felelősséget? Felnőtt nő vagyok, tökéletesen képes vagyok
gondoskodni magamról! Egyszerűen csak vagdalkozol, mindenféle
kifogásokat keresel! Tudod mit? Mégis igazad volt, ez hiba volt, de a
hibát egyedül én követtem el! Nem kellett volna hinnem neked! Ez
volt az én hibám!
Merrick a szemembe nézett, én pedig vártam néhány pillanatot.
Lényem egy kis része abban reménykedett, hogy bocsánatot kér, és
kijelenti, hogy tévedett. De rádöbbentem, hogy még feldúltabb
leszek attól, hogy egy ilyen reménysugárba kapaszkodom. Úgy
éreztem, muszáj eltűnnöm.
Megfordultam, és legalább tízszer megnyomtam a lift hívóját.
Merrick láthatóan nem mozdult, bár ezt nem tudtam pontosan, mert
nem néztem vissza. Szerencsére a lift nagyon gyorsan megérkezett.
Már akkor beszálltam, amikor az ajtó még ki sem nyílt teljesen,
megnyomtam a gombot, és még egyszer, utoljára Merrickre
pillantottam.
– Ugyanolyan vagy, mint a többi férfi!
 28. FEJEZET
Merrck
Három évvel ezelőtt
Három nap telt el, és nem történt semmi változás.
Hátraléptem, és figyeltem az orvosokat a reggeli viziten. Dr.
Rosen felemelte Amelia szemhéját, és ide-oda mozgatta a
pupillalámpát először az egyik, majd a másik szemnél. Pillantása
mindent elárult még mielőtt megszólalt volna.
– Semmi változás – mondta. – Sajnálom.
Bólintottam, az orvos végigmért.
– Maga volt már otthon?
– Nem.
– Úgy tűnik, hosszabb távra kell itt berendezkednie. Menjen haza,
és pihenjen egy kicsit. Ha a maraton elején nem figyel oda magára,
nem tud eljutni a célvonalig.
Bólintottam.
– Nem szeretném magára hagyni, hátha felébred. Egy barátnője
ma bejön, úgyhogy talán egy időre hazamegyek.
Dr. Rosen felemelte az iPadet, amit mindig magánál hordott, és
gépelni kezdett.
– Szeretnék adni neki egy kör metilfenidátot, mely a központi
idegrendszert serkenti, bizonyos esetekben segít kihozni a kómából
a beteget. Persze itt még nem tartunk, de jó lenne, ha elgondolkozna
a dolgon, talán néhány nap múlva, ha addig nincs új fejlemény.
– Rendben… és ez a babának nem árt?
– Egy friss tanulmány szerint relatíve biztonságos várandósság
alatt.
– Relatíve?
– Bármely gyógyszernél lehetnek mellékhatások. Ritka, de az
ilyen típusú gyógyszer szívbetegséget okozhat méhen belül, bár csak
az első trimeszterre vonatkozóan végeztek ilyen vizsgálatokat, és
Amelia már a másodikban van.
Hangosan kifújtam a levegőt.
– És ha nem kapja meg ezt a serkentőt?
 – Nos, a hosszú távú kómának megvannak a maga nagyon is
valódi kockázatai. Vérrög, fertőzés, a komolyabb agyi funkciók
elvesztése… – tartott szünetet az orvos, és Ameliára pillantott. – De
ott még nem tartunk. Azonban ezek nehéz döntések, és egy család
számára gyakran idő kell meghozni őket. Amelia esetében ez önre
vár, tehát kezdjen el gondolkodni!
– Rendben – sóhajtottam fel.
Dr. Rosen kivett egy kis jegyzetfüzetet, felírt rá valamit, majd
kitépte a lapot és felém nyújtotta.
– Ez a gyógyszer neve, és ezen a honlapon tud tájékozódni róla.
– Köszönöm.
Miután az orvos elment, visszamentem az ágyhoz, és lebámultam
Amelia hasára. A kis domborulat alig volt észlelhető, főleg a takaró
alatt. Nem csupán nekem kellett meghoznom életet és halált érintő
kérdéseket Amelia helyett, de hirtelen úgy éreztem, egyáltalán nem
ismerem ezt a nőt. Azonban most egy olyan gyermek életét érintő
kérdésben is döntenem kell, aki lehet, hogy nem is az én
gyermekem.
★
Colette megállt az ajtóban, és egy pillanatig csak bámulta
Ameliát, majd belépett a kis üvegkalickába itt, az intenzív osztályon.
– Szia! – préselt ki magából egy mosolyt. – Hogy bírod?
Kibaszott roncs voltam, mégis bólintottam.
– Valahogy elvagyok.
Colette letette a táskáját egy vendégszékre, az ágyhoz lépett, és
megfogta Amelia kezét. Könnyek folytak végig az arcán.
– Sajnálom, hogy nem tudtam előbb jönni.
Colette a héten szabadságon volt, hogy az anyja mellett legyen,
akinek tegnap komoly nyaki és gerincműtétje volt, de mindennap
beszéltünk telefonon a baleset óta. Colette Amelia kevés barátainak
egyike volt, és meglehetősen jóban voltak.
– Hogy van édesanyád?
– Jól, köszönöm, az este átvitték az intenzívről a sima sebészeti
osztályra, úgyhogy ez jó.
– Örömmel hallom – bólintottam.
 Colette lebámult Ameliára.
– El sem akarom hinni, hogy ez történt, Merrick! Olyan, mint egy
rossz álom! Van valami hír?
– Semmi változás – ingattam a fejemet. – Ha pár napon belül
nincs javulás, azt kérték, gondoljak át egy kezelési lehetőséget,
amellyel serkentenék az idegrendszerét és kihoznák a kómából.
– Ó, ez remek! Van valami kockázata? Rosszabbodhat az
állapota?
Még nem beszéltem Colette-nek a babáról, sem arról a férfiról,
akivel megismerkedtem, amikor ideértem. Colette-nek elég gondja-
baja volt az édesanyjával, és szörnyű volt elmondani neki telefonon
a balesetet. Azonban kíváncsi voltam, hogy tud-e Aaronról. Ha van
ember, akinek Amelia elmondta, akkor az ő.
Mély lélegzetet vettem.
– Amelia számára minimális a kockázat, de vannak bizonyos
kockázatai a… a babára nézve.
– Babára? – kapta fel a fejét csodálkozva Colette. – Milyen babára?
– Kiderült, hogy Amelia több mint négy hónapos terhes –
bólintottam.
– Kiderült? – ráncolta a homlokát Colette. – Akkor nem tudtál
róla?
A fejemet ingattam.
Colette zavartnak tűnt, de aztán kiült az arcára a megértés.
Elkapta a tekintetét, és abban a pillanatban tudtam, hogy tudott
Amelia viszonyáról.
– Tudtál Aaronról?
– Amelia tudta, hogy te tudod? – nyílt tágra Colette szeme.
– Nem.
– Mióta tudod?
– Mióta úgy hozták be ide Ameliát, hogy egy másik férfi
jegygyűrűjét viselte, és ott találtam a pasast a váróban.
Colette a szívéhez kapott.
– Ó, jézusom! Annyira sajnálom, hogy így kellett megtudnod,
Merrick! Annyira sajnálom!
– Én is.
 Rengeteg kérdést akartam feltenni neki, de kibaszottul kimerült
voltam. Mivel Amelia ágya mellett, egy széken aludtam, és körülvett
az intenzív osztály zaja, fél óránál hosszabb időszakokra nem
tudtam elaludni.
– Itt maradsz egy ideig? – kérdeztem Colette-től.
– Ha nem bánod. Úgysincs más dolgom, Will a héten helyettesít,
mivel elvileg anyám mellett kellene lennem.
– Nem bánnád, ha pár órára hazamennék?
Colette végigmért.
– Azóta nem voltál otthon, hogy behozták ide?
A fejemet ingattam.
– Ó, istenem, mindenképp menj haza! Itt maradok, ha kell,
éjszakára is. Ha változás van, hívlak.
– Miután aludtam néhány órát, visszajövök.
Colette bólintott.
– Ahogy gondolod. De itt leszek, pihenj, amennyit csak szeretnél.
– Kösz, Colette!
Odamentem, és egy pillanatig a kezembe fogtam Amelia kezét,
majd megszorítottam.
– Nemsokára visszajövök.
Colette bólintott.
– Szarul nézel ki, főnök! Aludj egy kicsit!
Lifttel mentem a földszintre, és már félúton voltam kifelé menet,
amikor megpillantottam valakit a váróban, Aaron és én
összenéztünk. Nagyot nyelt, és felállt. Néhány másodpercig
tétováztam, hogy odamegyek, és még a szart is kiverem belőle, de
nem volt hozzá energiám. Emellett muszáj volt tudnom valamit,
ezért elindultam a váró felé. A pasas még mindig azt a ruhát viselte,
ami akkor volt rajta, amikor Ameliát behozták, arca még mindig
piszkos volt, tele zúzódásokkal. Azt hiszem, nem én voltam az
egyetlen, aki három napja itt van.
– Hogy van Amelia?
– Akkor válaszolok erre a kérdésre, ha előbb maga válaszolja meg
az én kérdésemet!
Aaron bólintott.
– Kérdezzen bármit!
 – Védekeztek?
– Tessék?
Most hangosabban szólaltam meg.
– Amikor a menyasszonyomat kefélted, használtál óvszert?
– Igen, mindig. Miért?
Úgy éreztem, amennyire lehet, megkönnyebbültem.
– Amelia még mindig kómában van. Vannak agyhullámai, és még
a lányom is életben van.
A pasas döbbenten pislogott, ő sem tudta.
– Amelia… várandós?
Ajkamat biggyesztve meredtem rá.
– Megválaszoltam a kérdését. Akár haza is mehet, mert maga az
életben be nem jut abba a szobába. Megölöm, mielőtt belép!
★
Még azon az éjszakán visszamentem a kórházba. Leültem a
székbe az ágy mellé, és egy idő után bejött az éjszakás nővér
ellenőrzésre. Miután gyorsan ellenőrizte az életfunkciókat, a
sztetoszkópot Amelia hasára helyezte, és figyelt.
– Ó, hű! – kivette a füléből a hallgatót. – Megmozdult a baba!
Felültem.
– Tényleg?
A nővér bólintott.
– Jöjjön ide! Tegye oda a kezét, ahol a sztetoszkóp van!
Tétováztam, de végül odatettem a kezemet Amelia hasára. Olyan
lágy és puha volt a bőre! Először semmit nem éreztem, de egy
pillanat múlva kis, hullámzó mozgást tapintottam. Tágra nyílt
szemmel bámultam, négy nap óta most először mosolyodtam el.
– Nagyon aktív a kis rosszcsont! – bólintott a nővér.
– Ez várható volt. Anyja lánya.
A nővér elmosolyodott.
– Kislány?
Bólintottam, ismét éreztem a mozgást, most nem hullámzott,
hanem inkább böködött.
– Szerintem belém rúgott!
A nővér felnevetett.
 – Nos, a szívhang rendben van, és jó jel, ha ennyi idősen már rúg.
Egyesek csak néhány hét múlva kezdik el érezni a babát.
Kezemet továbbra is Amelia hasán tartottam, és felnéztem rá.
Egészen eddig nem mertem belegondolni abba, hogy a gyermek az
enyém lehet, mielőtt megbizonyosodtam arról, hogy Aaronnal
elővigyázatosak voltak. Amelia meg én nem vigyáztunk, bár ő a
megismerkedésünk óta fogamzásgátlót szedett. De abban a
pillanatban történt valami – először éreztem meg a baba mozgását.
Ez a gyerek Amelia babájából a közös babánk lett. Olyan kibaszottul
dühös voltam Ameliára, de nem volt tisztességes ezt a dühöt a
babán kitölteni.
Úgy elmerültem gondolataimban, szinte el is felejtettem, hogy ott
a nővér, aki váratlanul megszólalt.
– Pár óra múlva visszajövök, megnézem, hogy van.
– Rendben.
Miután a nővér elment, arcomat Amelia hasára fektettem, oda,
ahol a mozgást éreztem, és lehunytam a szememet.
Gyerekem lesz.
Kislányom lesz.
Most először csapott arcul igazán a helyzet komolysága. Valami
elkezdett kibontakozni a szívemben, azonban úgy éreztem, hogy
minden más mázsás súllyal nehezedik a mellkasomra.
Mi lesz, ha Amelia sosem tér magához?
Mi lesz, ha a kislányomnak édesanya nélkül kell felnőnie?
Mi lesz, ha mindkettőt elveszítem?
Elszorult a torkom, próbáltam lenyelni a sós ízt, de nem
készültem fel arra, ami ezután következett. Négy napja egyetlen
könnyet sem ejtettem – visszatartotta őket a harag és a szomorúság
–, de a testem hirtelen be akarta pótolni az elvesztegetett időt.
Elkezdtek folyni a könnyeim, végigcsorogtak az arcomon, és Amelia
hasára hullottak. Rázkódott a vállam, remegtem a zokogástól, és
valami állatias hang tört fel a torkomból.
Fogalmam sincs, meddig sírtam, de úgy éreztem, órák teltek el. A
nővér egyszer visszajött, hogy engem is megnézzen. Mikor végül
felszáradtak a könnyeim, elfordítottam a fejemet, és megcsókoltam
Amelia hasát.
 – Annyira sajnálom! Olyan dühös voltam az anyukádra, hogy
még szinte fel sem fogtam, hogy létezel! Bocsáss meg, többé nem
fordul elő! Megígérem, hogy mostantól végig melletted leszek, édes
drága kislányom!
 29. FEJEZET
Evie
– Ez volt az utolsó – rogytam le az új kanapémra vasárnap
délután, miután az utolsó kicsomagolt dobozt is összehajtogattam.
Két napba telt, mire Greer és én mindennek megtaláltuk a helyét,
amit a raktáramból áthozattunk az új lakásomba, ahol fényévekkel
kevesebb hely volt, mint korábban.
– Képzeld, van egy szuper szinglibár a háztömbben – mesélte
Greer. – Párszor lejártam, mielőtt Bent megismertem.
Kiittam az utolsó korty vizet is.
–  Nagyon hosszú ideig egyáltalán nem érdekel a randizás.
Greer összevonta a szemöldökét. Elmeséltem neki, hogy mi
történt köztem és Merrick között a múlt héten.
–   Tudom, de az ember általában ilyenkor ismeri meg álmai
férfiját. Én alig egy héttel az után ismertem meg Bent, hogy
szakítottunk Michaellel, emlékszel?
Christian meg én évekig voltunk együtt, és jegyesek is voltunk,
de úgy gondoltam, Merricken sokkal nehezebben fogom túltenni
magam. Nem az számít, hogy mennyi ideig vagy együtt valakivel,
egyesek egyszerűen belevésik magukat a szívedbe.
A fejemet ingattam.
–   Könnyebb lenne úgy továbblépni, ha megérteném, hogy mi
történt.
–   Szerintem meglátta a kislányt, és eszébe jutott mindaz, amit
nem akar: párkapcsolat, elköteleződés…
Persze, ez is abszolúte lehetséges volt, de úgy gondoltam,
mégsem így történt.
–  Nem tudom. De azt hiszem, elkezdek másik állás után nézni.
–  Micsoda? Hiszen imádod az új állásodat!
– Igen, imádom, de valahányszor elhaladok Merrick irodája
mellett, vagy megpillantom a folyosón, olyan, mintha feltépnének
egy sebet. És az üléseim felében ő is szóba kerül – sóhajtottam fel. –
Szerelmes vagyok belé, Greer.
– Igen, tudom – mosolyodott el szomorúan a nővérem.
Megszólalt a csengő.
 – Ben az? Azt hittem, csak később jön érted.
Greer vállat vont.
– Így is volt. Bement néhány órára az irodába.
De amikor ajtót nyitottam, nem a sógorom állt az ajtóban, hanem
egy munkaruhás férfi, kezében egy csiptetős mappával.
– A riasztót jöttem beszerelni.
– Azt hiszem, itt valami félreértés van – ingattam a fejemet.
– Én nem rendeltem riasztót.
– Ó, bocsásson meg – lapozgatott a férfi a papírjai között.
– Bizonyos Evie Vaughn számára lesz. Esetleg nem tudja, melyik
emeleten lakik? Az egyetlen olyan gombot nyomtam meg,
amelyiken nem szerepelt név.
Elfintorodtam.
– Én vagyok Evie Vaughn, de én nem rendeltem riasztót.
A férfi láthatóan ugyanolyan értetlenül állt, mint én, és tovább
keresgélt a papírok között.
– Itt azt írja, hogy valaki előre kifizette az egészet, és három évre
szóló szerződést kötött.
Ekkor döbbentem rá, hogy Merrick vehemensen ragaszkodott
ahhoz, hogy legyen riasztóm. Valószínűleg azelőtt rendelte meg,
hogy szakítottunk.
– Meg tudja mondani, ki rendelte meg?
– Csak akkor, ha hitelkártyával fizették. A legtöbb rendelést
telefonon adják le, ezért az irodától kapom meg a számlát, hogy a
munka elvégzése után átadjam a háztulajdonosnak.
– Megmondaná, kinek a neve állt a kártyán?
A pasas továbbra is a papírokat böngészte, majd levett egyet a
csíptetőről, és felém nyújtotta.
– Bizonyos Merrick Crawford rendezte a számlát.
Lepillantottam, és megdöbbentett az összeg.
– Négyszázharminchat dollár?
A férfi vállat vont.
– Minden létező szolgáltatást kért az úriember: ablakbiztonság,
ajtók, még két pánikgombot is, amik némán jeleznek a rendőrségen.
A fejemet ingattam.
 – Bocsásson meg, nekem erre nincs keretem. Az illető, aki
kifizette… Nos, szakítottunk.
– Maga szakított vele?
– Nem.
A pasas elmosolyodott.
– Akkor miért nem tekinti búcsúajándéknak?
– Az lehetetlen!
– Az összeget nem tudjuk visszatéríteni. Az úr elektronikusan írta
alá a szerződést, és csak három napon belül mondható le, New
Yorkban három nap az elállás joga, ami tegnap járt le. Higgye el, a
cég senkit nem enged három nap után kiszállni, úgyhogy nyugodtan
használja a rendszert.
Értetlenül bámultam a fickóra.
– A szerződést három napja írták alá?
A szerelő még egyszer lepillantott a papírra.
– A megrendelést négy napja adták le, mégpedig expressz
kéréssel. Mivel a vevő három napon belül még lemondhatja a
rendelést, ez az első nap, amikor megkezdhetjük a beüzemelést.
Ennek semmi értelme nem volt, Merrick és én több mint egy hete
szakítottunk.
– Lehet, hogy téves a dátum?
– Biztos nem. Mindent a szerződés aláírásakor nyomtatunk ki.
Greer jelent meg az ajtóban.
– Mi a probléma?
– A riasztót jöttek beszerelni. Merrick előre kifizette, három évre.
– Ez kedves. Legalább valami jót is cselekedett, mielőtt összetörte
a szívedet.
– Éppen ez a különös! Úgy tűnik, a szakításunk után adta le a
rendelést! – Visszagondoltam arra a napra az irodában, egy
beszélgetésre, amit Andreával folytattam a nyugiszobában. – Jobban
belegondolva, az asszisztense megkérdezte, dolgozom-e ma. Azt
hittem, csak csevegni akart, és elmeséltem neki, hogy egész hétvégén
a kicsomagolással leszek elfoglalva.
– Király! – mosolyodott el a nővérem. – Azért jó, hogy van egy
riasztód a földszinten! Nekem ez eszembe se jutott.
 – De nem hagyhatom, hogy Merrick fizesse! Még akkor sem
engedtem volna meg, ha még együtt lennénk! – fordultam
fejcsóválva a szerelő felé. -
Sajnálom, hogy hiába fáradt!
★
Másnap reggel korán mentem be az irodába, hogy beszélhessek
Merrickkel a riasztóról, de nem volt bent. A nap további részében,
amikor én ráértem, neki megbeszélése volt. Aztán kedden és szerdán
egyáltalán nem volt bent. Amikor csütörtökön bejött, elhatároztam,
hogy a nap folyamán beszélek vele, mert a riasztós cégtől már
kétszer is telefonáltak, mivel nem engedtem be a szerelőjüket.
Hatkor végeztem az utolsó páciensemmel, és felkészültem arra,
hogy bemegyek Merrickhez, amikor megszólalt a telefonom. Az
ügyvédem hívott, ezért felvettem, annak ellenére, hogy minden, ami
Christian perével volt kapcsolatos, azonnali fejfájást okozott.
– Halló?
– Helló, Evie, Barnett Lyman vagyok.
– Helló, Barnett, mi újság?
– Minden rendben, csak szeretném megtudni, hogy
elgondolkodott-e Christian ajánlatán.
– A nevetséges zsarolási kísérletére gondol? Hogyha vele
vacsorázom, ejti az ügyet?
– Tudom, hogy nevetséges, és sose tanácsolnám egyetlen
védencemnek sem, hogy találkozzon azzal, akivel éppen perben áll.
De Mr. Halpern ügyvédje azt mondja, írásba is adják, így nem tud
kibújni alóla.
Hátradőltem a székemben, és felsóhajtottam.
– Nem mondhatnánk el a bírónak, hogy mivel próbálkozik? Az
bizonyítaná a rosszhiszeműségét.
– De, elmondhatjuk, ahhoz azonban kérvényeket kellene beadni,
még több időt elvenne a bíróságon, és jó esélye van annak, hogy a
bíró nem hagyná annyiban a dolgot, még akkor sem, ha nem tetszik
neki. A lényeg azonban az, hogy az én órabérem ötszázötven dollár,
és nem szeretem a védenceim pénzét pocsékolni. Egy kérvény
előkészítése minimum egy óra, aztán a bíróság… Könnyen felszalad

É
néhány ezer dollárra is. Én megteszem, amit kér, de ha az egésztől
meg lehet szabadulni, akkor miért nem teszi meg? Hadd kérdezzem
meg: fél vele találkozni?
– Fizikai értelemben gondolja?
– Bármilyen értelemben.
Christian volt a világ legnagyobb szemétládája, de fizikailag nem
féltem tőle, érzelmileg pedig már nem tudott fájdalmat okozni. A
fejemet ingattam.
– Nem, egyáltalán nem félek tőle.
– A vacsora helyett meg tudnék egyezni egy ebédben, ha az
megnyugtatná.
Legkevésbé egy Christiannel közös étkezésre vágytam, de
Barnettnek igaza volt. Így nem kell elpazarolnom több ezer dollárt,
és már nagyon szerettem volna magam mögött tudni az egészet.
Gyűlöltem a gondolatot, de ez volt a helyes döntés. Felsóhajtottam.
– Rendben. Ha rá tudná beszélni egy ebédre, az remek lenne.
– Hamarosan visszahívom.
Miután letettem, egy ideig ültem az íróasztalomnál, és
kibámultam az ablakon. Gondolataimat kopogás szakította félbe,
Merrick állt az ajtóban.
– Az asszisztensem azt mondja, megkérdezted, bent vagyok-e.
Merrick csak egy hajszálnyival festett jobban, mint aznap, amikor
szakított velem. Természetesen napbarnított bőre még mindig sárgás
színben játszott, és a sötét karikák továbbra is ott ültek zöld szeme
alatt. De nem gyengülhettem el, különösen az előbbi
telefonbeszélgetés után, így mély lélegzetet vettem, és kifújtam a
levegőt. Már épp megszólaltam volna, amikor egy kereskedő ment el
Merrick mögött a folyosón, ezért az ajtó felé intettem.
– Megtennéd, hogy becsukod? Jobb lenne, ha négyszemközt
beszélnénk.
– Természetesen.
Becsukta az ajtót, de a helyiség másik végében maradt, ami
nekem tökéletesen megfelelt.
– A minap nálam járt egy riasztócég szerelője, azt mondták, előre
kifizetted a szolgáltatást és a beüzemelést is.
– Így van.
 – De ezt azután intézted el, hogy szakítottál. Miért?
Merrick elkomorodott.
– Mondtam, hogy megszervezem, és úgy gondoltam, magadnak
úgysem fogod elintézni.
Felálltam, megtámaszkodtam az asztalon, és előrehajoltam.
– Azt mondtad, megszervezed? Hogyhogy ebben állod a
szavadat, abban meg nem álltad, amikor meggyőztél, hogy bízzak
benned? Tudod, amikor megígérted, hogy sosem fogsz bántani?
Merricknek még volt képe úgy tenni, mintha feldúlta volna a
megjegyzésem.
– Nagyon sajnálom!
– Ó, sajnálod? – emeltem égnek a tekintetemet, majd visszaültem
a helyemre. – Köszönöm, ez nagyon sokat segít rajtam!
Merrick lépett egyet felém, de én felemeltem a kezemet, hogy
megállítsam.
– Ne! – vetettem oda neki. – Nem kell még egy bocsánatkérés, és
az sem, hogy szánalomból, vagy ki tudja, miből kifizesd nekem azt a
riasztórendszert! Szóval, ha nincs egyéb közölnivalód, például nem
akarod elmagyarázni, hogy mi is történt köztünk pontosan, akkor
azt hiszem, nincs több mondanivalónk egymásnak!
Merrick végre belenézett a szemembe, szomorúnak látszott, de
nem érdekelt.
– Tudod mit? – szólaltam meg. – Egyszer azt mondtad, hogy a
volt vőlegényem gyáva gazember. És igen, igazad volt. De te is
gyáva gazember vagy! – ingattam a fejemet. – Menj már ki, kérlek,
mielőtt még idegesebb leszek!
 30. FEJEZET
Merrck
– Kibaszott gyáva gazember vagyok! – mormoltam az üres
poharamba.
Na jó, nem volt üres – a tizenöt perce kitöltött, a pohár
háromnegyedéig érő whiskey-ben nem volt ideje kiolvadni a jégnek.
Az üveg már majdnem üres volt.
A dohányzóasztalra bámultam, a felfordított dobozra és a
tartalmára, amit két napja kiborítottam, mikor Evie megkért, hogy
hagyjam el az irodáját. Előrehajoltam, felkaptam egy fotót a
halomból, amit az utóbbi két napban órákig bámultam. Próbáltam
felismerni az orromat és az államat – amiről olyan egyértelműen
tudtam, hogy az enyém, a kislányom születése napjától kezdve.
Most mégis csak Amelia arcát láttam – az orrát, az állát, álmodozó,
sötétkék szemét. Legszívesebben darabokra téptem volna a fotót,
hogy többé ne lássam, de sokkal fontosabb volt számomra az a nap,
amikor készült, mint az, ami utána következett.
Kezdett hatni az alkohol – vagy a lakásom kezdett el gyorsabban
forogni, mint a körhinta a vidámparkban, ezért hátradőltem a
kanapén a fényképpel a kezemben. Lehunytam a szememet, egyik
lábamat a padlón nyugtattam, hogy egyensúlyban tartsam magam.
Hamarosan elszundikáltam, nem sokkal később azonban arra
ébredtem, hogy dörömbölnek az ajtómon.
Legalábbis azt hittem, hogy valaki dörömböl, de ahogy
körülnéztem, a lakásomban csend honolt. Jézusom, a fejem… Úgy
festett, a dörömbölés csupán a fejemben történik, nem a valóságban.
Dü-dübb, dü-dübb, dü-dübb.
Bassza meg! Olyan volt, mintha a fejemben egy dobos fiú
gyakorolt volna a fellépésére. A tenyerembe temettem az arcomat, és
masszírozni kezdtem a halántékomat, azonban a fejemből a
dörömbölés hirtelen valóságos lett, és egy hang is csatlakozott
hozzá.
– Crawford, nyisd ki azt a kurva ajtót, mielőtt betöröm! Tudom,
hogy bent vagy!
Bassza meg!
 Már csak az kell, hogy Will cseszegetni kezdjen!
– Menj el! – kiáltottam ki. – Jól vagyok!
– Nem jó duma! Emeld fel a segged, és nyiss ajtót!
Lehunytam a szememet, és megráztam a fejem, tudtam, hogy ez a
barom úgysem megy sehová. Minél gyorsabban felemelem a
seggemet, annál gyorsabban tudok megszabadulni tőle.
Amikor felálltam a pamlagról, kénytelen voltam
megkapaszkodni.
Jézusom, nem nekem való a pia!
Ahogy a bejárati ajtóhoz ballagtam, igyekeztem a lehető
legkevesebbet mozgatni a fejemet.
Will kinyitotta az ajtót, és végigmért.
– Jézusisten, két napja ugyanaz a ruha van rajtad! Tudtam, hogy
nem utaztál el! – Előrehajolt, és megszimatolt. – És állott piaszagod
van! – csóválta a fejét. – Hányszor kell még elmondanom, hogy
hagyd rám az ivászatot? Az utóbbi években sem bírod jobban az
alkoholt, mint korábban!
Szó nélkül visszabotorkáltam a kanapéhoz, de sajnos Will-nek
nem volt elég az, hogy látta, életben vagyok, becsukta az ajtót, és
bejött utánam.
– Mi a franc ütött beléd?
Lehajtott fejjel rogytam le a kanapéra, mérhetetlenül súlyosnak
éreztem a fejem.
Will végignézett a zsúfolt dohányzóasztalon.
– Ó, baszki, mi történt? – hajolt le, és felemelte az apró sapkát,
amit Eloise viselt a születése napján.
– Hozzá ne nyúlj ! – mordultam fel.
Will hangosan felsóhajtott, és kiment a szobából. Abban
reménykedtem, rádöbbent, hogy valami fontos dolog zajlik bennem,
és tiszteletben tartja a fájdalmamat, de két perc múlva visszajött.
– Vedd ezt be! – nyújtott felém néhány tablettát és egy nagy pohár
vizet. – Három fájdalomcsillapító, és némi hidratálás kezdetnek jó
lesz. – Ezután elkezdett valamit pötyögni a telefonján. – Rendelek
Gatorade-et, banánt és rozsos pastramis szendvicset a sarki boltból,
ahonnan van kiszállítás.
Pislogva felbámultam rá.
 – Biztos, hogy nem tudom megenni a pastramit.
– Az nem neked lesz, seggfej, hanem nekem! Éhen halok! A tiéd a
Gatorade és a banán, elektrolitekre és káliumra van szükséged. –
Végzett a pötyögéssel, mobilját a kanapéra hajította, és leült velem
szemben. – Na mesélj, mi történt?
Nem volt kedvem csevegni, így megráztam a fejem.
– Mióta is vagyunk barátok? – kérdezte Will.
– Túl régóta – morogtam.
– Akkor mostanra már tudhatnád, hogy addig nem megyek
sehová, amíg ki nem adod magadból azt, ami bánt!
– A gyógyszer is alig marad meg bennem, amit most bevettem.
Nincs kedvem beszélgetni.
– Semmi gond – vont vállat Will. – Nem sietek.
Remek, sokáig akar itt dekkolni!
– Mi lenne, ha kicsit lefeküdnél, hogy elmúljon a fejfájás? Úgyis
meg kell válaszolnom néhány e-mailt.
Jobb lett volna, ha csak simán eltűnik, de örömmel fogadtam a
csendet, ezért azt tettem, amit javasolt: ledőltem a kanapéra,
feltettem a lábamat a karfára, és lehunytam a szememet. Utána egy
ideig hol magamnál voltam, hol nem, de végül egy zacskó
csörgésére kinyitottam a fél szemem.
– Jobb már? – érdeklődött Will.
Letettem a lábamat a padlóra, és felültem. Úgy éreztem, mintha
átment volna rajtam egy kamion, aztán még vissza is tolatott volna,
hogy teljesen a földbe döngöljön, de szerencsére a gyógyszer
majdnem teljesen megszüntette a fejfájásomat.
Megdörzsöltem a tarkómat.
– Megjött az a Gatorade?
Will odanyújtotta egy banánnal együtt.
Húsz perc múlva még mindig nem volt kedvem cseverészni, de
legalább már képes voltam normális beszélgetést folytatni. Will
megette a szendvicsét, lerúgta a cipőjét, lábát feltette a
dohányzóasztal sarkára, majd hátradőlt a kanapén.
– Mi a helyzet, barátom?
Felsóhajtottam.
– Összefutottam Aaron Jensennel.
 – Oké…
– Eloise vele volt. – Egész eddig a padlót bámultam, de most
felnéztem Willre. – Eloise siket.
Will összevonta a szemöldökét.
– De máskülönben egészséges?
Vállat vontam.
– A lábán térdrögzítő volt, és az… – képtelen voltam Aaront
Eloise apjának nevezni, még három év után sem. – Aaron jelnyelvet
használt vele.
Will egy ideig emésztette a hallottakat.
– Oké, azt tudtad, hogy valószínűleg hallásproblémái lesznek, és
a fejlődésében is lehetnek gondok. Ez kemény, de ettől még
tökéletesen boldog életet élhet.
Lehunytam a szememet, és elképzeltem Eloise-t a
bevásárlókocsiban. Az arca annyira beleégett az agyamba, hogy még
az alkohol sem tudta kitörölni onnan.
– Teljesen úgy néz ki, mint Amelia.
Will sokáig hallgatott.
– Ezt az egészet csírájában kell elfojtanod, még mielőtt elcseszed a
dolgokat Evie-vel!
Jelentőségteljes pillantást vetettem rá.
– Basszus! – hunyta le a szemét Will. – Már elcseszted!
– Ezt én okoztam Eloise-nak! – ingattam a fejemet. – Lehet, hogy
már nem is Eloise a neve.
– Mit okoztál te Eloise-nak?
– Mindent! Az én döntéseim miatt halt meg az édesanyja,
miattam lett koraszülött! Ha hagyom, hogy a természet a maga
módján intézze a dolgot.
Will elfintorodott.
– Mégis miről beszélsz?
– Ugye tudod, hogy az összes, Ameliára és a babára vonatkozó
döntést én hoztam meg?
– Igen, és?
– Ameliánál azért indult meg a szülés, mert én jóváhagytam,
hogy megkapjon egy bizonyos gyógyszert!
 – Igen, mert az őt kezelő orvoscsapat ezt javasolta. Tudom, hogy
okos srác vagy, de nem jártál négy évig orvosi egyetemre, és utána
nem voltál nyolc évig rezidens, mint a neurológusok. Nem beszélve
arról, hogy nincs bizonyíték arra, hogy a gyógyszer miatt indult meg
idő előtt a szülés. Amelia teste már sokkal előbb felmondta a
szolgálatot – csóválta meg Will a fejét. – Olyan nőknél is előbb indul
be a szülés, akik nem szenvednek repülőgép-balesetet, és sokkal
súlyosabb problémákkal születik meg a babájuk. Az ilyesmi
előfordul, öregem, és nincs hatalmunk fölötte.
Hallottam Will hangját, de a fejemben kavargó emlékek
túlságosan lefoglaltak ahhoz, hogy valóban odafigyeljek. Egyetlen
emlék volt, amit egyszerűen képtelen voltam kiszorítani a
gondolataimból – a napot, amikor megtudtam, hogy Eloise nem az
én lányom. Amikor elhagytam a kórházat, hogy belemerüljek az
alkoholos önsajnálatba, arra értem vissza, hogy üres volt az ágy.
– El sem búcsúzhattam tőle! – szakadt fel belőlem a zokogás.
Will rám bámult, miközben könnyek folytak végig az arcomon.
– Hogyhogy el sem búcsúzhattál tőle? Ott álltam a szoba ajtaja
előtt, amikor… – Hirtelen elhallgatott. – Basszus! Nem Eloise-ra
gondolsz, ugye? Hanem Ameliára. Ez nem csak a babáról szól.
Néhány percig egyikünk sem szólalt meg, Will végül felült,
levette a lábát a dohányzóasztalról és a térdére könyökölt.
– Mondd, szereted Evie-t?
Letöröltem a könnyeimet, és bólintottam.
– Szeretem.
– Akkor muszáj kitalálnod, hogyan tudsz továbblépni.
Azt hittem, hogy továbbléptem… amíg meg nem láttam Eloise édes
kis arcát.
– Hogyan leszek képes bármire is ezek után, basszus?
– Úgy, hogy többé nem hagyod, hogy a múltad tönkretegye a
jövődet! Én nem vagyok dilidoki, de szerintem az első lépés az, hogy
kiadod magadból a fájdalmadat. Három év telt el, és most először
engedtél be valamilyen érzelmet a lelkedbe. Amelia halála után
néhány nappal úgy jöttél be dolgozni, mintha mi sem történt volna.
Nem lehet egyszerűen kitörölni a szívedből valakit, hogy utána
továbbléphess – mutatott Will saját mellkasára. – El kell fogadnod,
hogy a szíved egy darabját örökre magával vitte, és hagynod kell,
hogy a lehető legjobban begyógyuljon az a seb. Aki szeret, a szívedet
a hegekkel együtt szereti.


31. FEJEZET

Merrck
Három évvel ezelőtt
– Mr. Crawford?
Feltekintettem a hintaszékből, ahol már egy órája ültem, és
bámultam a kislányom arcát. Ötnaposan ma volt először elég stabil
állapotban ahhoz, hogy kivegyék az inkubátorból.
Az újszülött-intenzívosztályos nővér, aki átnyújtotta, az ajtónál
állt egy számomra ismeretlen nővel, akin orvosi köpeny helyett
kosztüm volt. A nővér odalépett hozzám.
– Vissza kell tennünk Eloise-t, a sárgaság miatt fontos, hogy
elegendő időt töltsön a fény alatt.
Bólintottam, és lehajoltam, hogy megpusziljam a kislányom
homlokát. Kicsi volt, olyan rettenetesen kicsi!
Amikor készen álltam rá, a nővér kivette a karomból a babát, és
visszatette az inkubátorba. Melegen rám mosolygott, majd az
ajtóban álló nő felé mutatott.
– Mrs. Walters szeretne pár szót váltani önnel, ő a kórház saját
jogi képviselője.
A nőre pillantottam, sejtettem, hogy a nagyágyút küldik ide,
mivel eddig nem egyeztem bele az újraélesztés tilalmáról szóló
kitételbe Amelia miatt. Ismét bólintottam.
– Később megint megfoghatom a babát?
– Természetesen, de csak rövid időszakokra – pillantott a nővér
az órájára. – Most három óra van. Mondjuk, hétkor?
– Köszönöm!
Az ügyvédnő kilépett a szobából, és megvárta, amíg csatlakozom
hozzá.
– Jó napot, Mr. Crawford, a nevem Nina Walters, a kórház jogi
képviselője vagyok. Ráérne beszélni négyszemközt néhány percre?
Visszanéztem az inkubátorra, ahol a lányom ismét nyugodtan és
békésen aludt.
– Természetesen.
Kimentünk az üres váróba, és leültünk.
 – A menyasszonya orvosi csapata mindent elmondott nekem az
utóbbi hónapok eseményeiről. Nagyon örülök, hogy Eloise jól van!
Bólintottam.
– A hallásvizsgálata nem sikerült, de állítólag ez gyakori, és
később magától helyrejöhet.
A lányom igazi nagy harcos volt. A középfül mögött volt valami
felgyülemlett folyadék, és az orvosok nem garantálhatták, hogy a
továbbiakban nem lesznek fejlődési problémái, de igazi nagy küzdő
volt így, huszonkilenc hetesen.
Nina mély lélegzetet vett, és kifújta.
– Ön már így is annyi mindenen ment keresztül! Nem szívesen
beszélek erről, de a kórház ma kapott egy bírósági idézést.
– Azért, mert nem írtam alá az újraélesztés tilalmáról szóló
dokumentumot? És kitől jött az idézés? Amelia évek óta nem beszélt
az anyjával.
A hölgy megrázta a fejét, felém nyújtott valamilyen hivatalosnak
tűnő, kék hátú papírt.
– Ez nem az önt érintő, Ameliával kapcsolatos orvosi döntésekről
szól. A bíróság arra kötelez minket, hogy DNS-mintát vegyünk
Eloise-tól egy apasági teszt miatt. A kérelmező bizonyos Aaron
Jensen.
★
Másnap délután Amelia szobájában ültem, amikor a gépek
hirtelen jelezni kezdtek. Felálltam, és figyeltem, ahogy az egyébként
egyenletes vonalak hirtelen vadul cikázni kezdtek, azonban
Ameliának egyetlen izma nem rezdült. Egy nővér szaladt be a
szobába, egyetlen pillantást vetett a monitorra, és kikiabált a
nővérpulthoz.
– Kék kód! Hozzátok az újraélesztőt!
A következő harminc másodpercben fél tucat ember rontott be a
szobába. Egy orvos meghallgatta Amelia szívét, míg egy másik
nővér elkapta a karját, és a csuklóján számolta a szívveréseket.
– Mr. Crawford, kimenne, kérem?
Hátraléptem, hogy helyet adjak nekik.
– Nem leszek láb alatt, de itt maradok.
 Túlságosan lefoglalta őket a munkájuk ahhoz, hogy
vitatkozzanak velem. Ami ezután történt, az pontosan olyan volt,
mintha a tévében látnám.
Amelia szívverése a monitoron egyenes vonalat húzott.
Az orvos bekészítette a defibrillátort, és mindenkit megkért, hogy
vegye le a kezét a betegről, majd Amelia mellkasára nyomta, és
sokkolta.
Amelia teste nagyot ugrott, de azonnal visszakerült abba az
ernyedt állapotba, amiben azóta volt, hogy megérkezett ide.
Mindenki a monitort bámulta.
Semmi.
Még egyszer kisütötték.
Még mindig semmi.
Egy nővér valamit beleinjekciózott az infúziójába, és ismét
megnézte a pulzusát. Felpillantott az orvosra, és homlokát ráncolva
a fejét ingatta.
– Mindenki lépjen hátra!
Az orvos igazított valamit a gépen, majd ismét rátette Ameliára
az elektródákat.
A test még magasabbra ugrott.
A gép pityegő hangot adott ki, és az egyenes vonal ismét ugrálni
kezdett.
Az orvos válla látható megkönnyebbüléssel elernyedt.
– Ez miért történt? – tudakoltam.
Az orvos visszatette a tappancsokat a hordozható kocsira.
– Számos oka lehet – ingatta a fejét. – Vérrög, elektrolit
problémák, vagy egyszerűen leáll a szervezete, mert kimerült. Az
utóbbi hónapok nagyon megviselték, beleértve a császármetszést is.
– Vérrög? A gyógyszer miatt lenne, ami kapott? Amikor
engedélyt kértek tőlem, hogy kipróbálják, a kockázatok között ezt is
felsorolták.
Az orvos széttárta a karját.
– Ennyire ne szaladjunk előre, még azt sem tudjuk, van-e vérrög.
És ha van is, egy hónapokig kómában fekvő betegnek erre igen nagy
esélye van.
Megdörzsöltem a homlokomat.
 – Most stabilizáltuk az állapotát, de ismét csak apró lépésekkel
tudunk haladni, akárcsak az elején. Kezdjük azzal, hogy elvégzünk
néhány vizsgálatot, hogy lássuk, mivel állunk szemben!
– Oké – fújtam ki hangosan a levegőt.
★
Másnap reggel épp végeztem Eloise dajkálásával az intenzíven, és
visszatértem Amelia szobájába, hogy megnézzem, hogy van. A
monitor szerint a szívverése normális volt, ezért leültem az ágya
mellé, és egy percre lehunytam a szememet. Egész éjszaka itt voltam,
rettegtem hazamenni, attól féltem, hogy megint történik valami.
Ekkor egy hölgy kopogott be a nyitott ajtón, majd elmosolyodott.
– Jó napot, Mr. Crawford, Kate Egert vagyok, a kórház szociális
osztályáról. Korábban már találkoztunk, amikor Miss Evanst
behozták.
Bólintottam, bár nem volt ismerős az arca, és felálltam.
– Hogyne, örülök, hogy ismét találkoztunk.
A nő láthatóan tétovázott.
– Beszélhetnénk odakint egy percre?
Sosem jelentett jót, ha nem akartak beszélni Amelia előtt, mégis
mi lehet rosszabb, mint az utóbbi két nap?
– Persze.
Kint a nő egy ajtóra mutatott.
– Leülhetnénk a családi szobában?
Visszanéztem Ameliára, és megráztam a fejem.
– Nem tudnánk itt beszélni? Ameliának nehéz huszonnégy órája
volt.
– Ó, hogyne, de, persze. – A nő mély levegőt vett, majd elővett
egy félbehajtott papírlapot. – Sajnálom, hogy még én is terhelem
azon kívül, amin épp keresztülmegy, de megjött az apasági teszt
eredménye.
Megdermedtem, a nő kihajtogatta a papírt, és belenézett a
szemembe.
– A DNS-teszt szerint nem ön Eloise édesapja.


32. FEJEZET

Merrck
Zsinórban harmadik napja bámultam át az utca túloldalára. Úgy
éreztem, kezdek egyfajta rutint kialakítani. Felkelek hajnalban
iszonyú másnaposan, beveszek két fájdalomcsillapítót egy liter
Gatorade-del, és hagyom, hogy a víz hosszan zubogjon rám a
zuhany alatt. Baseballsapkát, napszemüveget és sötét, cipzáras
futópulcsit húzok, majd legyalogolok több mint negyven emeletet, és
a szolgálati bejáraton surranok ki, hogy a lehető legkevesebb
esélyem legyen bárkivel is összefutni az irodából. Aztán átkocogok a
Tizenkilencedik utcához, megállok egy húgyszagú kapualjban, és
távolról figyelek egy férfit, akit gyűlölök.
Nem tudtam volna megmondani, mit akarok. De akárcsak az
előző két napon, Aaron most is nagyjából húsz perccel ezelőtt indult
el Eloise-zal. A napirendje meglehetősen kiszámíthatónak tűnt, ezért
sejtettem, hogy nemsokára visszajön. Tíz perc múlva érkezett meg,
gyalog, de most megállt a bejárati ajtónál, megfordult… és
egyenesen átnézett az úton, rám.
Basszus!
Néhány másodperc után Aaron odalépett a járdaszigethez,
mindkét irányba körülnézett, majd átsietett az úton. Általában napi
tizenkét kilométert kocogok, ezért nyugodtan a fejembe húzhattam
volna a sapkát, és elfuthattam volna. Sosem ért volna utol, már csak
az ereimben száguldó adrenalin miatt sem, azonban képtelen voltam
megmoccanni. Még akkor sem, amikor Aaron odaállt elém.
– Szeretne feljönni beszélgetni? – kérdezte nyugodtan.
Fogva tartottam a tekintetét, nyilván látta az enyémben a
gyűlöletet.
– Honnan tudja, hogy nem azért jöttem, hogy megöljem?
Aaron vállat vont.
– Sehonnan. Azért feljön?
Tulajdonképpen fogalmam sem volt, mit kerestem ott, mégis
bólintottam. Amíg felért a lift, a testem végig szobormerev volt,
amikor Aaron kinyitotta a lakása ajtaját, megtorpantam, de végül
beléptem.
Aaron egyenesen a konyhába ment, és nekem háttal megállt a
pultnál.
– Kávé vagy whiskey?
– Whiskey.
Bólintott, és amíg kivett a szekrényből egy üveget és két poharat,
én odaléptem a hűtőszekrényhez, amin különféle hűtőmágnesekkel
felerősített gyerekrajzok lógtak. Az egyik különösen megragadta a
figyelmemet. Nagyrészt körök szerepeltek rajta, de annyit
megértettem, hogy embereket szimbolizálnak. Az egyik kicsi volt és
rózsaszín, a mellette álló pedig háromszor akkora volt, és kék. Egy
harmadik, rózsaszín kör a papír tetején helyezkedett el, egy rakás
sötétkék vonalka mellett.
Aaron odalépett mellém, és felém nyújtott egy poharat, ahogy
belekortyolt az italába, a rajzra mutatott.
– Eloise tudja, hogy anyukája a mennyországban van, és a
mennyország fent van, ezért a felhők mellé szokta rajzolni.
Bólintottam.
Jobb oldalt Amelia fotója volt, egy kisrepülő pilótaülésén ült, és
rámosolygott a kép készítőjére, aki a gépen kívül helyezkedett el.
Kiittam az egész pohár whiskey-t, majd Aaron felé nyújtottam, nem
kellett kérnem, hogy töltse újra.
– Mi lenne, ha leülnénk az asztalhoz? – javasolta Aaron, és felém
nyújtotta az ismét tele poharat.
Egymással szemben foglaltunk helyet.
– Azért jött, hogy behúzzon egyet, vagy beszélgetni akar? –
tudakolta Aaron.
– Nem is tudom – ingattam a fejem.
– Nos, rászolgáltam, hogy behúzzon egyet, úgyhogy tegye csak
meg, ha ettől jobban érzi magát.
Egy pillanatig csak bámultuk egymást.
– Mióta tartott a viszony?
Aaron letette a poharát.
– Azt hiszem, nagyjából hat hónapja.
– Amelia miért nem szakított velem?
 – Mert magát szerette. Egyszer ultimátumot adtam neki,
közöltem vele, hogy vagy maga, vagy én. Kijelentette, hogy ha
választania kellene, magát választaná, mindig magát választaná.
Hosszan hallgattam.
– Akkor miért? Miért csinálta?
Aaron a fejét ingatta.
– Ezt a kérdést én is sokszor feltettem magamnak, amellett, hogy
én miért csináltam, úgy, hogy pontosan tudtam, hogy Amelia foglalt.
Önző seggfej voltam. De szerintem Amelia nem önzésből tette.
Szerintem még csak hozzám sem volt köze. Azt akarta, hogy maga
tudomást szerezzen a dologról.
– Miért? – kérdeztem töprengve.
– Hogy maga szakítson vele, hogy előbb ő okozhasson fájdalmat
magának, és ne fordítva.
Ezt sok ember nem értené, de Aaron láthatóan jól kiismerte
Ameliát, az elmélete egyáltalán nem volt légből kapott. A válaszától
csak dühös lettem, azt sem értettem, hogy miért tettem fel ezeket a
kérdéseket.
– És Eloise… jól van?
Aaron arca felderült.
– Nagyon jól van. Amilyen tempóban fejlődik, pár év múlva
nálam is okosabb lesz!
Egy hét után most mosolyodtam el először.
– És a hallása?
Aaron bólintott.
– Teljesen siket. Ez koraszülött babáknál gyakori.
– A lába?
– Egészen enyhe O-lába van, az orvos szerint néhány hónap, és
elhagyhatja a rögzítőt. Ettől eltekintve tökéletesen egészséges.
Korához képest alacsony, de ez is gyakori koraszülött-probléma, bár
az első évben némileg felzárkózott a kortársaihoz. Azt hiszem,
ugyanolyan alacsony lesz, mint az édesanyja.
Hangosan kifújtam a levegőt. Mivel nem terveztem, hogy
elbeszélgetek Aaronnal, nem igazán akartam mást mondani, ezért
bólintottam.
– Köszönöm.
 – Tudom, rettenetesen sok fájdalmat okozhattam abban a nehéz
időszakban, és ezt őszintén sajnálom. Nem mintha ez segítene
magán, de ha nagy ritkán randevúzom, futva menekülök, ha egy nő
bármilyen szempontból is foglalt.
Aaron elkísért az ajtóig, kinyitotta, én pedig kiléptem a folyosóra,
és intettem neki, mielőtt elindultam a lift felé.
– Merrick! – szólt utánam Aaron.
Megfordultam.
– Szeretne találkozni vele? Hogy kicsit jobban megismerje?
Nem voltam biztos benne, képes lennék-e rá, de nagyra
értékeltem az ajánlatát.
– Beszélhetnénk még ez ügyben?
Aaron elmosolyodott.
– Természetesen. Nyilván tudja, hol lakom.


33. FEJEZET

Evie
– Nem voltam biztos benne, hogy eljön-e – helyezkedtem el a
szokásos székemen, a páciensek kanapéjával szemben. – Ma van az
utolsó napja, ugye?
Colette bólintott.
– Igen, de nagyon sok érzés kavarog bennem ezzel kapcsolatosan.
Azt gondoltam, jót tesz, ha beszélek róla valakivel. Már nem sok
barátom van, és azokkal, akik megmaradtak, inkább a munkám
részleteit beszélem meg, nem pedig az érzéseimet.
– Akkor örülök, hogy eljött – mutattam a hatalmas tálca
süteményre az asztalon. – Kérem, vegyen belőle! Mostanában
gyakran sütögetek, és ha hazaviszem, megeszem az egészet.
Colette elmosolyodott, és felkapott egy sütit, beleharapott, és
körülnézett a helyiségben.
– Egyetem után ide szerződtem le. Az utóbbi három évben alig
vártam, hogy eljöjjön ez a nap, de most nincs bennem olyan izgalom
és megkönnyebbülés, mint amire számítottam.
– Akkor mit érez?
Colette a fejét ingatta.
– Nagyrészt szomorúságot, talán egy kis megbánást is.
– Amiatt, hogy elmegy?
– Nem, annak már itt az ideje. A megbánásomnak inkább
Merrickhez van köze.
Bárcsak azt mondhattam volna, hogy átérzem a fájdalmát, Colette!
Akkor talán felbontottunk volna egy üveg bort, és elsztorizgattunk
volna. Azonban én szakemberként voltam itt, és kénytelen voltam a
saját érzelmeimet kívül helyezni ezen az egészen, ezért így szóltam:
– Meséljen erről! Meg tudná mondani, mi az, amit megbánt?
Colette a fejét ingatta.
– Annyi mindent… nem is tudom, van, aminek semmi értelme
nincs…
– Például?
Colette lebámult a padlóra.
 – Mostanában valamiért sokat gondolok arra az időszakra,
amikor gyakran eljártunk együtt négyesben vacsorázni: Amelia,
Merrick, az akkori barátom és én. Tudtam, hogy Ameliának
viszonya van valakivel, mégis elmentünk négyesben, és úgy tettünk,
mintha minden rendben lett volna. Nem tudom, miért jönnek vissza
ezek az emlékek ennyi idő után…
– Gyakran nem is fontos maga a titok. Inkább az a tény bánt
minket, hogy egyáltalán titkolóztunk.
– Meglehet – bólintott Colette.
– Azt mondta, hogy mostanában sokat gondolkozik azon a titkon,
amit akkor rejtegetett. Ez azt jelenti, hogy ezek új gondolatok, vagy
csak mostanában többször jutnak eszébe?
– Nagyjából egy hónappal ezelőttig eszembe sem jutott, hogy
kénytelen voltam titokban tartani azt, hogy a barátnőmnek viszonya
volt valakivel. Ez nem túl kedvező fényt vet rám, de ez az igazság.
– Történt valami mostanában, ami miatt eszébe jutott az a
viszony?
– Nem igazán, de észrevettem Merricken valami változást. Azt
sem tudom, hogy ez fontos-e vagy sem.
– Miféle változást?
– Nos, az utóbbi néhány hétben nem sűrűn volt bent, de előtte
észrevettem, hogy a megbeszéléseken gyakrabban mosolyog. És
többet is nevetett. Mostanában olyan boldog, és valahogy ez
döbbentett rá, hogy előtte milyen sokáig lehetett boldogtalan.
Ráébredtem, hogy mennyit szenvedett Amelia halála után.
Homlokomat ráncolva bámultam rá.
– Nem gondolta, hogy Merrick szenvedett?
Colette megvonta a vállát.
– Nem tudom. Merricket okoltam Amelia haláláért, de talán
egyszerűen szükségem volt valakire, akit okolhattam érte.
– Miért őt okolta?
– Mert Amelia Merricket jelölte ki, hogy ő hozza meg az
állapotával kapcsolatos összes orvosi döntést. Merrick akkor tudta
meg, hogy Ameliának viszonya van valakivel, amikor Amelia
bekerült a kórházba, és utána el kellett döntenie, hogy milyen
gyógyszereket kaphat és milyen beavatkozásoknak vethetik alá.
 Ó, egek ura!
Colette látta az arcomat, és bólintott.
– Igen, eléggé szörnyű volt.
Nehezemre esett nem elkezdeni agyalni azon, amit Colette
elmesélt, mert legszívesebben kizárólag Merrickkel foglalkoztam
volna, de Merrick nem volt a páciensem, mi több, már a szerelmem
sem. Ezért kényszerítettem magamat, hogy azt tegyem, ami a
dolgom – segítsek kibogozni Colette kusza érzéseit.
– Álljunk meg egy pillanatra! Nekem úgy tűnik, maga elkezdte
megkérdőjelezni, hogy mindaz, amiért felelősnek tartotta Merricket,
valóban az ő hibája-e. És ugyanakkor eszébe jutnak azok a dolgok,
amiket eltitkolt előle akkoriban, amikor még barátok voltak. Nagyon
sok bűntudat kerül így felszínre. Mit gondol, miért jött elő mindez?
Azért, mert elhagyja a céget?
Colette szomorúan elmosolyodott.
– Nos, magammal viszek néhány ügyfelet, és ez ellenkezik a
versenytilalmi megállapodásommal. Merrick nem lesz boldog, bár a
cég profitján ez nem fog látszani, de azt tudom, hogy nem tesz ellene
semmit, mert nem én vagyok az egyetlen, aki őt okolja a történtekért.
– Ezt hogy érti?
– Az egyetlen ember, aki nálam jobban hibáztatta Merricket,
maga Merrick volt.
★
Azon az estén – annak ellenére, hogy péntek este volt – nem volt
kedvem hazamenni. A Colette-tel való beszélgetésem óta nem ment
ki a fejemből Merrick. Megszegtem a heti fogadalmamat, hogy a
saját emeletemen maradok, és nem megyek fel, hogy
megpillanthassam, de sehol nem láttam. Lehetséges, hogy
egyszerűen sebezhetőnek éreztem magam, és a legkevésbé arra volt
szükségem, hogy igazoljam Merrick viselkedését, és reményt öntsek
magamba azzal, hogy még minden megoldódhat köztünk.
Csodálatos este volt, ezért úgy döntöttem, ahelyett, hogy
hazamennék, kimentem busszal a brooklyni Glass Bottle Beachre.
Egy órán át sétáltam a parton, tengeri üvegeket szedtem, és
kerülgettem azokat az éles üvegdarabokat, melyeket az óceán még
nem sodort el elég hosszú időre ahhoz, hogy simára csiszolja őket.
Azonban még ez a máskor boldogságot nyújtó hely sem segített ma
rajtam. Leültem egy nagy sziklára az óceán szélén, hogy megnézzem
a naplementét, az égbolt lila és rózsaszín fényekben fürdött, én
pedig lehunyt szemmel hallgattam a halk csilingelést, melyet a
hullámok keltettek az üvegcserepeken. Minden egyes lélegzetvétellel
hangosabbnak tűnt – annyira, hogy kinyitottam a szememet, hogy
körülnézzek, megváltoztak-e a zajok. Azonban nem az óceán
csilingelt, hanem egy kulcscsomó.
Pislogtam, mert azt hittem, a kulcsot tartó személy is csak
látomás.
De nem volt az.
Kezemmel elárnyékoltam a szememet a napfény elől, és a szívem
vadul verni kezdett.
– Merrick? Mit keresel te itt?
– Eljöttem keresni egy kis szerencsehozó tengeri üveget.
– Tudtad, hogy itt vagyok?
Merrick a fejét ingatta.
– Az utóbbi napokban minden este kijövök ide.
– De… Miért?
Merrick szomorúan elmosolyodott.
– Van azon a sziklán még egy hely?
Féltem, de a szívemben önkéntelenül is felcsillant a remény.
Arrébb húzódtam, hogy helyet adjak neki.
– Persze.
Merrick leült mellém, és a naplementét nézte. Mivel az ő irányába
kellett fordulnom, kihasználtam az alkalmat, és alaposan
megnéztem magamnak. Olyan volt, mintha néhány nap alatt éveket
öregedett volna. Pokolian dühös voltam rá, de én is ember voltam,
és úgy tűnt, Merricknek nagy szüksége van egy barátra, ezért
kivettem a zsebemből szerencsehozó narancssárga üvegemet, és felé
nyújtottam.
– Dörzsöld meg! Úgy látom, szükséged van rá.
Merrick tekintete az arcomat pásztázta, majd megrázta a fejét.
– Az utóbbi két hétben rettenetesen bántam veled, és te mégis
felajánlod a féltett kincsedet!
 Vállat vontam.
– Mostanában úgysem teszi a dolgát. Talán neked nagyobb
szerencséd lesz vele!
Merrick odanyúlt, és ráhajtotta az ujjaimat az üvegre, mely így a
tenyeremben maradt. Nagyon hosszan bámulta összezárt ujjaimat,
majd tekintete találkozott az enyémmel.
– Amelia balesete napján megtudtam, hogy viszonya van
valakivel, és azt is, hogy több mint négy hónapos terhes. Tudtam,
hogy lehetséges, hogy a baba másé, de valahogy meggyőztem
magamat, hogy ez lehetetlen – ingatta a fejét Merrick. – Teljesen
biztos voltam benne, hogy a gyerek az enyém. Borzalmasan dühös
voltam Ameliára amiatt, amit tett, de végül elengedtem ezt az érzést
úgy, hogy közben beleszerettem a lányomba. – Merrick nagyot nyelt.
– A szívemet gyűlölet és harag feszítette, de minél jobban
beleszerettem a gyermekbe, akivel még sosem találkoztam, annál
nagyobb erővel lökték ki belőlem a jó érzések a rosszakat. Órákon
keresztül olvastam neki esténként, lejátszottam a kedvenc
számaimat, sőt még történeteket is meséltem neki az édesanyjával
töltött egyetemi éveinkről. A nővérektől saját sztetoszkópot kaptam,
mert mindig az övékét kértem kölcsön, hogy meghallgassam a
szívdobogását.
Nem számított, hogy Merrick összetörte a szívemet,
szétnyitottam az öklömet, és összefontam vele az ujjaimat, így a
tengeri üveg megült a két tenyerünk között.
– A következő néhány hónapban számos nehéz orvosi döntést
kellett meghoznom. Minél több idő telt el, Amelia élete annál
nagyobb veszélyben forgott. De Eloise-nak szüksége volt az
édesanyjára, mert nem maradt volna életben, ha túl korán születik.
– Egyedül kellett meghoznod a kettejükre vonatkozó
döntéseket? Merrick bólintott.
– Amelia szülei nem voltak jelen az életében, és nem sok emberrel
volt jóban. De akkoriban még abban sem voltam biztos, hogy én
magam tudnám-e, mit akarna, tekintve, hogy fogalmam sem volt
arról, hogy hosszabb ideje viszonya volt egy másik férfival. Néhány
hónap után Amelia állapota rosszabbra fordult, kiderült, hogy
vérrögök keletkeztek a szervezetében, melyek felrobbantak. Még
mindig nagyon korai volt, hogy a baba világra jöjjön, ekkor volt
huszonkilenc hetes, de mivel mindketten veszélyben forogtak,
beleegyeztem egy új gyógyszer használatába, amitől Ameliánál
beindult a szülés. Eloise megszületett, és egyenesen az újszülött-
intenzívosztályra került, Amelia állapota azonban folyamatosan
romlott. Egyetlen gyógyszer sem volt hatásos nála.
Merrick szünetet tartott, mély levegőt vett, és mikor újra
megszólalt, rekedtes volt a hangja.
– Ezalatt a kórháznak bírósági úton elrendelt apasági tesztet
kellett elvégeznie, mert a pasas, akivel Ameliának viszonya volt,
benyújtott egy keresetet. Pár nappal azután, hogy Eloise-tól mintát
vettek, Amelia szíve megállt, de sikeresen visszahozták. Másnap
reggel megkeresett a szociális munkás, és közölte velem, hogy.
Könnyek folytak végig Merrick arcán, amitől az én könnyeim is
megindultak.
Merrick a fejét ingatta.
– Három év telt el, és még most sem tudom kimondani, hogy nem
én vagyok Eloise.
A Merrick arcára kiülő fájdalom egyenesen a szívembe hasított,
odanyúltam, és letöröltem a könnyeit.
– Semmi baj, nem kell kimondanod.
Merrick egy percet várt, amíg összeszedte magát, és folytatta.
– Miután közölték a hírt Eloise-ról, eljöttem a kórházból,
bementem a legközelebbi bárba, és a sárga földig leittam magam.
Mikor visszamentem, Amelia ágyát üresen találtam.
Tágra nyílt szemmel bámultam Merrickre.
– Ó, istenem, csak nem.
Merrick bólintott.
– Egyedül. Amelia egyedül halt meg. Aznap mind a kettőjüket
elveszítettem.
Szinte képtelen voltam felfogni, min ment keresztül Merrick. A
hónapokig tartó borzalmas küzdés után minden összeomlott
körülötte.
Merrick mély levegőt vett.
– A minap elmentem meglátogatni Aaront. azt az embert.
– Tényleg?
 Merrick bólintott.
– Nagyon kedves pasasnak tűnik. Felajánlotta, hogy jobban
megismerhetem Eloise-t.
– Hűha! És igent mondtál?
– Azt mondtam, át kell gondolnom, de azt hiszem, elfogadom az
ajánlatát. Valahol azt érzem, hogy elveszítettem a lányomat, és
tudom, hogy soha nem fogom visszakapni. De talán fontos lenne,
hogy Eloise valamilyen szempontból mégis az életem része legyen.
– Azt sem tudom, mit mondjak, Merrick.
Merrick a fejét ingatta.
– Nem is kell mit mondanod, ez az én dolgom lenne. Nincs
mentség arra, amit veled tettem. Elmenekültem, amikor
megnyitottad előttem a szívedet.
Mielőtt besétáltál az irodámba azon az első napon, azt hittem,
képes voltam továbblépni, és újra élek. De nem gyógyultam meg,
csak egyszerűen bezártam a szívemnek azt a részét. Amikor beléd
szerettem, újra megnyitottam, és mikor összefutottunk Eloise-zal,
minden eszembe jutott, ezért az ösztönös reakcióm ismét az volt,
hogy bezárultam, mert korábban így sikerült továbblépnem.
A szavaiba kapaszkodva hitetlenkedve bámultam rá.
– Te belém szerettél?
Merrick tenyerébe fogta az arcomat, és belenézett a szemembe.
– Már akkor beléd szerettem, amikor seggfejnek neveztél és
kisétáltál az irodámból. Ostobán megpróbáltam küzdeni ellene, mert
gyáva gazember voltam, de hasztalan. – Közelebb húzott, így
majdnem összeért az orrunk. – Olyan szerelmes vagyok beléd, hogy
szinte megrémít. És ez több egyszerű vágynál. Szükségem van rád,
Evie.
Ismét folyni kezdtek a könnyeim, de ezek örömkönnyek voltak.
– Én is szeretlek!
– Annyira sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked, Evie! De ha
esélyt adsz nekem, megígérem, hogy a következő, mondjuk, tíz
évben kárpótollak érte!
Nevetve töröltem le a könnyeimet.
– Csak tíz?
Elmosolyodott.
 – Egyszerre csak egy évtizedet vállalunk.
★
Másnap reggel háromnegyed tizenegykor ébredtem. Merrick és
én a fél éjszakát azzal töltöttük, hogy újra felfedeztük egymást, és
legszívesebben egész nap ágyban maradtam volna. De pár óra
múlva volt egy rettegett találkozóm, amit nem említettem annak a
férfinak, aki jelenleg hátulról a karjába zárt. Merrick még aludt, így
megpróbáltam úgy kiszabadulni az öleléséből, hogy nem ébresztem
fel, de ahogy letettem a lábamat a padlóra, egy hosszú kar szorosan
átfogta a derekamat, és visszahúzott a matrac közepére.
Meglepetten kiáltottam fel.
– Nem akartalak felébreszteni!
Merrick elkapta a csuklómat, és behúzta a kezemet a lába közé.
– Teljesen ébren vagyok, édesem.
Azt érzem. Egy kicsit megszorítottam.
– Figyelj, lehet, hogy ez a műszer itt elromlott. Az éjszaka vagy
négyszer volt ébren…
– Mindjárt megmutatom, mennyire romlott el! – hajolt oda
Merrick egy csókra, de én megállítottam.
– Jól van, de gyorsnak kell lennünk, megbeszélésem van délben,
és még le kell zuhanyoznom!
– Mondd le! – duzzogott Merrick.
– Fogalmad sincs, milyen szívesen lemondanám, de muszáj
túlesnem rajta. – Szünetet tartottam, és egyenesen Merrick szemébe
néztem. – Együtt ebédelek Christiannel.
Merrick egész testében megmerevedett.
– Hogy micsoda?
– Ez nem az, aminek gondolod. Christian belement, hogy ejti a
vádakat, ha együtt vacsorázom vele, és meghallgatom. Az
ügyvédemnek sikerült letárgyalnia, hogy vacsora helyett ebéd
legyen. A legkevésbé egy közös étkezésre vágyom vele, de nem
akarom egy nevetséges per költségei miatt komoly adósságba verni
magam.
– Csessze meg! Majd én kifizetem a perköltséget!
– Ez nagyon kedves tőled, de nem engedhetem.
 – Akkor veled megyek az ebédre.
A fejemet ingattam.
– Nem szeretnék bármilyen okot adni neki, hogy kihátráljon a
dologból, ezért jobb, ha nem bőszítem fel.
Merrick összehúzta a szemöldökét.
– Nem tetszik ez nekem!
– Ezt megértem, és hidd el, fordított helyzetben én is így éreznék
– fogtam tenyerembe Merrick arcát. – Megígérem, hogy kárpótollak
érte, amikor visszajövök!
– Hánykor indulsz?
– Midtownban találkozom vele délben, úgyhogy fél tizenkettőkor
kell elindulnom.
Merrick elvette az éjjeliszekrényről a telefonját.
– Üzenek a sofőrömnek, elvisz, és megvárja, amíg végzel.
– Ez szükségtelen.
Merrick szinte meg se hallotta, csak gépelt tovább, amikor
végzett, visszatette a telefont a helyére.
– Azt kértem, hogy háromnegyed tizenkettőre jöjjön érted.
Szombat van, ezért nincs nagy forgalom. Emellett szükségem van
egy teljes órára, hogy segítsek neked elkészülni.
Felvontam egyik szemöldökömet.
– Segítesz elkészülni? Megszárítod a hajamat, és ki is sminkelsz?
– Nem. Teszek róla, hogy messziről érezzék rajtad, hogy nemrég
szexeltél, és az ondóm még a testedben legyen, mialatt azzal a
seggfejjel ebédelsz!
Felnevettem.
– Nem vagy te kissé birtokló szemléletű?
– Fogalmad sincs, mennyire! – csapott le Merrick ajka a számra, és
hamarosan elvesztem a pillanatban. Merrick törte meg a csókot,
fogai közé vette az alsó ajkamat, és gyengéden meghúzta.
– El akarok élvezni benned úgy, hogy nem védekezünk. Szabad,
Evie?
Nagyot nyeltem, és bólintottam.
– Szedek fogamzásgátlót.
Merrick ujjperceivel végigsimított az arcomon.
– Szeretlek!
É
 – Én is szeretlek!
Merrick a hajamba temette az arcát, és belefúrta a nyakamba,
majd nyelvét végighúzta a pulzusvonalamon egészen a fülemig.
– Már most bocsánatot kérek, pedig még el sem kezdtük – szólalt
meg ezután. – Akár van jogom, akár nincs, most úgy érzem, meg
akarom mutatni, hogy az enyém vagy, mert tudom, hogy utána egy
másik férfival fogsz találkozni. Ezért most az kell, hogy nagyon
keményen megbasszalak.
Ez nagyon tetszett, így széttettem a lábamat, és elmosolyodtam.
– Akkor láss neki, főnök!
Merricknek nem kellett kétszer mondani, megnyalta a kezét, és
becsúsztatta a testünk közé, hogy elég nedves legyek. Azonban én
már azóta készen álltam, hogy kimondta, hogy el akarok élvezni
benned. Merrick tágra nyílt szemmel döbbent rá, milyen nedves
vagyok, majd kemény farkát a nyíláshoz igazította, és egyetlen mély
lökéssel behatolt. Lehunyta a szemét, mintha megtalálta volna a
földöntúli boldogságot. Amikor kinyitotta, elkezdett mozogni – úgy,
ahogy még sosem. Merrick majdnem teljesen kihúzta a farkát, majd
keményen visszanyomta, újra és újra.
–  Baszd meg, Evie! Úgy teletöltöm ezt az édes puncit, hogy még
akkor is csöpögni fog, amikor elindulsz! – Kicsit hátradőlt, hogy rám
nézzen, majd egy nyögéssel ismét belém hatolt. – Az enyém!
Körmömet a hátába vájva száguldottam a csúcs felé.
–   Én mindjárt… – be sem tudtam fejezni a mondatot, a testem
máris összerándult. – Ó, istenem!
Merrick egyre gyorsabban járt ki-be, durva, kemény
mozdulataival egyre mélyebbre hatolt, míg végül hangosan
felüvöltött.
–  Baaassza meg!
Majd még egyszer megrándult, és mélyen belém temetkezett.
Ezután hosszan csókolóztunk, Merrick mosolyogva kisimított egy
tincset az arcomból.
–  Mivel nem hagyod, hogy veled menjek az ebédre, legalább egy
részem veled tart.
–  Ahhoz nem kell szex – helyeztem a tenyeremet a szívemre. –
Már idebent vagy, úgyhogy bárhová megyek, jössz velem!
 EPILÓGUS
Merrick
Egy évvel később
– Nem hittem, hogy így megrémít téged egy kis turbulencia!
– Tessék? – néztem át a vállam fölött, mielőtt a reptéri útról
rákanyarodtam az autópályára. – Mégis miről beszélsz?
– A repülőútról – mondta Evie. – Olyan feszült voltál!
Valahányszor rád néztem, a karfát markolásztad!
– Óóó…
Mókás volt a gondolat, hogy ennyi repüléssel a hátam mögött
zavarna egy kis bukdácsolás a levegőben. Egyszer egy
kényszerleszállást is átaludtam, de azért bólintottam.
– Igen, azt hittem, elég jól titkoltam.
Evie felnevetett.
– Még a homlokodon is kiütött az izzadtság.
Az imént szálltunk le Atlantában, Kitty régóta szervezett családi
találkozós piknikjére érkeztünk, ami két nap múlva volt esedékes.
Evie azonban azt hitte, hogy a parti holnap van, sőt úgy tudta, hogy
a reptérről egyenesen a nagyanyámhoz megyünk.
Megköszörültem a torkomat.
– Még csak hét óra, a nagyanyám szokásos heti kártyapartija
kilencig tart. Megkértem, hogy ne mondja le, hiszen a gépek fele
általában késik. Szeretnél elmenni az Airbnb-bérleményeidhez, hogy
kicsit körülnézzünk? Úgyis van még egy kis idő.
Nem volt B tervem, ezért arra számítottam, hogy igent mond.
– Ó, igen, az szuper lenne! Megnézem az alkalmazásban, hogy
épp foglaltak-e.
Francba!
Természetesen foglaltak voltak. Egy hónapja én magam adtam le
foglalást álnéven, nagyon ravasznak gondolva magamat, de az nem
jutott eszembe, hogy Evie esetleg szeretné megtudni, ki vannak-e
adva, mielőtt odamegyünk.
Evie pötyögött valamit a mobilján.
– Mindkettő foglalt.

É
 – Azért megnézzük, hogy minden rendben van-e? És a
glampinget is?
– Nem, nem kell. Talán hazafelé ráér. Úgy nézem, vasárnap
szabadok, úgyhogy az talán még jobb is.
Legszívesebben fenéken billentettem volna Evie-t. Gondolkozz,
gondolkozz! Pokolian ideges voltam, ezért az agyam semmi jó ötlettel
nem tudott előrukkolni.
– Biztos vagy benne?
Evie rám pillantott, és pislogott.
– Azért nem akarsz odamenni Kittyhez, ha a kártyás barátnői ott
vannak, mert a múltkor valamelyik megjegyzést tett a helyes
hátsódra. Erről van szó?
– Igen. Igen… most megfogtál. Azok a hölgyek szelídek, mint a
bárány, de igazából mindegyikben ott szunnyad a farkas.
Evie elvigyorodott.
– Jól van. Ahhoz képest, milyen csúnyán tudsz beszélni, időnként
elég prűd vagy!
Az Airbnb-bérleményekig vezető út nagy részében némán
hallgattam. Minden évben több milliárd dollár értékű, magas
kockázatú részvényeladást intéztem, de még sosem éreztem így
magam. Evie mostanában sokat piszkált amiatt, hogy kicsit
finomítsak a stílusomon, amikor az új kereskedőkkel beszélek, mert
kiderült, hogy idegesek miattam. Ha ők is ezt érzik, akkor valóban
egy seggfej vagyok, és mindannyian jogosan kiléphetnek tőlem.
– Ó, el is felejtettem! – szólalt meg Evie. – Vettem jegyet a Szezám
utca színházi előadására Abbey-nek és Eloise-nak a szülinapjukra.
Igaz hogy csak néhány hónap múlva van az előadás, de Abbey
teljesen odavan a Szezám utcáért! Úgy gondoltam, Eloise-nak is
tetszeni fog. Három jegyet vettem két különböző előadásra. Nem
voltam biztos benne, hogy szeretnéd- e, hogy mi ketten vigyük el
Eloise-t, vagy csak szeretnéd az összeset nekiajándékozni a
szülinapjára, és Aaron elvihetné Eloise-t meg egy barátját.
Néhány héttel azután, hogy Aaronnal beszéltünk, szaván fogtam,
hogy megismerhessem a lányát. Először nagyon furcsa volt:
legszívesebben csak néztem volna ezt a gyermeket, hogy
megkeressem benne azt a csecsemőt, akit egyszer a sajátomnak
hittem, de ez szerencsére hamar elmúlt. Azóta gyakori látogató
vagyok náluk, Aaron és köztem még egyfajta barátság is kialakult.
Sosem gondoltam, hogy egyszer hálás leszek azért, hogy ez az
ember jelen van az életben, de így történt. Egyszerűen képtelen
voltam kiszeretni abból a gyermekből, akibe már hónapokkal a
születése előtt beleszerettem. Bemutattam nekik Evie-t, és az utolsó
néhány alkalommal, amikor együtt voltunk, Evie elhozta az
unokahúgát, Abbey-t is. Eloise imádta, és úgy bánt vele, mint egy
játékbabával.
– Szeretnél elmenni? – kérdeztem Evie-től.
– Azt hiszem, igen. Anyámnak gyerekkorunkban sosem volt
annyi pénze, hogy színházba vigyen minket. Azt hiszem, kíváncsi
vagyok, milyen lehet.
– Rendben – egyeztem bele. Akkor elvisszük Eloise-t.
– Komolyan? – bámult rám tágra nyílt szemmel Evie. – Nem
hittem, hogy valaha eljössz egy Szezám utca -előadásra!
Vállat vontam.
– Szeretnék pár órát eltölteni a kis barátnőmmel. Aztán haza
akarok menni, és azt akarom, hogy leszopj, mert megtettem valamit,
amit szerettél volna elérni nálam, nem?
– Meglehet – kuncogott fel Evie.
– Szerintem elég jó kis nap lesz. Nem érdekel, hol vagyunk, ha
nektek, kettőtöknek örömet okozhatok.
Evie tekintete ellágyult.
– Hihetetlenül kedves dolgokat mondasz úgy, hogy észre se
veszed.
– A szopásra gondolsz, ugye?
Játékosan oldalba bokszoltam.
Tíz perccel később, ahogy rákanyarodtunk a főútra, majd a kisebb
útra, ami a fán álló házikókhoz vezetett, minden korábbi
nyugalmam elszállt. Amikor megérkeztünk, leparkoltam – épp
kezdett alkonyodni.
Evie körülnézett.
– Nézd az eget! Ha akartuk volna, sem tervezhettük volna el
jobban!
Majdnem felnevettem. Valaki eltervezte.
Ú
 – Úgy látom, a vendégek még nem érkeztek meg – jelentette ki
Evie.
– Akkor menjünk fel, nézzünk körül!
– És ha közben megjönnek?
– Majd azt mondjuk, mi vagyunk a takarítók.
Evie végigmért, és elmosolyodott.
– Még a háromezer dolláros öltönyöd nélkül sem hiszi el rólad
senki, hogy takarító vagy.
– Miért nem?
– Mert egyszerűen látszik rajtad, hogy főnök vagy. Nem
szeretném, hogy a becsekkolási idő után azon kapjanak, hogy
szaglászunk.
Kiszálltam a kocsiból, kinyitottam Evie előtt az ajtót, és
kisegítettem.
– Gyere már, jó móka lesz! Hiszen te imádod, amikor majdnem
rajtakapnak minket. Emlékszel, a múlt héten milyen hevesen élveztél
el, amikor kinyaltalak az íróasztalodon úgy, hogy nem zártuk be az
ajtót? – dörzsöltem meg a tarkómat. – Azt hiszem, hiányzik egy
tenyérnyi haj a tarkómon, amit kitéptél.
Evie megfogta a kezemet.
– Felmegyek, de figyelmeztetlek… A hajad többi részét is
kitépem, ha felmászunk, és valami hasonlóval próbálkozol.
A létrán elmosolyodtam, amikor Evie ismét körülnézett, hogy
megbizonyosodjon arról, hogy valóban tiszta a terep.
– Csak utánad – közöltem.
Evie nyári ruhát viselt, így lentről a látvány sokat segített abban,
hogy elfeledtesse velem azt, amire készültem.
– Ne bámuld a seggemet! – kiáltott le Evie úgy, hogy vissza
sem nézett. Felnevettem.
– Te is élvezed a látványt, meg én is!
Odabent Evie tett néhány lépést, de ahogy felértem mögötte,
megtorpant.
– Ó, egek, behűtött pezsgő! Akkor mégiscsak bejelentkeztek!
Lefogadom, hogy elmentek sétálni. Bármelyik pillanatban
visszaérhetnek, mindjárt sötét van. Jobb, ha megyünk!
Evie az ajtóhoz fordult, de megragadtam a csuklóját.
 – Várj egy pillanatot, szeretnék beszélni veled.
– Majd a kocsiban beszélünk.
Az egyetlen dolgot tettem, amitől tudtam, hogy Evie ellazul:
tenyerembe fogtam az arcát, és a számhoz húztam a száját.
Megpróbált elhúzódni, de tíz másodperc után ellazult a válla, és
megadta magát. Azért csináltam, hogy lenyugtassam, én viszont
felizgultam tőle, így kényszerítettem magamat, hogy megszakítsam
a csókot, bár továbbra is a tenyeremben tartottam az arcát.
– Adj egy percet, jó? – suttogtam.
Evie párszor pislogott, láthatóan kissé kábult volt, de bólintott.
Imádtam, hogy még ennyi idő után is ilyen hatással vagyok rá.
Kezét az ajkamhoz emeltem, és megcsókoltam a kézfejét, majd
hátraléptem, mély lélegzetet vettem, és fél térdre ereszkedtem.
– Evie, tudom, milyen fontos neked ez a hely, ezért itt szerettem
volna megtenni. Ez az a hely, ahová elbújtál, hogy biztonságban
érezd magadat az életed olyan szakaszában, amikor el akartál
menekülni a világ elől. Ugyan én nem másztam fel egy faházba, de
én is elmenekültem az élettől, addig, amíg be nem léptél az ajtómon.
Evie szája elé kapta a kezét, és könnyek gyűltek a szemébe.
– Mióta megismertelek, megváltozott az életem. Neked
köszönhetem, hogy újra élni akarok, hogy jobb ember vagyok, és
általad sokkal többet akarok az élettől, mint hatalmat és pénzt. – A
zsebembe nyúltam, és elővettem a gyűrűsdobozt, ami azóta nálam
volt, hogy reggel eljöttünk New Yorkból. – Annyiszor nyúlkáltam
miatta a zsebembe, hogy attól tartottam, azt hiszed, zsebhokizom.
Evie felnevetett.
Kinyitottam a dobozkát, benne négykarátos, hercegnő csiszolású
gyémánt feküdt, oldalán két kisebb kővel. A kisebb kövek Evie
nagyanyja, Milly és Kitty eljegyzési gyűrűiből származtak, jó pár
ember segítségére szükség volt, hogy ez a különleges gyűrű
megszülethessen. A fekete dobozban ott volt a narancssárga tengeri
üvegdarab is, amit Evie mindig a táskájában hordott, és sosem vált
meg tőle. Kivettem az üveget, és felé nyújtottam.
– Remélem, nem bánod, hogy kiloptam ma reggel a táskádból.
Minden mákszemnyi szerencsére szükségem volt!
Evie kezébe vette a tengeri üveget, és a szívéhez szorította.
 – Azt hiszem, az, ami most a szívemben van, még csodálatosabb,
mint amit húsz éve éreztem akkor, amikor megtaláltam.
Elmosolyodtam.
– Evie, minden reggel melletted akarok ébredni, és minden este
melletted akarok elaludni. Feleségül akarlak venni, családot akarok
alapítani veled. De leginkább azért akartam mindezt itt csinálni,
mert szeretném átvenni a faházad szerepét az életedben, édesem.
Mindig melletted akarok lenni, én akarok lenni az, akihez
odaszaladhatsz, ha biztonságban akarod érezni magadat. – Szünetet
tartottam, és mély lélegzetet vettem. – Hozzám jössz feleségül, Evie?
Evie arcán könnyek folytak végig, majd átkarolta a nyakamat, és
megcsókolt.
– Igen! Igen!
A szívem vadul vert, ahogy lehajoltam és megcsókoltam. Amikor
szétváltunk, mindketten lihegtünk. Felhúztam a gyűrűt az ujjára, ő
pedig csak bámulta.
– Kétoldalt a kövek a nagymamáink eljegyzési gyűrűiből
származnak, amiket az igaz szerelmüktől kaptak. Greer segített
megkeresni a nagymamád gyűrűjét, és Kitty már alig várta, hogy
neked adhassa az övét!
– Ó, Merrick, ez mindennél többet jelent nekem! – nyújtotta ki
Evie a kezét. – Ez csodálatos!
– Akkor a megfelelő gyűrűt választottam, mert ugyanolyan
csodálatos, mint a nő, aki viseli.
VÉGE
(De mivel néha az élet egy körforgás,

visszavisz minket a kezdetekhez… )

 VISSZA A KEZDETEKHEZ
Merrck
Tizenkilenc évvel ezelőtt
– Szia! – lépett be a nővérem a garázsba, ahol épp a nagyapám
régi billiárdasztalán gyakoroltam a lövéseket, felemelte az ötös
golyót, amit szerettem volna eltalálni. – Nagyi kéri, hogy bringázz el
a piacra cukorért.
– Letennéd a golyót? – tudakoltam. – Nem látod, hogy játszom?
A nővérem a levegőbe hajította a kemény, narancssárga golyót,
majd elkapta.
– Mi van, nem ülsz eleget a szobádban, és játszol a golyóiddal?
Mikor legközelebb feldobta a golyót, elkaptam.
– Nagyon humoros vagy, de a külső nem minden!
A nővérem égnek emelte a tekintetét.
– Eredeti dumád van, kölyök!
Kölyök. A nővérem, Lydia tizenöt éves volt, alig két évvel idősebb
nálam, de úgy viselkedett, mintha legalább egy évtized lenne
köztünk. Kipillantottam a garázsablakon, ekkor kezdett el szitálni az
eső.
– Miért nem mész te a boltba?
– Most szárítottam meg a hajamat.
– Na és? – vontam vállat. – Vegyél kapucnit!
– Ha nem fogod be a szádat, kénytelen leszek felhívni Dave-et…
Letettem az ötös golyót az asztalra.
– Jól van, kérd meg, hogy hozzon nekem egy Big Macet! Ugye
tudod, hogy ez a fenyegetés már hatéves korom óta nem jön be?
– A Big Macet a McDonald’sban lehet kapni, te lüke, nem a
Wendy’sben!
Vállat vontam, és lehajoltam a következő lövéshez, amivel a
sarokba száműztem a golyót.
– Ha nagyi azt akarná, hogy én menjek el, akkor ő jön ide, hogy
megkérjen. Tudom, hogy téged kért meg, csak le akarod passzolni
nekem!
Lydia vállat vont.
 – Kit érdekel? Engedelmeskedned kell nekem, mert én vagyok az
idősebb!
– Nem szívesen közlöm veled, de ilyen a világon nincs! Nem
parancsolgathatsz nekem csak azért, mert kicsit idősebb vagy! Ja, és
ha már a boltban vagy, vegyél egy üveg mogyoróvajat! Elfogyott.
Lydia elfintorodott.
– Hogy tudod napi háromszor zabálni azt a vackot?
– Ne szóld le, míg ki nem próbálod! – léptem oda a nővéremhez,
majd megálltam előtte, és lepillantottam rá. Már most legalább
tizenkét centivel voltam magasabb nála.
– Talán ha te is ennél, legalább normál méretű lennél!
– Százhatvan centi vagyok. Ez teljesen normál méret egy lánynál.
– Ha te mondod! – vigyorodtam el.
Lydia összefonta a karját a mellkasán.
– Ha én megyek el, tuti nem veszek neked mogyoróvajat! Csak a
cukrot nagyinak!
Égnek emeltem a tekintetem. Hát persze!
– Jól van – morogtam. – Ha leszedtem az asztalt, elmegyek. De
csak azért, mert enni akarok egy szendvicset!
Kicsivel később elbicikliztem a piacra, ami három teljes
háztömbre volt, és vettem cukrot meg mogyoróvajat. Azonban amíg
a boltban voltam, a szitáló esőből igazi felhőszakadás lett, kiemeltem
a bringámat a sátorponyva alól.
– Remek!
Mire visszaértem a nagyanyámhoz, csuromvíz voltam.
Megnyomtam a gombot, hogy kinyissam a garázsajtót, de ekkor
nagyi barátnőjének és szomszédjának a hátsó udvarán lobogó szőke
hajkoronát pillantottam meg. A szakadó esőn át néztem, ahogy egy
lány vágott át a nedves füvön, és felrohant a hátsó fán álló házikó
létráján. A negyedik lépcsőfokon megcsúszott, elveszítette az
egyensúlyát, és keményen fenékre esett, de azonnal talpra ugrott,
válla fölött visszanézett a házra, majd ismét elindult felfelé.
Másodszor majdnem a tetejéig jutott, de megint megcsúszott a lába,
azonban valahogy sikerült kirúgnia maga alól a létrát, amíg
megpróbálta a két lábával közrefogni. Azt hittem, a létrával együtt a
földre zuhan, de megkapaszkodott a faházikóba, és most ott lógott
ég és föld között.
– Francba!
Átrohantam Milly udvarába. Az eső az arcomba csapott, ahogy
átugrottam a kis, fehér léckerítésen, felemeltem a létrát a fűből és a
fatörzshöz támasztottam a lány mellett, aki a létra köré kulcsolta a
lábát, és valahogy sikerült visszaevickélnie rá. Amint elég stabilan
volt ahhoz, hogy ismét mászni kezdjen, az utolsó pár lépcsőfokot
átlépte, és beugrott a fán álló házikóba, az ajtó döngve csapódott be
mögötte.
Vártam egy percet, de nem jött ki, és mivel az eső nem akart
csendesedni, visszarohantam a nagyanyámhoz. Hallottam, hogy egy
férfi üvölt ki Milly házából. Úgy gondoltam, hogy a lány
valószínűleg valami rosszat csinált és bajba került, így visszavittem a
bringámat a garázsba, és mentem a saját dolgom után.
Bent a házban nagyi egyetlen pillantást vetett rám, és megrázta a
fejét.
– Drága fiam, te bőrig áztál! Mi a csodáért játszol ilyenkor kint az
esőben?
Lehúztam a tréningfelsőm cipzárját, és kivettem a zacskót, amit
oda gyömöszöltem be, hogy ne legyen vizes.
– Elmentem a cukorért, amit kértél.
– Vagyis amit a nővéredtől kértem. Ő szerette volna, hogy legyen
itthon, hogy kandiscukrot készítsek.
Annyira tudtam!
A fejemet ingattam.
– Lydia azt mondta, engem kértél meg.
Nagyi felnevetett.
– Sejtettem. Nekem hét testvérem volt, az ilyesmi fentről indul, és
lefelé megy. Valószínűleg én is eljátszottam volna az öcsémmel. –
Megszólalt a telefonja, ezért odalépett a falhoz, ahol a készülék
lógott, majd átázott ruhámra mutatott.
– Menj, öltözz át, addig csinálok neked valami finomságot!
Olyan csuromvizes voltam, hogy még a nyavalyás alsógatyát is le
kellett cserélnem.
 Amikor visszajötten, nagyi épp letette a telefont. Előhúzta a
szekrényből az esőkabátját, és felkapta a kocsikulcsot a bejárati ajtó
melletti kisszekrényről.
– Van egy kis dolgom, viselkedjetek jól a nővéreddel!
– Szakad az eső. Hová mész?
Nagyi a fejét ingatta.
– Segítek egy barátomnak. Ha hazaérek, elmondom.
– Oké.
Miután elment, kentem magamnak egy mogyoróvajas-lekváros
kenyeret. Amikor betettem a koszos kést a mosogatóba, kinéztem az
ablakon, és megláttam a nagyanyám kocsiját a szomszéd
kocsifeljáróján, épp egy nő ült be az anyósülésre. Nagyi barátnője,
Milly jött ki a ház oldalsó bejáratán, átölelve tartotta a lányt, aki
nemrég majdnem leesett a fáról. Figyeltem, ahogy beülnek, majd
nagyi elindult, és az autó végigszáguldott az utcán.
Csak órák múlva jött haza, amikor már félálomban hevertem a
kanapén, és egy pókerbajnokságot néztem a tévében. Nagyi odajött,
felkapta a távirányítót, és lekapcsolta a tévét, mire felültem.
– Minden rendben van?
– Igen – sóhajtotta nagyi –, legalábbis egyelőre.
– Történt valami Millyvel, a szomszédoddal? Láttam, hogy beült
a kocsidba, és mások is voltak vele.
– Nem, Millyvel minden rendben van.
– Értem. Amikor ma visszajöttem a boltból, egy lány rohant ki
Milly házából. Majdnem betört a feje, amikor megpróbált felmászni
a hátsó faházikóba – kizuhant alóla a létra.
– Biztosan Milly legkisebb unokája volt, Everly.
– Egy férfit is hallottam kiabálni.
Nagyi összevonta a szemöldökét.
– Az Everly apja volt. Rossz ember az, édes fiam, de egy ideig
most nem jön ide.
– A lány jól van?
Nagyi bólintott, és megsimogatta a kezemet.
– Jól lesz, hidd el nekem!
Bólintottam.
 – Gyere, már olyan régóta nézted azt az ostoba tévét! Mutatok
valamit, amin már jó ideje dolgozom.
Követtem nagyit a konyhába, ahol kibontott egy darab
selyempapírt. A papíron legalább száz négyzet volt, különféle
vonalakkal összekötve.
– Ez meg mi?
– A családfánk. Arra gondoltam, hogy izgalmas lenne
feltérképezni az őseinket.
Vállat vontam.
– Minek?
– Hogy tudjuk, honnan származunk, te kis buta! Hogyhogy
minek?
Nagyi a táblázat felső részére mutatott.
– Ő itt Merchant Harrington, az egyik ősöd, aki szabómester volt.
– Nagyi ujja lefelé csúszott a táblázaton. – Ő maga varrta a lánya
menyasszonyi ruháját, ami két generáción át öröklődött a családban.
Van róla egy fényképem a számítógépemen. Lehet, hogy a végén te
is szabó leszel!
Horkantva felnevettem.
– Én ugyan nem!
– Miért nem?
– Mert én gazdag leszek.
– Ó, igen? És miből gazdagodsz meg?
– Tőzsdézni fogok.
Nagyi elmosolyodott, és figyelme újra a táblázat felé fordult. A
következő egy órát azzal töltötte, hogy minden rokonsági
kapcsolatot elmagyarázott. Amikor az aljára ért, a szüleim neve alatt
is voltak négyzetek, emellett Lydia és az én nevem alatt is, és a mi
nevünk mellett is voltak üres négyzetek.
A saját nevem melletti rubrikára mutattam.
– És ha nem nősülök meg? Kihal a családfa?
– Meg fogsz nősülni – fenyegetett meg tréfásan nagyi. – Látom a
jövődet!
Megvontam a vállamat.
– Na ja…
Nagyi játékosan összeborzolta a hajamat.
 – Mi lenne, ha elmennél aludni?
– Jól van. Jó éjszakát, nagyi!
★
Másnap reggel a szél zúgására ébredtem, az eső elállt, de a
vendégszoba ablaka résnyire nyitva maradt, így hangosan befütyült
rajta a szél. Felálltam, hogy becsukjam, de utána már nem tudtam
visszaaludni, ezért kimentem a konyhába egy kis gyümölcsléért.
Miután felhajtottam egy nagy pohárral, a mosogató fölött
kibámultam a faházikóra Milly udvarában. A létra, amit
felállítottam, ismét felborult, ezért kimentem a garázsba, felkaptam
egy kalapácsot és pár hosszú szeget, majd átmentem, hogy egyszer s
mindenkorra megoldjam a problémát.
Amikor visszajöttem, nagyi már ébren volt, az asztalnál ült és
ismét a családfával szöszmötölt.
Mikor meglátott, rám mosolygott.
– Miért mentél át, és javítottad meg azt a létrát?
– Nem tudom – vontam meg a vállamat. – Megint a földön
hevert. Nem akartam, hogy az a lány megsérüljön, ha legközelebb
nem vagyok itt.
– Ez nagyon kedves tőled.
Lepillantottam a papírra.
– Újabb neveket írsz hozzá?
– Csak egyet.
– Milyen őst találtál meg tegnap este óta?
Nagyi felgöngyölítette a papírt.
– Egy leszármazottat írtam hozzá, nem egy őst!
– Leszármazott? Az mi?
– A leszármazott a családfán nem előttem van, hanem utánam
következik.
Összevontam a szemöldökömet.
– Mint anya meg én meg Lydia?
– Pontosan.
– De minket már felírtál rá.
Nagyi az ablak felé pillantott, a mosogató irányába, és
elmosolyodott.
 – Csak manifesztáltalak.
– Manifesztáltál?
– Ez azt jelenti, hogy kiküldtem a nagyvilágba valamit, amiben
hiszek, hogy egy napon sikeresen megvalósítod.
Felhorkantam.
– Mi lenne, ha manifesztálnál nekem egy mogyoróvajas-lekváros
kenyeret?
Nagyi felállt, a papírt a hóna alá csapta, és odajött, hogy arcon
csókoljon.
– Azt hiszem, ennél többre is képes vagyok. Majd meglátod!
 
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Köszönet Önöknek-az olvasóknak. Köszönöm, hogy Merrick és
Evie bejuthatott az elméjükbe és a szívükbe. Megtisztelő, hogy
történetem által egy kis időre elmenekülhetnek egy másik világba, és
remélem, hamarosan újra találkozunk, amikor is megtudhatják,
kikkel ismerkedhetnek meg legközelebb!
Penelope-nak – írnál magadról egy csöpögős bekezdést, amiben
részletezed, milyen jó barát vagy? Amúgy se fog egyikünk sem
emlékezni, hogy ki írta.
Cherinek – köszönöm a barátságodat és a támogatásodat.
Julie-nak – ez az őrült 2022-es év eszembe juttatta, mit jelent a
barátság. Alig várom, hogy lássam, ahogy a következő nyáron a
homokba fúrod a lábujjadat Fire Islanden!
Lunának – köszönöm, hogy éjjel-nappal mellettem vagy.
Barátságod megédesíti napjaimat.
Csodálatos Facebook olvasói csoportomnak, a Vi’s Violets-nek –
több mint 23 000 okos nő (és néhány szuper férfi) egy helyen, aki
szeret könyvekről beszélgetni? Nagyon szerencsés csaj vagyok!
Mindegyikőtök egy igazi kincs! Köszönöm a támogatásotokat!
Sommernek – köszönöm, hogy sokszor még azelőtt tudod, mit
akarok, mielőtt én magam tudnám.
Ügynökömnek és barátomnak, Kimberly Browernek – köszönöm,
hogy mindig mellettem állsz. Minden új év új lehetőségekkel
ajándékoz meg tőled. Alig várom, hogy megtudjam, mit álmodsz
meg legközelebb!
Jessicának, Elaine-nek és Juliának – köszönöm, hogy ti
csiszolgatjátok meg az érdes sarkokat, hogy utána teljes fényemben
tündökölhessek!
Kylie-nak és Jonak a Give Me Booksnál – nem is emlékszem, hogy
boldogultam nélkületek, és remélem, hogy soha többé nem kell
megtudnom! Köszönök mindent, amit tesztek!
A blogolóknak – köszönöm, hogy mindig velem vagytok, és arra
inspiráljátok az olvasókat, hogy tegyenek egy próbát velem!
Sok szeretettel,
Vi
 Tartalom

1. FEJEZET
2. FEJEZET
3. FEJEZET
4. FEJEZET
5. FEJEZET
6. FEJEZET
7. FEJEZET
8. FEJEZET
9. FEJEZET
10. FEJEZET
11. FEJEZET
12. FEJEZET
13. FEJEZET
14. FEJEZET
15. FEJEZET
16. FEJEZET
17. FEJEZET
18. FEJEZET
19. FEJEZET
20. FEJEZET
21. FEJEZET
22. FEJEZET
23. FEJEZET
24. FEJEZET
25. FEJEZET
26. FEJEZET
27. FEJEZET
28. FEJEZET
29. FEJEZET
30. FEJEZET
31. FEJEZET
32. FEJEZET
33. FEJEZET
Ó
EPILÓGUS
VISSZA A KEZDETEKHEZ
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS