YVES RANTY

PROGRESSZÍV AUTOGÉN TRÉNING

RELAXÁCIÓS PSZICHOTERÁPIA

Fordították:

Bálint Eszter
Hegyi Johanna
Kádár Annamária
Nagy Imola

1
 Tartalomjegyzék
ELŐSZÓ........................................................................................... 4

BEVEZETÉS.......................................................................................8

ELSŐ RÉSZ: A SCHULTZ -FÉLE AUTOGÉN TRÉNING ÉS TOVÁBBFEJLESZTÉSEI.... 13

I. FEJEZET .....................................................................................14

Történet.................................................................................... 14
1.SCHULTZ-FÉLE AUTOGÉN TRÉNING.............................................................. 18
2. DE AJURIAGUERRA-FÉLE MÓDSZER............................................................. 20

3. A TÖBBSZÖRÖS INDUKCIÓ MÓDSZERE............................................................24

4. JARREAU ÉS KLOTZ MÓDSZERE AVAGY A STATIKO-DINAMIKUS RELAXÁCIÓ (RSD).................... 25

5. A TEST TERAPEUTIKUS MEGKÖZELÍTÉSE......................................................... 27
6. A BERGÈS-FÉLE MÓDSZER.................................................................... 29
7. A VISELKEDÉSTERÁPIA........................................................................ 32
8. PROGRESSZÍV AUTOGÉN TRÉNING...............................................................32

II. FEJEZET..................................................................................... 34

Schultz művének eredetisége........................................................... 34

III. FEJEZET.................................................................................... 36

Schultz módszerének kritikái........................................................... 36

1. A SZUGGESZTIÓ KRITIKÁJA.................................................................... 36
2. AZ AUTOGÉN ÁLLAPOT BÍRÁLATA.............................................................. 37
3. A KEZELÉS GYORSASÁGÁNAK BÍRÁLATA..........................................................38

4. AZ ELLENÁLLÁS – ELEMZÉS HIÁNYÁNAK BÍRÁLATA................................................ 39

5. AZ INDULATÁTTÉTEL ELEMZÉSÉNEK HIÁNYÁRA VONATKOZÓ BÍRÁLATOK.............................. 40

IV. FEJEZET.................................................................................... 42

Schultz autogén tréningjére vonatkozó módszerek fejlődése..................... 42

I. SCHULTZ NEVÉHEZ FŰZŐDŐ PERIÓDUS........................................................... 42
II. AJURIAGUERRA ÉS SAPIR KORSZAKA. AZ ÖTVENES ÉVEK.......................................... 50

1. Schultz módszerének kezdetei és elterjedése Franciaországban.............. 50

2
 2. Sapir és De Ajuriaguerra módosításai.............................................. 52
3. Merleau-Ponty és Schilder munkássága............................................ 59
III. A KÖZELMÚLT.............................................................................. 66
1. A pszichoanalitikus írások............................................................ 66
Freud..................................................................................... 66
Winnicott................................................................................ 81
Sami-Ali.................................................................................. 85
Didier Anzieu............................................................................89
Francoise Dolto......................................................................... 92
Bion és Laing............................................................................ 94
Gisela Pankov .......................................................................... 95
Lacan.....................................................................................95
2. A pszichoszomatikusok elméletei................................................... 98

FELHASZNÁLT IRODALOM................................................................. 111

3
 IElőszó

A testnek minden emberi tapasztalat középpontjába való helyezése lehet, hogy

a jelenkori antropológia egyik legjelentősebb vívmánya. Az „elhelyezés” kifejezést
használjuk s nem pedig a „visszatérés” fogalmát, minthogy nem egy teljesen új
jelenségről van szó. Eme folyamat jelentőségét különböző, egymástól független
szakterületeken is fölmérhetjük (orvostudomány, orvostudomány, pszichológia, sport,
esztétika, etológia, urbanizmus stb.).
Következésképpen rosszul mérjük föl azt a szerepet, amelyet a relaxáció
játszott ebben a folyamatban. Schultz immár halott volt húsz éve. Saját módszerét
Schultz az első világháború előtt kidolgozta, ám könyve 1932-ben jelent meg.
Módszerének célja a testi és pszichikai gyakorlatok, a szóbeli formulák segítségével a
szervezet általános átkapcsolása a nyugalmi tónusra; a hipnotikus állapothoz hasonló
állapot létrehozása. Schultz a szervezet környezetétől való elkülönítését célozta meg.
Az átkapcsolódás kifejezés többféle értelemben használható. Neurológiai szempontból
vonatkozhat az izomtónusra, a vazomotricitásra és más szomatikus reflexekre; vagy
vonatkozhat mentális kikapcsolódásra, amely az egyén életében valódi átalakulást
eredményez. Míg minden szervezet az ingerlő hatások környezetében elemzi,
elraktározza és amikor sor kerül válaszol az ingerlésekre, addig Schultz módszere
inkább az ingerek és interakciók egy ideiglenes terápiás „kizárására” irányul,
visszahelyezve az élettani és lelki egységet annak érdekében, hogy megkönnyítse a
szervezet környezetével való kapcsolatának szabályozását. Néhány vonatkozásban ez
közel áll a hipnózishoz, amely nem lehetséges az álom némely aspektusának
felidézésével. Mindemellett a tudatosság annyira feloldódik, hogy csupán az éberség
állapota különbözteti meg a jelenségeket.
Yves Ranty egyrészt leírja Schultz módszerét, másrészt vázolja az Ajuriaguerra,
Sapir és mások által végzett módszerbeli változtatásokat. Az említett szakemberek
hozzájárultak a kortárs relaxáció pszichoanalitikus megközelítéséhez. A
pszichoanalitikus megközelítéseket megtalálhatjuk Freud, Winnicott, Anzieu és mások
munkáiban, valamint Merleau-Ponty vagy Schilder elméleteiben. A könyv oldalain

4
fontos doktrinális utalásokat találunk a pszichoanalízisre, a pszichológiára és a
filozófiára. A kortárs elméletekből merített utalásokat helyesen választotta ki. A
gyermekeknek és a felnőtteknek szóló terápiás indikációkban gazdag tárházát találjuk
mindannak, ami a relaxációs kezelés megértéséhez szükséges. Sőt a kritikai elemzés
sem hiányzik: annak ellenére, hogy Schultz, pszichoanalitikus volt nem tárgyalja a
kezelés indulat áttételi problémáit.
Yves Ranty megmagyarázza a relaxáció aktuális paradoxonát. A módszer nagyon
megtisztelő helyet kapott a kortárs pszichoterápiákban. Ennek ellenére a relaxáció
mindig is állandó fenyegetettségnek van kitéve egyrészt az ultratechnicizált és
tudományos orvoslás, másrészt a mágikus gondolkodást minden nehézség nélkül
elfogadó és felfogó praktikák iránt egyre növekvő érdeklődés miatt. Ezért ajánlja az
autogén tréning igényes módon való alkalmazását. Figyelembe véve a mai
érzékenységeket javasolja az autogén tréning kezelés megújítását progresszív és
pszichoterápiás irányba. A módszert konkrét formában, gyakorlati példákkal mutatja
be, sőt klinikai utalásokkal gazdagítva megkönnyíti az elmélet elsajátítását.
Yves Ranty módszerét progresszív pszichoterápiás autogén tréningnek nevezi -
PPAT - (Training Autogène Progressif PsychothérapiqueTAPP), és két momentumát
különíti el, Schultz javaslatát és a franciaországi gyakorlatot figyelembe véve.
Az első momentum a szó szoros értelemben vett relaxáció, amelyet az
átkapcsolódás, a csend, a szóbeli formulák és az autogén állapot biztosít. Mindezen
állapotokhoz kapcsolódó jelenségeket elemzés követi, amelyben számításba vesszük
az ellenállásokat és védekezéseket. Ahogyan a szerző mondja ez a traumák
jóvátételének ideje. A csend jóváteszi a szavak túláradását, a szóbeli formulák a valós
vagy szimbolikus gyász folyamatát mozgósítja. Végül az autogén állapot lehetővé teszi
a feldolgozást és az új álmok előkészítését. A relaxáció elősegíti a térbeli, időbeli és
formai regressziót. A kezdeti csend felszabadítja az érzéseket és elősegíti ezek
integrációját, amelyet gyakran meggátol a sok beszéd. Ajuriaguerra szép kifejezését
követve nem hipnózisról, nem korlátozásról van szó, hanem inkább támaszról, amely
meghívja a szervezetet a biztonság, a béke, a jóllét kellemes létállapotainak
megélésére, a szervi működés örömére. Yves Ranty Winnicottot idézve az egyedüllét
képességét összekapcsolja a belső tartalmak tudomásul vételének és integrációjának

5
lehetőségével. Az autogén állapot az önszabályozás szempontjából egy érlelődési
folyamat; a csend és a szóbeli formulák a traumákkal szembeni távolságtartást
biztosítják. Az autogén tudatossági állapot megtapasztalása egyfajta összpontosítás a
testéletre. Yves Ranty kihangsúlyozza, hogy a kezelés első felében nem keressük a
konfrontációt, a konfliktusok háttérbe szorulnak. A terapeuta a „jóakaratú anya”, aki
amellett, hogy a szavakat hallgatja egyben kezeltje testének olvasója is. A kezelés
előrehaladtával a testképek egymásra tevődnek, a terapeuta és a kezelt között szavak
nélküli párbeszéd szövődik - pontosabban a kimondott szavaknak nincs kizárólagos
jelzésértéke.
Vigyázni kell arra, hogy a szavak ne fertőzzék meg a testi jelzéseket, mert
érvénytelenítik a relaxációs terápia lényegét. Ugyanakkor ellent kell állni annak az
illúziónak, hogy a szavakat ugyanolyan valóságelemeknek tekintsük és ugyanúgy
kezeljük, mint az izmokat, a bőrt vagy a hajszálereket. Ebben a kettősségben rejlik a
nehézség. Érdekes lenne nyelvészeti szempontból is megvizsgálni ezt a helyzetet.
Wittgenstein szerint a beszéd értelme a nem-nyelvi tényezőkre irányul és a
megismerés nem-nyelvi momentumait közvetíti. A megfogalmazhatatlan nem
megismerhetetlen. A test megelőzi a megfogalmazást.
A kezelés első része egy-két évig tart. Fő jellemzője a szavakhoz való könnyű
hozzáférés, az emlékek felidézése, a belső tartalmakkal való találkozás. A második
részben, hasonló lefolyással, szóbeli megfogalmazás történik. A relaxációs szakember
testi és lelki jelenléte lassanként feloldja a távolságtartást. A terápiás diád fejlődik.
Yves Ranty felidézi az átmenetet ahogyan a „látható és tapintható” terapeuta átalakul
egy „nem látható és nem tapintható” terapeutává. Ez a leválás folyamata, amelyet
néhány páciensnek nem sikerül megvalósítania: mivel hiányoznak a belső tartalmak,
szüksége van egy érzékeny és mozgékony külső tárgyra. P. Marty segít nekünk ezt
megérteni a pszichoszomatikus betegek esetében. Más pácienseknél is előfordul, hogy
nem képesek önmagukat leválasztani a terapeutáról, és miközben elégedettek a
relaxációval, nyugtalanok, sőt agresszívek. Yves Ranty az autogén tréninget az analízis
előkészítéseként alkalmazza. A kezelés alatt sorra kerül az intrapszichikus konfliktusok
elemzése, követve a klasszikus analitikus inspirációjú pszichoterápiát: a távolságtartás

6
a traumákkal szemben, a cenzúra csökkenése, a szóbeli megfogalmazás megkönnyítése
(ez különösen a kezelés második szakaszában fontos).
E módszer példaértékű a kortárs pszichoterápiák fejlődése szempontjából.
A kezelés hatékonysága és a szenvedés elkerülése érdekében az egykor
összeférhetetlennek tekintett módszerek összekapcsolhatókká váltak. Ezt a
szempontot figyelembe véve számos pszichoterápiás műhelyben koterapeutával
dolgoznak. Mi is lenne Yves Ranty módszerének sajátossága? Nem más mint a
klasszikus technikák újrarendezése különösen a relaxáció második szakaszában.
A szöveg és a bemutatott módszer nagyon vonzó. A szerző teljes pszichiátriai
kultúráját igazolja, amelyből nem hiányzik sem az idegpszichológiai, sem a klinikus
pszichiátriai képzettsége, sem a pszichoszomatikus orvoslással való kapcsolata.
Kétségtelenül ez a sokoldalú mesterségbeli tudás adja ennek a szakkönyvnek a
gazdagságát.

Yves Pélicier

7
 IIBevezetés

És te, suttogta esdeklő szemekkel, te soha nem öleltél át,

nem dédelgettél, nem simogattál, nem szerettél...
Yann Queffélec, Les noces barbare
(Barbár mennyegző)

Ludovic, Yann Queffélec regényének hőse, bitang gyerek, az anyai

nagyszülőktől és ifjú anyjától, Nicole-tól elutasítva, gyermekkora egy részét a
padláson töltötte. A szégyen gyermekeként csak naponta egyszer ehetett, azt is este,
és megtiltották, hogy érintkezzen a családdal és más emberekkel. Ennek ellenére egy
fortélyt talált – cellája padlójába egy lyukat vájt, amelyen keresztül hallhatott néhány
szót és láthatott néhány arcot. Szerencsétlenségére elkerülhetetlen volt viselkedésbeli
és jellembeli zavarainak kialakulása, ezért anyja kérésére „enyhe fogyatékosok”
intézetében helyezték el. Pszichiátriai diagnózisa: paranoid diszfunkcionalitás.
Mondhatnánk, hogy szkizofrénia. Ludovic hiába mondta gyakran: „én nem vagyok egy
igazi bolond”. Ő, aki apa nélkül született, soha nem szűnt meg anyját szeretni.
A regény végén, amely valamilyen formában saját regénye is, egy józan pillanat
lendületében, az anyjával való utolsó találkozás során saját maga fogalmazza meg
tüneteinek okát: „te soha nem öleltél át, nem dédelgettél, nem simogattál, nem
szerettél.” Ráérzett arra, hogy személyisége alakulásában az anyjával való testi
kapcsolat fontosságán van a hangsúly. Anyja azzal vágott vissza, hogy őt soha nem
szólította „mamámnak”. Így alakult ki közöttük a szeretet hiánya. Anyja is ráérzett
erre, és a hangsúlyt egy nagyon fontos fogalomra helyezte, a kapcsolati tranzakcióra,
a tranzakciós spirálra, a képzeletbeli interakcióra. Utolsó találkozásuk tragikusan
végződött. Egy szívet tépő jelenet során, amelyben Ludovic megsimogatja anyja arcát
a megszállottság hatása alatt, a helyzet fokozatosan horrorrá változik: először
összezúzza anyja arcát majd meggyilkolja őt. Majd karjaiba veszi és a „tenger” (a
francia nyelvben a tenger és anya szavak csak egy ékezetben különböznek - ford.
megj.) felé szaladva vízbe veti magát. Ludovic számára az anyja arca és tekintete a
halál lüktetését mozgósította – gyilkosságot és öngyilkosságot. Mivel az életben
lehetetlen volt az anyjával való egyesülés, az egyesülést a halálban találta meg.

8
 Íme, a francia irodalom egy nagy regénye, amely bemutatja, hogy milyen
betegségekhez vezethet a testi kontaktus hiánya (érintés, ölelés, csókok), és a
viszonyoknak milyen pontjain válik a test a mentális működések szervezőjévé és az
életlüktetés alkotójává.
Platon tanítványai mondták: „Kezdetben volt az Ige”. Goethe mondta:
„Kezdetben volt a cselekvés”. Mi azt mondjuk: „Kezdetben volt a Test, ezután a
Lélek, utána jelent meg az Ige”.
A test a Létezés igazságának legjobb kifejezője, megelőzve az Igét. Főképp azt
tanulja meg, hogyan fejezze ki önmagát.
Amint Ludovicnál láthatjuk a testnek emlékei és neheztelései vannak. Felelős a
szerelemért és a gyűlöletért, a kívánságért és az utálatért. Szervezője vagy
összekeverője az eredeti képzelődéseknek. Ebből kiindulva élhetjük át az emberi lét
alapvető szorongásait (szeparáció, megcsonkítás, kasztráció), és sokszor mindennek a
test válik áldozatává.
Ludovic nem tudta meghaladni megcsonkítástól való félelmét, amit az anyja
arca indított el benne. Mindketten áldozatok lettek.
„Kezdetben volt a Test, ezután volt a Lélek, utána jelent meg az Ige”.
Testünk születéskor nem más, mint szervek és funkciók összessége, a többé-
kevésbé jól rendezett szükségleteket megélése által hordozójának sajátos „egyedi”
identitást nyújt.
Az ontológiai fejlődés, az anyával és később az apával kialakított kapcsolat
teszi lehetővé a lélek felépítését. A lélek az emberi viszonyokból építkezik.
Elképzelhető, hogy egy nap elméletileg és gyakorlatilag is kidolgozzák azokat az
eljárásokat, amelyek révén a testiből kiindulva megérthetjük a pszichikus működést.
Ebben a vonatkozásban Schultz volt a legelső, ő fektette le a relaxáció alapját.
Érdekelt volt abban is, hogy gyakorolja azt, amit „az affektusok amortizációjának”
nevezett, ami nem más mint az emocionális válaszok csökkentése. Szakmai előnyére
vált, hogy pszichiáter és pszichoanalitikus is volt egyben, mert módszerét különösen a
pszichoszomatikus és működésbeli patológiákra dolgozta ki, amelyekkel családorvosok
találkozhattak mindennapi gyakorlatuk során.

9
 Jacobsonnal együtt ő volt az első aki felhívta az orvosok figyelmét a test és
lélek közötti fontos kapcsolatra.
A pszichoanalízisnél rövidebb és hozzáférhetőbb terápia kidolgozásának
lehetőségét keresete, amely jobban alkalmazható a pszichoszomatikus és neurotikus
tünetektől szenvedő páciensek számára. A pszichoanalízis elsősorban a mentális
neurózisok esetében alkalmazható. Módszerét családorvosok is elsajátították. Az ő
idejében kizárólag orvosok folytathatták az autogén tréning képzést, mert az autogén
tréninget „orvosi pszichoterápiának” tekintették. Ennek ellenére sem sikerült
kiteljesíteni gazdag munkáját, mivel a közgondolkodás változásával és az új elméletek
megjelenésével módszere elszürkült és a relaxációs pszichoanalitikusok nagy része
nem tanulta többé. Ez nagy kár, mivel Schultz elméletében nagyon jól integrálta a
pszichoanalitikus alapvetéseket, amelyek a testképre, az izomtónusra és az
ellenállásokra vonatkoznak. Bár műveiben ezeket leírta mégsem használta ki eléggé a
gyakorlatban.
E hiány pótlása érdekében újragondoltuk Schultz művét és kidolgoztuk a
progresszív autogén tréning módszert, adaptálva korunk általános orvosi gyakorlatához
és pszichiátriai patológiájához.
A kezdetek óta a relaxáció három fejlődési szakaszon ment keresztül.
Az első szakasz az alapító Schultz és Jacobson nevéhez kötődik. Ők teremtették
meg azt az elméletet, amely szerint az izomtónus közvetíti a kapcsolatot a test és
lélek között. Rámutattak arra, hogy a lelki feszültség hatással van az izomtónusra, és
mentális ellazulást érhetünk el az izmok ellazításának gyakorlásával. Így jött létre
módszerükből egy relaxációs pszichoterápia.
A második szakasz, Ajuriagerrának köszönhetően, fordulópontot jelentett a
relaxáció elméletében és gyakorlatában. Schultzhoz és Jacobsonhoz hasonlóan
megfogalmazta az izomtónus közvetítő szerepét a test és a lélek között, és rámutatott
arra is, hogy a gyermek reakciói szoros kapcsolatban vannak az anya viselkedésével.
„Tónikus párbeszédet” említ, kiemelve, hogy a jövendő terapeutának tudatosítania
kell saját izomtónus válaszait, amelyeknek saját történetük és jelentésük van. Az
izomtónus válaszokat elemezni kell a terápia során a relaxáló – relaxált viszonyban.

10
 A harmadik szakaszban a pszichoanalitikus követők és mások, kitágították a
kapcsolatot a test és a lélek között, meghaladták a tónus egyszerű fogalmát. A testi
Én-t tágabb kontextusba helyezték és testi megélésről beszélnek rámutatva ezáltal a
pszichikus funkcióra.
A relaxáció során a test egészében a lélek integrált részévé válik. Programunkat
Schultz és Ajuriaguerra műveiből, valamint az új, testéletre vonatkozó
pszichoanalitikus felfogásokból kiindulva dolgoztuk ki. Mivelhogy nincs relaxáció a
tónusra való utalás nélkül, minden ilyen típusú kezelés az izomzati ellazulás
keresésével kezdődik, a pszichikus feszültségoldás a terapeutával való kapcsolat
viszonylatában történik.
A relaxációt olyan terápiának tekinthetjük legegyszerűbben, amely izomzati és
mentális ellazulást eredményez.
Mivel testünk a lelki élethez kötött, megvan a saját története, emlékei,
sérelmei, vágyai, utálatai, alapvető szorongásai (szeparáció, kasztráció,
megcsonkítás), képei, szimbólumai, fantáziái, tere, ideje, ritmusa, érzékletei, szavai
és álmai.
A relaxáció nem csupán a tónikus létet mozgósítja, hanem az egész testünket. A
pszichoterápiás relaxáció többszörös cél megfogalmazását biztosítja a páciensek
számára. Rövid idő alatt mentális ellazulást eredményez és lehetővé teszi az egyén
szabadságát és a viselkedése uralását.
A mi specifikus pszichoterápiás szempontunkból a relaxációban bekövetkező
változást az indulatáttétel elemzésének és a testi megéléssel kapcsolatos pszichikus
feldolgozásnak köszönheti.
Ilyen feltételek mellett, a páciens patológiája szerint, a relaxációs terápia
során lehetőség nyílik a testkép újramodellálására, egy jobb önismeretre,
újrastrukturálva az egységet, amelynek következménye az autonómia kiterjesztése;
megvédi a szomatikus funkciót a dekompenzációtól, mozgósítja az elfojtott vagy
hiányzó képzeletet, csökkenti a félelmeket, újraszervezi a vágyakat és végül
felszabadítja a testet a szavaktól, amelyeket a traumák és konfliktusok okoztak.
A pszichoterápiás relaxáció lényege nem csupán a testi, hanem a verbális
kifejezés teljes szabadságának elérése.

11
 A progresszív autogén tréning a relaxációs terápiák körébe tartozik, nem
fogható fel csupán módszerként. A pszichoterapeuta által alkalmazott eljárás
strukturálisan igényesen kidolgozott, ugyanakkor megfelelő keret a páciens számára,
hogy felelevenítse saját élettörténetét - és mindehhez az indulatáttétel nyújtja a
kulcsot.
A mai relaxációs szakember nem lehet csupán a enyhülést hozó teraputa.
Képzettsége és szerepkörei lehetővé teszik, hogy a páciens előrehaladjon a személyes
egyensúly felé, amelyet a „jól érzem magam” kifejezéssel fogalmazhatunk meg.

12
IIIELSŐ RÉSZ: A SCHULTZ-FÉLE AUTOGÉN
TRÉNING ÉS TOVÁBBFEJLESZTÉSEI

13
 IVI. FEJEZET

Történet

Ebben a fejezetben a Schultz-féle autogén tréning gyökereit mutatjuk be,

valamint azokat a módszereket, amelyeket ebből kiindulva dolgoztak ki.
Bátran állíthatjuk, hogy a relaxáció eredete a jógában gyökerezik. A jóga, a ma
ismert legrégebbi pszichofiziológiai relaxáció, nyomai i.e. a IV. századból származnak,
és Patanjali írásaiban találhatók meg. Lehet még régebbi mint Mohenja Daro sztéléje,
melynek keletkezése i.e. a III évezredre tehető; ebben van egy személy, aki a jóga
ülésre emlékeztető testhelyzetben van. A kerámia plakettek, különböző művészi
tárgyak lehet, hogy ezt a klasszikus személyt ábrázolják, ülő helyzetben, keresztbe
tett lábakkal, félig lecsukott szemekkel, az orr hegyére irányuló tekintettel, amely a
figyelemösszpontosítás jellegzetes testtartása. A jóga talán még régebbi mint a jogik
elismert istensége, Shiva, amelynek régisége i.e. 4000-re tehető.
Az első írásos dokumentumok a jógáról a Védákban jelentek meg i.e. a II.
évezred körül. Az upanishadok és a Mahabharata is említi a jógát. Tulajdonképpen
Patanjali, indiai bölcs, A jóga szutrákban írja le filozófiáját és a jóga gyakorlatának
belső útját. A jóga jelentése „test és lélek egysége”. A gyakorlatokat nyolc fokozatban
végzik:
Az első fokozat a Yama: ez az önuralom és különböző utasítások foka: tisztaság,
őszinteség, eltávolodás az anyagi javaktól stb.
A második fokozat a Nyama: az erkölcs és az egészséges életmód (étkezés,
testi, mentális) szabályainak megfigyelése.
A harmadik fokozat: a Hatha jóga: a testhelyzetek (ászanák) gyakorlása,
amelyek az energiaáramlást egyensúlyban tartják a testben és felkészítenek a
meditációra.
A negyedik fokozat a Pranayama: az energia megismerése a légzés útján. A
légzés biztosítja a test és lélek, valamint a külső és belső világ egységét a kozmikus és
vitális energia által.

14
 Az ötödik fokozat: Pratyara: eltávolodás a minket fogva tartó külső világtól.
A hatodik fokozat a Dharana: a feszültség nélküli figyelem összpontosítása.
A hetedik fokozat a Dhyana: a meditáció állapota.
A nyolcadik fokozat a Samadhi: a tökéletességgel való egyesülés.
Schultz ismerte a jógát és munkájában említést tesz a jogikról. Valószínűleg ez
ihlette munkájában. Hasonlóságok vannak a Pratyara és Umschaltung, valamint a
Dharana és a passzív figyelem között. Schultz ugyanakkor Émile Coué módszeréből is
ihletődött, aki Nancy-ban volt pszichoterapeuta gyógyszerész. Tőle vette át a szóbeli
formulák általi önszuggesztiót. Érdekes a közelség a két szerző munkájának címe
között: Coué könyvének címe: Az önuralom tudatos önszuggesztió révén, Schultz
könyvének címe pedig: Az autogén tréning koncentrativ autorelaxáció révén.
Végül is Schultz a hipnózist tartja leglényegesebbnek módszere kidolgozásában.
Könyvének első fejezete így kezdődik: „Az autogén tréning módszerének alapelve:
ésszerűen meghatározott indukciókkal a szervezet általános átkapcsolásának
előidézése. Ez sajátos módosulásokat eredményez, mint a régebbi hipnózisról szóló
munkákban leírt szuggesztív állapot”. Schultz ugyanakkor vonzódott Oskar Vogt
gondolataihoz, aki Binswanger tanítványa volt. Pr. Kammerer1 egy korábbi munkájának
bevezetőjében azt írta le Otto Binswangerrel kapcsolatban, aki a Breslau-i egyetem
klinikájának vezetője volt, hogy egy kimagasló hipnózis műhelyt működtet.
Binswangert a hipnózis módszerébe Heidenhein vezette be, aki a Breslau-i egyetemen
a fiziológia professzora volt és érdeklődött Braid (1795-1860) munkái iránt.
Braid Manchester-i sebész, a tudományos hipnózis megalapozója. Miközben
kétségbe vonta Mesmer fluiditás elméletét, az „állati magnetizmus” kifejezés helyett
a hipnotizmus kifejezés használatát javasolta.
Sűrűn látogatta Bernheim-et Nancy-ban és hozzáfogott a Hipnózis jelentősége
és alkalmazása (1889) című művének megírásához. Vogt 1894-ben három hónapig Forel
mellé került. Németországba visszatérve 1894-1897 között pszichoterapeutaként
dolgozott, mialatt megírta a hipnózisról szóló legfontosabb munkáit. Ettől a perctől

1
Th. Kammerer, Les relaxations thérapeutiques aujourd'hui, M.-J. Hissard, t. 1, Paris,
L'Harmattan/IFERT édit., 1988.

15
kezdve alkalmazott olyan eljárásokat, amelyek később Schultz munkájának a lényegi
elemeivé váltak.
A XIX. században a hipnózis gyakorlata volt a legelterjedtebb és
legmeghatározóbb módszer, Freud maga is ennek a hatása alatt dolgozott. Ahogy
említettük, Charcot–val Párizsban találkozott, 1885-ben. Lefordította Bernheim
könyvét 1887-ben és találkozik Auguste Forel-lel, aki egy ajánlólevelet ad neki
Bernheim-hoz.
1889 júliusában találkozik Bernheim-mal Nancy-ban, majd Párizsba megy a
Kísérleti és Terápiás Hipnózis I. Nemzetközi Konferenciájára Bernheim-mal és
Liebault-tal.
Mondhatjuk, hogy Schultz és Freud munkásságának alapja a hipnózis. Schultz
tehát gyakorolta a hipnózist és ő maga is megállapította, hogy amikor a hipnotizált
pácienseket arra kéri, hogy a hipnózis alatt fejezzék ki benyomásaikat, nagyon gazdag
élményanyagról számoltak be. A szerző ezt követően egy három lépéses folyamatot ír
le: az első lépést amorf fázisnak nevezi, amelyet vizuális képek alkotnak: színek,
foltok, fátyolos képek, vonalak, félhomály benyomása; a második fázis a gondolatok
vizualizációja, tökéletes képek, amelyek úgy bukkannak fel, mint a filmrészletek,
képzeti tartalmú elemek; végül a harmadik réteg a különös víziókat tartalmazza,
szokatlan, bizarr képek ezek, amelyek erőteljes valóság-benyomást keltenek,
ugyanakkor teljesen idegenek a páciensek személyiségétől. Ezek első megközelítésben
Schultz számára teljesen érthetetlenek voltak, mert ezek a hallucinációs patológiákra
jellemzőek.
Ezen vizuális tapasztalatok mellett, Schultz önmegfigyelései rámutattak arra,
hogy a páciensek sajátos testi létezéstudat érzéseket élnek meg, először nyugalom,
pihenés, biztonság érzést éreznek, majd szétterjedő nehezedést és melegedést.
Mint már említettük a hipnózis Európa egy részében (Németország, Ausztria,
Franciaország) uralkodó módszer volt. Egyre több pszichoterapeuta tapasztalta a
hipnózis korlátait mint: a beteg passzivitása, túl nagy dependenciája, a szimptómák
újra-megjelenése vagy eltolódása.
Ily módon kezdte meg Oscar Wogt 1893-1900 között saját önhipnózisos
kísérleteit. Ebben a periódusban, Freud is túllépte a hipnózis kereteit és elkezdte a

16
pszichoanalízist, Elisabeth von R. esetéből kiindulva, aki a hipnotikus állapotnak
ellenállt. A tünetekhez kapcsolódó gondolatokra való koncentrálás módszeréhez
folyamodott (amely már koncentrációs módszernek tekinthető) és kidolgozta a szabad
asszociációs technikát.
Schultz briliáns belgyógyász, folyamatosan tájékozódott az elméletek
fejlődéséről, és egyre inkább Oscar Wogt munkái felé fordult. Saját önhipnotikus
tapasztalatai során a szerző jelezte, hogy: “Néhány művelt és kritikus szemléletű
egyénnek lehetősége volt a hipnózis sajátos állapotába jutni önkéntes és személyes
tapasztalat révén, amely lehetővé tette a pszichikai és fizikai krízishelyzetekben egy
nyugalmi és megenyhülési állapot indukálását, megakadályozva az emocionális
megnyilvánulások patológiássá válását.”
Az önhipnózis, Vogt kifejezésével élve, egy profilaktikus (megelőző, elhárító)
nyugalmat, pihenést von maga után.
Schultz már ezelőtt megállapította, hogy a hipnotikus állapotban levő
páciensek, mint ahogy Vogt önhipnózis állapotában lévő páciensei, melegség és
nehezedés érzést élnek át, belső nyugalmi állapot kíséretében. Megfordította a
folyamatot, nyugalmi állapotot indukált a nehezedés és melegedés után, amely maga
után vont egy hipnotikus állapotot.
Könyvében így ír: “Megtaláltuk tréningünk alapvető elvét. Számos egészséges és
beteg emberen alkalmaztuk – és a felhalmozódott tapasztalati eredmények ugyanazt
igazolták, mint a fizikai és pszichológiai kísérletek.”
Amint látjuk tehát, Schultz a módszerét a jogából, Coué módszeréből és Vogt
önhipnotikus tapasztalataiból dolgozta ki.

17
 1.Schultz-féle autogén tréning

Johannes Heinrich Schultz1 (1884-1970) módszerét l908 és 1912 között dolgozta

ki, de könyvét csak l932-ben jelentette meg, amelyet franciára R. Dourand de
Bousingen és Y.Becker fordítottak le 1958-ban. Idézzük fel könyvének első mondatát:
„Az autogén tréning módszerének alapelve ésszerűen meghatározott indukciókkal a
szervezet általános átkapcsolását előidézni. Ez sajátosan jellemző módosulásokat
eredményez, mint a régebbi hipnózisról szóló munkákban leírt szuggesztív állapot”.
A gyakorlatoknak két szintje van: az alapfok és felső fok. Az alapfok hat
gyakorlatból áll: a szervezet végtagjainak és belső szerveinek ellazítása a figyelem
összpontosításával, az izomzat, az érrendszer, a szívműködés, a légzésritmus, a belső
szervek, és a fej. A két alapvető gyakorlat, a nehezedés és melegedés megegyezik a
hipnotikus állapottal. A nehezedés az izmok nehézségének kifejezése, a melegedés a
perifériás érrendszeri kitágulás.
Ezeket a gyakorlatokat fekvő helyzetben végzik, de lassan a páciensek
megtanulják ülő helyzetben is, annak érdekében, hogy jobban beiktathassák a
mindennapi életükbe. Az alkalmak kezdetben rövidebbek, majd elérik a 30 percet. A
pácienstől erőfeszítés nélküli passzív mentális koncentrációs munkát kérünk,
szuggesztív formulák nélkül. Minden ülés a következő formulával kezdődik: „Nyugodt
vagyok.” A formulák ismétlésének eredményeként létrejön a nehezedés, melegedés,
szívritmus érzékelése, légzési ritmus érzékelése, napfonat melegsége és a homlok
hűvössége.
Minden formulának az a szerepe, amit Schultz szomatizációnak nevez: a testi
működésekre való ráirányulás. A módszer célja az autogén állapot megjelenése
koncentráció révén, ‘hipnotikus állapot’, az Umschaltung, ahogyan ő nevezi, vagyis a
szervezet átkapcsolódása.
Az alapfokot általában három hónap alatt lehet elérni. Ezután következik a
célzott szervtréning és a speciális célformulák. A célzott szervtréning hatása az első
szakasz gyakorlatainak megerősítése. A formulák témái a nehezedés, melegség,
homlokhűvösség lesz, vagy egy adott szerv megfelelő működésének beállítása. A
1
J. H. Schultz, Le training autogène, Paris, PUF, 1958

18
speciális célformulák pszichoterápiás keretet alkotnak és három típusba sorolhatók:
közömbösítő, önerősítő és szándékos távolságtartó formulák.
A páciens naponta általában két vagy három alkalommal gyakorol. A gyakorlás a
tréning kifejezés valódi értelme. Az autogén tréning a páciens önmagában való
gyakorlása, a mentális koncentráció révén testi és lelki ellazulás.
A felső fokot csak olyan páciensek végzik, akik megfelelő önuralmat sajátítottak
el az első fokozatban, általában a második év végén. A felső fok vezetését
pszichoanalitikus terapeuták végezhetik.
Ahogy az Orvosi-sebészeti enciklopédiában Pr. Kammerer és Dr Durand De
Bousingen nagyszerű tanulmányukban leírták: „Az autogén tréning pszichoterápia és
nem fizioterápia. Az izmok ellazulása, a perifériás neurovaszkuláris relaxáció, a
központi pszichikus átkapcsolódási állapot, a hipnotikus állapot elérésének eszközei.
Az alapvető cél ennek az állapotnak az elérése, amely a tüneteket másodlagosan
befolyásolja.
Jelenleg Franciaországban az autogén tréning képzést számos francia városban
végzik. Jövendőbeli pszichiátereket három hónap alatt képezünk ki heti üléseken.
Jelezzük, hogy itt csupán a relaxációra való érzékenyítésről van szó. Azoknak, akik a
relaxációt terápiás célból óhajtják elsajátítani, hosszabb képzésben kell részt venniük.

19
 2. De Ajuriaguerra-féle módszer

Az ötvenes évek körül, a Szent-Anna kórházban J. Ajuriaguerra professzor

tudomást szerez Schultz autogén tréninggel kapcsolatos munkáiról. Munkacsoportjával
- Michelle Chen, Garcia Badaracco, Marianne Strauss – eltávolodik Schultz
álláspontjától, amelyben a páciensek a hipnózishoz hasonló állapotban vannak. Saját
módszerét az első francia nyelvű pszichoszomatikus orvosi konferencián mutatta be
Vittelben 1960-ban. Franciaországban J.G. Lemaire1 folytatja, és pszichotónikus
újratanulás néven írja le a módszert, melyet 1969-ben “A relaxáció” címmel mutat
be.
Ajuriaguerra technikája megismétli Schultz alapfokának hét gyakorlatát:
nehezedés, melegedés, szívritmus, légzés ritmus, hasmeleg, hűvös homlok, számos
vonatkozásban azonban különbözik Schultz módszerétől:
- egyrészt nem szuggesztív
- másrészt, nagyobb hangsúlyt helyez az első tónikus periódusra
- mivel elemzi az ellenállásokat pszichoanalitikus relaxációs módszer. Ezért
módszerét olyan relaxációs szakemberek végezhetik, akiknek pszichoanalitikus
képzettségük van.
Ajuriaguerra módszerét Schultz és Jacobson technikáiból dolgozta ki, de Wallon
elméleti munkáira is támaszkodik, arra az összefüggésre, amely a tónikus és az
emocionális életet összekapcsolja. Wallon rámutatott arra, hogy a testkép azon
élményeknek az asszimilációján alapul, amit a test a másokkal való kapcsolat során
megélt. A hangsúly a tónikus működés fontosságán van. Az elsődleges kapcsolatok
során az elsődleges érzelmek és a motorikus jelenségek között párbeszéd alakul ki,
amely a későbbi beszéd kiindulópontja. Ezt Ajuriaguerra tónikus párbeszédnek nevezi.
A kezelés nagy részében a hangsúly a tónikus-emocionális párbeszéd dekódolásán és
elemzésén van. Ajuriaguerra módosításokkal használja fel a figyelem összpontosítást
az alapfok gyakorlatai során.
Az első ülésen anélkül, hogy irányítaná, hogy mit kellene éreznie a páciensnek,
azt kéri tőle, hogy figyelmét egy testrészre irányítsa, lehetőleg egy végtagra. Ha egy
1
J.-G. Lamaire, La relaxation, Payot, 1969.

20
olyan személyről van szó, aki kevés ismerettel rendelkezik a saját testéről, segíteni
kell neki a túlzások nélküli felismerésben, ezáltal megelőzhető a passzív magatartás.
Miként Lamaire fogalmaz: „Ha frusztrált vagy neurotikus személlyel dolgozunk, lehet,
hogy szükséges eredeti életérzésük fejlesztése.” Különböző manőverekkel tudatosítjuk
a személyekben a feszültséget, az ellazulást és a testrészek létezését. A gyakorlat
körülbelül 15 percet tart. A pácienshez közelítve ellenőrizzük izomtónusát és arra
kérjük fogalmazza meg érzéseit. Vannak akik nehezedést éreznek, mások pedig
könnyebbséget. A terapeuta mindig a kellemes érzésekhez kapcsolódjon, hogy
visszavezesse a tudatosság területére a tudattalan kellemes testi létezést, hogy ne
csak azokra az érzésekre figyeljen fel a páciens, amelyeknek vészjelzés értékük van.
Ha a szóban forgó végtag objektíven és szubjektíven ellazult, áttérünk az
ellentétes oldalú végtagra, utána a másik végtagra és végül az egész test izomzatára,
ugyanúgy mint más relaxációs módszerek esetében.
A terapeutának a beteg reakcióira kell összpontosítania, figyelve az alábbi
jelenségeket:
- az ülések folyamán a kellemes és kellemetlen tapasztalatokat;
- a terapeutával végzett ülések és az otthon végzett gyakorlatok közötti
különbségeket;
- a szóbeli megfogalmazások módját és két ülés közötti történésekről való
beszámolót;
- a hosszú csendfázisok elfogadását vagy el nem fogadását, melyek különösen
jellemzőek erre a módszerre.
A terapeutának ugyanakkor őrizkednie kell a páciens által hozott beszámolók
gyors értelmezésétől. Azonban nem hagyható figyelmen kívül a páciens ellenállása
sem. A terapeutának segítenie kell, hogy páciense túllépjen az ellenállásokon.
Kérdésekkel segítse áthelyezni a kellemetlen megéléseket a terapeutával való
kapcsolatának és a páciens saját élettörténetének kontextusába.
Következésképpen, Ajuriaguerra módszerében a relaxációs szakember és
relaxáló kapcsolatában mindig elsőrendű az indulatáttétel jelensége, amely
különbözhet a pszichoanalízis gyakorlatában alkalmazottól. A kezelés adott pontján
mégsem mondhatunk le ennek az értelmezéséről. Ha a páciens eljutott odáig, hogy az

21
egész teste ellazult, akkor javasoljuk, hogy figyelmét irányítsa valamelyik végtagjának
melegedésére.
Később, mint a tónikus tapasztalat esetén, a létezéstudat keresésének
állomásait is a terapeutához fűződő viszony és a páciens élettörténetének tükrében
kell megérteni.
Ezután áttérünk a szívverés érzékelésére, amelyről tudjuk, érzésekkel telített.
Az ember általában nem érzékeli a szívét szenvedés során, pedig a szorongás áttétele
a szív tájékára nagyon gyakori, csak a neurózisos vagy fóbiás szorongásban szenvedő
betegek panaszkodnak gyakran szívtáji fájdalmakra. Ebben a fázisban a relaxáció
kezdete abban áll, hogy visszakerüljön a tudatmezőbe a szívveréshez kötött kellemes
szívműködési érzés.
Ha a kellemetlen érzés fennáll, egy második fázisban meg lehet keresni, a
pácienssel együtt, az ellenállás jelentését, amely általában vagy a halálfélelemmel,
vagy egy aktuális érzelmi konfliktussal kapcsolatos.
A légzési érzet általában kevésbé ambivalens. A légzés ritmusa majdnem mindig
nagyon kellemes ringató érzést - biztonságérzést vált ki. Hangsúlyozzuk a be- és
kilélegzett levegő tudatosítását, ezt az oda-vissza mozgást a belső és külső környezet
között. Ez az első olyan gyakorlat, amely alkalmat ad a test számára a külső és belső
térrel való határainak a megvizsgálására. Ez ugyanakkor belső érzése a levegő által
képviselt fontos tárgyaknak. Tulajdonképpen számos relaxációt végző páciens
beszámol a „belső üresség” érzésről, amely megfelel a fantáziaképek hiányának. A
relaxációnak biztosítania kell a páciensek számára egy kicsit könnyebb életet, „valami
jobbnak” a megtapasztalását a saját benső világukban. A „jó levegő”, a légzési
gyakorlat átélése pedig egyike azon módszereknek, amelyek ennek az érzésnek az
elérését biztosítják.
A légzésre való figyelemösszpontosítást követi a hasra való koncentrálás,
amikor azt kérik a pácienstől, hogy ne kizárólag a hasa külső részét érezze, hanem a
gyomra belsejét is. Ez a gyakorlat szintén alapvető, mert mozgósítja a páciens
szexuális konfliktusait, melyek a kezelés végéig megfogalmazásra kerülhetnek. A
terapeuta részéről a páciens érintése itt roppant fontos, mert a nemi szervekhez

22
közeli zóna tabunak számít. A páciens reakciója, valamint amit erről az érintésről fog
mondani figyelemre méltó.
Végül a kezelés a homlokon érzett hűvösségre való koncentrálással ér véget,
akárcsak Schultz módszerében. Néhány terapeuta felváltotta az arcra való
összpontosítással, mivel a száj felhívó jellegének köszönhetően fontosabb és
hasznosabb feldolgozást tesz lehetővé.
A terapeuták – akik jelenleg alkalmazzák a módszert – egyre inkább
pszichoanalitikus munkát végeznek. Mme. Roux hatására különösen a képzeletbeli
test, a Testi Én felépítése iránt érdeklődve, kiterjesztették a módszert a borderline
vagy bizonyos pszichózisos tünetekben szenvedő páciensekre is, amely tünetek a
Schultz-féle módszerben kezelési ellenjavallatnak számítottak.
Ennek a módszernek az elsajátítását a Relaxációs Pszichoterápia Oktatási
Egyesülete biztosítja. Az egyesület:
- egyéni kezelést;
- egyéni vagy csoportos ellenőrzéseket;
- szemináriumokat;
- elsősorban kezdők számára két évig tartó kerekasztal megbeszéléseket;
- évenként egy-egy elméleti és egy klinikai találkozót ajánl fel.

Az egyéni relaxációs kezelés megkezdése előtt, a jelölt a Oktatási Bizottság egy

tagjával találkozik valamint elkéri az egyesület terapeutáinak listáját. Az Oktatási
Bizottság beleegyezésével elkezdheti a személyes kezelést az egyesület valamely
általa választott oktatójával. Személyes kezelése végén a jelölt újra felveszi a
kapcsolatot az Oktatási Bizottság egyik tagjával, akivel együtt döntenek a képzési
gyakorlatok kezdésének alkalmasságáról. Az ellenőrző semmiképpen sem lehet egy
időben a jelölt terapeutája is. Annak érdekében, hogy a képzés az ellenőrző
beleegyezésével történjen ajánlatos egyéni vagy csoportos ellenőrző szemináriumon
való részvétel. Ha az ellenőrzések befejeződtek a jelölt kérheti egyesületi tagságát. A
döntést az Oktatási Bizottság hozza meg. A képzésen csak a klinikai alkalmazottak
vehetnek részt, akik olyan munkakörben dolgoznak, amely klinikai tapasztalatot is
biztosít számukra, és mielőtt olyan diplomát szereznének, amely megengedi nekik,

23
hogy intézményes keretek között dolgozzanak. Az egyesület székhelye a Sainte-Anne
Kórház.

3. A többszörös indukció módszere

Az 1955-1960-as évek körül dolgozta ki ezt a módszert R. Philibert, F.

Revenchon és M. Sapir, akiket F. Labhardt képzett Bazelben 1954 és 1955 között.
Ez a módszer ugyanazokra a működésekre alapoz, mint Schultz módszere,
ugyanúgy megköveteli a szuggesztív indukciókat, de amint mondja M. Sapir1
(Encyclopédie médico-chirurgical) Sebészeti enciklopédia című kiváló cikkében: „Ezzel
a módszerrel ellentétben már nem rövid, ismétlődő, hipnotikus célzatú utasításokról
van szó, hanem inkább egy igazi párbeszédről, amely egyik alkalomról a másikra
változik, és amely arra törekszik, hogy a képzelet áramlását felébressze a másik
személyben.” Ebben a módszerben tehát végtelen számú változat létezik, hol a
szerveket nevezik meg, hol felidéződnek az előző kezelések saját élményei, hol
hosszú, leíró jellegű indukciókról van szó, hol összegző értékű és a relaxáló - relaxált
cinkosságát is beleértő néhány szóról.
Sapir ebben a cikkében két ezúttal említésre méltó példát is bemutat az
indukcióra:
„Ez a teljes ellazulás... Simulékony, lazult... Minden nyugodt... Simulékony és
súlyos... Fokozatosan az izmok ellazulnak, az inak rugalmassá válnak... Ellazult és
súlyos... A végtagok ellazulnak, a test és a fej jól támaszkodik, a homlok kisimul, az
arc megnyugszik, a szemöldök sima, a szemek teljesen természetesen csukva... A
szemhéj pislogás és szorítás nélkül lecsukódik, az arc, a száj, az ajkak alig becsukva,
félig nyitva, az egész arc nyugodt, az ellazulás most teljes, stb.”
„Jó itt... a testemet egészen elengedve ezen a matracon, a belsőmben nyugodt
ellazulást, langyosságot érzek... Minden szabadon ellazult bennem, és egyre
mélyebben merülök bele ebbe az ellazulásba... (hosszú csend)... Az arcom derűs, a
szájam félig nyitva és enyhén hűvös levegő áramlik be az orrnyálkahártyámon, a
szájamon, torkomon át és a kilégzéssel valamivel melegebb levegő távozik.”
1
M. Sapir, Les psychothérapies de relaxation chez l'adulte, Psychiatrie, Paris EMC, 4- 1974, 37820 B-10.

24
 Tehát ebben a pszichoanalitikai módszerben a beszéd van a fő helyen. A
relaxációnak e módszerét egyénileg vagy csoportosan lehet végezni. Ebben az utóbbi
esetben a relaxálók párt alkotnak. Amint M. Sapir mondja, „az alapjelenet önmagától
adódik”.
Mind az egyéni mind a csoportos kezelés során, az indukciók változnak a kezelés
különböző feltételei szerint: a relaxált életérzése, az előző kezelés tartalma, a
terapeuták indulatáttétele és viszontáttétele, a terápiás szerződés és a csoport
függvényében. Néha a relaxációt vezető orvosnő anyakörnyezetként vagy épp erotikus
anyaképként, ha pedig orvosról van szó, a törvényt jelentő, engedélyező vagy erotikus
apaként jelenhet meg a páciens fantáziájában.
A személyes képzést ehhez a módszerhez az AREFFS biztosítja Párizsban a
Bálint Központban. Egyéni vagy nyolc-tíz fős csoportban zajlik a képzés, egy évig tart,
hetente egy, vagy minden második hétvégén két üléssel. Elméleti oktatást és
esettanulmányt egyaránt magában foglal.

4. Jarreau és Klotz módszere avagy a statiko-dinamikus

relaxáció (RSD)

E relaxációs módszer 1956 óta tartó kutatómunka gyümölcse. Az a

különlegessége, hogy összekapcsolja a statikus és dinamikus gyakorlatokat, innen a
neve is: statiko-dinamikus relaxáció. A statikus gyakorlatok egyrészt Schultz, másrészt
Jacobson módszeréből származnak. Ami a dinamikus gyakorlatokat illeti, a források
nagyon különbözőek, de főleg Youry Bilstin hegedűművész módszeréből vették át. Ez
utóbbi módszert Franciaországban Maurice Martenot terjesztette. A statiko-dinamikus
relaxáció módszerét számos könyvben részletesen kifejtették. A legutóbbi a
Terapeutikus relaxáció, melyben R. Jarreau, R. Klotz, M.J.Hissard technikájukat
nagyon átfogóan ismertették.

A statikus gyakorlatok. ― Három pozícióban mennek végbe: fekve, állva és

asztalnál ülve. A gyakorlatok első felében néhány módosítással ugyan, de Schultz
autogén tréningjét alkalmazzák. Például az önszuggesztió mérséklődik egy aktívabb

25
létérzés tudat keresése érdekében. Ez azt jelenti, hogy „A karom teljesen súlyos”
kijelentést felváltja az „Érezze a felkarját teljességében, minden kis részét külön,
hagyja az ágyra nehezedni és érezze a súlyát.”
Az ellazulás fokozatosan kiterjed a többi végtagra is, a vállra, fejre, nyakra,
arcra, törzsre, általános nehezedésérzés alakul ki, amely apránként tünetileg gyógyít.
Schultz módszerével ellentétben, már a kezelés kezdetétől a fekvő gyakorlatokhoz ülő
és/vagy asztal melletti gyakorlatokat társítanak, megvalósítva azt, amit Jacobson
„differenciális relaxációnak” nevezett.
Az ellenőrzés ebben a módszerben különösen fontos a testtáji feszültség
állapotában levő izmok feltérképezése érdekében, mert ezen szerzők szerint – amint
Jacobson is gondolta – szoros korreláció létezik a tünet csillapítása és az ellenálló
feszültség állapotában levő izom ellazulása között. Példákat is közöl:
- a kéz és az ököl megfeszítettsége agresszivitásra mutató üzenet;
- egy rángató típusú dadogó beszédtől való szorongása elmúlik, amikor sikerül
ellazítania vállát, arcát, különösen az arcizmok környékén.

Bizonyos ellazulásnak ellenálló, feszülésben levő izmok ellazítása a relaxáció

során döntő fontosságú lehet az egész terápiára nézve. Ezeket a testtájakat a szerzők
„kulcsterületeknek” neveznek.
A dinamikus gyakorlatok. — A test különböző területeinek mozgatását jelentik,
amely irányított testtartás változtatással és légzési gyakorlatok által jön létre. Jarreau
és Klotz ezekkel a gyakorlatokkal 1960 óta gazdagították a módszert. A dinamikus
gyakorlatoknak többféle típusát alkalmazták: nyújtózkodás, felemelkedés – lehajlás,
ingamozgás, lassú aktív mobilizáció, a testtengely szakaszos meghajlítása. A mély,
lassú lélegzésre való összpontosítást a Hatha Yoga légző gyakorlataiból merítették.
A test különböző területeinek mozgatása gazdaságos izomtónusbeli képességek
kialakulását indítják be, amely felszabadulást eredményez és a merevséggel szemben
rugalmasságot biztosít. A dinamikus gyakorlatok megkönnyítik az ellenálló testtáji
izomfeszültségek feloldását, segítik az általános relaxáció elmélyítését, és végül
kiváltják a szerzők által tónikus interrelációnak nevezett állapotot. A tónikus

26
kölcsönösségi kapcsolat azt jelenti, hogy egy izomcsoport ellazulása gyakran egy másik
izomcsoport ellazulásának függvénye.
A tónikus kölcsönösségi kapcsolat nagyon fontos a mindennapi gyakorlat és a
klinikai esetek szempontjából. Végül, e módszer természetesen pszichoterápia, a
különböző gyakorlatok során felszabadító hatású cserék mennek végbe a terapeuta és
páciense közötti kapcsolatban.
A szerzők számára a statiko-dinamikus relaxációs terápia három szinten megy
végbe: előtanulmány, egy új életérzés megtapasztalása, kapcsolat ápoló és ápolt
között.
Ennek a technikának a képzését az IFERT biztosítja Pr. Pélicier vezetésével a
Necker Kórházban. Egy előzetes egyéni beszélgetés után a képzés általában két évig
tart. Az első év csoportos sajátélményt foglal magába hetente egy ülésben, a második
év során pedig esetellenőrzést. Ennek a módszernek a képzési helyei a Beaujon és a
Paul-Brousse Kórházak.

5. A test terapeutikus megközelítése

Ez a relaxációs technika egyike a legújabbaknak, amelyet 1975-ben Pr. Pélicier

tanítványaiból alakult munkacsoport dolgozott ki. A szerzők több tanulmányban is
bemutatták a módszert, részletes bemutatása Terapeutikus relaxáció című
tanulmányban jelent meg. A szerzők (E. Baron, J. Chêne, E. Debure, F. Noël)
módszere Schultz klasszikus gyakorlatait tartalmazza, amelyeket a páciensek fekvő
helyzetben végeznek.
Alábbiakban bemutatjuk a szerzők által hozott módosításokat.
A kezeléseket egyénileg vagy csoportosan végzik hetente egy alkalommal. A
pácienstől azt kérik, hogy otthon egyedül is végezze a gyakorlatokat egyéni
kezelésként. Az első találkozás után a páciens által szolgáltatott adatok alapján
elkészíti a relaxációs munkatervet.
A relaxációs kezelés négy fázisban történik:
Első fázis: a külső vizsgálat, amely Schultz két gyakorlatát tartalmazza, a
nehezedési és a melegedési gyakorlatot. Ezek mellett tudatosul a bőrnek a külvilággal

27
való kapcsolata; a csontrendszernek a testi szimmetriával való összefüggése; a fej, az
arc, a nyak integrációja a test többi részével. Ugyanakkor ehhez társul a mozgás
szerepe a szemtől szembe kapcsolatokban. Ez a mozgás bizalmi kapcsolatot tesz
lehetővé és megkönnyíti a feszültségben levő területek lazítását. Ajánlatos ugyanakkor
egy rajz elkészítése, amely a testet ábrázolja ellazulás előtt és után. Lehetővé teszi a
test még elmosódott, rosszul körülhatárolt, hibásan kiegyensúlyozott részeinek
felfedezését.
Második fázis: ki-be légzés által a külső belső átélése.
A páciens tudatosítja a bordák és a has mozgását, a friss levegő áramlását,
amely az orrüregen át a tüdőbe jut. A módszer kidolgozói kiemelik, hogy fontos
megkeresni ennek az érzésnek a belső mennyiségét, amely a bordák alatt, a hát és a
mellüreg között, és ugyanakkor a kulcscsont és a rekeszizom között jelentkezik. Az
utasítások a test egészére vonatkozó légzést tartalmaznak egészen a testhatárokig,
amely révén a páciens átélheti teste tudatosításának teljességét.
A légzési funkció megélése a páciens számára a belső energiák feletti uralom
érzését kelti, ugyanakkor a kellemes érzés megosztása révén megnyitja az utat a
környezetével való kapcsolatra.
Harmadik fázis: a vitális ritmusok interiorizációjának fázisa.
A vérkeringés felfedezésével kezdődik ez a fázis: remegés érzése a
végtagokban, gyenge érverés az arc szintjén, teljesebb és szabályosabb szívdobogás a
szívben és az aortában. Néha semmit sem érez ebből a páciens. Tulajdonképpen ezen
a szinten legfontosabbak az ellenállások. A szív — az élet és a szerelem szerve —
ugyanakkor az „erős kockázaté” is. A szívgyakorlat mozgósítja a páciens számára a
halálfélelemet és a szerelem miatti szorongást.
Ez a fázis továbbá a hasüreg területének átélésével folytatódik, amely
szimbolikus gazdagságával beiktatja az emésztési és nemi tartalmak feldolgozását.
Negyedik fázis: a külsőhöz való visszatérés fázisa, amely a test tengelyének
újfenti tudatosítása, a létezés tengelyének jobb integrációja érdekében
Ennek a módszernek a képzését az IFERT biztosítja. Két évet vesz igénybe: az
első év a csoportmunkára való fogékonyságot jelenti, a csoport hetente egy
alkalommal találkozik két órára. A második év során: az első óra keretében a

28
személyes tapasztalásra hosszabb időt szánnak, de ez alkalommal páciensek csoportja
körében zajlik. A második óra pedig a páciensek kezelésére van fenntartva az oktató
ellenőrzésével. A képzés helye a Necket Kórház.

6. A Bergès-féle módszer

Ezt a speciálisan gyerekeknek szóló relaxációt Henry Wintrebertével együtt az

1960-1970-es években dolgozták ki Schultz autogén tréningje, de főleg az Ajuriaguerra
módszere alapján. A Terapeutikus relaxáció gyerekeknél1 című munkában jelent meg.
Gyakorolható egyénileg vagy hat vagy ennél kevesebb tagú csoportban. A
csoportos kezeléssel kapcsolatban Bergès hangsúlyozza, hogy nem valódi
csoportmunkáról van szó, mint a Sapir módszerében, hanem a gyerekek egy nagy
teremben végzik a relaxációt, ahol hat fekvőhely van. A gyerek akkor mehet a
fekvőhelyre, ha megürül egy hely. Tehát a gyerekek nem közös utasításokat kapnak. A
terapeutáktól kapott indikációk nem kollektív jellegűek.
A szerző hangsúlyozza a bevezető beszélgetést, amikor megmagyarázza a
gyereknek, miért jön „relaxációt végezni”, „mit kell ettől várni” és hogyan fog ő
„részt venni kezelésében”. A Schultz által bemutatott fázisokat is módosították.
Az első fázis részletesen kidolgozva mindig a izomtónusra vonatkozó
gyakorlatokat tartalmazza, amelyet nem követ a melegség átélése.
Az izomtónusra vonatkozó gyakorlatok után Bergès áttér a légzési gyakorlatra,
majd a hasüregire, csak ettől a fázistól kezdve vezeti be a melegség szót, majd a
kezelést az arc relaxációjával fejezi be. Tehát technikájában nem szerepel a
vérkeringési gyakorlat.
Az első kezelés a jobb kezeseknél a jobb, a bal kezesek esetén a bal karra való
koncentrációval kezdődik. A kezelés három szakaszban zajlik:
- mentális koncentráció, a mentális reprezentációra való figyelem
mozgósításának szakasza;
- dekoncentrációs munka, a jobb kar neuro-muszkuláris ellazításának szakasza;

1
Bergès, M. Bounes, La relaxation thérapeutique chez l'enfant, Paris, Masson, 1979

29
 - az újrakezdés szakasza, amely a megszokott léthez való visszatérést
tartalmazza.
Az első kezelés végén a terapeuta megkérdezi a gyerektől, hogy van-e valami
mondanivalója. Emlékezteti, hogy naponta hét-nyolc percen keresztül egyedül is kell
kezelnie magát otthon.
Bergès szokás szerint ezt a kezelést egy rövid beszélgetéssel fejezi be a
gyereket elkísérő személlyel: bátorító szavakat mond, jelzi, hogy figyeljenek a
gyerekre, akinek végeznie kell a gyakorlatokat naponta egy alkalommal.
A második kezelésre egy hét után kerül sor. Gyakran a gyerek mindent
elfelejtett és meg kell ismételni az első gyakorlatot. De ebben a fázisban Bergès egy
eredeti technikai manővert vezet be: megmutatja saját magán, hogy milyen egy
ellazult kar. A gyerek mellé ül, alkarját az asztalra helyezi. Először azt kéri a
gyerektől, hogy emelje fel alkarját, mikor nincs ellazulva. Majd második lépésként
becsukja a szemét, eléri az alkar relaxációját és észlelteti a gyerekkel a különbséget.
Ez a manőver megengedi a gyereknek, hogy észlelje, hogy mit jelent az ellazult kar,
és feléleszti a gyerek vágyát, hogy utánozza vagy ellenkezzen a megadott mintával.
„A terapeuta képének ezen reverzibilitása ― hol tanúja, hol kísérleti alanya a
relaxációnak ― a második kezeléstől kezdve jelentőségteljes tényezőként hat a
kezelés további alakulására.”
Ebben az eljárásban a terapeuta kezének manipulálásán után megjelenik a
felgyorsult fejlődés óhaja, vagyis maga után vonja a bal karra való koncentrációt.
Ugyanúgy jár el, mint a jobb kar esetén. A harmadik kezelésen sugallja a gyereknek
mindkét kar egyszerre történő relaxálását egyre inkább csökkentve a megnevezéseket
és a tapintást, hogy több fontosságot tulajdonítson a nyugalmi, az elnehezedési és
mozgási képnek. Ezek a feltételei a dinamikus fejlődésnek, amelyet a terapeuta az
egész kezelés során követ.
A továbbiakban a relaxáció a jobb lábat, a balt, végül mindkettőt egyszerre
vonja be ugyanazzal a rituáléval, mint a felső végtagok esetén. Amikor a gyerek jól
beépítette a kar és a láb ellazulását, akkor felajánlja neki a „farizmokra” vagy inkább
a „farra” való koncentrálást.

30
 Ebben a fázisban a medence mozgatásának, könnyed forgatásának, sokszor
jelentősége van, mert így tudatosul ez a nehezen érzékelhető terület. Aztán
következik a hát relaxációja. Amikor a gyerek elsajátította teste egészének
ellazítását, tudatosítani fogjuk vele a hasüregi és mellkasi légzést kísérő mozgások
fontosságát, ugyanakkor a ritmus jelentőségét hangsúlyozva a nyugodt és szabályos
ritmust. Típusképeket sugallunk: „Rá fogsz jönni, hogy a testedet feléleszti vagy
ringatja a légzés, akárcsak egy csónakot vagy egy bárkát, amelyet rendszeresen
felemel a hullám a kikötőben... nyugodtan és rendszeresen... apránként a karod, a
lábad, az egész tested lélegzik.”
Amikor a légzés az egész testre kiterjed, arra kérjük a pácienst, hogy
koncentráljon a napfonat tájékra. Elsőként azt kérjük, hogy pontosan határolja be ezt
a területet és lazítsa el, majd másodszor egy melegségérzést sugallunk. Ez az első
alkalom, amikor a „melegség” szót beiktatjuk a kezelésbe. Ez Bergès módszerének
egyik eredeti vonása. De annak ellenére, hogy ez az érzékelt melegség a napfonat
szintjén kisugárzik a generalizáció az utasítások hatására csak a kezelés végére alakul
ki.
A következő fázis az arc relaxációja. Először is tapintás által segítjük elő. Ez a
módszer előtérbe helyezi a szemmozgató izmok feszült állapotának tudatosítását,
mert Bergès szerint „a szem relaxációja a tengelyi és látási tónikus funkciók
valóságnak megfelelő helyreállítása és egyben a harmónia és az egyensúly
megteremtésének feltétele, mivel ezek azonos eredetűek.”
A kezelés a generalizált melegségérzés bevezetésével fejeződik be. Az utolsó
gyakorlat a homlok hűvösségének átélése, amely ellentétben áll az általános
melegségérzéshez viszonyítva. Schultz módszerében is a homlok frissességének
átérzése az utolsó gyakorlat. A gyereknek például a következő mondatot sugalljuk:
„ellentétet képez és ellentétben áll a nyugodt, elnehezedett, ritmusos és meleg, az
ágyba belesüllyedt és szilárd egységes tested egészével az, amit észlelni fogsz: hogy a
homlokod magasabban van, kiemelkedik és kellemesen friss.” Végül, az utolsó
formula: „Szabad a fejem.”
A kezelés általában hat-kilenc hónapot tart, de elérheti a két évet is.

31
 7. A viselkedésterápia

A kognitív terápiák keretében a relaxációs terápiának számos válfajával

találkozhatunk: kölcsönös gátláson alapuló terápiák, szorongást kiváltó terápiák,
feltételes negatív indukciós terápiák, valamint az operáns kondicionáláson alapuló
terápiák.
Wolpe a „rendszeres semlegesítés” módszert írja le, amely a kölcsönös gátláson
alapuló relaxációs módszerek sorába helyezhető.
J. Regnant, Franciaországban a kioltás céljára alkalmazza Schultz autogén
tréning módszerét. Ezekben a relaxációs terápiákban azonban az autogén tréninget
nem a változás fő tényezőjeként, hanem a semlegesítés céljából alkalmazzák.

8. Progresszív autogén tréning

Viszonylag új relaxációs módszer, amelyet Franciaországban nyolc éve

dolgoztunk ki saját klinikai gyakorlatunkból és az eddig bemutatott módszerek
elméleti kutatásaiból kiindulva. Módszerünkben megőriztük a Schultz-féle autogén
tréningből azokat az elemeket, amelyek a „változás folyamatában” alapvetőek, és
olyan módosításokat eszközöltünk, amelyek alapján módszerünket pszichoanalitikus
relaxációs pszichoterápiának tekinthetjük. Ezeknek a módosításoknak a megvalósítása
érdekében átvettük az alapfok és felső fok gyakorlatait, az ülések menetéből pedig a
relaxációs gyakorlatoknak szánt időt és a megbeszélésre szánt időt. Az ülések alatt
megtartottuk a gyakorlatokra szánt időt, mert a páciensek számára fontosnak tartjuk,
hogy átélhessék a szuggesztív formulákat, a csendet és az autogén állapotot.
Schultz nem tulajdonított elég nagy jelentőséget a testi ellazulás során
jelentkező ellenállások élményfeldolgozó, elaborációs munkájának, amelyek
szerintünk nagyon fontosak a gyógyulás szempontjából. Ugyanakkor nem foglalkozott
kellőképpen a terápia egy igen fontos elemével: a relaxáltató – relaxáló viszonyával.
Azt gondoljuk, hogy pácienseink érdekében szükséges lenne Schultz
eredményeit visszahelyezni az őt megillető helyre, és módszerét pszichoanalitikus

32
irányba újítani, felhasználva a Párizsi Iskola (L’École de Paris) pszichoszomatikus
kutatásait, főként P. Marty eredményeit.

33
 II. FEJEZET
Schultz művének eredetisége

Mivel e módszer nemcsak az élettani, hanem a pszichológiai módosulásokat is

mozgásba hozza, Schultz munkáját nemcsak egyszerű relaxációs módszernek
tekinthetjük. Általa került be a relaxáció pszichoterápiás összefüggésbe és a
működésbeli valamint a pszichoszomatikus zavarok alapvető kezelési módszere lett.
Szerinte a módosulások egy sajátos tudatállapot jóvoltából következnek be,
amelyet autogénnek nevez. Az autogén állapot eléréséhez az alábbi feltételek
szükségesek:
- testünkre való figyelemösszpontosítás – a szomatizáció;
- a szuggesztív formulák;
- a csend és más rituális feltételek (nyugodt, meleg félhomályos szoba)
biztosítása.
Mindezen feltételek az „organizmikus átkapcsolást” eredményezik: a stressztől
és konfliktusoktól olyan jellegű eltávolodást, amely a szervi funkciókra semmilyen
kedvezőtlen következményt nem eredményezhet. Fontos megjegyezni, hogy Schultz
mindig pszichoterápiás eljárásként mutatta be módszerét. Például ezt írja:
„módszerünk egy pszichoterápiás eljárás, amelyben a legfontosabb tényező egy
sajátos szervi modifikáció, egy koncentratív átkapcsolás.” Megjegyezte azt is, hogy
módszere „orvosi pszichoterápia”, amelyet kizárólag orvosok alkalmazhatnak. Mi azt
gondoljuk, hogy ez az álláspont csak abban az időben volt érvényes. Napjainkban
sokkal szigorúbbak vagyunk egy pszichoterápiás módszer megítélésében. Szerintünk
legalább két tényezővel kell számolni: egyrészt tartalmaz-e a módszer lelki
elaborációs munkát, másrészt pedig foglalkozik-e a kezelés valamely szakaszában a
kapcsolatokkal vagy az indulatáttétel kérdéseivel. A modell annyira szigorú klinikai
sajátosságokkal rendelkezett, hogy elméletileg az egész pszichoterápia egy túlelemző
kezelés maradt. Manapság a relaxációs szakember kötelezően pszichoterapeuta kell
legyen. Hogy a terapeuta egyéni pszichoanalízise kötelező-e – nagyon nehéz

34
megválaszolni, de javasolt. Azonban nem nézzük jó szemmel, ha egy relaxációs
szakember elutasító magatartást tanúsít az analitikus elmélettel szemben.
A legfontosabb gondolatok, amelyeket a relaxációs szakemberek az utóbbi
években alkalmaznak, ebből az elgondolásból merítenek. Ezek lendítették fel a
legtermékenyebben a felnőttekre és gyermekekre vonatkozó pszichoszomatikus
kutatásokat. Ha a relaxációs szakember pszichoterapeuta is egyben, nem fogadhatja
el egyes kiképző csoportok lazaságát, amelyek évi néhány hétvége alatt tartott gyors
képzést ígérnek és százával képezik az olyan „szakembereket”, akik nem haboznak
súlyos pszichoszomatikus, borderline, sőt pszichotikus pácienseket kezelni, anélkül,
hogy orvosok, pszichiáterek, pszichológusok, vagy analitikusok lennének.
Mi is lehetne Schultz üzenete? Nem gondoljuk, hogy ma is azt kérné a relaxációs
szakembertől, hogy orvos legyen, de mindenképpen vegyen részt egy hosszabb
pszichoterápiás képzésen és legyen érzékeny a pszichiátriai, a pszichoszomatikus és az
orvosi pszichológiai ismeretek iránt.

35
 VIII. FEJEZET
Schultz módszerének kritikái

Az idők során a relaxációs szakemberek, tapasztalva módszerének

hiányosságait, elhagyták vagy módosították Schultz technikáját.

1. A szuggesztió kritikája

A szuggesztió erőlteti a testérzések megjelenését és nem hagyja meg a

páciensnek saját felfedezéseinek spontaneitását. Ez szoros függőségbe helyezi a
pácienst a terapeutával szemben. Megjegyezzük, hogy Schultz egyszerre hivatkozik a
hipnózisra és Carpenter ideomotorikus elvére, amely 1873-ban jelent meg A mentális
fiziológia alapelvei címmel. Forel ideopláziáról beszél, miszerint egy gondolatra való
összpontosítás motorikus és szenzoriális jelenségeket mozgósíthat. Ez a XIX. században
a nagyra értékelt okkultizmus (asztaltáncoltatás) alapelve volt. Allers és Scheminski
elektromiografikus technikával kimutatták, hogy minden mozgás gondolatát egy akciós
potenciál kíséri a megfelelő izomcsoportban.
A szuggesztiós hatás növelése érdekében Schultz, akárcsak a régi hipnotikus
eljárások során, néhányszor a kezét a páciens homlokára tette, ezzel biztosítva a
hatékony mentális összpontosítást.
A pszichoanalitikus relaxációs szakemberek számára a hipnózishoz kötődő
szuggesztiók gyanúsakká váltak. De mindemellett, jól értelmezve Schultz írásait, a
kezelés nemcsak a szuggesztióból, hanem a lelki összpontosítás egyéni gyakorlásából is
állt. Könyve egyik részében így ír: „Minden pszichoterápia a megértésnek és az
intelligenciának bizonyos szintjét követeli meg. Enélkül a megfelelő munka
lehetetlen”. Majd így folytatja: „Az autogén tréning során a pácienstől elvárjuk, hogy
tudja mit kell tennie, ezzel ellentétben a hipnózisban az ösztönös és affektív reakciók
a döntő fontosságúak.” Ebben a részben Schultz élesen elhatárolja módszerét a
hipnózistól. A tréning jó lefolyása érdekében nem a páciens szuggesztibilitására

36
helyezi a hangsúlyt, hanem a megértésre. A megértés ugyanolyan fontos előzetes
feltétel, mint a belső hajlandóság és az összpontosítás képessége.
Schultz rámutatott arra, hogy az autogén tréningben amit közlünk a
páciensekkel az erőltetés nélküli új élmények átélésének eszköze. Az otthon végzett
gyakorlatok nincsenek kapcsolatban a hipnózissal.
Ugyanakkor szeretnénk kiemelni Schultznak az autogén tréning során
alkalmazott legelső formuláit: „Teljesen nyugodt vagyok”, „a jobb karom teljesen
elnehezedett”. Ez nem jelent erőltetést, mint Coué módszerében, amelyben az aktív
figyelemösszpontosítás által jön létre a formula hatása. Az autogén tréning során a
figyelemösszpontosítás passzív, a formulák lassú és monoton ismétlése, mint ahogy
Geissmann mondta, „megszólítja” a páciens tudattalanjának mély rétegeit, és
lassanként eléri a teljes nyugalom állapotát és a végtagok elnehezedését”.
Az esetek többségében Schultz a „szuggesztiót” nagyon ambivalens módon
használja. Nem is szuggesztió és nem is önszuggesztió, mégis saját technikáját úgy
említi, mint „szuggesztívet”.

2. Az autogén állapot bírálata

Az autogén állapot egy hipnotikus állapot. A hipnózisra vonatkozó többszörös

utalás miatt a legtöbb relaxációs szakember ezt vagy nem vizsgálja rendszeresen, vagy
elutasítja. Ez a tudatállapot Freud és Breuer katarktikus tapasztalatainak hatására
emlékeztet, vagyis éppen olyan rossz híre van, mint a pszichoanalitikus
gondolkodásban a regressziónak, amely éppen a katarzist hagyja el a gondolati
asszociációk és a valós lelki munka javára.
Az autogén állapot által kiváltott változások megegyeznek Schiller testéletre és
Mayer Gross elaltatásra vonatkozó kísérleteivel.
Schultz azt mondja: „Ahogy Vogt és munkatársai tették a személyiség
hipnotikus kutatásában (egy olyan technika, amelyet ők „pszichés mikroszkóp”-nak
minősítettek) elérhetjük azt, hogy pácienseink a kezelés során egy olyan kivételes
állapotba kerüljenek, amelyekben gátlás nélkül fejezik ki magukat”.

37
 Luthe sokat tanulmányozta azt, amit „autogén válaszreakciónak” nevezett (mi
autogén állapotnak), amelyben különböző érzések keletkeznek. A következőket említi
meg: elemi fényjelenségek (fényes pontok, színfoltok), testrészek méreteinek a
változása, térben való elmozdulás, lebegés, áthatolás a díványon, fájdalomérzet stb.
Luthe idegélettani megközelítésből egy olyan módszer kifejlesztéséhez járult
hozzá, amely az autogén tréning terápiás kiterjesztése és „autogén
neutralizáció”-ként ismert. Az általánosan ismert gyakorlatok után ahhoz, hogy a
páciens „tehermentesítse” az agyát, arra kérik, hogy 45 percig beszéljen az
átéltekről.
Ezt a technikát Geissmann szövi tovább pszichoanalitikus szempontból, autogén
reakciók kiváltásáról való képzelődéssel.
Mindezeket azért tartjuk fontosnak elmondani, hogy a relaxációs szakember
tisztelje a megjelenő autogén állapotot és érzékenysége révén fedezze fel azt a
tapasztalatot ami ezt mozgósítja.

3. A kezelés gyorsaságának bírálata

A legmegalapozottabb kritika megkérdőjelezi, hogy 15 napos kezelés után

Schultz elérte pácienseivel a javulást, a melegérzést. Így ír: „miután ezeket a
gyakorlatokat háromszor ismételtük meg naponta, kb. 15 napig (elkülönült és rövid
ülésekben), megfelelő generalizációt értünk el. Ezután következhet a második
szakasz: ellazulás, nehezedés, és a melegség érzésének megtapasztalása.”
Lehet, hogy ebből a rövidségből származik a szuggesztió kritikája is. Egy olyan
terápia, amely gyors, valamint kizárólag szuggesztív és tünetközpontú, nem tűnik-e
túlságosan szuggesztívnek, sőt mágikusnak?
A páciensek és a kor egyaránt változtak. Vajon nem éppen a terapeuta
személyének hatalmáról van itt szó? Úgy gondoljuk, hogy az egykori páciensek
Freuddal és Schultzzal találkozva túlságosan személyiségük hatása alá kerültek.
Napjainkra a terapeuta személyes hatása nagymértékben csökkent.
Ugyanarra a betegségre sok terapeuta és pszeudoterapeuta létezik. A beteg
nem tudja ki az, akiben bízhat, kinek áll hatalmában a segítés. Kit válasszon: az

38
általános orvost, a specialistát, az akkupunktúrás gyógyítót, a homeopatát, a
pszichoterapeutát, kinesztetikust, a jógit, a pszichoanalitikust, vagy akár a
szomszédot?
Az a beteg aki, azért fordul hozzánk, és azért járja végig a relaxációs kezelést,
mert „gyors gyógyulást” vár sajnos csapdába esik, éppen azért, hogy „gyorsan
gyógyuljon” egy szinte természetfölötti hatalmat kell előteremteni a számára.
Arra ítéltettünk, hogy hosszú terápiát végezzünk, mert csak az indulatáttétel
feldolgozása fogja majd megoldani a hatalom feloldódását és a „sokrétű” terápia
problémáját. Csak a hosszú kezelések hozhatnak létre tartós változásokat a lelki
működésben.

4. Az ellenállás – elemzés hiányának bírálata

Schultz művében sok ellentmondás van, ezek egyike az ellenállások kérdése.

Valóban, Ajuriaguerra munkája egy részét a tónikus ellenállások elemzésének
szentelte, bírálva ebben Schultzot.
És mégis, ennek a szerzőnek az álláspontja nagyon kétértelmű, mert a könyve
IV. fejezetében a „tréning megszokott folyamatának zavarairól, és nehézségeiről”
nagy pontossággal tér ki az ellenállások különböző formáira. Azt írja: „Ez arra késztet
bennünket, hogy munkánk zökkenőmentessége érdekében az ellenállást egy második,
ugyanúgy teljes figyelmet érdemlő fontos pontjának tekintsük, mint az előítéleteket,
amelyekről az imént beszéltünk.” Így folytatja: „Elvonatkoztatva ettől az általános
jellegű ellenállási és kétkedési formától, inkább az ellenállás azon speciális formáit
kívánjuk alaposabban áttekinteni, amelyek az autogén tréningnél előfordulnak.”
Például beszél olyan páciensekről, akik az indukcióval ellentétes érzéseket
tapasztalnak.
Az ellenséges magatartást „neurotikusan túlhajtott gyűlöletnek” tartja a
tekintéllyel szemben. Idézi egy külföldi szaktárs esetét, akinél a tréning kudarcot
vallott mindaddig, míg sikerült kielemeznie az apa iránti gyűlöletet, amelyet újraélt
(jóllehet Schultz ezt nem mondja ki, de sugallja). Ettől kezdve a tréning nehézség
nélkül zajlott.

39
 A tréning kezdetén nyugtalansági tünetekben megnyilvánuló ellenállást is leír:
szerinte a terapeutával szembeni ellenszegülésről van szó.
A nyugalom-indukálás alatt gyakori másik ellenállás-típus az, amit Schultz
„merev gondolkodás”-nak nevez. Ezek azok a személyek, akik folyton a
megfogalmazásra figyelnek, ezt a jelenséget úgy elemzi, mint „gondolkodni nem
akarást”.
Leírja az elnehezedéssel szemben tanúsított ellenállásokat, de inkább nagyon
pontos klinikai leírásukat nyújtja, anélkül, hogy pontosan beillesztené ezeket a lazító-
ellazuló kapcsolatába. Például ezt írja: „A tréning kezdetén az objektív és szubjektív
kudarcok nem ritkák. Ezeket szinte mindig az izomtónus rendellenességei okozzák”.
A felmelegedéssel szembeni ellenállásokkal ugyanígy jár el: „érplasztikus
aszténiáról beszél. Ezzel szemben idézi a verejték-kiválasztást, azt állítva, hogy
egyfajta ellenállásról van szó s ezek a megnyilvánulások szoros és helyzeti függőséget
tartanak fenn. Hozzáteszi: „Ha e tünet mögött mélyebb ellenállások vannak, speciális
pszichoterápiával kell ezeket elhárítani.”
E néhány példa mutatja, hogy annak ellenére, amit egyes szakemberek
mondanak vagy írnak, Schultz nem ismerte félre az ellenállásokat, sőt nagyon
pontosan leírja, többször is nevén nevezve őket, de általában nagyon ritkán értelmezi
ezeket pszichoanalitikusan. Inkább hajlamos arra, hogy az ellenállásokat idegélettani
összefüggésbe helyezze. Természetesen nem mindig téved, de analitikus képzettsége
gyakran lehetővé tette volna egy jól felvázolt munka véghezvitelét.

5. Az indulatáttétel elemzésének hiányára vonatkozó

bírálatok

Mivel Schultz pszichoanalitikus volt a mi nézőpontunkból ez a legfontosabb

bírálat. Jacobsonnak még megbocsátható - de Schultznak!
Egész munkája az élettani és a pszichológiai szemlélet közé van szorítva, de
sajnos eltolódva az egész az élettani szempont felé. Például így fogalmaz: „Egyébként
egy igazi hipnózis nem szorítkozhat csak a páciens és a terapeuta közötti affektív és
emocionális transzferre. Ez a kapcsolat szükséges a hipnózis indukciójában”. Később

40
így folytatja: „A pszichológiai magyarázatok elkerülése nem jelenti azt, hogy tagadunk
vagy leértékelünk egy sor pszichológiai kapcsolatot, mint ahogy fentebb tisztáztuk… a
pszichológiai adatok tartják fenn a kapcsolatot a fiziológiai tényezőkkel, mint amilyen
a gátlás, az álom értelmében vett testi ellazulás”. Könyve VIII. fejezetében az
autogén tréning alapfokát egy „kisebb rendű” pszichoterápiának tekinti. Így ír:
„Módszerünk felfedi azon pszichoterápiás technikák típusát, amelyek központi
tényezőjét egy sajátos szervi változás képezi, egy „koncentratív átkapcsolás” – tehát
szuggesztívnek nevezett módszereket emel ki a klasszikus szóhasználatból. Mint ahogy
eddig bemutattuk a direkt szervi technikákat megkülönbözteti az indirekt
technikáktól. Így folytatja: „… ez egy sajátos gyakorláson alapuló technikának
mutatkozik, szoros kapcsolatban van egy racionális típusú pszichoterápiával, ami az én
terminológiámban magában foglalja az összes pszichoterápiát, amely pedagógiai és
pszichológiai módszereket alkalmaz”. Később hozzáfűzi: „egy jól vezetett tréning
felér egy pszichikus műtéttel”.
Egy pillanatig sem beszél művében a kapcsolat fontosságáról és az
indulatáttételről. Teljesen „lefoglalja” az organizmikus átkapcsolás és a „technikai
leírás”. Meg kell jegyeznünk, hogy J. Schultz Sigmund Freud kortársa volt, aki persze
ugyancsak mértéktartóan szentelt időt arra, hogy számításba vegye az indulatáttétel
valódi mértékét a kezelésben és azt értelmezze is. Lehet a fentieknek ez a
magyarázata.

41
 VIIV. FEJEZET

Schultz autogén tréningjére vonatkozó módszerek

fejlődése

A korszakra jellemző gondolatáramlást követve, az autogén tréning fogalmának

fejlődését a relaxáció általános fejlődésével tévesztik össze. Három alapvető
periódust különíthetünk el: Schultz nevéhez kötődő periódust, Ajuriaguerra-Sapir és az
50-es évek periódusa, valamint a jelenkor.

I. Schultz nevéhez fűződő periódus

Johannes Heinrich Schultz 1884-ben Göttingen-ben, Basse-Saxe-ban született,

apja teológia tanár volt. Orvosi tanulmányait szülővárosában kezdte 1902-ben és 1912-
ig Lausanne-ban, Bresleau-ban és Francfort-ban folytatta. 1905-ben Heidenhein
asszisztense lesz a Breslau-i Egyetemi Pszichiátriai Poliklinikán, aki a hipnózist Braid
de Manchester képzőtől tanulta. Ettől a korszaktól kezdődően a fiatal, a 21 éves
Schultz már lelkesen érdeklődik a hipnózis iránt, egy Schrenck-Notzig rövid olvasmány
hatására egyre jobban kezdi érdekelni e módszer. 1909-ben megjelenteti Breuer és
Freud elméletének fejlődése és fogadtatása című cikkét. 1911-ben ismerkedik meg
Freud-dal, de már az orvosi tanulmányainak megkezdése előtt olvasta a bécsi mester
műveit. Az orvosi tanulmányai során R. Sterntől a belgyógyászatot, Neisser-től a
dermatológiát és Ehrlich-től az immunológiát tanulta. 1911-ben, Vogt kérésére,
megszerkeszt egy hipnózisról és pszichoanalízisről szóló fontos tanulmányt. 1912-től
1920-ig Jena-ba megy és Otto Binswanger egyetemi tanársegédje lesz. Ekképpen arra
az egyetemi klinikára nyer bejárást, amely a tudományos hipnózis legfontosabb
műhelye volt. Itt dolgozott Oscar Vogt is, aki ugyancsak Binswanger tanítványa volt
1893-1897 között. 1919-ben Schultz megjelenteti első könyvét Seelische
Krankenbehandlung címmel, amely a neurózisokat és a különböző pszichoterápiás
technikákat tárgyalja, a pszichoanalízist részletesen bemutatva. 1920-1924 között,

42
Dresdában a szanatórium főorvosa lesz és az orvosi pszichológiát tanítja. 1924-ben
magánpraxist nyit Berlinben és pszichoterápiára szakosodik.
Az orvosi pszichológia-pszichoterápia tantárgy hiánya következtében lemond az
egyetemi karrierről. Berlinben újra találkozik Vogt-tal, aki most a híres Kayser
Wilhelm Institut Für Hirnforschug igazgatója és számos eszmecserét folytatnak az
önhipnózis témájában. Ezzel párhuzamosan Emil Coué módszere felől érdeklődik - az
önszuggesztió elérése az egyén által alkalmazott szóbeli formulák monoton ismétlése
révén. Elmélyül a pszichodinamikában - az egyén figyelemösszpontosító magatartást
felvéve a szavakat monoton hangon sokszor ismételve, mint a zsoltárokat, megvalósult
egyfajta „átvitel”, szabad áramlást engedve a képzeletnek. Ez az indukciós folyamat
egyik alapvető eleme lesz az autogén tréningnek. Az 1920-as évek végén, Berlinben
három évig tartó analízisre vállalkozik.
1926 és 1933 között gyakran találkozik Freud-dal. Schultzot elbűvölte a
pszichoanalízis mesterének sokoldalúsága és tehetsége. Egy nagy ember-írja róla az
önéletrajzában. Az első találkozásuktól fogva Freud gyanakvással fogadja Schultz
tevékenységét és azt mondta neki: „Nehogy azt gondolja, hogy ezzel a módszerrel
gyógyítani fog!” Schultz erre ezt válaszolta: „Én mégis azt gondolom, hogy a
kertészhez hasonlóan, megszabadíthatom a személyt azoktól az akadályoktól, amelyek
fejlődését gátolják.”
Ahogy Th. Kammerer1 Az autogén tréning története Franciaországban című
cikkében állította, hogy Schultz nem volt sem követője, sem ellenzője a
pszichoanalízisnek. Azt gondolta, hogy nem tudja lefedni a pszichoterápia, orvosi
pszichológia (amelyre nem tekintett soha bio-fiziológikus-organikus vonatkozások
nélkül) és pszichoszomatikus orvostan egész területét, amelynek keretében egész
életműve született.
1926-ban kerül sor az első autogén tréninggel kapcsolatos munkái bemutatására
a Berlini Pszichoterápiás Orvosi Egyesület keretében.
1932-ben megjelenik első könyve Das Autogene Training címmel.

1
Th. Kammerer, Historique du training autogène de Schultz en France, in Les relaxations
thérapeutiques aujourd'hui, t. 1, L'Harmattan.

43
 1936 és 1945 között a német Pszichológus és Pszichoterápiás Kutatók Intézetét
vezeti.
1950-ben, E. Kretschmer-rel és E.B. Speer-rel együtt megalapítja a Lindau-i
Pszichoterápiás szemináriumot, amely minden évben találkozót szervezett.
1966-ban aktívan részt vett a madridi Pszichiátriai Világkonferencián.
1970-ben, Mayence-ben, a Nemzetközi Pszichoszomatikus Orvostan és Hipnózis
Konferencián ünneplik Oskar Vogt-ot, Schultz híres mesterének századik születésének
évfordulóját. Ő volt az, aki Schultz összes művét irányította. A kongresszuson Schultz
betegsége miatt nem tud jelen lenni, helyette Langen olvasta fel üzenetét, amelyben
méltatja Vogt, a mestere munkásságát, akinek személyisége meghatározó volt a
pszichoterápia és a pszichológia fejlődése szempontjából.
Négy hónappal később meghalt.
Schultznak az életrajza sok tényre mutat rá. Tapasztalt klinikus volt, fontos
beosztásai és kiváló mesterei voltak. Ugyanazt tette, mint korának nagy klinikusai,
sokat utazott, hogy új ismereteket szerezzen külföldi munkacsoportoktól. Ugyanakkor
rajongott a hipnózisért anélkül, hogy elutasította volna a pszichoanalízist, hiszen ő
maga is járt analízisre. Ugyanakkor azt gondoljuk, hogy nem integrálta a
pszichoanalízist az autogén tréningbe, mert elvétette az elméleti alapokat. A
pszichoanalízis abban a korszakban elméleti síkra helyezte a pszichoszomatikus
zavarokat, nem érdekelte, hogy hogyan viszonyul ehhez a hipnózis gyakorlata.
Ellenkezőleg, Breuer munkái és a hipnoid állapot felé fordult.
Laplache és Pontalis A pszichoanalízis szótárában a hipnózist következőképpen
határozását meg: J. Breuer által bevezetett szakkifejezés - hipnózis által kiváltott
állapottal analóg, amelyről azt lehet mondani, hogy a tudathoz tartozó tartalmak
kevésbé vagy egyáltalán nem kerülnek kapcsolatba a mentális élet többi részével,
ennek hatása egymástól elhatárolt asszociációs csoportok kialakítása. Breuer a
hipnotikus állapotban a pszichikus élet mélyében egy hasítást (Spaltung), hisztériát
alkotó jelenséget lát.
Ez a kapcsolat a hipnózis és a hisztéria között, valamint a hasonlóság a hipnózis
által létrehozott jelenségek és néhány hisztérikus tünet között vezette el Breuert
ahhoz, hogy a hipnoid állapot kifejezést terjessze el: a hipnotikus állapotban fellépő

44
jelenségek megőrzik függetlenségüket (a hipnotizőr parancsa például), előhívják akár
hipnotikus, akár éber állapotban, az egyén látszólagosan aberráns cselekedeteiben
(coupé) jelenlegi cselekedeteit.
Schultz 1909-ben Freud és Breuer elméleteiről ír egy cikket. Azt gondolhatjuk,
anélkül, hogy kockáztatnánk, hogy Breuerhez közelebb állt, mint Freudhoz.
Bizonyosan sokkal jobban érdekelte a hisztéria magyarázatában a hipnoid állapotok
elmélete, mint Freud szexuális elmélete. Emlékezzünk vissza, hogy Schultz apja
teológia tanár volt. Bizonyosan jobban érdekelte Anna O., Breuer esete és kezelése, a
Doráéval szemben.
Igy ír például: „A poszturális inhibíciókban a tónus zavaraiban nem szabadulhat
meg a páciens olyan komoly elemzés elől, mint amilyen a pszichoanalízis.”
Fénichelt is idézi, aki 1927-ben, a X. Nemzetközi Pszichoanalitikus Konferencián
kijelentette a Kísérő szimptómák az ösztönök elfojtásában című előadásában, az
ösztönök elfojtását kísérő tünetetekre vonatkozóan megjegyzi, hogy a személyek nagy
része esetében az izomtónus különös sajátosságai észlelhetőek. Ha a mindennapi
életükben ezek a személyek hipertóniás állapotban lévén, nem kísérik figyelemmel az
izomzatuk állapotát, az izomcsoporttól és a személyiségtípustól függően, eljuthatnak
a végletes rigiditásig.
Fénichel számára pszichoanalitikus szinten az Én funkcionális korlátozásáról,
freudi értelemben vett elfojtásról van szó. Fénichel így ír: “Nemcsak elméleti
megközelítésből, hanem különböző gyakorlatból merített észrevételek arra utalnak,
hogy a disztóniás megnyilvánulások az Én ösztönökkel szembeni védekezési
mechanizmusaitól függenek, különösen az elfojtástól. Az elfojtás célja megtartani a
távolságot a motricitás és bizonyos impulzusok között (az impulzusoknak a
tudatosságtól való távol tartása egyfajta elfojtás), amely utólagos elemzésben,
bizonyos helyzetekben az Énről való lemondást jelentik. Az Én az elnyomott
impulzusok által kiváltott tartalmakkal szemben a motricitás inhibíciójával törekszik
fenntartani magát. (Freud)”
Fénichel Schultz révén mindig azt mondta, hogy az elfojtás célja az ösztönös
magatartásokról való lemondás elérése. A gyermeki Én számára kötelező elnyomni a
motoros impulzusokat (önerotizmus, szerelmi magatartás, agresszió). Az ösztönös

45
törekvések és az Én törekvései közötti harc maga után vonja a kapcsolati izomzat
funkcionális romlását, elváltozását. Schultz könyvének ebben a részében arra
emlékeztet, amit egyébként a mindennapi klinikai tapasztalatban is megállapítottak,
hogy egyes személyek a hipertóniás izomzat relaxációs próbája alkalmával olyan
emocionális állapotokat élnek át, amelyek hasonlóak ahhoz, mint amit azoknál a
pácienseknél figyelhetünk meg, akiknél a katarzis folyamán egy trauma megérintődik.
Az erőteljes emóciók időtartama megrövidül és megállapíthatjuk, hogy ezekben az
esetekben a disztónia az elfojtott tartalmak elnyomásának pszichológiai megfelelője,
az elfojtott tartalom elnyomására tett kísérlet.
Schultz Ferenczire is utal, aki megállapította, hogy néhány analízisben levő
páciens végtagja az ellenállások jelentkezésekor a végtagjaik túlzottan merevnek
mutatkozik, amely elmúlik az analízis előrehaladtával.
Ferenczi ugyanúgy írja le: “Ahogy a gondolat elsődleges vázlata a cselekvésnek,
a gondolat és a neki megfelelő viselkedés gátlása a motricitás és a tónus romlásában
nyilvánul meg.” Ferenczi a fentebb említett páciensekre utal, akiknek előrehaladott
motoros zavarokat mutatnak, és belátja, hogy az analízis során elért relaxáció
elégtelen lehet és szükségessé válhat a páciens figyelmét saját viselkedésére
irányítani és mozgósítani őt valamilyen formában. Ez az aktív beavatkozás felfakasztja
a tudattalanba rejtett tartalmakat, a feszültségek által elnyomott agresszív és
szerelmi tendenciákat, amelyek lehetővé tehetik az orgazmusra és erekcióra
vonatkozó nehézségek megoldását. A páciensek tehát kevésbé feszült módon
szorítanak kezet, kevésbé merev a magatartásuk, ezek a változások nagyon jól
megfeleltethetők a pszichikai módosulásoknak.
Schultz azt állítja, hogyha ezt a kijelentést elfogadjuk, akkor ez magában
hordozza az autogén tréning alapelveit.
Az előbbiekben említettük, hogy Ferenczi, a pszichoanalízis fenegyereke 1925-
ben, a IX. Pszichoanalitikus Konferencián kijelentette, hogy,,egyes esetekben
felfedeztem a relaxációs gyakorlatok hasznát; az asszociációs munkában elért
pszichikus relaxáció hozzájárulhat a pszichikai gátlások és ellenállások legyőzéséhez.”
Ez a mondat Schultz-ot bizonyára magával ragadta.

46
 Később, a könyvében visszatér Fénichel-re, és azt mondja, hogy a szexuális
késztetések elnyomása elég gyakran disztóniában nyilvánulnak meg, esetenként
súlyos, az ágyéki és csípőizmokat sújtó görcsökben. Schultz összeköti a
tarkómerevséget a kasztrációs szorongással, néhány disztóniát pedig az anális
visszatartással.
De hirtelen Schultz ráébredt arra is (valószínűleg a hipnózis gyakorlatának
hatására), hogy: Elfogadva a pszichoanalízis döntő fontosságát az izomzati disztóniák
megértésében és kezelésében, hozzátehetjük, hogy eltúlzott lenne minden esetben
kizárólagosan pszichológiai magyarázatot keresni a normálistól eltérő izomzati
feszültségekre. A görcsök és az izomzati feszültség nem megfelelő eloszlása igen
összetett és sokoldalú jelenség nem értelmezhető csupán egy elmélet alapján. Ebben
a tekintetben igazat adhatunk neki.
Ezt az enyhe ellentétet követve Schultz visszanyúl Fénichel munkáihoz, amely a
figyelmét a kényszeres neurózisos és kényszeres jellemekre tereli, akik minden
konfliktust elnyomnak, gyakran jelentős gátlást mutatva az összes testi érzet terén,
amely sok esetben egyenlő a szexuális vágyak elfojtásával.
Ezt követve, Schultz az identifikáció és az önerotikus libidó kérdését veti fel, a
nárcisztikus magatartás kialakulásával együtt. Az önerotikus libidó deszexualizált
nárcizmussá alakulhat, identifikálódva a szervekkel vagy a serkentő folyamatokkal.
Freud szerint ez maga után von egyfajta funkcionális növekedést. Az önerotika
körülzárása ellenkezőleg nem kedvező az Én organikus működése számára és maga
után vonja, mint következményt a pszichológiai funkciók zavarát. Fénichel ennek
magyarázatát egy példával illusztrálja: ”A maszturbáló, éppúgy, mint a művész,
mindkettő egy libidóval felruházott kéz. Az első csökkenti a kéz Én funkcióját, a
második deszexualizálja a kéz libidóját, ez már nincs felruházva egy primér
önerotizmussal, nárcisztikusan deszexualizált.”
Ma már másként mondjuk: ”A maszturbáló erotizálja a kezét, a művész se nem
erotizálja, se nem deszexualizálja, a deszexualizációs folyamat jogosan maga után
vonja a funkcionális és pszichoszomatikus patológiákat. Egy deszexualizált kéz lehet
például egy fájdalmas kéz vagy trófikus (trophique) zavarokat mutató. Egy

47
hipererotizált kéz ellenkezőleg hisztérikus paralízishez vezethet. Mindez sematikusan
nagyon jól kifejezhető, a jelenségek azonban sokkal összetettebbek.”
Térjünk vissza Schultz-hoz. A pszichoanalitikusok hipnózis témára vonatkozó
írásaival folytatja. Újból Ferencziről beszél, aki a hipnózist abból a tényből kiindulva
jellemzi, hogy a hipnotizőr újból mozgósítja a páciens infantilis erotikus szülői
kapcsolatát, ennek hatására megújítja azt az egykori nevelési folyamatot, amely a
múltban arra kötelezte a kisgyereket, hogy elnyomja ösztöneit.
Jones maga mondta, hogy a hipnotizőr az Énideált és a felettes Ént
reprezentálja egy mágikus hatalmat gyakorol, lehetővé teszi a páciens
identifikációját.
Schilder a hipnózisról szóló könyvében írja: “Elvileg fenntartjuk, hogy a
hipnózisban és a szuggesztióban egy olyan folyamatról van szó, amely két személy
között zajlik.” Minden identifikációban egy ideális Én képződik, amely az Énen belül
egy viszonylagosan autonóm pozíciót őriz meg magának. Az önszuggesztió ezekre az
identifikációkra támaszkodik: az Én egy részét elveszi, hogy ideális Énné alakítsa, a
megmaradó rész pedig a szuggeráló szerepet tölti be.
Az önszuggesztiót tanuló egyén által megvalósított gyakorlatok, Schilder
számára “a szugeráló behatolása az egyén Ideális Énjébe, a saját személyiségének
kereteibe.”
Karl Abrahaim különbséget tesz a hipnózis és Coué önszuggesztiója között:
“Mialatt a hipnózisban a páciens a tárgyi libido infantilis formái felé regrediál, hogy
elhagyja mágikusan felértékelt szülői képet, az önszuggesztióban egy nagyon primitív
megnyilvánulást tapasztalhatunk: az Énnel szembeni nárcisztikus magatartást.
Abraham számára az önszuggesztió még inkább kifejezője a regressziónak, mint a
hipnózis.
Abraham ezt követően a Coué-féle módszer formuláinak hatékonyságával
foglalkozik. Szerinte az önszuggesztív formula a kritikus szellem csökkentését és ezzel
párhuzamosan a hiszékenység emelkedését feltételezi, márpedig ez jogosan jelenti a
kritikus szellem érvénytelenítését, amely kaput nyit a tudattalan felé.
Abrahamnak ez a kifejezése kedvére volt Schultznak, mivel igazolta, hogy az
önszuggesztív technika révén hozzáférünk a tudattalanhoz. Ellenkezőleg visszavág

48
Schultznak azzal, hogy: az autogén tréninggel egészen másképp áll a helyzet, mert
kritikus szellemet és figyelemösszpontosítást feltételez.
Ezt követően a szerző emlékeztet arra, hogy módszerének felső foka szoros és
közvetlen kapcsolatban áll C.G.Jung módszerével.
Végül, a könyve VIII. fejezetét analitikus magyarázattal zárja, az érzések
emocionális visszhangjának semlegesítésével.

49
 II. Ajuriaguerra és Sapir korszaka. Az ötvenes évek

1. Schultz módszerének kezdetei és elterjedése

Franciaországban

A relaxáció bevezetése Schultz módszerével kezdődik, amely az ötvenes

években valóságos kulturális eseménynek számított orvosi körökben. Pr.Kammerer 1
leírja Schultz érkezése Franciaországba - című cikkében, hogy Schultz első
franciaországi tanítványa Aimé Jaques Burger volt. Aimé Jaque Burger A. Lambling
gasztro-enterológiai osztályán dolgozott a Bichat kórházban.
Aimé Jaques Burger három hónapot töltött Berlinben. Visszaérkezve
Franciaországba több helyen is bevezette az autogén tréning módszert: Lambling, a
Delay-i Saint-Anne, a Sivadon-i La Verriere és végül Bonneval Henri Ey kórházába.
Henry Ey kérésére írta az első relaxációs pszichoterápiáról szóló cikket, amely
az Orvosi sebészeti enciklopédiában (Encyclopedie medico-chirurgicale) jelent meg
1957-ben. Ebben az évben A pszichiátriai fejlődésben (Évolution psychiatrique) jelent
meg
A relaxáció, a pszichoterápia és a neurózisok kérdése Schultz munkáiban című
tanulmánya. 1953-ban Ajuriaguerra tudomást szerez az autogén tréning módszerről.
Nagy érdeklődést tanúsít a módszer iránt hiszen már több éve kutatta az emóciók és
az izomtónus változásai közötti viszonyokat.
Már 1948-ban megírta2: Az emóciók és az izomtónus zavarai a paroxizmusban
című cikkét.
Ezek a kutatások arra ösztönözték, hogy az az írásban jelentkező görcsös
tünetekkel foglalkozzon és 1956-ban egy közös kiadványt jelentetett meg Az írásban
jelentkező görcsös tünetek kezelése relaxációva3l címmel.

1
Th. Kammerer, in Lés relaxations thérapeutizues aujourd'hui.
2
J. de Ajuriaguerra, Emotions et troubeles toniques paroxistiques, Evolution psychiatrique, 1948, nr.
11, 1-39.
3
J. de Ajuriaguerra, Garcia-Badaracco, E. Trillat, Mme G. Soubiran, Traitement de la crampe des
écrivains par la relaxation, Journal de Neurologie de Psychiatrie et de Médecine psychosomatique,
Paris, G. Doin et C ie, 1956, t. XLV, №2, l'Encéphale

50
 Ezután 1959-ben1 J. Garcia Badaraccoval és Michelle Cahennel közösen közölt
egy nagyon fontos tanulmányt: Pszichofiziológiai gyakorlatok relaxációval– címmel.
Az emóciók és az izomtónussal kapcsolatos kutatások eredménye az a jelentés 2,
amelyet az 1960-ban megrendezett I. Francia nyelvű pszichoszomatikus orvoslás
kongresszuson mutatott be, amelynek címe: Az izomtónus és a másokkal való viszony.
Az izomtónus változásainak megtapasztalása a relaxációs kezelés alatt
Ajuriaguerra az első franciaországi szakember, aki hazájában egy átfogó
tanulmányt közölt, amely a különböző relaxációs technikákról. Ezt a tanulmányt
Badaraccoval közösen közli 1963-ban az Orvosi sajtóban (Press médicale) Relaxációs
terápiák a pszichoszomatikus orvoslásban címmel. A szerzők ebben a cikkben
Jacobson módszerét, a Schultz-féle autogén tréning módszert és Kretschmer aktív
szakaszos hipnózis technikáját mutatják be.
1961-ben Ajuriaguerra a svájci pszichoterápiás orvosi kamara előtt egy jelentést
mutat be A test mint viszony címmel.
Ugyanebben az időben, amikor Ajuriaguerra ismerkedik az autogén tréninggel,
Schultz Baleban egy szemináriumot tart, ahol F. Labhardt-t képezi ki, aki P.Kielholtz
asszisztense az egyetemi pszichiátriai klinikán. Labhardt két éves tanulmányúton vett
részt Párizsban 1954 és 1955 között a Rotschild kórházban, ahol Michel Sapir és két
munkatársát F. Philibertet és F.Reverchont képezte ki. Úgy is mondhatjuk, hogy a
relaxációs terápia nagy vezéregyéniségei közül M. Sapir és két munkatársa elsőkként
sajátították el Schultz autogén tréning módszerét.
1956 márciusában Pr. Kammerer, aki maga is olvasta Schultz írásait felkérte két
tanítványát Robert Durand de Bousingent és Yves Beckert, hogy vegyenek részt
Hamburgban Schultz képzésén. A szót tett követte és a két tanítványra nagy hatással
volt amit elsajátítottak.

1
J. de Ajuriaguerra, J. Garcia Badaracco, M. Cahen, L'entraînement psychophysiologique par la
relaxation. Considerations techniques et indications, in La relaxation, ouvrage collectif..., Paris,
Expansion scientifique francaise, 1959, 2e éd., 61-70.
2
J. de Ajuriaguerra, Michel Cahen, Tonus corporel et relation avec autrui. L'expérience tonique au
cours de la relaxation, Revue de Médecine psychosomatique, Paris, Maloine, 1960, II, № 2, 89-124.

51
 Schultz 1957-ben Strassbourgban két konferenciát tartott: egyiket pszichiáterek
másikat kórházi orvosok részére. Visszatér Párizsba ahol az általa tartott konferencián
megismeri Lamblingot, Delayt és Henry Eyt.
1958-ban jelent meg könyvének francia fordítása R. Durand de Bousingen és Y.
Becker, később a kibővített változat P. Geissmann gondozásában. Mi több a
strassbourgiak Durand közreműködésével a fordítási munkán kívül jelentősen
hozzájárultak az autogén tréning francia területen való terjesztéséhez (Lilleban,
Bordeauxban, Limogesban, Toulouseban, Montpéllierben, Grenobleben), amelynek
eredményeképp számos orvos elsajátíthatta a különböző relaxációs módszert.
Lehetőség nyílt a relaxációs pszichoterápián alapuló módszerek gyakorlatának
kidolgozására.

2. Sapir és De Ajuriaguerra módosításai

Michel Sapir, Ajuriaguerrahoz hasonlóan nem képezte tanítványait a Schultz-

féle autogén tréningben, hanem elég gyorsan módosította. Mégis a mester ezt
mondta: “Ezért és nem holmi kicsinyes önző szándéktól vezérelve, hangsúlyozzuk,
hogy úgy a páciens, mint a terapeuta számára fontos elkerülni a rövid távú és a nem
szakember által vezetett, gyors terápiát ígérő csapdát.” Ugyanezt mondta Durand de
Bousingen is a saját képzésein.
Tulajdonképpen a Schultz módszerének módosításai gyümölcsözőknek
bizonyultak. A megbeszélések, az eszmecserék, a viták gazdagították és fokozatosan
körvonalazódott a módszer sajátos arculata. Míg Ajuriaguerra relaxációs kutatásait.
H. Wallon ihlette, addig Sapirra Bálint Mihály munkássága volt nagy hatással. A
relaxáció pszichoanalitikus megközelítése című közös kiadványban Sapir a következőt
írja: “Bálint Mihállyal való találkozás nagy hatással volt ránk. 1961 óta működő első
csoport tagjai tanulmányaikat követően nem széledtek szét, hanem Bálint csoportként
működtek tovább”. Sapir írásaiban gyakran találunk hivatkozásokat Winnicott
munkáira is. Sapir által eszközölt legfontosabb módosítás: a relaxációs szakember
szavai, szóbeli szuggesztiói által beindítja a páciens testére vonatkozó emlékek,
képek, fantáziák megjelenését. Fent említett könyvében, amelyet egy

52
munkacsoporttal közösen szerkesztett többször is utal arra, hogy: “Akár észlelhető,
akár nem a test megváltozik a kezelés során. Akár jelzés- akár jelentés értékük van az

indukcióban kimondott szavaknak, mindig megcsodálhatjuk hatásukat: fogalmak és
képek előidézői ugyanakkor alapvetően különböző jelentések hordozói.”
Ajuriaguerra mint már említettük H. Wallon az izomtónus – emocionalitás
viszonyára vonatkozó elméletéből ihletődött. Az izomtónus és emocionalitás közötti
viszony sajátosságait H.Wallon kutatta és érzelmi szimbiózisnak nevezte. Az érzelmi
szimbiózis az anya és gyermeke között működő elsődleges fiziológiai szimbiózis során
jön létre, amely nemcsak a szükségletből fakadó segélykiáltásokból áll, hanem az
elégedettségről tanúskodó mosolyokból is - ez már kifejezetten érzelmi kapcsolat a
gyermek és az őt gondozó személy között. Ebből az érzelmi részvételből fakad az
utánzás késztetése. H. Wallon úgy véli, hogy mások utánzása a testtartáshoz kötődve
az izomtónussal együtt elsősorban testi tapasztalat, ugyanakkor a test hozza létre
életünkben a tónikus tapasztalatot is. Wallon állandó törekvése az volt, hogy minél
teljesebben mutathassa ki az elsődleges primitív érzelmi egybeolvadás hatását a
személy későbbi fejlődésére. Egybeolvadás, amely motorikus jelenségekben
megelevenedő párbeszéd – párbeszéd, amely a motricitásban nyilvánul meg és amely
megelőzi a későbbi szóbeli közlést. Ajuriaguerra a fent leírt jelenséget nevezte
“tónikus párbeszédnek”. A tónikus párbeszéd érzelmi érintkezés hálójába vonja be a
személyt és mértékének eszköze nem lehet más, mint a test.
Wallon A cselekvéstől a gondolkodásig1 című könyvében írja le, hogy a
gyermeknek a környezettel való kapcsolatában alapvető szerepe van mások
utánzásának, másokkal való azonosulásnak. A gyermek másokkal való érintkezése
mozgáson alapul – az emóciókat kifejező tónikus párbeszéden – majd később a beszéd
ezt újraszervezi és gazdagítja. A belső beszéd kialakulásának nélkülözhetetlen
feltétele az énnek másokkal történő érzelmi azonosulása.
A testi tónus és a másokkal való kapcsolat című cikkében Ajuriaguerra2 és
Michelle Cahen emlékeztetnek arra, hogy a tónikus állapot egy viszonyulási mód:
válaszreakció az enyhülés és elégedettségérzésre hipotóniával, illetve az első
1
H.Wallon, De l'acte à la penseé, Paris, Flammarion, 1970.
2
J. de Ajuriaguerra et Michel Cahen, Tonus corporel et relaxation avec autrui. L'expérience tonique au
cours de la relaxation, La relaxation, Aspects théoretiques et pratiques, L'Expansion, 1971.

53
visszautasításra hipertóniával, amelyek összekapcsolódnak és a tónikus viszonyulások
együttesét képezik. A tónikus élet együttesét nehéz szétválasztani a személyiség
alakulásának egészétől. A párbeszéd kialakulásától kezdődően a saját, illetve a mások
cselekedeteit a gyermek felcserélhetőkként éli meg. Ebből származik a saját testben
tapasztalt másik személy életének az érzése. Ezen helyzetekben érhető tetten az,
amikor a gyermek saját testével fejezi ki más személy agresszivitását vagy fordítva.
De fontos megjegyezni, hogy az agresszivitás nem nyilvánul meg szükségszerűen
hipertónikusan, hiszen az agresszív viselkedés több esetben egy külső személlyel
szemben tanúsított passzivitásban juthat kifejezésre. Ajuriaguerra és Michelle Cahen
kimutatták azt is, hogy a magatartás, a kifejezés és a reagálás módozata
nagymértékben függ a pszichoaffektív integrálódás típusaitól, hormonálisan pedig a
csecsemőmiriggyel összefüggő tényezőktől, illetve minden egyén esetében a sajátos
morfológiai struktúrától.
A már említett tényezők között nagyon szoros kapcsolat, összefüggés-hálózat
létezik. Mások ellenséges vagy jóindulatú viszonyulását különböző módon éli át egy
kemény és egy puha testszerkezetű személy.
Ebben a cikkben a szerzők az izomtónus szempontjából hat alcsoportot írnak le:
homogén merevség az egész testben; globális objektív passzivitás; generalizált
rugalmas jelenlét; egységes rugalmas tónus; részleges múló rándulások; nagyon félénk
várakozás, készenlét.
Ezen csoportok mindenkénél, az első ülésen tapasztalt tónikus magatartás
tulajdonképpen egy életmódot tükröz, egy olyan verbális, mozgási morfotipológia
szerves része, amely az első találkozás után kiváltja a tónikus párbeszédet. Minden
ember egy spontán izomtónus sajátosság segítségével védekezik, saját alaptónusú
izomzattal rendelkezik és ezt a testi válaszok alakítják illetve mozgósítják. Minden
egyén a teste által és a teste segítségével teljesíti ki belső énjét, dolgozza ki
élettapasztalatait, rendezi félelmi reakcióit. A test feszültsége által juttatja
kifejezésre szükségleteit és késztetéseit. A relaxációs gyakorlatok egy új tónikus
megnyilvánulás irányát mutatják meg.

54
 Ajuriaguerra nemcsak H. Wallon munkájából, hanem René Spitz kutatásainak
eredményeiből is ihletődött. A születéstől a szavakig1 című munkájában hangsúlyozza
az anya érzelmi attitűdjének hatását nemcsak a gyermek fejlődésére, hanem a tónikus
állapotára is (ebben a vonatkozásban említi ő is a párbeszédet): minden erős ingerlés
kellemetlennek minősíthető erőteljes hipertóniás választ vált ki a gyermekből. Spitz
kimutatta, hogy az első tapasztalatok során az anya-gyermek közti testi kapcsolatban
az anya teste fokozatosan enyhíti a gyermek testében keletkező kellemetlen
izomfeszültséget. Lemaire A relaxáció című könyvében arra hívja fel a figyelmet, hogy
a fejlődés korai szakaszainak részletes tanulmányozása sokat elárulhat a tónikus
funkció és a táplálkozási szokások között létező szoros kapcsolatról, amelynek szerepe
és fontossága központi jelentőségű a pszichoszomatikus orvoslás számára. Így
érthetővé válik mind a tünetek kialakulása, mind a relaxáció terápiás hatása. A korai
tapasztalatok legfontosabb következménye az alaptónus csökkenésének
differenciálódása. Jelenségei a következők:
- tengelyirányú tonicitás megjelenése (a csecsemő három hónapos korában
képes fenntartani a fejét, hat hónapos korában fel tud ülni);
- ugyanekkor az ingerekkel szemben tanúsított hipertónikus reakciók
csökkenése, valamint a felső végtagokban tetten érhető a finommotorikus képesség
megjelenése, az egyensúlyozó tónikus reflexek kialakulása és a Moro-féle reflex
fokozatos csökkenése;
- pontosabb és jobb tájékozódás;
- végül sajátos módon, az ujjak hajlító, görbítő reflexeinek a csökkenése
lehetővé teszi egyrészt a Grasping reflex megjelenését, másrészt később, mikor a
tónikus funkció kimunkáltabb, kifinomultabb, a tárgyak megragadásának és
elengedésének képességét.
Ezek a képességek még nagyon törékenyek és az érzelmi élethez kötöttek: a
kellemetlenség érzése (éhség, fájdalom, az anya eltávolodása) még mindig olyan
hipertónikus reakciókat váltanak ki, amelyek ellehetetlenítik a finom differenciált
tónusváltozásokat és az általuk fenntartott motorikus tevékenységet. Az anya vagy az
anyát helyettesítő személy magatartása döntőnek bizonyul ennek az újfajta

1
R. Spitz, De la naissance à la parole, PUF, 1968.

55
viszonyulásnak a szerveződésében, azáltal, hogy kiváltja-e vagy elkerüli-e ezeket a
tónikus-emocionális reakciókat. Ebben az összefüggésben már említettük a
kellemetlen érzés vagy a válaszreakció hipertóniáját, illetve a kellemes érzés vagy a
megkönnyebbülés hipotóniáját. Hat hónapos kor körül az érés, fejlődés az ilyen
hipertónikus reakció csökkenését váltja ki, de ezek bármikor újra előállhatnak vagy
megerősödhetnek egy kellemetlen élmény hatására. A gyermek tónusa tehát még
mindig az érzelmi reakciók, illetve a környezeti tényezők függvénye. Hat hónap és egy
év közötti szakaszt két fontos lépés jellemzi: féléves korban a csecsemő hozzászokik
az ülő helyzethez és nyolc hónapos korban elfogadja az idegeneket. Hat hónapos
korban, amikor felül, képes mások testét teljes egészében látni, érzékelni és fel tudja
fedezni a teret. Körülbelül nyolc hónapos korban felismeri saját tükörképét,
ugyanakkor megfigyelhető, hogy az anyjáétól különböző arcok félelmet váltanak ki,
tehát megkülönbözteti az idegeneket az anyjától. Ezt nevezi Spitz „idegenektől való
félelemnek”. Ez a testi séma kialakulásának fontos pillanata, a testi tudatosság
lehetővé teszi a másik, önmaga és az anyja közötti különbségtételt. Felfogja,
tudatosítja, hogy három személy létezik: saját maga, az anyja és az idegen. Ez a
jelenség egyenértékű háromszögesítéssel, szimbolikusan a gyermek számára itt
kezdődik a háromdimenziós világ létezése. Később látni fogjuk ennek a szakasznak a
fontosságát, illetve patológiáját, Sami-Ali munkájának ismertetésekor. Fokozatosan a
csecsemő a testbeszéd után felfedezi a szóbeli kommunikációt. A „szavak” lehetővé
teszik számára, hogy „elhagyja az izmok világát”. Később látni fogjuk, hogy a felnőtt,
akár egészséges, akár beteg ismét visszafordul ehhez az archaikus tónikus kifejezési
eszközhöz.
Ajuriaguerra Az Én és a Másik ontogenézise1 című konferenciái egyikén
visszatért H. Wallon írásaihoz, pontosítva, hogy a szerző szerint az újszülött semmit
sem képes egyedül végrehajtani, mások irányítják és az első megnyilvánulásai
tulajdonképpen mások mozdulataiból származnak és ezekben nyernek formát. A
helyzeti, testi viszonyulások az első kapcsolati megnyilvánulások. A fejlődés
mozgatórugója a mozdulatok és az izomtónus közötti interakció.

1
J. de Ajuriaguerra, Ontogenènese des postures Moi et l'Autre, in De la crise au changement dans le
processus de relaxation, Colloque de relaxation, 5, 6 mai 1979, Genève, Ed. Médecine et Hygiène,
1980.

56
 Ajuriaguerra, F. Cukier és I. Lezine közreműködésével tanulmányozta az anya és
a csecsemő között fellépő testhelyzet változásokat a születés pillanatától kezdve. Ezt
írta: „Köztudott, hogy születéskor a csecsemő végtagjait megfeszítve tartja, ez a
testtartás nem segíti a felfedezésben és a környezetének megismerésében. Emellett
egy tengely irányú feszültség is megfigyelhető, amely azonban változtathatónak
bizonyul. Ha a csecsemő izgága és mozgékony, amikor találkozásra kerül sor, az anya
megfogja, felveszi és egy adott testhelyzetben táplálni kezdi. A gyermek többé-
kevésbé passzívan, de alkalmazkodik ehhez a helyzethez. Az anyatejjel való
tápláláskor észlelt testhelyzetek más kutatók számára csupán egyik megnyilvánulása
az anya-gyermek kapcsolatnak”. A szerző olyan anyákat figyelt meg, akik első
gyermeküket gondozták egy normális terhesség és szülés után. Ennek a kutatásnak az
volt a célja, hogy leírja az anya és a gyermek kölcsönös alkalmazkodását egymáshoz,
annak érdekében, hogy megtapasztalhassák a legrugalmasabb és legkisebb energiát
igénylő kölcsönösség kialakulását. Az anyatejjel való táplálás nem csupán egy
élelmezési aktus, hanem kölcsönös testhelyzet változtatás is. A tápláláson kívül a
csecsemő igényli vagy éppen visszautasítja, hogy ölben tartsák, keresve ezáltal a
közelséget, az odatartozást.
Az eredmény a testhelyzetek harmóniája, amely kölcsönös jó érzést
eredményez. Az anya úgy érzékeli a gyermeke testét, mint aki átadja magát, a
csecsemő pedig az anyját befogadónak érzékeli. Ebben a kapcsolatban az adó és a
befogadó, a tartalom és tartalmazó szétválaszthatatlan.
Ajuriaguerra eszmefuttatásának bemutatását egy nagyon fontos, a fentiekből
levezetett fogalommal szeretném összefoglalni: „lakos” és „lakóhely” közti találkozás.
A gyermek a kezdet kezdetén egy test és egy lakóhely. Fejlődése során ez a lakóhely
életre kel, különböző lehetőségeket fedez fel. A testében fognak lezajlani a tónikus-
emocionális reakciók és szintén itt alakulnak majd ki a szenzoriális ingerekre
fokozottan érzékeny területek. A csecsemőkor légies, puha világában szerveződnek
meg majd a primitív szenzomotoros rendszerek. A gyermek a tevékenysége által képes
lesz elválasztani egyrészt a külvilágot és a lakóhelyet, másrészt saját magát és a
lakóhelyet. Életének kezdeti szakaszában a gyermek nem ismeri fel sem saját testét,
sem önmagát, sem a tárgyakat. Látja saját kezét a szeme előtt hadonászni, de nincs

57
tudatában annak, hogy azok az ő kezei. Ő az anyja emlője is. Csak sokkal később lesz
képes felépíteni a teret és az időt maga körül, elválasztani a tárgyat a cselekvéstől,
elválasztani saját magát az őt körülvevő tárgyaktól. Ebben a folyamatban a test egy
sajátos szerepet tölt be, hiszen egyazon időben képes a cselekvés alanya és tárgya
lenni, kinn és benn létezni, érzékelővé és érzékeltté válni. Sokkal később lesz képes a
lakos felismerni a lakóhelyét és felismerni saját magát, saját képeit és érzelmeit,
amelyek indulatokká szerveződnek. Akkor válik személlyé, amikor a gyermek
„belakja” saját testét, amikor az Én elfoglalja lakóhelyét. Később a tárgyi
megtapasztalások és a korai identifikációk találkozása egyensúlya alakul ki. A testben
tehát otthonra lel a viszony és az a harc, amely a gyerek körül forgó indíttatások,
impulzusok és az anya által alkalmazott és beindított fékező folyamatok között
történik.
Ajuriaguerra arról a feldaraboltsági állapotról is beszél, amelyben az újszülött
található világrajövetele pillanatában. Azt állítja, hogy ha a kismama első gyermekét
várja, nem fogja fel mit is jelent a gyermek testének jelenléte méhében. És eljön a
szülés lényegbevágó pillanata, amikor a gyermek feje megjelenik. Ebben a percben
nyer a gyermek teste testiséget. Az anya számára a gyermek egy darabokból álló
csecsemő, mivel vagy túl törékeny, vagy ő sem tud mihez kezdeni ezzel a testtel,
amelynek hol a feje hull hátra, hol a végtagjai kalimpálnak zűrzavarosan. Még nem
létezik egy összehangolt mozgással rendelkező test látványa és gyakran az anya
tehetetlennek érzi magát, rettegve nehogy kárt tegyen gyermekében. Ajuriaguerra
szerint a kismama naponta legalább háromszor vagy négyszer kerül kétségbeesett
állapotba és az amit anyai szeretetnek nevezünk fokozatosan alakul ki a „helytállás”
és „kitartás” jelenségeinek hatására. Éppen ennek a helytállásnak köszönhetően válik
a gyerek feldarabolt világa egységessé.

58
 3. Merleau-Ponty és Schilder munkássága

Merleau-Ponty szemlélete és az ezt megelőző test-lélek viszonnyal foglalkozó

filozófiai gondolkodás fejlődése

A filozófusokat mindig is foglalkoztatta a test, illetve a test-lélek között létező

kapcsolat. Merleau-Pontynak voltak elődei ilyen téren. A psziché a lélek szónak görög
megfelelője, de manapság már nem ugyanabban az értelemben használjuk. A
pszichológusok és a pszichoanalízissel foglalkozó szakemberek számára a „psyché” a
tudatos és nem tudatos lelki jelenségek együttese és nem csupán lélek. De mit is
jelentett a lélek a filozófusok számára? A lélek fogalma az animizmusban gyökerezik.
A legrégebbi civilizációk, mint amilyen az egyiptomi is volt, hittek egy kettős, rejtett
erő létezésében, amely az élet és a gondolatok szervezője. A lélek, mint erő többé-
kevésbé bonyolult, a testben lakik és a halál pillanatában elhagyja a testet.
Különbséget tettek a lélek, mint az élet alapelve, és a lélek, mint gondolkodás elve,
között – vagyis a lélek kettős jellegének gondolata innen származik. A lélek
kettősségének gondolata jelen volt a héberek hitvilágában is (organikus lélek és
gondolkodó lélek); a rómaiaknál animus és anima. A lélek kettős jellegének
összeolvasztása a második elvnek az elsővel Bergson vitalizmus elméletében jelenik
meg. Platon (Phédon), Hegel, és a keresztény vallásnak megfelelően Aquinoi Szent
Tamás a lélek első jelentését beolvasztja a második jelentésbe.
A test és lélek egységének kérdése mindig jelen volt a filozófiai
gondolkodásban. Gyakorlatilag minden ebben a kérdésben elmélyülő gondolkodó
dualista volt, ez alól kivételt képez Arisztotelész.
Minden Platonnál kezdődött (i.e. 428-348), amint Chirpaz1 írja A test című
könyvében. Platon Phédon című írásában veti papírra gondolatait. A lélek igyekszik
kiszabadulni a test börtönéből, a gondolatok homályos emléke múlt életek
bizonyítékát, míg a Lélek és az Ideák rokonsága jövő életek tapasztalatát nyújtja. A
kívánság a test szépségéből a lélek szépségébe emelkedik, innen a tudás szépségének
magaslatait súrolja, míg elér az abszolút Szép csodálatának fázisába.

1
F. Chirpaz, Le corps PUF, 1969

59
 “A filozófus lelke mélységesen megveti a testet” – írja Platon. A test az alsó
valósághoz tartozik, a materialitás, a változás realitásához, nem igazán része a valós
dolgok világának, amely kizárólag a felsőbb régiók dolgait másolja, az örök és
megváltozhatatlan lényeget. Kívánságai és betegségei által a test megzavarja a lelket,
megakadályozza a gondolkodást. A test nem más, mint a tudást gátló béklyó.
Megtanulni gondolkodni annyit jelent, mint megtanulni meghalni a testünkkel. A halál
után a lélek végre szabadon szárnyalhat a Lényeg felé és az élet során nem tehet
mást, mint fokozatosan szabaddá tenni önmagát testétől, kibontakozni a test
kötelékéből. A test a lélek börtöne. A lélek kötődik a testhez, de csupán egy ideig.
Saját élete van. Mielőtt felöltötte volna a test ruháját, a lélek már létezett és
megismerte a Lényeg világát. Ezután túléli a testi létet és ez azért van, mert a lélek
máshonnan jön és ugyanoda tér vissza. Ezért a léleknek vigyáznia kell magára, nem a
testre, amelyben lakik. Óvatosnak kell lennie, nehogy veszélyeztesse vagy kockára
tegye saját sorsát. A keresztény lélek és test kapcsolatának elve Platon ezen
gondolatán alapul.
Arisztotelész (i.e. 384-322) bírálta mesterének Platonnak az elméletét. Számára
az Idea, az eszme nem választható el az egyedi érzékelhető dolgoktól. Platon
világszemléletével szemben, amelyben az ideák önmagukban léteznek és ismertek,
Arisztotelész szembeállítja az érzékelhető, Ideákat teremtő világ eszméjét. Ezt
mondja: “Ami nem érzékelhető, nem lehet megismerni és megérteni.”
A lélekről1 szóló írásában így fogalmaz: “A lélek nem egy test, de nem tud
meglenni egy test nélkül, mivel a lélek nem test ugyan, de a testtel kapcsolatos és egy
adott testben létező. Ő az élő test alapelve és oka.” A lélek annak a megnyilvánulása,
amely a testben erőként létezik. Ennek a két ellentétes filozófiai irányzatnak a maga
megfelelője – Hippokratész Iskolája (i.e. 460-377) valamint Galien Cnide Iskolája (i.sz.
131-201).
Hippokratész szerint a betegség az egyén egészét támadja meg. Ugyanezt az
elméletet vallotta Arisztotelész és vallja a mai pszichoszomatikus szemlélet.
A XVII. Században Descartes veti fel újra a lélek és test kapcsolatát boncolgató
dualista téziseket.

1
Aristotel, De l'âme, trad. Tricot, Vrin, 1947

60
 Úgy véli, az emberi lény két részből áll: a lélek és anyag (gondolat és tömeg,
vagy test és lélek).
Descartes realizmusa félig materialista, félig idealista. Ebből az alapvetésből
származik az a gondolat is, amely szerint mindennek, ami a testhez kapcsolódik,
kizárólag mechanikai, anyagi okai vannak. A testünk, mint bármely állat teste, egy
állatgép/gépállat, éppen olyan mint egy leleményes önműködő készülék: az életerő
ereje nem függ össze a lélekkel. Számára a gondolatot könnyebb megismerni, mint a
testet. A gondolat képes felfogni, kijelenteni, akarni, elképzelni, érzékelni, ez a lélek
maga. A lélek vagy szellem egy független valóság, önmaga által, a test segítsége
nélkül gondolkodásra képes entitás.
A test Descartes szerint már nem a gondolatokat szülő folyamatok színtere,
ahogy ezt Arisztotelész vallotta, hanem, egy egyszerű gép.
A XVIII. század folyamán született meg a saját test fogalma, először Fichte
(1796) természeti jog elméletében. Később a pszichológusok és a pszichoanalitikusok
is átveszik a saját test fogalmát és a személyiség struktúrájába beillesztik (német
nyelvben a Leib szemben áll az anyagi testet jelölő Körper fogalmával).
Merleau-Ponty1 Husserl (Idées pour une phénomenologie pure, 1913)
munkájából kiindulva Az érzékelés fenomenológiájában folytatja és fejleszti tovább a
saját testre vonatkozó fogalmakat. Úgy véli, a test egy világszemlélet, úgy mint a
világban létező tárgyak bármelyike.
Így ír: “A test a világban való létezésnek a közvetítője, birtokolni a saját testet
annyit jelent, mint beilleszkedni egy jól meghatározott környezetbe, terveket szőni és
cselekvően részt venni benne.” Aztán meg így folytatja: “Tudom, hogy a tárgyaknak
több arcuk, vetületük is van, hiszen körbe is járhatnám, ebben az értelemben én a
testem követésével veszek tudomást a világról.”
Merleau-Ponty szerint a pszichikai és élettani oldalak olyan kölcsönhatásban
vannak, hogy majdnem mindig lehetetlen egy lelki zavart kizárólag pszichológiailag
vagy élettanilag értelmezni. A szomatikusnak nevezett zavarok és szervi sérülések
felborítják a test pszichikai értelmezéseit; a pszichikai zavarok a testi történések
jelentésleadásaiból származnak és fejlődnek ki. A test és lélek egységét nem két külső

1
Merleau-Ponty, Phénoménologie de la perception, Paris, Gallimard, 1945.

61
fél – egy alany és egy tárgy önkényes egyessége pecsételi meg. A test-lélek egység
minden pillanatban a mozgásban lévő létezésben teljesedik ki.
Merleau-Ponty munkájában elemezte a “testet mint tárgy”-at, majd a “a test
tapasztalatait” és a saját test “térbeliségét”. Ebben a témában a következőket írja: “
Egy mozdulatot akkor sajátítunk el, ha azt a test megértette és mintegy „befogadta” a
saját világába és mozgatni a testet annyit jelent mint hagyni válaszolni azon
felszólításokra, melyek hatnak rá minden reprezentáció nélkül. A motricitás tehát nem
a tudat szolgája, amely a testet a térben arra helyre kalauzolja, amelynek
reprezentációja azelőtt a tudatban létezett. Ahhoz, hogy képesek legyünk a testünket
a tárgy felé irányítani és mozgatni, szükséges, hogy a testünk ne tartózkodjon
“önmaga” világában.”
Majd folytatja: Nem azt állítjuk, hogy a testünk a térben vagy akár az időben
létezik valahol; inkább betölti, lakja az „időt és a teret”. A test kelepcébe csalja és
magába foglalja a mozgást. A szokás megtapasztalása és megtanulása tulajdonképpen
egy jelentés lefoglalása, zárlat alá való vétele - egy motorikus jelentés-egységről van
szó.
A test elsősorban a kifejezés tere.
A saját test szintézise című fejezetben Merleau Ponty azt állította, hogy az
emberi test egy művészi remekműhöz hasonlítható, mivel élő jelentések csomópontja.
Végül Az észlelt világ című fejezetben ezt írja: “Minden külső észlelés rögtön a
saját testem észlelésével lesz azonos értékű és értelmű, úgy ahogy a testem észlelése
csak a külső világ észlelésének nyelvén jut kifejezésre… Újra megtanulhatjuk érezni
saját testünket, a test objektív és távolságtartással való megismerése során
rátalálhatunk egy másik fajta megismerésre, amely mindig velünk van és amelyik
tudatosítja bennünk, hogy testiek vagyunk. Ha így viszonyulunk a testünkhöz és a
világhoz, akkor saját magunkhoz való viszonyunkat is újraértékelhetjük, hogy
megtaláljuk saját magunkat, mivel ha önmagunkat együtt észleljük a testünkkel -
természetes Én-ként – akkor az percepciónk alanyaként fog megnyilvánulni.”
Napjainkban, főleg Franciaországban és különösen a gyógyászatban Platon és
Galien munkáiban gyökerező keresztény szemlélet érvényesülését tapasztalhatjuk.
Ennek folytatói Descartes, Laennec klinikai anatómiai tanulmánya illetve Claude

62
Bernard és a kísérleti gyógyászat. A test és a lélek szétválasztására hajló dualista
szemlélet érvényesül legtöbb orvos munkájában.
Ezzel szemben létezik egy másik gyógyászati gondolkodásmód, amely
Hipokrátesz és Arisztotelész munkásságában gyökerezik és amely Freud és a német
fenomenológusok közvetítésével és hozzájárulásával jutott el hozzánk (értsd
Franciaországot ford.megj.) Ez a monista szemlélet, amely visszhangra lelt a világ
legtöbb országában és lényegesen befolyásolja a pszichoanalitikus és a
pszichoszomatikus szakemberek gyógyító gyakorlatát.

Schilder

Paul Schilder újra felvetette A testkép1 című írásában Head testi struktúra
modelljét, amelyet azonban kiegészít a pszichoanalitikusok és a fenomenológusok
nézeteivel. Ez a kibővített modell, amely a neurológiában és a pszichiátriában
funkcionálisnak minősül, a “testkép” elnevezést kapta.
Köztudott, hogy a gyermek fokozatosan sajátítja el saját teste reprezentációját
és ez a reprezentációs folyamat nem csupán az értelmi vagy a perceptív-motrikus
tevékenységek megvalósítása során elengedhetetlen, hanem a személyiség egészének
szempontjából is nélkülözhetetlen.
Szigorúan idegélettani szempontból a testséma nem más, mint a szenzoriális
adottságokon alapuló test reprezentációja, illetve ezeknek agykérgi integrációja. Az a
reprezentáció, amelyet mindnyájan saját magunkról alkotunk nagymértékben
felülmúlja az imént említett dimenziót, és a perceptív, értelmi vagy képzeleti adatok
olyan együttese, amelyben az érzelmi, kapcsolati élet hatása jelentős. Ezért inkább a
testképről vagy énképről beszélhetünk. Ismert az, hogy a testi struktúra kialakulása
korán kezdődik, annak a féléves kor körül bekövetkező folyamatnak köszönhetően,
amely a vizuális, taktilis és kinesztetikus érzések integrálódását segíti elő, lehetővé
téve ezáltal a saját test és a mások teste észlelését és felfogását.
A gyermek számára kiemelt fontosságú a saját testéről alkotott kép
kialakulásában a tükör megtapasztalása. A későbbiekben majd látni fogjuk, hogy mit is

1
P. Schilder, L'Image du corps, Gallimard, 1950.

63
gondol erről Lacan. Mindig érdekesnek bizonyul emlékeztetni arra, hogy még a
fejlettebb állatok sem képesek egyszerű képként, vagy szimbólumként felfogni saját
testüket; mindig valamit keresnek a tükör mögött.
A saját test felfogása a gyermeknél körülbelül hat hónapos kor táján alakul ki,
egy kicsivel később mint más személyek felismerése - véli Henry Wallon. Ez még
mindig több hónapos tevékenységet igénylő folyamat. A gyermek csak ezután lesz
képes felfogni, hogy a tükörben látott kép nem egy másik vele szemben levő gyermek;
a saját test felfogása a második életév körül teljesedik ki, a szimbólumok világának
feltárulásakor.
A testi séma globális elemei négy éves kor körül integrálódnak, ebben a
periódusban a gyermek képes megrajzolni egy elnagyolt, nem tökéletes emberi figurát
(pálcikaembert).
Ezután következik a testséma differenciálódása és kiteljesedése.
Paul Ferdinand Schilder Bécsben született, filozófiai, később orvosi
tanulmányokat folytatott. 1909-ben az orvostudományok doktora, 1922-ben a filozófia
doktora címet szerzi meg. Egyazon időben tanúsít érdeklődést a pszichoanalízis és a
Husserl filozófiája iránt.
Schilder testképre vonatkozó elmélete biológiai eredetű, de struktúrája és
jelentése a libido köré szerveződik. Ez az együttes az érzékszervektől illetve a belső,
libidinális energiából származó információkra épül, de a Lét szerves alkotó eleme is. A
testkép felülemelkedik a libidinális és a biológiai testen egyaránt. Egyszerre tölti be a
megalkotott, a megalkotó és az alkotóelem szerepét.
Schilder számára a világ létezése és az élő test megköveteli a transzcendentális
elv létezését: a testképet.
Ő az első olyan tudós, aki új tartalommal gazdagította a saját testünk
reprezentációjával kapcsolatos elméleteket.
Bár a neurológiához nagyon közel helyezkedik el, ez a szemlélet úgy tekint a
testsémára, mint egy agykérgi integrált működésbeli rendszerre. Schilder számára ez a
struktúra a test tapasztalatainak összefoglalása, amely a biológiai szükségletektől
függ, és ezek biztosítanak energiát számára.

64
 Schilder kihangsúlyozza a szervi funkciók és a pszichikai élet közötti
kapcsolatok fontosságát. Míg a deperszonalizáció folyamatát a testséma libidinális
megüresedésének eredményeként magyarázza, az ő gondolatmenetében a test
reprezentációjának két fogalma tevődik egymásra: a testséma, mint integráló
struktúra, illetve a kevésbé organikus testkép, amelynek segítségével a személy
megszakítás nélkül képes megfogalmazni saját egységét és egyediségét.
A probléma, amely tulajdonképpen feltevődik az, hogy használhatók-e vagy sem
a továbbiakban a testséma - mint anatómiai struktúra, illetve a testkép - mint a
személyiség alap eleme - fogalmak. E két fogalmat, mint Schilder egész elméletét,
számos kritika érte. Mégis a neurológiai zavarokban jól körülhatárolt a kisagy és a
nagyagy szervi kapcsolatának szerepe, amely alátámasztja a testséma fogalmát és új
jelentésekkel egészíti ki azt.
Ezzel szemben a testkép fogalma elmosódottabb. A testkép nem helyezkedik el
anatómiailag egyik vagy másik agyféltekén, hanem az egyén érzelmi életéhez
kapcsolódik. A leggyakrabban felmerülő kérdés az, hogy lehet-e a testkép fogalmát
eképpen elfogadni és használni, vagy hogy elfogadhatjuk-e Schilder elméletét, amely
a testkép fogalmát a testsémába integrálja. Számos kortárs szerző a testkép fogalma
helyett a testtudatot és az énképet használja. Erre még a későbiekben visszatérünk.
Mindenkinek van egy a saját testéről kialakított képe de ez nem mindig alkalmas arra,
hogy felszínre hozza a személyiség struktúráját, viszont felvethet egy problémát. Ez
olvasható ki a testet megjelenítő rajzokban. Végül hozzátehetjük még azt is, hogy a
testkép módosítható pszichoterápiás munkával. A mi szempontunkból ez a testkép
fogalom értékes.

65
 III. A közelmúlt

Ajuriaguerra és Sapir, az ötvenes évektől kezdődően, munkájuk révén

lehetőségeket és keretet biztosítottak számos szakember számára, hogy elemezhessék
saját munkájukat, és folytathassák a “relaxáló test”-tel összefüggő elméleti
kutatásaikat, régi és új eredményeket ötvözve, a pszichoanalitikus gondolkodásból
kiindulva kidolgozzák a pszichoszomatikát.

1. A pszichoanalitikus írások

Freud
Ha Freud nem is foglalkozott a relaxációval és a Schultz-féle autogén
tréninggel, ne feledjük el, hogy a munkája kezdeteiben a hipnózis eszközeihez is
folyamodott. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a pszichoanalízist olyan betegek
számára dolgozta ki, akik testük által fejezték ki szenvedéseiket, nevezetesen a
hisztériás betegek kezelésére.
Freud volt az első pszichoszomatikus szakember, amióta a híres „lelkiből a
testibe való lépés” gondolatát megfogalmazta. Emellett az egész pszichoanalitikus
elmélete gazdag olyan fogalmakban, amelyek napjainkban egyre gyakrabban
előbukkannak a relaxációs szakembereknél: a testi én, az impulzus elmélete, az
affektus, a nárcizmus, az autoerotikus megnyilvánulás, erogén zónák, az észlelés, a
befogadás, az azonosulás, az öröm elve, a mazochizmus, a szomatikus elégültség, az
átváltozás, az ingerhárítás, a nirvana elv és a tehetetlenség elve, a hatalomvágy, a
félelem (elválástól, csonkítástól, kasztrálástól való félelem) a regresszió és végül az
indulatáttétel.
Természetesen nincs lehetőség arra, hogy a pszichoanalitikus fogalmakat
részleteiben elemezzük, de néhány a témára vonatkozó gondolattól nem tekinthetünk
el. Mindenekelőtt kezdjük a Test Én fogalommal. 1923-ban Az Én és az Ösztön Én című
írásában Freud1 így fogalmaz: Az én elsősorban test Én nem csupán egy felszíni

1
S. Freud, Le Moi et le Ca, in les Essais de Psychanalyse, Petite Bibliothèque, Payot

66
entitás, hanem ennek a felszínnek a projekciója. A projekciót az anatómusok által
„agyi figurá”-nak (homunculusnak) nevezett fogalomhoz is hasonlítja.
Így folytatja: Az Én végül is testi érzésekből származik, legfőképp azokból,
amelyek a test felszínén jönnek létre, amellett, hogy az elme, a mentális rendszer
felszínét is jelképezi.
Még hozzáteszi: Az egyén saját teste és mindenekelőtt ennek a felszíne egy
olyan forrást jelent, amelyből egyszerre külső és belső percepciók származnak. Idegen
tárgyként tekintünk rá, de a tapintáson keresztül kétféle típusú érzés kelti, amelyek
közül egyiket belső percipiálással azonosíthatunk. A pszichofiziológiai kutatások
egyébként bőven szolgáltattak olyan érveket, amelyek azt bizonyítják, hogy a testünk
a percepciók, az érzékelés világából bontakozik ki.
Úgy tűnik, a fájdalomérzésnek is fontos szerepe van ebben a folyamatban, és a
módozat, ahogyan bizonyos fájdalommal társuló betegségek során a saját szerveinkről
és talán egész lényegünkről új képet kapunk, szorosan összefügg azzal a módozattal,
amely által a saját testünk képét megalkotjuk.
Freud számára a Én az Ösztönén része, amely a külső világ, illetve az észlelés
tudatosítási folyamatának hatására különböző változásokon megy keresztül. Az
Ösztönén megpróbál a Én és a külső világ hatásai fölé nőni, a valóság elvét felcserélni
az öröm elvével, amely a maga teljességében az Ösztön-énben bontakozik ki. Az
észlelés a Énnek az, ami az ösztön az ösztön-énnek. A Én jelképezi a bölcsességet, a
tudást, az ösztön Ént a szenvedély uralja.
Freud lesz az, aki a híres “lovagmetaforáját” megfogalmazza. “Az ösztön Énnel
való kapcsolatában a reális Ént a lovaghoz tudnánk hasonlítani, aki a lovának nagyobb
erejével szemben kell felülkerekednie, azzal a különbséggel, hogy míg a lovag a saját
ereje segítségével uralja a lovat, a reális Én ezt kölcsönvett erőkkel végzi.” Ezt a
hasonlatot egy kissé tovább is vihetjük. Éppen úgy, mint a lovag, aki, ha nem akar
megválni a lovától, kénytelen időnként arra menni, amerre a lova is viszi, időnként a
reális Én is tulajdonképpen az Ösztön Én akaratát ülteti gyakorlatba, úgy, mintha saját
akaratát vinné keresztül.
Laplanche és Pontalis állítják: A pszichoanalízis szókincse című munkájukban,
hogy a test Én a szervezet, a test projekciója a pszichében. A relaxáció céljainak

67
egyike: a páciensben felkelteni test-énjének tudatát, amelyet Federn “a test én
érzésének létrejötte” kifejezéssel jelöl. Ehhez elsősorban az ellazulás, majd az
elnehezedés, illetve a melegség-érzés tudatosításán keresztül érhetünk el.

Vizsgáljuk meg az 1915-ből származó Metapszichológiában megfogalmazott

ösztönzés elméletet.
Freud jelzi azt, hogy az ösztönzésnek forrása, hajtóereje, célja és tárgya van. A
forrás az a szomatikus folyamat, amely egy szervben vagy egy testrészben helyezkedik
el, és amelynek ingerlése a pszichében az ösztönzés alakját ölti magára.
A hajtóerő az ösztönzés mozgatórugója, azoknak az erőknek az együttese,
illetve annak az igénynek mércéje, amelyet az elvégzendő munka képvisel. Az
ösztönzés célja minden esetben az elégültség, amelyet csak úgy lehet elérni, ha az
ösztönzés forrásánál levő ingerek megszűnnek, eltűnnek. Az ösztönzés tárgya az,
amely által vagy amelyen keresztül az ösztönzés eléri a célját.
Freud így ír: “Ha biológiai álláspontra helyezkedünk, a pszichikai életet
vizsgálva, az ösztönzés fogalma úgy jelenik meg számunkra, mint a pszichés és
szomatikus között található határfogalom. Az ingerek a test belsejében jönnek létre
és innen kerülnek át a pszichébe mint a pszichére ráerőszakolt működésigény, vagyis a
psziché testtel való kapcsolatának következménye.”
Csak a reprezentáció reprezentációja kerül át úgy, ahogy van a tudattalan
szférájába. Az ösztönzés fogalmát a szexualitással hasonló módon elemzi, de hirtelen
a freudi elméletben a szexuális ösztönzés más ösztönzésekkel kerül ellentétbe. Az első
ilyen téren felbukkanó dualizmus a szexuális ösztönzés szembehelyezése az Én
ösztönzésekkel, illetve az Életösztönnel. A két utolsó fogalom alatt Freud azokat a
fontos szükségleteket vagy funkciókat érti, amelyek elengedhetetlenek az egyén
fennmaradásához, példaként az éhségérzet és az élelmezési funkció szolgálhat. A
második dualizmus, amelyet Az örömelven túl (1920) című írás vezet be, az életösztön
ellentétbe állítása a halálösztönnel.
Az 1937-ben megjelenő A befejezett és a befejezetlen analízis című írásában az
élete alkonyán Freud így fogalmaz: “Ha elfogadjuk a maga teljességében a gondolatot,
mely tartalmazza az emberben eleve benne rejlő mazochizmus megnyilvánulásait, a

68
negatív terápiás reakciót és a neurózisosok bűntudat-érzését, akkor már nem tudjuk
feltétel nélkül vállalni azt, hogy a psziché működését kizárólag az örömelv uralja.
Ezek a jelenségek arra utalnak, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni olyan erők
működését és hatását a pszichikai életre, amelyet csak a szerves élő anyag
halálösztönéből lehet levezetni, származtatni.”
Képes-e a relaxáció ösztönzés szintjén hatni? Ez kétségtelen és ráadásul több
szinten is működik. Azt láttuk, hogy az ösztönzés két elemet foglal magába: a
reprezentáció reprezentációját és az affektust. Schultz sokat beszélt az indulatról,
mivel az autogén tréning gyakorlásával az affektusok emocionális rezonanciája
semlegesítődik.
A relaxáció tehát az affektusok szintjén hat, a szorongáskeltő hatásokat enyhíti,
és lehetővé teszi azok utólagos megmunkálást, melynek során ezeket összeköti a tudat
számára “elfogadható” reprezentációkkal. Minél stabilabbá és biztosabbá válik az Én a
test Énnel végzett munka nyomán, annál inkább képes lesz olyan ösztönzéseket
elfogadni, amelyeket azelőtt visszautasított. Végül, a hipochondriában szenvedő
pácienseknél vagy a pszichoszomatikus betegeknél alkalmazott kezelés arra világít rá,
hogy az életösztön/halálösztön arányán módosításokat lehet eszközölni az első javára.
A relaxáció hatást gyakorolhat a hajtóerő szintjén, a forrás szintjén, csökkentve,
enyhítve az itt tapasztalt ingerek erejét.

Vizsgáljuk meg a nárcizmus és az autoerotizmus kérdését. Freud elsődleges

nárcizmus és másodlagos nárcizmus létezését állítja.
Az elsődleges nárcizmus egy olyan korai állapot, amelyben a gyermek az egész
libidóját saját magára irányítja.
A másodlagos nárcizmus a libidónak minden tárgytól megszabadult, az Énre való
visszafordulását jelenti. Az 1914-es A nárcizmus bemutatásában Freud1 így ír: „A
nárcizmus ebben az értelemben nem perverzió, hanem annak az életösztönből fakadó
egoizmusnak a libidinális kiegészítése, amely minden élőlénynél jelen van bizonyos
mértékig.” Majd folytatja: “Kialakul bennünk az Énnek egy eredendő libidinális
energiával gazdagított reprezentációja, ennek egy részét később átruházhatjuk

1
S. Freud, Pour introduire le narcissisme, in La vie sexuelle, PUF.

69
tárgyakra, de alapjában véve az Én libidóval való dúsítása nem marad ki, és ez úgy
viszonyul a tárgyakhoz, mint az amőba teste az általa kibocsátott nyúlványokhoz.”
Freud számára tehát egy állandó egyensúlyozás létezik az Én libidója és a tárgyi
libidó között. Minél inkább feloldódik az egyik, annál inkább elsekélyesedik a másik.
Nézzük tehát az autoerotizmus és a nárcizmus között létrejövő kapcsolatot.
1905-ben megjelent Három tanulmány a szexualitásró című írás az autoerotizmus a
következő meghatározását tartalmazza: “Az ösztönzés nem a mások személyére
irányul, hanem a saját test kielégítésére.”
A szopást Freud az autoerotikus megnyilvánulások modelljének tekinti.
Valóban, ez a csecsemőkorban a szexuális ösztönzés és az életösztön kielégítését
szolgálja, és mindezt egy tárgy - az anya emlője - segítségével. Mikor különválik az
éhségérzet kielégítésétől, az orális szexuális ösztönzés elveszti tárgyát, és hirtelen
autoerotikus megnyilvánulássá válik.
Az autoerotizmus forrása tehát ebben a mindig változó periódusban keresendő,
amely nem köthető a fejlődés egy adott korszakához. A szexualitás, megválva
tárgyától, a fantáziálás régióiba kényszerül.
Másrészt, az említett írásműben az autoerotikus megnyilvánulások úgy vannak
leírva, mint különböző, „részleges komponensek” működése. Olyan szexuális
izgalomként foghatjuk fel, amely elkülönült erogén zónák szintjén jön létre, és
ugyanott szűnik is meg. Ahhoz nem fér kétség, hogy az autoerotikus tevékenység
leggyakrabban az erogén zóna más testrésszel való érintését feltételezi (hüvelykujj
szopás, maszturbálás).
A funkciók, a szervek vagy a felületek erogén zónává alakulása alapvető, mivel
a szexualitás célja az erogén zónában történő izgatás helyettesítése egy külső
izgatással, amely a kielégültség érzéséhez vezet. Így jön létre a külső és a belső.
Freud a gyerekkori szexualitás szerveződését kifejezetten autoerotikus,
nemiség előtt álló szexualitástípusként határozza meg, a gyerek megtalálja ennek
tárgyát a saját testében, részleges, egymáshoz rosszul illeszkedő, független
örömkereső ösztönzésekben, csakis a lappangási periódus után és a nemi szervek
fejlődése után lesz a szexualitás és a tárgy kiválasztása meghatározható. 1912-ben a
Totem és tabu című munkájában Freud azt írja, hogy az autoertizmus fázisa megelőzi

70
a tárgy választásának fázisát, a két fázis között található a nárcizmus szakasza.
„Ebben az átmeneti szakaszban, amelynek fontossága egyre nyilvánvalóbbá válik, az
addig egymástól függetlenül létező szexuális tendenciák felerősödnek, és egy olyan
tárgyra irányulnak, amely még nem külső, az egyéntől idegen, hanem az egyén saját
Énje, amely ebben az életkorban már ki van alakulva.”
A nárcizmus korszakában az én, mint a test egységesített képe, a nárcisztikus
libidó tárgya, az autoerotizmus pedig úgy határozható meg, mint a részeleges
ösztönzések egy közös tárgyra való konvergálást megelőző, anarchikus stádium.
A nárcizmus bemutatásában (1914) Freud jól megmagyarázza az autoerotizmus
és a nárcizmus közötti viszonyt: “Szükséges elfogadni azt, hogy az egyén számára nem
létezik a kezdettől fogva egy, az Énhez fogható egység, az Énnek ki kell fejlődnie. De
az autoerotikus ösztönzések a kezdetektől jelen vannak, tehát valami más, egy új
pszichikus működés szükséges ahhoz, hogy az autoerotizmus nárcizmussá váljon.”
Amint azt Francois Sacco1 írja az Autoerotizmus című cikkében, Freud nem
mond le az autoerotizmus fogalmáról a tevékenysége utolsó periódusában sem. A
pszichoanalízis foglalatában (1938) így fogalmaz: “Az első szerv, amely erogén
zónaként működik és amely libidinális faktorként kezelendő már a születés
pillanatától, a száj. Mindennemű pszichés tevékenység ezen zóna (a száj)
szükségleteinek a kielégítésére irányul elsősorban.
A relaxáció és módszerei (a testre való összpontosítás, amelynek célja a
kellemes élmények megtapasztalása a terapeuta segítségével) változásokat hoz létre
autoerotikus, nárcisztikus és tárgyi vonatkozásokban, a javulás és az egyensúly
visszaállításának irányába.

Vizsgáljuk meg az észlelés fogalmát. - Az észlelésről már beszéltünk a test-Én

kapcsán.
Ez a fogalom Freud munkájában a tudatos észlelés rendszerébe illeszkedik be,
amely a psziché szerkezetének a perifériáján helyezkedik el, egyszerre képes a külső
és belső világból jövő információkat befogadni, vagyis a kellemes-kellemetlen

1
F. Sacco, Auto-érotisme: notion théoretiques, Colloque des 12 et 13 mars 1977, Paris, Revue de
l'Association pour l'Enseigement de la Psychothérapie de relaxation.

71
kategóriába sorolható érzéseket, szomatizációkat, homályos emlékképeket,
emléktöredékeket.
Freud számára a tudat nem egyéb, mint egy érzékszerv, amely képes felfogni a
pszichikai tulajdonságokat. A tudat észleli az ösztönzésekből származó feszültségeket,
a kellemes-kellemetlen élményként leülepedő ingervonulatokat. A pszichikai észlelési
szerkezet két réteget ölel fel: egy külsőt, a kívülről származó ingerek csökkentésére
hivatott ingerelhárító réteget, illetve a mögötte létező, ingerérzékelő rendszert. Ez a
periférikus elhelyezkedés az Én helyzetét vetíti előre.
Az Álomfejtés (1900) című könyvében Freud így ír: ”Látjuk, hogy az
érzékszervek segítségével végzett észlelésnek egyik következménye az, hogy
figyelmünk arra a csatornára irányul, amelyen keresztül az inger érkezik, a percepciós
rendszeringer-minőség szerveződése arra szolgál, hogy a pszichés rendszerben létező
inger mennyiségét szabályozza.” Azután még így folytatja: “A kellemes és kellemetlen
élmények észlelése befolyásolja a pszichés rendszerben létező információk útját,
amely a mennyiségszabályozás elve szerint nem tudatosan működik.”
Az Az ősvalami és az Én (1923) című írásában Freud így fogalmaz: “Azt ajánlom,
hogy nevezzük Énnek azt az entitást, amelynek kiindulópontja elsősorban a percepciós
rendszerben van és a tudat-előtteshez kötött és ösztön-énnek nevezzünk el minden
más pszichikai elemet, amely az én meghosszabbításaként tudattalanul működik”.
Így folytatja: ”Az egyén tulajdon teste mindenek előtt saját külső felülete egy
olyan csomópont, ahonnan egyszerre származhatnak külső és belső észlelések.”
“A Én számára az észlelés annyit jelent, mint az ösztön Én számára az ösztön
vagy ösztönzés.”
A percepció fogalmához szorosan kapcsolódik az ingerelhárítás fogalma. Az
örömelven túl (1924) című könyvében Freud megpróbálja megfogalmazni a trauma
elméletét, egy élő hólyag egyszerűsített képének segítségével. Azért, hogy
megmaradjon, a hólyag egy védő réteggel veszi körül magát, amely egy olyan gát
szerepét tölti be, amely a hólyag külső hatásokkal szembeni védelmét biztosítja. A
külső ingerek lényegesen erősebbek, mint a rendszer belső energiái. A gát az ingerek
erősségével arányos erőt fejt ki, és elegendő információmennyiséget enged be a külső

72
világból a belső szerkezetig. Ebből a szemszögből a traumát úgy kellene meghatározni
első fázisban, mint egy széles ingerhárításon való áttörést.
Ez alatt a védőburok alatt létezik egy második, receptív réteg: a percepció-
tudat rendszere.
Freud egy mágikus jegyzőkönyvhöz hasonlítja ezt a réteges struktúrát.
Tulajdonképpen az ingerhárítókat nem úgy kell felfogni, mint az érzékszervek
védőburok-szerű képződménye, hanem mint egy speciális működési elvet. Erre a
működési elvre a percepció-tudat rendszer időszakos részvétele jellemző, amely az
ingerek ellen való védekezést biztosítja.
A relaxáción keresztül közvetlenül a percepció-tudat rendszerre gyakorolunk
hatást. Ez a hatás a saját test állapotainak észlelése és figyelése által valósul meg.

Vizsgáljuk meg a nirvána és a tehetetlenség elvét. A nirvána elv Barbara Low

kezdeményezésére Freud közvetítésével került a pszichológiai gondolkodásba. A
psziché azon késztetését jelenti, amely a külső vagy a belső ingerek mennyiségének a
lehető legnagyobb csökkentésére vagy éppenséggel kiiktatására törekszik.
A nirvána fogalom a buddhista vallás terminológiájából származik, és az emberi
vágyak “kihunyását”, az egyéni jelleg megsemmisülését, a kollektív tudatba való
beolvadását, a tökéletes csend és a boldogság állapotát jelenti. A mazochizmus
problémájáról (1924) írva Freud1 ezt állítja: ”De megfontolatlan gondolat volt
részünkről az örömelvet a nirvána elvével azonosítani. A kellemetlenségnek a
pszichében létező ingerfeszültség növekedésével kell együtt járnia, míg az
örömérzésnek ennek csökkenésével. A nirvana elve tehát (és vele együtt az öröm elve)
a halálösztönhöz válik hasonlóvá, hiszen ennek célja az, hogy a folytonos mozgásban,
változásban lévő életre a szervetlen állapot dermedtségét ráruházza. Mindkettő
megbénítja az életösztön, az élet folyását megpezsdítő libidó hatását. Ez a szemlélet
önmagában nem lehet helyes.”
A szerző a továbbiakban megemlíti, hogy léteznek az örömérzéssel együtt járó
feszültségek, valamint a kellemetlen érzést kísérő ellazulások. A kellemes és
kellemetlen tehát nem mennyiségi, hanem minőségi tényezőktől függ.

1
S. Freud, Le problème économique de masochisme, in Nevreuse, Psychose, Perversion, PUF.

73
 Freud így zárja ezt a részt: “Egy sor nagyon érdekes kapcsolatrendszerre
bukkanunk: a nirvána elve a halálösztön tendenciáinak a kifejezője, az örömszerzés
elve a libidó követeléseit és változásait fejezi ki, a valóság elve pedig a külső világ
hatásait.”
A pszichés rendszer ingersemmisítő tendenciájáról már előbb is beszélt Freud a
neuronális tehetetlenség elve elnevezést alkalmazva rá. 1895-ben A tudományos
pszichológia tervezete című munkájában kijelenti az idegrendszer azon tendenciáját,
melynek során az idegsejtek arra törekednek, hogy kiürítsék kapott energiájukat.
Laplanche és Pontalis szerint Freudot a tehetetlenségi elvről alkotott elképzelése
segítette hozzá a tudattalan felfedezéséhez; ez az amit úgy fogalmaz, mint a
neuronokban áramló szabad energia elve, és tulajdonképpen klinikai tapasztalatainak
a transzponálása.
Freud 1920-ban újrafogalmazza a nirvána elvét.
Azért említjük meg ezt az elvet, mert Schultz autogén tréningre vonatkozó
munkája nem volt nirvána terápia. A relaxációs pszichoterápia a Freud által
alkalmazott jelentésekre vonatkozik. A pszichoterapeuta célja a páciens
megnyilvánulásait a valóság elv szerinti működés irányába terelni.

Lássuk most a mazochizmus kérdéskörét. – A mazochizmus leírását különböző

megfogalmazásban találhatjuk meg. Freud például elsődleges és másodlagos
mazochizmusról is beszél. Ugyanakkor erogén, feminin és erkölcsi mazochizmusról is
beszél.
A primér mazochizmus a halálösztön, a libidóhoz kapcsolódva és egységben vele
az egyén saját személyére irányul. Az elsődleges mazochizmus agressziója nem külső
tárgyra irányul, hanem ellenáll egy másodlagos mazochizmusnak, mely önmagát
határozza meg mint saját személye elleni szadizmus, és a primér mazochizmusból
táplálkozik. Azt a gondolatot, amely szerint mazochizmus nem vezethető vissza a saját
személy elleni szadizmusra, csak akkor fogadta el Freud, amikor a halálösztön
létezésének a hipotézise megszületett. Az “erogén mazochizmust” Freud A
mazochizmus ökonómiájának kérdése című írásában taglalta és úgy fogalmazta meg,
mint a fájdalom gyönyöre. Ennek az alapja a biológiai és alkati adottságokban

74
keresendő. Freud szerint megmagyarázhatatlan marad, ha nem kíséreljük meg, hogy a
leghomályosabb aspektusairól néhány hipotézist próbáljunk felállítani. Három
értekezés a szexualitás elméletéről (1905) című munkájában Freud így ír: ”Sőt, mi
több, a szervezetben talán semmi olyan nem történik, ami ne tartalmazna szexuális
ingerlést. Ebben a gondolatmenetben a fájdalom és a kellemetlen érzések erővé válva
ugyanehhez az eredményhez vezetnek.”
Ennélfogva a libidóhoz kapcsolódó fájdalom és kellemetlenség érzés infantilis
fiziológiai mechanizmus, amely később megszűnik. Különböző szexuális alkatoknál
különböző fejlődést követ, de minden esetben olyan fiziológiai alappal szolgál,
amelyre ezután ráépül az erogén mazochizmus.
Később Freud a szadizmus fogalmát is bevezeti.
Az embernél a libidó a halálösztönnel vagy a pusztításra való késztetéssel
párosul. Ennek célja az ösztönzések ártalmatlanná tétele a külvilág felé való
irányulással. A külvilág tárgyai felé vezeti, és mindezt az izomrendszer
igénybevételével (ez fontos lehet a relaxációban).
Ezt az izmok felé átirányított ösztönzést Freud hatalomvágynak vagy
pusztításvágynak nevezi. Ennek egy része a szexuális funkciók biztosítását hivatott
végezni, és itt játszik fontos szerepet. Itt beszélhetünk a tulajdonképpeni
szadizmusról. Egy másik része viszont nem irányul a külvilág felé, hanem a
szervezetben maradva, szexuális ingerlésként a libidóval szoros kapcsolatba kerül: ezt
nevezzük elsődleges erogén mazochizmusnak. Freud szerint az élet és
halálösztönzések ritkán léteznek tiszta formában, hanem inkább különböző arányban
kevert formában lelhetők fel.
Az elsődleges erogén mazochizmus annak a szakasznak a maradványa, amelyben
az élet számára annyira fontos halálösztön és Érosz keveréke megvalósul. Bizonyos
körülmények között a külvilág felé irányított szadizmus ismét befelé fordulhat, a
bensőnkbe introjektálva, visszakerülve ezáltal eredeti helyzetébe. Innen származik a
másodlagos mazochizmus, amely rátevődik az elsődlegesre.
A mazochizmus egy másik formája a feminin mazochizmus. Ezt a formát Freud
azért nevezte így, mivel a női státusra jellemző képek, fantáziák szövik át: a
kasztráltság, a közösülésnek való alávetettség, szülés. Ezek a reprezentációk

75
önmagukban célokká válnak, és a szexuális erőt és hatalmat hivatottak
megszilárdítani.
A tartalmak a következő formában nyilvánulnak meg: befogott száj, lekötözés,
fájdalmas verés, bántalmazás, ostorozás, megalázás, leigázás. Freud tulajdonképpen
azt állítja, hogy az ilyen esetekben a mazochista azt szeretné, hogy egy szorult és
függő helyzetben levő gyerekként kezeljék el, de legfőképp, hogy úgy tekintsenek rá,
mint egy rossz gyerekre.
A mazochizmus harmadik formája a morális mazochizmus. Míg az előző
esetekben a mazochisztikus szenvedések egy feltételtől függenek, a szeretett
személytől származnak, az ő parancsára történjenek, ebben az esetben magán a
szenvedésen van a hangsúly. Ez a szenvedés önbüntetés-szükséglet, amely tudattalan
önvádhoz kapcsolódik. A szülői felettes én bekebelezése által deszexualizált ödipuszi
komplexus újra szexualizálódása miatt érzett bűntudattal van összefüggésben.
A morális mazochizmus Freud szerint a negatív terápiás reakciónak nevezett
jelenséget okozza, kiváltva a kudarcneurózist, amely a pszichoanalitikusoknak és/vagy
relaxációs szakembereknek oly sok gondot okoz.
A mazochizmus problémájának ez az általános áttekintése lehetőséget nyújt
arra, hogy a fájdalom kérdését megvizsgáljuk, és Freud ezzel kapcsolatos nézeteit
elemezzük. Az Egy tudományos pszichológia tervezete (1895) című írásában Freud így
érvel a fájdalom kérdését boncolgató részben: “Minden biológiai rendszer ismeri
működésének korlátait, amelyeken túl a rendszer megszűnik. Ez a jelenség
tapasztalható a patológia határait súroló megnyilvánulásokban, amely a patológiás
jelenségek normális prototípusa. Egy olyan neuronális rendszerrel van dolgunk,
amelyekben a külső mennyiségek (Q) a φ (phi) és ψ (pszi) értékei ellenére
megmaradnak. Ezt az állapotot az idegvégződések hálózata is elősegíti, valamint az a
tény, hogy közvetett módon kapcsolatban áll a külvilággal. Létezik-e egy olyan
jelenség, amely ennek a rendszernek a kudarcával, a sikertelenségével lenne
egyenértékű? Szerintem létezik és ez a fájdalom.”
Azután így folytatja: ”Az idegrendszer egyre hangsúlyosabban a fájdalom
elkerülésére törekszik, és az ilyen típusú reakció nem más, mint a mindenféle
mennyiségi feszültséggel való ütközés elkerülésére való hajlam megnyilvánulása. Ebből

76
arra következtethetünk, hogy a fájdalom nagy mennyiségek (Q) betörése, beözönlése
a ψ-be.”
Freud számára a fájdalom mozgósítja a ω és ψ (pszi) rendszert. A fájdalom nem
más, mint az idegsejtek szerveződésének a kudarca. Gyors és erőteljes módosulások,
amelyek származhatnak:
- libidinális beruházás szintjének emelkedéséből,
- feszültség felhalmozódásra való hajlam,
- libidinális beruházással rendelkező tárgyak által kiváltott fájdalomból,
- a fájdalom sajátosságaiból.

A felhalmozódott feszültség és a tárgy képe között állandó kapcsolat alakul ki a

fájdalomérzés megtapasztalása nyomán, és ez a „villámcsapásszerű” – állítja Freud. A
fájdalomnak ez az első, Freud által bemutatott elgondolása neurofiziológiai jellegű.
A gátlás, a tünet és a szorongás (1926) című írásában Freud összekapcsolja a
szorongás, a fájdalom és a gyász fogalmát.
Így ír: “Következtetésképpen az ismételt kielégülésekkel telített helyzetek
megalkotják a tárgyat, az anyát, aki szükséghelyzetben hirtelen erőteljes libidinális
beruházással él, és ezt akár „nosztalgikusnak” nevezhetnénk”. ”Ha meg akarjuk érteni
a fájdalmat mint reakciót, ehhez az új állapothoz kell viszonyítanunk. Ilyen
értelemben a fájdalom a tárgy elvesztésével, a félelemmel, a veszélyhelyzettel
szemben tanúsított reakció. Freud így folytatja: “Nagyon keveset tudunk a
fájdalomról. Az egyetlen dolog, ami felől bizonyosak lehetünk az, hogy a fájdalom
általában és elsősorban akkor jelentkezik, amikor egy perifériára ható inger áthatol az
ingerelhárító rendszeren, és hatástalanítja az általában hatékony izomrendszer
bekapcsolódását.” Ha a fájdalom nem a bőrfelület valamelyik pontjáról származik,
hanem valamelyik belső szervben keletkezik, a helyzet akkor is ugyanaz, csupán annyi
különbséggel, hogy a belső periféria veszi át az előzőekben a külső periféria által
játszott szerepet”.
Később Freud a testi fájdalmat a lelki fájdalommal társítja. A testi fájdalom
esetén nagyfokú, nárcisztikusnak nevezhető bekerítési folyamat zajlik, amely

77
folytonos növekedés által szinte kiüresíti az Ént. A testi fájdalomtól a lelki fájdalomig
az út a nárcisztikus bekerítés tárgyi bekerítéssé való alakuláson keresztül vezet.
Emlékezzünk csak vissza arra, hogy a fájdalom az örömhöz is kapcsolódhat, és
hogy a fájdalom által okozott örömérzést Freud erogén mazochizmusként írja le.
Klinikai szempontból azonban két pszichogén fájdalomtípust írhatunk le:
- hisztérikus fájdalom,
- pszichoszomatikus fájdalom
Fontos tudni azt, hogy egyik is másik is hipochondriába mehet át, vagyis
másodlagosan haszonként summázható. Mi is az a másodlagos haszon? Például a
betegnek juttatott járadék. De a fájdalom tartósságának legerőteljesebb indítéka az
elsődleges haszonban keresendő, a tünetben lelt öröm és elégedettség-érzés, a
betegségbe való menekülés, a környezettel való viszony nagyon előnyös módosulása.
Freud kétféle elsődleges hasznot különböztet meg:
A belső haszon: a tünet által okozott feszültségcsökkenés; a szenvedő célja a
még kellemetlenebb konfliktusok elkerülése - a betegségbe való menekülés
mechanizmusa.
A külső haszonhoz tartoznak az alany személyes kapcsolataiban bekövetkezett
változások. A hisztérikus és a pszichoszomatikus fájdalmak ezzel magyarázhatók.
A fájdalom patológiájában nyilvánvalóvá válik, hogy milyen nehéz a hisztérikus
és a pszichoszomatikus formák közt egyértelmű különbséget találni.
Emlékezzünk csak a Freud által megjelölt két képre: a hisztériás neurózis egy
olyan gyöngyszem, amely az aktuális neurózist jelképező homokszemből jön létre;
vagy egy olyan fűzér, amely az aktuális neurózis cérnája körül szövődik.
Úgy tűnik, hogy a változatos fájdalmak inkább kötődnek pszichoszomatikus
zavarhoz, a hisztériás pedig egy tartós fájdalom.
A hisztérikus fájdalom prototípusa a pszichoanalitikus irodalomban keresendő,
ilyen például a 24 éves Elisabeth von R kisasszony esete. Ő a jobb combjában érzett
fájdalmat, amelyet az édesanyja kezelése időszakában kezdődtek. A hisztérikus
fájdalom az erotizálással és a gyönyörrel szemben tanúsított védekezési
mechanizmushoz kötődik.

78
 A pszichoszomatikus fájdalom prototípusa talán az az Eugéne E., aki Pierre
Marty, Michel de M'Uzan és Christian David Pszichoszomatikus vizsgálatok című
munkájában jelenik meg. A pszichoszomatikus fájdalom egy testrész libidóvesztéséhez
kapcsolódik, amely szenzoriális-motorikus téren hirtelen, agresszív indulatokkal
tarkított. Forrása valószínűleg egy reális vagy szimbolikus tárgy elvesztése. Freud az
1926-ban megjelent A gátlás, a tünet és a szorongás című írásában így fogalmaz: ”A
fájdalom a tárgyvesztéshez kapcsolódik, a szorongás a tárgyvesztés veszélyéhez.”
Következtetésképpen, a szenvedés két lehetséges esetét különböztethetjük
meg:
- amikor a test számára tiltott az erotika, vagy
– amikor test deszexualizálást szenved.

A pszichogén fájdalmaknak két nagy csoportja létezik - a szeretet

túltengéséből, illetve a szeretethiányból származó fájdalom. Hogy a kettő között
különbséget tudjunk tenni, a hisztérikus illetve a pszichoszomatikus személyiség
sajátos jegyeit kell megkeresni.
Azért foglalkoztunk ilyen elmélyülten a mazochizmus fogalmával, illetve a
fájdalom kérdésével, mert pácienseink többféle terápiát követően azért fordulnak
hozzánk, mert egyszerűen mazochisták. A relaxáció számukra a szenvedésnek egy
újabb válfaja csupán, mert a testre való összpontosítás során ők a szenvedő testre
fognak figyelni. A terapeuta ilyen esetben nagyon óvatos kell legyen, és a kezelés
levezetése nagy tapasztalatot igényel. Erre még visszatérünk az esetleírásoknál.

Vizsgáljuk meg a bekebelezés fogalmát.

Laplache és Pontalis a Pszichoanalízis szótárában így határozza meg: Az a
jelenség, amely által az alany, többé-kevésbé képzeleti munkával, a testébe helyez
egy tárgyat és ott őrzi azt. A bekebelezés egy ösztönzés és egy, az orális szakaszra
jellemző, tárgyakhoz való viszonyulási mód. Bár legfőképp a szájjal és az élelmezéssel
hozható kapcsolatba, de kialakulásában más erogén zónák és funkciók sem zárhatók
ki. Az introjekció és az azonosulás jelenségeinek testi prototípusa.

79
 Ezt a fogalmat Freud dolgozta ki 1915-ben, mikor az orális szakaszt írta le. Az
ösztönzések első elméletében a szexuális és az étkezési tevékenység egységét emeli
ki, míg a második elméletben a libidót az agresszivitással hozza kapcsolatba.
Tulajdonképpen az inkorporációban három jelentés érthető tetten: örömet
szerezni egy tárgy testbe való behatolása által, a tárgy elpusztítása, tulajdonságainak
asszimilálása a saját testben való megőrzése. A bekebelezésnek ez utóbbi aspektusa
miatt tartják a jelenséget az introjekció és az azonosulás mintájának.
A bekebelezés jelensége nem szűkíthető le sem a szájhoz kapcsolódó
tevékenységekre, sem az orális szakaszra, bár az oralitás ennek alapvető jellemzője.
Azonban más erogén zónák és funkciók is a bekebelezés alapjául szolgálhatnak
(gondolunk itt a bőrre, a légzésre, a látásra és hallásra).
Az introjekció egy instanciának (Én, énideál stb.) vagy egy tárgy jellemzőinek a
pszichés rendszerbe való bevezetését képezheti.
Az introjekció közel áll a bekebelezéshez, amely ennek testi prototípusa. Szoros
kapcsolatban áll az azonosulással. Azt is mondhatnánk, az azonosulás introjekció
eredménye.
Az azonosulás:
- a tárgyhoz való viszonyulás interiorizálása;
- a tárgy tulajdonságainak introjekciója;
– egy olyan ösztönzési mechanizmus, amelynek célja a bekebelezés.

Amennyiben a relaxációban szerepet játszik az érintés, a tekintet, valamint a

terapeuta hangja és szavai, gyakran feltevődik a kérdés, mi az, amit a páciens képes
bekebelezni a terápia folyamán. Hasznos volt tehát foglalkozni e fogalommal.

80
 Winnicott
A Winnicott által kidolgozott fogalmak közül többet is használnak a mai
relaxációs szakemberek. Ő hozta be az anya és a gyermek testének fogalmát a
pszichoanalízis gondolatkörébe. A leggyakrabban használt kifejezések a holding, szelf,
az átmeneti tárgy, az elég jó anya, a környezetanya, a tükörarcú anya, az illúzió és
dezillúzió, csalódás.
Az anya és gyermeke között a kezdetekben létező kapcsolat leírására Winnicott
a holding kifejezést használta, amelyet megtartásnak vagy fenntartásnak
fordíthatnánk le - olyan anyáról van itt szó, aki tartja gyermekét, de aki ugyanakkor
visszatartja, tartalmazza és fenntartja is.
Az anyai gondoskodás szerepe című írásában Winnicott1 így érvel: “A megtartás
véd a fiziológiai veszélyekkel szemben, figyelembe veszi a gyermek bőrének
érzékenységét, hallási, látási érzékenységét, valamint az esésre való hajlamát, illetve
azt a tényt, hogy a gyerek számára létező egyetlen realitás ő maga. Ő azt állítja, hogy
a megtartás a szeretet egyik fizikai megnyilvánulása. Winnicott így folytatja: ”Hiba
lenne az ösztönös jutalmazást (például etetést) vagy a tárgyi viszonyokat (az emlőhöz
fűződő viszonyt) az Én szerveződése elé helyezni (az anyai Én által megerősített
gyermeki Én). Az ösztönkielégülés vagy a csecsemő tárgyi kapcsolatai az ölbevétellel
kezdődnek, mint minden más számára nyújtott gondoskodás.”
Winnicott számára a kielégítő anyai gondoskodás a gyermek létezéstudatának
kialakulásához vezet, és ezáltal az Én megerősödését segíti elő. Ellenkező esetben
minden, a gondoskodás terén tapasztalt hiányosság a létezéstudat megszakadását
eredményezi, a hiányosságok által okozott reakciók következtében. Innen ered az Én
gyengülése. Winnicott emlékeztet arra, hogy szerinte a csecsemő különálló
entitásként nem is létezik, mivel csak az anyai gondoskodással együtt létezhet, ha
nincs anyai gondoskodás, nincs csecsemő sem.
A csecsemő és az anyai gondoskodás elválaszthatatlan egységet alkot. Winnicott
szerint a megtartás egy olyan szakasz, amelyben az elsődleges jelenségek: a primitív
azonosulás, az autoerotizmus, az elsődleges nárcizmus fellelhető valóságok.

1
D. W. Winnicott, Le rôle des soins maternels, in De la pédiatrie à la psychanalyse, Payot, 1969.

81
 Ebben a periódusban az Én áttér egy nem integrált állapotból egy strukturált,
integrált állapotba, amikor a gyermek a széteséstől való félelmet is átélheti.
Ehhez az egységes állapothoz kapcsolódva a gyermek pszichoszomatikus léte
körvonalazódni kezd, és elkezdődik a személyes séma kialakulása – ez Winnicott
szerint a lélek beférkőzése a szomatikus rendszerbe.
A behelyeződés alapjait a mozgásos tapasztalatok szolgáltatják, valamint az
érzékelési és működésbeli tapasztalatok, és hozzákapcsolódnak ahhoz az új
állapothoz, melynek során különálló személlyé válik. Ezután jelenik meg az, amit
válaszvonalnak nevezhetünk, és amely egy bizonyos pontig a bőr felszínével azonos: az
Én és a nem Én közti határvonalról van szó. Ezáltal a csecsemő elkülönít egy belső és
egy külső teret, test-sémát alakít ki. A megtartás szakaszához kapcsolódnak más
jelenségek is, mint pl. az intelligencia ébredése vagy a mentális működések
megjelenése.
Az Én integrációja a gyermek fejlődése során című írásában Winnicott1 így
fogalmaz: ”Az Én egy testi Énen alapszik, de csak akkor, amikor minden jól megy. A
csecsemő elkezd saját testéhez és testi funkcióihoz kapcsolódni; a bőre képezi a
határvonalat. A perszonalizáció, személyesítés kifejezést használom, hogy le tudjam
írni ezt a jelenséget, mivel alapvetően a deperszonalizáció, elszemélytelenedés
kifejezés éppen az Én és a test közötti szilárd egység elvesztését jelenti számomra,
beleértve az ösztönén megnyilvánulásait.”
Winnicott azt állítja, hogy az Én fejlődésére különböző tendenciák jellemzők: -
az idő és a tér integrálódása, a perszonalizáció, kielégítő gondozás mellett pedig a
tárgyi viszonyok megalapozása.
Aztán így folytatja: „Lehetségesnek tűnik a párhuzam az Én fejlődésének e
három jelensége és a gyermeknek nyújtott gondoskodás három aspektusa között:
- az integrálódás a megtartás (holding) jelenségével függ össze;
- a perszonalizáció a gondoskodás (handling) minőségével függ össze;
- a tárgyi kapcsolat a tárgyak megmutatásával függ össze.

1
D. W. Winnicott, Intégration du Moi au cours du développement de l'enfant, in Processus de
maturation chez l'enfant, Payot 1970.

82
 Elérkeztünk a „good enough mother” fogalmához, amelyet az „elég jó anyának”
fordíthatunk le, vagy amit J. Mc Dougall viszonylag jó anyaként említ. Az Én
integrálódása a gyermek fejlődése során című munkájában Winnicott így ír: ”Az én
terminológiám szerint az elég jó anya eleinte képes a csecsemő szükségleteit
kielégíteni, és ezt úgy valósítja meg, hogy rövid ideig bár, de teljhatalmat élvez,
amikor belecsöppen az anya-csecsemő kapcsolatba.”
Winnicott véleménye szerint az anya úgy képes ezt elvégezni, hogy átmenetileg
egyetlen tevékenységnek szenteli minden idejét: a gyermeke gondozásának. Ha az
anya nem elég jó, vagyis ha az általa nyújtott gondoskodás minősége nem kielégítő, a
gyermek Énjének fejlődése alulmarad vagy éppenséggel eltorzul rendkívül fontos
területeken.
Winnicott kihangsúlyozza továbbá azt is, hogy a csecsemő egy fejletlen lény,
aki állandóan “egy rettenetes félelem határán él”. Egyedül az anya képes védelmet
nyújtani számára. Itt az anyának arról a képességéről van szó, hogy gyermeke helyébe
képzelve magát tudja, mire van annak szüksége úgy a testének, mint egész
személyiségének fejlődése szempontjából.
A félelem különböző formában jelentkezhet - megcsonkulástól, eséstől, a testi
kapcsolat elvesztésétől, tájékozódás elvesztésétől való félelem.
Ezek a félelmek képezik a pszichotikus félelmek alapját. Winnicott1 bevezeti a
“környezetanya” fogalmát A kommunikációtól a kommunikáció hiányáig című
munkájában (1963): “Annak a gondolatmenetnek, mely szerint a csecsemő kétféle
kapcsolatra képes egy időben: a környezetanyával való kapcsolatra és a tárgy-anyával
való kapcsolatra, van egy gyenge pontja: a környezetanya emberi lény, míg a tárgy-
anya egy tárgy, akkor is, ha az anyáról, akkor is, ha az anya egy részéről van szó.”
Az anya és a család tükör szerepe a gyermek fejlődésében című cikkében
Winnicott2 ezt írja: “Az anya arca az egyén emocionális fejlődésében a tükör
előfutára.” Majd így folytatja: ”Az anyának gyermekére vetett tekintetéből arra
következtethetünk, hogy a gyermek saját magát legkorábban az anya arcában látja,

1
D. W. Winnicott, De la communication et de la noncommunication, in Processus de maturation chez
l'enfant.
2
D. W. Winnicott, Le rôle de miroir de la mère et de la famille dans le développement de l'enfant, in
Jeu et réalité, Gallimard, 1975.

83
azután a tükörben. A pszichoterápia nem fortélyos és rafinált magyarázatokkal kell
szolgáljon, hanem hosszútávon visszaadja a páciensnek azt, amit ő magával hozott. Ez
annak az arcnak a változata, amelynek szerepe visszatükrözni és ezáltal láthatóvá
tenni azt, ami megvan, ami adott. Ha én elég jól eleget teszek ennek a feladatnak, a
páciens önmagára talál, képes lesz létezni, valósnak érezni önmagát. Valósnak érezni
magát sokkal több, mint pusztán létezni, annyit jelent, mint saját magunkként a
létezés eszközét és módját megtalálni, védelmet nyújtó Önmagam lenni.”
Az az érzésünk, Winnicott ebben a paragrafusban tökéletes pontossággal leírja
a relaxáció egyik terápiás jelenségét.
Az átmeneti tárgyak1 című tanulmányában írja: „azért vezettem be az
„átmeneti tárgyak” és „átmeneti jelenségek” kifejezéseket, hogy megjelöljem azt a
területet, amely a hüvelykujj és a plüssmaci közti átmenet megtapasztalását jelenti,
amely az orális erotika és a valós tárgyi viszonyulás között, az elsődleges kreatív
tevékenység és az introjekciót követő projekció között, a közöny és a hála között
húzódik meg.”
Ezután az átmeneti tárgyak leírásába kezd: egy maroknyi gyapjú, egy takaró
vagy dunyha sarka, egy szó, egy dallam vagy egy gesztus, gyakran egy kedves tárgy
vagy egy egész terítő. Ha a szülők felismerik a tárgyak által hordozott jelentőséget,
elkezdik utazásaik alkalmával magukkal vinni ezeket. Az anya megengedi, hogy
bemocskolódjon, bebüdösödjön, mert úgy érzi, hogy mosással tönkreteszi a gyermek
által a tárgyra vetített értéket és jelentést.
Az átmeneti tárgy egy részleges tárgy, mint az anyai emlő szimbóluma. Később,
felnőttkorban a fetisizálás tárgyává válhat.
Eleinte az anya a gyermekhez való hozzászokás folyamán azt az illúziót kelti a
gyermekben, hogy az anya emlője a gyereknek egy része. Általában ugyanez történik
minden anyai mellel kapcsolatban a nyugalmi szakaszokban, amelyek két izgalmi
szakasz közé ékelődnek. A teljhatalmúság szinte megélt tapasztalattá válik ezáltal.
Az anya feladata lesz ezek után, hogy a gyereknek csalódást okozva illúzióit
leépítse, de csak úgy lesz sikeres, ha eleinte elég alkalmat adott az illúzió
felépítésére.
1
D. W. Winnicott, Objets transitionnels et phénomènes transitionnels, in De la pédiatrie à la
psychanalyse.

84
 Az átmeneti jelenségek az illúziókopás első szakaszának felelnek meg. Ezek a
fejlődési szakaszok az anyának azzal a képességével függenek össze, hogy a csecsemő
szükségleteihez alkalmazkodjon, azt az illúziót keltve benne, hogy az amit létrehoz,
valóban létezik.
Nézzük most a “valós szelf” és a “hamis szelf“ fogalmakat, amelyben ismét
találkozunk az elég jó anya szerepével. Winnicott1 ezt írja Az Én torzulásai az igazi és
a hamis szelf működésében (1960) című cikkében: ”Az elég jó anya reagál a csecsemő
teljhatalmára és számos alkalommal bizonyos fokig jelentést is tulajdonít. Annak az
erőnek a segítségével, amely a csecsemő gyenge Énjére hat, a teljhatalmú
megnyilvánulások kiteljesedéséből származó energiával, egy valós “szelf” kel életre.”
Így folytatja: ”Az az anya, aki nem eléggé jó, nem képes megteremteni a
csecsemő teljhatalmának a kereteit és ahelyett, hogy alkalmazkodna hozzá, hibát
hibára halmoz. A csecsemő igényeit a magáéval helyettesíti és ez a “hamis” szelf
létrejöttének az első fázisa, amelynek legszembetűnőbb jellemzője az anya
képtelensége, hogy a csecsemő szükségleteinek eleget tegyen.”
Vajon a relaxációs szakember tudja-e ezt a “holding”-ot, megtartást
biztosítani, az én jobb strukturálódása érdekében? Képes-e az a tükör lenni, amelyről
Winnicott beszélt? Akárhogy is van, a terapeutának kötelezően elég jónak kell lennie
és elég jó relaxációs szakemberré kell válnia.

Sami-Ali
Több írásmű bemutatásával igyekszünk Sami-Ali szemléletét ismertetni, hiszen
a valós test - képzelt test dialektikájának elemzése hasznosnak bizonyulhat a
relaxációs munka végzése szempontjából.
Sami-Ali úgy véli, hogy az ember és a világ közti kapcsolat a saját test
közvetítésével valósul meg. Az egyén a valós teret elképzelt térré változtatja. Ezt a
gondolatot kiterjesztve a tulajdon test a valóságra ráruházza elképzelt tulajdonságait,
és ugyancsak ő teremti meg az álom világában létező teret.

1
D. W. Winnicott, Distorsion du Moi en fonction du vrai et du faux «self», in Processus de maturation
chez l’enfant.

85
 Sami-Ali szerint amint a lényünk egésze, a testünk is kommunikál a világgal. A
test alakítja a tárgyakat és nem fordítva. A testnek ez a tárgyba való beilleszkedése
strukturálja a tér mélységeit. Minden úgy történik, mintha a test létezésének a puszta
ténye elég lenne ahhoz, hogy egy szervezett világ létrejöjjön valós és elképzelt
jelenségként egyaránt. A testnek egy eredendő projekciós ereje van. Ő a tér és idő
hordozója. A valós tér és idő a Cs rendszerhez tartozik, két különálló visszafordítható
és visszafordíthatatlan struktúra. A Pcs rendszernek az idő és tér keverékei felelnek
meg, ahol az idő és a tér a valós és az elképzelt között találhatók, valahol félúton,
ahol az idő hatást gyakorol a térre és fordítva. Az ICS rendszerben az idő nem létezik,
de létezik egy elképzelt tér, vagyis egy olyan testi tér, amelynek visszafordíthatósága
mintául szolgál az idő szimbolikus képzetének.
Ezáltal a tudattalanban az idő térré olvad és a tér testi egységgé szilárdul. Hogy
ez megtörténhessen szükséges, hogy egyik is, másik is a testi tér koordinátáira
zsugorodjon.
Saját testünk ugyanakkor szimbólumok forrása is, hiszen lehetővé teszi olyan
azonosulások észlelését is, amelyekben az értelem csak a szélsőséges különbségeket
vesz észre. Minden szimbólum a tulajdon testünkben alakul ki, ott, ahol az egyén
egyedi és univerzális története íródik.
Az elképzelt tér című munkájában Sami-Ali1 így ír: ”Testünk eleve a tér és
annak reprezentációja, amely tudati, tudat-előttes és tudatalatti szinten kettős
átjárást közvetít: kintről befelé és bentről kifelé.”
Azáltal, hogy jobb és bal oldal, kinn és benn, fenn és lenn, előtte és mögötte
minta szerint strukturálódik, a test a tér meghatározásához is jelentősen hozzájárul.
A látás és a tapintás című írásában Sami-Ali2 ezt írja: “Az első elképzelt tér a
tapintásos tér, amelyben a gyermek fejlődésének első szakaszában teljességgel az
anya testéhez tartozónak érzi magát. Ettől a testtől a vágy megtapasztalásának
következményeképp válik le, és ez a tapasztalat arra indítja a képzeletet, hogy a
tapintásos térből átlépjen a vizuális térbe. A test nem csupán érzett, hanem látott
test is.”

1
Sami-Ali, L’espace imaginaire, Gallimard, 1974.
2
Sami-Ali, Le visuel et le tactile, Essai sur la psychose et l’allergie, Dunod, 1984.

86
 A vizuális térből a tapintásos térbe való elmozdulás regressziós történés, amely
a patológia területéhez tartozik. Az álomtevékenység latens, titkos gondolatok vizuális
tolmácsolója, amely arra utal, hogy a személy vizuális térben működik.
Ha az álomtevékenység nem megfelelő, akkor a tapintásos térbe való
regresszióról beszélhetünk. Sami-Ali kimutatta, hogy az álomtevékenység tapintásos
térbe való regressziója kiegyensúlyozódik például a csalánkiütés megjelenésével.
A pszichózis és az allergia között szintén egyensúlyozás van. A szomatikus
megnyilvánulás akkor jelentkezik, ha a projekció gyengül és akkor tűnik el, ha a
projekció megerősödik. A projekció és a szomatizáció között negatív korreláció
létezik. Projekció alatt Sami-Ali a valóságossal szembenálló, képzeletbelit érti, az
álmot és az álommal egyenértékű megnyilvánulásokat (hallucináció, delirálás,
fantázia, illúzió, játék, mágikus hiedelmek). Az allergia a pszichózis negatív
aspektusa, a pszichózis az allergia pozitív aspektusa. Az allergiás betegnek nincs arca,
ő a más arcát viseli és számára mindenki másnak ugyanaz az arca. Ez az azonosulási
jelenség azért jön létre, mert az allergiás nem azonosítja az idegenek arcát és
semmibe veszi a nyolcadik hónapos kor körül megjelenő rettegést.
Sami-Ali így ír: ”Az allergének és az antitestek specifikus kapcsolatát irányító
allergiás reakció, amely az én és a nem-én közti határt is meghúzza, biológiai szinten
igazolja az éntől különböző másik megjelenését, immunológiai szempontból a másik
éntől való különbözősége miatt ismerhető fel, és az antitestek által megtámadott
allergének alakját ölti magára.”
Az, ami pszichikai téren látható, biológiai téren is észlelhető. Az allergia
visszaállította azt a másikhoz fűződő kapcsolatot, amely a másik másként való
felfogása miatt szakadt meg.
A projekció túltengése a pszichózisban felborította az egész pszichoszomatikus
működést, jelentősen erősítve az immunológiai védekezést. A projekciónak tehát
jelentős biológiai értéke van.
Sami-Ali azt állítja, hogy a projekció átalakítja a másikat egy képzelt lénnyé. A
pszichotikus felismeri az idegen arcát, de egy képzeletbeli idegenét. Az allergiás
beteg viszont nem ismeri fel az idegen arcát és semmibe veszi a nyolc hónapos kor
félelemérzését.

87
 A szomatikus átgondolása című írásában Sami-Ali1 úgy fogalmaz, hogy a
képzelet pozitívan vagy negatívan befolyásolja a pszichoszomatikus működést.
Szerinte három típusú szomatizálási lehetőség létezik - az átvitt értelmű, a konkrét és
a semleges. Az átvitt értelmű a visszafojtásból származó kudarcérzéshez fűződik (a
konverziós hisztéria esetében) a konkrét és semleges a sikeres visszafojtásból
származik (a pszichoszomatikus patológia esetében).
A kudarcot vallott és a sikeres visszafojtás váltakozása teremti a kevert
patológiát.
Sami-Ali számára, Pierre-Marty szemléletével ellentétben, a képzelet
működésének megszűnése nem hiányt jelent, hanem elfojtást. Vajon képes a relaxáció
a képzeletet ismét működésbe hozni?
Sylvie Cady2 , aki Sami-Alit idézi a Lateralitás és a testkép a gyereknél című
írásában, úgy véli, ahhoz, hogy felépítse a testképét, a gyermeknek fel kell adnia az
anyához kötődő egybeolvadó magatartást. Egy ideig ő nem más, mint az anyja és a
tárgyak megkettőződése. A test tere csupán egy felszíni tér, mely még nem ismerte
meg a mélységet. A nyolcadik hónap után, amikor a félelemérzés is megjelenik, kezd
kialakulni a kinn és benn fogalma. Az anyai képről való leválás folyamatában a
gyermek megteremt egy külső teret és egy olyan testi teret, amely a projekció által
képes lesz elvezetni a reprezentációig. A kétszemes (binokuláris) és látás a
konvergencia elősegíti ennek a térnek az alakulását. Ez a projekció az interiorizált
anyai képnek az anya terébe való kivetítését jelenti. Ehhez szükséges az anyai tárgy
elvesztésének a megtapasztalása és a képzelet síkján való visszaszerzése. Ezt a
pszichés tevékenységet Freud jól leírta A gomolyag/orsó játékban. Ezt a munkát az
önuralom és az analitás is elősegíti. A vizelés és a székletürítés jelenségei
hozzájárulnak a test elkülönüléséhez. A gyermek megtanulja irányítani és uralni
önmagát, az izomtónus, a záróizom és kapcsolati téren.
Később ezeket a tapasztalatokat a gyerek tükörben látott, saját arcának a
felfedezése egészíti ki. De csak akkor jöhet létre, ha a gyermek átéli a harmadik
személy, az apa képének megtapasztalását.

1
Sami-Ali, Penser le somatique, Dunod, 1987.
2
Silvie Cady, Latéralité et image du corps chez l’enfant, Approche psychosomatique,
Paydos/Centurion, 1988.

88
 Nem tud „kilépni” az anyai képből, csak ha ő megengedi, lehetővé teszi
számára és segíti is ebben. A tér mélységeinek a szerveződése csak az ödipális állapot
megtapasztalása után lehetséges. A téri strukturálódás tehát a libidó kérdésével és a
családtagok testiségével is összefügg.
Sylvie Cady írásaiban az oldaliság kérdését is tárgyalja. Az oldaliság kidolgozása
a téri strukturálódáshoz kötött, és a gyermek anyjával való azonosulásával
párhuzamosan zajlik. A testkép fuzionálásával egyidőben az anya és a gyermek
egységes tér komponensei lesznek, amelyben egyik a másikkal összemosódik.
A nyolcadik hónap után kezd a gyermek különválni az anyai képtől, a projekció
segítségével teremtve meg saját külső terét.
Ez a pillanat az önállósodás és az oldaliság kialakulásának az előzménye.
Először képzeletbeli komplementáris tér strukturálódik, a gyermek a másik
helyzetéhez képest méri fel saját térbeli helyzetét, mintha az ő teste a mások arcán
visszatükröződő kép lenne. Úgy tűnik, hogy egy olyan szimmetrikus térnek a foglya,
amelynek oldalai egybeesnek. A gyermek számára a képzeletbeli másik elsősorban az
anya teste, amellyel egymást kiegészítő egységet alkotnak. Ha megfosztjuk a
gyermeket ettől a vizuális támponttól, megijed, nem képes elhelyezni önmagát a
másik testének terén kívül. Az ödipális állapot megtapasztalásával válik lehetővé az
identitás és az oldaliság kialakulása. Az egyén ezzel a helyzettel szemben létezik, van.
Az azonos nemű szülővel kezd identifikálódni és tudat alatt átveszi gesztusait, térbeli
viselkedését. Az oldaliság végre kialakul, és a gesztus, a mozdulat identifikálódás által
kap helyet a térben.

Didier Anzieu1
Több éves munkássága alatt Anzieu egy új fogalmat teremtett meg - a Bőr-Én -
fogalmát, amely a relaxációs terapeuták számára nélkülözhetetlen.
A Bőr-Én azt jelenti a psziché számára, amit a bőr a test számára. Didier Anzieu
a bőrnek kilenc funkcióját írja körül:

1
D. Anzieu, Le Moi-Peau, Paris, Dunod, 1988.

89
 - Megtartási funkció, amely úgy hat a pszichére, mint ahogy a bőr védi az izom-
és csontrendszert. Ez a funkció a Winnicott által leírt holding jelenség
interiorizációjának felel meg.
- Tartalmazó funkció, amely a bőr testet fedő és védő, valamint
idegvégződéseket tartalmazó szerepére vonatkozik. Ezt a funkciót az anyai handling
jelenségéhez kapcsolódik. Ahogy a bőr befedi az egész testet, úgy védi a bőr a
pszichét. A Bőr-Ént kéregként, az Ösztönént magként, velőként kell elképzelni. A Bőr-
Én és az Ösztönén között kölcsönös függőségi viszony van.
- Ingerelhárító funkció, amely felhám védő szerepével kapcsolatos.
- Önmaga individualizációjának funkciója, amely az egyediség érzését kelti az
egyénben. A sejtfalnak azzal a szerepével függ össze, amely a sejt egyediségét védve
felismeri és kiküszöböli az idegen testeket.
- Interszenzorialitási funkció, amely egy közös érzet (a középkori filozófiában
„sensorium commune”) kialakulásában játszik döntő szerepet. A bőr az
érzékszerveknek helyet biztosít, amelyek nem csupán a tapintást jelentik, hanem a
test felszínen elkülönülten léteznek, és az agyban az információk integrálódnak.
Ebben az esetben tehát neurofiziológiai interszenzorialitásról beszélünk.
- A szexuális ingerlést fenntartó funkció, amely válaszol a libidinális hatásokra a
csecsemő bőrének libidinális töltésével kapcsolatos. Ez az ingerlés az anyával
kapcsolatosan, és az autoerotikus megnyilvánulások következtében lép fel.
- A pszichikus működés libidinális feltöltésének funkciója, amely a bőrnek a
külső ingerekre válaszoló, állandó ingerlését jelenti.
- A tapintási nyomok jegyzésének funkciója, amely a bőrön levő érzékszervek
(tapintás, fájdalom, hideg-meleg) segítségével valósul meg, a külső világhoz szóló
információ hordozó szerepéhez kapcsolódik.
- Végül Didier Anzieu feltételezi, hogy a bőrnek és az Énnek van egy önpusztító
funkciója is.
Az itt felsorolt funkciók a kötődést, majd a libidinális ösztönzést szolgálják.
Anzieu foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy vajon létezik-e a Bőr-Énnek egy negatív –
valamilyen módon a thanatost (halálösztönt) szolgáló funkciója.

90
 Munkájának egyik rendkívül fontos fejezetében a „hangburok” kérdését
tárgyalja.
Anzieu szerint a csecsemő hangtere jelenti az első pszichés teret. Ezt követi a
vizuális, a mozgási és a grafikai tér. A hangburok eredendő hiányosságai hátrányos
helyzetbe hozzák és terhelik az Ént a többi tér utólagos fejlődésében.
A relaxációs terapeuták tudják, milyen fontos szerepe van ennek a térnek a
kezelés lefolyásában és ezért bizonyos technikákban, főleg a szofronizációban
részesítették előnyben.

Francoise Dolto
A test tudattalan képe című munkájában Fransoise Dolto1 a testkép lépésről
lépésre való kialakulását követi nyomon, azt állítva, hogy minden lépés keresztüljutás
egy-egy kasztrációs folyamaton.
A szerző sok más, őt megelőző kutatóhoz hasonlóan úgy véli, hogy a testvázlat
tulajdonképpen mindenkinél egyforma, míg a testkép minden egyénnél sajátos: a
személy élettörténetéhez kapcsolódik. Következésképpen a testvázlat részben
tudattalan, de részben tudatelőttes és tudatos, míg a testkép kifejezetten tudattalan.
A testvázlat a szükségletek helye, a testkép pedig a vágyé. Ez némiképp olyan,
mint két ember kapcsolata, amely által a gyermek emberi lénnyé alakul.
A vágy a szó erejével és segítségével szerveződik testképpé. A szó ereje nélkül
a testkép nem rendszerezi az egyén szimbolisztikáját, fogalom-rendszere nem alakul
helyesen, szellemi fogyatékos lesz. Ebben az esetben létezik ugyan testkép, de
archaikus, változó, homályos és szavak nélküli, ezért a más személlyel való
kommunikáció biztos kudarcra van ítélve. Az ilyen egyén szimbolizációra vár.
Francoise Dolto ugyanannak a testképnek három fajtáját írja le: egy alap testkép, egy
funkcionális testkép és egy erogén testkép, ezek együttese alkotja az életképes
testképet. Ez biztosítja az egyén számára a nárcizmusnak azt a mértékét, amely adott
fejlődési szakaszban szükséges. Ezek mind szervesen kapcsolódnak egymáshoz az
életösztön szubjektív metaforáját meghatározó, dinamikus kép által.

1
Françoise Dolto, L’image inconsciente du corps, Seuil, 1984.

91
 Az alap testkép az elsődleges, eredendő nárcizmusnak felel meg. A gyermek
számára önmaga létezésének érzését teszi lehetővé egy nárcisztikus időt valamint
teret felölelő kontinuitásban (Fr. Dolto szerint).
A funkcionális kép az alany vágyainak beteljesülését hivatott elősegíteni.
Az erogén kép a másokkal kapcsolatos kellemes vagy kellemetlen érzésekre
összpontosul.
Fr. Dolto a testkép építése és a nyelvi készség megjelenése között összefüggést
vél felfedezni. Szerinte „ahhoz, hogy a szavak értelmet nyerjenek, előbb testet kell
öltsenek, vagy legalább a kapcsolati testképen át kell szűrődjenek”.
A testkép mindenkinél egyéni és sajátos: az egyénhez és élettörténetéhez
kapcsolódik. A nárcizmus hordozója, tudattalan. A személy vágyainak szimbólikus
megtestesítője.
Fr. Dolto véleménye szerint a testkép kidolgozása szakaszonként történik,
kasztrációs jelenségek következményeként.
A nárcizmus az egyén folytonosságát szavatolja, de ez nem azt jelenti, hogy a
nárcizmus nem alakul, nem változik a gyermek vágyait érintő hatásokra. Ezek a
hatások kasztrációs jellegű próbatételek, és lehetővé teszik a szimbolizálást és ezáltal
a testképet sorozatos átalakulásoknak vetik alá. Ha abból indulunk ki, hogy a
kasztráció nem más, mint a keresett tehát ismert kielégülés érzés tiltása, akkor arra a
következtetésre jutunk, hogy a testkép az erotikus vágyra illeszkedő fájdalomból,
nyugtalanságokból, zavarokból szerveződik, amelyek a tiltott vágyak sorozatos
megtapasztalásából származnak.
Három kasztrációs jelenségről beszélhetünk: az orális, az anális és az ödipális.
Az orális kasztráció a tápláló testtől való elválasztás gyümölcse a gyermek olyan
nyelvi kommunikációhoz való hozzáférési lehetősége, amelyet nem csupán az anya ért
meg: ez az anya személyéhez kapcsolódó függőségérzés lazulásához vezet.
Az anális kasztráció (az anya-gyermek közös test gyámságából való kiválás)
gyümölcse megfosztja a gyermeket az anyjához fűződő manipulatív örömérzéstől. Bár
nincs már szüksége egy felnőtt segítségére a tisztálkodásnál, öltözködésnél,
étkezésnél vagy járásnál, az előző testi kapcsolatokból fakadó örömérzések és a velük
járó kiváltságok hiányát fájdalmasan éli meg.

92
 A szóbeliség, mint a leválás eredménye, és a testvázlat fejlődése lehetővé
teszi, hogy a mimikai és gesztus nyel a fizikai, manuális vagy akrobatikai elemekhez
társuljon. Az anális kasztráció a tapasztalatok szerzésén keresztül a függetlenedés
esélyének enged szabad utat.
Az anyától való függetlenedés az apa személyéhez fűződő kapcsolatrendszer
felfedezését is jelenti, a többi nővel és a barátokkal felépített viszonyokat is
megkönnyíti: a kisfiú vagy kislány társasági életének kezdetét, az önuralom
megtanulását, a szavak és tettek, a lehetséges-lehetetlen közti különbségtételt is
elősegíti.
Az ödipális kasztráció eredménye az incesztus tiltása. Ennek a kimondása
szükséges: a gyermeknek tudnia kell, hogy a felnőtt és a gyermek közti szexuális
viszony tiltott. Az ödipális kasztráció biztosítja a másik nemhez tartozó szülő, illetve
az azonos nemű felnőtt részéről jövő kísértések kudarcát.
Ennek a kasztárciónak köszönhető az is, hogy az egyén minden társadalmi
helyzethez képes és tud alkalmazkodni.
Sőt mi több, az orális, anális, uretrális ösztönzések az elválasztás idején már
kasztrációs folyamatnak voltak alávetve, később a test függetlenedési szakaszában,
ezek átalakulnak a szavak, a beszéd, a játékszabályok uralásának módszerévé. Végül,
az írás, az olvasás, a számok nem jelentenek mást, mint az előző kasztrációs
folyamatok eredményeinek a szublimálását, amely a kisfiú vagy kislány eljövendő nemi
életének az irányításában fontos szerepet játszik.

Bion és Laing
Bion Melanie Klein elméletéből merített akkor, amikor a relaxációban használt
tartalmazó – tartalmazott fogalmát kidolgozta.
Melanie Klein szerint a csecsemő pszichéjének egy részét, a rossz érzéseket
„egy jó emlőbe” projektálja. Ezek egy idő után felszívódnak és újabb introjekciós
folyamat alanyaivá lesznek. Még ezelőtt viszont egy olyan változáson mennek át,
amelynek következtében az introjekciót szenvedő tárgy a csecsemő pszichéje számára
elviselhető lesz. Bion1 így ír A tapasztalat forrásai című munkájában: „Ebből az
1
W. R. Bion, Aux source de l’expérience, Paris, PUF, 1979.

93
elméletből vezettem le annak a tartalmazónak a fogalmát, amelybe egy tárgy
projektálódik, valamint annak a tárgynak a fogalmát, amely projektálódhat egy
tartalmazóba, és amelyet én tartalmazottnak vagy tartalomnak nevezek.”
A megosztott Én című írásában Laing1 azt boncolgatja, hogyan érzékeli egy
pszichotikus a saját testét önmagával és a valósággal kapcsolatban.
A szkizoid személy számára önmaga egy „testetlen” én, amely hajlamos arra,
hogy saját magát két részre osztva észlelje – lélek és test formájában, a lélek résszel
azonosítva magát. Az ilyen betegeknél hiányzik a testtel való egység érzése.
Laing kétféle érzést ír le: egy „testi”-t, amely húsból, csontból és vérből való
felépítés érzéséhez kapcsolódik, amely biológiai létezés élő és valós érzése, a testen
belüliség térben és időben való létezés érzéseihez fűződik; a másik a szkizofrén
személyiségre jellemző érzés „testetlen”, mert a test nem a lény létének a
magjaként, hanem „egy tárgy a többi tárgy között”-ként jelenik meg. A test nem
önmaga központja, hanem csak „hamis önmaga”-ként van jelen.

Gisela Pankov
Az ember és pszichózisa című írásában Gisela Pankov2 a pszichotikus
testképével kapcsolatosan fejti ki gondolatait.
Szerinte a testkép egyrészt kifejezetten térbeli struktúra, vagyis forma vagy
Gestalt, más szavakkal - struktúra, mint a részek és az egész közötti dinamikus
kapcsolat kifejezője.
Míg a neurotikus képes a test egységét felismerni, a pszichotikus erre nem
képes.
Másrészt a testkép tartalom és jelentés, a struktúrát nem érinti formai
szempontból. Ebben az esetben a képzet, mint egy tárgy reprodukciója jelentős
szerepet játszik. A nem szkizofréniás krónikus delíriumban a test formaként való
felismerése lehetséges, míg a tartalmi felismerés zavarosan működik: a beteg nem
képes a testrészei funkcióit felismerni. A szkizofréniás pszichózisokban viszont a
testképnek formai felismerése épül le.

1
R. D. Laing, The Divided Self, London, Tavistock, Publications Limited, 1959.
2
G. Pankov, L’homme et sa psychose, Paris Aubier-Montaigne, 1969

94
 Lacan
Az l936 augusztus 2-8 között Marienbadban lezajlott XIV. Nemzetközi
Pszichoanalitikus Kongresszuson Jaques Lacan először tartott előadást A tükör
szakasza címmel.
Lacan véleménye szerint a tükörszakasznak döntő szerepe van a testkép
kialakulásában, illetve az azonosulás kidolgozásában.
Így fogalmaz: „Az egység elvesztésének helyreállítására való törekvés a tudat
központjában van. Ha az érzelmi egység keresése az egyén identitásának formai
reprezentációjából származik, akkor a legintuitívebb formát ebben a szakaszban a
spekulatív kép nyújtja. Ennek a legjobb oldala a vele járó mentális egység.”
A tükör-szakasz Lacan1 szerint az ego funkció kialakulásában játszik fontos
szerepet, amint azt az 1949 július 17-én tartott Zürichi XVI. Nemzetközi
Pszichoanalízis Kongresszuson bemutatott előadásában kihangsúlyozta.
Lacan ezt írja: „A gyermekkor függőségében és motorikus tehetetlenségében
leledző emberi lény számára a saját spekulatív kép ujjongó ünneplése egy olyan
szimbolikus erejű mintával szolgál, amelyben az Én elsődleges formába sűrűsödik, ahol
az egyénre jellemző mással való azonosulás dialektikája és a nyelvi beszéd még nem
működőképes.”
Lacan szerint tehát a gyermek a tükör által reflektált képben felismeri saját
magát és egy ujjongó (kép)ünneplés hangulatban tudatosítja saját egységét, és
ugyanakkor a saját Énjének összefogó képétől eltávolodik. Ezek után a gyermek
részleges tapasztalatait ezen elképzelt minta köré fogja sorolni.
Ez az emberi lény építésének szakasza – a tükörszakasz – a hatodik és
tizennyolcadik hónap körüli időszakra tehető.
Laplanche és Pontalis azt állítják a Pszichoanalízis szótárban, hogy a Lacan-féle
tükörszakasz koncepciót freudi ihletésű nézetekkel lehet kapcsolatba hozni,
amelyekben az Én kialakulás előtti autoerotizmusból kifejlődő nárcizmus, az első

1
J. Lacan, Le stade du miroir comme formateur de la fonction du « Je » telle qu’elle nous est révélée
dans l’expérience analytique, Ecrits, Paris, Le Seuil, 1966.

95
szakaszra jellemző „feldarabolt” test képe, valamint az elsődleges nárcizmus
kiteljesedése játszik kulcsszerepet.
Lacan elméletében a tükörszakasz alakítja ki az elképzelt és a szimbolikus közti
megoszlás szabályait, az elképzeltre a „hasonló” képének a túlsúlya, míg a
szimbolikusra egy jelentéshordozó elemekből álló nyelvi minta jellemző.

96
 2. A pszichoszomatikusok elméletei

A gyermek pszichoszomatikájával foglalkozó szakemberek munkái (Michel Fain,

Léon Kresler, Michel Soulé):
Ez a három szerző kiemelt fontosságot tulajdonít a csecsemő és a kisgyermek
pszichoszomatikájának. A gyermek és a teste1 című munkájukban a csecsemő
pszichopatológiájának alapjait teszik le, hiszen ez nélkülözhetetlen a felnőtt
pszichopatológia, valamint a relaxációs kezelésre járó betegek terápiájának a
szempontjából.
Michel Soulé és Lebovici2 társszerzőjeként jelentette meg A gyermek ismerete
a pszichoanalízis szempontjából című írást, amely a gyermek mentális működésének a
megismerését szorgalmazza. Ebből a munkából kiragadhatunk néhány, a relaxációra
vonatkozó fontos gondolatot. Serge Lebovici3 egy tanulmányában a csecsemő és az
anya interakciójának eredeti és termékeny elemzését végzi el, amelyben Winnicott
„gondoskodás” koncepciója ellen foglal állást, kimutatva azt, hogy a gondoskodás az
anya fantáziáival és ezeknek a csecsemőre gyakorolt hatásával kapcsolatos.
A gyermek-pszichoszomatikusok kihangsúlyozták, hogy a csecsemő fejlődésének
kezdeti szakaszában nem beszélhetünk pszichizmusról: „eleinte volt a Test, ezután
jelent meg a Psziché”. A feszültségek és konfliktusok tehát különböző szomatikus
funkciókban jutnak kifejezésre, és nem a pszichében. A konfliktusnak többféle
kifejezési módja létezik.
Michel Soulé szerint, mivel a csecsemőnek még nincs pszichés készlete, hasznos
lehet a működésbeli zavart a kommunikáció és a kibernetika elmélete alapján
vizsgálni, mivel ezen a szinten nem létezik még más, csak fiziológia. A funkcionális
zavar az anya-gyermek kettős működésképtelenségének tudható be. Ez a kapcsolat
kódok és jelek körkörös átadásának és felfogásának köszönhetően működik.
Minden ellentmondásos jel kihatással lesz az említett, egyébként egyensúlyban
levő kettősre, kibillentve ezt az egyensúlyt. A funkcionális zavar az egyensúlyt

1
Léon Kresler Michel Fain, Michel Soulé, L’enfant et son corps, PUF, 1974.
2
S. Lebovici, M. Soulé, La conaissance de l’enfant pour psychanalyse, PUF, 1970.
3
S. Lebovici, Le nourrisson, le mère et le psychanalyste, les interactions précoces, Paidos/Le
Centurion, 1983.

97
lehetővé tevő kompromisszumként, valamint kifejezésmódként és felhívásként is
jelentkezhet.
Michel Fain a felnőtt és a csecsemő pszichoszomatikát hasonlítja össze. Szerinte
az utóbbi adottan, természetesen pszichoszomatikus, mivel a pszichizmusa
kezdetleges és képtelen a felmerülő feszültségeket feldolgozni. De az anya ösztöne és
megérzése kárpótolja a csecsemő pszichéjének kezdetlegességét. A gyermek
eljövendő pszichés épülésében az anyai működésnek meghatározó szerepe van. Az
anyai ösztön kifejezésére szolgáló anyai működést az észlelt „jelek” alapján
szabályozza a beavatkozás vagy be nem avatkozás idejét és módját, sokféle
kommunikációs eszközhöz folyamodva: szenzoriális-motorikus, élelmezési, verbális
stb.
Az anyai működés a csecsemő vágyait és szükségleteit fejezi ki. Az anya
egyféleképpen kell válaszoljon a vágyra, másféleképpen a szükségletre. A válasz a
fejlődési szakasztól is különbözik.
Minden fejlődési szakaszban a csecsemő a szükségletből a vágyra tér át, majd a
vágyról a következő szakasz szükségletére. Az 'a priori' vágy jól megszabott
tulajdonságokat igényel. Az anya részéről, az anyai ösztön ébredéséhez vezet. Ha az
anya félreértelmezi a vágy jelzését, meggátolja a szakaszra jellemző vágy működését,
megakadályozva a fejlődést, a felsőbb szakaszok elérését. A szükséglet egyszerűbb
ilyen szempontból, átvihető egyik gyermekről a másikra. Ilyen körülmények között úgy
tűnik, a csecsemőt mások gondjaira is lehet bízni.
Az új helyzet az anya visszavonulását is jelenti. Ez a visszavonulás és átalakulás
nagyon nagy jelentőséggel bír a gyermek eljövendő fejlődésére, de még midig
elsőrendű fontosságú az anyai ösztön minősége. Ideális esetben az anya érzelmi
befektetése sem túl sok, sem túl kevés és a csecsemő minden működési rendszerét
érinti, majd később ez a befektetés fokozatosan gyengül, átadva a szabályozás
szerepét az említett működési rendszereknek.
Az anya egy másik fontos szerepet is betölt - az ingerelhárító szerepet – azáltal,
hogy a csecsemőt a túl erős, hosszantartó külső (fény, meleg, hideg, zaj) és belső
(éhség, szomjúság) ingerektől megvédi. A túl intenzív és hosszantartó ingerek a
csecsemő működésében zavarokat okoznak. Ezzel szemben, ha a külső és belső ingerek

98
túl hosszú ideig és túl nagy mértékben tompulnak, egy teljesen fertőtlenített
környezetben például, az a veszély áll fenn, hogy a gyermek fixációi regresszív és
védekező helyzetbe kerülnek: ha a gyermek nem szokik hozzá a traumákhoz, éppen
ezek elkerülése miatt nem alakítja ki a védekezési mechanizmusait.
Az anya maga is szolgáltat gyermekének funkcionális mintákat, és ezt az életelv
érvényesülésének irányában teszi.
Az anya tehát az élethez kötődő működést részesíti előnyben a halál-
irányultságú funkciókkal szemben: az ébrenlétet az álomba merülés helyett, a
hánytatással szemben a táplálkozást.
Michel Soulé szerint a működésbeli zavarok kialakulásában az anyaság első
három hónapja játszik közre: az egy hónapos kismama korban jelentkező depresszióról
van szó.
A szülést követő eufórikus szakaszt követően az anya egyedül találja magát
gyermekével. Ez a gyermek nem „ad” egyebet, mint székletet. Nagyon nagy
képzelőerőre van szükség ahhoz, hogy az anya ebben örömet leljen. Sőt mi több, az
anyai szeretet mindig ambivalens, a maga pozitív és negatív oldalával. A gyűlöletet
tehát folytonosan ellensúlyozni kell. Ha ez nem sikerül, megjelenik a halálvágy.
A gyermek pszichoszomatikáját érintő kutatások lehetővé tehetik, bizonyos
mértékben, a gyermek mentális fejlődésének előrevetítését. Michel Soulé úgy
gondolja, hogy a csecsemők működésbeli zavara egy pszichotikus, neuroikus vagy
perverz struktúra előjele lehet:
- a kisfiú korai anorexiája, vagy a nyitott szemmel való alvása a pszichózist vagy
a prepszichotikus állapot megelőzője;
- a sírógörcs erőtlensége a hisztéria megelőzője;
- a hangos és erős sírógörcs a perverziót előzi meg.
Mindezek után feltételezhetjük, hogy a szomatizálási folyamat gyökerei a
páciens életének hajnalára nyúlnak vissza.
Ha elfogadjuk, hogy születéskor a szomatopszichikus differenciálatlanság
szakasza létezik, hiszen erről tanúskodik a csecsemőnél észlelhető fiziopatológiás
tünetek sokasága, akkor logikus és érthető, hogy a felnőtt és gyermekkori
szomatizálási folyamatok eredetét a csecsemőkorban kell keresni. Ebben a fázisban a

99
biológiai folyamatok és a félelem egységet alkotva még nem differenciálódott,
összemosódott.
A felnőttkori szomatizálás ebből a szemszögből az archaikus szomatopszichikus
differenciálatlanságra való visszatérés. A felnőtt- és gyermekkori allergia
összehasonlítása elméleti szempontból nagyon gazdag anyaggal szolgálhat. A
gyermekkori asztma kialakulásában szerepet játszó fejlődési zárlat pontos
meghatározása lehetővé teszi, hogy a felnőttkorban jelentkező fulladási kríziseket
okozó, rosszul feldolgozott konfliktusok sajátosságait megkeressük és
megfogalmazzuk. A felnőtt és a gyermek kezelésének közös nevezőjét a következő
módon lehet leírni: „A test a pszichikai fenyegetésekre úgy reagál, mintha azok
biológiai veszélyek lennének”.
A pszichoszomatikusok munkái sok jelenségre rámutattak az asztmás kisgyerek
működésével, valamint a csecsemő Énjének kialakulásával kapcsolatban: az asztmás
csecsemő egy alapvető mentális hiányossággal küszködik – a nyolc hónapos korban
jelentkező, idegenekkel szemben érzett félelmet nem dolgozta fel.
Az anya túlzott libidinális beruházása, bevonódása nem engedi meg a Spitz által
megfogalmazott első szerveződési momentum – a három hónapos korban észlelt,
emberi arcok előtt megjelenő mosolyreakció – megfelelő alakulását.. Ez a mosoly
vizuális reprezentációk és a testi kielégültség emléktöredékeinek tömörüléséből
származik. Másképpen fogalmazva, ha a három hónapos kisbaba elmosolyodik egy arc
láttán, ez azért van, mert az arc testi elégedettség érzésével társul (például az emlő
vagy a cumi emlékével). Ahhoz, hogy a baba képes legyen elképzelni ezeket az
érzéseket és képzeletében életre tudja kelteni, az szükséges, hogy az anya egy adott
pillanatban függetlenítse, vagyis elősegítse a gyerek kis belső világának kialakulását.
Az idegentől való félelem azokból az agresszív projekciókból származik,
amelyeket a csecsemő az anya alakjáról az idegenére vetít át, éppen azért, mert nem
szereti az anya függetlenítő viselkedését. Az idegen lesz a „rossz anya”. Ez a primér
fóbia egy fontos mechanizmus, mivel maga után vonja a Másik megismerését, illetve
az ismerős és idegen elválasztását.

100
 Ha az anya túlzottan magához láncolja a kisbabát, ez a folyamat nem történik
meg. A kisbaba nem tud sem kellemes, sem kellemetlen tapasztalatokat elképzelni,
mindig mindenben szüksége lesz az anya jelenlétére.
Az asztmás beteg csak egy ismert világban képes létezni, és az asztma éppen
akkor jelentkezik, mikor a gyermek nem képes feldolgozni az ismert világ mellett
felbukkanó idegen, ismeretlen miliőt.
Az ilyen típusú mentális struktúra nem csupán az asztmásokra, hanem az összes
allergiás betegre jellemző.
Ha az anya túl szorosan köti magához a gyermekét, ez nem ismerheti meg az
idegen jelenlétét, nem tapasztalja meg a háromszög harmadik tagjának, az apának a
lényét, ezáltal tehát az ödipuszi képzeleti tapasztalatok esélyétől fosztódik meg.
Ezek a munkák azon mentális mechanizmusok feldolgozási gyöngeségeinek
fontosságára világítanak rá, amelyek az anya-gyermek viszonyának nehézségeiben,
kelepcéiben gyökereznek.
Fontos kijelenteni, hogy az újszülött, vagy a csecsemő anya nélkül elpusztul. Az
anya a gyermek világhoz való viszonyát egyengeti, szükségleteit kielégíti, életfunkcióit
beindítja. Egy ideig az anya a gyermek helyett működik. Ezután viszont ennek a
kettősnek a szétválása elkerülhetetlen, mivel a psziché fejlődése nem kerülheti ki az
apa megtapasztalását.
Lebovici utolsó munkái ebből a szempontból fontosak. Bebizonyította, hogy az
anya-csecsemő kapcsolat interakciókon alapul és ezt az anya képzeletvilága uralja. Ez
a képzeletvilág vezet a háromirányú kapcsolatrendszer megtapasztalásához, illetve
ennek bénulásához is. Ennek a kapcsolatnak egy másik jellemzője, hogy a csecsemő
alakítja az anyát anyává, azzal, amit a baba jelent az anya életében,
képzeletvilágában és ezáltal a saját szüleihez fűződő viszonyában is.
Ezek a képzeletvilághoz kötődő interakciók Lebovici szerint három generációt
kötnek össze: a csecsemő jelenléte által tapasztalja meg az anya azt, amit ő jelentett
a saját szüleinek.
Lebovici így ír: „ne feledkezzünk meg arról, hogy a freudi metapszichológia
nagymértékben az újszülött szorongásának következményein alapul, míg a legújabb
tanulmányok az interakciók fontosságát emelik ki - a csecsemő és az anya

101
interakciójáról van szó - amely következtében az elsőnek kezdetleges képességei
alakulnak ki, míg a másodiknak a reagálókészsége fejlődik”.
A csecsemő pszichéjének fejlődése a tárgyra irányuló vágy kialakulásával van
összefüggésben. Az anya mentális élete, mint ahogy majd később látni fogjuk, a
gyermeke fejlődésének minőségétől függ.
Kijelenthetjük azt, hogy a pszichoterápia minden formájában, így a
relaxációban is, a változás folyamata nagymértékben függ a résztvevők képzeleti
interakcióitól. Nem véletlen, hogy a páciens és a terapeuta közötti első találkozás
kiemelt fontossággal bír.
Lebovici Soulé A pszichoanalízis ismerete című írásából kiindulva szeretnénk
Bowlby által a ragaszkodási ösztönnek nevezett problémát megvizsgálni.
John Bowlby nagy hangsúlyt fektetett az ösztönök szerepére és fontosságára az
Én kialakulásában, és egy veleszületett ösztönszerű mechanizmust - a ragaszkodást
(attachement) emelte ki leginkább.
A gyermeknek az anyához való viszonyából négy tárgyi kapcsolódást határozott
meg:
a) A gyermeknek kizárólag fiziológiai szükségletei vannak – élelmezésről és
melegről van szó. Az anya ezeknek eleget tesz és a gyermek megtanulja a hozzá való
ragaszkodást, kötődést, mivel ő ad neki enni. Ez a másodlagos tendencia elmélete.
b) A gyermeknek veleszületett igénye van az emlőre. Ezért ragaszkodik az
anyjához. Ez a tárgy elsődleges bekebelezésének elmélete.
c) A gyermek veleszületett igénye az emberi lényhez kötődő szomatikus testi és
lelki kapcsolat. Ez a tárgyigény aránylag független az orális szájhoz kötődő igénytől.
Ez a tárgy elsődleges megragadásának elmélete.
d) A gyermek sajnálja az anyaméhből való távozását és visszavágyik oda. Ez az
anyaméhbe való elsődleges visszatérés vágyának elmélete.
Bowlby számára a gyermeknek szájhoz kötődő, érintési és kapcsolati igényei is
vannak. A fejlődés során ezek integrálódnak és az anya alakja köré csoportosulnak.
Ezek vezetnek a ragaszkodási magatartáshoz.
Öt elsődleges primitív ösztönt ír le a csecsemő életében: szopás, megragadás
vagy odatapadás, a követés vagy figyelemmel kísérés, a sírás és a mosolygás ösztöne.

102
 Köztudott, hogy Bowlby az etológiai kutatásokra (Harlow majmai) és a magyar
iskolára alapozta elméleteit. Valóban Hermann Imre egy olyan „kapaszkodási ösztönt”
ír le, amelyet ő is kis majmokon végzett etológiai kutatások eredményeire vezet
vissza: a kis majmok életük első hónapjaiban oly szorosan kapaszkodnak anyjukba,
hogyha onnan elragadják őket, elpusztulnak. Hermann szerint ez az ösztön legalább
olyan fontos mint az élelmezési vagy a szexuális ösztön. Ez a kapaszkodási ösztön
valósítja meg az anya-gyermek egységét. Ezáltal a kisgyermek nem csupán
kapaszkodásra lesz képes, hanem ezt egyenesen szükségletként éli meg. Eleinte az
anya testébe való kapaszkodás nem is a szeretet, nem is agresszivitás
megnyilvánulása, hanem kettejük archaikus közössége. Csak később enyhül meg a
kapaszkodási késztetés, és finomul át gyöngéd simogatássá. De egyaránt képes
agresszív, destruktív, erőszakos formát ölteni, és ezeknek testi megnyilvánulása a
harapás, hajtépés, karmolás, birkózás.
A fejlődés során a kapaszkodási ösztön keresési vagy meleg/szag utáni
tájékozódási ösztönné alakul.
Úgy mint a megkapaszkodási reflex esetében, feltevődik az a kérdés, hogy
bizonyos személyeknek nincs-e alapvetően szükségük és igényük testi közelségre. A
tárgy introjekciójának nehézségeit ez a viszonyulási mód kárpótolja. A relaxáció
megkönnyíti ezt a kontaktuson alapuló feldolgozási munkát, a hermanni értelemben
vett valamikori „kapaszkodási” vagy a Bowlby-féle valamikori „ragaszkodási” ösztön
maradványát. Léteznek „ragaszkodók” és „kapaszkodók”.
Végül a nézés, a tekintet általi kommunikációról szeretnénk szót ejteni. Ez az
érintéssel együtt rendkívüli fontossággal bír a relaxációs terápia folyamatában.
A tekintet, a nézés az egyik leggyakoribb kommunikációs forma az anya és a
csecsemő között. Amint Lebovici is kihangsúlyozza, a nézési időtartamok nagyon
fontosak, úgy tartják, hogy a második hét közepétől az újszülöttek a szoptatás
idejének nagy része alatt az anyjuk arcát figyelik. 21 naposan az újszülöttek nagy
része képes nyitva tartani szemét a szoptatás alatt. Később a szoptatás alatti figyelési
tendencia csökken, de növekedik a szoptatáson kívüli időszakok alatt. Mialatt a
csecsemő figyeli az anyját, ez utóbbi örömmel figyeli a gyermekét. Tulajdonképpen a
gyermek azért figyel, néz, mert az anya is ezt teszi. Négy hónapos kortól kezdődően a

103
csecsemő képes mások szemére összpontosítani, mintha velük valóságos
kommunikációs kapcsolatban lenne.
Ilyen módon a kölcsönös nézés, figyelés a nonverbális kommunikáció egyik
legfontosabb eszköze. A csecsemő nézi a rá mosolygó anyját. Ritkán néznek egy
csecsemőre mosolygás nélkül. A csecsemő pedig utánozni fogja a mosolygást. Nem
csak azért fog mosolyogni, mert egy kellemes élményt képzel el, hanem a mosoly
utánzás eredménye is. Véleményünk szerint az anya mosolya készteti mosolygásra a
csecsemőt, aki ezáltal újabb mosolyt csal annak arcára. Ez a felismerés örömének az
eredménye. Mi más lenne ez, mint a kölcsönös kapcsolat szép példája.
Amint már az eddigiekben Winnicott jelezte, hogy az anya arca a csecsemő
számára egy tükör, Lebovici felveti azt a hipotézist, miszerint a kölcsönös nézés
funkciója a csecsemő énképének a felépítése, énkép, amely különbözik az anyáétól.
Az anya arca és különösképpen a szemei elősegíthetik ennek az énképnek az
alakulását, és az eleinte független, különálló affektív tapasztalatok integrálódását.
Később a gyermek ezt fogja kérdezni: „Anya miért nézel rám nagy szemekkel?”
Nagy figyelemmel legyenek tehát azok a relaxációs terapeuták, akiknek időnként
„tágra nyílt szemmel” nézni támadna kedvük.

A felnőttkori pszichoszomatikával foglalkozó szakemberek munkái (Christian

David, Michel Fain, Michel de M’Uzan, Pierre Marty) → a Párizsi Iskola.
Ezek az írások 1958-ból származnak. Eredetiségük egy felfedezésen alapszik: a
szomatizálás folyamata akkor áll elő, amikor az egyén nem képes a ráháruló terheket
mentálisan feldolgozni. A léttel kapcsolatos ellentmondások tudomásul vételének
hiánya nyomán az ösztönzések nem jutnak kifejezésre, és ezek olyan testi szorongásos
állapotokat idéznek elő, amelyeket Alexander1 már leírt. Ugyanakkor a mentális
struktúra rövidzárlata egy olyan sajátos jelleget kölcsönöz a személyiségnek,
amelynek bizonyos jellemvonásait Flanders Dunbar2 írta le.
Pszichoanalitikus szempontból ezek a szerzők a pszichoszomatikus betegségekre
panaszkodó páciensek tanulmányozását részesítették előnyben. A különböző
védekezési mechanizmusok (elfojtás, projekció stb.) csődje következtében a hangsúly
1
F. Alexander, La médecine psychosomatique, Paris, Payot, 1952.
2
F. Dunbar, Le diagnostic psychosomatique, New York, Hoeber, 1944.

104
eltolódik a viselkedési és jellembeli védekezések felé, a karakterneurózisok és a
neurotikus viselkedés irányába.
Ezen szerzők érdeme, kiemelkedően a Pierre Marty1-é, hogy megkísérelték az
emberi lét pszichoszomatikus szerveződésének elméleti megalapozását2. Ezt a
szerveződést térben egy piramissal lehetne jelképezni, amelynek alapját a különböző
szomatikus funkciók, a csúcsát pedig az ödipálishoz kötött mentális apparátus képezi.
A piramis középpontjában helyezkedik el az a mentális vezetéknyaláb, amely a három
fázisra oszló mentális szerveződés legfontosabb részét jelképezi: orális, anális és
fallikus fázisokról van szó. Egy „normális” egyénnél minden szomatikus funkció egyesül
a mentális vezeték fejlődésének során, úgy, hogy az anális fázisra egy szinte teljesen
kész pszichoszomatikus szerkezet jellemző. Ezen szomatikus funkciók a mentális
vezetékhez illeszkednek.
Kezdetekben minden fiziológiai funkció az életösztön energiájával működik.
Fokozatosan a fiziológiai funkciónak egy másik energiára is szüksége lesz: az anyától
származó libidinális energiára. A fiziológiai funkció a szükség állapotából a vágy-öröm
állapotába megy át. Ennek a váltásnak a következtében a fiziológiai funkció elkülönül,
és nem olvad be a mentális vezetékbe. Azonban az életösztönök nem különülnek el,
mivel a halálösztönhöz kapcsolódnak. Két jelenség világít rá a halálösztön
működésére: az egyik rendhagyó módon – a traumák által képviselt teher, a másik
rendszeresen – az évek múlásával jelképezett teher. A szerveződés alatt tehát mindig
ott rejlik a szervezetlenség.
A piramis alapjához Marty a szomatikus működéseket helyezi, legfőképpen a
mentális vezeték eredeténél levő szomatikus működést, a szenzoriális-motorikus
funkciót. Azért emeltük ki a tekintet, a nézés kommunikációs értékét az anya-gyermek
kapcsolatban, mert különösen fontos a mentális apparátus kialakulásában.
Spitz a mentális szerveződést három „szervező” csomópont köré írja le,
amelyek közül az első kettő fontos a mi szempontunkból.
Az első három hónapos korban jelenik meg: az emberi arc látványa által
kiváltott mosolyról van szó, ami a testi elégedettségérzés emlékképeinek vizuális
percepcióját sűríti magába. A vizuális funkció tehát már három hónapos korban képes
1
P. Marty, Les mouvements individuels de vie et de mort, Paris, Payot, 1976.
2
P. Marty, L’ordre psychosomatique, Paris, Payot, 1980.

105
„a jó dolgok” emlékezését, felidézését szolgálni (ezt nevezzük a vágy hallucinatórikus
megvalósulásának).
A második nyolc hónapos korban jelenik meg: az idegentől való félelemről van
szó. A csecsemő azért fél, mert az idegenre vetíti az anyjával kapcsolatban eddig
tapasztalt minden frusztrációját. Ennek a félelemnek a elfojtása fontos pillanata a
tudattalan kialakulásának, amely a kezdeti fantáziákból ítélve már a születéstől
létezik (ezt tekintjük a tudattalan magvának). Pierre Marty azt taglalja, hogy a
kezdeti fantáziákat hordozó tudatalatti nem hordozza-e magával a biológiai működés
elveit, a fizikai-kémiai elveket.
Az ember pszichoszomatikus szerkezetének kialakulása tekintetében Marty az
evolucionista elvekre hivatkozik. A szomatikus működések, amelyek egyre inkább
viszonyulások formáját öltik és a mentális vezetékhez illeszkednek, egymással
társulnak, hierarchikus rendben helyezkednek el, az egyénnek egyre nagyobb
függetlenséget biztosítva, amely által egyre fokozottabban lesz képes saját
szükségleteit és vágyait ellenőrzés alatt tartani.
Ez a jelenség az anális fázis második szakaszában csúcsosodik ki, a járás és a
beszéd megjelenésével együtt. A szavak lehetővé teszik a látott vagy hallott dolgokkal
való társítást, a szükségletek, vágyak és tudattalan fantáziák szóbeli kifejezését. Itt
jelenik meg a Tudatelőttes, amelyet Freud elsődleges topografikus felbontásúnak
tekint. Fontos megérteni azt, hogy a funkciók összefüggenek, egyik zavara a másik
egyensúlyát is felborítja. Minden kapcsolati zavar, amely az anya és gyermeke között
lép fel, a szükségletek és vágyak fejlődésében kibillenti az egyensúlyt, és hibás
kialakulását eredményezi az elsődleges topografikus felbontásnak (Tudattalan-
Tudatelőttes).
Később fokozatosan kialakul ödipális szinten a másodlagos topografikus
felbontás, az Én egyre függetlenebb lesz, elválik szomatikus gyökereitől, a Felettes Én
és az Ösztön Én is kifejlődik. Ez a másodlagos topografikus felbontás csak akkor alakul
ki megfelelően, ha az elsődleges is normális keretek között fejlődött.
Az elsődleges topografikus felbontás akkor lesz jó, ha az anya-gyermek
kapcsolat megfelelő.

106
 Az ödipális szakaszban körvonalazódnak a belső tárgyak kétirányú szerveződése:
a szülők belső képe (imagos) alakjában, illetve a mélyebb introjekciók a Felettes Én
által.
A szülők belső képei a gyermekkor alakjait jelenítik meg, az introjekció a
szülőpótlók (nevelők, hősök), a példakép jellemvonásait hordozzák.
Az ember tehát pszichoszomatikusan is szerveződik és léteznek patológiás
megnyilvánulásai is. Ezek két típusúak:
Egyrészt a pszichikus működés állandó hiányosságából adódó szervezetlenségről
van szó. Ezeket magatartási neurózisoknak nevezzük, és ezek a súlyos
pszichoszomatikus megbetegedésekhez (vérző vastagbélgyulladás, patkóbélfekély,
szívinfarktus stb.) vezetnek.
Másrészt a pszichés működészavar lehet átmeneti is. Ez vezet a
karakterneurózisokhoz és az enyhe pszichoszomatikus zavarokhoz.
Meg kell jegyeznünk, hogy Pierre Marty és Michel de M’Uzan1 1958-ban
megfogalmazza az operatív gondolkodás működés elvét: egy tudatos tevékenység,
amelynek nincs köze képzeletbeli szervi működéshez, „tiszta kapcsolatot” teremt,
amelyben az egyén a vizsgálat alatt magabiztos, de üres.
Mulatságosan meséli el a történetét, a dolgokat szokatlan pontossággal írja le.
A mesélés személytelen, valósághű. Az affektusok fakósága, a félelmek hiánya, a
kihagyások, elkalandozások hiánya szürke beszámolót eredményez. Ez a fajta
gondolkodás a tudatelőttes csődjére, valamint a tudattalan és a tudatelőttes közötti
mozgások szegényes voltára utal. Ezzel egy időben a pácienseknél az elsődleges
topografikus felbontás egy másik jellemzője is megfigyelhető: az álomvilág hiánya,
szegényessége vagy fáradtsága. Egy másik jellemzője a műveleti gondolkodásnak a
projektív megkettőzöttség: ezek a betegek nem képesek saját maguk másságának
megélésére, itt mindenki egyforma: „Olyan vagyok, mint bárki más”- állítják ők. Mikor
a gyermekkorukról kell beszéljenek így válaszolnak: „Olyan volt mint az önöké, mint
az egész világé”.
A pszichoszomatikus betegnek nemcsak gondolkodása operatív, hanem az egész
élete is: csak a jelen számít, a jelenben is a tények, a pragmatikus dolgok. Csak a
1
P. Marty et M. de M’Uzan, Le pansée opératoire, Revue française de la Psychosomatique, t. XXVII,
1963, numéro spécial.

107
tényszerű és az aktuális fontos, a szakmai életüket részesítik előnyben. A pihenésnek
az aktív fajtáját kedvelik, nehezükre esik pihenni vagy lelki gazdagságot igénylő
tevékenységeket folytatni – olvasásba, filozófiába, művészetekbe belemerülni.
Az operatív gondolkodás és életmód főleg a viselkedési neurózisban figyelhető
meg, önmaguk karikatúrájává válnak és súlyos pszichoszomatikus betegségekben
szenvednek. Valóban gyakran találkozunk a kórházakban olyan fiatal páciensekkel,
akik állandóan lendületben vannak és mindig dolgoznak. Ezt nevezte Kammerer
„munkaneurózisnak”, ezt nevezik az amerikaiak A-típusú személyiségnek és ezt
nevezzük mi viselkedésneurózisnak. Ezeknél az egyéneknél nem ritka a későbbi
szívelégtelenség, és ezért lenne fontos megelőző gyógyászat és képzés kifejlesztése.
Végül elemezzük Michel Fain motricitás és analitás kapcsolatát vizsgáló
munkáit.
A motricitás és analitás között kapcsolat létezik. Az anális szakaszban ismeri meg és
tanulja meg a gyermek az (ön)uralom művészetét. Megtanulja szfinkterét uralni,
ezáltal motricitását és izmait ellenőrizni, és ehhez a kontrollhoz örömérzés is társul.
Az uralom – motricitás – örömérzés - székletvisszatartás egyértelműen ehhez a
szakaszhoz tartozik. Ez az a periódus, amikor a gyermek járni és kommunikálni kezd a
világgal. A tárgyak felfedezéséhez kapcsolódó mozgások mesterévé válik. A mozgás
létértelmet nyer. Ez a nárcisztikus libidó elhagyásának és a tárgyi libidó kezdetének a
szakasza. Ekkor történik meg a nem különvált én/nem énre alapuló viszonyok
tárgykapcsolattá válása, a Másik megjelenésével és az egyedi és különálló én
felismerésével párhuzamosan.
Ez annyit jelent, hogy az egyik legfontosabb szakasz a gyermek életében a
motorikus anális szakasz. Ez az ambivalencia megtapasztalásának ideje is.
Michel Fain számára a fantáziálás kialakulása szorosan kapcsolódik a
motricitáshoz, az anális szakaszhoz. A tárgy mentális megmaradásának köszönhető a
szimbolizálás is. Ez a kognitív szerveződésnek is fontos szakasza: véleményformálás,
gondolkodás, emlékezés, kritika stb. ideje.
A motricitás az agresszivitáshoz is kapcsolódik. A motricitásnak köszönhetően az
„agresszív kisülések” válnak lehetővé. A gyermeknek szüksége van az agresszivitásra
függőségi állapotának feladásához és autonómiájának kialakításához. Az anya teret

108
kell adjon ennek az agresszivitásnak. Láttuk már, hogy Freud ilyen értelemben beszélt
a hatalomvágyról, a hatalmi ösztönről.
Ha túl hosszan tárgyaltuk ezen írások fontosságát, ez azért történt, mert úgy
véljük, hogy egy relaxációs terapeutának ezeket ismernie kell, hiszen
pszichoszomatikus betegeket kezel. Amint láttuk, a súlyosabb esetekben a mentális
működészavar képzeleti hiányosságokat okoz. Hogyan tudjuk a relaxáció által
enyhíteni ezeket a hiányosságokat? Erre kapunk választ a javaslatokról szóló
fejezetben.

Felhasznált irodalom

Aapro N, et Nadreoli A., Nostalgie sans objet: Une approche psychosomatique de la

dépression in Actes du Vie Congrès international de Psychosomotricié, La Haye,
6-9 juin 1984.
Abely P., Le signe du miroir dans les psychoses et plus spécialement dans la démence
précoce, Ann. Méd. Psychol., 1930, 1, 28-36.

109
Abraham G., Esquisse d’une histoire du développement de la libido, basée sur la
psychanalyse des troubles mentaux, in Karl Abraham, (Euvres complètes, t. II,
255-313, Paris, Payot, 1966.
Abraham G., et Anreoli A., La psychoterapie aujourd’hui, Lyon, Simep, 1982.
Adler-Amsel M., Habitations, Bulletin de l’année 1985-1986, Association pour
l’Enseignement de la Psychothérapie de Relaxation.
Ajuriaguerra J. de, Diatkine R, et Badaracco G., Psychanalzse et neurobiology, in La
psychanalyse d’aujourd’hui, vol. 2, 437-498, Paris, PUF, 1956.
Ajuriaguerra J. de, Le corps comme relaxation, Revue de Psychologie pure et
appliquée 1962, 21, 137-157.
Ajuriaguerra J. de et Cahen M., Tonus corporel et relation avec autrui. L’expérience
tonique au cours de la relaxation, Revue de Médicine psychosomatique, 2, 89-
124, 1960.
Ajuriaguerra J. de et Angelergues R., De la psychomotricité du corp dans la relaxation
avec autrui. A propos de l’œuvre d’Henri Wallon, L’Evolution psychiatrique, 27,
13-25, 1962.
Ajuriaguerra J. de, L’enfant et son corps, Information psychiatrique, vol 47, no 5,
1971.
Ajuriaguerra J. de, L’inné et l’acquis dans le développement de l’enfant, La
psychiatrie de l’enfant, XVI, no. 1, 269-292, 1973.
Ajuriaguerra J. de, Manuel de la psychiatrie de l’enfant, Paris, Masson, 1974.
Ajuriaguerra J. de, Les bases théoriques des troubles psychomoteurs et la reeducation
psychomotrice chez l’enfant, Médicine et Hygiène, Genève, l9e année, 1961, no
521, 25 octobre, 801-804.
Ajuriaguerra J. de, Emotion et troubles toniques paroxystique, Paris, Centre d’Edition
psychiatrique, 1948, no 11, 1-39.
Ajuriaguerra J. de, Garcia Badaracco J., Cahen Michèle, L’entraînement
psychophzsiologique par la relaxation. Considérations techniques et indications in
La relaxation, ouvrage, collectif, Paris, Expansion scientifique française, 1959,
2e éd., 61, 70.

110
Ajuriaguerra J. de, Garcia Badaracco J., Les thérapeutiques de relaxation en Medicine
psychosomatique, Presse médicale, Paris, Masson, 4 mars 1963, 61, no 15, 316-
320 (bibliogr.).
Ajuriaguerra J. de, Garcia BadaraccoJ., Trillat E., Soubiran Mme G., Traiement de la
crampe des écrivains par la relaxation. (Le processus de guérison à partir de
l’expéprience tonique), Jorunal de Neurologie, de Psychiatrie et de Médicine
psychosomatique, Paris, G. Doin et Cie, année 1956, t. XLV, no 2, “L’encéphale”.
Alexander F., La medicine psychosomatique, Paris, Payot, edit., 1952.
Alexander G., Le corps retrouvé par l’eutonie, Paris, Tchou edit., 1981.
Alexander G., La pédagogie de relaxation, Cahiers de Psychiatrie, Suppl. De
strassbourg medic., 1962, no 16-17 (special).
Andreoli A., Corps et psychose à travers les traitements de relaxation, L’Evolution
psychiatrique, t. XLI, fasc. IV, 1976.
Andreoli A., Picot A., et Richard J., Le corps du vieillard à travers la relaxation, Revue
de Médicine psychosomatique et de Psychologie médicale, no 3, 271-282, 1974.
Andreoli A.,Corps et mémoire en psychothérapie et en psychanalyse, L’Evolution
psychiatrique, t. 50, fasc. 4, 1985.
Andreoli A. Les demons dans le corps, II, La relaxation chez les maladies
psychosomatiques, Rev. Méd. Psychosom., t. 20, no 3, 1977.
Andreoli A., L’Œdipe précoce> mythe et/ou réalité du processus psychanalytique,
Rev. franç. Psychan., 1981, 4, 787-796.
Andreoli A. De la crise au changement dans la psychothérapie de relaxation, Colloque
de Relaxation, Genève, 5-6 mai 1979, in Médicine et Hygiène, 1980.
Andreoli A., Douleur et plaisir en relaxation, Colloque de Relaxation de l’Association
pour l’Enseignement de la Psychothérapie de Relaxation, Paris, 31 mars – l-er
avris 1978.
Andreoli A, Le travail de la trace, Rev. franç. Psychoanal., 1981, 5-6, 721-726.
Andreoli A., Le schizophrène et son corps: remarques sur l’économie psychosomatique
des psychoses dissociatives, Schw. Arch. Neurol. Psych., 1984, 135, 87-99.

111
Andreoli A., L’écran du corps: les débuts de la cure chez les psychotique, Colloque de
Relaxation de l’Association pour l’enseignement de la Psychothérapie de
Relaxation, Paris, 13-14 mars 1976.
Andreoli A., et coll., L’émoi de la sexualité: expérience du corps et expérience de
l’inconscient et relaxation Xe Colloque international sur la Pschothérapie de
Relaxarion, Genève, 5-6 octobre 1985, in Médicine et Hygiène, Genève, 1985.
Angelergues R., Le corps et son image, L’Evolution psychiatrique, 1964, 2, 181-216.
Angleraud F., Masso-kinésithérapie en psychiatrie, Inf. Psychiatr., 1986, 62, 517-521.
Angleraud J.-M., La pratique du training autogène par un psychiatrie de formation
psychanalitique, Revue de Médecine psychosomatique, t. 19, no 4, 1977.
Anzieu D., Tarrab G., Une peau pour les pensée, Ed. Clancier-Guénaud, 1986.
Anzieu D., L’auto-analyse, Paris, PUF, 1959.
Anzieu D., Le Moi-Peau, in Le dehors et le dedans, Nouv. Rev. Psychanal., printemps
1974, no 9, 195-208.
Anzieu D., Le Moi-Peau, Paris, Dunod, 1975.
Aristote, De l’âme, trad. Tricot, Vrin, 1947.
Azemar G., Aspects fondamentaux du comportement du jeune enfant dans l’eau, Rev.
EPS, 1974, no 129-130, 24-29.
Balint M., Le défaut fondamental. Aspects thérapeutiques de la régression, Paris,
Payot, coll. „Science de l’homme”, 1971.
Baron E., Benoit J.-C., Debure E., Erlich M., Noël F., Pellerin M., Détente et
mouvement en psychothérapie. Abord corporel thérapeutique, ESF, 1981.
Basmajian J. V., Biofeedback, Williams Wilkins Company, 1979.
Baumstimler Y., Foliot B., Sapir M., La parole après la détente, Revue de Médecine
psychosomatique, t. 17, no 3, 1975.
Bégoin J. (Plateau d’Assy, Haute-Savoi), aspects psychosomatiques du traitement des
tuberculeux pulmonaires en sanatorium (I-er Congrès de Médecine
psychosomatique de Langue française, 8-9-10 juillet 1960, Vittel,
Communications 1-er partie), Revue de Médecine psychosomatique, Paris,
Maloine, 1960, t. II, no. 2, 66-67.

112
Bégoin A. et J. (Plateau d’Assy, Haute-Savoi), Relaxation de groupe et cure
sanatoriale (I-er Congrès de Médecine psychosomatique de Langue française, 8-9-
10 juillet 1960, Vittel, Communications 2-e partie) Revue de Médecine
psychosomatique, Paris, Maloine, 1960, t. II, no. 2, 162.
Benacerraf A., Cornier A., Mimique et gestuelle en relaxation. Revue de Médecine
psychosomatique, t. 22, no. 3, 1980
Benacerraf A., Bousser A., Cariel M., Pujade Renaud Cl., Reverchon M., De Tilière C.,
L’émergence de la sensation dans la cure de relaxation, Revue Médecine
psychosomatique, t. 22, no 3, 1980.
Benoit J.-C., Debure E., Pellerin M., Baron E., L’abord corporel thérapeutique à partir
de l’autogène training de Schultz, Actualité psychiatriques, no. 1, 1978.
Benoit J.-C., contribution clinique à l’ştude des ştats hzpnagogiques induits et
dirigşs. Leurs caractşristiques dans la subnarcose barbiturique, l’autogène
training et le rève éveillé, Thèse, Paris, 1959.
Benoit J.-C., Méthodes de relaxation en psychothérapie, Soc. de recherches
psychothérapiques de langue français, III. 3, 1965.
Berges J., Indications de la relaxation ches l’enfant, Groupement fr. d’études
neuropsychopathologiques infantile, 18 frévrier 1963.
Berges J., Bounes M. Et Mattos E., Réflexions sur la relaxation, Perspectives
psychiatriques, 1972, no. 37.
Berges J., Bounes M., La relaxation thérapeutiques chez l’enfant, 1 vol., Masson l974.
Bernard M., Le cas d’une crampe de l’écrivain, Bulletin de l’année 1985-1986 de
l’Association pour L’Enseignement de la Psychothérapie de Relaxation.
Bion W.-R., Aux sources de l’expérience, Paris PUF, 1979.
Binswnanger H., Observations sur des personnes relaxées et soumises à un
effondrement nerveux, prises comme sujets d’expérience, Nervennartz, Berlin,
1929, 2, 193.
Bourgeois Ph., Les limites de l’images du corps dans l’anorexie mentale, L’Evolution
psychiatrique, XXXVIII, no. 1, 73-121 (1973).
Bovier Ph, Reverdin M., Hilleret H., Du corps senti au corp parlé, X-e Colloque
international sur la Psychothérapie de Relaxation, Genève, dédembre 1985.

113
Bovier Ph., Psychose et relaxation, Colloque de relaxation, Genève 5-6 mai 1979, in
Médecine et Hygiène, Genève, 1980.
Bowlby J., L’angoisse de séparation: revue critique, La psychiatrie de l’enfant, no. 1,
317-337, 1962.
Breuer J. et Freud S., Etudes sur l’hystérie, Paris, PUF, 1965.
Briehghel G. Muller “Eutonie et relaxation”, Lausanne, Paris, Delachaux-Niestlé,
1979.
Bril H., Contrôle toniques et le corps, l-er journée d’étude de l’Association pour
l’enseignement de la Psychothérapie de Relaxation, Paris, 20 janvier 1973.
Brisset Ch, et Sapir M., Encyclopédie médico-chirurgicale, Psychiatrie, 37400 a 10.
Bruno J., Yoga et training autogène, Revue générale des Publications françaises et
étrangères, Paris, Critique, 1960, no. 159-160, ő. 781-807.
Burger A.-J. Psychotérapie de relaxation, encyclopédie médico-chirurgicale, Paris,
(Pychiatrie, bibliogr., 8 p.)
Burger A.-J., La relaxation: la psychothérapie et le problème des névroses dans
l’œuvre de J. H. Schultz, Evolution psychiatrique, Paris, Centre d’Edition
psychiatrique, 1957, no. 1, 167-173.
Buytendijk F. J., Attitudes et mouvements, Paris, Desclée de Brouwer, 1957.
Cady S., Etude et pratique de la relaxation psychosomatique, in Revue de Relaxation
Thérapeutique, juin, 1989, no. 2.
Cady S., Relaxation et pathologie de l’adaptation, in Revue de la Société française de
Relaxation psychothérapique, octobre 1988, no. 1.
Cady S., Latéralité et image du corps chez l’enfant, Approche psychanalztique,
Paidos/Centurion, 1988.
Cahn R., Approche contitutionnelle, génétique et psychanalytique. Cahiers de
Psychiatrie, Suppl. de Strassbourg méd.,1962, no. 16-17 (spécial).
Cahn R., (Paris), Transfert et contre-transfert dans le training autogène (I-er Congrès
Médecine psychosomatique de Langue française, 8-9-10 juillet, 1960, Vittel,
Communications, 2e partie), Revue de Médecine psychosomatique,Paris, Maloine,
1960, t. II, no. 2, 173-175.

114
Canet C., Fedida P. et Philibert R., Reflexion sur la relaxation à inductions multiples.
A propos d’un groupe de contrôle, in Revue de Médecine psychosomatique, 1971,
13, no. 2, 171-178.
Canet-Palaysi C., Cornier A., Kamanovitch J., Lehmann J., L’induction, Revue de
Médecine psychosomatique, t, 17, no. 3, 1975.
Chanoit P.-F., Garrabe J., Zana J.-P. Techniques corporelles en thérapeutique
psychiatrique, EMC 37870 A 10, 1988.
Chasseguet-Smirgel S., Corps vécu et corps imaginaire dans le premiers travaux
psychanalytique, Revue française de Psyanalyse, XXVII, no. 2, 255-270 (1963)
Chêne J., Debure E., Meyer J.-P., Noël F., Pellerin M., Le projet en psychothérapie
d’abord corporel, annals de psychothérapie, ESF, 1983.
Chertok L., Résurgence de l’hypnose, Ed. Desclée de Brouwer, 1984, 30.
Chertok L., L’hypnose, Paris, Masson, 1963.
Chirpaz F., Le corps, PUF, 1969.
Cohen-Léon S., De relaxant à relaxateur, Revue de Médecine psychosomatique, t. 17,
no. 3, 1975.
Cophignon J., Duedj M., Double thérapie – Psychanalyse et corps, Paris ESF, l988.
Corraze J., Schéma corporel et image du corps, Tolouse, Privat, 1973.
Corraze J., Images spéculaire du corps, Tolouse, Privat, 1980.
Darquey J., La relaxation par la méthode de Schultz. Sa place dans le traitement de
la névrose d’angoisse cardio-respiratoire, Thèse, Bordeaux, 1963, no. 111.
Debon A.-M., Le contre-transfert dans la cure de relaxation, VIIIe Colloque de
l’Association pour l’Enseignement de la Psychothérapie de Relaxation, Paris, 11-
12 octobre, 1980.
Debon A.-M., Double visage de la douleur, Colloque de Relaxation (Plaisir et douleur),
31 mars – 1 er avril 1978, Paris,
Debon A.-M., Dechaud M., Hanem C., Regards sur les premiers entretiens, Colloque de
Relaxation, Paris, 13-14 mars 1976.
Debon A.-M., Du vécu corporel dans le traumatisme de la scène primitive, Colloque
de Relaxation, Genève, mars 1975, in Médecine et Hygiène, Genève, 1975.

115
Debure E. Une experience de relaxation en groupe, annals de psychothérapie, ESF,
l974, V, 48 à 56.
Dechaud M., Pris à son proper corps, comment s’en déprendre. A propos dţune cure
de relaxation d’une patiente border-line, IXe Colloque de l’Association pour
l’Enseignement de la Psychothérapie de Relaxation.
Dechaud M., Notion de processus en relaxation à travers une partie de la cure d’une
patiente anorexique, Colloque de Relaxation, Genève, 5-6 mai 1979, in Médecine
et Hygiène, Genève, 1980.
Delay J., Burger A.-J., Verdeaux G., Verdeaux J., L’endormissement dans le training
autogène. Son contrôle polygraphique, Société d’EEG de la Langue française,
décembre 1961, Revue neurol., 1962, 103, 136-138.
Delisle J.-P., Psychose et relaxation: propos préliminaires sur la mise en jeu du corps,
Revue de Médecine psychosomatique, t, 22, no. 3, 1980.
Delisle J.-P., Meyer Casalis M., Relaxation et institution, Revue de Médecine
psychosomatique, t. 17, no. 3, 1975.
Demangeat M., L’expérience figurés du corps, Société de Psychologie de Bordeaux, 23
mai 1964.
Desoile, Le rève éveillé en psychothérapie, Paris, PUF, 1945.
Digelmann D., L’eutonie de Gerda Alexander; Approche psychiatrique, Thèse de
Médecine, Faculté de Médecine de Strasbourg, année 1976, no. 16, 145 p.
Digelmann D., Kammerer Th., Rééducation psychotique: l’eutonie de Gerda
Alexander, Encycl. méd.-chir. (Paris, France), Psychiatrie, 37820 B, 3, 1970, 6 p.
Dolto F., Personnologie et image du corps, La psyan., vol. 6, Paris, PUF, 1961.
Dolto F., L’image inconsciente de corps, Seuil, 1984.
Dongier M., Névroses et troubles psychosomatiques, Bruxelles, Dessart, 1966.
Druon C., Le toucher, organisateur d’un espace interne, Bulletin de l’année 1985-
1986.
Dunbar F., Le diagnostic psychosomatique, New York, Hoeber, 1944.
Dunbar F., Les emotions et les modifications corporelles, Revue de la literature sur
les interrelations psychosomatique (1910-1933), avec une introduction et une

116
 bibliographie complémantaires, New York, Columbia University Press, 1938, 2e
éd.
Durand de Boussingen R. et Kammerer Th, Considérations sur la structure du langage
dans l‘experience de la relaxation vécue à travers le training autogène, in Revue
de Médecine Psichosomatique, 1968, 10, no. 1, 1-10.
Durand de Boussingen R., Indications et techniques de relaxation en neuro-psychiatrie
infantile, Rev. Neuro-Psychiatrie infant., 1962, 10, no.5-6, 321-329.
Durand de Boussingen R., La relaxation, Paris, PUF, “Que sai-je?”, 1961.
Durand de Boussingen R., Introduction générale aux méthodes de relaxation, Cahiers
de Psychiatrie, suppl. de Strasbourg méd., 1962, no. 16-17 (spécial).
Durand de Boussingen R., La reeducation psychotonique. La pédagogie de Mme G.
Alexander, in La relaxation, Paris, Expansion scient. franç.,3-e et 4-e éd.
Ehrendfried L., De l’éducation du corps à l’équilibre de l’esprit,Paris, Aubier,
Montaigne, 1977.
Erikson E., H. The problem of ego identity, in Identity and the life cycle, Psychological
Issues, Monogr. 1, 101-166, New York, International Universuties Press, 1959.
Ey H., Les hallucinations corporelles, Traité des hallucinations, t. 1, chap. 5, Paris,
Masson, 1973, p. 265-325.
Fain M. et Marty P., Perspectives psychosomatiques sur la formation des fantasmes,
Revue française de Psychanalyse, XXVIII, no. 4, 609-622 (1964).
Faust J., Traitement par la relaxation active: nouvelles méthodes pour le traitement
du nervosisme, de la neurasthénie et d’autres névroses fontionnelles, leur
emploi pour l’amélioration et de la parole,Stuttgart, Hyppocrates Verlag, 1949,
4-e éd.
Federn P., Ego Psychology and the psychoses, New York, Basic Books, 1955.
Federn P., La psychologie du moi et le psychoses (trad. franç.), Paris, PUF, 1979.
Fedida P., L’anatomie dans la psychanalyse, Lieux du corps in Nouvelle Revue de
Psychanalyse, 1971, no. 3, Gallimard.
Fedida P., Philibert R. Canet C., Psychanalyse et relaxation. Intérèt théoretique et
pratique d’un groupe de contrôle pour le relaxateur, in Revue de Médecine
psychosomatique no. 1, 1972.

117
Fedida P., Corps et identité. L’espace psychothérapique. Mises au point clinique,
Revue de Médecine psychosomatique t. 2o, no. 3, 1977.
Felderkreis M., La conscience du corps, Paris, Marabout, 1982.
Ferenczi S., Thalassa, Paris, Payot, 1962.
Ferragut E., La dimension psychologique chez le douloureux chronique, Journée du
Centre anti-douleur, mars 1988.
Ferragut E., Orlewski M., roquefeuil B., Approche thérapeutique intégrée du tonus et
de l’affectivité à propos dune consultation de la douleur, Psychologie médicale,
1985, 17, 10, 1501-1505.
Ferragut E., Douleur, souffrance et thérapie psychocorporelles, in Revue Relaxation
psychothérapique, juin 1989, no. 2.
Ferrero F., Attaque de panique traitée en relaxation, X-e Colloque international sur
la psychothérapie de relaxation, Genève, 5-6 octobre 1985.
Fisher S. Et Clveland S. Personality body perception and body image boundary, in The
body percept, Wapner S., Werner H. (eds.), New York, Random House, 1965.
Fleury L., Traité pratique et raisonné dhydrothérapie, Paris, Labé, 1856.
Flournoy O., Les cas limites: psychose ou névroses?, Nouvelle Revue de Psychanalyse,
1974, 10, 123-130.
Flournoy O., Entre trois et deux, Nouvelle Revue de Psychanalyse, 1974, 9, 73-94.
Fortini K., Spécificités de la relaxation en gériatrie, X-e Colloque international sur la
Psychothérapie de Relaxation, Genève, 5-6 octobre 1985.
Freud S., (1912), La dynamique du transfert, in La technique psychanalytique, Paris
PUF, 1953, 50-60.
Freud S., (1914), Remémoration, répétition, perlaboration in La technique
psychanalytique, Paris PUF, 1953, 105-115.
Freud S., (1916-1917), Introduction à la Psychanalyse, Paris, Payot, 1951.
Freud S., (1917), Complément métapsychologique à la théorie du rève, in
Métapsychologie, Paris, Gaillimard, 1951, p. 125-146.
Freud S., (1923), Le Moi et le Ça, in Essais de Psychanalyse, Paris, Payot, 1951, p.
163-218.
Freud S., (1923), Nouvelles Conférences sur la psychanalyse, Paris, Gallimard, 1936.

118
Freud S., (1914), Pour introduire le narcissisme, in La vie sexuelle, PUF, 1919.
Freud S., (1924), Le problème économique du masochisme, in Névrose-Psychose-
Perversion, PUF, 1973.
Gamany G., La relaxation musculaire comme adjuvant de la psychothérapie, Physical
Medicine Series, de William Beaumont, Londres, Actinic Press, 1, 63.
Geissmann, Durand de Bousingen R., Les méthodes de relaxation, Bruxelles, Dessart,
1968.
Gellman Ch., Vécu corporel et relaxation, Entretiens psychiatriques, no. 12, Toulouse,
Privat, 1966.
Gemin Y., La relaxation en médicine psychiatrique. Essaqis d’application en
ophtamologi., Ses bases physiopathologiques, son mode d’action, ses méthodes,
ses indications, ses résultats, Thèse, Paris, 1953.
Gentis R., Leçons du corps, Paris, Flammarion, 1980.
Giacobino Ph., Psychose et processus de relaxation, Colloque de Relaxation de
Genève, 5-6 mai 1979, in Médecine et Hygiène, Genève, 1980.
Gori R. Le corps et le signe dans l’acte de parole, Paris, Dunod-Bordas, 1978.
Green A., Le narcissisme primaire: structure ou état, L’Inconscient, 1: 127-157 et 2:
89-116 (1967)
Green A., La discurs vivant. La conception psyanalytique de l’affect, Paris, PUF, 1973.
Groddeck G., La livre du Ça, Paris, Gallimard, 1973.
Grunberger B., Le narcissisme, Paris, Payot, 1971.
Gurfein, Emploi du training autogène dans la phobie, Thèse, Strasbourg, 1965, no. 17
Hall E. T., La dimension cachée (trad. franç,), Paris, Le Seuil, 1856.
Hartmann H., Kris E. Et Loewenstein R. M., Comments on the formation of psychic
structure, in The psychoanalytical Study of the Child, 2 : 11-38, New York,
International Universities Press, 1946.
Hartmann H., Contribution to the metapsychology of schizophrenia, The
Psychoanalytic Study of the Child, 8, 1953.
Hartmann H., Ego psychology and the problem of adaptation. New York,
International Universities Press, 1958.

119
Hecaen H. et ajuriaguerra J. De, Méconnaissances et hallucinations corporelles :
Integration et désintégration de la somatognosie, Paris, Masson, 1952.
Heidegger, L’être et le temps, Paris, Gallimard.
Held R., Reverchon F., Psychanalyse et relaxation (I-er Congrès de Médecine
psychosomatique de Langue française, 8-9-10 juillet, 1960, Vittel,
communications, 2-e Partie, . Revue de Médecine psychosomatique, Paris,
Maloine 1960, t, II, no. 2, 173.
Heroguel Y., Pascal: „Le corps ou les mots”, Revue de Médecine psychosomatique, t.
17, no. 4, 1975.
Higounenc, Contribution à l’étude de la névrose d’angoisse cardio-respiratoire,
Thèse, Bordaux, 1961.
Hiller J., Muller-Hegemenn D. et Wendt H., Experimentelle Untersuchungen über den
Einfluss des Autogenen Trainings auf die Leistung, Medizin und Sport, 1962, A,
55-58.
Hirai ., An EEG study of the Zen meditation, EEG changes during concentrated
relaxation, Psychiat. Neurol. Jap., 1960, 62, 76.
Hissard M. J. Les relaxations thérapeutique aujourd’hui, L’Harmattan, IFERT, 1987.
Houzel D., Les angoisses d’anéantissement du nourisson, Angoisses – Psychiatrie
française, no. 3/88, juillet 1988, p. 15-18.
Israël L., Rohmer F. et Geissmenn P., Variations électro-encéphalographiques au cours
de la relaxation autogène et de l’hypnose, in La relaxation, Paris, Expansion
scientifique française, 3-e et 4-e éd.
Israël L., Rohmer F. et Geissmenn P., Variations électro-encéphalographiques au cours
de la relaxation autogène et de l’hypnotique (Strasbourg), in La relaxation,
ouvrage collectif, Paris, Expansion scientifique française, 1959, 2-e éd., 89-98
(bibliogr.).
Jacobson E., The self and the objectal world, Londres, The hogarth Press and the
Institute of Psychoanalysis, 1965.
Jacobson E., Savoir relaxer, Montréal, Les Editions de l’Homme, 1980.
Jacobson E., Les deux méthodes de régulation du tonus musculaire, in La relaxation,
Paris, Expansion scientifique française, 3-e et 4-e éd.

120
Jacobson E., Mesures des courants électriques dans les états neuromusculaires se
produisant au cours des activités mentales, The American Journal of Physiology,
Washington, Boston, Baltimore, 1930, 91, 567-608; 94, 22-34; 95, 694-702, 703-
712; 1931: 96, 115-125; 97, 200-209.
Jacobson E., Les mesures des courants électriques se rapportant à la contraction
musculaire (tonus), et la cure de relaxation chez l’homme, The American Journal
of Physiology, Washington, Boston, Baltimore, 1934, 107, 230-248.
Jacobson E., Les mesures des courants électriques se rapportant à la contraction
musculaire (tonus), et la cure de relaxation chez l’homme. Temps de relaxation
individuel, The American Journal of Physiology, Washington, Boston, Baltimore,
1934, 108, 573-580.
Jacobson E., Progressive relaxation, Chicago, The University of Chicago Press, 1948,
2-e éd.
Jacot Des Combes N. et Andreoli A., La relaxation dans l’institution psychiatrique
hospitalière, Médecine et Hygiène, 32, 1249-1251 (1974).
Janet P., Le médications psychologiques, t. III. Paris, F. Alcan, 1928.
Jarreau R., Klotz R., Les paratonies cruciales en relaxation, (I-er Congrès de Médecine
psychosomatique de Langue française, 8-9-10 juillet 1960, Vittel,
Communications, 2-e partie), Revue de Médecine psychosomatique, Paris,
Maloine, 1960, t. II, No 2, 194-197.
Jarreau R., Technique de la méthode de Jacobson, in La relaxation..., ouvrage
collectif..., Paris Expansion scientifique française, 1959 57-60, e-e éd.
Jarreau R., Technique de la méthode de Jacobson, in La relaxation., Expansion
scientifique française, 3-e et 4-e éd.
Jarreau R., Dites-le avec des muscles, dites-le avec des mots, Revue de Médecine
psychosomatique, t. 22, no. 3, 1980.
Jarreau R., Klotz R., Méthode de relaxation analytique, in La relaxation., Expansion
scientifique française, 3-e et 4-e éd.
Jarreau R., Klotz R., Evolution de la relaxation statico-dynamique, De l’entraînement
statique aux exercices dynamiques et sensoriels, in Revue de Médecine
psychosomatique, 1971, 13, nos. 2 et 3, 163-169 et 281-289.

121
Jasper K., De la psychothérapie, trad. franç., PUF, 1956.
Jeanneau A., Brisset Ch., Psychothérapies de la pratique courante, Paris, EMC
Psychiatrise 37810 C 10, 2-1982.
Julien R., Paulin M. Aoutzerate H., Szymanski J., La psychothérapie de relaxation à
inductions personnalisées, in Revue de la Société française de Relaxation
spychothérapique, octobre 1988, no. 1.
Kaes A, Anzieu D., Thomas L. V., Le Guérinel N., Filloux J., Fantasme et formation,
Paris, Dunod, 1973.
Kammerer Th., Cahiers de psychiatrie (Supplément du Strasbourg médical consacré à
la relaxation), 1962.
Kammerer Th., Durand de Bousingen R. (Strasbourg) Training autogène
psychothérapie (Rapport au I-er Congrès de Médecine psychosomatique de Langue
française, 8-9-10 juillet 1960, - Vittel Revue de Médecine psychosomatique,
Paris, Maloine, 1960, t. II, no. 2, 125-138.
Kammerer Th., Durand de Bousingen R., Lés psychothérapie de relaxation, Encicl.
Méd-chir., Traité psychiatrie, fasc. 37820 B 10, 1967.
Kammerer Th., Application en neuropsychiatrie, Cahiers de psychiatrie, Supplément
du Strasbourg médical, 1962, no. 16-17 (spécial).
Klein M., Essais psychanalytique, Paris, Payot, 1967.
Klein M. La psychanalytse des enfants, PUF, 1959.
Klein M., Envie et gratitude, Paris, Gallimard, 1968.
Klein M. et Rivière J., L’amour et la haine, Paris, Payot, 1968.
Klotz H. P., Intérêt de la relaxation dans la spasmophilie (I-er Congrès de Médecine
psychosomatique de Langue française, 8-9-10 juillet 1960, Vittel,
Communications, 2-e partie), Revue de Médecine psychosomatique, Paris,
Maloine, 1960, t. II, No 2, 193-194.
Kohut M., Le Soi, Paris, PUF. 1974.
Kresler L., Fain M. Soulé M., L’enfant et son corps, Paris, PUF. 1974.
Kresler L., Le nouvel enfant du désordre psychosomatique, Privat, 1987.
Lab P., et Lebovici S., Théorie psychanalytique et fantasme, in La théorie
psychanalytique, Paris, PUF, 1969, 129-165.

122
Labaeye P., Equy Cl., Traitement psychosomatique des vertiges par le training
autogène, Revue de Médecine psychosomatique, t. 22, no. 3, 1980.
Lacan J., Le stade du miroir, Puissance seconde de l’images du miroir. Structure
narcissique du Moi, in La famille, t. VIII (sous la direction d’Henry Wallon), La
vie mentale, Paris Encyclopédie française, 1938.
Lacan J., Le stade du miroir comme formateur de la fontion du „Je” telle qu’elle nous
est
Révélée dans l’expérience analytique, in Ecrits, Paris, Le Seuil, 1966, p. 93-100.
Lafforgue, Une expérience de thérapie à médiation corporelle: le travail en patau-
geoire, La Psychomotricité, 1981, 5, 1-6.
Laing R. D., The Divided Self, Londres, Tavistock Publications Limited, 1959.
Laplanche J. et Pontalis J.-B., Fantasme originaire, fantasme des origines, origine du
fantasme, Les Temps modernes, 1964, 19, 1833-1868.
Lebovici S., Soulé M., La connaissance de l’enfant par la psychanalyse, PUF, 1970.
Lebovici S., Le nourisson. La mère et le psychanalyste. Les interactions précoces,
Païdos/Centurion, 1983.
Le Guérinel N., Quelques remarques sur le corps et le transfert, VIII.e Colloque de
l’Association pour l’Enseignement de la Psychothérapie de Relaxation, Paris 11-12
octobre, 1980.
Le Guérinel N., La relaxation en milieu africain, Psychopathology africaine, 1968, vol
I, no. 1.
Le Guérinel N., Narcissisme et investissement corporel, IX-e Colloque de l’Association
pour l’Enseignement de la Psychothérapie de Relaxation, Paris 10-11 mars 1984.
Le Guérinel N., Réflexions sur les aspects sociaux du corps et du contrôle tonique, 1-
re Journée d’Etude de l’Association pour l’Enseignement de la Psychothérapie de
Relaxation.
Lehmann J.-P., Sapir M., Une relaxation d’orientation analytique: la relaxations à
inductions variables, Etudes psychothérapiques, 1982, 13/2 (48).
Lehmann J.-P., Lehmann M., Quelques aspects de la dynamique des groupes de
relaxation, Revue de Médecine psychosomatique, 1980, t. 22. no. 4.
Lemaire J.-G. La relaxation, , Paris, Payot, 1964 (bibliogr.).

123
Le Strat J., Amsel M., Reverchon F., Le vécu exprimé, Revue de Médecine
psychosomatique, 1975, t. 17, no. 3.
Lévi-Strauss C., Anthropologie structurale, Paris, Plon, 1958.
Lhermitte J., L’image de notre corps, Nouvelle Revue, 1939.
L’Heureux-Lebœuf D., Un premier entretien, quelques séances, Colloque de
l’Association pour l’Enseignement de la Psychothérapie de Relaxation, Paris, 13-
14 mars 1976.
Lowen A., La bio-énergie, Paris, Tchou, 1976.
Lundervold A., Examen électromyographique de sujets en état de tension ou de
relaxation, Journal of Nervous and Mental diseases, Chicago, New York, jouin
1952, II. 5, 512-525.
Luquet P., Genèse du Moi, in Dévelopement de la psychanalyse, , Paris, PUF. 1966,
237-284.
Luthe W. Fd., Autogenic Methods (W. Luthe et J.H. Schultz), New York, Grune &
Stratton, vol.1.
Luthe W. Fd., Medical Applications (W. Luthe et J.H. Schultz), New York, Grune &
Stratton, vol.2.
Luthe W. Fd., Applications in psychotherapy (W. Luthe et J.H. Schultz), New York,
Grune & Stratton, vol. 3.
Maruani G., L’eau et les rêves. Notes sur la cure thermale de Divonne-les-Bains,
Psychothérapies, 1981, no. 1, 25-30.
Marty P., Les movements individuals de vie et de mort, Paris, Payot, 1976.
Marty P., L’ordre psychosomatique, Paris, Payot, 1980.
Marty P., De M’Uzan M., La pensée opératoire, Revue française de Psychanalyse, t.
XXVII, 1963, numéro spécial.
Marvaud J., La relaxation psychothérapique: quelques propos introductifs, in Revue de
la Société française de Relaxation psychothérapique, octobre 1988, no. 1.
Marvaud J., Le transfert en relaxation, in Les relaxations thérapeutiques aujourd’hui.
Masquin H., Corps imaginaire et relaxation, in Information psychiatrique, 1971, no. 5.
Masson S., Les relaxations, Paris, 1983.
Masson S., La thérapie psychomotrice de l’adulte, EMC 37820 B 30, 1986.

124
Mendel-Grehier G., A propos de sensations dans la psychothérapie de relaxation, 1-re
Journée d’étude de l’Association pour l’Enseignement de la Psychothérapie de
Relaxation, Paris le 20 janvier 1973.
Mendel-Grehier G., Du bruit des choses au son des choses (ou de l’affect à la
représantation) dans la psychothérapie de relaxation, II-e Colloque de
Relaxation, Paris, 8-9 mars 1974.
Merilhou Robert-Charles, La relaxation comme méthode d’entraînement
psychophysiologique (une expérience clinique directement inspirée de l’autogène
training de J. H. Schultz de Berlin), Paris, Faculté de Médecine de Paris, thèse,
1959.
Merlaeau-Ponty M., Phénoménologie de la perception, Paris Gallimard, 1949.
Meyer J.-P., Relaxation thérapeutique, Masson, 1986.
Meyer-Casalis M., Relaxation en group: Abord thérapeutique de lenfant asthmatique,
Revue de Médecine psychosomatique, 1975, t. 17, no. 1.
Michaux L., Duché D. J., Lelord G., Wintrebert H., Clausset-Appeyroux G.,
Modification de la „Pointe au vert” sur l’électro-encéphalogramme denfants
soumis à la relaxation par le mouvement passif, Revue de Neuro-psychiatrie,
juillet-août, 1964, 7-8, 463-482.
Michaux L., Lelord G., Lauzel J..P, Wintrebert H., La relaxátion chez l’enfant par le
mouvement passif, Etude EEG, Revue de Médecine psychosomatique, 1961, 3, 53.
Michaux L., Lelord G., Lauzel J..P, Wintrebert H., Un méthod de relaxation chez
l’enfant A. Criança, Portuguesa, numéro spécial, 1962-1963, 21, 231-231.
Millara A., L’espace du corps. Le corps dans l’espace, Revue de Médecine
psychosomatique, 1975, t. 17. no. 3.
Momdzain J.-L., Le training autogène de J. H. Schultz dans le traitement de certains
états névrotiques, Thèse, Alger, 1960.
Montagner H., L’enfant et la communication, Pernoud, Stock, 2-e éd., 1973.
De M’Uzan Michel, Thérapeutique psychosomatique, Encyclopédie médico-
chirurgicale, Psychiatrie, II, 37492 A 10.
De M’Uzan Gisèle, Relaxation és psychanalyse, Revue de française Psychanalyse, t.
XLV, mars-avril 1981.

125
De M’Uzan Gisèle, Différentes modalités d’interprétation dans la cure de relaxation en
psychosomatique, in Corps malade et corps érotique de M. Fain et C. Dejours,
Masson, 1986.
Nacht S. et Recamier P.-C., La théorie psychanalytique du délire, Revue de française
Psychanalyse, 1958, XXII, no. 4-5, 417-574.
Neufeld W., Méthode de relaxation utilisées dans les écoles d l Armée de l aire
américaine, American Journal of Psychiatry, New York, aoû 1951, 108, 132-137.
Osterman G., Lorenty R., Relaxation et hypnose « racines et causes », Actualité
odonto-stomatoloqigues, 1983,143, 539-554.
Osmont V. C., Hanen Cl., Réflections sur l'indication d'une cure de relaxation, Bulletin
no. 17 (octobre 1983) de l'Association pour l'Enseignement de la Psychothérapie
de Relaxation.
Paquement B., De l'ombre à lumière: le jeu des identifications ouvert par la
psychothérapie de relaxation, IX Colloque de l’Association pour l’Enseignement
de la Psychothérapie de Relaxation, Paris, 10-11 mars 1984.
Pankov G., L'homme et sa psychose, Paris, Aubier-Montaigne, 1977.
Pankov G., L'ètre-là du schisophrène, Paris, Aubier-Montaigne, 1981.
Pasini W., Andreoli A., Eros et chengement. Le corps en psychothérapie, Payot.
Pélicier Y., Le chances de la relaxation, in Lés Relaxations thérapiques aujourd'hui.
Pélicier Y., et coll., Espace et psychopathologie, Paris, Economica, 1983.
Pélicier Y., Histoire de la psychiatrie, Paris PUF, “ Que sai-je? „, 1971.
Perrin E., Culture du corps; leurs significations sociales, Lausanne, P. M. Favare,
1985.
Philibert R., Le changemant dans la cure, Revue de Médecine psychosomatique, 1980,
t. 22. no 3.
Philibert R., Reverchon F., Les espaces du corps en relaxation, Revue de Médecine
psychosomatique, 1977, t. 22, no. 3.
Piaget J., La naissance de l'intelligence chez l'enfant, Neuchâtel- Paris Delachaux &
Niestlé, 1936.
Piaget J., La construction du réel chez l'enfant, Neuchâtel-Paris Delachaux & Niestlé,
1937.

126
Piaget J., La formation du symbole chez l'enfant. Imitation, jeu et rève. Image et
représentation, Neuchâtel-Paris, 1945.
Piaget J., Sinclair H. Et Vinh Bang, Epistémologie et psychologie de l'identité, Paris
PUF, 1968.
Piaget J., La structuralisme, Paris PUF, 1968.
Picot A. et coll., Le corps du psychotique à travers la relaxation, Colloque de
Relaxation, Genève, mars 1975, in Médecine et Hygiène, Genève, 1975.
Picot A. Le corps, lieu d l'affect, Exposé ronéotypé fait à la clinique de Bel-Air,
Genève, le 8 décembre 1970.
Picot A. et Saugy (D. De), La relaxation, Révue médicale de la Suisse romande, LXXX,
VIII, no. 4 1968.
Picot A., L'identité de thérapeute à travers la relaxation, Médecine et Hygiène, 1974,
32, 1249-1251.
Pistoletti M., Jocelyne, ou de l'effet des limites d'une cure de relaxation, Revue de
Médecine psychosomatique, 1983, t. 25, no. 3.
Pous G., Messages et packs dans l'abord corporel des psychotique adultes, Bulletin
(décembre 1982) de l'Association pour l'Enseignement de Psychothérapie de
Relaxation.
Pujade-Renaud Cl., Lés référents socioculturels impliqué dans la cure de relaxation,
Revue de Médecine psychosomatique, 1980, t. 22, no. 3.
Quinodoz J.-M., Langage et niveaux d'investissement lors de la psychothérapie de
relaxation, 2-e réunion' de l'Association pour l'Enseignement de la Psychothérapie
de Relaxation, Paris, 8-9 mars 1974, dactylo, Paris, Sorbonne.
Quinodoz J.-M., Réflexions sur le patient „absent” en relaxation. Colloque de
Relaxation, Genève, mars 1975, in Médecine et Hygiène, Genève, 1975.
Recamier P.–C., Propos sur la réalité dans la théorie psychanalityque, Revue française
de Psychanalyse, 1962, 675-714.
Ranty Y., Le „corps” de l'hystérique et la relaxation. Communication faite à la société
de Neuro-psychiatrie de Clermont-Ferrand de 27 mai 1972.
Ranty Y., L’investissement libidinal du corps de l’enfant en relaxation, Colloque de
Relaxation, Limoges, 7 juin 1975, in Revue du GRASP.

127
Ranty Y., L’enfant en relaxation sa créativité et son thérapeute, Colloque de
Relaxation sur Corps et Créativité, Tours, le 23 septembre 1978.
Ranty Y., Le dessin de l'enfant et la construction de l'image du corps, Congrès de
Relaxation sur l'Image du Corps et la Conscience de Soi, Marseille, 11 join 1977.
Ranty Y., L' espace comme lieu de projection du désire, Colloque de Relaxation,
Rouen, 12 juin 1976, in Approches psychopathologique de l'espace et de sa
structuration, Paris, PUF, 1978.
Ranty Y., Hypnose et magie, Congrès de Neurologie et de Psychiatrie de Langue
française, Charleroi, 26 juin 1978, in Comptes rendus du Congrès, Masson, 1978.
Ranty Y., Le corps n'est-il qu'un médiateur? Comment peut-on poser les indications
de la relaxation?, Colloque de Relaxation, Cogoleto, 11 septembre 1983, in
Revue de GRASP.
Ranty Y., La relaxation de Schultz n'est-elle qu'un thérapeutique magique? Faut-il se
servir de la magie ou l'abandonner?, Colloque de Limoges sur Psychologie
médicale et pratiques traditionnelles, 30 septembre 1983, in Psychologie
médicale, 1984, 16, 7, 1225-1227.
Ranty Y., Réflexion à propos du vécu corporel de l'enfant en relaxation par rapport à
celui de l'adulte, Colloque de Relaxation, Limoges, juin 1985, in Revue GRASP.
Ranty Y., Le training autogène progressif psychothérapique, in Relaxation
thérapeutique, Paris, Masson, 1986.
Ranty Y., Le training autogène réhabilité mais rajeuni, in Les relaxations
thérapeutiques aujourd'hui, t. II, Paris, L'Harmattan, 1986.
Ranty Y., Le couple soignant-soigné : du rôle de la technique à celui des interactions
relationelles, Congrès de Somatothérapie, Paris 12 novembre 1988.
Ranty Y., Les relaxations psychothérapiques: que peut-on en attendre?, Colloque de
Relaxation, Marseille, 28 octobre 1988, in Revue de Relaxation thérapeutique.
Ranty Y., A propos de trois histoires de paraplégies de conversion: que peut-on
attendre de la relaxation psychothérapique? Colloque de Relaxation, Bordeaux,
29 septembre 1989, à paraître dans la Revue de Relaxation thérapeutique.
Reich W., L'analyse caractérielle, Paris, Payot, 1971.
Resnick S., Personne et psychose, Paris, Payot, 1973.

128
Revel S., Quel corps pour quelle relaxation, Revue de Médecine psychosomatique,
1986, no. 6, 83-96.
Reverchon F., et Meyer M., Psychanalyse et relaxation, ESF, 1985.
Reverchon F., Réel et réalité du corps, in Revue de Médecine psychosomatique, 1986,
no. 6, 83-96.
Reverchon F., La relaxation, thérapeutique psychosomatique, Immex, 1973, p. 767.
Richard et coll. De l'application de la relaxation en gériatrie hospitalière, Archives
suisse de Neurologie, Neurochirurgie et Psychiatrie.
Richard et coll. Des indications de la relaxation en gériatrie, Annales médico-
psychiatriques.
Rosen J. N., L'abakyze direct, Paris, PUF, 1960.
Rosolato G., Recension du corps, Nouvelle Revue de Psychanalyse, 3, 5-28 (1971).
Rousseaux C., Remarques sur la temporalité dans une cure de relaxation, Revue de
Médecine psychosomatique, 1983, t., 25, no. 3.
Roux M.-L., L'expression verbale du vécu corporel, in Revue de Médecine
psychosomatique, 1968, no. 14.
Roux M.-L., Contr-transfert et contrôle tonique, I-re Journée de l'Association pour
l'Enseignement de la Psychothérapie de Relaxation, 20 janvier 1973.
Roux M.-L., Le corps en psychothérapie, in Le Practicien, 1981, no. 376.
Roux M.-L., De l'exhibitionnisme eu narcissisme, IX-e Colloque de l'Association pour
l'Enseignement de la Psychothérapie de Relaxation, Paris, 10-11 mars 1984.
Roux M.-L., Auto-érotisme: réflexions cliniques, Colloque de Relaxation, Paris, 12-13
mars 1977.
Roux M.-L., Corps et parole, relaxation et psychanalyse, in Psychologie française 1984,
t. 29, no. 2.
Roux M.-L., Corps affectés et désaffectés, Revue française de Psychanalyse, t. XLVIII,
novembre-décembre 1984.
Roux M.-L., L'expression verbale du vécu corporel (relaxation), in Revue de Médecine
psychosomatique, 1968, 10, no. 4, 431-437.

129
Sacco F., Auto-érotisme: notions théoretiques, Colloque de Relaxation, Paris, 12-13
mars 1977 in Revue de l'Association pour l'Enseignement de la Psychothérapie de
Relaxation.
Sacco F., Le contre-transfert dans l'indication de la pszchothşrapie de relaxation,
Colloque de Relaxation, Paris, 12-13 mars1976.
Sacco F., De la parole du thşrapeute au vécu de malade, II-e Colloque de l'Association
pour l'Enseignement de la Psychothérapie de Relaxation, 8-9 mars 1974.
Sacco F., L'aspect psychothérapique de la relaxation, Revue de Médecine, no. 33,
1971.
Sacco F., Modifications de l'investissement libidinal du Moi coporel dans la
relaxation. Colloque de Relaxation, Genève, mars 1975, in Médecine et Hygiène,
Genève, 1975.
Sacco F., Le contrôle tonique et les première séances, I-re Journée d'Etude de
l'Association pour l'Enseignement de la Psychothérapie de Relaxation, 20 janvier
1973.
Sami-Ali, Le corps et ses métamorphoses. Contribution à l'Etude de la
dépersonnalisation, Revue française de Psychanalyse, XXV, no. 3, 333-337, 1961.
Sami-Ali, L'espace imaginaire, Gallimard, 1974.
Sami-Ali, Le visuel et le tactile. Essai sur la psychose et l'allergie, Dunod, 1964.
Sami-Ali, Penser le somatique, Dunod, 1987.
Sapir M., Cohen S. et Philibert R., Training autogène de sens psychoanalytique par
petit groupes, in Médecine et Hygiène, 1967, 15, no. 766, 151-152.
Sapir M., Cohen S. Philibert R. et Reverchon F., Hystérie et relaxation, in Revue de
Médecine psychosomatique, 1967, no. 2.
Sapir M., Cohen S. et Reverchon F., Modalités du contre-tranfert liées au langage en
relaxation, in Revue de Médecine psychosomatique, 1968, 10, no. 2, 147-156.
Sapir M., et Reverchon F., Relaxation et médecine générale, La relaxation, Expansion
scientifique français, 3-e et 4-e éd.
Sapir M., Le corps dans la relation médecine-malade, EMC 37402 E 10-1975.
Sapir M., La relaxation est une psychothérapie, in Médecine et Hygiène, 1969, 27, no.
882, 932-933.

130
Sapir M., Canet C., Cohen S., Philibert R. et Reverchon F., Le médecin praticien
devant la relaxation, in Concours médical, 1970, 92, no. 20, 4473-4480.
Sapir M., La formation psycholoqique du médecin, Paris Payot.
Sapir M., Berge J., Canet C., Cohen S., Fedida P., Philibert R. et Sacco F., régression
et fantasme en relaxation, in L'Evolution psychiatrique, 1973, no. 2, 239-269.
Sapir M., Psychothérapies de relaxation chez l'adulte, in Encyclopedie
médicochirurgicale, Psychiatrie, 1974, 37820 B 10, 6 p.
De Saugy D. Et Stucki J.-D., La relaxation chez l'enfant. Revue critique, La Psyhiatrie
de l'Enfant, 1966, vol. IX, fasc. 1.
De Saugy D., Le non-sentir du corps en relaxation, X-e Colloque international sur la
Psychothérapie de Relaxation, Genève, 5-6 octobre 1985.
De Saugy D., Le corps de l'enfant en relaxation, Colloque de Relaxation, Genève,
mars 1975, in Médecine et Hygiène Genève, 1975.
Schilder P. L'image du corps, Paris, Gallimard.
Scultz J. H., Das Autogene Theining (koncentrative Selbstentspannung), Stuttgart,
George Thieme Verlag, 1960, 10-e éd. (1-re éd., 1932).
Scultz J. H., Adaptation française. Le training autogène. Méthode de relaxation par
autodécontraction concentrative, essai pratique et clinique par Dr R. Durand De
Bousingen et Y. Becker, Paris PUF, „Bibliothèque de psychiatrie”, 1958.
Scultz J. H., Adaptation anglaise, Autogenic training, a psychological approach in
psychotherapy, by.. Wolfgang Luthe, New York et Londres, Grune & Stratton,
1959.
Scultz J. H., Degrés de difficultés évités dans la relaxation, IV-e Congrès général de
Médecine sur la Psychothérapie, Bad-Nauheim, 1929, Zentralblatt für
Neurochirurgie, Leipzig, 53, 396.
Scultz J. H., Relaxation (autodécontraction concentrative, Stuttgart, Thieme Verlag,
1956, 9-e éd.
Scultz J. H., Relaxation autosuggestive rationelle (exercices portant sur les functions
organiques, pratiquésur le sujet lui-même), II-e Congrès général de Médecine
sur la Psychothérapie, Bad-Nauheim, 1927, Zentralblatt für Neurochirurgie,
Leipzig, 1928, 47, 178.

131
Scultz J. H., Technique de l'hypnose, Stuttgart, Piscator Verlag, 1952, 3-e éd.
Sichel J.-P., Chevauche-Baldauf A. et E., La méthode de relaxation de Schultz dans
l'asthme infantile, Rev. Neurol. Psychiatrie infant., 1973, 21 (9), 529-541.
Sichel J.-P., Stoeckel J., Trainig autogè et aéro-ionisation négative, Revue de
Médecine Psychosomatique, 1977, t. 19, no. 1.
Siriol F., Viatte O., Le maternel caché ou le féminen accessible, VIII-e Coloque de
Relaxation Paris, 11-12 octobre 1980.
Sivadon P., Sweich M., Activité thérapeutiques chez les schizophrène catatonique, II-e
Congrès international, Psychiatrie, Zürich, 1957, vol. III, p. 351.
Sivadon P., Chargneau J., Maton, Ducretot, Kinésithérapie et rééducation
psychomotrice des malades mentaux, Réadaptation, 1957, no. 44, 56-62.
Sivadon P., Chanoit P. Lefebvre D., Thérapeutique psychomotrices des maladies
mentales en institution, Psychiatrie, 1971, 47, 405-417.
Sivadon P., Physiothérapie ét kinésithérapie, Méd. Chir. (Paris-France), Psychiatrie,
37870 A 10, 9, 7 p.
Sivadon P., Fernandez-Zoila A. Corps et thérapeutiqe, une psychopathologie du corps,
Paris, PUF.
Shentoub S. A., Remarques sur la conception du Moi et ses références au concept de
l'image corporelle, Revue français de Psychanalyse, 1963, XXVII. No. 2, 271-300.
Sorlin P., D'une relaxation à inductions variables, I, in Perspective psychiatriques,
1983, no. 94.
Sorlin P., D'une relaxation à inductions variables II, in Perspective psychiatriques,
1984, no. 99.
Sorlin P., A propos de deux groupes de relaxation, Revue de Médecine
pszchosomatique, 1980, t. 22, no. 4.
Sorlin P., Du corps à la parole en relaxation, Revue de Médecine pszchosomatique,
1985, no. 4.
Spitz R. A., Le non et le oui. Genèse de la communication humaine, PUF,
„Bibliothèque de Psychanalyse”, 1973, 2-e éd.
Spitz R. A., De la naissance à la parole, Paris PUF, 1968.

132
Spitz R. A., The derailment of dialogue: stimulus overload, Actions Czcles, and the
completion gradient, American Journal of Pszchanalysis, Assa. 12 (1964).
Stevenin Ph., Les méthodes de relaxation en rééducation, Encycl. méd. chir. (Paris-
France), Kinésithérapie, 26, 137, 4 mai 1909, 8 p.
Stokvis B., Die Autohipnose als psychotherapeutisches, Hilfmittel, Monatsschrift für
Psychiatrie und Neurologe, Berlin, 1939, 101.
Stokvis B., Autosuggestive Psychotherapie, Tijdstroom, Lachem, 1951.
Stokvis B., Wiesenhutter E., Der Mensh in der Entspannung. Lehrbuch autosuggestive
und übender Verfahren der Psychotherapie und Psychosomatik, Stuttgart,
Hippokrates Verlag, 1961.
Stokvis B., Possibilités et limitations de la relaxation dans la médecine
psychosomatique (Rapport au I-er Congrès de Médecine psychosomatique de
Langue française, 8-9-10 uillet 1960, Vittel), Revue de Médecine
psychosomatique, Paris, Maloine, 1960, t. II, 141-147.
Stokvis B., La régulation active du tonus, Rapport au Congrès hollandais de
Psyhothérapie, La Haye, 1-er mars 1939, Nederlands Tidjschrift Vorr
Veneeskrunde, Amsterdam, Haarlem, 1940, 84 2863.
Stokvis B., Sondheim A., Spannung und Enstspannung als psychologische Begriffe,
Wiener Zeitschift für Nervenheilkunde und deren Grenzbebiete, Wie, 1949, 2,
508/513.
Stokvis B., Valeur de la relaxation pour la médecine psychosomatique,
Psychotherapie, Revue... pour pszchothşrapie clinique active, Berne, Huber,
1956, 1, no. 1, 48-53.
Tausk V., De la genèse de „l'appareil à influencer” au cours de la schyophrénie, La
psychanalyse, 1958, 6, 227-263.
This B., Image du corps et relaxation, Revue de Médecine psychosomatique, 1961, 3,
2, 45-52.
Thomas-Quilichini J., La relaxation d'orientation analytique: un cadre pour le
psychotique, Revue de Médecine psychosomatique, 1983, t. 25, no. 3.
Thomas-Quilichini J., Les traces du corps: à propos d' une jeune psychotique en
relaxation, Revue de Médecine psychosomatique, 1980, t. 22, no. 3.

133
Trillat E., Le corps, son vécu e ses représentations, Rev. Franç. De Psychanalyse,
XXVII, 1963, no. 2, 231-253.
Trillat E., Sabourin, Sivadon D., Le corps en psychiatrie, Rapport de Psychiatrie
présenté au Congrès de Psychiatrie et de Neurologie de Langue française, LXXI-e
Session, Paris Masson 1973.
Valabrega J.-P., Phantasme, mythe, corps et sens, Paris, Payot, 1978.
Valabrega J.-P., Les théories psychosomatique, Paris PUF, 1954.
Vittoz Dr Roger, Traitement des psychonévroses par la rééducation du contrôl
cérébral, Paris, Baillière, 1954
Wagner J.-P., Le trainig autogène en groupe dans une consultation hospitalière,
Thèse, Strasbourg, 1965, no. 18.
Walliman G., Enfants hypokinétiques, Biorétroaction, no. 4, Société française de
Biorştroaction instrumentale, 87-95.
Walliman G., Relaxation et bioréaction, in Iles Relaxations thşrapeutiques aujourd'hui.
Walliman G., L'image du corps chey l'enfant en relaxation: une approche clinique,
Colloque de Relaxation, Limoges, 7 juin 1975, in Revue de GRASP.
Wallon H., Les origines du caractère chez l'enfant. Les préludes du sentiment de
personnalité, Paris, PUF, 1954.
Wallon H., Le rôle de l'autre dans la conscience du Moi, Enfance, 1959, 3.
Wallon H., De l'act à la pensée, Paris, Flammarion, 1970.
Wingtrinier C., Histoire d'une group de coronariens en relaxation, Revue de Médecine
psychosomatique, 1989, no. 17/18.
Winnicott D. W., Le rôle des soins maternels, in De la pédiatrie à la psychanalyse,
Payot, 1969.
Winnicott D. W., Intégration du Moi au cours du développement de l'enfant, in
Processus de maturation chez l'enfant, Payot, 1970.
Winnicott D. W., De la communication et de la non-communication, in Processus de
maturation chez l'enfant.
Winnicott D. W., Le rôle de miroir de la mère et de la famille dans le développement
de l'enfantn in Jeu et réalité, Gallimard, 1975.

134
Winnicott D. W., Objets transitionnels et phénomènes tansitionnels, in De la pédiatrie
à la psychanalyse.
Winnicott D. W., Distorsion du Moi en fontion du vrai et du faux „self”, in Processus
de maturation chez l'enfant.
Winnicott D. W., Le corps et le Self, Nouvelle Revue de Psychanalyse, 1971, 3, 37-48.
Winter E. de et Dubreuil Y., La relaxation comme psychothérapie sportive, I-er
Congrès international de Psychol. Du Sport, Rome, 1965.
Winter E., de, Entraînement physique et maîtrise psychotique (relaxation), I-er
Congrès européen de Médecine sportive, Prague, 1963.
Wintrebert H., Les mouvements passifs et la relaxation. Principe et effets d'une
méthode particulière de la rééducation psychomotrice, Thèse, Paris, 1959.
Wintrebert H., Informations verbales et non verbales et thèmes imaginaires dans la
relaxation chez l'enfant, Journée annuelle de relaxation, 9 décembre 1967,
Revue de Médecine psychosomatique, 1968, 2, 157, à 168.
Wintrebert H., Utilisation thérapeutique de la relaxation chez l'enfant, Le progrès
médical, mai 1969, 9, 10, 173 à180.
Wintrebert H., La demande de relaxation chez l'enfant. Etapes et incidents au cours
du traitement, Revue de thérapie psychomotrice, novembre 1975, 28, 4 à 10.
Wintrebert H., Corps archaïque, genèse de la posture et naissance de l'image, Journée
du GRASP, 11 juin 1977, Marseille, „Image du corps et conscience de Soi”.
Wintrebert H., Relaxation chez l'enfant: indications, étapes et effets thérapeutiques,
I-er Colloque international de Relaxation, Palais des Congrès, Paris, les 11-12 et
13 juin l987, Les Thérapeutiques Aujourd'hui, L'Harmattan, juillet l988 p 224-
249.
Wintrebert H.,Dialogue tonico-imaginaire en relaxation chez l'enfant. L'enfant en
relaxation, I-re Journée de GRASP, Limoges, 1975, 66-80, Limoges, Sotiplan
Offset.
Wintrebert H., La relaxation thérapeutique, Evolution bio- et psychodynamique,
Journée nationale de Psychomotricité, 30 novembre 1971, Revue de Thérapie
psychomotrice, no. 9-10, 1971.

135
Wintrebert H., La fonctions symbolique, le réel et l'imaginaire, Revue de Thérapie
psychomotrice, no. 26, mai 1975.
Wintrebert H., La concentration mentale sur le corps et l'image. Etude d'un nouveau
modèle psychodynamique et thérapeutique, III-e Congrès du Collège internat. De
Médecine psychosomatique et II-e Symposium internat. Sur la Thérapie autogène,
septembre, 1975, Rome, Rome Luigi Pozzi, SPA.
Wolpe J., Pratique de la thérapeutique comportamentale, Paris, Masson, 1975.
Zazzo R., Image du corps et conscience de Soi, Enfance, 1948, 1, 29-43.
Zazzo R., Du corps à l'âme, Nouvelle Revue de Psychanalyse, 1971, 3, 145-160.

136
MAGYAR RELAXÁCIÓS ÉS SZIMBÓLUMTERÁPIÁS EGYESÜLET
SZÉKHELYE: BUDAPEST Szentkirályi u.10. II. 17
Honlap: www.relaxacio.hu

Tevékenységek:
Módszerspecifikus képzések és továbbképzések:
● autogén tréning sajátélmény, elmélet, szupervízió
● meditációs-imaginációs sajátélmény, elmélet szupervízió
● szimbólumelemzés, terápiás elmélet

RELAXÁCIÓS ÉS SZIMBÓLUMTERÁPIÁS EGYESÜLET ERDÉLYI TAGOZATA

ASOCIAŢIA DE PSIHOTERAPIE PRIN RELAXARE ŞI SIMBOLURI,
SEDIU: CLUJ-NAPOCA STR. AL. VLAHUŢĂ NR. 7 SC. B. AP. 34

email cím: relax_ro@yahoogroups.com

Kiképző pszichoterapeuták (psihoterapeuţi formatori):

Prof. Dr. Albert-Lőrincz Enikő – Marosvásárhely és Kolozsvár
Görög Ilona - Brassó
Hegyi Johanna – Kolozsvár
Brassai László – Sepsiszentgyörgy
Bocz Judit – Sepsiszentgyörgy
Dósa Jenő – Marosvásárhely

Képzések:
● autogén tréning sajátélmény, elmélet, szupervízió
● meditációs-imaginációs sajátélmény, elmélet szupervízió

Az egyesület képzéseit a Romániai Pszichoterápiás Szövetség (Federaţia Română de

Psihoterapie) akkreditálta.

137