NNCL305-2E6v1.

LISELOTTE WELSKOPF-HENRICH

TOKEI-IHTO VISSZATÉR
REGÉNY

MÓRA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 1977

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Liselotte Welskopf-Henrich
DIE SÖHNE DER GROSSEN BÄRIN
Altberliner Verlag Lucie Groszer

© By Liselotte Welskopf-Henrich
Altberliner Verlag Lucie Groszer

A Nagy Medve Fiai c. regény folytatása

FORDÍTOTTA MÁNDY STEFÁNIA

SZECSKÓ TAMÁS RAJZAIVAL

HARMADIK KIADÁS

© Mándy Stefánia,1971
Hungarian translation
ISBN 963 11 0799 X

Tizenkét éven felülieknek

A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója

Felelıs szerkesztı: Rónaszegi Miklós. M őszaki vezet ı: Gonda Pál
Képszerkesztı: Lengyel János M őszaki szerkesztı: Bolgár Ivánné
119 800 példány, 21 (A/5) ív, MSZ 5601-59
76–2384 Szikra Lapnyomda, Budapest
IF 2678 – e – 7779
 Tokei-ihto Mattotaupának, a Medve-csapat el őzött
fınökének fia. Apját Red Fox, a fehér gazember ölte
meg, mert Mattotaupa nem akarta elárulni az arany
lelıhelyét. Tokei-ihto visszatér népéhez, és a fehérek
elleni harc élére áll. A fehérek rezervátumba akarják
kényszeríteni az indiánokat. Tokei-ihtót tárgyalás
ürügyén egy er ıdbe csalják, és ott hitszeg ı módon
foglyul ejtik. Maroknyi népe nem tud megbirkózni a
fehér túlerıvel, és bevonul a rezervátumba, ahol lassú
éhhalálra vannak ítélve. Tokei-ihto hosszú id ı után
nagy betegen mégis kiszabadul tömlöcéb ıl, és Tobias,
a delavár hírszerzı társaságában elindul, hogy
megkeresse a Medve-csapatot. A most következ ı
történet önállóan is olvasható folytatása A Nagy Medve
Fiainak.

TARTALOM
KÉT INDIÁN

HAZATÉRÉS

A NAGY MEDVE FIAI

INDIÁN HADTUDOMÁNY

TESTVÉRHARC

“TI NEM HALHATTOK MEG"

HARC A BŐVÖS BÖLÉNNYEL

A NAGY PÁRVIADAL

A gyakrabban elıforduló idegen nevek és szavak kiejtése, magyarázata

 KÉT INDIÁN
Sokáig énekelt magányosan az ifjú f ınök, meg-megszakítva a fel-feltör ı köhögéstıl, s a hontalan
delavár saját panaszát hallotta kicsendülni a dakota dalából.
S mintha az alvó földet is felébresztette volna az ısi földtıl búcsúzó indián éneke. Egy holdfényes
dombról idegen árnyék emelkedett föl. Farkas volt, de másféle, mint a többi, nagyobb és sötétebb.
Nyitott torkával, villogó szemével úgy jelent meg ez a sovány állat, mint valami kísértet, amely mindjárt
felemelkedik, és tovaszáll a légben. De ott maradt a földön, s lassan kúszva, lépésr ıl lépésre közeledett
a tompa, panaszos hangok felé, amelyek a dakoták tetteit és sorsát beszélték el a szélnek és a
farkasoknak.
A fınök felismerte a farkast. De nem mozdult. Halkan tovább énekelt, s hangja, mint valami
ellenállhatatlan varázs, vonzotta az állatot. Még morogva, vicsorgó fogakkal sompolygott egyre
közelebb. Végül odaért, s lába már közvetlenül a f ınök mellett taposta a füvet. Morgása vinnyogásba
csapott át, s lefeküdt a f őbe.
Mikor a fınök elhallgatott, a fekete farkas ugató hangot hallatott. Finom orra szüntelenül szimatolt.
– Ohitika!
A kutya ráugrott a dakotára, oly hevesen, hogy ennek ugyancsak meg kellett vetnie a lábát, nehogy
feldıljön. Ohitika hangosan felvonított. Most már a fakó mén is megismerte Tokei-ihto fekete
farkaskutyáját. Fújtatott, s egyszerre tépdesni kezdte a száraz füvet.
– Lám, már eszik – mondta a delavár.
Késıre járt az idı, mikor az indiánok visszalovagoltak az er ıdhöz, ahonnan nemrég szabadult a fiatal
fınök. A cölöpkerítésen kívül maradtak, az elkerített legel ın, a lovak mellett. Az ırszem nem törıdött
velük.
A delavár visszaadta a dakotának faragott nyel ő, kétélő, kifent t ırét.
– Vedd el – mondta. – Ez az egyetlen fegyver, amit viselhetsz. Jackman ezredes csomagjából
szedtem ki, mikor elhagyta az er ıdöt. Nyilván csak a hely ırségen vette észre, hogy hiányzik, és már
nem járhatott utána a dolognak.
A dakota hüvelyébe dugta kedves fegyverét.

A helyırség még aludt, mikor a két indián már ott állt a folyó partján; levetették ruhájukat, hogy
megfürödjenek. A lovakat ırzı egyik katona odament hozzájuk. Id ısebb ember volt, arcát dús
körszakáll övezte.
– Ne csinálj ilyen szamárságot! – szólt a szabadon bocsátott fogolyhoz. – A folyó vize jéghideg, te
pedig beteg vagy. Csak nem akarsz elpatkolni, mikor végre szabadon engedtek? Gyere át a
gerendaházba! Adok neked meleg vizet. A többieknek semmi beleszólásuk ebbe.
A fınök nem fogadta meg a jó tanácsot, válasz nélkül beugrott a folyóba, és úszni kezdett.
– Ki látott már ilyen könnyelm őséget?! – csóválta a fejét sajnálkozva a körszakállas. – Ezeknek a
vadembereknek egy csepp eszük sincs!
– A dakoták nem bírják ki enélkül – magyarázta Tobias. – A g ızfürdıt sem vetik meg ugyan, de
utána is úsznak egyet a folyóban.
Tobias a dakota után ugrott a sekély vízbe. Aztán a parton ledörzsölték egymást homokkal. A dakota
lázas testét hideg rázta, szíve hevesen kalimpált, de miután levakart magáról minden piszkot – ha
másképp nem ment, egy darab b ırével együtt –, úgy érezte magát, mint aki a kínpadról szabadult. A
delavár vadonatúj indián leggingeket és mokasszinokat adott neki, meg egy ágyékköt ıt is. Az ifjú fınök
mindezt elfogadta. Derékövét és vérfoltos díszköntösét azonban nem dobta el, mind a kett ıt újra
felvette. Miután magukra maradtak, a dakota anyanyelvén megkérdezte:
– Hogy jutott el a nevem Washingtonig?
– Morris, a fest ı, akit ti, dakoták Gyorsröpt ő Vándormadárnak hívtok, közbelépett az érdekedben.
Mindig barátja volt a dakotáknak, és legalább téged meg akart menteni, ha már mást nem tudott tenni
értetek.
– Cate Smithrıl mit hallottál?
 – Tíz nappal ezel ıtt alkalma nyílt arra, hogy egy keresked ıcsaláddal ellovagoljon. Roach hadnagy
beleegyezését adta; örült, hogy nem kell feleségül vennie Smith ırnagy lányát. Cate útközben találkozik
Adamsszel, a prérilovassal, és ı majd továbbsegíti. Azt hiszem, feleségül veszi.
Mire kivilágosodott, és az er ıdben megindult az élet, a két indián már úton volt a rezervátum felé. A
fekete farkaskutya mellettük loholt. Tobias adta meg az útirányt, de a dakota lovagolt elöl, mert ménje
megszokta, hogy mindig a sor élén nyargal. Milyen jól ismerte a terepet a ló és lovasa! Ezeken a réteken
és homokpusztákon, ezeken a dombokon és hepehupás mez ıkön át vezette a Medve-csapat hadif ınöke
a harcosait több mint két évig, mikor egyik sikert a másik után aratva intézett támadásokat a Niobrara
mellett állomásozó helyırség ellen.
A delavár, akinek tarka lova magától követte az éllovas nyomát, t őnıdve nézte az ifjú fınököt és
fakó ménjét. Nem látott mást, csak a dakota lobogó fekete üstökét, véres, piszkos köntösét, sovány, de
izmos kezét. A f ınök olykor-olykor rövidre fogta a kantárszárat, nehogy túlságosan el ıresiessen. Vajon
mi lesz ezzel az emberrel? – gondolta a delavár. – Hogy képzeli el a jöv ıjét? Meddig fogja bírni, hogy
ott gubbasszon a rezervátumban sátra el ıtt, a fejadagot várva?
“A Mindenható Titok indiánná teremtett ugyan, de nem rezervátumba zárt indiánná" – mondta
Tatanka-jotanka a tárgyalások során a Hosszú Kések tábornokainak. Ezt Tokei-ihto is elmondhatta
magáról.
Délben a lovasok rövid pihen ıt adtak lovuknak. A dakota lehevert Tobias mellé a prémtakaróra.
– Ha meg akarsz szökni, Tokei-ihto, miel ıtt a rezervátumba érünk, én nem akadályozlak meg benne
– szólt ekkor a hírszerz ı. Úgy érezte, ezt meg kell mondania.
– Gondolod, hogy a rezervátumból már nem tudnék megszökni?
A delavár megpróbált kiolvasni valamit a dakota szeméb ıl. De azt a különös er ıt és határozottságot,
amelyet tekintete tükrözött, nem tudta értelmezni. Ezért csak ennyit válaszolt:
– Szökni sokan tudnának. De nem tudják, hova szökjenek.
– Hol vannak a testvéreim sátrai? Meg tudod mondani?
– Fent, a rezervátum északnyugati részén, a Bad Landsen.
– Vagyis közel a rezervátum határához, a Black Hills felé?
– Igen.
A dakota egy pillanatra behunyta a szemét. Azok után, amiket most hallott, nem volt több kérdése, és
azt sem akarta, hogy ıt kérdezzék.

Délután volt, mikor a két lovas a rezervátum közelébe ért. Szemük el ıtt már feltőntek az ügynökségi
épületek. Több kész és félig kész faház, kerítés, lovak, nyüzsg ı emberek – minden a lázas tevékenység
és a befejezetlenség hatását keltette. Az ügynökség f ıépülete elıtt ponyvás kocsik álltak, öszvérfogatú,
könnyő jármővek. Zsákokat, ládákat, hordókat raktak ki, és vittek be az épületbe. A munkára felügyel ı
férfi rendkívül termetes és kövér volt, ez már messzir ıl is feltőnt.
A dakota felismerte a kövér férfiban Johnnyt, a keresked ıt és fogadási ügynököt, akivel egyszer, a
harcok idején Fort Randallban találkozott.
Kirakodás után a ponyvás kocsik egy hosszú, alacsony épülethez hajtottak, ott kifogták az
öszvéreket, a kocsikat pedig összetolták. A termetes és kövér Johnny erre is felügyelt, majd lassan
visszabandukolt, és elt őnt a fıépületben.
A két indián az ügynökség elé ért. A fekete kutya mindvégig mellettük loholt. Tobiast jól ismerték,
ezért az ırszemek nemigen hederítettek a két lovasra. A delavár és a dakota bevezette lovát az elkerített
legelıre, a többi állathoz. Tobias ezután nem a f ıépület középs ı bejárata felé tartott, ahol nagy sürgés-
forgás volt, hanem egy kis oldalajtóhoz vezette Tokei-ihtót. Az oldalajtón át a két indián egy sötét
elıtérbe lépett, onnan pedig egy másik ajtón egy vendégfogadó váratlanul tágas termébe. Két durván
ácsolt asztal állt a teremben, az egyiken petróleumlámpa álmatag fénye világított. Kint már esteledett, s
mivel a szoba egyetlen ablaka nagyon kicsi volt, ráadásul el is volt függönyözve, nagyon kevés
világosságot engedett be, mint ahogy a bágyadt lámpafényb ıl is alig szőrıdött ki valami. A falakra
erısített állványokon korsók, tálak, poharak és fazekak sorakoztak. Jobbra, a hátsó sarokban, a beépített
tőzhely elıtt állt most az óriás termet ő Johnny, hátat fordítva a belép ıknek. Akkor sem fordult meg,
mikor ismét becsapódott az ajtó. A t őzhely mellett, a falhoz támasztva ott állt a puskája is. Ormótlan,
özönvíz el ıtti fegyver volt.
 A két indián a t őzhellyel szemközti sarokban elhelyezett lócához lépett s letelepedett. Ohitika a lóca
alá bújt, gazdája lába mögé.
Johnnynak szemlátomást tetszett vendégeinek csendes viselkedése. Éppen egy nagy darab zsírt
dobott kanalával a serpeny ıbe. Sisteregve, sercegve olvadt a zsír a serpeny ıben levı hús körül. Az
indiánok kényelmesen szemügyre vehették Johnnyt. Arcán legfelt őnıbbek a bibircsókos orra körül
kiduzzadó zsírpárnák voltak. Kerek koponyáján gondosan elválasztott gyér haját b ıségesen adagolt
kenıcs kényszerítette a kívánt irányba. Kabátját levetette, s ingujját is felt őrte, úgyhogy látni lehetett
fatörzsnek is beill ı vastag karját.
Miután a serpenyıben megsült az oldalas, Johnny végre figyelmet szentelt az indiánoknak, akik
szótlanul pipázgattak. Levett a falról három tisztára sikált fatányért, s ezekkel, valamint a serpeny ıvel a
lóca elıtt álló asztalhoz lépett. Nagy zajjal kiosztotta a tányérokat, a kormos serpeny ıt egy deszkán az
asztal közepére tette, majd leült egy zsámolyra, amely hatalmas alakjához képest nevetségesen kicsinek
látszott. Elıvette kését, s a serpeny ıben levı négy oldalas közül egyet-egyet két vendége tányérjára tett.
– Tulajdonképpen magamnak sütöttem – szólt alkoholtól rekedt hangján –, de ha már itt vagytok,
mindjárt velem tarthattok.
Hozzáláttak az evéshez. A három részre osztott adagot hamarosan elfogyasztották. A vendégl ıs
elvitte az edényt, s egy kancsóban pálinkát hozott. Teletöltötte a poharakat, s az indiánok elé tolta. A
sajátját egy hajtásra kiitta. Mindjárt elevenebb lett az arca.
– Mesélj valamit, Tobias: mi újság?
– Nem tudok semmit – dörmögte a delavár. – Hogy megy a sorod? Jól keresel?
A fogadós már harmadszor töltött magának, s megint egy szuszra felhajtotta a pohár tartalmát; látni
lehetett, mint dolgozik a gégéje a hosszú kortyintás alatt. Áthajolt az asztalon vendégeihez;
pálinkabőzös lehelete megcsapta orrukat.
– Keresni? Itt? Itt csak egy ember van, aki igazán jó üzleteket csinál, mert a rezervátumban csak az
indiánoknak szállított élelmiszereken lehet keresni… de ezt Freddy Red Fox fölözi le! Annak már nem
kell aranyat ásni, egyetlen szállítmányon többet keres, mint egy szegény aranyásó egész éven át. De
nekem még egy árva dollárt sem juttatott a piszkos kutya! Azt hiszitek, sokáig t őröm ezt?
– Jelentened kell a rezervátum! biztosnak – biztatta a delavár.
– Annak a finom tiszt úrnak, aki az orrát sem dugja ide? Eszemben sincs, semmi kedvem megütni a
bokámat! – A fogadós aggodalmaskodó képet vágott. – Köztünk maradjon, de ez a Red Fox alattomos
csirkefogó, még ma is kitelik t ıle, hogy éjszaka teljes hidegvérrel leszúr egy embert. Nem, ez a fickó
még túlságosan veszedelmes. Várnom kell. Közben mégiscsak tömöttebb lesz kissé a bukszám. Ide
mindenki szívesen betér, fehérek és vörösek egyaránt, és a hidegben még egy kicsit többet is kell
vedelniük.
– A dakotáknak szigorúan tilos inniuk.
A fogadós harsogó nevetésben tört ki.
– Ezért fizetnek olyan jó árat érte a tábori rend ır urak!
Johnny tovább ivott. Lassan a mellére hanyatlott a feje, és elbóbiskolt. De nemsokára újra éber lett.
Szemlátomást még arra is emlékezett, mir ıl beszélgettek.
– Most éppen bent vannak az urak, Véres Tomahawk nagy f ınök és társai – újságolta. – Bent vannak
megint Freddy Red Foxnál, hogy panaszt emeljenek a nyomorúságos fejadagok miatt. Reklamálják a
szállítmányokat, és Red Foxnak nem lesz könny ő olyan gyorsan kidobni ıket, – mint a legutóbbi
alkalommal. Kénytelen lesz végighallgatni néhány hosszú szónoklatot, rá kell szánnia egy-két órácskát.
– Szonka is köztük van? – érdekl ıdött Tobias.
– Hát persze. Szonka ilyenkor mindig jelen van. Err ıl már gondoskodik Red Fox, hiszen Szonka az ı
embere.
– Így hát egyel ıre be sem lehet jutni Freddyhez?
– Nem, oda bajosan juthatsz most be. Nem tudod másvalakivel elintézni az ügyedet? Mir ıl van szó?
– Be kell jelentenem ezt a barátomat, Harryt.
A fogadós figyelmesen szemügyre vette a dakotát.
– Harryt? Azt, aki rajtaütött a l ıszerszállítmányon, és a leveg ıbe röpítette a niobrarai er ıdöt?
– Azt – bólintott mosolyogva Tobias.
– És aki olyan sokáig fogva volt? Fontos neked, hogy gyorsan elintézd a dolgot? Akkor fizetned kell
egy kis itókát a titkárnak. A titkár ma véletlenül itt van.
– Szívesen fizetek. Legjobb, ugye, ha rajtad keresztül megy a dolog?
 – Igen, megteszem a te kedvedért. Add ide azt a vackot!
Tobias elıvett egy iratot.
– Csak láttamoznia kell, és ráírni, hogy nincs kifogása az ellen, ha Harry Tokei-ihto visszatér
törzscsoportjához, a Medve-csapathoz.
– No, ez nem ütközhetik különösebb nehézségbe – mondta a fogadós, s átvéve az iratot, eltávozott.
Csakhamar visszatért.
– Nincs szerencsém – szólt, és sajnálkozva vállat vont. – Charly nincs a szobájában. Várni kell egy
kicsit.
A ház elıtt hangok hallatszottak. Feltárult az ajtó, hideg leveg ı áradt a helyiségbe. Vagy fél tucat
állig felfegyverzett, bırbe és prémbe öltözött férfi tódult be; rikítóan tarka nyaksál volt rajtuk. A dakota
felismerte közülük Louis-t, a kanadait, és a csonka orrú Pittet.
– Halló! Johnny! – kiáltoztak az új vendégek a fogadós felé, aki lassan, méltóságteljesen
feltápászkodott. – Hamar egy kis itókát! És mit tudsz enni adni, te hízott ökör? – Dideregve topogtak,
csak úgy dübörgött lábuk alatt a deszkapadló. Mivel a meleg szoba és a pálinka meg sült hús illata
jókedvre derítette ıket, ütemesen kezdtek dobogni a lábukkal, és hahotáztak. – Hamar, Johnny, hamar,
Johnny! – kiáltozták kórusban, félig énekelve. – Brandyt, brandyt, med-ve-son-kátl
A fogadóst nem lehetett kihozni a sodrából. Rendíthetetlen nyugalommal hát poharat hozott, szépen
felsorakoztatta ıket az asztalon, és töltött; egyetlen cseppet sem öntött mellé. Kövér mancsa sokkal
ügyesebben és fürgébben dolgozott, mint els ı pillantásra hitte volna az ember. A jövevények az
asztalhoz léptek, felkapták a teletöltött poharakat, és lehajtották a bundapálinkát. A hat vendég közt a
legfiatalabb alig tizenhat éves, jókép ő legény volt, ı is habozás nélkül a többiekkel tartott.
Johnny négy nagy füstölt medvesonkát hozott. Egyet-egyet a jobb és bal karján, mint ahogy a
kisgyerekeket szokták vinni, a másik kett ıt a csontos végüknél megmarkolva.
– Halló, gentlemanek! Nem mondhatjátok, hogy nem táplállak jobban titeket, mint Freddy a
rézbırőit!
A fegyveresek még harsogóbban nevettek. Louis a leveg ıbe dobta hódprém kalapját, s most látni
lehetett meglehet ısen hosszú, fekete haját.
– Johnny-Jean, testvérem! – kiáltotta idegenszer ő, franciás akcentussal. – Ajánljuk is, hogy jól táplálj
minket! Máskülönben a mi Pittünk, a kurta orrú, téged vágna le és sütne meg. Kár volna érted, Jean!
A sonkát szétosztották, s a vendégek alaposan befaltak. Másodszor is megtöltötték a poharakat. A
fogadós bizalmaskodva a kanadai mellé ült, s ı is töltött magának.
– Johnny-Jean, testvérem – mondta a karcsú, hosszú hajú kanadai tele szájjal –, ma búcsúzunk!
Érted? Jól el kell látnod minket! Ennek a szép fiatal Philipnek dupla adagot adsz! İ az én védencem, és
még nınie kell!
A fogadós arca elutasító lett, összeráncolta a homlokát.
– Búcsúztok? Hogy értsem ezt?
– Eh, kedves Jeanom, elbocsátottak minket. Crazy Horse-t legy ızték; vége a háborúnak, és
Freddynek nincs többé szüksége ránk, a híres fenegyerekekre. Azt mondta, inkább maga issza el a
dollárjait. Elküld minket, és a zsoldunkkal még adós maradt. Ó, kedves Johnny-Jean barátom, nagyon
gonosz a világ! Freddy úgy gondolja, hogy a vörös árulók olcsóbbak, és megszervezi az indián tábori
rendırséget. – Louis levágott magának még egy nagy darab sonkát. – De én elmegyek innen. Oda
megyek, ahol még nem ilyen rosszak az emberek!
Valami érzelmes dallamot kezdett fütyülni.
– Johnny-Jean, testvérem, nem ismered Kanadát?
– Többet lehet ott keresni, mint itt?
– Johnny-Jean, te nem tudod, mit jelent valami szebbre vágyni, nincs benned semmi poézis, téged
csak a teli vályú érdekel, mint a disznókat. De az én apám vadász és vojageur [Utazó (fr., ejtsd:
voájázsır)] volt; ı Franciaországból jött, és elment Kanadába. Kanadában szép, ott kell élni!
– Igen – szólt közbe Tobias, a delavár. – Kanada még szabad.
A kanadai felemelte poharát. Örült, hogy talált valakit, aki megérti ıt.
– Rézbırő testvérem, te ismered Kanadát, az én hazámat? Az én apám vojageur volt Kanadában,
kereskedett sok finom dologgal. Volt egy nagy csónakja, beültünk, és csónakáztunk a Grands Lacs-on, a
Nagy-tavakon, amikor én még enfant voltam, még egész kicsike. Apám énekelt, anyám énekelt,
vidámak és boldogok voltunk. A rézb ırő emberek mind cousinok voltak nekünk, mind nagyon jó barát.
Kanadában szép az élet. Nem is tudom, miért, elmentem onnan, de mon dieu, [Istenemre (fr., ejtsd: mon
gyı)]kár volt, nagy kár. Most itt vagyok, de nem tetszik nekem. Menjek megint Kanadába? Oui? [Igen
(fr., ejtsd: ui)] Freddy szörnyeteg, nincs szíve, elbocsátott engem, miután legy ıztem a sziú-dakotákat.
De a rézbırő emberek cousinok nekem, ık is szeretik a szabadságot, mint én… miért l ıttem rájuk? –
Felhajtott még egy pohárral, hogy italba fojtsa a bánatát. A prérilovasok közül csak az ifjú Philip
hallgatta. A többiek közben már pipára gyújtottak, és kockáztak, hogy elnyerjék egymástól zsoldjuk
nyomorúságos maradványait. Közben nagyokat kurjantottak, és öklükkel döngve csapkodták az asztalt.
Pitt a fogadósra kacsintott.
– Johnny, nem volna itt valami állás számomra? Szívesen maradnék ebben a meleg fészekben.
Felvehetnél csaposnak, tudok italt kimérni. Freddy azt mondta…
– Felılem mondhat, amit akar! – utasította el mogorván Johnny. – Maradtál volna inkább a
Niobraránál! A fogadós visszavitt két sonkát, és nem sietett újra megtölteni a poharakat. Nem érdekelték
az olyan vendégek, akik nem tudnak fizetni. Fejével intett Tobiasnak, és ismét elindult az irattal.
– Most már talán bent lesz Charly a szobájában – dünnyögte.
Ezúttal sokáig elmaradt.
A delavár dohánnyal kínálta a kanadait. Louis átült az indiánokhoz, s továbbra is igen beszédes
hangulatban volt.
– Csodálom, hogy Freddy Red Foxnak nincs többé szüksége rátok – vette fel Tobias a beszélgetés
fonalát.
– Ó, mon dieu, rézbırő testvérem! Freddy ingrat és vilain, hálátlan és aljas. A dakotákat bepréselték
a rezervátumba, mi segítettünk ebben, most már persze nincs szükségük ránk l
– És mi van Sitting Bull-lal?
– Nem tudom. Talán Kanadába ment, talán úton van, hogy találkozzon Washingtonban a Nagy
Atyával, mit lehet tudni? Sok nyelv sokfélét beszél.
– Na és hol van Crazy Horse az embereivel?
– Kedves cousin, Miles tábornok az ágyúival teljesen legy ızte Crazy Horse seregét, és ötszáz
mérföldön át hajtották ıket a téli hidegben a mi környékünk felé. Két napja érkeztek meg Fort
Robinsonba. Fegyverük már nincs, sok sátrukat és pokrócukat elvesztették, éheznek, és a gyerekeik
fagyoskodnak. Az ilyen emberek fáradtak és lehangoltak, rézb ırő testvérem, és hát mit tehetnek?
Ugyanúgy engedelmeskedni, fognak, mint a dakoták, mást nem tehetnek.
Tokei-ihto odatolta a kanadai elé pálinkával tele poharát, amit Johnny tett le eléje, de amib ıl a dakota
egy cseppet sem ivott.
– Merci, merci, köszönöm! – A kanadai ivott.
– Eszerint Tasunka-vitko, akit a fehér emberek Crazy Horse-nak hívnak, még él, és itt van a
közelben? – kérdezte Tokei-ihto.
– Innen kissé nyugatra. Vigyáznak ám rá, ó, mon dieu, nagyon vigyáznak! Crazy Horse meg sem tud
mozdulni; sokan vannak, akik legszívesebben mindjárt lel ınék és leszúrnák ıt és az embereit.
A beszélgetés ekkor megszakadt.
Johnny jött vissza. Nem volt egyedül. Egy indián lépett be vele együtt az ajtón. Lassan, roppant
méltósággal lépdelt, s ugyanilyen méltósággal szegte hátra a fejét. Most ı is letelepedett a falilóca el ıtt
álló nagy asztalhoz, szemt ıl szemben Tobiasszal és Tokei-ihtóval. Sastoll fejdíszt hordott, amelyet
mélyen a homlokába nyomott. Arca a dakoták néhány jellegzetes jegyét mutatta: bronzbarna b ıre volt,
hajlott orra, erısen kiálló pofacsontja. Egyéni jellegzetessége volt a hunyorgó, apró szem. Homloka
széles, de alacsony volt. Az ifjú f ınök ismerte ezt az indiánt: Véres Tomahawk volt. Az még nem derült
ki, vajon az új nagy f ınök is felismerte-e a Medve-csapat ifjú vezet ıjét, avagy idegennek vélte a hosszú
raboskodás és betegség következtében lesoványodott férfit. Véres Tomahawk csak Tobiast köszöntötte
kurtán.
Véres Tomahawk kíséretében még egy igen érdekes külsej ő figura bukkant fel. Fiatal indián volt,
karcsú és magas; arcvonásai nyomát sem mutatták az értelemnek. Cilindert viselt és aranyrojtokkal és –
paszománnyal díszített kék egyenruhát. Oldalán hosszú kard lógott, kezében nevetséges piperk ıc
módjára tartotta az ezüstgombos lovaglókorbácsot. Egy darabig illegette magát az asztal végén,
szemlátomást abban a hiszemben, hogy mindenki megcsodálja.
Közben hét fegyveres indián lépett be, köztük Szonka is. Tobias ugyan csak egyetlenegyszer látta
életében ezt az embert, de ı is mindjárt tudta, kivel áll szemben. Szonka annak idején a Medve-csapat
tagja volt. Most leült Véres Tomahawk mellé, s kitartóan és kihívóan nézte a szabadon bocsátott
foglyot, egykori f ınökét. De tekintete Tokei-ihto zárkózottságának áthatolhatatlan falába ütközött.
 Johnny átadott Tobiasnak egy iratot.
– Tessék… minden rendben van, már ami Harryt illeti.
Tobias fejbólintással köszönte meg a közbenjárást, s pénzt csúsztatott a fogadós kezébe. Johnny igen
elégedettnek látszott.
– Harry tehát a tábori rend ırség kíséretében elmehet a Medve-csapathoz, és ott ismét a sátrában
lakhatik – mondta. – Charly ezt külön odaírta a levél alá.
– Mutassátok csak be nekem azt a levelet! – követelte Véres Tomahawk, aki megértette Johnny
szavait. – Én vagyok a nagy f ınök, én parancsolok a sátrainknál az egész rend ırségnek!
Tobias átnyújtotta neki az iratot. Véres Tomahawk szétteregette, s felolvastatta magának Johnnyval.
– A fehér ember már megint olyasmit írt, amit nem szabad írnia – jegyezte meg méltatlankodva
Véres Tomahawk. – Nem a fehér emberek, hanem a dakoták döntik el, hogy melyik sátorban fog lakni
Tokei-ihto. A Medve-csapat tanácsgy őlése úgy határozott, hogy nem fogadja be többé Tokei-ihtót a
sátraiba. A tipijét leromboltuk. Mattotaupa fia nem tér haza otthonába. Hau.
Véres Tomahawk jó hangosan beszélt. Szavaira nemcsak saját asztalánál, hanem a kártyázok közt is
csend támadt, s minden szem ıt nézte meg az ifjú dakotát, Mattotaupa fiát.
A kiszabadult fogoly nem mozdult, és egy szót sem szólt.
– Engedelmeskedsz? – kérdezte fenyeget ıen Szonka.
Tokei-ihto néma maradt.
A delavár érezte, mi rejlik hallgatása mögött. Maga Tobias rezervátumban született, és tizennégy
éves kora óta fehérek közt volt. De mégiscsak a törzsi tanács tekintélyes tagjainak dédunokája volt, és
sohasem vesztette el az érzékét az iránt, hogyan gondolkodik és cselekszik egy harcos, aki ráadásul
hadifınök is. Érezte, mint fokozódik a feszültség Szonka és Tokei-ihto közt; azt is sejtette, hogy ez az
ellenségeskedés régi kelet ő, és immár kiirthatatlanul mély gyökerei vannak. Nem egy célzást hallott már
erre vonatkozóan Tobias. Tokei-ihto – akit akkor még Harkának neveztek – már a gyermekkori
játékokban is mindig túlszárnyalta a nála évekkel id ısebb Szonkát; ezt nem nagyobb izomerejének vagy
súlyának köszönhette, hanem villámgyors felfogó- és elhatározóképességének meg ügyességének.
Szonka viszont nem az a típus volt, aki el tudja szenvedni a vereséget. Márpedig Tokei-ihto sohasem
volt tekintettel alulmaradt ellenfelének érzékenységére, sem gyermekkorában, sem kés ıbb mint feln ıtt.
Talán ez a mostani volt az els ı pillanat Szonka életében, mikor biztos és teljes fölényben érezhette
magát egykori vetélytársával szemben. Ugyan ki akadályozhatta meg abban, hogy kiaknázza a helyzetet,
szabadjára engedje régi gy őlöletét, és Tokei-ihtót a végs ıkig ingerelve, ismét börtönbe Vagy talán a
halálba kergesse egykori törzsf ınökét?
Bármely pillanatban összeroppanhatott Tokei-ihto önuralma, és sor kerülhetett az összecsapásra.
– Miért ilyen szárazon? – dördült bele a vészjósló csendbe Johnny basszus hangja. – Száraz torokkal
mit sem ér a beszéd! El ıbb igyatok egyet, aztán majd lehet tovább tárgyalni ezt a nehéz ügyet. –
Tobiasra kacsintott, mire ez tüstént két pénzdarabot csúsztatott a kövér fogadós nadrágzsebébe. Johnny
megtapogatta az érméket, és szemlátomást rendben lev ınek találta az összeget. Térült-fordult, s máris
ott álltak a megtöltött poharak a tábori rend ırök elıtt. Szonka elfordult Tokei-ihtótól, hogy minden
figyelmét a brandynek szentelje. Véres Tomahawk is a pálinkáspohár után nyúlt.
– Ó, mit látnak szemeim! – csipkel ıdött Louis, a kanadai. – A rezervátumi biztos úr eltiltotta a
sziúkat a pálinkától. De ezek az urak itt mégis inni óhajtanak!
– Egy dupla brandyt a f ırendıröknek! – támogatta Philip eltartóját és pártfogóját a gúnyolódásban, s
látni lehetett a fiún, mennyire megveti ezeket az indiánokat.
Szonka csak haragos pillantást vetett a fehérek felé, de Véres Tomahawk úgy érezte, nem hagyhatja
szó nélkül a hivatali méltóságán esett csorbát.
– Véres Tomahawk maga is tudja, mit szabad, és mit nem. Ezt nem az elbocsátott prérilovasok
fogják eldönteni.
Johnny eközben már kiürítette a poharát, s proszit! felkiáltással visszatette az asztalra. Véres
Tomahawk követte példáját, abban a reményben, hogy így helyreállíthatja tekintélyét a társaságban. İ is
felemelte poharát, ı is proszitot dörmögött, és felhajtotta a pálinkát. Az a könnyedség, amellyel ezt tette,
elárulta, hogy nem ma iszik el ıször. Az egyenruhás és lovaglókorbácsos piperk ıc elismerı pillantással
adózott felettesének, és elhatározta, hogy ı sem marad el mögötte.
Csakhogy mellényelt, és prüszkölve köpte ki az alkoholt. Az uniformis foltos lett, s a körülötte ül ık
kinevették. A fiatalember fülig vörösödött szégyenében.
– Johnny adjon gyorsan vizet és egy kend ıt, hogy kitisztítsam a kabátomat! Ez tábornoki kabát!
 – Az én cousinom tábornoki egyenruhát visel? – ingerkedett vele a kanadai. – Vajon kit ıl kapta?
Talán nagy bátorságról tett tanúságot, és a washingtoni Nagy Atya ezt az egyenruhát adományozta neki?
– Én nem szorulok adományra! – fortyant fel a siheder. – Az én nevem Tatokano, vagyis Antilop, és
én vagyok Vén Antilop legkisebbik fia. Sok hódprémért vásároltam ezt az egyenruhát!
– Ó, a Nagy Atya eladta ezt a tábornoki egyenruhát egy kis rézb ırő testvérnek? És ilyen drágán?
Száz lopott hódprémért? És a dakoták talán még most is keresik az elt őnt hódprémeket?
– Tábornoki egyenruha! Nevetnem kell! – kiáltott közbe a csonka orrú Pitt, aki éppen nyert a
kockajátékban. – Szép Eddym, tudod-e, mi vagy te? Szerencsétlen flótás vagy, nem tábornok!
Tulajdonképpen ki volt az, aki így lóvá tett?
Eddy ajka reszketett.
– Te nem tudsz semmit! – tiltakozott kétségbeesetten, noha tudata mélyén már felderengett a
sejtelem, hogy Pittnek igaza van. – Az egyenruha Washingtonból való, és a harmincegyedik ezred egyik
lovas tábornokának egyenruhája volt. Írásom van róla!
Erre aztán általános nevetés tört ki.
– Írásod? Mutasd csak azt az írást!
A szép Eddy majdnem sírt dühében.
– Itt van, ni! – És egy nyomtatott kis cédulát húzott el ı zsebébıl.
– Ide vele! Hiszen ez egyre érdekesebb! – nyújtotta ki a kezét a kanadai a cédula után.
– Nem adom oda! Itt marad nálam. A fehér emberek elolvashatják, de nem adom ki a kezemb ıl. –
Eddy Tatokano kisimította okmányát az asztalon, aztán ismét a magasba emelte. – Az van az írásban,
hogy…
– 1876. január 31. – olvasta fennhangon Johnny. – És alatta: “Aki fennen hordja az orrát, könnyen
orra bukik!" Egy kitépett lap a falinaptárból, semmi egyéb.
– Ó! – nyögött fel kínos zavarában a piperk ıc.
A kanadai megveregette a vállát.
– Bizony, kis testvérem, ez így van. Nem panaszkodhatsz, hogy becsaptak. Ami ezen a cédulán áll,
színigaz!
– De hát…
– Semmi de hát! – vágott, közbe Johnny, és nevetett, hogy csak úgy rengett a kövér hasa. – Nincs itt
semmi de hát! Ez színigaz! Fennen hordtad az orrod? Úgy bizony, akár egy most vedlett kakas! Orra
buktál? Persze hogy orra buktál, hiszen mindenki látja, milyen leforrázva ülsz ott! Becsapott valaki? Szó
sincs róla! A cédula igazat mond. Vagy talán nem?
A szép Eddy letörve ült zsámolyán, és csak a fejét csóválta. Ezzel a logikus érveléssel szemben
tehetetlen volt.
Johnny egy megtöltött poharat tolt az elszontyolodott indián elé.
– Nesze, igyál! Ett ıl majd megvigasztalódol.
Folytatódott az ivászat.
– Hát igen – zárta le Johnny a tábornoki egyenruha témáját. – Ilyenek az emberek. Te száz lopott
hódprémet fizettél, mert másnak akarsz látszani, mint aki vagy, fiacskám, nemrégiben pedig nálam járt
egy pápaszemes bolond, és csaknem ugyanannyi dollárt kínált, ha szerzek neki egy törzsf ınöki köntöst
garantáltan valódi skalpfürtökkel. Olyat, amilyent te viselsz, Harry! – Ez utóbbi szavaknál a kiszabadult
fogoly felé fordult a fogadós.
– Ez a köntös nem eladó. – Tokei-ihto szája szögletében gúnyos mosoly jelent meg.
– Kár! De hát így van, azért olyan drágák a valódi dolgok, mert, nemigen kerülnek kereskedelmi
forgalomba.
Philip a szeme sarkából fürkész ı pillantást vetett erre a dakotára, aki annyira elütött a többiekt ıl.
Véres Tomahawknak lekókadt a feje. A vér az agyába tolult.
– Ideje, hogy eldöntsük, mi legyen Mattotaupa fiával.
Szonka felállt.
– Igen. Elıször is azt kell tudnunk, van-e más fegyver is nála a késen kívül.
– Nincs – más, csak a kés – felelte Tobias.
– Téged nem kérdeztünk! – intette le Szonka a delavárt. – Eddy-Tatokano! – parancsolta aztán. –
Motozd meg Harryt, hogy nincs-e nála fegyver! Harry, állj fel! És fel a kezekkel! – Szonka pisztolyt
szegezve adta ki parancsát, s egy vállrándítással még fennhéjázóbb pózba vágta magát.
Néma csend volt a teremben, a jelenlev ık még lélegzetüket is visszafojtották. Az ifjú f ınök lassan
felállt.
– Megértem, hogy féltek t ılem – szólalt meg, s egyenesen Szonka pisztolya elé lépett. A kezét nem
emelte a magasba, de levetette vérfoltos köntösét, úgyhogy láthatóvá vált csontig lesoványodott alakja s
a mellén levı mély sebhelyek is a medvekarmokból f őzött lánc alatt. – Tessék… nincs nálam más, csak
a kés.
Tatokano végigtapogatta egykori f ınöke övét; Tokei-ihto mintha tudomást sem vett volna a
jelenlétérıl.
Szonka visszadugta pisztolyát.
– Hogy megtarthatod-e a kést, vagy letartóztatunk, azt majd a fehér emberek döntik el.
Tokei-ihto ismét felöltötte köntösét. Arca fakó volt. Rázta a köhögés, amelyet nem tudott tovább
visszafojtani.
– Szonka – szólt, mikor újra leveg ıhöz jutott –, jogom van megtudni, milyen okból döntött a
tanácsgyőlés ellenem.
– Igen – válaszolta Szonka –, ehhez jogod van, és én mindjárt elmagyarázom neked. Te ugyebár
Mattotaupa fia vagy?
– Igen. Ezt minden dakota tudja.
– Mattotaupa egy pohár varázsvíz mellett megszegte esküjét, és elárulta a hegyeinkben rejl ı arany
titkát. Igazat beszél a nyelvem?
Az ifjú fınök hallgatott.
– Beszélj! – követelte Szonka. – Vagy talán már cserbenhagyott a bátorságod? Tokei-ihto ellensége
szeme közé nézett.
– Igaz, amit mondtál.
– Egy áruló fia vagy! Kezedet tíz télen és tíz nyáron át dakota testvéreid vére festette pirosra. Igaz?
– Igen.
A két férfi farkasszemet nézett egymással. Szonka a peremlakók nyelvén beszélt. Azt akarta, hogy a
fehér emberek fültanúi legyenek, mint alázza meg egykori f ınökét. Tokei-ihto a dakoták nyelvén
beszélt, és ezt törzsének tagjain kívül csak Tobias értette.
– Aztán visszatértél sátrainkba – folytatta Szonka. – Tatanka-jotanka megparancsolta nekünk, hogy
fogadjunk vissza. A vének és a f ınökök megbíztak benned, és a dakoták képvisel ıjévé tettek. Te
lovagoltál el a Jackman nevezet ő fehér emberhez; te beszéltél vele. Hallottad, hogy a Nagy Atya
önszántából jó földet akart adni a Medve-csapatnak a rezervátumban. S most, miután apáink és
testvéreink vérüket ontották, a te ostobaságod miatt a legrosszabb földre kellett beköltöznünk. Mint egy
éretlen, elkényeztetett kölyök, nemet mondtál, és széttépted a bölcs f ınökök totemjeit. Igaz?
– Jackman nekem személyesen külön járadékot ajánlott fel, a Medve-csapatnak pedig jó földeket, ha
aláírom azt, amit a tanácsgy őlés határozata, értelmében nem volt szabad aláírnom. Erre az árulásra
mondtam nemet, és nem voltam hajlandó eladni magunkat és földünket. Az árulók totemjeit téptem szét.
– Megfosztottad a Medve-csapatot a jó földt ıl, és temiattad kell most éheznünk! Szétromboltuk a
sátradat, és soha többé nem térhetsz hozzánk vissza.
– Nincs jogotok határozni rólam, amíg meg nem hallgattatok. Követelem, hogy kísérj engem a
Medve-csapat sátraihoz, mint ahogyan ezt a Hosszú Kések megengedték, és hívd egybe a vének
győlését, hogy ott számot adhassak a tetteimr ıl.
– Neked nincs semmi követelnivalód! Ha nem engedelmeskedsz, majd megtalálom a módját, hogy
kényszerítselek. Ülj le és hallgass, különben tüstént letartóztatunk! Valamennyien tudjuk, hogy Sitting
Bull és Crazy Horse híve voltál!
Tobias le nem vette tekintetét az ifjú f ınökrıl. Még ennek a Szonkának is szégyellnie kellett volna
ilyen gyalázatos módon, fogadni ezt az embert, aki betegen tért vissza a börtönb ıl. Két nemzedékkel
elıbb még vetélytársak közt is elképzelhetetlen volt a dakoták törzsében az ilyen viselkedés. De a
vacsicsunoknak azóta sikerült pálinkájuk segítségével meghasonlást el ıidézni a törzs kebelében,
felbomlasztani a régi erkölcsöket és aláásni a szabad harcosok öntudatát. S értették a módját, hogy
megvesztegetéssel árulásra bírják a hitványabb jellemeket.
Tokei-ihto nem engedelmeskedett. Állva maradt. A delavárt ismét aggodalom fogta el. Ha a
szabadon bocsátott fogoly ellenállást tanúsít, a vesztébe rohan.
A hatalmas termet ő Johnny megint beavatkozott. Szonka elé lépett, testének súlyával egyszer ően
visszaszorította, s kényszerítette, hogy leüljön a legközelebbi székre. Szonka mindezt ellenkezés nélkül
tőrte. Nyilván jó oka volt rá, hogy ne vesszen össze a fogadóssal. Alighanem túl gyakran tekintett már a
tiltott pálinkáspohár fenekére, s ezáltal függ ı helyzetbe került Johnnyval szemben.
– Mit tombolsz itt, Szonka? – rivallt rá nyersen és erélyesen alkoholtól rekedt hangján. – Iszunk még
egyet, aztán tovább tárgyalunk! Nálam nincs kakasviadal!
Ám ezeknek az utolsó szavaknak az volt a következménye, hogy egy másik harcias kedv ő vendég
ugrott az arénáról kiszorított Szonka helyére: Pitt, a csonka orrú, elbocsátott prérilovas. Pitt nem volt
sem izgágább, sem bátrabb, mint egy átlagos cowboy, de most békétlenné tette reménytelen helyzete:
hiszen nem volt se pénze, se állása, és még pálinkát sem kapott.
– Hogy nincs kakasviadal?! – ordította. – Mit képzelsz tulajdonképpen, te fogadósnak csúfolt háj
tömeg? Megvendégelni nem akarsz minket, még búcsúzóul sem adsz zabálni és inni, de megtiltanád,
amihez minden szabad polgárnak joga van, mi? Hát jegyezd meg magadnak, hogy ha nekem
kakasviadalhoz van kedvem, akkor itt kakasviadal lesz! Nem foglak téged kérdezni, érted?! És nem
ajánlom, hogy az utamba állj, mert különben megismerkedsz a késemmel… – Pitt kezében ott villogott
a szúró penge.
Johnny ijedten tért ki a dühöngı Pitt elıl.
– Fogd be a szád, Pitt! – szólt oda tisztes távolból. – Az orrod már oda van, most még a szemedet is
kockáztatni akarod?!
Kakasviadalnak nevezték azt a peremlakók közt dívó párviadalt, amelyben minden eszköz
megengedett volt, s amelynek során nem riadtak vissza semmiféle durvaságtól. Megcsonkított orrok,
kinyomott szemek voltak a maradandó nyomai ezeknek a förtelmes tusáknak.
Pittet már nem lehetett visszatartani.
– Azt a pimasz vörös kutyát ott, azt az orgyilkos késel ıt minden peremlakó ismeri a Platte, a Black
Hills és a Niobrara vidékén! – rikácsolta. – Hogy kerül ide egyáltalában ez a csirkefogó? No, most majd
megtanítom végre móresre! Ha a tábori rend ırség gyáva hozzá, majd elintézem én magam, hadd lássa
Freddy, ki gondoskodik itt a rendr ıl: az ı iszákos rendırei-e vagy az elbocsátott prérilovas!
Odavonszolom ezt a fickót Red Fox lába elé, akkor legalább meglesz az állás is, amit Freddy ígért
nekem!
Az ifjú fınök, akirıl szó volt, mintha egyáltalában nem is hallotta volna, miket beszél Pitt; továbbra
is közönyösen viselkedett, tekintete révetegnek látszott. Pitt könny ő prédának vélhette a csontig
lesoványodott dakotát. Habozás nélkül rávetette magát.
Ám a dakota váratlanul és villámgyorsan kivédte a támadást. Megragadta és kicsavarta támadójának
jobbját, úgyhogy Pitt elejtette a kést. A dakota meglep ı fürgeséggel lehajolt a késért, és odadobta a
delavárnak; ez ügyesen elkapta. A dakota ezután nekirontott Pittnek, és lesújtott rá. A kurta orrú
megtántorodott, nagy robajjal a falnak zuhant, s félig eszméletlenül terült el a földön.
Ott fetrengett, nem tudott feltápászkodni. Tokei-ihto odalépett hozzá, s megvet ıen megérintette a
lábhegyével; noha a kakasviadal gy ıztesének a szokások szerint minden brutalitáshoz joga volt, ı nem
ragadtatta magát semmi ilyesmire. T ırét visszadugta hüvelyébe. Nem a pengéjével sújtott le Pittre, csak
a markolatával.
Tokei-ihto szótlanul visszaült el ıbbi helyére, Tobias mellé.
– Sacrč nom! [Teringettét!]– kiáltott fel Louis, a kanadai. – Ez aztán gyorsan ment. Tudtad követni,
Philip?
– Nemigen.
– Te még gondolkodni sem tudsz olyan gyorsan, ahogy ez az indián cselekszik. Tanulnod kell,
tanulnod!
A fiatal legény mosolygott. Mindig ilyen elnéz ıen fogadta azt a sok jó tanácsot, amivel tanítómestere
elhalmozta.
Pitt-tel senki sem tör ıdött. Majd csak talpra áll valahogy. A kakasviadal magánügynek számított, s a
kurta orrú az indián tábori rend ırök rokonszenvét sem élvezte, mert elevenükre tapintott, mikor arra
célzott, hogy nem tudnak ellenállni az eltiltott alkoholnak.
– Johnny – szólalt meg a delavár –, nem szép t ıled, hogy ilyen fukar vagy. Itt van még egy fél dollár.
Tölts a prérilovasoknak, hadd igyanak búcsúzóul l
A fogadós gyorsan odahozta a megrendelt brandyt; b ıségesen töltött, s a prérilovasok Tobias
egészségére ürítették poharukat.
Pitt még mindig a fal mellett feküdt, nagyokat nyögött, és átkozta ezt az igazságtalan világot.
Szonka felhajtott még egy pohárral.
– Látjátok – mondta, a végén mégiscsak leült Harry úgy, ahogy parancsoltam neki.
 – Ez valóban nagyon megnyugtató rád és az egész ügynökségre nézve! – gúnyolódott a kanadai.
Johnny letelepedett Szonka mellé.
– Úgy tudom, az el ıbb bent voltatok Red Foxnál. Nem tudtok megint bemenni hozzá? Vagy talán
valaki más van nála? Mivelhogy azt mondod, várnotok kell még ennek a Harrynak az ügyével…
Szonka nem válaszolt, rosszkedv ő volt. De Véres Tomahawk felemelte elnehezült fejét, s a fogadósra
bámult bedagadt, bánatos szemével. Elfogta a részegek melankóliája.
– Freddy, a Vörös Róka nagyon rossz volt hozzánk, testvérem. Felpanaszoltam neki mindent, a
sovány marhákat, a büdös szalonnát, elmondtam, hogy éheznek férfiaink, asszonyaink és gyermekeink.
De ı olyan, mint egy farkas, csak a saját hasa érdekli. Hosszasan és barátságosan beszéltem hozzá, ı
azonban ajtót mutatott nekünk, mintha kutyák volnánk. Én nem teszem be még egyszer a lábam hozzá,
különben is azt mondta, hogy holnap reggelig senkit sem akar látni. Bezárta az ajtaját, mert nagyon
haragos volt.
– Hallgass! – szólt rá Szonka dühösen a f ınökére. İ még nem rúgott be annyira, mint Véres
Tomahawk, és szégyellte, amit ez most kifecsegett.
Tobias újabb pénzdarabot csúsztatott a fogadós kezébe. Johnny hamiskásan kacsintott, s ismét
megtöltötte a pálinkáskorsót.
– Bizony, Tobias – biccentett a hírszerz ı felé –, mesterfelderít ı lett belıled, vitted valamire! Charly
nem akarja megtartani Pittet, de téged szeretne megszerezni az ügynökség számára. Mi keresnivalód van
még a Niobraránál? Ott már igazán nem történik semmi!
– Hol a foglalóm? – kérdezte szárazon a delavár.
Johnny elıvett a zsebéb ıl három dollárt.
– Csakugyan, majdnem elfelejtettem odaadni neked!
Tobias somolygott, Johnny pedig elvigyorodott. Szemlátomást nem ejtette különösebben zavarba,
hogy rajtakapták egy kis sikkasztáson. Imponált neki ez a delavár, aki oly jól kiismerte a fehérek
szokásait.
Tovább folyt az ivászat meg a pipázgatás. A prérilovasok megint kártyáztak és kockáztak.
Pálinkabőz és gomolygó dohányfüst töltötte be a termet.
A prérilovasok, miután ismét megnedvesíthették torkukat, énekeltek és kurjongattak, s az indián
rendırök is velük tartottak. Johnny bezárta az ajtókat, nehogy hívatlan vendégek lepjék meg a
társaságot. Philip szinte egyfolytában nevetett. Véres Tomahawk sírt, s hamarosan annyira berúgott,
hogy már nem is tudott magáról. A szép Eddy hányt, a gallérjától a nadrágja szegélyéig csupa mocsok
lett. Szonka bírta a legtovább, de Johnny a delavár rendelésére dupla er ıs pálinkát adott neki, s
nemsokára ı is az asztal alatt hortyogott. Johnny aggódó pillantást vetett az alvó Szonkára, mert már
szinte attól félt, hogy megmérgezte, de aztán egy kézlegyintéssel megnyugtatta lelkiismeretét. Lótott-
futott, hogy kiszolgálja azt a néhány vendéget, aki még képes volt poharat tartani a kezében.
Verítékcseppek gyöngyöztek a homlokán.
Tobias odaintette magához.
– Mi a helyzet nálad? Nincs egy szobád, ahol Harry meghálhatna?
– Már hogyne volnál Gyertek velem! – A fogadós egy kamrába vezette a két indiánt; a kamrának két
ajtaja volt, az egyik a terembe nyílt, a másik kivezetett a szabadba. A földön néhány szalmazsák hevert.
– Végszükség esetén itt szoktak megszállni – magyarázta Johnny. – Ma éjszaka ti is itt táborozhattok.
Tobias kipróbálta, nyílik-e a küls ı ajtó, de az ajtó zárva volt. Johnny el ıkotorászott egy kulcsot
feneketlen zsebeinek valamelyikéb ıl.
– Tessék… ezt megkaphatjátok. Arra az esetre, ha netán rosszul lesz valamelyiketek. Azzal magukra
hagyta ıket.

Tobias szorosan a dakota mellé lépett.

– Mit kívánsz most t ılem? – suttogta a dakoták nyelvén. – A f ınököm vagy.
– Add ide a revolveredet, valami pénzt és azt a levelet, amit Roach kapitány megbízásából Fort
Robinsonba kell vinned. Majd én juttatom oda a levelet mint scout. Pontosan meg fog érkezni.
– És én mit tegyek?
– Tartsd szemmel Tomahawkot, Szonkát meg a többieket. Holnap délig senki sem ébred fel. Ha
aztán kérdıre vonnak, mondd nekik, hogy te is berúgtál, nem tudsz semmir ıl, s most már indulnod kell
a levéllel.
 – Amint meghallják vagy felfedezik, hogy elhagytad az épületet, jelentést tesznek Red Foxnak, és
fellármázzák az egész rezervátumot. Red Fox halálos ellenséged. Meggyilkolta az apádat, és téged is
megöl, ha bárhol elcsíp!
– Csakhogy ezek az emberek itt nem lármáznak fel senkit, és sohasem vallják be Red Foxnak, hogy
részegek voltak, és ezzel lehet ıvé tették a szökésemet. Véres Tomahawk csalódottan és
megszégyenülted sompolyog vissza az embereihez, hogy közölje velük: ı sem tudott semmit elérni,
tovább éhezhetnek. Red Fox pedig örül, ha többé nem kell látnia a kérelmez ıket. Szonka az egyetlen,
aki továbbra is veszélyt jelent rám nézve.
– İt félig megmérgezte az alkohol, holnaputánig fel sem ébred.
– Annál jobb.
– Hau. Kockáztassuk meg! Látjuk még egymást?
– Visszajövök.
A delavár visszatért a terembe, s ott Johnny a legbarátságosabban fogadta.
Az ifjú fınök magára maradt a sötét szobácskában. A küls ı ajtóhoz lépett, kinyitotta egy résnyire, s
kibámult az éjszakába. Csíp ıs hideg volt odakint, hó nem volt, de a talaj keményre fagyott. Északi szél
fújt. A lovak kissé nyugtalankodtak. Az ırök fáradtan támaszkodtak a legel ı kerítéséhez. Egyébként egy
lelket sem lehetett látni.
A dakotán hideg borzongás futott végig. Láza éjfél után elmúlt, de tagjai ólomsúlyúak voltak.
Miközben ott állt az ajtófélfánál, elmosódtak el ıtte a tárgyak körvonalai, a sötétség és világosság valami
ködös csillogássá olvadt egybe, s Tokei-ihto úgy érezte, már nem tud sokáig megállni a lábán. Mellében
fájdalmat érzett. Hogy össze ne essen, tapogatódzva az egyik szalmazsákhoz botorkált, s ott lerogyott.
Érzékei eltompultak, és inkább eszméletlenül, mint álomba merülve feküdt a szalmán.
 HAZATÉRÉS
Hajnaltájban magához tért, s négykézláb az ajtóhoz kúszott. A hasadékon át kémlelte a halványuló
csillagokat. Összeszedte minden erejét, feltápászkodott, és elhagyta az épületet. Kissé bizonytalan
léptekkel egyenesen a legel ı felé tartott. Ohitika farkcsóválva üdvözölte, s Tokei-ihtónak eszébe jutott,
hogy az ivászat vége felé már nem látta a kutyát a teremben: Ohitika kiszaladt a fakó ménhez.
Az ırök nem találtak semmi gyanúsat abban, hogy a dakota eljön a lováért. Mivel kissé támolyogva
járt, nyilván azt hitték, hogy pityókás. S mivel szabadon jött, nem akadályozták meg abban, hogy
szabadon távozzon. Tokei-ihto felpattant a lovára, s az ügynökség t ıszomszédságában lev ı erıd felé
léptetett. Ohitika követte.
Az erıd elıtt Tokei-ihto egy lovasosztaggal találkozott.
A dragonyosok különösebb kíváncsiság nélkül, inkább megvet ıen vették szemügyre a borzas
musztángon közeled ı indián lovast.
Tokei-ihto jelentkezett a parancsnoknál, valamivel udvariasabban és katonásabb pózba vágva magát,
mint valaha is azel ıtt, mikor még a fehérek hírszerz ıje volt. A szakaszvezetı rosszallóan nézte az indián
mocskos köntösét, de a dakota katonás fellépése és jó angolsága nem tévesztette el a hatását. Miután
Tokei-ihto felmutatta a sokszorosan lepecsételt hivatalos levelet, a szakaszvezet ı így szólt:
– Tartsd nyitva a szemed, nem találkozol-e gyanús indiánusokkal, akik az er ıd és a rezervátum közt
kóborolnak. Az er ıdünkön túl Crazy Horse táborozik vörös banditáival. Nem szabad megengedni, hogy
titkos kapcsolatokat teremtsen az indiánokkal.
– Hau, nyitva tartom a szemem!
Az erıdök létesítményei mindenütt egyformák voltak. Tokei-ihto megállította lovát, s fürkészve
nézte az épületeket és a környéket. Szórványosan szállingózó, nagy hópelyhek bukdácsoltak alá a szürke
égboltról a fehérbe öltözött tájra. A háztet ıkön jégcsapok lógtak. A kémények fölött táncolt a füst.
Gızölgött a levegıben a ló és a lovas lehelete.
Az ifjú fınök az épületekhez léptetett.
A cölöpsorok el ıtt indián igáslovakat látott, rájuk er ısített rúdszánokkal, egy-két ökörfogatú kordélyt
és néhány ponyvasátrat; csupán egyetlenegy volt köztük, amelynek sátorlapjai nem vászonból, hanem
ısi szokás szerint bölényb ırbıl készültek. Egy dragonyosszakasz ellen ırizte három fegyveres indián
scout segítségével a táborozó indiánokat, valamint két másik indián csoportot is, amelyek épp akkor
közeledtek nyugat fel ıl az épületek és a tábor felé. Az indiánok fegyvertelenek voltak. Tokei-ihto
mindjárt felismerte, hogy a titon-oglala dakotákhoz tartoztak.
Tokei-ihto a nyitott kapun át beláthatott az er ıd nagy udvarába, s nem sokáig kellett nézel ıdnie,
hogy megállapítsa, mi történik. Az indiánok azért jöttek, hogy a számukra kijelölt napon átvegyék
élelmiszeradagjaikat. Szalonnát és lisztet szolgáltattak ki. Egyedül a liszttel nem sokat kezdhettek, a
szalonnától pedig, amely szokatlan étel volt számukra, megbetegedtek az indiánok, de mindkett ıt szó
nélkül átvették. Megadva magukat sorsuknak, marhák álltak a hóban. Csupán egy tehén b ıgött
keservesen, mert már régen nem fejték meg.
A dakota továbbléptetett ménjén, s a táborozok közt átvágva, a f ıbejárat felé tartott. Leeresztett
szempillái mögül is éberen figyelt mindenre. Bármikor találkozhatott valami ismer ıssel. Tudta, hogy
saját törzsbelijei közül még azok is felfigyelnek rá, akik nem ismerik személyesen. Revolverrel volt
felfegyverezve, és szabadon mozgott, mint a scoutok. Alakja és öltözéke azonban elárulta, hogy oglala,
márpedig egyel ıre még ritkaságszámba ment, s éppen ezért felt őnı volt, ha ennek a törzsnek valamelyik
tagja a fehéreknél szolgált mint scout.
Nagy és népes törzs volt az oglaláké, az ifjú f ınök csupa idegen arcot látott. De valamennyi férfi
arcán valami közös kifejezés ült, amely nagyon is ismer ıs volt: a büszkeség, a szomorúság, a
visszafojtott kétségbeesés, a szótlan gy őlölet, a fásult tanácstalanság kifejezése. Ezeket a férfiakat csak a
jobb fegyverek kényszerítették meghódolásra, nem egy magasabb rend ő igazság elıtt hajoltak meg.
Tokei-ihto testvéreinek érezte ıket, habár egyiküket sem tudta nevén nevezni.
Fehér alkalmazottak közönyös hangon számolták ki az élelmiszer-mennyiségeket; az indiánok némán
hallgatták ıket. De annak, aki értelmezni tudta a leigázott emberek hallgatását, ez a némaság sok
mindent mondott.
Tokei-ihto oda irányította lovát, ahol több fehér ember – részint egyenruhában, részint civilben – az
élelmiszerek kiszolgáltatását ellen ırizte. Éppen akkor jelentkezett élelmiszerekért egy oglalákból álló
kis csoport. Magas termet ő, lesoványodott férfiak voltak; így fegyvertelenül hadifoglyoknak lehetett
vélni ıket. A kiadóállomás visszaküldte ezeket az oglalákat azzal, hogy jöjjenek másnap, még nincsenek
soron. A férfiak meg sem próbáltak tiltakozni, szó nélkül sarkon fordultak, és megindultak kifelé, a
táborba. Egyikük elt őnt a bırsátorban, de hamarosan ismét kijött. Úgy látszik, csak beszámolt a
történtekrıl. Tokei-ihto jól megfigyelte ezt a sátrat.
Egy asszony lépett ki a tipib ıl. Nem lehetett még öreg, de fiatal sem volt már. Tokei-ihto nyomban
megismerte, noha mindössze kétszer látta életében: el ıször akkor, mikor még csak tizenkét éves fiú volt,
másodszor mint ifjú harcos, egy ünnepen – azóta öt nyár telt el. Az asszony Tasunka-vitko
rokonságához tartozott, és ugyanúgy hívták, mint Tokei-ihto húgát: Uinonahnak, vagyis els ıszülött
lánynak. Az asszony egy pillanatig fürkészve nézte a lovast, aztán gyorsan visszament a sátorba.
– Mit akarsz? – kérdezte egy éles hang. A dakota összeszedte gondolatait, amelyek ismét
elkalandoztak.
– Hol az ügyeletes? – érdekl ıdött lóhátról.
– Mit akarsz? – kérdezte megint az altiszt.
– Futárposta!
Az altiszt hüvelykujjával vállán át egy ajtó felé mutatott.
– Elsworthy kapitány.
Tokei-ihto kikötötte ménjét. Ohitika a musztáng mellé kuporodott. A dakota belépett a szolgálati
szobába, letette az asztalra a lepecsételt levelet.
A tiszt fiatal ember volt, olyan arccal, amilyent tucatjával lehet látni a katonák közt. Megnézte a levél
keltét.
– Teringettét, te aztán gyorsan vágtattál! – Olvasni kezdte a levelet. – Aha… hm, hm… no igen…
Kissé túlzottak ezek az aggodalmak… Ma már nem olyan veszélyes nálunk a dolog, mint ahogy ott a
Niobraránál képzelitek. Megzaboláztuk azt a bandát, rövid pórázon tartjuk ıket, és amint elintéztük ezt a
Crazy Horse-t, valamennyiüket betereljük a rezervátumba. Mikor nyargalsz vissza?
– Van valami megbízás?
– Talán az erıdparancsnoknak lesz. Mindenesetre állj készenlétben holnap reggel! – Néhány sort írt
egy cédulára. – Nesze, addig ellátást kapsz nálunk és takarmányt a lovadnak. Melyik törzsb ıl való
vagy?
– Matto. – Ez annyit jelentett: “Medve". Tokei-ihto biztosra vette, hogy a tiszt nem érti ezt a dakota
szót.
– Matto? Egy egész kis törzs, mi? Beszélsz dakotául is?
– Igen.
– Az indulásig van még egy szabad napod. Sündörögj egy kicsit odakint, és fülelj, mit pusmognak a
dakoták, ha maguk közt vannak. Crazy Horse embereit most terelték ide, és elég nehezen kezelhet ık.
Nem kétséges, hogy az úgynevezett f ınök bújtogatja ıket; nem akar bejönni az er ıdünkbe. Szemmel
kell tartanunk.
– Igen.
Tokei-ihto átvette az ellátási kiutalást. A tiszt egy fejbiccentéssel elbocsátotta, s az indián eltávozott.
Elıször is arról gondoskodott, hogy lova abrakot kapjon, s arra is rábeszélte a kantinost, hogy adjon
néhány csontot Ohitika részére. İ maga nem kívánta az ételt; csak szomjas volt, s beérte egy teával. A
kantinos a fejét csóválta.
A dakotának nemcsak egy teljes napja volt az indulásig, hanem ráadásul olyan megbízást is kapott
erre a napra, ami kit őnıen beleillett a terveibe. A f ıbejárathoz ballagott, ahol még javában folyt az
élelmiszeradagok kiadása. El ıre látható volt, hogy ez a m ővelet estig is elhúzódik, s ıt – azokból
következtetve, amiket itt hallani lehetett – alighanem még másnapra is. Egy civil ruhás fiatal férfi állt a
fehérek csoportja mellett. Igen jó öltözéke vagyonos üzletemberre vallott, s Tokei-ihto törte a fejét, hol
is látta már ezt az embert. De, noha kit őnı memóriája volt, ezúttal hiába kutatott emlékei között.
Egy pillanatra megállt a fiatal férfi közelében, s meghallotta, hogy Finleynek szólítják, de ez a név
semmit sem mondott számára.
A fehér ember azonban felfigyelt az indiánra. Nyilván ı is hallotta már, hogy ez az indián futár, és
beszél angolul. Habozás nélkül megszólította tehát, azzal a leereszked ı fesztelenséggel, ahogy az urak
szoktak beszédbe elegyedni a szolgáikkal.
– Van kedved egy kis pénzt keresni?
– Mennyit?
 Finley elmosolyodott.
– Jó üzletember lehetne bel ıled! Nos, arról van szó, hogy úgy mellesleg eredeti indián tárgyakat is
győjtök, ágyékköt ıket, tegezeket, festett takarókat, sastollakat, hímzett köntösöket, preparált skalpokat.
Lehetıleg ismert nevő emberekt ıl. Például szívesen megvásárolnám azt az egész b ırsátrat ott! Meg
aztán afféle hitelességet tanúsító jelvényeket is, mint, mondjuk, Red Cloudnak vagy Crazy Horse-nak, a
Little Bighorn-i ütközet résztvev ıinek totemjét. Már gyerekkoromban is rajongtam az indián
fınökökért, ez volt a gyengém.
– Akkor még nem volt alkalma közelebbr ıl megismerkedni ezzel a csürhével, ezzel a gyilkos
bandával – jegyezte meg a manager, aki Finley mellett állt, és a kiadott mennyiségeket jegyezte.
Finley ellentmondott, nem meggy ızıdésbıl, mint valamikor gyermekkorában, hanem inkább csak
sportból:
– Ha éppen tudni akarja, láttam egyszer olyan indián fiút, aki úgy hatott, mint egy lord fia.
– Aha, a cirkuszban – találta ki Tokei-ihto.
– Úgy van! – kiáltott fel Finley. – Szavamra, téged hatodik érzékkel áldott meg az ég, rézb ırő! Ilyen
emberre van szükségem. Ezek az indiánok itt átkozottul konok fickók. Úgy tesznek, mintha egy szót
sem értenének. Neked talán sikerül zöld ágra verg ıdnöd a honfitársaiddal.
– Mit tud felajánlani nekik?
– Mi legyen? Brandy?
– Nem, hús.
– Hús? Nem tudom, hogy ez csábítja-e ıket. Mi itt bıségesen adunk szalonnát, többet, mint a
rezervátumban. De persze ha jól meggondoljuk, ezeket a rézb ırőeket alaposan kiéheztette a hosszú
menetelés, és különben sem a legjobb min ıségő árut kapják. – Finley a kiadott mennyiségeket jegyz ı
manager felé fordult. – Ha jól tudom, vannak még tartalékai.
– Attól függ, Finley úr…
– Az én számomra mindenesetre akad még! Elég sokat áldoztam arra, hogy biztosítsam cégem
számára a szállításokat. Ezt ön tudja a legjobban.
– Ha nem túlzottak a személyes igényei…
– Semmiség az egész! írjon egy cédulát ennek az indiánusnak, hogy elvihet néhány dobozzal,
mégpedig a katonai készletekb ıl. Ezeket is az én cégem szállította. A másik áru kissé állott már. Mint
látod, elsırendő minıségő élelmiszerekben fizetek – fordult ismét Tokei-ihtóhoz Finley úr.
Az ifjú fınök átvette a kiutalójegyet, majd elsétált a raktárhoz, s egy fél mázsa húskonzervet hozott a
katonaságnak szánt készletb ıl, még két bırzsákot is, amiben a konzerveket elszállíthatja. Utána
visszatért Douglas Finleyhez.
– Pecsétes írásra is szükségem van – mondta. – Arra az esetre, ha netán valaki kíváncsiskodna, hogy
jutottam ehhez a húshoz, és kinek az engedélyével ıdöngök vele Crazy Horse emberei közt.
– Az utóbbi szigorúan tilos – jegyezte meg a manager, aki a kiadott mennyiségeket jegyezte.
– Ne beszéljen fölösleges dolgokat – intette le Finley –, mert mindjárt kimondom hangosan, mit
jegyzett be már megint. Itt a lepecsételt cégkártyám; nyomja rá maga is a bélyegz ıjét, ott van a keze
ügyében… Így ni… Nem is olyan buta ez a mi scoutunk. Estére visszajössz, ugye? – fordult Finley a
dakotához.
– Igen. De pihent lóra van szükségem. Az enyém agyon van hajszolva. – Tokei-ihtónak jó oka volt
arra, hogy ezt kérje. Ha idegen lovon járja be a tábort, nem ismerik fel olyan könnyen.
– Ha így folytatod, még állást is kapsz a Finley és Társa cégnél. – Az ifjú Douglas úr jóíz ően nevetett.
– Tudsz nyergeit lovon lovagolni?
– Hau.
– Akkor kérd el az én lovamat a lovászomtól. Vagy várj egy pillanatig! – Douglas Finley füttyentett,
utasítást adott odasietı lovászának, s pár perc múlva a lovász el ıvezetett egy pej lovat. Frissen
csutakolt, fényesre kefélt hóka volt, pihent és élénk, de Tokei-ihto mindjárt látta, hogy szívósság és
gyorsaság tekintetében messze elmarad a musztángja mögött. Lekicsinyl ı kézmozdulattal adta Finley úr
tudtára, hogy ha nincs más, ez a ló is megfelel.
– Mit szólnál ahhoz, ha a te köntösödet is megvenném? – kérdezte Finley az indiántól, aki már a pej
ló mellett állt, és éppen fel akart rá pattanni. – Hol szerezted tulajdonképpen ezt a köntöst?
– Az Északi-Platte vidékén készítették, a Medve-csapat f ınöke számára.
– Annak, aki felgyújtotta a niobrarai er ıdöt? Óriási!
– Undorítóan bemocskolt köntös – kritizálta a manager.
 – Csaták nyomait viseli magán – igazította helyre Finley. – Valódiak azok a foltok? – kérdezte az
indiántól. – Úgy értem, embervér?
– Feltéve, hogy a dakoták emberek – felelte az indián, s gúnyos hanghordozása el ıször ébresztette fel
Douglas Finleyben azt a gyanút, hogy itt a bolondját járatják vele. De megingathatatlan öntudata rögtön
elhessegette az ilyen lehet ıségnek még a gondolatát is. – Jó, jó. Mit kérsz azért a köntösért?
– Nekem van mit ennem.
Finley az indián lesoványodott arcára pillantott.
– Nem látszik meg rajtad. De ahogy akarod. Neked persze pénzt is adhatok. Mivel scout vagy,
hasznát tudod venni a pénznek. Nem úgy, mint a rezervátumi indiánok.
– Nem eladó a köntös.
– Nos, akkor igyekezz másutt jó üzleteket kötni a részemre!
– Mi hasznom bel ıle?
– Hohó! Úgy látom, már az indiánok közt sincsenek getlemanek! A civilizáció üzleti oldalát már te is
nagyszerően elsajátítottad. Kapsz egy dollár el ıleget, helyes?
– Kettıt.
– Egyet!
Tokei-ihto elengedte a kantárszárat, s úgy tett, mint aki távozni akar.
– Halló!
– Kettıt – ismételte meg az indián.
– Nem bánom, legyen kett ı. Büszke lehetsz rá, rézb ırő, hogy ifjabb Finley enged neked! Ezt még az
unokáidnak is elmesélheted!
Ezeket a megjegyzéseket már figyelemre sem méltatta az ifjú f ınök.
A két dollárért meg azért a pénzért, amit Tobiastól kapott, friss marhahúst vásárolt, s a kantinosnak
másodszor is oka volt a fejét csóválni. Miután ily módon minden együtt volt, amit az indián céljai
megvalósításához szükségesnek vélt, kantárszáron kivezette az er ıdbıl a szelíd és engedelmes heréit
barna pej lovat. A húskonzervekkel és friss hússal megtöltött b ırzsákokat a ló két oldalára aggatta, s az
összekötı szíjakat a nyeregre er ısítette.
Most erısebben havazott. Mint valami végtelen hosszú fátyol, ereszkedett le a magasból az örvényl ı
hó. Az emberek fején és vállán, a lovak sörényén, a sátorlapokon megtapadtak a hópelyhek, és nem
olvadtak el.
A lovas elsı célja a b ırsátor volt.
Kikötötte pej lovát egy karóhoz, s bebújt a sátorba.
A sátorban nem égett t őz. A tört fény csak lopva és nehezen tudott behatolni a réseken és
hasadékokon; a sátorlapok alatt félhomály uralkodott. A háttérben egy kilenc év körüli fiúval ült az az
asszony, akit a jövevény már el ızıleg észrevett és megismert.
Hosszú idı óta el ıször volt alkalma a kiszabadult fogolynak belépni egy sátorba. Megállt, s tekintete
találkozott a meggyötört arcú asszonyéval, aki komolyan és mozdulatlanul ült a helyén.
– Hol van Tasunka-vitko? – kérdezte Tokei-ihto.
Az asszony nem válaszolt.
A dakota egy pillantással áttekintette a sátor belsejét. A föld csupasz volt, egyetlen takaró sem volt
ráterítve. A rudakon nem csüngtek trófeák.
Az asszony behunyta a szemét, jelezve, hogy nem fog beszélni. A fiú ellenségesen nézett a
revolveres idegen férfira.
Tokei-ihto lemondott arról, hogy áttörje a bizalmatlanság falát, amellyel ezek az emberek
körülbástyázták magukat, s elhagyta a sátrat.
Elkötözte lovát, felpattant rá, s tovanyargalt a táborozó, várakozó vagy az átvett élelmiszeradagokkal
elvonuló indiánok sorai közt. Most már egyetlen ismer ıs arcot sem látott, s lassan visszalovagolt az
élelmiszert kiadó állomáshoz. Douglas Finleyt már nem találta ott. Az indián ahhoz a managerhez
fordult, akivel Finley beszélgetett.
– Hol találom Tasunka-vitkót?
– Kicsodát?
– Crazy Horse-t – helyesbített a dakota.
– Crazy Horse-t? Nem messze innen, pár mérföldnyire nyugatra. De nem olyan könnyen áll szóba az
emberrel. Alig hiszem, hogy tudsz vele beszélni, hacsak nem történik valami csoda.
– Talán történik.
 – Különös legény vagy – mormogta a manager. – Ha valami értékes dolgot találsz ennek a Finleynek,
gondolj rám is.
Tokei-ihto ismét kilovagolt az ügynökség körzetéb ıl. Szokatlan volt számára a lovaglás nyereggel és
kengyellel, noha szám őzetésének idején meg kellett tanulnia egyszer, mikor tizenkét éves korában a
Myer cirkuszban fellépett a “Lord fia" szerepében. Olyan jól mindenesetre megülte a felnyergelt lovat,
mint akármelyik dragonyos. A pej ló ügetett, s a dakota hamarosan belezökkent ebbe a ritmusba. A
felnyergelt lovon ül ı lovas azt a látszatot keltette, mintha az ügynökség embere volna; úgy hatott, mint
aki a fehérek világához tartozik, s az adott helyzetben ez igen üdvös volt.
Tokei-ihto könnyő vágtára fogta pej lovát; a megpatkolt ló lábainak nyoma senkiben sem
ébreszthetett gyanút. A dakota szíve hevesen dobogott, vére lázasan lüktetett ereiben. Halántéka forró
volt, keze hideg. De minden perc drága volt, s Tokei-ihtónak eszébe sem jutott kímélni magát.
A rezervátum és az er ıd közelében még s őrőn követték egymást a dragonyososztagok, jól olvasható
nyomokat hagyva maguk után. A dakota most már semmiképpen sem akart katonasággal találkozni. Ha
nem is rejtızött el, óvatosan kerülte az ilyen találkozást.
Alig kétórai lovaglás után megállt. A távolban sátortábort pillantott meg. Körös-körül kopár és sík
volt a terep. Senki sem közelíthette meg észrevétlenül a tábort.
A dakota néhány pillanatig latolgatta a helyzetet.
Aztán továbbnyargalt. Három vékony füstcsóvát látott, amelyek a sátrakból szálltak felfelé,
amennyire az örvényl ı hó engedte. Aztán patkolatlan lovak nyomaiból álló csapásokra bukkant.
Felismerte annak az indián csoportnak a nyomait is, amely élelmiszerekért lovagolt az ügynökséghez.
Végül elérkezett a csúcsban végz ıdı tipikhez. Néhány gyerek lézengett a szabadban; ráemelték
lesoványodott arcocskájukat, aztán gyorsan elt őntek szüleik sátrában. Feln ıtt sehol sem mutatkozott. De
a sátrak nyílásain át minden bizonnyal fürkész ı szemek figyelték lopva az idegen lovast.
A dakota, aki oly sokáig rab volt, úgy érezte, mintha most egy másik rab börtöne felé tartana. Itt volt
a cél el ıtt, és szorongás fogta el, mert nem tudta, vajon megtalálja-e Tasunka-vitkót, s módjában lesz-e
négyszemközt beszélni vele. Csak néhány óra állt rendelkezésére ahhoz, hogy megvalósítsa szándékát,
aztán vissza kell térnie az ügynökségre.
Most már gyérebben havazott. A hópelyhek lassabban hullottak alá. A nap utat tört magának a felh ık
fátylai között, s a hópárnák csillámlottak, mint ezer meg ezer tompa fény ő kristály.
Az ifjú fınök még a régebbi id ıkbıl ismerte Tasunka-vitko sátrát. A sátor el ıtt egy cölöphöz kötözte
a pej lovat, s most már tétovázás nélkül belépett. A sátor belseje siváran hatott. A föld keményre volt
döngölve.
Egy öreg indián asszony ült a sátorban, s egy tálban yuccagyökereket tisztított. Most félbeszakította a
munkát. Rajta kívül egy lélek sem volt a tipiben.
– Hol van Tasunka-vitko? – kérdezte a jövevény éles hangon, mintha rend ır volna, mert már tudta,
hogy máskülönben aligha számíthat válaszra. – Az er ıdbıl jövök. – Megpatkolt lova és revolvere elég
bizonyság lehetett ahhoz, hogy az asszony hitelt adjon szavainak.
Tokei-ihto futólag ismerte ezt az asszonyt. Tasunka-vitko anyja volt, s Tokei-ihto öt évvel ezel ıtt,
egy nagy ünnepség alkalmával látta Tasunka-vitko sátrában. Az éhség és a bánat elváltoztatta külsejét,
de nem olyan mértékben, mint a csontig lesoványodott Tokei-ihtóét az elmúlt hónapok szenvedései, s a
fiatal fınök úgy látta, hogy az asszony nem ismeri meg ıt.
Az asszony nehézkesen feltápászkodott, megtörölte kezét.
– Mindjárt behívom a f ınököt – mondta. – Nem ment messzire – f őzte még hozzá, mint aki úgy érzi,
hogy az ügynökség megbízottja el ıtt számot kell adnia arról, miért nincs a sátrában a gy őlölt és gyanús
Tasunka-vitko. Elsietett ismeretlen vendége el ıtt, hogy elhagyja a sátrat, s Tokei-ihto követte
tekintetével.
Miután az asszony eltávozott a tipib ıl, hogy egy másik sátorban megkeresse fiát, Tokei-ihto behozta
a két bırzsákot a konzervekkel és a friss hússal, s lerakta a sátorban. Egy pillanatra behunyta a szemét,
mert kimerült volt és szédült. Egész testét elöntötte a veríték.
De füle éber maradt, és csakhamar lépéseket hallott közeledni a sátor felé. A hó halkan ropogott.
Tokei-ihto a sátor közepén állt, a t őzhelynél, arccal a bejárat felé fordulva.
Tasunka-vitko megjelent.
İ is nagyon lesoványodott. Arcáról lerítt, mi mindenen ment keresztül, és mi mindent vállalt magára.
Még mélyebb ráncok barázdálták ezt az arcot, mint azel ıtt, halántéka és orcája beesett volt. Szempilláit
leeresztette, s nem nézett Tokei-ihto szemébe. De az övében csüng ı revolvert bizonyosan látta.
 A nagy fınök belépett sátrába, hagyta, hogy visszacsapódjon mögötte a bejárati függöny, s megállt.
– Mi van?
Ezt a sötét hangot és ezt a kurta beszédmodort ezer meg ezer dakota harcos igen jól ismerte.
Tokei-ihto nem sietett a válasszal. Várta, hogy a másik összeszedje gondolatait, és megismerje ıt.
Aztán így szólt:
– Megismersz engem, Tasunka-vitko? Tudsz róla, hogy t ırbe ejtettek, és mostanáig fogoly voltam?
Tasunka-vitko lassan felemelte szempilláit, s az ifjú f ınök szeme közé nézett.
– Mit adtál és mit ígértél azért, hogy kiszabadulj?
Noha Tokei-ihtónak el kellett ismernie, hogy az övében csüng ı revolver és az a mód, ahogy az
öregasszony el ıtt fellépett, minden gyanút indokol, mégis elsötétült haragjában.
– Aláírásomat adtam, hogy a rezervátumba megyek, Tasunka-vitko nagy f ınök.
– Mint a Hosszú Kések scoutja és rend ıre?
– Nem beszélnél így, f ınök, ha csak egy kicsit is bíznál bennem.
– Tokei-ihto!
A két férfi most már egy szót sem szólt. Sokáig álltak szemt ıl szemben egymással. Csak gondolataik
és érzelmeik viaskodtak, hogy végül ismét egymásra találjanak. Közös igát viseltek mind a ketten,
amely egyforma súllyal nehezedett rájuk.
Tasunka-vitko végre megmozdult. Két lépést tett a másik felé, két lassú, szinte óvatos lépést. Az a
csontig lesoványodott, betegségt ıl emésztett, de meg nem görnyed ı férfi, aki felé ezt a két lépést tette,
ugyanolyan bátor volt, mint ı, s ugyanúgy elárulták és legy ızték. Széttárta karját, s a mellére vonta az
ifjú fınököt.
– Testvérem! – szólalt meg ismét, nagyon csendesen. – Nem reméltem már, hogy még egyszer
viszontlátlak.
– A fınököm vagy, Tasunka-vitko, ezért jövök hozzád .
A két férfinak könnyek csillogtak a szemében. Nem szégyelltek egymás el ıtt a könnyeiket. Arcukról
eltőnt a feszesség, s az a gyászos szomorúság foglalta el helyét, amely a legy ızött ember arcát annyival
nemesebbé tudja tenni, mint a szerencse kényeztette gy ızıét.
Kibontakoztak egymás karjából, s azzal a néma és tétova zavarral, amely a keménnyé edz ıdött
embereket érzelmeik megnyilvánulása után el szokta fogni, kitértek egymás el ıl – a tekintetükkel, a
lépéseikkel, Szinte még a gondolataikkal is. Aztán visszanyerték azt a rendíthetetlen nyugalmat, amelyre
gyermekkoruk óta ránevelték magukat. De ez a látszólagos szenvtelenség is ugyanazt a mély
megindultságot takarta.
Tasunka-vitko felkérte vendégét, hogy foglaljon helyet, s maga is mellé telepedett a csupasz földre.
Bejött a sátorba Tasunka-vitko anyja is, s ismét hozzálátott a yuccagyökerek tisztításához.
A két fınök pipára gyújtott. Tokei-ihto sz őkszavúan, sok lélegzési szünettel és a köhögést ıl gyakran
megszakítva beszámolt arról, mi minden történt vele kiszabadulása óta addig a pillanatig, míg végre
beléphetett a nagy f ınök sátrába.
– A Hosszú Kések azt parancsolták nekem, hogy vonuljak a rezervátumba, én aláírásommal
köteleztem magam erre – fejezte be. – De a rezervátumban sem akarnak megt őrni. Ez a Charly nevő
titkár és a saját harcosaink közül kikerült árulók egymásnak adogatják a labdát. Egyetlen céljuk, hogy
ismét börtönbe vessenek, ahonnan nem engednének ki többé élve.
– Mik a terveid?
– Te mit tanácsolsz?
Tasunka-vitko küszködött a szavakkal, mint ahogy gondolataiban és szívében még most is napról
napra viaskodott azzal, ami történt.
– Azt akarják, hogy itt éljünk… mint a sakálok… fegyvertelenül… megvetett koldusokként. Azt
mondják, menjek el Washingtonba a Nagy Atyához. De én nem ismerek el magam fölött mást, csak a
Mindenható Titkot; semmiféle Fehér Atyát nem ismerek el magam fölött, és nem akarom elhagyni a
testvéreimet. A vacsicsunok lesben állnak, mint a vérszomjas hiúzok, alig várják, mikor gyilkolhatnak
meg engem, s mikor szórhatják szét és terelhetik be valami ketrecbe a harcosaimat. Körös-körül
árulókat telepítettek közénk a sátrakba. Nem adhatok neked menedéket, Tokei-ihto, testvérem.
– Te magad itt maradsz?
Tasunka-vitko vonakodva, de mégis Szilárdan válaszolt a gyors és szinte heves kérdésre:
– Itt maradok. Egy fınök nem hagyja el a harcosait. És nem is vezethetem el innen az embereimet.
Kétezren voltunk, valamennyien felfegyverkezve. Ha most fegyverek nélkül ismét megkockáztatnánk a
felkelést, ez még medd ıbb vállalkozás volna…
A fınök elharapta a mondatot, és hallgatódzott. Tokei-ihto is fülelt. A sátortáborban nyugtalanság
támadt. A két fınök hangokat hallott, amelyek félreismerhetetlenül dragonyosok hangjai voltak. Gyors
léptek közeledtek, könny ő léptek, s mögöttük nehéz csizmás lábak döngtek.
A két fınök ülve maradt, és a füstöt eregették. Az asszony folytatta munkáját.
A sátor bejáratában megjelent egy indián, a félvadak tarka öltözékében. Három dragonyos állt
mögötte, pisztolyt szegezve.
– Ki vagy te, és mit keresel itt? – kérdezte az indián dakota nyelven az idegen vendéget.
– Scout vagyok és a Douglas Finley és Társa cég megbízottja – felelte angolul az ifjú f ınök, a
dragonyosok felé fordulva. Fel sem állt.
– Vannak igazoló írásaid?
– A te számodra nincsenek, te kóccal kitömött rühes sakálb ır, de a kapitány számára vannak.
Tokei-ihto felállt, és lassan, tüntet ı nyugalommal a sátor bejárata felé indult. A dragonyosok
visszadugták pisztolyukat. Az ifjú f ınök felhasználta ezt a pillanatot, és a félig civilizált indiánt hirtelen
lendülettel a hóba taszította. Ez volt az egyetlen dühkitörés, amit megengedett magának, a következ ı
pillanatban már megjátszott nyájassággal mosolygott a dragonyosokra.
– Melyik a kapitány? – Közben el ıszedte a lebélyegzett cégkártyát, s úgy forgatta ujjai közt, hogy az
egyenruhások láthatták: nem akármilyen papirost mutat fel, hanem egy többszörösen lebélyegzett
okmányt.
– Jól van! – mondta az egyik dragonyos. – De mit keresel itt bent Crazy Horse-nál?
– Egy kis cserebere: meg akarok szerezni egypár dolgot, személyesen ifjabb Finley úr számára. De
az nem megy olyan gyorsan.
A dragonyosoknak sejtelmük sem volt róla, ki is az az ifjabb Finley úr, de most már nem merték
kétségbe vonni, hogy a név visel ıje tekintélyes ember, s valamiféle kapcsolatban áll az er ıd
parancsnokságával.
– Hova mész innen?
– Az erıdbe, és onnan holnap reggel tovább, futárpostával. Elsworthy kapitány parancsára.
– Köszönöm.
A három dragonyos elvonult.
Tokei-ihto visszaült Tasunka-vitko mellé.
– Gyorsan dolgoznak az árulóitok – mondta. – Most be kell szereznem t ıled egyet-mást, hogy
jogcímem legyen itt hagyni a konzerveket és a friss húst. Máskülönben gyanút keltenék.
– Miféle húst?
Tokei-ihto kibontotta a b ırzsákokat, és sorra kirakta tartalmukat. Az asszony álmélkodva nézte.
– Veled küldték el a fejadagjainkat? – kérdezte Tasunka-vitko.
– Ez nem a ti fejadagotok. A fejadagokat holnap kapják meg embereid az er ıdben. De nehogy azt
mondhassa valaki, hogy loptad az élelmet, tedd el ezt a kártyát. – Átadta a f ınöknek a lebélyegzett
cégkártyát, amely pontosan feltüntette a kiadott élelmiszermennyiségeket.
– Mit adhatunk érte? Kevés holmink maradt. A harc és a visszavonulás során csaknem mindenünket
ott kellett hagynunk. – Tasunka-vitko az ajkába harapott.
– Semmi értelme, testvér, hogy bármit is elkótyavetyéljetek. Ha szükség volna rá, odaadnám a saját
holmijaimat. A mi tetteink emlékeit nem fogják megkapni azok a dögkesely ők. Elég, ha az asszonyod
ráfest valamit néhány b ırdarabra. Estig van rá id ı. Finley nem ismeri a szokásainkat és a
mővészetünket; mindent meg fog vásárolni.
– Ismered a vacsicsunokat, testvérem.
– Vérrel fizettem mindazért, amit tudok róluk.
A f ınök intett az anyjának, hogy kövesse Tokei-ihto tanácsát, s az asszony kiment, hogy b ıröket és
festékeket szedjen össze a gyermekekt ıl és rokonoktól, s elmondja nekik, hogy mindezért friss húst
kapnak.
A két férfi ismét magára maradt.
Tokei-ihto elıvette a dohányt, amit Tobiastól kapott, s nagy részét odaajándékozta Tasunka-
vitkónak. Kint nesztelenül hullott a hó. A sátorban a déli órákban is félhomály volt. Tokei-ihto le akart
feküdni a puszta földre, hogy aludjon egy kicsit, mert este és éjszaka újabb fáradalmak vártak rá. A
fınök adott neki egy takarót; gyapjútakaró volt, és nem sokat ért, de Tokei-ihto mégis hálásan fogadta:
mélységesen meghatotta Tasunka-vitko testvéri gondoskodása. Aztán kimerülten elaludt. Mikor
felébredt, úgy érezte, hogy könnyebben lélegzik, s a láza is alábbhagyott.
Az asszony tüzet rakott, s miután a füst kihúzódott, el ıvette az összeszedett anyagot – a b ıröket meg
egy pamutkend ıt –, és hozzálátott a festéshez. Az ilyen munkát nem az asszonyok, hanem a férfiak
szokták végezni; az asszonyok csak a fazekakra festettek díszeket, és a ruhákat hímezték ki, de a férfiak
tetteinek történetét nem festették meg. Tasunka-vitko és Tokei-ihto figyelték, mit fest rá az asszony a
bırökre meg a pamutkend ıre. Varázs jelek voltak, gonosz varázsjelek, a leigazolt, megcsalt és
meggyötört indiánok átkai.
Tokei-ihto felvagdalt néhány csíkot a friss húsból, s megsütötte Tasunka-vitkónak és magának.
Miután az asszony befejezte munkáját, s mindent összerakott, és becsomagolt a b ırzsákokba, neki is
adott a húsból, s késével felnyitott két konzervdobozt. A dobozok tartalma nem volt büdös.
Az asszony azonban nem evett egy falatot sem, hanem elszaladt, hogy mindent odaadjon a
sátortáborban éhez ı gyermekeknek.
– Szétoszthatom a többit valamennyi sátor között, úgy, ahogy szoktuk? – kérdezte Tasunka-vitko.
– Nyugodtan. A raktárkönyvekben még többet írtak a ti nevetekre.
Gyorsan múltak az órák. A két férfi tudta, hogy este örökre el kell búcsúzniuk.
Elállt a havazás. A felh ık teljesen elvonultak, s a leszálló nap sugarai sötét aranyszínnel vonták be a
hókristályokat.
– Mit tanácsolsz nekem? Hova küld a szavad, f ınököm?
– Mi a terved, Tokei-ihto? Mit szándékozik tenni a Nagy Medve Fia?
– Mindjárt elmondom, Tasunka-vitko. De el ıbb beszéld el, hogyan történhetett, hogy legy ıztek és
foglyul ejtettek benneteket, noha oly fényes gy ızelmeket arattatok a csatatereken. Hadd hallja a fülem
szavaidat, mert addig nem beszélhet a nyelvem.
– Nyolcezren voltunk, férfiak, n ık és gyermekek – kezdte Tasunka-vitko, s most megint lassan
beszélt, mert minden szó, amit kiejtett, kínzó emlékeket ébresztett benne. – Tatanka-jotanka és én
vezettük harcosainkat. Gy ıztünk, és megöltük a Hosszú Késeket, akik megtámadtak bennünket, de
újabb seregek vonultak ellenünk, mi pedig nem kaptunk több l ıszert. Ekkor kettéváltunk, hogy ezáltal
megosszuk a Hosszú Kések erejét, és félrevezessük ıket. Tatanka-jotanka felgyújtotta a prérit, s a
préritőz oltalma alatt észak felé vonult; nem tudom, hova, azt sem tudom, meddig jutott. Többé nem
hallottunk egymásról. Nekem az volt a tervem, hogy seregemet elrejtem a Hosszú Kések el ıl, és
Kanadába vezetem; kétezren voltunk. De mindenütt túl sok volt az áruló, s Miles tábornok és harcosai
megtaláltak bennünket a Tongue folyónál, ott, ahol beletorkollik a Sárgak ı-folyóba. Vastag csövekb ıl
lıttek ránk, tüzük és a fogazott szél ő repeszek zápora halomra ölte férfiainkat és musztángjainkat. Mégis
harcoltunk. Sok harcosunknak már csak csatabárdja volt. Néhányan fogságba estek. A hó már magasan
állt. Sok sátrunkat és legtöbb ingóságunkat ott kellett hagynunk; musztángjaink összerogytak,
gyermekeink megfagytak, puskáink már nem tüzeltek. A foglyok visszatértek; jóllakottak voltak, és a
fehér emberek jóságáról meséltek. Ekkor harcosaink szíve elszomorodott, s a törzsf ınökök unszoltak,
hogy tegyük le a fegyvert, még miel ıtt sorra elhullanak a gyermekeink.
Végül megadtuk magunkat a Hosszú Késeknek.
Tasunka-vitko néhány másodpercig hallgatott, aztán er ıt vett magán, és folytatta:
– A Hosszú Kések levetették a nyájas álarcot, és kimutatták a foguk fehérjét. Hóban és fagyban
hajtottak minket idáig, ahol ránk találtál, Tokei-ihto. Eleget láttál, és mindent hallottál. Mi a terved?
– A Nagy Medve Fiai észak felé vonulnak, át a Missourin.
– Mindent hallottál.
– Hau. A mi sátrainkban alig több mint száz férfi, asszony és gyermek él. Nem könny ő megtalálni
minket, s a Hosszú Kések nem fogják felvonultatni ágyúikat a mi maroknyi csapatunk ellen. Nekivágok
az útnak.
– Ebben a hóban?
– Ebben a hóban is.
– Meg mered kockáztatni?
– Beszéltem, hau.
Tokei-ihto felállt.
Még egyszer megölelték egymást, és Tasunka-vitko szeméb ıl könnyek törtek el ı, mert ezen a napon
megtalálta és újra elvesztette azt az embert, akit már testvérének érzett.
 Mikor a két fınök utoljára szorított kezet az életben, s szemük utoljára itta be egymás képét, már
érezték azt a feltoluló er ıt is, amely minden váláson túl összef őzi ıket, s az ifjabbik tudta, mit visz
magával, hogy meg ırizze lelkében, és tovább plántálja.
Tasunka-vitko kikísérte vendégét a sátor elé. A nap leszállt, árnyak borultak a tájra, s mát fütyült az
éji szél. Tasunka-vitko az ifjú f ınöknek ajándékozta jelz ısípját, kis vörös harci pipáját és egy vékony
bırdarabot. Erre a b ırre rá volt festve a totemje, s hogy ezt Tokei-ihtónak ajándékozta, azt jelentette,
hogy az ifjú fınök Tasunka-vitko testvére és erejének örököse lett.
– Ha a Hosszú Kések meggyilkolnak itt engem – szólt búcsúzóul Tasunka-vitko –, vésd fiaink
elméjébe, hogy nincs okuk szégyenkezni az apáik miatt.
– Sohasem fogjuk elfelejteni a nevedet, Tasunka-vitko. – Az ifjú dakota hangja rekedt volt.
Fegyverfogáshoz szokott keze megvonaglott.
Tokei-ihto felpattant fényesre csutakolt, szelíd, diderg ı lovára. Közben azonban fakó ménjére
gondolt, amely türelmetlenül várja ıt. A totemet, a sípot és a pipát a derékövbe dugta, amelyet annak
idején az elárult fınök hagyott rá.
Aztán ösztökélni kezdte lovát, hogy visszanyargaljon az ügynökségre és Johnny fogadójához. Ott
találta a delavárt, s ez beszámolt neki mindenr ıl. Pontosan úgy történtek a dolgok, ahogy Tokei-ihto
megjósolta. Véres Tomahawk megszégyenülten elvonult az embereivel. Fred Clarke vagy más néven
Red Fox még semmir ıl sem értesült, még Charly, a titkár sem közölt vele semmit. Szonka már
kiheverte alkoholmérgezését. Tombolt, s azt tervezte, hogy három emberével ellen ırzı útra indul a
Medve-csapat körzetébe, az engedély nélkül eltávozott Tokei-ihtót beszállítja az er ıdbe, s ha
ellenszegül, mindjárt a helyszínen agyonlövi.
Miután Tokei-ihto mindezt tudomásul vette, ismét elvált Tobiastól. Ügetésre fogta fakó ménjét, és
csakhamar eltőnt az utána pillantó delavár szeme el ıl.
Enyhén behavazott tájon át nyargalt. Süvöltött a szél, s a kiszabadult rab nyári köntösben volt. Csak a
láz melegítette. A legérzéketlenebb katonaorvos is figyelmeztette volna a dakotát, hogy ha ilyen
állapotban lóra ül, egyenesen a halálba nyargal. De az indiánnak e pillanatban nem a halál járt az
eszében. Lovának patái ismét a préri földjén csattantak; párába vesz ı messzeségek terültek el el ıtte,
amelyeket azóta ismert a szeme, amióta el ıször látta meg a napvilágot; s gondolatait egyetlen név
töltötte be: Tasunka-vitko.
Viharsebesen vágtatott a fakó mén. Teste rugózva lendült el ıre. Meggyőlölt mindent, ami a fehér
emberekre, a bekerített legel ıkre és istállókra emlékeztette, s mintha ismét kitört volna bel ıle az outlaw,
a törvényen kívül álló lény vadsága, amib ıl lovasa annak idején fölényes erejével és halk dalaival
kigyógyította.
A magányos lovas egynek érezte magát lovával, s tudta, hogy csak ennek az állatnak a gyorsasága
segítheti távoli céljához, miel ıtt még üldöz ıi beérik. Már túljutott a Black Hills nyúlványai el ıtt húzódó
hosszú, sík útszakaszon, s most a dombvonulatok közt, a terméketlen és kietlen préri hullámzó
völgyeiben nyargalt, a rezervátum északnyugati határán. Sárgásszürke mez ıségek fölött sütött a téli nap.
Merev fő, pálmaliliom és kaktusz termett errefelé. Vizet nehezen lehetett találni, s mikor a dakota mégis
egy kis patakra bukkant, megengedte musztángjának, hogy kedvére csillapítsa szomját, ı maga
felszaladt a legközelebbi dombhátra, kémlel ıdött és fülelt. Megtörténhet, hogy lovas jár ırök cirkálnak a
rezervátum határszélén.
De semmi sem zavarta meg a pusztaság csendjét. Körös-körül minden mozdulatlan volt.
Esteledett. Fagyos szél fújt. Tokei-ihto ismét lóra pattant, és folytatta útját. A dombok meredekebbek
lettek. Málladozó, kopár sziklák közt húzódott ez a homokos, terméketlen vidék. Nyugaton alábukott a
nap; a látóhatáron még kirajzolódtak a Black Hills erd ıs vonulatai.
Késı éjszaka ismét leszállt lováról a dakota. Egy szikla lábánál állította meg ménjét. A musztáng a
főcsomókat ropogtatta, amelyeknek gyökerei a homokban és a keményre fagyott agyagban is meg
tudtak kapaszkodni. Ohitika a musztáng mellé kuporodott, s a nyelvét lógatta.
A hazatérı felmászott a sziklák tetejére, s kémlel ıdött.
A távolban felismerte az elapadt tócsa maradványait; az a kevés víz, ami még megmaradt a tócsából,
vékony jégkéreggé fagyott. Ott álltak a sátrak; a körzet keleti csücskében egy ménest fedezett fel Tokei-
ihto. Csak a falu éhes kutyáinak vonítása törte meg a csendet. Egy-egy embert is látott a kémlel ıdı,
asszonyokat és gyermekeket is, de pontosabban nem ismerte fel ıket. Úgy látszott, fel-alá járnak, hogy
mielıtt nyugovóra térnek, még egyszer körülnézzenek.
Ez csak a Medve-csapat faluja lehetett. Az ifjú f ınök kémlel ıhelyéül szolgáló sziklák és a sátrak
közt még egy kis domb húzódott. A dakota elhatározta, hogy onnan veszi közelebbr ıl szemügyre a
falut. Otthagyta a két állatot, a lovat és a kutyát, és továbbkúszott. A domb gerincén lapulva
alaposabban megszemlélte a települést. Minden egyes sátorra ráismert, de azt is megállapította, hogy az
ı sátra hiányzik.
Négy gyereket vett észre: két fiút és két lányt. Egy rakás konzervdoboz körül foglalatoskodtak; az
északi szél romlott hús b őzét hozta a dakotához. A gyerekek három gúlát építettek a dobozokból,
mégpedig oly módon, hogy mindenkinek, aki az ügynökség felöl jött, látnia kellett a dobozokat, és
érezni a bőzt. Ez a barátságos fogadtatás tehát a rezervátumi biztos és Red Fox embereinek szólt.
A kutyák egy szarvasmarha tetemének maradványaiért marakodtak. Énekszó, furulyaszó, dobszó
sehol sem hallatszott. Halálos csönd honolt az éhség és rabság falujában.
Nem messze a gyermekekt ıl egy magányos, sánta férfit pillantott meg Tokei-ihto.
Megismerte ezt az embert. Göndör haja volt, s ez megkülönböztette minden más dakotától. A
gyerekeket is felismerte a hazatér ı: ráismert Hapedahra és Csaszkéra, a Kölyökkutyák szövetségének
két vezetıjére, s Villámfelhıre és Fürge Gyíkra, a két barátn ıre. De még várt. Mikor aztán már hosszú
ideje nem mutatkozott senki más a sátrak körül, varjúkárogást hallatott. Göndörhajú Csapa felpillantott
a magasba, kereste a madarat; a gyerekek is felkapták fejüket. Alighanem csodálkoztak, hogy nem látják
a varjút, de arra szemlátomást nem gondoltak, hogy csak utánozza valaki a varjúkárogást. Azel ıtt,
amikor még szabadon éltek, bizonyára nagyobb éberségre volt szükségük. Itt azonban eltompultak.
Kinyílt az egyik sátor, s egy lány lépett ki bel ıle. Haja rövidre volt vágva, csak a válláig ért.
Hallgatódzott. Talán hallotta a károgást? Igen, a jelek szerint hallotta, s ıt meg is értette. Lassan, mint
aki csak céltalanul sétál, elindult a sátraktól, s a domb felé közeledett, ahol Tokei-ihto lapult. Tokei-ihto
felismerte húgát, Uinonahot, s már az arcvonásait is ki tudta venni. Beesett arcában még nagyobbnak
látszott a szeme, mint máskor.
Uinonah a domb gerincéhez ért. Haja és ruhája lengedezett a szélben.
Tokei-ihto közben kissé lejjebb kúszott a lejt ın, úgyhogy alakját eltakarta a domb, s most, mikor
felállt, a sátrak fel ıl senki sem láthatta. Húga odalépett hozzá.
Uinonah úgy érezte, eláll a szívverése: szemt ıl szemben állt holtnak vélt, de álmaiban mindig
élıként megjelenı fivérével. A két testvér találkozása is ugyanolyan szótlanul játszódott le, mint annak
idején a búcsú.
Tokei-ihto törte meg a viszontlátás ünnepélyes csendjét.
– Vannak árulók a sátraitokban? – kérdezte kurtán, fátyolos hangon.
– Az árulók elnyargaltak a Hosszú Késekkel, akiknek a szolgálatában állnak. Szonka felesége, Jácint
itt van ugyan, de az ı nyelve néma marad.
– Menjünk!
A két testvér megindult egymás mellett a dombon át, majd lefelé a faluba vezet ı lejtın. Rövid út
volt, de a testvérek nagyon lassan lépkedtek. Mintha valami ünnepi szertartás része lett volna minden
egyes kimért lépés, amelyet az ifjú f ınök húga oldalán tett: övéihez való visszatérését ünnepelte.
Uinonah pedig, aki még az els ı öröm kábulatában haladt mellette, újra meg újra átérezte fivére
jelenlétét, mikor lépést tartott vele.
Göndörhajú Csapa volt az els ı, akivel találkoztak. Szinte k ıvé meredve bámult Tokei-ihtóra.
– Te vagy az? – szólalt meg végre, s megdörzsölte a szemét, mintha meg akarna bizonyosodni róla,
vajon nem álmodik-e. – Gyere, testvérem, f ınököm… menjünk Csetanszapa sátrába.
A négy gyerek a kis csoport után bámult, amely elt őnt Csetanszapa sátrában. A két fiú és két lány
álmélkodása határtalan volt: mintha csodának lettek volna a szemtanúi. Annak a csodának, amelyre
Uinonah mindig várt. Visszajött Uinonah fivére. Kimondhatatlanul nagy pillanat volt ez.
Mikor az ifjú fınök Göndörhajú Csapa és Uinonah kíséretében belépett a nagy tipibe, tekintete
mindjárt a sátor urát kereste a félhomályban. De Csetanszapát, Fekete Sólymot sehol sem látta. Csak
Mongszongszah, a felesége ült ott, és szüntelenül a bölcs ıt simogatta. A bölcs ı fejrésze elé er ısített
abroncson, amely arra szolgák, hogy védje a csecsem ı fejecskéjét, a fekete tollak közt még ott csüngtek
a játékszerek, amelyekkel a parányi kezecskék játszadoztak.
Tokei-ihto és Göndörhajú Csapa leültek egymás mellé a t őzhöz. Uinonah Mongszongszahhoz lépett,
és mellette foglalt helyet.
– Hát újra itt vagy – mondta Csapa, és mélyet lélegzett. – Eljöttél ide hozzánk.
Uinonah egy zacskó bogyót hozott fivérének. Tokei-ihto elfogyasztotta a bogyókat.
– A musztángjaitokat még nem vágtátok mind le – szólt végre az ifjú f ınök, s azok közül, akik
hallották, senki sem sejthette, miért éppen ezzel kezdi a beszélgetést.
– Havandzsita, a varázsló nem akarta. Úgy gondolja, hogy el ıbb mi forduljunk fel éhen, csak azután
a musztángok – világosította fel Göndörhajú Csapa.
– Éhen akartok itt halni? – A f ınök tömören és élesen beszélt, mintha harcra készülne. Igaz ugyan,
hogy gyermekkori játszópajtása ült vele szemben, de mégis olyan emberek közt érezte magát, akik
lerombolták a sátrát, miközben ı raboskodott.
– Hogy éhen akarunk-e halni? – ismételte meg a kérdést Csapa kissé zavartan, ellágyuló öröm és
lázadozás közt ingadozva. – Hogy éhen akarunk-e halni? Ugyan ki kérdezi ezt t ılünk rajtad kívül? A
Hosszú Kések a halott dakotát szeretik a legjobban.
– Ti azonban élni akartok?
Csapa kiragadta magát érzelmeinek b ővöletébıl, s most már ugyanolyan tárgyilagos hangon felelt,
ahogyan a hazatért f ınök kérdezte:
– Meg kell próbálnunk. Ha kitavaszodik, legeltethetünk néhány szarvasmarhát… Esetleg vethetünk
is…
– Ezen a talajon?
– Nincs más.
– Úgy határoztatok, hogy leromboljátok a sátramat, s többé nem fogadtok be a tipijeitekbe?
Csapa lesütötte a szemét,
– Elıször idejöttek az árulók, és lerombolták a sátrat. Aztán Szonka beszélt a tanácsgy őlés elıtt. Az ı
kezében voltak a fegyverek. A tanácsgy őlés tagjai hallgattak. Én testvérem és f ınököm… azt hittük,
hogy már rég halott vagy.
– Mind hallgattak?
– Nem, Csetanszapa síkraszállt érted. Harcolt is. Az ı tırdöfésétıl halt meg Vörös Szárny.
Csetanszapának ezután menekülnie kellett, és azóta a sziklák közt bujkál.
– Menj át Havandzsitához, az öreg varázslóhoz, és kérd meg, hogy most mindjárt hívja össze a
tanácsgyőlést. Jelentést akarok tenni a Medve-csapat férfiainak, és meg akarom mondani nekik, mi a
teendınk.
– Most mindjárt? Éjszaka van.
– Most mindjárt – ismételte ellentmondást nem t őrı, parancsoló hangon a hazatért f ınök.
– Hau. Hazaérkeztél. Teljesítem els ı kívánságodat. – Csapa feltápászkodott, és kisántikált a sátorból.
Az elmúlt harcok során sebet kapott a lába.
Az ifjú fınök ülve maradt a t őznél. Fürkészve nézett körül. A tipi még ugyanolyan gazdagon volt
berendezve, mint azel ıtt. A Medve-csapat sátrait nem sújtották a Black Hillst ıl északra lezajlott pusztító
harcok, s a fegyvereken kívül még mindenük megvolt a családoknak. Tokei-ihto felt őnés nélkül figyelte
húgát, s igyekezett uralkodni felindulásán. Uinonah egy prémjével befelé fordított bundát varrt, olyant,
amilyent a dakoták télen viseltek. Keze könnyedén és biztosan forgatta a csontból faragott árt. Éppen az
utolsó öltéseknél tartott, s miután eltette a fonal gyanánt szolgáló ín végét, kihúzta az árt, és övének
hímzett zsebébe dugta. A kész bundát mindkét kezével a magasba emelte, és vizsgálódva szemlélte
mővét. Mindent rendben talált. Felállt, széthajtotta a földön hever ı hatalmas medveb ırt, s egy pár,
prémmel bélelt mokasszint szedett el ı belıle. Ezt is meg a bundát is odavitte fivérének, s ezenkívül egy
bögre medvezsírt és b ırdarabkákat, hogy a szokott módon bekenhesse a testét, és felöltözhessen. Tokei-
ihto hálás pillantással köszönte meg gondoskodását, és átöltözött. Uinonah közben egy farámát vett el ı,
amelyen egy megkezdett ínháló volt kifeszítve, s tovább fonta keresztül-kasul az inakat. Magas hóban a
dakoták hótalpat használtak, amelynek a végét felfelé görbítették, hogy be ne fúródjon a hóba. Legf ıbb
ideje volt, hogy befejezze a munkát, mert az égbolt szürke volt, s a nyirkos, s őrő levegı havat ígért.
Mongszongszah, a Lehajló F őz nem dolgozott. Némán ült helyén, a sötét sarokban, mint akinek eszét
vette a fájdalom, és szüntelenül simogatta az üres bölcs ıt.
Uinonah befejezte a hótalpat, és Csapa még mindig nem tért vissza. Nagyon soká maradt el.
Tokei-ihto a medveb ırhöz lépett, hogy húga megmutassa neki, mit rejteget még. Uinonah kissé
odébb húzta a medveprémet, felhajtott alatta egy b ırtakarót, s egy gyepes földdarabra mutatott, amely –
mint kiderült – ki volt vágva, és ki lehetett emelni. Alatta egy csomagban azok a fegyverek voltak,
amelyeket az ifjú f ınök egy esztend ıvel ezelıtt, mikor követként az er ıdbe indult, nem vitt magával,
hanem otthagyott a falujában: fehér csontíja, egy rugalmas nyel ő buzogány és egy csatabárd. A
rezervátumban ezek tiltott fegyverek voltak. Uinonah gondosan visszahelyezte ıket rejtekükbe.
 Tokei-ihto megpillantotta a földön egykori sátrának súlyos b ırlapjait is. Az a tudat, hogy fegyvereit
és sátorlapjait megırizték, erıt adott neki.
– Már gyakran átkutatták ezt a sátrat Szonka és segédjei – mondta Uinonah fivérének. –
Valahányszor idejönnek a faluba, mindig átkutatják ezt a tipit, hogy nem rejtegetek-e fegyvereket. De
eddig még nem találtak semmit.
A fınök visszaült a t őzhöz. Orcáján lázrózsák égtek. Jó lett volna egy izzasztó fürd ıt venni. De most
nem volt rá ideje. Miért nem jött még mindig vissza Göndörhajú Csapa? Talán Havandzsita
nehézségeket támaszt? Az indián falunak ez a nagy hatalmú, vén varázslója és az ifjú hadif ınök
sohasem értették meg egymást.
Egyetlen személy volt a sátorfaluban, aki szembeszállhatott a vén varázslóval: Mattotaupa anyja,
Uncsida, aki nagy tekintélynek örvendett, mivel maga is varázslón ınek számított.
– Öreganyánk nem él már? – kérdezte a hazatért f ınök, mintegy hangosan folytatva ezt a
gondolatmenetet. Uinonah ismerte bátyját, s megérezte hangjában a törést.
– Él még… Havandzsita sátrában.
Tokei-ihto nem szólt rá semmit. Némán várta tovább, hogy Csapa visszatérjen. De sokáig kellett
várni, az ifjú f ınök egyedül maradt a t őznél. Egyetlen harcos sem jött, hogy üdvözölje. Lehetséges-e,
hogy Göndörhajú Csapa még nem merte hírül adni a többi sátor lakóinak, hogy hazatért a hitszeg ı
módon rabul ejtett fınök? S valóban nem akadt a harcosok közt egy sem, aki látta – mégpedig örömmel
látta – egykori f ınökének megérkezését?
Mialatt a hazatért f ınök a tőz mellett várt, s elszántsága és gondolatai mind keményebb és
áttörhetetlenebb páncélként zárultak érzelmei köré, a varázsló sátrában három ember ült. Három
nemzedéket képviseltek: Havandzsita több mint kilencvenéves volt, Uncsida már elmúlt hatvan,
Göndörhajú Csapa pedig még csak huszonnégy nyarat látott.
Csapa beszámolt küldetésének céljáról.
Havandzsita a sátor tüzének nyugtalanul lobogó lángocskáiba meredt. Uncsida, aki odébb ült,
figyelte a varázslót. Havandzsita vén arca már olyan volt, mint valami famaszk: ráncok
megszámlálhatatlan sokasága barázdálta, és szinte megmeredve sötétlett fehér haja alatt. Nehéz volt
megfejteni, mit rejt ez az arc, mert maga a varázsló is hiába próbált eligazodni önmagában, hiába vájkált
lelkében – nem tudta többé áttekinteni saját magát és életét.
Tehát mégis visszatért ez a Tokei-ihto!
Havandzsita még nagyon jól emlékezett arra a napra, amikor Mattotaupa fia, aki kisfiúkorában még a
Harka nevet viselte, el ıször jelent meg mint ellensége. Kilenc telet ért meg addig a f ınök fia, s a
Medve-csapat sátrai még a Black Hills déli lejt ıjének rétjein álltak. Csodálatos kora tavaszi nap volt. Az
erdı talaja bugyborékolva itta be a havat, madár dalolt, az ágak lerázták olvadó fehér terhüket, s az
emberek nyakába meg a musztángok téli bundájára permetezték. A férfiak és ifjak közül a legtöbben
vadászaton voltak. Havandzsita, az öreg varázsló pedig úgy érezte, hogy fontos nap virradt rá.
Ezen a napon akart új segédet választani magának a fiúk közül. Akkor már hét esztendeje segéd
nélkül dolgozott, mert kisegít ıje, akit utódjának szánt, elesett az abszarókák ellen vívott harcokban. A
varázsló már akkor is öreg volt, egyre inkább er ıt vett rajta a vénség, ideje volt tehát, hogy felnevelje
utódját: azt akarta, hogy miel ıtt szeme a századik telet és nyarat látja, legyen valaki, aki titkainak
beavatott örököse. Sokáig figyelte a sátorfalu fiúgyermekeit, s választása végül Harkára esett, a Hegyi
Szirtre, az Éjszaka Szemére, Mattotaupa legid ısebb fiára. Havandzsita tudta, hogy nincs az a fiú, akit
boldoggá ne tenne, ha ıt szemeli ki segédjéül és majdani utódjául: ennél nagyobb megtiszteltetés nem
érhetett senkit, ez volt minden fiú és minden apa titkos reménye.
Harka, a Hegyi Szirt, az Éjszaka Szeme a jelek szerint mindazokkal a tulajdonságokkal rendelkezett,
amelyekkel Havandzsita választottjának rendelkeznie kellett. Okos, er ıs és titoktartó volt, s tudott
magán uralkodni, amennyire ezt egy gyermekt ıl el lehetett várni. Azon a kora tavaszi napon
Havandzsita még egyszer utoljára meg akarta figyelni a fiút, miel ıtt este felkeresi apja sátrát, hogy
közölje elhatározását. Az el ızı éjszaka szerencsésen zajlott le. A vén varázsló álmában megjelent az a
nagy kígyó, amellyel fontos döntései el ıtt önkívületi állapotban beszélni szokott. Ez a kígyó volt az ı
védıszelleme, ez sugallta elhatározásait, amióta gyermekkorában kiragadták játszópajtásai köréb ıl, s
elvitték inasnak az akkori varázsló sátrába, aki aztán testi-lelki tortúrák közepette beavatta titkaiba.
Havandzsita ismét ott látta magát a feny ıerdıben, amint botorkál az olvadó hóban. Valójában
azonban a tipijében ült, a rezervátumban, s némán, elutasítóan meredt a sátort őz parazsába.
Ez a Harka, ez a Tokei-ihto tehát él, és ismét visszatért!
 Havandzsita még ma is iszonyodva gondolt arra a napra, mikor tizenöt esztend ıvel ezelıtt
megismerte Mattotaupa fiának jellemét és képességeit.
Azon a kora tavaszi napon azért indult az erd ıbe a vén varázsló, mert a fiúk közül alig talált valakit a
sátrak körül. De a sok lábnyom elárulta neki, hogy az egész gyermeksereg ugyanabban az irányban
száguldott el: be az erd ıbe. Az öreg varázsló nesztelenül követte a nyomokat a fák és bokrok fedezéke
mögött, mert a döntést megel ızı utolsó órákban titokban akarta még egyszer megfigyelni inas jelöltjét.
Észrevétlenül közeledett a fiúk felé, akik valamennyien ugyanazon a helyen, egy vén tölgy alatt
győltek össze.
Aztán egyszerre csak úgy érezte az öreg varázsló, hogy ereiben megfagy a vér.
Egy varázslójáték szemtanúja volt, ugyanolyan kultikus játéké, amilyent olykor ı maga szokott
harcosaival rendezni. Harka, a Hegyi Szirt, az Éjszaka Szeme játszotta a varázslót. Álarcot öltött, de
Havandzsita tüstént felismerte. A fiú hajszálpontosan utánozta az öreg varázslót, a kultikus játékok
alkalmával ellesett mozdulatait. Már ez is szemtelenség volt, de nem ez volt a dologban a
legveszedelmesebb. Havandzsita azért döbbent úgy meg, mert látta, hogy a fiúk lerogynak, mintha
valami hipnotikus er ı kényszerítené ıket erre. Még az öreg varázsló megjelenése sem térítette ıket
mindjárt magukhoz. Havandzsita elszörnyedve nézte ıket. Azt hitte, hogy Harka ellopta t ıle
varázserejét. Persze hogy ellopta, hiszen még kígyób ırt is kötött a feje köré!
Harka vette észre els ınek a vén varázslót. Szinte földbe gyökeredzett a lába. Végre a többiek is
felocsúdtak. Rémült kiáltással rebbentek szét.
Ami az ezt követ ı napokban és hetekben történt, örökké emlékezetes marad minden fiú számára.
Sem azelıtt, sem azóta nem büntették meg ıket ilyen szigorúan a szüleik. Az apák a nyár beköszöntéig
egyetlen szót sem váltottak fiaikkal. Mattotaupa beleegyezésével Havandzsita tizenkét napon és tizenkét
éjszakán át a sátrában tartotta Harkát, a f ıkolompost. Vissza akarta ragadni a fiútól ellopott varázserejét.
Meg akarta t ıle tudni, hogyan lopta el. De a fiú makacsul ellenállt, s kitartott amellett, amit igaznak vélt:
hogy csak játszani akart, utánozni a varázslót, s a többiek szívesen vettek részt ebben a borzongató
játékban. Azon a tizenkét éjszakán, amit Harka a varázsló sátrában töltött, Havandzsita egyetlenegyszer
sem álmodott többé a nagy kígyóról. Ez volt a legborzalmasabb csapás, ami az öreget érhette. Meg
akarta törni Harkát, hogy visszavehesse t ıle varázserejét. De a fiú szilárd maradt. Soha senkinek, még
az apjának sem mesélte el Harka, hogyan próbálta megtörni a makacsságát az öreg varázsló.
Havandzsita pedig azóta sem álmodott a nagy kígyóról. A nagy kígyó nem állt többé szóba vele.
Egy évvel késıbb a fiúk vezet ıjüknek választották Harkát, a Hegyi Szirtet, az Éjszaka Szemét, s a
törzsfınök jóváhagyta ezt a választást.
Havandzsita azóta éjjel-nappal szorongásban élt: rettegéssel töltötte el az a tudat, hogy örökre
megfosztották varázserejét ıl, amelyben szilárdan hitt. De senkinek sem szabad megtudnia, hogy
elvesztette varázserejét, senkinek! Éjszakákon át dobolt az öreg; felidézte szellemeit, s megpróbált
álmodni. Néha sikerült is, de az álmok ködösek és z őrzavarosak voltak. A harcosok és a fiúk közül
sejtelme sem volt róla senkinek, milyen bajban van a varázsló, habár a férfiak olykor elégedetlenek
voltak vele. A gyermekek elnyerték méltó büntetésüket illetlen játékukért, s ezzel az ügy mindenki
számára lezárult – kivéve Havandzsitát. Havandzsita azóta rettegésben élt, szorongva gondolt arra, mi
lesz, ha a harcosok egy nap mégis felfedezik, hogy elvesztette varázserejét; úgy szorongott, ahogy csak
az tud, aki görcsösen ragaszkodik egy hazugsághoz. Ha a harcosok eltáncolták a bölénytáncot, és
bölénycsordákért imádkoztak, de a bölények mégsem jöttek, akkor az emberek éheztek, Havandzsita
pedig kínok közt vonaglott a sátrában, s a kudarcért vélt balsorsát okolta, amely megfosztotta
varázserejétıl. Kétségbeesésében a legelképeszt ıbb és legvakmer ıbb mesterkedésekhez és cselekhez
folyamodott. Egyszer-egyszer még sikerült megtévesztenie az embereket. Közben pedig kínozta magát,
s kitartóan dobolt, hogy felidézze a nagy kígyót. Egyre növekv ı győlölettel fordult Harka és apja,
Mattotaupa ellen. Sikerült is el őznie Mattotaupát. De nem sikerült meggátolnia, hogy a kiközösített
Mattotaupa fiát tíz évvel kés ıbb visszafogadják a törzsbe. Tatanka-jotanka, a tekintélyesebb varázsló
közbelépett, még miel ıtt Harkát az oszlophoz kötözve feláldozhatta volna.
Egy nap aztán Szonkát, Harka régi ellenségét avatta segédjévé a vén varázsló. De Szonka alapjában
véve gyenge legény volt, s most átpártolt a fehérekhez. Havandzsita gy őlölte a fehér embereket, mert
nem hittek a b ővös titkokban. De azt is tudta, hogy a fehéreknek is vannak b ővös titkaik, s úgy hitte,
hogy ezekben igazi varázser ı rejlik. Meg akarta szerezni magának ezeket a varázser ıket, és meg is
szerezte. De mit kezdjen velük itt a rezervátumban? A harcosok már nem várták olyan reménykedve a
varázslatot, mert tudták, hogy nincs az a b ővészet, amely ide tudja varázsolni a bölényeket, és csak a
rezervátumi biztos szarvasmarhái csillapíthatják éhségüket.
Havandzsita valamikor régen mást is tudott, mint álmodni és b ővészkedésével elkápráztatni a törzset.
Bátor harcos is volt, s hosszú élete folyamán sokat tapasztalt, nagyon sokat. De most már nagyon ritkán
gondolt arra, amit valóban tudott. Minden álma és minden vágya csak az volt, hogy visszanyerje b ővös
erejét és varázshatalmát, amelynek valódiságában egy percig sem kételkedett.
S most élve visszatért Mattotaupa fia.
Havandzsitát ez a váratlan fordulat még inkább zavarba ejtette, mert sohasem hitt Uinonah álmaiban.
Most azonban kiderült, hogy Uinonah is er ısebb, mint ı. Uncsida pedig mintha csak azért költözött
volna a varázsló tipijébe, hogy ott kisugározza saját erejét. Havandzsitának nem volt hatalma e fölött az
asszony fölött, aki három évvel ezel ıtt felvette ellene a harcot a szám őzetésbıl hazatérı Harkáért, és
magával ragadta az egész sátorfalut.
Mattotaupa fia pedig ma is él, és odaát ül Csetanszapa sátrában.
Havandzsita zavarban volt, nem tudta, mitév ı legyen. Szeretett volna megszabadulni zavarától és a
döntés terhétıl, s hosszas töprengés után hirtelen megvilágosodott el ıtte, hogyan háríthatja át
mindkettıt a törzs férfiaira. Hangja olyan volt, mint a repedt fazéké, mikor a némán várakozó Csapát
utasította, hogy hívja egybe a tanácsgy őlést úgy, ahogy az ifjú f ınök kívánja.
Maga Tokei-ihto, aki ennyire foglalkoztatta régi ellenségét, Havandzsitát, még mindig egyedül ült
Csetanszapa sátrában, a t őz mellett.
Végre szétnyílt a sátor függönye, s megjelent Göndörhajú Csapa. Csöppet sem látszott jókedv őnek.
Leült Tokei-ihtóval szemközt, s leoldotta pipáját, de még nem gyújtott rá. Sokáig tartott, míg rászánta
magát, hogy megszólaljon.
– Havandzsita hajlandó összehívni a tanácsgy őlést – jelentette. – Akár ma éjszaka is, ha ragaszkodsz
hozzá. De csak azzal a feltétellel, hogy értesítjük Csetanszapát, és ı is részt vesz a győlésen. A
tanácsgyőlés többi tagja viszont nem járulhat hozzá ehhez. Csetanszapa bujdosik. A Hosszú Kések
gyilkosnak tekintik. Ha Csetanszapa részt vesz a gy őlésünkön, ez a gy őlés lázadók összejövetelévé
válik. A mi férfiaink azonban nem vállalkozhatnak felkelésre, s meg sem akarják kísérelni. Nincs
fegyverünk; késeink rövidek ahhoz, hogy megmérk ızhessenek a Hosszú Kések puskáival, s elegünk van
a meddı harcokból. Havandzsita ismét t ırbe akar csalni válaszával.
Tokei-ihto nem felelt. Ehelyett csak azt kérdezte:
– Ide tudjátok hívni Csetanszapát a sátrába?
– Tudni éppen tudjuk… de ha eljön, valamennyiünket veszélybe sodor, anélkül, hogy
bármelyikünknek is hasznára válna. – Göndörhajú Csapa nehezen mondta ki ezeket a szavakat, s látszott
rajta, milyen szenvedés neki mindezt elmondani. – Téged is kénytelenek leszünk bújtatni, testvérem,
mint Csetanszapát. Megtiltották, hogy befogadjunk téged. – Göndörhajú Csapa tehetetlen mozdulatot
tett, s pillantását körüljártatta a sátor falain, mint aki valami kivezet ı utat keres, de nem talál. – Ó,
fınököm! Lábad csak azért hozott ide, hogy ismét elhagyd sátrainkat,
– Nem, Csapa. – A hazatért f ınök hangja tompa volt, de a visszavonhatatlan döntés ereje áradt
belıle. – Nem hagylak el többé benneteket és a sátraitokat. Magammal viszlek titeket. Elvonulunk a
rezervátumból.
Göndörhajú Csapa a beszél ıre meredt.
– Mit mondtál? Fülem nem jól hallott.
– De igen, jól értetted a szavaimat. – Tokei-ihto hagyta kialudni a pipát, hogy megszakítás nélkül
beszélhessen. – Ma éjszaka lebontjátok sátraitokat. Asszonyaitok és gyermekeitek összecsomagolnak.
Red Fox elbocsátja lovasait. Senki sem ırzi errefelé a határt. A Hosszú Késeknek most nincs se szemük,
se fülük számunkra, minden figyelmüket Tasunka-vitko köti le. Ha elhatározzuk, hogy indulunk, ma
éjszaka nem tudjak megakadályozni. Kanadába vezetlek benneteket, új hazába, ahol szabad
emberekként élhetünk. Hau.
Göndörhajú Csapa a t őzbe pillantott, aztán a vele szemközt ül ı, csontig lefogyott Tokei-ihtóra.
– Ki akarod hurcolni az asszonyokat és a gyermekeket a hóba, csak azért, mert te magad nem
maradhatsz köztünk? A láz beszél bel ıled!
Tokei-ihto arcát sötétre festette a feltoluló vér.
– A fınököd beszél!
Göndörhajú Csapa felállt.
– A mi nagy fınökeinket megverték és el őzték. Te talán több vagy, mint ık?
– Az ı fiuk és ifjabb testvérük vagyok.
 – Elhagyni a mi nagy törzsünket?…
– Nem felejtjük el atyáinkat.
– Lemondjunk még arról is, amit a vacsicsunok meghagytak nekünk?
– Mindenrıl, csak arról nem, hogy szabad emberek maradhassunk!
– Sokat kellene tanulnunk, Tokei-ihto.
– Saját jószántunkból.
– Ennek már vége!
– Amíg van bennem lehelet, nincs vége… Észak felé vonulunk, át a Missourin!
– İsi ellenségeink, a szikszikauk vadászterületeire?
Tokei-ihto közel lépett Csapához, és az arcába nézett.
– Göndörhajú Csapa! Nem mondhatok többet, mint amit a füled már hallott. Id ım sincs. Csak
néhány óránk van ahhoz, hogy megel ızhessük ellenségeinket, és meglehessük az els ı lépéseket hosszú
vándorutunkon. Vonuljunk Kanadába!
– A vacsicsunok oda is eljönnek, ott is kiirtják a bölénycsordákat, és ott is bezárnak minket. Soha
többé nem fogunk vadászni, f ınököm!
– Igazad van. Új utat kell találnunk. Most itt teng ıdsz ezen a terméketlen földön mint a Hosszú
Kések foglya. Nem lesz jobb, ha jó földhöz jutunk, s mint szabad emberek megtanulunk marhát
tenyészteni, vetni és aratni?
A harcos szeme kitágult.
– Tudod jól, ez az én régi álmom, de azóta legy ıztek minket. A dakotákat ugyanaz a sors érte utol,
mint annak idején azokat a fekete embereket, akik az ıseim voltak. Apám a dakotákhoz menekült, hogy
szabad ember legyen, én azonban veletek együtt ismét rabszolga leszek.
A fınök keményen megragadta pajtása vállát.
– Induljunk el! Oly hosszú id ın át egymás mellett lovagoltunk. Ma sem fogsz cserbenhagyni, Csapa!
Göndörhajú Csapa görcsösen összeszorította öklét.
– Amit mondsz, az jó – mormogta ismét –, de nincs már er ınk.
Lassú léptekkel eltávolodott f ınökétıl, míg a sátor fala fel nem tartóztatta. Ekkor a feny ırúdra
hajtotta homlokát. Arca eltorzult, arcizmai fájdalmasan megvonaglottak, de nagy fekete szeme
ellenállhatatlan sóvárgással meredt a rabság iszonyatos éjszakájából a szabadság reménysugara felé.
A hazatért fınök a tőz mellett állt. A lobogó lángocskák visszfénye végigsuhant alakján. Pajtása felé
pillantott, aki még mindig nem fordult meg.
A fınök ismét leült, s ajka közé vette a kih őlt pipát. A háttérben ott ült a két n ı, akik némán
hallgatták a férfiak párbeszédét. Mongszongszah keze, amely a bölcs ıt simogatta, hirtelen megakadt;
mozdulat közben merevedett meg, s így maradt a leveg ıben, furcsán mint valami elhalt vagy elvarázsolt
faág. Uinonah arca fakó lett, mikor Csapa azt mondta, hogy bátyja csak azért tért vissza, hogy ismét
elhagyja ıket. Tokei-ihto utolsó szavai azonban felrázták a lányt kábulatából; mintha lidérces álomból
riadt volna fel: Most egyszerre éber és tettre kész lett. Úgy érezte magát, mint akit mély szakadékból
emeltek ki, s bátyja akaratától hajtva elhagyta a sátrat.
Kiment a faluból, s Hapedahot, Csetanszapa fiát kereste. A fiú egész egyedül állt a préri sötétjében.
– Csaszke hol van? – kérdezte a lány. – És miért nem jössz be a tipibe?
– Csaszke meg én elszaladtunk oda a sziklához. Tokei-ihtónak még megvan a fakó ménje, és Ohitika
is vele van. Csaszke ırködik az állatok mellett. Gondolkodtam.
– Szaladj, keresd meg apádat! Bátyám beszélni akar vele.
– Uinonah! – Hapedah sovány, kisfiús alakja felegyenesedett. – Apám megengedte nekem, hogy
felkeressem sziklarejtekében, ha valami fontos mondanivalóm van. A f ınök akar vele beszélni! Ez
igazán fontos! Ennél fontosabb mondanivalóm nem is lehetne.
Hapedah nesztelenül elt őnt. Körös-körül csend volt, s az éjszaka koromsötét lett, mert a felh ık
eltakarták a felkel ı holdat és a csillagokat.
A lány visszatért a sátorba, s ismét letelepedett Mongszongszah mellé a sátorfalhoz.
– Csetanszapa hamarosan itt lesz – közölte. Mongszongszah összerázkódott.
Feszült várakozás következett.
Végre megérkezett Csetanszapa. Egyetlen nesz sem árulta el érkezését. Lopva közelítette meg a
sátrat. Most a földre lapulva kúszott be a sátornyíláson szinte félelmetesen sovány, hosszú teste. Miel ıtt
felállt volna, körüljártatta lázasan izzó tekintetét, szemügyre véve a sátor belsejét és a jelenlev ıket.
Aztán szemlátomást er ılködve feltápászkodott, és a t őzhöz lépett. A fınök megpillantotta háncskötéseit
és két nyílt, gennyez ı sebét. Keskeny koponyáján késszúrástól származó heg látszott. Arcvonásaiba
belevéste jeleit az éhség, a szomjúság és a gy őlölet. Még egyszer körülnézett, mint aki attól tart, hogy
üldözik. De aztán felülkerekedett benne az öröm, a vad, ujjongó öröm: most ébredt tudatára annak, hogy
Hapedah valóban az ifjú f ınöktıl hozott üzenetet a számára.
Nem ült le. Tokei-ihto állt fel a t őz mellıl.
– Tokei-ihto! – szólt Csetanszapa lázas izgalommal. – F ınököm, testvérünk! Hát itt vagy! Az én
sátramból nem fognak ismét el őzni ezek a sakálok!
– Tudom, Csetanszapa, hogy szót emeltél az érdekemben, és harcoltál értem.
Csetanszapa elhárító mozdulatot tett.
– Te sem feledkeztél meg rólam; hívattál engem. Van sejtelme Szonkának arról, hogy itt vagy?
– Keresni fog itt engem.
Mongszongszah eközben felemelkedett helyér ıl, s most várakozóan állt a két férfi közelében. Két
sült varjút tartott a kezében, amelyeket férjének akart adni, hogy legyen valami ennivalója búvóhelyén.
Csetanszapa nevetésnek szánt hangot hallatott. *
– Edd csak meg magad a varjakat – felelte Mongszongszah néma mozdulatára –, vagy add oda
Hapedahnak. Nekem nincs szükségem többé húsra. – Ismét f ınöke felé fordult. Mongszongszah
behúzott vállal tért vissza helyére, a sátor szélére. – Er ım végéhez értem – magyarázta f ınökének a
harcos. – Sebeim már nem gyógyulnak be. Meghalok, de nem is bánom. Nem akarok tovább bujkálni,
és éjszakánként lopva besurranni a sátramba, hogy elegyem Hapedah el ıl a táplálékot. Meghalok, de
nem egyedül.
– Nem halsz meg, Csetanszapa.
Csetanszapa mintha nem is hallotta volna a f ınök szavait. Csak a saját gondolataira tudott figyelni.
Megragadta a f ınök karját.
– Értetted, mit mondtam, Tokei-ihto? Meg fogok halni, de neked bosszút kell állnod értem. Gyújtsd
magad köré a férfiainkat. Ragadjanak valamennyien kést, és harcoljanak. Itt csak senyvedünk, hogy a
végén felforduljunk. Nem akarunk itt senyvedni tovább. Hallod?!
– Nem akarunk itt senyvedni tovább, ez igaz – felelte az ifjú f ınök. – Elmegyünk innen, még ma
éjszaka.
Csetanszapa nem akart leülni, de összerogyott. Tokei-ihto odaugrott, pokrócokra és prémekre
fektette, s letérdelt mellé. Csetanszapa leveg ı után kapkodott. Sokáig hallgatott.
– Mit mondtál? – kérdezte aztán.
– Hogy élni akarunk.
Csetanszapa szinte megkövült, mikor ezeket a szavakat hallotta. De lassanként eltorzultak az
arcvonásai.
– Tatanka-jotanka megfutamodott, és cserbenhagyott minket, Tasunka-vitko megadta magát, és most
Tokei-ihto is csatlakozik a gyávákhoz, élni akar. – A sebesültnek nagy meger ıltetésébe került a beszéd,
de felindulása oly nagy volt, hogy újabb és újabb szavakat sajtolt ki magából. – Még egyszer kérdezlek:
hajlandó vagy-e harcolni, és elhozni nekem a Hosszú Kések skalpjait, hogy magammal vigyem az Örök
Vadászmezıkre, avagy megtagadod kérésemet?
– Csetanszapa! Harcolni fogunk, de másképp, mint ahogy most gondolod. Te is velünk jössz.
Szükségünk van rád.
Csetanszapa szemlátomást er ılködött, hogy megértse ezeket a homályos szavakat, vagy ha nem is
érti meg, legalább higgyen bennük, de aztán ismét kitört bel ıle a legyızött, üldözött, agyonhajszolt
ember elkeseredése.
– Tokei-ihto – szólt –, te mindig az én ifjabb testvérem voltál, tudod jól. De ha gyáva leszel…
szégyenkeznem kell miattad. Hogy ismét felébredjen benned a férfi, kimondom azokat a szavakat,
amelyek el ıl nem térhetsz ki többé…
– Nem térek ki. Megyek a magam útján, s magammal viszem sátraink lakóit is… még akkor is, ha
fegyverrel kell kényszerítenem ıket. Hau.
– Nos hát halld meg szavaimat: te egy áruló fia vagy. Ha valóban harcos és f ınök akarsz lenni,
harcolj… ha azonban nem akarsz harcolni…
Tokei-ihto ismét felállt.
– Úgy beszélsz velem – mondta –, ahogy Szonka beszélt. Megölhetsz, amint megtettem azt, amit a
Nagy Medve Fiaiért, asszonyaikért és gyermekeikért még meg kell tennem. De addig nem. Nem
hagyom magam eltéríteni utamtól.
 Csetanszapa megpróbált feltápászkodni, de visszahanyatlott.
Az ifjú fınök intett Mongszongszahnak és Uinonahnak, s a két n ı Csetanszapa fekhelyéhez lépett,
hogy gyógyfüvekkel és kötésekkel segítsenek rajta. Miután ellátták sebét, Mongszongszah még ott
maradt férje fekhelye mellett. Egész testében reszketett.
– Nem maradhat itt a sátorban – mondta Uinonahnak. – Ha Szonka meglátja, tüstént megöli. Vissza
kell vinnünk a sziklák közé.
– Itt marad köztünk – válaszolta nyugodtan Uinonah. – Kint a sziklák közt meghalna, még miel ıtt
felkel a nap.
– Nem maradhat itt! – ismételte Lehajló F őz, s rémületében indulatos lett. – Nemcsak ıt ölik meg, ha
itt találja Csetanszapát, hanem megölik egyetlen fiamat, Hapedahot is.
A súlyosan sebesült Csetanszapa szeme nyitva volt.
Tokei-ihto erélyesen leintette Mongszongszahot.
– Amíg én itt vagyok, egyetlen gyermeket sem fog Szonka lemészárolni. Uinonah helyesen beszélt.
Csetanszapa itt marad, ez az ı akarata is. Aki hozzá akar nyúlni, annak velem kell megküzdenie. Hau.
A sebesült felpillantott fınökére. De csak futó pillantás volt, s tekintete sötét maradt.
Tokei-ihto a t őzhöz lépett, de nem ült le. Benne is izzott a láz, s nem kis fáradságába került, hogy
megırizze tisztánlátását, és rendezze gondolatait. Nem sok híja volt, hogy ı is össze nem roppant, mint
Csetanszapa. A Nagy Medve Fiainak ellenségei alapos munkát végeztek. Tokei-ihto és Csetanszapa, a
két rettegett harcos bénává sebzett vadra emlékeztetett. Göndörhajú Csapa pedig fáradtan, csüggedten
támaszkodott a sátorrúdra.
Uinonah fivére elé lépett. Átnyújtott neki egy kis zacskót, amelyben er ıs illatú gyógynövény volt.
– Edd meg ezt, ez majd legy ızi a betegséged szellemét. És engedd meg, hogy elmondjam, mi a
szándékom. Aztán mint f ınök belátásod szerint igent vagy nemet mondhatsz rá,
– Mi a szándékod?
– Valamennyi sátorban össze kell csomagolnunk a holmikat, mivel még ma éjszaka ki akarunk
vonulni a rezervátumból. Nekem tehát az a szándékom, hogy sátorról sátorra járok, és beszélek az
asszonyokkal. Követünk téged, mert igazad van, s nekünk azt kell tennünk, amit te mondtál.
– Eredj, Uinonah, s beszélj az asszonyokkal és az anyákkal. A lány késlekedés nélkül elhagyta a
sátrat.
– Hol van Hapedah? – mormogta maga elé Mongszongszah. – Éjszaka van, hova ment az a fiú?
Tokei-ihto meghallotta szavait, ıt is meglepte, hogy a fiú nem jött vissza apjával a sátorba. De tudta,
hogy a Kölyökkutyák vezet ıjét nem kell félteni, tudja, mit tesz, akkor is, ha még csak tizenegy nyarat
látott.
Tokei-ihto szétnyitotta a grizzlymedveb ırt, s magához vette a sastoll fejdíszt, amelyet Uinonah adott
neki. Fejére tette a sastoll díszt, mert szilárdan eltökélte, hogy mint törzsf ınök lép a Nagy Medve Fiai
elé.
Csapa eleresztette a sátorrudat, s tétován, lehorgasztott f ıvel odajött a t őzhelyhez.
– Testvérem – kezdte akadozva –, Uinonah sorra akarja járni a sátrakat… vagyis az én sátramat is fel
akarja keresni. De az én anyám anyjában gonosz szellem lakozik, s ez a gonosz szellem naptól napra
veszedelmesebben tombol. Félek, hogy megtámadja Uinonahot.
– Lehetséges. De Uinonah nem fél.
– Átmegyek a sátramba, hogy megvédjem.
– Itt nagyobb szükségem van rád.
Csapa engedelmeskedett, s ott maradt, hogy f ınöke rendelkezésére álljon.
A sátornyíláson besurrant Hapedah. Egyenesen Tokei-ihtóhoz szaladt, s a f ınök engedélyt adott neki,
hogy beszéljen.
– Csaszkéval együtt az ırhelyen lapultam és leselkedtem – jelentette gyorsan, izgatottan a fiú. –
Azért maradtam ott, hogy rögtön jelenthessem, ha jön Szonka, nehogy váratlanul rajtaüthessen a
sátrunkon. Szonka még nem mutatkozott. – De megjött Chef de Loup, akit a vacsicsunok Tobiasnak is
neveznek, s annál a sziklánál vár, ahol a fakó ménedet hagytad. Chef de Loup közölte velem, hogy
Szonka már úton van három fegyveres kíséretében. Megbízott, hogy err ıl értesítselek, fınök. Chef de
Loup kérdezteti, hogy ı maga idejöjjön-e a sátorba, vagy továbbra is kint ırködjön.
– Nyargaljon el a legközelebbi határhoz, a Cse Szapa [Black Hills] irányában, és kémlelje ki, szabad-
e ott az út számunkra. A lován két óra alatt megteheti az utat a rezervátum határáig és vissza. Amint
visszatért, azonnal jelentse, mit állapított meg. Te pedig maradj a sziklánál továbbra is Csaszkével
együtt, és ırködj.
– Jó! – ragyogott fel a fiú szeme. Egy szempillantás alatt elt őnt.
Az ifjú fınök kilépett a tipi félhomályából a fekete éjszakába. S őrő felhık takarták el a holdat és a
csillagokat. Körös-körül teljes sötétség volt, csak a befagyott tócsa jégkérge csillámlott egész halványan.
A szél alábbhagyott. Úgy látszott, nemsokára újra havazni fog. Egy-egy kutya még mindig vonított.
Nem sok kutya maradt a sátorfaluban, talán öt vagy hat. A legtöbbet már levágták és megették az éhez ı
emberek.
A fınök hallgatódzott és kémlel ıdött. Egy-egy elsuhanó alakot látott a sátrak között. Elt őntek a
tipikben, majd ismét kijöttek, hogy rögtön utána más sátrakba osonjanak be. A sötétség ellenére is
felismerte Uinonahot. Két kislány kísérte. Mikor egyikük a f ınök közelében suhant el, Tokei-ihto
odaszólt neki:
– Villámfelhı!
A kislány rögtön ott termett.
– Mi hír a sátrakban?
– Az asszonyok mind menni akarnak, mert a gyermekeik éheznek itt, és mert nincs vizünk. Azok,
akik tudnak a tervedr ıl, már csomagolnak. A férfiak nem akadályozzák ıket.
– De a férfiak hallgatnak?
– Némelyik hallgat, és még várja, hogyan dönt Havandzsita, a varázsló. De a három Holló már
elhatározta, hogy a tervedre szavaz. İk nem olyan okosak, mint Göndörhajú Csapa, és ezért nem látják
olyan tisztán a veszélyeket, de nem is olyan büszkék, mint Csetanszapa, és ezért nem akarnak
fegyverhez nyúlni. Igaz ugyan, hogy elárultak téged, f ınök, de ha most utat mutatsz nekik, és
megcsillogtatod elıttük a szabadulás reményét, csatlakoznak hozzád.
– Ezt Uinonah mondta?
– Igen, ezek az ı szavai. Az asszonyok, s ıt a férfiak közül is jó néhányan igen nagy varázslón ınek
tartják Uinonahot, mert mindig azt álmodta, hogy te még élsz.
– Szaladj, folytasd a dolgodat. Mindjárt hallani fogjátok a sípjelemet. Akkor jöjjön ide mindenki.
Hau. Havandzsitával majd magam beszélek.
Az ifjú fınök ajkához emelte a sípot, amelyet Tasunka-vitko adott neki, s belefújt. A síp éles, metsz ı
hangja fiatal sas kiáltására emlékeztetett.
Mintegy varázsütésre valamennyi sátor függönye szétnyílt körös-körül a sötétben. A harci síp hangját
gyerekkora óta jól ismerte minden dakota, s már a kisfiúkat is arra szoktatták, hogy erre a sípszóra
felriadjanak álmukból, és azonnal talpra ugorjának. Mindenki kinevette és kigúnyolta azt, aki még
egyszer megdörzsölte a szemét, mikor elhangzott a riadósíp jele. Az akarat tudatos parancsára már nem
is volt szükség, a harcosok és a fiúk végtagjai szinte maguktól engedelmeskedtek az éles sípszónak, így
volt ez a szabadság napjaiban, s akkor mindenki magától értet ıdınek tekintette, hogy egy perccel a
sípjel elhangzása után már valamennyi harcos a f ınök köré sereg lett. Ma azonban senki sem tudta a
másikról, vajon engedelmeskedik-e a sípszónak vagy sem; a dakoták egyetértése, amely a szabadság
napjaiban oly magától értet ıdı volt, itt a rezervátumban felbomlott. De amikor a férfiak kisiettek
sátrukból, s mindenki látta, hogy a másik is jön, a feszült várakozás érzése vett er ıt valamennyiükön.
Elsınek Vén Holló érkezett a f ınökhöz két fiával, a Hollótestvérekkel. Pillanatokkal kés ıbb ott volt
Csotanka, Lándzsahegy és Ihaszapa is. A harcosok után el ıbújtak az asszonyok, lányok és gyermekek
is. Ott tolongtak a sátor bejárata el ıtt. Minden asszony eljött, csak Uncsida hiányzott még, pedig az ifjú
fınök nagyon várta. A sátor felszított tüze megvilágította a hazatért f ınököt, akinek fejét a sastoll
korona ékesítette.
– Él! Él! – morajlott végig a tömegen; egyesek már ujjongva kiáltották, mások még kételked ıén.
Abban, hogy a holtnak vélt f ınök itt áll elıttük elevenen, sokan a szellemek jeladását látták, amelynek
engedelmeskedniük kell.
Az ifjú fınök még nem beszélt. Pillantását fürkészve jártatta körül a sötétben, mert a férfiak közül is
hiányzott még valaki. Havandzsita – a varázsló, a betegség őzı, a Medve-csapat legid ısebb elöljárója és
fınöke a béke idején – még nem mutatkozott. Az ı megjelenését várta mindenki, mert ısi szokás szerint
a hadifınök addig nem hajthatott végre ilyen dönt ı fontosságú vállalkozást, amíg a varázsló jóvá nem
hagyta.
Vajon miért nem jött Havandzsita? Csetanszapa, akinek jelenlétét a varázsló feltételül kötötte ki, itt
volt. Itt volt, ha nem is volt olyan állapotban, hogy hallja, amit mondanak, hogy ı maga beszélhessen,
vagy a lábára tudjon állni. De a harcosok már nem szégyelltek törvényen kívül helyezett társukat. Nem
kergették vissza a pusztaságba.
Havandzsita még mindig nem mutatkozott.
Az ifjú fınök összeszedte magát, s elhatározta, hogy nem várja meg a varázslót, hanem beszélni kezd
a harcosokhoz. Noha hangja nem volt harsány, és szavait meg-megszakította a köhögés, az éjszaka
csendjében mégis jól értették a Medve-csapat sátorfalujából egybesereglettek.
– Dakota harcosok! Visszatértem hozzátok, hiába ejtett rabul hitszeg ı módon Red Fox és Jackman
ezredes, a Hosszú Kés. Visszajöttem hozzátok, de Szonka ismét el akar őzni sátraitokból. Nos, én
megyek. De nem egyedül megyek. Azért jöttem, hogy titeket és sátraitok valamennyi lakóját
kivezessem a rezervátumból. Északra megyünk, a Missourin túl elterül ı rétek és erdık felé, ahol még
szabadon élhetünk.
Az ifjú fınök rövid szünetet tartott. Érezte, hogy egyre feszültebb figyelemmel hallgatják.
– Mielıtt azonban megteszitek velem az els ı lépést – folytatta Tokei-ihto –, elmondom nektek az
igazat arról is, milyen élet vár rátok itt, a Rossz Földön, meg arról is, milyen útnak néztek elébe. A
bátorságnak igazságra van szüksége, másképp nem lehet tartós. Ezt alkalmam volt már tapasztalni saját
életemben.
– Hau! – kiáltotta Vén Holló a feszülten figyel ı tömegbıl.
– Tudom, hogy éheztek és szomjaztok, és hogy becsapnak benneteket – folytatta a f ınök. – Egyszer
talán majd meghallja a Nagy Fül Washingtonban, hogy milyen rútul becsaptak titeket, és akkor
megkapjátok ti is meg a gyermekeitek is a nektek járó foltos bölényeket és húsadagokat. Ha már nagyon
sok testvérünk éhen halt, és áldozatul esett a pusztító betegségeknek, némelyek közületek talán
jóllakhatnak, és kövérebbek lehetnek, s táncolhatnak a fehér emberek el ıtt, hogy azok nevethessenek
rajtunk.
A fınök végignézett a tömegen. Senki sem mozdult.
– Hát kutyák vagyunk mi? Hagynunk kell, hogy a vacsicsunok rugdossanak minket? – kérdezte
Csotanka.
– Rugdosni talán nem fognak már titeket a vacsicsunok – felelte a f ınök. – De a hajatokat le kell
vágni, mert nekik így tetszik. Nem beszélhettek bárkivel saját törzsbeli testvéreitek közül, mert a
vacsicsunok elválasztottak bennünket testvéreinkt ıl. Sohasem ad nektek ez a föld annyi élelmet, hogy
elláthassátok sátraitokat, hanem mindig éheznetek kell vagy alamizsnára várni.
– Menjünk innen! – kiáltotta most már számos hang.
– Én tehát elvezetlek benneteket egy olyan földre – beszélt tovább a f ınök –, ahol víz folyik, s ahol
zöldebb és dúsabb a f ő. Messzi az út odáig, és télen nagyon nehéz megtenni. Jó néhány bátor harcos
azonban már megtette, vagy legalábbis megpróbálta. Hogy tisztán lássátok, milyen veszedelmes útra
vállalkozunk, elmondom nektek azt a beszédet, amit Hinmaton-jalatkit f ınök intézett törzséhez, a
séheptinekhez. Mikor a séheptinek törzse járt ugyanúgy, mint most a dakotáké, s nem élhetett tovább
régi vadászmezıin, télvíz idején, szakadatlanul harcolva üldöz ıikkel, nekivágtak a Nagy Anya
Országába [Kanada. Az angol királyn ıt nevezték az indiánok “Nagy Anyá”-nak.] vezet ı hosszú útnak.
Mire azonban elérték a határt, a férfiak, n ık és gyermekek már annyira kimerültek, s a Hosszú Kések
olyan túlerıben voltak, hogy a bátor séheptinek egy lépéssel a határ el ıtt kénytelenek voltak megadni
magukat. Hinmaton-jalatkit f ınök ekkor ezeket a szavakat intézte harcosaihoz: “Belefáradtam a harcba.
Fınökeink elestek. Látó Szem halott, Tohulhulszate halott. Az öreg férfiak mind elhullottak. Most tehát
a fiatalok mondják ki a dönt ı szót. Az, aki a fiatal harcosokat vezette, már nem él. Hideg van, s nekünk
nincs pokrócunk. Kisgyermekeink megfagynak. Népem fiai közül sokan a hegyek közé menekültek, és
ezeknek a bujdosóknak nincs eleségük, és nincs pokrócuk. Senki sem tudja, hol vannak… talán
megfagytak. Annyi id ıt szeretnék, hogy megkeressem gyermekeimet, hogy lássam, hányat találhatok
meg közülük. Talán a halottak közt találom meg ıket. Halljátok szavamat, f ınökök: fáradt vagyok.
Szívem beteg és szomorú. A nap leáldozik. Én már többé nem fogok harcolni." Így beszélt a f ınök,
mikor a határon, egy lépéssel a szabad föld el ıtt megadta magát a Hosszú Késeknek. Mi pedig most
ugyanilyen hosszú útnak vágunk neki, ugyanilyen hidegben. Fázni és éhezni fogunk, és minden
bizonnyal bennünket is üldöz ıbe vesznek a Hosszú Kések. De a nagy varázscsöveket, amelyeket
Tasunka-vitko serege ellen harcba vetettek, miellenünk nem fogják felvonultatni. Ahhoz túlságosan
kevesen vagyunk. Ez véd meg bennünket. Ha elég er ıs az akaratunk, átvészeljük a telet. Csak a szívünk
ne legyen fáradt és csüggedt. Még ma éjjel el kell indulnunk. Mennünk kell innen. Ezt tanácsolnák nagy
fınökeitek és nagy varázslóink is, ha ma velünk lehetnének. Ha fülük egy nap meghallja, hogy szabadok
lettünk, örülni fog a szívük. Beszéltem, hau.
 Mikor a fınök befejezte beszédét, megérkezett az öreg Havandzsita is.
Uncsida is megjelent, és csatlakozott a n ıkhöz.
Az ifjú fınök elhagyta helyét. Az ısi szokásnak megfelel ıen az öreg varázsló elé ment, s mikor
odaért, karját nyújtotta, s bevezette Fekete Sólyom tipijébe. Mivel a függönyt senki sem húzta össze, a
sátor nyitva maradt, úgyhogy az egybegy őlt tömeg továbbra is láthatta Tokei-ihtót és az agg varázslót. A
fınök a t őzhelyhez vezette Havandzsitát, s a vén varázsló lassan letelepedett.
Tokei-ihto vele szemközt foglalt helyet, s intett Uinonahnak, aki szintén visszatért a sátorba. A lány
már tudta, mi a teend ıje. Egy gondosan ırzött tárgyat szedett el ı, kigöngyölte b ırburkolatából s most
mindenki felismerhette, mit rejt magában a burkolat: a szent pipát nyújtotta át fivérének, a hímzett
dohányzacskóval együtt.
A fınök a pipa után nyúlt. K ırisfából faragott hosszú szára közepéig vörösre festett
sündisznósörtékbe volt burkolva s hermelinnel, valamint az igen ritka fehér bölény farkával díszítve. A
pipafej vörös agyagból készült, amelyet a Missouri partján találtak. Az indiánok mindig nagy áhítattal
beszéltek a Missouri partján húzódó szent dombokról, ahonnan ez az agyag származott. Örökös béke
honolt e (dombok felett, így tanította az indiánok hite szerint a titokzatos viharmadár, aki sohasem nemz
utódokat, de nem is hal meg. Ezek a dombok az id ık kezdetét ırizték, mikor még béke volt az emberek
között, sıt az emberek és állatok közt is. Napfelkeltekor a dakoták fiai és lányai még most is ezért a
békéért imádkoztak Vakantankához, a nagy, titokzatos életer ıhöz. De eddig még nem tért vissza ez a
béke, s ma is csak azért kellett elszívni a béke szellemének tanácsadó pipáját, hogy el ıkészítsék ezt a
nehéz menetelést. Tokei-ihto saját t őzszerszámával gyújtott rá a pipára, s most elérkezett az a pillanat,
amelyet valamennyien titkolt, de annál nagyobb izgalommal vártak. İsi szokás volt, hogy nagyobb
vállalkozás el ıtt a fınök felkínálta a varázslónak szívásra a szent pipát. Ha a varázslópap elfogadta a
pipát, és szívott bel ıle, ezzel kinyilvánította, hogy hajlandó elkísérni a f ınököt. Ha nem fogadta el, az
annak a jele volt, hogy elutasítja a vállalkozást.
– Útra kelünk!
Az aggastyán tétovázott.
– Elvonulunk innen!
A varázsló szeme kitágult, mint akinek látomása van.
– Hallom a bölények b ıgését és apáink hangját. Visszatérünk a Nagy Medve hegyeihez! Ismét
megjelennek a halottak és a bölények!
– Elıre, át a Missourin! Tasunka-vitko neve vezérel bennünket!
A harcosok megijedtek, mert a f ınök nyers szavai már villongással fenyegettek. Vajon miféle esküt
fog megerısíteni a szent pipa?
– Elvonulunk innen…
Tokei-ihto megszívta a pipát, és az aggastyán felé nyújtotta.
A vén varázsló felemelte kezét, átvette a pipát.
– Elvonulunk innen.
A végsı döntés után néma csend honolt körülöttük. Ha csak egyetlen szó is elhangzik,
Havandzsitának ki kell adnia a kezéb ıl a pipát, s nem szívhatja tovább. Az aggastyán felállt, s nagy
áhítattal hatot szippantott, hat irányban fújva ki a füstöt: az ég felé, a föld felé s a sátor négy fala, vagyis
kelet és nyugat, dél és észak felé. Aztán ismét letelepedett, s átnyújtotta a pipát az ifjú f ınöknek, és
Tokei-ihto megismételte a hat szippantást. Miután hatodszor is szippantott, és kifújta a füstöt, visszaadta
a pipát Uinonahnak, s Uinonah ismét eltette.
Havandzsita felállt, s a f ınök hazakísérte vendégét tipijébe. Valamennyien némán várták, míg
visszatért. Tokei-ihto újra megszólalt:
– Dakota harcosok! Elvonulunk innen. Havandzsita így döntött. Ti is határozzátok el magatokat!
A fınök rágyújtott m ővészi faragású kis vörös hadipipájára, s várta a választ. A harcosok mindig
szabad elhatározásukból engedelmeskedtek f ınöküknek. Els ınek Göndörhajú Csapa lépett el ı, s átvette
a hadipipát, hogy ı is szippantson bel ıle.
– Veled megyek, f ınököm! Elmondtad nekünk a teljes igazságot. Most már tudom, hogy nem vakon
akarsz erre a veszélyes útra vezetni minket, hanem fürkész ı tekintettel és szilárd szívvel. Ezért követlek.
Hau.
Most, hogy a varázsló után igent mondott az a társuk is, aki az ifjú harcosok közt a legokosabbnak
számított, már a többiek sem tétováztak. Körbejárt a pipa, s aki szippantott bel ıle, ezzel kinyilvánította,
hogy hajlandó követni f ınökét.
 Miközben a pipát körbeadták, már lehullottak az els ı hópelyhek. Mindenki tudta, hogy er ıs
havazásra kell számítani. A n ık és a gyermekek visszatértek sátraikhoz, hogy befejezzék az
elıkészületeket. Tokei-ihto magához hívatta a harcosokat Csetanszapa sátrába.
– Szonka bármely pillanatban megérkezhetik három fegyveresével – adta tudtukra. – Hogy szoktak
eljárni Szonka és pribékjei, ha idejönnek szimatolni?
– Mindig kettesével járnak – tájékoztatta f ınökét Vén Holló. – El ıször Csetanszapa és Csapa sátrát
kutatják át. Ha itt végeztek továbbmennek.
– Most is így fognak tenni, mert nyilván azt gyanítják, hogy Fekete Sólyom vagy Ravasz Hód
tipijében találhatnak meg engem. Szonka három emberével jön, tehát két csoportra oszolva járhatják be
a sátrakat. Azt javaslom, hogy mi is oszoljunk több csoportra. Három harcos velem marad Csetanszapa
sátrában, három pedig átmegy Csapával az ı sátrába. A többiek szétoszlanak saját tipijeikben. Ha
Szonka vagy valamelyik embere belép egy sátorba, rögtön megtámadjuk a sötétben, lefegyverezzük és
megkötözzük. Hau.
– Hau! – kiáltották a harcosok.
Ezután szétváltak, hogy a megbeszélt terv szerint járjanak el. A három Holló a f ınökkel Csetanszapa
tipijében maradt.
A fınök érezte, hogy a gyógyf ő, amelyet Uinonah adott neki, megtette a hatását. Szíve már
erısebben vert, noha még fáradt volt, s újból rázta a hideg. De nem kellett félnie attól, hogy a következ ı
órákban elhagyja ereje. Néhány magyarázó szó után kiment a téli éjszakába, hogy utánanézzen
ménjének és kutyájának. Semmi szükség rá, hogy Szonka id ı elıtt felfedezze az állatokat.
Mikor a sziklafalhoz ért, fent a párkányon megpillantotta a két fiút, Hapedahot és Csaszkét. Éberen
ırködtek.
– Ha jön az ellenség, huhogjatok, mint a bagoly, de csak egyszer, nehogy Szonka gyanút fogjon! –
kiáltott fel a bátor fiúknak. A két fiú intett, hogy megértette. A f ınök elment az állatokért. Nem a falu
melletti méneshez vitte ıket, hanem jóval odébb, nyugat felé, s rájuk parancsolt, hogy el ne
mozduljanak helyükr ıl. Aztán óvatosan visszatért a sátortáborba.
Nemsokára felhangzott a bagolyhuhogás. Csetanszapa sátrában már majdnem kialudt a t őz. Csak egy
izzó parazsat hagyott meg Uinonah a sátor közepén lev ı kör alakú mélyedésben. Csetanszapa a sátor
hátterében feküdt a takarók alatt. Mongszongszah mozdulatlanul ült férje mellett, görcsösen átkarolva a
gyászos bölcsıt. Uinonah megvetette fekhelyét, de nem aludt.
Tokei-ihto és a három Holló közvetlenül a sátor bejáratánál lapult a földön, és feszülten figyelt.
Csakhamar lódobogást hallottak. Szonka és rend ırei vágtatva közeledtek a falu felé. Nem álcázták
magukat, eszükbe sem jutott óvatosságot tanúsítani. Ezek a felfegyverzett indiánok még csak rövid ideje
uralkodtak társaik felett, de már felvették a fehérek szokásait: tudatában voltak annak, hogy félnek
tılük, s ez a tudat még nagyobb biztonságérzetet adott nekik, mint valóságos túlerejük.
A lódobogás elhallgatott. A négy lovas a falu el ıtt megállt. Tokei-ihto és a három Holló hallotta
hangjukat, s a neszekb ıl megállapították, hogy el ıször a lovakat viszik a falu szélén lev ı méneshez. Ez
nem sok id ıt vett igénybe. Mikor a négy lovas ismét összegy őlt – amit szintén a hangjuk árult el –,
Szonka újabb parancsot adott. A sátorban lapuló dakoták nem értették ugyan a parancsot, de nem sokáig
kellett várniuk a végrehajtására.
Két férfi könnyed léptei közeledtek Csetanszapa tipije felé. Közvetlenül egymás mögött két
fegyveres bújt be a sátorba.
Ugyanabban a szempillantásban már talpra is ugrott a f ınök és a három Holló, és leteperték a két
fegyverest. Az egyiket Vén Holló tette ártalmatlanná, a másikat az ifjú f ınök, s közben a két
Hollótestvér elszedte a betolakodóktól a fegyvereket: el ıször a puskákat, aztán az övükbe dugott
pisztolyokat és késeket. A béklyókat már jó el ıre készenlétbe helyezték, s másodpercek alatt
megkötözték kezén-lábán a két rend ırt. Mikor Szonka magához tért els ı meglepetésébıl, hangosan
ordítozni és fenyeget ızni kezdett.
Tokei-ihto és Vén Holló kiválogatták azokat a fegyvereket, amelyeket maguknak akartak megtartani.
Vad, de keser ő öröm fogta el az ifjú f ınököt, mikor ismét kezében érezte régi puskáját. Hosszú története
volt ennek a puskának. Tulajdonosa akkor vált meg t ıle, mikor az er ıdben foglyul ejtették, s nyilván
Red Foxon keresztül került Szonkához.
Mialatt a fınök és Vén Holló felfegyverkeztek, a két Hollótestvér vállára vette a foglyokat, és elvitte
ıket. Csapa sátrából is dühös ordítozás hallatszott: az ott letepert rend ırök ugyanolyan tehetetlenül
szitkozódtak, mint az imént Csetanszapa sátrában Szonka és Tatokano. A Hollótestvérek útközben
találkoztak Göndörhajú Csapával és Lándzsaheggyel, akik szintén foglyaikat cipelték.
A megkötözött rend ıröket Szonka sátrába vitték: ez volt az egyetlen sátor, amelyet nem
szándékoztak lebontani.
Az ifjú Holló Szonka sátrában maradt, hogy ırizze a foglyokat.
A foglyok abbahagyták a szitkozódást és fenyeget ızést; végre belátták, hogy minden ordítozás
céltalan. Az ifjú Holló pipázott, s, igyekezett uralkodni az árulókkal szemben érzett elkeseredett
haragján. Tokei-ihto megtiltotta, hogy a foglyokat megöljék: nem akarta fölöslegesen bosszúra ingerelni
a fehéreket.
A fiatal Holló nem értett egyet ezzel az intézkedéssel, de engedelmeskedett.
A sátor hátterében ott ült Szonka ifjú felesége, Jácint. Fel kellett szítania a tüzet, s a lobogó lángok
fényénél még sápadtabbnak látszott. A foglyul ejtett Szonka gyanakodva nézett rá, mert az asszony nem
volt megkötözve. Az ırszolgálatot ellátó fiatal Holló leveg ınek tekintette az áruló feleségét; elnézett
fölötte, mintha ott sem volna. Jácint úgy érezte, mintha az ifjú Holló keresztülnézne rajta, mintha már
nem is volna húsból és vérb ıl való teste. Gyászos dalt dúdolt maga elé a halálról, s örök álomra akarta
kényszeríteni szívét. A préri embereinek nagy hatalmuk volt saját testük felett. Jácint meg akart halni,
mert férje áruló volt.
Ugyanekkor Uinonah is újra felszította a tüzet Csetanszapa sátrában. Tokei-ihto odalépett súlyosan
sebesült barátjához, s Csetanszapa némán üdvözölte. Pillantása még mindig sötét és fürkész ı volt. A
fınök ismét el ıvette a vörös hadipipát, s a t őz fényénél megmutatta Csetanszapának. Jellegzetes,
mővészi faragása pipa volt.
– Ismered ezt a pipát, Csetanszapa?
Sokáig tartott, míg elhangzott a válasz:
– Ismerem.
– Attól az embert ıl kaptam, akivel ezt a pipát együtt szívtad, miel ıtt a prérijeinken legyıztétek és
lekaszaboltátok a Hosszú Késeket. Most az ajkad közé teszem, s ez legyen a jele annak, hogy másodszor
is elfogadod: t ıle és tılem.
Csetanszapa csak a szeme rebbenésével válaszolta, hogy “add ide", s pillantása megváltozott.
Észrevehetıen nyugodtabb lett.
Havandzsita sátrán hangos durrogással csapkodta az északi szél az eloldott ponyvát: Uncsida, mint az
asszonyok közt az els ı, jelt adott a sátrak lebontására és az indulásra. Hányszor hallották már a férfiak
az elsı sátorponyvának ezt a durranását, amely tavasszal és nyáron vándorútra szólította ıket, a
bölénycsordák nyomába. Most az utolsó nagy vándorútra hívta ıket ez a jól ismert hang.
Az asszonyok el ıvezették a lovakat, s az állatok már fel is sorakoztak egymás mögött, a megszokott
rendben. Felerısítették a lovakra a rúdszánokat, s elhelyezték bennük a gyermekeket és az ingóságokat.
Egyre erısebben havazott; hólepte emberek találkoztak a kialakuló nagy karavánnál. Most mindenki
örült, hogy Havandzsita az éhínség ellenére sem engedte levágni a musztángokat. A lovak nélkül aligha
vághattak volna neki télen ennek az útnak. A kutyafalka nagyon hiányzott. Máskor a kutyák is nagy
csomagokat cipeltek.
A harcosok legjobb musztángjukon lovagoltak. A n ık az igavonó állatokon ültek, s ezeket hajtották.
A menet élén a fınök lovagolt. Havandzsita gyalog ment, kezében lándzsájával. Csetanszapát prémekbe
burkolva vitték magukkal.
Már megtették a nagy út els ı lépéseit, mikor nyugaton egy lovas bukkant fel; megbeszélt jelüket, a
sakálüvöltést hallatta. Tobias volt, vagy más néven Chef de Loup.
A határ szabad volt. Az els ı májusi napok tomboló hóviharában a Medve-csapat háborítatlanul
elhagyta a rezervátumot.
Egy reggel, miközben a Nagy Medve Fiai er ıltetett menetben igyekeztek távolodni a rezervátumtól,
az ügynökség hivatali helyiségében két mit sem sejt ı fiatal alkalmazott tartózkodott. Egy korlát mögött
ültek, amely kettéosztotta a helyiséget, el ıttük az asztalon hosszú listák. Szorgalmasan körmöltek, fel
sem pillantottak. Talán még a tolóablak felé sem sandítottak, s így azt sem tudták, hogy változatlanul
havazik.
A két buzgó fiatalembernek világos arcb ıre volt, s kezük szemlátomást csak tollhoz szokott, nem
puskához és késhez. Nagyon elütöttek Red Foxtól, aki mellettük állt, pipával a szája szögletében.
Jelenlegi környezetében még inkább érezte Red Fox, milyen nagy ember ı: erıs, hatalmas férfi, aki
harcokban edz ıdött meg, s akit nem gátolnak a hagyományok és az erkölcs kicsinyes el ıítéletei. Noha
közeledett az az id ı, mikor a hozzá hasonló alakok csak mint törvényen kívül helyezett banditák
értékesíthették képességeiket, pillanatnyilag még fölényben érezte magát. A legjobb lövészek közé
számított, s néhány indián nyelven is beszélt. B ıre barna volt, mintha kicserzették volna, alsó ajka fölött
kiálló fugái sárgásak. Aki csak kissé is otthonosan mozgott Nyugaton és a peremlakók közt, mindjárt
felismerte rıt hajáról és odan ıtt fülcimpájáról.
Ezen a napon ismét egy sastoll fejdíszes f ınök állt a korlát el ıtt néhány emberével. A f ınök beszélt,
s Red Fox leereszkedıen tolmácsolta szavait a két hivatalnoknak:
– Mindig csak ugyanaz a nóta! Büdös a szalonna, a gyerekek éheznek, a liszt dohos volt, a marhák
soványak, nincs víz…
A két hivatalnok vállat vont, a fejét csóválta, aztán megint összeadták a számoszlopokat. Egyikük
felkapta a fejét, s mintha személyesen ellene irányultak volna a panaszok, sért ıdötten válaszolta:
– Mindent megkaptak, a szerz ıdésnek megfelel ıen. De ez a népség nem tud takarékoskodni, és nem
akarnak sem tanulni, sem dolgozni.
Red Fox ajka körül cinikus mosoly jelent meg.
– Ezek a sastollal felcicomázott vadak sohasem fogják ezt megérteni!
A dakoták vonakodva megfordultak.
Még nem jutottak messze a korláttól, mikor nagy robajjal kinyílt az ajtó. Egy kopasz, termetes,
kövér, de mégis fürge ember rontott be. Johnny volt. Az indiánok kissé félrehúzódtak, s kíváncsian
várták, mi lesz ebb ıl.
Red Fox elvigyorodott.
– Te vagy az, te zsírpacni? Mit keresel itt?! – kérdezte öblös hangján.
– Téged! Éppen téged! – kiáltotta Johnny, s ı sem takarékoskodott a hangjával.
– Mit akarsz? Nincs adósságom nálad!
– Ami azt illeti, nyakig úszol az adósságban, te szélhámos! De ezt most csak mellesleg jegyzem meg.
Másról van szó…
– No, nyögd már ki!
– Eltőnt a Medve-banda!
– Micsoda?!
Johnny szemlátomást élvezte Red Fox elképedését.
– A Medve-banda…
Red Fox levegı után kapkodott, de tudta, hogyan nyerheti vissza lélekjelenlétét: úgy tett, mintha vad
haragra gyúlna. Felkapott egy széket, s oly er ıvel vágta a földhöz, hogy a szék darabokra tört. A két
fiatal hivatalnok ijedten ugrott fel. Red Fox bömbölni kezdett:
– Johnny! És a tábori rend ırség? Aludtak azok a csirkefogók?! Johnny a füléig húzta fel a vállát.
– Hallod-e, te, ha megtudom, hogy megint inni adtál nekik, jaj neked!
Johnny rémült, elhárító mozdulattal emelte maga elé mindkét kezét, mintha Red Fox vádja valami
feléje röpülı kı volna, amelyet így lehet kivédeni. Gyorsan el akarta hagyni a helyiséget.
– Johnny! Itt maradsz!
A vendégl ıs megfordult.
– Johnny! Kinek a m őve ez? Az lehetetlenség, hogy ezek csak úgy maguktól felszedték a
sátorfájukat, és ebben a hóviharban fegyverek nélkül nekivágtak az útnak… Ki rejlik ennek a
hátterében?
Johnny ötölt-hatolt.
– Johnny, te pókhasú! Miért te jössz ezzel a hírrel, miért nem más?
– Senki sem merte…
– Aha! Azt akarták, hogy a te zsírpárnáid fogják fel a haragomat! No gyerünk, rukkolj ki mindennel,
amit tudsz! Csak nem engedték szabadon azok a hülyék Harry Tokei-ihtót?!
– De bizony azt tették, Freddy… Red Fox elsápadt.
– Azok a csirkefogók eleresztették a fülük mellett a tanácsomat…
– Óhajtasz még valamit? – kérdezte szemtelenül a vendégl ıs, mikor látta Red Fox gyengeségét.
– Johnny… Málhástul és pereputtyostul vonult el az a banda? Magukkal vitték az asszonyokat és a
gyerekeket is? A vendégl ıs bólintott.
– Ki mondta ezt neked?
– Néhány indiánus arra járt. İk mondják, hogy a sátrak elt őntek.
Red Fox fellélegzett.
– Ha az a banda asszonyostul és gyerekestül kerekedett fel, holnapra utolérjük ıket. Magukkal
cipelik az asszonyokat! Ilyen bárgyúságot nem is tételeztem volna fel Harry Tokei-ihtóról. Azonnal
értesíteni kell Roachot! Ma reggel érkezett meg Fort Robinsonba. A prérilovasokat újra fel kell fogadni!
Red Fox sarkon fordult, s faképnél hagyva a listájuk fölé hajoló hivatalnokokat, kirohant.
Nem sokkal a meglep ı jelentés vétele után Roach kapitány már úton volt egy kis
dragonyosszakasszal, hogy üldöz ıbe vegye a, szökevényeket. A dragonyosokat prérilovasok kísérték,
köztük Red Fox, Pitt, Louis és Philip is.
Red Fox nem fukarkodott az ígéretekkel.
– Mon dieu, isten legyen nekem irgalmas – mondta Louis, a kanadai az els ı rövid pihen ın Philipnek.
– Bőn, amit csinálunk, de az is szégyen volna, ha hagynánk, hogy kicsússzon a kezünkb ıl ez a szép
summa. Az indiánok elvégre védekezhetnek; ha jól meggondoljuk, tisztességes játszmáról van szó:
golyó golyó ellen, kés kés ellen.
– Szerencsére nincs sok töltényük – vigasztalta magát Philip, s ujjai hegyével megsimogatta
pelyhedzı szakállát.
– Philip, te fiatal vagy, szép és buta. Legokosabb lesz, ha mindig a hátam mögé bújsz. Az igaz, hogy
nekünk több a töltényünk, de Tokei-ihto jobban tud célozni…
– Nem jobban, mint én, te nyúlszív ő, pipogya fráter! – ripakodott rá Red Fox, aki elnyargalt
mellettük, hogy nagyobb sietségre ösztökélje a csapatot.
Erıltetett vágta után elérték azt a helyet, ahol azel ıtt a Medve-csapat sátrai álltak.
Ezúttal a lovasok csupán egyetlen tipit láttak a kihalt, elhagyott vidéken. A tipi bejárata el ıtt négy
alakot pillantottak meg: négy indiánt. Úgy össze voltak kötözve, hogy szinte érthetetlen, hogyan tudtak
kivergıdni a sátorból: nyilván a földön csúszva, mint a hernyók.
Red Fox hangos kacagásban tört ki; gúnykacaj volt ez, amely egyszerre szólt önmagának és
Roachnak.
– Hát ez óriási! – kiáltotta. – Az én régi barátom és ellenségem, Harry Tokei-ihto még mindig legény
a talpán!
Szonka erılködött, hogy kiköpje szájából a pecket, amely megakadályozta, hogy egy szót is
kinyögjön. Louis segített neki.
– Nos, vitézem, mi történt veled? – kérdezte közben. – Ki font körül ilyen szépen, mint pók a legyet?
Csak nem Harry Tokei-ihto, akit arra kényszerítettél, hogy üljön vissza a lócára? Red Fox felfigyelt.
– Mit beszélsz? Együtt ittatok Tokei-ihtóval?
– Non, mon cher, dehogyis, kedvesem! Csak mi ittunk, Tokei-ihto csak nézte, hogy iszunk.
– İ cselekedett, ti meg hortyogtatok, nyilván így történt! Úgy játszott veletek, mint macska az
egérrel, ti nyimnyám alakok!
Red Fox még szívesen folytatta volna a szitkozódást és átkozódást, de nem volt rá ideje: felfedezte a
megszökött indiánok nyomait, és ez lekötötte minden figyelmét. A nyomok a hó alatt is elég világosan
kivehetık voltak.
Miközben a másik három fogoly kötelékeit is megoldották, s Roach alapos fejmosásban részesítette a
kiszabadult tábori rend ıröket, Red Fox már északnyugat felé nyargalt a nyomok mentén.
A többiek is gyorsan lóra pattantak, hogy kövessék. A kiszabadított foglyok közül Szonka és Eddy
gyalog kísérték ıket, kitartó futással.
– Elıre! – sürgette Red Fox a kapitányt. – El kell csípnünk a szökevényeket, még miel ıtt elérik a
Black Hills erdıségeit! Nem szívesen találkoznék Harry Tokei-ihtóval az erd ıben.
Ismét vágtára fogták a lovakat. De fáradt vágta volt ez, a lovak már átizzadtak, a lábuk merev volt. :
Mikor Roach kapitány és Red Fox embereikkel a rezervátum északnyugati csücskéhez érkeztek,
megálljt parancsoltak. Roach a Black Hills felé irányította távcsövét, s a terepet kémlelte. A nyomokról
ítélve lényegesen csökkent a távolság az elvonuló indiánok és üldöz ıik közt. A dragonyosok és a
prérilovasok lovai fáradtak voltak ugyan, de a Medve-csapat hátas- és igáslovai csak gyors lépésben
tudtak haladni. Kevés lovuk volt, és sok férfinak, s ıt az asszonyoknak és felserdült fiúknak és
lányoknak is gyalog kellett futni. A menekül ık magukkal vitték sátraikat és ingóságaikat is. Enélkül a
gyermekek és öregek elpusztultak volna a hidegben és a hóban.
Roach összerezzent.
– Látom ıket!
– Én is! – er ısítette meg Red Fox. Neki nem kellett ehhez távcs ı.
– Gyorsan kell cselekednünk, máskülönben elérik az erd ıt! – szólt Roach, s ismét el akarta indítani
lovát.
 Red Fox azonban száron ragadta a kapitány paripáját.
– Csak lassan a testtel, fiatalúr! Attól a pillanattól fogva, hogy innen elmozdulunk, nincs többé
fedezékünk. Nem volt még alkalma tapasztalni, milyen céllöv ı Tokei-ihto? Ez a banda megint
hozzájutott néhány puskához!
Louis, a kanadai grimaszt vágott.
– No, mit mondtam? Roach tajtékzott dühében.
– Ott vannak az orrunk el ıtt! Elıre, ti iszákos anyámasszony katonái! Most ugye, nem dicsekedtek
azzal, hogy viharedzett peremlakók vagytok?!
– Állj! – suttogta gyorsan Szonka. – Egy fehér farkast láttam…
– Talán fehér egeret, te részeg disznó!
Roach még egyszer végigfürkészte a terepet távcsövével, aztán parancsot adott dragonyosainak és a
prérilovasoknak, hogy vágtassanak el ıre. Red Fox, Szonka és Louis nem engedelmeskedtek, hanem egy
szikla fedezéke mögé bújtak. Pitt, Philip és Eddy Tatokano azonban követték a dragonyosok meg a
többi lovas példáját. Pontosan azon a helyen, ahol Szonka “fehér farkast" vélt látni, Csapa és Tobias
lapultak a hóban. Fehér farkasbundával álcázták magukat. A lenyúzott farkasb ır feje eltakarta fekete
hajukat, maga a bunda pedig barna hátukon lógott. A két harcos csak legginget és mokasszint viselt,
mert a bırzeke túlságosan nehéz és merev volt a harchoz. Vállukon töltényheveder volt átvetve. Csapa
zsákmányolt puskát tartott a kezében. Mindketten úgy belesimultak a hóba, hogy messzir ıl csak a fehér
bundát lehetett látni.
Göndörhajú Csapa célzott, s mindkét cs ıbıl kilıtte a töltényeket. Aztán gyorsan töltött, s másodszor
is tüzelt.
– Elég – szólt halkan Tobias. – Négyet eltaláltál. A kurta orrú Pitt is halott.
Fent az égbolton ismét ledobták hóterhüket a szürke felh ık. Viharos szél támadt, s felkavarta a földet
borító laza hópelyheket.
Roach megmaradt embereivel igyekezett minél gyorsabban visszavonulni a fedezékbe, Red
Foxékhoz. A sziklák felé hajtotta paripáját. A fekete ló messzir ıl is látható, kitőnı célpont volt. A
kapitány csak egyenruhájának köszönhette, hogy nem érte golyó. Csapa és Tobias azt a parancsot
kapták fınöküktıl, hogy hacsak elkerülhet ı, egyenruhásokat ne öljenek meg.
Nem mindenki iszkolt el olyan gyorsan, mint Roach. Voltak, akik szerették volna megkaparintani az
elesettek fegyvereit. Az egyik prérilovas sebtében összeszedte a földön hever ı puskákat.
Ám amikor felegyenesedett, hogy a többiek után siessen, már kés ı volt. Egy indián állt mögötte,
fehér farkasbundában. Arca ijeszt ıen sovány volt, szeme izzott. Villámgyorsan lecsapott t ırével. A
prérilovas összerogyott, a puskákat kiejtette kezéb ıl. Tokei-ihto felszedte a földr ıl a fegyvereket; az
örvényl ı hó elrejtette üldöz ıi elıl, s így nem láthatták, amint Csapához és Tobiashoz sietett, és átadta
nekik a zsákmányt.
Roach életben maradt embereivel visszatért Red Foxhoz. Ismét a sziklák fedezéke mögé bújtak.
– Most mitévık legyünk? – kérdezte Roach.
– No lám, most egyszerre az én szavam is nyom valamit a latban! – forrt fel ismét a düh Red Foxban.
De mikor látta, hogy Roach is felfortyan, nyugalmat er ıltetett magára.
– A dolog komolyra fordul – mondta. – Nagyszabású akcióra van szükség. Azt javaslom,
nyargaljunk vissza, s a Missouri fel ıl átkaroló mozdulattal kerítsük be ıket. Erısítésrıl kell
gondoskodnunk. És ha ezt sikerült biztosítanunk… ördög és pokol… – Kezével hadonászó mozdulatot
tett.
– Mi történt? – kérdezte Roach, aki az elszenvedett veszteségek után roppant ideges lett.
Red Fox már le is ugrott lováról, s igén óvatosan kémlel ıdni kezdett.
– Úgy látszik, megint itt járt valaki, valaki ezek közül a… – Hirtelen elhallgatott, s felpattant lovára.
A többiek is követték példáját.
– Több szerencséd volt, mint eszed! – kiáltotta oda Louis az ifjú Philipnek.
– Még mindig jobb, mint ha fordítva lett volna – válaszolta a legény. De Louis látta, hogy Philip
milyen sápadt.
Mialatt Tokei-ihto és két harcosa, Csapa és Tobias utóvédharcukat folytatták, a Medve-csapat
karavánja a Black Hills erd ıségeihez ért.
 A NAGY MEDVE KIS FIAI
A havazás lassanként alábbhagyott, a szél is elült. Köd képz ıdött, s akadályozta a kilátást. De a
gomolygó pára egyre világosabb lett, s végül teljesen átjárta a napsugarak aranyos fénye. A karaván
megállt. Mikor eldördültek a lövések, mindenki ijedten fülelt, de már azt is tudták, hogy az els ı
fenyegetı veszélyt sikerült elhárítani. A vén Havandzsita mindkét karját a magasba emelte, s
valamennyiük nevében elmondta a reggeli imát: a békéért fohászkodott a szent Ismeretlenhez, ahogy ez
ısidık óta szokás volt a dakotáknál. Hapedah pici kora óta ismerte ezt az ünnepélyes pillanatot, de ma
még mélyebb áhítattal élte át, mint valaha is. Mert most sütött fel el ıször a nap, amióta a kivándorlók
hosszú útra keltek, hogy új hazát keressenek maguknak.
A Black Hills erd ıségei és sziklái oltalmukba vették a menekül ıket. Ezek közt a hegyek közt,
amelyek a dakoták föld jenek legbels ı területéhez tartoztak, még sohasem járt Hapedah, s most nemcsak
az a vágy f őtötte, hogy megszabaduljanak az ellenségt ıl, hanem a kutatószenvedély is: feszült
izgalommal várta, miféle új dolgokat fog itt látni és tapasztalni.
A menet éle fel ıl fejszecsapásokat hallott: az elöl haladó férfiak utat vágtak az erd ı egymásba
fonódó ágai és aljnövényzete közt. A préri fel ıl Tokei-ihto bukkant el ı két “fehér farkasával". Még
mindig lövésre készen tartották fegyverüket, s némi távolságból követték a menetet.
Egymás után hatoltak be az emberek a s őrő bozótba; mikor Hapedahra került a sor, leszállt
musztángjáról, s kantárszárra fogta lovát. Eleinte lefelé vitt az út az erd ıben, mert egy folyó völgye
övezte a hegytömböt; a völgy mélyér ıl felhallatszott a folyó zúgása. Egy régi vadcsapáson haladtak,
amelyet valószínőleg rendszeresen használtak azel ıtt e vidék dakota törzsei. De a vihar azóta
fatörzseket döntött ki, másutt meg a hó terhe alatt letört ágak torlaszolták el az ösvényt, s így ezen a
vadcsapáson is csak nehezen juthattak el ıre.
A ragyogó napfényben Hapedah jól láthatta a völgy mélyén kanyargó folyót. Áttetsz ı hullámok
siklottak keresztül a nagy, behavazott kövek közt a homokos mederben. A sekély víz vékony
jégpikkelyeket sodort magával. Csupán középen vájt a folyó egy mélyebb barázdát, amelyben a víz
akadálytalanul és sebesen száguldott tova. Ezen a helyen egy kis torlódás támadt, mert a lovak a
rúdszánokkal nem tudtak olyan könnyen átjutni a folyón. A menet éle azonban a túlsó parton már balra
kanyarodott, s fölfelé haladt a folyó mentén.
Szeszélyesen kígyózott a folyó a hegytömb körül, egyik kanyar a másikat követte. A part mentén
némán álltak sorfalat a fák csillogó hóterhükkel. Megállás nélkül vonult a vándorlók menete tovább,
egyre tovább. Valahányszor befordult a karaván a folyó egy-egy kanyarulatánál, Hapedah a menet élét
is látta, s felismerte az embereket és a lovakat. Látta Havandzsitát, Uncsidát, aki a fakó musztángot
vezette, s Ohitikát, a fekete kutyát is megpillantotta. De barátját, Csaszkét sehol sem tudta felfedezni.
Hol lehet ez a Csaszke? Hiszen egész biztos, hogy ı is velük jött. Egy pillanatig sem lehetett kétes, hogy
Csaszke is elindult a többiekkel, s nem maradt gy őlölt nevelıapja, Szonka sátrában. De hol bujkálhat?
Hosszú órák óta tartott már a fárasztó menetelés. De nyugaton, a folyó fels ı folyásának irányában
egyre lejjebb ereszkedett a nap, s végül elárasztotta, halvány, fényl ı pírjával a fák koronáját és a
hegytetıket. Esti árnyék borult a tájra, s a zúgó folyó sötétebb színt öltött.
Hapedah örült, mikor Havandzsita parancsára megállt a menet. Kimerült volt, ami nem is csoda,
hiszen átvirrasztott egy éjszakát, s utána tizennégy órán át étkezés nélkül lovagolt. Már látta a
táborhelyet. Enyhén emelked ı, észak fel ıl védett völgykatlant választottak erre a célra a menet vezet ıi.
Az erdei fenyık és a kopár tölgyek alatt itt is hótakaró fedte a földet, de nem olyan vastagon, mint a
prérin. A lovakról leszedték a málnákat, s az állatokat bevezették az erd ıbe. Hapedah is szabadjára
engedte musztángját, hadd legeljen, ı maga pedig a hóban gázolva kutatóútra indult. Egy bütykös ágú,
vén fa alatt megtalálta apját: a gyökerek közti mélyedésben feküdt, pokrócokba bugyolálva. Anyja
éppen akkor hozta a megtöltött víz-zsákot, s Hapedah elfogyasztotta annak a két varjúnak egyikét, amit
Mongszongszah el ızı este sütött. A másikat eltette. Hátha nincs mit ennie Csaszkénak. Csetanszapa egy
falatot sem evett. “Az éhezés el ımozdítja a sebek gyógyulását" – oktatta fiát.
Mongszongszah odaadta Hapedahnak a takarókat. A sátrakat nem állították fel. A hírnök körbejárt, s
mindenkivel közölte, hogy éjfél után egy órával ismét útra kelnek. Ideje volt tehát elaludni.
Hapedah azonban mégis nyitott szemmel ült b ırtakaróján, s körülnézett. Úgy rémlett neki, mintha a
tábor szélén a kacsázó járású Csaszke izmos alakját látta volna szaladni. Hapedah formás, kemény
hógolyót gyúrt magának. Mikor Csaszke ismét felbukkant a cserjék közt, Hapedah felugrott, és feléje
hajította hógolyóját. A golyó célba talált; Csaszke megfordult, de szemlátomást esze ágában sem volt
hócsatába bocsátkozni. Elt őnt egy fa mögött.
Hapedah döbbenten bámult arrafelé, amerre barátja elt őnt. Töprengett, mitévı legyen most, s ez a
kérdés annyira lekötötte, hogy szinte nem is hallotta, amint a nevén szólítják: “Hapedah!" Csak utólag
ébredt tudatára, hogy az apja szólítja halk hangján, s erre megfordult, hogy figyelmesen meghallgassa
apja szavait.
– Eredj, Hapedah, hozd ide! A nagybátyja, Szonka soha többé nem lép be a sátrainkba. Jácint pedig
halott. Csaszke ezentúl a mi tipinkben lakhat.
Hapedah meglep ıdve és hálásan bólintott. Aztán felugrott, s a hóban gázolva, átszökellve a
gyökereken, és keresztülbújva a bokrokon, az elalvóban lev ı emberek csoportjai mellett arra a helyre
sietett, ahol eltalálta barátját a hógolyóval. Ez a hely a tábor szélén volt, ahol már csak kévés nyomot
lehetett látni; Hapedah könnyen felismerte a fiú mély lábnyomait. A nyomok az erd ıbe vezettek. Az
erdıbe érve Hapedahnak még mennie kellett egy darabig, míg végül egy összekuporodva fekv ı alakot
pillantott meg. Csaszke úgy beleásta magát a hóba, mint egy kutya. Mikor Hapedah megállt mellette,
Csaszke felült; felhúzta a lábát, kezével átkulcsolta térdét, és maga elé meredt.
– Kacsázó Csaszke! – szólította meg Hapedah. – Mi ketten vértestvérekül fogadtuk egymást abban a
hónapban, mikor megérik a szamóca, ma pedig apám azt mondta, hogy neked is apád akar lenni. Gyere
velem!
Csaszke nem válaszolt. Nehézkesen feltápászkodott, Hapedahhal együtt visszatért a táborba. Zömök
fiú volt Csaszke, szélesebb vállú, és valamivel alacsonyabb, mint a karcsú termet ő Hapedah. Kacsázó
Csaszke – akit járásmódja miatt neveztek így – szétterpesztett lábbal szokott állni. Ezzel a jellegzetes
testtartásával biztosította, hogy szilárdan meg tudjon állni a helyén; de ezenkívül fürge is volt, s a
gyorsfutásban csak Hapedah múlta felül. Ma azonban semmi sem vallott benne fürgeségre és er ıre. Úgy
lépdelt, mint egy aggastyán. Tétovázva állt meg Csetanszapa fekhelye el ıtt, mikor Hapedahhal
odaértek. A sebesült harcos ráemelte tekintetét.
– Megjött az én második fiam! – mondta.
Hapedah ekkor kézen fogta testvérét, a két fiú lefeküdt aludni. Beburkolóztak egy közös b ırtakaróba,
s a fejükre húzták. Mindketten érezték, hogy Mongszongszah mama még havat is szór a takarójukra,
hogy jobban tartsa a meleget. Még t őz és sátor nélkül is otthonos érzés volt így megbújni a takaró alatt.
Pillanatokon belül elnyomta ıket az álom.
Arra ébredtek, hogy Csapa lehúzza a fejükr ıl a takarót. Felpattantak, s nagyon csodálkoztak, mikor
Csapa közölte velük, hogy már három órát aludtak. Úgy t őnt, hogy csak most bóbiskoltak el. Pedig
nyilván úgy volt, ahogy Csapa nevetve mondta, mert már feljött a hold, a táborban mozgolódás támadt.
A nık elövezették és újra felmálházták a lovakat. Kelletlenül követték gazdáikat a lovak, ık is fáradtak
voltak már.
– Nem volna kedvetek egy éjszakai fürd ıhöz? – kérdezte Csapa. – Reggeli fürd ırıl ugyanis nem
beszélhetek ma. Nos, van kedvetek? Vagy talán túlságosan fáztok, és éhesek vagytok?
Nem, nem voltak éhesek, hiszen fejenként megettek egy-egy varjút, és nem féltek a hideg vízt ıl. Már
elıre örültek a fürd ınek. A rezervátumban még a mosakodáshoz sem volt elég víz.
Csapa társaságában, aki sánta lába ellenére is meglep ıen gyors volt, leszaladtak a folyóhoz. Nem ık
voltak az els ık; férfiakat és fiúkat láttak a holdfényben, akik beugráltak a meder középs ı barázdájában
száguldó jéghideg vízbe. A fiúk ledobták magukról a testük köré csavart takarót, futva gázoltak a
szétfröccsenı vízben a középs ı barázdáig; mint a kutyák, vetették magukat a jeges árba. Egy darabig
kallózva, sodortatták magukat lefelé, aztán visszatértek a partra. Gyöngyözve pergett le a víz jól
bezsírozott testükrıl. Ledörzsölték magukat homokkal, s ez után az alapos tisztálkodás után ismét
beburkolóztak takaróikba, így szaladtak vissza a fához, amelynek tövében a család táborozott, s itt
szárazra dörzsölték a testüket. Mongszongszah egy bögre medvezsírt készített el ı számukra, hogy a
fürdı után ismét jól bekenhessék magukat. Miután ez megtörtént, bebújtak a leggingbe, ebbe a
lábszárvédı nadrágba, amelynek két szára az övhöz volt er ısítve, maguk köré csavarták az ágyékköt ıt,
amely elıl-hátul övükrıl csüngött alá, s lábukat a prémmel bélelt mokasszinba dugták. Aztán felvették a
köpenyt is, prémes oldalával befelé fordítva, s máris érezték, hogy ismét forrón lüktet ereikben a vér.
Sapkára vagy kalapra nem volt szükségük. A dakoták a legkeményebb télen is hajadonf ıtt jártak. Dús,
bezsírozott hajuk elegend ı védelmet nyújtott a hideg, a hó és a viharos szél ellen. Tar fej őek nem voltak
köztük, még az öregek sem kopaszodtak.
A fiúk engedélyt kaptak anyjuktól, hogy a málnás lovak közül, amelyek Fekete Sólyom nagy sátrát
és ingóságait vitték, kiválasszák azt, amelyiken legszívesebben lovagolnak. Hapedah azt a fiatal sárgát
választotta, amellyel a Lóitató-pataknál már két versenyt is nyert, Csaszke pedig egy megbízható tarka
lóra szállt fel. Az el ıkészületek véget értek, s megindult az éjszakai menet. A fogyó hold vigyorgó képe
kísérte ıket a magányos erdei völgy felett. Egyhangú meneteléssel telt egyik óra a másik után.
Csak déltájban állt meg a menet. A nap ragyogóan sütött, a fák árnyékai kékesen csillogtak. Hapedah
és Csaszke is leültek a többiekkel, s egy fekete medve bundáján pihentek. Csotanka, a tekintélyes harcos
és a két Hollótestvér éjszaka már vadászatra is indultak. Két farkassal és egy mosómedvével tértek
vissza. A zsákmányt lenyúzták és szétosztották. Tüzet rakni nem volt szabad, s így a kiéhezett férfiak,
nık és gyermekek nyersen ették a húst, de így is pompásan ízlett. Hapedahnak sikerült néhány halat is
fognia, s Hapedah meg vértestvére, Csaszke nagylelk ően úgy határoztak, hogy a halászzsákmány felét
Villámfelhınek és Fürge Gyíknak ajándékozzák. A két fiú gyönyörködve nézte, milyen jóíz ően
fogyasztják ezt a lakomát “a fiatal varjak". Villámfelh ı mókusa már el ızıleg felfedezı útra indult az
erdıben: eleséget keresett magának. Most ott ült a kislány vállán, és egy mogyorót ropogtatott.
Kéjes érzés volt tizenkét órai lovaglás után elaludni a déli napon. Sajnos, este már ismét felkeltették
ıket. Csotankánál volt még egy darab sózott hal, ezt most odaadta a két fiúnak. Undorító íze volt,
“rezervátumszaga", ahogy Hapedah megállapította.
– El sem tudom már képzelni, hogyan is élhettünk a rezervátumban – mondta Csaszkénak. – Nem is
megyek többé vissza oda. Soha többé! Inkább meghalok.
– Hau – er ısítette meg Csaszke.
Újabb éjszakai menet következett. A táj semmit sem változott. A fiúk elbóbiskoltak lovukon. Mikor
pirkadni kezdett, hunyorogva, figyelmesen néztek körül. Hapedah észrevette, hogy Csaszke még a fejét
is felkapja, úgy fülel.
Csakhamar ráeszméltek, miféle neszek ütötték meg fülüket. Kitartóan futó férfiak lábdobogása
hallatszott a folyó mentén: az utóvéd volt, amely utol akarta érni a menetet. Csakhamar fel is bukkant
Tokei-ihto, Csapa és Tobias alakja; némán futottak tovább a menet éléig, s a karaván vezet ıi sem
szólították meg ıket. Nem akartak fölöslegesen lármát csapni. Mikor Tokei-ihto elérte Havandzsitát, az
agg varázsló jelt adott, hogy álljanak meg, és szálljanak le a lovakról. A harcosok hangtalan ujjongása
közepette osztotta szét a f ınök a zsákmányolt fegyvereket, s egyben közölte, hogy a rezervátum emberei
egyel ıre nem üldözik tovább a Medve-csapatot. Úgy látszott, megengedhetnek maguknak egy hosszabb
pihenıt. Mindenki azt remélte, hogy a havas, hideg id ı utolsó nehéz heteit itt vészelhetik át, hogy aztán
júniusban, az olvadás után továbbvonuljanak.
Ezt a tisztást jól ismerték a feln ıtt férfiak és n ık, tudták, hogy kedvez ı hely a sátorozásra. Itt álltak a
tipijeik tizenhárom évvel ezel ıtt, vagyis mindaddig, míg Tokei-ihto apjának vezetésével át nem
telepedett a sátorfalu a Lóitató-patak partjára. Itt játszottak mint gyermekek a mai harcosok és vezet ık,
itt tanultak vadászni. Most egy csapásra megelevenedtek a régi emlékek.
A fınök, Csapa és Tobias levetették a fehér farkasbundát. Havandzsita, Yen Holló és Csotanka
csatlakoztak hármukhoz. Ott álltak a férfiak csoportba ver ıdve a folyóparton, és Csetanszapát nézték,
aki most elıször tudta magát annyira összeszedni, hogy a lábára álljon, s még bizonytalan léptekkel, de
kiegyenesedve, és segítség nélkül közeledett a többiek felé. Az ifjú Ihaszapa, aki felderít ı és hírvivı
szolgálatot szokott ellátni, néhány lépéssel odébb várta a f ınök további rendelkezéseit.
– Nyolc sátrat felütni, nem többet; ez elég lesz valamennyiünknek éjszakára. Tüzet rakni nem
szabad, sehol se legyen füst! Egyetlen lövés se dördüljön, semmi lárma! Rejt ızzünk!
Ihaszapa eltávozott, hogy mindenkivel közölje a halkan kiadott parancsot. Az utolsó kérdést, amely
tisztázatlan maradt, a delavár tette fel: – Meddig maradunk itt?
– Húsra van szükségünk. Vadászni fogunk, szarvasra és medvére. A nyolcadik éjszaka
továbbvonulunk.
A fınöknek ez az utóbbi döntése szemlátomást vegyes hatást keltett a férfiakban. Tobias bólintott: ı
teljesen egyetértett Tokei-ihto elhatározásával. Csapa fürkész ı pillantást vetett az ifjú f ınökre, mint aki
azt kutatja: vajon miért tartja szükségesnek a f ınök, hogy ilyen hamar tovább vonuljanak? Talán
veszélyt szimatol? Hát nem szabadultak meg üldöz ıiktıl? Csetanszapa a homlokát táncolta, s mintha
elvárta volna, hogy legalább neki megindokolja parancsát a f ınök. Csotanka és Vén Holló némi
kételkedéssel vonogatták a vállukat. Tokei-ihto mindezt jól látta, s mindjárt megmagyarázta, mi készteti
erre az elhatározásra:
– Nem szabad késlekednünk, és nem szabad ellankadnunk. Megmondtam nektek el ıre, hogy a hóban
is tovább kell vonulnunk. A vacsicsunok be akarnak keríteni bennünket, hajtóvadászatra készülnek. A
vihartól és hidegt ıl megvéd minket ez az erd ı, de a Hosszú Késekt ıl nem!
A varázsló kiegyenesedett, magára irányítva a tanácskozók figyelmét. Lassan, ünnepélyesen kezdte:
– A vacsicsunok ismét visszahúzódtak odúikba. Egyedül vagyunk az erd ınkben a vadjainkkal.
Minek vándoroljunk fel északra, ismeretlen prérikre, az ellenséges szikszikauk vadászmez ıire? Ez a mi
földünk, itt van a mi helyünk. Ez a hegység a világ középpontja, és a Nagy Medve otthona. Minden
dakota harcos számára szent ez a hegység. Nem hagyjuk el másodszor is. Itt maradunk! A Nagy Medve
megóv minket.
Vén Holló arca felragyogott. Nagyon meghatotta, hogy viszontlátja régi otthonukat, er ıt vett rajta az
elérzékenyülés.
– Itt álltak a mi sátraink, itt álljanak ismét! – helyeselt a varázslónak. – Csak szerencsétlenséget
hozott ránk, Tokei-ihto, hogy elhagytuk ezeket a hegyeket annak idején, mikor apád, Mattotaupa el ıször
vezetett el minket innen.
Csetanszapa is Havandzsita mellé állt.
– A mi régi jó búvóhelyünk! Innen aztán éjszakánként késsel felfegyverzett férfiaink beosonhatnak a
katonák városába. Mert öt skalp nem elég ahhoz, Tokei-ihto, hogy bosszút álljunk a vacsicsunokon.
Maradjunk itt, és folytassuk a harcot. Hiszen olyan jól indult, gy ızelemmel kezdtük…
Csapa kurtán felsóhajtott, s alig észrevehet ı vállrándítással jelezte, hogy mindezt badarságnak tartja.
A varázsló Tokei-ihtóra szegezte tekintetét, aki mindeddig némán, mozdulatlan arccal hallgatott, s
nem nyilvánított véleményt sem a vén Havandzsita, sem a többiek szavairól. Mindenki feszülten várta,
vajon enged-e a f ınök a varázsló kívánságának.
– Beszélj! – szólította fel Havandzsita a f ınököt.
– Már beszéltem. A nyolcadik éjszaka tovább vonulunk sátrainkkal.
A varázsló igyekezett úgy tenni, mintha észre sem venné, hogy Tokei-ihto csorbát ejtett a
tekintélyén.
– Teutánad, Tokei-ihto fiam, még a szellemeké lesz a szó. Itt maradunk!
A harcosokat megdöbbentette ez az éles szóváltás. Elképedve hallgatták, milyen nyersen és
határozottan száll szembe a vén varázslóval a csak nemrég visszatért f ınök. Csapa és Tobias arcán
aggodalom tükröz ıdött. Vén Holló felvonta szemöldökét: megbotránkoztatta, hogy egy ilyen fiatal
harcos, mint a hadif ınök, így viselkedik. Csetanszapa nem akarta elárulni a többiek el ıtt, mennyire
felkavarta ez a dolog. Hiszen ı még nem is tudott Tokei-ihtónak arról a tervér ıl, hogy észak felé vezeti
a törzsét, a Missourin túlra.
A varázsló fürkészve jártatta körül tekintetét a tanácskozás részt vev ıin, mint aki le akarja olvasni
arcukról gondolataikat. A férfiak némán, magukba mélyedve álltak, s mindenki lesütötte a szemét, csak
a fınök nem. Havandzsita elhitette magával, hogy meg lehet elégedve szavainak hatásával, s nem
állhatta meg, hogy ne döfjön még egyet az ifjú f ınökön, aki ellenkezni mert vele.
– Sokáig távol voltál t ılünk, Tokei-ihto, és ismered a vacsicsunokat. De a Nagy Medve titkait még
nem ismered eléggé. Hallgass, és gondolkozzál ezen!
Tokei-ihto erre már nem felelt. De állta a varázsló tekintetét, s valamennyien sejtették, mit merészel
gondolni magában: hogy Havandzsita ne avatkozzon bele a hadif ınök hatáskörébe, s hogy a harcosok
annak kötelesek engedelmeskedni, akinek a hadipipa elszívásával h őséget fogadtak.
A varázsló sarkon fordult és távozott. Vén Holló elkísérte; egész magatartásából alázat áradt a b ővös
erıvel rendelkezı varázsló iránt, s tüntet ı méltóság az ifjú fınökkel szemben.
Egymás után elszállingóztak a többiek is.
– Nem kellett volna erre a helyre jönnünk – jegyezte meg Csapa, aki Tobiasszal együtt még ott
maradt Tokei-ihtónál, miután a többiek már eltávoztak. – Nem könny ő kiszabadulni a régi otthon ölel ı
karjai közül. Talán jobban meg kellett volna fontolnunk a tervet, miel ıtt elindultunk. Kissé elsiettük a
dolgot.
– Nem! – vágott közbe izgatottan Tobias. – Helyesen cselekedtünk. Csak az a baj, hogy nagyon rossz
varázslótok van.
Tokei-ihto elıször helyeslıén pillantott a delavárra. De aztán felülkerekedett benne a törzsi
büszkeség, s mivel némi bizonytalanság is támadt benne a delavár szavainak indítékai fel ıl, így szólt:
– Te nem dakotának születtél.
A delavár összerezzent. Sértve érezte magát.
A tanácskozás résztvev ıin kívül senki sem hallotta a beszélgetést; a többiek? ill ı távolságban
maradtak. Hapedah és Csaszke sem sejtették, micsoda viszály támadt a törzs vezet ıi közt. Nagyon
jókedvőek voltak. Örültek, hogy itt végre kialhatják magukat, s el ıre örültek a vadászzsákmánynak is,
amely minden bizonnyal b ıven akad ezekben az erd ıkben. Boldogsággal töltötte el ıket az a gondolat,
hogy leszaladhatnak a folyóhoz, ahol Tokei-ihto gyerekkorában annyit ugratta vetélytársát, Szonkát, s
arra is öröm volt gondolni, hogy egy sátorban fognak lakni, hiszen testvérek lettek.
A fınöki sátrat megint a régi helyen szándékoztak felállítani. Már el is készítették az új sátorrudakat.
Az asszonyok és lányok hozzáláttak a sátrak felállításához. Eltartott még egy darabig, míg a nyolc
tipit felállítják, és lakályosan berendezik, s addig a két fiú nem térhetett aludni. Hapedah és Csaszke
elhatározták, hogy kihasználják ezt az id ıt, és kifürkészik a terepet. Egy jó magas erdei feny ıfát
szemeltek ki erre a célra, mert a koronája kit őnı kilátóhelynek Ígérkezett. Mikor odaértek, látták, hogy
égy felderítı már ott tanyázik a fa tetején. Ez azonban nem zavarta ıket, elvégre elférnek ott hárman is.
Ügyesen fellendültek az alsó ágakra – jó er ıs ágak voltak –, s onnan továbbkapaszkodtak felfelé.
Egyszerre csak éles füttyszó hallatszott odafentr ıl. Erre a figyelmeztet ı jelre a két fiú mozdulatlanná
dermedt az ágak közt. Kérd ıen néztek fel a fa tetején leskel ıdı ırszemre, s az ifjabb Hollótestvért
ismerték fel benne. Egy himbálódzó faágon hasalt, fél lábát lelógatva. Mivel fehér farkasbunda fedte a
hátát, messzirıl hólepte faágnak vélhette az ember.
A két fiú csak a szemével kérdezte az ifjú Hollótól, vajon azt kívánja-e t ılük, hogy leszálljanak a
fáról. De az ifjú Holló nem kívánt semmi ilyesmit, így hát befészkelték magukat oda, ahova már
felkapaszkodtak, és szemügyre vették a környéket. Innen az ágak közül jó kilátás nyílt felfelé az erd ıs
hegyoldalra, dél felé pedig a folyóvölgyre s azon túl a hóborította prérire. Egy varjúcsapat károgott a
fejük fölött. Nyilván felriasztotta ıket valaki vagy valami fent a hegyen, s a két fiú szeretett volna a
végére járni a dolognak. A fa tetején hasaló felderít ı ismét füttyentett, ezúttal egész halkan, s kinyújtott
kezével mutogatott valamit. A két fiú a jelzett irányba pillantott. Az ifjú Holló mozdulata
türelmetlenséget árult el, mintha azt akarta volna mondani: “Hát vakok vagytok, még mindig nem láttok
semmit? Talán az álmosságtól ragad le a szemetek?" Csaszke egyszerre csak hevesen megragadta
Hapedah karját.
– Medve a fán!
Most már Hapedah is felismerte mackó koma sötét bundás, testes alakját fent a hegyen, annak a
hatalmas fának az ágai közt, ahonnan az imént felröppentek a varjak. Egy kukkot sem felelt Csaszkénak,
hanem már kúszott is lefelé; Csaszke követte. A legalsó ágakról leugrottak a hóba, aztán nekiiramodtak.
Hanyatt-homlok rohantak a sátrak közt.
Hol lehet Tokei-ihto?
Az ifjú fınök még mindig lent állt a folyóparton, és beszélgetett, ezúttal Csotankával. A két fiú is ott
találta ıket. Sokkal fegyelmezettebbek voltak, semhogy mindjárt kirukkoljanak a mondanivalójukkal.
De csillogó szemük és kipirult arcuk elárulta Tokei-ihtónak, hogy olyan hírrel jöttek, amit nagyon
fontosnak éreznek. Intett, hogy beszéljenek.
– Kacsázó Csaszke egy medvét pillantott meg – jelentette Hapedah. – A fiatalabb Hollótestvér
mutatta nekünk, Csaszke látta meg el ıször, utána én is. A medve éppen felmászott egy fára, amott a
hegyen, egy nyíllövésnyire.
A férfiak felfigyeltek.
– Elejtem azt a medvét – szólalt meg Tokei-ihto. A fiúk feszült izgalommal meredtek rá. – Szaladj,
Csaszke, hozd el a fehér íjamat meg egy nyílvessz ıt – mondta a fınök. – Uinonah majd odaadja neked.
Csaszke eliramodott. Csakhamar visszatért, magával hozta a drága íjat meg egy kígyób ırbıl készített
tegezt, amelyben még négy nyílvessz ı volt. Tokei-ihto átvette az íjat, s a tegezb ıl kivett egy
nyílvesszıt. Magát a tegezt és a másik három nyilat a fiú kezében hagyta.
A fınök és a harcosok elindultak a nagy fa felé, amelynek tetején az ifjabb Hollótestvér gubbasztott;
a két fiú is velük tartott. Tokei-ihto fellendítette magát az ágakra, s felmászott a fa tetejére, a felderít ı
mellé. Miután egy darabig kémlel ıdött, kiválasztott egy jó vastag ágat, amely nem ingadozott a
testsúlya alatt, s célzott a nyíllal. De még nem l ıtte ki.
Nem volt kétes, hogy látja a sötét bundás medvét, de talán úgy helyezkedett el a mackó, hogy nem
nyújtott elég biztos célpontot. A fiúk egy nyíllövésnyire látták a medvét, vagyis mintegy háromszáz
méternyire. Jó íjból el lehetett ugyan röpíteni a nyílvessz ıt ilyen távolságra, de csak egy-egy legendás
hírő vadásznak sikerült ilyen messzir ıl célba is találni, és szerencsés esetben le is teríteni kiszemelt
áldozatát. A Medve-csapat férfiai azonban tudták, hogy Tokei-ihto – éppúgy, mint apja, Mattotaupa is –
ezek közé a legendás hír ő vadászok közé tartozik.
Tokei-ihtónak pompás íja volt. Egyetlen darab csontból készült, illesztek nélkül, fehéren csillogott,
akár az elefántcsont, s a mintegy kilencven centiméter hosszú íjat bölényinakkal er ısítették meg, hogy
rugalmasabb legyen. A dakoták ilyen íjat nem tudtak el ıállítani, mert a préri állatai nem szolgáltattak
hozzá megfelel ı anyagot. Senki sem tudta, honnan származik ez az íj. Az efféle fegyverek az indiánok
kereskedelmi ösvényein jutottak a tengerpartról az ország belsejébe. Hapedah és Csaszke elragadtatással
nézte az íjat; örültek, hogy Uinonah olyan ügyesen elrejtette ezt az értékes fegyvert Red Fox poroszlói
elıl.
Tokei-ihto teljes er ıbıl kifeszítette az íjat. Surrogva pattant vissza az ín, s a nyílvessz ı elröppent. A
lövés után a vadász ágról ágra ugorva igyekezett lefelé, s végül több méter magasból vetette magát a
hóba.
– Odafutok. Azt hiszem, még él! – kiáltotta oda a várakozóknak, s azzal nekiiramodott, fel a
hegynek. Ravasz Hód követte.
A többiek kénytelenek voltak er ıt venni türelmetlenségükön. Tokei-ihtónak és Ravasz Hódnak
háromszáz métert kellett futniuk emelked ın.
A sátrakat közben már felállították, s berendezték mindennel, amire a sátorlakóknak szükségük lehet.
A legtöbb asszony és gyerek már aludni tért, a férfiak közül is sokan. Csak néhányan lézengtek még a
sátrak közt, egyik-másik gyerek pedig csatlakozott Hapedahhoz és Csaszkéhoz, hogy velük együtt
várjanak. Végre lépteket hallottak a hegy lejt ıjén.
Csapa társaságában felbukkant a f ınök a fák közt. Magukkal vonszolták a fekete bundás, jó
kétmázsás medvét. A fiúk hangos ujjongásban törtek ki, mikor megpillantották a zsákmányt.
Havandzsita sátra el ıtt a vadász a földre fektette a medvét, s megmutatta az elejtett vad testéb ıl kihúzott
nyílvesszıt. Tobias, a szenvedélyes vadász mindjárt megvizsgálta a leterített medve sebeit.
– A lapockájába fúródott a nyíl – állapította meg. – De nem volt halálos a lövés, mert a nyíl már
erejét vesztette. Késszúrás ölte meg.
– Hau – bólintott Tokei-ihto, önkéntelenül megszorítva a kés faragott markolatát. Amióta kiszabadult
a rabságból, most volt el ıször alkalma arra, hogy ismét vadászfegyverként használja ezt a kést.
Havandzsita úgy döntött, hogy a medve húsát – tekintettel az éhínségre – azonnal osszák szét a sátrak
közt. A fınök a sátor elé hurcolta zsákmányát, s Göndörhajú Csapával együtt lenyúzták a medve b ırét.
Uinonah és Mongszongszah már jöttek is, hogy kibelezzék és feldarabolják az állatot. Hapedah és
Csaszke mindjárt kapott egy-egy zsíros falatot. Aztán visszavonultak a sátorba. Most érezték csak,
milyen kimerültek, s led ıltek elıkészített fekhelyükre. Mivel csak nyolc tipit állítottak fel, Tokei-ihto és
Csetanszapa családja közösen foglalta el a nagy f ınöki sátrat, sıt még Tobiast is itt szállásolták el.
Csapa és Villámfelhı is be-betértek ebbe a sátorba; saját sátrukban, a sok elözvegyült asszony meg
pártában maradt lány közt és Tarka Tehén, a rossz szellemt ıl megszállott nagyanya mellett nem volt
kellı nyugalmuk.
Csaszke és Hapedah egymás mellett szenderegtek b ırtakarójukba burkolózva. Csak szenderegtek,
mert bármilyen fáradtak voltak, nem tudtak mély álomba merülni. Újra meg újra feltolultak bennük az
átélt események emlékei.
– Fogunk még itt többször is medvére vadászni… meg szarvasra is – suttogta Hapedah.
Villámfelhı, aki Uinonahhal feküdt egy takaró alatt, szintén nem aludt.
– Itt álltak a sátraink, mikor még gyerek voltál? – kérdezte Uinonahtól.
– Igen, mikor én még kislány voltam, Tokei-ihto pedig kisfiú. Lent álltak a folyó partján…
– Holnap megint lemegyünk halat fogni… – kezdett tervezgetni Csaszke, ahogy az utolsó szavak
megütötték fülét.
Végül Tokei-ihto és Tobias is bevonultak a sátorba, és a gyerekek elnémultak. Tokei-ihto fekete
kutyájával a sátor kijárata közelében feküdt le. Az el ıkészített fej- és háttámaszt nem vette igénybe;
beburkolódzott az ócska, elny őtt bölénybır takaróba, amelynek hosszú történetét rajta kívül senki sem
ismerte.
Valamennyiüket elnyomta már az álom, mikor odakint tompa dobpergés hangzott fel.
Az ifjú fınök tüstént felriadt, éberen fülelt. Csapa, Csetanszapa és Tobias is felfigyeltek.
Csetanszapa erılködve feltápászkodott fekhelyér ıl, s odabotorkált Tokei-ihtóhoz.
– Hát nem tud nyugton maradni az öreg odaát a varázslósátorban? Mire jó ez a dobolás? Elárulhat
bennünket – mormogta halkan, aggódva, kelletlenül.
– A Nagy Medve megóv minket – felelte keser ően Tokei-ihto.
Csetanszapa a f ınök vállára tette kezét.
 – A Nagy Medve a te totemed isi Valamennyien testvérek vagyunk. Ne őzz gúnyt megszentelt
titkainkból! Talán mindketten jobban tettük volna, ha gyerekkorunkban kevesebbet kételkedünk.
Tokei-ihto nem válaszolt, ismét fülelni kezdett. A dobszó er ısödött, s úgy hatott, mint valami komor
fenyegetés. A f ınök felkelt fekhelyér ıl.
A sátor lakói néma izgalomban figyelték. A f ınök felöltözött, feltette fejére a sastoll díszt is, majd
elhagyta a tipit.
Odakint zúgott a fák koronája az éjszakai szélben, s Tokei-ihto a közeli folyó csobogását is hallotta.
Kutyák morogtak álmukban. Valahol messze farkas üvöltött. Denevérek csapongtak, egy bagoly
huhogott az erd ıben. Ágak reccsentek; mintha hiúz osonna zsákmánya után. A lovak mellé állított ırök
éberen figyeltek. A fa tetején megint ott gubbasztott egy felderít ı. A hold fakó fénye megvilágította a
sátrakat.
Tokei-ihto a varázsló sátra felé tartott, ahonnan a dobszó hallatszott.
Mikor belépett a sátorba, csak homályosan látott, mert itt sem gyújtottak tüzet. De azt mindjárt látta,
hogy a varázsló egyedül van. Havandzsita b ır dobverıkkel dobolt egy b ırdobon, tompán, ütemesen,
parancsolóan. Szemlátomást teljesen magába mélyedt. Mindkét keze titokzatos, zöldes fénnyel
csillogott, s ugyanez a zöldes fény áradt a fejét díszít ı szarvakból és a sátor közepén elhelyezett
medvekoponyából is. Úgy látszott, még nem vette észre Tokei-ihto jelenlétét, vagy nem akart róla
tudomást venni. Tovább dobolt, s most hangosan beszélni kezdett szellemeihez. Eddig még nem volt rá
példa, hogy bárki is fültanúja lett volna a szellemekkel folytatott egyoldalú beszélgetéseinek.
Ez szigorúan tilos volt, s Tokei-ihto volt az els ı, aki hallotta, mint idézi meg a varázsló a
szellemeket:

Titkos erık, szólaljatok meg!

Nagy Nap, te világítasz a holdban!
Nagy Medve, anyánk, beszélj!
A fiad vagyok.
Megöregedtem,
s te elrejtızöl elılem.
Jöjj és beszélj,
engesztelıdj meg,
ne sújtsa haragod fiaidat…
Szemeim elhomályosultak,
karom már gyenge,
de még hő ıre vagyok titkaidnak…
Jöjjetek vissza hozzám,
mint ahogy mi is visszajöttünk
erdeitekbe és hegyeitekbe!
A halottak felébrednek,
hallom a bölények b ıgését.
A bölények és a halottak
visszatérnek hozzánk…

Egyre lassúbb lett a dobpergés, amelynek ütemére Havandzsita kiejtette a varázsigéket. A varázsló
felemelte pillantását. Szeme villogott kezének és szarvdíszének zöld fényében.
Néma párviadal kezd ıdött a két férfi közt: egyikük sem mozdult, a párviadalt csak akaratuk, vívta.
Végre megszólalt a varázsló:
– Miért jöttél be hozzám, Tokei-ihto, Mattotaupa fia?
– A dobod hívott.
– A szellemek parancsa volt.
– Mit mondanak neked a szellemek?
Havandzsita nem válaszolt azonnal. Néma csend volt a sátorban, félelmetes csend.
Végre ismét szóra nyílt Havandzsita ajka:
– A Nagy Medve hallgat. Haragszik.
– Kire haragszik?
A varázsló el ırenyújtotta nyakát, s felemelte aszott, zöldesen fényl ı kezét.
 – Reád!
– Mit kívánsz tılem?
– Testvéreidnek szükségük van ısanyjuk, a Nagy Medve szavára. Hozd el nekünk az üzenetét!
– Honnan hozzam el?
– A hegyek sötétjéb ıl, a föld mélyéb ıl… ott lakik a Nagy Anya. – Mintha maga Havandzsita is
iszonyodott volna attól, amit mondott.
– Mikor küldesz oda?
– A hetedik éjszakán… fegyvertelenül.
– El fogok menni. Most már hallgat a dobod?
– Néma marad, míg a halottak és a bölények vissza nem térnek.
A varázsló felemelt egy pálcát; egyik oldala fekete volt, a másik világított. Titokzatos mozdulatokat
végzett vele, hangtalanul.
Tokei-ihto mozdulatlanul, nyugodtan állt a helyén, míg a varázsló vissza nem ejtette a földre a pálcát.
A fınök ezután elhagyta Havandzsita sátrát, s hazatért saját tipijébe.
Azok, akiket felriasztott álmukból a varázsló dobolása, még sokáig füleltek. De most már ismét
csend honolt. A dobpergés végleg elhallgatott.
– A halottak és a bölények soha többé nem térnek vissza – szólt Tokei-ihto. Saját magának mondta
ezeket a szavakat, s hogy miért, senki sem tudta meg. Titok maradt, mi játszódott le a varázsló sátrában.

Mikor Hapedah és Csaszke felébredtek, nem is gyanították, hogy nemcsak az egész éjszakát, hanem a
rákövetkezı nappalt is átaludtak, s ismét beesteledett. Uncsida mosolygó arca hajolt föléjük.
– Ideje, hogy felébredjetek. Elaludtatok a medvetáncot.
– Ó! – kiáltott fel elszontyolodva Hapedah. Nagyon sajnálta, hogy elmulasztotta a medvetáncot,
amely a medve szellemének kiengesztelésére szolgál. Mindig felajzotta a tudásvágyát ez a szertartás:
hátborzongatóan titokzatos volt, ahogy a medvebundába öltözött emberek az állatok suta mozdulatait
utánozták, s közben a medvék nyelvén beszéltek, vagyis pontosan olyan hangokat hallattak, mint a
medvék.
A fiúk megfürödtek a folyóban, megfésülködtek, aztán leültek apjuk és Uncsida mellé. A tipiben már
ismét alkonyi félhomály honolt. Uncsida nyílvessz ıket faragott a mellette tornyosuló faágakból.
Hapedah és Csaszke el ıvették késüket, és segítettek neki. A nyílhegyeket a férfiaknak kellett csontból
vagy kıbıl elkészíteni. A vadásznyilakra szilárdan rögzítették a nyílhegyet, hogy az elejtett állat
testébıl a nyílvesszıt könnyen kihúzhassák, és újra felhasználhassák. A harci nyilakra azonban csak
lazán erısítették rá a hegyet, és szakállal látták el, hogy bennakadjon az ellenség húsában.
– Holnap el kell mennetek hurkot vetni és varjakat fogni – szólt Uncsida. Tollakra van szükségünk a
nyilakhoz.
A fiúk bólintottak, és buzgón folytatlak a faragást, hogy kihasználják az id ıt, amíg még látni lehet.
– Ezekkel a nyilakkal aztán majd medvékre is vadászhattok – tréfálkozott Uncsida.
– Olyan bolond nem vagyok! – tiltakozott Hapedah. – Szívós állat a medve, puska nélkül nem tudom
leteríteni. – A fiú látta, hogy apja nyitott szemmel fekszik és hallgatja. – De talán sok medve tanyázik
ezekben az erd ıs hegyekben, és a harcosok még többet is elejthetnek.
– Gondolod? – kérdezte Csetanszapa.
– Igen, gondolom – felelte magabiztosan Hapedah. – Itt az erd ıben alkalmas odúkat találnak, ahova
bebújhatnak, hogy téli álmukat aludjak.
– De hiszen nem is alszanak, fákra mászkálnak – jegyezte meg Uncsida.
– Csakugyan azt hiszed, hogy kislány vagyok, aki még semmit sem tud? – válaszolta sért ıdötten
Hapedah. – Az a medve aludt, de mikor megéhezett, felkelt, hogy zsákmányt keressen magának.
Bizonyára megszimatolt minket, azért mászott fel a fára, hogy kémlel ıdjön, mint egy felderít ı. Okos
állat ám a medve!
Csaszke szemlátomást elégedett volt ezzel a magyarázattal.
– Talán odafent aludt a barlangban – fejezte be Hapedah.
– Miféle barlangban?
A fiúnak feltőnt, milyen izgatottan tette fel Uncsida ezt a kérdést.
– Amott messze, fent a hegyen van egy barlang – világosította fel Uncsidát. – Csaszke, te nem láttad
a fáról azt a barlangot? Odafent az erd ıben, annál a kis sziklafalnál. Nem láttad azt a sötét üreget?
 – De igen, láttam.
– No, hát holnap odamegyünk, hátha találunk medvenyomokat. Talán be is mászunk a barlangba l
Uncsida a szája elé tette a kezét, szinte ijedten.
– Csitt, te, az varázsbarlang, oda nem szabad bemenni!
A két fiú tágra meresztette a szemét.
– Gonosz varázslat ül rajta? – kérdezte Hapedah, s félretette az utolsó nyílvessz ıt, amely idıközben
elkészült; óvatosan tette le, mint aki nem akar zajt csapni. – Mesélnél nekünk róla, Uncsida?
Az öregasszony lehajtotta a fejét.
– Mesélek róla, de majd máskor. Régi, nevezetes történet ez, jól az emlékezetetekbe kell vésni.
A két fiú gondolatait persze máris foglalkoztatta az egyel ıre még ismeretlen titok. Uncsida ennivalót
hozott a gyerekeknek és magának: friss medvehúst, amely kissé rágós volt ugyan, de így is pompás
lakoma. Fekete Sólyom is evett valamit.
Alighogy a fiúk befejezték az étkezést, és zsíros kezüket beletörölték hajukba, döng ı léptek
hallatszottak a sátor el ıtt, majd valami súlyos teher puffanása. Hapedah és Csaszke kiszaladtak.
Üdvözölték a delavárt, aki egy szarvast ejtett el, és egyedül cipelte haza.
A következı napokban a fiúknak annyi dolguk volt reggelt ıl estig, hogy kifújni is alig tudták
magukat, s noha fúrta az oldalukat a kíváncsiság, Uncsida újra meg újra kénytelen volt elhalasztani a
barlang történetének elmesélését. A fiúk hurkot vetettek, és varjakat fogtak. Csaszkénak sikerült lel ınie
azt a héját, amelyet Hapedah még menetelés közben vett észre; a ragadozó madár éppen le akart csapni
zsákmányára, mikor a dakota fiú nyila eltalálta. Csaszke roppant büszke volt, s Mongszongszah
megígérte, hogy fejdíszt készít neki a héja tollaiból. Ugyanazon a napon három nyulat is elejtett a két
testvér, s ezzel is hozzájárultak a sátor ellátásához. Mindez azonban eltörpült a bölényvadászat
lehetısége mellett. Lándzsahegy bölénycsapást fedezett fel kint a prérin, s elhatározták, hogy a f ınök
éjszaka kivonul néhány emberével. Éjszaka akartak vadászni, hogy rejtve maradhassanak. Hapedah és
Csaszke engedélyt kaptak apjuktól és Tokei-ihtótól, hogy szánon velük tartsanak, és segítsenek
beszállítani a zsákmányt. Bármilyen nyugodtnak látszott is a két fiú, majd szétfeszítette ıket a várakozás
izgalma. Uinonah el ıkészítette a szánokat. Szántalpakul simára dörzsölt bölénybordák szolgáltak,
amelyeknek végét egy hasított falécbe szorították. Ohitikát és a szürke n ıstény farkaskutyát befogták a
szánok elé, s csak úgy repültek a csillagos égbolt alatt az erd ı sima hótakaróján. A két fiúnak er ısen
fékezni kellett az állatokat, nehogy elszakadjanak a feln ıttektıl, akik gyalog mentek, hótalpakon.
Csakhamar megtalálták a bölénycsapást; a harcosok megállapították, hogy a nyomok legföljebb négy
bölénytıl származnak. Mivel a hótakarónak csak a felszíne fagyott szilárdra, az állatok mélyen
besüppedtek a hóba, így csak lassan juthattak el ıre. A vadászok három óra alatt utolérték a bölényeket, s
éjszakai pihen ıhelyükön kerítették be ıket. Nagy volt az ujjongás, mikor látták, hogy egy fehér bölény
is van köztük. A vadászok nyilai és dárdái hamar leterítették az álmukból felriasztott állatokat. Mindjárt
a helyszínen megnyúzták és feldarabolták a zsákmányt, majd felrakták a fiúk szánjaira.
– Holnap még itt maradunk – jelentette ki a f ınök a sikeres vadászat után. – Erre a napra még
szükségünk van, hogy asszonyaink és lányaink feldolgozhassák és becsomagolhassák a húst. De amint a
nap másodszor is leszáll, lebontjuk sátrainkat, és továbbvándorlunk. Annyi vadászfegyverünk és húsunk
van, hogy elég lesz, míg eljutunk az Iszapos Víz mentén eltérül ı prérikre.
A hólepte táj még hajnali ködbe burkolódzott, mikor a fiúk szánkójukon az erd ı széle felé hajtottak.
Az elsı fák alatt a Kölyökkutyák üdvözölték két vezet ıjüket, Hapedahot és Csaszkét, A fiúk lerakták a
bölényhúst, s pajtásaikra bízták, hogy vigyék tovább a tipikhez. İk maguk kifogták a kutyákat, fejük
fölé emelték a szánokat, s úgy vitték át az erd ın. A gyermeksereg már el ıreszáguldott, hogy jelentsék: a
vadászat sikerrel járt, s a delavár leterítette a fehér bölényt. Hapedah és Csaszke kimért léptekkel
követték ıket, ahogy a gy ızelmes csatákból hazatér ı harcosokhoz illik.
Már a zúgó folyó partja felé közeledtek, mikor egyszerre csak mindketten megálltak, mintha földbe
gyökeredzett volna a lábuk.
Hátborzongató látvány tárult eléjük.
Feljebb a parton, a füzesben egy tébolyult, kifordult szempár meredt rájuk a ködb ıl, s egy aszott kéz
szétnyitott ujjai látszottak egy halálsápadt arc mellett. A csendesen bólogató f őzfaágak körül gomolygó
ködben hol elt őnt a félelmetes jelenés, hol ismét el ıbukkant.
– Huh! – tört el ı a fojtott kiáltás Hapedahból. A következ ı pillanatban a két fiú mintegy vezényszóra
beugrott a félig befagyott vízbe, s egyetlen merész ugrással átvetették magukat a folyó jégpáncéljának
széles középs ı hasadékán. Meg sem álltak, míg a f ınök sátra elé nem értek. Ott ledobták a szánkót a
földre, s rá sem hederítve Uinonahra és Mongszongszahra, akik éppen a friss b ıröket kaparták le a
szabadban, berontottak a sátorba. Itt, az otthonos környezetben lassan megnyugodtak. Uncsida
mosolyogva fogadta ıket.
Odaültek az öregasszonyhoz, aki a törzsben nagy tekintélynek örvendett, mert “szent titkok
ismerıje" volt. Hangjuk még remegett a rémülett ıl, mikor elbeszélték neki, mit láttak.
Uncsida félretette munkáját.
– Megyek, utánanézek a dolognak – mondta, s elhagyta a sátrat.
A fiúk fellélegeztek. Kiszaladtak anyjukhoz, Mongszongszahhoz, hogy beszámoljanak neki a
vadászatról. De Mongszongszah nem fogadta a híradást olyan kitör ı örömmel, mint ahogy várták. Egy
percre félbeszakította munkáját, felegyenesedett, s komoly pillantást vetett a fiúkra.
– Felderítıink ellenséges nyomokat fedeztek fel – közölte. – Ezen a hegyen túl, ahol most
táborozunk, aranyásók megöltek egy medvét, egy másikat pedig megsebesítettek. – Gondterhelten
bámult a fák csupasz ágai közt a behavazott tájra. – Kénytelenek leszünk továbbvonulni – folytatta. – És
nagyon sokan fognak elhullani közülünk a hóban.
Mongszongszah ismét munkája fölé hajolt.
– Felvesszük a harcot a hóval is, a Hosszú Késekkel is – jelentették ki elszántan a fiúk. – Soha többé
nem térünk vissza a rezervátumba l
Visszabújtak a sátorba. Itt teljesen egyedül voltak. Csetanszapa sem hevert már a fekhelyén. Az
utóbbi napokban er ısen javult a sebesült harcos állapota. A két fiú szótlanul üldögélt a sátor
homályában. Nem tudtak másra gondolni, csak a füzes gomolygó ködéb ıl elıbukkanó rémlátomásra
meg a felderít ık baljós jelentésére, amelyr ıl anyjuk beszélt. Egyszerre csak Uinonah hangja csendült fel
odakint:
– Hova, hova, Villámfelh ı?
A következı pillanatban már szét is nyílt a sátor függönye, és Berontott a kislány. Összehúzta maga
mögött a függönyt, aztán zavartan megállt. Valószín őleg nem számított rá, hogy ott találja a tipiben a
két fiút. Zavarában hosszú, vastag hajfonatainak két vége után nyúlt, s ide-oda csavargatta copfjait.
Végre közelebb jött néhány lépéssel.
– Uncsida hol van? – kérdezte, még mindig ujja köré csavart hajfonatainak végére szegezve
tekintetét.
– Uncsidával most nem tudsz beszélni – felelte Hapedah.
– Ó!… – sóhajtotta Villámfelh ı. Szemlátomást lesújtotta, hogy nem beszélhet a nagyanyóval. –
Késıbb pedig… – dadogta – mindjárt jönnek a többiek… és én… Ugyanis megint olyan szörny ő volt…
A két fiú felfigyelt. Csak nem azt a rémképet látta ez a lány is?
– Mi volt olyan szörny ő? – kérdezte Hapedah.
Villámfelhı megkönnyebbülten lélegzett fel: Hapedah, a sovány Hajápoló nem gúnyolja ki. Kissé
közelebb merészkedett, lehajolt a fiúkhoz, akik hanyag testtartással ültek a földön.
– Hát az, hogy megint olyan álmai voltak, és félelmetes dolgokat mondott – suttogta.
– Kicsoda? Tarka Tehén? Mit mondott már megint? – firtatta Csaszke, s egyetért ı pillantást váltott
Hapedahhal. Úgy látszik, a Gonosz Szellem ismét megszállta a vénasszonyt, s alighanem ı volt az, aki a
füzesben gubbasztott.
– Igen, Tarka Tehén. El sem tudjátok képzelni, milyen borzasztó, mikor a Szellem gyötri ıt. – A
kislány egész testében reszketett. – Pedig hát akkor is igaza volt, mikor ti nem akartatok hinni neki…
hiszen tudjátok, mikor azt mondta, hogy a Hosszú Kések fognak gy ızni… És most… most megint
álmodott, és a Gonosz Szellem azt mondta neki, hogy a következ ı éjszakán a medve kijön a
barlangjából… éjfél után… a medve… hisz bizonyára tudjátok már, nemde?
– Nem – válaszolták a fiúk. Nem tudtak semmir ıl. Villámfelhı elıbb megbizonyosodott róla, hogy a
felnıttek közül senki sem készül bejönni a sátorba, aztán elbeszélte:
– Amott fent a hegyen van egy barlang, abban alszik az öreg anyamedve, a Nagy Varázsló. Nagyon-
nagyon öreg, már akkor is élt, mikor az emberek és állatok még testvérek voltak, és egy nyelven
beszéltek. A fia hatalmas medve volt, a leghatalmasabb a Nagy Vizek közt. Volt egy varázssátra, és
mikor egy este bement hozzá egy szép asszony, reggelre emberré változott. Nagy, er ıs, okos harcos és
varázsló lett belıle, senki sem tudta legyızni, ı volt Mattotaupa és Tokei-ihto ısapja!
– Úgy van! – er ısítette meg a két fiú, szinte egyszerre.
– Igen – mondta a lány. – De az öreg anyamedve még él, és fent alszik a barlangban mindaddig, míg
a fınökeink bátrak és er ısek maradnak. Ám ha elárulják ısapjukat, kibújik a barlangból, és megfojtja
ıket a mancsaival… – A kislány szava elakadt az iszonyattól. – Aztán, aztán ı maga is meghal, így
mondta Havandzsita az öreganyámnak.
Villámfelhı most egyszerre fülelni kezdett. Kint a sátor el ıtt vidám zsibongás támadt: a hazatér ı
fınököt és harcosait üdvözölték a táborban. Nemsokára betérnek a sátorba a fáradt harcosok.
Villámfelhı félig megfordult, készen arra, hogy bármely pillanatban elhagyhassa a tipit.
– Az öreganyám megsértette Tokei-ihtót, igazán jó volna már végre megzabolázni azt a Gonosz
Szellemet – súgta még gyorsan oda a fiúknak, sápadtan és feldúltan. – Azt mondta, hogy valamennyien
hőtlenek lettünk a dakoták nagy törzséhez, hogy elhagyjuk apáink földjét, hogy a f ınökünk nem ölte
meg Red Foxot, és nem bosszulta meg Mattotaupa halálát, és hogy az anyamedve ki fog jönni a
barlangjából, és megfojtja ıt, és valamennyiünkre szerencsétlenség vár…
Hapedah felugrott.
– Rakj féket a nyelvedre, nehogy még egyszer megismételje ezeket a szavakat! – kiáltotta haragtól
rekedt hangon.
– De ha megint kiderülne, hogy igazat beszél?… – suttogta hadarva Villámfelh ı, aztán kiszaladt a
tipibıl.
Hapedah és Csaszke az ajkukat harapdálták, s a földre szegezték tekintetüket. Hova lett az utolsó
napok öröme? Mintha komor felh ık sötétítették volna el az égboltot. Igen, Tokei-ihto mind a mai napig
nem tudott bosszút állni Red Foxon apja meggyilkolásáért – ez valóban félelmetes vád volt. Hogy merik
hangosan kimondani ezek az asszonyok?!
A nap hátralevı órái azzal teltek el, hogy pótolták az elmulasztott éjszakai alvást, pihentek és ettek.
Villámfelhı is, Csapa is állandó vendégei lettek Tokei-ihto sátrának.
– Az öregasszony megint ırjöng – menteget ıdzött Csapa a tolakodásért. – Nem lehet kibírni.
A fınök ismét felkerekedett; egyedül indult el, nem vitt magával más fegyvert, csak a csontíjat. Már
leszállt az éj, és Tokei-ihto még mindig nem tért haza.
Ohitika besompolygott a sátorba. A földön szaglászva ide-oda futkosott, aztán csalódottan
kikullogott. A fınök nem vitte magával, mint máskor szokta. Sötét volt már, s mivel a sátorban nem
rakhattak tüzet, az alakok körvonalai elmosódtak, és csak homályos árnyakat lehetett látni.
A némaság és a várakozás ránehezedett a kedélyekre. Mikor tér már vissza Tokei-ihto? Ki kezdte el
ezt a locsogást a f ınökrıl? Ki lobbantotta lángra ezt az alattomos szikrát, ki felel ıs érte, hogy ezek a
lángok egyre továbbharapódznak, és lassanként emészt ı tőzvész lesz bel ılük.
Hapedah fellélegzett, mikor a folyó túlsó partjáról hangok hallatszottak, amelyek mindenkinek a
figyelmét lekötötték, és véget vetettek a medd ı töprengésnek. Sakálok üvöltöttek. A friss
vadászzsákmány szaga csalta ıket oda. Ohitika eliramodott, s csakhamar ádáz, morgó hangok árulták el,
hogy odalent a víz partján marakodnak a négylábúak. Ohitika segítséget kapott a falu öt megmaradt
kutyájától, de az is elképzelhet ı volt, hogy a nagy szürke farkasok is megjelentek a csatatéren, és
szorongatják a kutyákat. A fiúk kiszaladtak. Beavatkozásra azonban nem került sor, mert Ohitika éppen
akkor tért haza, mégpedig gy ıztesen. Lekuporodott a tipi elé, s egy mart sebet nyaldosott a hátán.
Hapedah és Csaszke már vissza akartak bújni a sátorba, mikor Ohitika hirtelen hegyezni kezdte a
fülét. A következı pillanatban kirohant az erd ıbe. Boldog csaholása tudtul adta, hogy megtalálta *
hazatérı gazdáját.
A fiúk megálltak a sátor bejárata el ıtt, és vártak. Hapedah megragadta Csaszke csuklóját, s
görcsösen átkulcsolta ujjaival. Ha nem is vallotta be magának, mostanáig félt, hogy a f ınök nem tér élve
vissza.
Tokei-ihto elıbukkant a csillagok fényét ıl és a vakítóan fehér hótól megvilágított erd ı fái közül, s
egyenesen a sátorhoz tartott. A két fiú felpillantott rá. A f ınök nedves volt, mintha vízben gázolt volna.
Csak a világos szín ő csontíj volt nála meg a hímzett tegez a nyilakkal, semmi más. Zsákmányt nem
hozott magával. Bármilyen sötét volt, a fiúk észrevették, hogy valami különös, rejtélyes, komor
kifejezés ül az arcán. Tokei-ihto ügyet sem vetett a két fiúra, elt őnt a sátorban; a fiúk lehorgasztott f ıvel
álltak tovább a sátor el ıtt, amelynek bejáratánál közben Ohitika is letelepedett.
Hapedah elindult, s vele együtt Csaszke is, akinek a kezét még mindig nem engedte el. Nem az apai
sátor felé tartottak. Kikerestek maguknak égy helyet az éjszakai erd ı mélyén, s egy elhalt fa korhadt
gyökere mellett lekuporodtak a hóba. Valamikor régen, egy félelmetes téli éjszakán – tizenhárom tél
múlt el azóta – ugyanezen a helyen ült egy Harka nev ő fiú, aki azóta Tokei-ihto néven hadif ınök lett.
A két fiú sokáig némán üldögélt.
– Ma éjszaka kell el ıbújnia az anyamedvének – törte meg végül a csendet Hapedah.
 – Éjfél után – tette hozzá tompán Csaszke.
– Éjfél után – ismételte Hapedah. Közben azon töprengett, hogyan is magyarázza el, mit érez, és mit
forral magában. Ám legnagyobb örömére Csaszke vette át a kezdeményezést:
– Hallottad, mit mondott az ellenséges szellem Ravasz Hód sátrában. Annak, amit mondott, sohasem
szabad bekövetkeznie. Tokei-ihtónak nem szabad meghalnia.
– Nem, ennek nem szabad bekövetkeznie – er ısítette meg szilárdan Hapedah.
– Mi kettınkön meg a kislányon kívül senki sem tud a dologról – folytatta Csaszke.
– Hacsak nem hallott róla maga Tokei-ihto azon az éjszakán, mikor átment a doboló varázslóhoz.
– El kell határoznunk magunkat. Tennünk kell valamit – jelentette ki erélyesen Csaszke.
– Hau. Tennünk kell ,valamit. Mondd meg, mit tegyünk.
– Te nem tudod, Hapedah?
– Hogyne tudnám. De hallani akarom, hogy te is tudod-e, Csaszke.
– Én is tudom – válaszolta Csaszke.
– Helyes – szólt Hapedah. – A dolog teljesen világos. Az anyamedve el ı fog bújni. Az a szellem a
Lóitató-pataknál is igazat beszélt, ezért most is hiszek neki. De nem hagyhatjuk, hogy Tokei-ihtót
megölje a medve. Tokei-ihtónak át kell vezetnie bennünket az Iszapos Vízen.
– Hau. Másvalakinek kell meghalnia helyette.
– Én is úgy gondolom – bólintott Hapedah; lassan, megfontoltan beszélt. – Gyakran el ıfordult már,
hogy ha egy harcos önként feláldozta az életét valamelyik társáért, Vakantanka, a Nagy Titok elfogadta
az áldozatot. Igaz ugyan, hogy mi csak kisfiúk vagyunk, Tokei-ihto pedig f ınök, de mégis…
– Várj csak – szakította félbe Csaszke, akiben kételyek támadtak.
– Talán szólnunk kellene Havandzsitának, a varázslónak… Hapedah szemlátomást megijedt. Szíve
hevesen dobogott.
– Nem – felelte mégis határozottan. – Havandzsitának sem szabad tudomást szereznie róla. Tudod
jól, Csaszke, hogy Havandzsita nem mindig tanúsít jóindulatot a f ınökünk iránt.
– Ez igaz. Akkor hát magunk cselekszünk.
A két fiú felállt, s ajkuk elé emelték kezüket, hogy fohászkodjanak a Nagy Szent Titokhoz. Aztán
futva megindultak hegynek fel az éjszakai erd ıben. Hátra sem pillantottak többé. Máskülönben
meglátták volna Uncsidát, aki egy fához támaszkodva néma fájdalommal nézett utánuk.
Újhold felé járt az id ı. Baglyok suhantak a sötét erd ıben; a fagytól meg-megreccsentek az ágak.
Minél magasabbra kapaszkodtak a fiúk, annál meredekebb volt a hegyoldal, a hegy lábánál pedig zúgott
a folyó, mintha visszahívta volna ıket az oltalmazó sátrakba. De a folyó zúgása egyre távolabbról és
egyre gyengébben hallatszott. Ropogó hóban gázoltak a kis lábak, s olykor-olykor eltört egy ág a fiúk
léptei alatt. A bokrok és ágak arcukba csapódtak; b ırük felrepedezett. Egymás mögött haladtak; hol az
ügyes Hapedah lépdelt elöl, hol az izmos Csaszke. Nem volt tréfadolog a hegyi vadonban bolyongani,
még két dakota fiú számára sem. Úgy futottak; hogy még ezen a hideg éjszakán is ellepte ıket a veríték,
s a szívük a torkukban dobogott. Mikor ahhoz a fához értek, ahonnan az els ı reggelen felfedezték a
fekete medvét, megálltak és kémlel ıdtek: s valóban, nem messze t ılük, a sőrő bozótban egy elhagyott
medvevackot pillantottak meg. Még ott hevertek a vastag faágak és fiatal fatörzsek, amelyek közé
befészkelte magát a téli álomra berendezked ı medve, s mancsainak nyomai belefagytak a hóba.
A fiúk tovább kapaszkodtak felfelé. Az erd ıs hegyoldal most szinte mer ılegesen emelkedett, s a két
fiú csak a keze segítségével tudott el ırejutni. Beszélgetni nem volt idejük, még gondolkodni is alig.
Hapedah agyán csak annyi villant át, hogy Tokei-ihtónak és Csapának innen kellett hazacipelniük a
nehéz fekete medvét. Neki meg Csaszkénak csaknem háromszor annyi id ıre volt szüksége ahhoz, hogy
megtegyék az utat felfelé. Négykézláb másztak egyre feljebb, míg végre zihálva megálltak a sziklafal
elıtt, amelynek közepéb ıl, mint valami fenyeget ıen sötét szem, meredt rájuk a barlang nyílása.
Most, miután már elszánták magukat, minden további lépést h ővösen és tárgyilagosan mérlegeltek.
A sziklafalat, amely mintegy tizenöt méternyire emelkedett a fa koronája fölé, alsó szakaszán
könnyen meg lehetett mászni. Csak vagy két embermagasságnyira a barlang bejárata alatt kezd ıdött az a
szakasza, amely sima volt és kissé ferdén kiszögell ı.
– Csak érjünk fel odáig, akkor majd a válladra állok – döntötte el Hapedah. – Okvetlenül be kell
jutnunk, hogy a medve megtaláljon minket, és ne kerülhessen el. – Hapedah maga is csodálkozott azon,
milyen nyugodtan mondta el mindezt. Késlekedés nélkül hozzá is látott terve véghezviteléhez: máris
kúszott felfelé. Csaszke szorosan mögötte kapaszkodva követte.
A sziklafal bordázata eleinte elegend ı támaszul szolgált ügyes kezek és lábak számára. Mikor a fiúk
a nehezebbik szakaszhoz értek, Hapedah megállt, hogy Csaszke melléje kapaszkodhasson. Csaszke
kikereste azt a helyet, ahol a legbiztosabban megvetheti a lábát, s Hapedah félrehúzódott, hogy
átengedje neki a jó sziklafokokat; aztán barátja vállára mászott. Kinyújtott keze azonban még így sem
érte el a barlang bejáratának szélét, lejjebb pedig nem volt egyetlen kapaszkodó sem.
– Felnyomlak – indítványozta Csaszke. Hapedah ekkor Csaszke kezére lépett, Csaszke pedig
felnyomta a magasba.
Most végre bele tudott kapaszkodni Hapedah a barlang bejáratának szélébe. Jó er ısen fogódzkodott,
s így lógott kinyújtott testtel, miközben testvére felkúszott rajta. Ily módon Csaszke jutott fel els ınek a
barlangba; segíteni akart Hapedahnak, de Hapedah sokkal büszkébb volt, semhogy az ilyen segítséget
elfogadja. Felhúzódzkodott, s el ıbb a két karját csúsztatta be, aztán ı is bemászott a barlang sötétjébe.
Nyirkos levegı csapta meg ıket.
A két fiú lekuporodott a barlang szélén. Két világ határán voltak: az egyik oldalon a csillagfényes
éjszaka világa, ahol a növények, állatok és emberek még megtalálták a számukra szükséges
létfeltételeket, a másikon az áthatolhatatlan, könyörtelen sötétség, amely ellenségesen és titokzatosan
tátongott feléjük.
Egy darabig mozdulatlanul ültek és vártak. Szívük ismét lassabban és nyugodtabban vert, s
figyelmüket most már a barlang belsejére összpontosították. A szikla nedves volt, és nyirkos szag áradt
belıle. Mivel kint hővösebb volt, a barlang párát lélegzett ki, mintha él ılény volna. Ilyen furcsa
sziklaképzıdményeket még sohasem láttak a fiúk; a kövek hol púposan domborodtak, hol pillérszer ően
szöktek a magasba. A két fiú kitapogatta környezetét. Hapedah felállt, néhány lépésnyire behatolt a
sötétbe, s megállapította, hogy nemcsak alulról felfelé tornyosuló kövek vannak itt, hanem felülr ıl lefelé
csüngök is. Ez nagyon különös volt. Meg is mondta Csaszkénak, de hangja oly idegenül kongott, hogy
maga is megijedt t ıle. Visszatért Csaszkéhoz, letelepedett és hallgatott. Ez a barlang nemcsak lélegzett,
hangja is volt. Valami távoli, dallamos zúgás áradt feléjük a barlang sötétjén át, szelíden és csábítón:
mintha egy félelmetes szörnyeteg csalogatta volna magához szép hangjával áldozatait.
– Talán csak a víz – szólalt meg Hapedah kemény hangon. Csaszke nem válaszolt. A két testvér még
közelebb húzódott egymáshoz, szinte összebújtak, hogy érezzék egymás közelségét. Sokáig ültek így.
Ekkor Hapedah érezte, hogy Csaszke feláll.
– Most beljebb megyünk. Tudni akarom, hogy csakugyan víz-e.
Suttogva mondta ezt, nem akart hangosan beszélni, mert félt a kongó visszhangtól.
Hapedah is feltápászkodott, s a két fiú kézen fogta egymást, hogy biztosabban álljanak a lábukon.
Óvatosan tapogatódzva botorkáltak el ıre. A barlang talaja enyhén lejtett. Egyre mélyebben hatoltak a
hegy belsejébe. Mikor ismét körülnéztek, már nem is látták a kijáratot. Körös-körül sötétség, semmi
más. A dallamos zúgás er ısödött. Mind harsányabb és harsányabb lett, s végül már a saját hangjukat is
alig hallották. Annál szorosabban kapaszkodtak egymásba.
Végre úgy rémlett, hogy valahol nagyon mélyen elérték a harsány hang forrását. A, zúgás most már
fülsiketítı robajjá erısödött.
– Víz! – kiáltotta Csaszke jó hangosan, hogy Hapedah meghallja.
A két fiú megállt. Lehajoltak, és kezük folyó vizet érzett. Úgy látszott, jobbról, a hegyb ıl ömlik a
barlangba a hatalmas vízsugár, átszeli a barlangot, s baloldalt ismét alázúdul a hegy feneketlen
mélységeibe. A két fiú leült a föld alatti patak sziklapartjára. Mintha csak összebeszéltek volna,
mindketten a vízbe mártották a karjukat, hogy megvizsgálják, milyen mély. Fél karhossznyira elérték a
patak sziklás fenekét.
Erre tehát megtalálták a magyarázatot. Csak víz, semmi más. A robaj balról jött, ahol a föld alatti
vízesés ismeretlen mélységben a sziklás talajba ütközött.
Most mitévık legyenek? Térjenek vissza a barlang bejáratához? Üljenek le, és maradjanak itt? Vagy
menjenek még tovább?
– Továbbmegyünk! – ordította Hapedah Csaszke fülébe.
A fiúk ismét kézen fogták egymást, s óvatos léptekkel átgázoltak az er ıs sodrású vízen. A túlsó
parton emelkedett a talaj, s a két vakmer ı fiú felfelé kapaszkodott. Most el kellett engedniük egymást,
mert mindkét kezükre szükségük volt. A sötét folyosó mintha sohasem akart volna véget érni. Vajon
hova vezet? Meddig juthatnak így el ıre? A folyosó most már nem emelkedett olyan meredeken, és
könnyebb volt el ırejutni. A vízesés robaja sem volt már olyan fülsiketít ı, mivel eltávolodtak t ıle.
Csaszke megbotlott és elesett, s Hapedah gyorsan megragadta a karját, hogy felsegítse. Erre ugyan nem
volt szükség, mert Csaszke egyedül is talpra tudott állni. De mikor e kis baleset alkalmával a fiúk
kiejtették egymás nevét, megállapították, hogy szavuk ismét könnyen érthet ı, még a szokottnál is
világosabban. Nyilván szélesebb és magasabb volt itt a barlang.
Még tapogatódzó, meg-megcsúszó lépteik neszét is hallották, s a víz zúgása megint olyan volt, mint
valami távoli zene. Már jó mélyen behatoltak a hegy belsejébe. De milyen mélyen? Ezt már maguk sem
tudták. Ahogy nagy óvatosan tovább-botorkáltak, észrevették, hogy egy óriási, üreges térségbe jutottak.
Körbetapogatták a falakat, s három barlangfolyosót találtak, amelyek ebbe az üregbe torkolltak. Végül
visszaértek az els ı bejárathoz – ezt a sziklaképz ıdmény néhány jellegzetességér ıl ismerték fel.
– Itt maradunk – rendelkezett halkan Hapedah. – Itt, ahol a folyosó beletorkollik a nagy barlangba.
Erre kell jönnie a medvének, ha ki akar jutni.
– Úgy van.
A fiúk leültek.
A mozdulatlanság és a sötétség ismét szorongó érzést keltett bennük. A sziklákon mászni és a terepet
kutatni könnyebb volt, mint tétlenül ülni és várni.
– És ha nem jön? – kérdezte Csaszke.
Hapedah adós maradt a válasszal.
A két fiú csak várt és várt. Hapedah már arra gondolt, hogy talán mégis igaza van Csaszkénak. Hátha
nem is jön az a medve? Kés ı éjszaka lehet már, s el ıbb-utóbb csak megvirrad. De itt, a hegy méhében
ezt nem fogják észrevenni.
Hapedah lassacskán beleélte magát abba a gondolatba, hogy semmi sem fog bekövetkezni abból,
amit vártak. Annyira beleélte magát, hogy ijedten rezzent fel, mikor valami idegen nesz ütötte meg a
fülét. Mintha ellenséges kéz ragadta volna meg. Vagy mégis tévedett volna?
Fülelt, s egyszerre csak érezte, hogy Csaszke keze nehezedik a vállára.
– Jön…
Mindketten feltápászkodtak, s a kivezet ı barlangfolyosó nyílása elé álltak.
Itt kell szembenézni a medvével.
Hapedah érezte, hogy Csaszke keze is hideg.
A tágas üregen túl, a hegyet átszel ı föld alatti folyosók egyikében halk csoszogás hallatszott. A fiúk
ismerték már a széles, meztelen medvetalpaknak ezt a topogását. A csoszogás lassan közeledett.
Egyszer elcsendesedett. Aztán újrakezd ıdött: lomhán mászott feléjük a láthatatlan medve a nedves,
érdes sziklákon.
Igen, jön a medve. Most már semmi kétség.
A két fiú mozdulatlanul állt.
Mialatt a hegy méhében a fiúk bátran és kitartóan várták a végzetes találkozást, hogy megmentsék a
fınököt, odakint leszállt az est a sátorfalura.
A fınöki sátor hátterében ott ült Tokei-ihto két h ő ifjúkori pajtásával, Csapával és Csetanszapával.
Végre közölte velük, mi vár reá ezen a küszöbönálló hetedik éjszakán. Megmásíthatatlan volt az a
szándéka, hogy fegyvertelenül behatol a barlangba. Rendíthetetlenül állta a varázslónak adott szavát.
A fınök kivette hajából az odat őzött három sastollat. A medvekarmokból f őzött láncot is letette, s
most jól lehetett látni mellén a régi mély sebhelyeket. Semmi más nem maradt rajta, csak az öv. Balján
egy elıkészített fáklya volt. Egyenesen ült, s elnézett barátai mellett.
A két jó barát egyetlen szót sem tudott szólni.
Helyettük ismét Tokei-ihto szólalt meg:
– Újabb veszedelmekbe és újabb viszályokba sodortalak benneteket.
Csetanszapa és Csapa a bennük dúló érzelmekkel viaskodtak; nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy
Tokei-ihtót fáradtnak és csüggedtnek lássák.
– Harcos vagy, Tokei-ihto – szólt Csetanszapa. – Ne veszítsd el a bátorságodat!
– A halálhoz mindig lesz bátorságom. Néha nehezebb élni, mint meghalni.
– Tokei-ihto! Miért nem voltál hozzám teljes bizalommal?
– Mert te sem bíztál bennem teljesen. Leáldozóban van a nap. Hallgassunk, míg be nem sötétedik.
Akkor elindulok.
A két jó barát nem szólt többé. Tudták, mennyit szenvedett Tokei-ihto tizenegy éves kora, vagyis
apja számőzetése óta, s tudták, milyen harcos volt. De úgy látszik, az ı teherbíró képességének is van
határa, s ehhez a határhoz éppen akkor érkezett el, amikor ilyen nagy vállalkozásba fogtak, és az
övéinek a legnagyobb szükségük volna rá. Csapa és Csetanszapa tanácstalanok voltak. Majd
megszakadt a szívük f ınökükért és barátjukért, de a rettenthetetlen harcosok most gyámoltalannak
érezték magukat, mint egy gyermek. A titokzatos hegyi barlanggal kezd ıdött valamikor a
szerencsétlenségek sorozata, s úgy látszott, most ugyanott fog beteljesülni a végzet.
Tokei-ihto felállt, megragadta a fáklyát, s elhagyta a sátrat.
Az egész falu talpon volt, mert a f ınök áldozati útjának híre futót őzként terjedt el. Némán álló
emberek sorfala várta Tokei-ihtót. Uinonah nyugtalanul nézett körül: sehol sem látta Uncsidát. A
háttérben ott állt a varázsló is. Tobias mereven és ellenségesen szegezte rá tekintetét.
Lassan, egyenletes léptekkel haladt végig a f ınök az emberek sorai közt; nem nézett senkire.
Baljában a lefelé fordított fáklyát tartotta. Csapa és Csetanszapa lesütötték a szemüket; bántotta ıket,
hogy ık sem tudnak még egy utolsó búcsúpillantást váltani Tokei-ihtóval.
Az ifjú fınök maga mögött hagyta a sátrakat és az embereket. Mikor tudta, hogy már senki sem
figyeli, arca még sötétebb lett, s mintha ólomsúly húzta volna le a lábát. A barlang felé tartott,
ugyanazon az úton, amelyen el ıtte a két fiú. Mikor arra a helyre ért, ahol Hapedah és Csaszke
összebújva tanakodtak, hirtelen megtorpant.
Uncsida lépett elı az egyik fa mögül.
Tokei-ihto megpróbálta elkerülni a találkozást. De Uncsida egyenesen szembejött vele.
Tokei-ihto ezek után nem tehetett mást: megállt. A nagyanyja iránti tisztelet így parancsolta.
– Tokei-ihto, fiam.
A fınök nem válaszolt, de türelmesen várt, ahogy az illem kívánta.
– Tokei-ihto… látod a fiúk lábnyomát?
Tokei-ihto hallgatása elárulta, hogy váratlanul érte ez a kérdés.
– Látom – felelte végre.
– Hapedah és Csaszke megel ıztek: bementek a barlangba, hogy feláldozzák magukat. Meg akarnak
halni, hogy te élhess!
Tokei-ihto felemelte a fejét. Néma pillantással köszönte meg nagyanyjának a felvilágosítást. Teste
mintha egyik pillanatról a másikra visszanyerte volna régi ruganyosságát: szökellve indult meg 1 felfelé a
hegyoldalon.

A két fiú még mindig ugyanazon a helyen állt a barlangban. A csoszogás, amelyet az imént hallottak,
ismét megakadt, s halk, fenyeget ı, tompa brummogás hatolt át a sötétségen. Mély hangú dörmögés volt,
még mélyebb hangú és er ıteljesebb, mint amilyennek a fiúk a veszedelmes szürkemedve dörmögését a
férfiak utánzása alapján elképzelték. A fiúk tágra nyitották a szemüket; megpróbáltak tekintetükkel
áthatolni a sötétségen. De semmit sem láttak. Csak valami újabb neszt hallottak, amit azonban sehogy
sem tudtak megmagyarázni maguknak. Olyan volt, mintha valaki tapogatódzva botorkálna.
Csusszanás hallatszott. Egy hatalmas test robaja és puffanása. Onnan hallatszott, ahol a túloldali
folyosó beletorkollott a nagy üregbe.
Megint dörmögött a medve; többszörösen visszhangzóit a brummogás, félelmetesen,
hátborzongatóan. Lassan továbbcsoszogtak a hatalmas talpak. Elképzelhetetlenül nagy mancsok
lehettek. Karmok kaparásztak a földön.
A fiúk sokat tudtak a medvékr ıl. A medve a mancsaira bízza magát, mikor támad. Leüti az áldozatát,
vagy átkarolja és agyonnyomja, megfojtja, ha pedig mégis megpróbálna elmenekülni, lecsap rá a
mancsával, s félelmetes karmaival letépi csontjairól a húst. Fogai is élesek.
Hapedah egy pillanatra behunyta a szemét, hogy minden gondolatát önmagára összpontosíthassa.
Most nem szabad elájulni; ez gyávaság volna. Meg kell ıriznie a szilárdságát. Keze, amelyet Csaszke
változatlanul átkulcsolva tartott, megmerevedett.
A fenevad a jelek szerint megállt; a csoszogás és kaparászás elnémult. Úgy látszik, a medve
megszimatolta a fiúk jelenlétét. B ıszen, fenyeget ıen brummogott. Hangja magasan a talaj fölött
hallatszott, s ebbıl kiszámíthatták a fiúk, milyen nagy lehet a fenevad. Magasabb volt, mint ık, noha
még mindig négy lábon állt, nem felegyenesedve, a két hátsó lábán.
İ volt: a Nagy Medve.
Hapedahot valami különös nyugalom szállta meg. Tehát igazat beszélt a Gonosz Szellem, s így jól
tették, hogy idejöttek Csaszkéval. Hapedah a f ınökre gondolt, Tokei-ihtóra. Rajongva szerette Tokei-
ihtót, gyermeki szíve minden hevével. Tudta, hogy Csaszkét is ugyanez az érzés tölti el. Igen, itt fognak
állni, míg a medve el nem veszi áldozatul kínált életüket. Tokei-ihto pedig maradjon életben, soha ne
tudja meg, mi történt.
 A fenevad már a nagy üreg közepén állt. A fiúk nem látták, csak elképzelték hatalmas alakját. Ismét
elbıdült, fenyeget ıen, mennydörögve.
A fiúk csak álltak, némán és mereven, mint a cövek. Borzadva hallgatták a félelmetes karmok
kaparászását a sziklákon: mintha a fenevad köszörülte volna a karmait. Aztán ismét azt a másik neszt
hallották, amelynek eredetét sehogy sem tudták maguknak megmagyarázni. Mintha izgett-mozgott
volna a szörnyeteg körül valami, ami nem tartozott hozzá.
Medveszag terjengett. A fiúk beszívták a nyirkos, áporodott leveg ıt. Nemcsak medveszagot éreztek:
vérszagot is. Talán nemrégiben lakmározott a medve, s pofájáról még csepeg a vér.
Rendületlenül álltak helyükön a fiúk. Hapedah érezte, hogy noha lába fázik a nedves mokasszinban,
mégis izzadságcseppek csurognak alá a testén. Nem tudta, mióta áll itt Csaszkéval. Egy
örökkévalóságnak t őnt. Idı nem létezett ebben a barlangban. Itt nem szikráztak a csillagok, itt nem kelt
fel a nap. Madarak sem daloltak, hogy köszöntsék a hajnalt. Vajon hány órája lehet, hogy elindultak?
Odahaza a sátorban talán már rég felkeltek a férfiak, hogy íjjal és nyíllal felfegyverkezve még pirkadat
elıtt vadászatra induljanak. A Kölyökkutyák talán már beugráltak a zúgó folyóba, és most nevetve
fröcskölik egymást. És Villámfelh ı? Nyugodtan alszik még a meleg bölényb ır takaró alatt?
Hapedah érezte Csaszke kezén, hogy ennek az er ıs fiúnak a testén is könny ő remegés fut végig. Órák
óta álltak mozdulatlanul ırhelyükön.
A medve azonban már nem jött közelebb. Csak néha-néha hallatszott ismét kaparászása és rekedt
dörmögése. Ez a dörmögés most már inkább nyögésnek hangzott. Talán tudja a Nagy Medve, hogy ma
éjszaka, miután Tokei-ihtót megölte, neki is meg kell halnia? Bizonyára tudja, hiszen nagyon-nagyon
öreg és bölcs medve ez.
Egyszerre csak ismét er ısödött a dörmögés, s a falak sokszorosan visszhangozták; mintha maga a
végzet mennydörg ıit volna fenyeget ıen. Lent a földön csoszogás hallatszott. A fenevad újra
feltápászkodott. Hapedah eleresztette Csaszke kezét, s átkarolta testvére vállát. Csaszke ugyanezt tette, s
a két fiú most már Így várta a medvét, szorosan összebújva és egymást átkarolva. Ha jön a fenevad,
szaggassa szét mindkett ıjüket, mindkettıjüket egyszerre, mintha egyek volnának.
Kihúzták magukat, s feszesen álltak: végre elmúlt a várakozás ideje, küszöbön a dönt ı pillanat.
Halkan, idegtép ıén, ádázul fújtatva botorkált el ıre lépésrıl lépésre a szörnyeteg, s a két fiú
gyakorlott füle pontosan meg tudta állapítani, milyen messze van: most tizenöt lépésnyire, most tízre,
most nyolcra. Hallották a fenevad lélegzését. Valami megmagyarázhatatlan szag csapta meg az orrukat.
A medveszagot még mindig érezték, és a vérszagot is, most sokkal határozottabban, mint eddig. De
valami más is keveredett ezekkel. Égésszag terjengett a nyirkos, párás barlangban. Milyen furcsa!
A Nagy Medve újra megállt.
Csak legalább látnák! Borzalmas volt így a sötétben.
Mind erısebben érezték az égésszagot. Ég ı bır szaga volt.
Valami fény derengett a sötétben. Mesebeli lényekre emlékeztet ı nedves kövek bukkantak el ı
tőzsárga csillogással a feketeségb ıl. Egy hatalmas barlangcsarnok tet ıboltozatát pillantották meg a fiúk,
a szemközti falon pedig két sötéten tátongó lyukat; ezeknek egyikéb ıl mászott el ı a fenevad.
S a fény és árnyék közt megpillantották a Nagy Medvét is.
Hideg futott végig a hátukon az iszonyattól. Tekintetük a hosszú sárga karmokra tapadt. Egy-egy
ilyen karom olyan vastag volt, mint két férfiujj; s az óriási sötét mancsok mindegyike öt ilyen karommal
volt felfegyverezve. Leny őgözıen, elképzelhetetlenül hatalmas termet ő fenevad volt: a melle széles,
roppant nagy a feje, és a nyaka olyan vastag, hogy Hapedah két kézzel sem tudta volna átkarolni. Fejét
bıszen leszegte. A fiúk látták az éles fogakat hegyes orrú pofájában. Meglep ıen apró szemek villogtak
jobbra-balra a kidomborodó homlok alatt. Az állat most lassan áthelyezte testsúlyát hátsó mancsaira,
mellsı mancsait pedig csuklóban lazítani kezdte: ez a támadás el ıjele volt. A barlang teljesen
kivilágosodott, s a maró égésszag er ısödött.
Hapedah és Csaszke behunyták a szemüket. Mégis jobb nem látni ezt a félelmetes fenevadat.
Gyermeki alakjuk teljesen eltorlaszolta a kijáratot. Ha a medve ki akar jutni a barlangból, nem kerülheti
ki ıket.
Hapedah hirtelen felriadt: mintha megérintették volna a vállát. Igen, határozottan érezte, hogy
hátulról megragadják. Kinyitotta a szemét, de tekintetét mintha odaszegezték volna erre az óriási barna
ıslényre, amely dühösen fújtatva, felegyenesedve állt el ıtte, és sötét mancsaival hadonászott a
levegıben. A fiú képtelen volt hátrafordulni.
A fény halványabb lett. Egy kemény kéz ragadta meg Hapedahot, hátrarántotta, s lelökte a földre, be
a barlang folyosójára. Ugyanez történt Csaszkéval is.
Egy férfi lába lépett át a földön fekv ı fiúkon.
Mire a fiúk feltápászkodtak, már maguk el ıtt látták a férfit, ott, ahol a barlangfolyosó beletorkollott a
sziklacsarnokba. Baljával most ismét magasra emelte a világító fáklyát: egy vastag fahasábot, amelynek
végén becsíptetett bölényb ırdarabok égtek. A férfi karcsú és magas termet ő volt.
– Tokei-ihto!
Hapedah a barlangfolyosó nedves fala felé nyúlt, hogy tapogatódzva el ırebotorkáljon. De ismét
megtorpant.
A fınök egyetlen ugrással kint termett a folyosónyílásból a nagy sziklacsarnokban; elsuhant a
felegyenesedve álló medve karmos mancsai mellett. Most az állat oldalán állt, kezében a fáklyával. A
medve sokkal magasabb volt, Tokei-ihto kinyújtott karral sem tudta volna elérni a feje búbját. Lihegve
és szinte nyögve fordult meg a fenevad, keresve ellenfelét.
A fınök kezében nem volt fegyver. Hátrált néhány lépést, noha a medvevadászat szabályai tiltják az
ilyen mozdulatot. Lehajolt, egy pillanatra sem véve le tekintetét a fújtató fenevadról, s beékelte a fáklyát
egy sziklahasadékba. Aztán ismét felegyenesedett.
A medve megpróbálta követni. Hátsó lábain topogott és csoszogott, mells ı mancsaival pedig
hadonászott a leveg ıben. Ismét négy lábra zuhant. Vércseppek jelezték nyomát, amerre csak lépett.
A fınök megállt, meg sem moccant. Lépésr ıl lépésre közeledett feléje a roppant monstrum, amely
még most is csaknem a válláig ért. A sziklacsarnok közepén pedig megpillantották végre a fiúk az
anyamedve körül hallott rejtélyes neszek okozóját is: egy medvebocsot. Barna volt, mint az anyja.
Kétségbeesetten forgatta ide-oda a tekintetét. Legfeljebb kéthónapos lehetett, s még nem szokta meg,
hogy önállóan kövesse anyját.
Ha a nıstény medvének kölyke van, kérlelhetetlenül száll szembe minden támadójával. Menekül ı
ellenfelét is felbıszülten üldözi, s nem ereszti el áldozatát, míg meg nem öli, vagy ı maga el nem
pusztul.
A fiúk nem mertek kiáltani, még moccanni sem. Most mindennek úgy kell történnie, ahogy a Nagy
Szellem akarja.
A fınök még mindig ott állt a helyén, a fáklya fényében, s a fenevad közeledett felé. A f ınök
elırehajolt; pillantása elkapta és fogva tartotta az apró medveszemek tekintetét. Különös hangot
bocsátott ki magából. Az anyamedve válaszolt rá: dühösen és bizalmatlanul brummogott. Szemlátomást
súlyosan megsebesült. Azon a helyen, ahol órák hosszat feküdt kölykével, vértócsát fedeztek fel a fiúk.
A fınök lelógatta karját, s a vállát ingatta, ahogy a medve szokta járás közben; megint titokzatos,
furcsa hangok törtek el ı belıle, hol tompábban, hol élesebben cseng ık: olyanok, amilyeneket a fiúk
néha a medvetánc szertartásán hallottak.
Az anyamedve most halkabban morgott, s megkapaszkodott egy sziklán. A f ınök elhallgatott, de
szemét egy pillanatra sem vette le a hatalmas állatról. Medvét utánzó nehézkes mozdulatokkal leült, s a
fenevad közelebb vánszorgott hozzá. Talán beszélt vele az anyamedve? Nyög ı hangokat hallatott.
Tokei-ihto válaszolt neki.
A medve közvetlenül el ıtte állt meg. Félig nyitott szája szinte a f ınök homlokát súrolta; egyetlen
harapással szétroppanthatta volna ennek az embernek a fejét.
De nem harapott.
Csak nyöszörgött, de úgy, hogy a két fiúnak belesajdult a szíve. Micsoda hang volt ez? Csak nem sírt
a haldokló anyamedve?
A fınök halk, tompa dörmögéssel válaszolt.
A barna óriás ekkor megfordult, s véres nyomokat hagyva a nedves sziklákon, széles talpain a
totyogó medvebocshoz csoszogott. Orrával meglökte, s hatalmas mancsaival el ıretaszigálta. De mintha
elvesztette volna biztonságát. Lehevert, s nyalogatta a kölykét. A barna bundás medvebocs
körülszaglászta. Éhes volt.
Hapedah és Csaszke megmozdultak. Csak most látták a lobogó fáklyafénynél, hogy ennek a hatalmas
anyamedvének milyen szokatlanul szép, kissé fürtös, a világosbarnától a sötétbarnáig sokféle
színárnyalatban játszó bundája van. Ilyen bundát még sohasem láttak. Milyen jó lett volna
megsimogatni!
Az anyamedve már nem nyalogatta a kölykét. Félrehajtott fejjel nézett a f ınök felé, aki ismét halk
medvehangokat bocsátott ki magából. A hatalmas állat el ırecsúszott, és megpróbált feltápászkodni, de
már nem bírt. Hiába akarta megtámasztani széles talpát, hiába kaparászott a nedves sziklán karmaival.
Ez volt az utolsó er ıfeszítése. Vörös csík buggyant el ı a szájából.
A fınök felállt; odalépett az állathoz. Az a félelem legcsekélyebb jelét sem mutatta. Ez a haldokló
medve már nem az ellensége volt, hanem a barátja. S hogy megnyerte a barátságát, akaraterejének
köszönhette, meg annak, hogy úgy ismerte a medvék természetének legrejtettebb vonásait is, mint
valószínőleg egyetlen fehér ember sem, s a rézb ırőek között sem mindenki. Lekuporodott, s a Nagy.
Medve rátámaszkodott, mint egy h ő pajtásra. A fiúk látták, hogy a f ınök egy felnyúló sziklának feszül,
nehogy feldıljön.
A bocs ide-oda topogott, és nyafogva az anyja eml ıjét kereste. Az anyamedve megvonaglott, és félig
felemelte a fejét, hogy odébb tolja kölykét. A szájával ragadta meg, s odatolta az emberhez, aki értett a
nyelvén.
Torkából ismét vér szivárgott. Üvegesed ı apró medveszeméb ıl még egy utolsó, leírhatatlan
pillantást vetett búcsúzóul a világra? Mancsai kinyúltak, hatalmas feje félrebillent.
A Nagy Medve halott volt.
A fiúk még a lélegzetüket is visszafojtották. A f ınök is némán, mozdulatlanul ült, s a két fiú látta,
hogy az arca sápadt.
Csak hosszú, ünnepélyes hallgatás után állt fel nesztelenül Hapedah és Csaszke, s halk léptekkel
közelebb osontak a halott medvéhez. De nem egész közel: tapintatuk sugallatára tisztes távolságot tartva
telepedtek le a kísérteties fényben dereng ı csarnok egyik sziklájára. Noha az állat már élettelenül feküdt
a földön, még most is iszonyattal nézték hatalmas alakját és félelmetes mancsait.
A fınök felállt; végigjártatta ujjait a medveóriás lágy bundáján, s megvizsgálta a vért ıl tapadó
részeket. Az állat testét valósággal elborították a vérz ı sebek az oldalán, a hátán, a mellén.
– Tizenöt golyó érte – szólt aztán a f ınök fojtott hangon, amely b ıi valami ünnepélyes panasz
csendült ki. – Ez a kincskeres ık mőve, az aranyásóké. – Felegyenesedett, s a sziklacsarnok szemközti
falán sötétlı üregre mutatott, ahonnan az anyamedve el ıbújt kölykével. – Az a barlangfolyosó
végighúzódik az egész hegyen, a hegy északi oldaláig. Ott laknak az aranyásók. İk lıttek a medvére,
elılük menekült ide a barlangba, hogy megmentse a kölykét.
A medvebocs ide-oda totyogott halott anyja körül.
A fınök leoldotta pipáját. Kis pálcikákkal és taplós fával tüzet csiholt és rágyújtott. El ıbb az ég és a
föld felé nyújtotta a pipát, csak aztán kezdte eregetni a füstöt; áhítatos szertartás volt ennek a pipának az
elszívása. Miután elszívta, tekintete ismét találkozott a fiúkéval. Ajka egész keskeny lett, beesett arcán
megfeszült a b ır. Szigorú arckifejezése elrejtette érzelmeit.
– Fel akartátok áldozni magatokat értem?
A fiúknak arcukba szökött a vér. Kitértek a f ınök pillantása el ıl. Hogy tudta meg Tokei-ihto a
titkukat?
Nem válaszoltak. De hallgatásuk igent fejezett ki.
Tokei-ihto felállt, s vele együtt a fiúk is. Intett nekik, mire azok odaléptek, hogy megérintsék a halott
medvét.
A fınök alaposan szemügyre vette a fiúkat. Hapedah is, Csaszke is azt hitte, hogy egyedül ıt nézi
Tokei-ihto.
– Úgy cselekedtetek, hogy az feln ıtt harcosoknak is becsületükre válna. S ıt közülük is csak kevesen
volnának képesek ilyen tettre. Ezért most olyan titokba avatlak be titeket, amit még a feln ıtt
harcosokkal sem közöltem.
Tokei-ihto ismét leült a két fiúval a halott medve mellé. Macához csalogatta a medvebocsot, s karjára
vette a kapálódzó és karmolászó kis állatot.
– A mi törzsünk ısanyja a Nagy Medve volt – kezelte. – Most egyszerre éljük át törzsünk eredetének
és végének a pillanatát. Mi, akiket el őztek földünkrıl, most holtan látjuk magunk el ıtt a Nagy Medvét.
De halott ısanyánk egy gyermeket hagyott hátra nekünk, ez pedig új életet jelent. Értitek, amit mondok?
– Hau – felelték egyszerre a fiúk. Szívüket nagy csend és várakozás töltötte el.
– Kérdezek t ıletek valamit, válaszoljatok rá. Mint tudjátok, a Medve-csapat sátraival Észak Földjére
vándorlunk, Kanadába. Hogy fogunk ott élni?
– Szabadon, új vadászmez ıkön – felelte Hapedah lelkesen és bizakodva. – Vadászni, vándorolni és
harcolni fogunk, ahogy eddig is tettük, amióta csak a Nagy Medve Fiának ivadékai f ınökeink lettek.
– Te így gondolod, Hapedah. De nem jól gondolod. Igaz, vadászhatunk és harcolhatunk, talán öt,
talán tíz, vagy ha sokat mondok, talán húsz Nagy Napon [Nagy Nap – év] át. De aztán Észak Földjét is
ellepik a fehér emberek seregei, és ismét legy ıznek minket.
 A fiúk lehorgasztották fejüket. Hapedah válla megrándult, s véresre harapdálta az ajkát.
– Más kérdést teszek fel – szólalt meg ismét a f ınök, s a felindult Hapedahnak úgy rémlett, mintha
valahonnan nagyon messzir ıl csendülne fel a hangja. – Azt mondjátok meg nekem: ha így áll a dolog,
miért megyünk egyáltalában el innen, miért vállalkozunk erre a fáradságos és veszélyes útra, miért
hagyjuk el a dakoták nagy törzsét?
A fiúk hallgattak: erre a kérdésre nem tudtak válaszolni. Szorongva meredtek a halott medvére.
– Gondolataitok el ıtt most egy nagy hegy tornyosul. Át kell fúrnotok ezt a hegyet a
gondolataitokkal. Mondjátok meg el ıször is: miért gyıztek le minket a vacsicsunok?
– Mert sokkal többen vannak… – felelte Csaszke.
– Mert mazzavakokkal vannak felfegyverezve… – vélte Hapedah.
– De vajon miért nem vagyunk mi is annyian, és miért nem vagyunk mi is varázscsövekkel
felfegyverezve? Erre nem tudtok válaszolni, és ez nem is meglep ı: magam sem tudok pontos választ
adni a saját kérdésemre. Nekünk is van annyi eszünk, mint a vacsicsunoknak, és a karunk sem
gyöngébb, mint az övék. Ezt kipróbáltam, mikor náluk voltam, és a harcokban is meggy ızıdtem róla.
Tehát mi is megtanulhatjuk azt, amit a vacsicsunok már megtanultak.
– Asszonyoknak való munka – mondta a két fiú dacosan és megvet ıen.
– Igen, Hapedah, asszonyoknak való munkával gy ıztek le bennünket a vacsicsunok. Jó volna, ha
egyszer elgondolkoznál rajta, Csetanszapa fia, vajon csakugyan olyan megvetend ık-e az asszonyok és
az állatok. A mi ısapáinknak más volt err ıl a véleményük. İk úgy tudták, hogy az én nemzetségen
ısanyja egy állat volt s nagy varázslón ı, aki ismerte a világ rejtélyeit. Uncsida és Uinonah még ma is
ismerik a füveket, s ugyanúgy tudják gyógyítani a harcosok sebeit, mint Havandzsita. És tudjátok-e, kik
bizonyították be el ıször bátor elszántságukat, mikor el kellett dönteni, hogy elhagyjuk-e a
rezervátumot? Asszonyaink és leányaink.
A fiúk megszégyenülten sütötték le szemüket.
– Rosszul teszitek tehát, ha a vacsicsunok munkájára azt mondjátok: asszonyoknak való munka.
Mindenképpen helytelen a munkájukat, becsmérelni. A vacsicsunok sok mindenhez értenek,
máskülönben nem gy ıztek volna le minket. Vasból varázscsöveket készítenek: az egyik kibányássza a
vasat, a másik megolvasztja, a harmadik kovácsolja. És a vasból ekét is készítenek, amellyel feltörik a
kemény talajt, hogy a föld termést hozzon, és sok embert tápláljon kis helyen. Mindezt nekünk is meg
kell tanulnunk. Bölényeket is tudnak tenyészteni a vacsicsunok, úgyhogy nem kell vadászniuk.
Hapedah és Csaszke szótlanul hallgatták.
– De mi még többet is meg akarunk tanulni, mert még többet akarunk tudni, mint a vacsicsunok. A
fiúk felkapták fejüket.
– Mondjátok meg nekem: mi az, amit az ellenségeink nem tudnak?
– Nem tudják megtartani az esküjüket! – kiáltotta Csaszke. – Nem tudnak igazat mondani! Nem
tudnak békésen egymás mellett élni a vadászzsákmányból, és nem tudják közösen megm ővelni ugyanazt
a földet. Nem tudják békén hagyni az embereket és az állatokat. Olyanok, mint a farkasok, mindenkit
megtámadnak, embert és állatot egyaránt, hogy megöljék.
– Igen, Csaszke, ez mind így van. Bebizonyítottad, hogy nyitva tartottad a szemedet, és egyetlen
Nagy Nap alatt igen sokat láttál… Mi azonban igazat akarunk beszélni, mint ahogyan apáink is, mindig
igazat beszéltek. Meg akarjuk tartani az esküinket, mint ahogyan az apáink is mindig megtartották. De
még ennél is többet akarunk, fiúk! A Nagy Medve Fiával új élet kezd ıdik. Új erı és új reménység
sarjadt bennünk a Nagy Titok jóvoltából. Szent békére törekszünk: békét akarunk a préri valamennyi
harcosával – és békét a fehér emberekkel…
– A vacsicsunokkal?! – kiáltottak fel haragosan a fiúk, mikor a f ınök elhallgatott.
– Bizony, Hapedah és Csaszke, még van mit tisztáznotok magatokban. A vacsicsunok nem mind
ellenségeink. Odafent, a kanadai Erd ıs-hegységben vár ránk Adams, aki segíteni akar nekünk. Apját
kegyetlenül legyilkolták a vacsicsunok közt garázdálkodó “nagy és er ıs farkasok". Úgy jön hozzánk,
mint testvérünk, és vele jön felesége is, a napsugárhajú Cate, akinek apját Red Fox ölte meg. Adamsnél
valószínőleg találkozunk Thomasszal és Theóval is, a két testvérrel, akik Adamsszel és Csapával együtt
ki akartak szabadítani engem a rabságból, s aztán menekülniük kellett Red Fox és Roach el ıl.
– Igen, hallottunk róla.
– Adams, Thomas és Theo a fivérünk lesz, és Cate a n ıvérünk. Velük békében élhetünk, és
kölcsönösen tanulhatunk egymástól.
– Ez jó lesz – vélte Hapedah. Szeme ismét felragyogott.
 A fınök felállt.
– Gyertek velem, Csaszke és Hapedah. Tegnap aranyat hoztam haza. Kanadában annyi jó földet és
barmot vásárolhatunk, amennyire szükségünk van ahhoz, hogy vad bölények nélkül is szabad
emberekként élhessünk.
– Igen, ez jó lesz!
– Ma bebizonyítottátok, hogy segíteni akartok nekem, fiúk. Én továbbra is számítok a segítségetekre,
szükségem van rá. Mert a férfiaink még semmit sem tudnak a titkunkról. İk megint bölényekre akarnak
majd vadászni, és nehezen fognak megérteni minket. Csapa az egyetlen, akit már szövetségesünknek
tekinthetünk.
A fınök felszedel ıdzködött, de, miel ıtt elindult, még egyszer a Nagy Medve felé fordult.
– Ez a medve a Nagy Titoké – szólt. – Emberi kéz ne nyúljon soha hozzá. Ide jött meghalni,
nyugodjon hát itt, míg szét nem porlad.
Búcsúzóul a fiúk óvatosan megsimogatták a kimúlt medve bundáját.
Tokei-ihto magához vette a bocsot. Hapedah haladt elöl, ı vitte a fáklyát. Megvilágította a
barlangfolyosót, amelyen idefelé a sötétben botorkáltak Csaszkéval. El ıször lefelé vezetett az út, a zúgó
víz felé. Egyre er ısödött a robajló zúgás, s végül Hapedah a fáklya fényériéi megpillantotta a sebesen
száguldó föld alatti patakot, amelyen idejövet átgázoltak. Jobb kéz fel ıl egy nagy sziklahasadékon át
folyt le a víz, s Hapedah csak most eszmélt rá, hogy ha csak egyetlenegyszer félreléptek volna, a sebes
áradat magával ragadta volna ıket a hegy sötét méhébe.
Tokei-ihto megállt, s leültette a földre a makrancoskodó medvebocsot.
– Várjatok! Mutatok nektek valamit, és mindjárt el is magyarázom. – A f ınök megfordult, s a vízre
mutatott, amely a magasból zúdult alá a barlangfolyosóra. – Odafent, ennek a víznek a forrásánál van
egy kis sziklaüreg, amely aranyat rejtett magában – kezdte. – İseink tudtak róla, az apám is. Egyszer,
mikor a fejébe szállt a varázsvíz, az apám valami bizonytalan célzást tett erre az aranyra. De hiába
faggatták, többet nem volt hajlandó mondani, s nem akarta elárulni az arany lel ıhelyét. Ezért ölte meg
Red Fox. A fehér emberek azóta sem találták meg ezt az aranyat; ık csak a Cse Szapa északi szikláiban
levı aranyereket fedezték fel. Most már nincs itt egy szem arany sem. Tegnap vittem el az utolsót. Nem
hinném, hogy a forrás hordta volna a sziklába az aranyszemcséket. Valami régi gazdag rejtekhely
lehetett az a sziklahasadék. Most már kiürült. Mehetünk tovább!
Az út ismét felfelé vezetett, furcsa sziklaalakzatok közt. Meredek, nehéz kapaszkodó volt. Hapedah
bal kezével tapogatódzott, jobbjával magasra emelte a fáklyát. Hátuk mögött egyre halkult a patak
zúgása, végül már alig hallható zümmögéssé szelídült.
Mikor a fáklya fénye egybevegyült a dereng ı nappali fénnyel, Hapedah és Csaszke fellélegeztek;
már érezni vélték a friss leveg ı illatát. Csak néhány lépést kellett még megtenniük, aztán ott álltak a
barlang kijáratában, az erd ı fölött emelkedı sziklafalnál.
Hapedah eloltotta a fáklyát.
Odakint kék volt az ég, és sütött a téli nap. A fák ágai roskadoztak hóterhük alatt. Varjak károgtak.
Hapedah és Csaszke még egyszer mélyen beszippantották a friss leveg ıt. A hegy sötét birodalma elt őnt
mögöttük, s der ősen mosolygott rájuk az életet sugárzó téli nappal.
A fınök hátraparancsolta a fiúkat, s egy pillanatig t őnıdve nézte a meredek sziklát, amely fölött állt.
Kioldotta a lasszót, leült, s átvetette vállán a hosszú fonott szíjat úgy, hogy két szabad vége egyforma
hosszúságban csüngött alá a sziklafalon. A lasszó segítségével hamar lekúszott a két fiú. A f ınök ezután
bevonta a szíjat, ismét karjára vette a medvebocsot, s leugrott a sziklafalról. Szerencsésen elérte a
meredek erdei lejt ıt. Félig csúszva, félig szökellve jutott el innen olyan terepre, ahol meg tudta vetni a
lábát, aztán tovább ereszkedett lefelé.
A fiúknak nem kis er ıfeszítésükbe került, hogy futva, nagyokat ugorva követni tudják Tokei-ihtót.
Nemegyszer meghemperedtek a hóban, és bele-beleütköztek valamelyik fatörzsbe.
– Ne a lábatokkal ugorjatok, hanem a szemetekkel – oktatta ıket Tokei-ihto. – Ameddig a
pillantástok elér, fel kell ismernetek, hova léphettek legbiztosabban, a láb akkor már magától szalad.
Ez után a tanács után valóban sokkal jobban ment a dolog.
Mikor a fák közt el ıbukkantak az els ı sátrak, a fiúknak úgy t őnt, mintha évekig lettek volna távol, és
most érett férfiakként térnének vissza. A viszontlátás öröme mögött valami szorongást is éreztek.
Olyasvalamit éltek át, amir ıl akkor sem tudtak volna beszélni, ha szabad lett volna.
A tábor lakói már észrevették a hazatér ıket, de nem fogadták ıket hangos üdvrivalgással. Némán,
álmélkodva, tágra nyílt szemmel álltak a tipik közt az asszonyok, férfiak, lányok; a férfiak kivették
Szájukból a pipát, s lopva pillantgattak a f ınökre meg a karján vitt különös medvebocsra. A kis bocs
lágy, kissé fürtös, mélybarna színben játszó bundája és széles mancsai érthet ı feltőnést keltettek. Ilyen
medvét még sohasem láttak ezek az indiánok.
Havandzsita ott állt sátra el ıtt. A sátor fölött bújócskát játszott a napfény az árnyékkal. Könny ő
szellı kerekedett, ingatva a behavazott ágakat. S mintha az árnyjáték, amelyet a ringó ágak vetítettek a
sátorlapokra, életre keltette volna az odafestett varázsjeleket. Úgy látszott, mintha a nagy kígyó a
nyelvét öltögetné és tekeregne. A vén Havandzsita felegyenesedett; megragadta a lándzsaszer ő nagy
varázspálcát, amely ott volt a keze ügyében. A pálcát kígyóvonalak díszítették, s miközben a varázsló
forgatta a kezében, a szemlél ı úgy látta, mintha a kígyó mozogna.
Noha a két fiú nem a varázsló sátra felé fordult, lopva mégis odasandítottak, s amit láttak, némi
nyugtalanságot keltett bennük. Ám ebben a pillanatban Tokei-ihto megállt, magasra emelte a
medvekölyköt. Havandzsita egy másodpercre szinte k ıvé dermedt, aztán villámgyorsan elt őnt a sátor
függönye mögött. Az a furcsa, félszeg mozdulat, ahogy besurrant sátrába, rettegésr ıl tanúskodott.
Uinonah és Mongszongszah éppen Csetanszapa tipije el ıtt dolgozott. Mikor felegyenesedtek,
Mongszongszah arca meglepetést fejezett ki, Uinonahé azonban ennél jóval többet. Olyan ember
arckifejezése volt ez, aki a fojtogató aggodalom gyötrelmes órái után végre ismét szabadon tud
lélegzeni.
De hol maradt Csetanszapa, Csapa, Tobias? Ezt a három harcost a fiúk sehol sem látták, s éppígy
Uncsidát sem.
Ám amikor a fiúk Tokei-ihtóval együtt beléptek a f ınöki sátorba, megpillantották a három harcost: a
sátor közepén ültek a hideg t őzhely körül, szemlátomást komoly tanácskozásba mélyedve. A háttérben
ott volt Uncsida is; éppen imádkozott, tenyerét ajka elé illesztve. Mikor meglátta a belép ıket, keze
lehanyatlott; a három harcos felpattant.
Tokei-ihto a sátor közepe felé tartott. Mosolygott; a fiúk úgy érezték, hogy ez a mosoly olyan szép,
mint a sötét éjszaka után felragyogó nap. Rajtuk kívül csak Uncsida tudta, milyen mély titok rejlik e
mögött a mosoly mögött. A két fiú hallgatott, de mindketten ugyanarra gondoltak: eszükbe jutott az a
nap, mikor Tokei-ihto a szám őzetés hosszú évei után visszatért, és el ıször pillantott barátságosan rájuk.
Most már olyan szoros kötelékek f őzték ıket a fınökhöz, mintha a bátyjuk volna.
Uinonah és Mongszongszah bejöttek a sátorba, s Uncsidával együtt elkészítették az ebédet. A fiúk
mohón nekiestek az ételnek. Tokei-ihto már leült Csapa, Fekete Sólyom és Tobias mellé. Egyel ıre
makrancos gyámoltjával viaskodott, mert a kis fenevad mindenáron bele akart akaszkodni fogacskáival
a meleg, puha emberi nyakba: szopni szeretett volna. Mikor Tokei-ihto félig bosszúsan, félig nevetve
lefejtette magáról az óriás kölyök ajkát, nyakán látni lehetett fogainak véres nyomait.
– Valamit tennünk kell – jelentette ki a delavár; amióta Tokei-ihto belépett, most szólalt meg. – Tud
már enni ez a fenevad?
– Nem, még három holdtöltét sem ért meg születése óta. De ha nem akar éhen halni, kénytelen lesz
megtanulni enni.
Uinonah porrá ırölt bogyókat hozott: ilyen tápszert szoktál: adni a gyerekeknek a hús mellé.
Megpróbálta beletömni a medvebocsba a tápszert, de a kis bocsnak nem ízlett. Alattomos makacssággal
továbbra is csak Tokei-ihto nyakára pályázott, s görcsösen kapaszkodott a f ınökbe.
– Eredj, Tobias, fogj neki egypár halat. Ezt eszik a rokonai a hazájukban.
– A rokonai? Hát láttak már valaha Tokei-ihto szemei ilyen állatot?
– Odafent, a világ sarkában, ahonnan az északi szél fúj, vannak ilyen medvék. A vacsicsunok
Alaszkának hívják azt a földet. Azt mondják, hogy ısapáink idején mindenütt ilyen nagy medvék éltek,
és barlangokban tanyáztak. Magunkkal visszük ezt a medvebocsot. Kísérjen át bennünket a Mini-
Szoszén. Az anyja rám bízta, mikor meghalt. Az aranyásók t őzfegyverei ölték meg.
A delavár felállt. Egy kis nyers húst kért Uinonahtól, s azzal elhagyta a sátrat. Hapedah és Csaszke
csatlakoztak hozzá, hogy segítségére legyenek a horgászatban. Mindenekel ıtt odaszaladtak a lovakhoz,
s kiszedtek néhány sz ırszálat hosszú farkukból. Ezeket vékony, de tartós horogzsinegekké kötötték
össze. A folyóparton könny ő volt hosszú főzfaágakat találni, s így hamarosan elkészült a három
horgászfelszerelés. Kivetették a horgot. Legel ıször a delavárnak kedvezett a szerencse. Nem sokkal
késıbb Hapedah is felmutathatta a horgára akadt halat. Csak Csaszkénak nem sikerült egyetlen halat
sem fognia. Mivel azonban ez a két hal egyel ıre elég volt, Tobias és a két fiú visszatért a zsákmánnyal a
sátorba.
 A fınök felaprította a halat, s ujjaival, amelyeket gyámoltja igen alkalmasnak talált szopásra,
betömte a nyel ıcsövébe a táplálékot. A kis bocs lenyelte, s mohón kérte a folytatást. Megnyerték a
játszmát!
Hapedah és Csaszke még annyira az átélt izgalmas események felajzó hatása alatt voltak, hogy a
harcosoknak kellett ıket figyelmeztetni: ideje, hogy végre nyugovóra térjenek. A nap már túljutott
delelıjén, s estére t őzték ki az indulás id ıpontját. A fınök akarata megint korlátlanul érvényesült, mert
ami a titokzatos barlangban lejátszódott, ıt igazolta, nem pedig Havandzsitát.
Mintha csak olvastak volna egymás gondolataiban, Hapedah halkan így szólt Csaszkéhoz:
– Együtt?
S fogadott testvére így válaszolt:
– Igen.
Aztán mindketten bebújtak a közös takaró alá, hogy ezen a napon együtt aludjanak.
Estefelé ébredtek fel, mikor már sötétedett a sátrakban. Az alvás felfrissítette ıket, érezték, hogy
visszanyerték erejüket. Els ı pillantásuk a medvebocsot kereste. Ott feküdt a közelükben egy takaróba
bugyolálva, jóllakottan és elégedetten. Kíváncsian bámulta a két fiút. Miközben ık még a
medvebocsban gyönyörködtek, máris összehajtották és elcsomagolták a fekhelyüket. A két fiú gyorsan
kiszaladt a sátorból, hogy naplementekor még egyszer megfürödjenek a folyóban.
Mire visszatértek, már leszedték a rudakról a sátorlapokat. A tábor feloszlott. Csupán egyetlen sátor
állt még érintetlenül: Ravasz Hódé. A sátor el ıtt tanácstalanul futkosott fel-alá a kis Villámfelh ı; mintha
nem tudta volna eldönteni, belépjen-e a sátorba vagy sem.
Csaszke indítványára a két fiú odalépett hozzá.
– Ó, hát itt vagytok? – szólt a kislány szórakozottan. – Azon töröm a fejem, mit csináljak. Senki sincs
a sátorban. Egyedül mégsem tudom lebontani.
– Hát hol vannak az anyáid? És a n ıvéreid? – kérdezte csodálkozva Hapedah.
– Nem tudom.
– Nem tudod? – Hapedah hiába próbálta elhessegetni balsejtelmeit. – Mikor mentek el?
– Értsd meg, nem tudom. Utoljára tegnapel ıtt reggel láttam ıket, az után a szörny ő éjszaka után,
amikor nagyanyám álmában kiabált és sikoltozott. Ott gubbasztott a folyóparti füzesben, onnan hozta el
Uncsida. Ezután Tarka Tehén anyáimmal és n ıvéreimmel együtt az erd ıbe ment, s én azt hittem,
gyökereket keresnek, vagy haza akarják hozni Csapa vadászzsákmányát. Azóta sem láttam az anyáimat.
Hiszen nálatok aludtam.
A két fiú megijedt.
– Jelentened kell Csapának és a f ınöknek! Nem tudja még a nagybátyád?
– Nem. Hiszen ı is Tokei-ihto tipijében lakott. Honnan tudná?
A kislány elszaladt, hogy megkeresse nagybátyját, a fiúk pedig elbeszélték anyjuknak, amit hallottak.
Látták, hogy ıt is nagyon megrémítette a hír.
Tővé tették az egész környéket, de nem akadtak nyomára a Ravasz Hód sátrából elt őnt nıknek. A
fınök összehívta felderít ıit. Ihaszapának eszébe jutott, hogy látta az erd ıben a nıket: Tarka Tehén
vezetésével észak felé tartottak. İ sem gondolt akkor semmi rosszra, azt hitte, azért mentek az erd ıbe,
hogy biztonságba helyezzék Ravasz Hódnak egy nagyobb vadászzsákmányát.
A Tokei-ihto köré győlt férfiakat nagy aggodalommal töltötte el ez a hír.
– Győlölnek engem – szólt a f ınök –, s most átszöknek az ellenséghez, hogy eláruljanak minket. Az
aranyásók itt vannak a közelben. Vegyétek üldöz ıbe az áruló nıket! – parancsolta Csapának és
Tobiasnak. – Még megtaláljátok a nyomaikat a hóban. Két és fél nap el ınyre tettek szert, de talán még
elcsípitek ıket, mielıtt vészt hoznak ránk.
A két harcos útra kelt.
Naplemente után felkerekedett a Medve-csapat. Némán, balsejtelmekkel eltelve vonult a hosszú
menet nyugat felé,
Hapedah abban a kitüntetésben részesült, hogy ı vihette magával a medvebocsot rúdszánján, amelyet
a sárga kanca vonszolt maga után. Csaszke musztángja hátáról tartotta szemmel a kis medvekölyköt.
– Ott van ni, ık viszik, látod? – mondta Fürge Antilop felesége Villámfelh ınek. – A két Medve-fiú!
Hapedah hátranézett, gyors pillantást váltott Csaszkéval. Medvefiú? Nem rossz név. Új név, de
kétségkívül jobb, mint Hajápoló és Kacsázó, s ami a legfontosabb: közös nevük van, mint igazi
testvérekhez illik.
 INDIÁN HADTUDOMÁNY
Koromsötét volt, mikor a menet elindult az erdei táborból. Némán vonultak az emberek az éjszakában, s
a kutyák is nesztelenül cipelték a málhát, egyik sem vakkantotta el magát.
Nyugat felé tartottak. Mikor aztán jobbról elmaradtak a Black Hills dombjai, a menet élén haladó
Tokei-ihto és Havandzsita északnyugat felé kanyarodtak, a fennsíkra, amely a Black Hills és a Sziklás-
hegység közt terült el, s amelyet még most is magas hó borított.
Itt folytatták most útjukat észak felé, hosszú éjszakákon át. Az ingóságok szállítása egyre nagyobb
nehézségekbe ütközött; a hótakaró nem volt elég szilárd, s a lovak minduntalan besüppedtek. Az élen
poroszkáló fakó mén bátran belegázolt a hóba: ı tört utat a többieknek. A, férfiak és n ık hótalpakon
futottak, sıt azok a gyermekek is, akik már elég er ısek voltak ahhoz, hogy kibírjanak egy éjszakai
menetet. A legkisebbeket anyjuk vitte a hátán puttonyban; azokat, akik már nagyobbacskák voltak, de
még nem olyan nagyok, hogy egy éjszakán át hótalpakon futhassanak, b ırzsákokban helyezték el.
Minden ló jobb és bal oldalán egy-egy ilyen zsák csüngött alá, hevederrel összekötve.
Jeltelen sötétségben folyt az éjszakai menetelés. Sehol egy csörgedez ı patak, sehol egy fa, amely
megkönnyítette volna a tájékozódást. A szél lefújta a havat a dombhátakról, s a völgyekben halmozta
fel; így a terep szintkülönbségei is csökkentek. Mint egyik tengeri hullám a másikhoz, úgy hasonlítottak
egymáshoz a völgyekkel váltakozó kis halmok a fehér takaró alatt. Fütyült és jajgatott az északi szél a
szabad térség felett, nyöszörg ıit az alacsony bozótokban, s ahol porhanyó volt a hó, felhajtotta a
magasba, hogy felh ıként lebegjen fölöttük. Az aláporzó hóval tele lett az emberek és állatok szeme,
orra, füle. A széllel együtt a legvastagabb prém alá is behatolt, belemaródott a b ırbe. A patak
csikorgását és a hótalpak topogását elnyelte az egyre er ısödı szél vonítása.
Mintha késekkel hasított volna az emberekbe a viharos szél. A Medve-fiúk arcuk elé tartották
kezüket, hogy lélegzeni tudjanak. A szél már valósággal tombolt. Dühösen fújtatott, üvöltött. Az
asszonyok igyekeztek megoltalmazni gyermekeiket a vihar haragjától. Villámfelh ı már alig tudta,
hogyan rakja egyik lábát a másik elé. Arcát és orrát égette a fagy, s a keze is szörnyen fájt. Újabb
hótömegek örvénylettek a magasban, aztán nagy er ıvel lecsaptak az emberekre és állatokra. Uinonah
összerogyott, s vele együtt Villámfelh ıt is betemette a hó.
A két lány inkább csak érezte, mint látta, hogy kiemelik ıket a hóból. A vihar úgy tombolt, hogy az
emberek alig hallották egymás hangját. De a f ınök jelzısípjának hangja mégis eljutott hozzájuk. Ez a
sípszó pihenıt vezényelt, s parancsot, adott az embereknek, hogy ássák be magukat. Nem volt könny ő
dolog a viharban kioldozni a nagy bölényb ır takarókat. Mindenki egy-egy maréknyi eleséget vett
magához egy tarisznyába. A lányokat és fiúkat a bölényb ır sátorlapok alá terelték, amelyek teljesen
betakarták ıket. Összebújtak a sötétben. Villámfelh ı barátnıjét, Fürge Gyíkot fedezte fel maga mellett,
s hallotta, mint pusmognak a Medve-fiúk a boccsal, amely ugyanabba a n ıvérembe került. Uinonah,
Uncsida és Mongszongszah mellettük ásták be magukat. A harcosok nem áshattak vermet maguknak.
Nekik állniuk kellett a hóba vert hosszú dárdájuk mellett, ırködni, míg a hóvihar el nem múlik. Ha a
vihar elvonul, ezekr ıl a dárdákról ismerik fel, hol vannak betemetve az asszonyok és a gyermekek;
másképp nem találtak volna rájuk, mert a hófúvás megváltoztatta az egész tájat.
Villámfelhı, Fürge Gyík és a Medve-fiúk jól érezték magukat a szélt ıl védett, meleg, meghitt
búvóhelyükön. Csak azt sajnálták, hogy a f ınököknek és harcosoknak kint kell állni a jeges viharban.
De akármilyen sajnálattal gondoltak a kint álló harcosokra, mégis leragadt a szemük. Olyan kimerültek
voltak, hogy a tökéletes csendben, amely most a hóval együtt föléjük borult, csakhamar elaludtak. Oly
mélyen, hogy mikor felkeltették ıket, nem is tudták, mennyit alhattak. Miután kihámozták ıket a hóból
és a pokrócokból, ismét beszippantották a hideg leveg ıt. Hunyorogva pillantgattak a nappali fénybe és a
világosszürke égboltra. Körös-körül új hóhegyek és hóvölgyek keletkeztek. A kutyák csaholva kaparták
ki magukat a hóból. A férfiak és n ık segítettek a musztángoknak felszabadítani a hó alól egy kis füves
talajt, nehogy éhen haljanak az állatok. Kétségbeesett, kemény munka volt ez. Akinek jó szeme volt,
mozgó pontokat láthatott a távolban: egy nagy farkasfalkát. Ez bizony nem valami biztató kilátás volt a
következı éjszakára. Állandó táborhelyet meg lehetett védeni a farkasok ellen, de egy vándorló
karavánnak már nagyobb gondot okoztak a ragadozók. A fiúk és lányok aggódva figyelték, mint adja ki
parancsait a fınök, s mint kerekednek fel máris a legjobb vadászok, hogy végezzenek a veszedelmes
falkával. Sajnos, Tobias nem volt itt. Pedig messze földön ı volt a leghíresebb farkasvadász. Ezért
hívták Chef de Loup-nak, vagyis Farkasf ınöknek; ezt a vadásznevet valamikor a kanadai határvidéken
kapta, s most ismét szájról szájra járt a harcosok közt. Gyakran a saját nyelvükön is csak
Szunktokecsának, vagyis Farkasnak nevezték.
A gyerekek keveset ettek a pihen ın. Evés után ismét nyomban elaludtak. Minden percet ki kellett
használni erejük felfrissítésére, inert az életük függött ett ıl. Aki nem bírja ki ezt a vándorutat, az
lemarad, s akkor halál vár rá.
A musztángok közül néhányan éhen döglöttek. Ezzel szemben az öszvérek, amelyeket a Medve-
csapat Monito balsiker ő csempeszútjának köszönhetett, szívósaknak és igen használhatóknak
bizonyultak. A fagy és az emberfölötti meger ıltetéssel járó vándorlás a Medve-csapat öreg, legyengült
férfiai és asszonyai közül is áldozatokat követelt. Ezek a halálosan kimerült öregek azt tették, ami
ısidık óta bevett szokás volt az ilyen vándorló vadásznépeknél: elbúcsúztak övéikt ıl, s hiába
könyörögtek nekik, nem tágítottak elhatározásuktól. Mikor a menet ismét felkerekedett, ott maradtak
egyedül a nagy, elhagyatott hósivatagban. S miközben a felh ık közt kibújtak a fátyolos fény ő csillagok,
a haldoklók éneke kísérte azokat, akik összeszorított ököllel és összeszorított fogakkal vándoroltak
tovább, egyre tovább, el az otthonukból, távoli, idegen földre. A kemény hideg és a megpróbáltatások a
gyermekek életét sem kímélték, s a némán menetel ı tömegbıl nem egynek jutott eszébe a séheptinek
fınökének beszéde, amelyet Tokei-ihto ismertetett a Medve-csapat fiai és lányai el ıtt, mikor
felkerekedtek. Egyel ıre a férfiak, a n ık és az ifjak még nem voltak fáradtak, csak szomorúak.
Éjszakánként szedték a lábukat, éheztek, hogy takarékoskodjanak az élelemmel, t őrték a jeges szelet és
az arcukba csapó havat, s fülüket újra meg újra megütötte a farkasok üvöltése, amelyek éjszaka
odalopództak a karavánhoz. A kutyákról levették a málhát, hogy könnyebben viaskodhassanak a
farkasokkal. Véresen, összemarva, összekarmolva, de mindig gy ıztesen vezette Ohitika kis falkáját. A
fakó ménnek is sikerült agyonrugdosnia egy farkast. Fáradhatatlanul cirkáltak a sötétben a harcosok a
menet körül, hogy elkergessék a ragadozókat.
Tokei-ihto már tizenegy éves fiú korában elnyerte a Farkasöl ı nevet, s most bebizonyította, hogy
még mindig joggal viseli.
Egyre tovább vonultak északnyugat felé a végtelen prérin. A tél hamarabb fáradt ki, mint a vándorok.
A fennsík kápráztató, fehér takarója megszürkült, és rohamosan olvadt. Lyukak keletkeztek a hóban;
ahogy beszakadoztak az olvadó szélek, a régi vadnyomok óriásivá növekedtek. Déltájban, mikor a
kimerült vándorok takarójukba burkolózva pihentek, álmukban is hallották a halk kotyogást, amellyel a
föld elnyelte az olvadó havat. A nap már melegen sütött, de a der ős, fagyos éjszakákon még újra
szilárddá fagyott a latyakos hó meg a folyók és patakok jégpáncélja.
Egy ilyen hideg éjszaka után ismét kisütött a májusi nap, és sugarai kellemesen melengették a
gyerekek kezét. A lovakat már megszabadították terhükt ıl, s most egy kis patak partján legelésztek.
Fejszecsapásokkal széthasogatták a patak jégkérgét, s a víz pezsegve örvénylett a lyukakban. Sárga
csırő feketerigó ült az egyik szilvafán, s reggeli dalát zengte. Villámfelh ı hátratett kézzel hallgatta.
Szép reggel volt. Szárnyait lengetve egy pacsirta szállt fel a magasba, mint valami énekl ı nyíl.
Villámfelhı éhes és kimerült volt, de mégis boldog.
Meghitt otthonossággal telepedett le a f ınök húga mellé, aki anyja helyett anyja lett a magára maradt
kislánynak. Átvette a reggelijét: egy darab szarvashúst. Felaprította és elfogyasztotta a húst, aztán
fürkészve nézett körül.
– Hol vagyunk most? – érdekl ıdött, miközben a földbe döfte a kést, majd megtisztítva visszadugta
hüvelyébe.
– A Lıpor-folyó alsó folyásának közelében – világosította fel a f ınök húga. – A Lıpor-folyó a
Sárgakı-folyóba ömlik, ez viszont a nagy Iszapos Vízbe torkollik.
– Messze vagyunk még onnan?
– Ha egyenes úton tudunk menni, néhány éjszaka alatt odaérhetünk.
– Igaz-e, hogy a nagy Iszapos Víz olyan vad és alattomos, hogy minden hajót elnyel?
– Tokei-ihto azt mondta nekem, hogy tavasszal, mikor áradnak a vizek, már sok hajót elnyelt ez a
folyó.
– De mi átkelünk rajta?
– Megpróbáljuk.
– Ha átkeltünk, hova jutunk, és mi vár ott ránk? – kérdezte élénken Villámfelh ı. Gondolatai a
jövıben kalandoztak, amelynek elmosódó, kékl ı messzesége egyaránt rejthet szépet és iszonyatosat.
– Ha átkeltünk a Mini-Szoszén, ismét tágas prérikre és erd ıkbe érünk, meg sok folyóhoz és tóhoz.
– Te többet is tudsz err ıl, Uinonah. Beszelj róla!
 – Nem emlékszel már rá, Villámfelh ı, miket mesélt Csotanka azon a napon, mikor fivéremet
visszafogadták törzsünkbe? A három törzs nagy ünnepségér ıl számolt be meg a naptáncról, amelyet
Tokei-ihtónak el kellett járnia a szikszikauknál. A medvekarmokból f őzött lánc alatt még most is
láthatók a mély sebhelyek.
– Emlékszem rá, de nem értettem mindent pontosan, mert akkor még csak hat nyarat láttam, és
nagyon izgatott is voltam. Te azonban, Uinonah, magad is jelen voltál azon az ünnepségen Csotanka
sátrában!
– Igen, jelen voltam. Láttam a szikszikaukat és az assziniboinokat, Ég ı Vizet, a fınököt, meg a fiatal
Hegyi Mennykövet, a merész feketelábút, akivel együtt járta el fivérem a naptáncot, és így a vértestvére
lett. Hegyi Mennyk ınek van egy húga, Szitopanaki, “akinek dalol a lába, mikor jár".
– Bárcsak én is megismerhetném ezeket a f ınököket és harcosokat és lányokat! – kiáltott fel
Villámfelhı. Uinonah elkomolyodott.
– Tudnod kell, kislányom, hogy mi csak azon az ünnepségen fértünk meg békésen a feketelábúakkal,
egyébként ık ellenségeink. Győlölik a dakotákat. Nemegyszer fordult már el ı, hogy arcátlanul átkeltek
a Mini-Szoszén, mélyen behatoltak vadászmez ıinkre, s a mi vadainkra vadásztak. Mivel pedig Tokei-
ihto ma már nem ellensége a dakotáknak, hanem a f ınökünk, ha találkoznának velünk, ıt is megölnék,
meg minket is mind egy szálig.
– Egyik vértestvér a másikat? – kérdezte iszonyodva Villámfelh ı.
Uinonah nem válaszolt. Felállt. Szemlátomást magára vonta valami a figyelmét. Villámfelh ı
fürkészve nézett ugyanabba az irányba, amerre Uinonah meresztette a tekintetét. A vér megfagyott a
kislány ereiben.
Visszatért Mézvirág, Villámfelh ı nénje!
Villámfelhı semmi jót nem várt t ıle. Mézvirág gyors léptekkel közeledett. Micsoda állapotban volt!
A haja fésületlen, arca beesett, szemét lesütötte. Szégyellte magát. Minden oka megvolt rá.
Villámfelhı bosszankodva látta; hogy a f ınök húga milyen barátságosan fogadja ezt a lányt. Még
húst is hozott a hazatért szökevénynek.
Mézvirág mohón fogyasztotta el a húst, s továbbra sem pillantott fel. Közben n ık győrője vette körül
ıt és Villámfelhıt. Odaát Ravasz Hód és Chef de Loup álltak Tokei-ihto f ınök elıtt, és jelentést tettek
neki.
– Hát te hogy kerülsz ide? – vallatta Villámfelh ı a nıvérét.
– Ó, nagyon messzir ıl jövök – válaszolta Mézvirág nála szokatlan szelídséggel. – Szörny ő volt, és
még sokkal szörny őbb lesz – folytatta az asszonyok felé fordulva. – Tarka Tehén éjjel-nappal hajtott
minket az erd ıkön át, mint a bagoly a pintyeket, és végül a sz ırös férfiakhoz értünk. Akár hiszitek, akár
nem, idáig érı hajuk nı azoknak a férfiaknak a szájuk alatt! – Mézvirág végighúzta kezét a szájától a
térdéig, s a n ık megborzadtak. – Asszonyaik és leányaik nincsenek, nekünk kellett dolgozni rájuk.
Harsány hangon olyan szavakat mondtak, amiket nem értettünk, és nevettek hozzá.
– Ha nem értettétek a nyelvüket, nem is tudtatok semmit elmondani nekik – szólt megkönnyebbülten
Mongszongszah, aki szintén odasomfordált.
– De igen, a kezünkkel meg tudtuk valahogy értetni magunkat egymással. Tarka Tehén csúnya
dolgokat beszélt. Hogy Tokei-ihto bosszúra szomjazik, s a legf ıbb vágya, hogy a vacsicsunokat mind
megölje és megskalpolja és megkínozza, a kunyhóikat felgyújtsa, a jószágukat elrabolja, az asszonyaikat
a sátrába hurcolja, és a gyermekeiket legyilkolja…
– Ó, a hazug, áruló n ıszemély! – Most már Uinonah sem tudta er ıltetett nyugalommal leplezni
felindultságát. – Ezek után persze a Hosszú Kések fel fognak kerekedni, hogy hajtóvadászatot
indítsanak ellenünk!
– Már fel is kerekedtek. Jönnek mindenfel ıl, mert van egy varázseszközük, aminek segítségével
olyanokhoz is tudnak beszélni, akik egész messze vannak. Megint olyan minden, mint a háborúban.
A nık összenéztek. Mint a háborúban!
Mézvirág mindkét tenyerével eltakarta arcát.
– Sohasem jutunk át a Mini-Szoszén!
– Ennek ti vagytok az okai, igenis, ti! – kiáltotta magánkívül Villámfelh ı. – De én soha többé nem
térek vissza a rezervátumba!
Uinonah meghitt pillantást vetett védencére, s elvonta a zokogó Mézvirág kezét az arcáról.
– Tulajdonképpen miért jöttél vissza hozzánk? – kérdezte. Mézvirág hüppögve törölgette könnyeit.
– Az egyik sz ırös férfi az asszonyává akart tenni – felelte –, ezért este megszöktem t ılük. Csapa az
erdıben akadt rám; nagyon éhes voltam. Azt hittem, meg fog ölni, ı azonban magával vitt, s azt
mondta, hogy újra itt maradhatok. – Ez utóbbi szavakat Mézvirág alig hallhatóan mondta. Félt az
asszonyoktól, akik gy őlölettel pillantottak rá, s húga tekintetéb ıl is csak megvetést olvasott ki.
– Honnan szereztétek a lovakat, amelyeken ide nyargaltatok? – törte meg Mongszongszah a néma
csendet.
– Chef de Loup vette el ıket a fehér emberekt ıl, akik aranyat keresnek a hegyekben. Azt mondta,
szükségünk van a lovakra.
– Agyonhajszoltátok szegény állatokat, meglátszik rajtuk. Olyan közel van már az ellenség? –
vallatta tovább Mongszongszah Mézvirágot.
Mézvirág bólintott.
– Igen, azok, akik a Niobrara fel ıl meg a Black Hillst ıl keletre levı rezervátumból jönnek, már
nagyon közel vannak. Csapa azt mondja, hogy lovon egy nap alatt itt lehetnek. Sarkunkat a
musztángjaink oldalába vágtuk, hogy minél gyorsabban vágtassanak, mert idejében értesíteni akartunk
benneteket. Az ellenségnek jó lovai vannak, és nem cipelnek magukkal asszonyokat és sátrakat!
– Sokan vannak?
– Csapa azt mondta, ötvenen: harminc Hosszú Kés és húsz tábori rend ır.
Villámfelhı mélyet sóhajtott, otthagyta az asszonyok és lányok csoportját. Arrafelé pillantott, ahol a
fınök harcosaival tanácskozásra ült össze; látta, hogy a tanácskozás már véget ért: a férfiak elhagyták
helyüket, s a hírnök csoportról csoportra jár az emberek között. Villámfelh ı is hallotta, mit tett közhírré.
A nıknek és gyermekeknek azonnal tovább kell vonulniuk, Tokei-ihtónak és harcosainak védelme alatt.
Csupán hét harcos marad itt Csetanszapa vezetésével, hogy az üldöz ıktıl elzsákmányolják a lovakat.
Villámgyorsan felsorakozott és ismét útra kelt a menet.
Csetanszapa és maroknyi csapata megvárta, míg a menet elindul, aztán megfordultak, s egy kis
cserjés felé tartottak.
– Valami jó búvóhelyet keresek magamnak – mondta Csetanszapa a delavárnak. – Ott elrejt ızöm, s
várom az üldöz ıket. Itt fogják el ıször felfedezni nyomainkat, vagyis meg fognak állni.
Tobias idıközben már körülnézett. Csetanszapa megszemlélte a helyet, amit a delavár ajánlott. A
bokrok és fák gyökerei alatt mélyen kimarta a patak a partot; mivel a vízállás most alacsony volt, a part
kiugró pereme alatt egy üreg keletkezett, amelyet az olvadó hó részben még kitöltött. Az alácsüng ı
gyökerek és a tavalyi növényzet félig eltakarta az üreget. Fekete Sólyom mosolygott.
– Jó lesz! Én itt maradok, ti pedig elindultok déli irányban. Félkört írtok le, az ellenség háta mögé
kerültök és kikémlelitek. Azt hiszem, este itt fognak táborozni.
– Hau.
Csetanszapa bebújt a part kiszögellése alá. Nyúlánk, sovány alakja könnyen el tudott itt rejt ızni. A
földes gyökerek függönyként csüngtek el ıtte, Chef de Loup pedig félig megfagyott havat halmozott fel
a rejtekhely el ıtt. A lassú olvadás nemsokára felismerhetetlenné teszi, hogy ez a hóbucka mesterséges
képzıdmény. Miután mindent kielégít ıen elrendeztek, a delavár Vén Holló, ennek két fia, Csapa, Fürge
Antilop és Lándzsahegy kíséretében elindult. Csetanszapa egyedül maradt rejtekhelyén. Még egyszer
megtapogatta a puskát, amelyet az ifjabb Hollótestvér hagyott ott neki; miután megállapította, hogy a
fegyvert nem fenyegeti az átnedvesedés veszélye, kényelmesebben kinyújtotta a lábát. A trillázó
pacsirtára figyelt meg a szilvafán énekl ı feketerigóra. Ezek a madarak elárulták neki, hogy odakint
egyel ıre nincs semmi veszély, teljes nyugalom honol. Csapa jelentése szerint estig nem is érkezhetett
ide az ellenség.
Bóbiskolva töltötte el Fekete Sólyom a hosszú órákat. Szívesebben kuporgott volna egy fán, hogy
onnan kémlel ıdjön. De egyedül nem tudta volna olyan jól álcázni rejtekhelyét, ahogy Chef de Loup
tette, s így nem hagyhatta el a hideg és nedves üreget.
A nap továbbvándorolt pályáján, s végre besötétedett. Csetanszapának úgy rémlett, mintha a távolból
Lódobogást hozna feléje a föld. A talaj remegése egyre er ısödött. Ez már a lovascsapat! Jön az
ellenség! A dakota már meg tudta különböztetni az üget ı lovak aprózó lépteit a könny ő vágtában
közeledık dobogásától. El ıször a vágta zaja érte el a cserjést, s ott megsz őnt. Szétoszló emberek
könnyő léptei és fojtott hangok hallatszottak. A patak érdes jégkérgére egy ember árnyéka vet ıdött.
Fedetlen fejő és hosszú hajú ember árnyéka volt, tehát egy indián scouté. Nesztelenül mozgott,
semmiféle hangot nem hallatott. De árnyéka elárulta, hogy leült a lejt ıs part szélére. Lábát lassan
lecsúsztatta a patak jégtakarójára, s mélyen lehajolt. Jobbról-balról bekukkantott a part lejt ıje Ha.
Fekete Sólyom megmarkolta kését. De a kémlel ı szempár figyelmét elkerülte a rejtekhely. Chef de
Loup kitőnı munkát végzett. A felderít ı ismét eltőnt. Vontatott farkasüvöltés hallatszott: alighanem
jeladás a lovascsapatnak, hogy szabad az út.
Mikor a Hosszú Kések odaértek, hangos zsivaj támadt. Harsány vezényszó adott parancsot a
leszállásra. Dobogtak a lovaglócsizmák. A lovakat elvezették a fák és a bokrok közé. A sátrakat
azonban a jelek szerint a cserjés körül ütötték fel, kör alakban. Ez nem kedvezett Csetanszapa tervének:
így nehéz lesz elkötni az ellenség lovait.
Lassan elült a tábor zsivaja. De közvetlenül a rejtekhely fölött ismét léptek hallatszottak, s a feszülten
figyelı Csetanszapa két emberi hangot különböztetett meg: egy recseg ı és egy mély hangot.
A mély hang ismer ıs volt, s amint meghallotta, harag töltötte el. Az áruló Szonka hangja volt.
A recsegı hangú férfi angolul beszélt, folyékonyán, mint akinek ez az anyanyelve.
– Egy szót se többet! – mondta, feltehet ıen Szonkának. – Itt én parancsolok. Tábort ütöttünk, és
punktum! Semmi értelme, hogy most h őbelebalázs módjára tovább lovagoljunk észak felé: engem nem
lehet félrevezetni ezekkel a nyomokkal. Tokei-ihto agyafúrt bandavezér. Cselezett, mint a nyál, és most
tılünk délnyugatra táborozik, szent meggy ızıdésem. Egyébként nemsokára megkapom a felderít ık
jelentését.
– Nem délnyugatra táborozik, és nem gyújt tüzeket. Ezek más emberek, elhiheti nekem, Roach
kapitány. – Mindezt igen nyomatékosan mondta a mély hangú. – Kiküldtük ugyan a két felderít ınket, de
semmi ok rá, hogy megvárjuk ıket. Majd utolérnek bennünket. Nyargaljunk tovább, ne adjunk még több
elınyt Tokei-ihtónak.
– Fogd be a szád! Eleget beszéltünk err ıl. Most engedelmeskedni fogsz!
A vitázók továbbmentek, hangjukat már nem lehetett hallani. Csetanszapa ezt fölöttébb sajnálta, mert
olyan újságot tudott meg az imént, ami meglepte, és szívesen hallott volna róla többet. Délnyugaton
tábortüzeket gyújtottak? Mi lehet ez? Talán társainak a hadicsele? Vagy valóban ismeretlen emberek
táboroznának ott?
Úgy látszott, a Hosszú Kések tábora lassanként álomba merült. Csak a lovak neszeztek, amint
tépdesték a füvet, és ropogtatták a bokrok leveleit. Egyszer úgy rémlett Csetanszapának, mintha valaki
felmászna egy fára: hallotta, amint egy test súrolja a fa durva kérgét.
A feladat nehezebb volt, mint gondolta volna.
Mikor már éjfél is elmúlt, Csetanszapa cselekvésre határozta el magát. A legveszedelmesebb az a
pillanat, amikor el ıbújik rejtekhelyér ıl, még nincs áttekintése a táborról. Óvatosan kikúszott a fal i6z
mögül, amelyet Chef de Loup hóból emelt rejtekhelye elé. Miután kijutott a szabadba, a part kiszögell ı
pereme alá, egy pillanatig mozdulatlanná dermedve fülelt. Teljes nyugalom volt.
Most füvet és gyökeret kötött a feje köré, s kibújt a perem alól. Felpillantott, s egy ırszemet látott
magasan a nyárfa ágai közt Meztelenül gubbasztott odafent, csupán egy öv volt rajta. Hosszú haja
kibontva lógott le a hátára. Csetanszapa felismerte az ırszemben Tatokanót. “Ej, te hiú jávorszarvas –
gondolta magában –, hát nem tudod befonni és összekötni a hajad?" De ennek az ırszemnek legalább
megvolt az az el ınye, hogy nem nézett lefelé, a patak felé, hanem kötelességéhez híven a messzeséget
kémlelte.
Fekete Sólyom gyorsan a fák és a lovak közé osont. A lovak nem nyugtalankodtak. Ez tehát sikerült.
A dakota a bozót fedezéke mögött húzódott meg. Egy f őzfa ágai közt kürt ıkalapot pillantott meg és
egy uniformist, amelyen fényes gombok csillogtak. Úgy látszik, Tatokanót akadályozta a fáramászásban
az egyenruha, s inkább levetette. Csetanszapa a földhöz simulva a nyárfa lábáig kúszott.
Egyszerre csak lövések dördültek el az éjszakában. Pillanatok alatt olyan lett a tábor, mint egy
felbolygatott méhkas.
A dakota megpróbálta kiokoskodni, ki tüzelhetett. Két esetet tudott elképzelni: Roach felderít ıi vagy
annak a tábornak ismeretlen lakóival ütköztek meg, amelyet a nyárfástól délnyugatra véltek felfedezni,
vagy pedig Chef de Loup-val és harcosaival csaptak össze. Ez utóbbi esetben a delavár és kísér ıi valami
hibát követtek el, mert nem lett volna szabad elárulniuk jelenlétüket. A puskaropogás nem túlságosan
messzirıl hallatszott.
A dakotának nem kellett meger ıltetnie a fülét, hogy megértse, mi zajlik a táborban. Az izgatott
emberek elég hangosan beszéltek. Szavaikból azonban csak annyit vett ki, hogy egyel ıre senki sem érti,
mi történt. A jelek szerint most mindenki a tábor déli szélére tódult. Hangok z őrzavara zsibongott ott, a
visszatért felderítık körül. Majd elült a zsivaj, s Roach parancsokat osztogatott recseg ı hangján.
Csetanszapa nagy meglepetésére megtudta, hogy néhány ırszem kivételével, akik a sátrak, a készletek
és a málhás állatok mellett maradnak, mindenkinek tüstént lóra kell pattannia, és puskával a kezében
délnyugat felé vágtatni. Az volt a tervük, hogy ott halomra lövik “Tokei-ihto táborát".
Ez új helyzetet teremtett. Mindjárt itt lesznek a lovasok, hogy elvigyek lovukat. Egyetlen ember
számára lehetetlen vállalkozás lett volna ilyen rövid id ı alatt elkötni és akár csak jelent ısebb számban is
elhajtani a lovakat. Úgy látszott, Fekete Sólyom terve füstbe ment.
Már jöttek is az els ı lovasok, hogy felüljenek lovukra. Csetanszapa azt is észrevette, hogy az ırszem
lemászik a nyárfáról, s ı is a musztángját keresi. Mikor a szikár harcos megpillantotta Tatokanót,
egyszerre mintha sugallata támadt volna. Gyorsan magára öltötte az uniformist, s fejére tette a cilindert,
A sötétségben és az általános futkosásban senki sem hederített rá. Mikor Tatokano oda ért, hogy
elvezesse lovát, Csetanszapa leütötte. A támadás teljesen váratlanul érte a legényt, s összerogyott.
Csetanszapa felpattant Tatokano lovára. Végiglovagolt az öszvérek közt, amelyek ott maradtak, mert
csak málhák szállítására szolgáltak, meg a dragonyosok sátrai között. A csapat a szabad réten sorakozott
fel. Csetanszapa utolsónak érkezett. Közvetlenül maga el ıtt más törzsekbıl származó indián scoutokat
látott, akik hosszú sorban lovagoltak egymás mögött. Most már senkinek sem t őnhetett fel, hogy az
állítólagos Tatokano is felsorakozik mögéjük. Csetanszapa úgy rendezte a dolgot, hogy utolsó
pillanatban csatlakozott, mikor a lovasok már elindultak, így hát senkinek sem volt a szeme el ıtt.
Csetanszapa ott vágtatott az éjszakai prérin, s feszülten várta, hogyan alakulnak tovább ennek az
éjszakának az eseményei. Az eddigi fejlemények elég meglep ıek voltak. Csetanszapa abba a különös
helyzetbe került, hogy ellenségeinek sorai közt nyargalt egy ismeretlen ellenség felé. Miközben
musztángja tovaröpítette a kemény, füves talajon és az utolsó hófoltokon, el ılovasát figyelte, s
megpróbálta átgondolni a helyzetet. Ez a tábor, amelynek megrohanására Roach készült, nem Tokei-ihto
tábora volt, ezt biztosan tudta Fekete Sólyom. De ha egyáltalában tanyáznak emberek a titokzatos
tábortüzek körül, vajon honnan jöhettek? Tokei-ihto felderít ıi az elızı nap még nyomukat sem látták.
Roach, aki egy nappal kés ıbb jött, már felfedezte ıket, Szonka pedig két felderít ıt küldött ki, hogy
híreket hozzanak róluk, s ezek a felderít ık tőzharcba keveredtek. A két felderít ı azt jelentette, hogy
Tokei-ihto táborára bukkantak, az állítólagos táborlakók tehát mindenesetre indiánok voltak. Dakoták
már nem voltak ezen a vidéken. De esetleg abszarókák ereszkedtek alá a magas Sziklás-hegységben
levı búvóhelyükr ıl, hogy az elhagyott vadászmez ıkön vadásszanak, avagy talán assziniboinok vágy
feketelábúak indultak a szokottnál korábban portyázni a dakoták határterületére. Igen, könnyen lehet,
hogy kanadai assziniboinok voltak, akik a közelben táboroztak; ezek a sziúk közé számítottak, s
hajviseletük és öltözékük a dakotákéra hasonlított a legjobban. A felderít ık a sötétben
összetéveszthették ıket a Medve-csapat harcosaival.
Csetanszapa tovább nyargalt a lovascsapat végén, s közben kioldotta fekete hajfonatait, hogy
szabadon lengı hosszú hajjal még jobban hasonlítson a “tábornokhoz". A lovat, amelyen ült, könnyen
lehetett irányítani, de hitvány gebe volt, az er ı is, a temperamentum is hiányzott bel ıle.
Egy enyhén emelked ı magaslat mögött, amely még elválasztotta a csapatot a rejtélyes tábortól,
megálltak, s ugyanakkor az élen sípjelzéssel valami parancsot adtak ki. A csapat vonalba fejl ıdött;
Csetanszapának is félfordulatot kellett tennie lovával. Szomszédjának azonban nem volt alkalma
figyelmesen szemügyre venni ıt, mert máris elhangzott a támadást vezényl ı parancs.
Ordítozva s vadul, vaktában lövöldözve nyomult el ıre a csapat. A dakota az utolsók közt jutott át a
magaslaton, egyrészt mert hitvány lova volt, másrészt pedig szántszándékkal lustán lovagolt. A többiek
a nyugati lejt ın már leértek a terepre, amelyet Csetanszapa most a magaslatról jól át tudott tekinteni.
Csak annyira ereszkedett alá a dombhátról, hogy ne keltsen gyanút. Aztán ráér ısen szemügyre vette az
alatta elterülı csatateret.
Egy mélyedés terült el el ıtte, amelyet három oldalról enyhe dombok követtek, s csak nyugat felé volt
nyitott. Közepén jég és víz csillámlott. Alacsony cserjés és hat csúcsosan végz ıdı, kerek indián sátor
árnyéka vette körül a tavat. Ragyogó csillagok borították az éjszakai égboltot. Amióta lement a hold,
nagyon sötét volt, s csak egy prérilakó éjszakához szokott szeme vehette ki a terep és az események
részleteit. A tó délkeleti partján egy körülzárt legel ıt fedezett fel Csetanszapa; az ott lev ı musztángokat
már halomra l ıtték, s részben egymásra borulva feküdtek a f őben. Asszonyokat és gyermekeket nem
lehetett látni; alighanem a sátrakban bújtak meg, vagy talán a part menti gyér bozótban rejt ıztek. A tó
körüli síkságon zajló harcot egy maroknyi indián vívta a minden oldalról el ınyomuló lovascsapat ellen.
A lódobogás, a puskaropogás és a kutyaugatás kaotikus hangzavarrá keveredett. Csetanszapa indián
csatakiáltásokat hallott: “Hai-jah-jiep!" A megtámadott harcosok viselkedése korántsem volt
ésszerőtlen. Kis csapatuk szorosan tömörült, s déli irányban támadta a lovasok gy őrőjét. Külsı szemlélı
nem láthatta, hogyan történt, de a körülzárt indiánok közül néhányan áttörték a többszörös gy őrőt, és
egérutat nyertek. A prérin át dél felé menekültek.
Az üldözık tüstént nyomukba szeg ıdtek. Valamennyiük el ıtt Szonka száguldott a menekül ık után
gyors lábú tarka ménjén.
Csetanszapa abban a szempillantásban utcához emelte puskáját. Ugyanakkor az egyik menekül ı is
hátrafordult üldöz ıje felé, s kett ıjük puskája – a menekül ıé és Csetanszapáé – egyszerre dördült el,
ugyanarra a célpontra irányulva. A célba vett lovast azonban elkerülték a golyók.
Csetanszapa dühösen eresztette le l ıfegyverét, mert nyomorúságos gebéjén nem tudta volna követni
tovaszáguldó ellenségét. Körülnézett közelebbi környezetében.
Az egyenl ıtlen harc vége felé járt. Felharsant a kapitány hangja. Úgy látszik, megelégelte a
mészárlást. Vezényszavára elcsendesedett a csatazaj.
Két dragonyos léptetett oda lován a cilinderes dakotához.
– Nini, a tábornokunk! – nevetett az egyik, mikor odaért Csetanszapához. Rácsapott a vállára, hogy
csak úgy csattant. – Gyere, szép Eddy, el ıre, a tóhoz! – S mikor látta, hogy az indián harcos vonakodik,
megismételte: – No, gyere velünk! Nem hallottad a sípszót? Gyülekez ı! Tehát indulás! Útközben
elmesélheted nekem, miféle h ıstetteket vittél véghez. Kivédte a golyókat az a fazék a fejeden?
Csetanszapa dühösen sandított rá cilinderének karimája alól.
– A fehér ember szavai sért ık! – tiltakozott mogorván, miközben kénytelen-kelletlen elindította
barna lovát, hogy társával együtt a gyülekez ıhelyre lovagoljon. – Nem fogok válaszolni a fehér ember
kérdéseire! Inkább mondja el a fehér ember, hány rühes sakált ölt meg ı maga!
– Rühes sakált! Rühes sakált! Finom kis mákvirágok vagytok ti, rézb ırőek! Még egymás életét is
irigylitek. Nos, megmondom neked, hányat puffantottam le tetves fivéreid és n ıvéreid közül: egy férfit,
három nıt és egy gyereket. Meg vagy elégedve?
– De a fınököt futni hagytátok – válaszolta Fekete Sólyom, s igyekezett minél lassúbb lépésre fogni
barna lovát.
– Hát igen, az bizony eliszkolt néhány cinkosával… Halló, gyorsabban mozogj azzal a gebével! Nem
hallottad? Már megint l ıttek! Ez a mi Szonkánk, az majd kilyukasztja annak a sastollas vadbaromnak az
irháját! Ne félj semmit!
Csetanszapa is felfigyelt a lövésre.
– Igen – felelte, s hangjában harag remegett, amelynek okát társa, ez az egyszer ő dragonyos nem is
sejthette. – Igen, Szonka úton van, hogy elcsípje azt a tollas vadbarmot. De Tokei-ihtót mégsem találta
meg. Vagy talán azt akarja elhitetni velem a Hosszú Kés, hogy ez Tokei-ihto tábora volt?
– Nem, tábornok úr, ilyesmit a legnagyobb jóindulattal sem lehet állítani. Ezekben a sátrakban
feketelábúak tanyáztak, akikhez semmi közünk. De ha már az alkalom úgy hozta, nem árt, hogy ık is
kaptak tılünk egy kis emlékeztet ıt.
Mialatt Fekete Sólyom a dragonyossal beszélgetett, az utolsó lovasok is megérkeztek a
gyülekezıhelyre. Csak Szonka és kísér ıje nem jöttek még meg: ık a feketelábúak f ınökét üldözték.
Ismét éji csend honolt a préri fölött. Férfiak jártak körbe: halottakat és sebesülteket kerestek. Halk
nyögés, és jajgatás hallatszott, olykor egy-egy káromkodás s nagy ritkán valamelyik bajtárs vigasztaló
szava. A tó partján már kialakult az új tábor; hallani lehetett, mint adja ki Roach az utasításait.
Csetanszapa megértette, hogy a kapitány embereivel nem tér már vissza a patakhoz és a nyárfához, hogy
ott töltsék az éjszaka hátralev ı óráit, hanem itt akar maradni a tónál. A lovak ittak, aztán felemelték
víztıl csepegı pofájukat, s türelmesen hagyták, hogy elvezessék ıket. A megölt indiánok holttestével
senki sem tör ıdött, és Csetanszapa ismét megpillantotta a sátrak közelében, a körülzárt nagy legel ın az
agyonl ıtt málhás állatokat is. Igen, ezt a sorsot szánták Tokei-ihto táborának!
A dakota lassan továbblovagolt a beszédes dragonyossal és ennek hallgatag bajtársával.
– Ügyesek a felderít ıink, de ezúttal mégis tévedtek – kezdte újra Fekete Sólyom, abban a
reményben, hogy a beszélgetés folyamán még kipuhatolhat egyet-mást.
– Hát istenem… – vont vállat a dragonyos – egyszer mindenki téved. Különben is ti, rézb ırőek, úgy
hasonlíttok egymásra, mint egyik juh a másikhoz; téged is inkább csak a cilinderedr ıl lehet megismerni,
dicsı tábornokom. Hírszerz ıink esküsznek rá, hogy Tobias, az a szökött csirkefogó volt az, akivel
visszajövet összeverekedtek, és aki lövetett rájuk. Márpedig ahol a fickó tartózkodik, ott Tokei-ihto sem
lehet messze. De akárhogy is áll ez a dolog, legfeljebb pár órát vesztettünk, ezt könnyen behozhatjuk.
Sarkon fordulunk, északnak kanyarodunk, és holnap elcsípjük a f ıhıst is. Ott aztán nem marad életben
egy lélek sem, elhiheted nekem! Erre valamennyien esküt tettünk!
– Fred Clarke-kal nem történhetett volna meg ez a szamárság – próbált még többet kicsikarni
társából Csetanszapa.
– Na persze, Freddy, az más! Ebben mindenesetre igazad van. Az többet ért a dologhoz, mint a mi
szép Anthony Roachunk és ennek a széles prérinek minden Szonkája együttvéve. Freddynek nincs párja,
egész különleges figurái De, mint tudod, ı sem ül tétlenül. Messze el ıttünk jár; bizonyára elérte már az
északi erıd járıreit, és azok visszaterelik felénk Tokei-ihtót, egyenesen a karmaink közé. Ezt nevezem
hajtóvadászatnak! – A dragonyos elégedetten füttyentett a fogai közt. – Olyan hajtóvadászat következik,
hogy a vörös kutyákba beleszorul a szusz!
– Tokei-ihtónak legfeljebb tizenöt vagy húsz harcosa van, s nem akar semmi mást, csak Kanadába
szökni. – Csetanszapa igyekezett becsmérl ı hangon beszélni. – Nem értem, miért csapnak a Hosszú
Kések ilyen nagy lármát és h őhót miatta!
– Elıször is: te meg a rézb ırő testvéreid még sokkal nagyobb lármát csaptatok miatta, másodszor
pedig: mit értesz te ehhez?! Tokei-ihto fenegyerek, dehogyis elégszik meg ı azzal, hogy odébbállhat!
Véres bosszút forral, ez világos, mint a vakablak, akkor is tudtuk volna, ha nem árulják el azok a
némberek. De nem is ez a lényeg. Mit érdekel minket, ha harminc vagy hatvan indiánus Kanadába
szökik, és útközben egypár skalpot is gy őjt?! Az ilyesmire csak a vénasszonyok vesztegetnek szót. De
ha Crazy Horse-nak a fülébe jut ez a dolog – márpedig hajlandó vagyok felkötni magam a saját sálamra,
ha nem jutott még a fülébe egy és más –, mindjárt megpróbál ı is elvonulni a kétezer emberével,
holnapra pedig talán már tízezerre szaporodik azoknak a száma, akik megpróbálnak kitörni, és itt a
felkelés! Persze van itt még valami, ami még ennél is fontosabb, de ez aztán már igazán túlhaladja az
eszecskédet. Roach ırnagy akar lenni, Szonka meg rend ırfınök, és ebb ıl a szempontból nem árt kissé
felfújni a dolgot, a bolhából elefántot csinálni, mert így talán még az újságok is írnak majd róla! Ezért
nyargalászunk mi itt a prérin, ezért verekszünk ezekkel az emberi mivoltukból kivetk ızött, agyafúrt
fickókkal. Maga Tokei-ihto veszedelmes ragadozó, akit legokosabb nyomban lepuffantani, amint a
szemünk elé kerül; és a falkájában akad még néhány ilyen fenevad, például ez a Csetanszapa, aki oly
fennen hordja az orrát. Ott harcolt a Little Bighorn-i csatában is Custer ellen, ezért még meglakol! A
Yellowstone folyónál adtuk meg a kegyelemdöfést Crazy Horse-nak, a Yellowstone-nál végzünk Tokei-
ihtóval is.
– Megint felvonultatjátok a tüzérséget?
– Ugyan, hogy képzeled? Bolhák ellen nem lehet tüzérséget felvonultatni: mire beállítunk egy
löveget, már rég tovaszökdécseltek. Meg kell próbálni amúgy póriasán elcsípni és szétmorzsolni ıket.
Aztán gondunk lesz ám arra is, hogy ne csak a nagykutyák húzzanak hasznot ebb ıl a dologból, hanem a
magunkfajta szegény ördög is belenyalhasson a mézesbödönbe. Úgy bizony, ez a lényeg I
A dragonyos, aki a beszélgetés hevében megállította lovát, most ismét elindította a tábor felé.
Csetanszapa abban reménykedett, hogy társa tovanyargal, ı meg lemarad mell ıle, de a szószátyár
dragonyos nem akart megválni t ıle. Egyszerően meglegyintette a dakota lovát, mire az ügetésbe
kezdett, Fekete Sólyom pedig nem mert ellenszegülni. Az is átvillant az agyán, hogy különben sem árt,
ha vele tart, és megnézi, hogyan helyezik el a lovakat.
Annyit már látott, hogy a csapat igénybe veszi a legel ıt, amelyet a feketelábúak saját lovaik részére
körülkerítettek. Jó er ıs kerítést készítettek, s Csetanszapa kissé csodálkozott, hogy a szikszikauk ennyi
fáradságot vettek maguknak. Nyilván tudatában voltak annak, hogy idegen vadászmez ıkön járnak, s
féltek, hogy ellopják a lovaikat.
A körülzárt legel ınek vagy húsz musztángot kellett befogadnia, de olyan tágas volt, hogy jóval több
lónak is jutott volna még hely. A legtöbb lovas már bevezette lovát. A kerítést déli oldalán nyitották
meg, úgyhogy Csetanszapa és két társa egyenesen a nyílás felé léptettek, legutolsókként. Néhány
méternyire a kerítést ıl ott állt Anthony Roach, kezében lovaglóostorával.
A kapitány felfigyelt a három lovasra, akik leszálltak, hogy bevezessék lovukat a legel ıre.
– Hé, ide hozzám!
Csetanszapa és a két dragonyos megtorpant.
– Ide hozzám, hé! Igen, igen, neked szólok, te cilinderes! Megmozdulnál végre?!
A dakota engedelmeskedett a parancsnak. Miközben lovát a parancsnok felé vontatta, lopva
körültekintett, a menekülés lehet ıségeit mérlegelve.
Roach szétterpesztett lábbal várta, s tet ıtıl talpig végigmérte. A mindenható parancsnok pillantása
megakadt az indián harcos nadrágszárán, amely túl rövid volt, mivel nem Csetanszapa méreteire
szabták. Csetanszapa úgy érezte magát, akár a rák a fazékban, mikor forrni kezd a víz.
– Te felcicomázott fácán! Hol voltál tulajdonképpen, amikor harcoltunk? Mi?
 Fekete Sólyom hallgatásba burkolódzott.
– Vedd le azonnal a fejedr ıl azt a hülye cilindert, és nézz a szemembe!
Mielıtt Csetanszapa eleget tett volna a követelésnek, Roach már beavatkozott, és lerántotta a vélt
“tábornok" fejér ıl féltett díszét. A dakota lehorgasztotta fejét a mellére, hogy még jobban elrejtse a
sötétben amúgy is nehezen felismerhet ı arcát.
– Hohó! Úgy állsz itt, mint a megtestesült rossz lelkiismeret! Te nyomorult, gyáva fickó! Azt hiszed,
nincs ott mindenütt a szemem? Majd megtanulod, ki vagyok én, fiacskám! Úgy lovagol mögöttünk,
mint egy bohóc a cirkuszban, és mikor végre felemeli a puskáját, és elsüti, hajszálpontosan a f ınökét,
Szonkát veszi célba. Agyalágyult csirkefogó! Hé! Hallottad, mit beszéltem?
– Hau, hallottam a nagy fehér ember szavait! – Csetanszapa halkan beszélt, nehogy felt őnı legyen
hangjának idegen csengése.
– Tartsd meg magadnak a cifra szólamaidat! Én nélküled is tudom, ki vagyok, meg azt is tudom,
hogy te buta vagy és lusta és gyáva! De ne áltasd magad azzal, hogy ezzel boldogulsz nálam! Harcolni
nem akarsz, hát majd beosztlak ırségre, megértetted? Legközelebb pedig a korbács következik! Most
átveszed az ırséget a lovaknál: szemed és füled elvégre van, mégpedig nem is a legrosszabb, észre meg
nincs szükséged ott. Tehát egy-kett ı, lódulj! Vidd be a nyomorúságos gebédet a kerítés mögé, és állj
oda! Az éjszaka hátralev ı részére te vagy az ır. Két rézbırő testvéred lesz a társad.
– Hau, megyek ırségre. De a nagy fehér ember visszaadhatná el ıbb a cilinderemet.
– Mennydörgıs ménkő, fogd be a pofádat, te bohóc! Hát egy szikrányi tisztelettudás sincs benned?
Te koszos, büdös kutya! Nesze, és most t őnj el a cilindereddel együtt!
Csetanszapa megpróbálta helyrepofozni a cilindert, amely bizony siralmas állapotban volt: miután
elızıleg már átlyukasztotta egy puskagolyó, most a kapitány kíméletlen keze teljesen kiforgatta ill ı
formájából. Csetanszapának még soha életében nem volt dolga ilyen holmival. Mikor végre ismét
használható állapotban volt a kürt ıkalap, gondosan a fejére illesztette, mélyen a homlokába húzta, és
peckesen ellépdelt. Kantárszáron vezetett lova a nyakát nyújtogatva követte.
Az elkerített legelın a dakota elengedte a lovat, majd felrakta a bejáratot elzáró rudakat.
Roach odalépett a kerítéshez, hogy még egyszer figyelmeztesse kötelességére az ırt,
– Légy résen, el ne aludj! – intette a vélt Tatokanót. – Ellenséggel vagyunk körülvéve, óvatosnak kell
lennünk.
Csetanszapának is ez volt a véleménye.
A parancsnok eltávozott, s a dakota egyel ıre magára maradt, İrszolgálatát azzal kezdte, hogy ide-
oda sétálgatva a lovak közt, szemügyre vette az állatokat, amennyire csak a sötétség engedte. Nagy
csodálkozására és örömére a kapitány fehér lovát is ott találta a legel ın.
Mikor idáig jutott elıkészületeivel, s a lovak közül némelyek legelészni kezdtek, mások már
elalvóban voltak, megjelent az a két dakota, akit vele együtt a lovak ırizetére rendéltek ki. Fekete
Sólyom úgy intézte a dolgot, hogy mikor a két dakota közeledett, ı a körülzárt legel ı immár ismét
nyitott bejáratánál álljon. Elbújt a lovak közt, úgyhogy a közeled ık csak a cilinderét láthatták. Egyikük
kurta kiáltással értésére adta a vélt Tatokanónak, hogy maradjon csak a bejáratnál, ık majd más ırhelyet
keresnek maguknak, így is tettek, s Tatokano egyedül maradt elöl, a legel ı szélén.
Töprengett, mitévı legyen most. Csak tudná, hol lapul Chef de Loup az embereivel. Biztosra vette,
hogy valamelyikük itt tartózkodik a ménes közelében. Meg kell kísérelnie érintkezésbe lépni velük.
Átgondolta magában a megbeszélt jeladásokat; itt, ahol most volt, a kutyaugatás volt a megfelel ı jel. Ez
senkinek sem t őnhetett fel; a feketelábúak kutyafalkája még nem csillapodott le teljesen. Csetanszapa
elbújt a legszélsı lovak közt, s ugatott, ahogy az eltévedt kutyák szoktak. Aztán letelepedett a kerítés
mellé, és várt.
Nemsokára sakálcsaholást hallott. A feketelábúak kutyái dühösen válaszoltak rá, mivel azonban a
sakál elnémult, hamarosan megnyugodtak. Csetanszapa úgy okoskodott, hogy ezek szerint sakált sehol
sem szimatolhattak. Nagyon remélte, hogy ez a sakál felettébb emberszagú. A dakota rövid
tomporlendüléssel átvetette magát a kerítésen. Lassan bandukolva megindult az imént hallott
sakálcsaholás irányában, az olyan ember testtartásával, aki valami gyanúsat észlelt, s most utánajár a
dolognak. A másik két ır ezt csak helyeselhette, ha figyelték Csetanszapát.
Mikor Fekete Sólyom olyan helyre ért, ahol egy domb elfedte a figyel ı pillantások el ıl, megállt.
Meggörnyedt, s felemelte a kezét. El ıvette tőzszerszámát, és szikrákat csiholt, amelyek megvilágították
sovány arcát a cilinder karimája alatt. Egy feléje kúszó jó barát most már biztosan tudhatta, kivel van
dolga. Csetanszapa megvárta, hogy kialudjanak a szikrák, s ismét eldugta a t őzszerszámot. Figyelte,
nem mozdul-e valami.
Számítása bevált. Egy ember kúszott feléje, s kétméternyire t ıle meg lapult a főben.
– Jó barát? – suttogta Fekete Sólyom majdnem csukott ajkán keresztül.
– Szunktokecsa! – hangzott a válasz ugyanolyan halkan, s a földön lapuló férfi Fekete Sólyom lábáig
kúszott. – Szunktokecsa és négy harcos. – A delavár már megszokta, hogy a dakoták nyelvén nevezze
meg magát.
– Elöl vagyok a legel ı szélén – súgta vissza Csetanszapa. – Kússzatok be mellettem.
– Hau.
A beszélgetés ezzel véget ért. Csetanszapa tovább-bandukolt, majd kört írt le, lassan visszatért a
legelıhöz, s ismét elfoglalta helyét a bejáratnál, a lovak közt.
Nemsokára megpillantotta a közeled ı emberi alakokat: a földhöz tapadva kúsztak, mint a kígyó, más
nem is láthatta ıket, csak ı. Puskájukat maguk el ıtt tolták. Átcsúsztak a kerítés alatt a lovakhoz. Mivel
bedörzsölték magukat valami különleges illatú f ővel, a lovak nem nyugtalankodtak. Fekete Sólyom
megadta barátainak a végs ı utasításokat:
– Megölni a két ırt. Szunktokecsa menjen hátra. Aztán elhajtani valamennyi musztángot.
Északkelet felıl világosan kivehet ı lódobogás hallatszott.
Csetanszapa kikémlelt a prérire. Szonka tért vissza embereivel a feketelábúak üldözéséb ıl. A
kerítésnél álló álruhás dakota nézte a közeled ıket. A három lovas mindegyike még egy-egy lovat
vezetett, amelyekre eszméletlennek vagy halottnak látszó indiánok voltak kötözve. Csetanszapa
idejében kihúzta a rudakat, hogy szabaddá tegye a legel ı bejáratát, még miel ıtt e mővelet közben
közelebbrıl szemügyre vehetik. Aztán ismét a lovak fedezéke mögé bújt és várt. A lovasok leszálltak.
Szonka és két kísér ıje leoldozták a lovakra kötözött három halott dakota rend ırt, s az állatokat
behajtották a kerítés mögé.
A cilinderes ır csak akkor zárta el ismét a legel ıt, mikor ellenségei már a sátrak felé tartottak.
Halottaikat magukkal vitték.
Mihelyt a jövevények elt őntek a sátrakban, Csetanszapa megint kihúzta a rudakat. Ha el akarják
ragadni a lovakat, nincs vesztegetni való idejük. A keleti látóhatáron már derengett az els ı zöldes
fénysugár, áttetsz ıvé téve az éjszakai égboltot, s a csillagok egy árnyalattal halványabban fénylettek.
Csetanszapa megállapította, hogy két ırtársa eltőnt. Elsétált a lovak közt rejt ızı barátai mellett, s
ezek felmutatták neki a zsákmányul ejtett fegyvereket.
– Csapa hol van? – kérdezte még gyorsan Csetanszapa.
– A nyárfánál. Zsákmány reményében. Még ott vannak az öszvérek, a sátrakban pedig hús és l ıszer,
amit Roach hátrahagyott.
– Jó. Álljatok készenlétben: füttyjelet fogok adni. Kihajtjuk a lovakat; a nyárfa mellett hajtjátok ıket
el, Tokei-ihto nyomait követve, át a Sárgak ı-folyón.
Miután kiadta utasításait, Csetanszapa a lovak közt visszafutott a legel ı leghátsó részébe. Ott várta a
delavár.
Csetanszapa suttogva még egyszer elmagyarázta neki szándékát. Aztán felpattant a fehér lóra.
Ugyanakkor Chef de Loup is felugrott egy tarka lóra, amelyet kiválasztott magának. Éles füttyszó
hangzott fel: Csetanszapa jelt adott. Egymással kevered ı hangok félelmetes üvöltözése volt a válasz.
Csattogtak és pattogtak a b ırostorok a megrémült paripák hátán. Az elöl lev ık már megbokrosodva
nekiiramodtak. A fehér ló ágaskodott és kirúgott, s Fekete Sólyom, aki egyik kezében pisztolyt tartott, a
másikban ostort, inas lábszárait a ló oldalához szorította. Közben szakadatlanul bömbölt. Az el ıtte
száguldó ménes rémülten tülekedve igyekezett a legel ı kijárata felé. Recsegve-ropogva törtek szét a
rudak, s a visszah ıkölı lovak átugráltak rajtuk, ki a sötét prérire. A fehér ló megfordult, mert tolongó
társai közt nem tudott mindjárt továbbjutni, s csodálatos könnyedséggel átlendült a kerítésen. – Néhány
bátrabb állat követte példáját, s vadul száguldott mögötte a prérin át. Eközben a ménes zömé már
kijutott dél felé a legel ırıl, s az ordítozó, ostort suhogtató harcosok kíséretében tovaviharzott.
Mindez néhány perc m őve volt.
A lovasok hallották maguk mögött a kutyafalka dühödt ugatását még a sátrak körül kitört ordítozást.
Lövések dörrentek, golyók süvítettek el a tovaszáguldók füle mellett. De senki sem tudta már komolyan
veszélyeztetni menekülésüket. A lovak mind kitörtek. Volt ugyan néhány, amely nem bírta a ménes vad
iramát, s ezeket valószín őleg újra befogták gazdáik, de ezek sebesült állatok voltak, amelyekkel
semmire sem mentek. Az ellenséges harcosok tehetetlenek voltak; tajtékoztak a düht ıl, de kénytelenek
voltak a táborukban maradni. A lovasság kénytelen-kelletlen gyalogoscsapattá alakult át.
 A lovak elragadása, a prériindiánoknak ez a kedvenc és gyakran alkalmazott hadicsínye ezúttal is
bevált.

A nagy sikerő vállalkozást követ ı kora reggeli órákban Csetanszapa, Chef de Loup, Ravasz Hód, Vén
Holló és ennek kisebbik fia ott üldögéltek a patak melletti nyárfásban, Csetanszapa els ı rejtekhelye
közelében. Vén Holló id ısebbik fia felmászott a legmagasabb nyárfára, s a terepet kémlelte, akárcsak
elızı éjszaka a balga Tatokano. Fürge Antilop és Lándzsahegy az elrabolt ménessel úton volt Tokei-ihto
és a dakoták karavánja felé. A hat visszamaradt harcos lova a cserjésben legelt. A harcosok ettek
valamit, elszívtak egy pipát, s most élvezték a napsütést. Távol a kis csoporttól, a cserjés szélén
összekötözve feküdt Tatokano. Csetanszapa még mindig Tatokano egyenruhájában volt, s az
agyonnyomorított cilinderrel játszott. Társai jókedv ő nevetésben törtek ki, valahányszor ránéztek. –
Hajlandó vagy végre elárulni nekem, minden hódok legravaszabbika – kezdte ismét Csetanszapa,
miután sebtében beszámoltak egymásnak azokról az élményekr ıl, amelyekben az éjszakai kaland során
részük volt –, hajlandó vagy végre elárulni nekem, miért kell még mindig viselnem ezt az egyenruhát és
miért fektetted le olyan messze t ılünk a foglyunkat?
– Igen, mindezt megmagyarázom majd neked, minden nyárfák legszárazabbika! – felelte vigyorogva
Csapa. – De el ıbb te áruld el nekem, meddig szándékozunk még itt tartózkodni.
– Ezt elárulhatom. Itt maradunk egész nap, hogy megfigyeljük, mit fog tenni a megrémült Roach. A
kapitány Custer sorsára gondolt, és attól retteg, hogy le akarjuk mészárolni ıt és embereit. Ez a
magyarázata annak, amit az id ısebbik Hollótestvér jelentett nekünk: hogy Roach kapitány most
elsáncolja magát, és mozdulatlanul gubbaszt a tavánál és a dombjánál, mint a megsántult prérikutya. Ha
újra el mer mozdulni, minden bizonnyal visszamasírozik dél felé. İmiatta tehát fölösleges volna itt
idıznünk. Csakhogy vannak veszedelmesebb ellenségeink is: Szonka és az ı vörös sakáljai. Ezek
bosszút lihegnek, ehhez nem fér semmi kétség, és gyors lábúak, mint általában a dakota harcosok. Ezért
kell itt maradnunk: figyelnünk kell ıket, s ha beköszönt az éjszaka, még egyszer körüllovagoljuk a
tábort, üvöltözve és lövöldözve. Akkor majd Roach ráparancsol Szonkára, hogy maradjon mellette, és
védje meg ıt, mi pedig ily módon megszabadulunk Szonkától még dakota társaitól. Hau.
– Nem rossz terv. Nyolc harcossal és három puskával leráztunk magunkról ötven harcost, akik ötven
puskával voltak felfegyverezve, és sok lovat is zsákmányoltunk, emberveszteség nélkül. Tokei-ihto
nagyon meg lesz elégedve Csetanszapával. De most én is akarok csinálni valamit, én, Ravasz Hód. Mint
tudod, Fekete Sólyom, a rezervátumban, a Rossz Földön te meg én hevesen tiltakoztunk a f ınökünk
szándéka ellen, s ıt meg is sértettük ıt. Ezért most nekünk kell a legnagyobb tetteket véghezvinni.
Neked már sikerült valami. Most én vagyok soron. Én segítettem neked, tehát elvárom, hogy te is segíts
nekem.
– Szívesen segítek. De nem elég-e, hogy a te kedvedért órák óta ebben az uniformisban járok fényes
nappal?
– Ez még csak a kezdet. Elmagyarázom neked a tervemet. Magad közölted velünk, hogy Red Fox
úton van az északi er ıdök felé, és harapófogóba akar szorítani minket. Ez komoly veszély. Valamit
tennünk kell ellene. Nos, én rá akarok ijeszteni ezekre az északi er ıdbeliekre: hadd higgyék, hogy
mialatt ık északnyugaton, a Missouri vidékén keresnek minket, mi északkeleten megtámadjuk az
erıdjeiket. Akkor majd visszatérnek az ırállomásaikra, és békén hagynak minket, mert még nem
felejtették el a niobrarai gerendaház történetét, amelyet Tokei-ihto felgyújtott.
– Helyes. Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogyan akarsz rájuk ijeszteni, és mi köze ehhez az egészhez az
én egyenruhámnak.
– Nemsokára kielégül a kíváncsiságod. Semmi mást nem kell tenned, csak belemenned a játékomba.
Csapa felállt, és odahozta a fogoly Tatokanót, akinek eddig nem volt módjában hallani a
beszélgetésüket.
Mikor Csetanszapa megpillantotta az el ıtte fekvı foglyot, feltámadtak benne a rossz emlékek. Ez a
meztelenre vetk ızött piperkıc cinkosa volt Szonkának, mikor az a rezervátumban önkényeskedett a
Medve-csapat embereivel, s amikor Csetanszapa súlyosan megsebesült, A vitéz harcos arca elsötétült.
Csapa odaállt a fogoly elé.
– Tatokano – szólította meg –, itt fekszel összekötözve. Most megölhetlek. Meg is fogom tenni.
Lassú tőzön megsütlek, mint egy medvemancsot! Áruló vagy. Apád, Vén Antilop már réges-rég halott.
Boldog lehet, hogy nem kell látnia téged. Bátyád, Fürge Antilop Tokei-ihto seregében harcol, és megvet
téged. Gyáva sakál vagy!
A piperkıc nem annyira félénken, mint inkább roppant bárgyún és dühösen nézett maga elé.
– Megértetted, te büdös patkány?
– Igenis – felelte készségesen a kérdezett, de a fejét nem emelte fel. Úgy látszik, nem akarta látni az
egyenruhás Csetanszapát. Nagyon fájlalta, hogy elvesztette uniformisát.
– Szóval megértetted. Helyes. Azt is tudod, hogy rászolgáltál erre a büntetésre?
A piperkıc erre mégis felkapta a fejét, és fürkészve nézett Csapára. Elképzelhet ı-e, hogy fogoly
létére beszélhet? Úgy látszott, reménykedni kezd, és feltámad az önérzete.
– Én a washingtoni Nagy Atya harcosa és scoutja vagyok – jelentette ki. – A Hosszú Kések er ısek,
senki sem fogja legyızni ıket. Ravasz Hód és Csetanszapa ellopták az egyenruhámat! Jó lesz, ha
visszaadják, és tüstént szabadon engednek, máskülönben felakasztják ıket a milahanszkák! Ha azonban
visszaadjátok az egyenruhámat, közben járok értetek, és a Hosszú Kések nektek is adnak minden
hónapban egypár dollárt, ha beálltok közéjük harcolni.
– Ó, havi néhány dollárért árultál el bennünket, te sakál! Meg foglak nyúzni, és odavetlek az ebeknek
étkül, éppen erre vagy jó, a mi kutyáink pedig éhesek! Hallottad?!
Tatokano nem válaszolt. Dühös pillantásainak céltáblája most Csetanszapa volt, aki hol a haját fonta,
hol pedig az egyenruha zubbonyának gombjait babrálta, mintha le akarná tépni ıket.
– Igen, igen, nézd csak jól meg, mi történik ott! – bólintott Ravasz Hód. – Te is úgy jársz, mint ez az
egyenruha. El fogod veszíteni minden díszedet. A fehér embereiddel ijesztgetsz minket, csakhogy azok
most messze vannak ám, én pedig közel vagyok! – Ravasz Hód szünetet tartott, hogy fokozza a hatást. –
Nos hát választhatsz! – kiáltotta aztán. – Vagy megnyúzlak, és lassú t őzön megsütlek, mint egy
medvemancsot… vagy pedig visszatérsz hozzánk, és a sátradba vezeted Mézvirágot. Hallották a füleid?
Csapa ajánlata megfelelt az indián erkölcsöknek és szokásoknak. A prériindiánok kemény
megpróbáltatásokkal teli életmódja megritkította azoknak a férfiaknak a sorait, akik gondoskodhattak az
asszonyok és a gyermekek élelmezésér ıl: az egyiket vadászat közben érte baleset, a másik a csatában
esett el. Ha tehát egy fogoly hajlandó volt beházasodni a törzsbe, szívesen befogadták a legy ızött
ellenséget. Persze csak kipróbált, vitéz harcosokat szoktak ebben a kegyben részesíteni, akiknek hasznát
vehette a törzs, nem pedig az ilyen nevetséges figurákat. A gy ıztesek körében ismét derültség támadt. A
bárgyú Tatokanóban azonban nem volt annyi önismeret, hogy megértette volna, mi rejlik a derültség
mögött. Komolyan vette Ravasz Hód ajánlatát. De sokáig nem tudta magát rászánni a válaszra.
– Csigalassúsággal járnak a gondolataid! – sürgette Csapa. A fogoly rászegezte pillantását Csapára.
– Visszaadod akkor az egyenruhámat? Tábornoki egyenruha! – A hiú legény még mindig
ragaszkodott rögeszméjéhez.
– Feltéve, hogy f ınökünk, Tokei-ihto megengedi – válaszolta komolyan Ravasz Hód.
– Micsoda?! – hördült fel Csetanszapa. – Csak nem akarod valóban visszaengedni sátrainkba ezt a
pırére vetkızött fickót?
– Miért ne? Nem is olyan gyáva. Esze ugyan nincs, ezért tudta lépre csalni Szonka. De a lába gyors,
mint az antilopé. Ha azel ıtt használhattuk futárnak, miért ne vehetn ık ismét hasznát? Feltéve, hogy
Tokei-ihto megengedi!
Fekete Sólyom nem szólt többé egy szót sem. Csak kiköpött.
– Egyszóval Tatokano visszatér a sátrainkba, és feleségül veszi Mézvirágot, helyes? – akart végképp
megbizonyosodni a dologról Ravasz Hód. – Velünk együtt fog harcolni a Hosszú Kések ellen!
A piperkıc megijedt.
– Azt nem tehetem! – Látszott, hogy lapos homloka mögött lázasan dolgozik az agya.
– Miért nem teheted, te lyukas fazék, te koszos mokasszin? Akkor hát a tábornoki egyenruhádat a mi
medvénkre adom rá, a b ırödbıl pedig rojtokat készítek Mézvirág ruhájához!
Tatokano könyörögve nézett Ravasz Hódra.
– De hiszen szívesen feleségül veszem…
Chef de Loup kárörömmel vigyorgott,
– Még sokkal butább vagy, mint amilyennek véltelek – állapította meg Ravasz Hód. – Miért mondod,
hogy nem teheted, ha feleségül akarod venni?
– De nem maradhatok nálatok, és nem harcolhatok a Hosszú Kések ellen.
– Miért nem, te sípoló prérikutya? A dollárjaidat sajnálod, te b őzös borz? Hiszen azokat a dollárokat
akkor sem kapod meg többé, ha megsütlek! Akármilyen buta vagy, ezt talán magad is belátod l
– Igen, csakhogy én esküt tettem. – Tatokano arca merev kifejezést öltött. Bárgyú és hiú volt, de a
dakoták katonabecsületének néhány alapfogalmát még ebbe a d ıre szolgalélekbe is annyira belénevelték
gyermekkora óta, hogy nem tudott teljesen megszabadulni t ılük.
– Mire tettél esküt? – kérdezte Csapa bosszúsan.
– Hogy a Hosszú Kések szolgálatában fogok harcolni mint scout.
– Ez szomorú – fordult Ravasz Hód Chef de Loup-hoz. – Ezek szerint mégiscsak meg kell sütnöm.
– Kérdezd csak meg a foglyodat, mennyi id ıre esküdött fel – tanácsolta a delavár. – A fehér
embereknél rendszerint csak annyi ideig érvényes az eskü, ameddig a dollárokat fizetik.
Ravasz Hód megbökte a “tábornokot", aki mélabúsan ült ellenségeinek körében.
– Hallottad? Hány holdfordulóra tettél esküt?
– Azt nem tudom.
– Nem tudja!
– Melyik holdfordulóra kaptad meg utoljára a dolláraidat? – kérdezte Chef de Loup a fogolytól.
– Arra, amelyikben most vagyunk.
– Nagyon helyes – bólintott Chef de Loup. – Akkor hát elmész a Hosszú Késekhez, és közlöd velük,
hogy ez után a holdforduló után nem akarsz többé szolgálni nekik, és nem fogadsz el t ılük több dollárt.
Akkor majd elengednek.
– De hát én nem közölhetem a Hosszú Késekkel, hogy el akarok menni t ılük, mert Ravasz Hód
megöl és megskalpol, még miel ıtt ezt megmondhatnám nekik.
– Hát persze! – kiáltotta Ravasz Hód. – Pontosan így lesz! De hát mit képzel Chef de Loup?
Hagyjam futni a foglyomat, hogy mindent elmondjon a Hosszú Késeknek, amit itt beszéltünk? Igaz
ugyan, hogy a cserjés legszélére fektettem, de azért mégis minden szót kihallgathatott! Mindig éles
hallása volt, akármilyen rövid az eszel Most tudja, hogy hadicselhez folyamodtunk… Tudja, hogy csak
azért teszünk úgy, mintha északnyugat felé akarnánk vonulni, mert azt akarjuk, hogy az északi er ıdök
Hosszú Kései arrafelé keressenek minket, közben azonban a hátuk mögött az északkeleti er ıdökhöz
nyargalunk, és ott mindent felgyújtunk. Szó se róla, nagyon szép terv, kit őnı csel, de mit érünk vele, ha
ez az áruló egyenesen a Hosszú Késekhez szalad, és mindent elmond nekik? Miért tegyük ezt lehet ıvé
neki? Hogy még tíz dollár jutalmat kapjon? Nem, nem, inkább csíkokra szabdalom ezt a rágós sültet,
Csetanszapa pedig csak ajándékozza oda Mézvirágnak a tábornoki egyenruhát! Hau.
Göndörhajú Csapa dühös képet vágott, és visszacipelte foglyát a bozótok közé.
– Gyertek – szólt aztán társaihoz –, menjünk odébb egy kicsit. Nagyon facsarja az orromat ennek a
dögnek a b őze.
Ez az indoklás nem volt ugyan kielégít ı, de Csetanszapa és a delavár mégis feltápászkodtak, hogy
elkísérjék Ravasz Hódot. Majd kiderül, miben sántikál tulajdonképpen.
Mikor már elég messze voltak ahhoz, hogy a fogoly ne hallhassa szavaikat, Göndörhajú Csapa
megállt.
– Így ni, most beszélgethetünk. Mi a véleményetek?
Csetanszapa megcsóválta cilinderes fejét.
– Egy kukkot sem értek a tervedb ıl.
– Úgy látszik, az ösztövér fejeteknek olykor a gondolatai is soványak. Minden a legjobb úton van.
Ma éjszaka Chef de Loup titokban kiszabadítja Tatokanót.
– Én?! Soha! – hárította el a megbízást a delavár.
– Pedig meg kell tenned! Benned meg fog bízni, mert a Hosszú Késeknél szolgáltál. Ha
kiszabadítottad, egyenesen az északi er ıdök Hosszú Késeihez fut, és elmondja nekik, amit az imént
hallott tılem. Büszke lesz rá, hogy ilyen fontos titkot sikerült kifürkésznie. İk hinni fognak neki, és
visszanyargalnak er ıdjeikbe, nehogy lerohanjuk ıket.
Csetanszapa levette cilinderét, mintha szell ıztetnie kellene fejét, s végigsimította a haját.
– Okos vagy, Csapa, és talán igazad van. Megpróbálhatjuk.
– Hau – szánta rá magát végül Chef de Loup, hogy belemegy a játékba.
Visszatértek a cserjésben lev ı táborhelyükre, s a nappal hátralev ı óráit alvásra használták fel. Mikor
Csetanszapa felkeltette a többieket, már sötét volt, s a felh ıkbıl lassan permetezett az es ı. Chef de Loup
megbízásához híven Tatokanóhoz osont, hogy megoldja kötelékeit. Mint jóakarója még egyszer azt
tanácsolta neki, hogy rohanjon lóhalálában az északi er ıdökbe, s ott jelentse, amit megtudott: csak így
mentheti a bırét. A fa tetején gubbasztó felderít ı csakhamar megfigyelhette a szökevényt, aki egy kis
darabon lapulva osont, majd felpattant, s mint egy szélsebes antilop, elt őnt északnyugat felé a sötétben.
 TESTVÉRHARC
Csetanszapa és barátai éjszaka színlelt támadásra indultak Roach kapitány tóparti tábora ellen. Dobogtak
a lovak patái a gyepes földön. A tócsákból a lovak hasáig és a lovasok lábáig fröccsent a sár. Vaksötét
volt, mivel az es ıfelhık eltakarták a holdat és a csillagokat: alkalmasabb éjszakát el sem lehetett volna
képzelni olyan vállalkozáshoz, amelyet titokban akarnak tartani. A dakoták egyenként nyargalták körül
gyors lábú lovukon a magaslatot és a tavat. Hol közeledtek, hol ismét eltávolodtak. Újra meg újra
felhangzott az ellenséges tábor körül a gúnyos “hi-jah!" kiáltás – mintha láthatatlan éjszakai kísértetek
kurjantoztak volna. Lövések dördültek, hol közelebbr ıl, hol távolról. A feketelábúak kutyái elnyújtottan
vonítottak a tóparton. Szórványos puskalövések válaszoltak a magaslatról és a tó mell ıl. Nem volt
kétes, hogy Roach és emberei ezen az éjszakán szorongó rettegésükben sokszorosan átszenvedték a
halálraítéltek gyötrelmeit. Csetanszapa helyesen tételezte fel, hogy a tisztekben és közkatonákban
egyaránt frissen él még Custer tábornok tragédiájának emléke, akinek csapatát a dakoták teljesen
megsemmisítették. Bizonyosra lehetett venni, hogy Roach és csapata másnap a tábori rend ırséggel
együtt visszavonul dél felé. S az is bizonyosra vehet ı volt, hogy ott nem az ırnagyi kinevezés várja.
Az éjszakai színlelt támadás közben Csetanszapa az el ızetes megállapodáshoz híven többször
találkozott Chef de Loup-val. Az egyik alkalommal a delavár felajánlotta, hogy az áthatolhatatlan
sötétség leple alatt beoson az ellenséges táborba – hátha megtud még egyet-mást. Csetanszapa
beleegyezett, csak arra kérte a delavárt, hogy ne maradjon sokáig, mert hamarosan el kell indulniuk
észak felé, hogy utolérjék a karavánt. A langyos es ı miatt az a veszély fenyegetett hogy megtörik a
Sárgakı-folyó jege, és a jégzajlás elvágja a lovasok útját Tokei-ihtóhoz.
Mialatt Chef de Loup végrehajtotta tervét, Csetanszapa többi társával tovább nyargalászott a tábor
körül. Egy ízben meglep ı felfedezést tett. Gazdátlan ló állt a réten, békésen legelészve. Noha Fekete
Sólyom az éjszaka folyamán már többször elnyargalt e mellett a hely mellett, eddig még nem vette észre
ezt a lovat. Vajon hogy került oda? Talán a körülzárt legel ırıl megszökött lovak egyike volt, amely
leszakadt a ménest ıl? Ez látszott legvalószín őbbnek. Csetanszapa magával akarta vinni. Sohase árt, ha
eggyel több lova van a csapatnak. Lépésben közelítette meg, hogy el ne riassza. A f őtépdesés nesze
elhallgatott: a ló nyilván felfigyelt a közeled ıre, és felemelte a fejét. Csetanszapa éppen meg akarta
ragadni az idegen ló kantárszárát, mikor teljesen váratlan támadás érte. Er ıs kezek megragadták bal
lábszárát, és lerántották Csetanszapát fehér lováról. Csetanszapa felbukott. Mikor ismét felpattant, két
vágtató ló dobogását hallotta: az ı fehér lova az idegen lóval együtt elszáguldott a sötétben. Már egyiket
sem lehetett látni. A dakota a puskáját kereste, amely kiesett a kezéb ıl, mikor lebukott a lóról. De a
puskát sehol sem találta. Ott állt egyedül a végtelen mez ın a fénytelen éjszakában. Tovább kereste a
puskáját, de eredménytelenül. A puska is elt őnt. Fekete Sólyom reszketett dühében. Várta, mi történik
most. Hiszen ha még egyszer idemerészkedne az a nyomorult tolvaj! Lehetetlenség volt megállapítani,
hova tőnt ellenfele a ködös éjszakában. Egyszerre azonban ismét hallotta maga körül a tompa vágtatást,
amelyr ıl izgalmában teljesen megfeledkezett; ráeszmélt, hogy itt vannak a harcosai. Már fel is hangzott
Chef de Loup füttye, amely jelezte, hogy visszatért felderít ı útjáról. Ideje volt, hogy útnak induljanak,
és átkeljenek a Sárgak ı-folyón, miel ıtt megtörik a jég!
Csetanszapa jelt adott a visszavonulásra. Harcosai odaléptettek hozzá.
– Elfogtátok a fehér lovamat? – kérdezte Csetanszapa.
– A fehér lovadat?!
– Tehát nem fogtátok el! – Csetanszapa örült, hogy a sötétség elrejti el ıle barátai arckifejezését. –
Indulás! – adta ki a parancsot. – Lóháton átkelünk a Sárgak ı-folyón, és visszatérünk Tokei-ihtóhoz!
Egyikük sem adott kifejezést csodálkozásának. Csetanszapa kitartó futásban vezette észak, felé kis
lovascsapatát.
A lovak és lovasaik csuromvizesek voltak, ráadásul izzadtak is, és csíp ıs verítékszag áradt bel ılük.
Zuhogott az es ı, s a szél aggasztóan langyos leveg ıt hozott dél fel ıl. Türelmesen vágtattak a lovak az
úttalan sötétségben. Az es ı csattogása szinte túlharsogta a vágtató lovak patáinak dobogását. Mikor a
harcosok egyszer megálltak, sisterg ı zajt és recsegést-ropogást hallottak a táborból.
Tudták, mit jelent ez. Repedezett a Sárgak ı-folyó jégtakarója. Minél közelebb értek a folyóhoz,
annál sőrőbben hatoltak fülükhöz a zuhogó es ın át ezek a nyugtalanító hangok. De azt a nagy robajt,
ami – a jégzajlás kezdetét kíséri, egyel ıre még nem hallották. Talán még nem késtek el.
Enyhén ereszkedni kezdtek a mez ıségek. A lejtıs terepen csökkenteni kellett az iramot; a lovak
meg-megcsúsztak a nedves f őben. A lovasok leszálltak, s kantárszáron vezették musztángjukat. Az es ı
mintha alábbhagyott volna. A szél még er ısebben fújt, s egy-egy csillag is el ıvillant a szakadozó felh ık
között. Odalent bágyadt fény csillámlott: a koromfekete partok közt kígyózó, jéggel borított folyó.
A kis csoport elérte a töltést, s a partról az összetorlódó jégre léptettek. Nehéz volt el ırejutni a jégen.
Nagy jégtáblák tornyosultak egymáson; hegyes csúcsok és élek, tömbök és lapok megfagyott káoszán
kellett keresztülvergıdniük a lovasoknak. Az es ıvíz örvényl ı tócsákká győlt össze a jégen. Csetanszapa
boldog volt, ha a hold egy-egy sugara rövid pillanatokra megvilágította ezt az alattomos jégmez ıt. İ
botorkált elöl; Ravasz Hód, Chef de Loup, Vén Holló és két fia a lovakat vezetve követték. Félelmetes
élet zajlott rejtve a jégtakaró alatt. Robajló és bugyborékoló alvilág felett lépkedtek a vakmer ı
vándorok; felébredt téli álmából a folyó. Itt is, ott is felhasadozott a jégtakaró, ilyenkor puskaropogásfa
emlékeztetı dörrenések hallatszottak. A lovakat megbénította a rettegés; gazdáik alig tudták
továbbvonszolni ıket. Zúgott-zengett, robaj l ıtt és fütyült a folyó az olvadozó jégtömegek alatt.
Egyszerre csak egy feltör ı vízhullám zúdult az emberek és állatok felé. Mintha minden ingott volna
körülöttük; a jégtakaró felemelkedett. A lovak visszah ıköltek, ágaskodtak. Az emberek görcsösen
fogták a kantárszárat, csak nagy er ıfeszítéssel tudták féken tartani a megbokrosodott lovakat.
Csetanszapa megragadta Ravasz Hód musztángjának kantárszárát, hogy segítsen társának. Mennyivel
keservesebb volt ezeket az idegen, zsákmányolt lovakat vezetni, mint saját lovaikat, amelyek
összeszoktak gazdájukkal, s a prérin n ıttek fel! A szikár Csetanszapa és barátja csak botladozva tudtak
elırejutni a jégtömbök és a meg-megcsúszó lovak közt. Minden lázas igyekezet ellenére is csak lassan
vergıdtek tovább a sötétben a rémült lovakkal. Végre úgy látszott, hogy túl vannak a folyó közepén.
Mohón bugyborékoltak a jégtakaró alatt áramló hullámok, s újra meg újra megpróbáltak a felszínre
törni. Még Csetanszapa is beleborzongott, mikor hatalmas robajjal egészen a lábáig futott egy repedés.
Csak elıre, elıre, mielıtt valamennyien elsüllyednek, miel ıtt agyonnyomják ıket a jégtáblák!
Csetanszapa fokozott er ıvel vonszolta Ravasz Hód reszket ı lovát, amelyet szinte megtébolyított a
rettegés. Meg-megcsúszva, botladozva, rogyadozó térddel verg ıdtek tovább az emberek és állatok.
Végre megpillantották a koromfekete északi partot, ahonnan a szabadulás, az élet intett feléjük. Csak ki
innen, ebbıl a tompán csillámló pokolból, amely fenyeget ıen nyújtotta ki utánuk nedves polipkarjait.
A harcosok maguk sem tudták kés ıbb, hogyan birkóztak meg az utolsó méterekkel. A folyó elb ıdült,
s hatalmas robajjal szétnyomta az útjában álló jégtáblákat. Hullámok törtek fel; a szilárd jégkéreg
széthasadozott az emberek, és lovak lába alatt. Csetanszapa hátramaradt; hagyta, hogy a többiek
elıremenjenek, s még segített Vén Hollónak, aki utolsónak érkezett. Mint a részegek, támolyogtak az
emberek és állatok a lábuk alatt széthasadozó jégen. Vén Holló a vízbe esett; zihálva kecmergett ki,
Fekete Sólyom kezébe kapaszkodva.
Végre aztán ott álltak a harcosok a gyepes talajon. Sohasem érezték még ennyire, mit jelent ez az
áldott, szilárd föld. Nem ingott, nem csúszott ki a talaj a lábuk alól; nem sistergett, nem hasadozott.
Némán terült el alattuk, és hordozta megmentett fiait.
A harcosok feljebb vezették a lovakat a parti lejt ın, aztán lerogytak. Reszket ı lovaik mellettük
álltak.

Mire rájuk virradt a következ ı nap, a szél már el őzte az esıfelhıket. Az égbolt olyan kék volt, mintha
tisztára mosták volna. Csupán néhány fehér szegély ő, világosszürke, kerekded felh ı emlékeztetett az
éjszakai felhıszakadásra; árván, elhagyottan úsztak ebben a végtelen kék tengerben. Csetanszapa és
társai kialudtak magukat, s ma sütkéreztek a déli lejt ın, amelynek tócsái visszatükrözték a napfényt.
Chef de Loup valahol a közelben rejt ızve ırködött. Harsogott a folyó a harcosok lábainál: zajlott a jég.
Recsegtek-ropogtak az egymásra tornyosuló jégtömbök, vészjósló dübörgés hallatszott a fehéren
csillogó jégmezı káosza alól. A harcosok kéjes borzongással emlékeztek vissza arra, milyen
viszontagságos volt az átkelés – a zajló jégen. Tudták, hogy most már napokig egyetlen él ılény sem
kelhet át. Ez a jégzajlás biztos védelmet nyújtott a dél fel ıl jövı üldözık ellen.
Csetanszapa a bölényb ır takarón feküdt, fejét összekulcsolt kezén nyugtatva. Göndörhajú Csapa és
Vén Holló ott kuporogtak vezet ıjük mellett; a két Hollótestvér a lovak közt üldögélt.
– Ez jó munka volt – mondta elismer ıen Csapa.
Fekete Sólyom nem válaszolt. Most, miután szerencsésen meg birkóztak a veszedelmes jégzajlással,
gondolatait ismét éjszakai kalandja foglalkoztatta. Kifogástalanul végrehajtotta a f ınök parancsát, s
megszabadította a Medve-csapatot üldöz ıitıl. S most gyıztes létére puska és ló nélkül fog bevonulni
Tokei-ihto táborába? Nem így képzelte el diadalmas visszatérését. Hapedah és Csaszke nagyot nevetnek
majd apjukon, s az asszonyok is ékel ıdni fognak a rovására.
– Mit gondoltok – kérdezte barátaitól Csetanszapa –, kik ólálkodhattak ma éjszaka rajtunk kívül a tó
körül?
– Annyi bizonyos, hogy nem Szonka és az emberei – felélte Chef de Loup. – ık valamennyien a
táborban voltak, s meg akarták ölni a foglyul ejtett feketelábúakat. Egyeseket meg is öltek közülük,
mások azonban kicsúsztak a karmaik közül. Azt hiszem, a megmenekült f ınök két-három harcosával
odalopódzott, és kiszabadította embereinek egy részét.
– Akkor alighanem valamelyik megszökött feketelábú lopta el a fehér lovadat és a puskádat – vélte
Ravasz Hód. – A tegnapi csata alaposan megtépázta dics ıségét, s ı úgy gondolta, hogy némileg
kiköszörülheti a csorbát, ha legalább azzal dicsekedhetik el törzsének, hogy zsákmányul ejtette egy
dakota lovát és puskáját. A szikszikauk ugyanolyan harapós kutyák, mint a pánik, s ısidık óta
ellenségeink.
Csetanszapa töprengve meredt maga elé. Szórakozottan nézte a folyón torlódó jégtáblákat. Egy
meghasadt fatörzs a jégtáblák közé szorult, ott darabokra tört. Régi vadnyomokat sodort lefelé a jég.
Csetanszapa nagyon sajnálta, hogy nem követheti ezt a vadat. Hát az ott meg micsoda? Aha, lovak
patáinak nyomai a hófoltokban, patkolatlan musztángok friss nyomai. Ezek a lovak szemlátomást
botladoztak és meg-megcsúsztak. Egy kecses kis mokasszin nyomai is kirajzolódtak a hófoltokon.
Fekete Sólyom hirtelen felpattant, és egyetlen ugrással a parton termett.
– Ide nézzetek! – kiáltotta oda társainak. – Látjátok, mi ez?
– A menekül ı feketelábúak nyomai – felelte a legnagyobb lelki nyugalommal Ravasz Hód. – Nem
rossz emberek. Az elmúlt éjszaka asszonyaikkal és gyermekeikkel együtt ık is megkockáztatták az
átkelést a jégen, akárcsak mi.
Fekete Sólyom még mindig a jégtáblákon lassan tovaúszó nyomokra meredt.
– Az elmúlt éjszaka? – morfondírozott hangosan. – Én inkább azt hiszem, csak kora reggel…
Valamivel feljebb jobb átkel ıhelyet találtak, mint mi… Nézzétek csak, nézzétek! Egy megpatkolt lovat
is vezettek magukkal! – Csetanszapa visszatért társaihoz.
– Elindulok felfelé a folyó mentén – jelentette ki. – Ezek a tolvajok még itt lehetnek a közelben.
– Mi is veled tartunk!
Csetanszapa habozott.
– Jó – egyezett bele végül. – Csak a két ifjú Holló maradjon itt a lovakat ırizni.
Futva indultak meg a part mentén. A füves lejt ın csörgedezı kis patakokban folyt le a hóié. Meleg
napfény cirógatta az emberek b ırét. Csetanszapa most már nem tartott szükségesnek semmiféle
óvatossági rendszabályt. Indián ellenséggel volt dolguk, nem pedig vacsicsunokkal. S az indián
harcosok nyílt sisakkal fogadják azt, aki nyílt sisakkal közeledik hozzájuk.
Még csak rövid ideje haladtak a parton, mikor figyelmeztet ı lövés dördült el. Északnyugat fel ıl
kerek hátú dombok emelkedtek, amelyekr ıl jól át lehetett tekinteni a folyó völgyét; ezeknek egyikén
lapult a lövész. A dörrenés elárulta rejtekhelyét.
A dakoták megálltak. Csetanszapa felemelte üres kezét, annak jeléül, hogy itt és most nem kíván
harcot kezdeni. Aztán mozdulatlanul várták a dakoták, mi fog történni.
Meglepték ıket.
Ugyanannak a dombnak tetején, amelynek a lejt ıjén haladtak, váratlanul felbukkant az indián. A
végtelen kék égbolt háttere el ıtt élesen kirajzolódott magas és büszke alakja. Karcsú volt és egyenes,
mint egy lándzsa, s noha fiatalnak látszott, leny őgözı méltóság áradt egész lényéb ıl. İ is felemelte
fegyvertelen jobbját. Bal kezében Csetanszapa puskáját tartotta.
Fekete Sólyom és kísér ıi lassan felkapaszkodtak a magas part gerincére. Mikor felértek, vagy
tízlépésnyire az idegen harcostól megálltak, és szemügyre vették.
A dakoták nem értettek a feketelábúak nyelvén, s feltételezték, hogy az ellenség sem beszél az ı
nyelvükön, sem pedig a fehér emberek nyelvén. A szokásos jelbeszéddel kellett megértetniük magukat.
Csetanszapa el ıbb saját magára mutatott, majd a kifürkészhetetlen arckifejezéssel várakozó
szikszikaura: ezzel a taglejtéssel azt fejezte ki, hogy itt olyan dologról van szó, amit kett ıjüknek egymás
közt kell elintézni. Az idegen kurtán jelezte, hogy megértette, s egyetért vele. A dakota ezután közölte a
nevét:
– Fekete Sólyom, a Napes ı fia.
Ellenfele rideg hangon s a megfelel ı jelek kíséretében így mutatkozott be:
 – Hegyi Mennyk ı, az Égı Víz fial
A dakoták megszokták, hogy idegenek el ıl szigorúan elrejtik érzelmeiket, s közönyt színlelnek; ezért
terjedt el róluk az a hír, hogy még nevetni sem tudnak. Most is mozdulatlan maradt bronzos arcuk, noha
a név, amit hallottak, igen nagy hatást tett rájuk. Hegyi Mennyk ı fiatal kora ellenére is legendás hír ő
harcos volt, s az elmúlt években, mikor Tokei-ihto még hadilábon állt saját törzsével, Hegyi Mennyk ı
az ifjú dakota vértestvére lett. Csetanszapa nem akarta ezt most szóvá tenni, még gondolni sem szeretett
rá. Nem volt hajlandó elismerni, hogy Tokei-ihto a szikszikauk közt valaha is olyan testvért találhatott,
aki jobban megállta a helyét a harcban, mint a dakoták.
Csetanszapa felszólította ellenfelét, hogy adja vissza lovát és puskáját. De Hegyi Menny k ı
ugyanolyan konok volt, mint ı. Tagadóan rázta a fejét, s magasra emelte tomahawkját, ami azt
jelentette, hogy párviadalra szólítja fel Csetanszapát. Csetanszapa elfogadta a kihívást.
A feketelábú intett a dakotának, hogy kövesse, s megindult a domb hátán. Egy darabig felfelé haladt
a folyó mentén, majd a dakoták elé kerülve lépkedett tovább. Egyetlenegyszer sem pillantott hátra,
akkor sem, mikor jobbra kanyarodva a prérire vezette a dakotákat. Kutyaugatás hallatszott. Egy
völgyteknı tárult a dakoták szeme elé, s a völgytekn ıben megpillantották a megmenekült feketelábúak
kis csapatát. Az indiánok általában a víz partján szoktak tábort ütni. A feketelábúak menete nyilván csak
akkor állt meg a víztelen völgytekn ıben, mikor fınökük észrevette a dakotákat, és elébük lépett. Vagy
tízen ültek a f őben – Csetanszapa nem látott sem sátrakat, sem takarókat –, néhány sebesült is volt
köztük. Két ló legelt a közelben; Fekete Sólyom viszontlátta szép fehér lovát, s erre felforrt benne a
harag. Kísérıivel együtt megállt a völgytekn ı közepén. A feketelábúak asszonyai és gyermekei némán
hátrább húzódtak, tágítva a kört. Valamennyien jól voltak öltözve; puha, világos b ırbıl készült
ruhájukat csinos hímzés díszítette. Csetanszapa figyelmét megragadta egy lány, aki egy halott kisfiút
tartott a karjában. Mikor a lány ismét leült, s az ölébe fektette halottját, Csetanszapa egy pillanatig a
lányra szegezte tekintetét.
Aztán ismét ellensége felé fordult, aki most két harcosa kíséretében eléje lépett. Sötéten, gy őlölködve
néztek a szikszikauk a dakotákra. Ezeket a feketelábúakat Hosszú Kések és dakoták – Szonka és
emberei – közösen támadták meg, s valószín őleg nem sokat tudtak a dakoták bels ı villongásairól. Az ı
szemükben Szonka és Csetanszapa ugyanannak az ellenséges törzsnek harcosai voltak.
A feketelábúak f ınöke letette minden fegyverét, kivéve a tomahawkot, az acélfokú baltát. Ezzel a
fegyverrel akart harcolni Hegyi Mennyk ı. Erre Csetanszapa is átadta minden fegyverét társainak, és
csak a dakotáknál használatos k ıfejő buzogányt tartotta meg. A buzogány tojás formájú k ıfeje dupla
főzfaágból faragott, hosszú nyélre volt er ısítve, amely ily módon nemcsak er ıs, hanem rugalmas is volt.
A feketelábú lépésekkel kimért egy széles kört, s a skalpolás jelével értésére adta Csetanszapának,
hogy aki ezt a kört elhagyja, legy ızöttnek számít, s ellenfele kénye-kedve szerint bánhat el vele.
Csetanszapa bólintott. Nem akart sok id ıt vesztegetni, szerette volna máris elkezdeni a párviadalt,
így hát belépett a körbe, amelyb ıl kettejük közül csak a gy ıztes kerülhet ki élve. A feketelábú is
késlekedés nélkül a körülhatárolt küzd ıtérre lépett, s odaállt szemt ıl szemben Csetanszapával. A többi
harcos már elhagyta a párviadalra kijelölt kört.
Mivel a nap kelet fel ıl sütött, a két ellenfél észak-déli irányban állt fel, hogy ne vakítsák szemüket a
napsugarak. Néhány másodpercig egyikük sem mozdult.
A körön kívül csoportosultak a két ellenfél barátai, dakoták és feketelábúak. Ki erre, ki arra az
oldalra állt, aszerint, hogy melyik fél gy ızelmét kívánta. Csetanszapa azonban nem gondolt már
göndörhajú gyermekkori játszópajtására, s alighanem Hegyi Mennyk ı is megfeledkezett harcosairól és
azokról az asszonyokról és gyermekekr ıl, akiknek súlyos helyzetükben ı volt az utolsó reménysége. A
körön belül álló két férfi e pillanattól fogva csupán ellenfelét látta, senki mást. Vajon ki fogja kezdeni a
viadalt? A feketelábú hajítja-e el els ınek a csatabárdot, avagy a dakota sújt le buzogányával? Csak ez a
kérdés létezett most számukra.
Egyetlen emberi hang sem törte meg a vészterhes csendet. Csak a zajló jég dörgése és ropogása
hatolt el az immár láthatatlan folyó fel ıl a küzdıtérig.
A feketelábú támadott. Mindent egy lapra tett fel: elhajította a tomahawkot. Nem vett nagy
lendületet, nehogy ellenségének ideje legyen felkészülni a támadásra, hanem lecsüng ı kezébıl hajította
el a csatabárdot. A hajítóer ı mégis roppant nagy volt, s a fegyver szinte megsokszorozva súlyát, zúgva
szelte át a rövid távolságot, hogy egyenesen Csetanszapa testének közepe felé repüljön. A dakotának
alig maradt ideje kitérni. A mellette elzúgó tomahawk éle még így is lehorzsolt egy kis b ırt a bal
lábáról. Alig gátolt lendülettel repült tovább a csatabárd, s a kijelölt körön túl ért földet. Mesteri
megtévesztı dobás volt. De célját nem érte el, s a feketelábú elvesztette fegyverét.
– Hah-h-h-h! hördültek fel a párviadalt szemlél ı feketelábúak.
Hegyi Mennykınek egyetlen arcizma sem rándult meg.
Most Csetanszapán volt a sor. Felemelte buzogányát – és eldobta. Mivel ellenfelének nem állt többé
fegyver a rendelkezésére, ı is lemondott a magáéról: így kívánták az indián lovagiasság szabályai.
A két ellenfél most egymásnak ugrott, és birkózni kezdtek. Csetanszapa hamarosan észrevette, hogy
fölényben van: ellenfelének bal karja mindinkább felmondta a szolgálatot, mert a tóparti ütközet során
puskatussal csapásokat mértek rá. A dakota remélte, hogy sikerül leterítenie ellenfelét, de Hegyi
Mennyk ı egyelıre még szilárdan állt a lábán, s a harcosok harsány kurjantásokkal buzdították a
viaskodókat. Csetanszapán egyszerre csak hideg borzongás futott végig: érezte, hogy fogytán az ereje.
Régi mellsebébıl vér szivárgott. Karja elernyedt, elengedte ellenfelét. Hátratántorodott, s térdre roskadt
a nedves főben. Lassan magához tért, szédülése elmúlt, s ismét felismerte környezetét. Leoldotta övér ıl
késének üres b ırhüvelyét, sebére szorította, s megigazította háncskötését. Nagyon remélte, hogy ezek
után eláll a vérzés, amely úgy elgyengítette. Felállt. Tisztában volt vele, hogy a feketelábú
kihasználhatta volna ezt az id ıt, s lerohanhatta volna. De ez nem kakasviadal volt, hanem olyan
párviadal, amit egy szikszikau vívott egy dakotával. A szikszikau megvárta, míg Fekete Sólyom feláll,
csak akkor támadott. A dakotának azonban sikerült megragadnia és hátracsavarnia ellenfele jobbját, s
ökle kemény csapást mért a feketelábúra. Hegyi Mennyk ı felbukott. Hanyatt bukott, úgy is maradt,
mozdulatlanul. Csetanszapa lehajolt, s gy ızelme jeléül megérintette tehetetlenül fekv ı ellenfelét.
Derős, kék volt az ég. Csillogott a még mindig vízt ıl csepegı fő. Párolgó nedvesség szaga áradt a
lovakból és a kutyákból, s az északira forduló szél felfrissítette a leveg ıt.
Csetanszapa követel ıen nyújtotta ki kezét, s visszakapta valamennyi fegyverét, s ıt ráadásul a
legyızött fegyvereit is. Odalépett a pompás fehér lóhoz, s leoldotta mells ı lábairól a béklyókat.
Kantárszáron a völgytekn ı közepére vezette ficánkoló paripáját. Harsány diadalkiáltást hallatott, s
barátai visszhangozták kiáltását.
Fekete Sólyom körüljártatta fürkész ı pillantását a feketelábúakon, s ismét meglátta azt a lányt, aki a
halott kisfiút tartotta az ölében. A lány most átadta a holttestet egy másik n ınek, s felállt. Olyan
könnyed léptei voltak, hogy a f őszálak, amelyek engedelmesen meghajlottak talpa alatt, utána ismét
sértetlenül egyenesedtek fel. Fekete Sólyom nemigen szokott figyelni a n ıkre, de most önkéntelenül is
megvárta, míg a lány megáll mellette. Félelemnek nyoma sem látszott a lányon: gyásza megvédte a
félelemtıl. Tekintetét a gyıztes ellenségre emelte, s keskeny kezével a legy ızött csatabárdjára mutatott,
amelyet a gyıztes tok nélkül övébe dugott. Csetanszapa összehúzta szemét, megpróbálta leolvasni az
idegen lány arcáról, mit akar tulajdonképpen. Az most mozdulatlanul állt, mint szélcsendben a f őszál.
Csetanszapa kihúzta övéb ıl a zsákmányolt fegyvert, s átnyújtotta a lánynak.
A lány letérdelt, bal kezének két kinyújtott ujját a füves földre támasztotta, s nagy er ıvel lesújtott a
bárddal. Vére felfröccsent megcsonkított kezéb ıl. Aztán felállt, visszaadta a dakotának a fegyvert, s
ugyanolyan nyugodt léptekkel, ahogy jött, visszatért az övéihez. Csetanszapa most már tudta, ki ez a
lány: csak Szitopanaki lehetett, Hegyi Mennyk ı húga. Azért csonkította meg a kezét, mert törzsének
szokásai megkövetelték, hogy így gyászolja legy ızött bátyját.
Ravasz Hód a földön fekv ı feketelábú fınökhöz lépett.
– Hagyod, hogy itt haljon meg az övéi közt? – kérdezte Fekete Sólyomtól. – Azt hiszem, még van
benne élet.
Megérintette az eszméletlennek látszó f ınököt, hogy megállapítsa csakugyan él-e még. Ám ebben a
pillanatban valaki keményen megragadta csuklóját, s mikor Csapa felpattant, hogy kiszabadítsa magát,
tekintete egy feketelábú harcos gy őlölettıl izzó pillantásával találkozott. Elkeseredett dulakodás
kezdıdött a két harcos között.
Csetanszapa nyomban felismerte, mi történt. A feketelábú nyilván azt hitte, Ravasz Hód azért akarja
megérinteni a védtelen f ınököt, hogy megpecsételje vereségét azzal, amit az indiánok “második
csapásnak" neveznek. Ennek egész különleges magyarázata volt. İsidık óta él az indiánokban az a
hiedelem, hogy ha az ellenség megérint egy elesett harcost, az annyi, mintha másodszor is legy ızte
volna. Ennek a hiedelemnek az eredetét már maguk az indiánok sem ismerték. De valahányszor a préri
lovastörzsei csatát vívtak egymással, mindkét fél azon volt, hogy az elesett vagy megsebesült ellenségre
lándzsával még egy ilyen “második csapást" mérjen, a halott vagy a sebesült harcos bajtársai viszont
mindent elkövettek, hogy ezt megakadályozzák, s ilyenkor a harc még elkeseredettebben lángolt fel. A
feketelábúak nyilván azt hitték, hogy Ravasz Hód ilyen “második csapásra" készül, s ezért rohantak rá.
Csetanszapa nem tudta eloszlatni a félreértést: hiába kiáltott volna oda a szikszikauknak, nem értették a
nyelvét, arra pedig nem számíthatott, hogy ebben a felindult állapotban figyelni fognak magyarázó
taglejtéseire.
Elkerülhetetlen volt az újabb összecsapás. A dakoták számbeli fölényben voltak, s jobban
felfegyverezve, mint a szikszikauk. Hamarosan sikerült legy ızni, lefegyverezni és megkötözni a még
harcképes három szikszikaut. De hogy milyen árat kellett fizetniük ezért a gy ızelemért, csak akkor
látták meg, mikor a foglyok már ott feküdtek a f őben.
Vén Holló, a két Hollótestvér apja is ott feküdt a földön, arcára borulva: az egyik szikszikau
csatabárdja kettéhasította koponyáját. Hegyi Mennyk ınek pedig már nyomát sem látták. Megragadta a
kedvezı alkalmat, és megszökött; valahonnan a távolból még hallani lehetett szürke ménje patáinak
dobogását. Csetanszapa tüstént felpattant fehér lovára, s üldöz ıbe vette. Vén Holló halála ismét
fellobbantotta benne a vad gy őlöletet.
A menekülı feketelábú a jelek szerint északnak kanyarodott. Látni már alig lehetett a dimbes-
dombos terepen. Csak hébe-hóba pillantotta meg Csetanszapa az üldözött lobogó fekete haját vagy a
szürke mén sötét sörényét. Ilyenkor tüzelt. Azt remélte, hogy a lovak mellett ırködı Hollótestvérek
meghallják lövéseit, és résen állnak…
A feketelábúnak pompás lova volt. Újra meg újra félrevezette üldöz ıjét. Csetanszapa pedig úgy
érezte magát, mint a vadász, akinek karmai közül kicsúszik a már elejtettnek vélt vad. Úgy elragadta a
vadászszenvedély, hogy teljesen megfeledkezett az id ırıl és társairól.
Mire feleszmélt, már elfecsérelte minden töltényét. Lova sántított, s mikor Csetanszapa felpillantott
az égre, látta, hogy a nap lemen ıben van, s közel jár a nyugati látóhatárhoz. Fekete Sólyom megállt a
végtelen, egyhangú domborulatok közt. Szája kiszáradt, nyelve az ínyéhez tapadt. Homlokáról és
nyakáról csurgott a veríték, s fehér lovának remeg ı véknya is nedves volt az izzadságtól. Mellén ismét
lecsúszott a kötés. Zihálva lélegzett. Félig lehunyt szemmel, ernyedten ült a lován. Legszívesebben
agyonütötte volna azt a feketerigót, amely oly gondtalanul dalolt fölötte.
Csak annak örült, hogy senki sem látja ilyen állapotban. Összeszedte magát, s figyelmesen
szemügyre vette a feketelábú tovanyargaló lovának lábnyomait. A f ő közt felhányt nedves föld jelezte,
hogy erre vágtatott a szikszikau. Értelmetlenség lett volna ezt a nyomot tovább követni. A feketelábú
kisiklott karmai közül. Bebizonyosodott, hogy Hegyi Mennyk ı ménje ugyanolyan fáradhatatlan és
gyors lábú, mint Tokei-ihto fakó lova.
Csetanszapa a folyópart felé vágtatott, ahol reggel tábort ütöttek, s ahol a két Hollótestvér a lovakat
ırizte. Közölnie kellett velük, hogy apjuk elesett.
A két testvér némán fogadta a hírt.
Aztán Fekete Sólyommal együtt elindultak a lezajlott harc színtere, a völgytekn ı felé. Ott találták
társaikat s az elesettet is. A fiúk felemelték halott apjukat, mert az indiánok felfogása szerint a halottnak
nem szabad többé érintenie a földet. Melléje adták minden fegyverét, beburkolták egy takaróba, s
rákötözték lovára. A feketelábúak asszonyai és gyermekei félkörben ültek, némán és fásult megadással.
Fekete Sólyom és Chef de Loup terepszemlét tartottak. Nem találtak semmi gyanúsat a környéken.
Csetanszapa végül tudtára adta társainak, hogy ez a völgytekn ı lesz éjszakai pihen ıhelyük. Víz ugyan
nincs itt, de a folyó elég közel van. Aki akarja, megtöltheti vízzsákját.
– Hegyi Mennyk ı visszajön ide – magyarázta meg elhatározását. – Hiszen itt vannak az asszonyok és
a gyermekek.
– A feketelábúval nem érdemes tör ıdni – vélte Ravasz Hód. – Mindkét kezére béna. Sem apái, sem
testvérei nincsenek a közelben. Fel fogják falni a dögkesely ők.
Csetanszapa nem válaszolt. Lehevert a füves domboldalra, és belebámulta leszálló éjszakába. A
többiek sem szóltak, s olyan komor hangulat uralkodott a kis körben, mintha az éj sötétje hatolt volna az
emberek lelkébe.
Ravasz Hód volt az egyetlen, aki a testi szükségletekre is gondolt – nemcsak a magáéra, hanem
valamennyiükére. Mialatt Csetanszapa eredménytelenül üldözte a feketelábút, ı arra használta fel az
idıt, hogy elejtsen két prérikutyát. Nem volt könny ő dolog kézre keríteni ezeket a kövér rágcsálókat,
amelyek föld alatti folyosók útveszt ıiben tanyáznak. De Ravasz Hódnak sikerült kett ıt közülük t ırbe
csalni. Miután megnyúzta zsákmányát, odarendelt maga mellé a feketelábú foglyok sorából egy fiatal
özvegyet, s a többi munkát rábízta. A fiatal özvegynek kellett száraz rozsét keresnie, ami nehéz feladat
volt, mert száraz rozsé errefelé nemigen akadt, s neki kellett négy villa alakú ágra egy b ırtakarót
kifeszítenie és alatta tüzet gyújtania. A takarón átsz őrıdı füst szétoszlott, s a t őz fényét messzir ıl nem
lehetett látni. Az indiánok szívesen folyamodnak ehhez az óvatossági rendszabályhoz, mert a letakart
tőz nagyobb biztonságot nyújt ellenséges felderít ıkkel szemben. A megpirult húsdarabokat Ravasz Hód
szétosztotta. A legjobb falatokat a Hollótestvérek kapták, utánuk Csetanszapa és Chef de Loup kerültek
sorra. Csapa evett utoljára; evés közben kinyújtotta lábát a t őz felé, hogy élvezze a hetek óta nélkülözött
meleget. Közben fel-felpislantott szikár barátjára, de tudta már, hogy ennek nincs kedve beszélgetésbe
elegyedni. Csetanszapa volt a kis csapat vezére, rajta nyugodott minden felel ısség, s úgy érezte, hogy
Vén Holló haláláért is ı a felel ıs.
Fekete Sólyom tenyerére támasztotta fejét, a t őzbe bámult, a holdas éjszaka árnyékait nézte. Sok
mindent fel tudott ismerni a tájból, az embereket és az állatokat is. Szinte még a színeket is meg tudta
különböztetni, oly fényesen ragyogott a félhold. A feketelábúak kutyái dühösen ugattak: egy sakállal
volt vitájuk, amely azzal vélte bebizonyítani bátorságát, hogy jó messzir ıl feleselgetett nekik. A lovak
már bóbiskoltak, csak Csetanszapa fehér paripája legelészett még éhesen.
Fekete Sólyom várta a szikszikauk fiatal f ınökét. Biztosra vette, hogy a feketelábú visszatér, s
megpróbál legalább beszélni az övéivel, hogy utasításokat adjon a viselkedésükre nézve. Nem kerülte el
Fekete Sólyom figyelmét, hogy Szitopanaki visszahúzódott a leghátsó sorba, amely a legmesszebb volt
a dakotáktól. Nyilván ı is arra várt, hogy Hegyi Mennyk ı visszatérjen, s meg akarta könnyíteni
bátyjának, hogy észrevétlenül odalopóddzon. Eddig azért nem jött, mert még világított a hold. De ha az
éj sötétje elnyeli a hold és a csillagok fényét, alighanem idemerészkedik. A lány az ölében fekv ı halott
kisfiú fölé hajolva gubbasztott. Akár Uinonah testvére is lehetne.
Éjfélkor Ravasz Hód átvette az ırséget a két Hollótestvért ıl. Az ifjú harcosok visszajöttek, leültek a
ló mellé, amelyre rákötözték halott apjukat. A feketelábúak kutyái összetekeredve feküdtek, s nem
ugattak már. Szorosan összebújva kuporogtak a n ık és gyermekek, akik a Hosszú Kések fogságából
most a dakoták fogságába kerültek. Nem mertek siratóéneket énekelni halottaikért. Ehelyett halkan
felcsendült az apjukat sirató Hollótestvérek gyászéneke.
Csetanszapa megpillantott a holdfényben egy férfit, aki egyel ıre még messze volt, de a prérin át a
tábor felé közeledett. Alikor az egyik magaslat gerincére ért, tisztán kibontakozott alakja, majd ismét
eltőnt a következı mélyedésben. Csetanszapa most már tudta, hogy egy indián közeledik. Közelebb
húzta magához puskáját. A férfi már közel volt, s jó célpontot nyújtott a holdfényben. Csetanszapa
megismerte.
Hegyi Mennykı visszatért.
Nem próbált rejtızni, ezért Csetanszapa hagyta, hogy bántatlanul közeledjen.
A kutyák felriadtak álmukból. Megszimatolták gazdájukat. Az összebújó asszonyok és lányok közt
mozgolódás támadt, mint amikor hirtelen szélroham kavarja fel a hullámokat. De a következ ı
pillanatban már ismét nyugodtan és látszólag közönyösen kuporogtak helyükön; ha nem csitítgatták
volna suttogva az ébredez ı gyermekeket, azt hihette volna Fekete Sólyom, hogy újra elaludtak.
Fekete Sólyom nem mozdult a helyér ıl. Akkor is fekve maradt a f őben, mikor Hegyi Mennyk ı a
völgyteknı peremére ért. Hegyi Mennyk ı megállt, mintha várt volna valamire.
Csetanszapa hagyta, hogy ott álljon és várjon. Az éjszaka sötétjében még hatalmasabbnak látszott a
feketelábú fınök alakja.
A férfiak mind felébredtek, s a szikszikauk felé tekintettek. A lovak nyugtalanul kapták fel fejüket.
Odafent a domb csúcsán Ravasz Hód a jövevényre szegezte puskáját; Csetanszapa lentr ıl is látta a
meredezı puskacsövet.
A feketelábú kitartóan várakozott. Csak akkor mozdult el helyér ıl, mikor végképp meggy ızıdött
róla, hogy ellensége nem száll szembe vele, nem méltatja arra, hogy akadályt gördítsen az útjába. Rá
sem pillantva az asszonyokra és gyermekekre, elhaladt mellettük, végül a megkötözött feketelábú
harcosokhoz ért. A lasszóval körülkötözött harcosok a f őben feküdtek a t őzhely és Csetanszapa közt. A
dakota alig fordította feléjük a fejét, de szeme sarkából éber figyelemmel kísérte Hegyi Mennyk ı
minden mozdulatát.
A szikszikau megállt. Kificamodott csuklójú jobb karjával jelt adott az övéinek. Chef de Loup
lövésre készen tartotta revolverét.
A feketelábúak közül az egyik fiú felállt, s odalépett f ınökéhez. A f ınök ajkát mozgatta; a fiú
felnézett rá, s leolvasta ajkáról a szavakat. Fekete Sólyom maga sem tudta, miért szemléli mindezt
tétlenül. Bizonytalan várakozás bénította meg tagjait.
A fiú nyilván valami utasítást kapott f ınökétıl. A takaró alá bújt, ahol már kihunyt a t őz, egy kis
kötegnyi rızsét hozott onnan, s ráfújt, mire a rozsé vörösen felizzott. Id ıközben Hegyi Mennyk ı
letelepedett. Háttal ült a három fogolynak, arccal Csetanszapa felé fordulva. Jobb csuklóját a balra
helyezte, mint akit megbilincseltek, s ebben a pózban maradt, míg a fiú oda nem jött, és meztelen vállára
nem tette az izzó gallyakat.
A fiú visszatért a n ıkhöz, s a szikszikau ülve maradt, rezzenetlenül, mintha nem is ıt perzselné a t őz.
Az idegen harcosoknak, akik nem értettek a nyelvén, így adta értésükre, hogy megadja magát, és kész
elszenvedni a foglyul ejtett harcosok kínhalálát. Halkan dúdolni kezdte halotti énekét:
– Hi-je-hi-je-hai-joh…
Most már nem akart mást, csak bátran meghalni: ez volt az egyetlen dics ıség, amelyért még küzdeni
tudott.
Csetanszapa csak nézte. Alig nyolcesztend ıs volt, amikor már ott ült a tábort őznél, és égı
forgácsokat rakott a kezére, hogy hozzászoktassa, magát a fájdalmakhoz. Tudta, mire szánta el magát
Hegyi Mennyk ı. Egyetlen arcizma sem rándult a feketelábú f ınöknek, akinek határtalan büszkesége
minden kimerültséggel dacolt.
Csetanszapa felállt, s elhaladva a megkötözött harcosok és a t őzhely mellett, a lovak felé tartott.
– Visszanyargalunk Tokei-ihtóhoz – közölte társaival. – Mi keresnivalónk van még itt? Akire
vártunk, megérkezett. Elindulunk, és magunkkal hajtjuk a feketelábúakat is.
Felriasztotta az asszonyokat és a gyermekeket, s ezek engedelmesen felálltak.
Ravasz Hód lejött a dombról, s intett a fiatal szikszikau özvegynek. Ez kioltotta a parazsat, leszedte a
tőzhelyr ıl a takarót, és odavitte Ravasz Hód lovához. A két Hollótestvér lovára kötözte a fogoly
harcosokat.
Eloldozták a lovak béklyóit.
Hegyi Mennyk ı szótlanul nézte az indulási el ıkészületeket. Felállt, s várta, hogy a dakota megölje
vagy megkötözze.
Csetanszapa azonban már felült lovára. Mikor elléptetett ellenfele el ıtt, akit legyızött, és mégsem
gyızött le, intett neki, hogy fusson, így az idegen f ınök is megindult az asszonyok és gyermekek
mögött. Hatalmas alakja messze kimagaslott. Fekete Sólyom lépésben lovagolt ellensége mögött.
Emberei kétoldalt kísérték a csoportot, hogy szemmel tarthassák és ırizhessék a foglyokat. Az
idısebbik Hollótestvér mellett léptetett Vén Holló lova halott gazdájával. Szitopanaki nem akart
megválni a halott kisfiútól; hátára vette, s terhe alatt görnyedezve lépkedett a többiek el ıtt.
A kis csapat a réteken át haladva rábukkant a Medve-csapat karavánjának nyomaira. A holdfényben
világosan látható volt, hogy a nyomok felfelé vezetnek a folyó mentén. Csetanszapa barátaival és
foglyaival követte ezeket a nyomokat, amelyeket a nagy es ı sem tudott teljesen elmosni. Nem volt jó
jel, hogy Tokei-ihto nyugatnak vette útját. Úgy látszik, nem tartotta tanácsosnak, hogy most egyenesen
észak felé törjön át.
Megállás nélkül vonultak tovább a végtelennek t őnı éjszakában kora reggelig. Csetanszapa csak
akkor rendelt el pihen ıt, mikor napfelkeltekor a folyó partján olyan nyomokra bukkantak, amelyek
elárulták, hogy a Medve-csapat itt táborozott. De most is csak néhány órai pihen ıt engedélyezett Fekete
Sólyom. A tavaszi nappal bágyasztó melegében ismét felkerekedtek, s továbbvonultak felfelé a morajló
folyó mentén. A füves dombokon már megjelentek a zsenge szárak csúcsai, s az es ı és a nap
elıcsalogatta az elsı virágokat is. Virult a “fehér rózsa"; de bármilyen finomak és szépek voltak a virág
levelei, a harcosok összeráncolt homlokkal nézték, mert annak az el ıjele volt, hogy hamarosan
megindul a hegyekben az olvadás és az áradás.
A halott kisfiút cipelı lánynak a delavár egy katonai pokrócot adott azok közül, amelyeket a magas
nyárfa körüli táborból zsákmányoltak. Beburkolták a holttestet a takaróba, s a Ravasz Hódot kiszolgáló
fiatal özvegy átvette Szitopanakitól a terhet. Kedves arca volt ennek a n ınek, barátságos és év ıdı
természetre vallott, s noha most szomorúságot és kimerültséget tükrözött, nem vesztette el teljesen
eredeti jellegét; emellett olyan vékony csontú volt, hogy soványsága ellenére is kerekdednek hatott. Az
egyik kisfiú nem tágított mell ıle, alighanem gyermeke lehetett. Csapa egyre nyájasabban és egyre
fokozódó jóindulattal nézte ezt az asszonyt.
Órákon át gyalogoltak megállás nélkül a n ık és a gyermekek, ahogyan ezt már megszokták, s a
dakoták egykedvően léptettek mögöttük. Csetanszapa arra számított, hogy ellenfele összeroskad, de a
fogoly érezte vizsgáló tekintetét, s térde nem csuklott meg.
Amióta elindultak, Fekete Sólyom még alig váltott szót barátaival. Ravasz Hód azonban nem bírta
tovább a begyében tartani a mondanivalóját.
– Mi a szándékod ezzel a sok fehérszeméllyel? – kérdezte, s mivel Fekete Sólyom nem válaszolt,
hozzátette: – Nehogy azt képzeld, hogy ezen az egy asszonyon kívül bármelyiket is magammal viszem a
sátramba. A többit mind megtarthatod magadnak. Miért nem hagytad ott ıket, ahol voltak?
– Hogy éhen haljanak? Hiszen nem maradt több harcosuk, sem fegyverük.
Ravasz Hód meglep ıdve sandított barátjára.
– Vagy úgy… No persze ha így gondolkodol…
Fekete Sólyom dacosan nézett maga elé. Várta már Ravasz Hód kérdését, s bosszankodott is miatta,
még mielıtt elhangzott volna.
A dakoták egymást felváltva felderít ı útra indultak. Mikor az id ısebbik Hollótestvér kora délután
visszatért egy ilyen felderít ı útról, jelentette, hogy találkozott Tokei-ihto egyik felderít ıjével, s
megtudta tıle, hogy a tábor már csak néhány órányira van innen.
Estefelé már egész közel jártak a táborhelyhez. A felderít ık nyilván jelentették már a harcosok
közeledését, s arról is beszámoltak, hogy Vén Holló elesett, és hogy Csetanszapa foglyokat ejtett. A
Roach és Szonka felett aratott gy ızelemrıl Tokei-ihto karavánja már régóta tudott, mert a zsákmányolt
lovak és öszvérek jóval el ıbb érkeztek meg.
Felbukkantak a barna b ırő fiúk, élükön a két Medve-fiúval. Zsákmányolt lovakon ültek. Néhány
farkaskutya ugrálta körül a fiatal lovasokat, akik lovaglóm ővészetüket fitogtatva nyargaltak ágaskodó és
ficánkoló paripájukon a hazatér ık és a foglyok körül, így kísérték ıket felfelé a folyó mentén az elrejtett
völgymélyedésbe, amelyben egyik pillanatról a másikra tárultak a jövevények szeme de a sátrak.
Igen, ott álltak a tipik, amelyek otthont nyújtottak a hontalanoknak. Színpompásan csillogtak a
lenyugvó nap fényében a sátorlapok oltalmazó varázsjelei. Mivel meleg nap volt, az asszonyok és
lányok kioldozták és felhajtották a cövekekre feszített sátorlapokat. A hazatér ı harcosok már látták a
takarókat és a földre terített prémeket, a tálakat és a fazekakat. A tábor el ıtt Fekete Sólyom megállította
ménjét. Pillantása a varázsló sátrát kereste, amelyet b ırlapokra festett viharmadarak és kígyók
díszítettek. Havandzsita kilépett a sátorból. Fekete Sólyom és emberei leszálltak lovukról, és az ısz hajú
varázsló elé járultak. Szőkszavúan jelentették neki, mi történt, s Vén Holló holttestére és a foglyokra
mutattak.
– A halottért bosszút kell állni: életet életért – ítélkezett a vén varázsló. Azzal kihúzta kését, s az
egyik megkötözött feketelábú szívébe döfte. A feketelábú holtan rogyott a f őbe. – Ez a megölt fogoly a
Hollótestvéreké – folytatta a könyörtelen Havandzsita. – A skalpja is meg a fegyverei is. A skalpja és a
fegyverei kísérjék el Vén Hollót az örök vadászmez ıkre. Helyezzétek melléje.
Ezzel az ítéletével a varázsló a vérbosszú ısi törvényeinek tett eleget, amelyek újra meg újra tápot
adtak az indián törzsek között dúló örökös ellenségeskedésnek.
Csetanszapa szótlanul átnyújtotta a két Hollótestvérnek a megölt feketelábú fegyvereit. A két testvér
átvette a fegyvereket, s halott apjukat, a megölt szikszikaut és a fegyvereket saját sátrukhoz vitték.
Tompán felhangzott a gyászének: siratták Vén Hollót, az elesett h ıst, akit megbosszultak ugyan, de soha
fel nem támaszthatnak.
– Roach és Szonka musztángjait és öszvéreit a tanács el fogja osztani a sátrak közt – döntött
Havandzsita mint a törzs vénje.
– Az élve foglyul ejtett feketelábúak téged illetnek meg, Csetanszapa, mindenestül, amijük csak van.
Azt tehetsz velük, amit akarsz.
– Megmutatom a foglyokat Tokei-ihtónak – válaszolta kurtán Fekete Sólyom. A f ınök sátra felé
pillantott. A nyitott sátor üres volt, mert a f ınök kivonult, hogy szembeszálljon az észak fel ıl fenyeget ı
ellenséggel, és még nem tért vissza. – Amint hazatér – tette hozzá Fekete Sólyom. A harcképtelen Hegyi
Mennykövet és a még életben hagyott két megkötözött foglyot saját tipijébe vitette, a többi feketelábút
pedig – a n ıket és gyermekeket – elosztotta azok között a sátrak között, amelyeknek dolgos kezekre volt
szükségük. A kedves fiatal özvegyet Csapa a saját sátrába vitte. Megtudta, hogy Csúfolódó Rigó a neve.
Csapa hallgatólag beleegyezett, hogy az asszony magával hozza ötéves fiát is. Villámfelh ı fürkészve
vette szemügyre az új anyát, mindent megmutatott neki a sátorban, két játszópajtásról is gondoskodott a
riadt kisfiú számára, majd átment Csetanszapa tipijébe.
Éppen akkor gyülekeztek a gy ıztes dakota harcosok vezet ıjük sátrában. Csetanszapa meghívta ıket
estebédre. Villámfelhı segített Mongszongszahnak. Gyékénysz ınyegeket terített le, s elhelyezte rajtuk a
tálakat. Mongszongszah húst osztott ki. Tartása már nem volt görnyedt, s látszott rajta, milyen boldog,
hogy visszatért a férje. Az öröm megfiatalította és megszépítette.
Hapedah és Csaszke is már jó ideje hazatértek a legel ırıl, ahol Csetanszapa zsákmányszerzı útja óta
számos ló és öszvér legelészett. A fiúk a sátor bejáratánál húzták meg magukat, onnan nézték a foglyul
ejtett feketelábúakat. A lasszóval körülkötözött két harcos és Hegyi Mennyk ı már bent voltak a tipiben.
Az a lány azonban, aki a halott kisfiút gyászolta, még mindig ott állt némán a bejárat el ıtt.
Mongszongszah most kiment hozzá, hogy segítsen neki. Villa akku, er ıs botokat adott a lánynak, hogy
kifeszíthesse rajtuk a takarót, amelybe a halott kisfiút burkolták, így ravatalozták fel a kis halottat, hogy
ne érintse a földet. Az asszony csodálkozott, hogy az idegen lány is tiszteletben tartja a hagyományos
szokásokat, s felszólította, hogy lépjen be a sátorba. Mongszongszah intésére Szitopanaki leült, távol a
fivérétıl, az ifjú f ınöktıl, aki mereven bámult maga elé.
Besompolygott a sátorba Ohitika, a szomszédos sátor kutyája. Valamennyiük meglepetésére azonban
rá sem hederített a csontra, amelyet Chef de Loup eléje dobott, s óvatos léptekkel Hegyi Mennyk ıhöz
somfordált. A feketelábú f ınök nem ült le az ellenség sátrában. Kiegyenesedve állt a sátorfal közelében.
A kutya körülszimatolta, s várakozóan ugatni kezdett.
A férfiak felfigyeltek az állat viselkedésére.
– Mintha ismerné – jegyezte meg csodálkozva Göndörhajú Csapa.
Ohitika a fülét hegyezte, s elfordult a fogolytól. A következ ı pillanatban kiszaladt a sátorból, s fejét
elırenyújtva eliramodott. Szinte ugyanabban a minutumban varjúkárogást hallottak a férfiak a távolból:
a hazatérı harcosokat szokták így üdvözölni.
A férfiak nem kételkedtek benne, hogy maga Tokei-ihto tért vissza csapatával. Nyugatról közeledett
a tábor felé, noha északon kellett keresnie az ellenséget. Ennek persze megvolt a maga oka; a hazatér ı
madár sem egyenes úton repül elrejtett fészkébe.
Csetanszapa és barátai a parton várták a f ınököt és harcostársait Egyetlen harcos sem hiányzott, s
vérnek vagy sebesülésnek sem volt semmi nyoma.
Tokei-ihto lassú léptekkel vonult végig barátai társaságában a sátrak sorai közt. Néhány rövid szóval
már útközben közölték egymással a legfontosabb híreket.
– Bejön Csetanszapa a tipimbe, hogy beszámoljon a továbbiakról? – kérdezte a f ınök.
– Amint ettél valamit.
Egyelıre elbúcsúztak egymástól. Chef de Loup és Ravasz Hód ott maradtak Fekete Sólyom sátrában.
Csakhamar ismét szélesebb kör alakult ki, mivel Tokei-ihto csapatából sorra beszállingóztak a Vörös
Szarvas-szövetség tagjai, hogy vezet ıjük, Csetanszapa sátrában szívják el pipájukat.
– És ti mit csináltatok, mialatt mi elkötöttük Roach és Szonka lovait? – fordult Fekete Sólyom
Csotankához. – Nem úgy fest a csapatotok, mintha csatázott volna!
– Nem, valóban nem csatáztunk. Rejtélyes dolog történt, megmagyarázhatatlan dolog. Az északi
erıdökbıl elindultak ellenünk a Hosszú Kések, aztán hirtelen sarkon fordultak és elnyargaltak.
Ravasz Hód felfigyelt.
– Merre nyargaltak?
– Északkelet felé, mintha vissza akarnának térni a Sárgak ı-folyó torkolatához. Elrejt ıztünk a
dombok közt, hogy támadjunk, még miel ıtt feleszmélnének, mivel azonban elvágtattak, futni hagytuk
ıket. Felderítıink követik nyomukat.
– Mi a ménkő ütött azokba a gyáva sakálokba?
Csotanka elmosolyodott.
– Annak a ménk őnek hosszú lába volt, és úgy futott, mint egy antilop.
– Tatokano! Tatokano! – kiáltott fel Ravasz Hód, és a combját csapkodta.
– Tatokano? Igen, ı volt. De honnan tudod?
– Én ne tudnám?! – pattant fel Ravasz Hód. – Megmentett minket! Elmondom, hadd tudjátok meg ti
is! Szökni hagytuk a fickót, de el ızıleg közöltük vele, hogy meg akarjuk támadni az északi er ıdöket.
Tatokano jelentette ezt a Hosszú Késeknek, s most visszanyargalnak az er ıdjeikbe, hogy megvédjék
ellenünk.
Fekete Sólyom végigsimította a haját.
A Tokei-ihtóval visszatért harcosoknak a szájuk is tátva maradt csodálkozásukban. Ebb ıl a töredékes
beszámolóból még nem értették meg az összefüggést. Ravasz Hód ekkor mindent részletesen
elmagyarázott. Harsogó derültséggel fogadták szavait, s nem gy ızték dicsérni az eszét.
– Méltán viseled a Ravasz nevet – mondták. – Kemény harctól kíméltél meg bennünket. Két t őz közé
szorultunk, de Csetanszapa és Csapa mindkett ıt eloltotta. Roach, a Hosszú Kések vezére Szonkával
együtt a tó partján gubbaszt, a jeges folyó túlsó oldalán, a többiek pedig oda nyargalnak, ahol hiába
keresnek minket. De persze az északi er ıdökbıl kivonult Hosszú Kések, akiket Ravasz Hód csele
megtévesztett, nemsokára megint visszafordulnak. Mert a vezet ıjük… – A beszélı elharapta a szót.
 – Ki vezeti ıket? – faggatta Fekete Sólyom.
– Valamennyien ismeritek. Az a vörös hajú, sárga fogú. Tokei-ihto látta ıt.
Egy pillanatra csend támadt.
– És nem ölhette meg, nehogy eláruljon benneteket?
– Úgy van.
A harcosok gondterhelten szívták a pipájukat.
– Nos, ha ez az ember itt van, kemény napok várnak ránk, míg átjutunk a Mini-Szoszén – adott
kifejezést Fekete Sólyom mindnyájuk gondolatának és aggodalmának.
Ravasz Hód idegesen billegette a lábujjait.
– Milyen messze vagyunk még az Iszapos Vízt ıl?
– Három vagy négy éjszakai táborozás után odaérhetünk – felelte Csetanszapa. – Ezt a felvilágosítást
kaptuk Tokei-ihtótól. Egy darabig a dombok közt vonulhatunk, aztán sík terep következik, ahol már
nincs semmi fedezék.
– Utána pedig az Iszapos Víz, ahol most olvad a jég – folytatta Ravasz Hód. – Úgy bizony, nézzétek
csak meg a Sárgak ı-folyót; fent a Mini-Szoszén sem jobb a helyzet. Lehet, hogy mire odaérünk, már
levonult a jég, és kiöntött a víz.
– Majd meghagyod a te Csúfolódó Rigódnak, hogy evezzen –szólt Csetanszapa.
– Nem rossz ötlet – helyeselt Chef de Loup. – Legalább meglátod, használható-e valamire.
– Ó, nagyszer ő asszony az!
– Nem irigylem t ıled, megérdemelsz egy derék asszonyt. De mit fogtok csinálni ezekkel a
megkötözött feketelábú harcosokkal, ha felkerekedünk? Alig hinném, hogy Tokei-ihto sokáig hagy
minket itt heverészni a pokrócokon és tétlenül pipázgatni!
Csetanszapát szemlátomást kellemetlenül érintette, hogy ismét a feketelábúakra terel ıdött a szó.
Felállt.
– Csak pipázzatok tovább, és nyújtóztassátok ki a lábatokat, miel ıtt újra lóra kell pattanni! – mondta
vendégeinek. – Én átmegyek a f ınökhöz. Jelentést teszek neki, és meghallgatom a parancsait. – Azzal
elhagyta a sátrat.
Mikor kilépett a szabadba, még világos volt az égbolt, de az izzó napgolyó éppen alábukott a nyugati
dombok mögé, árnyékba borítva a völgytekn ıt és a sátrakat.
Havandzsita sátrából komor, kísérteties hangok sz őrıdtek ki. Az öreg varázsló a szellemekkel
beszélt. Tokei-ihto tipije néhány lépésnyire állt a varázslóétól. A teljesen leengedett sátorlapok
elrejtették a tipi belsejét. A bejárat el ıtt Ohitika ült, s hosszú, piros nyelvével fekete bundáját nyaldosta.
Csetanszapa bebújt a sátor nyílásán. Az az érzése támadt, hogy talán nem kellett volna belépnie, de már
késı volt. Összehúzta maga mögött a sátor b ırlapjait, s megállt, míg az árnyékok alakká nem
formálódtak a szeme el ıtt, és világosan fel nem ismerte Tokei-ihtót.
A fınök a puszta t őzhely mögött állt. Csetanszapának felt őnt Tokei-ihto testtartása. Nem olyan
ember hatását keltette, aki most állt fel, és nem is olyanét, aki éppen leülni készül; de éppily kevéssé
engedett a t őzhely felé forduló f ınök póza arra következtetni, hogy fel-alá járkált a sátorban, és séta
közben megállt. Inkább úgy hatott, mint aki beszélgetett valakivel, de nem volt vele szemközt senki,
akihez szavait intézhette volna. Csak Uinonah és Uncsida ültek némán a sátor szélén. A kis barnamedve
a lány mellett hevert.
Idegen, különös pillantás feléje lövell ı tüzet érezte Fekete Sólyom. Életében egyetlenegyszer látta
így villogni a f ınök szemét: akkor, amikor Mattotaupa gyilkosa belépett áldozata fiának sátrába. Most
ismét fellobbant tekintetében ez a különös fény, de nyomban kis is aludt, s Tokei-ihto minden érzelmet
elleplezı, szokott udvariasságával lépett vendége elé. Hellyel kínálta, de a harcos arra kérte, hogy állva,
röviden terjeszthesse el ı jelentését. Erre a fınök is állva hallgatta végig, összpontosított figyelemmel s
anélkül, hogy kérdéseket vetett volna közbe. Mikor Csetanszapa befejezte jelentését, csend támadt.
Egy szava sem volt Tokei-ihtónak Csetanszapa nagy sikeréhez, s egy szóval sem tért ki a hibákra
sem, amelyeket Csetanszapa elkövetett. Nem tette szóvá Vén Holló halálát, s nem f őzött semmiféle
megjegyzést ahhoz sem, hogy Csetanszapa foglyul ejtette Hegyi Mennykövet.
Csetanszapa nem tudta mire vélni ezt a hallgatást. Azt jelenti, hogy vége a kihallgatásnak; mehet?
Nyomasztotta a fınök szótlansága. Bár inkább haragudna rá Tokei-ihto!
– Mikor indulunk? – kérdezte a f ınöktıl rekedt hangon.
– Ma éjszaka. Ki kell használnunk az id ıt, amíg az ellenség még hamis nyomokon kérés bennünket.
– Akarod látni a három feketelábú foglyot?
 – A feketelábú harcosokat az én testvérem fogta el. Azt tehet velük, amit akar. Így határozott
Havandzsita.
Ezekre a szavakra Csetanszapa szíve összerándult, mert – habár a f ınök nem beszélt róla – megérzett
valamit abból, ami Tokei-ihto hallgatása mögött rejlett. Tokei-ihto tizennégy éves fiú volt, amikor
számőzött apja szigora és a szerencsétlen körülmények összejátszása arra kényszerítette, hogy megölje
saját öccsét. Ez olyan sebet ejtett lelkén, amely azóta sem hegedt be teljesen; s a behegedt seb könnyen
felszakad. Most a f ınöknek kellett kimondania a dönt ı szót, amely halálba küldi egykori barátját és
vértestvérét, Hegyi Mennykövet. Csetanszapa volt az oka annak, hogy erre sor kerülhetett, Havandzsita
pedig megpróbálta ıt továbbtaszítani ezen a lejt ın. A vitéz harcosnak azonban az volt a célja, hogy
kiszabaduljon a rézb ırőek közt dúló ellenségeskedések útveszt ıjébıl, amelybe büszke harci
szenvedélye csábította. Egyel ıre maga sem tudta, hogyan érheti el ezt a célt. Tokei-ihto roppant
érzékeny volt minden olyan helyzetben, amelyben az a gyanú érhette, hogy nem teljesen úgy
gondolkodik és érez, mint egy igazi dakota. Csetanszapa még csak célozni sem mert arra, hogy a f ınök
a foglyul ejtett Hegyi Mennyk ı vértestvére, így hát ajkába harapott, s az ellenkez ıjét mondta annak,
amit mondani szeretett volna:
– A foglyok terhünkre vannak. Ha helyesnek tartod, Tokei-ihto, rögtön megölöm ıket. Gyızelmi
ünnepségekre nincs id ınk. Magunkkal vihetjük a szikszikauk skalpját, s rokonaink, az assziniboinok
örömmel fogadnak majd bennünket vadászmez ıiken, ha elhozzuk nekik Hegyi Mennyk ı fejbırét, s
elmondjuk, hogy hallottuk a halotti énekét. Bátor harcos Volt, méltán büszkélkedhetünk a
gyızelmünkkel. – Ezt az utolsó mondatot Fekete Sólyom túlhangsúlyozta, mintegy dacolva önmagával
és jobb belátásával.
– Igen – felelte Tokei-ihto kurtán. Mintha még ez az egy szó is nehezére esett volna.
Csetanszapa kerülte a f ınök tekintetét. Szégyellte magát, s lesütött szemmel fel-alá kezdett járkálni a
sátorban.
– Éjszaka történt – mondta közben, mintha csak magában beszélne. – Hegyi Mennyk ıre vártam,
gondolkodtam, és gondolataim mintha megfordultak volna. Láttam a Hosszú Késeket, akik
megtámadták ezeket a feketelábúakat, és akik minket is fenyegetnek. Nem kötöztem meg a feketelábúak
fınökét, Égı Víz fiát, törzsének asszonyait és gyermekeit pedig magammal hoztam. Ám ha azt
parancsolod, hogy megöljem ıket, megteszem.
– Csak akkor, ha én parancsolom?
– Csak akkor.
– De ha nem akarom megölni Hegyi Menny követ – kezdte Tokei-ihto olyan lassan, mintha súlyos
terhet kellene elgörgetnie szavai útjából –, ha nem adom neked azt a parancsot, Csetanszapa, hogy öld
meg a foglyokat, hajlandó vagy-e testvéri jobbot nyújtani annak a férfinak, akivel megküzdöttél?
– Hajlandó vagyok. Az a férfi nem hitványabb, mint én. De mi lesz azután? A feketelábúak közt
éljünk, és testvéreink, az assziniboinok ellen vívjunk öldökl ı harcokat amott a Mini-Szoszén?
– Nem, ezt nem fogjuk tenni. Békében akarunk élni velük is. Tokei-ihto keze ezután csak azokat az
árulókat öli meg, akik havi tíz dollárért ellenségeinket szolgálják.
Csetanszapa felemelte tekintetét, és Tokei-ihto szemébe nézett.
– Régóta járnak már ilyen ösvényeken a gondolataid, testvérem és f ınököm?
– Igen, régóta. Még gyermek voltam, mikor ilyen gondolatokra jutottam. Kés ıbb, mikor már harcos
lett belılem, ki is nyilvánítottam a szikszikauknál ezeket a gondolatokat, és varázslójuk meg akart értük
ölni. Te vagy az els ı, aki nemcsak hallja, amit err ıl mondok, hanem meg is érti. – Tokei-ihto
Csetanszapa vállára tette kezét.
A két barát együtt hagyta el a sátrat, s a leszálló éj holdfényében Fekete Sólyom tipije felé tartottak.
Szellı cirógatta a főszálakat, s körülcirógatta a felravatalozott kisfiút is.
Tokei-ihto megtorpant, mikor megpillantotta a takarót, amelybe a kis halott volt beburkolva.
– Ki ez?
– Egy kisfiú, alighanem Hegyi Mennyk ı öccse. És azé a lányé, aki a halottat hozta.
– Szitopanakiról beszélsz?
– Igen, Szitopanakiról.
A f ınök és Csetanszapa beléptek a tipibe. A sátorfalak még mindig fel voltak hajtva, s a sátorrudak
közt beáradt a holdfény, megvilágítva a sátor földjét. A vendégek felálltak; úgy látszott, nem beszéltek
egymással. Tokei-ihto köszönt, s Hegyi Mennyk ıhöz lépett. Az idegen f ınök még mindig
mozdulatlanul állt a tágas tipi hátterében. Arcát elrejtette a sátorfalak árnyéka; sebei b őzlöttek. Nem
lehetett megállapítani, tud-e még egyáltalában arról, ami körülötte történik.
Tokei-ihto mindkét kezével megragadta a fogoly karját és fájó jobbját, s egy er ıteljes mozdulattal
helyrerántotta a kificamodott kezet. A fogoly szó nélkül t őrte.
– Ismeri-e még az én testvérem, Hegyi Mennyk ı Kétszarvú Követ, Mattotaupa fiát?
Az idegen engedett merevségéb ıl.
– Igen, te vagy Mattotaupa fia, az én vértestvérem, Harka, a Hegyi Szirt, az Éjszaka Szeme, a
Farkasölı és Medveöl ı, a Biztoskező Bölényvadász, akit Kétszarvú K ınek neveztünk, amíg a mi
harcosunk volt.
– Úgy van, én vagyok az. Így hát testvérem megengedheti, hogy bekötözhessem a sebeit. Aztán majd
beszélgetünk.
A fogoly habozott.
– Nem – mondta végül. – Ezek a sebek vérezni fognak mindaddig, míg harcosaink megkötözve
fekszenek.
Tokei-ihto szó nélkül lehajolt a földön fekv ı két fogolyhoz, és kioldotta kötelékeiket.
Intett a nıknek. Szitopanaki és Mongszongszah odaléptek, hogy ellássák a kiszabadított harcosok
sebeit, és inni adjanak nekik.
A dakota fınök eközben Csetanszapához és vendégeihez lépett, akik állva nézték végig a meglep ı
jelenetet. Mivel a feketelábúak nyelvén nem értettek, Tokei-ihto röviden elmagyarázta nekik, milyen
párbeszéd zajlott le közte és Hegyi Mennyk ı között. Mikor látta, hogy a n ık elvégezték feladatukat a
feketelábúaknál, és ismét visszavonultak, megint Hegyi Mennyk ıhöz fordult.
– Kérem Égı Víz fiát, kövessen a sátramba.
A feketelábú fınökkel együtt elhagyta a tipit, s csak Csetanszapát és a delavárt hívta magával.
Mikor a harcosok beléptek a f ınök sátrába, a házigazda utasítására Uinonah és Uncsida felhajtották a
sátorlapokat. Mivel tüzet gyújtani nem volt szabad, e nélkül vaksötét lett volna a sátor. Most
megvilágította a hold, s az egymással szemben ül ı négy férfi kivehette egymás arcvonásait. Tokei-ihto
várt. Látta, mint mérik végig egymást Csetanszapa és Hegyi Mennyk ı. Csetanszapa forradásos feje még
élesebben és keskenyebben hatott az éjszakai megvilágításban. A feketelábú beesett arca nem volt sem
szép, sem szabályos, de volt benne valami rendkívüli, s domború homloka fejlett értelemr ıl tanúskodott.
– Hegyi Mennyk ı kérdezhet – indította el a beszélgetést a dakota f ınök. – Felelek neki.
A feketelábú Tokei-ihtóra szegezte tekintetét.
– Örülök, hogy viszontlátlak, testvérem – szólt. – Férfiaink nyelve fáradhatatlan, ha a tetteidr ıl kell
beszámolni, és életed titkairól kell suttogni; De azt is látom, hogy Kétszarvú K ı, Mattotaupa fia
visszatért a dakoták sátraiba.
Hegyi Mennyk ı nyugodtan beszélt. Tokei-ihto érezte, hogy utolsó mondatából szemrehányó kérdés
csendült ki. Négy nyár telt el azóta, hogy utoljára találkoztak, s a feketelábú akkor úgy tudta, hogy
Mattotaupát és fiát a dakoták kiközösítették. Most tehát abban a hiszemben volt, hogy Tokei-ihto
elárulta apja ügyét, hogy visszatérhessen a dakotákhoz.
Mialatt Tokei-ihto a szavakkal küszködött magában, odasompolygott Ohitika, s lehevert a két férfi
közé a takarókra. Fülét hegyezve nézett fel az idegenre, aki halkan füttyentett neki.
– Ismered még? – kérdezte Tokei-ihto.
– Ismerem – felelte a feketelábú, s ismét használhatóvá tett jobb kezével megsimogatta az állat fekete
bundáját. – Mikor neked adtam, még kicsi volt, fogai akkoriban birkóztak meg az els ı falat hússal.
– Úgy van. Azóta meger ısödött, és hőségesen harcolt értem. Valahányszor ránéztem, Hegyi
Mennyk ı jutott az eszembe.
– Én is gyakran gondoltam rád.
Tokei-ihto az éjszakába meredt.
– Sok minden történt, amir ıl nem tudsz, testvérem. Mattotaupa halott.
– Mit nem mondsz?! Ellenség kezét ıl esett el?
– Red Foxnak hívják azt, aki megölte.
Hegyi Mennykı levette kezét a kutyáról.
– Red Fox? Annak idején a mi sátrainkban Mattotaupa testvérének nevezte ezt az embert.
– Igen, ı volt az.
A feketelábút valami visszatartotta attól, hogy tovább firtassa a dolgot. Szótlanul nézett Tokei-ihtóra.
– Áruló fia vagyok – mondta lassan a f ınök. – Mattotaupa nem volt ártatlan.
A feketelábú egy darabig hallgatott.
 – Az apád ennek nem volt tudatában – szólalt meg aztán. – Bátor és igaz férfi volt. Valami
varázslatnak eshetett áldozatul.
– Igen, olyan varázslatnak, amely egy serleg titokzatos vízben lakozott; Red Fox ennek segítségével
behálózta apámat, és lealacsonyította ezt a nemes gondolkodású, nagy harcost. Aztán jöttek a fehér
emberek. Becsapták, legyilkolták vagy el őzték a dakoták harcosait, asszonyait meg gyermekeit, végül
pedig beterelték ıket börtönükbe: egy nyomorúságos földterületre. Én megszöktem onnan a Medve-
csapat harcosaival, s a Hosszú Kések üldöznek bennünket. Át akarunk vonulni a Missourin túlra.
– Ha így áll a dolog, menj a mi sátrunkba. Apám örömmel fogad téged. Igen, ezt kell tenned! –
Hegyi Mennyk ı egyre gyorsabban beszélt, s hangja elárulta bels ı felindulását. – Vidd magaddal
asszonyainkat és gyermekeinket is, erre kérlek. Apám hálás lesz neked, fiának fog tekinteni. És ez
nagyon jó lesz, mert én… – a szikszikau szava elakadt – mert én nem térhetek többé vissza.
– Mért? Mi történt?
A feketelábú nem válaszolt. Arcvonásai ismét megkeményedtek, mereven pillantott Csetanszapára.
Tokei-ihto is Csetanszapa felé fordult.
– Hajlandó vagy visszaadni Hegyi Mennyk ınek a fegyvereit?
Fekete Sólyom felállt, s átment sátrába, hogy elhozza a zsákmányolt fegyvereket. Csakhamar
visszatért, lerakta a fegyvereket a szikszikau elé.
– Csetanszapa, a Napes ı fia arra kért, közöljem veled, hogy a testvéred akar lenni – magyarázta
Tokei-ihto a feketelábúnak.
A fiatal szikszikau f ınök keze megvonaglott, s ösztönösen a fegyverei után kapott, amelyeket a
párviadalban elvesztett, de félúton görcsösen megmerevedett a leveg ıben.
– Ellenségeink nincsenek messze – szólalt meg ismét Tokei-ihto –, és Mattotaupa gyilkosa vezeti
ıket. Akarod, hogy újra testvérek legyünk?
– Akarom. – A szikszikau ismét kinyújtotta kezét, nem gyorsan, hanem lassú, merev mozdulattal,
mint aki legyızi vonakodását. – Igazad volt, testvérem, abban, amit valamikor a varázslónknak mondtál,
noha majdnem az életedbe került.
– Jól van – zárta le a témát Tokei-ihto. – Elástuk a csatabárdot, s körbeadjuk majd a békepipát.
Fekete Sólyom háromszoros gy ızelmet aratott. Lóvá tette Roachot, a Hosszú Kések vezérét,
megmutatta a feketelábú harcosoknak, hogy a dakota harcosok értenek a fegyverforgatáshoz, s végül új
gondolatokhoz tört utat, és Hegyi Mennykövet megnyerte testvéréül. Ez az utóbbi a legnagyobb tette,
mert példát mutat fiainknak, hogyan kezdhetnek új életet. A dakoták férfiai mindig büszkén fogják
emlegetni Csetanszapa nevét.
Vén Holló szellemét pedig kiengeszteljük. Az ı vére és a bosszúból feláldozott szikszikau harcosé
legyen az utolsó csepp vér, amit a Medve-csapat és a préri indiánjai testvérharcban ontottak ki. Hau.
Csetanszapa némán köszönte meg f ınökének az elismer ı szavakat.
Uinonah odahozta a szent pipát, Tokei-ihto nagy gonddal megtömte. Rágyújtott, s a pipa néma
csendben körbejárt. A négy harcos, aki a pipát szívta, három különböz ı törzsbıl származott, három
hatalmas és büszke törzsb ıl, amelyek szabadon élték a végtelen prériken: a delavárok a felkel ı nap
partvidékén, a dakoták a lenyugvó nap prérijein, a szikszikauk pedig az északi vihar földjén.
Miután Uinonah ismét eltette a pipát, Hegyi Mennyk ı elkezdte beszámolóját, amelyet a dakoták
feszült érdeklıdéssel vártak. Tömör és rövid beszámoló volt.
– Benneteket már el őztek vadászmezıitekrıl – mondta –, s most minket is elkergetnek a mieinkr ıl.
A szikszikauk számára is kijelölték már a rezervátumot.
– Behódolnak a f ınökeitek? – kérdezte Tokei-ihto szenvtelenül, mintha t ıle távol álló, idegen ügyrıl
volna szó.
– Fınökeink, varázslóink és véneink a békét tanácsolják nekünk. De nekünk, fiataloknak, nem
tetszett ez a tanács. Ezért útra keltem embereimmel, hogy más vadászmez ıket keressünk. Úgy láttuk,
hogy a dakoták prérijei gazdátlanok lettek. Ezeken a prériken nyargaltunk, antilopra és jávorszarvasra
vadásztunk, és kedvünkre vándoroltunk. Hogy azután mi történt… már tudod.
Csetanszapát túlságosan meglepték és szíven ütötték ezek a hírek. Kurtán, rikoltva felnevetett, mint
aki hirtelen megháborodott.
– Mi hozzátok menekülünk, ti meg hozzánk. Micsoda emberek lettünk! Elvesztettük az eszünket is, a
bátorságunkat is! Megmondtam ezt már neked a Fekete-domboknál is, Tokei-ihto.
– Hau, megmondtad. – A f ınök hosszasan elgondolkozott, csak azután folytatta: – A tanácsod akkor
ugyanolyan rossz volt, mint ma.
 – Tudsz valami kivezet ı utat?
– Tudok. Földet vásárolunk magunknak. Emlékszel még rá, Csetanszapa, mir ıl beszélgettünk a
sátramban azon az éjszakán, mikor Monito és Red Fox aranyat akartak kizsarolni t ılem? Most jött el az
ideje annak, hogy földre cseréljük be az aranyat. Én Mattotaupa fia vagyok.
– Annyi földre, hogy vadászni is tudunk majd rajta?
– Annyira nem, de elegend ıre ahhoz, hogy foltos bölényeket tenyészthessünk, és mezei terményeket
termeszthessünk.
– Mint az asszonyok és a vacsicsunok?
– Mint ıseink, akik a termékeny földön kukoricát és dohányt termesztettek.
– Az én apám, Napes ı bölényvadász és harcos volt, és engem is annak nevelt. Havandzsita tudja
már, miféle gondolatokat forgatsz a fejedben?
– Nem tudja.
– Nos, ırizkedj tıle. Sohasem volt jó barátod.
– De te az vagy, Csetanszapa. És az is maradsz. Ezzel véget is ért a beszélgetés: mindent elmondtak
egymásnak, amit fontosnak éreztek.
– Éjfélkor felkerekedünk – tudatta a f ınök a harcosokkal. – Addig pihenünk.
A két vendég eltávozott.
Tokei-ihto és Hegyi Mennyk ı leheveredtek a takarókra és a prémekre. Noha nem beszéltek róla,
mindketten arra gondoltak, milyen gyakran aludtak egy sátorban, mikor még gyermekek voltak. Ohitika
odament hozzájuk, és megnyalta az idegen kezét.
A felhajtott sátorlapokat nem eresztették le. Odakint er ısebb szél borzolta a füvet. Harsogott a folyó
a holdvilágos éjszakában, s a recseg ı-ropogó jég tompán fénylett a jégtáblák alól el ıtörı szennyes
hullámok közt. A lovak visszahúzódtak a partról a sátrak felé. Emberi alakok bukkantak fel,
hallgatagon, lehorgasztott f ıvel: Vén Holló fiai temették apjukat. Szitopanaki és Csúfolódó Rigó a
sátrak elıtt ültek, a takaróban felravatalozott halott kisfiú el ıtt. Uinonah és Uncsida csatlakoztak
hozzájuk. Együtt siratták a halottat, de ellenséges fül nem hallhatta gyászéneküket. Csak az ajkuk
mozgott. Uinonah átkarolta Szitopanaki vállát. A két lány azon a nagy ünnepségen ismerkedett meg,
amelyén Tokei-ihto és Hegyi Mennyk ı eljárták a naptáncot. Akkor mindketten Tokei-ihto életéért
aggódtak, akinek a napkultusz e szertartásán embertelenül kegyetlen próbákat kellett kiállania. Most
nehéz körülmények között találkoztak ismét a vértestvérekké vált két f ınök húgai, s jóllehet még
egyetlen szót sem váltottak, lélekben már egybeforrtak.
A hold és a csillagok továbbvándoroltak pályájukon. S mire elmúlt az éj fele, elt őnt a tábor.
Eltőnt a tábor, ám valahol messze málhás állatok hosszú sora lépkedett északnyugat felé. Asszonyok
és gyermekek ültek a lovakon és öszvéreken, a keresztbe rakott sátorrudak mögött, amelyeknek vége a
földet súrolta: ezeken szállították a kosarakba és takarókba csomagolt ingóságokat. A menet el ıtt a
harcosok cirkáltak musztángjaikon, a menet végén a kutyafalka kullogott. Most ismét b ıven volt lovuk,
s az állatokat nem kellett nagyon megterhelni: így gyorsan haladtak a gyepes völgyön át. A
magaslatokról bagolyhuhogás és csaholás hallatszott: a felderít ık állathangokat utánzó jeladásai.
Egyelıre szabad volt az út.
 “TI NEM HALHATTOK MEG”
Egész éjszaka fújt a déli szél. A préri gyermekei érezték a hegyekb ıl alázúduló olvadt hó szagát és az
elárasztott rétek tompa illatát. Felh ık tornyosultak az égen, de feljött a hold, és szétkergette a fekete
foszlányokat. Tisztán ragyogott a messzeségben a Tejút.
Mikor elhalványult a hold, és pitymallani kezdett, elállt a szél. Halálos csend ülte meg a tájat, a
levegı meg sem rezdült, a madarak sem daloltak. A keleti látóhatáron felizzott a napgolyó. A menet
megállt, s Havandzsita valamennyiük szeme el ıtt magasra emelte a szent pipát. Szavai árván csengtek a
hajnali csendben. Ugyanazok a szavak voltak, amelyek minden napfelkeltekor elhangzottak a dakota
férfiak ajkáról:
– … köszönjük neked, szent Ismeretlen, hogy vezéreltél bennünket, és kérünk, hogy vezérelj
továbbra is, s adj táplálékot és békét nekünk.
Havandzsita keze lehanyatlott a szent pipával.
A férfiak és n ık leszálltak a lóról: rövid pihen ı következett. A lovak, amelyek úgy lesoványodtak,
hogy a bordájuk is kilátszott, tüstént legelészni kezdtek. Körbejártak a víz-zsákok. A n ık és gyermekek
egy-egy falat húst vettek a szájukba, s lassan, hosszasan rágcsálták. Fogytán voltak a készletek, s estig
ez volt az utolsó étkezés.
Két hollófekete farkaskutya összemarakodott: az egyik Ohitika volt, a másik a szikszikauk csoportja
mellett loholó falka vezérkutyája. A n ık eleinte azt hitték, hogy csak egy csonton marakodnak. Mikor
azonban látták, hogy nem akarják abbahagyni, Villámfelh ı közéjük akart csördíteni az ostorral. De
Uinonah a karjára tette a kezét.
– Hagyd csak – mondta –, testvérek harcolnak egymással. Rájuk kell bízni, hogy összebékéljenek.
A karaván egy füves völgyben pihent, mint valami hosszú kígyó, amely sütkérezik a reggeli napon.
Most ismét útnak indultak. Elöl léptettek a harcosok, s a karaván jobb oldalán felsorakoztak vezérük
mögé. Pontosan egymás nyomában haladtak a lovak, szabályos, nyílegyenes sorban. Most már
leereszkedtek a dombról a síkságra, és senki sem tudhatta, mikor bukkannak fel ellenséges
lovascsapatok, hogy ütközetre kényszerítsék a dakotákat.
A kutyafalkák követték a lovasokat. Összemarva, de most már békésen loholt az élen a két
vezérkutya, közülük is legelöl Ohitika.
Az elıttük húzódó kúp alakú domb tetejér ıl ismét felhangzott a felderít ı jeladása, hogy szabad az út.
Aztán az utolsó domb következett; Tokei-ihto bekanyarodott, s egyszerre szemük elé tárult a végtelen
síkság.
A harcosok keskeny réssé húzták össze szemüket, mert szüntelenül a vakító nap irányába fordították
tekintetüket, hogy kémleljék az el ıttük elterülı terepet. Ha jön az ellenség, kelet fel ıl várható.
Futólépésben eltőntek a felderít ık. Chef de Loup vezette ıket.
Egyre tovább vonultak a néma síkságon. Tokei-ihto éberen figyelt és kémlel ıdött.
Déltájban mozgást vett észre a táborban: valaki a f őben osonva a menet felé igyekezett. Chef de
Loup volt. Hapedah már oda is iramodott, hogy a visszatér ı Chef de Loup-hoz vezesse tarka ménjét. A
delavár felszállt lovára, s a f ınök mellé léptetett.
– Red Fox most már átlát a szitán, felismerte Ravasz Hód cselfogását – jelentette fojtott hangon. –
Elıbb visszalovagolt a Hosszú Késekkel a legközelebbi er ıdbe, de amikor megállapította, hogy ott is
hiába keres minket, ráeszmélt, hogy Ravasz Hód a Tatokano szájába rágott kémjelentéssel az orránál
fogva vezette. Rá akarta beszélni a Hosszú Késeket, hogy nyomban forduljanak vissza, de ezek
szitkozódva elutasították az indítványát: semmi kedvük sem volt tovább nyargalászni. Ott maradtak az
erıdjükben. Az er ıd területén m őködik a prémkereskedelmi társaság egyik állomása is. Mint minden
tavasszal, most is sok vadász ver ıdött itt össze: az egyik téli sz ırmét hozott, a másik csapdát akart vinni
a nyári vadászathoz. Red Fox elmondta nekik, hogy Tokei-ihto fejére vérdíjat t őztek ki, s hozzátette:
nekik is érdekük, hogy Tokei-ihtót megöljék, mert amíg él, bosszút lihegve fog portyázni, s
veszélyezteti a vadászok életét Sok vadász már el is határozta, hogy csatlakozik Red Foxhoz, vele együtt
üldözıbe vesz bennünket, s valamennyien a te skalpodra vadásznak, f ınök. Az abszarókák és a ponkák
törzsébıl is sikerült Red Foxnak megnyernie néhány felderít ıt. Már vissza is nyargalt velük
délnyugatra, a dombokhoz. Ott lestem meg ıket.
A delavár észrevette a víz-zsákot, amelyet Hapedah nyújtott feléje, s ivott. Kora reggel óta futott, s
még több órás kitartó futásra kellett felkészülnie.
 Lassan múlt a délután. Tikkasztó meleg volt, perzseltek a napsugarak. Csaszke elbóbiskolt a lovon,
de Hapedah ébren maradt: nagyon felajzotta az, amit hallott. Estefelé járt már az id ı, mikor a két
Medve-fiú ismét megpillantotta Szunktokecsát, aki most tért vissza második felderít ı útjáról, és újabb
jelentést tett a fınöknek.
A jelentés alapján Tokei-ihto azt a parancsot adta ki, hogy egész éjszaka és másnap is megállás
nélkül továbbvonuljanak. A kisebb fiúk és lányok közül egyeseket b ırzsákokba kellett dugni, mert
annyira kimerültek, hogy lehanyatlottak a lóról. De a Medve-fiúk kitartottak.
A második nap is vége felé járt. Az üldöz ık még nem érték utol a karavánt.
Villámfelhı csendesen, tágra nyílt szemmel ült musztángján, s lóbálta a lábát a lova teste mellett
rézsútosan aláereszked ı szánrudak felett. A leveg ıben, amely szinte már forrt, h ővös fuvallat támadt.
Egyre erısödı zúgás áradt a karaván felé, s valami nagy veszély él ıérzete borzongatta meg a kislányt.
Vad és fenyeget ı volt ez a félelmetes erej ő zúgás. A nagy Iszapos Víz fel ıl jött. A szomjas kutyák már
elıreszaladtak, de még látótávolságon belül megtorpantak, behúzták a farkukat, és vinnyogtak. İk is
féltek.
A mély és széles folyóvölgy, amely nyugat-keleti irányban szelte át a síkságot, már nem maradt
rejtve a kivándorlók fürkész ı tekintete elöl. Világosan kirajzolódtak a völgypárkányok formái. Arrafelé,
ahol a karaván elérhette a völgyet, a völgypárkányok egy délre nyíló öbölnek adtak helyet. Ezt a szarv
alakú öblöt egy domb uralta, amely délnyugaton egy hosszan elnyúló magaslatban végz ıdött. A
magaslat gerincét és a domb csúcsát már megszállták a kiküldött el ıırsök; Hegyi Mennyk ınek és
kísérıinek fekete üstökét már messzir ıl felismerték a főben. Ibolyakék és zöldes színben játszó égbolt
borult az átmelegedett föld fölé, s az egyre közelebbr ıl látszó völgy fölött már hunyorogtak az els ı
csillagok. A távoli Sziklás-hegység felett zivatarfelh ık leselkedtek.
Az öbölben végz ıdı völgy déli végén, a domb lábánál megálljt vezényelt a f ınök. Villámfelhı a
többiekkel együtt a parti lejt ı széléig hajtotta lovát. Kedvez ı helyet választott Tokei-ihto, könny ő volt
ellenséges támadás esetén megvédeni. A menet rövid id ıre összetorlódott; meg kellett várni, míg az élen
lovagoló nık az állatokat lejjebb vezették az öböl parti lejt ıjén, s eloszlottak a lejt ıs rét félkörében. A
lány követte ıket. Mihelyt olyan helyre értek, ahol a partmeredély védelmet nyújtott, valamennyien
leszálltak lovukról. A több mint negyvenórás lovaglás az embereket és az állatokat egyaránt kimerítette.
Leszerelték a rúdszánokat, s a musztángokat egybeterelték az öböl keleti oldalán. Villámfelh ı is
megszabadította lovát málhájától, odavezette társaihoz, aztán magára hagyta, hogy kedvére legeljen és
igyon.
Ezután kivette kosarából a nyugtalankodó medvekölyköt, s megetette. Csak miután minden dolgát
elvégezte, s Csúfolódó Rigó segítségével a rúdszánokat is lerakta Ravasz Hód ingóságai mellé, roskadt
le ı is a főbe. Halálosan fáradt volt, s üveges szemmel meredt az öböl mélyére. Az öblöt, amelynek
lejtıjén letelepedtek, szennyes, agyagsárga hullámok borították el, elárasztva a partot is. Észak felé, a
tulajdonképpeni völgy irányában az Öböl nagy, nyitott szájjá szélesedett, amelybe egyre újabb és újabb
hullámok tódultak. Vékony vég ő ágaikkal füzek és nyírfák nyúltak ki panaszosán a vízb ıl, hajladozva a
rájuk zúduló árhullámok nyomása alatt. Csúf varangyszemekre emlékeztet ı buborékok táncoltak a
zavaros víz felszínén, s a part felé sodródó korhadt fadarabok hintáztak a hullámokon, hogy aztán
felhalmozódjanak a füves parti lejt ın. Egy hegyi juh felpuffadt tetemét is partra vetették a hullámok,
egyenesen a lejt ın pihenık lába elé.
Villámfelhı behunyta a szemét. Csak a füle maradt éber: a nagy völgy fel ıl az áradó víz zúgását,
maga mellett pedig Uinonah és Szitopanaki halk hangját hallotta. Arra riadt fel, hogy többször egymás
után víz fröccsent a homlokára. Fenn az égen a hold ezüstkorongja már régóta aranysárga éjszakai
fényben ragyogott.
A lány körül általános sürgés-forgás volt. Villámfelh ı megpillantotta a Medve-fiúkat, akik arcába
fröcskölték a vizet. Kacagva rohantak le a lejt ın, s a hányódó fadarabok közt beugrottak a jéghideg
vízbe. Mindketten fogaik közt tartották késüket, s a víz alá merültek.
Villámfelhı hagyta, hogy Uinonah egy maradék húsdarabot dugjon a szájába. Lassan, megfontoltan
rágcsálta a falatot, s er ıt vett természetes kimerültségén.
A Medve-fiúk prüszkölve bukkantak fel a víz alól. Hosszú, er ıs f őzfaágakkal, amelyeket a víz alatt
vágtak le, intettek a többi fiúnak: most ezeken volt a sor, hogy a víz alá merüljenek ágakért. A n ık már
elıkészítették a bölényb ıröket. Ezzel együtt is volt a csónaképítéshez szükséges anyag. Az erd ıkben élı
indiánok fákéregb ıl építettek könnyő kenukat, vagy esetleg bödöncsónakokat vájtak ki maguknak,
amelyeknek el ıállítása meglehet ısen fáradságos volt. A préritörzsek azonban nem vittek magukkal
csónakot, mert a prérik vidékén a folyók és patakok többnyire sekélyek, s az áradás id ıszakaitól
eltekintve könnyen át lehet gázolni rajtuk lóháton. Ha olykor-olykor mégis szükségük volt csónakra, a
nık egyszerő vázat állítottak el ı, amelyre bırt feszítettek ki. Az ilyen csónakok kerekek és lapos
fenekőek voltak, s mártogatólapáttal hajtották ıket. Bizonytalanok voltak és nehezen irányíthatók, de
fában szegény vidékeken is könnyen és gyorsan fel lehetett építeni ıket. A fınök parancsot adott, hogy
azonnal lássanak munkához. Villámfelh ı is szeretett volna közrem őködni a csónaképítésben és az
egyszerő lapátok elıállításában. Legszívesebben Uinonahnak segített volna, de Szitopanaki már
segédkezett a fınök nıvérének; így hát a lány átszaladt Mongszongszahhoz. Lopva a f ınök húga felé
pillantott, s várta, hogy Uinonah hívja. Uinonah rámosolygott, de továbbra is a feketelábú f ınök húgával
dolgozott, igen nyugodtan és gyorsan. Villámfelh ınek nagyon fájt, hogy az ı csónakjuk készült el
elsınek. Szitopanaki megcsonkított keze ellenére is jól végzett minden munkát. Ilyen körülmények
között nem lesz többé szükség rá Uinonah sátrában – gondolta Villámfelh ı. Hiába, Szitopanaki id ısebb
is, mint ı, szebb is, nem is szólva arról, hogy egy híres f ınök lánya. Villámfelh ınek sejtelme sem volt
róla, milyen fáradtnak látszik, s milyen dühös képet vág szertelen féltékenységében.
– Gyere, feküdj le aludni – mondta neki Mongszongszah. – Majd felébresztelek, ha indulunk.
Villámfelhı a fejét rázta. Felmentve érezte magát a válasz alól, mert a magaslatról éppen akkor
ereszkedett le Tokei-ihto; Villámfelh ı tehát elfordulhatott, hogy a f ınök felé pillantson.
Tokei-ihto egyedül jött; egyenesen a csónak felé tartott, amelyet Uinonah és Szitopanaki már
elkészítettek. Megfogta a csónakot, és alaposan megvizsgálta. Villámfelh ı csak most eszmélt rá, hogy
Csetanszapa és Fekete Szikla, a felderít ı is ott állnak a f ınök mellett. Tokei-ihto ismét felegyenesedett,
s Villámfelhı hallotta, amint így szól:
– Rendben van. Mindjárt megpróbálok átkelni a fiaiddal!
– Jó – felelte Csetanszapa.
Villámfelhı körülnézett, merre vannak a Medve-fiúk. Sehol sem látta ıket. De egyszerre csak ismét
kibukkant a fejük a völgy mélyén hömpölyg ı zavaros, szennyes hullámokból. Er ılködve igyekeztek
kievickélni a part felé sodródó korhadt fák közt. Végre kiúsztak a füves parti lejt ıre. Csöpögött a hajuk,
dideregtek, s megrázták magukat, mint az ázott kutyák. Egyikük sem árulta el, hogy túl messzire
merészkedtek, s egy visszahúzódó hullám majdnem magával ragadta ıket az elárasztott völgy közepe
felé. Csak prüszköltek, köhögtek, s egyre köpködték a vizet. Miközben átadták a f őzfaágakat, észre sem
vették, hogy a f ınök nézi ıket.
– Gyorsan! – szólt rájuk suttogva Villámfelh ı. – Átkeltek a fınökkel a folyón!
A fiúk összerezzentek, s kihúzták magukat.
– Úgy van – szólalt meg most maga Tokei-ihto, mert úgy látszik, ı is meghallotta a fiúknak szánt
szavakat. – És a medvét is magatokkal viszitek. Kint a prérin nagyszámú ellenséges lovas bukkant fel.
Láttuk ıket a magaslatról. Két oldalról fenyeget minket veszély, nagyobbak, mint az eddigiek: a
megvadult víz és Red Fox közé kerültünk, s mindkett ı ellen fel kell vennünk a harcot. Havandzsita azt
tanácsolja, hogy a Nagy Medve kölykét és kett ıtöket szállítsunk át a folyón, s ily módon biztosítsuk a
Nagy Medve törzsének fennmaradását arra az esetre is, ha mi itt pusztulunk. Megpróbállak tehát
átjuttatni benneteket a folyón. Hau. Tudjátok már, hogyan kell odaát berendezni új életünket.
A fınök ezután ismét Csetanszapához és Fekete Sziklához fordult.
– Odafent te parancsolsz – mondta Csetanszapának, s fejével a magaslat felé intett. – Ihaszapa velem
jön; ı jó úszó. Ha tudok, visszatérek.
Csetanszapa még egyszer odalépett fiaihoz, s néma fohásszal átkarolta vállukat. Senki sem tudhatta,
vajon viszontlátja-e még a másikat, s ha igen, mikor. Ezzel sarkon fordult Csetanszapa, s vissza sem
pillantva felszaladt a magaslatra.
Hapedah és Csaszke barna bundás, négylábú védencükhöz ugrottak, amely az elmúlt napok hosszú
utazása után morcosán feküdt a f őben. Megmarkolták a medvekölyköt, és felkapták. A bocs kapálódzva
és morogva védekezett, és sárga karmaival úgy végigkarmolta Csaszke arcát, hogy a vére is kiserkedt.
Tokei-ihto átvette a fiúktól a makrancos, ellenszegül ı medvekölyköt. Ez szemlátomást jól érezte magát
felnıtt barátjánál; mancsaival jó er ısen a vállába kapaszkodott, s a nyakát nyaldosta.
A fınök elindult. A dombhajlatban lépkedett, hogy a préri fel ıl rejtve maradjon, s az öböl nyugati
partján a folyóvölgy felé igyekezett. Az ifjú Fekete Szikla is elkísérte, s Ohitika odafurakodott a
térdéhez. A Medve-fiúk felemelték a könny ő csónakot, amelyet Uinonah és Szitopanaki készítettek, s
mindegyikük a vállára vett két-két rövid lapátot. Egy b ırzsinórra aggatva vitték magukkal az íjat és
tegezt meg a tokba dugott kést. Így követték futva a f ınököt.
 Kilépett a sátorból Uinonah, s Villámfelh ı kezébe nyomott egy tálat, amelyben hús volt.
– Szaladj utánuk – mondta –, és add ezt oda nekik, vigyék magukkal a csónakba. A tálat tartsák meg,
azzal méregessék ki a csónakból a vizet.
Villámfelhı bólintott. Átvágva a lejt ın, a távozók után sietett, s hamarosan utolérte ıket.
Mikor már egész közel jutottak ahhoz a helyhez, ahol az öböl beletorkollott a nagy völgybe, a f ınök
megállt. A fiúk vízre bocsátották a csónakot, s beszálltak; Villámfelh ı átnyújtotta nekik a tálat a hússal.
Egy lapáttal visszatartotta a csónakot, nehogy elússzon, mialatt a f ınök beszáll a medvekölyökkel. A
bocs reszketett a félelemt ıl, de ellenszegülés nélkül t őrte, hogy berakják az ingó alkotmányba. A fiúk
elhelyezték mellette a lábukat, s átvették az íjat, a nyilat és a feln ıtt harcosok felszereléséhez tartozó
lasszót. Villámfelhı átadta Hapedahnak az utolsó lapátot is, s a két Medvefiú eltaszította magát a
parttól. Éppen akkor zúdult ismét a völgyb ıl az öbölbe egy széles hullám; felkapta a könny ő jármővet, s
még messzebb vitte a parttól, ki az öbölbe. A fiúk dolgozni kezdtek az egyik lapáttal; a másik, amit
magukkal vittek, tartalékul szolgált, A f ınök és Fekete Szikla nem szálltak be a csónakba. A vízbe
ugrottak, hogy úszva kísérjék. Lábukkal sebesen kavarták a vizet, karjukkal széles, er ıteljes tempókat
vettek, úgyhogy válluk újra meg újra kiemelkedett az agyagos áradatból. A csónak felé igyekeztek, s az
öböl nyitott torka felé taszigálták. A könny ő, lapos bırcsónakokat még nyugodt folyókon is többnyire
úszók irányították, hát még ezeken a vad, kiáradt hullámokon.
Villámfelhı mellettük futott a füves lejt ın. Mikor az öböl torkolatához ért, leült, s néma iszonyattal
nézte az eléje táruló képet. Végeláthatatlan vízáradat töltötte meg a folyó völgyét iszapos hullámaival.
Eltőntek a szelíd partok, a zöld halmok, a vörös föld ő dombok – mindazok a tájak, amelyekr ıl annyit
meséltek Villámfelhınek. Az iszapos hullámok leszakított jégdarabokat hordtak magukkal; ezekre a
jégtáblákra fadarabok és gyepcsomók tapadtak, s valóságos szigetek gyanánt úsztak tova, míg el nem
nyelte ıket az örvény. Egész fák sodródtak félig a víz alatt, koronával és gyökerekkel, hogy aztán
hirtelen eltőnjenek. Odafent a magasban kapta el ezeket a fákat a folyam, a hegyoldalakon és a
szakadékokban, ahonnan jött; most megunta a játékot, és eltemette játékszereit. Állati tetemeket,
antilopokat, juhokat, s ıt egy bölényt is felszínre vetett az árvíz, aztán ismét elnyelte ıket. Csillagos ég
borult a gyilkos vizek fölé. A túlsó part valahol nagyon messze ködlött, és nagyon kicsinek látszott.
Szörnyő vagy, ó, Mini-Szosze, te nagy Iszapos Víz! A csónak már elhagyta az öblöt, a hullámok
hátukra kapták, és magukkal ragadták. Villámfelh ı látta, mint taszigálják az úszó férfiak a hullámok
közt a csónakot; fekete üstökük hol elt őnt, hol újra felbukkant. Lökéseikre a csónak rézsútos irányba
fordult. Mint a hal, mikor felveti magát a vízb ıl, úgy szökkent el ı újra meg újra a f ınök, hogy
továbbtaszítsa a csónakot. A csónak forgott és táncolt a hullámokon. Villámfelh ı még felismerte a fiúk
lapátjait, de a csónak utasai Szemlátomást nem sokra mentek ezekkel a lapátokkal.
Egy nagy fa, amelyet csaknem teljesen elfedett az agyagos víz, a csónak felé sodródott, s
Villámfelhınek úgy rémlett, mintha a két úszó megragadta és odébb taszította volna a csónakot… A fa
elúszott a csónak mellett. Nyomban utána a magasba meredtek iszappal ellepett bozontos gyökerei, egy
másodperccel kés ıbb már csak az agyagos árhullámok kavargása és buborékjai jelezték, hol ragadta a
mélybe az örvény. Úgy látszott, a víz már a part közelében is mély.
Egyre kisebbnek t őnt a csónak Villámfelh ı szemében. Erıs sodródása volt, s elt őnt az egyik
völgykanyar mögött. Villámfelh ı most már nem látta a Medve-fiúkat. Semmi sem volt el ıtte, csak a víz
kietlen, holdvilágos sivataga, s a harsogó zúgástól és dübörgést ıl majd szétrepedt Villámfelhı feje.
Lassan felállt, s lehorgasztott f ıvel visszaballagott az övéihez. Füttyentett Ohitikának, de a kutya
nem követte. Csak vinnyogott, s ott gubbasztott tovább a parton, azon a helyen, ahol Tokei-ihto a vízbe
ugrott.
Visszatérve, Villámfelhı ott találta a partlejtın a tábort meg a sok b ırcsónakot, amelyek felfordítva
sorakoztak a f őben, a hozzájuk tartozó lapátokkal. Az ingóságokat, a sátrakat, bundákat, fegyvereket és
a zsákmányt, valamint a tálakat és fazekakat már szépen elrendezték, és halomba rakták. Csendesen és
tétlenül ültek a holmik mellett a n ık és a gyermekek. A kisfiúk és kislányok aludtak fekhelyükön,
amelyet anyjuk készített el számukra. A táborozó emberek közt lovak legelésztek. A kutyák
összetekeredve hunyorogtak a visszatér ı lányra; némelyik meg is morogta.
Villámfelhı Csúfolódó Rigóhoz és kisfiához szaladt, s leült melléjük. Rövid id ıre Göndörhajú Csapa
és a delavár is odajöttek. A két harcos halkan beszélgetett; Villámfelh ı egy szót sem értett a
párbeszédbıl, amíg rá nem eszmélt, hogy angolul beszélnek.
Nyilván nem akarták, hogy más is értse eszmecseréjüket. A lány szégyellt hallgatózni, de mégsem
tudta meggátolni, hogy egyes szavak a fülébe és a tudatába ne hatoljanak.
 – Havandzsitának nem az a célja, hogy megmentse a Nagy Medve Fiainak ivadékait – szólt a
delavár. – A halálba küldte a f ınökötöket és a Medve-fiúkat. Miért engedelmeskedtek neki mindig?
– A szellemek beszélnek bel ıle.
– Hazudik.
A két férfi felállt, és odébb sétált. Talán felt őnt nekik Villámfelh ı figyelmes arckifejezése. Arra
azonban bizonyára nem gondoltak, hogy milyen hatással voltak a lányra beszélgetésük megértett
foszlányai. A medvebarlangban történt eset óta kétségek gyötörték Villámfelh ıt. A Mindenható
Titokban továbbra is megingathatatlanul hitt: ez nagy és tiszta volt, mint Uncsida tekintete és
gondolatai. De Havandzsita szellemeit ıl iszonyodni kezdett. Arra tanították, hogy a hazugság a
legnagyobb baj, és aki nem tér le a hazugság útjáról, a halál fia. Lehetséges-e, hogy Havandzsita
hazudik? Lehetséges-e, hogy gonosz szellemek lakoznak benne, akik most a folyón a Medve-fiúk,
Tokei-ihto és Ihaszapa vesztére törnek? És ha így van, mit tehet ellenük egy lány? Ezt alaposan át kell
gondolnia. De teljesen magára maradt gondolataival, mert Csúfolódó Rigó nem tudott angolul, és nem
értette a férfiak beszélgetését. Villámfelh ı most el ıször simult új anyjához, és Csúfolódó Rigó
szeretetteljes mozdulattal viszonozta közeledését.
Ezalatt a csónakban ül ı Medve-fiúk és a mellettük úszó férfiak tovább viaskodtak a hullámokkal.
Nekik nem volt idejük kételkedni vagy bánkódni. T ılük függött, hogy ki ne pusztuljanak a Nagy Medve
Fiai, az ı életük volt a jöv ı záloga, s derekasan harcoltak az életükért,
A két fiú a medvebocs bundájának feszítette a lábát, s eveztek, ahogy csak tudtak. Lövések dörejét
hallották, s füstfelh ıket láttak a parti magaslatok fölött.
Ugyanabban a pillanatban Hapedah ég ı fájdalmat érzett a halántékán. Önkéntelenül eleresztette az
evezıt, és a fejéhez kapott. Vérzett. Red Fox és vadászai megérkeztek, s a partról tüzeltek a csónakra! A
dakota fiú lerántotta a csónak mélyére barátját, Csaszkét, s maga is behúzta a nyakát. A fiúk a riadt
medvebocs mellé bújtak, s amennyire csak az evezés engedte, igyekeztek a csónak fenekén meghúzni
magukat. Alig látták már, mi van a csónak peremén túl, s a vízre nem is figyeltek többé, csak az éjszakai
égboltra és az irányt jelz ı csillagokra. Hapedah szeme el ıtt minden elmosódott. Egyszerre gyengeség
fogta el, s közönyös lett számára mindaz, ami történik. De nem volt többé annyi akarater ı benne, hogy
ezt ki is tudja mondani. Valami pólyafélét csavartak a feje köré, sebtében és ügyetlenül; bánta is ı, most
legalább elalhatik.
A csónak alázuhant egy széles tölcsérbe, tótágast állt, kis híja, hogy fel nem borult. Alatta habzott,
tajtékzott minden, feneke alig volt már a vízben. Aztán ismét alábukdácsolt, és szennyes vízár tódult a
belsejébe. Csaszke hirtelen ráeszmélt, hogy a folyó f ısodrában van. A vízbe merítette a lapátot; a víz
sodra kitépte a kezéb ıl, mintha egy er ıs kéz ragadta volna el t ıle. Egy szempillantás alatt elt őnt a habok
közt. Csaszke megpillantotta a f ınök arcát, amint el ıbukkant az agyagos víz sárga poklából; az úszó
fınök félig tátott szájjal, zihálva lélegzett. Nyomban utána ismét átcsapott fölötte az ár.
A csónakot heves lökés érte s megfeneklett. Csaszke megpróbálta testének lendületével eltaszítani az
akadálytól, amelybe beleütközött, de ez nem használt. A csónak ott maradt, ahol volt, kissé ferdén, a
rázúduló hullámok felé hajolva. A fiú felállt, mert úgy t őnt neki, mintha szilárd talajt erezne a lába alatt.
Álmélkodva nézett körül.
Egy domb csúcsát pillantotta meg a csónakból; alig emelkedett ki a vízb ıl. A domb tetején a füvet
valósággal letaposta, a földhöz szorította az ár. Olykor egy-egy szennyes hullám csapott át a kíváncsian
kikandikáló domb feje fölött. “Szóval így állunk – gondolta Csaszke. – Zátonyra futottunk!" De ha így
van… akkor nyilván maga mögött hagyta már a folyó közepét. Mert azok a dombok, amelyeken
zátonyra futhatott egy csónak, nem a folyó medrében emelkedtelt, hanem az elöntött folyópartok mentén
húzódó széles völgyben.
Mi legyen most? Ezt csak Tokei-ihto mondhatja meg.
De hol van a f ınök?
Csaszke nyugalmat er ıltetett magára; szilárdan eltökélte, hogy nem fog megijedni. Mindenekel ıtt
alaposan tájékozódnia kell, körülnézni, merre vannak úszó társai.
Két úszó kísérıje gyakran elt őnt már a veszedelmes hullámok alatt, de aztán ismét felbukkantak. Ám
a közelben sehol sem mutatkoztak, s a folyó közepének örvényl ı és tomboló hullámai közt sem látta
ıket Csaszke.
Tehát várnia kellett. Minden akaraterejét összeszedte, hogy féken tartsa szívét; legszívesebben a
markába szorította volna, hogy megakadályozzon minden fölösleges dobbanást.
Egyelıre még a beláthatatlan folyam foglya volt. Körülötte csak víz és víz, vad, ellenséges áradat, s
fölötte a közönyös, csúfondáros hold. Milyen szennyes, milyen gonosz ez a határtalan víz! Örvénylett,
és zúgva száguldott, kavargott és bugyborékolt, s föld- és jéggöröngyökkel hajigálta a csónakot. Egy
földszigeten eleven kecske úszott el a csónak mellett. Csupa csont és b ır volt; Csaszke látta az állat
tátott száját, iszonyattól kidülled ı szemét. El kellett fordulnia. Mire ismét odapillantott, már semmit sem
látott. Egy örvény mindent elnyelt: a földet és a fát, a füvet és a kecskét. Csak néhány buborék kavargott
még a hullámsír felett, amelyben minden elt őnt.
Szél fújt a hegyekbıl alázúduló olvadt hó felett. Nyugaton, vagyis a folyó folyásával ellentétes
irányban megvillant egy Dörg ı Madár szeme: cikázó tüzet lövellt a felh ık közül. A víz zúgását
túlharsogta egy másik, tompa hang. A Dörg ı Madár kiáltott. Csaszke jeges hideget érzett a szíve körül,
s végigborsódzott a hátán az iszonyat. Nem tudta elszabadítani csónakját a zátonyról, nem tudott evezni,
s tomboló vizek választották el a parttól. Várnia kellett. Hapedah még nem tért eszméletre. A
medvebocs riadtan simult Csaszke térdéhez.
Csakhogy nem olyan könny ő dolog várni, ha az ember egész egyedül van a kietlen folyón, s ráadásai
zivatar is készül. Csaszke körüljártatta tekintetét.
– Tokei-ihto! Tokei-ihto! – kiáltotta torkaszakadtából. – Tokei-ihto! – A víz és a szél elnyelte
hangját.
Semmi válasz. Körös-körül tombolt a zúgó ár, szakadatlanul vonultak lefelé a folyón a hömpölyg ı,
örvényl ı hullámok. Csaszke eltakarta szemét öklével. Elhatározta, hogy ha már minden reménye
összeomlott, inkább az áradatba veti magát, és meghal.
De egyelıre még várnia kell, még sokáig kell várnia, talán addig, míg ı is úgy lesoványodik, mint az
a kecske…
– Tokei-ihto! To-kei-ihto!
És ekkor bekövetkezett a csoda. Egy üstök emelkedett ki az iszapos hullámokból, a rátapadó f ő és sár
csaknem felismerhetetlenné tette.
– Tokei-ihto!
A fınök, még térdig vízben gázolva, Csaszke felé tartott. A karján vitte Fekete Sziklát, aki hörgött,
és levegı után kapkodott. Csaszke el ıkészítette a lasszót. Tokei-ihto intett a fiúnak, hogy szüksége van
a lasszóra. Egyik végét a vízb ıl kimentett Ihaszapa testére er ısítette, a másikat saját törzse köré kötözte.
A félig eszméletlen Ihaszapát szótlanul lefektette a halom tetejére, amely fölött csak olykor-olykor
csaptak át a lábnyi magasságú hullámok. Hála Tokei-ihto segítségének, az ifjú Ihaszapa végül ismét
lélegzethez jutott, támolyogva felállt, köpködte magából a vizet. A f ınökbe kapaszkodva állt, köhögött
és zihált.
– Lehúzott az örvény… Nem hittem volna, hogy még fel tudsz hozni onnan.
A fınök szemügyre vette a csónakot. Csaszke felpillantott rá, s nem kerülte el a figyelmét, hogy
Tokei-ihto is erılködve, tüdeje mélyér ıl lélegzik, s nyakán szaporán lüktet a ver ıét. A két úszó teste
sötét színt öltött, meglátszott rajtuk, hogy oly hosszú id ıt töltöttek a jeges vízben. Testük is hideg volt,
mint a jég, bırük fagyosan összehúzódott, és szinte érdes lett. Fekete Szikla fogai vacogtak.
De Tokei-ihtónak nem a pihenésen járt az esze. Intésére a fiú ismét elhelyezkedett a b ırcsónakban. A
fınök addig tolta a csónakot, míg ismét el nem kapta az ár. İ maga máris a vízbe vetette magát, s a
csónak mögött úszott. Fekete Szikla követte.
Megint ott bukdácsolt a csónak a hullámokban leselked ı halál fölött. Sokáig tartott még a vízi út. De
mindazok után, amin keresztülment, Csaszke ezt már gyerekjátéknak érezte. Tokei-ihto keze taszigálta
és irányította ismét a csónakot a hullámzó Iszapos Vízen, fák és jégtáblák úsztak el a csónak mellett, a
távolban zengett az ég, és villámlott. A csónak imbolygóit, és meg-megfordult a tengelye körül; Csaszke
ide-oda vetette magát, hogy fel ne boruljon. Lassanként észrevette, hogy a hullámok megszelídülnek.
Mire ideje volt körülnézni, már közel volt a magas part. Kábultan látta, hogy egy kis öböl fogadja be a
csónakot. Ismét magasra emelkedett, mint egy ágaskodó paripa hátán, aztán a lapos hullám tetején
szárazföldre siklott. Csaszke érezte, mint billen meg a partnak ütköz ı csónak. A két úszó már ott állt a
füves parti lejtın, és tartotta a csónakot. Tokei-ihto intett Csaszkénak, hogy szálljon ki. A fiú
engedelmeskedett, s merev lábbal megindult. A f ınök kiemelte a csónakból az eszméletlen Hapedahot,
a medvét, a fegyvereket és a tálakat. Aztán felvonszolta a csónakot a partra.
Enyhén lankás partra értek. Csak pár lépést kellett tenniük, s már le is pihenhettek.
Csaszke leült a főbe. Egy falat húst is evett, mert a f ınök így akarta. Tulajdonképpen örülnie kellett
volna, hogy sikerült átkelnie a megvadult Missourin. De gondolatai még úgy örvénylettek, mint a víz
odalent a völgyben. Nem tudott sem örülni, sem félni.
 Csak annyit látott, hogy Tokei-ihto ismét felállt, és az eget kémlelte. A f ınök vállára vette a fehér íjat
és a tegezt az összekötözött nyílvessz ıkkel. A fiú követni próbálta a f ınök tekintetét. Ekkor eszmélt
ismét rá, hogy a folyó fels ı völgye felett fenyeget ı felhık tornyosulnak. Szerencse, hogy véget ért a
csónakul.
Tokei-ihtóval együtt ı is körülhordozta pillantását. Észak felé a végtelenbe nyúlt a préri; füves,
hullámos és magányos volt – olyan, amilyennek Csaszke mindig ismerte. A látóhatáron magaslatok
körvonalai rajzolódtak ki; szelídebbeknek látszottak, mint a Feketedombok, ahonnan jöttek. Tokei-ihto
mintha ezekre a távoli erd ıs hegyekre meredt volna, de hirtelen megfordult, s úgy nézett a fiúra, hogy
Csaszke szinte megijedt,
Vajon mi a szándéka most Tokei-ihtónak? Csaszkét, Fekete Sziklát, Hapedahot és a medvebocsot
kimentette a veszélyb ıl, valamennyien átjutottak erre a partra; de a többiek még odaát vannak, az ı
csónakjaikat még nem bocsátották vízre, ott gubbasztanak Red Fox és a félelmetes folyó között
valamennyien: az anyja is, az apja is, Villámfelh ı is, Uinonah is…
– Feljebb megyek a folyó mentén – szólt a f ınök a didergı, reszketı Fekete Sziklához. – Messze
elsodródtunk. Amint elhallgat a Dörg ı Madár, és eláll az es ı, amely nemsokára megered, visszaúszom.
Te itt maradsz a fiúkkal. Vonuljatok azokhoz az erd ıs hegyekhez, amelyeket ott láttok északon. Ott, az
erdıs hegyek elıtt végzıdik az az ország, amelyen a Washingtonban él ı Nagy Atya uralkodik, s ha
odáig értek, a Nagy Anya Országába juttok. A Nagy Anya békén fogja hagyni néhány tucatnyi
sátrunkat, ha magunk gondoskodunk a megélhetésünkr ıl. Hogy ez lehet ıvé váljék, mindenekel ıtt
keressétek fel az erd ıs hegyekben azt a férfit, akit Adamsnek hívnak. Fogjátok ezt az aranyat – nyújtott
át Tokei-ihto egy zacskót –, és adjátok oda neki. İ majd földet vásárol nektek, amelyen szabadon
élhettek.
Az ifjú fınök elhallgatott. Felállt, sarkon fordult és elindult. Csaszke ég ı szemekkel nézett utána.
Villám hasította ketté az eget, s dörögve lecsapott a földre; a félelmetes sárga víz sápadt fénnyel
bukkant el ı a sötétségb ıl. Kiáltozott és szárnyaival csapkodott a Dörg ı Madár. Valahol messze a parton
látni lehetett Tokei-ihtót, amint felfelé haladt, mit sem tör ıdve a villámmal és mennydörgéssel.
Csaszke magához vonta Hapedahot. İ maga Fekete Sziklára támaszkodott, s érezte az ismét
hozzásimuló medvebocs nedves bundáját. Süvöltött a vihar, es ı kopogott a cserjésben. Most nem volt
más hátra, megint várni kellett, várni.

Mialatt Csaszke a Mini-Szoszétól északra kimerültén aludt Fekete Szikla karján, s Tokei-ihto megindult
vissza a táborba a nagy Iszapos Víz déli partján, Göndörhajú Csapának undorító élményben volt része.
Csapa nem tartózkodott a magaslaton, ahol a harcosok java része befészkelte magát, hogy elhárítsa
az ellenséges támadásokat. El ıretolt ırszem volt, s a parti lejt ı egyik mélyedésében feküdt, ahol nem
világította meg a hold fénye. Gondterhelten figyelte az égen tornyosuló zivatarfelh ıket és a völgyben
kavargó iszapos áradatot. A folyó robajlása egybekeveredett az es ı kopogásával. Csapa már nem látott
semmit, de annál jobban hallotta az es ı és szél zúgásán keresztül a ropogó sortüzeket. Odafent a
magaslat körül folytak a harcok. Red Fox ravasz volt; a borús id ıt és a rossz látási viszonyokat
felhasználta arra, hogy közelebb lopóddzon az embereivel.
Most Csapa közelében is dörrenés hallatszott, s egy golyó csaknem az üstökét súrolta. “No nem,
barátocskám – szólt Csapa gondolatban Red Foxhoz –, itt még nem tartunk; Ravasz Hód skalpja jól
odanıtt a fejéhez." Göndörhajú Csapa nyilat ragadott, s egymás után l ıtte ki a horgas csonthegy ő,
meglazított nyílvessz ıket. Közben elhagyta rejtekhelyét, s a zápores ı védelme alatt ide-oda szökellt:
hadd higgyék azok odaát, hogy a terep s őrőn meg van szállva. Ötven vagy száz méter távolságból
visszalıttek, de Ravasz Hód sértetlen maradt. Mire az es ı alábbhagyott, már fogytán voltak a nyilai. De
úgy látszott, az ellenségnek is elég volt a lecke. Ravasz Hód nagy óvatosan visszatért a parti
mélyedésbe. Üresnek találta, s újra befészkelte magát.
Amint elállt az esı, s a kerek hold ismét megvilágította a prérit, Ravasz Hód éber figyelemmel
tekintett körül.
Hát ez meg mi?
Nem, ez lehetetlen!
Ravasz Hód megtapogatta a fejét, hogy meggy ızıdjön róla, ébren van-e vagy álmodik.
 Alig néhány lóhossznyira t ıle egy legény ült a f őben. Ez a legény a megtévesztésig hasonlított a
tábornoki egyenruhájától megfosztott Tatokanóra. Keresztbe tett lábbal ült; az es ıcseppek legördültek
ficsúrosan ápolt és elválasztott hajáról, bezsírozott b ırérıl. Bambán bámult a holdfényes tájra.
Vajon van-e fegyver a fickónál? Puska vagy íj nem volt nála, de a kést és a csatabárdot mintha látta
volna Csapa az övébe dugva.
Egyébként se közel, se távol semmi gyanúsat nem észlelt az es ı áztatta, szabad réten, sem pedig a
meredeken lejtı parton. Az ifjú harcosok, akik messzebb lapultak, nem adtak magukról semmi életjelt.
Talán nem vették észre ezt a piperk ıcöt?
Ravasz Hód elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Nesztelenül el ırekúszott, hogy Tatokano háta
mögé lopóddzon. Négykézláb, szorosan a földhöz simulva közelítette meg, puskáját maga el ıtt tolta.
Miközben így a felderít ımővészet minden szabályát gondosan betartva el ıreosont, hol nevethetnékje
támadt, hol meg borzongás fogta el.
Ravasz Hód végre elérte célját, s oly közel lapult meg a fickóhoz, hogy minden további nélkül
megragadhatta. Persze elképzelhet ı volt, hogy ellenséges fegyveresek vannak valahol a közelben, akik
mindent figyelnek, s akiknek elárulja magát, ha most bármit is megkockáztat. De mégsem hagyhatta
csak így nyugodtan üldögélni ezt a hiú Jávorszarvast. Ravasz Hód tehát a legény háta mögé bújva felült,
nyakon ragadta a mit sem sejt ı Tatokanót, s lassan hanyatt fektette. A megtámadott Jávorszarvas nem
védekezett. Nem rúgkapált, nem is kapott a fegyverei után, hanem engedelmeskedve ellenfele kezének,
szépen hanyatt feküdt a f őbe, s figyelmesen nézett Ravasz Hódra.
– Ilyen csodabogarat, amilyen te vagy, még soha életemben nem láttam – szólalt meg elképedve
Ravasz Hód. Elengedte foglyát, s leheveredett mellé. – Mit gubbasztasz itt, mint egy szilvabokor,
amelyik nıni akar az esıben?
– Rád vártam – felelte Tatokano vigyorogva.
– Rám? Vártál?
– Igen. Azt mondtad, hogy jöhetek. Eltetted nekem a tábornoki egyenruhámat?
Ravasz Hód halkan felsóhajtott. Elképzelte, micsoda jelenet volna, ha ez a prérikutya cilinderrel a
fején találkozna Tokei-ihtóval.
– Hát tudod – mondta –, te még mindig nagyon buta vagy. Ami az egyenruhádat illeti, ott még
egyel ıre nem tartunk, hol vagyunk még attól! El ıbb szépen elmondod nekem, hogy kerültél ide I
– Ideszaladtam az es ıben. Freddy Clarke, a Vörös Róka pontosan leírta nekem, hova üljek. Azt
mondta, hogy te itt vagy, és várjak rád.
Ravasz Hód nagy szemeket meresztett.
– Úgy. Szóval Red Fox ott volt a lövészeknél, és látott engem.
– Igen. Azt mondta, bátor harcos vagy, és megtiszteltetés számomra, ha a te sátradból való lányt
vehetek feleségül.
Ravasz Hód kiköpött, ami így hanyatt fekve nem is volt olyan egyszer ő dolog.
– Úgy. És aztán ide küldött, mi?
– Igen. Azt mondta, itt maradhatok nálatok.
– Hogy itt maradhatsz-e nálunk vagy sem, majd Tokei-ihto mondja meg, nem pedig Red Fox, érted?!
A tábornok szemlátomást nyugtalan lett.
– Megígérted!
Ravasz Hódot enyhe émelygés környékezte. Kibúvót keresett.
– Igen, igen – felelte végül –, csakhogy neked nem itt kellett volna hozzánk csatlakoznod, hanem a
Mini-Szosze túlsó partján, újhold után, mikor már elvesztette érvényét a Hosszú Késeknek tett esküd.
Mi keresnivalód van most nálunk? Eredj, nézd csak meg ezt az elárasztott völgyet. Olyan nagy kedved
van átúszni a túlsó partra?
– Nem, nem úszom át – mosolygott a szép Eddy.
– No, végre egy okos szót is hallok t ıled, te nyugalmazott egyenruha-tulajdonos. Csak annyit
mondhatok neked, hogy még Tokei-ihtónak is kemény feladat volt megbirkózni ezekkel a hullámokkal.
– Ó! Ó! Csak nem jutott már át a túlsó partra?
– De bizony átjutott! Odaát van az északi parton. İt ugyan nem csípitek el többé!
Eddy az ajkát harapdálta, és a szemét forgatta.
– Gyáva dolog volt t ıle – mondta aztán. – Els ınek kelt át a túlsó partra, és titeket itt hagyott a
pácban!
Ravasz Hód közvetlenül a legény mellé kúszott.
 – Még egy ilyen szót, és több hang nem hagyja el az ajkadat! Eddy Tatokano szemlátomást teljesen
kizökkent a szerepéb ıl.
– Azt hittük, még itt van. Akkor beszélhettél volna vele.
– Sokszor fogok még beszélni Tokei-ihtóval, majd ha mindnyájan átkeltünk a Missourin.
– Csakhogy nem keltek át, ha Freddy Clarke nem akarja! – Eddy hebegett. Úgy látszik, minduntalan
fel kellett frissítenie emlékezetében, mit kell elszajkóznia.
– Majd elválik. Azzal a pár puskával nem tudtok ránk ijeszteni.
– Nagy ám a csapatunk, és er ıs! – fenyeget ıdzött a piperkıc, dölyfösen, mint egy tábornok. –
Farmerok és pásztorok is csatlakoztak hozzánk, akiknek menekülni kellett az elárasztott völgyb ıl.
Félnek, hogy Tokei-ihto megöli asszonyaikat és gyermekeiket, és elrabolja foltos bölényeiket. Tudják,
hogy Tokei-ihto bosszút liheg, mint egy megsebzett medve.
– Oka éppen volna rá, te nyomorult varangy. Ezt nagyon jól tudják, ezért félnek t ıle, és ezért adnak
hitelt minden hazug dajkamesének.
– De titeket nem gy őlölnek. – Eddy Tatokano most már folyékonyabban beszélt; visszazökkent a
kerékvágásba. – Ti nem bántottatok senkit, és tetszésetek szerint visszatérhettek a rezervátumba, vagy
átmehettek Kanadába; Freddy Clarke-nak teljesen mindegy. Freddy nagyon nagy harcos. Nem akar
semmi mást, csak Tokei-ihto skalpját.
Ravasz Hód arca vészjóslóan megvonaglott. A fiatal legény ezt nem vette észre. Fesztelenül
folytatta:
– Úgy bizony. Igaz ugyan, hogy Roachnak, a Hosszú Kések vezérének sok musztángját elloptátok;
de ezt könnyen jóvá tehetitek, csak vissza kell adni a musztángokat. Akkor aztán mehettek, ahova
akartok.
– Tokei-ihto nélkül?
– Igen, Tokei-ihto nélkül. – Eddig Tatokano egyre fesztelenebb lett. – Ravasz Hód nagyon okos, s
ezért Red Fox azt javasolja, hogy ı beszéljen Tokei-ihtóval. Ti mindnyájan féltek Tokei-ihtótól. – A
legény lehalkította hangját. – De aki nem fél, annak megadja magát. Tudsz te err ıl?
Ravasz Hód komoran hallgatott.
– Nem mesélte el nektek? No persze hogy nem mesélte el. Szonka a szemébe mondta, hogy egy
áruló fia. Erre mintha megnémult volna, és hagyta, hogy megmotozzák, és meggy ızıdjenek róla, nincs-
e nála fegyver. Én motoztam meg, saját kezemmel nyúltam hozzá…
Megérinteni egy harcost az indiánoknál annyit jelentett, mint gy ızelmet aratni fölötte.
A holdas éjszakában Tatokano nem tudta leolvasni Ravasz Hód arcáról szavainak hatását, s
gondtalanul folytatta:
– Aki nem fél Tokei-ihtótól, a fölött nincs hatalma. Azt kell követelned t ıle, hogy adja meg magát
nekünk. Akkor valamennyien szabadok vagytok, és a testvéreink lesztek.
Ravasz Hódnak még egyetlen szó sem jött az ajkára.
– Érted már? Visszatérhetek hozzátok, amint Tokei-ihto meghalt. İ nem tőrne meg engem sátraitok
közt, mert nem tudja elfelejteni, hogy láttam, mikor er ıtlen volt. De ha Tokei-ihto nincs többé
köztetek… feleségül veszem Mézvirágot!
Ravasz Hód már kezében szorongatta buzogányát.
– Ide nézz! Látod ezt? Most meghalsz!
Tatokano fel akart ugrani, hogy elmeneküljön. De Ravasz Hód vasmarkából nem tudott szabadulni:
egyetlen csapás véget vetett a hiú áruló életének.
Ravasz Hód végigvonszolta a holttestet a f őben, s a parti töltésen át az örvényl ı áradatba vetette.
Tatokano teteme nagyot loccsanva t őnt el a hullámok közt.
Ezután Ravasz Hód visszatért a parti mélyedésbe, s lankadatlan figyelemmel kémlelte tovább a
terepet,
Mialatt ez a tanulságos és egyben undorító kaland lejátszódott, Csetanszapa az öböl nyugati sarkában
állt, és az árvizet nézte. A látvány semmivel sem volt szebb, mint eddig. A megáradt folyó cseppet sem
szelídült meg, szüntelenül hömpölyögtek lefelé a szennyes hullámok a völgy magas partjai közt.
Halottasénekek halk, szomorú dallama hallatszott Csetanszapa háta mögött: a Medve-csapat tagjai
siratták azokat a hozzátartozóikat, akik a felh ıszakadás idején áldozatul estek a fehérek támadásának.
Ohitika behúzta farkát, s pofáját az ég felé fordítva, keservesen vonított. Még mindig ugyanazon a
helyen gubbasztott, ahol a két Medve-fiú csónakba szállt.
Csetanszapa még Ohitikánál is el ıbb fedezte fel, hogy valaki úszva közeledik a partjuk felé. Cserzett
arcának ráncai közt mosoly ömlött el. Ez az úszó nem lehetett más, mint Tokei-ihto.
Most már Ohitika is észrevett valamit. Vad örömmel fordult meg a tengelye körül, leszaladt a parti
lejtın, s úgy látszott, eltökélt szándéka, hogy a vízbe merészkedik, és gazdája elé úszik. Csak amikor
látta, hogy az ár tüstént elsodorja, fordult vissza, hogy csuromvizesen kimeneküljön a szárazföldre,
Tokei-ihto megvetette lábát a parton, s kijött a vízb ıl. Csurgóit róla a víz. Kezével leszedte hajáról és
válláról a rátapadó iszapot, és lerázta.
A két harcos lassú léptekkel a tábor felé tartott, s Fekete Sólyom beszámolt a f ınöknek mindarról,
ami történt. Néhány fiú és aggastyán állt a parton, köztük Havandzsita is. A n ık és gyermekek ébren
voltak, s nézték a visszatér ıket. Villámfelhı is kibontakozott takarójából, s most ı is ott állt a parti
lejtın. A boldogságtól szinte megkergült Ohitika nedves lábával rákapaszkodott, hogy legalább némileg
kifejezést adjon örömének. Villámfelh ı bosszúsan elkergette, nehogy egy szót is elmulasszon abból,
amit Csetanszapa Mongszongszahnak mondott.
– Hapedah és Csaszke átjutottak a túlsó partra – közölte Csetanszapa.
Mongszongszah felegyenesedett, mint a f őszál, mikor aszály után felüdíti az es ı. Villámfelhı
gyorsan arca elé kapta a kezét, és megfordult. Szégyellte kimutatni, milyen boldog, és inkább elfutott.
Fekete Sólyom hallotta még, amint barátn ıjét, Fürge Gyíkot hívja; sürg ısen közölnie kellett vele, amit
hallott. Csetanszapa is megkönnyebbülten mosolygott. Mélységes hálát érzett a f ınök iránt, amiért
biztonságba helyezte a két fiút, de ilyesmir ıl nem illett beszélni.
Csetanszapa várt, s nézte, mint csavarja maga köré Tokei-ihto a b ırtakarót, hogy szárazra dörzsölje a
testét. Uinonah húst hozott egy tálban. Ha Fekete Sólyom nem tévedett, egy darab medvemancs volt.
Amíg a hideg, havas id ı tartott, friss maradt, utána enyhe szagot kapott, és talán kissé kukacos is lett.
Tokei-ihto késlekedés nélkül nekilátott. Mikor végzett vele, Szitopanaki vette át t ıle az üres tálat.
Csetanszapa nézte a feketelábú f ınök húgát, s szerette volna kitalálni, mit érez e közben az egyszer ő
szolgálat közben. Az idegen f ınök húgának arckifejezése sok büszkeségr ıl tanúskodott, de valami
palástolatlan alázatot is leolvasott róla Csetanszapa. Vajon látja-e ezt Tokei-ihto is? A f ınök már ismét
talpon volt. Magával akarta vinni a puskáját, de megtudta, hogy Chef de Loup az utolsó töltényeket is
ellıtte. Erre szó nélkül magához vette az íjat a nyílvessz ıkkel, és Csetanszapa kíséretében elindult a
magaslat felé, hogy onnan tekintse át a helyzetet.
Nyomasztó csendben telt el a nap. Körös-körül csak az agyagos víz és a zöldell ı rétek, fölöttük a kék
ég. A musztángok legeltek. A n ık hallgattak és vártak. Mikor esteledett, Uinonah odalépett
Villámfelhıhöz, s egy kis csomag húst adott át neki azzal a megbízással, hogy sötétedés után óvatosan
szaladjon le a part mentén Ravasz Hódhoz, és vigye el neki ezt az élelmet.
Villámfelhı megvárta, míg elt őnik a nap, s az alkonyi félhomály az éj sötétjének adja át helyét.
Akkor fürgén leszaladt a füveket nyaldosó, agyagsárga folyó partján nagybátyja rejtekhelyéhez. Ravasz
Hód idıközben a delavárral együtt gödörré mélyítette völgytekn ıjét. Pillanatnyilag egyedül kuporgott
benne; a delavár nyilván felderít ı útra indult.
Ravasz Hód nyájas pillantással fogadta a lányt, s lesegítette a gödörbe.
– Mi jót hoztál? Valami vén gebét?
Villámfelhı megérezte, hogy a tréfálkozás mögött szomorúság rejlik, hogy nagybátyját most cseppet
sem érdekli az étel. Ravasz Hód kibontotta a csomagot, és megszagolta tartalmát. Aztán
visszacsomagolta a húst, félretette az egyik sarokba, és befedte földdel.
– Amíg Chef de Loup visszajön – mondta.
Villámfelhı már mehetett is volna, de mivel kettesben volt nagybátyjával, könyörögve nézett rá.
Talán hajlandó lesz valamit mondani neki.
– Mirıl tudsz te voltaképpen? – kérdezte Ravasz Hód, s a kémlel ınyíláson át, amelyet ı készített
magának, fürkészve nézte a prérit. Hold világította meg, a gödörben viszont teljes sötétség volt.
– Tudom, hogy a vacsicsunok már nem tüzelnek, és hogy Hegyi Menny k ı náluk járt tárgyalni, meg
hogy Tokei-ihto…
– Holnap estig hallgatnak a fegyverek – szólt bele Ravasz Hód a kémlel ınyílásba. – Ha addig nem
szolgáltatjuk ki Tokei-ihtót Red Foxnak, újra l ıni fognak a vacsicsunok.
– De nem fogjátok másodszor is elárulni a f ınököt! – kiáltotta Villámfelh ı szilárd és csaknem
fenyegetı hangon.
– Nem, nem hagyjuk cserben. – Ravasz Hód hangjában rezgett valami, ami nyugtalanította a lányt.
– Hadd nézzek ki én is… – könyörgött.
Nagybátyja maga elé tolta. Mélyen meg kellett görnyednie; Villámfelh ı viszont lábujjhegyre állt és
kikukucskált. Délen csoportokban legelész ı lovakat látott. A lovasok alighanem a f őben hevertek.
Villámfelhı számolgatta ıket.
– Milyen sokan vannak! Mindig ilyen közel voltak? – A lovak ugyan parányiaknak látszottak, de
mivel éjszaka is felismerhet ık voltak, vagyis célozni lehetett rájuk, Villámfelh ı “közelieknek" vélte
ıket.
– Nem, nem voltak mindig ilyen közel. De amióta hallgatnak a fegyverek, ezek a sakálok bátorságra
kaptak, és közelebb húzódtak hozzánk.
– Nos, akkor harcolni fogunk – szólt Villámfelh ı. – És ha nem tudjuk legy ızni ıket, inkább
meghalunk. Én csak lány vagyok, de mondhatom neked, hogy cseppet sem félek. Hiszen a Medvefiúk
már átjutottak a túlsó partra.
– Igen, ez mindenesetre jó.
Villámfelhı kimászott a gödörb ıl, és visszaosont a táborba.
Ez az éjszaka is elmúlt. Mikor kivilágosodott, Villámfelh ı els ı gondolata az volt, hogy beköszöntött
az a nap, amelyen lejár a fegyverszünet.
Gondosan összehajtotta takaróját, és Uinonah, Szitopanaki és Csúfolódó Rigó társaságában lejjebb
sétált az öbölben, hogy tisztálkodjon. Ma is szép simán fonta be hajfonatait. Közben szemügyre vette a
vizet. Egy tenyérnyit apadt. Félig elrothadt f ő került felszínre, odasodort rögök és partra mosott
fadarabok tapadtak a f őcsomókra. Dögszag terjengett. Valahányszor egy-egy hullám jött a
folyóvölgybıl, az iszapos ár ismét a magasba csapott, korábbi szintjéig, s újra legörnyesztette a
főzfaágakat, amelyek már kiemelkedtek a vízb ıl.
A nık visszatértek, s letelepedtek szokott helyükre, a csónakok köré. A víz partjára kihallatszott
Havandzsita egyenletes ütem ő éneke. Varázséneket kántált. Villámfelh ı megfeledkezett kételyeir ıl, s
mélabúsan hallgatta a dalt. Valamelyik medveének volt, ezt mindjárt felismerte; ısidıkbıl maradhatott
fenn.
A kislány elgondolkozott. A Nagy Medveanya csak azokon segít, akik tiszták és bátrak. Villámfelh ı
felállt, és átment barátn ıjéhez, Fürge Gyíkhoz. Ez is felemelkedett helyér ıl, s Villámfelhı elé sietett. A
két lány együtt futott még egy darabig tovább a domboldalon és csak akkor álltak meg, mikor teljesen
egyedül voltak.
Halkan beszélgettek, s megfogadták, hogy n ıvéreiknek és fivéreiknek mindig csak igazat fognak
mondani, s hogy egy napig nem esznek. Aztán kézen fogták egymást, és visszatértek a táborba. A
varázsének hangjai még mindig hallatszottak a dereng ı hajnalban.
A két barátnı Uncsida mellett ült le. Uncsida bölcs volt, s medvékkel is tudott beszélni. Mellette
biztonságban érezte magát az ember. Uncsida arca most sötéten fénylett; hamuval kente be, mert böjtölt.
Villámfelhı és Fürge Gyík is követték példáját. A hamut a t őzhordóktól kérték, akik egy odvas
nyírfatörzsben hozták magukkal a soha ki nem alvó tüzet a Lóitató-pataktól a rezervátumig és a
rezervátumtól a nagy Iszapos Vízig. Mikor a lányok ismét ott ültek Uncsida mellett, ajkuk elé emelték
kezüket, és rejtve, hogy senki se hallja, fohászkodtak a Nagy Titokhoz. Uinonah és Szitopanaki is
csatlakoztak hozzájuk. Most az volt a fontos, hogy minden gondolat ugyanazt az ösvényt járja. Akkor
talán legyızhetik az ádáz ellenséget.
Gyorsan tőnt tova az id ı, akár az elszivárgó víz.
Dél volt, és a lovak már abbahagyták a legelést, mikor Ravasz Hód a táborba érkezett. Mintha
erısebben sántított volna, mint máskor. A musztángokhoz lépett. A pej, amelyen lovagolni szokott,
feltápászkodott, amint meglátta gazdáját. Ravasz Hód a lovára támaszkodott, s játszadozott a
sörényével. Várt.
Noha mozgásnak úgyszólván nyoma sem volt, valami megfoghatatlan nyugtalanság lett úrrá a
táborozókon. Havandzsita már elhallgatott, s meredten nézett fel a magaslatra, ahol a f őben rejtızı
harcosok ırködtek. A magaslaton felbukkant Csetanszapa alakja, a folyóvölgy fel ıl pedig Chef de Loup
közeledett. Nem sietett, s az ı arcáról és testtartásából is az a megmagyarázhatatlan és nyomasztó
feszültség áradt, ami lehetetlenné tett minden kérdez ısködést.
Mintha lassú láz rezegtette volna meg a leveg ıt, mikor végre megjelent Tokei-ihto és Hegyi
Mennyk ı is. Meztelen mellük és hátuk be volt festve vörösre, a vér színére. A vér vörös színe nem azt
jelentette, hogy ezek az emberek ölni vagy meghalni készülnek; a vörös vér ısidık óta az erıtıl
duzzadó életet jelképezte, amely gy ızni akar a halálon. Els ısorban a harcba induló férfiaknak volt
szükségük ilyen életer ıre, s ezért sok törzsnél szokás volt, hogy a harcosok vörösre festették a testüket.
Mire a két fınök a vén varázslóhoz ért, ott voltak már Fekete Sólyom, Szunktokecsa és Ravasz Hód
is.
Tokei-ihto hangja nyugodtan és tompán csengett.
– Hívattalak benneteket – hallotta szavait az öt férfi –, tudjátok meg, mit határoztam. Azt már
tudjátok, hogy napnyugtáig hallgatnak a fegyverek. De utána ismét megszólalnak a vacsicsunok puskái,
hacsak Tokei-ihto, Mattotaupa fia ki nem szolgáltatja magát Red Foxnak. – A f ınök rövid szünetet
tartott. – Megüzentem Red Foxnak – folytatta aztán –, hogy kész vagyok beszélni vele. Ha ı is kész rá,
tudassa velem legkés ıbb egy órával a dél után. A követe itt járt. Láttátok jönni és menni.
– Szívesebben láttuk menni, mint jönni – szólt közbe Csetanszapa.
A fınök elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Fred Clarke a magaslat déli lábához lovagol, amint látja, hogy jövök. Meg fogom hallgatni, és
válaszolok neki. Most indulok. Ti elkísértek. – Mindezt úgy mondta a f ınök, mintha valami távoli
eseményr ıl beszélne. De olyan hangon fejezte be, amely nem t őrt ellentmondást. Csend támadt, de ez a
hallgatás nem jelentett egyetértést. Csetanszapa szeme lángolt. A f ınök elébe vágott szavának, még
mielıtt kimondhatta volna.
– El fogtok kísérni, és meghallgatjátok, amit beszélünk. Parancsolom.
Senki sem válaszolt.
Tokei-ihto felállt. Tisztelettel köszönt Havandzsitának, s Hegyi Mennyk ı kíséretében a ménes felé
tartott a parti lejt ın. Csetanszapa, Chef de Loup és Csapa is felálltak, de még nem mozdultak helyükr ıl.
Az elöl lépkedı fınökök elhaladtak az útra kész csónakok s a n ık és gyermekek mellett. Villámfelh ı
a földre szegezte tekintetét. Csak a f ınök lábát látta, s rajta a mokasszint, amit Uinonah hímzett
számára. A fınök meglassította lépteit. Megállt a lány el ıtt.
– Talán fél Villámfelh ı? – kérdezte.
A lány már fel is állt.
– Nem félek – felelte szilárdan s olyan biztonsággal, amely magát is meglepte. – Tokei-ihto, a mi
fınökünk, a Nagy Medve Fia harcra fogja kényszeríteni Mattotaupa gyilkosát. Meg fogja ölni apja
gyilkosát, mert tettének a halál a méltó büntetése. Tokei-ihto át fog vezetni minket az Iszapos Vízen,
hogy új életet élhessünk. – A lány nem tétovázott, és nem hebegett. Egész világosan ejtette ki a
szavakat, s ezen maga is csodálkozott. Úgy látszik, a két f ınök és az ıket követı harcosok is
csodálkoztak, mert figyelmesen és komolyan néztek Villámfelh ıre, s most már egyikük sem habozott.
A harcosok fınökükkel együtt továbbmentek a lovakhoz. Villámfelh ı csendesen visszaült a helyére,
s követte ıket tekintetével. Érezte, hogy Uncsida megsimogatja a fejét.
– Jól van – mondta Uncsida.
A harcosok lóra pattantak, felkaptattak a lejt ın, majd kikanyarodtak a szabad prérire.
A nap dél fel ıl sütött, sugarai villogó fénnyel t őztek a lovasok szemébe. A napokig tartó pihen ı után
Chef de Loup tarka lova új er ıre kapott, s most ficánkolva, nyihogva követte a fakó vezérmént. Chef de
Loup legszívesebben megfordította volna lovát. De Tokei-ihtót választotta f ınökéül, s Tokei-ihto
másképp rendelkezett. Chef de Loup engedelmeskedett. Tovafutott a talaj a vágtató lovak lába alatt. A
hosszan elnyúló domb sebes iramban vonult el a lovasok mellett. Békésnek és érintetlennek látszott; ha
a harcosok nem tudták volna pontosan, hogyan szállták meg a magaslatot, még ık sem fedezték volna
fel rejtekhelyükön társaikat. Délen, valahol nagyon messze a delavár éles szeme már felismerte az
ellenséges lovasokat. Most mozgolódás támadt soraikban, három pont levált róluk, s rohamosan
növekedve a dakoták felé közeledett.
Chef de Loup igyekezett az el ıtte nyargalok mellett elnézve szemmel tartani a közelg ı ellenséges
csoportot. Vezetıjük széles karimájú kalapját már felismerte. Sárga lovon ült. Chef de Loup ezt a lovat
is ismerte: valamikor ezen lovagolt Smith ırnagy.
A gyilkosnak valóban volt mersze eljönni. Vágtató musztángja elnyelte a maradék távolságot is,
amely az egymás felé nyargaló lovasokat még elválasztotta egymástól.
A hirtelen visszarántott lovak megtorpantak. A két vezér pontosan kiszámította az irányt, s
közvetlenül egymással szemközt álltak meg. Mögöttük kísér ıik. Néma csend volt. Csupán egy méh
zümmögött gyanútlanul a virágok körül; mindenki hallotta, mert senki sem beszélt, egyel ıre még nem is
üdvözölték egymást.
A két halálos ellenség kísér ıi – mintha összebeszéltek volna – egy és ugyanazon pillanatban jobbra-
balra eloszolva el ıreléptettek lovukon, hogy két oldalról fedezzék vezet ıjüket. Mivel Fekete Sólyom és
Hegyi Mennykı balra fordították lovukat, Chef de Loup és Ravasz Hód f ınökük jobb oldalán
helyezkedtek el.
 A delavár most akadálytalanul szemügyre vehette ellenfeleiket. Középen Red Fox ült lován, fején a
széles karimájú kalappal, t ıle jobbra Szonka, aki tehát a gy őlölettıl és szégyent ıl hajtva még arra is
vállalkozott, hogy átkeljen a zajló Yellowstone folyón. Red Foxtól balra egy szikár, magas termet ő
prérivadászt látott a delavár. Ismerte ezt a vadászt még azokból az id ıkbıl, amikor a kanadai határon a
fehér emberek szolgálatában állt mint felderít ı. Nagy Károly volt a gúnyneve.
Még mindig nem szólt egyikük sem. Chef de Loup Tokei-ihtóra nézett. A f ınök egész testtartásából
valami rendíthetetlen nyugalom áradt, amely – úgy látszott – órák, s ıt napok teherpróbáját is kibírja.
Még a vére is mintha alkalmazkodott volna ehhez az éber alváshoz emlékeztet ı állapothoz: mintha
szünetelt volna a lüktetése a nyak és a halánték ereiben. Keze minden er ıfeszítés nélkül tartotta a
puskát, keresztbe a ló háta felett. Csuklóin még felismerhet ık voltak a bilincsek nyomai.
A delavár tudta, hogy a szemközt álló fehér ember fortyogó türelmetlensége mindjárt széttépi a
csöndet.
Red Fox leugrott lováról. Súlyos csizmájának dobbanása volt az els ı nesz, amióta a két csoport
farkasszemet nézett egymással. Lerántotta fejér ıl a kalapot, felfedve koponyáját és lángvörös haját, s
három lépést tett a dakota f ınök felé. Tokei-ihto nem szállt le lováról, onnan nézett le ellenségére.
Jobbja megfeszült a kantárszáron, mert fakó ménje Red Fox után kapott, s fülét hátraszegve leste a
kedvezı alkalmat, hogy fogsorával megragadhassa ezt a gy őlölt emberi lényt.
Red Fox rekedten és kényszeredetten nevetett. Ajka szélesre húzódott, s kilátszottak sárga fogai.
– Mi a fene! – mondta. – Ez a sörényes ördög még megismer! Az igazság az, hogy nem nagyon
fértünk össze… – Elhárító kézmozdulatot tett. – No de ez már rég volt.
Összezárta ajkát, és félig leengedte szemhéját, hogy egyetlen ösztönösen kicsúszott szó vagy
leplezetlen pillantás se keresztezhesse az elérni kívánt hatást.
– Hé! – kiáltotta bele fölöslegesen harsány hangon a csendbe. – Hát eljöttél, Harry, ez mindenesetre
jó! Tudod, mirıl van szó?
– Nem. – Tokei-ihto hangja idegenül és gúnyosan csengett.
– Nem? Hát nem merte jelenteni neked a te háncsba pólyáit követed? – A beszél ı a feketelábúra
célzott. – Nos, akkor majd elmondom én, mire megy a játék. – Red Fox még mindig hangosan beszélt,
szinte kiabált. – Ti át akartok kelni a Missourin! Nem vagy vak, magad is láttad, mi ott a helyzet. Az
egész völgy egyetlen folyam. Legalább tíz napba telik, míg a víz leapad. Tíz nap hosszú id ı. Nekem
éppen elég. Nekünk van puskagolyónk, nektek nincs. Aztán ott van a nyakatokon kölöncnek az a sok
asszony és gyerek. Világos az egész, napnál világosabb. Egy rakás hulla lesz bel ıletek, ha akarom. De
én nem akarom… én csak téged akarlak. Gyere tehát, barátocskám! Ma kvittek leszünk, végleg lezárjuk
a számlát.
Tokei-ihto nem válaszolt.
– Még mindig nem határoztad el magad? – sürgette Red Fox. Foga körül összefutott a nyál, mint a
falánk kutyáknak szokott, mikor meglátják az ételt. – Nehezen tudod magad rászánni? Hiszen
megértem, ha kissé tétova lettél, kedvesem. Félsz egy kicsit?
A fınök hallgatott.
– A hallgatással nem sokra mész. Nem mondom, jól hat, méltóságteljesen, mint ahogy általában úgy
tudsz viselkedni, ahogy egy igazi f ınökhöz illik. Nem rossz családból származol, tudom jól. Top, az
öreged is ilyesféle volt, ha nem volt berúgva. Ne vedd zokon! Valahányszor meglátlak, mindig a régi jó
idık jutnak eszembe; mert mégiscsak azok voltak a jó id ık. Néha-néha majd elbeszélgethetünk err ıl
lent a rezervátumban, ha velem jössz, érted?
A fınök néma maradt.
– Na, várj csak, mindjárt elmagyarázom neked a dolgot! – Red Fox kigombolta b ırkabátját. Chef de
Loup a kezét figyelte, Red Fox er ıs, csontos ragadozókarmait. A ragadozókarmok kigombolták a
bırkabátot, s a bal mellzsebb ıl egy levelet húztak el ı. – Nesze, olvasd el.
Tokei-ihto meg sem moccant. Keze még mindig feszesen tartotta a gyepl ıt.
– Micsoda? Nem akarod? – Red Fox visszadugta a levelet, s újra begombolta a kabátját, lassan és
gondosan, mintha egy er ıdkaput zárna be. – Könyörögni fogsz még nekem, hogy elolvashasd ezt a
levelet, de akkor már kés ı lesz!
Mikor a karmos ujjak az utolsó gombot is begombolták, Red Fox tekintete egyszerre megváltozott,
szeme zöldes fényt lövellt.
– Te kutya! – ordította el magát, s homloka kivörösödött a fejébe tóduló vért ıl. – Hát semmit sem
hallottál arról, mit üzentem neked azzal a lenyalt hajú cinkosoddal? Módot adunk méltóságodnak arra,
hogy velünk jöjjön, és f ınökösdit játsszon a rezervátumban. Azon a napon, mikor magammal hozlak, én
is megalapoztam a szerencsémet. Ne utasítsd vissza, Harry, nem ajánlom, hogy megint nemet mondj!
Egyszer már nemet mondtál nekem, és pórul jártál. Ne próbáld meg még egyszer! Velem nem lehet
kukoricázni! – Az emberb ırbe bújtatott fenevad kurtán és förtelmesen felnevetett. – Nézd csak a
kancámat, megismered? A pártfogódé volt, a fehér hajú ırnagyé. İ is megpróbált ujjat húzni velem!
He! Ma már alulról szagolja az ibolyát! Itt fekszik a h ős földben; ez a vadul tomboló árvíz talán kimosta
a föld alól; ettıl nem védi meg se kereszt, se kard! – Red Fox megint felnevetett. – Semmiféle
hókuszpókusz!
Tokei-ihto egyetlen szóval sem válaszolt. Még azt sem lehetett biztosan tudni, hogy egyáltalában
odafigyelt-e.
A delavár a kancára meredt, amely Red Fox mögött állt. Sámuel Smith ırnagy egykori lova telivér,
nemes paripa volt, szép állat, okos szem ő. Lágyékán vérfoltok látszottak, és Chef de Loup haragja ismét
fellángolt, mikor pillantása a ló jelenlegi gazdájának nehéz sarkantyújára esett. “Aljas gazember,
gyilkos!" – sziszegte magában. Nem tudta levenni tekintetét a kancáról, amelyet annyiszor abrakoltatott
meg. Az állat felkapta a fejét, és a fülét hegyezte. Talán megismerte a felderít ıt?
– Csökönyös rézb ırő vagy – szólt Red Fox ismét a hallgatag f ınökhöz. – Úgy látszik, teljesen
megbénult a nyelved. Néma emberrel bajos társalogni, így tehát végeztünk egymással. – Elfordult
Tokei-ihtótól, s egy lépést tett Ravasz Hód és Chef de Loup felé. – Ellenetek nincs semmi kifogásom –
mondta recsegı hangon. – Mehettek, ahova akartok: akár vissza a rezervátumba, akár át a Missourin,
Kanadába, ha olyan kedves nektek. Csak ezt itt – és ujjával Tokei-ihtóra mutatott –, ezt ne vigyétek át
magatokkal. Ez akasztófára kerül.
Chef de Loup ökle ütésre lendült, de Red Fox elkapta a csuklóját, és roppant er ıvel átkulcsolta.
Vaskapcsokként szorították ujjai ellenfele csuklóját, miközben gúnyosan a delavár arcába vigyorgott.
Néma, rövid tusa volt, csak kéz kéz ellen. Chef de Loup tehetetlen dühvel érezte gyengeségét. Kiütött
rajta a veríték.
Red Fox eleresztette.
– Most már értjük egymást! Még meggondolhatjátok magatokat. A skalpért – és arcátlan, birtokba
vevı mozdulattal megint Tokei-ihtóra mutatott –, a skalpért igen magas árat fizetünk. Aki elhozza
nekem, Washingtonba utazhat, és kétszáz dollár üti a markát. Holnap reggelig még van id ıtök. Ennyi
haladékot adok nektek. De jobban teszitek, ha siettek. Az én vadászaim is tudnak a kit őzött díjról.
Red Fox elfordult, s ismét Tokei-ihto felé lépett.
– Te is fontold meg a dolgot, míg nem kés ı! A többiek mind itt pusztuljanak el, csak azért, mert te
gyáva vagy? Annak idején Pontiac, a nagy f ınök a félelem legcsekélyebb jele nélkül fogadta a halálos
döfést egyik rézb ırő testvérétıl, mikor legyızték a fehérek…
Red Fox a lovak felé indult.
– Egyébiránt azt a halálos döfést is jól megfizették – szólt oda közben Chef de Loup-nak. – Az arany
miatt pedig fölösleges itt maradnod. Azt most már t ılünk is megkaphatod.
A delavár rá sem tudott már nézni erre az emberre.
Red Fox felpattant lovára. Lágyékába vágta a sarkantyúját, oly er ısen, hogy a ló felágaskodott.
Baljával a kantárszárat fogta, jobbja a széles karimájú b ırkalapot győrögette. Szélroham támadt, és
felborzolta a haját.
Red Foxot hirtelen elfutotta a düh.
– Gyáva csirkefogó! – kiáltotta oda Tokei-ihtónak. – Miért jöttél ide tulajdonképpen? Azt hiszed, úgy
játszhatsz velem, mint macska az egérrel, te büdös rézb ırő?! Mit keresel itt, mit lopod az id ımet, ha
nem akarsz beszélni?
Red Fox most kiengedte szorításából ágaskodó lovát. Talán a f ınök arckifejezésében történt valami
változás, amit saját harcosai nem vettek észre, de amire ellensége felfigyelt.
– Harry?!…
– Megkaphattok.
Az aranysárga kanca lovasa füttyentésre emlékeztet ı hangot hallatott.
– Harry?!… – Red Fox arcán elképedés tükröz ıdött, mikor a fejébe csapta szeles karimájú kalapját. –
Hát akkor gyere!
– Hat nap múlva, ha már törzsem minden harcosa, az asszonyokkal és gyermekekkel együtt, átkelt a
folyón. Itt foglak várni, ennek a magaslatnak a lábánál. Fegyveresen. Hau.
Red Fox a fınökre meredt.
 – Megırültél? Azt hiszed, meg fogok verekedni veled?
– Meg fogsz verekedni velem. Velem és a harcosaimmal, vagy egyedül velem. Választhatsz!
Red Fox nevetni próbált, de csak valami vakkantó hang tört el ı a fogai közül.
– Feltételeket akarsz szabni nekem, fiacskám?
– Beszéltem.
– Nos, ahogy akarod, te sakál! Rendben van, gyere fegyveresen, állok elébe! Állok elébe! Hat nap
múlva! Itt leszek! – Red Fox nevetett. Nevetése visszanyerte csengését. Hangosan, harsogva hahotázott.
– Állok elébe, fiacskám! Hehe! Töltényed már nincs. A késecskédt ıl meg a nyilaidtól nem félek. Gyere
csak, gyere, én is itt leszek, én is egyedül jövök! A skalpod az enyém! – Ismét kigombolta mellzsebét, s
egy fejbırt húzott elı, rajta ıszesfekete haj fürttel. – Mattotaupa skalpja! Mellé kerül a tied is! Szóval áll
az alku?
– Meg fogunk verekedni.
– Tartom, Harry barátom!
Red Fox kihúzta magát a nyeregben, s félig felemelkedve, gúnyosan meglengette kalapját, ezzel is
érzékeltetve, mennyire biztos a gy ızelmében. Egyetlen rándítással megfordította lovát, s
visszaszáguldott déli irányban a végtelen préri felé.
Hirtelen távozása szemlátomást zavarba ejtette két kísér ıjét. Néhány pillanatig bizonytalanul és
ellenségesen méregették a dakotát, aztán ık is megfordították lovukat, hogy immár jó messze vágtató
uruk és parancsolójuk után nyargaljanak.
A delavár hallotta a lovak patáinak tompa dübörgését, s látta a hosszú, lengedez ı lófarkakat. A
tovaszáguldók egyre kisebbek és kisebbek lettek. Végre valahol messze felzárkóztak társaik hosszú
sorához. Chef de Loup még látni vélte, amint a három lovas leszáll a lováról, aztán már az ı éles szeme
sem tudta kivenni ıket.
Tokei-ihto még mindig mozdulatlanul ült lován, ugyanazon a helyen. Úgy látszik, ı is a tovatőnı
ellenséges lovasokat követte tekintetével. Csak most fordította meg fakó ménjét, s fekete szeméb ıl
hosszas pillantást vetett barátaira.
– Mindent hallottatok.
– Mindent hallottunk – válaszolta Csetanszapa –, és most meg fogjuk tanácskozni veled, mitév ık
legyünk. A fınök összevonta szemöldökét.
– Nincs semmi tanácskoznivalónk. Ti átkeltek sátrainkkal a folyón; senki sem fog megtámadni
titeket. Én itt maradok, hogy megbosszuljam apámat, Mattotaupát, s magamra vonjam az ellenség
figyelmét, míg ti a határon túl el nem értétek az Erd ıs-hegységet.
– No persze! – tört ki Csetanszapa. – És hogy lemészároljon az a sok vacsicsun, aki mind arra vár,
hogy ı kapja meg a skalpodra kit őzött vérdíjat! Azt hiszed, Fekete Sólyom majd szépen letelepszik az
Erdıs-hegységnél a bölényb ırre, és ölbe tett kézzel nézi, hogy gyilkolnak le ellenségeid, mint farkasok
falkája, mikor körülveszi és szétmarcangolja az áldozatul kiszemelt bölényt? Amit tenni akarsz,
becsületet szerez a nevednek, de bennünket szégyenbe taszít! Én nem hagylak el, ebben biztos lehetsz!
– Én sem hagylak el! – kiáltotta hevesen Ravasz Hód. – Hadd törjék össze sátrainkat, hadd haljanak
meg asszonyaink, de mi férfiakként akarunk elesni. Mindenki kész erre. Inkább a halál, semhogy Tokei-
ihtót még egyszer eláruljuk!
– Én nem hagylak el! – kiáltotta Chef de Loup. Ám a következ ı pillanatban már meg is bánta dacos
szavait. Látta, hogy Tokei-ihto arca elsötétül.
– A szavamat megtartom, ebben nem fogtok megakadályozni! Azért hoztalak magammal benneteket
és a sátraitokat, hogy átkeljetek a nagy Iszapos Vízen, és szabad földre vándoroljatok. Elvezettelek
benneteket a nagy Iszapos Vízig, és át fogtok jutni a szabad földre, asszonyaitokkal és gyermekeitekkel
együtt, így akarom. – Pillantása találkozott Csetanszapáéval. – Meg fogsz esküdni nekem a szent pipára,
Fekete Sólyom, Napesı fia, hogy átvezeted a mieinket, és nem térsz ide vissza. Ha mégis az a
szándékod, hogy akaratom és szavaim ellenére cselekedj, mondd meg. Akkor megölöm magam. Áruló
fia vagyok, te is a szemembe mondtad. Én eljátszottam az életemet. Ti nem halhattok meg.
– Ha nem engedelmeskedünk neked, megölöd magad? – szólt Csetanszapa megszégyenülten és
elkeseredetten. – Nem, Tokei-ihto, ha engedelmeskedünk neked, biztos halál vár rád. Magad sem
hiszed, hogy élve elmenekülhetsz a leselked ı sakálok hada el ıl, ha itt maradsz egyedül, hogy eltereld
üldözıink figyelmét, míg el nem értük az Erd ıs-hegységet. Ezek csak szavak, de az igazság más.
– Igazat mondok, Csetanszapa. Ha felhangzik hívó szavatok, hiába leselkedik rám a sakálok hada, én
ki fogok siklani a karmaik közül, hogy visszatérjek sátrainkba, amint átléptétek a határt. Igen, ha
szükségetek lesz még rám, meg fogok menekülni. Akkor megteszek mindent, ami er ımbıl telik, hogy
visszatérjek közétek.
– És ki ad hírt nekünk arról, mi történik veled?
– Hegyi Mennyk ı, a szikszikau itt maradhat az innens ı parton ırnek, hogy hírt vigyen rólam. İ nem
dakota. Az ı nevében nem ígértem semmit a vacsicsunoknak.
– Kényszerítesz, fınök. Magaddal vittél, mikor meg akartam halni. Tiéd az életem. Esküszöm, hogy
át fogom vezetni a mieinket.
– Az fog történni, amit a Titokzatos Er ı akar – fejezte be a beszélgetést a f ınök. – Csetanszapa
bátorságában még egyetlen harcos sem mert kételkedni.
Tokei-ihto meglazította sárga ménjének kantárszárát, s a ló ügetve visszaindult a nagy Iszapos Víz
felé. Nyomába szeg ıdött a hallgatag Hegyi Mennyk ı szürke ménje is, mögötte pedig a fehér ló, a tarka
és a pej, hátukon lovasukkal.
Visszaérve a táborba, a harcosok ott hagyták musztángjukat a ménesnél, maguk pedig Tokei-ihtóval
együtt Havandzsitához indultak. Körbeadták a szent pipát; ennek a pipának a füstje pecsételte meg a
harcosoknak azt az elhatározását, hogy messzi idegenbe vándorolnak; most a f ınök szavát és
embereinek engedelmességi fogadalmát er ısítette meg ég és föld el ıtt.
Chef de Loup szívta utolsónak a pipát; szinte égette a kezét, mikor visszaadta Uinonahnak, hogy
ismét eltegye. Megfordult, hogy kövesse Tokei-ihtót, aki magára hagyta az agg varázslót. Lehajtott
fıvel lépdelt Chef de Loup a f ınök mögött. Sohasem érezte még ilyen meredeknek a parti lejt ıt, ilyen
elviselhetetlenül vakítónak a déli napot. A harc hevében – mialatt Tokei-ihto a megáradt folyó habjaival
küszködött – ell ıtte a fınök utolsó töltényeit; most heves szemrehányásokat tett magának, hogy az ı
hibájából lesz kénytelen Tokei-ihto nyíllal kiállni a puskával felfegyverzett Red Fox ellen.
Tokei-ihto már nem nézett fegyvertársaira, de látta a még mindig száraz, hiába várakozó
bırcsónakokat s köztük a böjtöl ı asszonyok és lányok csoportját. Uncsida, Uinonah és Villámfelh ı a
fınökre pillantottak, de Szitopanaki félénken lesütötte a szemét.
Múltak az órák, este lett, véget ért a n ık és gyermekek böjtje. Fürge Gyík anyjához futott,
Villámfelhı Uinonah közelében maradt. A f ınök húga maga mellé vette éjszakára a kislányt; Uinonah
takarója alatt jó meleg volt ezen a hideg éjszakán is, s Villámfelh ı csakhamar mély álomba merült.
Reggel kiszámította, hogy a hat éjszaka közül egy már eltelt, s az ötödik éjszaka útra kelnek.
Napról napra, s ıt úgyszólván óráról órára apadt a víz. A rétek kibújtak a víz alól, s kirajzolódtak a
völgy kiszögellésének formái. Nedvesen és felpuhulva d ılt meg a tavalyi barna f ő, s rútságával kirívóan
elütött a fölötte virágzó mez ıségtıl, ahova már nem ért el az ár romboló ereje. Gyökereikr ıl letépett
fatörzseket sodort partra az ár. Néhány n ı eltakarította a vízbe f őlt vadak oszlásnak indult tetemeit. A
nagy völgyben tomboló áradat zúgása mind tompábban és mind távolabbról hallatszott. Mikor
Villámfelhı egyszer leszaladt az öböl széléig, látta, hogy a tulajdonképpeni folyómederrel
párhuzamosan húzódó dombok teteje már kiemelkedik a vízb ıl. De rossz volt lenézni a völgybe: tele
volt iszappal, és a sárga vízben elhullott növények és állatok úsztak.
Két napjuk volt még hátra az indulásig.
Villámfelhı ismét ott gubbasztott a táborban, és várt. Szeretett volna elbeszélgetni egyszer
Szitopanakival, szívesen hallgatta volna, mit mesél a Mini-Szoszén túl elterül ı országról. Az idegen
lány csendes és szomorú volt, s nem értett a dakoták nyelvén. Villámfelh ı mostanában gyakran vetett
fürkészı pillantásokat erre a lányra, pedig alig néhány napja, mikor látta, hogy Uinonah barátsággal
viseltetik iránta, kislányos féltékenységében még gy őlölni vélte. Azóta azonban megszerette, s egyre
gyakrabban pillantgatott feléje, bár csak lopva, úgyhogy a feketelábú f ınök húga nem vehette észre.
Szitopanaki nagyon büszke volt, és szomorú, mint a halál. Talán szerette a f ınököt.
Egyszer, mikor már éjszaka volt – az utolsó éjszaka az átkelés el ıtt –, Villámfelhı különös hangot
hallott álmában: olyan volt, mintha a szél énekelne a füzes felett. Úgy hangzott, mint valami ismeretlen
dal, s oly elb ővölı és megkapó dallam volt, hogy Villámfelh ı nem nyitotta ki a szemét. Nem akart
felébredni: csak ezt a dalt akarta hallgatni. Hallgatta hát, és tovább álmodott. Egy dakota lányról, aki
kenuján kievezett a tóra, hogy megkeresse kedvesét. De csak a tegezét találta meg: ott úszott a víz
tükrén. Ekkor a lány kilépett kenujából, és a tó vizében lelte halálát.
Mikor Villámfelhı felriadt ebbıl az álmából, és kinyitotta szemét, az égbolton már elhalványodott a
hold, elhalványodtak a csillagok, s megjelent a pitymallat közeledtét jelent ı elsı derengı fény. A
völgyben zúgott a víz. Senki sem volt még ébren; a kutyák is összetekeredve feküdtek még, s orrukat a
bundájukba fúrták. Csupán egy n ıi alak keskeny sziluettje emelkedett ki a fekv ık közül; a főben térdelt,
és sőrőn aláomló, hosszú haját fonta. Ekkor a dereng ı szürkületben lent, az öböl kijáratánál is
megmozdult egy árnyék, és lassan közeledett. A térdel ı nı szemlátomást megijedt. Mélyebbre görnyedt,
és elrejtette arcát. A férfi lassan, szótlanul haladt el mellette, s egy pillantást vetett a lányra. Majd
továbblépdelt felfelé a dombon, mint egy ugrásra készül ı hegyi oroszlán.
Villámfelhı ismét behunyta szemét, s türelmesen várta, hogy felébresszék. Ne tudja meg senki, hogy
már nem alszik.
Az utolsó nap is csendben és tétlenül telt el. Villámfelh ı és Fürge Gyík megint Uncsidánál
üldögéltek. Az öregasszony közölte a lányokkal, hogy ezen az éjszakán indulnak.
Elmúlt a nappal. Mikor a vörösl ı napkorong elt őnt a látóhatár mögött, és a feketerigók rázendítettek
esti dalukra, még érintetlen volt a tábor, sürgés-forgásnak nyoma sem volt. Legelésztek a lovak, ide-oda
futkostak a kutyák. Egy szürke n ıstény farkaskutya négy ma született kölykét nyalogatta. Villámfelh ı
már kiszemelte magának az egyik fekete sz ırő kutyust. Uinonah megígérte neki, hogy az övé lesz, ha
Tokei-ihto is beleegyezik. A kislány sóhajtva simogatta a n ıstény kutyát. Felszikráztak az égen a
hatodik éjszaka els ı csillagai. Szél fújt a folyóvölgy fel ıl, és a sötétben erısebben hallatszott a víz
zúgása.
Uncsida felemelkedett helyér ıl. Ezzel jelt adott a többieknek a készül ıdésre. Egyetlen szót sem
szóltak. Az erre kijelölt asszonyok és lányok felemelték a könny ő csónakokat, s ık indultak el elsıknek
hosszú sorban le a völgy felé. A többiek a gyerekekkel együtt a lovakért mentek. A kutyák ide-oda
rohangálva ugattak, mert odakint a prérin és lent a folyóvölgyben szemtelenül csaholt néhány sakál.
Villámfelhı és Fürge Gyík tudták, hogy ezek a sakálok a törzs felderít ıi, s a sakálcsaholás az ı
jeladásuk.
A lányok el ıvezették a két dragonyoslovat, s minden segítség nélkül kapaszkodtak fel a jól
megtermett állatok hátára. A lovak engedelmesen lépkedtek a hosszú sorban, lefelé az öböl partján.
Cuppogtak a paták a tócsákban, amelyeket a visszavonuló árvíz maga után hagyott. A
tulajdonképpeni völgyben még mindig magas volt a vízállás. Az el ıreküldött nık már a lassan lefolyó
árra bocsátották a csónakokat. Most berakták a málhát, s eleveztek vele a dombok közt. A lóháton ül ı
nık egyelıre nem szálltak le lovukról; a víz a lábukig ért.
A kutyák elnémultak, és úszni kezdtek.
A víz sebes sodra és a hullámok csillámlása jelezte, hogy elérték a tulajdonképpeni folyammedret.
Villámfelhı és Fürge Gyík felismertek a sötétben egy csoport lovas harcost, köztük Csetanszapát, aki
zsákmányolt fehér lován ült. Az elárasztott part el ıtt a harcosok megállították lovukat. Másik csoportjuk
még fent tartózkodott a magaslatnál, csatára készen felsorakozva. Az ellenségnek nyomát sem lehetett
látni.
Villámfelhı és Fürge Gyík a menet végén lovagoltak. Uinonah visszatért a folyó túlsó partjáról
bırcsónakjával, hogy átvigye a két lányt. Göndörhajú Csapa és Fürge Antilop úsztak a csónak mellett,
hogy segítsenek.
Mikor Uinonah csónakja a lányokkal kijutott a folyó medrén, és az elárasztott túlsó part csaknem
mozdulatlanul álló vizére ért, ahol már minden fáradság nélkül el lehetett kormányozni az emelked ı
dombok közt, Villámfelhı szíve hevesen kalimpálni kezdett. Még egyszer visszapillantott az elhagyott
déli partra. Látta, hogy odaát már az utóvédnek hátrahagyott lovasok is megfordították musztángjukat, s
a többiek után nyargaltak, le a völgybe, a folyó felé. Csupán egyetlenegy lovas maradt ott. Fekete
árnyéknak látszott a fekete éjszakában.
A csónak tovasiklott, halk evez ıcsapásoktól hajtva. Mind messzebb és messzebb t őnt az elhagyott
part. A magányos lovas árnya mindjobban beleolvadt a sötétségbe.
Tokei-ihto egyedül maradt.
 HARC A BŐVÖS BÖLÉNNYEL
A két Medve-fiú és Fekete Szikla, a felderít ı nem ült ölbe tett kézzel, miután elérték a nagy Iszapos Víz
túlsó partját. Mindenekel ıtt leszedték a csónak f őzfa vázáról a ráfeszített bölényb ırt, hogy takarónak
használják. Ennek a takarónak köszönhették, hogy szerencsésen átvészelték a felh ıszakadást: nem áztak
meg jobban, mint amennyire amúgy is átáztak az átkelés során. Mivel az utóbbi napok er ıltetett menetei
nagyon kifárasztották a fiúkat, Fekete Szikla úgy rendelkezett, hogy az éjszakát aludjak át; éjfél után
magára vállalta az ırséget.
Mikor ismét oszladozott a sötétség, ettek egy-egy falatot az útravalóból, s elindultak északnak, a
határ és az Erdıs-hegység felé. A nehéz medvebocsot Ihaszapa cipelte. A csónak f őzfa vázát otthagyták,
mert már nem volt rá szükségük. A bölényb ırt azonban, amely nemcsak takarónak volt alkalmas, hanem
egy kisebbfajta vadászsátor céljaira is, magukkal vitték a fiúk.
Nemhiába végzett Fekete Szikla évek óta felderít ıszolgálatot a Medve-csapatnál. Füves völgyeken át
a legrövidebb úton egy kis halomig vezette futólépésben a fiúkat. Err ıl a halomról körös-körül át
lehetett tekinteni a terepet; közel s távol nem találhatott volna ennél alkalmasabb megfigyel ıhelyet a
három ifjú indián. Zöldellt a f ő, dúsan és buján sarjadt a termékeny agyagos talajon. A három indián
könnyen el tudta rejteni fekete üstökét ebben a f őben. Ameddig a szem ellátott, alaposan kikémlelték a
környéket. Társaikat azonban, akik a folyó túlsó partján tartózkodtak, nem láthatták. A szarv alakú
öbölbe nem tudott behatolni tekintetük.
Melegen sütött a reggeli nap, bogarak nyüzsögtek a virágok körül.
– Tapasszátok a fületeket a földre! – szólt Ihaszapa, aki a f őben hasalva hallgatódzott. A fiúk
követték példáját.
– Csakugyan – suttogta Csaszke. – Lovascsapat. Ügetnek. Ezek Hosszú Kések.
Feszült izgalommal vártak. Hallásuk igen éles volt, s körös-körül teljes csend honolt. Ezért már
messzirıl hallották a lovasok közeledését, s még eltartott egy darabig, míg meg is pillantották a zöld
dombok közt felbukkanó csapatot. Dragonyosok kis csapata volt, cirkáló ırjárat.
A dragonyosok is fellovagoltak egy dombra, hogy jobban áttekinthessék a terepet; az indiánok
megfigyelhették, amint el ıveszik távcsövüket, és végigfürkészik a túlsó partot. Ketten közülük –
nyilván a vezet ıik – heves taglejtések kíséretében tanakodtak. Csatlakozott hozzájuk egy b ırruhás férfi
is, s buzgón beleszólt vitájukba. A der ős, verıfényes reggelen sok mindent kivehettek az ifjú indiánok
abból, ami ott történt. Egyet-mást meg is értettek a b ırruhás férfi taglejtéseibıl, mert önkéntelenül azzal
a jelbeszéddel kísérte szavait, amelyet peremlakók és indiánok vagy idegen törzsekhez tartozó indiánok
szoktak használni egymás közt, hogy megértessék magukat. Ezek a jelek elárulták a dakotáknak, hogy a
Medve-csapatról van szó, s hogy a dragonyosok éppen a Medve-csapatot keresik. A b ırruhás meg
akarta gyızni a milahanszkákat, hogy a Medve-csapat minden bizonnyal még a túlsó parton van, s hogy
meg kell várni, míg a víz leapad, és a Medve-csapat átkel a folyón: akkor majd elcsíphetik és
visszaküldhetik ıket a rezervátumba.
A dragonyosok szemlátomást haboztak, nem tudták, mitév ık legyenek. Egyel ıre leszálltak lovukról,
letelepedtek a főben, s hozzáfogtak villásreggelijükhöz. A b ırruhás a dombon maradt ırnek.
– Megértettétek? – kérdezte Ihaszapa.
– Igen.
– Most mi legyen?
– Sajnos, nem ölhetjük meg ezeket a milahanszkákat, túl sokan vannak – felelte Csaszke, magába
fojtva sóhaját.
– De mindenképpen meg kell akadályoznunk, hogy itt letelepedjenek és várjanak – mondta
határozottan Hapedah. – Annak is elejét kell vennünk, hogy elnyargaljanak, és visszajöjjenek, mikor a
víz apadni kezd.
– Ez igaz – mosolygott Fekete Szikla. – De hogyan gátolhatjuk mindezt meg?
– Csellel – jelentette ki fölényesen Hapedah.
– Van valami ötleted?
– Van! – ragyogott fel Hapedah sovány gyermekarca.
– Halljuk hát a tervedet, beszéljük meg.
Hapedah hevenyészve bekötött fejéhez nyúlt, majd megtapogatta aszott karját s a nélkülözésekt ıl és
megerıltetéstıl beesett arcát és halántékát.
 – Éhesnek és kimerültnek látszom? – kérdezte.
– Egy vacsicsun szemével nézve mindenesetre annak – bólintott Ihaszapa.
– Akkor mehetek. Át fogok szökni azokhoz a milahanszkákhoz, és ennivalót kérek t ılük. İk majd
megkérdezik, honnan jöttem, én meg elmesélem nekik, hogy a Medve-csapat belefulladt a folyóba,
mikor férfiaink és asszonyaink át akartak kelni. Hacsak… – Hapedah tétovázott.
– Mi baj? – kérdezte izgatottan Csaszke. – Miféle aggályod támadt?
– Ezeknek a Hosszú Késeknek “hosszú szemük" is van. – Hapedah a távcsövekre célzott. – Nem
látnak azzal át a dombokon?
– Nem – nyugtatta meg Ihaszapa –, a dombokon nem látnak át. Csak nagyon messzire látnak.
– Akkor jó. Eszerint a Medve-csapat harcosait és asszonyait éppoly kevéssé látják, mint mi. A
cselfogásom használható lesz!
– Meglehet. Próbáld ki. Ezek a milahanszkák nagy veszélyt jelentenek a mieinkre.
Hapedah útra kelt. Lekúszott a dombnak azon az oldalán, ahova a dragonyosok nem láthattak el; a
füves völgybe érve felegyenesedett, s óvatosan futni kezdett, el ıször a folyó folyásával ellenkez ı
irányban. Miután megtett némi távolságot, letelepedett, s addig mesterkedett, míg olyan nyomokat nem
hagyott, mintha ezen a helyen hevert és aludt volna. Aztán ismét felállt, s ide-oda csavargott a
hepehupás vidéken. Végül felkapaszkodott egy magaslatra a csapat közelében, el ıbb hanyatt feküdt a
domb gerincén, majd felült. Mikor látta, hogy a b ırruhás észrevette, felállt, és integetni kezdett neki.
A bırruhás visszaintett, hogy Hapedah jöjjön közelebb.
A dakota fiú nekiiramodott, hogy minél el ıbb feljusson a dragonyosokhoz. A katonák ott
heverésztek a dombon, falatoztak, a füstöt eregették és tereferéltek. Az indián fiú közeledtére
elhallgatott a beszélgetés, s mindenki kíváncsian szemlélte a jövevényt. A b ırruhás – aki valószín őleg a
scoutjuk volt – mindjárt el ıvette az idegen fiút.
– Honnan jössz tulajdonképpen?
Hapedah megértette a taglejtéseit; Csapa segítségével a peremlakók nyelvéb ıl néhány szót és
szólásmódot is elsajátított a rezervátumban.
– Odaátról jövök – mondta.
– És hogy jöttél át ide? Csak nem ezen a megáradt vízen?!
– De igen – felelte a dakota fiú –, ezen a megáradt vízen. A többiek mind belefulladtak. – Bánatos
képet vágott.
– Kik azok a többiek?
– A Medve-csapat harcosai és asszonyai és gyermekei a dakoták nagy törzséb ıl.
– Mennydörgıs me… a Medve… Gyere csak, ülj le ide! Ez nagyon érdekel minket!
A scout jelentette a hallottakat a fiatal tisztnek, a cirkáló ırjárat vezetıjének. Ez különféle
utasításokat adott a scoutnak, amelyeket Hapedah nem értett. De a scout tolmácsolta a fiúnak a tiszt
parancsát:
– Itt maradsz nálunk. Ne félj. Kapsz enni, kés ıbb pedig iskolába is mehetsz. Magunkkal viszünk a
nagy erıdünkbe. Ott majd jelented a parancsnoknak, mi történt a Medve-bandával és Tokei-ihtóval.
Megértetted?
– Meg – felelte rémülten Hapedah –, de én egyáltalában nem akarok nálatok maradni. Én Kanadába
tartok a rokonainkhoz.
– Miféle rokonaitokhoz? – kérdezte gyanakodva a scout.
– A Souris folyó mellett lakó dakotákhoz – felelte kurtán Hapedah.
– Azokat nem ismerem. Azt hittem már, Sitting Bullhoz és az embereihez akarsz átszökni, Custer
gyilkosához, ahhoz a gaz bujtogatóhoz, aki még mindig arra csavarog. Eszedbe ne jusson ilyesmi! Azok
máris iszonyatosan éheznek, mert odaát sincsenek már bölények.
– Szóval maradjak nálatok?
– Te gyerek vagy, azt teszed, amit mondunk, ha tetszik, ha nem. Itt kapsz enni, rád fér, elég sovány
vagy. Nálunk nem fogsz éhezni, meghízol, kigömbölyödsz, és megtanulsz írni-olvasni.
Hapedah nem vitatkozott tovább. Sitting Bull nevének említése mélyen megrázta. Most még inkább
eltökélte, hogy megszökik innen. De egyel ıre még fogalma sem volt, mikor tudja keresztülvinni
szándékát. Most, világos nappal szó sem lehetett szökésr ıl. Megette, amit adtak neki, noha cseppet sem
ízlett, aztán lehevert a napra, mintha aludni akarna. Valójában azonban lázasan dolgozott az agya, s
szempillái alól ki-kilesett, hogy észrevétlenül figyelje ellenségeit.
A dragonyosok nem sajnálták maguktól a pihen ıt. Mikor a fiatal tiszt órák múlva kiadta az indulási
parancsot, már kora délután volt. A scout maga elé ültette Hapedahot a lovára. İ kalauzolta a csapatot,
ezért az élen nyargalt. Hapedah sasszemmel figyelte a vidéket. Mindjárt felt őnt neki, hogy nem kelet,
hanem nyugat felé lovagoltak.
Valami igen távol es ı erıdbe akarták vinni, ott volt a csapat állomáshelye. Úgy kellett tennie, mint
aki beletörıdött ebbe. Szökésre csak akkor volt reménye, ha sikerül eloszlatnia ellenségeinek
bizalmatlanságát.
A táj nem volt nagyon változatos. Nyugaton kibontakoztak a Sziklás-hegység kékl ı körvonalai;
körös-körül füves dombok zöldelltek és virágzottak; délen az iszapsárga ár zúgott. Ihaszapát és Csaszkét
persze már nem látta, nem is adtak életjelt magukról. De Hapedah meg volt róla gy ızıdve, hogy
szemmel tartják, tudnak kényszer ő távozásáról, titokban követik. A sötétség beállta után talán sikerül
érintkezésbe lépniük egymással. Nyugodtan és látszólag közönyösen viselte el Csetanszapa fia a
fogságot, akár egy feln ıtt harcos. A legfontosabb mégiscsak az volt, hogy a scout és a milahanszkák a
jelek szerint hitelt adtak közlésének, s tényként fogadták el, hogy a Medve-csapat belefulladt a megáradt
folyóba.
Esteledett, a lemenı nap fényében csillogtak a mez ık. A dragonyosok tábort ütöttek éjszakára. Tüzet
gyújtottak, felmelegítették konzervjeiket, s élcel ıdtek, de Hapedah nem értette tréfáikat.
A scout ismét el ıvette a fiút, hogy pontosabban kikérdezze. Hapedah elmesélte, hogyan üldözte ıket
Red Fox, s hogyan próbáltak átkelni a folyón. Az átkelés borzalmait nem kellett kitalálnia, hiszen ezeket
valóban átélte. Elbeszélése hihet ıen hangzott.
– Szegıdj csak el hozzánk – hajtogatta a scout –, szolgálj nekünk ügyesen és h őségesen, egyszer még
olyan híres felderít ı lehet belıled, amilyen Chef de Loup vagy amilyen Harry volt valamikor. Az ilyen
okos fiúnak hasznát tudjuk venni.
– Igen, én is olyan akarok lenni, mint Harry – felelte a dakota fiú, s a scout nem is sejtette, mit
jelentenek Hapedah szájában ezek a szavak.
Mialatt a scout Hapedahhal beszélt, a többiek tovább élcel ıdtek, nevetgéltek, mások meg komolyabb
témákról is társalogtak.
– Három állattenyészt ı farmer menekült el csordája maradványával az árvíz el ıl; csatlakozott
hozzájuk egy hódprémvadász is, aki errefelé csavargott a környéken… néhány cowboy is van köztük,
meg asszonyok – ütötték meg Hapedah fülét a beszélgetés foszlányai. Ez éppen elég volt az éles esz ő
kis fogolynak ahhoz, hogy következtetéseket vonjon le. Egy hódprémvadász… nem lehet, hogy az
éppen Adams? Hiszen Adams itt vár rájuk a környéken.
Sötét volt. A hadnagy számára katonái sátort ütöttek fel, maguk pedig a szabad mez ın, takarójukba
burkolózva helyezkedtek kényelembe. A lovakról nem vették le a nyerget. Egy csoportba terelve ırizték
ıket. Hapedah – hogy minden gyanakvást eloszlasson – a katonák közt feküdt le. Jól odafigyelt, mikor
beosztották az ıröket. Éjféltıl a scout teljesített kétórás ırszolgálatot. Hapedah tehát tudta, hogy ez alatt
az idı alatt nem kockáztathatja meg a szökést. De ha el ıbb próbál kereket oldani, a scout felfedezi
távollétét, amint ırségre megy. Hapedahnak tehát csak az éjfél után két órától napfelkeltéig terjed ı
rövid idı állt rendelkezésére terve keresztülviteléhez.
A dakota fiú behunyta szemét, s kényszerítette magát, hogy elaludjon. Szüksége volt az erejére.
Biztos lehetett benne, hogy idejében felébred. Hozzászoktatta már magát ahhoz, hogy akkor ébredjen
fel, amikor akar. A fehér emberek általában abban a hiszemben voltak, hogy egy ilyen kis indián nem
tanult semmit. Pedig nagyon tévedtek. Az indián gyerekek is alapos és szigorú oktatásban részesültek.
Sıt Hapedah számára, nem is hatesztend ıs korában kezd ıdött az iskola, hanem már negyedik
életévében. Megtanult lovagolni, célba l ıni, megfigyelni a vadat és az ellenséget, szigorúan uralkodni
magán, elviselni az éhséget és a szomjúságot. Megtanulta, hogy mindig igazat kell mondani, akkor is, ha
ez az igazság önmagára nézve hátrányos, s ismerte a dakoták történetét. Értette a jelbeszédet, el tudta
olvasni a képírást, s maga is le tudta rajzolni a képírás jeleit. Tudott nyilat faragni, sátrat építeni, és
ismeretlen terepen is el tudott igazodni. Még néhány év, és harcos lehet bel ıle… Hapedah összerezzent,
mikor félálmában ide torkolltak gondolatai. Nem, sohasem lehet harcos bel ıle, mert a Medve-csapat
most már foltos bölényeket akar tenyészteni, s békében akar élni minden jó emberrel, akár rézb ırőek,
akár fehérek. Minden jó emberrel… no persze, csakhogy akad ám még sok er ıs és gonosz farkas az
emberek közt, s ezekkel szemben továbbra is tanúságot kell tennie bátorságáról, ha nem is farag többé
nyilakat.
Mikor felébredt, a csillagok állásáról látta, hogy elmúlt éjfél. A scout két dragonyossal együtt ırizte a
lovakat. Nem vették észre, hogy az indián kisfiú felébredt, erre gondja volt Hapedahnak. Mozdulatlanul
feküdt tovább, látszólag behunyt szemmel. Valójában azonban a most következ ı két órában, amely
szökéséig még hátravolt, éberen figyelt mindenre.
Végre elmúlt ez a két óra is, s a szakállas, b ırruhás scout ismét lefeküdt aludni. Kikeresett magának
egy szélvédett helyet a hadnagy sátra mellett, bebugyolálta magát pokrócába, s egyenletes lélegzése
elárulta, hogy máris alszik. Hapedah még várt egy darabig, mert megtörténhetett, hogy az ırségváltással
járó mozgolódás felébreszt valakit. Az eddigi ıröket két fiatal dragonyos váltotta fel, szemlátomást
tapasztalatlan és közönyös katonák. Lekuporodtak a lovak mellé, és halkan tereferéltek. A fiú úgy tett,
mintha rosszullét fogta volna el. Felállt, és nem lopakodva, de nesztelenül arra az oldalra ment, amelyet
a sátor eltakart az alvó scout és a két ır elıl. Mikor már tudta, hogy senki sem figyelheti, lehasalt, s
ekkor kezd ıdött vállalkozásának nehezebbik része. A f őben kúszva kellett elosonnia, ügyelve arra, hogy
a két ır fel ne figyeljen rá.
Hapedah elég sokat gyakorolta az észrevétlen kúszást, s most nagy óvatossággal hajtotta végre ezt a
mőveletet. A magas tavaszi f ő megkönnyítette a dolgát, s éppígy kicsiny termete és sovány alakja is.
Mint a kígyó, surrant tova a réten. Még koromsötét volt. A dragonyosok táborhelyén nem támadt
semmiféle mozgolódás. Az ıröknek szemlátomást fel sem t őnt, hogy Hapedah nem jött el ı a sátor
mögül, és nem tért vissza fekhelyére. Továbbra is nyugodtan üldögéltek, belebámultak az éjszakába, és
tereferéltek valamir ıl, ami mindkett ıjüket nagyon érdekelte. A préri éjszakai csendjében Hapedah még
sokáig hallotta fojtott hangjukat.
Mikor végre odáig jutott, ahol a táborhelyr ıl már nem láthatták, fellélegzett. Most már csak az volt a
kérdés, vajon Ihaszapa és Csaszke itt vannak-e a közelben, s van-e egyáltalában sejtelmük a szökésér ıl.
Felkapaszkodott egy dombra, és csaholni kezdett, mint egy sakál. Ez a csaholás a Medve-csapatnál a
felderítık jeladása volt. Minden fiú ismerte, s Hapedahot apja, Csetanszapa igen jól megtanította rá.
Nem sok idı múlva választ kapott a csaholásra.
Hapedah mozdulatlanul várt a helyén, míg Ihaszapa oda nem jött. Nem sok szót váltottak. A fiú
mindenekelıtt elmondta, amit a csordáról meg a hódprémvadászról hallott.
Elıbújt Csaszke is. A két fiú Ihaszapával együtt futva megindult. Ezúttal is Ihaszapa cipelte a
medvebocsot, Csaszke a bölényb ırt. Minden dakota gyors lábú volt, ha nem is voltak valamennyien
olyan fürgék, mint valamikor Tatokano, a hitvány áruló.
Felkelt már a nap, de a reggel még friss és h ős volt, mikor a három indián marhab ıgést hallott a
távolban. Ez a bıgés egészen másképp hangzott, mint a vadbölényeké. Hapedahnak és Csaszkének
megdobbant a szíve. Ilyen szelídített, foltos bölényeket kell majd nekik is tenyészteniük. Vajon ezek is
olyan nyomorúságos, satnya jószágok, mint azok az agyonnyúzott, kiéhezett tehenek, amelyeket a
rezervátumban kaptak?
A három dakota nem tartott szükségesnek semmiféle különösebb óvatosságot. Átvágva a réten,
egyenesen a csorda felé futottak. Hiszen már elásták a csatabárdot, és senkinek sem kell gyanítania,
hogy ık a még mindig üldözött Medve-csapathoz tartoznak. Ha pedig – mint ahogy a fiúk remélték – ott
van Adams, feltárhatják kilétüket, s ı minden bizonnyal barátságosan fogadja ıket.
A három dakotát észrevették. Egy lovas indult feléjük. Fehér ember volt, tarka lovon ült, s cowboy
módra bırzekét, hosszú rojtos tarka sálat és széles karimájú, magas kalapot viselt. Sovány, napbarnított
arca volt; korát nehéz volt megállapítani, mert nem lehetett tudni, hogy az évek vagy a nélkülözések
vésték-e arcára a sok ráncot. Közelebb nyargalt, aztán hirtelen visszarántotta lovát, akárcsak egy indián,
s megállt a két fiú el ıtt.
Ihaszapa és a Medve-fiúk is megálltak.
– Üdvözlöm ifjú testvéreimet! – szólt a fehér ember dakota nyelven. Kiejtése idegenszer ő volt ugyan,
de mégis megértették, s örültek, hogy ilyen távol hazájuktól anyanyelvükön köszönti ıket valaki.
– Üdvözöljük id ısebb testvérünket! – felelte komoly hangon Ihaszapa. – Egy Adams nev ő embert
keresünk.
– No, ha ıt keresitek, itt mindjárt meg is találhatjátok! Gyertek!
A lovas megfordította lovát, s a réten legelész ı csorda felé ügetett. Az indiánok követték. Hapedah és
Csaszke kíváncsian vették szemügyre a teheneket és a tenyészbikákat. A téli hónapokban ezek az állatok
is lesoványodtak, akár a vadbölények, de elevenek voltak, és élvezettel ropogtatták a füvet. A
leghatalmasabb bika dühösen fújtatott, s pattogtak a pásztorok hosszú ostorai.
A dakoták megpillantottak egy csoport fehér embert, akik szintén lovon ültek. Az egyik lovas
megtévesztésig hasonlított arra, aki a dakotákat idekísérte. A leírások és elbeszélések alapján a fiúk
mindjárt arra gondoltak, hogy a két ikerrel, Thomasszal és Theóval hozta ıket össze a sors. A három ısz
hajú férfi és a két id ısebb nı kevésbé érdekelte ıket. Ezek alighanem az árvíz el ıl elmenekült farmerok
lehettek, akikrıl a scout beszélt.
De volt köztük még egy lovas, sz ıke hajú, kék szem ő fiatalember; arcvonásai komolyságról
tanúskodtak, a szája szeglete körül húzódó barázda pedig visszafojtott bánatról. Mellette egy fiatal n ı
lovagolt. Az ı haja is aranyosan csillogott, mint a napsugár, s a szeme kék volt, mint a hajnali égbolt.
Jól ülte meg a lovat. De a dakota fiúk mindjárt felismerték, hogy nem azok közül való, akik négyéves
koruk óta nap mint nap lóháton ültek. Újonc volt a prérin, habár nagyon igyekezett igazi
tehénpásztornınek látszani.
A fehér emberek felkérték az indiánokat, hogy lépjenek közelebb. Hapedah és Csaszke nem gy ıztek
álmélkodni ezeknek a vacsicsunoknak udvarias és tisztességes viselkedésén. Csak Red Foxot, a
katonákat és a zsoldosokat ismerték, akik a rezervátumba hajtották ıket. Hozzászoktak ahhoz, hogy a
vacsicsunoknál emberi szavak helyett puskagolyó és szitkok az érintkezés eszközei. Ezért csodálkoztak
annyira.
Hapedah közölte a fehérekkel, mit hallott a dragonyosoknál. Figyelmesen hallgatták, nem siettek a
válasszal, megfontoltan szívták a pipájukat, és bólogattak. Csaknem úgy viselkedtek, mint a dakoták, s
az ifjú indiánok egyre nagyobb bizalommal tekintettek rájuk.
– És hogy kerültök ide? – érdekl ıdött végül az a férfi, akiben a három dakota helyesen ismerte fel
Adamset. Ihaszapa mindent elmondott úgy, ahogy volt.
– És most mi a tervetek?
– Tokei-ihto arra kéri Adamset, hogy vásároljon nekünk foltos bölényeket és földet, ahol ezekkel a
foltos bölényekkel élhetünk. Adams meglep ıdve kapta fel a fejét.
– Hányan vagytok még voltaképpen?
– Mikor a fiúkat a csónakba ültettük, még hatvannégy ember élt a sátrainkban – válaszolta Ihaszapa.
– A zivatar idején Red Fox újra megtámadta embereivel odaát a Nagy Medve Fiait, és néhányan
bizonyára holtan maradtak a csatatéren. Nem tudjuk, hányan kelnek át végül a folyón.
Adams egy másodpercig hallgatott.
– Súlyos veszteségeket szenvedtetek – szólt aztán. – Annak a pár embernek, aki még életben maradt,
könnyen találhattok földet és barmot. De hogy akarjátok megfizetni? Ha az embereitek a lovakat is át
tudnák hozni, azokat becserélhetnétek marhákra. De csak az izmos, fiatal lovakat.
– Sok lovunk van, és jók is, de ezeket szeretnénk megtartani. Nem fizethetnénk esetleg arannyal?
Tokei-ihto adott nekünk aranyat.
– Aranyat?! Hohó, fiúk, az egész más! Akkor persze hogy nem kell ideadnotok a lovakat! Arannyal
fizettek?
Adams tájékoztatta a szarvasmarhák gazdáit.
Látni lehetett a három öreg farmer arcán, mennyire felajzották ıket Adams szavai. Közelebb jöttek,
és feszülten figyeltek.
– Konyíttok egyáltalában valamit a szarvasmarha-tenyésztéshez? – kérdezte Adams a dakotáktól.
– Semmit. Még Göndörhajú Csapa sem konyít hozzá, mert gyerekkorában nem marhát ırzött, hanem
gyapotot szedett. De Tokei-ihto azt mondta nekünk, hogy te a testvérünk akarsz lenni. Te majd
megtanítasz minket arra, hogyan kell foltos bölényeket tenyészteni.
Adams elmosolyodott.
– Ez nem is volna rossz. Szívesen segítek nektek. Talán mindjárt üzletet köthetünk ezekkel itt.
– Hé, Adams! – kiáltotta ebben a pillanatban az egyik telepes. – Vedd meg a mi csordánkat. Valódi
aranyuk van ezeknek az indiánoknak?
– Csak lassan a testtel! – Adamsben feltámadt a józan paraszt körültekint ı óvatossága. – El ıször is
megszámláljuk és megtekintjük azokat az állatokat.
– Adams, ne okoskodj annyit! Potom áron jutsz az állatokhoz. Csak arra legyen gondod, hogy az
indiánok ideadják az aranyukat, és már át is hajthatod a csordát a kanadai határon.
– Lehet róla szó. – Adams nem hagyta magát kizökkenteni nyugalmából. A három dakota figyelte,
mint megy egyik állattól a másikhoz a többi fehér férfi és n ı kíséretében. Számolgatott, megtapogatta a
barmokat, olykor-olykor a vállát vonogatta, s odavetett egy-egy szót. Végül egyedül odalépett
Ihaszapához és a két fiúhoz.
– Mennyi aranyotok van tulajdonképpen? – kérdezte halkan.
– Az a baj, hogy errefelé természetesen nem lehet aranymérleget el ıteremteni. Itt minden csak
bizalomra épülhet. Ami azt illeti, becsületes emberek ezek. Aranypénzetek nincs?
 – Nincs, csak aranyporunk és aranyszemcsénk. – Ihaszapa kibontotta a zacskót, és megmutatta a
tartalmát.
Adamsnek a lélegzete is elállt a tömérdek kincs láttára.
– Van-e egyáltalában fogalmatok róla, milyen gazdag emberek vagytok? – kérdezte.
Az indiánok nagy szemeket meresztettek rá. Sohase hitték volna, hogy egy maréknyi csillogó
homokot annyi foltos bölényre lehet becserélni, amennyi az egész csoport megélhetéséhez elegend ı.
– Nehogy megmutassátok az egész zacskót, mert még ezek is elvesztik az eszüket, ha meglátják –
figyelmeztette ıket Adams. – Így ni, ennyi elég lesz, ezt adjátok ide, a többit majd elintézem. A
barmokat áthajtjuk a határon. Veszélyes vállalkozás most átjutni, de majd megoldjuk valahogy.
A három dakota megbízott fehér testvérében. Hamarosan megkötötték az alkut. Adams arca
ragyogott az örömt ıl.
– Rajta! – kiáltotta. – Thomas, Theo, el ıre! Most mutassátok meg, milyen az igazi cowboy! Ti
hárman pedig, bátor ifjú testvéreim a dakoták törzséb ıl, ragadjátok meg azokat a lovakat ott a csordánál,
és kantározzátok fel ıket! Megvásároltuk a csordát, most gondoskodnunk kell róla, hogy biztonságba
helyezzük, ami a miénk.
– Ez a sok foltos bölény mind a mienk? – kérdezte izgatottan Hapedah.
– Mind bizony, amint látod, fiatal testvérem! Sejtelmed sincs még róla, mennyit ér itt az aranyad!
A fiúk nem szaporították tovább a szót. Ihaszapával együtt a nyergeletlenül legelész ı lovakhoz
futottak, rájuk vetették a lasszókat, amelyeket Adamst ıl, Thomastól és Theótól kaptak, és felpattantak a
hátukra. Pattogtak a hosszú ostorok a pásztorok kezében, a barmok tülekedve vágtatni kezdtek észak
felé, s közben a három ifjú dakota ügyesen felkantározta és engedelmességre kényszerítette új
hátaslovát. Kurjongatva, ordítozva vettek részt most már ık is a csorda terelésében. Adams fiatal
felesége nem gyızött álmélkodni, micsoda lovasmutatványokat végeznek ezek az indián cowboyok az
idegen lovak hátán, s a három ifjú dakota nagyon élvezte ezt a sikert.
Vágtató barmok és lovak számára nem volt messze a határ. Adams odakiáltotta a három dakotának,
hogy estére biztonságban lehetnek. Csaszkét és Hapedahot ujjongás és bizakodás töltötte el arra a
gondolatra, hogy Tokei-ihtót és az öveiket Adams társaságában és egy nagy bölénycsorda birtokában
üdvözölhetik. Csak jönnének már, csak jönnének minél el ıbb… csak egyáltalában jöhessenek! Hiszen
egyel ıre még odaát vannak, a megvadult folyó és Red Fox puskái között.
Kiizzadva, kifáradva, berekedve érkeztek a lovasok napnyugtakor egy füves rétre, ahol Adams már
megállt Thomasszal, Theóval és Cate asszonnyal. Az indiánok is megállították lovukat, és csatlakoztak
a többiekhez.
– Átjutottunk – közölte Adams.
Ihaszapa és a két fiú hallgatott, s hosszasan körülnézett. Semmi sem mutatta, hogy itt a határ.
Ugyanaz a zöld, végtelen táj vette körül ıket. Csak a Wood Mountains [Erd ıs-hegység] dombvonulata
nyomult közelebb.
Pihenıt tartottak. A medvebocs, amelyet Ihaszapa egy zsákban hozott idáig a lován,
elégedetlenkedett, és halat követelt. A barmok ittak és legeltek. A fiúk r ızsét szedtek, és egy kis tüzet
raktak, amelyet óvatosan elfedtek. Ki-ki evett a maga útravalójából, utána a férfiak rágyújtottak. Cate
halálfáradt volt. Mindjárt beburkolódzott takarójába, és aludni tért.
Mivel nem volt fontos beszélnivalójuk, mindenki hallgatott, és átadta magát gondolatainak.
Eltelt vagy fél óra. Adams beosztotta az éjszakai ırséget. A két fiú ragaszkodott hozzá, hogy ıket is
osszák be.
– Hja bizony – szólalt meg egyszerre Thomas –, most gazdag emberek vagytok, fiatal indián
barátaim. Fittyet hányhattok mindenkinek.
Egy másodpercig csend volt. Aztán Hapedah válaszolt:
– Ti is, Thomas és Theo.
– Csúfolódni akarsz velünk, te kis Medve-fiú?
– Nem, eszem ágában sincs. Miért gondolja Thomas, az én id ıs testvérem?
– Mert mi ketten Theo fivéremmel a legszegényebb ördögök vagyunk a földkerekségen. Szegény és
vidám fickók voltunk, mikor megismerkedtünk a f ınökötökkel, Tokei-ihtóval, aki akkor még gyermek
volt, és Harkának hívták. Most is emlékszem még arra a napra, mikor tréfából elcsente a hátunk mögött
az egyik puskánkat. Vidámak már régóta nem vagyunk, de ugyanolyan szegények.
– Nem tudom – felelte Hapedah lassan, elgondolkozva –, nem tudom, gazdagnak nevezik-e azt,
akinek foltos bölényei vannak. Mert foltos bölényei Thomasnak és Theónak is vannak.
 – Hol a csudában?
Hapedah értetlenül vonogatta a vállát.
– Furcsa kérdés. Hiszen itt legelnek a bölényeink.
– A bölényeink? A te bölényeid… vagy a tiétek… nem is tudom, hogyan van ez nálatok.
Tulajdonképpen Tokei-ihtót illetik meg, ha valaha még élve átjut ide a túlsó partról. És ha nem? Ki az
örököse? Nagy bizalommal viseltetett irántatok, hacsak úgy egyszer ően a tarsolyotokba dugta az
aranyát. No hiszen semmi közöm hozzá. De azt mégiscsak tudnom kell, ki fizeti majd a bérünket. A
levegıbıl nem tudunk megélni, mi szegény éhenkórászok.
– Abból fogtok élni, amib ıl mi. Hiszen a testvéreink vagytok.
– Nem élhet mindenki abból, amib ıl ti…
– Miért nem? – kérdezte csodálkozva Hapedah.
– Bohókás fiúk vagytok, kis indiánok. Hát azért nem, mert az a csorda nem mindenkié.
– A csorda valamennyiünké: a Nagy Medve Fiaié, fivéreinké, Thomasé, Theóé és Adamsé meg
nıvérünké, Cate-é.
– Gyerek vagy még, azért beszélsz úgy, mint egy gyerek – mondta Theo meghatottan, de
hitetlenkedve.
– Szó sincs róla! – avatkozott be Ihaszapa. – Hapedah, a Medvefiú úgy beszélt, mint egy dakota.
– Hiszen ha az csak úgy menne – mormogta Thomas.
– Ugyan miért ne menne?! – kiáltott fel büszkén Hapedah.
– Hát… hát komolyan beszélsz? – kérdezte Theo hebegve. – Csakugyan lehetséges, hogy öreg
napjainkra veletek együtt állattenyészt ı farmerok leszünk?
– Igen, azok lesztek – jelentették ki egymás szavába vágva Ihaszapa, Csaszke és Hapedah. – Ez
volna Tokei-ihto kívánsága is. Kérünk benneteket, segítsetek nekünk. Egyedül semmit sem tudunk
kezdeni ezekkel a foltos bölényekkel. Mást nem tudnánk tenni, mint hogy levágjuk az állatokat, és
megesszük a húsukat, és a végén megint üres kézzel állnánk itt.
Thomas és Theo sokáig meg sem tudtak szólalni.
– Na, akkor gyertek – mondta végül Thomas. – Ha így áll a dolog, megtanítják titeket tehenet fejni.
Ez bizonyára nehezebb lesz nektek, mint csordát terelni, ti kis vörös ördögök.
A marhapásztoroknak mindössze egyetlen sajkájuk volt. A teheneket sem a tejükért tenyésztették,
hanem csak a húsukért és b ırükért. A pásztorok csupán saját maguk számára fejték meg a teheneket.
Hapedah és Csaszke kíváncsian figyelték, mint sajtolja ki a tejet Thomas a farkával csapkodó tehén
tıgyébıl. De közben befogták az orrukat, mikor pedig Thomas nevetve megkínálta ıket tejjel, gyorsan
kiköpték a szokatlan italt.
– Nem bírjátok lenyelni? No de ilyet! Hát ez az a híres indián önfegyelem?!
Csaszke és Hapedah erre összeszedték magukat, s görcsös er ıfeszítéssel nyeldesték a tejet. Úgy
találták, hogy undorító a szaga, s nem kevésbé undorító az íze. De azért h ısiesen legyőrték. Utána
titokban félreosontak, és kihányták az egészet. Nem volt olyan egyszer ő az új élet!
De nem adták fel a harcot.
Mikor a fiúk már beburkolóztak takarójukba, hogy addig is, míg rájuk kerül a sor az éjszakai
ırségben, aludjanak, Theo még egyszer odaszólt:
– Sehogy sem fér a fejembe ez a dolog. Egész biztos, hogy Adams is farmer lesz veletek együtt?
– Egész biztos.
Theo megdörzsölte a szemét.
– Hej, ez az Adams! Alkalmasabb embert nem is találhattatok volna, ti Medve-fiúk! Nem koldusként
jön ám hozzátok. Az itteni telepestörvény értelmében a maga számára is kaphat földet.
A fiúk lassan álomba merültek. Ó, ha Tokei-ihto életben maradna, hogy egy nap mindent
elmondhassanak neki!
Békésen, nyugodtan telt el az éjszaka. Ver ıfényes reggel virradt rájuk, s a csordát lassan
továbbhajtották az Erd ıs-hegység felé. Hapedah és Csaszke nem tágítottak Thomas és Theo mell ıl,
ítéletnapig is elhallgatták volna történeteiket. Thomas elmesélte, mint lopakodott mögéje s mint járt túl
az eszén Tokei-ihto, mikor még kisfiú volt, körülbelül olyan id ıs, mint most Hapedah és Csaszke.
Megtudták a fiúk, hogy Thomas és Theo akkoriban mint csapdaállító prémvadászok a szikszikauk
vadászmezıin mőködtek. Igen, Thomas és Theo a feketelábúak prérijein éltek, s nemcsak Tokei-ihtót
ismerték, hanem Hegyi Mennykövet is, szintén gyerekkorában; Tokei-ihto apjának, Mattotaupának
sátrában bölény-vesepecsenyét ettek, amely oly puha és ízletes volt, hogy ma már ilyen nem is létezik,
legfeljebb az Örök Vadászmez ıkön. Késıbb az ikrek Adams apjánál, az öreg Adam Adamsnál
szolgáltak mint marhapásztorok, s Tokei-ihto, aki akkor fiatal legény volt, segítségükre volt egy ízben a
farkasvadászaton. Tokei-ihtónak akkor még más neve volt: Harka, a Hegyi Szirt, az Éjszaka Szeme, a
Biztoskező Bölényvadász és Medveöl ı.
– Nagyszerő legény volt már akkor is a f ınökötök!… Az volt aztán az íjász!… – Thomas Rittyentett
egyet, hogy így is kifejezést adjon elismerésének. – Mattotaupa pedig olyan nemes lelk ő férfi volt,
amilyen ezer közül egy ha akad. Sokáig tartott, míg Red Foxnak gyalázatos fondorlatokkal sikerült
aláásnia az erejét, hogy végül meggyilkolja…
– Igaz – folytatta Thomas –, Theo meg én kés ıbb a Niobraránál a dakoták ellen harcoltunk. De
amikor Red Fox hitszeg ı módon t ırbe csalta a f ınökötöket, kinyílt a szemünk! – Thomas és Theo
megpróbálták lerázni magukról a rossz emlékeket. – Meglátjátok majd, Medve-fiúk, még mi is
megfiatalodunk mellettetek! Hiszen mindaz, amit most elmeséltünk, alig tizenöt esztend ı leforgása alatt
történt, és Tokei-ihto is csak huszonnégy éves még… Mégis úgy él már bennünk ez az egész, mint egy
álom… Tarka álom volt, hol jó, hol rossz… és majd ha együtt élünk a közös farmunkon, sok mindent
tudunk majd nektek esténként mesélni, kis indián cowboyok…
A Medve-fiúk szeme csillogott. Thomas és Theo társaságában nem érezték magukat hazájukból
előzött idegeneknek.
Az újdonsült állattenyészt ık az Erdıs-hegység lábánál, az erd ı szélén elterül ı szabad réteken
telepedtek le csordájukkal. Errefelé mindenütt gazdátlan volt még a föld. Ott táboroztak le, ahol akartak,
s kedvükre vándorolhattak állataikkal. Els ı táborhelyül egy kis patak partját választották; az erd ıbıl
elıbúvó patak a dombokról csörgedezett alá, s végigkígyózott a réteken. Jó volt itt lenni. Az állatok
számára ott volt a víz és a buja f ő, az emberek számára pedig a rét és az erd ı, ahol meleg és hideg
napokon egyaránt tanyázhattak; fa volt elég. A vízben nyüzsgött a hal, az erd ıben a vad. Csak
vadbölényeket nem lehetett sehol látni.
Napról napra, s ıt most már óráról órára várták a Medve-fiúk és Ihaszapa az öveiket. Egyikük mindig
ott gubbasztott a legmagasabb fa tetején, és a távoli Missourit kémlelte. Végre elérkezett a várva várt
pillanat. Csaszke ujjongó kiáltása ércesen és diadalmasan hasított bele a békés csendbe. Mire leért a
fáról, már ott találta Hapedahot és Ihaszapát a lovakkal; mindhárman lóra pattantak, és szélsebesen
száguldottak át a prérin, a karaván elé.
– Hi-je-he! Hi-je-he!
Egyelıre még csak valami hosszú, sötétl ı kígyónak látszott a karaván. Az egyes alakokat még nem
tudták megkülönböztetni. De a három ifjú dakota egy domb gerince felé nyargalt, s mikor felértek,
ágaskodtatták lovukat, és kurjongattak. Majd megfékezték ficánkoló paripájukat, s fürkészve meredtek a
préri felé.
Látták a harcosokat, akik a karaván el ıtt ide-oda rajzottak musztángjaikon. Csetanszapa vezette a
csapatot. A zsákmányolt fehér lovon ült. Mellette Chef de Loup léptetett tarka lován, és Göndörhajú
Csapa a pej lovon. A harcosok kis csapata mögött Havandzsita lépkedett gyalog a menet élén. İsi
szokás szerint kezében tartotta lándzsáját. Háta és nyakszirtje öregesen merev volt, de aszott lába szinte
magától vitte azzal a ringó járással, ahogy csaknem száz esztend ı óta rótta az erd ıket és a prériket.
Utána a lovak kocogtak egymás mögött, a n ıkkel és gyermekekkel meg a málnával. A menet végén
Hapedah és Csaszke pajtásai, a Kölyökkutyák hajtották mindazokat a dragonyoslovakat, amelyeket nem
vettek igénybe lovaglásra vagy málhahordásra.
A három ifjú dakota úgy érezte, hogy csodálatosabb pillanat még nem volt életükben. Hiszen most
saját szemükkel gyızıdhettek meg arról, hogy a Nagy Medve Fiai szerencsésen végére értek sok
áldozattal járó, hosszú vándorlásuknak, hogy immár akadálytalanul élhessék szabad életüket a szabad
prériken.
A Medve-fiúk figyelmét nem kerülte el, hogy Tokei-ihto, Uncsida és Hegyi Mennyk ı, a fiatal
feketelábú fınök nincs az érkez ık között. A két f ınök talán hátramaradt utóvédnek. És Uncsida? Vajon
él még Uncsida?
Ihaszapa a Medve-fiúkkal a menet elé vágtatott. Egyenesen Csetanszapához lovagoltak. Csetanszapa
megállította lovát, s megállt az egész menet is. Ihaszapa jelentette, mit végeztek.
Csetanszapa nagyot sóhajtott.
– Gyorsan cselekedtetek. Az embereink azt fogják mondani, hogy a foltos bölények b őzlenek.
– Valóban bőzlenek, a tejükt ıl pedig hányni kell – er ısítette meg ezt a véleményt Csaszke. – De csak
nem fogunk ezért megijedni ezekt ıl a bölényekt ıl?
 – A harcosaink nem is fognak megijedni ezekt ıl a bőzlı állatoktól, de meg fogják vetni ıket.
Bölényekre akarnak vadászni, nem teheneket fejni és levágni.
Csetanszapa odalovagolt Havandzsitához, s néhány szót szólt neki, amit Fekete Szikla és a fiúk nem
érthettek, mert Csetanszapa igen halkan beszélt. Ám az a mód, ahogyan Havandzsita felkapta a fejét, és
a fiúkra meredt, nem sok jót ígért. Ihaszapa és a fiúk megijedtek. Hát nem beszélt még Tokei-ihto
Havandzsitával tervér ıl? És hol maradt tulajdonképpen Tokei-ihto? Csetanszapa egy szóval sem tett
említést róla.
A menet ismét megindult.
– Hol van a fınökünk? – kérdezte Hapedah dobogó szívvel Ravasz Hódtól.
Ravasz Hód hátramutatott, a Missouri felé.
– Ott! A túlsó parton maradt, hogy megverekedjen Red Fosszál. Ennek köszönhetjük, hogy sátraink
akadálytalanul elvonulhattak.
– És… – Hapedah nem tudta folytatni. Valami összeszorította a torkát.
– És Hegyi Mennyk ı, a feketelábú is ott maradt, hogy megfigyelje a párviadalt, s hírt hozzon
nekünk, vajon… – Itt Ravasz Hód szava is elakadt. – Egyel ıre várnunk kell – fejezte be aztán. – Az
Erdıs-hegységig vonulunk, s ott várunk.
– Értem.
A fiúk már nem ujjongtak. Elnémultak. Tokei-ihto nem jött át a többiekkel! Nos, annál bátrabban
kell helytállniuk, hogy keresztülvigyék Tokei-ihto akaratát. A két fiú összeszorította a fogát.
A menet a patakhoz ért, a csorda közelébe, amely a patak bal partján legelt. A kiéhezett kutyák,
élükön Ohitikával, mindjárt rá akarták vetni magukat a barmokra, hogy szétmarcangolják ıket.
Leszegett szarvval ügettek oda a bikák. A pásztoroknak – Adamsnek, Thomasnak, Theónak, a Medve-
fiúknak és Ihaszapának – nem kis fáradságukba került, míg hosszú ostorukkal elkergették a kutyákat, és
lecsillapították a megriadt csordát.
Eközben Havandzsita megálljt vezényelt. Lándzsájára támaszkodva hosszasan nézte az izgatott foltos
bölényeket. Aztán megfordult, s átvezette a menetet a patak túlsó partjára. Csetanszapa mellette
léptetett. A Medve-fiúk Ihaszapával együtt még a csordánál és fehér barátaiknál maradtak. A két fiú
érezte, hogy sorsdönt ı órák következnek.
A menet megállt; a patak választotta el a csordától. Havandzsita körbejárt, s kijelölte a sátrak helyét.
Csetanszapa fehér lován ülve nézte. Hagyta, hogy Havandzsita az ı közremőködése nélkül intézkedjen,
ami pedig ellenkezett a szokásokkal. Csetanszapa mellett állította meg lovát Chef de Loup és Csapa is.
A legtöbb asszony már lerakodott. Uinonah azonban még érintetlenül hagyta rúdszánját. Példáját
követték Mongszongszah, Villámfelh ı, Szitopanaki és Csúfolódó Rigó is.
Csetanszapa intett Fekete Sziklának, a felderít ınek, s odavezette a vén varázslóhoz. A fiúk szemtanúi
voltak a jelenetnek, de most sem értettek meg mindent abból, amit beszéltek. Csak annyit vettek ki a
taglejtésekbıl, hogy vita folyik. Csetanszapa nyilván újra elmondatta Fekete Sziklával, amit neki már
jelentett. Fekete Szikla elmagyarázta, hogy a Medve-csapatnak a marhacsordánál kell tábort ütnie, mert
bölények már errefelé sincsenek. Havandzsita azonban ismét csak azt a parancsot adta, hogy mindenki
tartsa magát távol a foltos bölényekt ıl. A harcosok engedelmeskedtek Havandzsitának, s a patak túlsó
partján ütötték fel sátraikat. Csetanszapa is utasította feleségét, Mongszongszahot, hogy a csordától
elkülönülve rakja le a holmit, és rendezkedjen be. Csupán Csapa és Chef de Loup dacoltak a varázsló
akaratával. Tipijüket és Tokei-ihto elárvult sátrát a csordánál állították fel. Ide hordták ingóságait
Uinonah, Szitopanaki, Csúfolódó Rigó és Villámfelh ı. A lovakat is két csoportra osztották.
A Medve-fiúk hallgatólagos egyetértéssel a nyáj mellett, a patak partján kuporodtak le, egyel ıre nem
keresték fel senkinek a sátrát. Nem akartak engedetlenséget tanúsítani apjukkal szemben, de Tokei-ihto
akaratához sem lehettek h őtlenek. Ihaszapa odahozta nekik a medvebocsot, amely már jócskán
felcseperedett, és vadulni is tudott, ha éhes volt, vagy kedve szottyant a maga útján járni. Adams nézte a
kis csoportot.
– Kamaszodik a medvétek – mondta. Mosolygott, de ez a mosoly gondterheltséget takart. Adams is
nagyon jól tudta, hogy újabb viszály fenyeget, és újabb veszedelem leselkedik rájuk.
A csorda idıközben megnyugodott. A marhák legelésztek, vagy kér ıdzve feküdtek a f őben. A
kutyák is jóllaktak már: a delavár két antilopot ejtett el, s a hulladékot a kutyáknak vetették oda.
Halkan csörgedezett a patak, amely immár választóvonal volt a Medve-csapat két fele közt. A
varázsló sátra elıtt csoportba ver ıdve álltak Havandzsita, Csetanszapa, Csapa és Chef de Loup, s
csatlakozott hozzájuk a törzs tanácsának két tekintélyes tagja is. A varázsló felszólította a harcosokat,
lépjenek be a tipijébe. A Medve-fiúk mindezt éberen figyelték. Némán várták, mit hoz majd a varázsló
sátrában a tanácskozás.

Félhomályban derengett, s ıt csaknem sötét volt a sátor, ahova a harcosok beléptek, hogy
tanácskozzanak Havandzsitával. Egy asszony felszította kissé a tüzet, éppen csak annyira, hogy enyhén
parázslott; Havandzsita ezután kiküldte az asszonyt, hogy bizalmasan beszélgethessen a férfiakkal.
Tokei-ihtótól és Uncsidától, régi és veszedelmes ellenfeleit ıl most nem kellett tartania: a folyó túlsó
partján maradtak.
– Nos, mondjátok el, mit gondoltok – kezdte a varázsló, mikor valamennyien letelepedtek a t őzhely
köré.
A tanács két tekintélyes tagja közül az egyik megköszörülte a torkát.
– Nincsenek itt bölények! A másik bólintott:
– Becsapott minket Tokei-ihto!
– Ugyanott tartunk, ahol azel ıtt – szólt ismét az els ı –, kénytelenek leszünk megint a
vacsicsunokhoz fordulni, hogy földért és ennivalóért könyörögjünk. Ezek a foltos bölények, amelyek a
patakon túl legelnek, büdösek, és ha mégis ráfanyalodunk a húsukra, hamarosan leöljük és elfogyasztjuk
az utolsót is. Mi lesz aztán? Antilopokból és szarvasokból nem tudunk megélni.
Felemelte hangját és így fejezte be:
– Ezért kellett hát megtennünk ezt a hosszú utat, ez lett az eredménye dics ı tetteinknek!
E szavak hallatára Csetanszapából kitört a harag.
– Idézd meg a szellemeidet, Havandzsita, és varázsolj ide vadbölényeket, ha tudsz! – kiáltotta. –
Bocsáss ránk álmot, amely megmutatja a Bölények Útját, bocsáss ránk álmot, amely megmutatja, merre
kell nyargalnunk, hol hangzik fel a bölények b ıgése, melyik csapáson dobognak a patáik, hol l ıhetjük
ki nyilainkat! Dobolj, és beszélj a szellemeiddel, hogy megtudjuk, hol vadászhatunk, hol élhetünk úgy,
ahogy apáink éltek és apáink apái!
Havandzsitában különös változás ment végbe, mialatt Csetanszapa heves kitörését hallgatta. Új
reménység költözött belé, de ez a reménység a félelemmel viaskodott. Lám, ismét hozzá fordulnak a
harcosok, varázslatot követelnek t ıle úgy, mint régen! Ez ujjongással töltötte el a vén varázslót,
másrészt azonban rémület fogta el, mert még sohasem érezte ennyire, hogy hiányzik bel ıle az erı
ahhoz, amit várnak t ıle. De még mindig palástolni akarta a gyengeségét. Meg kell mutatnia, hogy ı még
ma is Havandzsita, a szellemek és titkos er ık ura, nem pedig lötyög ı bırbe bújtatott vén csont.
– Dobolni fogok, és ti eljárjátok a bölény táncot – szóit a harcosokhoz. – Jönni fognak a
vadbölények, hacsak távol nem tartja ıket ezeknek a foltos bölényeknek hamis és émelyít ı bőze.
Menjetek és táncoljatok! Beszéltem.
A harcosok felemelkedtek, és elhagyták a sátrat.
Hapedah és Csaszke a patak partjáról figyelték, mint szállingóznak ki a harcosok a varázsló sátrából.
Azt is látták, mint viszik hírül a döntést a harcosoknak, s mint gyülekeznek ezek Havandzsita sátra el ıtt,
a téren. Csak a delavár tartotta távol magát a gyülekezett ıl, s odament Adamshez.
A varázsló verni kezdte a dobot. A férfiak felálltak a kultikus tánchoz, s felcsendültek az ének, a
közös bölényfohász egyenletes ütemei ugyanúgy, mint valamikor régen, Mattotaupának, Tokei-ihto
apjának idején a Platte folyó mellett:

Jó Szellem, adj nekünk bölényt, bölényt, bölényt…

Bölényt, bölényt, bölényt adj nekünk, Jó Szellem!

Dobogva járták a harcosok körben a táncot, s közben utánozták a bölények b ıgését. Azok, akiknek
bölényszarv és bölényb ır volt a birtokukban, magukra öltötték ezeket, hogy hasonlítsanak a
bölényekhez. Olykor-olykor vadászokká változtak, s a bölényvadászok vad kurjantását hallatták.
A fiúk is hallották a vadászkurjantást, egész lényük beleremegett. Hiszen négyesztend ıs koruk óta
arról ábrándoztak, hogy egyszer majd ık is bölényvadászok lesznek. Órák óta járták már a táncot. A
harcosok felváltották egymást,

Jó Szellem, adj…
 Az egyik harcos hirtelen felkiáltott:
– A halottak és a bölények visszatérnek!
A kiáltást mások is felkapták, sok hang ismételte:
– A halottak és a bölények visszatérnek!
Vadabbul dobogtak a táncoló lábak, szenvedélyesebben énekeltek a harcosok.
Hapedah és Csaszke gondolatait és érzelmeit is felkavarta a tompa ének és dobogás.
Arra ocsúdtak fel, hogy ott áll el ıttük a delavár.
– A halottak és a bölények sohasem térnek vissza… így mondta Tokei-ihto – szólt a két fiúhoz. A
Medve-fiúk kiragadták magukat kábulatukból. Már esteledett. Elsötétült az égbolt, s felragyogott az els ı
csillag. Tokei-ihto! A két fiúban ismét életre kelt ez a név.
– Csak jönne már Tokei-ihto! – mondta Csaszke. Még mindig a bölénytánc hatása alatt volt,
remegett, az arca izzadt. – Jelt kell adnunk a f ınöknek, olyan jelt, amit a Mini-Szoszén túl is megláthat.
Tokei-ihtónak tudnia kell, hogy itt vagyunk, tudnia kell, mi történik.
– Hau! – Hapedah felpattant, vele együtt Csaszke is, és a két fiú a patakon átgázolva Csetanszapához
futott. Csetanszapát nagyon kimerítette az órákig tartó bölénytánc; felváltatta magát, s most Csapa
társaságában a saját sátra el ıtt ült.
– Jelt kell adnunk Tokei-ihtónak – mondta neki két fia, Hapedah és Csaszke, mikor Csetanszapa
engedélyt adott, hogy beszéljenek.
Csetanszapa nem válaszolt mindjárt, sem igennel, sem nemmel. A Black Hillsben történtek óta a
Medve-fiúkat is úgy tekintették, mint akiknek valami közük van a titkos er ıkhöz. Nem lehetett semmibe
venni a szavukat. Csetanszapa átpillantott a patak másik partjára, ahol a medvebocs hancúrozott.
Szitopanaki és Uinonah éppen enni hoztak neki.
– Rendben van – döntött Csetanszapa. – Mindazok, akik nem vesznek részt a bölénytáncban, álljanak
össze, és gyújtsanak egy nagy tüzet, amelyet a Mini-Szoszén túl is látni lehet. F ınökünk az ellenség
győrőjében van. Hadd tudja meg, hogy átléptük a határt, s hogy ki kell szabadulnia ellenségeinek karmai
közül, és ide kell sietnie, ha… – Csetanszapa elharapta a szót. Nem akarta kimondani azt az eshet ıséget,
hogy Tokei-ihtót megölhette az ellenség.
Hapedah és Csaszke eliramodtak, és összehívták a fiúkat, a Kölyökkutyák szövetségének valamennyi
tagját; ezenkívül elhívták Villámfelh ıt is, meg ennek barátn ıjét, Fürge Gyíkot és a többi kislányt.
Mindenkire szükség volt, hogy fát hordjanak és hasogassanak. A fiatal legények, az Ihaszapa vezetése
alatt álló Vörös Toll-szövetség tagjai sem tartották méltóságukon alulinak, hogy segítsenek. “Jelt adni
Tokei-ihtónak!" – ez a jelszó egyesítette valamennyiüket.
Észre sem vették, hogy e foglalatosság közben átgázoltak vagy átugráltak a patak túlsó partjára; most
már senkinek sem jutott eszébe távol tartani magát a másiktól. Csattogtak az erd ıben a vén, korhadt
fatörzseket hasogató fejszék, száraz gallyakat hordtak össze. Adams, Thomas és Theo is bekapcsolódtak
a munkába, mihelyt meghallották, mir ıl van szó. Különösen Adams segített sokat nagy ácsfejszéjével.
A hasábokra vágott fát máglyába rakta. Alikor már elég nagy volt a rakás, Csetanszapa meggyújtotta a
máglyát; az enyhe éjszakai szél felszította a tüzet, s csakhamar fellobbantak lángok. Hatalmas t őz volt, a
megmenekültek örömtüze, és hívó szó a f ınökhöz. Sárga és vörös lángok hasítottak bele az éj sötétjébe,
fújt a szél, a csorda nyugtalankodni kezdett. Lobogó fény tükröz ıdött a patak vizében.
Mind több bölénytáncos váltatta fel magát, hogy a t őzhöz siessen. Mikor már csak az a két
tekintélyes férfi maradt ott, aki Havandzsita sátrában Tokei-ihto ellen emelte fel szavát, Havandzsita
véget vetett a táncnak. Elbocsátotta ezt a két férfit is, s visszavonult sátrába.
– Erısebb varázslathoz fogok folyamodni – szólt távozóban halkan és fenyeget ıen. – Azok a b őzlı
foltos bölények nem maradhatnak itt; megzavarják harcosaink eszét, és a szellemeket is. El kell
kergetnünk a csordát, akkor majd visszatérnek a bölények. Hau.
Azzal bebújt tipijébe.
Egyedül állt a sötét varázslósátorban. A t őzhelyen már csak kevés parázs izzott. Havandzsita úgy
érezte, mintha ı maga volna a t őz, amely utolsót lobban, hogy aztán elhamvadjon. Elhagyták a
harcosok. Megszöktek a bölény táncról. Ez még sohasem fordult el ı. Egy világ omlott össze
Havandzsitában. Ebben a magányos pillanatban bevallotta magának, hogy a f ınök családjának és a
Medve-csapatnak kegyetlen sorsában ı sem teljesen ártatlan. Tokei-ihto egyszer a kínzócölöphöz
kötözve a szemébe mondta: “Te voltál az, aki el ıször árulta el a vacsicsunoknak, hogy van aranyunk."
Igen, valóban ı volt; ez az áruló szó volt a varázsige, amellyel a vacsicsunoknál elérte, hogy egy nagy
bölénycsordát tereljenek a Nagy Medve éhez ı Fiainak. Az árulás következménye pedig az lett, hogy a
fehér emberek kivetették cselszövényeik hálóját Mattotaupára, az arany titkának ırzıjére. Jöttek a
bölények, s Havandzsita hatalma és tekintélye ismét megszilárdult. Mattotaupa pedig az ármánykodás és
árulás áldozata lett; Havandzsita szám őzte, s végül Red Fox gyilkos kése adta meg neki a
kegyelemdöfést. Erre gondolt most Havandzsita, az elaggott varázsló, s legszívesebben elhamvadt
volna, mint ez a parázs itt a t őzhelyen, de kegyetlenül edzett és végül kegyetlenné edz ıdött akarata még
egyszer fellázadt – mindenki ellen és önmaga ellen is. Nem hagyja magát, varázsolnia kell, varázsolni
fog, ha törik, ha szakad; megsemmisít mindenkit, aki kételkedik benne, különösen pedig azokat, akik
dacolni mertek vele. Céljai szolgálatába állítja még egyszer az ellenséget, a vacsicsunokat. Fennhangon
beszélni kezdett; önmagához szólt és a szellemekhez, akikben hitt:

Jertek, szellemek,
ismerlek benneteket.
Elhagytatok engem –
de kényszerítlek benneteket, hogy visszatérjetek.
Azoknak a férfiaknak kezébe és agyába bújtatok,
akik sok titkot ismernek, és hosszú késük van.
Jertek elı ismét, kényszeríteni tudlak titeket.
Egy nagy vacsicsun
újra a hatalmamba adott titeket.
Igen, kényszerítelek benneteket,
és akik ellenem szegülnek,
mind egy szálig
halállal lakolnak.

Havandzsita ismét el ıvette dob ját, s lesoványodott kezével valami félelmetes ütemet vert ki a dobon.
A dobszó kihallatszott a sátorból a férfiakhoz, n ıkhöz és gyermekekhez. Amíg a Tokei-ihtónak jelt adó
tőz fényesen lobogott, senki sem figyelt rá. De ahogy a lángok aláhanyatlottak, és az izzó hamurakásra
rávetıdtek az árnyékok, mind többen kezdtek fülelni. Az emberek behúzták a nyakukat, s a fiúk és
lányok ijedten emelték szájuk elé kezüket. Félénk pillantásokat vetettek a foltos bölények felé. Egymás
után szállingóztak vissza az emberek a csörgedez ı patakon át a sátrakhoz, el a marhacsordától.
Csetanszapa azonban éppen ekkor ment át arra az oldalra, ahol a csordát ırizték, s csatlakozott
fiaihoz, Adamshez, Theóhoz és Thomashoz, Csapához és azokhoz a n ıkhöz, akik eltökélték, hogy az új
életért szállnak síkra.
– Havandzsita rosszban sántikál – mondta fojtott hangon. – Nem tudja már a bölényálmot álmodni.
Utolsónak a delavár jött át a patakon. Lassan lépdelt, mintha ólmos súly húzná le a lábát. A Medve-
fiúk azt hitték, hogy azért ilyen levert, mert mégiscsak nehezére esik a letelepedett farmerok életformája
mellett dönteni, hiszen tizennégy éves kora óta hírszerz ı volt, és vándoréletet élt. Kiderült azonban,
hogy Chef de Loup nyomott kedélyhangulatának egészen más a magyarázata; olyan ok rejlett mögötte,
amit a Medve-fiúk nem is sejthettek. Chef de Loup megállt a part közelében, még némi távolságban
barátaitól. Ebben a pillanatban kinyílt odaát a varázslósátor függönye, s kirontott Havandzsita. Noha a
férfiak és fiúk nemegyszer voltak már tanúi a varázsló szellemtáncainak, most úgy hatott rájuk, mintha
elıször látnák, oly vadul és fenyeget ıen táncolt feléjük a sötétben varázsjelekkel teleaggatott alakja.
Magából Havandzsitából nem lehetett mást felismerni, mint lábának mozgó árnyékát. Vállán
medvebunda volt átvetve, s fejét a hozzá tartozó medvekoponyába bújtatta. A medvebundára
kígyób ıröket, tollakat és kitömött madarakat er ısített, s ezek kavarogtak, zörögtek Havandzsita vad
tánca közben. A féktelen mozdulatok és a tompa, érthetetlen hangok teljesen elfeledtették, hogy a
maskara mögött ember rejt ızik, és az ismeretlennek, az állatinak és a kísértetiesnek ez a találkozása
hátborzongató félelmet keltett a néz ıkben. Körben táncolt a varázsló, és vészt hirdetett. Vészt jósoltak
neki a szellemek a sátorban. Nagy szerencsétlenség fenyegette a Nagy Medve Fiait. Néma csendben
álltak az emberek a varázsló körül. Az elhamvadt máglyán kihunytak az utolsó szikrák is, most teljes
sötétség volt. A barmok nyugtalanul feltápászkodtak: felriasztották ıket a varázsló torokhangjai,
amelyek olykor-olykor fülsiketít ı üvöltéssel váltakoztak. A szellemtáncos a patak felé közeledett. Chef
de Loup úgy állt ott; mint akinek földbe gyökeredzett a lába. Még mindig a pataknál állt, egyedül,
néhány méternyire Csetanszapatól és a körülötte csoportosulóktól: Ravasz Hódtól, a Medve-fiúktól és
Ihaszapától. Úgy látszott, mintha a varázsló éppen a delavárt vette volna célba. A hosszú varázsbot,
amelyet Havandzsita tánc közben a kezében tartott, újra meg újra Chef de Loup felé mutatott, míg végül
a szellemtáncos közvetlenül a víz el ıtt megállt, s mikor már csak a patak választotta el a delavártól,
üvöltve a nevét szólította.
Chef de Loup meg sem moccant.
A varázsló is mozdulatlanná dermedt, fenyeget ıen elırenyújtva a varázsbotot. Csak a szél hintáztatta
a kígyóbıröket, a tollnyalábokat és a kitömött állatokat.
A delavár szinte megigézve három lépést tett, s lába már a part szélére ért. A víz mokasszinját
nyaldosta. A szemközti parton ott állt a varázstáncos.
A Medve-fiúk k ıvé meredve nézték a jelenetet.
A varázsló velıtrázó ordítást hallatott, s lerántotta magáról a medveb ırt, úgyhogy láthatóvá vált
kiaszott arca s az éjszakában csillogó hófehér haja. Széttárt karját magasba emelte, mint aki valami nagy
veszélyt akar elhárítani.
– Tokei-ihto meg fog halni! – kiáltotta. – Még ebben az órában!
Sokszólamú, halk jajkiáltás rezegtette meg az éjszaka csendjét.
– Temiattad fog meghalni, delavár!
A Medve-fiúk úgy érezték, hogy a szívverésük is elállt, a torkuk összeszorult. Chef de Loup
mozdulatlanul állt, mint aki az ítéletét várja.
– Beszélj, delavár! – üvöltötte a varázsló. – Ki l ıtte el a golyókat Tokei-ihto puskájából? Ki
kényszerítette ıt arra, hogy nyíllal álljon ki Red Fox puskája ellen?!
Egy pillanatnyi baljós, néma csend következett.
Aztán a delavár meggörnyedt, s lassan letette minden fegyverét; lerakta a f őbe a kését, a csatabárdját,
a revolverét és a puskáját.
A Medve-fiúk könyörg ı pillantást vetettek apjukra, Csetanszapára: szóljon valamit, csak egy szót.
– Valóban megtette – suttogta helyette Ravasz Hód. – Mindig jó, de hirtelenked ı lövész volt. Mikor
Red Fox a zivatarban megtámadta asszonyainkat és gyermekeinket, s kifogyott a töltényünk, Chef de
Loup magához vette a f ınök puskáját, és abból tüzelt. Igaz, hogy Tokei-ihtónak ezért kell nyíllal
harcolnia Red Fox puskája ellen. Jaj nekünk, ha Tokei-ihto… – Ravasz Hód nem folytatta tovább.
A fiúk lesütötték szemüket. Nem tudtak többé Chef de Loup-ra nézni. Rosszat tett a delavár.
Sohasem lett volna szabad hozzányúlnia a f ınök puskájához, sohasem lett volna szabad elhamarkodott
cselekedetre ragadtatnia magát, elveszíteni az önuralmát. Ez volt a legsúlyosabb vád, amivel egy harcost
illetni lehetett.
Chef de Loup eltávozott. Egyedül ment. Senki sem szólt hozzá egy szót sem, és senki sem szólt
többé róla egy szót sem. Lassú léptekkel az erd ı felé tartott, s ott elt őnt.
A patak partján álló varázsló leeresztette botját. Ismét fejére és vállára húzta a medvebundát, elrejtve
arcát. Aztán megint táncolni kezdett. Most másképp táncolt, mint az el ıbb. Nem kiegyenesedve és
fenyegetıen, hanem osonva, lopakodva, botjával a földet tapogatva. A kígyób ırök, a tollnyalábok és a
kitömött madarak a füvet seperték. A varázsló el ıbb körben táncolt, aztán tánclépésekkel továbbhaladt.
Elhagyta az erd ıszéli tábort, s kiszaladt a rétekre; a férfiak, asszonyok és gyermekek félénken,
izgatottan, szorongva tisztes távolból követték. Tokei-ihtónak meg kell halnia, beszéltek a szellemek!
Milyen fekete ez az éjszaka!
A varázsló üvöltözött és lihegett. Keresztül-kasul rohangált a réten, maga is úgy hatott, mint valami
suhanó éjszakai kísértet. Botja kört írt le a leveg ıben, s a varázsjelek ismét zörögtek. Varázsbotjának
parancsoló mozdulatával megállította az ıt követı férfiakat, nıket és gyermekeket. Minden láb
megtorpant. Mindenki megállt azon a helyen, ahol éppen volt.
Senki sem tudta, mit akar a varázsló. Sötét árnyként táncolt kusza jelmezében, az éjszakai réteken,
tovább, egyre tovább. Végre megállt, lehajolt, majd ismét felegyenesedett, s a férfiak, n ık és gyermekek
elé olyan látvány tárult, hogy ijedten visszah ıköltek: egy bölénykoponya izzott fel a réten, mintha égne.
Zöldes, ismeretlen, baljós fénnyel izzott a sötétben. Sikoltozva futottak szélt a kisebb gyerekek, vissza a
sátrakhoz. A távolban a varázsló fekete árnya táncra perdült az izzó koponya körül, amely ily módon hol
eltőnt, hol ismét láthatóvá vált.
Hapedah és Csaszke kézen fogták egymást, mint annak idején a medvebarlangban. Most is kiverte
ıket a hideg veríték. Mikor Hapedah egy véletlen mozdulatot tett másik kezével, egy vékony karocskát
fogott meg: Villámfelhı állt mellette, reszketve, rogyadozó térddel, vacogó foggal.
– Ide jön a koponya… – nyögte ki.
Az egyik fiatal legény az els ı sorban – rémülten felordított, s mint egy őzött vad, rohant vissza az
erdı felé.
– Bölényekre vadásszunk, vadbölényekre! – kiáltotta a varázsló, s varázsbotját, mint valami dárdát,
Csapa felé hajította. A bot hegyével a füves talajba fúródott, közvetlenül a harcos lába el ıtt, aki nem
mozdult el helyér ıl. – Öljétek le a büdös, foltos állatokat, dakota harcosok! Aki a vacsicsunok fehér
varázstejébıl iszik, és foltos állataikat ırzi, halállal lakói! Eljön a vadbölény szelleme, és megöli! Jaj
neki!
Az elmenekült legény példáját sokan követték: visszaszaladtak az erd ı felé, hogy menedéket
keressenek a vadbölény el ıl. Csetanszapa és Csapa azonban a helyükön maradtak.
Hapedahnak valami összeszorította a torkát. Egyik kezével Csaszke jobbját kulcsolta át, a másikkal
Villámfelhı sovány karját szorongatta. Csak egyet tudott: helyt kell állnia, és a foltos bölényeket nem
szabad leölni. Reá, a kisfiúra hárul az a kötelesség, hogy szembeszálljon a hatalmas varázslóval, a törzs
vénjével. Úgy kell cselekednie, ahogy Tokei-ihto cselekedne az ı helyén. Mikor Tokei-ihto visszatért a
törzséhez – három tél múlt el azóta –, Tatanka-jotanka, a tekintélyesebb varázsló lépett fel Havandzsita
ellen. Most azonban Tatanka-jotanka éppoly messze volt, mint Tokei-ihto, és a Medve-fiúk nem
számíthattak senkinek a segítségére. Hapedah és Csaszke tudatában voltak annak, hogy most nem
szabad elveszíteniük a bátorságukat. Egyébként Uinonah sem félt. İ fogta Villámfelhı másik kezét, s
egy tapodtat sem mozdult.
Az izzó koponyából zöld és piros tüzek csaptak fel, sisteregve törtek az éjszakai égbolt felé, majd
tőz- és szikrazápor zuhogott alá, mintha a vadbölény tüze el akarná emészteni az embereket és réteket.
Hapedah rémült ordítozást és figyelmeztet ı kiáltásokat hallott maga mögött. Voltak, akik már
hangosan kiáltozták: “Öljétek le a foltos bölényeket, hogy elvonuljon a vész!" Hapedah tisztában volt
vele, hogy valaminek történnie kell, ami megtöri a varázst, máskülönben minden elveszett. Talán ı is
tehetetlen lett volna, ha Uinonah nincs mellette. De Tokei-ihto húgában megbízhatott. A medvebocs
jelenléte is bátorságot öntött belé. Szitopanaki odavezette a medvebocsot, s a magasba emelte, szemben
a tőzesıvel, Hapedah most érezte, hogy az állat a térdéhez simul; nem mutatta semmi jelét a félelemnek,
hanem brummogott, és a fogait csikorgatta.
– Halj meg, ahogy a szellemek akarják! – kiáltotta a varázsló; kirántotta varázsbotját a földb ıl, ahova
belefúródott, s a t őzesı közepette fenyeget ıen Uinonahra emelte. Mintha lángolt volna ez a
varázslándzsa.
– Nem igaz! – kiáltott fel ekkor harsányan Hapedah. – Nem igaz! Hazudsz! Becsapsz minket a
szellemeiddel!
Újabb tőzesı záporozott alá. Hapedah behunyta a szemét, de nem hátrált. Mikor lassan felemelte
szempilláit, és körülnézett, nem látott mást, csak a fekete éjszakát, a csillagos eget és a messze nyúló
réteket. Eltőnt a zöldesen fényl ı koponya, elt őnt a tőzesı, és eltőnt a táncoló varázsló is.
Óvatosan, még kábultan fordította Hapedah a fejét Csaszke felé, aki még mindig ott állt mellette,
meg Villámfelhı, Uinonah és Szitopanaki felé, akik a másik oldalán álltak. Valamennyien életben
voltak, akárcsak Hapedah.
Hapedah lassan nyitotta ki ujjait, amelyek eddig Villámfelh ı karját szorították, s a lány is
megmozdult. Odalépett egy harcos; Hapedah felismerte benne az apját. Csetanszapa Hapedah fejére
tette kezét, csak egy pillanatra úgy, mint akkor, mikor a fiúkat csónakba ültették, hogy átkeljenek a
megáradt folyón. Aztán továbbment. A f őben egy emberi test feküdt: az összerogyott varázsló volt.
Csetanszapa nem nyúlt hozzá, szemlátomást valami mást keresett.
A csoportba ver ıdött lányok és fiúk magukhoz tértek dermedtségükb ıl, s körülpillantottak.
Meglátták az imént elmenekült férfiakat, n ıket és gyermekeket, akik most lassanként
visszaszállingóztak a hátborzongató varázstánc színterére, s halkan beszélgettek.
– Élnek – lehetett hallani innen is, onnan is. Igen, valamennyien éltek: Hapedah is, aki a szemébe
vágta a varázslónak, hogy hazudik, Uinonah is, akit a varázsló a lángoló lándzsával és a tüzeseivel
fenyegetett, Szitopanaki is, aki a varázsbölény elé tartotta a Nagy Medve kölykét. Ez mély, maradandó
hatást tett a férfiakra és n ıkre: Senki sem nyúlt a foltos bölényekhez.
– A bölénykoponya ott fekszik a f őben – mondta Csetanszapa, mikor visszatért Uinonahhoz és a
gyerekekhez. – Még mindig izzik egy kissé. – Csetanszapa különféle tárgyakat szedett össze a mez ın,
kiégett kellékeket, amelyeknek rendeltetése mindenki el ıtt rejtélyes volt.
Ezekkel a tárgyakkal Csetanszapa most odament az erd ı szélén ülı Adamshez, s megmutatta neki,
mit talált. A fiúk is elkísérték.
 – Szép tőzijátékkal kápráztatott el titeket, az öreg – mondta Adams –, csak tudnám, honnan vette
hozzá a petárdákat. Máskor is bemutatott már nektek ilyen “t őzesıt"?
– Még soha.
Odajött Göndörhajú Csapa, s még egyszer elmagyaráztatta magának a dolgot Adamsszel.
– Ó, akkor Chef de Loup-nak mégiscsak… – Habozva elhallgatott.
– Beszélj! – követelte Csetanszapa kurtán és izgatottan.
– Chef de Loup szörny ő gyanúperrel élt Havandzsita személyét illet ıen – közölte Göndörhajú Csapa.
– Egyszer elmondta nekem, de én akkor elhárítottam, mert túlságosan hihetetlenül hangzott a dolog.
Chef de Loup attól tartott, hogy Havandzsita kett ıs játékot őz. İ volt a törzs vénje és békeid ıben a
fınöke, s ellensége volt a vacsicsunoknak. Másrészt azonban varázsló is volt, aki meg akart félemlíteni
minket, hogy uralkodhasson rajtunk. Chef de Loup a Lóitató-pataknál, Tokei-ihto sátrában Red Fox
szájából hallotta, hogy ilyen t őzesıt szándékozott ajándékozni Havandzsitának, hogy megnyerje
magának Tokei-ihto ellen. Akkor nem lett a dologból semmi. De mindnyájan tudjátok, hogy
Havandzsita nem támogatott minket a rezervátumban, mikor a tanácsgy őlésen Szonka arra kényszerített
bennünket, hogy Tokei-ihtót szám őzzük sátrainkból. Havandzsita átjött velünk a Mini-Szoszén, mert a
vacsicsunok uralma veszélyezteti hatalmát, de az új életet, amit itt kezdeni akarunk, mégis lehetetlenné
akarja tenni, mert ez is véget vet a hatalmának. Azt hiszem, fél Chef de Loup-tól, mint ahogy alapjában
véve Tokei-ihtótól is mindig félt, mert ez a két ember hosszabb id ıt töltött a vacsicsunok közt, és nem
hisz már Havandzsita varázslataiban. Chef de Loup-t most ki őzte sorainkból, igen okosan kiaknázta a
hibát, amit ez a harcos elkövetett… Talán a rezervátumban kapta a t őzesıt Red Foxtól, Szonka
közvetítésével…
Csetanszapa egy darabig hallgatott.
– Utoljára csapott be minket – mondta ki végül a szentenciát.
A réten mozgolódás támadt. Az összerogyott varázsló feltápászkodott, s lassan, támolyogva
megindult. Ide-oda bolyongott, egyre gyorsítva lépteit; a legmeglep ıbbnek azt találták a fiúk, hogy a
kimerült varázsló a pataknak azon az oldalán járt, ahol a csordát ırizték. Most eszükbe jutott, hogy
kerge tánca közben egyszer átkelt a patakon, amit valószín őleg maga sem vett észre. Szemlátomást most
sem törıdött vele. Görnyedten, bizonytalanul szaporázta lépteit, mint egy részeg, áthaladva a számára
oly győlölt foltos bölények, között, és senki sem tudta, hova tart. Nem a varázslósátor felé igyekezett,
ahol táncai után el szokott t őnni. Az Adams körül csoportosulok feszülten figyel ı tekintete kísérte. A
patak partján sötétlett a hamurakás, annak a máglyának a maradványai, amelynek ,tüze fényjel volt
Tokei-ihto számára. Itt állt meg Havandzsita.
Csetanszapa odalépett hozzá. Az éjszaka mély csendjében tisztán lehetett érteni minden szót.
– Hazudtál nekünk! – szólt nyersen a harcos. – A t őzesıt Red Foxtól kaptad.
A fiúk látták, hogy az agg varázsló ledobja álcáját, és sovány alakja, mint valami árnyék, áll a hamu
mellett. Mindinkább magába roskadt.
Csetanszapa ajkához emelte a jelz ısípot, s összehívta a falu népét. Mindenki oda sietett, s széles
körben állták körül az elhamvadt máglyát. Ott voltak a fiúk is meg Uinonah is.
– Valamennyien láttátok a t őzesıt – szólt hangosan Csetanszapa.
– Ez a vacsicsunok varázslata, ık ismerik a titkát annak, hogyan kell ilyen es ıt csinálni. Adams is
ismeri. Havandzsita pedig Red Foxtól kapta ezt a t őzesıt a rezervátumban, és most tévútra akart minket
vezetni vele.
Havandzsita hallgatott. Elborzadt önmagától és attól a gondolattól, hogy ilyen csúfos véget ért
hosszú élete. A férfiak, n ık és gyermekek is hallgattak: néma iszonyattal töltötte el ıket annak az
embernek az árulása, akiben vakon hittek.
– Szedjetek fát nekem – szólalt meg az öreg.
A férfiak és n ık engedelmeskedtek, s újabb máglyát raktak. Havandzsita szó nélkül felkapaszkodott
a máglyára, egy bölényb ırrel eltakarta arcát, s így várta a füstöt és a körülötte felcsapó lángnyelveket.
Gyászének nem hangzott fel körülötte, ı maga sem hallatott egyetlen jajszót sem. Maga mondta ki az
ítéletet önmaga felett, és maga is hajtotta végre. Valamennyien némán vártak, míg ki nem aludtak a
lángok. A vén varázslóból egy marék hamu lett.
Mikor ismét rájuk köszöntött a reggel, s a nap tündökl ı aranyfénye beragyogta az eget és a földet, ki-
ki hozzálátott a maga munkájához. Csak Csetanszapát nem lehetett sehol látni.
– Chef de Loup-t keresi – közölte Thomas a Medve-fiúkkal.
– Felment az erd ıbe.
 Hapedah és Csaszke lehorgasztották fejüket. Ismét megrohanta ıket a nyomasztó aggodalom Tokei-
ihtóért, akinek sorsa még mindig teljesen bizonytalan volt, és nehéz szívvel gondoltak a delavárra is, aki
oly végzetes hibát követett el.
Déltájban visszaért Csetanszapa. Magához hívta két fiát.
– Menjetek fel az erd ıbe, mindig csak egyenesen el ıre – utasította ıket. – Ott találjátok
Szunktokecsát, a delavárt, aki a mi testvérünk. Súlyos sebeket ejtett önmagán, hogy vezekeljen.
Elmondtam neki, hogy Havandzsita becsapott minket, és hogy ez a hamis varázsló t őzhalált halt.
Rábeszéltem a delavárt, hogy egyen és igyon valamit, addig is, amíg megtudjuk, vajon gy ızött-e Tokei-
ihto, avagy meghalt. Menjetek oda, és vigyetek neki vizet meg az utolsó pemikánunkat. Ha Tokei-ihto
élve visszatér hozzánk, és felmenti vétke alól, Szunktokecsa hajlandó tovább élni, de ha nem, szilárdan
eltökélte, hogy meghal.
 A NAGY PÁRVIADAL
Azon az éjszakán, mikor a dakoták átkeltek a Missourin, Tokei-ihto ott maradt a folyó déli partján.
Olyan helyet választott ki magának, amely minden oldalról látható volt: az öböl felett, ahol az
asszonyok és gyermekek addig táboroztak, egy kúp alakú domb tetején, annak a dombvonulatnak az
elején, amely délnyugaton a préribe torkollott. Itt az ellenség is láthatta ıt, de ı is megfigyelhette a nyílt
terepen minden mozdulatukat. A kúp alakú domb tetején egy horpadás volt – mintha egy óriás nyomta
volna be hüvelykujjával a domb koponyáját. Ennek a lapos tekn ınek agyagos, nedves talaján nem n ıtt
fő. A fınök igen jól ismerte ezt a tekn ıt. Az ı parancsára mélyítették ki valamelyest. Széleit dús
növényzet és virágok lepték be. Nyugati peremén egy fatörzs feküdt, némi lomb is volt rajta; a Medve-
csapat harcosai hozták a folyó partjáról, hogy fedezéknek használják.
Röviddel éjfél el ıtt feljött a hold, s háromnegyednyi korongja ott világlott az égen. A fény élesen
elvált az árnyéktól. A dombvonulat egész nyugati lejt ıje s a folyóvölgy meg az öböl észak felé es ı parti
lejtıi mély sötétségbe burkolództak. Ezzel szemben a nagy völgyön túl elvonuló dakotákat
megvilágította a hold szelíd fénye. Tokei-ihto minden mozdulatukat követhette, míg teljesen el nem
tőntek szeme el ıl.
A fınök kioldozta pipáját, megtömködte és rágyújtott. Számítása szerint b ıven volt ideje pipázgatni,
míg sor kerül a párviadalra. Az a bizonyos hatodik nap, amelyet Fred Clarke-nak megjelölt, most
köszöntött be, ha a fehér emberek id ıszámítását vették alapul, mert a fehér emberek éjfélt ıl számítják a
nap kezdetét. Fred Clarke valószín őleg úgy értelmezte Tokei-ihto szavait, hogy a hatodik nap a préri
indiánjainál szokásos id ıszámításnak megfelel ıen napfelkeltekor köszönt be; de ha így értelmezte, az ı
hibája volt. Nem emelhetett kifogást az ellen, hogy a dakota a vacsicsunok id ıszámítását vette alapul,
mikor megállapodott egy vacsicsunnal. Tokei-ihto a nap els ı órájától kezdve egyedül várt a
magaslatnál. Állta a szavát.
A jelek szerint Fred Clarke és társai is állták a szavukat, mert a megállapodás nagy el ınyt biztosított
számukra. Senki sem tett kísérletet arra, hogy megtámadja az elvonuló dakotákat: Tokei-ihto csak annyit
állapított meg leshelyér ıl, hogy felderítık surrantak le a völgybe. Néhányan közülük át is úsztak a
folyón; gyakorlott szem könnyen megláthatta ıket a holdfényes, csillogó vízben. Ezeknek a
felderítıknek valószín őleg az volt a feladatuk, hogy kövessék az elvonuló dakotákat, és ellen ırizzék,
nem tér-e vissza valamelyikük. Más felderít ık a nagy völgy füves buckáin leselkedtek; alighanem
szántszándékkal fel akarták hívni magukra a f ınök figyelmét, miel ıtt meglapultak. Hadd tudja a f ınök,
hogy errefelé elvágták a menekülés útját.
Tokei-ihto sőrőn eregette a pipafüstöt.
Dél felıl lépésben közeledett a lovasok hosszú sora. Némi távolságban a magaslattól, amelynek
legmagasabb pontját Tokei-ihto foglalta el, két csoportra oszlottak. Jobbról is, balról is levált egy-egy
szárny, s a hosszan elnyúló dombtól keletre és nyugatra két messze széthúzódó sort képeztek, a
folyóvölgy magas partjáig.
Fred Clarke-nak egyel ıre a nyomát sem lehetett látni. Talán csak napfelkeltekor akarta elkezdeni a
viadalt, mikor a nappali világosság még több el ınyt nyújt a számbeli túler ınek. Tokei-ihto eltökélte,
hogy nem fogja olyan sokáig tétlenül nézni ellenségeinek készül ıdését. Ha Red Fox nem áll ki vele
párviadalra még az éjszaka folyamán, színlelt szökési kísérlettel ugratja ki rejtekhelyér ıl.
A délen húzódó sorból öt lovas a magaslat felé nyargalt. Vágtatva közeledtek, egymás mögött;
suhanó árnyékuk kísérte ıket, s hallani lehetett a tompa lódobogást a gyepen. Az élen nyargaló lovas két
lóhosszal megel ızte a többit. Még Tokei-ihto éjszakai sötétséghez szokott sasszeme sem láthatott bel ıle
sokat. De tudta, kicsoda ez a lovas.
A dakota kiverte pipáját, és rákötözte b ırzsinórjára.
Ütött az óra: Red Fox közeledett.
Úgy látszott, kísér ıivel együtt a domb déli csücske felé igyekszik, amely messze volt Tokei-ihtótól.
Mikor Red Fox és négy embere elérte a domb lábát, elt őntek a fınök látóköréb ıl. De Tokei-ihto éberen
figyelte azt a földcsíkot, ahol ellenségének ismét fel kell bukkannia, ha felkapaszkodott a dombra. Ha
ugyan felkapaszkodik rá…
Semmi sem kényszeríthette Red Foxot arra, hogy kiálljon erre a veszedelmes párviadalra. A f ınök
azonban arra a gy őlöletre építette számítását, amely legutóbbi találkozásuk alkalmával ellensége
szemében villogott. A gonosztev ık győlölete volt ez. A fehér emberek bíróságaitól Red Foxnak nem
volt oka félni. Most tehát el akarta tenni láb alól azt az egyetlen embert is, aki megtorolhatta gaztetteit,
és szilárdan el is tökélte, hogy megtorolja: ez az ember pedig Tokei-ihto volt, Mattotaupa fia.
Red Fox felnyargalt a magaslatra. Kalapjának karimája lova fülével együtt jelent meg a dombhát
pereme felett; majd fokozatosan el ıbukkant hatalmas, vállas alakja is. A f ınök látni vélte, hogy
jobbjával felemeli lovaglóostorát, és rácsap lovára. Az érzékeny állat ijedten megugrott, és vágtatni
kezdett a domb gerincén. A lovas ismét leeresztette ostorát, s elengedte a gyepl ıt, hogy arcához emelje
puskáját. Hátradılt, és az égnek szegezte a puskacsövet. Hangos dörrenés zavarta meg a végtelen
éjszaka csendjét. Red Fox még csak a leveg ıbe lıtt; ez a lövés az ellenségének szánt üdvözlet volt.
A dakota nem hozta magával puskáját. Hiszen ell ıtték töltényeit, mialatt ı a Medve-fiúkat átvitte a
folyón.
A küszöbönálló párviadal kimenetele szempontjából egyel ıre az volt a dönt ı kérdés, vajon sikerül-e
Tokei-ihtónak annyira megközelíteni ellenfelét, hogy valamelyik fegyverével elérheti, még mi el ıtt
eltalálja Red Fox golyója. Ha puskája nem is volt a f ınöknek, vele volt legendás hír ő csontija meg a
tegez egy vastag nyaláb nyílvessz ıvel. Mestere volt ennek a fegyvernek, s elég éles volt a szeme és elég
nyugodt a keze ahhoz, hogy egy jó célpontot holdfényben is eltaláljon, ha mégoly messze van is. De
Red Fox puskája messzebbre hordott. Azon múlt minden, hogy célba is talál-e olyan messzir ıl. A
dakota igen jól ismerte ellenfelének képességeit még azokból az id ıkbıl, mikor együtt nyargalt vele, s
korántsem becsülte le ezeket a képességeket.
Red Fox vágtatva közeledett a domb gerincén. Röviddel azel ıtt, hogy Tokei-ihto nyilának
lıtávolságába ért, lefékezte lovát, s kihívó kurjantása a dakota f ınökhöz is elhallatszott.
De a fınök nem válaszolt.
Messze Red Fox mögött megjelent a négy lovas, akiket az imént ott hagyott a domb lábánál. Most ık
is felnyargaltak a magaslat déli csücskére, ott leszálltak, lefekvésre kényszerítették lovukat, s az állatok
teste mögé rejt ıztek. Miután így megszállták a domb déli csücskét, körös-körül végigpásztázhatták
golyóikkal a prérit. Red Fox valamennyi cinkosa közül ezek voltak a legveszedelmesebbek a dakotára
nézve.
Tokei-ihto várt.
Fred Clarke arcához emelte a puskát. Lenyomta a ravaszt; a lövés eldördült, s Tokei-ihto hallotta a
golyó fütyülését. Az els ı golyót követte a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik. Fred Clarke-nak,
ismétlıfegyvere volt. Gyors egymásutánban pufogtatta a lövéseket, s lassanként bel ıtte magát. Most
már hajszálpontosan süvítettek a golyók az él ı céltábla körül. Red Fox kit őnı lövész volt, s az egész
prérin tudták, hogy ritkán téveszt célt. Lovasai buzdító és csúfolódó kiáltásokat hallattak. Red Fox csak
Tokei-ihtóra célzott. A dakota lova nem érdekelte.
A fınök azonban meg sem mozdult. A ló és lovasa ugyanazon a helyen maradt, mint a céltábla a
lıgyakorlaton. A fakó mén mélyen lehajtotta a fejét, mintha legelni akarna. Tokei-ihto pedig kezébe
vette a hétrétegő bölénynyakb ırbıl készült kerek pajzsot; a rézsútosan tartott pajzsról lesiklottak a nagy
távolságból kilıtt golyók. A prériindiánok nagyon büszkék voltak az indián haditechnikának erre a
vívmányára. Red Fox azonban nem ismerte, és sehogy sem értette, miért nem találja el ellenfelét.
Kísértetiesen hatott a mozdulatlanul álló lovon mozdulatlanul ül ı Tokei-ihto, s Red Fox kezdte
kényelmetlenül érezni magát. Kissé idegesít ı volt olyan lovasra lövöldözni, akir ıl a babonás vadászok
közt az a hír járta, hogy varázslat védi, és nem fogja a golyó.
Red Fox tovább tüzelt, de már rosszabbul célzott. Keze elvesztette biztonságát. Golyói fél karhosszal
a cél mellett süvítettek el. A dakota megrántotta a dús sörény ő mén kantárszárát.
– Hi-jip-jip-jip-hi-jah! – hangzott fel a vijjogó csatakiáltás a lövések döreje közepette. Mint hirtelen
támadt szélvihar, száguldott el ıre a mén. Vágtatása pillanatok alatt megváltoztatta a helyzetet, s
villámgyors döntést követelt az ellenséges lovastól. Egy másodperc töredékéig Fred Clarke még
egyenesen ült a nyeregben, s tüzelt a felé száguldó f ınökre. De aztán már azzal kellett számolnia, hogy
a dakota eléri ıt nyilaival. Tokei-ihto látta, hogy Red Fox lova oldalára csúszik, s türelmetlenül hajtja
sárga kancáját a domb árnyékba borult nyugati lejt ıjén. Lovát használta fedezéknek. A nyereg fölött
tüzelt tovább ellenfelére. Pillanatok alatt összezsugorodott a távolság a két harcoló fél közt. A f ınök
egyel ıre nem nyúlt nyilaihoz, hanem a csatabárdot markolta meg. İ is alábocsátkozott musztángja
oldalára, és úgyszólván a hasa alatt csüngött, a vágtató lábak közt. Ebben a helyzetben is kifeszíthette
volna íját, hogy megölje ellenfele lovát. Ennek azonban csak az lett volna az eredménye, hogy Red Fox
lovának teste mögé bújik, és ebb ıl a fedezékb ıl tüzel rá. Ha pedig egy jó lövész ilyen fedezéket talál
magának, nehéz hozzáférni; a harc csak elhúzódott volna, s akkor Red Fox emberei alighanem
megragadták volna az alkalmat, hogy beavatkozzanak. Tokei-ihto ezért más terv mellett döntött.
Támadásra akarta ingerelni ellenfelét, hogy megfoszthassa puskájától, s minél gyorsabban befejezhesse
a viadalt. Ezt a célját csak vakmer ı cselekedettel érhette el.
Amint eléggé megközelítette Red Foxot, lova háta fölött nagy er ıvel feléje hajította a csatabárdot.
Nem olyan tomahawk volt ez, amit fehér emberek készítettek, hanem k ıheggyel ellátott fabárd. Forogva
repült a levegıben a csatabárd. Széthasadt fa recsegése hallatszott, s ebbe a recsegésbe egy lövés döreje
vegyült.
Tokei-ihto csatabárdja a puska agyát találta el. Ezt még meg tudta állapítani Tokei-ihto. Ennyit látott
a történtekbıl, miközben saját musztángja felbukott; ha Tokei-ihto az utolsó pillanatban le nem ugrik
róla, menthetetlenül maga alá temeti a ló.
A mén a földön fetrengett; nyilván eltalálta Red Fox golyója, máskülönben már feltápászkodott
volna. Tokei-ihto a f őbe vetette magát. Pillantását nem vette le ellenségér ıl. Várta, mit fog tenni Fred
Clarke. Az odahajított csatabárd er ıs ütése ellenére nem bukott le lováról; még ott csüngött sértetlen
kancáján. Csak a szétzúzott agyú puska hevert a földön. Red Fox cifra káromkodással vett búcsút
használhatatlanná vált fegyverét ıl, s rézsút átvágva a sötét nyugati lejt ın, sebesen hajtotta lovát le, a
síkság felé. Miután messze hordó l ıfegyverét elvesztette, most az volt a legf ıbb gondja, hogy minél
elıbb Tokei-ihto nyilainak l ıtávolságán kívül legyen, és kiérjen a sík mez ıkre, ahol teljes mértékben
kihasználhatja lovának gyorsaságát. Most ez a ló volt az el ınye, miután a dakota elvesztette lovát. A
fakó mén még egyszer megpróbált talpra állni, de megbotlott, és újra összecsuklott.
Fred Clarke ezalatt tovanyargalt. Úgy lovagolt, mint egy indián. Most még óvatosabban bújt lova
teste mögé. Csak nehéz lovaglócsizmájának vastag b ırtalpa kandikált ki a ló háta mögött. Tokei-ihto
megtévesztésül kil ıtt néhány nyílvessz ıt; csonthegyeik a csizma talpába fúródtak. Ezek a nyíllövések
visszatartották Red Foxot attól, hogy szemmel tartsa az indiánt, mert hiszen ezt csak úgy tehette volna
meg, ha céltáblául kínálja fel a fejét. A dakotát tehát most nem figyelte ellenfele. Kihasználta ezt a
pillanatot, felugrott, s mélyen meggörnyedve, alig hallható, lágy szökellésekkel a menekül ı Red Fox
után vetette magát; bízott benne, hogy a domboldal árnyéka elrejti. Már közel jutott Red Foshoz, mikor
ez elérte a sík prérit, s kihasználhatta lovának gyors lábait.
A dakota tudta magáról, hogy rövid távon bármelyik lóval felveszi a versenyt. Gyorsan utol kellett
érnie ellenfelét. Egyetlen vakmer ı ugrással szökkent át a lejt ı utolsó szakaszán, s most már ı is a sík
terepre ért. Tüstént kiderült, hogy Red Fox máris észrevette nyomában igyekv ı üldözıjét. Lasszója
kibomlott a levegıben. A széles hurok az ifjú f ınök felett ereszkedett alá. Tokei-ihto nem tért ki el ıle, s
nem vetette a földre magát. Semmi olyat nem tett, ami ismét el ınyt biztosítana az üldözött ellenségnek.
A hurok leereszkedett, a f ınök egyenesen beleugrott. Er ısen megmarkolta a szíjnak azt a részét, amely
kívül volt a hurkon, úgyhogy a hurok nem tudott teljesen szorosra húzódni. Tokei-ihto érezte, amint
megrándul a szíj. Fred Clarke ismét fellendítette magát a nyeregbe, s figyelmét lovára irányította, amely
idomítva volt ugyan arra, hogy t őrje a lasszókivetést, de már régen elszokott ett ıl. Tokei-ihto
szándékosan a földre rogyott, mintha a lasszó ledöntötte volna lábáról.
Ellenfele vágtára fogta lovát, s hangos diadalordítással vonszolta magával vélt áldozatát, hogy halálra
hurcolja. Most már ismét hátat fordított az indiánnak, abban a hiszemben, hogy a hurokból már amúgy
sem szabadulhat. A dakota csak erre várt. Felpattant, kiugrott a hurokból, s egyre rövidebbre húzva a
lasszót, hosszú szökellésekkel futott a lovas mögött. A két ellenfél – az egyik lován száguldva, a másik
futva – hamarosan kiért a domb árnyékából a holdvilágos terepre. Red Fox még mit sem gyanított,
mivel a lasszó változatlanul feszes maradt. Rá-rácsapott lovára, hogy egyre hevesebb vágtatásra
ösztökélje. Red Fox társai azonban észrevették, mi történt. Felordítottak. Karjukkal izgatottan
hadonászva próbálták figyelmeztetni Fred Clarke-ot, s némelyikük tüzelt is a dakotára. Ezt azonban már
fedezte ellenfelének lova, úgyhogy a golyók nem találták el.
Red Fox eleinte kitör ı ujjongásnak vélte barátai kiáltozását, de aztán gyanút fogott és körülnézett.
Egy lóhosszal maga mögött megpillantotta az indiánt.
Diadalordítását mintha elvágták volna, s az ostor kiesett a kezéb ıl. Kirántotta revolverét, hátrafordult
a nyeregben, s kinyújtott karral célba vette az indiánt. Mikor elsütötte a revolvert, Tokei-ihto félreugrott;
a golyó súrolta a dakotát, de az úgyszólván nem is érezte, s egy pillanatra sem torpant meg. Mint a
farkas, amely zsákmányára veti magát, egyetlen ugrással az ellenség lován termett, Red Fox háta
mögött. Jobbjával úgy összeszorította Red Fox kezét, hogy ujjai ernyedten engedték el a revolvert;
baljával magasra emelte a t ırt.
 Red Fox még megpróbált lebukni lováról, hogy kiszabaduljon ebb ıl a veszélyes helyzetb ıl. Ehhez
azonban ki kellett volna vennie lábát a kengyelb ıl, s ez az egy pillanat elég volt ahhoz, hogy szándéka
meghiúsuljon.
Tokei-ihto a hátába döfte pengéjét. Red Fox hatalmas teste megingott, s feje, rajta a széles karimájú
kalappal, mellére hanyatlott.
Tokei-ihtónak nem maradt ideje arra, hogy kiélvezze diadalát, mert még mindig ellenségekt ıl volt
körülvéve. Hogy megtévessze a skalpvadászokat, átkarolta halott ellenségét, mintha még birkózna vele.
A nyeregben kókadozó áldozata mellett el ırefurakodott az ágaskodó lovon, s eléje ült; mindkét lábát
ugyanarra az oldalra csúsztatta, s keresztbe csüngött a ló hátán, mintha ı volna a halott, vagy legalábbis
súlyosan megsebesült volna. Baljával megragadta az eleresztett gyepl ıt, hogy rákényszerítse akaratát a
megriadt lóra. Jobbjával er ısen fogta roskadozó ellenfelét, akinek lába még mindig a kengyelben volt,
és szilárdan tartotta a nyeregben. Messzir ıl úgy festhetett az egész a hold sápadt fényében, mintha nem
Tokei-ihto gyızte volna le Red Foxot, hanem Red Fox Tokei-ihtót, habár maga is megsebesült. A préri
és a domb fel ıl felharsanó diadalordítás meger ısítette, hogy Red Fox embereit sikerült megtéveszteni.
A nyugati záróláncot alkotó lovasok elhagyták ırhelyeiket, s legyez ı alakban közeledtek Red
Foxhoz, a vélt gyızteshez. Tokei-ihtónak azonban, aki Red Fox sárga kancáján ült, megint csak
gyorsabb lábú lova volt, mint bármelyiküknek. Azt is észrevette, hogy a vágtatva közeled ı lovasok
lassítanak: nyilván arra vártak, hogy a nyeregben ide-oda ingó, félig összeroskadt vezet ıjük valami jelt
adjon nekik. Közben a sárga kanca ismét felfelé futott a domboldalon kett ıs terhével. A domb gerincén
már meg is pillantott a dakota két férfit, amint fegyverüket lóbálva, diadalmas ordítással ugrottak el ı; az
a két ırszem volt, akiket Red Fox a domb déli csücskére állított. Egyikük szakállas fehér ember volt, a
másik indián.
Nyilvánvaló volt, hogy a két fegyveres hamarosan felfedezi a cselt. Elöl a futáshoz szokott, gyors
lábú indián rohant. Egyszerre csak összerázkódott. Tokei-ihto ebben a pillanatban felismerte: Szonka
volt!
A fınök még a domb oldalán volt, árnyékban. Eleresztette Red Foxot és a gyepl ıt, leugrott a lóról,
lerántotta válláról az íjat, s két nyílvessz ıt kapott ki a tegezb ıl. Megpendült a kifeszített íj, repült a két
nyílvesszı a holdvilágos éjszaka félhomályában. A két futó férfi menet közben megtorpant; karjuk a
levegıbe lendült, s mindketten a f őbe rogytak. Tokei-ihto odaugrott, s egy szempillantás alatt elszedte a
legyızöttek lıfegyvereit és töltényhevedereit. Aztán gyorsan megragadta a már szökésre készen
körülsandító sárga kanca kantárszárát. Ismét a ló hátára emelte Red Foxot, s kantárszáron vezette a
kancát néhány lépésnyire, oda, ahol csatabárdja és Red Fox szétzúzott puskája hevert. Ezeket a
fegyvereket is magához vette. Következ ı célja a kúp alakú domb volt, amelyen a harc kezdetén
tartózkodott. Odalent vágtatva közeledtek a lovasok, de mire végre felismerték, ki az igazi gy ıztes, és
tüzet nyitottak rá, Tokei-ihto nem volt már messze a védelmet nyújtó mélyedést ıl. Lova hasa alá bújt, s
ott csüngve nyargalt tovább. Mialatt a golyók már a domb fölött süvítettek, a sebesen vágtató kanca
sértetlenül elérte az öböl felett emelked ı kúp alakú dombot.
Mindez roppant gyorsan játszódott le, s éppen ebben a gyorsaságban rejlett a siker titka. Tokei-ihto
lesiklott lováról, s lehasalt az agyagos horpadásban. Szép szóval és némi er ıszakkal rávette lovát, hogy
szintén feküdjön le. Leoldozta a lasszót, amelyet Red Fox a ló hátán rögzített, a halottat pedig az
agyagos tekn ı északi peremére fektette. Csak ezután kezdte fürkészni, mi történik odalent; nyilát
mindenesetre lövésre készen tartotta. De a dombtet ın elesett két társuk int ı példája egyel ıre
visszariasztotta a többieket. Ha valamelyikük hetykén el ıremerészkedett, hogy gyors musztángjáról egy
lövést adjon le a magaslatra, a következ ı pillanatban már meg is fordította lovát, hogy minél el ıbb
biztos távolságban érezhesse magát.
A fınök ott feküdt az agyagos tekn ıben, s körülnézett. Jó rejtekhelye volt, s még holdfénynél is
kitőnıen ellátott minden irányba. Biztos lövész számára felbecsülhetetlen volt ez a fedezék. Ellenségei
azzal követték el a legnagyobb hibát, hogy nem szállták meg ezt a kúp alakú dombot, mialatt Tokei-ihto
Red Foxszal viaskodott. De túlságosan bíztak Red Fox gy ızelmében. Most aztán f ıhetett a fejük,
hogyan közelítsék meg az indiánt a nyílt terepen. Amíg rá nem szánták magukat, hogy leszálljanak
lovukról, és körös-körül nagy számban odalopakodjanak, nemigen fenyegette veszély a f ınököt.
Tegezében száz nyílvessz ı volt, ehhez járultak még a zsákmányolt t őzfegyverek, b ıséges lıszerrel. Volt
egy lova, amelyet szükség esetén levághatott, hogy a húsából táplálkozzék, és a vérét igya. Egyel ıre
azonban még rendelkezésére állt a két megtöltött víz-zsák és az el ıkészített eleség. Tokei-ihto azt is
számításba vette, hogy a most következ ı éjszakai órákban világítani fog a hold. Feltételezte, hogy a
vadászok nem szánják rá magukat egyhamar a támadásra. A tüzelést teljesen beszüntették. Az, indián
megfigyelte, hogy csoportokba ver ıdnek. Vezetıik, Red Fox és Szonka elestek. Valószín őleg arról
tanakodtak, mitévık legyenek az új helyzetben.
Tokei-ihto különösen az öbölhöz levezet ı lejtıt figyelte. Csak ezen az oldalon találhatott az ellenség
némi fedezéket. Lent az öböl mélyén felhalmozódott a partra vetett fa; f őzfák is nıttek itt és más
cserjék, amelyek mögött el lehetett rejt ızni. Tokei-ihto fürkészı tekintete mozgolódást vett észre. Az
egyik vadász óvatosan el ıbújt a főzfacserjés mögül, és felfelé kúszott a f őben. Meglakolt
vakmerıségéért. Az indián nyila a torkába fúródott. A vadász hangtalanul kinyúlt, és fekve maradt a
főben.
A dakota most ismét fellélegezhetett, s azon fáradozott, hogy minél célszer őbben rendezkedjen be a
dombon. Gondosan megvizsgálta a zsákmányolt puskákat, megszámlálta a töltényeket és golyókat,
aztán mindent úgy helyezett el, hogy keze ügyében legyen, és minél kisebb id ıveszteséggel tüzelhessen,
ha sor kerül rá. De köröskörül nyugalom volt, s egyel ıre az öbölbıl sem mert senki közeledni. Mélyen
alant, a nagy völgyben egyenletesen zúgott a víz.
A hold továbbvándorolt pályáján, s most délnyugat fel ıl kandikált le. Szikrázó csillagok díszítették
az ég kupoláját. Az enyhén fújdogáló szél magával vitte a rothadás szagát és a nyirkos párát, amely az
elárasztott völgybıl szállt fel. Tokei-ihto az alatta mélyen elterül ı tájat is jól látta magaslatáról, s még a
víz csillogását is felismerte. Odaát az északi parton magányosan terült el a préri. A dakoták karavánja és
az ıket követ ı felderítık rég eltőntek a távolban.
Ott feküdt az indián a fedezékében, s éberen figyelt. A préri fel ıl indián dal ütemei csendültek fel az
éjszakában. Tokei-ihto fülelt. Dakota nyelv ő dal volt, egyhangú, büszke, véget nem ér ı ének. A f ınök
ismerte ezt a hangot. Mattotaupa anyja, Uncsida itt maradt a folyó innens ı oldalán, s ı dalolt fiának fia
számára, akit az ellenség gy őrője vett körül. Felegyenesedı alakjának árnyékát is megismerte Tokei-
ihto. A fehérek közül senki sem háborgatta az énekl ı indián asszonyt. A fehér emberek mindig azt
hangoztatták, hogy tisztelik a n ıket, és szidták az indiánokat, hogy úgy dolgoztatják asszonyaikat, mint
a rabszolgan ıket. Pedig a valóság más volt. A vadászélet természetes velejárója volt ugyan, hogy a férfi
nyíllal felfegyverkezve útra kelt, és a n ıre hárult az otthoni munka, a sátorban pedig a n ık a tőztıl távol
ültek, és hallgatniuk kellett, de a dakoták azért sohasem felejtették el, hogy a n ıkben is lakozhatik bölcs
szellem és bátorság. A dakoták mindig tisztelték a kort, s e tekintetben nem tettek különbséget férfi és
nı közt. Tokei-ihto csodálattal adózott Uncsidának, aki mit sem tör ıdve az ellenséggel, fáradhatatlanul
dalolta énekét Tokei-ihtóról és a dakoták törzsér ıl. Órákon át állt az éjszakában, s egyenletesen cseng ı
hangon dalolt a sötétben. Még Red Fox durva cimboráiból is tiszteletet kényszerített ki. Így múlt el
egyik óra a másik után. A hold továbbvándorolt, a csillagok elhalványultak. Csíp ıs hideg volt, a hajnali
derengést megel ızı órában. Egy bagoly suhant tova nesztelenül; karmai közt zsákmányát cipelte.
Tokei-ihto kigombolta a halott Red Fox zsebeit, s az egyik mellzsebb ıl kiszedte Mattotaupa skalpját
a szürkésfekete hajtinccsel. Lassan végigsimította a hajtincset, s magához vette. Ugyanígy a kést is,
amely meggyilkolta apját. Nem széles skalpolókés volt, hanem t ır. Ezután a fınök ismét lehasalt
ırhelyére.
Lent, az ellenség közt nem észlelt semmiféle mozgolódást.
Eltőntek a csillagok, s eloszlott a szürke hajnali köd. Gy ızött a napfény. A dakota hagyta, hogy
átjárják testét a hajnali nap meleg sugarai. Lepillantott a völgybe, s két ırszemet vett észre, akik ismét
besurrantak a cserjésbe. Nagyon óvatosan álcázták magukat. Tokei-ihto egyikükb ıl csak barna
bırcsizmájának egy darabkáját látta, s ezt alig lehetett megkülönböztetni a nedves fától, amelyb ıl kiállt
A másik ır puskacsövével árulta el magát, amely felcsillant a füzesben. A dakota a tekn ı peremére
emelte a keze ügyében lev ı puska csövét.
Lövésének döreje megreszkettette a hajnali csendet A madarak ijedten szétrebbentek és elrepültek. A
füzesben rejtızı puskacsı, amelyet találat ért, elt őnt, és a láthatatlan lövész káromkodása tisztán
hallatszott. A másik ır fellıtt, de a golyó elsüvített Tokei-ihto tekn ıje mellett. Tokei-ihto viszonozta a
lövést A barna csizma megrándult, s igyekezett jobban megbújni a fa alatt. A dakota másodszor is
elsütötte puskáját. Halk nyögés és több rosszul célzott lövés válaszolt az öbölbeli rejtekhelyr ıl.
Ez a két vadász még viszonylag a legjobb fedezéket választotta, de ık is hátrányban voltak a
dakotával szemben. Tokei-ihto a magasból könnyebben tarthatta szemmel ıket, mint ık a fınököt. Most
már meg sem mertek moccanni. Mivel ellenségük pontosan tudta, hol rejt ıznek, nappal semmiképpen
sem hagyhatták el helyüket, ha nem akartak Tokei-ihto golyóinak áldozatul esni, s társaik sem
kockáztathatták meg, hogy odalopóddzanak, és segítségükre legyenek. Helyzetük nem volt rózsásnak
mondható.
A fınök várt. Dél lett. Ellenfelei semmi hajlandóságot sem mutattak arra, hogy nappal harcba
bocsátkozzanak egy mesterlövésszel, aki az egész terep legkedvez ıbb pontját foglalta el. A f ınök
azonban megvalósította szándékát: feltartóztatta ellenségeit. Tokei-ihtót nem töltötte el diadaléit, de
elégtétel volt számára, hogy a fehér skalpvadászoknak és áruló indián cinkosaiknak ilyen nehéz feladat
“végezni egy vörös kutyával".
A fınök megfordult, s a délen elterül ı végtelen prérit kémlelte, amely szinte beleolvadt az égbe. Sok
nappal azel ıtt erre vonult el a Nagy Medve Fiainak menete; Tokei-ihto még most is látta a sötét csíkot,
amely a karaván nyomait jelezte a f őben. Ezek a nyomok a ködös messzeségb ıl indultak, a Lóitató-
pataktól és a Black Hillst ıl meg a Sárgakı-folyótól, és egészen a nagy Iszapos Vízig terjedtek. Arról a
mérhetetlenül tágas földr ıl indultak, amely a dakoták harcosaié volt… Aztán a folyón át az idegenbe
vezettek. Tokei-ihto ismerte ezt az új földet. Még egy éjszaka és még egy nap, aztán megint egy éjszaka,
és a serény lovak meg a döcög ı rúdszánok elérhetik a határt, s átvonulhatnak a szabad prérikre és az
oltalmazó erdıbe. A fınöknek eltökélt szándéka volt, hogy mindaddig kitart itt, és leköti az ellenséget.
Aztán ki kell siklania karmaik közül.
Uncsida arról dalolt, hogy Tokei-ihtónak meg kell menekülnie. Nem szabad meghalnia. A Nagy
Medve Fiai várják fınöküket. Szükségük van rá. Uncsida egy kis zacskó bogyót meg egy kis vízzsákot
vitt magával. Ez elég volt neki. Szakadatlanul dalolta énekét. Az öbölb ıl ismét felhangzott az ır
nyöszörgése; Tokei-ihto mindkét golyója a lábába fúródott. A fa, amely alá rejt ızött, megmozdult.
Tokei-ihto látta, hogy a sebesült ledobja magáról a nedves gallyakat; a fájdalom megfosztotta józan
ítélıképességétıl. A dakota célzott, és megadta neki a kegyelemlövést.
Késı délután, mikor a napsugarak már ferdén vet ıdtek a dombtet ıre, a fınök észrevette, hogy
sebesült musztángja megpróbál feltápászkodni. Keservesen er ılködött, de végül remegve talpra állt, és
sántikálva gazdája felé igyekezett, fel a kúp alakú dombra.
Az ostromlók nem tüzeltek a lóra. Nyilván látták, hogy úgyis alig vonszolja magát, és úgy
okoskodtak, hogy egy jól irányzott lövéssel csak hústartalékhoz segítik gazdáját.
A mén a teknıhöz ért. Körülszimatolta a kancát, és szemlátomást nem volt kifogása a jelenléte ellen.
Aztán letépdesett magának néhány f őcsomót. Tokei-ihto kinyitotta az egyik víz-zsákot, és inni adott a
lónak. A préri fel ıl, nagyon messzir ıl néhány golyó süvített, de célt tévesztve a f őbe és a földbe
fúródtak. Tokei-ihto elzárta a víz-zsákot, és viszonozta a tüzet. Az ellenség erre nyomban
visszahúzódott. A f ınök gúnyosan elmosolyodott, Arra gondolt, hogyan viaskodhatnak most magukban
ellenségei: a mérleg egyik serpeny ıjében a félelem, a másikban a skalpra kit őzött díj. Közben
szüntelenül, feszült figyelemmel kémlel ıdött a fınök. Körös-körül már nem észlelt semmiféle
mozgolódást. Ezek a vadászok odalent nem a népükért és annak új életlehet ıségeiért harcoltak, mint a
dakota, hanem egy díjért, amelyet mindegyikük irigyelt a másiktól, amelyért a lehet ı legkevesebbet
akarták kockáztatni. Ehhez járult még, hogy esélyeiket tulajdonképpen csak a várakozás növelte, mert
joggal számíthattak arra, hogy az álmatlanság el ıbb vagy utóbb kimeríti a dakotát. Ilyen körülmények
között elképzelhet ı volt, hogy addig várnak, míg a Nagy Medve Fiai elérik a szabad földet.
Tokei-ihto ismét lekukkantott az öbölbe, s megállapította, hogy a l ıfegyverétıl megfosztott ır eltőnt.
Titokban visszavonult.
A nap már szelíd volt, mint egy bölcs öreg, sugarai szétterülve táncoltak a nedves zöld gyepen, és
csillogó aranyszínük lassan vörösre váltott.
A dakota levette fejér ıl a három sastollat. Füvet tépett, s a haját összetartó kígyób ır segítségével
főkoronával övezte fejét. A legnagyobb veszélyt az jelentette, hogy fejlövést kap, mikor célzásra
emelkedik, s ezért amennyire csak lehetett, el kellett rejtenie haját és homlokát. Mikor lepillantott, látta,
hogy az ellenséges lovasok java része leszállt lováról. Sötét volt már ahhoz, hogy azokat is szemmel
tarthassa, akik a f őben vagy egy-egy bozót mögött rejt ıztek. De Tokei-ihto bízott benne, hogy idejében
felfedezi ıket, ha megmozdulnak.
A farkasok üvöltözése már elhallgatott. Most már hangtalanul osontak zsákmányuk után. De
alighanem megszimatolták az embereket is, akikt ıl féltek, s akiket csak akkor támadtak meg, ha nagyon
gyötörte ıket az éhség.
Egész éjszaka zengett Uncsida dala a sötétben.
Ismét megvirradt.
Tokei-ihto lankadatlan figyelemmel ırködött. Vadászatra és harcra nevelték, s már belé idegz ıdött,
hogy szüntelenül figyelnie kell a terepet és mindazt, ami körülötte történik; er ıfeszítésébe került volna,
hogy ne figyeljen. Azokban az években, mikor gyermekb ıl férfivá serdült, kiközösített apja kísér ıjeként
vagy akár egyedül is, mint vadállat a rengetegben, állandóan kóborolt. Ha puska volt a kezében, és maga
alatt érezhette musztángját, nagy túler ıben levı ellenséggel szemben is megállta a helyét az erd ıben és
a prérin. Annál súlyosabban érintette ménjének siralmas állapota.
Alig várta, hogy véget érjen ez a tétlen nap. A lassan vánszorgó órák folyamán tekintete újra meg
újra dél felé tévedt, s a dakoták vándorútjának nyomait kémlelte. Valahol a távolban még csörgedezik a
Lóitató-patak a homokos és füves prérin. A Fehér-folyónál pedig dakota fivérei és n ıvérei
gubbasztanak, elnémulva és kimerültén t őrik a vacsicsunok malmát. Hiszen csak egy maroknyi csoport
vándorolt ki, hogy új életet kezdjen. A f ınök apja ısz hajtincséhez nyúlt, amelyet övébe rejtett. Ezzel a
hajtinccsel ki kell jutnia a vacsicsunok gy őrőjébıl – akarja, hogy kijusson. Ha a Medve-csapat elég
gyorsan vándorol, most már átléphette a határt.
A nap ismét nyugat felé tartott pályáján, majd aláhanyatlott, és sötétbe borult a táj. Az éjszaka
mindenre ráborította fátylát: a dombokra és mélyedésekre, a nagy völgyre és a benne csillogó vízre.
Ezekben az elsı holdtalan órákban Tokei-ihto minden figyelmét arra összpontosította, hogy a terepet
fürkéssze, nehogy meglephesse az esetleg közeled ı ellenség; közelebbi környezetét csak öntudatlanul
észlelte. A fakó mén valami kóbor vadnak látszott az éjszakában. Észrevette, hogy gazdája nem alszik, s
ezért ı sem tudott megpihenni. Le-letépett egy pofára való füvet, és rágcsálta er ıs fogaival. Néhány
lépést tett, aztán ismét megállt a megbéklyózott kanca mellett.
A teknı északi peremén még ott feküdt Red Fox holtteste.
Tokei-ihtót gyermekkorában arra tanították, hogy a megölt ellenség szelleme a síron túl is gy őlöl.
Éjszaka az asszonyoknak t őzfény mellett körül kellett táncolniuk a zsákmányul ejtett skalpokat, hogy
előzzék és lecsillapítsák az ellenséges szellemeket. A kis Harka is látott ilyen táncot, mikor a Medve-
csapat hazahozta sátraiba a pánik skalpjait. A fehér emberek kinevették ezt a szokást, vagy
felháborodtak rajta. Top fia tapasztalatból tudta ezt. Sok embert ölt meg, és sok halottat látott; olyan
közönyösen nézte a halott ellenséget, mint egy kidöntött fát, amely fejszéjének esett áldozatul. Mindig
hazavitte magával az ellenséges skalpokat, de jóllehet sohasem őzte el varázsigékkel megölt
ellenségeinek szellemét, egyik sem zavarta a nyugalmát. Red Foxszal azonban valahogy másképp állt a
dolog. Tokei-ihto és Red Fox már régóta halálosan gy őlölték egymást, s Tokei-ihto szemében – már
akkor is, mikor Harkának vagy Kétszarvú K ınek hívták – Red Fox lett a vacsicsunok gonosz
hatalmának megtestesít ıje, aki becsapta, gyilkolta és el őzte a dakotákat. Az indián úgy érezte, mintha
még most is leselkedne rá Red Fox ellenséges indulata; az ı győlölete szállt le köd formájában a
füvekre, ez lebegett a sötétségben, ez vakkantott a völgyb ıl, ha felüvöltött egy sakál. A vacsicsunok
hatalma még mindig elválasztotta Tokei-ihtót a Medve-csapattól.
Az öböl mélyér ıl lövés dördült. A dakota er ıs ütést érzett a fején, szikrákat hányt a szeme, aztán
minden elsötétült körülötte. Akaraterejének teljes latbavetésével mélyebbre csúszott, be a tekn ıbe.
Kezével kitapogatott egy puskát, s elsütötte, de nem tudta megállapítani, hova l ıtt. A lentieknek nem
szabad megtudniuk, hogy egy pillanatra harcképtelen volt. Máskülönben elveszett, és az ellenség
megkaparintja skalpját.
A dakota lövését nyomban viszonozták, de ez a második golyó mát nem talált. A sebesült a
háncskötések után nyúlt; kezének gépies mozdulatával rátalált arra a helyre, ahova a háncskötéseket
tette, s most megpróbálta bekötözni fejsebét. Keze mindjárt nedves lett a vért ıl, de sikerült jó erısen a
feje köré csavarnia a háncsot. Aztán lehanyatlott a karja, s Tokei-ihto mozdulatlanul fekve maradt.
Odalentrıl már nem tüzeltek. Talán már felfelé kúsznak a dombra? Tokei-ihto tisztában volt vele, hogy
hibát követett el. Nyilván kidugta kissé a fejét, s a holdfényben meglátta az egyik vadász. A lövés
dörejébıl még meg tudta állapítani, hol rejt ızik ez a vadász: az öböl legfels ı főzfája mögött. Ezt már
tulajdonkeppen el ızıleg is gyanította, de gondolatai egy pillanatra elkalandoztak.
Újabb lövés dördült az öbölb ıl. Tudatos megfontolás nélkül, inkább csak ösztönösen nyúlt a f ınök
ismét a puska után. Ez a mozdulat már nem esett annyira nehezére, és szeme el ıtt világos fény csillant
fel, habár a tárgyak még imbolyogtak ebben a fényben. Tokei-ihto kitapogatta a puska agyát és a
ravaszt, és sikerült elsütnie fegyverét. A csattanás közvetlenül a füle mellett és a l ıfegyver rúgása
végképp kiragadta kábulatából, s most ismét felismerte maga körül a vidéket. Ráeszmélt, hogy teljesen
elhibázott lövést adott le, mert az öbölb ıl hangos nevetés harsant fel. A f ı nık összeszedte magát.
Harmadszor is elsütötte puskáját, Red Fox holtteste mellett. Odalent elnémult a nevetés.
Valami érdes, nedves érintést érzett a hátán. A fakó mén megnyalta gazdáját.
– Jól van. Eredj – szólt Tokei-ihto halkan és nyájasan h őséges bajtársához. A ló mintha megértette
volna. Megkerülve a kancát, kilépett a tekn ıbıl.
A fınök szorosabban csavarta körül a fején a háncskötést. A lövés csak horzsolta, s a legnagyobb
veszélyen, a bels ı kábulaton túljutott.
A préri felıl felcsendült Uncsida éneke.

Fiam, légy éber!

Dakota vagy.
Szemed nem fárad el,
kezed nem reszket,
törj át ellenségeink győrőjén –
és jer vissza
testvéreidhez.
Várunk rád.

Valahol messze északon mintha egy parázsló pontot látott volna Tokei-ihto. Nagyon messze fénylett,
alig észrevehetıen. Tokei-ihto t őnıdött, vajon mi lehet az. Talán t őz? Talán jeladás, amely értésére adja,
hogy a dakoták menete átlépte az életment ı határt, és elérte az Erd ıs-hegységet? Ha így van, gyorsan
tették meg az utat a dakota férfiak és n ık. Csetanszapa, Napes ı fia nagyon er ıltethette a menetet. Jól
tette.
Most már ı, Tokei-ihto is megpróbálhat kitörni az ellenség gy őrőjébıl. Ki kell szabadulnia a karmaik
közül.
Ám körös-körül mozgolódás támadt a sötétben. Tokei-ihto a földre tapasztotta a fülét. Semmit sem
hallott. De fürkészı szeme gazdátlan lovak árnyait fedezte fel, amelyek csoportosan távolodtak az
ostromlók körétıl. A lassú és fegyelmezett mozgás arra vallott, hogy elvezetik a lovakat. Vajon hova?
Ezt nem volt olyan könny ő megállapítani. Csakhamar elt őntek a sötétségben. Lovasaik széles körben
lapulva rejtıztek a főben, s úgy látszott, lassanként szorosabbra vonják a gy őrőt.
A lovakat mind elvezették; a lovasoknak nyilván olyan tervük volt, amelyet gyalogosan
szándékoztak végrehajtani. Egyel ıre még minden távol zajlott le, s nehéz volt képet alkotni arról, mi
történik voltaképpen. Emberek kúsztak nesztelenül; de inkább úgy hatott az egész, mintha csak a f ő és a
föld mozogna. Aztán közelebb ért a mozgás, és világosabban kivehet ı lett. Egy árnyék osont a tekn ı
felé – vagy csak egy f őszál ringott? Mélyen alant, az öbölben egy f őzfaág hajladozott, pedig nem volt
szél. A sárga kanca felemelte fejét, és nyugtalanul szimatolt.
Jöttek. Most már nem lehetett semmi kétség. Kúszva közeledtek körös-körül, alighogy leszállt az éj.
Settenkedı árnyak mozgolódtak mindenfelé: az öbölben, a dombháton meg odalent a prérin. Az
idelopakodó vadászok közül némelyik bizonyára itt hagyja a fogát, de a többiek, akik részt vesznek a
hajtóvadászatban, feljuthatnak… és lenyúzhatják a dakota skalpját. Legalábbis ezt remélik.
Tokei-ihto levette a béklyót a sárga kancáról, és megragadta íját. A lehetséges céltávolság a sötétben
oly csekély volt, hogy az íj is megfelelt. Tokei-ihto húsz nyilat tudott kil ıni percenként.
A fınök feszülten hallgatódzott és kémlel ıdött. Még egyetlen lövés sem dördült el. Az ellenség nem
akarta elárulni jelenlétét addig, míg egész szorosra nem vonta a gy őrőt Tokei-ihto körül. Csak árnyak
surrantak a főben, de Tokei-ihto felismerte ıket.
Éles sípszó hangzott fel az öbölb ıl. Nyilván ez volt a jeladás, amely véget vetett minden további
késlekedésnek. Alakok emelkedtek fel a földr ıl. Elıreugrottak, aztán ismét meglapultak.
Pisztolylövések dörrentek. Súlyos, dobogó lovaglócsizmák és könny ő indián mokasszinok ugráltak
felfelé a lejt ı puha talaján, közeledtek a préri fel ıl és a hosszan elnyúló dombháton. Idegenszer ő
csatakiáltások harsantak fel. Veszedelmesen megelevenedett az éjszaka.
Tokei-ihto néhány nyilat l ıtt ki a dombháton közeled ı ellenség felé. Tisztában volt vele, hogy nem
tudja valamennyiüket távol tartani, s erre a felismerésre alapozta taktikáját. Durrogtak már az els ı
revolverek. El ıre látható volt, hogy a dakota nemsokára a revolverek l ıtávolságán belül lesz. Tokei-ihto
tovább nyilazott, de csak szórványosan l ıtte ki a nyílvesszıket, s ez inkább csak arra volt alkalmas,
hogy bátorítsa az ellenséget, nem pedig arra, hogy elriassza.
A sárga kancát súrolta egy ellenséges golyó. Rémülten felugrott, s leszáguldott a domboldalon, kelet
felé. A száguldó ló egy pillanatra szemlátomást megzavarta a támadókat. Talán attól féltek, hogy a
dakota próbál menekülni. Nem csüng valahol a vágtató lovon? Tokei-ihto látta, amint alakok
emelkednek fel, hogy elfogják a lovat, hogy lasszót vessenek ki rá, mások meg tüzeltek. Kiáltozás
támadt. A dakota mindjárt felismerte, hogy ez némileg könnyít helyzetén. Ismét célba vette a
dombháton közeled ı támadókat. Az élen haladók közül az egyiket eltalálta Tokei-ihto nyila. De
köröskörül rohamosan n ıttek a fenyeget ı árnyak, s már ti is érték a dombkúpot.
Itt voltak.
A fınök az utolsó pillanatban a fatörzs mögé bújt. Mivel nem l ıtt többé, ellenfelei feltételezhették,
hogy golyó érte. De látni nem láthatta egyik támadó sem, míg át nem lépett az agyagtet ı peremén, A
fınök sokáig elnyúlva feküdt, félig a fatörzs alatt, amely fedezte a hátát. Az ordítozásból
megállapíthatta, hogy az ellenségt ıl már alig néhány méter választja el; egyre nagyobb számban
özönlöttek mindenfel ıl. Látta, hogy fakó ménje elt őnt. A jelek szerint háborítatlanul elügetett.
A teknı szélén felbukkantak az els ı árnyak. Széles karimájú kalapok és hosszú copfok, széles
körszakállak és keskeny, szakálltalan arcok. Rekedt kiáltások törtek el ı kilátott szájakból; puskaagyak
sújtottak le vaktában, és vágódtak tompán a földhöz; szakadatlanul ropogtak a puskák, durrogtak a
revolverek. Tokei-ihto célzott. Revolverének tárja forogni kezdett, s a rövid csövek durrogva ontották a
halált. Tehetetlenül tántorogva zuhantak a tekn ıbe az eltalált támadók.
A fınök abbahagyta a lövöldözést, s elkúszott a fatörzst ıl az elesettek közé. Úgy helyezkedett el,
hogy az egyik halott indián szinte eltakarta. F őkoronáját letépte a fejér ıl, világos csontíját is eltolta
magától, nehogy egykönnyen felismerhet ı legyen a személye.
De már újabb skalpvadászok tolongtak mindenfel ıl. Újabb élı árnyak jelentek meg a tekn ı peremén,
egyetlen sötét, tagolatlan tömeggé olvadva.
Mialatt az újonnan érkez ık még ordítoztak, az elöl állók elnémultak. Négyen-öten lehajoltak, s
kutattak a halottak közt. Mások szitkozódva vették magukhoz a gazdátlanná vált fegyvereket. Az elöl
levı támadók, akik a holttestek közt kutattak, vagy zsákmányt kerestek, rúgásokkal vagy könyökükkel
taszították vissza a mögöttük tolongókat.
A távolból lódobogás hallatszott: a menekül ı kancát üldözték. A fakó mén nyomtalanul elt őnt.
– Mondja meg, aki elrejtettél – harsant fel egy dühös hang a sötétben. – Szóljon az a csirkefogó, aki
ellopta a skalpot!
– Nyugalom! – parancsolta egy másik hang. – Mindenki vissza! Ki a tekn ıbıl! Mit topogtok itt, mint
a barmok! Két ember jöjjön ide, aki velem együtt átkutatja a holttesteket!
Tokei-ihto szempillája alól lopva a beszél ıre pillantott. Csak egy árnyat látott, magas termet ő férfit,
akinek keskeny feje és kecskeszakálla volt. Még nem ért oda a f ınökhöz, de Tokei-ihto már
gondoskodott róla, hogy a madárfej ő késnyélre ne lehessen mindjárt rábukkanni. Nagy Károly még
emlékezhetett erre a fegyverre, mert látta a f ınöknél, mikor Red Foxszal tárgyalt. Tokei-ihtót is ismerte
még abból az idıbıl, mikor a fınök mint fiatal legény hírszerz ıként szolgált a fehéreknél.
Mivel most módszeresen át akarták kutatni a holttesteket, a dakota számíthatott rá, hogy a dráma
gyors végkifejlés felé közeledik. De nem vesztette el nyugalmát, s elhatározta, hogy azt fogja tenni, ami
a pillanatnyi helyzetben a legtöbb kilátással kecsegtet.
Ketten lehajoltak, s a f ınök felismerte az ifjú Philipet, aki épp most találta meg a f ınök íját, s a
magasba emelte, hogy mindenki lássa. Szomszédjának hirtelen kit őnı ötlete támadt.
– Keressünk hozzá még egy fekete skalpot, mindegy, melyiket! Senkinek sem fog eszébe jutni
kételkedni!
Ez a leleményes fickó Louis volt, a kanadai. Mindjárt végre is akarta hajtani tervét. Tokei-ihto érezte,
hogy megmarkolja az üstökét. De az emberséges Louis a biztonság kedvéért el ıbb még megkérdezte:
– Véged van már, rézb ırő testvérem?
– Nem – felelte a f ınök, mintha a fehérek szolgálatában álló indián felderít ık egyike volna, aki a
támadás során megsebesült. – Az én Louis testvérem jobban tenné, ha tüstént elengedné a hajamat,
különben döfök. Tokei-ihto nincs már itt. Megszökött!
– Sacré nom!… – Nagy Károly, aki szintén hallotta a felvilágosítást, a kecskeszakállát tépdeste. –
Sacré nom! Tálán csakugyan volt még benne élet… El tudom képzelni róla, hogy lekúszott az öbölbe a
cserjék közé, vagy ott gubbaszt a füzesben… és ha meglát minket itt fenn állni, még l ıni talál… ó, a
gazfickó!
Puskalövés dördült el az öböl lejt ıje felıl. Nagy Károly összerogyott. Halálos találat érte.
A lövés után, amelyet egész közelr ıl adtak le, egy pillanatig csend volt. A skalpvadászok szinte k ıvé
dermedtek. De a rövid csend után fülsiketít ı lárma tört ki. A vadászok azt hitték, hogy a megszökött
Tokei-ihto tüzelt rájuk. Hanyatt-homlok rohantak le a lejt ın, hogy elcsípjék a lövészt. Kiáltozásukból
kivehetı volt, hogy megpillantottak egy menekül ı indiánt, s most üldöz ıbe veszik. Mint egy megvadult
bölénycsorda, viharzott le a lejt ın a vadászok hada. Káromkodásuk és ordítozásuk túlharsogta a víz halk
zúgását. Olykor egyik-másik lehajolt, alighanem az elesettek fegyvereit szedték fel útközben. Mások
belebotlottak társaikba, és orra buktak, vagy átugrottak testükön. Recsegtek-ropogtak az ágak,
cuppogtak és csattogtak a lovaglócsizmák az öböl tócsáiban. Fent a dombkúpon már szétoszlott a
tömeg. Az utolsók jobbra-balra lerohantak a lejt ıkön a prérire, hogy akadálytalanul továbbjuthassanak.
Minél tovább húzódott a vadászat, annál nagyobb szerepe volt annak, kinek van gyorsabb lába. A
skalpvadászok üldözés közben szétszóródtak, végül valamennyien belevesztek a sötétségbe és a
folyóvölgy talaj menti ködébe.
A dakota fent maradt, s az elnéptelenedett és elcsendesedett magaslatról éberen fülelt. Talán okosabb
lett volna, ha üldöz ıinek tömegével együtt ı is leszalad a völgybe, s ott elt őnik szemük el ıl. De lába
most erıtlen volt, ernyedt, mint a fellógatott bölényb ır, s a dombkúp körvonalai elmosódtak szeme el ıl.
Kötése félig lecsúszott, s fejéb ıl szivárgott a vér. Így hát itt maradt, hogy megigazítsa háncskötését.
Vajon egyedül van-e? Mindenki lerohant a völgybe? Mindenki?
Mindenki, egy kivételével. A f ınök egyszerre csak felfedezett egy árnyat – közvetlenül mellette állt a
sötétben. A fınök nem tudta volna megmondani, vajon a földb ıl nıtt-e ki ez az árnyék, avagy
nesztelenül odaosont hozzá valamerr ıl. A váratlan felfedezés ismét felajzotta érzékszerveit; figyelmesen
és ellenséges csodálkozással vette szemügyre az árnyat. Karcsú, magas alak állt el ıtte. Fiatal férfi volt,
feje födetlen, felsıteste meztelen; kezében puskát tartort. Félig kibomlott haja hosszan omlott alá a
hátára.
Úgy látszott, ügyet sem vet Tokei-ihtóra, hanem fürkész ı tekintettel társai után bámult. A völgybe
sietı tömeg lábdobogása már csaknem teljesen elhalt, és beleolvadt a folyó egyenletes zúgásába. A
fınök látta, hogy a fiatal harcos most feléje fordul, és mereven nézi. Tokei-ihto szótlanul viszonozta
pillantását, s várta, mit fog tenni a másik.
Az ifjú harcos megszólalt.
– Egyik ostobább, mint a másik – mondta halkan, kellemesen cseng ı hangon. – Egyedül én
ismertelek fel, s most meg akarok verekedni veled, hogy a köntösömre varrhassam a skalpodat. Te
Tokei-ihto vagy. A késed elárult.
– Úgy van – válaszolta a f ınök éppolyan nyugodtan. – Próbáld meg, támadj. De ha legy ızlek, el kell
venned feleségül egy lányt a sátrainkból. Férfiakra van szükségünk.
– Ó! – felelte elképedve a harcos. – Az én nevem Szudegacsa, a ponkák törzséb ıl való vagyok, nem
kellenek nekem a ti asszonyaitok. A skalpod kell nekem, f ınök!
– Vedd el magadnak, ha tudod, Szudegacsa. A fejemen van, és elég er ısen odanıtt. Fel kell
metszened a fejb ırömet, és le kell nyúznod.
– Tudom! – kiáltott fel indulatosan a fiatal indián. – Meg is teszem! Miért gúnyolódsz velem? Azt
hiszed, eltompult a tomahawkom éle?
– Nem, ezt nem hiszem. A csatabárdod éles és az észjárásod okos. Most megszerzed magadnak
Tokei-ihto skalpját. Tokei-ihto megsebesült, és lehetséges, hogy nem tudja teljesen kiaknázni az erejét.
Meg kell próbálnod. Ha lenyúzod a skalpomat, kétszáz dollár üti a markodat, és Washingtonba
utazhatsz. Te kapod a díjat, senki más, mert a többiek, fehér és rézb ırő testvéreid mind szétszaladtak.
Bátorságod jutalma nem marad el, Szudegacsa; jól megfizetnek, ponka, akárcsak annak idején azt az
árulót, aki megölte Pontiacot.
Az ifjú harcos megvet ıen füttyentett.
– Nem fogok én Washingtonba utazni, Tokei-ihto, Mattotaupa fia, és nem kell nekem az ı kétszáz
dollárjuk. Nem vagyok én fehér ember, akinek adósságai vannak a prémtársaságnál, és skalpokkal akar
fizetni csapdáiért. Nem is tartozom azok közé a rézb ırőek közé, akik varázsvizet isznak, és ezért pénzre
van szükségük. Én azért akarom megskalpolni Tokei-ihtót, hogy minden tábort őznél dicsıítsék a
nevemet. Apáid megölték az én apáimat. Mint a farkasok az erd ı vadjait, úgy üldöztetek bennünket ti,
dakoták, amíg volt hozzá hatalmatok. Egy dakota rabolta el a n ıvéremet, Mongszongszahot is.
Csetanszapának hívják, és a te harcosaid közé tartozik.
– A ponkák harcosai behatoltak vadászmez ıinkre, ezt nagyon jól tudod, Szudegacsa!
– Igen, tudom. A bölénycsordák elhagyták prérijeinket, sok nyár és tél múlt el azóta, hogy utoljára
mutatkoztak. Asszonyaink és gyermekeink éheztek. Kénytelenek voltunk a ti vadászmez ıiteken
felkutatni a bölényeket.
– Mert a fehér harcosok ismétl ıfegyvereikkel annyi bölényt l ıttek le, hogy az a kevés, ami maradt,
sem nekünk, sem nektek nem elegend ı.
 A ponka egy pillanatig hallgatott.
– A fehér emberekkel akarod mentegetni magad, Tokei-ihto? – kérdezte aztán. – Nem mersz meg
verekedni velem?
Tokei-ihto a ponkához lépett. A sebesült f ınöknek nem volt már ereje ahhoz, hogy leszaladjon az
öbölbe, és meneküljön. De most a ponka elé lépett. Fél fejjel magasabb volt ellenfelénél. Mikor a ponka
kiejtette az utolsó szót, a f ınök ökle villámgyorsan lecsapott rá. A ponka a földre bukott. Tokei-ihto
rátérdelt és megkötözte. Nem ölte meg.
Lent a völgyben közben teljesen elhallgatott a puskaropogás. Távoli lódobogás hatolt fel a
dombtetıre, egybevegyülve a folyó zúgásával. Tokei-ihtót nem hagyta cserben éles hallása: egy nagy
lovascsapat nyargalt lefelé a folyóparton. A skalpvadászok a lovaikhoz futottak, amelyeket este a
völgyben rejtettek el; nyeregbe pattantak és elvágtattak. Vajon mit kerestek lefelé a folyón? Még mindig
azt az ismeretlent, aki a válságos pillanatban tüzelt, és elterelte az üldöz ık figyelmét az igazi Tokei-
ihtóról?
A fınök kereste a puskáit, revolvereit és az íját. Nyomuk sem volt már. A vadászok magukkal vitték
a fegyvereket.
Most már nem volt tehát sem lova, sem l ıfegyvere. Csak a kése maradt meg.
A völgybıl felszállt a víz nedves illata. A sebesült szomjas volt, inni szeretett volna. De víz-
zsákjaiból utolsó cseppig kifolyt a víz. Otthagyta a bölényfürd ıt, s lefelé kúszott, olyan óvatosan,
mintha ellenség volna a közelben, aki figyeli. A víz szaga egyre ellenállhatatlanabbul vonzotta, s a
szomjúság gyorsabb mozgásra ösztökélte. Mikor el ıször érzett nedvességet, mohón kinyitotta száját, s
hosszú kortyokban itta az iszapos vizet. Fejébe bele-belehasított a fájdalom, s újra szédült. Sebe jobban
megviselte, mint elsı pillanatban hitte. A füzesbe kúszott, s fekve maradt egy tócsa mellett.
Rejtekhelyérıl fellátott egészen a domb tetejéig. Odalent a völgyben szüntelenül zúgott a folyó.
A dakota érezte a vizet és a nedves földet; h ős szél fújdogált fölötte. Újra ivott. Aztán feladta a harcot
a fáradtság hatalma ellen.
Mikor ismét felocsúdott, mintha felcsillanó fényt látott volna. Megállapította, hogy feljött a hold, s a
szokás hatalma arra késztette, hogy mindjárt tájékozódni próbáljon, hol is fekszik. Árnyékban volt, a
cserjés és a partra mosott fák közt; nem is volt rossz ez a rejtekhely, amit néhány órája választott.
Lassanként tudatára ébredt, hogy mégiscsak vissza kell másznia a magaslatra. Hiszen ott fekszik a
fogoly a dombtet ın!
Kivonszolta magát a füzesb ıl, s kúszva megindult fel a dombtet ıre, azon a domboldalon, ahol
nemrégiben még az asszonyok és gyermekek táboroztak. Lassan felért a magaslatra, ahhoz a
bölényfürdıhöz, ahol két napon és három éjszakán át tartózkodott. A megkötözött ponka még
ugyanazon a helyen feküdt. Tokei-ihto fürkészve meredt a távolba. Körös-körül csendes és kihalt volt a
tájt Nemsokára eljönnek lakmározni a kesely ők és farkasok, s akkor egyetlen nyom sem fogja többé
hirdetni, mi történt itt. Tokei-ihto megpillantotta maga mellett a tekn ıben Red Fox szétzúzott agyú
puskáját, s magához vette. Odahaza a sátorban majd kicserélheti a puska agyát.
Tovább kémlelıdött. Messze, a folyóparton meglátta fakó ménjét és a sárga kancát: békésen
legelésztek egymás mellett. De Tokei-ihto még valami másra várt – még valaki másra. Vajon az a
lövész, aki az öbölb ıl lepuffantotta Nagy Károlyt, áldozatul esett-e a skalpvadászoknak, vagy
megmenekült? Ha még él, minden bizonnyal jelentkezni fog. Tokei-ihto tudta, ki volt ez a lövész:
vértestvére, Hegyi Mennyk ı, a szikszikau. Hegyi Mennyk ı, akinek az volt a feladata, hogy figyelje a
harcban Tokei-ihtót, és hírt vigyen róla a Medve-csapatnak.
Az égbolt lassan kivilágosodott. Egy indián alakja bukkant fel a dombháton a f őbıl. Minden
óvatosságot mell ızve a dombkúp felé tartott. Magas termet ő volt és egyenes, mint a lándzsa.
Tokei-ihto is felállt, s a vértestvérek üdvözölték egymást. Ekkor Uncsida is el ılépett, és csatlakozott
hozzájuk.
– Az ellenségeink téged véltek Tokei-ihtónak – szólt a dakota Hegyi Mennyk ıhöz. – Tudják, hogy
még életben vagy?
– Nem tudják. Azt hiszik, hogy halálos sebet kaptam. Az Iszapos Vízbe ugrottam. Titokban hagytam
el újra a folyót, és egy darabig még leskel ıdtem, hogy kikémleljem, mit csinálnak a skalpvadászok.
Magukkal vitték a csontíjadat meg egy rézb ırő felderítı skalpját is, akit én l ıttem le, mikor üldöztek.
Ezt a skalpot most az íjaddal együtt el fogják adni, azt fogják hazudni, hogy a te skalpod. Elégedetten
vágtattak el.
 – Ide nézz! – mutatott Tokei-ihto a fogoly ponkára. – Ez most az egyetlen ellenségünk, aki tudja,
hogy Tokei-ihto még él. Nem engedhetjük meg neki, hogy eláruljon. A vacsicsunoknak azt kell hinniük,
hogy Tokei-ihto halott.
– Tehát elnémítod a foglyot?
– Választhat: vagy meghal, vagy a mi sátrainkban él.
A dakota foglya szeme közé nézett. A fiatal indián arcán látszott, hogy viaskodik benne a dac és
győlölet a józan megfontolással.
– A ponkák sátraiból jössz, avagy a milahanszkák szolgálatában álltái? – kérdezte t ıle Tokei-ihto.
– A ponkáknak nincsenek már sátraik – felelte keser ően a fiatal indián. – A betegség szelleme, amit a
fehér emberek hoztak ránk, az éhség és a dakoták nyilai meg golyói megölték harcosainkat. Aki még
megmaradt, a rezervátumba vonult. Én maradtam egyedül a prérin, és egy fehér emberrel együtt
hódprémre vadásztam.
– Nıvéred, Mongszongszah köztünk él. Nem akarsz te is a Medve-csapat sátraiba jönni, és velünk
együtt foltos bölényeket tenyészteni és gabonát termeszteni?
– Kukoricát?
– Igen, olyasfélét.
– A rezervátumban?
– Nem, szabadon élünk saját földünkön. Itt termékeny a föld. – Tokei-ihto t őnıdve nézte a nedvdús,
zöld réteket és a dombok vörösl ı földjét. – Nem kell többé éheznünk, és nem kell többé öldösnünk
egymást.
– Ez jó dolog, ezt akarom.
– A ponkák a sziúk nagy törzséhez tartoznak ugyanúgy, mint a dakoták. Mindig testvérek voltunk, de
most már tudjuk is, hogy azok vagyunk. Hau. Fiatal testvérem el ıreszaladhat az Erdıshegységbe, s hírül
viheti, hogy Tokei-ihto és Hegyi Mennyk ı Uncsidával együtt hamarosan megérkezik sátrainkba.
Szudegacsát megszabadították kötelékeit ıl, s az ifjú indián útra kelt. Sebesen futott le a völgybe, s a
két fınök még látta a dombról, mint úszik át a folyón, s ér partot az északi prérin.
Tokei-ihto követte tekintetével. Túl a völgyön, amely fölött hajnali köd örvénylett, s a távoli,
hullámos prérin is túl egy hegytömb bontakozott ki a látóhatáron. Sötétl ı hegytömb volt, erd ık
borították. Oda vándoroltak sátraikkal a dakoták, hallgatva f ınökük tanácsára. Ott állnak most a Medve-
csapat tipijei, valahol a mez ık és erdık között, egy tiszta viz ő patak partján. Már felütötték a
bırsátrakat, lobognak a tüzek, sütnek-f ıznek, és nemsokára hozzálátnak a reggeli étkezéshez. A lovak
már legelnek, a kutyák éhesen kullogva várják a koncot.
Tokei-ihto arcán felragyogott a küszöbönálló hazatérés öröme. Ellenség már nem állt útjában, hogy
elválassza az övéit ıl. A vacsicsunok közül senkit sem érdekelt többé az indiánoknak ez a maroknyi
csoportja, amelynek léte és sorsa ott a Missourin túl az ismeretlenség homályába veszett. Rejtve a világ
szeme elıl, új életet kezdhettek a Nagy Medve Fiai.
Bátran és bizakodva csendült fel az ének Uncsida ajkán, aki a két f ınökkel együtt elindult haza, a
dakoták sátrai felé.
 A GYAKRABBAN ELİFORDULÓ IDEGEN NEVEK
ÉS SZAVAK KIEJTÉSE, MAGYARÁZATA
abszaróka – indián törzs
Adams, Adam – éjdemz, éjdem
assziniboin – indián törzs

Bad Lands – bed lendz, más néven: Rossz Föld

Black Hills – blek hilz, más néven: Fekete-dombok vagy Cse Szapa

Charly – csárli
Chef de Loup – séf dö lu, más néven: Farkasf ınök vagy Tobias vagy Szunktokecsa
Clarke, Fred – klárk fred, más néven: Freddy vagy Red Fox vagy Vörös Róka
Crazy Horse – kréjzi hórsz, más néven: Tasunka-vitko
Custer – kaszter

Csaszke – más néven: Kacsázó

Csetanszapa – más néven: Fekete Sólyom

dakota – indián törzs

delavár – indián törzs

Eddy – más néven: Tatokano vagy Antilop vagy Jávorszarvas

Elsworthy – elzvörszi

Finley, Douglas – finli daglesz

Fort Randall – fórt rendel
Fort Robinson – fórt robinzon

Göndörhajú Csapa – más néven: Ravasz Hód

Grands Lacs – gran lák
grizzly – szürkemedve

Hapedah – más néven: Hajápoló

Harka – Tokei-ihto gyermekkori neve
Harry – más néven: Tokei-ihto
Hosszú Kés – fehér ember, fehér katona

Ihaszapa – más néven: Fekete Szikla

Jackman – dzsekmen
Jean – zsan
Johnny – dzsoni

Little Bighorn – litl bighorn

Louis – lui

manager – menidzser
Mattotaupa – más néven: Top
milahanszka – fehér katona
Miles – májlz
Missouri – miszúri, más néven: Iszapos Víz vagy Mini-Szosze
Mongszongszah – más néven: Lehajló F őz
Morris – morisz, más néven: Gyorsröpt ő Vándormadár
Myer – májer

Nagy Atya – államelnök, más néven: Fehér Atya

Nagy Vizek – óceán

páni – indián törzs

pemikán – szárított bölényhús
Philip – filip
Platte – plet
ponka – a dakoták egyik törzse
Pontiac – pontiak; híres indián f ınök (1720-1769)

Red Cloud – red klaud

Roach, Anthony – rócs entoni

scout – szkaut; vezet ı, kalauz, nyomkeres ı

séheptin – indián törzs
Sitting Bull – sziting bul, más néven: Tatanka-jotanka
Smith, Cate, Samuel – szmisz kéjt széjmjuel
Souris – szuri
szikszikau – indián törzs; más néven: feketelábú
sziú-dakota – a dakoták egyik törzse

Theo – teo
Thomas – tomász
tipi – indián sátor
titon-oglala dakota – a dakoták egyik törzse
Tobias – tóbiesz, más néven: Chef de Loup vagy Farkasf ınök vagy Szunktokecsa
Tokei-ihto – más nevei: Harry, Harka, Biztoskez ő Bölényvadász, Éjszaka Szeme, Farkasöl ı, Hegyi
Szirt, Kétszarvú Kı, Medveöl ı
tomahawk – tomahók
Tonge – tong
totem – törzsjel

vacsicsun – az indiánok nevezik így a fehérek törzsét

Washington – vasington
Wood Mountains – vud mauntinz, más néven: Erd ıs-hegység

Yellowstone – jelósztoun, más néven: Sárgak ı-folyó

yucca – jukka; pálmaliliom