Ed McBain

Öngyilkosok

A párkányon álló nő hálóingben volt. Még csak délután fél

négy felé járt, de ő már felvette a hálóingét, mintha le akarna
feküdni. Az élénk tavaszi szél a testéhez tapasztotta az áttetsző

1
nylonanyagot, s ahogy ott állt mozdulatlanul az épület
párkányán, tizenkét emelettel a város utcája felett, olyan volt,
mint egy kőbe faragott görög mitológiai alak.
A rendőrség és a tűzoltóság már kivonult. A rendőrök és a
tűzoltók már legalább ezerszer láttak efféle kisdrámákat a
moziban meg a televízió képernyőjén. Ha volt valami, ami
határozottan untatta a közszolgálat eme alkalmazottait, akkor az
a szórakoztató ipar elnyűtt kliséinek a valóságos életben való
ilyetén megjelenítése volt. Így aztán a tűzoltók lent az utcán
közömbösen kifeszítették a ponyváikat, a rendőrök meg
körülzárták a háztömböt, és felküldtek két detektívet az
ablakhoz, amelyik mellett a tavaszi szélben az épület falához
lapult a nő.
Szép nő volt, úgy húsz év körüli, fiatal lány, hosszú szőke
haját elkapta az áprilisi szellő, dühösen az arcába csapta, és
meglobogtatta a feje körül. Andy Parker, a 87-es körzet egyik
mézes-mázas beszédű tagja azért szerette volna, hogy a lány
bejöjjön a párkányról, mert nagyon szívesen megnézte volna
közelebbről is a lány telt keblét az áttetsző hálóing alatt. A
másik detektív, Steve Carella egyszerűen csak képtelen volt
elhinni, hogy akadhat ember, aki egy ilyen szép tavaszi napon
meg akar halni.
A lánynak észrevehetően sejtelme sem volt róla, hogy a két
detektív ott van. Miután elmozdult az ablaktól, amelyen ki-
mászott a párkányra, óvatosan araszolva elindult az épület sarka
felé, és most ott állt, két karjával a falnak támaszkodva,
szétterpesztett ujjakkal markolászta az épület rozsdavörös falát.
A párkány körülbelül harminc centi széles lehetett, körülfutotta

2
az egész tizenkettedik emeletet, csak az épület sarkán törte meg
egy groteszk pofájú vízköpő, amilyen a város sok régebbi
épületét díszíti. A lány nem tudott a vigyorgó kőfejről, mint
ahogy nem tudott a két detektívről sem, aki kihajolt a tőle
körülbelül két méterre levő ablakon. Egyenesen maga elé
meredt, vállára leomló hosszú szőke haja ragyogó aranyszögben
csapódott az épület vörös téglafalának. Csak néha nézett le az
alatta levő utcára. Az arcán nem tükröződött semmiféle érzelem,
nem volt azon se elhatározás, se elszántság, se félelem.
Szépséges arc volt, de kifejezéstelen, mintha a szél mosta volna
tisztára, s vékony lepelbe burkolt, szél simogatta érzéki teste
mintha része lett volna az épületnek.
- Kisasszony! - szólította meg az ablakon kihajoló Carella.
A lány nem fordult feléje. Csak nézett tovább mereven ma-
ga elé.
- Kisasszony!
A lány megint csak nem vett tudomást róla, hanem ismét
lenézett az utcára. Aztán hirtelen az eszébe jutott, hogy milyen
csinos teremtés, hirtelen az eszébe jutott, hogy sok száz szempár
tapad majdnem mezítelen testére, és hirtelen maga elé kapta az
egyik karját, hogy eltakarja a keblét. Majdnem elvesztette az
egyensúlyát. Megingott egy pillanatra, aztán gyorsan lekapta a
kezét a hálóinge elejéről, és ismét megérintette a rozsdavörös
téglafalat, hogy biztonságban érezze magát. Carella, aki figyelte,
hirtelen rájött, hogy a lány tulajdonképpen nem is akar
meghalni.
- Hall engem, kisasszony? - kérdezte Carella.

3
 - Hallom - felelte a lány, de még mindig nem fordult Carella
felé. - Menjen innen. - Színtelen volt a hangja.
- Mennék én szívesen, de nem mehetek. - Hiába várt, nem
kapott választ. - Itt kell maradnom, amíg maga be nem jön arról
a párkányról.
A lány kurtán bólintott egyet. Most sem fordult meg, csak
azt mondta: - Menjen haza. Csak az idejét vesztegeti.
- Haza semmi esetre se mehetek - mondta Carella. Csak
háromnegyed hatkor váltanak fel. - Szünetet tartott. - Mit
gondol, most hány óra van?
- Nincs órám - mondta a lány.
- Mégis, mit gondol, hány óra?
- Fogalmam, sincs róla, és nem is érdekel. Azt hiszi, nem
tudom, miben töri a fejét? Megpróbál társalgásba bocsátkozni
velem. Csakhogy nekem semmi kedvem társalogni magával.
Menjen innen.
- Hogy őszinte legyek, nekem sincs nagy kedvem társalogni
magával - mondta Carella. - De a hadnagy rám parancsolt:
“Menjen, és beszéljen azzal az őrülttel azon a párkányon.” Így
kerültem ide, és ...
- Nem vagyok őrült! - mondta dühösen a lány, és első ízben
fordult Carella felé.
- Ezt nem én mondtam. A hadnagy mondta.
- Hát akkor menjen vissza, és mondja meg a hadnagynak,
hogy menjen a fenébe.
- Miért nem jön velem, és mondja meg neki maga? A lány
nem felelt. Ismét elfordult Carellától, és lenézett a utcára,

4
mintha abban a pillanatban le akarna ugrani. Carella gyorsan
megszólalt: - Mi a neve?
- Nincs nevem.
- Neve mindenkinek van.
- A nevem Nagy Katalin.
- Ugyan már!
- Akkor Marie Antoinette. Vagy Kleopátra· Nem maga
mondta, hogy őrült vagyok? Rendben van, őrült vagyok, és ez a
nevem.
- Melyik a három közül?
- Amelyik tetszik. Vagy mind a három. Menjen innen, jó?
- Fogadni mernék, hogy Blanche a neve - mondta Carella.
- Ki mondta?
- A háztulajdonosnő.
- És még mit mondott?
- Azt, hogy a maga neve Blanche Mattfield, hogy Kansas
Cityböl jött fel, és hogy hat hónapja lakik a házban. Így van?
- Menjen, és kérdezze meg tőle, attól a minden lében kanál
boszorkánytól.
- Tényleg Blanche a neve?
- Tényleg Blanche a nevem. Az isten szerelmére, muszáj ezt
végigcsinálnnnk? Hát nem érti meg, hogy átlátok magán, misz-
ter, olyan tisztán átlátok, mintha üvegből volna? Lenne szíves
elmenni innen, és békén hagyni engem?
- Miért? Hogy levethesse magát az utcára?
- Úgy van, pontosan azért. Hogy levethessem magam az
utcára.
- Miért?

5
 A lány nem felelt.
- Mondja, nem fázik egy kicsit abban az egy szál háló-
ingben? - kérdezte Carella.
- Nem.
- Pedig erős szél fúj.
- Nem érzem.
- Kerítsek magának egy pulóvert?
- Nem kell.
- Miért nem jön be onnan, Blanche? Értse meg, még meg
talál fázni azon a párkányon.
Alány hirtelen várátlanul felkacagott. Carella, aki nem ta-
lált semmi mulatságosat abban, amit mondott, meglepődött.
- Én meg akarom ölni magam - mondta a lány -, maga meg
amiatt aggódik, hogy megfázom.
- Fogadni mernék, hogy nagyobb esélye van annak, hogy
megfázik, mint annak, hogy megöli magát - mondta halkan
Carella.
- Tényleg?
- Tényleg - mondta Carella.
- Nono - mondta a lány.
- Pedig így van.
- Akkor marhára meg fog lepődni.
- Igazán? - kérdezte Carella.
- Garantálom.
- Igazán meg akarja ölni magát, Blanche?
- Mondja, muszáj ezt végighallgatnom? - kérdezte a lány. -
Hiába kérem, hogy legyen szíves elmenni innen?

6
 - Nem megyek. Nem hiszem, hogy meg akar halni. Attól
félek, hogy leesik arról a párkányról, megüti magát, és néhány
embert is megsebez az odalenn álldogálók közül.
- Meg akarok halni - mondta halkan a lány.
- Miért?
- Igazán kíváncsi rá, hogy miért?
- Igen. Igazán kíváncsi vagyok.
- Azért - mondta a lány lassan, tagoltan -, mert magányos
vagyok, mert nem szeretnek, és nem kellek senkinek. Még
bólintott is hozzá, aztán gyorsan elfordította a fejét, mert a
szeme hirtelen megtelt könnyel, és nem akarta, hogy Carella
észrevegye.
- Egy ilyen szép lány, mint maga? Magányos, nem szeretik,
és nem kell senkinek? Hány éves maga, Blanche?
- Huszonkettő.
- És nem szeretne huszonhárom lenni?
- Nem. Nem szeretnék huszonhárom lenni - ismételte meg
színtelen hangon a lány. - Egy perccel sem szeretnék idősebb
lenni. Egy másodperccel sem. Meg akarok halni. Nem hagyna
békén, hogy meghalhassak?
- Elég legyen ebből! - mondta dorgáló hangon Carella.
- Nem szeretem hallani az efféle beszédet: Meg akar halni,
meghalni huszonkét évesen! Amikor még maga előtt van az
egész élet!
- Semmi sincs előttem - mondta a lány.
- Minden!
- Semmi. Ö elment, és nincs előttem semmi. Elment.
- Kicsoda?

7
 - Senki. Akárki. Nem érdekes. Jaj, istenem! - Hirtelen az
arca elé kapta az egyik kezét, és elkezdett sírni. Belesírt a te-
nyerébe. A másik kezével még mindig az épületbe kapaszkodott,
de megingott. Carella még jobban kihajolt az ablakon. A lány
hirtelen feléje fordult, és rákiáltott: - Ne merjen a közelembe
jönni!
- Nem akartam ...
- Nehogy utánam másszon!
- Legyen nyugodt. Még akkor se másznék ki arra a
párkányra, ha egymillió dollárt ígérne érte.
- Akkor jó. Maradjon, ahol van. Ha a közelembe jön, le-
ugrom!
- Na és kit érdekel, ha leugrik, Blanche?
- Tessék?
- Gondolja, hogy érdekelni fog valakit, ha leugrik és meg-
hal?
- Nem. Tudom, hogy senkit sem fog érdekelni. Amiatt ...
amiatt nem aggódom.
- Egy kétsoros hír lesz az újságok negyedik oldalán, aztán
semmi. Minden csoda csak három napig tart.
- Nem érdekel. Nagyon szépen kérem, hagyjon békén! Hát
nem tud megérteni?
- Nem. Nem tudom. Szeretném, ha megmagyarázná. A lány
nyelt egyet, bólintott, aztán Carella felé fordult, és lassan,
türelmesen megismételte: - Nem érti, hogy elment?
- Ki ment el?
- Hát nem mindegy? Ö. Egy férfi. És elment. Isten veled,
Blanche, remekül szórakoztunk. Semmi több. Csak ... szóra-

8
koztunk. És én ... - Hirtelen fellángolt a szeme. - A fenébe is,
nem akarok élni! Nem akarok nélküle élni!
- Vannak még férfiak a világon.
- Nem. - A lány a fejét rázta. - Nincsenek. Én őt szerettem.
És őt szeretem. Nem kell más férfi. Meg akarok ...
- Jöjjön be - mondta Carella. - Megiszunk egy csésze kávét,
és megpróbálunk ...
- Nem!
- Ugyan már. Maga úgyse fog leugrani arról a nyavalyás
párkányról. Csak az időnket vesztegeti. Ennyi ember idejét. No,
jöjjön be szépen.
- Le fogok ugrani.
- Persze, de nem most, igaz? Majd máskor. Majd talán a
jövő héten. Vagy jövőre. Ide figyeljen, ma rengeteg a dolgunk.
A srácok városszerte a tűzcsapokat nyitogatják. Itt a tavasz,
Blanche. Tegye meg nekem azt a szívességet, hogy máskor
ugrik le, jó?
- Menjen a fenébe - mondta a lány, és ismét lenézett az
utcára.
- Blanche!
A lány nem felelt.
- Blanche! - Carella sóhajtott egyet, és Parkerhez fordult.
Súgott valamit a fülébe, mire Parker bólintott, és elment az
ablaktól.
- Maga egy kicsit a feleségemre emlékeztet - szólt oda Ca-
rella ismét a lánynak. A lány nem felelt. - Komolyan, a fe-
leségemre. Teddyre. Ö süketnéma. És ...
- Micsoda?

9
 - Süketnéma. Süketnémán született. - Carella elmosolyodott.
- Azt hiszi, csak magának vannak problémái? Mi lenne, ha
süketnéma volna, és ráadásul egy hekus lenne a férje?
- Tényleg ... süketnéma a felesége?
- Tényleg.
- Sajnálom.
- Sose sajnálja. Neki soha még csak az eszébe se jutna, hogy
levesse magát egy épület tizenkettedik emeletéről.
-Én ... én sem így akartam öngyilkos lenni - mondta a lány. -
Altatót akartam bevenni. Ezért is vettem fel a hálóínget. De ...
nem voltam biztos benne, hogy elég altatóm van. Csak félig van
a fiola. Vagy az is elég lett volna?
- Ahhoz elég, hogy rosszul legyen. tőle - mondta Carella.
- Jöjjön be, Blanche. Elmesélem, hogy is volt, amikor majd-
nem felvágtam az ereimet.
- De nem vágta fel.
- Esküszöm az élő Istenre, hogy majdnem megtettem. Leg-
alább egyszer mindenkivel előfordul, hogy azt hiszi, nincs ér-
telme többé az életnek. Mi történt? Ma jött meg a mensese?
- Mi ...? Ho ... honnan tudja?
- Gondoltam. Jöjjön.
- Nem.
- Jöjjön szépen, Blanche!
- Nem! Ne merjen közeledni hozzám!
A lakásban váratlanul élesen csöngeni kezdett a telefon. A
csöngést a lány is tisztán hallotta. Egy pillanatra az ablak felé
fordította a fejét, aztán mintha lélekben befogta volna a fülét,
hogy ne hallja a telefoncsöngést. Carella úgy tett, mintha

10
meglepődne. Ő küldte el Parkert, hogy hivja fel valahonnan a
lány számát, most mégis úgy tett, mintha a csengetés
meglepetésszerüen érné. Csendesen megszólalt: - Cseng a te-
lefon.
- Nem vagyok otthon.
- Lehet, hogy fontos.
- Nem fontos.
- Lehet, hogy ... ő az.
- Ö Kaliforniában van. Nem ő az. És nem érdekel, hogy ki
más telefonál. - Egy kis szünet után megismételte: - Ö
Kaliforniában van.
- Kaliforniában is van telefon - mondta Carella.
- Nem ... ez nem ő.
- Miért nem veszi fel a kagylót, és bizonyosodik meg róla?
- Tudom, hogy nem ő az! Hagyjon békén!
- Felvegyük a kagylót? - kiáltotta valaki a lakásban.
- Majd bejön a kisasszony, és felveszi - kiáltotta vissza
Carella. Odanyújtotta a kezét a lánynak. A háta mögött tovább
csengett a telefon. - Fogja meg a kezem, Blanche - mondta.
- Nem. Leugrom.
- Dehogy fog leugrani. Szépen bejön, és felveszi a kagylót.
- Nem! Már mondtam, hogy nem!
- Jöjjön he, mert megharagszom! - kiáltotta Carella. Hát mi
maga? Ostoba liba? Szét akarja loccsantani az agyát azon a
nyavalyás járdán? Az a járda cementből van, Blanche! És nincs
rajta matrac.
- Nem érdekel. Leugrom.

11
 - Hát akkor ugorjon már, az isten szerelmére! - mondta
mérgesen Carella. Az olyan apa hangján beszélt, aki végül is
elvesztette a türelmét a gyereke iránt. - Ha le akar ugrani,
akkor csak rajta. Legalább mindnyájan hazamehetünk. Rajta,
ugorjon!
- Tényleg le fogok ugrani - mondta a lány.
- Akkor ugorjon. Vagy ugorjon, vagy fogja meg a kézem!
Ne vesztegessük hiába az időt.
A háta mögött a telefon még mindig veszettül csengett.
Egyéb hang nem hallatszott sem a lakásban, sem az épület
homlokzatán, csak a telefon csengése meg a szél panaszos
sóhaja.
- Le fogok ugrani - mondta halkan a lány.
- Tessék - mondta Carella. - Itt a kezem. Fogja meg. Elakadt
a szava, egy döbbenetes pillanatig szinte nem is érzékelte
igazán, hogy mi történik. Aztán tágra nyílt a szeme a rémülettöl,
és valósággal kővé meredt, ahogy ott állt az ablakban, kinyújtott
keze megdermedt a levegőben. A lány hirtelen ellökte magát a
faltól, és leugrott.
Hallotta a sikolyát, hallotta, hogy hal el gyorsan a tizenkét
emelet mélységben, elhal, de még mindig elnyomja a telefon
eszeveszett csengését. És aztán hallotta, hogy puffan a lány teste
odalenn a járdán. Szinte vakon elfordult az ablaktól, és azt
mondta, de nem intézte senkihez a szavait: - Úristen! Leugrott.

Az ügynöknek még öt perc volt hátra az életéből. Körülbelül

húsz háztömbnyire onnan fordult be az egyik, a Tavasszal
flörtölő utcába, ahol Blanche a halálba vetette magát. Egy

12
mintakollekciót tartalmazó súlyos böröndöt cipelt a jobb
kezében, és úgy érezte, hogy a Tavasz nőnemű. Igen, az ügynök
szemében a Tavasz nő volt, nő, aki táncolva szökellt át a Harb
folyón, átröppent a víz színén hányódó szemét felett, kacéran
megmutatta bokáit a folyón, tülkölve tovahúzó
vontatógőzösöknek, pajzánul rákacsintott a parton randévúzó
szerelmesekre, megvillantotta húsos combjait a Silvermine Road
és a park felett, aztán könnyedén átugrotta a bérkaszárnyák
tetejét, és pontosan az utca közepén ért földet kecsesen. Az
emberek kitódultak az utcára, hogy üdvözöljék. Mosolyogtak, a
nőkön virágmintás háziruha, volt, a férfiakon kihajott gallérú
sporting, tornacipő, atlétatrikó és sortnadrág. És mindnyájan
mosolyogtak. Boldog mosollyal ölelték a karjaikba a Tavaszt,
magukhoz szorították, megcsókolták a nyakát, és megkérdezték:
hol voltál ilyen sokáig, bébi?
Az ügynök természetesen nem tudta, hogy öt perc múlva
halott lesz. Ha tudta volna, valószínűleg nem azzal tölti földi
életének utolsó néhány percét, hogv egy hajkefékkel teli nehéz
bőröndöt cipel végig a város egyik utcáján, amelyik éppen a
Tavasszal szerelmeskedik. Ha tudta volna, hogy meg fog halni,
lehet, hogy tisztelgett volna a halálnak vagy valami. Vagy
legalábbis a levegőbe hajította volna a mintakollekcióját, és
gondolatban elrepült volna Bora Borába. Amióta olvasta a
Hawaii címü útikönyvet, gondolatban sokszor elrepült Bora
Borába. Néha, amikor különösen nehéz volt hajkeféket eladni,
napjában legalább tízszer vagy tizenkétszer is elrepült Bora
Borába. És mihelyt Bora Borába ért, azonnal szeretkezni kezdett
a barna bőrű tizenöt éves lányokkal. Itt és most is volt ugyan

13
néhány barna bőrű tizenöt éves lány az utcán, de nem nagyon
sok. Meg aztán az ügynök nem is tudta, hogy meg fog halni.
Nehézkesen vágott neki az utcának, úgy érezte magát, mint
Matuzsálem plusz egy mintakollekció: Azon tünödött, vajon el
tud-e ma még adni néhány hajkefét. Még legalább hármat kellett
volna eladnia, hogy teljesítse napi kvótáját, de hát ki a fene akar
hajkefét vásárolni, amikor a Tavasz ropja a táncot az utcán?
Nagyot sóhajtott, felmászott a legelső bérkaszárnya tornácának a
Iépcsőjén, elhaladt egy pattanásos arcú, tizenhat éves lány
mellett, akin farmernadrág és fehér blúz volt, és azon tűnődött,
vajon tud-e a lány hula-hulázni. Belépett a félhomályos, rossz
szagú külső előtérbe, elbaktatott a levélszekrények mellett,
amelyeken fel volt törve a zár és lógott a fedél, aztán belépett a
belső előtér természetesen nyitott ajtaján, amelyen
csodálatosképpen épségben maradt a tejüveg. A földszinten
szemeteskannák sorakoztak a lépcsőház fala mellett. Üresek
voltak ugyan, mégis bűzlött tőlük az egész lépcsőház. Utálkozva
szimatolt a levegőbe, aztán elindult a lépcsőn a világítóudvar
első emeleti ablakán behatoló természetes világosság felé.
Még három perc volt hátra az életéből.
A mintakollekció mindig nehezebb, ha lépcsőt mászik vele az
ember. Minél magasabbra mászik, annál nehezebb. Az ügynök
különlegesen okos embernek tartotta magát, és valóban
intelligens volt és jó megfigyelő, és az évek folyamán ter-
mészetesen megfigyelte, hogy egyenes összefüggés van a lép-
csőmászás ténye és a mintakollekció súlyának a mászás közben
történő állandó növekedése között. Órült, amikor felért az első

14
emeleti pihenőre. Letette a mintakollekciót tartalmazó bőröndöt,
elővette a zsebkendőjét, és megtörölte verítékes homlokát.
Még másfél perc volt hátra az életéböl.
Gondosan összehajtogatta a zsebkendőt, és visszadugta a
zsebébe. Aztán felnézett az elötte levő ajtóra szögezett fém-
betükre.1/A lakás. Az A betü kicsit csáléra állt.
Megkereste az ajtófélfán a csengő gombját. Kinyújtotta a
mutatóujját.
Három másodperc.
Megnyomta a gombot.
A váratlan, nagy erejű robbanás kiszakította a lakás elülső
falát, darabokra tépte az ügynököt, és hajkefékböl és emberi
húscafatokból álló zuhatagot zúdított bömbölve a levegőbe és le
a lépcsőn.
Valóban megérkezett a tavasz.

Cotton Hawes második fokozatú detektív a demokráciáért

viselt utolsó nagy háborúban egy torpedó-őrnaszád fedélzetén
teljesített szolgálatot, ennélfogva harci tapasztalatai csupán a
tengeri ütközetekre korlátozódtak. Hogy pontosak legyünk,
egyszer ugyan részt vett egy parányi csendes-óceáni sziget
partjának a bombázásában, de sohasem volt alkalma látni,
milyen pusztításokat végeztek hajójának a torpedói a japánok
dokkberendezéseiben. Ha gyalogosként szolgált volna
Olaszországban, a bérkaszárnya lépcsőházában uralkodó káosz
valószínűleg nem lepte volna meg annyira. De hát ő mindig
tiszta ágyban alhatott, és ahogy a szólás mondja, napjában

15
háromszor terített asztalnál ehetett, így aztán az előtér ajtaján
belül eléje táruló pusztítás meglehetősen megdöbbentette.
Az előtér és a lépcsőház tele volt vakolatdarabokkal, tapé-
tafoszlányokkal, gerendákkal, konyhaedényekkel, hajkefékkel,
törött cserepekkel, emberi húscafatokkal, vérrel, hajjál és sze-
méttel. Sűrű felhőként lebegett a levegőben a vakolatpor, csak a
világítóudvar ablakán behatoló délutáni napfény sugarai
hasítottak bele ferde csíkokat. Magát az ablakot betörte a
robbanás, csak csontváza volt hajdani önmagának, az első
emeleti pihenőt üvegszilánkok borították. Az ablak körül és a
lépcsőházban megfeketedtek és felhólyagzottak a falak. A pi-
henőn levő másik két lakás ajtaja elé kitett tejesüvegeket is
összetörte a robbanás. Az emelet többi lakóját szerencsére már
előbb kicsalta az utcára a nagy csábító, a Tavasz, így aztán ezen
az áprilisi délutánon emberéletben csak a lépcsőházban és az
1/A számú lakásban esett kár.
Hawes egy köhögő, fulladozó rendőr nyomában sietett fel
a törmelékkel teleszórt lépcsőn, eltakarta a zsebkendőjével az
arcát, és megpróbált nem venni tudomást arról, hogy amik
mellett elhalad, egy emberi lény véráztatta, lekvárszerű ma-
radványai. A hajkefék kijelölte ösvényen eljutott a lakás kidőlt
faláig és szétrombolt ajtajáig. Hajkefeeső esett itt ezen az áprilisi
napon, hajkefe- és véreső. Belépett a lakásba. A konyhában még
mindig gomolygott a füst, és a levegőben érezni lehetett a
félreismerhetetlen gázszagot. Hawes nem gondolta, hogy
szüksége lehet a gázálarcra, amelyet a földszinten nyomott a
kezébe a rendőr, de egyetlen szippantás kellett csak, és a bűz
máris meggyőzte az ellenkezőjéról. A fejére húzta az álarcot,

16
ellenőrizte a szűrőbetéthez kapcsolódó csővet, és a rendőr
nyomában belépett a konyhába. Káromkodott egyet, mert a
gázálarc szemlencséje máris kezdett bepárásodni. A konyhában
egy overallos férfi serénykedett szorgosan a tönkrement
gáztűzhely mögött: a világítógáznak a lakásba való további
beáramlását próbálta elállítani. A robbanás kiszakította a falból a
gáztűzhelyet, eltörte a csöveket, amelyek összekötötték a
fővezetékkel, és a lakásba ekként már akadálytalanul beáramló
gáz azzal fenyegetett, hogy újból felhalmozódik, és ennek újabb
robbanás lesz a következménye. Az overallos férfi - minden
bizonnyal a Közművek vagy a Gázművek küldte ki - még csak
fel se nézett, mikor Hawes meg a rendőr belépett a helyiségbe.
Gyorsan és szorgalmasan dolgozott. Egy robbanás már volt, és ő
az istennek se óhajtott még egyet, legalábbis addig nem, amíg ő
a helyszínen van. Tudta, hogy ha bizonyos mennyiségü
szénmonoxid feleannyi oxigénnel vagy két és félszer annyi
levegővel keveredik, nemcsak egy láng, hanem egy szikra is
elég ahhoz, hogy robbanást okozzon. Amikor a lakásba érkezett,
minden ablakot kinyitott, még a hálószoba ablakát is, pedig az,
amit ott az ágyon látott, nem nagyon felelt meg az esztétikai
érzékének. Aztán azonnal munkához látott, dolgozni kezdett az
eltört és elgörbült csöveken, hogy elállítsa a gázömlést. Hivő
katolikus volt ugyan, de munkáját még akkor se hagyta volna
abba, ha maga a pápa sétál be a konyhába. Hawest meg a
rendőrt még egy fejbólintásra se méltatta.
Hawes gázálarca bepárásodott szemlencséin keresztül
szemügyre vette a csöveken dolgozó férfit, aztán körülpillantott
a szétrombolt konyhában. Nem kellett lángésznek lennie hozzá,

17
hogy megállapítsa: a robbanás ebben a helyiségben történt. Ezt
még akkor is tudta volna, ha nem lett volna ott a felfordult
gáztűzhely és a világítógáz bűze, mert az egész helyiség
egyetlen romhalmaz volt: a robbanás központja csakis itt
lehetett. Valamennyi ablaktábla kitört, minden lábas és fazék a
levegőbe repült, elformátlanodott és kilyukadt. A függöny egy
szempillantás alatt lángra lobbant és elégett - nagyobb tűz
szerencsére nem keletkezett. Az asztal meg a székek berepültek
a konyhából nyíló nappaliba, ahol a robbanás a díványt is
kiröpitette a helyéből: az egyik, ugyancsak sérült fal mellett
feküdt, és mind a négy lába égnek állt.
A hálószoba - a többi helyiséggel ellentétben - szinte érin-
tetlen maradt. A gázszerelő ott is kinyitotta az ablakot, és a
tavaszi szél meg-meglibegtette a függönyt, lustán játszadozva
vele. Az ágytakaró vissza volt hatjva az ágy lábához. A hófehér
lepedőn két ember feküdt. Az egyik egy férfi volt, a másik egy
nő, ahogy az már lenni szokott tavasszal. A férfin nem volt
semmi egyéb, csak egy kék csíkos alsónadrág, a nőn meg csak
egy bugyi.
Mind a ketten halottak voltak.
Hawes nem sokat értett a kórtanhoz, de az ágyon fekvő
férfinak meg nőnek - még a bepárásodott szemlencsén keresztül
nézve is - egyformán élénk cseresznyepiros színe volt, és Hawes
hajlandó lett volna akár a jelvényébe is lefogadni, hogy mind a
ketten heveny szénmonoxid-mérgezésben haltak meg. Továbbá
azt is hajlandó volt feltételezni, hogy a halálukat baleset okozta,
vagy öngyilkosok lettek. Túlságosan jó detektív volt ahhoz,

18
hogy a gyilkosság lehetőségét azonnal ki zárja, mégis egy
búcsúlevél után kezdett módszeresen kutatni.
Nem kellett sokáig kutatnia.
A búcsúlevél az ággyal szemközt álló komódon hevert.
Gondosan kisimítva helyezték el a komód tetején, aztán ne-
hezékül rátettek egy férfi karórát. Hawes nem nyúlt se a kar-
órához, se a levélhez, csak a komód fölé hajolt, hogy elolvassa,
mi áll a levélben.
A levelet írógépen írták. Hawes automatikusan körülnézett
a szobában, hogy van-e valahol írógép, és meg is pillantotta: az
ágy mellett állt egy kis asztalkán. Aztán újból a levelet vette
szemügyre.

Édes Istenem, bocsásd meg nekünk ezt a szörnyűséget.

Nagyon szeretjük egymást, és az egész világ elenünk van. Nincs
más kiut. Így legalább vége a szenvedéseinknek, meg a mások
szenvedéséinek is. Talán érthető, amit tettünk.

Tommy és Irene

Hawes némán, megértően bólintott egyet, aztán feljegyezte

magának, hogy a levelet is meg a karórát is magához kell
vennie, mihelyt a fényképészek végeztek a szobával. Az ab-
lakhoz sétált, és kitöltött egy címkét, amelyet majd az írógépre
erősít, mielőtt elszállítják a laborba, ahol Sam Grossmann
hadnagy emberei elvégzik vele az általuk szükségesnek vélt
összehasonlító próbákat.
Aztán visszatért az ágyhoz.

19
 Úgy látta, hogy se a férfi, se a nő nem lehet sokkal több
húszévesnél. A férfi akaratlanul összecsinálta magát, valószí-
nűleg az után, hogy teljesen önkívületi állapotba került, azaz
mihelyt eszméletét vesztette a gáztól. A nő meg összeokádta a
párnáját. Hawes megállt az ágy lábánál, és elkezdett tűnődni,
vajon mit gondoltak, milyen lesz a haláluk. Szép, csöndes,
békés? Valami olyanféle, mintha elaludnának? Azon is eltű-
nődött, vajon mit érezhettek, amikor megfájdult a fejük, kezdtek
elálmosodni és annyira elgyengülni, hogy még akkor se tudtak
volna felkelni arról az ágyról, ha meggondolták volna magukat,
hogy mégse halnak meg együtt. Eltűnődött, hogy vajon mit
érezhettek, mikor rángatózni kezdett a testük, mielőtt végleg
kábulatba estek, amikor már nem tudtak uralkodni magukon, és
összeokádták, illetve összecsinálták magukat. Elnézte ezt a
húszévesnél alig idősebb halott férfit és nőt - Tommyt és Irenét
-, megcsóválta a fejét, és azt gondolta magában: Ó, ti
szerencsétlen ostoba szamarak! Mit reméltetek? Mi késztetett rá,
hogy azt higgyétek: a gyötrelmes halál a válasz a gyötrelmes
életre?
Elfordította tekintetét az ágyról.
Két üres whiskysüveget pillantott meg a padlón. Az egyik
felborult, és a whisky kiömlött belőle az asszony ágya mellett
heverő kis szőnyegre. Nem tudta, hogy csakugyan eszméletlenre
itták-e le magukat, miután kinyitották a gáztűzhelyen a
csapokat, de ez látszott a legvalószínűbbnek, mert a gázzal
történt öngyilkosságok esetén szinte mindig ez volt a gyakorlat.
Tisztában volt vele, hogy az öngyilkosság egyesek szerint
rendkívüli bátorságra valló cselekedet, de ő mindig csak mér-

20
hetetlen gyávaságnak tudta tekinteni. Az üres whiskysüvegek
csak megerősítették ebben a meggyőződésében. Kiállította mind
a két címkét az üvegek számára, de a címkéknek az üvegekre
erősítését megint csak elhalasztotta az utánra, amikor majd a
fotósok végeztek.
A nő ruhadarabjai egy egyenes hátú szék hátára akasztva,
illetve az ülésre helyezve hevertek a nő ágya mellett. A blúza
volt a szék hátára akasztva, azon feküdt összehajtogatva a
melltartója. Az űlésen a szoknyája, a harisnyatartója, a nylon-
harisnyája meg a bőröve hevert, ugyancsak gondosan össze-
hajtogatva. Magas sarkú fekete körömcipője takarosan a szék
lába elé volt helyezve.
A férfi ruhadarabjai a szoba másik végében hevertek egy
fotel karján, illetve az ülésén. Nadrág, ing, alsóing, nyakkendő,
zokni és derékszíj. A cipője a fotel mellé volt téve. Hawes
feljegyezte, hogy a laborosokkal majd össze kell szedetni a ru-
hadarabokat; műanyag zsákokba téve szállítják majd ezeket is a
laborba. Feljegyezte a férfi irattárcáját, nyakkendőcsiptetőjét és
a komód tetején heverő aprópénzt is, a nő fülbevalójával és
hamisgyöngy nyakláncával együtt.
Mire végzett a lakás átkutatásával, megszüntették a gáz-
ömlést, és megérkeztek a laborosok meg a rendőrségi fényké-
pészek is, a helyettes rendőrségi orvosszakértővel együtt, és
Hawesnak nem maradt egyéb tennivalója, mint hogy ismét le-
menjen a földszintre, és beszéljen a rendőrrel, aki a robbanást
jelentette a körzetnék. A rendőr újonc volt, még tapasztalatlan,
és halálra volt rémülve. De azért sikerült annyira összeszednie
magát, hogy a lépcsőházi törmelékből kikotorjon egy ütött-

21
kopott, félig elszenesedett irattárcát, és ezt most sürgősen átadta
Hawesnak, mintha minél hamarabb meg akarna szabadulni tőle.
Hawes majdnemhogy azt kívánta, hogy a rendőr bárcsak ne
találta volna meg a tárcát. Az irati tárcából kiderült, ki volt az az
emberi lény, akinek a maradványai szétfröcskölödtek a lépcsőn
meg a falakon.
Később, de még aznap - miután beszélt a laborral -, fel-
kereste az ügynök feleségét. Az ügynök felesége azt kérdezte: -
Miért éppen Harryvel kellett ilyesminek történnie? Hawes
elmagyarázta, hogy a labor jelentése szerint a férje valószínűleg
megállt az 1/A számú lakás ajtaja előtt, megnyomta a csengőt,
mire abból elektromos szikra pattant ki, és ez idézte elő a
robbanást.
- Miért éppen Harryvel kellett történnie? - kérdezte ismét az
ügynök felesége.
Hawes erre megpróbálta elmagyarázni, hogy ilyesmi néha
bizony előfordul, hogy senki se hibás, és hogy a férje csak a
munkáját végezte, és sejtelme sem volt arról, hogy a lakás,
amelynek az ajtaján megnyomja a csengőt, tele van világító-
gázzal. De az asszony csak kifejezéstelenül meredt rá, és megint
csak azt kérdezte: - Miért éppen Harryvel kellett történnie?
Hawes fáradtan - tért vissza a kapitányságra, úgy érezte,
hogy mindene fáj belül. Carellának, aki az íróasztalánál ült és
jelentést gépelt, éppen csak odavetett egy hellót. A két detektív
aznap este negyed kilenckor hagyta el az osztagszobát, két és fél
órával az után, hogy hivatalosan felváltották őket. Carella rohadt
hangulatban volt. Hideg vacsorát evett, utálatosan ráförmedt a
feleségére, még a gyerekszobába se ment be, hogy megnézze az

22
alvó ikreket, hanem egyenesen lefeküdt, és egész éjjel
nyugtalanul forgolódott az ágyában. Hawes felhívta Christine
Maxwellt, azt a lányt, aki már régóta a barátnője volt, és
megkérte, hogy menjen vele moziba: Egyre növekvő
bosszúsággal nézte a filmvásznat, mert piszkálta valami a körül
a nyilvánvaló öngyilkosság körül, és képtelen volt rájönni, hogy
micsoda.

A halottak nem izzadnak.

A hullaházban nagyon meleg volt, Carella és Hawes arcát
könnyű, csillogó fátyolként borította a veríték, veríték gyön-
gyözött a velük levő férfi orra alatt is, a teremszolgának pedig,
aki egy pillanatig barátságtalanul nézett a három emberre, aztán
kihúzta a rekeszből a tepsit, a hónaljában fekete volt az
izzadságtól a fehér köpeny. ·
A tepsi szinte hangtalanul gördült a kerekein. A nő - Irene
- holtan és teljesen meztelenül feküdt a tepsin. Bugyi volt ugyan
rajta, amikor megtalálták, de a bugyit azonnal beszállították a
laborba, és a nő most teljesen meztelenül és közömbösen feküdt
a teremszolga és a három férfi előtt, akik lenéztek rá. Ő nem
izzadt. Azt sem tudta, hogy rövidesen átszállítják a kórház egy
másik részébe, ahol fel fogják boncolni. Most még érintetlen
volt a teste. Csak élet nem volt benne.

- Ő az? - kérdezte Carella.

A két detektív közt álló férfi bólintott. Magas, sovány em-
ber volt, a szeme halványkék, a haja szőke. Szürke gabardin
öltönyéhez fehér inget és csíkos nyakkendőt viselt. Szólni nem

23
szólt. Csak bólintott, de még a bólintása is kurta volt, mintha
takarékoskodni akarna a mozdulataival.
- Vagyis a maga felesége, uram? - kérdezte Hawes.
A férfi megint csak bólintott.
- Megadná nekünk a felesége teljes nevét, uram?
- Irene - mondta a férfi.
- A második keresztneve?
- Ez a második keresztneve.
- Hogyhogy?
- Margaret Irene Thayer volt a neve. - A férfi egy kis
szünetet tartott. - De a Margaret nevet nem szerette, ezért aztán a
második keresztnevét használta.
- Tehát Irenének szólíttatta magát?
- Igen.
- Megtudhatnánk a címét, Mr. Thayer?
- Bailey Avenue ezeregyszárharmincnégy.
- A feleségével lakott ott? ·
- Vele.
Carella és Hawes egy pillanatra összenézett. A legenyhébb
kifejezéssel élve is “felmerült” a gyilkosság lehetősége, mert
minden földi halandó életében van egy titkos kis szekrény,
amelyet a legszívesebben zárva tart, és a gyilkos bizony csak a
legritkább esetben kopog, mielőtt belépne. Ezt a Margaret Irene
Thayer nevű nőt egy ágyon találták, csak a bugyija volt rajta, és
egy férfi mellett feküdt, akin csak alsónadrág volt. És a férfinak,
aki az imént a leghatározottabban azonosította, Michael Thayer
volt a neve, és a férje volt a nőnek. Vagyis egy titkos kis

24
szekrény feltárult, és aki csak akart, belenézhetett. Carella
köszörült egyet a torkán.
- És ... hogy is mondjam ... maga meg a felesége külön
éltek, vagy ...?
- Dehogy - felelte Thayer.
- Értem - mondta Carella. Ismét tartott egy kis szünetet.
- Ugyebár tudja, Mr. Thayer, hogy ezt a ... hogy a feleségét
egy férfi mellett találták?
- Tudom. Benne volt a fényképük az újságban. Ezért is
hívtam fel a rendőrséget. Mármint amikor megláttam Irene
fényképét az újságban. Azt hittem, csak valami félreértés lehet.
Ugyanis én úgy tudtam ... vagyis ő azt mondta nekem, hogy az
anyjához megy látogatóba, és én sohasem gyanakodtam ...
szóval értik, azt hittem, valami félreértésröl van szó. Tudiillik
úgy volt, hogy Irene az anyjánál fogja tölteni az éjszakát.
Rögtön fel is hívtam az anyját, és az anyja azt mondta, hogy
nem, Irene nem volt nála, így aztán azt gondoltam ... nem is
tudom, hogy mit gondoltam. Ezért hívtam fel a rendörséget, és
kérdeztem meg, hogy ... hogy megengedik ... hogy
megnézhetném-e annak a nőnek a holttestét, akit az ágyban
találtak.
- És ez a nő csakugyan a maga felesége, Mr. Thayer?
Semmi kétsége nincs felőle?
- Semmi. A ... a feleségem - mondta Thayer.
- Mr. Thayer, az imént azt mondta, hogy látta a fényképüket
az újságban. Vagyis nem csak a feleségéét, hanem a férfiét is ...
- Igen.
- Nem ismerte fel véletlenül a férfit is?

25
 - Nem. - Thayer szünetet tartott. - Ő ... a férfi is itt van?
- Igen, uram.
- Szeretném megnézni.
- Ha nem ismerte fel, nem szükséges.
- Szeretném megnézni - ismételte meg Thayer.
Carella vállat vont, aztán intett a fejével a teremszolgának.
Az végigvezette őket a hosszú, magas mennyezetű helyiségen.
Lépteik visszhangot vertek a csempézett padlón. A teremszolga
megnézett egy gépelt névsort az egyik faliszekrényen, lehúzta a
szekrényen a rolót, aztán lehajolt, és megint kihúzott egy tepsit.
Thayer belebámult a férfi arcába, akit a felesége mellett találtak.
- Halott - mondta, de megállapítását észrevehetőleg nem
szánta senkinek.
- Az - mondta Carella.
Thayer bólintott. Aztán ismét bólintott. - Szeretném minél
tovább nézni. Furcsának találják, ugye? Csak arra szeretnék
rájönni, hogy mi volt benne olyan ... olyan más.
- Még mindig nem ismeri fel? - kérdezte Hawes.
- Nem. Ki ez?
- Nem tudjuk. Nem volt az irattárcájában se jogosítvány, se
egyéb személyazonossági igazolvány. De a búcsúlevélen az
egyik név Tommy. Nem említett magának a felesége egy
Tommy nevű férfit?
- Nem.
- És még sohase látta ezt az embert?
- Soha. - Thayer szünetet tartott. - Van valami, amit nem
értek. A lakás. Ahol ... ahol megtalálták őket. Nem kérdezték ...

26
nem kérdezhették volna meg a háztulajdonosnőt? Ö nem tudja a
nevét?
- Tudni éppenséggel tudhatná. Csakhogy az a lakás nem
Tommy lakása volt.
- Ezt meg hogy érti?
- A háztulajdonosnő azt mondta nekünk, hogy azt a lakást
egy Fred Hassler nevü ember bérli.
- Hát talán álnéven vette ki - vetette fel Thayer. Carella a
fejét rázta. - Nem. Idehoztuk a háztulajdonosnőt, hogy vessen
egy pillantást a halottra. Ez az ember nem Fred Hassler. - Intett
a fejével a teremszolgának, mire az visszatolta a rekeszbe a
tepsit.
- Már próbáljuk kideríteni Hassler hollétét, de eddig még
nem jártunk eredménnyel. Carella egy kis szünetet tartott.
Megtörölte verítékes homlokát, aztán azt mondta: - Ha nincs
kifogása ellene, Mr. Thayer, szeretnénk minél hamarább
kikerülni innen. Még fel kell tennünk magának néhány kérdést,
de szívesebben tennénk fel egy csésze kávé mellett. Ha nincs
kifogása ellene.
- Már hogy volna? - felelte Thayer.
- Szükségük van még rám? - kérdezte a teremszolga.
- Nincs. Köszönjük a fáradságát, Charlie.
- Nincs mit - mondta Charlie, azzal visszatért a helyére,
hogy tovább tanulmányozza a Playboy-t.

A kórháztól a harmadik sarokra találtak egy vendéglőt, és be-

ültek az egyik ablak melletti bokszba, ahonnan láthatták az
odakint könnyű tavaszi ruhákban járkáló nőket. Carella és

27
Thayer kávét rendelt. Hawes - mint mindig - teát ivott. Ültek,
szürcsölgették a forró italt, és hallgatták a fejük felett zümmögő
ventillátort. Tavasz volt, csinos nők haladtak el az ablak előtt,
és egyik detektívnek sem volt kedve házastársi hűtlenségről és
hirtelen halálról beszélgetni. De hát a hirtelen halál
bekövetkezett, két emberé is, és az egyik Michael Thayer
felesége volt, akit kétségtelenül házastársi hűtlenségre valló,
kompromittáló helyzetben találtak, a kérdéseket tehát bizony fel
kellett tenni.
- Ugye, azt mondta, Mr. Thayer, hogy a felesége azt mondta
magának, hogy az anyjánál fogja tölteni az éjszakát?
- Igen.
- Mi a neve a felesége anyjának?
- Mary Tomlinson. A feleségem leánykori neve Margaret
Irene Tomlinson volt.
- Hol lakik az anyósa, Mr. Thayer?
- Kint Sands Spitben.
- Gyakran meglátogatta őt a felesége?
- Igen.
- Milyen gyakran, Mr. Thayer?
- Legalább kéthetenként egyszer. Néha többször is.
- Egyedül, Mr. Thayer?
- Mi?
- Egyedül látogatta meg? Maga nélkül?
- Igen. Az anyósom meg én nem vagyunk jóban.
- Szóval maga nem szokta meglátogatni az anyósát?
- Nem.

28
 - De ma reggel mégis felhívta, miután meglátta Irene
fényképét az újságban.
- Igen. Felhívtam.
- Tehát beszélő viszonyban van vele.
- Beszélő viszonyban vagyok vele, de jóban nem vagyunk.
Megmondtam Irenének, hogy ha látni akarja az anyját, nincs
mese, nélkülem kell elmennie hozzá.
- Amit a felesége meg is tett - mondta Hawes - átlagban
kéthetenként egyszer, néha többször is.
- Igen.
- És tegnap azt mondta magának, hogy az anyjához megy,
és nála fogja tölteni az éjszakát?
- Igen.
- Gyakran töltötte az anyjánál az éjszakát?
- Igen. Ugyanis az anyja özvegy, és Irene úgy érezte, hogy
az asszony nagyon magányos, és ezért töltötte nála az ... Thayer
elbizonytalanodott. Beleszürcsölt a kávéjába, letette a csészét,
aztán felnézett. - De most ... most igazán nem tudom. Tényleg
nem tudom.
- Mit nem tud, Mr. Thayer?
- Hát ... én mindig azt gondoltam ... ugyanis az az asszony
tényleg nagyon magányos, és még ha én nem is szeretem, úgy
gondoltam, nem szabad megakadályoznom, hogy néha vele
legyen a lánya ... Mármint Irene.
- Értjük.
- De most ... az után ... az után, ami történt ... igazán nem
tudom. Úgy értem, hogy nem tudom, vajon Irene csakugyan az
anyjánál volt-e olyankor, vagy nem a ... vagy nem azzal a ... -

29
Thayer megrázta a fejét. Gyorsan felkapta a csészéjét, és
belekortyolt a gőzölgő kávéba.
- Vagy nem azzal a Tommy nevű férfival - egészítette ki a
mondatot Carella.
Thayer bólintott.
- Hánykor ment el hazulról tegnap a felesége, Mr. Thayer? -
kérdezte Hawes.
- Nem tudom. Én nyolckor indultam munkába. Amikor
eljöttem hazulról, Irene még otthon volt.
- Mi a foglalkozása?
- Üdvözlő kártyákra való verseket írok.
- Szabadúszóként vagy valamelyik cégnek?
- Szabadúszóként.
- De hát azt mondta, hogy tegnap munkába indult hazulról.
Ez azt jelenti, hogy nem otthon dolgozik?
- Úgy van - mondta Thayer. - Van egy kis irodám a bel-
városban.
- A belvárosban hol?
-A Brio Buildingben. Csak egy egészen kicsi iroda. Egy
íróasztal, egy írógép, egy iratszekrény meg két szék van benne.
Egyébre nincs szükségem.
- Minden reggel nyolckor megy az irodájába? - kérdezte
Hawes.
- Igen. Kivéve a hétvégeket. Hét végén általában nem
szoktam dolgozni, Néha-néha az is előfordul, de általában nem
szoktam.
- De hétfőtől péntekig minden reggel nyolckor ér az
irodájába, ugye?

30
 - Nyolckor nem odaérek. Nyolckor hazulról jövök el.
Beugrom valahová reggelizni, és utána megyek az irodámba.
- Hánykor ér oda?
- Kilenc körül.
- És hánykor jön el onnan?
- Négy körül.
- És olyankor egyenesen hazamegy? - kérdezte Carella.
- Nem. Rendszerint betérek még valahová egy pohár italra
azzal az emberrel, akinek az enyémmel szemközt van a folyosón
az irodája. Dalszerző. A Brio Buildingben rengeteg a dalszerző.
- Mi a neve annak az embernek?
- Howard Levin.
- Tegnap délután is betért vele valahová egy italra?
- Igen.
- Négykor?
- Akörül. Azt hiszem, inkább fél öt volt.
- Megengedi, hogy összefoglaljam, Mr. Thayer? - kérdezte
Hawes. - Tegnap reggel nyolckor jött el hazolról, beugrott
reggelizni ...
- Hová? - kérdezte Carella.
- Az RN étterembe. Két sarokra van a lakásomtól.
- Szóval megreggelizett az RN-ben - mondta Hawes -, és
kilenckor ért a Brio Buildingben levő irodájába. A felesége még
otthon volt, amikor eljött hazulról, de maga tudta, hogy meg
akarja látogatni az anyját Sands Spitben. Magának legalábbis ezt
mondta.
- Igen, azt.
- Beszélt a feleségével a nap folyamán?

31
 - Nem - mondta Thayer.
- Van telefon az irodájában?
- Természetesen. - Thayer összeráncolta a homlokát. Mintha
hirtelen bosszantani kezdte volna valami. Azt nem mondta meg,
hogy mi, legalább is nem rögtön, de a szemöldökét összevonta,
és a szája vonala megkeményedett.
- De maga nem hívta fel a feleségét, és ő sem hívta fel
magát.
- Nem - mondta Thayer, és furcsamód védekező tónust vett
fel a hangja. - Tudtam, hogy az anyjához készül. Miért hívtam
volna fel?
- Hánykor ment ebédelni, Mr. Thayer? - kérdezte Carella.
- Egykor. Legalábbis azt hiszem, egy óra volt. Igen, akörül
lehetett. Mi ez? - kérdezte hirtelen.
- Micsoda, Mr. Thayer?
- Nem fontos.
- Hol ebédelt, Mr. Thayer?
- Egy olasz étteremben, az irodám közelében.
- Az étterem neve?
- Ide figyeljenek ... - kezdte Thayer, aztán megrázta a fejét.
- Nos?
- Mi akar ez lenni?
- Mr. Thayer - mondta ki kertelés nélkül Hawes -, a maga
feleségének viszonya volt egy másik férfival. És úgy látszik,
mintha közös megegyezéssel öngyilkosságot követtek volna el.
Csakhogy sok minden nern mindig az, aminek látszik.
- Értern.
- Tehát szeretnénk megbizonyosodni.

32
 - Értem - mondta ismét Thayer. - Maguk azt hiszik, hogy
valami közöm van a dologhoz, ugye?
- Nem feltétlenül - mondta Carella. - Csak azt próbáljuk
kideríteni, hol és hogyan töltötte tegnap az idejét.
- Értem.
Egy darabig csend volt.
- Tehát hol ebédelt, Mr. Thayer?
- Le vagyok tartóztatva? - kérdezte Thayer.
- Nem, uram.
- Az az érzésem, hogy bajba keverhetnek - móndta. Thayer.
- Azt hiszem, nem fogok több kérdésükre válaszolni.
- Miért nem?
- Mert semmi közöm a feleségem halálához, és maguk
mégis rnegpróbálják olyan színben tüntetni fel a dolgot, mint-
ha ... mintha ... A szentségit neki, mit gondolnak maguk, mit
érzek? - kiáltott fel váratlanul. - Meglátom a feleségem
fényképét az újságban, és alatta az áll, hogy meghalt, és ... és
hogy ... hogy ... a szentségit, mit gondolnak, rnit érzek?
Letette a kávéscsészéjét, és az egyik kezével eltakarta az
arcát. Nem tudták volna megmondani, hogy nem sír-e a tenyere
mögött. Csak ült csendesen, és nem szólt egy szót sem.
- Mr. Thayer - szólalt meg végül barátságosan Carella -, a
mi rendőrségünk pontosan úgy vizsgál ki minden öngyil-
kosságot, mintha gyilkosság lenne. Ugyanazokat a személyeket
értesítjük, ugyanazokat a jelentéseket ...
- Ördög vigye magukat is meg a rendőrségüket is,- mondta
Thayer a tenyere mögül. - A feleségem meghalt.
- Igen, uram, ezt mi is tudjuk.

33
 - Akkor miért nem hagynak békén? Én azt hittem ... Maguk
azt mondták, hogy csak egy csésze kávét iszunk, és ... és most ...
kínvallatásnak vetnek alá.
- Nem, uram, ez nem kínvallatás.
- Hát mi a fene? - kiáltotta Thayer. Hirtelen levette az
arcáról a kezét. A szeme villogott. - A feleségem meghalt! -
kiáltotta. - Egy másik férfival feküdt egy ágyban! Mi a fenét
akarnak tőlem?
- Csak azt szeretnénk tudni, hogyan töltötte a tegnapi napját
- mondta Hawes. - Semmi egyebet.
- A Nino's nevü étteremben ebédeltem. Ez a Stemen van ,
két sarokra az irodámtól. Kettö és fél három között értem vissza
az irodámba. Ott dolgoztam egészen ...
- Egyedül ebédelt?
- Nem. Howard is velem volt.
- Tovább.
- Körülbelül fél ötig dolgoztam. Akkor bejött Howard, és
azt mondta, hogy fájront, megyünk-e inni egyet? Én meg azt
mondtam, hogy megyünk. A sarkon levő bárba mentünk,
Dinty’s a neve. Megittam két Rob Royt, aztán Howarddal együtt
a földalattihoz sétáltunk. Egyenesen hazamentem.
- Hány órakor?
- Fél hat körül.
- Aztán mit csinált?
- Elolvastam az újságokat, megnéztem a híradót a tele-
vízióban, aztán készítettem magamnak egy kis szalonnás tojást,
utána pizsamába bújtam, olvastam egy darabig, aztán
lefekiüdtem. Ma reggel fél nyolckor keltem. Nyolckor jöttem el

34
hazulról. Az RN-be menet vettem egy újságot. Reggelizés
közben megláttam Irene fényképét. Még az étteremből felhívtam
az anyósomat, aztán felhívtam a rendőrséget. - Thayer egy kis
szünetet tartott, aztán csípősen hozzátette: - És a rendőrség volt
szíves éppen magukat rám szabadítani.
- Rendben van, Mr. Thayer - mondta Hawes.
- Végeztünk?
- Végeztünk. Sajnálom, hogy felizgattuk, de hát vannak
kérdések, amelyeket kötelességünk feltenni, és ...
- Elmehetek?
- E1, uram.
- Köszönöm. - Thayer szünetet tartott. - Megtennének
nekem egy szívességet?
- Mi lenne az?
- Ha kiderítik, ki volt az a férfi ... az a Tommy, akivel a
feleségem ... ágyban volt ... tudatnák velem?
- Ha óhajtja.
- Igen. Nagyon szeretném.
- Rendben van. Majd felhívjúk.
- Köszönöm.
Elnézték, ahogy eltávolodik a boksztól, aztán kilép az ut-
cára. A magas, sovány férfi kicsit lehajtott fejjel, esetlenül lép-
kedett.
- A fenébe is - szólalt rneg Hawes -, bizonyos kérdéseket
tényleg kötelességünk feltenni.
- Az - felelte Carella.
- És el kell ismernie, Steve, hogy a pasas olyan átkozottul
ártatlannak látszik, hogy az egyszerűen hihetetlen.

35
 - Ezt meg hogy érti?
- Hogy értem? Az isten szerelmére, hát hogy érthetném?
A felesége minden két hétben egyszer elmegy
meglátogatni az anyját, és az éjszakát is ott tölti, a pasasnak meg
még csak eszébe se jut felhívni az asszonyt az anyjánál, hogy
ellenőrizze. Én ezt nem veszem be!
- Mert maga nem nős - mondta egyszerüen Carella.
- Én sem követelem meg Teddytöl, hogy adjon írásbeli
bejelentést arról, hogy hol tölti az idejét. Az ember vagy bízik
valakiben, vagy nem.
- És ez a pasas bízott a feleségében, ugye?
- Szerintem igen.
- Mondhatom, érdemes volt bíznia benne.
- Több dolgok vannak poklon és egen, Horatio - idézte
Hamletet hibásan Carella - mintsem bölcselmetek álmodni
képes.
- Például mi? - kérdezte Hawes.
- Például a szerelem - felelte Carella.
- Pontosan erről van szó. Maga azt hiszi, hogy azok a sze-
rencsétlenek a szerelmüket pecsételték meg azzal az öngyil-
kossággal, ugye?
- Nem tudom.
- Hacsak nem gyilkolták meg őket, ugye?
- Nem tudom. Nem tudom, hogy mit higgyek, vagy mit ne
higgyek. Én csak azt tudom, hogy állati rosszul érzem magam,
ha egy fájdalomtól sújtott emberrel kell beszélnem, amikor
valójában nem vagyok biztos benne, hogy ...

36
 - Ha valóban fájdalomtól sújtott - mondta Hawes. - Ha
véletlenül nem éppen ő nyitotta ki azt a gázcsapot.
- Nem tudjuk.
- Éppen ezért kell feltennünk a kérdéseket.
- Igen. És néha megadnunk a feleleteket. - Carella el-
hallgatott, s hirtelen nagyon komoly lett az arca. - Én tegnap
megadtam a feleletet egy lánynak, Cotton. Egy ijedt, tanácstalan
kislány állt ott azon a párkányon, élete nagy kérdésére kereste a
feleletet, és én megadtam neki. Azt mondtam neki, hogy
ugorjon.
- Azt isten szerelmére ...
- Azt mondtam neki, hogy ugorjon, Cotton.
- Leugrott volna, bármit mond neki. Ha egy lány képes
kimászni a tizenkettedik emeleten a párkányra ...
- Velünk dolgozott tavaly áprilisban, Cotton? Emlékszik
Meyer heccelődőjére, arra a pasasra, akit “A Süketnek” ne-
veztünk? Emlékszik a kombinációkra meg a permutációkra? A
valószínüség törvényére? Emlékszik?
- Na és ha emlékszem?
- Szeretném tudni, mi történt volna, ha valami egyebet
mondok annak a lánynak. Ha például ahelyett, hogy azt mon-
dom neki: “Rajta, ugorjon!”, ránézek, és azt mondom: “Maga a
legszebb lány a világon, és én szeretem magát. Jöjjön be,
könyörgöm.” Gondolja, hogy akkor is leugrott volna, Cotton?
- Ha egyszer le akart ugrani, akkor teljesen mindegy,
hogy ...
- Vagy például mi történt volrla akkor, ha nem én állok
annál az ablaknál, hanem maga. Vagy Pete, vagy Bert, vagy

37
Meyer, vagy akárki a csoportból - csak nem én. Vajon jobban
tetszett volna a lánynak a maguk hangja, mint az enyém? Hátha
Pete rá tudta volna beszélni, hogy jöjjön be? Hátha ...
- Steve, Steve, miket beszél? Mi van magával?
- Nem tudom. Azt hiszem, csak Michael Thayer kihall-
gatásában nem telt nagy örömöm.
- Nekem se.
- Nagyon úgy néz ki a dolog, hogy öngyilkosság történt,
Cotton.
- Tudom.
- Igen - bólintott Carella. - Csak persze nem lehetünk benne
biztosak, igaz? Tehát kénytelenek vagyunk erőszakoskodni,
szélhámoskodni, blöffölni és ...
- Ugyan már! - szólalt meg hirtelen élesen Hawes, és a
következő pillanatban majdnem hozzátette: “Mi a fenének nem
megy vissza a kapitányságra, és nyújtja be a lemondását?” De
ránézett az asztal másik oldalán Carellára, észrevette, hogy
zavart a tekintete, és eszébe jutott, mi történt csak egy nappal
előbb, amikor Carella mérgében azt mondta egy lánynak, hogy
ugorjon. Lenyelte a mondatot, mielőtt kiszaladt volna a száján:
nem mondta Carellának, hogy adja be a lemondását, nem
mondta neki, hogy “ugorjon”. Ehelyett nagy erőfeszítéssel
elmosolyodott, és azt mondta: - Van egy ötletem. Raboljunk ki
egy bankot, aztán utazzunk Dél-Amerikába, telepedjünk le
valahol a tengerparton, és éljünk úgy, ahogy a milliomosok.
Oké? Akkor majd nem fog fájni a fejünk, hogy kérdéseket kell
feltennünk, csak felelnünk kell a nekünk feltett kérdésekre. Oké?

38
 - Majd megkérdem Teddyt - mondta Carella, és halványan
elmosolyodott.
- Gondolkozzék a dolgon - mondta Hawes. - Én addig
felhívom a csoportot.
Felállt az asztaltól, és a vendéglő másik végében levő tele-
fonfülkéhez ballagott. Amikor visszatért, azt mondta: - Jó hírem
van.
- Micsoda? - kérdezte Carella.
- Elcsípték Fred Hasslert.

Fred Hassler azt se tudta, hová legyen örömében.

Gömbölyded kis emberke volt, kockás zakóban és világoskék
olasz sportingben. Világoskék volt a szeme is, és csak úgy
villogott a nem is leplezett örömtől, amikor körülnézett a
csoport szobájában. Izgalmában szinte dzsigget járt a lába.
- Életemben most vagyok először rendőrőrszobán - ma-
gyarázta. - Úristen, micsoda couleur locale! Micsoda atmosz-
féra!
Miből is állt pillanatnyilag ez a couleur Iocale és ez az at-
moszféra? Állt először is egy férfiből, akinek késsel felhasított
bal karjából csak úgy ömlött a vér, és Meyer Meyer detektív
próbálta türelmesen bekötözni a sebét, miközben Bert Kling
detektív mentőkért telefonált. Á0llt továbbá egy hatvan év
körüli másik férfiúból, aki a kalitka - vagyis a szoba egyik
sarkában levő kulcsra zárható, ráccsal elkerített kis helyiség -
rácsát markolászta, és torka szakadtából üvöltött: - Megölöm azt
a disznót! Engedjenek ki, megölöm! - de ha valaki a közelébe
került a kalitkának, leköpte. A couleur 1ocale és az atmoszféra

39
alkotóeleme volt rajtuk kívül még egy kövér nő is, akin
virágmintás háziruha volt, és arról panaszkodott Hal Willisnek,
hogy földszinti lakásának az ablakai alatt métáznak a gyerekek,
és alkotóeleme volt még több egyszerre csörgő telefon, néhány
egyszerre kattogó írógép, valamint az osztagszobának az a
jellegzetes, fojtó szaga, amely hetven százalékban emberi
verítékszagból, tíz százalékban kávéillatból, tíz százalékban a
kalitkában örzött öregemberből áradó húgyszagból s végül tíz
százalékban a virágmintás ruhájú kövér hölgy olcsó
parfümjének illatából tevődött össze.
Ebbe az atmoszférába, ebbe a couleur locale-ba lépett be
Garella és Hawes, miután felmászott az öreg épület földszint-
jéről az emeletre vezető vaslépcsőn, elhaladt a folyosón a ki-
hallgatószoba, a férfivécé és az Iktató előtt, és beliökte a léc
válaszfal ajtaját. Azonnal észrevették, hogy Andy Parker egy
egyenes hátú széken űlő emberkével beszélget, s mivel felté-
telezték, hogy ez az emberke Fred Hassler, egyenesen feléje
indultak.
- Büdös van itt. - Ezek voltak Carella első szavai. - Nem
nyithatna valaki ablakot?
- Minden ablak nyitva van már - mondta Meyer. Véres volt
mind a két keze. Aztán Klinghez fordult, és megkérdezte: - -
Jönnek már?
- Aha - felelte Kling. - Miért nem egy rendőrrel kötözteti be
azt a sebet, Meyer? Az őrszemes rendőrnek mindjárt a
helyszínen mentőkocsit kellett volna hívnia. Mi a fenét képzelt,
mi ez itt? Elsősegélyhely?

40
 - Engem ugyan hiába kérdez az őrszemes rendőrök
gondolkodásmódja felől - mondta Meyer. - Soha az életben nem
fogom megérteni őket.
- Képes volt idehozni a rendőr egy pasast, akinek csontíg fel
van hasítva a karja - mondta Kling méltatlankodva Carellának. -
Valakinek igazán beszélnie kellene a dologról a századossal.
Van elég bajunk anélkül is, ha nem csupa vér a padló.
- Mi történt? - kérdezte Carella.
- Az a vén majom szúrta meg, aki ott üvöltözik a kalitkában
- válaszolta Meyer.
- Miért?
- Kártyáztak. És az öreg azt állítja, hogy ez az ember csalt.
- Engedjenek ki innen! - rikoltott fel újból az öregember a
kalitkában. - Meg akarom ölni azt a disznót!
- Nem volna szabad éppen az ablakom alatt labdázniuk -
lamentált a kövér hölgy Willisnek.
- Tökéletesen igaza van, asszonyom - nyugtatta meg Willis.
- Rögtön odaküldök egy rendőrt. Az majd elzavarja őket egy
játszótérre.
- Nincs játszótér a környéken! - protestált a kövér hölgy.
- Akkor elzavarja öket a parkba. Legyen nyugodt, as-
szonyom, elintézzük.
- A múltkor is azt ígérték, hogy elintézik. És azok a kölykök
még mindig ott métáznak az ablakom alatt. És milyen csúnyán
beszélnek!
- Hol a nyavalyában van az a mentőkocsi? - kérdezte Meyer.
- Azt mondták, hogy rögtön itt lesz - válaszolta Kling.
- Bekapcsolná azt a ventillátort, Cotton? - kérdezte Carella.

41
 - Olyan büdös van itt, mint egy kínai kuplerájban, igaz? -
mondta Parker. - Az öreg összepisálta magát, mikor Genero
elkapta a gallérját. Tudja, hogy hatvanéves? Ahhoz képest
alaposan elintézte ennek a pasasnak a karját.
- Csak arra vagyok kiváncsi, ki fogja a vén szivart ki-
hallgatni - mondta Hawes. - Olyan büdös az a kalitka, mint az
állatkert.
- Genero hozta be - mondta Parker. - Hallgattassuk ki
Generóval. - Ő maga is elröhögte magát képtelen ötletén, aztán
hirtelen témát váltott. - Ez az úr Fred Hassler. Mr. Hassler,
engedje meg, hogy bemutassam a kollégáimat. Carella és Meyer
detektívek. Ók foglalkoznak azzal az öngyilkossággal.
-Jó napot - mondta Hassler, - aki azonnal felugrott, és
szorongatni kezdte Carella kezét. - Csodálatos itt maguknál -
mondta -, egyszerüen csodálatos!
- De még milyen csodálatos - mondta Parker. - Én megyek
is ebből az örültekházából. Ha a főnök keresne, mondják meg
neki, hogy a cukrászdában vagyok, a Culver és a Hatodik utca
sarkán.
- Mit csinál ott? - kérdezte Carella.
- Eszem a sarokházat habbal - felelte Parker.
- Miért nem marad itt legalább addig, amíg megjönnek a
mentők? - kérdezte Kling. - Azt se tudjuk, hol áll a fejünk.
- Több a zsaru ebben a szobában, mint a rendőrakadémián -
mondta Parker, azzal már ment is. A kövér hölgy követte, s
miközben végighaladt a folyosón, dünnyögött valamit “erről a
nyavalyás városról meg a nyavalyás rendőrségről”. A
földszintről feljött egy rendőr a kalitkában levő öregemberért,

42
hogy levigye az őrizetes cellába. Amikor kinyitotta a kalitka
ajtaját, az öreg abban a pillanatban nekitámadt, mire a rendőr
nyomban főbe kólintotta a gumibotjával, s az öreg ernyedten,
tiltakozás nélkül engedte magát kivonszolni az osztagszobából.
Nem egészen öt perc múlva megérkeztek a mentők. A pasas,
akinek fel volt hasítva a karja, hiába magyarázta a mentősöknek,
hogy le tud ő menni magától is a lépcsőn a kapu előtt várakozó
mentőkocsihoz, a mentősök ragaszkodtak hozzá, hogy
ráfektessék a hordágyra. Meyer kezet mosott a sarokban levő
mosdókagylóban, aztán fáradtan leült az íróasztalához. Kling
töltött magának egy csésze kávét. Carella lecsatolta a
pisztolytáskáját, betette az íróasztala középső fiókjába, aztán
leült Hassler mellé. Hawes az íróasztal sarkára telepedett.
- Itt mindig ilyen? - kérdezte csillogó szemmel Hassler.
- Nem mindig - mondta Carella.
- Állati izgalmas!
- Ühüm - dünnyögött Carella. - Hol volt, Mr. Hassler?
- Vidéken. Sejtelmem se volt róla, hogy maguk keresnek.
Amikor ma reggel hazaértem a lakásomra, égnek állt a hajam!
Micsoda felfordulás. A háztulajdonosnő azt mondta, hogy a
legokosabb, ha felhívom magukat. Fel is hívtam.
- Van valami fogalma arról, hogy mi történt a távollétében
abban a lakásban? - kérdezte Hawes.
- Hát annyit tudok, hogy felrobbant.
- És tudja, hogy kik voltak a lakásában, amikor felrobbant?
- A pasast ismertem. A csajt nem.
- Ki volt a pasas?
- Tommy Barlow.

43
 - Ez a teljes neve? - kérdezte Hawes, aki máris írni kezdett.
- Egen. Thomas Barlow.
- A címe?
- Az öccsével lakik valahol Riverheadben. A pontos címet
nem tudom.
- Az utcát tudja?
- Nem. Azt sem tudom. Sohase jártam ott.
- Honnan ismeri Tommyt, Mr. Hassler?
- Egy helyen dolgozunk.
- Hol?
- A Magányos Csillag Fényképészeti Műteremben.
- Az ebben a városban van?
- Egen. Az Északi Nyolcvannyolcadik utca négyszáztizen-
hét alatt. - Hassler egy kis szünetet tartott. - Ja persze, a
Magányos Csillag elnevezés miatt kérdik. A pasas, aki a céget
alapította, a Magányos Csillag államából való. Texasból.
- Értem. Mióta dolgozik ott, Mr. Hassler?
- Hat éve.
- Ennyi ideje ismeri Tommy Barlow-ot?
- Nem, uram. Tommy csak két éve került a céghez.
- Jó barátok voltak?
- Nagyon jók.
- Tommy nős?
- Dehogy. Már mondtam. Az öccsével lakik. Az öccse
nyomorék. Egyszer találkoztam vele a cégnél. Bottal jár.
- Tudja a nevét?

44
 - Egen. Egy pillanat ... Andy? Nem is, egy pillanat ... An-
gelo? ... Valami ilyesmi. Egy pillanat! Amos? Ez az, Amos!
Amos Barlow. Egen.
- Rendben van. Mondja, Mr. Hassler, mit csinált Tommy
Barlow a maga lakásán?
Hassler buján elvigyorodott. - Na, mit gondolnak, mit
csinált?
- Úgy értem, hogy ...
- Egy meztelen csajjal találták együtt. Mit gondolnak, mit
csinálhatott?
- Azt akartam kérdezni, Mr. Hassler, hogy hogyan került
oda.
- Ja. Elkérte tőlem a kulcsot. Tudta, hogy vidékre készülök
utazni, és megkérdezte, hogy igénybe vehetné-e a lakásomat.
Mondtam neki, hogy természetesen. Miért ne vehetné? Nincs
abban semmi rossz.
- Maga tudta, hogy egy férjes asszonnyal akar odamenni?
- Nem én.
- Tudta, hogy nővel akar odamenni?
- Azt gondoltam.
- Talán meg is mondta Barlow?
- Dehogy. De hát mi másért kellett volna neki a kulcs?
- Azt mondja, hogy jó barátok voltak, Mr. Hassler?
- Egen. Nagyon jók. Sokszor kugliztunk együtt. Meg aztán ő
segített nekem a filmjeimnél is.
- A filmjeinél?
- Egen. Bolondja vagyok a filmezésnek. Tudják, ahol dol-
gozom, nem csinálunk mozgófilmeket. Csak Kodakkal, Ni-

45
konnal meg ilyesmivel készítünk felvételeket, aztán előhívjuk
őket, másolatokat készítünk róluk meg ilyesmi. Fekete-fehérben,
meg színesben is, de mozgófílmeket nem csinálunk. Én meg
imádok mozgófilmeket csinálni. Szóval mindig filmezek, aztán
megvágom, illetve megszerkesztem a filmeket. És Tommy
szokott néha segíteni. Ugyanis van egy japán filmfelvevő
gépem, és ...
- Miben segített? A filmezésben vagy a szerkesztésben?
- Mind a kettőben. Meg játszott is. Van egy majdnern száz
méter hosszú tekercsem, amelyen tulajdonképpen mindvégig
Tommy szerepel. Látniuk kellene, micsoda anyagom van!
Nagyon értek a filmezéshez. Ezért is ragadtatott így el, amikor
beléptem ide. Micsoda couleur localel Micsoda atmoszféra!
Egyszerüen csodálatos! Csodálatos! - Hassler egy kis szünetet
tartott. - Mit gondolnak, bejöhetnék néha ide, hogy készitsek
egy-két filmet?
- Nemigen hiszem - mondta Carella.
- Nagy kár - mondta Hassler. - E1 tudják képzelni például
annak a pasasnak a vérző karját színesben?
- Visszatérhetnénk egy percre Tommyra, Mr. Hassler?
- Ja, persze, persze. Igazán sajnálom, hogy eltértem a
tárgytól. De hát, tudják, bolondja vagyok a filmezésnek. Úgy is
mondhatnám, hogy rnozibuzi.
- Igen, ezt értjük - mondta Hawes. - Mondja csak, Mr.
Hassler, nem látszott Tommy rosszkedvűnek, levertnek,
vagy ...?

46
 - Kicsoda? Tommy? - Hasslerből kitört a röhögés. Ugyan
kérem! Ő volt a legjobb kedvü fickó a világon. Mindig vidám,
mindig nevetős.
- Nem látszott szomorúnak, amikor elkérte magától a
kulcsot?
- Most mondtam, hogy mindig nevetett.
- Igen, de amikor elkérte rnagától a kulcsot ...
- Amikor elkérte ... Mikor is? Egy pillanat! Úgy három
napja lehetett. Ugyanis megtudta, hogy vidékre kell utaznom.
Azért kellett vidékre utaznom, mert az állam északi részében él
egy öreg nagynéném, aki remélem, hogy rám hagyja a házát, ha
egyszer majd beadja a kulcsot. Nem örvend túlságosan jó
egészségnek, és van egy unokaöcsém is, aki szintén szemet
vetett arra a házra. Így aztán gondoltam, nem árt, ha odautazom,
és fogom egy kicsit a nagynéném kezét, mielőtt még az
unokaöcsémre hagyná a házat. Ezért aztán tegnap szabadnapot
vettem ki, és odautaztam. Ma szombat van, ugye?
- Maguk szombaton is dolgoznak?
- Próbálunk, Mr. Hassler - mondta Carella. - Vissza-
térhetnénk egy percre Tommyra?
- Ja, persze, persze. Igazán sajnálom, hogy megint eltértem
a tárgytól. De tudják, az a ház nagyon fontos nekem. Nem
mintha azt kívánnám, hogy az öreg hölgy beadja a kulcsot vagy
valami, de az biztos, hogy nagyon szeretném, ha én tehetném a
kezem arra a házra. Tudják, olyan szép nagy öreg ház. Körös-
körül orgonabokrokkal meg ...
- Térjünk vissza Tommyra - vágott a szavába Carella.

47
 - Ha jól értem, amikor elkérte magától a kulcsot, pontosan
olyannak látszott, mint máskor. Vidámnak és nevetősnek. Így
van?
- Pontosan.
- Mikor látta őt utoljára?
- Csütörtökön. A munkahelyünkön.
- Ö is szabadságot vett ki péntekre?
- Biz'isten nem tudom. Miért kérdi?
- Csak arra lennénk kíváncsiak, hogy hánykor találkozott
Tommy a nővel. Ezt nem említette véletlenül?
-Nem. Talán a főnöktől kellene megkérdezniük. Mármint
hogy Tommy is szabadságot vett-e ki péntekre. Én ezt tenném a
maguk helyében.
- Köszönjük a tippet - mondta Carella.
- Szóval férjes asszony volt a csaj?
- Igen.
- Öreg hiba. Mármint hogy férjes asszony volt. Nekem van
egy elvem, amitől sose térek el. Sohase kezdek ki férjes
asszonyokkal. Szerintem bőven akad egyedülálló lány is ebben a
városban, aki bármikor hajlandó egy kis ...
- Nagyon köszönjük, Mr. Hassler. Hol érhetjük el, ha
szükségünk lenne magára?
- Hát a lakásomon. Hol érhetnének el máshol?
- Ott akar maradni? - kérdezte hitetlenkedve Hawes.
- Persze. A hálószoba kifogástalan állapotban van. Ott az
ember nem is hinné, hogy történt valami a lakásban. A nappali
se ment túlságosan tönkre. Ott tartom valamennyi filmemet.

48
Úristen, mi lett volna, ha a konyhában tartom! Még rágondolni
is rossz!
- Hát még egyszer köszönjük, Mr. Hassler.
- Kérem. Nincs mit - mondta Hassler. Kezet rázott a két
detektívvel, búcsúzóul odaintett Meyer-nek is - aki fanyar
fejbólintással nyugtázta a köszönést -, aztán kisétált az
osztagszobából, és végigsétált a folyosón.
- Mi a fenének nyájong ez a pasas? - kérdezte Meyer. -
Polgármesternek akarja jelöltetni magát?
- Ráférne a városra egy használható polgármester - jegyezte
meg Kling.
- Nos, mi a véleménye? - kérdezte Carella Hawestól.
- Egyvalamit nem értek - mondta Hawes. - Ha Tommy
Barlow azt tervezte, hogy öngyilkos lesz, miért kellett neki
hozzá a barátja lakása? A barátainak nem szokott szántszán-
dékkal kellemetlenséget okozni az ember. Főleg akkor nem, ha
öngyilkosságra készül.
- Nem bizony - mondta Carella. - És mióta szaladgálnak
öngyilkosjelöltek vidáman nevetgélve? - Megrázta a fejét. - A
dolog egyáltalán nem úgy hangzik, mintha Tommy Barlow
öngyilkosságot tervezett volna.
- De nem ám - mondta Hawes. - Inkább úgy, mintha
házibulit akart volna rendezni.

A legegyszerűbb az lett volna, ha öngyilkosságnak minősítik

az esetet, és hagyják az egészet a fenébe. Se Carella, se Hawes
nem vágyott rá különösebben, hogy hiábavaló erőfeszítéseket
végezzen, és kétségkívül éppen elég bizonyíték mutatott arra,

49
hogy Tommy Barlow és Irene Thayer önként dobta el magától
az életet. Először is ott volt a búcsúlevél, és ott volt a kinyitott
gázcsap: annyi gáz volt abban a lakásban, hogy egyetlen
elektromos szikra is elég volt ahhoz, hogy robbanást okozzon.
Aztán ott volt abban a szobában az a két üres whiskysüveg és a
két holttest az ágyon, majdnem teljesen meztelen, ami ígencsak
arra vallott, hogy Tommy Barlow és Irene Thayer szerelmes volt
egymásba, és a két halálra szánt szerelmes valószínüleg még
egyszer és utoljára kétségbeesetten összeölelkezett, mielőtt
eszméletét vesztette a gáztól és meghalt. Mindezeket összevéve
nagyon könnyű volt bizonyos következtetéshez jutni. És ez a
következtetés természetesen csakis az lehetett, hogy
öngyilkosság történt.
Csakhogy Carella és Hawes nagyon lelkiismeretes detektí-
vek voltak, az évek folyamán rengeteget tapasztaltak, és ta-
pasztalataik alapján megtanulták, hogy minden egyes eset
megoldásában szerepe van bizonyos érzéknek. Ez az érzék
olyasmi, mint valami sugallat, semmi köze a logikához és a
józan észhez. Közel áll az intuícióhoz, és nagyon közel az ál-
dozattal és a gyilkossal való teljes azonosuláshoz. És ha ez az
érzék súg valamit, hallgatni kell rá. Találhat az ember üres
whiskysüvegeket a padlón, gondosan és takarosan összehaj-
togatott és egymásra rakott ruhadarabokat a székeken, találhat
egy géppel írt búcsúlevelet és egy világítógázzal teli la~ kást, és
mindezeket a részleteket, illetve bizonyítékot összeadva eljuthat
a logikus következtetéshez, hogy nyilvánvalóan öngyilkosság
történt. És akkor ez a bizonyos érzék megszólal, és azt súgja,
hogy: nem! Vagyis nem is olyan egyszerű a dolog.

50
 A rendőrségi orvosszakértői hivatal toxikalógusa is
egyszerüen eljuthatott volna a maga következtetéseihez. Pedig
dr. Milt Anderson nem volt lusta ember, és nem is volt kü-
lönösebben felületes. Hogy pontosak legyünk, Milt Anderson
több mint harminc éve volt már gyakorló rendőrségi taxiko-
lógus, sőt professzora is volt a törvényszéki toxikológiának a
város egyik legjobb egyetemén. Vagyis igazi szakértője volt a
hivatásának, és gyorsan és pontosan végezte a munkáját.
A 87. körzet detektívjei csak három dologra voltak kíván-
csiak:
l. Mi volt a halál oka?
2. Részeg volt-e a pár a halála előtt?
3. Közösült-e a pár közvetlenül a halála előtt?
Azt senki sem kérte tőle, hogy azt is próbálja megállapí-
tani, baleset, öngyilkosság vagy gyilkosság volt-e a haláluk oka.
Anderson csak azt csinátta, amit kértek tőle. Megvizsgálta az
áldozatokat, és kötelességszerüen jelentést készitett a három
dologról, ami a detektíveket érdekelte. De mivel az áldozatok
halálának körülményeiről is tájékoztatták, ezeket sem hagyta
egyetlen pillanatra sem figyelmen kívül vizsgálódásai során.
Anderson tehát tudta, hogy adott esetben világítógáz-rob-
banás történt. Tudta, hogy Fred Hassler lakásában nemcsak
kinyitották, hanem nyitva is hagyták a gáztűzhely rózsáit. Látta
az áldozatok bőrének, vérének és belsőségeinek élénk
cseresznyepiros elszíneződését, tehát azon nyomban hajlandó
lett volna kijelenteni, hogy a halálukat heveny szénmonoxid-
mérgezés okozta. De hát őt azért fizették, hogy dolgozzon, és
tudta, hogy annak megállapítására, hogy csakugyan van-e a

51
vérben szénmonoxid, a legmegbízhatóbb és legegyszerübb el-
járás a Van Slyke-féle manométerrel történő vizsgálat. S mivel
laboratóriumának a felszereléséhez hozzátartozott a Van Slyke-
készülék is, azonnal munkához látott, és megvizsgálta mindkét
áldozat vérét. Mind a kettőnek az esetében megállapította, hogy
a vérük szénmonoxiddal való telítettsége majdnem hatvan
százalékos, és tudta, hogy már harminc százalékos telítettség is
halálos kimenetelü mérgezést okozhat. Levonta tehát a
következtetést. Következtetése vitathatatlanul pontos volt. Mind
Irene Thayer, mind Tommy Barlow heveny szénxnonoxid-
mérgezésben halt meg. Anderson azt is tudta, hogy a lakás
hálószobájában üres whiskysüvegeket találtak. Ebből arra a
következtetésre jutott - és tudta, hogy a detektívek is
valószínűleg erre a következtetésre jutottak -, hogy a pár ivott,
rnielőtt kinyitotta a gázcsapot. ·Csakhogy a detektívek
kifejezetten arra voltak kíváncsiak, hogy részeg volt-e a pár, és
Anderson kifejezetten hálás volt azért, hogy a két holttestet kellő
gyorsasággal szállították hozzá. Az alkohol ravasz méreg.
Jólesik meginni, és nagyon jókedvűvé és boldoggá is képes
tenni az em'bert - de a szervezetben nagyon gyorsan oxidálódik,
és huszonnégy órával az elfogyasztása után képes teljességgel
eltünni a testböl. Anderson mind a két holttestet szinte
közvetlenül az után megkapta, hogy Michael Thayer
azonosította a feleségét, vagyis még húsz óra sem telt el Tommy
Barlow és Irene Thayer halálának a beállta után. Anderson
tisztában volt vele, hogy az alkohol eltünésének legvégső
határideje így is veszedelmesen közel van, de azt is biztosan
tudta, hogy ha a pár valóban részeg volt, még mindig jelentős

52
százalékban fog találni alkoholt az agyukban. Szerencsére
mindkét áldozat agyszövete sértetlen volt, alávethette a
szükséges vizsgálatoknak. Ha van a toxikológiának olyan része
(és bizony van, nem is egy), amely mindig heves vitákat vált ki
az alkalmazandó módszereket és az elért eredményeket illetően,
az alkoholnak a holttestben való kimutatása feltétlenül az. A
vitás kérdéseket A-tól Z-ig sorolhatnánk, kezdve azzal, hogy a
test melyik része vagy részei a legalkalmasabbak a vizsgálat
céljára. Anderson az agy híve volt. Tudta, hogy vannak
toxikológusok, akik az izomszöveteket, vagy a májat, vagy a
vesét, vagy éppenséggel a lépet részesítik előnyben, de ő - ha
módja volt rá - a legszívesebben az agyszövettel dolgozott. Irene
Thayer és Tommy Barlow holtteste esetében két sértetlen agy
állt a rendelkezésére, tehát ezekből vett mintát, és a mintákat ru-
tinszerűen mindenekelőtt abból a szempontból vizsgálta meg
desztillációval, hogy nem talál-e bennük egyéb illékony
mérgeket. Nem talált. Aztán, mivel az alkohol jelenlétét már a
desztillációs eljárás is kimutatta, már csak az alkohol
mennyiségét illető vizsgálatokat kellett elvégeznie. Az agyban
talált alkohol százalékával kapcsolatban számtalan táblázat állt a
rendelkezésére. Ezek a táblázatok mutatták ki, hány százalék
alkoholtól lesz valaki spicces, hány százaléktól szédülős, hány
százaléktól kezd tántorogni, hánytól kezd mozgásképtelenné
válni, hánytól veszti el teljesen az eszméletét, a látását, a hallási
érzékét satöbbi, és végül hány százaléktól lesz holtrészeg.
Anderson mind a két agyban csak elenyésző mennyiségű
alkoholt talált, és azonnal tudta, hogy bármelyik táblázatot
használja, az áldozatok egyike se kerülhet még csak a közelébe

53
se a ,;részeg" vagy akár csak az “ittas” meghatározásnak. De
Anderson a legszívesebben a Gettler és Tiber vizsgálatain
alapuló táblázatot használta, akik hatezer alkoholista hullájának
a szerveit vizsgálták meg, hogy az ittasság fokozatairól
táblázatot készítsének. Most tehát természetesen ezt a táblázatot
nézte meg:

MinösitésAlkoholszázalék Fiziológiai
az agyban tünet
1. Elenyészö
mennyiség 0,005-0,02 Nincs tünet
2. + 0,02 -0,10 Nincs tünet
3. ++ 0,10-0,25 Csökkent
ítélőképesség
4. +++ 0,25-0,40 Csökkent
egyensúlyérzék
5. ++++ 0,40-0,60
Zavarodottság, részegség

A táblázat alapján természetesen úgy döntött, hogy a de-

tektívek által másodiknak feltett kérdésre csakis egyértelmü,
határozott NEM lehet a válasz. A pár nem volt részeg a halála
elött.
Akármilyen lelkiismeretes ember volt is Anderson, még
csak meg sem próbálta abból a szempontból is analizálni a
testnedveket és a szerveket, hogy nincs-e bennük nyoma va-
lamilyen nem illékony méregnek. A halál okát - heveny
szénmonoxid-mérgezés - már tudta, és a két holttestben más,

54
méghozzá ismeretlen mérget megkeresni, izolálni és azonosítani
mérhetetlenül nagy vállalkozás lett volna. Még ha történt volna
is utalás a detektívek részéről arra (de nem történt), hogy az
áldozatok halálát esetleg valamilyen nem illékony méreg okozta,
Andersonnak (akármilyen kitünö toxikológus volt) ugyancsak
sokáig kellett volna bújnia a szakkönyveit, hogy eldöntse,
melyik a legjobb módszer egy ismeretlen méreg izolálására. A
kábítószerek például, sajnos, nincsenek kimutathatóságuk
módszere szerint megbízhatóan katalogizálva. Vagyis ha
ismeretlen kábítószer van egy hullában, és a toxikológus a halál
körülményeiből vagy a már megtörtént boncolás
jegyzökönyvéből nem tud a kábítószer jellegére következtetni,
kénytelen minden elképzelhető kísérletet végigcsinálni az illető
kábítószer-izolálására. Márpedig kábítószer végtelenül sok van,
kezdve a ... egyszóval végtelenül sok van, és Andersont nem
kérték fel, hogy végezzen el ennyi kimerítő kísérletet. De nem is
látta szükségét. Csak három kérdésre kértek tőle feleletet, és az
első kettőre már megtalálta. Haladéktalanul dolgozni kezdett a
harmadikon.
Anderson egyszerűen képtelen volt megérteni, miért kíván-
csiak a 87. körzet hekusai arra, hogy szeretkezett-e a két áldozat
közvetlenül a halála elött. Arra gyanakodott, hogy talán van
köztük egy perverz disznó, aki titokban nekrofil. Mindegy, a
hekusok választ akartak kapni a kérdésükre, és ezt a választ nem
volt túlságosan nehéz megadni. A helyzet ebben az esetben is
más lett volna, ha a két holttest később kerül hozzá, mint ahogy
odakerült. Az ondó, akárcsak az alkohol, huszonnégy órával a
halál után már egyszerüen nem található meg a testben. Arra

55
természetesen még így sem számított, hogy csak egyetlen
mozgó sejtet is talál Irene Thayer hüvelyében, mert ez ennyi
órával a halála után egyszerüen lehetetlenség volt. De abban
még reménykedhetett, hogy néhány mozdulatlan ondószálat még
most is talál. Mintát vett Irene hüvelyének tartalmából,
tárgylemezre kente, erős nagyítású mikroszkóp alatt
megvizsgálta, és ondószálaknak nyomát sem találta benne.
Mivel nem elégedett meg ennyivel (voltak bizonyos
körülmények - méghozzá elég gyakoriak -, amelyek lehetővé
tették, hogy a hüvelyböl rögtön a közösülés után eltünjenek az
ondószálak); Tommy Barlow testével folytatta a vizsgálatot.
Sóoldatot fecskendezett a húgycsövébe, aztán a folyadékot
visszaszippantotta egy másik fecskendőbe, és meg-
tanulmányozta a mikroszkópja alatt, van-e benne nyoma on-
dónak. Nem volt.
Elégedett lévén a kapott eredményekkel, megírta a jelenté-
sét, megkérte, hogy gépeljék le, aztán átküldte a 87-esnek.
Ajelentés orvosi szaknyelven volt fogalmazva, és pontosan
el volt magyarázva benne, hogy miért felelte Anderson a de-
tektívek kérdéseire azt, amit felelt, és pontosan fel voltak so-
rolva benne a bizonyítékok is, amelyek a véleményét alátá-
masztották. A 87-es hekusai nagynehezen lefordították hét-
köznapi nyelvre a jelentést, és arra a megállapításra jutottak,
hogy kérdéseikre - sorrendben - a következő feleletet kapták:
1. Gázmérgezés.
2. Nem voltak részegek.
3. Nem közösültek.

56
 A jelentés birtokában a detektívek tűnődni kezdtek, hogy
vajon hová lett az a rengeteg whisky, ha egyszer egyik áldozat
se itta meg. A jelentés birtokában az is gondolkodóba ejtette
őket, hogy vajon miért vetkőzött le Irene és Tommy, ha nem
azért, hogy még egyszer és utoljára - szépítő kifejezéssel élve -
“egyesüljön”. Eddig ésszerűnek látszott a feltételezés, hogy a
pár szeretkezett, aztán mind a ketten magukra vettek valamit, és
kinyitották a gázcsapot. Ha nem szeretkeztek, akkor miért
vetkőztek le?
A 87. körzet hekusai a végén már-már azt kívánták, bár
sohase kapták volna meg Andersontól ezt a nyavalyás jelentést.

Van valami a tagbaszakadt nőkben, ami egy kicsit mindig

ijesztő. Mintha nem felelnének meg a természet törvényeinek,
söt, egyenesen felborítanák azokat. A köztudatban úgy él, hogy
a nők finomak és törékenyek. A köztudatban úgy él, hogy a nők
gyengék, “ennivalók”, kicsit gyámoltalanok és alárendeltek. A
köztudatban úgy él, hogy a nőknek szükségük van az erős,
határozott, éles eszű férfiak támogatására és becézgetésére.

Az a két férfi, aki becsengetett Mary Tomlinson Sands

Spitben levő házába, kétségtelenül erős volt, határozott és éles
eszű.
Steve Carella száznyolcvankét centiméter magas volt, a
válla széles, a csípője keskeny, a csuklója vastag és a keze nagy.
Mégsem keltette esetlen, tagbaszakadt férfi benyomását, mert
olyan könnyedén és kecsesen mozgott, mint egy született atléta,
aki minden izmának játszi könnyedséggel tud parancsolni, és

57
éppen ezért nem is látszik rajta, hogy milyen erős. Barna szeme
sajátságosan ferde vágású volt, és ez meg kiálló pofacsontja
furcsán mongolos kifejezést kölcsönzött az arcának. Egyáltalán
nem volt ijesztő külsejű férfi, de azért aki ajtót nyitott neki,
rögtön tudta: nem azért jött, hogy biztosítási kötvényt sózzon a
nyakába.
Cotton Hawesnak nyolcvanhat kiló volt a súlya.
Száznyolcvanhét centiméter magas volt, és nagy csontú teste
ugyancsak ki volt párnázva izmokkal. A szeme acélkék volt, az
orra egyenes, a szája formás, az alsó ajka vastag. A bal
halántéka felett - ahol egyszer megszúrták, amikor egy betörési
ügyben nyomozott - fehér csík volt a hajában. Olyan ember
benyomását keltette, akit senkinek sem tanácsos kihívni maga
ellen - még egy sakkpartira se.
Tehát mind a két férfi nagydarab ember volt, mind a két
férfi erős. Ráadásul mind a ketten töltött fegyvert viseltek a
derekukon. És mégis: amikor Mary Tomlinson kinyitotta nekik
a családi ház ajtaját, mind a ketten kicsit úgy érezték, hogy nem
egyenlő féllel állnak szemben, és szinte szemmel láthatólag
összezsugorodtak a küszöbön.
Mrs. Tomlinsonnak lángvörös haja és villogó zöld szeme
volt. Ez már egymagában is elég lett volna ahhoz, hogy erőteljes
nőszemély benyomását keltse, és ezt a benyomást csak fokozta a
magassága, a derékbősége és szinte gránitból faragott,
határozottan értelmes arca. Legalább százhetvenöt centi magas
volt, a keble hatalmas, a karja vastag, és a lábát úgy vetette meg
a padlón, ahogy ott állt az ajtóban, mint egy birkózó, aki
ellenfele támadására vár. Virágmintás hawaii muu-muu volt

58
rajta, de a lábán nem volt semmi. Gyanakodva nézett a
detektívekre, amikor azok kisebbrendűségük tudatában szinte
félénken megmutatták neki a jelvényüket.

- Jöjjenek be - mondta. - Már vártam magukat. Láthatólag

sejtelme sem volt róla, hogy a mondat sablonos. Láthatólag nem
tudta, hogy számtalan regénybeli “nehéz fiú” ezzel a “Már
vártam magukat”-tal fogadta a zsarukat, amikor ő még nem is
volt a világon, és valószínű, hogy ezzel is fogja fogadni, amíg
nehéz fiúk lesznek a világon. Ő inkább úgy mondta ki ezt a
mondatot, mintha legalábbis a General Motors elnöke lenne, aki
összehívta az igazgató tanácsot, és ingerült, mert a meghívottak
közül néhány kicsit késve érkezett. Számított rá, hogy a
rendőrség elöbb-utóbb megkeresi, és a mondata tulajdonképpen
kérdés volt. Tulajdonképpen csak az érdekelte, hogy miért jöttek
ilyen későn.
Mezítlábas talpával becsattogott a házba, Hawesra hagyva,
hogy csukja be maga mögött az ajtót. A ház tipikus Sand Spit-i
családi ház volt, a parányi előszobából balra nyílt a konyha,
jobbra a nappali, s a ház hátsó traktusában volt a három
hálószoba meg a fürdőszoba. Mrs. Tomlinson ízlése egy
miniatúragyűjtő ízlésére vallott, legalábbis úgy rendezte be a
házat. Kicsik voltak a bútorok, kicsik voltak a képek a falakon,
kicsik voltak a lámpák, minden olyan volt, mintha egy apró
termetű nő számára tervezték volna.
- Üljenek le - mondta az asszony, és Hawes meg Carella
helyet is foglalt a nappaliban két parányi fonott karosszékben,
amelyben már az első pillanatban kényelmetlenül érezték

59
magukat. Mrs. Tomlinson velük szemben tette le hatalmas
fenekét az ugyancsak parányi díványra. Úgy ült, mint egy férfi,
szétterpesztett lábbal, a muu-muu redőivel a térde között,
hatalmas talpát szilárdan megvetve a padlón. Ijesztően vastagok
voltak a lábujjai. Mosolytalanul, várakozásteljesen nézett a
látogatóira. Carella köszörült egyet a torkán.
- Néhány kérdést szeretnénk feltenni, Mrs. Tomlinson -
mondta.
- Gondolom, hogy azért vannak itt - felelte az asszony.
- Azért - mondta Carella. - Először is ...
- Elöször is - vágott a szavába Mrs. Tomlinson - szeretném
közölni, hogy a lányom temetése előkészületeinek a kellős
közepén vagyok. Remélem hát, hogy rövidre fogják a kér-
deznivalójukat. Mert valakinek csak el kell intézni azokat a
nyavalyás elintéznivalókat.
- Úgy érti, hogy mindent maga intéz? - kérdezte Hawes.
- Hát ki intézné? - kérdezte az asszony, és gúnyosan le-
biggyesztette az ajkát. - Az a hülye, akivel élt?
- A vejére gondol?
- Arra. A vőmre - ismételte meg az asszony, és sikerült
olyan hangsúllyal ejtenie ki a szót, hogy Michael Thayer
azonnal olyan kétbalkezes alaknak tűnt fel, aki legfeljebb a
cipőfűzőjét tudja megkötni, és ennél nehezebb feladat meg-
oldására nem képes. - Szép kis vő. Költő! “Piros rózsa, zöld a
levél, kívánom hogy sokáig élj” meg effélék. Szép kis vő. -
Megcsóválta hatalmas fejét.
- Úgy veszem észre, nem nagyon szereti - mondta Carella.
- Ő se engem. Nem beszéltek vele?

60
 - De igen, beszéltünk.
- Hát akkor tudják. - Szünetet tartott. - Vagy nem? Ha
Michael valami szépet mondott rólam, hazudott.
- Azt mondta, hogy nincsenek jóban, Mrs. Tomlinson.
- Enyhe kifejezés. Szívböl utáljuk egymást. Zsarnok.
- Zsarnok? - mondta Hawes. Elképedve bámult Mrs.
Tomlinsonra, mert ez a szó egy férfival kapcsolatban ennek az
asszonynak a szájára egyáltalán nern illett.
- Az hát. Mindig basáskodik. Ki nem állhatom az olyan
férfiakat, akik kihasználnak minket.
- Kihasználják? - ismételte meg Hawes még mindig elké-
pedt ábrázattal.
- Igen. A nőkkel tisztelettel kellene bánni - jelentette ki Mrs.
Tomlinson. - És gyöngédséggel meg szerető gondoskodással. -
Megrázta a fejét. - De a vőmnek ez eszébe se jut. Közönséges
zsarnok. - Egy kis szünet után hozzátette: A nők kényes
teremtmények.
Hawes és Carella néhány pillanatig szótlanul bámult rá.
- A veje ... hogy is mondjam csak ... basáskodott a lányával,
Mrs. Tomlinson? - kérdezte meg végül Hawes.
- Igen.
- Milyen értelemben?
- Parancsolgatott neki. Úgy viselkedett vele, mintha a
föőnöke lenne. Ki nem állhatom az olyan férfiakat, akik főnököt
játszanak. - Hawesra nézett. - Maga nős?
- Nem, asszonyom.
- És maga? - fordult az asszony azonnal Carella felé.
- Igen, én nős vagyok.

61
 - És maga is basáskodik a feleségével?
- Én ... nem, nem hinném.
- Akkor jó. Úgy látszik, maga rendes ember. - Egy kis
szünetet tartott. - Michael nem az. Ő mindig főnököt játszik.
Kifizetted a villanyszámlát? Bevásároltál? Megcsináltad ezt?
Megcsináltad azt? Így aztán nem csoda.
Ismét csend lett a szobában.
- Mi nem csoda? - kérdezte Carella.
- Nem csoda, hogy Margaret el akarta hagyni.
- Margaret?
- A lányom.
- Ó. Ja persze - mondta Carella. - Maga Margaretnek hívta?
- Ezt a nevet kapta a születésekor.
- Igen, de a legtöbben Irenének hívták, nem?
- Mi a Margaret nevet adtuk neki, és Margaretnek is hívtuk.
Miért? Valami baj van a Margaret névvel?
- Dehogy. Semmi - mondta gyorsan Carella. - Nagyon szép
név.
- Ha Anglia királyi hercegnőjének megfelel, megfelelhet
másnak is - mondta Mrs. Tomlinson.
- De mennyire - mondta Carella.
- De még mennyire - bólintott erélyesen Mrs. Tomlinson.
- A lánya el akarta hagyni a férjét? - kérdezte Hawes.
- Igen.
- Úgy érti, hogy el akart válni tőle?
- Úgy.
- Honnan tudja?

62
 - Tőle magától. Mit gondol, honnan tudnám? Az anyáknak
meg a lányaiknak nem szoktak titkaik lenni egymás előtt.
- Én mindent elmondtam Margaretnek, amire kíváncsi volt,
és ő is mindent elmondott nekem.
- Mikor akarta a lánya elhagyni a férjét, Mrs. Tomlinson?
- A jövő hónapban.
- A jövő hónapban mikor?
- Tizenhatodikán.
- Miért éppen tizenhatodikán?
Mrs. Tomlinson vállat vont. - Miért? Valami baj van ti-
zenhatodikával?
- Dehogy, szó sincs róla. De volt a lányának valami különös
oka rá, hogy éppen tizenhatodikát válassza?
- Sohasem ütöttem az orrom a lányom dolgaiba - mondta
váratlanul Mrs. Tomlinson. Carella és Hawes váltott egy gyors
pillantást.
- De a dátumban mégis biztos - mondta Hawes.
- Igen. Nekem azt mondta, hogy tizenhatodikán fog elválni
töle.
- De azt nem tudja, hogy miért éppen tizenhatodikán?
- Nem - mondta Mrs. Tomlinson. Hirtelen elmosolyodott. -
Mi az, maguk is basáskodni akarnak velem? - kérdezte.
Carella viszonozta a mosolyt. Udvariasan felelt: - Nem,
Mrs. Tomlinson, szó sincs róla. Mi csak a tényeket próbáljuk
megtudni.
- A tényeket tőlem valóban megtudhatják - jelentette ki
Mrs. Tomlinson. - A legelső az, hogy a lányom nem lett ön-
gyilkos. Erre mérget vehetnek.

63
 - Honnan tudja?
- Onnan, hogy ismertem a lányomat. Éppen olyan volt, mint
én. Imádott élni. És aki így szeret élni, az biztos, hogy nem
dobja el magától önként az életet.
- Hát pedig - mondta Carella - minden jel arra ...
- Fütyülök a jelekre! Nem érdekelnek! Az én lányom tele
volt életkedvvel és energiával! Az ilyen emberek nem szoktak
öngyilkosságot elkövetni. Ha nem tudnák, ez nálunk családi
vonás.
- Az energia? - kérdezte Hawes.
- Igenis, az energia! Nekem például egész nap mozognom
kell. Még most is, ahogy itt ülök, kezd viszketni minden por-
cikám, akár hiszik, akár nem. Ugyanis vannak ideges alkatú nők.
Én is az vagyok.
- És a lánya is az volt?
- De még mennyire! Nem volt egy perc nyugta sem. Csupa
élet volt. Csupa energia! Csupa tűz! Eláruljak valamit? Akarják
tudni, milyen vagyok az ágyban?
Carella kényelmetlen pillantást vetett Hawesra.
- Csupa tűz! Este, ha lefekszem, nem tudok elaludni. Annyi
bennem az energia. Bizsereg a kezem, a lábam, egyszerűen
képtelen vagyok elaludni. Minden este altatót veszek be. Csak
így tudok lazítani. Olyan vagyok, mint egy motor.
- És ilyen volt a lánya is?
- Pontosan! Miért dobta volna el magától önként az életet?
Képtelenség. És különben is el akart válni attól a zsarnoktól. Új
életet akart kezdeni. - Megrázta a fejét. - Ezért bűzlik nekem ez

64
az egész. Nem tudom, ki nyitotta ki azt a · gázcsapot, de hogy
nem Margaret volt, arra mérget vehetnek.
- Lehet, hogy Barlow - vetette fel Hawes.
- Tommy? Nevetséges.
- Miért?
- Mert össze akartak házasodni; azért! Tehát miért nyitotta
volna ki akármelyikük is azt a gázcsapot? Miért hagyott volna
hátra egy olyan ostoba búcsúlevelet abban a lakásban? Még
hogy “nincs más kiút”! Hülyeség! Hiszen már megtalálták. Már
el is határozták, hogy azt választják.
- Engedje meg, Mrs. Tomlinson, hogy tisztázzak valamit -
szólt közbe Carella. - Maga tudta, hogy a lánya Tommy
Barlowval jár?
- Persze hogy tudtam.
- És nem próbálta lebeszélni róla?
- Lebeszélni? Mi a fenének próbáltam volna?
- Hát ... a lánya férjes asszony volt, Mrs. Tomlinson.
Házasságban élt.
- Házasságban? Azzal a zsarnokkal? Azt nevezik maguk
házasságnak? - Mrs. Tomlinson a fejét rázta. - A lányom
tizennyolc éves korában ment férjhez Michaelhoz. Mit tud egy
tizénnyolc éves lány a szerelemről?
- Hány éves volt most a lánya, Mrs. Tomlinson?
- Majdnem huszonegy. Érett nő. Érett nő, aki már maga
képes dönteni afelől, hogy mi jó neki. - Mrs. Tomlipson
nyomatékosan bólintott. - És úgy döntött, hogy elválik Mi-
chaeltól, és hozzámegy Tommyhoz. Ez csak egyszerű. Tehát
miért ölte volna meg magát?

65
 - Tud róla, Mrs. Tomlinson, hogy a lánya aznap, amikor
meghalt, azt mondta a férjének, hogy
- Tud róla, Mrs. Tomlinson, hogy a lánya aznap, amikor
meghalt, azt mondta a férjének, hogy magához jön látogatóba?
- Tudok.
- Gyakran csinált ilyesmit?
- Gyakran.
- Tehát tulajdonképpen maga falazott neki.
- Mi az, hogy falaztam? Én ezt nem így mondanám.
- Hát hogy mondaná?
- Én úgy mondanám, hogy két gyenge nő összefogott egy
zsarnok ellen.
- Maga állandóan zsarnokként emlegeti Mr: Thayert. Miért,
mit csinált? Verte a lányát?
- Verte? Csak azt próbálta volna meg! Össze is törtem volna
a csontjait.
- Akkor talán megfenyegette, hogy megveri?
- Nem. Csak basáskodott felette. Ez nem elég? Mit
mondjak? Örültem, hogy a lányom ott akarja hagyni. Hogy
elválik tőle.
Carella köszörült egyet a torkán. Kényelmetlenül érezte
magát ennek a tagbaszakadt nőnek a társaságában, aki gyenge
nőnek tartotta magát. És kényelmetlenül érezte magát ennek az
anyának a társaságában, aki helyeselte a lánya házasságtörését.
- Kíváncsi lennék valamire, Mrs. Tomlinson.
- Mire?
- Michael Thayer azt mondta nekünk, hogy miután meglátta
a felesége fényképét az újságban, felhívta magát ...

66
 - Úgy van.
- ... és megkérdezte, hogy nincs-e a felesége magánál.
- Úgy van.
- Mrs. Tomlinson, ha maga helyeselte a lánya kapcsolatát
Barlow-val, és ha olyan nagyon nem szerette Michaelt, miért
mondta meg neki, hogy a felesége nincs itt?
- Mert nem volt itt.
- De maga tudta, hogy Barlow-val van.
- Na és?
- Mrs. Tomlinson, maga szerette volna, hogy Michael
megtudja, mi történik a háta mögött?
- Természetesen nem.
- Akkor miért mondta meg neki az igazat?
- Hát mit kellett volna tennem? Hazudnom, és azt mon-
danom, hogy Margaret itt van? És ha beszélni akart volna vele?
- Kitalálhatott volna valami kifogást is: Mondhatta volna
például azt, hogy a lánya egy pillanatra elment valahová.
- Miért hazudtam volna annak a tetűnek? Csak azt kapta,
amit megérdemelt.
- Mire gondol?
- A válásra. Arra, hogy Margaret azt tervezte, hogy el-
hagyja.
- Tudta Thayer, hogy mit tervez a felesége?
- Nem.
- Beszélt a lánya magán kívül mással is a válási tervéröl,
Mrs. Tomlinson?
- Hát persze. Ügyvédhez fordult az ügyben.
- Kihez?

67
 - Szerintem ez csak a lányomra tartozik.
- A lánya halott - mondta Carella.
- Igen, tudom - mondta Mrs. Tomlinson.
Carella - látszólag minden ok nélkül - megismételte: A
lánya halott.
Egy szívverésnyi időre csend borult a szobára. Eddig a pil-
lanatig - annak ellenére, hogy Mrs. Tomlinson a temetés elő-
készületeinek kellős közepén volt, amikor megérkeztek, és an-
nak ellenére, hogy a beszélgetés folyamán egy pillanatra sem
tértek el a tárgytól - Carellának mindvégig az a rendkívül furcsa
érzése volt, hogy Mrs. Tomlinson, Hawes és ő tulajdonképpen
nem olyan valakiról beszélnek, aki véglegesen és
visszavonhatatlanul halott. Az érzés kényelmetlen volt, gyöt-
relmes érzés, hogy hiába használnak múlt időt, hiába hangzanak
el utalások az öngyilkosságra, mind a hárman úgy gondolnak
Margaret Irene Thayerre, mintha élne, mintha csakugyan a jövő
hónapban készülne elhagyni a férjét, hogy új életet kezdjen.
Ezért ismételte meg halk hangon Carella, hogy “A lánya
halott”, mire csend borult a szobára, és hirtelen távlatot kapott a
dolog.
- Az egyetlen gyermekem volt - mondta Mrs. Tomlinson.
Ott ült az óriási nő a díványon, amely túlságosan kicsi volt a
számára, ott ült meztelen talpával a padlón, ott ült lapátkezével,
fénytelen zöld szemével és fakuló vörös hajával, és Carella
hirtelen rádöbbent, hogy ez a nő igazában nem is óriási, hanem
kicsi, rádöbbent, hogy a bútorokat, amelyekkel körülvette
magát, tulajdonképpen annak a kicsi és ijedt nőnek vásárolta, aki

68
ott rejtőzik valahol abban az óriási testben, s akinek valóban
szíves szóra és gyöngédségre van szüksége.
- Őszintén sajnáljuk - rnondta Carella. - Nagyon kérem,
higgye el, hogy őszintén sajnáljuk.,
- Igen. Igen, tudom, hogy sajnálnak. De visszaadni nem
tudják őt nekem, ugye? Ez az egyetlen, amit még maguk se
tehetnek meg.
- Nem, Mrs. Tomlinson, ezt tényleg nem tehetjük meg.
- Tegnap egész nap a róla készült régi fényképeimet né-
zegettem - folytatta az asszony. - Bárcsak volna néhány
fényképem Tommyról is. Margaretről sok van, de arról az
emberről, akihez férjhez akart menni, egyetlenegy sincs. Nagyot
sóhajtott. - Kíváncsi vagyok, hány altatót kell bevennem ma este
- tette hozzá. - Hogy el tudjak aludni. Nagyon kíváncsi vagyok.
A csendes nappaliban ütni kezdett egy óra. Apró, finoman
megmunkált porcelán óra volt, egy intarziás kis asztalkán állt.
Carella némán számolta magában az ütéseket. Egy, kettő, há-
rom, négy. Aztán az ütések visszhangja is elhalt, és megint
csend lett a szobában. Hawes feszengett a kényelmetlen fonott
karosszékben.
- Összeírtam az elintéznivalóimat - mondta Mrs. Tomlinson.
- Milliónyi van. És Michael nem segít. Semmiben sem segít.
Teljesen egyedül kell intéznem mindent. Csak élne Margaret,
hogy ... - Hirtelen elhallgatott, mert rádöbbent, milyen
képtelenség, amit mondani akart. Az volt az agyában és szinte
már a nyelvén is, hogy “Csak élne Margaret, hogy segíthessen a
temetése előkészületeiben”, de még idejében lenyelte a szavakat,
mert a halál jelenléte hirtelen elviselhetetlenül nyomasztóan

69
nagy lett az aprócska szobában. Megborzongott. Rámeredt
Carellára és Hawesra a szoba egyre mélyülő csendjében.
Odakint az utcán valahol egy asszony kiabálva hívta a
gyermekét. A csend egyre hosszabb lett.
- Ugye ... azt akarta tudni, mi a neve az ügyvédnek? - szólalt
meg végül Mrs. Tomlinson.
- Igen.
- Arthur Patterson. A címét nem tudom.
- Ebben a városban lakik?
- Igen. - Mrs. Tomlinson ismét megborzongott. - Ugyanis
igazat beszélek. Margaret tényleg el akarta hagyni a férjét.
- Én hiszek magának, Mrs. Tomlinson - mondta Carella.
Hirtelen felállt, és a díványhoz lépett. Kedvesen, gyengéden, két
kézzel megszorította az asszony hatalmas kezét, és azt mondta:
Nagyon köszönjük a segítségét. Ha tehetünk magáért valamit,
hívjon csak fel nyugodtan minket.
Mrs. Tomlinson felnézett a dívány előtt álló magas férfi
arcába.
- Köszönöm - mondta erőtlen hangon.

Arthur Patterson a harmincas évei derekán járt, és csak

nemrég borotválta le a bajuszát. Se Carella, se Hawes nem tudta,
hogy Patterson csak két napja hajtotta végre a bajuszműtétet, de
ha éberebb detektívek lettek volna, bizonyára felfigyeltek volna
rá, hogy Patterson kicsit túlságosan gyakran tapogatja meg
arcának a felső ajka feletti területét. Ez a terület pontosan olyan
volt, mint bármelyik férfi felső ajka feletti bőrdarab, de
Patterson nem olyannak érezte. Patterson úgy érezte, hogy az a

70
kis bőrdarab nagyon nagy és nagyon meztelen. Minduntalan
megtapogatta, hogy megnyugtassa magát: nem lett se nagyobb,
se meztelenebb. Úgy érezte, mintha nem is ő ülne és tárgyalna
ott Irene Margaret Thayerröl a rendőrség két emberével. Ha
lesandított az orra mellett, úgy látta, hogy a felső ajka
elöreugrik, dagadt és meztelen. Úgy érezte, hogy nagyon hülyén
néz ki, és meg volt győzödve róla, hogy a detektívek
mosolyognak magukban a meztelenségén. Ujra megtapogatta a
bőrét a szája felett, aztán gyorsan visszahúzta a kezét.
- Igen - mondta -, Irene Thayer valóban hozzám fordult a
válása ügyében.
- Előzőleg is végzett Mrs. Thayernek ügyvédi munkát, Mr.
Patterson? - kérdezte Carella.
- Csak a végrendeletét készítettem el. Egyebet semmit.
- Végrendeletet készített Mrs. Thayernek?
- Hát tulajdonképpen mind a kettőjüknek. Ahogy az már
szokás.
- Hogy szokás, Mr. Patterson?
- Hát hogy csak egy példát említsek: “Úgy rendelkezem,
hogy végakaratom végrehajtója adósságaimat és temetési költ-
ségeimet lehetőleg közvetlenül a halálom után fizesse ki. E
kifizetések teljesítése után megmaradt vagyonomat, legyen az
akár ingatlan, akár ingóság, teljes egészében a feleségemnek
adom, ajándékozom és hagyományozom.” Satöbbi, satöbbi.
- Tehát Michael Thayer halála esetén az egész vagyonát
Irene Thayer örökölte volna?
- Ahogy mondja. Persze ennek a fordítottja is érvényes.
- Hogyhogy a fordítottja?

71
 - Hát úgy, hogy ha Michaei Thayer éli túl a feleségét, annak
minden vagyona őrá száll. Ez a végrendelet egyik kikötése.
- Értem - mondta Carella. Szünetet tartott. Arthur Patterson
megtapogatta a bajusza helyét. - Volt vagyona Irene Thayernek?
- kérdezte Carella.
- Nem tudom. Nem tartom valószínűnek. Úgy vettem észre,
hogy még a válási költségek is gondot okoznak neki.
- Ezt mondta is?
- Igen. - Patterson vállat vont. - Ami azt illeti, elég különös
helyzetbe kerültem. Ugyanis elsőnek Thayer kért fel annak
idején, hogy készítsem el a végrendeletet. És most én adtam
tanácsot a feleségének a válókeresete ügyében. Furcsa érzés
volt.
- Úgy érti, hogy maga tulajdonképpen Michael Thayer
ügyvédjének érzi magát?
- Hát ... nem egészen. Talán mondjuk úgy, hogy a Thayer
család jogi tanácsadójának érzem magam. Értik? Vagyis nem
csak Irene ügyvédjének.
- De ő mégis magához fordult?
- Igen.
- És azt mondta, hogy válni akar?
- Igen. A jövö hónapban akart Renóba utazni.
- Az ezzel járó költségek ellenére?
- Hát ez komoly mérlegelés eredménye volt. Először azért
fordult hozzám, hogy megtudja, milyenek a válási törvények
Alabamában. Úgy hallotta, hogy ott simán és gyorsan megy az
ilyesmi. De én azt tanácsoltam neki, hogy ne Alabamában
próbáljon elválni.

72
 - Miért?
- Mert ott mostanában egy kicsit nehézkesen megy a dolog.
Sok esetben még az is előfordul, hogy ha kiderül, hogy egy
házaspár csak azért fordult az ottani bírósághoz, hogy elváljon,
de nem akar ott bona fide letelepedni, az állam minden további
nélkül érvényteleníti a válást. Gondoltam, hogy ezt Mrs. Thayer
nem akarja megkockáztatni. Mexikót ajánlottam neki. Ott
huszonnégy óra alatt elérhettük volna, hogy kimondják a válást.
Neki azonban nem tetszett a javaslatom.
- Miért nem?
- Azt nem tudom biztosan. Egy mexikói válás pontosan
olyan érvényes, mint az akárhol kimondott. De a laikusokban az
a tévhit él, hogy a mexikói válás nem törvényes, illetve könnyen
érvényteleníthető. Mindenesetre nem lelkesedett a javaslatomért.
Így aztán természetesen Nevadát ajánlottam neki. Ismerik a
nevadai válási törvényeket?
- Nem - mondta Carella.
- Nos, Nevadában csak hatheti ott-tartózkodást követelnek
meg, és a válás alapja is lehet ... nos, hát hogy csak néhány pél-
dát említsek: házasságtörés, impotencia, hűtlen elhagyás, el nem
tartás, lelki gyötrelem okozása, testi bántalmazás, megrögzött
alkoholizmus ... Folytathatnám, de ennyiből is fogalmat
alkothatnak maguknak a nevadai válási törvényekröl.
- És Mrs. Thayer milyen alapon akarta kimondani a válást?
- Azon az alapon, hogy a házassága neki lelki gyötrelmet
okoz.
- Nem házasságtörés miatt?

73
 - Nem. - Patterson egy kis szünetet tartott. - Csak nem
gondolják, hogy ha házasságtörés miatt akart volna beadni
válókeresetet, olyan messzire kellett volna utaznia, mint Reno?
Elvégre ... - Ismét habozott egy darabig. - Nem is tudom,
mennyit szabad elárulnom maguknak. Én ugyanis azt a
lehetőséget is felvetetteni, hogy a férjével együtt forduljanak
házassági tanácsadóhoz. Ő azonban ilyesmiröl hallani se akart.
- Vagyis mindenképpen válni akart.
- Igen. A válást illetően hajthatatlan volt: - Patterson
megsimogatta az ajkát, látszott rajta, hogy töpreng, elmondjon-e
mindent, amit tud. Végül is sóhajtott egyet, és folytatta:
- Ugyanis egy másik férfi is volt a dologban.
- Ez igazán nyilvánvaló, Mr. Patterson - mondta Hawes.
Vagy talán nem az? Hiszen egy másik férfi mellett találták
holtan.
Patterson rámeredt Hawesra, aztán azon a hangon vála-
szolt, amelyet rendszerint csak a bírósági tárgyalóteremben
szokott használni.
- Abból, hogy holtan együtt találták őket, még nem kö-
vetkezik szükségszerűen az, hogy azt tervezték, hogy a jövőben
együtt fognak élni. Lehet, hogy nem Mr. Barlow ... Ha jól
tudom, ez a férfi neve? ...
- Igen. Mr. Barlow.
- Lehet, hogy egyáltalán nem Mr. Barlow volt az a férfi,
akihez férjhez szándékozott menni.
- Irene anyja szerint ő volt az.
- Hát akkor úgy látszik, maguk tájékozottabbak, mint én.
- Irene magának sohase említette a férfi nevét?

74
 - Nem. Nekem csak annyit mondott, hogy szerelmes va-
lakibe, és hogy a lehető leggyorsabban el akar válni, hogy
férjhez mehessen az illetőhöz.
- Szó szerint így mondta?
- Igen. - Patterson elejtette a tárgyalótermi hangot, és azzal a
bölcselkedő hanghordozással kezdett beszélni, amely a baráti
körben politizálgató kisvárosi ügyvédekre jellemző.
- Mindamellett meg kell mondanom, hogy tapasztalataim
szerint a válni szándékozó nők, sőt a férfiak közül is sokan nem
mindig tudják biztosan, hogy miért akarnak válni. Vagyis lehet,
hogy Irene Thayer csak azt hitte, hogy szerelmes ebbe a Barlow
nevű férfiba, és ezt használta fel ürügyül arra, hogy
menekülhessen egy számára elviselhetetlen helyzetből.
- Ő nevezte elviselhetetlennek? - kérdezte Hawes.
- Igen. Pontosabban célzott rá, hogy Michael Thayer mellett
az élet valóságos megpróbáltatás.
- Miért?
- Azt nem mondta.
- És hogy érzett Mr. Thayer a válással kapcsolatban? - -
kérdezte Carella.
- Nem beszéltem vele róla.
- Miért nem?
- Mrs. Thayer nem akarta. Azt mondta, hogy a férjével ő
maga akarja közölni a dolgot.
- Azt nem mondta, hogy miért?
- Csak annyit mondott, hogy ő maga akarja közölni. Hogy
pontos legyek, levélben akarta közölni vele, mihelyt Nevadába
ért és benyújtotta a válókeresetet.

75
 - Miért éppen így akarta csinálni?
Patterson vállat vont. - Elő szokott fordulni az ilyesmi.
Csak még meg akarta várni a jövő hónapot. Tekintettel arra,
hogy ott volt az a másik férfi, alig hiszem, hogy ...
- A jövő hónap hanyadikát akarta megvárni? - kérdezte
Hawes.
- Úgy emlékszem, a hónap második felét. - Patterson
kétségbeesetten próbálta az ölében tartani ökölbe szorított kezét,
de nem sikerült. Az ujjai megint csak a szájához tévedtek, és
megsimogatta a kopár bőrdarabot, aztán szemmel láthatólag
bosszús lett önmagára, és nyomban zsebre is dugta a kezét.
- De arra, hogy a jövő hónapban akart Renóba utazni, nem
csak “úgy emlékszik”, hanem biztos benne, ugye? - kérdezte
Carella.
- Abban biztos. - Patterson hallgatott egy darabig, aztán
elgondolkozva hozzátette: - Többször is járt nálam. E1 is láttam
a kellő tanácsokkal. De a történtek után alig hinném, hogy
megfizeti valaki a fáradságom.
- Hát nem áll valami abban a végrendeletben az adósságok
rendezéséről és a temetési költségek kifizetéséről? - kérdezte
Carella.
- Dehogynem - válaszolta Patterson. - Áll bizony. Azt
hiszem, tényleg benyújthatnék egy számlát Mr. Thayernek.
Csakhogy ... - Elfelhősödött a tekintete. - Csakhogy van a
dolognak egy morális oldala is, nem? Vagy gondolják, hogy
nincs?
- Mire gondol, Mr. Patterson?

76
 - Hát arra, hogy az ő ügyvédje is én vagyok. Lehet, hogy
nem fogja megérteni, miért hallgattam el előtte egy olyan fontos
dolgot, mint a kilátásban levő válás. Kényes a dolog. Töprengett
egy darabig. - Na de hát én végül is tényleg dolgoztam. Mit
gondolnak, benyújthatom a számlát?
- A maga dolga, Mr. Patterson. - Carella gondolkozott egy
pillanatig, aztán megkérdezte: - Nem tudna visszaemlékezni rá,
hogy pontosan mikor akart Mrs. Thayer elutazni?
- Nem emlékszem - mondta Patterson. - Ha biztos lennék
benne, hogy Mr. Thayer nem fog megharagudni, benyújtanék
neki egy számlát. Komolyan benyújtanék. Végeredményben
irodai költségeim is vannak, és tényleg rengeteg időt áldoztam
arra az asszonyra.
- Kérem, Mr. Patterson, próbáljon meg gondolkozni.
- Min?
- Hogy mikor akart Mrs. Thayer Renóba utazni.
- Nem tudom biztosan. Tizenötödikén, huszadikán. Va-
lamikor akkortájt.
- Talán éppen tizenötödikén?
- Lehetséges. Tizenötödike keddre esik? Úgy emlékszem,
keddet mondott.
Carella elővett az irattárcájából egy kis celluloid naptárt.
- Nem - mondta. - Tizenötödike hétfő.
- Valami olyasmit mondott, hogy a víkend miatt nem
utazhat el korábban. Hogy pontosan miért, arra nem emlékszem.
De hogy keddet mondott, arra határozottan emlékszem.
Huszadika keddre esik?

77
 - Nem. Huszadika szombat. Nem tizenhatodikát mondott?
Az esik keddre.
- Igen, igen, azt hiszem, tizenhatodikát.
- Volt valami különleges oka rá, hogy megvárja a keddet?
Esetleg maga tudott volna csak keddre elkészülni a papírokkal?
- Nem. A papírokat a renói ügyvédje készítette volna el.
- Tehát. akkor az ő elhatározása volt, hogy tizenhatodikán
utazik el? Nem magán múlott?
- Nem rajtam. Ugyanis az itteni ügyvédek nem szoktak a
papírmunkával .foglalkozni, ha a válásért nem ebben az ál-
lamban folyamodik valaki. Így aztán nem én ...
- Hogy mondta az előbb?
- Azt mondtarn, hogy rengeteg időt áldoztam a dologra.
Még akkor is, ha a papírmunkát nem én végeztem.
- Azon mit értett, Mr. Patterson, hogy Mrs. Thayer a víkend
miatt nem utazhatott el korábban? - kérdezte Hawes.
- Ja. Valami olyasmit mondott, hogy kénytelen megvárni a
hétfőt.
- Az előbb mintha keddet mondott volna.
- Igen, elutazni kedden akart, de úgy látszik, előbb még
hétfőn el kellett valamit intéznie. Sajnálom, hogy nem adhatok
pontosabb felvilágosítást, de erre Mrs. Thayer részéről csak úgy
mellékesen történt utalás, az is csak meglehetősen homályosan,
mintha csak hangosan gondolkozna. De hogy tizenhatodikán
akart elutazni, abban teljesen biztos vagyok. És én csakugyan
rengeteg időt áldoztam rá. Amikor csak akarta, a rendelkezésére
álltarn.

78
 - Bennünket nem kell meggyőznie, Mr. Patterson - jegyezte
meg Carella.
- Miről?
- Hogy tényleg rengeteg időt és fáradságot áldozott Mrs.
Thayerre.
Patterson önkéntelenül megsimogatta a felső ajkát. Meg
volt győzödve róla, hogy senki a világon nem merészelne így
beszélni vele, ha még megvolna a bajusza.
- Nem akarok én meggyőzni senkit - mondta sértődötten,
de nagyon igyekezett nem árulni el, hogy megsértődött.
- Én igenis dolgoztam, és igenis be fogom nyújtani a szám-
lát. - Mintegy önmagának helyeselve erélyesen bólintott. Nem
hiszem, hogy Mr. Thayer megharagszik. Végeredményben az
újságok is épp eléggé kiteregették a felesége félrelépését.
- Mondja, Mr. Patterson, mi a véleménye arról a búcsú-
levélről? - kérdezte Hawes.
Patterson vállat vont.
- Arról, hogy az újságok is közölték? Szenzációhajhászás.
- Igen, igen, de összeegyeztethetőnek tartja azzal, amit Mrs.
Thayer tervezett?
-Ez csakugyan döntő kérdés - mondta Patterson. - Ter-
mészetesen nem tartom összeegyeztethetőnek. Miért lett volna
Mrs. Thayer öngyilkos, miután annyit fáradozott, hogy elő-
készítse a válását? Feltéve, hogy csakugyan Barlow volt az a
férfi, akihez férjhez akart menni ...
- Úgy látom, magának még mindig kétségei vannak - szólt
közbe Carella.

79
 - Csak a lehetőségeket vetem fel. Ha csakugyan Barlow volt
az a férfi, és nem egy másik ...
- Mr. Patterson - állította meg ismét Carella -, az eddig
felmerült lehetőségek is éppen eléggé zavarba ejtők. Nem hin-
ném, hogy okvetlenül még több gondot kell csinálnunk ma-
gunknak, mint amennyi máris van.
Patterson halványan elmosolyodott. - Azt hittem - felelte -,
a rendőrségnek az a dolga, hogy minden lehetőséget
megvizsgáljon. Főleg egy állítólagos öngyilkosság esetében,
amelynek gyilkosságszaga van.
- Maga tehát azt hiszi, hogy gyilkosság történt?
- Maga talán nem? - kérdezte Patterson.
Carella elmosolyodott. - Maga mondta, Mr. Patterson,
hogy az a dolgunk, hogy minden lehetőséget megvizsgáljunk.

Ha valaki történetesen egy nagyváros rendőrségi laboratóriu-

mának a vezetője, nagyon-nagyon sok lehetőséget kell meg-
vizsgálnia. A Főkapitányság épületében, a belvárosi High
Streeten, Sam Grossman detektív hadnagy vezette a labora-
tóriumot, és akkor is nagyon sok lett volna a dolga, ha a 87-es
körzet időnként nem kéri fel egy-két lehetőség megvizsgálására.
Sam Grossman nem bánta, hogy sok a dolga. Egy régi arab
szólásra szeretett hivatkozni, miszerint “a tétlenség az ördög
párnája”, vagyis a semmittevés elöbb-utóbb bűnre visz, és ő
aztán igazán nem óhajtott a bűn útjára lépni. Néha azonban
voltak napok, amikor nem bánta volna, ha hat vagy hét keze
van, azaz nemcsak annyi, amennyivel a természet meg-
ajándékozta. Talán más lett volna a helyzet, ha Grossman

80
trehány ember. A trehány emberek képesek egyszerre százféle
dolgot is végezni, egyforma könnyedséggel intézve el mind a
százat, mondván, hogy - ismét egy régi arab szólással élve
“ahogy esik, úgy puffan”. De Grossman lelkiismeretes rendőr
volt és igényes tudós, akinek szilárd meggyőződése volt, hogy a
rendőrségi laboratórium arra való, hogy segítse a kinn a
terepen dolgozó rendőrök munkáját, akik megpróbálják
megoldani a bűntényeket. Grossman fizetést kapott a várostól,
és szentül hitte, hogy ezt a fizetést csak azzal érdemelheti ki, ha
a legjobb tudása szerint, alaposan és főleg eredményesen végzi a
munkáját.
A rendőrségi laboratóriumok élén ritkán áll olyan ember,
mint Grossman. Grossman ugyanis nemcsak gyakorlott detektív,
hanem átkozottul jó vegyész is volt. A rendőrségi la-
boratóriumokat az esetek többségében egy olyan detektív vezeti,
akinek nincs semmiféle tudományos képzettsége, viszont a
rendelkezésére áll egy sereg jól képzett vegyész, fizikus, bio-
lógus s a többi. Ez a sereg Grossmannak is a rendelkezésére állt,
de neki ugyanakkor tudományos képzettsége is volt, és olyan
rendőri gyakorlata, amilyen csak lehet valakinek, aki hosszú
évekig bajlódott betörésekkel, útonállásokkal, rabló-
gyilkosságokkal, egyszóval mindazzal, amivel egy körzeti de-
tektívnek mindennapi munkája során dolga akadhat. Voltak
napok, amikor Grossman még vissza is kívánkozott valamelyik
barátságos osztagszobába,. ahol elviccelődhet a fáradt kol-
légákkal. És voltak napok - mint például ez a mai is -, amikor
Grossman a legszívesebben otthon ült, illetve heverészett volna
az ágyban.

81
 Sohase tudott rájönni, miféle valószínűségi törvény okoz-
hatja, hogy a labor néha el van halmozva munkával, néha meg
jóformán nincs semmi dolga. Sohase tudott rájönni, hogy a hold
változása vagy a legutóbbi nukleáris kísérlet okozza-e a
bűncselekmények és balesetek számának hirtelen megnöve-
kedését. Mint ahogy arra se, hogy az emberek nevezik-e ki a
hónap vagy az év egy bizonyos napját az erőszak piros betüs
ünnepének, vagy valamilyen Marsbeli lángész dönti el, hogy ez
vagy az a nap a legalkalmasabb Grossman és szakemberei
bosszantására, akik azt se tudják, mihez kapjanak. Csak azt
tudta, hogy vannak napok - mint például ez a mai is -, amikor túl
sok a munka, és túl kevés az ember, aki elvégezze.
Egy mükedvelő betörő felfeszítette a zárat a Déli Tizenötö-
dik utca egyik üzletének hátsó ajtaján, és behatolt az üzletbe.
Grossman embereinek most össze kellett hasonlítaniuk a záron
talált nyomokat egy olyan véső nyomaival - a nyomokat a
laborban állították elö -, amelyet az ügyben vizsgálatot folytató
detektívek az egyik gyanúsított személy lakásán találtak.
Egy nőt megfojtottak a hálószobájában a Culver Avenue-n.
Grossman emberei szőrszálakat találtak a párnáján, és ezeket
·most először is a nő saját hajával és szőrzetével kellett
összehasonlítaniuk, aztán -, mivel a szőrszálak minden
valószínüség szerint nem tőle származtak - el kellett végezniük
egy egész sor kísérletet, hogy megállapítsák, a szőr állati-e vagy
emberi, és ha emberi, akkor a test melyik részéről való, és nőé-e
vagy férfié. Továbbá meg kellett állapítaniuk, hogy a szőr -
amennyiben emberi, illetve női haj - nem festett vagy szőkített-
e, aztán, hogy a személy, aki gondatlanul ott hagyta a párnán,

82
hány éves és mikor vágatott hajat, továbbá; hogy nem
fedezhető-e fel a szőrszálakon deformálódás, amelyet.lövés,
égés vagy forrázás okozott.
Egy gengszter, aki fejvesztve elmenekült, amikor meghal-
lotta egy közeledő riadóautó szirénáját, menekülése előtt három
golyót eresztett egy benzintöltő állomás falába. Grossman
embereinek a falból kiszedett golyókat most össze kellett
hasonlítaniuk a laborban tárolt igencsak nagyszámú, fegyverből
kilőtt golyókkal, hogy megpróbálják megállapítani, milyen
márkájú tűzfegyvert használt a bűnöző, és a 71. körzet hekusai
utánanézhessenek a bűnözők modus operandijáról felfektetett
nyilvántartásukban, hogy nem találnak-e a gengszter nyomára.
Egy tízéves lány azzal vádolta az épület házmesterét,
amelyben lakott, hogy becsalta őt alagsori szobájába, és arra
kényszerítette, hogy engedjen szexuális vágyainak. Most
megvizsgálták a kislány ruhadarabjait, hogy van-e rajtuk nyoma
ondónak vagy vérnek.

Egy negyvenöt éves férfit holtan találtak az egyik föút-

vonalon, nyilvánvaló volt, hogy elgázolták, és a gázoló cser-
benhagyta. Most összehasonlították a ruhájába akadt üveg-
szilánkokat egy lopott és elhagyott kocsi összetört bal oldali
fényszórójának üvegszilánkjaival, hogy megpróbálják meg-
állapítani, nem ez az autó ütötte-e el az áldozatot.
Ujjlenyomat, tenyérlenyomat, verítéknyom, meztelen láb-
nyom, cipőtalpnyom, harisnyás lábnyom, összetört üveg, fel-
feszített zár, állati lábnyom, gumiabroncsnyom, por, rozsda, szőr
és bőr, lőpor- és kötélnyom, festék-, vizelet- és olajfolt -

83
egyszóval minden akadt ezen a mai napon, és mind arra várt,
hogy megvizsgálják, összehasonlítsák, azonosítsák és
nyilvántartásba vegyék.
És mindennek a tetejébe ott volt az az állítólagos
öngyilkossági eset, amellyel a 87-es hekusai “lepték meg”.

Grossman nagyot sóhajtott, és még egyszer szemügyre vet-

te a műalkotást, amelyet a labor rajzolómüvésze a helyszínen,
vagyis a felrobbant lakás hálószobájában készült vázlat alapján
készített.
Öngyilkosság esetén, akárcsak a baseball-meccseken - -
néha nehéz megállapítani, hogy ki kicsoda és mi micsoda, ha
nincs az ember kezében “program”. Grossman megfordította a
műanyag tokba tett rajzot, és szemügyre vette a hátára ragasztott
gépírásos tájékoztatót:

Déli Ötödik utca 1516.

Az 1/ A számu lakás hálószobája

1. Szék, rajta nő ruhadarabok.

2. Egy pár női cipő.
3. Ágyelő.
4. Whiskyfolt.
5. Felborult whiskysüveg.
6. Álló whiskysüveg.
7. Ágy, rajta az áldozatok.
8. Kis asztal, rajta irógép.
9. Egy pár férfi cipő.

84
 lo. Fotel, rajta férfiruha-darabok.
11. Kis asztal, rajta lámpa.
12. Géppel írt búcsúlevél, rajta egy férfikaróra.
13. Irattárca, nyakkendőcsíptető és aprópénz.
14. Gyöngysor és fülbevalók.
15. Komód.

Az A, B, C, D és E betüket tartalmazó kis körökről Gross-

man tudta, hogy azt jelentik, milyen gépállásból vették fel a
hálószobában készült fényképeket, amelyek a kezében tartott
dossziéban voltak. A rendőrségi fényképész - az ábécé sor-
rendjében - a következő felvételeket készítette:
A. Közelkép a komód tetején heverő búcsúlevélről és a raj-
ta levő karóráról.
B. Félközelkép Tommy Barlownak a fotelon heverő ruha-
darabjairól és a fotel mellett heverő cipőiről.
C. Totálkép az ágyról és Irene Thayernek, valamint Tommy
Barlownak az ágyon heverő holttestéről.
D. Félközépkép az ágyelőről, a két whiskysüvegről, vala-
mint a székről, amelyen Irene Thayer ruhadarabjai hevertek, s a
szék előtt heverő cipőiről.
E. Közelkép az ágy mellett álló kis asztalról és a rajta levő
írógépről.
Grossman többször is megtanulmányozta a rajzot és a
fényképeket, újra elolvasta a jelentést, amelyet az egyik laboros
készített, aztán leült a laborban álló hosszú fehér pult mellé,
leakasztotta a telefonkagylót a falikarról, és feltárcsázta a
Frederick 7-8024-et. A telefont az eligazítóban űlő őrmester

85
vette fel, és azonnal kapcsolta az emeleti osztagszobában Ca-
rellát.
- Nálam van az egész cucc arról az öngyilkossági esetről -
mondta Grossman. - Akarja hallani a véleményemet?
- Persze hogy akarom - mondta Carella.
- Nagyon sok a dolguk?
- Kibírjuk.
- Atyaisten, nálunk micsoda nap ez a mai! - mondta
Grossman, és fáradtan sóhajtott egyet. Aztán megkérdezte:
- Mondja, az orvosszakértők szerint mi a halál oka?
- Heveny szénmonoxid-mérgezés. Grossman kétkedően
hümmögött.
- Miért? - kérdezte Carella. - Talán találtak néhány kilőtt
töltényhüvelyt?
- Ilyen mázlink nem volt. Annak az anyagnak az alapján,
ami itt van előttem, a látszat szerint kétségtelenül öngyilkosság
történt, de ugyanakkor ... nem is tudom. Valami nem kóser a
dologban.
- Például mi?
- Maguk öngyilkosságnak tártják, ugye? - kérdezte óvatosan
Grossman. - Whiskysüvegek, kinyitott gázcsapok, robbanás.
Mindent összeadva, öngyilkosságnak látszik, igaz? A számok is
ezt igazolják.
- Miféle számok?
- A városban előforduló szénmonoxid-mérgezés okozta
halálesetek évi átlágának a számai. Itt is van elöttem a kimu-
tatás. Akarja, hogy beolvassam?
- Olvassa - válaszolta mosolyogva Carella.

86
 - Évi nyolcszáznegyven szénmonoxid-mérgezéses haláleset,
ebből négyszáznegyven öngyilkosság. A négyszáznegyvenből
négyszázharmincötöt világítógáz okoz. Vagyis ez stimmel, igaz?
És ott vannak még a whiskysüvegek. Az efféle öngyilkosok
gyakran isszák le magukat az eszméletlenségig, miután
kinyitották a gázcsapot. Vagy néha az is előfordul, hogy altatót
vesznek be. Bármit, ami könnyűvé és kellemessé teszi számukra
a halált. Érti?
- Egen - mondta Carella. - Könnyűvé és kellemessé ...
- Egen. Csakhogy ebben a felállásban valami gyanús egy
kicsit, Steve. Hogy őszinte legyek, egyszerűen nem értem.
- Mit nem ért, Sam?
- Hát először is: azokat a whiskysüvegeket ott a padlón.
Nem az ágy feje, hanem az ágy lába mellett hevernek. Miért
vannak azok az üvegek az ágy lába mellett, ahol nem érhették el
őket? Már tudniillik, ha ez a pár tényleg ivott.
- Nem voltak ittasok, Sam - mondta Carella. - Legalábbis a
toxikológusunk szerint nem.
- Akkor hová lett az a sok whisky? - kérdezte Grossman. -
És még valami, Steve. Hol vannak a poharak?
- Nem tudom. Hol vannak?
- A konyhában, a mosogatóban. Gondosan elmosva. Két
pohár csücsült a mosogatóban, ragyogó tiszta mind a kettő. Nem
furcsa?
- Nagyon furcsa - mondta Carella. - Ha valaki kinyitja a
gázcsapot, aztán megpróbálja eszméletlenre inni magát, miért
kel ki az ágyból, hogy elmossa a poharakat?

87
 - De hát az ágyból mindenképpen ki kellett kelniük, nem?
Hogy felvegyék az alsónemüjüket.
- Ezt meg honnan veszi?
- Nézze, Steve, ebben az egészben minden jel arra mutat,
ho,gy a haláluk előtt még kettyintettek is egyet. Mármost meg-
vizsgáltuk a ruhadarabjaikat, hogy van-e rajtuk ondófolt, és
nincs. Tehát ha kettyintettek, csakis meztelenül tehették, és
utána ...
- Nem kettyintettek - mondta Caretla.
- Honnan tudja?
- A boncolási jegyzőkönyvből. Közösülésnek semmi
nyoma.
- Ejha - mondta Grossmaa. - Akkor miért vetették le
majdnem minden ruhadarabjukat?
- Tippelhetek?
- Rajta.
- Valószinüleg meztelenül akartak meghalni, hogy szép
látványt nyújtsanak, ha megtalálják őket. Elkezdtek vetkőzni,
közben kinyitották a gázcsapot, aztán mielőtt még az utolsó
ruhadarabjukat is levethették volna, elvesztették az
eszméletüket. Mit szól hozzá?
- Steve, maga nem normális - mondta Grossman. - Fekve
vetkőztek?
- Na, jó. Akkor exhibicionisták voltak - mondta Carella.
- Félmeztelenül akarták mutogatni magukat az újságban.
- Ostobaság. Hülye tippjei vannak.
- Mondjon jobbat.

88
 - Egy harmadik személy is volt abban a lakásban - mondta
Grossman.
- Ez jobb? Haha.
- Sokkal jobb - jelentette ki Grossman. - Tekintve, hogy
három poharat használtak.
- Micsodát?
- Három poharat.
- Az előbb csak kettőt mondott.
- Kettő volt a mosogatóban. Csakhogy mi megnéztük a
falikredencet is a mosogató felett, és megvizsgáltuk a benne
levő üvegedényeket. Csak mert nem volt egyéb dolgunk. A
poharak többségét széttörte a robbanás, de! ...
- Jó, jó, tovább!
- Valamennyi pohár kicsit poros volt, egy kivételével. És ezt
az egyet is nemrég mosták el, aztán szárazra törölték egy
konyharuhával, amit meg is találtunk a mosogató alatt az
akasztón. A poháron maradt foszlány kétségtelenül a konyha-
ruhából származik. Ehhez mit szól?
- Lehet, hogy tényleg három poharat használtak, Sam.
- Természetesen. Csakhogy akkor miért hagytak kettőt a
mosogatóban, és miért tették vissza a harmadikat a fali-
kredencbe?
- Nem tudom, mi lehet a magyarázat.
- Egy harmadik személy - szögezte le Grossman. - Sőt, ha
tekintetbe vesszük az utolsó és meg kell mondanom, rendkívül
szokatlan jelenséget, szinte százszázalékos biztonsággal merem
állítani, hogy az a harmadik személy sokkal több mint tipp.
- Mi az a jelenség, Sam?

89
 - Egyetlen ujjlenyomatot sem találtunk a szobában.
- Hogy érti?
- Úgy, ahogy mondom. Nem találtunk sehol egyetlen
ujjlenyomatot sem.
- Úgy érti, hogy harmadik személyét?
- Úgy értem, hogy senkiét.
- Nem értem.
- Megmagyarázom - mondta Grossman. - Sehol semmin
nem volt ujjlenyomat. Se a poharakon, se a whiskysüvegeken, se
az írógépen, még a cipőkön se, Steve. Mármost kérdem én: hogy
a fenébe lehet úgy legépelni egy búcsúlevelet, hogy egyetlen
billentyűt. sem érintünk meg? Hogy lehet úgy levetni a cipőt -
ami ráadásul még kenőccsel szépen ki is van fényesítve -, hogy
sehol egy ujjlenyomat ne maradjon rajta? Hogy lehet úgy tölteni
egy üvegböl, hogy a tenyerünk nyomát ne hagyjuk rajta? Én
mondom, Steve, hogy itt éktelenül bűzlik valami.
- Mi lehet a magyarázat?
- Szerintem az, hogy valaki minden felületet és minden
tárgyat gondosan letörölt abban a szobában, mindent, amiről úgy
gondolta, hogy valaki - elsősorban a pasas magahozzányúlt.
- Egy férfi?
- Azt nem mondtam.
- Azt mondta, hogy “maga a pasas”.
- Költői szabadság. Lehet, hogy férfi volt, lehet, hogy nő, de
az is lehet, hogy egy idomított csimpánz. A lényeg az, hogy
egyetlen ujjlenyomat sem volt az egész lakásban! Egyetlenegy
sem. És én ezért mondom azt, hogy ebben a históriában
éktelenül bűzlik valami. Akárki is az, aki abban a lakásban

90
törölgetett, egészen biztosan nagyon sok olyan törvényszéki
tudósítást olvasott, amelyben a riporter megírta, hogy némelyik
veszedelmes gengsztert csak azért sikerült lefülelnünk, mert
árulkodó ujjlenyomatokat hagyott maga után.
- Ezentúl ne mondjuk meg a riportereknek az igazat?
- Nem hát. Találják ki maguktól. - Grossman egy kis
szünetet tartott. - Na, maga szerint mi történhetett abban a
lakásban?
- Nyilván orgiát ültek - mondta mosolyogva Carella.
- Komolyan beszél?
- Hát ha egyszer volt pia, volt meztelen csaj - ki tudhatja,
talán nem is egy -, mi egyéb lehetett?
- Az is lehet, hogy valaki együtt találta a párt az ágyban,
agyonverte őket, aztán úgy rendezte el a dolgokat, hogy
öngyilkosság látszatát keltse.
- Külsérelmi nyomokat egyikükön sem találtak, Sam.
- Én esak azt mondom, hogy mit gondolok. Én azt gon-
dolom, hogy mindenképpen volt egy harmadik személy is abban
a szobában. Hogy ki volt az, és mit keresett ott, annak a
kitalálását már magára bízom.
- Köszönöm.
- Nincs mit. Hogy van a felesége? Meg a gyerekek?
- Jól. Mondja, Sam ...
- Tessék.
- Tényleg egyetlen ujjlenyomatot sem találtak abban a
lakásban? Egyetlenegyet sem?
- Már mondtam. Egyetlenegyet sem.

91
 Carella gondolkozott egy pillanatig, aztán azt mondta:
Lehet, hogy ők maguk törölgettek le.
- Miért? - kérdezte Grossman.
- Rendszeretetből. Biztosan olvasta a jelentésben: A bú-
csúlevél gondosan le volt gépelve, a ruhák gondosan össze
voltak hajtogatva és takarosan egymásra voltak rakva, a cipők is
gondosan a szék mellé voltak állítva. Talán nagyon rendszerető
emberek voltak.
- Igen. Szóval elöbb gondosan port törülgettek, s csak aztán
mondták be az unalmast. Erre gondol?
- Erre.
- Nahát! - mondta Grossman. - Maga képes lenne ilyesmire?
- Én? - kérdezte Carella. - Én nem vagyok rendszerető
ember.

Furcsa, de Michael Thayer mellett még Bert Klinggel is

együtt lenni valóságos megpróbáltatás volt. Pedig Hawes
nagyon szerette Klinget. Jobban mondva azt a Bert Klinget
szerette, akit tavaly októberig ismert. A mostani Bert Kling
olyanvalaki volt, akit egyáltalán nem ismert. Hosszabb ideig
együtt lenni vele idegesítő volt és kiábrándító. Pedig külsőre
ugyanaz a Bert Kling volt: ugyanaz a tiszta, fiatal arc, ugyanaz a
szőke haj, ugyanaz a hang. Ha belépett az osztagszobába vagy
szembejött az utcán, az embernek kedve támadt kinyújtott
kézzel elébe menni: “Helló, Bert, hogy van?” Az embernek
kedve támadt egy-két viccet elsütni a társaságában, vagy meg-
beszélni vele egy bonyolult ügy részleteit. Vagy olyan napokon,
amikor odakint esik az eső, leülni vele az osztagszobában egy

92
csésze kávé mellé. Az ember szívesen éreztette volna ezzel a
fickóval, aki Bert Kling arcát viselte, hogy szereti, szívesen
biztosította volna róla, hogy a barátjának érzi, és szívesen
felszólította volna: “Hé, Bert, lumpoljunk egyet ma este!” Igen,
mindezt szívesen megtette és kimondta volna az ember, mert az
arc isrnerős volt, és ismerős volt a járás és ismerős a hang is -
aztán valami hirtelen megakadályozta, hogy megtegye vagy
kimondja, mert az az érzése támadt, hogy csak Bert Kling
viaszból készült mását látja maga előtt, hogy csak Bert Kling
lemezre vett hangjával beszél, hogy ebben az ismerős testben
meghalt valami. És az ember persze azt is tudta, hogy mi okozta
ennek a belső valaminek a halálát, tudta, hogy Claire
Townsendet tavaly októberben meggyilkolták.
Gyászolni sokféleképpen lehet.
Ha valakinek a menyasszonya brutális, értelmetlen tö-
meggyilkosság áldozata lesz egy könyvesboltban, sokféleképpen
reagálhat rá, és mindegyik reakció jogos, mindegyiket el kell
fogadni. Előfordulhat például, hogy az illető egy álló hétig vagy
akár egy álló hónapig sír, aztán beletörődik a halálba,
beletörődik, hogy az élet megy tovább, tekintet nélkül arra, hogy
él vagy nem él-e a lány, akit egy szép napon feleségül akart
venni, mert az élet folyamat, az élet örökös előrehaladás, a halál
meg végleges megtorpanás. Tehát Bert Kling is beletörődhetett
volna, hogy körülötte az élet megy tovább, hogy a halál
természetes velejárója az életnek.
De reagálhatott volna a dologra másképp is. Kereken visz-
szautasíthatta volna, hogy tudomásul vegye menyasszonya ha-
lálának a tényét. Élhetett volna tovább azzal az elképzeléssel,

93
hogy Claire Townsend él valahol és egészséges, s hogy azok az
események, amelyek tavaly október 13-án azzal kezdődtek,
hogy az osztagszobába befutott egy telefonhívás, aztán azzal a
megdöbbentő felfedezéssel folytatódtak, hogy Claire Townsend
is az áldozatok közt van abban a könyvesboltban, és végül a
gyilkos véresre verésében kulmináltak, egyszerűen nem
történtek meg. Ezzel is áltathatta volna magát, sőt el is hihette
volna, hogy továbbra is minden pontosan úgy van, ahogy addig
volt. Várhatta volna, hogy Claire egy szép napon visszatér, hogy
ő boldogan nevetve fogadja, a karjaiba szorítja, és ísmét
lefekszik vele, és egy szép napon igenis összeházasodnak. Igen,
ilyen reményekbe is ringathatta volna magát.
De beletörődhetett volna a lány halálába egyetlen könny
nélkül is, hagyva, hogy a gyász lassan, kövenként hatalmas
emlékművé épüljön benne, és örökké mosolygó arca végül is
csupán egy hatalmas, fekete, szélfútta, omladozó sírkő díszes
homlokzatává legyen.
Egy könyvelő talán képes lett volna rá, hogy a fent leírt
módok valamelyikén tegye túl magát menyasszonya meggyil-
kolásán, képes lett volna a hagyományos módokon meggyá-
szolni a lány halálát, aztán az élet és halál elemi tényeibe
bölcsen beletörődve dédelgetni magában a lány emlékét. Egy
könyvelő csak számoszlopokat ad össze, és kiszámítja, mennyi
jövedelmi adóval tartozik az ügyfél Uncle Samnek. Egy
könyvelő tulajdonképpen matematikus. Bert Kling azonban
hekus volt. És lévén hekus, akinek napi munkája során állan-
dóan bűncselekményekkel van dolga, minduntalan olyan hely-
zetekkel találta szemben magát, amelyek a szeretett lány ha-

94
lálára és halálának körülményeire emlékeztették. Más dolog
őrszemes rendőrként koptatni a körzet utcáinak járdáit és
átvezetni az úttesten az utca másik oldalára egy tízéves srácot,
aki egy utcasarkon állva lesi, hogy mikor mehet végre át, és
megint más betörések, rablások, verekedések és eltűnések
ügyében nyomozni. És kiváltképpen más gyilkossági ügyekben
nyomozni.
A 87. körzetben az élet tényei túlságosan gyakran a halál
tényeit jelentik. Amióta Bert Kling tavaly október l3-án be-
lenézett Claire Townsend élettelen szemeibc, legalább három
tucat élettelen férfi és női szempárba nézett még bele, és ezek a
szemek mindig egyformák voltak. Ezeknek a szemeknek mindig
mintha esdeklő lett volna a tekintete, mintha erőszakkal vettek
volna el tőlük valamit, amivel még nem készültek el, mintha
könyörögtek volna, hogy kaphassák vissza ezt a valamit, igen,
ezekben a szemekben ott volt a néma kérés: “Kérem szépen
vissza, még nem készültem el vele.” A halál körülményei
mindig mások voltak - besétált például egy szobába, és ott talált
egy férfit fejszével a koponyájában, lenézett egy gázolás
cserbenhagyott áldozatára, és látta, hogy valósággal
kizsigerelték, kinyitott egy szekrényajtót, és felfedezett egy
fiatal lányt, aki kötéllel a nyakában lógott a ruhaakasztó rúdon,
vagy egy kupleráj küszöbén talált egy alkoholistát, aki halálra
itta magát -, igén, a halál körülményei mindig mások voltak, de -
a szemek mindig egyformák.
- Kérem szépen vissza - mondták -, még nem készültem el
vele.

95
 És valahányszor Kling belenézett egy új szempárba, gyor-
san elfordította a tekintetét, mert mindig Claire Townsend képe
merült fel előtte, amint ott fekszik a könyvesbolt padlóján, a
blúza vértől piros, egy kinyitott könyv sátorként borul az arcára,
és ő felemeli a könyvet, és belenéz a lány halott, merev
szemeibe, igen, mindig ez a kép merült fel előtte, és ő mindig
megdermedt és érzéketlenné vált. llyenkor hosszú percekig
szinte gondolkozni se tudott világosan, csak elfordította a
tekintetét a hulláról, és úgy meredt a falra, mintha egy
horrorfilm peregne rajta, amelyet agya vetítőkamrája vetít oda.
Egyik tekercs a másik után pergett, míg végül a legszívesebben
hangosan felsikoltott volna, s csak úgy tudta megtartóztatni
magát, hogy görcsösen ökölbe szorította a kezét.
Kling számára a halál csak egy dolgot jelentett. Kling
számára a halál Claire Townsendet jelentette. És mivel szinte
mindennap találkozott a halállal, szinte mindennap eszébe jutott
Claire Townsend. És ilyenkor úgy megfeszült, mint egy
görcsösen ökölbe szorult kéz, és ez az ököl képtelen volt
kinyílni: Kling képtelen volt elengedni magát. Inkább visszahú-
zódott és magába zárkózott, elmerülve a nyomasztó emlékekbe,
nem érezve se sajnálatot, se rokonszenvet, feladva minden
reményt, éppoly sivárnak és kilátástalannak látva a jövőt,
amilyen sivár és kilátástalan volt számára a jelen. Kling tavaly
október óta egy egyenlet bűvkörében élt: halál = Claire
Townsend.
Ez az egyenlet érezhetően ott volt Michael Thayer parányi
irodájának a levegőjében is a Brio Building ötödik emeletén.
Hawes ezért érezte megpróbáltatásnak Michael Thayer melIett

96
Bert Kling jelenlétét is. Érezte, tudta, hogy Kling szerint Irene
Thayer = halál = Claire Townsend. Ettől az egyenlettől telt meg
szinte elektromos feszültséggel a parányi irodában a levegő.
Az iroda, miként már említettük, az épület ötödik emeletén
volt. Egyetlen ablaka nyitva, szabadon fújt be rajta az áprilisi
szél. A szobában csak egy íróasztal, egy iratszekrény, egy
telefon, egy falinaptár meg két szék volt. Az egyik széken
Michael Thayer ült az íróasztal mögött, a másikon Hawes az
íróasztal előtt. Kling úgy állt Hawes mellett, mint egy meg-
feszült rugó, amely bármelyik pillanatban kész felpattanni és
keresztülvetni magát az íróasztalon, ha Thayer valami ellent-
mondásba talál keveredni. Thayer írógépe mellett egy egész
halom üdvözlőkártyára való rigmus hevert az írógépasztalon, az
írógépben levő papírlapon a költemény még nem volt befejezve.
- Jó előre dolgozunk - mondta T hayer. - Ez az anyag már
mind jövő február 14-ére készült, hogy Valentine-napkor a
szerelmesek kedveskedhessenek egymásnak.
- Nem találja kicsit nehéznek máris dolgozni? - kérdezte
Kling. - Hiszen csak most temették el a feleségét.
A kérdést Hawes olyan kegyetlennek, olyan szándékosan
kíméletlennek érezte, hogy a legszívesebben oldalba bökte vagy
szájon vágta volna Klinget. Látta, hogy Thayer szeme egy
pillanatra fájdalmasan megrebben, és szinte ő maga is érezte a
másik ember fájdalmát. Aztán Thayer halkan azt mondta: - De
igen, elég nehéz.
- Mr. Thayer - szólalt meg gyorsan Hawes -, higgye el
nekem, hogy nem szívesen zavarjuk ilyenkor, de van egy-két
dolog, amit feltétlenül meg kell tudnunk.

97
 - Igen, ezt már a legutóbbi alkalommal is mondta.
- Akkor is komolyan mondtam, és most is.
- Igen, ebben nem is kételkedem.
- Tudott róla, hogy a felesége válókeresetet készül beadni? -
tette fel a kérdést váratlanul Kling.
Thayer szemmel láthatóan meglepődött. – Ezt meg honnan
veszi?
- Beszéltünk az ügyvédjével - mondta Hawes.
- Az ügyvédjével? Art Pattersonra gondol?
- Igen, uram.
- Art nekem erről egy szót sem szólt.
- Nem szólt, uram, mert a felesége megkérte, hogy ne
szóljon.
- Miért?
- Ezt esak ő tudná megmondani, Mr. Thayer.
- Mondja, Mr. Thayer - szólalt meg ismét Kling -, biztos,
hogy sejtelme se volt róla, hogy a felesége el akar válni
magától?
- A leghalványabb sejtelmem sem.
- Kicsit furcsa, nem? A felesége azt tervezte, hogy a jövő
hónapban elhagyja, és maga egyáltalán nem fogott gyanút, hogy
valami készül.
- Úgy látszott, hogy Irene boldog mellettem - mondta
Thayer.
- Az anyja nem ezt mondta.
- Hát mit mondott az anyja?
- Ha jól emlékszem a jelentésre - válaszolta Kling -, Mrs.
Tomlinson csak úgy emlegette magát, hogy “az a zsarnok”. Meg

98
hogy rnindig basáskodik. - Kling szünetet tartott. Gyakran
veszekedett a feleségével?
- Jóformán soha.
- Előfordult, hogy megverte?
- Micsoda?
- Hogy megverte? Vagy megütötte? Előfordult?
- Soha! Még mit nem képzel?
- Bert ...
- Egy pillanat, Cotton, jó? Csak egy pillanat! - emelte
Hawesra türelmetlen tekintetét Kling. Aztán ismét Thayerhez
fordult. - Mr. Thayer, csak nem akarja elhitetni velünk, hogy
nem volt súrlódás maguk közt, amikor a felesége már régóta egy
másik férfival ...
- Azt nem mondom, hogy súrlódás nem volt!
- ... egy másik férfival randevúzott, és azt tervezte, hogy
elválik magától? Mert ha így van, akkor maga vagy fütyült a
feleségére, vagy ...
- Szerettem a feleségemet!
- ... vagy pedig egész egyszerűen hülye volt, és nem vette
észre, mi történik az orra előtt. Mármost melyiket higgyük el,
Mr. Thayer?
- Szerettem Irenét, és bíztam benne.
- És ő is szexette magát? - csattant fel Kling.
- Én azt hittem, hogy szeret.
- Akkor miért akart elválni magától?
- Nem tudom. Ezt most hallom először. És nem is tudom,
hogy igaz-e. Honnan tudhatnám, hogy igaz?

99
 - Onnan, hogy mi mondjuk. A felesége azt tervezte, hogy
május tizenhatodikán Renóba utazik. Jelent magának valamit ez
a dátum, Mr. Thayer?
- Nem.
- Tudott róla, hogy a felesége rendszeresen találkozik
Tommy Barlowval?
- Bert ...
- Tudott?
- Nem - mondta Thayer.
- Akkor mit gondolt, hová jár a felesége minden héten,
illetve minden második héten? - kérdezte Kling.
- Az anyjához.
- Miért nevezi magát zsarnoknak az anyósa?
- Nem tudom. Nem tetszem neki. Egyebet is mondhatott
volna rám.
- Hány éves maga, Mr. Thayer?
- Harminchárom.
- És hány éves volt a felesége, amikor meghalt?
- Húsz. Azazhogy majdnem huszonegy.
- Mióta voltak házasok?
- Majdnem három éve.
- Tehát tizennyolc éves volt, amikor feleségül ment ma-
gához?
- Igen. Pontosan tizennyolc.
- És maga hány éves volt akkor?
- Harminc.
- Ez elég nagy korkülönbség, nem, Mr. Thayer?
- Ha két ember szereti egymást, akkor nem.

100
 - És maguk szerették egymást?
- Igen.
- És azt állítja, hogy semmit sem tudott a felesége sze-
retőjéröl és arról se, hogy a felesége a jövő hónapban el akarja
hagyni magát?
- Ahogy mondja. Ha tudtam volna ...
- Nos, Mr. Thayer? Mit csinált volna, ha tudta volna?
- Megbeszéltem volna vele a dolgot.
- Csak megbeszélte volna?
- Megpróbáltam volna lebeszélni róla.
- És ha nem sikerült volna?
- Elengedtem volna.
- Nem basáskodott volna vele? Nem próbált volna pa-
rancsolgatni neki?
- Sohasem basáskodtam vele. És nem is parancsolgattam ...
Én mindig rendes voltam Irenéhez. Én ... én tisztában voltam
vele, hogy sokkal fiatalabb nálam. Nagyon szerettem ... Nagyon.
- És most hogy érez vele kapcsolatban, Mr. Thayer? Most,
hogy már mindent tud?
Thayer sokáig habozott.
- Bárcsak beszélt volna velem a dologról - szólalt meg
végül. - Ez nem volt tisztességes eljárás a részéről. Beszélnie
kellett volna velem a dologról.
- Iszákos ember maga, Mr. Thayer? - tette fel váratlanul a
kérdést Kling.
- Nem ... azazhogy ... néha iszom egy-két pohárral. De ez
még nem nevezhető iszákosságnak.
- A felesége ivott?

101
 - Társaságban. Néha egy-egy Martinit.
- Scotchot nem?
- Néha azt is.
Két scotchos üveget találtunk mellette a szobában. Mind a
kettő üres volt. Az egyik felborult, de a másiknak a tartalmát,
úgy látszik, megitták. Mennyi volt a legtöbb, amennyit a
félesége megivott?
- Négy pohár. Esetleg öt. Mármint egy egész este. Ha
például vendégségben voltunk, vagy valami.
- Milyen hatást gyakorolt rá az ital.
- Hát ... két-három pohár után rendszerint egy kicsit spicces
lett.
- És ha megivott volna egy fél üveg Scotchot?
- Azt hiszem, öntudatlan állapotba került volna.
- Rosszul lett volna tőle?
- Valószínüleg.
- Előfordult, hogy rosszul lett italtól?
- Egyszer-kétszer. De tényleg nem ivott olyan sokat, így
aztán nehéz pontosan megmondani.
- A boncolási jegyzőkönyv szerint a felesége nem volt ittas,
Mr. Thayer. Mégis egy egész üveg Scotch, vagy tán még több is
elfogyott abban a lakásban aznap, amikor a felesége meghalt.
Vagy megitták, vagy beöntötték a vízvezetékbe. Maga szerint
melyik történhetett a kettő közül?
- Nem tudom - mondta Thayer.
- Az előbb azt mondta, hogy a felesége nem ivott sokat.
Gondolja, hogy képes lett volna meginni egy üveg Scotchot?

102
 - Nem tudom. - Thayer ismét megrázta a fejét. - Szerintem
Irene öngyilkosságot elkövetni se lett volna képes ... Se
megcsalni ... Se elválni ... Hát akkor honnan tudnám, hogy még
mire lett volna képes? Én nem ismerem ezt a nőt, aki állítólag
öngyilkos lett, akinek szeretője volt, aki Renóba készült menni.
Egyszerűen nem ismerem! Miért faggatnak hát felőle? Az a nő
nem Irene! Az a nő valaki ... valami ...
- Valami micsoda, Mr. 'Thayer?
- Valami idegen - mondta halkan Thayer. - Nem a fe-
leségem. Valami idegen. - Megrázta a fejét, és megismételte: -
Valami idegen.

A Brio Building előcsarnokában nyüzsögtek a zenészek, az

énekesnők, a táncosnők, a rendezők, a dalszerzők meg az ügy-
nökök, s a levegőben csak úgy röpködtek a hipzsargon színesnél
színesebb kifejezései, amikor a két detektív kilépett a liftből.
Voltak ott szép számban szőkített hajú, csillogó szemű, keskeny
csípőjű lányok, akiknek máris - vagy még mindig - táncra állt a
lábuk; hosszú karú, kecskeszakállas puzónosok; szúrós szemű,
csontkeretes szemüvegű ügynökök, akik “számokra” vadásztak;
énekesnők, akiknek a szemükbe hullt a hajuk, a tömeg szélén
egy magányos kászeres nepper álldogált, egy zongoristával volt
ott találkozója, aki tizennégy éves kora óta a kábítószer rabja
volt, egy tizenhét éves, Kleopátra-frizurás lány egy trombitásra
várt, aki meghallgatásra volt berendelve a zenekarával együtt,
mindenki beszélt, nevetgélt, ordítozott vagy fütyörészett, de a
bábeli hangzavarból semmi sem jutott el Bert Kling füléhez.
Nem vett tudomást a túlságosan is kisminkelt, tüzesen villogó

103
szemű lányokról sem, pedig némelyiknek ugyancsak ingerlően
feszült a farmernadrág a fenekén, és nem voltak kevésbé
kívánatosak a könnyű tavaszi kelmékbe öltözött tinédzserbábák
sem. Az újságos pavilon előtt kirakott újságok óriási fekete
betűs szalagcímei már nem Irene Thayer és Tommy Barlow
halálának a hírét kürtölték világgá, hanem az ENSZ Biztonsági
Tanácsa ülésének legújabb szenzációit, a két detektív közömbö-
sen haladt el mellettük, és tört utat vállával a tömegben a kijárat
felé, mint két üzletember, aki éppen befejezett egy fárasztó
üzleti tárgyalást, és most igyekszik minél hamarább kijutni az
április végi délután rohamosan gyengülő világosságába.
- Túlságosan kíméletlenül bánt Thayerrel - szólalt meg
Hawes. A megjegyzés váratlan volt és ugyancsak velős. Nem
fordult Kling felé, hogy ránézzen.
- Lehet, hogy ő ölte meg öket - felelte fakó hangon Kling.
- De az is lehet, hogy nem ő. Mi a fenének képzeli magát,
Bert? Állami ítéletvégrehajtónak?
- Veszekedni akar velem, Cotton? - kérdezte Kling.
- Nem. Csak meg szeretnék értetni magával valamit.
- Mit akar velem megértetni?
- Azt, hogy vannak rendes hekusok, és vannak kiállhatatlan
hekusok, és én nem szeretem nézni, hogy maga egyre
kiállhatatlanabb lesz.
- Köszönöm.
- Inkább ügyeljen a viselkedésére, Bert.
- Köszönöm a jó tanácsot.
Egy pillanatig csak álltak a járdán, a hazafelé siető hiva-
talnokok tömegében. Úgy látszott, pillanatnyilag nincs egymás

104
számára ennél több mondanivalójuk. Csak álltak egyxnás
mellett a járdán, mint két udvarias idegen, a nagykabátjuk nem
volt begombolva, de a kezüket mind a ketten zsebre dugták.
- Visszamegy a kapitányságra? - kérdezte Kling.
- Én azt hittem, talán maga akarja megírni a jelentést - -
válaszolta Hawes. Egy kis szünet után csípősen hozzátette: -
Hiszen a kérdéseket majdnem mind maga tette fel.
- Az igaz.
- Akkor a jelentést is írja meg maga.
- Haragszik?
- Igen.
- Le van szarva - mondta Kling, és eltűnt a tömegben.
Hawes utánabámult egy pillanatig, aztán megcsóválta a fejét.
Kivette a kezét a zsebéből, habozott egy darabig, aztán ismét
zsebre dugta, és határozott léptekkel elindult a földalatti sarki
megállója felé.

Örült, hogy megszabadult Klingtöl, és örült, hogy nem ment

vissza a kapitányságra. Örült; hogy Christine Maxwell lakásán
van, Christine Maxwellén, aki éppen bejött a konyhából, tál-
cával a kezében, amelyen egy Martini-shaker volt meg két
pohár, jéggel. Elnézte, hogyan közeledik feléje. A lány meg-
ismerkedésük óta hosszúra megnövesztette szőke haját, amely
most lágyan omlott le ovális arca körül, meg-megcsillantak rajta
a napnak az ablakon beszűrődő utolsó sugarai. A cipőjét abban a
pillanatban levetette, amint hazaért a munkából, de a harisnya
még rajta volt. Harisnyás lábával nesztelenül jött végig a szobán,
ingerlően kecses és természetesen nőies volt a járása, egyenes

105
szabású fekete szoknyája minden egyes lépésénél megfeszült a
combján. Egyik kezében. a koktélos tálcát egyensúlyozta, a
másikkal lesöpört az arcáról egy ráhullott szempillát. Kék
selyemblúza mintha csak szemének orgonakékjét verte volna
vissza, s lazán tapadt lágyan ívelt keblére. Letette a tálcát,
megérezte Hawes tekintetét, elmosolyodott és megszólalt:
- Hagyd ezt abba. Idegesít.
- Mit hagyjak abba?
- Azt, hogy így nézel rám. - Gyorsan színültig töltötte mind
a két poharat.
- Hogy nézek?
- Levetkőztetsz. - Christine Hawes kezébe adta az egyik
pohár Martinit, és gyorsan hozzátette: - Mármint a tekinteteddel.
- Nem sokat érnék vele, ha csak úgy vetkőztetnélek le - -
mondta Hawes. - Mármint csak a tekintetemmel.
- Az igaz, de akkor is hagyd abba.
- De hiszen csak nézlek. Imádlak nézni. - Felemelte a
poharát. - Arra, amit látok! - mondta, és hatalmasat kortyot a
gines vermutból.
Christine leült szemközt vele a fotelba, maga alá húzta a
lábát, és beleszürcsölt az italába. A pohár pereme felett Hawesra
lesett, és azt mondta: - Azt hiszem, feleségül kéne venned.
Akkor egész nap nézhetnél.
- Nem vehetlek feleségül - mondta Hawes.
- Miért nem?
- Mert a jó hekusok fiatalon halnak meg.
- Akkor neked nincs mitől tartanod.
- Azt akarod ezzel mondani, hogy nem vagyok jó hekus?

106
 - Szerintem kitűnő hekus vagy. De fiatalnak őszintén szólva
már nem vagy fiatal.
- Az igaz. Már kezdenek egy kicsit recsegni az ízületeim. -
Egy kis szünetet tartott, aztán azt mondta: - De a jó hekusok
közt is akad, aki öregen hal meg. Ami azt illeti, minden hekus
előbb-utóbb meghal. A jók is meg a rosszak is, a becsületesek is
meg a becstelenek is ...
- Kiket tartasz becstelen hekusoknak? Azokat, akiket meg
lehet vesztegetni?
- Igen. Azok is meghalnak.
Christine a fejét rázta, kaján mosollyal az ajkán.
- A becstelen hekusok sose halnak meg - mondta.
- Nem?
- Nem. Azokat csak elviszi az ördög.
Hawes összerezzent, és kiitta a poharát. - Azt hiszem, ezzel
egy kicsit túl messze mentél.
- Szerintem te mentél túl messze, csak hogy ne kelljen a
házasságunk veszélyére gondolnod.
- Talán úgy akartad mondani, hogy a házasságunk esélyére?
- Én ugyan veszélyt mondtam, de te még az esélyére is
rettegsz gondolni.
- Biz'isten úgy érzem, hogy részeg vagyok - mondta Hawes
-, pedig még csak egyetlen pohárral ittam.
- Én vagyok részegítő - mondta Christine.
- Akkor gyere ide, és részegíts meg még jobban. Christine a
fejét rázta. - Nem. Előbb még egy pohárral akarok inni. - Kiitta a
poharát, és újra töltött mindkettőjüknek. - Különben is a
házasságunkról beszéltünk. Mondd, te tisztességes hekus vagy?

107
 - Abszolúte - mondta Hawes, és a kezébe vette a poharát.
- Nem gondolod, hogy egy tisztességes hekusnak tisztes-
séges asszonyt kell keresnie magának?
- Dehogynem.
- Akkor miért nem csinálsz tisztességes asszonyt belőlem?
- Az vagy te. Ilyen Martinit csakis egy tisztességes asszony
tud keverni.
- Mi az, talán nem ízlik, vagy csak megint témát akarsz
változtatni?
- Eszembe jutott a lábad - mondta Hawes.
- Azt hittem, a Martiniról beszélsz.
- Ezért hangzott úgy, mintha témát változtatnék.
- Most meg én érzem kicsit részegnek magam - mondta
Christine, és megrázta a fejét, mintha azt akarná, hogy kitisz-
tuljon. - Ismételd csak meg még egyszer?
- Mi az? - kérdezte Hawes. - Te nem olvasol Ionescót?
- Nemcsak hogy nem olvasok, de nem is értem.
- Gyere ide mellém a díványra, és megmagyarázom neked
Ionescót.
- Nem - mondta Christine. - Te szerelmeskedni akarsz.
- Eltaláltad.
- Szerintem egy férfinak meg egy nőnek csak akkor lenne
szabad szerelmeskednie, ha a férfi már elvette a nőt.
- Ne mondd.
- De mondom.
- Hát csak mondd.
- Mit gondoltál a lábamról? - kérdezte Christine.
- Azt, hogy szép.

108
 - Szép? Csak ennyit tudsz mondani egy nő lábáról?
- Formás.
- Igazán?
- Szépen ívelt.
- Ez már jobb. Tovább!
- Óriási.
- Óriási? Az én lábam?
- Ühüm. Szeretném lehúzni róla a harisnyát - mondta
Hawes.
- Miért?
- Hogy hozzáérhessek icinyke-picinyke lábadhoz.
- Nem szerelmeskedünk - mondta Christine. - Már el-
felejtetted, mit mondtam?
- E1 én. Azért szeretném lehúzni rólad a harisnyát, hogy
jobban láthassam icinyke-picinyke lábadat.
- Azért szeretnéd te lehúzni, hogy benyúlhass a szoknyám
alá - mondta Christine. - Mert hogy lehúzhasd, ahhoz elöbb le
kell kapcsolnod a harisnyatartómról.
- Erre nem is gondoltam. De most, hogy felhoztad ...
- Te hoztad fel.
- Nem harisnyakötőt viselsz?
- Nem én.
- Hát mit? Harisnyatartót?
- Persze.
- Imádom a harisnyatartókat.
- Minden férfi imádja.
- Már miért imádná minden férfi? És honnan tudnd te , hogy
minden férfi imádja?

109
 - Féltékeny vagy?
- Nem én - mondta Hawes.
- Ha házasok lennénk, nem lenne alkalmam megtudni, hogy
mit imád minden férfi - mondta Christine. - Te lennél az
egyetlen férfi az életemben.
- Tehát most más férfiak is vannak az életedben? Christine
vállat vont.
- Kik azok? - kérdezte Hawes. - Letartóztatom őket.
- Milyen alapon?
- Azon az alapon, hogy egy igaz szerelmest akadályoznak a
kötelessége teljesítésében.
- Te tényle.g szerelmes vagy belém? - kérdezte Christine. -
Akkor miért nem veszel feleségül?
- Gyere ide, és mindent elárulok.

Christine hirtelen felállt. Hawest meglepte a váratlan moz-

dulat. A lány arca is hirtelen elkomolyodott, mintha valami
különös célja lenne annak, hogy ilyen hirtelen felállt. Úgy,
ahogy volt, harisnyában az ablakhoz lépett, és egy pillanatra
megállt előtte. Odakint már sötétedett az égbolt, s a lemenő nap
rozsdabarnára festette az arcát. Aztán Christine lehúzta a rolót,
és Hawes felé fordult, még mindig ugyanazzal a komoly
kifejezéssel az arcán, mintha sírhatnékja lenne. Hawes csak
nézte, és nem értette, miért lett egyszerre ilyen komoly. Vagy
talán eddig is az volt? Hawes nem tudta volna biztosra
megmondani. A lány lépett egyet feléje, aztán megállt, és
hosszan, mélyen a szemébe nézett, mintha valamilyen döntő
fontosságú elhatározás előtt állna, aztán csendesen sóhajtott

110
egyet, vett egy rövid lélegzetet, és kigombolta a blúzát. Hawes
csak nézte, hogyan vetkőzik a lány az egyre jobban sötétedő
szobában. A blúzát a szék hátára akasztotta, aztán kikapcsolta a
melltartóját, és a szék ülésére tette. Kibújt a szoknyájából, és
lekapcsolta a harisnyáját. Hawes a lány lábait nézte, miközben
az letűrte rajtuk a harisnyát a lábikráján és a bokáján keresztül,
aztán kiegyenesedett, és a szék hátára tette a harisnyát. Már csak
a bugyi meg a harisnyatartó volt rajta. Aztán levetette a bugyiját
is, és azt is a szék ülésére tette.
Aztán elindult Hawes felé a csendes, félhomályos szobá-
ban, csak a fekete harisnyatartó volt rajta, s amikor a díványon
ülő Hawes elé ért, megállt és megszólalt: - Szeretlek, Cotton.
Ugye, tudod, hogy szeretlek?
Tenyere közé fogta a férfi fejét, és félrebillent fejjel az ar-
cába nézett. Úgy nézett rá, mintha most látná először. Nézte egy
darabig, aztán az egyik kezével szelíden megérintette a fehér
csíkot a férfi vörös hajában, aztán végigsimította az arcát, és a
sötétben kutatóan megérintette az ujjával a férfi száját.
- Nincs semmi mondanivalód? - kérdezte. - Nincs semmi
mondanivalód, drágám?
És csak állt a dívány előtt, amelyen a férfi ült, és furcsán
szomorkás mosollyal a szája körül nézett le rá. Hawes átkarolta
a derekát, és szelíden magához szorította. A keblére fektette a
fejét, hallotta, hogy hirtelen milyen vadul kezd dobogni a lány
szíve, eszébe jutott, hogy valóban nincs semmi mondanivalója,
és egyszerre csak tűnődni kezdett, hogy vajon mi is az a
szerelem. Úgy érezte, hogy már nagyon régóta ismeri a lányt,
nagyon sokszor nézte végig ugyanígy, mint ma, hogy hogyan

111
vetkőzik, nagyon sokszor szorította már pontosan ugyanígy
magához, és nagyon sokszor hallotta már ugyanígy dobogni a
szívét telt keble alatt. Ő volt a szépséges, okos, szenvedélyes és
izgató Christine Maxwell, ő volt az, akivel a világon
mindenkinél jobban szeretett együtt lenni. És miközben
magához szorította, hallgatva, hogyan ver a szíve, érezve, hogy
a szája körül még mindig ott lebeg az a szomorkás mosoly, és
tudva azt, hogy a szemében is még mindig ott van az a komoly
kifejezés, azon kezdett tűnődni, vajon melyiknek mi köze lehet a
szerelemhez, és hirtelen az eszébe jutott Irene Thayer és Tommy
Barlow ott az ágyon abban a világítógázzal teli lakásban.
Hirtelen megfeszült a tenyere Christine hátán.
Hirtelen kétségbeesett vágy fogta el, hogy még közelebb
szorítsa magához.
Christine hirtelen szájon csókolta Hawest, aztán leroskadt
melléje a díványra. Kinyújtotta hosszú lábait, még egyszer
nagyon komolyan a férfira nézett, aztán az egész arcát elöntötte
a szomorkás mosoly, és megszólalt: - Ez teszi franciássá a
dolgot.
- Micsoda? - kérdezte zavartan Hawes.
- A harisnyatartó - magyarázta Christine. - Ezért szeretik a
férfiak.

Tommy Barlow száznyolcvanöt centi magas, keménykötésű,

izmos fickó volt, a súlya hetvennyolc kiló, a homloka magas, az
álla szögletes, egész alkatából csak úgy sugárzott az erő. Ezt a
sugárzást a halál persze ugyancsak lecsökkentette - semmi sem

112
lehet erőtlenebb egy hullánál -, de Tommy Barlow még holtában
is alig hasonlított az öccséhez.
Az öcs négy nappal Barlow temetése után nyitott ajtót
Carellának és Meyernek. Mind a két detektíven viharkabát volt,
de nem azért, mert detektíveknek akarták érezni magukat,
hanem csak azért, mert könnyű áprilisi eső szemerkélt.
- Amos Barlow? - kérdezte Meyer.
- Mit óhajtanak?
Meyer megvillantotta a jelvényét. - Detektívek vagyunk.
Carella és Meyer. Néhány kérdést szeretnénk feltenni magának.
- Megnézhetném még egyszer azt az izét? - kérdezte
Barlow.
Meyer, aki a legtürelmesebb hekus volt a körzetben - ha
ugyan nem az egész városban -, még egyszer Barlow orra alá
tartotta a jelvényét. Meyer türelmessége nem vele született
tulajdonság volt, mégis az apjának, Max Meyernek köszönhette,
aki a maga idején nagy tréfacsináló volt. Amikor Meyer anyja
odaállt Max elé, és közölte vele, hogy isrnét teherbe esett; az
öreg Max egyszerűen nem akarta elhinni. Ö azt gondolta, hogy
már elmúlt az az idő, amikor ilyen istencsodája történhetik a
feleségével, aki már rég klimaxos volt. Nem méltányolta, hogy a
sors megengedte magának, hogy ilyen pornpás tréfát űzzön a
hírhedt tréfacsinálóval, és bosszút fogadott - a maga módján.
Amikor a gyermek megszületett, elnevezte Meyernek. A Meyer
név önmagában nagyon jó név, és tökéletesen rneg is felelt
volna a fiúcskának, ha a vezetékneve mondjuk Schwartz,
Goldblatt vagy Lipschitz lett volna. Csakhogy a gyermek
vezetékneve - sajnos Meyer volt, és a keresztnevével együtt úgy

113
hangzott, mintha a tulajdonosa da-da-dadogna: Meyer Meyer.
De még így se lett volna olyan rossz név, ha a család
történetesen nem ortodox zsidó, és nem főleg árják lakta
környéken élnek. Ha valamelyik srácnak kedve támadt
valamilyen ürüggyel elverni egy zsidót - és sokszor nem is
kellett hozzá a srácoknak ürügy -, a legegyszerűbb volt
megkeresni azt a zsidót, akinek ilyen röhögséges dupla neve
van. Így tanulta meg Meyer Meyer, hogy türelmesnek kell lenni:
türelrnesnek, egyrészt az apja iránt, aki ilyen szépséges névvel
ajándékozta meg, másrészt a srácok iránt, akiknek a kezéből
rendszerint kékre, zöldre verve került haza. Türelmesen várta azt
az időt, amikor ő nevezheti el Max-Maxnek az apját - ez az idő
sose jött el -, és türelmesen várta azt a napot, amikor elkaphat
egyet-egyet a gojok közül, amikor az éppen egyedül van, és
hülyére verheti anélkül, hogy őt nyomná el a túlerő. (Ilyen nap
ritkán fordult elő.) Így aztán a türelem lett Meyer Meyer
életformája, és sikerült is alkalmazkodnia apja kisded tréfájához
és a névhez, amelyet élete végéig viselnie kell. Csakhogy
valamit valamiért, mert az élet semmit sem ad ingyen. Meyer
Meyer harminchét éves volt, de már teljesen kopasz.
Egyszóval türelmesen Barlow orra alá tartotta a jelvényét.
- Van valami igazolványa is?
Meyer Meyer türelmesen előkotorta levéltárcájából a mű-
anyag tokba dugott fényképes személyazonossági kártyát, és
felmutatta.
- Nem valami sikerült kép - jegyezte meg Barlow.
- Bizony nem - ismerte el türelmesen Meyer.

114
 - De azt hiszem, magát ábrázolja. Mit akarnak kérdezni
tőlem?
- Bemehetnénk? - kérdezte Meyer. A kétszintes riverheadi
favázas családi ház tornácán álltak, és igaz, hogy az eső csak
szemerkélt, de így is kellernetlen volt és csípős.
Barlow még tanulmányozta őket egy darabig, aztán azt
mondta: - Persze - és szélesre tárta az ajtót. Bementek utána a
házba.
Amos Barlow alacsony, vézna férfi volt, legfeljebb száz-
hetven centi magas és körülbelül hatvan kiló. Carella becslése
szerint nemigen lehetett idősebb huszonkét-huszonhárom
évesnél, de hátul a feje búbján máris kezdett kopaszodni. Kicsit
ferde volt a tartása, és határozottan sántított. A jobb kezében bot
volt, és úgy használta, hogy látszott rajta: már régóta megszokta,
hogy bottal járjon.. A kampós fejű bot fekete volt és nehéz, s
Carella észrevette, hogy ezüsttel vagy ónötvözettel van
gazdagon díszítve a kampója. Azt már nehéz lett volna
rnegmondani, hogy a kettő közül melyikkel.
- Maguk nyomoznak a bátyám meggyilkolása ügyében? - -
szólt vissza Barlow a válla felett, miközben a nappali felé
vezette a detektíveket.
- Miért nevezi gyilkosságnak, Mr. Barlow? - kérdezte
Meyer.
- Azért, mert az volt - felelte Barlow.
Belépett a nappaliba, elbicegett pontosan a közepéig, ott
megállt és egyenesen szembefordult a detektívekkel. A szoba ha
nem is fényűzően, de ízlésesen volt berendezve. Barlow az
egészséges lábára nehezedett a testsúlyával, felemelte a botját,

115
és a dívány felé mutatott vele. Carella és Meyer leült. Meyer
elővett egy kis fekete noteszt meg egy ceruzát.
- Miből gondolja, hogy gyilkosság volt? - kérdezte.
- Tudom, hogy az volt.
- Honnan tudja?
-- Onnan, hogy a bátyám egy világért sem követett volna el
öngyilkosságot - válaszolta Barlow. Nyomatékosan bólintott is
hozzá, halványkék szemével még mindig a detektíveket
tanulmányozva. - Az én bátyám soha. - Előrehajolt, a botjára
nehezedett, aztán mintha hirtelen bele-fáradt volna az
álldogálásba. A dívánnyal szemközt álló fotelhoz sántikált, leült,
és megismételte: - Az én bátyám soha!
- Mire alapozza ezt? - kérdezte Carella.
- Ismertem Tommyt - rázta a fejét Barlow. - Vidám és
megelégedett ember volt. Nemcsak élvezte, de tudta is, hogyan
kell élvezni az életet. Mind mondhatják nekem, hogy Tommy
nyitotta ki azt a gázcsapot. Nem! Sok mindent elhiszek, de ezt
soha!
- Talán a nő beszélte rá - vetette fel Carella.
- Nem hinném - mondta Barlow. - Egy olcsó kurva? Miért
hagyta volna magát a bátyám ilyesmire rábeszélni egy ...?
- Egy pillanat, Mr. Barlow - vágott a szavába Meyer. - Az a
nő a mi tudomásunk szerint nem alkalmi ismeretség volt.
- Nem?
- Nem. A bátyja meg az a nő azt tervezték, hogy össze-
házasodnak.
- Ki mondja ezt?
- A nő anyja mondja. Meg az ügyvédje.

116
 - Csakhogy Tommy nem mondta.
- Sohasem említette, hogy házasodni készül? - kérdezte
Carella.
- Soha! Sőt még erről az Irene Thayerről se tett soha
említést. Innen tudom, hogy hazugság az egész. A búcsúlevél
meg minden. Valószínű, hogy a bátyám aznap délután csípte fel
valahol azt a nőt. Még hogy feleségül akarta venni! És
öngyilkos lett! Kinek akarják ezt bemesélni?
- Kikre gondol, Mr. Barlow?
- Mi az, hogy kikre?
- Azt mondta, hogy “kinek akarják ezt bemesélni?” Ki-
csodák?
- Ó, ezt csak úgy általánosságban mondtazn. Úgy értve,
hogy valaki ... vagy az is lehet, hogy valakik ... - Megrázta a
fejét, mintha a nyelvét akarná megoldani. - Szerintem Tommy
nem tervezett semmiféle házasságot, és nem lett öngyilkos.
Szerintem valaki más gépelte le azt a búcsúlevelet, aztán
kinyitotta a gázcsapot, aztán ott hagyta a bátyámat, hogy
meghaljon. Hogy megölje. Nekem ez a véleményem.
- Értem - mondta Meyer. - Van valami elképzelése arról,
hogy ki lehet ez a “valaki”?
- Nincs. De azt hiszem, nem kell túlságosan messze ke-
resniük.
- Tényleg?
- Biztos vagyok benne, hogy egy olyan nő után, mint az
volt; sok férfi koslatott.
- És maga szerint alighanem ezek közül a férfiak közül
felelős valamelyik a történtekért, ugye?

117
 - Igen.
- Tudja, hogy Irene Thayer férjes asszony volt, Mr.
Barlow?
- Olvastam az újságokban.
- És az a benyomása, hogy a maga bátyján kívül más
férfiakkal is járt, ugye?
- Az a nő nem járt a bátyámmal, hát hiába próbálom
megértetni magukkal? A bátyám valószínűleg csak felcsípte
valahol.
- Mr. Barlow, alapos okunk van azt hinni, hogy a bátyja
rendszeresen találkozott vele.
- Miféle?
- Micsoda miféle?
- Miféle okuk? Miféle okuk van azt hinni ...
- Már mondtuk, Mr. Barlow. A nő anyja meg a nő ...
- A nő, a nő, folyton csak a nő! De ha Tommy tényleg járt
volna vele, nem mondta volna meg nekem? Nem mondta volna
meg a tulajdon öccsének?
- Bizalmas viszonyban voltak, Mr. Barlow?
- De még mennyire. - Barlow szünetet tartott. - A szüleink
meghaltak, amikor még mind a ketten nagyon fiatalok voltunk.
Autóbaleset áldozatai lettek. Éppen egy esküvőről jöttek haza
Bethtownból. Sok-sok évvel ezelőtt történt. Tommy akkor
tizenkét éves volt, én meg tíz. Egy darabig egyik nagynénénknél
laktunk. Aztán amikor elég nagyok lettünk, elköltöztünk tőle.
- Ebbe a házba?
- Nem. Ezt a házat csak tavaly vettük. Ugyanis mind a
ketten dolgozni kezdtünk attól a pillanattól fogva, hogy mint

118
fiatalkorúak munkavállalási engedélyt kaphattunk. Nagyon
sokáig takarékoskodtunk. Egy bérházban laktunk, körülbelül tíz
háztömbnyire innen. De tavaly aztán megvettük ezt a házat.
Szép ház, nem?
- Nagyon szép - mondta Carella.
- Még mindig egy vagyonnal tartozunk érte. Úgy is
mondhatnám, hogy inkább a banké, mint a miénk. De nagyon
szép kis ház. Pontosan kettőnknek való, se nem túl nagy, se nem
túl kicsi.
- Meg fogja tartani a házat, most, hogy a bátyja meghalt? -
kérdezte Meyer.
- Nem tudom. Még nem is nagyon gondolkoztam rajta.
Ugyanis kicsit nehéz megszokni a gondolatot, hogy a bátyám
halott. Amióta meghalt, folyton csak a bátyám nyomait ku-
tatom a házban. A régi leveleit, a róla készült fényképeket,.
bármit, ami Tommy volt. Ugyanis gyerekkorunk óta mindig
együtt voltunk. Tommy úgy viselte a gondomat, mintha az apám
lett volna. Komolyan mondom. Én tudniillik nem voltam
egészséges gyerek. Paralízisem volt. Gyermekparalízis.
- Értem.
- Igen, paralízisern volt. Furcsa, nem, hogy a gyermek-
paralízis ma már úgyszólván a múlté, igaz? A gyerekek ma már
jóformán alig kapnak paralízist, a védőoltások miatt. De én még
megkaptam. Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam.
Elég könnyen megúsztam. Csak egy kicsit sántítok, ennyi
maradt utána. Észrevették, hogy sántítok egy kicsit?
- Igazán csak egy kicsit - mondta tapintatosan Carella.

119
 - Egen, nem nagyon lehet észrevenni - mondta Barlow.
Megvonta a vállát. - A munkában mindenesetre nem akadályoz.
Meg egyébben sem. Tizenhat éves korom óta dolgozom.
Akárcsak Tommy. Ő is abban a pillanatban dolgozni kezdett,
mihelyt elég idős lett hozzá, hogy munkavállalási engedélyt
kapjon. Tommy sírt, amikor megkaptam a paralízist. Ugyanis
magas lázam volt, és még csak hétéves voltam, és amikor
Tommy bejött a hálószobába, ki volt bőgve a szeme. Klassz fiú
volt a bátyám. Furcsa lesz nélküle élni ebben a házban.
- Mondja, Mr. Barlow, biztos benne, hogy a bátyja sohase
tett említést magának Irene Thayerről?
- Egészen biztos.
- Lehetséges, hogy szándékosan hallgatta el maga előtt a
dolgot?
- Miért hallgatta volna el?
- Nem tudom, Mr. Barlow. Talán azt gondolta, hogy maga
esetleg nem helyeselné, hogy egy férjes asszonnyal jár együtt.
- Nem járt vele együtt, már mondtam maguknak. Különben
is, miért lett volna szüksége Tommynak arra, hogy én bármit is
helyeseljek? - Barlow kurtán, boldogtalanul felnevetett. -
Tommy a maga útját járta, én meg a magamét. Még csak
társaságba se jártunk soha együtt.
- Akkor mégiscsak lehetséges, hogy a bátyja együtt járt
azzal a nővel, csak maga ...
- Nem.
- ... csak maga nem jött rá. Talán csak sohasem adódott
alkalom, hogy beszéljenek róla.
- Nem!

120
 - Én mondom maguknak, hogy hazudnak! Leplezni próbál-
ják, hogy valójában mi történt abban a szobában. Azt állítják,
hogy a bátyámnak viszonya volt azzal a növel, de ez nem igaz.
A bátyám sokkal okosabb volt annál, hogy ilyesmibe ... -
Barlow szeme hirtelen megvillant. - Meg aztán ott van az a
másik dolog is! Ott van bizony!
- Micsoda? - kérdezte Carella.
- Az én bátyám nem volt műveletlen. De nem ám! Igaz,
hogy kimaradt a középiskolából, hogy munkába álljon, de aztán
beiratkozott az esti iskolába és megszerezte az érettségi
bizonyítványt. Vagyis nem volt műveletlen.
- Mire akar kilyukadni, Mr. Barlow?
- Látták azt az állítólagos búcsúlevelet, nem?
- Láttuk.
- Látták, hogy írták benne az “ellenünk” szót?
- Hogy írtsk, Mr. Barlow?
- E-L-E-N-Ü-N-K! Egy 1-lel! - Barlow a fejét rázta. Ezt nem
a bátyám írta. Az én bátyám tisztában volt a helyesírással.
- Lehet, hogy a nő gépelte - vetette fel Meyer.
- A bátyám nem engedte volna, hogy hibásan gépeljen.
Értsék meg, hogy a bátyám semmi esetre sem lett öngyilkos! Ez
biztos! Hát hiába próbálom a fejükbe verni?
- Vagyis maga azt hiszi, hogy megölte valaki? - kérdezte
Carella.
- Persze hogy azt hiszem! - Barlow egy kis szünetet tartott,
aztán gúnyos pillantást vetett a detektívekre. - Miért, maguk
talán nem ugyanezt hiszik?
- Biztosra nem vehetjük, Mr. Barlow.

121
 - Nem? Hát akkor miért vannak itt? Ha valóban azt hiszik,
hogy öngyilkosság történt, miért mászkálnak és kérdezősködnek
még mindig? Miért nem teszik minden további nélkül ad acta az
ügyet?
- Már mondtuk, Mr. Barlow. Még nem vagyunk biztosak
semmiben.
- Szóval mégiscsak maguk szerint is van valami gyanús a
doIogban, mi? Különben hagynák az egészet a fenébe, igaz?
Hiszen nyilván enélkül is rengeteg öngyilkossággal van dolguk.
- Az igaz, Mr. Barlow.
- Persze hogy igaz. Csakhogy maguk éppen olyan jól tudják,
mint én, hogy ez az öngyilkosság egyáltalán nem öngyilkosság.
Ezért nyomoznak még mindig az ügyben.
- Minden öngyilkosság ügyében szoktunk nyomozni -
mondta Meyer.
- Ez gyilkosság! - jelentette ki kereken Barlow. - Minek
kertelünk? Nyilvánvalóan közönséges. gyilkosság. Valaki
megölte a bátyámat, és maguk átkozottul jól tudják, hogy erről
van szó. - Felkapta a botját, és a nyomaték kedvéért
mindannyiszor a levegőbe bökött, valóságos lyukat döfött a
levegőbe, valahányszor kiejtette a “gyilkosság” meg a “meg-
ölte” szót. Aztán megint letette a botot, bólintott még egyet, és
várt. Várta, hogy Carella vagy Meyer erősítse vagy cáfolja meg
a vádat. De a két detektív közül egyik sem szólalt meg.
- Vagy nem az? - tette fel a kérdést végül is Barlow. Nem
gyilkosság?
- Talán - mondta Carella.

122
 - Nincs a dologban semmi “talán”! Maguk nem ismerték a
bátyámat. Én egész életemben ismertem. Nem volt ember a
földön, aki nála jobban örült volna az életnek. És az olyan
ember, akiben ennyi ... akiben ennyi ... életkedv, igen életkedv
van, az nem öli meg magát! - Megrázta a fejét. -
- Hát ... egy gyilkosságot bizonyítani kell - jegyezte meg
Meyer.
- Az a dolguk. Bizonyítsák. Keressenek valamit, ami bi-
zonyítja!
- Például mit, Mr. Barlow?
-Nem tudom. Valaminek csak kell lennie abban a lakásban.
Kell lennie ott valahol valaminek, ami nyomra vezet.
- De hiszen - jegyezte meg diplomatikusan Meyer - éppen
azon dolgozunk.
- Ha a segítségükre tudok lenni valamiben ...
- Itt hagyunk egy névjegyet - mondta Carella. - Ha esetleg
mégis eszébe jutna valami, amit a bátyja említett, bármi, ami
esetleg nyomra vezethet, nagyon hálásak leszünk, ha közli
velünk.
- Minek a nyomára? - kérdezte gyorsan Barlow. - Szóval
mégis azt hiszik, hogy gyilkosság történt, ugye?
- Mondjuk úgy, hogy rutinvizsgálatot folytatunk, jó? -
kérdezte mosolyogva Carella. - Hol érhetjük el, ha szükségünk
lenne magára, Mr. Barlow?
- Minden este hat órától itthon vagyok - felelte Barlow. -
Napközben meg elérhetnek a munkahelyemen.
- Az hol van? - kérdezte Meyer.

123
 - Az Anderson és Loebnél. A cég Isolán van, a belvárosban.
A Mayfair nyolcszázkilencvenegy alatt. A Dock Street sarkán.
- Miféle cég az, Mr. Barlow?
- Látszerészeti.
- És maga mit csinál ott?
- A postázóban dolgozom.
- Oké - mondta Catella. - Nagyon köszönjük, hogy ennyi
időt áldozott ránk. Ha valamilyen fejlemény történik,
természetesen értesítjük.
- Előre is köszönöm - mondta Barlow. Felállt, és sántikálva
elindult az ajtó felé a detektívekkel. A küszöbröl utánuk szólt: -
Keressék meg a gyilkost, jó? - aztán becsukta az ajtót.
A két detektív csak akkor kezdett el beszélgetni, amikor
már bent ültek a szedánban. Némán mentek végig az áprilisi eső
mosta járdán, némán szálltak be a kocsiba, Carella indítani is
némán indított, s miután működésbe hozta az ablaktörlőt is,
elhajtott a járda mellől.
Akkor szólalt meg Meyer: - Nos, Steve, mi a véleménye?
- Magának mi a véleménye?
Meyer megvakarta kopasz kobakját. - Egy biztos - ál-
lapította meg óvatosan. - Senki se hiszi, hogy öngyilkosság
történt.
Carella hümmögött.
- Muris lenne, mi?
- Micsoda?
- Ha kiderülne, hogy amiről mindenki szentül meg van
győzödve, hogy gyilkosság, mégiscsak öngyilkosság. Hát nem
lenne muris?

124
 - Dehogynem. Röhögni lehetne rajta.
- Magának nincs semmi humorérzéke - mondta Meyer. - Ez
a baj magával. Nem akarok személyeskedni, Steve, de maga
tulajdonképpcn nagyon morózus alak.
- Az már igaz.
- Nem mondanám, ha nem lenne igaz - felelte Meyer, s kék
szeme huncutul megcsillant. Maga szerint mi okozza, hogy
mindig ilyen morózus?
- Azt hiszem, a munkatársaim.
- Nyomasztónak találja őket? - kérdezte Meyer látszólag
aggodalmasan.
- Elviselhetetlennek találom őket - vallotta be Carella. -
Áruljon el még valamit - folytatta nyájasan Meyer. Maga is
utálta az apját gyerekkorában?
- Ki nem állhattam. És még most se állhatom - válaszolta
Carella. - És tudja, miért?
- Miért? - kérdezte Meyer.
- Mert ő is morózus alak - mondta Carella, mire Meyerböl
kitört a röhögés.

A rendőrségi munkában a “rutinvizsgálat” nagyon gyakran

olyasmi, amit csak nehezen lehet rutinnak tekinteni. Például
amikor két detektív berúgja egy lakás ajtaját, és egy hiszté-
rikusan sikoltozó háziasszony fogadja őket, akin csak alsónemű
van, és tudni akarja, mi a fenét akar jelenteni, hogy így törnek
be hozzá, mire ők azt felelik: - Csak rutinvizsgálat, asszonyom.
- Vagy amikor egy rendőr elhalad egy bérkaszárnya előtt,
váratlanul sorba állítja a tornácon ártatlanul lézengő

125
tinédzsereket, rájuk parancsol, hogy tenyerüket az épület falánák
támasztva hajoljanak csak szépen előre, amíg megmotozza őket,
s mikor azok a jogaikra hivatkozva tiltakoznak ellene, rájuk
förmed: - Kuss, taknyosok! Csak rutinvizsgálat. - Vagy amikor a
kábítószeres csoport hekusa csak azért ragaszkodik hozzá, hogy
megvizsgálja egy prostituált combjait, nincsenek-e rajta
injekcióstű-nyomok - még akkor is, ha tudja, hogy a hölgy
valószínúleg nem kászeres -, mert ő “rutinvizsgálatot” folytat.
A rutinvizsgálat néha csak ürügyet szolgáltat és alibit biz-
tosít a rendőrnek arra, hogy azt csináljon a nyomozás során -
vagy éppenséggel a nyomozáson kívül is -, amihez éppen kedve
támad. De vannak bona fide rutinvizsgálatok is, főleg amikor
öngyilkosságról és gyilkosságról van szó, és Carella pontosan
egy ilyen rutinvizsgálatot folytatott azon a napon, amikor rájött,
hogy Mary Tomlinson - hazudott.
Carella nem szokott detektívregényeket olvasni, mert unal-
masnak találta őket, meg aztán nagyon régóta volt már hekus, és
tudta, hogy az Eszközök, az Indíték és az Alkalom csak három
üres szólam, és igazában egyik se jelent semmit, ha egy hulla
bámul fel - vagy néha le, esete válogatja - üveges szemekkel az
emberre. Nyomozott már olyan ügyekben, amikor az indíték
egyáltalán nem volt indíték. Egy férj a folyóba lökheti a
feleségét, csak azért, mert azt hiszi, hogy meg akarja tanítani
úszni, és aztán faggathatja az ember addig, amíg bele nem kékül,
a férj mindvégig makacsul azt fogja állítani, hogy azóta szereti a
feleségét, amióta együtt jártak óvodába, és egyáltalán nem volt
semmi indítéka arra, hogy megölje. A gyilkosság eszközei
mindig eléggé nyilvánvalóak, és Carella el sem tudta képzelni,

126
hogy - a filmbeli zsarukon kívül, akik rendszerint egzotikus és
ezoterikus esetekkel találják szemben magukat, amelyekben
pigmeus törzsektől szerzett kideríthetetlen mérgek szerepelnek -
melyik hekusnak lehet kétsége afelől, hogy mivel öltek meg
valakit. Ha egy olyan pasast találtak, akinek golyóütötte lyuk
volt a homloka közepén, azt is kitalálták, hogy löfegyver ölte
meg. Igaz, hogy a halál oka néha egészen más, mint ami a lát-
szat - például mikor egy nőt késsel a szívében találnak, és
magától értetődően azt feltételezik, hogy leszúrták; amíg a
laboratóriumi vizsgálat meg nem állapítja, hogy előbb bele-
fojtották a fürdőkádba. De ha egy férfin minden jel arra mutat,
hogy lelőtték, akkor rendszerint csakugyan lelőtték, és ha egy nő
esetében a jelek arra mutatnak, hogy megfojtották, akkor
rendszerint csakugyan megfojtották. Az eszköz és az indíték
tehát szinte semmit se jelent a detektiv számára. De a három
közül a legkevesebbet az alkalom jelenti, mert nincs ember se az
Egyesült Államokban, se Madagaszkáron, se Japánban, se
Tasmániában, se Szicíliában, se Grönlandban, se Wight
szigetén, akinek élete szinte minden pillanatában ne lenne
alkalma gyilkosságot elkövetni. Az alkalom kérdését fontolgatni
csak akkor érdemes, ha egy ártatlant kell megvédelznezni.
Annak a nápolyi embernek, aki éppen akkor mászta meg a
Mount Everestet, amikor Nápolyban gyilkosságot követtek el,
nyilván nem lehetett alkalma ezt a gyilkosságot elkövetni. A
bökkenő csak az, legalábbis Carella így látta, hogy
egymilliókétszázhetven-négyezerkilencszázkilencvenkilenc
másik nápolyinak igenis volt alkalma azon a napon gyilkosságot
elkövetni, és az az ember, aki elkövette, egészen biztosan nem

127
fogja bevallani, hogy ő éppen együtt volt a halottal, amikor azt
megölték. Az eszközök, az indíték, az alkalom: mind süket
duma, gondolta Carella, de azért csak felhívott minden egyes
biztosító társaságot a városban, hogy megpróbálja kideríteni,
volt-e életbiztosítása Tommy Barlownak vagy Irene Thayernek.
Vagyis: lehetett-e ilyen indíték a meggyilkolásukra?

A délelőtt folyamán tizenkét biztosító társasággal beszélt, s

amikor már teljesen berekedt, és az ujja is kezdett már el-
zsibbadni a tárcsázástól, elment ebédelni. Egy órakor ért vissza a
nyomozók szobájába, és azóta felhívott további hat biztosító
társaságot. Éppen a tizenkilencedik biztosító társaságot tárcsázta
fel, amikor Meyer megkérdezte: - Ki a fenének telefonálgat
egész nap?
- A biztosító társaságokat hívom fel.
- Hohó, maga hekus! Tegyen le róla, hogy életbiztosítást
kössön. Túl magas a biztosítási díj.
- Nem rólam van szó. Azt próbálom kideríteni ... - Carella
intett a kezével Meyernek, hogy hallgasson, és beleszólt a
kagylóba: - Helló, itt Carella detektív a 87-es körzetböl.
Bizonyos információra volna szükségem.
- Milyen természetű információra, uram?
- Hogy biztosítva van-e bizonyos személy vagy sem.
- Egy pillanat, uram. Kapcsolom az illetékest.
- Köszönöm. - Carella eltakarta a tenyerével a kagylót, és
odaszólt Meyernek: - Azt próbálom kideríteni, hogy volt-e
biztosítva Barlow vagy a nő.

128
 Meyer bólintott - láthatólag nem érdekelte különösebben a
dolog -, és tovább gépelt. Carella meg várt. Néhány másodperc
múlva egy férfihang jelentkezett a vonalban. - A nevem
Kapistan. Miben lehetek a segítségére?
- Mr. Kapistan, én Carella detektív vagyok a 87-es kör-
zetből. Egy öngyilkossági ügyben nyomozunk, és rutinvizs-
gálatot végzünk a város valamennyi biztosító társaságánál.
- Állok rendelkezésére, uram.
- Az öngyilkosságnak két áldozata volt. Azt szeretném
tudni, volt-e valamelyikük biztosítva az önök vállalatánál. Meg
tudná mondani?
- Mi a nevük, uram?
Kapistan azonnal megnyerte Carella tetszését. Volt valami
a hangjában, ami arra vallott, hogy értelmes ember. Érezte, hogy
azonnal megért mindent, amit mondanak neki, és szinte maga
előtt látta, amint ceruzával a kezében várja, hogy Carella
bemondja neki az áldozatok nevét, és ő felírhassa a neveket a
blokkjára.
- Irene Thayer és Thomas Barlow - mondta Carella.
- Miss Irene Thayer? - kérdezte Kapistan.
- Nem, hanem Mrs. Tulajdonképpeti Mrs. Michael Thayer.
De nem árt, ha a leányneve alatt is megnézi. Csak néhány éve
ment férjhez.
- És mi a leányneve, uram?
- Irene Tomlinson.
- A vonalban tudna maradni egy pillanatig, Mr. Carella?
-Természetesen - mondta Carella, és Kapistan iránt érzett
rokonszenve csak még jobban megerősödött. Túlságosan sok

129
olyan emberrel volt már dolga, aki szinte automatikusan
belezavarodott, ha magánhangzóval végződő névvel találkozott:
egyszerüen nem tudta kiejteni. Biztos volt benne, hogy az ilyen
emberekkel lélektanilag valami baj van. Lehetett az a név
egészen egyszerű is, mint például a Bruno vagy a Di Luca,
annak a végső magánhangzónak az ottléte néha szinte a pánikkal
határos zavarodottságot okozott. Sokszor keresték telefonon az
osztagszobában, és zavarodottságukban végül is így kérték a
telefonhoz: - Hát azzal az olasz hekussal szeretnék beszélni. -
Kapistan csak egyszer hallotta a Carella nevet, akkor is csak
telefonon, és mégis pontosan ejtette ki, még egy kis firenzei
hangsúlyt is adott bele. Derék ember ez a Kapistan, gondolta
Carella, miközben várakozott.
- Mr. Carella? - szólalt meg Kapistan.
- Itt vagyok.
- Mind a két névnek utánanéztem. Nem találtam semmi
nyomát, hogy Thomas Barlow biztosítva lenne nálunk. És nincs
biztosítva Irene Thayer vagy Mrs. Michael Thayer sem.
- És Irene Tomlinson?
- Ez a pontos név? Ugyanis nyilván van tartva nálunk
bizonyos Mrs. Charles Tomlinson nevű kötvénytulajdonos, aki
Margaret Irene Tomlinson nevü leányát biztosította be, de ...
- Ő az! Margaret Irene Tomlinson. Mit mondott, ki a
kötvény tulajdonosa?
- Mrs. Charles Tomlinson.
- Fel van tüntetve a nyilvántartásukban a keresztneve is?
- Egy pillanat. - Kapistan valószínűleg megnézte a nyil-
vántartást. - Igen, itt van. Mary Tomlinson.

130
 - És miféle biztosításról van szó?
- Annak, akinek a kötvény a nevére szól, csak a huszon-
egyedik életéve betöltése után lehet kifizetni az összeget.
- És a kötvény Margaret Irene Tomlinson nevére szól?
- Igen. Mary Tomlinson fizeti a biztosítási díjakat, a
kifizetésig tehát ő a kötvény tulajdonosa.
- Mekkora összegről van szó? - kérdezte Carella.
- Tízezer dollárról.
- Nem túl nagy összeg.
- Csak akkor ennyi, ha a határidő lejárta előtt kéri a
biztosítás kifizetését. Ha utána, akkor a felgyülemlett kama-
tokkal együtt körülbelül tizenegyezer dollár. Egy pillanat. -
Amikor Kapistan újból beleszólt a kagylóba, azt mondta: - -
Egészen pontosan: tizenegyezer-ötszázötven dollár.
- Tehát ha a biztosított betölti huszonegyedik életévét, a
társaság tizenegyezer-ötszázötven dollárt fizet ki neki.
- Úgy van.
- És ha a biztosított előbb hal meg, mielőtt betöltené a
huszonegyedik életévét, a pénzt a kötvény tulajdonosának fi-
zetik ki, ugye?
- Igen. De nem ennyit. Csak a kötvény névértékét. Tízezer
dollárt.
- Kinek?
- Adott esetben annak, aki a biztosítási díjakat fizeti. Mary
Tomlinsonnak. Természetesen az a lehetőség is fennáll, hogy ha
egy gyermek betölti a tizenötödik életévét, a kötvény
tulajdonjoga rá is átruházható. Adott esetben ez nem történt
meg. Nem kérték a kötvény átruházását. Tulajdonképpen így is

131
van rendjén. Amilyenek a mai gyerekek ... Kapistan nem fejezte
be a mondatot.
- Tehát ha jól értem, Mr. Kapistan, a biztosított személy
Margaret Irene Tomlinson, vagyis Mrs. Michael Thayer volt, a
biztosítás névértéke pedig tízezer dollár, és a társaság személy
szerint neki tizenegyezer-ötszázötven dollárt fizetett volna ki, ha
betölti a huszonegyedik életévét, de most, hogy a biztosított
meghalt, a kötvény tulajdonosának, vagyis az anyjának fog
fizetni kereken tízezret.
- Úgy van, uram. - Kapistan hallgatott egy darabig.
- Mr. Carella, eszem ágában sincs feltételezni, de ...
- Folytassa csak, Mr. Kapistan.
- Bizonyára tudja, hogy természetesen egyetlen állam sincs
az Unióban, ahol egy biztosító társaság akár csak egy árva centet
is fizetne a kötvény tulajdonosának, amennyiben az megöli a
biztosítottat?
- Igen, tudom.
- Akkor bocsánat. Gondoltam, nem árt, ha megemlítem.
- Természetesen. Nagyon köszönöm. Meg tudná nekem
mondani, Mr. Kapistan, hogy mikor vált volna a biztosított
számára kifizethetővé az a kötvény?
- Csak egy pillanat türelmet kérek, uram.
Újabb szünet következett.
- Mr. Carella?
- Itt vagyok, Mr. Kapistan.
- A gyermek biztosítását az első születésnapján kötötték
meg. A kötvény pontosan húsz év múlva, vagyis a huszon-
egyedik születésnapján vált volna kifizethetővé.

132
 - És ez valamikor a jövő hónapban lett volna, ugye?
- Igen, uram.
- A jövő hónap hányadikán?
- Május tizenharmadikán.
Carella már elővette és kinyitotta a levéltárcáját, és kivette
belőle a celluloid naptárt. - Az egy szombati nap - állapította
meg.
- Úgy van, uram, szombat.
Carella hümmögött egyet, hallgatott egy darabig, aztán
megkérdezte:
- Általában hogy szokta a biztosított felvenni a biztosítás
összegét, ha már felveheti?
- Rendszerint ír a biztosító társaságnak, mellékeli a köt-
vényt, és hozzácsatol valamilyen személyazonosságát igazoló
iratot, rendszerint a születési bizonyítvány fotókópiáját.
- És mennyi időt vesz igénybe, amíg a társaságtól megkapja
a csekket?
- Hát úgy általában egy hetet, maximum tíz napot. Csak
papírmunka kérdése a dolog, feltéve, hogy a személyazonos-
ságot igazoló irat kielégítő.
-Tegyük fel, hogy a biztosítottnak sürgős. Gyorsabban is el
lehet intézni?
- Feltétlenül.
- Hogyan?
- Hát például úgy, hogy a biztosított személyesen bejön az
irodánkba, és magával hozza a kötvényt meg a szükséges,
személyazonosságot igazoló iratot. Ezzel rendkívüli mértékben
meg lehet gyorsítani az ügymenetet.

133
 - Feltételezhető, hogy a társaság még aznap kiadja az
illetőnek a csekket?
- Hogyne. Feltéve, hogy minden körülmény·rendben van.
- Önök szombati napokon is nyitva tartanak, Mr. Kapistan?
- Nem, uram, szombaton sose vagyunk nyitva.
- Ha tehát a biztosított kötvényének a kifizetése éppen egy
szombati napon vált volna lehetségessé, kénytelen lett volna
megvárni legalábbis a hétfőt - ami adott esetben tizenötödike lett
volna -, és csak akkor mehetett volna be az irodájukba, hogy
elkérje a csekkjét?
- Ahogy mondja, uram.
- Akkor hát ez a magyarázat arra, hogy a víkend miatt nem
utazhatott el korábban - szögezte le Carella, csak úgy magának.
- Parancsol?
- Csak hangosan gondolkoztam. Hálásan köszönöm, Mr.
Kapistan. Nagyon sokat segített.
- Bármikor állok rendelkezésére - válaszolta Kapistan.
- Örülök, hogy beszélhettem önnel. A viszonthallásra.
- A viszonthallásra - mondta Carella, és letette a kagylót.
Egy pillanatig csak ült, mosolygott és bólogatott, aztán
Meyerhez fordult: - Volna kedve vidékre kocsikázni? - kérdezte.
- Vidékre? Hová?
- Sands Spitbe.
- Minek?
- Szeretnék beszélni Mary Tomlinsonnal.
- Minek?
- Szeretném közölni vele, hogy hamarosan gazdagabb lesz
tízezer dollárral. Szeretném látni, hogyan reagál rá.

134
 Hogyan reagálhat egy gyönge nő arra - még akkor is, ha
látszatra óriás -, ha bemasírozik a nappalijába két detektív, azt
mondja neki, hogy mindent tud halott leánya biztosítási
kötvényéről, és megkérdezi, hogy miért nem beszélt nekik erröl?
Hogyan reagálhat arra, ha ugyanez a két hekus azt mondja neki,
hogy gyanújuk szerint a leánya azért nem utazhatott május
tizenhatodika elött Renóba, mert a biztosítás összegét
legkorábban csak május tizenötödikén vehette volna fel?
Mit tehet ilyenkor egy gyenge nő?
Például - sírhat.
Mary Tomlinson is sírva fakadt.
Meyer és Carella ott állt a miniatür nappali közepén, és
csak nézte a nagydarab nőt, aki egész testében remegett, csak
úgy rázta a meg-megújuló görcsös zokogás.
- Nyugalom, Mrs. Tomlinson - mondta Carella.
- Nem akartam hazudni - mondta zokogva az asszony.
- Nyugalom, Mrs. Tomlinson. Hagyja abba már a bőgést,
jó? Rengeteg kérdést kell feltennünk, és nem szeretnénk, ha ...
- Nem akartam hazudni.
- Igen, de mégis hazudott.
- Tudom.
- Miért hazudott, Mrs. Tomlinson?
- Mert tudtam, hogy mit gondolnának.
- Miért? Mit gondoltunk volna?
- Azt gondolták volna, hogy én tettem.
- Mit?

135
 - Hogy én öltem meg a saját lányomat. Ugye, most azt
gondolják, hogy én öltem meg?
- Nem tudom, Mrs. Tomlinson. Talán mondja meg maga.
- Nem én voltam.
- De a lánya be volt biztosítva tízezer dollárra.
- Igen. Csak nem képzelik, hogy tízezer dollárért képes
lettem volna megölni a saját lányomat?
- Vannak, akik tíz centért is képesek lennének megölni a
saját lányukat, Mrs. Tomlinson.
- Nem, nem - mondta fejét rázva az asszony. Patakokban
folyt a könny az arcán. - Én azt a pénzt neki szántam.
- Akkor miért nem íratta át rá a kötvényt?
- Átírattam volna, ha megkért volna rá. De ő csak mos-
tanában határozta el magát végleg a válásra, és úgy gondoltuk,
egyszerűbb megvárni a jövő hónap tizenharmadikát, amikor
úgyis felveheti a biztosítás összegét. Én neki szántam azt a
pénzt, csak nem képzelik, hogy nem neki szántam? Pontosan
egyéves volt, amikor megkötöttem azt a biztosítást, a férjem
nem is tudott róla, Isten nyugosztalja szegényt. Ajándékba
adtam a lányomnak az első születésnapjára, gondoltam, hasznát
fogja venni, lesz miből fizesse a tanulmányi költségeit vagy
akármi. Gondoltam, hogy majd azt csinál vele, amit akar, ha már
felnőtt korba ér. Csak nem képzelik, hogy nem neki szántam?
Évi négyszázhatvankét dollár hetven centet fizettem. Azt hiszik,
könnyű volt összekuporgatni annyi pénzt, különösen miután
szegény férjem meghalt?
- Úgy látszik, azért csak sikerült, Mrs. Tomlinson.

136
 - Nem mindig volt könnyű. De megtettem érte, mindent
megtettem volna az én kis Margaretemért. És maguk most azt
hiszik, hogy én öltem meg, hogy én kapjam meg a pénzt? Nem,
nem, nem és nem, higgyék el nekem, hogy nem!
- Nyugalom, Mrs. Tomlinson. - Carella szünetet tartott.
- Mindjárt az elején meg kellett volna mondania nekünk az
igazat.
- Akkor is azt gondolták volna, amit most. Azt gondolták
volna, hogy én öltem meg az én kis Margaretemet.
- Nyugalom, Mrs. Tomlinson. Szóval ezért halasztotta a
lánya a jövő hónapra a renói utazást? Hogy felvehesse a
biztosítási összeget?
- Igen - bólintott szipogva Mrs. Tomlinson.
- Előfordulhatott volna, hogy a lánya esetleg nem kapja meg
azt a pénzt?
- Hogy érti?
- Mrs. Tomlinson, nem tudjuk biztosan, de lehetséges, hogy
a lánya öngyilkos lett. És ha az lett, akkor nyilván oka is kellett
legyen rá. A búcsúlevélben, amit abban a szobában találtunk, az
áll, hogy “nincs más kiút”, márpedig ő minden jel szerint igenis
talált más kiutat, és fel akart venni tízezeregynéhány dollárt,
hogy ezen a másik kiúton elindulhasson. Csak azt szeretnénk
tudni, nem történt-e valami, nem mondott-e valamit, vagy nem
ejtett-e el egy olyan utalást, amiből arra lehetne következtetni,
hogy azt hitte, nem kapja meg azt a pénzt.
- Nem.
- Érti, mire célzok?

137
 - Értem. Ha azt gondolta volna, hogy nem kapja meg azt a
pénzt, lehetséges, hogy tényleg úgy érezte volna, nincs más kiút.
Nem. Margaret tudta, hogy az a pénz az övé. Megmondtam neki
abban a pillanatban, amikor elég idős lett hozzá, hogy megértse.
- Mrs. Tomlinson - mondta váratlanul Carella. Szeretnék
benézni az orvosságos szekrényébe.
- Miért?
- Mert a laborosunk mellékesen megemlítette, hogy a lányát
meg Tommy Barlowot esetleg elaltatták, és ha jól emlékszem,
maga valami olyasmit mondott, hogy minden este altatót vesz
be. Ezért szeretném megnézni, hogy miféle altatókat tart abban a
...
- Nem követtem el semmit! Boldogult férjemre esküszöm,
boldogult leányomra, a szemem világára esküszöm, hogy nem
követtem el semmit! Isten a tanúm rá! Esküszöm! Esküszöm!
- Ez mind rendben van, Mrs. Tomlinson, de azért mégis
szeretnénk átnézni azt az orvosságos szekrényt.
Az orvosságos szekrény a ház hátsó részében levő fürdő-
szobában volt. Meyer lehajtotta a vécécsésze ülőkéjét meg a
fedelét, ráült, keresztbe vetette a lábát, kinyitotta a noteszét, és
felkészült az írásra, Carella meg kinyitotta a szekrényt.
- Atyaisten! - mondta Carella.
- Mi baj?
- Dugig van.
- Én felkészültem - mondta Meyer. - Kezdheti.
- Mrs. Charles (Mary) Tomlinson (lakik: Sands Spit,
Frederico Drive 1635.) orvosságos szekrényének a tartalma.
Felső polc: egy doboz aszpixin, egy üveg jódtinktúra, egy fiola

138
Librium, egy tekercs ragtapasz, egy köteg hullámcsat, egy doboz
szódabikarbóna, egy tubus hidrokortizon, egy levél hashajtó.
Megvan?
- Meg - mondta Meyer írás közben. - Tovább.
- Második polc: egy fiola Esidrix, egy tubus vazelin, egy
üveg szunyogriasztó, egy darab levélgyufa, egy üveg napolaj,
egy fiola Seconal, egy darab fogkefe, egy férfi borotvakészlet,
hat darab új borotvapenge, két darab használt borotvapenge, egy
trylonkötésű fekete címjegyzék, a fedelén domború
aranynyomással, egy fiola Demerol ...
- Eszembe jutott valami - szólalt meg Meyer.
- Ne mondja. Micsoda?
- Ha én volnék J. D. Salinger, és felsorolnám ezt a sok
szarságot, ami abban az orvosságos szekrényben van, kimagasló
irodalmi teljesítménynek tekintenék.
- Kár, hogy nem Salinger, csak Meyer Meyer - felelte
Carella. - Alsó polc: egy fiola Nytol, három darab
golyóstollbetét, egy fiola Fiorinal ...

- Ki mondta, hogy altatót vettek be? - kérdezte Sam

Grossman detektív hadnagy.
- Maga mondta, hogy elképzelhető - felelte Carella. Maga
mondta, hogy az efféle öngyilkosok néha altatót vesznek be,
hogy könnyebbé és kellemesebbé tegye számukra a halált. Vagy
nem ezt mondta?
- Igen, igen, tényleg ezt mondtam - felelte türelmetlenül
Grossman -, de azt nem kértem, hogy ide küldjön nekem
tizennégy fiola nyavalyás altatót. Vagy kértem?

139
 - Nem, de ...
- Steve, én itt a fejem búbjáig tele vagyok munkával, és
maga ide küldi nekem ezt a rengeteg altatót. Mit vár tőlem, mit
csináljak vele?
- Csak azt szeretném tudni, hogy ...
- Mi áll a boncolási jegyzőkönyvben, Steve? Van benne szó
altatáról?
- Nincs, de gondoltam, hogy ... - Akkor meg mi a fenét
csináljunk ezzel a tizennégy fiola altatóval, nem mondaná meg?
Mit akar, mit mondjak róluk? Hogy el tudnak-e altatni valakit?
Igen, el tudnak. Vagy hogy ha túladagolják valamelyiket,
megölheti-e az embert? Igen, van köztük olyan, amelyikböl túl
nagy mennyiség könnyen halálos lehet. Meg van elégedve? Mi
kell még?
- Nem is tudom, mi kellene még - mondta zavartan Carella.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy ez az utolsó szal-
maszál, amibe kapaszkodhatnak, mikor az ügy még csak
egyhetes?
- De igen, ez az utolsó szalmaszál. Ne felejtse el, Sam, hogy
maga volt az, aki a fejembe ültette a bogarat, hogy gyilkosság
történt.
- Kicsoda? Én? Azt akarja mondani, hogy maga azt gon-
dolta, hogy öngyilkosság?
- Nem tudom, mit gondoltam, de miért ne gondolhattam
volna azt? Miért ne lehetett volna öngyilkosság?
- Ne dühítsen, Steve!
- Nem dühítem.

140
 - Mit vár tőlem? Varázslatot? Oké! Abrakadabra, bimbam-
bum! Úgy látom ... egy pillanat ... a kristálygömb már kezd
tisztulni ...
- Menjen a fenébe, Sam.
- Értse meg, hogy nincs semmim, amivel ezeket a nyavalyás
altatókat összehasonlíthatnám! - üvöltötte Grossman.
- Ki a fenének jutott volna az eszébe, hogy nem illékony
mérgeket keressen, amikor egy nyilvánvaló szénmonoxid-mér-
gezéssel volt dolguk? Tudja, hány hulla vár boncolásra a hul-
laházban? Ugyan, kérem!
- Valakinek azért eszébe juthatott volna! - üvöltötte Carella.
- Nem az én asztalom! - válaszolta ugyancsak üvöltve
Grossman. - És ha tudni akarja, nincs is igaza! Senkinek se lett
volna kötelessége, hogy eszébe jusson, mert egy ilyen vizsgálat
heteket vett volna igénybe, de különben is, mit ért volna vele, ha
megállapítják, hogy az áldozatok altatót vettek be?
- Ez arra mutatott volna, hogy esetleg gyilkosság történt.
- A nyavalyát mutatott volna arra! Tudja, mire mutatott
volna? Arra, hogy bementek egy drugstore-ba, vásároltak
néhány tabletta altatót, és bevették. Semmi egyébre nem
mutatott volna. Ne dühítsen, Steve.
- Maga ne dühítsen engem! - ordította Carella. - Valaki
eltolta a kalapácsnyelet a kórházban, és ezt maga is tudja!
- Senki nem tolt el semmit, és különben is szálljon le rólam!
Hívja fel azt a nyavalyás kórházat! Ha veszekedni akar, hívja fel
őket. Azért hívott fel, hogy veszekedjen?
- Azért hívtam fel, mert átküldtem magához tizennégy fiola
altatót, és azt gondoltam, hogy esetleg segíteni tud nekem velük

141
kapcsolatban. De úgy látszik, nem tud segíteni, így hát csak
annyit mondok, hogy isten vele, menjen csak vissza aludni.
- Ide figyeljen, Steve ...
- Ide figyeljen, Sam ...
- Ó, hogy a fene enné meg. A fene enné meg, hogy egy
hekussal nem lehet értelmesen beszélni. Úgy látszik, sohase
tanulom meg. Mind csak csodákat várnak. Csodákat, hogy a
fene enné meg!
Mind a ketten hallgattak egy darabig.
Végül is Grossman kérdezte meg: - Mit akar, mit csináljak
ezekkel az altatókkal?
- Maga tudja, hogy mit lehet csinálni velük - felelte Carella.
Újabb szünet következett, aztán Grossman elnevette ma-
gát. A vonal másik végén Carella se tudta megállni, hogy el ne
vigyorodjon.
- Adok egy tanácsot - mondta Grossman. - Felejtse el, amit
a kórházról mondtam. Ne hívja fel őket. Elvégezték, amit el kell
végezniük, Steve.
Carella sóhajtott egyet.
- Steve?
- Itt vagyok.
- Felejtse el az ide küldött altatókat is. Majdnem mind
közismert márka. Némelyiknek a megvásárlásához még csak
orvosi recept se kell. Még ha elvégezték volna is a hullaházban a
maga által kívánt vizsgálatokat, és kimutattak volna valamit,
még akkor is valószínűleg csak egy olyan altatóval lenne dolga,
amilyenhez a városban bárki hozzájuthat. Felejtse el. Fogadja
meg a tanácsomat, és felejtse el az egészet.

142
 - Rendben van - mondta Carella. - Sajnálom, hogy indulatba
jöttem.
- Nehéz eset, mi?
- Nagyon. - Carella szünetet tartott. - Már azon vagyok,
hogy abbahagyom az egészet.
- Öngyilkosságnak könyveli el?
- Majd elkönyvelem közönséges kihágásnak.
- Ezt nem hiszem el magáról - jelentette ki kereken
Grossman.
- Ne is higgye - felelte Carella. - Csökönyös vagyok. Az
anyám annak idején csökönyös digónak nevezett. - Szünetet
tartott. - Ugyan már, Sam, segítsen nekem azokkal az altatókkal.
Adjon valami feleletet.
- Nem tudok semmiféle feleletet adni, Steve.
- Akkor egálban vagyunk - mondta Carella, és sóhajtott
egyet. - Azt hiszi, hogy gyilkosság volt? Még mindig azt hiszi?
Grossman sokáig nem válaszolt. Aztán azt mondta: - Ki
tudja? Sorolja be a nyitva maradt ügyek közé. Térjen vissza rá
néhány hónap múlva. Vagy egy év múlva.
- Maga a nyitva maradt ügyek közé sorolná? - kérdezte
Carella.
- Én? Én csökönyös vagyok - felelte Grossman. - Engem
annak idején csökönyös biboldónak szokott nevezni az anyám. -
Megint hallgatott egy darabig. - Igen, még mindig azt hiszem,
hogy gyilkosság volt.
- Én is - mondta Carella.

143
 Mire Carella aznap este háromnegyed hatkor elhagyta a cso-
port szobáját, a listáján még hátralevő valamennyi biztosító
társaságot felhívta, hogy megpróbálja megtudni, volt-e biz-
tosítva Tommy Barlow. Valamennyi társaságtól nemleges vá-
laszt kapott. Miközben az utcának a kapitánysággal szemközti
oldalán parkoló kocsijához sétált (a lehajtott napellenzőre oda
volt csíptetve a kézzel írt cédula, miszerint ez a rozoga
automobil egy hekusé, biztos úr, ne tessék megbírságolni), azon
tűnődött, vajon nem volt-e Tommy Barlow valamelyik olyan
biztosító társaságnál biztosítva, amelyik nem ebben a városban
müködik. Aztán meg ismét azon, hogy tulajdonképpen vajon
miért is nem zárták le ezt az ügyet már az első napon azzal,
hogy igenis öngyilkosság történt.
Sebességbe kapcsolt, és elindult Riverhead felé. Nagyon
lassan hajtott, mert közben újból átgondolta az esettel kap-
csolatos tényeket. A kocsi ablakait nyitva hagyta, mert április
volt, és Carella néha - különösen áprilisban - újból tizenhét
évesnek érezte magát. Úristen, gondolta, áprilisban meghalni!
Kíváncsi vagyok, vajon hány öngyilkosság szokott előfordulni
áprilisban.
Vegyük csak alaposan vizsgálat alá ezt az esetet, gondolta.
Vegyük csak vizsgálat alá abból kiindulva, aminek látszik: hogy
öngyilkosság történt. Egyelőre ne is gondoljunk olyasmire, hogy
gyilkosság. Induljunk ki egyelőre abból, hogy van két ember,
aki elhatározza, hogy eldobja magától az életet, oké? És
próbáljuk meg belőlük kiindulva összerakni, hogy
tulajdonképpen mi is történt, mert úgy látszik, másféleképpen
nem lehet kideríteni.

144
 Először is: el kellett határozniuk, hogy megölik magukat,
ami bizony elég furcsa elhatározásnak látszik, mivel előzőleg
már azt tervezték, hogy ...
Nem, nem, figyelmeztette önmagát, ne siessünk, ez így
nem lesz jó. Próbáljuk megállapítani, hogy volt-e elfogadható
okuk az öngyilkosságra, oké? Próbáljuk kitalálni, hogy mi kész-
tethette Tommy Barlow-t és Irene Thayert arra, hogy ön-
gyilkosok legyenek, és ne arra gondoljunk, hogy az öngyil-
kosság körül bűzlik valami, mert már úgyis épp elég dolog van,
ami úgy bűzlik, hogy az ember majd megfullad tőle. Úristen,
bárcsak tudtam volna venni egy mély lélegzetet! Bárcsak ne
ugrasztottam volna le a tizenkettedik emeletről azt a szegény
lányt, bárcsak ne úgy történt volna, ahogy történt, bárcsak
elérhettem volna a kezemmel, hogy behúzzam az ablakon, a
karomba szorítsam, és azt mondjam neki: “Nagyon kérlek, ne
ugorj le, nagyon kérlek, de dobd el magadtól az életet!”
Megállt egy piros lámpa előtt.
Sokáig meredt a lámpára, és közben az a fiatal lány járt az
eszében, ott az épület tizenkettedik emeleti párkányán, és szinte
ismét hallotta a mélységben elhaló sikolyt, és ismét hallotta a
tompa puffanást, mikor a lány teste a járdához csapódott.
A lámpa zöldre váltott.
A halott lány képe csak nem ment ki az agyából. Igen,
gondolta, az öngyilkosság volt. Az valóban öngyilkosság volt. A
lányt elhagyta a férfi, akit szeretett, úgy látta, nincs értelme,
hogy tovább éljen, ·és leugrott. Neki valóban volt oka rá, hogy
feketének lássa maga körül a világot. Ö valóban úgy érézhette,

145
hogy ebből az átkozott feketeségből nincs más kiút, ő valóban
úgy érezhette, hogy a halál jobb, mint az élet, amely az ő
számára teljesen sivár és teljesen reménytelen, ő valóban
mondhatta azt, amit abban a lakásban talált búcsúlevélben írtak:
nincs más kiút.
Térjünk tehát csak vissza az elhatározásra. Az a két ember,
Tommy és Irene, valamilyen okból - de mi volt az az ok? - úgy
látta, hogy nincs más kiút, és hogy véget kell vetniük ... hogy is
volt abban a búcsúlevélben? ... “Így legalább vége a
szenvedéseinknek meg a mások szenvedéseinek is.” Na jó, tehát
elhatározták, hogy véget vetnek a szenvedéseknek. De ·mijéle
szenvedéseknek? Ezt senki se tudja, a szentségit neki! Michael
Thayer akár az év első számú felszarvazottjának a címére is
pályázhatna, hagyta, hogy a felesége kedve szerint eljárjon
hazulról, fogalma se volt róla, hogy az asszony megcsalja, tehát
akkor kik voltak azok a mások, akik szenvedtek? A helyzet az,
hogy senki. Tommy Barlow az öccsével, Amosszal lakott, és
Amos egyáltalán nem tudott Irenéröl, ő tehát semmi esetre se
szenvedett. Különben is: miért kellett volna szenvednie, még ha
tudott volna is bátyja barátnőjéről? Mary Tomlinson meg
egyenesen helyeselte lánya viszonyát, tehát ő sem szenvedett.
Vagyis senki se szenvedett, tehát ott vagyunk, ahol voltunk.
Senki se szenvedett.
A búcsúlevélben mégis az áll, hogy vége a szenvedéseink-
nek ... Igaz is, abban a búcsúlevélben helyesírási hiba volt, talán
nem ártana utánanézni, hogy Tommy és Irene tisztában volt-e a
helyesírással, talán nem ártana megnézni néhány levelüket ...
Mindegy, abban a levélben mégis az állt, hogy vége a

146
szenvedéseinknek meg a mások szenvedéseinek. Csakhogy
Tommy és Irene nem szenvedett, hiszen minden héten - vagy
talán gyakrabban is - találkoztak és szerelmeskedhettek, és más
se szenvedett. Tehát annak a búcsúlevélnek semmi értelme.
Hacsak nem hazudott valaki.
Hacsak - például - nem az az igazság, hogy Thayer
mégiscsak tudott a felesége és Tommy viszonyáról, a dolog
rendkívül megviselte, s talán nem volt hajlandó elválni, talán
csakugyan szenvedett egy kicsit. Ebben az esetben a búcsúlevél
helytálló, nincs más kiút, szenvedünk, rendben van, kinyitjuk a
gázcsapot.
Vagy például az is lehet, hogy a fiatal Amos Barlow tudta,
hogy a bátyja együtt jár Irenével, nem tetszett neki a dolog, és
megmondta a bátyjának, hogy tartózkodjon attól a férjes
asszonytól, azt mondta neki, hogy megszakad a szíve, amikor
látja, hogy Tommy egy ilyen teljesen reménytelen és kilátástalan
kapcsolatot ápol. A búcsúlevél ebben az esetben is helytálló,
Amos nyilván szenved, nincs más kiút, rendben van, jöjjön a
konyha meg a gáztűzhely.
Vagy az is lehet, hogy a derék Mary Tomlinsonnak, aki
nemeslelkűen és megértően elnézte leánya viszonyát - ő leg-
alábbis ezt állítja -, talán mégsem tetszett a dolog, talán
megmondta a leányának, hogy elválni ronda dolog, még akkor
is, ha Thayer zsarnok és basáskodik, lehet, hogy azt mondta
neki: drága kislányom, hagyd ezt abba, oldd meg valahogy
másképpen a dolgot, ennek semmi értelme, csak a szívem
szakad meg miatta. Ebben az esetben megint csak helytálló a
búcsúlevél, a szenvedés, jöhet a gáz.

147
 Vagyis mind a. hármukról feltételezhető, hogy hazudnak.
Igen ám, csakhogy a hazugságnak egyikük esetében sincs semmi
értelme.
Miért hazudnának, ha egyszer nincs semmi titkolnivaló?
Miért állítanák makacsul mind a hárman, hogy gyilkosság
történt, ha egyszer mind a hárman tudják, hogy Tommynak és
Irenének alapos oka volt megölni magát? Csak nem hazudik
valaki azért, hogy egy öngyilkosságot leplezzen?
Na nem, várjunk csak, azért az is elképzelhető. Elképzel-
hető, hogy valaki például úgy érzi, hogy az öngyilkosság foltot
ejtene a család jó hírnevén, tehát le kell tagadni, mert esetleg
kellemetlenül érintené a rokonokat meg a barátokat. Valaki talán
túlságosan megszégyenítőnek tartja az öngyilkosságot, tehát
igenis hazudik, hogy megcáfolja. Talán azt hiszi, hogy egy
gyilkosság társadalmi szempontból sokkal elfogadhatóbb, illetve
különb státusszimbólum. “Igen, szegény lányomat és a
szeretöjét meggyilkolták, nem is tudja?” “Igen ,szegény
feleségemet, akinek más férfival volt viszonya, meggyilkolták,
nem hallotta?” “Igen, szeretett bátyámat meggyilkolták, amikor
éppen együtt hált a barátnőjével.” Igy sikkesebb. Hogy
meggyilkolták őket, az dicsőség. Hogy öngyilkosok lettek, az
szégyen.
Szóval lehet, hogy mégiscsak öngyilkosság volt, gondolta
Carella. Lehet, hogy szépen felrnentek arra a lakásra, szépen
levetkőztek ... nem, nem vetkőztek le teljesen, az alsónad-
rágjukat mind a ketten magukon hagyták. Illendőségből. Hogy
ne találják őket holtan meztelenül, illetve anyaszült meztelenül.
Tehát majdnem minden ruhadarabjukat levetették, nagyon

148
gondosan vetették le, és természetesen nagyon gondosan
hajtogatták össze és rakták le maguk mellé a székekre, illetve
akasztották a szék hátára. Két rendszerető ember. Kétségtelenül
nem akarták, hogy meztelenül találják őket. Kétségtelenül nem.
Ezért aztán illendőségböl magukon hagyták legutolsó
ruhadarabjukat. Úristen, egészen beteg vagyok bele, ha Tommy
és Irene halálára gondolok, mint ahogy mindig valósággal
belebetegszem, ha lenyomjuk a kilincset egy szoba ajtaján, ahol
öngyilkosság történt, ha kinyitjuk azt a rohadt ajtót, és odabenn
elénk tárul, aminek elénk kell tárulnia. Igen, valósággal
belebetegszem. Miért nem tudták úgy csinálni, hogy senki se
találja meg őket? Miért kellett holtukban mutogatniuk magukat,
elárulva mindenkinek, aki csak látja őket, hogy csak két
szánalmasan zavart lelkületű emberi lény voltak, akik még azt
sem tudták megtanulni, hogyan kell egymás oldalán élni? Miért
kellett megmutatniuk a világnak és önmaguknak, hogy csak azt
tudják, hogyan lehet meghalni egymás oldalán? Miért nem
zárkóztak be a szobába, miért nem szeretkeztek és hagytak
bennünket békén? Miért kellett a világítógáz, miért kellett a
robbanás, miért kellett vérret bemocskolni, a más vérével is
bemocskolni azt, ami a legszemélyesebb magánügyük?
Újabb piros lámpához érkezett, megállt, és egy pillanatra
behunyta a szemét.
Mire kinyitotta, egy kattanással helyrerázódott az agyában
minden.
Ismét Stephen Louis Carella második fokozatú detektív
volt, a jelvénye száma 714-56-32.
Szóval Tommy kölcsönkérte a lakást?

149
 Szóval felmentek a lakásra, és magukkal vittek két üveg
whiskyt?
Szóval valamelyikük leült az írógép elé, és írt egy búcsú-
levelet?
Szóval kinyitották a gázcsapokat?
Szóval majdnem teljesen levetkőztek?
Szóval megpróbálták leinni magukat, és megpróbáltak sze-
retkezni?
Szóval egyik sem sikerült, mert a gáz már előbb elkábította
őket?
Szóval meghaltak?
Egy nyavalyát!
- Nyavalyát volt ez öngyilkosság! - jelentette ki fennhangon
Carella. Meghökkent a saját hangjától. Nem volt ez
öngyilkosság, ismételte meg magában.
Bólintott egyet a csukott szedánban, amelyben már majd-
nem sötét volt.
Ez nem öngyilkosság volt.
Meg kell tudnom, hogy volt-e biztositva Tommy Barlow,
gondolta, azzal hirtelen balra fordította a kormányt, és elindult a
riverheadi családi ház felé, ahol Tommy Barlow lakott az
öccsével. Amíg élt.

A ház sötét volt és elhagyatott, amikor a járda mellé kanyaro-

dott előtte a kocsival. Furcsának találta a dolgot, hiszen Barlow
azt mondta nekik, hogy minden este hat órára hazaér a
munkából, most pedig már fél hét volt, és a ház mégis üresnek
és élettelennek látszott. Kiszállt a kocsiból. Az utca csendes

150
volt. Egy fájdalmas és mégis édes emlék villant hirtelen az
agyába: annak az utcának az emléke, amelyben gyermekkorában
az apja háza állt, s amely csak közvetlenül a vacsoraidő előtt
vált ilyen csendessé és elhagyatottá. Szinte látta a kisfiút, amint
az apja háza felé ballag, mert az anyja kikiabált az emeleti
ablakból: - Stevie! Vacsora! -, mire ő mosolyogva bólintott, és
lassan elindult. Április. Már nyílnak a bimbók, kezd újraéledni a
természet. Eszébe jutott, hogy egyszer látott egy macskát,
amelyet elgázolt egy autó, kifordult belekkel feküdt a kanális
mellett, és ő borzadva elfordította a fejét. Akkor is április volt,
nyíltak a bimbók, és egy döglött macska hevert a kanális mellett,
a szőre csupa vér volt, és körülötte minden zöldült, bimbózott,
és ugyanilyen tavaszillat volt a levegőben.
Barlow utcája csendes volt és elhagyatott. Csak valahon-
nan egy másik utcából hallatszott egy fagylaltoskocsi jellegzetes
csengettyűje. Túl korán van még a fagylaltozáshoz, gondolta.
Túl korán van még a vacsora utáni esti sétákhoz is. Barlow háza
előtt a pázsit már kizöldült. A fű nedves volt. Hirtelen kedve
támadt lehajolni és megérinteni a nedves füvet. Hallotta, hogy
az utca végén befordul egy autó. Felment a bejárathoz vezető
lépcsőn, és megnyomta az ajtón a csengőt. Semmi válasz. Még
egyszer megnyomta. Hallotta, hogy valahol mélyen bent a
csendes házban mintha harangjáték szólna. Aztán hallotta, hogy
az utca végén becsapódik egy kocsi ajtaja. Sóhajtott egyet, és
harmadszor is megnyomta a csengőt. Hiába.

Lejött a lépcsőn, elhátrált néhány lépésnyire a háztól, és

felnézett az emeleti ablakokra. Aztán eszébe jutott, hogy Barlow

151
talán egyenesen a fürdőszobába ment, amikor hazaért a
munkából. Elindult hát a ház oldala felé, hátha talál valahol az
emeleten egy világos fürdőszobaablakot. Rátért a ház mögött
levő garázshoz vezető kanyargós, aszfaltozott kocsifelhajtóra. A
kocsifelhajtót jobb kéz felől magas élősövény szegélyezte,
amely egészen a szomszéd ház kerítéséig húzódott. Elment
egészen a ház hátsó oldaláig, és ott is szemügyre vette az
emeleti ablakokat. Egyik sem volt világos. Bölcs belenyugvással
vállat vont, és megfordult, hogy visszatérjen a kocsijához.
Az élősövény most a bal keze felé esett, eltakarta előle a
kilátást az utcára. És nem látott be a szomszédos ház udvarára
sem.
Alig indult el a sövény mellett, megütötték.
Az ütés váratlanul jött, de szakértőre valló precizitással.
Azt tudta, hogy nem ököllel ütötték meg, hanem valami hosszú
és kemény tárggyal, de nem sok ideje volt találgatni, hogy
pontosan mi lehet az, mert az ütés éppen orrcsonton találta.
Hátratántorodott a sövénynek, aztán valaki lökött rajta egyet,
úgyhogy majdnem átesett a sövényen, miközben egyik kezével
az arcát próbálta eltakarni, a másikkal meg a revolvere után
próbált nyúlni. Aztán még egyszer megütötték. Az ütést élesen
suhogó hang előzte meg, mintha egy tőrrel, sétabottal vagy
baseballütővel suhintottak volna a kora esti levegöben. A
kegyetlen ütés ezúttal a jobb vállán találta, aztán az ismeretlen
fegyver ismét a levegőbe emelkedett, ismét hallotta azt az élesen
suhogó hangot, s már érezte is a bal vállába nyilalló éles
fájdalmat, és a jobb keze hirtelen megbénult. Elejtette a
revolverét. Most a gyomrába böktek a fegyver végével, mint

152
valami faltörő kossal, aztán ismét többször is az arcába ütöttek.
Bal kezével vaktában a levegőbe csapott, szemét elöntötte a vér,
és iszonyú fájdalmat érzett az orrában. Érezte, hogy eltalál
valakit az ökle, hallotta, hogy valaki felordít, aztán hallotta,
hogy támadója elszalad, csak úgy csattog a cipőtalpa a
kocsifelhajtón, aztán a járdán. Carella hallotta, hogy valahol az
utca végén kocsiajtó csapódik, aztán felbőg egy motor, aztán
felsivítanak az abroncsok, ahogy a kocsi kilő a járda mellöl.
A rendszámtábla! - villant az agyába.
Gyorsan az élősövény másik oldalára került. A kocsi éppen
akkor húzott el mellette. Nem sikerült leolvasnia a rend-
számtábláját. Viszont elvesztette az egyensúlyát, és arcra bukott.

Amos Barlowot este tízkor kapták el, akkor ért haza riverhea-
di házába. Carellát addigra már beszállították a kórházba, ahol
az ügyeletes bennlakó orvos bekötözte a sebeit, és minden
tiltakozása ellenére ragaszkodott hozzá, hogy töltse az éjszakát a
kórházban.
Barlow észrevehetőleg meglepődött, hogy a rendőrség
várja. A letartóztatást foganatosító rendőrök egyike sem árulta el
neki, hogy miért akarják a 87-es körzet detektívjei kihallgatni.
Készségesen, sőt örömmel ment a két rendőrrel, szemmel
láthatólag abban a hiszemben, hogy a bátyjával kapcsolatban
merült fel valami.
A nyomozók szobájában Cotton Hawes fogadta, aki be-
vezette a folyosóról nyíló kis kihallgatószobába. Meyer és Kling
már ott ült és kávézott. Megkérdezték Barlowot is, hogy kér-e
egy csészével, de nem kért.

153
 - Inkább egy kis teát inna? - kérdezte Hawes.
- Köszönöm, azt sem kérek - mondta Barlow. Feszülten
figyelte a három detektívet, várta, hogy szólaljon meg már
valamelyikük, és mondjon valamit, ami fontos, de azok szem-
mel láthatólag elmerültek a szertartásban, amelyet nem óhaj-
tottak félbeszakítani. Az időjárásról beszélgettek, elsütöttek
néhány viccet is, de figyelmüket elsősorban az előttük levö italra
fordították. Hawes előbb végzett a teájával, mint a másik két
detektív a kávéjával. Letette a csészéjét, felvette a csészealjról a
kis teástasakot, gondosan beletette a csészébe, aztán
megkérdezte:
- Hol volt egész este, Mr. Barlow?
- Megpróbáltak elérni?
- Igen - mondta nyájasan Hawes. - Meyer és Carella
kollégáimnak azt mondta, hogy este hattól rendszerint otthon
van. De úgy látszik, ma este egy kicsit később ment haza.
- Valóban - mondta Barlow.
-A munkahelyét is felhívtuk - szólt közbe Meyer. -
Anderson és Loeb, ugyebár? Mayfair nyolcszázkilencvenegy?
- Úgy van.
- Egy takarítónő vette fel a telefont - folytatta Meyer. Azt
mondta, hogy már mindenki elment.
- Igen. Én fél hat körül jöttem el - mondta Barlow.
- Hová ment? - kérdezte Kling.
- Randevúm volt.
- Kivel?
- Egy Martha Tamid nevú fiatal hölggyel. Érte kellett
mennem a lakására.

154
 - Mi a hölgy címe?
- Yarley Street ezerkétszáztizenegy. Ez Riverheadben van,
közel a Herbert Alexander Ovalhoz.
- Hány órakor ért a hölgy lakására, Mr. Baxlow?
- Hat körül. Miért?
- Maga kocsival közlekedik, Mr. Barlow?
- Igen.
- Nincs problémája a vezetéssel? - kérdezte Kling. - Úgy
látom, bottal jár.
- Vezetni azért tudok - mondta Barlow. Felvette a botját, és
úgy nézett rá, mintha először látná. Elmosolyodott. - A rossz
lábam nem jelent akadályt. A vezetésben semmi esetre se.
- Megnézhetném azt a botot, uram? - kérdezte Hawes.
Barlow odaadta neki.
- Szép bot - állapította meg Hawes.
- Az.
- Jó nehéz.
- Igen.
- Hazament ma este valamikor, Mr. Barlow? - kérdezte
Meyer.
- Hát hogyne.
- Hánykor?
- Tízkor. A rendőreik ott voltak. Ők igazolhatják, hogy tíz
óra volt. - Barlow hirtelen zavart képet vágott. - Bocsánat, de
nem értem ...
- Tíz előtt nem járt otthon? - kérdezte Meyer.
- Nem én.
- Mondjuk fél hétkor? - kérdezte Kling.

155
 - Mondom, hogy nem. Csak tízkor mentem haza. A mun-
kahelyemröl egyenesen Martháért mentem.
- Mit csináltak, Mr. Barlow? Vacsorázni mentek? Vagy
moziba?
- Vacsorázni.
- Moziban nem voltak?
- Nem. Vacsora után visszamentünk Martha lakására.
- Hol vacsoráztak, Mr. Barlow?
- Isolán, egy japán étteremben. Tamayukinak vagy minek
hívják. Martha javasolta, hogy menjünk oda.
- Régóta ismeri ezt a Martha Tamidot?
- Csak nemrég ismerkedtünk meg.
- És azt mondja, hogy vacsora után visszamentek Miss
Tamid lakására?
- Igen.
- Hány órakor értek vissza?
- Nyolc után, fél kilenc körül.
- És hánykor jött el onnan?
- Fél tíz körül.
- Vagyis egy teljes óra hosszat Miss Tamidnál tartózkodott,
Mr. Barlow?
- Igen, körülbelül egy óra hosszat.
- És onnan egyenesen hazament?
- Úgy van - mondta Barlow.
-És az este folyamán előzőleg nem járt otthon. Nem ment
haza, hogy utánanézzen valaminek, például hogy nem felejtette-
e nyitva a gázcsapot ...
- Ezt viccnek szánta? - fordult dühösen Barlow Kling felé.

156
 - Miért szántam volna viccnek?
- Maga nagyon jól tudja, hogyan halt meg a bátyám. Ha azt
hiszi, hogy a gázzal viccelődni ...
- Bocsánat - mondta Kling. - Eszem ágában sem volt
viccelődni.
- Nem jártam otthon tíz elött - mondta Barlow. - Nem
tudom, mire megy ki ez az egész. Ha nekem nem hisznek,
hívják fel Marthát, és kérdezzék meg tőle. Ö majd mindent
megmond, amire kíváncsiak. Mi történt? Megint megöltek
valakit?
- Nem, Mr. Barlow.
- Hát akkor?
- Van telefonja Miss Tamidnak? - kérdezte Meyer.
- Van.
- Megkaphatnánk a számát? - kérdezte Hawes.

Miss Martha Tamid Riverheadben öt sarokra lakott a Herbert

Alexander Ovaltól. Ez egy kis füves térség, amelynek pontosan
a közepén áll Alexander tábornok lovas szobra, aki acélosan
átható tekintettel, dacosan felszegett állal, marcona
arckifejezéssel mered a szélbe. Hawes elhajtott a szobor mellett,
aztán befordult a Yarley Street nevü egyirányú utcába, menet
közben a házszámokat figyelte, és végül megállt az 1211. előtt.
Majdnem éjfél volt már, de Miss Martha Tamid, akit felhívtak a
kapitányságról, azt mondta, hogy még nem feküdt le, szívesen a
rendelkezésükre áll, és elmond mindent, amire csak kíváncsiak.
Barlowval közölték, hogy elmehet, de Hawes odaintett a fejével
Klingnek, és Kling abban a pillanatban Barlow nyomába

157
szegődött, mihelyt az kitette a lábát a nyomozók szobájából.
Hawes meg a derekára csatolta a revolvertáskáját, kocsiba ült, és
elindult Riverhead felé.

Miss Tamid egy ötemeletes bérházban lakott az utca

végén. A lakása számát már a telefonbeszélgetés során megadta,
így aztán Hawes keresés nélkül nyomta meg a külső előtérben a
6/C berregőjét, és várta a visszaberregést. Szinte azonnal
felhangzott. Hawes belépett a belső előtérbe, és elindult a lift
felé. Az előtér kicsi volt és csendes. Úgy látszott, hogy már az
egész épület alszik. Hawes felment a lifttel az ötödik emeletre,
megkereste a folyosó közepén a 6/C számú lakást, és
megnyomta az ajtón a csengőt. Csak egyet csengetett, és azt is
nagyon röviden. Az ajtó azonnal kinyílt.
Martha Tamid apró termetű lány volt, és olyan, mint egy
egyiptomi hastáncosnő. Hawes nem bánta volna, ha magán-
detektív lenne, mert akkor Miss Tamid bizonyára valami testhez
állóbb vagy - esetleg és - csábítóbb öltözéket vett volna magára.
A helyzet az volt, hogy Miss Tamid blúzt és pantallót viselt, de
ez se volt rossz, mert túlságosan egyik sem rejtette el ingerlő
idomait.
- Miss Tamid? - kérdezte Hawes.
- Igen. Hawes detektív?
- Igen.
- Tessék, fáradjon be. Már vártam.
- Elnézést, hogy ilyen későn alkalmatlankodom, de hát
szerettünk volna minél sürgősebben végére járni a dolognak.

158
 - Semmi vész. Televiziót néztem. Greta Garbót. Klassz csaj.
Vagy magának nem ez a véleménye?
- De igen.
Martha Tamid becsukta Hawes mögött az ajtót, aztán be-
vezette a detektívet a nappaliba. A televízióban egy régi Greta
Garbo - John Gilbert filmet adtak, Miss Garbo éppen egy
szőlőfürtöt harapdált csábosan a képernyőn.
- Nagyon klassz csaj - mondta ismét Martha, és kikapcsolta
a készüléket. A szobában hirtelen nagy csend lett.
- Nos, állok a rendelkezésére - mondta Martha, és el-
mosolyodott.
Széles volt a mosolya, felragyogott tőle az egész arca, és
felizzott sötétbarna szeme is. Fekete haját hosszúra leeresztve
viselte, egészen a háta közepéig lelógott. A szája sarka mellett
parányi anyajegy volt, s a bőre olyan cigányosan barnán
csillogott, amilyennek Hawes a mediterrán népek bőrét képzelte.
Volt ebben az arcban, ebben a mosolyban, ezekben a tüzes barna
szemekben, a félrebillentett fejben, sőt még az anyajegyben is
valami pajzán dévajság. És volt ebben az arcban, ebben a buja
testben még valami egyéb is: nyílt kihívás és felajánlkozás.
Nem, gondolta Hawes, ez ostobaság. Megszólalt. - Bocsánat a
kérdésemért, de nem hastáncosnő maga véletlenül?
Martha elnevette magát. - Nem - felelte -, titkárnő vagyok.
Úgy nézek ki, mint egy hastáncosnő?
Hawes elmosolyodott. - Hát igen - felelte.
- De hiszen nem is látta a hasamat - mondta Martha még
mindig nevetve, - de félreérthetetlenül kihívóan - húzva fel

159
egyik ívelt szemöldökét, mintha csak azt mondta volna: - De
hiszen még nem is látta a hasamat.
Hawes köszörült egyet a torkán. - Hol dolgozik, Miss Ta-
mid?
- Az Anderson és Loebnél.
- Ott ismerkedett meg Amos Barlowval?
- Ott.
- Mióta ismeri?
- Csak nemrég kerültem a céghez - mondta Martha.
- Nem tudom hová tenni az akcentusát - mondta moso-
lyogva Hawes.
- Nem csoda: keverék - mondta Martha. - Törökországban
születtem, aztán Párizsban éltem és onnan Bécsbe kerültem a
szüleimmel. Amerikában még csak fél éve élek.
- Értem. Mikor kezdett az Anderson és Loebnél dolgozni?
- A múlt hónapban. Előbb tanfolyamra jártam, meg kellett
tanulnom a gép- és gyorsírást. Most, hogy már elsajátítottam
mindkét tudományt, titkárnő vagyok.
- A szüleivel lakik itt, Miss Tamid?
- Nem. Huszonhárom éves vagyok. Egy huszonhárom éves
nő elég idős ahhoz, hogy egyedül éljen és azt csináljon, amit
akar, n'est-ce pas?
- Hát persze - mondta Hawes.
- Maga aztán jó nagydarab ember - mondta Martha. Nem
érzi magát kényelmetlenül a társaságomban?
- Nem. Miért kellene kényelmetlenül éreznem magam?

160
 - Amiért én ilyen kicsi vagyok - mondta a lány. Az arcán
ismét megjelent az a kihívó kifejezés. - Persze azért nem olyan
nagyon kicsi - tette hozzá.
Hawes szórakozottan bólintott. - Szóval ... izé ... Mr.
Barlowval csak a múlt hónapban ismerkedett meg, amikor
dolgozni kezdett az Anderson és Loebnél.
- Igen. - Martha szünetet tartott. - Nem inna valamit?
- Nem. Köszönöm, de nem kérek. Szolgálatban nem szabad
innunk.
- Kár - mondta a lány.
- Kár bizony.
A lány kurtán, várakozó arckifejezéssel elmosolyodott.
- Találkozott ma este Mr. Barlowval? - kérdezte Hawes.
- Igen.
- Hánykor?
- Hát úgy hat körül jöhetett értem. Miért, valami baj történt
Mr. Barlowval?
- Nem, dehogy. Ezek csak rutinkérdések - mondta Hawes.
- Maga hánykor jött el a munkahelyéröl, Miss Tamid
- Ötkor.
- De Mr. Barlow csak fél hatkor, ugye?
- Hogy ő mikor, azt nem tudom. Mindenesetre még ott volt,
amikor én eljöttem, és hat körül ért ide.
- És innen hová mentek?
- Egy belvárosi étterembe.
- Maga miért jött elöbb haza, ilyen messzire? Hiszen a
cégtől egyenesen is odamehetett volna.
- Hát csak át kellett öltöznöm, nem?

161
 - Ja persze - mondta Hawes, és elmosolyodott.
- Elég gyakran öltözöm át - mondta Martha. - A cégnél
például kosztümben voltam, aztán a vacsorához ruhába öl-
töztem, és amikor Amos elment, blúzt vettem fel meg pantallót,
mert csak későn szoktam lefeküdni.
- Értem. - Hawes várt. E1 volt készülve rá, hogy a lány
megkérdezi: - Nem haragszik, ha most átöltözöm valami ké-
nyelmesebb ruhába? - De nem kérdezte meg, és Hawes persze
tudta, hogy nem is kérdezheti meg, hiszen ő csak egy városi
szolgálatban álló hekus és nem maszek dekás.
- Hánykor értek vissza az étteremből?
- Fél kilenc vagy kilenc lehetett. Nem tudom pontosan.
- És Mr. Barlow hánykor ment el?
- Fél vagy háromnegyed tíz körül. - Martha szünetet tartott.
- Maga sem talál vonzónak?
- Tessék?
- Nagyon visszataszító jelenség vagyok?
- Hogyhogy visszataszító?
- Úgy értem, hogy nem elég szép.
- Ugyan, dehogy. Szó sincs róla. Maga nagyon is szép.
- Mert azt hiszem, Amos Barlow nem talált elég szépnek.
- Ezt meg honnan veszi?
- Alig várta, hogy elmehessen tőlem.
- Miből gondolja?
- Megkínáltam egy pohár itállal, de nem kért. Aztán
megkérdeztem, szeret-e táncolni, és arra is nemet mondott. -
Egy kis szünetet tartott. Aztán elgondolkozva megjegyezte: -
Néha egyszerűen nem értem az amerikai férfiakat.

162
 - Hát ... sokféle van belőlük - állapította meg bölcsen
Hawes.
- Maga szeret táncolni?
- Igen.
- Csakhogy persze már túl késő van ahhoz, hogy táncoljunk
- vigyorodott el Martha. - Panaszt emelnének az alattunk lakók.
- Magam is azt hiszem.
Martha sóhajtott egyet, azaz mély lélegzetet vett, aztán
hangosan kiengedte a levegőt. - Egész biztos, hogy Amos
Barlow nem talált vonzónak - szögezte le.
- Talán nem maga az esete - mondta Hawes. - Mondja,
magán kívül sok lánnyal randevúzik még a cégtől Mr. Barlow?
- Nem tudom. Nagyon hallgatag ember. - Elbüvölően ér-
tetlen arccal megrázta a fejét. - Nagyot csalódtam benne.
- Nos, mi tulajdonképpen csak azt akartuk tudni - mondta
Hawes -, hogy tényleg magával volt-e Mr. Barlow ma este hattól
körülbelül fél tízig. És azt hiszem, tényleg együtt voltak.
- Hát hogy együtt voltunk, az igaz - mondta Martha -, de
hogy velem volt-e, az más kérdés. - Vállat vont. - Ó ,az amerikai
férfiak - sóhajtotta szomorúan.
- Nagyon köszönöm a segítségét - mondta Hawes, és felállt.
- Azt hiszem, ideje mennem. Nagyon későre jár.
- Későnek sohase késő - jegyezte meg sokat sejtetően Mar-
tha Tamid, és olyan kihívó pillantást vetett Hawesra, hogy az
majd elolvadt. De Hawes csak egy pillanatig habozott, mint aki
nem tudja, mitévő legyen, aztán elindult az ajtó felé. Jó éjszakát,
Miss Tamid - mondta. - Még egyszer nagyon köszönöm.

163
 - Ó, ti amerikai férfiak! - sóhajtott fel ismét Martha Tamid,
amikor becsukta Hawes az ajtót.

BERTRAM KLING 3/O DETEKTÍV JELENTÉSE AMOS

BARLOW MEGFIGYELÉSÉRŐL:

Április 12.
Követtem Barlowot a kapitányságtól Riverheadben lévő
házáig. Odaért 23 óra o8 perckor. Barlow a kocsiját /1959-ea
Ford szedán/ a ház mögött levö garázsba állitotta be, és a hátsó
konyhaajtón ment be a házba, A konyhában körülbelül tizenöt
percig égett a villany. 23,25-kor az emeleten gyúlt villany,
Barlow az elülső fronton lévő ablakhoz lépett, kinézett az utcára,
és lehuzta a rolót. 23.35-kor az emeleten ia kialudt a villany. A
posztomon maradtam 0.23-ig, amikor feltevésem szerint Barlow
már aludt. Felhívtam a riverheadi 64-es körzetet, és kérésemre
felváltott David Schwartz rendőr.

Április 13.
Schwartzot 6.00-kor váltottam fel a posztján. A Wagner éa a
Tizennegyedik utca sarkán parkoltam le a kocsimmal, ahol a
sarokház sövénykerítése eltakart. Barlow házában 7.30-ig
semminemű mozgáat nem észleltem. 7.30-kor Barlow a hátsó
ajtón kijött a házból, a garázshoz ment és kihozta a kocsiját.
Követtem a közeli Pike Avenue-n levő étteremig /az étterem

164
neve Családi Falatozó/. Az étteremmel szemközt parkoltam le az
utca másik oldalán, ahonnan Barlow majdnem teljes alakjában
látható volt a kirakat üvegén keresztül. Egyedül ült egy asz-
talnál, kényelmesen megreggelizett, és 8.22-kor hagyta el a
falatozót. Riverheaden az Addison River Parkwayn hajtott
keresztül, amelyre a Cannon Road és az Avenue /Dover Plains
Avenue/ közt tért rá, aztán a River Harb Highwayn hajtott
tovább a Dock Street felé. A Highwayről a Land's Endnél tért le
nyugati irányban a Mayfair Avenue-ra, leparkolt a Mayfair és a
Pickett sarkán lévő üres telken, és bement a Mayfair 891. sz.
alatti irodaépületbe. Mivel nem volt módom a megfigyelést az
irodájában folytatni, ellenőriztem, van-e az épületnek hátsó
kijárata, és miután megállapitottam, hogy nincs, az épület
előcsarnokában a felvonók közelében helyezkedtem el
figyelőállásban. l0.l5-kor ittam egy kávét, de az előcsarnokban
lévő drugstore-ból is szemmel tudtam tartani a f elvonókat.
Barlow 12.34-kor jött le először, követtem a Pickett Streeten
levő Fannie's nevű étteremig, ahol egyedül ülve egy asztalnál
megebédelt, aztán körülbelül tizenöt percig a MacCauleyn levő
Törvényszéki Épület kis parkjában sétált, egy percig sem
tévesztettem azem elöl. 13.25-kor visszatért az irodájába, én
ismét az előcsarnokban helyezkedtem el. Barlow csak l7.l0-kor
jött le ismét az egyik felvonón. A szivaros pultnál vásárolt egy
esti ujságot, a telekhez sétált, ahol leparkolt, kiváltotta a
kocsiját, egyenesen a River Harb Highwayre hajtott, onnan a
Cannon Roadnál az Addison River Parkwayre és onnan haza.
Beállitotta a kocsiját a garázsba, bement a házba, és egész este
nem jött ki. l8.50-kor, miután a 64-esből felváltott Gordley

165
rendőr, elmentem vacsorázni 19.45-kor foglaltam el ismét a
posztomat, ahol éjfélkor ismét f elváltott Gordley.

Április 14.
Barlow a mai napját rutinszerűen ugyanúgy töltötte el, mint a
tegnapit. Szerintem egyáltalán semmi gyanús nincs a
viselkedésében. A szokásai megállapodottnak látszanak. Nem
hinném, hogy bármi köze lenne Carella megveréséhez.

Április 15.
Szombat délelőtt. Ma a szokottnál korábban /5.30-kor/
érkeztem a házhoz, mert úgy gondoltam, hogy Barlow a
szombati napot esetleg a szokásostól eltérően tölti. Kávét és
fánkot is vittem magammal a kocsiban és ismét a Wagner és a
Tizennegyedik utca sarkán parkoltam le, ahol a sövénykerítés
fedez. Sokáig kellett várnom. Úgy látszik, Barlow
szombatonként későig alszik. Már majdnem déli tizenkét óra
volt, mire kijött a házból, addigra én már nagyon éhes lettem a
reggeli után. Reméltem, hogy betér valahová ebédelni, de nem
tette. Ehelyett ismét a Cannon Roadra hajtott, és azon egyenest
északi irányba ment tovább. Egy darabig azt hittem, hogy
észrevette, hogy követem, tudniillik a nagy forgalomban szem
elől tévesztettem. De sikerült megint kiszúrnom, éppen amikor a
magasvasút építménye alatt befordult kelet felé. A Martinra. Öt
háztömbnyit követhettem keleti iránnyban, amikor megállt egy
virágüzlét előtt /Konstantinos Testvérek, Martin Avenue 3451./,
ahonnan egy kis virágkoszorúval jött ki. Még tiz háztömbnyit
hajtott keleti irányban, és befordult a Cedarcrest nevezetű

166
temető kapuján. Leparkolt a temető irodája előtt, be-ment, bent
maradt néhány percig, aztán kijött, és gyalog ment be a
temetőbe, kezében a koszorúval. Követtem a sírok közt
kanyargó ösvényen. Az egyik sírkőnél megállt, és nagyon
sokáig ott állt, lehajtott fejjel, csak a sírkövet nézve. Aztán
letérdelt, letette a koszorút a sirra, összekulcsolta a kezét, és
térden állva összekulcsolt kézzel imádkozott legalább félóra
hosszat. Aztán felállt, megdörzsölte a szemét, mintha sírt volna,
aztán visszatért a kocsijához. A Cannon Roadon ebédelt meg
egy vendéglőben /Magasvasút Vendéglő, Cannon 867./, aztán a
Dover Plaina Avenue-n hazahajtott Riverheadbe. Felhívtam a
64-est, és váltást kértem, hogy megebédelhessek, s ezúttal egy
Gleason nevű rendőrt küldtek ki. Amikor l4.35-kor visszatértem
a házhoz, Gleason nem volt ott, és Barlow se volt otthon. A
garázsa ajtaja tárva-nyitva állt.
Barlow 15.17-kor tért vissza. Pár perc mulva megjött
Gleason is, egy jelöletlen szedánban. Elmondta, hogy Barlow
csak heti bevásárlásait intézte el, volt a fűszeresnél, hentesnél
italmérésekben stb. Köszönetet mondtam Gleasonnak, és ismét
elfoglaltam őrhelyemet.
Nem tudom, mit csinál Barlow a vikendeken, de úgy
látszik, nem jár sehova. Szombat este volt, de aznap már nem
hagyta el még egyszer a házat, 23.00-kor minden helyiségben
kialudt a villany, A ház körül csellengtem éjfél után egyig, aztán
felhívtam a 64-est, hogy váltsanak fel.

Április 16.

167
 Későig aludtam, aztán felhivtam Carellát a lakásán, és
megkérdeztem, hol van Barlow bátyja, Tommy Barlow
eltemetve. Közölte, hogy a Cedarcrest nevű temetőben. Gordley
rendőrt 12,15-kor váltottam fel a posztján, Gordley azt mondta,
hogy Barlow egész délelőtt nem tette ki a lábát a házból. Barlow
csak 13,30-kor jött ki, nadrágban és pulóverben, bottal a
kezében. A garázshoz ment, kihozott egy elektromos fűnyirót és
bekapcsolta, megnyírta a ház előtt a pázsitot, visszavitte a
fűnyirót a garázsba, és ismét bement a házba. l5.00-kor egy kis
csukott piros Chevy II, állt meg Barlow háza előtt. Egy húsz év
körüli, hosszú fekete hajú lány szállt ki belőle, felment a lépcsőn
és becsengetett. Tudtam, hogy Barlow otthon van, mert a
fűnyírás óta nem hagyta el a házat, de a lány hiába állt az ajtó
előtt és nyomta a csengőt, Barlow nem nyitott ajtót. Végül is
feladta, visszaült a kocsijába, dühösen becsapta az ajtaját, és
elrobogott. Azonnal felhívtam Hawest, hogy adja meg Martha
Tamid személyleírását, az eredmény pozitív volt. Váltást kértem
a 64-estől, és Miss Tamidnak az Oval közelében levő lakásához
hajtottam. A kis piros kocsi ott állt a ház előtt, de amikor
beszéltem Miss Tamiddal, tagadta, hogy elment volna hazulról,
azt mondta, hogy egész nap otthon volt, és egész biztosan nem
járt Barlow házánál. Itallal kínált, de nem fogadtam el. Azt is
megkérdezte, hogy mi a véleményem, nem olyan-e, mint egy
egyiptomi hastáncosnő. Nagyon agresszív és nagyon nőies
teremtésnek látszik. Nem értem, miért hazudta azt, hogy nem
járt Barlownál.
Vacsora után, 18.12-kor foglaltam el ismét a posztomat. A
leváltott rendőr azt mondta, hogy Barlow kocsival nem ment

168
sehova. Eszembe jutott, hogy Barlow talán gyalog ment el
valahova, a hátsó ajtón osont ki és a kocsit a garázsban hagyta.
Felhívtam a házat a második sarkon levő drugstore-bó1, de
amikor Barlow jelentkezett, letettem a kagylót és ismét
elfoglaltam őrhelyemet. 18,45-kor gyújtott villanyt. Az utolsó
villany 23.00-kor aludt el.
Hajnali kettőkor jöttem el, ezuttal ismét Schwartz váltott
fel. Schwartz megkérdezte, miért figyeljük ezt a pasast. A
legszivesebben megmondtam volna neki.

Április 17.
Hétfő.
Barlow 7.30-kor kelt fel, illetve jött ki a házból. A napja
ugyanúgy telt el, mint más hétköznapokon. Reggeli, iroda, ebéd
megint iroda, aztán haza stb., villanyoltás, és lefeküdt. Most
éjfél után 1 óra 30 perc van. A Barlow házat l,00-kor hagytam
el, miután megkértem a 64-est, hogy váltsanak fel. Ismét
Gleason jött váltani. Ö is megkérdezte, hogy miért tartjuk
megfigyelés alatt Barlow-t.
Kérek engedélyt a megfigyelés befejezésére.

Bertram Kling 3.o. detektív.

Április 18-án reggel - ragyogó, napsütéses áprilisi kedd volt,

a hőmérséklet tizennyolc fok (Celsius), a nyugati szél sebessége
három kilométer/óra - Steve Carella detektív elhagyta riverheadi
házát, és gyalogosan indult a magasvasút néhány saroknyira
levő állomása felé. Április tizenkettedikén támadták meg, de

169
ahogy a régi arab szólás tartja, az idő minden sebet begyógyít.
Nem vette könnyedén hogy megverték, hiszen egy épeszű ember
az ilyesmit sohasem veheti könnyedén. A verés fáj. Egyáltalán
nem nevezhető kellemesnek, ha valakit fejbe vágnak, sőt egyéb
testrészeit is megpróbálják összetörni egy husánggal, sétabottal
vagy baseballütővel. És az sem kellemes, ha valakit
beszállítanak a kórházba, ahol a bennlakó segédorvos szenvtelen
pillantást vet vérző arcára, szenvtelenül lemossa a sebeit, aztán
nemcsak hogy szenvtelenül, hanem szinte lekicsinylően
bekötözi öket, mintha mindennap látna ilyesmit, mintha számára
az egész csak úgyszólván elemi iskolai feladat lenne, amilyennel
már elsőéves medikus korában találkozott, s mintha nehezebb
feladatra - mondjuk legalábbis egy sürgősen ellátandó
nyombélfekélyre - számított volna. És ami még ennél is
rosszabb: hazamenni, és azzal a rengeteg ragtapasszal, pólyával
és kötéssel a fején meg az arcán odaállni az asszony elé, aki
süketnéma, nem tud sikítani, de a sikoly ott van a szemében, és
az ember szeretné elnémítani azt a néma, de iszonyatos sikolyt,
és azt kívánja, hogy bárcsak ne támadta volna meg orvul egy
nyavalyás csirkefogó, és ne verte volna szinte péppé az arcát,
mielőtt neki sikerült volna legalább megmarkolnia a fegyverét.
Önkéntelenül is tűnődni kezd, hogyan fogja a dolgot reggel
megmagyarázni a gyerekeknek. Nem szeretné, ha máris
rettegéssel töltené el őket a tudat, hogy az apjuk hekus, nem
szeretné, ha máris neurotikusokká kezdenének válni, amikor
jóformán még alig kerültek ki a pelenkából.
De hát az idő minden sebet begyógyít - azok az arabok
ugyancsak értették a módját, hogyan kell aranyigazságokat

170
tömören megfogalmazni -, és Carella ismert még egy másik
szólást is - ez ugyan nem arab volt -, miszerint addig jár a korsó
a kútra, amíg el nem törik. Fogalma sem volt róla, hogy ki
támadta meg Barlow házának kocsifelhajtóján, de szentűl meg
volt győződve róla, hogy a törvény őrei, az emberiség elszánt
védelmezői, az ártatlanok rendíthetetlen pártfogói, az eltűnt
személyek fáradhatatlan kutatói, az igazság és a közerkölcs
védőbástyái, egyszóval a 87. körzet hekusai egy szép napon
mindenképpen elkapnak egy nyavalyás csirkefogót, aki azon
kívül, hogy bevall minden bűncselekményt, amelyet az elmúlt
tíz év folyamán elkövetett, csak úgy mellékesen megemlíti,
hogy április tizenkettedike estéjén megvert egy Carella nevű
hekust. Egyszóval Carella nem türelmetlenkedett, bízott benne,
hogy a szerencse az ő pártján áll. A bűnözés nem fizetődik ki.
Ezt mindenki tudja. Mint ahogy azt is, hogy az idő
megállíthatatlan.
Az idő ezen a gyönyörű áprilisi reggelen a szokottnál is
gyorsabban rohant, akár egy megáradt folyó. De ezt Carella még
nem tudta. Munkába ment, a teendőit vette számba gondolatban,
miközben a magasvasút állomása felé haladt, és halvány
sejtelme se volt róla, hogy úgyszólván pillanatokon belűl újabb
néhány ütést kap a fejére és egyéb testrészeire. Ki számít
olyasmire, hogy egy ilyen gyönyörű áprilisi reggelen megverik?
A verés akkor következett be, amikor éppen felfelé igye-
kezett a magasvasút állomásának a lépcsőjén. Az első ütést
hátulról kapta, a tarkóján találták el, és ő arcra bukott a lépcsőn.
Váratlanul érte az ütés, érezte, hogy elsötétedik a szeme előtt a
világ, s miközben arcra bukott, csak az villant az agyába, hogy:

171
Úristen, fényes nappal!, aztán kétségbeesetten igyekezett
megkapaszkodni valahogy a lépcsőn. Támadója, aki husánggal,
sétabottal, baseballütővel vagy a fene tudja mivel ütötte le, úgy
látszik, elhatározta, hogy össze is rugdalja Carellát, mivel mi
sem kézenfekvőbb, mint összerugdalni egy embert, aki egy
lépcsőn arcra bukott, illetve már térden áll, és kétségbeesetten
igyekszik megkapaszkodni a lépcsőfokokban. Így aztán arcba
rúgta, felszakítva rajta az egyik sebet, mire Carella arcát
elborította a vér, végigfolyt az arcán, és befolyt hófehér inge
nyakába. Egy nő, aki éppen lefelé jött a lépcsőn, felsikoltott,
aztán egyfolytában sikoltozva elkezdett visszafelé rohanni, ismét
fel a lépcsőn, a pénztárfülke felé, ahol a magasvasút
alkalmazottja próbálta megnyugtatni és megtudni tőle, hogy mi
baja, közben meg a lépcsőn az az ember a husánggal, sétabottal
vagy baseballütővel egyik ütést a másik után mérte Carella
fejére meg a tarkójára, szemmel láthatólag minden tőle telhetőt
elkövetve, hogy megölje őt. Carella hallotta, hogy a nő
sikoltozik; hallotta a rohanó lépteket is, és azt is hallotta, hogy
egy férfihang ordít: - Hagyja abba! Nem hallja, hogy hagyja
abba? -, de főleg azt érezte, hogy vakító villámok lobbannak a
fejében, valahányszor az a husáng lesújt, érezte, hogy szédül,
miközben a revolvere után tapogatózik, de nem találja meg,
érezte, hogy a derekán ott van a töltényőv, aztán ismét a
revolvere után tapogatózott, érezte, hogy ujjai végre éppen
ráfonódnak a revolver diófa agyára, amikor támadója ismét
lecsapott az, orrcsontjára. Még egy ilyen ütés, és megölsz, te
csirkefogó, villant az agyába, még egy ilyen ütés, és itt döglöm

172
meg a lábad előtt!, és a revolvere kiszabadult a
revolvertáskából.
Fél kezével a lépcsőfokba kapaszkodva, nagy lendülettel,
kinyújtott karral, vaktában sújtott a háta mögé arra az emberre,
aki ott volt. Az ütés talált. Csodálatosképpen érezte, hogy a
fegyvere emberi testet ér, hallotta, hogy valaki fájdalmasan
felnyög, azonnal villámgyorsan hanyattfordult, és háttal fekve a
Iépcsőn, mindkét térdét ösztönösen felhúzta, hogy előrerúgjon,
előre is lendült a lába, mint a rugó, és egyenesen a rekeszizmába
talpalt támadójának, aki hanyatt esett és kapálódzva legurult a
lépcsőn. Carellának viszketett az ujja a ravaszon, és
ellenállhatatlan vágy keritette a hatalmába, hogy megölje ezt
a rohadt gazembert, aki hekusok megverésére specializálta
magát. Talpra állt. Támadója legurult egészen a lépcső aljáig, és
éppen megpróbált négykézlábra állni, amikor Carella
megcélozta a 38-asával, rákiáltott, hogy: - Állj vagy lövök! -,
közben azt gondolta: Rajta, menekülj! Menekülj és meghalsz!
De a férfi nem próbált elmenekülni. Csak ült ott a lépcső
aljában, ahová legurult, miközben a lépcső tetején a nő még
mindig sikoltozott, és a pénztárfülkéből kirohant pénztáros
egyre csak azt kérdezte: - Mi van? Valami baja történt?
Carella lerohant a lépcsőn.
Megragadta a férfi állát, a mellének szegezte a revolvere
csövét, aztán felemelte a férfi fejét, és belenézett az arcába.
Még soha életében nem látta.

- Nem megyek kórházba! - jelentette ki Carella, és a mentő-

kocsi sofőrje a hátul ülő mentőorvos felé fordult, aki ránézett

173
Carellára, és azt mondta: - De uram, hiszen ömlik az arcából a
vér! - Carella olyan szigorú pillantást vetett rá, amilyet csak
tudott mint a törvény elszánt őre, és megismételte: - Nem
megyek kórházba, a szentségit neki! -, mire az orvosnak az a
határozott benyomása támadt, hogy ha mindenáron ragaszkodik
hozzá, hogy kórházba kerüljön valaki, a végén ő maga lesz az,
aki odakerül. Így aztán inkább szó nélkül vállat vont, nyugodtan,
méltóságteljesen, ahogy az orvosok nagykönyvében meg van
írva, és azt kívánta, hogy egy ilyen szép reggelen inkább egy
kedves, beijedt öreg hölgyhöz hívták volna ki, akinek
gyomorvérzése van, mint ehhez a vérző vademberhez, akinek
revolver van a markában, és úgy látszik, lőni is kész vele, de hát
ilyen az ő szerencséje, és ő különben is még csak elsőéves
medikus. Még mindig jobb egy mentőkocsi személyzetének
egyik tagjaként kórházba kerülni, mint a mentőkocsi
ápoltjaként. Így aztán szépen elment a mentőkocsival együtt.
A férfi, aki ott ült a lépcső aljában és meglehetősen gyá-
moltalanul tapogatta a gyomra tájékát, ahová Carella bizony
belerúgott, nem szólt semmit. Fegyvere, amelyről kiderült, hogy
nem más, mint egy elfürészelt seprünyél, vele együtt gurult le a
lépcsőn. Carella felvette a seprünyelet a földről, aztán foglyával
együtt beült a járőrkocsiba, amelyet - akárcsak a mentőket - a
segítőkész pénztáros hívott ki telefonon. A rendőr a 87. körzet
előtt tette le Carellát és a foglyát. Carella - még mindig
revolverrel a kezében - keresztüllökdöste a férfit a járdán, fel a
bejárati lépcsőn, aztán az eligazító asztala előtt elhaladva még
feljebb a Nyomozócsoport emeleti helyiségéhez vezető
vaslépcsőn, végigtaszigálta a folyosón, keresztül a léc válaszfal

174
ajtaján, aztán rálökte egy egyenes hátú székre, amelyet szinte
abban a pillanatban körülvett néhány detektív.
- Úristen, maga vérzik - mondta Meyer Carellának. - Tud
róla?
- Tudok hát - mondta Carella. Aztán odafordult a széken le-
hajtott fejjel ülő férfihoz: - Mi a neve, miszter?
A férfi nem válaszolt.
Carella fél kézzel megmarkolta a férfi állát, keményen
megszorította, aztán felemelte a férfi fejét, és keményen a
szemébe nézett.
- A nevét akarom hallani, miszter - ismételte meg. A férfi
megint nem válaszolt.
- Álljon fel.
A férfi nem mozdult.
- Felállni! - ordította dühösen Carella, megmarkolta a férfi
könnyű zakójának a mellét, felrántotta a székről, és akkorát
lökött rajta, hogy az valósággal keresztülrepült a szobán, és az
iratszekrények mellett vágódott neki a falnak.
- Nyugalom, Steve - intette Meyer.
Carella a pisztolytáskájába dugta a fegyverét, és átkutatta a
férfi valamennyi zsebét. Az egyikben talált egy irattárcát,
megint megmarkolta a férfi zakóját, ismét rálökte a székre, aztán
felült az asztal sarkára, és átkutatta az irattárcát. Hawes és
Meyer várakozva állt kétoldalt a fogoly széke mellett. Meyer
Carellára pillantott, és megcsóválta a fejét.
- Miscolo! - ordította.
- Hallom! - ordított vissza Miscolo az Iktatóból.
- Hozzon egy kis jódot meg egy kis kötszert!

175
 - Hozom! - válaszolta Miscoló.
Carella felnézett az irattárcáról. - Richard Bandler - -
mondta. A férfi nézett. - Ez a maga neve?
- A kezében tartja a jogosítványomat. Mit gondol, ki a
fenének a neve van rajta?
Carella az íróasztalra hajította a jogosítványt, lassan oda-
sétált Bandlerhez, és nagyon lassan, nagyon tagoltan azt mondta
neki: - Bandler, maga nekem nagyon nem tetszik. Már az első
alkalommal se tetszett, amikor orvul leütött, és semmivel se
tetszik jobban most, hogy másodszor is meg merte csinálni. Alig
tudom visszatartani magam, Bandler, hogy ne rugdaljam
egyfolytában akár vasárnapig, tehát okosabban teszi, ha vigyáz a
szájára, érti? Okosabban teszi, ha szép engedelmesen felel
mindenre, amit kérdezek, különben szavamra mondom, hogy
nyomorékká verem, mielőtt még a dutyiba kerül. Értette,
Bandler?
- Eléggé érthetően hangzik - válaszolta Bandler.
- Szeretném, ha teljesen érthető lenne - figyelmeztette
Carella. - A maga neve Richard Bandler?
- Az enyém.
- Ne ilyen hangsúllyal feleljen! - ordította Carella.
- Mi baja a hangsúlyommal?
- Nyugalom, Steve - mondta ezúttal Hawes.
Carellának ökölbe szorult a keze, aztán kinyitotta az öklét,
visszament az íróasztalához, és ismét a kezébe vette a
jogosítványt. - Ez a lakcíme? Isola, Déli Hatvanötödik utca
négyszáztizenhárom?
- Nem. Azóta elköltöztem onnan.

176
 - Hová?
- A belvárosban, a Hotel Culbertsonban lakom.
- Mióta lakik ott?
- Kábé tíz napja.
- Tíz napja költözött el a Hatvanötödik utcából?
- Nem. A Hatvanötödik utcából a múlt hónapban költöztem
el.
- Hová?
Bandler nem válaszolt.
- Hová, Bandler?
- A nyugati partra. Kaliforniába.
- Mikor utazott oda?
- Március huszonhetedikén.
- Miért? Talán körözték ebben a városban?
- Nem.
- Másutt körözték?
- Nem.
- Figyelmeztetem, hogy utánanézünk. Ha körözték vala-
hol ...
- Nem köröztek. Nem vagyok bűnöző.
- Lehetséges, hogy nem volt bűnöző, miszter - szólt közbe
Hawes -, de most az. Egy hatósági közeg elleni erőszak nem is
akármilyen bűncselekmény.
Bandler erre nem szólt semmit. Miscolo kijött az Iktatóból,
hozta a kötszert meg a jódot. Ránézett Carella arcára, meg-
csóválta a fejét, csettintett egyet a nyelvével, aztán megkérdezte:
- Úristen, mi történt magával? - Még egyszer megnézte Carellát,

177
aztán azt mondta: - Menjen szépen oda a mosdóhoz, és mossa
meg az arcát.
- Semmi baja az arcomnak, Alf - mondta Carella.
- Menjen és mossa meg az arcát! - szólt rá szigorúan
Miscolo. Carella sóhajtott egyet, és a sarokban levő mosdóhoz
lépett.
- Van priusza, Bandler? - kérdezte Hawes.
- Nincs. Mondtam már, hogy nem vagyok bűnöző.
- Na jó. Miért ment Kaliforniába?
- Mert ott kaptam munkát.
- Miféle munkát?
- A televíziónak dolgoztam.
- Mit dolgozott?
- Segédrendező vagyok.
- Mit rendez? - szólt oda Carella a mosdótól. Éppen a rácson
lógó fehér törülköző után nyúlt, de Miscolo ráordított: - Teljesen
összevérezi! Használjon papírtörülközőt!
- A segédrendező tulajdonképpen nemigen rendez - mondta
Bandler. - Mi inkább csak felügyelünk a stábra, felvevőgép elé
szólítjuk a színészeket, meg ...
- Nem érdekelnek az ilyen gyakorlati részletek - vágott a
szavába Hawes. - Milyen műsorban dolgozik?
- Hát ... hogy őszinte legyek, tulajdonképpen semelyik
műsorba se vagyok állandóan beosztva.
- Akkor miért ment Kaliforniába? - kérdezte Hawes. Az
előbb azt mondta, hogy ott kapott munkát.
- Igen.
- Miféle munkát?

178
 - Egy kilencvenperces dokumentumfilmet forgattak. Az
egyik barátom rendezte, és ő szólt, hogy menjek oda, és nézzem
meg, van-e kedvem vele dolgozni. Mint segédrendező. Ezért
mentem Kaliforniába.
Carella visszatért az íróasztalához, és leült a székére. Mis-
colo fogta a jódos üveget, és kenegetni kezdte a sebeit. - Itt
össze kéne varrni - mondta.
- Nem kell.
- Az egyik múlt heti sérülés újból felszakadt - magyarázta
Miscolo.
- Miért jött vissza Kaliforniából? - kérdezte Carella.
-A forgatást befejeztük. Körülnéztem egy kicsit, hátha akad
valahol valami állandó munka, de nem akadt. Így aztán
visszajöttem.
- És most dolgozik valahol?
- Nem. Még csak tíz napja értem vissza.

- Hányadikán, Bandler?
- Nyolcadikán.
- Au! - jajdult fel Carella, mikor Miscolo rányomott az
egyik sebre egy darab ragtapaszt. - Miért akart mindenáron
agyonverni, Bandler?
- Mert ... megtudtam, hogy mit művelt.
- Ne mondja! Mit műveltem? Jaj! Az isten szerelmére,
Alf ...
- Bocsánat, nem akartam - mondta Miscolo. - Tudja jól,
hogy nem vagyok orvos - tette hozzá zsörtölődve Csak egy

179
nyavalyás írnok. Legközelebb menjen kórházba, ahelyett hogy
ezt az egész nyavalyás szobát összevérezné.
- Mit műveltem? - tette fel a kérdést ismét Carella.
- Megölte a barátnőmet - mondta Bandler.
- Micsoda?
- Megölte a barátnömet.
A szobában levők közül egy pillanatig senki sem értette az
összefüggést. Némán, elképedve bámultak Bandlerre, aztán
Bandler megszólalt: - Blanche-ot. Blanche Mattfieldet - de
Carellán kívül még ez a név se jelentett a többieknek semmit.
Carella bólintott. - Önként ugrott le, Bandler - mondta. -
Én nem tehetek róla, hogy leugrott.
- Maga mondta neki, hogy ugorjon.
- Én csak megpróbáltam becsalni arról a párkányról.
- Csalta a fenét. Azt mondta neki, hogy ugorjon.
- Honnan tudja, hogy mit mondtam neki?
- A háztulajdonosnőtől. Ő egész idő alatt ott volt a szobában
a maga háta mögött, és hallotta, hogy azt mondta neki, ugorjon.
- Bandler hallgatott egy darabig, aztán hozzátette: - Miért nem
Iökte le minden teketória nélkül arról a párkányról? Az
eredmény ugyanaz lett volna.
- Először is: van magának fogalma arról, hogy miért mászott
ki a lány arra a párkányra? - kérdezte Carella.
- Mit számít az? Ha maga nincs, nem ugrott volna le!
- Ha maga nincs, nem mászott volna ki arra a párkányra! -
mondta Carella.
- Ne mondja!
- Miért hagyta el?

180
 - Ki hagyta el?
- Maga, Bandler, maga. Ide figyeljen, Bandler, ne dühítsen
fel ismét! Az a lány azért akart meghalni, mert maga elhagyta.
“Isten veled, Blanche, remekül szórakoztunk.” Szó szerint ezt
mondta neki.
- Én szerettem azt a lányt - tiltakozott Bandler. - Tudta,
hogy visszajövök. Tudta, hogy csak ideiglenesen kaptam
munkát. Megmondtam neki, hogy ...
- Maga egyszerűen faképnél hagyta őt, Bandler.
- Mondom, hogy nem! Hát nem érti, hogy szerettem? Tudta,
hogy vissza fogok jönni. Megmondtam neki. Honnan tudnám,
hogy miért ... hogy miért akarta megölni magát?
- Azért ölte meg magát, mert tudta, hogy maga végzett vele.
Mondja, most könnyebb a lelke?
- Hogy? ... Nem értem, mire gondol.
- Könnyebb a lelke, hogy megvert? Könnyebb a lelke, hogy
minden felelősséget rám hárít?
- Maga ölte meg! - ordította Bandler, és dühösen felugrott a
székröl, de Carella a vállánál fogva két kézzel visszanyomta.
- Hogy hívják a kaliforniai barátját
- Kit? ... Miféle barátomat?
- Azt a rendezőt. Aki azt a kilencvenperces dokumen-
tumfilmet forgatta.
- Azt ... izé ...
Csend lett a szobában.
- Vagy nincs is ott semmiféle barátja?
- Kérdezzenek meg akárkit a szakmában. Közel s távolban
az egyik legjobb segédrendező vagyok!

181
 - Csakugyan dolgozni ment oda, Bandler? Nem egy nőve1
ment oda?
- Mi?
- Egy nővel - bólintott nyomatékosan Meyer.
- Mondom maguknak, hogy szerettem Blanche-ot. Miért
mentem volna Kaliforniába egy másik nővel?
- Miért ment, Bandler? - kérdezte Hawes.
- Én ...
- Miért, Bandler?
- Én ... nagyon szerettem Blanche-ot. Én ... a fenébe is, mi
rossz van abban, ha ... Mi rossz van egy kis ártatlan szó-
rakozásban egy másik nővel? Blanche ... Blanche tudta, hogy
úgyis visszajövök hozzá. Tudta, hogy az a lány nem jelent
nekem semmit. Pontosan tudta.
- Úgy látszik, nem tudta.
Bandler sokáig hallgatott. Aztán azt mondta: - Az újságban
olvastam, még odaát Kaliforniában. Csak egy kis hír volt.
Arról ... arról, hogy Blanche kiugrott ... azaz leugrott, arról az
épületről. Már másnap benne volt az újságban. Én ... én azt a
másik lányt csakugyan faképnél hagytam, és visszajöttem az
első repülővel, amellyel csak jöhettem. Szombaton. Korábbi
gépre már nem kaptam helyet. De mire ideértem, Blanche-ot
már eltemették, és ... és amikor beszéltem a háztulajdonosnővel,
és az elmondta, hogy hallotta ... hallotta, hogy maga mit
mondott Blanche-nak, aztán ... szóval azt hittem, hogy maga a
felelős azért, ami történt. Hogy maga ölte meg a lányt, akit
szerettem.
- Higgye csak továbbra is ezt - mondta Carella.

182
 - Mi?
- Legalább gyorsabban fog múlni az idő.
- Hogy érti?
- Tíz évet is kaphat hatósági közeg elleni erőszakért. Carella
egy kis szünet után hozzátette: - Na, mi rossz van egy kis
ártatlan szórakozásban, Bandler?

Aznap, amikor Fred Hassler másodszor is megjelent a 87.

körzet nyomozóinak szobájában, és újból eszeveszett mozgásba
hozta a ringlispilt, ott éppen egy nagy szerelmi jelenet játszódott
le. Fred Hasslernek persze sejtelme se volt róla, hogy ő
kapcsolja rá újból a körhinta motorját, mivel azt sem tudta, hogy
az éppen lejáróban van, azaz Tommy Barlow és Irene Thayer
öngyilkossági ügyét az a veszély fenyegeti, hogy a nyitva
maradt ügyek papírkosarába kerül. Ugyanis a rendőrségi munka
mindig versenyfutás az idővel, különösen egy olyan körzetben,
mint a 87-es. Ha elkövetnek egy bűncselekményt, a hekusok
tudják, hogy minél gyorsabban munkához kell látniuk, hogy
eredményt érhessenek el, mert vagy azonnal elérik ezt az
eredményt, vagy alighanem soha. Ezért aztán igen rövid idön
belül százszor is felteszik maguknak ugyanazokat a kérdéseket,
és felteszik másoknak is, abban a reményben, hogy valahol és
valakitől olyan választ kapnak a kérdéseikre, amely nyomra
vezet. Csak az a baj, hogy akármilyen gyorsan dolgoznak, a
nyomok gyorsan kihűlnek, és egy olyan körzetben, mint a 87-es,
mindig újabb esetek adódnak, a bűnözés úgyszólván folyamatos,
mindig akad egy új keletü bűncselekmény, amely azonnali
kivizsgálást igényel, és bizonyos ügyek épp ezért mindig nyitva

183
maradnak. A nyitva maradt ügyek papírkosara afféle
megalkuvás: lehetővé teszi a hekusoknak, hogy egy ügyet
lezárjanak és mégse zárjanak le. Ha egyszer egy ügyet ebbe a
papírkosárba hajítanak, nem kell többé törni rajta a fejüket,
hanem arra a másik három tucat esetre koncentrálhatnak, amely
mindennapi munkájuk során csodálatosképpen mindig adódik.
A nyitva maradt ügyek papírkosarába került eset hivatalosan
nincs lezárva, mivel hivatalosan nem oldódott meg: nem történt
az ügyben se letartóztatás, se ítélet. De annak ellenére, hogy
hivatalosan nincs lezárva, igazában nem is foglalkoztatja már a
hekusokat: úgy hever a papírkosárban, mint egy tetszhalott. A
Tommy Barlow-Irene Thayer-ügy úgyszólván elvesztette már
minden jelentőségét, és a 87-es hekusai szinte már hajlandók
voltak a nyitva maradt ügyek papírkosarába hajítani, éppen
aznap, amikor Fred Hassler újból megjelent az osztag- szoba léc
válaszfalánál, vagyis aznap, amikor az osztagszobában éppen
egy nagy szerelmi jelenet játszódott le két szerelmes között.
A szerelmesek közül az egyik ötvennyolc, a másik
ötvenötéves volt. Meyer detektív íróasztala előtt álltak és
dühösen vitatkoztak. A férfin sportzakó volt, amelyet az
alsóingként hordott atlétatrikóra vett fel, amikor a rendőr, aki
behozta őket, kopogott az ajtajukon. A nő virágmintás háziruhát
vi selt.
- Halljam, melyikük akar feljelentést tenni - kérdezte Meyer.
- Én - mondta egyszerre a férfi meg a nő.
- Egyszerre csak egyikük beszéljen.
- Én teszek feljelentést - jelentette ki a nő.

184
 Hassler, aki a léc válaszfalnál állt, hiába próbálta magára
vonni az osztagszobában tartózkodó detektívek valamelyikének
a figyelmét: valamennyien szemmel láthatóan buzgón gépeltek
vagy tanulmányozták a kartotékokat, kivéve Meyert, aki a
szerelmesekkel foglalkozott.
- Melyikük hívta ki a rendőrséget? - kérdezte Meyer.
- A rendőrséget én hívtam ki - jelentette ki a nő.
- Igaz ez, uram?
- Persze - mondta a férfi. - A rendőrséget ez a nagypofájú
hívta ki.
- Nos, asszonyom, miért hívta ki a rendőrséget?
- Azért, mert ez az ember megcsípett - válaszolta a nő.
- Nagypofájú - mondta a férfi.
- Mi? - kérdezte türelmesen Meyer. - Azért, mert meg-
csípte? Hát nem házasok maguk?
- De igen, házasok vagyunk - mondta a férfi. - És ez a
nagypófájú nem tudja elviselni, ha a férje egy kicsit megcsípi.
Azonnal rendőrért kell kiabálnia.
- Pofa be, te ronda állat! - mondta a nő. - Akkorát csíptél
belém, hogy azt hittem, kilyukad a bőröm.
- Csak kedveskedni akartam.
- Szép kis kedveskedés.
- Nekem kellett volna kihívnom a zsarukat - tiltakozott a
férfi. - De én nem vagyok olyan nagypofájú.
- Megcsíptél! - állította makacsul a nő.
- Úgy, te csak teregesd ki a szennyesünket - dörmögte a fér-
fi. - Kihívtad a zsarukat. Miért nem mindjárt az FBI-t hívtad ki?

185
 - Próbáljanak meg csillapodni - mondta Meyer. - Asz-
szonyom, ha a férje megcsipte ...
- Mert fejbe vágott a palacsintasütővel - szólt közbe gyorsan
a férfi.
- Ugyan! - kiáltotta a nő. - Hallja, miket beszél?
- Igenis, fejbe vágott a ...
- Hallja? És még ő nevez engem nagypofájúnak!
- Az az igazság, Helen, hogy megütöttél!
- Az az igazság, hogy megcsíptél!
- Azért csíptelek meg, mert megütöttél!
- Azért ütöttelek meg, mert megcsíptél!
- Mondtam már, hogy egyszerre csak egyikük beszéljen -
figyelmeztette őket Meyer. - Tehát tulajdonképpen mi történt?
- Én mosogattam - mondta a nő. - Ő meg odaállt a hátam
mögé, és megcsípett.
- Beszélj csak, beszélj - mondta a fejét csóválva a férfi.
- Szóval egy férj és feleség közt semmi sem szent? Fecsegj
csak ki szépen mindent a rendőrségnek!
- Aztán mi történt? - kérdezte Meyer.
- Aztán kikaptam a mosogatóból a palacsintasütőt, és
megütöttem vele.
- Fejbe vágott - mondta a férfi. - Akarja látni, mit múűvelt?
Tessék, tapogassa csak ki ezt a tiplit. Itt ni!
- Csak rajta, tálalj ki mindent - mondta a nő.
- Te hívtad ki a rendőrséget! - ordította a férfi.
- Mert megfenyegettél, hogy megölsz!
- Talán nem vágtál fejbe azzal a nyavalyás palacsinta-
sütővel?

186
 - Csak azért, mert feldühítettél.
- Azzal, hogy egy kicsit megcsíptelek?
- Csúnyán megcsíptél. Megmaradt a nyoma. Akarja látni a
nyomát, biztos úr?
- Naná. Csak rajta, mutasd meg neki - mondta a férfi.
- Hadd higgyék azt, hogy kabaréban vannak. Rajta, mutasd
csak meg neki!
- Mióta házasok maguk? - kérdezte türelmesen Meyer.
- Huszonöt éve - mondta a férfi.
- Csak huszonhárom - javította ki a nő.
- Legalább ötvennek tűnik - mondta ·a férfi, és röhögni
kezdett a saját szellemességén.
- Látja? - mondta a nő. - Nemcsak hogy veri a feleségét,
hanem még bohóckodik is.
- Nem vertelek. Csak megcsiptelek!
- Miért nem mennek szépen haza és békülnek ki? - kérdezte
Meyer.
- Vele? Ezzel a ronda állattal?
- Vele? Ezzel a nagypofájúval?
- Ugyan, ugyan. Itt a tavasz, nyílnak a virágok, menjenek
szépen haza, csókolják meg egymást, és béküljenek kimondta
Meyer. - Van itt nekünk elég bajunk maguk nélkül is. Különben
kénytelenek leszünk mind a kettőjüket bezárni.
- Bezárni? - kérdezte felháborodva a férfi. - Miért? Mert az
asszony csupa szeretetböl meglapogatott egy kicsit a p-
alacsintasütővel?
- Csak azért, mert a férjem kedveskedésből megcsípett egy
kicsit? - kérdezte a nő.

187
 - Mi szeretjük egymást - jelentette ki a férfi.
- Tudom, hogy szeretik. Akkor menjenek szépen haza jó? -
Meyer a férfira kacsintott. - Oké?
- Hát ...
- Menjenek csak haza - mondta Meyer. Felállt, megfogta, a
vállukat, és tuszkolni kezdte őket a válaszfal ajtaja felé. - Egy
ilyen szép fiatal pár, mint maguk, ne vesztegesse veszekedéssel
az idejét. Menjenek szépen haza, gyönyörű tavaszi nap van ... Jó
napot, uram, miben lehetek a segítségére?
- A nevem Fred Hassler - mondta Hassler. Már voltam itt
egyszer, de ...
- Komolyan mondja, hogy elmehetünk?
- Komolyan - mondta Meyer -, csak menjenek már. Mielőtt
még meggondolom magam. Na, egy-kettő, tünés! - Hasslerhez
fordult. - Igen, uram emlékszem magára. Fáradjon be. Maga
meg ne csipkedje többet a feleségét, miszter! Maga meg hagyja
a fenébe azt a palacsintasütőt! Foglaljon helyet, Mr. Hassler.
- Köszönöm - mondta Hassler. Ezúttal észrevehetően nem
nagyon érdekelte az osztagszoba couleur Iocale-ja meg az
atmoszférája. Nagyon komoly volt az arca, s mintha egykicsit
dühös is lett volna, Meyer alig várta, hogy megtudja, minek
köszönhetik a látogatását, és azonnal odaszólt Carellának, aki a
szoba másik végében az íróasztalánál ült és gépelt.
- Steve, Mr. Hassler van itt! Emlékszik még rá? Carella
felállt az íróasztala mellől, odajött Hasslerhez, aki már ült és
kezet nyújtott neki. - Helló Mr. Hassler! Hogy van? - kérdezte.
- Köszönöm, jól - mondta Hassler meglehetősen ridegen.
- Mit tehetünk magáért? - kérdezte Meyer.

188
 - Visszaadhatják az anyagomat - válaszolta Hassler.
- Miféle anyagot?
- Nem tudom, hogy maguk vitték-e el vagy a Negyven
Rabló, de valaki elvitte, és én vissza szeretném kapni.
- Eltünt valami lakásából, Mr. Hassler? - kérdezte Carella.
- Igenis, eltűnt valami a lakásomból. Nem állítom hogy a
rendőrség vitte el. Lehet, hogy a tűzoltók. De ...
- Gondolja, hogy a tűzoltók elloptak valamit?
- Csak azt mondtam, hogy lehetséges. Ha azok bejutnak egy
lakásba, az biztos, hogy minden az ujjukhoz ragad. Csakhogy
ezúttal egy állampolgár panaszt emel. Vagy talán nincs joga egy
állampolgárnak panaszt emelni?
- Már hogyne volna, Mr, Hassler. Mi tűnt e1?
- Kezdem először is azzal, hogy én jó alvó vagyok.
- Nagyszerű, uram.
- Az bizony. Rendszerint nagyon könnyen elalszom.
Csakhogy most építkezni kezdtek a környékünkön, és az este
olyan borzasztó lármát csaptak, egyszerűen képtelen voltam
elaludni. Felkeltem hát, és kinyitottam az orvosságos
szekrényemet, hogy bevegyek egyet azokból az altatókból, amik
még abból az időből maradtak meg, amikor influenzás voltam.
Ezerkilencszázötvenkilencben lehetett.
- Eddig világos, uram,
- Irtó magas lázam volt, amikor influenzás voltam, har-
minckilene-egy, sőt harminckilenc-kettő, és nern tudtam aludni.
Ezért aztán altatót szedtem. Barbinált. Csak egyet kell bevenni
belőle, azonnaI elalszik tőle az ember, és alszik egész éjszaka.

189
Négy tabletta Barbinálom maradt az üvegben abból az időből,
amikor influenzás voltam. Vagyis ezerkilencszázötvenkilencből.
- És bevett egyet, uram?
- Csak szerettem volna bevenni, mert sehogy se tudtam
elaludni. Kinyitottam hát az orvosságos szekrényemet,
gondolva, hogy beveszek egy Barbinált. És az üveget meg is
találtam, de üres volt.
- Csak nem tűntek el a tabletták?
- De igen. Mind a négy. És mivel tudtam, hogy a rob-
banáskor a lakásban jártak a tűzoltók, meg átkutatta a rendőrség
is, mindjárt gondoltam, hogy ők vihették el. Mármint vagy a
tűzoltók, vagy a rendőrség. De ez még nem minden.
- Csak nem tűnt el valami egyéb is, Mr. Hassler? Hassler
zordan hümmögött egyet. - Amikor ma reggel felkeltem,
eszembe jutott, hogy nem árt, ha átnézem a lakást ,hadd lássam,
mit loptak még el. Nos, egy egész tekercs film eltűnt.
- Milyen film?
- Mozgófilm. Meséltem már maguknak, hogy bolondja
vagyok a filmezésnek. A filmtekercseket a nappaliban tartom.
Tudják, olyan kerek fémdobozokban. És mindegyik doboz fede-
lére ragasztottam egy darab ragtapaszt. Arra van ráírva, hogy
mikor vettem fel a tekercset és hogy mit ábrázol. Nos, az egyik
tekercs eltűnt.
- Talán máshová tette, Mr. Hassler.
- Nem tettem máshová. A tekercsek mind felvételük idő-
rendjében vannak egy faládában, amelyet külön erre a célra
magam készítettem, mindegyik tekercsnek külön rekesze van, és

190
az egyik rekesz most üres. Szóval ne haragudjanak, szeretném
visszakapni az altatómat, meg a filmemet is.
- Egyik sincs nálunk, Mr. Hassler - mondta Carella. Egy kis
szünet után hozzátette. - Lehetséges, hogy az altatókat Tommy
meg Irene vette be. Hogy elaludjanak.
- Én azt hittem, leitták magukat, hogy elaludjanak.
- Lehetséges, hogy az altatót vették be, Mr. Hassler.
- Talán a filmemet is ők nyelték le? Mind a ketten
félmeztelenül hevertek azon az ágyon, és a filmem nem volt
mellettük. Különben Tommy nem is szerette azt a tekercset.
- Tommy látta azt a tekercset?
- Hogy látta-e? Rajta volt.
- Ezt meg hogy érti, Mr. Hassler?
- Már meséltem, amikor először voltam itt, hogy Tommy
szokott segíteni nekem a filmjeimnél. Hát tehetek én róla, hogy
bolondja vagyok a filmezésnek? Az ezen a tekercsen levő
történet arról szólt, hogy van egy pasas, aki teljesen le van égve,
sétára indul a parkban, és talál egy százdolláros bankjegyet.
Tehát Tommy meg én egy délután kimentünk a Grover Parkba,
és leforgattuk a filmet, majdnem száz métert elhasználtunk
egyetlen délután. A filmen csak Tommy van, azazhogy nem,
van rajta egy kis srác is, akivel a parkban ismerkedtünk rneg, és
megkértük, hogy játsszon ő is a filmen. Ugyanis a cselekmény
az volt, hogy Tommy megtalálja azt a bankjegyet, és aztán el
kell döntenie, hogy ...
- Tehát Tommy játszott azon a filmen, Mr. Hassler?
- Ahogy mondja. - Hassler kis szünetet tartott. Persze, ő
nem volt hivatásos színész, de attól még játszhatott. Hiszen

191
szórakozásból csináltuk. És egészen jól sikerült.Megvonta a
vállát. - Csak éppen Tommynak nem tetszett. Azt mondta, hogy
nagyon keskenynek látszik rajta az arca, tudniillik kénytelen volt
hajat vágatni. Nekem azonban tetszett az a film, és vissza
akarom kapni.
- De hát értse meg, hogy nincs nálunk - mondta Carella.
- Akkor nyilván a tűzoltók vitték el.
- Mondja, Mr. Hassler, mi volt arra a tekercsre írva?
- Hát ami lenni szokott.
- Mi?
-Először is a legfelső sorban a dátum. Aztán a következőben
a tekercs címe, ami ebben az esetben az volt, hogy “A
százdolláros bankjegy”. Végül a legalsóban a szereplők, vagyis
“Tommy Barlow és Sammy La Paloma”. Sammy La Paloma
annak a srácnak a neve volt, akivel a parkban ismerkedtünk
meg. Ez volt ráírva a dobozra.
- Tehát aki megnézte annak a doboznak a fedelét, tudhatta,
hogy a benne levő filmtekercsen Tommy Barlow látható.
- Úgy van.
- Nagyon köszönjük, Mr. Hassler - mondta Carella. Mindent
el fogunk követni, hogy visszakapja a filmjét.
- A Negyven Rabló vitte el - jelentette ki Hassler. - Azok a
nyavalyások még a mosogatót is ellopnák, ha nem lenne a falhoz
erősítve.
De Carella egyáltalán nem volt meggyőződve róla, hogy
Fred Hassler filmjének az eltűnéséért a tűzoltók a felelősek.
Carella emlékezett rá, mit mondott Mary Tomlinson. “Bárcsak
volna néhány fényképem Tommyról is. Margaretröl sok van, de

192
arról az emberröl, akihez férjhez akart menni, egyetlenegy
sincs.” És arra is emlékezett, amit Michael Thayer mondott:
“Szeretném minél tovább nézni. Furcsának találják, ugye? Csak
arra szeretnék rájönni, hogy mi volt benne olyan ... olyan más.”
És végül arra is emlékezett, amit Amos Barlow mondott:
“Amióta meghalt, folyton csak a bátyám nyomait kutatom a
házban. A régi leveleit, a róla készült fényképeket, bármit, ami
Tommy volt.” Carella elképzelhetőnek tartotta, hogy a tűzoltók
csakugyan rászolgáltak a gúnynevükre, de ugyanakkor azt is
tudta, hogy egyik tűzoltó se lehet olyan őrült, hogy ellopjon egy
számára érdektelen filmtekercset. Vagyis a körhintazene hirtelen
újból megszólalt, a falovak ismét mozgásba jöttek, a ringlispil
forogni kezdett.
Azaz Carella bement a belvárosba, és kikönyörgött három
házkutatási engedélyt.

Közben Hawes - talán attól indíttatva, hogy váratlanul újból

forogni kezdett a ringlispil - elhatározta, hogy még egyszer
felkeresi Miss Martha Tamidot, és elbeszélget vele. Se Carella,
se Hawes nem határozta ugyan el, hogy utolsó leheletéig ezen az
ügyön fog dolgozni, de egykönnyen feladni se akarta a
próbálkozást. Hawes egy pillanatig se hitte, hogy Martha
Tamidnak valami köze lehet ahhoz az öngyilkossághoz vagy
gyilkossághoz, de mégiscsak piszkálta a tény, hogy Martha
Tamid hazudott, amikor Klingnek azt mondta, hogy április 16-
án délután nem járt Amos Barlow házánál. Hawes látogatásának
a célja egyszerűen csak az volt, hogy kiderítse, miért hazudott a
lány. Martha Tamid habozás nélkül megmondta.

193
 - Mert szégyelltem magam.
- Szégyellte? Miért, Miss Tamid?
- Képzelje csak el, maga mit érzett volna a helyemben.
Tudtam, hogy Barlow otthon van. Hiszen láttam a kocsiját a
garázsban. És hiába csengettem, nem nyitott ajtót. Na de
mindegy. Nem érdekes. Be van fejezve.
- Mit ért azon, hogy be van fejezve? Nem, erre most még ne
feleljen, Miss Tamid. Majd visszatérünk rá. Előbb szeretnék
másvalamit tisztázni. Azt mondja, hogy azért hazudott a
rendőrségnek, mert megsértődött. Vagy nem ezt akarta az
előbbiekkel mondani?
- De igen.
- Akkor talán mindenekelött azt árulja el nekem, hogy
tulajdonképpen miért ment oda, de ezúttal ne hazudjon, Miss
Tamid!
- Maga egy kicsit gorombán beszél velem - mondta Martha.
A szeme tágra nyílt, és mintha egy kicsit könnyes is lett volna.
- Borzasztóan sajnálom, Miss Tamid, nem akartam goromba
lenni - felelte Hawes. - Miért ment oda?
Martha Tamid vállat vont. - Mert nem szeretem, ha nem
vesznek tudomást rólam - mondta. - Ha nem veszik tudomásul,
hogy nő vagyok.
- Miért ment oda, Miss Tamid?
- Szeretkezni - hangzott a kertelés nélküli felelet.
- Hawes néhány pillanatig hallgatott. Aztán azt mondta: De
Amos nem nyitott ajtót.
- Nem nyitott. Persze, nem tudhatta, hogy miért mentem
oda.

194
 - Ha tudta volna, biztos, hogy beengedte volna, ugye?
- Nem. Akkor sem engedett volna be. Most már tudom.
De gondoltam, azért mindenesetre megemlítem magának,
hogy nem tudta, miért mentem oda.
- Maga szerelmes Amos Barlowba? - kérdezte Hawes.
- Ne nevettesse ki magát!
- Akkor szerelmes volt bele?
- Dehogy voltam!
- És mégis azért ment oda azon a vasárnapon, hogy ...
elcsábítsa?
- Igen.
- Miért?
- Mert nő vagyok.
- Igen, ezt már mondta.
- És nem szeretem, ha ezt nem veszik tudomásul.
- Ezt is mondta már.
- Hát akkor? Egyszerü, n'est-ce pas? - Nyomatékosan
bólintott egyet. - Különben már be van fejezve. Nem érdekel
többé.
- Miért van befejezve, Miss Tamid? Miért nem érdekli
többé?
- Mert azóta Barlow itt volt, és most már mindent értek, és
többé nem érzem magam visszataszítónak.
- Mikor volt itt Barlow?
- Négy vagy öt nappal ezelőtt egy este. Nem emlékszem
pontosan.
- Magától jött ide?
- Én hívtam meg.

195
 - És? Mi történt?
- Semmi.
- Semmi?
- Semmi - bólintott Martha. - Nézze, én nagyon türelmes nő
vagyok. Mit mondjak? Végtelenül türelmes. Csakhogy ... Nézze,
én minden alkalmat megadtam neki. De ő csak ... Szóval ...
tapasztalatlan. Fogalma sincs a dolgokról. Halvány fogalma
sincs. És az én türelmemnek is van határa.
- Tartok tőle, hogy nem tudom követni a gondolatmenetét,
Miss Tamid - mondta Hawes.
- Azért nem lehet hibáztatni egy férfit, mert tapasztalatlan.
Ez nem ugyanaz, mint ha nemtörődöm lenne. Így aztán mikor
megpróbálkoztam és rájöttem, hogy ... comment diton? Hogy is
mondják? ... simple, naif, ingénu? ... mit tehettem? Nem ért
hozzá. Egyszerűen nem ért.
- Mihez nem ért, Miss Tamid?
- Hogy mit és hogyan kell csinálni! Fogalma se volt róla. -
Martha Tamid hirtelen előrehajolt. - Lehetek bizalmas
magához? Ugye, maga olyan mint egy confesseur? Mint egy
pap, akinek a fülébe gyónnak? Beszélhetek őszintén?
- Persze - mondta Hawes.
- A blúzomat én magam vetettem le - mondta Martha -, mert
... olyan ügyetlenül babrált a gombokkal. De aztán ... fogalma se
volt róla, hogyan vetkőztessen tovább. Egyszerűen nem tudta.
Ugyanis még sohasem volt nővel. Érti? Ártatlan. - Martha
Tamid hátradőlt a székén. - És azon nem lehet megsértődni,
hogy valaki ártatlan.

196
 A rendőrök, akik azt a rengeteg helyiséget átkutatták, hatá-
rozottan megsértődtek, hogy a három házkutatás alanya ilyen
égbekiáltóan ártatlan. Ákutatták Mary Tomlinson házát a
pincétől a padlásig, négyzetcentiméterenként kutatták át Michael
Thayer egész lakását, és Amos Barlow házát úgy lepték el, mint
a termeszek, de a Fred Hasslertöl ellopot filmnek egyetlen
kockája sem került elő. Aztán átkutatták Mary Tomlinson
aprócska Volkswagenjét, Michael Thayer kék Oldsmobile
szedánját és Amos Barlow rozsdabarna Chevroletjét, de
egyikben sem találtak semmit. Végül átkutatták Thayer kis
irodáját is a Brio Buildingben, meg átkutatták Barlow hivatali
szobáját is a Mayfair 891. alatt - de a film csak nem került elő.
A ringlispil egyre lassabban forgott, és végül meg is állt.
A detektívek másnap - anélkül hogy tudták volna, milyen
közel jutottak a megoldáshoz - tanácskozásra ültek össze az
osztagszobában.
- Van valamelyiküknek még valamilyen ötlete? - kérdezte
Hawes.
- Nekem nincs - mondta Carella.
- Magának, Meyer?
Meyer csak a fejét rázta.
- Hát magának, Bert?
Kling habozott egy pillanatig aztán, kimondta: - Nekem
sincs.
- Szóval tekintsük öngyilkosságnak és zárjuk le az ügyet? -
kérdezte Hawes.
- Mi a fenét tehetnénk egyebet? - kérdezte Meyer.

197
 - Talán kérjük meg Pete-et, engedélyezze, hogy soroljuk a
nyitva maradt ügyek közé - vetette fel Carella.
- Az ugyanaz, mintha lezárnánk - mondta Hawes.
Carella vállat vont.
- Hátha egy szép napon felmerül valami.
- Mikor?
- Ki tudja? Jelenleg, legalábbis úgy látszik, zátonyra fu-
tottunk vele. Mi mást tehetünk?
Hawes habozott. Nem akart ő lenni az, aki hivatalosan le-
zárja az ügyet.
- Szavazzunk? - kérdezte.
A detektívek bólintottak.
- Ki van amellett, hogy kérjünk Pete-től engedélyt az ügy
lezárására?
Egyikük sem emelte fel a kezét.
- Meyer?
- Hagyjuk nyitva - mondta Meyer.
- Bert?
- Hagyjuk nyitva.
- Steve?
Carella sokáig hallgatott. Aztán kelletlenül bólintott: -
Hagyjuk nyitva. Csak azért is hagyjuk nyitva.
Javaslatukat még aznap délután letették Peter Byrnes had-
nagy íróasztalára. Byrnes átfutotta a javaslatot, aztán fogta a
töltőtollát és aláírta. Vagyis jóváhagyta a javaslatot. Alf Mis-
colo, aki este iktatta és irattárba helyezte az osztagszoba
íróasztalain talált papírokat - egész halom gyűlt össze -,
odalépett NYITVA MARADT ÜGYEK feliratú iratszekrény-

198
hez, kihúzta az egyik fiókját, és beletette az Irene Thayer--
Tommy Barlow-üggyel kapcsolatos valamennyi iratot tartal-
mazó manilaborítékot.
Ezzel az ügy tulajdonképpen le volt zárva.

A férfi a hátán feküdt a Grover Parkban.

Mire Carella és Hawes megérkezett, a nyirkos füvön már ki-
rajzolták a teste körvonalait. Szinte komikus látvány volt: a férfi
mintha bekeretezve feküdt volna a földön, a fehér krétapor még
hangsúlyosabbá tette a groteszk pozitúrát, amelyben halálba
dermedt. A holttest körül most járta a halotti táncot a rendőrségi
fényképész, egyre újabb és újabb gépállásból villantva fel a
vakuját. A hullának a villanásokra a szeme se rebbent, egyik
lába lehetetlen szögben a teste alá csuklott, a másik egyenesen ki
volt nyújtva. A nap sütött. Május volt, a parkban érezni lehetett
a frissen nyírt fü nehéz szagát, amely a magnóliafák, somfák és
birsalmafák virágainak illatával keveredett. A férfinak kés volt a
szívében.
A holttestet azok állták körül kölcsönös udvariaskodások
közepette, akik rendszerint csak akkor szoktak így összejönni,
ha a Halál rendez összejövetelt. Ott voltak a laborosak, ott volt a
fényképész, ott volt a helyettes rendőrségi orvosszakértő, ott
volt a két hekus az Északi Gyilkossági Csoporttól és a kettő a
87-esből; körülállták a férfit, akinek kés állt ki a melléböl,
udvariasan érdeklődtek egymás hogyléte felől; megkérdezték, ki
hallotta, mi történt az előző este a 33-as körzetben (egy betörő
lelőtte Manulust, az egyik rendőrt) meg hogy mit szólnak az
efféle éjszakai terrorcselekményekhez, s vajon hajlandó-e

199
erélyes intézkedéseket hozni a rendőrfőkapitány;
megállapították, hogy szép napra virradtak, s hogy ezen a
tavaszon igazán gyönyörű az idő, eddig jóformán alig esett az
eső. Még néhány viccet is elsütöttek - a fényképész arról az
asztronautáról tudott egyet, aki elsőnek tette a lábát a Holdra -,
aztán ki-ki végezte a maga dolgát, közömbös ábrázattal, mint
megannyi szorgos üzletember, hiszen csak egy halott férfi
feküdt a füvön. Tudomásul vették, hogy ott van, de már nem
ember volt a szemükben, csak egy megoldásra váró probléma.
Miután a helyettes rendőrségi orvosszakértő és a fényké-
pész végzett a hullával, Carella kihúzta a kést a halott férfi
melléböl, óvatosan, zsebkendővel fogva meg a kés nyelét, ne-
hogy elkenje az esetleg rajta levö ujjlenyomatokat.
- A cédulát is kitölti? - kérdezte tőle az egyik labor-
technikus.
- Persze - válaszolta kurtán Carella.
Előhúzott a farzsebéböl három-négy, gumiszalaggal össze-
fogott címkét, amilyet a tárgyi bizonyítékokra szoktak erősíteni,
kihúzott egyet a kötegböl, a többit meg visszadugta a zsebébe,
aztán lecsavarta a töltőtollának a kupakját, és írni kezdett. A
címke egyik oldalára ráírta, hogy a kés lelőhelye a Grover Park,
hogy az áldozat, akit leszúrtak vele, fehér férfi, hogy a címkét
Stephen Louis Carella detektív töltötte ki, Cotton Hawes
detektív jelenlétében, hogy a tárgyat a rendőrségi laborba
szállítják, s hogy a dátum május 11-e, aztán gondosan aláírta,
azaz ráírta a nevét és a jelvénye számát.
Aztán automatikusan megfordította a címkét, és kitöltötte a
másik oldalát is. Csak a tárgyi bizonyíték mibenlétét kellett

200
leírni: Ezüst berakásos gyöngyháznyelű rugós kés, s ezzel ké-
szen is volt. A címkéről lelógó madzagot a kés nyelére, illetve
odakötözte, ahol a penge és a nyél találkozott, aztán a kést most
már a cédulánál fogva - odavitte a labortechnikusnak, aki éppen
a test helyzetéről készített vázlatot.
- Már viheti is - mondta Carella.
- Kösz - mondta a technikus, átvette a kést, és a kocsijához
ballagott vele, amely felerészben a füvön, felerészben a
kanyargós ösvényen parkolt. Közben már megérkezett egy
mentőkocsi is, és a mentősök várták, hogy mindenki végezzen a
hullával, hordágyra fektethessék és betolhassák a kocsiba, hogy
elszállítsák a hullaházba, ahol majd felboncolják.
Hawes, aki körülbelül három méterre állt a várakozó men-
tőktől, egy férfit faggatott, aki azt állította, hogy látta, mi történt.
Carella minden különösebb cél nélkül hozzájuk lépett.
- Hány órakor történt? - kérdezte éppen Hawes a férfitól.
- Körülbelül félórával ezelőtt - válaszolta a férfi. Sovány
öregember volt, a szeme kék és csipás, és csöpögött az orra.
Beszéd közben folyton az orrát törölgette a keze fejével, amely
már egészen kérges volt a rászáradt váladéktól.
- Maga hol ült, Mr. Coluzzi? - tette fel a következö kérdést
Hawes.
- Ott fent, azon a magas sziklán. Éppen a tóról készítettem
egy rajzot. Minden délelőtt kiülök oda, és rajzolgatok egy kicsit.
Tudniillik nem dolgozom, mert már nyugdíjas vagyok. A
lányommal meg a vőmmel lakom együtt a Grover Avenue-n,
pontosan szemközt a parkkal.

201
 - El tudná mondani nekem, hogy pontosan mi történt, Mr.
Coluzzi? - kérdezte Hawes. Aztán észrevette, hogy már ott áll
mellette Carella is, és gyorsan bemutatta neki az öreget: - Steve,
ez az úr itt Mr. Dominick Coluzzi. Szemtanúja volt a
gyilkosságnak. Mr. Coluzzi, engedje meg, hogy bemutassam a
kollégámat, Carella detektívet.
- Jó napot - mondta Coluzzi, aztán rögtön megkérdezte: -
Lei é italiano, no?
- Igen - felelte Carella.
- Va bene - mondta mosolyogva Coluzzi. - Dicevo a questo
suo amico ...
- Tartok tőle, hogy a kollégám nem ért olaszul - mondta
Carella. - Vagy ért, Cotton?
- Nem én - felelte Hawes.
- Mi scuzi - mondta Coluzzi. - Azt mondtam a barátjának,
hogy minden délelőtt kijövök ide rajzolgatni. És hogy ott fent
ültem, amikor megállt itt az a kocsi.
- Milyen kocsi volt, Mr. Coluzzi? - kérdezte Carella.
- Egy Cadillac kabriolet - vágta rá habozás nélkül Coluzzi.
- Milyen színű?
- Kék.
- Fel volt hajtva a teteje?
- Fel.
- Nem figyelte meg véletlenül a rendszámtábláját?
- De igen - mondta Coluzzi, és megtörölte az orrát a keze
fejével. - Fel is írtam a számát a vázlattömbömbe.
- Hát maga aztán kitűnő megfigyelő, Mr. Coluzzi - mondta
Hawes, elismerően húzva fel a szemöldökét.

202
 Coluzzi vállat vont, és ismét megtörölte az orrát a keze
fejével. - Nem mindennap szúrnak le valakit az ember szeme
láttára - mondta. Látni lehetett rajta, hogy élvezi a szerepét.
Körülbelül hatvannyolc-hetven éves lehetett, sovány volt, de a
karja még izmos, csak a keze remegett egy kicsit. A sovány
öregembert minden délelőtt kicsapták legelészni, illetve minden
délelőtt kijött a parkba rajzolgatni. Ma délelőtt - pedig az ő
számára ez a délelőtt is ugyanolyannak igérkezett, mint a többi -
valami új és szenzációs dolog történt az életében. A tavat
nézegette csipás szemeivel, és a stég mellett szabálytalan
egyhangúsággal ringatózó evezős csónakokat és azok környékét
próbálta lerajzolni, amikor váratlanul egy Cadillac kabriolet állt
meg a szikla alatt kanyargó ösvényen és ugyancsak váratlanul
egy gyilkosság történt. És az öregúr, akit lentről nem lehetett
észrevenni a tóra és a gyilkosság színhelyére néző magas szikla
tetején, látta a jelenetet és éberen és gyorsan cselekedett
Ráordított a gyilkosra, és amikor a kocsi elhajtott, felírta a
rendszámát. Hosszú idő óta először végzett ismét hasznos
munkát az öreg, és most élvezte, hogy hasznát veszik annak,
amit végzett, élvezte, hogy az a két ember, akivel beszél,
megcsodálja gyors gondolkodását, sőt, úgy beszél vele, mintha
magávaI egyenrangúval beszélne, mint férfi a férfival, és nem
úgy, mint egy gyerekkel, akit minden délelőtt kiengednek a
napsütésre.
- Mi volt az a rendszám, Mr. Coluzzi? -kérdezte Carella.
Coluzzi kinyitotta a vázlattömbjét. Szénnel rajzolt, és a lap
egyik felét egy finoman árnyalt rajz töltötte ki, a stéget és a

203
mellette ringatózó csónakokat ábrázolta. A lap egyik sarkába -
ugyancsak szénnel - ezt írta fel: IS-7146
Carella észrevette, hogy a hetest az öreg áthúzta, ahogy az
Európában szokás. Kurtán, de elismerően bólintott, aztán be-
másolta a számot a noteszébe.
- EI tudná mondani nekünk, hogy pontosan mi történt, Mr.
Coluzzi? - kérdezte.
- Egyszerre csak megállt ott ni az a kocsi. - Coluzzi mutatta
is, hogy hol. - Rögtön felfigyeltem rá, mert éktelen lármával
érkezett, csak úgy sivítottak az abroncsai aztán kivágódott az
ajtaja. A következő pillanatban már rohant is egy férfi,
egyenesen a pad felé, ahol az a másik férfi ült. Ott ni. A másik
férfi azonnal felugrott a padról, és megpróbált elszaladni, de az a
pasas, aki a kocsiból szállt ki, sokkal gyorsabb volt nála,
utolérte, elkapta a karját, maga felé penderítette, aztán
meglendítette a jobb öklét. Először azt hittem, csak meg akarja
ütni a másikat, mármint a jobb öklével, de nem, leszúrta. Én
felálltam ott a sziklán, és ráordítottam, és akkor történt, hogy a
pasas megfordult, rám nézett, és gyorsan szaladni kezdett a
kocsija felé. Azt hiszem, megijedt. Szerintem nem hagyta volna
a kését abban a másik emberben, ha nem ijedt volna meg.
- Maga nem ijedt meg, Mr. Coluzzi?
- Én? Mitől ijedtem volna meg?
- Most sem fél, hogy mindezt elmondja nekünk? Nem fé1 az
esetleges megtorlástól?
- Megtorlástól? Mi az?
- Vendetta - válaszolta olaszul Carella.

204
 - Ma ache cosa? kérdezte az öreg. - Vendetta? Che
importa? Öregember vagyok. Mit tudnak velem csinálni, ha
bosszút akarnak állni? Megölnek? Ha az a legrosszabb, ami
történhetik még velem, csak öljenek. Örülni fogok neki.
- Nagyon hálásan köszönjük a segítségét, Mr. Coluzzi.
- Szerintem ebben az országban minden embernek joga van
kijönni a parkba és elüldögélni a padon, ha éppen ahhoz van
kedve. És senkinek sincs joga meggyilkolni, amikor csak
békésen üldögél a padon, és semmi mással nem törödik.
- Még egyszer nagyon köszönjük - mondta Carella.
- Prego - válaszolta az öregúr, és visszamászott a sziklára,
hogy tovább rajzolja a tavon ringatózó csónakokat. Az
öregember szeme jónak bizonyult, pedig már legalább
hatvannyolc éves lehetett. Csak fel kellett hívni a Gépkocsi-
nyilvántartót, és megtudták, hogy csakugyan létezik egy IS-
7146 rendszámú kék Cadillac kabriolet, és bizonyos Mr. Frank
Dumas nevén van nyilvántartva, aki a Fairview 1137. alatt lakik,
természetesen Isolán. A rendszámtáblán levő IS nyilvánvalóvá
tette, hogy a kocsi isolai. Carella megköszönte a felvilágosítást,
letette a kagylót, és Haweshoz fordult. - A fenébe is, ez aztán
könnyü eset. Mondhatnám, túlságosan is könnyű.
Hawes vállat vont, és azt felelte: - Még nem kaptuk el a
pasast.
Beültek egy szedánba, és a belvárosi Fairview Streetre haj-
tottak. Carellának eszébe jutott, hogy másnap ő a soros a
központi Szemlén, és ez azt jelenti, hogy egy órával korábban
kell felkelnie, ha időben be akar érni a belvárosba. Hawesnak
meg az jutott az eszébe, hogy hétfőn tanúskodnia kell a

205
bíróságon egy betörési ügyben. A kocsinak nyitva voltak az
ablakai. Öreg Buick volt, de fel volt szerelve rendőrségi adó-
vevővel, és újak voltak rajta az abroncsok. Jó kocsi lehetett a
maga idején, de Carella azon tűnődött, vajon mi lenne, ha egy
idei, korszerű teljesítményű modellt kellene űzőbe venniük vele.
A Fairview Streeten csak úgy nyüzsögtek az emberek.
Azért jöttek ki az utcára, hogy egy kicsit elbeszélgessenek, és
szippantsanak egyet az üde tavaszi levegőből. A detektívek
megálltak a kocsival az 1137. előtt, kiszálltak belőle, és el-
indultak az épület felé. A tornácon tartózkodó emberek rögtön
tudták róluk, hogy hekusok. A szedán jelöletlen volt, és Carella
meg Hawes utcai ruhát, inget és nyakkendőt viselt, a
bérkaszárnya tornácán üldögelő emberek mégis tudták róluk,
hogy hekusok, és ezt még akkor is tudták volna, ha Carella és
Hawes bermudasortban és teniszcipőben sétál fel a lépcsőn. A
hekusnak szaga van. Ha valaki elég ideig él egy olyan
környéken, ahol nyüzsögnek a hekusok, megtanulja felismerni
ezt a szagot. És megtanul félni is a hekusoktól , mert a hekusok
kiszámíthatatlanok. Az egyik pillanatban segítenek az emberen,
a másikban meg nekitámadnak. A tornácon üldögélő emberek
látták, hogy Carella és Hawes, két idegen, felsétál a lépcsőn, és
belép az előcsarnokba. A tornác rögtön kiürült. Az ott álldogáló
két fiatalember jobbnak látta ha bemegy a szomszédos
édességboltba, és eszik egy vaníliakrémet. A szomszédos
épületből való öregember elhatározta, hogy felmegy a tetőre, és
megnézi a galambjait. Az öreg hölgy, aki a földszinten lakott,
összeszedte a kötését, felkapta az összehajtható széket, és

206
bement a lakásába televíziót nézni. A zsaruk majdnem mindig
bajt jelentenek, és a legnagyob bajt a detektívek jelentik.
Carella és Hawes, akik tudatában voltak a hátuk mögött
végbemenő folyamatnak, megtanulmányozták a
levélszekrényeket, és a 44. számú lakás levélszekrényén meg is
találták Mr. Frank Dumas nevét. Keresztülvágtak az
előcsarnokon, és elindultak felfelé a lépcsőn. Az első emeleti
pihenőn egy kislány ült a lépcsőn, és a görkorcsolyáját csatolta
fel a lábára egy korcsolyakulccsal.
- Szia - köszönt rájuk a kislány, amikor elhaladtak mellette.
- Szia - felelte Hawes.
- Ki jön a házamba? - kántálta játékosan a kislány.
- Melyik a te házad?
- A huszonegyes.
- Sajnos, nem oda megyünk - mondta mosolyogva Carella.
- Azt hittem, a biztosítótól vagytok - mondta a kislány, és
tovább kínlódott a korcsolyakulccsal.
A harmadik emeleti pihenőre érve mind a ketten előhúzták
a revolverüket. A 44. számú lakás a folyosó közepén volt.
Nesztelenül az ajtóhoz lopakodtak, hallgatóztak egy pillanatig,
aztán félreálltak. Carella bólintott Hawesnak, aki erre
nekikészülödött, hogy berúgja a talpával az ajtót.
Hawes éppen hátrahúzta a térdét, amikor odabent a la-
kásban eldördültek a lövések. Ijesztően nagyokat dörrentek, s
szinte szilánkokra zúzták az ajtót.
Hawes abban a pillanatban hasra vetette magát, mihelyt az
első lövés eldördült és a faajtón megjelent a lyuk. A golyó a füle
mellett repült el, amikor ő még nem is ért a földre, aztán gellert

207
kapott a háta mögött a falon, furcsa szögben belevágódott a
lépcsőház falába, és már el is dördült a második lövés. Csak úgy
röpködtek a faszilánkok, és Carella összerezzent, amikor a golyó
keresztülrepült a keskeny folyosón, csak néhány centire az
arcától. Ő az ajtótól balra állt, fegyverét a melléhez szorítva, és
behúzta a nyakát. Hawes a padlón éppen az ajtótól jobbra
igyekezett kúszni, amikor eldördült a harmadik lövés, és szinte
nyomban utána még négy. Az ajtó szilánkokra hasadt, a golyók
gellert kaptak a fejük felett a repedezett mennyezeten. Carella
összesen hét lövést számolt, ami azt jelentette, hogy az odabent
lövöldözőnek a revolverében nincs több golyó, feltéve, hogy
olyan típusú 45-öst használ. Szünet következett. Feltételezhető
volt, hogy az illető újra tölt, de az is, hogy egy másik típusú
revolverrel tüzel, amelyben kilenc golyó van, vagy egy
ugyanilyen kapacitású 22-es Harrington and Richardsonnal,
vagy ... De nem volt idő végigvenni a lehetőségeket.
Elképzelhető volt, hogy az illető újra tölt, vagy egyszerűen csak
vár, vagy az is, hogy két fegyver van nála - de az is elképzelhető
volt, hogy éppen ebben a pillanatban mászik ki az ablakon.
Carella mély lélegzetet vett, átugrott a folyosó másik oldalára,
nekivetette a hátát a falnak, ellökte magát tőle, s a talpával
beletaposott a zárba.
Azár felpattant, az ajtó bevágódott, és a vele együtt szinte
berepülő Carellát az ablak felől valóságos golyózápor fogadta.
Szerencsére egyik golyó sem találta el sem őt, sem az utána
berohanó Hawest. Mind a ketten hasra vágták magukat a kopott
linóleumpadlón, és azonnal tüzelni kezdtek az ablakra,
amelyben egy pillanatra megjelent egy férfi alakja, aztán el is

208
tűnt. Talpra ugrottak, és keresztülrohantak a szobán. Carella
kidugta a fejét az ablakon, de nyomban be is húzta, mert valahol
a feje felett lövés dördült, és egy vörös téglaszilánk pattant az
arcának.
- A tetőre igyekszik! - ordított vissza Hawesnak, de nem
fordult hátra, mert tudta, hogy Hawes máris rohan a
lépcsőhöz, és tudta, hogy ő maga pillanatokon belül kimászik a
tűzlépcsőre, hogy üldözőbe vegye a pasast. Újra töItötte
fegyverét a derekán levő tölténytartó ővből, aztán kilépett az
ablakon a tűzlépcsőre. Gyorsan leadott egy lövést a már két
emelettel feljebb levő alakra, aztán elkezdett gyorsan felfelé
mászni a vaslemez lépcsőfokokon. A feje felett levő férfi nem
tüzelt többször, hanem mászás közben minden vacakot lehajigált
Carellára, amit a lépcsőn talált. Virágcserepek, rossz vasalók,
kidobott játékautók valóságos sortüze árasztotta el Carellát -
még egy ócska, ütött-kopott bőrönd is puffant valahol a lába
mellett -, de ő rendíthetetlenül kapaszkodott felfelé az egymást
követő létrákon. Amikor a férfi feljutott a tetőre, a sortűz
abbamaradt. Aztán három lövés keltett visszhangot a csendes
tavaszi levegőben: Hawes is felért a tetőre.
Mire Carella csatlakozott hozzá, a férfi már átugrott a két
épület közti világítóakna felett, és eltűnt a szemük elől.
- Meglépett, amíg újratöltöttem - mondta Hawes. Carella
rábólintott, azután visszadugta a pisztolytáskájába a 38-ast.
Mire visszaértek az osztagszobába, Meyer Meyer már
várta őket a jelentéssel Frank Dumasról.
- Nincs priusza - mondta. - Legalábbis itt a városban nincs.
Az FBI-tól most várom a jelentést.

209
 - Elég baj, hogy nincs priusza - mondta Carella. - Ez a
gyilkosság profi munkának látszik.
- Lehet, hogy a pasas tényleg profi.
- Most mondta, hogy nincs priusza.
- Honnan tudjuk, hogy a Dumas a valódi neve?
- A Gépkocsinyilvántartóban ezen a néven ...
- Azóta még egyszer beszéltem a Gépkocsinyilvántartóval -
mondta Meyer. - A kocsit csak a múlt hónapban vették
nyilvántartásba. Lehet, hogy álnevet használt.
- Az nem egyezett volna a jogosítványon levő névvel.
- Mióta izgatja az ilyesmi a kocsitolvajokat?
- A kocsitolvajok ügyelnek a világon a legjobban arra, hogy
a jogosítványukkal ne legyen semmi hiba - mondta Carella.
- A telefonkönyveket is átnéztem. Csak az isolaiban hat
Frank Dumas szerepel. Fogadni mernék a jövő hónapi fize-
tésembe, akár egy lyukas mogyoró ellenében is, hogy a Dumas
csak álnév, és a telefonkönyvből nézte ki.
- Lehetséges.
- Nem árt, ha utánanézünk - mondta Meyer.
Egyúttal azt is közölte Carellával és Hawesszal, hogy az-
nap este pontban 19 órakor lecsapnak a kábítószeres bűnbar-
langra, amelyet Andy Parker detektív három hétig megfigyelés
alatt tartott, és hogy a hadnagynak öt emberre van szüksége a
razziához. A vállalkozásra kijelöltek listáján Carella és Meyer is
rajta van. - Találkozunk fél hétkor, itt - tette hozzá Meyer.
- Én úgy tervezlem, hogy hatkor hazamegyek - mondta
Carella.

210
 - Ember tervez, Byrnes végez - mondta Meyer. - És az ő
végzésén az isten se változtathat.
- Az már igaz. - Carella megvakarta a fejét. - Mit csináljunk
most, Cotton? Menjünk vissza a Fairviewra, és beszéljünk
valakivel?
- A háztulajdonosnőnek tudnia kell, ki a lakás bérlője -
mondta Hawes.
- Ebédeltek már? - kérdezte Meyer.
- Nem.
- Akkor előbb együnk valamit. A háztulajdonosnő megvárja
magukat.
A kapitányság közelében ebédeltek meg egy
vendéglőben. Carella kíváncsi volt, vajon a labor elő tud-e állni
valami pozitívummal azzal a rugós késsel kapcsolatban. No meg
azt is nagyon szerette volna tudni, vajon miért használt a gyilkos
rugós kést ott a parkban, amikor nyilvánvaló, hogy legalábbis
egy revolvere volt.
- Gondolja, hogy a pasas észrevett minket, amikor meg-
álltunk a ház elött? - kérdezte Carella Hawestól.
- Nyilván észrevett. Hülyének kellett volna lennie, hogy
abból, ahogy az a tornác kiürült, ne találja ki, hogy hekusok
vagyunk.
- Ez a fánk nem friss - mondta Carella. - A magáé milyen?
- Az enyémnek semmi baja. Tessék, vegye el a felét.
- Csak nem képzeli, hogy eleszem maga elől?
- Úgyse tudnám az egészet megenni.
- Akkor kösz - mondta Carella. Félbevágta Hawes fánkját,
és majszolni kezdte a maga részét. - Ez tényleg frissebb -

211
állapította meg. Az órájára nézett. - Jó lesz, ha indulunk. A
pasasnak már úgyis jókora előnye van. Ha legalább azt ki
tudnánk deríteni, hogy a Dumas a valódi neve-e ...
- Hadd igyam meg előbb a teámat - mondta Hawes.

A Fairview Street 1137. számú bérház tulajdonosnője

egyáltalán nem örült a hekusoknak, és ezt rögtön a tudtukra is
adta.
- Folyton csak a hekusok! - mondta felháborodva.Torkig
vagyok a hekusokkal.
- Sajnáljuk, asszonyom - mondta Hawes -, akkor is
kénytelenek vagyunk feltenni magának néhány kérdést.
- Maguk előbb mindig lövöldöznek, és a kérdéseket csak
utána teszik fel? - kérdezte még dühösebben a háztulajdonosnő.
- Asszonyom, a lövöldözést a férfi kezdte a negyvennégyes
számú lakásban - válaszolta Hawes.
- Mondják maguk.
- Meg tudná mondani, ki volt az?
- Maguk meg tudnák mondani, ki téríti meg a káromat?
Tönkretették az egész folyosót.
- Mi semmi esetre sem, - válaszolta kereken Hawes. Mi a
neve annak az embernek?
- John D. Rockefeller.
- Ugyan már, asszonyom, ne vicceljen.
- Márpedig ez a neve. Ezen a néven bérelte ki a lakást.
- Mióta lakik itt?
- Két hónapja.
- Készpénzzel vagy csekkel fizette a lakbért?

212
 - Készpénzzel.
- Nem gyanakodott, hogy a John D. Rockefeller esetleg nem
az igazi neve? Különös tekintettel arra, hogy a levélszekrényén a
Frank Dumas név szerepel.
- Én nem vagyok hekus - mondta a háztulajdonosnő.
- Nekem nem kötelességem gyanakodni senkire, aki idejön,
hogy kibéreljen egy lakást. Egy hónapot előre kifizetett, nem
háborgott, hogy többet kell fizetnie, mint az előző lakónak, és
nem zúgolódott a tévéantennáért felszámított plusz négy dollár
miatt sem. Hát akkor miért gyanakodtam volna? Felőlem
hívhatják a lakómat akár John D. Rockefellernek, akár A1
Caponénak, csak fizesse rendesen a lakbért, és ne csináljon
semmi zűrt.
- De ő csinált egy kicsit, nem?
- A zűrt maguk csinálták - jelentette ki a háztulajdonosnő. -
Csak úgy idejönnek a stukkereikkel, és elkezdenek lövöldözni a
folyosómon. Tudják maguk, hogy egy kislány ült a lépcsőn,
miközben maguk lövöldöztek? Tudják?
- Az a kislány az első emeleten ült, asszonyom - mondta
Carella. - És különben sem számítottunk rá, hogy lövöldözésre
kerül sor.
- Akkor én jobban ismerem a hekusokat, mint maguk. Ahol
egy hekus megjelenik, ott nyomban megkezdődik a lövöldözés.
- Szeretnénk átvizsgálni Mr. Rockefeller lakását - mondta
Carella.
- Akkor jó lesz, ha előbb házkutatási engedélyt szereznek.
- Ugyan már asszonyom, ne mondjon ilyet - mondta Hawes.
- Csak nem kívánja tőlünk, hogy bemenjünk innen a belvárosba?

213
 - Nem érdekel, hová mennek. Ha át akarják kutatni azt a
lakást, akkor fel kell mutatniuk a házkutatási engedélyt. Ezt írja
elő a törvény.
- Ugye, tudja, hogy a szemeteskannái még mindig kinn
vannak a járdán? - kérdezte váratlanul Carella.
- Mi?
- A szemeteskannái. A törvény szerint délig be kell őket
venni. És már fél kettő van.
- Azonnal beveszem őket - mondta a háztulajdonosnő. -
Azok a nyavalyás kukások sose érnek ide délig.
- Őszintén sajnáljuk - mondta Carella -, de ha most beveszi
is őket, az semmit sem változtat a tényen, hogy kihágást követett
el. Szép kis bírságot fog fizetni.
- Mi ez? Zsarolás?
- Nevezze, aminek akarja, asszonyom - válaszolta Hawes.
- Tényleg azt kívánja tőlünk, hogy bemenjünk a belvárosba
házkutatási engedélyért?
- Hekusok! - dünnyögte megvetően a háztulajdonosnő, és
hátat fordított nekik. - Tessék, kutassák csak át azt a rohadt
lakást. De nehogy el merjenek lopni valamit!
- Dehogy merünk - mondta Carella. - Mit merünk mi
csinálni a maga engedélye nélkül?
Elindultak a lépcsőn a harmadík emeletre. Az első emeleti
pihenőn most is ott ült a kislány, s még mindig a gör-
korcsolyával rneg a korcsolyakulccsal bajlódott.
- Szia - köszönt rájuk.
- Szia - felelte Carella.
- Ki jön a házamba?

214
 - A huszonegyesbe? - kérdezte Carella.
- Ühüm.
- Sajnos, nem oda megyünk.
- Azt hittem, a biztosítótól vagytok - mondta a kislány, és
tovább bajlódott a korcsolyakulccsal.
A 44. számú lakás ajtaja nem volt bezárva, amikor felértek
a harmadik emeleti pihenőre. Carella rúgása kiszakította a zárat,
s az ajtó most résnyire nyitva állt. A résen kiszűrődő napfény
vakító éket hasított a folyosó sötétjébe. A detektívek
odasétáltak, és hanyag mozdulattal belökték az ajtót.
Egy fiatal lány fordult gyorsan az ajtó felé a komód elött,
amelynek éppen a fiókjaiban kutatott. Körülbelül tizennyolc
éves lehetett, csavarókba volt fogva a haja, az arcán nyoma se
volt sminknek, és a szája se volt kirúzsozva. Csak pizsama volt
rajta, meg egy hanyagul a vállára dobott, kifakult rózsaszínü
pongyola.
- Ni csak - mondta Carella. - Jó napot.
A lány vágott egy grimaszt. A négyéves kislányok szoktak
ilyen grimaszt vágni, ha olyasmin kapják rajta öket, amit a
szüleik szigorúan megtiltottak. nekik.
- Ugye, maguk hekusok? - kérdezte.
- Eltalálta - felelte Hawes. - Mit keres maga itt, kisasszony?
- Csak körülnézek.
- Csak egy kicsit böngészik, mi? - kérdezte Carella.
- Igen ... így is lehetne mondani.
- Mi a neve?
- Cynthia.
- A vezetéknevét is, Cynthia!

215
 - Nem vettem el semmit, miszter - mondta Cynthia. Csak
bejöttem körülnézni egy kicsit. Lent lakom a földszinten.
Akárkitől megkérdezhetik.
- Mit kérdezhetünk meg?
- Hát hogy tényleg lent lakom-e a földszinten - válaszolta,
Cynthia. De hiába vont vállat, az arca egyre bátortalanabb lett, s
szinte szemmel láthatóan összezsugorodott, mint a kisgyereké a
felnőttek kérdéseinek a súlya alatt. Úgy látszott, hogy mindjárt
elpityeredik.
- Mi a vezetékneve, Cynthia?
- Reilly - válaszolta a lány.
- Mit keres itt, Cynthia?
Cynthia megint csak vállat vont.
- Lopni akart?
- Nem! - kiáltotta a lány. - Bizony isten nem!
- Hát akkor?
- Mondom, hogy csak körül akartam nézni.
- Ismeri azt az embert, aki ebben a lakásban lakik?
- Nem. Csak egyszer vagy kétszer találkoztam vele a föld-
szinten.
- Tudja a nevét?
- Nem. - Cynthia hallgatott egy darabig. - Beteg vagyok -
szólalt meg aztán hirtelen. - Csúnyán megfáztam. Ezért is
vagyok pizsamában. Nem mehettem be dolgozni, mert
harmincnyolc-öt volt a lázam.
- De azért gondolta, hogy nem árt, ha sétál egy kicsit, ugye?
- Igen, úgy, ahogy mondja - válaszolta megkönnyebbülten
Cynthia, és elmosolyodott, mert azt hitte, a detektívek kezdik

216
végre megérteni, hogy mit keres ebben a lakásban. De a
detektívek nem mosolyogtak vissza rá, és a lány arca kezdett
ismét összezsugorodni, mintha bármelyik pillanatban sírva
akarna fakadni.
- És pont itt akart sétálni, ugye?
- Csak mert kíváncsi voltam.
- Mire?
- A lövöldözésre. - A lány vállat vont. - Le fognak
tartóztatni? Nem loptam el semmit! Meghalok, ha börtönbe
dugnak. - Egy kis szünetet tartott, aztán kifakadt. - Lázas
vagyok!
- Akkor jobban teszi, ha szépen visszabújik az ágyba - -
mondta Carella.
- Elengednek?
- Mars ki innen, de gyorsan!
- Köszönöm - mondta gyorsan Cynthia, és már el is tűnt,
mielőtt még a detektívek meggondolhatták volna magukat.
Carella sóhajtott egyet. - Átkutatná ezt a szobát? Addig én
átkutatom a másikat.
- Oké - mondta Hawes. Carella bement a másik szobába.
Hawes nekilátott átkutatni a komódot, amelyet Cynthia már
átkutatott. Éppen a második fióknál tartott, amikor görkorcsolya
kerekeinek a csattogása hangzott fel a folyosón. Felnézett. Az
első emeleti kislány korcsolyázott be a szobába.
- Szia - mondta a kislány.
- Szia - felelte Hawes.
- Most költöztél be, bácsi?
- Nem én.

217
 - Utazol valahová?
- Dehogy.
- Akkor miért szedted ki a ruháidat a szekrényböl?
- Ezek nem az én ruháim - mondta Hawes.
- Akkor nem lett volna szabad kiszedned őket.
- Nem bizony.
- Akkor miért csináltad?
- Mert keresek valamit.
- Mit keresel?
- Annak a bácsinak a nevét próbálom megkeresni, aki ebben
a lakásban lakik.
- Ja - mondta a kislány. A szoba másik végébe kor-
csolyázott, aztán vissza, és megkérdezte: - És annak a bácsinak a
neve a szekrényben van?
- Még nem találtam meg - mondta Hawes.
- Azok számok - mondta a kislány. - Én már tudok tízesével
százig számolni. Akarod hallani, bácsi?
- Most inkább nem - mondta Hawes. - Ezek a számok
mosodai jelzések - folytatta. - Ezeknek az alapján talán meg
tudjuk állapítani annak a bácsinak a nevét.
- Jé - mondta a kislány, aztán már kezdte is: - Tíz , húsz,
harminc, ötven. . .
- Negyven - javította ki Hawes.
- ... negyven, ötven, hatvan, harminc ...
- Hetven.
- Inkább kezdem előlről. Tíz, húsz ... - Abbahagyta, és egy
pillanatig figyelmesen szemügyre vette Hawest. Aztán
mégkérdezte: - Ugye, nem itt laksz, bácsi?

218
 - Nem.
- Először azt hittem, hogy itt laksz. Azt hittem, hogy talán
most költöztél be.
- Nem.
- Azt hittem, hogy Petie talán elköltözött.
- Nem - mondta Hawes. A komód tetejére tett egy halom
inget, aztán benyúlt a farzsebébe, hogy elővegyen egy címkét.
- Miért kell neked mosodai jelzés ahhoz, hogy megtudd, mi
a neve Petie-nek? - kérdezte a kislány.
- Azért, mert ez az egyetlen módja annak, hogy ... Hawes
hirtelen abbahagyta a mondatot. Mit mondtál, aranyom?
- Nem tudom. Mit mondtam?
- Valami Petie-t emlegettél.
- Ja igen. Tényleg Petie-t emlegettem.
- Ez a neve?
- Kinek?
- Annak a bácsinak, aki itt lakik - mondta Hawes.
- Nem tudom. Mi van az ingébe írva?
- Ne törődj most az ingeivel, aranyom. Ha meg tudod
mondani a nevét, rengeteg időt megspórolsz vele nekünk.
- A bácsi hekus? - kérdezte a kislány.
- Ezt meg miért kérdezed?
- A papám azt szokta mondani, hogy a hekusokat messziről
meg lehet ismerni a szagukról.
- Petie a papád?
A kislány felkacagott. - Petie? Az én papám Dave, neki az a
neve. Az bizony.
- Hát akkor ... mit tudsz Petie-ről?

219
 - Mit kellene tudnom Petie-ről?
- Úgy hívják azt a bácsit, aki itt lakik? Vagy nem az ő neve
Petie?
- Azt hiszem, az övé. Ha ez van az ingébe írva, akkor
biztosan az övé.
- Milyen Petie?
- Hogyhogy milyen Petie?
- Mi a másik neve? Milyen Petie?
- Pufók Petie pofikája piros pörsenéses - mondta a kislány,
és elkezdett vihogni. - Bácsi, te tudsz görkorcsolyázni?
- Tudok. Mi a másik neve Petie-nek, aranyom?
- Nem tudom. Az én másik nevem Jane. Alice Jane Ho-
rowitz vagyok.
- A bácsi sohasem mondta meg neked a másik nevét?
- Ne-e-e-m - mondta a kislány, bizalmatlanul elnyújtva a
szót.
- A keresztnevét honnan tudod?
- Onnan, hogy ő rnutatta meg, hogy kell használni a kor-
csolyakulcsot.
- Tényleg? Mikor?
- Egyszer. A lépcsőn ültem, és a korcsolya sehogy se akart
kinyílni. Ö meg éppen akkor jött lefelé, és azt mondta: “Add
csak ide, Petie majd felcsatolja neked.” És aztán fel is csatolta.
Innen tudom, hogy Petie a neve.
- Kösz - mondta Hawes.
A kislány egy pillanatig nagy komolyan tanulmányozta
Hawest, aztán megkérdezte: - Ugye, bácsi, te tényleg hekus
vagy?

220
 A hat hekusnak, aki aznap este vacsora után összegyűlt az
osztagszobában, tulajdonképpen semmi kedve nem volt lecsapni
egy kábítószeres bűnbarlangra. Carella és Meyer szeretett volna
hazamenni a feleségéhez meg a gyerekeihez. Andy Parker már
hetek óta szeretett volna megnézni egy filmet, de nem tehette,
mert a bűnbarlangot kellett megfigyelés alatt tartania. Bert
Kling szerette volna végre befejezni a regényt, amelyet hetek óta
olvasott. Cotton Hawes Christine Maxwelllel szeretett volna
lenni. Byrnes hadnagy meg azt ígérte a feleségének, hogy
elmegy vele Bethtownba látogatóba az asszony unokahúgához.
A hat hekus ennek ellenére összegyűlt az osztagszobában, és
Andy Parker röviden beszámolt róla, hol van a bűnbarlang, és
milyen a lakás fekvése, amelyet három héten át megfigyelés
alatt tartott.
- Hogy abban a lakásban rendszeresen kábítószert élveznek,
az biztos - magyarázta Parker. - De tegnap este valami szokatlan
is történt. Megjelent egy pasas, akit még sose láttam, amióta
megfigyelés alatt tartom azt a lakást, és egy nagy bőrönd volt
nála. És amikor elment, nem volt nála a bőrönd. Szerintem egy
nagyobb szállítás történt, és ha ma este lecsapunk rájuk,
alighanem a szállítmányra is lecsaphatunk.
- Mindenesetre érdemes megpróbálni - vélekedett Byrnes. -
A legrosszabb esetben is elcsípünk néhány doppost.
- Akik holnap ismét szabadlábra kerülnek - jegyezte meg
Carella.
- Attól függ, hogy mennyi kábítószer van náluk - mondta
Hawes.

221
 - Ideje volna, hogy végre ebben a városban is szigorúbb
törvényeket hozzanak a narkósok ellen - jegyezte meg Carella.
- Ámen - tette hozzá Meyer.
- Indulás! - mondta Byrnes.
Egy szedánba ültek mind a hatan, mert egyszerre akartak
odaérni, hogy egyszerre ugorhassanak ki a kocsiból, és rajta-
üthessenek: a lakáson, mielőtt még a benne tartózkodók meg-
neszelnék, hogy hekusok vannak a közelben. Az ilyesminek
gyorsan híre terjed. De még így is majdnem megneszelték.
Ugyanis abban a pillanatban, amikor a detektívek kocsija
megállt a bérház előtt, egy férfi, aki a tornácon üldögélt, fel-
ugrott és berohant a kapun. Andy Parker utánarohant, és a
földszinti folyosón el is csípte a pasast, amikor az éppen be-
kopogott az egyik lakás ajtaján. Parker csak egyszer ütötte meg,
de akkor habozás nélkül, kíméletlenül tarkón vágta. A pasas
nyikkanás nélkül elterült a földön.
- Ki az? - kérdezte valaki a lakásból.
- Én - válaszolta Parker, de akkor már az öt másik detektív
is ott állt mögötte.
- Ki az az én? - kérdezte a hang a lakásból, mire Parker szó
nélkül berúgta az ajtót.
Ezen az estén élvezni senki se élvezett kábítószert abban a
lakásban. Lehet, hogy a többi estén, amikor Parker megfigyelés
alatt tartotta, dugig volt narkósokkal, de ezen az estén csak
hárman voltak benne. Egy kövér öregember trikóingben, egy
kövér öregasszony pongyolában meg egy fiatal srác, akin
atlétatrikó és farmernadrág volt. Mind a hárman a konyhaasztal
mellett álltak és dolgoztak. Legalább húsz kiló tiszta heroin volt

222
előttük, azt keverték össze cukorral és osztották aprócska
adagokra, hogy a nepperek továbbadhassák a kábítószer
rabjainak innen San Franciscóig és vissza. Amikor az ajtó
beszakadt, az öregember azonnal benyúlt az asztalfiókba a
Lugerért, de meggondolta magát, és nem lőtt, mivel egy egész
ármádia hekussal találta magát szemben, akiknél a szolgálati
fegyverektöl kezdve a Thompsonokig minden volt.
- Razzia! - kiáltotta Parker, mire az öregember ezt vá-
laszolta: - Dögölj meg, rohadt zsaru!
Parker természetesen szájon vágta.
A detektívek fél kilenc körül értek vissza a kapitányságra.
Az osztagszobában mind a hatan megittak egy csésze kávét,
aztán Cotton Hawes beült a kocsijába, és Christine Maxwell
lakására hajtott.

Imádta nézni, mikor vetkőzik. Megpróbálta ugyan elhitetni

magával, hogy ő tulajdonképpen csak egy fáradt üzletember, aki
szerény jövedelméből nem engedheti meg magának, hogy jegyet
váltson egy musicalbe, és a színpadi kóristalányok helyett nézi
inkább Christine Maxwellt, de tudta, hogy igazában nem erröl
van szó. Tudta, hogy ő nem közönséges voyeur, nem csak úgy
általában szereti nézni a vetkőző lányokat, hanem van a
gyönyörűségében valami, amit csakis Christine Maxwell
személye okozhat. Igaz, hogy valóban fáradt volt, és az is lehet,
hogy valóban csak egy üzletember volt, akinek a szakmája
történetesen a bűn és a bűnüldözés, de ahogy ott ült a lánnyal
szemben a díványon, hatalmas markában egy pohár Scotchcsal,
meztelen lábát egy díványpárnán pihentetve, valami többet

223
érzett egyszerű kíváncsiságnál. Arra vágyott ugyan, hogy a lány
meztelen testét minél előbb magához ölelhesse, hogy minél
előbb lefektethesse, ez a lány mégis sokkal többet jelentett a
számára, mint egy ígéretes partnert az ágyban. Ez a lány
jelentette számára a biztos révet, ahová egy hosszú, nehéz,
fárasztó nap után mindig megtérhet, ő volt az, akinek mindig
újra és újra tudott örülni, és aki őt is mindig örömmel fogadta,
akiről érezte, hogy szívesen látja őt magánál. Sőt mindig várja
és kívánja is.
Christine most éppen hátranyúlt és kikapcsolta a melltar-
tóját, szabaddá téve telt, gömbölyű keblét, aztán rátette a
melltartót a székre, amelynek a hátára a blúzát akasztotta. A
melltartót kétrét hajtva fektette a blúzra, aztán lehúzta a cipzárat
a szoknyáján, kilépett a szoknyából, összehajtogatta, és a szék
ülésére tette, aztán kilépett az alsószoknyájából is, s azt meg a
szoknyára tette. Levetette magas sarkú fekete körömcipőjét, a
szék mellé állította, aztán lekapcsolta a harisnyatartóról a
harisnyáját, letekerte a lábszárán, és a harisnyát is a székre tette.
Fesztelenül rámosolygott Hawesra a félhomályos szobában,
levetette a bugyiját is, a székre dobta, aztán odasétált a
díványhoz, amelyen Hawes már feküdt. Csak a harisnyatartó
volt rajta.
- Azt is vedd le - mondta Hawes.
- Nem - mondtá a leány. - Szeretem, ha neked is marad
valami.
- Miért?

224
 - Nem is tudom. - Christine elvigyorodott, és szájon csó-
kolta Hawest. - Nem szeretem túl könnyüvé tenni számodra a
dolgot. - Még egyszer szájon csókolta. - Mit csináltál máma?
- Tűzpárbajt vívtam egy gyilkossal - felelte Hawes.
- Elkaptad?
- Nem.
- Aztán még mit csináltál?
- Aztán visszamentem, hogy beszéljek a háztulajdonos-
nővel.
- Értél vele valamit?
- Nem sokat. De egy kislánytól megtudtam a pasas
keresztnevét.
- Az is valami.
- Petie-nek hívják - mondta Hawes. - Mit gondolsz, hány
Petie lehet ebben a városban?
- Gondolom, körülbelül kétmillió.
- Nagyon édes a szád ma este - mondta Hawes, és ismét
megcsókolta a lányt.
- Mmmm.
- Aztán mielőtt idejöttem, rajtaütöttünk egy kábítószeres
bűnbarlangon. Egy egész bőrönd heroint találtunk, körülbelül
húsz kilót, megér legalább tizenkétmillió dolcsit.
- Hoztál magaddal egy kicsit belőle?
- Nem tudtam, hogy narkós vagy - dünnyögte Hawes.
- Titokban az vagyok - suttogta a fülébe Christine. Az ilyen
narkós a legrosszabb.

225
 - Tudom - vigyorodott el Hawes a sötétben. Aztán hoz-
zátette: - Van néhány spangli marihuánás cigaretta a hivatalban
az íróasztalom fiókjában. Majd legközelebb elhozom.
- Marihuána - mondta lekicsinylően Christine. - Az
gyerekeknek való.
- Csak nem heroinon élsz?
- Csakis azon. - Pajkosan beleharapott Hawes fülébe. -
Talán azt is tudsz hozni nekem, ha akarsz. Nyilván sokszor
razziáztok narkósoknál, nem?
- Ritkán. Az ilyesmit rendszerint a Narkós csoportra bízzuk.
- De azért egy kis heroinhoz csak hozzájutsz, nem?
- De igen - mondta Hawes.
- Akkor igazán hozhatsz egy kicsit nekem is - ugratta tovább
Christine.
- Majd meglátom. - Megcsókolta a lány nyakát, és azt
mondta: - Vesd le a bugyid.
- A bugyimat már levetettem - válaszolta Christine.
- Akkor ezt az izét. A harisnyatartódat.
- Azt vedd le te.
Hawes magához húzta a lányt, és a háta mögé nyúlt, hogy
megkeresse a lenge ruhadarab kapcsát. Hirtelen összeráncolta a
homlokát. - Nafene!
- Mi baj?
- Eszembe jutott valami.
- Mi?
- Nem tudom. Az agyamba villant, aztán rögtön el is fe-
lejtettem. Hát nem furcsa?
- Segítsek kikapcsolni a harisnyatartót?

226
 - Nem kell, én is ki tudorn. - Megint összeráncolta a
homlokát. - Fura, de én még ... tulajdonképpen, hogy csinálod a
dolgot ezzel az izével?
- Mivel? - kérdezte zavartan Christine.
- Hát hogy hogyan? ... - Megrázta a fejét. - Nem érdekes -
mondta, azzal kikapcsolta a harisnyatartót, és a székre dobta.
Azaz csak akarta a székre dobni, mert nem találta el a széket.
- Leesett a padlóra - állapította meg Christine.
- Akarod, hogy felkeljek és felvegyem?
- Nem. Maradj csak itt.
A lány szájon csókolta Hawest, de a férfi ajka össze volt
szorítva. A lány erre megtapogatta a sötétben az arcát, és érezte,
hogy még mindig ott van rajta az a különös, töprengö kifejezés,
mint valami álarc.
- Mi baj? - kérdezte ismét Christine.
- Azzal a mai pasassal kapcsolatban juthatott valami az
eszembe. Azzal a Petie-vel kapcsolatban, akinek nem tudom, mi
a vezetékneve.
- Mi?
- Nem tudom. - Hawes habozott. - Valami ... Én csak ... De
lehet, hogy mégse vele kapcsolatban. De hogy eszembe jutott
valami, az biztos.
- Miről?
- Nem tudom. Csak valami az agyamba villant az előbb, és
én rögtön azt gondoltam: Hát persze! De aztán rögtön el is
felejtettem, hogy mi volt az a valami ... Valami a munkámmal
kapcsolatban. ... A gyilkossággal kapcsolatban.

227
 - Akkor nyilván az a mai pasas jutott az eszedbe. Az , akivel
tűzpárbajt vívtál.
- Persze, nyilván. Csakhogy ... - Hawes a fejét rázta.
- A fene enné meg, hogy kiszaladt a fejemből! - Közelebb
húzta magához a lányt, megcsókolta a nyakát, aztán a derekára
tévedt a keze, hirtelen felült, és dadogni kezdett: - Ez a ... ezta ...
- Mit? - kérdezte a lány. - Miről beszélsz?
- Hogy veszed le? - bökte ki Hawes.
- Mit?
- Ugyan már, Christine! - mondta dühösen Hawes. Azt hitte,
hogy a lány azonnal megérti, és dühös lett, hogy nem értette
meg.
- Mit hogy veszek le?
- Először! - kiáltotta Hawes. - Mit vetsz le először?
- Mikor? Miről beszélsz?
- Van olyan nő, aki a bugyija felett viseli a harisnyatartót?
- Már hogy lenne?
- Akkor hogy a fenébe lehet? ...
- Hacsak nem ...
- Hacsak nem micsoda?
- Hacsak nem nagyon rövid a bugyi. De még akkor is
nagyon kényelmetlen lenne, Cotton. Nem értem, hogy miért
viselné egy nő a ...
- Nem volt az!
- Mi nem volt micsoda?
- Nem volt rövid! Nem volt rövid a bugyi! És a szentségit
neki, a harisnyatartó mégis ott hevert a széken!

228
 - Miféle harisnyatartó? Hiszen az a padlón hever, Cotton. Te
magad dobtad oda néhány másodperccel eze ...
- Nem a tiéd! Irenéé! - ordította Hawes, és hirtelen felugrott
a díványról.
- Kié?
- Irene Thayeré! A harisnyatartója ott hevert a széken a
többi ruhadarabjával együtt, de a bugyija rajta volt, Christine!
Ezt hogy a fenébe csinálta?
- Arra az öngyilkossági esetre gondolsz? Amelyiken a múlt
hónapban dolgoztál?
- Egy nyavalyát volt az öngyilkosság! Nem mondanád meg
nekem, hogy vehette le magáról az a nő azta harisnyatartót, ha
egyszer nem vetette le előbb a bugyiját?
- Én ... nem tudom - mondta Christine. - Lehet, hogy
levetkőzött, és aztán ... aztán fázni kezdett vagy valami, és
visszavette a bugyiját. Igazán elképzelhető, hogy ...
- Vagy lehet, hogy valaki ráadta a bugyit! Valaki, akinek
fogalma sem volt róla, hogy mit kell először ráadni egy nőre
vagy levetni róla! - Hawes szinte eszeIősen nézett Christine-re,
aztán bólintott és az öklével a tenyerébe csapott. - Hol a cipőm?
- kiáltotta.

Túl sokat összeírtak már az amerikai népben élő bűntudatról.

Túl sokat összeírtak már a hagyományos puritán erkölcsről,
amely szinte készakarva fejleszti ki az emberekben a bűntudatot.
Hawesnak fogalma sem volt róla, hogy csakugyan minden
amerikai átlagemberben benne él-e a bűntudat, és különben is
fütyült ő az átlagemberekre ezen az estén, amikor elindult, hogy

229
foganatosítson egy letartóztatást. Ö csak azt tudta, hogy van
egy bűnöző, aki amerikai és akiben egészen biztosan benne él a
bűntudat, és azt is tudta, hogy soha többé nem lesz alkalma
megoldani egy esetet, amely már a nyitva maradt ügyek
papírkosarába került, ha most azonnal nem használja ki ezt a
bűntudatot. Valószínűleg könnyű lett volna talán százféle
magyarázatot is adni arra, hogy miért találták a halott Irene
Thayert bugyiban, amikor a harisnyatartóját már levetette.
Christine például kapásból adott rá egyet, és egy okos gyilkos
valószínűleg még egy tucat magyarázatot tudott volna rá adni,
ha csak egy kicsikét is megszorongatják. Ezért aztán Hawes nem
azzal a gondolattal ment abba a riverheadi házba, hogy a női
alsónemük levetésének helyes sorrendjét vitassa meg, hanem
azért, hogy hazudjon. Azért ment oda, hogy akkorát hazudjon,
mint egy ház, és ezzel a hazugsággal azonnal felkeltse a
bűnözőben a bűntudatot. Azért ment oda, hogy egy letartóztatást
foganatosítson, és a viselkedésében minden arra mutatott, hogy
mindennel száz százalékig tisztában van, és nem hajlandó
bevenni semmiféle maszlagot. Erre mutatott az is, hogy a
revolverével kopogtatta meg az ajtót.
Aztán várt a sötétben. Elhatározta, hogy vár még két per-
cig, aztán szétlövi a zárat az ajtón. De nem kellett olyan sokáig
várnia. Máris hallotta, hogy léptek közelednek az ajtóhoz, aztán
az ajtó kinyílt, és Amos Barlow megszólalt: - Tessék. - Hawes
ráfogta a fegyvert, és azt mondta: - Vegye a kalapját, Mr.
Barlow! A játszmának vége.
- Micsoda? - kérdezte Barlow. Teljes elképedést tükrözött
az arca. Tágra nyílt szemmel bámult Hawesra.

230
 - Hallotta, mit mondtam. Vége a játszmának. Végre meg-
kaptuk a jelentést a laborból.
- A laborból? Miféle jelentést? Miről beszél?
- Az azon a poháron levö ujjlenyomatokról beszélek,
amelyet elmosott és visszatett a konyhakredencbe - hazudta
Hawes. - A bátyja és Irene Thayer meggyilkolásáról beszélek.
Most pedig vegye a nyavalyás kalapját, mert hosszú napom volt,
fáradt vagyok és képes vagyok lőni, azaz itt és most pontot tenni
az egésznek a végére!
És tovább várt a sötétben, a fegyverrel a kezében, várt, és
az izgalomtól csak úgy kalapált a szíve a mellkasában, hiszen
nem tudhatta, hogy Barlow beveszi-e, amit hazudott neki. Tudta,
hogy ha nem veszi be, ha azt mondja, hogy nem tudja, miről
beszél Hawes - miféle pohárról? miféle konyhakredencröl?
miféle ujjlenyomatról? -, tudta, hogy ha nem veszi be, soha
többé nem lesz esélyük arra, hogy megoldják ezt az ügyet.
Örökre ott fog rohadni a nyitva maradt ügyak közt.
Barlow megszólalt. Nagyon halk volt a hangja. - Én azt
hittem, hogy lemostam az ujjlenyomatokat arról a pohárról.
Igen, lemosta - mondta gyorsan Hawes. - De egy ujj-
lenyomatot rajta felejtett a feneke körül.
Barlow bólintott, aztán felsóhajtott.
- Azt hittem, hogy körültekintően jártam el - mondta.
- Gondosan végigtörülgettem az egész lakást. - Megcsóválta
a fejét. - Maga ezt már ... maguk ezt már rég tudják?
- A labor el volt halmozva munkával. Csak ma este kaptuk
meg a jelentést.

231
 - Én ugyanis azt hittem ... már a múltkor azt hittem, amikor
itt jártak, és azt a filmet keresték, azt hittem, hogy ezzel vége is
az egésznek. Azt hittem, lezárják az ügyet, miután nem találták
meg a filmet.
- Mit csinált a filmmel, Mr. Barlow?
- Elégettem. Rájöttem, hogy hiba volt ellopni, de nagyon
sokáig nem tudtam elszánni rá magam, hogy megszabaduljak
tőle. Ugyanis szerettem volna, ha marad valamim Tommyról ...
Szerettem volna, ha marad valamim, ami felidézi elöttem
Tommyt. - Ismét megcsóválta a fejét. - Csak két nappal azelőtt
égettem el, hogy idejöttek és keresték. De azt hittem, hogy ezzel
vége is az egésznek. Mármint azzal, hogy nem találták meg. Azt
hittem, hogy lezárták végre az ügyet.
- Miért csinálta, Mr. Barlow? - kérdezte Hawes. Miért ölte
meg őket?
Barlow egy pillanatig némán meredt rá. Alacsony, vézna,
ferde tartású férfi volt, bottal a jobb kezében. És Hawes egy
pillanatig határtalan rokonszenvet érzett iránta. Csak nézte
Barlowot, aki ott állt a ház ajtajában, amelyet a bátyjával együtt
vásárolt, és megpróbálta megérteni, mi késztette ezt az embert
arra, hogy gyilkoljon.
- Miért csinálta? - tette fel végül is ismét a kérdést. És
Barlow, aki nem is Hawesra meredt, hanem keresztülnézett
rajta, vissza egy régmúlt áprilisi napra, csak ennyit válaszolt: -
Hirtelen támadt bennem az ötlet - és Hawes a csuklójára csatolta
a bilincset.
-Hirtelen támadt bennem az ötlet. Higgyék el, hogy nem
azzal a szándékkal mentem el oda, hogy megölöm őket.

232
Higgyék el, hogy még csak nem is tudtam róla, hogy Irene
Thayer létezik, hát hogy tervezhettem volna, hogy megölöm
öket? Majd mindjárt megmagyarázom. Tommy aznap reggel
szólt, hogy egy meglepetést tartogat a számomra, megadott egy
címet, és azt mondta, hogy az ebédidőmben menjek el oda. Én
mindennap fél egykor szoktam lejönni ebédelni. Alig vártam,
hogy megtudjam, milyen meglepetést tartogat számomra
Tommy. Alig tudtam kivárni aznap az ebédidőt.
Szóval fél egykor lejöttem az irodából, taxiba ültem, éa a
megadott cimre hajtottam. Déli Ötödik utca 1516. Ez volt a cím.
1/A számú lakás. Szóval odahajtattam. Felmentem a lépcsőn,
megnyomtam a csengőt, és Tommy nyitott ajtót, széles mo-
sollyal az arcán, ugyanis ő mindig jókedvű volt, mindig nevetett,
ajtót nyitott, és felszólitott, hogy lépjek be, aztán bevezetett a
nappaliba, és ott volt a nő.
Irene.
Irene Thayer.
Tommy rám nézett, és azt mondta: “Irene, ez itt az öcsém,
Amos”, nekem meg még mindig azzal a mosollyal az arcán, azt
mondta: “Amos, bemutatom neked Irene Thayert”, én meg
éppen a nő keze után nyúltam, hogy megszoritsam, mikor
Tommy folytatta: “A jövő hónapban összeházasodunk.”
E1 tudják képzelni, hogy alig hittem a fülemnek? Soha
még csak nem is hallottam erről a nőről, és most Tommy
meghív ebbe az idegen lakásba a Déli Ötödiken, bemutat neki,
és azt mondja nekem, hogy a jövő hónapban feleségül veszi, és
mindezt teszi anélkül, hogy előzőleg egy szóval is emlitette vol-

233
na, hogy komolyan foglalkozik valakivel. Végül is az öccse
voltam. Legalább megemlithette volna.
Még ... még két üveg whiskyjük is volt. Tommy azt
mondta, azért vette, hogy megünnepeljük a nagy eseményt.
Töltött is mindhármunknak egy kis whiskyt, és ittunk is a
házasságukra, én meg közben folyton azon gondolkoztam, hogy
vajon miért nem szólt nekem erről eddig Tommy, miért nem
szólt a saját öccsének. Ugyanis nagyon jó viszonyban va ...
voltunk. Tommy volt az, aki a gondomat viselte, miután az
anyám meg az apám meghalt, esküszöm, olyan volt hozzám,
mintha az apám lenne, őszintén szerettük egymást, igazán
őszintén. És miközben ittunk, nekem meg folyton azon járt az
eszem, hogy vajon miért nem beszélt nekem Tommy soha erről
az Irene Thayerről, elkezdték magyarázni, hogy Irene férjes
asszony, és hogy Renóba fog utazni, és hogy mihelyt
kimondták a válását, Tommy is oda fog utazni, úgy tervezik,
hogy ott nyugaton töltik a mézesheteiket, és aztán Tommy
valószinűleg ott vállal munkát is valahol, még nem biztos
ugyan, de úgy hallotta, hogy Kaliforniában nagyon sok
munkaalkalom adódik. Lehet, mondta Tommy, hogy megpróbál
elhelyezkedni a filmszakmában. Ugyanis Tommy mindig a
filmmel vacakolt, ő is meg az a másik pasas is, akivel együtt
dolgoztak a pasas lakásán.
Szóval ittunk, én meg kezdtem ráeszmélni, hogy Tommy
nemcsak elvenni akarja ezt az idegen nőt, akivel én most
találkoztam először, hanem azt is tervezi, hogy elköltözik a
városból, és talán végleg letelepedik Kaliforniában, amikor
pedig csak most vettünk magunknak egy házat, vagyis ha nem is

234
éppen most, akkor is még csak nem egészen egy éve lakunk az
új házban, és ő itt most arról beszél, hogy itthagyja ezt a házat,
és Kaliforniában, az ország másik végében akar letelepedni.
Kezdtem egy kicsit rosszúl érezni magam, elnézést kértem, és
kimentem a fürdőszobába, ugyanis felfordult a gyomrom és
hányingerem volt, és benéztem az orvosságos szekrénybe, hátha
van benne egy kis Selters-víz vagy valami, akármi, amitől
elmúlik a hányingerem, és akkor láttam meg az altatókat, és azt
hiszem, akkor támadt bennem az ötlet.
De csak azt hiszem, biztos nem vagyok benne. Úgy értem,
nem valószínű, hogy már akkor tudtan, hogy ki fogom nyitni a
gázcsapot, vagy valami, csak azt tudtam, hogy bele fogom tenni
az altatót az italukba, talán azt hittem, hogy attól fognak
meghalni, mármint a túl nagy adag altatótól. Amikor visszamen-
tem, a zsebemben volt az üveg az altatóval. Négy tabletta volt az
üvegben. Tommy újra töltött, én meg kimentem a konyhába az
italokkal, hogy vizet töltsek hozzájuk, ugyanis mi vízzel szoktuk
inni a Schotchot, és akkor tettem a poharaikba az altatót, mind a
kettőjükébe kettőt, gondoltam, ennyi bizonyára elég lesz, hogy
elaltassa őket, vagy talán hogy megölje őket, nem is tudom, mit
gondoltam. Az altató nagyon gyorsan hatott, örültem, hogy ilyen
gyorsan hatott, mert az ebédidőm már majdnem lejárt, és én még
sohase késtem a munkából, amióta az Anderson és Loebnél
dolgozom, nem szoktam reggel se késni, amikor munkába kell
állni, és az ebédről se tértém vissza későn soha. Körülbelül
tizenöt perc mulva már mind a ketten aludtak, és amikor
megnéztem őket, rájöttem, hogy nem haltak meg, csak alszanak,
és azt hiszem, igen, csakis akkor történhetett, igen, azt hiszem,

235
akkor jutottam arra az elhatározásra, hogy megölom öket,
mert ... nem is tudom ... mert nem akartam, hogy Tommy
feleségül vegye azt a nőt, és elmenjen vele Kaliforniába, és ott
éljen, igen, azt hiszem, akkor határoztam el, hogy kinyitom a
gázcsapot.
Becipeltem őket a hálószobába, és lefektettem őket az
ágyra, és aztán megláttam az irógépet ott az ágy mellett az
asztalon, legépeltem rajta a búcsúlevelet, és rátettem a komódra.
Nem tudom, miért írtam hibásan az “ellene” szót. Azt hiszem,
csak véletlenül, mert nem tudok jól gépelni, csak két ujjal
pötyögtettem le a levelet, de nem találtam radírt a szobában,
meg különben is úgy gondoltam, hogy a hibától csak
valódibbnak fog látszani a levél, ezért aztán ugy hagytam.
Lecsatoltam Tommy karóráját, hogy rátegyem a komódon
heverő levélre, és akkor támadt az az ötletem, hogy
levetkőztetem őket. Azt hiszem, azt a látszatot akartam kelteni,
hogy az a lakás valami találkahely, és ők azért mentek oda, hogy
... nyilván értik, hogy miért, És hogy tényleg azt csinálták.
Mielőtt kinyitották volna a gázcsapot. Szóval levetkőztettem
őket, és a ruhadarabjaikat gondosan összehajtogatva rátettem a
székekre, hogy az legyen a látszat, hogy tényleg ők vetkőztek le
mielőtt ... mielőtt összefeküdtek. Aztán körbejártam az egész
lakást, és mindent letöröltem a zsebkendőmmel, amihez emléke-
zetem szerint hozzáértem, de nem emlékeztem pontosan, hogy
mihez értem hozzá és mihez nem, így aztán mindent letöröltem.
A filmet akkor találtam meg, amikor a nappaliban törölgettem.
A dobozon rajta volt Tommy neve, és eszembe jutott, hogy
egyszer találkoztam a filmes barátjával, meg arra is emlékeztem,

236
hogy csináltak is együtt néhány filmet, ezért aztán zsebre
vágtam a filmtekercset. A zakóm zsebébe tettem.
Aztán bevittem a whiskysüvegeket a hálószobába, és
felbontottam a második üveget is, hogy azt a látszatot keltsem,
mintha sokat ittak volna, és kiöntöttem a whiskyt az ágyelőre,
hogy azt a látszatot keltsem mintha tényleg részegre itták volna
magukat, mielőtt kinyitották a gázcsapot, de én akkor még nem
nyitottam ki, pedig egész idő alatt foglalkoztatott a gondolat,
hogy kinyitom, de még nem nyitottam ki. Amikor a
hálószobában voltam a whiskysüvegekkel, rájuk néztem ott az
ágyon, és akkor kezdett zavarni, hogy mind a ketten úgy
fekszenek ott, ahogy fekszenek Egész idő alatt rájuk gondoltam,
miközben a konyhában elmostam a poharakat. Mind a három
poharat elmostam és eltöröltem, és kettőt a mosogatóban
hagytam, hogy úgy nézzen ki, hogy csak kettesben ittak, a
harmadikát meg visszatettem a kredencbe, a többi pohár mellé.
Én azt hittem, hogy mind a hármat tisztára töröltem.
Gondolhattam volna, hogy a maguk laborosai rájönnek, hogy
hárman ittak a whiskyből, megvannak hozzá az eszközeik, a
mikroszkópjaik meg minden, ostobaaág volt tőlem, hogy nem
gondoltam rá. De hát mosogatás közben egész idő alatt csak ők
jártak a fejemben, ahogy ott fekszenek az ágyon, és egyre
jobban zavarni kezdett a gondolat, hogy teljesen meztelenül
találják majd őket, még akkor is, ha azt a látszatot akartam
kelteni, hogy ... hogy szerelmeskedtek. Ezért aztán
visszamentem a hálószobába, és rájuk adtam az alsónadrágjukat,
mármint Tommyra a nadrágot, a nőre meg a bugyiját. A nőre rá
akartam adni a melltartóját is, de ... nem tudtam, hogy kell. Ezért

237
aztán csak ... azt adtam rá, amit tudtam. Mielőtt kijöttem a
hálószobából, még egy pillanatra megálltam az ajtóban, és még
egyszer az ágyra néztem, hogy vajon igy is azt a látszatot keltik-
e, hogy szerelmeskedtek. Úgy láttam, hogy igen, és akkor
mentem ki a konyhába, hogy kinyissam a gázcsapot. Ki is
nyitottam, aztán elhagytam a lakást.

Amikor a gyorsíró legépelte és behozta Amos Barlow val-

lomását, Barlow aláírta, aztán egy rendőr kíséretében kisántikált
a szobából. A rendőr a földszintre kísérte le, hogy az egyik
ottani őrizetes cellában töltse az éjszakát, s aztán majd másnap
délelőtt vádat emeljenek ellene. A detektívek elnézték, ahogy
kisántikált a szobából, aztán hallgatták, hogy kopog a botja a
földszintre vezető vaslépcsőn. Hallgatták, de nem töltötte el őket
se diadalérzet, se elégedettség, hogy mégiscsak jó munkát
végeztek.
- Kérnek egy kis kávét, fiúk? - kérdezte Miscolo az Iktató
ajtajából.
- Köszönöm, én nem kérek - mondta Carella.
- És maga, Cotton? Talán egy kis teát?
- Köszönöm, Alf, azt se kérek.
A két detektív hallgatott egy darabig. A falióra tíz perc
múlva egyet mutatott.
Carella nagyot sóhajtott, és felvette a zakóját. - Miközben
itt ültem, folyton azon tünődtem, hogy vajon hányan követnek el
gyilkosságot a pillanat hatása alatt, és vajon hányan ússzák meg
büntetés nélkül? Hányan lehetnek?
- Sokan - mondta Hawes.

238
 Carella megint sóhajtott. - Magának van fiútestvére,
Cotton?
- Nincs.
- Nekem sincs. Hogy képes valaki megölni a saját bátyját?
- Nem akarta elveszíteni - mondta Hawes.
- Inkább elveszejtette - válaszolt rá fakó hangon Carella,
azután megint sóhajtott egyet, és azt mondta: - Jöjjön, fizetek
magának egy sört. Oké?
- Oké - mondta Hawes.
Együtt mentek végig a folyosón. Az Iktató előtt megálltak,
hogy éjszakát kívánjanak Miscolónak. Amikor leértek a vas-
lépcsőn a földszintre, Carella megszólalt: - Hánykor jön be
holnap?
- Azt hiszem, kicsit korábban fogok bejönni a szokottnál -
felelte Hawes.
- A miatt a “Petie” miatt? Nehogy végleg kihüljenek a
nyomok?
- Őt is csak el kell fognunk. Ő is gyilkolt.
- Tudom. Egyébként Bert is említette, hogy alighanem a
nyomára jutott annak a tiltott lottóbanknak. Lehet, hogy már
holnap lecsaphatunk rá, és arra rámegy az egész délutánunk.
Tényleg jó lesz korábban bejönni.
- Talán nem ártana, ha ezúttal kihagynánk a sörözést - -
vetette fel Hawes.
- Már én is mondani akartam - válaszolta Carella -, csak
féltem, hogy megharagszik.
Mire kiértek az utcára, erösebben kezdett esni az eső.

239
240