A mű eredeti címe

Not the Duke’s Darling

Copyright © 2018 by Nancy M. Finney

Ibis edition published by arrangement with Grand Central Publishing,
New York, New York, USA.

Hungarian translation © Ács Eleonóra

© General Press Könyvkiadó, 2023

Fordította
ÁCS ELEONÓRA

ISBN 978 963 452 756 5

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő HORVÁTH ANNAMÁRIA

Minden nőnek, aki nap mint nap dolgozik, gondoskodik a családjáról, barátairól és a közösségéről; akin éjszaka
olykor úrrá lesz a csüggedtség, de aztán reggel felkel, és mindent ugyanúgy csinál tovább.
Erősek vagytok, bátrak és gyönyörűek - ez a könyv nektek szól.
 Köszönetnyilvánítás

Köszönet, mint mindig, a fantasztikus szerkesztőmnek, Amy Pierpontnak, a csodálatos első olvasómnak,
Susannah Taylor-nak, és a segítőkutyáimnak (igen, egy írónak is lehet ilyenje), akik hűségesen szobroznak
mellettem, miközben írok: Rue-nak, Darlának és Ellie-nek, azaz Miss Puppy Pie-nak.
És külön köszönet Paolának, a Facebook-barátomnak, akitől Tess, a kutya a nevét kapta!
 Első fejezet

így kezdődött az egész. Valamikor réges-régen élt egy hatalmas herceg, akinek egyetlen gyermeke volt, egy leány.
Gyönyörű volt, gőgös és elkényeztetett, és Berkenyének hívták...

A szürkeföldi alakváltó*

Anglia, London, 1760 májusa

Ha valaki megkérdezte volna a tizenkét éves Freya Stewart de Moray-t, hogy véleménye szerint tizenöt évvel
később mit fog csinálni, három dolgot sorolt volna fel.
Egy: ír egy pamfletetet arról, hogy nők a férfiakkal összehasonlítva magasabb intelligenciával bírnak -
különösen a fivéreihez képest.
Kettő: annyi málnás trifle-t eszik, amennyit csak bír.
És három: spánieleket tenyészt, hogy rengeteg kiskutyája legyen, akikkel játszhat.
Tizenkét évesen imádta a kiskutyákat.
De ez még a greycourti tragédia előtt volt, amely szétszakította a családját, és majdnem végzett a legidősebb
bátyjával, Ranttel.
A katasztrófa mindent megváltoztatott.
Emiatt Freya tizenkét éves énje valószínűleg soha nem tudta volna megjósolni, hogy valójában mit csinál
majd huszonhét évesen: a Bölcs Nők ősi titkos társaságának ügynökeként dolgozik.
Freya végigsietett a londoni utcán a Wapping Old Stairs lépcsői felé. Az utolsó keresztutcánál észrevette, hogy
követik. A védenceire pillantott. Betsy, a pesztra épp csak betöltötte a húszat. A lány kipirult, izzadt arcát
piszkosszőke fürtök keretezték, zihált, és a szeme tágra nyílt a rémülettől. A karjában Alexander Bertrand,
Brightwater hetedik grófja feküdt.
Másfél éves volt.
Szerencsére Őméltósága mélyen aludt, rózsás arccal, apró, rózsabimbó száját lebiggyesztve.
Két férfi jött mögöttük, akik nagyon úgy néztek ki, mintha őket követnék.
Freya erősen törte a fejét, próbálta kitalálni, mitévők legyenek.
Ragyogóan sütött a nap, az égen sirályok rikoltoztak. Az utca, amelyen Betsyvel igyekeztek, párhuzamosan
futott a Temzével, és csupán néhány háztömb választotta el a folyótól, amelynek bűze megülte a levegőt.
Freya úgy becsülte, hogy kevesebb mint ötszáz méterre lehetnek a Wapping Old Stairstől. A napnak ebben a
szakában óriási volt a nyüzsgés ezen a környéken, szekerek zörögtek az úton, megrakva a kikötőbe érkezett
külhoni árukkal. A járdán elegánsan öltözött kereskedők és hajóskapitányok ütköztek össze a tántorgó
matrózokkal, akik már túl voltak a napindító néhány poháron. A munkásosztálybeli nők igyekeztek kikerülni a
matrózokat, míg az utcanők igyekeztek leszólítani őket.
Freya újból hátranézett.
A férfiak továbbra is a sarkukban voltak.
 Lehet, hogy egyszerűen csak ugyanarra volt dolguk. Vagy Gerald Bertrand, Alexander apai nagybátyja küldte
őket azzal a paranccsal, hogy vigyék vissza a kis grófot. Ha ez megtörténne, Freyának nem lett volna második
esélye, hogy megmentse a gyermeket.
Vagy persze az is lehet, hogy dunkelderek voltak.
Freya pulzusa felszökött ez utóbbi gondolatra. A Bölcs Nőkre már régóta vadásztak a dunkelderek - ezek az
undok, babonás fanatikusok, akik tudtak a titkos társaságról, és a tagjait boszorkányoknak tartották, akiket
máglyára kell vetni.
Akár a dunkelderek, akár Bertrand emberei voltak a nyomukban, muszáj volt tennie valamit, különben
sosem jutnak el a lépcsőig.
- Mi az? - tudakolta Betsy elfúló lélegzettel. - Miért néz folyton hátra?
- Követnek bennünket - felelte Freya. Ebben a pillanatban egy hatalmas fekete hintó fordult be a sarkon, és
csigatempóban haladt feléjük a zsúfolt utcán.
Betsy felnyögött, és szorosabban fogta őlordságát.
A hintó ajtaján cifra aranycímer díszelgett, de Freya nem ismerte fel, kié lehet. Nem mintha ez bármit is
számított volna. Szükségük volt egy helyre, ahol elrejtőzhetnek az üldözőik elől. Akárkié volt is a kocsi, Freya
biztos volt benne, hogy egy pillanatra fel tudja tartóztatni.
Csupán ennyire volt szükségük.
Megragadta Betsy karját.
- Futás!
A lányt magával húzva beszökkent a hintó mögé. Hallotta az őket követő férfiak kiáltását, a kocsi pedig
imbolyogva megállt.
A hintó túlsó oldalán Freya felrántotta az ajtót, belökte Betsyt a babával, majd ő is beugrott, és becsapta maga
mögött a kocsi ajtaját.
Miután négykézláb landolt, felnézett.
Betsy a kocsi padlóján kuporgott, a lehető legmesszebb húzódva egy nagy, sárga kutyától, amely
szemlátomást meglepetten nézte a lányt. Csodák csodája, Alexander, az ország legapróbb grófja továbbra is
békésen szunyókált.
A kutya mellett ülő úriember megmozdult.
- Már elnézést!
Mondani legalábbis ezt mondta. Amit egészen nyilvánvalóan úgy értett, hogy „Mi a fene?”.
Freya elfordította a tekintetét a kutyáról, és felnézett a dús, fekete szempillákkal keretezett égszínkék
szempárba. Az üléspárnáknak dőlve, lábát a szemközti ülésig nyújtva, Christopher Renshaw, Harlowe hercege
ült a hintóbán.
Az a férfi, akinek szerepe volt Freya bátyja, Ran tönkretételében.
A nőnek elakadt a lélegzete, és amint lejjebb vándorolt a tekintete a férfin, valami más is a szemébe ötlött.
Az a gazember Ran pecsétgyűrűjét viselte!
Újra a herceg szemébe nézett, felkészülve arra, hogy a férfi a nevén szólítja. Hogy felfedi a valódi kilétét,
amelyet öt hosszú évnyi londoni bujkálás alatt sikerült eltitkolnia.
A férfi arckifejezése azonban nem változott.
- Kicsoda maga? - kérdezte.
Nem ismerte fel Freyát.
Harlowe és Julián Greycourt voltak Ran legjobb barátai. A Greycourtban történt tragédiáig minden héten
találkozott Freyával. Aki annak idején megfogadta, hogy feleségül megy ehhez a disznóhoz. Persze tizenkét éves
volt, és ez még azelőtt történt, hogy a férfi miatt majdnem megölték Ránt, de akkor is.
Nem ismerte fel.
Micsoda egy komplett, totális seggfej!
Freya megigazította a főkötőjét, és felnézett a hercegre.
 - Maga nem Lady Philippa.
A herceg eddig magasba vont szemöldöke leereszkedett.
- Én...
- Mit keres Lady Philippa hintójábán? - folytatta Freya meglehetősen élvezetes dühvel.
A szóban forgó hintó megingott, és újra elindult, Alexander pedig nyöszörögve felébredt.
Odakint egy férfi káromkodott.
Freya lehúzta a fejét, hogy ne lássák odakintről.
Valaki dörömbölt a kocsi ajtaján.
Harlowe tekintetete Freyáról Betsyre és a babára vándorolt, majd vissza Freyára.
A szemét továbbra is rajta tartva felállt.
Freya megdermedt.
Betsy és a baba sírtak.
Harlowe Freya fölött áthajolva kinézett az ablakon, majd becsukta, és elhúzta a függönyt. Visszaült a helyére,
az állán megrándult egy izom, miközben a kutya fejére tette a kezét.
- Nem tudom, miféle bajba kerültek, vagy miért üldözik magukat azok a vadállatok.
Freya kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, miközben kétségbeesetten pörgött az agya, hogy kitaláljon valami
hihető történetet.
A herceg felemelte a kezét.
- De nem is érdekel. Elviszem magukat Westminsterig. Utána magukra vannak utalva.
Harlowe segítséget ajánl két vadidegennek? Az a férfi, aki olyan szívtelenül cserben hagyta Ránt? Ennek nem
volt semmi értelme.
Ám Freyának most nem volt ideje a férfi szeszélyein töprengeni.
- Köszönöm - mondta, és a szavak, akár a sav, gyűlöletet martak a nyelvére. - De erre nem lesz szükség. -
Betsyhez fordult. - Amikor legközelebb lelassít a kocsi, én kiugróm. Azt akarom, hogy számolj húszig, aztán
kövess!
- És mi lesz a gyerekkel? - szólt közbe a herceg felsőbbséges modorban. - Bizonyára nem akarja
mindkettőjüket veszélybe sodorni azzal, hogy arra utasítja, ugorjon ki egy mozgó kocsiból.
- Akkor állítsa meg a kocsit a kedvéért - felelte Freya kedvesen.
Egy másodpercre találkozott a tekintetük. A férfi dühös arcot vágott. Nyilvánvalóan nem volt hozzászokva
ahhoz, hogy bárki - legkevésbé egy nő - utasításokat adjon neki.
Sajnálatos.
Freya odahajolt Betsy füléhez.
- Ne feledd, hogy a Wapping Old Stairs felé kell menned, és keresd a fekete köpenyt meg szürke csuklyát
viselő nőt.
- De mi lesz magával? - suttogta Betsy kétségbeesetten. Freya felegyenesedett, és bátorítóan rámosolygott a
lányra.
- Sose félj, megtalállak!
- De, kisasszony...
Freya határozottan megrázta a fejét, megpaskolta a kis gróf imádnivalóan pufók arcocskáját, és rákacsintott a
hercegre.
- Örvendtem, kegyelmes uram!
Azzal leugrott a hintóról.
A macskaköveken földet érve megingott, és egy borzalmas másodpercig azt hitte, hogy a kocsi kerekei alá
zuhan.
De sikerült visszanyernie az egyensúlyát.
És ebben a pillanatban kiáltást hallott a háta mögül.
Freya megemelte a szoknyáját, és futásnak eredt. Befordult egy utcába, és a folyó felé tartott.
 Mögötte csattogtak az üldözője léptei.
Bekanyarodott egy szűk sikátorba, majd megtorpant. Az utca másik végén ott állt a második férfi.
Freya megpördült.
Az első üldözője gyorsan közeledett mögötte.
Freya átvágott egy boltíves átjárón, és egy kis udvarra ért, amelyet minden oldalról körülvettek a környező
épületek. A levegőt vastagon megülte a nyilvános illemhely bűze. Vele szemben meglátta egy kocsma hátsó
ajtaját.
Egy férfi épp kiöntötte a moslékot.
Freya felszaladt a lépcsőn, elfurakodott mellette, és berohant a konyhába. Két cselédlány csodálkozva kapta
fel a fejét, ahogy átvágott a helyiségen. A hátsó ajtónál álló férfi megkésve utánaeresztett egy káromkodást.
Freya egy sötét folyosón találta magát. Előtte az ivó volt, jobbra pedig egy lépcső vezetett a magasba.
Megpróbálhatott volna elbújni az emeleti szobák egyikében, de akkor csapdába kerül. Ha követik, odafent
sarokba szorítják.
Freya átrohant az ivón, ahol egyetlen pajzán ajánlattól eltekintve senki sem törődött vele, majd a bejárati
ajtón kilépett a rakpartra. Előtte ott hömpölygőit a Temze, amelynek a napfényben ezüstösen csillogott a vize. A
látvány persze csalóka volt: a budiból, amely mellett az imént elrohant, közvetlenül a folyóba ürült a szenny.
Freya balra fordult, és kelet felé tartott. Gyors léptekre váltott, mert a futástól már nyilallt az oldala. Az
üldözőinek nyoma sem volt. Talán sikerült leráznia őket.
Vagy elkapták Betsyt a babával.
Édes istenem, ne!
Ekkor egy alak bukkant elő a sikátorból. Freya elindult felé, mielőtt felismerte volna. Aztán a
megkönnyebbüléstől megroggyant a térde.
A pesztra a rémülettől tágra nyílt szemmel nézett rá.
- Ó, hála az égnek, hogy megtaláltam, kisasszony! Ha Mr. Bertrand emberei elkapnának, nem tudom, az úr
mit tenne velem!
- Akkor nem hagyjuk, hogy ez megtörténjen - jelentette ki Freya határozottan. A grófra pillantott, aki kövér
ujjacskáját a szájába dugva mosolygott rá. A nő összeszorította az ajkát. - Nem, semmiképpen nem engedem,
hogy bármelyikőtöket is újra a kezébe kaparintsa.
Kiáltás hallatszott mögöttük.
Rájuk találtak.
- Igyekezz! - sürgette Freya a dajkát, és futni kezdett. Már látta maga előtt a Wapping Old Stairshez vezető
sikátort.
Betsy imádságot mormolt az orra alatt.
Nem fog sikerülni. A lépcső túl messze volt, az üldözőik pedig túl közel.
- Add ide a gyereket! - szólt rá Freya a lányra.
- Kisasszony? - Betsy rémültnek tűnt, de engedelmeskedett.
Freya magához ölelte Alexander aprócska testét. A kisfiú sírni kezdett, nyitott szája nedvesen simult a nő
nyakához.
- Fuss a lépcsőhöz!
Lord Brightwater terhétől megszabadulva Betsy repült.
Miközben futottak, a gróf Freya fülébe jajgatott, a teste remegett, a kis arca kivörösödött a kétségbeeséstől.
Ha elkapnák, a kisbabával a karjában képtelen lenne harcolni velük. Elveszítené Alexandert. A nagybátyja
elrejtené a falak, az őrök és az emberek által alkotott törvények mögé, és ő soha nem tudná visszaszerezni.
Előttük egy alak bukkant elő a lépcsőhöz vezető sikátorból. Alacsony nő volt, szürke csuklyás fekete köpenyt
viselt.
Mindkét kezében egy-egy pisztolyt tartott.
Freya a földre vetette magát, és a vállán landolt, hogy a babának ne essen baja.
 A lövések egyszerre dördültek el, és olyan hangosan, hogy Lord Brightwater abbahagyta a sírást, a szája tátva
maradt, a szeme tágra nyílt a döbbenettől.
Felpislogott Freyára, nagy barna szemében könnyek csillogtak.
A nő megcsókolta a fiúcskát, majd hátranézett.
Az egyik férfi a földön feküdt, és káromkodott. A másik sarkon fordult, és elmenekült.
Amikor Freya visszafordult, a Varjú már elindult felé.
- Elkéstél. - A nő kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse.
- Köszönöm - motyogta Freya, és megfogta a kezét.
Együtt siettek a lépcsőhöz.
Betsy már ott volt, egy elegánsan öltözött nő karjában zokogott, akinek a felső ajka fölött szépségtapasz
díszelgett.
- Alexander! - kiáltotta a nő.
Brightwater grófja kapálózni kezdett Freya karjában.
- Mama!
Freya átadta a gyermeket az anyjának.
- O, drága kincsem! - Brightwater megözvegyült grófnéja szorosan magához ölelte egyetlen gyermekét, az
arcát az övéhez szorította. Ahogy felnézett Freyára, könnyek csillogtak a szemében. - Köszönöm. Nem is tudja,
mennyit jelent ez nekem. Azt hittem, soha többé nem látom Alexandert.
A grófné félelmei majdnem valóra váltak: a sógora, Mr. Bertrand megfosztotta a fiától, hogy ily módon ő
irányíthassa a grófnét és egyúttal az aprócska unokaöccse által megörökölt birtokot.
Freya bólintott, de mielőtt felelhetett volna, a Varjú megszólalt:
- Jobb, ha azonnal indulunk, úrnőm. Nem tudhatjuk, hogy nincsenek-e többen az üldözőink.
Lady Brightwater bólintott, és megfordult, hogy Betsyvel együtt leereszkedjen a lépcsőn. Freya egy várakozó
ladikot látott odalent a folyón.
- Ő és a szolgái egy hajóval a gyarmatokra utaznak - mormolta a Varjú. - Ott nem érheti el őket a sógora keze.
- Helyes - felelte Freya halkan. - Egy gyermeknek sem szabadna szerető anya nélkül maradnia.
A Varjú a fejét ingatta, de csak annyit mondott:
- Ma éjfélkor légy az istállóknál! Üzenetem van a számodra.
Megfordult, és gyorsan leszaladt a lépcsőn.
Freya nagy levegőt vett. Az ő szerepe itt véget ért. Figyelte, ahogy a kis társaság beszáll, és a csónakos ellöki a
ladikot a lépcsőtől. Betsy búcsúzóul a magasba emelte a kezét.
Freya visszaintett. Valószínűleg soha többé nem látja Betsyt, az imádnivaló kis grófot vagy az anyját, de
legalább tudta, hogy biztonságban vannak.
És ez volt a legfontosabb.

Christopher Renshaw, Harlowe hercege kibámult a kocsija ablakán útban a londoni West End felé.
Ez a reggel is olyan volt, mint a többi, amióta visszatért Angliába - fárasztó -, amíg egy köpködő vadmacska be
nem vetette magát a kocsijába. Azóta képtelen volt kiverni a jelenést a fejéből. Olyan volt, mintha hideg vizet
loccsantottak volna az arcába: sokkoló, de egyben üdítő is. És mint a friss víz, úgy ébresztette fel a hónapok óta
tartó éber álmából.
Talán évek óta tartó...
A nő gyönyörű zöld-arany szemmel nézett fel rá a hintó padlójáról, és provokálta a tekintetével, nem törődve
az előnytelen helyzetével, mivel szó szerint a lábai előtt kuporgott.
Megdöbbentő volt.
Izgalmas.
Az alatt a két év alatt, amióta meglehetősen valószínűtlen módon elnyerte a hercegséget, szinte már
hozzászokott a csodálathoz, hízelgéshez és őszinte sóvárgáshoz, amelyet a rangja váltott ki másokból. Már csak
kevesen, vagy tán senki sem tekintett rá élő, lélegző emberként.
És senki sem viselkedett vele flegmán.
Kivéve a vadmacskát.
A nő egyszerű barna ruhát viselt, és jellegtelen fehér főkötőt, amelynek fodrai egy úgyszintén jellegtelen
arcot kereteztek, elrejtve a haja színét és a frizuráját. Lehetett volna akár egy kocsmáros felesége vagy halárus,
és ha nem szólal meg, Christopher azt feltételezte volna, hogy közönséges a beszédmódja. Ehelyett a hangja
műveltségről árulkodott, a kiejtése pedig skót származásról.
Aztán ott volt az a gyilkos pillantás, mintha a nő valahonnan ismerte és okkal gyűlölte volna őt.
A kocsi megingott egy kanyarban, és Tess nekidőlt a combjának.
Christopher szórakozottan a kutya fejére tette a kezét, és az ujjai között morzsolgatta az állat selymes fülét.
- Talán őrült a nő - vélekedett hangosan.
Tess nyüszített, és a térdére tette a mancsát.
Christopher szája féloldalas mosolyra húzódott.
- Mindenesetre nem látjuk többé, ez kétségtelen.
Sóhajtott, és újra kinézett a kocsi ablakán. Elhagyták a Co-vent Gardent, és már majdnem a Jackman’s klubnál
jártak. A Wapping raktáraiban töltött délelőtt után, amikor egy új hajózási vállalkozást ellenőrzött, majd egy
fárasztó délutánt követően, amikor a belvárosban üzletemberekkel tanácskozott, Christopher múlhatatlan
szükségét érezte egy kávénak és egyórányi nyugodt újságolvasásnak.
Szokás szerint egyedül.
Évekkel korábban száműzték ezekről a partokról. Egy olyan országban élt, ahol idegen volt a környezet, az
illatok és az emberek. És ő mindvégig - tizenhárom éven át - azt hitte, hogy amikor visszatér Angliába, a
szülőföldjére, minden más lesz.
Hogy otthon lesz.
Csakhogy hazatérve egy túlságosan is nagyszerű cím várta. Halott szülők, tönkretett és semmivé lett
barátságok. Hatalmas kastélyok, amelyek visszhangoztak a magányos lépteitől.
Anglia nem volt többé az otthona. Mindaz, amit itt felépíthetett és szerethetett volna, elveszett, mivel
Indiában töltötte az ifjú éveit.
Most már túl késő volt otthont találni.
Nem tartozott sehová.

Öt perccel később Christopher Tess-szel az oldalán belépett a Jackman’sbe. Az ajtóban álló, májszínű ruhába
öltözött inas meglepetten pislogott a férfi mellett lépkedő kutya láttán, de túlságosan jól képzett volt ahhoz, hogy
bármiféle ellenvetést tegyen.
A hercegségnek azért voltak bizonyos előnyei.
A Jackman’s divatos hely volt, de nem túlságosan, és olyan úriemberek látogatták, akik korábban Indiában
vagy valamely más idegen országban éltek. Az újságválasztéka az egyik legjobb volt a városban, ami a fő oka
volt annak, hogy Christopher belépett a tagjai közé.
Talált egy széket a tűz mellett, egy inassal kinyittatta a mögötte lévő ablakot, és hamarosan elmerült a
hírekben. A könyökénél, egy kis asztalon kávéskanna állt, a kávé mellé pedig egy tányér muffint rendelt,
amelyből időnként odadobott egy-egy darabot az asztal alatt heverő Tessnek, aki befalta az adományt.
Christopher éppen a franciákkal vívott délkelet-indiai wandiwash-i csatáról szóló beszámolót olvasgatta
homlokráncolva, amikor valaki leült a vele szemben lévő székre.
Tess elkezdett morogni.
Christopher teste megfeszült. A Jackman’sben soha senki nem zavarta.
Felnézett, és meglátta azt az idióta Thomas Plimptont, aki idegesen pislogott Tessre.
Christopher felhorkant. Már majdnem két éve visszatért Angliába, és négy éve nem látta Plimptont, de,
hacsak nem történt valami csoda, a férfi még mindig egy pipogya fajankó volt, a legrosszabb fajtából. Riadt kék
szeme volt, kerek arca, és a szája mintha mindig félig nyitva lett volna. Furcsa módon ezek a vonások
együttesen valahogy mégis jóképűvé tették - legalábbis a hölgyek szemében.
Christopher némán rámeredt.
- Ah... - szólalt meg Plimpton ideges hangon. - Válthatnánk pár szót, Renshaw?
- Harlowe - húzta ki magát Christopher.
- Tessék?
- Én - mondta Christopher lassan és tagoltan - Harlowe hercege vagyok.
- Ó! - Plimpton nagyot nyelt. - I-igen, természetesen. Ööö... kegyelmes úr. Válthatnánk pár szót?
- Nem. - Christopher újra az újságjába temetkezett.
Zizegést hallott, mire felpillantott.
Plimpton egy papírlapot tartott a kezében.
- Pénzre lenne szükségem.
Christopher nem felelt. Őszintén szólva nem látta értelmét, hogy bátorítsa a férfi szemtelenségét. Plimpton
nagyon jól tudta, hogy viszolyog tőle - és azt is, hogy miért.
Ám Plimpton valahonnan némi kurázsira tehetett szert, mert felszegte az állát, és folytatta:
- Tízezer fontra van szükségem. Magától szeretném megkapni ezt az összeget.
Christopher lassan felvonta a szemöldökét.
Plimpton nagyot nyelt.
- É-és, ha nem adja ide, akkor ezt nyilvánosságra hozom.
Christopher elé tolta a papírt. <
Christopher elvette és szétnyitotta lapot, amely nyilvánvalóan egy levél volt. Azonnal felismerte a kusza
kézírást, és meg-sajdult a szíve. Sophy.
A felesége már négy éve halott volt, de ez nem tette semmissé Christopher fogadalmát, hogy egész életében
tisztelni és védelmezni fogja.
Összegyűrte a levelet, és behajította a tűzbe.
A papír azonnal meggyulladt, egy pillanatig fényes lánggal égett, majd szinte rögtön elhamvadt. Csupán
szürke pernye maradt utána a rácson.
- Nem ez az egyetlen, ami a birtokomban van - közölte Plimpton, ahogy azt sejteni lehetett.
Christopher várt.
Plimpton még mindig felszegett állal, dacos tekintettel nézett rá. Nem kétséges, hogy a férfi valamiféle
lovagnak képzelte magát. Indiában bizonnyal a hős szerepében tetszelgett.
- Még sok levelem van, biztonságos helyen elrejtve. Egy olyan helyen, amit nem fog megtalálni. És ha velem
történne valami, meghagytam, hogy hozzák nyilvánosságra őket.
Azt hiszi ez az idióta, hogy megölné őt? Christopher csak nézte a férfit, Tess azonban halk, fenyegető hangon
ismét morogni kezdett.
Plimpton szeme rémülten elkerekedett, a tekintete a kutyára röppent, majd vissza Christopher arcára.
- Két hét múlva a sógora, Lovejoy báró házi mulatságot rendez. Engem is meghívtak, ahogy kétségkívül magát
is. Hozza oda a pénzt, és cserében megkapja a leveleket.
Christopher vett egy nagy levegőt, és egy pillanatig a következő lépést mérlegelte. Megvetette a társasági
eseményeket, és egy házi mulatság már a természeténél fogva is zártkörű rendezvény volt. Visszautasíthatta
volna a javaslatot, és helyette valami csúnya dolgot tehetett volna Plimptonnal, de végül is tényleg az volt a
legegyszerűbb és legkevésbé bonyolult megoldás, ha fizet azokért az átkozott levelekért.
- Az összes levelet - mondta nyomatékosan.
- I-igen, az összes...
Plimpton még mindig a válaszát dadogta, amikor Christopher felállt, és távozott az oldalán Tess-szel. Inkább
elment, minthogy olyasmit tegyen, amit később megbánhat.
Egyszer már cserben hagyta Sophyt. Nem volt hajlandó még egyszer megtenni.
* A szürkeföldi alakváltó meséje a regény történetével párhuzamosan folytatódik. - A szerk.
 Második fejezet

Berkenye haja vörös volt, mint a tűz, a hőre fehér, mint a felhők, a szeme pedig zöld, mint a folyóparton nővő
moha. Három unokatestvére volt, állandó társai, Harangvirág, Rózsa és Körömvirág. Berkenye szerette
Harangvirágot és Rózsát, ám Körömvirágot utálta. Hogy miért, azt sosem árulta el...

Aznap késő este Freya kiválasztott egy selyemszálat, és befűzte a tűbe.

- Mit hímez, Miss Stewart? - kérdezte Arabella, az idősebbik Holland lány áthajolva a karja fölött. Egymás
mellett ültek egy kanapén a Holland-ház nappalijában.
Freya öt éve volt Lady Holland társalkodónője, amióta Londonba jött, hogy a Bölcs Nők Machája* legyen.
Kezdettől fogva a középső nevét használta, a Stewartot - egy skót nevet, amely magyarázatul szolgált a skót
kiejtésére. Mivel a dunkelderek tudták, hogy a De Moray család nőtagjai generációk óta a Bölcs Nők
társaságához tartoznak, senkinek sem volt szabad megtudnia, hogy Freya Ayr hercegének a lánya.
- Ez egy kis sólyom - felelte most, és egy élénk skarlátvörös öltést helyezett a ragadozó madár alá.
- Mit csinál?
- Kitépi egy veréb szívét - közölte Freya derűsen.
- Ó! - Arabella kissé elsápadt. - Elég valósághű.
- Ugye? - Freya mosolyogva pillantott le a kegyetlen műalkotásra, majd a kandallón álló órára nézett. Épp
elmúlt tíz, ami azt jelentette, hogy még két órája van a Varjúval való találkozójáig.
Freya feladata Machaként az volt, hogy információkat, pletykákat és híreket gyűjtsön a Bölcs Nők számára,
akiknek többsége a Dornoch melletti birtokukon élt, Skócia távoli északi részén. A hozzá és a Varjúhoz hasonló
Bölcs Nők - akik az uradalmon kívül éltek - voltak azok, akik háborút vívtak a dunkelderek ellen. Háborút a
túlélésért.
Háborút azért, hogy a nők szabadon élhessenek Britanniában.
- Mit csinált a szabadnapján, Miss Stewart? - kérdezte Lady Holland szórakozottan. Az asszony Freya balján
ült egy karosszékben, és homlokráncolva nézte a saját hímzését, amely úgy tűnt, összegubancolódott.
- Semmi izgalmasat, úrnőm - felelte Freya. Letette a hímzőrámáját, átvette Lady Hollandét, és elkezdte
kibogozni az összegabalyodott fonalakat.
- Ó, köszönöm! - mondta Lady Holland megkönnyebbülten. Freya munkaadója alacsony hölgy volt,
divatjamúlt kerek kebellel és gyakorlatias, határozott személyiséggel, ám a hímzés kifogott rajta. - És neked hogy
sikerült a kiruccanásod Mr. Trentworthszel, Regina?
- Van két új pej lova, egyszerűen káprázatosak - lelkendezett a Freyával szemben ülő Regina. - Tökéletesen
összeillő páros, és rendkívül temperamentumosak. Könyörögtem neki, hogy hadd versenyezzenek a Hyde
Parkban, de nem adott rá engedélyt.
- Helyes - bólintott Lady Holland, de kedvesen mosolygott. - Örülök, hogy értelmes fiatalember.
- És klasszikus a profilja. - Regina egy pillanatig álmodozó tekintettel révedt a távolba, mielőtt kihúzta magát.
- Mama! Mr. Trentworth azon gondolkodik, hogy felkeresi a papát.
- Valóban? - kapta fel a fejét Lady Holland, mint egy agár, ha meglát egy nyulat. - Szólnom kell apádnak.
Regina aggodalmasan ráncolta a homlokát.
- Mit gondolsz, mit fog felelni Mr. Trentworthnek?
 - Ne butáskodj! - nyugtatta meg Lady Holland. - Mr. Trentworth vitathatatlanul jó családból származik, és elég
szép jövedelemmel rendelkezik. Ha nem így lenne, apád már régen kiadta volna az útját. Ne félj, áldását adja
majd a lovagodra.
Regina örömében felsikoltott, a nővére pedig átölelte, Freya azonban észrevette, hogy Lady Holland tekintete
Arabellán időzik. Egy apró ránc jelent meg a két szemöldöke között.
- Nyugovóra térhetünk Arabellával, mama? - kérdezte Regina, aki szemlátomást alig várta, hogy
megtárgyalhassa a hírt a nővérével.
Lady Holland beleegyezően intett, és a lányok kisietettek a szobából.
Freya visszaadta a hímzőrámát. Csend ereszkedett a szobára, Lady Holland homlokráncolva meredt a
kézimunkájára.
Freya megköszörülte a torkát, és gondosan megválogatta a szavait, mielőtt megszólalt:
- Nem ért egyet a házassággal, úrnőm? - Fogalma sem volt, hogy a munkaadója miért ellenezné a partit. Mrs.
Holland már felsorolta Mr. Trentworth jó tulajdonságait, és mindig is úgy tűnt, hogy kedveli a fiatalembert.
Freya úgy vélte, hogy ha Reginának muszáj férjhez mennie, akkor a férfi illik hozzá.
- Szó sincs róla - felelte Lady Holland, ugyanakkor zavart-nak tűnt.
Freya a szeme sarkából pillantott rá.
- Akkor...?
- Jobban szeretném, ha előbb Arabella sorsa rendeződne. -Sok anyát nem különösebben érdekelte volna,
milyen sorrendben mennek férjhez a lányai, de Lady Holland aggódott Arabella miatt.
- A... - Freya a hímzése fölé hajolt, és emlékeztette magát, hogy a Bölcs Nők szokásai nem egyeznek meg a
londoni társasági hölgyekéivel. Noha így kellett volna lennie.
Sem Regina, sem Arabella nem volt valami nagy szépség, de mindketten az anyjuk aranyszín haját és hófehér
arcbőrét örökölték. Kettejük közül Regina volt a csinosabb és élénkebb. Arabella az apja hosszú arcát és orrát
örökölte, és az ő komolyságát. Száraz humora volt, és intelligensen tudott beszélgetni filozófiáról, irodalomról és
történelemről - egyik sem volt olyan tulajdonság, amely vonzotta volna a londoni arisztokratákat.
Amennyire Freya látta, az átlagos londoni úriember a hozományt, a nemesi származást és a szépséget
kereste.
Olyan dolgokat, amelyek inkább egy nőn kívül, mintsem benne rejlettek.
Pedig még a kutyatenyésztők is értékelik az intelligenciát az állataikban. Igazából az volt meglepő, hogy az
angol arisztokrácia még nem süllyedt nyáladzó idiotizmusba.
- Bárcsak lenne alkalma nyugodtan eltársalogni egy alkalmas úriemberrel! - motyogta Lady Holland
szórakozottan. - Kár, hogy lassan vége a londoni szezonnak.
- Igen, úrnőm. - Freya habozott. - Talán rendezhetne egy vidéki mulatságot...
- Úgy érti, Arabellának? - Lady Holland elgondolkodva összehúzta a szemét, majd megrázta a fejét. - Maga is
tudja, hogy Lord Holland nem kedveli a nagy összejöveteleket. Nem hiszem, hogy meg tudom változtatni a
véleményét ebben a kérdésben, különösen, mivel a vidéki házat tekinti a menedékének.
Freya elgondolkodva bólintott.
- Akkor esetleg valamelyik itteni estélyen, amire meghívót kaptunk?
- Talán. Reggel átnézzük őket. - Lady Holland elnyomott egy ásítást. - Én viszont most lefekszem. Maga is
feljön?
- Még nem. Szeretném befejezni ezt a részt itt - mutatott Freya a hímzésére.
Lady Holland a fejét ingatta.
- Nem tudom, hogy csinálja, Miss Stewart. Én már rég megvakultam volna, ha annyit hímeznék, mint maga.
Freya megengedett magának egy apró mosolyt.
- Kell, hogy legyen valami, ami leköti az embert.
Jó éjszakát kívántak egymásnak, és Freya egyedül maradt a nappaliban.
 Miközben várakozott, és a sólymon és prédáján dolgozott, a gondolatai Harlowe hercegére terelődtek, és
arra, hogyan szerezhetné tőle vissza a gyűrűt. A férfi annyira magabiztosnak, annyira arrogánsnak tűnt, ahogy
fölébe magasodott a hintóbán. Freyának megcsikordult a foga. Hogy egy ilyen ember, mint a herceg, nyugodtan
éli világát Londonban, miközben Ránt szinte teljesen tönkretette a greycourti tragédia...
Megrázta a fejét. Semmi értelme nem volt Ranre gondolni, és arra, hogy mi lett belőle. Jobb, ha azon töri a
fejét, hogyan keserítse meg a gőgös herceg életét. Harlowe a puszta szerencsének köszönhetően örökölt egy
mesésen gazdag hercegséget. Két évvel korábban, amikor az öreg herceg meghalt, és Harlowe - aki nagyon távoli
rokona volt - visszatért Indiából, a társaságban rengeteget pletykáltak róla. Ám az azóta eltelt időben Freya
egyetlen londoni társasági eseményen sem látta. Vajon szándékosan kerülte a társaságot? Ha igen, akkor nehéz
lesz újra összefutnia vele anélkül, hogy gyanút keltene. Talán, ha megvesztegetne egy szolgát...
A kandallópárkányon lévő óra csilingelve elütötte az éjfélt, kizökkentve Freyát a gondolataiból.
Eltette a hímzését egy kosárba, és kiment az előcsarnokba.
Néma csend volt.
Nem gyújtott gyertyát, miközben a ház hátsó részébe osont - elvégre már öt éve lakott itt -, és kisurrant a
hátsó kertbe vezető ajtón.
A hold már felkelt, a kert fekete-fehérbe borult, a levegőben rózsaillat terjengett. Freya elindult az istállókhoz
vezető ösvényen, a kavics csikorgóit a papucsa alatt. Hűvös volt az éjszaka, és már sajnálta, hogy nem hozott
magával egy kendőt a szobájából.
A hátsó kaput megolajozták, hangtalanul, simán nyílt ki, amikor megtaszította. Azután egy kővel
kitámasztotta, nehogy becsukódjon mögötte.
Nem lett volna szerencsés, ha a szemérmes Miss Stewart éjszakára kint reked a kertben.
Freya egy percig állt, és az istállóépületet figyelte. Éppen elindult volna, amikor a Varjú előbukkant az
árnyékból.
- Lady Freya.
Freya mozdulatlanná dermedt.
- Nem szabadna így szólítanod.
A Varjú hátratolta a csuklyáját. Sűrű fekete haja alatt megcsillant egy fülbevaló.
- Elnézést.
Jog szerint Freyának egy herceg lányaként - és egy másik húgaként - a hatalom csúcsán kellett volna lennie. A
londoni elit legbefolyásosabb tagjai között mozogva kellett volna a Macha munkáját végeznie. A Greycourt-
botrány azonban mindezt tönkretette. A De Moray nevet a sárba tiporták, a hercegi vagyon semmivé lett. Az
apja nem sokkal az eset után belehalt a megrázkódtatásba, ő és a húgai, Caitriona és Elspeth pedig a
nagynénjükhöz, Hildához költöztek Dornochba.
Hilda néni miatt lett Freya a Macha. Megesküdött az öregasszonynak, hogy megőrzi a Bölcs Nők tanításait és
szokásait.
Ez a gondolat visszahozta a jelenbe. A Varjú éles szeme feketén és kifürkészhetetlenül szegeződött rá.
Freya felvonta a szemöldökét.
- Mit akartál mondani?
- A Banyák visszarendeltek.
- Micsoda? - Freya nem tudta leplezni a döbbenetét. A három nő alkotta Banyák voltak a Bölcs Nők választott
vezető testületé.
- Miért rendelnének vissza? Elégedetlenek a Machaként végzett szolgálatommal? Le akarnak váltani?
- Szó sincs róla. - A Varjú összepréselte az ajkát, mintha szívesen mondott volna még valamit, de nem volt
hozzá bátorsága.
- Akkor miért? Nekem most mindenképpen muszáj Londonban lennem. Tudod, hogy a parlamentben egy új
boszorkánytörvényről beszélnek. Mi változott?
 - Új Cailleachünk* van - mondta a Varjú óvatosan, megnevezve az egyik tisztséget a Banyákon belül. - Ő úgy
gondolja, hogy jobb lenne, ha a Bölcs Nők mindannyian visszatérnének Dornochba.
Freya döbbenten bámult a nőre.
- Te viccelsz velem.
A Varjú megrázta a fejét.
- Nem, úrnőm.
- Visszavonulnánk, és mit csinálnánk? - tudakolta Freya. - Felejtsük el az összes nőt, akinek szüksége van a
segítségünkre? Tegyünk úgy, mintha nem lenne szent kötelességünk helyrehozni a férfiak által vezetett
társadalom hibáit? Húzzuk meg magunkat, mint egerek a lyukban, amíg a dunkelderek végül ránk találnak, és
mindannyiunkat máglyára vetnek?
A Varjú továbbra is fürkész tekintettel nézte, miközben vállat vont.
Freya elhúzta a száját.
- Ha az új boszorkánytörvényt elfogadják, mindenki vadászni fog ránk, nem csak a dunkelderek - sziszegte. -
Újra felállnak a bíróságok, és meggyulladnak a máglyák. A Bölcs Nők nem fognak túlélni egy újabb nagy
boszorkányüldözést.
- Én tudom - mormogta a Varjú -, de nem én vagyok a Cailleach.
- A másik két Banya pedig öregszik - jegyezte meg Freya keserűen. A Banyák egyenlő hatalommal bírtak, de
ha az egyik különösen erős személyiség volt, nyilván a maga véleménye mellé tudta állítani a társait.
A Varjú bólintott.
- Úgy hallottam, hogy a legidősebb ágynak esett. Azt mondják, már nem húzza sokáig, és az utódja hasonlóan
gondolkodik, mint a Cailleach.
- Mi a helyzet a Nemainnal*? - kérdezte Freya. A Bölcs Nők orgyilkosát csak akkor vetették be, ha a dolgok
komolyra fordultak. - Őt is visszahívták?
- Igen.
- És téged?
- Miután elvégeztem a feladatomat, követlek téged és a Nemaint Dornochba - felelte a Varjú.
Freya szorosan behunyta a szemét. Gondolkozz! Tudta, hogy a Bölcs Nők társaságán belül létezik egy
mozgalom, amelynek az a célja, hogy teljesen visszavonuljanak a férfiak világából. Csak azt nem tudta, hogy ez
a csoport mennyire erős. Meggyőződése volt, hogy ha visszavonulnak Skóciába, és a parlament elfogadja a
boszorkánytörvényt, a Bölcs Nőknek vége.
És velük együtt elvész egy évezrednyi tudás, hagyomány és elkötelezettség. Hilda néni tudása, hagyományai
és elkötelezettsége.
Freya nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen.
Kinyitotta a szemét, a Varjú pedig, fekete tekintetét az arcára szegezve, türelmesen várakozott.
- Adjatok egy hónapot. Mondd meg a Banyáknak, hogy négy hét múlva visszatérek Dornochba. Hogy addig
nem hagyhatom itt Londont anélkül, hogy gyanút ne keltenék.
A Varjú felvonta a szemöldökét.
- Mit tehetsz egy hónap alatt?
- Ide figyelj! - mondta Freya. - Lord Elliot Randolph áll a boszorkánytörvényt támogató csoport élén a
parlamentben. Hónapok óta keresem a gyenge pontját. Eddig nem találtam semmit... talán egy dolog kivételével.
A Varjú kérdőn félrebillentette a fejét.
- Tavaly váratlanul meghalt a felesége - folytatta Freya -, és a vidéki birtokán, Lancashire-ben temették el,
még mielőtt az asszony londoni családját értesítették volna a haláláról. Az a gyanúm, hogy Lord Randolph okkal
akadályozta meg, hogy a felesége családja láthassa a holttestet. Ha bizonyítékot találok arra, hogy valami köze
volt az asszony halálához, akkor megállíthatjuk őt és vele együtt az új boszorkánytörvényt, mielőtt az még a
parlament elé kerül.
A Varjú megrázta a fejét.
 - Vége a londoni szezonnak. Az összes angol arisztokrata elhagyja a várost, és a vidéki birtokaira utazik.
- Így igaz. Mindenki elutazik, beleértve Lord Randolphot is.
- Akkor hogyan...?
- Lady Holland meghívást kapott egy összejövetelre Lord és Lady Lovejoy birtokára. - Freya a Varjú szemébe
nézett. - Lancashire-be. A birtok szomszédos Lord Randolphéval.
A Varjú tekintetében megértés csillant.
- Azt tervezed, hogy részt veszel a partin.
Freya szélesen elmosolyodott.
- Adjatok egy hónapot. Felderítem Lady Randolph halálát, és bizonyítékot keresek, hogy tönkretehessem Lord
Randolphot.
Két héttel később Freya összerezzent, amikor a kocsi döccent egyet a lancashire-i út egyik kátyújában. Háttal
ült a menetiránynak, az egyik oldalán Reginával, a másikon Selbyvel, Lady Holland középkorú szobalányával.
Arabella és Lady Holland velük szemben foglaltak helyet.
Már egy hete úton voltak, és mostanra mindenki halálosan unta a poros utakat, a kétes tisztaságú
ágyneművel felszerelt fogadókat és a kocsi állandó zörgését.
- Már biztosan majdnem ott vagyunk - vélte Regina, és reménykedve bámult ki a kocsi ablakán. - Ha még
sokáig megyünk, a végén Skóciában lyukadunk ki.
- Talán ezért volt annyira fontos Miss Stewartnak, hogy az összes közül pont Lady Lovejoy meghívását fogadd
el, mama -motyogta Arabella kis mosolyt villantva Freyára.
- Szó sincs róla - jelentette ki Freya önérzetesen. - Először is, a Lovejoy-ház még csak a közelében sincs a
tulajdonképpeni Skóciának.
Arabella és Regina elfojtott egy kuncogást - Skócia és minden, ami skót, az évek során afféle tréfává vált
közöttük és Freya között. Freyába hirtelen belehasított a fájdalom. Őt éve élt a Holland nővérekkel. Végignézte,
ahogy esetlen fiatal lányokból elegáns hölgyekké cseperedtek.
Nem lesz könnyű két hét múlva elhagyni őket és Lady Hollandot.
Freya megvonta a vállát. Két hete volt, hogy megtudja, mi történt Lady Randolphfal.
Két hete, hogy megakadályozza a Bölcs Nőkre leselkedő katasztrófát.
- Miért Lady Lovejoy partiját választottad, mama? - kérdezte Regina, félbeszakítva Freya gondolatait. - Azt
hittem, Bathba akartál menni.
- A nyáron még bőven lesz időnk a fürdőzésre, drágám - felelte Lady Holland. - Lady Lovejoy nagyon jó
barátnőm. Biztosított arról, hogy Lord Lovejoynak jókora istállója van, és a házat vadregényes és romantikus
vidék veszi körül. - Az asszony Freya felé biccentett. - Végezetül pedig a mi kedves Miss Stewartunk is támogatta
az ötletet.
- Arról nem is beszélve, hogy Mr. Aloysius Lovejoy is ott lesz majd a barátaival - dünnyögte Regina.
Arabella elpirult.
Freya elrejtette a mosolyát. Az ifjabb Mr. Lovejoynak volt a legszebb aranyszínű haja, amit valaha látott, de
ezen túlmenően is kedves embernek tűnt. Arabellának egy érzékeny úriemberre volt szüksége, aki értékeli az
intelligenciáját. Az a tény, hogy várhatóan több szóba jöhető agglegény is lesz a vendégek között, eldöntötte
Lady Holland számára a dolgot.
- Megérkeztünk, úrnőm. - Selby a kocsiablak felé intett a fejével, mire mindannyian kinéztek.
A hintó megállt, amíg egy kapus kitárta a masszív vaskapu szárnyait. A férfi a kalapjához emelte a kezét,
miközben a kocsi befordult a kavicsos felhajtóra.
A Lovejoy-házat gondozott pázsit vette körül, hogy minél jobban megcsodálhassák. Maga az épület vörös
kőből készült, és több évszázadosnak tűnt. Gőgösen, a világegyetemben elfoglalt helyének biztos tudatában
magasodott a birtok közepén, Freyát pedig egy pillanatra elfogta a honvágy a saját ősi otthona után. Az Ayr-
kastély idősebb és nagyobb volt, mint a Lovejoy-ház, egy impozáns, szürke kőépület, amely kétségkívül ugyanígy
fennhéjázónak tűnhetett az idegenek számára.
 De nem az ő számára. Neki az volt az otthona.
- O, valaki éppen előttünk érkezett! - jegyezte meg Arabella, visszarántva Freya figyelmét a jelenbe.
Egy ismerős címerrel ellátott fekete hintó állt az ajtó előtt, a kocsis még a bakon ült.
Freya rendbe szedte a vonásait, noha a pulzusa hangosan lüktetett a fülében. Ha a hintó gazdája az volt,
akinek gondolta, akkor volt oka az aggodalomra amiatt, hogy fény derül a valódi a kilétére, és veszélybe kerül a
küldetése.
Félelem helyett azonban felkészült a harcra. Az izmai megfeszültek, az érzékei kiélesedtek. Ó, ez tényleg Isten
ajándéka volt! Nem számított rá, hogy a férfi itt lesz, nem gondolta volna, hogy eljön. Most mégis látta, ahogy a
csizmába bújtatott láb kilép a kocsiból, ahogy csipke villan a férfias csuklón. Freya beszívta a bőr, a sár és a saját
felhevülő testének illatát.
Erezte, hogy él.
O, csak ő legyen az!
Azt a gyűrűt akarta. Azt akarta, hogy a férfi megfizessen érte.
- Talán Mr. Lovejoy az - vélte Regina, hamiskás pillantást vetve Arabellára.
- Az nem Mr. Lovejoy - felelte a nővére. - Túl széles a válla, és túl magas.
A férfi a hintója mellett állt, magasan és tekintélyt parancsolóan, miközben a személyzet sürgölődött
körülötte.
- Felismeritek a címert? - suttogta Regina, amikor megállt a kocsijuk.
Lady Holland elgondolkodva összepréselte az ajkát.
- Nem, de bárki is az, gazdag. Az a hintó új.
Freya szíve a torkában dobogott.
Az inas leengedte a lépcsőt, majd a holmik összeszedése következett, végül pedig a kiszállás a hintóból.
Freya türelemre intette magát. Utolsóként lépett a hintó ajtajához, és lehajtotta a fejét, hogy ne üsse be a
keretbe.
Egy férfikéz jelent meg előtte, rajta Ran pecsétgyűrűje. Az ujjak hosszúak voltak, a körmök szögletesek, a
tenyér széles és erős.
Nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon, a férfi kezébe tette a kezét, és lelépett a földre.
- Azt hiszem, minket még nem mutattak be egymásnak -hallotta Harlowe hercegének dörmögését a feje fölött.
Freya felnézett... egyenesen az égszínkék szempárba, amely átható tekintettel figyelte. A herceg csillogó
gesztenyebarna haja csinosan hátra volt fogva a homlokából, és dióbarna öltözéket viselt, amely mellett szinte
ragyogott a szeme.
Na nem mintha Freya különösebben figyelt volna rá!
- Biztos benne, kegyelmes úr? - Ó, Freya a tűzzel játszott!
A férfi szeme összeszűkült. Milyen gyakran kérdőjelezte meg bárki is az állítását?
- Biztos vagyok benne.
- Találkozott már a társalkodónőnkkel, Miss Stewarttal, kegyelmes uram? - kérdezte Regina ártatlan
kíváncsisággal.
A herceg felvonta a szemöldökét, és olyan halkan mormogta, hogy Regina nem hallotta:
- Találkoztunk már, Miss Stewart?
- Azt hiszem, Sandys grófjának bálján - felelte Freya, a semmiből előhúzva egy történetet. - Sajnos olyan
ügyetlen voltam, hogy nekiütköztem kegyelmességednek.
- Én úgy emlékszem, a lábam elé borult - mondta Harlowe egy túlságosan is elbűvölő mosollyal az ajkán. -
Remélem, már kiheverte az incidenst.
- Teljes mértékben.
Freya a földre szegezte a tekintetét, és elképzelte, ahogy kibelezi a férfit. Élénk képekkel.
Harlowe flegmán bólintott, és Lady Hollandhoz fordult.
- Szabad? - kérdezte a karját nyújtva.
 Lady Holland elpirult.
- Kegyelmességed annyira...
A sárga kutya felugrott, és Freya szoknyájába dugta az orrát.
Regina elfojtott egy visítást - sosem szerette a kutyákat, mert gyerekkorában megharapta egy.
- Kié ez a kutya? - tudakolta Lady Holland éles hangon.
- Az enyém. - A herceg csettintett az ujjaival. - Tess, gyere ide!
Tess a füle botját sem mozgatta. Nagy érdeklődéssel szaglászta Freya ruhájának a szegélyét. Freyának eszébe
jutott, hogy ahol utoljára megállt a kocsijuk, találkozott egy barátságos macskával.
Felpillantott Harlowe-ra.
- Szerintem Tess nincs tisztában kegyelmességed rangjával - jegyezte meg.
A herceg felsóhajtott.
- Nem, egészen biztosan nem tud róla.
Freya ajka megrándult, majd visszanyerte az önuralmát. Odanyújtotta a kezét a kutyának - nem Tess tehetett
arról, hogy ilyen hitvány ember a gazdája.
A kutya nedves orrával megszimatolta az ujjait, aztán felnézett, és barátságos kutyamosolyra húzta a pofáját,
miközben finoman csóválta a farkát. A füle két felálló háromszög volt, a szeme és az orra kifeketéllett
homoksárga bundájából, a feje pedig majdnem Freya csípőjéig ért. Nem tűnt arisztokratikus állatnak, Freya
mégsem volt biztos benne, hogy látott-e már valaha hozzá hasonló kutyát.
- Teljesen ártalmatlan - mondta Harlowe Reginára pillantva. - Szeretne megismerkedni vele?
Regina a mellkasára szorította a kezét, és láthatóan habozott.
Tess megfordult, és odatrappolt a gazdájához.
- N-nagyon - felelte Regina.
- Jöjjön! Adja a kezét! - Freyát megdöbbentette, hogy Harlowe milyen gyengéd hangon beszél, amikor ő
pontosan tudta, mire képes.
Regina kinyújtotta a remegő kezét. A herceg a kezébe fogta, hogy Tess megszaglászhassa mindkettőjükét.
- Ő az én kutyám, Tess. Nyugalom. Nos, mit gondolsz Miss Hollandról? Barátok lesztek?
Freya nyelt egyet. A herceg hangja mély volt, és dörmögő, ahogy a kutyához beszélt, amitől megremegett a
gyomra.
A gazember! Freya megpróbálta elfordítani a tekintetét, de furcsamód nem szívesen tette.
Regina arca mosolyra derült, amikor megsimogatta Tess fejét.
- Milyen puha a füle! - Félénken Harlowe-ra pillantott. - Köszönöm, kegyelmes úr!
A férfi komolyan meghajolt, de széles szája egyik sarka megrándult.
- Örömömre szolgál, Miss Holland.
- Kegyelmes úr! Nagyon örülök, hogy el tudott jönni. - Dániel Lovejoy, Lovejoy báró a háza lépcsőjén állt.
Negyvenegynéhány éves férfi volt, őszesre púderezett hajjal. - És Lady Holland. Örvendek, mint mindig,
asszonyom.
Úgy tűnt, ez volt a jel arra, hogy bemenjenek a házba. A többiek mintha egy csapásra elfeledkeztek volna
Freyáról.
Neki ez pont megfelelt.

Két órával később Christopher, az oldalán poroszkáló Tess-szel, leereszkedett a Lovejoy-ház pompás lépcsőjén
a földszintre. Forró fürdőt vett, átöltözött, és végre kipihentnek érezte magát az egyhetes, zárt kocsiban töltött
utazás után. Remélte, hogy megtalálja Plimptont, és minél hamarabb elintézi az ügyet. Viszketett a bőre a
tudattól, hogy Sophy levelei még mindig annak a gazembernek a kezében vannak. A levelek jelentették az utolsó
feladatot - egy olyan bonyodalmat, amelyet el kellett simítania, hogy elrendezhesse Sophy emlékét.
Egy nagyobb folyosóra ért, és férfihangokat hallott a közelből.
 Benyitott egy égszínkék ajtón, és belépett egy sötét faburkolatú helyiségbe, ahol több ülőalkalmatosság állt
csoportokba rendezve - nyilvánvalóan ez volt a sógora dolgozószobája. A kandalló előtt ülő három úriember
most feléje fordult.
Tess lihegett, és éberen figyelt.
Christopher szórakozottan a kutya fejére tette a kezét.
- A, hát itt van, Harlowe! - szólt Lovejoy joviális hangon.
A férfi majdnem két évtizeddel idősebb volt, mint a nővére, mégis feltűnően hasonlítottak egymásra.
Cristopher emlékezett rá, hogy amikor tizenöt évvel korábban feleségül vette Sophyt, azt gondolta, hogy távolról
nézve akár ikreknek is vélhetné őket az ember az egyformán kerek holdvilágarcukkal és a hihetetlenül szőke
hajukkal. Lovejoy most púderezte az övét, így nehéz volt megállapítani, hogy még mindig ugyanolyan vi-
lágosszőke-e.
Amikor Christopher odalépett a házigazdához, az rámeredt Tessre.
- Ööö... a kutya talán jobban érezné magát az istállóban...
- Nem, itt marad - zárta rövidre a kérdést Christopher. - Köszönöm a meghívást.
Lovejoy arcán halvány pír jelent meg, ennek ellenére alázatos hangon folytatta:
- Részemről az öröm, kegyelmes úr. Engedje meg, hogy bemutassam a fiamat, Aloysius Lovejoyt.
A fiatalabb férfi felpattant. A Lovejoyokra jellemző tejfölszőke haját lófarokba kötötte, a homlokán és a
halántékánál pedig cicomás fürtökbe bodoríttatta. Ha Christopher nem tudta volna, hogy ez a hajszín a
családban öröklődik, megesküdött volna rá, hogy paróka.
- Kegyelmes úr! - Aloysius meghajolt. - Örülök, hogy végre megismerhetem. Úgy értem, tízéves koromban már
találkoztunk, Sophy néni esküvőjén, de ennek már tizenöt éve. Szólíthatom bácsinak?
Christopher szemügyre vette a fiatalembert, azt latolgatva, hogy vajon Aloysius gúnyolódik-e vele. A fiatalabb
Lovejoy azonban teljesen komolynak tűnt. Csupán nyolc évvel volt fiatalabb nála, bár ő sokkal idősebbnek
érezte magát Aloysiusnál.
Mindenesetre a kérés korántsem volt helyénvaló.
- Nem hinném.
Aloysius szemöldöke felszaladt, de nem tűnt úgy, hogy különösebben zavarba jött volna.
A szobában lévő harmadik férfi felhorkant.
- Azonnal leütötte a labdát. Ebből tanulhatsz, Al.
- Ó pedig - mutatott a férfira Lovejoy - Aloysius barátja, Leander Ashley, Rookewoode grófja.
A gróf harminc év körüli, jóképű férfi volt, fehér parókában és gúnyos tekintettel. Most elegáns és kissé
cikornyás mozdulattal meghajolt.
- Megtiszteltetés, hogy megismerhetem kegyelmességedet. Sajnálatos módon ritkán látjuk a társaságban. Már-
már legendává vált.
- Valóban? - morogta Christopher elutasítóan. Az igazság az volt, hogy kerülte a bálokat és az estélyeket.
Zavarta a tömeg, az egymáshoz préselődő testek, úgy érezte, megfullad, és sürgető vágya támadt, hogy
kimeneküljön a friss levegőre.
Mindent összevetve inkább mérget ivott volna, mint hogy részt vegyen egy zsúfolt rendezvényen.
Cristopher kimért hangjára Rookewoode összehúzta a szemét, de gyors és elbűvölő mosolyt a villantott a
hercegre.
— Hadd mutassam be Christopher Renshaw-t, Harlowe hercegét - folytatta sietve Lovejoy. - A néhai húgom
férje. - Christopherre pillantott. - Éppen csatlakozni készültünk a társaság többi tagjához a kis szalonban.
Christopher bólintott, és Lovejoy mellé lépett, Tess pedig mellette ugrándozott.
- Minden vendég megérkezett? - Hol a fenében lehetett Plimpton?
- Még nem, kegyelmes úr - felelte Lovejoy. - Lady Lovejoy el lesz ragadtatva, hogy méltóztat részt venni a mi
kis összejövetelünkön. Alig láttuk, amióta visszatért Indiából.
Az utolsó mondatot merev kis mosollyal kísérte.
 Christopher feltételezte, hogy most bűntudatot kellene éreznie.
- Lefoglaltak az üzleti ügyeim - válaszolta teljes őszinteséggel.
- Hogyne, természetesen - motyogta Lovejoy. - A, itt is vagyunk!
Egy sötét bíborszínűre festett szalonba érkeztek. A kandallóban lobogott a tűz, amitől meleg és fülledt volt a
levegő.
Christopher túlságosan szűknek érezte a szobát.
Lassan vett egy nagy levegőt, és Tess fejére tette a kezét.
Végignézett az üldögélő vendégeken, és nem is tudatosult benne, hogy keres valakit, amíg a pillantása meg
nem akadt Miss Stewarton. Még a szoba túlsó végéből is látta, hogy a nő izzó tekintettel néz rá, bár gondosan
fegyelmezte a vonásait.
Vajon mire készül? Teljességgel tiszteletreméltó nőnek tűnt - mi több, unalmasnak - ebben a környezetben,
pedig alig két hete, hogy két tagbaszakadt férfi elől menekülve vakmerőén beugrott a hintójába. Méghozzá egy
csecsemővel.
Christopher félretette a kérdéseit, és ismét a jelenre fordította a figyelmét. A teremben mások is voltak, és
Lovejoy mindenkit bemutatott neki.
Lady Caroline Hollanddal és a lányaival már találkozott. Regina az édesanyja mellett ült. Velük szemben
foglalt helyet Arabella és Miss Stewart, akinek nyilvánvalóan nem volt keresztneve - legalábbis neki senki sem
mondta meg.
Egy, a Hollandékéval merőlegesen elhelyezett kanapén Lady Lovejoy ült Malcolm Stanhope-pal, Stanhope
vikomtjával. A férfi harmincévesnél fiatalabb lehetett, de olyan merev volt a tartása, mint egy mogorva
öregembernek.
Lovejoy befejezte a bemutatást, Lady Lovejoy pedig Christopherhez fordult.
- Kér egy csésze teát, kegyelmes uram?
Christopher bólintott, és kiválasztotta a franciaajtóhoz legközelebb álló széket. Az ajtó zárva volt, de úgy tűnt,
hogy a teraszra vezet. Legalább közel volt a menekülés lehetősége.
Tess bekúszott a széke alá, és leheveredett. A férjével ellentétben Lady Lovejoynak a szeme sem rebbent
látva, hogy a vendége kutyával érkezett egy vidéki mulatságra. Vagy szabadelvűbb volt, mint Lovejoy, vagy - ami
még valószínűbb - a rangja miatt szinte bármit hajlandó volt elnézni Christophernek.
Ahogy általában mindenki. Abban a pillanatban, hogy az emberek megtudták, hogy herceg, alázatosan
hajbókoltak és dadogtak, mintha bizony aranyat hugyozott volna.
Mintha elszigetelt magányában érinthetetlen lenne.
Vagyis a legtöbb ember így kezelte.
Akadtak kivételek.
A gondolatra felgyorsult a pulzusa. Elfordította a fejét, és rajtakapta Miss Stewartot, aki gyönyörű zöld-arany
szemében gyűlölettel őt figyelte.

* Az ír mitológiában némáin a szellemasszony vagy istennő, aki a háború pusztítását testesíti meg. - A szerk.

* Bátor, merész, vakmerő nő. A kelta mitológiában a halál vagy a szellemek istennőjének a neve. - A szerk.

* A gael (ír, skót és manx) mítoszokban a cailleach isteni boszorkány és ősanya, a táj teremtésével és az időjárással, különösen a viharokkal és a téllel kapcsolatos. A szó szerinti
jelentése „öregasszony, banya”. - A szerk.
 Harmadik fejezet

Egy nap Berkenye és társnői belovagoltak az erdő mélyére, és végül egy tisztásra értek. A szélén egy barlang
tátongott, gyönyörűen, zölden és némán. A lovak visszahőköltek.
- Azt mondják, az ott Tündérország bejárata - suttogta Körömvirág, mire Rózsa és Harangvirág rémült arcot
vágtak.
De Berkenye így szólt:
- Ugyan! Ez csak a vénasszonyok meséje. Nézzük meg, mi van odabent, és bizonyítsuk be, hogy nem igaz a
mendemonda!

Tizennyolc évesen sovány fiatalember volt, a magassága már egy férfié, ám a súlya még egy fiúé. Úgy nézett ki,
mint egy középkori király: az arca hosszú, érzékeny és aszketikus, a szeme pedig kék volt, ragyogó és gyönyörű -
legalábbis Freya így emlékezett Christopher Renshawra.
Belekortyolt a teájába, és elgondolkodva nézte Harlowe hercegét. Az alkata immár férfias volt, nagy és erős, a
válla széles, a vádlija izmos, ahogy a finom harisnyájában kinyújtóztatta a lábát. Arcát markáns járomcsontok és
erős áll jellemezte. Már nem volt az az álmodozó költő.
Nem, most inkább egy harcos királyra hasonlított - kemény volt, és könyörtelen. Egy olyan férfi, aki
skrupulusok nélkül képes volt elárulni a barátját.
Egy férfi, aki még mindig nem ismerte fel őt.
De miért is ismert volna rá? Amikor Harlowe utoljára látta, még vékonyka iskolás lány volt, jó barátja, Ranulf
kishúga. Valaki, akit semmi oka nem volt észrevenni. Egy gyerek, miközben ő már fiatalember volt, oxfordi diák,
Greycourttal és Rannel egyetemben.
Freya összeszorította a száját, hogy ne remegjen meg az emléktől. Mindhárman okosak voltak, ragyogóak,
akár az ifjú istenek. Legyőzhetetlennek hitte őket, most pedig...
Most Ran nyomorék volt Julián és Harlowe miatt.
- Fáj a feje? - kérdezte halkan a mellette ülő Arabella.
- Nem, dehogy. - Freya most vette észre, hogy elkomorodott. Mosolyt erőltetett hát magára, és az idősebb
Holland nővér felé fordult. - Kiheverte már a reggeli kocsiutat?
- Örülök, hogy egy kicsit megpihenhettem a zötykölődés után - válaszolta a lány nagy átéléssel.
- Mi a véleménye Lady Lovejoy vendégeiről?
- Az urakra gondol? - kérdezte Arabella egy grimasszal.
Freya összerezzent.
- Próbáltam diszkrétebben fogalmazni.
- Nem tudom, hogy van-e értelme. - A fiatalabb nő hangja keserűen csengett.
Freya gyorsan rápillantott.
Arabella kedvetlenül rámosolygott.
- Tudom, hogy mama azt szeretné, ha még Regina előtt férjhez mennék, és mivel Mr. Trentworth készen áll a
lánykérésre...
Megvonta a vállát.
Freya összeszorította a száját, és némán megpaskolta Arabella kezét, de nem tűnt úgy, hogy megvigasztalta
volna a lányt. Előfordult, hogy az Arabella társadalmi osztályába tartozó hölgyek nem mentek férjhez, de a
túlnyomó többségük igen, és Freya tudta, hogy Lord Holland nemcsak azt várja el a lányaitól, hogy
megházasodjanak, hanem azt is, hogy az jó parti legyen.
Freya magában hálát adott azért, hogy a Bölcs Nők közé tartozik. Ha akarta, természetesen férjhez mehetett,
és családot alapíthatott, de ez nem volt kötelező. Sőt, ha megházasodna, talán kevésbé látnák szívesen a
dornochi birtokon. A Bölcs Nők nagyon alaposan megnézték, hogy milyen férfiakat engednek be a szentélyükbe.
- Ha valóban nem tetszik magának senki az itt jelen lévők közül - mondta -, semmi kétségem afelől, hogy az
édesanyja ad időt arra, hogy másik kérőt találjon.
- Igen. - Arabella furcsán szenvtelen tekintettel nézett végig a teremben lévő urakon. - De három évem volt
arra, hogy férjet találjak. Apámmal nem várhatnak rám örökké.
- Ez elég ijesztően hangzik.
Arabella ránézett, és lebiggyesztette a száját.
- Tervszerűen nekilátok, hogy férjet találjak, Miss Stewart. Az ilyesmit a lehető legkomolyabban kell csinálni.
Freya ivott egy kortyot a teából, megpróbálva leplezni a saját nyugtalanságát. Rengeteg minden elromolhat
egy házasságban, és ha egyszer letették az esküt, nem volt visszatérés a leánykori szabadsághoz.
Valóban komoly ügy.
Megköszörülte a torkát, és könnyedebb hangon folytatta:
- Lord Stanhope elragadó férfi, nem gondolja?
Arabella döbbent pillantást vetett rá.
Freya megpróbált ártatlan arcot vágni.
- Maga szörnyű - suttogta Arabella. - Lord Stanhope úgy néz ki, mint aki lenyelt egy varangyot. Méghozzá
pillanatokkal ezelőtt.
Freya elfojtott egy mosolyt.
- Talán szégyenlős.
Arabella hitetlenkedve nézett rá.
- Pedig elképzelhető - vonta meg Freya a vállát. - Megfigyeltem, hogy néha azok az urak, akik félelmetesnek
mutatják magukat, egyszerűen félénkek.
- Félénkek. - Arabella felvonta a szemöldökét. - Akkor a herceg bizonyára egy nyúl lehet. Kedves volt, hogy
bemutatta Reginát annak az aranyos kutyának, de pusztán a külseje alapján sosem gondoltam volna, hogy
ennyire úriember. Úgy néz ki, mint aki leharapná az ember fejét, ha nem találja megfelelőnek a teáját.
Freya önkéntelenül Harlowe-ra pillantott.
A herceg Lord Lovejoy mellett ült. Tess a széke alatt hevert, a fejét a keresztbe tett mancsaira hajtva, és
éberen figyelte az egybegyűlteket. Harlowe homlokráncolva hallgatta a házigazdájukat. Miközben Freya
figyelte, a férfi a tűzre, majd az ajtóra pillantott, és úgy fészkelődött a székében, mint aki a legszívesebben
kimenekülne a szobából.
Freya megrázta a fejét ezen a nevetséges gondolaton. Harlowe aligha volt az a fajta ember, aki feszélyezve
érzi magát egy összejövetelen. Nem, Arabellának igaza volt.
Valóban elég ijesztőnek tűnt.
- A maga helyében én messzire elkerülném - csúszott ki a száján.
- Ezt hogy érti? - kérdezte Arabella. - Én mindig is úgy gondoltam, hogy ha valakit odaadóan szeret egy kutya,
az megmutatja az illető igazi jellemét, márpedig Tess egészen nyilvánvalóan imádja a herceget.
A gondolattól, hogy Arabella kivetette a hálóját Harlowe-ra, Freyát elfogta az ingerültség. Ránézett a lányra.
Arabella összevonta a szemöldökét.
Freya megrázta a fejét.
- A kutyák rendkívül ragaszkodó állatok, és nagyon kevés kell ahhoz, hogy elnyerjük a szeretetüket.
Leginkább étel és társaság. Nem hiszem, hogy a herceg különösebben kedves ember lenne. - Arabella nagyon
fiatalnak tűnt a csinos halványrózsaszín ruhájában. - Legalábbis magának nem elég kedves.
 - Maga néha elég cinikus, Miss Stewart - jegyezte meg a lány. - Néha elgondolkodom, hogy vajon nem
bántotta-e meg egy úriember a múltban. Egy lovag, aki visszautasította, és összetörte a szívét.
- Sajnos semmi ilyen romantikus nem történt - közölte Freya szárazon. - Mit gondol a fiatalabb Mr.
Lovejoyról? Ha jól tudom, már találkozott vele.
Arabella zavarba ejtő tekintettel fürkészte.
- Mindig eltereli a beszélgetést magáról. Tényleg, alig tudok valamit a múltjáról, Miss Stewart.
- Nincs benne semmi érdekes - mondta Freya könnyedén, a lány szemébe nézve.
- Hm... - Arabella felsóhajtott, és ismét az urakra pillantott. - Ami a kérdését illeti, igen, tavaly télen táncoltam
Mr. Lovejoyjal egy bálon. Egyszer. Ő kétszer táncolt Reginával.
Freya elsiklott az utóbbi megjegyzés fölött.
- Mr. Lovejoy nagyon kedves embernek tűnik.
- Mama inkább egy címmel rendelkező úriembert szeretne.
- Persze. - Freya visszafogta magát, hogy ne vágjon bosz-szús grimaszt. A leendő vőlegény származása
természetesen fontosabb volt, mint az, hogy a menyasszony kedveli-e őt, vagy sem. - De Mr. Lovejoy egy nap
megörökli a báróságot, méghozzá egy elég tehetős báróságot. Úgy vélem, Lady Holland mindenekelőtt azt
szeretné, hogy maga boldog legyen.
- Tudom, de azt is tudom, hogy a papa meg azt szeretné, ha egy rangos emberhez mennék feleségül. - Arabella
felemelte a tekintetét, és Freya szemébe nézett. - Szeretném, ha mindketten büszkék lennének rám, de én nem
vagyok olyan életvidám, mint Regina. Nem tudom, hogy képes lennék-e felkelteni egy rangos úriember
érdeklődését.
- Képes rá - biztosította Freya, és megfogta a kezét. Majd megszakadt a szíve Arabella sebezhetőségétől. -
Tudom, hogy képes rá, ha elhatározza magát. Maga kedves és intelligens, és ha akar, rendkívül szellemes.
Egyszerűen csak meg kell találnunk a megfelelő úriembert, aki értékeli.
Arabella bizonytalannak tűnt, Freya pedig összepréselte az ajkát. Nem szerette volna, hogy Arabellát bárki is
megbántsa.
- Arabella! - szólt Lady Holland. - Lady Lovejoynak hihetetlenül érdekes hímzésmintái vannak. Gyere, nézd
meg!
Lady Lovejoy Lady Holland mellett ült a kanapén.
- Természetesen, mama! - Arabella engedelmesen felállt, és leült az anyja és a háziasszonyuk mellé.
Freya igazából nem volt meggyőződve arról, hogy a lány megfelelő házasságot tudna kötni. A rangos urak
válogathattak az arisztokrata hölgyek között. Szerette volna azt mondani Arabellának, hogy nem kell aggódnia.
Hogy még bőven van ideje arra, hogy találjon egy olyan úriembert, aki kedves, és aki önmagáért szereti.
Ám a szörnyű valóság az volt, hogy Arabellától elvárták, hogy férjhez menjen. Hogy családi összeköttetéseket
teremtsen az apja számára, és hogy világra hozza az arisztokrácia következő generációját. Tényleg nem volt
választása.
Meglehet, hogy Freya álcából társalkodónőként és gardedámként dolgozott - és így az arisztokrata társaság
legalsó szintjén állt -, a valóságban azonban nagyobb szabadságot élvezett, mint bármelyik hercegnő.
Mert a Bölcs Nők közé tartozott.
És most már csak két hete volt arra, hogy megmentse a titkos társaságot.
Valamit ki kellett találnia, amivel Lord Randolphot a markában tarthatja.
Freya belekortyolt a teájába, és körbenézett a szobában. A tekintete szinte azonnal találkozott a hercegével.
Harlowe őt figyelte, fürkésző, égszínkék szemével.
Freyát váratlanul érte a hirtelen fellángoló gyűlölete a férfi iránt. Annyira összeszorította a mellkasát, hogy
alig kapott levegőt. Harlowe nemcsak róla, hanem Ranről is megfeledkezett? Tőrként hasított a szívébe a
felismerés, hogy a férfi szabadon és lelkiismeret-furdalás nélkül éli az életét, miközben Freya bátyja, Lachlan a
megmaradt De Moray-földeken gürcöl.
Miközben Ran elrejtőzött a világ elől.
 Vele szemben Arabella nevetett valamin.
Freya odapillantott. A lány mosolyogva nézegette a mintakönyvet, amelyet Lady Lovejoy mutatott neki és
Lady Hollandnak. Bárcsak Arabella akkor is ilyen laza tudott volna lenni, amikor egy úriemberrel társalgott! De
sajnos olyankor merevvé vált, és...
- Miss Stewart - szólalt meg mellette egy mélyen zengő hang.
Freyának az volt a benyomása, hogy a csontjaiban is érzi az utórezgéseit.
- Kegyelmes úr...
Harlowe letelepedett egy, a kanapé mellett álló székre. Tökéletesen illendő távolságban. Senki sem nézhetett
rá ferde szemmel, amiért a férfi leült mellé. Ám az, hogy szóba elegyedett vele, már megjegyzésekre adhatott
okot. Ő fizetett társalkodónő és gardedám volt. Egyáltalán nem is szabadott volna észrevenni.
Nem akarta, hogy észrevegyék.
És ezzel Harlowe nagyon is tisztában volt. Csillogott az a megdöbbentően kék szeme, miközben azt mormolta:
- Kíváncsivá tett, Miss Stewart. Nem hiszem, hogy maga az, akinek látszik.
- Bármelyikünk is az?
A férfi megvonta a vállát.
- Valószínűleg nem.
Freya elmosolyodott, noha tudatában volt annak, hogy ez inkább egy grimaszhoz állt közelebb.
- Maga például milyen szörnyű titkokat rejteget, kegyelmes úr?
- Honnan tudja, hogy rejtegetek valamit?
- Megérzés? - Freya félrehajtott fejjel tanulmányozta a férfit, miközben gondosan megválogatta a szavait. Ha
Greycourtot említené, rögtön elárulná magát. És bár ennek ellenére kísértést érzett, hogy megtegye, inkább
homályosabb választ adott.
- Túl van a harmincon, özvegy, de az elmúlt két évben, amióta elnyerte a címet, nem igyekezett megnősülni.
- Nem tudtam, hogy a nőtlenség gyanúra ad okot - dünnyögte a férfi.
- Egy ilyen magas rangú úriember esetében igen. Nem kellene keresnie egy fiatal, szemérmes hajadont?
Olyat, akit az oldalához köthet, és aki örökösöket szül magának? A hercegség iránti kötelesség bizonyára ezt
követeli.
Harlowe szája cinikusan legörbült.
- Maga a Holland kisasszonyok kerítőjeként tevékenykedik?
- Nem - felelte kurtán Freya. Nem, ez a férfi nem Reginának vagy Arabellának való. Nagyhatalmú ember...
veszélyes ember. Annak a nőnek, aki feleségül megy hozzá, nemcsak erősnek, de makacsnak is kell lennie,
képesnek arra, hogy kiálljon magáért. Persze nem mintha bármelyik nőnek azt kívánta volna, hogy házasságra
lépjen vele. - Nem ajánlanám magát egy fiatal lánynak.
- Ezen meg kellene sértődnöm? - A herceg szeme olyan kék volt, hogy nehéz volt félrenéznie.
- Igen. - Freya felszegte az állát. - Maga nem elég jó nekik.
A férfi mozdulatlan maradt, csak a megfeszülő álla árulta el a haragját.
- És magának elég jó vagyok, Miss Stewart? - kérdezte epésen.
- Társalkodónő vagyok, kegyelmes úr. Pontosan tudja, hogy nem vagyok magához való. - Ez már túl közel járt
a flörtöléshez. Freya nem hagyhatta, hogy elterelje a figyelmét az égszínkék szempár, az együgyű társalgás és a
saját felfokozott érdeklődése a férfival kapcsolatban. Megfordította a kezét az ölében, felfedve a sebezhető
tenyerét. - Mondja csak, mit gondol a bosszúról?
Csend.
Freya felnézett.
A férfi úgy figyelte, mintha egy rosszul töltött, robbanásveszélyes ágyú lenne.
- Milyen furcsa kérdés.
" Úgy találja? - kérdezte Freya hanyagul. - Bocsánatát kérem. Visszatérek a helyénvaló beszédtémákhoz. Egész
kellemes időnk van, nem gondolja?
 A férfi felhorkant.
- Szerintem a bosszú tönkreteszi a lelket, Miss Stewart -mondta komolyan.
Freya furcsa borzongást érzett. Harlowe felvette a kesztyűt.
- Ezzel nem értek egyet. Ha sérelem ér, nem kellene bosszút állnom érte? - Kissé közelebb hajolt a férfihoz, és
azon tűnődött, vajon meddig provokálhatja még büntetlenül. Ha eléri a határait, faképnél hagyja... vagy ellene
fordul? - Kegyelmességed mit tenne, ha aljas módon kihasználnák, rettentően megbántanák, ha mindent
elvennének magától, ami a szívének kedves?
- A jövőben óvatosabb lennék - felelte lassan, de habozás nélkül a herceg, mint aki tényleg elgondolkodik a
dolgon. - És megpróbálnám olyan becsületesen élni az életemet, amennyire csak lehet.
Most először fordult meg Freya fejében, hogy a férfit valamikor talán valami sérelem érte. Elvégre tizenöt év
telt el azóta, hogy utoljára látta. Nem lenne ironikus, ha a bűnös maga is áldozat lenne?
- Kegyelmességed az önuralom mintaképe - jegyezte meg Freya negédes gúnnyal. - Egyszerűen szabadon
engedné a kínzóját? Hosszú és boldog életet kívánna neki?
- Nem, természetesen nem. - Harlowe türelmetlenül felsóhajtott. - Én csupán ember vagyok. Szeretném az
igazságszolgáltatás elé állítani. De az igazságszolgáltatás nem mindig lehetséges... vagy nem szolgálja a közjót.
Bizonyára tisztában van ezzel.
- Tisztában vagyok vele, hogy a bosszúvágyról, vagy ahogy maga fogalmazott, az igazságszolgáltatásról való
lemondás annyi, mint lemondani önmagunk egy részéről - felelte Freya túlságosan is szenvedélyesen. - Megadni
magunkat az élet hétköznapiságának ahelyett, hogy önmagunk legbátrabb részéhez nyúlnánk.
- Maga bátorságnak tartja a bosszút? - Harlowe elfordította a tekintetét, mintha nem bírná elviselni az arca
látványát. - És mi lesz azután, hogy megbosszulta magát, Miss Stewart?
Freya nem akarta, hogy a férfi elmenjen.
- Akkor meglelem a lelki békémet.
Harlowe gúnyos arccal nézett rá.
- Hölgyem, kereste maga valaha is a békét az életében?
Freya akaratlanul is elhúzta a száját.
- Őszintén szólva, nem.
A herceg bólintott, mint akit nem lep meg a dolog.
- Gondoltam. Mondja csak, ki az az ember, akin bosszút akar állni? Az egyik férfi azok közül, akik két héttel
ezelőtt üldözték Kelet-London utcáin?
Te jó ég, ezt meghallotta valaki?
Freyának elakadt a lélegzete az önnön ostobasága miatt. Nem volt olyan felszínes nő, hogy egy szép szempár
elcsavarja a fejét. Ez a férfi az ellensége volt.
- Halkabban, ha kérhetem!
- Miért? - A férfi hátradőlt, és olyan szenvtelen érdeklődéssel figyelte, mint egy kandúr a megsebesített egeret,
amellyel játszadozik. - Titkol valamit?
Freya tágra nyílt szemmel nézett Harlowe-ra.
- Nyilvánvalóan.
- Mit?
- Miért gondolja, hogy joga van megkérdezni? - Túlságosan is csábító volt ezzel a férfival beszélgetni. Freya
veszélyesen közel állt ahhoz, hogy elárulja magát. Ivott egy korty teát, hogy leplezze az idegességét.
- Talán azért, mert nem dobtam ki magát és a társait a kocsimból - válaszolta nyugodtan a herceg.
- Örökre az adósa vagyok - vágta oda Freya.
A herceg szünetet tartott, és összeszűkült szemmel figyelte.
- Egyszerűen megkérdezhetném a munkaadóját.
- Megteheti - felelte Freya továbbra is feszes mosollyal -, de ezzel beismeri, hogy képtelen egyedül elbánni
velem. És akkor gyávának kellene tartanom.
 Harlowe hallgatott, és Freya tudta, hogy elérte nála azt a bizonyos határt.
Elérte, és átlépett rajta.
- A legtöbb ember a maga helyzetében, Miss Stewart -mondta a herceg nagyon halkan -, óvakodna attól, hogy
megsértsen. Christopher rámeredt a nőre; nem emlékezett rá, mikor volt utoljára ilyen dühös. És ha már itt
tartunk, régóta nem járta át ilyen mélyen semmilyen érzelem.
Miss Stewartot azonban nem tántorította el a haragja. Épp ellenkezőleg - az a zöld-arany szempár szinte lázas
izgalommal csillogott.
- Elnézését kérem! - mondta. - Ha tapintatos vitára vágyik, akkor azt máshol kell keresnie.
- Valóban gyáva lennék, ha meghátrálnék - ismerte el halkan Christopher. - Márpedig biztosíthatom, hölgyem,
hogy nem vagyok az.
A nő mosolya ezúttal gyors volt, és valódi, amitől egy gödröcske jelent meg az egyik orcáján. Christopher
lélegzete elállt a látványtól. Ez volt az, ami - anélkül, hogy észrevette volna - eddig hiányzott neki: az őszinte
beszélgetés. A valódi érzelmek.
A következő másodpercben a nő mosolya eltűnt, szinte mintha elszégyellte volna a megingását.
- Ha kegyelmességed mondja.
Újabb sértés. Mintha csak úgy ömlöttek volna a nyelvéről. Mi volt ebben a szörnyű nőben, ami ennyire
megfogta? A megjelenése egyáltalán nem illett a személyiségéhez. Külsőre slampos volt, és felejthető, a ruhája
szürke és szigorú. A fején lévő főkötő különösen bosszantotta Christophert - szinte teljesen eltakarta a barnás
haját, és elvonta a figyelmet a többi részéről.
- Életemben nem láttam még ilyen rémes főkötőt - jelentette ki.
Az ember nem beszél így egy hölggyel. Egy úriember mindig udvarias kis hazugságokat mond, és elhallgat
mindent, ami kínosan érinthet egy nőt.
Christophernek eszébe jutott, amikor egyszer megpróbált beszélni Sophyval egy szobalányról, akit lopáson
kaptak. A feleségét még a gondolat is, hogy megdorgálja a szobalányt, annyira felzaklatta, hogy a nap hátralévő
részét az ágyban töltötte. Christophernek magának kellett kiadnia a szolgáló útját. Sophy mintha észre sem vette
volna a dolgot, azonkívül, hogy megjegyezést tett az új szobalány kancsalságára.
Mindent összevetve jobb volt így, hogy egy udvarias álomvilágban léteztek a feleségével. Egyfajta színlelt
életet éltek, amelyben az igazságról sosem esett szó. Amelyben ő mindig törődött Sophyval és a gondjaival, a
felesége pedig a függés gyermeki állapotában élt.
Soha nem volt egyenrangú felnőtt.
Soha nem volt igazi partner.
Miss Stewart csípős válaszai ehhez képest üdítően hatottak.
A nő szeme tágra nyílt - valószínűleg a felháborodástól, és biztosan nem a megbotránkozástól. Vajon
megbotránkoztatta őt bármi is?
- Ez nagy udvariatlanság volt, kegyelmes úr.
Christopher rosszallóan csettintett a nyelvével.
- Hiba volt, sajnálom. Elfáradt, kedvesem?
A nő felső ajka meggörbült, kivillantva a fogait, és a herceg egy pillanatra azt hitte, hogy megüti. Furcsa
várakozással vett egy nagy levegőt. Vajon a nő félredobja az álruháját, és ebben a békés szalonban felfedi az
igazi, a harcos valóját?
Csalódására Miss Stewart uralkodott magán, és a következő másodpercben már-már derűsen nézett rá.
- Nem hinném, hogy maga szakértője a női kalapdivatnak. Legalábbis a tisztességes női divatnak nem.
A herceg a legszívesebben elnevette volna magát a nő önuralmán.
- Arra céloz, hogy romlott vagyok, hölgyem?
A nő összeszorította az ajkait, ezzel a szájára irányítva Christopher figyelmét. Kétségkívül azon volt, hogy
illedelmes és rosszalló arcot vágjon, azonban a saját szája árulta el. Lehet, hogy egy hárpia volt, az ajka azonban
érzékien buja. Széles, dús és ívelt. Természetes rózsaszínű. Gyönyörű lehet a mosolya. És ha ezt a száját más, a
vitatkozásnál erotikusabb dolgokra használná...
Nem, ez nem egy prűd nő ajka volt.
És most szétnyílt.
- Nem tudom, mire gondol.
- O, kedvesem! - szólt Christopher gyengéden. - Inába szállt a bátorsága? Biztosan tud jobbat is ennél a gyenge
ri-posztnál. Például célozhatna arra, hogy bujakóros vagyok. Vagy egyszerűen csak álljon fel, és nevezzen a nők
megrontójának. -Elbűvölte a nő felháborodott tekintete. Sosem látott még ilyen gyönyörű, sötét szempillákat. - El
kell ismernie, hogy ha mást nem is érne el vele, de feldobná a partit.
Ha nem figyeli árgus tekintettel a nőt, Christopher talán nem vette volna észre a buja ajak enyhe rándulását.
A látványtól megborzongott. Újra mosolyra akarta bírni - arra a széles mosolyra, amelytől megjelenik az a
gödröcske az arcán.
- Nem fogok ilyesmit tenni - mormogta Miss Stewart.
- Kár. Nem értem, hogyan tudna másképp rávenni, hogy szembenézzek a bűneimmel.
- Talán önszántából kellene szembenéznie velük.
- Ó, már megtettem! - Ahogy a tekintetük találkozott, Christopher örömtelenül elmosolyodott. - Biztosíthatom
róla.
Miss Stewart szeme vonakodó kíváncsisággal összeszűkült.
- Ezt hogy érti?
- Gondolja, hogy elárulnám magának a gyengeségeimet? -kérdezte halkan Christopher. - Magának, az
ellenfelemnek?
- Én nem vagyok a maga... - A nő elhallgatott, mielőtt kimondhatta volna, pislogott, és felszegte az állát.
Egy pont Christophernek.
- De bizony az. - Christopher mosolygott. - Nagy erőfeszítéseket tett, hogy éreztesse velem az ellenszenvét.
- Valóban?
A férfi elgondolkodva nézett rá.
- Nem tudom, mivel bántottam meg.
- Nem? - kérdezte a nő gúnyos hangon.
Christophernek megfeszült az álla.
- Nem vagyok az, tudja... - szólt hirtelen. - Nők megerőszakolója.
- Gondolom, ezt most egyszerűen el kellene hinnem magának - jegyezte meg udvariasan a nő. - Mert ha
züllött, élvhajhász ember lenne, pontosan ezt mondaná, ugye tudja?
- Nem emlékszem, hogy valaha is sértettek-e meg így -mondta lassan Christopher -, sem férfi, sem nő. Azt
akarja, hogy eláruljam a társaságnak, mit csinált Wappingben?
Miss Stewart tett egy hirtelen mozdulatot, aztán megdermedt. Izzott a tekintete, amikor ránézett a hercegre.
- Fogalma sincs, mit csináltam Wappingben.
- Nincs, de azt tudom, hogy nem akarja, hogy beszéljek róla - elmélkedett Christopher. - Különben azt mondta
volna, hogy menjek a pokolba. Gondolom, nem árulja el...
- Eláruljam a titkaimat? - A nő felvonta a szemöldökét.
- Magának, az ellenfelemnek?
Christopher egy pillanatig kiélvezte a nő visszavágását - a szemében csillogó elégedettséget, ahogy egy kicsit
előrehajolt, mintha arra várna, hogy ő visszaüssön egy teniszlabdát.
A hercegnek megrándult az ajka.
- Nem, igaza van. Az nagyon nem lenne bölcs dolog. Egyikünk számára sem, azt hiszem.
Christophernek fel kellett volna állnia, és otthagynia a nőt. Elmenni, és valaki mással beszélgetni a
társaságból.
De valami lenyűgözte ebben a látszólag hétköznapi nőben.
 Vagy talán egyszerűen csak üdítőnek találta az őszinte ellenszenvét.
Éppen mondani akart még valamit, hátha újra elő tudja csalni azt a gödröcskét, amikor lépések és beszélgetés
zaja hallatszott a folyosóról.
Christopher kiegyenesedett, és a szemét az ajtóra szegezte. Megérkezett Plimpton?
Két hölgy lépett a szalonba, Christopherbe pedig belehasított a felismerés.
Az első, egy magas, feltűnő, fekete hajú nő körbenézett a szobában. A tekintete először Miss Stewartra villant,
aztán őrá szegeződött.
A kezét kinyújtva elindult feléjük, miközben szép, szürke szeme tágra nyílt.
- Christopher, drágám, rég nem láttunk. Hogy vagy?
Az a baj azzal, ha az ember együtt nő fel valakivel, hogy az illető sosem felejti el a közös gyerekéveket.
Nem számít, hogy most hány évesek.
Messalina Greycourt figyelte, ahogy Christopher Renshaw felemelkedik Freya mellől.
- Messy?
Messalinának a legidősebb bátyja, Julián adta ezt a rémes becenevet, amikor ő ötéves volt, a fivére pedig egy
fölényes tizenegy éves kiskamasz. Sajnos a név ráragadt, legalábbis tizenkét éves koráig, addig a nyárig, amikor
elvesztették a húgukat, Aureliát - és vele együtt Julián játékosságát is.
- Már Julián sem szólít így - jegyezte meg. - Emlékszel a húgomra, Lucretiára?
Christopher Lucretia felé fordult.
- Persze, bár nem ismertelek volna meg.
Lucretia meghajolt.
- Ennek örülök. Eléggé kínos lenne, ha még mindig ugyanúgy néznék ki, mint amikor kantáron vezettek.
Christopher vonakodva elmosolyodott.
Messalina a hercegről Freya de Moray-re pillantott. Ezek ketten mélyen elmerültek a beszélgetésben, amikor
ő a húgával belépett a szalonba, ami számtalan kérdést ébresztett benne.
A legfontosabb ezek közül: vajon Freya elmondta Christophernek, hogy miért vállalt állást társalkodónőként?
Ez a rejtély már évek óta fúrta Messalina oldalát.
Elfordította a tekintetét Freyáról, és bólintott őkegyelmessége felé.
- Tudtuk, hogy visszatértél Angliába, de sosem találkoztunk. Azt hiszem, Julián még teára is meghívott, nem?
Christopher csak megvonta a vállát. A mosoly már eltűnt az arcáról.
A férfi és Julián már nem beszélnek egymással? Ha ez a helyzet, akkor Messalina nem tudott a szakításról.
Bár Christopher éveken át Indiában élt. Julián pedig átkozottul zárkózott lett.
Megköszörülte a torkát.
- Nem bánod, ha a keresztneveden szólítalak? Sajnos, a gyerekkori szokásokat nehéz levetkőzni.
Messalina Freyára pillantott, és látta, hogy egykori barátnője rémült tekintettel bámul rá. Freya elfordította a
fejét, majd felállt, és csendesen távolabb ment.
Messalinát akarata ellenére is bántotta a dolog. Átkozott Freya de Moray!
- Egyáltalán nem - válaszolta Christopher, visszazökkentve a jelenbe Messalinát. - Aligha ragaszkodhatom a
formalitásokhoz, amikor láttál már egy átmulatott éjszaka után.
Messalina elmosolyodott.
- Tizenhat évesen tényleg rosszul bírtad az italt.
A férfi mélabús arcot vágott - Ranulf de Moray volt azon az éjszakán az ivócimborája.
- Hallottam, hogy megkaptad a címet - váltott témát Messalina. - Szinte az egész szezonban erről beszélt
mindenki.
Azt is hallotta, hogy Christopher elveszítette a feleségét, Lord Lovejoy húgát. Mi is volt a neve? Becky vagy
Molly vagy Lizzy - mindenesetre valami ilyesmi. Hirtelen eszébe jutott, hogy vajon maradt-e valaki, aki a
keresztnevén szólítja a férfit. Mindkét szülője meghalt, nem voltak testvérei, és amennyire tudta, nem nősült
újra.
 - Igen, egészen váratlanul örököltem - felelte a férfi szárazon. - A korábbi herceg a másod-unokatestvérem
volt, és meg kellett élnie azt a tragédiát, hogy a fiai és az unokája előtte távoztak ebből a világból. Kilencvenéves
volt, amikor meghalt, és úgy tűnik, túlságosan is megbízott egy nem túl tisztességes üzletemberben. A címmel
kétévnyi munka járt együtt, amíg egyenesbe hoztam az ügyeit.
- Kegyelmes úr...
Lord Lovejoy hangjára mindketten megfordultak.
A házigazdájuk bocsánatkérő arccal állt előttük.
- Értesítettek, hogy a vacsora tálalva van. Szíveskedne bevezetni bennünket?
Persze. Christopher volt a rangidős arisztokrata.
A férfi meghajolt Messalina felé, majd a háziasszonyukhoz lépett, és a karját nyújtotta Lady Lovejoynak.
Utánuk Lord Rookewoode lépkedett, Lady Hollanddal a karján. A társaság többi tagja követte őket.
- Ma este fogod Lady Lovejoy segítségét kérni? - kérdezte Lucretia halkan a nővérét.
Messalina megrázta a fejét.
- Azt hiszem, holnap.
- Hm... - hümmögött Lucretia. - Nagyon jóképű, ugye?
Messalina értetlenül pislogott.
- Christopher? - Soha nem gondolt így a férfira.
- Nem, nem ő. Furcsa, hogy egyáltalán nem ismertem fel.
- Nos, mennyi is voltál, hétéves, amikor utoljára láttuk?
- Nyolc - felelte Lucretia azzal a pontossággal, amellyel csak a családok legfiatalabb tagjai tartják számon az
életkorukat. - De nem, nem őrá gondoltam. Hanem a grófra. - A fejével Lord Rookewoode felé intett. - Van benne
valami, ami egyszerűen vonzza a hölgyek tekintetét. Bár azt hiszem, a herceg is elég kellemes látvány.
- Cafka - mormogta Messalina.
- Észrevettem, hogy Freya még mindig átnéz rajtad - suttogta Lucretia.
- Valóban? - kérdezte Messalina színlelt érdektelenséggel.
Amikor az ebédlőbe értek, el kellett válniuk, hogy megkeressék a helyüket, mielőtt Lucretia felhívhatta volna
rá a figyelmet. Természetesen nem egymás mellett ültek. Jane Lovejoy mindent megtett, hogy tartsa a hölgy-úr-
hölgy ülésrendet, így Messalina Stanhope vikomt és Mr. Lovejoy között találta magát. Közvetlenül vele szemben
ült a gróf, két oldalán Lucretiával és Arabella Hollanddal. Az asztal végén pedig Lady Freya de Moray kapott
helyet.
Messalina belemerítette a kanalát a finom angolnalevesbe, miközben Freya járt az eszében. A dolog
meglehetősen ironikus volt. Egy herceg lányaként és egy másik húgaként valójában ő volt a legmagasabb rangú
hölgy az asztalnál.
És ezt Messalinán, Lucretián és magán Freyán kívül senki sem tudta.
És Christopher... Felismerte Freyát? Messalina tűnődve pillantott a férfira. Vajon Freya megmondta volna
neki, hogy ki ő, ha Christopher nem ismerte volna fel?
Figyelembe véve, hogyan állnak a dolgok Christopher és a De Moray család között, Freya talán inkább
titokban tartotta a kilétét.
Legalábbis fennállt a lehetősége, hogy Christopher nem tudta, kicsoda Freya - aki már nem az a vékony, kócos
hajú, vad lány volt, mint fiatal korukban. Lehiggadt, nőies idomait unalmas barna ruha takarta, vörös haját
főkötő alá rejtette. Nem kétséges, hogy a legtöbb embert, akivel találkozott, megtévesztette, leginkább azzal,
hogy egyszerűen észrevétlen volt.
Messalina elgondolkodva hümmögött az orra alatt.
Freya de Moray fiatal korukban sosem volt higgadt, ő pedig erősen kételkedett abban, hogy ilyen sokat
változott volna tizenöt év alatt. Nem tudta, Freya miért mutatja magát ilyen nyugodt és unalmas embernek, de
szinte biztos, hogy igazából nem ilyen volt.
 És nem kérdezhette meg Freyától, hogy miért visel lényegében álruhát, mert egyszerűen nem beszéltek
egymással.
Messalina négy évvel ezelőtt látta először Freyát a londoni társaságban. Egy délutáni házi koncerten történt,
egy vonósnégyes vagy talán egy csemballista játszott, már nem emlékezett pontosan. A terem két oldalán székek
álltak, és néhány perc elteltével Messalina azon kapta magát, hogy Freya de Moray szemébe néz.
A gyerekkori legjobb barátnője szemébe.
Furcsa élmény volt. Kétsége sem volt afelől, hogy Freya az, még ha évek óta nem is látták egymást. Ismerte
azt a zöld szempárt, az álla formáját és az orra enyhe lejtését.
Freya kifejezéstelenül bámult vissza rá. Idegenül.
Érzelem nélkül.
Mintha soha nem bujkáltak volna együtt Freya nevelőnője elől, nem kunyeráltak volna süteményt a
szakácsnőtől, vagy nem feküdtek volna egy ágyban este, és nem suttogták volna el egymásnak a legféltettebb
titkaikat.
Mintha nem szerették volna egymást jobban, mint a testvérek.
A nyavalyás Freya!
Nem ő volt az, aki elveszítette a nővérét. A derűs, sziporkázó Aureliát, aki mindössze tizenhat évesen halt
meg.
Azon a régi éjszakán Messalina arra ébredt, hogy az anyja zokog, Julián némán, fehér arccal áll, Lucretia
össze van zavarodva és sír, Aurelia ikertestvére, Quintus pedig megállíthatatlanul hány, amíg a szeme fehérje
vörösben nem úszott a megpattant erektől.
Nem, Freyának a világon semmi oka nem volt arra, hogy átnézzen rajta. Ha kettejük közül valakinek itt
semmibe kellett vennie a másikat, az Messalina volt. Freya bátyja, Ran volt az, aki meggyilkolta Aureliát.
Messalina a borospohara után nyúlt, és közben a tekintete találkozott Lucretiáéval. A húga felvonta a
szemöldökét.
Messalina bólintott, és vett egy nagy levegőt, hogy megnyugodjon. Nem azért volt itt, hogy Freyán töprengjen,
a szörnyű múltjukon és azon, hogy pontosan mit keres most itt társalkodónőként, álnéven. Messalina azért jött,
hogy flörtöljön, nevessen, és ami a legfontosabb, hogy megtudja, mi történt egy nagyon kedves barátnőjével.
Eleanor Randolphfal.
Lord Randolph minden szertartás, mi több, értesítés nélkül temette el szegény Eleanort. Messalina azt is csak
hetekkel később tudta meg, hogy meghalt. A legkevesebb, amivel tartozott a barátnőjének, hogy megtudja,
hogyan halt meg.
Ilyenformán visszatérve a küldetéséhez Messalina odafordult a jobb oldalán ülő Stanhope vikomthoz, és
rámosolygott a férfira.
- Remélem, kellemes volt az útja.
A vikomt nyelt egyet, majd erős skót kiejtéssel válaszolt:
- Nem nevezném kellemesnek. A fogadók, ahol megszálltam, egyáltalán nem olyanok voltak, mint vártam. Az
elsőben hangoskodást és szabados viselkedést voltam kénytelen elviselni, a másodikban pedig rettenetesen
bűzlött a penésztől az ágynemű. Mindkét fogadósnak megmondtam a magamét, erről biztosíthatom.
- O, valóban? - Messalinának akarata ellenére megvonaglott a szája. Úgy tűnt, Lord Stanhope meglehetősen
sok időt tölt azzal, hogy fogadósokra és másokra panaszkodik. Igazán kár volt érte. Elég jóképű úriember lett
volna, nagyra nyílt, szép szemmel és római arcéllel, ha nem vágott volna állandóan rosszalló és az undorodó
grimaszt.
- Mondhatom, boldog voltam, amikor végre megérkeztem -folytatta a vikomt. - Bár azt hiszem, Lady
Lovejoynak határozottabb kézzel kellene bánnia a személyzetével. Poros a képkeret a szobámban. Gondolja,
hogy szólnom kellene neki?
- Hát... - Messalina odapillantott Jane Lovejoyra. A drága Jane kerek arcán túl kicsi szempár és túl nagy orr
ült, ami meglehetősen egyszerű és közönséges megjelenést kölcsönzött neki. Ám ez nem akadályozta meg
abban, hogy London-szerte népszerű háziasszonynak számítson. Híres volt a szalonjairól és a báljairól,
amelyeken a társaság krémje jelent meg. Bár közel két évtizeddel idősebb volt Messalinánál, az első
találkozásukkor azonnal barátságot kötöttek. - Talán ne ma este - felelte a férfi kérdésére. - A
háziasszonyunknak kétségkívül ezer dolga van.
- Hm. - Lord Stanhope összevonta a szemöldökét. - Nem tudom, mi dolga lenne. Egyszerűen csak beszélgetnie
kell.
Messalina nehezen leplezte a mosolyát. A vikomt nyilvánvalóan még sosem rendezett házi mulatságot.
Szerencsére megmenekült attól, hogy válaszolnia kelljen, mert Regina Holland mondott valamit a férfinak.
Ahogy Messalina a másik asztaltársa felé fordult, a tekintete megakadt Freyán. Az egykori barátnője
meredten bámult valakit az asztalnál. Messalina felvette a borospoharát, és ivott egy kortyot, hogy leplezze,
amint követi Freya tekintetét. A nő Christophert figyelte.
Érdekes.
Freya tizenöt évvel korábban meglehetősen odavolt Christopherért, de akkor még iskolás lány volt. Csak nem
kezdett most viszonyt vele?
Messalinába belehasított a fájdalom. Hogy tudott Freya megbocsátani Christophernek - aki azon az éjszakán
ott volt Juliannel és Rannel -, őneki pedig nem?
Hisz még csak gyerekek voltak.
Akkoriban mindent elmondtak egymásnak.
Akkor még ártatlanok voltak.
 Negyedik fejezet

A hercegnő és a három barátnője leszállt a nyeregből, és bementek a barlangba. A barlang falán moha nőtt, és
lassan csöpögött róla a víz, de az üreg nem volt valami mély.
- Milyen csalódás! - mondta Berkenye, és a lányok visszatértek a bejárathoz.
Berkenye Körömvirág mellett állt, és valami nagyon furcsa dolgot vett észre rajta. Ahelyett, hogy szégyenlősen
lehajtotta volna a fejét, ahogy mindig is tette, Körömvirág bátran a szemébe nézett, és elvigyorodott...

Kicsivel hajnali egy óra után Freya kisurrant a hálószobájából a keskeny folyosóra. Társalkodónőként a folyosó
legvégén kapott egy szobácskát, távol a vendégektől.
A gyertyája imbolygó fényt vetett a rózsaszínre festett falakra, miközben sietősen lépkedett a ház azon része
felé, ahol a vendégek hálószobái voltak.
Ahol Harlowe hercegéé volt.
A társaság többi tagja korán lefeküdt, vacsora után csupán egy rövid időt töltöttek a nappaliban. Freya egész
este szemmel tartotta Messalinát, nehogy a másik nő felfedje a kilétét. Soha nem beszéltek erről a dologról - sőt,
egyáltalán nem beszéltek egymással, még azon a délutánon sem, amikor először látták egymást Londonban egy
házi koncerten -, de Messalina, nem tudni, mi okból, nem árulta el. Néha késő este, vagy amikor nagyon fáradt
volt, Freya elgondolkodott azon, hogy Messalina vajon az iránta érzett szeretetből őrzi-e a titkát.
Ám a nappal rideg fényében Freya tudta, hogy ez nem lehet így - Hogyan szerethette volna Messalina még
mindig, amikor az egész világ azt hitte, hogy Ran ölte meg Aureliát?
Freya sóhajtott. Ez egy régi fájdalom volt - olyan, amelynek nem hagyhatta, hogy elterelje a figyelmét.
Ma este minden gondolatának a bosszúról kellett szólnia.
A folyosó egy másik folyosóba torkollott, és Freya befordult. Korábban fizetett egy szobalánynak, hogy
mondja meg neki, melyik szobában alszik a herceg. A szobalány meglepően készséges volt, és nem
kíváncsiskodott fölöslegesen, hogy Freyának miért van szüksége erre az információra. A lány akkor sem
kérdezősködött, amikor Freya egy kis zacskó port adott neki, hogy keverje bele a Harlowe szobájában lévő
konyakos dekanterbe.
A közönyös cselédek, akiknek pénzre volt szükségük, áldásnak számítottak az ő szakmájában.
Jobbra tőle egy festmény lógott, amely asztalon heverő, döglött madarakat ábrázolt - nem valami sikerült
alkotás -, amellett pedig egy pej ló képe lovászfiúval. Freya elégedetten bólintott. Az informátora szerint a
herceg szobája a lovas festmény mellett nyílt.
Freya a kilincsre tette a kezét, és óvatosan, hangtalanul elfordította.
Vagyis egy ember füle számára hangtalanul.
Csak akkor jutott eszébe Tess, amikor meglátta a csípőmagasságban csillogó szempárt, amelyben
visszatükröződött a gyertyája fénye.
Freya megdermedt... vagy legalábbis elkezdett megdermedni, amikor egy nagy férfikéz megragadta a karját,
és berántotta a hálószobába.
Freya levegőért kapkodott, ahogy az ajtó becsukódott mögötte, ő pedig nekipréselődött.
A gyertyát kitépték a kezéből.
Harlowe az ajtó melletti asztalra állította, azután nekitámaszkodott a falnak, és álságos mosollyal Freya fölé
hajolt.
- Ha tudtam volna, hogy ma éjjel meglátogat, Miss Stewart, hozattam volna egy tálca bonbont.
 Freya az ágy melletti asztalon álló konyakos dekanterre pillantott.
Tele volt.
A pokolba! Harlowe miért nem ivott meg egy pohárral lefekvés előtt, mint minden más úriember? És ha már
itt tartunk, miért kért egyáltalán konyakot a szobájába, ha nem akarta meginni?
Micsoda őrjítően szeszélyes ember!
És nem az izgalom volt az, ami a mellkasát feszítette a felismerés hatására, hogy a férfi ébren van, és harcra
kész.
Mindkét kezét Harlowe mellkasának feszítette, és meglökte.
Semmi sem történt.
- Engedjen el! - vicsorgott rá a férfira.
- Ó, kedvesem, nagyon sajnálom! - mondta Harlowe nyilvánvalóan színlelt aggodalommal. - Biztosan
eltévesztette a szobát. Lord Rookewoode-ot kereste? Vagy inkább Lord Stan-hope-ot?
Freya orrlyukai kitágultak a dühtől.
- Én...
- Nem. - A férfi mosolya eltűnt, és egy olyan arckifejezésnek adta át a helyét, amelytől Freya önkéntelenül
megborzongott. - Bármilyen hazugságot is akart mondani, drágám, ne fárassza magát.
Egy pillanatig némán figyelte Freyát, ő pedig visszabámult rá, miközben egyre szaporábban vette a levegőt.
Tess leült, és halkan nyüszített.
- Nos - szólalt meg végül Harlowe hercege -, mit keres a szobámban?
Freya felvonta a szemöldökét, és nagy erőfeszítésébe telt, hogy nyugodt hangon válaszoljon.
- Már kitalálta, kegyelmes uram. Hirtelen gyengéd érzelmek kerítettek hatalmukba maga iránt.
A férfi szája csúnyán eltorzult, Freya pedig egy pillanatig - csak egy másodpercig - azt hitte, hogy megüti.
Aztán Harlowe felegyenesedett.
- Mondja, Miss Stewart, maga minden férfit gyűlöl, vagy én valamiért különleges vagyok?
- O! - suttogta Freya, és ezúttal nem tudta leplezni a hangjában izzó vegytiszta gyűlöletet -, maga nagyon
különleges!
A férfi összevonta a szemöldökét. Csak centiméterekre álltak egymástól. Valahányszor Harlowe levegőt vett, a
mellkasa majdnem hozzáért Freya melléhez az inge és a kendője alatt. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy
szinte hallotta a herceg szívverését.
Akár szeretők is lehettek volna.
Vagy ellenségek, akik épp meg akarják ölni egymást.
- Ismerem magát? - motyogta a férfi. - Valamilyen módon ártottam magának?
Freya nem engedhette meg magának, hogy Harlowe felismerje.
Bocsánatot kellett kérnie. Hagynia, hogy a férfi higgyen, amit csak akar, amíg elengedi, ő pedig elmehet.
Ez volt az okosabb megoldás.
A felelősségteljes lépés.
A gyűrűknek, az emlékeknek és a bosszúnak egyáltalán nem szabad számítania.
Freya felnyúlt, tenyerével finoman - nagyon finoman! -megérintette Harlowe szigorú, borostás arcát, és tágra
nyílt szemmel nézett fel rá.
- Ha nem emlékszik, biztos vagyok benne, hogy nincs miért aggódnia.
Harlowe szeme összeszűkült, de Freya lábujjhegyre emelkedett, ujjait a férfi ujjai köré fonta, és egyetlen
mozdulattal magához rántotta.
A szájára tapasztotta a száját.
Harlowe ajkának árulás- és boríze volt. Éjszaka- és gyermekkoriemlék-íze.
Szerelem- és veszteségíze.
A férfi olyan mély érzelmet keltett benne, hogy szinte elveszett az ölelésében.
 Kinyitotta a száját, megnyalta Harlowe alsó ajkát, amíg annak elő nem bújt a nyelve, hogy összegabalyodjon
az övével.
Aztán megharapta.
- A szentségit! - Harlowe hátralépett, vér gyöngyözött az ajkán, arcát zavar és felháborodottság torzította el. -
Maga megőrült.
A kutya felállt, és kétségbeesetten nyüszített.
- Nem, nem őrültem meg. - Freya kinyitotta az ajtót, és a válla fölött hátrapillantott a férfira.
- Ó, és talán jobb, ha nem nyúl a konyakhoz!
Végigrohant a folyosón. Amikor kifulladva elérte a szobáját, becsukta maga mögött az ajtót, és egy széket tolt
a kilincs alá.
Leült az ágya szélére, és próbált megnyugodni.
Lehet, hogy megőrült.
Öt éven át nem volt más, mint unalmas és körültekintő, udvarias és abszolút felejthető nő. Machaként jól
szolgálta a Bölcs Nőket. Minden lépését, minden szavát alaposan megfontolta, nehogy lelepleződjön. A küldetése
létfontosságú volt a Bölcs Nők fennmaradása szempontjából.
És mégis, kevesebb mint tizenkét óra alatt mindezt sutba hajította.
Freya kinyitotta a markát. A tenyerében ott rejtőzött Ran gyűrűje. Harlowe ujjáról csavarta le, amikor
megharapta a férfi ajkát.
Felemelte, és szemügyre vette a kopott arany ékszert. Pecsétgyűrű volt, faragott ónixkővel. A véset egy
ragadozó madarat ábrázolt. A szélein megkopott kép lehetett volna ölyv vagy vándorsólyom is, de Freya tudta,
hogy ez egy kis sólyom.
A De Moray család címeréből.
A kis sólymok a sólyomfélék családjának legkisebb tagjai. E gyors és könyörtelen ragadozók röptűkben
kapják el a kisebb madarakat.
Ezt a gyűrűt a De Moray család férfiainak nemzedékei viselték, köztük Freya apja is, mielőtt Ranulfnak adta
volna a tizennyolcadik születésnapjára.
Freya ismét a markába zárta a gyűrűt. Nem volt kétséges, hogy Harlowe hamarosan rájön, hogy eltűnt az
ékszer.
Hát így járt.
Lehet, hogy Harlowe most herceg volt, Feya viszont De Moray lány: kicsi, gyors és mindenekelőtt
könyörtelen.

Másnap hajnalban még alig világosodott, amikor Freya kisurrant a Lovejoy-ház hátsó ajtaján. Köd lebegett a
nedves fű fölött, és a szoknyája körül kavargott, ahogy átvágott a gyepen. Az előző este hagyta, hogy elvonja a
figyelmét a düh, a bosszú és az az átkozott csók.
Megérintette Ran gyűrűjét, amely egy régi ezüstláncon lógott a nyakában, majd bedugta a dekoltázsát takaró
kendője alá. Bármit ébresztett is fel benne Harlowe - emlékeket, megbánást -, ma mindezt félre kellett tennie.
Bölcs Nő volt, és egy küldetést kellett teljesítenie.
Ezért a Randolph-birtok felé vette az irányt. Lady Randolphot a birtokon belül, nem megszentelt földbe
temették - ami különös választás volt -, és Freya látni akarta a sírját.
A pázsit hirtelen egy sűrű erdő szélén véget ért. Freya megállt, és szemügyre vette az ösvényt, amely a
rengeteg félhomályos mélyére vezetett. Kicsit azokra az erdőkre emlékeztette, amelyek gyakran szerepeltek a
dajkája meséiben: sötét volt, fenyegető és elvadult. Azokban a mesebeli erdőkben soha semmi jó nem történt...
Hátrapillantott, arra, amerről jött.
A nap már teljesen felkelt, és ragyogó fénybe borította a harmatos gyepet és a magas sövénnyel körülvett
francia stílusú, mértani kertet. Kissé furcsának tartotta, hogy a házhoz ilyen közel lévő erdő ennyire
gondozatlan.
 De már csupán néhány órája volt addig, amíg a társaság többi tagja is felkel.
Belépett a fák közé.
Hála az égnek, volt egy ösvény, bár úgy tűnt, alig használják. Körülötte az erdő furcsán csendes volt a hajnali
órához képest. Hol vannak a madarak? Freya sietős léptekkel haladt - és nem csak azért, mert aggódott, hogy
kifut az időből.
Öt perccel később napfény sejlett fel előtte, és kiért egy tisztásra. Az egyik oldalon kis kőépítmény állt, és
Freyában egy pillanatra felcsillant a remény, noha még nem érhetett át a Randolph-birtokra. Aztán látta, hogy
az épület nem egy mauzóleum. Tétovázott, hogy jobban szemügyre vegye-e, de kifutott volna az időből, ha nem
megy tovább, így hát átvágott a tisztáson, és folytatta útját az erdőben.
Még tizenöt percbe telt, amire a fák ritkulni kezdtek. Freya egy kis dombon bukkant ki az erdőből, amely
alatt feltehetőleg a Randolph-birtok terült el. Egy udvarházat látott, amely fele akkora lehetett, mint a Lovejoy-
ház, de még mindig grandiózus. A ház mögött istállók álltak, és egy kert, amelyre ráfért volna a gondoskodás.
Freya követte az ösvényt a kastély felé, és közben azon tűnődött, vajon hol lehet Lady Randolph eltemetve.
Talán a ház túloldalán? Egy kocsifelhajtót látott eltűnni a fák között. Bizonyára ugyanarra az útra vezetett,
amely a Lovejoy-ház mellett haladt el.
Egy tüske megszúrta a lábát, mire lehajolt, hogy kihúzza a szoknyájából.
Valaki megköszörülte a torkát.
Freya felegyenesedve meglátott egy férfit, aki muskétával a vállán közeledett felé.
Talán meg is ijedt volna, ha az illető nem olyan vén, mint az országút.
- Maga ott - zihálta az öreg, ahogy közelebb ért -, mit keres a Randolph-birtokon?
- Elnézést kérek - mentegetőzött Freya, elővéve a legle-fegyverzőbb mosolyát. - Fogalmam sem volt róla, hogy
birtokháborítást követtem el. - A mögötte lévő erdő felé mutatott. - Lovejoyék vendége vagyok.
- Télleg? - Az öregember megállt, undorodva harákolt egyet majd kiköpött az út szélére. - Akkó’ elnézését
kérem, kisasszony. Ébernek kell lennem, mivel ez a munkám, vadőr vagyok. De azér’ korán van még a sétához,
nem?
- Valóban - helyeselt Freya komolyan. - De én nagyon szeretek napfelkeltekor sétálni. Úgy gondolom, jót tesz
az egészségnek.
- Á... - felelte a férfi meglehetősen rejtélyesen.
- Úgy tudom, Lord Elliot Randolph lakik itt - jegyezte meg Freya.
- Egén, bár az uram most nincs idehaza.
- Csakugyan? Sajnos, Lord Randolphnak nem volt szerencsém bemutatkozni, de a feleségével beszélgettem
néhányszor -hazudta Freya szemérmetlenül. Látta ugyan Lady Randolphot néhány társasági eseményen, de
soha nem beszélt vele. - Rettentően sajnáltam... - Finoman szünetet tartott.
Az öregember lecsapott a csalira.
- Bezony, micsoda tragédia, hogy egy ilyen szemrevaló asszonynak fiatalon kell meghalnia! - A földre helyezte
a muskétája csövét, és rátámaszkodott. - Persze a végin nem volt vele minden rendben. - Várakozóan nézett
Freyára.
- Igen?
- Bezony - bólogatott az öreg, kiélvezve az alkalmat egy jó kis pletykálkodásra. - Kiáltozott, és úgy viselkedett,
mint akit megszállt az ördög. Magától a lakájtól hallottam. Márpedig őlordsága nem szereti a galibát. Azt
mondják, teljesen eszit vesztette a szegény lyány. Majdnem teljesen mezítelenül szaladgált az istálló udvarán.
Csak az alsóinge volt rajta, bezony, a haja meg kibontva röpködött. Azt mondják odafönt - biccentett a fejével a
kastély felé -, hogy utána elkapta a láz. Másnap este meg is halt.
- Szentséges ég! - motyogta Freya a mellkasára szorítva a kezét, miközben remélte, hogy nem játssza túl a
szerepét. - Milyen megdöbbentő! Lord Randolph bizonyára a legjobb orvosokkal konzultált a beteg felesége
miatt.
 - Nem a’. - A vadőr megrázta a fejét. - Nem volt rá idő, ugye. Megkapta a lázat, ágynak esett, és másnapra
meghalt.
- Rettenetes tragédia. Biztosan nagyon megviselte Lord Randolphot.
- Hát, igen... - mondta a férfi, de kétkedőnek tűnt. - A gazdagok másképp csinálják a dolgokat. Rögtön azután
elment, hogy az asszonyt eltemették. - Az öreg a ház felé biccentett. - Ott van, a kert túloldalán.
Freya meglepetést színlelt.
- Lady Randolphot itt temették el?
- Bezony. - Az öregember közelebb hajolt. - Még aznap, napnyugta előtt. Azt mondják, bűzlött a teste. Úgy
rohadt, mintha nem egy nap, de hetek óta meg lett vóna halva. - A férfi bólintott és kiegyenesedett. - Alighanem
az agybetegség miatt.
Freya nemigen hitte, hogy az elmezavar felgyorsítaná a test rothadását, de nem akart vitatkozni.
- Nahát!
- Meg akarja nézni? - kérdezte felragyogó arccal a vadőr, és Freyának egy pillanatra az a szörnyű gondolata
támadt, hogy Lady Randolph maradványairól beszél.
Aztán felülkerekedett a józan esze.
- O, igen! Szeretném meglátogatni a sírját, és leróni a tiszteletemet.
Az öregember szó nélkül megfordult, és levezette a lejtőn, a házhoz. A Randolph-ház talán nem volt akkora,
mint a Lovejoy famíliáé, azonban volt benne valami fenyegető. Talán az építéséhez használt kövek alvadt vérre
emlékeztető, sötét vörösesbarna színe volt az oka. Vagy a kicsi, keskeny ablakok. Kevés fényt engedhetnek be a
házba, gondolta Freya. Sötét, komor hely lehet.
Megkerülték az épület sarkát, és egy szomorú, macskaköves udvarra érkeztek, amelyet felvert a gaz. Minden
mozdulatlan volt. A ház üresnek tűnt.
- Van most személyzet a házban? - kérdezte Freya halkan a vadőrt.
Az megvonta a vállát, de meg sem fordult, úgy felelt:
- A házvezetőnő, Mrs. Sprattle, az öreg Deacon, aki a komornyik és az asszony apja, meg egy-két cseléd.
A háta mögött lépkedő Freya felvonta a szemöldökét. A legtöbb kastélyban tucatnyi szolga serénykedett, még
akkor is, ha az uraság nem tartózkodott otthon. Lord Randolph bizonyára olyan ember volt, aki az élére rakja a
garast.
A kastély mögötti terület egykor franciakért lehetett, most azonban meglehetősen szomorú és elhanyagolt
látványt nyújtott. Oldalt egy kis kő állt. Ha Freya nem számított volna a sírra, elment volna mellette.
Odamentek, megálltak, és némán szemlélték az egyszerű sírkövet. A koponyát ábrázoló, durván faragott
féldombormű alatt a következő szavak álltak:

Itt nyugszik
Eleanor Randolph, aki 1759. április 2-án
távozott ebből a világból.
Isten bocsásson meg neki!

- Mit kellene megbocsátani neki? - suttogta Freya.

- Az evilági bűneit? - A vadőr megrázta a fejét, és kiköpött. Szerencsére nem a sírra. - Tán őrületében tett
valamit, amit meg kell bocsátani.
- Például?
- Nem tudom - mondta a férfi, és hirtelen elgondolkodóvá vált az arca. - De nyughatatlan lélek volt, az
bizonyos. Néha szürkületkor, amikor rázendítettek a fülemülék, jajveszékelést hallottam.
A férfinak megmozdult a keze, mire Freya lenézett.
A vadőr keresztbe tette a két ujját - ősi jel volt ez a világnak ' ezen a részén. A gonosz és az ördög elűzésére
szolgált.
És a boszorkányokéra.
 Christopher zihálva ébredt.
A szobában koromsötét volt, és forró, izzadt testek préselődtek hozzá. Vizelet bűzét és a nedves föld szagát
érezte. Zihálást és a nyöszörgést hallott.
Aztán Tess a füléhez nyomta a hideg orrát, és a valóság visszatért.
Christopher hátradőlt a csatakos lepedőre, a bőrét hideg veríték borzongatta. Felnyúlt, és megsimogatta Tess
meleg fejét.
Le kellett volna parancsolnia az ágyról, de nem volt hozzá szíve. A kutya bizonyára tudta, hogy megint
rémálma van, és felmászott mellé, hogy kimutassa a gondoskodását.
Tess nyüszített, mintegy egyetértve a feltételezéssel.
- Semmi baj - nyugtatta meg Christopher rekedt hangon. Megköszörülte a torkát. -- Jól vagyok.
Tess fújtatott, és megszimatolta az arcát.
Nyilvánvalóan nem győzte meg. Talán mert remegett a keze.
Istenem, ez nem volt így rendjén! Már négy év telt el. Visszatért Angliába, herceg lett belőle, hatalom és
gazdagság birtokosa.
És éjszakánként mégis remegett.
Elhúzta a száját, és az ablakra nézett. A behúzott függönyök résén halvány kis fénysugár kandikált be a
szobába, tehát már felkelt a nap. Még korán lehetett, de Christopher tisztában volt vele, hogy nem fog tudni újra
elaludni.
Soha nem tudott.
Felült, Tess pedig leugrott a földre, amibe beleremegett az ágy, és reménykedve nézett rá.
- Rendben - morogta Christopher, és felállt.
A kutya feszülten figyelte, ahogy a férfi hideg vízzel megborotválkozik, és sietve felöltözik. Gardiner, az inasa,
igencsak rosszallja majd, ha megtudja, hogy a gazdája egyedül végezte a reggeli készülődést.
Ám ebben a pillanatban Christopher nem törődött vele. A combjára csapva jelzett a kutyának, majd kilépett
az ajtón oldalán a lelkesen trappoló Tess-szel.
A házban még csend honolt, leszámítva néhány cselédet, akik lábujjhegyen járva hamuval telt vödröket
cipeltek. A rácsokat seperték le, és tüzet gyújtottak a kandallókban. Egy inas útba igazította az oldalajtóhoz, és
Tess-szel már kint is voltak a friss, kora reggeli levegőn.
A Lovejoy-kastélyt gondosan ápolt pázsit vette körül, de Christopher meglátott egy erdőt a házon túl, és
arrafelé indult.
Közben az elmúlt éjszaka járt a fejében. Miss Stewart - és az a csók. A nő ajka lágy volt, és engedékeny - amíg
véresre nem harapta a száját, és el nem lopta a gyűrűjét. Hogy tudott ilyen morózus lenni, ugyanakkor ilyen
édesen csókolni - még akkor is, ha csak színlelte a vonzalmat?
Christopher gúnyosan nevetett magán. Bolond volt, hogy akár csak egy percre is bedőlt neki. A nő elég
világossá tette, hogy nem érdekli őt férfiként, sőt, valójában gyűlöli. Csak a gyűrűje kellett neki.
A gondolat elszomorította.
Miss Stewart - mi lehet a keresztneve? - valamikor a csókolózásuk közben csavarta le a gyűrűt az ujjáról. Őt
pedig annyira feldühítette az az istenverte harapás, hogy néhány döntő percig észre sem vette, hogy nincs meg
az ékszer.
Ami elég idő volt ahhoz, hogy a nő eltűnjön.
Valami tolvaj lehet, aki társalkodónőnek álcázza magát? Ezért üldözték azok a férfiak Wappingben - mert
ellopott tőlük valamit? De Christopher azonnal el is vetette a gondolatot. Egy értelmes tolvaj leplezné a lopást.
Miss Stewart meg sem próbálta.
Szinte olyan volt, mintha provokálni akarta volna.
Bosszúsan elhúzta a száját, és az előre szaladó Tesst követve belépett az erdőbe.
Az éjszaka dühében majdnem üldözőbe vette Miss Stewartot.
 Christopher nagy levegőt vett, és belerúgott egy, az ösvényen heverő kőbe. Volt valami a nőben, ami olyan
erővel tette próbára az önuralmát, ahogyan korábban még soha senki -egyetlen nő sem. Az ellenségessége, az
összecsapásaik izgalma, a kíváncsisága, hogy mire ez az egész, valami olyan érzést keltett benne, mintha hosszú,
kábítószeres álomból ébredt volna. A nő tiszta szenvedélyének fénye tágra nyitotta a szemét.
Szerencsére a józan esze kerekedett felül, és nem rohant utána. Semmi értelme nem lett volna felfordulást
okozni a hajnali órákban.
Különben sem tudta, melyik szoba Miss Stewarté.
Christopher dühösen felhorkant a saját ostobasága miatt. Az a gyűrű - Ran gyűrűje - fontos volt a számára.
Tess lógó nyelvvel odaszaladt hozzá, és boldogan lihegett. Ő szórakozottan megsimogatta a fülét, mire a kutya
ismét elrohant.
Julián adta oda neki a gyűrűt azon az éjszakán Greycourt-ban. Biztosan aközben esett le Ran kezéről, hogy
összeverték. Julián lehajolt, és felvette a gyűrűt azután, hogy Windemere hercege távozott, és az általa felbérelt
gazemberek elhurcolták Rent, és miután Christopher rádöbbent - túl későn -, hogy milyen szörnyű hibát követett
el. Ran soha nem lett volna képes megölni Aureliát. Christopher ezt akkor is ugyanolyan jól tudta, mint most, de
megbénította az a váratlanul erőszakos és sürgető hang, ahogy Julián megtiltotta neki, hogy közbeavatkozzon.
Azon az éjszakán félelmet látott Julián szemében.
Nem, valaki más a felelős Aurelia meggyilkolásáért - talán egy idegen vagy egy szolga. Ez volt a legjobb
következtetés, mert ha nem egy idegen vagy egy szolga volt az, akkor egy hozzá sokkal közelebb álló személy
fosztotta meg az életétől azon a szörnyű éjszakán. Talán Julián.
Vagy maga Windemere hercege.
Christopher megrázta a fejét, és eszébe jutott, ahogy Julián aznap este Ran gyűrűjére nézett. Az arca
egyszerre volt szomorú és elszánt. Aztán a magasba emelte, mintha el akarná hajítani. Christopher elkapta a
kezét, mire a barátja ránézett, azután odaadta neki a gyűrűt.
Ran gyűrűjét.
Christopher vissza akarta adni Rannek. De lefoglalta az elrendezett házassága, majd még mindig zavartan
útra kelt Indiába, és addigra már megszokta a gyűrűt az ujján.
Olyan volt, mint a bélyeg egy bűnösön.
Sok idő telt el Ran összeverése óta, Christopher számára mégis örökre közeli maradt. Az az éjszaka - az az
átkozott éjszaka - végérvényesen megváltoztatta.
Mindannyiukat.
A gyűrű erre emlékeztette. Arra, hogy egyszer csúfosan megbukott barátként és úriemberként, és hogy élete
hátralévő részében ez soha többé ne történjen meg.
Vissza kellett szereznie a gyűrűjét a hárpiától. Egyszerűen tájékoztathatta volna Miss Stewart munkaadóját a
lopásról. Akkor átkutatnák a nő szobáját, megtalálnák a gyűrűt, és kétségkívül azonnal elbocsátanák, ajánlólevél
nélkül.
Ám ez az eljárás valahogy sportszerűtlennek tűnt. Miss Stewart bátor volt, ha más nem is. Valószínűleg őrült,
de bátor.
Nem, ez kettejük személyes ügye volt, és ő is így fogja kezelni: személyesen.
Tess ugatni kezdett azon az örömteli hangon, amellyel a kutyák azt jelzik, hogy valami izgalmas dolgot
találtak. Ám az ösvény kanyarulatán túl volt, ahol Christopher már nem látta, ezért felgyorsította a lépteit.
Hátha valami ostobaságot csinált a kutya, például sarokba szorított egy borzot.
A fordulón túl aztán látta, hogy az, amit Tess talált, valamivel nagyobb, mint egy borz. A kutya egy ősrégi
épület körül keringett, amely olyan volt, mint egy lilliputi kőház, zömök és mozdíthatatlan. Furcsa. Egymagában
állt egy tisztáson.
De ahogy közeledett hozzá, Christopher félig eltemetett köveket fedezett fel a lába alatt az avarban. A
leveleket félresöpörve látta, hogy a kövek valaha egy falat alkottak. Egykor valami állhatott a kis építmény
mellett - talán egy ház? Odaérve követte Tesst az épület körül. Ablakok nem voltak, és az ajtónyílás is csak a
válláig ért. A telekatolt ajtó fölött egy vízköpő durván vésett képe díszelgett.
Hát persze. Ez bizonyára egy kútház volt, amelyet egy kút fölé építettek, egyrészt a biztonság kedvéért,
másrészt azért, hogy megóvja a vizet a szennyeződéstől.
A falmaradványokra pillantott, amelyekről az imént seperte le a leveleket. Úgy tűnt, a kis épület túlélte a
házat, amelyhez tartozott.
Christopher megrázta a fejét, és füttyentett Tessnek. A kutya, aki a köveket szaglászta, felemelte a fejét, de
nem nézett felé. Távolabb az erdőben figyelt valamit.
Hirtelen nekirugaszkodott, és elszáguldott az ösvényen.
Christopher káromkodott egyet az orra alatt. Ha a kutya egy nyúl szagát követte, könnyen elveszíti a fák
között.
- Tess! - Rohanva indult az állat után. - Tess!
Egyszer csak ugatást hallott, majd a kanyarban befordulva meglátta Tess zsákmányát.
Az az idióta kutyája Miss Stewart mellett állt, és boldogan lógatta a nyelvét, miközben a nő a fülét vakargatta.
Miss Stewart felpillantott, és meglátta Christophert.
- Jó reggelt, kegyelmes úr!
Tökéletesen nyugodtnak tűnt, mintha mi sem történt volna az éjjel.
Mintha nem csókolta volna meg Christophert. Mintha nem harapta volna meg az ajkát.
Mintha nem lopta volna el a gyűrűjét.
- Miss Stewart... - Christopher kíváncsi lett volna, vajon a nő szíve ugyanolyan vadul dobog-e a gyapjú- és
vászonrétegek alatt, mint az övé. - Azt hiszem, van magánál valami, ami az enyém.
- Valóban? - kérdezte a nő hányaveti hangon, mire ő a legszívesebben elnevette volna magát, vagy
megfojtotta volna Miss Stewartot.
- Nagyon jól tudja - felelte, és közelebb lépett hozzá. - Nem szeretném a munkaadója tudomására hozni eme
szokatlan tettét, de ne higgye, hogy nem teszem meg.
Ez hatott. A nő hátrahajtotta a fejét, és felnézett rá, a szemében olyan gyűlölettel és daccal, amitől
Christophernek furcsa módon megrándult a farka.
Mielőtt azonban válaszolhatott volna, Tess egyszer csak ugatni kezdett, és meredten bámult a gazdája mögé.
Ingerülten, amiért félbeszakították, Christopher megfordult.
Messalina Greycourt közeledett az ösvényen.
- Christopher! Nem tudtam, hogy ilyen kora reggel más is jár idekint.
A tekintete a férfi mögé tévedt, és furcsa kifejezés futott át az arcán.
Christopher Miss Stewartra pillantott, de az csak állt ott, a kezét Tess fején tartva, közönyös arccal.
Amikor ismét Messalinára nézett, a nő már rendezte a vonásait.
Csak nem azt hiszi, hogy neki találkozója van Miss Stewart-tal? Biztosan nem. Még csak nem is álltak közel
egymáshoz.
- És... Miss Stewart, ha nem tévedek? - kérdezte Messalina.
- Igen - felelte a társalkodónő, jelentőségteljes hangsúllyal.
Mi a fene? Christopher füttyentett Tessnek, mire mindkét hölgy összerezzent.
Tess odaballagott hozzá.
Megsimogatta a kutya fülét, majd Messalinához fordult.
- Azt hiszem, Tess reggelizni szeretne. Visszasétálsz velünk?
- Igen - felelte Messalina, és hirtelen mosolyra derült az arca. - Jövök.
Egymás mellett ballagtak vissza Tess nyomában, aki előreszaladt, Christopher azonban minden pillanatban
tudatában volt Miss Stewart jelenlétének, aki rosszindulatú felhőként követte őket. Furcsa. Messalinából az
egyik legkedvesebb hölgy lett, akivel Christopher valaha is találkozott. Szórakoztató beszédpartner volt, és a
férfi tudta róla, hogy intelligens. Igazán elbűvölő nő volt.
 Mégis a mögötte lépkedő néma bestia volt az, akit a legszívesebben nekiszorított volna egy fa törzsének, hogy
megízlelje a száját.
Christopher elkomorodott - ennek nem volt semmi értelme. Miért vonzódott ennyire egy olyan nőhöz, aki ki
nem állhatta őt?
És az miért nem volt hajlandó jobb szívvel lenni iránta?
Mire visszaértek a Lovejoy-házhoz, a nap már magasan állt az égen, és Christophernek minden erejére
szüksége volt, hogy ne forduljon vissza, és ne folytassa a szócsatát Miss Stewarttal, még úgy is, hogy Messalina
szemtanúja a dolognak. Amikor befordultak a ház sarkán, felnézett, és látta, hogy egy meglehetősen régimódi
hintó hajt fel a kocsifelhajtóra.
- Ó, mit gondolsz, ki lehet az? - kérdezte Messalina. - Elég furcsa időpontot választott, hogy megérkezzen egy
házi mulatságra, nem?
Egy gyűrött, palackzöld öltönyt viselő férfi szállt le a kocsiról. Megfordult, és Christophernek akaratlanul is
meggörbült a felső ajka. Egy pillanatra minden, Miss Stewarttal kapcsolatos gondolat elszállt a fejéből.
Thomas Plimpton végre megérkezett.
 Ötödik fejezet

Körömvirág furcsán megváltozott. Már nem volt félénk, hanem kihúzta magát, és az ajkán titokzatos mosollyal a
többiek szemébe nézett. Berkenye kezdte azt hinni, hogy már nem ugyanaz a lány, aki volt. Hogy nem Körömvirág,
hanem valaki más. De a legfurcsább az volt, hogy úgy tűnt, ezt senki más nem veszi észre...

- Remélem, nem tartják majd túlságosan vidékies szórakozásnak, de úgy gondoltam, ma teszünk egy sétát
Newbridge-be - jelentette be Lady Lovejoy egy órával később a reggelinél. - Van ott egy szép normann templom,
és ma piacnapot tartanak. Persze nem hasonlítható Londonhoz, de elég festői hely.
Freya megkent egy szelet kenyeret friss vajjal - édes volt, és finom -, és azon tűnődött, vajon Newbridge-ben
gyűjthet-e újabb pletykákat Lady Randolphról.
- O, menjünk! - kiáltott fel Regina, és lelkesen előrehajolt, amitől a teáscsészéje veszedelmes billegésbe
kezdett.
- Egy vidéki piac néha nagyon érdekes tud lenni - jegyezte meg Lucretia Greycourt. - Egyszer egy ráncos
öregasszony, akinek egészen elképesztően sok anyajegy volt az állán, az a fajta, amelyből szőrszálak nőnek ki,
olyan bájitalt kínált nekem, amiről azt állította, hogy felébreszti az urak vágyát. Szerintem boszorkánynak
képzelte magát.
Lord Lovejoy baljósán megköszörülte a torkát.
- Anglia ezen részén nem tanácsos lebecsülni a boszorkányok gonoszságát.
Freya önkéntelenül Harlowe-ra pillantott, és rajtakapta a férfit, ahogy izzó tekintettel bámul rá.
Gyorsan elfordította a fejét, és közben észrevette, hogy visszatartja a lélegzetét. A herceg azzal fenyegetőzött,
hogy leleplezi. Akkor még csak dühöt érzett, de most hideg félelem borzongatta a hátát. Nem teljesítette a
küldetését.
Több időre volt szüksége.
- Igazi boszorkányok? - kérdezte Messalina udvarias kétkedéssel. - Olyanok, akik éjfélkor meztelenül
táncolnak a tűz körül?
Az ifjú Mr. Lovejoy kuncogott, de kissé idegesnek tűnt.
Lady Holland a homlokát ráncolta - valószínűleg a meztelen tánc említésére.
Lord Lovejoy azonban egészen komolyan beszélt.
- Helyi elöljáróként szinte minden évben állítanak elém olyan nőt, akit boszorkánysággal vádolnak.
Rookewoode grófja felvonta a fekete szemöldökét, amely éles kontrasztot alkotott a hófehér parókájával. Ma
elegánsan szabott sötétkék öltönyt viselt, amely rendkívül szemrevaló és városias külsőt kölcsönzött neki.
- De a parlament döntése szerint a boszorkányüldözés már nem legális.
- Valóban, uram... - ismerte el Lord Lovejoy. - Ám ezek itt vidéki emberek, akik ragaszkodnak a régi
szokásokhoz. Nem törődnek a londoni törvényekkel.
- A londoni törvények hamarosan megváltoznak - közölte Lord Stanhope fontoskodva. - Ősszel új
boszorkánytörvény kerül a parlament elé, amely ismét legálissá teszi, sőt bátorítja a boszorkányüldözést.
Kis időre csend lett, amíg az asztalnál ülők ezt megemésztették.
Freya összekulcsolta a kezét az ölében, ahol senki sem láthatta. Csak remélni tudta, hogy az arca nem árulja
el, mennyire nyugtalanítja ez a beszélgetés.
- És ezzel visszasüllyedünk a babonás, sötét középkorba -jegyezte meg vontatottan Rookewoode.
A vikomt összeszorította a száját, mint aki nem akarja, hogy kibukjon belőle valami csúnya dolog válaszul.
 Lord Lovejoy gondterheltnek tűnt.
- A boszorkányvadászat errefelé nem jelent visszalépést. Hiszen szinte mindenki hisz bennük.
A gróf ajka megrándult, mintha szórakoztatná a vita, ennek ellenére komoly volt a hangja:
- Ha szabad megkérdezem, mit tesz, ha egy feltételezett boszorkánnyal kerül szembe?
- Természetesen el kell utasítanom az ilyen ügyeket, de ez nem akadályozza meg az embereket abban, hogy a
legőszintébben higgyenek a boszorkányságban - felelte Lord Lovejoy. - Meg kell értenie, hogy ezek az emberek a
boszorkányokat hibáztatják a megbetegedett juhokért, a tönkrement termésért és a vetélésekért. Még ha én nem
is ítélhetem el őket, a megvádolt boszorkány házát felgyújtják, vagy más szerencsétlenség éri. -Megvonta a
vállát. - Gondolom, ez egyfajta primitív igazságszolgáltatás.
- De ezek a nők bizonyára ártatlanok, uram! - tiltakozott az elképedt Messalina.
- Nem szabad lebecsülni az ördög vagy a szolgái erejét -motyogta Lord Stanhope. - Ezeknek az embereknek
nyilván jó okuk van arra, hogy elkergessék ezeket az istentelen nőket.
Freya a leeresztett szempillái alól figyelte a férfit. Micsoda rémes ember! Találkozott már a fajtájával, és bár
óvakodnia kellett volna tőle, amit igazán érzett, az a felháborodott düh volt.
Kinyílt az ajtó, és egy kellemes arcú úriember lépett be a szobába.
- A! - kiáltott fel Lord Lovejoy. - A legújabb vendégünk. Hadd mutassam be Mr. Thomas Plimptont!
Mr. Plimpton mosolygott, meghajolt, majd helyet foglalt Arabella mellett, és miközben leült, mondott neki
valamit, amitől a lány elpirult.
Freya önkéntelenül ismét Harlowe-ra pillantott. Ezúttal azonban nem ő állt a férfi figyelmének
középpontjában. A herceg rosszindulatú pillantással meredt Mr. Plimptonre.
Freya ivott egy korty teát. Vajon mivel sérthette meg a meglehetősen jellegtelen Mr. Plimpton Harlowe-t?
Már-már bosszantotta, hogy a férfi figyelme megoszlott közte és az újonnan érkezett vendég között.
- Éppen azt terveztük, hogy ellátogatunk Newbridge-be -szólalt meg Lady Lovejoy némi kínos szünet után. -
Van kedve velünk tartani, Mr. Plimpton? Van egy szép normann templomunk, és akadnak egyéb vidéki
látnivalók is.
- Természetesen - felelte az úriember.
Így aztán félórával később mindannyian elindultak a közeli kisvárosba.
Freya Arabella és Lucretia Greycourt mögött lépkedett. A két lány csak előző nap ismerkedett össze, de
valahogy máris szoros kötelék alakult ki közöttük.
Észrevette, hogy a kissé előrébb haladó Messalina csendes beszélgetésbe merül Lady Lovejoyjal. Messalina
elegáns sétaruhát viselt, amelynek rózsaszín felsőszoknyáját hátrahúzta, és megtévesztően laza csomóba fogta
össze. Kivillanó sárga alsószoknyáját apró hímzett rózsacsokrok díszítették. Csodálatos ruha volt, bár Freya
titokban úgy gondolta, hogy Messalina kreol arcbőréhez és fekete hajához jobban illene valami élénkebb szín.
De igen, gyönyörű volt.
Ezt el kellett ismernie.
Gyermekkori barátnője feltűnően szép hölggyé érett, aki alig valamivel volt magasabb nála.
Egy másik életben talán karon fogva sétáltak volna ezen az országúton.
- Nem hittem volna magáról, hogy tolvaj - dünnyögte a fülébe Harlowe, és Freyának komoly erőfeszítésébe
került, hogy megőrizze a nyugalmát.
Nagy levegőt vett, és megpróbálta elcsendesíteni a hevesen dobogó szívét. Ostoba volt, hogy nem figyelte, kis
társaságukban épp merre van a férfi.
- Nem vagyok tolvaj.
A herceg meglengette a kezét az orra előtt, és Freyának kellett egy pillanat, mire rájött, hogy ez az a keze,
amelyen Ran gyűrűjét viselte.
Erezte, hogy forróság szökik az arcába, amitől csak még inkább védekezővé vált. Semmi oka nem volt arra,
hogy bűntudatot érezzen.
- Nem vagyok az.
 - Akkor talán visszaadhatná a gyűrűmet. - A férfi előreszegezte a tekintetét, arisztokratikus arcéle hideg volt,
és szívtelen.
- Ez nem a maga gyűrűje - válaszolta Freya nyugodt hangon. A társaság többi tagja mögött haladtak, de nem
akarta felhívni magára senki figyelmét.
Harlowe kimért léptekkel sétált mellette, sötét felhőként az egyébként gyönyörű napon. Sütött a nap, nem
volt sem túl meleg, sem túl hideg, és enyhe szellő fújt. Az út menti sövényben buján virágzott a vadrózsa, a kék
eget pedig egyetlen felhő sem takarta.
Freya vidéken nőtt fel, a Skót-alföldön, a határ túloldalán. Messalinával szerettek sétálni és lovagolni a skót
dombokon, és a szívét egy pillanatra hirtelen eltöltötte a vágy - hogy Skócia vagy a gyermekkora ártatlan napjai
után, abban nem volt teljesen biztos.
Mellette Harlowe megköszörülte a torkát.
- Adhatok kölcsönt magának, ha szüksége van rá.
Freya felvonta a szemöldökét.
- Nincs szükségem a pénzére.
- Nincs? - A férfi gyors pillantást vetett rá. - Akkor miért lopta el a gyűrűmet?
- Nem áll szándékomban eladni! - csattant fel Freya.
- Maga a legidegesítőbb nő, akivel valaha találkoztam - közölte halkan Harlowe, miközben az arckifejezése
semmit sem változott. - Ismerje be, hogy szüksége van a segítségemre, és megkapja.
- Még ha valóban szükségem is lenne a segítségére - felelte Freya összeszorított fogakkal -, akkor sem kérném
soha.
- Drágám - dörmögte a férfi, és mély dorombolásától felállt a szőr Freya tarkóján. - Ne erőlködjön...
Nem tudta befejezni a mondatot, mert a kutyája kirobbant egy sövény alól, és egyenesen nekirohant a
lábának.
Freya önkéntelenül elnevette magát.
- Feküdj, Tess! - morogta Harlowe, de közben gyengéden megsimogatta a kutya fülét.
A kutya boldogan megrázta magát, aztán az orrát Freya szoknyájába fúrta.
- Tess! - mordult rá Harlowe.
- Semmi gond - mondta Freya. Lehet, hogy nem kedvelte a gazdáját, de a kutyával nem volt semmi baja.
Megvakarta Tess állát.
Az állat a farkát csóválta.
- Koszos - mondta Harlowe mogorván.
- A kutyák szeretnek koszosak lenni - mutatott rá Freya, és most már Tess fülét vakargatta.
Harlowe furcsán nézett rá.
Tess füle megrándult, aztán megpördült, és megint elrohant a bokrok közé.
- Milyen fajta? - kérdezte Freya hirtelen támad érdeklődéssel, miközben egy zsebkendőbe törölgette a kezét. A
kutya valóban meglehetősen sáros volt.
- Indiai.
Freya felvonta a szemöldökét.
- Elhozta Indiából?
Harlowe megvonta a vállát.
- Az én kutyám. Nem hagyhattam ott.
Freya rábámult a férfira. Nyilván ott hagyhatta volna Tesst Indiában, amikor hazatért Angliába. Az
úriemberek mindig ezt tették.
- Valami különleges fajta? Egy nemes indiai vérvonal?
Harlowe felé fordult, és elvigyorodott, amitől két gödröcske jelent meg az arcán.
Freya pislogott, és úgy érezte, mintha mellbe vágták volna. A férfi ellenállhatatlan volt, amikor mosolygott.
De úgy tűnt, ő nem vette észre, milyen hatást tett rá.
 - Keverék, az ilyen elég gyakori Indiában. Az anyja három évvel ezelőtt az erődben kölykezett meg. Az
alomból egyedül Tess maradt életben. Mindössze két hónapos volt, amikor az anyja eltűnt. Túl fiatal ahhoz, hogy
egyedül túléljen, ezért bevittem a házba, aztán egy évvel később magammal hoztam Angliába.
Freya rábámult a férfira.
- A felesége nem ellenezte? Sok hölgy jobban kedveli a kis ölebeket a nagytestű kutyáknál, nemhogy egy
kóbor ebnél.
Harlowe állán megfeszült az izom.
- Sophy egy évvel Tess születése előtt meghalt.
- O! - Ez nyilvánvalóan olyan téma volt, amelyről a férfi nem akart beszélni. A hangjában szomorúság bujkált,
amikor kimondta a felesége nevét.
Aminek egyáltalán nem kellett volna zavarnia Freyát.
Elöl valaki hangosan felnevetett. Mr. Plimpton Arabella és Lucretia között lépkedett.
Harlowe elkáromkodta magát az orra alatt.
Freya riadt pillantást vetett rá.
- Ha jól sejtem, nem kedveli Mr. Plimptont.
- Nem szabadna hölgyek közelébe engedni - válaszolta a herceg, nem törődve azzal, hogy lehalkítsa a hangját.
- Figyelmeztetnie kellene Lady Hollandot.
Freya összevonta a szemöldökét. Arabella szép hozománnyal rendelkezett volt, és Freya nem kételkedett
abban, hogy Lucretia, mint egy herceg unokahúga, úgyszintén.
Valójában mindkét lány örökösnő volt, és így első számú célpontja egy szerencsevadásznak.
- Miért mondja ezt? - kérdezte aggodalmasan. - Mit tud róla? A férfi megrázta a fejét.
- Egyszer játszott egy hölgy szívével, akit ismertem.
Freya a homlokát ráncolta.
- Soha nem hallottam róla semmi rosszat. Miért nem tud erről mindenki, ha igaz, amit mond?
- Nem kell hinnie nekem, kisasszony. - Harlowe rápillantott, és a tekintete már nem volt barátságos. - Kezdem
elveszíteni a türelmemet. Adja vissza a gyűrűmet ma éjfélig, vagy elmondom Lady Hollandnak, hogy milyen
körülmények között találkoztunk először.
És ezzel megnyújtott a lépteit, és megelőzte Freyát.
Freya dühösen, ijedten és kissé csalódottan bámult utána, amiért a férfi ennyire nyilvánvalóan nem kér
többet a társaságából.
Butaság.
Semmire nem volt kevésbé szüksége, mint hogy még szorosabb kapcsolatba kerüljön őkegyelmessége,
Harlowe hercegével. A férfi az ellensége volt. És most meg kellett találnia a módját, hogy megállítsa, anélkül
hogy odaadná neki Ran gyűrűjét.
Messalina ebben a pillanatban átnézett a válla fölött, összetalálkozott a pillantásuk, és tétován elmosolyodott.
Freya elfordította a tekintetét, miközben fájdalom hasított a mellkasába.
Annyira fárasztó volt ez az egész. Annyira haszontalan és gyötrelmes, és soha véget nem érő...
Ami tizenöt évvel ezelőtt történt Greycourtban, az örökké kihatott az életükre.
A gondolat mázsás súlyként nehezedett a vállára. Bárcsak le tudta volna tenni! Elfelejteni...
De ez lehetetlen volt.
Aureliát meggyilkolták.
Ranulfot nyomorékká tették.
Papa pedig összetört szívvel halt meg.
Attól az estétől kezdve minden megváltozott, a világ már soha nem lehetett olyan, amilyen előtte volt.
Freya kifújta a levegőt, kihúzta magát, és felpillantott. Messalina már újra előrenézett.
A városka szélén jártak. Az úton szekerek álltak, megrakodva a piacra szánt áruval, és egy fiú féltucatnyi libát
hajtott ugyanabba az irányba.
 Kis csapatuk letért az útról egy ösvényre, és Freya Lady Holland mellett találta magát.
Közelebb hajolt a munkaadójához.
- Úgy hallottam, hogy Mr. Plimpton nem egy makulátlan úriember.
Lady Holland sötét szemöldöke felszaladt a hírre.
- Szentséges ég! Nem hiszem, hogy Lady Lovejoy meghívta volna, ha tud valami ilyesmiről vele kapcsolatban.
- Talán nem is tudja, asszonyom.
Lady Holland homlokráncolva meredt Mr. Plimpton hátára. A férfi most Lucretia fülébe suttogott valamit.
- A fenébe! Ezzel négyre csökkent a szóba jöhető urak száma.
- Nem vagyok benne biztos, hogy Lord Stanhope... - dünnyögte Freya.
Lady Holland legyintett.
- Tudom, tudom. Az a férfi egy varangy. Nem kellene őt is beleszámolnom, és így már csak három úriember
maradt, és tekintve, hogy a Greycourt kisasszonyok is itt vannak, aligha egyenlőek az esélyek az én Arabellám
számára.
- Sok minden szól Arabella mellett - jegyezte meg Freya.
- Nem utolsósorban a hozománya - mormogta Lady Holland. - O, ne nézzen így rám, Miss Stewart! Szeretem a
lányomat, ugyanakkor gyakorlatias anya vagyok. Arabella nem ragyog ki a társaságból, különösen nem az
élénk, vidám emberek közül. - Újabb pillantást vetett az előttük haladó trióra. Mr. Plimpton nevetett valamin,
amit Lucretia mondott, miközben Arabella halvány mosollyal nézte őket. - Azt akarom, hogy boldog legyen, és
egy olyan úriember oldalán, aki gondoskodik róla.
Freya finoman megköszörülte a torkát.
- Gondolt már arra, hogy mi lesz, ha nem találunk a számára megfelelő úriembert?
- Nem engedhetem meg magamnak az ilyen gondolatokat, Miss Stewart - jelentette ki a munkaadója. - Egy
ilyen rangú hölgy, mint Arabella, férj nélkül csak fél életet él. Legalábbis Lord Holland biztosan ezt mondaná.
- Végül Reginával kellene együtt élnie, ugye?
- Igen. És ez, attól tartok, egyenes út lenne a viszálykodáshoz.
Freya a homlokát ráncolta. Arabella számára persze volt egy másik lehetőség is. Freya menedéket ajánlhatott
neki a Bölcs Nők között Dornochban. Ott Arabella megtanulhatta volna a módszereiket, és talán megtalálhatta
volna a hivatását az ezüstművességben, szövésben, méhészetben vagy a Bölcs Nők sok más hagyományos
foglalkozása közül valamelyikben. Találhatott volna valami teljesen egyedi foglalkozást is - mindenkit szívesen
láttak, amíg hozzájárul a közösség életéhez. Cserében azonban Arabellának fel kellett volna adnia a jelenlegi
életét. A távoli Skóciába kellett volna költöznie, és soha, de soha nem beszélhetett volna a családjának vagy a
barátainak a Bölcs Nőkről.
Amikor beléptek a zsúfolt főtérre, Lady Holland felnézett.
- Végre ideértünk!
Előttük Arabella és Lucretia megállt egy meleg péksüteményt áruló nő mellett, amíg Mr. Plimpton
továbbment, hogy ezúttal Messalinát és Lady Lovejoyt bűvölje el. A férfi fenyegetést jelentett a nőkre, és Freya
vonakodva ugyan, de hálás volt Harlowe-nak, amiért figyelmeztette. Tudta, hogy Lady Holland nemcsak a saját
lányaival, hanem Messalinával és Lucretiával is vált majd egy-két csendes szót aznap este.
- Kér egyet? - mutatott Arabella mosolyogva a ribizlis puffancsokra, amikor Freya melléjük lépett.
- Köszönöm - bólintott Freya. A tekintete találkozott Lucretia kíváncsi pillantásával, mire félrenézett. Lucretia
még csak nyolcéves volt a greycourti tragédia idején. Egy pajkos kislány, aki gyakran lógott Freya és Messalina
nyakán, eltökélten, hogy nem marad ki semmilyen izgalmas kalandból. Néha elbújtak a kislány elől, azon a
kegyetlen módon, ahogy az idősebb gyerekek szokták, máskor viszont Freya egész délutánokat töltött azzal,
hogy Lucretiát madárfészkek keresésére tanította a harasztosban.
A belé nyilalló érzés - melankólia? vágyakozás? megbánás? -váratlan és megsemmisítő erejű volt.
Freya megfordult, hogy szemügyre vegye a piacot.
 A tér egyik oldalán egy fogadót látott, amelynek festett cégtábláján a „Hattyú” név virított. A tér közepén
ősrégi szökőkút állt, a másik oldalon pedig a normann templom. A szökőkutat bódék és szekerek sokasága vette
körül, a tulajdonosok harsogva kínálták a portékájukat. Itt egy asszony hagymát és póréhagymát árult, ott egy
férfi friss kolbászfüzéreket, távolabb pedig egy köszörűs hajtotta ördögi sebességgel a köszörűkövet. A kis
főtéren rengeteg ember nyüzsgött, akik kétségkívül távoli falvakból érkeztek.
Valaki biztosan tudott valamit Lady Randolphról.
Freya Arabella és Lucretia mögött lépkedett, a különböző bódék kínálatát nézegette. Végül egy idős asszony
mellett döntött, aki zöldséget, bogyós gyümölcsöt és kis virágcsokrokat árult.
- Finom eprem van - mondta az asszony, amikor megállt előtte.
Freya elmosolyodott, miközben szemügyre vette a csábítóan kirakott gyümölcsöt.
- Maga bizonyára az az eperárus, akiről a barátnőm, Lady Randolph mesélt. Nagy elismeréssel szólt magáról.
Az öregasszony fogatlan mosolya megremegett, de aztán összeszedte magát.
- Úgy bizony, egynapi járóföldön belül nem talál az enyémnél édesebb epret.
Freya az asszony szemébe nézett.
- Pontosan ezt mondta Lady Randolph is. De azt hiszem, hogy ma inkább egy csokrot veszek.
Az árus idegesen nézett rá, de az üzlet lehetősége felvidította.
- Válassza ki, amelyik tetszik, úrnőm, csak fél penny egy csokor.
- Nos, akkor hármat kérek. - Freya kinyitotta az erszényét, és kivett egy shillinget. - Úgy hallottam, hogy a
barátnőm valami különös betegségben halt meg. Tud erről valamit, anyám?
Az idős asszony egy pillanatig Freya tenyerére meredt. Aztán egy gyors pillantással körbenézett, mielőtt
felkapta volna a shillinget.
- Nem betegség okozta a halálát, asszonyom.
- Akkor boszorkányság? - kérdezte Freya próbaképpen.
Meglepte, amikor az öregasszony gúnyosan felhorkantott.
- Nem, nem is boszorkányság. Egy férfi bűnei miatt kellett meghalnia. És most tovább kell mennie, úrnőm. - A
fejével a szomszédos bódé felé intett. Egy fiatalember leplezetlenül bámulta őket. - Az effajta beszéd veszélyes.
Freya bólintott, fogta a bokrétáit, és az egyiket a kendőjébe szúrta, oda, ahol az keresztezte a mellkasát. Aztán
továbbment, és a másik két csokrot odaadta két kislánynak, akik kuncogva fogadták az ajándékot.
Egy férfi bűnei... Lady Randolph szeretőt tartott? Ha igen, akkor ezzel a gyilkosság egyik legősibb okát
szolgáltatta Lord Randolph számára.
Freya tekintete végigpásztázott a tömegen, a következő legalkalmasabbnak tűnő személyt kereste, akivel
szóba elegyedhet, amikor megpillantotta Arabella ragyogó aranyhaját. A lány Lord Rookewoode mellett állt, és
fájdalmasan nyílt tekintettel nézett fel a férfira. A gróf valami süteményt nyújtott át neki, amelyet az előttük álló
standnál vásárolt, mosolyát ördögi gödröcskék keretezték.
Az a férfi veszélyes.
Freya az ajkába harapott. Lady Hollandot kétségkívül boldoggá tette volna, ha ebből házasság lenne.
Ő kevésbé volt biztos benne.
Elfordult, és meglátta Harlowe-t, aki a piaci tömeg szélén állt, a kezét Tess fején nyugtatta. Ő is az embereket
fürkészte, és Freya még a tér túloldaláról is feszültnek látta.
Milyen különös!
Elindult felé, de ekkor furcsa kiáltás ütötte meg a fülét.
- Szalagok és szegélyek! Gyönyörű szalagjaim és szegélyeim vannak!
Freya odanézett.
Egy nő volt az, aki rongyos fekete köpenyt viselt, szürke csuklyával. Egy áruval megrakott szekér mellett állt,
amelyet egy hatalmas kutya, egy bozontos, szürke-fehér lurcher húzott. A nő most felnézett, és Freya felismerte
a Varjút.
Mit keresett itt? Freya nem kapott értesítést a találkozóról.
 Odament hozzá.
- Egy szép kék szalagot, úrnőm? - szólt hangosan a Varjú; fekete szeme élénken csillogott. - Van égszínkék,
tengerkék és rigótojás-kék.
Freya bekukkantott a szekérbe. Megtapogatta az egyiket a lazán egy rúdra kötött szalagok közül.
- Van zöld is? Szép fűzöld?
A nő tekintete találkozott Freyáéval.
- Hogyne.
Lehajolt, és keresgélni kezdett egy dobozban, Freya pedig közelebb hajolt, ügyelve arra, hogy az arckifejezése
változatlan maradjon.
- Azt a hírt kaptam, hogy a Lovejoy-ház vendégei közül valaki dunkelder - suttogta a Varjú.
- Ki az? - kérdezte Freya halkan, miközben felemelt és szemügyre vett egy szalagot.
- Nem tudom - felelte a Varjú, majd hangosabban hozzátette: - Csak két penny, úrnőm. És ha négyet vesz, az
ötödiket ingyen adom.
- Tudja a dunkelder, hogy ki vagyok? - kérdezte Freya leszegett fejjel, miközben szaporábban lélegzett.
- Nem hiszem - mormogta a Varjú. - De ha rájön, hogy De Moray vagy, mindent tudni fog. - A nő fekete szeme
megvillant. - És ez itt a dunkelderek területe. Lesznek még többen is. Légy elővigyázatos!
Freya vakon bámulta a kezében tartott színes szalagokat.
- Lady Macha - suttogta a Varjú. - Nem maradhatok itt.
Máshol van dolgom, amit el kell intéznem. Egyedül maradsz.
Freya pillantása találkozott a másik nő aggodalmas tekintetével.
- Nem lesz semmi baj.
Előhalászott egy pénzérmét az erszényéből, és elvette a szalagokat.
- Légy óvatos! - figyelmeztette a Varjú, amikor Freya megfordult, hogy elmenjen. - Ha a dunkelder rájön, hogy
ki vagy, végez veled.

Christopher figyelte, ahogy a társaságuk tagjai szétszóródnak a városi piacon. A tömegen átfurakodva követte
őket, szemmel tartva Plimptont, miközben igyekezett nem tudomást venni a körülötte lévő, nekinyomódó
testekről. Plimpton úgy kísérgette Lady Lovejoyt, mintha a világon semmi gondja nem lenne, hogy a mennykő
csapna belé.
Valaki meglökte a könyökét.
Christopher vicsorogva megfordult, mire az ifjonc, aki véletlenül nekiment, hátrahőkölt.
- Elnézést kérek, uram!
Azzal elsietett.
Christopher lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett; érezte az emberi testek bűzét és a kezdődő fejfájás
lüktetését.
Amikor újra kinyitotta a szemét, látta, hogy Miss Stewart a tér túloldalán őt bámulja. A fenébe vele!
Elfordult, a szégyen pírja égette a nyakát. Miért kell pont neki látnia a gyengeségét?
Tess nyüszítve a lábához simult.
Christopher a kutya fejére tette a kezét, hagyta, hogy a puha bunda tapintása megnyugtassa. Ez itt Anglia. Itt
nem préselődött össze a tömeg. Nem állt fenn a fulladás veszélye. És egy fikarcnyit sem kellett volna törődnie
azzal, hogy mit gondol róla az az átkozott kis tolvaj.
De akkor is. Nem volt jó ötlet eljönni erre a kirándulásra.
Kifújta a levegőt, és tekintete Plimpton után kutatott. Lady Lovejoy most Messalinával karöltve sétált, míg
Plimpton lemaradt, és az egyik standnál a bicskákat nézegette.
Christopher, utat törve magának a tömegben, elindult felé.
- Magánál vannak? - kérdezte, amikor odaért a másik férfi mellé.
Plimpton összerezzent, mintha egy pisztolyt sütöttek volna el mellette.
 Megfordult, és finoman elhúzta a száját, mintha Christopher valami különösen égbekiáltó baklövést követett
volna el.
- Azt hiszem, ezt a beszélgetést négyszemközt kellene lefolytatnunk, nem gondolja, kegyelmes úr?
- Márpedig én minél hamarabb el akarom intézni ezt a dolgot - vágott vissza Christopher. - Mondjuk, amint
visszatérünk a házba.
Látta, hogy Plimpton nyel egyet. A férfi nyilvánvalóan nem számított arra, hogy ő azonnal követelni fogja a
leveleket.
- Ööö... d-de az lehetetlen.
- Miért? Megvannak a levelek, vagy nincsenek? - Christopher felső ajka meggörbült.
Plimpton elfordította a tekintetét.
- A-ami azt illeti, csak néhány nap múlva kapom meg őket, amikor a posta kézbesíti őket.
- Milyen játékot játszik maga velem? - vicsorgott Christopher.
- Én nem játszom! - Plimpton idegesen megnyalta az ajkát. - Ez az igazság! Úgy gondoltam, az a
legbiztonságosabb, ha a levelek és én külön utazunk, ennyi az egész. Hamarosan megkapom őket, és akkor
küldök magának egy üzenetet, hogy találkozzunk.
Ez egy rakás ostobaságnak hangzott, de hát Christopher sosem tartotta Plimptont valami nagy lumennek.
Kinézte belőle, hogy ezt a bonyolult módját választja annak, hogy a leveleket a Lovejoy-házba juttassa.
- Vigyázzon, nehogy elfeledkezzen róla! - intette Christopher összeszorított fogakkal. - Különben én veszem a
kezembe a dolgot.
- Ez fenyegetés? - Plimpton elsápadt. - Maga fenyeget engem?
Christopher közelebb hajolt, és leszedett egy nem létező szöszt Plimpton kabátjának elejéről.
- Ha eddig kétségek között hagytam volna - mormogta -, elnézést kérek.
Ezzel sarkon fordult, hogy utat törjön magának az embertömegben, és meglátta, hogy nem egészen két
méterre tőle Miss Stewart sietve elfordul.
Vajon kihallgatta a beszélgetésüket?
Ez volt az utolsó csepp a pohárban ezen az emberpróbáló reggelen. Nem volt hajlandó hagyni, hogy Miss
Stewart kíváncsiskodása bemocskolja Sophy nevét.
Odament a nőhöz, és határozottan a karját nyújtotta neki.
- Sétálna velem egyet?
A nő kinyitotta a száját, nyilvánvalóan azért, hogy dacosan visszautasítsa.
Christopher úgy tett, mintha mosolyogna, miközben kivillantotta a fogait.
- Nem fogom még egyszer megkérdezni.
A nő becsukta a száját, és belekarolt.
- Milyen faragatlan!
- Úgy véli? - Christopher kivezette Miss Stewartot a tömegből, miközben Tess szorosan mellette trappolt. -
Kémkedik utánam?
- Nem! - A nő olyan felháborodottnak tűnt, hogy Christopher fontolóra vette, hogy higgyen neki. Aztán
látszott, hogy a kérdés gondolkodóba ejti. - Maga és Mr. Plimpton valami olyasmiről beszéltek, amit nem szán
más fülének?
- Ez az én dolgom. - Christopher érezte, hogy lüktetni kezd a halántéka. Ki kellett kerülnie a tömegből. -
Történetesen nem igazán szeretem, ha önelégült vénkisasszonyok kihallgatják a magánbeszélgetéseimet.
Gyorsan körbepillantva látta, hogy senki sem figyel rájuk. A templom irányába vezette a nőt, távol a piaci
bódéktól és az összegyűlt emberektől.
Miss Stewart felszisszent, és levegőért kapkodva vágott vissza:
- Én pedig nem igazán szeretem, ha aljas cselekedetekkel vádol valaki, aki olyan ostoba, hogy a tömegben
intézi a magánügyeit.
 - Micsoda kis boszorkány maga! - jegyezte meg Christopher szórakozottan, mire a nő hirtelen megmerevedett
mellette. Ránézett, és látta, hogy a zöld-arany szeme elkerekedik, és mintha félelem csillogott volna benne.
- Mi az?
- Megfenyegette szegény Mr. Plimptont.
Christopher felhorkant, és kinyitotta a normann templom ajtaját. Tess besurrant velük.
- Csak a zsebét tekintve szegény, efelől biztosíthatom.
Odabent hűs félhomály uralkodott, és kellett egy pillanat, amíg Christopher szeme alkalmazkodott hozzá a
kinti ragyogó napsütés után. Szép kis templom volt. Az ajtó boltíve megismétlődött a hajó és a kórus közötti
boltozaton, és mindkettőt ék alakú, vésett minta díszítette.
A férfi ránézett Miss Stewartra. Az arcát felfelé fordítva az ablakokat tanulmányozta. A hajából alig két centi
látszott ki a főkötője alól. Talán sötétszőke vagy fakóbarna - lehetetlen volt megmondani -, és Christopher vad
vágyat érzett, hogy letépje a főkötőt a fejéről.
- Gondolja, hogy a reformáció idején zúzták be őket? - töprengett a nő.
Az ablakok mind sima üvegből készültek. Ha valaha voltak is ólomüveg ablakok a templomban, már mind
eltűnt.
- Valószínűleg. Vagy Crornwell kerekfejűi.
- Úgy tűnik, a férfiak szeretik összetörni a dolgokat... még a szépeket is.
- Biztosan nem minden férfi. - Christopher elnézte a nőt, azzal a szigorú kis szájával, a szomorú szemével,
majd szelíden hozzátette: - Különben is, tapasztalatom szerint a nők ugyanolyan pusztítóak tudnak lenni.
Érezte, hogy Miss Stewart megmerevedik, és örült neki, íme, egy megfelelő ellenfél, akin levezethette a dühét.
Lehet, hogy a nő elviselhetetlen volt, de erős, és ragaszkodott a véleményéhez. Nem kellett attól tartania, hogy a
legkisebb megjegyzésre sírva összeomlik.
Most épp gúnyosan csettintett a nyelvével.
- Valóban így gondolja? Amikor az a pusztítás, amit a férfiak művelnek, háborúkat eredményez? Halottakat és
nyomorékokat?
- És mi a helyzet az olyan nőkkel, mint Szép Heléna? -mormogta Christopher, miközben Miss Stewartot
figyelte. Biztosan nem beszél így minden férfival, akivel találkozik, különben munka nélkül maradna. Akkor
vajon vele szemben miért ennyire ellenséges?
- Szép Heléna egy mítosz - jelentette ki a nő megvetően. - Cumberland, a mészáros nem az.
A férfi felvonta a szemöldökét. Cumberland hercege volt az angolok parancsnoka a cullodeni csatában, ahol
alig tizennégy évvel korábban lemészárolták a skótokat.
- Maga jakobita.
- Nem, szó sincs róla. Idealista bolondok voltak, akik egy olyan háborúban harcoltak, amit nem volt esélyük
megnyerni. -A nő türelmetlenül kifújta a levegőt. - Csak nem helyeslem a tömegmészárlást.
- És gyűlöli a férfiakat - tette hozzá lassan Christopher.
- Ne legyen ostoba! - A nő otthagyta, és a kis templomhajóban elindult az oltár felé, a léptei visszhangot
vertek a kőlapokon. - Nem gyűlölök minden férfit.
Csak őt. Őt gyűlölte.
Christopher ki akarta deríteni, miért. Érezte, hogy elönti a forróság a mellkasát, miközben a fejébe teljes
erővel visszatért a fájdalom.
- Mit ártottam én magának, hölgyem?
A nő gúnyos pillantást vetett rá a válla fölött.
- Még mindig nem tudja?
Christophernek hirtelen elfogyott a türelme.
Két hosszú lépést tett, megragadta a nő karját, és megállította. Megfordította, hogy a szemébe nézhessen.
- Nem. Csak azt tudom elképzelni, hogy belobbant az agya, és beképzelt magának valami sérelmet. Az első
pillanattól fogva ilyen rosszindulatúan viselkedik velem. Annak ellenére, hogy segítettem magán.
 - Nem volt szükségem a segítségére.
- Nem? Maga, a leány és a baba elbántak volna azokkal a gazemberekkel, ha kidobom magukat a kocsimból?
A nő ajka megfeszült.
- El sem tudom képzelni, hogy egy ilyen állat, mint maga, hogyan kerülhet be az előkelő társaságba.
A hőség, a sírás, az izzadt testek bűze. Vajon megtudta valahonnan? Hogy egyszer már majdnem állattá
alacsonyodott?
Christopher összeszorította a fogát.
- Nem tudja? - A nő fölé hajolt, beszívta a lőne otthonos illatát; dühösebb volt, mint ahogy a körülmények
indokolták. - Én herceg vagyok, míg maga, hölgyem, csupán egy tolvaj.
- Én nem...
- Adja vissza a gyűrűmet - morogta Christopher. - Nem várok estig. Adja ide most, vagy mindenkinek
elmondom.
- Soha - sziszegte a nő.
Christopherben megpattant valami. Talán a lőne illata tette, talán az, ahogy a nő puha ajkai gúnyosan
lebiggyedtek.
Megragadta mindkét karját, és olyan közel húzta magához, hogy érezte a teste melegét.
- Vissza fogja adni azt a gyűrűt.
- Ha férfi lennék, párbajra hívnám magát - jelentette ki Miss Stewart teljes komolysággal. - Karddal állnék ki
maga ellen, és kibelezném.
- Micsoda vérszomjas kis teremtés maga - mondta Christopher, tudva, hogy közönye csak még jobban
felbosszantja a nőt. Érezte, hogy a farka félig már megmerevedett. Őrület. - Mintha karddal vagy bármilyen
küzdelemben, fegyverrel vagy anélkül, felül tudna kerekedni rajtam. Ezzel a felfuvalkodott büszkeséggel olyan,
mint egy kisgyerek a gyerekszobában.
- Nem vagyok gyerek - közölte Miss Stewart megvető pillantással.
Christopher tekintete célzottan a nő keblére siklott, amely egy kendő és egy buta kis virágcsokor alatt
domborodott. Félrebillentett fejjel lassan felmérte az alakját.
- Nem, úgy látom, valóban nem az.
Egy pillanatra azt hitte, hogy a nő felrobban, mint egy rosszul előkészített párbajfegyver.
Aztán halkan és halálos nyugalommal megszólalt:
- Holnap reggel. Ötkor. Nevezze meg a helyet.
Christopher magához húzta, olyan közel, hogy érezte, ahogy a lehelete az ajkát súrolja.
- Találkát kér tőlem, hölgyem?
Miss Stewart elengedte a füle mellett a kétértelmű megjegyzést. Izzó, merev tekintettel nézett rá.
- A vérét akarom.
- Az isten szerelmére! - Christopher gúnyosan elmosolyodott.
- Ha a kardvívásban jobbnak bizonyul nálam, odaadom a gyűrűt - mondta Miss Stewart halkan. Remegett a
hangja, de a férfi tudta, hogy nem a félelemtől. - Ha én győzök, nem említi többet a gyűrűt, és senkinek sem
mesél arról, ami Londonban történt.
- Komolyan azt hiszi, hogy kardot ragadnék egy nő ellen?
- Gyáva.
Christopher elengedte a nőt, és hátralépett, olyan hirtelen, hogy az megtántorodott. A legszívesebben
megrázta volna - vagy magáévá teszi, nem volt teljesen biztos benne, hogy melyik lett volna nagyobb kedvére.
Egy pillanatig csak álltak ott zihálva, és egymásra meredtek.
Christophernek nem kellett volna tudomást vennie a nőről és a nevetséges piszkálódásáról. Sarkon kellett
volna fordulnia, és egyszerűen faképnél hagynia. De elege lett a sértegetéseiből. Muszáj volt helyre tennie.
És vissza akarta kapni a gyűrűjét.
 - Rendben - bólintott. - De ha én győzök, minden további nélkül ideadja a gyűrűmet. - Elvigyorodott. -
Elfogadom a kihívását, Miss Stewart.
 Hatodik fejezet

Berkenye elhatározta, hogy visszatér az erdei barlangba, hátha talál valami magyarázatot Körömvirág
színeváltozására. Ám odaérve a barlangot pontosan ugyanolyannak látta: zöld volt, és titokzatos, a csöpögő víz
hangjától visszhangzott, és látszólag nem vezetett sehová. Csalódottan fordult vissza, és csak ekkor vette észre a
férfit, aki ott állt, és őt figyelte...

Aznap késő este Messalina magára kapta a köntösét, hogy ajtót nyisson a kopogtatásra.
Jane Lovejoy, aki egy aranyszínű, pillangóhímzéses köntöst viselt, amelyet ő a legkevésbé sem irigyelt tőle,
besurrant a szobájába.
Messalina becsukta az ajtót, és megfordult. Jane karba tett kézzel figyelte.
- Na, mi az a titok, amit ma nem tudtál elmondani a faluba vezető úton? És miért kell az éjszaka közepén
találkoznunk, hogy beszélgessünk? Még szerencse, hogy Dániel annyi konyakot ivott vacsora után... Úgy horkol,
mint egy egész flottára való részeg matróz.
Messalina összerezzent.
- Elnézést, nem gondoltam arra, hogyan magyarázod meg a távolléted Lord Lovejoynak.
Jane engedett a harcias tartásából.
- Nos, történetesen nem számít, úgyhogy kérlek, áruld el, mi olyan sürgős.
- Eleanor Randolphról van szó - mondta Messalina. - Tudni akarom, mi történt vele.
Jane a homlokát ráncolta, és lassan leereszkedett a kandalló előtt álló székek egyikére.
- Hogy érted ezt? Eleanor tavaly tavasszal meghalt.
- Igen, tudom - bólintott Messalina, és elkezdett fel-alá járkálni. - De a kérdés az, hogyan halt meg.
- Azt hiszem, lázban; vagy legalábbis valamiféle betegségben, ami hirtelen ragadta el. - Jane figyelte, ahogy
Messalina megfordul az ajtóban, és elindul visszafelé. - Miért érdekel ez most ennyire?
- Nem vagyok benne teljesen biztos. - Messalina egy gyors pillantást vetett a barátnőjére, majd elfordult. -
Tudod, hogy Eleanorral barátnők voltunk? Tizennyolc éves korunkban ismerkedtünk meg, amikor bekerültünk
a társaságba.
Két éven át együtt vihorásztak Eleanorral, beszélgettek az urakról, és összehasonlítgatták őket, amíg Eleanor
elkerülhetetlenül hozzá nem ment Randolphhoz. Elkerülhetetlenül, mert Eleanor kedves és intelligens lány volt,
egy gróf unokahúga, és igen szép hozománnyal rendelkezett. Randolph nagydarab, jóképű férfi volt, harmincöt
évével kicsit idősebb nála, de nagy hatalommal bírt a Lordok Házában.
Mivel Messalina egy herceg unokahúga volt, azt gondolhatnánk, hogy mostanra már ő is férjhez ment. Ő
azonban... válogatós volt.
Ami azt illeti, ez még most is állt rá.
De ennek itt és most nem volt semmi jelentősége.
Messalina nagy levegőt vett.
- Eleanorral rendszeresen leveleztünk egymással, de már jó néhány éve nem láttam őt Londonban. Azt írta,
hogy szereti a vidéket, és a fővárost túl fárasztónak találja.
Elhallgatott, és figyelte Jane reakcióját.
Az vállat vont, és megrázta a fejét.
Messalina elhúzta a száját.
 - Tudom! Nem tűnik nagy dolognak, de azt tudni kell Eleanorról, hogy imádott táncolni. És bálokba járni. És
vásárolni. Amikor belegondoltam, ezt a hirtelen jött lelkesedést a vidéki élet iránt... furcsának éreztem.
- Nos, az emberek változnak - mondta Jane gyakorlatiasan. - Amikor hozzámentem Lord Lovejoyhoz, egy
beképzelt hólyag volt. - Elgondolkodó arcot vágott. - Valójában még mindig az. De el sem hinnéd, mennyit
változott, vagy talán én vagyok elnézőbb a gyarlóságaival szemben, és ez a lényeg. Az ember a házassággal
megváltozik. Egy jó házasságban már nem egyedül hozol döntéseket, hanem a társaddal. Ha Lord Randolphnak
tetszett az elvonult élet, talán Eleanor is rájött, menynyire szereti a vidéket. Különösen, ha volt egy saját háza,
amit vezethetett.
- Talán - mondta Messalina vonakodva. - De van még valami. - Lehuppant a Jane melletti székre. - Nem
szabad elmondanod senkinek, mert lehet, hogy egyszerűen csak megőrültem.
Jane bátorítóan bólintott.
Messalina vett egy nagy levegőt.
- Az utolsó levelében, amit nekem írt, Eleanor azt üzente, hogy el fogja hagyni Lord Randolphot.
Jane pislogott.
- Elhagyni...?
- Elhagyni, amivel hatalmas botrányt okozott volna. Megkérdezte, hogy meghúzhatja-e magát nálam, mire én
azt válaszoltam, hogy természetesen, de nem tudom, hogy milyen hosszú időre gondol. Tudod, Augustus bácsi
miatt. Ugyan nem vele élünk, de Lucretiával eléggé a lekötelezettjei vagyunk. -Messalina finoman válogatta meg
a szavakat, hogy leírja a kapcsolatát azzal a férfival, akiről tudta, hogy maga az ördög. - Ha nem tetszik neki
Eleanor, vagy nem helyesli, hogy megszökött a férjétől, nagyon megnehezíthette volna a dolgokat minden
érintett számára.
Ami persze enyhe kifejezés volt. A drága Augustus bácsi sokkal rosszabbra is képes volt, mint pusztán
nehézséget okozni.
Szerencsére Jane nem vette észre Messalina feszengését Augustus bácsi miatt.
- És mit válaszolt Eleanor?
- Nem válaszolt. Két héttel később meghalt.
- O, kedvesem! - mondta Jane rémes gyengédséggel. - Megértem, hogy sokkolt a halála, de nem lehetséges,
hogy az aggodalmad, hogy a halála természetellenes volt, egyszerűen csak... Nos, bűntudat, amiért nem tudtál
neki menedéket nyújtani?
Messalina szeme megtelt könnyekkel, ami rendkívül bosszantó volt, és semmit sem segített. Természetesen
benne is felmerült, hogy az Eleanor sorsa miatti nyugtalansága mögött csupán a bűntudata áll. Szörnyűséges
módon még azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a levele, amelyben arról tájékoztatta Eleanort, hogy nem
nyújthat neki tartós menedéket, arra késztette a barátnőjét, hogy eldobja az életét.
- Az a helyzet - mondta most Jane-nek, miközben folytatta a járkálást -, hogy ez valóban eszembe jutott.
Hónapokig gondolkodtam rajta, és végül úgy döntöttem, hogy az egész csak a képzeletem szüleménye. Hogy
Eleanor meghalt, és én egyszerűen gyászt és bűntudatot érzek a halála miatt.
- Akkor miért vagy itt? - tudakolta Jane.
Messalina megállt a szoba túlsó végében, és megfordult.
- A múlt hónapban láttam Elliot Randolphot egy bálon. Eleanor halálhíre óta nem találkoztunk, ezért
odamentem hozzá, hogy részvétemet fejezzem ki. - Messalina nagy levegőt vett, eszébe jutott az a hideg tekintet,
érzelemmentes, embertelen... vagy majdnem az. - Rám nézett, és elmosolyodott. Abban a pillanatban tudtam.
Nem volt semmi kétségem.
- Mit tudtál? - kérdezte Jane.
- Lord Randolph meggyilkolta Eleanort. - A pillantása találkozott Jane tágra nyílt szemével. - Nincs
bizonyítékom, hiszen nem mondott semmi gyanúsat, de az a pillantás, ahogy rám nézett, az... az... az... szörnyű
volt, Jane. Diadalittas. Mi több, biztos vagyok benne, hogy azt akarta, tudjam. Azt hiszi, hogy semmit sem
tehetek. Eleanor meghalt, és ő győzött.
 - De még ha igaz is a gyanúd, és tudnod kell, hogy szerintem meglehetősen légből kapott, kedvesem, mit
tehetsz? - kérdezte Jane összevont szemöldökkel. - Azóta már eltelt egy év. Eleanort eltemették.
- Tudom. - Messalina letérdelt a barátnője elé, és megragadta a kezét. - Tisztában vagyok vele, hogy nehéz
lesz, de tudni akarom, mi történt valójában Eleanorral. És ehhez szükségem van a segítségedre. Én idegen
vagyok errefelé, te viszont nem. Veled az emberek úgy fognak beszélni, ahogy velem talán nem. Segítesz nekem
kideríteni, hogy Eleanort a férje gyilkolta-e meg?
- Igen. - Jane kihúzta magát. - Igen, segítek.

A tisztás mellett döntöttek, ahol a kútház állt. Miközben Christopher másnap reggel a komor erdőn át a
találkozóhelyükre tartott, tudta, hogy ez hiba volt. Kizárt, hogy Miss Stewart - aki alacsony volt, törékeny és
nőies - legyőzze őt egy kardpárbajban. Már maga a tény, hogy azt hitte, képes lenne rá, bizonyította, hogy őrült.
Az érzelmei irányították - mint minden nőt. Sok férfi úgy gondolta, hogy a nők nemigen különböznek a
gyerekektől, akiket irányítani és védelmezni kell.
Csakhogy Christopher nem hitte, hogy a nők ilyen alacsonyrendű teremtmények. Miss Stewart biztosan nem
volt az. Nagyon intelligensnek tűnt, és nem volt különösebben érzelmes - kivéve, ha őróla, Christopherről volt
szó.
Ha köznapi ember lett volna, talán azt gondolja, hogy a nő robbanékony dühe csupán a szexuális vonzalom
jele egy olyan férfi iránt, akit nem kedvel.
Christopher azonban nem volt hétköznapi ember.
Olyan ember volt, aki majdnem a fél életét idegenek között, idegen földön töltötte. Már rég megtanulta, hogy
ne higgyen annak, amit a felszínen lát.
A legjobb, amiben reménykedhetett, hogy gyorsan legyőzi Miss Stewartot, és visszaszerzi a gyűrűjét. Ha ez
sikerülne, a nő csak még jobban gyűlölné, mint amennyire eddig is gyűlölte.
A legrosszabb lehetőség az volt, hogy a nő valamiképpen megsérül az úgynevezett párbajuk során.
Éppen ezen tűnődött, amikor az utolsó kanyar után meglátta Miss Stewartot, aki már várta.
Tess úgy rohant oda hozzá, mintha rég nem látott barátja lenne.
Ostoba állat.
Tesst meglátva Miss Stewart elmosolyodott.
Ragyogó, gyönyörű, könnyed mosollyal, amelynek láttán Christophert elöntötte a féltékenység.
A saját kutyája iránt.
A nő átnézett Tess feje fölött - épp a fülét simogatta -, és a mosolya lehervadt a férfi láttán.
Azért sem fog csalódást érezni emiatt.
- Még mindig végig akarja csinálni, hölgyem? - kérdezte, miközben kicsomagolta a magával hozott kardokat.
- Igen - felelte Miss Stewart habozás nélkül.
Hát persze. Christopher úgy döntött, hogy a lehető leggyorsabban legyőzi, hogy ne nyújtsa el a
megaláztatását.
Ha a nő nem lett volna ilyen istentelenül makacs, ő hagyta volna, hogy méltósággal visszalépjen, és más
módot talált volna arra, hogy visszaszerezze a gyűrűjét. De mostanra már elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja,
nem fog meghátrálni.
Ezért az a legjobb, ha mielőbb túl vannak a dolgon.
Az alkarjára fektette a két kardot, markolattal Miss Stewart felé, hogy ő választhasson fegyvert.
A nő odalépett, és alaposan megvizsgálta a fegyvereket, majd kiválasztotta a rövidebbet. Azt, amelyikkel egy
kisebb termetű, gyengébb kardforgató - vagy egy nő - jobban tudna bánni.
Ez volt az első jel.
Miss Stewart megsuhintotta a kardot a levegőben, majd maga elé emelte, és ránézett a férfira.
- Készen áll?
Christopher bólintott.
 - Legyen hát.
- En garde!
A második jel az volt, amikor a nő kardja majdnem lenyisszantotta az orrát.
A szentségit!
Christopher hátraugrott. Maga elé kapta a kardját, hogy kivédje a következő támadást. Miközben védekezett,
figyelte, hogyan mozog a nő.
Lehet, hogy Miss Stewart mégsem volt őrült.
Úgy harcolt, mint aki tud bánni a karddal.
Úgy harcolt, mint egy nő, aki talán még őt is legyőzné.
A nő kardja megcsendült, ahogy végigsiklott az övén. Majd hátralépett, mielőtt a fegyvereik összeakadhattak
volna.
Megpördült.
Vicsorogva Christopher hasát vette célba.
Ő megfordult, és alig tudta időben felemelni a kardját.
A nő arca merev volt, és elszánt - túlságosan is elszánt.
Tényleg le akarta győzni őt.
Talán meg is ölni.
De miért?
Christophernek nem állt szándékában megsebesíteni. Egyszerűen csak le akarta fegyverezni. Leckét adni
neki a hosszabb kar és az erősebb izomzat előnyeiről.
Csakhogy itt a mozgékonyság és az ügyesség is szerepet játszott - sajnos.
Bolond volt, hogy valaha is belement ebbe.
A nő megindult felé, villogó karddal, elszánt dühvel az arcán.
Christopher elfordult egy, a vállának irányzott szúrástól. Belelépett a következő támadásba.
Aminek a jutalma egy, a bal karján vöröslő vágás lett.
- A fészkes nyavalya!
A nő diadalmas vigyort villantott rá.
Christopher pislogott.
Volt valami ismerős ebben a mosolyban.
Miss Stewart nekirontott.
Kényszerítette, hogy kitérjen előle.
Christopher megkerülte.
A nő megpördült, mire leesett a főkötője.
- Hagyja abba! - parancsolt rá Christopher.
- Nem elég jó? - gúnyolódott a nő, és megpróbálta felnyársalni az a vadmacska. - Talán inkább félreállna, és
hagyná, hogy mások végezzék el a piszkos munkát?
Christopher zavartan bámult rá. Feltüzelve.
- Micsoda?
A nő tekintete szinte lázasan izzott.
- Gyáva, aki megparancsolja másoknak, hogy kis híján halálra verjenek egy embert!
Miss Stewart újra nekirontott, áttört a védelmén, és a kardja hegyét a torkának szegezte. Christopher érezte a
fájdalom tűszúrását.
A nő zihálva állt, a haja ziláltan omlott a vállára. A vörös haja - egyáltalán nem fakóbarna. Vörös, lángoló
fürtök, amelyek úgy lobogtak a szélben, mintha önálló életet élnének. Christopher úgy meredt rá, mintha most
látná először.
- Adja meg magát! - követelte a nő bosszúálló dühvel.
A világa a feje tetejére állt.
 - Freya?
A nő szeme tágra nyílt.
Christopher elütötte a kardja hegyét a torkától. Megragadta a nő csuklóját, és megcsavarta.
Freya felsikoltott, és elejtette a kardját.
Az ajka szétnyílt - valószínűleg azért, hogy megátkozza Christophert.
De őt már nem érdekelte. A karjába rántotta, és megcsókolta.
A nő kinyitotta a száját. A fogai összekoccantak, az ajka vicsorra húzódott. Esze ágában nem volt megadni
magát.
Freya...
Hogy lehet ez? Az a karcsú lány, aki valamikor réges-régen szilajul szaladgált a dombokon, lobogó, lángvörös
hajjal. És ez a nő érzéki és dühös, és haja még mindig lobogó láng.
Christopher nyelve befurakodott a nő szájába. Zavart volt, és dühös. Hogy történhetett ez? Mit keres itt
Freya?
Ám ezek a gondolatok elolvadtak, amint felfedezte a forró száját, érezte, ahogy a nő beletúr a hajába, és
közelebb húzza magához.
Freya...
A szenvedélye mámorító volt. Christopher a legszívesebben lehámozta volna azt a szürke ruhát a testéről.
Meg akarta tudni, milyen puha a melle valójában. Hogy az édes csípője bölcsőként ringatná-e a testét.
Megfogta azt a káprázatos haját, és magához szorította a nőt, miközben nyelve a nyelvével incselkedett. A
fogait nyalogatta.
Magába itta Freyát - az emléket és a valóságot.
Egyszer csak érezte, hogy a nő teste megváltozik, a válla megmerevedik, a keze kicsusszan a hajából, és még
épp időben megszakította a csókot. Freya fogai összecsattantak a harapásban, amelyet az ajkának szánt.
- Miért vagy itt? - kérdezte Christopher rekedten. Még mindig kemény volt a farka, annak ellenére, hogy
Freya azon volt, hogy ismét a vérét vegye.
- Miért ne lennék itt, Kester? - kérdezett vissza gúnyosan a nő.
Christophert senki sem nevezte így...
Tizenöt éve.
Ezt a becenevet - amely a Christopher rövidítése volt - Ran és Julián adta neki. A Kester számára a barátságot,
a melegséget, Skóciát jelentette. Egy helyet, ahol felszabadulhatott az apja miatt ránehezedő állandó megfelelési
kényszer alól.
Ahol mentegetőzés nélkül önmaga lehetett.
Szinte térdre kényszerítette a vágyakozás.
De nem mutathatott gyengeséget.
- Tudod, hogy mire gondolok. Miért dolgozol gardedámként? Egy herceg lánya vagy.
- És egy herceg húga - morogta Freya. - Ránt teljesen elfelejtetted?
Christopher nagyot fújt, és elengedte a nőt.
- Sosem tudnám elfelejteni.
- Nem? - Freya lehajolt a kardjáért, amely a lábuk előtt hevert.
Christopher rálépett a pengére.
Freya felegyenesedett, és ránézett.
- Tudtad, hogy elvesztette a kezét? Elüszkösödött a sebe, és amputálni kellett.
- Én... - Christopher nyelt egyet, mert eszébe jutott, amikor hallotta ezt a szörnyű hírt. Egy idegen említette
egy kocsmában. Ki kellett mennie hányni. - Nem tudtam róla, amíg visz-sza nem tértem Angliába.
- Nyomorék lett - suttogta Freya olyan kíméletlenséggel, hogy az felért egy kiabálással. - A jobb keze volt az.
Nem tud rajzolni, nem tud írni. El tudod ezt képzelni? Hogy Ran képtelen rajzolni?
 Christophert a rosszullét környékezte. Ran, a magas, nyúlánk Ran, amint kacagva vicces arcokat rajzol. Ahogy
a homlokát ráncolva csodálatos fákat és hegyeket vet a papírra.
- Ó, istenem!
Érezte, ahogy Freya az öklével a mellkasára sújt, de nem érzékelte a fizikai fájdalmat.
Összetört a lelke.
- Meg akartalak büntetni - suttogta a nő. - Megérdemled azért, amit vele tettél.
Christopher lehunyta a szemét.
- Freya...
- Többé már nem jár ki - sziszegte a nő, és könnyek csillogtak a szemében. - Már évek óta nem. Régebben a
nyakára jártunk az edinburghi házában. Próbáltuk előcsalogatni, vagy egyszerűen csak beszélgetni vele. De
nem hajlandó szóba állni senkivel. Lachlan egy évig üvöltözött vele, könyörgött neki, esedezett...
Freyának elcsuklott a hangja, mire Christopher kinyitotta a szemét.
Freya sírt, zöld-arany szeme tágra nyílt, még akkor is, amikor kicsordultak a könnyei. Az arca kipirosodott a
haragtól.
- Sajnálom... - suttogta Christopher.
A nő pofon vágta.
Hátrabicsaklott a feje, és égni kezdett az álla. A karjába húzta Freyát, noha az két kézzel püfölte a mellkasát.
- Sajnálom. Sajnálom. - Nem tudta, mi mást mondhatna.
Tudta ugyanakkor, hogy semmit sem mondhat, amivel jóvátehetné a dolgot.
Amit soha többé nem lehet jóvátenni.
Ran eltűnt - tönkretették -, és ez az ő hibája volt.
Várt, átölelte Freyát, aki zokogott, küzdött, és levegőért kapkodott. Amikor pedig felhagyott az ütlegeléssel, a
mellkasára borult.
Christopher egy idő után leereszkedett a hideg, nyirkos földre, még mindig a karjában tartva a nőt.
Megsimogatta a haját, hagyta, hogy kisírja magát a mellkasán, miközben folyamatosan azt mormolta, hogy
mennyire sajnálja.
Mennyire bánja.
Végül Freya nagyot sóhajtott, és elhallgatott.
A nap már teljesen felkelt, fényesen ragyogott az égen. Tess melléjük keveredett, a fejét Christopher térdére
hajtotta. Hamarosan vissza kellett térniük a házba, különben azt kockáztatták, hogy felfedezik a távollétüket.
A férfi vett egy nagy levegőt.
- Elmondta Ran, mi történt?
Freya megrázta a fejét.
- Julián nagybátyja, Windemere hercegének emberei hozták haza. Azt mondták, hogy megpróbálta
megszöktetni Aureliát, ehelyett azonban, hirtelen elmezavarában, megölte...
- De Ran is ezt mondta neked?
A nő a homlokát ráncolta, piros ajka apró ráncot vetett.
- Túlságosan súlyos volt a sérülése. Szinte azonnal belázasodott.
Christopher bólintott.
- Akkor kérlek, hallgass meg!
Érezte, hogy Freya teste megfeszül, és felkészült, hogy átölelje, ha faképnél akarná hagyni, de a nő
mozdulatlan maradt.
Figyelt.
Christopher nézte, ahogy Tess feláll, és ásni kezd a kútház alapjainál.
- Fiatalok voltunk. Ez a legfontosabb. Túlságosan fiatalok... Freya gúnyosan felnevetett, de nem szakította
félbe.
- Ran eljött Julianhez és hozzám, és azt mondta, hogy el kell vennie Aureliát.
 - Kell?
Christopher a fejét ingatta.
- Úgy tűnik, a nagybátyja valamiért ellenezte a házasságot. Ran elhatározta, hogy feleségül veszi Aureliát,
mielőtt még a nagybátyja egy másik kérőt talál neki.
Freya ezt nem tudta - a férfi ezt a két szemöldöke között megjelent ráncból látta.
- Ezért akarta megszöktetni - bólintott.
- Igen. - Christopher óvatosan megsimogatta a haját. Amikor utoljára látta, Freya tizenegy-tizenkét éves
lehetett. Egy aranyos kishúg.
Most már nem volt aranyos.
Ő pedig korántsem testvéri érzéseket táplált iránta.
- Julián nem ellenezte? - kérdezte Freya. - Elvégre Aurelia a húga volt, és csak tizenhat éves.
- Nem. - Christopher elgondolkodott. - Bosszantotta, hogy Ran annyira ragaszkodott ahhoz, hogy azonnal
megszökjenek, de nem hiszem, hogy dühös volt. Azt akarta, hogy Aurelia boldog legyen. Te fiatal voltál még.
Talán nem emlékszel rá, milyen... életteli volt. Milyen bájos. Mindannyian imádtuk.
- Emlékszem - mondta Freya tompán.
Christopher szorosabban magához ölelte.
- Akkor tudod, hogy ha Aurelia egyszer elhatározta, hogy megszökik Rannel, semmi sem tudta volna
elrettenteni. Senki sem tudta volna megállítani. Gyönyörű volt, elkényeztetett és fiatal.
Freya felemelte a fejét, és ránézett. Christopher látta, hogy a szeme dagadt és vörös.
A látvány megmozdított benne valamit, a vágyat, hogy megvédje és oltalmazza, bár ő volt az utolsó nő,
akinek védelemre lett volna szüksége. A vágyat, hogy újra a szájára tapassza a száját, bár ha megteszi, Freya
biztosan megharapta volna.
- Hogyan halt meg? Hogyan gyilkolták meg?
Christopher megrázta a fejét. Érezte, hogy a hátán végigfolyik az izzadság. Talán a párbaj tehetett róla, bár
valószínűbbnek tartotta, hogy az emlékek.
A szörnyű emlékek.
- Nem tudom pontosan.
Freya lebiggyesztette a száját.
- Hogyhogy nem tudod?
A herceg vett egy nagy levegőt; tudatában volt annak, hogy bármit mondana is, az úgysem lenne elég a
nőnek.
- Nem szabad elfelejtened, hogy csak tizennyolc évesek voltunk. Aurelián kívül mindannyian, mégis ő volt a
legmagabiztosabb mindannyiunk közül. Azt hittük, hogy ez csupán egy jó tréfa. Egy nagy kaland. Azt terveztük,
hogy éjfélkor találkozunk a Greycourt-házban, az istállóknál, és átlovagolunk a határon Skóciába, hogy
összeházasodhassanak. De...
Freya a homlokát ráncolta.
- Mi történt? Mi változott?
- Aurelia. - Christopher nyelt egyet. - Valami történt Aureliával, és megölték.
Freya kihúzta magát.
- És te nem tudod, hogyan ölték meg?
- Ez az én hibám volt - mondta Christopher, miközben a nőt figyelte. - Ran után értem oda. Kiabálást
hallottam, és majdnem visszafordultam, de akkor megláttam, hogy Ránt verik az udvaron, és odamentem. De
Julián visszahúzott. Az arca sápadt volt, szinte hamuszürke, és azt mondta: „Ne”. Csak ennyit. Ne. Ő mondta,
hogy Aurelia meghalt. Hogy a véres teste az istállóban hever, és hogy Ran ölte meg.
- Nem ő tette! - tiltakozott Freya hevesen. - Ran nem ölne meg senkit, nemhogy Aureliát! Imádta őt.
- Tudom - bólintott Christopher, és a szívére ólomként nehezedett a régi bánat. - Akkor is tudtam. De azon az
éjszakán, amikor Julián azt mondta, hogy Ran a gyilkos, amikor Windemere hercege ordított, és az emberei
verték Ránt...
Freya elgyötörten megrázta a fejét.
- Ran a barátod volt. Hogy árulhattad el így?
- Gyenge voltam. - Christopher ránézett a nőre, és anélkül, hogy együttérzést remélt volna, megvallotta neki a
szégyenét. - Cserben hagytam azon az éjszakán. Ezért viseltem a gyűrűjét: hogy emlékeztessen a kudarcomra.
Hogy emlékeztessen arra, hogy mindig azt tegyem, ami a helyes, függetlenül attól, milyen árat fizetek érte. Hogy
emlékeztessen arra, hogy soha ne hátráljak meg, amikor közbe kellene lépnem, hogy segítsek valakinek.
Freya elhúzódott tőle, Christopher pedig hagyta, figyelte, ahogy feláll, és lesimítja a szoknyáját.
A nő ránézett - gyönyörű volt, és szigorú.
- A megbánásod nem tudja visszaadni Ran levágott kezét. Nem adja meg neki a képességet, hogy újra
rajzoljon, vagy hogy elfelejtse, ami történt. Tizenöt éve ugyanúgy be van zárva egy sírba, mintha azon az
éjszakán meghalt volna.
- Freya - suttogta Christopher, és lehajtotta a fejét a nő ítéletének súlya alatt.
De Freya még nem fejezte be.
- Nem tudok megbocsátani neked.
A léptei nesztelenek voltak, ahogy otthagyta Christophert.
 Hetedik fejezet

A férfi magas volt, és karcsú, a szeme lila, mint az erdei ibolya. Sűrű haja égnek állt, és ezüstszürke volt, akár a
hamu a kandallóban. Ravaszul vigyorgott.
- Örülök a találkozásnak, Berkenye hercegnő.
Berkenye elkomorodott.
- Ki vagy te, és honnan tudod a nevem ?
- Kőris vagyok - mondta a tündér. Mert természetesen csakis tündér lehetett. - És sok mindent tudok... Többek
között azt is, hogy hol van a barátnőd.

Három nappal később, este Freya Lovejoyék báltermében ült, a fal mellett, és a parketten táncoló Harlowe-t és
Arabellát figyelte. A vendéglátóik egy kis bált rendeztek fogadott zenészekkel.
Harlowe és Arabella szépen mozogtak együtt. A herceg ezüsthímzéssel szegélyezett, ónszínű öltözéket viselt.
Arabellának új ruhája volt - csinos égszínkék, fehér csipkebetétekkel. Aranyszín fürtjei feltűnő kontrasztot
alkottak Harlowe sötét hajával.
A lány mosolygott - kissé szégyenlősen, de talán emiatt csak még bájosabb volt. Harlowe jóindulatú
pillantással nézte.
Gyönyörű párt alkottak.
Freya elhúzta a száját, és félrenézett. Zavarta a gondolat, hogy Harlowe Arabellával van - és nem is csupán a
greycourti tragédia miatt.
A férfi megmagyarázta, milyen szerepet játszott Ran meg-nyomorításában. Valójában elismerte a bűnösségét.
Bocsánatot kért.
Freya ugyan képtelen volt megbocsátani neki, de nem tudott többé a testet öltött gonoszként tekinteni rá.
Felsóhajtott. Ez a végletekig leegyszerűsített ítélet Harlowe-ról amúgy is eléggé gyerekes dolog volt -
valószínűleg azért, mert tizenkét évesen alkotta. Az azóta eltelt évek alatt pedig nem volt alkalma arra, hogy
megváltoztassa róla a véleményét.
Most azonban, hogy - felnőttként - újra találkozott vele, látta, hogy nyilvánvalóan több annál a szörnyetegnél,
akit annyi éven át gyűlölt.
Arrogáns volt, igaz, de gyengéd is Tess-szel. Neki felajánlotta, hogy kisegíti pénzzel, amikor még csak
gardedámnak hitte. Kedves volt a Holland lányokhoz.
Ember volt, jó és rossz tulajdonságokkal, és minden a kettő között.
Férfi, aki tudatosította benne, hogy ő egy hús-vér nő, akinek vágyai vannak.
Freya bosszúsan megrázta a fejét, és a küldetésén kezdett gondolkodni. Sajnos az elmúlt napokban semmi
újat nem tudott meg. Szeretett volna beszélni Randolph házvezetőnőjével vagy egy másik szolgával, de amikor
átgyalogolt a Randolph-ház-hoz, a legnagyobb megdöbbenésére senki sem nyitott ajtót, pedig látta, hogy füst
száll a konyhai kéményből.
Az egész nagyon bosszantó volt.
És egyáltalán nem segített abban, hogy elterelje a gondolatait Harlowe-ról.
Ki kellett találnia egy másik tervet, de az elmúlt három napot kitöltötték a játékok, vidéki kirándulások és
most a bál. Freyának fogalma sem volt, mikor tud legközelebb elszökni a társaság elől, hogy utánajárjon a
dolgoknak.
 Aztán ott volt a dunkelder. Melyik vendég lehetett a titkos boszorkányvadász? És az illető vajon rájött-e, hogy
ő kicsoda?
Freya végigpásztázta a termet, és a tekintete önkéntelenül is Lord Stanhope-on állapodott meg. A férfi
összevont szemöldökkel nézte a táncolókat, mintha rosszallaná a vidámságukat. A vikomt skót kiejtéssel beszélt,
márpedig a legtöbb dunkelder skót volt. Ha tippelnie kellett volna, Freya őt választotta volna
boszorkányvadásznak.
Ami még jó is lehetett - Lord Stanhope ugyanis teljességgel átnézett rajta.
A tánc véget ért, és Freya figyelte, ahogy Harlowe meghajol Arabella előtt. A herceg a párbajuk óta nem
próbált szóba elegyedni vele. Még csak rá sem nézett. Felőle Freya akár halott is lehetett volna.
Ami jó volt.
Freya elérte, amit akart: visszaszerezte Ran gyűrűjét, és legyőzte a férfit párbajban. Immár semmi dolga nem
volt vele. Az a tény, hogy kivívta Harlowe tiszteletét, boldoggá kellett volna, hogy tegye.
- Úgy néz ki, Miss Stewart, mint aki citromba harapott -jegyezte meg Regina, és kecsesen lehuppant a mellette
lévő székre. Az arca kipirult a tánctól, pihegett, és hevesen legyezte magát. - Mr. Aloysius Lovejoy nagyon jól
táncol. Látta? Az apja egy kicsit szélesen vette az utolsó fordulót, de Mr. Lovejoy elvezetett bennünket, anélkül
hogy egyetlen lépést tévesztett volna. - A lány oldalra billentette a fejét, és meglehetősen szenvtelenül vette
szemügyre Mr. Lovejoyt. - Bizony, Londonban több olyan táncosra lenne szükség, mint Mr. Lovejoy. Nem is
tudom, hogyan élték túl a lábujjaim az elmúlt báli szezont.
Freya szeretetteljes pillantást vetett rá. Számtalan éjszakát töltött azzal, hogy egy-egy bál után a lány
panaszait hallgatta a kétballábas társasági úriemberek ügyetlenségéről.
- Akkor szerencse, hogy Mr. Trentworth ilyen kecsesen mozog.
- Igen, valóban. - Regina tekintete álmodozóvá vált, ahogy általában, ha szóba került az udvarlója. - Remélem,
Arabellának sikerül olyan úriembert találnia, aki ugyanilyen jól táncol. Nem lenne szörnyű, ha egész életében
egy ügyetlen férfival kellene táncolnia, és soha nem panaszkodhatna?
- Az tényleg maga lenne a pokol - bólintott Freya komolyan. - De talán akadnak más tulajdonságok is,
amelyek fontosak egy úriemberben.
Regina csodálkozva pislogott, mintha a táncban való jártasságon kívül egyéb kritérium fel sem merült volna
benne. - Gondolom - mondta kétkedve. - Elég kínos lenne például, ha az ember férje nem tudna olvasni.
Most Freyán volt a sor, hogy meglepődjön.
- Igen, az gondot jelentene. Ööö... valamelyik kérője analfabéta volt, kisasszony?
- O, nem, nem hiszem! - válaszolta Regina hanyagul. - Bár Georgie Langthroppal kapcsolatban mindig is
voltak kétségeim. Nevetés helyett nyihogott, mint egy ló. - Finoman megborzongott.
- El tudja ezt képzelni minden este a vacsoraasztalnál?
- Nem, nem hiszem - felelte Freya szórakozottan.
Észrevette, hogy Harlowe visszakísérte Arabellát Lady Holland és Lady Lovejoy mellé. Rookewoode grófja
odalépett hozzájuk, elegánsan meghajolt Arabella előtt, és valamit a fülébe súgott. Arabella elpirult, és megfogta
a férfi felkínált karját. Ezek szerint a gróf lesz a következő táncpartnere.
Harlowe a hátsó teraszra és a pázsitra vezető ajtó mellett állt. Freya az elmúlt napokban észrevette, hogy a
férfi gyakran időzik ajtók vagy ablakok mellett. Talán titokban el akart menekülni a partiról?
Milyen furcsa gondolat.
Miközben figyelte, a herceg intett a fejével valakinek a szoba túlsó oldalán.
Freya elfordulva követte Harlowe tekintetét, éppen időben, hogy lássa, amint Mr. Plimpton szinte
észrevétlenül bólint egyet.
Amikor visszafordult, Harlowe már eltűnt. Vajon miben sántikál? De semmi köze nem volt hozzá. Sem a
herceg, sem Mr. Plimpton nem volt segítségre szoruló nő. Nem volt dolga velük.
Mégis tudni akarta.
Minden sietség nélkül felállt.
 - Ha megbocsát...
- Természetesen - motyogta Regina. Mindjárt kezdődött a következő tánc, és a lány rámosolygott Lord
Stanhope-ra. Nem kétséges, hogy ezt a fordulót a vikomtnak ígérte.
Freya elindult a kertre nyíló ajtó felé, ügyelve arra, hogy ne haladjon túl gyorsan vagy túl egyenes vonalban.
Még méterekre volt tőle, amikor Mr. Plimpton kilépett rajta.
Eszébe jutott, mit látott a múltkor a piacon. Harlowe élénk beszélgetésbe merült Mr. Plimptonnel, aki
aggodalmasnak, már-már ijedtnek tűnt. Mit mondhatott a herceg a férfinak, amire az így reagált? Harlowe
szerint Mr. Plimpton egy gazember volt, de Freya ebben csak az ő szavára támaszkodhatott.
Odaért az ajtóhoz, óvatosan kinyitotta, és kisurrant.
Csodálatos nyári éjszaka volt. Az égen sziporkáztak a csillagok, és a terasz körül elhelyezett lámpásokból lágy
fény áradt.
Mr. Plimpton nem volt a teraszon, de Freya még épp látta, amint eltűnik a kertet körülvevő magas sövény
mögött.
Felkapta a szoknyáját, és a férfi nyomába eredt; hogy ne csapjon zajt, a kavicsos út helyett inkább a füvön
lépkedett. A sövénynél megállt, és bekukucskált a kertbe. Nem látta sem Harlowe-t, sem Mr. Plimptont. Ajaj!
Nem maradt más hátra, mint átmenni és reménykedni, hogy nem fut össze velük.
A kertben sötét volt, de a telihold fénye kirajzolta a sétány és a középen álló szökőkút körvonalait. A magas
sövények mentén futó ösvényre azonban árnyék borult, és Freya elindult a tőle jobbra lévő úton.
Csupán néhány lépést tett meg, amikor hangokat hallott. Óvatosan, lábujjhegyen közelebb osont.
- ...elbocsátotta Eleanor cselédjét.
Freya a homlokát ráncolta. Ez nem Harlowe vagy Mr. Plimpton hangja volt, hanem Messalináé. Talán
félreértette a helyzetet? Harlowe azért jött volna ki ide, hogy Messalinával randevúzzon?
Furcsa, mennyire sajgott a mellkasa a gondolatra.
De amikor kikukkantott az ösvény kanyarulatánál, látta, hogy Messalina egy másik nővel beszélget.
- De ez teljesen természetes. Ha Lord Randolph...
Hirtelen egy férfihang hallatszott a kert közepe felől, mire mindkét nő megfordult, és Freya látta, hogy Lady
Lovejoy az, akivel Messalina beszélgetett.
Miért sutyorognak ezek ketten Lord Randolphról?
- Valaki van itt... - suttogta Lady Lovejoy.
- Gyere! - mondta Messalina, és megfogta a másik nő karját.
Épp arrafelé fordultak, ahol Freya leselkedett, mire ő sietve lehúzódott az ösvényről.
Mozdulatlanul állt a rózsaillattól terhes éjszakában, miközben Messalina és Lady Lovejoy elsietett mellette.
Freya elindult a kert közepe felé - ahonnan a férfihangok érkeztek -, és ahogy közeledett, egyre tisztábban
hallotta őket.
- Átkozott legyek, ha nélkülük egy shillinget is adok magának. Nem vagyok bolond. - Harlowe beszélt, a
hangja indulatosan zengett.
Freya megborzongott. Ez fenyegetően hangzott.
- De ha odaadom őket, nem lesz biztosítékom - ellenkezett Mr. Plimpton siránkozó hangon. - Nem
gondolhatja, hogy ennyire kiszolgáltatottá teszem magam!
- Ez a maga problémája - morgott Harlowe. - Maga kezdte ezt az egészet. Nem én tehetek róla, ha nem
számolt a következményekkel.
- Hadd gondolkozzam! - könyörgött Mr. Plimpton. - Muszáj gondolkodnom.
- Most már magánál vannak, ugye? - folytatta Harlowe kérlelhetetlenül. - Láttam, hogy ma délután csomagja
érkezett.
- Ööö... igen. Igen.
- Akkor ne húzza az időt! Holnap este ideadja őket.
 Harlowe hangjában egyértelmű fenyegetés érződött, azt sugallta, hogy Mr. Plimpton megkeserüli, ha nem
teszi, amit mond neki.
- De...
Kiáltás hangzott a ház felől.
- Minket keresnek - csapott le a lehetőségre Mr. Plimpton.
- Kétlem - mondta Harlowe -, de jobb, ha bemegy.
Freya hallotta, ahogy Mr. Plimpton elsiet, aztán ismét csend borult a kertre.
Hol van Harlowe? Ő is visszatért a házba?
Freya elgondolkodott azon, amit hallott. Nagyon úgy hangzott, mintha Mr. Plimpton megzsarolta volna
Harlowe-t - vagy legalábbis ki akart volna csikarni tőle valamit. A felismerés furcsa érzést keltett benne. Sosem
gondolta volna, hogy Harlowe hagyja magát megzsarolni. Túlságosan zárkózott és arrogáns volt. Túl magabiztos
ahhoz, hogy érdekelje, mit gondol róla bárki más a világon.
Freya megrázta a fejét, és várt még egy pillanatig, de az éjszaka csendes volt, és nyugodt.
Harlowe nyilván bement már.
Lábujjhegyen elindult a központi ösvény felé, amely kivezetett a kertből.
Hirtelen egy fekete alak vált ki a sötétségből, és felé rohant, olyan gyorsan, hogy Freya kis híján felsikoltott.
Tess lelkesen a szoknyájába fúrta az orrát, majd vad farkcsóválással egy lépést hátrált.
Freya lehajolt, hogy megsimogassa a kutyát.
Ekkor két súlyos kéz nehezedett a vállára, és egy mély hang a fülébe suttogott:
- El is felejtettem, milyen alattomos kis tolvaj vagy.

Freya mozdulatlanná dermedt a keze alatt. Christopher beszívta az éjszakai levegőben terjengő lőne illatát,
és azon tűnődött, vajon a nő csak azért viseli-e, hogy őt az őrületbe kergesse.
Plimpton már így is elrontotta a kedvét. Az, hogy Freya kémkedik utána, már túl sok volt.
A nő becsmérelte, és megtagadta tőle a bocsánatát a bevallott bűneiért, mégis állandóan ő járt az eszében. Az,
hogy kiderült, ki is ő valójában - egy kapocs, amely a fiatalságához köti -, valahogy sebezhetővé tette
Christophert. Sebezhetővé Freyával szemben. Amikor belépett egy szobába, anélkül hogy odanézett volna,
tudta, hogy hol van. A nő izzott, akár a tűz, fényesen ragyogott, közelebb csábította, ő pedig úgy érezte,
nyugalmat kínál neki.
Nyugalmat, amit sosem kaphatott meg. Ahogy Freyát sem, ezt a nő világossá tette.
Christopher maga felé fordította. A holdfény a szürke különböző árnyalataiba öltöztette, amitől szinte
túlvilági jelenségnek tűnt.
De igazi nő volt, a karja meleg, a szeme bosszúsan villogott, a szája lefelé görbült.
- Megőrjítesz, te kis tolvaj - suttogta, és engedett a szűnni nem akaró, szörnyű kísértésnek.
Megcsókolta Freyát.
Felkészült rá, hogy a nő ellöki, ám ehelyett azt érezte, hogy az ajka szétnyílik az övé alatt. Lehet, hogy ez
csupán egy tévedés. Lehet, hogy Freyának másodperceken belül eszébe jut, hogy gyűlöli őt.
De ő addig is elfogadja, amit kínál.
A nyelve becsusszant a szájába, miközben körbevette a lőne hódító illata. Amikor Freya beszélt, keserűség és
epe csurrant a nyelvéről, ám amikor csókolt, méz- és boríze volt.
Édes.
Elérhetetlen.
Ferdén tapasztotta a száját az övére, és szorosan magához húzta. A nő lábujjhegyre állt, őt pedig eltöltötte a
boldogság.
Mohó volt. Féktelen. Szabad.
Ó, istenem, bárcsak!
Christopher oly sokáig élt egyedül, a magány rideg sivatagában bolyongva, barátok nélkül, vigasztalanul.
 Freya melle súlyosan nekinyomódott, ő pedig a legszívesebben letépte volna azt a ronda főkötőt a fejéről,
leengedte volna a dús haját, hogy beletemesse az arcát.
Ő volt az emlékezet. A család. A szerelem.
Ő volt az otthon.
Hangosan felnyögött.
- Freya - mormolta.
A nő azonnal elhúzódott, megszakítva az ölelésüket és a varázslatot.
Christopher lazított a szorításán, és elengedte.
Freya hátrált egy lépést, most már komolynak és távolinak tűnt.
- Ne nevezz így!
A herceg ránézett, és megpróbált olvasni a tekintetéből.
- Miért ne?
- Tudod, hogy miért - felelte a nő hidegen. - Itt senki sem tudja a nevemet.
Christopher felvonta a szemöldökét, és a hirtelen támadt ingerültsége némi élt csempészett a hangjába.
- Még Messalina sem?
Freya elkomorodott, és félrenézett.
- Messalina természetesen felismert. De nem beszéltünk az óta az éjszaka óta.
A herceg zavartan ingatta a fejét.
- Akkor honnan...
- Egyszerűen csak tudom - felelte a nő meglehetősen homályosan. Biztosan látta a kételyt Christopher
tekintetében, mert nagyot sóhajtott. - Abból, ahogyan rám néz. Tudja, ki vagyok, és tudja, hogy nem szeretném,
ha mások is megtudnák.
Hogy Freya hogyan tudta mindezt kiolvasni egy egyszerű pillantásból, azt a férfi fel nem érte ésszel, de úgy
tűnt, hogy a nők néha szinte nem e világi módon kommunikálnak.
A szavai eszébe juttattak valamit, ami azóta foglalkoztatta, hogy rájött, ki is Freya valójában.
- Mi az, amit titkolsz, F...
A hang, amelyet Freya kiadott, már-már morgásra emlékeztetett.
Christopher észbe kapott, és helyesbített:
- Miss Stewart. Miért nem beszélsz Messalinával?
A nő fájdalmasan lehunyta a szemét.
- Tudod, hogy miért. Tudod, mit tett a bátyja, Julián.
- A bátyja, és nem ő. - Christopher a homlokát ráncolta, és azt kívánta, bárcsak jobban látná Freyát. - Nem
hibáztathatod Messalinát azért, ami történt. Ő is gyerek volt, ugyanúgy, mint te. Mi: Julián, én, Windemere
hercege, sőt maga Ran, vagyunk a felelősek a tragédiáért.
Freya kinyitotta a szemét, és szomorúan nézett rá.
- Lehet, hogy így van, de ami történt, mégis határozott vonalat húzott a családjaink közé, és mi az ellentétes
oldalon találtuk magunkat.
- De nem kell, hogy ellentétes oldalon álljatok. - Freya tiltakozni akart, de Christopher magához húzta. - Nem,
figyelj! Vágj a fejemhez szidalmakat és sértéseket, vagy soha többé ne szólj hozzám, de ne Messalinán töltsd ki a
dühödet és a fájdalmadat! Ő ugyanolyan ártatlan, mint te.
- Te nem parancsolsz nekem! - sziszegte a nő, olyan veszélyesen, mint egy sarokba szorított vadmacska.
- Tudom, hogy nem - suttogta Christopher, és csillapítóan megsimogatta Freya karját. - De szót emelhetek
Messalina érdekében.
Freya szaporán vette a levegőt, a melle a férfi mellkasához nyomódott. Elrántotta a karját, Christopher pedig
kényszerítette magát, hogy enyhítsen a szorításán.
Hogy elengedje.
Freya hátralépett, és rászegezte a tekintetét, a szeme feketén csillogott a holdfényben.
 Aztán sarkon fordult, és sietős léptekkel visszament a házba.
Christopher nem követte.
Felnézett az égre, és szótlanul bámulta a csillagokat. Miért zaklatta fel ennyire Freya? Talán azért, mert
miután már hozzászokott a gondolathoz, hogy az élete hátralévő részét egyedül éli le, idegenként a saját
hazájában, ő eszébe idézte mindazt, amit elveszített.
A családot.
A barátságot.
Az otthont.
Megrázta a fejét. Lehet, hogy Freya Skócia illatát árasztotta, vörös haja talán arra a lányra emlékeztette, aki
réges-régen a füves dombokon szaladgált, de ő már nem az a lány volt.
Amit látni vélt benne, az csupán illúzió volt.
És Christopher aznap este ugyanolyan egyedül volt, mint az előző hónapban. Vagy a múlt évben. Vagy egy
évtizeddel korábban.
Vagy, ami azt illeti, ugyanolyan egyedül, ahogy évtizedek múlva lesz.
Vétkezett, és számkivetett volt.
Most és mindörökre.
Tess megbökte a kezét, mire Christopher lepillantott.
A kutya a fejét oldalra billentve ült, és felnézett rá. A szemében ott volt a világ összes kutyaszeretete.
A férfi mosolyogva megsimogatta a kutya fejét, majd csettintett neki, hogy kövesse, és elindult a ház felé.
De közben nem tudta nem észrevenni, hogy a bor és a méz íze ott maradt az ajkán.

Freya egy asztal mellett állt, a kezében a legrondább hamis porcelánvázával, amelyet valaha látott. A
kandallóban lobogó tűz és a táncolok felhevült teste miatt a bálteremben fullasztó volt a meleg. A zenészek
muzsikáltak, a parketten egy sorban libbentek a párok. Senki sem vette észre, amikor visszaosont a terembe. A
ruhája nem vetett ráncot, a haja rendezett volt.
Talán nem is csókolta meg Kester Renshaw-t. Talán nem is érezte, ahogy a férfi ölelésében felforr a vére.
Ha figyelmen kívül hagyjuk a szapora lélegzetvételét, a melle közt összegyűlt nedvességet, a szíve heves
kalimpálását.
Nézte a táncosokat, és közben azon tűnődött, miért nem lökte el magától a férfit. Megvetette, mégis szinte
azonnal engedett az ölelésének.
És újra megtenné, ha a férfi megcsókolná.
Lenézett, és látta, hogy remeg a keze. Mi ütött belé?
Kinyílt a teraszajtó, és Harlowe tért vissza a házba, nyomában Tess-szel.
Freya sietve félrenézett.
Messalina nevetett valamin, amit Lord Rookewoode tánc közben súgott a fülébe. Arabella rámosolygott az
anyjára, aki Lady Lovejoy társaságában a terem túlsó végében áll, de az asszony tekintete Messalinára és a
grófra szegeződött. Regina Mr. Lovejoyjal táncolt, míg Lucretia kötelességtudóan lejtett Lord Lovejoyjal.
Freya egyszerre nagyon fáradtnak érezte magát. Évek óta nem látta a családját. Nem járt a skót dombokon.
Évek óta nem történt meg, hogy valaki ránézett, és felismerte.
Valóban ismerte.
A zene véget ért, a táncosok meghajoltak egymás előtt. Rookewoode grófja mormolt valamit, mire Messalina
harsogó nevetése betöltötte a báltermet.
Amikor Freya meghallotta Messalinát a kertben, az éppen valami Eleanorról beszélt Lady Lovejoyjal. Lady
Randolph keresztneve is Eleanor volt.
Lehet, hogy Messalina tud valamit Lady Randolph haláláról?
Freyának megvonaglott az ajka. Évekkel korábban elhidegült Messalinától, azt hitte, hogy egykori barátnője
természetesen a bátyja, Julián pártját fogná az ügyben. Hogy Messalina az ellensége, és mindig is az lesz.
 De mi van, ha Harlowe-nak volt igaza?
Mi van, ha ő tévedett, és Messalina csupán külső szemlélő volt, épp úgy, mint ő? Freya hirtelen gyerekes és
ostoba dolognak érezte, hogy a családja miatt átnézett rajta.
De miután ennyi éven át nem beszélt Messalinával, most hogyan törhette volna meg a hallgatását?
Lady Holland felnézett, és intett Freyának.
O bólintott, és átvágott a szobán.
- Asszonyom?
- Szeretném megmutatni Lady Lovejoynak azt a meglehetősen szokatlan hímzést, amin dolgozik, Miss
Stewart - szólt Lady Holland. - Idehozná?
- Hogyne, asszonyom. - Freya udvariasan mosolygott, és elindult az ajtó felé. Az igazat megvallva örült, hogy
kis időre távozhat a fullasztó bálteremből.
Kilépve a hűvös folyosóra megkönnyebbülten felsóhajtott.
Felsietett a szobájába, előkereste a kézimunkatáskáját, és visszatért a földszintre. Elhaladt a könyvtár előtt, és
már majdnem a bálteremnél járt, amikor közvetlenül előtte kinyílt az öltözőszoba ajtaja, és Messalina lépett ki a
folyosóra.
Freya megállt.
Messalina tágra nyílt szürke szemmel bámult rá.
Freya nagy levegőt vett, és megpróbálta megkerülni a másik nőt.
- Freya! - Messalina hangja végigzengett a folyosón.
Freya gondolkodás nélkül cselekedett, és Messalina szájára tette az ujjait.
- Csss! Ne hívj így!
Van valaki a könyvtárban? Freya hátranézett, és fülelt, nem hall-e hangokat, mozgást.
De csak a bálozók távoli zsongását ismerte fel.
Messalina ellökte a kezét, és bosszús tekintettel nézett rá.
- Akkor Miss Stewart, bár nevetségesnek tartom, hogy úgy döntöttél, álnév mögé bújsz.
Freya szeme elkerekedett.
- Én... - Megvonaglott az arca. Alig néhány perccel korábban épp Messalinára gondolt, és arra, hogyan
vehetné fel vele újra a kapcsolatot. Most pedig a sors tálcán kínálta neki a lehetőséget, de nem tudta, mit kellene
mondania.
Hogyan lehet tizenöt év után megkérni valakit, hogy legyenek újra barátok?
Messalinára nézett, aki türelmesen várta a válaszát, titkos reménnyel a tekintetében, majd kibökte:
- A fenébe! Beszélnem kell veled!
- Tényleg? - kérdezte Messalina elragadtatva, majd meg sem várva Freya válaszát, folytatta: - Remek! Azt
hittem, hogy soha nem jutsz el idáig.
Freya érezte, hogy forróság kúszik az arcára.
- De nem itt.
- Akkor ma este - mondta Messalina.
De Freya megrázta a fejét.
- A bál után Lady Holland ki akarja vesézni velem az eseményeket.
- Akkor holnap este - javasolta Messalina.
Hangok hallatszottak a bálterem irányából.
Freya gyors pillantást vetett a hátuk mögé. Valaki közeledett.
Anélkül, hogy gondolkodási időt hagyott volna magának, rávágta:
- Rendben. Holnap este.
Megfordult, de Messalina megragadta a karját.
- Hol?
- Nálad - suttogta Freya rekedten, és kirántotta a karját Messalina szorításából. - Odamegyek a szobádba.
 Gyors mosolyt villantott a barátnőjére, majd megfordult, és elsietett. A szíve hirtelen boldog dalra fakadt.

Másnap már majdnem hat óra volt, amikor Christopher belovagolt a Lovejoy-ház udvarára, bosszúsan, mert
estig kellett várnia, hogy Plimptonnel rendezze a dolgát.
A délutánt azzal töltötte, hogy a társaságba tartozó urakkal lóháton bejárta a vidéket. Normális esetben
élvezte volna a lovaglást, de ma fölöttébb unalmas kötelességnek érezte. Tess legalább örült a kirándulásnak.
Most éberen szimatolt az istállóban, mintha nem rohangált volna egész nap.
Christopher leszállt a nyeregből, és átadta a lova kantárszárát egy istállófiúnak. Vissza kellett fognia magát,
hogy ne szaladjon fel a lépcsőn a házba. Plimpton aznap reggel fejfájásra hivatkozva kihúzta magát a lovaglás
alól - azt sugallva, hogy előző este túl sokat ivott. De Christopherben erősen élt a gyanú, hogy a férfi egyszerűen
csak kerüli őt.
Majdnem fél órán át kellett még elszenvednie a semmitmondó csevegést az urakkal, mire elmenekülhetett. A
ház felé fordult, és Tessért kiáltott, a kutya azonban talált valamit az istállóban - valószínűleg egy patkányt -, és
süketnek tettette magát.
A herceg a fejét ingatta, és otthagyta az ebet, hadd szórakozzon.
Amint végzett Plimptonnel, búcsút mondhat ennek az átkozott házi mulatságnak.
Itt hagyhatja Freyát és mindazt, amit a nő jelentett.
Megállt a lépcső tetején, lehunyta a szemét, hátravetette a fejét, és mélyen beszívta a levegőt. Kibékült az
életével. Megbékélt azzal, hogy egyedül van, család nélkül. Elfogadta, hogy sosem érez igazi békességet.
Aztán Freya berobbant az életébe, kirántotta a közönyéből, és felgyújtott körülötte mindent, amiről
Christopher úgy vélte, ismeri.
Otthont. Családot. Meghittséget akart.
Freyát.
Ez volt a legnevetségesebb dolog mind közül: nőként vágyott rá. Freya puha ajkaival gyűlöletet köpött rá,
ugyanakkor úgy nézett rá azzal a zöld-arany szemével, mintha jelentene számára valamit. Mintha akarná őt.
Mintha Christopher elnyerhetné őt, és megnyugvást találhatna.
De mindez csak illúzió volt.
Egy férfit megőrjíthet, ha egy olyan nő után vágyakozik, aki elérhetetlen a számára. Ezért kell elhagynia ezt
az átkozott házat.
Christopher megrázta magát, és felment a szobájába.
Gardiner, az inasa forró fürdővel és tiszta ruhával várta.
Christopher erőteljesen sikálta magát, fröcskölte a vizet, és bedugta a fejét a víz alá. Megkönnyebbülés volt,
hogy megszabadulhat az izzadságtól és a portól.
Megtörölközött, hagyta, hogy Gardiner felsegítse rá a friss inget és öltönyt, majd elküldte az inast.
Pokolba a várakozással, most azonnal Plimpton szemébe akart nézni!
A férfi túl sokáig váratta. Ez a gondolat eléggé feldühítette ahhoz, hogy amikor befordult a központi
folyosóra, már fenyegetően komor arcot vágott.
Egy fiú lézengett az átjáróban, és Christopher közeledtére rémület ült ki az addig bizonytalan arcára. Mégis
összeszedte a bátorságát, hogy megszólaljon:
- Kegyelmes úr...
Christopher megállt.
- Igen?
A fiú nyelt egy nagyot.
- Ön Harlowe hercege?
- Igen. - Türelmetlenül nézett a fiúra.
- Ezt önnek küldik. - A fiú egy egyszerűen összehajtott, viasszal lepecsételt papírlapot nyújtott felé.
Christopher átvette a levelet, a fiú pedig nyomban eliszkolt.
 A herceg felvonta a szemöldökét, majd feltépte a levelet.
Nálam van, amit akar. Legyen a pénzzel este hétkor a kútházban.
Megfordította a lapot, de a hátulja üres volt. Persze nem lehetett kétséges, hogy ki küldte az üzenetet.
Miközben azon tűnődött, vajon mennyi lehet az idő, a közelben álló óra elkezdett kongatni, mire Christopher
elkáromkodta magát az orra alatt.
Már hét óra volt.
Gyorsan elindult a lépcső felé. Lehet, hogy Plimpton a pénzét akarta, neki viszont esze ágában sem volt
fizetni, amíg meg nem kapja a leveleket - az összesét.
Az oldalajtóhoz ment, kilépett a kertbe, és a gyep szélén magasodó fák felé vette az irányt.
Az erdőben sötétség és csend honolt. A hely azt a különös érzetet keltette az emberben, mintha a fák között
megállt volna vagy nem lett volna érvényes az idő. Christophernek hirtelen eszébe jutott, hogy Tesst az
istállóban hagyta. A fenébe! De egy-két órán át jól ellesz ott - a lovászok mind ismerték.
Mögötte zörgött valami.
Megfordult, arra számítva, hogy Tess bukkan elő a bokrok közül, és lelkesen felugrik rá.
De semmi sem mozdult.
Christopher komor elszántsággal folytatta az útját az ösvényen. Ha Plimpton azt vette a fejébe, hogy
valamiféle csapdát állít neki, azt nagyon meg fogja bánni.
Még tíz perc séta, majd az ösvény megkerült egy nagy fát, és mögötte előbukkant a tisztás a kis kútházzal.
Az ajtó nyitva állt.
- Plimpton? - Christopher összehúzott szemmel fülelt, de nem jött válasz.
Bújócskát játszik vele a férfi?
- Plimpton! - A kiáltását elnyelték a fák.
Lehajtotta a fejét az alacsony ajtóban, és belépett a kútházba. Istenem, micsoda szűkös hely volt! És sötét.
Egész testében megborzongott, és le kellett küzdenie a késztetést, hogy azonnal kihátráljon.
Plimpton nem volt ott. Ezt rögtön látta. Talán a kinti tisztáson kellene megvárnia a férfit.
Mögötte valaki bebotorkált a házikóba.
Christopher megpördült.
A nő, akinek a szemét egy selyemsál takarta, nekiütközött. 0 ösztönösen elkapta, és lerántotta a szeméről a
sálat.
Épp csak egy másodperce volt, hogy felismerje Freyát, aki a döbbenettől tágra nyílt szemmel meredt rá.
Aztán rájuk csapták az ajtót.
 Nyolcadik fejezet

- Hogy érted ezt? - kiáltott fel Berkenye.

- A Tündérkirály elrabolta Körömvirág úrnőt, elvitte Szürkeföldre, és egy alakváltót hagyott itt helyette - felelte
Kőris.
- De hogy tud visszajönni? - kérdezte Berkenye.
Kőris nevetett.
- Nem tud. Egy halandónak kellene elutaznia Szürkeföldre, és megkérni a Tündérkirályt, hogy engedje el, de ez
veszélyes, és amúgy is teljességgel lehetetlen vállalkozás.
- De te el tudnál vinni oda, nem? - kérdezte Berkenye...

Freya megdermedt, amikor a kútház sötétségbe borult, ami csak fokozta a szemét eltakaró kendő okozta
zavarodottságát.
Kiáltás hallatszott. Félrelökték, majd eszeveszett dörömbölés hallatszott az ajtón.
Morgás és dörömbölés.
A kezét védekezőn a feje fölé emelve lekuporodott, mintha attól félne, hogy a következő ütés őt éri. A lárma
rettenetes volt, és megnehezítette a gondolkodást.
Harlowe kapta el, amikor belökték a kútházba. Látta az arcát, amikor lehúzta a szeméről a kendőt. A
dörömbölés és a morgás biztos Harlowe-tól származott. Úgy hangzott, mint egy őrjöngő vadállat, nagyobb és
erősebb volt, mint ő, és veszélyes.
Freya ösztönösen arrébb húzódott.
Mi lelte a férfit? Megsérült, vagy valamiképpen megháborodott? De teljesen normálisnak nézett ki - még ha
dühösnek is - abban a rövidke pillanatban, amikor meglátta az arcát.
Mielőtt rájuk borult a sötétség.
Csak nem...?
Freya megrázta magát. Aligha számított, hogy mi történt Harlowe-val. Valahogy meg kellett állítania.
Vakon kinyújtotta a kezét, és a káosz hangjai felé indult.
Az ujjai egy széles vállat érintettek, amely meg-megremegett, ahogy a férfi nekivágódott az ajtónak. Jóságos
ég, kárt fog tenni magában, ha a testét használja faltörő kosként!
- Harlowe... - Freya lejjebb csúsztatta a kezét a herceg válláról, és megrángatta a karját. - Harlowe!
Úgy tűnt, a férfi nem hallotta meg. Mintha valami furcsa, öntudatlan állapotba került volna.
Mintha hirtelen teljesen megtébolyodott volna.
Freya leküzdötte a páni félelmét, és a keze most az ellenkező irányba indult el a férfi karján, tapogatózva, fel
az arcáig.
Az csúszós volt az izzadságtól. Freyát elöntötte a szánalom. Bármi volt is ez, kegyetlenül hatalmába kerítette
a férfit. Érzéketlennek kellett volna lennie ahhoz, hogy ne indítsa meg egy ekkora gyötrelem.
Két tenyerébe fogta a herceg arcát.
- Harlowe... Kérlek, Harlowe...
A testével nekifeszült, és először azt hitte, hogy nem tudja megmozdítani. A férfi túl nagy volt, túl erős. Ám
Freya hajthatatlan volt, átbújt Harlowe karja alatt, bepréselte magát a férfi és az ajtó közé, azt kockáztatva, hogy
véletlenül őt találják el a kalapáló öklei. Harlowe nagy teste vonaglott és hullámzott, mintha görcsök rángatták
volna, de Freyát nem lehetett lerázni. Átkarolta a férfit, és olyan szorosan magához húzta, amennyire csak
tudta.
A dörömbölés abbamaradt.
A hirtelen beállt csendben csak Harlowe fújtatása hallatszott. Freya átölelte, érezte a testéből sugárzó hőt.
Ahogy kissé megnyugodott, a férfi zihálása csillapodott.
Azután vett egy nagy, reszketeg lélegzetet.
- Muszáj... - szólalt meg reszelős hangon. - Muszáj kijutnom innen.
A hangja olyan volt, mintha lúgot ivott volna.
- Igen. - Freya próbált nyugodt hangon beszélni. Megnyugtatóan. - Igen, ki kell jutnunk innen. De nem hiszem,
hogy a dörömböléstől kinyílik az ajtó.
Harlowe megragadta a vállát.
Freya érezte, hogy a férfinak remeg a keze.
- Nem - mondta Harlowe elfúló hangon. - Nem, igazad van.
- Miért nem pihenünk egy kicsit?
Harlowe szó szerint vette a javaslatot, és hirtelen leereszkedett a padlóra, magával húzva Freyát. Úgy karolta
át a vállát, mintha a jelenléte - az, hogy maga mellett érzi a testét - lenne az egyetlen dolog, ami segít megőrizni
az ép elméjét. Addig mesterkedett, amíg a hátát az ajtónak vetve nem ült, a felhúzott térde között oldalra
fordulva kuporgott Freya.
Vajon véget ért a rohama?
Freya megpróbált Harlowe-ra nézni, de túl sötét volt ahhoz, hogy tisztán kivehesse az arckifejezését.
- Jobban vagy?
- Beszélj hozzám! Tereld el a figyelmemet... - A férfi elhallgatott, elfogta a köhögés, aztán folytatta: - Miért
követtél?
- Kíváncsiságból. Láttam, hogy egyedül hagyod el a házat, és tudni akartam, hová mész. Kivel találkozol.
Láttam, hogy kinyitod a kútház ajtaját, de akkor valaki hátulról megragadott. -Freya nyelt egyet, eszébe jutott a
félelem és a meglepett düh, amelyet akkor érzett. - Kiabálni sem tudtam, mert az illető a számra tapasztotta a
kezét. Aztán bekötötte a szemem, belökött ide, és rám csapta az ajtót.
- Nem láttad a támadódat? - kérdezte Harlowe most már élesebb hangon.
- Nem. - Freya csalódottan rázta a fejét. - De biztosan férfi volt. Magasabb és erősebb nálam.
- Honnan tudtad, hogy találkozóm van valakivel? - Harlowe hangja elgondolkozó volt, és Freya valahogy
érezte, hogy a férfi csak fél füllel figyel a beszélgetésükre. Az elméjének nagy része azzal volt elfoglalva, hogy
elnyomjon valamit, ami gyötrelmet okoz neki. Furcsa volt látni, ahogy egy ilyen rátermett, arrogáns férfi térdre
kényszerül. Harlowe hatalmas teste oltalmazóan ölelte körül, Freya mégis érezte, hogy időnként átfut rajta a
remegés.
O mindenesetre igyekezett határozott hangon beszélni.
- Nem voltam biztos benne, hogy találkozol valakivel. De Mr. Plimpton nem ment ki lovagolni a többi
úriemberrel, és tudom, hogy van valamilyen elintézetlen ügyetek egymással.
A férfi felmordult, ami talán nevetés akart lenni.
- Túlságosan kíváncsi vagy. Mindig is az voltál. Emlékszem, hogy Messalinával kémkedtetek Julián, Ran és
énutánam, amikor vakációra hazamentünk az iskolából.
Julián és Ran közös említésére Freyát elöntötte a düh, de uralkodott magán. A harag és a bánat most nem
segített. És különben is, ahogy a férfi nem egyszer emlékeztette rá, mindez már a múlté volt.
Ezért könnyed hangon válaszolt:
- Úgy tűnt, ti hárman mindig valami érdekesebb dolgot csináltok, mint mi. - Kicsit kicsavarta a testét,
megpróbált felnézni a férfira, bár tudta, hogy a sötétben úgysem lát semmit. - Miért jöttél ide a kútházba?
- Igazad van, találkozóm volt valakivel. - Harlowe felhorkant.
 - Kaptam egy üzenetet Plimptontől, hogy itt vár rám... Vagy legalábbis azt hittem, hogy tőle jött a levél. Nem
volt aláírva.
- Mi dolgod van vele?
Harlowe felsóhajtott, majd kezét Freya főkötőjéhez emelve kioldotta az álla alatt megkötött szalagot.
- Plimpton megzsarolt. Vagy legalábbis ezzel próbálkozik. Ha meghalok itt, akkor elveszíti azt a pénzt, amit ki
akart csikarni tőlem.
- Nem fogsz meghalni - jelentette ki Freya. - Valaki észre fogja venni, hogy eltűntünk, és keresni fognak
bennünket. Méghozzá elég hamar, azt hiszem. Biztos vagyok benne, hogy engem Lady Holland máris hiányol.
Ezt elég határozottan állította, ugyanakkor nem volt benne biztos. Korábban fejfájásra hivatkozva
visszavonult a szobájába, hogy nyugodtan gondolkodhasson. Senki sem látta, hogy elhagyta a házat. Úgy volt,
hogy ma este találkozik Messaliná-val a szobájában. Talán Messalina riadót fújna, ha nem jelenik meg. Vagy
egyszerűen csak azt feltételezné, hogy megszegte az ígéretét. Elvégre Freya évek óta makacsul megtagadta, hogy
szóba álljon vele.
Ha pedig Messalina nem aggódik a távolléte miatt, Freya reggelig senkinek sem fog hiányozni.
Harlowe miatt viszont - lévén a ház legfontosabb vendége -biztosan nagy felfordulás támad, és mindenki a
herceget keresi majd.
Freya legalábbis ebben reménykedett.
Az ajtón lévő apró, négyzet alakú ablakra pillantott. Nem múlhatott el sokkal hét óra, mert odakint még
mindig derengett némi világosság. Viszont egy erdőben voltak. Csupán a lombokon átszűrődő fény érte az
ablakot.
És hamarosan leszáll az éjszaka.
Freyának mindenképpen el kellett terelnie Harlowe figyelmét erről a felismerésről. Az volt az érzése, hogy a
teljes sötétség csak súlyosbítaná a férfi problémáját.
- Mivel zsarol Mr. Plimpton?
- Levelekkel. - Freya érezte, ahogy Harlowe mellkasa emelkedik és süllyed. Úgy tűnt, a férfi nem vette észre,
milyen intim helyzetben ülnek. Vagy talán tudta, de nem érdekelte.
Arrébb húzódott volna, ha biztos lett volna abban, hogy a férfi megőrzi a nyugalmát.
Legalábbis ezzel áltatta magát.
Harlowe köhintett.
- Sophy néhány levele Plimpton birtokába került. Nem akarom, hogy ezek az írások nyilvánosságot kapjanak.
Freyának felszaladt a szemöldöke. Miféle levelek? És mi állhat bennük?
Tudta, hogy Harlowe felesége Indiában halt meg. Volt valami rejtély a halálával kapcsolatban? Lehet, hogy a
férfi bántalmazta?
Mit tud ő valójában Harlowe-ról?
Hagyta, hogy Ránt összeverjék, amikor mindketten csak tizennyolc évesek voltak.
Segített neki Wappingben, amikor még nem is tudta róla, hogy kicsoda.
Szerette a kutyáját.
Borzalmas vívó volt - legalábbis vele szemben.
És amikor megcsókolta, az ajka egyszerre forrt dühben és kétségbeesésben.
Freya halkan felsóhajtott. Ha az elméje nem is, a szíve egész biztosan tudta: Harlowe nem az a fajta férfi, aki
bántana egy nőt, a legkevésbé a feleségét.
Mr. Plimptonben már nem volt olyan biztos. A zsarolók gyáva népség, és ha sarokba szorítják őket,
hajlamosak valami ostobaságot elkövetni. Freya fültanúja volt, hogy Harlowe megfenyegette Mr. Plimptont.
Vajon a férfi úgy döntött, hogy Harlowe hercege mégis túl nagy falat a számára?
Vagyis akkor itt kell meghalniuk?
- Hogyan kerültek azok a levelek a birtokába? - kérdezte, hogy elterelje mind a saját, mind a férfi figyelmét.
 Harlowe felmordult, és Freya egy pillanatig azt hitte, hogy nem fog válaszolni. Hallotta, hogy szaporábban
veszi a levegőt.
- Harlowe? - Megfogta a férfi kezét, és megszorította. Hogy tudott egy ilyen erős embert ennyire összetörni a...
semmitől? A sötétség és a szűk tér miatt? - Hogyan kerültek Mr. Plimptonhöz Sophy levelei?
- Sophy neki írta őket - felelte Harlowe egyetlen nagy lélegzetvétellel. - Ok... Sophy... Plimpton elcsábította őt.
Freya egy pillanatra őszintén megdöbbent. Miért csalna meg valaki egy olyan férfit, mint Harlowe, aki ilyen
nagy, ilyen férfias? És pont egy olyan kis menyéttel, mint Mr. Plimpton?
- Hogy tehetett ilyet? - bukott ki belőle.
Harlowe hangosan felnevetett.
- Azt hittem volna, hogy az ő oldalán állsz! Mivel úgy tűnik, engem meglehetősen gyűlölsz...
Freya felnézett rá, próbálta kivenni az arcát a félhomályban. - Ehhez talán nem eléggé.
- Köszönöm - mondta a férfi olyan halkan, hogy Freya szinte meg sem hallotta. Aztán felsóhajtott. - Ami a
kérdésedet illeti, csak azt tudom válaszolni, hogy India volt az oka. Az az átkozott India. Forró volt, és idegen, és
Sophy kezdettől fogva gyűlölte, ahogy a száműzetésünket is.
- Sajnálom - mondta Freya tehetetlenül. - Biztosan... -Szörnyű volt. Egy idegen országban ragadni egy
boldogtalan feleséggel. - Nehéz lehetett elviselni.
- így is lehet mondani. Túl fiatalok voltunk a házassághoz. Sophy... - Harlowe itt elakadt, majd újra
belekezdett: - Nem illettünk egymáshoz. Ha itthon lettünk volna, akkor sem ment volna jól, de Indiában...
Freya megköszörülte a torkát.
- Te is gyűlölted?
- Nem - vágta rá a férfi. - A gyűlölet túl erős szó. Csodálatos tájakat ismertem meg. Csodálatos ételeket és
élményeket. Csodálatos embereket. De nem volt az otthonom. Én szeretem Angliát.
- Akkor miért küldött oda az apád?
- A botrány miatt. - Harlowe megmozdult, és áthelyezte Freyát, hogy kényelmesebben, a hátát a mellkasának
támasztva üljön. Annak nem adta jelét, hogy el akarná engedni. Két lábával közrefogta, a bal karjával pedig
lazán átölelte a derekát. Freya még mindig fogta a kezét. - Lehet, hogy nem tudtad, mert még gyerek voltál, de
abból az éjszakából Greycourtban szörnyű botrány lett. A hír, hogy Ran, az Ayr hercegség örököse megpróbált
megszökni Aurelia Greycourttal, napokon belül bejárta Londont. Amint tudod, az emberek azt beszélték, hogy
Ran gyilkolta meg Aureliát. Juliánról és rólam tudták, hogy valamilyen módon érintettek vagyunk a történetben,
és a pletykák erőszakra hajlamos semmirekellőknek állítottak be bennünket. Anyám ágynak esett, apám pedig
addig ordított velem, amíg el nem vesztette a hangját. Mindketten attól féltek, hogy kigolyóznak bennünket a
társaságból.
- De te herceg vagy...
- Ne feledd, hogy akkoriban még nem voltam az. És apám sem. Egy távoli unokatestvértől szállt rám a cím, de
akkoriban még csak kilátásom sem volt az öröklésre.
Freya pislogott. Sosem gondolt arra, hogy mi történt Harlowe-val és Juliannel az után az éjszaka után.
Nem is igazán érdekelte.
Most azonban...
- Julián és a családja is kegyvesztett lett? Messalina is?
- Julián igen, de... - A férfi megvonta a vállát, és a mozdulattól Freya teste is megemelkedett. - Nem olyan
mértékben, mint én és a családom, azt hiszem. Gyanítom, hogy Windemere hercegének is köszönhető, hogy a
legrosszabb pletykák elkerülték a famíliáját. Mindenesetre én az óta az éjszaka óta nem találkoztam Juliannel.
Freya kiegyenesedett, és Harlowe felé fordult. A nap már lemenőben lehetett, mert az a kevés fény, amely
még volt, gyorsan fogyott. A férfi arca árnyékba borult.
- Miért nem?
- Szégyelltem magam azért, amit tettünk. - Harlowe gyengéden meghúzta Freya karját, hogy újra nekidőljön a
mellkasának. - Nem tudom, Julián mit érzett, de amíg Indiában voltam, nem próbált kapcsolatba lépni velem.
Hagytuk, hogy Ránt összeverjék. - Remegve szívta be a levegőt. - Úgy éreztem, mintha minden, ami az előtt az
éjszaka előtt volt, a barátságunk, a fiatalságunk, az életünk, szertefoszlott volna.
- És amikor visszajöttél Angliába?
- Kaptam tőle egy meghívást teára, azt hiszem - felelte Harlowe. - Akkor már úgy gondoltam, hogy jobb, ha
nem találkozunk többet. Nem sokat mozog a társaságban, ezt bizonyára észrevetted. Nem látogattam meg, és
véletlenül sem futottunk össze soha.
- Szóval elhidegültetek egymástól? - kérdezte csodálkozva Freya. Mindvégig úgy képzelte, hogy Julián és
Harlowe továbbra is meghitt barátok. Jókat nevetgélnek, miközben Ran szenved. De ez a kép még tizenkét éves
korában alakult ki benne. Az azóta eltelt tizenöt év alatt mindannyian megváltoztak.
O pedig nyilvánvalóan tévedett néhány dologban.
Talán sok mindenben.
- Julián nem írt nekem, amíg Indiában voltam - mondta Harlowe. - És én sem írtam neki. Részemről ennek a
szégyen volt az oka. Nem tudom, az ő részéről micsoda.
Freyának eszébe jutott még valami.
- Nem értem: még azelőtt megnősültél, hogy elmentél Indiába?
- Igen.
- Nem is tudtam, hogy udvaroltál valakinek. - Valamikor régen ez a tudat összetörte volna. - Nagyon sietős
házasságkötés lehetett.
A nevetés, amelyet Harlowe hallatott, inkább köhögés volt.
- Sietős? Az egész egy elrendezett házasság volt. Volt egy földdarab, amire az apjának fájt a foga... Olyan föld,
amire az apámnak volt tulajdonjoga. Ezért a földért cserébe a szülei hajlandóak voltak szemet hunyni a
botrányom fölött. Az esküvő előtt kétszer találkoztam Sophyval, mindkétszer úgy, hogy rengeteg ember volt
körülöttünk. Azt hiszem, apám azon a véleményen volt, hogy csak a házasság, a száműzetés és a munka
moshatja tisztára a nevünket.
A „száműzetés” szóra Freya felszisszent. A férfi már korábban is használta, de akkor azt hitte, úgy értette,
hogy ő önként száműzte magát.
- Úgy érted, hogy apád nem engedte, hogy visszatérj Angliába?
Érezte, hogy Harlowe megvonja a vállát.
- Nem tudom. Sosem próbálkoztam meg vele. Nem akartam megpróbálni. Mi várt volna rám Angliában?
Botrány és egy apa, aki világossá tette, hogy örökre elvesztettem a kegyeit. Nem, elhatároztam, hogy Indiában
maradok.
- Annak ellenére, hogy Sophy gyűlölte? - kérdezte lassan Freya.
Harlowe felsóhajtott.
- Sophyt végül hazaküldtem volna. Nem volt neki való, hogy olyan messze legyen a családjától. De eleinte
nem volt rá pénzem, és mire összegyűlt, Plimpton már behálózta Sophyt. És aztán...
Elhallgatott. Egyszerűen nem beszélt tovább.
Freya várt a sötétben, de a férfi nem szólt semmit.
Végül ő mozdult meg.
- És aztán? - kérdezte.
- És aztán meghalt - felelte Harlowe olyan halkan, hogy Freya alig értette.
- Hogyan halt meg? - kérdezte óvatosan.
Hallotta, hogy a férfi remegő lélegzetet vesz, mielőtt megszólal.
- A Kelet-indiai Társaság szolgálatában álltam. Kalkuttában éltünk - kezdte, Freyának pedig úgy rémlett, hogy
valamire emlékeznie kellene azzal a hellyel kapcsolatban. - A Fort Williamben. A századból mindenki az
erődben lakott, a falakon kívül ugyanis nem lettünk volna biztonságban. Sophy irtózott attól a helytől. Egész
napokat töltött a szobájában.
Sophy nagyon érzékeny természetű hölgy lehetett.
 - Folytasd!
- 1756 nyarán a bengáli navábnak elege lett a Kelet-indiai Társaságból. Voltaképpen... - Harlowe ismét
megvonta a vállát. - Maga az erőd volt az utolsó csepp a pohárban. Később megtudtuk, hogy kifejezetten azt az
utasítást adta az illetékeseknek, hogy ne bővítsék az erődöt. Persze ők mégis megtették, az arrogáns bolondok. -
Keserűen felnevetett. - El tudod ezt képzelni? Ha idejönnének holmi idegenek, akik még a nyelvünket sem
beszélik, és építenének egy hatalmas erődöt a Szent Jakab-palota előtt? Ha maga György király menne ki, és
utasítaná őket, hogy hagyják abba, és ahelyett, hogy hallgatnának rá, még magasabbra építenék? Mi, jó angolok
ezt nem tűrnénk el. De tegyenek minket egy másik országba, ahol aranyhalmok kacsingatnak ránk, és hirtelen
nekünk van igazunk, bármi történjék is. Néha... - Harlowe elhallgatott.
- Igen?
A férfi felsóhajtott.
- Csak néha elgondolkodom azon, hogy vajon szándékosan csinálták-e... Vérlázító módon figyelmen kívül
hagyták a naváb parancsát, amíg az háborút nem indított. Végül is a Kelet-indiai Társaság jött ki jól a dologból.
Az öreg navábot legyőzték, és egy bábot ültettek a helyére, akiknek már ők rángatják a zsinórjait.
Freya végigsimított a férfi mellkasán, az ujjai alatt érezte a mellénye selymét. Ez határozott gonoszságnak
hangzott. Gyűlölte a gondolatot, hogy az angolok képesek ilyen számító tettekre.
- Mi történt azon a nyáron?
- A naváb serege természetesen ostrom alá vett bennünket - felelte Harlowe, a hangja rekedt volt, és
elgyötört. - Egy egész hadsereg egy kis helyőrség ellen. Szerencsénk volt, hogy nem öltek meg bennünket. A
seregünk parancsnoka, már amilyen seregünk volt, amikor látta, hogy ez egy vesztett ügy, arra utasította a
katonákat, hogy meneküljenek el.
- De miért? - kérdezte Freya elborzadva. Elképzelhetetlen volt, hogy az angol katonák elhagyják az
állomáshelyüket. Elhagyják a családjukat. Harlowe azt mondta, hogy Sophy is ott volt, és ha ő ott volt, akkor
biztosan voltak más nők és valószínűleg gyerekek is.
- Azért - válaszolta a férfi, visszazökkentve Freyát a jelenbe -, mert tudta, hogy a katonákat lemészárolják, ha
maradnak. Legalábbis ebben, azt hiszem, igaza volt.
- Te mit csináltál? - suttogta Freya.
- Megadtam magam. A többi ott maradt férfival és katonával megadtuk magunkat. Zömében férfiak voltunk,
mert a legtöbben elküldték a családjukat. De volt, aki nem akarta vagy nem tudta elküldeni. Sophy halálra
rémült. Nem volt hajlandó elmenni, míg végül egy nappal az ostrom kezdete előtt magam ültettem fel egy
kocsiba. Ő azonban valahogy megvesztegette a kocsist. Éppen azelőtt tért vissza, hogy az erőd kapuit bezárták
volna, és azután...
- Sajnálom - szólt Freya tehetetlenül; nem tudta, mi mást mondhatna egy ilyen katasztrófa hallatán. - Biztosan
a legjobbat tetted, amit lehetett.
- Megpróbáltam - bólintott Harlowe, de a légzése ismét egyre nehezebbé vált.
- Mi történt azután, hogy megadtátok magatokat?
És ekkor, túl későn, Freyának eszébe jutott, amit Kalkuttáról hallott.
Édes istenem, biztosan...
- Az erőd börtöncellájába kerültünk - felelte a férfi érzelemmentes hangon, miközben hevesen emelkedett-
süllyedt a mellkasa. - Majdnem hetvenen voltunk.
Freya hallotta, ahogy Harlowe nyel egyet, és azt akarta mondani neki, hogy hagyja abba, hogy nem kell
elmesélnie.
Hogy már tudja.
De hát ő kérdezte. Árulásnak tűnt most elhallgattatni - mintha nem tudná elviselni a súlyát annak, ami a
férfival történt.
Ennyire nem volt gyenge.
- Mondd el... - suttogta.
 - A katonák csak „Fekete lyuknak” hívták. Az erőd börtöncellája volt, egy-két emberre méretezve. Soha nem
láttam belülről, nem is foglalkoztam vele. Földes padlója volt, kőfalai, egy ajtaja és egy kis ablaka. - Vett egy nagy
levegőt, mielőtt halkan folytatta: - És akkora volt, mint ez a kútház.
Freyának elállt a lélegzete. Közel hetven ember egy ekkora térben? Hogy fértek el mindannyian? Nem látott a
sötétben, de fejben elképzelte a kis kútház méreteit. A belső tér talán négy és félszer öt és fél méteres lehetett.
Ez...
Egyszerűen nem tudta elképzelni.
- Harlowe - suttogta; fejét a férfi mellkasának támasztva hallotta a szívverését, és örült a hangnak. - Hogy
élted túl?
- Nem tudom - motyogta Harlowe. - Sokaknak nem sikerült. Estefelé zártak be bennünket. Olyan kevés hely
volt, hogy csak állni tudtunk. És akkor leszállt az éjszaka. Meleg volt, átkozott hőség, és nem volt vizünk. Az
egyik férfi, aki az ablak mellett állt, könyörgött a kinti őrnek, hogy adjon egy pohár vizet, és amikor nem találtak
poharat, egy kalapot nyújtott ki, hogy abba öntsék. De amikor visszakapta, olyan sokan kapkodtak utána, hogy
az összes víz kiömlött, mielőtt bárki egy kortyot is ihatott volna.
Freya szorosan behunyta a szemét.
- Most már emlékszem, hogy olvastam erről egy beszámolót.
A férfi felsóhajtott.
- Én is olvastam a beszámolókat. A Kelet-indiai Társaság ügynökei írták. A kalkuttaiakat hibáztatták, hogy
ezzel próbálják igazolni a saját tetteiket.
Freya egy percig némán feküdt, hallgatta a férfi szívverését, mielőtt összeszedte a bátorságát, hogy
megkérdezze:
- Mi történt Sophyval?
- Cserben hagytam - felelte Harlowe. - Cserben hagytam, és meghalt.

Harlowe úgy érezte, megfullad.

Lehunyta a szemét, és megpróbált egyenletesen lélegezni, de a sötétség és a falak egyre fenyegetőbben
borultak rá.
Megrázta a fejét, és arra a borzalmas történetre koncentrált, amelyet épp Freyának mesélt.
- Az emberek szinte egyszerre kezdtek pánikba esni abban a szűk, forró börtönben, de az éjszaka
előrehaladtával egyre rosszabb lett a helyzet. A férfiak lökdösték egymást. Néhányan sírtak félelmükben vagy
rémületükben. Néhányan elestek, és eltaposták őket. Sophy a falnál állt. Megpróbáltam odavinni az ablakhoz, de
senki sem mozdult, hogy odaengedjen bennünket. -Christopher arca megvonaglott az emléktől. A hőség és az
összezsúfolt, rémült testek szaga.
Mert csupán ennyivé váltak abban a lyukban: testekké. Izzadó testekké. Síró. Hugyozó. Szaró testekké. Csak
testek voltak, minden lélek és elme, amelyet Isten adott nekik, eltűnt.
De ezt nem mondta el Freyának. Vannak dolgok, amiket nem szabad hangosan kimondani.
- Próbáltam vigyázni rá - a testemmel próbáltam megvédeni. Elé álltam, kifelé fordulva megtámaszkodtam a
falon, miközben a többiek egyre csak nyomakodtak. Zokogott mögöttem. Annyira meg volt rémülve. Egészen
addig, amíg az előttem lévő testek nyomása neki nem préselt. - Harlowe kinyitotta a szemét a mellkasára
nehezedő súly emlékére. - Amíg abba nem hagyta a sírást, és többé nem adott ki egyetlen hangot sem.
- Ó, Kester! - sóhajtott Freya a karjában.
Puha volt, és kicsi, de a lelke vasból volt.
Christopher lehúzta Freya főkötőjét, és végigsimított a haján. Nem láthatta, de tudta, hogy a nő teste szinte
lángol.
Lehajtotta a fejét, és az arcát Freyáéhoz érintette, belélegezte a lőne illatát, a gyermekkora illatát. Ha
behunyta a szemét, azt képzelhette, hogy Skócia dombjain jár, és a szél borzolja a haját.
Kalkuttában nem működött a színlelés.
 Most sem működött.
Nagy levegőt vett, és folytatta:
- Hajnalig nem tudtam megmozdulni. Amíg végre ki nem nyitották az ajtókat. Az összes ember közül, aki
abba a pokolba került, csak huszonhármán élték meg a napfelkeltét. Körülvettek bennünket a hullák. És amikor
megfordultam, Sophyt holtan találtam. Megfulladt a testek között. Megfulladt tőlem.
- Nem, nem, nem, nem! - Érezte, hogy Freya a fejét rázza. - Nem te voltál az, aki megölte.
Az, hogy a nő ilyen hevesen védelmezi, valahogy megmelengette Christopher lelkét.
Mégis ellentmondott neki.
- Ha nem én, akkor ki?
- Nem tudom. Nem hiszem, hogy bárki is hibás volt. Még azok sem, akik pánikba estek. Ők nem akartak ott
lenni. Nem akarták elveszíteni az eszüket. Az egész szörnyű volt, de te mindent megtettél azért, hogy megvédd
Sophyt.
Freya nagyon biztos volt benne - de vajon miért? Christopher elnézte, hogy a bátyját megcsonkítják, aztán
évekre eltűnt. Talán szörnyeteg, nőgyilkos lett belőle.
Megrázta a fejét.
- Nem értelek.
- Mit nem értesz? - kérdezte Freya, és a tenyerébe csúsztatta a kezét. Valamiért a nő kicsiny keze
megnyugtatta Christophert.
- Miért hiszel nekem? - kérdezte tehetetlenül. - Nem ismersz... már nem. Amit pedig ismersz, azt gyűlölöd.
Freya egy pillanatig hallgatott, az ujjai végigsimítottak a férfi tenyerén, végigsiklottak a hüvelykujja tövén,
becsusszan-tak az ujjai közé, körbefogták a csuklóját.
Végül így szólt:
- Amikor annyi év után először láttalak, segítettél rajtam. Annak ellenére, hogy a kocsidra rontottunk. Annak
ellenére, hogy nem ismertél fel. Annak ellenére, hogy fogalmad sem volt róla, mit keresek a kocsidban egy
cseléddel és egy csecsemővel. Láttál bennünket, láttad az üldözőket, és úgy döntöttél, hogy segítesz.
Tapasztalataim szerint ez merőben szokatlan.
Christopher érezte, ahogy a nő ujjai végigsiklanak a kézfején, finoman és könnyedén, akár egy muszlinecset.
- Mit csináltál?
Freya fújt egyet, talán nevetett.
- Segítettem egy gróf özvegyének, hogy visszaszerezze az egyetlen gyermekét a gazember sógorától.
Christopher kinyitotta a száját, hogy lehordja, amiért bolondot akar csinálni belőle, aztán becsukta, mert
hirtelen az a nyomasztó érzése támadt, hogy a nő igazat mond.
- Freya?
- Igen?
- Mivel töltötted az időd, amíg én Indiában voltam?
- Ez - felelte a nő - egy kicsit olyan, mint egy mese.
 Kilencedik fejezet

- Én? - Kőris lila szeme elkerekedett. - Miért kellene segítenem neked, hercegnő? A Tündérkirály nagy hatalmú
lény, én pedig ostoba lennék, ha ujjat húznék vele.
Berkenye felszegte az állát.
- Adok neked egy erszényi aranypénzt.
- Mi hasznom van belőle?
- A gyűrű a kezemen ?
- Nem. - A férfi közelebb lépett hozzá. Olyan közel, hogy Berkenye érezte, hogy a teste nem áraszt meleget, és a
szemébe mosolygott. - Szóval mit tudsz felajánlani a fáradságomért?...

A nap már biztosan lenyugodott, mert a kútházban olyan sötét volt, hogy Freya az orráig sem látott el.
- Gondolom, mostanra már mindenki a vacsoránál ül - jegyezte meg.
- Igen. - Harlowe már nem tombolt, de Freya érezte, hogy a teste megfeszül.
- Azt hiszem, normális esetben nem bánnám, hogy kihagyom a vacsorát. De, most, hogy tudom, nem juthatok
hozzá, hirtelen elfogott az éhség. - Felsóhajtott. - És a szomjúság.
- Engedj! - utasította erre Harlowe. Ő előredőlt, és hallotta, ahogy a férfi feláll. - Egy kútházban vagyunk.
- Gondolod, hogy még mindig iható a vize? - kérdezte Freya egyszerűen csak azért, hogy a sötétben a
hangjával támogassa Harlowe-t.
- Talán. - Hallotta, ahogy a férfi cipője csikorog a kőpadlón, majd zörgés követte. - Itt is van. - Újabb csörgés.
Biztosan a vödröt húzta fel. - A fenébe! Ez csontszáraz.
Freyának összeszorult a szíve.
- Az kár! - Vajon szomjan fognak halni? Mennyi időbe telik, amíg valaki szomjan hal? Fogalma sem volt róla.
Ismét hallotta Harlowe cipőjének csikorgását.
- Itt vagyok - mondta, hogy mutassa neki az irányt.
És akkor a férfi keze megérintette a fejét. Harlowe leereszkedett a földre, leült mellé, olyan közel, hogy a
válluk összeért.
Freya meglepődve tapasztalta, hogy hiányzik neki a férfi ölelő karja.
- Elmeséled, mi történt veled az után az éjszaka után Greycourtban? - Harlowe hangja érzelmesen szólt a
sötétben.
Freya hirtelen rájött, hogy ha már csapdába esett egy kút-házban, örül, hogy Harlowe az, akivel bezárták.
Elgondolkodva összevonta a szemöldökét. Mikor változott meg a hozzáállása a férfihoz? Mikor vált ellenségből
olyasvalakivé, aki nagyon közel áll a baráthoz?
- Freya?
A férfi hangja visszahozta a kútházba és a kérdéséhez. Freya felsóhajtott.
- Ran beteg lett, miután összeverték. Ezt te is tudod. összetörték a jobb kezét, ami elfertőződött. Ez vezetett a
lázhoz. Nagyon beteg volt. - Freya belebámult a sötétségbe, és eszébe jutottak a félelemmel teli napok, amikor
lábujjhegyen járkált az Ayr-kastélyban. Hallotta a szolgák sírását és a zárt ajtók mögül kiszűrődő tompa
hangokat. Az orvosok fontoskodó lépteit, ahogy jöttek és mentek.
- Sajnálom... - mondta Harlowe.
Egy héttel korábban Freya még gúnyolódott volna a bocsánatkérésén. Kikelt volna magából, és a lehető a
legkíméletlenebb szavakat vágta volna a fejéhez.
 De az egy héttel ezelőtt volt.
- Tudom - mondta halkan, és érezte, hogy a férfi válla kissé elernyed. Nagy levegőt vett. - Egy nappal azután,
hogy az orvosok kénytelenek voltak amputálni Ran kezét, papa meghalt.
Hallotta, ahogy Harlowe nyel egyet.
- Nem tudtam, hogy az öreg herceg a történtek után ilyen hamar meghalt.
- Azt hiszem - Freya remegve vett egy nagy levegőt -, megszakadt a szíve. Ran még nem tért teljesen magához
a verésből, és az orvosok nem voltak biztosak benne, hogy túléli. Mama még akkor halt meg, amikor Elspeth
megszületett. így Lachlan volt a következő legidősebb gyerek közülünk. Az orvosok és a plébános vele
konzultáltak. Tizenöt éves volt, és ha Ran meghalt volna, ő örökölte volna a hercegséget.
- De Ran nem halt meg. - Harlowe idegesen dobolt a lábával a padlón. Kínszenvedés lehetett számára bezárva
lenni egy ilyen szűk, sötét térben azok után, amit Kalkuttában átélt.
- Nem. Túlélte, bár hónapokba telt, mire felkelt az ágyból. Ha fáradt, még mindig sántít.
- Tehát tizennyolc évesen herceg lett belőle - állapította meg Harlowe zordan. - A fenébe is, ezt nem kívánom
senkinek!
Freya feléje fordult, bár természetesen nem láthatta. Fáradtnak tűnt a hangja, bemondónak. Nem úgy
hangzott, mintha számára örömet jelentett volna az, hogy herceg.
A nő megköszörülte a torkát.
- Ran lett Ayr hercege, igen, ugyanakkor meghurcolták. Visszahúzódóvá vált. Továbbra is Lachlan irányította
a birtokokat és a hercegséget. Még ma is.
- És te meg a húgaid?
- Szükségünk volt valakire, aki gondoskodik rólunk. Elspeth csak hatéves volt, alig emlékszik a tragédia előtti
időre. Caitriona tízéves volt, én pedig tizenkettő. Apám nővére, Hilda néni jött értünk. - Freyának legörbült az
ajka. - Korábban sosem találkoztunk vele. Magas, vékony asszony volt, égési sebekkel az arcán, és becsörtetett az
Ayr-kastélyba. Azt hiszem, alaposan megbotránkoztatta az inast és a házvezetőnőt. Nekünk, lányoknak
valójában félnünk kellett volna tőle, ijesztő nő volt, de azt hiszem, annyira hálásak voltunk, hogy van valaki, aki
átveszi az irányítást, hogy belekapaszkodtunk. Hilda néni Skócia északi részén élt, és elvitt minket magához.
- Otthagyta Ránt és Lachlant?
Freya nem tudta eldönteni, hogy a kérdés rosszallást rejt, vagy egyszerűen csak kíváncsiságot.
- Igen. Ran még mindig nem volt jól, Lachlannek pedig a hercegségről kellett gondoskodnia. Hilda néni
hercegek lánya és húga volt. Tudta, mi a kötelesség, és azt, hogy miért kell fenntartani a hercegséget. Azt hiszem,
ott maradt volna velünk az Ayr-kastélyban, ha az égési sebek nem csúfították volna el az arcát. Nem szerette, ha
az emberek bámulják.
A férfi lába ritmikusan dobolt a sötétben.
- Ott nőttél fel? Észak-Skóciában?
- Igen. - Freya hátradöntötte a fejét, és visszaemlékezett a nőkkel teli házra. - Tulajdonképpen nagyon szép
volt. Voltak hegyek, ahol barangolni lehetett, gyönyörű patakok, téli esték a lobogó tűz mellett. Hilda néni volt a
nevelőnk, és voltak barátai, akik eljöttek, hogy megtanítsanak minket olyan dolgokra, amikre ő nem tudott.
- Például vívni?
Freya nevetett.
- Igen, vívni. Hilda néni szerint remek testmozgás, és mivel csak mi hárman voltunk lányok, senki sem akadt,
aki rosszallotta volna. Nem mintha érdekelte volna bárki más véleménye.
- Olyan lehetett, mint egy tatár.
Harlowe mosolyog? Bárcsak láthatta volna!
- Lehetséges. Hilda néninek nagyon határozott elképzelése volt mindenről. Hitt a korán kelésben. Reggelire
zabkása, vacsorára pedig egyszerű birkahús vagy hal, nem holmi puccos angol ételek, ahogy ő nevezte őket. Úgy
gondolta, hogy a gyerekeknek mindennapos mozgásra van szükségük. Hogy tudnunk kell lőni és horgászni.
Megtanultunk latinul, franciául és görögül, és fel tudtuk sorolni az összes római császár nevét. És minden héten
elolvastunk egy filozófiai könyvet vagy értekezést, és vasárnaponként együtt megvitattuk.
- Lenyűgöző - mondta Harlowe. - Jobb oktatásban részesültél, mint sok férfi. Nálam bizonyosan.
Freya felé fordult a sötétben.
- De hiszen te Oxfordba jártál!
- Csak egy évig - közölte Harlowe fanyarul. - A te Hilda nénéd erős akaratú hölgy lehet. Azt hiszem, szívesen
megismerkednék vele...
- Meghalt. - Freya megköszörülte a torkát. Már majdnem egy évtized telt el, a gyász éles szélei megkoptak, a
fájdalom azonban még mindig nem múlt el. Soha nem is fog. - Amikor tizennyolc éves voltam. Átélt egy tűzvészt;
ez okozta a sebhelyeket, amikkel kapcsolatban annyira öntudatos volt. De a tűz és a füst a tüdejét is tönkretette.
Minden télen szörnyen köhögött. Aztán az egyik télen elvitte a köhögés.
- Sajnálom.
Hallgattak, és Freya megborzongott. Az este beálltával a hőmérséklet is leesett. Ha egész éjjel itt lesznek,
hamarosan nagyon kellemetlenül fogják érezni magukat.
Hallotta, hogy mellette Harlowe vesz egy nagy levegőt.
- Akkor szegődtél el társalkodónőnek?
- Nem. - Freya maga köré fonta a karját, így próbálta melegen tartani magát. - Huszonkét éves koromban
jöttem Londonba.
- Akkor miért...
Freya ismét megborzongott, igencsak hevesen.
- A fenébe, te fázol! - A férfi megmozdult, valami suhogott, aztán Freya érezte, hogy a vállára borítja a
kabátját. - Tessék! Jobb így?
Tiltakoznia kellett volna, de őszintén szólva annyira hálás volt a kabátért, hogy nem zavartatta magát. Persze
túl nagy volt rá, így viszont a kezét be tudta dugni az ujjába.
- Igen. Köszönöm.
- Gyere ide! - Harlowe hangja rekedt volt, és közeli a sötétben. A karjába húzta Freyát, és szorosan magához
ölelte. A teste kellemes meleget árasztott.
Freya hálásan felsóhajtott.
A férfi lehajtotta a fejét, így egyenesen a fülébe beszélt.
- Nem értem, miért vállaltál állást.
Freya nem beszélhetett neki a Bölcs Nőkről, ezért az igazságnak csak egy részét mondta el.
- Miután papa meghalt, Lachlan rájött, hogy a hercegség eladósodott. A nagyapám nagy összegeket fektetett
be a Darien-tervbe, hogy skót kolóniát alapítsanak Panamában. Amikor ez kudarcot vallott, az Ayr-vagyon nagy
része is elveszett.
- Ezt nem is tudtam - motyogta Harlowe.
- Azt hiszem, apa gondoskodott róla, hogy ez titokban maradjon - felelte Freya szárazon. - Lachlan azt
mondta, hogy a feljegyzéseknek az alapján, amiket látott, papa egész életében különböző vállalkozásokkal
próbálta visszaszerezni a pénzünket. Amikor meghalt, a hitelezői behajtották az adósságait, és a botrány miatt,
hogy az emberek gyilkosnak tartották Ránt, senki sem nyújtott nekünk további hiteleket.
- És neked ezért kellett munkát vállalnod - állapította meg a férfi, miközben a lehelete Freya tarkóját
cirógatta.
O nem válaszolt. Mert persze nem ez volt az igazság. Azért jött Londonba, hogy Macha legyen. A De Moray-
tőke megfogyatkozott ugyan, de nem olyan mértékben, hogy emiatt muszáj lett volna állást vállalnia.
Az elmúlt öt évben sokszor hazudott és beszélt mellé, és soha nem volt egy fikarcnyi bűntudata sem emiatt.
Most azonban kellemetlenül érezte magát. Nagyon szerette volna elmondani Harlowe-nak az igazat.
Ami ostobaság volt. Nem lett volna biztonságos bárkinek is elárulni, hogy a Bölcs Nők közé tartozik.
 Mégis késztetést érzett arra, hogy bízzon Harlowe-ban, pedig napokkal korábban még az ellenségének
nevezte. Talán csak a sötétségből és a hidegből eredő meghittség miatt?
Vagy más oka volt annak, hogy a szíve mélyén érezte, hogy bízhat benne?
- És amikor először láttalak Wappingben? - szakította félbe a gondolatait a férfi. - Hogy kerültél olyan
helyzetbe, hogy megments egy csecsemőt?
Freya megköszörülte a torkát.
- Hilda néni mindig azt mondta, hogy minden hölgynek kötelessége segítséget nyújtani, ha azt látja, hogy
valakinek szüksége van rá. A lány egy szobalány volt, a baba pedig Brightwater grófja. Az apja meghalt, és a
nagybátyja elrabolta az anyjától. Azt remélte, hogy így majd ő irányíthatja a grófságot és a birtokokat. A grófné a
segítségemet kérte, így hát segítettem neki.
- Úgy, hogy elraboltál egy gyermeket. - Harlowe hangja aggodalmasan csengett.
- Igen.
A férfi kuncogása váratlanul érte Freyát.
- Te tényleg egy felforgató vagy.
- Gondolod?
- Tudod, hogy az vagy.
A Harlowe hangjában bujkáló csodálattól Freyának felizzott a szíve. Még soha nem találkozott olyan férfival
a családtagjain kívül, aki jó dolognak tartotta volna, ha egy nő a saját döntései szerint cselekszik.
Érezte, ahogy a férfi teste a hátához simul. Most, hogy már nem azon törte a fejét, hogyan nyugtassa meg,
vagy hogyan magyarázza meg neki a londoni helyzetét, más dolgok kúsztak be a tudatába.
Harlowe erős karja, amely melegen tartotta. A széles mellkasa, ahogy emelkedik és süllyed mögötte.
A maszkulin pézsmaillata, amely körülvette.
Ellenállhatatlan férfi volt, Freya pedig nagyon... nőnek érezte magát tőle.
- Lefeküdjünk? - suttogta.
Harlowe egy pillanatig nem mozdult.
Aztán maga mellé húzta Freyát a földre.
Freya szembefordult vele, és a férfi hagyta, hogy a karját használja párnának.
Szemtől szemben feküdtek a sötétben. Freya érezte Harlowe leheletét az ajkán. Kicsit előrehajolt, és a férfi
szájához érintette a száját.
Amikor korábban megölelték egymást, az olyan volt, mint egy párbaj - kemény, gyors és dühös. Nem is igazán
csók.
Ez most más volt.
Nem sok férfit csókolt meg életében. És egyikük sem engedte, hogy ő irányítson. Harlowe azonban
mozdulatlanul feküdt, miközben ő az ajkához simította az ajkát.
Azután kissé hátrébb húzódott, és várt.
De a férfi nem mozdult.
Freya kinyitotta a száját, és újra megcsókolta, nyelvével megízlelte az ajkát. Észrevette, hogy remegnek a
végtagjai. Hogy lehet ez? Egy ilyen egyszerű érintéstől... egyetlen kis csóktól?
Ujjait Harlowe tarkójára fonta, érezte a kezét csiklandozó haját és az erős izmokat a vállán.
Harlowe ajka megnyílt az övé alatt, és Freya, félrebillentve a fejét, belenyalt a szájába. Többet akart.
A férfi nyelve végigsimított az övén. Incselkedve. Összefonódva.
Freya egy pillanatra mindent elfelejtett: hogy ki ő, kicsoda a férfi, hol vannak. Csak érezni tudott. A növekvő
forróságot. Az ígéretet, hogy minden köteléke feloldódik.
Pont az önuralom ilyetén elvesztése - az irányítás elengedése - késztette végül arra, hogy visszahúzódjon, és
ajka vonakodva elváljon a férfi ajkától.
- Én... - Freyának megbicsaklott a hangja, és meg kellett köszörülnie a torkát. - Sajnálom. Nem akartam
olyasmit felajánlani, amit nem adhatok meg.
 - Nem. - Harlowe hangja érdes volt. - Nekem kellene bocsánatot kérnem.
- Miért? - kérdezte Freya részben ingerülten, részben csalódottan. - Én voltam az, aki megcsókolt téged.
A férfi halkan kuncogott.
- Szóval te voltál. De én úriember vagyok. Az ilyesmi mindig a férfiak felelőssége.
Freya azt kívánta, bárcsak elmondhatná neki, hogy mi is ő. Elébe tárhatná a nők önrendelkezési jogának
történetét Nagy-Britanniában, amely még Julius Caesar előttre nyúlik vissza.
Ehelyett beérte ennyivel:
- Felnőtt ember vagyok. Vállalom a felelősséget a tetteimért; legyenek azok helyesek vagy helytelenek. Ha le
akarnék feküdni veled, az az én döntésem lenne, nem a tiéd.
Harlowe egy másodpercig hallgatott.
- De te nem akarsz lefeküdni velem...
Freya igenis akart. Meg akarta ízlelni a férfi száját, meg akarta ízlelni a bőrét.
Megborzongott a gondolatra.
- Le akarok - suttogta bevallva az igazat, mert nem volt gyáva. - De nem hiszem, hogy ez... bölcs dolog lenne.
- Miért nem?
Freya azt kívánta, bárcsak láthatná Harlowe arckifejezését.
- Azt hiszem, attól félek, hogy nem tudnék megállni.
- Muszáj megállnod? - kérdezte a férfi; a hangja halk mormogás volt a sötétben.
Freya behunyta a szemét, mintha így ki tudná zárni a hangjában rejlő kísértést.
- Igen, azt hiszem. - Bármi is történt kettejük között az elmúlt órákban, Harlowe ártott Rannek. Még ha meg is
tudott volna bocsátani neki, ez a tény mindig is ott feszült volna közöttük. - Sajnálom.
Freya elhúzódott a férfitól - nem tűnt túl tisztességesnek, hogy élvezze a melegét, miközben őt magát
visszautasítja.
Harlowe azonban visszahúzta.
- Nem vagyok egy kiéhezett vadállat. Maradj itt! Az én kedvemért, ha nem is a tiédért... Megnyugtat, hogy a
karomban tarthatlak.
Végül is ezt megengedhette. Freya teste centiméterről centiméterre, izomról izomra lazult el a férfi testének
melegében.

Másnap reggel tizenegy órakor már nyilvánvaló volt, hogy valami történt Freyával és Christopherrel.
Messalina előző este csak várta és várta, hogy Freya felkeresse a szobájában, ahogy megbeszélték. Amikor
végül jóval éjfél után lefeküdt, megpróbálta meggyőzni magát, hogy nem is számított arra, hogy Freya betartja a
szavát. Hogy gyermekkori barátnője már régen eltűnt abban az idegenben, aki olyan hidegen nézett rá.
Mégis megbántva érezte magát.
Most pedig figyelte, ahogy Lord Lovejoy vitatkozik Lord Rookewoode-dal.
- Talán hirtelen kellett távoznia - vélte a házigazdájuk, meglehetősen kétségbeesett arcot vágott.
- Anélkül, hogy üzenetet hagyott volna? - A gróf kétkedőn felvonta a szemöldökét. - Mi több, az inasa nélkül?
- A fickó azt mondta, hogy rövid ideje áll a herceg alkalmazásában - magyarázta Lord Lovejoy zavartan. -
Amikor Harlowe tegnap este nem vonult vissza az ágyába, az inas nyilván azt gondolta, hogy... - A lord hirtelen
elhallgatott, és félénk pillantással nézett körbe a szobában.
A vendégek mindannyian a nappaliban gyűltek össze. Regina Arabella vállán zokogott, Lady Holland pedig
egyszerre tűnt dühösnek és aggodalmasnak.
Lord Lovejoy hangosan megköszörülte a torkát.
- Khm... hogy...
Lord Rookewoode felsóhajtott.
- Az inas nyilvánvalóan tévedett. Ha Harlowe azt tette volna, amire az embere gyanakodott, mostanra már
rég előkerült volna.
 - De...
- Uram - szólt a gróf halk, de határozottan parancsoló hangon -, azt hiszem, egy csapatot kellene indítanunk a
keresésére.
- Egyetértek - bólintott az ifjabb Mr. Lovejoy, amivel újabb férfias hezitálás vette kezdetét.
- Lehet, hogy megszöktek? - dünnyögte Lucretia.
Messalina megfordult, és a szemöldökét felvonva nézett a húgára.
Lucretia kihasználta az általános, nyugtalansággal elegy hisztériát, és egy tányér aprósüteménnyel
letelepedett a nővére melletti székre.
- Ezeket honnan szerezted? - tudakolta Messalina.
Lucretia szeme ártatlanul elkerekedett.
- A szakácsnőtől. Megéheztem. A reggeli félbeszakadt, ha emlékszel. Csak egy szelet pirítóst ettem, mielőtt
Lady Holland azzal vádolta meg a herceget, hogy elrabolta a társalkodónőjét.
Messalina el akart venni egy süteményt, de Lucretia az együtt töltött huszonhárom év gyakorlatával
szemrebbenés nélkül elhúzta előle a tányért.
Messalina felszisszent.
- Nos? - kérdezte Lucretia.
- Nos mi? - morogta Messalina, visszafordítva a figyelmét az eseményekre.
Lucretia türelmetlenül felsóhajtott.
- Szerinted elszöktek?
- Nem. - Messalina felállt.
- Hová mész? - sziszegte Lucretia, és még mindig a tányért szorongatva követte a nővérét.
- Ki.
- Miért?
- Mert a házat már átkutatták.
- Ez logikusan hangzik - ismerte el Lucretia teli szájjal.
Követte Messalinát, ám a nővérének más dolgok jártak a fejében. Lehet, hogy már nem voltak barátok, de
Messalina ismerte Freyát.
Egykori barátnője sosem tett volna olyan ostobaságot, hogy megszökjön Christopherrel. Még akkor sem, ha
gyerekkorukban szerelmes volt belé.
Ami vagy azt jelentette, hogy Christopher erőszakkal elrabolta - ami valószínűtlen volt, hacsak a férfi nem
változott meg azóta gyökeresen -, vagy valami más történt mindkettőjükkel.
Messalina felgyorsította a lépteit.
Valószínűleg valami nagyon rossz dolog.
- Ne olyan gyorsan! - tiltakozott Lucretia a háta mögül.
Messalina rá sem hederítve belépett az istálló udvarára. Valami mozgást látott az épület sarkánál. Valami
fekete és baljóslatú dolog villant fel egy pillanatra.
Megtorpant.
De nem, már nem volt ott semmi.
És különben is, Christopher nem lehetett itt.
Azzal a gondolattal ment be az istállóba, hogy kér egy lovat. A lovaglás jobb - és gyorsabb -, mint gyalog
végigjárni a birtokot. De amikor belépett az épület hűvös sötétjébe, egyetlen lelket sem látott. Beljebb ment,
miközben pár megnyugtató szót duruzsolt a lovaknak, ahogy elhaladt a bokszuk előtt. Hová tűntek a lovászok?
- Helló! - szólalt meg mögötte hirtelen Lucretia, mire Messalina megpördült.
Egy viharvert vénember állt ott egy vasvillával, és rájuk pislogott.
- Hol vannak a többiek? - tudakolta Messalina türelmetlenül. Hirtelen tompa nyüszítést hallott a férfi mögül. -
Mi volt ez?
 - Csak egy görény - felelte idegesen a lovász. - Nincs mér’ aggódni, úrnőm. Felszerszámozzak maguknak két
lovat?
Lucretia azonban már a férfi mögé került, és egy alacsony ajtó felé tartott, amelyen egy retesz feketéllett.
- Hé! - kiáltotta a lovász.
Messalina elment mellette, éppen időben ahhoz, hogy lássa, ahogy Lucretia kinyitja az ajtót.
Christopher kutyája volt odabent. Az állatnak egy kendőt tekertek szorosan a pofája köré, és egy oszlophoz
kötözték.
- Ez nem Tess? - kérdezte Lucretia kissé érthetetlenül. Még mindig egy süteményt majszolt.
Messalina felvonta a szemöldökét.
- Honnan tudod a nevét?
Lucretia megvonta a vállát.
- Szeretem a kutyákat.
Messalina bosszús grimaszt vágott, és a lovász felé fordult. - Mit jelentsen ez? Miért kötözték meg a herceg
kutyáját? - Kaptam egy cetlit, ügyi - felelte a férfi óvatosan. - Egy guinea volt beléje tekerve. Az volt benne, hogy
zárjam be oda, és kössem be a száját. Nem én tehetek róla, ha a hercegek fura parancsokat osztogatnak.
Messalina a fejét ingatta, és elhessentette a férfit.
Odament a kötelét rángató, nyüszítő kutyához.
- Jól van, jól van, drágám! Azonnal levesszük rólad ezt a kötést.
A kutya vonaglott és nyüszített, láthatóan örült, hogy rátaláltak.
Messalinának le kellett feszegetnie a kendőt a szájáról, olyan szorosan rátekerték, miközben attól félt, hogy
megsebesíti Tesst.
De amikor végre sikerült levennie, a kutya megnyalogatta a kezét, szóval úgy tűnt, minden megbocsáttatott.
A Tess nyakán lévő kötél csomójával folytatta, miközben azon gondolkodott, hogy vajon ki rendelhette ezt el.
Erősen kételkedett abban, hogy Christopher küldte volna az üzenetet. A férfi nemcsak hogy mindenhová
magával vitte Tesst, de titokban állandóan finom falatokkal kényeztette. Nyilvánvalóan imádták egymást.
Lucretia egy pillanatig figyelte, ahogy a csomóval bajlódik, aztán eltűnt valahová.
Messalina a lovászra pillantott.
- Kérem, hozzon egy tál vizet!
A férfi elcsörtetett.
Lucretia éppen akkor tért vissza egy hatalmas késsel, amikor a lovász letette a kutya elé vizet.
- Azt honnan szerezted? - mordult Messalina a húgára.
Lucretia megvonta a vállát.
- Arrafelé hevert a földön.
A lovász kihasználta az alkalmat, és eltűnt.
- Hm... - Messalina visszafordította a tekintetét Tessre, aki most éberen ült, a szájáról csöpögött a víz. - Ha
megfogom a fejét, el tudod vágni a kötelet anélkül, hogy fájdalmat okoznál neki?
Lucretia elgondolkodva oldalra billentette a fejét.
- Azt hiszem, igen.
Abban a pillanatban, hogy elszabadult, Tess kirohant az istállóból.
- A fenébe - fakadt ki Messalina -, most elvesztettük!
Ekkor azonban a kutya rohanva visszatért az istállóba, és ugatni kezdett.
- Szerintem azt akarja, hogy kövessük - jelentette ki Lucretia, mintha Messalina még nem jött volna rá.
Fanyar pillantást vetett a húgára.
- Mit csinálsz még mindig azzal a késsel?
Lucretia úgy suhintott a késsel a levegőbe, mintha az valami különösen rövid kard lenne.
- Tetszik nekem.
Tess ismét ugatott, mintha emlékeztetni akarná őket, hogy van ennél fontosabb dolguk is.
 - Jól van, na! - mondta Messalina a kutyának, és elindultak.
Tess megkerülte a házat, majd elvezette őket a kert mellett. Amikor belépett a közeli kis erdő fái közé,
Messalinát elfogta a nyugtalanság.
- Még jó, hogy elhoztad a kést - dünnyögte a húgának.
- Gondolod? - Lucretia felderült. - Talán útonállók ejtették fogságba őket.
Messalina a szeme sarkából rápillantott.
- Útonállók?
Lucretia megvonta a vállát.
- Valószínűbb, mint a kalózok, ezt el kell ismerned.
- Hm...
Tíz perccel később Messalinában felmerült a gyanú, hogy Tess talán egyszerűen csak élvezi a rohangálást az
erdőben. De aztán az ösvény, amelyen haladtak, elkanyarodott, és megláttak egy furcsa kis kőházat.
Tess ugatni kezdett az ajtó előtt.
- Helló! - hallatszott egy hang odabentről.
Messalina fellélegzett. Hirtelen rájött, hogy egész idő alatt valami tragédiára készült.
- Te vagy az, Freya?
- Igen. - Freya hangja erőtlenül szólt a megkönnyebbüléstől. - Messalina?
- Igen, én vagyok az. - Messalina az ajtóra szorította a tenyerét, mintha így közelebb kerülhetne a bent lévő
Freyához. - Egyedül vagy? Christopher is eltűnt.
- Mindketten itt vagyunk - szólt Christopher. - Ki tudod nyitni az ajtót?
Lucretiával egyszerre néztek az ajtóra. Egy hatalmas, rozsdás lakat lógott rajta.
Valaki bezárta őket.
- Nem hiszem - felelte Messalina lassan. Vajon ki tehette ezt? - Segítséget kell hoznunk.
Lucretia felé fordult, de ebben a pillanatban Lord Stanhope lépett ki az erdőből, nyomában Lord Lovejoyjal,
Aloysius Lovejoyjal és Lord Rookewoode-dal.
- Maguk mit csinálnak itt? - tudakolta Lord Stanhope rosszallóan, miközben Tess körbejárta az újonnan
érkezetteket.
A gróf ingerült pillantást vetett rá.
- Nyilván ugyanazt, amit mi is - mondta. - A herceget és a társalkodónőt keresik.
- Nyissa ki az ajtót, Rookewoode! - kiáltotta Christopher a kútházból.
A gróf felvonta a szemöldökét.
- És maguk, hölgyeim, megtalálták őket. Bravó!
Néhány perces vita következett, mielőtt Aloysius Lovejoy önként vállalta, hogy elmegy egy fejszéért és
néhány jó erőben lévő inasért.
A kis csapat feszélyezett csendben várakozott, amelyet Stanhope vikomt tört meg.
- Elképzelni sem tudom, ki űzne ilyen aljas tréfát Miss Stewarttal és őkegyelmességével.
- Maga szerint ez tréfa? - kérdezte Lord Lovejoy. - Ha a kutya nem vezette volna ide a Greycourt
kisasszonyokat, a dolog szörnyű véget érhetett volna.
Meg is halhattak volna.
- Mit gondol, ki tette? - kérdezte Messalina.
- Egy orvvadász vagy valami hasonló alak - felelte Lord Stanhope rosszallóan. - Valami alsóbb néposztályba
tartozó gazember.
- És egy lakattal felszerelkezve indult orvvadászatra - jegyezte meg Lord Rookewoode a zárat és az ajtót
vizsgálgatva, majd elkomorodva felegyenesedett. - Átkozottul valószínűtlen. Sok erre az orvvadász?
- Igen - bólintott Lord Lovejoy.
Lord Rookewoode megvonta a vállát.
- Akkor talán valóban így lehetett. - Azonban továbbra is kétkedőnek tűnt.
 Lucretia szórakozottan csapkodta a bokrokat a késével.
Lord Stanhope összeszorított szájjal meredt rá, és szinte sütött róla a rosszallás.
Messalina Lord Lovejoyhoz fordult.
- Honnan tudta, hogy ide kell jönniük?
- Aloysius emlékezett a kútházra.
- Maga nem emlékezett?
- Nem. - A férfi elhallgatott, és Lucretia felé pillantott, aki még mindig a növényzetet pusztította. - Talán vissza
kellene vinnie a húgát a házba.
Lord Stanhope bólintott.
- Ez az egész szörnyen megterhelő lehet egy fiatal hölgy számára.
Messalina, még mindig erőltetett mosollyal az arcán, lehajtotta a fejét. Arra célzott a vikomt, hogy huszonhét
évesen ő már nem fiatal? Persze akadtak bőven, akik egy hölgyet vénlánynak tekintettek, ha huszonöt éves
koráig nem ment férjhez. Ám ezt általában nem mondták a szemébe.
- Azt hiszem, maradunk.
- Hogy jutott eszükbe, hogy idejöjjenek? - érdeklődött Lord Stanhope gyanakvó hangon.
- Volt egy vezetőnk - mutatott Messalina Tessre, aki az ajtó mellett ült, és türelmesen várta, hogy a gazdája
kiszabaduljon a kútházból.
A mentőcsapat érkezését beszélgetés zaja és lábdobogás jelezte, majd Mr. Lovejoy lépett ki az ösvényre,
nyomában két lenyűgöző termetű inassal.
Lord Rookewoode egy halk hurrával üdvözölte a barátját.
Mr. Lovejoy vigyorogva meghajolt, miközben Lord Stanhope rosszallóan szipogott a komédiájuk láttán.
Az inasok megtanácskozták az urakkal, mi lenne a legjobb mód a lakat feltörésére, majd egy vörös hajú fickó
az ajtóhoz lépett, és meglendítette a fejszéjét.
A lakat hangos csattanással letört.
Az ajtó azonnal kinyílt, és a küszöbön megjelent a zilált Freya és a sápadt, de nyugodt Christopher.
Előreengedte a nőt.
Freya kilépett a tisztásra, kihúzta magát, és Messalina felé fordult.
- Hála istennek, hogy megtaláltatok bennünket!
- Nem mi - csacsogott Lucretia vidáman -, hanem Tess.
Mindannyian odafordultak, ahol Christopher fél térdre ereszkedve vakargatta az elragadtatott kutya fülét.
A Messalina mellett álló Freya hirtelen felszisszent.
Christopher felkapta a fejét, és követte a tekintetét.
Messalina is így tett, és belesett a kútházba. Magasan az ajtóval szemközti falon a beeső fény egy faragványt
világított meg.
- Az ott egy W? - tudakolta Lord Rookewoode kíváncsian.
- Dehogy! - rázta meg a fejét Lucretia, odalépve Messalina másik oldalára. - Ez két egymáson keresztbe tett V
betű. Virgo Virginum.
Mindenki megfordult, és rámeredt, a nővérét is beleértve.
- Szűz Mária - magyarázta Lucretia. - Ez egy jel, amit a boszorkányok elűzésére használnak.
- Boszorkányok?! - kiáltott fel Lord Lovejoy.
Vele egy időben Mr. Lovejoy is kifakadt:
- Micsoda badarság!
- Valóban badarság - elmélkedett Lord Rookewoode. Belépett a kis épületbe, hogy közelebbről szemügyre
vegye a betűket. - Ám ezt frissen vésték ide. - Megfordult, és rávigyorgott Lord Lovejoyra; az arca furcsán
világított a sötét kútházban. - Valakinek a közelben talán oka van félni a boszorkányoktól.

Boszorkányjel.
 Freya ezen töprengett, miközben visszafelé tartottak a házhoz. Vajon véletlenül került pont oda? Biztosan
nem. A Varjú figyelmeztette, hogy egy dunkelder is van a vendégek között. Most pedig egy boszorkányjelet talált.
Nem. Ez nem véletlen.
A boszorkányjel általában csak egyfajta szerencsét hozó talizmán volt, amely arra szolgál, hogy elűzze a
gonoszt - vagy a gonosz embereket - egy épületből. Ez a jel azonban figyelmeztetésnek tűnt. A dunkelder rájött,
hogy ki ő? Ugyanúgy követte, ahogy ő Harlowe-t, aztán elkapta, és mindkettőjüket bezárta a kútházba?
Csakhogy a jelet már azelőtt belevésték a falba, hogy őket bezárták oda. És a dunkelder miért vonta be az
ügybe a herceget, ha őrá vadászott?
A fenébe! Ennek semmi értelme nem volt.
- Jól vagy? - kérdezte Messalina.
- Jól. - Freya megköszörülte a torkát, mert ez nagyon kurtán-furcsán hangzott, márpedig nem akarta
megbántani Messalinát. - Sajnálom, hogy nem tudtam elmenni a tegnap esti találkozónkra.
- Azt hiszem, az adott körülmények között meg tudok bocsátani neked - felelte Messalina fanyarul.
Freya érezte, hogy megrándul a szája.
- Ma este újra megpróbáljuk?
- Igen, kérlek. - Messalina hálás pillantással nézett rá.
Freya szinte megszédült a mellkasát elöntő forróságtól, miközben visszamosolygott.
- A szobádban?
Messalina bólintott, és néhány percig barátságos csendben sétáltak.
- Biztosan nagyon megijedtél, hogy egész éjjel be voltál zárva - jegyezte meg aztán. - Hogy történt?
Freya megvonta a vállát, és mivel fáradt volt, és tényleg nem tudott mást kitalálni, elmondta az igazat.
- Harlowe-t követtem, amikor valaki megragadott, és bekötötte a szemem egy kendővel. Belökött a kútházba,
aztán becsapta mögöttem az ajtót.
Messalina felvonta a szemöldökét.
- Találkád volt Christopherrel?
- Oöö... nem. - Noha ezen megsértődhetett volna, Freya egyszerűen csak fáradtságot érzett. - Később azt
mondta, kapott egy üzenetet, hogy Mr. Plimpton várja a kútházban. Láttam, ahogy elhagyja a házat, és... -
Igazából, most, hogy belegondolt, elég nehéz volt megmagyarázni. Meglehetősen sután fejezte be a mondatot: -
Én csak... követtem.
- Aha - mondta Messalina kétkedő hangon.
Freya hirtelen késztetést érzett arra, hogy az egész bonyolult ügyet elmesélje Messalinának. Éveken át
egyedül volt, hamis név alatt élt. És bár Hollandék nagyon kedves munkaadók voltak, soha nem bízhatott meg
bennük. Igazából senkivel sem tudott őszintén beszélni.
Egyszer szeretett volna mindent elmondani Messalinának.
Teljes szívéből arra vágyott, hogy visszaszerezze a barátságukat.
A szeme sarkából rápillantott a másik nőre.
- Köszönöm, hogy megkerestetek bennünket - mondta halkan.
Messalina megvonta a vállát.
- Lucretiával nem tudtuk, miről van szó. Egyszerűen csak követtük Tesst. Attól tartok, ő az igazi hős.
Freya a Harlowe mellett trappoló kutyára pillantott, aki rajongó tekintettel nézett a gazdájára.
- Vajon Tess miért nem kereste meg Harlowe-t már tegnap este? Bezárta a szobájába?
- Nem - felelte lassan Messalina. - Az istállóban volt kikötve. A lovász, aki őrizte, azt mondta, levelet kapott
Christophertől, de ez elég valószínűtlennek tűnik, nem igaz?
- De - bólintott Freya, miközben Harlowe hátát figyelte. Eszébe jutott a szörnyű történet, amelyet a férfi előző
este mesélt neki. Tess nélkül nem tett egy lépést sem. Szinte olyan volt számára a kutya, mint egy talizmán,
amely az emlékek ellen védelmezi. - Nem hiszem, hogy megkötné és egyedül hagyná Tesst. Nagyon szereti.
- Azt látom. A kutya sem szeret távol lenni tőle.
 - Nem. - Freya elmosolyodott, látva, hogy Harlowe milyen nyugodtnak tűnik most, hogy mellette van a
kutyája.
Messalina lehalkította a hangját.
- Tudod, hogy ki tette ezt?
Freya gyors pillantást vetett rá, és a dunkelderre gondolt, meg azon tűnődött, hogy vajon ki akar ráijeszteni
Harlowe-ra.
- Lehet, hogy van egy ötletem.
- Ki az?
Freya megrázta a fejét.
- Azt hiszem, jobb, ha ezt majd este beszéljük meg. Négyszemközt.
A másik nő felvonta a szemöldökét.
- Rendben.
Végre megpillantották a Lovejoy-házat. Freya látta, hogy Lady Holland a kertben várakozik Reginával és
Arabellával.
Amikor odaért hozzá, az asszony nem szólt semmit, de Freya nagy meglepetésére megölelte.
- Rettentően aggódtam magáért, Miss Stewart.
- Ó, Miss Stewart! - kiáltott fel Regina, és ő is megölelte Freyát.
Arabella szégyenlősen elmosolyodott, és megfogta a kezét.
- Hála istennek, hogy jól van!
Freya mindkettőjüknek bólintott, de nem tudta nem észrevenni, hogy Lady Holland továbbra is aggodalmas
arccal néz rá. Sőt, a munkaadója jelentőségteljesen odabiccentett valakinek a feje fölött.
Ám amikor Freya megfordult, nem tudta megállapítani, kinek szólt ez a néma üzenet.
A hölgyek bekísérték a házba, majd fel a szobájába, ahol végre - hála az égnek - könnyíthetett a feszülő
hólyagján. Meleg fürdőt rendeltek neki, ő pedig hálásan levetkőzött és meg-fürdött. Aztán felöltözött, igyekezett
rendbe szedni magát, és ismét magára öltötte a társalkodónő unalmas szerepét.
Megrándult az arca.
Azután, ahogy aznap reggel rájuk találtak, talán soha többé nem maradhatott teljesen észrevétlen. Nos, ezen
már nem lehetett változtatni, és talán nem is számított. Valamivel több mint egy hét múlva vissza kellett térnie
Dornochba.
Szaporábban kezdett verni a szíve, amikor rádöbbent, milyen kevés ideje maradt.
Vetett még magára egy utolsó pillantást az öltözőasztalon lévő tükörben, aztán úgy döntött, nem kerülheti
tovább a társaság többi tagját.
Nagy levegőt vett, leereszkedett a lépcsőn, és megkereste a szalont, ahol úgy tűnt, az egész vendégsereg
összegyűlt, hogy kitárgyalják a délelőtt történteket. Amikor belépett, természetesen mindenki abbahagyta a
beszélgetést, és felé fordult.
Harlowe Lady Hollanddal társalgott. Most felnézett, és komoly tekintete találkozott Freyáéval. Ő is átöltözött,
és minden ízében hercegien festett a szigorú, fekete öltönyében és hófehér nyakkendőjében, amelytől a kék
szeme ragyogni látszott.
A férfi látványától valamiért végigfutott a borzongás Freya testén. Öt év óta először azt kívánta, bárcsak
inkább a valódi rangjához illő öltözéket viselne, nem pedig a társalkodónő slampos ruháját.
Butaság!, szidta magát. Bölcs Nő volt, és a küldetése sokkal fontosabb, mint a selyemruhák.
Felszegte az állát, és átvágott a szobán, nem törődve a rá szegeződő pillantásokkal, annak azonban tudatában
volt, hogy Harlowe mindvégig őt figyeli.
Amikor odaért hozzá, a férfi felállt, meghajolt, és megfogta Freya kezét.
O nem hagyhatta, hogy remegjenek az ujjai egy egyszerű érintéstől.
- Miss Stewart! - köszöntötte Harlowe. - Ha nem bánja, szeretnék négyszemközt beszélni magával.
 Freya a homlokát ráncolta. Együtt töltötték az éjszakát -igaz, többnyire beszélgetéssel, de akkor is. Vajon
milyen mondanivalója lehet - és miért ilyen hivatalos?
De bólintott, és követte a férfit a folyosó túloldalán lévő kis nappaliba.
- Kérlek... - mutatott Harlowe egy székre.
Freya értetlenül felvonta a szemöldökét, de leült.
- Biztosan tudod, miért akartam beszélni veled... - kezdte a férfi, kék szemében elszánt és komoly csillogással.
Freya azonban félbeszakította - az idegeit felőrölte a délelőtt és az iménti vesszőfutás a szalonban, a kíváncsi
tekintetek kereszttüzében.
- Fogalmam sincs.
Harlowe elhallgatott, és ránézett.
Aztán odament hozzá, és elkomolyodva fél térdre ereszkedett előtte.
- Freya de Moray, megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel?
 Tizedik fejezet

Köztudott, hogy veszélyes egy tündérrel alkut kötni, de Berkenyének nem volt más választása, ha beszélni akart a
Tündérkirállyal. Fogta a derekán lógó ezüsttőrt, és levágott egy tincset a lángvörös hajából.
- Elfogadod ezt fizetségül?
- Igen - felelte Kőris. - Most hunyd be a szemed, fogd meg a kezem, és csókolj meg!
Berkenye engedelmeskedett, és ajkát a férfi hűvös szájára szorította...

Noha egyszer már volt házas, Christopher még soha nem kérte meg senki kezét. A legutóbbi eljegyzése ugyanis
már kész tény volt, mire ő értesült róla. Az egészet az apja és Sophy anyja rendezte el. Még a lány bátyja sem
tudott róla, amíg haza nem hívták Londonból, hogy részt vegyen a sietős esküvőn.
Christopher tehát még soha nem gondolkodott azon, mi lenne a legjobb módja egy lánykérésnek. De ha így
lett volna, biztosan rájön, hogy egy elhamarkodott, a körülmények által kikényszerített ajánlat valószínűleg nem
a legideálisabb megoldás - különösen egy olyan nő esetében, mint Freya.
Elvégre Freya nemcsak hogy kihívta őt párbajra, de le is győzte.
Ám még ha tudta is, hogy Freya nem fog repesni az örömtől a javaslata hallatán, a teljes elutasításra mégsem
volt felkészülve.
- Te megőrültél? - A nő zöld-arany szeme villámokat szórt, mintha bizony azt javasolta volna, hogy
meztelenül rohanjon végig a szalonon.
Christopher értetlenül pislogott.
- Én...
- Nem - közölte Freya nyugodtan, noha némi gyilkos éllel. - Nem megyek hozzád, Kester.
A férfi megpróbálta féken tartani az ingerültségét. Muszáj mindennek ilyen bonyolultnak lennie ezzel a
nővel?
- Együtt töltöttük az éjszakát, Freya - mondta összeszorított fogakkal. - Még ha igazából nem történt is semmi,
a dolognak akkor is híre megy. Ha nem jössz hozzám feleségül, az emberek pletykálni fognak rólad. Ezt nem
akarom.
- Amiatt aggódsz, hogy az emberek pletykálni fognak rólam? - kérdezte a nő gúnyosan. - Nem gondolod, hogy
esetleg az is szóbeszéd tárgya lenne, ha egy herceg feleségül vesz egy nincstelen társalkodónőt?
- Ne légy nevetséges! - csattant fel Christopher. - Ha megütközést kelt is, hogy egy hivatalosan kegyvesztett
hölgy feleségül megy egy herceghez, az korántsem ugyanaz, mint a gyanú, hogy elcsábítottalak és elhagytalak.
- Ez nagyon úgy hangzik, mintha a saját neved miatt aggódnál - jegyezte meg Freya. - De nem kell félned. Az
emberek többsége nem foglalkozik egy szegény társalkodónővel.
Bármennyire is igyekezett uralkodni magán, Christophert elfogta az ingerültség.
- A fenébe, Freya! Te nem vagy társalkodónő. Ha hozzám jössz feleségül, visszakapod a valódi neved és a
téged megillető helyet a társadalomban.
A nő szeme elkerekedett, és Christopher a másodperc töredékéig azt hitte, hogy győzött a logikája.
Aztán Freya felső ajka vicsorra húzódott, felfedve a tökéletes fehér fogait.
- Azt képzeled, hogy tudod, mit akarok. Az még sosem jutott eszedbe, hogy tökéletesen boldog vagyok úgy,
ahogy vagyok? Hogy nem akarom visszakapni a nevemet és a rangomat?
- Nem - morogta Christopher -, mert ez nevetséges. Egy herceg lánya vagy. Mi a fenéért akarnád továbbra is a
rangban nálad alacsonyabban állókat szolgálni?
 - Te nem ismersz engem, Christopher Renshaw.
- Nem? - Valamiért ezek a szavak haraggá változtatták a férfi ingerültségét. Mindkét kezével rátámaszkodott
Freya székének karfájára, lehajolt, és belenézett abba a gyönyörű szempárba.
- Ismerem a családodat, és tudom, hogy hol nőttél fel, Freya de Moray. Tudom, hogy olyan éles a nyelved,
hogy csíkokra metél minden férfit, aki elég bolond ahhoz, hogy ujjat húzzon veled. Tudom, hogy a tüskés külső
alatt gyengédség rejtőzik, mert az egész éjszakát a karomban töltötted, csak hogy megnyugtass. És tudom,
milyen a csókod íze, Freya.
A szavait tett követte: előrehajolt, és röviden, keményen megcsókolta a nőt.
Freya nem tiltakozott, de nem is viszonozta a szenvedélyét.
Aminek figyelmeztető jelnek kellett volna lennie Christopher számára.
Amikor elhúzódott, Freya hátradőlt a székben, olyan hűvösen és rezzenéstelenül, mint egy királynő, aki épp
ítéletet készül mondani valami mocskos parasztra.
- Azt hiszed, hogy megölelni ugyanaz, mint ismerni? - suttogta. - Mi van a vágyaimmal, a félelmeimmel, az
álmaimmal? Igazából semmit nem tudsz rólam, Harlowe. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy azt hiszed, a
társadalmi elvárások miatt hozzád megyek.
És ezzel visszatért ahhoz, hogy a címéhez tartozó nevén szólítsa Christophert. Hogyan is vágyakozhatott egy
ilyen ellentmondásos nő után?
Úgy, hogy Freya kihívást jelentett a számára. Mert amikor a haragja felizzott, azzal együtt a szenvedélye is
lángra kapott. Mert Christopher nem egyszer látott elragadó fényt a szemében, amikor ránézett.
Mert a szúrós tüskék alatt egy intelligens, melegszívű nő rejtőzött. Christopher nagy levegőt vett, megpróbált
nyugalmat erőltetni magára.
- Nem csak azért akarlak feleségül venni, mert a társaság...
- Megkérted volna a kezem, ha nem vagyunk bezárva a kútházba? - szakította félbe Freya.
- Átkozottul jól tudod, hogy nem!
A nő gőgösen felvonta a szemöldökét.
- Akkor azt hiszem, befejeztük ezt a beszélgetést.
Christopher nagy levegőt vett, próbálta visszanyerni a józanságát. Meg kellett védenie Freyát.
- Freya, én kompromittáltalak.
- Nem megyek hozzád pusztán azért, mert bűntudatod van. - A nő felállt, amivel arra késztette, hogy ő is
felálljon, és helyet adjon neki. - Őszintén szólva a bűntudatod nem az én problémám.
Christopher lehunyta a szemét. Az elmúlt éjszaka nemigen aludt, és az idő nagy részét feszült idegállapotban
töltötte a sötétség és a szűk tér miatt.
Kimerült volt.
Kinyitotta a szemét, és ránézett Freyára.
- Cserben hagytam a bátyádat. Cserben hagytam Sophyt. Téged nem foglak cserben hagyni.
A nőnek most már remegett az ajka. Kétségtelenül ugyanolyan fáradt és ingerült volt, mint ő.
- Az, hogy nem veszel feleségül, még nem jelenti azt, hogy cserben hagysz. Ha ettől jobban érzed magad,
nagyon kétlem, hogy akár Lady Holland is elvárná, hogy elvegyél feleségül.
Christopher tett egy lépést előre, elég közel Freyához ahhoz, hogy érezze a parfümjének halvány loncillatát.
- Nem Lady Holland vagy bárki más miatt kértem meg a kezed - magyarázta kétségbeesetten. - Azért akarom,
hogy a feleségem légy, mert az vagy, aki vagy.
A nő félrebillentett fejjel nézett rá.
- És mit gondolsz, ki vagyok én?
- Lady Freya de Moray - felelte Christopher halkan, de vehemensen, mert kezdett elfogyni a türelme. - Ayr
előző hercegének a lánya és a mostani húga. Előkelő származású hölgy. Egy olyan hölgy, aki megérdemli, hogy
feleségül vegyék, ha kompromittálódott. Azt akarom, ami neked a legjobb.
Freya sértődötten lebiggyesztette azt az édes száját.
 - Ha azt akarnád, ami a legjobb nekem, akkor nem sértenél meg azzal, hogy a társaság miatt kéred meg a
kezem.
- Azért kérlek meg, mert ez a helyes - mondta Christopher tehetetlenül.
A beszélgetésük a keze között hullt darabokra, és fogalma sem volt, hogyan rakhatná össze újra. Nem találta a
szavakat, amelyekkel meggyőzhette volna a nőt.
- Azért kérem meg a kezed, mert ha nem tenném, többé nem lennék tisztességes úriember. Hát nem érted?
Freya szeme elkerekedett, és a másodperc töredékére a férfi mintha könnyesnek látta volna a tekintetét.
Aztán elfordult, elrejtette az arcát.
- Talán - mondta, miközben elindult az ajtó felé - kevesebbet kellene törődnöd a saját becsületeddel, és többet
az én érzéseimmel.

Aznap este Freya vett egy nagy levegőt, és halkan bekopogott Messalina ajtaján.
Messalina azonnal kinyitotta, és intett neki, hogy menjen be.
Freya belépett, és idegesen megfordult.
Az volt a furcsa, hogy Messalina is idegesnek tűnt, és bizonytalan mosollyal mutatott a kis kandalló előtt álló
székek és kanapé felé.
- Leülnél?
Freya leereszkedett egy székre. Messalina gyönyörű jádezöld selyemköntöst viselt, amelyre darvakat
hímeztek. A haját egyetlen sima copfba fonta. Freyába belehasított a fájdalom, amikor eszébe jutottak azok az
idők, amikor gyerekként megengedték nekik, hogy egymásnál aludjanak. Messalinának mindig is fényes,
egyenes szálú fekete haja volt - éjszakára könnyen sima fonatba szelídíthető, ellentétben az ő makrancos
fürtjeivel.
Kifújta a levegőt, és ránézett a gyermekkori barátnőjére.
- Azt hiszem, azzal kell kezdenem, hogy bocsánatot kérek tőled.
- Micsoda? - Úgy tűnt, ez meglepetésként érte Messalinát. A szeme tágra nyílt, ahogy a széke legszélén ült. -
Miért?
- Azért, ahogyan az elmúlt tizenöt évben bántam veled. Sajnálom. - Freya összekulcsolta a kezét az ölében. -
Azt hiszem, amikor az a dolog történt, sokkot kaptam. Tudod, attól féltünk, hogy Ran meghal, és aztán papa
halálával...
- Megértem - vágott közbe Messalina. - Tényleg megértem. Nem kell folytatnod.
- De azt hiszem, muszáj - ellenkezett Freya halkan. - El kell mondanom, hogy sajnálom, szörnyen sajnálom,
hogy Aurelia meghalt. Soha nem hittem el, hogy Ran ölte meg, de ez nem akadályoz meg abban, hogy
gyászoljam. Mindezt azért kell elmondanom neked, hogy ne legyen többé hazugság, fájdalom vagy félreértés
kettőnk között.
Messalina félszegen elmosolyodott.
- Szerinted valóban eltörölhetünk minden fájdalmat, ami közöttünk volt?
Freya visszamosolygott rá.
- Mindenesetre megpróbálhatjuk. Ha rád nézek, megértem, hogy mindez nem a te hibád volt... éppúgy, ahogy
az én hibám sem. Mindketten szenvedtünk. Mindketten elvesztettünk családtagokat. De amikor hozzád kellett
volna mennem vigasztalásért, én inkább elfordultam tőled. Azt hittem, hogy a bátyád és a nagybátyád oldalán
állsz. Hogy most már az ellenségem vagy.
Messalina felsóhajtott.
- Soha nem voltam az ellenséged. Annak ellenére, hogy még mindig szeretem a bátyámat, Juliánt.
- És én sem vagyok az ellenséged, annak ellenére, hogy még mindig szeretem Ránt - mondta Freya halkan. -
Sajnálom, hogy megijedtem. Hogy feltételezésekbe bocsátkoztam, ahelyett hogy beszéltem volna veled.
Messalina szaporán pislogott, a szeme könnyesen csillogott.
- Nos, azt hiszem, meg tudok bocsátani neked, ha megígéred, hogy a jövőben beszélsz velem.
 - Igen - felelte Freya, és megbicsaklott a hangja. - Igen, megígérem.
Nem tudta, mikor állt fel, de Messalina a nyakába vetette magát, és úgy ölelkeztek, mintha még mindig
lányok lennének, és lobogó hajjal szaladgálnának a skót dombokon, és jó volt, nagyon jó volt tudni, hogy
Messalina újra a barátnője.
Freya érezte, hogy botormód könnyek gördülnek le az arcán. Nem is tudta, mikor volt utoljára ilyen boldog.
Amikor Messalina végre elengedte, lehúzta maga mellé a díványra.
- Annyira hiányoztál! Milyen volt az életed? Miért szegődtél el társalkodónőnek, és miért Miss Stewart a
neved? Bevallom, az elmúlt négy évben majd kifúrta az oldalamat a kíváncsiság, és alig vártam, hogy
megkérdezhessem.
Freya ránézett, és kinyitotta a száját, hogy elmondja a szokásos hazugságokat, de ehelyett kibukott belőle az
igazság.
- Bölcs Nő vagyok.
Attól, hogy ezt hangosan kimondta, olyan megkönnyebbülés fogta el, hogy elvigyorodott.
Bár a kijelentése majdnem egyórás magyarázkodáshoz vezetett.
- Jóságos isten! - hüledezett Messalina, miután Freya végül kifogyott a szavakból. A kanapén ült, és az elmúlt
félóra során valamikor elővett egy üveg bort, és most azt kortyolgatta egy apró, finom borospohárból. -
Természetesen hallottam a pletykákat. Aligha nőhet fel az ember a határ közelében úgy, hogy ne halljon suttogni
a Bölcs Nőkről, de hogy ezek a mendemondák igazak legyenek... - Megrázta a fejét. - És azt mondod, ezért zártak
be a kútházba? Mert van közöttünk egy dunkelder?
- Egészen biztosan - bólintott Freya, miközben ivott egy korty bort. - Azt hiszem, figyelmeztetésnek szánták.
- Mit gondolsz, ki lehet az? - tűnődött Messalina. - Valamelyik vendégre gondolsz? Én magam Lord
Rookewoode-ra tippelnék. Az az ember túlságosan is jóképű ahhoz, hogy ezt ne fordítsa a hasznára.
Freya nevetett. Olyan jó volt, hogy ezt meg tudta valakivel beszélni. Hogy Messalinával tudta megbeszélni.
- Elgondolkodtam Lord Stanhope-on... annyira mogorva és rosszalló. Viszont Lord Lovejoy valóban beszélt a
boszorkányokról, és ő a környékről származik.
- Persze lehet, hogy Christopher az - vetette fel ártatlanul Messalina.
Freya lesújtó pillantást vetett rá.
- Nem, nem hinném.
Messalina elvigyorodott.
- Mi van kettőtök között?
- Semmi - felelte Freya, és megpróbált ártatlannak tűnni.
Messalina hitetlenkedve felvonta a szemöldökét.
Freya vágott egy grimaszt. Messalinának sosem tudott hazudni.
- Megkérte a kezem.
- Ne!
- De igen. - Freya vállat vont, és belekortyolt a borába, hogy leplezze a hirtelen rátörő szomorúságot.
- És gondolom, te visszautasítottad - bólintott Messalina.
- Miért mondod ezt? - kérdezte kitérően Freya.
Most Messalinán volt a sor, hogy rábámuljon.
- Egy, mert olyan makacs vagy, mint egy öszvér. Kettő, mert ha elfogadtad volna, Christopher a vacsoránál
bejelentette volna az eljegyzést, ehelyett szegény az egész étkezés alatt a borsót bámulta a tányérján.
- Látom, máris az ő oldalára álltái - morogta Freya.
- Szó sincs róla. - Messalina meglehetősen vakmerőén hadonászott a borospoharával. - Csak sajnálom, mert
tudnia kellett volna, hogy ha kötelességtudatból kéri meg a kezed, garantáltan visszautasítod. Még akkor is, ha
valójában érdeklődsz iránta.
Freya arcát elöntötte a forróság.
- Ki mondta, hogy érdekel Harlowe?
 - Én, mert látom, hogyan bámulsz rá, amikor azt hiszed, senki sem figyel - közölte Messalina ravaszul. -
Amikor megjöttem, szinte mindig dühös volt a tekinteted, amikor ránéztél. Mostanában egészen más
érzelmekről árulkodik.
- Nem tudom, mire gondolsz - mondta Freya, bár érezte, hogy még mindig ég az arca. Vajon igaz ez? Minden
alkalommal elárulta magát, amikor Flarlowe-ra pillantott? Mert tudta, hogy Messalinának egy dologban igaza
van: már nem gyűlölte a férfit.
És ha anélkül kérte volna meg a kezét, hogy a botrány fenyegetése lebeg a feje fölött? Nos, természetesen
nemet mondott volna.
De talán kevésbé durván utasította volna vissza.
Freya megköszörülte a torkát.
- Eléggé eltértünk a dunkelder témájától és a Bölcs Nőknek végzett küldetésemtől.
- Küldetés? - Messalina kíváncsian oldalra billentette a fejét. - Miféle küldetés?
Freya az ajkába harapott, de hát már minden mást elmondott Messalinának.
- Amikor ősszel újra összeül a parlament, néhány képviselő olyan törvényt szándékozik előterjeszteni, amely
a boszorkányüldözést nemcsak újra legálissá teszi, hanem ösztönzi is. - Meg-vonaglott a szája. - Ez az a
boszorkánytörvény, amit Lord Stan-hope említett a minap a reggelinél. Morális intézkedésnek szánják, hogy
kiirtsák az istenteleneket Nagy-Britanniából. Ilyesmi. A múltban azonban a dunkelderek nem tettek különbséget
a boszorkányok és a Bölcs Nők között. Szerintük mi boszorkányok vagyunk, az ördög gonosz imádói.
Nyilvánvalóan nem engedhetem, hogy ezt a törvényt elfogadják.
Messalina egy kicsit kihúzta magát.
- Hogyan akarod megakadályozni?
Freya előrehajolt.
- A férfi, aki a kezdeményezés élén áll, Lord Elliot Randolph. Ha találok valamit, amivel a markomban
tarthatom, remélem, meg tudom akadályozni, hogy benyújtsa a törvényjavaslatot. - Hátradőlt. - Szerintem Lord
Randolph megölte a feleségét, és ezt be is akarom bizonyítani.
Messalina szeme elkerekedett.
- Eleanor Randolphot?
- Igen? - kérdezte Freya óvatosan.
Messalina felpattant, odament az öltözőasztalához, és kotorászni kezdett a piperecikkeit tartalmazó
dobozban.
- A, itt is van! - Megfordult, és egy levelet nyomott Freya kezébe. - Olvasd el!
Freya gyorsan átfutotta a levelet, majd újra elolvasta, ezúttal lasabban. Eleanor Randolph írta, és az állt
benne, hogy el akarja hagyni Lord Randolphot.
Rámeredt Messalinára.
- Mikor kaptad ezt?
- Néhány héttel Eleanor halála előtt.
Freya elgondolkodva hajtogatta össze a levelet.
- Miután megérkeztem ide, az első nap átsétáltam a Randolph-birtokra, és beszéltem a vadőrrel. Azt mesélte,
hogy Eleanor éjjel lerohant az istálló udvarára, és nem viselt mást, csupán az alsóingét. Persze mindenki azt
hitte, hogy megőrült... de mi van, ha nem ez az igazság?
Messalina hevesen bólogatott.
- Lehet, hogy Lord Randolph elől próbált elmenekülni. -Elkomorodott az arca. - De hogyan tudjuk ezt
bizonyítani?
- Valaki a házban biztosan tudott róla - mondta Freya. Nem volt annyira magabiztos, mint amilyennek
mutatta magát, de muszáj volt hinnie abban, hogy leleplezhetik Lord Randolphot mint gyilkost. - Szerettem
volna beszélni a házvezetőnővel, de senki sem nyitott ajtót.
Messalina a homlokát ráncolta.
 - Mi pedig próbáltuk megkeresni Eleanor szobalányát, de még Eleanor halála előtt elbocsátották.
Freya pislogott.
- Ki az a „mi”?
011
- Jane és én - magyarázta Messalina. - Jó barátnő és nagy gyakorlatias ember. Az volt az első dolgom, hogy
a segítségét kérjem, amikor idejöttem.
- Tudod, hová ment a szobalány, miután elbocsátották? -kérdezte Freya. - Talán visszatért Londonba?
Messalina megrázta a fejét.
- Idevalósi lány volt, nem mehetett messzire.
- De ha tud is valamit, valószínűleg túlságosan fél ahhoz, hogy beszéljen. - Freya egy pillanatra elgondolkodva
az ajkát harapdálta. - Egy környékbelire van szükségünk, aki megkeresi, és a bizalmába férkőzik, olyasvalakire,
akiben talán megbízik. -Messalinára pillantott. - Lady Lovejoy szolgái közül van helybéli?
- Megkérdezem tőle. - Messalina ránézett Freyára. - Akkor együtt nyomozunk Eleanor halálának ügyében?
Freya bólintott.
- Együtt.
Messalina arca széles mosolyra derült.
- Remek!

Christopher másnap reggel azzal a felismeréssel ébredt, hogy békésen átaludta az éjszakát.
Rémálmok nélkül.
Furcsa. Azt hitte, hogy a kútházban töltött éjszaka után a félelmei - a sötéttől és az apró, szűk helyektől való
irtózása -súlyosbodni fognak. Nyugtalan, rémálmokkal terhes alvásra számított.
Ehelyett sokkal kipihentebb volt, mint évek óta bármikor.
Abban erősen kételkedett, hogy teljesen kigyógyult a fóbiájából, de annak mindenképpen örült, hogy a
probléma nem súlyosbodott. Talán azért, mert Freya ott volt mellette? Mert elvonta a figyelmét beszélgetéssel és
a jelenlétével?
Ha igen, akkor hálával tartozott neki.
Tess megbökte a kezét az orrával.
Megfordulva látta, hogy a kutya türelmesen ül az ágya mellett.
Illetve nem is olyan türelmesen - amikor Tess észrevette, hogy felébredt, hátrált, és egyszer, élesen felugatott.
- Akartál valamit? - érdeklődött Christopher udvariasan.
Tess körbefordult, majd lehasalt előtte.
- Rendben.
Christopher felkelt, gyorsan felöltözött, aztán kiment a szobából, majd le a lépcsőn. Tess a nyomában
trappolt.
Kiléptek a házból a szelíd, reggeli napsütésbe. A kert felé tartottak - Christophernek az előző nap miatt már
elege volt az erdőből.
Miközben az ugrándozó Tess mögött sétált, Freya járt az eszében. Feleségül akarta venni - és nem csupán
azért, mert ez volt a tisztességes lépés. Egész életében vele akart vitatkozni, nézni, ahogy megvonaglik az ajka,
amikor tőrbe csalja, érezni, ahogy az izgalom átjárja a mellkasát, amikor nevetésre ingerli.
Freya kemény dió volt, de mellette élőnek érezte magát. Sőt, mellette élni akart.
És ő férfiként tekintett rá - nem fiúként, munkaadóként, férjként, gazdag rokonként vagy hercegként.
Számára ő Kester volt.
Így egyszerűen.
Christopher erre vágyott - hogy újra ember lehessen. Újra bensőséges viszonyban lenni egy másik emberrel.
Bensőséges viszonyban lenni Freyával.
Ami azt jelentette, hogy valahogy ki kellett ismernie - azt, hogy kicsoda ő mint nő, és azt is, hogy mi kell
ahhoz, hogy beleegyezzen, hogy a felesége legyen.
 De előbb szembe kellett néznie Plimptonnel, és pontot tenni az ügy végére, mert az előző este végül nem
találkozott a férfival. Plimpton valahogy gondoskodott róla, hogy elkerülje.
De többé nem fog sikerülni neki.
Christopher füttyentett Tessnek, és elindult a ház felé.

Aznap késő délelőtt az egész társaság kilovagolt piknikezni.

A kanca, amely Freyának jutott, vén volt, akár az országút, szinte hallani lehetett, ahogy recsegnek-ropognak
a csontjai. Megpróbálta vágtára ösztökélni, de a szegény pára állandóan visszatért a komótos lépéshez, így Freya
eléggé lemaradt a társaság többi tagjától.
Ami nagyon is megfelelt neki. Éppen aznap reggel volt kénytelent közölni Lady Hollanddal, hogy kikosarazta
Harlowe-t.
Lady Holland a fejét ingatta, és úgy nézett ki, mint aki túl sok mindent akar egyszerre mondani.
Szerencsére Lady Lovejoy pont ezt a pillanatot választotta a piknik bejelentésére, így Freya sietve
elmenekült, hogy felvegye a lovaglóruháját.
Most felsóhajtott, és az előtte haladó Arabellát figyelte. A lány mellett az ifjú Mr. Lovejoy lovagolt, aki nem
volt túl jó lovas, amit azzal kompenzált, hogy nem vette magát rettenetesen komolyan.
Lady Holland Mr. Lovejoy másik oldalán haladt, és jóindulatúan mosolygott. Freya egyetértett vele - a két
fiatalé tényleg jó házasság lett volna. Persze nem olyan jó, mint egy ranggal rendelkező úriemberrel kötött frigy,
de Mr. Lovejoy kedves volt, különösen, ha Arabelláról volt szó. Nem tűnt olyannak, aki durván semmibe veszi a
felesége véleményét. Jó hallgatóság volt, és Freya úgy látta, hogy őszintén tiszteli Arabellát.
Ha az ember jól belegondol, a kedvesség nagyszerű tulajdonság egy férfiban.
A gondolatra Freya tekintete Harlowe-ra siklott, aki valamivel a trió előtt lovagolt. Na, ő nem volt kedves.
Makacsul meg volt győződve arról, hogy tudja, mi a legjobb Freyának - mi több, akkor is meg akarta menteni, ha
ő ezt nem akarta.
Be kellett fejeznie a férfival.
Másrészről viszont ő maga sem volt kedves nő. Freya ajkai megrándultak a gondolatra. Élvezte a Harlowe-val
való vitatkozást. Élvezte a tudatot, hogy kertelés nélkül kimondhatja, amit gondol, és a férfi nem fog finomkodni
vele.
Élvezte a csókolózást Harlowe-val.
Esetleg... még ha nem is akart hozzámenni, egy kicsit talán még csókolózhatna és vitatkozhatna vele.
Talán a csókolózásnál több is történhetne köztük.
Freyát annyira lekötötte ez a gondolat, hogy kis híján továbbment, amikor a társaság lekanyarodott az útról
egy festői tisztásra.
A szolgákat előreküldték, hogy készítsék elő a „rusztikus” pikniket: színes takarókat és párnákat helyeztek el
művészi csoportokban a földön, az inasok pedig az ételek és a bor felszolgálásával foglalatoskodtak.
- Ó, milyen bájos! - kiáltott fel Lady Holland, miközben egy lovászfiú segített neki leszállni a nyeregből.
Elbűvölő volt, ezt Freyának is el kellett ismernie.
Oldalra vezette a kancáját, és segítség nélkül szállt le a nyeregből, vigyázva a régi lovaglószoknyájára. Éppen
átadta a gyeplőt egy lovásznak, amikor a nevét kiáltották.
- Miss Stewart! - szólt Regina. - Jöjjön, üljön ide hozzánk!
Freya megfordult. Regina már kiválasztott egy halom párnát, és letelepedett Messalinával, aki most biccentett
neki.
Aznap kora reggel Messalina és Lady Lovejoy bemutatta őt Jamesnek, egy fiatal, vörös hajú inasnak. Freya
már elmesélte a háziasszonyuknak, hogy Eleanor a barátnője volt, és Messalinához hasonlóan ő is ki akarja
deríteni, mi történt vele. Lady Lovejoy biztosította róla, hogy James már több éve az alkalmazásában állt -
cipőpucolóként kezdte a konyhán -, és megbízhat benne. Freya szimpatikusnak találta James higgadt
viselkedését. Alaposan elmagyarázta neki, mit akar - hogy keresse meg, és kérdezze ki Lady Randolph
szobalányát -, a férfi pedig csak bólintott, és annyit mondott, hogy ez több napig is eltarthat.
Szűkszavú, de értelmes embernek tűnt.
- Egész jó ez a bor - jelentette ki Regina, amikor Freya odaért hozzájuk. - Milyen pompás ötlet volt Lady
Lovejoy részéről, hogy megszervezte ezt a pikniket! Nem gondolja, Miss Greycourt?
- Igen, valóban - válaszolta Messalina, miközben Freya helyet foglalt. - De kérlek, szólíts Messalinának!
- O, te pedig Reginának! - válaszolta a másik örvendezve. - Úgy érzem, jó barátnők leszünk.
- Én is így gondolom - bólintott Messalina, majd Freya felé fordult, szürke szemében ördögi csillogással.
Régen is mindig így nézett Freyára, valahányszor valami esztelenségbe akarta beleugratni. Például, hogy
ússzanak a tóban úgy, hogy csak az alsóingüket viselik. Novemberben. - És maga, Miss Stewart? Bizonyára
magának is van keresztneve?
Regina kuncogott.
- Miss Stewart tizenhat éves korom óta van nálunk, mégsem hiszem, hogy valaha is hallottam volna a
keresztnevét.
- Természetesen van keresztnevem - mondta Freya, ártatlan arccal. Messalinának igazán rá kellett volna már
jönnie, hogy nem tud fogást találni rajta.
- Mégpedig? - kérdezte Messalina, és megrándult az ajka.
- Aethelreda - felelte Freya szelíd mosollyal.
Regina kezében megállt a borospohár, amelyet épp a szájához emelt, a szeme elkerekedett a meglepetéstől.
- Tényleg?
Messalina köhintett.
- Milyen... érdekes név.
- Valóban az.
Lánykorukban volt egy festmény Greycourtban, amely egy idős, meglehetősen ingerlékenynek tűnő hölgyet
ábrázolt. Senki sem tudta, kicsoda - a legjobb ötletük az volt, hogy egy olyan valakinek a rokona, aki
beházasodott a családba. De Messalinát és Freyát lenyűgözte - és egy kicsit megrémítette - a ráncok barázdálta
arca. Elnevezték Aethelredának - ez volt a legviccesebb név, amelyet ki tudtak találni.
Ami azt illeti, Freya még mindig elég viccesnek találta a nevet.
Úgy tűnt, Messalina is - szemmel láthatóan alig bírta magába fojtani a nevetését.
A legszívesebben Freya is elvigyorodott volna, de nem tette.
Elvégre még mindig társalkodónő volt, és nagyon nehéz lett volna most, miután már napok óta Lovejoyék
vendégei, megmagyarázni, hogy gyerekkori barátok Messalinával.
- Miért bámul magára a mama? - kérdezte Regina, átnézve Freya válla fölött.
Freya összerezzent.
- Attól tartok, gyáva vagyok, és szándékosan kerülöm őladységét.
- Miért? - tudakolta Messalina.
- Mert visszautasítottam a herceg ajánlatát.
- Micsoda? - kiáltott fel Regina túlságosan is hangosan.
- Te jó ég, Aethelreda! - hüledezett Messalina, Freya pedig úgy gondolta, hogy a barátnője túlságosan is élvezi
a zavarát.
- Csak a kútház miatt kérte meg a kezem - motyogta.
- Valóban? - Messalina megfordult, és ránézett Harlowe-ra. - És gondolom, ezért bámulja most annyira
magát...
- Tényleg? - kérdezte Regina a nyakát nyújtogatva.
- Ha megbocsátanak - mondta Freya, összeszedve a maradék méltóságát. - Azt hiszem, muszáj lesz beszélnem
Lady Hollanddal.
Felállt, mielőtt Regina vagy Messalina tiltakozhatott volna.
 Alig tett pár lépést, amikor egy kéz megragadta.
- Jöjjön, üljön ide, Miss Stewart! - mondta Harlowe túlságosan is hangosan.
- Mit művelsz? - sziszegte Freya.
A férfi tágra nyitotta a komisz kék szemét - mintha bárki is elhitte volna róla, hogy ártatlan.
- Nos, épp egy pompás marhasültet és sajtot készülök elfogyasztani.
- Felhívod ránk a figyelmet! - csattant fel Freya, miközben vonakodva engedett Harlowe rángatásának. A
lábát a szoknyája alá húzva leült egy nagy lila párnára.
Tess, aki a párnák és a takarók halma körül cirkált, most nagy sóhajtással lerogyott mellé.
Freya szórakozottan megsimogatta a kutya puha fülét.
- Az egyetlen dolog, ami felhívhatja ránk a figyelmet, az a te rikácsolásod. Nézz körül! Mindenki más a
flörtöléssel van elfoglalva. - Harlowe hátradőlt egy halom tarka selyempárnán, és úgy nézett ki, mint valami
barbár ország uralkodója. - Különben is, az volt a benyomásom, hogy téged aligha érdekel, mit gondol rólunk a
társaság többi tagja.
- Nincs olyan, hogy „rólunk” - vágott vissza Freya meglehetősen ügyefogyottan.
A férfi megrázta a fejét, mintha elszomorította volna a válasz.
- Attól tartok, hogy ebben tévedsz. A reggelinél eléggé nyilvánvaló volt, hogy mindenki tudja, megpróbáltam
megkérni a kezed, és te nyomban visszautasítottál.
- Az a sok pletykafészek!
- Ó, igen!
Freya ingerülten felsóhajtott. Körülnézett, és látta, hogy a vikomt rosszallóan bámul rá.
- Mr. Stanhope kétségkívül nem flörtöl.
- Nem - ismerte el Harlowe, és egy pohár bort nyújtott át neki. - Kezdem azt hinni, hogy az a férfi szerzetes.
De valami másról akartam beszélni veled - folytatta, miközben túlságosan is átható tekintettel figyelte Freyát. -
Ma reggel rájöttem, hogy meg sem köszöntem neked, amit a kútházban tettél értem.
Freya meglepetten nézett rá.
- Nem kell megköszönnöd.
- Nagyon is meg kell - mondta a férfi komolyan. - Majdnem megtébolyodtam abban a kis lyukban. A hangod
és a jelenléted hűsítő balzsam volt a lázas elmémre. Nekem kellett volna megnyugtatnom téged, mégis te voltál
kénytelen vigaszt nyújtani nekem. Köszönöm.
Freya rábámult Harlowe-ra. Tényleg elég nehéz volt továbbra is haragudnia rá, amikor ilyen kedvesen
köszönetét mondott neki.
A gazember!
- Szívesen - motyogta. - Örülök, hogy ott voltam veled -vallotta be.
- Valóban? - Harlowe kétkedve elmosolyodott. - Én félig-meddig az eszemet vesztettem, te lemaradtál a
vacsoráról, és fáztunk.
- Igen - mondta Freya egyszerűen, mert ez volt az igazság. Örült, hogy ott volt Harlowe-val. Abból a pánikból
ítélve, amely az ajtó becsukódásakor elfogta a férfit, nem biztos, hogy egyedül kibírta volna az éjszakát anélkül,
hogy sérülést okozzon magának. Vagy még rosszabb történjen vele. A gondolatra elfogta a nyugtalanság. Nem
akarta, hogy Harlowe-t bárki bántsa, hacsak nem ő az a valaki.
És már nem volt biztos abban, hogy tényleg bántani akarja.
- Figyelemre méltó nő vagy - állapította meg Harlowe most már halkan. - Ha a világ összes embere közül
választhattam volna, hogy mellettem legyen ebben a megpróbáltatásban, téged választottalak volna.
Freya elfordította a tekintetét - érezte, hogy elönti a forróság az arcát. Belekortyolt a borába, amely nagyon
finom volt, ezt el kellett ismernie.
- Remélem, nem volt nagyon rossz hatással rád az az éjszaka. - A férfi csettintett az egyik inasnak, aki az
ennivalót szolgálta fel.
 - Nem. - Freya szinte szégyenlősen pillantott rá, ami egyáltalán nem volt megszokott érzelem nála. - És te?
Hogy vagy?
Harlowe elmosolyodott, amitől nevetségesen kisfiúsnak tűnt.
- Teljesen kihevertem. Köszönöm, hogy megkérdezted. -Az inas két teli tányért hozott, amelyek közül az
egyiket Harlowe azonnal átnyújtotta Freyának. - Nem ez volt az egyetlen ok, amiért beszélni akartam veled.
- Ó...
Tess felemelte a fejét, és érdeklődve beleszimatolt a tányérba.
- Nem láttad Mr. Plimptont?
- Nem. - Freya homlokráncolva nézett a tányérján lévő ínycsiklandó eperre. - Azt hiszem, tegnap reggel óta
nem.
A férfi bólintott.
- Plimpton elment.
- Micsoda? - bámult rá Freya. - Biztos vagy benne?
- Tegnap este nem volt ott a vacsoránál, és ma reggel, amikor kérdőre akartam vonni, nem nyitott ajtót.
Megkértem Lovejoyt, hogy nyitássá ki a szobáját - mesélte Harlowe. - Nem volt ott, és a legtöbb holmija is eltűnt,
beleértve a leveleket is. - Eltorzult a szája. - Ha egyáltalán itt voltak nála. Csak arra tudok gondolni, hogy
pánikba esett, miután bezárt minket a kútház-ba, és kereket oldott.
Freya hallgatott. Teljesen biztos volt benne, hogy a dunkelder - bárki volt is az - állt amögött, hogy bezárták
őket a kút-házba. A boszorkányjel is mintha ezt erősítette volna meg. De most rájött, hogy a végtelennek tetsző
éjszaka során nem beszélt erről a dologról Harlowe-val.
- Honnan tudod, hogy Mr. Plimpton tette?
A férfi felvonta a szemöldökét.
- Ő küldte a levelet. Elmenekült. Ki más lehetett volna?
- Fogalmam sincs - mondta Freya lassan; nem is tudta, miért vitatkozik Harlowe-val. De ha nem a dunkelder
zárta be őket, akkor az még mindig nem lehetett tisztában az ő személyazonosságával. A probléma az volt, hogy
nem mondhatta el Harlowe-nak, miért gyanakodna valaki másra, mint Mr. Plimptonre. - Azt mondtad, nem
vagy teljesen biztos benne, hogy Mr. Plimpton írta neked az üzenetet. Ő miért bajlódott volna azzal, hogy
bezárjon bennünket a kútházba, amikor a pénzedet akarta?
Harlowe elgondolkodva nézett rá.
- Van valaki más, akire gyanakszol?
Freya a másodperc töredékéig habozott.
- Nincs.
A férfi kortyolt egyet a borából, miközben őt figyelte, majd óvatosan letette a borospoharat.
- Remélem, elmondanád, ha bármilyen információd lenne erről az ügyről.
Freya zavarában egyre kisebb darabokra tépkedte a kenyerét. Szórakozottan megetetett egyet Tesszel. Az volt
a furcsa, hogy el akarta mondani Harlowe-nak. Mintha azzal, hogy öt év rejtőzködés után végre megbízott
Messalinában, kinyitott volna egy palackot. Minden titka és hazugsága kiömlött, és ő éppúgy nem tudta
visszagyömöszölni őket, mint ahogy a bort sem tudta megfogni az ujjaival.
Harlowe meleg kezét az övére fektette, lecsendesítve idegesen babráló ujjait.
- Mondd el!
Freya felnézett. A férfi égszínkék szemével őt figyelte, feszült arca csak rá koncentrált, ő pedig hirtelen
ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy elmondja neki.
Hogy beengedje.
De nem tehette.
- Nincs mit elmondanom - suttogta, és ez a hazugság, egy az ezer közül, olyan volt, mint egy tű, amellyel a
saját húsába szúrt...
 Tizenegyedik fejezet

Amikor Berkenye újra kinyitotta a szemét, valahol máshol állt. Ott volt mellettük az erdő és a barlang, de minden
szín eltűnt a világból. Minden a szürke árnyalataiban játszott. Berkenye megfordult, és látta, hogy Kőris lila szeme
megőrizte a színét. A férfi ajka megrándult.
- Olyan a hajad, mint egy jelzőtűz, hercegnő. - Azután elkomolyodott. - Ne feledd: ezen a helyen ne egyél és ne
igyál semmit! Hacsak nem akarsz örökre itt maradni.

Christopher figyelte, ahogy Freya arca kifejezéstelenné válik. Valamit rejtegetett előle. Ez nyilvánvaló volt.
És miért is ne tette volna?
Míg ő úgy érezhette a kútházban töltött közös éjszaka után - egy éjszaka után, amelynek során önmaga
legrosszabb oldalát mutatta meg -, hogy valahogy közelebb került Freyához, ha más nem is, de barátság fűzi
hozzá, a nő nyilvánvalóan nem érzett semmi ilyesmit.
Lassan kifújta a levegőt, szembesülve azzal a ténnyel, hogy többet érez Freya iránt, mint az őiránta.
Freya számára ő még mindig az a férfi volt, aki tönkretette a családját. Semmi oka nem volt rá, hogy
megbízzon benne.
Sem most, sem máskor.
Plimpton kámforrá vált, és mivel a zsaroló eltűnt, Christophernek nem volt miért tovább maradnia. Ha
tárgyilagosan nézte a dolgot, távoznia kellett.
Mégsem akart elmenni - vagy lemondani Freyáról.
Miatta maradni akart.
- Meg tudnál nekem magyarázni valamit? - kérdezte lassan. - Értem, hogy nem akarsz hozzám jönni feleségül.
De tényleg azt tervezed, hogy életed hátralévő részében társalkodónő maradsz?
- Szeretek Hollandéknál dolgozni - felelte Freya, kitérve a kérdés elől. Aggodalmasan összevonta a
szemöldökét. - Nem mondod el nekik, hogy ki vagyok?
- Nem - vágta rá Christopher. - Semmi okom arra, hogy bármit is elmondjak nekik.
Freya bólintott, és újra a kezébe véve a kenyeret apró darabokra morzsolta.
- Köszönöm. Csak mert ha megtudnák, szorult helyzetbe kerülnék.
- Valóban? - A férfi arrafelé pillantott, ahol Lady Holland Lady Lovejoyjal beszélgetett. Jó kedélyű hölgy
benyomását keltette benne. - Biztos vagy benne? Nekem úgy tűnik, hogy Lady Holland nagyon kedvel téged.
Freya riadtan nézett rá.
- Kérlek, ne mondd el neki, Kester!
Kester. A gyerekkori név hallatán Christopher visszahőkölt.
- A becenevemmel akarsz befolyásolni - mondta lassan, miközben Freyát figyelte. - Azt sugallód, hogy
bensőséges kapcsolatban vagyunk, miközben elzárkózol előlem.
Freya meglepetten pislogott. Nem vette észre, hogy a becenevét használta.
- Ööö... Harlowe. Megígéred, hogy nem árulod el senkinek a titkomat?
Talán Christophernek nem kellett volna figyelmeztetnie. Jobban szerette, amikor Kesternek szólította.
De Freya most rámeredt, ezért felemelte a kezét.
- Ne félj! Nem fogok beszélni. - Figyelte, ahogy a nőnek ellazul a válla, és azon tűnődött, vajon tényleg ennyire
fél-e attól, hogy elbocsátják. - Ezért rejtegeted a hajad? Egyfajta álcaként?
Freya a főkötőjéhez emelte a kezét, majd sietve leeresztette.
 - Inkább azért, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet. A gardedámnak nem szabad elvonnia a figyelmet a
gondjaira bízott lányokról.
A férfiakat kétségkívül úgy vonzanák a tüzes fürtjei - a tüzes temperamentuma -, ahogy lepkéket a lámpafény,
ha hagyná, hogy az igaz valójában lássák. Amennyire Christopher a társaságot ismerte, nem gondolta, hogy
Freya nehezen találna megfelelő férjet magának, dacára a családja alacsony elvárásainak.
Ami még furcsábbá tette, hogy rejtegette a kilétét.
- Nem áll szándékodban férjhez menni?
Freya döbbentnek tűnt.
- Ezt nem mondtam.
- Mégis bujkálsz. - Christopher félrehajtott fejjel vette szemügyre a szürkésbarna lovaglóruhát, amelyet a nő
aznap viselt. - Hihetetlenül éles szemmel kell rendelkeznie egy úriembernek ahhoz, hogy meglássa az igazi
énedet.
Freya majd felnyársalta a tekintetével.
- Úgy tűnt, neked nem okozott gondot.
- Nyilvánvalóan hihetetlenül éles szemű vagyok - mondta Christopher szárazon. - Szóval férjhez akarsz
menni?
- Talán. Még nem igazán gondolkodtam rajta.
Freya homlokráncolva meredt a tányérján lévő sajtra, mintha a férfi rettenetesen megbántotta volna. Nem
ilyen arcot vág egy olyan nő, akit felvidít a házasság gondolata.
- Nem? Akkor egyszerűen én vagyok az, akihez nem akarsz hozzámenni.
Freya ijedten pillantott fel.
- Én... Nem, egyáltalán nem erről van szó. Nem érted.
- Akkor segíts megértenem - mondta Christopher halkan.
A nő elvett egy epret, és beleharapott, a leve élénkpirosra festette az ajkát.
- Amikor egy lány felnő, azt mondják neki, hogy férjhez fog menni. Egyszerűen mindenki ezt várja el. Ezt
feltételezi. Ha valaki hajadon marad, azt furcsának tartják. - Freya úgy nézett rá, mintha a megfelelő szavakat
keresné. Mintha valami nagyon fontosat akarna mondani. - De mi lenne, ha nem ezt várnák el? Mi lenne, ha a
nők eldönthetnék, hogy odakötik-e magukat egy férfihoz, vagy sem, és ettől még boldog, szabad életet
élhetnének?
- De a nőknek van ilyen választási lehetőségük - ellenkezett Christopher zavartan. - Nem kényszerítenek
mindenkit arra, hogy férjhez menjen, amint betölti a tizennyolcadik életévét. Sok nő soha nem házasodik meg.
Freya hevesen megrázta a fejét.
- Elég sok nőt kényszerítenek a házasságra, az apjuk vagy más férfi rokonok vagy a körülményeik. És ha
egyszer férjhez mentek, lemondanak a szabad döntés lehetőségéről.
- A férfiakra nem nehezedik ugyanilyen nyomás? - vetette fel Christopher. - Elvégre engem is az apám
kényszerített a házasságra.
- Igen, de neked, miután megnősültél, megmaradt az önállóságod. - Freya közelebb hajolt a férfihoz, zöld-
arany szeme szikrákat szórt, és a szenvedélyes érvelés közben a tányérján lévő ételéről is megfeledkezett. - Egy
nő jogilag alárendeltje a férjének. Ő rendelkezik a pénze és a személye fölött. Ha el akarja venni tőle a
gyerekeiket, megteheti. Ha meg akarja fosztani a pénzétől, megteheti.
Christopher belekortyolt a borába, és úgy érezte, hogy minden élesebbnek, valóságosabbnak tűnik körülötte.
- Lehet, hogy néhány úriember megtenné - mondta. - Megvetendő emberek. De nem gondolod, hogy ők
vannak kisebbségben? A férfiak többsége törődik a feleségével. Mindent megad neki, amit csak tud: ételt és
ruhát, otthont és gyerekeket.
- De úgy törődik vele, mint egy alsóbbrendű személlyel. Mint egy gyerekkel. Ha egy nő egyszer férjhez megy,
még ha a legszabadelvűbb férfihoz is, kénytelen feladni a saját akaratát. Többé már nem teljes önmagában.
Elfeleződik, hogy a férje részévé váljon.
 - Nem feltétlenül - érvelt Christopher. - Egy jó házasságban a férjnek és a feleségnek nem úgy kellene
egyesülnie, hogy egy nagyobb egészet alkossanak?
Freya hátradőlt, és rászegezte a tekintetét. A melle gyorsan emelkedett és süllyedt a dekoltázsát takaró
könnyű kendő alatt; arannyal pettyezett szeme szenvedélyesen izzott.
- Talán. Egy ideális világban. Egy ideális házasságban. Elképzelhető, hogy egy férfi és egy nő
összekapcsolódhat, és jobb lesz, mint külön-külön. De nem hiszem, hogy ez egy ideális világ lenne, és én
természetesen nem vagyok ideális nő. Azt hiszem, ha férjhez mennék, lassan apró darabokra szednének, amíg
semmi sem maradna az igazi önmagámból.
- Meglehetősen cinikus nézőpont - jegyezte meg Christopher szelíden. - Szóval akkor egyedül és cölibátusban
éled végig az életedet? Soha nem lesz szeretőd, sem gyereked?
- Nem tudom - felelte Freya. - Szeretnék gyerekeket.
- Azt hiszem, ehhez legalább egy úriemberre szükséged lesz - mondta a férfi kifejezéstelen hangon.
Freya gúnyosan felhorkant, és eldobta az eper szárát.
- Tisztában vagyok vele. Tudok egyet s mást a világról és az urakról. Öt éve élek Londonban.
Hogy ennek mi köze van az úriemberek ismeretéhez, az Christopher számára nem volt teljesen világos.
- Igen? - Megrándul az ajka, hallva, ahogy Freya komolyan bizonygatja, hogy ő egy nagyvilági nő.
- Akkor te sok londoni úriemberrel... ööö... beszélgettél?
Freya összehúzott szemmel nézett rá, mintha nem lenne biztos benne, hogy mire céloz.
Christopher maga sem volt biztos - csak azt tudta, hogy kimondhatatlanul élvezi a Freyával való beszélgetést.
Már nagyon-nagyon régen nem diskurált egyszerűen egy nővel. Sophyval nagyon kevés közös vonásuk volt,
semmiképpen sem elég egy nagyobb lélegzetű eszmecseréhez.
Jó volt itt ülni a napsütésben, és egy szenvedélyes nővel társalogni. Azon gondolkodni, hogyan lehetne vitába
szállni az érveivel. Felidézni, hogy milyen forró a szája.
Ha kettesben lennének...
De nem voltak. A gondolatra Christopher felegyenesedett, és körbepillantott, de senki sem figyelt rájuk. Sőt,
úgy tűnt, a többség figyelmét a Lord Rookewoode és Stanhope vikomt közötti vita kötötte le.
Visszafordult Freyához.
Az egy kis fintorral az arcán figyelte. A pillantása izgalomba hozta Christophert. Furcsa, hogy a nő szúróssága
ennyire csábítóan hatott rá.
- Érintkeztem már úriemberekkel - közölte Freya.
- Valóban? - kérdezte Christopher érdeklődve és egy kicsit féltékenyen. Vajon más férfiak is felfedezték a
jelentéktelen külseje alatt rejlő tüzet? - Intim érintkezés volt?
- Én... - Freya szeme összeszűkült, és Christopher szinte látta, ahogy zakatol az agya, próbálja kitalálni, hogy
ez pontosan mit is jelent. - Nem tudom, hogy az intim a megfelelő szó-e.
- Nem? - Christopher elgondolkodva ráncolta a homlokát. - Akkor bizalmas? Személyes? Meghitt?
A nő gyanakodva nézett rá.
- Meghitt érintkezés?
- Igen. - Christopher álnokul mosolygott. - Gyakran érintkeztél meghitt módon úriemberekkel?
- Én... - Freya felszegte az állát, egyszerre tűnt dacosnak és sebezhetőnek. - Nem. Nem gyakran, de előfordult,
hogy... érintkeztem. - A hangja elbizonytalanodott az utolsó szónál.
A férfinak már meg kellett volna könyörülnie rajta, de hát Freya nem volt olyan gyenge nő, akinek
szánalomra lenne szüksége. Egy harcos volt. Ebben az esetben felért volna egy sértéssel, ha Christopher feladja
a már megszerzett terepet.
- Sok úriemberrel? - tudakolta ártatlanul; letört egy falat kenyeret, és miközben rágta, a nőt figyelte.
Freya ismét elkomorodott, puha ajka imádnivalóan lebiggyedt.
- Neeem, nem sokkal.
 - Ennek örülök - mondta Christopher halkan. - Megtiszteltetés, hogy egyike lehetek azon keveseknek, akikkel
érintkezel. Freya rámeredt Harlowe-ra, és érezte, hogy felhevül az arca. A férfi most... flörtöl vele?
Az nem lehet.
Azok után nem, hogy ő vitába szállt vele. Miután megvágta a kardjával.
Miután közölte vele, hogy soha nem bocsát meg neki.
Miután visszautasította, amikor feleségül kérte.
Viszont ott voltak azok a csókok... Hacsak Christophernek nem volt szokása, hogy mindenkit megcsókol,
akivel vitatkozik - és Freyát még a gondolat is elborzasztotta -, akkor a férfi... érdeklődött iránta.
Talán csak most, hogy ő visszautasította a házasság gondolatát, támadt benne hajlandóság az ilyesmi -
csókolózás, és ami utána következik - iránt. Fiatal lányként Freya elég intelmet hallott a férfiakról és arról, hogy
mit akarnak.
O maga is figyelmeztette Reginát és Arabellát, de most elgondolkodott. Ha Harlowe-t tényleg csak ez érdekelte
volna, biztosan találhatott volna egy olyan nőt, aki nem pofozza fel, amikor feldühödik.
Akkor meg mit akar?
- Te... - Megköszörülte a torkát, próbálta megtalálni a megfelelő kifejezést. - Beszélgetni akarsz velem?
- Többek között. - Harlowe elmosolyodott, a fogai fehéren villogtak az úriemberhez képest túlságosan is
napbarnított arcán. - Szeretnék érintkezni veled, nem mondtam? Ez többet jelent az egyszerű beszélgetésnél.
- Mit jelent? - Freya azon kapta magát, hogy a férfi felé hajol, mintha a szavai csáberővel bírtak volna.
Harlowe vállat vont, miközben a tekintete továbbra is az övébe fonódott.
- Eszmecserét. A közös gondolkodás és közös szempontok alapjainak megteremtését. Annak elismerését, hogy
szellemileg és lelkileg egyenrangúak vagyunk, hogy amikor vitatkozunk, egy szinten állunk. Élveztem a nőkről
és a házasságról folytatott vitánkat, még ha nem is értek mindenben egyet azzal, amit mondtál. Szeretnék ilyen
disputákat folytatni veled.
Freya csak bámult. Még sosem találkozott olyan férfival, aki egy nőt szellemileg egyenrangúnak tekintett
volna magával. Még csak nem is hallott ilyesmiről. Nagyon különös szerzet volt ez a Harlowe.
És nagyon csábító volt az ajánlata. Amikor Hilda nénivel és a Bölcs Nőkkel élt, hozzászokott ahhoz, hogy
megmondja a véleményét. A londoni munkájában az egyik legnehezebb dolog az volt, hogy elrejtse, mit gondol
valójában.
Egyenrangú partnerként viselkedni egy olyan férfival, aki tiszteli az eszét...
A gondolat megrázta Freyát, és érezte, hogy melegség gyűlik össze mélyen a gyomrában.
- Miféle eszmékre gondolsz? - kérdezte óvatosan.
Harlowe szemében leplezetlen diadal csillogott, mintha Freya valamiképpen beadta volna a derekát, de
mielőtt túl sokat gondolkodhatott volna ezen, a férfi megszólalt:
- Bármire, amit csak akarsz. Bármire és mindenre. Történelem? Politika? Filozófia? Vallás?
Freya ajka szétnyílt. Micsoda nagyszerű világot vetett hanyagul a lába elé Harlowe! Bármi és minden. Volt
fogalma arról, hogy mit kínált neki?
De ez túl csodálatos volt. Túlságosan könnyű. Freya gyanakodva nézett a férfira.
- Mi van, ha nem értek egyet valamivel, ami a számodra fontos?
Harlowe vállat vont, és felvett egy almát.
- Akkor elmondom, miért gondolom, hogy tévedsz, és meghallgatom az érveidet.
A férfi beleharapott az almába, amely hangosan ropogott a foga alatt.
Freya lassan rámosolygott, szinte szédült.
Harlowe szája egyik sarka felfelé görbült, és odakínálta neki az alma másik felét.
- Kérsz egy harapást?
Freya a férfi almát szorongató ujjai köré kulcsolta a kezét, és beleharapott a lédús gyümölcsbe.
Amikor felnézett, a férfi csillogó kék szeme rászegeződött.
Lassan megrágta és lenyelte a falatot.
 - Olvasol?
Harlowe oldalra billentette a fejét, mosoly játszott az ajkán.
- Természetesen.
- Úgy értem, milyen könyveket szeretsz?
- Leginkább a történelmet - felelte. - Indiában az angol könyv meglehetősen ritkaságszámba ment. Egymás
között cserélgettük őket. így aztán, bár én Hérodotoszt és Tacitust, valamint angol és skót történelmi munkákat
vittem magammal, olyasmiket is olvastam, amiket más férfiak, és nők, szerettek.
- Például? - Freya ivott egy kortyot a borából, az édes fanyarsága pezsgett a nyelvén.
- Ó, a szokásos könyvek! Robinson Crusoe, Don Quijote, egy-két Shakespeare-dráma, A tökéletes horgász... Ez
utóbbinak nemigen vettem hasznát Kalkuttában. De voltak más könyvek is. - Harlowe ravasz pillantással nézett
rá a nevetségesen fekete szempillái alól. - Körbejárt például a Moll Flanders egy kopottas példánya és a még
rosszabb hírű Fanny Hill.
Freya elképzelte, ahogy Harlowe ilyen botrányos irodalmat olvas. A Moll Flandersszel még sosem találkozott -
bár hallott róla -, de a Fanny Hillből volt egy példány elrejtve Hollandék könyvtárában. Egy esős délutánon
találta meg, amikor a lányok a szüleikkel kétnapos kirándulásra mentek.
Megtalálta és elolvasta... és most az emlékek hatására az ajkába harapott.
Amikor felpillantott, látta, hogy Harlowe derűsen csillogó szemmel őt figyeli.
- Ismered őket.
Freya bólintott.
- Mindkét könyvről hallottam már.
- Tényleg? - A férfi a könyökére támaszkodott, és ezzel a mozdulattal közelebb került Freyához. A karja
majdnem hozzáért Freya térdéhez. - De nem olvastad egyiket sem?
Freya elmosolyodott, és elvett egy epret.
- A Fanny Hillt olvastam.
Beleharapott a gyümölcsbe, és a férfit figyelte - az édes lé megtöltötte a száját.
- Aha... - Harlowe szeme a nő szájára tapadt, miközben egy újabbat harapott az almájába. - Voltak benne
illusztrációk?
Freya felvonta a szemöldökét. Illusztrációk? Abban a könyvben csak egyféle illusztráció lehetett.
- Nem voltak.
- Kár. - Harlowe megette az almát, a csutkát behajította a bokorba, majd visszafordult hozzá. - Abban a
kötetben, amit én olvastam, voltak, de sajnos megrongálták a könyvet. Csupán egyetlen kép maradt.
- Igen? - Freya forróságot érzett a gyomrában. Késztetést, hogy kihúzza magát és kidüllessze a mellét. Hogy
hagyja, hogy leomoljanak a gátjai. A dugásról csevegett Kesterrel.
- Igen - felelte a férfi, és a hangja elcsuklott, mintha megérezte volna azt, amit ő érzett. - Azt ábrázolta, amikor
Fanny először feküdt le Charlesszal.
Freya megpróbálta elképzelni, hogyan nézhet ki az az aktus egy képen... aztán felnevetett.
Sok férfi úgy érezte volna, hogy őt neveti ki, és megsértődik, de Harlowe nem.
Ő válaszul elmosolyodott.
- Viccesnek találod?
- Nem a képet - magyarázta Freya. - Csak amikor Fanny leírását olvastam Charlesról, azt gondoltam, hogy az a
férfi az én ízlésemnek túlságosan puhány.
- Valóban? - Harlowe hangja mélyebb lett.
- Igen. - Freya közelebb hajolt a férfihoz. - Szerintem Mr. H. - suttogta -, Fanny második szeretője sokkal
vonzóbb volt, még ha meg is csalta a szobalánnyal. Nagy és férfias.
Harlowe válaszolni akart, de ekkor Freya mozgolódásra lett figyelmes a férfi mögött. A társaság távozni
készült, az inasok összepakoltak.
Teljesen megfeledkezett az időről és arról is, hogy hol van.
 Hogy történhetett? Amikor küldetésen volt, mindig ügyelt arra, hogy az elméje koncentrált maradjon, és ne
tévessze szem elől a célját.
Még sosem volt ennyire figyelmetlen.
- Aggodalmasnak tűnsz - jegyezte meg Harlowe halkan. Freya ránézett a férfira, és együttérzést látott az
arcán. Harlowe veszélyes volt - mind rá, mind a küldetésére nézve.
- Nem lett volna szabad egész piknik alatt kizárólag veled beszélgetnem - motyogta bosszúsan.
A férfi is felállt. Freya a szeme sarkából látta a szarvasbőr nadrágját.
- Beszélni akartam veled. Nem érdekel, mit gondolnak a többiek - jelentette ki Harlowe egy olyan úriember
arroganciájával, akinek soha nem volt kétséges a pozíciója a társaságban.
Aki herceg volt.
- Igen - motyogta Freya -, én viszont inkább nem szeretném felhívni magamra a figyelmet.
Csend lett, ő pedig azon tűnődött, vajon megsértette-e a férfit.
Felnézve a szeme találkozott Harlowe meleg, kék tekintetével. A férfinak megrándult a szája sarka.
- Megértem. Titkolod a neved. A múltadat.
Harlowe kissé összevonta a szemöldökét, mintha mondani készült volna még valamit... és Freya hallani
akarta, mit. Kétségbeesetten vágyott rá. Folytatni akarta ezt a veszélyes beszélgetést.
Nyelt egyet. Ma már eleget árult el Harlowe-nak.
- Ha megbocsátasz - motyogta.
És szinte elmenekült.
- Egyszerűen nem értem - mondta Lady Holland hitetlenkedve aznap este a vacsora után -, hogyan
utasíthatott vissza egy herceget.
Freya felsóhajtott. Nem ez volt az első alkalom, hogy a munkaadója hangot adott ennek a véleményének - és
az volt az érzése, hogy nem is az utolsó.
Lady Holland szobájában ültek. Selby, Lady Holland szobalánya éppen az úrnője haját fésülte ki lefekvés
előtt. Lady Holland a tükrös öltözőasztal előtt ült, előtte az úti toalettkészletének darabjai hevertek.
A tükörben találkozott a tekintetük, és az asszony bizonyára lázadást látott Freya pillantásában.
- Tényleg nem értem, miért tiltakozik az ajánlata ellen, Miss Howard. Ő Harlowe hercege. Ha az én lányaim
közül kérte volna meg bármelyiknek a kezét, a legnagyobb örömmel fogadtam volna.
Freya kissé elcsigázottan mosolygott rá.
- Még akkor is, ha pusztán a hozománya miatt kérné feleségül az egyik lányát, úrnőm?
Lady Holland a homlokát ráncolta.
- De magát nem a hozományáért venné feleségül. Hacsak nem tévedek, magának nincs hozománya. Nem
értem az ellenvetését.
Freya felsóhajtott, az ablakhoz sétált, és kinézett, bár a sötétben nem látott semmit.
Most, amikor ebben a percben is épp Harlowe után vágyakozott, még nehezebb volt megmagyaráznia, miért
nem akar hozzámenni egy herceghez. Számtalan téma jutott az eszébe, amelyet meg akart vele beszélni, miután
délután gyalázatosán elmenekült tőle. Tudni akarta, a férfinak mi a véleménye Daniéról, mit gondol a reggelire
felszolgált heringről, hogy whig vagy tory, és hogy gondolt-e már arra, hogy pároztassa Tesst, és ha igen, adna-e
neki egy kiskutyát a majdani kölykei közül. A legszívesebben az egész hátralévő életét azzal töltötte volna, hogy
egyszerűen csak beszélget a férfival.
Arról persze nem elfeledkezve, hogy Harlowe csókjait is nagyon élvezte.
Nem mintha az utóbbi elsőbbséget élvezett volna a többi tulajdonságával szemben, de mindenképpen
figyelembe kellett vennie.
Egy pillanatra elmélázott azon, hogy milyen mesterien tapadt az övére a szája két nappal korábban.
Aztán megfékezte a gondolatait.
Nem akart férjhez menni senkihez. Ezzel túlságosan nagy bizalmat szavazott volna az illetőnek - nemcsak a
szívét, de a függetlenségét is a kezébe adta volna.
 Nem. Egyszerűen túl gyanakvó és cinikus volt ahhoz, hogy szavakra és érzésekre hagyatkozzon a jövője
meghatározásában.
Még akkor is, ha Harlowe meglehetősen sok érzést ébresztett benne.
Visszafordult Lady Hollandhoz.
- Teljesen igaza van, úrnőm. Nincs hozományom. Lehet, hogy az ön szemében teljes ostobaságnak tűnik, hogy
visszautasítom őkegyelmessége ajánlatát. A herceg vagyonos, rangos és befolyásos ember. Ehhez képest én
csupán egy nincstelen senki vagyok a világ szemében. Egy egér az oroszlán mellett. - Nagy levegőt vett,
összegyűjtötte az érveit, és Lady Hollandra nézett. - De tudja, a magam szemében nem csak egy senki vagyok.
Önmagam vagyok, és fontos vagyok. Én nőstény oroszlánnak tartom magam a hím oroszlán mellett. És mint
ilyen, szabadon elfogadhatok vagy elutasíthatok egy úriembert bármilyen okból, beleértve azt is, hogy pusztán a
társaság normái miatt kérte meg a kezemet.
Lady Holland egy végtelennek tűnő percig meredten nézte.
Aztán felsóhajtott, a válla megroggyant, és odafordult Selbyhez.
- Teremtőm, hozza ide a konyakot!
Freya elnyomott egy mosolyt. Nem mintha a vitában fölül akarta volna múlni Lady Hollandot. Meglehetősen
kedvelte a munkaadóját, nem utolsósorban azért, mert Lady Hollandnál mindig volt egy üveg konyak a
toalettkészletében.
Valaki kopogott.
Lady Holland intett a fejével Shelbynek.
- Nézze meg, ki az, mielőtt előveszi a konyakot. Nem szeretnék megbotránkoztatni valami érzékeny lelkületű
szobalányt.
De amikor Selby kinyitotta az ajtót, a küszöbön Messalina és Lucretia állt, mögöttük Lady Lovejoyjal.
Lady Holland felvonta a szemöldökét.
- Igen?
Messalina eltökélt tekintettel lépett be a szobába. Lucretia és Lady Lovejoy követte, Selby pedig becsukta az
ajtót. Messalina Lady Hollandhoz fordult.
- Rákényszerítette Freyát, hogy igent mondjon a hercegnek?
- Freyát?
Messalina zavartan pislogott.
- Ööö... Miss Stewartot.
Lady Holland kérdőn felvont szemöldökkel nézett Freyára.
- Azt hittem, Aethelreda a keresztneve.
- A Freya egy becenév.
- Az Aethelreda becézése? - tudakolta Lady Holland, és most már mindkét szemöldöke a magasba szökött.
- Igen - felelte Freya méltóságteljesen.
- Hm... - Lady Holland visszafordult Messalinához. - Jól értem, hogy a húgával azért jöttek, hogy
megbizonyosodjanak arról, nem erőszakoltam-e ki... ööö... Freyából a beleegyezését, hogy hozzámegy a
herceghez?
Messalina felszegte az állát.
- Igen.
- Nos, megnyugodhatnak - közölte Lady Holland fáradtan. - Nem jártam sikerrel. - Lady Lovejoyra pillantott. -
És ön, milady?
Lady Lovejoy felvonta a szemöldökét.
- Nos, ez az én házam. Kíváncsi voltam.
- Az adott körülmények között teljesen érthető. - Lady Holland felsóhajtott. Újfent. - Kér valaki egy kis
konyakot?
 Öt perccel később a szobában mindenki konyakot szürcsölt, beleértve Selbyt is, mert ahogy Lady Holland
mondta: „Akár csatlakozhatna is hozzánk!”
Végül Lady Lovejoy törte meg a csendet.
- Nem kedveli a herceget, Miss Stewart? - kérdezte Freyára nézve.
- Ó, dehogynem! - tiltakozott Freya. A tűz előtt álló kanapén ült, és a szokásos merev testtartása kissé ellazult.
- Tényleg kedvelem. Nem ez a probléma.
- Remélem is - motyogta Messalina, a poharába meredve.
- Nem - felelte Freya. - Azt hiszem, csupán az elvekről van szó.
A kijelentést csend fogadta, amelyet csak Lucretia hümmögése tört meg.
Lady Lovejoy letette a poharát.
- Én értem, amit mond, de tényleg. Ha maga egy fiatal lány lenne, aki most lép be a társaságba, az más dolog
lenne. - A tekintete Lucretia felé siklott, aki álmodozva bámult a poharába. - Az ember úgy érzi, hogy a fiatalokat
meg kell védeni a rossz nyelvek ostorcsapásai ellen. De ha valaki elér egy bizonyos kort - pillantása Messalinára
vándorolt -, nem kellene-e egyéniségként tekinteni rá?
- De igen - helyeselt Freya igencsak meglepődve, hogy Lady Lovejoy ilyen szabadgondolkodó hölgynek
bizonyul. - Mint önálló személyiségre.
- Nőre - bólintott Messalina.
- Szabad emberre - motyogta Lucretia.
- Pontosan. - Lady Lovejoy hátradőlt a Freyával szemközti kanapén, karját a háttámlán pihentette, a bokáját
keresztbe tette. - Lényegében úgy, mint egy férfira. Ahogyan egy férfi nagykorúvá válik, függetlenné lesz, és
meghozhatja a saját döntéseit, ugyanígy kellene lennie egy nő esetében is.
- Úgy, úgy - helyeselt Lady Holland, és meglehetősen gúnyosan emelte meg a konyakos poharát. - De nem ez a
dolog lényege, ugye? Freya meghozhatja a saját döntését. Határozhat úgy, hogy visszautasít egy rangos, gazdag,
feltűnően jóképű...
- De még mennyire az - dünnyögte Lucretia.
- ...úriembert, akit saját bevallása szerint kedvel, de ha így tesz, sokan lesznek majd a társaságban, akik
megbüntetik, bármilyen nemes okok is álltak a döntése mögött.
- Christophernek sem igazán van választása - jegyezte meg Lucretia.
Mindenki ránézett.
A lány megvonta a vállát.
- Hát, nincs... már ha valamennyire is tisztességes.
- Igaz - értett egyet Lady Lovejoy megfontoltan. - De most, hogy felajánlotta, azt hiszem, a legtöbben
egyetértenek abban, hogy megtette, amit a tisztesség megkívánt. Ez a dolog biztosan nem fogja hátrányosan
befolyásolni a későbbi nősülési esélyeit. Ezzel szemben Freya talán soha nem tud férjhez menni.
- Lehet, hogy nem is akarok - vágott vissza Freya, akit elragadott a vita heve.
- Nem akar? - kérdezte Lucretia érdeklődve.
Minden tekintet Freya felé fordult.
- Nem tudom - mondta lassan. Körbenézett a hölgyeken. - Nem tudom.
 Tizenkettedik fejezet

Berkenye követte Kőrist a szürke erdőn keresztül. Egyetlen madár sem énekelt. A szél sem rezdült. Minden
mozdulatlan volt, mintha a világ nem is élt volna. Berkenye felnézett, hogy lássa, vajon a nap is szürke-e. De bár a
szürke égboltot nem takarta felhő, nem látta a napot. Egy harmatcsepp hullott le a fáról, pont az ajkára. Berkenye
szórakozottan lenyalta...

Éjfél elmúlt, amikor Christopher felébredt Tess halk morgására.

Felemelte a fejét a sötétében, és fülelt. Lépteket hallott az ajtaja előtti folyosón. A szobája a fordulóban volt, és
már csak egy szoba volt utána. Plimptoné.
Aki biztosan nem volt olyan idióta, hogy visszatérjen.
Viszont ott hagyta a holmija egy részét. Egy pénzszűkében lévő embernek egy öltöny és egy pár csizma talán
megérné a kockázatot.
Christopher felhúzta az ingét, a nadrágját, a harisnyáját és a cipőjét, majd csendben kinyitotta a szobája
ajtaját. A nyakát nyújtogatva benézett a fordulóba.
Fény szűrődött ki Plimpton ajtaja alól.
A dühtől megfeszült vállal, nyomában Tess-szel kilépett a folyosóra. Plimpton volt az, aki megkereste a
felháborító követelésével. Plimpton ragaszkodott hozzá, hogy ezen a vidéki partin találkozzon vele. Plimpton
zárta be őt és Freyát egy borzalmas, sötét, szűkös kis kútházba.
Aztán elmenekült.
A férfi úgy viselkedett, mint egy ideges szűz, Christopher-rel az üldöző szatír szerepében.
Ugyanakkor az a nő, akit Christopher valójában üldözött, nem vette a fáradságot, hogy elfusson. Egyszerűen
csak állta a sarat, és szimplán visszautasította őt.
Minden tekintetben Freya volt a bátrabb kettőjük közül.
Christopher odaért Plimpton szobájához, és bekopogott.
Odabentről zörgés hallatszott, majd csend lett.
- Plimpton - morogta Christopher, száját az ajtóhoz szorítva. - Engedjen be, vagy berúgom ezt az átkozott
ajtót.
Motoszkálást hallott a túloldalon, majd az ajtó résnyire kinyílt.
Az ajtónyílásban megjelent Plimpton csinos arca, amely a szokásosnál kevésbé volt csinos, mivel izzadságtól
csillogott.
- Harlowe... Az a helyzet, hogy pénz nélkül nem adhatom oda a leveleket. Tudja...
Christopher belökte az ajtót.
Plimpton láthatóan nem számított erre. Visszatántorgott a szobába.
Christopher berúgta maga mögött az ajtót.
- Bezárt minket Miss Stewarttal abba az átkozott kútházba.
Plimpton szeme elkerekedett.
- Én nem...
- Mi baja van Miss Stewarttal?
- Az véletlen volt.
- Bekötötte a szemét, aztán lelakatolta az ajtót. - Christopher rávetette magát a férfira, a dühtől vörös köd
ereszkedett a szemére. - Meg is halhatott volna odabent.
 - Várjon. Várjon! Várjon! - Plimpton hátrálni kezdett, de nekiütközött a falnak.
- Hol vannak a levelek?
- Én nem...
- Elegem van a nyavalygó kifogásaiból. Elhozta a leveleket vagy sem?
- P-persze - dadogta Plimpton.
- Az összesei?
Plimpton arcvonásai eltorzultak a kétségbeeséstől.
- É-én nem tudom...
Christopher felmordult.
- Igen! - Plimpton egy zsebkendővel törölgette a homlokát. - Istenem, pont ezért jutott eszembe, hogy bezárom
abba a kút-házba. Mert erőszakos. Tegnap elmenekültem, mert biztos voltam benne, hogy meg fog ölni. Csak
azért tértem vissza, mert elfogyott a pénzem a helyi fogadóban. Csak annyi pénzt akarok, amennyi magánál
van. Nem kell ilyen vadállatnak lennie.
- Elcsábította Sophyt - vicsorgott Christopher. - És most, hogy meghalt, arra használja az emlékét és a jó
hírnevét, hogy megzsaroljon. Ha kettőnk közül valaki szörnyeteg, akkor az maga.
- Ez igazságtalanság! - kiáltotta Plimpton. - Éppen csak szükségem van egy kis készpénzre. Túlköltekeztem, a
kereskedők dörömbölnek az ajtómon, követelik, hogy fizessem ki a számláimat, és nem hajlandók
meghosszabbítani a hitelemet. Magának nem jelent gondot, hogy fizessen. Kétlem, hogy egyáltalán feltűnne
magának ennyi pénz hiánya a hercegi kasszából - fejezte be meglehetősen bosszúsan.
- Nem érezném meg tízezer font hiányát? - kiáltotta Christopher. - Ahhoz Krőzusnak kellene lennem.
- Maga tartozik nekem - vágott vissza Plimpton taktikát váltva. - Szinte teljesen elhanyagolta szegény drága
Sophyt. Az én vállamon sírta ki magát, olyan magányos és szerencsétlen volt. Én voltam a barátja... az egyetlen
barátja Kalkuttában. Szeretett engem.
Christophert elöntötte a tömény, tehetetlen düh, és egy pillanatra behunyta a szemét.
Amikor újra kinyitotta, látta, hogy Plimpton önelégült képpel figyeli.
- Egyáltalán nem tartozom magának semmivel. - Christopher kifújta a levegőt, és nagyon-nagyon halkan
folytatta: - Igen, Sophy kétségtelenül azt hitte, hogy szereti magát. Elvégre - mutatott Plimpton felé - maga elég
csinos, stílusosan öltözködik, ha olcsón is, és a megjelenésének van egyfajta bája. Tehát szerette magát. És
amilyen nyomorult, gyáva alak, amikor a naváb serege megérkezett, maga elmenekült, őt pedig a sorsára
hagyta.
Plimpton felháborodva nézett rá. Ami talán megmagyarázza az óvatlan válaszát.
- Az volt a sorsa, hogy maga megölje abban a fekete lyukban.
Christopher feladta az udvariasság minden látszatát, és arcon ütötte a férfit.
- James, az inas talált egy mosogatólányt, akit éppen a múlt héten bocsátottak el - mormogta Freya fülébe
Messalina. A többi hölgy még mindig a házasságról és a nők társadalmi helyzetéről vitatkozott, miközben Freya
kissé távolabb foglalt helyet a tűz mellett.
Most megfordult - Messalina csupán néhány centiméter távolságról meredt rá.
- Ilyen hamar? - Ráadásul azt nem is mondta Jamesnek, hogy keressen további, a Randolph-házból elbocsátott
cselédeket. Az inas megmutatta, hogy képes önállóan gondolkodni.
Messalina bólintott.
- A lány a nagybátyja házában bujkál. James azt mondja, ide tudja hozni, hogy kikérdezhessük.
- Mikor? - Már csak egy hét volt hátra a házi mulatságból. Utána mindenki visszautazik Londonba, Freya
pedig a Banyák parancsára kénytelen lesz visszatérni Dornochba.
Hacsak nem bukkan új információkra - valódi információkra - Randolph ellen, hogy kérelmezhesse a
visszatérés elhalasztását.
Messalina vállat vont.
 - Megkértük Jamest, hogy azonnal hozza ide a mosogatólányt, de azt mondja, hogy halálra van rémülve.
Eltarthat egy ideig, amíg sikerül meggyőznie.
Freya még mindig ezt a hírt emésztette, amikor meghallotta a sikolyt.
Pislogott, és a konyakjára pillantott - a második pohárra. De aztán felnézve rájött, hogy mindenki más is
hallotta a kiáltást.
- Te jó ég! - kiáltott fel Lady Lovejoy. - Mi volt ez?
Felállt - közben Lady Holland Selby segítségével beleküzdötte magát a köntösébe, és a többi hölgy is
felpattant.
- Azt hiszem, meg kellene néznünk, ki az - mondta Messalina a homlokát ráncolva.
- Úgy van! - kiáltott fel Lucretia, és máris az ajtónál termett.
Kiözönlöttek a hallba, ahol Lord Lovejoy és Rookewoode grófja épp a ház azon része felé futottak, ahol az
úriemberek szobái voltak.
Amikor meglátta őket, Lord Lovejoy megtorpant.
- Biztos vagyok benne, hogy minden rendben van, hölgyeim. Térjenek csak vissza a szobáikba, mi pedig a
gróffal megnézzük, mi a baj. Jane, talán hozatnál egy kis ööö... teát.
A felesége természetesen rá se hederített, ahogy a többi hölgy sem. Az egész csapat végigcsattogott a folyosón,
és felbátorodtak, amikor egy újabb kiáltás és a nyomában felhangzó ugatás pontosan kijelölte a dráma helyét.
Kiderült, hogy Mr. Plimpton szobája az.
- Te jó ég, az ott Mr. Plimpton? Mikor tért vissza? - motyogta Lady Holland.
Amikor Lord Lovejoy kivágta Mr. Plimpton ajtaját, Freya lábujjhegyre állt, és megpróbált átkukucskálni a
többi vendég feje fölött.
- Az ördögbe! - kiáltott fel Lord Lovejoy. - Mit jelentsen ez?
Freya megpillantotta Harlowe-t, aki a szoba közepén állt, és különösen zord arccal Mr. Plimptont ütlegelte.
Tess oldalt állt, távol az eseményektől, de eszeveszetten ugatta a két férfit.
- Jaj, ne!
Freya átfurakodott az előtte állók között, és kikerülte Lord Lovejoyt, aki elállta az ajtót.
A látvány, amely most már teljes egészében a szeme elé tárult, rémisztő volt.
Mr. Plimpton petyhüdten lógott Harlowe markából, aki a nyakát szorongatta.
Tess egyszerre abbahagyta az ugatást.
- Hol a fenében vannak? - üvöltötte Harlowe.
- Ott - sziszegte Plimpton feldagadt szájjal.
Egy meglehetősen ütött-kopott hordozható íróasztal felé intett.
Freya átvágott a szobán, odament a lapos dobozhoz, és kinyitotta. Tiszta levélpapír, tollak, egy bedugaszolt
tintásüveg volt benne, és egy keskeny fiókba betuszkolva egy levélköteg.
A levelekkel a kezében megfordult.
- Nálam vannak, Harlowe. Engedd el!
Harlowe odaugrott, és a kezét nyújtotta a levelekért, rá sem hederítve Mr. Plimptonre, aki a markából
kiszabadulva térdre rogyott. A szemöldökén lévő vágásból és a felhasadt ajkából csöpögött a vér.
- Mit jelentsen ez? - követelt magyarázatot Lord Lovejoy.
- Plimpton zárt be bennünket Miss Stewarttal a kútházba. Bevallotta. - Harlowe rápillantott a kuporgó férfira,
és a szeme fenyegetően összeszűkült. - Azt hiszem, hirtelen megzavarodott az elméje.
- Nos, akkor gondolom, csak azt kapta, amit megérdemelt - jelentette ki Lady Holland rosszalló pillantást
vetve Mr. Plimptonre.
Harlowe határozottan kihúzta magát. Barna haja a vállára omlott, az arca kipirult, és bősz tekintettel nézett a
zsarolóra.
Lélegzetelállító volt.
Mr. Plimpton felpillantott, és ostobán eltátotta a száját.
 - Örült - hangsúlyozta Harlowe. - Mert ha épelméjű lenne, gyilkossági kísérlet miatt vádat kellene emelnem
ellene.
Mr. Plimpton elsápadt, és becsukta a száját.
- Tekintettel a körülményekre - szólt Lord Lovejoy hidegen, Mr. Plimptonhöz fordulva -, jól tenné, ha
összeszedné
a holmiját, és elhagyná a házamat. Ideküldök néhány inast, hogy a segítségére legyenek. - Harlowe-hoz
fordult. - így megfelel önnek, kegyelmes uram?
Harlowe bólintott.
- Igen, köszönöm.
Lord Lovejoy ránézett a vendégeire, akik még mindig a szoba ajtajánál tolongtak.
- Nos, azt hiszem, az ügy el van intézve, és mindannyian nyugovóra térhetünk.
A karját nyújtotta Lady Lovejoy felé, aki belekarolt.
- Ezt jól csináltad, kedvesem! - dicsérte az asszony.
Lord Lovejoy arca rózsaszínre pirult.
Az egybegyűltek vonakodva elhagyták a szobát, és elindultak a folyosón.
Freya ott maradt, még mindig a levélköteget szorongatta.
Harlowe megfogta a kezét.
- Gyere velem!
És maga után húzva kilépett a szobából. Tess a sarkukban trappolt.

Christopher ujjai sajogtak, és még mindig forrtak benne az indulatok.

De Freya keze meleg és biztos volt a tenyerében, és ez valamiért megnyugtatta. Egy pillanatra elgondolkodott,
milyen lenne, ha a nő mindig mellette lenne, villogó zöld-arany szemmel, és megmondaná neki a kendőzetlen
igazságot, a vita hevében közel hajolna hozzá, ő pedig érezné a hajában a lőne illatát.
Mosolyra késztetné.
Vajon ez a melegség, ez a nyugalom mindig vele maradna, ha Freya mellette lenne? Ki tudná tölteni a benne
lévő űrt, amikor körbezárja a sötétség?
Megrázta a fejét. Freya minden kétséget kizáróan világossá tette, hogy nem akarja.
Nem akarja őt.
Itt és most mégis vele tartott.
Christopher befordult a folyosó sarkán, és beviharzott a szobájába. Tess, aki hűségesen követte, odament a
kandalló előtti helyére, és egy nagy sóhajjal lefeküdt.
Abban a pillanatban, hogy a férfi becsukta az ajtót, Freya kitépte magát a szorításából. Odament a
kandallóhoz, megfordult, és ránézett.
- Valóban szükséges volt megverni Mr. Plimptont?
Christopher felsóhajtott, és végigsimított a haján. Nagyon jólesett, hogy eltángálhatta azt a fajankó Plimptont,
de vajon szükséges volt?
- Igen. Nem volt hajlandó átadni a leveleket, amíg meg nem vertem.
Freya a homlokát ráncolta.
- De miért olyan fontosak neked a levelek? Úgy értem -emelte fel a kezét, hogy megelőzze a férfi
közbeszólását -, tudom, hogy a levelekből kiderül, hogy Sophy Mr. Plimptont szeretője volt, de ő már halott,
Christopher. - Megrázta a fejét. - Megéri mindez, hogy elkerülj egy kis botrányt? Hogy megnyugtasd a férfiúi
büszkeségedet?
Christopher felnevetett.
- A büszkeségemnek ehhez semmi köze, biztosíthatlak.
- Akkor minek van? - kérdezte Freya összevonva a szemöldökét a háborgó tekintete fölött. - Annyira
szeretted?
 A férfi lehunyta a szemét, és nagy levegőt vett. Ez volt az, amit szeretett volna elkerülni, de ha valakinek
tartozott az igazsággal, az Freya volt.
Ránézett a nőre.
- Nyisd ki a leveleket!
- Én... - Freya szokatlanul tétova tekintettel pillantott a kezében lévő levelekről a férfira. - Biztos vagy benne?
- Igen. Azt hiszem, ez az egyetlen módja, hogy megfelelően elmagyarázzam.
A nő bólintott, leült az ablakok előtt álló egyik székre, és óvatosan kioldotta azt a kis zsinórt, amely Sophy
leveleit összefogta.
Kinyitotta a legfelső levelet, és elolvasta, miközben Christopher töltött magának egy pohár konyakot a
mosdópulton álló dekanterből.
Ivott egy jókora kortyot, és Freyát figyelte.
A nő, miközben olvasott, lassan összevonta a szemöldökét, az ajkai szétnyíltak, mintha mondani akart volna
valamit.
De aztán rátért a következő levélre.
Majd a következőre.
Mire végül felnézett, Christopher már végzett a konyakkal, és leült mellé.
- Ezek... - Ismét rápillantott a kezében lévő levelekre. - Hány éves volt Sophy?
A férfi elmosolyodott. Fáradtan. Szomorúan.
- Egy évvel idősebb nálam.
- De... - Freya megrázta a fejét. - Az írása olyan, mint egy gyereké. Amit ebben a levélben ír, az is gyerekes.
Talán...
- Igen - felelt Christopher a nő néma kérdésére. Szinte megkönnyebbülés volt, hogy hangosan kimondhatja. -
Sophy nagyon gyerekes volt. Nem ismertem, mielőtt összeházasodtunk. Mint mondtam, csupán kétszer
találkoztam vele. Társaságban voltunk, és alig beszélt. Azt hittem, hogy félénkségből. - Az emlék hatására
megrázta a fejét. - Nagyon kedves mosolya volt.
- De amikor rájöttél...
Christopher szája sarka szomorú mosolyra görbült Freya elborzadt arca láttán.
- Először nem vettem észre. Voltak jelek, de el voltam foglalva a botránnyal, aggódtam és féltem attól, ami az
életemben történt. Önző voltam.
- Hogyan jöttél rá? - suttogta a nő.
- Amikor végre kettesben maradtunk a nászéjszakánkon, sírva fakadt, és elhúzódott tőlem. Nem volt hajlandó
egy ágyban aludni velem. - Christopher szája eltorzult, ahogy eszébe jutott az akkor érzett döbbeneté. A
zavarodottsága. - Apám azt mondta, hogy a legtöbb finom neveltetésű hölgy semmit sem tud a hitvesi ágyról. De
persze nem erről volt szó. Sophy nem pusztán tudatlan volt... hanem együgyű. Amikor rájöttem az igazságra,
tudtam, hogy nem tehetem a magamévá. Alapvetően helytelen lett volna.
Felállt, hogy töltsön magának még egy pohár konyakot.
- Rettentően sajnálom, Kester. - Freya letette a leveleket, felállt, és odament hozzá. Két tenyerébe fogta az
arcát, és fürkészőn nézett a szemébe. - Szörnyen igazságtalan volt apádtól, hogy egy olyan nőt vetetett el veled,
aki egy gyermek értelmi képességeivel rendelkezett. Nem lett volna szabad megtennie.
- Apám valószínűleg úgy volt vele, hogy csak azt kapom, amit megérdemlők. Soha nem volt hozzám
különösebben gyengéd, de amikor belekeveredtem a botrányba, amikor tönkretettem a nevét, szinte mosta a
kezeit. - Christopher keserűen elmosolyodott. - A házassággal az volt a célja, hogy elsimítsa a botrányt, és engem
eltávolítson az útból. Ez sikerült is neki. Kétlem, hogy apám valaha is elgondolkodott volna azon, hogy ez a
házasság boldog lehet-e, vagy sem.
Freya az ajkába harapott.
- És Mr. Plimpton hogyan keveredett ebbe az ügybe?
 - Az a gazember - vicsorgott Christopher. Nehezen tudta kordában tartani a Plimpton iránt érzett gyűlöletét. -
Beférkőzött Sophy kegyeibe. Virágokat és olcsó csecsebecséket hozott neki. Mire azzal hozakodott elő, hogy
pénzre van szüksége, Sophy már azt hitte, hogy szerelmes belé.
- O, nem! - Freya szeme tágra nyílt a borzalomtól. - Elcsábította?
Christopher vágott egy grimaszt.
- Nem hiszem, hogy ténylegesen ágyba vitte volna... Hála istennek! De elhitette vele, hogy szereti, és hogy
Sophy is szerelmes belé. Sophy odaadta neki minden ékszerét, majd az összes tűpénzét. Amikor észrevettem,
hogy hiányzik néhány holmim, egy óralánc, egy kézzel illusztrált madaras könyv, egy ékkövekkel kirakott
tubákos doboz, végül kérdőre vontam. Elsírta magát, és azt mondta, hogy Plimptonnek szüksége volt ezekre a
holmikra, máskülönben éhezne. Szóltam a szolgáknak, hogy Plimpton többé nem teheti be a lábát a házba.
Természetesen, mivel a pénzforrása elapadt, odébbállt. És összetörte Sophy szívét. - Christopher nyomorultul
érezte magát akkor, amikor szegény Sophy addig zokogott, amíg rosszul lett! Ránézett Freyára. - Megfosztottam
az egyetlen dologtól, ami örömet okozott neki.
- Ha nem teszed, mindenetekből kiforgatott volna - mondta a nő komolyan.
Christopher megrázta a fejét.
- Plimptonnek gondja volt rá, hogy megőrizze a leveleket, amiket Sophy írt neki. Azt hiszem, már Indiában is
meg akart zsarolni. Mégis várt. Csak Sophy halála után, miután megörököltem a hercegi címet, és visszatértem
Angliába, állt elő a követelésével. Fizetek neki, vagy bemocskolja Sophy nevét. - Ujjá-val végigsimított Freya
arcán. - Meg kell értened. Nem hagyhattam, hogy ezt tegye Sophy emlékével. Nem voltam jó férj, és az utolsó
pillanatban nem sikerült megmentenem őt, de ezt megtehettem érte.
- Nem hiszem, hogy rossz férj voltál - mondta Freya. - Szerintem a tőled telhető legjobban helyt álltái egy
olyan házasságban, amit sosem akartál.
Aztán a nő lábujjhegyre állt, és megcsókolta.
 Tizenharmadik fejezet

Végül egy nagy tisztásra értek, ahol csipkézett kristályoszlopok meredtek az égre, és tündérek, emberek és egyéb
lények táncoltak. Berkenye meglátta közöttük Körömvirágot. Elindult a lány felé, de Kőris a karjára tette a kezét.
- Várj, kedvesem! - A tisztás közepe felé biccentett, ahol kristálytrónon egy tündér ült, a fején kézcsontokból
készült koronával.
Elérhetetlennek tűnt, ezüstös volt, mozdulatlan és olyan gyönyörű, hogy Berkenyének belesajdult a szíve...

Freya Harlowe ajkára tapasztotta az ajkát, érezve a konyak ízét a saját és a férfi nyelvén. Annyira szomorúnak
tűnt. Olyan fáradtnak. Ő pedig csak meg akarta vigasztalni egy kicsit.
Ám amikor Harlowe lerántotta a főkötőt a fejéről, és ujjaival végigsimított a vállára omló haján, az ajka
tehetetlenül szétnyílt. Hevesen dobogott a szíve, melle a férfi kemény mellkasnak feszült, a torka összeszorult az
izgalomtól.
Talán a lelke mélyén tudta, hogy ez fog történni, ha újra hozzáér Harlowe-hoz. A tétovázása ellenére. A józan
kételyei ellenére.
Olyan ösztönösen akarta a férfit, aminek semmi köze nem volt a magasröptű gondolatokhoz.
Vágyta a teste melegét, a borostája bizsergését az arcán, a keze erejét.
Azt az egyre nagyobb bizonyosságot, hogy ő ugyanolyan hatással van a férfira, mint ahogyan az őrá.
Freya elszakította a száját Harlowe-étól.
- Mutasd meg!
A férfi szeme elsötétült, az arca kipirult, a szája nedvesen csillogott a csókjuktól.
Freya felemelte a kezét, és elkezdte kigombolni Harlowe ingét.
Az dermedten állt, mint valami klasszikus szobor modern ruhában. Freya látni akarta, mi van alatta.
Miközben fogva tartotta a férfi tekintetét, kigombolta az első gombot; az anyag suhogó kis hangot adott ki,
ami hangosnak tűnt a csendes szobában.
Harlowe mozdulatlanul figyelte, anélkül hogy megakadályozta volna.
Freya szaporán vette a levegőt. Felemelte mindkét kezét, és kigombolta a második gombot.
Úgy érezte, mintha valamiképpen egy nagy ugrást tett volna. Mintha átlépett volna egy határt egy idegen, új
országba.
Egy olyan országba, amelyet fel akart fedezni.
e re
Szétnyílt a következő gomb is, aztán a következő, az ujjai gy gyorsabban dolgoztak.
Harlowe halkan felnyögött, de még mindig nem mozdult, csak hagyta, hogy Freya azt tegye, amit akar.
És ez - a férfi hallgatólagos beleegyezése abba, hogy játsszon vele, hogy felfedezze - izgalmasabb volt
mindennél, amit valaha érzett.
Az ing a mellközépig gombolódott, ő pedig gondosan sorra vette a kapcsokat. A ruhadarab fokozatosan
szétnyílt, felfedve a férfi erős nyakát, a kulcscsontja közötti mélyedést, majd a mellszőrzetét.
A teste annyira más volt, annyira lenyűgöző! Freya szerette volna felfedezni, mi mindenben különbözik az
övétől. Fel akarta térképezni, letapogatni és megízlelni.
Kifújta a levegőt; a szíve olyan hevesen vert, hogy attól tartott, Harlowe is hallja. Fanny Hill szeretőjének
szőrös volt a teste, és amikor a kihalt könyvtár ablakmélyedésében kuporogva ezt olvasta, Freyának össze
kellett szorítania a combját.
 Megnedvesedett egy meztelen férfi gondolatától.
Egy férfi testének a gondolatától, amely olyan furcsa és más.
Most pedig...
Most pedig ott állt előtte egy, akivel azt csinálhatott, amit akart.
Magában elmosolyodott, és kirángatta a férfi ingét a nadrágja korcából.
Harlowe kérés nélkül felemelte a karját, Freya pedig olyan magasra emelte az inget, amennyire csak tudta,
mielőtt a férfi lehúzta volna magáról.
Harlowe félmeztelenül állt előtte.
Freya bámulta.
Levegőt vett, és kifújta. Egyszerűen csak nézte.
Gyönyörűnek találta. Nem ezt a szót szokták használni a férfiakra, de Harlowe-ra igaz volt.
Gyönyörű...
A vállán domborodó izmoktól kezdve az apró, vörösesbarna mellbimbóin át a sűrű, göndör szőrszálakig,
amelyek a köldöke alatt sötétlettek.
Freya rámosolygott a férfira, elragadtatással nézett a szemébe, mire Harlowe szeme elkerekedett, mintha
meglepte volna a nő elismerése.
A felesége testileg elutasította. Valószínűleg voltak más nők is az életében, ám egy ilyen kemény ütés rejtve
marad a bőr alatt, akár egy fájdalmas zúzódás.
Freya gyógyírt kínált erre a sebre.
Megérintette a férfi mellkasának bal oldalát. A mellbimbója fölött.
Ahol a szíve lehetett a sima, kreol bőr alatt.
A mellkasán szőrszálak sötétlettek, és Freya megsimogatta őket, érezte a finom reszelősségüket, figyelte,
ahogy rugalmasan visszaugranak.
Annyira idegen volt!
Olyan csodálatos!
Óvatosan előrehajolt, és a nyelve hegyét Harlowe nyaka tövéhez érintette. Meleg volt, élő és férfias, talán
kissé sós íze volt.
Megcsókolta a férfi nyakát, miközben az ujjai a nadrágjának a gombjain dolgoztak.
Harlowe hatalmas mellkasa emelkedett és süllyedt az ajkai alatt. Freya úgy érezte, mintha egy veszélyes
vadállatot tartana a kezében. Egy nála sokkal erősebb állatot, amely mégis megengedi neki ezeket a
bizalmasságokat.
Sikerült kigombolnia a férfi nadrágját, és gyorsabb mozdulatokkal nekilátott a gatyájának, amíg mindkettőt
le nem tudta tolni a bokájáig. És ott volt. Egyenesen őrá mutatott, és nagyobb, vastagabb volt, mint amire
számított. A pénisze, a farka, a pöcse. Rengetegféle elnevezéssel illették, de Freyának az a kifejezés jutott az
eszébe, amelyet a Fanny Hűiben olvasott: „faltörő kos”, ami elég ijesztően és talán visszataszítóan hangzott.
Ezt a péniszt nem találta taszítónak. Vörös volt, és erezett. Erős és valahogy inkább fenséges. Freya meg
akarta érinteni, de Harlowe ekkor kilépett a bokája körül összetekeredett ruháiból, és lerúgta a cipőjét is.
Amikor lehajolt, hogy lehúzza a harisnyáját - az egyetlen megmaradt ruhadarabját -, Freya a karjára tette a
kezét, és megállította.
- Engedd meg!
Harlowe nem szólt semmit, de az ajka szétnyílt, és nedvesen megcsillant a gyertyafényben.
Freya letérdelt a lába elé.
Ez furcsa. Olyan volt, mintha esdekelne, és valóban eljátszotta a szolgát, gondosan letekerve a férfi
harisnyáját.
Azonban ő volt az, aki teljesen fel volt öltözve. Harlowe ellenben sebezhető volt, és meztelen.
Freya a férfi lába előtt térdelve gyakorolta a hatalmát.
 És amikor végre lehúzta a harisnyáját, amikor teljesen meztelen volt, semmi sem védte a tekintete elől, Freya
a két tenyere közé vette a nemi szervét.
Harlowe felszisszent az összeszorított fogai között.
A golyói nehezek voltak, a herék úgy görögtek a zacskóiban, mint tojások egy zsákban. Freya ott is
megcsókolta volna, de a szőr eltakarta.
Az ajkát ehelyett a férfi farkának a csúcsára tette. Megdöbbentette, és nem kis hitetlenkedést keltett benne,
amikor először olvasott erről a Fanny Hifiben. De minél tovább gondolkodott rajta - és valahogy nem tudott nem
gondolni rá -, annál izgalmasabbnak tűnt.
Amikor végre megízlelte a férfi farkát, érezte, hogy remeg a lába.
Forró volt, mintha a finom, selymes bőr alatt nem egyszerű vér, hanem olvadt láva folyt volna.
Harlowe megnyikkant, de Freya nem nézett rá.
Figyelme a lenti dolgokra irányult.
A fityma hátrahúzódott, előbukkant a lilás csúcs, Freya pedig megnyalta a rajta csillogó nedvességcseppet,
majd összeráncolta az orrát. Keserű volt.
Nem feltétlenül gusztustalan. Csak... más.
Nem hasonlított semmihez, amit valaha is ízlelt.
Szétnyitotta az ajkát, és újra megcsókolta, ami ezúttal egy hangos nyögést váltott ki a férfiból.
Végre felnézett.
Harlowe a lábát megvetve állt, az arca kipirult. Nyilvánvalóan felizgult, mégsem tett semmit.
Engedte, hogy Freya irányítson.
Ő elmosolyodott, és a szájába vette a férfi makkját, de a tekintete továbbra is az övébe fúródott. Érezte, hogy
odalent elönti a nedvesség, és a combjai közé szivárog.
Rettentő furcsának tartotta, hogy az, amit Harlöwe-val csinál, őt is ennyire felizgatja.
- Freya - nyögte a férfi, a hangja reszelős volt, akár a kavics. Félig leeresztett, súlyos szemhéja alól figyelte őt. -
Drágám, mozgasd a kezed a farkamon!
Freya megtette, amit a férfi kért, először óvatosan, majd egyre magabiztosabban. A bőre az alatta duzzadó
izmoktól függetlenül mozdult. Érezte Harlowe melegét, a vére lüktetését, és hirtelen ez már túl sok volt.
Felállt, odament az ágyhoz, hanyatt rávetette magát, és ránézett a mozdulatlanul álló férfira. Megragadta a
szoknyáját, és felhúzta, egészen a csípője fölé, amíg láthatóvá nem vált a szemérme.
Széttárta a lábát.
- Harlowe...
A férfi egyszerre ott termett a szoba másik végéből, felmászott az ágyra, rá Freyára, az arca vad volt, a fogai
kivillantak.
Freya széttárt combja közé térdelt, és úgy nézett le rá, mint oroszlán a leterített gazellára.
Csakhogy Freya nem volt gazella.
Oroszlán volt - vad és bátor.
Megfogta Harlowe vállát, és magához húzta.
- Most... Kérlek, most!
A férfi leeresztette a csípőjét, a farka végigcsúszott Freya combján. Böködve nyomult a lába közé, amitől ő
még jobban széttárta, majd megállt a bejáratnál.
Freya ránézett Harlowe-ra, és az emlékezetébe véste a vonásait. Úgy érezte, megvadul a várakozástól és a
diadaltól.
És ekkor Harlowe felnyársalta.
Égető fájdalom hasított belé, de néma maradt, a férfi pedig visszahúzódott, majd újra belehatolt.
Kitárta.
Kitöltötte.
Megjelölte.
 Ha Freya volt a nőstény oroszlán, akkor Harlowe a hím. A párja, aki illett hozzá, erős volt, és védelmező. Újra
és újra belehatolt, lassan haladva, amíg teljesen ki nem töltötte.
Belehatoltak, felnyársalták, és a vereségnek le kellett volna törnie.
De ez az ő győzelme volt. Freya teste ívbe feszült a férfi alatt, sürgetve, hogy mozogjon.
Hogy fejezze be az aktust.
Harlowe visszahúzódott, majd beledöfött. Visszahúzódott és döfött. Freya megpróbálta utánozni a mozgását,
és egy kínos pillanatig csak egymásnak ütköztek.
De aztán elkapták a ritmust, és egy ütemre emelkedtek-süllyedtek.
Freya hátravetette a fejét, és zihálva kapkodta a levegőt az eddig ismeretlen érzéstől.
A csodálattól.
A szíve megdagadt, és valami furcsa szenvedés fogta el attól, amit ez a férfi tett vele.
Lehet, hogy nőstény oroszlán volt, de most már tudta, hogy ezt a csatát nem fogja sértetlenül megúszni.
A lába remegett, és a tenyere végigsiklott a férfi izzadságtól csúszós vállán, törekedve a csúcsra, a közös cél
felé.
Felnyögött, ahogy Harlowe teste olyan érzéseket váltott ki belőle, amelyeket még sosem érzett. Kételyt
ébresztett benne, hogy ezt túléli.
- Ez az, drágám... - suttogta a férfi feszült hangon. - Már majdnem ott vagyunk. Már majdnem.
De Freya nem volt benne biztos. Majdnem hol? Ez valami olyasmi, amire vágyott?
Aztán elérte - az elképesztő csúcsot -, és felsikoltott, szinte észre sem véve, hogy a férfi a szájára tapasztott a
száját.
Freya elélvezett. Szikrázva, szétrobbanva, csordultig telve gyönyörrel.
Teli érzelemmel.
Ez iránt a férfi iránt.
Harlowe iránt.
Tágra nyitotta a szemét, és nézte, ahogy a férfi is elér a csúcsra.

Christopher másnap reggel a lőne illatára ébredt.

Az orrát a fürtök hullámaiba temette.
Óvatosan felült, és Freya fölé hajolva szemügyre vette az arcát.
A nő az oldalán feküdt, az egyik kezét az álla alá téve, dús ajka kissé szétnyílt, a szeme csukva volt. Almában
édes volt, és fiatal. Egy szelíd szűz, aki arra vár, hogy egy herceg csókkal ébressze fel.
Christopher csendesen felhorkant. Freya nem volt szelíd szűz, ő pedig bizonyosan nem volt mesebeli herceg.
Mégis, amikor lehajolt, és csókot nyomott az arcára, azt gyengéden tette, szinte tiszteletteljesen.
Freya az orrát ráncolva motyogott valamit.
Christopher elmosolyodott, és újra megcsókolta, apró érintésekkel haladt végig a homlokán, majd le az orra
hegyéig.
Freya pislogott, és Christopher belenézett az aranypettyes zöld szempárba.
És ekkor valami átfordult benne. Mit nem adott volna azért, hogy minden reggel így ébredjen, Freya álmos
nyögésére, a szemében megcsillanó fényre, amelyről azt akarta hinni, hogy neki és csakis neki szól.
- Jó reggelt! - motyogta Freya.
- Önnek is jó reggelt, hölgyem!
- Mennyi az idő?
Christopher az ágy mellett álló órára pillantott.
- Mindjárt hét - mondta sajnálkozva. - Az inasom félóra múlva itt lesz, és bár megbízom benne...
Nem tudta folytatni, mert Freya már mozdult is, sietve lekászálódott az ágyról. Le sem vetkőzött, úgy aludt el,
így csak meg kellett igazgatnia a szoknyáját, és megkeresnie a cipőjét.
Christopher azt akarta, hogy maradjon. Azt akarta, hogy ez az együtt töltött idő folytatódjon, talán örökké.
 De miközben erre gondolt, már vége is volt.
Freya az ajtóhoz sietett, ő pedig egy pillanatra azt hitte, hogy egyszerűen elmegy, anélkül hogy egy szót is
szólna. De aztán megfordult, és tekintetében furcsa kiszolgáltatottsággal ránézett.
- Ööö... Köszönöm a tegnap estét.
Kinyitotta az ajtót, és távozott.
Christopher hátradőlt az ágyon, Tess pedig úgy döntött, hogy csatlakozik hozzá. Megvakargatta a kutya fülét,
miközben elgondolkodott. Freya búcsúszavai meglehetősen hivatalosan csengtek, eltekintve attól a ténytől, hogy
elpirult, miközben kimondta őket. Nagyon tartózkodó nő volt, mintha a szívét tüskés indák fonták volna körbe.
Az a férfi, aki át akar hatolni ezeken töviseken, garantáltan véres sebeket szerez a próbálkozás során.
Szinte bármelyik másik nőnek könnyebb lett volna udvarolni.
Csakhogy Christopher nem akart más nőt. Őt akarta, Freyát. Úgy érezte, hogyha nem szerezheti meg, az
életében nem lesz más lehetősége kapcsolatra lelni.
Szerelemre.
Vagy Freya, vagy senki.
Egy pillanatig még feküdt Tess-szel az oldalán, majd felállt, és köntösbe bújt. Ekkor megpillantotta Sophy
leveleit, amelyek az ágy melletti asztalon hevertek elfeledve.
Freya elvonta róluk a figyelmét, először az együttérzésével, majd a csábításával. Amikor a nő megérintette,
Christophert semmi, még a világvége sem tudta volna eltéríteni.
De még az érzéki felfedezés közepette is tudta, hogy Freya tapasztalatlan. Vagy legalábbis nem rendelkezett
sok tapasztalattal - és a különbség amúgy is alig számított.
Ő pedig, miután egyszer szeretkezett vele, nem tudta elképzelni, hogy soha többé ne tegye. Fizikailag fájt a
mellkasa a gondolatra. Valahogy meg kellett győznie a nőt, hogy feleségül veheti anélkül, hogy elvenné tőle a
szabadságát.
De előbb valami mást kellett elintéznie.
Christopher megkotorta a parazsat a kandallóban, szenet dobott rá, amíg fel nem lobbantak a lángok. Aztán
felkapta Sophy leveleit az asztalról, és egyenként a tűzbe vetette őket, figyelte, ahogy lángra kapnak, majd
hamuvá omlanak. Talán éreznie kellett volna valamit - azt, hogy igazságot szolgáltatott, vagy teljesítette a
kötelességét.
Ám a levelek megsemmisítése nem hozott számára elégtételt.
Sophy továbbra is halott volt.

- Ez a legizgalmasabb házi mulatság, amin valaha is részt vettem -jelentette ki Lucretia aznap reggel,
miközben megvajazott egy darabka édes pogácsát. Bekapta, és derűsen nézett körbe a reggelizőasztal körül
ülőkön.
Lucretia az egyetlen, aki ilyen élénk ma reggel, gondolta Messalina savanyúan. Fájt a feje, valószínűleg azért,
mert előző este a kelleténél jóval több konyakot ivott. Lady Holland kissé sápadt volt, és nagyon csendes. Mr.
Plimpton természetesen nem ült az asztalnál, szinte szó szerint kihajították a házból, és a társaság többi tagja
sem volt túl beszédes.
Egy kivétellel - vagy inkább kettővel. Arabella Holland Lord Rookewoode mellett ült, és örömtől sugárzó
arccal csevegett a férfival.
Messalinának uralkodnia kellett az arcán, hogy ne vágjon rosszalló grimaszt. Ha valaki ilyen nyíltan
kimutatja az érzelmeit, az szinte kihívja a sorsot maga ellen. Belekortyolt a teájába, remélve, hogy a cinizmusa
alaptalan.
- Vajon Mr. Plimpton talált valami módot arra, hogy visszatérjen Londonba? - szólalt meg Lucretia még
mindig elviselhetetlenül vidám hangon. - Tegnap este, miután a herceg végzett vele, elég rosszul nézett ki. Ugyan
mivel vívhatta ki ennyire őkegyelmessége dühét?
- Azt hiszem, jobb, ha nem kérdezzük meg - mondta Messalina komoran.
 Stanhope vikomt baljósán megköszörülte a torkát.
- Az emberem arról tájékoztatott, hogy Mr. Plimptont ma reggel látták, amint egy szekéren elhagyja a közeli
várost.
Az asztalnál ülők figyelme a pletyka e valószínűtlen forrása felé fordult.
- Akkor hát elment? - kérdezte Mr. Aloysius Lovejoy felvont szemöldökkel.
- Úgy tűnik, igen - bólintott Lord Stanhope. - Kíváncsi lennék, vajon mi vitte rá Mr. Plimptont, hogy bezárja a
herceget és Miss Stewartot a kútházba. Talán valami olyasmit tud őkegyelmességéről, amit mi nem?
- De az is lehet, hogy egyszerűen csak egy álnok kis féreg -jelentette ki Lady Lovejoy kedvesen.
A vikomt elpirult. Ekkor Freya lépett be a reggelizőszobába, mire minden tekintet felé fordult.
- Jó reggelt! - köszöntötte Lucretia ragyogó mosollyal, ugyanabban a pillanatban, amikor Regina Holland így
szólt:
- O, Miss Stewart, hát itt van!
Freya meglepetten pislogott a hirtelen támadt hangzavarra.
- Jó reggelt! - mondta, és leült a Messalina mellett lévő üres helyre.
Mindenki gondosan kerülte, hogy felé nézzen - mindenki, kivéve Lucretiát, aki a második pogácsáját
majszolta, és leplezetlen érdeklődéssel bámulta Freyát.
- Teát? - kérdezte Messalina, mivel a kanna őelőtte állt.
- Igen, kérek. - Freya kérdő tekintettel nézett rá.
Messalina kissé megrázta a fejét, és úgy mormogta, hogy csak ő hallja:
- Jane szólt, hogy James, az inas ma reggel idehozza a mosogatólányt.
Freya udvariasan érdeklődő arcot vágott.
- Mikor?
- Amint visszaér, valószínűleg rögtön reggeli után.
Freya aprót bólintott, és a teájára fordította a figyelmét, miközben az asztalnál kellemesebb témákkal
folytatódott a beszélgetés.
Néhány perccel később egy inas lépett be a szobába, lehajolt, és Jane fülébe súgott valamit.
Jane bólintott, és Messalinára pillantott.
- Van kedved megnézni azokat az új modelleket, amiket a szabóm küldött Londonból?
- Hogyne! - bólintott Messalina, és felállt.
Jelentőségteljesen Freyára pillantott, majd Jane-t követve elhagyta a reggelizőszobát.
Átvágtak a halion, és bementek egy kis szalonba, ahol James várakozott egy vékony lánnyal.
Az inas közönséges munkásruhát viselt, puha kalapját az arcába húzta. Mellette a mosogatólány aprócska
teremtés volt, csupa csont és kipirosodott ujjperc. Nem lehetett több tizennégy-tizenöt évesnél.
Egyszer csak kinyílt mögöttük az ajtó, és Freya surrant be a szobába.
- Lemaradtam valamiről?
- Nem - rázta meg a fejét Messalina. - Még el sem kezdtük.
Freya Jane-re pillantott.
- Megengedi, úrnőm?
Jane bólintott.
- Kérem.
Freya kihúzta magát, és az inashoz fordult.
- James, ugye?
- Igen, asszonyom.
- És ő?
Freya nyugodt, tekintélyt parancsoló hangját hallva James vigyázzba vágta magát.
- Ő itt Lucy Cartwright, aki korábban mosogatólány volt a Randolph-házban.
 Lucy, aki egy szürke, kötött vállkendőbe burkolózott, úgy nézett ki, mint aki a legszívesebben kimenekülne a
szobából.
- Nos, Lucy - szólt James atyai szigorral -, ezek a hölgyek fel kívánnak tenni neked néhány kérdést. Csak
annyit kell tenned, hogy válaszolsz rájuk.
Lucy félénken bólintott, miközben a három hölgy helyet foglalt körülötte.
Freya rámosolygott a lányra.
- Régóta dolgoztál Lord Randolphnál, Lucy?
A lány megvonta a vállát.
- Egy évig, kisasszony.
- Akkor kétségkívül ismerted Lady Randolphot.
- Igen.
- Milyen volt a kapcsolat Lady Randolph és Lord Randolph között?
Lucy csodálkozó tekintete Jamesre siklott.
- Kapcsolat? Lord és lady voltak, kisasszony.
- Igen - mondta Freya türelmesen -, de hogy bánt Lord Randolph Lady Randolphfal? Szerető férj volt?
Lucy értetlenül vonta össze a szemöldökét, majd felderült az arca.
- Kiabálós volt, ha erre gondol.
- Igen - felelte Freya. - Gyakran kiabált Lady Randolphfal?
- Állandóan, asszonyom, és ráadásul szörnyen csúnyákat. Az úrnőm nagyon szomorú volt emiatt. A
szobalánya mindig mondta a konyhában, hogy Lady Randolph a szobájában sír.
Freya kissé felvonta a szemöldökét, mintha ezt kevéssé találná érdekesnek, majd hanyagul megkérdezte:
- Megütötte valaha is?
Lucy rábámult.
- O, nem, kisasszony! Lord Randolph nem az a fajta, aki kezet emelne bárkire is.
Messalinának csalódottan megereszkedett a válla.
De aztán Lucy folytatta:
- Még akkor sem ütötte meg Lady Randolphot, amikor az megpróbált elszökni.
Messalina izgatott pillantást váltott Jane-nel. Ez már valódi információ volt.
Freya megköszörülte a torkát.
- Mesélnél nekünk erről, Lucy?
- Hát... - Lucy a homlokát ráncolta. - Ne feledjék, hogy nem voltam ott, amikor történt, mert éjszaka volt. De
Bob, az istállófiú azt mondta, hogy őladységére úgy találtak rá az istállóban, hogy nem volt rajta más, csak az
alsóinge és a köntöse. Hastings, a főlovász úgy tett volna, mint aki nem látja, de őlordsága is ott volt. Megragadta
Lady Randolph karját, és a zuhogó esőben visszarángatta a házba. Bob azt mondta, még kintről is hallotta a
kiabálást. Szörnyű volt.
- És azután? - tudakolta Freya.
Lucy megvonta a vállát.
- Semmi, kisasszony. Azután soha többé nem láttam.
- A fenébe! - mormogta Messalina. Annyira biztos volt benne, hogy Lucytól végre megtudnak valamit Eleanor
utolsó napjairól.
- És mi volt akkor, amikor hívták az orvosokat? - ütötte Freya tovább a vasat.
- Nem hívtak orvosokat - felelte Lucy zavartan. - Csak bezárták a pincébe.
Messalina egy pillanatra nem is fogta fel, amit hallott. Aztán kiegyenesedett.
- Lady Randolphot a pincébe zárták?
- Igen, kisasszony.
- Ott betegedett meg? - kérdezte Freya halkan. - A pincében?
- Megbetegedett, kisasszony? - kérdezett vissza Lucy.
 - Bizonyára ott kapta a betegséget, amiben meghalt - pontosított Freya.
Lucy szemöldöke elsimult.
- Ó, isten őrizzen, kisasszony! Lady Randolph nem halt meg. Jane elfojtott egy kiáltást.
Messalina nehezen őrizte meg a nyugalmát.
Freya most kissé előrehajolt.
- Azt mondod, Lady Randolph él, és a Randolph-ház pincéjében tartják fogva?
Lucy Jamesre pillantott, mintha tőle várna megerősítést arról, hogy az arisztokraták valóban ennyire nehéz
felfogásúak.
- Igen.
- Ó, istenem! - Jane, láthatóan képtelen volt tovább visszafojtani az érzelmeit.
Messalina éppen meg akarta kérni Lucyt, hogy magyarázza el, pontosan hol vannak a pincék, amikor kinyílt
a szoba ajtaja, és belépett Lucretia.
Messalina megfordult.
- Mi az?
Lucretia a szolgákra pillantott, majd a nővérére.
- Lord Randolph visszatért a Randolph-házba.
 Tizennegyedik fejezet

Kőris odavezette Berkenyét a Tündérkirályhoz, és intett, hogy térdeljen le mellé.

- Felséges uram - szólt Kőris lehajtott fejjel.
A Tündérkirály lassan megfordult.
- Miért hoztál egy halandót az udvaromba, testvér?
- Ez a nő egy szívességet szeretne kérni tőled.
A Tündérkirály ezüstös szemével ránézett Berkenyére.
- Beszélj, halandó!
Berkenye reszketett a félelemtől, de felszegte az állát.
- Vissza akarom kapni Körömvirágot.
A táncosok abbahagyták a táncot...

Aznap délután Freya a Lovejoy-ház mögött lévő kis zárt kertben sétált, és próbált kitalálni egy tervet Lady
Randolph megmentésére. Ha ki tudná szabadítani Eleanort, akkor az ártatlan feleségével szembeni iszonyatos
bánásmódját talán ütőkártyaként használhatnák Lord Randolp és így az általa támogatott boszorkánytörvény
ellen. Még a nőkkel szemben elfogult angol társadalomban is megengedhetetlen volt, hogy egy férj mindenkivel
elhitesse, hogy a felesége meghalt, miközben titokban fogva tartja.
Ahogy Freya Jamestől - akit kirendelt a Randolph-ház őrzésére - megtudta, Lady Randolph kiszabadításával
az volt a probléma, hogy a pincének csak egyetlen, gondosan őrzött bejárata volt. Lord Randolph halottnak
nyilvánította a feleségét, temetéssel és sírkővel, ahogy azt kell. Ha a férfi bármi módon értesült volna arról, hogy
valaki ki akarja szabadítani, egyszerűen meggyilkolhatta volna Lady Randolphot, hogy eltussolja a bűneit.
Ha Lady Randolphnak lett volna egy hatalommal rendelkező férfi rokona, talán szólhattak volna neki, hogy
álljon az ügye mellé, ám Eleanornak nem volt senkije.
Freya végigsimított egy halvány rózsaszín rózsa szirmain, belekukkantott a virág fodros kelyhébe. Lady
Randolph teljesen ki volt szolgáltatva a férjének. Az bebörtönözhette, megölhette, és eltussolhatta a bűntényt,
mindehhez pedig felhasználhatta a nő hozományát.
Az egész szörnyű volt, helytelen és dühítő.
Freya egyetlen módot látott arra, hogy meghiúsítsa Lord Randolph tervét: ha magát Lady Randolphot állítja a
társadalom elé, és bebizonyítja, hogy életben van, és teljesen épelméjű.
De ehhez előbb ki kellett szabadítaniuk.
Freya felsóhajtott. Az, ahogy Lady Randolphot kihasználta a férje, bármelyik nőt elgondolkodtathatta a
férfinemmel való kapcsolatról. Ő előző este mégis lefeküdt Harlowe-val.
Lehajolt, és beszívta a rózsa hódító illatát. Bűntudatot kellett volna éreznie, amiért odaadta magát Harlowe-
nak?
Amiért szeretője van?
Igen, határozottan, aszerint, amit a nevelőnők és a lelkészek tanítottak neki. Egy hölgynek meg kell őriznie a
szüzességét, még akkor is, ha soha nem akar férjhez menni.
Ám Freyát az öröksége a Bölcs Nőkhöz kötötte. Az anyja, a nagyanyja, a dédanyja és így tovább. Az ősei
egészen az idők kezdetéig mind Bölcs Nők voltak. Minden nőt, aki házasság révén került a családba, a De Moray
asszonyok tanították meg a módszereikre. Minden lányt beavattak, amikor nagykorúvá vált.
 A Bölcs Nők kissé más szemszögből nézték a szexet és a házasságot. A legtöbb Bölcs Nő férjhez ment, és
gyereket szült, de éltek olyanok is Dornochban, akik hajadonok maradtak, és szeretőket tartottak. Voltak,
akiknek férj nélkül születtek gyerekeik. Voltak, akiknek egyáltalán nem volt szükségük férfiakra. Néhányuknak
pedig nők voltak a szeretőik.
Egyik életvitelt sem tartották jobbnak a másiknál. Ha egy nő úgy döntött, hogy visszatér Dornochba, szívesen
fogadták, különösen, ha gyereket várt.
A Bölcs Nők minden gyermeket ajándéknak tekintettek.
Egy csizma csikorgott a kavicson, mire Freya megfordult.
Harlowe céltudatos léptekkel közeledett felé, a napsütésben bronzosan csillogott a haja. Ma feketét viselt, és
egyszerre volt szigorú és szívfájdítóan jóképű. Tess mögötte trappolt, és időnként megállt, hogy megszaglásszon
egy-egy virágot az ösvény mellett.
- Jó napot! - köszönt Freya.
A férfi odament hozzá, nagy kezét a tarkója köré fonta, miközben lehajolt, és megcsókolta.
A csók váratlanul érte Freyát, hirtelen volt, és intenzív. Felnyögött, kinyitotta a száját, hogy még többet
kapjon, mohón vágyott a férfi ízére.
Harlowe elengedte, és nagyon elégedettnek tűnt magával.
- Készen állsz a lovaglásra?
Freya bólintott. Nem sokkal ebéd után kapott a férfitól egy üzenetet, amelyben lovagolni hívta, így már
lovaglószoknyát viselt.
A férfi a karját nyújtotta, ő elfogadta, és elindultak az istálló felé.
Ez furcsa volt. Öt éven át fizetett gardedámként élt. A státuszát tekintve éppen csak a cselédek fölött állt, és
megszokta, hogy a háttérben marad, miközben a Hollandok lovagoltak, táncoltak, vagy udvaroltattak maguknak
az urakkal.
Vajon most ő az, akinek udvarolnak?
Freya a szempillái alól Harlowe-ra pillantott, és egy rövid időre megszédült. Sok évvel ezelőtt ő volt a
gyermekkori álma. Emlékezett rá fiatalon, magas, csontos, jóképű, de még éretlen fiatalemberként.
És most: még mindig magas, de szélesebb, teljesen kiforrott, sötét szemében a cinizmus árnyéka sötétlett. A
két kép hullámzott és összeolvadt, mert Harlowe ugyanaz az ember volt, akit egész életében ismert.
Tizenöt év különbséggel.
Erősebben fogta a férfi karját, érezte az izmokat a ruha alatt. Valódi volt. Ott volt.
Azon a tizenöt évvel ezelőtti éjszakán felfordult az élete. A De Moray család először nem is érzékelte, de
mindannyian elvesztették a tekintélyüket, a barátaikat, a helyüket a világban, és Freya számára a dolgok így is
maradtak.
Most furcsa módon az élete ismét a feje tetejére állt. Egy vele azonos rangban lévő úriember karján sétált.
Egykoron ez volt az, amit elvártak az életétől.
Freya nem tudta pontosan, hogy mit érez ezzel kapcsolatban. Annyi éven át élt egyedül és függetlenül. Talán
már túl késő volt visszatérni ahhoz, amit a világ többi része normálisnak tartott.
Az istállóudvarra érve két ló már felnyergelve várta őket. Nem tudta nem észrevenni, hogy a neki szánt ló
jobb volt, mint az, amelyen a piknikre lovagolt. Ez egy heréit pej volt, amely megrázta a fejét, amikor Freya
elhelyezkedett az oldalnyeregben.
Harlowe-ra nézett, és biccentett, mire a férfi elfordította a lova fejét, és Freyával az oldalán kilovagolt az
udvarról.
Nem a különös kis erdőbe vezető utat választotta, hanem azt az ösvényt követte, amelyen korábban a
piknikre lovagoltak. Tess előttük vágtatott, néha meg-megállt, hogy megvizsgálja az utat szegélyező sövényt. Az
égbolt tágas volt, mélykék, a felhők szaggatott fehér ecsetvonásokat festettek a horizontra. Gyönyörű nap volt.
Úgy egy perc múlva Freya megszólalt:
- Gondolom, hallottad, hogy Mr. Plimpton elutazott.
 A férfi lebiggyesztette a száját.
- Igen, és jó, hogy megszabadultam tőle.
- Úgy tűnik, ez az általános vélemény.
Harlowe felhorkant, de nem válaszolt.
Néhány percig csendben lovagoltak.
Freyának egyfolytában Lady Randolph járt az eszében. Azt kívánta, bárcsak kikérhetné róla Harlowe
véleményét.
Ennél a gondoltnál megállt. Általában nem szokta senki tanácsát kérni. Noha együttműködött a Varjúval vagy
Messaliná-val, de maga hozta meg a döntéseit, és csak önmagával vitatta meg, mi legyen a következő lépése.
Ami most egyszerre meglehetősen magányos dolognak tűnt.
Mintha csak meghallotta volna a gondolatait, Harlowe ránézett.
- Minden rendben?
Freya vett egy nagy levegőt.
- Igen.
- Akkor jó - nyugtázta a férfi komolyan. - Nem szeretném, ha csak a kiváló társaságom miatt viselnél el egy
vidéki kirándulást.
Freya egy mosolyt elfojtva az ajkába harapott.
- Gyere! - Harlowe lekanyarodott egy mellékösvényre, és a kancájával felkaptatott egy dombra.
Freya követte, kissé előrehajolt a nyeregben.
Hirtelen Tess robbant ki a mellettük lévő bokrok közül, és boldogan, kilógó nyelvvel elrohant a lovak mellett.
Freya heréltje ijedtében megugrott oldalra, ő pedig egyensúlyát vesztve a nyereg túlsó oldalán lévő szarvba
kapaszkodott, miközben a szíve majd kiugrott a helyéről.
- Jól vagy? - kérdezte Harlowe, és éles tekintettel figyelte.
Freya vett egy nagy levegőt, és bólintott.
- Igen.
Felértek a domb tetejére. Harlowe megállította a lovát, leszállt a nyeregből, és a gyeplőt egy göcsörtös bokor
köré hurkolta. Odalépett Freya mellé, épp, amikor a nő le akart szállni a lóról. Freya a karjába csúszott, a
mellkasán érezte a teste melegét, és levegő után kapkodva felnézett rá.
Az előző este beengedte ezt a férfit a testébe. Érezte, ahogy mozog benne, széles válla csúszkál a tenyere alatt,
a lábát az övé közé préseli.
Még mindig fájt belül, ott a combjai között. Nem nagyon. Csak annyira, hogy időnként emlékeztesse arra, ami
történt.
Harlowe hátralépett, az ő lovát is kikötötte, majd megfogta a kezét, és megfordította.
A látványtól Freyának elállt a lélegzete. Ott terült el alattuk az egész vidék a zöld, hullámzó dombjaival. Látta
a sövényekkel és falakkal szegélyezett mezőket, a kanyargó utat, és a mezőn legelésző barna pöttyöknek tűnő
teheneket. A távolban az apró, tűhegyes templomtornyot, közelebb pedig két férfit, akik egy ösvényen lépkedtek,
hosszú gereblyékkel a vállukon.
Látta a világot.
- Egészen a végtelenbe nyúlik, ugye? - kérdezte.
Erezte, hogy Harlowe ránéz.
- Talán. Ez Anglia, zöld és buja. Az egyik hercegi birtokom pont azon a dombon túl fekszik. - Egy pontra
mutatott, valahol jobbra tőlük. - Még nem volt alkalmam meglátogatni.
Freya ránézett.
- Sok birtokod és kastélyod van?
- Nevetségesen sok. - A férfi szája eltorzult. - Ha arra gondolok, hogy amikor apám a házasságomat
tervezgette Sophy-val, azon siránkozott, hogy ezt néhány holdja bánja, az elég ironikusnak tűnik.
 - De fogalma sem volt róla, hogy te öröklöd a hercegséget - mutatott rá Freya. - Azt mondtad, hogy a te ágad
meglehetősen távol állt az örökösödéstől.
- Nem, igazad van - ismerte el Harlowe még mindig a dombokat nézve.
Freya habozott, majd megkérdezte:
- Mikor halt meg az apád? Sajnos nem emlékszem.
Harlowe megrázta a fejét.
- Nem is kell emlékezned. Apám négy évvel ezelőtt halt meg. Amikor én Indiában voltam. Egyedül halt meg.
Anyámat elvitte a láz egy évvel azután, hogy elhagytam Angliát. Apám nem nősült újra, és amennyire én tudom,
soha nem volt kapcsolata egyetlen más nővel sem.
- Biztosan nagyon szerette az anyádat - jegyezte meg Freya halkan.
- Nem - jelentette ki a férfi nyugodt határozottsággal. - Nem hiszem, hogy apám valaha is szeretett volna
bárkit önmagán kívül.
Freya nyelt egyet.
- Nagyon sajnálom, Kester.
- Köszönöm. - Harlowe enyhén megrázta a fejét. - De már nem számít. Már nincs hatalma az életem felett.
Valóban nincs? Freya elgondolkodott. Az emberre mindig hatással vannak a szülei, még akkor is, ha már
régen meghaltak, nem? Ő úgy gondolta, hogy egy szülő befolyása - legyen az jó vagy rossz - állandó dolog.
Valami, amitől lehetetlen szabadulni. Őt az anyja és az apja szeretete és Hilda néni szigorú ragaszkodása
formálta.
Harlowe-ra vajon nem ugyanilyen hatással volt a szeretet hiánya?
De ezt nem mondta ki.
- És mi a helyzet az édesanyáddal? - kérdezte inkább. - Hozzá közel álltái?
A férfi szája megvonaglott.
- Azt hiszem, igen. Az első indiai évemben négy levelet kaptam tőle. Apámtól egyetlenegyet, azt, amiben
anyám haláláról értesített.
Freya megérintette Harlowe kezét.
A férfi összefonta az ujjait az övével, miközben tekintetét az alattuk elterülő dombokra szegezte.
- Nem volt beleszólásom a házasságomba. Azért fogadtam el Sophyt feleségemnek, mert nem volt más
választásom. Tizennyolc éves voltam, és nem volt semmi hatalmam. Most azonban már férfi vagyok, és herceg.
Nem akarok olyan lányt, aki fél tőlem, vagy olyat, aki mindennel egyetért, amit mondok és teszek. - Freya felé
fordult, és megfogta a másik kezét is.
- Olyan nőt akarok, aki a társam lesz. Egy olyan nőt, akinek van saját véleménye. Olyasvalakit, mint te, Freya.
Valakit, aki vigaszt nyújt éjszaka.
Freya megszorította Harlowe kezét.
- Nem tudom, hogy én vagyok-e az a nő, akit akarsz -mondta óvatosan.
A férfi nagy levegőt vett, és összevonta a szemöldökét, mintha csatára készülne.
- Miért?
Freya elfordította a tekintetét a férfi túlságosan is intenzív, égkék pillantásától.
- Nem az a lány vagyok, akit korábban ismertél... - Vett egy nagy levegőt. - Az előtt az éjszaka előtt.
Harlowe arcán a türelmetlenség árnyéka suhant át.
- Nem mondhatnám, hogy ismertelek gyerekkorodban. A barátom húga voltál. Egy fiú, aki már majdnem
férfi, nem foglalkozik ilyen kislányokkal.
- De azt hiszed, most már ismersz? - Freya a fejét ingatta. - Csak néhány napja találkoztunk újra. Semmit sem
tudsz arról, hogyan éltem az elmúlt tizenöt évben. Nagyon keveset tudsz a mostani életemről. Akadhatnak
dolgok, amiket nem fogsz szeretni bennem.
- Például? - akadékoskodott a férfi.
Freya a szemébe nézett. Itt volt az ideje, hogy elmondja neki. - Tudod, hogy kik azok a Bölcs Nők?
 - Bölcs Nők? - Christopher kíváncsian nézett Freyára. Milyen furcsa kérdés! Nem értette, mi köze ennek a
beszélgetéshez. De tisztelte Freyát és a véleményét, ezért némi gondolkodás után így folytatta: - Úgy emlékszem,
hogy amikor még egészen kicsi voltam, a dajkám mesélt a boszorkányokról, és Bölcs Nőknek nevezte őket.
Freya nagyon nem hölgyhöz méltó módon felhorkant.
- A Bölcs Nők nem boszorkányok. Csak a nagyon babonás vagy fanatikus emberek gondolják ezt. A Bölcs Nők
egyfajta szekta, amely még a rómaiak előtt jött létre ebben az országban. Mielőtt feljegyzések készültek volna,
mert nem volt még írott nyelvünk.
Christopher értetlenül meredt rá.
- Akkor te honnan tudsz róluk?
- Onnan, hogy én is Bölcs Nő vagyok - közölte Freya. Úgy mondta, mintha ez valami fontos dolog lenne.
Baljóslatú.
- Ez pontosan mit jelent? - kérdezte lassan Christopher.
A nő felsóhajtott, megfordult, és végignézett az alattuk elterülő tájon.
- Sok mindent. A Bölcs Nő megfogadja, hogy segít a többi Bölcs Nőnek és általában a nőknek. Megtanulja a
történelmünket, és ha akarja, egyéb, ezoterikus dolgokat is. - Rápillantott Christopherre. - Bizonyos
gyógynövények felhasználását és a termesztésüket. A szülés titkait és azt, hogyan működik a női test. Nagy
könyvtárunk van, tele az elődeink által írt könyvekkel, bennük ott a rendünk minden tudása és történelme.
Valamikor, évszázadokkal ezelőtt sok ezren voltunk. Abban az időben egy Bölcs Nő élhetett egy faluban vagy
városban, és nem csinált különösebben mást, mint a többi nő, azonkívül, hogy összejárt a társaival. De aztán
jöttek a boszorkányvadászok.
- A szektátokat tényleg boszorkányüldözésnek vetették alá? - Christopher a homlokát ráncolta. Ez nem
tetszett neki. A babonás emberek nagyon veszélyesek tudtak lenni.
- Igen - bólintott Freya komoran. - A Bölcs Nőket az ezer-négyszázas évektől kezdve boszorkányként üldözték.
Ezreket kínoztak és égettek meg. Mi Skóciába vonultunk vissza, de aztán a múlt században ott is fellángolt a
boszorkányüldözés. -A nő lángoló tekintettel nézett rá. - Megjelent egy rosszabb fajta boszorkányvadász csoport:
a dunkelderek. Fanatikusak és könyörtelenek. Tudnak a Bölcs Nőkről, és módszeresen vadásznak ránk.
Christopher megfogta a karját, magához húzta, mert amit a nő mondott neki, az minden védelmező ösztönét
felébresztette. Miért keresné Freya a pusztulást?
- Emlékszel, hogy meséltem neked Hilda nénikémről? -kérdezte halkan a nő.
Christopher bólintott, és már-már azt kívánta, bárcsak ne hallana többet.
- Az égési sérüléseket az arcán és a tüdőkárosodást, ami végül megölte, egy dunkeldertámadás okozta. Még
fiatal volt, amikor felgyújtották a házikót, amiben a barátnőjével éltek. Hilda néni megpróbálta megmenteni a
másik nőt. Nem sikerült neki, de közben a tüdeje és az arca is megégett.
- Freya - szólt Christopher, és komoly erőfeszítésébe került, hogy nyugodt maradjon a hangja. - Az a
boszorkányjel a kútházban... Egy dunkelder vadászik rád?
A nő habozott.
- Figyelmeztettek, hogy egy dunkelder van a vendégek között, de azon a véseten kívül semmi jelét nem láttam
- mondta egyszerűen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy esetleg egy őrült fanatikus üldözi, aki
meg akarja égetni. - De nagyon fontos, hogy mindezt titokban tartsd.
- Természetesen titokban tartom - mondta Christopher türelmetlenül. - De el kell hagynod a Lovejoy-házat.
Gyere velem! Mellettem biztonságban leszel...
- Nem.
Christopher a szemébe nézett, és látta, hogy a nő csalódott a reakciója miatt. Mi az ördög?
Vett egy nagy levegőt. Aztán még egyet, és emlékeztette magát, hogy Freya szeret saját maga dönteni.
- Miért nem?
 - Mert fontos pozíciót töltök be a Bölcs Nők között - felelte a nő tárgyilagosan. - Én vagyok a Macha. Ez azt
jelenti, hogy nos... kém vagyok, gondolom, így a legegyszerűbb megmagyarázni. Információkat gyűjtök a Bölcs
Nők számára. Már nagyon kevesen maradtunk. A vezetőink és a legtöbb társunk visszavonult egy városba
Skócia északi részén. Érted hát, miért van szükség arra, hogy én figyelmeztessem őket a nagyvilágból érkező
veszélyekre? Nem tudom, tisztában vagy-e vele, de a parlament most egy ilyen veszélyt jelent. Egy törvényt
készülnek hozni, amely ismét engedélyezi a boszorkányok megkínzását és bíróság elé citálását. Nem
hagyhatom, hogy egy ilyen törvényt megszavazzanak.
- Hogyan akarod megakadályozni? - kérdezte Christopher, próbálva megőrizni a higgadtságát. Vajon Freya
valóban őrült, ahogyan azt először gondolta? Azt hiszi, hogy meg tudja akadályozni egy parlamenti törvény
elfogadását?
- Az a férfi, aki a törvény legnagyobb szószólója, Lord Elliot Randolph, Lovejoyék szomszédja. Bezárta és
fogva tartja a feleségét. Ha ki tudom szabadítani a nőt, a gaztett nyilvánosságra hozásával ellehetetleníthetem a
férfit és vele az általa támogatott törvényt is.
Christopher rámeredt erre a vad, bátor, őrült nőre.
- Freya...
A nő felvonta a szemöldökét.
- Igen?
Christopher megrázta a fejét, és előrukkolt a legkézenfekvőbb ellenvetéssel.
- Azt hittem, Lady Randolph tavaly meghalt.
- Információink szerint még mindig él.
- Még ha így van is, miből gondolod, hogy a férje ilyen szörnyűséget tett? - kérdezte a férfi óvatosan. - Talán
Lady Randolphnak megzavarodott az elméje, és a saját érdekében záratta be.
- A pincébe? - kérdezte élesen Freya.
Christopher összerezzent.
- Hát jó. Egyet kell értenem azzal, hogy a te verziód tűnik valószínűbbnek...
- Köszönöm - felelte a nő hangjában gúnyos éllel.
Christopher felsóhajtott, és Freya homlokának döntötte a sajátját. A nő az előző éjszaka olyan szelíd volt, de
hát ez volt az ő Freyájának a másik oldala: egy harcos, aki félelem nélkül indul a csatába.
- Muszáj veszélynek kitenned magad? Muszáj ezt egyedül csinálnod?
- Vannak szövetségeseim - mondta a nő halkan, a tenyerébe fogva Christopher arcát. - Ami pedig a veszélyt
illeti, attól tartok, igen. Ez a feladatom a Bölcs Nők között.
Christopher arra gondolt, hogy lehet, hogy utálni fogja a Bölcs Nőket.
- Rendben. Te Bölcs Nő vagy. Nem fogod kerülni a veszélyt, még akkor sem, ha megkérlek rá. Ezt elfogadom.
Cserébe te elfogadod, hogy feleségül akarlak venni? Nem bebörtönözni, nem félembert csinálni belőled, hanem
azért, hogy a társam légy? Hogy megtarts és szeress?
Freya egyszer már visszautasította, és Christopher nem volt annyira hiú, hogy azt higgye, ilyen hamar
meggondolja magát, noha időközben szeretkezett vele. Nem, ezt a csatát hosszú távon kellett megvívnia.
Freya megrázta a fejét.
- Ott van még a családom dolga is. Nemcsak Ran, hanem Lachlan, Caitriona és Elspeth is. Még ha én meg is
tudnék békülni a múltunkkal, semmi remény arra, hogy ők...
- Ezzel nem most kell foglalkoznunk - szakította félbe Christopher. - A múlt, a családod, Ran és minden más
olyan dolog, amin később kell gondolkodnunk. Ebben a pillanatban csak annyit kell tudnom, hogy hajlandó
vagy-e megpróbálni?
Freya most gyanakvó tekintettel bámult rá, ő pedig várt, és kissé mulattatta a dolog, dacára a riasztó hírnek,
amelyet a nő közölt vele.
Dacára a múltjuk kísértetének.
Aztán Freya, valami különös büszkeséggel, hirtelen bólintott.
 - Én figyelmeztettelek, Kester. Ha a végén’ úgy találod, hogy nem az vagyok, akinek gondoltál, ha csalódsz...
Christopher megcsókolta, véget vetve ezzel a figyelmeztetésnek. Freya teste meleg volt a karjában, az ajka
forró, ahogy a szája alatt mozgott. Még akkor is tiltakozott, amikor viszonozta a csókját.
Ez a nő! Ez a bosszantó, örökké vitatkozó nő! Christopher akarta őt - ezt már tudta -, de ahogy finoman
beleharapott az alsó ajkába, rájött valamire, amit nem látott előre. Hogy szüksége van rá. Testileg. Szellemileg.
Lelkileg.
Felemelte a fejét, és figyelte, ahogy Freya bódult tekintete kitisztul.
Remélte, hogy ő nem volt ennyire kábult.
Akarni egy dolog volt.
A szükség egészen más.
Megfordult, és visszavezette Freyát a lovakhoz.
- Menjünk vissza! Hamarosan át kell öltöznünk a vacsorához.
Füttyentett Tessnek, aki egy fa alatt hevert összegömbölyödve. A kutya felállt, nyújtózkodott, megrázta magát,
majd odaballagott hozzájuk.
Christopher magán érezte Freya tekintetét, miközben összekulcsolta a kezét, hogy bakot tartson neki.
A nő a vállára tette a kezét, a csizmáját pedig a tenyerébe, olyan bizalommal, mint egy csecsemő, és dacára az
újonnan támadt aggodalmának miatta, Christopher arcát elöntötte a büszkeség pírja.
Meg fogja nyerni, és akkor Freya mindig biztonságban lesz.
Mert az övé lesz.
Lefelé ereszkedtek a dombon, Christopher lovagolt elöl, amíg ismét az országútra nem értek. Ott bevárta,
amíg Freya mellé ér, és odafordult hozzá, hogy megkérdezze...
Hirtelen egy nyúl ugrott ki a sövény alatti rejtekhelyéről, egyenesen Freya lova elé.
A heréit megbokrosodott.
Freya emlékezett arra, hogy nyolcéves korában egy ajtónál hallgatózott, miközben odabent az édesanyja és
egy csoport hölgy fojtott hangon az egyik szomszéd halálát vitatta meg.
A szomszéd leesett a lováról, amely maga után vonszolta egészen a halálba.
A heréit most imbolygott és botladozott alatta, Freya pedig kétségbeesetten kapaszkodott.
Ha leesik, talán nyomban szörnyethal.
Vagy a lovaglószoknyája beleakad a kengyelbe, és őt is a halálba vonszolja a ló.
A heréit megingott, Freya pedig kétségbeesetten a nyereg túlsó oldalára helyezte az egyensúlyát, hogy ne
csússzon le. Képtelen volt megzabolázni az állatot. A heréit irányíthatatlanná vált.
Ha nem találja ki, hogyan meneküljön, meghal.
A szíve vadul kalapált a bordái mögött, a lélegzete elakadt, és akkor meglátott egy kanyart az úton maga előtt.
Minden erejével megrántotta a gyeplőt, nem törődve azzal, hogy a zabla mit művelhet a ló szájával. Meg
kellett állítania a kanyar előtt. Ha pedig ez nem sikerül, akkor le kell ugrania.
Jobb, ha valamelyest ő tudja kontrollálni az esését, mintha a ló vetné le magáról.
- Ugorj át a lovamra!
Freya balra nézett, és meglátta a mellette vágtató komor és elszánt arcú Harlowe-t.
A férfi elcsípte a pillantását.
- Elkaplak! - kiáltotta.
Ez lehetetlen. A lovak közé esne, és eltaposnák.
Freya hevesen megrázta a fejét.
- Az egyetlen megoldás az, ha leugrom a földre.
- Az istenit, Freya, bízz bennem!
Ismét oldalra pillantott.
Harlowe a lova nyakára hajolt.
- Rúgd el magad a kengyelből!
 - Le fogok zuhanni! - üvöltött vissza Freya.
- Nem fogsz. - Harlowe most feléje fordult, ő pedig abban a szörnyű, a halálba tartó versenyfutásban egy
másodperce megpillantotta a férfi merev arcát és a rá meredő, elszánt tekintetét. - Elkaplak. Higgy nekem!
Freya kiszabadította a lábát a kengyelből.
A heréit megtántorodott, és oldalra hőkölt Harlowe feketéje elől.
Freya ugrott...
És a férfi elkapta.
Az egyik karjával erősen átkulcsolta a derekát. Freya teste a ló oldalán lógott.
A heréit elkanyarodott.
Freya zihálva kapkodott levegőért.
Harlowe nem tarthatta így sokáig. Holtsúly volt, a másik kezével pedig a gyeplőt kellett fognia, hogy irányítsa
a lovat.
A férfi felmordult, és egy kézzel átemelte maga elé a nyeregbe.
Freya rémülten kapaszkodott Harlowe karjába, vigyázva, hogy ne legyen útjában a gyeplőnek.
A férfi ügetésre fogta vissza a lovat, Freya érezte, ahogy a combja megfeszül alatta.
Néhány másodpercig még neki-nekiütközött Harlowe mellkasának, mielőtt a ló szerencsésen lassított, és
sétára váltott. A szeme sarkából látta, hogy Tess mellettük kocog, óvatos távolságot tartva a lótól.
Harlowe karja még mindig a dereka köré fonódott - egy vasabroncs, amitől Freya fűzője belevájt a húsába.
De biztonságban tartotta.
Nagy biztonságban.
Freya lehunyta a szemét, és vett egy nagy lélegzetet, hogy megnyugodjon.
- Jól vagy? - kérdezte a férfi rekedten.
- Igen - bólintott. - Igen, köszönöm.
Harlowe zihálva felnevetett.
- Nagyon szívesen. Tényleg le akartál ugrania földre?
Freya kissé megfordult, hogy lássa a férfit. Furcsa arcot vágott - mintha ő valami hihetetlen mutatványt
hajtott volna végre.
- Igen, Te mit tettél volna, ha egy megrémült lovon ülsz?
- A térdemmel tartottam volna, amíg sikerül megfékeznem.
Freya felvonta a szemöldökét.
- És ha történetesen mindkét térded a ló egyik oldalán van, mert oldalnyeregben ülsz, és félő, hogy mindjárt
lezuhansz?
A férfi elgondolkodva nézett rá.
- Akkor leugranék - felelte.
- Pontosan.
- Fejet hajtok az élesebb logikád előtt - jelentette ki Harlowe. - Gyere feljebb! - Megemelkedett, és biztosabb
pozícióba ültette maga előtt Freyát. - Át tudod vetni a lábad a lovon?
- Ahhoz fel kellene húznom a szoknyámat - mondta a nő gyakorlatiasan. A szoknyái össze voltak gyűrve
alatta. - Nem tudom, mi lenne a tisztességemmel...
- A lófaszt! - mormogta Harlowe, amivel igencsak megdöbbentette Freyát. - Nem akarom, hogy megint leess.
Ezt ő sem akarta, ezért némi mérlegelés után úgy döntött, hogy a célszerűség előbbre való az erkölcsösségnél.
Meglehetősen ügyetlenül tekergőzve kiszabadította a bal lábát, és átemelte a ló marja fölött.
Harlowe a mellkasához húzta, és a Lovejoy-ház irányába fordította a lovát.
Freya még mindig levegő után kapkodott. Megborzongott.
- Jól vagy? - kérdezte fölötte a férfi; mély hangja higgadtan csengett. - Nem sérültél meg?
- Teljesen jól vagyok - válaszolta Freya, miközben megpróbálta visszanyerni a nyugalmát.
- Hm... - Érezte, ahogy Harlowe ajkai a füléhez érnek.
 - Nyugodtabb leszek, ha már visszaértünk a Lovejoy-házba.
- Igen.
Húsz perccel később belovagoltak az istállóudvarra.
Egy lovász szaladt ki, hogy elkapja a ló kantárszárát.
- Kegyelmes uram! Annyira örülök, hogy látom! A heréit egyedül, tajtékos háttal ügetett vissza. Éppen egy
keresőcsapatot akartunk küldeni maguk után.
Harlowe bólintott.
- Köszönöm, de nem esett semmi bajunk.
- Istennek hála! - fohászkodott a férfi.
A herceg leszállt a nyeregből, majd megfordult, és a karját nyújtotta Freyáért.
Neki sikerült átemelnie a lábát a ló nyakán, majd a férfi karjába csusszant.
Harlowe szorosan magához húzta.
- Menjünk!
Ahogy bevezette a házba, Freya akaratlanul is arra gondolt, hogy milyen biztonságban érzi magát a karjában.
Más mellett még soha nem érezte ezt - azt, hogy a férfi mindenáron megóvja őt a bajtól.
A biztonság, a gondoskodás érzése csábító volt. Talán túlságosan is az. Freya érzékeny volt erre - egy másik
ember figyelmességére. Harlowe figyelmére.
Biztosnak kellett lennie abban, hogy bárhogy határoz is, a döntését tiszta fejjel, a saját gyengeségeitől
függetlenül hozza meg.
 Tizenötödik fejezet

Kőris nem mozdult, de Berkenye érezte, hogy az ujjai figyelmeztetően megfeszülnek a karján. A Tündérkirály
elmosolyodott - a szája tele volt éles fogakkal.
- Rendben. Visszaviheted az édes Körömvirágot a halandók birodalmába, ha ki tudod választani az
udvaroncaim közül. Ha nem, mindketten örökre itt maradtok. Elfogadod?
- Igen.
Berkenye az udvaroncok felé fordult... És látta, hogy mindegyikük pontosan úgy néz ki, mint Körömvirág...

Aznap késő este Christopher az ablaknál állt, miközben Gardiner körbejárt a szobában, és rendbe rakta a
holmiját.
- Ez minden, kegyelmes uram? - mormogta az inas.
Christopher elfordult az ablaktól, és bólintott.
- Menjen a szobájába, Gardiner! Későre jár.
- Igenis, kegyelmes úr. - Az inasa meghajolt, és becsukta az ajtót maga mögött.
Christopher elfújta a gyertyákat. A sötétben odalépett az ablakhoz, és várakozón bámult ki az éjszakába.
Semmi sem mozdult.
Végül a kandallópárkányon lévő porcelánóra fél egyet ütött. Christopher megfordult, és ránézett a tűz előtt
fekvő Tessre. - Maradsz! - A kutya megbillentette a farkát a márványlapon, de nem vette a fáradságot, hogy
felemelje a fejét.
Christopher az ajtóhoz lépett, hallgatózott, majd csendben kilépett a folyosóra.
Minden kihalt volt.
A veszélyes lovaskalandjuk után Freya a nap hátralévő részét a társaság hölgy tagjaival töltötte. Christopher
csak a vacsoránál látta, és akkor természetesen az asztal legvégén ült.
Annak tudatában, hogy valami fanatikus őrült vadászhat rá, Christopher nem akarta a véletlenre bízni a
biztonságát. Maga Freya nyilván tagadta volna, hogy szüksége lenne a védelmére - és talán valóban nem is volt
rá szüksége. Hiszen aznap délután például kitervelte, hogy meneküljön meg egy megbokrosodott ló hátáról.
De hiába volt Freya rátermett harcos, Christopher akkor is őrködni akart a szobájában. A szükség, hogy
megvédje, primitív erőként munkált benne.
Befordult egy kis folyosóra, amely kevésbé volt megvilágítva, mint az, ahonnan az saját lakrésze nyílt, és
halkan bekopogott az utolsó ajtón.
Freya résnyire nyitotta az ajtót, kikukucskált, majd szélesre tárta, és beengedte a férfit.
Nem volt más rajta, csupán az alsóinge.
Christopher önmagának tett fogadalma, hogy úgy vigyáz rá, hogy közben egy ujjal sem nyúl hozzá, nyomban
köddé vált.
Freya melle fűző nélkül, szabadon volt, kerek és telt, a derekának íve erőszakra ingerelt volna bármilyen
férfit.
Rombolásra.
Christopher csak bámulta, és a magasabb rendű gondolkodása átadta az agya feletti uralmat a farkának. Meg
akarta érinteni. Megfogni.
Felfalni.
Freya egy istennő volt.
 A nő mozdulatlanul állt, őt figyelte, a tekintete titokzatos volt, és mindentudó.
- Vedd azt le! - szólt Christopher nyersen.
Freya megfogta az inge szegélyét, és elkezdte felemelni -a finom anyag formás vádlin, gödröcskés térden,
sima combon simított végig. A szőrzete ragyogó rézvörös volt, a fürtök eltakarták az alattuk rejlő hasítékot. A
hasa krémszínű, a köldöke pedig az egyik legerotikusabb dolog volt, amit Christopher valaha látott.
Érezte, hogy izzadság gyöngyözik a homlokán.
Freya feljebb emelte az ingét, felfedve gyönyörű, gömbölyű mellét, a halvány rózsaszínű mellbimbóval.
Kibújt az ingből, és félredobta.
Büszkén állt előtte, akár egy megelevenedett Rembrandt-akt. Rózsaszín, fehér és narancsvörös. Lángoló haja
vad hullámokban és szabadon omlott a vállára.
Szabadon, akárcsak ő.
Mint Freya.
Christopher odament hozzá, a karjába vonta, végigsimított a selymes bőrén, majd lehajolt, és megcsókolta.
Freya felsóhajtott, és hozzásimult, édes keble a férfi mellkasának nyomódott. Az ajka engedelmesen szétnyílt,
ő pedig belenyalt a szájába, amíg a nő el nem kezdte szopogatni a nyelvét.
Christopher farka a szívverése ütemére feszítette a nadrágja elejét, minden egyes lüktetés az előzőre épült,
amíg végül az egész lénye pulzált a vágytól.
A teste, a lelke és a hímtagja.
Felkapta Freyát, két lépéssel az ágyhoz vitte, és lefektette. Hátralépett, és gyorsan, hatékonyan levetkőzött.
Amikor végre meztelen volt, felnézett, és látta, hogy a nő őt figyeli.
Megállt, hagyta, hogy Freya megbámulja, és miközben visszafogta magát, érezte, hogy a vágy egyre csak nő,
növekszik benne.
A varázst Freya törte meg azzal, hogy kinyújtotta a kezét.
Freya számára volt valami felszabadító abban, hogy felfedte magát egy férfi előtt.
Hogy felfedte magát Harlowe előtt.
Figyelte, ahogy a férfi az ágyhoz megy, súlyos farka a lépései ütemére ringatózott. Megdagadt és felállt, szinte
fenyegetően meredezett.
Ám Freya nem ijedt meg tőle.
Épp ellenkezőleg. A combja sikamlós volt a nedvességtől, és a mellbimbója sajgott a férfi érintéséért.
Harlowe fölébe kúszott, a vállizmai megfeszültek, a tekintete átható volt, majd lehajolt, és a szájába vette a
mellbimbóját.
Freya teste ívbe feszült, megdöbbentette a váratlan lépés, az, ahogy a férfi ajkai megragadták.
Megdöbbentette a vágy, amely eluralkodott rajta.
Felnyúlt, megpróbálta magára húzni Harlowe-t, de ő megfeszítette magát, és nem mozdult. Az ajka elengedte
a mellbimbóját, és most nyalogatni kezdte.
Freya felnyögött, a hang szinte fülsértőnek tűnt a csöndes szobában. Nem tudta elhinni, hogy zihál, és
kapkodja a levegőt - csak azért, mert a férfi megérintette a testének egy aprócska részét.
- Erről álmodtam - mondta Harlowe halkan.
Freya ránézett, és úgy érezte, felnyársalja a férfi vágyakozó tekintete. Az előző este nem vetkőzött le. Harlowe
nem látta a mellét.
A férfi szája megvonaglott.
- A melledről, a buja, gyönyörű melledről. Állandóan azok mögé az átkozott kendők mögé rejted... A
nyakadtól lefelé egy centiméternyi bőr sem látszik. Az a kendő arra kényszerít, hogy elképzeljem.
Harlowe ujjával végigsimított a melle alatt, finoman, izgatóan. Freya mellbimbója megkeményedett és
felmeredt, miközben a férfi körözött körülötte az ujjával, de alig érintette meg.
- Fehér bőrt képzeltem - mondta, miközben Freya mellbimbóját figyelte. - Puha húst. Elképzeltem, milyen
érzés lenne a kezemben tartani a melledet. - Harlowe tekintete találkozott az övével, és Freyának elakadt a
lélegzete az égszínkék szemében izzó tűztől. - De ehhez kevés volt a fantáziám. Gyere ide!
Harlowe hanyatt fordult, nekidőlt az ágy faragott fejtámlájának, és az ölébe húzta Freyát. Ő keresztben
feküdt rajta, mindkét lábával az egyik oldalán, a fejét a vállának támasztva, miközben a férfi ringatta.
Freya zavarba jött. Azt hitte, hogy Harlowe azonnal szeretkezni fog vele.
- Hadd fedezzelek fel! - motyogta a férfi, ő pedig érezte, hogy megfeszül a vágytól.
Harlowe a kezébe fogta a mellét, lehajtotta a fejét, és nyalogatta, szopogatta, falta a bimbóját. Először az
egyiket, majd a másikat rángatta-cibálta az ajkával, aztán a szájába vette, és erősen megszopta.
Freya lába nyugtalanul rángatózott, mintha valami idegen vette volna át a hatalmat a teste fölött. Erezte a
férfi péniszét a fenekén, forrón, akár egy billogot, és most akarta őt. Készen állt rá. Nem értette, Harlowe miért
késlekedik.
Kínozni akarja?
Ekkor a férfi szembefordította magával, az ölébe ültette, és így már sokkal jobb volt. A farka Freya hasának
meredt, ő pedig széttárta magát - a punáját - fölötte, és hozzádörgölőzött. Az a kis bimbó, az a kis darabka a
szemérme csúcsán megduzzadt és lüktetett, és ő Harlowe-nál keresett enyhülést, de a mozdulatai csak még
sajgóbb vágyat keltettek benne.
És miközben ő mozgott rajta, a férfi a mellbimbóját húzogatta, mindkettőt egyszerre, csípte és szorongatta az
ujjaival, amitől lüktető sóvárgás nyilallt Freya bensőjébe.
Ó...
Felemelkedett a térdére, rátámaszkodott Harlowe mellkasára, és még erősebben dörzsölte hozzá magát.
A férfi pénisze oldalra csúszott, mire Freya csalódottan nyöszörgött.
- Mindjárt, drágám! - mondta Harlowe reszelős hangon. - Csak...
Freya érezte, ahogy a keze a két lába közé csusszan, az ujjai szemérmének nedves redőit súrolták, majd
megérzett valami vastagabbat is.
Harlowe a nyílásához helyezte a farka csúcsát.
Most a szemébe nézett.
- Ereszkedj rám!
Freya bólintott, mert megszólalni képtelen volt. Ha nem csillapítja hamarosan ezt a szomjúságot, a végén
még eszét veszti.
Megbillentette a csípőjét, és érezte, ahogy a széles makk belehatol.
Micsoda gyönyörűség!
A feje hátrabillent, ahogy kissé felemelkedett - nem túlságosan, nem akarta elveszíteni a férfit -, majd ismét
ráereszkedett a farkára. Magába erőltette a hosszát, a szélességét, a forróságát.
Csillapította a viszkető vágyát.
Harlowe ujjai elernyedtek, ahogy a hímtagja hirtelen a helyére került, Freya pedig nyöszörögve nézett rá.
- Kérlek! Kérlek, érints meg!
A férfi orrlyukai kitágultak.
_
- így? ^ hangja egyszerre volt durva és nagyon gyengéd, ahogy keményen megcsípte a mellbimbóit.
Freya háta ívbe hajlott a fájdalommal elegy gyönyörtől.
- Még egyszer!
Harlowe veszedelmesen elmosolyodott, és megszorította a mellbimbóját.
Ő felnyögött és előrehajolt.
- Csss... - morogta a férfi.
Megfogta a Freya tarkóját, és a szájára tapasztotta a száját, miközben beletaszította a farkát.
Freya nyöszörgőit, de a hangját elnyomta Harlowe-nak a szájába nyomuló nyelve. Ő volt felül, mégis a férfi
volt az, aki belehatolt.
Újra.
És újra.
 Freya remegett, érezte, ahogy a gyönyör forró tócsaként terjed szét a medencéjében. Harlowe mindkét
kezével megragadta a fenekét, és erősen húzta lefelé, miközben nyomta-őrölte magát belé.
Ahogy az első hullámok elérték, Freya torkából feltört egy sikoly.
A férfi elszakította a száját az övétől, és hüvelykujját dugta az ajkai közé.
- Harapj rá!
És Freya megtette, megízlelte a só és a férfi ízét, és megremegett a farkán, miközben Harlowe gyönyörűséggel
döfködte.
Érezte a tekintetét az arcán, Harlowe figyelte, ahogy rétegről rétegre feltárja magát, amíg meg nem
pillantotta a legbelső, sebezhető lényét.
Freya elrejtőzött volna, ha tud.
De képtelen volt rá.
Harlowe hirtelen mozdulatlanná dermedt, Freya pedig kinyitotta a szemét, hogy lássa az ő sebezhetőségét.
A férfi szeme összeszűkült, az ajkai szétnyíltak, és úgy nézett ki, mint aki kész abban a pillanatban meghalni
érte.
Freya háta ívbe feszült, és magába fogadta a férfi belé ömlő forró magját.

Christopher másnap korán ébredt. A szobát csupán a hamvadó parázs halvány fénye világította meg, de
rögtön tudta, hogy nincs egyedül.
Freya halkan lélegzett mellette, a karját átvetve a mellkasán, mintha álmában is magának akarná.
Kár, hogy ébren nem mutatott ilyen birtokvágyat.
A nő az oldalán feküdt, két dús keble egymásnak préselődött, érdekes kis völgyet alkotva, és ebből a völgyből
egy vékony ezüstláncra fűzve kandikált ki Ran gyűrűje. Christopher rámeredt az ékszerre - a szimbólumára
mindannak, amit ifjúkorában elhibázott.
Mindannak, amit elveszített: a becsületnek, Angliának és a családnak.
Angliát visszakapta. Nem gondolta, hogy a becsületét valaha is teljesen visszanyerheti. És a család?
Találhatott új családra?
Nézte az alvó Freya arcát, és azt kívánta, bárcsak felvághatná előtte a mellkasát, és feltárhatná a szívét, mert
nem voltak szavai, hogy elmondja, mit jelent neki.
Sóhajtott, és megfogta az ezüstláncot, végigfuttatta az ujjai között, amíg elérte a gyűrűt. Egy sólymot véstek
bele. Rejtélyes volt. Furcsa. Christopher tizenöt éven át viselte ezt a gyűrűt, de nem volt benne biztos, hogy
valaha is igazán megvizsgálta volna.
A legnagyobb szégyenére emlékeztette.
Most látta, hogy az évszázadok során át viselt fekete kő megkopott, elvesztette a fényét, így szinte lehetetlen
volt elolvasni a madár alá írt jelmondatot. Christopher azonban tudta, hogy mi áll rajta. Parvus séd ferox: Kicsi,
de ádáz.
Elengedte a gyűrűt, mire Freya megmozdult, és az arca ráncokba gyűrődött.
- Jó reggelt! - köszöntötte Christopher.
A nő pislogott, úgy nézett ki, mint egy kislány. Egy zavarodott kislány.
Christopher elmosolyodott.
Freya persze gyorsan magához tért, és a tekintete szinte ijesztő gyorsasággal kitisztult. Nagyon hasonlított a
családja jelképére: gyors, halálos, mindig éber.
Kicsi, de ádáz.
- Még mindig itt vagy - állapította meg hűvösen.
Christopher felvonta a szemöldökét.
- Igen, drágám, de ne félj! Elmegyek, mielőtt a cselédek megkezdik a kőrútjukat.
Egy vonal jelent meg Freya szemöldöke között. Talán meg kellett volna sajnálnia - bármennyire ébernek tűnt
is, csak most ébredt fel -, és meg kellett volna könyörülnie rajta. Visszavonulni, amíg puha és sebezhető volt. Ám
Christopher mindent egybevetve úgy gondolta, hogy jó minden gyengeséget kihasználni, ha Freyáról van szó.
Olyan kevés volt neki.
Az ujjával végigsimított az arcán, elámulva a bőrének puhaságán, de Freya elhúzódott.
Christopher keze az ágyra hullt.
- Te mindig páncélt viselsz, tudtad? - kérdezte a nőtől.
Freya furcsa, szinte kiszolgáltatott pillantást vetett rá, aztán rendezte a vonásait.
- Fogalmam sincs, mire gondolsz.
- Nincs? - Christopher felült, karját a térdére támasztotta, miközben nem kerülte el a figyelmét, hogy a nő
elfordította a tekintetét a meztelenségéről. - Néha úgy érzem, hogy csatát vívok a megbecsülésedért... egy olyan
csatát, amit el fogok veszíteni.
- Lehet, hogy így van - mondta Freya halkan.
Christopher érezte, hogy a mellkasában valami bezárul.
- Lehet - ismételte nagyon-nagyon halkan, minden fájdalma ellenére.
Freya megrázta a fejét, és elfordította a tekintetét.
- Mit szeretnél, mit tegyek? Nem tudok megváltozni. - Ismét ránézett Christopherre. - Te nem változnál meg
miattam.
- Honnan tudod?
A nő csak némán nézett rá.
Christopher felsóhajtott, és kiszállt az ágyból.
- Nem kértél rá. Talán nem is szeretnéd.
Felvette a földről az alsónadrágját, és belebújt, miközben Freya továbbra is hallgatott.
Christopher végül ránézett. A nő a karját védekezőn összefonva a mellén lázadó arccal ült az ágyban.
Christopher nem akart ilyen keserű hangulatban távozni. Meg kellett volna csókolnia, elmondani neki, milyen
gyönyörű, és kimenni az ajtón, mielőtt még elkezdenének vitatkozni.
De ezzel nem került volna közelebb hozzá.
- Szerettél valaha valakit, Freya? Volt szeretőd?
A nő ránézett a szeme sarkából.
- Csak te. De ezt te is tudod.
- Nem. - Christopher felhúzta az ingét. - Honnan tudnám?
- Azt hittem, hogy az úriemberek ezt meg tudják állapítani. - Freya arcán egyre mélyült a rózsaszín pír.
Az ádáz kis sólyma zavarba jött.
Christopher majdnem visszabújt mellé az ágyba.
- Nem - mondta ehelyett. - Azt meg tudtam állapítani, hogy talán tapasztalatlan vagy, de azt nem, hogy szűz
voltál. Nekem pedig, noha nem kérdezted, előtted sosem volt szeretőm.
Freya a homlokát ráncolta.
- De hát...
Christopher felemelte a kezét.
- Volt nő, akit ágyba vittem. Egy vagy kettő. De szeretőm soha. Szerintem van különbség a kettő között, nem
gondolod?
Freya némán bámult rá.
Christopher kilépett a szobából, és nagyon csendesen becsukta az ajtót maga mögött.
 Tizenhatodik fejezet

Kőris lehajolt, és Berkenye fülébe súgta:

- Emlékezz a Körömvirág iránti szeretetedre, és meg fogod őt találni.
Berkenye a homlokát ráncolta. De hiszen ő nem szerette Körömvirágot! Még csak nem is kedvelte. Felállt, és
lassan körbejárt az egyforma lányok előtt, belenézett mindegyik szemébe, és megpróbált visszaemlékezni azokra
az évekre, amelyeket Körömvirággal az oldalán töltött. A lányok mind ugyanúgy néztek ki, és Berkenye attól félt,
hogy az idők végeztéig Szürkeföldön ragad...

Aznap reggel Messalina a kertben üldögélt egy pádon, az egyik karjával védve a szemét a naptól, és
kétségbeesetten törte a fejét, hogyan menthetnék meg Eleanort. A férfiak kilovagoltak fajdot, fácánt, esetleg
pávát lőni. Az otthon maradt hölgyek zöme a ház előtti gyepen játszott valamit, Messalina azonban túlságosan
aggódott Eleanorért ahhoz, hogy léha szórakozással töltse az idejét.
- Mi lenne - szólalt meg mellette Lucretia kissé nehezen érthetően -, ha felgyújtanánk a házat?
Messalina éppen csak annyira emelte fel a karját, hogy alatta kikukkanthasson a húgára. Lucretia valahogy
szerzett fél tucat citromkrémes tortácskát, és most egy hároméves gyerek mohóságával tömte magába őket.
- Hogyan segítene Eleanoron az, ha elevenen megégetnénk? Lucretia vállat vont.
- Arra gondoltam, hogy amíg mindenki más kirohan, mi bejuthatunk a házba.
- És akkor mi is megégnénk Eleanorral együtt.
Lucretia sima homlokán összeszaladtak a ráncok.
- Gondolod?
- Igen - felelte Messalina, ingerültebben, mint feltétlenül szükséges lett volna, de már fogytán volt a türelme. -
A pincében van. Mindhárman csapdába esnénk. - Szigorú pillantással nézett a húgára. - És ha már itt tartunk,
mikor lettél te ilyen kegyetlen?
Lucretia lenyalta a citromkrémet az egyik tortáról, és démoni vigyorral nézett rá.
- Greycourt vagyok, nem emlékszel?
- Ott a pont. - Messalina visszaengedte a karját a szeme elé. - Szerintem először is el kell csalogatnunk Lord
Randolphot. A szolgák mindig könnyebben befolyásolhatók, ha nincs jelen a gazdájuk.
- Te machiavellista - mormogta Lucretia elismerően.
- Én is Greycourt vagyok.
- Az biztos - bólintott a húga, majd sóhajtott egy nagyot. - Megettem az utolsó sütit is.
- Fel nem foghatom, hogyhogy nem vagy már olyan dagadt, mint egy léggömb.
- Pedig olyannak kellene lennem, ugye? - Lucretia túlságosan is elégedettnek tűnt magával. - Most viszont
megszomjaztam. Azt hiszem, bemegyek, és szerzek egy kis teát.
- Ühüm. - Messalina nem vette a fáradságot, hogy felnézzen. Csak feküdt, és hallgatta a húga távolodó lépteit.
Ki kellett hozniuk Eleanort abból a nyomorult pincéből, amilyen gyorsan csak lehet. Isten tudja, milyen
állapotban lehet egy év bezártság után! Lord Randolph tényleg maga volt az ördög.
Messalina felugrott a pádról. Beszélnie kellett Freyával - a barátnője bizonyára nagyobb tapasztalattal bírt a
bebörtönzött hölgyek kiszabadításában, mint ő.
A kert külső oldalán vezető ösvényen indult el, és közben megcsodálta a pompás rózsákat.
Befordult a sarkon, és megtorpant. Előtte, az út mellett egy pad állt, azon pedig egy férfi ült. Elegánsan volt
felöltözve, tetőtől talpig feketébe. Élesen metszett arccsontjai fölött álmos, fekete szempár sötétlett, és a bal
szeme alatt húzódó vékony, fehér heg ellenére jóképű lett volna, ha nincs a hegyes szemöldöke, amely
határozottan ördögi megjelenést kölcsönzött neki.
- Mit keres itt, Mr. Hawthorne? - kérdezte Messalina élesen.
A férfi kecsesen felállt, telt, gonosz szájának mindkét sarka felfelé kunkorodott.
Mintha kinevette volna Messalinát.
Gideon Hawthorne hangja mégis komoly maradt, amikor válaszolt:
- Már miért ne lehetnék itt, Miss Greycourt?
Választékosán beszélt, mintha gazdag családban, kiváltságos körülmények között nőtt volna fel, bár
Messalina gyanította, hogy nem ez az igazság.
- Kémkedik utánam. - A nő igyekezett uralkodni magán, hogy a hangjából ne érződjék ki a félelem.
- Lehetséges.
- Megmondhatja a nagybátyámnak, nehezményezem, hogy folyamatosan utánam szimatokat a kutyájával -
vágta oda Messalina.
A férfi arca a másodperc töredékére elsötétült, mielőtt visszanyerte volna a korábbi nyugodt vonásait.
Oldalra billentette a fejét, amitől úgy nézett ki, mint egy kíváncsi varjú.
- Ő csak biztonságban akarja tudni magát.
- Mindketten tudjuk, hogy ez hazugság - jelentette ki Messalina nyomatékosan. - A nagybátyám senkivel sem
törődik, csak saját magával. Tűnjön el innen!
Nem várta meg a férfi válaszát. Megfordult, és elsietett a ház felé. Érezte, ahogy ver a szíve - túl gyorsan, túl
felszínesen, és alig kapott levegőt.
A fenébe Gideon Hawthorne-nal és a nagybátyjával!
Elérte a teraszt, és le kellett küzdenie a késztetést, hogy megforduljon.
Hogy megnézze, nincs-e ott mögötte a férfi, mint gyermekkorának megelevenedett szörnyetege.
Bement a házba, és határozottan becsukta maga mögött az ajtót. Aztán lerogyott egy székbe, és a kezébe
hajtotta a fejét.
Vajon követte őket ide? Miért?
- Messalina...
Felkapta a fejét.
Aggódó tekintettel Freya állt előtte.
Messalina megköszörülte a torkát.
- Igen?
A barátnője fürkész tekintettel nézte.
- Jól vagy?
- Igen, persze. - Messalina felállt, és buzgón igazgatni kezdte a szoknyáját. - Jó is, hogy jössz. Eleanorról
akartam beszélni veled. - Meglepetten elkerekedett a szeme. - De hát neked nem gyeplabdáznod kellene?
Freya elmosolyodott.
- Lady Holland elküldött a kendőjéért.
- Akkor felkísérlek az emeletre - döntött Messalina.
Elindultak a lépcső felé.
- Hol van Lucretia? - érdeklődött Freya.
- Valószínűleg lefeküdt - felelte Messalina. - A húgom a leglustább teremtés, akit valaha láttál.
Freya ajka megrándult, ugyanúgy, ahogy tizenegy éves korukban.
- Még Quintusnál is lustább?
Messalina felhorkant, ami elég kellemetlenül hangzott.
- Emlékszel, amikor belopóztunk a szobájába, és tollal csiklandoztuk az orrát? - Azon a nyáron nagyon
unatkoztak, és Quintus a nagy dühkitöréseivel mindig is túlságosan csábító mulatságot ígért.
Freya elvigyorodott.
 - Emlékszem, hogy üvöltve felugrott, és végigkergetett minket a házon. Életemben nem féltem még annyira.
- Egész idő alatt végig vihogtál!
- Igaz. - Freya mosolya elhalványult, és a földre szegezte a tekintetét, miközben felmentek a lépcsőn.
- Hogy van Quintus?
- Jól. - Messalina ránézett Freyára, majd elfordította a tekintetét. Aurelia halála után Quintus egy évig szinte
gyilkos dühkitöréseket produkált, aztán nagyon elcsendesedett. Messalinának igazából fogalma sem volt róla,
hogy van. Már nem tudta megállapítani. - Nehéz volt neki, mindannyiunknak, amikor Aurelia meghalt - tette
hozzá esetlenül.
- Sajnálom. - Freya megfogta a karját, és szeretetteljesen megveregette a vállát. - Szörnyű lehetett.
Messalina érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.
- Köszönöm.
Freya bólintott, és folytatta az utat felfelé a lépcsőn.
- Gondolkodtam.
Messalina egy zsebkendővel megtörölte a szemét.
- Igen?
- Mit gondolsz, Jane meghívná Lord Randolphot holnap estére vacsorára? - kérdezte Freya lassan.
- Amennyire tudom, baráti viszonyban vannak - felelte Messalina, egyszerre éberré válva.
- Rendben - bólintott Freya komoran. - Akkor azt javaslom, hogy holnap este mentsük meg Eleanort.

Freya aznap vacsora előtt a szalon felé igyekezett. A gondolatra, hogy újra láthatja Harlowe-t, miután az urak
egész nap távol voltak, szikra gyűlt a mellkasában. Hiányzott neki a férfi.
Ami szöget ütött a fejébe. Mikor kezdte zavarni, ha Harlowe nem volt jelen?
Mi több, mikor kezdte úgy érezni, hogy férfi jelenléte szükséges a jó hangulatához? Ez a fajta lázas öröm
biztosan nem lehetett egészséges vagy helyes... Képtelen volt egyértelmű döntést hozni a Harlowe-val való
házasságról úgy, hogy közben ez a forróság lüktetett az ereiben.
Szinte olyan volt, mintha túl sok konyakot ivott volna, márpedig spiccesen biztosan nem hozott volna fontos
döntést.
Ekkor döbbent rá, hogy komolyan elkezdett gondolkodni a Harlowe-val való házasságon. Annak ellenére,
hogy félt, hogy elveszíti önmagát és az önállóságát.
A családja és a Bölcs Nők ellenére.
Talán megrészegítette a kéj.
Mire megállt a szalon ajtajában, Freya már meglehetősen bosszús volt magára.
A tekintetével végigpásztázta a szobát, majd leült Lady Holland mellé.
- Asszonyom!
- Hát itt van, Miss Stewart! - jegyezte meg a munkaadója feltűnően szórakozottan.
Freya követte a pillantását. Az asszony Arabellát figyelte, aki Lord Rookewoode mellett ült. Összedugták a
fejüket, Arabella kuncogott, miközben a gróf a leeresztett szempilláin keresztül nézte a lányt, az arca világosan
elárulta, hogy remekül szórakozik.
Freya felvonta a szemöldökét.
- Úgy tűnik, ez jól megy.
- Hm... - hümmögött Lady Holland bizonytalanul.
Freya a szeme sarkából gyors pillantást vetett rá.
- Nem?
- Micsoda? - Az asszony ránézett, és látszott, hogy most tért vissza a jelenbe a gondolataiból. - Ó, ne is törődjön
velem! Az embernek nem szabad terveket szőnie a gyerekeivel kapcsolatban - mondta kissé homályosan. -
Sosem úgy alakulnak, ahogy várja.
Freya még mindig ezen a megjegyzésen töprengett, amikor a figyelmét egy alak ragadta meg a sarokban.
 Lord Stanhope fölöttébb rosszindulatúan bámult rá.
Elfordította a tekintetét.
- Hol van Regina?
Lady Holland felsóhajtott.
- Ágyban. Attól tartok, Mr. Trentworth után epekedik. -Az asszony tekintete visszatért Arabellára, aki halkan
nevetett a grófnak valami megjegyzésén.
Freya egy pillanatig figyelte a munkaadóját, majd a meggyőződése ellenére így szólt:
- Ön az anyja, úrnőm. Ha valóban kifogása van a gróf ellen, nem tudná egyszerűen megtiltani Arabellának,
hogy találkozzon vele?
Lady Holland szárazon felnevetett.
- Milyen alapon? Azért, mert túl gazdag, túl jól szituált, túl jóképű és túl szimpatikus? - Az asszony
elkomolyodva megrázta a fejét. - Nem, azt hiszem, ez csak még vonzóbbá tenné őt a számára. És ha
elmondanám neki az igazat, hogy szerintem a gróf nem illik hozzá, azzal összetörném a szívét. Ezt nem teszem
meg az én Arabellámmal.
Freya értetlenül ráncolta a homokát.
- Nem említett semmi elfogadhatatlant dolgot Lord Rookewoode-dal kapcsolatban, úrnőm - mondta lassan. -
Valójában csak a jó tulajdonságait sorolta fel. Bocsásson meg, de nem értem, miért lenne ez egy rossz parti.
- Nem? - Lady Holland kissé szomorúan mosolygott. - Lehet, hogy csak én képzelek egy szomorú jövőt, és nem
lesz igazam, de mondja csak, maga szerint a gróf szerelmes a lányomba?
Freya pislogott. Ennyi év alatt, amióta az angol társaság körében élt, és tanúja volt a házasságszerzéseknek,
még sosem hallotta a „szerelem” szót.
Megfordult, hogy szemügyre vegye a párt. Lord Rookewoode valóban nagyon elegáns volt, a legújabb divat
szerinti öltözéket viselte, csipkével a csuklóján és a nyakán. A mosolya gyors volt, és kissé cinikus. Az embernek
az volt az érzése, hogy már-már túlságosan is elbűvölő. De gyengéden nézett Arabellára, közel hajolt hozzá, úgy
hallgatta, amit a lány mondott neki.
- Nyilvánvalóan nagyra értékeli a véleményét - felelte. - Nézze, milyen figyelmesen hallgatja! Nem vagyok
benne biztos, hogy az ember távolról felismeri a szerelmet, de a gróf egészen nyilvánvalóan kedveli Arabellát.
Lady Holland bólintott.
- Kedveli, de szerintem az én Arabellám szerelmes belé.
- Hát nem ez a kívánatos? - kérdezte Freya értetlenül. - Ha Arabella szereti Lord Rookewoode-ot, akkor
boldogan hozzámegy.
- Csakhogy a házasság nem csupán egy napból áll... vagy akár egy hétből - mutatott rá Lady Holland. - Hosszú
évekig együtt élni ugyanazzal az emberrel, megismerni a szokásait, és esetleg csalódni az emberi gyarlóságai
miatt. Ha valakit nem támogat mély és tartós szeretet a házasságban, akkor szerintem fennáll a veszélye, hogy
végül megvetést érez a házastársa iránt.
- Ezt nem hiszem.
Lady Holland szomorú mosollyal fordult Freya felé.
- Maga romantikus, Miss Stewart. Biztosíthatom, hogy sok házasságot láttam már megromlani a későbbi
években, és a házastársak egyre kegyetlenebbek lettek egymáshoz. Vagy ami még rosszabb, semmibe vették
egymást.
- De hiszen - ellenkezett Freya - azt mondta, hogy ön szerint Arabella szerelmes a grófba.
- Igen, és azt is mondtam, hogy szerintem a gróf viszont csak kedveli Arabellát. - Az asszony ránézett Freyára.
- A rokonszenv nem egyenlő a szerelemmel.
Lady Holland úgy gondolta, hogy a lánya és Lord Rookewoode házassága elkerülhetetlenül megromlana -
mert a férfi nem szerette Arabellát. Freya homlokráncolva nézett a párra. De Lady Holland talán tévedett. Talán
Lord Rookewoode felfedezné az Arabellában rejlő szellemességet és kedvességet. Lehet, hogy a rokonszenve
szerelemmé alakulna az évek során. És a házasságuk egy csodálatos tündérmese lenne.
 Freya nem hitt a mesékben.
Arabella nagyon érzékeny lány volt. Úgy tűnt, mindent - örömöt, bánatot, dühöt - másoknál mélyebben él át.
Ha Lady Hollandnak igaza volt, akkor ebből valami borzalmas dolog kerekedhetett ki.
Freya hallotta, hogy Lady Holland felszisszen mellette.
Felnézve arra számított, hogy az asszony még mindig Arabellát figyeli.
De a munkaadója tekintete Stanhope vikomtra szegeződött, aki furcsán diadalmas arccal közeledett feléjük.
Pontosan Freya előtt állt meg.
- Boszorkány - mondta nyilvánvaló elégedettséggel.
Christopher döbbenten torpant meg a szalon ajtajában, hallva a vádat, amellyel Stanhope Freyát illette.
Boszorkány.
Jóságos ég! Biztosan Stanhope a dunkelder - az a férfi, aki máglyára akarja küldeni az ő Freyáját.
Freyára pillantott. Kifejezéstelen volt az arca.
Átkozott gazember! Hogy merészelte őt boszorkánysággal vádolni?
- Miket fecseg itt, Stanhope? - kérdezte indulatosan, miközben átvágott a szobán.
Stanhope meredten bámulta Freyát, a szeme tágra nyílt, arcán hátborzongató mosoly ült.
- Boszorkányokról beszélek, kegyelmes uram. Azokról, akik az ördöggel cimboráinak. Akik ocsmány
szertartásokat végeznek, hogy hatalmat szerezzenek a nőtársaik vagy a férfitársaik felett. A boszorkányokat ki
kell vallatni, bíróság elé kell állítani és meg kell égetni. - Megnyalta az ajkát. - Ezt a boszorkányt itt meg kell
égetni.
- Ostobaság! - morogta Christopher.
- Valóban? - Stanhope nagy barna szemében hirtelen gúny csillant, ahogy Christopherre nézett. - Csakhogy
egy megbabonázott férfitól aligha várhatunk józan ítéletet.
Lady Holland felsóhajtott, mint aki fárasztó időpocsékolás-nak tartja a vitájukat.
- Miből gondolja, hogy a társalkodónőm... - az ajka enyhe gúnnyal meggörbült - boszorkány?
- Ismerem a múltját - felelte Stanhope olyan hangosan, hogy Lady Holland visszahőkölt tőle. - Olyan családból
származik, amely hírhedt a boszorkányságról. A nagynénjét boszorkánynak nyilvánították, és csak a legaljasabb
praktikákkal menekült meg a máglyától. Nézzék meg a haját! - A férfi előreugrott, és lekapta a főkötőt Freya
fejéről, felfedve lángvörös fürtjeit. - Abban a családban mindenkinek ilyen ocsmány színű a haja.
- Ez őrület! - Lady Holland arca kipirult a felháborodástól. - Azt akarja mondani, hogy boszorkánysággal
vádolja a társalkodónőmet, mert vörös a haja?
Freya elsápadt. Felállt, és nyugodt tekintettel nézett szembe Stanhope-pal.
- Én nem vagyok boszorkány.
- Persze hogy nem boszorkány! - morogta Lady Holland az orra alatt. - Ez a legnagyobb ostobaság, amit
valaha hallottam.
- Azt hiszem, bocsánatot kell kérnie a hölgytől - jelentette ki Christopher, miközben körbehordozta a
tekintetét a szobában. A vendégek többsége érdeklődő vagy döbbent arcot vágott, esetleg izgatottan cirkuszra
vágyott, Lord Lovejoy viszont majdhogynem riadtan bámulta Freyát. A herceg felemelte a hangját. - Épeszű
ember nem hisz a boszorkányokban vagy a boszorkányságban. Maga vagy részeg, Stanhope, vagy felforrt az
agya a napon.
A vikomt összepréselte vékony és vértelen ajkát.
- Azzal, hogy a pártját fogja, leleplezi magát, hogy szintén az ördög szövetségese. Vigyázzon, kegyelmes úr! A
vagyon és a rang nem védi meg az angyaloktól és az ő jogos bosszújuktól. Maga is megérzi majd a pokol égető
tüzét!
- Az isten szerelmére! - Christopher tett egy lépést a másik férfi felé, és fölébe magasodott. - Távozzon,
Stanhope, mielőtt én hajítom ki innen!
Stanhope gúnyosan elvigyorodott, de a szeme tágra nyílt a rémülettől. Megfordult, és kisietett a szobából.
- Micsoda szörnyű ember! - kiáltott fel Lady Lovejoy.
 - Igen, az, de miért gondolja, hogy Miss Stewart boszorkány? - kérdezte Lord Lovejoy, és gyanakvóan nézett
Freyára.
Christopher elkomorult, és már épp felelni akart, de Lord Rookewoode megelőzte.
- Mert nyilvánvalóan őrült. Gondoljon csak bele: ki hisz manapság a boszorkányokban?
Lord Lovejoy a homlokát ráncolta.
- De mi a helyzet az új boszorkánytörvénnyel? Vannak a parlamentben olyanok, akik nyilvánvalóan eléggé
aggasztónak találják a boszorkányokat.
A gróf nagyot sóhajtott.
- Ellentétben azzal, amit a Lordok Házában ülő nagyra becsült kollégáim gondolnak, a józan ész korában
élünk. Csak a legelvakultabbak dőlnek be a primitív babonáknak.
Rookewoode elkapta Christopher tekintetét, és finoman bólintott.
Christopher hirtelen hálát érzett a gróf iránt. Köszönetképpen visszabólintott.
- Én a magam részéről remélem, hogy ezt a törvényt soha nem fogadják el - jegyezte meg halkan Lady
Lovejoy, majd a férjére nézett. - Túl sokaknak okoztak szenvedést a múltban a boszorkányüldözések.
Lord Lovejoy szemlátomást elbizonytalanodott.
- Nos - szólt Aloysius Lovejoy derűsen. - Én megéheztem. Ideje vacsorázni, nem?
- És ezért kedvelem magát, kedves Aloysius - szólt Rookewoode. - Semmi sem állhat maga és a gyomra közé.
Christopher érezte, hogy a válla kissé ellazul. Stanhope határozott fenyegetést jelentett Freyára - ki tudja,
mire képes egy fanatikus -, de legalább úgy tűnt, hogy a társaság többi tagja nem áll a vikomt pártján.
Meghajolt Lady Holland előtt.
- Bekísérhetem a társalkodónőjét az ebédlőbe, hölgyem?
- Kérem - felelte Lady Holland.
Christopher odalépett Freyához, és a karját nyújtotta, miközben szemügyre vette. A nő szája megfeszült, az
arca sápadt volt, de már kezdte visszanyerni a színét.
Freya kis mosollyal a karjára tette a kezét.
Ennek az apró gesztusnak nem kellett volna felforrósítania Christopher egész testét, mégis ez történt.
Bekísérte Freyát az ebédlőbe, és minden illendőséget sutba dobva leültette a jobb oldalára. Nem volt hajlandó
elengedni a szeme elől, amíg ki nem találta, mit kezdjen Stanhope-pal.
A vacsora fajdpecsenye volt - a madarakat az urak lőtték délelőtt -, és mennyei volt, ami úgy tűnt, nagyban
hozzájárult a kedélyek javításához a nappaliban történt purpárlé után.
Christopher belekortyolt a borába, majd odafordult Freyához.
- Stanhope az a boszorkányvadász, akiről meséltél nekem -szögezte le halkan.
Nemigen volt kétsége a dolog felől, mégis megrémült, amikor a nő bólintott.
- Megpróbál majd bántani téged?
- Ezt teszik a dunkelderek - mondta Freya túlságosan is higgadtan. Biztosan megérezte a felháborodását, mert
így folytatta: - Miattam nem kell aggódnod. Már korábban is volt dolgom dunkelderekkel.
- Valóban? - morogta Christopher dühösen.
Freya összevont szemöldökkel, óvatosan nézett rá.
- Igen. És nagyon is képes vagyok megbirkózni Lord Stanhope-pal.
- Miért kellene egyedül megbirkóznod vele? - Christopher-be valamiért belehasított a fájdalom. - Felmerült
benned egyáltalán, hogy a segítségemet kérd ebben az ügyben?
- Őszintén szólva nem. - Freya belekortyolt a borába.
Hát semmit sem jelent a nő számára?
Christopher nagy levegőt vett, és igyekezett közömbös arcot vágni.
- Legalább megengeded, hogy segítsek, ha szükséged lesz rá?
Freya habozott.
Christophernek nem volt kétsége afelől, hogy mit fog válaszolni.
 - Miért?
- Mit mért? - kérdezte a nő, és kezdett ingerültnek tűnni.
- Miért nem vagy képes segítséget kérni tőlem? - Christopher próbálta visszafogni a hangját. A
vacsoraasztalnál ültek, körülvéve a többi vendéggel, de nem volt türelme elhalasztani ezt a beszélgetést.
- Nincs szükségem a...
- A fenébe! - sziszegte Christopher. - Ne mondd azt, hogy nincs rám szükséged!
Freya feléje fordult, és a szemébe nézett. Kipirult arca és figyelmeztetően összeszűkült szeme meghazudtolta
a nyugodt hangját.
- Miért zavar ez téged ennyire? Miért kellene, hogy szükségem legyen rád?
- Azért... - Christopher vívódott magával, próbált másképp fogalmazni, de végül egyszerűen feladta, és kerek
perec kimondta: - Mert nekem szükségem van rád. Mert ha én nem kellek neked, akkor minden, ami köztünk
történt, semmit sem ér. Mert a szükség a szerelem legalapvetőbb eleme. Nélküle nincs semmi.
Freya meglepetten pislogott, úgy tűnt, mintha megingott volna a „szerelem” szó hallatán.
Aztán felszegte az állát.
- Nem tehetek róla, ha nincs szükségem a segítségedre.
- Nem, nem tehetsz. - Furcsa, hogy Christopher még mindig képes volt beszélni, itt, ebben az átkozott
nyilvános környezetben, és úgy, hogy egy lyuk tátongott a mellkasa helyén. Kényszerítette magát, hogy minden
érzelmet száműzzön a hangjából. - Nehéz lehetett ennyi éven át távol élni a családodtól, és csak magadra
hagyatkozni. Mindenesetre az ajánlatom továbbra is áll. Ha szükséged van rám, én itt vagyok.
Ezzel a balján ülő Lady Holland felé fordult, és értetlenül hallgatta, ahogy az a divatról fecseg.
Úgy érezte, hogy elveszített valami fontosat. Mert nagyon jól tudta.
Freya soha nem kérné a segítségét.
 Tizenhetedik fejezet

Berkenye az utolsó lányhoz ért, és kétségbeesett, mert az is ugyanúgy nézett ki, mint a többiek. Ám ez a lány,
ellentétben az előzőekkel, a szemébe nézett, és mosolygott. Berkenye szíve nagyot dobbant, és tudta. A lány vállára
tette a kezét, és a Tündérkirályhoz fordult.
- Ő az. Ő a barátnőm, Körömvirág.

- Megtiltod, hogy találkozzam vele?

Freya megtorpant Lady Holland szobája előtt.
A szavak Arabella mély hangján hangzottak el.
Freya hátranézett. A folyosó üres volt. A vendégek többsége már lefeküdt. Ó is csak azért volt ébren, mert
visszavitte Lady Holland kendőjét, amely valahogy az ő szobájába keveredett.
- Bella - mondta Lady Holland fájdalmas hangon.
Freya sarkon akart fordulni - ezt a beszélgetést nyilvánvalóan nem idegen füleknek szánták.
Ám ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Arabella sietett ki a szobából, aki majdnem nekiütközött.
Freya mondani akart valamit, de a lány csak egy könnyes pillantást vetett rá, és eltűnt a folyosón.
- Akár be is jöhetne! - hallotta Lady Holland fáradt hangját. Freya megfordulva meglátta az ajtóban álló
asszonyt.
Lady Holland bűnbánóan elmosolyodott.
- Az ember soha ne próbáljon meg lebeszélni egy fiatal lányt arról, amit szerelemnek tart.
Visszament a szobájába.
Freya követte, becsukta maga mögött az ajtót, majd megköszörülte a torkát.
- A gróf?
Lady Holland bólintott, miközben két pohárba töltötte a maradék konyakot.
- Engedélyt kért, hogy megkérhesse Arabella kezét.
Freya elvette a felkínált italt, és lassan leereszkedett egy székre.
- Micsoda? De hiszen még két hete sem ismerik egymást.
- Ahogy maga és a herceg sem. - Lady Holland gúnyos pillantást vetett rá a pohara pereme fölött.
Freyába belehasított a fájdalom, amikor eszébe jutott a vacsoránál folytatott vita Harlowe-val. Akkor dühös
volt rá a felvetése miatt, hogy szüksége lehet a segítségére. Elvégre már öt éve Macha volt, és ez alatt az idő alatt
soha, de soha nem volt szüksége férfi segítségére.
Másfelől viszont ez idő alatt nem is volt soha szeretője. Mindig is azt feltételezte, hogy egy férfi segítségéért
cserébe engedményeket kell tennie. Hogy már a segítség elfogadásával is elveszíti az önállóságát.
Harlowe ajánlatában azonban nem szerepeltek kötelezettségek és kikötések.
Olyan volt, mint egy ajándék.
Halkan felsóhajtott.
- Nem hiszem, hogy a herceg pillanatnyilag nagyon kedvelne engem.
- Badarság - jelentette ki Lady Holland. - Láttam az arcát, amikor Lord Stanhope azt a nevetséges vádat
emelte maga ellen. Őkegyelmessége aggódik magáért. Ez pont az ellentéte annak, hogy nem kedveli magát, ha
esetleg érdekli a véleményem. Mi több, maga is elárul valamit az érzéseiből, amikor a hercegre néz. Úgy vélem,
a személye nem hagyja hidegen.
Freya akarata ellenére elpirult.
 - Maguk összeillenek - jelentette ki Lady Holland csendesen.
- Mivel ő herceg? - kérdezte Freya ironikusan.
- Egy hercegen nincs mit gúnyolódni. - Az asszony gyengéden rámosolygott. - A pénz, a föld és a cím olyan
dolgok, amit csak azok vetnek meg, akiknek már van. De még ha a herceg ezek közül egyikkel sem rendelkezne,
én akkor is pártolnám a kettőjük közötti szövetséget.
- Miért? - bukott ki Freyából akaratlanul.
- Mert az. intellektus, a szellemesség és az érzelmek terén egyenrangúak, ami meglehetősen szokatlan. - Lady
Holland megrázta a fejét, és a pillantása az öltözőasztalon heverő pipereholmikra siklott. - Arabellára és Lord
Rookewoode-ra ez biztosan nem igaz.
- Úgy tűnik, temperamentum és értelem tekintetében illenek egymáshoz - jegyezte meg Freya bizonytalanul.
- De érzelmileg nem. - Lady Holland rápillantott. - Az a férfi nem szereti az én Bellámat.
Freya a homlokát ráncolta.
- De legalább tetszeni biztosan tetszik neki. Mi másért kérné meg a kezét? Címmel rendelkezik, és feltehetően
gazdag.
- Ó, meglehetősen gazdag! Az anyja örökösnő volt, és legendás hozományt vitt a házasságába. - Az asszony a
poharába bámult. - Őszintén szólva, nem látom át, hogy miért akarja megkérni Arabella kezét, és ez idegesít.
Freya bólintott.
- Megadja a grófnak az engedélyt?
- Igen. - Lady Holland felhajtotta a maradék konyakot a poharából.
Freya csak bámult.
Az asszony észrevette az értetlenségét.
- Nincs más választásom. Ha visszautasítom Lord Rookewoode-ot, az nem akadályozza meg Bellát abban,
hogy szeresse.
- De eltilthatná egymástól őket - mutatott rá Freya. - És végül Lord Rookewoode valaki mást venne feleségül.
És akkor talán Arabella elfelejtené.
Lady Holland bólintott.
- Talán... De én nem hiszem. Bella nem az a lány, aki minden második hónapban szerelmesnek képzeli magát.
Ő a grófot akarja, szereti, én pedig nem okozhatok neki fájdalmat. - Felsóhajtott. - Csak remélni tudom, hogy
Lord Rookewoode megszereti.
Freya belekortyolt a konyakjába, és azt kívánta, bárcsak mondhatna valamit. De képtelen volt szabadulni a
gondolattól, hogy Arabellának jobb lenne, ha az anyja nem szeretné annyira.
Egy közömbösebb anya talán egyszerűen nemet mondana a grófnak. Másfelől viszont egy közömbösebb anya
valószínűleg annyira el lenne ragadtatva egy grófi vő kilátásától, hogy soha nem gondolna a lánya érzéseire.
- Sajnálom - mondta végül.
- Ahogy én is - bólintott Lady Holland. - Most pedig meséljen! Miről vitatkoztak a herceggel a vacsoránál?
Freya összepréselte az ajkát.
- Szerinte az lenne a helyes, ha szükségem lenne rá. Én erre azt feleltem, hogy nincs rá szükségem, mire úgy
tűnt, ezen eléggé megsértődött.
Tulajdonképpen több volt ez, mint sértődöttség. Freyának eszébe jutott Harlowe fájdalmas tekintete - és
visszariadt az emléktől. Soha nem akarta megbántani a férfit.
- Nem mondanám, hogy hibáztatom érte a herceget - mondta Lady Holland.
- Nem? Miért kellene bárkire is számítanom? Miért kell, hogy szükségem legyen rá ahhoz, hogy boldog
legyen?
- Maga mit érezne, ha a hercegnek nem lenne magára szüksége? - kérdezte Lady Holland.
Freya gúnyosan felnevetett.
- Nem érdekelne.
- Még akkor sem, ha rájönne, hogy emiatt őkegyelmessége egy másik nőhöz fordul?
 - A szükség valami mást jelent, olyasmit, amit én nem értek? - kérdezte Freya gyanakodva. - Nem örülnék, ha
találna egy másik nőt, de őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy fel akarom adni a függetlenségemet.
- Ne legyen bolond! - Lady Holland összehúzott szemöldökkel nézett rá - A herceg tiszteli az intellektusát.
Tudja, milyen kevés az ilyen férfi? Az angol úriemberek többsége alig tartja értelmesebbnek a feleségét a
kopójánál.
- És ez annyira fontos?
- A legtöbb hölgynek? Talán nem. Magának? Igen. - Lady Holland szigorú pillantást vetett rá. - Harlowe
hercege figyel magára, Miss Stewart. Míg a hölgyek többségét talán nem nagyon érdekli, mit gondol a férje az
intellektusáról, maga, kedvesem, nagyon is fontosnak fogja találni. Messze és sokáig kell keresgélnie, mire újra
talál egy olyan úriembert, mint a herceg. Ne legyen bolond! Ragadja meg, amíg lehet!

Aznap késő este Christopher, az oldalán trappoló Tess-szel, végigment a folyosón. Egyáltalán nem volt biztos
abban, hogy milyen fogadtatásban lesz része, ha bekopog Freyához, de határozott szándéka volt, hogy ott
marad, és megvédi a nőt.
Még akkor is, ha Freya úgy vélte, hogy nincs szüksége rá.
Stanhope-ot Lovejoy inasai vacsora után rövid úton eltávolították a házból - amit Christopher szívből
helyeselt. Bár úgy vélte, hogy inkább Lady Lovejoy volt az, aki rábeszélte a férjét, hogy dobja ki Stanhope-ot, de
nem érdekelte, a lényeg, hogy a férfi elment.
A kérdés az volt, hogy vajon távol is marad-e?
Amennyire Christopher látta, Stanhope fanatikus őrült volt. Nem lehetett tőle racionális cselekvést várni.
Elképzelhetőnek tartotta, hogy a vikomt esetleg megpróbál visszalopakodni a házba, és álmában megöli Freyát.
Odaért Freya szobájához, és bekopogott.
A nő kinyitotta az ajtót, és megint csak az az átkozott ing volt rajta.
Christopher megpróbált - mi több, nagyon is erősen igyekezett - Freya arcára összpontosítani, de képtelen
volt uralkodni magán, amikor róla volt szó.
A tekintete végigsiklott a nő idomain, mire a farka, micsoda ostobaság, máris felállt, készen a támadásra.
De nem ma este.
Tess-szel együtt befurakodott Freya mellett, és becsukta maga mögött az ajtót.
- Nem kell minden estét itt töltened - jegyezte meg a nő meglehetősen fanyarul.
- Lehet, hogy nem kell, de biztosíthatlak, hogy igen nagy szükség van rá. - Christopher megfogott egy
párnázott széket, amely az ágy mellett állt, és a tűz elé tette. Tess odaballagott, körbefordult néhányszor a
kandalló előtt, sóhajtott egyet, és le-heveredett.
- Mit művelsz? - tudakolta Freya.
Christopher leült a székre, és felpillantott a mogorva nőre.
- Szerintem ez nyilvánvaló. Ma éjjel itt alszom.
- De...
Freya nagyon furcsa arcot vágott.
Christopher majdhogynem mulatságosnak találta.
- Igen? - kérdezte.
- Nos... - Freya intett az egyik kezével, mintha ez helyettesítené a mondat további részét.
Christopher a fejét ingatta, és értetlenül széttárta a kezét.
- Ó! - A nő zavartan elpirult, és dühösen összevonta a szemöldökét. Christopher kezdte megkedvelni ezt az
arcát. - Nagyon jól tudod, mit akarok mondani.
- Attól tartok, sosem olvastam túl jól a nők gondolataiban, és a tieid meg különösen bonyolultak - mondta a
férfi.
- Nem kell az egész éjszakát abban a székben töltened. -Freya összeszorította a fogát, mintha erőt gyűjtene. -
Gyere ide mellém az ágyba!
 - Nem. - Christopher elfordította a fejét, és a lángokat nézte.
- Nem? - Freya most zavartnak tűnt, és egy kicsit sértettnek. Ami, őszintén szólva, nagyon tetszett a férfinak. -
Rám untál.
Más körülmények között Christopher talán nevetett volna ezen.
- Épp ellenkezőleg. Nem bízom magamban, hogy ártatlanul csupán aludjak veled abban az ágyban.
- Ó...
Christopher várta az érveket, de nem jött semmi. Aztán persze meg kellett küzdenie a saját sértettségével.
Nem tudta, miért gondolta, hogy a nő annyira akarja őt, hogy megpróbálja rávenni, hogy meggondolja magát.
Nyilvánvalóan nem akarta.
És ez így volt rendjén. Majd...
Freya megkerülte, és elébe állt.
Meztelenül.
Levette az ingét, és ott állt előtte, csak azt az átkozott láncot viselte, rajta a pecsétgyűrűvel.
Christopher egy pillanatra azt kívánta, bárcsak levehetné róla, és a tűzbe dobhatná. Ma este legkevésbé a
múltjukra akart gondolni.
Freya lovaglóülésben az ölében termett.
- Gyere az ágyba, Kester... - suttogta rekedten, és megcsókolta.
Christophernek minden elhatározása elszállt. Megragadta a nő derekát, és a nyelvével behatolt abba az édes
szájába. Freya egy szirén volt, egy démon, az ő egyetlen gyenge pontja.
Felemelkedett érte.
Elbukott érte.
Christopher Freyával az ölében felállt, nem szakítva meg azt a lélegzetelállító csókot. Ez a nő jelentett
számára mindent: a család reményét, a magány rémét. Jobban akarta őt, mint a szíve következő dobbanását.
És rettegett attól, hogy elveszíti. Hogy másnap felébred, és Freyát már nem találja ott.
Ma este azonban a karjában tartotta.
Az ágyhoz lépett, miközben a nő úgy dörgölőzött hozzá, mint valami buja nőszemély.
- Freya... - suttogta Christopher, miközben a kezét belefúrta abba a pompázatos hajába, ráereszkedett. - Freya,
Freya, Freya, Freya!
Még a saját fülének is úgy tűnt, hogy önkívületben beszél.
Freya gonoszul kuncogott, miközben homorított alatta. Talán Stanhope-nak és a mocskos társainak igaza volt.
Lehet, hogy a nő boszorkány, bájos és könyörtelen, aki meg akarja babonázni.
Nem kellett volna fáradnia. Őt már megigézte, magához és az akaratához kötötte a szívét, a fejét, a kezét és a
farkát.
Christopher meghalt volna érte.
Ha Freya hagyta volna.
Megsimogatta a nő mellét, azt az édes puhaságot, és gyengéden megcsípte a mellbimbóját. A farka nekifeszült
a nadrágja elejének, és ha nem cselekszik hamarosan, abba fog beleélvezni, mint valami zöldfülű suhanc.
Freya felnyögött alatta, széttárta a combját, és a vádliját Christopher lábára fektette.
Ó lenyúlt, és feltépte a nadrágja legombolható elejét, mit sem törődve a szakadó anyag recsegésével. A farka
lüktetett a visszafojtott indulattól, az ujjait végigcsúsztatta a nő puha hasán, és elfogta az öröm, amikor elérte a
göndör szőrzetét, és érezte, hogy az csatakos a vágytól.
Christopher felemelte a csípőjét, nem törődve Freya tiltakozó nyöszörgésével és a próbálkozásával, hogy
visszahúzza magára.
A farka végigcsúszott a nő combján, ami már önmagában elég volt ahhoz, hogy majdnem elélvezzen, majd
betolta Freya barlangjába.
Nagyon nedves volt.
Nagyon forró.
 Christopher megfeszítette a csípőjét, és keményen beledöfött.
Csúszott, csúszott befelé.
Hátravetette a fejét, összeszorította a szemét, és a fogait csikorgatta. Freya élő selyemmel szorította, már-már
gyötrelmes élvezetet okozva.
Christopher kifújta a levegőt, uralkodott magán, várt egy ütemet, amíg biztos nem volt benne, hogy meg tud
mozdulni anélkül, hogy elélvezne.
Ám Freya, az a gonosz teremtés, az ajkába harapott, és hozzádörgölőzött, amivel majdnem elgyengítette.
Christopher morgott, és kinyitotta a szemét.
- Feküdj nyugodtan!
Freya zöld-arany szeme ördögien csillogott.
- Nem. - És hullámozni kezdett alatta a teste.
Christopher majdnem teljesen kihúzta a farkát, majd hirtelen visszalökte. Durván. Minden kegyelem és
finomság nélkül.
Freya hátravetette a fejét, és boldogan felsóhajtott.
A fenébe!
Christopher lehajtotta a fejét, és megnyalta a nő ívelt nyakát, miközben elkezdte döfködni. Tudta, hogy nem
fog sokáig kitartani, de amíg bírta, addig az átkozott matracba akarta döngölni Freyát.
Az ő édes boszorkányát.
Ám csak pillanatokkal később ért a csúcsra, váratlanul, és összerándult a nő fölött. A nőben. Remegve
beleontotta a magját.
Freya felnyögött alatta, miközben Christopher végtagjai szinte elolvadtak, de tudta, hogy a nő nem fog
elélvezni. Kihúzta belőle a farkát, és miközben Freya még mindig kapaszkodott belé, lecsúszott a testén.
Kitátott szájjal csókolta a nő angyalszemét, érezte a saját ízét, és örült neki.
Freya az övé volt, az övé, és csak az övé.
A kezét Freya lábára kulcsolta, hogy széttárva tartsa, és belélegezte a mámorító, vad pézsmaillatát. Olyan
puha volt itt, remegő és nedves! Nyalta-falta, élvezve, ahogy a nő lélegzete egyre reszelősebbé válik. Amikor
megszopogatta a borsóját, Freya két combja szinte satuba szorította, ahogy zihálva és remegve megmerevedett a
teste.
Christopher boldog volt. Már-már bűnös örömet érzett a győzelme felett.
Ő ajándékozta meg Freyát a boldogságos kínnak ezzel a pillanatával. Ha az egész átkozott világon mást nem
is, ezt meg tudta adni neki.
De még akkor is, amikor felcsúszott rá a kimerült testével, tudta, hogy ez nem elég ahhoz, hogy megtartsa.
- Messalina...
A hang suttogó volt, ami pont beleillett Messalina álmába. Egy sötét erdő, egy férfi, akiben nem lehetett
megbízni, és egy szörny valahol a háta mögött.
A torkában dobogó szívvel megfordult. Egy álmos fekete szempár mosolygott rá, csábítóan, ugyanakkor
ijesztően.
- Messalina, kérlek!
Ez viszont egyáltalán nem illett bele az álomba. A férfi soha nem szokott könyörögni.
Kinyitotta a szemét, ami nem segített, mert a szobában koromsötét volt, csupán a kandalló parazsa adott
némi halvány fényt.
- Jane? - Messalina hangja mély károgás volt, megköszörülte hát a torkát, mielőtt újra megszólalt volna. -
Mennyi az idő?
- Nem tudom. Azt hiszem, mindjárt hajnalodik.
Messalina pislogott, és lassan felült.
- Mi történt? Mit keresel itt?
 - James, az inas ébresztett fel - felelte Jane aggodalmas hangon. - Azt mondja, valami történik a Randolph-
házban. Égnek a lámpák, és ki-be járkálnak a lovászok. Ó, Messalina, James úgy véli, hogy elköltöztetik Eleanort!
Messalina villámgyorsan felkelt, felvette a fűzőjét, és belebújt egy elöl kapcsolódó, egyszerű ruhába. - Biztos
vagy benne?
- Természetesen nem - felelte Jane élesen, a hangja azonban aggodalomról árulkodott. - Ó, miért nem tudott
Lord Randolph holnapig várni? Elfogadta a vacsorameghívásunkat. Minden el volt tervezve.
- Talán pont ezért nem várhatott - vélte Messalina. - Lehet, hogy megsejtett valamit.
Jane rábámult.
- Nem értem, hogyan.
Messalina megrázta a fejét, próbálta kitisztítani, hogy képes legyen gondolkodni. Az, hogy Lord Randolph
miért éppen most lépett, aligha számított. A lényeg az volt, hogy ha elviszi Eleanort, a barátnőjük újra eltűnik.
Nem engedhették, hogy ez megtörténjen.
- Ki kell derítenünk, mit csinál - jelentette ki döntésre jutva.
- Hogyan? - kérdezte Jane aggodalmasan.
- Nem tudom - felelte Messalina, miközben strapabíró csizmát húzott. - Megkérdezem Freyát.
Öt perccel később már lábujjhegyen osontak a folyosón Freya szobája felé. Messalina kaparászott az ajtón,
aztán elgondolkodott, hogy megkockáztassa-e, hogy a kopogtatásával felébreszti a többieket.
De erre nem volt szükség, mert kinyílt az ajtó, és Freya kinézett.
- Lord Randolph készül valamire - mondta Messalina, és a lehető legrövidebben elmagyarázta a helyzetet.
- Várjatok itt! - Freya becsukta az orruk előtt az ajtót.
Messalina felvonta a szemöldökét, érdekesnek találta, hogy a barátnője nem engedi be őket a szobájába.
Egy perccel később Freya teljesen felöltözve surrant ki a folyosóra. Intett Messalinának és Jane-nek, hogy
kövessék, és miközben elindult a lépcső felé, elmagyarázta a tervét.
- Szóval Messalina, én és James elmegyünk Lord Randolph házába. Ha valóban elköltözteti Eleanort,
visszaküldjük Jamest hozzád, Jane, és akkor te erősítést szerzel - mégpedig a herceget. Ő tud Eleanorról és Lord
Randolphról. Ha pedig ez az egész csak téves riasztás, akkor minden baj nélkül visszatérünk.
Messalina ránézett Jane-re.
Az bólintott.
- Igen, rendben. Ez működőképes ötletnek hangzik.
Freya hirtelen zavart arcot vágott.
- És... ööö... ha meg kell találnod a herceget, Jane, akkor először az én szobámban keresd.
Messalina szemöldöke felszaladt.
Jane megköszörülte a torkát.
- Hogyne.
Messalina és Freya összeszedték Jamest, aki a földszinten várakozott, még mindig egy meggyújtott lámpást
szorongatva, és elindultak.
Az éjszaka hűvös volt, és sötét, a hold felhők mögé bújt. Az erdőben idegtépő csend honolt, eltekintve egy
bagoly hátborzongató huhogásától.
Rossz ómen, legalábbis Messalinának mindig ezt mondta a dajkája.
Kis csapatuk némán lépkedett, mintha attól féltek volna, hogy felébresztenek valamit az éjszakában.
Csak amikor már majdnem megszabadultak a fenyegetően föléjük magasodó fáktól, akkor szólt oda Freya
Jamesnek.
- Oltsa el a lámpást!
A férfi elcsúsztatott egy üvegpanelt, mire a fény kialudt.
Egy pillanatig vártak, szoktatták a szemüket a homályhoz.
Odalent a Randolph-ház ablakaiban fények pislákoltak, és halk hangokat hozott feléjük az éjszakai szellő.
- Menjünk! - suttogta Freya, és lopakodva elindultak.
 Freya erőltette a szemét a sötétében, hátha észrevesz valami mozgást a háznál vagy az istállóknál. Túl későn
jöttek? Eleanort már elvitték?
Vagy ami még rosszabb, meggyilkolták?
Már majdnem az istállóknál jártak, amikor hirtelen fény gyulladt.
Közvetlenül mögöttük.
James egy fejre mért ütéstől a földre zuhant, Messalina pedig megpördült.
Lord Randolph vigyorgott rá a pislákoló fényben.
- Miss Greycourt! Milyen váratlan találkozás!
 Tizennyolcadik fejezet

Nos, a Tündérkirály nem volt elragadtatva.

- Testvér - sziszegte -, fogd Körömvirágot, és hagyjátok el a birodalmamat!
Kőris lila szeme elsötétült.
- És Berkenye?
- Ő itt marad.
- Azt mondtad, hogy elmehetek! - ágált Berkenye.
A Tündérkirály Kőrisre nézett, miközben válaszolt:
- De megízlelted Szürkeföld harmatát. Az enyém vagy.
- Csak egy csepp volt - suttogta Berkenye.
A Tündérkirály rávillantotta éles fogú mosolyát.
- Egy csepp is elég.

Christopher hajnalban arra ébredt, hogy üres mellette az ágy. Egy pillanatig feküdt a sötétben, az alvás és az
ébrenlét között billegve. Megtapogatta maga mellette a lepedőt. Megfordult, és addig keresgélt, amíg a keze az
ágy széléhez nem ért.
Semmit sem talált.
Sóhajtott, és majdnem visszazuhant az álom fekete tavába, de aztán az elméje visszarántotta, és Christopher
azzal a tudattal ébredt fel, hogy valami nagyon nincs rendben.
Freya nem volt ott.
Felült.
Mellette hideg volt az ágy.
Tess a kandalló előtt feküdt összegömbölyödve, és aludt.
A tűzből már csak izzó parázs maradt, ami azt jelentette, hogy közel a hajnal.
Freya nem volt a szobában.
Christopher káromkodva feltápászkodott az ágyról, és elfogta a rettegés. Hogy a fenébe mehetett el anélkül,
hogy ő felébredt volna?
Az inge és a nadrágja még rajta volt, és egy pillanat alatt belebújt a mellénybe meg a kabátba. Ha Freya
csupán lesurrant a konyhába némi éjszakai nassolnivalóért, a keze közé kapja azt a csinos nyakát, és megfojtja.
Miután megkönnyebbülten megcsókolta.
Éppen belelépett a cipőjébe, amikor kaparászást hallott az ajtón.
Odament, és kitárta.
Lady Lovejoy állt a küszöbön, felöltözve és hófehér arccal. Ne!
Christopher tudta, még mielőtt a nő kinyitotta volna a száját, hogy valami nincs rendben, egyáltalán nincs
rendben.
A háziasszonyuk ránézett, a szeme tágra nyílt a rémülettől.
- Miss Stewart és Miss Greycourt egy órája elmentek a Randolph-házba az inasommal - mondta -, és még nem
jöttek vissza.

Lord Randolph hatalmas ember volt, vörös, himlőhelyes arccal, előreugró szemöldökkel és krumpliorral. A
nyaka olyan vastag, hogy már-már torznak tűnt. A mellkasán és a pocakján feszült a mellény, a combja pedig
olyan vastag volt, mint egy fatörzs. Egy bálteremben a legtöbb embert megijesztette volna.
Egy félhomályos pincében, tomboló indulatokkal, egyszerűen félelmetes volt.
Freya figyelte a fel-alá járkáló férfit, és megpróbált úrrá lenni a félelmén. Muszáj volt tetterősnek maradnia,
hátha felfedez egy nyílást. Egy lehetőséget arra, hogy mindannyian elmeneküljenek innen.
Tisztában volt azzal, hogy a szökés valószínűsége szinte nulla, de feladni azt jelentette, hogy harc nélkül
meghalni.
Ezt nem akarta.
Egy pillanatra megjelent előtte Harlowe rosszalló tekintete. A férfi utálná ezt, ha látná. Meg akarná menteni
őt, és elsöpörni minden veszélyt, mert szerinte ez a feladata a földön: mindig mindenkit megmenteni.
Saját magát hibáztatná, ha Lord Randolph megölné Freyát.
Ez volt a legfájdalmasabb.
Ekkor őlordsága sonkaszerű öklével lesújtott egy üres borállványra, amely félelmetes reccsenéssel összetört,
és ez visszarántotta Freyát a jelenbe.
- Minden lében kanál nőszemélyek! - kiáltotta a férfi az állvány darabjait rugdosva. - Stanhope mesélt nekem
történeteket a környékbeli boszorkányokról, de először azt hittem, hogy csak túlzásba viszi az óvatosságot.
- Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom - motyogta Messalina, inkább színlelt bátorsággal, mint okosan.
Randolph hirtelen felé fordult.
- Mit műveltek maguk, boszorkányok? Átkot akartak szórni a földjeimre? Valami istentelen szertartást
végezni?
Freyának nem tetszett, hogy a férfi minden figyelme Messalinára irányult.
- Nem vagyunk boszorkányok, biztosíthatom róla.
Randolph rávicsorgott.
- De bizony azok. Stanhope mesélt magáról, Lady Freya. A dunkelderek körében jól ismert az a gyalázatos
neve, és nagy örömömre fog szolgálni, hogy meggyónja és megbánja a bűneit, mielőtt meghal. Csak azt kívánom,
bárcsak ne szennyezte volna be az otthonomat a jelenlétével! Gondolom, erről is a feleségem tehet.
Freya ránézett szegény Eleanorra, aki fojtottan felzokogott.
Freya, Messalina és Eleanor a Randolph-ház borospincéjének nyirkos padlóján feküdtek. James nem volt
sehol, és Freya csak remélni tudta, hogy az inas még életben van. Az ősi, bordázott téglamennyezetből ítélve a
pince régebbi volt, mint a ház, amely most fölötte állt. Maguk a téglák is omladoztak, és az alacsony mennyezet
túlságosan is közelinek tűnt.
Freya megborzongott.
Az a szörnyű érzése támadt, hogy a mennyezet és a fölötte lévő tonnányi föld és a ház bármelyik pillanatban
ráomolhat.
És semmit sem tehetett ellene. Erősen meg volt kötözve, a két karját kényelmetlen szögben a háta mögé
húzták. Messalinával és Eleanorral is ugyanígy bántak. Eleanor arca szörnyen nézett ki a pislákoló
gyertyafényben, sápadtan világított, mint olyasvalakié, aki hónapok óta nem látott napfényt.
Mert ez volt a helyzet. Lord Randolph egy évig tartotta ebben a szörnyű, szűk lyukban. Csoda, hogy nem
veszítette el az ép elméjét.
Freya a kis pincében nyugtalanul fel-alá járkáló férfira pillantott, és azon tűnődött, mi következik, ha
abbahagyja a szónoklatot.
Semmi jó.
- Miért zárta be Eleanort, uram? - kérdezte tőle, remélve, hogy eltereli a lord figyelmét, vagy szóra bírja, vagy
bármi.
Kínszenvedés volt a tudat, hogy ez a férfi valószínűleg mindhármukat meg fogja ölni, ha abbahagyja a
beszédet, ők pedig tehetetlenek ellene.
Freya nem számított arra, hogy Lord Randolph válaszol neki, de a férfi hirtelen felé fordult.
 - Hát nem látja, hogy őrült? Folyton vitázott velem, azt mondta, hogy el akar hagyni. Elhagyni? Hozzám jött
feleségül! Egy nő nem hagyhatja el a férjét! Csak azért hoztam ide, hogy megmentsem attól, hogy gyalázatot
hozzon magára és rám is. -Úgy nézett Eleanorra, mintha az ő hibája lenne, hogy be kellett zárnia. - Egyszerűen
meg kellett volna ölnöm, de ahhoz túlságosan jószívű vagyok.
Messalina megköszörülte a torkát.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy elengedjen minket, uram. A nagybátyám keresni fog, ha nem térek vissza.
- Hallgasson! - kiáltott rá Lord Randolph anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét Eleanorról. - Miért is
vettelek feleségül? Az esküvőnk napja óta csak a bajt hozod rám.
Eleanor fáradtan lehunyta a szemét. Nagyon keveset beszélt, amióta rátaláltak, és Freyának az a szörnyű
érzése támadt, hogy a múltban talán megbüntették, ha megszólalt.
- Engedjen el bennünket! - mondta Freya nyugodtan. - Elvisszük Eleanort messzire. Senki sem fogja
megtudni, hogy életben van. Soha többé nem fogja zavarni magát.
Lord Randolph rámeredt. Aztán lehajolt, és hirtelen keményen pofon vágta.
Freya feje hátranyaklott, és a mögötte lévő falnak ütődött.
- Nem hiszek neked, boszorkány! - hallotta Lord Randolphot a fülében csengő hangon keresztül. - És nem
hagyom, hogy még jobban beszennyezd a feleségemet, mint ahogy eddig is tetted. - Ezzel a férfi sarkon fordult,
és távozott.
És magával vitte az egyetlen fényforrásukat.
Messalina megdöbbentően cifrán káromkodott, Eleanor pedig halkan zokogott.
e
A helyzet összességében nem nézett ki jól, és Freya előtt gy pillanatra feltűnt Harlowe, ahogy az este
megjelent a hálószobájában. Nyugodt volt. Gondoskodó. Megingathatatlan.
Őfelőle.
Ha valami történne vele, ha Lord Randolph beváltaná a fenyegetéseit, és megölné őt meg a többieket,
Harlowe gyászolná.
Freya a csontjaiban érezte ezt, és ezzel a felismeréssel együtt valami megmozdult a mellkasában. Az utolsó
gátja - a büszkeség, a makacsság vagy az egyszerű cinizmus - leomlott, és tudta. Szerette Harlowe-t. Őszintén és
mindörökké.
Élni akart - kétségbeesetten vágyott rá -, hogy újra láthassa a férfit.
El kellett menekülniük, mielőtt Lord Randolph visszatér.
- Tudod mozgatni a kezed? - kérdezte Messalinától. Halkan beszélt, hátha Lord Randolph nem ment messzire.
Amennyire emlékezett abból, amikor Lord Randolph inasai idevonszolták őket, a pince egy hosszú folyosó
volt, amelynek két oldalán szobák vagy fülkék nyíltak. Ok az utolsó fülkében voltak, a folyosó végén. Itt az
inasok megkötözték őket - bár nem harc nélkül -, és a falban lévő vaskarikákhoz erősítették a kezüket.
Eleanor már a falhoz volt láncolva, amikor megérkeztek. A bokája körüli sebekből ítélve jó ideje így tartották
fogva.
- Nem - felelte Messalina mogorván. - Túl szoros a kötél. Nem érzem az ujjaimat.
Freya elkomorodott, és most Lady Randolph felé fordult. - El tudod érni Messalinát, Eleanor?
- Nem. - A nő légzése hangosan szólt a sötétségben. - Nem tudom. Nagyon sajnálom.
- Nem a te hibád - mondta Messalina hevesen. - Te nem tehetsz semmiről.
Eleanor válasz helyett ismét sírni kezdett.
- Talán ha meghúzzuk a vaskarikákat... - Freya próbálta tartani a lelket mindannyiukban, dacára a
nyomasztóan rossz esélyeiknek.
Megrántotta a vasgyűrűt, amelyhez hozzá volt kötve. Az csikorgott, de nem mozdult. Mi több, úgy érezte,
mintha a kötelékei szorosabbra húzódtak volna a csuklóján.
Nekitámasztotta a fejét az undok, hideg falnak.
A hangokból ítélve úgy tűnt, hogy Eleanor elaludt, bár nehéz volt megállapítani, hogy horkol vagy
egyszerűen csak nehezen lélegzik.
 - Azt hiszem, anyám tudhatott a Bölcs Nőkről - bökte ki váratlanul Messalina.
Freya meglepetten pislogott a sötétben.
- Ezt miből gondolod?
Óvatosan megforgatta a csuklóját, próbált képet alkotni arról, hogyan kötözték meg. Úgy vélte, mintha kissé
engedett volna a kötél.
- Nem tudom. Vagyis ez így nem igaz - javította ki magát Messalina. - Az után az éjszaka után Lucretiával
elküldték bennünket a házból. Valójában már másnap reggel. Anya egyik távoli unokatestvéréhez költöztünk.
Freya a homlokát ráncolta.
- Ez nem hangzik különösebben gyanúsan. - Ha be tudná dugni a hüvelykujját az egyik hurok alá...
- Nem - értett egyet Messalina. - De volt valaki, akit mama választott, hogy elkísérjen bennünket. Magas,
szinte csontsovány nő volt, akit sem azelőtt, sem azóta nem láttam. Az egész út alatt alig szólt hozzánk, de arra
emlékszem, hogy nagyon furcsa neve volt. Varjú.
Freya megborzongott. Akárcsak a Macha, a Varjú név is öröklődött a pozícióval. Messalinát és Lucretiát a
Bölcs Nők Varja kísérte az akkori útjukon, hogy biztonságban célba érjenek.
- Édesanyád mondott valamit a Bölcs Nőkről? - kérdezte.
- Semmit - felelte Messalina, és Freya nem igazán tudta, mit hallott a hangjában. - Röviddel az elutazásunk
után meghalt. Talán egy-két nap múlva. Beteg volt, emlékszel?
- Igen. - Freya nyelt egyet. Most már tényleg emlékezett. Hogy is felejthette el? Mrs. Greycourt az ideje nagy
részét egy székben vagy az ágyban töltötte, arca sovány volt, és fakó, a keze remegett. De mosolygott, édes,
széles mosollyal, valahányszor meglátta őt. - Azt hiszem, igazad van, valóban a Bölcs Nők segítettek a
családodnak.
Messalina felsóhajtott a sötétben.
- Hogyan lesz valaki Bölcs Nő?
Freya egy pillanatra ellazult, megpróbálta enyhíteni a vállában lévő feszültséget.
- Azok az anyák, akik be akarják vinni a lányukat a Bölcs Nők közé, ezt általában egy évvel az első vérzésük
után teszik meg. Ekkor ismerik meg a lányok a Bölcs Nők titkait. Te valószínűleg még túl fiatal voltál ahhoz,
hogy beavassanak.
- Akkor te hogyan lettél Bölcs Nő? - kérdezte Messalina. - Az édesanyád...
Freya anyja meghalt Elspeth születésekor.
- Túl fiatal voltam, amikor a mama meghalt. De Hilda nénikém gondoskodott rólunk, lányokról a tragédia
után. Ő volt az, aki megismertetett engem és a nővéreimet a Bölcs Nők titkaival. - Freya felsóhajtott, ahogy
eszébe jutott az a rendíthetetlen nő... az összes állhatatos nő, aki előttük járt. - Sajnálom az édesanyádat. Nem
tudtam, hogy pontosan mikor halt meg. Természetesen nem voltunk ott a temetésén, és nem volt senki, aki
elhozta volna a hírt. Szerettem volna...
Mit? Segíteni meggyászolni azt az asszonyt, aki olyan kedves volt hozzá, amikor a saját anyja meghalt?
Kifejezni a részvétét annak a családnak, amelyik tönkretette az övét?
Az egész annyira összekeveredett - annyira szörnyű volt -, ő pedig már belefáradt ebbe a zűrzavarba.
- Tudom. - Messalina halk szavai félbeszakították a gondolatait. - Szerettem volna melletted lenni, amikor az
apád meghalt. Szerettem volna mindvégig veled lenni. Bárcsak barátok maradtunk volna! Bárcsak...
- Igazából sosem volt választásunk, nem igaz? - motyogta Freya. - Mindent elvettek tőlünk.
- De most már van választásunk - suttogta Messalina, és Freya még a sötétben is tudta, hogy mosolyog. -
Örülök, hogy újra egymásra találtunk, és kibékültünk. Örülök, hogy a barátod vagyok, Freya.
Freya épp válaszolni akart, de a közeledő lépések hangja megállította.
Lord Randolph tűnt fel a látóterében az inasaival.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy pontot tegyünk ennek a dolognak a végére, nem gondolják?
Christopher felhúzta, és Lord Stanhope tarkójához nyomta a pisztolyát.
- Hol vannak a nők?
 A Randolph-ház kísértetiesen kihalt konyhájában voltak. Christopher mögött Lovejoyék két izmos inasa állt -
derék emberek, akik segítettek neki bejutni a házba. Ott aztán szerencséjük volt: a vikomt egyedül lapult a
konyhában.
- Elkéstek - közölte Stanhope.
Christopher elvicsorodott, és a pisztoly csövével megkoccantotta Stanhope koponyáját.
- Halljam!
A vikomt kaján pillantást vetett rá.
- A pincében vannak.
Christopher rámeredt. Stanhope túlságosan is könnyen kiadta az információt.
Az inasokhoz fordult.
- Kutassák át a ház többi részét is!
- Igenis, kegyelmes úr - szólt az idősebbik, és kirohantak a konyhából.
Christopher visszafordult a vikomt felé.
- Mutassa az utat!
Stanhope megvonta a vállát, és a konyha túlsó oldalán lévő alacsony ajtóhoz vezette. Az ajtónyíláson túl ásító
feketeség látszott.
- Szükségünk lesz gyertyára - jegyezte meg a vikomt.
Christopher érezte, hogy verejtékezni kezd a háta. Istenem, mennyire gyűlölte ezt! Gyűlölte, hogy Freya
odalent van a sötétben. Gyűlölte a gondolatot, hogy le kell ereszkednie abba a fekete gödörbe.
De ha Freya odalent van, akkor le fog menni.
Miatta.
- Akkor gyújtson gyertyát! - morogta.
Figyelte, ahogy a vikomt felkap egy gyertyatartót, és meggyújtja a tűzről, majd kérdőn nézett rá.
Christopher türelmetlenül a pincelépcső felé intett.
Stanhope vágott egy grimaszt, és elindult lefelé a csigalépcsőn, Christopher pedig szorosan a nyomában
lépkedve követte.
- Azt tudja, ugye, hogy az a nő boszorkány - mondta Stanhope, és a hangja visszhangot vert a régi téglafalak
között. - A boszorkányság évszázados múltra tekint vissza a családjában.
- Fogja be a száját!
Valahonnan lentről hallotta Stanhope nevetését. A vikomt befordult a központi oszlop mögött, a gyertyájából
már csak a falakon imbolygó halvány fény látszott.
Christopher érezte, hogy a verejték végigcsordul a hátán. Saját gyertyát kellett volna hoznia. Megkerülte az
oszlopot, és majdnem belerohant Stanhope-ba, aki a lépcső alján állt az arcát alulról megvilágító gyertya
fényében.
Úgy nézett ki, mint a mumus a gyerekek rémálmaiból.
- Az ördöggel üzekednek, úgy bizony.
- Maga megőrült. - Christophernek elege volt. Az áporodott levegő nyomta-szorongatta, úgy érezte, megfullad.
- Hol van Miss Stewart?
De Stanhope-ot nem lehetett eltéríteni a témától.
- Éjféli miséket tartanak, és újszülötteket áldoznak fel. -A férfi szeme vadul csillogott. - Megisszák az
ártatlanok vérét.
Christopher felvonta a szemöldökét.
- Ezt mind a saját szemével látta, mi?
Elnézett a vikomt válla fölött. A pince egy hosszú helyiség volt, amelyből kisebb fülkék nyíltak. A vége eltűnt a
sötétségben.
A tekintete visszatért Stanhope-ra. A férfi arcán élénkvörös foltok jelentek meg, mintha lázas lenne.
- Hol van Lady Randolph?
 Stanhope pislogott.
- Lady Randolph? Lady Randolphot akarja látni?
- Igen.
Stanhope szó nélkül megfordult, és elindult a sötétségbe.
Christopher óvatosan követte.
A folyosó végén a vikomt eltűnt az egyik benyílóban.
Christopher megállt.
- Jön? - kérdezte Stanhope, és a szavai visszhangot vertek az üres pincében.
- Mi van odabent? - morgott Christopher.
- Jöjjön, nézze meg!
Christopher komoran elmosolyodott.
- Furcsa módon nem bízom magában.
- Maga nem bízik énbennem? - kacagott fel Stanhope.
- Maga, aki boszorkányokkal folytat viszonyt?
- Miss Stewart nem boszorkány - közölte Christopher. A mennyezet átkozottul alacsony volt. Anélkül meg
tudta volna érinteni, hogy a karját teljesen kinyújtotta volna. A gondolattól szaporábban vette a levegőt. - Semmi
okom rá, hogy bemenjek oda. Ha csak szórakozik velem...
Egy puffanás és egy tompa sikoly hallatszott.
Christopher belépett a fülkébe.
És szembe találta magát Lord Randolphfal, aki egy párbajpisztolyt szegezett rá.
Ösztönösen lebukott.
De Randolph nem lőtt.
- Gyáva - mondta a lord. - Látnia kellett volna, milyen arcot vágott az előbb.
- Hol van Miss Stewart? - kérdezte Christopher. Randolph lábai előtt Messalina és Lady Randolph hevert
megkötözve, mindkettőjüknek betömték a száját.
Stanhope gyanakvó arccal állt a sarokban.
Messalina úgy nézett ki, mint aki a legszívesebben megölne valakit - valószínűleg Randolphot.
Christopher elfordította róluk a tekintetét. Randolphra és a pisztolyára kellett összpontosítania.
- Ha rám lő, én is lelövöm magát.
Úgy tűnt, Randolph ezt szórakoztatónak találja.
- Ugyan már! Stanhope mindent elmondott a boszorkány iránti vonzalmáról. Megérdemlik, hogy lássák
egymást, mielőtt mindketten meghalnak. Sőt, arra gondoltam, a szeme láttára ölném meg a boszorkányt, mielőtt
magával is végzek.
Christopher megdermedt, de arca kifejezéstelen maradt. Muszáj volt megtudnia, hogy Randolph hová rejtette
Freyát.
- Arra. - Randolph a pisztolyával a Christopher mögötti ajtó felé intett.
- Merre? - kérdezte Christopher, és úgy fordult, hogy a fegyverét továbbra is Randolphon tartsa, miközben
kihátrált a folyosóra.
- Jobbra - felelte Randolph.
Christopher felvonta a szemöldökét. A tőle jobbra lévő járat a folyosó végébe, zsákutcába vezetett. De
engedelmeskedett, végig tudatában lévén annak, hogy miközben a folyosón oldalazik, egy pisztolyt fognak rá.
Ahogy ő is Randolphra szegezte a sajátját.
A járat azonban nem volt teljesen zsákutca. Ahogy Christopher közelebb ért, és Randolph gyertyája
megvilágította az utat, még egy helyiséget látott, bár ez talán túl nagyvonalú szó volt rá.
Inkább egy lyuk volt.
A rohadt életbe! Ahogy közeledtek, Christophernek kiverte az izzadság a homlokát, és iszonyatos pánik
bontott szárnyakat a mellkasában, verdesett, akár egy megriadt madár.
 A pislákoló gyertyafény egy arcot világított meg, közel a földhöz.
Freya.
Sápadtan, betömött szájjal és megkötözve.
Krisztusom!
Christopher megköszörülte a torkát.
- Nem látok semmit - mondta.
- Nem? - Randolph gúnyosan felnevetett, és előrelépett. Elfordította a pisztolyát Christopherről, és Freyát
vette célba. - Talán ezt majd látni fogja.
Ekkor Christopher fejbe lőtte.
A gyertya egy csattanással a földre zuhant, és a pincére éjszakai sötétség borult.
 Tizenkilencedik fejezet

A Tündérkirály kinyújtotta a kezét Berkenye felé. De Kőris kettejük közé lépett, és méltóságteljesen letérdelt elé.
- Kegyelmezz, felség! Megszerettem ezt a halandó hercegnőt. Engedd el a barátnőjével együtt! Tedd meg a
kedvemért!
A Tündérkirály intett a szürke ujjaival.
- A te kedvedért, testvér, elengedem ezt a halandót, de mint mindenért, ezért is fizetséget kérek.
Kőris ránézett.
- Nevezd meg az árát!
A Tündérkirály elmosolyodott.
- A szemedet kérem.

A lövés robaja megsüketítette Freyát, összerándult, és beverte a fejét a kőbe. Mindkét férfi fegyvere elsült? O,
istenem! Hol van Harlowe? Lord Randolph lelőtte? Meghalt?
Rángatta a köteleit, hogy kiszabadítsa a kezét, és hevesen dobálta magát a falmélyedésben, ahol megkötözték.
Aztán meghallotta a férfi hangját.
- Freya! Freya!
Meleg kezek ragadták meg, és Harlowe az övéhez szorította az arcát. Freyának kicsordultak a könnyei, és
végigfutottak az arca egyik felén, mivel a vergődése közben az oldalára esett. Hogy merészelte a férfi így
megijeszteni? Hogy merte elhitetni vele, hogy örökre elhagyta?
Harlowe nagy teste remegett a pániktól, amit igyekezett kordában tartani.
A fenébe! Freyának beszélnie kellett vele. Elmondani neki, hogy minden rendben van.
Hogy mindketten életben vannak.
Harlowe most elővett egy bicskát, és elvágta a köteleit, miközben folyamatosan dünnyögött.
- Jól vagy. Minden rendben van. Ne félj! Istenem, Freya! Istenem!
Freya keze kiszabadult, és letépte a kendőt a szájáról. A két tenyerébe vette a férfi arcát, magához húzta, és
megcsókolta.
Megízlelte Harlowe életét. A saját könnyeinek sós ízét.
- Kester - suttogta. - Kester.
Reszketett, és a férfi átölelte.
- Semmi baj, édesem. Minden rendben.
Harlowe azt hitte, hogy Freya önmaga miatt reszket, de nem erről volt szó. Egész idő alatt, amíg Lord
Randolph fogva tartotta őket, ő csak Harlowe-ra gondolt.
Megpróbálta ezt elmondani neki, de a szavai elhaltak a férfi ajkai alatt. Azután Harlowe felvette az erős
karjába.
Megfordult, és elindult a folyosón, és ekkor Freya meglátta a csigalépcső felől közeledő fényeket.
- Kegyelmes úr! - szólt Lovejoyék egyik inasa. - Mi történt?
- Lord Randolph megpróbálta megölni Miss Stewartot -felelte Harlowe, miközben elhaladtak az inasok
mellett. A férfi még csak nem is lassított a léptein. Freya látta, hogy a gyertyafényben szürke és kimerült az arca.
- Lelőttem.
Valaki káromkodott.
- Ne feledkezz meg Messalináról és Lady Randolphról! - figyelmeztette Freya kétségbeesetten.
 Harlowe ránézett, és megállt.
- Miss Greycourt és Lady Randolph a szomszéd helyiségben vannak. Lady Randolphnak kétségkívül orvosra
lesz szüksége. - Az inasokra pillantott. - Gondoskodjanak róla, hogy Stanhope vikomt ne avatkozzon közbe!
Freya látta, hogy az inasok besietnek a fülkébe, ahol Messalinát és Eleanort tartották fogva, miközben
Harlowe megfordult, és vitte tovább.
- Tudok járni - tiltakozott, talán halkabban, mint tehette volna.
- Nem. - A férfi látszólag erőlködés nélkül felkapaszkodott a lépcsőn.
A konyhában nyüzsögtek az emberek.
- Kegyelmes úr - szólt Lord Lovejoy felhevült arccal. Mögötte Aloysius Lovejoy és Lord Rookewoode állt. - A
feleségem mondta, hogy segítségre van szüksége.
Harlowe bólintott.
- Az inasai lent vannak, és erősítésre lehet szükségük, hogy felhozzák Lady Randolphot a lépcsőn. A férje
borzasztóan bánt vele.
- Hát él? - Lord Lovejoynak leesett az álla.
Harlowe csak bólintott, és letette Freyát egy székre.
- Tényleg tudok járni - mondta Freya halkan, miközben a férfi megvizsgálta a felhorzsolt csuklóját. - Harlowe?
- Azt hittem, elvesztettelek - bukott ki hirtelen a férfiból, miközben a keze fölé hajolt. - A fenébe is, Freya,
miért nem ébresztettél fel, és mondtad meg, hová mész? Lady Lovejoynak kellett felkeltenie és figyelmeztetnie,
hogy bajban vagy. - A férfi végre felpillantott, és Freya látta, milyen űzött a tekintete. - Felőled nyugodtan
alhattam volna, miközben téged meggyilkolnak.
- Ez a munkám - mondta Freya, tudva, hogy ez elég gyenge magyarázat. - Sajnálom.
Harlowe megrázta a fejét, majd, miután meggyőződött róla, hogy Freya csuklója rendben van, újra az ölébe
vette.
- Harlowe?
A férfi mintha meg sem hallotta volna, átvágott a házon, és kilépett az udvarra.
A nap épp csak felbukkant a horizonton.
Az istálló udvarán lovak álldogáltak kikötve, és Harlowe felültette Freyát az egyik hátára, majd maga is
felpattant mögé.
Anélkül, hogy egy szót is szólt volna, visszalovagolt vele a Lovejoy-házba.
Szinte mintha félt volna attól, amit mondana, ha kinyitná a száját.
Freya lehunyta a szemét. Lehet, hogy Lady Randolph szabadon bocsátását kellett volna felügyelnie, vagy a
nők önrendelkezéséről vitatkoznia Harlowe-val. De csupán ahhoz volt ereje, hogy élvezze az enyhe szellőt az
arcán, a ló ringatózását alattuk és Harlowe meleg, erős testét a háta mögött.
Élt.
Mindketten éltek.
Amikor odaértek a Lovejoy-házhoz, Harlowe ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is az ölében vigye.
Elhaladtak a meghökkent, álmos komornyik mellett, és felmentek a lépcsőn Harlowe szobájába.
A férfi berúgta mögöttük az ajtót.
Tess a farkát csóválva trappolt oda, hogy üdvözölje őket.
Harlowe olyan óvatosan tette le Freyát az ágyra, akár egy hímes tojást, és elkezdte levetkőztetni.
O figyelte ezt a komoly, jóképű férfit. A férfit, aki megölt érte egy másikat.
A férfit, akiről alig néhány órája még azt hitte, hogy soha többé nem látja.
Harlowe összevont szemöldökkel ügyködött, mintha ez lenne a világ legfontosabb feladata.
Néhány szál kiszabadult a tarkóján összefogott hajából. Freya felemelte a kezét, és visszasimított egy tincset a
férfi füle mögé.
- Azt hittem, hogy Randolph már megölt téged - mondta Harlowe halkan. - Amikor Stanhope levitt a pincébe.
Azt hittem, hogy meg akarja mutatni a holttestedet, mielőtt Randolph engem is megöl.
 Freya keze megállt a levegőben, majd könnyedén megérintette a férfi arcát.
- De nem tette. Életben vagyok. - Fürkészőn nézett Harlowe égszínkék szemébe. - Lejöttél értem abba a
szörnyű pincébe. Félretetted a saját gyötrelmedet, hogy megments engem.
Harlowe megrázta a fejét, mintha tagadná minden bátorságát, és levette Freyáról az ingujjat és a fűzőt.
Meglehetősen hanyagul a padlóra dobta őket, majd lehúzta a szoknyáját, a harisnyáját és a cipőjét.
- Nem tudtam, mit tennék, ha Randolph megölt volna téged - mondta, miközben felállt, és lerúgja a cipőjét. -
Arra gondoltam, hagyom, hogy lelőjön.
Freyának mintha egy jeges kéz markolta volna meg a szívét.
- Örülök, hogy nem tetted - mondta óvatosan.
Harlowe levette a kabátját, a mellényét, az ingét, a nadrágját és az alsóneműjét, majd talpra húzta Freyát.
Szó nélkül felhúzta az ingét.
Freya mondani akart valamit, aztán Harlowe rezzenéstelen arcát látva inkább felemelte a karját.
Aztán ugyanolyan meztelen volt, mint a férfi.
Harlowe keze ekkor megállt a levegőben, bizonytalanul, mintha félt volna megérinteni.
Freya ránézett, és szomorúságot látott az arcán.
Ez nem járja.
Felemelte a kezét, és a tenyerét a férfi bal mellére tette.
Arra a helyre, ahol a legerősebben vert a szíve.
Érezte a dobogást az ujjai alatt, erős volt, és állhatatos.
Akárcsak maga a férfi.
- Freya - suttogta Harlowe, és magához ölelte.
Meleg volt a teste. A mellkasa Freya mellének feszült, a combja az övéhez simult. A farka neki-nekiütődött a
hasának.
Harlowe lehajtotta a fejét, és megcsókolta. Először édesen, az ajkai végigsimítottak az övén.
De ez nem tartott sokáig. Mintha elpattant volna egy lánc, a férfi szája éhesen tapadt az övére. Freya
szétnyitotta az ajkát, hagyta, hogy Harlowe hátradöntse, és a szoba forogni kezdett körülötte, ahogy a férfi
felkapta, és újra az ágyra fektette.
- Freya! - Harlowe felemelte a fejét, és száját Freya állához szorítva suttogott. Az ajkát végigcsúsztatta a
nyakán, és a kulcscsontjának dünnyögött. A keze a csípőjét, a hasát, a mellét simogatta.
Freya zihált, próbálta visszanyerni az egyensúlyát, de a férfi sürgetése magával ragadta. Elragadta anélkül,
hogy hagyta volna gondolkodni.
Elhódította az érzésekkel, amelyeket kiváltott belőle.
Azt hitte, hogy elvesztette Harlowe-t.
Soha többé nem akarta ezt érezni. Ezt el akarta mondani neki. Elmagyarázni, hogy a szíve túl gyorsan ver, és
a férfi az egyetlen, aki meg tudja óvni attól, hogy darabokra hulljon.
Hogy rajta kívül senki mást nem akar. Örökkön örökké.
De a szavakat elkapta és elrepítette a kettejük között dúló vihar.
Harlowe szája a mellbimbójára tapadt, erősen megszívta, ő pedig felsikoltott, homorított alatta, és széttárta a
lábát.
Erezte, ahogy a férfi forró és kemény pénisze végigcsúszik a comba belső felén.
Freya lenyúlt, megragadta, és a réséhez helyezte.
Harlowe felemelte a fejét, és a szemébe nézett, miközben belenyomult. Szünet nélkül nyomult, könyörtelenül,
arra kényszerítve Freya testét, hogy megnyíljon, és befogadja.
Mintha az lenne a hely, ahol lennie kell.
Mintha Freya egész életében arra várt volna, hogy Harlowe az övéhez illessze a testét, és egy teremtménnyé
tegye kettőjüket.
Felemelte a lábát, és Harlowe csípője köré fonta, csapdába ejtve a férfit.
 Tökéletesek voltak.
Egymást tartva, mell a mellkashoz, has a hashoz, farok a puncihoz. A két félből egy egészet alkottak. Harlowe
a szájára tapasztotta a száját, és megcsókolta, miközben ki-be ringatózott benne.
Gyengéd, szinte észrevehetetlenül finom mozdulat volt. Mint a vízbe dobott kavics keltette hullámok.
Csendes. Enyhe. Szinte láthatatlan.
De mégis létező.
A férfi ringatózott benne, ő pedig a lelkében érezte a hullámokat.
Gyönyörű volt, amit itt együtt csináltak.
Freya ujjait Harlowe széles vállába mélyesztette, szótlanul sürgetve a férfit. Némán könyörögve.
Minden, ami valaha is történt az életében, ide vezetett. Minden cselekedete, jó és rossz, bölcs és ostoba, mind
azért volt, hogy megérkezzen ide, ebbe a csendes hálószobába, ahol együtt ringatózott ezzel a férfival.
Elérve a halhatatlanságot.
Érezte, hogy egyre közeledik. Az a nagyobb hullám, azok a szikrák, amelyek szerte az egész testében
meggyulladtak. Akarta... akarta... akarta...
Már majdnem elérte.
Elszakította a száját Harlowe szájáról, és zihálva próbált közelebb kerülni hozzá. Addig fészkelődni-
vonaglani, amíg meg nem érzi, hogy a férfi farka pont azon a ponton dörzsöli.
Ám Harlowe nem mozgott gyorsabban, nem hatolt mélyebbre, Freya pedig egy hosszú pillanatig azt hitte,
hogy megőrül, ahogy lábujjhegyen állt, itt a mindenség peremén, a teste egyre emelkedett és emelkedett...
Nem bírta elviselni.
Kinyitotta a szemét, és a férfi kék tekintetében nem látott együttérzést. Csak elszántságot. Csak kíméletlen
vágyat, hogy örökre összekösse őket.
Freyának kinyílt a szája, és felnyögött, ahogy lezuhant, egyre gyorsabban és gyorsabban, a teste görcsösen
remegett, miközben a tekintete a férfiéba fúródott.
Így látta, amikor Harlowe ajkai is legörbültek, arcára mély vonalakat rajzolt a kínzó gyönyör.
Figyelte, ahogy együtt zuhannak, és amikor együtt értek a vízbe, még mindig őt nézte.
A hullámok a végtelenbe fodrozódtak.

Christopher hanyatt feküdt, a plafont bámulta, a karjában a számára legdrágább emberrel. Furcsa, hogy alig
néhány hete még eszébe sem jutott Freya. A múltjának egy apró darabkája volt, elveszett és elfeledett emlék.
Aztán visszarobbant az életébe, és elrabolta a szívét. Elmosolyodott a gondolatra.
- Szeretlek.
Freya teste megdermedt mellette.
- Tessék?
Christopher felkönyökölt, és lenézett rá. Lángszín haja kusza fürtökben terült szét a párnáján, zöld-arany
szeme tágra nyílt a döbbenttől. Telt, rózsaszín ajkai szétnyíltak.
Christopher egész életére az emlékezetébe akarta vésni az arcát, és még azon túl is.
- Szeretlek - ismételte meg. - Hozzám jössz feleségül?
Freya összevonta a szemöldökét, ő pedig kiolvasta a választ a szeméből, mielőtt megszólalt volna.
- Nem tudom... - A nő ajkába harapott.
Christopher legalább abból némi vigaszt meríthetett volna, hogy úgy tűnt, Freyának is fáj, amit mondott.
De nem ez történt. A fájdalom szétterjedt a mellkasában, olyan halálos volt, mint a szívébe döfött lándzsa.
Vett egy nagy levegőt.
- Miért nem? Meg tudod mondani?
Freya az arcát fürkészte.
- Nem azért, mert nem szeretlek. Kérlek, ne gondold ezt, mert szeretlek! Teljes szívemből szeretlek, Kester.
 - Tudom, édesem. - Christopher hátrasimította a nő haját az arcából. - Ez szinte még elviselhetetlenebbé teszi
a dolgot.
Freya bólintott.
- Nem akarlak megbántani.
Christophernek megrándul a szája.
- Ezt is tudom. - Nem mondta, hogy a nő így is fájdalmat okoz neki, mert tisztában volt vele, hogy ezt
mindketten tudják.
Freya lehunyta a szemét.
- Csak... csak arról van szó, hogy ez előtt a parti előtt még csak nem is gondoltam a házasságra. De Moray
voltam, Bölcs Nő voltam és a Macha, és ez elegendőnek tűnt. - Kinyitotta a szemét. - De most napok alatt minden,
amit tudni véltem és hittem, a feje tetejére állt. Azt hiszem, feleségül akarok menni hozzád, de honnan
tudhatom biztosan? Minden napomat itt töltöttem a közeledben. Mintha egy különleges világban élnénk. Mi
van, ha távol tőled nem ugyanezt érzem? Mi van, ha amikor elmegyek innen, vissza a világba, rájövök, hogy
tévedtem?
- Azt gondolod, hogy rájössz, hogy nem is szeretsz igazán? -kérdezte Christopher óvatosan.
- Nem. - Freya az ujjaival megérintette a férfi állát. - Nem, azt soha. De éppen ez a lényeg. Tudom, hogy
szeretlek. De nem tudom, hogy a házasság a megfelelő-e számomra. Te befolyásolsz engem. Amikor a
közeledben vagyok, csak veled akarok lenni. Nem tudom, hogy józanul gondolkodom-e.
Aggodalmasan összevonta a szemöldökét.
Amikor folytatni akarta, Christopher az ajkára tette az ujját.
- Nem. Figyelj! - Nagy levegőt vett. - Ez a te döntésed, és én nem fogom ezt megingatni, bármennyire is
szeretném, mert szeretlek, és mert erre van szükséged. Félreértés ne essék: gyűlölöm. Inkább megpróbálnék
udvarolni és meggyőzni téged. Vitatkozni veled, és kihasználni az irántam érzett szerelmedet. De világossá
tetted, hogy ezt a döntést te akarod... neked kell meghoznod. - Szünetet tartott, és nyelt egyet. - Hogy fenn akarod
tartani a lehetőséget, hogy örökre visszautasíts, ha úgy gondolod, hogy számodra ez a legjobb.
Könnyek gördültek végig Freya arcán, bele a hajába.
Ran gyűrűje a melle közötti édes kis mélyedésben feküdt. Christopher megérintette, érezte a meleget, amelyet
a nő teste kölcsönzött a fémnek, és a szemébe nézett.
- Egyszer megesküdtem erre a gyűrűre, hogy soha többé nem hátrálok meg attól, ami a helyes. Én azt érzem
helyesnek, hogy melletted maradjak, vigaszt és védelmet nyújtsak neked. De te nem ezt akarod. - Fájdalmasan
elmosolyodott. - Talán még csak nem is ez az, amire szükséged van.
- Kester... - suttogta Freya.
- Most rád gondolok. Azt teszem, amit kívánsz. Átadom neked a döntést. De nem maradhatok itt egy nappal
sem tovább, tudva, hogy nem vagy az enyém, és nem lehetek szenvtelen szemlélője annak, ahogy meghozod a
döntésed. - Előrehajolt, és gyengéden megcsókolta a nőt. - Megesküszöm hát: jobban szeretlek, Freya, mint
bármi mást ezen a világon. Ezért megyek el.

Amikor Freya felébredt, a Lovejoy-ház hálószobájának ablakán besütött a késő délutáni nap. Hirtelen
kipattant a szeme. Nem akarta átaludni a napot. Miután reggel kijött Harlowe-tól, fürdőt kért a szobájába, azzal
a határozott szándékkal, hogy rendesen felöltözik, és segít a háziaknak és Lady Hollandnak.
Ehelyett lefeküdt, épp csak egy pillanatra, és ezek szerint egész délutánig aludt.
- Hogy érzed magad?
A hang az ágya mellől jött, de kiábrándító módon nem Harlowe-é volt.
Nem, a férfi azt mondta, azért megy el, hogy ő maga dönthessen arról, hozzámegy-e feleségül. Ami miatt
Freyának sajgóit a szíve.
Nevetséges volt, hogy ennyire szomorú, amikor a férfi azt tette, amire lényegében ő kérte.
Elfordította a fejét, és pislogva nézett Messalinára.
 - Nagyon jól kipihentem magam. De neked is ugyanolyan rossz éjszakád volt, mint nekem. Miért őrködsz
mellettem?
Messalina megvonta a vállát - furcsán esetlen gesztus volt egy ilyen elegáns nőtől.
- Ezt teszik a barátok, nem igaz? Gondoskodnak egymásról.
Freya elmosolyodott.
- Igen, azt hiszem.
Messalina bajtársiasan visszamosolygott rá.
Freyát átjárta a nyugalom. Jó volt így üldögélni Messaliná-val. Jó volt ez a tétova, puhatolózó összhang
közöttük.
De nem feküdhetett örökké az ágyban.
- Azt hiszem, fel kell kelnem, és át kell öltöznöm a vacsorához.
- Ha gondolod, de kétlem, hogy nagyon formális vacsora lesz - mondta Messalina. - Jane berendezett itt egy
szobát szegény Eleanornak. Azt hiszem, az orvosok még mindig mellette vannak.
- Hogy van Lady Randolph?
Messalina vágott egy grimaszt.
- Jobban, mint gondoltam, tekintve, hogy milyen szörnyűségeken ment keresztül az elmúlt évben. Jane azt
mondja, addig marad, amíg csak akar, hogy felépüljön. Persze most, hogy Lord Randolph meghalt, Eleanor
elvesztette a Randolph-házat, de nem hiszem, hogy ezt nagy tragédiának érezné.
- Én biztosan nem szeretném még egyszer betenni a lábam abba a házba - jelentette ki Freya.
- Én sem. - Messalina megborzongott, majd ránézett Freyá-ra. - Hogyan érinti ez az egész a Bölcs Nőket?
- Remélem, nem tartasz morbidnak, de Lord Randolph halála nagyon jól jött nekünk - felelte Freya
gyakorlatiasan. - Nélküle a boszorkánytörvény elveszíti a legfőbb támogatóját. Ő volt az, aki megírta a törvényt,
és be akarta nyújtani. Most már nem kerül a parlament elé.
- Akkor teljesítetted a küldetésedet?
- Igen. - Ez legalább megnyugtató volt; egy kicsit biztonságosabbá tette a Bölcs Nők életét.
- És így a legjobb Eleanornak is - jelentette ki Messalina sötéten.
- Van most egyáltalán valamennyi pénze? - tűnődött Freya. A birtok kétségkívül tovább öröklődik, és
Randolphéknak nem voltak gyerekeik. Valószínűleg valamelyik távoli rokonra száll.
- Nos, ez a furcsa dolog - felelte Messalina. - Úgy látszik, Lord Randolph írt egy végrendeletet, amikor
összeházasodtak, és soha nem vette a fáradságot, hogy megváltoztassa. Eleanor-nak szép jövedelme lesz, és van
egy londoni háza is, ha majd készen áll arra, hogy visszatérjen a társaságba. Attól tartok azonban, hogy
akárhogy csinálja is, jókora botrány lesz, amikor kiderül, hogy él.
- Igen, én is azt hiszem. - Freya vágott egy grimaszt. Szegény Lady Randolph semmi olyat nem tett, amivel
kiérdemelte volna azt a hírnevet, amely hamarosan rászakad. Messalinára pillantott. - Mi a helyzet Lord
Randolph halálával? - Harlowe-t bizonyára nem fogják gyilkosságért bíróság elé állítani, elvégre herceg volt, de
Freya saját története elég jól megmutatta, mire képes a pletyka, ha kiderül, hogy a férfi ölte meg Lord
Randolphot.
- Szerencsére Lord Lovejoy a környék békebírája - felelte Messalina. - Ő balesetnek minősítette az esetet, ami
akkor történt, amikor Lord Randolph a fegyverét tisztította.
Freya kétkedve felvonta a szemöldökét.
- És mindenki, aki tudja, mi történt valójában, egyetértett ezzel a magyarázattal?
Messalina elhúzta a száját.
- Lord Randolph nem örvendett nagy népszerűségnek a környéken.
- Hm... - hümmögött Freya. - És mi a helyzet Lord Stan-hope-pal?
Messalina felhorkant.
- Úgy tűnik, nagyon el van adósodva - mondta elégedetten. - Mr. Lovejoy pletykákból értesült az adósságról,
és elmondta az apjának, aki elmondta Christophernek. Christopher vasra verette a vikomtot, és elküldte
Londonba, az adósok börtönébe. Arról is gondoskodott, hogy Randolph inasait és a házvezetőnőt letartóztassák
Lady Randolph fogva tartása miatt. Nem tudom, hogyan sikerült neki ennyi mindent elintéznie, mielőtt elment.
Freya elfordította a tekintetét; érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe.
- Szóval már el is ment?
Messalina habozott.
- Igen. Azt hiszem, elutazott a vidéki birtokára, Sussexbe. Vagy talán Essexbe?
Freya csak bámult rá, és pislogott. Valahogy úgy gondolta, hogy - minden észérv és annak ellenére, hogy a
férfi azt mondta, azonnal elmegy - lesz még egy utolsó lehetősége arra, hogy beszéljen Harlowe-val, mielőtt
elválnak az útjaik.
Hogy elbúcsúzzon.
 Huszadik fejezet

- Nem! - kiáltotta Berkenye elborzadva. - Miért kell neked Kőris szeme?

A Tündérkirály széttárta a kezét.
- A szín itt ritka és nagyon kívánatos dolog. Miért ne akarnék ilyen szép lila szemet?
Berkenye Kőris felé fordult.
- Nem szabad megtenned!
De Kőris nem figyelt rá.
- Szabadon engeded őt, ha megadom, amit kérsz? - kérdezte. - A szavadat adod?
A Tündérkirály bólintott...

Egy héttel később Messalina a kocsi ablakából figyelte, ahogy a Lovejoy-ház eltűnik a távolban. Meglehetősen
könnyes búcsút vett Jane-től és Eleanortól, aki már sokkal jobban volt, és most égett a szeme. Freyával két
nappal korábban váltak el, amikor a barátnője elindult Skóciába - a Holland hölgyek nagy bánatára. Azonban
megígérte, hogy írni fog Messalinának, és megadta a címét, valami isten háta mögötti helyet. Messalina fejben
már fogalmazta is neki a leveleket.
- Komolyan nem hiszem, hogy életemben még egyszer részt veszek egy házi mulatságon - jelentette ki
Lucretia, aki vele szemben ült a közös szobalányuk, Bartlett mellett. A nő szundikált, így mindketten igyekeztek
visszafogott hangon beszélni.
Messalina megvonta a vállát.
- Éltem már meg rosszabbat is.
Lucretia érdeklődve nézett rá.
- Tényleg? Szívesen hallanék róla, ha szörnyűbb, mint egy feleség bebörtönzése és egy szomszéd halála.
Messalina megborzongott.
- Nos, nem rosszabb, de majdnem olyan rossz.
Lucretia kétkedő arccal nézett rá.
- Kényelmetlen? - próbálkozott Messalina, majd feladta, és legyintett. - Ne törődj vele! Igazad van. Borzalmas
volt. De legalább Eleanor jól van. Amikor ma reggel elmentem elbúcsúzni tőle, már jobban nézett ki.
- Az jó - bólintott Lucretia. - Milyen rettenetes lehetett egy ilyen szörnyeteg feleségének lenni! És biztos
vagyok benne, hogy Eleanornak fogalma sem volt róla, amikor hozzáment.
- Nem hinném - értett egyet Messalina. - Összességében inkább örülök, hogy meghalt.
- Szerintem mindenki örül, hogy meghalt - jelentette ki Lucretia vérszomjas lelkesedéssel. - Csak azt kívánom,
bárcsak azelőtt halt volna meg, mielőtt bebörtönözte Eleanort.
- Igen. - Messalina megrázta a fejét. - De már vége. Ne beszéljünk ilyen tragikus dolgokról. Mit fogsz csinálni,
ha visszatérünk Londonba?
- Nos... - kezdte Lucretia. - Sürgősen új ruhákra van szükségem, és megvan a szabónő címe, aki...
A kocsijuk hirtelen megállt.
Bartlett felriadt.
- Ó! - kiáltotta ijedten.
Messalina épp csak egy riadt pillantást tudott vetni a húgára, amikor kinyílt az ajtó.
Gideon Hawthorne ismét feketében volt. Hullámos, fekete haját szorosan hátrafogta, kiemelve magas
arccsontját és ördögien hegyes szemöldökét.
 - Mit akar? - csattant fel Messalina, de azonnal meg is bánta. Ha elveszíti az önuralmát, a férfi rájön, hogy
megijedt.
Hawthorne kecsesen meghajolt.
- A nagybátyja látni kívánja, Miss Greycourt.
- Nem viheti el! - tiltakozott Lucretia bátran, fiatalos hévvel.
A férfi még mindig Messalinát nézte, és megrándult a szája sarka.
- Nem? - kérdezte halkan.
Mindannyian tudták, hogy megteheti.
Messalina szíve hevesen vert. Megrémült, de átkozott legyen, ha ezt elárulja a férfinak.
Nagy levegőt vett.
- Rendben - mondta higgadtan, szinte elutasítóan.
A húga tiltakozni akart, de Messalina vetett rá egy figyelmeztető pillantást.
- Drágám, nélkülem kell folytatnod az utat. Feltétlenül add át Quintusnak és Juliannek az üdvözletemet.
- Természetesen - bólintott Lucretia finoman.
Jól van. Megértette az üzenetet.
Bartlett, aki negyven év körüli, robusztus nő volt, most először szólalt meg:
- Jobb, ha magával megyek, kisasszony.
Messalina hálásan bólintott. Sokkal szívesebben vitte magával a szobalányt pajzsként, mintsem hogy egyedül
utazzon Mr. Hawthorne-nal.
Felállt, az ujjait kényszeredetten a szörnyű férfi kinyújtott kezére helyezte, és kilépett a kocsiból.
- Vezessen, Mr. Hawthorne!

Két héttel később Freya egy dombon állt, a szél az arcába fújta a haját, és egy kőbe vésett, ősinek tűnő,
stilizált, lefelé néző félholdat szemlélt, amelynek mindkét csúcsát egy-egy derékszögben megtörő nyílvessző
szúrta át. A kő az idők kezdete óta itt állt ezen a dombon, néhány kilométerre a skóciai Dornochtól.
Vagy legalábbis amióta a Bölcs Nők léteztek.
- Freya!
Freya felnézett, és meglátta a húgát, Caitrionát, amint felfelé kapaszkodik a dombon, és sötétkék szoknyáját
vadul lobogtatja a szél.
- Eljössz ebédre? - kiáltotta a lány, ahogy közelebb ért. - Elspeth valami egészen szörnyű ételt készített, azt
hiszem, ürücombból.
Freya elfintorodott.
- Ezzel nem igazán hoztad meg a kedvemet.
Caitriona megállt mellette, és zihálva kifújta magát. Ő volt a legmagasabb a De Moray nővérek közül,
szögletes és erős, mint Hilda néni volt. Vörös haját laza csomóba tekerte a feje tetején.
- Nem, de legalább meg kellene kóstolnunk. Egész délelőtt dolgozott rajta.
Freya a szeme sarkából vetett rá egy pillantást.
- De ugye nem olyan lesz, mint a múlt heti halpörkölt?
- Hát, aligha hiszem, hogy a birkacsont a torkunkon akadna - felelte Caitriona gyakorlatiasan. Elspeth
valahogy elfelejtette kifilézni a halat, mielőtt elkészítette pörköltnek. - Innen fentről a végtelenbe lehet látni,
ugye?
- Igen - felelte Freya halkan. - A végtelenbe és még egy kicsivel tovább.
Előttük, a távolban, a tenger nyújtózott, a part és őközöttük pedig a Dornochba vezető út kanyargott. Balra
tőlük ott volt a Bölcs Nők otthona, egy fallal körülvett középkori apátság. Onnan, ahol álltak, láthatták a
melléképületeket, a kertet és a gyümölcsöst. Mögöttük az ősi, dimbes-dombos vidék húzódott.
Ez hiányzott Freyának Angliában - a skót dombok, a testvérei, az édes szél és a Bölcs Nők ismerős közössége.
De most, hogy itt volt, azon kapta magát, hogy Christopher után vágyakozik.
 Kétségbeesetten.
Mintha megérezte volna a gondolatait, Caitriona hozzásimult.
- Jó, hogy visszajöttél.
Freya rámosolygott.
- Jó újra itt lenni.
- De - dünnyögte Caitriona - az az érzésem, hogy nem maradsz velünk.
Freya még két napja sem volt itt, amikor egy este, miután alaposan a fenekére néztek a borosüvegnek,
mindent elmondott a húgainak Harlowe-ról. Most megrázta a fejét.
- Maradnom kellene. Ez az otthonom.
- Tényleg?. - Caitriona kisimított az arcából egy kósza hajtincset. - De Christopher nincs itt. Neked pedig nincs
olyan munkád, ami itt tartana, mint Elspethnek a könyvtár gondozása vagy nekem a kertészkedés.
- Kereshetnék magamnak munkát - motyogta Freya. - Élhetnék itt. Bölcs Nő vagyok.
- Hát persze - bólogatott Caitriona, és úgy tűnt, mulattatja a dolog. - Egy Bölcs Nő mindig Bölcs Nő marad.
Házasán vagy hajadonként, férfival vagy anélkül, mindig közénk tartozol. Ezt egyetlen férfi vagy házasság sem
veheti el tőled. De te szereted Christophert, Freya. Légy hát vele!
- Nem a szerelem a probléma - mondta Freya. Nagyon belefáradt már ebbe a harcba önmagával. Csak le
akarta tenni a kardját, és elmenni Harlowe-hoz. - Hanem a házasság.
Caitriona felsóhajtott.
- Nem tudom, miért kételkedsz magadban. Tényleg azt hiszed, hogy szeretnél egy olyan férfit, aki visszaél a
belé vetett hiteddel?
Freya elképedve nézett a húgára.
- Ez nem ilyen egyszerű.
- Nem? - Caitriona kíváncsian nézett rá. - Miért nem? Ha szereted és akarod őt, és ő is szeret téged, miért nem
fogadod el egyszerűen? Ne légy már ilyen gyáva! Menj hozzá ahhoz a férfihoz! - A lány megrázta a fejét,
megfordult, és elindult lefelé a dombon. - Mindenesetre Elspeth ürücombja akkor sem lesz jobb, ha kihűl. Gyere
ebédelni!
Freya felháborodottan bámult a húga után. Gyáva? Ő nem volt gyáva.
Hirtelen könnyebbnek érezte magát, mintha a szíve szárnyra kelt volna.
Akár egy sólyom, amely a párját keresi.

- Lesz még valami, kegyelmes uram?

Christopher szórakozottan megrázta a fejét, miközben félredobta a délutáni postát. Nem volt benne semmi
érdekes.
Sosem volt.
Közel egy hónapja érkezett vissza a Renshaw-házba, a Harlowe hercegek székhelyére. Mindennap felkelt,
felöltözött, és megreggelizett, miközben az egyik intézője tájékoztatta a birtok ügyeiről. Utána esetleg találkozott
az ügyvédeivel - a hercegség siralmas állapotban volt, amikor megörökölte. Délután leveleket írt a titkáraival -
kettő is volt - a dolgozószobájában. Néha látogatókat fogadott. Panaszkodó földbérlőket, a helyi templom
plébánosát, aki pénzt kért a templom tetőcseréjére, vagy a polgármestert, aki azt akarta, hogy támogassa az
iskola működését.
Mindig akadt valami.
Csak késő délután, a vacsorát megelőző egy órában szakított időt magára. A gondolkodásra.
Gardiner megköszörülte a torkát, mire Christopher rápillantott.
Valahogy elfelejtette, hogy az inas még mindig ott van.
- Semmi, Gardiner. Elmehet.
Gardiner habozni látszott, de aztán meghajolt, és távozott.
Christopher csettintett a kandalló előtt fekvő Tessnek.
 - Na, gyere!
A kutya lelkesen felállt, és a farkát csóválta.
Ő legalább élvezte az esti sétákat.
Christopher leereszkedett a grandiózus lépcsőn - a márványt Olaszországból hozatták hozzá -, és a bejárati
ajtóhoz ment.
A komornyik meghajolt, két inas pedig kinyitotta előtte az ajtót. A feladat nyilvánvalóan túl megterhelő lett
volna egyetlen inasnak...
Christopher biccentett az embereknek, és gondolatban megfeddte magát. A Renshaw-ház több mint száz
embernek adott munkát. Ez volt a hercegi léttel járó egyik felelősség.
Egy a számos kötelezettség közül.
Elindult lefelé a kocsifelhajtón. Gyönyörű idő volt, a nap még mindig nyáriasan ragyogott, dacára a kései
órának. A birtokot nagy gonddal tervezték meg, a házat pompás park vette körül.
Gyönyörű birtok volt.
Christopher pedig boldog lett volna itt, még a munka és a felelősség ellenére is, ha Freya...
De jobb, ha erre nem is gondol.
Gazdag ember volt - nagyon-nagyon gazdag -, és ennek elégnek kellett volna lennie.
De nem volt elég.
Megállt a kocsifelhajtó közepén, és hátravetette a fejét. Hogy lehet ilyen fájdalmak közepette tovább
lélegezni? Talán el kellene mennie Freyához. Már egy hónapja nem hallott róla semmit. Megpróbálhatná még
egyszer meggyőzni...
Nem.
Kifújta a levegőt, és lehunyta a szemét. Nem. Freya pontosan tudta, mit érez iránta, és ha ez nem elég...
Tess zajos ugatásba kezdett.
Christopher kinyitotta a szemét, hogy megnézze, mi történt.
Egy alakot látott a kocsifelhajtó végén, aki feléje lépkedett.
Tess elkezdett rohanni felé - az illető ruhát viselt, tehát egyértelműen nő volt.
Christopher elindult.
Tess közben odaért a nőhöz, ugatva körbeugrálta, majd megfordult, és visszaloholt Christopherhez.
Ez nem lehet igaz!
Tess már indult is vissza a nőhöz. Az a nap miatt csupán egy fekete sziluettnek látszott, de a válla vonala, az,
ahogy a fejét tartotta...
Christopher megszaporázta a lépteit.
A nő lángvörös ruhát viselt, és főkötő helyett széles karimájú kalapot, de Freya volt az. A földre dobta a puha
táskáját, és lehajolt, hogy megsimogassa azt az átkozott kutyát, aki szinte táncolt a lábai előtt, Christopher pedig
elkezdett rohanni.
Freya felpillantott, felegyenesedett, látszólag bizonytalan volt, de aztán elmosolyodott.
Freya, az ő Freyája.
Christopher derékon ragadta, és megpörgette, nem törődve a nő meglepett sikolyával.
Aztán megcsókolta, és ez jó volt.
Annyira jó!
A karjában tartotta Freyát, és valami megnyugodott benne. A veszteség és a magány zavarodott érzése
elillant.
Freya itt volt, és az egész világ újra a helyére zökkent.
- Christopher - zihált a nő, és megpróbált kibontakozni a karjából.
De ő nem akarta elengedni. Nem volt benne biztos, hogy hallani akarja, miért jött.
Mert ha azt mondaná, hogy ismét elmegy, azt nem tudta volna elviselni. Talán megtört volna, és térdre
rogyva könyörög előtte.
 De nem ölelhette és csókolhatta örökké.
- Miért jöttél? - kérdezte. - Hogy kerültél ide?
- A postakocsival jöttem Edinburghból - felelte Freya. - Aztán gyalog a városkából.
- Gyalog? - Christopher összevonta a szemöldökét. - Miért nem üzentél? Küldtem volna kocsit, vagy magam
mentem volna érted.
- Tényleg nem volt messze.
- De nem kellett volna gyalogolnod! A vendégem vagy, és én...
- Van valamim a számodra - vágott közbe Freya. Felnyúlt, és előhúzta a nyakában lévő vékony ezüstláncot.
Christopher arra számított, hogy Ran ősi, ütött-kopott pecsétgyűrűjét látja, de most egy másik gyűrű lógott a
láncon. Egy aranygyűrű.
Freya lecsúsztatta a gyűrűt a láncról, és felé nyújtotta.
Christopher elvette, és szemügyre vette. Két oroszlán volt belevésve, egy hím és egy nőstény, összefonódó
nyakkal. Christopher megrázta a fejét, és felpillantott.
- Én nem...
Freya a szájára tette az ujját, belefojtva a tiltakozását.
- Szeretlek, és bízom benned - mondta halkan. - Azt hiszem, már így van egy ideje, csak nem vettem észre.
Annyi minden történt köztünk, a családjaink között, hogy a konfliktusokon, a fájdalmakon és a múlton át
nehezen láttam meg, hogy most mit jelentesz nekem. - Vett egy nagy levegőt. - Hogy én mit jelentek neked.
- Freya... - suttogta Christopher.
- Még nem fejeztem be. Valamit kérdeznem kell tőled! -mondta a nő, és kissé megremegett a hangja. -
Szeretném... Vagyis... Lennél szíves... Nem, ez nem jó így. - Mély levegőt vett, és a férfi szemébe nézett. -
Christopher Renshaw, Harlowe hercege, leszel a férjem?
Christopher a fejét hátravetve felnevetett. Aztán felkapta Freyát, és újra körbeforgatta. A kutya ugatott. Egy
közeli fáról riadtan röppent fel egy madárcsapat.
És Freya megint csak sikoltott.
De amikor a férfi letette, mosolygott, és olyan gyönyörű volt, annyira élő.
- Igen - felelte Christopher. - Igen, leszek a férjed, Lady Freya de Moray, mert szeretlek. Mert nélküled üres az
életem. És mert amikor nem vagy mellettem, a világom elviselhetetlenül unalmas.
- O! - Freya szemét elöntötték a könnyek. - Én is szeretlek, Christopher. Tudom, hogy néha nem vagyok a
legkedvesebb, de megpróbálok...
A férfi egy csókkal fojtotta belé a szavakat.
- Ne változz meg! - súgta az ajkára tapasztott szájjal. - Soha ne változz meg! Szeretem a szúrósságodat, a
mogorvaságodat, azt, ahogyan olyan szenvedélyesen vitatkozol velem. Én oroszlánt akarok, nem bárányt!
- Ó! - Freya arca rózsaszínűvé változott. - Ez talán a legszebb dolog, amit valaha mondtak nekem.
Christopher szája sarka kis mosolyra húzódott.
- Akkor igyekszem majd mindennap ilyen szépeket mondani, bár figyelmeztetlek, nem vagyok a
legékesszólóbb ember.
Freyának megremegett az ajka, és megrázta a fejét.
- Tényleg azt hiszed, hogy hízelgésre vágyom? Nem. Nekem csak rád van szükségem, úgy, ahogy vagy:
hatalmaskodó és gyors észjárású, és teljesen odavagy a kutyádért. Ne változz meg, Kester! Úgy szeretlek, ahogy
vagy.
Christopher nem tudta megállni, hosszan és mélyen megcsókolta Freyát, és amikor végül felemelte a fejét,
örömmel látta, hogy a nő kissé kábultnak tűnik.
- Akkor hát a feleségem leszel, Freya de Moray, és minden reggelinél morcosán nézel majd rám?
- Természetesen megpróbálom - felelte a nő szemérmesen, bár amikor az ajkába harapott, lehullt róla a
komolyság álarca. - Gyere, add a kezed!
Fogta a gyűrűt, és ráhúzta Christopher harmadik ujjára, ahová tökéletesen illett.
Christopher elgondolkodva nézte.
- Azt hiszem, kell majd egy ugyanilyet készíttetnünk neked, nem gondolod, szerelmem?
- Igen - felelte Freya egyszerűen, és Christopher kezébe csúsztatta a kezét.
És Tess-szel az oldalukon visszasétáltak a házba.
 Epilógus

A Tündérkirály kinyújtotta hosszú ujjait Kőris arca felé. De Berkenye megragadta a kezét, és összerezzent a
Tündérkirály jéghideg bőrének érintésétől.
- Vedd el inkább a hajamat!
A király habozott.
Kőris pislogott.
- Biztos vagy benne, hercegnő?
Berkenye ránézett a férfira.
- Meg akarsz vakulni?
Kőris szája sarka apró mosolyra húzódott.
- Nem, bevallom, hogy nem.
- Nahát akkor. - Berkenye vett egy nagy levegőt, és a Tündérkirályhoz fordult. - Elfogadod helyette az én
lángvörös hajamat?
A Tündérkirály megvonta a vállát.
- Rendben.
Kinyújtotta a kezét Berkenye hajáért. Ám ezúttal Kőris volt az, aki megállította.
- Egy pillanat, kedves testvérem.
A Tündérkirály ránézett, ezüstös szemében bosszúság villant.
- Mi az?
Kőris felállt.
- Elengeded Körömvirágot?
- Igen.
- Elengeded Berkenye hercegnőt?
- Igen.
- És engem is elengedsz. - Kőris gúnyosan elmosolyodott. - Berkenye hajáért cserébe elengedsz bennünket
minden fenntartás, kikötés és trükk nélkül?
- Igen - sziszegte a Tündérkirály, és ezüstös szeme dühösen összeszűkült. - Erre megesküszöm.
Kőris meghajolt.
- Akkor legyen így.
Szél kerekedett a tisztáson, tépte-cibálta Berkenye haját.
A lány összeszorította a szemét. Amikor újra kinyitotta, a világ megtelt színekkel, ő, Kőris és Körömvirág pedig
a kastély kertjében álltak. És a feje teljesen csupasz volt. Mielőtt elrejthette volna kopaszságát, Körömvirág
átölelte.
- Köszönöm! - kiáltotta. - Ó, köszönöm, Berkenye hercegnő, hogy megmentettél Szürkeföldről!
- Nos - mondta Berkenye furcsán meghatódva -, ez semmiség egy barátért.
Körömvirág hátralépett, és csodálkozva nézett rá.
- Én a barátod vagyok?
- Persze - bólintott Berkenye. - Te vagy az én drága barátnőm, most és mindörökké.
- Most és mindörökké - suttogta Körömvirág, és a mosolya úgy ragyogott, mint a felkelő nap. - Ha megbocsátasz,
most megkell látogatnom anyámat és apámat.
 Berkenye bólintott, és próbált nem feszengeni a kopasz feje miatt. Körömvirág elindult a kastély felé, Berkenye
pedig megfordulva azt látta, hogy Kőris mosolyogva figyeli. A fejéhez kapott.
- Ne nézz rám!
A férfi azonban odament hozzá, megfogta a kezét, és lehúzta a fejéről.
- Miért ne? Hála neked, van szemem, hogy lássak.
- De... - Berkenye értetlenül meredt rá. - De én most csúnya vagyok.
- Nem - rázta meg a fejét Kőris. - A hajad eltűnt, de ugyanolyan szép vagy, mint mindig is voltál.
Berkenye vitatkozni akart, de Kőris a szájára tapasztotta a száját, és megcsókolta. Amikor újra felemelte a fejét,
így szólt:
- Feleségül jönnél hozzám, hercegnő? Mert úgy látom, hogy bár a szemem megmaradt, a szívemet elraboltad.
- Igen - suttogta Berkenye. - 0, igen!
így is lett, és boldogan éltek... míg meg nem haltak.