VIVECA STEN

SANDHAMNI
GYILKOSSÁGOK

CSENDES VIZEKEN
A bátor mamámnak
Az első kiadás a Bokförlaget Fórum gondozásában jelent meg 2008-
ban.
A magyar kiadás a Nordin Agency AB, Svédország
közreműködésével jött létre.
© 2008 Viveca Sten All
rights reserved

Tilos a művet vagy bármely részletét bármiféle információhordozón, akár

grafikusan, elektronikusan, mechanikusan, fotó− vagy fénymásolati eljárással vagy
bármely más módon sokszorosítani, továbbítani, közvetíteni vagy tárolni a jogadó
előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Fordította: Markwarth Zsófia

A kötet eredeti címe:
Viveca Sten: I de lugnaste vatten
Kiadja az Egmont-Hungary Kft.,
Budapest, 2012.

A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője

Szerkesztette: Justh Szilvia
A borítót tervezte: Kaszás Vera Moire
Nyomdai előkészítés: Lisztovszki László
Nyomdai kivitelezés: Gelbert
Felelős vezető: Gellér Róbert ügyvezető igazgató
www.egmont.hu
A stockholmi szigetvilágban található Sandhamn forró
júliusi reggelre ébredt. A nyugati parton egy halászhálóba
gabalyodott férfi teste lebeg a vízen.
Egy héttel később egy brutálisan meggyilkolt nő holttestére
bukkannak a szigeten.
A nyomozással Thomas Andreassont, a nackai rendőrség
felügyelőjét bízzák meg. Csakhogy alig akad nyom, amin
elindulhatna. Vajon mi kötötte a halottakat Sandhamn
szigetéhez? Hol keressék a hiányzó láncszemet?
Thomas nyakig ül a nyomozásban, pedig nemrég vesztette
el újszülött lányát, és a házassága is zátonyra futott. A
szigeten nyaraló gyermekkori barátnője, Nora Linde az
egyetlen, aki a segítségére lehet.
Egy gyilkos ólálkodik a nyaralóparadicsom környékén, és a
rendőrségre nehezedő nyomás egyre erősebb.
Villámgyorsan meg kell találniuk a tettest, mielőtt újabb
áldozatok halnak meg…
 Előszó

Síri csend ült a tájon. Ez csupán télvíz idején szokott előfordulni,

amikor a szigeten csak a lakók tartózkodnak, és a lármás nyári
vendégek még nem vették birtokba a környéket.
A víz sima és sötét volt, a hideg tél könyörtelenül rátelepedett a
felszínére. A repedésekben magányos hópelyhek fénylettek, még nem
olvadtak el. Néhány bukómadár pöttyöket rajzolt az égre, a nap pedig
még mindig nem sokkal a horizont fölött időzött.
– Segítség! − kiabálta a férfi. − Segítsen, az istenért!
A feléje repülő kötél egy jókora hurokban végződött. A férfi nagy
nehezen a testére húzta a jéghideg vízben elgémberedett ujjaival.
– Húzzon ki − könyörgött, miközben fagyott ujjaival próbált
megkapaszkodni a hajó szélében.
A hajókorláton áthajított horgony láthatóan meglepte, és mintha
fel sem fogta volna, hogy a súlya néhány pillanat múlva a mélybe
rántja.
Hogy csupán néhány másodperce maradt, mielőtt teste is követte
a nehéz vasmacskát.
Utoljára a halászhálóba tekeredett keze látszott ki a vízből. A víz
alig hallható bugyogással zárult össze fölötte.
Csak a motor hangja törte meg a csendet, ahogy a hajó lassan
megfordult, és elindult a kikötő felé.
 Első hét, hétfő

1. fejezet

– Pixie, gyere ide! − A férfi idegesen nézett a part felé rohanó tacskó
után. Tény, hogy napokig nem hagyhatta el a hajót, de azért egy kis
engedelmességet mutathatott volna, főleg mert pórázon kellene
lennie. Stockholm szigetvilágában, Sandhamnon a kutyák nem
szaladgálhattak csak úgy póráz nélkül, a férfinak azonban nem volt
szíve betartani a szabályt, hiszen a kis szuka olyan boldogan
szaladgált.
Ilyenkor hajnalban egyébként sem járt senki a parton, a közeli
házakban még mindenki az igazak álmát aludta. Csupán a sirályok
rikoltása törte meg a csendet. A levegő tiszta és friss volt, az éjszaka
lehullott eső tisztaságérzetet keltett. A meleg napsugarak újabb
ragyogó napot ígértek.
A homok egyszerre volt tömör és kellemesen puha. Az alacsony
fenyők utat engedtek a kék fűféléknek és a sárga csoportokba verődő
parti virágoknak. A víz felszínén itt-ott felbukkant egy-két
barnamoszat, és Falkenskár szigete felől egy korán kelő magányos
vitorlázó éppen kelet felé tartott.
Hová a fenébe tűnt ez az átkozott kutya?
A férfi követte a hangját. Az állat izgatottan és hangosan ugatott,
miközben apró farkát ide-oda csóválta. Egy szikla mellett ácsorgott, és
nagyon szaglászott valamit, de a férfi nem látta, hogy mi az. Közelebb
ment, amikor hirtelen orrfacsaró bűz csapta meg az orrát. Ahogy
közeledett, a fanyar és émelyítő bűz már hatalmas felhőként
telepedett rá.
 A földön egy rongykupachoz hasonló valami hevert.
A férfi előrehajolt, hogy elhessegesse a kutyát a tengerifűvel és
moszattal teli, öreg halászhálótól. Ám hirtelen meglátta, hogy
valójában mi van előtte.
A halászháló két meztelen lábfejben végződött. Mindkettőről
hiányzott néhány lábujj. A ráncos, zöldes bőr alól kikandikált a csont.
A férfit erős hányinger fogta el. Képtelen volt visszatartani,
gyomrának tartalma sugárban távozott belőle. A rózsaszínű hányás
még a cipőjét is beterítette, de észre sem vette.
Amikor újra képes volt felegyenesedni, kiöblítette a száját egy kis
tengervízzel, majd elővette a mobiltelefonját, és tárcsázta a
segélyhívót.

2. fejezet

Thomas Andreasson bűnügyi nyomozó már türelmetlenül várta a

szabadságát. Négy hét a Stockholm szigetvilágában megbújó harői
nyaralóban. Reggeli fürdőzések. Kajakozás. Grillezés. Egy kis
kiruccanás Sandhamnra, hogy üdvözölje a keresztfiát.
Thomas Andreasson szerette a késő nyári vakációkat, mert
olyankor a víz melegebb, az idő kellemesebb volt. Viszont most,
közvetlenül nyár közepe után már a háta közepére sem kívánta a poros
várost.
Amióta a múlt évben a nackai rendőrség erőszak elleni részlegén
kezdett el dolgozni, egyetlen szabad perce sem volt. Rengeteget
tanult, jóllehet, már tizennégy éve szolgált a rendőrségnél, és az utolsó
nyolc évet a vízi rendészetnél töltötte.
 Ott aztán kipróbálhatta a rendőrség összes hajóját: a katonai
hajókat, a motorcsónakokat és a motoros gumicsónakokat. Úgy
ismerte a stockholmi szigetvilágot, mint a tenyerét. Pontosan tudta,
hol vannak a láthatatlan zátonyok, és melyek a legveszélyesebb
helyek apály idején.
Vízi rendőrként sok mindent látott és hallott már, többek között
azt is, hogy miért vezetik egyesek úgy a hajójukat, ahogy. Főleg, ha
részeg hajótulajdonosokról volt szó.
Találkozott már lopott hajókkal, eltévedt külföldiekkel és a
szigetvilágban rekedt tinédzserekkel. A helyi lakosok gyakran
panaszkodtak a magántulajdonban lévő halászterületeken zajló
orvhalászatra. Sajnos a vízi rendészet nem sokat tudott tenni ez
ügyben, de szemet hunytak afelett, hogy a terület jogos tulajdonosa,
begyűjtötte az illetéktelen hálókat, és kárpótlásul lefoglalta őket.
Összességében Thomas remekül érezte magát vízi rendőrként, és
ha nem jött volna a kis Emily, sosem keresett volna magának
nyomozói állást.
Később, amikor már minden hiábavaló volt, egyszerűen nem volt
ereje változtatni. Akkoriban még abban sem volt biztos, hogy túléli a
történteket.
A nackai rendőrség munkatempója meglehetősen intenzív volt, de
úgy tűnt, Thomas gond nélkül megbirkózik az új munkájával, annak
ellenére, hogy nyáron őrülten vágyott vissza a szigetvilágba, hiányzott
neki a vízi rendőrök szabad élete.
Egyszer csak Margit Grankvist, a kissé rövid frizurájú kolléganője
− mellesleg nála minden bizonnyal tapasztaltabb bűnügyi nyomozó −
kukucskált be az ajtón, sikeresen elűzve Thomas minden addigi
gondolatát.
 – Thomas, vár az Öreg. Találtak egy hullát Sandhamnon.
Thomas felkapta a fejét.
Az Öreg, igazi nevén Göran Persson, a nackai rendőrség bűnügyi
részlegének volt a vezetője. Mellesleg ugyanúgy hívták, mint a
miniszterelnököt, amire egyáltalán nem volt büszke. Gyakran
kifejtette, hogy politikai nézetei nem feltétlenül egyeznek meg a
politikuséval. Pontos részleteket azonban nem közölt a nézeteiről.
Ugyanakkor volt rajta egy kis súlyfelesleg, akárcsak a kormányfőn,
ezért igencsak visszafogott lelkesedéssel díjazta a kollégák jóindulatú
heccelődését.
Az Öreg amolyan régimódi zsaru volt, mogorva és szűkszavú.
Ennek ellenére jó hangulatot teremtett maga körül, amit nagyon is
értékeltek a munkatársai. Alapos és hozzáértő volt, emellett hatalmas
tapasztalattal rendelkezett.
Amikor Thomas belépett az Öreg szobájába, Margit már ott
ücsörgött, kezében az aktuális kávéjával. Az iroda kávéautomatája
szabályos mérget csorgatott ki magából, bárki mást már réges-régen a
másvilágra küldött volna. Egyikük sem értette, hogyan bír Margit
ekkora mennyiséget magába dönteni belőle. Thomas is inkább a
teázást választotta.
– Szóval egy férfi hullájára találtak Sandhamn északnyugati
partján − kezdett bele az Öreg. − A test nincs túl jó állapotban, mivel
jó ideig a vízben ázott.
Margit feljegyzett valamit, mielőtt felnézett.
– Ki találta meg?
– Egy vitorlázó. Szegényt eléggé megrázta a dolog. Nem lehetett
szép látvány. Egy órával ezelőtt jelentette, nem sokkal reggel hét előtt.
Épp a kutyáját sétáltatta, amikor belebotlott a holttestbe.
 – Vannak gyilkosságra utaló jelek? − kérdezte Thomas, miközben
elővette a jegyzettömbjét. − Esetleg bántalmazásra vagy erőszakra
utaló nyomok?
– Ezt még korai volna megmondani. A test állítólag egy
halászhálóba gabalyodott. A vízi rendőrség már úton van, hogy
megvizsgálja, és a test elszállításáról is gondoskodnak.
Az Öreg ránézett Thomasra.
– Úgy emlékszem, van egy házad Harőn. Az nem Sandhamn
szomszédságában van?
Thomas bólintott.
– A két sziget tíz-tizenöt perc hajóútra van egymástól − válaszolta.
– Kitűnő. Helyismereted is van. Utazz el Sandhamnra, és nézz
körül. Egyúttal üdvözölheted a régi vízi rendőr barátaidat is.
A rendőrfőnök arcán ravasz vigyor jelent meg.
– Kezeljük úgy, mint egy gyilkossági nyomozást? − kérdezte
Thomas az Öregre sandítva.
– Egyelőre kezeljük felderítetlen halálesetként. Ha pedig mégis
gyilkossági ügy lesz belőle, Margit átveszi az irányítást. Addig te is
megbirkózol vele.
– Számomra oké − mondta Margit. − Tele van a hócipőm a
szabadság előtti jelentésekkel. Csak tessék!
A nő egy határozott bólintással jelezte, hogy komolyan gondolja a
dolgot. Ezek szerint megkezdte a visszaszámlálást. Csupán néhány nap
papírmunka, minden gondolata a szabadsága körül forgott: négy hét a
családdal egy nyugati parti bérelt nyaralóban.
Az Öreg ránézett az órájára.
– Beszéltem a rendőrségi helikopterrel. Pont a városban van,
úgyhogy húsz perc múlva fel tud venni a technikusokkal együtt. Csak
el kell menned a Slussen melletti helikopterfelszállóhoz. Majd a vízi
rendőrség visszahoz. De ha gondolod, a Waxholmsbolaget hajójával is
utazhatsz. − Az utolsó megjegyzést egy gúnyos vigyor kísérte.
– Én benne vagyok − mosolygott Thomas. − Egy helikopter utat
bármikor rám sózhatsz.
Az Öreg felállt, hogy jelezze, véget ért a megbeszélés.
– Akkor ebben maradunk. Jelentkezz, ha visszajöttél, hogy
képben legyek az üggyel kapcsolatban.
A férfi megállt az ajtóban, és megvakarta az állát.
– Te, Thomas, csak óvatosan odaát. Nyár közepe van, itt a
turistaszezon. Semmi szükség felajzott nyaralókra és újságírókra.
Tudod, milyenek az esti lapok. Szívesen lecserélnék az unalmas szex
tanácsokat egy szaftos gyilkossági ügyre.
Margit biztatóan mosolygott Thomasra.
– Gyerekjáték lesz. Hívj fel, ha kérdésed van. És ne feledd, addig
ne vonj le semmilyen következtetést, amíg az igazságügyi szakértők
nem nyilatkoztak.
Thomas felvette a bőrkabátját, amit időjárástól függetlenül
állandóan viselt.
– Szerinted ki tud tenni a helikopter Harőn, ha végeztünk? −
kérdezte a nyomozó, mielőtt kiment a szobából.
– Persze. Ha a kormányzói repülő elszállította Thomas
Bodströmöt a görög nyaralására, akkor a stockholmi rendőrség is el
tudja repíteni Thomas Andreassont a nyaralójába.
Az Öreg elégedetten vigyorgott a saját szellemességén.
Margit megrázta a fejét, de nem bírta ki grimasz nélkül.
– Délután beszélünk. Üdvözlöm a szigetet! − intett egyet
búcsúzóul.
 3. fejezet

– Halló. − Nora Linde automatikusan beleszólt a telefonba, majd

rájött, hogy csak az ébresztő szólalt meg. Természetesen volt
ébresztőórája is, de sokkal egyszerűbb volt a mobilját beállítani, ami
így dupla műszakot végzett. Nora nyújtózott egyet. Megfordult, majd
a mellette fekvő férjét kezdte el fürkészni.
Henrik úgy szuszogott, mint egy gyerek. Nora irigyelte, amiért
bárhol, bármikor képes volt zavartalanul aludni. Az egyetlen dolog,
ami azonnal magához térítette, a kórházi csipogója volt. Arra egy
másodperc alatt felébredt.
Még mindig majdnem ugyanúgy festett, mint tíz éve, amikor
összeházasodtak. Sötétbarna haj, izmos has- és karizmok, amelyeket
az évekig folytatott vitorlásversenyeknek köszönhetett, érzékeny
orvosi kezek és gyönyörű, hosszú ujjak. Nora egyáltalán nem irigyelte
Henrik stílusos profilját, valamint elegáns és már-már klasszikus görög
orrát. Ugyanakkor úgy vélte, hogy felesleges volt ilyesmit egy férfira
pazarolni. Igazából azért mondta, hogy vigasztalja magát túlságosan
rövid és pisze orra miatt. Henrik sötét hajában előbukkant néhány ősz
hajszál, ami csupán arra emlékeztette, hogy nemrégiben betöltötte a
harminchetet. Akárcsak a felesége.
Az ébresztő ismét megszólalt.
Nora összerezzent. Háromnegyed nyolckor kelni hétfőtől
péntekig, ez cseppet sem nevezhető nyaralásnak. De ha valaki a
gyerekeivel töltötte a nyarat Sandhamnon, akkor nem úszhatta meg
az úszásoktatást. Akkor kellett menni, amikor lehetőség nyílt rá.
A nő nagyot ásítva felvette magára a köpenyét, és becsoszogott a
gyerekek szobájába. A hatéves Simon meglehetősen különös
helyzetben feküdt, fejét mélyen a párnájába fúrva. Csoda, hogy
egyáltalán kapott levegőt.
Adam, aki nemrég töltötte be a tízet, lerúgta magáról a takarót, és
keresztben hevert az ágyon. Tejfölszőke haja csuromvizes volt az
izzadságtól, és kissé begöndörödött a nyakán.
Mindkét gyerek mélyen aludt.
Simon edzése kilenckor kezdődött. Adamé fél tizenegykor, így
éppen hazaért Simonnal, hogy megreggeliztesse Adamot, mielőtt a
nagyobb fiú biciklire ülne.
Tökéletes időzítés.
Bizonyára hiányozni fog majd neki a többi szülővel való
találkozás, amikor már Simon is elég nagy lesz ahhoz, hogy egyedül
járjon. Olyan jó volt a medence szélén ücsörögve trécselni, miközben
a gyerekek a kar- és lábtempókat gyakorolták.
Néhány szülővel még ő maga is együtt járt úszásoktatásra, így a
legtöbbjüket már ismerte. Persze akkoriban még nem fűtött
medencében zajlott az oktatás, de még csak szauna sem volt, ahol
később megmelegedhettek. Mielőtt megépült az uszoda, dideregve
léptek a sziget északi partján lévő Fläskberget melletti vízbe.
Nora jól emlékezett arra, milyen borzalmasan hideg volt. A díjait
is a tizenhat fokos vízben szerezte, még biztosan megvoltak valahol.
Valószínűleg néhány száz méterrel odébb, a szülei házában.
Nora bement a fürdőszobába, hogy elkészüljön. Fogmosás közben
álmosan vizsgálgatta a tükörképét. Kócos, vörösesszőke bubifrizura.
Pisze orr. Szürke szem. Sportos, sőt, talán kissé fiús alak.
Nora elégedett volt a külsejével. Legalábbis általában. Különösen
hosszú és izmos lábait kedvelte a legjobban, amelyeket a többéves
kitartó kocogásnak köszönhetett. Ilyenkor mindig tele volt pozitív
gondolatokkal. A mellével nem foglalkozott, főleg így két gyerek után,
de ha mégis zavarta, rendelkezésére álltak a push-up melltartók.
Valamennyit segítettek.
Zuhanyzás közben azon tűnődött, mi minden változott meg
Sandhamnon, amióta felnőtt. A nyaralók számával a közlekedés is
megnőtt. Időközben megjelentek a hidroplánok, amelyek félórás
szigetnéző repülőutakra csábították a nyaralókat, valamint a
helikopterek, amelyek egyenesen a vitorláséttermekbe repítették az
éhes turistákat. Az egész évben nyitva tartó konferenciaépület a KSSS-
ben, azaz a Svéd Királyi Vitorlásklub 1897-ben, romantikus stílusban
épült hajdani klubházában foglalt helyet. A klub kajakot és retro
biciklit is bérbe adott a sziget körbejárásához.
A látogatók csak úgy özönlöttek Sandhamnra, miután eljutott
hozzájuk a vitorlásversenyek híre. Henrik szerint még a Gucci-eladás
is megnőtt néhány száz százalékkal, amikor a klubház előtti móló
megtelt a méregdrága ruhákba bújt elegáns hölgyekkel és középkorú
férfiakkal, akik a pocakjukat és a meglehetősen vastag pénztárcájukat
egyaránt büszkén és magabiztosan viselték.
Néhányan morgolódtak a megnövekedett közlekedés és a turisták
nagyobb száma miatt, de a megélhetésükért küzdő szigetlakok
többnyire pozitívan álltak a fejlődéshez.
A nyári hónapokban két-háromezer nyaraló és legalább százezer
látogató fordult meg a szigeten, míg télen csupán százhúsz ember
tartózkodott ugyanott.
Annak ellenére, hogy Thomas élete minden nyarát a stockholmi
szigetvilágban töltötte, egyszerűen káprázatosnak tartotta a tiszta
reggeli levegőt.
 Nem is gondolta volna, hogy egyszer majd egy helikopterrel
közelítheti meg Sandhamnot. A széles szélvédőn túl pazar látvány
tárult elé. A fénylő vízben szétszórtan elterülő szigetek körvonalai
élesen kirajzolódtak. Mintha csak lebegtek volna a víz felszínén.
Átrepültek Nacka fölött, majd Fägelbrolandet felé vették az
irányt. Amikor a szigetvilág külső részéhez érve Grindát is maguk
mögött hagyták, a táj hirtelen megváltozott. A szigetvilág addig
lombos fákkal és nyílt mezőkkel teli, lágy, zöld vidéke egyszer csak
zord, sziklás és szeles területté alakult.
Runmarö magasságába érve megnyílt előttük a jellegzetes
sandhamni látkép, piros és sárga házak sora tömörült a Sandhamn és
Telegrafholmen közötti szorosnál.
Thomas sosem unta meg az aprócska település jól ismert látványát.
A tizenhatodik század végétől rév- és vámállomásként szolgáló vidék
túlélte az orosz pusztítást és a jeges teleket, majd megbirkózott a
gőzhajóforgalom kezdeti nehézségeivel és a háborús évek
elszigeteltségével. Manapság a szigetcsoport élő közössége volt.
Thomas a napszemüvegén keresztül mustrálta az alatta elsuhanó
tájat.
A kátrányos mólók között motorcsónakok és vitorlás hajók bújtak
meg, mögöttük pedig a régi világítótorony a sziget legmagasabb
pontján. Fehér bóják ringatóztak a mólók előtt, míg a zöld-piros bóják
a kereskedelmi közlekedés és a hobbivitorlázók számára jelölték ki az
utat. Meglehetősen korán volt, de a víz telis-tele volt a szigetről kifelé
tartó fehér vitorlákkal.
Néhány perc múlva megérkeztek Sandhamn fölé. A pilóta
megkerülte a tizennyolcadik századi impozáns vámházat, és máris
eléjük tárult a mellette elterülő helikopter-leszálló. A pilóta óvatosan
letette a gépet a rakparttól néhány méterre kijelölt négyzetbe.
– Fél órát tudok várni, de utána mennem kell − mondta a pilóta
Thomashoz fordulva.
Thomas ránézett az órájára, és elgondolkozott.
– Nem hiszem, hogy olyan gyorsan végzünk. Nyugodtan menjen.
Majd valahogy visszajutunk.
Thomas odafordult a két technikushoz, akik éppen leemelték
fekete táskájukat.
– Menjünk. Irány a Koberget felé vezető nyugati part. A vízi
rendőrség már ott van. Gépjárműveket nem lehet használni a szigeten,
úgyhogy egy kis erdei séta vár ránk.

4. fejezet

Simon Nora biciklijének csomagtartóján kuporgott, amikor

átkerekeztek a kikötőn, és meglátták a rendőrségi helikoptert a
leszállóhelyen. A mólónál egy hatalmas rendőrségi hajó parkolt a
mentőhajónak fenntartott helyen. Egy egyenruhás vízi rendőr állt a
fedélzetén. Szokatlan volt ilyen korán ennyi rendőrt látni.
Biztosan történt valami.
Nora tovább tekert a butikok irányába, ahol vitorlásruhákkal,
hajóbútorokkal és vitorlakészítéssel foglalkozó üzletek sorakoztak.
Ezután a kikötő felé fordult, majd a minigolf pályával párhuzamosan
futó és a bekerített uszoda felé vezető ösvényen folytatta az útját.
Leparkolta a biciklit a fagylaltos bódé mögött, majd leemelte Simont a
csomagtartóról. A fiúval az egyik kezében, a fürdőruhákat rejtő
zacskóval a másikban, átbújt a ZÁRVA feliratú tábla alatt, és
egyenesen az uszoda felé igyekezett.
Az egyik sarokban izgatottan beszélgető felnőttek gyűltek össze,
miközben a gyerekek türelmetlenül várták, hogy végre elkezdődjön
az úszás. Nora letette a zacskót az egyik napozószékre, és odasétált a
csoporthoz. Kérdő tekintettel így szólt.
– Történt valami?
– Nem láttad a rendőrségi helikoptert? − válaszolta az egyik
anyuka. − Találtak egy partra vetett hullát a nyugati parton.
Nora vett egy nagy levegőt.
– Egy hullát?
– Igen, belegabalyodott egy halászhálóba. Állítólag pont
Åkermarkék háza alatt volt.
A nő az egyik anyukára mutatott, akinek a fiával Simon együtt járt
úszni.
– Az egész partot lezárták. Lotta alig bírt átjutni, amikor ide tartott
Oscarral.
– Baleset volt? − kérdezte Nora.
– Fogalmam sincs. A rendőrség nem nagyon akart válaszolni a
kérdéseimre. Elég hátborzongató az egész.
– Valaki a szigetről? Lehet, hogy halászni ment, és beleesett a
vízbe?
Nora ijedten fürkészte a többieket. Végül az egyik apuka válaszolt.
– Szerintem senki sem tud semmit. Biztosan nem látni semmit. De
Lotta elég zaklatott volt, amikor ideért.
Nora leült a medence melletti padra. Simon egy narancssárga
úszódeszkába kapaszkodva próbált néhány hibátlan lábtempót
kicsikarni magából. Nora megpróbálta elhessegetni a fejében kavargó
kellemetlen gondolatokat, de hiába.
Folyamatosan azt a képet látta maga előtt, amint egy ember
kétségbeesetten küzd a levegőért, miközben egyre jobban
belegabalyodik egy hálóba, ami lassan lehúzza a mélybe.
A sziget nyugati oldalán már-már kísérteties volt a csend. A víz
felszínét egy lágy szellő sem borzolta, de még a sirályok sem hallatták
fülsiketítő rikoltásukat.
A vízi rendészet időközben már teljesen lezárta a hulla körül a
területet. A kíváncsi nézelődők némán figyelték az eseményeket a
rendőrségi szalag mögül.
Thomas üdvözölte a kollégáit, és odasétált a földön heverő testhez.
Nem volt szép látvány.
A félig elszakadt halászháló egy részét oldalra hajtották, így
láthatóvá vált a leginkább férfitesthez hasonlító valami. Egy ing és egy
rojtos nadrág maradványai voltak rajta. Úgy nézett ki, mintha
megrágták volna az egyik fülét, mert csak bőrmaradványok látszottak
a helyén.
A test körül, közvetlenül a hónaljnál egy kopottas hurok
meredezett. Egy egyszerű kötélnek tűnt, amilyennel a kisebb hajókat
szokták kikötni. A kötélen száraz, zöld tengerifű lógott.
A meleg napnak köszönhetően elviselhetetlen volt a bűz, Thomas
ösztönösen elfordította az arcát, amikor megcsapta a szag.
Bizonyos dolgokat sosem lehet megszokni.
Visszaparancsolta a feltörő hányingert, majd megkerülte a testet,
hogy a másik oldalról is megvizsgálhassa. Nehéz lett volna bármit is
mondani a férfi kinézetéről. Sötét hajcsomók borították be a
koponyáját, de az eredeti külsejét aligha lehetett megállapítani. Arca
felpüffedt, bőre vizenyős volt. Teste kékes volt és szivacsszerűnek
tűnt, mintha vizes agyagból lett volna.
Thomas véleménye szerint a férfi közepes testmagasságú lehetett,
valahol százhetven és száznyolcvan centiméter között. Valószínűleg
nem volt házas, mert a bal gyűrűsujján nem látott semmit. Az is igaz,
hogy a gyűrű le is csúszhatott az ujjáról a vízben.
A technikusok kinyitották a táskájukat, és teljesen belemélyedtek
a lelőhely feltérképezésébe. Nem messze a helyszíntől egy középkorú
férfi ücsörgött egy kövön. Hátát egy fatörzsnek támasztotta, és
lehunyta a szemét. Mellette egy tacskó szimatolt bizonytalanul. Ő volt
az a kutyatulajdonos, aki megtalálta a hullát, és értesítette a
rendőrséget.
Biztos már órák óta itt van, gondolta Thomas, majd odasétált a
férfihoz, hogy bemutatkozzon.
– Maga találta meg a hullát?
A férfi némán bólintott.
– Beszélnünk kellene. Csak elintézek valamit, aztán
beszélgethetünk. Tud még maradni egy kicsit? Tudom, hogy jó ideje
itt van, és nagyon köszönöm, hogy megvárt minket.
A férfi ismét némán bólintott.
Nem volt túl jó színben. A napbarnított szín alatt a bőre sápadt,
sőt, majdnem zöld volt. A cipője borzalmasan bűzlött valamitől.
Nem kezdődött valami jól a reggele, gondolta Thomas, mielőtt a
technikusokhoz sietett.
– Szia, Thomas! Hát te? Csak nem látogatóban vagy? − Nora
boldogan mosolygott, amikor az uszodából jövet a Westerberg nevű
helyi kis bolt előtt összetalálkozott egyik legrégebbi és legjobb
barátjával. Nagyot fékezve leparkolta a biciklit a homokban, majd
levette Simont a csomagtartóról.
– Ide nézz, ki van itt, Simon! − folytatta. − Adj a keresztapunak
egy nagy puszit!
Norának teljesen ki kellett nyújtania a karját ahhoz, hogy a kis
Simon felérje a férfit. Nora sem volt kis növésű, de Thomas
százkilencvenöt centiméteréhez képest igencsak alacsonynak
számított. Ráadásul az éveken át űzött kézilabdázásnak hála, Thomas
meglehetősen széles vállakkal büszkélkedhetett. Tipikus rendőralkat
volt, nagy és magabiztos, szőke hajjal és kék szemekkel. Téged
plakátokon kellene mutogatni a rendőrtiszti főiskolán, piszkálta
mindig Nora.
Thomas szülei a szomszédos Harő szigeten laktak, és miután
kilencéves korukban mindketten a Sandhamni Barátok
Vitorlástáborban nyaraltak, Nora és Thomas a világ legjobb barátai
lettek.
Minden nyáron felvették egymással a kapcsolatot, és annak
ellenére, hogy mindkettőjük szülei biztosra vették, hogy szorosabb
kötelék is van közöttük, a két fiatal kizárólag csak barátként tekintett
egymásra.
Amikor Nora egyszer annyi alkoholt ivott, hogy hánynia kellett,
Thomas szedte rendbe és vitte haza úgy, hogy a szülei semmit sem
vettek észre az egészből. Vagy legalábbis nem szóltak semmit. Amikor
Thomas kosarat kapott a nagy tinédzserszerelmétől, Nora legjobb
tudása szerint vigasztalta és segített neki feldolgozni a történteket.
Egy egész éjszakán át ücsörögtek a sziklákon, hogy Thomas
könnyítsen a szívén.
 Amikor Henrik elhívta az orvos bálba, Nora rögtön felhívta
Thomast, hogy közölje vele a nagy hírt. Henrik teljesen levette Norát
a lábáról, Thomas pedig türelmesen hallgatta a fülig szerelmes lányt.
Tizennégy évesen egész nyáron együtt jártak a sandhamni
kápolnába, ahol a konfirmációjukra készültek, és mindketten
ugyanazt a nyári munkát végezték a szigeten: újságot árultak,
kisegítettek a pékségben, beültek a Westerberg-féle kis bolt
pénztárába, sőt őrként is dolgoztak a KSSS kikötőben. Ezenkívül
kimelegedésig táncoltak a vitorlásétteremben, majd napkeltéig
fürdőztek a Dansberget nevű hegy lábánál.
Thomas mindig is rendőr akart lenni, ahogy Nora mindig is jogot
akart tanulni. Nora folyton azzal viccelődött, hogy ha majd ő lesz az
igazságügyi miniszter, akkor Thomas lesz az országos
rendőrfőkapitány.
Az első fia, Adam születésekor Nora meg volt győződve arról,
hogy Thomasnál jobb keresztapa nem is létezik, de Henrik úgy
gondolta, hogy az ő legjobb barátja a legmegfelelőbb erre a szerepre.
Simon esetében Nora már ragaszkodott ahhoz, hogy Thomas legyen a
keresztapa. Thomas tipikusan az az ember volt, akiben nyugodtan
megbízhattak, ha valami történt volna egyikükkel.
– Dolgozom − válaszolta Thomas komolyan. − Hallottál a sziget
túloldalán talált hulláról?
Nora bólogatott.
– Szörnyű. Épp most voltam úszáson Simonnal, és mindenki erről
beszélt. Mi történt pontosan? − kérdezte Nora, aggódva, fürkészve
Thomast.
 – Egyelőre fogalmam sincsen. Csak annyit tudunk, hogy egy férfi
hullájáról van szó, és hogy egy halászhálóba volt belegabalyodva. Elég
ijesztően festett, úgyhogy valószínűleg jó ideje a vízben volt.
Norát kirázta a hideg.
– Borzasztó. De biztosan baleset volt, nem? Olyan hihetetlen,
hogy bárkit is megöljenek itt, Sandhamnon.
– Majd meglátjuk. Csak akkor mondhatok bármit is, ha az
igazságügyi szakértők megvizsgálták a hullát. A férfi, aki megtalálta,
nem tudott sokat mondani.
– Sokkot kapott?
– Igen, szegény. Elvégre senki sem számít arra, hogy egy hullára
lel a reggeli kutyasétáltatás közben − felelte Thomas grimaszolva.
Nora feltette Simont a csomagtartóra.
– Nem jössz át egy kávéra később, ha ráérsz? Egy csésze kávét
mindenképpen megérdemelsz − győzködte Nora.
Thomas elhúzta a száját.
– Nem hangzik rosszul. Majd igyekszem.

5. fejezet

Nora a gondolataiba merülve biciklizett hazafelé. Azon tűnődött,

vajon a meghalt férfi helyi lakos vagy teljesen idegen volt-e. Ha
sandhamni lett volna, akkor biztosan hallott volna az eltűnéséről. A
sziget nem volt olyan nagy, ezért mindenki tudott mindenkiről. Erős
szociális kapocs volt az emberek között. De Nora nem hallott semmit.
Miközben leemelte Simont, és leparkolta a biciklit a kerítés
mellett, meglátta az éppen rózsákat locsoló közvetlen szomszédját,
Signe Brandot. Signe déli házfala csak úgy pompázott a fantasztikus
rózsaszínű és vörös rózsáktól. A hatalmas törzsű rózsabokrok már több
évtizedesek voltak.
Signe, vagy inkább Signe néni, ahogy Nora nevezte még kislány
korában, a Brand-villában, a sandhamni torkolat legszebb házában
lakott a Kvarnberget kellős közepén. Amikor 1860-ban áthelyezték a
Kvarnberget tetején álló régi szélmalmot, Carl Wilhelm Brand, Signe
nagyapja, a révkalauz jó esélyt látott arra, hogy megszerezze a földet.
Néhány év múlva építtetett is magának egy díszes házat a hegy
tetejére.
A révkalauz az akkori elképzelésekkel ellentétben nem a
szélvédett falu közepére építtette a házát, hanem egy olyan helyre,
ahol büszkén és magányosan tornyosulhatott. A Sandhamnba érkező
gőzhajókról a Brand család villája vonzotta magára elsőként a szigetre
látogatók szemét.
A révkalauz semmin sem spórolt a ház építésekor. Csakis a legjobb
anyagokkal dolgozott. A svéd romantikus stílushoz méltó apró
kiugrások, széles szélfogók és a tetőn, illetve a balkonokon használt
lágy kacskaringók jellemezték. A ház telis-tele volt méregdrága
cserépkályhákkal, amelyeket egyenesen a gustavsbergi
porcelángyárból rendeltek, az akkoriban szokatlanul modernnek
számító fürdőszobát egy oroszlánmancsokon álló fürdőkád ékesítette.
A hab a tortán a házon belüli illemhely volt, ami igencsak
megdöbbentette a szomszédokat, akik kivétel nélkül a kerti
pottyantós vécéjükben végezték a dolgukat.
Az emberek csak rázták a fejüket, és nagyvárosi népeknek
nevezték őket, de a révkalauz nem hagyta elbizonytalanítani magát.
„Oda csinálok, ahová akarok!”, mondta, amikor a fülébe jutott a hír.
 Signe sok-sok éves ellenállás után végül vett magának egy
televíziót, de ez volt az egyetlen dolog, ami nem illett bele a ház
képébe. Alig látszott, hogy időközben több mint száz év telt el a ház
bebútorozása óta, olyannyira sikerült megőrizni az eredeti állapotot.
Signe mostanság egyedül lakott a házban a kutyájával, a Kajsa
nevű labradorral. Néha-néha morgolódott a ház költségei miatt, de
amint valaki megpróbálta megkörnyékezni egy csábító vásárlási
ajánlattal, csak legyintett egyet, és rögtön az ajtóhoz vezette az illetőt.
– Itt születtem, és itt is fogok meghalni − szokta mondogatni egy
csepp érzelem nélkül. − Ezen a küszöbön egyetlen dúsgazdag
stockholmi sem teszi át a lábát!
Signe imádta a Brand-villát, és ezt Nora tökéletesen megértette.
Kislány korában Signe olyan volt számára, mint egy pótnagymama, és
Nora ugyanúgy otthon érezte magát nála, mint a szülei házában.
– Hallottad, mi történt? − kiabálta oda Nora Signének.
– Nem, micsoda? − kérdezte a nő, miközben letette a
locsolókannát. Kiegyenesítette a hátát, és odabicegett a kerítéshez.
– Találtak egy hullát a nyugati parton. A rendőrség teljes
erőbedobással nyomoz.
Signe hatalmas szemeket meresztett.
– Képzelheted, milyen zaklatottak voltak ma a szülők az úszáson
− folytatta Nora.
– Azt mondtad, egy hullát? − kérdezett vissza Signe.
– Igen. Összefutottam Thomasszal a Westerbergnél. Ő nyomoz az
ügyben.
Signe gyanakvóan fürkészte Norát.
– Tudni már, hogy ki halt meg? Felismerted?
 – Nem jártam a helyszínen. Thomas mondta, hogy egy férfiról van
szó, de állítólag nagyon rossz állapotban van a test. Valószínűleg több
hónapja a vízben volt.
– Szóval Thomas vezeti a nyomozást. Így megnőtt! − csodálkozott
el Signe.
– Ahogy én is. Csak egy évvel idősebb nálam − felelte Nora
mosolyogva.
– Akkor is nehéz felfogni, hogy szalad az idő − sopánkodott Signe.
− Alig hiszem el, hogy családod és gyerekeid vannak. Hiszen nemrég
még olyan kicsi voltál, mint Adam és Simon.
Nora mosolygott egyet, majd benyitott az ajtón. Nagyon szerette
az otthonát, amit évekkel ezelőtt örökölt a nagymamájától. Nem volt
túl nagy, de roppant bájosnak és élhetőnek bizonyult ahhoz képest,
hogy 1915-ben épült. A földszinten volt egy nagy konyha és egy
nappali, ami egyszerre szolgált játszó- és tévészobaként, illetve a
felnőttek nappalijaként.
Egy itt-ott virágmintás cserépkályha is megmaradt a hosszú évek
alatt. Telente remek szolgálatot tett, mivel az egész földszintet
befűtötte. A szigeten gyakran előfordult áramkimaradás, olyankor
nélkülözhetetlen volt.
A felső szinten két hálószoba volt, egy Norának és Henriknek, egy
a fiúknak. Amikor beköltöztek, teljesen felújították a konyhát és a
fürdőszobát. Persze nem olyan nagyvonalúan, csak annyira, hogy
kényelmes és otthonos legyen.
A ház legjobb része a régi stílusban épült, üveggel fedett télikert
volt, minden ablakpárkánya telis-tele zsúfolva gyönyörű
muskátlikkal. A nyugati verandáról még a tenger is látható volt. A
legszembetűnőbb azonban a hegyen tornyosuló Brand-villa volt,
amely mellett Nora háza csupán egy kis kunyhónak tűnt.
– Hahó, itthon vagyunk!
Nora felkiabált a lépcsőn Henriknek, de a házban síri csend
uralkodott. Titokban abban reménykedett, hogy a férfi időközben
kirángatta Adamot az ágyból, míg ő elvolt Simonnal, de ezek szerint
még mind a ketten ágyban vannak. A kórházi ügyeletekhez
hozzászokott Henrik egész jól megvolt alvás nélkül, a nyaraláskor
mégis sokat és szívesen aludt. Vagy lehet, hogy éppen azért.
Nora sóhajtott egy nagyot, majd felment a lépcsőn.
– Vááá!
Ijedten összerezzent, amikor Adam kiugrott a fürdőszobaajtó
mögül.
– Megijedtél? − kérdezte a fiú vigyorogva. − A papa még mindig
alszik. De én már be is ágyaztam.
Nora átölelte a nagyobbik fiát. A pólón keresztül is érezte a kis
bordáit. Hová tűnt a nemrég még pufók kisbabája, és honnan jött ez a
vézna kis teremtés?
– Gyere, enned kell valamit úszás előtt.
Nora megfogta a fia kezét, és levezette a konyhába. Miközben
elővette az útközben vásárolt friss pékárut, Adam megterítette az
asztalt.
– Ne feledd az inzulint, mama − emlékeztette a fiú.
Nora elmosolyodott, hátha kaphat még egy ölelést. Adam tipikus
nagyobb testvér volt, felelősségteljes és együtt érző. Miután
megértette, hogy milyen fontos egy cukorbeteg számára, hogy
minden étkezés előtt és rendszeres időközönként beadja magának az
inzulint, kötelességének tartotta, hogy emlékeztesse rá az édesanyját.
Ha Nora véletlenül kihagyott egy alkalmat, például olyankor, amikor
nem voltak otthon, Adam borzasztóan aggódni kezdett, és komolyan
le is szidta érte.
Nora kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivette az adagolót és az
ampullákat. Színpadias mozdulattal a magasba emelte az egyiket, hogy
megmutassa Adamnak.
– Nos, ezredes úr. Feladat végrehajtva!
Gyakorlott mozdulattal az adagolóba helyezte az ampullát, majd
közvetlenül a köldöke alá szúrta a tűt. Nora legnagyobb örömére sem
Simon, sem Adam nem mutatott cukorbetegségre utaló tüneteket, de
bizonyosságot csak nagyobb korukban szerezhettek róla.
Nora fél füllel hallotta, amint Simon berontott Henrik szobájába,
majd hangosan kiabálva le-fel ugrándozott az ágyában.
Nora egyáltalán nem bánta. Ha ő vállalta a kora reggeli utat
Simonnal, akkor Henrik legalább arról gondoskodhatna, hogy Adam
időben elinduljon az uszodába. Főleg most, hogy ő Thomasszal akart
kávézni.

6. fejezet

A sandhamni rendőrkapitányság és a postahivatal egyazon épületben

kapott helyet. A sárga építmény teljesen úgy nézett ki, mint egy
szabadidőközpont, és közvetlenül a Gropennek nevezett régi
homokgödör alatt volt található.
Az épületben lévő modern hivatal elég irodát és tárgyalót
biztosított a rendőrség számára. A központban körülbelül tizenöt
rendőr, főként nők dolgoztak, ők intézték a bántalmazási és betöréses
ügyeket, valamint az ellopott mobiltelefonokkal és biciklikkel
kapcsolatos bejelentéseket is. Már kora reggel kinyitottak, és csak este
tíz órakor zártak be.
Miután a kapitányság számítógépes összeköttetésben állt a
rendőrség központjával, Thomas az egyik irodában írta meg a halott
férfiról készített jelentését. Sok mindent nem tudott írni, csak annyit,
hogy találtak egy halott férfit, de a halál oka egyelőre ismeretlen.
Ha már ott volt, átnézte az eltűnt személyek listáját is.
Stockholm körzetében két eltűnt férfi volt bejelentve. Egyikük
egy hetvennégy éves, demenciával küszködő nyugdíjas volt, a
bejelentés két nappal korábban érkezett.
Valószínűleg az egyik tisztáson ücsörög a szerencsétlen, gondolta
Thomas. Ha nem találják meg hamarosan, a kimerültség és a
kiszáradás végez vele. Ez gyakran előfordult.
A másik egy ötven év körüli férfi, Krister Berggren, a szeszes
italokat forgalmazó állami cég, a Systembolaget alkalmazottja. A
főnöke április elején értesítette a rendőrséget, miután Berggren már
tíz napja nem jelent meg a munkahelyén. Húsvét óta nem látták, ami
március utolsó hetében volt. A közepes magasságú és sötétszőke hajú
Krister Berggren 1971 óta dolgozott a Systembolagetnél, tehát ha
Thomas jól számolt, az általános iskola elvégzése után rögtön
munkába állt.
Thomas elővette a mobiltelefonját, és bepötyögte Carina, az Öreg
döbbenetesen bájos lányának a számát, aki adminisztrációs
asszisztensként dolgozott a nackai rendőrségen, miközben teljes
erőbedobással végezte a rendőrtiszti főiskolát.
– Szia, Carina, itt Thomas beszél. Megmondanád az
igazságügyiseknek, hogy a beérkező holttest lehet, hogy egy néhány
hónapja eltűnt, Krister Berggren nevű bandhageni férfié?
 Thomas megadta neki Krister Berggren személyi számát és címét.
– Akár azt is kiderítheted, hogy kit kell értesíteni, ha tényleg ő az.
Mi legalábbis így csináltuk. Ha szerencsénk van, talán találnak nála
egy jogosítványt vagy egy személyit.
A férfi elhallgatott, és ránézett a képernyőre, ahol Krister
Berggren leírása szerepelt. Az ablakon keresztül behallatszott az
épület előtt elbicikliző gyerekek kacagása. Ismét eszébe jutott, hogy
nyár van, és nemsokára elutazhat Harőbe, az egyetlen helyre, ahol
némi nyugalmat talál Emily halála óta. Hirtelen őrülten vágyott arra,
hogy egyedül ücsöröghessen a mólón, ahol senki sem zavarja.
– Jó lenne gyorsan és egyszerűen megoldani ezt az ügyet − mondta
Carinának. − Hiszen ideje szabadságra menni.
 Első hét, csütörtök

7. fejezet

Amikor Thomas csütörtökön belépett a nackai rendőrség épületébe,

Carina már várta. Kezébe nyomta a nemrég érkezett, igazságügyi
orvos szakértő jelzéssel ellátott jelentést.
– Thomas, ez az igazságügyisektől érkezett. A sandhamni halott
Krister Berggren volt, ahogy feltételezted. A pénztárcája a zsebében
volt, és annak ellenére, hogy ilyen sokáig volt a vízben, el lehetett
olvasni a jogosítványát.
Miközben Thomas átfutotta a jelentést, Carina észrevétlenül
tetőtől talpig végigmérte. Azóta csodálta, amióta a nackai
rendőrkapitányságon dolgozott. Valami rögtön megfogta a férfiban,
de nem tudta megmondani, hogy mi volt az.
A férfinak rövidre vágott, sűrű szőke haja volt. Látszott, hogy
szereti a szabadságot, hiszen ha tehette, folyton házon kívül kóborolt.
A szeme körül apró ráncok tömörültek, amit feltehetőleg az állandó
nappal szembeni hunyorgásnak köszönhetett. A sportos testalkatú
férfi meglehetősen magas volt, Carina jóval alacsonyabb volt nála.
Thomas nagyon jó rendőr hírében állt, ezenkívül együtt érző és
igazságos is volt. Kollégái szerint kellemes volt vele dolgozni.
Szimpatikus stílusa miatt mindenki kedvelte, de a férfi mégis
igyekezett megőrizni a három lépés távolságot. Igazából senkit sem
engedett teljesen közel magához.
Carina azt hallotta, hogy körülbelül egy éve elveszítette a
kislányát. A tragédiát követően nem tudták megmenteni a házasságot,
ami végül válással végződött. Azt beszélték, hogy a kislány a hirtelen
csecsemőhalál áldozata lett, de senki sem ismerte a pontos részleteket.
Thomas hosszú ideig búskomor volt, de az utóbbi időben úgy tűnt,
lassan visszatér belé az élet. Ha egyáltalán lehetett hinni az irodai
pletykáknak.
Carinának az utóbbi években nem volt komoly kapcsolata, csak
hébe-hóba randevúzott. Szörnyen unalmasnak tartotta a vele egykorú
fiúkat, de a negyvenhez közeledő Thomas teljesen más volt. Nem csak
jól nézett ki, de felnőtt és tapasztalt férfi is volt egyben. Thomas
titokzatos lénye szabályosan elvarázsolta. A mélabús külső vagy
pusztán a tény, hogy nem is érdeklődött iránta, csak még érdekesebbé
tette a számára.
Carina tudta magáról, hogy csinos; aprócska termetű és bájos,
ráadásul a bal arcán tündöklő gödröcskét mindenki megcsodálta.
Normális esetben a férfiak folyton dicséretekkel halmozták el, de
Thomas ugyanúgy kezelte, mint a többieket.
Carina mindig keresett valamilyen indokot ahhoz, hogy Thomas
szobájában tartózkodhasson, ezért gyakran meglepte egy kis
péksüteménnyel vagy brióssal. A megbeszéléseken igyekezett mellé
ülni, és megpróbálta magára vonni a figyelmét. Ám ez idáig nem volt
túl nagy sikere.
Carina az ajtóban állva figyelte a jelentést olvasgató férfit.
Tekintete Thomas papírokat tartó kezére tévedt. Hosszú ujjai és
kerekded körmei a nő szerint gyönyörűek voltak. Carina néha-néha
elképzelte, milyen lenne, ha megérintenék. Elalvás előtt gyakran
fantáziált a kezéről, és hogy miként kényeztetné vele az egész testét.
Milyen lenne egészen közel bújni hozzá, hogy még a bőrük is
összeérjen.
 Thomas semmit sem vett észre Carina gondolataiból, annyira
belemerült a jelentésbe. A klinikai szakszavakkal teli jelentésben egy
cseppnyi érzelem sem volt, ami esetleg elárulhatott volna még valamit
a reflektorfényben álló emberről. Rövid és tömör mondatok foglalták
össze a boncolás közben kapott információkat.
Fulladás általi halál. Víz a tüdőben. Sérülések a testen, amelyeket
feltehetőleg a vízben szerzett. Több ujj és lábujj hiányzik. A vérben
sem kémiai anyagok, sem alkohol nyomai nem találhatók. A régi
halászháló a svéd halászhálókhoz általánosan használt anyagból
készült. A felsőtesten feszülő kötél átlagos. Úgy tűnt, mintha valamit
ráerősítettek volna a kötélre, mert kirojtosodott, és a rajta lévő
vasnyomok arról árulkodtak, hogy kapcsolatba került valamilyen
fémmel.
A jelentés egyetlen része sem utalt arra, hogy valamilyen külső
hatás okozta a halált.
Öngyilkosság vagy baleset.
Az egyetlen furcsa dolog a test köré tekert kötél volt. Thomas
elgondolkodott. Miért van a testén kötél, ha balesetben halt meg?
Talán Krister Berggren ki akart mászni, miután véletlenül
belepottyant a vízbe? Vagy esetleg öngyilkos akart lenni, megpróbálta
felakasztani magát, aztán meggondolta magát, és inkább ugrott? Ez
esetben nem kellett volna levennie a kötelet? Akkor miért csúsztatta
le a testére? Talán ezek a kérdések mind abszolút lényegtelenek egy
öngyilkosságra készülő ember esetében.
A halászháló véletlenül is ott lehetett. Lehet, hogy a hulla csak
belegabalyodott valakinek a hálójába. A kötél már keményebb dió
volt. Másfelől a rendőrségnél eltöltött évek alatt megtanulta, hogy
bizonyos dolgokat nem lehet megmagyarázni. És az ilyeneknek nem
is mindig van jelentőségük.
Ha a kötél nem lett volna ott, akkor már régen balesetnek vagy
öngyilkosságnak könyvelték volna el a halálesetet, de emiatt úgy
belefúrta magát Thomas gondolatai közé, mint egy aprócska kavics az
erdő aljnövényzetébe.
A nyomozó elhatározta, hogy ellátogat Krister Berggren
otthonába, hogy megnézze, hogyan élt. Talán talál egy búcsúlevelet
vagy valamilyen más információt, ami tisztázhatná a dolgot.
Krister Berggren lakása a Stockholmtól délre elterülő külváros,
Bandhagen külső részén volt.
Thomas leparkolta a nyolcéves Volvo 945-ösét a járda mellett, és
körbenézett. A környéken sorakozó négylakásos, lift nélküli, sárga
téglájú házak mind tipikus ötvenes évekbeli épületek voltak. A férfi
mindenfelé csak bérházakat látott. Az utcákon alig néhány autó
parkolt. Egy sportsapkát viselő idős bácsi nehézkesen sétált egy
járókerettel.
Thomas kinyitotta az üvegajtót, és belépett az előtérbe. Balra egy
tábla árulkodott a bérlők nevéről. Krister Berggren két emelettel
feljebb lakott. Thomas felsietett a lépcsőn. Mindegyik emeleten
három világosbarna, kissé kopottas faajtó virított. A falakat bézs
szürkére festették.
A K. Berggren feliratú tábla alatt egy grafittal írt cetlit látott:
Reklámújságot ne! A felirat ellenére valaki mégis megpróbált
betuszkolni a levélnyíláson egy nagy és színes magazint.
Amikor a néhány perccel Thomas előtt érkezett lakatos kinyitotta
az ajtót, a kíváncsian bekukucskáló nyomozó orrát dohos és áporodott
szag csapta meg. Romlott étel és fülledt levegő bűze keveredett a
lakásban.
Thomas a konyhával kezdte. A pulton néhány üres borosüveg és
egy összeszáradt kenyér sorakozott. A mosogatóban mosatlan
tányérok tornyosultak. A férfi kinyitotta a hűtőszekrényt, és egy
nyitott tejes dobozból savanyú tej szaga szállt felé. Egy tányéron
penészes sajt és sonka hevert. Nyilvánvalóan hónapok óta nem járt
senki a lakásban.
A nappaliban semmi szokatlant nem látott. Fekete bőrfotel és
unalmas tapéta, ami bizonyára jó ideje a lakás része volt. Az
üvegasztalt számos pohár- és üvegnyom díszítette, ami arra utalt, hogy
a ház ura bizony nem vetette meg az alkoholt, ráadásul fittyet hányt
a bútorápolásra. Az ablakban néhány elszáradt virág kókadozott.
Egyértelmű volt, hogy Krister Berggren hosszú évek óta egyedül élt,
nem úgy tűnt, mintha bárki is megosztotta volna vele az életét.
A könyvespolcokon videofilmek és DVD-k küzdöttek a helyért.
Az egyik sor tele volt Clint Eastwood-filmekkel, Könyvből nem volt
sok, és az aranybetűkkel ékesített szakadt gerincekből ítélve azokat is
inkább csak megörökölhette valakitől. Az egyik falon egy Forma-1-es
autókat ábrázoló plakát lógott.
Az asztalon álló újságkupacot különböző sportújságok és
katalógusok, illetve egy tévéújság alkotta. A stósz tetején a Silja Line
nevű finn hajótársaság reklámújságja hevert. Thomas felvette, hogy
közelebbről is megvizsgálja. Lehet, hogy Krister Berggren egy
finnországi hajóról esett a tengerbe? A hatalmas hajók mindig
Sandhamn nyugati partja felé jártak este kilenc óra körül.
Thomas bement a hálószobába, és körülnézett. Az ágyat ágytakaró
borította, és mindenhol koszos ruhák hevertek. Az éjjeliszekrényen
egy napilap feküdt, az Aftonbladet. Thomas felvette, és megnézte a
dátumot: március 27. Vajon ekkor járt Krister utoljára a lakásban? A
dátum mindenesetre megegyezett a tejes dobozon szereplő lejárati
dátummal.
Egy komódon egy ötvenes évekbeli frizurát és kötényruhát viselő
lány fekete-fehér fényképe állt. Thomas felemelte a fényképet, és
megnézte a hátulját. Cecília − 1957, állt rajta cirkalmas betűkkel. A
kislányt régies és divatjamúlt báj jellemezte. Ajkait világos rúzs
színesítette, gyönyörű szeme a távolba meredt. Ártatlan és tiszta
kisugárzása volt. Feltehetőleg Krister édesanyja volt. A népesség-
nyilvántartás szerint ez év elején halt meg.
Thomas tovább keresgélt egy lehetséges búcsúlevél vagy valami
más után, ami talán megmagyarázhatta volna a halálesetet, de semmit
sem talált. Visszament az előszobába, és átnézte a postát, ami
nagyrészt szórólapokból és számlának tűnő borítékokból állt. Egy
fehér strandot ábrázoló képeslapon a Kos felirat virított keresztben.
„Hívj fel a mobilomon, hogy beszélhessünk! Ölelés, Kicki” − állt a
hátoldalán.
Thomas azon tűnődött, hogy vajon a Kicki Krister unokatestvérét,
Kicki Berggrent jelenti-e. Ő volt ugyanis az egyetlen rokon, akit
sikerült felkutatniuk. A nyomozó már kereste a nőt az otthoni számán
és a mobilján is, de csak az üzenetrögzítő válaszolt.
Gyorsan benézett a fürdőszobába, de semmit sem talált.
A vécéülőke fel volt hajtva, ahogy azt egy agglegénytől el is várná
az ember. A fehér vécékagyló tele volt sárga vizeletcsíkokkal.
Thomas utoljára még egyszer körbejárta a lakást. Pontosan nem
tudta, hogy mit keres. Ha nem egy levelet, akkor esetleg egy aprócska
utalást arra, hogy Krister Berggren egy hideg márciusi reggelen ki
akarta oltani az életét a szigeten.
Hacsak nem baleset volt.
 Második hét, kedd

8. fejezet

Kicki Berggren nagyot sóhajtva bepötyögte bandhageni lakásának

kapukódját.
Végre itthon.
Kimondhatatlanul vágyott már a saját ágyára és lakására. Otthon,
édes otthon, gondolta megkönnyebbülve. Milyen igaz.
Egy régi iskolatársa, Agneta beszélte rá, hogy tartson vele Kos
szigetére, hogy egy svéd tulajdonú étteremben dolgozzanak
felszolgálóként. Az ötlet tökéletesnek hangzott. Fizetett nyaralás a
görög szigetvilágban. Koszt, kvártély, meg némi fizetés, amit
vélhetőleg szépen kiegészítenek majd a nagylelkű borravalók.
Mindenesetre így hangzott a csábító ajánlat. Napsütés és meleg a
latyak és sötét helyett.
Túl szépnek hangzott, hogy igaz legyen. És sajnos így is volt.
Kicki Berggren hamar leszállt a földre. Három hónap múlva a háta
közepére sem kívánta a görög paradicsomot, és a főként az étterem
svéd turistákból álló közönségét, akik kizárólag olcsó ételeket
rendeltek, és több ouzót, mint amennyivel megbirkóztak. Csak arra
vágyott, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba. Ez
pillanatnyilag annyit jelentett, hogy szingliként Svédország vezető
kaszinójában dolgozott mint krupié. Már-már szabályosan vágyott
arra, hogy az asztala mögött állva Black Jack-kártyákat osszon a
nyüzsgő játékszalonban.
Kicki kinyitotta az ajtót, és bevitte a táskáit.
 A lakásban fülledt szag terjengett. Érződött, hogy már nem volt
otthon egy ideje. Letette a táskákat az előszobában, és egyből a
konyhába ment. Ott meggyújtott egy cigarettát, és leült az
étkezőasztalhoz. A kipakolás várhat holnapig. Kivett egy üveg ouzót,
és töltött magának egy pohárral. Nem is rossz ez az ouzo, gondolta.
Jégkockával. Kicki azon tűnődött, hogy megnézze-e az e-mailjeit,
majd úgy döntött, hogy az is ráér. Kos szigetén is beült néhányszor
egy internetkávézóba, úgyhogy nem volt sürgős.
Felemelte a telefont, és bepötyögte a kódot, hogy lehallgassa az
üzeneteit. Nem számított arra, hogy lesz üzenete, hiszen szinte az
összes barátja tudta, hogy Görögországban volt, de azért nem ártott
utánanézni. Csak a biztonság kedvéért. Amúgy is elromlott a mobilja,
így senki sem tudta elérni egy ideje.
Az első üzenet csak egy telefonos ajánlat volt.
Szeretne pénzügyi tanácsadást? Naná! Mégis mit kezdjen a
tanáccsal? Attól nem lesz több a pénze.
Az utolsó üzenet viszont felkeltette az érdeklődését.
„A nevem Thomas Andreasson”, szólt egy mély férfihang. „A
nackai rendőrség bűnügyi osztályáról hívom. Szeretnék feltenni
néhány kérdést az unokatestvérével, Krister Berggrennel
kapcsolatban. Remélem, minél hamarabb fel tudjuk venni a
kapcsolatot” A férfi beolvasott egy telefonszámot, majd lerakta a
telefont.
Kicki Berggren elnyomta a cigarettacsikket.
Vajon miért őt hívta a rendőrség Kristerrel kapcsolatban? Gyorsan
megcsörgette a férfit, de senki sem vette fel. Krister sosem foglalkozott
azzal, hogy legyen üzenetrögzítője, így addig csörgött a telefonja, míg
a telefontársaság meg nem szakította a hívást.
 Kicki megpróbálta felhívni a férfihang által közölt számot. A
hívást egy alközpont fogadta, ahol egy női hang közölte, hogy Thomas
Andreasson másnap reggel nyolc órakor lesz elérhető.
Kicki rágyújtott egy újabb cigarettára, és hátradőlt a konyhai
székben. Egy kis hamu lepotyogott a világoskék rongyszőnyegre, de a
nő ügyet sem vetett rá.
Vajon mi lehet Kristerrel?
A férfi anyjának a temetését követően csúnyán összevesztek. A nő
utána nem volt hajlandó sem beszélni, sem találkozni vele. Kicki
szerint Krister megérdemelte, hogy otthagyta és elutazott Kos
szigetére. Ám amikor a férfi fel sem hívta, sőt az SMS-eire sem reagált,
komolyan dühös lett rá. Kicki még egy képeslapot is küldött neki,
amelyen megkérte, hogy hívja fel, de Krister nem jelentkezett.
Le van ejtve, gondolta a nő. Járjon csak térdig latyakban, míg ő
élvezi a görög napot. Micsoda mogorvák ezek a pasik. Akárcsak a
taknyos gyerekek.
Kicki mégis őrülten vágyott arra, hogy beszélgethessen vele.
Most már csak Krister és ő vannak. Ő a legközelebbi rokona. Egy
kissé idegesítette a férfi korlátoltsága és egyszerűsége, mégis a rokona
és a barátja is volt egyben.
Néha tényleg ő jelentette számára az egyetlen társaságot.
Egyiküknek sem volt gyermeke vagy állandó partnere. Amikor
Krister elhozott egy-egy üveg bort a munkahelyéről, Kicki azon
tűnődött, hogy nyugdíjasként is így fognak-e ücsörögni. Magányos
vesztesek, akiknek semmi sem sikerül. Keserű vénemberek, akik
panaszkodással múlatják az időt.
Kicki éppen ezért nem hitt a szerencséjének, amikor hirtelen
feltűnt előttük egy vadonatúj élet lehetősége. Életükben először esélyt
kaptak egy másik, rendezett életre, messze a raktári munkától és a
füstös kaszinóasztaltól. Egy lehetőség, amellyel végre tényleg sok
pénzhez juthattak volna.
De Krister nem volt elég bátor, és Kicki ezt nem értette meg.
Olyan egyszerű lett volna az egész, hiszen pontosan tudta, hogy mit
kell tenni és mit kell mondani.
Kristernek volt bizonyítéka. Írásbeli bizonyítéka.
Éppen a férfi nappalijában ültek. Krister a kanapén hevert, és félig
lecsukott szemmel fürkészte a nőt. Inge félig ki volt gombolva, és tele
volt foltokkal. Krister oldalra simította a haját, amire igazán ráfért
volna már egy mosás, majd megrázta a fejét.
– Te és az ötleteid. Gondolom, felfogod, hogy sosem működne. −
A férfi megtöltötte a borospoharát. − Kérsz?
Krister felemelte az üveget, és a nő felé mutatott vele. Kicki
ránézett, és felsóhajtott.
– Nem, nem kérek több bort. Azt szeretném, ha meghallgatnál.
Kicki meggyújtott egy cigarettát. Letüdőzte a füstöt, és a férfira
nézett. Az egész környezet lehangolta. Tipikus legénylakás.
– Legalább meghallgathatnál − próbálkozott újra.
Krister nem volt hajlandó komolyan venni a javaslatát, ezért
szándékosan kikerülte a választ, ahányszor csak Kicki felhozta a
témát. Kicki még az anyját is bevonta az érvelésbe. Azt állította, hogy
Cecília is azt akarta volna. Majd újra és újra felsorakoztatta az érveit.
Végül teljesen kiborult.
– Akkor ücsörögj csak, te idióta! − kiabálta Kicki. − Lehetőséged
nyílik egy új életre, erre te félsz megpróbálni!
Megvetően mustrálta a férfit. Csak úgy fortyogott benne a düh.
 – Micsoda egy gyáva alak vagy! Addig fogsz ücsörögni ebben az
átkozott lakásban, amíg végül ki kell vinni innen.
Ezzel kiviharzott az ajtón, majd két nappal később elutazott Kosra
anélkül, hogy beszélt volna Kristerrel.
Azóta megbánta a dolgot.
Krister számára sem lehetett könnyű. Anyai nagyszülei
megszakították a kapcsolatot az édesanyjával, amikor tizennyolc
évesen terhes lett. A nő kénytelen volt egyedül felnevelni a fiút, és a
Systembolagetnél kapott munkával tartotta el magukat. Az ötvenes
évek közepén nem volt könnyű az egyedülálló anyáknak, ráadásul
Krister sem lehetett könnyű gyerek. Amikor a fiú szégyenletes
jegyekkel elvégezte a kilencediket, anyja felvetette a Systemhez, ahol
végül ott is ragadt.
Krister soha nem találkozott az édesapjával. Ahogy az anyai
nagyszüleivel sem. Úgy haltak meg, hogy nem is látták. Képtelenek
voltak szembenézni a botránnyal.
Kicki apja próbált segíteni a testvérén, ahogy csak tudott, de neki
sem mentek túl jól a dolgai. Amikor Kicki szülei a kilencvenes évek
végén életüket vesztették egy autóbalesetben, Cecília próbálta
támogatni az árván maradt lányt, de nem tudott túl sok vigaszt
nyújtani neki.
Néhány év múlva Cecília egyre nehezebben emelgette az
üvegeket, amikor a pénztárban állt. A bal hüvelykujja nem mozgott.
Egymás után ejtette el az üvegeket, amivel hamar magára vonta az
üzletvezető figyelmét. Borzasztóan aggódott, de mindig arra
hivatkozott, hogy úgyis nemsokára nyugdíjba megy. A
Systembolagetnél töltött évek tönkretették.
 Végül a kollégái cipelték el a vállalat üzemorvosához. Több tesztet
is elvégeztek rajta, majd hosszas huzavona után közölték vele az
eredményt: ALS. Egy gyógyíthatatlan betegség, az idegsejtek
pusztulása lassan lebénítja az idegeket és az izmokat. Ha a bénulás
eléri a légzőszerveket, a beteg meghal.
Cecília esetében alig telt el egy év a felismerés és a temetés között.
Egyszerűen feladta. Lefeküdt, és várta a halált. Magzati pózba
merevedett, és a szemük előtt összezsugorodott. Már nem volt sem
ereje, sem akarata küzdeni.
Krister nemigen tudta kezelni édesanyja állapotát. Azt hitte, hogy
ha úgy tesz, mintha nem történt volna semmi, akkor minden jóra
fordul.
A temetés után annyira maga alatt volt, hogy Kicki már attól
tartott, csinál magával valamit. Egész nap csak otthon ücsörgött és sírt,
mindkét kezében egy üveget szorongatva. Egy idő után ruhástul és az
alkoholtól vörösre duzzadt arccal elaludt a fotelban. Mintha akkor
fogta volna fel, hogy soha többet nem látja az édesanyját.
Kicki töltött magának még egy pohár ouzót, majd reszkető kézzel
letette az üveget az asztalra. Kegyetlenül kínozta a Kristerrel
kapcsolatos aggodalom. Másnap mindenképpen fel kell hívnia azt a
rendőrt, hogy megtudja, mit akar.
 Második hét, szerda

9. fejezet

Thomas már azelőtt meglátta Kicki Berggrent, hogy leért a nackai

rendőrség recepciója mögötti lépcsőn.
A nő csillogó szegecsekkel díszített, fehér farmerkabátot, kopott
farmernadrágot, egy feszes, rózsaszínű topot és magas sarkú szandált
viselt. Vékony alkatával és fiús csípőjével hátulról úgy festett, mint
egy fiatal lány. Amikor megfordult, látszott, hogy egy középkorú, sőt
negyven helyett inkább ötvenéves nőről van szó. Szőke haja
túlságosan hosszú volt, ráadásul vörös hajtöve rögtön elárulta, hogy
nem született szőke. A felső ajkán virító ráncok megrögzött
dohányzásra utaltak. A nő erősen le volt barnulva, majdnem
sötétbarnára.
Thomas azon töprengett, hogy vajon a svéd nyár pirította-e meg
ennyire. Arra is felfigyelt, hogy idegesen kotorászott egy
farmeranyagú táskában. Látszott, hogy szívesen rágyújtana egy
cigarettára, de a falon lógó tábla egyértelműen közölte, hogy: Tilos a
dohányzás.
Thomas odament Kicki Berggrenhez, és kezet nyújtott.
– Üdvözlöm, én vagyok Thomas Andreasson. Örülök, hogy el
tudott jönni. Ha jól tudom, nem tartózkodott itthon. Merre járt?
– Görögországban − motyogta Kicki. Meglehetősen idegesnek
tűnt, de ez valószínűleg csak a bizonytalanságát tükrözte.
Thomas felvezette a szobájába.
– Megkínálhatom egy kávéval?
 A férfi megtöltött két csészét a sötét nedűvel. A kávé remek
eszköz a jég megtörésére.
– Sajnos nem olyan jó ez a kávéautomata, de csak ezzel tudok
szolgálni. Foglaljon helyet.
Thomas az íróasztalával szemben elhelyezett székre mutatott.
Kicki Berggren leült, és keresztbe tette a lábát. Az egyik szandálja
kissé lecsúszott a lábáról, úgy tűnt, mintha le akarna esni.
– Rágyújthatok? − kérdezte a nő reménykedve.
Még kérdezés közben kinyitotta a táskáját, elővett egy Prince
márkájú cigarettásdobozt és egy öngyújtót.
Thomas így szólt.
– Sajnálom, de az egész épületben tilos dohányozni. Talán kibírja
addig?
Kicki Berggren bólintott, és bezárta a táskáját. Thomas látta az
arcára kiülő aggodalmat.
– Miről akart velem beszélni? − kérdezte a nő. − A mobilom már
egy hete tönkrement, ezért csak a hazaérkezésemkor hallottam az
üzenetét. Valami baj történt? Többször próbáltam elérni Kristert, de
nem fogadta a hívásokat. Remélem, semmi komoly. Csinált valami
hülyeséget?
Csak úgy özönlöttek a kérdések.
Thomas hallgatott egy ideig. Ez volt a rendőri munka legnehezebb
része. Hogy mondja meg egy embernek, hogy meghalt a rokona? Úgy
döntött, visszakérdez.
– Közel áll az unokatestvéréhez?
Kicki hevesen bólogatott.
 – Ő az egyetlen rokonom. A mamája a nagynéném volt. Elég sokat
voltunk együtt gyerekkorunk óta. Csak egy évvel fiatalabb nálam. A
karácsonyestét is együtt szoktuk tölteni.
Kicki megpróbált mosolyogni, de csak egy grimasz ült ki az arcára.
Thomas nem kertelt tovább.
– Sajnos rossz hírem van. Az unokatestvére meghalt. A holttestét
körülbelül egy hete találták meg Stockholm egyik szigetén,
Sandhamnon. Megfulladt, a víz pedig kisodorta a partra.
Kicki Berggren táskája leesett a földre. A nő szája kinyílt, de
néhány másodpercig egyetlen szó sem távozott belőle.
– Meghalt?
– Igen, részvétem.
Kicki Berggren szeme megtelt könnyel. Thomas elővett a
fiókjából egy doboz zsebkendőt, és átnyújtotta az asztalon. A nő kivett
egyet, és megtörölte az orrát.
– Kér valamit inni? Hozzak egy kis vizet? − kérdezte Thomas
együttérzőn.
Kicki Berggren megrázta a fejét. Lassan lehajolt, és felvette a
táskáját. Letette a térdére, és szorosan átölelte. A szája reszketett,
miközben feszülten fürkészte Thomast, aki így folytatta.
– Úgy véljük, tavasz elején halt meg. Mikor beszélt vele utoljára?
– Márciusban. Három hónapig nem voltam itthon. Egy svéd
étteremben dolgoztam Görögországban, Kos szigeten.
– Volt valami különleges oka, hogy elutazott?
– Egy barátnőmmel voltam, aki korábban is ott dolgozott. Tegnap
este értem haza, akkor hallottam az üzenetét. Azonnal hívtam, ahogy
csak tudtam.
 – Milyen sűrűn szoktak beszélni? − kérdezte Thomas, és ismét a
nő felé nyújtotta a zsebkendős dobozt.
Kicki Berggren megvonta a vállát.
– Mikor hogy − felelte a rózsaszínűre lakkozott körmeit
vizsgálgatva.
– De rendszeresen találkoztak?
– Persze. Nincs más családtagunk.
Miközben Kicki elmesélte Krister gyermekkorát, Thomas
semmilyen összefüggést nem látott a férfi családi háttere és sandhamni
tartózkodása között.
– Nem tudja véletlenül, hogy mit keresett Krister a szigeten? –
kérdezte. − Talán ismert valakit, akit meg akart látogatni?
Thomas kíváncsian fürkészte a nőt.
Kicki Berggren még mindig a földet bámulta.
Mielőtt válaszolhatott volna, Thomas így folytatta.
– Gyakran utazott a finn hajótársasággal? Esetleg a
szabadidejében?
Kicki Berggren idegesen rágta a körmét. Látszott, hogy őrülten
vágyik egy cigarettára, tördelte az ujjait, de egy szóval sem illette az
épületre kiszabott dohányzási tilalmat.
– Igen, egyszer-egyszer. Miért?
– Arra gondoltunk, hogy esetleg egy finn hajóról zuhant a vízbe.
Minden este Sandhamn előtt haladnak el. Ha tényleg beleesett, az
megmagyarázná a vízbe fulladást.
– Krister mindig is nagyon jó úszó volt. Igazából nem volt annyira
oda a vízért, de előfordult, hogy a finnországi hajókkal utazott, főleg,
ha kedvezményes ajánlatokkal kecsegtették. Két évvel ezelőtt együtt
utaztunk Mariehamnba.
 Thomas felírt valamit Krister úszástudásáról a jegyzetfüzetébe.
Úgy döntött, hogy ennyi elég is volt a témáról.
– És hogy állt az alkohollal? Maga szerint sokat ivott? − kérdezte
a nyomozó.
Kicki Berggren bólintott, miközben egyre hevesebben rágta a
körmét. A Thomastól kapott papír zsebkendők időközben nagy
kupaccá nőttek. Egymás után potyogtak le a földre, akárcsak a
madárfiókákból kihulló pihék.
– Rengeteget ivott. Elvégre a Systembolagetnél dolgozott, így
mindig olyan italt hozott haza, amilyet csak akart. Ezenkívül nemigen
érdeklődött semmi iránt, még barátai se nagyon voltak. Abszolút
elégedett volt a saját társaságával, ha volt mit innia és egy jó program
ment a tévében.
Thomas a nyakát vakarva elgondolkozott.
Ha Krister lerészegedett, és kiment egy kis friss levegőt szívni,
akkor könnyedén belepottyanhatott a vízbe. Ez többször előfordul,
mint az ember gondolná, csak a hajótársaságok nem szívesen
hangoztatják.
– Az nem lehet, hogy szándékosan ugrott bele a vízbe? Úgy értem,
hogy öngyilkosságot követett el?
A férfinak eszébe jutott a hurok, miközben elgondolkozva
fürkészte Kickit. A kérdése válasz nélkül maradt. Nem volt könnyű
kérdés, de fel kellett tennie. Sok mindent megmagyarázott volna, ha
a nő unokatestvére tényleg öngyilkosságot követett el.
Kicki Berggren kinyitotta a száját, majd ugyanabban a pillanatban
meg is bánta, és inkább lejjebb csúszott a székben. Az arcán szemfesték
csurgott végig. Kivett még egy papír zsebkendőt a dobozból, és
amennyire tudta, felitatta a könnyeit.
 Thomas a nőre nézett.
– Mondani akart valamit?
– Az anyja februárban halt meg. Nagyon nehezen viselte. Amíg
beteg volt, nem sokat látogatta, de a halála után teljesen kikészült.
Akkor kezdett el igazán inni.
– Annyit, hogy talán élni sem akart már?
Kicki lesütötte a szemét.
– Nem hinném, hogy leugrott volna egy hajóról. Sosem beszélt
öngyilkosságról, pedig elég sok szerencsétlenség érte az életben. Úgy
érezte, sosem kapott igazi esélyt.
A nő szeme ismét megtelt könnyel, és egy újabb zsebkendőt
gyűrögetett a kezében.
Thomas megsajnálta, hiszen látszott, hogy fogalma sem volt arról,
miért akar beszélni vele.
– Lehet, hogy csak baleset volt. De tudnom kellett, hogy ön
szerint hajlamos volt-e öngyilkosságra. Egyáltalán nem biztos, hogy
meg akarta ölni magát. Ez akár az alkohol és a körülmények
szerencsétlen találkozása is lehetett.
Thomas lezárta a beszélgetést, és megkérte Kickit, hogy hívja fel,
ha netán eszébe jut még valami. A nő távozása után a nyomozó leírta
az észrevételeit, és a feljegyzést beletette az aktába.
Kicki fejében összevissza kavarogtak a gondolatok, amikor
elhagyta az épületet. És ő még haragudott Kristerre. Most már
mindent értett. Ennek ellenére képtelen volt elmondani, hogy miért
nem érintkeztek egymással az utóbbi hónapokban. Az utolsó
találkozásukkor történt veszekedésről sem tudott beszélni. Kicki
annyira szégyellte a kirohanását, hogy azt sem tudta, merre menjen.
Krister utoljára csak szitkozódást hallott tőle. Miért kellett így
történnie?
A nő megállt az utcán, és előkotort egy cigarettát. Végre.
Miközben a nikotin szétterjedt a testében, azon gondolkozott, hogy
talán mégis létezik összefüggés. Talán Krister úgy döntött, hogy
véghezviszi a tervét? Egyetlen szó nélkül?
Az nem lehet. Egyedül csak nem merte volna, főleg, hogy Kicki
nem is volt itthon. Vagy mégis?
A nő megvonta a vállát, majd ismét szívott egyet az áhított
cigarettából.
Krister biztos elutazott a hétvégére Helsinkibe, ahol kicsit túl
sokat ivott. Kicki szinte látta maga előtt, ahogy egymás után dönti
magába az olcsó italokat. Arca egyre vörösebb lett az este
előrehaladtával. Biztos kidülöngélt részegen és izzadtan a fedélzetre,
hogy szívjon egy kis friss levegőt, majd ahogy a rendőr is mondta,
elvesztette az egyensúlyát.
Egyszerű baleset.
Kicki érezte, hogy ismét könnyezni kezd.
Szegény Krister. Rendezetlen élet és rendezetlen halál.
Akárcsak az édesanyja.

10. fejezet

– Gondoltam, grillezhetnénk ma este. Mit szólsz? − Nora kérdőn

nézett a kerti padon ücsörgő, éppen kötelet bújtató férjére.
A rojtos kötél bújtatása már-már elfeledett művészetnek
számított. Amolyan férfiaknak való csipkeverés volt. Nem tartozott a
Danderyds kórház röntgenorvosainak kedvelt hobbijai közé, Henrik
mégis szívesen foglalatoskodott vele azokban a ritka pillanatokban,
amikor végre nyugodtan ücsöröghetett a kertben. Erősen koncentrált.
A válaszra váró Nora éppen a kerítésoszlopon függő muskátlik
elszáradt leveleit csipkedte le.
A válasz még váratott magára.
– Henrik − figyelmeztette a férjét újra, miközben érezte a lassan
feltörő feszültséget. − Legalább válaszolhatnál. Grillezünk ma este?
Henrik felemelte a tekintetét a kezében lévő kötélről, és kérdőn a
feleségéhez fordult.
– Mit mondtál?
– Grillezni. Húst. Este. Jó lenne eldönteni, hogy mit eszünk,
mielőtt bezárnak a boltok.
Henrik szemében bűntudat csillant meg.
– Megígértem a srácoknak, hogy sörözünk.
Nora felsóhajtott.
Henrik egész jövő héten vitorlázni fog. Az Európa-bajnokság
egyik fordulója, a Sandhamn Regatta, azaz a KSSS által évente
megrendezett vitorláshét keretén belül kerül sor a különböző
hajótípusok számára.
Henrik kormányosként közreműködött egy négy-hat fős
egytípusú vitorlás hajón. Ez egy hagyományos építésű, olimpiai szintű
hajóosztály volt. A tulajdonosok által tökéletes állapotban megőrzött,
régi azonos típusú vitorlások mahagóniból készültek, az újonnan
épültek a technika fejlődését kihasználva már modern műanyagból.
Henrik hajója is műanyagból volt.
Henrik édesapja is ugyanilyen hajóval versenyzett, és a KSSS
egykori elnökével együtt többször meg is nyerte a versenyeket, így
hát a vitorlázás központi helyet foglalt el a Linde család életében.
 Ez azt is jelentette, hogy Norának egy egész hétig
vitorlásfeleségként, modernebb kifejezéssel élve szingli anyaként
kellett helytállnia a sandhamni regatta idején.
Ez volt az utolsó este, amikor a család közösen és nyugodtan
asztalhoz tudott volna ülni. Az ezt követő napra vendégeket hívtak,
utána pedig máris kezdődtek a versenyek.
Nora elnyomta a feltörni készülő feszültséget, és kedvesen
megkérdezte.
– Nem lenne kellemes, ha ma este csak mi együtt vacsorázhatnánk
a gyerekekkel?
– De már megígértem a srácoknak. Egyébként is ki kell
dolgoznunk a taktikát, így verseny előtt.
A férfi letette a kötelet az asztalra, és a feleségére nézett.
– Ne csináld már. Nem olyan nagy dolog. Tudod, hogy mennek a
dolgok.
Nora úgy döntött, nem vitatkozik. Nem volt értelme egy vacsora
miatt összeveszni. − Rendben. Akkor majd készítek valami ennivalót
nekem és a fiúknak.
Ezzel sarkon fordult, és bement a házba egy kannáért. Meg kellett
locsolnia a virágokat. Egész nap hétágra sütött a nap, teljesen
kiszáradtak a növények.
– Apropó! − kiabált utána Henrik. − Anyám telefonált. Ha nem
baj, hétfőn szeretnének átjönni, hogy megnézzék a vitorlás-versenyt.
Azt mondtam, szívesen látjuk őket.
Nora nem hitt a fülének.
Henrik szülei egész napos elfoglaltságot jelentettek. Szabályosan
elvárták, hogy ízletes, házilag készített étellel fogadja, és persze
szórakoztassa is őket. Mivel Henrik a vitorlásversenyen tartózkodik
majd, egész nap neki kell gondoskodnia róluk és a két gyerekről.
Ráadásul előtte alaposan ki kell takarítania a házat.
Amikor egyszer arról panaszkodott anyósának, hogy képtelen
mindent hiánytalanul megcsinálni, azt a választ kapta, hogy vegyen
fel egy lengyel bejárónőt, és minden megoldódik.
– Az én időmben mindig lehetett találni megfelelő segítséget −
mondta az anyósa a manikűrözött körmeivel legyintve. − Nem értem
ezeket a mai anyákat, akik mindig mindent maguk akarnak elvégezni.
Gondolj csak bele, mennyivel egyszerűbb, ha egy dada pesztrálja a
gyerekeket. Meg kell tanulnod lazítani, kedvesem.
Henrik szülei egész életüket diplomaták között töltötték, mert
Henrik édesapja a nyugdíjba vonulásáig a külügyminisztériumnak
dolgozott. Különböző országok különböző nagykövetségein éltek,
ahol természetesen számos háztartási alkalmazott leste minden
kívánságukat.
Ez meg is látszott rajtuk.
Amikor Henrik apja, Harald Linde először találkozott Thomasszal,
tetőtől talpig végigmérte, majd egyik szemöldökét a magasba vonva,
fennhéjázó hangon megkérdezte:
– Ismerem az apját?
Noha Thomas nemigen díjazta a fölényeskedő stílusát, csak
mosolygott, és üdvözlésképpen a kezét nyújtotta.
– Nem hinném − felelte −, hacsak nem dolgozott a Várby
iskolában, ahol az apám matematikatanár volt.
Nora gyorsan elmagyarázta, hogy Thomas az egyik legjobb
gyermekkori barátja, majd igyekezett minél előbb témát váltani.
Mélyen legbelül tudta, hogy Henrik apja elviselhetetlenül öntelt, de
ezt persze nem mondhatta a férjének.
 Apósa még így is jobb volt a hetven év körüli, csontsovány,
folyton társadalmi rendezvényeken sürgő-forgó anyósánál.
Monica Linde egy nagyzoló sznob volt, aki minden alkalmat
kihasznált, csakhogy elmesélje, mi finomat ebédelt vagy éppen melyik
híres emberrel találkozott. Minden egyes beszélgetést ő irányított, alig
hagyott bárkit szóhoz jutni.
Nora számára, − ahogy mindenki más számára is − rejtély volt,
hogyan bírta ki mellette Henrik édesapja. Nora anyukája csak
mosolygott, ha Monica Lindére terelődött a szó, és kedvesen azt
hajtogatta, hogy minden ember más, és csak a jó oldalukat kell
meglátni.
Monica Linde természetesen istenítette egyetlen fiacskáját, és
folyton emlékeztette Norát arra, hogy Henrikkel megfogta az isten
lábát. Az persze eszébe sem jutott, hogy fordítva is lehet a helyzet.
Nora réges-régen feladta, hogy szorosabb kapcsolatot létesítsen az
anyósával. Igyekezett illedelmes, de távolságtartó viszonyt ápolni, ami
mindenki számára előnyös volt. Olykor-olykor együtt költötték el a
vasárnapi ebédet, vagy elmentek egy közös nyaralásra, de Nora
általában igyekezett kitérni Monica útjából.
Szerencsére a szülei mindig rendelkezésre álltak, ha vigyázni
kellett a fiúkra, és mindezt kitörő lelkesedéssel tették. Nélkülük
nemigen birkóztak volna meg a hétköznapokkal. Ám ahányszor a fiúk
találkoztak az apai nagyszülőkkel, Monica Linde mindig azzal
piszkálta őket, hogy nem elég illedelmesek és jól neveltek.
Nora már előre tartott a hétfőtől, amikor majd az anyósa és az
apósa körül kell ugrándoznia.
– Nem lenne jobb, ha akkor jönnének, amikor te is itthon vagy? −
próbálkozott Nora. − Akkor legalább veled is találkozhatnának.
 Reményteljesen fürkészte a férjét.
– De hát meg akarják nézni a versenyt.
Henrik értetlenül nézett maga elé. Meg sem hallotta, ha a felesége
valami rosszat mondott az anyjára.
Nora feladta a küzdelmet.
– Rendben, akkor jöjjenek − mondta, majd elindult a házba. –
Hívd fel őket.
 Második hét, csütörtök

11. fejezet

Kicki Berggren a számítógépe előtt ücsörgött, mint mindig. Még

valamikor régen, használtan vette a gépet, és annak ellenére, hogy
többéves volt, tökéletesen működött. Kicki imádott a neten szörfölni.
Képes volt órákon át ülni és chatelni. A kaszinóból hazaérve igazi
kikapcsolódást jelentett a számára.
Néha olyan fáradt volt, hogy felállni is alig bírt, annyit ácsorgott
a Black Jack-asztal mögött, de aludni képtelen lett volna. Agya egész
éjjel a kártyák állását figyelte, ezért képtelen volt csak úgy
kikapcsolni. Kicki azért ült le a számítógép elé, hogy megnyugodjon.
Néha ismert emberek honlapjait nézegette, és arról álmodozott,
milyen lenne egy másfajta, lehetőségekkel teli új élet.
Hirtelen ötlettől vezérelve rákattintott a Waxholmsbolaget
társaság honlapjára. Beírta, hogy Sandhamn, és máris előjött egy
táblázat a Stavsnás Vinterhamnból közlekedő hajók pontos
menetrendjéről.
Pénteken óránként jártak. A Slussentől tizenegy óra tíz perckor
indult egy busz Stavsnásbe. Az onnan induló hajó pedig nem sokkal
egy után már a célállomásra érkezik. Ezek szerint csupán néhány óra,
és máris Sandhamnon lehet.
Ismét eszébe jutott az a bizonyos levél. Egész héten ez járt a
fejében. A jövő kulcsa.
Tényleg ki kellene használnia?
Krister nélkül teljesen magára maradt. Ez volt az utolsó esélye. Az
igazság pedig az ő oldalán állt.
 Megfontoltan meggyújtott egy újabb cigarettát, és meghozta a
döntést. Másnap utazik Sandhamnba. Úgyis csak a hétvégét követően
kell dolgoznia. Ha másnap elutazik, akkor akár vasárnapig is
maradhat. Ennyi idő bőven elegendő ahhoz, hogy megtegye, amit
akar.
 Második hét, péntek

12. fejezet

A Waxholmsbolaget hajója teljesen tele volt. Érződött, hogy nyár

közepén jártak. A turisták szabályosan megszállták a környéket. A
gyerekes családok pelenkát, a nyugdíjasok piknikkosarakat
szorongattak a kezükben, a nyaralók szorgalmasan hordták át a
cókmókjukat a víkendházakba.
Kicki Berggren még sosem látott ennyi IKEA-s zacskót egyszerre.
Mintha a sziget összes lakója kék zacskókban költöztette volna át a
vagyonát. A csomagoknak kijelölt sarokban virágcserepek és
zsúfolásig pakolt papírzacskók hevertek. Biciklik és babakocsik
tornyosultak egymás hegyén-hátán.
Kicki nagy nehezen talált magának egy helyet a szabadtéri
fedélzeten. Egy kicsit fújt a szél, de a hajóban tomboló nyomasztó
meleghez képest maga volt a paradicsom. Nagyot sóhajtva leült, és
meggyújtott egy cigarettát. Tekintetével végigpásztázta Stavsnás
területét, a sziget déli részét kiszolgáló központot. A fehér hajók
egymás mellett sorakoztak a kikötőben. A benzinkútnál hosszú sor állt
a fagylaltot és forró virslit árusító bódé előtt. Kicki éhes volt, és azt
kívánta, bárcsak hozott volna magának valami harapnivalót.
A szeme sarkából látta, hogy egy másik tömött, piros távolsági
busz érkezik a buszmegállóba, és a leszálló utasok szabályosan
özönlenek a hajók felé.
Te jó ég, mennyien rohanják meg egyszerre a szigetet!
Amikor a hajó végre megérkezett Sandhamn kikötőjébe, egy
örökkévalóságig tartott a leszállás. Az utasokból álló sor csak lassan
jutott fel a fedélzetre, majd onnan a kikötőhídra. Kicki átadta a jegyét,
és bizonytalanul a szárazföldre lépett, ahol sok sandhamni
türelmetlenül várta az érkezőket.
A kikötő egyik oldalán egy teherautóba pakolták az ételekkel és
italokkal teli, egymáson tornyosuló ládákat. Az emberek izgatottan
nyüzsögtek, a híd mögött számos vitorlás hajó és motorcsónak
tolongott a kikötőben. Gyerekek szaladgáltak fagylalttal a kezükben.
Az egész sziget megtelt élettel.
Kicki odament a kikötő hirdetőtáblájához, hogy tájékozódjon.
Tetszett neki a hely. Egyenesen szemben egy piros kétlakásos ház állt,
egy ruhákat árusító üzlettel a bal sarkán. Ruhabolt, állt a táblán.
Balra volt a KSSS-klubházhoz vezető parti sétány. Egy
pletykalapban már olvasott róla. Az egyik vitorlásverseny után
rendeztek itt egy fergeteges bált, amelyen még a király és a királyné,
valamint Victoria is részt vett.
A kikötő és a klubház közötti stégeknél mindenféle méretű és
fajtájú hajó sorakozott. A kikötő jobb oldalán üzletek és étkezdék
helyezkedtek el félkör alakban. Messze a távolban egy nagy sárga ház
vonta magára a kíváncsi tekinteteket, a homlokzatán hatalmas
betűkkel a Sandhamn Fogadó felirat virított. A táblákból ítélve volt
benne kocsma, kerthelyiség és étterem is.
Kicki úgy döntött, hogy először is szállást keres magának
éjszakára.
Odasétált az egyik bódéhoz cigarettát venni. Megkérdezte az
eladótól, hogy tud-e esetleg egy nem túl drága kiadó szobát. Nem volt
kedve sok pénzt áldozni egyetlen éjszakáért.
– Ott az imaház − felelte a pult mögött álló szőke tinédzser lány.
− Van valami Aludj & reggelizz! ajánlatuk. Az elég olcsó. Ráadásul
isteni a reggelijük. Ezenkívül csak méregdrága helyek vannak. A
vitorlásklubban ugyanannyiba kerül, mint a városban. Persze nagyon
puccos.
Kicki kedvesen rámosolygott a lányra, aki a kis ablakon kihajolva
mutatott az étterem felé, amelyre Kicki is felfigyelt nemrég.
– Maximum ötszáz méter, nem lehet több öt percnél − mondta a
lány segítőkészen mosolyogva.
Kicki felvette a táskáját, és elindult. A szandálját néhány lépés
után belepte a homok. A szigetet kétségkívül mindenütt kavics és
homok borította.

13. fejezet

– Henrik, siess már! − kiabált fel Nora a lépcsőn. − Mindjárt itt vannak,
és még a krumplit sem pucoltuk meg!
Péntek este volt. Két párt hívtak meg Sandhamnról, és Thomast.
Nora azon gondolkozott, hogy meghívjanak-e egy szingli lányt, de
nem tűnt igazán aktuálisnak.
Thomas és a felesége, Pernilla még a télen elváltak, mert nem
bírták feldolgozni a lányuk elvesztését. Ráadásul Thomas rá sem
nézett más nőkre, úgyhogy párkapcsolatra bizonyára még gondolni
sem akart.
Norát akaratlanul is kirázta a hideg, amikor Thomasra és a kis
Emilyre gondolt. Borzasztó tragédia. Egyik pillanatban még volt egy
gyönyörű három hónapos kisbabájuk, a másikban már nem.
Emily éjszaka, álmában halt meg.
Amikor Pernilla tejtől duzzadva felébredt reggel, a kislány
kihűlve és élettelenül feküdt mellette a kiságyában. Pernilla és
Thomas kimondhatatlan fájdalmat érzett, de kettejük közül
Pernillának volt a rosszabb. Őt a fájdalom mellett bűntudat is kínozta.
– Olyan kimerült voltam − zokogta −, egész éjjel csak aludtam,
ahelyett, hogy róla gondoskodtam volna. Ha felébredtem volna, akkor
talán még ma is élne. Egy igazi anya bizonyára megérezte volna, ha
baj van.
Végül az önvád és a bűntudat tönkretette a kapcsolatukat. Thomas
a munkába temetkezett, Pernilla pedig semmilyen vigaszt nem talált.
A válás elkerülhetetlen volt.
Nora próbált segíteni, de Thomas nem engedte közel magához.
A férfi csak hallgatott és magába zárkózott. Átköltözött Harőre, és
teljesen elszigetelte magát.
Nora nyár elején érezte úgy, hogy kezdi visszakapni a régi
Thomast, a szőke és kócos gyermekkori barátot. Csakhogy a férfi
szeme köré új ráncok gyűltek, és időközben néhány ősz hajszállal is
gazdagabb lett. Volt egy különös árnyék a szeme fölött, ami addig nem
volt ott.
– Mit csináljak?
Henrik halkan a felesége mögé ólálkodott. Nora megfordult és
rámosolygott. A férfi vicces kedvében volt. Kellemes estének néztek
elébe. Nora gyorsan elhessegette a fejéből a hétfőn érkező após és
anyós képét.
– Mit szólnál a krumpli főzéshez, a halsütéshez, a
salátakészítéshez és a rebarbarás süti vaníliaszószának
megalkotásához?
Nora egy gyors csókot nyomott a férje arcára, majd átnyújtotta
neki a burgonyákkal teli zacskót és a krumpli hámozót.
 – Apropó, átfestenéd a tetőt, és építenél gyorsan egy kerítést,
mielőtt megérkeznek a vendégek?
Henrik felnevetett.
Igazi társasági ember volt, nagyon szerette, ha vendégek jöttek.
Senki sem mulatott olyan jól egy koktélpartin, mint Henrik. Norát
teljesen lenyűgözte, amikor megismerkedtek, pedig ő nem volt
ennyire nyitott. Henrik bármilyen bulira igent mondott, és bármikor
képes volt meghívni a barátait. Egy diplomatacsalád egyedüli
gyerekeként hamar hozzászokott a különböző fogadásokhoz és
kapcsolatteremtéshez, ami nem volt mellékes.
Az inkább otthonülős Nora gyakran tiltakozott. Nem volt baja a
vendégeskedéssel, de néha azért jó csak a családdal együtt lenni. Főleg,
amikor a gyerekek még kicsik voltak, és teljesen ki volt készülve a
folyamatos szoptatástól és éjszakai ébrenlétektől, ezért inkább
kényelmesen elterült volna a tévé előtti kanapén.
Henrik egészen más véleményen volt. Nincs jobb annál, mint
amikor a barátaival lehet az ember, szokta mondani. Néhányat csak
meghívhatunk. Nem kell sokat. Ne csináld már, annyira nem
veszélyes.
Ilyenkor Nora úgy érezte magát, mint egy igazi buli-gyilkos.
Semmi értelme nem volt a férfival vitatkozni, hiszen úgysem értette
meg. Így hát inkább beleegyezett, csakhogy mentse a családi békét.
Általában jól sikerültek az efféle esték, csak Nora néha kicsit
túlhajszolta magát.
Ma este azonban kirobbanó formában volt.
– Lehet, hogy nem leszek kész mindennel, de ha megiszol egy
pohár bort, akkor talán meg tudsz bocsátani nekem, ha csak a felével
végzek? − kérdezte Henrik Norára kacsintva.
 A férfi kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivett egy üveg chardonnay-
t. Aztán elővett két borospoharat, és megtöltötte őket. Az egyiket
odanyújtotta Norának, majd elővett egy tálat meg egy vágódeszkát,
hogy nekiálljon a burgonya és a hal elkészítésének.
Nora közben megterített. Úgy döntöttek, a kertben esznek, hogy
élvezhessék a kellemes estét. A sült csapósügérhez spenótot, házi
bagettet és fűszeres vajat kínálnak majd. A kiskertből szerzett
rebarbarát, majd a nagymamája régi receptje alapján készített egy
mennyei szószt.
Egészen biztosan jól fognak szórakozni.

Amikor Kicki Berggren visszament az imaházhoz, még mindig nagyon

zaklatott volt. Teste reszketett a feszültségtől, úgy érezte magát,
mintha egy maratoni futás után lenne.
Megpróbálta elhessegetni a fülében csengő hűvös hangot, amely
megkérdezte, hogy komolyan átgondolta-e követelését. Majd
felsorolta a vele járó következményeket.
Kicki az ajkába harapott. Elhatározta, hogy nem hagyja magát
megfélemlíteni.
Ha az élet egy kicsit is nagylelkűbb lett volna vele, akkor talán
nem is lenne itt. Szerencsére már régen megtanulta, hogy a
sajnálkozás nem old meg semmit. Utálta a pénzhiány miatti
kiszolgáltatottságot. Utálta, hogy mindig mosolyognia kell a
kaszinóban. Nem beszélve a részeg vendégekről, akik élvezettel
fogdosták izzadt kezükkel. Kicki valami egészen másra vágyott, egy
másféle lehetőségekkel teli másféle életre.
Úgy tűnt, hogy ez az élet most karnyújtásnyira van tőle.
 Ő csak azt követelte, ami megilleti. Semmi mást. Se többet, se
kevesebbet. Pontosan tudta, mit akar, ezért másnap vissza fog menni,
és kénytelenek lesznek megegyezni vele. Még nem mondta ki az
utolsó szót…
Idegesen szívott egy nagyot a cigarettájából. Három gyufát kellett
elhasználnia ahhoz, hogy meggyújtsa. Valószínűleg tilos volt a
szobában dohányozni, de nem érdekelte. Próbált megfeledkezni arról,
milyennek láthatta őt az előbb az idegen.
Feszes farmert viselő, középkorú nő, a haja túlságosan hosszú, a
festék sem tudja elrejteni az elővillanó ősz hajszálakat. Harmincötnek
igyekszik kinézni, de valójában majdnem tizenöt évvel több.
Kickit minden arra emlékeztette, hogy ő volt a legidősebb krupié
a kaszinóban, aki simán az anyja lehetett volna a többi asztal körül
ácsorgó lányoknak. Kollégái mind azt kántálták, hogy csak néhány
évet szentelnek ennek a hivatásnak. Nem lenne értelme több időt
áldozni ilyen ronda öreg emberekre, akik több pénzt vernek el, mint
amennyit be mernek vallani a feleségüknek.
Könnyedén megtalálta a sárga iskolaépület alatt meghúzódó
imaházat. Alig telt öt percbe. Pont, ahogy a bódéban álló lány mondta.
Az imaház vezetője rögtön felvilágosította arról, hogy hatalmas
szerencséje van, amiért foglalás nélkül kap szobát. Valaki épp
lemondta a foglalását, így az öt szoba egyike üresen állt, és csak be
kellett jelentkeznie.
Kicki átvette a kulcsot, és felsétált a második emeleti szobába. A
csipkefüggönyös ablakú, régi bútorokkal berendezett szoba barátságos
látványt nyújtott. Kicki kipakolta azt a pár dolgot, amit magával
hozott, majd lefeküdt az ágyra, hogy összeszedje a gondolatait. Újra és
újra azt hajtogatta magában, amit mondani készült. Már elhatározta,
hogy megteszi, de ettől függetlenül meglehetősen ideges és izgatott
volt a találkozó előtt.
Indulás előtt megkérdezte az imaház vezetőjétől az utat, de a nő
új volt a szigeten, ezért nem tudott neki segíteni. Kicki cseppet sem
aggódott, biztos volt benne, hogy megtalálja. Egyébként sem olyan
nagy a sziget.
Aztán mégsem volt olyan könnyű, mint gondolta. Végül egy
pékség előtt álldogáló tizenéves lány magyarázta el az utat. Akkor már
három óra volt.
Kicki bekopogott az ajtón, és már éppen el akart menni, amikor
kinyitották. Elmondta, mi járatban van, és be is engedték a házba.
Nyilvánvaló volt, hogy nem látják szívesen, és nem is számítottak
rá.
Miután közölte a követelését, csönd lett. A ház tulajdonosa
hűvösen fürkészte jó ideig. Szürke szeme semmit sem árult el arról,
hogy mi jár a fejében. Kínos csend telepedett a szobára, majd addig
terjeszkedett, míg végül elviselhetetlenné vált.
Kicki nagyokat nyelt, és megnyalta a száját. Hirtelen megfordult
a fejében, hogy talán túl messzire ment. Az idegen környezet teljesen
elbizonytalanította. A szoba berendezése egyáltalán nem illett az
ízléséhez, olyan volt, mintha egy másik világban járt volna.
Ekkor eszébe jutott az unokatestvére.
– Krister halott, én pedig kérem a részemet.
Kicki mereven nézett maga elé, miközben arra koncentrált, hogy
ne tűnjön idegesnek és bizonytalannak. Olyan erősen tördelte a kezét,
hogy egyik körme mélyen belefúródott a bőrébe. A fájdalomtól
pislognia kellett, de igyekezett gyorsan elhessegetni az érzést.
 A házigazda váratlanul felállt. A mozdulat olyan hirtelen jött,
hogy Kicki beleremegett.
– Csak nem fogunk összeveszni. Hozok valami innivalót, hogy
nyugodtan beszélhessünk.
Kicki Berggren egyedül maradt. Hallotta, hogy szekrények
nyílnak a konyhában. Majd porcelánok csörögtek egy tálcán.
Kicki végignézett a szobán, amelyből egy túlságosan nagy
ebédlőasztalt befogadó étkező nyílt. Az asztal körül legalább egy tucat
szék állt, sőt még a falnál is sorakozott négy. A tengerre nyíló kilátás
gyönyörű volt. Ügy tűnt, mintha karnyújtásnyira lenne.
Kicki felnézett, és ismét a szürke fürkésző szempárral találta
szemben magát.
– Megkínálhatom egy kis teával?
Az idegen egy teli csészét nyújtott felé.
– Nem akarja még egyszer végiggondolni a követelését? − kérdezte
a nyugodt és visszafogott hang. − Mielőtt túl késő lenne?

14. fejezet

Thomas a fürdőszobában állt. A tükörben fáradtnak és megviseltnek

látta magát. Egyáltalán nem úgy festett, mint aki nemsokára egy
kellemes estét tölt el a Linde család otthonában.
Nem sokkal hat óra előtt érkezett Harőbe. Egy óra múlva
Sandhamnon kell lennie. Előtte még zuhanyoznia és borotválkoznia
kell.
Thomas háza Harö északi oldalán állt. A szülei még az ötvenes
években vásárolták, jóval azelőtt, hogy olyan kapósak lettek a szigeten
lévő házak. Néhány évvel ezelőtt leválasztottak a telekből két részt a
fiaiknak.
A Thomas telkén lévő régi faház meglehetősen rozzant volt már,
de gyönyörű helyen, közvetlenül a víz és egy hatalmas nyírfa mellett
állt.
Pernilla és Thomas rengeteg időt fektetett abba, hogy igazi
nyaralóvá varázsolja a házikót. Olyan otthonná, amilyenre a gyerekes
családok vágynak.
Mire elkészültek, a régi faházból egy óriási ablakokkal és nyitott
térrel büszkélkedő káprázatos nyaraló lett. A padlásra kerültek a
hálószobák, hogy kihasználják a tető magasságát. A bejárati ajtótól egy
keskeny kavicsos út vezetett a stéghez, ahol a kellemes kerti székekből
csodálhatták a nyári estéket.
A nyaraló elvitte az összes szabad idejüket és pénzüket, de a
végeredmény pontosan olyan lett, amilyenre vágytak.
Aztán jött a válás.
Alig egy nyarat töltöttek ott, és máris elváltak útjaik.
Miután a nyaraló Thomas öröksége volt, az osztozkodás roppant
egyszerűen zajlott. Pernilláé lett a városi lakás, Thomas pedig
megtartotta a harői házat. Szép és otthonos lett, ezért teljesen logikus
döntés volt.
És szívszaggató.
A válás után Thomas vett magának egy kétszobás lakást
Gustavsbergen. Kifejezetten praktikus okokból, hiszen csupán húsz
percre volt a munkahelyétől, de mégsem volt igazi otthon. A férfi
mostanában csupán Harőn érezte otthon magát. Ha egyáltalán…
Thomas elővette a borotvát és a borotvahabot a fürdőszoba-
szekrényből, és teleengedte meleg vízzel a mosdót.
 Igazság szerint egyáltalán nem volt kedve áthajókázni
Sandhamnra, de Nora már hetekkel ezelőtt meghívta, és nem akart
csalódást okozni neki. Főleg nem ilyen kevéssel a találkozó előtt.
– Gyere már, Thomas − mondta neki Nora. − Nem árt, ha egy kis
társasági életet is élsz. Nem lehet folyton csak dolgozni vagy Harőn
lenni. Ideje új ismeretségeket kötnöd.
Norának természetesen igaza volt, de akkor is szörnyen
nyomasztó volt.
Thomas kezében a borotvát szorongatva leült a vécéfedélre. Néha
úgy érezte, nem bírja tovább.
Az elmúlt tizenöt hónap volt élete legkegyetlenebb időszaka, ilyet
még a legádázabb ellenségének sem kívánt volna. Minden éjszaka
Emilyről álmodott, és arról, hogy képtelen volt megmenteni. Napokig
nem mert bemenni a munkahelyére, mert attól félt, hogy a kollégái
előtt fog kiborulni. A házassága meg közben darabokra hullott.
Thomas a válást követően legalább fél évig mindenféle kapcsolatot
került. Egyáltalán nem volt igénye mások társaságára. Csak egyedül
akart lenni, azt akarta, hogy hagyják békén.
Minden idejét a munkába ölte. Össze sem tudta volna számolni,
hányszor éjszakázott bent az irodában. A csendes és sötét folyosók
valahogy nyugalmat árasztottak magukból. A magány megérintette.
Thomas szívesen időzött az íróasztalnál a síri csendben.
Számára a munka volt a mentőkötél.
Ha nem lettek volna a kollégái, lehet, hogy túl sem élte volna.
Minden egyes ébredés egy küzdelem volt. Ennek ellenére annyi
munkát vállalt, amennyit csak bírt. Minden önkéntes feladatra
jelentkezett. Órákat foglalkozott olyan dolgokkal, amelyekkel nem
kellett volna.
 Mintha minden egyes új eset segítette volna a felépülését.
Lassan, de enyhült a fájdalom. Helyette azonban jött a fáradtság,
ami teljesen eluralkodott rajta. Thomas egyszerűen nem bírt mit
kezdeni a kimerültséggel. Napközben még elvolt valahogy, de estére
teljesen kikészült.
Az utóbbi fél évben többet aludt, mint egész életében.
Minden este arra vágyott, hogy végre lefeküdhessen és elfeledje
az életét. Mintha sosem lett volna elege az öntudatlanságból.
Április elejére kezdett világosabban látni, és megpróbálta
visszanyerni a régi erejét. Megpihent a hosszú és világos tavaszi, nyár
elejei esténken. Legnagyobb csodálatára még a légzés is könnyebben
ment.
A munkáját kötelességtudóan végző professzionális rendőr és a
nyugalomra vágyó magánember, Thomas közötti szakadék azonban
nem csökkent.
A férfi a fürdőszobában ücsörögve próbált erőt gyűjteni.
Nemsokára itt a közös vacsora ideje. Felállt és felemelte a
borotvahabos flakont. Erőltetetten rámosolygott a tükörképére, majd
végighúzta az állán a borotvát.

Kicki Berggren körbenézett az időközben félig árnyékos kikötőn. Még

mindig az ízetlen teát érezte a szájában. Még egy kávéval sem kínálták
meg, csak azzal az undorító teával.
Kicki megpróbált egy kicsit pihenni a szobájában, de túlságosan
izgatott volt, ezért egy óra múlva feladta a próbálkozást. Felkapta a
kabátját, és lement a kikötőbe. Innia kellett valamit. Valami erőset.
Egy kis ennivaló sem ártott volna. Kicki szabályosan leosont a lépcsőn,
hogy ne kelljen találkoznia a lelkes vezetővel. Nem bírta volna
elviselni a fecsegését, túl sok mindenen járt az agya.
A Dykarbaren étterem terasza kellemesnek tűnt, de amint
közelebb ment, látta, hogy már minden helyet elfoglaltak a fiatal
vendégek. Kivágott felsőket és hatalmas napszemüvegeket viselő
lányok ücsörögtek a hátrafésült hajú, piros rövidnadrágos fiúk
társaságában.
A rozé borok láthatóan közkedveltek voltak, hiszen minden egyes
asztalon ott virított a következő felirat: Think pink, drink pink.
Kicki a rozéval kapcsolatos ismereteit még középiskolás korában
szerezte, amikor minden egyes hátsó kertben egy bizonyos fajtát, a
Matteus rozét itta mindenki. Már a gondolatától is kirázta a hideg.
Akkor sem volt jó, úgyhogy minden bizonnyal most sem. Az
elkényeztetett és részeg fiatalokból pedig egyébként is elege lett
Koson. Erre most igazán nem volt szüksége.
Körülnézett, hátha talál valami jobbat.
Valamivel arrébb meglátta Sandhamn fogadóját, ami sokkal
barátságosabbnak tűnt. Kicki megfordult és elindult a Pub feliratú
lépcső felé.
Amikor kinyitotta az ajtót, minden homályosnak tűnt, de idővel
hozzászokott a szeme, és hirtelen egy sötét faburkolattal díszített,
lakályos helyiségben találta magát.
A barna bárpult mögött egy lófarokba fogott hosszú szőke hajú
fiatal fiú fogadta a rendeléseket. A végtelennek tűnő pultnál félig teli
poharakkal ücsörögtek itt-ott a vendégek. A hely meglehetősen üres
volt, nem is csoda, hogy a nyaralni vágyó turisták ebben a gyönyörű
időben nem egy sötét sörözőben kívánták eltölteni az idejüket.
 Kicki az ablakon keresztül látta, hogy az emberek sorban állnak a
teraszon lévő asztalokért. Neki teljesen megfelelt odabent is.
Nyugalomra volt szüksége. Egyébként is enni akart valamit, hogy
végre megszabadulhasson a szájában maradt undorító íztől.
A falon függő palatáblán szerepelt a választék. Minden
ínycsiklandozónak tűnt, de Kicki végül egy csípős egytálétel mellett
döntött.
Egy sörrel a kezében beült a pulttól legmesszebb eső sarokba.
Levette a kabátját, és letette a mellette lévő székre. Elővett a táskájából
egy sminktükröt, és egy fésűvel kifésülte a hosszú haját. Becsúsztatta
a fésűt a kabátzsebébe, majd megszokásból elővett egy doboz
cigarettát. Abban a pillanatban rájött, hogy Svédországban már tilos
házon belül dohányozni.
A szeme sarkából látta, ahogy egy férfi belép az ajtón, és rendel
magának egy sört a bárpultnál. Miután megkapta az italát, elindult
Kicki irányába.
A nő automatikusan rámosolygott.
A kaszinóban töltött hosszú évek során ez már mindennapos
szokássá vált nála a vendégek üdvözlésekor.
A vékony, negyven körüli férfi kedvesnek tűnt. Agyonmosott kék
pólót, farmert és tornacipőt viselt. Ideje volt fodrászhoz mennie, de a
haja ápolt volt.
Kicki hirtelen társaságra vágyott. Amikor összetalálkozott a
tekintetük, megszólította.
– Nyugodtan ideülhet − mondta a szemközti székre mutatva.
Kicki kedvesen mosolygott, miközben a férfi leült.
– Itt lakik? − kérdezte a nő.
A férfi felnézett, és bólintott.
 – Mhm, van egy házam.
– Nyaraló?
– Nem, itt élek. Itt születtem a szigeten. Egész életemben itt éltem
− felelte a férfi a szájához emelve a poharat.
A nő kissé közelebb húzódott.
– Kickinek hívnak.
– Engem Jonnynak.
A férfi kinyújtotta a kezét, majd gyorsan meg is bánta, ezért csak
bólintott.
– Mivel foglalkozik? − érdeklődött a nő.
– Ezzel is, azzal is. Asztalos vagyok, de sokat rajzolok. És besegítek
a nyaralótulajdonosoknak is.
A férfi kortyolt egy nagyot, majd megtörölte a száját a kézfejével.
Ahogy letette a poharat az asztalra, kilöttyent egy kis sör, de láthatóan
nem érdekelte a dolog.
– És miket szokott rajzolni?
Kicki nagyon kíváncsi volt, de főként az érdekelte, milyen a
szigeten élni.
– Mindenfélét. Általában tájképeket.
A férfi zavartan felnevetett. Elővett egy grafitceruzát a
farzsebéből, és odanyúlt az asztalon lévő szalvétáért.
Néhány gyors mozdulattal lerajzolta Kicki profilját. Csupán egy-
két ceruzavonás volt, mégis zavarbaejtően hasonlított. A férfinak
sikerült elkapnia a nő vonásait és arckifejezését.
Odatolta a rajzot Kicki elé.
– Tessék. A magáé.
– Milyen tehetséges − szólt Kicki döbbenten. − Gyakran rajzol?
 – Nem nagyon. Nyáron főleg asztalosmunkákat végzek. Mindig
van valami javítanivaló, a nyaralók pedig nem szívesen foglalkoznak
ezekkel a dolgokkal. Egyébként meg jól fizetnek, persze feketén, de
szerintem ez így jó. Mit kezdenék egy számlával?
A férfi mosolyogva próbálta alátámasztani a szavait.
Egy szőke pincérnő érkezett Kicki egytálételével. A nő letette a
tányért az asztalra, majd mellé tett egy szalvétába csomagolt kést és
villát is. Igazán ízletesnek tűnt a sült tojással és céklával gazdagított
fogás.
A pincérnő gyakorlott mozdulattal elvette Kicki üres poharát,
majd kedvesen így szólt:
– Hozhatok még valamit?
Kicki jókedvűen a társaságára pillantott. A férfi kedvesnek és
szégyenlősnek tűnt, de cseppet sem unalmasnak. Kölyökkutya
tekintete rögtön levette Kickit a lábáról.
A nő odahajolt, a füle mögé parancsolta egyik rakoncátlankodó
tincsét, és kacérkodva így szólt.
– Meghívsz egy sörre? Legalább elmesélheted, mit csinál az ember
Sandhamnon péntekenként a nyár közepén. Most először vagyok itt.

15. fejezet

Nora ezt nevezte tökéletes sandhamni estének. A szomszédos

kertekből átszűrődött az ugyancsak a szabadban vacsorázó
szomszédok boldog csevegése.
Valahonnan messziről Dinah Washington „Mad about the boy”
című száma szólt. Olyan csend volt, hogy még a méhek zümmögése is
hallatszott. A fecskék magasan repkedtek, ami a jó idő megmaradását
jelzi. A csapósügérek mennyeiek, a hangulat nagyszerű volt.
A desszertnél szóba került a parton talált halott ember.
– Hogy megy a nyomozás? − kérdezte Henrik.
– Hát − szólt Thomas −, úgy tűnik, természetes halál volt. Talán
baleset. Lehet, hogy lepottyant egy finn hajóról. Minden este
elhajózik itt egy-kettő. − Bekapott egy darab rebarbarát, majd így
folytatta. − Magányos ember volt. Se család, se szülők, se barátok. Az
egyetlen rokona egy unokatestvér volt, egy nő, akihez viszonylag
szoros kapcsolat fűzte. Borzasztóan szomorú élete lehetett.
Thomas abban a pillanatban megbánta, amit mondott. A halott
férfi sorsa kísértetiesen hasonlított az övére.
Se család, se gyerek, vészesen közeledett a negyvenhez, és egyedül
élt egy kétszobás lakásban.
Ki ő, hogy szomorúnak nevezi Krister Berggren életét?
– Miből gondolod, hogy természetes halál volt? − kérdezte
Henrik, miközben továbbadta a vaníliaszósszal teli tálat.
A kérdés visszarántotta Thomast a jelenbe, aki gyorsan
összeszedte magát.
– Nincsenek jelek. Fulladástól halt meg. Az egyetlen, ami
elgondolkoztató, hogy egy hurok volt a derekán. Habár ennek sem
kell, hogy jelentősége legyen. A legtöbb esetben sok
megmagyarázatlan kérdésbe botlunk.
– Egy hurok?
Henrik kérdőn nézett Thomasra.
– Igen, egy hurokszerű valami volt a testére húzva. Olyan volt,
mint egy egyszerű kötél. Nem voltak rajta nyomok, és az anyaga sem
volt szokatlan.
 – Lehetett valami oka arra, hogy öngyilkosságot kövessen el? −
kérdezte Henrik.
Thomas megrázta a fejét.
– Nem hiszem. Nem találtunk búcsúlevelet sem. De biztosat nem
mondhatok.
– Tudtok valamit a halászhálóról? − kérdezte Nora.
– Nem. Semmit. Az egyik sarkában volt egy hosszúkás hálótű, de
azzal sem mentünk sokra. Állítólag a test a halál beállta után
csavarodott a hálóba. Rengetegen tesznek ki hálót a szigeten, úgyhogy
egyáltalán nem meglepő.
Henrik érdeklődően előredőlt, aztán amint lenyelte a szájában
lévő falatot, megkérdezte.
– Mi állt a hálótűn?
– Csak két betű. GA. Ebből elég nehéz bármire vagy bárkire
következtetni.
Nora elgondolkozott.
– Ismerünk esetleg valakit a szigeten ezekkel a kezdőbetűkkel?
Thomas megvonta a vállát.
– Nem hinném, hogy nagy jelentősége lenne. A háló bármelyik
környékbeli halászé is lehet. A legtöbb nyom úgyis arra utal, hogy
baleset volt.
– És ez mit jelent? − kérdezte Nora.
– Hogy lezárjuk az ügyet. Nincs indíték, úgyhogy befejezzük a
nyomozást.
– Akkor most szabadságra mész? − kérdezte Nora, miközben
teletöltött egy borospoharat.
Thomas bólintott.
 – Igen, nemsokára, hála az égnek. Csak le kell zárnom ezt az ügyet
jövő héten. Utána irány Harö!
– A szüleid is ott vannak? − kérdezte Nora.
– Persze. Kiköltöztek Valborgba. De a nyugdíjazásuk óta
szerintem inkább Harőn vannak, mint a városban.
Thomas egészen felragyogott, ahogy a szüleiről beszélt.
– Folyton azzal piszkálnak, hogy menjek előbb szabadságra, de én
sokkal szívesebben megyek a főszezon lecsengése után. Egyébként is
akkor megyek, amikor tudok.
A férfi a magasba tartotta a poharát, és elismerően Norára nézett.
– Köszönöm a fantasztikus vacsorát.
 Második hét, szombat

16. fejezet

Nora a jól sikerült estén elmélkedett, miközben összekészítette a

kávéstálcát. A hangulat kitűnő volt, láthatóan jól mulatott mindenki,
és egészen éjfélig kint tudtak ülni anélkül, hogy fáztak volna.
Szombat lévén a fiúknak nem volt edzésük. Így végre mindenki
annyit aludhatott, amennyit akart − vagyis amennyit a család hatéves,
korán kelő csemetéje engedélyezett.
– Gyertek, fiúk! − kiabálta Nora a kertben játszó Adamnak és
Simonnak. − Meglepjük a papát egy kis kávéval a kikötőben.
Henrik a halászhálót próbálta rendbe tenni. Ez az elfoglaltság nem
kis időt vesz igénybe, úgyhogy biztosan jólesik majd neki a kávé.
Nora és a fiúk majdnem tizenöt percet álltak sorba a friss
pékáruért. Mintha fél Stockholm a szigetre költözött volna a gyönyörű
napsütéses idő miatt.
Másfelől nem számított túl nagy önfeláldozásnak cseverészni a
festői pékség előtt, ahol fehér öntöttvas asztalok és székek kínáltak
helyet azoknak a vendégeknek, akik helyben kívánták elfogyasztani a
friss pékárut.
A pékséget még a tizenkilencedik században nyitotta meg a híres
Johan Reinhold Sundberg, az Eknö Hemman egyesület elnöke. Abban
az időben a pékség hatalmas hírnevet szerzett a kétszersültjeivel,
amelyeket még a világítóhajókra is kiszállítottak.
Henrik lázasan dolgozott a víz mellett.
A hosszú kikötő mentén kampókkal ellátott magas cölöpök
sorakoztak. A hálókat ráakasztották a kampókra, majd karók
segítségével kiverték a hálóba akadt tengeri füvet és moszatot. Az
egész szigeten ezt az ősrégi módszert használták.
Henrik már a háló felével készen volt, a kivert moszatok apró
kupacokban tornyosultak a lábánál. Meztelen felsőtesttel,
rövidnadrágban dolgozott, mégis patakokban folyt az izzadság a hátán.
Adam rögtön odaszaladt a papájához, hogy segítsen. Henrik
gyakran magával vitte a hálófektetésekre, sőt még a hajót is vezethette
egy kicsit. Adam imádott az édesapjával lenni, és Henrik is szívesen
vette a társaságát.
A mólónál volt egy kis stég, ami Henrik és Nora házához tartozott.
Nem volt túl nagy, de egy kanapé, két szék és egy asztal elfért rajta,
így kényelmesen le tudtak ülni a víz mellett.
A stég mellett állt a család külső motoros, Snurren névre keresztelt
hajója. Három méter hosszú volt, és hűségesen szolgált már évek óta.
A nem túl nagy hajó tökéletes volt arra, hogy egy fürdőzés erejéig
kihajózzanak a sziklákhoz, vagy szükség esetén kimentsék a
Stavsnásen rekedt embereket.
– Meghoztuk a reggelit! − kiabálta Nora Henriknek.
A nő lepakolt az asztalra, és elővette a kávéscsészéket és a
péksüteményeket. A fiúk gyümölcslevet kaptak műanyag
poharakban.
Norának akaratlanul is eszébe jutott egy néhány napja folytatott
beszélgetés. Éppen a medence szélén ücsörgött, és várta, hogy véget
érjen Simon edzése, amikor megcsörrent a mobilja.
A bank személyi titkárnője kereste. A tevékenység
átszervezésével a céget négy régióra osztották: észak, dél, közép és
nyugat. Minden régiónak saját ügyvédje lesz, aki közvetlenül a
regionális vezetőségnek fog dolgozni.
 A kérdés az volt, hogy Norát érdekelné-e a déli régió képviselete.
A cég Malmőben volt, így mindenképpen költöznie kell. De jóval
több fizetést kapna, ráadásul igazi karriert futhatna be a bankban.
Nora hízelgőnek érezte a felkérést, és ugyanakkor roppant
kíváncsi is volt. Meglehetősen izgalmas munkának tűnt. Ezenkívül
biztosan új főnököt kapna végre, ami szintén nem mellékes.
Nora tulajdonképpen jól érezte magát a munkahelyén, de
borzasztóan elege volt már a főnökéből, aki − véleménye szerint -
egyáltalán nem felelt meg az elvárásoknak.
A férfi nagyon fiatalon a bank központi jogtanácsosi csoportjának
a vezetője lett, amikor az akkori főnök váratlanul átpártolt a
konkurens bankhoz. Ragnar Wallsten fölényeskedő és arrogáns
ember volt, emellett gyakran és szívesen mártotta be a kollégáit,
természetesen csakis a hátuk mögött.
Miközben Nora és a többi ügyvéd agyonhajszolta magát, Ragnar
bezárkózott a szobájába, és nyugodtan olvasgatta a Dagens Industri
című lapot. Miután a szobát üvegfalak határolták, nem volt nehéz
látni, hogy éppen mivel foglalatoskodik. Nora fél füllel azt hallotta,
hogy beházasodott egy nagyon ismert pénzügyi famíliába. Ez némileg
megmagyarázta a kisebbségi komplexusát, de persze ez sem volt
mentség a silány vezetésre.
Továbbra is titok maradt, hogyan kaphatott egy ilyen fickó egy
ilyen banknál ilyen magas vezetői beosztást. Ahogy az is
felfoghatatlan volt, miért nem szúr szemet senkinek az
alkalmatlansága.
Nora számára igencsak kecsegtető volt az a gondolat, hogy
besétálhat Ragnar Wallsten szobájába, és közölheti vele, hogy
előléptették, ezért többé nem utasíthatja őt semmire.
 A személyzeti vezető szerint a Sandelin & Partner nevű külső
fejvadászcég hallgatja meg az összes jelöltet. Ha Norát érdekli a
munka, akkor nemsokára felveszik vele a kapcsolatot.
A nő azon gondolkodott, miként meséli el mindezt Henriknek. A
férfi valószínűleg nem szívesen költözne Malmőbe. Másfelől Nora
azért helyezte a székhelyét Visbybe, hogy Henrik ott rendelhessen.
Ráadásul a férje szakképzése alatt kivette az összes szabadságát. Most
eljött az ő ideje!
Nora egy pillanat alatt abbahagyta az ábrándozást, amikor Simon
egy vizes moszatot dobott a lábára.
– Elég! − kiabálta −, ez nagyon hideg!
Simon jóízűen kacagott, miközben máris újabb moszatdarabokért
nyúlt.
Nora a magasba tartotta mindkét karját. Jobb félni, mint
megijedni.
– Megadom magam, megadom magam! − könyörgött a dobásra
készülő fiúnak.
Hirtelen egyre erősödő motorhangra lett figyelmes. Kezével
eltakarta a napot, hogy jobban lásson. Teljesen olyan volt, mint
Thomas alumíniumhajója, egy Buster. Ahogy a hajó közelebb ért,
látta, hogy valóban Thomas áll a kormány mögött. A férfi
bekanyarodott, lelassított, majd kikötött a stégnél.
– Helló! − üdvözölte Henrik kezet nyújtva. − Máris jöttél
megköszönni a tegnapit?
– Épp jókor érkeztél, most reggelizünk! − szólt Nora. − Ülj le,
hozok még egy csészét.
– Sajnos nem lehet.
Thomas egyáltalán nem tűnt jókedvűnek.
 – Csak meg akartam kérdezni, hogy kiköthetem-e itt néhány
órára a hajót. A kikötő zsúfolásig, az orvosi kikötő meg tele van a
rendőrség és a mentők hajóival.
Nora közelebb hajolt. A férfi szemében komolyság tükröződött.
– Mi történt?
– Találtak még egy hullát. Éppen oda tartok, hogy megnézzem, mi
a helyzet.
Norát kirázta a hideg.
– Hol?
– Az imaháznál. A takarítónő vette észre, amikor rendet akart
rakni a szobában. Állítólag elég csúnyán helybenhagyták a testet.
Szóval akkor itt hagyhatom a hajót addig? Sajnos nem tudom, mikor
tudok érte jönni.
– Természetesen. Bármikor kiköthetsz itt, hiszen tudod.
Henrik és Nora egymásra nézett. Majd szinte egyszerre fordultak
a parton játszadozó gyerekek felé. Nora nem akarta elhinni. Pár héten
belül a második haláleset Sandhamnon. És gyilkosság. Az ő
szigetükön. Hihetetlennek tűnt. Nora még a bejárati ajtót sem szokta
bezárni, ha elmegy otthonról.
A nő hirtelen égető vágyat érzett arra, hogy megölelje a fiait, és
soha többé ne engedje el őket.
Mikor lesz ennek vége?

17. fejezet

Thomas gyors léptekkel igyekezett az imaház fehér épületéhez vezető

utcákon.
 A sandhamni kápolna alatt, az iskola mellett álló imaház
körülbelül fél kilométerre volt Nora stégjétől. Ha nem lettek volna
épületek, akkor a nő konyhaablakából is tökéletesen látszott volna.
A tizenkilencedik század végi szabadegyházi hullámnak
köszönhetően az emberek ebben a házban gyűlhettek össze. Ez volt
Sandhamn első vallási építménye, miután a sziget lakói már a
tizennyolcadik század vége óta hiába kérték, hogy legyen saját
templomuk. A gyülekezetnek körülbelül tizennégy vagy tizenöt
lelkes tagja volt.
Az imaház néhány éve panzióként és a sandhamni fogadó
különböző rendezvényeinek házigazdájaként is üzemelt. A nagy
imaterem ebédlőként és olykor-olykor díszteremként is szolgált. A
gyönyörű, egyszerű, de mégis stílusos ház sok mindent látott már.
Most azonban egy holttest hevert a felső szintjén.
Thomas odabólintott az egyik egyenruhás rendőrnek, és benyitott
az imaház saroktelkét határoló fehér kerítésen nyíló kapun. A külső
lépcső alatt kerti székek és asztalok sorakoztak. Sárga és kék
árvácskákkal teli virágládák ékesítették az egyébként homokos telket,
amelyen a legtöbb sandhamni helyhez hasonlóan csupán néhány
fűszál kókadozott.
A bejárati ajtó tárva-nyitva állt, ezért Thomas felsietett a lépcsőn,
és bement az előtérbe.
A hallból sírást és izgatott hangokat hallott. Egy hangosan zokogó
nő ült az egyik sarokban lévő széken. Mellette egy idősebb nő próbálta
nyugtatni, de közben ő is sírt. A nőkön kívül egy rendőr is volt a
szobában.
Amikor Thomas belépett, mindannyian felnéztek.
 – Anna találta meg a holttestet − mondta az idősebb nő a széken
ülő megviselt nőre mutatva. − Amikor ki akarta takarítani a négyest −
folytatta.
Thomas odasétált a széken előre-hátra billegő, kezét tördelő
takarítónőhöz. Látszott, hogy már jó ideje sír, mert vörös és duzzadt
volt a szeme. A férfi azon tűnődött, vajon hogy fogja így kihallgatni.
Ha nem nyugszik meg, aligha tud valami értelmeset kihúzni belőle.
Thomas a másik, kissé összeszedettebb nőhöz fordult.
– Thomas Andreasson vagyok, a nackai rendőrségtől. Maga itt
dolgozik?
A nő bólintott, miközben tovább paskolgatta a síró takarítónő
hátát.
– A nevem Krystyna, én vagyok a vezető, én felelek az egészért. −
A nő erős szláv akcentusa rögtön a felszínre tört. Szája megremegett,
de vett egy nagy levegőt, és így folytatta. − Ez volt a legszörnyűbb,
amit valaha láttam. Borzalmas. Hogy történhet ilyesmi nálunk? − A
nő a szájára tapasztotta a kezét, és elfordult.
Thomas elővette a jegyzetfüzetét és a tollát. A takarítónő zokogása
kezdett csendesülni, majd szép lassan halk mormolássá alakult.
– Meg tudja mondani, hogy mikor találták meg a testet? −
kérdezte a férfi a vezetőtől.
A nő a férfira, majd a falon lógó órára nézett.
– Azonnal hívtuk a rendőrséget, ahogy tudtuk − mondta félig
sírva. − Nem lehet több harminc-negyven percnél. Anna többször is
bekopogott, hogy bemehessen takarítani, de senki sem felelt. Végül
már csak a négyes szoba maradt.
– Zárva volt az ajtó? − kérdezte Thomas a széken ülő nőtől.
A zokogó takarítónő bólogatott.
 – Igen − suttogta −, a saját kulcsommal mentem be.
– Van több vendég is?
A vezető aggódva bólogatott.
– Tele vagyunk, csak most egyik vendégünk sincs a házban.
Mindannyian maradnak a hétvégére, úgyhogy este biztos
visszajönnek.
A nő vidám színű, csíkos ruhát viselt. Úgy nézett ki, mint aki épp
kenyeret sütött, mert a ruhája és a karja is csupa liszt volt. Thomas
belátott a hall túlsó végén lévő konyhába, amelynek régimódi
kilinccsel nyíló ajtaja félig tárva volt.
Thomas hirtelen úgy döntött, hogy felmegy és megnézi a felső
szintet, mielőtt folytatják beszélgetést. Jobb túl lenni rajta. Odafordult
a harmincas éveiben járó kollégájához.
– Megmutatná a szobához vezető utat?
A rendőr előrement, Thomas pedig követte az emeletre vezető
lépcsőn. Odafent egy keskeny folyosóról nyíltak a szobák.
A négyes szoba ajtaja résnyire nyitva volt.
Thomas belépett, és egy természetellenesen összekuporodott
ember hátával találta szemben magát. A levegőben édeskés bűz, átható
vér- és hullaszag terjengett.
Thomas körülnézett a romantikus történelmi stílusban
berendezett, faborítással és csipkefüggönyökkel büszkélkedő
szobában. A komódon virágokkal teli váza állt, a falon egy vitorlás
hajót ábrázoló, aranykeretes festmény lógott.
A nap bekandikált az ablakon.
A régimódi panzió és az ágyon fekvő holttest közötti kontraszt
nem is lehetett volna nagyobb.
 Thomas odasétált a hullához, és rögtön észrevett egy nagy
duzzanatot a jobb halántékán, körülötte a bőr tele volt kék és piros
foltokkal. A fül fölött és a hajban megalvadt vért látott. A férfi
megkerülte az ágyat, hogy jobban lássa az arcát.
Ekkor meglátta, ki fekszik az ágyon.
Kicki Berggren, Krister Berggren unokahúga hevert előtte holtan.
A férfi közelebb hajolt. A halott nő meredten bámult rá. Egy vörös
bugyin kívül semmi sem volt rajta. Melle petyhüdten feküdt a
matracon. A takaró az ágy egyik oldalára volt gyűrve, a nő ruhái
szanaszéjjel hevertek a szobában. Semmi nem utalt arra, hogy még egy
személy lakott volna a szobában.
Thomas a földön heverő, farmeranyagú táskában talált egy tárcát,
benne egy jogosítványt, amely azonosította a halott Kicki Berggrent.
A nyomozó gyorsan elővette a mobilját, és bepötyögte a rendőrség
számát.
– Itt Thomas. Megnéztem a hullát. Gondoskodjatok róla, hogy az
orvosszakértő előrevegye az ügyet. Újra meg kell vizsgálnunk Krister
Berggren halálát. Az unokahúga fekszik előttem. Rendesen elbántak
vele.
Már elmúlt dél, mire az igazságügyi szakértők kiértek a
helyszínre. Időközben teljesen lezárták a környéket. Az imaház
vezetője átadott Thomasnak egy listát a többi vendég nevével. Az
éppen beérkező lakókat sikerült is azonnal kihallgatni. Senki sem
szolgált különleges hírekkel.
A vezető egyáltalán nem örült, amikor megtudta, hogy az egész
imaházat tetthellyé nyilvánították, és alaposan át fogják vizsgálni.
Nem nyúlhattak hozzá semmihez, és nem is takaríthatták ki Kicki
Berggren szobáját.
 Onnantól kezdve minden őrült tempóban zajlott, az igazságügyi
szakértők mindent megtettek azért, hogy minél több biológiai nyomot
rögzítsenek. Miután az ajtó zárva volt, amikor megtalálták a hullát, és
dulakodás nyomaira sem leltek a szobában, rengeteg kérdés merült fel.
Ez azt is jelenthette, hogy a gyilkosság helyszíne nem egyezett a
tetthellyel. Thomas kínosan ügyelt arra, nehogy elhamarkodott
következtetéseket vonjon le.
Beszélt a parancsnokság vezetőjével, és megállapodtak abban,
hogy kap egy külön szobát a nyomozáshoz. Feltétlenül szükség volt
egy olyan helyiségre Sandhamnon, ahol nyugodtan folytathatta a
munkát. A nyomozás egészen új értelmet kapott.

18. fejezet

A rohadt életbe, gondolta Jonny Almhult. Az ajtón hallatszó makacs

kopogás nem akart szűnni. A feje olyan volt, mint egy tégla, a nyelve
száraz, mint a smirglipapír.
A férfi ugyanazt a ruhát viselte, mint előző nap, és az ágyneműn
feküdt. Szabályos kínszenvedés volt felemelni a fejét a párnáról. Azt
sem tudta, mennyi az idő. Azt sem tudta pontosan, hol van.
Kinyújtotta a kezét, hogy megnézze, hány óra, de azzal a
lendülettel felborított egy félig teli sörösüveget. A barnássárga
folyadék kiömlött a padlóra, és a szőnyeg pillanatok alatt magába
szívta. A férfi ismét káromkodott egyet, majd visszafeküdt az ágyba.
A kopogás könyörtelenül folytatódott.
– Elég! Jövök már.
A szavak inkább egy morgáshoz hasonlítottak.
– Jonny, Jonny.
 Az édesanyja hangja szűrődött be a hálószobába.
– Otthon vagy?
– Csigavér, anya. Jövök már.
A férfi hangosan nyögdécselve felült az ágyban, és átlendítette a
lábát az ágy szélén. Bizonytalanul az ajtóhoz imbolygott. Kinyitotta,
és az anyja fürkésző tekintetével találta szemben magát. Zavartan
végigsimította borostás arcát.
– Miért nem nyitottad ki? Már jó ideje kopogok.
Mielőtt Jonny válaszolhatott volna, anyja így folytatta:
– Tudod egyáltalán, hány óra van? Délután kettő múlt. Nem
értem, hogy tudsz ilyenkor aludni. Az egész sziget lázban ég.
Jonny értetlenül bámulta a nőt. Fogalma sem volt, miről beszél.
Csak egyet akart, visszafeküdni az ágyába.
Ellen Almhult izgatottan folytatta:
– Nem hallottad? Találtak még egy hullát. Egy nőt az imaházban.
Jonny nyelt egy nagyot. Bárcsak ne fájna annyira a feje.
Az ajtófélfába kapaszkodott, hogy ne dülöngéljen, és érezte a
nyakában összegyűlő izzadságot.
– Hogy nézett ki?
Hangja halk és rekedt volt.
– Beszéltem Krystynával, tudod, azzal az újjal, aki tavasz óta van
az imaházban. Teljesen kikészült.
Jonny meglepő erővel megragadta az anyját.
– Azt kérdeztem, hogy nézett ki.
– Nyugalom, ne ilyen durván. Körülbelül ötven lehet, és biztos
alaposan az üveg fenekére nézett tegnap. Krystyna szerint hosszú
szőke haja volt. Gondolom, úgy nézett ki, ahogy más.
Jonny nem hitt a fülének.
 Te jó ég!
– Te, anya, nem vagyok túl jól. Vissza kell feküdnöm.
– Olyan vagy, mint az apád.
Ellen egyértelműen kimutatta a rosszallását, még a száját is
összeszorította dühében.
Jonny jól ismerte ezt az arckifejezést. Kiskora óta volt ideje
hozzászokni.
Ezt látta, akárhányszor ő vagy az apja olyat tett, ami nem tetszett
az anyjának. Édesapja egész életében a felesége csalódásának
árnyékában élt.
Jonny pillanatnyilag nem tudott mit kezdeni ezzel.
– Később beszélünk − szólt határozottan.
– Nem értelek − mondta Ellen panaszkodva. − Egyáltalán. − A nő
szája egyre jobban összeszorult.
– Anya, kérlek. Egy kicsit hagyj békén.
– Az alkohol tönkre fog tenni, tudod jól.
A nő a magasba emelte csontos ujját, és fenyegetően megrázta. A
fiú némán figyelte ajka mozgását, és már előre felkészítette magát a
mondandójára.
Végül mégsem bírta.
– Azt mondtam, menj el. Később beszélünk.
A férfi szinte kilökdöste az anyját a házból, majd bezárta utána az
ajtót.
Jonny lerogyott a földre.
Érezte a saját szájszagát. Állott sör. Túl sok cigaretta. A félelem
gombócként megakadt a torkán. A nyelve olyan volt, mint egy
duzzadt massza. Innia kellett valamit, hogy lehiggadjon, és össze tudja
szedni a gondolatait.
 Kiment a konyhába, kinyitotta a hűtőt, és kivett egy sört. A
mosogató mellett felhajtotta az egész dobozt. Amikor kiürült,
grimaszolva bedobta a szemetesbe. Megpróbált visszaemlékezni az
elmúlt éjszakára. A képek homályosak és bizonytalanok voltak.
Találkozott azzal a nővel a kocsmában. Megittak néhány sört
azután, hogy Jonny leült az asztalához. Egy idő múlva megkérdezte a
nőt, hogy nem menne-e fel hozzá pár sörre. Ezután fogták a
kabátjukat, és fizettek. A nap időközben már lement, de még mindig
nem volt sötét odakint.
Elmentek a házához, ami alig tíz perc sétára volt a kocsmától.
Jonny kinyitotta az ajtót, és beengedte a nőt. A nő körülnézett, és
mondott valamit a virágairól. Jonny hozott néhány sört a konyhából,
és leültek a tévészobában lévő kanapéra. A nő meggyújtott egy
cigarettát, és megkérdezte, hogy ő is akar-e egyet.
A nő folyamatosan dohányzott, és arról panaszkodott, hogy fáj a
gyomra. Annyit nyöszörgött, hogy Jonnynak majd belefájdult a füle.
Mindketten meglehetősen berúgtak.
A férfi egy idő után közelebb húzódott a nőhöz. Úgy érezte,
megérti őt.
Bárcsak hallgatott volna rá, akkor minden rendben ment volna.
Olyan egyszerű lett volna azt tenni, amit Jonny akart. Olyan rohadt
egyszerű lett volna.

19. fejezet

Nincs is annál szebb, mint amikor nyáron a zárt rendőrkapitányságon,

egy értekezleten töltjük a verőfényes szombat esténket, gondolta
Thomas.
 Búskomoran bámulva a jegyzeteit megállapította, hogy számára
már úgyis véget ért a hétvége.
A helyszínelés közben felhívta Margitot, és beszámolt neki a
legutóbbi fejleményekről.
A nő cseppet sem értékelte a híreket.
Az Öreg elhatározta, hogy szombat este hét órakor találkoznak.
Ez elegendő idő volt arra, hogy Thomas lezárja a sandhamni
ténykedéseket, és időben beérjen a szárazföldre.
Most éppen az asztal rövidebbik oldalán ücsörgött. Jobbra tőle
Margit foglalt helyet, mellette Carina. Két fiatalabb rendőr, Kalle
Lidwall és Erik Biom szintén keresztet vethetett a hétvégéjére.
Az Öreg összefoglalta a tényeket.
– Van egy áldozatunk, akivel feltehetőleg egy erős fejsérülés
végzett. Ő az unokatestvére annak a halottnak, akit két héttel ezelőtt
mosott ki a tenger Sandhamn partjára. Még mindig nem lehetünk
biztosak semmiben, de nem úgy tűnik, mintha Krister Berggren
öngyilkos lett volna. Arra sincs bizonyítékunk, hogy szándékosan
akart minket félrevezetni. Bizonyára beletelik néhány napba, mire
megtudjuk, mi okozta pontosan Kicki Berggren halálát. Az orvos
szakértők megígérték, hogy mindent megtesznek az ügy gyorsítása
érdekében, de a szabadságolások miatt ez nehezen megy.
– Van valami, ami Sandhamnhoz köti az unokatestvéreket? −
kérdezte Margit. − Esetleg ott szokták tölteni a nyarat?
Nyilvánvaló volt, hogy Margitnak pihenésre van szüksége.
Fáradtnak látszott, és még a napnak sem volt elég ideje arra, hogy
nyomot hagyjon az arcán. Bosszúság sugárzott belőle, mintha nem is
érdekelte volna, hogy két felderítetlen halálesetről van szó. Csak azzal
foglalkozott, hogy minél előbb megoldják a kérdést, és végre
kivehesse a jól megérdemelt szabadságát.
Thomas végigsimította rövidre vágott haját, mielőtt válaszolt
volna.
– Tudomásom szerint nem. Nincs közvetlen kapcsolat Krister és
Kicki Berggren, valamint Sandhamn között. De nem lehet véletlen, ha
egy héten belül két unokatestvért találnak holtan ugyanazon a
szigeten. Minden lehetséges összefüggést meg kell vizsgálnunk. Majd
meglátjuk, mit találunk Kicki Berggren otthonában. Ám a jelenlegi
információink szerint az égvilágon semmi sem köti Krister Berggrent
a szigethez.
Az Öreg megköszörülte a torkát.
– Mindenesetre gyilkossági esettel van dolgunk. Margit, te
vezeted a nyomozást. Thomas, te helyettesíted Margitot. Erik és Kalle
támogatja a nyomozást. Carina pedig abban segít, amiben tud.
Carina azonnal Thomashoz fordult.
– Csak szólnod kell, tudod.
A lány egy kacér mozdulattal megigazította a haját. Ő volt az
egyetlen a szobában, aki mosolygott.
Margit kortyolt egy nagyot, majd savanyú arcot vágva így szólt.
– Hétfőtől szabadságon vagyok. Már elfelejtetted? Béreltünk egy
házat a nyugati parton.
– Margit, két halálesetünk van, amiből az egyik biztosan
gyilkosság.
Margit felvette a kesztyűt, ritkán adta meg magát elsőre. Ezúttal a
szabadságáért harcolt, de úgy, mintha az életéről lett volna szó, nem
csupán négy júliusi hétről egy olyan országban, ahol legjobb esetben
is alig mentek húsz fok fölé a hőmérők.
 – Van két kamasz lányom és egy férjem, akikről gondoskodnom
kell. Hallottál már egyensúlyról? Szükségem van erre a nyaralásra.
Egész évben hajtottam, te is tudod.
Margit meredten fürkészte az Öreget, miközben idegesen
piszkálta a tollát. A férfi ugyanolyan meredten bámult vissza rá.
– Javasolhatnék valamit? − kérdezte Thomas.
Az Öreg és Margit hirtelen véget vetettek a kakaskodásnak, és
mindketten Thomasra néztek.
– Ha Margit bármikor elérhető lenne telefonon, akkor el is
kezdhetném a nyomozást. Ha húzóssá válik az ügy, akkor még mindig
bepattanhat a kocsijába, és idejöhet. Én otthonosan mozgok
Sandhamnon, és nyugodtan eltolhatom a szabadságomat egy vagy
akár két héttel is, ha kell.
Margit várakozón fürkészte az Öreget, aki csak hangosan
sóhajtozott, majd így szólt.
– Amikor kezdő rendőr voltam, szó sem volt egyensúlyról. Addig
dolgoztunk egy ügyön, amíg meg nem oldottuk.
A férfi elgondolkozott egy ideig, majd megadta magát Margit
harcias tekintetének.
– Rendben, elfogadom Thomas javaslatát. Margit, te utazz el, de
ha szükséges, idejössz. És te felelsz a helyes döntésért. Addig is
telefonon értekeztek Thomasszal.
Margit láthatóan megkönnyebbült.
– Természetesen. Thomas, bármikor hívhatsz. A férjem
mobilszámát is megadom a biztonság kedvéért. Gyere, beszéljük meg
a teendőket.
A nő hálásan rákacsintott, miközben összeszedte a papírjait, és
felkelt a székről.
 – Minden tökéletes lesz − mondta egyértelműen az Öregnek
célozva, majd megfordult és kiment a szobából.
Mire Margit és Thomas végzett a munkamegbeszéléssel,
beesteledett.
Kalle Lidwall és Erik Biom Sandhamnra utazott, hogy kora reggel
folytassák a nyomozást. Thomas majd később csatlakozik hozzájuk.
Este átnézték a két unokatestvérrel kapcsolatos összes anyagot,
amihez hozzájutottak. Carina átkutatott minden lehetséges
nyilvántartást, csak hogy teljessé tegye a képet.
Miután Svédországban a gyilkosságok és a gyilkossági kísérletek
több mint nyolcvan százalékát az áldozatok ismerősei követik el,
tisztában kellett lenniük az unokatestvérek munkahelyi és magánéleti
kapcsolataival. Módszeresen át kellett világítaniuk a környezetükben
lévő embereket és azokat a személyeket, akikkel a rendőrségnek fel
kellett vennie a kapcsolatot. Úgy kellett összerakniuk a kirakós
darabjait, hogy végül kirajzolódjon előttük az indítékkal rendelkező
emberek képe.
Amint vége a hétvégének, bekérik a bankszámlájukkal
kapcsolatos pénzügyi jelentéseket is. Hihetetlen, hogy mennyi dolgot
elárul egy emberről az, ahogy a bankkártyáját használja.
A sandhamni nyomozásnak fel kellett térképeznie a Kicki
Berggren halála előtti huszonnégy órát. Mikor érkezett a szigetre,
merre járt, és hogy látták-e valakinek a társaságában.
Mindent meg kellett tudniuk azokról az emberekről, akikkel a nő
sandhamni tartózkodása alatt találkozott. A Waxholmsbolaget nevű
hajótársaságot és a sandhamni hajótaxit is értesíteni kellett. Talán a
személyzet egyik tagja emlékszik még arra, hogy mikor utazott el vagy
merre járt Kicki. A szemtanúk bármelyik, egyelőre lényegtelennek
tűnő kijelentése is segíthet az ügy megoldásában.
Thomas mindenesetre először a nő lakását akarta megnézni.
Az ember otthona olyan, akár egy nyitott könyv. A lakása sok
mindent elárul a karakteréről és életviteléről, illetve a barátairól és az
ellenségeiről. Talán találnak valamit, ami elárulja Kicki Sandhamnhoz
fűződő kapcsolatát.
Thomasnak ezenkívül szüksége volt egy jobb fényképre Kickiről,
mert az igazolványban lévő meglehetősen természet-ellenes volt. Ez
többek között a sandhamni terepmunkához is szükséges volt, amit
ideje volt minél előbb elkezdeni.
Thomas végül úgy döntött, hogy Carinát is magával viszi a lakás
átkutatásához. Ilyen esetben nem árt, ha kéznél van egy nő. Talán
észrevesz olyan dolgokat, amelyek fölött ő biztosan átsiklana. Thomas
tudta magáról, hogy nem ismeri túl jól a női nemet.
Pernilla ezt egyértelműen a tudtára adta az utolsó veszekedésük
alkalmával, nem sokkal azelőtt, hogy a válás mellett döntöttek.
Thomas épp akkor lépett be a fürdőszobába, amikor Pernilla egy
pelenkát szorongatva meredt maga elé. Valahogy ott felejtették,
amikor elpakolták Emily babakelengyéit.
– Nem az én hibám volt − szólt Pernilla, külön kihangsúlyozva az
én szót. A nő tekintete olyan vad volt, mintha tiszta szívéből utálta
volna a férjét.
Talán így is volt.
Thomas értetlenül nézett maga elé.
– Sosem mondtam, hogy a te hibád − mondta.
Pernilla reszkető szájjal fürkészte a férfit.
 – Hat hónapig egy árva szót sem szóltál hozzám. Már hozzám sem
érsz. Ha pedig véletlenül rám nézel, csak vádaskodást látok a
tekintetedben. Szerinted nem tudom, hogy mit gondolsz?
A nő szeméből könnyek hullottak, de gyorsan letörölte őket.
– Nem az én hibám volt − ismételte meg. − Nem tehettem róla.
A kettőjük közötti szakadék túlságosan nagy volt ahhoz, hogy
szavakkal áthidalhassák. Thomas meg sem tudott szólalni. Egyébként
sem tudott soha felhőtlenül beszélni az érzéseiről, a történtek után
pedig teljesen bezárkózott. Felesleges lett volna próbálkozni.
Thomas megértette, hogy Pernilla biztos akar lenni abban, hogy
nem vádolja. De akárhányszor biztosítani akarta róla, képtelen volt
megszólalni.
Mélyen legbelül biztos volt abban, hogy Emily valakinek a
hibájából halt meg. Akárhányszor meglátta maga előtt a kis testét,
kényszert érzett arra, hogy valakit hibáztasson a haláláért. Ha nem
Pernilla hibája volt, akkor kié?
A kételyek nem akartak szűnni. Folyton arra gondolt, mi lett
volna, ha Pernilla felébred azon az éjszakán. Hiszen szoptatta. Nem
kellett volna megéreznie, hogy valami nincs rendben? Thomas
valahol tudta, hogy a következtetése nem logikus, mégsem volt képes
szabadulni a gondolattól. Hogy volt képes a felesége úgy aludni, hogy
közben meghalt a gyermeke?
Akkor beszéltek utoljára Emilyről. Néhány héttel később Thomas
elköltözött. A válás néhány hét alatt lezajlott. Gondolkodási időre csak
akkor lett volna szükség, ha tizenhat éven aluli gyermekük lett volna.
De nem volt.
Thomas felállt. Kezével végigsimította a homlokát, hogy
elhessegesse az emlékeket. Mi értelme a múlton bánkódni? Annyiszor
felelevenítette már az utolsó órákat, amikor Emily még élt. Még
mindig ugyanúgy fájt. Újra kell kezdenie mindent.
A férfi egy fáradt sóhajjal odasétált az ablakhoz, és kinyújtóztatta
elgémberedett hátát. Az ablakon keresztül látta, hogy az egyik
rendőrségi hajó éppen indulni készül a kikötőből. Bárcsak ott állhatna
a kormány mögött ahelyett, hogy a szigeten kérdezősködik.
Thomas visszazökkent a jelenbe, ahol egy nyomozás várt rá.
 Második hét, vasárnap

20. fejezet

Amikor Thomas vasárnap kiment Sandhamnra, volt nála egy fénykép

Kicki Berggrenről, amit a nő lakásában találtak aznap kora reggel. A
fotón kívül semmi használhatóra nem leltek.
Kicki Berggren nem lakott messze az unokatestvérétől, ugyanúgy
Bandhagenben élt, egy hasonló lakóházban. A háromszobás lakás nem
volt túl nagy, de előnyös tervezésének és lakályos berendezésének
köszönhetően sokkal barátságosabb volt Krister otthonánál. Volt
benne egy hálószoba, egy nappali és egy kis étkező.
A nappaliban volt egy számítógép, egy televízió, egy kanapé és egy
dohányzóasztal. Itt-ott újságstószok tornyosultak, amik többnyire
pletykalapokból álltak, Thomas felismerte a királyi családot, valamint
David Beckhamet és a feleségét. A könyvespolcot feltehetőleg az
IKEA-ban vette, mert Thomasnak is volt egy ugyanolyan, csak más
színben. Krister Berggren lakásához hasonlóan a nőnél is számos újság
és film hevert, bár a könyvespolcokon több könyv sorakozott.
Látszott, hogy Kicki Berggren nem tartózkodott otthon az utóbbi
időben. Az utazótáskája még mindig az előszobában hevert, a
bútorokat pedig vastag por lepte.
Thomas bekapcsolta a számítógépét, hátha talál valami nyomot. A
levelezőrendszere telis-tele volt a barátnőivel folytatott
levelezésekkel és az interneten keringő körlevelekkel. A nyomozó jó
párra ráismert a saját beérkezett üzenetei közül.
Számos oldal volt a kedvencek között. Thomas átlapozta őket,
majd észrevette, hogy Kicki nemrég belépett a Waxholmsbolaget
honlapjára. Bizonyára a Sandhamnra érkező hajók menetrendjét
nézte meg.
A többi oldal semmiben sem utalt a sandhamni látogatására.
Semmilyen dokumentum vagy információ nem segítette a nyomozást.
Kicki Berggren számítógépe semmi olyat nem tartalmazott, ami a
szigetre való utazására célzott volna.
Miért utazott oda? - töprengett Thomas, miközben leült a nő
hálószobájában lévő ágy szélére. A világoszöld ágytakaró tetején
néhány hasonló színű párna hevert az ágy közepén. Az
éjjeliszekrényen egy csikket tartalmazó hamutálca állt.
A rendőrkapitányságon nem szólt semmit Thomasnak arról, hogy
Sandhamnra fog utazni, két nappal később mégis megtette. Biztosan
megvolt rá az oka, csak nem akarta elmondani. Esetleg egy személy,
akit fel akart keresni. De vajon miért nem mondta a rendőrségen?
Vajon már akkor is tudta, hogy mi áll Krister Berggren halála mögött?
Carina átnézte a nő ruháit és a fürdőszobáját. Sok mindent a H&M
és KappAhl nevű üzletekből szerzett be. A számos fekete szoknyára és
fehér blúzra bizonyára a kaszinó miatt volt szükség.
A fürdőszobában több tégely arckrém és egyéb szépségápolási
termék sorakozott. A mosógépen egy teli szennyestartó állt, ami arra
utalt, hogy későbbre halasztotta a mosást. A fürdőszobaszekrényben
óvszerek és gyógyszerek rejlettek.
Legalább egy tucat különböző márkájú orrcsepp is hevert
közöttük. Carina azon tűnődött, vajon Kicki a szórakozóhely
kellemetlen szaga ellen vetette-e be őket. Nem igazán ismerte a
kaszinókat, de abban biztos volt, hogy nem a legkellemesebb
munkahelyek közé tartoznak.
 Egy idő múlva Carina odahívta Thomast, hogy megmutassa neki
az egyik szekrényben talált kartont.
– Ide nézz, tele van régi fotókkal és albumokkal.
Thomas lehajolt és belenézett a dobozba. Régi, főként fekete-
fehér fényképek voltak benne. A férfi találomra elkezdte nézegetni a
képeket.
– Tudod ki ez? − kérdezte Carinától egy fiatal nő fotóját mutatva.
– Nem.
– Ő Krister Berggren anyja, Kicki nagynénje.
Carina közelebbről is megvizsgálta a fotót.
– Micsoda gyönyörű asszony volt. Mint egy filmcsillag az ötvenes
évekből.
Carina kivett egy jegyespárt ábrázoló másik képet.
– Gondolom ők Kicki szülei. Szerinted is hasonlít a vőlegény a
másik képen lévő lányra?
Thomas előrehajolt, hogy jobban lásson.
A vőlegény nem úgy nézett ki, mint aki élvezi az ünnepélyes
öltözetet, de a menyasszony boldognak és szerelmesnek tűnt. Tipikus
ötvenes évekbeli frizurája volt, csinos loknikkal és rengeteg lakkal. A
menyasszonyi ruha egyszerű, de elegáns volt. A nő egy rózsacsokrot
tartott a kezében.
Thomas kivitte a konyhába a kartondobozt, és átnézte a képeket.
Számtalan fénykép volt a különböző életkorú Kickiről és Krister
Berggrenről, illetve a gyerek− és felnőttkorukból. Egyikük sem
öregedett látványosan. Krister a gyerekkori képeken meglehetősen
durcásan kukucskált a frufruja mögül. Nemigen tűnt boldognak.
A hosszú lófarokba fogott sötét hajat és kissé túl sok sminket viselő
tizenéves Kicki kifejezetten kedvesnek tűnt a fényképeken. A néhány
évvel később készített fotókon azonban már nem látszott túl
vidámnak. Az arca beesett, és a szeme körüli apró ráncok helyett mély
redők jelentek meg az orrcimpái körül.
Kicki Berggren nyilvánvalóan már jó ideje szingliként élte az
életét, mert sem a levelezései, sem a lakása nem utalt tartós
párkapcsolatra. A hűtőszekrényben egy személy számára készült
fogyókúrás termékek voltak. A konyha berendezése láthatóan olcsó
volt.
Egy tipikus egyszemélyes háztartás Stockholmban, a fővárosban,
ahol a lakosok több mint hatvan százaléka egyedül, család nélkül élt.
Akárcsak Thomas.
Visszaemlékezett arra az időre, amikor Pernillával még boldogok
és házasok voltak. Amikor Emilyt várva tele voltak álmokkal és
tervekkel.
Sosem gondolta volna, hogy néhány év múlva elvált emberként
közeledik majd a negyvenedik születésnapjához, miközben a barátait
teljes mértékben lefoglalta a családalapítás.
Vagy, hogy rendszeresen kijár majd egy apró sírkőhöz és egy még
apróbb sírhoz, hogy azon tűnődjön, mit rontott el.
Vagy, hogy kinek a hibája volt.
Thomas újra emlékeztette magát arra, hogy ideje továbblépni. Ki
tudja, hányadszorra tette már, de pontosan tudta, hogy nem szabad a
múlton rágódnia. Csak azt nem tudta, hogyan csinálja.
Carina megérintette a karját, miközben aggódva fürkészte.
– Gyere, menjünk. Végeztünk.
Amikor Thomas találkozott Kalléval és Erikkel Sandhamnon,
először is tájékoztatták egymást az újdonságokról, majd felosztották
maguk között a teendőket.
 Míg Erik a házakba becsöngetve folytatja a szigeten lakók
kikérdezését, Thomas és Kalle végigjárja az üzleteket és az éttermeket.
Úgy döntöttek, hogy az északi parttól haladnak a vitorlásétterem felé.
A fogadóhoz érve a pincér tagadólag csóválta a fejét. Arra sem
tudott válaszolni, hogy Kicki Berggren járt-e a sörözőben. A péntek
esténként dolgozó pultos és pincérnő csupán beugró személyzet volt,
csak hétvégéken dolgoztak, és a következő péntek előtt nemigen
jönnek vissza a szigetre. Thomas megkapta a telefonszámukat, majd
rájött, hogy ahhoz, hogy megmutassa nekik a halott nő fényképét,
találkoznia kell velük. Egy kis szerencsével talán éppen Stockholmban
tartózkodnak, és akkor a kapitányságon is találkozhatnak.
A nyomozók folytatták a kérdezősködést az üzletekben és a
különböző szórakozóhelyeken. Thomas összesen tizenegy olyan
helyet számolt össze, ahol vásárolni vagy enni lehet valamit. Nem is
rossz egy ekkora szigethez képest.
Amikor elhagyták a vitorláséttermet, Thomas akkor döbbent rá,
hogy egy helyet elfelejtettek: az élelmiszerbolt mögötti dombon álló,
néhány éve felújított szállodát, a Sands Hotelt.
Thomas Kalléra meredt:
– Te, egyet kihagytunk. Vissza kell mennünk a Sands Hotelbe,
feltétlenül beszélnünk kell velük.
Kalle lehajolt, és kiürítette a cipőjében rekedt homokot. Aznap
már vagy tizedszerre ismételte meg ezt a mozdulatot.
– Mennyi homok van már ezen a szigeten? − mérgelődött. − Sosem
lesz vége? Azt hittem, egész Stockholm sziklákból és fenyőkből áll, és
nem a Szahara klónozott verziója.
– Ne nyafogj már, örülj annak, hogy a forró rendőrkapitányság
helyett ezt a gyönyörű szigetet élvezheted − mondta Thomas.
 – Mondod te, aki kissrác korod óta minden nyarat a
homokdűnéken töltöttél.
Thomas, kollégája megjegyzésére ügyet sem vetve, elindult a
szálloda felé.
– Ha odaérünk, igyunk egy kávét.
A péksüteménnyel kiegészített kávé után ideje volt elkezdeni a
házalást. A terv ugyanaz volt, mint eddig. Kopogás, bemutatkozás,
Kicki Berggren fényképének felmutatása, és máris jöhettek a már
megszokott kérdések.
Egy harmincas években épült ház felkeresése után Thomas
elvesztette a reményt. Senki sem ismerte fel Kicki Berggrent. Mintha
soha be sem tette volna a lábát Sandhamnra. Sokan nem voltak otthon,
ami nem is csoda ilyen ragyogó időben, de nagyon lelassította őket,
hiszen fel kellett írniuk, mely házakba kell visszajönniük.
Thomas belátta, hogy a következő napjuk is ezzel fog eltelni.
Bárcsak kaptak volna némi segítséget, de a keserű igazság az volt, hogy
rajtuk kívül mindenki a szabadságát élvezte. A tanulság az, gondolta,
hogy ne betegedj le, és ne gyilkoljanak meg júliusban. Sem a kórházak,
sem a rendőrség nem működött. Aki tudott, az szabadságra ment.
Kivéve a sajtót.
Az Öreg megüzente, hogy hétfőn sajtótájékoztatót tartanak. A
megyei rendőrkapitány roppant kíváncsi volt az ügyre, úgyhogy
természetesen ott lesznek. Az újságok egymást marták a hírekért. A
sztárparadicsom és a nyári gyilkosság kombinációja ellenállhatatlan
volt.
A média már a két halott személy közötti összefüggésről is
tudomást szerzett. Vad találgatások kerültek napvilágra a sandhamni
kuzin-gyilkosságnak nevezett üggyel kapcsolatban. A hírek szerint
még mindig nem derült ki, hogy Krister Berggren természetes halált
halt-e, vagy esetleg valami különös oka volt a halálának.
Thomas gúnyos grimaszt vágott. A szigeten igazán nem volt nehéz
kiszúrni az újságírókat. Ha éppen nem a még mindig lezárt imaház
körül lebzseltek, akkor ellepték a falut. Nemsokára nem lesz olyan
ember, akit még nem kérdeztek ki, vagy aki még nem mondta el a
véleményét az esetről.

21. fejezet

Jonny Almhult majdnem összehányta magát. Fanyar íz kúszott fel a

nyelőcsövén a szájába. Hideg veríték lepte el a nyakát és a homlokát.
Egy pillanatig nem bírt kiegyenesedni. Képtelen volt nyelni, és az
ajtófélfába kapaszkodva igyekezett megtartani az egyensúlyát.
Amikor a rendőrség bekopogott hozzá, és megkérdezték, hogy
találkozott-e Kicki Berggrennel, csak nagy nehézségek árán tudta
türtőztetni magát.
Máris félig részegre itta magát, pedig még csak délután fél három
volt.
Mióta szombaton az anyja felébresztette, és elmondta neki, hogy
találtak egy hullát az imaházban, Jonny szüntelenül töltötte magába a
sört.
Nem mert kijózanodni.
Kinyújtózva feküdt a nappali kanapéján, miközben összevissza
kavarogtak a gondolatok a fejében. Közben többször elszunyókált.
Amikor pedig felébredt, még több alkoholba fojtotta az aggodalmát.
Kezdte érezni a saját testszagát. Nem volt kellemes.
 Folyton azon töprengett, hogy vajon a zsaru észreveszi-e, hogy
belehazudott a képébe. A férfi elővett egy nőt ábrázoló képet, és
megkérdezte, hogy találkozott-e vele.
Jonny letagadta.
Azt mondta, sosem látta. Keresztbe tette a kezét, hogy ne lássák a
reszketését.
Jonny úgy érezte, mintha a homlokára lett volna írva, hogy Kicki
járt a házában. Ezzel szemben a rendőr megköszönte, hogy válaszolt a
kérdéseire, és további szép napot kívánt neki.
Fogja és dugja fel valahová a szép napját.
Jonny visszatámolygott a nappaliba, és leheveredett a kanapéra.
Kinyújtotta a kezét az asztalon álló meglangyosodott sörért. Mit
mondjon, ha visszajönnek a hekusok? Tagadjon? Találjon ki valamit?
Az őket kiszolgáló Inger már biztosan kifecsegte, hogy látta a
nővel.
A fenébe is.
Pedig csak beszélgetni akart vele. Semmi többet. De aztán
megtörtént. Mert nem fogta fel. A buta liba.
Hogy a fenébe halhatott meg csak úgy?
Jonny gondolatban lejátszotta a történteket. Éppen a kanapén
ücsörögtek, amikor a nő elkezdett akadékoskodni. Kénytelen volt
tenni valamit. És meg is tette.
Nem volt igazán nagy ütés. Tényleg nem. Csak egy jelzés, hogy
felfogja. Hiszen ő nem egy erőszakos fickó.
A férfi kiitta a sörös dobozból az utolsó cseppeket, majd ledobta a
földre. A doboz egy halk fémhang kíséretében begurult a kanapé alá.
Miért nem tette azt, amit kért tőle? Már az elején.
Micsoda helyzetbe került.
 Jonny nagyot nyelt. Nem maradhat itt. Csupán idő kérdése, és a
rendőrök rájönnek, hogy újra beszélniük kell vele. Márpedig ő nem
viszi el a balhét. Egyáltalán nem az ő hibája volt.
Nem akarta megölni. Eszébe sem jutott.
Jonny a további elmélkedés helyett inkább döntést hozott. A
városba költözik. Gyorsan beledobált néhány farmert és pólót egy
táskába. Biztos volt benne, hogy háromkor közvetlen hajó indul a
szigetről. Ha siet, sikerül elérnie.
A konyhában elővett egy tejet, és egyenesen a dobozból ivott.
Ekkor meglátott két sört a hűtőszekrényben. Jobb, ha azokat is
becsomagolja. Végül bevett egy fájdalomcsillapítót az utolsó korty
tejjel, és kilépett az ajtón.
Azon töprengett, hogy írjon-e pár sort az anyjának, de aztán úgy
döntött, hogy egy kicsit később felhívja a mobiljáról. Ha képes lesz rá.
Jonny a kikötőbe igyekezett, amilyen gyorsan csak tudott. Ott állt
a Cinderella, tele turistákkal, akik az egész napot a szigeten töltötték,
de most hazaindultak. Babakocsik és hátizsákok voltak mindenütt.
Jonny először arra gondolt, hogy áttör a kikötőhídon.
Nyugi, gondolta. Ne vond magadra a figyelmet.
A sietségtől alig kapott levegőt, de igyekezett uralkodni magán,
nehogy felfigyeljenek rá. Lehajtott fejjel fellépett a fedélzetre, és
egészen hátra ült. A fejére húzta a kapucniját, és úgy tett, mint aki
alszik.
Amikor meghallotta az indulást jelző három rövid dudálást,
nagyon megkönnyebbült. Később kénytelen volt kimenni a mosdóba
hányni. A hányás egy része kiment a földre, de nem törődött vele.
Szerencsére sikerült megtisztálkodnia.
 Az út többi részében a sarokban üldögélve próbálta elkerülni az
emberek tekintetét. Őrülten vágyott egy kis dohányra, de nem mert
odamenni a kávézóhoz, hogy vegyen magának egy dobozzal. Rövid
időre elszunyókált, de csak egy nyugtalan és zavaros álomhoz volt
szerencséje. Ez ismét arra emlékeztette, hogy egy olyan világban
szeretne lenni, ahol az elmúlt napok eseményei meg sem történtek.
A Cinderella kapitánya tapasztalt kézzel vezette a hajót
Stockholm felé. A keskeny Stegesund után, ahol a régi házakat felújító
vállalkozók hatalmas nyereséget zsebeltek be, következett Vaxholm,
ahol az utasok egy része kiszállt. Ezután a hajó Lidingö felé
kanyarodott, röviden kikötött Gáshagánál, majd hirtelen
felbukkantak Stockholm belvárosának ismert épületei.
A hátsó fedélzeten ülő férfi látta, ahogy elhagyták az állatkertet és
a nackai partot, majd kikötöttek Strandvägennél.
Jonny megfogta a táskáját, és kivette a zsebéből a jegyét, amit a
partraszálláskor is fel kellett mutatni. Megérkezett.
És most merre menjen?

22. fejezet

A kikötői bódé előtti plakátokat olvasgató Norát egész testében kirázta

a hideg.
Kéjgyilkosság Sandhamnon − meztelen női hulla, állt az egyiken
vastag fekete betűkkel.
Miközben máskor azt hirdették, hogyan lesz az ember még
barnább, vagy mit kell tenni a laposabb hasért, ezen a délutánon
kizárólag a véres szenzáció tarolt. Az esti lapok a nyári paradicsomban
megerőszakolt és megölt nővel voltak tele. Bizonyára örültek, hogy
végre volt mivel megtölteni az egyébként hírszegény nyári számokat,
hiszen egy élelmes szerkesztőnek ez bőven elegendő volt ahhoz, hogy
eladja az újságokat.
Nora azon gondolkodott, hogy ezúttal nem veszi meg az esti
újságokat, de végül nem bírta ki. Annak ellenére, hogy szégyellte
magát, kettőt is vett.
A hóna alá csapta őket, és lassan elindult hazafelé. A kertbe érve
leült a padra. Leszedett néhány levelet egy mentanövényről, és
beletette a teáscsészéjébe. Szerette a forró teában szétáradó menta ízt.
A fiúk kacagása áthallatszott Signe kertjéből. A hízelgő
kutyaszemekkel pislogó csemeték ilyenkor mindig kaptak Signe
ribiszkeszörpjéből és házi péksüteményéből. A szomszédasszony
gyakran kedveskedett a málnalekvárral töltött utánozhatatlan
süteményeivel is, amelyek főleg Adam kedvencei voltak.
Nora hiába igyekezett, nem tudott olyan finom aprósüteményeket
sütni, mint Signe. Talán, ha a háború előtt születtem volna, gondolta
a múltkor is a süteménybe harapó Adam tekintetét látva.
– Nem azt mondom, hogy nem jó − magyarázkodott a kék szemű
Adam de nem olyan finom, mint Signe nénié. De én akkor is szeretlek,
mama − tette hozzá egy nedves puszival.
Nora a csészével a kezében kinyitotta az első újságot, és olvasni
kezdte. Két teljes oldal foglalkozott a gyilkossággal. Az egyik oldal
főszereplője a holttestet felfedező takarítónő volt. Az erős érzelmeket
kiváltó interjúban a legrészletesebb kérdésekre is kitértek.
Pontosan leírták, hogyan festett a félmeztelen test, amikor
rátaláltak, és hogyan reagált a takarítónő. Ezenkívül megszólalt az
imaház vezetője is, aki mindenféle találgatásokkal illette az áldozat
életét, és hogy mi lehetett Sandhamnra jövetelének az oka.
 Egy régi jogosítvány fényképe is szerepelt az újságban, amelyen
Kicki Berggren merev tekintettel és régimódi frizurával nézett szembe
a kíváncsi olvasókkal. Nora azon tűnődött, miért néz ki mindenki
olyan siralmasan a jogosítványában lévő fényképen. Ki akarna ezek
után találkozni a svéd néppel?
Az újságban, a Svédországban megnövekedett szexuális erőszakra
és az ország egyéb részein történt támadásokra is kitértek. Nyilvánvaló
volt, hogy a rendőrség nem képes gondoskodni a nők biztonságáról.
Egy politikus ezzel szemben azt nyilatkozta, hogy a nők mindenhol,
főleg nyáron, biztonságban érezhetik magukat.
Nora nagyon megdöbbent a Sandhamnról írt sorokon. Hihetetlen,
hogy ugyanarról a helyről volt szó, ahol gyerekkora óta minden egyes
nyarát töltötte. Szeretett szigete egyszer csak a nők ellen elkövetett
erőszak és a bizonytalanság jelképe lett.
A másik lapban a KSSS-szel és a Sandhamnon rendezett összes
ismert vitorlásversennyel kapcsolatos összefüggésekről írtak.
A tetthelyen mulató király, állt benne nagy és vastag betűkkel. A
vitorlásétterem előtti hajón pózoló király képe egy egész oldalt
betöltött. Ezt követte a versenyek pontos leírása, majd persze a
gyilkosságra is kitértek.
A KSSS vezetői között sok ismert és hivatalos személy volt, persze
sikerült mindegyikük véleményét kicsikarni. Kivétel nélkül
komolyan és aggódva beszéltek a történtekről.
Természetesen mindannyian férfiak.
Nora a kiterített újságra meredve ücsörgött. A Kicki Berggren és
az unokatestvére meggyilkolása közötti összefüggésen gondolkozott.
Miért akarná bárki is megölni őket, és miért éppen Sandhamn
szigetén? Eszébe jutott a Thomas által említett hálótű. A GA betűk
szerepeltek rajta.
Nora gyorsan felpattant, és kiment a konyhába a sandhamni
telefonkönyvért, amelyet kizárólag a Sandhamni Barátok
egyesületének tagjai között osztottak szét. Kinyitotta a katalógust, és
fellapozta az A betűvel kezdődő vezetékneveket. Körülbelül harminc
volt belőlük. Lassan végigment mindegyiken, hátha véletlenül
valakinek G betűvel kezdődik a keresztneve. Ezután ugyanezt
végignézte a G betűvel kezdődő vezetékneveknél is. Belőlük jóval
több volt, de ott az A betűvel kezdődő keresztneveket kutatta.
Kis idő múlva már a kezében volt egy lista a GA vagy AG
kezdőbetűkkel rendelkező tagokról. Összesen ötvennégy olyan
személyt talált, akiknek G-vel és A-val kezdődött a neve.
Nora újra végignézte a listát. Sokukat ismerte vagy legalábbis
tudta, kikről van szó. Sandhamn nem volt túl nagy, így nagyjából
ismerték egymást a lakók. A nő elhatározta, hogy amint találkozik
Thomasszal, átadja neki a listát. Bizonyára eszébe sem jutott, hogy
Sandhamnnak van saját telefonkönyve.
Nora visszatért az újságokhoz és a halálesetek körüli
találgatásokhoz. Annyira belemerült az egyik cikkbe, hogy meg sem
hallotta a kocogásról visszatérő Henrik lépteit. Csak akkor vette észre,
amikor a férje leheveredett az egyik kerti székre.
– Itt ülsz és ezt a szemetet olvasod? − kérdezte Henrik az újságokat
mustrálva.
– Nem bírtam ki. Olyan borzasztó. − Nora a férfi felé tartotta az
egyiket. − Mintha egy másik világról olvasnék.
Henrik előrehajolt, és átfutotta a cikkeket. Fintorogva csóválta a
fejét. A pólóján egy sötét izzadságfolt virított, sötét haja csuromvizes
volt az erőlködéstől. Megfogta a nyaka körül lógó törülközőt, és
megtörölte a homlokát. Ezután levette magáról a pólót, és
felakasztotta a fehér kerítésre.
– Az imaház előtt futottam el. Az egész le van zárva olyan kék-
fehér rendőrszalaggal. Egyelőre bezárták az egészet. Nem túl
szerencsés így, főszezonban. Habár, a történtek után lehet, hogy nem
is jön majd annyi turista ide. Az emberek biztos máshová utaznak
majd. − A férfi gúnyosan a feleségére kacsintott. − Te mit tennél, ha
nem itt laknál?
Henrik tovább lapozgatta az újságokat, majd hangosan füttyentett,
amikor a KSSS több elnökségi tagját is felismerte benne.
– A kikötő tele van újságírókkal. Mindenhol kamerák, bárhová
mész. Tiszta paradicsom azoknak, akik szerepelni akarnak a tévében.
A férfi hirtelen felállt és elindult a házba, hogy lezuhanyozzon.
Nora megállította. Egész nap a banki telefonhíváson rágódott, és azon
töprengett, hogyan mondja el Henriknek. Olyan szívesen
meghallgatta volna a véleményét. Titokban abban reménykedett,
hogy a férje örülni fog.
– Várj egy picit. Szeretnék mondani valamit.
Nora elmesélte a beszélgetést a személyzeti vezetővel a felajánlott
munkáról.
– Ugye, milyen izgalmasnak hangzik? Gondolj bele, Malmő-ben
dolgozhatnék. És a feltételek is előnyösebbnek tűnnek.
Henrik értetlenül fürkészte a feleségét. A törülköző még mindig a
nyakában lógott, és szorgalmasan felszívta a homlokáról lecsurgó
izzadságcseppeket.
– Nem költözhetünk Malmőbe. Itt dolgozom − vágta rá a férfi.
Nora elmosolyodott.
 – Malmőben lesz új munkád − mondta. − Sok jó kórház van az
öresundi régióban. Ez hatalmas lehetőség lenne nekem.
– De hát itt van az életünk. Csak nem gondolod komolyan, hogy
az egész családot ugrasztjuk?
Henrik elindult az ajtó felé. Nora jól ismerte a homlokára kiülő
ráncot. Mindig megjelent, ha ideges volt valami miatt.
– Később majd beszélünk róla, most megyek zuhanyozni. A
vitorlásverseny holnap kezdődik, lemegyek a kikötőbe, hogy
megbeszéljem a dolgokat a legénységgel.
Nora hallgatott. Úgy érezte, lerázták. Arra számított, hogy Henrik
leül mellé, és megbeszélik a dolgot. De neki fontosabb dolga volt.
Henrik munkája miatt évekig Visby városában laktak. Akkor
bezzeg szó sem volt arról, hogy olyan megoldást találjanak, ami
mindkettőjüknek jó. Most viszont, hogy őt kérték fel egy
álommunkára, Henrik meg sem hallgatta.
Ez nem igazság.

23. fejezet

A hatalmas hajó egyik mentőcsónakjában elrejtőzött tizenéves pár

teljesen belefeledkezett egymás testének a feltérképezésébe. A fiú
keze izgatottan kutakodott a lány fehér trikója alatt, miközben a lány
lágyan simogatta a fiú hátát. Csupán néhány halk kuncogás árulkodott
a jelenlétükről.
A lány napsütötte arcát modern vágású, dióbarna haj szegélyezte,
a tengeri szellő önfeledten játszadozott a tincseivel. Még mindig izzadt
volt az intenzív tánctól a diszkóban.
– Robin, nyugi − suttogta a fiú fülébe. − Mi van, ha jön valaki?
 Az este alatt fogyasztott rózsaszínű italok kezdtek hatni, ezért a
lány kissé nehezen érthetően motyogott.
A fiú meg sem hallotta a szavait.
Keze továbbra is a lány mellét cirógatta, miközben apró csókokat
lehelt a kulcscsontjára és máshová.
A lány elhúzódott tőle, és a korláthoz lépett.
– Azt mondtam, nyugi. Az egész este előttünk van. Gyönyörködj
egy kicsit a kilátásban.
A fiú megpróbálta újra a karjaiba zárni, de a lány kitért az ölelése
elől.
– Nézd, az ott Sandhamn. Ott lakik az egyik osztálytársam. Tavaly
voltam nála. Tiszta gáz a felhozatal. Alig lehet bejutni a diszkóba, és
tele van húsz év alattiakkal. Totál betegek!
A fiú nem akart beszélgetni, de a lány továbbra is a partot
vizslatta.
– Vajon látni Ebba házát a hajóról? Közvetlenül a parton van.
Ilyen helyen kellene lakni nyáron.
A fiú magához húzta, hogy megcsókolja. Óvatosan cirógatta a lány
rövid pólója alól kikandikáló köldökét, majd tovább vándorolt a puha
és hívogató mellekre.
A fiú ajka lassan közeledett a lányéhoz, amikor a lány hirtelen
felfigyelt a bal oldalon vízbe zuhanó testre. A motorok hangos zúgása
miatt semmit sem hallott.
A sikoltás csak valamivel később jutott el hozzájuk.
– Robin − dadogta a lány −, te is láttad? Valaki belezuhant a
tengerbe.
A lány szeme kimerevedett, és a sokktól könnyezni kezdett.
 – Láttam, ahogy egy ember belezuhant a vízbe. Szólnunk kell
valakinek.
A fiú hitetlenkedve nézett a lányra.
– És mégis kinek szóljunk? Biztos vagy benne, hogy egy ember
volt? Nem csak kitalálod, ugye?
A lány kétségbeesetten fürkészte a fiút.
– Szólnunk kell valakinek − ismételte meg. − Akárkinek. Meg kell
állítaniuk a hajót, és meg kell keresniük.
A lány megfogta a fiú kezét.
– Siessünk!
A fiú nem mozdult. Arcára egyértelműen kirajzolódott a kétkedés.
Végül inkább újra magához rántotta a lányt, és megpróbálta
megcsókolni.
– Felejtsd el − motyogta. − Biztos csak képzelted. Nem is volt ott
semmi.
A lány idegesen próbált szabadulni a fiú karjából.
– Robin, mi van, ha valaki kilökte? − kérdezte végül. − Mi van, ha
egy gyilkosságot láttunk?
A fiú ügyet sem vetett a kifogásaira.
– Biztos csak egy madár volt. Egyébként is, most már túl késő
bármit is tenni.
A fiú egyre hevesebben simogatta a lányt, majd hozzádörgölte
lüktető altestét.
– Gyere már − lihegte a lány fülébe. − Lazulj el.
A lány néhány másodpercig még ellenállt, majd hirtelen ellazult.
Száját a fiú szája felé fordította. Végül teljesen megfeledkezett a
hajóról lezuhant ismeretlenről.
 Harmadik hét, hétfő

25. fejezet

Tíz óra házalás után Thomas meglátogatta Noráékat. Úgy döntött,

hogy a szigeten marad, és a rendőrkapitányságon tölti az éjszakát.
Másnap reggel úgyis vissza kellett utaznia a városba, ugyanis
megbeszélték a többiekkel, hogy kedden reggel értekezletet tartanak.
A kopogással egy időben benyitott az ajtón, és meg sem várva a
választ, belépett a konyhába. Nora éppen a vacsorát készítette.
Kissé fáradtan a férfira mosolygott.
Nora és a fiúk nem sokkal korábban búcsúztatták el a
nagyszülőket a kikötőben. Henriket még jó ideig nem várták haza a
vitorlázásból. Nora nagyon örült Thomasnak, így legalább volt kinek
kibeszélnie az anyósát. Elővett egy hideg sört a hűtőszekrényből, majd
magának is töltött egy pohár bort. Miközben Nora Monica Lindet
szidta, Thomas elhelyezkedett az ebédlőasztalnál.
Amikor Nora végre megnyugodott egy kicsit, elővett egy
nevekkel teli papírt. Leült Thomas mellé, és megmutatta neki, mit
csinált.
– Összeállítottam egy listát neked. Tegnap átnéztem a sandhamni
telefonkönyvet, és kigyűjtöttem a G és A betűvel kezdődő neveket. Ez
a két betű állt azon a hálótűn, amiről azt hitted, hogy nem lehet
beazonosítani. Összesen ötvennégy ember, de csak ketten
rendelkeznek G. A. kezdőbetűkkel.
Thomas elmosolyodott.
– Csak nem Linde mesterdetektívvel van dolgom?
Nora morcosan nézett rá:
 – Én csak segíteni akartam.
– Csak viccelek − próbálta kiengesztelni Thomas. − Minden
segítségre szükségem van. Margit a szabadságát tölti a nyugati parton,
így telefonon tartjuk majd a kapcsolatot. A legtöbb ember, akire
szükségem lenne, szabadságon van. Kalle és Erik folyamatosan keresi
a szemtanúkat. Ne csináld már, ne duzzogj!
Nora zavartan mosolygott. Tudta magáról, hogy roppant
sértődékeny.
– A problémát csak a bérlők jelentik − mondta a nő nagyot
kortyolva a borból. − A kérdéses neveket nem tudod címekhez kötni.
Thomas összekulcsolta a kezét a tarkója mögött, és gondolkodni
kezdett.
Nora listája remek gondolat volt. Neki is eszébe juthatott volna,
mielőtt végleg lemondott a hálótűről. Főleg most, hogy egy
gyilkossági ügyről van szó. A kérdés már csak az volt, hogyan találják
meg a beazonosított személyeket.
A sandhamni házak a faluban és a sziget délkeleti oldalán, a
Trouville nyaralótelepen helyezkedtek el. Ugyanakkor elszórtan a
sziget többi részén is álltak még házak, így az elnevezett utcákon kívül
is találtak birtokokat. Természetesen voltak név nélküli utcák és
történelmi elnevezések, mint az Adolf tér és a Mangelbacken. Néhány
helyet egy ott lakó vagy dolgozó emberről neveztek el. Mindenesetre
számtalan címet kellett felkeresniük. Természetesen fel is hívhatták
volna őket, de akkor nem tudták volna megmutatni Kicki fényképét.
Thomas felhajtotta a sörét. Sürgősen kellett valami a gyomrába,
mielőtt folytatta az elmélkedést.
Néhány órával később már a kertben iszogatták a kávéjukat.
 Előtte frissen gyúrt tésztát ettek, amit Nora összekevert egy kis
reszelt parmezán sajttal, félbevágott koktélparadicsomokkal és
bazsalikommal. A fekete olajbogyókkal teli, házi készítésű focaccia
kenyér öt percet töltött a mikrohullámú sütőben, és olyan volt,
mintha frissen sütötték volna. A vörös rioja bor probléma nélkül
elfogyott.
A fiúk rögtön elaludtak vacsora után, a napsütéses, fürdőzésekkel
teli hosszú nap teljesen kimerítette őket. Persze váltig állították, hogy
egyáltalán nem álmosak, majd egy szempillantás alatt elaludtak. Nora
nem tartotta kizártnak, hogy a nagyanyjuk folytonos dorgálása
készítette ki őket ennyire.
Thomas elalvás előtt olvasott egy hosszú mesét a fiúknak. Adam
rögtön kijelentette, hogy csak Simonnak van szüksége esti mesére, ő
ugyanis már tízéves, és egyedül is tökéletesen tud olvasni. Ez
természetesen nem akadályozta meg abban, hogy élvezettel hallgassa
a mesét.
Emily halála után Thomas sokkal több időt töltött Simonnal, aki
nagyon ragaszkodott a keresztapjához. Mintha ösztönösen érezte
volna, hogy Thomas rettentően szomorú, még ha nem is beszél róla.
– Hallottál mostanában Pernilláról? − kérdezte Nora óvatosan.
– Nem sokat. Szent Iván-éjre küldött egy képeslapot Halmstadból.
Hónapok óta ez volt az egyetlen életjel. Már szinte nem is tartjuk a
kapcsolatot.
– Hiányzik?
Thomas a tenyerébe hajtotta az állát, és a távolba meredt. Beletelt
néhány másodpercbe, mire válaszolt.
 – Hiányzik a közös életünk. A kapcsolat, a mi érzés. Apróságok,
mint amikor valaki figyelmeztet arra, nehogy elfelejts hazamenni a
munkából. Néha akár a kapitányságon is aludhatnék.
– A férfi a szájához emelte a csészét. − Most senki sem
figyelmeztet, ha nem megyek haza. Lehet, hogy vennem kellene egy
kutyát − jegyezte meg ironikusan.
– Sokat gondolsz a történtekre?
Nora érezte, hogy a szeme akaratlanul is könnyes lesz. Majdnem
ugyanúgy érzett Emily halálakor, mint Thomas. Elviselhetetlen lehet
holtan és hidegen találni a gyermekünket, amikor reggel felébredünk.
Nora gyorsan kortyolt a borból, nehogy elsírja magát. Úgy tűnt,
Thomas semmit sem vett észre az egészből. Ugyanúgy beszélt, mint
addig.
– Néha azon tűnődöm, vajon hogy nézne ki Emily most. Amikor
eszembe jut, babaként látom, pedig mostanra egy igazi kislány lenne,
tudna járni és beszélni. − A férfi megrázta a fejét. − Emilynek nem az
volt a sorsa, hogy felnőjön.
Thomas hangja elcsuklott, ezért gyorsan ivott egy, majd még egy
korty kávét.
– A fiaidat látva féltékeny leszek. Olyan klasszak. Simon pedig
egyszerűen fantasztikus.
Nora vigasztalóan a férfi kezére tette a kezét.
– Biztosan kapsz új esélyt a családalapításra. Egy főnyeremény
vagy, hidd el. Nemsokára találkozol valakivel, akivel gyereketek lesz.
Thomas elmosolyodott, majd megvonta a vállát.
– Ez most egyáltalán nem fontos. Abszolút elégedett vagyok a
társaságommal. Elboldogulok. Ráadásul te és a családod hatalmas
támasz vagytok, csakhogy tudd. Nagyon nagyra értékelem.
 – Mindig szívesen látunk − szólt Nora jókedvűen, majd
teletöltötte a poharukat az utolsó csepp borral.
– És hogy megy a nyomozás?
– Nincs kapás − sóhajtott fel Thomas. − Ha megengedhetek
magamnak egy ilyen viccet.
– Olyan különös. Két halott néhány hét alatt. Mintha a tévében
futó egyik angol krimi kelt volna életre. Most már csak egy pipázó
angol detektív hiányzik.
Thomas felnevetett, majd ismét komollyá változott.
– Azt még nem tudjuk, hogy mindkettőjüket megölték-e, csak
Kicki Berggren esetében vagyunk biztosak benne. Az
unokatestvéréről csak annyit tudunk, hogy megfulladt. Nem szabad
túl hamar levonni a következtetéseket.
Nora nem adta fel.
– Biztos, hogy van valami összefüggés közöttük. A kérdés csak az,
hogy ki akarna megölni két bandhageni unokatestvért? Biztos
belekeveredtek valami törvénytelen dologba, nem gondolod?
Nora a bólogatásával próbálta hangsúlyozni a mondandóját.
– Folyton az a háló jár a fejemben. Hogy is jött az a képbe?
– Fogalmam sincs. Akár puszta véletlen is lehetett. Nem is biztos,
hogy Sandhamnról való. Akármelyik szigetről ide sodródhatott.
Nora bólintott.
– Hogy nézett ki a háló?
– Szakadt és rongyos volt. Nem csoda, hiszen hónapokig volt a
vízben.
– És ha nagyon régi? A hálókat hosszú évekig lehet használni, ha
az ember törődik velük és megjavítja őket, ha elszakadnak −
töprengett Nora. − Lehet, hogy egy többéves háló volt. Esetleg egy
idősebb nemzedéké.
Norának hirtelen eszébe jutott valami. Gyorsan közelebb hajolt
Thomashoz.
– Van még egy ember Sandhamnon, aki szintén a G A
kezdőbetűket viseli, csak nem írtam fel a listára. Emlékszel Georg
Almhultra, a szigeten élő Jonny Almhult apjára? Tudod, az asztalos
srác, aki mellesleg rajzol is. A múlt héten ő segített kicserélni néhány
deszkát a kerítésen. Jonny apjának G. A. volt a monogramja. Mi van,
ha a halott apa hálóját használták?
– Úgy érted, Jonnynak köze van a gyilkossághoz?
Nora elutasítóan csóválta a fejét:
– Nem, azt nem tudom, de ha megvizsgáltatnád a hálót, már az is
egy kezdet lenne. Ennyit csak megér, nem?
Nora izgatottan fürkészte Thomast, miközben hátradőlt a fehér
kerti székben, és szorosabbra húzta magán a kabátját. Érződött, hogy
esteledik. A levegő lehűlt, és a tengerről rohamosan közeledett a
hideg.
Nora világosan látta maga előtt Jonny Almhultot.
Amikor még maga is csak tizenkét éves volt, Jonny a kikötőben
lógó menő tizenévesek közé tartozott. A fiú egy igazi tehetség volt,
aki pillanatok alatt felskiccelt egy olyan grafitrajzot, ami kísértetiesen
hasonlított az eredeti alkotásra. Sokáig akvarellképeket is festett, és
arról álmodozott, hogy egyszer majd eljut a városba, hogy képezze
magát. Sandhamn hosszú művészhagyománnyal rendelkezett. Bruno
Liljefors és Anders Zorn is élt a szigeten, sőt Axel Sjöberg le is
telepedett itt.
 De Jonny nem tudott kitörni, Sandhamnon maradt a szüleivel.
Idővel elkezdett inni, ahogy a többi magányos ember is, ezért sosem
talált egy valamirevaló lányt. Felnőttkorában asztalosként és a
nyaralók mindeneseként kereste a kenyerét. Olykor-olykor sikerült a
szigetről készült képeit is eladnia. Nora nagyon is jól emlékezett Jonny
apjára, Georgra, Sandhamn kőművesére. Ugyanúgy nézett ki, mint a
fia: vékony testalkat, közepes termet, semmi kirívó, ami bevésődne az
ember agyába.
Ő is szerette emelgetni az üveget.
Amikor meghalt, az özvegyének, Ellennek csak Jonny maradt.
Volt egy idősebb nővér is, de ő már régebben elhagyta Sandhamn
szigetét. Nora úgy tudta, egy amerikaihoz ment hozzá, és külföldön
él.
Thomas félbeszakította a gondolatmenetét. Ő is többször
találkozott Jonnyval.
– Elég nehéz Jonnyt egy bűntény kitalálójaként elképzelni − szólt
Thomas kétkedve.
– De segítőként már inkább, nem igaz? − kérdezte Nora. − Esetleg
olyasvalaki segítőjeként, akinek a számára terhes volt egy-két
személy? Akiket örökre el kellett hallgattatni.
– Nem néztél te mostanában túl sok krimit a tévében?
– Őszintén szólva − folytatta Nora mindenki tudja, hogy az
alkohol a gyengéje. Lehet, hogy más dolgokkal is így van. Talán a
pénzzel. Mi van, ha van valami összefüggés? Mindenesetre nem ártana
kicsit elbeszélgetni vele, nemde? Ráadásul az ő lakhelyét legalább
ismered.
Thomas elgondolkozott, majd ránézett az órájára.
 – Megadom magam. Útba ejtem Jonny házát. Ha most indulok,
akkor még időben oda is érek.
Thomas gyorsan megölelte Norát.
– Köszönöm a vacsorát. Majd hívlak.

26. fejezet

Amikor Thomas Jonny Almhult otthonához ért, a ház sötét volt, és

elhagyatottnak tűnt. Egyetlen lámpa sem világított.
A nyomozó úgy döntött, hogy bekopog Ellen Almhulthoz, aki egy
nagyobb házban lakott, közvetlenül a fiáé mellett. A szigeten
egyáltalán nem volt különös, ha több házat építettek egy telekre,
főleg, ha gyarapodott a család.
Jonny anyja rózsaszínű flanelköntösben nyitott ajtót. A nő
döbbenten mustrálta a férfit.
– Üdvözlöm, Ellen, emlékszik rám? Thomas Andreasson vagyok.
A nackai rendőrségről − mondta a nyomozó.
A nő némán vizsgálgatta a férfit. Thomas így folytatta.
– Bocsánat, hogy ilyen későn zavarok. Szeretnék néhány szót
váltani Jonnyval, de úgy tűnik, nincs otthon.
Ellen még mindig döbbenten nézett maga elé, de már nem tűnt
olyan rémültnek.
– Talán a kocsmában van − szólt Ellen. − Vagy már alszik. Nem
könnyű felébreszteni. Szeretné, ha utánanéznék?
– Nagyon kedves lenne öntől, ha már itt vagyok.
Ellen elővett egy kulcsot, és elindultak a kisebb ház felé.
Thomas körbenézett. A ház nem volt nagy. Fala vörösre volt
festve, ahogy sok más ház a szigeten. Fehér ablakkeretek és függőleges
faburkolatok. A telken egy rakás használaton kívüli faanyag és néhány
javításra váró, régi hajómotor hevert.
A bejárati ajtó előtt két, gyönyörű muskátlikkal teli virágcserép
díszelgett. A kertben magasodó nyírfán egy függő virágcserépben lila
petúnia csüngött.
– Maga gondozza a virágokat? − kérdezte Thomas.
– Nem, Jonny − felelte Ellen. − Ha hiszi, ha nem, szereti a
virágokat. Gyakran olyan kerti újságokat is olvasgat. Egy felnőtt férfi.
A nő értetlenül csóválta a fejét.
Thomas nem tudta eldönteni, hogy büszke-e, vagy inkább aggódik
a fia miatt.
Ellen kinyitotta az ajtót, és bement a házba.
– Jonny − kiáltotta. − Jonny, itthon vagy?
A nyomozó és a nő beljebb merészkedett. A hely tipikus
agglegénylakás volt. A padló tele volt homokkal, a falon meredező
kampókon egy esőkabát lógott. A konyha az ötvenes évek stílusát
tükrözte. Az ablakokban még több muskátli ékeskedett. Jonny tényleg
kedveli a virágokat, az már biztos volt.
A nappaliban egy meglehetősen nagy, legalább egy méter
átmérőjű televízió vonta magára a figyelmet. Bizonyára ez nyújtott
társaságot a hosszú és sötét téli estéken, amikor a sziget kiürült, és a
nyaralók mind hazaköltöztek. A falakat számos gyönyörű
akvarellfestmény díszítette. Feltehetőleg Jonny saját alkotásai voltak,
hiszen a JA monogramot viselték.
A nappali asztalán egy rakás üres sörös doboz és egy csikkekkel
teli hamutálca állt. Thomas észrevette, hogy több csikket is rúzsfoltok
díszítettek.
 A házban savanyú és állott szag terjengett. Senki sem szellőztetett
már napok óta. A konyhapulton néhány sörösüveg sorakozott, a
hűtőszekrény melletti szemetesben pedig még több sörös doboz
hevert.
Ellen eltűnt a konyha melletti szobában.
– A hálószobában sincs − mondta a szobából kilépve. − Akkor
biztos a kocsmában van. Általában ott van, ha nincs itthon. Hívta már
a mobilját?
– Nekem nincs meg a száma, de szívesen felírom.
Thomas elővette a jegyzettömbjét, hogy feljegyezze.
– Ma már beszélt vele egyáltalán?
– Nem. Nem volt jól, úgyhogy nem akartam zavarni.
Ellen hangján hallatszott, hogy aggódik. Vontatottan beszélt, és
sosem nézett Thomasra.
– Hogy érti, hogy nem volt jól?
Ellen szomorúnak látszott. Összehúzta a köntösét, és zsebre dugta
a kezét. Szégyenkezve és halkan válaszolt.
– Amikor legutóbb meglátogattam, ivott.
– Mikor volt ez?
– Szombaton.
– Hány órakor?
– Nem emlékszem pontosan. Valamikor napközben, talán
tizenkettő körül.
– Már akkor részeg volt?
– Igen, de nem vészesen. De néhány sört már megivott. − Ellen
összeráncolta a homlokát. − Pontosan tudom, hogy festenek a férfiak,
ha isznak.
– Jonnynak van barátnője? − kérdezte Thomas.
 – Tudomásom szerint nincs − felelte Ellen halkan. − Sosem volt
túl népszerű a lányok körében. Szégyenlős, akárcsak az apja. − A nő
elgondolkozott. − De kedves, nagyon kedves. A légynek sem ártana.
Thomas felfigyelt az előtérben lógó esőkabátok közül kikandikáló,
csillogó szegecsekkel díszített fehér farmerkabátra.
– Az a magáé? − kérdezte a férfi.
– Dehogyis! − szólt Ellen döbbenten fürkészve a nyomozót.
– Hogy néznék ki egy ilyenben, az én koromban?
– Tudja, hogy kié?
A nő kérdőn nézett maga elé.
– Nem, sosem láttam.
Thomas leemelte a kabátot, és óvatosan átkutatta a zsebeit. Lelki
szemei előtt Kicki Berggrent látta, amikor a kapitányságon lement érte
a recepcióra. Ugyanilyen fehér farmerkabát volt rajta.
Ez nem lehet véletlen.
Az egyik zsebben talált egy félig teli, Prince márkájú cigarettás
dobozt. Kicki Berggren is hasonló cigarettát tartott a táskájában, és
idegesen kocogtatta beszélgetés közben. A kabát belső zsebében egy
világos hajszálakat tartalmazó fésű lapult. Bőven elegendő egy DNS-
vizsgálathoz, ha szükség lesz rá.
Thomas elindult a bejárati ajtó felé, majd megfordult, és
visszament a nappaliba. Valami felkeltette az érdeklődését. Szép
lassan végigjártatta a tekintetét a falakon. Alaposan megnézte a
kanapét, a tévét és a hifiberendezést.
Ekkor rájött.
A nappali ablaka alatt volt egy radiátor. Egy hagyományos, csúnya
és szürke radiátor, amilyen ezer másik svéd otthonban is
megtalálható. Téglalap alakú volt, de a meleget szabályozó jobb sarka
meg volt kicsit csavarva. Az egyik sarkába bele volt száradva egy
barnás színű valami.
Ráadásul mintha egy szőke hajszál is kiállt volna belőle. Nem volt
nagy folt, de ott volt.
Thomas nagyon ügyelt arra, hogy véletlenül se érintse meg.
– Ellen, ide kell hívnom az igazságügyi szakértőket, hogy
átkutassák a házat. Addig nem léphet be ide, amíg nem végeztek.
Ellen rémült arcot vágott.
– Miről beszél? Miért kellene a rendőrségnek Jonny házában
kutakodnia?
Thomas megsajnálta az előtte álló nőt. Keresztbe fonta a karját,
hogy megvédje magát attól, amit nem akart hallani. Idős ajkain alig
látszott, hogy összeszorítja a száját az aggodalomtól.
– Volna egy másik kérésem − folytatta Thomas. − Jonnynak és
magának megvan még Georg régi hálója, amiben benne van a
monogramja?
Ellen nem értette a kérdést.
– Háló − ismételte meg halkan.
– Halászhálóra gondoltam, és a GA monogramos hálótűre.
Megvannak még?
– Egészen biztosan − mondta Ellen −, csak nem tudom, hány
darab. Majd megnézem a pajtában. − A nő ijedten a szájához kapta a
kezét, mintha hirtelen ráébredt volna valamire. − Csak nem gondolja,
hogy Jonnynak bármi köze van a Sandhamnon meggyilkolt
unokatestvérekhez?
– Erre nem válaszolhatok. Majd meglátjuk. Ha Jonny hazajönne
vagy felhívná, mondja meg neki, hogy keressen fel. Nagyon fontos
volna.
 A férfi a nő vállára tette a kezét, majd kedvesen, de határozottan
odavezette az ajtóhoz.
– Átadná nekem a ház kulcsait? És a pajtáét is.
Ellen reszkető kézzel odaadta a kulcsokat.
Egyedül volt, és félt. Thomas sajnálta, de nem tudott többet tenni
érte. Egyelőre az volt a legfontosabb, hogy minél előbb
megérkezzenek az igazságügyi szakértők, és megvizsgálják, hogy járt-
e Kicki Berggren Jonny házában.
A nyomozó majdnem biztos volt benne, hogy igen.
– Van valamilyen ragasztószalagja vagy hasonlója, hogy
lezárhassam az ajtót, amíg az erősítést várom?
Ellen bólintott.
– A konyhában van. Mármint az enyémben − fűzte hozzá, majd
kisétált az ajtón.
Thomas követte a nagyobb házba.
Amíg a nő elment a ragasztót rejtő ládáért, a férfi türelmesen várt
az előszobában. A nappaliba vezető ajtón keresztül jól látta a
szalonnak nevezett helyiséget, amelynek egyik sarkában egy hatalmas
állóóra díszelgett. A bútorok sötétek és régimódiak voltak.
Thomas ásított egyet. Nagyon elfáradt az egész napos munka
során. Nem örült annak, hogy másnap hajnalban a városba kell
utaznia, de kénytelen lesz.
– Menjen, feküdjön le, Ellen − szólt kedvesen a visszaérkező
nőhöz. − Meglátja, rendeződni fog a dolog.
Ezzel kiment, és bezárta maga után az ajtót. Elővette a zsebében
lapuló mobiltelefont, és felhívta a parancsnokságot. Egy kis
szerencsével el tudnak hozni néhány embert egy helikopterrel.
Akkor talán nem lesz olyan késő.
 24. fejezet

A városból érkező hajó már néhány perce késett. Tizenegy órakor

kellett volna befutnia, de még sehol sem volt. A stég tele volt
rövidnadrágot és vékony felsőt viselő emberekkel. Néhányan még
kiskocsit is hoztak a csomagoknak.
– Mikor jön már a nagyi és a nagypapa? − kérdezte Simon immár
harmadszorra.
– Nemsokára, kicsim. Amint ideér a hajó.
– Vehetek egy fagyit? − kérdezte Adam, reménykedve nézve a
fagylaltozó előtt kígyózó sort.
Nora megrázta a fejét.
– Most nem. Nemsokára eszünk, amint a nagyi és a nagypapa
ideér. A fagyi csak elvenné az étvágyadat.
– De én most szeretnék fagyizni! Kérlek, anya!
Simon rögtön csatlakozott.
– Én is. Légyszi! Légyszi, légyszi, légyszi! − kérlelte az anyját
könyörgő tekintettel és összekulcsolt kezekkel.
Nora türelmetlenül nézte a vizet, de a Cinderella csak nem akart
felbukkanni. Ritkán fordult elő, hogy késett, de akkor rendesen. Nora
feladta. Úgyis beletelik egy időbe, mire mindenki leszáll a hajóról.
– Na jó. De mindketten csak kis adagot. Ígérjétek meg! − mondta
a fiúknak szigorúan, miközben elővette a pénztárcáját, és Adam
kezébe nyomott egy ötvenest. − Ötven koronánál nem lehet több.
Addig itt maradok, és várlak titeket.
Nora leült a menetrendet mutató táblánál lévő padra, és
körbenézett.
 A kikötő tele volt élettel. A vitorlásétterem targoncája éppen a
reggeli hajóval érkezett árut pakolta ki. A sziget egyik mesterembere
egy zsákokkal telerakott teherszállító motorral pöfögött végig a
kikötőn.
Az élelmiszerbolt előtti zöldséges kinyitott. A paradicsomok és az
egyéb zöldségek csábító kínálata egy dél-franciaországi piacra
emlékeztetett.
A stand egyik oldalán egy idős néni biztos kézzel válogatta a
legkisebb és legfrissebb újburgonyákat. Egyenként felemelte és
alaposan megvizsgálta mindegyiket a napfényben, mert csak a
legtökéletesebbek kerülhettek a zacskójába. A pénztárgép mögött álló
eladónő unottan forgatta a szemét, de a hölgy nem zavartatta magát.
Egy anyukájára váró kislány vágyakozó tekintettel nézte a
málnával és eperrel teli ládákat.
Micsoda idill, gondolta Nora. Kivéve a szigeten történt
gyilkosságokat.
Miután a Cinderella kikötött, és Harald és Monica Linde is
elhagyta a fedélzetet, a két fiú boldogan ugrált vissza egy-egy fagyival
a kezében.
Nora anyósa most is elegánsan volt felöltözve, fehér
rövidnadrágos kosztümöt és hozzá illő szandált viselt. A fején jókora
fehér szalmakalap virított. Úgy nézett ki, mint aki a Riviérán készül
vacsorázni, nem pedig az unokáit látogatja meg a szigeten. Nora apósa
mögötte ballagott egy táskával a kezében.
Monica Linde mézesmázos mosollyal üdvözölte a menyét, majd a
fiúkhoz fordult.
– Drágaságaim! − kiáltotta olyan hangerővel, hogy körülöttük
mindenki odakapta a fejét. − A nagyi drágaságai! Kis tündérkéim!
 Hirtelen megtorpant, és összehúzott szemöldökkel fürkészte a
fagylaltokat.
– Ti már ilyenkor fagylaltot esztek? Hát nem most fogunk
ebédelni? Elveszi az étvágyatokat. Megengedte egyáltalán az anyátok?
Nora felsóhajtott, majd odament, hogy üdvözölje az apósát és az
anyósát.
Monica Linde franciás modorosságból arcon csókolta. Az egyszerű
svéd ölelés is bőven megtette volna, gondolta Nora mérgelődve, majd
kedvesen átölelve apósát, felajánlotta, hogy viszi a táskáját.
Otthon füstölt lazac és újkrumpli várta őket. A desszert
mandulatorta volt. Nora nem akart egész délelőtt a konyhában
ácsorogni, hogy a saját magukat meghívató vendégeknek ugráljon.
Úgysem lett volna értelme. Anyósa úgyis újra és újra elmesélte, hogy
a követségen tartott ebédeknél ő bezzeg mindent saját kezűleg főzött
a több tucat vendégnek.
Nora a biztonság kedvéért meghívta Signét is. Vele még Monica
Linde sem mert ujjat húzni, különben Signe egyébként barátságos
tekintete jéghideg acéllá változott. Ki nem állhatta a felfuvalkodott
embereket. Pontosan tudta, miért hívták meg, Norának nem kellett
magyarázkodnia.
– Mindent tudni akarok azokról a szörnyűséges halálesetekről. Mi
folyik egyáltalán ezen a szigeten? Akárhányszor itt voltam, eddig még
egy légynek sem esett bántódása. Talán valami külföldinek a keze van
benne? Én biztos vagyok benne, hisz ismerjük, milyenek.
Nora soha nem volt képes megérteni anyósa előítéletekkel teli
gondolkodását.
 Próbálta türelmesen elmagyarázni, hogy ő sem tud többet az
újságoknál, amelyeket anyósa már biztosan az első oldaltól az utolsóig
átolvasott.
De Monica nem hagyta annyiban a dolgot.
– Az a jóképű barátod, Torben, ő biztosan tudja, mi történt.
– Thomas − javította ki Nora óvatosan.
Monica Linde folytatta:
– Ő biztos ismeri a részleteket. Gondolod, hogy egy egész banda
áll az egész mögött? Ugye zárjátok az ajtót éjszakára?
Monica aggódva nézte Simont és Adamot, akik éppen végeztek a
fagylaltjukkal. Adam pólója máris tele volt hatalmas
csokoládéfoltokkal. Nora nem idegeskedett, azzal nyugtatta magát,
hogy majd otthon lecseréli a ruháját.
– Okos dolog, hogy a fiúk itt vannak, amíg a rendőrség nem kapta
el a gyilkost? − kérdezte Monica Linde. − Elsősorban a gyerekek
biztonságát kellene nézni, Nora.
Persze meg sem várta a választ, hanem elmesélt egy borzasztóan
hosszú történetet a Bástadban lakó jó barátaikról, akikhez állítólag
betörtek, de a rendőrség sosem kapta el a betörőket.
Senki sem értette, hogy mi volt a célja a történettel, de Nora
mindenesetre bólintott egyet-kettőt közben. Semmi pénzért sem
szállt volna vitába az anyósával.
 Harmadik hét, kedd

27. fejezet

Thomas búskomoran bámulta az igazságügyi orvos szakértő által

küldött előzetes boncolási jegyzőkönyvet, amely aznap, kedden reggel
érkezett meg a nackai rendőrségre.
Egy közepes termetű, normál testfelépítésű női test leírása
szerepelt benne, a halál körülbelül reggel öt és tíz óra között állt be
szombaton.
A jegyzőkönyv szerint a nő jobb halántékát érte az ütés. Az ütés
belső vérzést okozott a halántékban és a jobb szemben, illetve
felsértette a külső bőrfelületet. A fej bal hátsó része is megsérült,
feltehetőleg annak következtében, hogy egy kemény és hegyes
tárggyal érintkezett alulról. A jobb fül mögött vérömlenyek voltak. Az
agyban erős vérzést találtak, feltehetőleg ez okozta a halált. A
mellkasban és a hasüregben is volt vérzés, ahogy a szájüregben és a
garatban is. Sőt a belekben is találtak vérre utaló nyomokat.
Thomas tovább olvasta a klinikai szöveget.
Nehéz volt felfogni, hogy egy emberi lényről volt szó, aki nemrég
még hús és vér volt, nevetett, szeretett és élvezte az életet. Ha tényleg
ezt tette, gondolta Thomas, miután eszébe jutott a nő bandhageni
lakása.
A törvényszéki vizsgálatok előtt vettek az áldozattól vért,
vizeletet, szemfolyadékot és egy darabot a májából. Ezeket elküldték
a linköpingi igazságügyi orvostani hivatalba azzal a kéréssel, hogy
vegyék előre az ügyet.
Thomas hirtelen abbahagyta az olvasást.
 A halál oka nem állapítható meg egyértelműen, állt a jelentésben.
Az áldozat belső vérzéseinek okát nem lehet pontosan meghatározni.
Kicki Berggren halálát valószínűleg a halántékra vagy a fej hátsó
részére mért ütés által kiváltott agyvérzés okozta. A többi belső vérzés
magyarázata még egyelőre hiányzott. Ezek szerint mégiscsak volt még
valami.
Thomas tudta, hogy az orvos szakértők utáltak ennyi kérdőjelet
tartalmazó jegyzőkönyvet leadni. Ha nem tudtak logikus
magyarázatot adni a sérülésekre, akkor igyekeztek érvelni.
Később a rendőrség dolga lesz, hogy megfelelő nyomozással
megtalálják a megoldást.
Thomas összeráncolta a homlokát. Kénytelenek voltak megvárni,
hogy a linköpingi kollégák találnak-e valamit a vizsgálatok során. Ez
sajnos legalább négy-öt napot igénybe vett.
A legjobb esetben is.
Thomas véletlenül felborította a teáscsészéjét, és a forró tea
pillanatok alatt beterítette az egész íróasztalt. Miközben egy
túlságosan kicsi szalvétával megpróbálta megállítani a folyadék
terjeszkedését, egyre jobban nyugtalanította a nyomozás menete.
Egyébként is borzasztóan kimerült volt. Egy órát aludt a hajón, de
előtte hajnali fél ötkor kellett kelnie ahhoz, hogy elérje az első,
városba tartó kompot.
Mire az igazságügyi szakértő odaért Jonny házához, már majdnem
éjfél volt, így nem sokat tudott aludni. Thomas nem tartozott azok
közé, akiknek mindennap nyolc óra alvásra volt szükségük, de a
mostani négy órát igencsak megsínylette a szervezete.
 Kiment a mosdóba, és megmosta az arcát hideg vízzel. Nem sokat
segített, de mindenképpen jobban érezte magát tőle. A
jegyzőkönyvvel a kezében besétált a konferenciaszobába.
Az Öreg már a szokott helyén ücsörgött. Carina mellette foglalt
helyet. A nő boldogan mosolygott a szobába belépő Thomasra. A férfi
megállapította, hogy kifejezetten bájos, ahogy az ablakon beszűrődő
fény megvilágítja. Ráadásul jókedvűnek tűnt, ami nemigen mondható
el a többi kollégájáról, akiknek búskomor arcáról mindig a sajátja
jutott az eszébe. Carina mellett Kalle ült, vele szemben pedig Erik.
Az asztalon egy nagy és régimódi, kihangosítható telefon állt.
Thomas rögtön kitalálta, hogy Margit van a vonalban, noha
nemrég kezdte meg a szabadságát. De legalább nem kellett
Stockholmba utazva otthagynia a családját.
Az Öreg kortyolt egyet a kávéjából, majd így szólt.
– Thomas, te kezded. Kérek szépen egy helyzetjelentést.
Thomas felmutatta a kezében tartott boncolási jegyzőkönyvet.
– A leírás szerint bántalmazták a nőt, de állítólag nem kifejezetten
durván. Megütötték a feje hátsó részét és a halántékát. Ez végül nem
volt halálos, de mivel a véredények a szem körül helyezkednek el,
sokkal komolyabbnak tűntek a sérülések.
A férfi megköszörülte a torkát, majd folytatta.
– De van itt más. Belső vérzései voltak. Vérzések, amelyek nem a
külső sérülések miatt alakultak ki.
– Ezt hogy érted? Akkor mitől halt meg?
Az Öreg várakozóan fürkészte Thomast.
– A vizsgálat alapján agyvérzése volt, ami a fej hátsó részének a
sérülése miatt következhetett be. Feltehetőleg nekiesett valaminek,
vagy megütötték. Esetleg mindkettő. A boncolás nem ad egyértelmű
választ arra, hogy a halált a bántalmazás vagy egy esetleges esés okozta
volna. És mint mondtam, a belső vérzésekre nincs magyarázat. Ennek
érdekében több vizsgálatot is végeznek még Linköpingben.
Thomas elhallgatott. Igyekezett összefoglalni a jelentést, de nem
volt egyszerű.
– Nagyon valószínű, hogy a sérülések Jonny Almhult házában
történtek, hiszen ott találtuk meg a kabátját. Sőt, az egyik
berendezésen is vérfoltok voltak. Ha tényleg Kicki Berggrené a vér, az
megmagyarázza a fej hátsó részén található sérüléseket. A nő valahogy
visszakerült az imaházba, ahol aztán másnap reggel holtan találtak rá
− fejezte be Thomas.
A telefonvonal recsegni kezdett. Margit próbált bejelentkezni a
mobiltelefonján.
– Jól értettem? Kicki Berggrent bántalmazták, de nem tudjuk,
hogy halálos volt-e? Több belső vérzése is volt, amelyekre nincs
magyarázat. Akkor végül is mit tudunk pontosan, ha
megkérdezhetem? − szólt Margit türelmetlenül.
Thomas megpróbálta időrendbe rendezni az információkat.
– Kicki Berggren nem sokkal egy óra után érkezett Sandhamnra
pénteken. Beszéltünk egy utcai árussal, aki emlékezett rá, és a
Waxholmsbolaget menetrendje szerint is érkezett akkor hajó a
kikötőbe. Kicki Berggren szállást keresett, úgy nézett ki, mint aki a
szigeten akar maradni. Az árus az imaházat ajánlotta neki. Mivel a
sérülések később következtek be, az elkövető is a szigeten
tartózkodott.
– Nincs szemtanú, aki látta valakivel valahol? − kérdezte Margit.
A háttérben nevetgélő fiatalok hangja hallatszott. Nyilvánvaló
volt, hogy a szabadban tartózkodik. Valószínűleg a parton.
 – Végigjártuk a sziget éttermeit, de senki sem ismerte fel − felelte
Thomas. − De a kocsma néhány dolgozója csak hétvégén dolgozik, és
ők csak pénteken jönnek vissza. Megvan a telefonszámuk. Eddig nem
sikerült elérnem őket, de ha befejeztük, megint megpróbálom.
Thomas kinyújtotta a bal lábát, amely megsérült a Sandhamnon
való kóborlásai során.
– Szinte a sziget összes házába bekopogtattunk − folytatta −, de
senki sem ismerte fel. Legalábbis eddig.
Az Öreg megvakarta a nyakát. A bal kulcscsontja fölött egy
hatalmas szúnyogcsípés éktelenkedett.
– Van valami elképzelésünk arról, hogy miért bántalmazhatta az
az Almhult? − kérdezte Thomast fürkészve.
– Egyelőre azt sem tudjuk, hogy Jonny Almhult tette.
Felszívódott, és eddig még nem sikerült megtalálnunk.
Thomas a magasba tartotta Jonny Almhult fényképét, amely egy
lágy vonású, barna szemű férfit ábrázolt. Orra széles volt, és ideje lett
volna levágatnia a sötét haját. Barna arcán szeplők látszottak.
– Tudomásunk szerint korábban sosem bántott nőket. Sőt,
semmilyen jelentés nem szerepel róla a rendőrségen. Az anyja szerint
nagyon magányos és szégyenlős srác. A nő teljesen kétségbe van esve,
és semmit sem ért. Utoljára szombaton látta, de akkor állítólag
meglehetősen másnapos volt. − Thomas rövid szünetet tartott, majd
így folytatta. − Erik kopogott be hozzá két nappal ezelőtt, vasárnap
délelőtt, de akkor nem ismerte fel Kicki Berggren fényképét, igaz?
Thomas Erikhez fordult, aki bőszen bólogatott.
– Pontosan. Csupán pár percig voltam ott. Igencsak ápolatlan
benyomást tett, és őszintén szólva, elég másnaposnak tűnt. Amikor
megkérdeztem, hogy ismeri-e Berggrent, azt felelte, hogy nem tudja,
ki az. Végül elnézést kért, és azt mondta, nincs jól, úgyhogy eljöttem.
Erik mérgesnek tűnt, amiért nem faggatta jobban Almhultot.
– Én még tizenéves koromban találkoztam Jonny Almhulttal
Sandhamnon − mondta Thomas −, soha nem volt probléma vele. Nincs
magyarázat arra, hogy Jonny miért ment volna a faluba, hogy
bántalmazzon egy vadidegen nőt.
– Vadidegen, vadidegen, azt nem tudjuk, hogy ismerték-e
egymást, vagy sem − morogta az Öreg, miközben tovább vakarta az
immár vérző szúnyogcsípést.
Thomas egyetértően hümmögött.
– Nem, azt nem tudjuk. Jártam Kicki Berggren lakásán. Semmi
sem utal a történtekre. Egyetlen nyom sem. Sőt, semmi olyat nem
találtunk, ami Sandhamnhoz vagy Jonny Almhulthoz kötné, csak azt,
hogy járt a Waxholmsbolaget honlapján.
A kihangosító ismét megreccsent. Margit kérdezett Thomastól:
– Beszéltetek a kollégáival? Volt valami fenyegető a
munkahelyén?
Thomas a telefonhoz fordult.
– Beszéltem a munkaadójával, azaz a kaszinót üzemeltető céggel.
Több mint tizenöt éve ott dolgozott. Semmi kirívót nem tudtak róla
mondani. Jól végezte a munkáját, nem volt annyit betegállományban,
mint a többiek, és megbízhatónak, őszintének tartották.
Thomas megnézte a jegyzeteit, amelyeket a Kicki Berggren
főnökével folytatott beszélgetés alatt készített. A férfi egy csepp
részvétet sem mutatott annak ellenére, hogy az egyik dolgozóját
megölték.
 – Számomra csak az volt a furcsa, hogy már olyan régóta ott
dolgozott. A legtöbb krupié öt-hat év múlva otthagyja ezt a fajta
munkát. Ez nem olyan munkahely, ahol az ember megöregszik, pláne,
ha családja is van. A munkaidő reménytelen, mindennap késő estig
tart. Ezenkívül a környezet sem kifejezetten kellemes.
– Nemrég járt Kos szigetén, nem igaz? − kérdezte az Öreg, majd
előrehajolt és elvett egy süteményt.
– Igen, egyszer csak kért négy hónap fizetés nélküli szabadságot −
felelte Thomas. − A kaszinót éppen akkor újították fel, így a
főnökének nem volt semmilyen ellenvetése. Különben úgyis
gondoskodniuk kellett volna egy ideiglenes állásról, hiszen majdnem
alkalmazott volt.
– Vajon lehet valami összefüggés Kicki és az unokatestvére
munkahelye között? Elvégre sem a kaszinók, sem az éttermek nem
tartoznak a legtisztességesebb helyek közé − hallatszott a telefonból.
Thomas előrehajolt, hogy jobban hallatszódjon.
– Ezt hogy érted, Margit?
– Krister Berggren a Systembolagetnél dolgozott. Azon
gondolkozom, hogy van-e valami kapcsolat közöttük. Esetleg közük
lehet az ital− vagy a kábítószer-csempészethez? Akár Görögországnak
is?
– Vagy a hajdani Jugoszláviához. − A kérdéshez hozzászóló Kalle
kissé elpirult. − Lehet, hogy a jugoszláv maffia is benne van.
– Most már túl messzire megyünk − szólt Margit határozottan. −
De mi van, ha Krister Berggren valami törvénytelenbe keveredett a
munkahelyén, amiben az unokatestvére segítette. Egyszerűen
belerángatták valamibe, majd így akarták lezárni az ügyet, amelyben
Kicki Berggren is nyakig benne volt. Az elmúlt években gyakran
történtek törvénytelen dolgok a Systembolagetnél.
– Egy törvénytelen ügy, ami miatt először a férfi, majd a nő
utazott Sandhamnra − fűzte hozzá Kalle.
– Nagyjából − mondta Margit. − Thomas, te találkoztál Kickivel.
Milyennek tűnt?
Thomas lehunyta a szemét.
Egy magányos és csalódott nő képe jelent meg előtte. Körülbelül
egy fél órát beszéltek. A nő őszintén sajnálta az unokatestvérét. És
ugyanakkor meglepett is volt.
– Azt mondta, hogy közel álltak egymáshoz, de amíg Koson volt,
egyszer sem beszéltek egymással. Semmilyen kapcsolat nem volt
közöttük abban az időszakban. A férfinál találtam egy képeslapot,
amin Kicki azt kérte, hogy hívja fel.
Thomas átlapozta a jegyzettömbjét, hogy felfrissítse az
emlékezetét.
– Arra nem kaptam magyarázatot, hogy miért nem beszéltek
egymással akkor, amikor Kicki nem volt otthon. Inkább a férfi
anyjának a halálára terelte a szót. Az elmondása szerint Krister
Berggren meglehetősen rosszul viselte. Ez például okot adhatott volna
az öngyilkosságra − mondta Thomas, majd hirtelen elhallgatott. − Ezt
megkérdezhettem volna − ismerte be.
Az Öreg hátradőlt a hangosan recsegő székben. Combja beterítette
az egész széket, kerek arca szembeötlően lebarnult a nyári naptól.
– Ha egy pillanatra azt feltételezzük, hogy csempészügyről van
szó, akkor annak mi köze van Sandhamnhoz? − kérdezte.
– Nem pont ott volt valami kábítószeres ügy néhány éve? −
érdeklődött Margit.
 Thomas végignézett az asztalnál ülő kollégákon.
– De igen, tényleg. Akkor még kissrác voltam, és a vitorlásétterem
egy bizonyos Fleming Broman tulajdonában volt. Kiderült, hogy
nappal ételt, éjszaka kábítószert kotyvasztott. Hatalmas botrány és
megmozdulás volt, amikor a kábítószer-rendészet végre rájött a
turpisságra, és lecsapott rá.
Thomas még világosan emlékezett a dohányüzlet előtt
kiragasztott plakátokra, amiket az iskolából hazafelé úton látott.
Óriási hír volt.
Már akkor is.
– Gondolod, hogy megint kábítószerről van szó?
– Inkább italról − szólt az Öreg. − Ha Krister Berggrenen keresztül
megnyílt a Systembolaget, akkor akár az unokatestvére is benne
lehetett. De ez még mindig nem magyarázza meg a Sandhamnnal való
összefüggést.
Margit hangja ismét felcsendült a telefonban.
– Tételezzük fel, hogy Kicki Berggren tudott arról, hogy az
unokatestvére italt csempészett a Systembolagetből vagy a
Systembolagetbe. Hazajön, és meghallja, hogy meghalt az
unokatestvére. Ha ismerte a férfi összekötőjét, akkor esetleg bosszúból
vagy egy kis pénz reményében felkeresi. Amennyiben ez az ember
éppenséggel Sandhamnon lakik, úgy abszolút logikus, hogy odautazik,
nem? Úgyis nyár közepe van, és egyébként is ott találták meg a halott
unokatestvérét. Ha pedig az összekötő ölte meg Kristert a lebukástól
való félelem miatt, akkor ugyanúgy Kicki Berggrent is megölhette.
Thomas összekulcsolta a kezét a tarkóján, és elgondolkozott.
– Lehet, hogy a görögországi tartózkodás teljesen ártalmatlan, és a
sandhamni út a lényeg − mondta később. − Krister Berggrent azért
találták meg a nyugati parton, mert ott találkozott az összekötőjével.
Húsvétkor, mert akkor tűnt el.
– Egy félresikerült találkozás − fűzte hozzá Margit.
Thomas elővette a Krister főnökével folytatott beszélgetés
feljegyzéseit. A kopaszodó, ötvenes férfit Viking Strindbergnek
hívták.
Nem sokat mesélt, csak azt, hogy Berggren immár harminc éve
nekik dolgozott.
A férfi nem tartotta Kristert különleges tehetségű vagy gyors
észjárású embernek, inkább egy nyugtalan léleknek, aki úgy érezte,
hogy rettentően igazságtalan vele az élet. Viking megerősítette, hogy
Berggren nagyon nehezen viselte az édesanyja halálát, és komoly
ivászatba kezdett utána. Az anyja is egész életében a Systembolagetnél
dolgozott, de Krister főnöke állítólag sosem találkozott vele. Úgy
emlékezett, hogy a nő a Systembolaget farstai központjában dolgozott.
Thomas vett egy nagy levegőt.
– A múlt héten beszéltem Krister főnökével. Kristernek a
Stockholmon kívüli nagy raktárba érkező küldeményeket kellett
átvennie. Nem volt egy kvalifikált beosztás, de Krister az egész
raktárhoz hozzáfért a belépőkártyájával.
– Gondolod, hogy Berggren bort és szeszes italt adott el, majd
veszteségnek könyvelte el? − kérdezte Margit.
– A kérdés csak az, hogy vajon tényleg lehet-e annyi italt lopni a
Systembolagettől, hogy még gyilkolni is megéri csak azért, hogy ne
bukjanak le? − töprengett Thomas a homlokát ráncolva.
Az Öreg végigsimította az állát, majd így szólt.
– Az emberek bármiért képesek gyilkolni. És jóval kevesebb
pénzért, mint gondolnánk. Nehogy azt higgyétek, hogy pár ezer
koronáért nem lehet ölni. Vizsgáljuk meg, hogy van-e összefüggés
Sandhamn és a Systembolaget, valamint az éttermek és a többi hasonló
ágazat között.
– Ez elég húzósnak hangzik − mondta Margit.
Az Öreg ismét megköszörülte a torkát.
– Folytassuk a sandhamni nyomozást, hogy teljes képet kapjunk
Kicki Berggrenről onnantól kezdve, hogy megérkezett a kikötőbe,
majd holtan feküdt az ágyában.
Thomas hallgatott.
A nyomozásnak eddig is pontosan ez volt a célja.
– Thomas. − Az Öreg feléje fordult, és a mutatóujját lengetve
jelezte a mondanivalója súlyát. − El kell kapnunk azt a Jonny
Almhultot, amilyen gyorsan csak tudjuk. Adtunk már ki körözést?
– Meg akartam várni a reggeli megbeszélést − felelte Thomas.
– Azonnal adjunk ki elfogatóparancsot Jonny Almhult ellen.
Utána menj vissza Kalléval és Erikkel Sandhamnra. Forgassátok fel
újra Almhult lakását. Hátha van ott még valami, ami megoldaná az
egész ügyet.
A férfi ismét megvakarta a szúnyogcsípését.
– A fenébe, hogy ennek is pont a nyaralások idején kell
megtörténnie.
A telefonvonal megreccsent.
– Jöjjek fel? − kérdezte Margit hallhatóan kelletlenül.
Az Öreg megrázta a fejét.
– Egyelőre még ne. Úgy tűnik, Thomas kézben tartja a dolgokat.
A helyismerete pedig napról napra nő − jegyezte meg kuncogva. − Te
csak foglalkozz a férjeddel és a gyerekeiddel. Majd szólok, ha
meggondoltam magam.
 A férfi ismét Thomas felé fordult.
– Ezek szerint végeztünk. Apropó, a kerületi ügyésszel felvetted
már a kapcsolatot? Úgy tudom, Öhman a szerencsés, nem?
Thomas bólintott.
Charlotte Öhmannak hívták a kerületi ügyészt a nackai
járásbíróságon, ő vezeti az előzetes vizsgálatokat. Thomas nem
ismerte, de azt beszélték, hogy nagyon tárgyilagos, és roppant
egyszerű vele dolgozni. Bizonyára ő is nyugalmasabb, inkább
papírmunkákkal teli nyárra számított.
Nos, neki is át kellett szerveznie a dolgokat.
– Holnap reggel találkozom vele. Folyamatosan informáljuk.
Thomasnak eszébe jutott, hogy talán értesítenie kellene Kicki
Berggren barátnőjét, aki rábeszélte, hogy menjen vele Kos szigetére.
Meg kell tudnia, kivel találkozott ott Kicki, és esetleg mesélt-e a
Kristerhez fűződő kapcsolatáról.
Talán a barátnője, Agneta meg tudja mondani, miért küldte Kicki
azt a képeslapot Kristernek.
Thomas elkapta Carinát a folyosón, mielőtt még eltűnt volna a
szobájában.
– Segítenél nekem megkeresni ezt az Agneta Ahlin nevű
barátnőt? Jó lenne, ha minél előbb meglenne a telefonszáma. Ha
megvan, hívj fel, kérlek. Akár késő este is.
 Harmadik hét, szerda

28. fejezet

Charlotte Öhman kerületi ügyész kérdőn nézett maga elé.

Világosbarna haját lófarokba fogta a tarkóján, szemüvegét feltolta a
homlokára. Egy tollat pörgetett a hüvelyk− és mutatóujja között,
miközben megpróbálta értelmezni a felvázolt helyzetet.
– Ha jól értettem az egészet, van egy halott unokatestvérünk,
akinél ismerjük a halál okát, de nem tudjuk, hogy gyilkosság történt-
e. Aztán van egy másik halott unokatestvérünk, akinél feltételezzük,
hogy megölték, de nem tudjuk bizonyítani.
– Pontosan.
Az ügyész leírt valamit a jegyzettömbjébe. A nő balkezes volt. A
homlokán volt egy fekvő nyolcasra emlékeztető ránc. Thomas még
sosem látott ehhez hasonlót.
– És hogyan tovább?
Charlotte Öhman kissé felvonta a szemöldökét. Eddig cseppet sem
nyűgözte le a nyomozás eredménye. Nem csoda, gondolta Thomas,
hiszen alig jutottak valamire.
Thomas vázolta a nyomozók között felmerült vitás pontokat és a
munka további menetét. Összefoglalta az eddigi nyomozást, és a
belőle levonható következtetéseket.
A szoba elcsendesült, és Charlotte Öhman hátradőlt a székben.
Meglazította a haját tartó csatot, és ismét visszacsatolta. Mintha ezzel
a bevált mozdulattal szándékosan időt akart volna nyerni.
– Nem tudom, hogy ennek a csempésznyomnak van-e alapja, de
benne vagyok, ha vizsgálatra kerül a sor. Először is azt kellene
tisztázni, hogy mit keresett Kicki Berggren Sandhamnon, és kikkel
találkozott.
– Beszéltem a pincérnővel, aki péntek este kiszolgálta Kickit a
kocsmában. A neve Inger Gunnarsson. Az elmondása szerint Berggren
több órát töltött Almhult társaságában. Többször is rendeltek sört, úgy
tűnt, jól érzik magukat. Szerinte egyáltalán nem úgy látszott, mintha
Kicki Berggren tartott volna Almhulttól.
Charlotte Öhman szorgosan jegyzetelt, és egyetértőn bólogatott.
– Ez jól hangzik − mondta. − Sandhamn egy meglehetősen kicsi
sziget, biztosan vannak még páran, akik találkoztak vele. − A nő ismét
meglazította, majd visszacsatolta a hajcsatot. − Maga szerint mikor lesz
meg a linköpingi vizsgálat eredménye?
– Néhány napba még biztosan beletelik. Esetleg legkorábban a hét
végére készül el. Soron kívül kértük, de ott is biztos szabadságolások
vannak.
Az ügyész megértőn mosolygott.
– Tudom, hogy néhány napba még beletelik, de azért
próbálkozzon.
– Természetesen.
– Értesítsen, ha van valami. − A nő ismét feljegyzett valamit.
– Apropó, utánanéztek már a pénzügyi helyzetüknek? Mik a
hírek?
– Semmi különös. Krister Berggren bankszámláján csak néhány
ezer korona volt. Kicki Berggrennek rendszeres havi megtakarítása
volt, de az sem volt kirívó.
Öhman bólogatott.
– Szóval, ha a szeszcsempészetből éltek, akkor nem látszott a
számlájukon − állapította meg a nő. − Banki széfek nincsenek?
 – Tudomásunk szerint nem. De ez nem jelenti azt, hogy nem is
voltak. Tovább kutakodunk.
Thomas megállt az ügyészség előtti lépcsőn. Ragyogó idő volt,
tökéletes fagylaltozáshoz és semmittevéshez. Rosszabb időt nem is
kívánhatott a nyomozáshoz.
A szeme fölé emelte a kezét, és ránézett az órájára. Ebéd után
megy egy hajó Sandhamnra. Vaddö, ha jól emlékezett. Egy kis
szerencsével még éppen eléri.

29. fejezet

A Strindbergsgárd, ahol Thomas, Erik és Kalle éppen a kávéját

szürcsölgette, majdnem tele volt.
Néhány méterre tőlük egy fehér ruhás lány gofrit sütött egy nagy
fekete, régimódi vaslapon. Valamit nagyon tudhatott, mert a gofrik
mind egy szálig elfogytak, amint kisütötte őket. Volt előtte egy nagy
tálban tejszínhab és egy másikban pedig sötétvörös eperlekvár,
amelyekkel bőkezűen megkente a gofrikat.
Thomas beismerte, hogy a meleg ellenére is ínycsiklandozóan
nézett ki. Az aranysárga gofrik eszébe juttatták, amikor kiskorában
áthajózott ide a szüleivel Harőről. Olyankor gyakran időztek a
Strindbergsgárdon.
A társaság az egyik asztalnál foglalt helyet, amely mellett egy élére
állított hajó díszelgett. Az orrára akasztott halászháló szintén a
dekoráció része volt. A naptól semmi sem óvta meg őket, de legalább
abszolút természetes környezetben érezhették magukat.
A kávézó August Strindbergről kapta a nevét, aki fiatalkorában
ellátogatott Sandhamnra, és megszállt a fogadóban. Később a
feleségével, Siri von Essennel visszatért a szigetre, csak egy másik
házban élt. A kávézó azóta viseli a nevét.
Thomas látta, hogy a napi ajánlat sült hering és krumplipüré. Mi
passzolna jobban a tengerhez?
Amíg Erik és Kalle két futballcsapat, a Hammarby és a Djurgárden
nemsokára esedékes stockholmi összecsapásán vitatkozott, addig
Thomas a Kicki Berggren barátnőjével, Agneta Ahlinnal folytatott
beszélgetésen töprengett.
Carina néhány óra leforgása alatt kiderítette, hogy a nő még
mindig Kos szigetén tartózkodik. Thomas kapott egy telefonszámot,
ahol elérhette.
A beszélgetésnek nem volt sok értelme. A nyomozó elmondta,
hogy Kicki meghalt, majd engedélyt kért, hogy kérdéseket tegyen fel.
A nő teljesen kiborult, szinte az egész beszélgetés alatt sírt.
Agneta nem akarta felfogni, hogy Kicki Berggren meghalt. Azt
sem értette, hogy miért ölték meg a barátnőjét és az unokatestvérét,
akivel mellesleg csak egyszer-kétszer találkozott. A nő csupán olyan
dolgokat tudott Krister és Kicki kapcsolatáról, amiket már a rendőrség
is ismert, új információkkal szinte egyáltalán nem szolgált.
Azt viszont elmondta, hogy Kicki azonnal felhívta, amint hallott
az unokatestvére haláláról. Nagyon izgatott volt, és elég sokáig
beszéltek. A beszélgetés végén Kicki utalt arra, hogy tudja, miért halt
meg Krister Sandhamnon. Valami titkos dologról beszélt, és arról,
hogy ott van a pénz. De aztán hamar témát váltott, és egészen más
dolgokról beszéltek. Azt nem említette Agnetának, hogy két nappal
később Sandhamnra utazik.
Agneta szerint Kicki egyébként is sokat beszélt a pénzről, és
folyton arról panaszkodott, hogy nincs pénze. Belefáradt abba, hogy
csak egy krupié, de nem merte abbahagyni, ahogy munkahelyet sem
mert cserélni, hiszen a gimnázium után nem tanult tovább.
Görögországban sokat álmodozott arról, hogyan kereshetne több
pénzt. Ez többször volt téma közöttük, mesélte Agneta.
Az Agneta szipogásától visszhangos telefonbeszélgetés után
Thomas nem sokkal lett okosabb.
Az viszont felettébb érdekes volt, hogy Kickinek pénzre volt
szüksége. Ha esetleg tudott az unokatestvére törvényellenes
játékairól, akkor talán így próbált meg pénzhez jutni. Gyors pénzhez,
amire Agneta szerint már oly régen vágyott.
– A pénz Sandhamnon van − mondogatta a barátnőjének.
Thomas értelmezte a mondatot. A pénz Sandhamnon van. Esetleg
nem járt sikerrel a pénz begyűjtésénél, ami végül a halálát okozta?
 Harmadik hét, csütörtök

30. fejezet

Hogy szeretnek a fiúk a homokban játszadozni, gondolta Nora,

miközben kiterítette a pokrócot a trouville-i strandon.
A fiúk már napok óta rágták a fülét, hogy látogassanak el oda. Az
ember már azt gondolná, hogy az állandó úszásedzések miatt elegük
van a vízből, de a strandolást nem tudták megunni.
Trouville nagyobbik és kisebbik strandja egyaránt a szigetvilág
legszebb fürdőhelyei közé tartoztak. A szigetet hivatalosan
Sandönnek hívták, de a legtöbben inkább Sandhamnnak nevezték, és
Stockholm legtöbb szigetétől eltérően a sziklák helyett lágy homok
borította.
A reggeli ébredés után mindkét fiú azért könyörgött, hogy
menjenek ki a strandra. Adam még azt is megkérdezte, hogy nem
hagyhatnák-e ki kivételesen az úszást, és Nora igent mondott.
Háromhetente egyszer nem olyan veszélyes. A víz szokatlanul meleg,
majdnem huszonkét fokos volt. A szigeten nem gyakran fordult elő
ehhez hasonló hőmérséklet.
Reggeli után Nora elővette a strandtáskát, bepakolta a
fürdőruhákat és a törülközőket. Simon tarkabarka vödröket és
lapátokat is előkészített. Ezután felültek a biciklikre, és átkerekeztek
a homokmezőkön, a teniszpálya előtt és az erdőn át, míg Trouville-be
nem értek.
Adam azért hisztizett, hogy túl lassan tekernek, de Simon apró
lábai nem bírták a gyorsabb tempót, Norának pedig nem volt szíve
sürgetni.
 Két kilométer után a trouville-i út egy kereszteződésben ért véget,
ahol jobbra fordultak. Utána már csak pár száz métert kellett
biciklizniük a partig.
Mivel meglehetősen korán volt, a stockholmi turistáknak még
nyomuk sem volt. A városból induló hajóval tizenegy óra körül érnek
oda, de addigra már az egész part tele lesz. Most még csak pár perccel
múlt tíz óra, így szabadon kiválaszthatták, hová szeretnének
letelepedni.
Nora egyáltalán nem haragudott a turistákra, de azért gyakran
eszébe jutott, hogy gyerekkorában szinte alig lézengtek a szigeten.
Mostanában már-már attól félt, hogy a hajókról özönlő
embertömeg elsüllyeszti a szigetet.
Előző este Henrik későn ért haza, és egyből le is feküdt. Egész nap
a vitorlásversenyen volt. Nora ismét előhozakodott a malmöi
munkalehetőséggel, de a férfi rögtön leintette azzal, hogy nincs kedve
róla beszélni.
A fejvadászcég felvette vele a kapcsolatot, ahogy azt a személyzeti
főnök már jelezte. Megbeszélték, hogy Nora a következő héten
Stockholmba utazik az interjúra. A nő roppant kíváncsi volt az új
munkára, de a találkozóhoz Henrik beleegyezése is kellett. Csakis úgy
folytathatta az egyezkedést.
Miközben Nora elővette a naptejet és a napszemüvegét, a
gondolatai elszabadultak. Miért is ne utazhatna be, hogy találkozzon
Rutger Sandelinnel, a tanácsadóval? Csak úgy egyszerűen, minden
kötelezettség nélkül.
Ez olyan veszélyes volna?
Biztos nem rosszabb, mint bármelyik személyzetis eszmecsere,
még ha nem is az irodában foglal helyet. Ha nem jelenik meg a
beszélgetésen, akkor rossz véleménnyel lesznek róla. Felkínálnak neki
egy szuperizgalmas munkát, erre nem vesz részt az előkészületekben.
Nora bepermetezte a karját és a lábát naptejjel, majd határozott
mozdulatokkal belemasszírozta a bőrébe.
Nagyot sóhajtva elhatározta, hogy igenis kideríti, milyen
munkafeltételeket kínálnak neki. A fiúk biztos ott maradhatnak addig
a nagyszülőknél. Henrikkel később beszél, amikor már konkrét
dolgokat is tud mondani. Egyelőre csak nagyvonalakban hallott róla,
erre pedig nem lehet alapozni.
A legegyszerűbb, ha azt mondja, hogy be kell mennie egy
délelőttre a munkahelyére. Nem ez lesz az első alkalom, hogy meg kell
szakítania a nyaralását. Mivel csak néhány órára volt a várostól,
rögtön riasztották, ha sürgős dologról volt szó.
Legalábbis így látta helyesnek a nyavalyás főnöke, aki egész
nyáron Gotland szigetén vakációzott a családjával, és csak akkor volt
hajlandó bemenni a stockholmi irodába, ha nagyon muszáj volt, azaz
ha a bank elnöke vagy maga az úristen hívatta.
Ebben a sorrendben.
Nora közben azon tűnődött, hogy végül is mi hajtja annyira. Miért
nem elégedett azzal, amije van? Igazán értékelhetné az életét, hiszen
képes összeegyeztetni a munkáját, a férjét és a gyerekeket. Boldog
házasságban él, van két gyönyörű gyermeke, és még a sandhamni
házra is futotta.
Akkor meg minek mindent felrúgni? Miért provokálja Henriket
ahelyett, hogy hallgatna a nyilvánvaló jelekre?
Nora kivette a hideg üdítőt tartalmazó termoszt a táskából, és
betette az árnyékba. Az acélburkolaton meglátta kíváncsiságot és
aggodalmat tükröző tükörképét. Bizonytalan volt abban, hogy merre
tartanak Henrikkel.
Egyszer csak úgy döntött, hogy lefújja az egészet. Úgyis csak
viszályhoz vezetne az egész. Annyit viszont egyetlen új munka sem
ér. Egyetlen főnök sem lehet annyira reménytelen, hogy ne lehetne
kibírni. Jobb lenne ott maradni, ahol van, mint olyasmibe beleugrani,
amiről nem tudja, hová vezet. Az egész csak egy buta ötlet volt. Mégis
hogy képzelte, hogy Henrik háta mögött utazik be a városba?
Nora elővette a mobiltelefonját a strandtáskából, és felhívta
Rutger Sandelint, hogy közölje, nem áll módjában találkozni vele.
Mert meggondolta magát, ezért máris közölheti a személyzeti
osztállyal, hogy nem érdekli az ajánlat.
Foglalt volt.
Nora mozdulatlanul ült, kezében a telefonjával. Később
megnyomta az újrahívót. Megint foglalt. Ekkor kezdte bánni a dolgot.
Kinek árt azzal, ha találkozik vele? Még sosem találkozott
egyetlen fejvadászcég alkalmazottjával sem, és nagyon kíváncsi volt.
Egyébként is csak meg akarja hallgatni az ajánlatát, és csak aztán
hozná fel a témát Henriknek. Ha mást nem, tanulni biztosan tanul
belőle.
Nora dühös volt magára. Túl sokat képzelt magáról. Csak úgy
felhívni és nemet mondani Sandelinnek anélkül, hogy találkoztak
volna. Micsoda őrültség. Valószínűleg Henrik is azt tanácsolná neki,
hogy legalább menjen el, és hallgassa meg, mielőtt dönt.
Nora visszatette a telefont a táskájába. Egyetlen találkozás nem a
világ.

31. fejezet
A nap erősen égetett, noha még csak délelőtt tizenegy óra volt. Még a
sirályok rikoltása is fáradtabbnak tűnt a melegben. A fiúk kiborították
az összes vödröt és lapátot a víz mellett, és nekiálltak egy igazi
lovagvár építésének.
Nora úgy helyezkedett, hogy jól lássa őket, miközben elkezdte
olvasni a magával hozott könyvet.
Egy angol író írta, és arról szólt, hogyan szervezzük meg az
életünket, ha egész napos állásunk és kisgyermekünk is van. Norát
teljesen magával ragadta az egyik vicces fejezet, amelyben a könyvben
szereplő anyuka késő este tudja meg, hogy a lányának másnap
süteményt kell vinnie az iskolai gyűjtéshez. A kétségbeesett anyuka
megvette a kész süteményeket, majd egy sodrófával kilapította őket,
hogy házi sütinek tűnjenek.
Nora pontosan tudta, hogy mit érzett.
Kinyújtózott a napon, és élvezte a meleget. Később megigazította
a törülköző alatti homokot, hogy jobban megtámassza a nyakát. A
frottírtörülköző máris tele volt finom szemű homokkal, pedig csak
rövid ideje feküdt ott.
Simon vödörrel a kezében odaállt az anyja elé.
– Nem jössz építeni velünk egy homokvárat?
A fiú átkarolta a homokos karjával, és könyörgő tekintettel
figyelte. Nora elmosolyodott, és megpuszilta a homlokát.
– Hát persze, hogy jövök! − felelte.
Letette a könyvét, majd felvett egy üres vödröt meg egy lapátot.
Felállt és leellenőrizte, hogy nem csúszott-e el a bikinije. A vízhez
érve önkéntelenül is végignézett a víz felszínén. Valamivel távolabb
egy különös és hosszúkás, a víz felszínén lebegő formára lett
figyelmes. Olyan volt, mint egy korhadt farönk, amely mereven
követte a víz mozgását.
Valami nem stimmelt.
– Várjatok egy kicsit, megnézek valamit! − kiabált oda a fiúknak.
− Mindjárt jövök!
Nora besétált a vízbe, de alig látott valamit a visszatükröződő nap
miatt. Egyik kezével megpróbálta eltakarni a szemét, miközben
tovább folytatta az útját. A fény olyan erős volt, hogy még a hunyorgás
ellenére is borzasztóan vakította. Mire vagy harminc méterre jutott a
parttól, lassan kezdett kirajzolódni előtte a körvonala.
Aztán meglátta, hogy mi az.
Ijedten a szájára tapasztotta a kezét.
– Ez nem lehet − suttogta. − Már megint!
Nora vett egy nagy levegőt, és óvatosan közelebb ment. Egy hason
fekvő férfitest lebegett előtte a vízen. Farmernadrág és póló volt rajta,
a haja barna és nagyon hosszú volt.
Nora nem tudta eldönteni, hogy meghalt-e, de hirtelen vad
futásba kezdett a vízben. A lábai nehezek voltak, és az a pár méter is
egy örökkévalóságnak tűnt.
A testhez érve megragadta a karját. Meglehetősen furcsa volt a
tapintása, de meglepően könnyű volt megfordítani a testet. Nora
egyből felismerte a hátára fordított testet.
Jonny Almhult, Ellen fia.
Jonny, aki nemrég megjavította a kerítésüket, és nem messze
lakott tőlük.
Nora érezte a homlokán gyöngyöző izzadságcseppeket. Most
először érintett meg egy halott embert. Az egész olyan volt, mint egy
film, pedig igazából megtörtént.
 Úgy érezte, hogy menten elhányja magát, de gyorsan
összeszorította az ajkát. Jonny testét ki kell vinni a partra. Értesítenie
kell a rendőrséget, amilyen gyorsan csak lehet.
Nora Adam és Simon felé kapta a fejét. Mindketten önfeledten
játszottak, láthatóan nem is érdekelte őket, mit csinál az anyjuk.
Nem láthatták meg a halott Jonnyt.
Nora megpróbált jelezni a parton lévő embereknek, de senki sem
figyelt rá. Nem akarta megijeszteni a gyerekeket, ezért nem kiabált.
Helyette megfogta Jonny pólóját, és elkezdte húzni a part felé. Teljes
erejéből vonszolta. Néhány perc múlva már sajgott a karja.
Végül összeszedte minden erejét, és amennyire tudta, távolabb
húzta a testet a gyerekektől. Amikor végre kiért a partra, könny-és
izzadságcseppek potyogtak végig az arcán.
– Ne gyertek ide! − kiabálta a gyerekeknek, miközben elutasítóan
hessegette őket a kezével. − Maradjatok ott.
Nora odaszaladt a táskájához, és elővette a mobiltelefonját.
Gyorsan előkereste Thomas számát.
– Nora vagyok, a trouville-i partról. Épp most találtam meg Jonny
Almhultot. A vízen lebegett, mint egy fatuskó. Meghalt.
Nora hisztérikusan felnevetett, majd belecsípett a karjába, hogy
abbahagyja.
– Bocsánat. Annyira szörnyű volt. A fiúk is itt vannak. Nem
tudom, mit csináljak.
Az utolsó szavakat már elzokogta. Forgott vele a világ, alig bírt
lábon maradni.
Thomas ismerős hangja megnyugtatta. Most először beszélt vele
úgy, mint egy rendőr. Már attól is megnyugodott, hogy csak beszélt
vele.
 – Hallgass rám. Lassan lélegezz. Biztosan sokkot kaptál, úgyhogy
meg kell nyugodnod.
– Rendben. − Nora messziről hallotta a saját hangját. Gyengén és
fullasztóan csengett.
– Ülj le a homokba. Szédülsz?
– Nem tudom − válaszolta Nora.
– Hajtsd előre a fejed, és próbálj meg lassan lélegezni.
Nora úgy tett, ahogy Thomas mondta, és pár pillanat múlva kezdte
is jobban érezni magát.
– Ott kell maradnod addig, amíg odaérek − mondta Thomas. –
Menni fog?
– Megpróbálom.
– Már a faluban vagyok, mindjárt szerzek egy biciklit. Menni fog,
én tudom. Csak nyugi. Nemsokára ott vagyok.
Nora felhúzta a lábát a napsütötte homokban. Hihetetlen volt,
hogy alig néhány méterre tőle egy hulla feküdt.
Látta, hogy Adam aggódva nézi a távolból. Biztos azt hitte, hogy
megint inzulinhiányban szenved. Jobb, mintha tudta volna, hogy
miről van szó.
Nora kimerülten odaintett neki.
– Játssz Simonnal − kiabálta −, mindjárt jövök!

32. fejezet

Délután beszállították Jonny holttestét a solnai igazságügyi

orvosszakértői állomásra.
Thomas több órát töltött a rendőrkapitányságon, ami most már
egész otthonosnak tűnt a számára. Leült az egy emelettel feljebb lévő
kis kihallgatószobába, ami időközben a nyomozás főhadiszállásává
vált. Kitöltött minden szükséges jelentést, majd felhívta az Öreget és
Margitot, hogy megtalálták a körözött Jonny Almhultot.
Holtan. Valószínűleg megfulladt.
Thomas nagy nehezen rábeszélte az Öreget, hogy Sandhamnon
maradhasson, és kihagyja a tizenhét órára beharangozott
sajtókonferenciát. A korai időpontnak hála az esti hírekben is benne
lesz minden.
Thomas arra hivatkozott, hogy valakinek értesítenie kell Ellen
Almhultot arról, hogy a fia már nincs életben.
Egyáltalán nem kívánta ezt a feladatot, mégis úgy érezte, hogy
nem bízhatja akárkire. Ezenkívül a háta közepére sem kívánta a
sajtókonferenciát. Úgyis vannak elegen, akik szeretnek fontoskodni.
Az Öreg morgolódott, de végül beadta a derekát, miközben azon
a temérdek idiótán mérgelődött, akik nemlétező információkat
akartak belőle kicsikarni. A megyei rendőrkapitány naponta elvárta a
jelentést, de ugyanakkor egyértelműen a tudtukra adta, hogy nem
szereti, ha szabadság közben zavarják.
Miért siránkozik egyáltalán? Neki legalább van szabadsága.
Az Öreg nem sokra tartotta azokat a rendőr bürokratákat, akik
folyton a nyomozók nyakában lihegtek. A nyomozáshoz nyugalom
kell, ismételgette a süket füleknek.
Thomas szomorúan mustrálta a bézs falon lógó naptárt.
Tizennyolc nap telt el azóta, hogy Sandhamn nyugati partján
megtalálták Krister Berggren hulláját.
Tizennyolc nap, azaz négyszázharminckét óra telt el az első
holttest felbukkanása óta. Ha a számológépe nem tévedett, akkor
huszonötezer-kilencszázhúsz percük volt arra, hogy kiderítsék, miért
halt meg Krister Berggren, majd az unokahúga.
Ha sikerült volna, akkor talán Jonny Almhult is élne még,
ahelyett, hogy hason lebegve találtak rá a trouville-i parton.
És az özvegy, Ellen Almhult sem veszítette volna el az egyetlen
fiát.
Thomas mélyen legbelül nem kételkedett abban, hogy
mindhárom emberrel ugyanaz a gyilkos végzett. Az ösztöne azt súgta,
hogy a három haláleset nagyon is összefügg. Valaki egyszerűen elvette
az életüket, mert az útjában álltak.
De hogyan találják meg?
Thomas úgy összeszorította mindkét öklét, hogy az ujjai is
belefájdultak.
Az igazság az volt, hogy fogalma sem volt arról, miért ölte meg
bárki ezt a három embert. Egy biztos volt: a gyilkos szabadon kószál
Sandhamnon.
Ahogy az is, hogy a rendőrök nem tudják, ki az, vagy hogyan
akadályozhatnák meg a további gyilkolást.

33. fejezet

A kapitányságon nyomott és feszült hangulat uralkodott. A dolgozók

fásultan fogadták a beérkező bejelentéseket. Sokan kisebb
csoportokba verődve vitatták meg az eseményeket. Még azok is részt
vettek a beszélgetésben, akiknek már rég lejárt a munkaidejük.
Ellent és a családját mindenki ismerte.
 Jonny apja, Georg Almhult oszlopos tagja volt a faluközösségnek.
Egy Sandhamnon született szigetlakó. Igaz, olykor-olykor dudorászva
botorkált ki a kocsmából, de sosem volt barátságtalan vagy erőszakos.
Ellen Almhult fiatalkorában meglehetősen csípős nyelvű volt, és
nemigen tűrte el, ha a férje az üveg fenekére nézett.
Az évek alatt sokat mérgelődött ezen-azon, majd szép lassan
elszállt a haragja.
Egy falubelijük elvesztése félelmet keltett mindenkiben. Senki
sem értette, mi történik, és mi fog még történni. A rettegés
mindenhová beférkőzte magát, a szemekben is tükröződött.
A szörnyűségekről beszélő nők többsége sírva fakadt. Az biztos,
hogy ma este mindenki kulcsra zárja az otthonát.
– Thomas! − kiáltott Ása, a kapitányságon dolgozó egyik fiatal
lány. Csupán néhány éve költözött a szigetre, miután egy falubeli
férfiban megtalálta élete párját. − Gyere, igyál egy kis kávét. Készítsek
egy szendvicset? Elég rosszul festesz.
Thomas hálásan mosolygott.
– Az remek lenne. Nem sokat ettem még ma.
Ása felvitt egy hatalmas sajtos szendvicset és egy csésze kávét az
emeletre, ahol Thomas dolgozott. A helyiségben nem sok bútor volt.
Az ablak előtt egy egyszerű asztal és két szék állt, a szoba túloldalán,
a fal mellett pedig egy ágy kapott helyet.
Thomas sokszor töltötte ezen az ágyon az éjszakát, amikor még a
vízi rendészetnél dolgozott, és nem jutott vissza Harőre vagy a
szárazföldre.
A nyomozó rávetette magát a szendvicsre, miközben végignézett
a régi homokbányán, ahonnan a munkások több száz éven keresztül
tonnánként néhány őréért hordták fel a homokot a hajókra. Mostanra
már teljesen elhagyatottá vált. Csak egy szögletes és természetellenes
homoklejtő emlékeztetett az egykori bányára.
Hirtelen Ása törte meg a csendet.
– Ízlett?
Thomas a szájába tuszkolt még egy falatnyi szendvicset.
– Isteni volt, máris sokkal jobban érzem magam. Köszönöm!
Tényleg ennem kellett már valamit.
A szobában csend lett. Ása szomorúnak tűnt. Látszott, hogy sírt.
Ő is.
– Nem értem, miért akarta valaki megölni szegény Jonnyt −
mondta. − Nála ártalmatlanabb ember nem is létezett. Mi rosszat
csinált az életében?
– Fogalmam sincs, Ása. Néha történnek felfoghatatlan dolgok.
– Azon tűnődöm, hogy mi köze lehetett az unokatestvérekhez. Én
sosem hallottam róluk. Nem lehettek túl ismertek a szigeten.
Ása ismét sírni kezdett.
– Szerintem van egy láncszem, amit egyszerűen nem veszünk
észre − magyarázta Thomas. Jonny és Kicki Berggren valamiért
összekülönböztek, de nem tudni, miért.
– Mi lehetett az oka? Jonnynak nem nagyon voltak barátai, főleg
nem a szigeten kívül. Szinte sosem hagyta el Sandhamnot, ha nem volt
muszáj. Utált a szárazföldre menni. Mindig azt mondta, hogy ott nem
kap levegőt.
A fiatal lány tanácstalanul csóválta a fejét.
Thomas kinyújtóztatta fáradt izmait, és ismét a homokbányán
pihentette a tekintetét. Nem lehetett könnyű homokkal megrakni a
tizennyolcadik században leásott hatalmas horgonyok mellett kikötő
hajókat.
 Sok fiatal és megviselt munkás vesztette itt életét.
Thomas bekapta az utolsó falatot, és megtörölte a száját az
odakészített szalvétában.
– Még egyszer köszönöm! Most viszont el kell mennem. Még van
pár elintéznivalóm.
Az ajtóhoz érve a férfi váratlanul visszafordult.
– Lehet, hogy itt alszom néhány órát, ha már nem jutok át Harőbe.
Valószínűleg nem lesz időm áthajózni a városba.
Ása mosolyogva bólintott.
– Természetesen éjszaka is használhatod a helyiséget. Van
kulcsod, ugye?
Thomasnak hirtelen eszébe jutottak a vízi rendészeten töltött
éjszakák emlékei.
– Persze. Olyan lesz, mint a régi szép időkben. Amikor még csak
részeg tinédzserekkel és motorcsónaklopásokkal kellett
foglalkoznunk Sandhamnon.
Thomas megpróbált mosolyogni, de csak egy grimaszra futotta.
Nem akarta, hogy lássák, mennyire aggódik. Nehéz volt jókedvet
tettetnie a sok aggódó arc között.
Most már tényleg találniuk kell valamit, különben sosem lesz meg
a gyilkos. Valahol elsiklottak egy nyom fölött. Biztosan így van.
Thomas kilépett a kapitányság épületéből, és befordult a jobbra
eső sikátorba, amely két tizenkilencedik századi sárga faház között
vezetett át a parti sétányhoz.
Megállt az újságosbódé mellett, hogy elolvassa a plakátokat. Nagy
hirdetőtáblákra voltak felfüggesztve, hogy minél inkább szem előtt
legyenek.
 Az egyiken vastag fekete betűkkel ez szerepelt: Még egy
gyilkosság Sandhamnon! Egy újabb halott férfira bukkantak!
Hihetetlen, hogy ezek az újságok milyen hamar értesülnek
mindenről, gondolta a címeket olvasgatva. Alig szállították át a
holttestet Solnára, máris róla cikkeznek.
Az Öreg nem lesz boldog, ha meghallja a legújabb spekulációkat,
az biztos.

34. fejezet

Mire Thomas bekopogott Norához, a nő már nagyjából összeszedte

magát.
Egy fonott széken kuporgott a verandán egy pokróc alatt. Mellette
egy nagy csésze tea és egy darabokra tépkedett péksütemény hevert
egy tálban.
A szülei levitték a fiúkat a kikötőbe, hogy kicsit egyedül lehessen.
Pár órányi nyugalom, hogy valamennyire kiverje a fejéből a halott
Jonny képét.
Nora örült volna, ha Henrik is otthon van, de ő megint a
vitorlásversenyen volt. A verseny öt óra előtt biztosan nem ér véget,
mobilon pedig lehetetlenség volt elérni ilyenkor.
Norának már annyira elege volt a vitorlázásából, hogy ordítani
tudott volna. Mégis hol a fenében van a férje, amikor szüksége lenne
rá?
A tűző napsütés ellenére annyira fázott, hogy egész teste
belereszketett. Az agya tudta, hogy meleg van, de a karján és a lábán
a libabőr egészen másról tanúskodott.
 A vízen lebegő holttest látványa egyszerűen nem akart eltűnni a
fejéből. A hátára fordított hulla lehunyt szeme még mindig őt
bámulta. Vékony szálú haja szétterült a hullámokon. Ernyedt keze a
víz felszínén lebegett.
Ezek után ki merne Sandhamnra jönni? Ki a következő áldozat?
És ha egy gyermeket gyilkolnak meg? Norát ismét a hideg rázta.
Amikor délelőtt Thomas és a kollégája megérkezett a trouville-i
strandra, gyorsan kézbe vették a dolgokat.
Kedvesen, de határozottan megkérték az embereket, hogy
távozzanak. A fél partot lezárták a már jól ismert kék-fehér rendőrségi
szalaggal.
Az utóbbi hetek eseményeinek köszönhetően a sandhamniak már
hozzászokhattak az efféle látványhoz.
Nem sokkal később megérkezett a vízi rendészet hajója, és
kikötött a szikláknál. Nora valaha ezeknél a szikláknál szerzett bronz-
és ezüstérmet.
A hajóval egy csapat technikus érkezett, pillanatok alatt
megkezdték a munkájukat. Miután elkészítették a szükséges
fényképeket és rögzítették a nyomokat, átszállították a holttestet
Stavsnásbe. Onnan autóval vitték tovább.
Thomas felhívta Nora szüleit, akik gyorsan átbicikliztek, hogy
vigyázzanak a gyerekekre. Lars és Susanne szörnyülködve
körbenézett, de igyekeztek megőrizni a nyugalmukat. A fiúk nem
akartak távozni. Túlságosan sok izgalmas dolog történt előttük. A
partot ellepték a rendőrök, és Adam már alig várta, hogy az úszáson
beszámolhasson a barátainak a hatalmas rendőrségi hajóról.
 Végül Thomas megmutatta nekik a jelvényét, és megkérte őket,
hogy engedelmeskedjenek. Valószínűleg a beígért fagylalt is
hozzájárult a sikeréhez.
Miután a fiúk elhagyták a partot a nagyszüleikkel, Thomas
óvatosan feltett néhány kérdést Norának. Később megkérte, hogy
biciklizzen haza, és feküdjön le pihenni. Gondolja át, hogy mit látott,
hogy nyugodtan fel tudja dolgozni.
Megbeszélték, hogy Thomas később még benéz hozzá. Akkor
talán el tudja mondani, hogyan talált rá a testre, és mit látott pontosan.
Nora elbóbiskolt, amíg Thomast várta. Álmában kétségbeesetten
próbált kiúszni a partra, miközben emberi karok és lábak lebegtek
körülötte a vízben. A víz sötétvörös volt a sok vértől, és még a bikinijét
is teljesen beszínezte.
– El tudod mondani, hogy mi történt? − kérdezte Thomas.
Friss teát készített mindkettőjüknek, majd kényelmesen
elhelyezkedett a kis üvegezett verandán. Thomas egy fehér fonott
széken ült Nora mellett. A házban síri csend honolt, még a konyhai
óra ketyegését is hallani lehetett. A férfi türelmesen várt a válaszra.
Kis idő múlva Nora megpróbálta elmesélni a történteket onnantól
kezdve, hogy meglátta a különös formájú valamit a vízben, addig,
amíg Thomas megérkezett a helyszínre.
– Hogy láttad, Almhult egy bizonyos irányból sodródott? −
kérdezte a férfi.
Nora lehunyta a szemét, de meglehetősen bizonytalannak tűnt.
– Csak úgy lebegett a vízen. Alig fújt a szél.
– Láttál másokat is a parton, esetleg olyanokat, akik bedobhatták?
 – Szinte egyedül voltunk, amikor megérkeztünk. Két vagy három
ember feküdt a kisebbik strand irányában, de ahol megtaláltam, ott
senki sem volt.
– És hajót sem láttál a környéken, amiről beledobhatták volna a
vízbe?
Nora bizonytalan arcot vágott.
– Nagyon csendes volt minden. Pont azon tűnődtem, milyen
korán jöttünk, mert alig voltak a parton.
A nő elhallgatott, mintha az emlékeiben kutakodott volna. Aztán
beszámolt a vakító napról, amitől alig látott valamit.
– Mást nemigen láttam.
– Emlékszel valami szokatlanra, ami nem illett a környezetbe?
– Thomas közelebb hajolt hozzá. − Próbálj meg emlékezni. Láttál
idegeneket vagy valakit, aki furcsán viselkedett a parton?
Nora idegesen tépkedte a kezében szorongatott papír zsebkendőt,
amelyről egyre több fehér darabka vált le. A vékony anyag nem bírta
az efféle igénybevételt, amire Nora a következő pillanatban rá is
ébredt.
Thomasnak eszébe jutott, amikor Kicki Berggren ült előtte
néhány hete, és ugyanígy apró darabokra szaggatott egy zsebkendőt,
miután tudomást szerzett az unokatestvére haláláról.
– Sajnálom − szólt Nora −, de tényleg nem emlékszem semmi
különösre. Semmire, ami megmagyarázná, hogyan került Jonny a
vízbe.
Nora ismét elsírta magát, és közben erősen magához szorította a
csészéjét.
– Olyan hihetetlen ez az egész, még most sem fogom fel, hogy
Jonny meghalt.
 Thomas óvatosan megpaskolta a kezét.
– Melletted vagyok. Ilyen egyáltalán nem fordulhatna elő. Ha
tudnám, ki van a gyilkosságok mögött, azonnal megállítanám,
elhiheted.
A férfi hátradőlt a székben, és a tarkója köré fonta a kezét.
Komolyan aggódott Nora miatt. Olyan sápadt volt, és még a nagy
melegben is rázta a hideg. A sokk a lelassult mozdulatain is látszott.
Szeme vérvörös, orra duzzadt volt.
– Mikor jön haza Henrik? Nem szeretném, ha egyedül lennél.
Nora megvonta a vállát.
– Szerintem néhány óra múlva itthon lesz. De jól vagyok, ne
aggódj. A fiúk is a szüleimnél vannak. Csak át kell mennem, ha
társaságra van szükségem.
Elővett egy új zsebkendőt, és kifújta az orrát.
– Egyébként is szeretnék egy kicsit aludni. Menj csak, tudom,
hogy más dolgod is van.
Thomas vigasztalóan bólintott.
– A néhány órás alvás remek ötlet. Hívj fel, ha eszedbe jut valami,
vagy ha csak beszélgetni szeretnél. Mindig nálam van a mobil. Ha nem
hívsz, én hívlak holnap.
Thomas megállt a lépcsőn. Azon töprengett, hogy felhívja-e
Henriket, vagy sem. Mindig kellemes volt vele és Norával, de Thomas
már az elején némi ellenállást érzett Henrik részéről. Thomas
valamiért nem tudott ellazulni a társaságában.
Mintha Henrik képtelen lett volna elfogadni a kettőjük között
lévő megingathatatlan barátságot. Thomas nem gondolta, hogy
féltékeny, csak úgy érezte, mintha a Norával való barátságuk sértené
a magánéletüket.
 A két férfi között mindig is megmaradt az a bizonyos három lépés
távolság, pedig mostanra már elég régen ismerték egymást.
Az sem javított a helyzeten, hogy Henrik egy igazi nagypolgári
családból származott.
Ezenkívül orvos volt, és hozzászokott ahhoz, hogy mindenki
hallgat, amikor ő beszél. Henrik kissé fölényes stílusa meglehetősen
idegesítette Thomast, ahogy az is, hogy folyton félbeszakította Norát,
amikor megpróbálta elmondani a véleményét. Henrik gyakran ideges
lett attól, ha Nora nem osztotta a nézetét, és ez igencsak gondolkodóba
ejtette Thomast.
Ennek ellenére úgy döntött, hogy felhívja Henriket, és egy rövid
üzenetben elmondja neki a történteket, hogy tudja, mielőtt hazaér.
Egy kis szerencsével talán eszébe jut, hogy hazasiessen a
feleségéhez.
 Harmadik hét, péntek

35. fejezet

Amikor Thomas péntek reggel beért a nackai rendőrségre, szokatlan

csönd volt az épületben. Mintha mindenki úgy döntött volna, hogy
később megy be dolgozni. Még az a kollégája sem volt bent, aki
egyébként mindig elsőként érkezik be.
Thomas most is a korai hajóval utazott, így jutalomként egy óra
egyedüllét várta az irodában.
Thomas értékelte a csendet.
Nehéz hét állt mögötte, és még mindig nem volt vége. Kész
megkönnyebbülés volt úgy leülni a székébe, hogy senkihez sem
kellett szólnia.
Kezében a vízi rendőrség emblémáját viselő csészével kiment a
konyhába.
A különböző teák szabályosan sorakoztak az egyik polcon. Némi
gondolkodás után az Earl Grey mellett döntött. Nem túl eredeti, de
tökéletesen megfelel egy korai reggelen. Két cukor és egy kis tej
kifogástalanná tette az ízharmóniát.
A tele csészével visszasétált az irodájába. Az íróasztalon, a két
nyírfából készült vendégszéken és a hasonlóan világos fából készült
könyvespolcon kívül semmi sem volt a helyiségben.
Az íróasztalon több halomban papírok és dokumentumok
tornyosultak. A szobában nem voltak sem fényképek, sem növények,
amik kissé otthonosabbá tehették volna.
Korábban mindig tartott egy nagy fotót Pernilláról a telefon
mellett. Imádta azt a képet. Harőn készült a naplementében. Pernilla
haját kiszívta a nap, és a fénykép visszaadta azt a különleges esti fényt,
amilyet csak a nyári estéken lehet látni.
A nő a kikötőből csodálta a naplementét, és nem is sejtette, hogy
fényképezik, éppen ezért sikerült olyan jól a felvétel. Tökéletes
pillanatban lett megörökítve.
A válás után csak eltette a fényképet, mert kidobni nem volt szíve.
Az egyik fiók alján őrizte.
Az Emilyről készült képeket képtelen lett volna elöl tartani.
Amikor a kislányára gondolt, mindig azt látta maga előtt, ahogy
apró kezecskéje az övében pihen. Thomas órákig ült a kiságya mellett,
mielőtt elvitték, és óvatosan simogatta a nagy tenyerében tartott
élettelen ujjacskákat.
Hihetetlen volt, hogy soha többé nem nyúlhat a puha arcához, és
soha többé nem ölelheti át. Végül, amikor a mentők ragaszkodtak
hozzá, hogy magukkal vigyék a kis Emilyt, Thomas kikelt magából.
Erősen magához szorította, mintha ezzel feléleszthette volna.
Úgy üvöltött, mint egy sebzett állat az erdőben.
Amikor kénytelen volt átadni a kislányát, kétségbeesett zokogás
tört rá.
Sem a temetés, sem az oltáron pihenő kis fehér koporsó látványa,
sem a Pernillától való elválás nem volt olyan fájó, mint amikor végig
kellett néznie, ahogy a mentő elviszi a halott kislánya testét.
Az íróasztalon egy boríték hevert Thomas nevével.
Kinyitotta a borítékot, és rögtön látta, mi van benne. A Kicki
Berggren testéről készült részletes igazságügyi orvosszakértői
vizsgálat eredménye. A jelentés Linköpingből jött.
Ezek szerint elég gyorsan dolgoztak, állapította meg Thomas.
Elővette a jelentést, és elkezdte olvasni.
 A jegyzőkönyv láttán a magasba vonta a szemöldökét. Nem éppen
azt kapta, amire számított. És ebből sem derült ki, hogy mi
történhetett azon a bizonyos éjszakán a szigeten.
Sőt, ellenkezőleg.
Thomas megvakarta a tarkóját, és kinyújtózott. Az Öreg még
dühösebb lesz, az biztos. Ismét olyan információk, amik nem viszik
előbbre a nyomozást.
Talán nem ártana meghívni az ügyészt a következő értekezletre.
Ezt látnia kell. Elvégre ő vezeti az előzetes vizsgálatokat, tehát
formálisan ő felel az egész nyomozásért.
Thomas a telefonért nyúlt, és felhívta Margitot. Őt is értesítenie
kellett. Erről mindkettőjüknek tudniuk kellett.

36. fejezet

A megbeszélést reggel kilenc óra harmincra tették.

Az Öreg nemigen hitt az akadémiai negyedórában. Régi vágású
volt, ezért számára a pontosság a legfőbb erények egyike volt. Aki nem
tudja betartani az időt, annak a jelleme is olyan, mondogatta.
Amikor Thomas belépett a tárgyalóba, az Öreg és az ügyész,
Öhman már ott voltak. Kalle és Erik velük szemben foglalt helyet,
mellettük pedig Carina ült.
Thomas látta, hogy feltűzte a haját egy csattal, de néhány
rakoncátlan tincsnek mégis sikerült kiszabadulnia. A rózsaszínű blúz
remekül áll a napbarnított arcához, gondolta Thomas.
Carina az asztalon lévő tálra mutatott.
– Vegyél a fahéjas csigából, Thomas. Az előbb hoztam a
pékségből. Kell valami, ami jókedvre derít.
 Thomas hálásan bólintott.
– Köszönöm. Bármi jöhet, ami emeli a vércukromat és energiát ad.
Az Öreg megköszörülte a torkát.
– Rendben. Akkor kezdjük. Margit is itt van velünk?
A férfi várakozóan nézte a telefont.
A válasz hangosan és érthetően csengett a telefonból.
– Itt vagyok. Milyen az idő Stockholmban? Itt huszonöt fok van,
és majdnem ugyanannyi a víz is.
– Nem panaszkodunk. Na, halljuk a híreket.
Ezzel az Öreg Thomashoz fordulva hátradőlt a székében.
– Thomas, kezdheted.
Thomas gyorsan összefoglalta az elmúlt napok történéseit. Aztán
elővette a Linköpingből jött jelentést.
– Az orvosszakértői vizsgálat szerint Kicki Berggrent
megmérgezték.
A döbbenet mindenkin eluralkodott. Mindenki a többieket
fürkészte, de sejtésük sem volt arról, hogyan értelmezzék a
hallottakat.
– Vélhetőleg patkányméreggel − fűzte hozzá Thomas.
– Úgy érted, a patkányméreg a halál oka? − kérdezte Carina
csodálkozva.
– Mögöttes ok − helyesbített Thomas. − A jelentésben az áll, hogy
halálos dózisú warfarin, azaz patkányméreg volt a vérében. Közvetve
ez ölte meg azzal, hogy belső vérzést okozott, részben az agyban,
részben a belső szervekben.
– Hogy érted, hogy közvetve? − kérdezte Erik.
– A warfarin úgy működik, mint egy antikoaguláns, vagyis
meggátolja a véralvadást. Kicki Berggrent az ütés vagy az esés ölte
meg, mivel a teste nem volt képes megállítani a bekövetkező
vérzéseket.
– Különben meg sem halt volna? − kérdezte Kalle Thomastól.
– Feltehetőleg nem. A bántalmazásnak nem voltak komoly
következményei, csak kék foltokat és véraláfutásokat okozott. Mintha
egy nagy ütést kapott volna.
– Hogy kerül egy emberbe patkányméreg? Nem hiszem el, hogy
van olyan ember, aki nem veszi észre, hogy mérget nyel − szólalt meg
Margit.
A hangjában egyértelműen hallatszott a döbbenet, majd a kollégái
arcára is kiült.
– Ezt meg kell vizsgálnunk. Vitathatatlanul furcsának tűnik −
csatlakozott Thomas.
Nem is tudott volna mást tenni. Ki venne be véletlenül mérget,
különösen, ha figyelmeztető színnel is el van látva.
Margit folytatta:
– Nekem ismerős a warfarin név. Nem használják ezt embereknél
is?
Thomas bólintott, és gyorsan utánanézett a jelentésben.
– A warfarint emberek gyógyításában is használják. Például az
agyvérzés kezelésére, mert gátolja a véralvadást. Túl nagy adag
azonban belső vérzést is okozhat. Ez történt Izrael korábbi
miniszterelnökével, Ariéi Saronnal is. Találtak benne egy vérrögöt, de
a vérhígító készítmények agyvérzést okoztak nála.
– Erről hallottam a tévében − vágta rá Carina.
Thomas tovább lapozgatott, majd megpróbálta összefoglalni az
olvasottakat.
 – A linköpingi labor kifejlesztett egy külön elemzési módszert a
warfarin kimutatására. Ezért nem volt túl bonyolult rátalálniuk a
rendkívül nagy dózis nyomaira, majd abból következtettek a
patkányméregre. A dózis nagysága megmagyarázza a boncolás során
feltárt belső vérzéseket is.
Az Öreg idegesen dobolt az ujjaival az asztalon.
– Mikor került a szervezetébe a patkányméreg?
– A jegyzőkönyv szerint tizenkettő-huszonnégy órára van
szükség ahhoz, hogy a méreg a teljes erejével hasson. Az Almhultnál
kapott ütés kissé összezavarja az egészet. Szombaton tizenkét óra
körül találták meg. Az orvos szakértő szerint akkor már néhány órája
halott volt. Ez viszont azt jelenti, hogy valamikor pénteken kellett,
hogy megmérgezzék.
– Ezek szerint Sandhamnon mérgezték meg − állapította meg
Kalle. − Elvégre ebéd után érkezett Sandhamnra. Legalábbis ezt
mondta a bódéban dolgozó lány, aki felismerte a fotóról.
Kalle roppant büszke volt, amiért elsőként vonta le a
következtetést. Elégedetten körbenézett a szobában.
Ekkor Margit hangja hallatszott a telefonból.
– Biztos vagy benne, hogy nem máshol került a szervezetébe a
méreg?
Thomas tétován nézett maga elé.
– Nos, száz százalékig semmiben sem lehetünk biztosak, de a
boncolás elég nyilvánvaló. Az efféle mérgek ebben az időtartamban
hatnak. Elég valószínűtlennek hangzik, hogy máshol és nem
Sandhamnon mérgezték meg, de persze ezt sem zárhatjuk ki.
– Ki juthat hozzá patkányméreghez? − kérdezte Erik.
 – Gondolom, bárki − felelte Thomas. − Szerintem bárhol meg
lehet venni, de majd ezt is leellenőrizzük.
A nyomozó Kalléhez fordult.
– Kalle, felhívhatnád a méregspecialistákat, ha végeztünk. Beszélj
velük, és kérdezd meg, hol lehet beszerezni. Tudd meg, hogy
nyilvántartják-e a vásárlást, vagy csak simán meg lehet venni. Talán
van ott egy toxikológus, aki konyít az efféle dolgokhoz.
– Próbálkozz az Anticimexnél is − javasolta Carina. − Ők biztosan
mindent tudnak a patkányméregről, és hogy hol lehet beszerezni.
Nem valami ilyesmivel foglalkoznak?
Az Öreg odanyúlt a fahéjas csigákat tartalmazó tálhoz, kivett
egyet, és mohón beleharapott immár a harmadik péksüteményébe.
Rágás közben a kihangosított telefont fürkészte.
– Összefoglalva tehát, a nő először kap egy halálos adag
patkánymérget. Utána bántalmazzák, habár nem halálosan, de a
benne lévő patkányméreg végez vele. Mindez Sandhamnon történt,
mégpedig egy olyan férfi társaságában, aki időközben megfulladt,
méghozzá ugyancsak Sandhamnon. Hát mindenkinek elment az esze
ezen a szigeten? Vagy esetleg a vízben van valami?
Az Öreg mérgesen dobálózott a szavakkal. Carina lázasan
jegyzetelt. Az asztal körül ülők hangulata meglehetősen nyomott volt.
Mindenki a papírját bámulta, csakhogy ne kelljen egymásra nézniük.
A helyzet roppant komollyá vált.
Thomas megköszörülte a torkát.
– Van egy hírem. Az imaház vezetője jelentkezett ma reggel −
mondta.
Az orvosi jelentést olvasgató Öreg felkapta a fejét.
– Mit akart?
 – Úgy tűnik, Kicki Berggren megkérdezte tőle, hogy merre lakik
az egyik szigetlakó. Amikor utoljára beszéltünk, nem emlékezett
semmire, annyira a sokk hatása alatt állt. De most egyre több részlet
jut az eszébe. Reggel hívott, hogy elmondja. Úgy emlékszik, hogy
Berggren egy bizonyos Fille vagy Figge vagy Pigge után
kérdezősködött.
A szobára mély csend telepedett.
– Ez egy vezetéknév volna? − kérdezte végül az Öreg.
– Nem, csak a keresztnévre emlékezett. Egyébként erős
akcentussal beszél, ami meglehetősen befolyásolja a kiejtést. De
mindenesetre megéri utánanézni.
– Hát jó − szólt az Öreg Carina felé fordulva. − Nézd át a sziget
összes ingatlantulajdonát, és keress egy hasonló nevű embert. Nézd át
alaposan a tulajdonosok jegyzékét, amilyen gyorsan csak tudod.
Remélem, pénteken nem zár be ilyen korán a telekkönyvi hivatal.
A férfi betuszkolta a szájába az utolsó falatot, és körbenézett.
– Tudunk még valamit az elhunyt Almhultról?
Margit hallgatott, és ismét Thomas kezdett beszélni.
– Ugyanannyit tudunk, mint tegnap. A legvalószínűbb, hogy
megfulladt. Tele volt kék foltokkal, de az orvos szakértők véleménye
nélkül nem mondhatunk biztosat. Már kétszer hívtam őket, és
kértem, hogy soron kívül foglalkozzanak az üggyel, majd kiderül,
megteszik-e.
– A helyszíni vizsgálat után semmit sem találtak? − kérdezte az
Öreg.
– A parton nem sikerült használható nyomokat gyűjteni.
Legalábbis semmi olyasmit, ami az elkövetőhöz vezetne minket.
Olyan, mintha Almhult teste magától került volna a vízbe.
 – Egy fenét! − dühöngött az Öreg. − Tudjuk egyáltalán, hogy
Almhult merre járt, mielőtt megtalálták Trouville-en?
– Sajnos nem. Kedd délelőtt adtuk ki körözést, de semmi
használható nem jött be. Ismét értesítem megyeieket, amint
befejeztük. Azt nem tudjuk, hol tartózkodott azóta, hogy az anyja
találkozott vele.
Az Öreg morcosán csóválta a fejét.
– Hogy álltok a Systembolaget és a Sandhamn közötti
kapcsolattal?
– Azzal sem jutottunk előre − ismerte be Thomas szégyenkezve. −
Úgy gondoltam, magammal viszem Eriket délután, hogy újra
felkeressük Berggren főnökét a Systembolagetnél. Hátha ki tudok
húzni belőle még valamit. − Thomas összeszedte a papírjait. − Át kell
néznünk minden egyes vallomást, amit a héten gyűjtöttünk össze.
Kalle Jonny Almhultra koncentrál, mi pedig a két unokatestvérrel
kapcsolatos nyomozást nézzük át.
Az ügyész, Charlotte Öhman diszkréten megköszörülte a torkát,
és a hosszú hallgatás után most először megszólalt. Haját ezúttal is
lófarokban viselte, és meglehetősen kimértnek és hivatalosnak tűnt
fehér blúzában és kék szoknyájában.
– Maguk szerint nem bántunk kicsit mostohán az indíték
kérdésével? Nem kellene már egy sokkal kiterjedtebb feltevéssel
rendelkeznünk?
Az Öreg úgy fordult oda Charlotte Öhmanhoz, mintha csak most
venné észre, hogy egyáltalán jelen van.
– Maga szerint nem voltunk elég ügyesek? − kérdezte. −
Folyamatosan az ügy feltárásán dolgozunk, de nem csak rajtunk múlik
a siker.
 Az ügyész kissé elvörösödött, de nem hagyta magát.
– Talán ezért kellene más szempontok alapján folytatnunk a
nyomozást, hogy minél előbb megtaláljuk a tettest − mondta az Öreg
szemébe nézve. − Vagy a tetteseket. Mert ugye azt sem zárhatjuk ki,
hogy több elkövetővel van dolgunk.
A nő levette a szemüvegét, és körbenézett a szobában.
– Hacsak másnak nincs jobb ötlete?
Az Öreg morcosan fürkészte az ügyészt.
– A pályafutásom során megtanultam, hogy lehet egy vagy két
gyilkosságról is szó, még sincs mindig logikus indíték a háttérben. Az
ember nem mindig olyan racionális, mint gondolnánk.
Thomas igyekezett enyhíteni a helyzeten.
– Természetesen több összefüggést is számba vettünk a három
halálesettel kapcsolatban. A baj csak az, hogy az egyetlen nyilvánvaló
összefüggés az, hogy unokatestvérek. Nem találtunk semmilyen
kapcsolatot a két unokatestvér és Jonny Almhult halála között, ami
megmagyarázná, hogy miért akarta valaki megölni ezeket az
embereket. Mindegyikőjük háttere és életvitele teljesen más volt, de
természetesen továbbra is próbálunk összefüggéseket találni.
– Helyes. Minden lehetséges forgatókönyvet meg kell vizsgálni.
Gondolom, nem kell mondanom, milyen kivételes jelentőséggel bír az
ügy. Nem engedhetünk meg magunknak még egy gyilkosságot − szólt
határozottan Öhman.
– Margit − fordult az Öreg a telefonhoz, miközben automatikusan
egy negyedik csigáért nyúlt. Carina rosszalló tekintetét látva azonban
gyorsan meggondolta magát. Nem csoda, hogy így néz ki, gondolta
Thomas.
 – Hétfőn gyere fel, és támogasd a nyomozást. Így talán nem
aggódik majd annyira az ügyész asszony. Thomasnak amúgy is
szüksége lenne segítségre, és szerintem Öhman is szívesen venné a
jelenlétedet.
– Értettem. Jövök.
Margit pontosan tudta, miért hívja a főnöke, ezért nem is
ellenkezett. A helyzet valóban nagyon komoly volt. Három halott
néhány hét leforgása alatt, és a megoldás még csak nem is sejlett.

37. fejezet

Erik és Thomas körbenézett a Systembolaget helyiségeiben. Bármerre

néztek, mindenhol üvegek sorakoztak. A falak mentén egymás mellett
tornyosultak a borokkal és más szeszes italokkal teli raklapok.
– Soha életemben nem láttam még ennyi szeszt egyszerre −
mondta Erik. − Ha itt nem lesz valakiből alkoholista, akkor sehol.
Odasétált az egyik kartonhoz, és kíváncsian megvizsgálta az
üvegeket.
– Ide nézz, Dom Pérignon, a világ egyik legdrágább pezsgője. Egy
ilyen üveg több mint ezer korona, azt hiszem. Nem is rossz valamiért,
amiből csak öt pohár jön ki, nem?
Erik felkapta az egyik üveget, és úgy tett, mint aki kiissza.
Thomas felnevetett. Hihetetlen, hogy ennyi szeszes italt tároltak
egyetlen raktárban. Azon tűnődött, hogy mennyi lehet az
összértékük. Bizonyára nagyon magas. A Systembolaget remélhetőleg
rendelkezik tűzbiztosítással, gondolta, mert nem lenne kellemes, ha
ez a sok alkohol elkezdene lángolni. Az ezredforduló óta ez lenne a
legnagyobb tűzijáték.
 Egyszer csak megjelent Krister főnöke.
A férfi bemutatkozott Eriknek, akinek szerencsére sikerült
komolynak maradnia, miután meghallotta a nevét: Viking Strindberg.
A név egy magas és daliás emberhez illett, de Viking igazából
alacsony és nyeszlett figura volt. Kerek szemüvege az orra elején
egyensúlyozott. Úgy festett, mint egy vérbeli könyvelő, a külseje
alapján senki sem gondolná, hogy ennyi alkohol között éli az életét.
Viking megkérdezte, hogy kérnek-e kávét, miközben az egyik
sarokban lévő automatára mutatott.
Thomas udvariasan elutasította. A Systembolaget kávéautomatája
kísértetiesen hasonlított a nackai rendőrségen lévőre. Erik, aki még a
motorolajat is megitta volna, ha azzal kínálják, örömmel elfogadott
egy pohárral.
A két rendőr követte Viking Strindberget a helyiség túlsó végén
nyíló tárgyalóba.
A szoba közepén egy ovális asztal terpeszkedett, amelyet hat kék
színű ülőkével rendelkező szék vett körbe. Az egyik fal melletti
keskeny asztalon több Absolut feliratú ital állt.
A férfiak leültek az asztalhoz, Erik és Thomas az egyik oldalára,
Viking Strindberg a másikra.
– Azt hittem, már minden kérdésére választ kapott a múltkori
beszélgetésünk során − kezdte Viking Thomasra nézve.
– Nem teljesen, volna még pár − felelte Thomas, miközben az első
kérdés megfogalmazásán töprengett. Végül úgy döntött, jobb a dolgok
közepébe vágni. − Ön szerint Krister Berggren belekeveredhetett a
Systembolagettel kapcsolatban bármilyen törvényellenes ügyletbe?
– Biztos, hogy nem − vágta rá Viking a választ. − Elképzelhetetlen.
– Miért ilyen biztos benne? − érdeklődött Thomas.
 – Ha ismerte volna Kristert, akkor tudná. Nem az a típus volt.
Sosem mert volna törvénytelen dolgokba belemenni. Az lehet, hogy
olykor-olykor hazavitt egy-két üveget, de sosem foglalkoztam vele.
Bizonyos dolgokból nem éri meg ügyet csinálni − mondta a vállát
vonogatva.
– Ha én itt dolgoznék, biztos, hogy megpróbálnék eladni egyet-
kettőt feketén. Kiderülne egyáltalán? − kérdezte Thomas sokatmondó
pillantást vetve Erikre.
– Kitűnő biztonsági rendszerünk van, arról biztosíthatom.
– Az előbb mondta, hogy Krister hazavihetett egy-két üveget. Ezt
nem vette észre a biztonsági rendszerük? − vágott vissza Thomas.
A férfi kinyújtóztatta a nyakát, majd kortyolt egyet a kávéjából. A
biztonság kedvéért ivott még egy kortyot, és csak aztán tette le a
poharat az asztalra. Nagyon úgy tűnt, hogy nincs ínyére a beszélgetés.
– Már mindent elmondtam Kristerről. Fogalmam sincs, miről
tudnánk még beszélni.
– Pedig nagyon sok mindenről lehet még beszélni − szólt Erik.
– Azt akarja mondani, hogy maguknál nincs veszteség?
– De, természetesen van, de nem értem, mi köze van ennek
Berggren halálához.
– Ez attól függ, hogy mekkora az a veszteség.
Thomas előredőlt a székben. Borzasztóan irritálta a tömzsi férfi. A
legkevesebb az lett volna, hogy készségesen együttműködik a
rendőrséggel, ha meghalt az egyik dolgozója.
– Azt olvastam, hogy a Systembolaget tavaly körülbelül
kétszázmillió üveg bort adott el. Lássuk csak − mondta Thomas
elgondolkodva −, ha jól számolok, akkor ennek az egy százaléka
körülbelül kétmillió üveg. A fél százaléka egymillió, de még a legtöbb
kiskereskedelmi cég vesztesége is jóval több ennél.
Viking Strindberg úgy nézett Thomasra, mintha a halálát kívánná.
– Nem tudom megmondani, mennyi vagy milyen összegű a
veszteségünk − felelte a cégvezető. − Ez bizalmas információ. De
szerintem nem túl nagy. Szinte semmi.
A férfi az asztalra csapott a tenyerével, hogy hangsúlyozza a
mondandóját.
Thomas egyáltalán nem volt lenyűgözve. Nem szokás bizalmas
információra hivatkozni, ha egyszer egy nyomozásról van szó.
– Ne feledje, hogy a rendőrséggel beszél. Újra megkérdezem: van
vesztesége, vagy sem?
Viking Strindberg most már nem tűnt olyan fölényesnek. Levette,
majd újra visszatette a szemüvegét. Idegesen végigsimította gyér ősz
haját.
– Természetesen van veszteségünk, nem tagadom. Nem is lehetne,
ebben a szakmában. De kitűnő módszereink vannak a
kézbentartására.
– Ha például valaki több százezer üveget adna el feketén, akkor
mennyit keresne vele körülbelül?
Erik abszolút közömbösen tette fel a kérdést.
Viking Strindberg nem válaszolt rögtön. Ismét végigsimította a
fejét, majd így szólt.
– Ezt nehéz lenne megmondani, gondolom, az ártól is függ. De
biztos vagyok benne, hogy nagyon sok pénz lenne.
– Elég sok ahhoz, hogy megöljenek érte valakit? − kérdezte Erik.
 Viking most már szabályosan rosszul festett, mintha beleszagolt
volna valamibe, például kutyaürülékbe, amiről először azt hitte, hogy
valami egészen más.
– Erre nem tudok válaszolni − mondta a férfi idegesen
körbenézve. − Ilyesmiről a biztonsági részleggel beszéljenek.
Erik azonban nem engedett ilyen könnyen.
– Ki vásárolna olcsó alkoholt?
Viking Strindberg homlokán izzadságcseppek jelentek meg.
– Nem tudom leellenőrizni, hogy például mik folynak a
vendéglátóiparban. Azt csinálnak, amit akarnak. Nem az én dolgom.
A férfi immár harmadszorra simított végig ritkuló ősz haján.
– De mégis mi köze ennek Berggren halálához? Nem azt mondták,
hogy megfulladt?
Abban a pillanatban elszabadult a fejéről néhány korpa, majd szép
lassan leereszkedve megtelepedett az inggallérján.
 Harmadik hét, szombat

38. fejezet

– Halkítsd le a zenét! − kiabált Henrik az emeletről.

– Mit mondtál? − kiabált vissza Nora.
– Azt, hogy halkítsd le a zenét.
Nora elmosolyodott. Bruce Springsteen dübörgött a házban.
Valószínűleg a szomszédok ablakai is beleremegtek. Meglehet, nem
kellene ilyen hangosan hallgatni a zenét Sandhamn ilyen sűrűn
beépített környékén, de Nora aznap nem foglalkozott ezzel.
Végre-valahára véget értek a vitorlásversenyek, ezért eljött az
ünneplés ideje. Először is a díjkiosztóra kerül sor Norvégia királyának,
Haraldnak a vezetésével, aki szintén részt vett a versenyeken. Ezután
következik az ünnepélyes ebéd a klubban.
Nora türkizkék ruhát és fehér szandált fog viselni. Az elmúlt
napok szörnyű történései után epekedve várta az összejövetellel járó
kikapcsolódást. Már nagyon várta, hogy végre a férjével tölthesse az
estét, aki az utóbbi időben nem sokat volt otthon. Nora előre örült a
boldog és mámoros éjszakának, ami reményei szerint elfeledteti majd
vele a történteket.
Azon tűnődött, hogy a halálesetek után illik-e egyáltalán
ünnepelni. Ez bizonyára a vitorlásklub vezetőségének is megfordult a
fejében, mert a hírek szerint el akarták halasztani a fontos eseményt.
Végül mégis úgy döntöttek, hogy követik az eredeti tervet. Elvégre
egy nemzetközi vitorlásversenyről volt szó, amelyre a világ minden
részéről érkeztek résztvevők. Egy kis szerencsével a külföldi
versenyzők észre sem vettek semmit a szigeten történt borzalmakból,
hiszen nem olvasták a helyi újságokat, és nem nézték a svéd televíziót.
Nora is valami egészen másra szeretett volna gondolni.
Amikor a Jonny megtalálását követő sokk leült egy kicsit,
igyekezett elfelejteni a férfi holttestének a képét. Összesen tizenkét
órát aludt egyhuzamban, és utána sokkal jobban érezte magát. Az
erdőben tett hosszú séta is sokat segített abban, hogy kiszellőztesse a
fejét. A legjobb gyógyszer mégis a fiúkkal való monopoly-zás volt.
Igazi terápiának számított, hogy Simonnal az ölében ülve döntötte el,
hogy melyik utcát vásárolja meg.
Thomas kínosan ügyelt arra, nehogy a média tudomást szerezzen
a nevéről, így csak néhány ember tudta, hogy Nora talált rá a
holttestre, és vonszolta ki a partra.
Nora hálás volt a figyelmességéért és azért, hogy ekkora
felfordulásban is képes volt ezt kézben tartani.
Kiment a konyhába, és kinyitotta a hűtőszekrényt, hogy
megigyon egy pohár bort, mielőtt átöltözik. A fiúk a szüleinél
alszanak, hogy végre legyen egy saját estéjük Henrikkel.
Nora kiskora óta szeretett a KSSS régi klubházában vacsorázni,
ahová a szülei néha magukkal vitték vasárnap esténként. A falakon
lévő gyönyörű régi fényképeken elegáns hölgyek földig érő ruhákban,
nyitott napernyőkkel a fejük fölött csodálták az akkoriban a tenger
agarainak nevezett fahajókat.
A mai masinákat látva már-már viccesnek tűnik, hogy akkoriban
még kevesebb ágy, mint ember volt a fedélzeten, hiszen a legénység
úgyis mindig váltotta egymást.
 Régen azok a hajók voltak a divatosak, amelyek gyorsak és szépek
is voltak. Manapság a vitorlázás komplikált sport, amely részben a
technikán és részben a szponzorokon áll.
A KSSS-klubház sok mindent látott már, és egyáltalán nem volt
nehéz elképzelni a II. Oszkár svéd király által 1897-ben tartott
avatóünnepséget, amelyen dús szakállú úriemberek és mahagóni
színű vitorlások játszották a főszerepet.
Nora és Henrik társasága a keleti verandán foglal majd helyet,
ahonnan szabad rálátás nyílik a tengerre. Tiszta időben a Sandhamntól
tíz tengeri mérföldre magasodó Almagrundet világítótoronyig is el
lehet látni.
Nora jókedvében táncra perdült.
Már az idejét sem tudta, hogy mikor voltak Henrikkel utoljára
táncolni. Mostanság főként gyermekes családokhoz jártak
vendégségbe, ahol folyton csak a gyerekek voltak a téma, és az, hogy
ki mennyire fáradt, és hogyan bírják a napi teendőket. Mire
mindannyian jól kipanaszkodták magukat, ideje volt hazamenni.
Nora megfogta a poharát, és felment a lépcsőn. Henrik az ágyból
nézte a sportműsort.
– Nem kellene lassan átöltöznöd? − kérdezte Nora.
A férfi elmosolyodott és kacsintott egyet.
– Van egy jobb ötletem. Gyere ide!
Nora leült az ágy szélére.
– Mire gondolsz? − kérdezte kötekedve.
– Mit szólnál a házastársi kötelesség gyakorlásához?
– Van elég időnk?
 Nora automatikusan ránézett az órára. Az anyák tipikus
beidegződése. Ezek szerint igaz, hogy a kisgyerekek gondoskodnak
arról, hogy ne legyen több gyerek.
– Persze, hogy van rá elég időnk…
A férfi lágy mozdulattal maga mellé húzta az ágyra.
– A kisgyermekes szülőknek minden alkalmat ki kell használniuk!
Henrik benyúlt Nora felsője alá.
A nő letette a poharat, és a férjéhez bújt. Óvatosan megcsókolta a
kulcscsontjánál lévő mélyedést, amikor megérezte a jól ismert illatot.
A férfinak alig volt szőre a mellkasán, soha nem is volt. Nora azzal
szokta heccelni, hogy olyan, mint David Beckham, csak borotva
nélkül.
Minden jóra fordul, gondolta Nora. Akármi is lesz a munkával.

39. fejezet

A klub előtti kikötő tele volt jókedvű emberekkel. A zászlótartókba

tűzött lobogókat vadul tépte a szél. A felszolgálók pezsgőkkel teli
tálcákkal jártak a vendégek között. Mindenki ünnepélyes öltözékben
feszített, és várakozással telt meg a levegő.
A hajósok közül sokan régimódi vitorlás-egyenruhát viseltek, ami
a harmincas évekre emlékeztette Norát. Henrik egyszer azon
gondolkodott, hogy ő is beszerez egyet, de Nora cirkuszi ruhákra utaló
keserű megjegyzései hamar elvették a kedvét.
Nosztalgia mindenáron. Talán ezért gondolta Nora, hogy a KSSS
tagjai kicsit túlzásba esnek, ha vitorláshagyományokról van szó.
Mindenesetre ezt a megjegyzést most megtartotta magának.
 A KSSS egyik kiemelkedő személyének a gyermekeként a
vitorláscsaládban felnőtt Henrik számára teljesen természetes volt a
hagyományok betartása. Ezzel szemben Nora sosem érezte magát
otthon ebben a környezetben.
Természetesen ő is minden egyes nyarát a szigeten töltötte
születése óta, mégis egészen más képet dédelgetett Sandhamnról.
Nora számára Sandhamn szigete a tengert és a csendet jelentette,
amit kizárólag a sirályok kiáltása törhetett meg. Az emberek halásztak
és áfonyát szedtek az erdőben. Szép napokon mindenki felkerekedett
a partra, este pedig a kikötőben grilleztek. Nora ezt az egyszerű életet,
a nyugalmat és a szabadságot imádta. A gyerekek önfeledten
szaladgálhattak anélkül, hogy a közlekedéstől kellett volna tartani.
Mindenki ismert mindenkit. Egy falu, amelyhez hasonlót ritkán
találni manapság.
Nora mélyen legbelül sajnálta, amiért a sziget a méregdrága
vitorlás hajókról és a nyomdokaikban járó tökéletes emberekről vált
híressé.
Másrészről ennek köszönhetően maradt életben a sziget. Túl sok
sziget jutott az elnéptelenedés sorsára, és más elfoglaltság nemigen
akadt itt. A regatták és a fontos események tartották Sandhamnot a
térképen, és gondoskodtak a szigetlakók állandó munkájáról.
Minden rosszban van valami jó.
Miután Henrik élt-halt a vitorlázásért, és otthonosan mozgott a
KSSS berkeiben, Norának nem volt sok választása. Ezenkívül nem is
tudta volna máshol elképzelni a nyaralását, mint Sandhamnon,
úgyhogy nem is akart panaszkodni.
A díjakat tartó hatalmas asztal tele volt különböző nagyságú
ezüstserlegekkel és pezsgősüvegekkel. A fényképészek izgatottan
cirkáltak az ismert arcok között. Minden bizonnyal nagy fogásra
számítottak, hiszen általában a királyi család tagjai is részt vettek a
versenyeken.
Henrik meglátta vitorlástársait, ezért gyorsan feléjük irányította
Norát. Útközben még két pohár pezsgőt is sikerült levadásznia.
Nora udvariasan üdvözölte Henrik vitorlásbarátait és a
hozzátartozóikat. Korábban már mindegyik feleséggel volt
szerencséje találkozni, de ők egyáltalán nem tartottak olyan szoros
kapcsolatot, mint a férfiak. A legtöbben csak részmunkaidőben vagy
egyáltalán nem dolgoztak. Ha egyáltalán volt munkájuk, akkor csakis
úgynevezett rangjukhoz illő foglalkozást űztek, azaz például egy
lakberendezési boltban ácsorogtak.
Nora, aki próbálta összeegyeztetni az egész napos banki
jogtanácsosi állását és a gyermeknevelést, szinte földönkívülinek
érezte magát közöttük. Általában meggondolta, mielőtt elárulta, hogy
mivel is foglalkozik. Amikor valaki arról beszélt, hogy egy
elkényeztetett vevő válogatott a különböző anyagok között, akkor
kicsit kirítt azzal, hogy több tíz milliós hitelről tárgyalt az egyik
ügyfelével.
Nora mindig úgy érezte, hogy a háta mögött leszólják, amiért saját
karrierre vágyik.
Mindannyian elfoglalták a helyüket az asztalnál. Nora ekkor jött
rá, hogy farkaséhes. Néhány pillanat alatt lenyelte a véleménye
szerint túlságosan is kicsi kaviáros szendvicset, miközben megpróbált
társalogni az egyik asztalszomszédjával, Johan Wredével.
Johan és Henrik együtt járt az orvosi egyetemre, és a családjaik
már nagyon régóta ismerték egymást. Amikor Henrikkel
összeházasodtak, Johan hosszú és nosztalgikus hangulatú beszédet
tartott a vitorlázás közben közösen átélt váratlan eseményekről, ami
persze rajtuk kívül senki mást nem érdekelt.
– Hogy vannak a gyerekek? − kérdezte Johan a magasba emelve a
poharát, hogy koccintson Norával.
– Jól, köszönöm − felelte Nora, és udvariasan bólintva ő is
megemelte a poharát. − Imádnak nyáron itt lenni Sandhamnon.
– Sok barátjuk van? − kérdezte Johan, akinek valamivel kisebbek
voltak a gyerekei. A lánya hároméves, a fia kilenc hónapos volt.
– Rengeteg. A sziget tele van gyerekekkel. Itt aztán nincs hiány a
játszópajtásokban.
– Mintha sok új nyaraló érkezett volna a szigetre. Biztosan sok
házat eladtak az utóbbi időben.
Nora egyetértett.
Az utóbbi évek árnövekedése, valamint az alacsony kamatok
megnövelték a tengeri kilátással rendelkező tetszetős ingatlanok árát.
Ez sajnos azt jelentette, hogy sok testvér nem tudta kiváltani egymást
a hagyatéki megosztásnál, ezért egyre több ház került a marakodó
nyerészkedők markába.
A vevők gyakran a külföldön élő jómódú svédek közül került ki,
akik nyaranta csupán néhány hetet töltöttek a szigeten. Az év további
részében a ház üresen állt, így a kis faluközösség télen még
elhagyatottabb volt.
– Ez igaz. Sok olyan régi házat adtak el, amelyek nemzedékeken
keresztül egy családé voltak. Ez elég szomorú − mondta Nora.
Johan kíváncsian fürkészte.
– Nem volt itt egy olyan ingatlan, amit hat-hét millióért adtak el
a múlt nyáron? − kérdezte a férfi. − Nem semmi egy nyaralóért!
Nora grimaszolva bólogatott.
 – Igen, igen. Egy másikat a faluban is majdnem ugyanennyiért
adtak el. Nem valami okos dolog, ha belegondolunk.
Nora felszúrt egy falat bélszínt a villájára, és így folytatta.
– Rémisztő. Nemsokára egyetlen átlagember sem tud majd házat
vásárolni itt.
Johan a magasba emelte a poharát, hogy jelezze a felszolgálónak,
elfogyott az itala.
– Miért, ők milyenek? Úgy értem a több millióért házat vásárló
emberek?
Nora elgondolkozott egy ideig. Maga előtt látta az utóbbi években
Sandhamnra érkezett családokat.
– Hát, olyanok, mint a legtöbben. Csak több pénzük van.
Néhányan minél előbb bele akarnak olvadni a környezetbe, másoknak
pedig fogalmuk sincs a faluközösségről. Sokan rengeteg pénzt
fektetnek a felújításba és a helyreállításba. A többiek teljesen
tönkreteszik a házukat a sok kidobálással és a legutóbbi trendeknek
megfelelő átalakítással. Vagy például rémes melléképületeket
emelnek, amik egyáltalán nem illenek a környezetbe.
Nora elhallgatott, mert eszébe jutott egy meglehetősen romos ház.
– Vannak nagyon szépek is, el kell ismerni. Valóságos
remekművek − tette hozzá.
– Ha valaki kifizeti a nyaraló árát, akkor azt csinál vele, amit akar
− mondta Johan.
Nora határozottan csóválta a fejét. Egyáltalán nem értett egyet.
– Ha valaki egy ilyen helyre költözik, mint Sandhamn, akkor
jobb, ha alkalmazkodik, és követi az íratlan szabályokat. Itt például
hagyomány, hogy meg tudjuk kerülni a szigetet. Mi lenne, ha
idejönne egy idegen háztulajdonos, és mert vízparti telke van, egészen
a vízig bekerítené? Ha valakinek nem tetszenek a helyi szokások,
akkor fogja a millióit, és vegyen magának egy egész szigetet. Az anyagi
eszközök úgyis megvannak hozzá.
Az utolsó mondatot kissé dühösebben mondta, mint gondolta.
Nora képtelen volt visszafogni magát, amikor az átalakulásokkal
és a szigetlakok, illetve nyaralók hanyagságával került szembe.
A hagyományos értékek, mint a halászat és a vadászat, vagy a
közösségi szavazás, hirtelen leértékelődtek. A korábban még
természetes értékekre szép lassan árcédula került.
Nora úgy érezte, mintha mindent áruba bocsátottak volna. A
mohó spekulánsok mindent megvettek és eladtak.
Csakhogy azzal semmit nem ér el, ha jól felidegesíti magát, és még
a kellemes vacsorát is tönkreteszi. Gyorsan Johan felé emelte a
poharát, és mosolyogva így szólt:
– Most pedig koccintsunk a remek versenyeredményekre!
Mire a főfogáshoz értek, meglehetősen meleg lett a helyiségben.
A híres klubház sosem rendelkezett megfelelő légkondicionálóval. A
felszolgálók majd harmincfokos hőségben szaladgáltak az asztalok
között, a férfiak pedig már rég megszabadultak a zakójuktól.
Mindenki nevetett és hangosan társalgott. A hangulat a tetőfokára
hágott.
A Sandhamnon történt gyilkosságok láthatóan nem
nyomasztottak senkit.

40. fejezet

A vacsora után következett a tánc.

 A vitorlásétteremben immár tizennyolc éve ugyanaz az együttes
zenélt. Nora még kamasz volt, amikor a néhány évvel idősebb fiúk
elkezdtek itt zenélni. Akkoriban még azt gondolta, hogy a gitáros a
legcsinosabb fiú, akit valaha látott.
Azóta megváltozott a véleménye.
Henrik a Lady in Red című slágerre kérte fel Norát. A nő szerint
mindig is összeillettek a táncban. Mindkettőjüknek volt ritmusérzéke,
és könnyedén tartották az ütemet. Nora most mindent szebbnek
látott. Remélhetőleg a malmöi munkával is rendben lesz minden.
Henrik hátára tette a kezét, és belélegezte a férfi bódító illatát. Sosem
tudta megjegyezni a borotválkozás utáni balzsam nevét, de tizenöt
kilométerről is megismerte volna. Lehunyt szemmel táncolt a zenére,
élvezte, hogy a dallam uralja a testét.
Tánc után kimentek a teraszra egy kis friss levegőt szívni. A
zsúfolt táncparketten olyan forróság volt, mint egy szaunában.
A levegő langyos és enyhe volt. Több száz árboc meredt a sötétkék
égbolt felé. Egy-két feledékeny vitorlázó annak ellenére fent hagyta a
zászlót, hogy egy ősrégi szokás szerint nyáron este kilenc órakor be
kell vonni. Több hajóban is bent ült a tulajdonosa, és élvezte a
kellemes estét.
Beljebb több motorcsónak gyűlt össze, és az emberek önfeledten
ünnepeltek, mit sem törődve az elmúlt hetek drámai eseményeivel.
A Via Mare hídnál tömörültek a legnagyobb motoros hajók, a
Storebro és a Princess. Alig voltak kisebbek, mint a hétvégi házak
között. Némelyik hajó olyan hatalmas volt, hogy csak Sandhamn vagy
Högböte területén, a Királyi Motorcsónak Klub, a KMK otthonában
tudtak kikötni. Máshová egyszerűen nem fértek be.
 Nora egyszer megkérdezte Henrik egyik vitorlázó barátjától, hogy
mennyibe kerül a kikötőben álló egyik Storebro hajó. A férfi
ironikusan ránézett, majd így szólt.
– Ne azt kérdezd, hogy mennyibe kerül a hajó, hanem, hogy
mennyibe kerül megtankolni!
Ezután Nora nem kérdezett semmit.
Henrik hirtelen kizökkentette Norát az ábrándozásból:
– Jól szórakoztál vacsora közben?
A nőt kirázta a hideg, ezért Henrik gyorsan átkarolta.
– Túléltem. Johan elég kellemes társaság, még akkor is, ha a
főfogás alatt végig a nagyvitorla sajátosságait ecsetelte − felelte Nora.
− Akkor is örülök, hogy a változatosság kedvéért közösen töltjük az
estét. Már annyira vártam.
Közelebb húzódott a férjéhez, és kedvesen végigsimította az arcát.
– Gondolkoztál azon, hogy Malmőbe költözzünk-e? Szerintem
izgalmasnak hangzik. Hatalmas lehetőség lenne a számomra.
Nora kimondhatatlanul büszke volt arra, hogy őt kérték fel a
munkára, és ez meg is látszott rajta.
Henrik hatalmas szemeket meresztett.
– Azt hittem, ezt a témát már lezártuk. Nem költöztethetjük át az
egész családot csak azért, mert valaki felajánlott neked egy állást.
Nora nem hitt a fülének.
– Ezt meg hogy érted? Miért ne költözhetnénk mindannyian
Malmőbe csak azért, mert felajánlottak nekem egy munkát?
– Én nem tudok, és nem is akarok költözni. Szeretek a Danderyds
kórházban dolgozni. Nem akarok mindent elölről kezdeni.
A férfi fordult egyet, majd odaintett egy ismerősnek.
 – Ne menjünk vissza? A többiek már biztos azt hiszik, hogy
megszöktünk.
Nora nem jutott szóhoz.
Lesöpörte magáról a férje karját. A remek hangulat egy pillanat
alatt elszállt, az ünnepség és a nevető, táncoló emberek hirtelen
nagyon messzinek tűntek.
– Hogyhogy lezártuk a témát? Hiszen még nem is beszéltünk róla
rendesen?!
A nő idegesen lesöpört egy hajszálat az arcáról, majd folytatta.
– Hallottad egyáltalán, amit mondtam? − kérdezte reszkető
hangon, ami saját magát is meglepte. − Azt hittem, egy modern
kapcsolatban, azaz egy úgynevezett egyenjogú házasságban élünk,
ahol mindkettőnk munkája fontos, nem csak a tiéd.
– Nyugodj meg − mondta Henrik. − Nem olyan vészes ez az egész.
Én csak azt mondtam, hogy nézd kissé reálisabban a dolgainkat. Úgyis
én keresem a több pénzt a családban. Stockholmban vannak a
rokonaink és a barátaink. Ráadásul itt van a vitorlásom is.
Henrik hátralépett, és végignézett a feleségén.
– Ne légy már olyan melodramatikus, ha nem értek veled egyet
rögtön.
Henrik úgy beszélt, mint egy orvos a beteggel. Hangja hűvös és
távolságtartó volt, és úgy nézett a feleségére, mint egy kisgyerekre.
– Egyáltalán nem vagyok melodramatikus.
Nora kipislogott a szeméből egy könnycseppet, és még mérgesebb
lett attól, hogy elkezdett sírni. Az igazságtalanság majdnem
megfojtotta.
Kétségbeesetten nyeldekelt, hogy valahogy eltüntesse a torkában
ragadt gombócot, és visszatartsa a könnyeit.
 Henrik rezzenéstelen arccal fürkészte, majd odalépett a
bejárathoz.
– De igenis az vagy. Szedd össze magad, hogy vissza tudjunk
menni.
A férfi közelebb lépett az ajtóhoz.
Nora dühösen tördelte az ujjait. Bezzeg, ha Henriknek versenye
volt, ő mindig tartotta a frontot. A vitorlásversenyek szinte az egész
tavaszi és őszi nyaralást felemésztették, nem beszélve a nyáron
rendezett regattákról. De ha egyetlenegyszer az ő munkája kerül
előtérbe, akkor ő rögtön melodramatikus.
Henrik nekitámaszkodott az ajtófélfának.
– Gyere már. Ugye nem akarsz jelenetet rendezni? Nem
mehetnénk be, hogy szórakozzunk egy jót? Vagy túl sokat kérek?
Nora meredten bámulta.
– Igen − felelte mérgesen −, túl sokat kérsz.
Gyorsan letörölt még egy könnyet.
– Most hazamegyek, számomra véget ért a mulatság.
Nora lesietett a lépcsőn.
Az este tönkrement, és csak haza akart menni. Henrik azt mond a
vitorlásbarátainak, amit csak akar, őt nem érdekli.
Micsoda szörnyű hét áll mögötte. Talán jobb is, hogy egy még
szörnyűbb este zárta le.
 Harmadik hét, vasárnap

41. fejezet

Az, hogy Harőre utazott, nem hozta meg a várt eredményt. Thomas
feje ugyanúgy tele volt nyomasztó gondolatokkal.
Amikor szombat délután megérkezett, képtelen volt
megnyugodni a testében kavargó adrenalin miatt. Végül elment
kocogni, majd vett egy frissítő fürdőt a kikötőben.
Este korán lefeküdt, hogy behozza a héten kimaradt alvásidőt. De
hiába. Képtelen volt kikapcsolni az agyát. Fejében szüntelenül
kavarogtak a szemtanúkkal folytatott beszélgetések, a kihallgatások és
az áldozatokról készült képek.
Éjjel kettőkor aztán nem bírta tovább, fogott egy sört, és kiment a
stégre.
A nap lassan felkelt, pedig még csak néhány órája tűnt el a
horizont mögött.
Thomas csak ült, és a haláleseteken töprengett, majd végül
elszundított a napozószékben. Édesanyja keltette fel, amikor lement
egy frissítő reggeli fürdésre.
– Te itt alszol, Thomas? − kérdezte, döbbenten fürkészve a fiát.
Thomas álmosan pislogott.
– Nem tudtam elaludni, ezért kiültem ide éjszaka.
A férfi feljebb ült a székben, és reflexszerűen végigsimította a
haját. Kinyújtóztatta a kényelmetlen székben megmerevedett hátát.
Gyönyörű, csendes reggel volt, a víz felszínén csak apró
fodrozódások játszadoztak. Egy három utóddal büszkélkedő lúdcsalád
úszott el a stég mögött, miközben az egyik kis pihés liba majdnem
beleakadt a vízen lebegő sárgamoszatba.
Thomas anyja aggódva csóválta a fejét.
– Pihenned kéne. Nem alszol jól, nem eszel jól, ha beleszólhatok.
Mindjárt készítek neked egy kiadós reggelit, csak előbb
megmártózom.
Thomas elmosolyodott. Tudta jól, hogy a szülei aggódnak érte.
Emily halála őket is nagyon megviselte. Annyira örültek az első
unokájuknak, és teljesen összetörte őket, ami történt.
Thomasnak hirtelen eszébe jutott, hogy már mindketten elmúltak
hetvenévesek. Két egészséges szülő már nem volt olyan természetes
dolog az életében.
Felállt, és szeretettel átkarolta az anyját. Az idős hölgy majdnem
eltűnt a karjában.
– A reggelinek örülnék. Farkaséhes vagyok.
A villásreggeli után már nem is próbált másra gondolni, mint a
folyamatban lévő nyomozásra.
Elővette a laptopját, és bekapcsolta. Az ügy összes iratát kiterítette
a konyhaasztalra, még a lakosságtól érkezett bejelentéseket is. Lassan
és módszeresen végignézte mindegyiket.
Néhányan valóban felfigyeltek Kicki Berggren sandhamni
látogatására, ám a nyaralók, vitorlázók és turisták között nemigen
keltett feltűnést az ötvenfelé közeledő nő.
Noha majdnem az összes házba bekopogtattak Sandhamnon,
mégsem jutottak semmire. Thomas megdörzsölte a szemét, és ásított
egy jóízűt. Az egyetlen érdekes jelentést Erik adta le. Előző nap beszélt
egy hölggyel, aki a falu régi részén lakott. Állítólag látta, hogy a pékség
előtt elsétáló Kicki Berggren Fläskberget felé vette az irányt. A néni
azért jegyezte meg, mert felfigyelt a magas sarkú cipőjére. Nagyon
nehezen sétált a homokban, abban a cipőben.
– Ezek sokkal kényelmesebbek − okoskodott az öreg hölgy a
rózsával díszített fehér tornacipőjére bökve.
A jelentés szerint Kicki Berggren úgy nézelődött, mint aki nem
tudja, merre menjen. A viselkedése arra utalt, hogy keres valamit.
A hölgy azt is látta, hogy Kicki beszélt valakivel, de arra nem
emlékezett, kivel. Semmire sem emlékezett, amiből következtetni
lehetett volna a kérdéses személyre. Még azt sem tudta megmondani,
hogy nő vagy férfi volt-e, ahogy a korát és a kinézetét sem. Csak arra
emlékezett, hogy Kicki kérdezősködött.
– Nagyon sajnálom, de olyan gyorsan történt. Csak láttam valamit
a szemem sarkából. Végig azon tűnődtem, hogy tud járni azokban a
cipőkben − magyarázta Eriknek, aki türelmesen próbált kiszedni
belőle néhány részletet.
Thomas felállt a számítógép mellől, és odament a konyhapulthoz,
hogy készítsen magának egy kávét. Két teáskanál porkávé forró vízbe,
két cukor és egy kis tej. A férfi elgondolkozva kevergette a folyadékot,
míg a cukor teljesen feloldódott. Aztán benyitott a spájzba, hogy
megnézze, talál-e valami finomságot a délutáni kávéhoz. Az egyik
sarokban meglátott egy kibontott csomag kekszet.
A kávéval és a keksszel a kezében visszament a számítógéphez, és
leült a székre. Ismét elolvasta Erik jelentését, majd elgondolkozott.
Ha Kicki Berggren keresett valakit, akiről nem tudta, hol lakik,
teljesen logikus, hogy kérdezősködött. A pékség Sandhamn
természetes találkozóhelye volt. A szigetlakók rendszeresen
megfordultak ott, hogy friss kenyeret vegyenek.
 Az öreg hölgy valamikor péntek délután látta Kicki Berggrent. Ha
a nő meg akart látogatni valakit vagy valakiket a szigeten, akkor egy
szigetlakót kellett megkérdeznie. Egy hajós vagy egy turista nyilván
nem tudott volna segíteni neki. Tehát biztos, hogy van valaki, aki
beszélt Kicki Berggrennel, és aki tudja, mit kérdezett.
A baj csak az, hogy még mindig nem találták meg ezt az embert.
Önkéntesen senki sem jelentkezett.
Thomas természetesen tudta, hogy a kérdéses személy már akár
távozhatott is a szigetről. Sok család szállt meg kiadó öreg házakban,
akik csak néhány napot töltöttek Sandhamnon. Ha a rejtélyes személy
esetleg az ország egy másik részére vagy akár külföldre utazott a
szigetről, az megmagyarázza, hogy miért nem találták meg eddig. Az
is lehet, hogy a megkérdezett ember egyszerűen nem fogja fel, hogy a
meggyilkolt Kicki Berggren az, akivel beszélt, és hogy a rendőrséget
felettébb érdekelné néhány információ. Ebben az esetben vajmi kevés
az esély arra, hogy valaha is megtalálják.
Thomas kiitta a kávét. Nagy segítség lenne, ha kiderülne, ki után
kérdezősködött Kicki.
Elhatározta, hogy másnap odaállít valakit a pékség elé Kicki
Berggren fényképével. Erik feladata lesz, hogy megkérdezze
mindenkitől, nem látta-e, vagy nem beszélt-e vele egy héttel
korábban.
Ezenkívül a pékség személyzetével is újra kell beszélniük.
Egyáltalán nem biztos, hogy az akkor ott lévő lányok dolgoztak éppen
akkor, amikor Kicki benézett. Thomas is dolgozott kamaszkorában a
pékségnél, és még mindig jól emlékezett arra, hogy több műszakban
jártak be.
 A nyomozó lehunyta a szemét, hogy maga előtt lássa a pékséget.
Ha valaki nyugat felé küldte a nőt, akkor vajon hová lyukadt ki?
Lelki szemeivel látta a pékség piros háza előtt vezető utat.
Sandhamn egyik legrégebbi, még a tizennyolcadik században épült
háza előtt kacskaringózott, ahol valaha egy bizonyos C. J. Sjöblöm
nevű ember lakott. A név bele volt vésve a ház előtti sziklába. A
házban élő öreg néni állítólag úgy tartotta fenn magát, hogy a
szigetlakókra mosott.
Thomast már attól is kirázta a hideg, ha arra gondolt, hogy télen
a jéghideg vízben öblítette a ruhákat.
A férfi folytatta a Sandhamnon át vezető képzeletbeli sétát.
A kis utca elvezette a híres Barnberget és Rutschkaneberget nevű
dombhoz, ahonnan a különböző korú gyerekek önfeledten
csúszdáztak bele a puha homokba.
Ezután következett egy sor régi ház és az északra eső régi kishajó
kikötő, valamint a Kvarnberget dombja.
Majd jött a homokos partú Fläskberget, amelyet a falu
kisgyermekes családjai sokkal többre értékeltek a turistáktól
hemzsegő Trouville strandnál.
A strandot követte Sandhamn Vásteruddnak hívott nyugati
földnyelve, amit főleg fenyők és feketeáfonya-bokrok borítottak,
néhány magányos ház állt csak arra. A Koberget és a Vásterudd
melletti parton, ahol Krister Berggren holttestét megtalálták,
közvetlenül az Ákermark család háza mellett volt egy nagy
homokterület, amely szinte egyáltalán nem volt beépítve.
Thomas belátta, hogy ha Kicki Berggren a sziget nyugati részére
tartott, akkor az egész trouville-i részt ki lehet pipálni. Ez azt
jelentette, hogy a környéket sikerült egyértelműen behatárolni.
 Micsoda örömhír.
Thomas elhatározta, hogy másnap a pékség és a Vásterudd közé
eső környékre koncentrál. Remélhetőleg találnak valakit, aki előző
pénteken látott egy magas sarkúban tipegő szőke nőt egy eddig
ismeretlen cél felé igyekezni.
A nyomozó kinyújtózott. Most már tényleg megérdemelt egy
hideg sört a stégen. Úgy érezte, hogy egy kicsivel előrébb jutott.

42. fejezet

– Mikor indulunk, mama? − Simon kedvesen megpaskolta Nora karját,

majd adott egy puha puszit az arcára.
A nő álmosan körbenézett. Az óra csupán hét óra húszat mutatott.
Túlságosan korán volt ahhoz, hogy felkeljen.
– Hová indulunk, kicsim?
– Hát Alskárbe. Ma utazunk oda Fabian családjával. Tegnap
mondtad.
Nora felsóhajtott.
Teljesen megfeledkezett arról, hogy megígérték a gyerekeknek,
hogy elviszik őket a Sandhamntól északkeletre eső, alig tízperces
hajóútra lévő kis szigetre.
Alskár természetes homokos stranddal rendelkezett, emellett volt
vele szemben egy aprócska sziget, amelyre könnyedén át lehetett
sétálni. A gyerekek imádták a kis tengeri átjárót.
Előző délután Nora olyan jó hangulatban volt, hogy felelőtlenül
megígérte Eva Lenandernek, hogy vasárnap együtt tölthetik a napot
Alskáren. Eva Fabian anyja, a kisfiú pedig Simon legjobb barátja volt.
A két család csupán néhány percre lakott egymástól.
 Egy kellemes piknik a parton. Ma már nem tűnt olyan csábítónak.
Nora oldalra nézett, a még mindig alvó Henrikre.
Előző este nagyon dühös volt rá, és hatalmasat csalódott benne.
Még fent volt, amikor a férfi hazaért, de úgy tett, mintha aludna.
Semmi kedve nem volt beszélni vele.
Még mindig ideges volt.
A Fabiaán családjával való kirándulás azt jelentette, hogy nem
tudják kibeszélni az előző napi vitát. Ehelyett úgy kell majd tenniük,
mintha minden a legnagyobb rendben volna. Ez cseppet sem tűnt
kecsegtetőnek.
– Mama, válaszolj már, mikor indulunk?
– Drágám, tudod egyáltalán, hány óra van? Gyere, aludj még egy
órát mellettem. Még túlságosan korán van ahhoz, hogy bárhová is
elinduljunk.
Nora magához húzta és betakarta Simont. Érezte a vészesen
lopakodó fejfájást, de nem tudta eldönteni, hogy az alváshiánytól vagy
a dühtől van-e.
– Csak egy kicsit − suttogta a nő.
Nora lehunyta a szemét, és megpróbált elaludni. De hiába.
Simon teljesen éber volt, egyetlen másodpercig nem bírt nyugton
maradni. Ha éppen nem a veséjét rugdosta, akkor a bordájába fúrta a
kis fejét. Nyolc óra körül Nora feladta a próbálkozást.
– Na, gyere. Felöltözünk, és hozunk friss kenyeret a reggelihez.
A pékséghez érve frissen sült kenyér és meleg zsemle illata fogadta
őket. Néhány korán kelő nyaraló türelmesen várta, hogy kinyisson az
üzlet. Nora kedvesen elbeszélgetett azokkal, akiket ismert.
 Vett egy friss fehér és egy barna kenyeret. Simon dönthette el,
hogy milyen péksüteményeket visznek magukkal a kirándulásra.
Végül két kardamomos és két vaníliával töltött süteményt választott.
Nora felültette Simont a csomagtartóra, és eltekert az újságoshoz.
Ott nem volt senki, csak egy kutya ugrándozott önfeledten annak
ellenére, hogy a gazdája türelmetlenül hívta. Néhány éhes sirály
vadászott az égből az eldobott falatokra.
– Jó reggelt! − köszönt Nora az eladónak, akinek a családját
gyerekkora óta ismerte. − Kaphatnék egy friss újságot?
Közben benyújtotta a pénzt a kis ablakon.
Az eladó kedvesen mosolygott.
– Persze, hogy kaphat. Ha tényleg szeretné elolvasni. Úgy tűnik,
sosem lesz vége a sandhamni gyilkosságokkal kapcsolatos
találgatásoknak. És az esti lap még hátravan.
Nora fogta az újságot, és bedugta a hóna alá.
– Az eladásra is hatással vannak a gyilkosságok?
– Igen, nagyon is! Ebben az évszakban délutánonként mindig
sorban álltak az emberek a bódé előtt. Most sokkal kevesebben
vannak, és a vitorlásversenyek végével bizonyára még kevesebben
lesznek. Remélem, a rendőrség nemsokára elkapja a tettest. Különben
egyre nehezebb lesz az itteni vállalkozásoknak. Elvégre most van a
nyári szezon.
Nora még egy darabig beszélgetett, majd visszatette Simont a
csomagtartóra, és hazabicikliztek. Őszintén remélte, hogy Henrik
még alszik. Már-már azt kívánta, bárcsak kint lenne a versenypályán.
Át kellett gondolnia az egész helyzetet, mielőtt beszél vele.
Amint végeztek a reggelivel, Nora elkezdte összepakolni a
kiránduláshoz szükséges dolgokat.
 Elég sok mindent kellett vinniük: négy törülközőt, egy pokrócot,
egy halom homokozó játékot, egy nagy kosár szendvicset,
péksüteményeket, kávétermoszt és üdítőt. Az utolsó pillanatban
eszébe jutott, hogy egy tekercs vécépapír sem ártana. Szükség volt
még naptejre és négy mentőmellényre. Ennyi.
Egyszer csak megcsörrent a telefonja.
Nora kinyújtotta a kezét a hordozható készülékért.
– Nora, kedvesem! − csicsergett a telefonba anyósa. Nora
megmerevedett. Már Monica Linde hangja is bőven elég volt ahhoz,
hogy rosszul érezze magát.
– Nora, most rögtön beszélni akarok Henrikkel. Fogjátok a
gyerekeket, és azonnal gyertek Ingarőre. Már előkészítettem a
vendégházat. Nem maradhattok a szigeten, amíg az az őrült gyilkos
szabadon kószál.
Nora vett egy nagy levegőt, és megpróbálta nem elveszíteni a
humorát. Inkább maradna tíz gyilkos társaságában Sandhamnon, mint
hogy egyetlen éjszakát töltsön anyósa ingarői birtokán.
Az anyósáékkal töltött hosszú karácsonyi ünnepek bőven
elegendők voltak egész évre. Monica végig irányította és kritizálta
őket, miközben Nora olyan erősen szorította a fogsorát, hogy még az
állkapcsa is belesajdult. Henrik az egészből természetesen semmit sem
vett észre. A családi fészekben egy igazi elkényeztetett kamasszá
változott, akinek mindent megcsinál az anyja. Eközben Nora folyton
ugrált, próbálta kordában tartani a fiúkat, és igyekezett annyit
segíteni, amennyit csak bírt. Az apósa általában visszavonult a
szaunába, de neki nem volt ekkora szerencséje.
– Sajnálom, Monica. Henrik már a kikötőben van. Épp most
indulunk. Megmondom neki, hogy hívjon fel, amint visszaérünk.
 Nora, Monica tiltakozása ellenére gyorsan rövidre zárta a
beszélgetést. Henrik egyébként tényleg a hajónál volt, hogy
leellenőrizzen mindent, és megnézze, nem kell-e tankolni. Legalább
nem hazudott az anyósának.
Nora felvette a mentőmellényt, és bezárta az ajtót. Normál
esetben sosem szokták zárni. Sőt, inkább nyitva hagyták, hogy
szellőzzön a ház, és lássák, hogy otthon vannak. Most azonban
túlságosan veszélyesnek tűnt, főleg, hogy egész nap nem lesznek
otthon.
Nora éppen Signe háza előtt sétált el, amikor kinyílt a
konyhaablak, és a jól ismert arc kukucskált ki rajta.
– Kimentek a tengerre? − kérdezte Signe.
– Bizony! − felelte Nora kedvesen. Nagyon szerette a szomszédját.
− Áthajózunk Alskárbe. A fiúk imádják a helyet. A Lenander
családdal, tudod, Fabian szüleivel megyünk.
– Jól teszitek, Alskár gyönyörű!
Nora jókedvűen mosolygott Signére. Már attól is felvidult, hogy
hajózni mennek.
– Ezt a fiúknak küldöm. − Signe kinyújtott egy málnalekvárral
töltött süteménnyel teli zacskót az ablakon. − Tudom, hogy imádják,
és gondolom, te és Henrik is szívesen esztek belőle.
– De drága vagy! Köszönöm!
Nora elvette a zacskót, és beletette a kosárba. Hálásan intett
Signének, majd elindult a kikötő felé.
Henrik időközben már kikötött, és mindkét fiú a vezetőülésben
ült. Adam hangosan könyörgött, hogy vezethessen, apja meg is ígérte
neki, de csak, ha a nyílt vízre érnek.
Nora a hajó közepén, Henriktől biztos távolságra helyezkedett el.
 Mindketten közömbös és udvarias hangon beszéltek egymással, de
csak a legszükségesebbekről. Az előző napi veszekedést egyikük sem
említette. Szerencsére a fiúk ide-oda ugráltak örömükben, ezért nem
volt nehéz a folyamatos csacsogásuk mögé rejtőzni.
Mire megérkeztek, a Lenander család már ott volt. Beirányították
a hajót a sziklák közé, és kidobták a horgonyokat. Alskár csak
természetes kikötővel rendelkezett, így keresniük kellett egy
kikötésre alkalmas sziklát. Senki sem akarta kihúzni a hajót a
homokba, nehogy elvegyék a gyerekek homokvárépítésre alkalmas
játszóhelyét.
Kávézás után Nora és Eva elment sétálni. A sziget túlsó felén
egészen lapos nagy kövek sorakoztak, amelyek olyan simák voltak,
mint a babapopsi.
Nora és Eva leült az egyik napsütötte sziklára.
Csodálatos hely volt. A távolban a Korsö-torony magaslott, és
mindenütt vitorlás hajók szelték a hullámokat. Az ég kék volt, itt-ott
fehérlett csak egy-egy felhő. Mintha puha pamacsok repkedtek volna
az égen. Egy éhes szürkesirály a víz felszíne alól halászta ki a finom
falatokat.
– Hogy vagy? − kérdezte Eva, aki az utóbbi években szoros
barátságot kötött Norával. Régebben szinte naponta találkoztak, mivel
Fabian és Simon együtt járt úszásra. Eva azon kevés emberek közé
tartozott, akik tényleg törődtek a másikkal, ráadásul mindig jókedvű
volt.
Nora elkapta Eva aggódó pillantását. Nyilván észrevette, hogy
nincs túl jó formában.
– Jobban is lehetnék. Szörnyű egy héten vagyunk túl, nemde? −
kérdezte Nora halkan.
 – Jól éreztétek magatokat tegnap?
Nora grimaszolt egyet.
– Nem igazán. Alaposan összekaptunk azon a munkán, amiről a
múltkor meséltem.
– Akarsz róla beszélni?
Eva vigasztalóan megsimogatta a vállát.
Nora az álla alá húzta a térdét, és átkarolta a lábát. Egy kicsit
elgondolkozott, és csak azután válaszolt.
– Henrik egyszerűen nem érti meg, hogy engem érdekel a malmöi
munka. Meg sem akar hallgatni. Nem akar elköltözni Stockholmból,
mert szerinte minden úgy jó, ahogy van.
Nora felkapott egy kavicsot, és beledobta a vízbe. Egy, kettő,
három − hármat ugrott, mielőtt elsüllyedt volna. Talált egy még
laposabb követ, és újra próbálkozott. Ezúttal négyig tudott elszámolni.
Az egyéni rekordja hét volt, de annak is már legalább tizenöt vagy
húsz éve.
– Mintha csak az ő munkája számítana.
– De nem érzitek jól magatokat együtt? − kérdezte Eva óvatosan.
– Nem csak erről van szó − felelte Nora. − Persze, hogy jól érezzük
magunkat, de azért igazán beszélhetnénk róla anélkül, hogy egyből
elutasítja a témát. Szerinted mi lenne, ha fordítva történt volna? Ha
mondjuk ő kapott volna egy szuper ajánlatot a göteborgi
Sahlgrenskától?
Nora felvett még egy követ, és gyorsan beledobta a vízbe. Ez
azonnal elsüllyedt.
– Már a gondolatától is rosszul vagyok, hogy nyaralás után
mehetek vissza Ragnarhoz. Az az ember egy idióta! − mérgelődött
Nora, miközben idegesen beletúrt a hajába. − Hülye lennék, ha nem
akarnék menni. Főleg, hogy ekkora lehetőséget kínál a bank.
Eva megpaskolta a vállát, hogy biztosítsa a támogatásáról. Ezután
megigazította piros fürdőruhájának a vállpántját, és lehasalt a
napsütötte sziklára.
– Hát, nem volt könnyű dolgod a héten, az biztos. És mi újság a
nyomozással? Hallottál valamit Thomastól?
Nora megrázta a fejét.
– Nem beszéltünk, csak SMS-eztünk. Nagyon elfoglalt volt.
Küldött egy üzenetet, hogy a hétvégét Harőn tölti, gondolom, hogy
kialudja magát végre. Nagyon sokat dolgozott. Majdnem zöld volt a
feje, amikor utoljára láttam.
– Akartam vele valamiről beszélni. Azt hiszem.
Nora kérdőn nézett Évára, összeráncolt homlokkal rágcsálta a
hüvelykujja körmét.
– Ezt hogy érted?
– Múlt vasárnap vendégek jöttek hozzánk a városból. Az anyuka,
Malin tegnap este hívott fel, hogy megköszönje a vendéglátást.
A nő bizonytalanul hallgatott, majd így folytatta.
– Malin azt mondta, szinte teljesen biztos abban, hogy Jonny
Almhult is ott ült a Stockholmba tartó hajón.
Nora felült, és kissé oldalra fordította a fejét, hogy a vakító nap
ellenére láthassa Eva arcát.
– Biztos benne?
– Azt mondta, hogy még arra is emlékszik, hogy büdös
alkoholszaga volt. Állítólag csak pár méterre ültek egymástól. A
legidősebb lánya még meg is kérdezte hangosan, hogy miért olyan
büdös a bácsi. Tudod, milyenek a gyerekek.
 – Folytasd.
Nora figyelmesen hallgatta.
– Ennyi. Aztán leszálltak a hajóról, és nem is gondolt rá többet,
csak amikor meglátta Jonny képét az újságban. Akkor jött rá, hogy ki
ült mellettük a hajón.
Egy pillanatra elhallgatott, majd aggódva Norára nézett.
– Értesítette már a rendőrséget?
– Nem hiszem, legalábbis nem úgy hangzott. Szerinted szóljak
Thomasnak?
– Hát persze! − vágta rá Nora. − Mindenképpen el kell mondanod
neki. Thomas azt mondta, hogy minden információ értékes lehet.
Pont azt akarják kideríteni, hogy hol járt Jonny a halála előtt. Azt is
látta a barátnőd, hogy merre ment?
– Nem tudom. Nem is gondoltam arra, hogy megkérdezzem −
mondta Eva.
Nora felpattant.
– Gyere, menjünk vissza. Fel kell hívnunk Thomast!
 Negyedik hét, hétfő

43. fejezet

Margit otthagyta a családot, és felutazott a fővárosba.

Meglehetősen rossz hangulatban ücsörgött az íróasztala mögött,
és az összegyűlt jelentéseket olvasgatta. A kellemes nyaralás számára
véget ért. Az sem javított a hangulatán, hogy kamasz lányai pillanatok
alatt összebarátkoztak a velük egykorú lányokkal, és egy percig sem
bánták, hogy megszabadulnak anyjuk árgus tekintetétől.
Thomas és Margit az elejétől a végéig átnézték a jelentéseket, és
összefoglalták az utóbbi hetek történéseit.
A baj csak az, hogy még mindig nem találtak semmilyen
összefüggést a két Berggren unokatestvér és Sandhamn között. Sem a
hátterük, sem a lakásuk nem árult el semmi olyasmit, ami egy
sandhamni személyhez vezetett volna. A sajtó és a lakosság számtalan
ötlettel bombázta a rendőrséget, de egyik sem volt használható.
A pénz Sandhamnon van, mondta Agneta Ahlin. Thomas még
mindig ezen a kijelentésen rágódott. Milyen pénz? És hol?
Az igazságügyi jelentés bebizonyította, hogy a Jonny Almhult
házában lévő radiátoron Kicki Berggren vére volt. És az ő kabátja
lógott az előszobában is. Ezek szerint a férfi otthonában járt, de az még
nem derült ki, hogy ott került-e a szervezetébe a halálos méreg.
Thomas azon tűnődött, hogy vajon mikor érezte magát utoljára
kipihentnek. Az alváshiánya kezdett kimondhatatlan értékeket
megütni. Jól emlékezett arra, milyen kimerült volt a kis Emily első
hónapjaiban. Az akkor is könnyebb volt, hiszen teljesen lefoglalta az
apaság öröme.
 Most azonban teljesen kimerült attól, hogy nem alhatott annyit,
amennyit kellett volna. Vagy a sandhamni embereket kérdezgette,
vagy megpróbálta összeilleszteni a nyomozás során előkerülő kirakós
darabkáit. Még egy külön embert is megbíztak az ügy alapos
átvizsgálásával.
Thomas elsétált a kávéautomatához. Úgy érezte magát, mint egy
csaló, de sajnos csak a töméntelen koffein tudta rávenni a logikus
gondolkozásra, akármilyen formában is vette magához.
Kelletlenül bepötyögte a két adagot, majd mindkét kezében egy-
egy pohárral visszament Margit szobájába.
– Tessék − mondta a nő felé nyújtva a kávét −, ettől talán jobb lesz.
Egyébként is kinek hiányzik a családi nyaralás, ha helyette itt ülhetsz
a perzselő kapitányságon egy gyilkossági ügy miatt?
Margit morcosan nézett a kollégájára.
– Nagyon vicces. Megígértem a lányoknak, hogy az idén négy
hetet töltünk együtt. Kész mizéria volt júliusra egy megfelelő és nem
méregdrága házat találni.
Thomas hátradőlt a székben.
– De legalább a család élvezi. Ők még ott vannak.
– Persze, a lányokat nem is féltem, de szegény Bertil nem volt túl
boldog, amikor közöltem vele, hogy be kell jönnöm.
Margit sajnálkozva nézte férje fényképét az íróasztalon. Fejét a
kezébe temette, majd nagyot sóhajtva így szólt.
– Nem értem, hol jön a képbe Jonny Almhult. Mindenki azt
állítja, hogy egy teljesen ártalmatlan, egyáltalán nem erőszakos ember.
Nem egy kifejezett nőcsábász. Egyszerűen nem tudom elképzelni róla,
hogy hidegvérrel bántalmazta Kicki Berggrent, és előtte a tengerbe
fojtotta az unokatestvérét.
 – Ha mégis ő tette volna − töprengett Thomas hangosan −, akkor
miért halt meg? − A férfi a tarkója köré fonta a kezét gondolkodás
közben. − Mi van, ha egy negyedik személy is benne van? − kérdezte
bizonytalanul. − Talán Almhult dolgozott valakinek, aztán valami
balul sült el. Ha egy másik személy megbízásából dolgozott, akkor
érthető, hogy miért halt meg. Ebben az esetben a gyilkos három
embert ölt meg, Almhultot azért, hogy eltüntesse a nyomokat. Ez
megint visszavezet ahhoz a kérdéshez, hogy miért kellett meghalnia a
két unokatestvérnek.
Thomas hátradőlt, és elgondolkodva mustrálta az előtte elterülő
csillogó Nacka-öblöt. Pimaszul kék volt az ablaküvegen keresztül.
Tökéletes nap volt ahhoz, hogy egy hideg sörrel ücsörögjön a stégen,
de ő csak egy felforrósodott irodában szürcsölhette az automatából
nyert pocsék kávét.
Nagy nehezen összeszedte a gondolatait.
– Semmit sem haladunk − mondta kétségbeesetten. − Még azt a
személyt sem találtuk meg, akivel Kicki a pékség előtt beszélt. És ha
olyasvalakiről van szó, aki csak látogatóban volt az egyik rokonánál,
akkor már nem is fogjuk.
Margit kortyolt egyet a langyos kávéból. Megigazította a haját, és
keresgélni kezdett az elmúlt hetek jelentései között.
– Ha igaz a feltevésed, miszerint Kicki Sandhamn nyugati részébe
indult, akkor legalább egy adott környékre kell koncentrálnunk.
Ráadásul Krister Berggren holttestét is azon az oldalon találták meg −
mondta, miközben gyorsan átfutotta a kezében lévő jelentés szövegét.
Thomas elővett egy térképet, amelyen a sziget összes ingatlana fel
volt tüntetve. Kiterítette az íróasztalra, és bekarikázta az észak-
nyugati részt, a pékségtől egészen a Vasterudd külső csúcsáig.
 – Körülbelül ötven ház van azon a környéken − állapította meg a
térképet vizsgálva.
A férfi hirtelen felpattant, és kiment a folyosóra, hogy behívja
Carinát, aki pár perc múlva már az ajtóban állt.
– Hogy állsz a sandhamni ingatlantulajdonosok átvizsgálásával,
amiről még pénteken beszéltünk? − kérdezte Thomas. − Hasonlít
valamelyiküknek a neve az imaház vezetője által mondotthoz?
Carina sajnálkozva csóválta a fejét.
– Sajnos nem. A telekkönyvi hivatal zárva volt pénteken. Ma
reggel kilenckor nyitnak. Azonnal felhívom őket, amint lehet.
Carina úgy festett, mint egy árva kiscica a szív alakú arcával és a
kis gödröcskéjével. Thomas rámosolygott, amitől a nő láthatóan
megkönnyebbült.
– Nem olyan vészes − szólt kedvesen a férfi. − De szólj rögtön, ha
megtudsz valamit. Úgyis jó ideig itt leszünk még.
Carina hálásan mosolygott.
– Azonnal jelentkezem − mondta −, megígérem.
– Azt is próbáld megtudni, hogy kik a szigetlakók, és kik a
nyaralók − fűzte hozzá Margit. − Könnyen lehet, hogy Kicki egy
nyaralót keresett. Nem hiszem, hogy egy szigetlakóról lenne szó. Az
efféle közösségek komoly szociális kontrollal rendelkeznek. A
szeszcsempészetet nemigen lehet a szigetről irányítani. Mindenesetre
roppant komplikált lenne.
– Jonny Almhult szigetlakó volt, ez pont az ellenkezőjét
bizonyítaná − jegyezte meg Thomas.
– Az előbb azt mondtuk, hogy esetleg valaki megbízhatta −
folytatta Margit. − Ugye Jonny elég sokat dolgozott a
nyaralóvendégeknek?
 Thomas eltűnődött a kérdésen.
A sziget asztalosaként Jonnynak bizonyára volt alkalma
olyanokkal is találkozni, akik komolyabb feladatokra is felkérték.
Például, ha rá kellett ijeszteni valakire. Jonny feltehetőleg az összes
háztulajdonost ismerte.
Ezek szerint először megmérgezte Kicki Berggrent, majd utána a
biztonság kedvéért még bántalmazta is? Ez valahogy nem stimmel.
– Mennyire biztos az, hogy Jonny vezet el minket az igazi
gyilkoshoz? − tette fel a kérdést Margit. − A jelentések szerint a méreg
már benne volt Kicki testében, amikor találkozott Jonnyval, Talán
csak összefutott vele anélkül, hogy Jonnynak bármi köze lett volna a
mérget adó személyhez.
Margit várakozóan fürkészte Thomast.
A férfi kénytelen volt elismerni, hogy kolléganőjének igaza lehet.
– Igaz. Lehetett így is.
Thomas fogott egy tollat, és összevissza firkálta a jegyzettömbjét,
miközben megpróbált valami használhatót kiötleni.
– Arra sincs bizonyítékunk, hogy Jonny valamilyen módon
összejátszott Kicki Berggren és az unokatestvére gyilkosával.
Nem gondolod, hogy mindez kicsit bonyolult ahhoz, hogy
véletlen legyen?
Margit hitetlenkedő grimaszt vágott.
– Szerintem ebben az ügyben majdnem minden bonyolult. Eddig
mindenesetre semmi sem hullott az ölünkbe − panaszkodott Margit.
– Szerintem akkor is maradjunk annál a feltevésnél, hogy
Jonnynak valahogy köze volt a méregkeverőhöz, akinek Krister
halálához is köze volt − mondta Thomas. − Gondolj a testére
gabalyodott hálón lévő tűre. Az apja nevének a kezdőbetűi voltak
rajta. Nehéz elhinni, hogy Krister halálának semmi köze a többi
esethez.
Margit inkább hallgatott. Lecsavarta az egyik filc kupakját, és
odasétált a sarokban lévő lapozó táblához. Felrajzolt az előtte lévő
papírra három pálcikaembert.
Föléjük azt írta nagybetűkkel, hogy ISMERT TÉNYEK.
– A halottak között van két unokatestvér és egy idegen személy.
Egyiküknek sincs családja. Mindhárman keveset keresnek.
Kettőjüknek semmi közük Sandhamnhoz, egy viszont szigetlakó.
Egyik haláleset sem rendelkezik nyilvánvaló indítékkal, csupán a saját
elméletünkre támaszkodhatunk.
Thomas kétkedve nézte az előtte lévő ábrát.
– Nem akarod azt is felírni, hogy az elkövetőt is keressük? −
mondta csipetnyi szarkazmussal a hangjában.
Margit gúnyosan mosolygott.
– Még nem végeztem.
Felvett egy másik filcet, és folytatta az írást.
A halál oka: ketten megfulladtak, egyet megmérgeztek és
bántalmaztak.
Otthon: ketten Stockholmban, egy Sandhamnon.
Kapcsolatok: ketten nagyon jól ismerték egymást, a harmadik
feltehetőleg csak futólag ismerte az egyiket.
Foglalkozások: raktáros, krupié, asztalos.
Margit hátrébb lépett, és átolvasta az összefoglalót. Később leült,
és letette a filcet. Megdörzsölte a szemét, majd pislogott egyet-kettőt.
Az információk nem változtak, de új ötleteket adtak.
Thomas elgondolkodva bámulta az előtte virító szavakat. Egy
ideig feszülten rágcsálta a filcet, majd odament a táblához. Szép lassan
és gondosan felírta a következő betűket: SZEX. Egy ideig csak
csendben állt, majd mögé írt egy kérdőjelet.
– Mit szólsz ehhez az elmélethez? A gyilkos annyi patkánymérget
ad Kicki Berggrennek, amennyit nem szégyell, mégis bizonytalan
abban, hogy elég-e. Semmiképpen sem szeretné, ha a nő kifecsegné a
faluban azt, amiben benne van. Szól Jonnynak, hogy a biztonság
kedvéért keresse fel, és tartsa rajta a szemét. Bizonyára nem volt nehéz
megtalálni a szigeten. A terv szerint összetalálkozik vele a kocsmában.
Megisznak pár sört. A nő elmegy a férfi lakására, de valami balul sül
el.
Margit izgatottan figyelte Thomast.
– Jonny talán azt gondolta, hogy neki is jut valami.
Mindenképpen teljesíteni akarta a feladatát, de le is akart feküdni a
nővel.
– De amikor a nő nem akarta…
– A férfi bedühödött. És megütötte.
– Nem azért, mert ez volt a dolga, hanem mert elutasították.
– Az eredmény ugyanaz lett. Kicki Berggren meghalt.
– És mindenki elégedett és boldog volt.
– Kivéve Jonny − mondta Margit. − Szex helyett erőszak, ez nem
hangzik túl lelkesítően.
Thomas egyetértett.
– Ha megtaláljuk Jonny megbízóját, akkor meglesz a gyilkos is −
közölte.
– Minden bizonnyal. Meg kell tudnunk, merre járt és kikkel
találkozott Jonny.
Thomas ásított egy nagyot, és letette a filcet.
 – Azt is meg kell tudnunk, hogy ki után kérdezősködött Kicki.
Reménykedjünk abban, hogy Carina kutakodása vezet is valahová.
Hamarosan.

44. fejezet

A nyomás elviselhetetlen volt, és egyre csak nőtt. Az Öreg több

sajtótájékoztatót is tartott az elmúlt napokban, és mindent megtett
azért, hogy a megyei rendőrkapitányság kíváncsi bürokratái jól
informáltak legyenek.
A stockholmi rendőrség szóvivője folyamatosan fogadta a
telefonokat, és gondoskodott arról, hogy a nyomozás nyugodtan
folytatódhasson. Ám az új információkkal kapcsolatos szüntelen
kérdezősködése kezdett az Öreg idegeire menni.
Végül már akkor is felmordult, ha csak megcsörrent a telefon.
A nyár közepén történt gyilkosságok mindenkire hatással voltak.
Egyre kevesebb turista érkezett Sandhamnra, és a vállalkozók
egyesülete folyamatosan ellenőrizte az önkormányzatot és a
rendőrkapitányságot. Az ügyet minél előbb meg kellett oldani.
A Waxholmsbolaget hajói egyre kevesebb utast szállítottak.
A vármdői községi tanács elnöke összehívott egy
sajtókonferenciát, hogy részletesen ismertesse az eseményeket.
Lényegében a keleti országok maffiaszervezeteivel kapcsolatos
összeesküvés-elméletéről volt szó.
Ez természetesen egyáltalán nem segítette a nyomozást,
ugyanakkor növelte a zűrzavart, és még több lehetőséget adott a
médiának a legkülönbözőbb elméletek felállításához.
 – Emlékeztess arra, hogy a következő választáson ne erre az
idiótára szavazzak − mondta az Ingarőn lakó Öreg dühösen. Majd
fogta, és behajította a szemetesbe az elnök elemzéseivel teli újságot.
Az Öreget a KSSS elnöke, a gazdasági élet közismert személyisége
is felhívta, hogy információt kapjon a történtekről és a nyomozás
előmeneteléről.
Az elnök közölte, hogy a vitorlázás fővárosaként emlegetett
Sandhamn jó híre érdekében minél hamarabb le kell zárni a
nyomozást. Ezenkívül beszélt a sandhamni vitorláshagyományokról
és a Lökholmenen működő ifjúsági szervezetekről, meg arról, hogy
szinte Stockholm összes gyermeke megfordult a vitorlás- és
konfirmációstáborokban. Most azonban aggódó szülők telefonálnak,
akik nem merik a szigetre engedni a csemetéiket.
A helyzet roppant aggasztó, jelentette ki az elnök, hozzátéve,
hogy felettébb fontos, hogy a rendőrség felfogja a helyzet
komolyságát, és megtegye a szükséges lépéseket. A KSSS még a héten
megrendezett elnökségi ülésén is foglalkozott a kérdéssel, sőt
jegyzőkönyvbe foglalták, hogy a rendőrségnek minél hamarabb meg
kell találnia az elkövetőt.
Az Öreg mindent megtett azért, hogy ne ugorjon fel. Többször is
nagyon közel volt ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát, és az
egyébként piros arcszíne most szilvakék árnyalatot vett fel.
Összeszorított fogakkal biztosította az elnököt arról, hogy a rendőrség
tisztában van a helyzet komolyságával. Minden eszközt, beleértve egy
kitűnő helyismerettel rendelkező kollégát is, bevetettek az ügy
érdekében. És természetesen nincs kétség afelől sem, hogy a
nyomozás a legmagasabb prioritást élvezi.
 Amikor a KSSS elnöke napi értesítést kért, akkor végleg elszakadt
a cérna.
– Én egy nyomozást vezetek, és nem holmi információs központ
vagyok. Képzelje, nem maga az egyetlen, aki nem létező
információkért zaklat − dühöngött az Öreg a telefonba.
– Lassan a testtel, jóember − figyelmeztette az elnök. − Ne izgassuk
fel magunkat. Roppant fontos, hogy a rendőrség és a KSSS között
bizalmas kapcsolat legyen. Ha elveszítjük a humort, nem tudunk
nyerni.
Az Öreg majdnem felrobbant.
– Ahogy a napokban az országos rendőrfőkapitány barátomnak
mondtam − folytatta az elnök közömbösen −, tisztában vagyok azzal,
hogy a rendőrség megfelelően végzi a dolgát. De természetesen
szeretném, ha informálnának. Az én pozíciómban követnem kell a
munkájukat. Ezt gondolom, érti?
Az Öreg arcszíne időközben szilvakékről sötétlilára változott.
– Ne habozzon tájékoztatni, ha áttörés történik. A KSSS hivatalán
keresztül mindig elér. Ne érezze magát zavarban, ha fontos dologról
van szó.
A telefon majdnem eltűnt az Öreg görcsös szorításában.
Nagy nehezen visszatartotta a mérgét, és inkább megpróbált egy
udvarias búcsúszót kicsikarni magából.
Ezután befejezte a beszélgetést, és átment a tárgyalóba.
Délután két óra volt, az egész csoport megbeszélésre gyűlt össze.
Az Öreg dühöngő kisugárzása és mérges arckifejezése vihart jelzett,
amikor belépett a szobába.
Még Carina, a saját lánya sem merte megkérdezni, hogy mi
történt.
 A legtöbben hallották a folyosóra kiszűrődő tombolását, ezért úgy
gondolták, jobb, ha meghúzzák magukat.
– Ha még egy idióta megkérdezi, hogy hogy megy a nyomozás,
annak behúzok egyet, azt megígérem − szólt az Öreg.
Senki sem kételkedett abban, hogy betartja az ígéretét. A férfi
leült az asztal egyik végébe. A szék hangosan recsegve tiltakozott a
súlya ellen.
– Nos, mi újság? Thomas, jelentést kérek!
A kérdést persze nem gondolta komolyan.
Thomas lenézett a papírjaira, és egy pillanatig összeszedte a
gondolatait. Amennyire lehetett, felkészült a feladatra.
– Carina átnézte az összes ingatlantulajdonost, akik a sziget azon
részén laktak, ahová szerintünk Kicki Berggren tartott. Két érdekes
nevet találtunk, az egyik Pieter Graaf, a másik Philip Fahlen.
Mindketten nyaralóvendégek, és a nevük nagyjából hasonlít arra a
névre, amit az imaház vezetője adott meg. Philip Fahlen háza nagyon
közel van ahhoz a helyhez, ahol megtalálták Krister Berggren
holttestét. Pieter Graaf ingatlana nem messze van az imaháztól, a
Fläskberget felé. Margit és én kimegyünk Sandhamnra, hogy minél
előbb felkeressük a két férfit.
Az Öreg már nem tűnt olyan idegesnek, és hátradőlt a
nyugtalanítóan recsegő székben.
– Hát − mondta −, ez legalább valami. Mit tudtok Kicki Berggren
további sandhamni kapcsolatairól?
– Erik ma egész nap a pékség előtt lesz, hogy megtalálja azt az
embert, akitől kérdezősködött − jelentette Thomas.
Az Öreg szigorúan mustrálta.
– Eddig hogy ment?
 Thomas lenézett az asztalra.
– Semmi jelentős nem történt. De beszéltem azzal a lánnyal,
Ingerrel, aki aznap este dolgozott a kocsmában, amikor Kicki is ott
járt. − Thomas visszalapozott a jegyzetfüzetében. − Inger
Gunnarssonnak hívják. Eszébe jutott, hogy mintha Kicki Berggren
arról panaszkodott volna, hogy valami baj van a gyomrával. Állítólag
mielőtt elment, megkérdezte, hogy nem tartanak-e véletlenül
gyógysót a pultban.
Margit keresztbe tette a kezét, és hátradőlt a székében.
Körbenézett a cseppet sem barátságos tárgyalóban, ahol mindössze
egy félig fonnyadt nebáncsvirág járult hozzá a helyiség szépségéhez.
Ha nem látszott volna az ablakból a Nacka-öböl kék vize, lehangolóan
rideg lett volna.
– Biztosan érezte a méreg hatását − közölte Margit tárgyilagosan.
– Ez legalább megegyezik az orvos szakértők jelentésével.
Körülbelül nyolc óra után kezdhette rosszul érezni magát. Igaz, elég
sok sört ivott, ezért lehet, hogy összekeverte a méreg hatását valami
mással.
Az Öreg témát váltott.
– Megkaptuk már az Almhultról szóló orvosi jelentést? Mit
tudunk a halál okáról?
Thomas elővett egy dokumentumot, amit aznap reggel faxoltak át
neki.
– A jelentés szerint fulladástól halt meg. Rengeteg alkohol volt a
vérében. Meglehetősen részeg, ha nem holtrészeg lehetett, ha
megfulladt.
– Méregnek van nyoma? − kérdezte az Öreg fáradtan pislogva
Thomasra. Láthatóan az ellenkezőjében reménykedett.
 – Első körben semmilyen kémiai összetevőt nem találtak nála, de
elküldték Linköpingbe. A válasz beérkezése előtt azonban semmi
biztosat nem mondhatunk.
– Valami más?
– Zúzódások.
– Tessék?
– Zúzódások a fejen és a test többi részén. Mintha tiszta erőből
beütötte volna magát valahova, vagy valaki megütötte volna egy
kemény tárggyal. Rengeteg törött csontja volt, és mindenütt kék
foltok tarkították.
– Van ötleted arra, hogy mi történhetett valójában? − kérdezte
Margit Thomas felé fordulva.
A nyomozó a papírjait fürkészte.
– A jelentés csak a sérülésekről ír, a keletkezésükről és az okozóról
nem.
Margit felvonta a szemöldökét.
– Orvos szakértő barátaink ezúttal kissé trehány munkát
végeztek. Fel kell hívnunk őket, hogy nincs-e valamilyen elméletük a
történtekre − szólt Margit morcosan.
Karját összekulcsolta a mellkasa előtt, hátradőlt a székben, és
elégedetlenül nézett maga elé. Meg sem próbálta elrejteni a
rosszkedvét.
Az Öreg sem volt elégedett. Hangosan sóhajtozva Margithoz és
Thomashoz fordult.
– Mi a következő lépés?
– Kaptunk egy fülest Almhultról − mondta Thomas. − Valaki látta,
amint előző vasárnap, vagyis körülbelül egy hete Stockholmba
hajózott. Nemsokára ezt is leellenőrizzük. Sandhamnon is haladunk,
ott azokat az embereket keressük, akik beszélhettek Kicki
Berggrennel. Talán így sikerül valami kapcsolatot találnunk.
Thomas ránézett az egyetértően bólogató Margitra, majd így
folytatta.
– Azt is leellenőrizzük, hogy nincs-e valamilyen kapcsolat az
ingatlantulajdonosok és a Systembolaget között. Valami, ami esetleg
Krister Berggrenhez vezetne minket.
– Rendben − szólt végül az Öreg. − Mint tudjátok, a jövő héten
szabadságra szeretnék menni, úgyhogy próbáljátok szombatig
megoldani az ügyet.
A humorát nemigen értékelte senki. A férfi felállt, és egy igencsak
viseltes zsebkendővel letörölte a homlokára kiülő izzadságot.
A megbeszélés véget ért.

45. fejezet

A harmadik csengetésre ajtót nyitó hölgy ruhája tele volt

zöldségpürével. Arca feszültnek tűnt, és egy konyharuhát
szorongatott a kezében. A házból gyereksírás hallatszott.
– Maga hívott a rendőrségtől? − kérdezte sietve, és miközben
hátranézett, a sírás üvöltésbe váltott.
Thomas bólintott.
– A nevem Thomas Andreasson. Ő itt a kollégám, Margit
Grankvist. Bejöhetünk néhány percre? Szeretnénk önnel beszélni, ha
lehet.
Az üvöltés nem csillapodott, és a nő egyre feszültebbnek látszott.
– Jöjjenek be. A lányom egyedül van a konyhában, vissza kell
mennem.
 Ezzel el is tűnt egy jobbra eső, keskeny folyosón. Margit és
Thomas azonnal követte.
A Stockholm régi külvárosában, Enskedében lévő ház kellemes,
lakályos és gondozott volt. A tipikus régimódi ház sárga faborítással,
fehér ablakkeretekkel és egy déli fekvésű kis kerttel rendelkezett.
Thomas négy almafát és egy szilvafát számolt össze.
Egy szürke macska sétált odébb anélkül, hogy tudomást vett volna
a látogatókról.
A konyhában egy igencsak durcás kisgyerek trónolt egy
gyerekszékben, és vadul verte az asztalt a kezében lévő kanállal. A
padlón valami narancssárga trutyi virított, ugyanolyan színű, mint az
édesanya ruháján lévő foltok.
Az edzett anya kisimított az arcából egy tincset a kézfejével.
Megtörölte tenyerét a konyharuhában, és kezet nyújtott.
– Malin. Sajnálom a felfordulást. A lányom minden bizonnyal bal
lábbal kelt fel ma. Foglaljanak helyet. − A nő az asztal körüli székekre
mutatott. Margit feltűnés nélkül megvizsgálta, hogy nincs-e abból a
narancsszínű valamiből a széken, majd leült.
– A sandhamni hajóútról szeretnének beszélni, nem igaz?
Margit ránézett és bólintott.
– Hallottuk, hogy maga és a családja ugyanazon a hajón utazott,
mint az a férfi, akit néhány nappal később holtan találtak
Sandhamnon − felelte.
– Legalábbis azt hiszem. − A nő arcán bizonytalanság jelent meg.
− A pár székkel arrébb ülő férfi pontosan úgy nézett ki, mint az
újságban közölt fényképen lévő.
– Le tudná írni nekünk?
 A nő elgondolkozott. Automatikusan letörölt egy csepp sárga-
répapürét az asztalról, majd így válaszolt.
– Meglehetősen slamposnak tűnt. Züllött kinézete volt. Egy
kapucnis kabátot viselt, és a kapucnit mélyen az arcába húzta,
úgyhogy nem láttam rendesen. Iszonyúan bűzlött, de tényleg.
A nő önkéntelen grimaszt vágva, szégyenkezve nézett maga elé.
– Bocsánat. Nem szeretnék csúnyán beszélni egy halottról. De
tényleg nagyon büdös volt, áporodott alkoholszag áradt belőle. Ezért
kérdezett róla az idősebb lányom, Astrid is, aki most négyéves.
– Csinált valami feltűnőt a hajóút közben?
– Nem emlékszem, de nem is nagyon figyeltem.
A nő elmosolyodott, és rámutatott a közben megnyugodott
kislányra, aki egy csőrös poharat szorongatott a kezében.
– Nagyon lefoglalják az embert.
– Van még valami más, amire felfigyelt?
– Sajnálom, de nincs más mondanivalóm. Egész út alatt csak ott
ücsörgött, ha jól emlékszem. Körülbelül két óra hajókázás a városig.
– Szóval egészen Stockholmig ment? Nem szállt le valahol
máshol?
– Nem, mi elég későn szálltunk le. Beletelt egy időbe, amíg
összeszedtem mindent. Ő viszont velünk együtt szállt le, erre biztosan
emlékszem.
A nő ránézett a kislányára, akit teljesen lefoglalt a csőrös pohár,
amelynek tartalmát mindenképp az asztalra akarta önteni.
Thomas elgondolkozott. Ha Jonny Almhult kapucniban volt,
akkor nem is csoda, hogy a hajótársaságtól sem emlékezett rá senki.
Pedig még a fényképét is megmutatták, miközben feltettek néhány
kérdést a Sandhamn különböző hajóin szolgáló legénységnek.
 Thomas lehajolt, és felvette a kislány által leejtett poharat. A
lányka elvette, majd azzal a lendülettel újra a földre hajította.
Micsoda mókás új játék.
– És később nem is látta?
– Nem, azt hiszem.
A nő elhúzta a kérdést.
– Vagy igen? Ebben nem vagyok biztos. Talán Skeppsbronon újra
láttam. A férjem értünk jött a hajóhoz, és amikor a Grand Hotel előtti
lámpánál álltunk, mintha Skeppsbron felé láttam volna menni.
A nő felvette a poharat, amelyet a kislány immár ötödszörre a
földhöz vágott.
– De nem biztos, hogy ő volt. Bárki lehetett az alatt a szürke
kapucni alatt.
A nő bocsánatkérően mosolygott a nyomozókra.
Thomas kitolatott a Volvóval a kis zsákutcából, majd ugyanazon
az úton ment vissza, amin jöttek. Enskede felettébb nyugodt hely volt,
az út mentén régi faházak sorakoztak a különböző gyümölcsfák
társaságában. A családok pontosan ilyen környékre költöztek volna
szívesen.
A gyermekes családok.
Margit megtörte a csendet.
– Mindenképpen megérte a fáradságot, hogy idejöttünk és
beszéltünk vele, nem gondolod?
– De igen. Most legalább tudjuk, hogy Almhult négy nappal a
holtteste megtalálása előtt a városba utazott. De vajon hová ment?
Margit csendben töprengett, majd kinyitotta a kesztyűtartót, és
vadul keresni kezdett valamit.
– Mit keresel?
 – Egy Stockholm-térképet. Csak van minden rendőrautóban?
Thomas magasba vonta a szemöldökét, és hangosan felnevetett.
– Miért? A tiédben van?
Margit nem foglalkozott a férfival, csak folytatta a keresést.
Thomas közömbös pillantást vetett rá.
– Inkább nézd meg az ajtóban − javasolta.
Margit kihúzott pár gemkapoccsal összefogott, piros szélű, koszos
papírlapot.
– Kitépted a telefonkönyvben lévő térképet? − kérdezte a fejét
csóválva.
– Pernilla magával vitte a térképet, amikor váltunk. Ha lesz időm,
veszek egy másikat. Ne panaszkodj. Tökéletesen megfelel a célnak.
Egyébként is, mire kell?
Margit nem válaszolt. Végigsimította rövid, égnek álló haját, és
figyelmesen átböngészte az utcanevek névsorát. Amikor megtalálta,
amit keresett, kinyitotta a megfelelő oldalon. Egyszer csak rábökött
egy pontra.
– Állítsd meg az autót, és megmutatom.
– Mi van?
– Állítsd meg az autót. Nem vezethetsz és olvashatsz egyszerre.
Rendőr vagy. A rendőrök pedig szabályosan vezetnek.
Thomas gyanakvóan méregette kolléganőjét, majd kiállt a
legközelebbi buszmegállóba. Ha Margit valamit a fejébe vett, nem érte
meg vele vitatkozni.
– Mire jöttél rá?
– Nézd meg a térképet − felelte Margit.
A férfi felé tartotta a nyitott oldalt, ami Stockholm skeppsbroni
részét mutatta.
 – Ha a Skeppsbronon megyünk végig, hová jutunk?
Thomas elgondolkozott. Látta maga előtt a Grand Hotelt, a
hajókat és a Skeppsbront. De mi következett, ha elhagyta
Skeppsbront?
– A Gamlastanba? A Slussenhez?
A férfi megvonta a vállát, és várakozóan Margitra nézett.
A nő türelmetlenül fürkészte kérdő tekintetét.
– Folytasd. Stockholmi vagy, vagy nem? Nincs helyismereted? Ha
a Slussen mellett mész a víz mentén, hová jutsz?
– A Stadsgárdenhez, a Fjállgatan alatt.
– Pontosan. És ott mi van?
Thomasnak ekkor végre leesett.
– Mit szólnál a finn hajóterminálhoz?
– Bingó, Einstein!
Thomas szégyenkezve mosolygott. Erre maga is rájöhetett volna.
Margitnak helyén volt az esze.
– Ha az igazságszolgáltatás vagy egy ellenséges megbízó elől
menekülsz, hogy felszívódj egy időre, de nem vagy az a Brazíliába
utazós típus, akkor hová mész?
– Finnországba, egy hajóval.
Thomas szívesen felpofozta volna magát. Micsoda egyszerű
magyarázat!
– És ha valaki utánad megy, és lelök a hajóról, amikor te éppen
visszanézel az otthonodra, Sandhamnra − folytatta Margit −, akkor
hogy fogsz kinézni?
– Zúzódásaim és törött csontjaim lesznek, amik jól látszódnak a
boncoláskor.
 – Pontosan. Ha kiesel egy finn hajó legfelső fedélzetéről, az
ugyanaz, mintha leugranál a Katarina liftről. Magasból a víz felszíne
ugyanolyan kemény, mint a kő.
Thomas bólintott.
– És szerinted hol találnának rád? − kérdezte Margit.
A kérdés csak képletes volt, ezt Thomas is tudta, mégis válaszolt.
– A Trouville partján, néhány nappal később.
– Pontosan.
– Beszélnünk kell a stadsgárdeni terminál személyzetével. Át kell
néznünk az utaslistákat vasárnaptól, amikor Almhult a városba
utazott, csütörtökig, amikor megtalálták.
– Pontosan.
– Ezek szerint most már tudjuk, hogyan halt meg Jonny Almhult.
– Pontosan.
Margit arcán győzedelmes mosoly jelent meg, miközben
kényelmesen hátradőlt a meleg ülésben.
Thomas úgy érezte magát, mint egy házi feladatot ellenőrző
kisdiák.
 Negyedik hét, kedd

46. fejezet

A köd leszállt Sandhamnra.

Az északra eső Telegrafholmen és a délen fekvő Sandön közötti
szoros volt a természetes átjáró a szárazföldről Sandhamn felé. Az
átjáró hirtelen mélyült, és a legkeskenyebb részén alig hatvan méter
széles volt. A naponta arra közlekedő hajóknak nem volt könnyű
dolguk.
Az éjjel érkezett sűrű köd hullámzó felhőmasszává változtatta az
előző este gyönyörű egét. Amikor Nora reggel felébredt, tisztán
hallotta a revengegrundeti világítótorony ködkürtjének halk hangját,
azaz a köd biztos jelét. Visszhangja támpontot adott a tengerészeknek
a navigáláshoz. A világítótornyok mindig a kezdőbetűjüket közölték
a megfelelő morzejelekkel, például A egyenlő Almagrundet, R
egyenlő Revengegrundet, és így tovább. Mindezt azért, hogy utat
mutassanak a ködben nehezen tájékozódó hajóknak.
Amióta Nora jó pár évvel ezelőtt eltévedt az esti ködben
Sandhamn előtt, komoly tiszteletet érzett az időjárás iránt. Akkor
Skanskobbra akart kihajózni, a vitorlásversenyek célvonalának
tekintett trouville-i kikötővel szemben lévő kis szigetre. Csupán
néhány percre volt a KSSS kikötőjétől. Segíteni akart a minden évben
Sandhamnon megrendezett Gotland Runt nevű vitorlás-verseny
befutójánál.
Annak ellenére, hogy úgy ismerte a Sandhamn körüli vizeket,
mint a tenyerét, és már számtalanszor kihajózott Skanskobbra,
valahogy mégis eltévesztette a szigetet. Hirtelen egy hatalmas
világítótoronnyal találta szemben magát. Elhajózott Skanskobb előtt,
és egyenesen a Korsőtől délre eső Svángen nevű világító-torony felé
tartott. Ha nem keveredett volna oda, könnyen megtörténhetett
volna, hogy a Balti-tengeren lyukad ki. Onnan pedig sosem talált
volna vissza a nagy ködben.
Nora ránézett az órájára.
A piros digitális számok hat óra tizenötöt mutattak. Túl korai
felkelni, túl késő visszaaludni. Az utóbbi éjjeleken nagyon rosszul
aludt. A hangulat még mindig nagyon feszült volt otthon, még ha nem
is olyan fagyos, mint korábban.
Hosszas töprengés után Nora úgy döntött, hogy bemegy a városba,
és találkozik a fejvadászcég emberével. Másnap lesz a nagy nap. Rájött,
hogy semmi értelme Henrikkel beszélni róla. Inkább elmegy a
találkozóra, és csak utána hozza fel újra a témát.
Leszállt az ágyról, és magára húzott egy farmert meg egy pólót. A
kamaszkorából megmaradt régi hajóscsizma tökéletes választás volt
hozzá. A gumi már több helyen megadta magát, és a szára is
megrepedezett már, de felettébb könnyű volt felhúzni. Nora felvett
egy régi vitorláskabátot, amit valaki náluk felejtett egyszer, és kivett
egy almát a gyümölcskosárból.
A levegőt frissnek érezte, amikor kilépett a szabadba. Az arcát
azonnal benedvesítette a pára. Síri csend honolt mindenütt, a sűrű köd
elnyelte az apró neszeket, még a sirályokat sem lehetett hallani. Nora
a tengert fürkészte, de semmit sem látott.
A Sandhamnot körülvevő szigetek jól ismert körvonalát mind
elnyelte a szürke nedvesség. A kikötőn túli világ egy nagy
ködpamaccsá változott, egészen kísértetiessé téve a horizontot. Nora
a fejére húzta a kapucniját, kezét a zsebébe dugta, majd gyors
léptekkel elindult a homokföld és az erdő irányába.
A fű és a puha moszat jólesően rugózott a lába alatt. Csak a
lábnyomai árulkodtak arról, hogy ott járt. Nora lehunyta a szemét, és
vett egy nagy levegőt.
Rajta kívül senki sem volt a környéken.
Teljes szabadság vette körül.
Az erdőn át vezető hosszú séta után Nora a sziget északnyugati
részén kötött ki. Errefelé csupán egy-két ház állt. A telkek jóval
nagyobbak voltak, és mindegyiket alaposan benőtték a fenyők és a
feketeáfonya-bokrok. Hatalmas volt a kontraszt a falubeli telkekhez
képest, ahol inkább a kerti ágyások alkották a zöldet.
A magas fakoronákat lágyan ringatta a szellő. A köd mintha kissé
ritkult volna, a látási viszonyok is javultak, ezért Nora már látta a
vízpart körvonalát.
Elfordult jobbra, és a faluba vezető keskeny erdei ösvényen
folytatta az útját. A visszafelé tartó úton elsétált az egyszerű fehér
kerítéssel körbevett kis temető mellett. Nora valamiért úgy érezte,
hogy be kell mennie, ezért kinyitotta a kaput, és besétált. Hirtelen
megállt, hogy nyugodtan csodálhassa a békés környéket.
Sandhamn temetője az 1830-as években tomboló kolerajárvány
idején épült. A sírok között sok gyönyörű és bizonyára költséges is
akadt, némelyik márványból és gránitból készült. Egy-kettőt alaposan
benőtt a moha, és már a beléjük vésett betűk is alig látszottak.
A sírkövek sok mindent elárultak az utóbbi évszázadok lakosairól.
Az egyes sírköveken nemcsak az illető neve, hanem a foglalkozása is
szerepelt. A temetőben többnyire révkalauzok és vámhivatalnokok
nyugodtak. Gyakran egy sírban feküdtek velük a hűséges feleségek is,
kiknek neve szigorúan a férfié alatt állt.
Nora több vezetéknevet is felismert. Olyan családokét is, akik még
mindig Sandhamnon éltek. Nemzedékek óta öröklődő házakban,
amelyeket gyakran a más szigetekről odaszállított darabokból
építettek fel újra.
A Fläskberget partja mögött elhelyezkedő helyet teljes béke
uralta. A sírokat homok ölelte körbe, melyet tűlevelek és
fenyőtobozok borítottak el. Olyanok voltak, mint egy sakktábla. Itt-
ott kikandikált egy-egy vaskos gyökér, egyenetlen mintázatot
kölcsönözve a földnek.
Csodás aranyeső ékesítette a világítótorony őrének, Avénnek a
sírkövét, aki a korsői toronyban teljesített szolgálatot a
tizenkilencedik században. Azt beszélték róla, hogy imádta a
virágokat, ezért Korsö szigetén is egyedülálló virágözönt hozott létre.
Bármerre nézett az ember, mindenütt rózsabokrok és virágágyások
pompáztak.
Nora lassan sétálgatott a sírkövek között.
Mindig is szerette a temető légkörét, és azt a mérhetetlen
nyugalmat, ami rögtön átjárta, amint belépett.
A bal sarokban egy emlékkert épült azok számára, akiknek nem
jutott saját sír. A területet egy erős, fekete öntöttvasból készült lánc
vette körbe. A homokban fekvő nagy horgony mellett friss virágok és
mécsesek hevertek. Nora egy pillanatig azon töprengett, hogy vajon
ki tehette oda őket. Talán egy kedves lélek, akinek eszébe jutott a
nemrég Sandhamnon elhunyt Kicki Berggren. Vagy csak egy helybéli,
aki a rég meghalt rokonának sírhelyét látogatta meg.
 Nora megállt a Brand család sírja előtt. Benne nyugodott Signe
összes rokona, amióta csak megépült a kis temető. Utolsóként Helge
Brand, Signe bátyja távozott, akit a kilencvenes évek elején vitt el a
rák.
Nora nem igazán emlékezett Helgére. A férfi elhagyta a családját,
és éveket töltött a tengeren. Amikor Helge visszajött Sandhamnra,
már megmutatta magát az életét követelő betegség. Élete végéig Signe
gondozta a gyerekkori otthonukban. Meg volt róla győződve, hogy
sokkal jobban odafigyel rá, mint holmi idegen ápolók, ezért nem
engedte kórházba menni.
Nora tiszteletteljesen lehajtotta fejét a sír előtt, majd gondolataiba
merülve továbbment.
Milyen különbözők az emberi sorsok. Az egyik pillanatban még a
tengeren hajózott, a másikban pedig megbetegszik és meghal. Helge
Brand nem sokkal a halála előtt tért vissza a szigetre. Kicki Berggren
alig tartózkodott Sandhamnon, és máris elvitte a halál. Krister
Berggren pedig már holtan érkezett. Egyikük sem sejtette, hogy
milyen kevés idő áll rendelkezésükre.
Vajon másképp döntöttek volna, ha tudták volna, tűnődött Nora,
vajon máshogyan értékelték volna az életet, ha tudták volna, hogy
ilyen hamar elfogy az idejük?
Nora egy jéghideg pillanatában rájött arra, hogy nem köt
kompromisszumot csak azért, hogy kiengesztelje Henriket.
Kimondhatatlanul fájt neki, hogy a számára fontos dolgokat a férfi
ilyen könnyedén félresöpri. Nem bírta elviselni, hogy ennyire nem
veszik komolyan. Korábban sosem mondta ki, hogy mi fontos a
számára.
 Nora elgondolkozva megbotlott egy homokból kiálló
fagyökérben, és majdnem elvesztette az egyensúlyát. A köd ismét
sűrűbbé vált, és már érezte is a nyelvére hulló kövér esőcseppeket.
Úgy döntött, aznap kihagyják az úszást. Ilyen időben inkább aludjanak
a fiúk.

47. fejezet

Margit és Thomas kiment a rendőrség parkolójába, hogy Stavsnásbe,

majd onnan Sandhamnra utazzanak a délelőtti hajóval. Noha még csak
fél tíz volt, a perzselő nap máris egy finn szaunává változtatta a
Volvót. Gyilkos forróság csapta meg őket, amikor kinyitották az autó
ajtaját.
Thomas behelyezte a kulcsot, és beindította az autót. Közben
hátrafordult Margithoz.
– Emlékszel még, hogy mivel foglalkoztak azok a sandhamni
ingatlantulajdonosok? Meg akartam nézni, de valami közbejött.
– Nem emlékszem, habár én is megnézhettem volna.
Thomas kihajtott a Stavsnás felé tartó útra. A Strömma-csatorna
közelében megszólalt a mobiltelefonja. Thomas kihangosította a
készüléket, és Kalle hangja töltötte be az autót. Új információi voltak
a Kicki Berggren szervezetében talált patkányméregről.
– Végre elcsíptem egy srácot az Anticimexnél. A Huddinge
kórházban senki sem akart nyilatkozni, pedig rengeteg embert
felkerestem. Mindenki egy klinikai gyógyszerészhez irányított, de ő
persze a külföldi szabadságát tölti éppen, ezért nem veszi fel a
mobilját.
– Mit mondott az anticimexes? − vágott a szavába Margit.
 – Hát, elég bizonytalan volt abban, hogy valaki meg tud-e halni a
warfarintól. Azt mondta, hogy a patkánymérget evő ember vagy vak,
vagy szokatlanul erős halálvággyal rendelkezik. A patkányméreg
meglehetősen nagy, kék vagy zöld színű bogyókból áll, hogy
mindenki számára világos legyen, mennyire mérgező.
Margit közelebb hajolt a szélvédő alatt elhelyezkedő telefonhoz.
– És még mit mondott?
– Azt, hogy ha valaki halálos adagot akar belőle bejuttatni a
szervezetébe, akkor legalább egy délelőttön keresztül azt kell
rágcsálnia. Tehát meglehetősen nagy mennyiség kell ahhoz, hogy
halálos legyen.
– Elég hihetetlen, hogy valaki észrevétlenül fogyasszon el belőle
ennyit − motyogta Thomas a telefon irányába.
– Pontosan − helyeselt Kalle. − Ráadásul a szer nem is hat egyből,
csak néhány nap múlva, ezt állítja az anticimexes. Ez azért van így,
hogy a patkányok elmenjenek a házból, és ne a pince közepén leheljék
ki a lelkűket. Nem lenne kellemes patkánytetemeket találni az
otthonunkban.
Margit Thomast fürkészve gondolkozott a hallottakon.
– Szerintem ezzel kizárhatjuk azt a lehetőséget, hogy Kicki
Berggren önként megpróbálta eldobni az életét azzal, hogy
patkánymérget evett − állapította meg. − Ha valaki öngyilkos akar
lenni, akkor tízszer gyorsabb és egyszerűbb módszerek is
rendelkezésre állnak. Egy megfelelő adag altató és egy üveg whisky
könnyedén elintézi a dolgot.
A nő cinikusan felnevetett. Tipikus rendőrszokás, hogy
feketehumorral ütik el a kellemetlen pillanatokat.
Thomas gyorsan témát váltott.
 – Kalle − mondta −, utánanéznél, hogy mivel foglalkoztak a
sandhamni tulajdonosok? A nagy sietségben kiment a fejemből.
– Várjál, mondom.
A telefonban papírzörgés hallatszott, ahogy Kalle sietve átnyálazta
a papírstószait.
– Megvan. Pieter Graaf IT-tanácsadóként dolgozik. Philip
Fahlennek saját vállalkozása van, és mindenféle berendezéseket szállít
üzemi konyháknak.
Margit füttyentett egyet.
– Üzemi konyhák, szóval éttermek. Vajon ez a Philip Fahlen mást
is kiszállít a kedves vevőinek? − Margit ránézett az órájára.
– Ideje beszélnünk a két úriemberrel.
Háromnegyed óra múlva már a sandhamni kikötőnél voltak. A
hajók olykor Stavsnásből egyenesen Sandhamnra mennek, ami
körülbelül harmincöt percet vesz igénybe. Némelyik azonban a sziget
déli részén lévő összes kikötőben megáll. Ezúttal a Styrsvik, a
Mjölkkilen és a Gatan nevű kikötőben is megálltak.
A fedélzetről való leszállás megkezdődött.
Thomas és Margit türelmesen várt a családosokból és turistákból
álló sorban. Miután leadták a jegyet, elhagyhatták a hajót.
A kikötőben az érkezőkre váró nyaralók álldogáltak. Néhány
fagylaltozó fiatal letámasztotta a biciklijét. Az újságosbódénál álló
emberek az esti újságokat lapozgatták. Thomas látta a szeme sarkából,
hogy néhány cikk még mindig a sandhamni gyilkosságokkal volt
elfoglalva. A kikötő mégis ugyanolyannak tűnt, mint máskor.
Csak valahogy kevesebb ember volt. Ahogy hajó is.
 Amint kikötöttek, máris a sziget nyugati oldalára igyekeztek. Ott
lakott ugyanis az a két ember, akikkel beszélni akartak. Thomas
megnézte a térképet, és máris tudta, mely házakról van szó.
Elindultak a Strindbergsgárd déli oldalán vezető utcán, amely a
régi falurészen keresztül a falu szívébe vitte őket. Útközben elhaladtak
egy kis vörös színű ház mellett, ami egy mézeskalácsházra
emlékeztette Thomast. Minden olyan gondozottnak és
karbantartottnak tűnt, csak miniatűr formában. A telek alig két
méterre ért a háztól. A zászló vígan lobogott, és az egész déli fal telis-
tele volt kékesfekete indákkal. A szederszemek nehéz fürtökben
csüngtek az ágakon, pedig még csak július volt. A kerítés mellett és
azon kívül szebbnél szebb virágokkal teli virágládák tündököltek. Az
egyik sarokba egy parányi veranda volt beszorítva, amelyen
éppenhogy elfért egy asztal két székkel, mellettük pedig egy kisebb fa
sufni állt, amelynek tetőcserepeit benőtte a moha.
Az egész úgy festett, mint egy svéd nyarat hirdető reklámfilm.
A nyomozók átvágtak az Adolfs téren, ahol hagyományosan a
Szent Iván-éjt szokták ünnepelni. A májusfa még mindig ott
tornyosult, habár kissé megsárgult már időközben. A téren álló egyik
ház falára felkapaszkodott egy rózsabokor, úgy festett, mint egy
rózsaszínű tűzijáték. Azok a házak, ahol a virágágyások nem voltak
telis-tele ragyogó virágokkal, lakatlannak látszottak.
Thomas azon tűnődött, hogy vajon Sandhamn mikroklímája olyan
kedvező-e a növények számára? Vagy tényleg így volt, vagy minden
egyes ember folyton csak a kertjét ápolgatta. A locsolás sem lehetett
egyszerű.
Thomas Margithoz fordult.
– Korábban is jártál már Sandhamnon?
 – Igen, de az régen volt. A lányaim néha itt töltötték az idejüket a
barátaikkal. Azt mondják, ideális hely a fiatalok számára. Bertil és én
azonban már ősidők óta nem jártunk itt. Utoljára húsz évvel ezelőtt
voltunk itt, Szent Iván-éj idején, amikor az egész sziget zsúfolásig volt
fiatalokkal. Elég szánalmas volt látni a kikötőkben támolygó részeg
kamaszokat, miközben egyetlen felnőtt sem volt a szigeten.
– Tudom, mire gondolsz − mondta Thomas. − Amikor a vízi
rendészetnél dolgoztam, felszedtünk jó pár olyan ittas fiatalt, akik
nem tudtak hazamenni. Talán az elmúlt években azért kevesebb az
ivászat. Mostanság már sok szórakozóhely bezár az ünnepen, és
sátorozási lehetőségből sincs annyi.
– Tiszta szerencse.
– Képzelheted. Egyik évben olyan rossz idő volt, hogy néhány
fiatal inkább betört a kapitányságra, hogy őrizetbe vegyük őket.
Amolyan fordított kapcsolatfelvétel volt, vagy minek nevezzem.
Thomas jót nevetett az emléken.
A két nyomozó tovább igyekezett Vásterudd felé. Útközben
Thomas szándékosan Nora háza felé kanyarodott, hogy megmutassa,
hol lakik a keresztfia és a családja.
– Micsoda gyönyörű kerítés! − szólt Margit. − Még sosem láttam
ilyen nap formájú mintát.
– Azt hiszem, a nagyapja készítette. Körülbelül tíz éve örökölte a
házat, amikor meghaltak a nagyszülei, ez a kerítés pedig már időtlen
idők óta ott van.
– Nagyon feldobja az egészet − áradozott Margit. − Szeretem a régi
kézműves munkákat.
– Ha végeztünk, beköszönhetünk hozzájuk − javasolta Thomas. −
Jó lenne üdvözölni Simont, ha marad időnk.
 Margit bólintott.
Ezután mindketten a gondolataikba merülve, csendben folytatták
az utat.

48. fejezet

Pieter Graaf háza tipikus ötvenes évekbeli villa volt, körülötte nagy
homokos kerttel, egy hintával és néhány kisebb fenyőfával. A
szárazföld bármelyik külvárosába beillett volna, és úgy festett, mint
egy klasszikus családi ház, amilyenekbe a második világháború után
költöztek az emberek a városból.
Egy-két hálószoba, apró ablakok, konyha és nappali. A szürke
betonalapot egy sárga fahomlokzat díszítette. A telket fehér kerítés
övezte.
Margit kérdőn nézett Thomasra, aki elmagyarázta, hogy a
környék a háború után épült. Akkoriban parcellázták fel és építették
be a Villastadenen kívüli telkeket, hogy lakóhelyeket biztosítsanak a
Sandhamnra költöző családoknak.
Pieter Graaf harmincöt körül járhatott. Farmert és egy foltos
teniszpólót viselt, ami kísértetiesen hasonlított az egyik sarokban álló
kis viskó színéhez. A fején lévő sportsapkán egy ismert sportbolt
lógója virított.
Amikor Margit és Thomas odaért a házhoz, a férfi éppen egy
három év körüli kisfiúval labdázott. A fiú csak egy pólót viselt, és
olyan barna volt, mint egy mézeskalács. Amikor a férfi elvétette a
labdát, a kisfiú hangosan kacagott.
 Margit és Thomas bemutatkozott, majd közölték, hogy lenne
néhány kérdésük a szigeten történt halálesetekkel kapcsolatban.
Megkérdezték, hogy volna-e egy kis ideje rájuk.
Pieter Graaf meglepetten fürkészte a nyomozókat. Először
elmondta, hogy a múlt héten már beszélt egy rendőrrel, aztán mégis
abbahagyta a labdázást, és hellyel kínálta őket. Udvariasan
megkérdezte a rendőröket, hogy kérnek-e valamilyen hűsítőt, és
közölte, hogy mindenre válaszol, amire csak tud.
A beszélgetés rövid és nem túl gyümölcsöző lett.
Pieter Graaf soha nem találkozott Kicki Berggrennel. Sőt, a
gyilkosság napján nem is tartózkodott a szigeten. Smálandra utazott a
keresztszüleihez néhány napra.
Állítása szerint Kicki Berggren unokatestvérével sem találkozott.
Csak annyit tudott róluk, amennyi az újságban állt.
Thomas elgondolkozva mustrálta a férfit.
A délutáni nap hosszú árnyékot vetett a telekre. Pieter Graaf
helyén szinte egyáltalán nem sütött a nap. Ide-oda ringatta magát a
kerti székben, amely szófogadóan felvette a test alig érezhető
mozgását. Olykor lepottyant egy-egy tűlevél a homokba.
Pieter Graaf kellemes és őszinte benyomást tett, és nagyon meg
volt döbbenve azon, hogy a rendőrség újra felkereste.
Thomas a hosszú rendőrévek során megtanulta, hogy az első
benyomás gyakran csal. Az érzése azonban azt súgta, hogy inkább egy
kisgyerekes apukával, mint egy hidegvérű gyilkossal ül szemben.
– Kicki Berggren a halála előtti napon egy férfi után
kérdezősködött, akinek a neve nagyon hasonlított a magáéra. Van
elképzelése arról, hogy miért akart volna magával beszélni?
 A férfi aggódó arcot vágott. Lehajtotta a fejét, és megpuszilta a
kisfia homlokát, aki időközben felmászott a térdére, és kényelmesen
elhelyezkedett rajta. A barna testű, krétafehér hajú csemete teljesen
úgy nézett ki, mint a gyufásdobozokon szereplő fényképek.
– Fogalmam sincs. Azt sem tudom, ki volt ő, vagy hogy miért volt
Sandhamnon.
A férfi zavartan vigyorgott.
– Remélem, hisznek nekem, mert fogalmam sincs, hogyan
bizonyíthatnám be. Akkor hallottam először Kicki Berggrenről,
amikor az újságban olvastam a gyilkosságokról. − Ránézett a dátumot
is kijelző órájára. − Körülbelül tíz nappal ezelőtt.
– Teljesen biztos abban, hogy sosem találkozott vele? − kérdezte
Thomas.
– Amennyire tudom, igen.
– Maga közel lakik az imaházhoz.
– Pontosan, de ezzel többen vagyunk így. Ráadásul itt sem voltam
azon a hétvégén, amikor meghalt.
– Hol volt húsvétkor? Akkor tűnt el ugyanis a nő unokatestvére,
Krister Berggren − magyarázta Thomas.
– Áreben. Síeltünk, és a Fjállgárden szállodában laktunk.
A férfi aggódva fürkészte Margitot és Thomast.
– Sosem voltam kapcsolatban ezekkel az emberekkel, az biztos.
– Sok időt tölt itt télen? − kérdezte Thomas.
– Nem, egyáltalán nem. Októberben bezárjuk a házat, és csak a
Walpurgis-éjre jövünk vissza. Mi csak a világos évszakokat töltjük a
szigeten.
Margit megköszörülte a torkát.
– Ismer valakit, aki a Systembolagetnél dolgozik? − kérdezte.
 – Senki különöset. Miért?
Margit elmagyarázta, hogy Krister Berggren a haláláig a
Systembolagetnél dolgozott. A nyomozók roppant kíváncsiak voltak a
közte és a Sandhamn közötti összefüggésre.
– Általában péntekenként van dolgom a Systembolagetnél −
ismerte be Pieter Graaf. − Ott ácsorgok a sorban, és azt kívánom,
bárcsak egy korábbi napon jöttem volna. − Az utolsó mondatot egy
ironikus kacsintás kísérte.
– A munkája során nem kerül kapcsolatba a Systembolagettel? −
kérdezte Margit.
– Egyáltalán nem. Állami cégek nincsenek az ügyfeleink között.
Mi főként kicsi és közepes cégekkel dolgozunk. A magánszférában −
fűzte hozzá a férfi.
Thomas hallgatott.
Pieter Graaf mosolyogva széttárta a karját.
– Szívesen segítenék, de sajnos semmilyen információval nem
szolgálhatok.
Thomas úgy döntött, témát vált.
– És mi újság Jonny Almhulttal? Őt ismeri?
A férfi kétkedve nézett a nyomozóra.
– Kicsodát?
– Őt találták meg holtan a vízben a trouville-i strandon a múlt
héten. A szigeten élt, asztalosként kereste a kenyerét. Ja, és rajzolt is.
– Sajnálom, de sosem találkoztam vele. Csak nemrég költöztünk
Sandhamnra, ezért nem sűrűn találkoztunk a lakosokkal. A házunk
nagyon szép volt, amikor megvettük, úgyhogy még mesteremberekre
sem volt szükségünk. − A férfi idegesen megkopogtatta az asztalt a
mutatóujjával. − Kiskrapek, kiskrapek!
 A térdén ülő kisfiú kezdte unni a beszélgetést. Úgy izgett-
mozgott, mint egy sajtkukac.
– Focizni akarok, apa! Nem mehetne már haza a bácsi és a néni? −
kérdezte apja pólóját ráncigálva. − Szerintem már menniük kéne −
folytatta.
Thomas rámosolygott a kisfiúra.
– Mindjárt végzünk − ígérte. − Már csak egy kérdés.
A nyomozó néhány másodpercig csendben fürkészte a férfit.
– Van itthon patkánymérge? − kérdezte meg hirtelen.
– Patkányméreg?
Pieter Graaf döbbenten nézett maga elé.
– Patkányméreg − ismételte meg Margit. − Azt szeretnénk tudni,
hogy tart-e itthon patkánymérget?
A férfi elgondolkozott, letette a kisfiút a homokba, és felállt.
– Ezt meg kell kérdeznem a feleségemtől − mondta. −
Valószínűnek tartom, hogy van.
Odasétált a nyitott bejárati ajtóhoz, és bekiabált a házba. Egy
vastag copfú, vékony nő jelent meg az ajtóban, kérdőn nézve a férjére
és a kerti bútorokon ülő idegenekre. Pieter Graaf gyorsan vázolta a
helyzetet.
– Anna − szólt később −, van nekünk itthon patkánymérgünk?
A nő először megrázta a fejét, majd mégis így szólt.
– Tudod mit, lehet, hogy lent a pincében van még, abban a kis
szekrényben.
Anna Thomashoz és Margithoz fordult.
– Az előző tulajdonos rengeteg limlomot hagyott a pincében, és
azt mondta, hogy a miénk lehet, ha kell. Talán van ott egy dobozzal.
Felhozzam?
 A nő ismét eltűnt a házban, majd néhány perc múlva egy
halálfejjel ellátott kemény műanyag csomagolással tért vissza.
Rágcsálóirtó, állt rajta fekete betűkkel. Átnyújtotta Thomasnak, aki
óvatosan kinyitotta a gyerekzárral ellátott kupakot. A dobozban apró
kék magok voltak.
A nyomozók még kérdezgették Pieter Graafot a kapcsolatairól,
majd befejezték a beszélgetést, és megköszönték a figyelmet. A kisfiú
időközben ráunt a felnőttekre, és egyedül labdázott. Azzal foglalta el
magát, hogy valahogy ráüljön a guruló tárgyra.
– Ezzel sem mentünk sokra − közölte Margit, amint
hallótávolságon kívülre kerültek. − Nincs semmilyen nyilvánvaló
kapcsolat, nincs indíték, de van tökéletes alibi. Mit kívánhatnánk
még? Az egyetlen kapocs, hogy van nála egy kis patkányméreg.
– Egyetértek − mondta Thomas. − Attól pedig senki sem válik
gyilkossá, hogy patkánymérget tart a házában.
A férfi letörölte a homlokát az ingujjával. Meglehetősen meleg
volt. Teljes szélcsend uralkodott, és még nagyon messze volt a hűsítő
esti szellő.
Thomas kérdőn Margitra nézett:
– Felkészültél a Philip Fahlennel való találkozásra?
– Abszolút. Mutasd az utat, követlek.

49. felezet

Margit és Thomas a Fläskberget és a temető felé igyekezett, miközben

több modern építésű ház előtt sétáltak el. A tipikus nyaralókülsejű
nyári villák a hatvanas években, illetve később épültek, ezért igencsak
eltértek a falu régimódi stílusától.
 Thomas cipője tele lett homokkal, de nem tudott mit tenni ellene.
Érződött, hogy a július lassan a végéhez közeledik. Az orgonák
már réges-rég elvirágoztak, sötét sárga napraforgók és rogyadozó
ribiszkebokrok vették át a helyüket. A homokban itt-ott feltűnt
néhány elszáradt fűcsomó. Egy-egy bátor próbálkozás arra, hogyan
lehet gyökeret verni egy olyan helyen, ahol nincsenek meg a
szükséges feltételek. A magánkertekben lehet próbálkozni a
gyepszőnyeggel, de jobban jár az, aki megelégszik a virágágyásokkal
és a véget nem érő homokkal.
Philip Fahlen háza Sandhamn északnyugati részén helyezkedett
el, ahol olyan keskeny volt a földnyelv, hogy az egész tengert be
lehetett látni.
Egészen odáig, ahol a szerencsétlen Krister Berggren sodródott ki
a partra néhány héttel ezelőtt.
Csupán tíz perc sétára voltak a hajókkal és látogatókkal teli
kikötőtől, de a szigetnek ezen az oldalán mégis nyugalom honolt. A
fák között boldog madarak csiripeltek, miközben a nap huncutul
átkandikált a lombkoronákon. A fekete áfonya éppen kezdett érni, de
még többségben voltak az apró, éretlen szemek.
Fahlen háza a szikláknál állt, csupán néhány méterre egy széles
stégtől, amely messze benyúlt a tengerbe. A mólónál egy nagy,
Bayliner márkájú hajó ringatózott. A part mellett egy sötét fából
készült jakuzzi helyezkedett el, tökéletes kilátást biztosítva a vízre.
Két apró ablakkal ellátott csónakház takarta a másik oldalról való
belátást. Thomas az egyik négyszögletű ablakon keresztül meglátott
egy kampókon lógó halászhálót.
A zászló fel volt húzva, ami biztos jele volt annak, hogy a ház
tulajdonosa a tengeren tartózkodik.
 Margit hirtelen megtorpant a ház előtt, mintha nem hitt volna a
szemének. Thomas már fel volt készülve, ezért gúnyosan vigyorgott a
kolléganőjére.
A háznak förtelmes marcipán zöld színe volt. Szó szerint
förtelmes.
A sziget kellős közepén, ahol minden épület piros volt, valaki
zöldre festette az egész házát. A fehér ablakkereteket kivéve minden
egyes deszka abban a visszataszító színben pompázott. Ha a lépcső és
az ablakkeretek nem lettek volna fehérek, az ember azt hihette volna,
hogy egy hatalmas marcipántorta előtt áll. Már csak a rózsa hiányzott
a tetejéről.
Margit ránézett Thomasra, aki csak értetlenül csóválta a fejét.
– Kinek a pap, kinek a papné. Ha nem csalnak az emlékeim, már
régóta ilyen színű.
– De kinek jut ilyen az eszébe? Főleg egy ilyen környéken −
kérdezte Margit döbbenten.
– Talán azt hitték, hogy szép. Vagy csak egyszerűen színvakok −
válaszolta Thomas.
– Vármdőn nincs építési hivatal, ami beleszólhatna? Ilyet azért
nem lehet csinálni.
Thomas megvonta a vállát.
– Biztos megpróbálták, de lehet, hogy nem bírják. Errefelé sokan
ússzák meg a dolgokat. Lefogadom, hogy számtalan olyan építkezés
folyik itt, ami egyáltalán nem felel meg az építési előírásoknak.
Margit hozzáérintette az ujját a falhoz, mintha nem lett volna
biztos abban, hogy igazi a festék, vagy esetleg a puszta érintésétől is
lejön.
– Te jó ég! Sosem láttam ehhez hasonlót.
 A bejárati ajtón egy Üdvözöljük! feliratú tábla virított, amely kék
és fehér színben pompázott.
Az egyik ablak félig nyitva volt, de senki sem válaszolt a
kopogásukra. A nyomozók megkerülték a házat, de a balkonajtó zárva
volt. Életjeleket nem láttak.
A fal mentén egy hatalmas faveranda húzódott. Volt rajta egy
teakfából készült nagy étkezőasztal, és egy jókora kerekes gázgrill.
Valamivel messzebb csíkos párnájú napozószékek sorakoztak. A széles
panorámaablakon keresztül jól látszott a szobában lévő elegáns
fotelcsoport, az étkezőasztal és a falon lógó plazmatévé. Mind a négy
sarokban egy Bang & Olufsen márkájú hangfal állt.
– Szívesen eltöltenék itt egy kellemes nyári estét − állapította meg
Margit.
Vágyakozva figyelte a jakuzzit, amelyből egy fehér műanyag cső
vezetett a tengerbe. Nyilvánvalóan tengervízzel töltötték meg az
óriási kádat. A jakuzzi belsejében egy négyszögletes fatálca úszott a
víz felszínén, rajta három pohárral és egy üveg whiskyvel.
Kétségtelen, hogy a tulajdonos cseppet sem tartott attól, hogy holmi
idegenek kortyolnak bele az italába.
Margitot egyszerre elbűvölte és megrémítette, amikor meglátta az
előtte kitárulkozó kényelmet.
– Vajon mit csinál az, akinek erre telik? Nem néz ki túl olcsónak.
Vagy lottómilliomos, vagy vállalkozó az ember. Szerinted?
– Saját cég. Ezek közül szinte mindent a cég nevére vettek −
mondta Thomas. − Persze akkor egyszerű műanyagnak és nem
jakuzzinak nevezik.
Margit elmosolyodott.
 – Attól függ, mennyire lelkiismeretes az ember − kacsintott a nőre
Thomas. − De ezeket biztosan nem adózott pénzből vették. Azt
nehezemre esne elhinni.
Margit körbenézett. A telken semmilyen életjelet nem
tapasztaltak.
– Most mihez kezdjünk? − kérdezte. − Senki sincs itthon, és biztos
beletelik még egy kis időbe, mire a Fahlen család hazaér.
– Ha a tengeren vannak, hamar visszajönnek. Ha éjszakára is kint
maradnának, biztosan a Baylinerrel mentek volna. Talán van egy
kisebb hajójuk, és azzal mentek el. − A férfi rámutatott a stégen heverő
kötelekre, amik még egy hajóra utaltak. − Egy olyan, amilyennel
halászni is lehet − következtette ki főleg saját magának.
– Megvárjuk őket? − kérdezte Margit.
– Tőlem vissza is jöhetünk. Habár nem szeretném felhívni és előre
figyelmeztetni őket. Az efféle kérdéseket jobb váratlanul feltenni.
A férfi ránézett az órájára. Ha Fahlen a tengeren volt, akkor
biztosan beletelik még néhány órába, mire visszajön.
– Gyere, együnk valamit, aztán nézzünk be Norához, amíg
várunk. Kár lenne feladni, ha már itt vagyunk.
Thomas elindult a kerítés felé, majd megfordult, és mosolyogva
így szólt.
– Legalább megismerheted a keresztfiamat.

50. fejezet

– Thomas! − Simon úgy bújt át a kerítésen, mint egy kis menyét, majd
Thomas karjaiba vetette magát. − Hoztál nekem ajándékot?
A kisfiú élénk mókusszemekkel vizsgálgatta a keresztapját.
 – De Simon, ezt nem illik − figyelmeztette Nora a fiát. − Mindig
örülünk, ha Thomas eljön, akár hoz ajándékot, akár nem. Nem igaz?
Thomas bemutatta Margitot, és szíves örömest elfogadta a
felajánlott hideg alkoholmentes sört, hiszen elvégre szolgálatban
voltak.
Mindannyian leültek a kertbe, és élvezték a Signe kertjéből
átáradó rózsaillatot. A sirályok magason repültek, ami további szép
időt ígért.
– Hogy megy a nyomozás? − kérdezte Henrik, miközben
teletöltötte a poharakat a hűs nedűvel.
Nora letett az asztalra egy teli tál chipset. Simon azonnal kivett
egy marokkal, mielőtt Nora megállíthatta volna, majd olyan pimaszul
vigyorgott az anyjára, hogy még az alsó fogsora közötti hézagok is
kivillantak. Lehetetlen volt nem visszamosolyogni rá.
Thomas Margitra pillantott, aki enyhén fintorgott.
– Attól függ, honnan nézzük a dolgokat − mondta. − Tudjuk, mitől
halt meg Kicki Berggren, csak azt nem, hogyan és miért.
– És mitől halt meg? − kérdezte Henrik kíváncsian.
– A patkányméregtől.
Thomas válasza drámaiabban hangzott, mint szerette volna, ezért
természetesen a hatás sem maradt el. Nora és Henrik döbbenten nézte.
– Nem tudtam, hogy patkányméreggel is meg lehet ölni valakit −
szólt Henrik elgondolkodva.
– Szinte minden embert meg lehet ölni a legtöbb méreggel, ha
eleget kapnak belőle − felelte Thomas.
Henrik összeráncolta a homlokát.
– Ha jól emlékszem az orvosi tanulmányaimra, van néhány ismert
eset, amelyben néhányan patkányméreggel vagy warfarinnal
próbáltak véget vetni az életüknek, de nem sikerült. Csak szörnyen
fájdalmas volt. A halálhoz jóval nagyobb dózis kell.
– Teljesen igazad van − szólt egyetértően Thomas. − Linköping
szerint a patkányméreg nem volt elég, de egy erős ütés is érte a fejet,
ami halálos agyvérzést okozott.
– Ez már megmagyarázza a dolgot − mondta Henrik. − Ha az
agyban vérzés kezdődött, de a warfarin miatt nem működött a
véralvadás, akkor szinte lehetetlen lett volna megmenteni. Nem
kellett volna túl sok idő ahhoz, hogy meghaljon.
A férfi megfogott néhány chipset, és betette a szájába.
– Utalt valami más jel is arra, hogy a vér nem volt képes
megalvadni?
– A halántékára is kapott egy ütést, ami sokkal rosszabbul festett,
mint amilyen volt.
Henrik egyetértően bólogatott.
– Ez abszolút egybevág a várható hatásokkal. Ha a vér nem alvad
meg, a vérzés erősebbé válik, és az elég félelmetesnek tűnhet.
Nora megpróbálta eltenni a chipset Simon közeléből.
– Patkányméreg − ismételte. − Micsoda szokatlan módszer.
Henrik egyetértett, majd kortyolt egyet a söréből.
– Másrészt viszont roppant egyszerű beszerezni. Legalábbis akkor,
ha egy olyan méregkeverőről van szó, aki nem ismer más gyógyászati
csatornákat, ahol hagyományos mérgeket kínálnak, ezért azt hiszi,
hogy minden rendben lesz. Ha megkérdeznénk egy átlagembert,
biztosan azt mondaná, hogy teljesen megfelel a célnak.
Thomas figyelmesen hallgatta Norát.
– Mit értesz a hagyományos mérgek alatt? − kérdezte előredőlve.
– Például az arzént vagy a gyűszűvirágból kivont digitáliszt.
 A digitálisz sok szívproblémával küszködő betegen segített már,
de túladagolás esetén halálos. Régen is ezt használták a
gyilkosságokhoz, mert nagyon nehéz volt kinyomozni.
Henrik hallgatott, kivett néhány chipset, majd így folytatta.
– A morfium is hasonló módon működik. Kis adagban csökkenti a
fájdalmat, nagy adagban halálos. Sok olyan gyógyszer van, amely nem
megfelelő adagolás esetén halálos méregnek számít.
– Tehát a patkányméreg itt arra utal, hogy a gyilkos nemigen volt
tisztában a méreg hatásával − mondta Margit. − Más szóval amatőr.
– Abszolút. A patkánymérget könnyű beszerezni, és veszélyesnek
néz ki. Ennek ellenére messze nem olyan hatásos.
Thomas megmagyarázta Henrik elméletét.
– Tehát egy olyan bűnözővel van dolgunk, aki előre kitervelte a
gyilkosságot, csak nem tudta megfelelően kivitelezni.
Henrik elutasítóan csóválta a fejét.
– Nem feltétlenül. Olyan elkövető is lehetett, aki nem készült fel
rendesen. Egyszerűen azt használta, ami a keze ügyébe került.
– Úgy érted, az első útjába kerülő mérget vetette be? − kérdezte
Thomas kétkedve.
– Persze! − vágta rá Henrik. − Ha nem tervezte el előre a
gyilkosságot, de hirtelen olyan helyzetbe került, hogy úgy érezte,
kénytelen elvenni egy másik ember életét, akkor nem ahhoz nyúl, ami
otthon a szekrényben van? A szükség törvényt bont.
– Lehet itt valahol patkánymérget kapni? − kérdezte Margit
Norára nézve.
Nora elbizonytalanodott.
– Hát, nem tudom, hogy a szigeten be lehet-e egyáltalán szerezni
− felelte −, de végül is a városból bárki magával hozhatja.
 – Viszont nem olyan egyszerű valakibe beleimádkozni azt a
mérget − töprengett Thomas. − Ki tud rávenni bárkit is arra, hogy
megegyen egy egész tányér kék bogyót? Ez elég lehetetlennek tűnik.
Nora felvett egy fűszálat a földről, és az egyik ujjára tekerte. Úgy
ráncolta a homlokát, mintha megpróbált volna visszaemlékezni
valamire.
– Emlékszem, hogy amikor kicsi voltam, folyékony patkányméreg
is létezett − szólt lassan. − Anyukám itt kint használta, de egyébként a
szekrény legfelső polcán tartotta, és mindig azzal fenyegetett minket,
hogy ha hozzányúlunk, ugrik a hétvégi édesség. Egy sötétbarna
üvegben volt, ha jól emlékszem, és volt rajta egy halálfejes címke is.
Margit elismerően pillantott Norára.
– Folyékony patkányméreg. Ez nekünk is eszünkbe juthatott
volna. Ez a megoldás. Csak bele kell önteni egy kis teába vagy kávéba.
Így viszont gyerekjáték megtéveszteni bárkit is.
A nyomozónő Thomashoz fordult:
– Hívjuk fel Carinát. Ellenőrizze le ezt is. Új fordulatot vesz a
nyomozás − azzal megpaskolta Nora vállát. − Köszönjük, Nora!
Nora kissé szégyenlősen, de büszkén fogadta a dicséretet. Majd
ismét összeráncolta a homlokát.
– Miért lett volna Kicki Berggren meggyilkolása spontán, amikor
a gyilkos előtte megölte az unokatestvérét?
A kérdés egy ideig csak lógott a levegőben.
– Egyelőre még nem tudjuk biztosan, hogy Krister Berggrent
megölték − felelte Thomas.
– Nem − szólt Margit elgondolkozva −, de ha mégis megölték,
akkor a gyilkos biztos nem akarta, hogy bárki is megtudja. Bizonyára
azt remélte, hogy soha nem találják meg Berggrent. A holttestre kötött
kötélre feltehetőleg ráerősített egy súlyt, hogy lehúzza a tenger
fenekére. Ha nem jött volna le a kötél, és a meleg víz nem hozta volna
fel a felszínre, illetve nem sodorta volna ki Sandhamn partjára, akkor
soha nem derült volna ki a gyilkosság.
Thomas bólintott.
– Ha Kicki Berggrent nem gyilkolták volna meg, akkor az
unokatestvére halálát balesetnek könyvelték volna el − fűzte hozzá.
Margit folytatta a gondolatmenetét.
– A gyilkosnak nem volt szerencséje Krister holttestével. A
tetejébe feltűnt Kicki is. A nő lehet, hogy tudta vagy érezte, hogy ki
ölte meg az unokatestvérét, ezért elutazott Sandhamnra, hogy
megkeresse.
– A gyilkos pánikba esett − folytatta Thomas és úgy döntött, hogy
Kickit is megöli.
– Pontosan − helyeselt Margit.
– Miután a gyilkos nem sejtette, hogy Kicki meglátogatja, azt
használta, amit otthon talált, vagyis a patkánymérget − fejezte be
Thomas.
Margit hátradőlt a székben, és elégedetten nézett maga elé.
Minél többet tudnak a gyilkosról, annál nagyobb az esély arra,
hogy megoldják az ügyet, töprengett Thomas. A tapasztalata azt súgta,
hogy a nem megtervezett bűntettek után jóval több nyomot találnak.
A nyomozóknak pedig minden segítségre szükségük volt ebben az
ügyben.
Nem kellett sokáig várniuk, mire Carina visszahívta őket. Thomas
már az izgatott hangjából hallotta, hogy van számukra híre.
– Ilyen korán még nem értem el senkit az Anticimexnél, de egy
órát szörföltem az interneten. Ott hét olyan fajtájú patkánymérget
találtam, amelyben van warfarin, de mindegyik kék bogyó formájában
kapható. Más szóval szilárd.
– Ez minden?
Thomas hangja meglehetősen csalódott volt.
– Ne légy olyan türelmetlen − szólt rá Carina, miközben
hallatszott, hogy igencsak elégedett önmagával. − Találtam még
valamit. Valami még érdekesebbet. Tényleg volt egy warfarin nevű
folyékony patkányméreg, de 1990 decemberében betiltották.
– Alakul.
Thomas arcán hatalmas vigyor jelent meg.
– A régi patkányméreg sokkal töményebb volt a ma kaphatóknál
– folytatta Carina. − A tiltott méreg majdnem tizennégyszer olyan erős
volt, mint a maiak. Más szóval lényegesen hatásosabb volt.
Thomas elégedetten füttyentett egyet. Carina jó munkát végzett.
A férfi látta maga előtt a lány arcát, és ettől legnagyobb meglepetésére
öröm áradt szét benne.
– Ezt állati jól csináltad, Carina! − kiáltott fel Thomas kissé
zavartan, majd befejezte a beszélgetést. Egy ideig csak ücsörgött a
telefonnal a kezében, teljesen meglepte a saját reakciója. Végül Margit
hozta vissza a jelenbe.
– Ez mindent megmagyaráz − mondta a nyomozónő. − Ha a
gyilkosnak volt folyékony patkánymérge, akkor azt sokkal
könnyebben bejuttathatta Kicki Berggren szervezetébe.
– Gyerekjáték lehetett − helyeselt Thomas −, csak belekeverte az
italába. − A férfi felhajtotta a maradék sörét, majd felállt.
– Szerintem itt az ideje, hogy elbeszélgessünk Philip Fahlennel.
Meg is kérdezhetjük, hogy tart-e otthon folyékony patkánymérget −
szólt Norára kacsintva.
 Carina még mindig a Thomasszal folytatott telefonbeszélgetés
hatása alatt állt. Szinte repkedett a boldogságtól, amiért a férfi
megdicsérte a telefonban. Az utóbbi hetekben mintha több figyelmet
szentelt volna neki.
Ezenkívül elég sokat beszélgettek. Thomas gyakrabban kérte meg,
hogy intézzen el dolgokat vagy értesítse a nyomozásban részt vevő
embereket. Közben még egy kis baráti csevegésre is maradt idejük.
Carina úgy érezte, mintha közelebb kerültek volna egymáshoz.
Úgy tűnt, Thomas örül a hívásának, amikor az interneten talált
információk miatt hívta. Carina tudta, hogy a férfi elégedett lesz a
hírek hallatán. Nagyon elégedett. A lány már alig várta, hogy végre
felhívhassa és elmondhassa.
Amikor Carina meghallotta Thomas hangját a telefonban, az egész
teste belebizsergett. Biztos volt benne, hogy a férfi is ugyanazt érzi.
Az nem lehet, hogy csak beképzelte magának az egészet.
Carina úgy döntött, hogy ha visszatér a kapitányságra, elhívja
ebédelni. Az mégsem akkora dolog, mint egy vacsora.
Randevúra egyelőre még nem merte hívni.
A lány halkan fütyörészve felkapta a sporttáskáját, és elindult az
edzőterembe. A rendőrtiszti főiskolára csak a jó fizikumú
jelentkezőket vették fel. Egy tíz kilométeres szobabiciklizéssel
remekül el lehetett ütni az estét. Carina elégedetten mosolygott,
amikor a tükör előtt elsuhanva kilépett az ajtón.

51.fejezet

A Fläskberget melletti part már-már elhagyatottnak látszott. A

napokkal ezelőtti inváziónak immár nyoma sem volt. A partot ellepő
családokra csak egy ottfelejtett piros homokozó lapát emlékeztetett.
Még egy kék gyerekcipő is kikandikált a homokból.
Margit és Thomas sietve átvágott a strandon, és befordultak
Vásterudd felé, ahol a Fahlen család háza állt.
Közelebb érve látták, hogy ezúttal egy külső motoros kék hajó is
áll a másik mellett. Az ablakból egy rövidnadrágba és zsebkendőnyi
felsőbe öltözött nő kukucskált kifelé. A homlokára tolt napszemüveg
miatt úgy festett, mint egy légy. A nő kisétált a bejárati ajtón, és
egyenesen a kerítéshez tartott.
– Keresnek valakit?
– A rendőrségtől jöttünk. Beszélni szeretnénk Philip Fahlennel,
ha itthon van.
Thomas a biztonság kedvéért felmutatta az igazolványát is.
A nő gyanakvóan mustrálta, majd hátrafordult, és bekiabált a
házba.
– Fiile, a rendőrség szeretne beszélni veled.
A nő aggódva nézett a nyomozókra.
– Történt valami? Valami baj van?
– Csak feltennénk néhány kérdést. Nem fog sokáig tartani.
Thomas nyugtatóan mosolygott, Margit nem szólt semmit.
Philip Fahlen egy pohárral a kezében jelent meg az ajtóban.
Egy hatvanöt év körüli, elhízott férfi állt a rendőrök előtt.
Napbarnított bőrén látszott, hogy sok időt tölt a napon, ritka haja
egész rövidre volt nyírva, ami előnytelenül kiemelte elálló füleit. Kék
nadrágot és kigombolt inget viselt. A nyakában egy piros-kék kendő
díszelgett.
 Thomas arra gondolt, hogy már csak a kapitánysapka hiányzik a
fejéről ahhoz, hogy a ház ura parancsnokot játsszon a Földközi-
tengeren úszó luxushajón.
Philip Fahlen mit sem sejtve a nyomozó gondolatairól, beinvitálta
őket a hatalmas, tengerre néző nappaliba. A férfi hellyel kínálta a
rendőröket, akik leültek a párnákkal kibélelt súlyos fotelekbe.
Olyan volt, mintha a szabadban ücsörögtek volna, de mégsem.
Az óriási panorámaablakon keresztül eléjük táruló látvány
végtelen volt. A vízben visszatükröződtek az égbe nyúló szirtek.
A dohányzóasztalon külföldi újságok és tengerekkel kapcsolatos
könyvek hevertek. Thomas felismert egy világítótornyokról szóló
könyvet, amelyet Magnus Rietz, a sziget fényképésze írt. A nappali
egész berendezése a hajózásról szólt. A falakon hajókat ábrázoló képek
lógtak, a királykék fotelekben lévő párnák mind más-más jelzőzászló
mintájával büszkélkedtek. A sarkokban magasodó állólámpák mind
térképmintájú ernyőt viseltek. A négyszögletes kék-fehér szélű
szőnyeg tette teljessé az összképet a plafonról lelógó hatalmas,
villamosított petróleumlámpával.
Az egész olyan volt, mintha egy tengerészeti boltból rendezték
volna be.
Miközben Margit elhelyezkedett az egyik fotelban, és némán
mustrálta a berendezést, addig Thomas bemutatkozott, és
elmagyarázta, miért jöttek. Röviden vázolta a Philip Fahlenhez vezető
nyomozást, majd bele is vágott a dolgok közepébe azzal, hogy
megkérdezte a férfit, volt-e valamilyen kapcsolata Krister vagy Kicki
Berggrennel.
 – Nem ismerem ezeket az embereket − válaszolta Fahlen
határozottan. − Csak annyit tudok, ami az újságban állt. Soha nem is
találkoztam velük.
A férfi összeráncolt homlokkal fürkészte Thomast és Margitot,
hogy nyomatékosítsa, mennyire megdöbbenti a kérdésük.
– Biztos benne? − kérdezte Margit.
– Természetesen. Különben nem mondanám.
Thomas úgy döntött, témát vált.
– Mesélne nekünk a cégéről? Jól megy?
Philip Fahlen értetlenül pislogott, mintha egyáltalán nem
számított volna arra, hogy a rendőrséget ez is érdekli.
– Igen, jól megy. Sőt, nagyon jól megy. Gépeket és berendezéseket
szállítunk éttermeknek és különböző konyháknak az egész országban.
– Hány dolgozója van? − kérdezte Margit.
– Körülbelül ötvenen dolgoznak a cégnél − felelte Fahlen.
– Az apámtól vettem át az üzletet, de persze bővítettem is azóta.
Elvégre haladni kell a korral.
– Hol van az irodájuk? − kérdezte Thomas.
– Sicklában, de egész Svédországot kiszolgáljuk. Sok ismert
étterem az ügyfelünk.
Egyértelműen hallatszott, hogy Philip Fahlen nagyon büszke a
vállalkozására. Szégyenkezés nélkül ecsetelte a sikereiket és az
elégedett ügyfeleket.
Kis idő múlva Thomas Sandhamnra próbálta terelni a szót.
– Hogyhogy itt, a szigeten vett nyaralót? Talán ideköti valami?
– Semmi sem köt a szigethez, egyszerűen csak beleszerettem a
hetvenes években, ezért jöttem ide.
– Azóta itt lakik? − kérdezte Thomas.
 – Nem, az első tizenöt évben, amikor a lányaim még kicsik voltak,
Trouville-ben béreltem házat.
– Utána vette meg ezt?
– Pontosan. Az öreg Ekman nénitől vettem, amikor
megözvegyült, és már nem bírta gondozni. Aprópénzért vásároltam a
kilencvenes években. Azelőtt volt, hogy úgy felmentek az árak, és
mindenki itt akart házat venni. − A férfi hátradőlt a székben.
– Ma a többszöröséért tudnám eladni. Remek befektetés volt,
annyi szent. Van érzékem az üzlethez − fűzte hozzá önelégült
vigyorral az arcán.
– Mondja, a cégének van kapcsolata a Systembolagettel? −
kérdezte Margit.
Philip Fahlen elsápadt.
– Hivatalosan nem.
– A konyhai berendezéseken kívül más után is szoktak érdeklődni
az ügyfelei? − folytatta Margit.
– Ezt hogy érti? Pontosan mire gondol?
– Olcsó alkoholra, például. Csempészett alkoholra.
– Honnan tudnék én erről? Ezt meg honnan szedték? − kérdezte
Fahlen felháborodva.
Margit meredten nézte a férfit, aki végül annyira zavarba jött,
hogy idegesen kocogtatni kezdte a kezében lévő poharat. A homlokán
megjelent egy apró izzadságcsepp.
Thomas úgy gondolta, jobb, ha másra tereli a szót.
– Sok időt tölt a házában?
– Mondhatni. Jól érezzük itt magunkat.
– Télen is itt laknak? Például a húsvétot itt ünnepelte? − kérdezte
Thomas.
 – Mint mondtam, elég sok időt töltünk itt − felelte a férfi
közömbösen.
– Arra nem válaszolt, hogy húsvétkor itt tartózkodott-e.
Philip Fahlen elég zavartnak tűnt, mintha arra akart volna
rájönni, hogy mit akarnak ezzel a kérdéssel valójában.
– Úgy emlékszem, igen. Gyakran töltjük Sandhamnon a húsvétot.
– Akkortájt tűnt el Krister Berggren − szólt Thomas halkan.
– Nem sokkal később a közelben mosta ki a víz a partra.
Gondolom, látja a tengert a konyhaablakból?
Thomas felállt, és besétált a konyhába. A fenyőknél látszott
pontosan az a partrész, ahol Krister testét megtalálták a vízben.
Fahlen ijedten csóválta a fejét.
– Én nem találkoztam azzal a Berggrennel vagy hogyishívjákkal
húsvétkor. Sőt a nővel sem. Semmi közöm azokhoz az emberekhez,
már mondtam.
– És Jonny Almhultot sem ismeri? Hiszen ő itt lakott a szigeten −
szólt Thomas kissé csípősen.
Philip Fahlen megrázta a fejét.
– Biztos benne?
Thomas látta, hogy a férfi elgondolkozik. A másodpercek csak
teltek és teltek.
– Lehet, hogy egyszer-kétszer összefutottam vele, de azt nem
állítanám, hogy ismertem.
– Szóval akkor Jonny Almhulttal már találkozott korábban.
– Előfordulhatott. Fogalmam sincs, hogy ez miért olyan fontos.
Fahlen kortyolt egyet az aranyozott szegélyű pohárból.
– Gondolom, megérti, hogy minden olyan információ érdekel
minket, ami a Sandhamnon elhunyt személyekkel kapcsolatos.
 Thomas szándékosan lassan ejtette ki a szavakat, hogy alaposan
rögzüljenek.
– Kapott Almhult valamilyen megbízást maguktól?
– Milyen megbízást?
– Azt maga jobban tudja. Szóval?
– Talán segített egy s másban, de nem nagyon emlékszem.
Margit hitetlenkedve fürkészte Fahlent.
– Ez minden?
– Más nem jut az eszembe.
– Üzenetek továbbításában sem segített esetleg? Olyanoknál,
amelyeket maga nem szívesen továbbított volna?
– Most már egyáltalán nem értem, mire akar kilyukadni.
Az addig lazán hátradőlő Philip Fahlen most már egyenes háttal
ült a kanapén.
– Véletlenül nem kérte meg, hogy lépjen kapcsolatba Kicki
Berggrennel az ön nevében?
– Biztosan nem.
A gyorsan jött válasz ingerültséget tükrözött.
Thomas azon gondolkozott, hogy kérdezősködjön-e még
Almhultról, majd rájött, hogy úgysem megy vele semmire addig, amíg
be nem viszi egy hivatalos kihallgatásra. Ezt viszont alaposan át kellett
gondolnia.
Végül így folytatta.
– Tart itthon patkánymérget?
– Nem tudom. Ezt inkább a feleségemtől kérdezzék, Sylvia felel a
bevásárlásért.
– Voltak már patkányok a házban? Ennyit csak tud?
– Ősszel elő szokott fordulni, de biztosra nem tudom.
 – De akkor nem vásárolt patkánymérget?
– Már mondtam, hogy nem tudom.
– Mit csinált két héttel ezelőtt, pénteken, tehát tíz nappal ezelőtt?
− kérdezte váratlanul Margit.
Philip Fahlen arcán bizonytalanság tükröződött. Összeráncolt
homlokkal próbálkozott emlékezni arra, hol volt a kérdéses
időpontban.
– Azt hiszem, itt voltam, és a hajómat szereltem. Az üresjárat nem
működött rendesen, azt próbáltam rendbe hozni. Szerintem pont azon
a hétvégén volt.
– Valaki meg tudja ezt erősíteni?
– Sylvia itt volt.
– Egész nap? − kérdezte Thomas.
Philip Fahlen tekintetében bizonytalanság látszott.
– Azt hiszem. Mindenesetre majdnem egész nap. Ha jól
emlékszem, délután elbiciklizett, hogy megigyon egy pohár bort a
barátnőivel a Dykarbarenben. De jobb, ha őt kérdezik. Elég nehéz így,
másfél hét után visszaemlékezni.
Thomas előredőlt, így csupán néhány centiméterre került a feje
Fahlenétől. A férfiból áradó erős cigarettaszagot érzett.
– Tényleg igaz, hogy nem ismerte Krister Berggrent vagy az
unokatestvérét, Kicki Berggrent? Egyikük sem járt itt maguknál?
– Nem, már mondtam. Gondolja, hogy nem tudom, kik jártak
nálam? − kérdezte Fahlen éles hangon.
– Az előbb azt mondta, hogy nem ismerte Almhultot, majd később
megváltoztatta a véleményét.
 – Most már kezd elegem lenni ebből az egészből. Mégis mit
akarnak rám kenni? Ha továbbra is ilyen kérdéseket akarnak feltenni,
akkor ragaszkodom az ügyvédem jelenlétéhez.
Fahlen rezzenéstelen arccal nézte Thomast.
– Ez is egy lehetőség − szólt Thomas. − De sokkal egyszerűbb, ha
most, amikor úgyis itt vagyunk, válaszol a kérdéseinkre.
Philip Fahlen nem értett egyet Thomasszal.
Tüntetőleg felállt, hogy jelezze, a beszélgetés véget ért, és egy
piros zsebkendővel megtörölte a homlokát. Ezután kiment az
előszobába, és kinyitotta a bejárati ajtót.
– Köszönöm a látogatást. Szép napot.
Thomas őszintén meglepődött az ajtóban álló pocakos férfin. Nem
is gondolta volna róla, hogy ennyire felbátorodik. Inkább
alattomosnak és fölényesnek tűnt, de bátornak semmiképpen sem
mondta volna. Thomast komolyan lenyűgözte a reakciója.
A két nyomozó felállt, és elindult az ajtó felé.
Philip Fahlen ismét megtörölte a homlokát a piros zsebkendővel.
Thomas még utoljára végignézett rajta, majd távozott.
– A viszontlátásra − szólt udvariasan.
Philip Fahlen nem nyújtott kezet.
Margit és Thomas kinyitotta a kaput, és kilépett az ösvényre.
Feltámadt a szél. A suhogó fák szürke törzse lágy kontrasztot alkotott
a feketeáfonya-vessző zöldjével. A zöldesszürke mohák vaskos
párnákként meredeztek a fenyők között.
Margit ránézett az órájára.
– Kezd későre járni. El kellene csípnünk a városba tartó hajót.
A nő megfordult, és újra megnézte a házat.
 – Érdekes egy ember. Ritkán találkozni ilyen újgazdagokkal. De
vajon képes lenne három embert meggyilkolni?
Thomas megvakarta a nyakát gondolkozás közben.
– Erre nehéz válaszolni. Nem volt túlságosan bizalomgerjesztő.
Ráadásul elég ideges lett. Szerintem alaposabban is szemügyre kell
vennünk ezt a Fahlent. Pieter Graafot elfelejthetjük, de ezzel a
Fahlennel nem stimmel valami.
A férfi vetett egy utolsó pillantást a marcipánzöld színű házra,
majd ránézett az órájára.
– Úgy tudom, fél óra múlva indul egy hajó. Ha most indulunk,
biztosan elérjük.
 Negyedik hét, szerda

52. fejezet

Nora kíváncsian körbenézett. A fejvadászcég irodáját Stockholm

egyik felkapott negyedében, Felső-Östermalmban lévő régi kőházban
találta meg. Az elegáns recepció előtt egy piros szőnyeg futott végig.
A cég a harmadik emeleten lévő régimódi, középkori stílusú lakásban
foglalt helyet. Bizonyára egy előkelő és jómódú polgári család számára
tervezték az akkori időkben.
Cseppet sem volt meglepő, hogy a bank ilyen konzervatív céggel
dolgozik együtt. A pénzügyi világ amúgy sem a haladó
gondolkodásáról híres.
Nora hajója hat óra tíz perckor indult a sandhamni kikötőből.
Meglehetősen fáradt volt, mégis kellemes volt olyan korán kelni.
Sandhamnon a levegő mindig kivételesen üde volt reggel nyolc óra
előtt. Mennyei volt belélegezni a friss hajnali levegőt, és élvezni a
csendet a sziget ébredése előtt.
Amíg Nora a városban tartózkodott, a fiúk a nagyszülőknél voltak,
Henrik pedig a hajójával töltötte az időt. Ahogy mindig. Nora kíváncsi
volt a nyári leértékelésekre is, ha már a városban járt. Nem sűrűn volt
alkalma arra, hogy szabadon kószálhasson a városban.
Henriknek azt mondta, hogy kénytelen bemenni az irodába, mert
el kell intéznie egy sürgős dolgot. Ez nem is volt hazugság. Inkább
csak kivárta a legalkalmasabb időt arra, hogy elmondja az igazságot.
Végül is előfordulhat, hogy nem is tetszik neki az új munka.
Akkor meg felesleges volna előre veszekedni Henrikkel.
 A recepciós bevezette egy tárgyalóba, ahol egy ásványvizekkel és
kávéval megrakott tálca állt. Nora majdnem felnevetett, amikor
meglátta az elvárásaival abszolút ellentétes szobát.
A mahagóni színű konferenciaasztalon egy virágokkal teli váza
díszelgett. A falakon gyönyörű festmények lógtak. Az egész helyiség
olyan lakályos volt, hogy bárkinek az otthona lehetett volna.
Nora azon tűnődött, hogy mi történne, ha összetalálkozna egy
ismerőssel. Talán a bank több jogtanácsosát is behívták egy
beszélgetésre. Bizonyára gyakran előfordult, hogy elcsúszott egy-egy
tárgyalás. Nora őszintén remélte, hogy vele nem fog megtörténni.
Amikor Rutger Sandelin belépett az ajtón, és bemutatkozott, Nora
egyből felismerte a hangját a telefonból.
Milyen szokatlan név. Rutger. Angolnak tűnt, akárcsak egy
lovagnév. Nora maga elé képzelt egy izmos, bőrcsizmában és
lovaglónadrágban feszítő férfit. Rutger azonban egy hatvan év körüli,
őszes hajú, telt férfi volt.
– Köszönöm, hogy eljött − mondta udvariasan. − A bank kért fel
minket arra, hogy találkozzunk és feltérképezzük a képességeit.
– Értem − felelte Nora. Ez meglehetősen ésszerűnek hallatszott.
Ezután elbeszélgettek a malmöi munkáról és a déli régió felelős
jogtanácsosi munkaköréhez szükséges képességekről.
Miközben Nora válaszolt a kérdésekre, észrevette, hogy a férfi
ingéhez kitűnően illő lila nyakkendőn volt egy zsírfolt. Bizonyára
ebéd közben érhette a baleset, ami kétségkívül sokkal emberibbé tette,
bár feltehetőleg szívesen meglett volna nélküle.
Nora beszélt magáról és a munkájáról. Uppsalában jogtudományt
hallgatott, és lelkes testületi életet élt. A tanulmányok elvégzése után
a bíróságon dolgozott, csak aztán került a bankhoz. Mondhatni, hogy
a jelenlegi munkahelyét kereste.
A családi élete benne volt a személyes aktájában, de a férfi
mindent végig akart venni, mintha egy teljesen új, bankon kívüli
állásról lett volna szó.
Nora elmondta, hogy melyek az erős és gyenge oldalai, és hogyan
vélekednének róla a kollégái. Arra is válaszolt, hogy mit tart nehéznek
és kihívónak, és hogy miként kezeli a stresszt és a konfliktusokat.
Nora úgy vélte, ostobaság egy kisgyermekes anyától azt kérdezni,
hogyan bírja a stresszt és a konfliktusokat. Ha nem lett volna képes
megoldani ezeket, akkor egy percig sem maradt volna életben. Olyan
gyerekek nem léteznek, akik sohasem kapnak össze.
Egyébként pedig az egész napos munka, a hat- és tízéves
fiúgyermekek, a napköziből kapott folyamatos figyelmeztetések, az
iskolai kirándulások, az uzsonnakészítések és a gyerekekért való
rohangálások tökéletes stressz forrásnak bizonyultak.
Hálás volt a kérdésért.
Rutger Sandelin váratlanul azt kérte Norától, hogy mondjon pár
szót arról, hogy milyen a viszonya a főnökével. Nora nem akarta
elhinni.
Mégis, mit mondjon?
Hogy Ragnar Wallsten egy elkényeztetett ficsúr, akit jóval a
kompetenciaszintje fölött léptettek elő? Hogy sokan a csípős nyelve
miatt nem szólnak vissza neki, és csak néhányan keresik a társaságát?
Hogy újként látta, amint addig piszkált egy idősebb kollégát, amíg az
felmondott?
Nora néhány másodperc alatt eldöntötte, hogy mit fog mondani.
 – Elég jó a kapcsolatunk, ahogy ez az emberek között lenni
szokott − szólt óvatosan. Igyekezett valami semlegeset mondani. –
Nem olyan főnök, aki mindig mindenbe beleszól. Általában szabad
kezet ad a beosztottjainak.
Ez az utóbbi elég bárgyún hangzott, meg is bánta, amint
kimondta.
– Természetesen nagyon lefoglalják a bankot érintő fontos
kérdések − tette hozzá közömbösen.
Úgy tűnt, Rutger Sandelin észrevette a feszengését, ezért
nyugtatóan mosolygott. A férfi előredőlt, és mélyen Nora szemébe
nézett.
– Őszinte leszek magával. Megosztó vélemények vannak Ragnar
Wallstenről, és arról, hogyan vezeti a jogtanácsosi csapatot.
Nora beleharapott az ajkába. Túlságosan jól hangzott ahhoz, hogy
igaz legyen. Már annyira belefáradt a férfival való munkába.
Körülbelül egy óra múlva Rutger Sandelin témát váltott. Arról
kérdezte, hogy mit dolgozik a férje.
– Röntgenorvos a Danderyds kórházban. Jól érzi ott magát −
felelte Nora.
– És mit szólna ahhoz, hogy Malmőbe kellene költözni?
– Eddig még nem nagyon beszéltünk erről, de minden bizonnyal
könnyen el tudna helyezkedni egy másik környékbeli kórházban.
Rutger Sandelin hátradőlt a székben, és összetette a tenyerét. Úgy
festett, mint egy régimódi iskolaigazgató.
– Fontos, hogy megegyezés szülessen egy ilyen fontos kérdésben.
Hatalmas átállás, ha az egész család költözik. Mindenkinek segítenie
kell abban, hogy megtalálják a helyüket az új környezetben.
A férfi hosszasan méregette a nőt.
 – Gondolja, hogy a férje készen áll egy efféle változásra?
Nora nyelt egy nagyot.
Eddig minden olyan jól hangzott az új munkával kapcsolatban.
Izgalmas munkakör, kedvező feltételek és kecsegtető
karrierlehetőség. A bank fizetné a költözést, és új lakóhelyet is
segítene keresni. Ráadásul az egész öresundi régió tele van élettel. A
Dániához vezető új híd meglehetősen fellendítette Svédország déli
részét. Hirtelen megnyílt a kontinens. Pár perc autóval, és máris
Európában volt az ember. A fiúk rettentően örülnének, hogy
Legolandhoz közel lakhatnának. Csak letennék az autót
Koppenhágában, és kéz a kézben sétálhatnának az óvárosban, a
Strögeten.
– Ezt persze részletesebben meg kell beszélnünk, de Henrik is
bizonyára izgalmasnak tartaná a költözést és az új életet.
Nora titokban megszorította a hüvelykujját, noha tudta, milyen
gyerekes.
Rutger Sandelin kedvesen mosolygott, majd így szólt.
– Maga kapta a legjobb bankon belüli ajánlatot. A déli régió új
főnöke, Magnus Westling sok jót hallott magáról, és szerinte remekül
illene a csapatba. Gondolkozzon néhány napot, és jelentkezzen. Ha
tovább szeretne menni, akkor mindenképpen találkozik vele. Addig is
írok egy jelentést a személyzeti osztálynak.
Nora elbúcsúzott Rutger Sandelintől, majd az utcára érve
egyszerre volt felvillanyozott és lehangolt. Hogy veszi rá Henriket a
költözésre? Olyan szívesen igent mondana erre a munkára.
Nora egy kávézó felé vette az útját, majd beült egy tejeskávéra. Ha
Henrik kapta volna az ajánlatot, akkor nem is lenne kérdés. Akkor
mindannyian úgy döntenének, hogy összeszedik a család apraját-
nagyját, és költöznek. Ám most, hogy fordítva volt, nem volt olyan
magától értetődő a válasz.
Nora bepötyögte Henrik mobilszámát, csak hogy hallja a hangját.
Az utóbbi napokban alig beszéltek, kivéve, ha a gyerekekről volt szó.
Henrik mobilja ki volt kapcsolva, és a hangpostája jelentkezett.
Ezek szerint a tengeren volt. Mint mindig.

53. fejezet

Az orvosszakértő szerint az a legvalószínűbb, hogy Jonny Almhult

már vasárnap este kiesett a finnországi hajóból.
Egy vízbe esett testnek legalább egy hét kell ahhoz, hogy feljöjjön
a víz felszínére. Nyáron, amikor a víz szokatlanul meleg, ez néhány
nap múlva is bekövetkezhet.
Miután a testet már csütörtökön megtalálták, igencsak
valószínűtlennek tűnt, hogy Almhult vasárnapot követően esett a
vízbe.
Ez azt jelentette, hogy azon a hajón kellett lennie, amelyik
tizenkilenc órakor indult Stadsgárdenből.
A Cinderella tizenhét órakor kötött ki a Strandvägenen. Almhult-
nak tehát bőven volt ideje arra, hogy átsétáljon a Skeppsbrontól a
finnországi hajóig.
Délelőtt a kapitányságon Margit és Thomas újra átvette a
Fahlennal folytatott beszélgetést. Mindketten egyetértettek abban,
hogy mindenképpen megérné újra meglátogatni a férfit. Kalle
értesítette a gazdasági bűncselekményeket vizsgáló bizottságot, hogy
ellenőrizzék Philip Fahlen üzleteit. Ott ugyanúgy szabadságolások
voltak, de azt ígérték, hogy a hét végére utánanéznek. Addig is Fahlen
tartózkodási helyeit próbálták feltérképezni.
Thomas hozott magának friss teát, majd bement a szobájába. Négy
óra múlt. Úgy döntött, felhívja Philip Fahlent, hogy kiderítse, hol volt
a múlt héten vasárnap és csütörtök között. Ekkor tűnt el Almhult,
mielőtt megtalálták a holttestét a trouville-i parton.
Philip Fahlen az első csörgésre felvette, mintha arra várt volna,
hogy megszólaljon a telefon.
Amikor meghallotta, ki van a vonal túlsó végén, kissé csalódott
lett a hangja.
– Meg tudja mondani, hol volt vasárnap és csütörtök reggel között
a múlt héten? − kérdezte Thomas.
– Mi köze ehhez a rendőrségnek? − kérdezte Fahlen kelletlenül.
– Az nem a maga dolga − felelte Thomas röviden. − Válaszolna a
kérdésemre, kérem.
– Keddtől csütörtökig itt, Sandhamnon voltam.
– És vasárnaptól hétfőig? − kérdezte Thomas.
– Volt egy kis dolgom a városban, ezért a vasárnap délelőtti
hajóval felmentem.
– És mi dolga volt a városban?
– Bementem az irodába. Volt néhány elintéznivalóm.
– Meddig volt ott?
Philip Fahlén vett egy nagy levegőt.
– Azt nem tudom pontosan. Talán néhány órát. A titkárnőm
megerősítheti, ő a hétvége ellenére segített nekem.
– Mikor hagyta el az irodát?
– Fél hat körül, ha jól emlékszem.
– És utána mit csinált?
 – A lakásomra mentem. Vacsoráztam. Tévét néztem.
– Hol van a lakása?
– A Vasastanban.
– Egész este ott tartózkodott?
– Igen. Sehová sem mentem.
– És mikor utazott vissza Sandhamnra?
– Hétfőn.
– Meg tudja mondani, hogy pontosan mikor?
– Valamikor ebéd után, azt hiszem.
Philip Fahlen elvesztette a türelmét.
– Mit jelentsen ez? Ez most egy kihallgatás? Már a múltkor is
megmondtam, hogy csak az ügyvédem jelenlétében hallgathat ki.
Thomas megpróbálta lecsillapítani az ideges férfit.
– Csak néhány rövid kérdésem lenne még. Nem egyszerűbb így
telefonon, mintha be kellene jönnie a városba?
Fahlen hallgatott. Thomas azon töprengett, hogy letette-e a
telefont, de aztán azzal nyugtatta magát, hogy biztos nem merne ilyet
tenni egy rendőrrel szemben.
– Utolsó kérdés − mondta végül Fahlen.
– Valaki meg tudja erősíteni, hogy egész vasárnap este és éjjel a
lakásán volt?
– Nem.
Kattanás hallatszott. Philip Fahlen letette a telefont.

54. fejezet

Nora a bankban lévő íróasztalánál ült. Látszott, hogy a

szabadságolások ideje van, az irodák üresek és elhagyatottak voltak.
Nora egyetlen jogtanácsos kollégáját sem találta bent, és a legtöbb
számítógép is ki volt kapcsolva.
Síri csend uralkodott a nyolcadik emeleten, ahol Nora és a
jogászcsapat dolgozott. Közvetlenül fölöttük helyezkedett el a
főnökség irodája, ahol a nagykutyák időztek, és a falak telis-tele voltak
a régi bankigazgatók fényképeivel.
Nora a számítógép mellé tette a közeli kávézóban vásárolt
tejeskávéját. Tizenöt percbe sem telt, amíg a kamerájukat szorongató
turistákkal zsúfolt, fülledt Stockholmon keresztül a bankba ért.
Nem tudta kiverni a fejéből Philip Fahlent, akihez Thomas az
előző nap tartott. Úgy gondolta, ha már úgyis a városban jár,
közelebbről is megnézheti a fickó vállalkozását. A munka még várhat.
Nora bejelentkezett, és az interneten hamar meglelte a vármdői
építési hivatal telefonszámát.
Egy fiatal férfi jelentkezett a vonal túlsó végén, és udvariasan
megkérdezte, hogy miben segíthet.
– Ha mondok egy helyrajzi számot, akkor meg tudja mondani,
hogy kié az a bizonyos ingatlan? − érdeklődött Nora.
– Természetesen. Semmi probléma. Hol van az ingatlan?
– Sandhamnon.
Nora bediktálta a sandhamni ingatlantérképen szereplő helyrajzi
számot.
A sziget összes háza rendelkezett egy számmal, amelyet az Eknö:
jelzés előzött meg. Ennek az volt az oka, hogy Sandhamn eredetileg a
szigettől északnyugatra eső Eknö fennhatósága alá tartozott. A
tizenkilencedik században aztán Sandhamn fokozatosan önállósodott,
de a helyrajzi számok megmaradtak.
– Egy pillanat.
 A vonal túlsó végén csend lett. Nora kortyolt egyet a hideg
kávéból.
Ekkor ismét felcsendült a hang.
– Úgy látom, hogy az ingatlan egy részvénytársaság tulajdonában
van.
Nora felvonta a szemöldökét. Szóval így állunk. Philip Fahlen a
cégre terheli a szépséges ház költségeit. A nő azon tűnődött, hogy
vajon piaci bérleti árat fizet-e a házért azért, mert főszezonban
használja.
Feltehetőleg nem.
– Hogy hívják a céget?
– Fahlen & Co. AB.
Ugyanaz a cég, amelyet Fahlen birtokol és vezet.
– Meg tudná mondani a cég nyilvántartási számát?
– Persze.
Nora felírt egy tízjegyű számot. Most már utánanézhetett sokkal
érdekesebb információknak is. Először is belépett a Szabadalmi és
Nyilvántartási Hivatal honlapjára. Ott megtalálta a cégjegyzék-
nyilvántartást és a svéd részvénytársaságok cégbejegyzési adatait is.
Mivel a bank is a bérlők közé tartozott, Nora hozzáfért a nyilvános
adatokhoz, például a regisztrációs igazolásokhoz és az éves
mérlegekhez.
A nő gyorsan beírta a kapott tízjegyű számot.
Néhány másodperc múlva már meg is jelentek az utóbbi évek
mérlegei a képernyőn. Rányomott a nyomtatásra, majd ugyanezt tette
az elmúlt kilenc évvel is. A biztonság kedvéért elővette az utóbbi öt
év regisztrációs igazolását, hogy lássa, kik vezették a céget, és hogy
lehívhassa a személyes adataikat.
 A regisztrációs igazoláson keresztül azt is megtudhatta, hogy
milyen vállalkozása volt a cégnek.
Nora kilépett a cégjegyzék-nyilvántartásból, és bejelentkezett az
üzleti információk központjába, amihez szintén volt jogosultsága. Itt
fizetési felszólítások és a végrehajtási hivatal egyéb megjegyzései
szerepeltek. A központ mindent feljegyzett a cégekről és a
magánszemélyekről. Igencsak megbízható forrás volt, amennyiben
valaki meg akart ismerni egy céget vagy a fizetőképességét. Az efféle
hozzáférésekkel rendelkező cégek elől meglehetősen keveset lehetett
elrejteni.
A nyilvántartás szerint a Fahlen & Co. igencsak jól szerepelt
gazdasági összefüggésben. Nem szerepeltek megjegyzések, és a
végrehajtási hivatal sem szólította fel a céget. Ráadásul a cég
hitelelbírálása a legmagasabb kategóriába esett, miután
fizetőképessége magas, adóssága alacsony volt. A vállalkozás láthatóan
jól ment.
Amint Nora megszerezte a vastag papírköteget kitevő anyagot,
betette egy kék mappába, az iratgyűjtőt pedig a táskájába süllyesztette.
Később kikapcsolta a számítógépet, és a liftek felé sietett.
Ideje volt a Strandvägen felé venni az útját, ha el akarta érni a
Sandhamnba tartó következő hajót.

55. fejezet

A Cinderella most is tele volt a szigetre utazó emberekkel, mivel ezt a

járatot főleg az ingázók és a későn érkező látogatók használták. Nora
talált magának egy távoli sarokban lévő asztalt, ahol elővehette a
papírjait.
 Elővette a kék mappáját, és alaposan megvizsgálta a Fahlen & Co.
utóbbi tíz évben produkált eredményeit.
Banki jogtanácsosként hozzászokott a kimutatásokhoz és a
mérlegekhez, és egyébként is mindig közel álltak hozzá a számok. A
biztonság kedvéért magával hozta megbízható számológépét is,
amelyet a hosszú számsoroknál szokott használni.
Nora úgy döntött, hogy először az utóbbi öt év nyereségét nézi át.
Utána megnézi a költségeket, így reálisabb képet kaphat a valós
nyereségről.
Nora tudta, hogy az éttermi üzletágban nem dolgoznak túl nagy
árréssel, és ez feltehetőleg a beszállítókra is igaz volt.
A nő gyorsan és módszeresen átrágta magát az éves
kimutatásokon. Ujjai könnyedén bepötyögték a különböző számokat
a kis számológépbe, miközben a jegyzetfüzete egyre több számot is
kimutatást tartalmazott.
Egy óra múlva úgy érezte, eljött a jutalom ideje, ezért vett
magának a büfében egy hideg sört. Odabólintott néhány sandhamni
ismerősnek, és röviden elbeszélgetett a jegyárusítóval. Még ő sem
bírta szó nélkül hagyni a sandhamni gyilkosságokat.
Még mindig a legfelkapottabb téma volt errefelé.
Visszatérve a helyére, ismét folytatta a számolást. Lassan kezdett
kirajzolódni Nora előtt egy minta, és minél tovább számolt, annál
egyértelműbbé vált.
Ezt feltétlenül el kellett újságolnia Thomasnak.
Nora elővette a mobilját, és felhívta.
Thomas az első csengésre felvette.
– Thomas.
Röviden, de nem barátságtalanul.
 – Nora vagyok. Azt hiszem, valami roppant érdekesre bukkantam
Philip Fahlen cégével kapcsolatban. Ezt látnod kell, méghozzá minél
hamarabb.
– Hol vagy most?
– A Cinderellán. Éppen Sandhamn felé tartok. Körülbelül egy fél
óra múlva ott vagyok. Mik a terveid az estére?
– Úgy volt, hogy a városban maradok − felelte a férfi −, másfelől
viszont szívesen itt hagynám ezt az izzasztó meleget.
– Meghívlak a vitorlásétterembe. A bisztróban várlak, ha jössz −
csalogatta Nora.
Másról is akart beszélni, nem csak Philip Fahlenről. El akarta
mesélni a Rutger Sandelinnel való találkozását. Kíváncsi lett volna a
véleményére, mielőtt megvitatja a dolgot Henrikkel.
– Tényleg meg kell nézned ezt az anyagot. Ezt nem tudom
telefonon elmondani, ahhoz túl bonyolult − fűzte hozzá a nő.
Thomas elmosolyodott.
– Rendben, de csak az utolsó hajóval érek át. Fél nyolckor indul
Stavsnásből, ha jól tudom. Késői vacsora lesz belőle.
– Nekem jó − felelte Nora. − Fél tízkor várlak a lépcsőnél.

56. fejezet

A vitorlásétterem épületét a régi klubházhoz építették, amely több

mint száz éve állt a kikötőben.
A vörös színű, zászlóval díszített tornyú építményben
helyezkedett el a KSSS vitorlásversenyeket és kikötői tevékenységeket
irányító szakosztálya. Ezenkívül még jó pár étterem is volt az
épületben. Százéves fennállása óta számtalan vitorlázó megfordult
már benne. Ha a falak mesélni tudtak volna, sok pikáns történettel
szolgálhattak volna a királyokról és az uraságokról. Az évek során több
kocsmáros is vezette már az éttermet, mint például a legendás Áke
Kristerson a hetvenes és nyolcvanas években, vagy a hírhedt
kábítószer-kotyvasztó, Fleming Broman.
Nora már a bisztró lépcsőjén várt, amikor Thomas megjelent
kikötőben. A nő már messziről felismerte jellegzetes járását, és ismét
arra gondolt, hogy milyen jól néz ki. Noha a férfit nemigen érdekelte
a divat, mindenben jól mutatott. Aznap este egy világoskék
teniszinget, egy meglehetősen kifakult farmert és repülős-
napszemüveget viselt.
Nora látta, hogy néhány kuncogó huszonéves lány megfordul
Thomas után, aki természetesen semmit sem vett észre az egészből.
Arcán hatalmas mosoly jelent meg, amint észrevette Norát, aki
örömében egy hatalmas öleléssel fogadta.
– Hogy vagy? Elfáradtál? Mit szeretnél enni? − kérdezte Nora, mit
sem törődve azzal, hogy három kérdést is feltett egymás után anélkül,
hogy megvárta volna a választ. Mosolyogva megpaskolta a hasát. − Én
mindjárt éhen halok. Gyere, menjünk fel.
Nora máris sarkon fordult, és felsietett a lépcsőn. Egy fekete
ruhába öltözött hosztesz odavezette őket egy kikötőre néző asztalhoz,
és mindketten kaptak egy étlapot.
Nora éhesen fürkészte az ételek sorát. Rengeteg hal volt köztük,
de azért néhány ínycsiklandozó húsétel közül is lehetett válogatni.
– Te mit eszel? − kérdezte Nora Thomastól. − Én hívlak meg, már
mondtam.
– Pontosan tudom, hogy mit akarok. Itt igazából csak egyetlen
ehető dolog van.
 – És mi lenne az, ha megkérdezhetem? − kérdezte Nora
mosolyogva, miközben pontosan tudta, hogy mire gondol a férfi.
– Hát a vitorláspirítós. Mit szólsz hozzá?
A klasszikus vitorláspirítóst már emberemlékezet óta kínálta az
étterem. A pirítós kenyérre egy hatalmas bélszínt tettek, majd
alaposan nyakon öntötték egy kis béarni mártással, amihez egy nagy
adag sült krumpli is járt.
– Hát, nem egy egészséges étel − figyelmeztette Nora.
– De pokolian finom − vágta rá Thomas.
Nora paellát kért. Amikor a felszolgáló kivitte a vacsorájukat, és
mindkettőjük poharát megtöltötte egy Ausztráliából származó
sötétvörös merlot borral, Thomas nem bírt megálljt parancsolni a
kíváncsiságának.
– Szóval, mit is találtál Philip Fahlen cégével kapcsolatban?
Nora elővette a kék mappáját és a számolásait. Gyorsan
elmagyarázta, hogy milyen módszerrel dolgozott, és miket nézett meg
közelebbről.
– Ide nézz − mondta az egyik kimutatásokkal teli papírra mutatva.
− A cég jó ideje ugyanazzal a forgalommal és nyereséggel rendelkezett,
évekig nem volt változás. De öt évvel ezelőtt markánsan megnőtt a
forgalom, sőt a nyereség is több mint háromszáz százalékkal
növekedett.
Nora a tollal a 300-as számra mutatott, hogy alátámassza az
állítását.
– És ez mit jelent? − kérdezte Thomas.
– Azt, hogy a cég hirtelen sokkal több bevétellel rendelkezik,
anélkül, hogy nőnének a kiadásai.
Nora ivott egy korty vizet, majd így folytatta.
 – A legtöbb cégnél úgy van, hogy a bevétellel arányosan
növekszik a kiadás. Kéz a kézben. Még ha sikerül is elcsípniük néhány
különlegesen előnyös üzletet, akkor sem növelhetik úgy a bevételt,
hogy ne változzon a kiadási oldal. Valamit muszáj szállítaniuk, és ez
valamennyi kiadással jár. De Philip Fahlen pont a fordítottját tette.
Nora elővett egy másik, számokkal teli papírt.
– Nézd meg, a bevételi oldal jóval nagyobb a költségoldalánál. És
erre nincs semmilyen magyarázat. Az éves jelentésekben nem
szerepel, hogy vásárolt volna egy másik céget, vagy hogy kötött
valamilyen más szerződést. Semmilyen eladás nem magyarázza a
fellendülést vagy az extra bevételt. Mintha egy mágikus tündér
hirtelen meglendítette volna a varázspálcáját, hogy onnantól kezdve
sokkal több pénzt keressen, mint addig.
Nora bekapott egy kis paellát, amihez addig még hozzá sem nyúlt.
Thomas figyelmesen nézte.
– Folytasd. Hallgatlak.
– Ezenkívül a tulajdonosok, tehát Philip Fahlen osztaléka is nőtt.
Korábban jóval szerényebb kifizetésekkel is megelégedett, de most
már komoly pénzeket vesz ki a cégből. Ez persze azért lehetséges, mert
a nyereség az egekbe szökött.
– És ezt mivel magyarázod?
Nora felpillantott a papírból, és meredten Thomas szemébe
nézett.
– Ez az én véleményem. Szerintem Fahlen a normális
szállítmányok mellett valami mást is szállít az ügyfeleknek.
– Például csempészett szeszt? − kérdezte Thomas.
Nora bólintott.
 – Például. Így nem vonhatja le a bevétel költségeit, vagyis azt,
amit a csempészáruért fizet.
Thomas bólintott, miközben megette az utolsó sült krumplit is. A
tányérja már-már tiszta volt, egyetlen csepp szósz sem maradt rajta.
– Értem, elég nehéz lenne meggyőzni az adóhivatalt ekkora
levonás valóságosságáról.
Thomas ironikusan mosolygott, de figyelmesen hallgatta Nora
jelentését.
– Pontosan. De közben valahol be kell tennie a pénzt az üzletbe,
hogy legális legyen. Nem lenne okos szabadon hagyni a feketepénzt.
Te hol tartanád, hogy ne jöjjön a nyakadra az adóhatóság? A
bankoknak kötelességük tájékoztatást nyújtani a bejövő pénzekről.
Valahogy el kell tüntetnie az extra bevételt.
Thomas végiggondolta a dolgokat, és ivott egy korty bort.
– Logikusan hangzik.
– Szerintem Philip Fahlen meghamisítja a feketeüzleteket
felvásárló éttermeknek adott számlákat. Megemeli a valós
szállítmányok árszintjét, ami abszolút legális. Az éttermek így az
áruszámla alapján nyugodtan levonhatják a szeszes italok költségeit.
Philip Fahlen cége így több bevételre, és sokkal több nyereségre tesz
szert. A nyereséget a cég kifizeti a tulajdonosnak, azaz Philip
Fahlennak, aki ebből kifizeti a csempészáru szállítóit.
Nora diadalmasan fürkészte Thomast, majd elővett egy újabb
számításokkal teli papírt.
– És csiribí-csiribá, máris eltűnt a feketepénz.
Thomas hátradőlt a székben, és összekulcsolta a kezét a tarkója
mögött. Igencsak érdekes elméletet hallott, ami teljesen hihetőnek
tűnt. Ismét eszébe jutottak Agneta Ahlin szavai. A pénz Sandhamnon
van, mondta neki Kicki Berggren. Vajon Fahlen pénzére gondolt?
Nora elővett még egy számolásokat tartalmazó papírt.
– És ez még nem minden. A vezetők fizetése is meglehetősen
megnövekedett.
– Ugyanabban az évben, amikor megindult a szekér?
Nora némán bólintott.
– A vezetők sokáig kénytelenek voltak megelégedni ötvenezer
koronával. Négy évvel ezelőtt tagonként hatszázezerre emelték az
összeget.
Thomas füttyentett egyet. Hatszázezer korona. Nem rossz. Jóval
több egy átlagember fizetésénél.
– Kik ülnek a vezetőségben? − kérdezte az asztalon heverő
papírokat mustrálva.
Nora elővette a cégbejegyzést, és átnyújtotta Thomasnak.
– Csak hárman, Philip Fahlen, az apja, legalábbis a születési
idejéből ítélve, hiszen majdnem kilencvenéves, és egy Marianne
Strindberg nevű nő.
Thomas megnézte a papírt.
Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, amint a
pincérnő immár harmadszorra kérdezte tőle, hogy kér-e kávét vagy
desszertet. Thomas gyorsan rendelt egy dupla eszpresszót desszert
nélkül. Nora ugyanazt kérte, miután aggódva megállapította, hogy a
csokoládékrém nem éppen cukorbetegeknek való.
– Strindberg − szólalt meg Thomas −, valahonnan ismerős a név,
de nem tudom, honnan. Olyan a fejem, mint egy szita − mosolygott.
– Kétezerben csatlakozott a céghez − közölte Nora. − Érdekes,
nem igaz? Pont abban az évben, amikor megnőtt a cég bevétele.
Egészen addig csak apa és fia vezette a céget, és a mama volt a
helyettes.
Thomas beleszürcsölt a kávéjába, és kiélvezte az ízét.
Hirtelen meglátszott az arcán, hogy rájött valamire.
– Viking Strindberg − mondta, miközben letette a kávét az
asztalra. − Krister Berggren főnökének a vezetékneve is Strindberg.
Bizony.
– Lehet, hogy egy Marianne nevű nő férje? − kérdezte Nora.
– Felettébb idegesnek tűnt, amikor meglátogattam − folytatta
Thomas. − Lehet, hogy nem véletlen.
A férfi koccintásra emelte a poharát.
– Egészségedre, Nora! Ez nagyon jó volt. Örülök, hogy rábeszéltél.
Igazi mesterdetektív vagy!
 Negyedik hét, csütörtök

57. fejezet

– Mi újság? − Carina felnézett, és látta, hogy Margit áll az ajtóban. A

nap alig kezdődött el. Még mindig síri csend uralkodott a folyosókon.
Carina már reggel fél nyolc óta az irodában tartózkodott, az íróasztala
telis-tele volt papírhalmokkal.
– A hajótársaság mindent átküldött tegnap, de még mindig nem
értem a végére.
Carina megdörzsölte a szemét, és kinyújtózott.
– Találtál már valamit? − kérdezte Margit.
Carina megrázta a fejét.
– Még alig haladtam vele. Tudod, hány utas fér fel a finnországi
hajókra? Több ezer. És mind a jegyvásárlás sorrendje szerint
szerepelnek a listán. Az egyik munkatársuk azt mondta, hogy valami
hiba csúszott a rendszerbe, ezért nem tudták ábécébe rendezni a
neveket, ráadásul csak papírformában kaptam meg az egészet.
Carina a magasba tartotta a köteg papírt.
– Azokat keresem, akiknek egy kicsit is hasonlít vagy emlékeztet
a neve Almhultra vagy Fahlenra. El is írhatták.
Carina lenézett az előtte heverő listákra. A sorokban felváltva
szerepeltek a vezeték− és keresztnevek.
– Azt persze nem tudjuk, hogy Fahlen a saját nevét használta-e −
motyogta a kimutatásokat vizsgálgatva. − Egyszerűbb lenne megvárni
az elektronikus listát, és akkor a számítógép sorrendbe rakhatná a
neveket.
 – Nincs időnk várni. Úgyhogy sajnos marad a keresgélés − szólt
Margit sajnálkozva.
Sarkon fordult, majd mégis bedugta a fejét az ajtón.
– Először a vasárnap indulókat ellenőrződ, ugye?
Carina kérdőn a magasba vonta a szemöldökét:
– Hát persze.
Margit bocsánatkérően mosolygott:
– Ne haragudj, sejthettem volna, tudom, hogy igyekszel.
Carina megcsóválta a fejét:
– Semmi baj. Szólok, amint találtam valamit.
Margit elment még egy kávéért. Ránézett az órájára, nyolc óra
negyven perc volt. Thomas aznap reggel találkozott Fahlennal, hogy
kicsit megszorongassa. Tegnap késő este felhívta Margitot, és
beszámolt Nora Philip Fahlen cégével kapcsolatos számításairól és a
közösen levont következtetésekről.
Úgy döntöttek, hogy Thomas a szigeten marad, hogy reggel
felkeresse Fahlent a Nora által összeállított jelentéssel. Jobb meglepni,
mert a szabályos kihallgatásra biztosan magával viszi az ügyvédjét is.
Nem irigylem Fahlent, gondolta Margit. Amint meglátta a
förtelmes zöld házát, rögtön tudta, hogy valami nincs rendben vele.
Valami bűzlött.
Margit délelőtti feladata az volt, hogy kigyűjtse a férfi
telefonhívásait az utóbbi hetekre visszamenőleg. Talán még egy
lehallgatási engedélyt is ki tud csikarni.
Margit felkapta a telefont, és bepötyögte az ügyész számát.

58. fejezet
Thomas hálásan elfogadta a Linde család által felajánlott kölcsönhajót,
amivel este áthajózhatott a harői házába, majd reggel nyugodtan
visszatérhetett, hogy találkozzon Philip Fahlennal. A kis hajót Noráék
mólóján hagyva gyors léptekkel igyekezett Vásterudd felé. Kissé
hűvösebb volt, mint néhány héttel korábban. A reggeli levegő
tisztábbnak és frissebbnek tűnt, jóval kellemesebbnek az elmúlt hét
fülledt melegénél.
Vásterudd felé tartva felhívta Carinát, és megkérte, hogy nézzen
utána, hogy Marianne Strindberg egy Viking nevű férfinak a felesége-
e, és hogy mindketten ugyanazon a tyresői címen laknak-e, amelyen
a Fahlen & Co. cég is szerepelt. Carina mindkét sejtést megerősítette,
amitől Thomasnak fülig ért a szája.
Philip Fahlen azonnal ajtót nyitott, amint Thomas bekopogott.
Kelletlenül bevezette a nyomozót a konyhába, és egy székre
mutatott. Nem festett valami jól, arca vörösen izzott, a szeme alatt
hatalmas táskák sötétlettek.
– Nos − motyogta kedvetlenül. − Ezúttal mire kíváncsi?
– Csak néhány kérdést szeretnék feltenni.
Thomas egyszerűen nem vett tudomást a felé irányuló
ellenszenvről. Elhatározta, hogy igenis falhoz szorítja Fahlent. A
nyomozó leült az előtte lévő székre. A házigazda az asztal túlsó
oldalán, a Thomastól legmesszebb eső széken foglalt helyet.
– A vállalkozásáról van szó. Tudom, hogy az utóbbi években
sokkal jobban megy. Az ezredforduló óta komoly nyereségre tett
szert.
– Ezt hogy érti?
– Kérem, válaszoljon a kérdésre.
Philip Fahlen idegesen körbenézett a helyiségben.
 – Igen, elég jól mennek a dolgok. Ez egyáltalán nem csoda, hiszen
évek óta eredményesek vagyunk.
– Mivel magyarázza a nyereség megháromszorozását?
– Azzal, hogy jól dolgoztunk. Ha az ember keményen dolgozik,
akkor pénzt keres. Ez nem ördöngösség.
– Akkor sok mindent beleadhatott, hiszen a nyeresége jóval több
lett az üzletág átlagánál.
– Ez törvénytelen?
– Azt nem mondtam − felelte Thomas. − Csak különös. Szívesen
meghallgatnám, ha elmondaná, hogyan csinálta. − Thomas hátradőlve
várta a választ.
Philip Fahlen felkelt, és a mosogatóhoz ment. Kivett egy poharat
a szekrényből, és teleengedte vízzel. Továbbra is háttal állva
Thomasnak felhajtotta.
– Érti, hogy mire gondolok? − kérdezte a nyomozó.
A hát hallgatott.
Thomas kissé felemelte a hangját.
– Kérem, válaszoljon!
Philip Fahlen megfordult, és meglehetősen agresszívan fürkészte
Thomast.
– Maga süket, vagy mi? Most mondtam, hogy keményen
dolgoztunk. Lettek új ügyfeleink és ígéreteink. Így megy ez az üzleti
életben.
A férfi ismét a mosogatóhoz fordult.
– Most már dolgozni sem lehet ebben az átkozott zsaru-országban
anélkül, hogy egy eszement idejön, és ostoba kérdéseket tesz föl? −
mondta a férfi halkan.
 A helyiségben síri csend uralkodott. Thomas rezzenéstelen arccal
várt.
Csupán Philip Fahlen nyelése törte meg a csendet.
– Ki az a Marianne Strindberg? − kérdezte Thomas.
Philip Fahlén megvonta a vállát.
– Miért?
– Azt kérdeztem, hogy ki az a Marianne Strindberg?
– A vezetőség tagja.
– Hogyhogy?
– Nem mindegy?
– Szeretném tudni, hogy miért tagja a vezetőségnek. Még nem
régóta a tagja, nem igaz?
– Közgazdász. Úgy gondoltam, nem árt, ha van köztünk egy.
– És erre csupán négy évvel ezelőtt jött rá, miután olyan sokáig
csak az édesapjával vezették a céget?
– Maga megőrült, most már az apámat is bele akarja keverni?
Philip Fahlen dühösen méregette Thomast.
Thomas taktikát váltott.
– Miért háromszorozta meg a vezetők pénzét azután, hogy
Marianne Strindberg belépett a vezetőségbe?
– Ehhez magának semmi köze − felelte Philip Fahlen, majd egy
darabka papírtörlővel megtörölte a homlokát. − De ha annyira
kíváncsi, akkor azért, mert úgy gondoltam, ideje megemelni a vezetők
pénzét. Baj?
A férfi széttárt karokkal fürkészte Thomast.
– Nem, csak szokatlan − válaszolta Thomas a kövér férfi
arckifejezését nézve. − Szeretné tudni, hogy én mit gondolok? −
kérdezte a nyomozó, mit sem törődve Fahlen dühével.
 – Nem feltétlenül.
Thomas úgy döntött, egyenesen a tárgyra tér.
– Szerintem azért emelte fel a vezetőségi fizetéseket, mert
kénytelen volt a Marianne Strindberg férjétől kapott szívességekért
fizetni.
Philip Fahlen próbált nyugodt maradni, de aztán elsápadt, és a
konyhapultban kellett megkapaszkodnia.
Thomas előredőlt, és egyenesen Fahlén szemébe nézett.
– Tudom, hogy Marianne Strindberg a Systembolagetnél dolgozó
Viking Strindberg felesége. Ugyanaz a Viking Strindberg, aki
támogatja a különleges szállítmányait. Csempészett bor és szeszes ital,
amelyet a szokásos áruval csempész be, és amelyekért extra pénzt kap
az éttermektől. Egy további bevételi forrás, ami megsokszorozta a
bevételét, és ami megmagyarázza, miért jóval több a nyeresége az
üzletág többi vállalkozójánál.
Thomas keresztbe tett karral hátradőlt a székben. Kihívóan
fürkészte a férfit.
– Én ezt gondolom − fűzte hozzá.
A szavak lógva maradtak a levegőben, majd tovább vibráltak.
Philip Fahlennál betelt a pohár. Ismét megtörölte az izzadságtól
gyöngyöző homlokát, majd reszkető ujjal az ajtóra mutatott.
– Kifelé! − követelte. − Hagyja el a házam. Nincs joga idejönni, és
ilyesmit állítani. Azonnal hívom az ügyvédemet.
Thomas nyugodtan mustrálta a férfit. Azon gondolkodott, hogy
maradjon-e, hátha ki tud még csikarni valamit belőle.
Ám a férfi annyira dühös volt, hogy még a szája sarkában is
megjelent egy kis nyál. A halántéka remegett, és a bal szeme is
rángatózott egy ideg.
 Thomas úgy döntött, hogy békén hagyja. Nem lett volna értelme
még jobban felidegesíteni. Inkább behívja a parancsnokságra, miután
egészen biztosak abban, hogy köze van Viking Strindberghez, és
megszerezték a híváslistát.
Thomas felállt, és az ajtóhoz ment. Rátette a kezét a kilincsre, és
kinyitotta az ajtót.
– Még jelentkezem − mondta búcsúzóul. − Nemsokára.
– Takarodjon! − szólt mérgesen Fahlen. − Takarodjon!

59. fejezet

Henrik morcosan lépett be a konyhába. Nora éppen palacsintát sütött

a másnapi grönskári kirándulásra.
– Mi történt? − kérdezte a férjétől.
– Az történt, hogy a vadonatúj halászhálónkon egy óriási lyuk van
− morogta Henrik. − A kölykök a pajtában játszottak, és most van egy
lyukas hálónk. Jó sokáig fog tartani, mire megjavítjuk. Pedig ma
akartam kivetni a hálót Hasse Christianssonnal.
Nora próbált együttérzően nézni, de valójában nem tartotta olyan
nagy problémának.
– Jaj, ez még nem a világ − mondta.
A férfi dühösen méregette, ezért Nora visszavett.
– Megértem, hogy mérges vagy, de csak tudsz másikat venni.
Ezért kapjuk a családi pótlékot, hogy kifizessük azt, amit a gyerekek
tönkretesznek − próbált viccelődni.
Henrik még mindig fortyogott a dühtől.
– Meg kell tanulniuk jobban vigyázni a dolgokra. Unom, hogy
folyton tönkreteszik a körülöttük lévő tárgyakat.
 A férfi odaállt a lépcsőhöz, és felkiabált a fiúknak.
– Simon, Adam, azonnal gyertek le. Beszélni akarok veletek.
Most!
– Nem csináltunk semmit − hallatszott a fiúszobából.
– Azt mondtam, gyertek le!
– Nem kérhetnél kölcsön egy hálót Signétől? Neki úgyis rengeteg
van − igyekezett Nora elkerülni a veszekedést, és megóvni a
halászszerencsét.
Henrik kicsit megnyugodott, úgy tűnt, tetszik neki az ötlet.
– Nem kérdeznéd meg te? Te jobban ismered.
– De − vágta rá Nora megkönnyebbülve. − Máris megyek, csak
előbb kisütöm a palacsintákat.
Nora benyitotta a Brand-villa régi, kézzel készült kertajtóján.
Felsétált a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn, és bekopogott.
Sandhamnon senkinek sem volt csengője. Ha az ajtó nyitva állt, a
látogató egy halk Hahó! kiáltás kíséretében lépett be rajta, ha pedig
zárva volt, hangosan bekopogott. Bármelyik módszer megfelelt, hogy
az ember jelezze a jelenlétét.
Signe ugyanabban az otthonkában nyitott ajtót, amelyben Nora az
év minden napján látta. Néha azon tűnődött, hogy vajon csak
egyforma ruhái vannak, amelyeket folyton cserélget?
Nora kedvesen üdvözölte a szomszédját.
– Azt szeretném kérdezni, hogy kölcsönkérhetjük-e az egyik
halászhálódat? Adam és Simon tönkretette a miénket. Egész este ezt
fogom hallgatni, mert ma akartuk kivetni a hálót − kacsintott Nora
Signére. − Henrik nem túl boldog, gondolhatod. Épp most vonta meg
a fiúk kétórás számítógépezését. Ezentúl biztosan nem játszhatnak
többet a pajtában sem.
 – Persze, hogy kölcsönveheted a hálót, Nora. Menj le a
csónakházba, és vedd el, ami kell. Kajsa jelent meg az ajtóban, és
kidugta a nedves orrát. Nora lehajolt, hogy megsimogassa. Kajsa volt
a világ legkedvesebb kutyája. Őszülő orra árulkodott arról, hogy ő sem
volt egy mai csirke, akárcsak a gazdája.
Signe elővette a csónakház kulcsát.
– De takarítsd ki a hálót, mielőtt visszahozod!
Nora mosolygott. A moszattal és tengeri fűvel teli háló nem volt
gyerekjáték, Nora tudta, miről beszél. Akár a végtelenségig is
csapkodhatta a hálót, akkor sem lett tiszta.
Norát Signe tanította meg arra, hogy a legkönnyebben úgy lehet
kitisztítani egy koszos hálót, ha néhány hétre leássa a föld alá. A
földben lévő enzimek ugyanis lebontják a moszatokat. A tengerifű
csak úgy eltűnik róla, és a háló újra ragyogóan tiszta.
A régi szigeti fortély gyakran a hasznukra vált.
Nora lement a csónakházba. A tipikus vörös színnel és zöld ajtóval
rendelkező parti csónakház pontosan a Brand család ingatlana melletti
stégnél állt.
A szigeten sokan irigyelték Signe hatalmas épületét, amely annyi
hajónak adott otthont. A mólók iránti igény mindig nagyobb volt a
kínálatnál. A kikötő hirdetőtábláján mindig volt olyan hirdetés,
amelyen egy-egy hajótulajdonos kiadó helyet keresett. A kikötői díjak
egyre emelkedtek, és a kikötőhelyek immár jó pár ezresért keltek el.
A szigetlakók közül sokan azzal kerestek egy kis mellékest, hogy
kiadták a megüresedett kikötőhelyeket. Signe két olyan családot
fogadott be a Brand-kikötőbe jelképes összegért, akiknek már évek óta
Sandhamnon volt házuk.
 Nora bedugta a régi kulcsot a csónakház ajtajába. Elég sötét volt
odabent, a tetőn lévő kis lámpa nemigen segített a tájékozódásban.
Hol vannak a halászhálók?
Nora végignézett a falon. A legtöbb háló viszonylag jó állapotban
volt, de egy-kettő elég régi és szakadt volt már. Nora kíváncsian
felemelte az egyik hálótűt, és csodálkozva nézte, hogy az SB helyett a
KL kezdőbetűk állnak rajta. Bizonyára más is Signe fészerében tárolta
a hálóit. Talán az egyik nyaraló, aki tőle bérelte a mólót?
Egészen bent, jobb oldalon megtalálta a hálókat, amiket keresett.
Kettőt is levett a kampóról, és óvatosan kivitte őket a napra. Bezárta a
csónakházat, és levitte a hálókat a kikötőben szorgoskodó Henriknek,
aki éppen előkészítette a hajót.
– Nesze, itt a háló.
Nora óvatosan odanyújtotta, nehogy összegabalyodjanak.
– Remélem, jó halszerencsét hoz. Korán kell vacsoráznunk, ha
vissza akarsz érni a huszonnégy órás vitorlásversenyre. Gondolom,
éjfélkor indul, nem?
– Ha ötkor eszünk, bőven marad időm. Kilenc előtt úgysem kell
indulnom − felelte az időközben lenyugodott Henrik.
A férfi kedvesen mosolygott a feleségére, mintha őszintén szerette
volna elfelejteni az elmúlt napok történéseit.
– Egyébként van egy jó hírem is − mondta Nora a háta mögött
összeszorítva a hüvelykujját. − Valami, amit este szeretnék veled
megbeszélni. De most menj, nehogy késő legyen.
Henrik lesegítette Adamot a hajóba. A kisfiú ragaszkodott ahhoz,
hogy ott lehessen az apjával, amikor kiveti a hálót. Nora a kisfiára
nézett, és dobott neki egy puszit.
– Megígéred, hogy jól viselkedsz?
 Adam komoly arcot vágva tisztelgett.
– Igenis, kapitány − mondta. − Szuperrendes leszek. Főleg, ha a
hajót is vezethetem… − fűzte hozzá az apjára sandítva, miközben attól
tartott, hogy a hálórongálás miatt ugrott a hajóvezetés lehetősége.
Henrik felnevetett, és összeborzolta a fia haját. A jó hangulat ismét
visszatért.
– Gyerünk, Tigris, induljunk. Még szép, hogy vezethetsz egy
kicsit!
Nora a gondolataiba merülve sétált fel a mólón. Azon töprengett,
hogyan közölje Henrikkel, hogy nagyon szeretné a malmöi állást.
A szombat esti veszekedés óta nem is beszéltek róla, eddig pedig
nem volt lehetősége arra, hogy elmesélje, bent járt a városban a
fejvadászcégnél.
Nora szándékosan a vitorlázás előtt akart beszélni a férjével, hogy
utána a tengeren nyugodtan emésztgethesse a dolgot.
Aznap este. Vacsora után.
A tökéletes alkalom.

60. fejezet

Hívd fel Marcus Björköt, a finn hajózási társaságnál, állt a Thomas

íróasztalán heverő cetlin, amikor a nyomozó a tizenegy órás,
megbízható Solöga hajóval visszatért a kapitányságra.
Bérletet kellene vennem a Waxholmsbolaget hajóira, gondolta
Thomas, hiszen kész katasztrófa volt folyton őrizgetni a hajóutakról
kapott blokkokat. A múltkor a vízi rendészettel vitette ki magát, de
erre elég ritkán volt lehetőség.
A cetlin egy mobilszám is volt.
 Thomas behívta a szobájába Margitot is, mindketten leültek az
íróasztalon lévő kihangosítható telefon mellé.
Margit bepötyögte a számot, majd megnyomta a kihangosítás
funkciót.
– Marcus Björk, üdvözlöm!
A hang fiatalnak és lelkesnek tűnt. Thomas egy pirospozsgás
fiatalembert látott lelki szemei előtt.
– Itt Margit Grankvist beszél a nackai rendőrségtől. A kollégám,
Thomas Andreasson is itt ül mellettem, és hallgatja. Keresett minket.
– Pontosan. Köszönöm a visszahívást. Az adminisztrációs
osztályon dolgozom. Tegnap kaptak néhány utaslistát tőlünk,
sajnálom, hogy ennyi időbe tellett, de igyekeztünk, ahogy csak
tudtunk. Sajnos volt egy kis számítógépes problémánk.
– Értem.
– A helyzet az, hogy beszéltem a vasárnap, azaz körülbelül két
héttel ezelőtt szolgálatban lévő kapitánnyal. Azt mondta, hogy
érkezett egy bejelentés két kamasztól, akik állítólag láttak valakit
vízbe esni aznap este. Csak másnap, a kiszállás előtt jelentették be, de
semmi más nem támasztotta alá a hírt. Ezenkívül a kamaszok
meglehetősen részegek voltak, ezért a kapitány úgy ítélte meg, hogy
nem történt semmi.
Marcus Björk zavartan felnevetett.
– És akkor mi történt? − kérdezte Margit.
– Hát, sajnos nem sok. Nehéz volt komolyan venni a
tinédzsereket. Ha tudnák, hányan állítanak ezt meg azt.
Az utóbbit kissé aggódva mondta, mintha attól félt volna, hogy
valaki hatalmas hibát követett el.
 – Miután az utaslistát kérdezték, gondoltam, érdekli magukat,
hogy valamit mégis jelentettek azon az estén − magyarázta.
Thomas és Margit egymásra nézett. Margit a felfelé tartott
hüvelykujját mutatta Thomasnak.
– Név? − kérdezte Margit.
Thomas közelebb hajolt a telefonhoz.
– Megvan a tinédzserek neve?
– Igen, megvan. Ismerjük a nevüket és a címüket is. A kapitány a
biztonság kedvéért mindent felírt. Hála az égnek.
Marcus Björk már nem tűnt olyan lelkesnek, inkább félénknek.
– Kitűnő! − mondta Thomas, miközben Margit felé bólintott.
– Át tudná küldeni e-mailben az adatokat?
– Természetesen − felelte a férfi, majd elhallgatott egy pillanatra.
− Szóljanak, ha másban is segíthetünk − ajánlotta végül.
– Vannak térfigyelő kamerák a fedélzeten? − kérdezte Margit.
– Igen, vannak. Ráadásul elég sok helyen.
– Akkor szeretnénk elkérni az azon a vasárnapon készült
felvételeket. És hétfőtől szerdáig az összeset. És minél előbb.
– Természetes, amint a hajó visszaér Stockholmba, elintézem.
Margit ránézett az órájára, és felsóhajtott.
– Az mikor lesz?
– Lássuk csak.
A háttérben hallatszó hangokból ítélve Marcus Björk papírok
között kotorászott. Ezt fejből kellene tudnia, súgta oda Thomas
Margitnak.
– Késő délután. Kilenckor pedig már újra indul.
Margit elgondolkozva forgatta a tollát az ujjai között, miközben
Thomas befejezte a beszélgetést, és letette a telefont.
 – Lehet, hogy akkora szerencsénk lesz, hogy pont rajta lesz a
felvételen Jonny Almhult és a gyilkosa? − kérdezte Margit hangosan.
A nő letépte a pálcikafigurákkal telerajzolt cetlijét, alaposan
összegyűrte, majd egy biztos dobással a sarokban lévő szemetesbe
hajította.
Ezután szkeptikus pillantással vizsgálgatta Thomast.
– Vagy túl sokat remélek?
A nyomozó fellapozta a Viking Strindberg telefonjának
lehallgatásáról szóló feljegyzését.
– Mit mondott az ügyész a telefonlehallgatásról?
Margit hátradőlt a székben, és forgatni kezdte a szemét.
– Természetesen nem tetszett neki. Nem csoda. De elég volt
elolvasni az igazságügyi törvény huszonhetedik fejezetét.
Margit kívülről fújta a szövegét.
– Titkos telefonos lehallgatásra abban az esetben kerülhet sor az
előzetes vizsgálat során, ha a bűncselekményért nem kevesebb, mint
hat hónap szabadságtól való megfosztás jár.
Margit arcán elégedettség tükröződött.
– Ha valaki milliókért csempészik ki szeszes italt a
Systembolagettől, majd adómentesen eladja különböző éttermeknek,
akkor az több, mint hat hónap dutyi, ugye?
Thomas mosolyogva képzelte maga elé az ügyész, Öhman arcát,
amint nem hajlandó aláírni a telefonos lehallgatás határozatát. A
lehallgatással kapcsolatos vélemények felettébb eltérők voltak. A
rendőrségi nyomozás során azonban igencsak hatásos eszköznek
bizonyult, és gyakran a lehallgatás kapcsán felmerülő információk
szolgáltatták a nyomozás hiányzó láncszemét.
Az ügyész ezúttal viszonylag hamar megadta magát.
 – A nap folyamán meglesz, ha mindenki belead apait-anyait.
Kallét már ráállítottam − mondta Margit. − Ezenkívül kikeresi az
utóbbi hetekben folytatott telefonbeszélgetéseket.
A nő a magasba vonta a szemöldökét.
– Gondolod, hogy Viking Strindberg telefonján talál egy Philip
Fahlenhoz kimenő hívást? − Margit az egyik kezében lévő
mobiltelefont mustrálta kíváncsian. − Mindig ledöbbenek azon,
milyen figyelmetlenül használják a bűnözők a mobiljukat. Manapság
már mindenki tudja, hogy bármilyen számot könnyedén le lehet
nyomozni. Még azt is meg lehet mondani, hol tartózkodott, amikor
telefonált. Régebben biztos könnyebb volt bűnözni.

61. fejezet

Thomas gyanakodva nézte a pittyegő telefonját. Éppen Margittal

beszélt, aki már otthon próbálta kipihenni a nap fáradalmait. A nő alig
ült le az étkezőasztalhoz, Thomas máris kereste a telefonján, hogy
beszámoljon a találkozásról annak a finnországi hajónak a
parancsnokával, amelyen feltehetőleg Jonny Almhult is utazott.
– Margit, várj két másodpercet, kaptam egy üzenetet. Csak
megnézem, mi az.
A vonal túlsó végén csend volt, amíg Thomas előkereste az SMS-
t.
Philip Fahlent helikopterrel kórházba vitték. Az állapota kritikus.
Az üzenetet 18 óra 57 perc 23 másodperckor küldték Carina
mobiljáról.
– Thomas − türelmetlenkedett Margit −, mi áll benne?
 Thomas hirtelen összerezzent. Meg is feledkezett arról, hogy
Margit a vonal túlsó végén várakozik.
A férfi sietve felolvasta az üzenetet.
– Benne van, hogy miért? − kérdezte Margit.
– Semmi.
Thomas elbizonytalanodott.
Mondja el gyorsan a kapitánnyal folytatott beszélgetését? A férfi
majdnem teljesen ugyanazt mondta, mint Marcus Björk. Vagy inkább
derítse ki előbb, hogy mi történt Philip Fahlennal?
Az utóbbi mellett döntött.
– Visszahívlak, miután beszéltem Carinával.
Thomas gyorsan letette a telefont, és felhívta Carinát. A nő az első
csörgésre felvette a telefont.
– Már próbáltalak hívni − mentegetőzött de mindig foglalt voltál,
és gondoltam, erről minél előbb tudni akarsz.
– Mi történt? − kérdezte Thomas mindenféle üdvözlés nélkül.
– Philip Fahlenért mentőhelikopter ment Sandhamnra körülbelül
délután négy órakor. Egyenesen a Danderyds kórházba vitték. Az
intenzíven fekszik.
– Mi történt vele?
– Nem sikerült sok információt kiszednem belőlük, tudod, milyen
szigorúan veszik az orvosi titoktartást.
Thomas próbált uralkodni a türelmetlenségén.
– És mégis mit mondtak?
– Agyvérzésnek tűnik. Állítólag nem volt magánál, amikor
megérkezett a helikopter.
– Agyvérzés? − Thomas hangján érződött a döbbenet.
Carina folytatta.
 – Nemsokára újra telefonálok, talán sikerül megtudnom valamit.
Valamit csak mondanak az állapotáról.
Thomas belemerült a gondolataiba.
Vajon Philip Fahlen egy szokásos agyvérzés áldozata lett? Vagy
valakinek sikerült elég patkánymérget belepumpálni, ami agyvérzést
okozott?
Akárcsak Kicki Berggren esetében.
Vajon ugyanaz ismétlődött meg az orruk előtt? De vajon ki áll a
dolog mögött? Ha valaki megmérgezte Philip Fahlent, akkor ez a
valaki más áll a többi gyilkosság mögött is.
Egy gyilkos, akiről nem tudják, kicsoda vagy hol tartózkodik. Akit
most már feltétlenül el kell kapniuk.
– Azonnal hívj fel, ha beszéltél velük. Teljesen mindegy, hány
órakor − kötötte Carina lelkére Thomas. − És − fűzte hozzá −, kérdezd
meg, mikor mehetünk be legkorábban a kórházba, hogy beszéljünk
vele.
Carina halkan felsóhajtott.
– Már megtettem. Nem örültek neki. Az egyik ápolónő azt
mondta, lehet, hogy meghal. Nagyon súlyos az állapota. Egyáltalán
nem valószínű, hogy valaha is felébred. Majdnem meglincseltek,
amiért megkérdeztem.
– Kérdezd meg újra. Rettentően fontos, hogy beszéljünk vele, ha
magához tér.
– Rendben − felelte halkan Carina.
Néhány másodpercig csend volt, majd a vonal megszakadt.
– Mielőtt újabb gyilkosság történik − mondta végül Thomas.

62. fejezet
A halászat szerencsésen alakult. A fiúk majdnem hat órát voltak kinn
a vízen, a hálóba hatalmas és kövér csapósügérek akadtak.
Adam nagyon büszke volt, amikor visszaértek. A hajó közepén ült
fülig érő szájjal, körülötte moszattal és tengeri fűvel teli halászhálók
hevertek.
– Ide nézz, anyu! Láttál már ennyi halat egyszerre?
Miután megtisztítottak annyit, amennyit csak tudtak, még mindig
volt egy teli vödör, amit beleöntöttek a mólón épült haltartóba. Olyan
volt, mint egy akvárium, a halak néhány napig vígan élhettek benne,
miután kifogták őket. Meglehetősen praktikus megoldás, és már a
kezdetektől a móló tartozéka volt.
Az újburgonyával és sárga rókagombával tálalt, parázson sült
sügér igazi nyári lakomának számított. Nora a kertben terített meg,
hogy élvezzék a kellemes estét.
Henrik nem ivott bort, mert még vissza akart menni, vitorlázni,
ezért csak Nora kortyolgatta az aranysárga chardonnay-t. Az étkezést
eperrel és fagylalttal zárták.
Mindketten a kávéscsészéjükkel ücsörögtek, de Henriknek
nemsokára indulnia kellett. Egyelőre még több óra volt a teljes
sötétedésig. A friss szélben még egyenesen álló zászlók időközben
lelankadtak. A dongók halkan zümmögtek.
A fiúk átugrottak a nagyszüleikhez, így Nora és Henrik kettesben
maradtak.
Ideje volt beszélgetniük.
Nora a férjéhez fordult.
– Szeretnék elmesélni valamit. Remélem, örülni fogsz, mert én
nagyon örülök.
Nora kinyújtotta a jobb kezét, és megsimogatta a férfi bal karját.
 Henrik kortyolt egyet a kávéjából, és kíváncsian fürkészte a
feleségét.
– Izgalmasnak hangzik. Mesélj, én hallgatlak.
Nora úgy döntött, hogy tudomást sem vesz a benne munkálkodó
izgalomról, és igyekezett minél pozitívabbnak hangzani.
– Amikor a múltkor a városban jártam, találkoztam azzal a
fejvadásszal, akiről már meséltem. Remek beszélgetésben volt
részünk. A munka nagyon érdekesnek tűnik. Pontosan olyan kihívás,
amire mindig is vágytam. És így végre megszabadulhatok az
elviselhetetlen főnökömtől. Viszlát, Ragnar!
Nora arcán mosoly jelent meg, majd mesélt a beszélgetésről és a
felmerült kérdésekről. Beszéd közben vadul gesztikulált mindkét
kezével. Nem tehetett róla, hogy egyre jobban belelovalta magát, és
egyre gyorsabban beszélt.
Egyszer csak észrevette, hogy Henrik egy szót sem szól.
Amikor Nora abbahagyta a beszédet, síri csend telepedett a kertre.
Majd végre Henrik is megszólalt:
– Úgy érted, a hátam mögött találkoztál vele?
Nora megmerevedett. Henrik hangja jéghideg, arca rezzenéstelen
volt. A férfi egyenesen ült a székben, és úgy mustrálta a feleségét,
mintha most látná életében először.
– Először nyugodtan akartam találkozni vele − felelte Nora lassan
−, hogy tudjam, egyáltalán megéri-e újra felhozni a témát neked.
– Tehát a hátam mögött történt?
A hangja olyan volt, mint az ostorcsapás.
– Nem kell ennyire komolyan venni. Egyszerűen úgy döntöttem,
hogy találkozom Rutger Sandelinnel, mielőtt beszélünk róla. Ez
akkora baj? − kérdezte Nora.
 A torkában hatalmas gombóc kezdett növekedni.
Nem Henrik, a férje ült vele szemben. Az asztal túloldalán egy
idegen ült. Egy fekete szemű, megvető pillantású idegen.
– Én ezt nem fogadom el − szólt a férfi keményen. − Ha azt hiszed,
hogy úgy irányíthatod ezt a családot, hogy jó legyen a karrierednek,
akkor nagyon tévedsz.
Nora nem hitt a fülének. Gyomra görcsbe rándult, a félelem
kígyóként tekeredett a rekeszizmára, majd felkúszott egészen a
torkába.
Biztos volt benne, hogy a férfinak nem fog tetszeni, hogy
találkozott a fejvadásszal, de abban is biztos volt, hogy rendezni tudják
a dolgot. Miért viselkedik így?
– Nem írhatod elő, hogy kivel találkozhatok, és kivel nem.
Nora szavai csípősebben hangoztak, mint gondolta, durcásnak
tűnt, mint egy kisgyerek.
– Azt csinálhatok, amit akarok, miután te is azt csinálsz, amit
akarsz, anélkül, hogy mással is foglalkoznál, mint az átkozott
munkáddal. − Henrik teljesen kikelt magából, még az ajka is
elfehéredett. − Ebben a kérdésben ne számíts rám − folytatta a férfi. −
Mérhetetlenül csalódott vagyok, azt remélem, tudod. Hogy lehetsz
ennyire önző? Két gyereked van, már elfelejtetted?
– Akárcsak te − felelte Nora. − Vitorlázz csak nyugodtan, majd én
megcsinálok mindent. − Nora olyan hevesen állt fel, hogy feldőlt a
széke. − Hogy lehetsz ilyen? Büszkének kellene lenned rám. Örülnöd
kellene, amiért valaki felhívja a feleségedet, és izgalmas munkát kínál
neki.
Nora vett egy nagy levegőt, és megpróbálta visszafogni a hangját.
– De te csak irigy és undok vagy.
 – Próbálom menteni, amink van. És azt akarom, ami a
gyerekeknek a legjobb. Te viszont úgy viselkedsz, mint egy
elkényeztetett kölyök, aki nem kapja meg a játékát. Nem holmi bábuk
vagyunk, akiket kedvedre rángathatsz − mondta Henrik.
A férfi keresztbe tett karral méregette a feleségét. Karizmai
megfeszültek.
Nora összezavarodva nézett maga elé.
Hiába is kereste a megértés apró fénysugarát a férje arcán.
Valamit, ami hozzákötötte ahhoz a Henrikhez, akit szeretett.
Ahhoz a Henrikhez, aki a férje volt.
Henrik ránézett az órájára, és felkelt az asztaltól.
– Mennem kell. Különben elkések.
Nora nem szólt egy szót sem. Képtelen lett volna bármit is
mondani. Utálta, hogy úgy megy el, hogy ki sem békültek, másfelől
viszont tudta, hogy úgyis felesleges lett volna folytatni a beszélgetést.
A legszívesebben ordítva elküldte volna a fenébe, de biztos volt
benne, hogy borzasztóan fogja magát érezni, ha nem békülnek ki.
Végül a józan ész győzött.
Nora olyan erősen harapott az ajkába, hogy még a vér ízét is érezte
a szájában. Utána vett egy nagy levegőt, de csak egy halk kérdést
tudott kicsikarni magából.
– Csak úgy elmész?
– Nem hinném, hogy sok értelme lenne folytatni. Egyébként meg
időre megyek.
– Henrik − szólt Nora −, maradj még, hogy megbeszélhessük.
A nő igyekezett kordában tartani reszkető hangját.
Ismét vett egy nagy levegőt, és elfojtotta a feltörni készülő
zokogást. Semmiképpen sem akarta elsírni magát.
 A kettejük közötti távolság szédítő volt. Leküzdhetetlen.
Nora csak egy néma pillantást kapott válaszul.
A férfi, aki megígérte, hogy jóban és rosszban is szeretni fogja,
bement a házba. Nora látta, amint összeszedte a cuccait, és a bejárati
ajtónál lógó mentőmellényét. Amikor ismét kiment a kertbe,
szándékosan témát váltott, de nem nézett a felesége szemébe.
– Üdvözlöm a fiúkat. Holnap éjfél körül érkezem, ha a szél is úgy
akarja.
A férfi már indulni készült, majd így szólt:
– Nincs kedvem erről többet beszélni. Szerintem már mindent
elmondtam. Most neked kell észhez térned, Nora.
Azzal kinyitotta a kaput, majd gyors és határozott léptekkel
elhagyta a házat. Menet közben felvette a mellényt. A vitorlászsákja
felvette a ritmusát. A férfi nem nézett vissza.
Nora a kertben állva figyelte, könnyei kegyetlenül égették a
szemét. Kézfejével letörölte őket.
Ha a fiúk nem épp abban a pillanatban érkeztek volna meg,
biztosan sírva fakadt volna.

63. fejezet

Nora a teraszon ücsörgött. Már lefektette a fiúkat, és azon töprengett,

hogy mégis mi történt közte és Henrik között. Már nem is emlékezett
arra, hogy mikor vesztek így össze a férjével. Még akkor sem érezte
magát ennyire boldogtalannak, amikor a fiúk kicsik voltak, és
állandóan éjszakázniuk kellett.
Hogy változhat egy pozitív hír ennyire negatívvá?
 Arra gondolt, hogy felhívja Thomast, de úgy érezte, nem lenne
helyénvaló közös barátjuknak fecsegni a házasságban felmerülő
problémákról, még akkor sem, ha évek óta ismeri.
Egyébként is leköti a gyilkossági ügy. Legutóbb is szörnyen
kimerültnek látszott.
A Henrik reakciója miatti idegesség és a sokk komoly súlyként
nehezedett a mellkasára, amit szinte fizikailag is érzett. Karja és lába
erőtlen volt, sőt már a torka is elkezdett fájni, mintha valami betegség
kerülgetné. Könnyei kegyetlenül égették a szemét.
Norának fogalma sem volt arról, miként reagáljon Henrik kemény
szavaira. Ha a férfi tényleg komolyan gondolta, akkor neki le kellene
tennie a malmöi munkáról. Ugyanakkor azt is mérlegelnie kellett,
hogy a férje nélkül is hajlandó lenne-e Malmőbe költözni.
Jobban fájt, mint gondolta.
Vajon a déli régió felelős jogtanácsosi beosztása megér egy válást?
Természetesen nem. De a válasz mégsem volt ennyire egyértelmű.
Nora bement a konyhába, elővette Henrik kedvenc whiskyjét, és
töltött magának egy kiadós adagot. Közben azt kívánta, bárcsak sose
hívták volna fel a személyzeti osztályról.
Kezében a pohárral felvette a vitorláskabátját, és lesétált a
mólóhoz. A fiúk mélyen aludtak. Nem félt egyedül hagyni őket arra a
néhány percre. Nora leült az egyik székre, és megcsodálta a tengert.
Mindig is jobban érezte magát a víz közelében. Általában már a
tükörsima víz látványa is megnyugtatta. Ám ezúttal nem így történt.
A mellkasára nehezedő súly ugyanolyan elviselhetetlen maradt.
Hirtelen lépéseket hallott, és összerezzent.
– Te egyedül üldögélsz itt?
Signe állt mellette, értetlenül méregetve a szomszédját.
 – Olyan szép az este. Csak meg akarom nézni a naplementét.
Nora megpróbált egy mosolyt kicsikarni magából, de csak grimasz
lett belőle. Nem tehetett róla, de egyszerűen potyogni kezdtek a
könnyei.
– Kedvesem, mi történt?
Signe aggódva nézte Norát.
– Semmi, semmi különös.
Nora is érezte, hogy ez nem tűnik túlságosan hihetőnek.
– De hiszen látom, hogy valami történt. Gyere, mondd el, mi a baj.
− Signe leült a Nora melletti székre, és kedvesen megsimogatta a
karját. − Olyan szörnyű azért nem lehet. Henrikkel kapcsolatos?
Egyébként is, merre kószál?
– Vitorlázik − szipogta Nora. − Most van a huszonnégy órás
verseny.
Nora a könnyeivel küszködve elmondta, hogy mi történt az este.
Nagyvonalakban leírta az új munkáját, a fejvadászcégnél tett
látogatását, végül Henrik reakcióját.
Signe kíváncsian fürkészte a szomszédját. A nap már lement, és az
árnyak vették át a helyét. Nora látta a Signe szemében tükröződő
aggodalmat.
– Te mit akarsz?
– Nem tudom − felelte Nora. − Illetve azt akarom, hogy Henrik is
akarja ezt a munkát.
– És ha ő nem akarja?
– Akkor nem tudom, mit akarok. De hogy mondhatnék nemet egy
ekkora ajánlatra? Mit fognak szólni a banknál, ha megteszem?
Egyébként is utálom a mostani főnökömet. Egy kész idióta.
Nora könnyei ismét potyogni kezdtek.
 – Egész életemben bánni fogom a döntésemet.
Nora most már úgy sírt, hogy az egész teste belereszketett.
Signe elővett egy zsebkendőt, és odanyújtotta Norának.
– Jól van, jól van − mondta. − Kedvesem, az ember sok mindent
megbán az élete során. Én mondom neked, ha az ember nemet mond
egy munkára, az nem ugyanaz.
Signe együttérzéssel fürkészte Nora arcát, majd kedvesen
megsimogatta.
– Olyan fiatal vagy még. Az egész élet előtted áll, és ott vannak a
gyönyörű gyermekeid is.
– Sosem bántad meg, hogy nem lett saját gyereked?
A kérdés olyan hirtelen szaladt ki Nora száján, hogy már nem
tudta megállítani. Ijedten fürkészte Signét. Ilyesmit sosem kérdezett
még tőle.
– Drágám, természetes, hogy mindig is akartam saját gyereket, de
sajnos nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt szeretnénk. −
Signe a gondolataiba merülve végignézett a tengeren. − Sok minden
nem úgy alakul, ahogy szeretnénk. És sok mindent megbánunk,
amikor már késő.
Nora töprengve visszasétált a házba. Összeszedte a kerti
bútorokon lévő párnákat, és becsukta az ajtót. Gyorsan meglocsolta a
muskátlikat, most, hogy lement a nap. Ezután lekapcsolta a
földszinten égő villanyokat, és felment a fiúk szobájába.
A házban síri csend uralkodott, csak a szuszogásuk hallatszott.
Simon most is térdelve, fejét a párnába fúrva aludt. Nora lehajolt,
és végigsimította bársonyos arcát. A fiú kissé megizzadt álmában, ezért
a haja összegöndörödött a füle fölött.
 Halkan felemelte Simont, és óvatosan bevitte az ágyába. A fiú
mocorgott, de nem ébredt fel. Nora lassan levetkőzött, és befeküdt a
kis meleg test mellé. Könnyei ismét potyogni kezdtek, miközben a
sötétbe meredve simogatta Simon le-fel emelkedő puha pocakját.
 Negyedik hét, péntek

64. fejezet

A digitális ébresztőóra 6.23-at mutatott, ekkor döntötte el Nora, hogy

befejezi az alvással való próbálkozást.
Simon összegömbölyödve feküdt mellette. A fiú már lerúgta
magáról a takarót, de még mindig tiszta izzadság volt a homloka. Nora
a nyitott ablakon át látta az égszínkék eget.
Gyönyörű nyári napnak néztek elébe.
Az éjszaka borzalmas volt.
Nora csak rövid időszakokra tudott elaludni. Izmai teljesen
megfeszültek. Úgy feküdt, mint egy cövek, karját szorosan a teste
mellett tartotta, mintha vigyázzállásban lett volna. Közben többször
felriadt, és a mellkasába könyörtelenül belehasított a fájdalom. Ettől
eszébe jutott a Henrikkel folytatott katasztrofális beszélgetés, és
menten sírva fakadt.
Norát egész éjjel válással kapcsolatos álmok gyötörték. Látta maga
előtt, amint el kell adniuk a házukat, és a gyerekek is új otthonba
kényszerülnek.
Azt is gondolhatta volna, hogy csupán egy szokásos összetűzésről
van szó, de a teste jobban tudta.
Az egész életük múlik ezen. Meglehetősen komoly döntés előtt
állt.
Nora belefúrta az orrát Simon meleg hátába, és érezte, hogy ismét
elered a könnye. A kisfiú illatától mégis mosolyognia kellett. Bármi is
történjen, a gyerekei mellette maradnak.
Nora szándékosan elhessegette a gondolatokat.
 Ma utaznak Grönskár szigetére. Már régóta meg szerette volna
nézni a szigeten álló világítótornyot. Mindig muris volt a Sandhamni
Barátok egyesületével kirándulni, ráadásul Signe és Nora szülei is
velük tartanak.
De vajon képes lesz uralkodni magán? Ha az édesanyja észreveszi
rajta, hogy történt valami, kénytelen lesz az egész történetet
elmesélni.
Az pedig lehetetlen lett volna, főleg, ha a gyerekek is ott vannak.
Nora úgy döntött, hogy nem szól semmit, és inkább úgy tesz,
mintha semmi sem történt volna. Érdekes módon az nem aggasztotta,
hogy Signe mindenről tud. Sőt, nem is bánta, hogy beavatta a kedves
szomszédját. Tegnap este tényleg szüksége volt valakire, akivel
beszélhetett. Ráadásul Signe nem az az ember volt, aki kéretlenül is
osztogatta a jó tanácsokat.
Nem úgy, mint Nora anyja.
Nora vett egy mély levegőt, és elhatározta, hogy másra fog
gondolni. Nemsokára Henrik is visszaér a vitorlázásból, majd akkor
folytatják.
Addig is sodródik az árral.
A Grönskárre tartó hajó az Ángbáts kikötőből indul fél tízkor. Ez
a sandhamni hajótaxi szállítja ki a kirándulókat a szigetre. A szükséges
felszerelések közé tartozik az étel és egy megfelelő pokróc, amire
leülhetnek. Azt tervezték, hogy a túra után rendeznek egy közös
pikniket a világítótorony szikláinál.
Nora ránézett az órájára, és látta, hogy még órák vannak az
indulásig. Akár el is kezdhetné bepakolni a piknikkosarat, úgy sincs
más programja. Keserű mosollyal az arcán lement a konyhába.
 Az előző napi palacsintákból pillanatok alatt varázsolt néhány
lekvárral töltött tekercset a fiúknak, neki pedig tökéletesen
megfelelnek majd a szendvicsek. Mellé uborkát és répát is bekészített.
A péksütemények mellől nem hiányozhatott egy nagy termosz kávé
és egy nagy üveg szörp.
Nora ismét ránézett az órájára. A mutatók negyed nyolcat
mutattak. Még több mint két óra az indulásig.
Nora unalmában nekiállt megteríteni az asztalt. Közben azon
tűnődött, hogy egy megfelelő smink leplezné-e a vörösre duzzadt
szemeit. Valószínűleg nem.
Akkor marad a sötét napszemüveg. Szerencsére hétágra süt a nap,
így cseppet sem lesz feltűnő.

65. fejezet

A hajó tele volt izgatott utasokkal. A társaság fele biztosan gyerek volt,
ezért meglehetősen hangosak voltak. Nora majdnem mindenkit
ismert a fedélzeten. Signe Kajsával együtt érkezett, és Nora szülei
mellett foglalt helyet. A hajó szép lassan elhagyta a kikötőt, és
Grönskár felé vette az útját.
Végül közvetlenül a világítótorony alatt kötött ki. Az északi
oldalon lévő kishajó-kikötő is elég mély volt, de a cementből épült
rakpart könnyedén befogadta a nagyobb hajókat is.
A sziget látványa káprázatos volt.
A világítótornyot gyönyörű sziluettje miatt a Keleti-tenger
királynőjének nevezték. Tulajdonosa a szigeti alapítvány volt, ők
gondozták és őrizték. A jelenlegi őr vagy felügyelő fanatikusan óvta a
tornyot és a jövőjét.
 A majd húsz méter magas torony büszkén magasodott a négyszáz
méter hosszú kis szigeten. A világítótorony emlékműként és
útmutatóként szolgált a védelmet és biztonságot nyújtó Sandhamn
kikötő mellett.
A felügyelő szétterpesztett lábakkal állt a kikötőben, és üdvözölte
a látogatókat. Vidám kísérője Sandhamnon lakott, és lelkesen
ecsetelte a torony történetét, miközben odavezette a csoportot a
bejárathoz.
– Grönskár világítótornyát az ismert építész, Carl Fredrik
Adelcrantz álmodta és tervezte meg 1770-ben, aztán gránitból és
homokkőből megépítették. A torony nyolcszögletű talapzata felül
kissé szélesebb volt, mint az alján. Eredetileg nyílt kőszénfűtést
használtak, majd 1845-ben egy úgynevezett repceolajjal működő
lámpa vette át a világítás szerepét. 1910-ben korszerűsítették a
világítást egy olyan készülék kíséretében, amely többféle jelzés
leadását is lehetővé tette.
A nő elhallgatott, és odahajolt Simonhoz és Adamhoz.
– Gondolhatjátok, fiúk. Amíg nem volt benne lift, a toronyőr
minden egyes szeneszsákot egyesével cipelt fel a lépcsők tetejére.
Kemény munka volt, az biztos.
Simon tátott szájjal figyelte az idegenvezetőt. A nő rámosolygott.
– Szerinted hány lépcsőfok van benne?
Simon elgondolkozott, majd feltartotta az összes ujját.
– Több mint ezek?
– Sokkal több.
– Öcsi, tuti több száz − szólt Adam lenézően pislogva a kisöccsére,
majd az idegenvezetőhöz fordult. − Az öcsém nem tud számolni, még
iskolába se jár.
 A kedves idegenvezető felnevetett, és megpaskolta a fiú vállát.
– Sajnos egyikőtöknek sincs igaza. Összesen kilencven lehet, de az
is bőven elég. Várjatok csak, míg felértek a tetejére.
A nő ismét a csoporthoz fordult, és így folytatta.
– A világítótornyot 1961-ben kapcsolták ki, akkor váltotta fel a
Korsö előtti Revengegrundet-torony. A kilencvenes években állami
segítséggel felújították a tornyot, és azóta gyenge zöld fény pislákol
Grönskár világítótornyából. Az öreg hölgy tehát tovább él.
Az idegenvezető a lépcsőre mutatott.
– Nyugodtan be lehet menni, csak óvatosan, mert elég szűk.
Nehogy valaki megbotoljon az egyenetlen lépcsőfokokon.
Nora megragadta Simon kezét, amikor rájuk került a sor.
A nyári meleg ellenére a toronyban hűvös és nedves volt a levegő.
Pihenőkkel négy részre osztották ugyan, de még így is elég nehéz volt
felmászni a lépcsőkön.
A lépcsőfokok jóval magasabbak voltak a hagyományos
lépcsőknél, így sokkal magasabbra kellett emelniük a lábukat.
Útközben egyszer véletlenül befordultak egy sehová sem vezető
beugróba.
Mire a tetejéhez közeledtek, Nora rájött, hogy sokkal jobb
kondícióban kellene lennie ahhoz, hogy ne lihegjen az erőlködéstől.
A nyári sétáknak és biciklizéseknek, nem beszélve a kocogásokról,
jóval több hasznuk is lehetne, gondolta Nora.
Az utolsó lépcsőrész után következett egy kis helyiség, ahonnan
egy fehér öntöttvas létra vezetett fel a kupolához, azaz a legfelső
kilátóra. A létra lábánál volt egy zöld ajtó, ami a torony körül futó
erkélyre vezetett ki.
– Kimehetek, anya?
 Simon könyörögve fürkészte Norát.
– Én is! − hallatszott Adam hangja.
Nora kinyitotta az ajtót, és kinézett. A földtől való távolság szédítő
volt. A nő megfordult, és komoly arcot vágva a fiúkra nézett:
– Akkor nagyon óvatosnak kell lennetek. Nem szeretnék idefent
rohangáló gyerekeket látni. Megértettétek?
– Gyere, Adam, fogd meg a kezem. Az én koromban nem árt, ha
kéznél van egy fiatalember, aki segít megtartani az egyensúlyt −
mondta a Nora mögött álló Signe, majd kinyújtotta a kezét, és
kivezette Adamot az erkélyre.
A kilátás fantasztikus volt.
A gyönyörű napnak hála tökéletesen látták az előttük elterülő
tengert. A vízben elszórtan fekvő több száz sziget és szirt
leírhatatlanul szép volt. Almagrundet világítótornya ott ragyogott a
horizonton, pedig számos tengeri mérfölddel odébb magasodott.
Alattuk jól látszódtak a régi szolgálati lakások, amelyeket
időközben gondosan felújítottak. Ott lakott a toronyőr, a gondnok és
a toronymunkákban segédkező emberek családja.
Biztosan nagyon zord és kemény, semmiképpen sem nőknek való
élet lehetett, gondolta Nora. Az összes házimunkát áram és folyó víz
nélkül kellett végezniük. Ráadásul a sötét évszakokban időjárástól és
egészségi állapottól függetlenül szüntelenül őrizni kellett a tüzet.
Manapság el sem tudja képzelni az ember, hogy milyen lehetett
ilyen körülmények között élni. Egy élet, amelynek csúcspontja egy
sandhamni kirándulás lehetett, ami nem volt több egy magányos
sétánál.
 – Ez egyedülálló, nem igaz? − kérdezte Signe Norától, majd
hangosan felsóhajtott. − Kiskorom óta járok ide, mégsem tudom
megunni a kilátást.
– Egyetértek − csatlakozott Nora a környéket csodálva.
Az idegenvezető időközben kilépett az erkélyre, és a korláton
pihentette a karját.
– Tudták, hogy a világítótorony gránitköveit a szigeten lévő
sziklákból vésték ki, majd többek között zúzott téglából és gotlandi
mészből építették fel? Messziről azért tűnik egy csodaszép mozaiknak.
Csupán a közepe készült roslageni homokkőből.
– Miért van a tetején egy gránitöv? − kérdezte Nora.
– Erre különböző elméletek születtek. A leghihetőbb az, hogy az
utolsó homokkőszállítmányok nem érkeztek meg, és az építők nem
bírtak tovább várni, ezért azzal folytatták, ami kéznél volt, azaz
gránittal − fűzte hozzá az idegenvezető kacsintva.
– Fantasztikus, hogy a mostani műszaki tudás hiányában is fel
tudtak húzni egy ekkora építményt a szigeten − mondta Nora.
– Még fantasztikusabb, hogy az eredeti rajzok nem olyanok
voltak, mint manapság, hanem gyönyörű akvarellfestményekként
díszelegtek − magyarázta a nő.
– Ezt hogy érti? Nem voltak tervrajzok? − kérdezte Signe
döbbenten. − Ezt még sosem hallottam.
– Valójában nem voltak. Egy C. H. Walmstedt nevű kőművesnek
köszönhetjük a torony kinézetét. Ragaszkodott ahhoz, hogy a torony
az akvarell alapján készüljön, de semmilyen műszaki részletezéssel
nem rendelkeztek annak idején.
– Lenyűgöző. Ezt sosem gondoltam volna − szólt Nora.
Simon megrángatta Nora kezét.
 – Most már mehetünk, anya? Fel szeretnék menni a tetejére.
– Persze, gyere!
A zöld vasajtón keresztül visszamentek a toronyba. Simon
elkezdett felfelé mászni a keskeny öntöttvas lépcsőn, ami egy díszes
gyaloghídba ment át, ami végigért az egész kupola átmérőjén, ami
nem volt túl nagy, talán két méter. Az ablaküveg a padlótól a tetőig
futott, és egy apró szellőző látszott a sarokban. Csak néhány ember
fért el rajta egyszerre.
A tériszonnyal küszködő emberek sosem merészkednének fel
ilyen magasra, gondolta Nora.
– Ide nézz, milyen jól látni innen Sandhamnot! − kiáltott fel
Simon. − Adam, gyere fel és nézd meg! − kiabált le a lépcsőn.
A kupola közepén helyezkedett el a lámpa, amelyet az
ezredforduló alkalmából gyújtottak meg újra.
– Simon, tudod, miért világít a toronylámpa zölden?
Nora az anyaggal letakart lámpákra bökött.
Simon kérdőn fürkészte az anyját.
– Azért, mert olyan szép szín?
– Nem, barátom, azért, mert a világítótornyot Grönskárnek
hívják, és a grön zöldet jelent. Így remekül illik hozzá a zöld szín.
Miután elhagyták a világítótornyot, és megették a szendvicseket,
Nora úgy döntött, megnézi a fényképekkel teli régi múzeumot. Az
anyja is vele ment, miközben a fiúk a nagyapjukkal és Signével
maradtak.
Amint ott állt, és lapozgatott a gyönyörűen illusztrált
könyvekben, eszébe jutott a nemrégiben Thomasszal és kollégáival
folytatott vita. A Kicki Berggren haláláért felelős patkányméreg volt a
téma.
 Már régóta meg szerette volna kérdezni az anyukáját arról, hogy
hol vette az otthon lévő folyékony mérget. Az utóbbi idők történései
és a Henrikkel való civakodás teljesen elfeledtette vele.
A válasz után azonnal elővette a telefonját.
Thomasnak feltétlenül tudnia kellett róla.

66. fejezet

Thomas az első csörgésre felvette a telefont. A nackai rendőrség

íróasztala mögött ült, előtte szanaszéjjel hevert mindenféle papír. Az
asztalon egy hideg teát tartalmazó csésze állt. A férfi rögtön látta, hogy
Nora hívja.
– Tudod, mit mesélt az anyám? − vágott bele a közepébe a nő. −
Hogy a régen otthon tartott patkányméreg Sandhamnról származott.
Anya a régi vegyesboltban vette, ami ugyanabban az épületben volt,
mint a Dykarbaren.
– Oké. Szóval a Kicki Berggren halálát okozó patkánymérget
Sandhamnon is be lehetett szerezni.
– Pontosan. A hetvenes években bezárt vegyesboltban. Anyám
azt állítja, hogy még mindig használja a szert, amikor néhanapján
meglátogatják a patkányok.
– Ezek szerint a méreg legalább huszonöt éve nem veszítette el a
hatását − szólt Thomas, majd összeráncolt homlokkal hátradőlt a
székben. − Ez tényleg lehetséges lenne? − kérdezte egy kis idő múlva.
– Fogalmam sincs. Szerintem kérdezd meg az Anticimextől, de
anya szerint még mindig hatásos.
Thomas próbálta megfogalmazni a gondolatait.
– Igazából bárhol beszerezhette a patkánymérget − folytatta.
 – Mindenhol meg lehetett vásárolni, nem csak Sandhamnon.
A férfi ismét hallgatott és gondolkozott.
Philip Fahlen immár tizenöt éve birtokolta a sandhamni házat.
Előtte egy trouville-i házat bérelt hosszú ideig. Ez legalább huszonöt
év. Másfelől pedig épp most feküdt warfarin mérgezés miatt a
kórházban. Ezt mindenképp megérte közelebbről is megvizsgálni.
Thomas egyik kezével közelebb húzott egy jegyzettömböt, és
feljegyzett néhány címszót a beszélgetésből.
– Köszönöm, hogy hívtál, Nora. Megbízok valakit, hogy fussa át
újra az ingatlan-nyilvántartást. Jó volna tudni, hogy kinek van több
mint huszonöt éve háza Sandhamnon. Talán találunk valami
érdekeset.
Thomas letette a telefont, és egyenesen Carina szobájába ment.
A helyiség sokkal lakályosabb volt, mint az övé. Az íróasztalon
egy sárga és kék virágokkal teli váza állt, mellette a család kutyájáról
készült fényképpel. Az üzenőtáblán különböző sorozatokról szóló
újságcikkek voltak olvashatók.
Hirtelen Thomas is ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy a
mostani személytelen környezete helyett egy otthonosabb és
barátságosabb légkörben dolgozhasson.
Gyorsan elmondta Carinának, hogy miért jött, majd megkérte,
hogy segítsen neki, amint tud.
A nő kissé bizonytalanul fürkészte a nyomozót. Egyik kezével
megigazította a haját, majd így szólt.
– Nem ebédelhetnénk együtt?
– Ebéd? − kérdezett vissza Thomas értetlenül.
 – Tudod, amit az ember napközben szokott enni. − Carina próbált
félig viccesen, félig komolyan beszélni. − Körülbelül fél tizenkettőkor,
például. Csak mi ketten.
Carina mosolygott, de látszott, mennyire fontos a számára, hogy a
férfi igent mondjon. Könyörgő hangsúlya azonnal leleplezte, amitől
még idegesebb lett. Nyilvánvaló volt, hogy komolyan gondolja a
dolgot.
Thomas nagyon meglepődött. Hirtelen azt sem tudta, mit
mondjon. Kissé zavarban volt, és gyorsan rápillantott az órájára. Végül
mégis megkönnyebbült, és úgy döntött, miért ne ebédelhetnének
együtt.
– Szívesen, csak megbeszélek valamit Margittal, és visszajövök.
Mondjuk egy negyedóra múlva?
Carina egy ragyogó mosollyal ajándékozta meg a válaszért.
– Rendben! Lemehetünk az étterembe is, ennyi hajtás után
megérdemlünk egy igazi ebédet. Mit gondolsz? Egyébként is péntek
van, nem árt egy kis kényeztetés.
Thomas azon vette észre magát, hogy fütyörészve sétálgat a
folyosón. Erre mostanában nem volt példa.
A nyomozónőhöz érve megbeszélték, hogy Margit délután
visszamegy a nyugati partra, hogy a családjával tölthesse a hétvégét.
Hétfőn délelőtt újra csatlakozik majd a nyomozáshoz.
A kórházban közölték, hogy semmiképpen sem tudnak Philip
Fahlennal beszélni, mert az éjszakai maratoni műtét óta még mindig
nem tért magához. Kiderült, hogy komoly agyvérzése volt, de
egyelőre nem tudták, hogy mi váltotta ki. A kórház dolgozói arra
kérték a nyomozókat, hogy estig legyenek türelemmel.
 A Fahlen feleségével folytatott beszélgetés sem hozott sok
eredményt.
Sylvia a konyha padlóján talált rá, de a férfi már akkor nem tudott
beszélni, és hamarosan elvesztette az eszméletét. A nyomozók
megkérték a feleséget, hogy amint el tud jönni a kórházból, fáradjon
be a rendőrségre egy hosszabb beszélgetésre.
Thomas röviden vázolta Margitnak a Norával folytatott
beszélgetést.
– Ha ez tényleg így van, akkor lényegesen leszűkíthetjük a szóba
jöhető elkövetők körét. Olyasvalaki jöhet szóba, akinek már a
hetvenes évek óta van háza Sandhamnon. Ezek szerint legalább
középkorúnak kell lennie.
– Hacsak valaki nem úgy vásárolt házat, hogy az előző tulajdonos
benne hagyott egy kis patkánymérget. Mint például Pieter Graaf
esetében − fűzte hozzá Margit szkeptikusan. Úgy tűnt, a nyomozónő
nem értett egyet teljesen a kollégájával.
– Philip Fahlen korban is stimmel − mondta Thomas −, és
majdnem harminc éve Sandhamnon tölti a nyarat.
– De most kórházban fekszik, és állítólag őt is megmérgezték −
pontosított Margit.
– Ez igaz − bólintott Thomas. − De azt még nem tudjuk, mi okozta
az agyvérzését.
– Pontosan − szólt Margit. − Bármilyen okból kifolyólag kaphatott
agyvérzést.
– Ebben a stádiumban semmit sem vehetünk készpénznek −
mondta Thomas. − De azért egy próbát megér.
A férfi kinyújtózott, és az ízületei hangosan recsegtek-ropogtak.
 – És mi van azzal a két kamasszal a finn hajóról, akikkel beszélni
akartál? − kérdezte Thomas. − Elérted őket?
Margit szomorúan csóválta a fejét.
– A lány mobilját senki sem vette fel, ahogy az otthoni telefont
sem. Megpróbálom megszerezni az egyik családtag mobilszámát. A
barátja mindenesetre nem tudta, hol lehet elérni, szerinte ezt a hetet
rokonoknál tölti Észak-Norvégiában.
– És a fiú nem mondott semmit?
– Azt mondta, nem tud semmit. Állítólag a lány látta a vízbe
zuhanó testet, de amikor kiabált, már túl késő volt. Úgy tűnt, a fiú
nem hisz a lánynak, szerinte csak látomása volt. Ráadásul elég sokat
ittak aznap este. A lány ezért ragaszkodott ahhoz, hogy a fiú elkísérje
másnap, amikor bejelentette. Jegyzeteltem beszélgetés közben, ha
érdekel.
Thomas látta, hogy Margit visszatartja az ásítást. Tudta, hogy azért
maradt fent és nézte át az anyagokat éjszaka, hogy ne legyen gond a
pénteki elutazása miatt.
– Mikor megy a vonatod? − kérdezte a férfi.
– Egy óra múlva. Hat körül érek oda. Elviszem a jegyzeteket, és a
vonaton újra átfutom őket.
– Ha találsz valamit, hívj fel.
-− Természetesen. Te is. Mit csinálsz délután?
– Arra gondoltam, hogy újra kimegyek Kicki Berggren lakásába.
Csak hogy biztos legyek abban, hogy semmin sem siklottunk át, annak
ellenére, hogy az igazságügyisek is ott voltak.
– Ez jó ötlet. Vidd magaddal Carinát, jobb, ha ketten néztek körül.
Kiválóan dolgozott az utóbbi hetekben. Szerintem nagyon jó rendőr
válhat belőle, ha bejut a rendőrtiszti főiskolára.
 Thomas egyetértett. Carina nagy segítség volt a nyomozás során,
úgyhogy nem volt semmi kifogása az ötlet ellen.
– Ez is jó ötletnek tűnik. Utána kimegyek Harőre. Nem ártana
néhány órára kikapcsolnom, ha lehet.
Thomas hatalmasat ásított, kinyújtózott, és megrázta a fejét.
– Ragadós − mondta kedvesen mosolyogva.

67. fejezet

A nackai parton lévő étterem tele volt lenge ruhákat viselő,

napbarnított emberekkel. A hosszú vendégmólóhoz különböző
nagyságú és fajtájú hajók voltak kikötve.
Az étterem a közelben dolgozók és a hajójukkal előszeretettel
felvágó látogatók körében egyaránt közkedvelt volt.
A móló végén egy óriási Princess hajót próbált a tulajdonosa
bemanőverezni két fehér motorcsónak közé. A férfi egyik parancsot
osztogatta a másik után, miközben feszült felesége egy hosszú rúddal
a kezében ugrált ide-oda, nehogy nekiütközzenek valamelyik
csónaknak. Az étterem vendégei kárörvendően mustrálták az előttük
zajló színjátékot.
Szegény pincérek le-fel szaladgáltak a jachton lévő asztalok
között, hogy mindenki kívánságait teljesítsék. Carina elővette a
napszemüvegét, és aggódva Thomasra nézett.
– Remélem, még lesz asztal. Elég sokan vannak.
– Nyugi. Én látok egy üreset ott, a sarokban. Kövess.
Thomas nagy léptekkel elindult.
Leültek a csíkos napernyővel árnyékolt asztalhoz. A szomszédos
asztalnál egy család ebédelt egy gyerekszékben ülő két év körüli
kisfiúval, és egy néhány évvel idősebb, izgő-mozgó lánnyal. A kislány
egy nagy fagylaltot szorongatott a kezében, miközben előre-hátra
szökdécselt a mólón, mit sem törődve édesanyja figyelmeztetésével és
édesapja utasításaival.
– Helyes kölykök, nem? − kérdezte Carina.
Thomas arcáról lefagyott a mosoly. Egy árnyék suhant át az arcán,
és csak bólintani tudott.
Carina legszívesebben a nyelvébe harapott volna. Hogy
mondhatta ezt Thomasnak? Gyorsan megpróbált valami egészen
másról beszélni.
– Beszéltem a telekkönyvi hivatallal. Azt ígérték, minél előbb
átnézik az ingatlan-nyilvántartást. Ha ma nem sikerül nekik, akkor a
hétvége után ezzel kezdenek. Mondtam nekik, hogy nagyon sürgős
ügyről van szó.
A férfinak eszébe jutott valami.
– Kitűnő. A nyomozás állását tekintve bármilyen nyom a
segítségünkre lehet. − Thomas végignézett a vízen, amelyen éppen
egy óriási hajó suhant el. − Főleg most, hogy úgy tűnik, Fahlenen kívül
más is szóba jöhet.
– Amint megvan az eredmény, átküldik. Legalábbis ezt ígérte a
férfi, akivel beszéltem. Sajnos az utaslistában nem találtam semmit, de
talán a nyilvántartással több szerencsénk lesz.
Carina elhallgatott, és idegesen kocogtatni kezdte az
evőeszközöket. Olyan téma után kutatott, ami nem túl személyes, de
mégsem szokványos irodai téma.
Ekkor eszébe jutott Thomas harői háza. Carina tudta jól, hogy
annyiszor utazik oda, ahányszor csak tud. Thomas arca szabályosan
felragyogott, ha a szigetről beszélt.
 – Mesélj a nyaralódról. Biztosan gyönyörű lehet ott, a szigeten.
Miközben Thomas leírta a házát és a harői környezetet, Carina
titokban jól megnézte a sötét napszemüvege mögött.
A férfi szimpatikus és barátságos volt, de ha a magánéletéről volt
szó, azonnal bezárkózott. Carina nem is emlékezett arra, hogy bármit
is mesélt volna magáról önként. Thomas képes volt a legkisebb
részletekbe is beletemetkezni, ha nyomozásról volt szó, de a
személyes témáktól teljesen elzárkózott. Ennek ellenére kettőjük
között a hangulat könnyed volt, sőt Carina szerint júliusban Thomas
meglepő módon kinyílt. Sokkal boldogabbnak tűnt, pedig a nyomozás
kivette az erejét.
– Tudsz követni?
Thomas kérdése hirtelen visszazökkentette Carinát a jelenbe. A
nő zavartan fürkészte a férfit, miközben lázasan keresgélt a megfelelő
szavak után. Vajon miből maradt ki?
Carina feladta, és csak mosolygott. Rajtakapták.
– Elnézést, kissé elkalandoztam.
Thomas felnevetett.
– Arra gondoltam, hogy elmegyek Krister Berggren lakására
délután. Nem ártana újra átnézni. Talán van ott valami, amire először
nem figyeltünk fel. Örülnék neki, ha elkísérnél. Négy szem többet lát,
mint kettő. Persze csak akkor, ha délután is tudsz koncentrálni.
A férfi kötekedve a magasba emelte az ujját.
– Még szép, hogy elkísérlek − válaszolta Carina lelkesen, hiszen
szívesen töltötte Thomasszal a délutánt.
A lány a tányérja fölé hajolt, és megpróbált kihalászni néhány
rákot a villájával. Egyre jobban haladt, ráadásul igazi rendőrmunkát is
végezhetett. Pontosan erre volt szüksége a főiskola előtt.
 – Mikor indulunk?
– Amint végeztél az evéssel.

68. fejezet

Amikor Thomas és Carina a bandhageni bérházhoz ért, egyetlen

embert sem láttak. Az egyetlen élőlény egy fehér farkú fekete macska
volt, körbenézés nélkül szaladt át az utcán.
A harmadik emeleten lévő lakás most is ugyanolyan csendes és
elhagyatott volt, mint korábban. A rendőrségi szalagok egyértelműen
jelezték, hogy idegeneknek tilos a bemenet.
Thomas kinyitotta a bejárati ajtót, és előreengedte Carinát.
A lakás levegője ezúttal még fülledtebb és dohosabb volt.
Átsétáltak a keskeny előszobán, és bementek a szakadt tapétájú
nappaliba. Az egyszerű berendezés, beleértve a foltos fekete
bőrkanapét, ugyanolyan ápolatlan volt.
Carina körbenézett.
– Nekem elég lehangolónak tűnik.
– Az biztos.
– Ez a Krister Berggren meglehetősen magányos lehetett.
A lányt kirázta a hideg.
Az ablak előtt egy pinty csiripelt önfeledten, mit sem sejtve arról,
mi folyik a házban. A város a forró nyári napokra jellemzően kihalt
volt. Akinek volt lehetősége, azonnal elmenekült a forró aszfalt és a
fülledt levegő elől. Gyorsan összepakolta a cuccait, és egyenesen a
legközelebbi strandra menekült. Csupán azok maradtak otthon,
akiknek nem volt pénzük vagy kedvük kiruccanni.
Thomas a középső szobára bökött.
 – Ha megnézem a hálószobát, vállalod a nappalit?
– Persze. Valami különlegeset keressek?
– Nem, csak az érzésem, mintha nem vettünk volna észre valamit.
Például egy bankszéf kulcsát, ahol a feketén megkeresett pénzét
őrizte, vagy valami mást, ami Sandhamnhoz kötötte. − Thomas
megvonta a vállát. − Bárcsak többet tudnék.
Carina elővette a kapitányságról magukkal hozott műanyag
kesztyűket, és komoly ábrázattal odanyújtott kettőt Thomasnak.
Látszott, hogy mindenáron profinak akar tűnni, de a férfi szemében
inkább bájosnak látszott.
Thomas módszeresen végigvizsgálta a hálószobát. A szürkésfehér
íróasztal összes fiókját kiborították az ágyra. A tartalmukat átnézték
és szortírozták. Az íróasztal után következett a szekrény. Semmi
különös nem volt benne. Csupán néhány fekete alsónadrág, pár
szakadt farmer, és egy Systembolaget logós viharkabát.
Az éjjeliszekrény fiókja is hasonló sorsra jutott, akárcsak a
szekrényben lévő polcok.
Az ágy alatt két szex-újságokkal teli sörösláda állt. Az újságokban
különböző nők, főként szőkék pózoltak. Az egész inkább szomorú
volt, mint izgató.
Egy óra leforgása alatt Thomas mindent átnézett a kis szobában.
Nem talált semmi újat, de mégis mire számított? Már túl voltak az
igazságügyi vizsgálaton, és az sem hozott használható eredményt.
Thomas vett egy nagy levegőt, és átment a fürdőszobába. Sem a
fehér fürdőszobaszekrény, sem a fürdőkád vagy a vécé mögötti
beugrók nem rejtettek meglepetést. A nyomozó cseppet sem volt
meglepve. Nagyon ritkán fordult elő, vagy csak a filmeken, hogy
titkos papírokra lelnek egy vécé mögött.
 Thomas megmozgatta a nyakát, és kinyújtózott, majd átment
Carinához a nappaliba. A nő a földön ülve vizsgálta a könyvespolc
tartalmát. A térdén egy fényképalbum hevert, amit az alsó polcon lévő
albumok közül vett ki. A videofilmeket már előttük átnézték, ezért
stószokban álltak az asztalon. A könyvespolcon lévő dobozokat
kivették, és a kanapéra ürítették.
Thomas felvette a mindenféle papírokkal és apróságokkal teli
egyik dobozt, és leült.
– Hogy haladsz?
– Így.
– Hogy állt pénzügyileg?
– Átnéztem a számláit több évre visszamenőleg, de semmi
különöset nem fedeztem fel. A számlakivonatát már láttuk, a ki- és
befizetések sem voltak rendkívüliek. Ha elfogadott is feketepénzt,
akkor sem tette be a számlájára, az egészen biztos.
– Erre emlékszem. Ezért kellene valahol lennie egy bankszéfbe
illő kulcsnak vagy valami hasonlónak. Elég okos volt ahhoz, hogy
tudja, hogy a feketén megkeresett pénzzel nem sétálhat csak úgy be a
bankba.
Carina egy halom újságra bökött.
– Átszortíroztam több tucat motoros-újságot és számtalan utazási
katalógust, de nem találtam semmit.
– Látom.
Thomas felvett egy 2004-es motorsport újságot, és elkezdte
lapozgatni.
– Úgy gondoltam, átnézem a fotóalbumait. Csak a biztonság
kedvéért. Te is végignézhetnél egyet. De csak ha nem a konyhával
akartad folytatni − mutatott Carina az albumokra.
 Thomas nem válaszolt, csak kihúzott egyet a stószból. Nem tűnt
valami újnak. Az oldalak enyhén megsárgultak, és a fényképek alatti
ragasztó is elengedett itt-ott. Az albumban rengeteg kép volt arról a
nőről, akinek a bekeretezett képe állt az asztalon. Cirádás kézírással
volt felírva minden egyes képhez, hogy ki szerepel rajta, és mikor
készült a fotó.
Bizonyára Krister édesanyja készíthette az albumot, mert a kézírás
is nőinek tűnt. Egyébként is nehéz lett volna elképzelni, hogy Krister
Berggren albumokat rendezgetne.
Valószínűleg örökölte az anyja halála után.
Thomas óvatosan lapozott. Sok fénykép már igencsak megsárgult.
Az egyiken Krister és Kicki Berggren szerepelt egy régi Volvo
Amazonban. Miután a fénykép fekete-fehér volt, nem látszott az autó
színe. Csak az volt nyilvánvaló, hogy a gyerekek nagyon élvezték.
Büszkén és magabiztosan ültek a hátsó ülésen, és mindketten magasba
emelt kézzel mutatták a mutató− és hüvelykujjukat.
Thomas hirtelen észrevette, hogy valami nagyon leköti Carina
figyelmét. Mintha egy borítékot próbált volna kipiszkálni a Krister
anyjáról készült egész oldalas kép mögül. Végül sikerült kihúznia, és
óvatosan kinyitotta. Carina összeráncolt homlokkal olvasta a rajta lévő
írást. Néhány perc múlva boldog mosollyal az arcán felnézett.
– Thomas, azt hiszem, megtaláltam a hiányzó darabot, amit egész
idő alatt kerestünk.
Thomas feszülten figyelte a nőt.
– Mire gondolsz?
Carina válaszul átnyújtotta a borítékot és a levelet.
A fiamnak, Kristernek, állt rajta. Halálom után olvasandó.
 69. fejezet

Thomas a levelet a kezébe véve rádöbbent arra, hogy megtalálták a

titok nyitját.
Széthajtotta a papírt, és elkezdte olvasni.
Drága Krister, sosem mondtam el neked, hogy ki az apád,
kezdődött. A kétoldalas levelet végig kézzel írták, méghozzá
ugyanazzal az írással, mint a fényképalbumot. A dátum szerint a
levelet egy éve írták. A borítékon nem volt bélyeg. Feltehetőleg nem
postázták, hanem személyesen adták át Kristernek.
Thomas lassan olvasta fel a szöveget. Miután befejezte, egy
darabig csak csendben ült. Utána Carinához fordult, aki végig figyelte
olvasás közben.
– Most már tudjuk, mi kötötte Krister Berggrent Sandhamnhoz.
A nő bólintott.
– És hogy ki az apja − fűzte hozzá.
Thomas feltartotta a levelet.
– Minden oka megvolt rá, hogy a szigetre utazzon.
– Persze, főleg, amikor rájött erre az anyja halála után − mondta
Carina. − A nő február végén halt meg, a férfi pedig március végén
tűnt el. Nem sokkal a temetés után biztosan elhatározta, hogy felveszi
a kapcsolatot.
Thomas elgondolkozva vizsgálgatta Krister egyik képét. A férfi a
fényképezőgép mellé nézett, mintha várt volna valakire vagy
valamire.
– Szóval egyszer csak megtudta, hogy ki az apja, és hogy Kickin
kívül is vannak rokonai − szólt a nyomozó.
 Carina kisimította a haját az arcából. Éppen egy Cecília
Berggrenről készült képet nézett, amin a nő a kezében tartva a fiát
komolyan kémlelte a fényképezőgépet.
– Micsoda sokk lehetett a számára − állapította meg a nő. − Ennyi
év után. Érdekes, hogy az anyja sosem mondta neki.
– Talán azért, mert szégyellte.
– Vagy csak védeni akarta az apját.
– Vagy Kristert − mondta Thomas. − Azt nem tudjuk, hogyan
reagált az apa. Lehet, hogy nem is akart tudni az anyjáról, miután
megtudta, hogy terhes. Hiszen a családja is megszakította vele a
kapcsolatot. Az egyetlen, aki támogatta, az Kicki apja volt.
Thomas próbált visszaemlékezni arra, hogy mit mesélt Kicki a
kapitányságon. Cecília segítség nélkül nevelte fel a fiát. Kemény idők
voltak, és alaposan meg kellett gondolnia, hogy mire ad ki pénzt.
Cecília abbahagyta az iskolát, majd Krister születése után
elhelyezkedett a Systembolagetnél.
– A levél elolvasása után biztos elhatározta, hogy húsvétkor
kimegy Sandhamnra, hogy felkeresse a rokonait − következtetett
Thomas.
– Akik talán nem is tudták, hogy létezik.
– Pontosan. Egyáltalán nem biztos, hogy tudtak a létezéséről.
– Kivéve az apát − fűzte hozzá Carina.
– De valami történt útközben, azaz a célhoz közel − folytatta
Thomas.
– Valami, ami a halálát okozta − szólt a nő.
– Majd az unokatestvére halálát.
– Ha egyáltalán összefüggnek a halálesetek.
– Miért ne függnének össze? − kérdezte Thomas.
 – Krister Berggren halálát fulladás is okozhatta. Lehet, hogy
leesett a hajóról. De az is lehet, hogy a Sandhamnra tartó hajón történt
valami.
– És Kicki?
– Fogalmam sincs − felelte Carina grimaszolva. − Számomra
igencsak hihetetlen, hogy csak úgy megölték.
– Aztán következett Jonny Almhult, erre most Philip Fahlen is
kórházban van, akiről ráadásul semmit sem tudunk − emlékeztette
Thomas, majd eszébe jutott a Margittal folytatott beszélgetése.
Ismét maga elé tartotta a levelet, és töprengve olvasgatni kezdte.
– Kétségtelen, hogy új kérdések merülnek fel. Ennek ellenére
felettébb különös…
A férfi hirtelen elhallgatott.
– Micsoda? − kérdezte Carina.
– Hogy egy apró jel sem volt. Semmi sem utalt a rokonságra. Azok
után, ami történt.
– Ez igaz − értett egyet Carina. − De nem is biztos, hogy valaki
ismerte. Feltehetőleg szégyellték. Abban az időben biztos hatalmas
botránynak számított.
– Az biztos. Egy házasságon kívüli gyerekkel senki sem
büszkélkedett az ötvenes években − csatlakozott Thomas. −
Meglehetősen különös beszélgetésben lesz részünk.
– Te még ma oda akarsz menni? − kérdezte Carina.
– Majd meglátom − válaszolta a férfi. − Elvégre nem olyan fontos.
Senki sem fog megszökni. És nem is biztos, hogy kibírnám.
A férfi fáradtan feltápászkodott a kanapéról.
– Eléggé kivagyok − mondta −, ezért inkább kimegyek Harőre,
ahogy terveztem. Majd holnap délelőtt elintézzük.
 Thomas ismét végignézett a kézzel írt levélen, majd gondosan
összehajtva visszatette a borítékba.

70. fejezet

Az egész este az övé. Magányra volt szüksége. Nora nyugodtan végig

akarta gondolni a helyzetet. Csak azt akarta, hogy békén hagyják, és
ne kelljen jópofát vágnia semmihez és senkihez.
Az előző esti beszélgetés után össze kellett szednie a gondolatait.
El kellett döntenie, hogy mit is akar mélyen legbelül.
Henrik még mindig a huszonnégy órás versenyen volt, éjfélnél
korábban biztosan nem ér haza. Addig is elgondolkozhatott azon,
hogy mit akar majd mondani neki.
A fiúk saját maguktól megkérdezték, hogy nem aludhatnak-e a
nagyszülőknél, Nora pedig nem kérette magát sokáig.
Átvitte a fiúk alváshoz szükséges cuccait, és most egyedül volt
otthon. Alig múlt fél kilenc. Odakint még mindig világos volt.
Noha Nora lelke még mindig háborgott, elhatározta, hogy a
gyomrát megnyugtatja. A boltban vett friss, filézett csirkehúst,
beáztatta lime-ba és szójaszószba, majd megsütötte a sütőben. Közben
összedobott egy kuszkusz salátát avokádóval, és hozzá egy édes
chilivel fűszerezett török joghurtos szószt. Az igazi kényeztetés végett
vett magának még egy tábla belga étcsokoládét is.
Igaz, a cukorbetegsége miatt óvatosan kellett bánnia az
édességekkel, de néha azért engednie kellett a kísértésnek.
Ez pont egy olyan alkalom volt.
A vacsora előtt úgyis dupla inzulint kell beadnia magának, miután
Grönskáren nem foglalkozott vele. A csokoládé valahol pont akörül a
dózis körül mozog, ráadásul úgy hírlik, hogy az étcsokoládé egy olyan
anyagot tartalmaz, amitől akkor is jobban érezzük magunkat, ha
egyébként szomorúak vagy lehangoltak vagyunk. Ez tökéletesen illett
az estéjéhez.
Aznap este a mesterséges jókedv szívesen látott vendég volt.
Nora elhatározta, hogy annak ellenére, hogy egyedül van, szépen
megterít, és kristálypohárból fogja kortyolgatni az italokat. Ez elég
ostobán hangzott, mégis helyesnek tűnt.
Összepakolt és kinyitotta a hűtőszekrényt, hogy evés előtt beadja
magának az inzulint. Az ampullák katonásan sorakoztak a legfelső
polcon.
Nora óvatosan felszívta az injekciós tűvel egy ampulla tartalmát.
Aztán egy másodiknak a felét is. Először megkopogtatta az injekciót,
majd szokás szerint a köldöke alatti zsírrétegbe döfte. A szer így
fejtette ki a legjobb hatását. Az üres ampulla a szemetesben landolt, a
félig telit pedig a konyhapulton hagyta.
Nora letette a csirkés tálat az asztalra, majd betette a majdnem
druszája, Norah Jones legújabb CD-jét.
Mielőtt végre nekiláthatott volna enni, eszébe jutott, hogy
megpróbálja felhívni Henriket. Lehet, hogy nem a legjobb
hangulatban voltak, Nora mégis tudni akarta, hogy van, és mikorra
tervezi a hazaérkezést. Ezenkívül szívesen hallotta volna a hangját.
Nora belenyúlt a nadrágzsebébe, de nem találta a mobilját.
Bement a konyhába, de ott sem találta. Különös, gondolta összeráncolt
homlokkal. Felsietett a hálószobába, hátha otthagyta.
Nora fogta az otthoni telefont, és felhívta a mobilszámát. Ki-
csöngött, de a házban semmi sem hallatszott.
Nora megállt a lépcsőkorlátnál.
 Mikor látta utoljára a telefonját? Lázasan kutatott az emlékeiben,
megpróbálta maga elé képzelni, mikor használta legutóbb. Mint
amikor visszatekernek egy filmet.
Grönskáren.
Felhívta Thomast, hogy elmesélje, amit megtudott az anyja által
használt patkányméregről. De utána hova tette a telefonját? Valahol
lennie kellett. Csak nem ejtette ki a szigeten? Nem lehet, hiszen egy
mély zsebű rövidnadrág volt rajta. Nora felsóhajtott. A fenébe.
Nemsokára kilenc óra. Ha siet, akkor gyorsan kihajózhat a
motorcsónakkal, és még világosban odaér. Nagyjából fél óra múlva
otthon is lenne.
Nora sóvárogva nézte az ínycsiklandozó vacsorát.
A mobiltelefon fontosabb volt. Sokkal fontosabb. Természetesen
nem a készülék, hanem a benne lévő telefonszámok. Elképzelni sem
tudta, hogy közel kétszáz számot írjon be egy új készülékbe.
Gyorsan magára húzta a mentőmellényét, és elővett egy
zseblámpát. Kivette a csónak kulcsait a bejárati ajtónál lévő kis kék
kulcsos szekrényből.
A torony felügyelője mindig tartott egy pótkulcsot a torony
melletti kő alatt, legalábbis ezt válaszolta a kiránduláson arra a
kérdésre, hogy mi történik, ha valaki elveszíti a torony kulcsát.
– Semmi vész − nevetett jóízűen −, mindig van a közelben egy
pótkulcs.
A férfi rábökött a bejárattól jobbra fekvő lapos kőre.
– És mi van, ha egy illetéktelen kezébe kerül? − kérdezte Nora.
– Na, mit gondol, mi történik akkor? − kérdezett vissza a férfi
kacsintva. − A toronyból nincs mit ellopni. Legfeljebb gyönyörködhet
a kilátásban.
 Nora lesietett a mólóhoz. Signe a csónakháznál ácsorgott, és
zsebre tett kézzel fürkészte a tengert. Szokatlanul szomorúnak tűnt, a
szeme körül sötét karikák virítottak.
– Te meg hová készülsz ilyen későn? − kérdezte Signe a felé
közeledő Norától.
– Ki kell mennem Grönskárre. Azt hiszem, kiejtettem a
mobilomat a kiránduláson. A fiúk a szüleimnél vannak, úgyhogy
gyorsan áthajózom megkeresni.
– Elkísérlek − szólt Signe −, legalább nem kell egyedül menned.
Nora elmosolyodott.
– Ez kedves tőled, de nem szükséges − válaszolta Nora. −
Megjárom egyedül, nem tart sokáig. Még sötétedés előtt visszaérek.
– Szívesen megyek, amúgy sincs semmi dolgom. Várj egy
pillanatot, visszaszaladok a mentőmellényemért.
Signe rátette a kezét Nora vállára.
– Nem szeretném, ha egyedül mennél, főleg azok után, ami
történt.
– Én örülök a társaságodnak − szólt Nora hálásan. − Örülök, ha
elkísérsz.
Nora beszállt a motorcsónakba, betette a kulcsot, majd
leellenőrizte, hogy van-e elég benzin. Nem volt kedve ott maradni a
tenger közepén.
Signe néhány perc múlva visszatért a mentőmellénnyel, beszállt a
csónakba, és ellökte a mólótól. Nora gyakorlott mozdulatokkal
Grönskár szigete felé kormányozta a motorcsónakot.

71. fejezet
A sandhamni szorost elhagyva Nora visszanézett a válla fölött. A
sziget fényei egyre távolibbnak tűntek. A jól ismert házak immár apró
pöttyöknek látszottak. Nora azon tűnődött, hogy talán szólnia kellett
volna a szüleinek a kis kiruccanásáról. Biztosan aggódnak, ha
meglátják az üres házat. Igaz, hamar megjárja az oda-vissza utat, és
nemsokára újra otthon lesz.
A hangos motortól nem tudtak beszélgetni, ezért Nora a
tükörsima vízen sikló hajóra koncentrált. Nemsokára elhagyták
Telegrafholment, majd jobb felől megkerülték Björkö szigetét. Tíz
perc múlva már tisztán látták Grönskár ismerős sziluettjét.
Friss tenger- és moszatillat terjengett. Egy-két vitorlás még
mindig odakint keresgélte a megfelelő kikötőt. Dél felől nemsokára
világítani fog a sandhamni torkolathoz közeli Svángen- és a
Revengegrundet-világítótorony.
Nora úgy döntött, hogy a kishajókikötő helyett a világítótorony
alatti, biztonságosabbnak tűnő rakparton köt ki. Nem volt kedve
sötétedéskor kóborolni.
A rakparthoz közeledve Nora lelassította a csónakot, az utolsó
métereken a hullámok vezették be a kikötőbe.
A rakparton egy négyszögletű cementtömb emelkedett ki a
sziklák közül, minden oldalán egy-egy vaskarikával. Nora a
nagyapjától tanult dupla félcsomóval gyorsan kikötötte a csónakot.
Mindig volt nála néhány pluszkötél, hogy bárhol és bármikor ki
tudjon kötni.
Hátrasimította a haját, ami a nagy szélben kiszabadult a
lófarokból, és Signe felé fordult.
– Megvárhatsz itt, ha akarsz − mondta. − Csak gyorsan felszaladok,
és körülnézek.
 Signe határozottan csóválta a fejét.
– Szó sem lehet róla, veled jövök. Nem mehetsz fel egyedül a sötét
toronyba ilyenkor.
Nora rámosolygott. Őszintén szólva, nagyon is örült, hogy Signe
elkísérte, és nem kellett egyedül kóborolnia a szigeten.
– Na jó, akkor menjünk!
– És hogy jutunk be?
– Tudom, hol tartják a pótkulcsot. De szerintem kint hagytam el
a telefont, úgyhogy először ott keresem. Aki keres, az talál, nem igaz?
A cementkikötő kövezete meglehetősen csúszós volt. A nedves
moha szürkészöld szőnyegként nőtte be a sziklákat. Nora gondosan a
lába elé nézett. Könnyedén megcsúszhatott volna, a kibicsaklott boka
pedig nem tűnt túl csábítónak.
Útközben eszébe jutott Aranyhaj, a bájos, hosszú hajú fiatal lány
története, aki egy toronyba zárva élte sivár életét. Egy ifjú lovag
mentette meg, amikor Aranyhaj leeresztette a haját, a lovag pedig
felmászott rajta és kiszabadította.
Norát kirázta a hideg. Nem szívesen lett volna bezárva Grönskár
világítótornyába, akármekkora haja is volt.
Nora és Signe óvatos léptekkel igyekezett a torony felé. Egyáltalán
nem látszott, hogy Signe nemsokára a nyolcvanadik életévét is betölti.
Fürge és szívós volt, még az egyenetlen úton is könnyedén
közlekedett. A többi szigethez hasonlóan itt is meglehetősen gyér volt
a növényzet. Csak néhány széltől meggyötört alacsony fenyőfa és
nyírfa volt látható.
Nora megpróbált visszaemlékezni arra, hogy pontosan hol
tartózkodott, amikor utoljára használta a telefonját a szigeten. Ha jól
emlékezett, akkor közvetlenül a torony bejárata előtt hívta fel
Thomast, és beszélgetés közben biztosan ide-oda járkált, ahogy
mindig. A mobilja feltehetőleg a torony közvetlen közelében lehet.
Nora átbotorkált a torony előtti bokrokon, de nem látott jól a
sötétben. Sajnos a zseblámpa sem sokat segített. A biztonság kedvéért
még egyszer átnézte a kis múzeumi bódé és a torony közötti részt, de
hiába.
Talán mégiscsak a toronyban hagyta el.
Indulás előtt még egyszer felment Adammal, és meglehetősen
siettek, ezért könnyen lehet, hogy akkor esett ki a zsebéből a telefon.
Nora lehajolt és kitapogatta a pótkulcsot. Tényleg ott volt a lapos
kő alatt, ahogy a felügyelő mondta. Gyorsan kinyitotta a lakatot, és
kitárta a fekete rácsos kaput.
– Jó sok lépcsőfok − szólt Signéhez. − Bírni fogod?
– Hát persze, annyira azért nem vagyok öreg. Gyere! − felelte a
nő.
Szép lassan vették a lépcsőfokokat, és közben minden
lépcsőfordulónál megnézték, hogy mennyit haladtak. Nora gondosan
bevilágította a helyiséget a zseblámpával, de sehol sem látta a mobilját.
Kár, hogy nem volt nála másik telefon, amivel felhívhatta volna a
sajátját. Erre nem gondolt indulás előtt.
A harmadik fordulónál volt egy hét lépcsőfokos járat, de Nora
nem emlékezett arra, hogy ott is járt volna. Biztosan megnézték, de
nem akkor, amikor újra felment oda. A biztonság kedvéért azért
bevilágított a lámpával.
Tovább folytatták útjukat az utolsó kicsi, kerek, körülbelül két
méter átmérőjű lépcsőfordulóig. Onnan már csak a keskeny, fehérre
festett öntöttvas lépcső vezetett fel a világítótorony legfelső részébe.
A lépcső mellett volt az a zöld színű ajtó, amelyik az erkélyhez
vezetett ki.
Nora Signéhez fordult.
– Várj meg itt, én felmegyek és megnézem. Nem szeretném, ha
miattam törnéd el az egyik csontodat.
A kis kupolából káprázatos kilátás nyílt. Nora már korábban is
megcsodálta, de most újra lenyűgözte.
Mintha egy felhő tetejéről fürkészte volna a tengert. Napközben
gyönyörű idő volt, de így, alkonyaikor még varázslatosabbnak tűnt. A
naplemente rózsaszínűre és sárgára festette az egész szigetet, és messze
a horizontnál az ég egybeolvadt a sötétzöld tengerrel.
Nora egy pillanatra teljesen megfeledkezett arról, hogy
összevesztek Henrikkel. Az elé táruló szépség új erőt adott neki.
Mégiscsak szép az élet.
A világítótorony előtt jól látszott a torony őrének lakhelye, ahol
most a gondnok lakott. Mellette számos régi lakóház állt, amelyek
mind a sziget tulajdonában voltak. A házak csendesek és sötétek
voltak, talán mindenki a Sandhamnon rendezett pénteki
mulatságokon tartózkodott.
– Találtál valamit? − visszhangzott Signe hangja a kupolában.
Nora körülnézett. Amikor 1961-ben lekapcsolták a
világítótornyot, a vezetékeket és a lámpákat megtartották, és a kupola
közepén helyezték el. A vezetékeket letakarták egy vászonnal,
miközben a lámpások gyér zöld fénnyel világítottak.
– Nem, semmit! − kiáltotta Nora. − Abszolút semmit.
Harö mögött már majdnem teljesen lement a nap, így még
sötétebb lett. Nora a mobiltelefon fémes fényét fürkészve lépkedett
óvatosan az erkélyen.
 – Várj, odaadom a lámpát − kiabálta Signe.
A nő átnyújtotta a keskeny lyukon. Nora éppen hogy elérte.
Nora jobbra-balra mozgatva a lámpát próbálta bevilágítani az
erkélyt, közben úgy érezte magát, mint egy öreg toronyőr. Még
egyszer ugyanott végigvezette a lámpa fényét, majd feladta. A telefon
nem volt a toronyban. Nora elindult lefelé a lépcsőn.
– Azt hiszem, mehetünk. A mobilom bárhol is lehet. Majd holnap
újra kijövök, és napfényben is megnézem. Most felesleges lenne
folytatni.
Nora iszonyúan dühös volt magára és a gondatlanságára.
Leérve megállt az erkélyhez vezető ajtó előtt.
– Ez csodaszép. Mintha isten lakna odakint a tenger és a horizont
között.
Aztán Signéhez fordult.
– Jól tudom, hogy a grönskári halászterület a Brand családé?
Signe bólintott.
– Igen, szinte minden, amit itt látsz, a miénk. Mint tudod, sokat
halászom. Elvégre muszáj valamit enni − szólt mosolyogva. A fejét
csóválva rátámaszkodott a lépcső korlátjára. − Sajnos mostanság
rengeteg orvhalász jár erre. Sokan nem tisztelik a hal birtokjogát.
Nora döbbenten nézte a szomszédját.
– Ezt szomorúan hallom. Szerinted Sandhamnról jönnek?
– Pontosan tudom, hogy kik azok, és hogy mely családokról van
szó − mondta Signe megreccsentve a nyakát. − Ennyi év után
elhiheted, hogy pontosan tudom, kik nyúlkálnak más
mézesbödönébe.
Az idős hölgy dühösen folytatta.
 – Ott van például a szerencsétlen Jonny Almhult. Holtakról vagy
jót, vagy semmit, de apa és fia is az én területemen halászott. Többször
is bebizonyosodott.
Nora kérdőn nézett rá.
– Honnan tudod, hogy ők voltak? Halászat közben lepted meg
őket?
– Nem volt rá szükség, mert lusták voltak ahhoz, hogy leszedjék a
hálótűt. Georg Almhult hálóját többször is elvettem.
– Elvetted?
– Nem tudtad? Ha valaki tiltott területen halászik, annak le lehet
foglalni a hálóját. Ez így ment hosszú-hosszú éveken keresztül.
– Ez egyfajta büntetés?
– Mondjuk, annak is nevezhetjük.
– Szóval ezért voltak más kezdőbetűvel rendelkező hálók a
fészeredben − szólt Nora.
Signe összeráncolta a homlokát.
– Ezt honnan tudod?
– Tegnap láttam a fészerben, amikor kölcsönvettem az egyik
hálódat. Már el is felejtetted? A fiúk tönkretették a miénket −
emlékeztette Nora.
Nora az erkélyajtónál állva töprengett, majd Signére nézett.
– De miért nem mondtad Thomasnak, hogy Almhult hálója is
nálad van? A rendőrséget biztosan érdekelte volna. A Berggrenre
gabalyodott hálón is a GA kezdőbetűk szerepeltek.
Nora nem talált szavakat.
Signe kinyitotta a száját, aztán mégis hallgatott.
A távolból sirályok törték meg a toronyban uralkodó síri csöndet.
Nora hirtelen mindent értett.
 – Krister Berggren nem is Almhult hálójába tekeredett. Hanem a
tiédbe − suttogta a nő. − Azt a hálót koboztad el, amikor Jonny és az
apja engedély nélkül halászott.
Signe félrenézett, majd lassan bólogatni kezdett.
– Pontosan.
– De miért nem mesélted el Thomasnak? Ez fontos lett volna a
nyomozás szempontjából. Azonnal fel kell hívnunk, amint
visszaértünk, hogy mindent elmagyarázzunk neki.
Signe hallgatott, miközben Nora próbálta csökkenteni a helyzet
komolyságát.
– Hiszen baleset volt. Neked semmi közöd a halálához, ugye?
Senki sem hibáztathat, amiért a hálódba akadt. Érted?
Signe némán állt a lépcső mellett.
– Signe? − kérdezte Nora.
A kérdés hangosan visszhangzott a világítótoronyban.

72. fejezet

A síri csend rátelepedett Norára és Signére. Az ijesztő hallgatás

mindkettőjüket megbénította.
Nora rémisztő igazságot látott kiülni Signe arcára.
A sokktól a falhoz hátrált, majd lerogyott az erkélyhez vezető ajtó
előtt. Alig bírt megszólalni.
– De baleset volt, ugye, Signe néni?
Zavarában úgy beszélt hozzá, mint amikor még kisgyerek volt.
Signe csóválta a fejét.
Arca teljesen megmerevedett, és csak a szája mozgott.
Kifejezéstelen hangja késként hatolt át a levegőn.
 – Krister Berggren miattam fulladt meg.
– De miért? Mit tett ellened? Nem is ismerted.
Signe könyörtelen tekintettel fürkészte Norát.
– Krister Berggren Helge házasságon kívüli gyereke volt.
Nora döbbenten meredt a nőre.
– Akkor rokonok voltatok? Megölted az unokaöcsédet?
Signe bólintott.
– Semmit sem tudott a családunkról, amíg meg nem halt az anyja.
Utána felkeresett, és apai örökségként a Brand-villát követelte tőlem.
Nora még sosem hallotta Signe hangját ilyennek. Mintha nem is
magáról beszélt volna.
Norát kegyetlenül rázta a hideg, és kezdte rosszul érezni magát.
Azt kívánta, bárcsak ez az egész egy szörnyű álom lenne, és hamarosan
felébredne.
– El kellett volna hagynom az otthonomat, Nora. Arra
kényszerített, hogy adjam el a házat, hogy megkaphassa a pénzét.
Sosem tudtam volna kiváltani.
Signe összetette a két kezét.
– Nem akartam megölni, de ez volt az egyetlen választásom.
Tudtam, hogy a halála után minden a régi lesz.
Signe elhallgatott, majd lehunyta a szemét, mintha el akart volna
hessegetni valamit.
– Legalábbis azt hittem − fűzte hozzá.
Signe vett egy nagy levegőt, majd folytatta. Úgy tűnt,
megkönnyebbült attól, hogy elmesélte.
– Aztán Sandhamnra mosta a víz a testét. Rögtön tudtam, hogy ő
volt az. Nem tudtam, mihez kezdjek. Azt hittem, soha többé nem kell
rá gondolnom.
 Nora a kezébe temette az arcát. Alig merte feltenni a következő
kérdést.
– És mi történt az unokatestvérével? A nővel, akire az imaházban
találtak rá.
Signe összekulcsolta a kezét, majd görcsösen dörzsölni kezdte.
– Az a szörnyű nőszemély. Egyszerűen csak feltűnt a semmiből.
Azt mondta, ő Krister unokatestvére, és hogy ő az egyetlen rokona és
örököse. Pimaszul követelte az örökségét.
Nora nehezen kapott levegőt.
– Így őt is megölted?
Signe elfordult.
– Nem hagyhattam, hogy elvegye tőlem az otthonomat. Minden
az ő hibájuk volt. Mindkettőjüké. Bárcsak ne jöttek volna
Sandhamnra, akkor mindez nem történt volna meg. − Az idős nő
hangja reszketett a dühtől. − Mit képzeltek ezek magukról? Hogy volt
merszük idejönni, és tönkretenni az életemet?
Nora nem tudta, mit mondjon. A nyelve olyan volt, mint egy
óriási és súlyos dudor, képtelen lett volna megszólalni.
– És Jonny Almhult? − nyögte ki végül.
Szavai olyanok voltak, mint a suttogás, szinte azonnal felfalta őket
a szűk helyiségben uralkodó sötétség.
Signe határozottan csóválta a fejét.
– Semmi közöm nem volt Jonny halálához. Esküszöm, hogy
fogalmam sincs, mi történt vele.
Nora nem tudta, mit higgyen.
Ezek szerint az ő Signéje megölt két embert. Signe néni, akit
kislány kora óta ismert.
A pótnagymamája.
 Signe megfordult, és elindult lefelé a lépcsőn.
– Kezd sötétedni. Van lámpája a csónaknak? − kérdezte Signe.
Nora némán csóválta a fejét. Annyira fázott, hogy még a fogai is
vacogtak. Néhány perc múlva felállt, majd óvatosan elindult lefelé a
kőlépcsőn. Signe már a második fordulónál tartott.
Nora elhagyta a sötét járatot. Lassan lépkedett, nehogy
megbotoljon az egyenetlen lépcsőn. Alig látott valamit, és a kis
zseblámpa sem segített sokat.
Nora hirtelen ajtócsapódást hallott.
– Signe, ott vagy? − kiabálta a sötétben, miközben igyekezett kissé
gyorsabban haladni.
Egyszer csak megbotlott, és legurult az utolsó lépcsőfokokon.
Koromsötét volt, ezért semmit sem látott. Fejjel előre zuhant a
kemény kőpadlóra. A halántéka hangos koppanással ért földet.
Tompán hallotta az ajtó túloldalán lévő Signe hangját.
– Nagyon sajnálom, Nora, de el kell intéznem valamit. Holnap
ideküldök érted valakit.
Nora mozdulatlanul hevert a földön. Utoljára Signe egyre
távolodó lépteinek visszhangját hallotta.

73. fejezet

Amikor Nora magához tért, még mindig koromsötét volt körülötte

minden. Azon tűnődött, hogy vajon mennyi ideig fekhetett ott. Nem
tudta, hogy percekről vagy órákról volt-e szó.
Nagyjából sejtette, merre lehet az ajtó, ezért megpróbált
feltápászkodni. A mozdulat pillanatában azonnal szédülni kezdett, és
hányingere lett. Valahogy sikerült feltérdelnie, és odamászott az
ajtóhoz. Megpróbálta kinyitni, de nem mozdult.
Bennrekedt a grönskári világítótoronyban.
Könnyek gyűltek a szemébe, ezért erősen beleharapott az ajkába.
Ne sírj, figyelmeztette magát, ne sírj.
Világosan kell gondolkoznia. Most mihez kezdjen?
Ismét rosszullét fogta el. Erős koncentrálással sikerült
visszatartania a hányást. Egész testében reszketett, de nem tudta
eldönteni, hogy az eséstől vagy a csökkenő vércukorszinttől volt-e.
Az ajka és a nyelve zsibbadásából az utóbbira következtetett. Ez
jelezte a veszélyesen alacsony vércukorszintet.
Nora kétségbeesetten kutatni kezdett az emlékeiben. Mikor is
adta be magának az inzulint? Körülbelül háromnegyed kilenc lehetett
este, és egy pluszadagot is bevett.
Ez teljesen normális, ha az inzulinadag után egy kiadós étkezés
következik. De nem evett.
Az inzulintól lecsökkent a vércukorszintje. Ráadásul, ha valaki
például fellépcsőzik a negyedik emeletre, akkor sokkal hamarabb
elhasználja a szervezetében lévő szénhidrátot. Ha ilyenkor nem jut
elegendő cukorhoz, kómába esik.
Utána pedig meghal.
Nora pontosan tudta, hogyan zajlik ez.
Először elgyengül és reszketni kezd, majd jön a szívdobogás és a
remegés. Ezt követik a koncentrációs nehézségek és a nyugtalanság. A
vércukorszint csökkenésével bágyadt, majd kibírhatatlanul álmos,
végül eszméletlen lesz.
Az ájulás kómához, a kóma halálhoz vezet. Csupán néhány óra
leforgása alatt a test végleg feladja.
 Nem kifejezetten kényelmetlen halál, gondolta Nora. De még nem
akart meghalni. Nem most, és nem így. Egyedül és egy
világítótoronyba zárva.
Megpróbált nem a gyerekekre gondolni, mert akkor úgyis csak
elfogta volna a sírás.
Már csak az volt a kérdés, hogy mennyi ideje van hátra. Ha elmúlt
éjfél, akkor nemsokára elveszíti az eszméletét. Bárcsak lenne nála
valami ennivaló.
Máskor mindig volt a zsebében egy-két szőlőcukor vagy valami
hasonló, de most nem foglalkozott ezzel, főleg mivel csak rövid időre
tervezte a távollétét.
Legszívesebben belerúgott volna saját magába. Egyáltalán csinált
valamit helyesen ezen az estén?
Hol van a zseblámpája? Lassan körbetapogatott, hátha megtalálja
a sötétben. Jeleket is adhatna vele. Aki sok időt tölt a tengeren, az jól
ismeri az S. O. S. jelzést. Három rövid, három hosszú, majd ismét
három rövid jel. A zseblámpával még azt is közölhette volna, hol van.
Ismét végigsimította a kezével a földet. Végre! Megtalálta.
Reszkető ujjakkal benyomta a kapcsolóját.
Semmi sem történt.
Nora a sötétség ellenére próbálta megvizsgálni a lámpát. Az üveg
betört, kicsit meg is vágta a mutatóujját. Óvatosan megrázta a füle
mellett, hogy hallja, belül is eltört-e. Nem hallott semmit, de ettől
függetlenül a lámpa nem világított.
Ismét könnyek gyűltek a szemébe. Valahogy értesítenie kell a
külvilágot, hogy hol van. Ekkor eszébe jutott, hogy ha megtalálta
volna a mobiltelefonját, akkor most tudna segítséget hívni. Lehet,
hogy nem kereste eléggé. Mi van, ha mégis a toronyban van?
 Nora térdre ereszkedett, és tapogatózni kezdett. Módszeresen,
centiméterről centiméterre.
A telefon nem volt sehol.
Kifulladva felmászott a következő lépcsőfordulóig, és többször is
körbemászta a helyet. Még a sötét járatba is benyúlt, de sehol sem
találta.
Négykézláb felmászott a pihenőig, ahol a kupolához vezető
keskeny lépcső is volt, majd’ összeesett. Kinyitotta az ajtót, hogy
beeresszen egy kis fényt, de az sem segített.
Senki sem tudja, hol van.
Képtelen volt tovább visszatartani a sírást. Egyre hevesebben
zokogott, miközben szüntelenül a fiaira gondolt, amitől csak még
jobban sírt.
Hogy lehetett ennyire elővigyázatlan?
Miért vesztette el a telefonját? Miért hagyta, hogy Signe elkísérje?
Miért nem szólt senkinek, hogy Grönskár szigetére készül?
Nora magzati pózban hevert a kemény kőpadlón. Az egyetlen,
amit hallott, a rövid és rémülettel teli lélegzete volt.
Karjával átkarolta a testét, így próbálta nyugtatni magát.
Gondolkoznia kellett, de a gondolatai önálló életet éltek.
Lelki szemei előtt látta, ahogy holtan fekszik a kőpadlón.
Elhagyatva és elfelejtve.
Ó, istenem, de félt.
A sötétség elérte a tetőpontját. A körülötte lévő világítótornyok, a
Svángen és a Revengegrundet már javában világítottak. A fények
rendszeres időközönként felvillantak.
Ahogy a szíve vert.
 74. fejezet

Nora ránézett az órájára, de a sötétben nem látta jól a mutatókat.

Mintha fél egy lett volna, de nem volt biztos benne.
Megpróbált lassan lélegezni, nehogy elfogja a pánik. Nem hagyta,
hogy a reszketés eluralkodjon az egész testén. Az egyetlen, aki tehet
valamit a helyzet ellen, az ő maga. Össze kell szednie magát, nincs más
megoldás.
Kis idő múlva úgy döntött, hogy felmászik a kupolára, mert onnan
nyílik a legjobb kilátás. Talán valaki visszatért a szigetre, segíthetne
neki? Nora kikukucskált a sötétbe, hátha lát valami életjelet
valamelyik háznál.
Semmi. Sehol semmi mozgás.
Miért nincs senki otthon éjszaka? Ez olyan igazságtalan.
Nora próbálta megsaccolni az erkély és a föld közötti távolságot.
Vajon le tud ugrani? Legalább húsz vagy huszonöt méter. A kemény
sziklákra érkezve biztosan azonnal szörnyet halna.
Valahogy csak tud életjelet adni magáról. Valaki csak van odakint,
aki meglátja. Nora ismét átkutatta a zsebeit, amikben nem sokkal
korábban a szőlőcukrot kereste. Az első zsebben csak egy pár kesztyű
volt. A másikban egy smirglipapír, egy ötkoronás, egy ajakápoló és egy
doboz gyufa rejlett.
Gyufa.
Talán valahogy tüzet gyújthatna, amivel jelezhetné, hogy itt van.
Érezte, hogy lassan kezd zsibbadni a karja és a lába. Ez is azt
jelezte, hogy túl sok inzulin volt a szervezetében. Igyekezett tudomást
sem venni az érzésről. A feladatára kellett koncentrálnia.
 A kupolában lévő lámpa fénye megnyugtatta. Meglehetősen
kísérteties volt, mégis biztonságot nyújtott. Az életre emlékeztette. A
lámpa részei sejtelmesen ragyogtak a zöld fényben. Az egész egy
lendarabbal volt lefedve.
Nora ránézett az anyagdarabra.
A len ég. Méghozzá jó gyorsan. Vajon több éghető anyagot is talál?
Nora megpróbálta feleleveníteni a torony többi részét. A
lépcsőfordulóknál lévő ajtókat biztosan faékekkel támasztották ki.
Esetleg faforgács is lehet mellettük.
Nora ismét lemászott a lépcsőn, és a jobb kezével végigtapintotta
az ajtó szélét. Az ajtó alatt egy faék volt, az öntöttvas lépcső alatt pedig
talált pár deszkadarabot meg egy kis faforgácsot. Mindent
összegyűjtött, majd továbbment a következő lépcsőfordulóig. Ott is
talált egy faéket, néhány faforgácsot és farudat is. A talált kincsekkel
óvatosan tovább haladt a sötét járatig. Bingó! Rengeteg deszkadarabot
talált, a sötétben kitapogatva körülbelül harminc centiméteresek is
lehettek. Ezek jó ideig égni fognak.
Nora kezdett elálmosodni. Végtagjai egyre nehezebbé váltak, a
nyakán hideg veríték csurgott végig.
Gyorsan betuszkolta a fadarabokat és forgácsokat a kabátja alá, és
felcipelte a kupolába. Gondosan felhalmozta őket az anyagdarab köré.
A faforgácsokat a tetejére szórta. A zöld lámpa tíz másodpercenként
felvillant, ami éppen elég volt ahhoz, hogy legalább valamit lásson.
Nora kimerülten igazgatta a kis építményét, majd gondosan
leellenőrizte, hogy a szellőző nyitva van-e. A mérgezéstől való
félelmet már legyőzte a kezdődő inzulinsokk. Szerencsére még
nagyon is az eszméleténél volt, ezért rákényszerítette magát a szellőző
ellenőrzésére.
 Kissé nehezen fókuszált, és egyre homályosodó látását sűrű
pislogásokkal kellett élesítenie. Tudta, hogy el kell hagynia a kupolát,
amint meggyullad a tűz. Olyan messzire kell mennie a tűztől,
amennyire csak tud.
Nora reszkető ujjakkal gyújtotta meg a gyufát. A láng fényében
meglátta a lámpa üvegében a tükörképét.
Rémült tekintet nézett vissza rá. Az arca feszültnek és szürkének
tűnt.
Vajon így néz ki az, aki haldoklik?
Nora az anyaghoz tartotta az égő gyufát. A gyufa elégett anélkül,
hogy bármit is meggyújtott volna. Nora meggyújtott még egy gyufát.
És még egyet. Továbbra sem történt semmi.
Nora kétségbeesésében kivett három gyufát, és mindegyiket
szorosan az anyaghoz tartotta. Először úgy nézett ki, hogy azok is
elalszanak, de aztán a lendarab hirtelen lángra kapott.
Nora kifújta a levegőt, és megkönnyebbülésében sírva fakadt.
Most már égett. Végre rendesen lángolt. A tűz belekapott a
forgácsokba, majd a fadarabokba, egyre nagyobb narancssárga
lángokkal égett.
Nora hátrálni kezdett, majd lement a lépcsőn. Minden egyes
mozdulat fájt. Mintha az egész teste ólomból lett volna. Kétség-
beesetten kapaszkodott a korlátba, nehogy elveszítse az egyensúlyt.
– Ne aludj el − motyogta, akárcsak egy mantrát. − Ne aludj el, az
istenért! Maradj ébren!
Lemászott az utolsó lépcsőfordulóig, ahol Signe rázárta az ajtót. A
fentről jövő füstszag kitartóan követte.
Nora borzasztóan fáradt volt. Már csak le akart feküdni, és be
akarta csukni a szemét. Egy pillanatra eszébe jutott a kupolában lévő
szellőző. Remélhetőleg elég oxigént enged be, nehogy megfulladjon a
füsttől. Egy idő után már képtelen volt ezen aggódni.
Utolsó erejével elmászott a zárt ajtóhoz, hogy olyan messze legyen
a tűztől, amennyire csak lehet.
 Negyedik hét, szombat

75. fejezet

Thomas mobiltelefonja kitartóan csöngött. A rádiós ébresztőóra

01.43-at mutatott.
– Tessék − morogta álmosan.
– Henrik vagyok.
Thomas azonnal felült az ágyban. A rendőrösztön azonnal átvette
az irányítást. Henrik sosem hívná fel csak úgy az éjszaka közepén.
– Mi történt?
Rövid hallgatás után Henrik ismét megszólalt.
– Tudom, hogy késő van, de épp most értem haza a huszonnégy
órás vitorlásversenyről, és Nora eltűnt. Nem aludt az ágyunkban. A
konyhában nincs semmiféle üzenet. Egyszerűen csak eltűnt.
– Összevesztetek?
Thomas szájából azonnal kiszaladt a rendőri kérdés anélkül, hogy
megállíthatta volna. Tudta jól, hogy mostanában nem volt felhőtlen a
hangulat a Linde családnál. Nora nem akart részletekbe bocsátkozni,
de Thomas tudta, hogy a férje nem fogadta kitörő örömmel a malmöi
munkaajánlatát.
– Félreérted a helyzetet − szólt Henrik dühösen. − A
vitorlásverseny előtt vesztünk össze, de ez egyáltalán nem jellemző rá.
Nora sosem tűnne el csak úgy. Az utóbbi időben történtek miatt nem
szeretnék kockáztatni. Ez most komoly.
Thomas nyugodtan reagált.
– Hívtad már a mobilját?
 – Persze, hogy hívtam − vágta rá Henrik −, de nem veszi fel,
mindig csak a postafiók jelentkezik. Többször kicsöng, tehát nincs
kikapcsolva.
Thomas gyomra összeszorult. Henriknek teljesen igaza volt. Ez
egyáltalán nem vall Norára, aki tipikus jogász volt, kézben tartotta a
dolgait, és mindig megmondta, hová megy.
– Nincs esetleg a vitorlásétteremben vagy a fogadóban? Beszéltél
a szüleivel?
– De, ők már aludtak, amikor odaértem. Susanne azt mondta, ma
éjjel náluk alszanak a gyerekek, holnap reggel pedig hálót vetnek a
nagyapjukkal. Nora állítólag azt mondta, hogy nagyon fáradt, és korán
lefekszik olvasni.
– Biztos vagy benne, hogy nem az egyik szomszédjával borozgat?
– Ilyenkor? Nora korán fekszik. Már jóval éjfél előtt elalszik, te is
tudod. Biztos történt valami.
A Henrik hangjában lévő idegesség időközben félelemmé
változott.
Thomas beszélgetés közben felvette a farmerjét. Az egész teste
feszült volt.
– A motorcsónak a kikötőben van?
A helyeslő válasz azonnal megérkezett.
– Megnéztem, ott van a csónak, igen.
Thomas már el is indult.
– Máris jövök. A motorcsónakkal körülbelül tizenöt perc múlva
ott vagyok. Addig a biztonság kedvéért nézz be a Dykarbarenbe és a
klubba. A legjobb esetben mégis ott iszogatja a kedvenc vörösborát.
Thomas magára húzott egy pólót, és leszaladt a kikötőbe. Magában
hálálkodott, amiért tavaly nyáron megvette magának az erős és
megbízható Buster Magnum motorcsónakot. Akár 65 kilométer per
órás sebességgel is bírt menni, ha kellett.
Akárcsak most.
Thomas gyorsan eloldozta a hajót, és gázt adott. Néhány perc
múlva már látta is Sandhamn fényeit. A gyomrában a félelem egyre
jobban terjedt. Rendőrként meg tanult bízni az ösztöneiben, most
pedig azt érezte, hogy valami nagyon nincs rendben.
Ha valaki másról lett volna szó, akkor egy egyszerű kaland is szóba
jöhetett volna, míg Henrik odakint vitorlázott. Nora esetében ez
azonban elképzelhetetlen volt. Ő túlságosan is kötelességtudó volt egy
nyári flörthöz. Ráadásul pontosan tudta, hogy Henrik éjjel érkezik
vissza.
Thomas már látta a Linde család mólóját a sötétben. Lelassította a
csónakot, majd beirányította a kikötőbe. Tapasztalt mozdulatokkal
kikötötte a hajót, majd gyors léptekkel Nora és Henrik házához sietett.
Henrik a kapuban találkozott vele.
– Gyere be − mondta. − Mutatnom kell valamit.
Bementek a konyhába. Az asztal szépen meg volt terítve egy
személy számára. Az asztal közepén egy nagy tál csirke állt. Látszott,
hogy már jó ideje ott volt.
– Úgy néz ez ki, mintha valahol máshol akarta volna tölteni az
estét?
Thomas megrázta a fejét.
– Mást is mutatok.
Henrik rámutatott a konyhapultra, amelyen egy kis ampulla
árválkodott.
– Ide nézz − mondta Henrik −, egy félig teli inzulinos ampulla. A
szemetesben találtam egy üres ampullát is.
 Thomas kérdőn nézett a férfira.
– És ez mit jelent?
– Nora mindig közvetlenül evés előtt adja be magának az inzulint.
A cukorbetegeknek ezt így is kell − magyarázta Henrik.
– Különben a szervezet képtelen hasznosítani az étkezés alatt
bevitt szénhidrátot.
– Ezek szerint bevette az inzulint.
Thomas nem értette, hogy mire céloz Henrik. A férfi felemelte a
tálat.
– Igen, de nem evett. Ehhez senki sem nyúlt, és még egy tábla
csoki is van mellette. Nora imádja az étcsokoládét, mégsem ette meg.
Thomas még mindig nem értette.
– És?
Henrik türelmetlenül mustrálta, majd lassan, mint egy gyereknek,
elmagyarázta még egyszer.
– Ha a cukorbeteg beadta magának az inzulint, akkor ennie is kell.
Méghozzá hamar. Különben inzulinsokkot kaphat, ami kómához
vezethet. − A férfi elhallgatott, és nyelt egy nagyot. − Ha valaki úgy
ad be magának inzulint, hogy utána nem kapja meg a megfelelő
mennyiségű szénhidrátot, akkor elveszíti az eszméletét, és meghal.
Legjobb esetben csak agykárosodást szenved. Most már érted, hogy
mit akarok mondani?
Thomas elsápadt. Teljesen átérezte a helyzet komolyságát.
Henrik leült az egyik konyhai székre, és a kezébe temette a fejét.
– Hol a bánatban lehet?
– Mennyi időnk van, hogy megtaláljuk? − kérdezte Thomas, aki
máris profiként próbálta analizálni a helyzetet.
 – Attól függ, mikor adta be magának az inzulint. Néhány óra után
már maradandó sérüléseket szenvedhet, attól függetlenül, hogy élve
találják meg.
Thomas érezte a felső ajkán megjelenő izzadságcseppeket.
– Menj el újra a szüleihez, talán van valami ötletük, hogy hol
lehet. Kopogj be a szomszédaihoz, kérdezd meg, hogy nem látták-e.
Ekkor eszébe jutott a levél, amit a múltkor találtak Krister
Berggren lakásán.
A hiányzó láncszem, amit eddig nem vettek észre.
Thomas Henrikhez fordult.
– Signe Brandnak köze lehet az egészhez. Meglátogatom.
Thomas egészen a nagy házig loholt. A Brand-villa magányosnak
és sivárnak tűnt. Ilyenkor az egész Kvarnberget elhagyatott volt. A
Sandhamnon nyári munkát végző fiatalok előszeretettel gyülekeztek
ott a kellemes hét végi estéken, de most síri csend ült a környéken.
Thomas bekopogott az ajtón. A házban semmi mozgás nem volt
észlelhető. A külső világítás le volt kapcsolva. Újra kopogott.
– Signe − kiabálta. − Signe, én vagyok az, Thomas. Kérlek, nyisd
ki.
Nem jött válasz.
Thomas tanácstalanul vizsgálgatta a sötét ablakokat, majd
körbejárta a házat. A tenger felőli verandaajtó gyakran nyitva állt,
talán azon bejuthat.
Ám az ajtó zárva volt, és a veranda teljes sötétségbe burkolózott.
Thomas meglátott az ablakon keresztül egy alakot. Mintha valaki
ült volna a benti fonott székben. Thomas újra bekopogott. Semmi
reakció. Úgy látta, mintha Kajsa feküdne a szék mellett, de ő sem
mozdult.
 Thomas hezitált. A birtokháborítást a rendőrségen belül sem
díjazták. De ez vészhelyzet volt.
Thomas ráhúzta a pólóját a könyökére, és betörte az ablakot.
Ezután benyúlt, és kinyitotta az ajtót.
Signe eszméletlenül ült a fonott székben. Nem volt magánál, de az
arca abszolút békésnek tűnt. Mintha megkönnyebbült volna. A térdén
egy régi és kopottas pokróc feküdt.
Thomas mindig változatlannak és időtlennek látta Signét. Szerinte
ugyanúgy nézett ki, mint régen, amikor megismerte Nora családján
keresztül. Most azonban vékonyabbnak és sápadtabbnak látszott.
Egy idős asszony.
Egy magányos asszony.
Kajsa mellette feküdt, egyik tappancsát a másikon pihentetve. A
farkát begörbítette a teste mellé. Nem lélegzett. Fekete bundája
teljesen mozdulatlan volt.
Thomas előrehajolt, és megérintette Signe nyakát. A vékony bőr
alatt nagyon gyenge, alig kivehető pulzust tapintott. Ritkán és kicsiket
lélegzett.
A férfi elővette a mobiltelefonját, és gyorsan előkereste Carina
számát.
– Itt Thomas. Igen, tudom, hogy éjjel van.
Thomas idegesen kalimpált a kezével Carina álmos tiltakozását
hallva.
– Figyelj rám. Most találtam rá Signe Brandra eszméletlenül a
sandhamni házában. Nem tudom, mi történhetett. Küldj érte egy
mentőhelikoptert, és jöjjön ide egy járőr is. Ezenkívül Nora Linde is
eltűnt, éppen keressük. Azonnal adj ki körözést, és rögtön hívj, amint
megtudsz valamit, akármi is az.
 Thomas kinyomta a telefont, és átszaladt Nora szüleihez.
Mindketten az előszobában beszélgettek Henrikkel.
– Henrik, menj át Signe Brandhoz. A verandán ül eszméletlenül.
Már kértem, hogy küldjenek egy mentőhelikoptert.
Nora anyja aggódva nézett a férfira.
– Mi folyik itt, Thomas? − kérdezte. − Mi történt Norával?
– Nem tudom, Susanne − felelte. − Te csak maradj a gyerekekkel.
Mi folytatjuk a keresést. Ne aggódjatok, egészen biztosan nemsokára
megtaláljuk.
Thomas azt kívánta, bárcsak olyan biztos lenne, mint ahogy
hangzott.

76. fejezet

A vadonatúj Arcona 36-os hajóban ücsörgő férfi boldogan fütyörészve

fürkészte a nagyvitorlát. Sok éve álmodozott egy ilyen vitorlásról, és
végre minden tengeren töltött másodpercet kiélvezhetett. A
vezetőülésben hátradőlve úgy kellett visszafognia magát, hogy ne
paskolgassa a kormányrudat.
Mindig is kormányrudat szeretett volna a vitorlásába. Azzal
sokkal jobban tudta irányítani a hajót a vízen. A kormányrúddal
pontosabban tudta kivédeni a szelet és a hullámokat, és közben tartani
a helyes irányt.
A vitorlázás majdnem jobb, mint a szex, gondolta.
Mindenesetre nem állt tőle távol.
Amikor felvetette a feleségének, hogy vitorlázzanak át éjjel
Horstenből Runmarőbe, a nő azt hitte, hogy elment az esze, és csak
döbbenten csóválta a fejét.
 – Akkor menj egyedül. Miért vitorláznánk éjjel? Mi van, ha
nekiütközünk egy másik hajónak?
Ám a nő egy idő után beadta a derekát. Azt mondta, nem bírja a
folyamatos vitát. Egy csésze teával a kezében összekuporodva ült egy
párnán a vezetőülésben, miközben szirtek és kis szigetek mellett
hajóztak el a sötétben.
– Ugye, hogy nem rossz? − kérdezte a férfi mosolyogva.
A felesége visszamosolygott rá.
– Nem, egész kellemes.
A férfi ismét leellenőrizte a vitorlavezetőt.
Lágy szellő fújdogált, alig volt több 10 kilométer per óránál,
viszont bőven elég volt ahhoz, hogy állandó mozgásban tartsa a hajót.
A könnyed Arcona erőlködés nélkül szelte a habokat. A hatalmas
orrvitorla felfogta a kis szelet, és teljes mértékig kihasználta.
– Ideadnád a hajótérképet? − kérdezte a férfi a feleségét. −
Nemsokára megérkezünk a Revengegrundet-világítótoronyhoz.
A nő letette a csészéjét, és elővette a térképet. Odanyújtotta a
férjének, aki egy zseblámpa fényében tanulmányozni kezdte. Kis idő
múlva visszaadta a feleségének.
– Ahogy gondoltam. Nemsokára ott vagyunk.
A férfi oldalra, kicsit távolabbra mutatott anélkül, hogy elengedte
volna a kormányrudat, és tartotta az irányt.
– Ha arra elnézel, akkor már látod is a Grönskáren lévő régi
világítótornyot. Tudod, amit a tizennyolcadik században építettek,
vagy inkább a tizenkilencedikben?
A férfi összeráncolt homlokkal töprengett.
– Amit a Keleti-tenger királynőjének hívnak?
– Pontosan.
 A feleség egyenesen a nagy torony felé fordult. Még a nyakát is
kinyújtotta, hogy jobban lásson.
– Nagyon erősen világít. Azt hittem, már nem is használják.
– Így igaz, azt hiszem, a hatvanas években szüntették be a
működését.
A nő felkelt kényelmes helyéről, és eltolta a kabin ajtaját. Behajolt
a nyíláson, és a lépcsőtől balra lévő egyik kampóról leemelt egy
messzelátót. Visszaült a helyére, és levette a távcső sapkáját.
– Te, ez úgy néz ki, mintha belül lángolna a torony.
A férfi felnevetett.
– Mit zagyválsz összevissza? Most csak képzelődsz.
– Akkor nézd meg a saját szemeddel!
A nő sértetten átadta neki a messzelátót. A férfi egyik kezével
utánanyúlt, hogy ne kelljen elengednie a kormányrudat. Odatartotta
a szeme elé, és hangosan felfüttyentett.
– Tényleg, igazad volt. A régi torony lángol!
– Mondtam. Miért nem hiszel nekem? − dőlt hátra a nő
győzedelmes ábrázattal.
– Értesítenünk kell a tengeri mentőszolgálatot − mondta a férfi,
majd a biztonság kedvéért még egyszer belenézett a távcsőbe.
– Tengeri mentőszolgálat?
– Nem hagyhatjuk, hogy leégjen a torony. Mi van, ha senki sem
tud róla? Lehet, hogy már nem is lakik ott senki.
– Nem hívhatnánk csak a segélyhívót?
A férfi lenézően pislogott a feleségére.
– A tengeren vagyunk, drágám. Ilyenkor a tengeri mentőket kell
hívni.
 Az asszony ártatlanul fürkészte, de nem szólt semmit. A férfi
odaintett neki, hogy üljön át a helyére.
– Tartsd a kormányt, amíg felhívom a Stockholm rádiót.
A házaspár helyet cserélt, és a férfi gyorsan leszaladt a hajó
belsejébe vezető lépcsőn.
A VHF rádió a tető rögzítésén lógott. A férfi megnyomta az ON
bekapcsoló gombot, és gyorsan beállította a helyes csatornát. A
rádióhullámok zúgása hamar betöltötte a hajót.
A férfi megmarkolta, és a szájához tartotta a mikrofont.
– Stockholm rádió, Stockholm rádió, Stockholm rádió, itt az S/Y
Hattyú beszél.
A férfi néhányszor megismételte a hívást. A rádió recsegett -
ropogott, és hirtelen felcsendült benne egy női hang.
– S/Y Hattyú, S/Y Hattyú, S/Y Hattyú, itt a Stockholm rádió.
– Nemsokára elhagyjuk Grönskárt Sandhamntól északkeletre.
Szeretném bejelenteni, hogy úgy néz ki, hogy a világítótoronyban
lángol valami, közvetlenül a toronyban.
– S/Y Hattyú, ismételje meg. Nagyon rosszul halljuk.
– Azt mondtam, hogy a grönskári világítótoronyban tűz ütött ki.
Megismétlem, a grönskári világítótoronyban tűz ütött ki.
A férfi megpróbált érthetőbben beszélni.
– S/Y Hattyú, biztos benne?
A női hang tanácstalan volt. Mintha fogalma sem lett volna arról,
hogy mit tegyen ilyen esetben.
– A válasz igen. Távcsővel is megnéztük. Látom a toronyban lévő
lángokat.
– Embereket is látnak?
 – Egyet sem. Elég elhagyatottnak tűnik a környék. Csak a
kilátóban lángoló tüzet látom.
A női hang elhallgatott néhány másodpercre, miközben a zúgás
egyre hangosabb lett. Majd ismét jól hallatszott.
– S/Y Hattyú, köszönöm az információt. Nemsokára
leellenőrizzük a dolgot. Köszönjük a segítséget.
A férfi ismét benyomta a gombot, és elégedetten mosolygott, hogy
teljesítette állampolgári kötelességét.
– Értettem, vége.
A férfi lekapcsolta a VHF-et, és visszaakasztotta a mikrofont.
Ismét felmászott a vezetőülésbe, és kíváncsian fürkészte a szigetet.
A távcsőben kisebbnek látszottak a lángok, habár lehet, hogy csak
beképzelte magának. A bejelentés közben vitorlázni is tudtak egy
kicsit, és a sziget immár a hátuk mögött volt.
Nem sok mindent lehetett csinálni ilyen körülmények között.
Vagy elalszik a láng, vagy leég a torony. Másfelől, ha már majdnem
háromszáz éve ott állt, akkor elég szívós lehet.

77. fejezet

Henrik rosszul volt az izgalomtól. Orvosként pontosan tudta, hogyan

reagál majd Nora a sok inzulinra. A férfi megpróbálta bebeszélni
magának, hogy a felesége rendesen evett, mert biztosan nem
kockáztatná az életét.
De akkor miért nem maradt otthon? És miért állt az étel
érintetlenül az asztalon?
Henrik magát hibáztatta az utóbbi napok veszekedéseiért. A
tengeren töltött huszonnégy óra sem változtatta meg a véleményét.
Ugyanolyan dühös volt, amikor partra szállt, de eldöntötte, hogy nem
vesz tudomást a kérdésről. Már egyszer elmondta a véleményét, és
ezzel le is zárta a témát.
Nem értette, hogy miért akarják a nők folyton túlragozni a
dolgokat. Sokkal jobb egy gyors döntést hozni, és utána tartani
magukat a megbeszéltekhez.
Most már bánta, hogy képtelen volt kompromisszumot kötni.
Látta maga előtt Nora arcát, amikor megszületett Adam. Annyira
büszke volt. Természetesen nagyon kimerült, de leírhatatlanul boldog
volt. A haja izzadt fürtökben lógott az arca körül, mintha egy maratoni
futás lett volna mögötte. És végül is tényleg az volt mögötte. Nora
egészen közel tartotta magához újszülött csecsemőjét, és az egész
lénye ragyogott.
– Ugye, milyen gyönyörű? − kérdezgette. − Ugye, milyen
gyönyörű? A mi fiunk!
Henrik különös ízt érzett a szájában. Fémes és fanyar íz volt.
Először nem tudta azonosítani, de aztán rájött, hogy mi az. Ugyanezt
érezte, amikor gyerekkorukban Mats, a legjobb barátja elesett a
biciklivel. Mats hosszú percekig nem volt magánál, és közben Henrik
jobban félt, mint addigi tizenkét életéve során bármikor.
Az aggodalom, a színtiszta félelem íze volt.
A Signe házában tartózkodó Henrik rájött, hogy nem tud mást
tenni, mint megvárni a mentőt, és minél előbb kórházba juttatni az
öreg hölgyet.
Később visszament Nora szüleihez. Thomas is ott volt. Henrik
reménytelenül csóválta a fejét, és Thomashoz fordult.
– Senki sem látta Norát. Mintha a föld nyelte volna el.
 Hirtelen megszólalt Thomas telefonja, amitől mindketten
öszszerezzentek.
Alig lehetett felismerni Thomas síráshoz közeli hangját, amikor
beleszólt a telefonba.
– Halló!
– Itt Carina.
– Mi történt?
– Beszéltem a Stockholm rádióval és a tengeri mentőkkel.
Egyikük sem tudott különleges hírrel szolgálni, kivéve a szokásos hét
végi tumultus hírével.
Carina elgondolkozott egy időre.
– A Stockholm rádió azt is mondta, hogy egy vitorlás betelefonált,
hogy szerinte lángol a régi grönskári világítótorony. Megpróbálták
értesíteni a toronyfelügyelőt, de biztos egy másik szigeten
tartózkodik. Mindenképpen átmennek, hogy kiderítsék, mi a helyzet.
Nem tudom, hogy ennek van-e értelme, de te mondtad, hogy hívjalak,
amint megtudok valamit. Grönskár pedig Sandhamn mellett fekszik.
Ihomas Henrikre kapta a fejét.
– A grönskári világítótorony ég. Lehetséges, hogy ott van?
– Thomas gyorsan megfordult, és odahívta Nora szüleit. − Ég a
grönskári torony. Norának lehet hozzá köze?
Nora apja rémülten nézett.
– Ma voltunk ott a Sandhamni Barátokkal egész napos
kiránduláson.
Susanne megjelent az ajtónyílásban. Keresztbe tett karral, és
sápadt arccal mustrálta a férfit.
– De mit keresne ott? Ráadásul ilyenkor?
– A fenébe!
 Thomas ekkor jött rá, hogy valamin átsiklott Signe lakásában.
Amikor bement a verandán, egy mentőmellény hevert a földön.
Valahogy nem illett oda, és ez meglehetősen idegen a rendszerető
Signétől. De ha éppen akkor tért vissza a tengerről, akkor érthető volt.
Ahogy az is, hogy miért állt Nora motorcsónakja a kikötőben.
– Szerintem Nora Grönskáren van − szólt Thomas. − Menjünk oda
a hajómmal. Két különös dolog mindig összefügg.

78. fejezet

Henrik és Thomas gyorsan leért a mólóhoz. Henriknek épphogy

sikerült kioldania az utolsó kötelet is, amikor Thomas már meghúzta
a gázkart. A vízi rendészetnél megtanulta, hogyan uralja a hajót nagy
sebesség és sötét esetén.
Ennek ellenére nem vette észre a feléjük közeledő motoros
gumicsónakot, csak akkor, amikor már közvetlenül előtte volt.
A lámpa nélkül közlekedő csónakot mintha ágyúból lőtték volna
ki. A sofőrje minden bizonnyal fittyet hányt a 10 kilométer per órás
sebességkorlátozásra, mert legalább 75-tel száguldott.
A csónak szinte a vízfelszín felett siklott. A fiatal és részeg sofőr
elvesztette az uralmát a jármű fölött.
A hangszórókból rockzene üvöltött, ezért Thomasnak még időben
sikerült észrevennie a csónakot, így nem ütköztek össze. Közben jól
látta a vezető rémült arcát és a fiatal lányok kacaját, ami hirtelen
hisztérikus sikollyá változott. Annyira közel voltak egymáshoz, hogy
Thomas még a másik hajó gumiszagát is érezte.
Thomas olyan erősen szorította a kormányt, hogy még az ujjai is
belesajdultak. Ösztönösen próbálta kikerülni a gumicsónakot, ezért
amennyire csak lehetett, balra rántotta a motorcsónakot. A csónak
kissé megdőlt a hirtelen irányváltástól, ezért rengeteg víz ömlött be
bal oldalról. A motoros gumicsónak ennek ellenére feléjük száguldott.
Thomas látta, hogy már nincs mit tenni.
A két hajó milliméterekkel elkerülte a halálos ütközést, de így is
összekoccantak.
A rémült sofőr megpróbálta jobbra kormányozni a járművet, de
már nem bírta irányítani. A koccanás következtében a két csónak
kimozdult a pályájáról, a katapulthatás pedig azonnal baloldalra
irányította gumicsónakot. A motor hangosan felbőgött, majd a sötét
vízfelszínen sikló hajótest egyszer csak az élére állt.
A csónak néhány pillanatig a bal peremén egyensúlyozott,
miközben a fiatalok kétségbeesetten kapaszkodtak, amibe csak tudtak.
Végül a gravitáció győzött, és a hajó egy hangos és tompa
puffanással fejjel lefelé a vízbe csapódott. Az utasok tehetetlenül a
tengerbe estek.
– A rohadt életbe! − kiabálta Henrik. − Honnan jött ez a
gumicsónak?
Az ütközés lerántotta Henriket a padlóra, de közben sikerült
megkapaszkodnia egy kötélrögzítő pöcökben.
Thomas még mindig a dülöngélő motorcsónakot próbálta
egyenesbe hozni. Amikor végre sikerült átvennie az irányítást, egy
nagy U kanyarral visszafordult a gumicsónak körül sikítozó
fiatalokhoz.
– Jól vagy? − kérdezte Thomas az éppen feltápászkodó Henriktől.
– Nem − felelte a férfi −, de megmaradok.
Thomas nem sokat látott a sötétben, de igyekezett közelebb
menni a pórul járt fiatalokhoz.
 – Te látsz valamit? − kérdezte.
Henrik áthajolt a korláton, hogy jobban lásson.
– Látok hét, nem, nyolc vagy kilenc embert a vízben − kiabálta
Henrik. − De lehet, hogy többen is vannak.
– Segítenünk kell − mondta Thomas, miközben arra gondolt, hogy
Norát kellene keresniük. Azt is tudta, hogy nem hagyhatják magukra
a szerencsétlenül járt fiatalokat.
Thomas elővette a mobiltelefonját, és felhívta a vízi rendészetnél
dolgozó Peter Lagerlöf nevű barátját. Thomas abban reménykedett,
hogy ő van szolgálatban, és hogy a hajója Sandhamn közelében
tartózkodik. A meglehetősen kevés hajóval rendelkező vízi rendészet
nem mindig tudott azonnal segítségre sietni.
Thomasnak szerencséje volt.
A rendőrségi hajó éppen Korsőn, csupán néhány percre volt
onnan. Peter azonnal riasztotta a tengeri mentőket is, hogy Thomas
minden figyelmét a balesetre fordíthassa.
A nyomozó óvatosan a fiatalok mellé manőverezte a csónakot.
Három fiatal lány hisztérikusan rugdosta a vizet, miközben
kétségbeesetten kapaszkodtak a gumicsónakba. A többiek segítségért
kiabáltak. Thomas lelassított, és üresben siklott, hogy minél előbb a
fedélzetre tudják húzni a sokkos állapotban lévő csuromvizes
lányokat.
– Hányan voltatok a gumicsónakban? − kérdezte Thomas.
– Nem emlékszem − válaszolta az egyik lány sírva lerogyva a
csónakpadra. A többiek nem voltak beszámíthatók.
– Hányan voltatok a csónakban? − próbálkozott Thomas újra.
– Ez nagyon fontos, próbálj meg emlékezni.
A lány üveges szemekkel meredt a férfira.
 – Nem emlékszem. Olyan sokan voltunk. Csak egy kanyar erejéig
ültünk be.
Te jó ég, gondolta Thomas. Hiszen ezek még gyerekek. Kamaszok,
akik a felnőttek játékával játszadoznak. Fogalmuk sincs, hogyan
uralják az efféle csónakokban rejlő erőt.
Henrik áthajolt a hajó szélén, hogy felhúzzon egy fiatal fiút.
Megragadta a karját, de amikor a fiú éppen ki akart mászni, a mellette
lévő hisztérikus lett.
– Engem, engem először! − ordította, és a barátja vállába
kapaszkodva egyre lejjebb húzta a kikászálódó fiút.
Thomas nem merte elengedni a kormányt, nehogy véletlenül
elsodródjon a hajó.
– Henrik! − kiáltotta. − Állítsd meg, a víz alá nyomja a társát.
Henrik lejjebb hajolt, a bal kezével megragadta a fiú pólóját, majd
a jobb kezével adott neki egy hatalmas pofont.
– Állítsd le magad − förmedt a fiúra Henrik −, különben hazáig
úszhatsz. Mindkettőtöket kimentünk.
A fiú megmerevedett, majd elengedte a másik fiút. Kimeresztett
szemmel figyelte, amint Henrik egymás után felhúzta őket a hajóra.
Thomas már látta a szeme sarkából a közeledő rendőrségi hajót, és
megkönnyebbülve felsóhajtott. Minden elvesztegetett perccel
veszélyeztetik Nora életét.
Thomas látta, hogy a rendőrségi hajó is felvett néhány fiatalt a
vízből.
– Sebastian − szipogta a motorcsónakban ülő egyik lány. − Látta
valaki Sebastiant?
– Mit mondtál? − kérdezte Henrik.
– Sebastian vezette a hajót. Én kértem meg rá. Hol van?
 Henrik Thomasra kapta a fejét. A férfi megrázta a fejét, és
körbenézett. Senkit sem látott a vízben.
– Meg kell találnunk Sebastiant, mert az egész az én hibám −
zokogta a lány.
– Lehet, hogy a hajó alatt van? − kérdezte Henrik halkan
Thomastól.
Thomas egy pillanatig sem hezitált. Egyáltalán nem volt
lehetetlen, ha nem sikerült kiúsznia, akkor lehet, hogy ott van.
Remélhetőleg egy légbuborékban.
– Nesze, fogd a hajót − mondta Henriknek, és elengedte a
kormányt. Gyorsan levette a pólóját és a farmerját, és belevetette
magát a vízbe. Szerencsére meglepően meleg volt, pedig legalább húsz
méter mély lehetett arrafelé. Thomas gyors karcsapásokkal odaúszott
a felfordult hajótesthez. Kezét a gumifelületnek támasztva próbált
hallgatózni. Minden olyan hang fontos volt, ami egy vízben lévő
emberre utalhatott. Thomas vett egy nagy levegőt, és lemerült a
csónak alá.
Koromsötét volt, alig látott valamit. Pár percig tapogatózott, majd
kénytelen volt felúszni a felszínre levegőért. Amikor harmadszorra
úszott fel, a rendőrségi hajó pont mellette tornyosult. Peter állt az
előfedélzeten, és egy erős reflektorral világította be a környéket.
– Van nálad víz alatti lámpa? − kérdezte Thomas.
Peter bólintott, és odakiabált valamit a rendőröknek. Lehasalt a
fedélzetre, és lenyújtotta a lámpát Thomasnak, aki azonnal vett egy
mély levegőt, és ismét beúszott a gumicsónak alá.
A lámpa fényében meglátta a kormány és az ülés közé szorult fiút.
Haja a feje fölött úszott, és úgy nézett ki, mint a tengerifű.
 Thomas megpróbálta kihúzni, de elfogyott a levegője. Ismét fel
kellett úsznia a felszínre.
– Láttál valamit? − kérdezte Peter a felbukkanó Thomastól.
– Egy fiú van a csónak alatt − zihálta Thomas. − De nem tudtam
kihúzni. Megpróbálom újra.
Thomas nagy levegőt vett, és ismét lemerült. Most, hogy tudta,
hol van a fiú, sokkal gyorsabban tudott haladni. Hirtelen meglátta
Petert is a vízben. Thomas mutatta neki, hogy fogja meg a fiú egyik
lábát, és háromra húzza meg.
Közös erővel sikerült kiszabadítaniuk. A felszínen már a többiek
segítettek kiemelni a vízből.
– Él még? − kérdezte Thomas.
Legbelül pontosan tudta a választ, de akkor is fel kellett tennie a
kérdést.
Az egyik rendőr sajnálattal nézte.
– Ennél halottabb nem lehetne − felelte, miközben együttérzően
mustrálta a fedélzeten elterülő fiút. − Borzasztó, de már nem tehetünk
semmit. Túl késő.

79. fejezet

z ég kezdett kivilágosodni kelet felől. Thomas gyomra kegyetlenül

görcsölt az idegességtől. Azon gyötrődött, hogy maradjon-e segíteni,
vagy induljon-e Grönskárre. Feltétlenül folytatniuk kellett Nora
keresését. Időközben a vízi rendészet mellé megérkeztek a tengeri
mentők is, úgyhogy úgy tűnt, mindent kézben tartanak.
 Az arra járó hajók is megálltak és felajánlották a segítségüket.
Szegény halott sofőrt, aki alig lehetett több tizenhatnál, már nem
tudták megmenteni.
– Henrik, szerinted melyik a gyorsabb? − kiabálta Thomas a
szélben. − Menjek át a kikötőn és a Korsö-szoroson, vagy
kerüljem'meg északról Korsőt?
– Kerüld meg északról Korsőt − válaszolta Henrik. − Ha a kikötőn
át mész, megint jöhet egy idióta. Arra már nem lenne időnk.
Thomas nem tudta eldönteni, hogy a férfi sír, vagy csak egy kis
tengervíz csöppent az arcára. Legalább egy fél órát veszítettek a
baleset miatt.
Thomas összeszorított fogakkal gyorsított. Nem is gondolta volna,
hogy ennyivel is tud menni a motorcsónak.
Kis idő múlva meglátta Grönskár körvonalait. A nagy sebességnek
köszönhetően alig tíz perc alatt odaértek, és mégis egy
örökkévalóságnak tűnt.
Thomas összeráncolt homlokkal próbálta feltérképezni a tüzet, de
nem látott semmit.
A torony ugyanolyan volt, mint máskor. Se tűz, se füst nem volt
látható.
Carina szerint a torony gondnoka már útban volt, de Thomas nem
látott semmi mozgást a zord szigeten.
Kikötötték a hajót a cementmólóhoz, és amennyire a csúszós
sziklákon lehetett, felsiettek a toronyhoz.
A toronyban koromsötét uralkodott.
Henrik tölcsért formált a szája köré, és hangosan kiabálni kezdte
Nora nevét.
Nem kapott választ.
 Thomas megállt a torony előtt, és teli torokból üvöltött.
– Csönd − szólt Henrik −, azt hiszem, hallottam valamit.
Mindketten megmerevedtek, hogy a legkisebb neszt is
meghallják, de csak a szikláknak csapódó hullámokat és egy magányos
bukómadár rikácsolását hallották.
Thomasnak támadt egy ötlete.
– Hívd fel a mobilját − mondta Henriknek. − Lehet, hogy
eszméletlen, és nem tud válaszolni, de talán mi meghalljuk a csörgést.
Henrik elővette a telefonját, és megnyomta a Nora számát tárcsázó
gyorsgombot. A bejárattól balra eső egyik bokorból felcsendült a
Mission Impossible dallama.
– Ez az övé! − kiáltott fel Henrik izgatottan. − Ez Nora mobilja,
akkor ott kell lennie.
Henrik odarohant a világítótoronyhoz, és felkapta a telefont. A
kapu zárva volt, és a kerítéslakat is a helyén volt.
– Mi van, ha odabent fekszik? − kérdezte Henrik. − Valahogy be
kell jutnunk. Van valami a csónakban, amivel szét tudjuk verni a
zárat?
– Csak egy horgony és egy evező − felelte Thomas. − De van nálam
valami más is.
A férfi belenyúlt a kabátzsebébe, és előhúzta a pisztolyát.
Ezután hátrébb lépett.
– Menj hátrébb! − figyelmeztette Henriket.
– Mit akarsz csinálni?
– Menj hátrébb! − kiáltott rá Thomas. Nem volt ideje
magyarázkodni.
Mindkét kezével megfogta a pisztolyt. Kibiztosította, és a lakatra
célzott.
 A pisztoly hatalmasat szólt.
A hang végigdörgött a szilákon, majd elnyelte a tenger. A lakat a
földre zuhant, és a fűbe gurult.
– Gyerünk, gyorsan!
A két férfi felrohant a lépcsőkön. Thomas ment elöl, kettesével
vette a lépcsőfokokat. A toronyban koromsötét volt, és fullasztó
füstszag terjengett. Henrik köhögni kezdett. Nem volt kétség afelől,
hogy nem sokkal korábban valami nagyon égett odabent.
Az első lépcsőfordulóhoz érve Thomas megtorpant.
Az ajtó be volt zárva. A régimódi fémkilincsen kívül még egy
hatalmas fekete vaskulcs is rögzítette az ajtót.
A zár meg sem mozdult.
– Nora! − kiabált Henrik az ajtót csapkodva. − Nora, odabent vagy?
Thomas újra megmarkolta a kulcsot, és úgy megszorította, hogy
még a vér is kiserkent a szájában. Henrik próbált segíteni, de képtelen
volt úgy megmarkolni a kulcsot, hogy közben meg is támassza magát.
A kulcsot a saját súlya tartotta benne a vaskos faajtóban.
Thomas sajgó kezekkel elengedte. Az ajtót vizsgálgatva azon
tűnődött, hogy képes lenne-e berúgni. Valószínűleg nem lett volna
értelme. Az az ajtó úgy épült, hogy évszázadokig is bírja. A
világítótorony többi részéhez hasonlóan régi szaktudással és kiváló
anyagokból készült. Óriási erőre lett volna szükség ahhoz, hogy
betörjék.
Thomas ennek ellenére belerúgott egy nagyot dühében.
– Nem megy. Teljesen beszorult. Szét kell vernünk.
Thomas Henrikhez fordult.
– Keress valami szerszámot. Több ház is van a szigeten, talán
valaki otthon van, és tud segíteni.
 Thomas újra megpróbálta elfordítani a súlyos kulcsot, de hiába. A
tehetetlenség kibírhatatlan volt.
Thomas előtt hirtelen feltűnt Emily törékeny teste. Ahogy
teljesen mozdulatlanul, kék ajkakkal feküdt ott előtte, és teljesen
nyilvánvaló volt, hogy soha többé nem fog lélegezni. Ugyanazt a
tehetetlenséget érezte most is.
Nem veszítheti el Norát is. Kell lennie valami megoldásnak.
Thomas úgy nekiveselkedett, hogy még a keze is kifehéredett. A
hosszú évekig tartó kézilabdázásnak köszönhető izmai megfeszültek,
és a kulcs kissé elfordult, de ahogy elengedte, a zár rögtön vissza is
csúszott a helyére. Thomas majdnem felrobbant az idegességtől. A
füstös levegőtől könnyezni kezdett a szeme. Vadul dörömbölt az ajtón
Nora nevét ordítva, de nem kapott választ.
A toronyból kilépő Henrik tanácstalanul körbenézett. A toronytól
északra, kevesebb, mint száz méterre, volt a régi toronyőrök lakhelye.
Balra egy nagy kőház állt. Teljes sötétség uralkodott benne. Mögötte
egy másik ház volt, és nem sokkal odébb néhány pirosra festett ház
következett. Mindegyik koromsötét volt.
Henrik odaszaladt a kőházhoz, de be volt zárva. A férfi
megpróbált bekukucskálni az ablakon, de semmit sem látott a
sötétben.
– Hahó, ébredjenek fel! − kiabálta. Henrik dörömbölt és ordított,
ahogy csak tudott, de csak a saját kiáltásának a visszhangját hallotta.
Továbbrohant a vörösre festett házakhoz, és megragadta az
egyiknek a kilincsét. Teljes erejéből rángatta, de hiába. A ház néma és
elhagyott volt.
A férfi kétségbeesetten keresett valamit, amivel vágni lehet. A
horizontnál Sandhamn körvonala rajzolódott ki. Henrik arra gondolt,
hogy hazaérkezésekor még nem is sejtette, hogy néhány pillanat
múlva darabokra hullik az élete.
Lelki szemei előtt azt látta, hogy Nora eszméletlenül fekszik a
lángoló toronyban. Gyorsan beleharapott az ajkába, hogy elűzze a
gondolatokat. Nyugodtnak kellett maradnia. Tapasztalt orvos volt,
elég szörnyűséget látott már.
Csakhogy akkor nem a feleségéről volt szó.
Mit fog mondani a fiúknak, ha nem találják meg? Hogy fog
azokkal a szavakkal együtt élni, amiket utoljára mondott Norának?
Abban a pillanatban gondolkodás nélkül eladta volna a lelkét az
ördögnek, ha cserébe kap egy fejszét.
Lent, a sziget északi részén lévő kishajó-kikötőben észrevett
néhány háztetőt. Talán a régi parti fészerekben vannak szerszámok.
Összeszorított ököllel, vadul zihálva rohant a házak felé. Egyszer
csak megbotlott a nedves fűben, és egy darabig gurult, míg újra lábra
tudott állni. A könyökét erősen beverte az egyik kőbe. Jól hallotta az
üreges hangot, de nem volt ideje megvizsgálni, rendületlenül folytatta
az útját.
A víz közelében csend és nyugalom honolt.
Henrik megragadta az első fészer fekete kilincsét. Az ajtó zárva
volt.
Francba, francba, francba.
A fészer egyik oldalán volt egy kis ablak.
Henrik tudta, hogy keresnie kell egy követ. A víz mellett talált
egy mohával benőtt gránitkövet. Felkapta, és teljes erejéből
hozzávágta az ablaküveghez. A betörő üvegnek olyan hangja volt a síri
csendben, mint egy pisztolylövésnek. Henrik benyúlt, elfordította a
kilincset, és kinyitotta az ablakot.
 A fészerbe bemászva különböző szerszámok körvonalára lett
figyelmes. Az egyik sarokban meglátott egy fejszét. Majdnem elsírta
magát az örömtől. Gyorsan felkapta, és a fejszével a kezében kimászott
az ablakon.
A nagy sietségben megvágta a sípcsontját, így lett rajta egy néhány
centiméteres vágás. Gyorsan megállapította, hogy majd össze kell
varrni, különben nagyon csúnya heg lesz a helyén.
Vérző bal lábával visszasietett a világítótoronyba. Feltépte a
kaput, és hatalmas léptekkel véve a lépcsőfokokat megérkezett az első
lépcsőfordulóhoz, ahol Thomas már nagyon várta.
– Tessék, verd szét a zárat − lihegte.
Henrik alig tudott beszélni. Tüdeje elviselhetetlenül sajgott a
megerőltetéstől, és ezen a füstös levegő sem segített.
Kénytelen volt lehajtani a fejét, és a térdére dőlve pihenni, nehogy
elájuljon.
Thomas megragadta a fejszét, és rácsapott a kilincsre. Majd
megismételte még egyszer, és még egyszer. A negyedik ütésnél a zár
elengedett.
A hatalmas kulcs hatalmas csörömpölés közepette a földre zuhant.
Thomas közelebb lépett, és egyetlen mozdulattal felrántotta az ajtót.
Az ajtónyíláson keresztül Henrik azonnal meglátta a földön fekvő
Norát. A nő összegömbölyödve feküdt az oldalán. A koromfekete
helyiség tele volt füsttel.
Henrik belépett, és azonnal lerogyott a felesége mellé, hogy
megvizsgálja a pulzusát. Férjből egy pillanat alatt professzionális orvos
lett.
– Inzulinsokkot kapott. Azonnal kórházba kell vinnünk.
 – Henrik átkarolta a felesége vállát, és óvatosan felemelte úgy,
hogy a feje az ölében pihent. Nora nem volt eszméleténél.
– Hívd ide a helikoptert. Azonnal cukoroldatot kell kapnia. Csak
azzal emelhetjük meg az alacsony vércukorszintet. Cukrot kell
befecskendezni a vérébe.
Henrik aggódva nézte Thomast.
– Nem tudom, hogy túléli-e.
 Sandhamn, 2005. július

Hol is kezdjem. Ami megtörtént, azt nem lehet semmissé tenni. De

akkor is el kell mesélnem, hogy mi történt valójában.
Krister Berggren az unokaöcsém volt. Húsvétkor eljött
Sandhamnra, és felkeresett. Elmagyarázta, hogy ő az én unokaöcsém,
a bátyám, Helge ismeretlen fia, akivel én sosem találkoztam. Az
édesanyja hosszú éveken át titokban tartotta, hogy ki az apja.
Amikor Helge, a testvérem tizenkét éves lett, elküldték a
vaxholmi iskolába. A távolság miatt csak hétvégéken tudott hazajönni.
Télen pedig akkor, amikor a gőzhajó még tudott közlekedni. Így hát
beköltözött a Berggren család vaxholmi otthonába.
A család legfiatalabb lányát Cecíliának hívták. Két évvel idősebb
volt nála, és Helge idővel teljesen belehabarodott.
A szerelemnek hamarosan gyümölcse is lett. Cecília terhes lett
Helge gyerekével, amikor Helge tizenhat, Cecilia tizennyolc éves volt.
Cecilia szülei értesítették apánkat, aki teljesen kikelt magából.
Azonnal hazahívta Helgét Sandhamnról. Később egy nagyobb
összeget fizetett Cecilia szüleinek. Cserébe azt kérte, hogy ne
beszéljenek a történtekről, a babát pedig a születése után adják örökbe.
Mielőtt apa meghalt, mindent elmondott nekem. Helge viszont
hallgatott. Sosem beszéltünk a dologról. Szerintem nem is volt
kapcsolata Ceciliával azóta, hogy felült a sandhamni hajóra, talán nem
is tudta, hogy fia született. Később, miután apával összevesztek, a
tengerre ment dolgozni.
Krister csak egy okból jött a szigetre. Hogy követelje az apai
örökségét. Szemrebbenés nélkül megfenyegetett azzal, hogy
kényszeríteni fog a Brand-villa eladására, ha nem fizetem ki a részét.
Mintha lett volna annyi pénzem. Azt mondta, beszélt egy ügyvéddel,
aki elmondta neki a dolgokat, és hogy az igazság az ő oldalán van.
Teljesen kikészültem. Számomra az otthonom jelenti az életet. Itt
lélegeztem először, és itt aludt el az édesanyám utoljára életében.
Darabokra tört volna az életem, ha betartotta volna a fenyegetését.
Felajánlottam Kristernek, hogy maradjon itt, mert abban
reménykedtem, hogy másnap meggondolja magát. Egész éjjel csak
töprengtem, és egy szemhunyásnyit sem aludtam. Meg kellett
találnom a megoldást. De hogy értessem meg Kristerrel, hogy a Brand-
villa nem csak egy ház, amit bármikor el lehet adni.
Másnap azt javasoltam neki, hogy menjünk ki és tegyük ki a
hálókat, ahogy Helgével szoktam akkoriban, amikor még egészséges
volt. Azt reméltem, ez jobb belátásra bírja Kristert, és talán megérti a
dolgot.
Gyönyörű nap volt. A gyenge nap a horizont magasságában
ragyogott, és mindenhol síri csend uralkodott. Elvittem magammal
Ádkobbra, ahová Helgével is mindig mentünk. A legszívesebben ott
tette ki a hálókat.
Amikor elkészültem az első hálóval, valami váratlanul
megrántotta, és hirtelen fénylő halpikkelyeket láttam a vízben.
Gyorsan szóltam Kristernek, hogy nézze meg. Amikor kihajolt,
rátámaszkodott a külső motor burkolatára, amit véletlenül nem
zártam rá rendesen. A burkolat leesett, Krister elveszítette az
egyensúlyát, és beleesett a vízben kiterített hálóba.
Gyorsan felkaptam egy kötelet, és kötöttem rá egy hurkot, hogy
azzal kihúzhassam a vízből. Krister valamiért nem volt hajlandó
magára venni a mentőmellényt. Az csak nőknek és csecsemőknek
való, mondta, amikor ajánlottam neki.
 Hirtelen észrevettem, hogy véletlenül a horgonykötelet dobtam
be. A másik végén a súlyos vasmacska volt. Egy másodperc alatt
döntenem kellett. Ha nem húzom fel, az életem pontosan olyan lesz,
mint régen. Senki sem veheti el tőlem az otthonomat. Minden olyan
lesz, mint korábban.
Gondolkodás nélkül felemeltem a horgonyt, és bedobtam a vízbe.
A karom magától hajtotta végre a mozdulatot. Utoljára a fejét láttam,
ahogy lesüllyedt a hideg és sötét vízbe.
Utána mintha sűrű köd terítette volna be a napot. Úgy éreztem,
mintha az egész meg sem történt volna. Később Krister testét kimosta
a víz a nyugati partra. Rögtön tudtam, hogy az unokaöcsém az.
Fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Nem tudtam aludni, folyton csak
járt az agyam.
Aztán megjelent Kicki Berggren. Egyszer csak ott állt az ajtóm
előtt, és bekopogott. A mohó nőszemély azt állította, hogy ő Krister
unokatestvére. Azt mondta, hogy Krister halála miatt ő a törvényes
örökös. Azt állította, hogy ha nem adom át neki önként a ház felét,
akkor kényszeríteni fog rá.
Végül meghívtam egy csésze teára, mielőtt folytattuk volna a
beszélgetést. Olyan volt, mintha valaki más beszélt volna helyettem.
Amikor kimentem a kamrába a saját készítésű teakeverékemért,
megláttam a patkánymérget. Már időtlen idők óta ott állt a felső
polcon. Reszkető kézzel levettem az üveget. A piros címkén lévő
halálfej szinte világított a félhomályban.
Abban a pillanatban rájöttem, hogyan csináljam. A teát
kitöltöttem a csészékbe, majd az egyikbe tettem körülbelül egy
deciliter mérget is. Egy tálcára kikészítettem néhány házi sütésü
süteményt, majd bevittem az egészet Kicki Berggrennek. Miután
megitta a teát, megkérdeztem, hogy visszajönne-e másnap. Idegen és
közömbös hangon megkértem, hadd gondolkozzak a dolgon. Ugyanaz
az idegen hang megígérte, hogy huszonnégy óra múlva választ ad.
Megbeszéltük, hogy másnap tizenkettőkor találkozunk. De Kicki
Berggren soha többé nem jött vissza.
Amikor ezt a levelet írom, Helge régi gyógyszere áll mellettem a
konyhaasztalon. Morfium, még a kórháztól kaptam, amikor
haldoklott. Most utoljára lesz rá szükség.
Kajsa le-fel mászkál, folyamatosan hozzám dörgölődzik, és
idegesen ugat. Ez az okos kutya pontosan tudja, hogy valami rossz fog
történni. Könyörgő szemét látva alig bírom folytatni az írást. De Nora
be van zárva a grönskari világítótoronyba, és minél előbb érte kell
menni. Este együtt voltunk ott, és ő már tudja az igazságot. Nem
kockáztathattam, hogy visszatartson attól, amit tennem kell, ezért
kénytelen voltam bezárni. Nem tudom, hogy csináltam, de valahogy
sikerült felemelnem és betennem azt a hatalmas kulcsot, amit a
sarokban találtam. Utána beszálltam a hajójába, és hazajöttem.
Mondják meg Norának, hogy borzasztóan sajnálom, amiért be
kellett zárnom.
Még néhány szó. Ez a saját döntésem. Senki sem veheti el tőlem
az otthonomat. Itt születtem, és itt is fogok meghalni.
Signe Brand
Signe egy nagy sóhaj közepette letette a tollat. Összehajtotta a
levelet, betette egy borítékba, és nekitámasztotta a konyhapulton lévő
gyertyatartónak. Utána elővett egy másik papírt, gyorsan írt pár sort,
és azt is borítékba tette. Lassú léptekkel átsétált a konyhán, és elővett
egy doboz gyufát.
– Gyere, Kajsa − szólt kedvesen, és megpaskolta a kutya fejét.
 Megfogta a konyhapulton lévő petróleumlámpát, amit még Alarik
nagypapa vett egyszer Stockholmban az egész család örömére. Signe
még csak kislány volt, de még mindig emlékezett arra, milyen
gyönyörű volt, amikor a nagypapa hazahozta.
Óvatosan meggyújtotta a kanócot, és úgy irányította, hogy a lámpa
kellemes és meleg fényt adjon.
A lámpával az egyik kezében, és a gyógyszerrel a másikban kiment
a teraszra. Előkészítette a két morfiumos injekciót. Még nem felejtette
el a Helge betegsége alatt tanultakat.
Kajsa kényelmesen elhelyezkedett gazdája lábánál, a kedvenc
szőnyegén.
Amikor Signe beadta a kutyának az injekciót, könnyei
megállíthatatlanul folytak végig az arcán. Megsimogatta Kajsa selymes
orrát, és megpróbálta visszatartani a sírást. A nőstény kutya csak
nyöszögött, de mozdulatlanul tűrte, hogy Signe beadja neki a
morfiumot.
Signe nem mozdult, amíg Kajsa abba nem hagyta a légzést.
Később kivett egy maroknyi tablettát a gyógyszeres dobozból, és
egyenként lenyelte őket egy kis vízzel. Ezután fogta a másik
morfiumos injekciót, és beleszúrta a bal karjába. Végül betakarta
magát azzal a pokróccal, amelyet néhány éve saját kezűleg horgolt, és
beült a fonott székébe. Kicsit fázott, de ez nem számított többé.
Utoljára még eloltotta a petróleumlámpát.
Már csak nehezen tudta megkülönböztetni a horizontot és az
ismert szigeteket. Végül lehunyta a szemét, és még egyszer utoljára
hátradőlt a székben.
 Ötödik hét, vasárnap

80. fejezet

A sötétsárgán ragyogó, kerek augusztusi hold felemelkedett a

Telegrafholmenen magasodó fák fölé. Olyan közel volt, hogy az
ember azt hihette volna, meg lehet érinteni. A gyerekek végre
elaludtak az ágyukban. Henrik és Nora a mólónál ült.
A levegő kissé hűvösre fordult.
Norát kirázta a hideg. Fogalma sem volt, hogy az esti levegő vagy
az elmúlt hetek történései miatt. Sok mindenre nem kapott választ.
Kezében egy teáscsészét forgatva figyelte a lebukó nap fényét
tükröző vizet.
Henrik és közte hatalmas szakadék tátongott.
Nora érezte, hogy a férfi ismét bezárkózott, de most nem is
vágyott a közelségére. A Signe halálát követő sokk és szomorúság
egyértelműen meglátszott rajta. Még mindig fagyosnak és tompának
érezte magát azok után, amiket át kellett élnie. Ennek ellenére nem
volt hajlandó a szükségesnél tovább a kórházban maradni. Vissza akart
menni Sandhamnra, hogy végre láthassa a gyerekeit.
Hosszasan ölelte a fiúkat.
A kórház orvosai azt mondták, hogy biztosan az angyalok
vigyáztak rá. Ha egy órával később találnak rá, talán már nem is élt
volna, de az agykárosodást biztosan nem úszta volna meg. Thomas és
Henrik az utolsó pillanatban mentette meg.
Signe Brandnak nem volt ekkora szerencséje. Néhány órával a
kórházba szállítása után meghalt.
 A rendőrség átkutatta a Brand-villát, és két levelet találtak benne
Signétől. Az egyik szándékosan feltűnő helyen, a konyhapulton volt.
Ebben leírta, hogy mi történt pontosan. A másik egy végrendelet volt.
Miután Thomas a teraszon keresztül ment be a házba, nem láthatta.
Signe biztos volt abban, hogy valaki elmegy Noráért másnap. Azt
viszont nem is sejtette, hogy másnap reggelre halálos inzulinsokkot
kapott volna.
Thomas a napokban meglátogatta Norát, és elmondta, hogy
jelentkezett egy szemtanú, aki állítólag látta Jonnyt a finnországi
hajón.
Nora a mólónál ült, akárcsak most, Thomas pedig leült a vele
szemben lévő székre. Sűrű felhők takarták el a napot, mégsem volt
hideg. Körülbelül délután öt óra lehetett.
Az ötven év körüli szemtanú beszédbe elegyedett Jonnyval a nagy
finnországi hajó bárjában, mondta Thomas. A férfi elmondta, hogy
Jonny meglehetősen részeg volt, és elárulta, hogy azért jött el
Sandhamnról, mert összeveszett egy nővel. Megpróbált közösülni
vele, de állítólag nem sikerült neki. Miután a nő kinevette, a férfi
elvesztette a humorát, és megütötte.
A férfi azt hámozta ki Jonny összefüggéstelen történetéből, hogy
Jonny ökle kibillentette a nőt az egyensúlyából, elesett, és beütötte a
fejét. A nő állítólag elfutott, majd miután meghalt, Jonny attól félt,
hogy őt állítják be gyilkosnak.
Jonny ezután feltehetőleg kiment a fedélzetre friss levegőt szívni.
Logikusnak tűnt, hogy szerette volna még egyszer látni Sandhamnot
a hajóról.
 Az egyik biztonsági kamera rögzítette, amint támolyogva felmegy
a felső fedélzetre vezető lépcsőn. Mámoros állapotában egyszer csak
elvesztette az egyensúlyát, és beleesett a vízbe.
Az ő halálesete tehát tragikus balesetnek számított. Legalábbis ezt
gondolta a rendőrség.
Thomas arról is beszélt, hogy mi történt azután, hogy Philip
Fahlen felébredt az öntudatlanságból lebénult bal lábbal és karral.
Siralmas helyzetében zokszó nélkül beismerte azt az átfogó
csalást, amelyet Viking Strindberggel és a feleségével követett el.
Éveken keresztül közösen lopták a bort és a szeszes italt a
Systembolagettől, majd hatalmas pénzeket kaszáltak a feketeüzlettel.
A vallomás, a rendőrségi nyomozás, a telefontársaság által közölt
híváslisták és a telefonlehallgatások bőven elegendők voltak ahhoz,
hogy Viking Strindberg és felesége, Marianne is kiterítse az asztalra,
amije van, és persze beismerje a bűnösségét.
– Hatalmas pech volt ez Philip Fahlen és a Strindberg házaspár
számára − foglalta össze Thomas az egészet. − Ha Krister Berggren
testét nem Fahlen házának közelében mosta volna ki a víz, akkor talán
sosem jöttünk volna rá a turpisságra.
Ekkor megcsörrent Thomas telefonja.
Miután a férfi letette a telefont, zavartan mosolygott Norára.
– Carina volt az a parancsnokságról − szabadkozott, miközben a
zsebébe tuszkolta a telefont. − Este jön, hogy együtt vacsorázzunk,
úgyhogy most mennem kell.
Thomas hosszú idő óta most először tűnt boldognak. Nora
őszintén örült barátja örömének. Nagyon szerette volna újra
boldognak látni.
 Nora felsóhajtott, és összehúzta a kabátját. Az idő kezdett
hűvösebbre fordulni.
– Tudod, mi a szomorú? − kérdezte Henriktől.
A férfi kíváncsian fürkészte a feleségét. Látszott, hogy szeretett
volna közelebb kerülni hozzá, de Nora nem akarta. Amikor Henrik
kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa az arcát, a nő szinte nem is
reagált.
– Mire gondolsz?
– Teljesen feleslegesen haltak meg. Kicki Berggren és Signe. És
persze Jonny is. De Signe ezt nem értette. Kicki Berggren nem
jelentett komoly fenyegetést Signe vagy a Brand-villa szempontjából,
miután Krister meghalt.
Nora szemébe könnyek gyűltek, de azért megpróbálta kordában
tartani a hangját.
– A helyzet teljesen egyértelmű. Unokatestvérek nem örökölnek
egymástól.
Nora a tengert nézte, miközben mérhetetlen szomorúság lepte el.
Signe meghalt, és soha többé nem találkozhat vele. Az igazság fájt. Az
élet olyan törékeny, gondolta Nora. Miért nem vesszük ezt előbb
észre?
 Utószó

Már újszülöttként jártam Sandhamnon, hiszen a családomnak száz éve

van a szigeten a nyaralója. Mindig is imádtam ott lenni.
Számos jogászszakkönyv megírása után valami másban, a
szépirodalomban is ki akartam próbálni magam, így születtek meg a
Sandhamnon játszódó krimik.
Ez a könyv sosem jött volna létre, ha az a sok kedves ember nem
szánta volna rám az idejét és a szakértelmét.
Először is szeretném megköszönni a Sandhamnon lakó Gunilla
Petterssonnak, aki a töméntelen Sandhamnnal és Grönskárrel
kapcsolatos kérdésemre válaszolt.
Köszönöm a barátaimnak és a kollégáimnak, akik idejüket nem
sajnálva elolvasták a könyv különböző verzióit, majd értékes
ötletekkel szolgáltak: Anette Brifalk, P.-H. Börjesson, Barbro
Börjesson Ahlin, Helen Duphorn, Per és Helena Lyrvall, Göran
Sállqvist és a testvérem, Patrik Bergstedt.
Matilda Lund, a szerkesztőm nagyon sokat dolgozott a kézirat
tökéletesítésén.
Hatalmas köszönet Sonny Björklund nyomozónak, Rita
Kaupilának, a solnai igazságügyi orvos szakértőnek, Jim Násströmnek,
a nackai vízi rendészet felügyelőjének, és Kattis Boden
röntgenorvosnak.
Most pedig következzen néhány megjegyzés. Az írói szabadság
nevében kitaláltam olyan embereket, akiknek az égvilágon semmi
közük a ma élő emberekhez. Megváltoztattam néhány tényt: a Brand-
villa nem létezik, ahogy a Vásteruddon lévő marcipánzöld színű ház
sem. A Grönskár előtt elterülő rész természetvédelmi terület. A
Systembolaget nem rendelkezik központi raktárral a külvárosban, a
finnországi hajók pedig már nem hajóznak el
Sandhamn előtt este kilenckor. A sandhamni hajókat 2006-ban
indították először útnak.
Befejezésképpen: csodálatos lányom, Camilla végigkísérte a könyv
elkészültét, és számos cselekményt vitattunk meg a sandhamni séták
alatt. Camilla, fantasztikus vagy!
Szeretnék köszönetet mondani a férjemnek, Lennartnak -azért,
hogy vagy. Nélküled sosem vált volna valóra az álmom.

Sandhamn, 2007. szeptember

Viveca Sten