Professional Documents
Culture Documents
SANDHAMNI
GYILKOSSÁGOK
CSENDES VIZEKEN
A bátor mamámnak
Az első kiadás a Bokförlaget Fórum gondozásában jelent meg 2008-
ban.
A magyar kiadás a Nordin Agency AB, Svédország
közreműködésével jött létre.
© 2008 Viveca Sten All
rights reserved
1. fejezet
– Pixie, gyere ide! − A férfi idegesen nézett a part felé rohanó tacskó
után. Tény, hogy napokig nem hagyhatta el a hajót, de azért egy kis
engedelmességet mutathatott volna, főleg mert pórázon kellene
lennie. Stockholm szigetvilágában, Sandhamnon a kutyák nem
szaladgálhattak csak úgy póráz nélkül, a férfinak azonban nem volt
szíve betartani a szabályt, hiszen a kis szuka olyan boldogan
szaladgált.
Ilyenkor hajnalban egyébként sem járt senki a parton, a közeli
házakban még mindenki az igazak álmát aludta. Csupán a sirályok
rikoltása törte meg a csendet. A levegő tiszta és friss volt, az éjszaka
lehullott eső tisztaságérzetet keltett. A meleg napsugarak újabb
ragyogó napot ígértek.
A homok egyszerre volt tömör és kellemesen puha. Az alacsony
fenyők utat engedtek a kék fűféléknek és a sárga csoportokba verődő
parti virágoknak. A víz felszínén itt-ott felbukkant egy-két
barnamoszat, és Falkenskár szigete felől egy korán kelő magányos
vitorlázó éppen kelet felé tartott.
Hová a fenébe tűnt ez az átkozott kutya?
A férfi követte a hangját. Az állat izgatottan és hangosan ugatott,
miközben apró farkát ide-oda csóválta. Egy szikla mellett ácsorgott, és
nagyon szaglászott valamit, de a férfi nem látta, hogy mi az. Közelebb
ment, amikor hirtelen orrfacsaró bűz csapta meg az orrát. Ahogy
közeledett, a fanyar és émelyítő bűz már hatalmas felhőként
telepedett rá.
A földön egy rongykupachoz hasonló valami hevert.
A férfi előrehajolt, hogy elhessegesse a kutyát a tengerifűvel és
moszattal teli, öreg halászhálótól. Ám hirtelen meglátta, hogy
valójában mi van előtte.
A halászháló két meztelen lábfejben végződött. Mindkettőről
hiányzott néhány lábujj. A ráncos, zöldes bőr alól kikandikált a csont.
A férfit erős hányinger fogta el. Képtelen volt visszatartani,
gyomrának tartalma sugárban távozott belőle. A rózsaszínű hányás
még a cipőjét is beterítette, de észre sem vette.
Amikor újra képes volt felegyenesedni, kiöblítette a száját egy kis
tengervízzel, majd elővette a mobiltelefonját, és tárcsázta a
segélyhívót.
2. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
– Henrik, siess már! − kiabált fel Nora a lépcsőn. − Mindjárt itt vannak,
és még a krumplit sem pucoltuk meg!
Péntek este volt. Két párt hívtak meg Sandhamnról, és Thomast.
Nora azon gondolkozott, hogy meghívjanak-e egy szingli lányt, de
nem tűnt igazán aktuálisnak.
Thomas és a felesége, Pernilla még a télen elváltak, mert nem
bírták feldolgozni a lányuk elvesztését. Ráadásul Thomas rá sem
nézett más nőkre, úgyhogy párkapcsolatra bizonyára még gondolni
sem akart.
Norát akaratlanul is kirázta a hideg, amikor Thomasra és a kis
Emilyre gondolt. Borzasztó tragédia. Egyik pillanatban még volt egy
gyönyörű három hónapos kisbabájuk, a másikban már nem.
Emily éjszaka, álmában halt meg.
Amikor Pernilla tejtől duzzadva felébredt reggel, a kislány
kihűlve és élettelenül feküdt mellette a kiságyában. Pernilla és
Thomas kimondhatatlan fájdalmat érzett, de kettejük közül
Pernillának volt a rosszabb. Őt a fájdalom mellett bűntudat is kínozta.
– Olyan kimerült voltam − zokogta −, egész éjjel csak aludtam,
ahelyett, hogy róla gondoskodtam volna. Ha felébredtem volna, akkor
talán még ma is élne. Egy igazi anya bizonyára megérezte volna, ha
baj van.
Végül az önvád és a bűntudat tönkretette a kapcsolatukat. Thomas
a munkába temetkezett, Pernilla pedig semmilyen vigaszt nem talált.
A válás elkerülhetetlen volt.
Nora próbált segíteni, de Thomas nem engedte közel magához.
A férfi csak hallgatott és magába zárkózott. Átköltözött Harőre, és
teljesen elszigetelte magát.
Nora nyár elején érezte úgy, hogy kezdi visszakapni a régi
Thomast, a szőke és kócos gyermekkori barátot. Csakhogy a férfi
szeme köré új ráncok gyűltek, és időközben néhány ősz hajszállal is
gazdagabb lett. Volt egy különös árnyék a szeme fölött, ami addig nem
volt ott.
– Mit csináljak?
Henrik halkan a felesége mögé ólálkodott. Nora megfordult és
rámosolygott. A férfi vicces kedvében volt. Kellemes estének néztek
elébe. Nora gyorsan elhessegette a fejéből a hétfőn érkező após és
anyós képét.
– Mit szólnál a krumpli főzéshez, a halsütéshez, a
salátakészítéshez és a rebarbarás süti vaníliaszószának
megalkotásához?
Nora egy gyors csókot nyomott a férje arcára, majd átnyújtotta
neki a burgonyákkal teli zacskót és a krumpli hámozót.
– Apropó, átfestenéd a tetőt, és építenél gyorsan egy kerítést,
mielőtt megérkeznek a vendégek?
Henrik felnevetett.
Igazi társasági ember volt, nagyon szerette, ha vendégek jöttek.
Senki sem mulatott olyan jól egy koktélpartin, mint Henrik. Norát
teljesen lenyűgözte, amikor megismerkedtek, pedig ő nem volt
ennyire nyitott. Henrik bármilyen bulira igent mondott, és bármikor
képes volt meghívni a barátait. Egy diplomatacsalád egyedüli
gyerekeként hamar hozzászokott a különböző fogadásokhoz és
kapcsolatteremtéshez, ami nem volt mellékes.
Az inkább otthonülős Nora gyakran tiltakozott. Nem volt baja a
vendégeskedéssel, de néha azért jó csak a családdal együtt lenni. Főleg,
amikor a gyerekek még kicsik voltak, és teljesen ki volt készülve a
folyamatos szoptatástól és éjszakai ébrenlétektől, ezért inkább
kényelmesen elterült volna a tévé előtti kanapén.
Henrik egészen más véleményen volt. Nincs jobb annál, mint
amikor a barátaival lehet az ember, szokta mondani. Néhányat csak
meghívhatunk. Nem kell sokat. Ne csináld már, annyira nem
veszélyes.
Ilyenkor Nora úgy érezte magát, mint egy igazi buli-gyilkos.
Semmi értelme nem volt a férfival vitatkozni, hiszen úgysem értette
meg. Így hát inkább beleegyezett, csakhogy mentse a családi békét.
Általában jól sikerültek az efféle esték, csak Nora néha kicsit
túlhajszolta magát.
Ma este azonban kirobbanó formában volt.
– Lehet, hogy nem leszek kész mindennel, de ha megiszol egy
pohár bort, akkor talán meg tudsz bocsátani nekem, ha csak a felével
végzek? − kérdezte Henrik Norára kacsintva.
A férfi kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivett egy üveg chardonnay-
t. Aztán elővett két borospoharat, és megtöltötte őket. Az egyiket
odanyújtotta Norának, majd elővett egy tálat meg egy vágódeszkát,
hogy nekiálljon a burgonya és a hal elkészítésének.
Nora közben megterített. Úgy döntöttek, a kertben esznek, hogy
élvezhessék a kellemes estét. A sült csapósügérhez spenótot, házi
bagettet és fűszeres vajat kínálnak majd. A kiskertből szerzett
rebarbarát, majd a nagymamája régi receptje alapján készített egy
mennyei szószt.
Egészen biztosan jól fognak szórakozni.
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
18. fejezet
19. fejezet
20. fejezet
21. fejezet
22. fejezet
23. fejezet
25. fejezet
26. fejezet
27. fejezet
28. fejezet
29. fejezet
30. fejezet
31. fejezet
A nap erősen égetett, noha még csak délelőtt tizenegy óra volt. Még a
sirályok rikoltása is fáradtabbnak tűnt a melegben. A fiúk kiborították
az összes vödröt és lapátot a víz mellett, és nekiálltak egy igazi
lovagvár építésének.
Nora úgy helyezkedett, hogy jól lássa őket, miközben elkezdte
olvasni a magával hozott könyvet.
Egy angol író írta, és arról szólt, hogyan szervezzük meg az
életünket, ha egész napos állásunk és kisgyermekünk is van. Norát
teljesen magával ragadta az egyik vicces fejezet, amelyben a könyvben
szereplő anyuka késő este tudja meg, hogy a lányának másnap
süteményt kell vinnie az iskolai gyűjtéshez. A kétségbeesett anyuka
megvette a kész süteményeket, majd egy sodrófával kilapította őket,
hogy házi sütinek tűnjenek.
Nora pontosan tudta, hogy mit érzett.
Kinyújtózott a napon, és élvezte a meleget. Később megigazította
a törülköző alatti homokot, hogy jobban megtámassza a nyakát. A
frottírtörülköző máris tele volt finom szemű homokkal, pedig csak
rövid ideje feküdt ott.
Simon vödörrel a kezében odaállt az anyja elé.
– Nem jössz építeni velünk egy homokvárat?
A fiú átkarolta a homokos karjával, és könyörgő tekintettel
figyelte. Nora elmosolyodott, és megpuszilta a homlokát.
– Hát persze, hogy jövök! − felelte.
Letette a könyvét, majd felvett egy üres vödröt meg egy lapátot.
Felállt és leellenőrizte, hogy nem csúszott-e el a bikinije. A vízhez
érve önkéntelenül is végignézett a víz felszínén. Valamivel távolabb
egy különös és hosszúkás, a víz felszínén lebegő formára lett
figyelmes. Olyan volt, mint egy korhadt farönk, amely mereven
követte a víz mozgását.
Valami nem stimmelt.
– Várjatok egy kicsit, megnézek valamit! − kiabált oda a fiúknak.
− Mindjárt jövök!
Nora besétált a vízbe, de alig látott valamit a visszatükröződő nap
miatt. Egyik kezével megpróbálta eltakarni a szemét, miközben
tovább folytatta az útját. A fény olyan erős volt, hogy még a hunyorgás
ellenére is borzasztóan vakította. Mire vagy harminc méterre jutott a
parttól, lassan kezdett kirajzolódni előtte a körvonala.
Aztán meglátta, hogy mi az.
Ijedten a szájára tapasztotta a kezét.
– Ez nem lehet − suttogta. − Már megint!
Nora vett egy nagy levegőt, és óvatosan közelebb ment. Egy hason
fekvő férfitest lebegett előtte a vízen. Farmernadrág és póló volt rajta,
a haja barna és nagyon hosszú volt.
Nora nem tudta eldönteni, hogy meghalt-e, de hirtelen vad
futásba kezdett a vízben. A lábai nehezek voltak, és az a pár méter is
egy örökkévalóságnak tűnt.
A testhez érve megragadta a karját. Meglehetősen furcsa volt a
tapintása, de meglepően könnyű volt megfordítani a testet. Nora
egyből felismerte a hátára fordított testet.
Jonny Almhult, Ellen fia.
Jonny, aki nemrég megjavította a kerítésüket, és nem messze
lakott tőlük.
Nora érezte a homlokán gyöngyöző izzadságcseppeket. Most
először érintett meg egy halott embert. Az egész olyan volt, mint egy
film, pedig igazából megtörtént.
Úgy érezte, hogy menten elhányja magát, de gyorsan
összeszorította az ajkát. Jonny testét ki kell vinni a partra. Értesítenie
kell a rendőrséget, amilyen gyorsan csak lehet.
Nora Adam és Simon felé kapta a fejét. Mindketten önfeledten
játszottak, láthatóan nem is érdekelte őket, mit csinál az anyjuk.
Nem láthatták meg a halott Jonnyt.
Nora megpróbált jelezni a parton lévő embereknek, de senki sem
figyelt rá. Nem akarta megijeszteni a gyerekeket, ezért nem kiabált.
Helyette megfogta Jonny pólóját, és elkezdte húzni a part felé. Teljes
erejéből vonszolta. Néhány perc múlva már sajgott a karja.
Végül összeszedte minden erejét, és amennyire tudta, távolabb
húzta a testet a gyerekektől. Amikor végre kiért a partra, könny-és
izzadságcseppek potyogtak végig az arcán.
– Ne gyertek ide! − kiabálta a gyerekeknek, miközben elutasítóan
hessegette őket a kezével. − Maradjatok ott.
Nora odaszaladt a táskájához, és elővette a mobiltelefonját.
Gyorsan előkereste Thomas számát.
– Nora vagyok, a trouville-i partról. Épp most találtam meg Jonny
Almhultot. A vízen lebegett, mint egy fatuskó. Meghalt.
Nora hisztérikusan felnevetett, majd belecsípett a karjába, hogy
abbahagyja.
– Bocsánat. Annyira szörnyű volt. A fiúk is itt vannak. Nem
tudom, mit csináljak.
Az utolsó szavakat már elzokogta. Forgott vele a világ, alig bírt
lábon maradni.
Thomas ismerős hangja megnyugtatta. Most először beszélt vele
úgy, mint egy rendőr. Már attól is megnyugodott, hogy csak beszélt
vele.
– Hallgass rám. Lassan lélegezz. Biztosan sokkot kaptál, úgyhogy
meg kell nyugodnod.
– Rendben. − Nora messziről hallotta a saját hangját. Gyengén és
fullasztóan csengett.
– Ülj le a homokba. Szédülsz?
– Nem tudom − válaszolta Nora.
– Hajtsd előre a fejed, és próbálj meg lassan lélegezni.
Nora úgy tett, ahogy Thomas mondta, és pár pillanat múlva kezdte
is jobban érezni magát.
– Ott kell maradnod addig, amíg odaérek − mondta Thomas. –
Menni fog?
– Megpróbálom.
– Már a faluban vagyok, mindjárt szerzek egy biciklit. Menni fog,
én tudom. Csak nyugi. Nemsokára ott vagyok.
Nora felhúzta a lábát a napsütötte homokban. Hihetetlen volt,
hogy alig néhány méterre tőle egy hulla feküdt.
Látta, hogy Adam aggódva nézi a távolból. Biztos azt hitte, hogy
megint inzulinhiányban szenved. Jobb, mintha tudta volna, hogy
miről van szó.
Nora kimerülten odaintett neki.
– Játssz Simonnal − kiabálta −, mindjárt jövök!
32. fejezet
33. fejezet
34. fejezet
35. fejezet
36. fejezet
37. fejezet
38. fejezet
39. fejezet
40. fejezet
41. fejezet
Az, hogy Harőre utazott, nem hozta meg a várt eredményt. Thomas
feje ugyanúgy tele volt nyomasztó gondolatokkal.
Amikor szombat délután megérkezett, képtelen volt
megnyugodni a testében kavargó adrenalin miatt. Végül elment
kocogni, majd vett egy frissítő fürdőt a kikötőben.
Este korán lefeküdt, hogy behozza a héten kimaradt alvásidőt. De
hiába. Képtelen volt kikapcsolni az agyát. Fejében szüntelenül
kavarogtak a szemtanúkkal folytatott beszélgetések, a kihallgatások és
az áldozatokról készült képek.
Éjjel kettőkor aztán nem bírta tovább, fogott egy sört, és kiment a
stégre.
A nap lassan felkelt, pedig még csak néhány órája tűnt el a
horizont mögött.
Thomas csak ült, és a haláleseteken töprengett, majd végül
elszundított a napozószékben. Édesanyja keltette fel, amikor lement
egy frissítő reggeli fürdésre.
– Te itt alszol, Thomas? − kérdezte, döbbenten fürkészve a fiát.
Thomas álmosan pislogott.
– Nem tudtam elaludni, ezért kiültem ide éjszaka.
A férfi feljebb ült a székben, és reflexszerűen végigsimította a
haját. Kinyújtóztatta a kényelmetlen székben megmerevedett hátát.
Gyönyörű, csendes reggel volt, a víz felszínén csak apró
fodrozódások játszadoztak. Egy három utóddal büszkélkedő lúdcsalád
úszott el a stég mögött, miközben az egyik kis pihés liba majdnem
beleakadt a vízen lebegő sárgamoszatba.
Thomas anyja aggódva csóválta a fejét.
– Pihenned kéne. Nem alszol jól, nem eszel jól, ha beleszólhatok.
Mindjárt készítek neked egy kiadós reggelit, csak előbb
megmártózom.
Thomas elmosolyodott. Tudta jól, hogy a szülei aggódnak érte.
Emily halála őket is nagyon megviselte. Annyira örültek az első
unokájuknak, és teljesen összetörte őket, ami történt.
Thomasnak hirtelen eszébe jutott, hogy már mindketten elmúltak
hetvenévesek. Két egészséges szülő már nem volt olyan természetes
dolog az életében.
Felállt, és szeretettel átkarolta az anyját. Az idős hölgy majdnem
eltűnt a karjában.
– A reggelinek örülnék. Farkaséhes vagyok.
A villásreggeli után már nem is próbált másra gondolni, mint a
folyamatban lévő nyomozásra.
Elővette a laptopját, és bekapcsolta. Az ügy összes iratát kiterítette
a konyhaasztalra, még a lakosságtól érkezett bejelentéseket is. Lassan
és módszeresen végignézte mindegyiket.
Néhányan valóban felfigyeltek Kicki Berggren sandhamni
látogatására, ám a nyaralók, vitorlázók és turisták között nemigen
keltett feltűnést az ötvenfelé közeledő nő.
Noha majdnem az összes házba bekopogtattak Sandhamnon,
mégsem jutottak semmire. Thomas megdörzsölte a szemét, és ásított
egy jóízűt. Az egyetlen érdekes jelentést Erik adta le. Előző nap beszélt
egy hölggyel, aki a falu régi részén lakott. Állítólag látta, hogy a pékség
előtt elsétáló Kicki Berggren Fläskberget felé vette az irányt. A néni
azért jegyezte meg, mert felfigyelt a magas sarkú cipőjére. Nagyon
nehezen sétált a homokban, abban a cipőben.
– Ezek sokkal kényelmesebbek − okoskodott az öreg hölgy a
rózsával díszített fehér tornacipőjére bökve.
A jelentés szerint Kicki Berggren úgy nézelődött, mint aki nem
tudja, merre menjen. A viselkedése arra utalt, hogy keres valamit.
A hölgy azt is látta, hogy Kicki beszélt valakivel, de arra nem
emlékezett, kivel. Semmire sem emlékezett, amiből következtetni
lehetett volna a kérdéses személyre. Még azt sem tudta megmondani,
hogy nő vagy férfi volt-e, ahogy a korát és a kinézetét sem. Csak arra
emlékezett, hogy Kicki kérdezősködött.
– Nagyon sajnálom, de olyan gyorsan történt. Csak láttam valamit
a szemem sarkából. Végig azon tűnődtem, hogy tud járni azokban a
cipőkben − magyarázta Eriknek, aki türelmesen próbált kiszedni
belőle néhány részletet.
Thomas felállt a számítógép mellől, és odament a konyhapulthoz,
hogy készítsen magának egy kávét. Két teáskanál porkávé forró vízbe,
két cukor és egy kis tej. A férfi elgondolkozva kevergette a folyadékot,
míg a cukor teljesen feloldódott. Aztán benyitott a spájzba, hogy
megnézze, talál-e valami finomságot a délutáni kávéhoz. Az egyik
sarokban meglátott egy kibontott csomag kekszet.
A kávéval és a keksszel a kezében visszament a számítógéphez, és
leült a székre. Ismét elolvasta Erik jelentését, majd elgondolkozott.
Ha Kicki Berggren keresett valakit, akiről nem tudta, hol lakik,
teljesen logikus, hogy kérdezősködött. A pékség Sandhamn
természetes találkozóhelye volt. A szigetlakók rendszeresen
megfordultak ott, hogy friss kenyeret vegyenek.
Az öreg hölgy valamikor péntek délután látta Kicki Berggrent. Ha
a nő meg akart látogatni valakit vagy valakiket a szigeten, akkor egy
szigetlakót kellett megkérdeznie. Egy hajós vagy egy turista nyilván
nem tudott volna segíteni neki. Tehát biztos, hogy van valaki, aki
beszélt Kicki Berggrennel, és aki tudja, mit kérdezett.
A baj csak az, hogy még mindig nem találták meg ezt az embert.
Önkéntesen senki sem jelentkezett.
Thomas természetesen tudta, hogy a kérdéses személy már akár
távozhatott is a szigetről. Sok család szállt meg kiadó öreg házakban,
akik csak néhány napot töltöttek Sandhamnon. Ha a rejtélyes személy
esetleg az ország egy másik részére vagy akár külföldre utazott a
szigetről, az megmagyarázza, hogy miért nem találták meg eddig. Az
is lehet, hogy a megkérdezett ember egyszerűen nem fogja fel, hogy a
meggyilkolt Kicki Berggren az, akivel beszélt, és hogy a rendőrséget
felettébb érdekelné néhány információ. Ebben az esetben vajmi kevés
az esély arra, hogy valaha is megtalálják.
Thomas kiitta a kávét. Nagy segítség lenne, ha kiderülne, ki után
kérdezősködött Kicki.
Elhatározta, hogy másnap odaállít valakit a pékség elé Kicki
Berggren fényképével. Erik feladata lesz, hogy megkérdezze
mindenkitől, nem látta-e, vagy nem beszélt-e vele egy héttel
korábban.
Ezenkívül a pékség személyzetével is újra kell beszélniük.
Egyáltalán nem biztos, hogy az akkor ott lévő lányok dolgoztak éppen
akkor, amikor Kicki benézett. Thomas is dolgozott kamaszkorában a
pékségnél, és még mindig jól emlékezett arra, hogy több műszakban
jártak be.
A nyomozó lehunyta a szemét, hogy maga előtt lássa a pékséget.
Ha valaki nyugat felé küldte a nőt, akkor vajon hová lyukadt ki?
Lelki szemeivel látta a pékség piros háza előtt vezető utat.
Sandhamn egyik legrégebbi, még a tizennyolcadik században épült
háza előtt kacskaringózott, ahol valaha egy bizonyos C. J. Sjöblöm
nevű ember lakott. A név bele volt vésve a ház előtti sziklába. A
házban élő öreg néni állítólag úgy tartotta fenn magát, hogy a
szigetlakókra mosott.
Thomast már attól is kirázta a hideg, ha arra gondolt, hogy télen
a jéghideg vízben öblítette a ruhákat.
A férfi folytatta a Sandhamnon át vezető képzeletbeli sétát.
A kis utca elvezette a híres Barnberget és Rutschkaneberget nevű
dombhoz, ahonnan a különböző korú gyerekek önfeledten
csúszdáztak bele a puha homokba.
Ezután következett egy sor régi ház és az északra eső régi kishajó
kikötő, valamint a Kvarnberget dombja.
Majd jött a homokos partú Fläskberget, amelyet a falu
kisgyermekes családjai sokkal többre értékeltek a turistáktól
hemzsegő Trouville strandnál.
A strandot követte Sandhamn Vásteruddnak hívott nyugati
földnyelve, amit főleg fenyők és feketeáfonya-bokrok borítottak,
néhány magányos ház állt csak arra. A Koberget és a Vásterudd
melletti parton, ahol Krister Berggren holttestét megtalálták,
közvetlenül az Ákermark család háza mellett volt egy nagy
homokterület, amely szinte egyáltalán nem volt beépítve.
Thomas belátta, hogy ha Kicki Berggren a sziget nyugati részére
tartott, akkor az egész trouville-i részt ki lehet pipálni. Ez azt
jelentette, hogy a környéket sikerült egyértelműen behatárolni.
Micsoda örömhír.
Thomas elhatározta, hogy másnap a pékség és a Vásterudd közé
eső környékre koncentrál. Remélhetőleg találnak valakit, aki előző
pénteken látott egy magas sarkúban tipegő szőke nőt egy eddig
ismeretlen cél felé igyekezni.
A nyomozó kinyújtózott. Most már tényleg megérdemelt egy
hideg sört a stégen. Úgy érezte, hogy egy kicsivel előrébb jutott.
42. fejezet
43. fejezet
44. fejezet
45. fejezet
46. fejezet
47. fejezet
48. fejezet
Pieter Graaf háza tipikus ötvenes évekbeli villa volt, körülötte nagy
homokos kerttel, egy hintával és néhány kisebb fenyőfával. A
szárazföld bármelyik külvárosába beillett volna, és úgy festett, mint
egy klasszikus családi ház, amilyenekbe a második világháború után
költöztek az emberek a városból.
Egy-két hálószoba, apró ablakok, konyha és nappali. A szürke
betonalapot egy sárga fahomlokzat díszítette. A telket fehér kerítés
övezte.
Margit kérdőn nézett Thomasra, aki elmagyarázta, hogy a
környék a háború után épült. Akkoriban parcellázták fel és építették
be a Villastadenen kívüli telkeket, hogy lakóhelyeket biztosítsanak a
Sandhamnra költöző családoknak.
Pieter Graaf harmincöt körül járhatott. Farmert és egy foltos
teniszpólót viselt, ami kísértetiesen hasonlított az egyik sarokban álló
kis viskó színéhez. A fején lévő sportsapkán egy ismert sportbolt
lógója virított.
Amikor Margit és Thomas odaért a házhoz, a férfi éppen egy
három év körüli kisfiúval labdázott. A fiú csak egy pólót viselt, és
olyan barna volt, mint egy mézeskalács. Amikor a férfi elvétette a
labdát, a kisfiú hangosan kacagott.
Margit és Thomas bemutatkozott, majd közölték, hogy lenne
néhány kérdésük a szigeten történt halálesetekkel kapcsolatban.
Megkérdezték, hogy volna-e egy kis ideje rájuk.
Pieter Graaf meglepetten fürkészte a nyomozókat. Először
elmondta, hogy a múlt héten már beszélt egy rendőrrel, aztán mégis
abbahagyta a labdázást, és hellyel kínálta őket. Udvariasan
megkérdezte a rendőröket, hogy kérnek-e valamilyen hűsítőt, és
közölte, hogy mindenre válaszol, amire csak tud.
A beszélgetés rövid és nem túl gyümölcsöző lett.
Pieter Graaf soha nem találkozott Kicki Berggrennel. Sőt, a
gyilkosság napján nem is tartózkodott a szigeten. Smálandra utazott a
keresztszüleihez néhány napra.
Állítása szerint Kicki Berggren unokatestvérével sem találkozott.
Csak annyit tudott róluk, amennyi az újságban állt.
Thomas elgondolkozva mustrálta a férfit.
A délutáni nap hosszú árnyékot vetett a telekre. Pieter Graaf
helyén szinte egyáltalán nem sütött a nap. Ide-oda ringatta magát a
kerti székben, amely szófogadóan felvette a test alig érezhető
mozgását. Olykor lepottyant egy-egy tűlevél a homokba.
Pieter Graaf kellemes és őszinte benyomást tett, és nagyon meg
volt döbbenve azon, hogy a rendőrség újra felkereste.
Thomas a hosszú rendőrévek során megtanulta, hogy az első
benyomás gyakran csal. Az érzése azonban azt súgta, hogy inkább egy
kisgyerekes apukával, mint egy hidegvérű gyilkossal ül szemben.
– Kicki Berggren a halála előtti napon egy férfi után
kérdezősködött, akinek a neve nagyon hasonlított a magáéra. Van
elképzelése arról, hogy miért akart volna magával beszélni?
A férfi aggódó arcot vágott. Lehajtotta a fejét, és megpuszilta a
kisfia homlokát, aki időközben felmászott a térdére, és kényelmesen
elhelyezkedett rajta. A barna testű, krétafehér hajú csemete teljesen
úgy nézett ki, mint a gyufásdobozokon szereplő fényképek.
– Fogalmam sincs. Azt sem tudom, ki volt ő, vagy hogy miért volt
Sandhamnon.
A férfi zavartan vigyorgott.
– Remélem, hisznek nekem, mert fogalmam sincs, hogyan
bizonyíthatnám be. Akkor hallottam először Kicki Berggrenről,
amikor az újságban olvastam a gyilkosságokról. − Ránézett a dátumot
is kijelző órájára. − Körülbelül tíz nappal ezelőtt.
– Teljesen biztos abban, hogy sosem találkozott vele? − kérdezte
Thomas.
– Amennyire tudom, igen.
– Maga közel lakik az imaházhoz.
– Pontosan, de ezzel többen vagyunk így. Ráadásul itt sem voltam
azon a hétvégén, amikor meghalt.
– Hol volt húsvétkor? Akkor tűnt el ugyanis a nő unokatestvére,
Krister Berggren − magyarázta Thomas.
– Áreben. Síeltünk, és a Fjállgárden szállodában laktunk.
A férfi aggódva fürkészte Margitot és Thomast.
– Sosem voltam kapcsolatban ezekkel az emberekkel, az biztos.
– Sok időt tölt itt télen? − kérdezte Thomas.
– Nem, egyáltalán nem. Októberben bezárjuk a házat, és csak a
Walpurgis-éjre jövünk vissza. Mi csak a világos évszakokat töltjük a
szigeten.
Margit megköszörülte a torkát.
– Ismer valakit, aki a Systembolagetnél dolgozik? − kérdezte.
– Senki különöset. Miért?
Margit elmagyarázta, hogy Krister Berggren a haláláig a
Systembolagetnél dolgozott. A nyomozók roppant kíváncsiak voltak a
közte és a Sandhamn közötti összefüggésre.
– Általában péntekenként van dolgom a Systembolagetnél −
ismerte be Pieter Graaf. − Ott ácsorgok a sorban, és azt kívánom,
bárcsak egy korábbi napon jöttem volna. − Az utolsó mondatot egy
ironikus kacsintás kísérte.
– A munkája során nem kerül kapcsolatba a Systembolagettel? −
kérdezte Margit.
– Egyáltalán nem. Állami cégek nincsenek az ügyfeleink között.
Mi főként kicsi és közepes cégekkel dolgozunk. A magánszférában −
fűzte hozzá a férfi.
Thomas hallgatott.
Pieter Graaf mosolyogva széttárta a karját.
– Szívesen segítenék, de sajnos semmilyen információval nem
szolgálhatok.
Thomas úgy döntött, témát vált.
– És mi újság Jonny Almhulttal? Őt ismeri?
A férfi kétkedve nézett a nyomozóra.
– Kicsodát?
– Őt találták meg holtan a vízben a trouville-i strandon a múlt
héten. A szigeten élt, asztalosként kereste a kenyerét. Ja, és rajzolt is.
– Sajnálom, de sosem találkoztam vele. Csak nemrég költöztünk
Sandhamnra, ezért nem sűrűn találkoztunk a lakosokkal. A házunk
nagyon szép volt, amikor megvettük, úgyhogy még mesteremberekre
sem volt szükségünk. − A férfi idegesen megkopogtatta az asztalt a
mutatóujjával. − Kiskrapek, kiskrapek!
A térdén ülő kisfiú kezdte unni a beszélgetést. Úgy izgett-
mozgott, mint egy sajtkukac.
– Focizni akarok, apa! Nem mehetne már haza a bácsi és a néni? −
kérdezte apja pólóját ráncigálva. − Szerintem már menniük kéne −
folytatta.
Thomas rámosolygott a kisfiúra.
– Mindjárt végzünk − ígérte. − Már csak egy kérdés.
A nyomozó néhány másodpercig csendben fürkészte a férfit.
– Van itthon patkánymérge? − kérdezte meg hirtelen.
– Patkányméreg?
Pieter Graaf döbbenten nézett maga elé.
– Patkányméreg − ismételte meg Margit. − Azt szeretnénk tudni,
hogy tart-e itthon patkánymérget?
A férfi elgondolkozott, letette a kisfiút a homokba, és felállt.
– Ezt meg kell kérdeznem a feleségemtől − mondta. −
Valószínűnek tartom, hogy van.
Odasétált a nyitott bejárati ajtóhoz, és bekiabált a házba. Egy
vastag copfú, vékony nő jelent meg az ajtóban, kérdőn nézve a férjére
és a kerti bútorokon ülő idegenekre. Pieter Graaf gyorsan vázolta a
helyzetet.
– Anna − szólt később −, van nekünk itthon patkánymérgünk?
A nő először megrázta a fejét, majd mégis így szólt.
– Tudod mit, lehet, hogy lent a pincében van még, abban a kis
szekrényben.
Anna Thomashoz és Margithoz fordult.
– Az előző tulajdonos rengeteg limlomot hagyott a pincében, és
azt mondta, hogy a miénk lehet, ha kell. Talán van ott egy dobozzal.
Felhozzam?
A nő ismét eltűnt a házban, majd néhány perc múlva egy
halálfejjel ellátott kemény műanyag csomagolással tért vissza.
Rágcsálóirtó, állt rajta fekete betűkkel. Átnyújtotta Thomasnak, aki
óvatosan kinyitotta a gyerekzárral ellátott kupakot. A dobozban apró
kék magok voltak.
A nyomozók még kérdezgették Pieter Graafot a kapcsolatairól,
majd befejezték a beszélgetést, és megköszönték a figyelmet. A kisfiú
időközben ráunt a felnőttekre, és egyedül labdázott. Azzal foglalta el
magát, hogy valahogy ráüljön a guruló tárgyra.
– Ezzel sem mentünk sokra − közölte Margit, amint
hallótávolságon kívülre kerültek. − Nincs semmilyen nyilvánvaló
kapcsolat, nincs indíték, de van tökéletes alibi. Mit kívánhatnánk
még? Az egyetlen kapocs, hogy van nála egy kis patkányméreg.
– Egyetértek − mondta Thomas. − Attól pedig senki sem válik
gyilkossá, hogy patkánymérget tart a házában.
A férfi letörölte a homlokát az ingujjával. Meglehetősen meleg
volt. Teljes szélcsend uralkodott, és még nagyon messze volt a hűsítő
esti szellő.
Thomas kérdőn Margitra nézett:
– Felkészültél a Philip Fahlennel való találkozásra?
– Abszolút. Mutasd az utat, követlek.
49. felezet
50. fejezet
– Thomas! − Simon úgy bújt át a kerítésen, mint egy kis menyét, majd
Thomas karjaiba vetette magát. − Hoztál nekem ajándékot?
A kisfiú élénk mókusszemekkel vizsgálgatta a keresztapját.
– De Simon, ezt nem illik − figyelmeztette Nora a fiát. − Mindig
örülünk, ha Thomas eljön, akár hoz ajándékot, akár nem. Nem igaz?
Thomas bemutatta Margitot, és szíves örömest elfogadta a
felajánlott hideg alkoholmentes sört, hiszen elvégre szolgálatban
voltak.
Mindannyian leültek a kertbe, és élvezték a Signe kertjéből
átáradó rózsaillatot. A sirályok magason repültek, ami további szép
időt ígért.
– Hogy megy a nyomozás? − kérdezte Henrik, miközben
teletöltötte a poharakat a hűs nedűvel.
Nora letett az asztalra egy teli tál chipset. Simon azonnal kivett
egy marokkal, mielőtt Nora megállíthatta volna, majd olyan pimaszul
vigyorgott az anyjára, hogy még az alsó fogsora közötti hézagok is
kivillantak. Lehetetlen volt nem visszamosolyogni rá.
Thomas Margitra pillantott, aki enyhén fintorgott.
– Attól függ, honnan nézzük a dolgokat − mondta. − Tudjuk, mitől
halt meg Kicki Berggren, csak azt nem, hogyan és miért.
– És mitől halt meg? − kérdezte Henrik kíváncsian.
– A patkányméregtől.
Thomas válasza drámaiabban hangzott, mint szerette volna, ezért
természetesen a hatás sem maradt el. Nora és Henrik döbbenten nézte.
– Nem tudtam, hogy patkányméreggel is meg lehet ölni valakit −
szólt Henrik elgondolkodva.
– Szinte minden embert meg lehet ölni a legtöbb méreggel, ha
eleget kapnak belőle − felelte Thomas.
Henrik összeráncolta a homlokát.
– Ha jól emlékszem az orvosi tanulmányaimra, van néhány ismert
eset, amelyben néhányan patkányméreggel vagy warfarinnal
próbáltak véget vetni az életüknek, de nem sikerült. Csak szörnyen
fájdalmas volt. A halálhoz jóval nagyobb dózis kell.
– Teljesen igazad van − szólt egyetértően Thomas. − Linköping
szerint a patkányméreg nem volt elég, de egy erős ütés is érte a fejet,
ami halálos agyvérzést okozott.
– Ez már megmagyarázza a dolgot − mondta Henrik. − Ha az
agyban vérzés kezdődött, de a warfarin miatt nem működött a
véralvadás, akkor szinte lehetetlen lett volna megmenteni. Nem
kellett volna túl sok idő ahhoz, hogy meghaljon.
A férfi megfogott néhány chipset, és betette a szájába.
– Utalt valami más jel is arra, hogy a vér nem volt képes
megalvadni?
– A halántékára is kapott egy ütést, ami sokkal rosszabbul festett,
mint amilyen volt.
Henrik egyetértően bólogatott.
– Ez abszolút egybevág a várható hatásokkal. Ha a vér nem alvad
meg, a vérzés erősebbé válik, és az elég félelmetesnek tűnhet.
Nora megpróbálta eltenni a chipset Simon közeléből.
– Patkányméreg − ismételte. − Micsoda szokatlan módszer.
Henrik egyetértett, majd kortyolt egyet a söréből.
– Másrészt viszont roppant egyszerű beszerezni. Legalábbis akkor,
ha egy olyan méregkeverőről van szó, aki nem ismer más gyógyászati
csatornákat, ahol hagyományos mérgeket kínálnak, ezért azt hiszi,
hogy minden rendben lesz. Ha megkérdeznénk egy átlagembert,
biztosan azt mondaná, hogy teljesen megfelel a célnak.
Thomas figyelmesen hallgatta Norát.
– Mit értesz a hagyományos mérgek alatt? − kérdezte előredőlve.
– Például az arzént vagy a gyűszűvirágból kivont digitáliszt.
A digitálisz sok szívproblémával küszködő betegen segített már,
de túladagolás esetén halálos. Régen is ezt használták a
gyilkosságokhoz, mert nagyon nehéz volt kinyomozni.
Henrik hallgatott, kivett néhány chipset, majd így folytatta.
– A morfium is hasonló módon működik. Kis adagban csökkenti a
fájdalmat, nagy adagban halálos. Sok olyan gyógyszer van, amely nem
megfelelő adagolás esetén halálos méregnek számít.
– Tehát a patkányméreg itt arra utal, hogy a gyilkos nemigen volt
tisztában a méreg hatásával − mondta Margit. − Más szóval amatőr.
– Abszolút. A patkánymérget könnyű beszerezni, és veszélyesnek
néz ki. Ennek ellenére messze nem olyan hatásos.
Thomas megmagyarázta Henrik elméletét.
– Tehát egy olyan bűnözővel van dolgunk, aki előre kitervelte a
gyilkosságot, csak nem tudta megfelelően kivitelezni.
Henrik elutasítóan csóválta a fejét.
– Nem feltétlenül. Olyan elkövető is lehetett, aki nem készült fel
rendesen. Egyszerűen azt használta, ami a keze ügyébe került.
– Úgy érted, az első útjába kerülő mérget vetette be? − kérdezte
Thomas kétkedve.
– Persze! − vágta rá Henrik. − Ha nem tervezte el előre a
gyilkosságot, de hirtelen olyan helyzetbe került, hogy úgy érezte,
kénytelen elvenni egy másik ember életét, akkor nem ahhoz nyúl, ami
otthon a szekrényben van? A szükség törvényt bont.
– Lehet itt valahol patkánymérget kapni? − kérdezte Margit
Norára nézve.
Nora elbizonytalanodott.
– Hát, nem tudom, hogy a szigeten be lehet-e egyáltalán szerezni
− felelte −, de végül is a városból bárki magával hozhatja.
– Viszont nem olyan egyszerű valakibe beleimádkozni azt a
mérget − töprengett Thomas. − Ki tud rávenni bárkit is arra, hogy
megegyen egy egész tányér kék bogyót? Ez elég lehetetlennek tűnik.
Nora felvett egy fűszálat a földről, és az egyik ujjára tekerte. Úgy
ráncolta a homlokát, mintha megpróbált volna visszaemlékezni
valamire.
– Emlékszem, hogy amikor kicsi voltam, folyékony patkányméreg
is létezett − szólt lassan. − Anyukám itt kint használta, de egyébként a
szekrény legfelső polcán tartotta, és mindig azzal fenyegetett minket,
hogy ha hozzányúlunk, ugrik a hétvégi édesség. Egy sötétbarna
üvegben volt, ha jól emlékszem, és volt rajta egy halálfejes címke is.
Margit elismerően pillantott Norára.
– Folyékony patkányméreg. Ez nekünk is eszünkbe juthatott
volna. Ez a megoldás. Csak bele kell önteni egy kis teába vagy kávéba.
Így viszont gyerekjáték megtéveszteni bárkit is.
A nyomozónő Thomashoz fordult:
– Hívjuk fel Carinát. Ellenőrizze le ezt is. Új fordulatot vesz a
nyomozás − azzal megpaskolta Nora vállát. − Köszönjük, Nora!
Nora kissé szégyenlősen, de büszkén fogadta a dicséretet. Majd
ismét összeráncolta a homlokát.
– Miért lett volna Kicki Berggren meggyilkolása spontán, amikor
a gyilkos előtte megölte az unokatestvérét?
A kérdés egy ideig csak lógott a levegőben.
– Egyelőre még nem tudjuk biztosan, hogy Krister Berggrent
megölték − felelte Thomas.
– Nem − szólt Margit elgondolkozva −, de ha mégis megölték,
akkor a gyilkos biztos nem akarta, hogy bárki is megtudja. Bizonyára
azt remélte, hogy soha nem találják meg Berggrent. A holttestre kötött
kötélre feltehetőleg ráerősített egy súlyt, hogy lehúzza a tenger
fenekére. Ha nem jött volna le a kötél, és a meleg víz nem hozta volna
fel a felszínre, illetve nem sodorta volna ki Sandhamn partjára, akkor
soha nem derült volna ki a gyilkosság.
Thomas bólintott.
– Ha Kicki Berggrent nem gyilkolták volna meg, akkor az
unokatestvére halálát balesetnek könyvelték volna el − fűzte hozzá.
Margit folytatta a gondolatmenetét.
– A gyilkosnak nem volt szerencséje Krister holttestével. A
tetejébe feltűnt Kicki is. A nő lehet, hogy tudta vagy érezte, hogy ki
ölte meg az unokatestvérét, ezért elutazott Sandhamnra, hogy
megkeresse.
– A gyilkos pánikba esett − folytatta Thomas és úgy döntött, hogy
Kickit is megöli.
– Pontosan − helyeselt Margit.
– Miután a gyilkos nem sejtette, hogy Kicki meglátogatja, azt
használta, amit otthon talált, vagyis a patkánymérget − fejezte be
Thomas.
Margit hátradőlt a székben, és elégedetten nézett maga elé.
Minél többet tudnak a gyilkosról, annál nagyobb az esély arra,
hogy megoldják az ügyet, töprengett Thomas. A tapasztalata azt súgta,
hogy a nem megtervezett bűntettek után jóval több nyomot találnak.
A nyomozóknak pedig minden segítségre szükségük volt ebben az
ügyben.
Nem kellett sokáig várniuk, mire Carina visszahívta őket. Thomas
már az izgatott hangjából hallotta, hogy van számukra híre.
– Ilyen korán még nem értem el senkit az Anticimexnél, de egy
órát szörföltem az interneten. Ott hét olyan fajtájú patkánymérget
találtam, amelyben van warfarin, de mindegyik kék bogyó formájában
kapható. Más szóval szilárd.
– Ez minden?
Thomas hangja meglehetősen csalódott volt.
– Ne légy olyan türelmetlen − szólt rá Carina, miközben
hallatszott, hogy igencsak elégedett önmagával. − Találtam még
valamit. Valami még érdekesebbet. Tényleg volt egy warfarin nevű
folyékony patkányméreg, de 1990 decemberében betiltották.
– Alakul.
Thomas arcán hatalmas vigyor jelent meg.
– A régi patkányméreg sokkal töményebb volt a ma kaphatóknál
– folytatta Carina. − A tiltott méreg majdnem tizennégyszer olyan erős
volt, mint a maiak. Más szóval lényegesen hatásosabb volt.
Thomas elégedetten füttyentett egyet. Carina jó munkát végzett.
A férfi látta maga előtt a lány arcát, és ettől legnagyobb meglepetésére
öröm áradt szét benne.
– Ezt állati jól csináltad, Carina! − kiáltott fel Thomas kissé
zavartan, majd befejezte a beszélgetést. Egy ideig csak ücsörgött a
telefonnal a kezében, teljesen meglepte a saját reakciója. Végül Margit
hozta vissza a jelenbe.
– Ez mindent megmagyaráz − mondta a nyomozónő. − Ha a
gyilkosnak volt folyékony patkánymérge, akkor azt sokkal
könnyebben bejuttathatta Kicki Berggren szervezetébe.
– Gyerekjáték lehetett − helyeselt Thomas −, csak belekeverte az
italába. − A férfi felhajtotta a maradék sörét, majd felállt.
– Szerintem itt az ideje, hogy elbeszélgessünk Philip Fahlennel.
Meg is kérdezhetjük, hogy tart-e otthon folyékony patkánymérget −
szólt Norára kacsintva.
Carina még mindig a Thomasszal folytatott telefonbeszélgetés
hatása alatt állt. Szinte repkedett a boldogságtól, amiért a férfi
megdicsérte a telefonban. Az utóbbi hetekben mintha több figyelmet
szentelt volna neki.
Ezenkívül elég sokat beszélgettek. Thomas gyakrabban kérte meg,
hogy intézzen el dolgokat vagy értesítse a nyomozásban részt vevő
embereket. Közben még egy kis baráti csevegésre is maradt idejük.
Carina úgy érezte, mintha közelebb kerültek volna egymáshoz.
Úgy tűnt, Thomas örül a hívásának, amikor az interneten talált
információk miatt hívta. Carina tudta, hogy a férfi elégedett lesz a
hírek hallatán. Nagyon elégedett. A lány már alig várta, hogy végre
felhívhassa és elmondhassa.
Amikor Carina meghallotta Thomas hangját a telefonban, az egész
teste belebizsergett. Biztos volt benne, hogy a férfi is ugyanazt érzi.
Az nem lehet, hogy csak beképzelte magának az egészet.
Carina úgy döntött, hogy ha visszatér a kapitányságra, elhívja
ebédelni. Az mégsem akkora dolog, mint egy vacsora.
Randevúra egyelőre még nem merte hívni.
A lány halkan fütyörészve felkapta a sporttáskáját, és elindult az
edzőterembe. A rendőrtiszti főiskolára csak a jó fizikumú
jelentkezőket vették fel. Egy tíz kilométeres szobabiciklizéssel
remekül el lehetett ütni az estét. Carina elégedetten mosolygott,
amikor a tükör előtt elsuhanva kilépett az ajtón.
51.fejezet
52. fejezet
53. fejezet
54. fejezet
55. fejezet
56. fejezet
57. fejezet
58. fejezet
Thomas hálásan elfogadta a Linde család által felajánlott kölcsönhajót,
amivel este áthajózhatott a harői házába, majd reggel nyugodtan
visszatérhetett, hogy találkozzon Philip Fahlennal. A kis hajót Noráék
mólóján hagyva gyors léptekkel igyekezett Vásterudd felé. Kissé
hűvösebb volt, mint néhány héttel korábban. A reggeli levegő
tisztábbnak és frissebbnek tűnt, jóval kellemesebbnek az elmúlt hét
fülledt melegénél.
Vásterudd felé tartva felhívta Carinát, és megkérte, hogy nézzen
utána, hogy Marianne Strindberg egy Viking nevű férfinak a felesége-
e, és hogy mindketten ugyanazon a tyresői címen laknak-e, amelyen
a Fahlen & Co. cég is szerepelt. Carina mindkét sejtést megerősítette,
amitől Thomasnak fülig ért a szája.
Philip Fahlen azonnal ajtót nyitott, amint Thomas bekopogott.
Kelletlenül bevezette a nyomozót a konyhába, és egy székre
mutatott. Nem festett valami jól, arca vörösen izzott, a szeme alatt
hatalmas táskák sötétlettek.
– Nos − motyogta kedvetlenül. − Ezúttal mire kíváncsi?
– Csak néhány kérdést szeretnék feltenni.
Thomas egyszerűen nem vett tudomást a felé irányuló
ellenszenvről. Elhatározta, hogy igenis falhoz szorítja Fahlent. A
nyomozó leült az előtte lévő székre. A házigazda az asztal túlsó
oldalán, a Thomastól legmesszebb eső széken foglalt helyet.
– A vállalkozásáról van szó. Tudom, hogy az utóbbi években
sokkal jobban megy. Az ezredforduló óta komoly nyereségre tett
szert.
– Ezt hogy érti?
– Kérem, válaszoljon a kérdésre.
Philip Fahlen idegesen körbenézett a helyiségben.
– Igen, elég jól mennek a dolgok. Ez egyáltalán nem csoda, hiszen
évek óta eredményesek vagyunk.
– Mivel magyarázza a nyereség megháromszorozását?
– Azzal, hogy jól dolgoztunk. Ha az ember keményen dolgozik,
akkor pénzt keres. Ez nem ördöngösség.
– Akkor sok mindent beleadhatott, hiszen a nyeresége jóval több
lett az üzletág átlagánál.
– Ez törvénytelen?
– Azt nem mondtam − felelte Thomas. − Csak különös. Szívesen
meghallgatnám, ha elmondaná, hogyan csinálta. − Thomas hátradőlve
várta a választ.
Philip Fahlen felkelt, és a mosogatóhoz ment. Kivett egy poharat
a szekrényből, és teleengedte vízzel. Továbbra is háttal állva
Thomasnak felhajtotta.
– Érti, hogy mire gondolok? − kérdezte a nyomozó.
A hát hallgatott.
Thomas kissé felemelte a hangját.
– Kérem, válaszoljon!
Philip Fahlen megfordult, és meglehetősen agresszívan fürkészte
Thomast.
– Maga süket, vagy mi? Most mondtam, hogy keményen
dolgoztunk. Lettek új ügyfeleink és ígéreteink. Így megy ez az üzleti
életben.
A férfi ismét a mosogatóhoz fordult.
– Most már dolgozni sem lehet ebben az átkozott zsaru-országban
anélkül, hogy egy eszement idejön, és ostoba kérdéseket tesz föl? −
mondta a férfi halkan.
A helyiségben síri csend uralkodott. Thomas rezzenéstelen arccal
várt.
Csupán Philip Fahlen nyelése törte meg a csendet.
– Ki az a Marianne Strindberg? − kérdezte Thomas.
Philip Fahlén megvonta a vállát.
– Miért?
– Azt kérdeztem, hogy ki az a Marianne Strindberg?
– A vezetőség tagja.
– Hogyhogy?
– Nem mindegy?
– Szeretném tudni, hogy miért tagja a vezetőségnek. Még nem
régóta a tagja, nem igaz?
– Közgazdász. Úgy gondoltam, nem árt, ha van köztünk egy.
– És erre csupán négy évvel ezelőtt jött rá, miután olyan sokáig
csak az édesapjával vezették a céget?
– Maga megőrült, most már az apámat is bele akarja keverni?
Philip Fahlen dühösen méregette Thomast.
Thomas taktikát váltott.
– Miért háromszorozta meg a vezetők pénzét azután, hogy
Marianne Strindberg belépett a vezetőségbe?
– Ehhez magának semmi köze − felelte Philip Fahlen, majd egy
darabka papírtörlővel megtörölte a homlokát. − De ha annyira
kíváncsi, akkor azért, mert úgy gondoltam, ideje megemelni a vezetők
pénzét. Baj?
A férfi széttárt karokkal fürkészte Thomast.
– Nem, csak szokatlan − válaszolta Thomas a kövér férfi
arckifejezését nézve. − Szeretné tudni, hogy én mit gondolok? −
kérdezte a nyomozó, mit sem törődve Fahlen dühével.
– Nem feltétlenül.
Thomas úgy döntött, egyenesen a tárgyra tér.
– Szerintem azért emelte fel a vezetőségi fizetéseket, mert
kénytelen volt a Marianne Strindberg férjétől kapott szívességekért
fizetni.
Philip Fahlen próbált nyugodt maradni, de aztán elsápadt, és a
konyhapultban kellett megkapaszkodnia.
Thomas előredőlt, és egyenesen Fahlén szemébe nézett.
– Tudom, hogy Marianne Strindberg a Systembolagetnél dolgozó
Viking Strindberg felesége. Ugyanaz a Viking Strindberg, aki
támogatja a különleges szállítmányait. Csempészett bor és szeszes ital,
amelyet a szokásos áruval csempész be, és amelyekért extra pénzt kap
az éttermektől. Egy további bevételi forrás, ami megsokszorozta a
bevételét, és ami megmagyarázza, miért jóval több a nyeresége az
üzletág többi vállalkozójánál.
Thomas keresztbe tett karral hátradőlt a székben. Kihívóan
fürkészte a férfit.
– Én ezt gondolom − fűzte hozzá.
A szavak lógva maradtak a levegőben, majd tovább vibráltak.
Philip Fahlennál betelt a pohár. Ismét megtörölte az izzadságtól
gyöngyöző homlokát, majd reszkető ujjal az ajtóra mutatott.
– Kifelé! − követelte. − Hagyja el a házam. Nincs joga idejönni, és
ilyesmit állítani. Azonnal hívom az ügyvédemet.
Thomas nyugodtan mustrálta a férfit. Azon gondolkodott, hogy
maradjon-e, hátha ki tud még csikarni valamit belőle.
Ám a férfi annyira dühös volt, hogy még a szája sarkában is
megjelent egy kis nyál. A halántéka remegett, és a bal szeme is
rángatózott egy ideg.
Thomas úgy döntött, hogy békén hagyja. Nem lett volna értelme
még jobban felidegesíteni. Inkább behívja a parancsnokságra, miután
egészen biztosak abban, hogy köze van Viking Strindberghez, és
megszerezték a híváslistát.
Thomas felállt, és az ajtóhoz ment. Rátette a kezét a kilincsre, és
kinyitotta az ajtót.
– Még jelentkezem − mondta búcsúzóul. − Nemsokára.
– Takarodjon! − szólt mérgesen Fahlen. − Takarodjon!
59. fejezet
60. fejezet
61. fejezet
62. fejezet
A halászat szerencsésen alakult. A fiúk majdnem hat órát voltak kinn
a vízen, a hálóba hatalmas és kövér csapósügérek akadtak.
Adam nagyon büszke volt, amikor visszaértek. A hajó közepén ült
fülig érő szájjal, körülötte moszattal és tengeri fűvel teli halászhálók
hevertek.
– Ide nézz, anyu! Láttál már ennyi halat egyszerre?
Miután megtisztítottak annyit, amennyit csak tudtak, még mindig
volt egy teli vödör, amit beleöntöttek a mólón épült haltartóba. Olyan
volt, mint egy akvárium, a halak néhány napig vígan élhettek benne,
miután kifogták őket. Meglehetősen praktikus megoldás, és már a
kezdetektől a móló tartozéka volt.
Az újburgonyával és sárga rókagombával tálalt, parázson sült
sügér igazi nyári lakomának számított. Nora a kertben terített meg,
hogy élvezzék a kellemes estét.
Henrik nem ivott bort, mert még vissza akart menni, vitorlázni,
ezért csak Nora kortyolgatta az aranysárga chardonnay-t. Az étkezést
eperrel és fagylalttal zárták.
Mindketten a kávéscsészéjükkel ücsörögtek, de Henriknek
nemsokára indulnia kellett. Egyelőre még több óra volt a teljes
sötétedésig. A friss szélben még egyenesen álló zászlók időközben
lelankadtak. A dongók halkan zümmögtek.
A fiúk átugrottak a nagyszüleikhez, így Nora és Henrik kettesben
maradtak.
Ideje volt beszélgetniük.
Nora a férjéhez fordult.
– Szeretnék elmesélni valamit. Remélem, örülni fogsz, mert én
nagyon örülök.
Nora kinyújtotta a jobb kezét, és megsimogatta a férfi bal karját.
Henrik kortyolt egyet a kávéjából, és kíváncsian fürkészte a
feleségét.
– Izgalmasnak hangzik. Mesélj, én hallgatlak.
Nora úgy döntött, hogy tudomást sem vesz a benne munkálkodó
izgalomról, és igyekezett minél pozitívabbnak hangzani.
– Amikor a múltkor a városban jártam, találkoztam azzal a
fejvadásszal, akiről már meséltem. Remek beszélgetésben volt
részünk. A munka nagyon érdekesnek tűnik. Pontosan olyan kihívás,
amire mindig is vágytam. És így végre megszabadulhatok az
elviselhetetlen főnökömtől. Viszlát, Ragnar!
Nora arcán mosoly jelent meg, majd mesélt a beszélgetésről és a
felmerült kérdésekről. Beszéd közben vadul gesztikulált mindkét
kezével. Nem tehetett róla, hogy egyre jobban belelovalta magát, és
egyre gyorsabban beszélt.
Egyszer csak észrevette, hogy Henrik egy szót sem szól.
Amikor Nora abbahagyta a beszédet, síri csend telepedett a kertre.
Majd végre Henrik is megszólalt:
– Úgy érted, a hátam mögött találkoztál vele?
Nora megmerevedett. Henrik hangja jéghideg, arca rezzenéstelen
volt. A férfi egyenesen ült a székben, és úgy mustrálta a feleségét,
mintha most látná életében először.
– Először nyugodtan akartam találkozni vele − felelte Nora lassan
−, hogy tudjam, egyáltalán megéri-e újra felhozni a témát neked.
– Tehát a hátam mögött történt?
A hangja olyan volt, mint az ostorcsapás.
– Nem kell ennyire komolyan venni. Egyszerűen úgy döntöttem,
hogy találkozom Rutger Sandelinnel, mielőtt beszélünk róla. Ez
akkora baj? − kérdezte Nora.
A torkában hatalmas gombóc kezdett növekedni.
Nem Henrik, a férje ült vele szemben. Az asztal túloldalán egy
idegen ült. Egy fekete szemű, megvető pillantású idegen.
– Én ezt nem fogadom el − szólt a férfi keményen. − Ha azt hiszed,
hogy úgy irányíthatod ezt a családot, hogy jó legyen a karrierednek,
akkor nagyon tévedsz.
Nora nem hitt a fülének. Gyomra görcsbe rándult, a félelem
kígyóként tekeredett a rekeszizmára, majd felkúszott egészen a
torkába.
Biztos volt benne, hogy a férfinak nem fog tetszeni, hogy
találkozott a fejvadásszal, de abban is biztos volt, hogy rendezni tudják
a dolgot. Miért viselkedik így?
– Nem írhatod elő, hogy kivel találkozhatok, és kivel nem.
Nora szavai csípősebben hangoztak, mint gondolta, durcásnak
tűnt, mint egy kisgyerek.
– Azt csinálhatok, amit akarok, miután te is azt csinálsz, amit
akarsz, anélkül, hogy mással is foglalkoznál, mint az átkozott
munkáddal. − Henrik teljesen kikelt magából, még az ajka is
elfehéredett. − Ebben a kérdésben ne számíts rám − folytatta a férfi. −
Mérhetetlenül csalódott vagyok, azt remélem, tudod. Hogy lehetsz
ennyire önző? Két gyereked van, már elfelejtetted?
– Akárcsak te − felelte Nora. − Vitorlázz csak nyugodtan, majd én
megcsinálok mindent. − Nora olyan hevesen állt fel, hogy feldőlt a
széke. − Hogy lehetsz ilyen? Büszkének kellene lenned rám. Örülnöd
kellene, amiért valaki felhívja a feleségedet, és izgalmas munkát kínál
neki.
Nora vett egy nagy levegőt, és megpróbálta visszafogni a hangját.
– De te csak irigy és undok vagy.
– Próbálom menteni, amink van. És azt akarom, ami a
gyerekeknek a legjobb. Te viszont úgy viselkedsz, mint egy
elkényeztetett kölyök, aki nem kapja meg a játékát. Nem holmi bábuk
vagyunk, akiket kedvedre rángathatsz − mondta Henrik.
A férfi keresztbe tett karral méregette a feleségét. Karizmai
megfeszültek.
Nora összezavarodva nézett maga elé.
Hiába is kereste a megértés apró fénysugarát a férje arcán.
Valamit, ami hozzákötötte ahhoz a Henrikhez, akit szeretett.
Ahhoz a Henrikhez, aki a férje volt.
Henrik ránézett az órájára, és felkelt az asztaltól.
– Mennem kell. Különben elkések.
Nora nem szólt egy szót sem. Képtelen lett volna bármit is
mondani. Utálta, hogy úgy megy el, hogy ki sem békültek, másfelől
viszont tudta, hogy úgyis felesleges lett volna folytatni a beszélgetést.
A legszívesebben ordítva elküldte volna a fenébe, de biztos volt
benne, hogy borzasztóan fogja magát érezni, ha nem békülnek ki.
Végül a józan ész győzött.
Nora olyan erősen harapott az ajkába, hogy még a vér ízét is érezte
a szájában. Utána vett egy nagy levegőt, de csak egy halk kérdést
tudott kicsikarni magából.
– Csak úgy elmész?
– Nem hinném, hogy sok értelme lenne folytatni. Egyébként meg
időre megyek.
– Henrik − szólt Nora −, maradj még, hogy megbeszélhessük.
A nő igyekezett kordában tartani reszkető hangját.
Ismét vett egy nagy levegőt, és elfojtotta a feltörni készülő
zokogást. Semmiképpen sem akarta elsírni magát.
A kettejük közötti távolság szédítő volt. Leküzdhetetlen.
Nora csak egy néma pillantást kapott válaszul.
A férfi, aki megígérte, hogy jóban és rosszban is szeretni fogja,
bement a házba. Nora látta, amint összeszedte a cuccait, és a bejárati
ajtónál lógó mentőmellényét. Amikor ismét kiment a kertbe,
szándékosan témát váltott, de nem nézett a felesége szemébe.
– Üdvözlöm a fiúkat. Holnap éjfél körül érkezem, ha a szél is úgy
akarja.
A férfi már indulni készült, majd így szólt:
– Nincs kedvem erről többet beszélni. Szerintem már mindent
elmondtam. Most neked kell észhez térned, Nora.
Azzal kinyitotta a kaput, majd gyors és határozott léptekkel
elhagyta a házat. Menet közben felvette a mellényt. A vitorlászsákja
felvette a ritmusát. A férfi nem nézett vissza.
Nora a kertben állva figyelte, könnyei kegyetlenül égették a
szemét. Kézfejével letörölte őket.
Ha a fiúk nem épp abban a pillanatban érkeztek volna meg,
biztosan sírva fakadt volna.
63. fejezet
64. fejezet
65. fejezet
A hajó tele volt izgatott utasokkal. A társaság fele biztosan gyerek volt,
ezért meglehetősen hangosak voltak. Nora majdnem mindenkit
ismert a fedélzeten. Signe Kajsával együtt érkezett, és Nora szülei
mellett foglalt helyet. A hajó szép lassan elhagyta a kikötőt, és
Grönskár felé vette az útját.
Végül közvetlenül a világítótorony alatt kötött ki. Az északi
oldalon lévő kishajó-kikötő is elég mély volt, de a cementből épült
rakpart könnyedén befogadta a nagyobb hajókat is.
A sziget látványa káprázatos volt.
A világítótornyot gyönyörű sziluettje miatt a Keleti-tenger
királynőjének nevezték. Tulajdonosa a szigeti alapítvány volt, ők
gondozták és őrizték. A jelenlegi őr vagy felügyelő fanatikusan óvta a
tornyot és a jövőjét.
A majd húsz méter magas torony büszkén magasodott a négyszáz
méter hosszú kis szigeten. A világítótorony emlékműként és
útmutatóként szolgált a védelmet és biztonságot nyújtó Sandhamn
kikötő mellett.
A felügyelő szétterpesztett lábakkal állt a kikötőben, és üdvözölte
a látogatókat. Vidám kísérője Sandhamnon lakott, és lelkesen
ecsetelte a torony történetét, miközben odavezette a csoportot a
bejárathoz.
– Grönskár világítótornyát az ismert építész, Carl Fredrik
Adelcrantz álmodta és tervezte meg 1770-ben, aztán gránitból és
homokkőből megépítették. A torony nyolcszögletű talapzata felül
kissé szélesebb volt, mint az alján. Eredetileg nyílt kőszénfűtést
használtak, majd 1845-ben egy úgynevezett repceolajjal működő
lámpa vette át a világítás szerepét. 1910-ben korszerűsítették a
világítást egy olyan készülék kíséretében, amely többféle jelzés
leadását is lehetővé tette.
A nő elhallgatott, és odahajolt Simonhoz és Adamhoz.
– Gondolhatjátok, fiúk. Amíg nem volt benne lift, a toronyőr
minden egyes szeneszsákot egyesével cipelt fel a lépcsők tetejére.
Kemény munka volt, az biztos.
Simon tátott szájjal figyelte az idegenvezetőt. A nő rámosolygott.
– Szerinted hány lépcsőfok van benne?
Simon elgondolkozott, majd feltartotta az összes ujját.
– Több mint ezek?
– Sokkal több.
– Öcsi, tuti több száz − szólt Adam lenézően pislogva a kisöccsére,
majd az idegenvezetőhöz fordult. − Az öcsém nem tud számolni, még
iskolába se jár.
A kedves idegenvezető felnevetett, és megpaskolta a fiú vállát.
– Sajnos egyikőtöknek sincs igaza. Összesen kilencven lehet, de az
is bőven elég. Várjatok csak, míg felértek a tetejére.
A nő ismét a csoporthoz fordult, és így folytatta.
– A világítótornyot 1961-ben kapcsolták ki, akkor váltotta fel a
Korsö előtti Revengegrundet-torony. A kilencvenes években állami
segítséggel felújították a tornyot, és azóta gyenge zöld fény pislákol
Grönskár világítótornyából. Az öreg hölgy tehát tovább él.
Az idegenvezető a lépcsőre mutatott.
– Nyugodtan be lehet menni, csak óvatosan, mert elég szűk.
Nehogy valaki megbotoljon az egyenetlen lépcsőfokokon.
Nora megragadta Simon kezét, amikor rájuk került a sor.
A nyári meleg ellenére a toronyban hűvös és nedves volt a levegő.
Pihenőkkel négy részre osztották ugyan, de még így is elég nehéz volt
felmászni a lépcsőkön.
A lépcsőfokok jóval magasabbak voltak a hagyományos
lépcsőknél, így sokkal magasabbra kellett emelniük a lábukat.
Útközben egyszer véletlenül befordultak egy sehová sem vezető
beugróba.
Mire a tetejéhez közeledtek, Nora rájött, hogy sokkal jobb
kondícióban kellene lennie ahhoz, hogy ne lihegjen az erőlködéstől.
A nyári sétáknak és biciklizéseknek, nem beszélve a kocogásokról,
jóval több hasznuk is lehetne, gondolta Nora.
Az utolsó lépcsőrész után következett egy kis helyiség, ahonnan
egy fehér öntöttvas létra vezetett fel a kupolához, azaz a legfelső
kilátóra. A létra lábánál volt egy zöld ajtó, ami a torony körül futó
erkélyre vezetett ki.
– Kimehetek, anya?
Simon könyörögve fürkészte Norát.
– Én is! − hallatszott Adam hangja.
Nora kinyitotta az ajtót, és kinézett. A földtől való távolság szédítő
volt. A nő megfordult, és komoly arcot vágva a fiúkra nézett:
– Akkor nagyon óvatosnak kell lennetek. Nem szeretnék idefent
rohangáló gyerekeket látni. Megértettétek?
– Gyere, Adam, fogd meg a kezem. Az én koromban nem árt, ha
kéznél van egy fiatalember, aki segít megtartani az egyensúlyt −
mondta a Nora mögött álló Signe, majd kinyújtotta a kezét, és
kivezette Adamot az erkélyre.
A kilátás fantasztikus volt.
A gyönyörű napnak hála tökéletesen látták az előttük elterülő
tengert. A vízben elszórtan fekvő több száz sziget és szirt
leírhatatlanul szép volt. Almagrundet világítótornya ott ragyogott a
horizonton, pedig számos tengeri mérfölddel odébb magasodott.
Alattuk jól látszódtak a régi szolgálati lakások, amelyeket
időközben gondosan felújítottak. Ott lakott a toronyőr, a gondnok és
a toronymunkákban segédkező emberek családja.
Biztosan nagyon zord és kemény, semmiképpen sem nőknek való
élet lehetett, gondolta Nora. Az összes házimunkát áram és folyó víz
nélkül kellett végezniük. Ráadásul a sötét évszakokban időjárástól és
egészségi állapottól függetlenül szüntelenül őrizni kellett a tüzet.
Manapság el sem tudja képzelni az ember, hogy milyen lehetett
ilyen körülmények között élni. Egy élet, amelynek csúcspontja egy
sandhamni kirándulás lehetett, ami nem volt több egy magányos
sétánál.
– Ez egyedülálló, nem igaz? − kérdezte Signe Norától, majd
hangosan felsóhajtott. − Kiskorom óta járok ide, mégsem tudom
megunni a kilátást.
– Egyetértek − csatlakozott Nora a környéket csodálva.
Az idegenvezető időközben kilépett az erkélyre, és a korláton
pihentette a karját.
– Tudták, hogy a világítótorony gránitköveit a szigeten lévő
sziklákból vésték ki, majd többek között zúzott téglából és gotlandi
mészből építették fel? Messziről azért tűnik egy csodaszép mozaiknak.
Csupán a közepe készült roslageni homokkőből.
– Miért van a tetején egy gránitöv? − kérdezte Nora.
– Erre különböző elméletek születtek. A leghihetőbb az, hogy az
utolsó homokkőszállítmányok nem érkeztek meg, és az építők nem
bírtak tovább várni, ezért azzal folytatták, ami kéznél volt, azaz
gránittal − fűzte hozzá az idegenvezető kacsintva.
– Fantasztikus, hogy a mostani műszaki tudás hiányában is fel
tudtak húzni egy ekkora építményt a szigeten − mondta Nora.
– Még fantasztikusabb, hogy az eredeti rajzok nem olyanok
voltak, mint manapság, hanem gyönyörű akvarellfestményekként
díszelegtek − magyarázta a nő.
– Ezt hogy érti? Nem voltak tervrajzok? − kérdezte Signe
döbbenten. − Ezt még sosem hallottam.
– Valójában nem voltak. Egy C. H. Walmstedt nevű kőművesnek
köszönhetjük a torony kinézetét. Ragaszkodott ahhoz, hogy a torony
az akvarell alapján készüljön, de semmilyen műszaki részletezéssel
nem rendelkeztek annak idején.
– Lenyűgöző. Ezt sosem gondoltam volna − szólt Nora.
Simon megrángatta Nora kezét.
– Most már mehetünk, anya? Fel szeretnék menni a tetejére.
– Persze, gyere!
A zöld vasajtón keresztül visszamentek a toronyba. Simon
elkezdett felfelé mászni a keskeny öntöttvas lépcsőn, ami egy díszes
gyaloghídba ment át, ami végigért az egész kupola átmérőjén, ami
nem volt túl nagy, talán két méter. Az ablaküveg a padlótól a tetőig
futott, és egy apró szellőző látszott a sarokban. Csak néhány ember
fért el rajta egyszerre.
A tériszonnyal küszködő emberek sosem merészkednének fel
ilyen magasra, gondolta Nora.
– Ide nézz, milyen jól látni innen Sandhamnot! − kiáltott fel
Simon. − Adam, gyere fel és nézd meg! − kiabált le a lépcsőn.
A kupola közepén helyezkedett el a lámpa, amelyet az
ezredforduló alkalmából gyújtottak meg újra.
– Simon, tudod, miért világít a toronylámpa zölden?
Nora az anyaggal letakart lámpákra bökött.
Simon kérdőn fürkészte az anyját.
– Azért, mert olyan szép szín?
– Nem, barátom, azért, mert a világítótornyot Grönskárnek
hívják, és a grön zöldet jelent. Így remekül illik hozzá a zöld szín.
Miután elhagyták a világítótornyot, és megették a szendvicseket,
Nora úgy döntött, megnézi a fényképekkel teli régi múzeumot. Az
anyja is vele ment, miközben a fiúk a nagyapjukkal és Signével
maradtak.
Amint ott állt, és lapozgatott a gyönyörűen illusztrált
könyvekben, eszébe jutott a nemrégiben Thomasszal és kollégáival
folytatott vita. A Kicki Berggren haláláért felelős patkányméreg volt a
téma.
Már régóta meg szerette volna kérdezni az anyukáját arról, hogy
hol vette az otthon lévő folyékony mérget. Az utóbbi idők történései
és a Henrikkel való civakodás teljesen elfeledtette vele.
A válasz után azonnal elővette a telefonját.
Thomasnak feltétlenül tudnia kellett róla.
66. fejezet
67. fejezet
68. fejezet
70. fejezet
71. fejezet
A sandhamni szorost elhagyva Nora visszanézett a válla fölött. A
sziget fényei egyre távolibbnak tűntek. A jól ismert házak immár apró
pöttyöknek látszottak. Nora azon tűnődött, hogy talán szólnia kellett
volna a szüleinek a kis kiruccanásáról. Biztosan aggódnak, ha
meglátják az üres házat. Igaz, hamar megjárja az oda-vissza utat, és
nemsokára újra otthon lesz.
A hangos motortól nem tudtak beszélgetni, ezért Nora a
tükörsima vízen sikló hajóra koncentrált. Nemsokára elhagyták
Telegrafholment, majd jobb felől megkerülték Björkö szigetét. Tíz
perc múlva már tisztán látták Grönskár ismerős sziluettjét.
Friss tenger- és moszatillat terjengett. Egy-két vitorlás még
mindig odakint keresgélte a megfelelő kikötőt. Dél felől nemsokára
világítani fog a sandhamni torkolathoz közeli Svángen- és a
Revengegrundet-világítótorony.
Nora úgy döntött, hogy a kishajókikötő helyett a világítótorony
alatti, biztonságosabbnak tűnő rakparton köt ki. Nem volt kedve
sötétedéskor kóborolni.
A rakparthoz közeledve Nora lelassította a csónakot, az utolsó
métereken a hullámok vezették be a kikötőbe.
A rakparton egy négyszögletű cementtömb emelkedett ki a
sziklák közül, minden oldalán egy-egy vaskarikával. Nora a
nagyapjától tanult dupla félcsomóval gyorsan kikötötte a csónakot.
Mindig volt nála néhány pluszkötél, hogy bárhol és bármikor ki
tudjon kötni.
Hátrasimította a haját, ami a nagy szélben kiszabadult a
lófarokból, és Signe felé fordult.
– Megvárhatsz itt, ha akarsz − mondta. − Csak gyorsan felszaladok,
és körülnézek.
Signe határozottan csóválta a fejét.
– Szó sem lehet róla, veled jövök. Nem mehetsz fel egyedül a sötét
toronyba ilyenkor.
Nora rámosolygott. Őszintén szólva, nagyon is örült, hogy Signe
elkísérte, és nem kellett egyedül kóborolnia a szigeten.
– Na jó, akkor menjünk!
– És hogy jutunk be?
– Tudom, hol tartják a pótkulcsot. De szerintem kint hagytam el
a telefont, úgyhogy először ott keresem. Aki keres, az talál, nem igaz?
A cementkikötő kövezete meglehetősen csúszós volt. A nedves
moha szürkészöld szőnyegként nőtte be a sziklákat. Nora gondosan a
lába elé nézett. Könnyedén megcsúszhatott volna, a kibicsaklott boka
pedig nem tűnt túl csábítónak.
Útközben eszébe jutott Aranyhaj, a bájos, hosszú hajú fiatal lány
története, aki egy toronyba zárva élte sivár életét. Egy ifjú lovag
mentette meg, amikor Aranyhaj leeresztette a haját, a lovag pedig
felmászott rajta és kiszabadította.
Norát kirázta a hideg. Nem szívesen lett volna bezárva Grönskár
világítótornyába, akármekkora haja is volt.
Nora és Signe óvatos léptekkel igyekezett a torony felé. Egyáltalán
nem látszott, hogy Signe nemsokára a nyolcvanadik életévét is betölti.
Fürge és szívós volt, még az egyenetlen úton is könnyedén
közlekedett. A többi szigethez hasonlóan itt is meglehetősen gyér volt
a növényzet. Csak néhány széltől meggyötört alacsony fenyőfa és
nyírfa volt látható.
Nora megpróbált visszaemlékezni arra, hogy pontosan hol
tartózkodott, amikor utoljára használta a telefonját a szigeten. Ha jól
emlékezett, akkor közvetlenül a torony bejárata előtt hívta fel
Thomast, és beszélgetés közben biztosan ide-oda járkált, ahogy
mindig. A mobilja feltehetőleg a torony közvetlen közelében lehet.
Nora átbotorkált a torony előtti bokrokon, de nem látott jól a
sötétben. Sajnos a zseblámpa sem sokat segített. A biztonság kedvéért
még egyszer átnézte a kis múzeumi bódé és a torony közötti részt, de
hiába.
Talán mégiscsak a toronyban hagyta el.
Indulás előtt még egyszer felment Adammal, és meglehetősen
siettek, ezért könnyen lehet, hogy akkor esett ki a zsebéből a telefon.
Nora lehajolt és kitapogatta a pótkulcsot. Tényleg ott volt a lapos
kő alatt, ahogy a felügyelő mondta. Gyorsan kinyitotta a lakatot, és
kitárta a fekete rácsos kaput.
– Jó sok lépcsőfok − szólt Signéhez. − Bírni fogod?
– Hát persze, annyira azért nem vagyok öreg. Gyere! − felelte a
nő.
Szép lassan vették a lépcsőfokokat, és közben minden
lépcsőfordulónál megnézték, hogy mennyit haladtak. Nora gondosan
bevilágította a helyiséget a zseblámpával, de sehol sem látta a mobilját.
Kár, hogy nem volt nála másik telefon, amivel felhívhatta volna a
sajátját. Erre nem gondolt indulás előtt.
A harmadik fordulónál volt egy hét lépcsőfokos járat, de Nora
nem emlékezett arra, hogy ott is járt volna. Biztosan megnézték, de
nem akkor, amikor újra felment oda. A biztonság kedvéért azért
bevilágított a lámpával.
Tovább folytatták útjukat az utolsó kicsi, kerek, körülbelül két
méter átmérőjű lépcsőfordulóig. Onnan már csak a keskeny, fehérre
festett öntöttvas lépcső vezetett fel a világítótorony legfelső részébe.
A lépcső mellett volt az a zöld színű ajtó, amelyik az erkélyhez
vezetett ki.
Nora Signéhez fordult.
– Várj meg itt, én felmegyek és megnézem. Nem szeretném, ha
miattam törnéd el az egyik csontodat.
A kis kupolából káprázatos kilátás nyílt. Nora már korábban is
megcsodálta, de most újra lenyűgözte.
Mintha egy felhő tetejéről fürkészte volna a tengert. Napközben
gyönyörű idő volt, de így, alkonyaikor még varázslatosabbnak tűnt. A
naplemente rózsaszínűre és sárgára festette az egész szigetet, és messze
a horizontnál az ég egybeolvadt a sötétzöld tengerrel.
Nora egy pillanatra teljesen megfeledkezett arról, hogy
összevesztek Henrikkel. Az elé táruló szépség új erőt adott neki.
Mégiscsak szép az élet.
A világítótorony előtt jól látszott a torony őrének lakhelye, ahol
most a gondnok lakott. Mellette számos régi lakóház állt, amelyek
mind a sziget tulajdonában voltak. A házak csendesek és sötétek
voltak, talán mindenki a Sandhamnon rendezett pénteki
mulatságokon tartózkodott.
– Találtál valamit? − visszhangzott Signe hangja a kupolában.
Nora körülnézett. Amikor 1961-ben lekapcsolták a
világítótornyot, a vezetékeket és a lámpákat megtartották, és a kupola
közepén helyezték el. A vezetékeket letakarták egy vászonnal,
miközben a lámpások gyér zöld fénnyel világítottak.
– Nem, semmit! − kiáltotta Nora. − Abszolút semmit.
Harö mögött már majdnem teljesen lement a nap, így még
sötétebb lett. Nora a mobiltelefon fémes fényét fürkészve lépkedett
óvatosan az erkélyen.
– Várj, odaadom a lámpát − kiabálta Signe.
A nő átnyújtotta a keskeny lyukon. Nora éppen hogy elérte.
Nora jobbra-balra mozgatva a lámpát próbálta bevilágítani az
erkélyt, közben úgy érezte magát, mint egy öreg toronyőr. Még
egyszer ugyanott végigvezette a lámpa fényét, majd feladta. A telefon
nem volt a toronyban. Nora elindult lefelé a lépcsőn.
– Azt hiszem, mehetünk. A mobilom bárhol is lehet. Majd holnap
újra kijövök, és napfényben is megnézem. Most felesleges lenne
folytatni.
Nora iszonyúan dühös volt magára és a gondatlanságára.
Leérve megállt az erkélyhez vezető ajtó előtt.
– Ez csodaszép. Mintha isten lakna odakint a tenger és a horizont
között.
Aztán Signéhez fordult.
– Jól tudom, hogy a grönskári halászterület a Brand családé?
Signe bólintott.
– Igen, szinte minden, amit itt látsz, a miénk. Mint tudod, sokat
halászom. Elvégre muszáj valamit enni − szólt mosolyogva. A fejét
csóválva rátámaszkodott a lépcső korlátjára. − Sajnos mostanság
rengeteg orvhalász jár erre. Sokan nem tisztelik a hal birtokjogát.
Nora döbbenten nézte a szomszédját.
– Ezt szomorúan hallom. Szerinted Sandhamnról jönnek?
– Pontosan tudom, hogy kik azok, és hogy mely családokról van
szó − mondta Signe megreccsentve a nyakát. − Ennyi év után
elhiheted, hogy pontosan tudom, kik nyúlkálnak más
mézesbödönébe.
Az idős hölgy dühösen folytatta.
– Ott van például a szerencsétlen Jonny Almhult. Holtakról vagy
jót, vagy semmit, de apa és fia is az én területemen halászott. Többször
is bebizonyosodott.
Nora kérdőn nézett rá.
– Honnan tudod, hogy ők voltak? Halászat közben lepted meg
őket?
– Nem volt rá szükség, mert lusták voltak ahhoz, hogy leszedjék a
hálótűt. Georg Almhult hálóját többször is elvettem.
– Elvetted?
– Nem tudtad? Ha valaki tiltott területen halászik, annak le lehet
foglalni a hálóját. Ez így ment hosszú-hosszú éveken keresztül.
– Ez egyfajta büntetés?
– Mondjuk, annak is nevezhetjük.
– Szóval ezért voltak más kezdőbetűvel rendelkező hálók a
fészeredben − szólt Nora.
Signe összeráncolta a homlokát.
– Ezt honnan tudod?
– Tegnap láttam a fészerben, amikor kölcsönvettem az egyik
hálódat. Már el is felejtetted? A fiúk tönkretették a miénket −
emlékeztette Nora.
Nora az erkélyajtónál állva töprengett, majd Signére nézett.
– De miért nem mondtad Thomasnak, hogy Almhult hálója is
nálad van? A rendőrséget biztosan érdekelte volna. A Berggrenre
gabalyodott hálón is a GA kezdőbetűk szerepeltek.
Nora nem talált szavakat.
Signe kinyitotta a száját, aztán mégis hallgatott.
A távolból sirályok törték meg a toronyban uralkodó síri csöndet.
Nora hirtelen mindent értett.
– Krister Berggren nem is Almhult hálójába tekeredett. Hanem a
tiédbe − suttogta a nő. − Azt a hálót koboztad el, amikor Jonny és az
apja engedély nélkül halászott.
Signe félrenézett, majd lassan bólogatni kezdett.
– Pontosan.
– De miért nem mesélted el Thomasnak? Ez fontos lett volna a
nyomozás szempontjából. Azonnal fel kell hívnunk, amint
visszaértünk, hogy mindent elmagyarázzunk neki.
Signe hallgatott, miközben Nora próbálta csökkenteni a helyzet
komolyságát.
– Hiszen baleset volt. Neked semmi közöd a halálához, ugye?
Senki sem hibáztathat, amiért a hálódba akadt. Érted?
Signe némán állt a lépcső mellett.
– Signe? − kérdezte Nora.
A kérdés hangosan visszhangzott a világítótoronyban.
72. fejezet
73. fejezet
75. fejezet
76. fejezet
77. fejezet
78. fejezet
79. fejezet
80. fejezet