Adam Foulds

A farkas szájában

Gondolat
2021
"Az ártatlanságnak kora bármikor lehet. Helye soha."
Wallace Stevens: Az ősz északi fényei
 ELŐSZÓ
A pásztor
1926

Előre dőlt, a puskát óvatosan maga elé lendítette a háta mögül, és

megemelte, hogy a tus stabilan megtámaszkodjon egy vonalban az
állkapcsával. Borostája karcolta a fát, ahogy igazgatta a fegyvert, mígnem a
fogoly az irányzékon lebegett. A madár nem mozdult, pihegett a melegben.
Ő meghúzta a ravaszt. A fogoly elvetődött oldalra. Elnehezülve,
megrettenve ült, mint akit az imént taszajtottak le egy székről. A robaj
visszhangozva ringott a völgyben, felriasztva a levegőbe egy varjút, ami
aztán széles köröket róva, rikácsolva tartotta a távolságot. Angilù a többi
pásztorra gondolt, akik a dombok között meghallották a lövést, és talán
ijedten tűnődtek, mi lehetett. A fogoly még verdesett a fél szárnyával, mint
aki még bízik benne, hogy biztonságba repülhet, de amíg Angilù feléje
tartott, a verdesésből erőtlen intés lett, és mire a férfi odaért, a madár már
nem mozgott, a csőre szétnyílt, pici fekete szeme már nem pislogott a
napon.
Angilù fogta a madarat, és felcipelte a hegygerincre, ahol testébe kapott a
szél, aztán a másik oldalon lesétált a kunyhójához, a megkötött öszvéréhez
és a kövek között friss hajtásokat keresgélő birkákhoz. Leült az ajtónyílás
árnyékában, és megkopasztotta a madarat, a puha, gyönyörű tollak
kavarogtak a szélben a lábánál. Amikor az állat rücskös bőre már csupasz
volt, mint egy meztelen nő, Angilù elővette a kését és benyesett vele a
szegycsont taraja alá, majd kihúzta a maréknyi nedves belsőséget. Kész,
süthető. Nagyszerű. A foglyot a szerencse küldte. Különben ehette volna
megint a sós sajtot a kemény kenyérrel vagy a csigákkal, ha veszi a
fáradságot szedni párat. Vagy fűszernövényekkel. Itt nem messze volt egy
jó lelőhelyük. Látta maga előtt: a tiszta fényt, a szélben reszkető karcsú
növényeket.
A gerince mentén felhasította a madarat, széttörve a bordáit, és gyorsan
égő, napszítta tüzelőn megsütötte. Belevágott a húsba, és a kése lapjáról ette
le. A törékenyebb csontokat megette, a nagyokat leszopogatta.
A faluban enyhe volt a tél, emberek között lehetett, a hideg, ezüstös eső
táplálta és elsötétítette a talajt. Ugyanakkor jólesett megint a magány, távol
a sok beszédtől, kötelezettségtől, családtól, vetélkedéstől, sértéstől. A többi
pásztor hazavágyott, de ő még fiatal volt, és agglegény. Persze,
elmagányosodott néha, és gyerekkorában utálta, a dombok rabjának érezte
magát, akit száműztek a normális életből, félt a banditáktól és az üzlettől,
amire kényszerült. Akkoriban az egyik kunyhó közelében köveket rendezett
el a földön, hogy arcokat formáljanak, és beszélt hozzájuk, hosszú
társalgásokat folytatott velük. Ezt már abbahagyta, de a szokás véglegesen
nyomot hagyott a környéken. Érezhető volt valakinek a jelenléte, vibrált
felette a levegő, talán saját maga kísértetétől.
Naplementekor nézte, ahogy az árnyak leömlenek a dombok mögé,
megtöltve a völgyet. Aztán feljöttek a csillagok. Az öszvérét elnyelte a
sötétség, a világos birkákat szintúgy. De a szél soha nem nyugodott,
megpendítette a kemény hegygerinceket.
Másnap Gino keleti irányban elég közel terelte a nyáját ahhoz, hogy
Angilù hallja, ahogy énekét hozza a szél. Angilù ernyőt formált a szája
mellé a kezével, úgy kántált:
– Ki énekel ott? Mintha egy beteg kutya szenvedne.
Némi csend után Gino hangja szállingózott vissza:
– Ki énekel odafent? Mintha minden fogad fájna.
Egy ideig sértéseket énekeltek egymásnak.
– Cseppet sem konyítasz az énekléshez. Menj iskolába Palermóba.
– Te nem tudsz énekelni. Menj tanulni Monrealéba.
– Amikor zárt ajtó mögött világra jöttél, azt hittem, halva született kutya
vagy.
– Amikor az utca közepén megszülettél, rémes szarszag volt.
Énekeltek egy ideig, aztán Gino elment.
Másnap napnyugtakor Angilù látta, hogy az öszvérje a fülét hegyezve
megemeli a fejét. Átnézett a völgyön, és egy lóháton közeledő férfit látott, a
ló nagy, ruganyos árnyéka siklott a köveken, ahogy az állat erőlködve
horkantott a termetes férfi alatt. Az egyik csősz. A herceg részben a
méretük alapján vette fel őket, meg hogy jól mutassanak az
egyenruhájában. Angilùnak nem kellett jobban megnéznie; tudta, melyik
közeleg, még mielőtt odaért volna. Ült nyugodtan, és várt.
Angilù végül felnézett az előtte álló ló és lovas nagy árnyvonalára, a
csősz csípőjéről kard lifegett, kalapja tollazata lebegett a szélben. A ló
oldalazott kicsit, mélyedéseket keresett a talajban a patái számára.
– Ma este – mondta a csősz – jobb lesz a sorsra bízni a dolgokat.
Angilù bólintott.
– Megnehezítik a saját dolgukat – mondta. – Ma nincs hold.
– A te bajod?
Angilù felvett egy kis rózsaszínű kavicsot, és a tenyerében görgette. –
Hoznak vagy visznek?
– Nem mindegy?
Angilù nem felelt.
– Visznek – mondta az őr.
– Hányat?
– Sokat kérdezel.
Angilù felnézett a ló méretes horpaszára, ahogy az állat hátrált egy lépést.
Érezte a csősz tekintetét a feje búbján. A csősz közben rágyújtott egy drága,
édes illatú cigarettára.
– Mondjuk úgy – mondta a csősz –, hogy a földesúr nem örülne, ha nem
történne meg.
– Értem – felelte Angilù, és a földre ejtette a kavicsot. – Értem.
Az őr levette a kalapját, és alkarjával letörölte a verítéket a hajáról. – Túl
sokat jár az agyad idefent. Aggódsz. Úgyis le van már rendezve. Reggel
majd megtalálnak.
– Szűzanyám.
– A híreden akkor esik a legkisebb csorba, ha megkötöznek.
– De miért? Ezt eddig nem csinálták. Minek? Jézusom.
– Mit mondtam a gondolkozásról? Talán aggódnak, hogy valaki a
törvényhatóságnál érdeklődni kezd. Más idők járnak. Így lesz a legjobb.
– A legjobb – ismételte Angilù.
– Ennyi – mondta a csősz. Lepöckölte a csikket. Angilù előtt ért földet,
könnyedén és pontosan érkezett, majd hirtelen mozdulatlanságba dermedt,
mint egy tücsök. Angilù eltűnődött, vajon a csősz azt várja-e, hogy lenyúl
érte, és felveszi.
 A csősz csavart egyet a gyeplőn, és lelovagolt a dombon, a ló eleinte
egyenes, merev mellső lábbal állt ellen a meredélynek. Hosszú időbe telt,
mire átvágtak a völgyön, felkaptattak a szemközti domboldalon, és
leereszkedtek a túloldalán.

Sötétség. A holdtalan éjszakán az ég zsúfolásig megtelt a számtalan fényes

csillaggal. A szél lármásan szívta a tüzet. Angilùnak nem volt más dolga,
mint várni.
Amikor végül hallotta, hogy közelednek, felállt a fogadásukra. Különféle
léptek hallatszottak körülötte, de nem tudta megszámolni, hányan lehetnek.
Szétszéledtek különböző irányokba. Angilùnak egy felemelt kő alól iszkoló
pókokat juttattak eszébe. Ők tökéletesen láthatták őt, így akarta, egy férfi
felcsapó lángok fényében a tűz mellett. Egyből készségesnek akart
mutatkozni. Egy férfi körvonala közeledett, és Angilù hátat fordított neki,
hogy ne lássa az arcát, ne tudja, ki ő. A férfi szó nélkül megragadta Angilù
csuklóját, és elkezdte megkötözni. A lehelete a vörösbor édeskés, fanyar
szagát árasztotta. Nyilván jól belaktak valakinél Sant’Attilióban, mielőtt
feljöttek ide. A férfi lehajolt, hogy megkötözze Angilù bokáját, de aztán
jobb ötlete támadt.
– Feküdj a hátadra, és tartsd a magasba a lábad!
Angilù engedelmeskedett. Míg a férfi úgy egy percen át tekerte a kötelet
a lába köré, Angilùt meglepő öröm töltötte el az idegen érintésének
intimitásától. Úgy érezte, gondoskodnak róla. Az anyja is ilyen nagy
gonddal, céltudatosan ért hozzá, amikor a haját vágta.
Miután a férfi megkötözte Angilùt, sarkon fordult, és elindult.
– Hé! – kiállóit Angilù utána. – Hé! Tegyen be a kunyhóba! – De a férfi
nem tért vissza, és Angilù kénytelen volt hernyó módjára elmászni a forró
tűz mellett a hajlék biztonságos sötétjébe. A falon túl hallotta a kiáltásokat,
az ostorcsattogást, a bégetést és a sötétségbe elhajtott birkák iszkolását.
A férfiak egy ideig munkálkodtak, de aztán végeztek, minden
elcsendesült, csak a szél fújt, és a megmaradt, riadt birkák zörgették a
köveket. És egyszer csak az öszvér hangosan, haragosan beleordított a
semmibe. Oktalan állal. Angilù az oldalára fordult, hogy ne a kezén
feküdjön, úgy nézte a kihunyó lángokat meg a tűzből kiszakadó, csillagok
felé elreppenő fehér hamut. Lassan ellazult, és gúzsba kötött lába fájdalmas
rángásai ellenére lassan elaludt.
 Hajnalhasadás előtt ébredt, nyújtózva kiűzte a görcsöt a végtagjaiból,
majd csak feküdt mozdulatlanul, és figyelte, ahogy a hűs, vörös fény elönti
a dombokat. Ahogy a nap kapaszkodott felfelé, Angilù érezte a földről
elpárolgó harmat és a felmelegedő növényzet illatát. Szomjas volt, de nem
tudta, hogyan húzhatná ki a dugót a bőrtömlőjéből anélkül, hogy kiömöljön
a víz. Talán ha mindet megissza. Pisálnia is kellett, de mit tehetett volna?
Hasra fordult, és rugdalózva, araszolva tartott a tömlő felé. Felült, hogy a
tömlő mögéje kerüljön, és elérje a kezével. Ujjhegyével megtalálta a dugót,
megfogta, és húzta. Összpontosítva haladt milliméterről milliméterre.
Amikor végre kipattant, minél gyorsabban fekvésbe kellett vágnia magát, az
ajkát a kiömlő víz súlyának feszítette, és bekapta a tömlő száját. Úgy feküdt
ott, mint egy csecsszopó, nyelt, és a gyomra kitágult a hűvös, sötét víztől.
Kiköpte a tömlőt, mire a víz megint végigcsorgott az arcán. Arrébb mászott,
a haja most vizes volt, sprőd, és lehúzta a por súlya. Eljutott az ajtónyílásig,
és felült, várta, hogy megtalálják.
Angilù a dombok felé hunyorított. Senki. Semmi. Bámult a kék és
rózsaszín messzeségbe, emberi alakokat keresett. Semmi. A világ csak most
ébredezett vánszorogva. Az öszvér megrázta a horpaszát, hogy elkergesse a
nap első legyeit. Angilùnak most már nagyon kellett pisilnie, de sehogyan
sem tudta a teste elé hozni a kezét. Megpróbálhatna hanyatt ráfeküdni a
késére, de most már biztos mindjárt jön valaki. Visszaevickélt a kunyhó
árnyékába, talált egy száraz területet, ahova nem folyt ki a víz, és feküdt
mozdulatlanul.
Egyetlen kép dübörgött az elméjében, amikor felébredt – egy sziklának
futó, szétrobbanó vízfolyam. Most már nem volt választása. Kiügyeskedte a
kést az övéből, megmarkolta, hogy a penge függőlegesen nekifeszüljön a
kötélnek, és ráfeküdt. Hintázott jobbra-balra, összenyomta az ujjait, érezte,
ahogy a penge belekap a kötélbe, a kés hegye a hátát döfte. A sarkával tolta
magát, hogy teljes súlyával ránehezedjen, és amikor már majdnem átvágta a
kötelet, hasra fordult, és tiszta erejéből széthúzta a karját. Három feszítés
után a karja lendülve szétvált, és immár szabad karjával kivonszolta magát
a kunyhóból. Az oldalára dőlt, kinyitotta a sliccét, és hosszú, hangos
folyamban kieresztette, ami benne volt, a folyadék szétterült a talajon, mint
egy vastag üveglap.
A nap már bőven túl volt a delelő ponton. Megfeledkeztek róla. Angilù
üvöltött, amilyen hangosan csak tudott, minden szótagot külön ejtve:
„Baszódjatok meg!”
 Visszamászott ázott, rendetlen kunyhójába, és a késsel elvágta a kötelet a
bokájánál. Gyenge volt a karja. Az ujjai összevissza remegtek. Látta, hogy a
döngölt padlót felszántotta a tusája. Visszanyomta a dugót az ernyedt
tömlőbe, és felvette. Magához vette a puskáját, és felkészült, hogy komor,
türelmes öszvérén ellovagoljon a birtokig, és bejelentse a birkalopást a
férfinak, aki a lopást elrendelte.
Ahogy felmászott az öszvérre, izzó, lüktető fájdalmat érzett hátul a
derekánál. Megtapogatta az ujjhegyeivel. Vékony, nedves csíkok, ahol a kés
megvágta. Megsarkallta az állatot, és megpaskolta izmos nyakát, ahogy az
öszvér erőt gyűjtött gazdája súlya alatt, majd előre lódult.
Sant’Attilio fokozatosan jelent meg, néha becsusszant a domboldalak
mögé, más szögekből előtűnt. Az egyik dombhátról Angilù látta a
földbirtokos különálló házát, közel a palotához, a külső falakat, az olajfákat.
A következőről elé tárult az egész falu – a hámló sárga és szürke
kockaházak, a piros tetők, a fehér templomtorony, az út kihalt csíkja, a nagy
palota a város szélén. Minden, amit ő ismert, odalent volt, minden név,
minden ember, minden titok.
Egyenesen a földesúr házához lovagolt, hogy gyorsan túlessen rajta. A
kapunál leszállt az öszvérről, és a kantárnál fogva vezette szeretett olajfái
sziszegő ezüstlevelei között. Odament a főbejárathoz, és meghúzta a
csengőt. Hallotta, hogy a megrázott réz hangja áthatol a házon, és
megrémült, amikor elképzelte, ahogy a földesúr a hangot hallva megindul a
benti sötétségen át, ő meg nem tudhatja, milyen közel jár, csak azt, hogy
egyre közelebb. Nyílt az ajtó. A cigarettázó földesúr lepillantott rá a
lépcsőről, majd elnézett a feje fölött. Tiszta, fehér ing, nadrágtartó.
Angilùnak eszébe jutott a por a hajában, a por a ruháján, a száraz vértől a
derekára tapadó ing. A híreden akkor esik a legkisebb csorba.
Angilù belekezdett:
– Uram, múlt éjjel…
Cirò Albanese unott arcot vágott. Erőtlenül felfelé tartotta a tenyerét, és
az ujjai görbítésével akarta kicsalogatni a történetet Angilùból, amit már
úgyis ismert.
– Múlt éjjel – futott neki újból Angilù. – Banditák. A birkáim. A zömüket
elvitték.
– Hányat?
– Nem… – Angilù nem tudta, mit mondjon. Azt nem mondhatta, hogy
nem számoltam meg, mert azt hittem, tőlük majd megtudja. – Nem
számoltam – mondta.
– Nem számoltad.
– Nem.
– Szűzanyám. Rendben. Menj azonnal vissza. Ne beszélj senkivel a
faluban. Értesz engem? Ha legközelebb látom a herceget, beszámolok neki.
– A földesúr hátrébb húzódott, és becsukta az ajtót.
Angilù el akart menni az anyjához, lemosakodni, enni, vigaszra lelni,
szerezni egy új szentet a madzagra a nyakában, mert félt, hogy a mostani
veszít az erejéből. De megkapta az utasítását. Visszamászott az öszvérére, a
sarkával újra és újra megrúgta a hasát, amíg az állat ügetésbe gyorsult, és
cipelte őt felfelé, távolodva meg nem látogatott otthonától, aminek hatalmas
szívóerejét a hátán érezte. Az öszvér vitte őt fel hosszú napok hőségébe és
csendjébe, ahol a delelő nap a földre lapítja a színeket, és élesen látszanak a
visszatérő hold pettyei a csillagos égbolton. A megmaradt birkákat hajtotta
egy karikás ostorral, és azok idegesen, bambán, bűzölögve bukdácsoltak
előtte. Amikor megállt, az állatok is kimerülve megálltak, és a saját
árnyékukat bámulták, mintha szerettek volna beléjük húzódni. Angilù
elhajtotta őket a földön elfekvő kőarcok mellett. Az arcokra nézett, és úgy
érezte, közölni szeretnének valamit. Nem tudta, mit mondanak neki. Sötét,
áttetszetlen, de parancsoló érzés volt. Mintha felismerték volna őt, és bármit
is mondtak, a szégyenéhez volt köze, ahogy tehetetlenül feküdt
megkötözve, miközben mindenki megfeledkezett róla. Jó lenne… micsoda?
Megérintette az erejét veszítő szentet a kulcscsontjánál, és elmondott egy
imát.
Végül elértek egy mélyedéshez tele fügekaktusszal, és a birkák szaladva
vették célba őket, koszlott faruk lengedezett futás közben. Ez most a birtok
nyugati széle volt, a veszélyes határvidék. Az itteni banditák nem a barátok
barátai voltak. Ők azért loptak, hogy eladják az állatot, vagy akár
megegyék. Napközben szendereghet egy kicsit, aztán éjjel meg kell
próbálnia őrködni, a puskával a keze ügyében.
Több eseménytelen nap telt el, úgy gondolta, ennyi idő alatt már
meglátták volna, híre ment volna, hogy itt van, így mire megérkeztek, már
elmúlt a félelme, azt hitte, ügyet sem vetnek rá. Még aludni is elkezdett
éjszakánként, néhány órát egyhuzamban, egyik nap csigagyűjtés közben
jutott erre az elhatározásra. Leszedegette könnyű testüket egy kőről,
bedobta őket a táskájába, majd lefeküdt az árnyékba, és elszundított.
Amikor felébredt, kis foglyai éppen megfeszülten próbáltak menekülni,
másztak kifelé a táskájából. Hosszú, szürke lábaikat teljesen
előrenyújtották, apró szemeik köröket írtak le a tapogatók végén, iparkodtak
előre, amilyen gyorsan csak tudtak. Angilù nevetve cuppantotta le őket a
kövekről, és egyre csak nevetett, fergetegesnek találta a helyzetet, és a
nevetés megtisztította őt, gondtalan és vidám lett tőle. Nevetett, ahogy itt
van a dombok között, elképzelte a feje búbját fentről, ahogy Isten láthatja,
és jöjjön, aminek jönnie kell, a rohadt életbe. Letörölte a könnyeket az
arcáról.
Korán jöttek, épphogy elaludt. Látta a szürke alakokat közeledni a
holdfényben.
– Csak tizenhárom birkám van! – kiáltotta. – A többit ellopták! Nem
érdemes elvinni őket!
Sárga villanást követően a por felverődött a lába előtt, és ő hasra vágta
magát, a kezét összekulcsolta a tarkóján.
– Ne lőjenek! Nem csinálok semmit! Ne lőjenek!
Megint lőttek. Még látta a torkolattűz kísértetét elkenődni a sötétségben,
amikor meghallotta, hogy az öszvér felmordul, megtántorodik, és keményen
térdre zuhan. A szíve ütemére lüktetve hagyta el a vér a szegény állat testét,
rengeteg vér, olyan hangot adott, mint egy szökőkút, vagy mikor egy
lavórból löttyintenek vizet a földre újra és újra. Az öszvér zihált, horkantott,
harákolt, és minden erejével próbálta tartani magát. Angilù látta, ahogy a
feje az egyik oldalára hanyatlik, miközben a vér ömlik tovább.
– Miért? – üvöltötte, és a puskájáért nyúlt. Újabb golyó fúródott puffanva
a földbe pont mellette. Angilù megcélozta az együk futó szürke alakot, és
lőtt. Az illető megperdülve elvágódott. Eltalálta. Szitkok hallatszottak, még
két lövés innen-onnan, szaladó léptek. Angilù megint lőtt. Látta, ahogy a
férfiak leszegett fejjel, félig megemelt karral rohannak lefelé, és elnyeli
őket a sötétség.
Angilù kettesben maradt a férfival, akit meglőtt, és kénytelen volt
hallgatni a haldoklását. Angilù el volt átkozva, megfeledkeztek róla,
elhagyja a szerencse. A szentje nem volt több festett bádognál. A
holdfényben látta a földön fekvő férfit a szabálytalan alakú sötét
vértócsában, ernyedt lába és szétvetett karja akár egy földre ejtett bábué. A
férfi sírva fecsegett maga elé. Angilù nem tudta, mit csináljon. Énekelt,
hogy elnyomja a hangot. Egyszeriben a fekvő férfi haldokló elméjének sötét
barlangjában találta magát, és hallgatta a gyilkosa énekét. Rettenetes volt.
De mit tehetett volna? Egy idő után megérezte, hogy a hangja mögött már
nem szól más, és elhallgatott. Teljes csend. A banditák elmentek. A hegyek
formája, a hold. Az ő elpusztult öszvére. Egy halott férfi.
Mindennek vége. Elmúlt. És Angilù nem tehetett semmit, semmin nem
tudott változtatni. A halál mindvégig jelen volt, hallott eddig is lövéseket és
történeteket, de őt eddig mindig elkerülte, ő megbújt a dombok között,
áldva fényes szerencséjét. Most meg neki is halált kellett lakmároznia. Ő is
belekeveredett. Az élete véget ért. Aprónak érezte magát, ahogy ült
lecsüngő fejjel a sötétben, nyakának kerek csontjait felfedve a szélnek. A
világ a nyakszirtjére szorította hatalmas hüvelykujját. Nyomta lefelé. És ez
most már mindig így lesz.
A hajnal gyér, tört fényében Angilù odament a holttesthez, hogy
megnézze, felismeri-e. Nem ismerte fel. A férfinak furcsa formájú
koponyája volt, hosszúkás és keskeny, és markáns állkapcsán
szakállpamacsok sorakoztak. A szeme már befordult a csont pereme mögé.
A szája felfedte sárga fogait, meglepően hosszúak voltak, akár egy birkáé.
Angilù keresztet vetett. Őt is nő szülte, aki most majd tenyérrel veri a fejét,
amikor megtudja, mi történt, jajveszékelve szorongatja a rózsafüzérét,
miközben a lányai támogatják. Valószínűleg eljutott már hozzá a hír.
Szólnia kell valakinek. Vagy legalább el kell hagynia a területet, hogy a
bandita barátai feljöhessenek a holttestért. Felvette a puskáját, a táskáját és
az ostorát, a birkákat ijesztegetve egybeterelte őket, és az öszvér elfekvő
teteme mellett elhajtotta őket a falu felé. Ha nem állnak meg, sötétedésre
visszaérhetnek.
A telített, dagadó színekkel járó napkelte után két madárka velük tartott,
motacillák, levadászták a birkák lába nyomában felreppenő rovarokat.
Sárga farktollukat billegtetve fütyülték egyetlen éles hangból álló,
ismétlődő dalukat. Mindig úgy fél métert repültek, aztán megint leszálltak,
következetesen tartva a távolságot Angilùtól és az állatoktól. Éhségüknek és
félelmüknek pontosan a felezőpontjában értek mindig földet.

Cirò Albanese ellovagolt egy közeli városba beszélni valakivel, egy testes,
keveset mozgó férfival, aki sziklatömbnyi hasát a combjával alátámasztva
ült. Ez a férfi, Alvaro Zuffo, bár szerényen öltözött, és nem volt feltűnő
jelenség, bárhova ült, ő alkotta a középpontot. Minden szék trónná vált
alatta. Cirò a tér egyik ivója előtt találta meg a ponyvatető szabályos
téglalap árnyékában. Zuffo meglepő előkelőséggel cigarettázott. Nyitott
tenyérrel tartotta a cigarettát, az ujjait egyenlő távolságra meresztve
egymástól pöfékelt. Körülményesen fogalmazott, de nem beszélt mellé.
Madarak. Ugató kutyák. Kövek. Halászok. Példázatokkal hintette tele a
beszédét. Csak akkor fogalmazott egyenesen – és dühösen –, amikor Cirò
megemlítette a plakátokat városszerte. Mérhetetlenül erőteljes haragja
szinte kimerítette őt, mint egy betegség. Félig lehunyta a szemét. Az a
lópofájú, felszarvazott fattyú fasiszta kormányzót nevezett ki Szicília élére,
és mint azzal Cirò nyilván tisztában van, ennek köszönhető sok ember
eltűnése, a kínzások, a rend halála. Így aztán Cirò igen bölcs döntést hozott.
Cirò nem is tudta, hogy döntött bármiben, ő inkább úgy gondolta, tanácsért
jött. A férfi megmondta Cirònak, hova menjen. Van egy koporsókészítő lent
a kikötőben, ő intéz mindent. Cirò egyetlen szót se szóljon senkinek, még a
feleségének sem, csak titokban jusson el oda, és tűnjön el.

Angilù erősen meghúzta a földesúr csengőjének a madzagját. A csilingelés

elhalkult. Megint csöngetett. A csend megszilárdult az ajtó túloldalán.
Angilù egyelőre megkönnyebbült. Egyedül volt. Semmi nem történt.
Visszament az olajfák között a két oszlop által közrefogott kapuhoz. A
kapun túl látott egy sötétzöld automobilt, ragyogó lakkjára az út pora vont
réteget. Az autó mellett egy barna öltönyös, magas férfi állt, fényes cipője
két eltérő színű bőrből készült.
A magas férfi meglátta őt. A tekintetük találkozott. Angilù azt kívánta,
bár ne látták volna meg egymást. El kellett volna bújnia. Semmi kedve nem
volt a földesúr ismeretlen barátaival összefutni. Jelentéktelen parasztként
leszegett fejjel áthaladt a kapun.
A magas férfi jó olaszsággal megkérdezte:
– Nincs itt?
Angilùnak muszáj volt válaszolnia.
– Senki nem nyitott ajtót – mondta a szicíliai nyelvjárásban. Próbált
elmenni.
– Neked mi dolgod vele? – A magas férfi lehajolt Angilù felé. Az arca
takaros háromszögekből állt, nyírott szakáll és bajusz, keskeny orr,
boltozatos szemöldök. Kezét halvány kockás zsebébe dugta, és előrehajolt.
– Besz… beszélnem kell vele, beszámolni a nyájról.
– De mivel nincs itt, miért nem mondod el nekem?
– Mennem kell, uram, és…
 – Nincs itt. Mondd el inkább nekem!
– Sajnálom, uram. – Angilù a fejét vakarta. – Nekem vele kell…
– Mi a munkád? – A férfi nem vette le a szemét Angilù arcáról, és vele
együtt lépkedett, ahogy a fiú próbált eloldalogni, az útját állta.
– Pásztor vagyok, itt a birtokon.
– Értem. – A férfi elmosolyodott. – És tudod, én ki vagyok?
– Nem, uram. Sajnálom.
– Az én hibám – mondta a férfi, és egy arany zsebórát vett elő a
mellényzsebéből, sima volt, akár a folyami kavics. Megnézte, majd
visszacsukta vékony aranyfedelét. – De ezen változtatni fogunk. Én vagyok
a herceg, tudod. Nekem dolgozol.
– Bocsánat, uram. Nem… Egyszer láttam még gyerekként, aratáskor…
– Az én hibám, mondom. Minden időmet Palermóban töltöttem, mint az
összes többi bolond. Mit kellett elmondanod Albanesének?
– Az éjjel a dombok között voltam a birkákkal. A nyugati részén, a maga
dombjai között, és banditák jöttek ellopni az állatokat, lelőtték az
öszvéremet, és engem is megpróbáltak lelőni, én meg megvédtem magam,
muszáj volt, az Úrjézus bocsássa meg, belelőttem a sötétségbe, és lelőttem
az egyiküket, most ott fekszik holtan. A többiek elszaladtak. A birkákat
akolba zártam a falu fölött.
– Lelőtted az egyiküket?
– Isten bocsássa meg, igen. Ott van fent. Halott.
A hosszú fogak a félhomályban. A beesett szempár. Mostanra már a
legyek is. Az anyja.
– Értem. Jól tetted. Bátran viselkedtél. Hány éves vagy? Igazából még
gyerek. – Tiszta kezét Angilù vállára tette. – Gyere velem. Szívesen
beszélgetnék még veled.
– Magával? Abban? – Angilù az automobil felé biccentett.
– Igen, igen. Ebben. Albanese nincs itt. Talán jobb is. Gyere csak.
Induljunk.
Adriano herceg tartotta neki az ajtót, Angilù meg beült a székre, esetlenül
betéve a puskáját és a táskáját a térde közé. A herceg becsukta az ajtót,
fürgén az autó orra elé lépett, és egy fémkar erőteljes el fordításával
beindította a motort. Angilùt meglepte, hogy egy herceg így lehajol, és
cseppet sem előkelő módon fizikai erőhöz folyamodik. A herceg beszállt, és
leült mellé a volán mögé. Megmozgatott pár kart, majd minden emberi vagy
állati erő nélkül, vagy akár a vonatokon látható tolattyúk nélkül,
megindultak, puha bőrüléseken zötykölődtek a hepehupás úton egészen a
herceg palotájáig.
A palotánál nagyobb épületben Angilù még soha életében nem járt, az
összes templomnál is nagyobb volt. Számtalanszor látta már, persze, a
közelből vagy lentről. Tudta, milyen alakja van az ereszcsatornával
szegélyezett, egyszerű, hatalmas háztetőnek, ismerte az épület két szárnyát,
ahogy előre nyúltak, mint egy rák ollója, látta már a díszkertet hátul a
szobrokkal, de soha nem gondolt bele, hogy a külső méret alighanem óriási
belső tereket rejt. Ahogy a herceg végigvezette őt, a mennyezet magasan
húzódott a fejük fölött, egyiken-másikon festmény volt, hamis égboltok,
angyalok, és Angilù jobbra-balra szobákat látott, amelyekben teljes
családok elfértek volna.
Egy hatalmas kutya futott elébük. A herceg megpaskolta a durva bundát,
az állat meg ügetett előttük hosszú, keskeny lábain. Nyitott szájjal
megfordult, nézte, jönnek-e utána. Otthonosan mozgott. Ez az állat itt
lakott.
A herceg betessékelte Angilùt egy szobába, rámutatott egy székre, és
megállt egy ebédlőasztal méretű tükör előtt, így Angilù hátulról is látta
ápolt hajzatát. A tükröt vastag, díszes aranykeret vette körül, aminek a
sarkaiba pufók angyalkák ragadtak, mint legyek a mézbe. A kutya
összegömbölyödve letelepedett egy szőnyegre, orra és farka összeért, és a
szemöldöke rángásaiból ítélve mintha figyelt volna a gazdájára. Angilù
széke csalókán puhának hatott alatta, mintha a semmin ült volna. Furcsa
érzés fogta el, mint aki részben elvesztette érzékeit. A hőség és a szél,
amiben életét élte, nem volt sehol, kívül rekedt ebből a szellős, légmentesen
záródó házból. Nézte maga körül a fényes bútorzatot, a mintázatokat, és
ráeszmélt, hogy a herceg beszél hozzá egy ideje. Mint kiderült, a magas
férfi elegáns szakálla egy óda ütemére lengett, dicsérte Angilùt, de nemcsak
őt: minden pásztor nagyszerű, ők jelentik az igazi, ősi Szicíliát, a klasszikus
Szicíliát. Egy költő réges-régen megénekelte a szicíliai pásztorokat. Angilù
nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor megvédte a nyáját a
banditáktól, és most a hercegen a sor, hogy ugyanezt tegye, hazaköltözzön
Palermóból, és megvédje a nyáját. Most, hogy a fasisztáké a hatalom,
megváltozik az élet. Nem lesz maradása az olyan embereknek, mint
Albanese, aki beékelődik a herceg és a népe közé, mindkettőt
kiszipolyozva. A herceg adott Angilùnak egy cigarettát, finom francia
dohánnyal. Újabb éteri érzés: a füst könnyedén, hűvösen áramlott le a
torkán, cseppet sem kapart, alig érzékelte, hogy cigarettázik.
– Tudod mit? – mondta a herceg. – Adok neked egy ajándékot, egy
zálogot, ha úgy tetszik. Várj egy percet.
Kiment a szobából. Angilù és a kutya kettesben maradtak, együtt
hallgattak. A kutya nedves szemmel feküdt a szőnyegen, hosszúkás pofája a
mellső mancsán pihent. Angilù eltűnődött, vajon minek a szagát érezheti
rajta a kutya. Birka, csiga, puskapor, vér, öszvér, fűszernövények, veríték.
Gyors, döcögős léptek. A kutya megemelte a fejét. Angilù megfordult.
Kisgyerek állt az ajtóban, egy lány, nagy, sötét szem ült fakósárga arcában.
Egy gyerek, akit óvtak a naptól, aki sohasem éhezett. A ruhája merev,
zizegő rétegekben és redőkben állt el a lábától. Megkapaszkodott az
ajtókeretben, és halk cuppanással lassan kinyitotta a száját, mint aki
mondani készül valamit, és közben őszinte kíváncsisággal bámulta az
idegent. Egy szolgáló beszaladt mögé, hogy elvigye, egy nő, fekete
ruhájának mellrészéről rövid láncon óra lógott. Itt mindig mindenki tudta a
pontos időt. A nő megpillantotta Angilùt, biccentve nyugtázta a látványt,
épp csak megbillentette az állát, ami inkább volt hivatott leplezni
megdöbbenését, mint üdvözölni a piszkos idegent a herceg nappalijában.
Kézen fogta és elvezette a gyereket.
A herceg visszajött, és valami kis tárgyat tartott a magasba maga előtt,
mint egy lámpást.
– Tessék – mondta. – Tartsd a kezed.
Angilù kitartotta a tenyerét. A herceg beleejtett egy nehéz aranygyűrűt,
apró volt, de annyit nyomot, mint egy galamb. Az arany lágynak tűnt,
vajszerűnek, mintha Angilù akár át is vághatná egy késsel.
– Római, nem olyan ősi, mint a te mesterséged, de fogadd el. A minap
vettem egy szmirnai árustól.
– Nem is tudom…
– Megmutathatod másoknak a faluban, mondd meg nekik, hogy tőlem
kaptad, és visszatértem. Nem lesznek többé földesurak közöttünk, vége a
becstelen árveréseken erőszakkal és megfélemlítéssel megszerzett
bérleteknek, többé nem a földesurakhoz és a barátaikhoz vándorol a föld
haszna.
Angilù bólintott, tudta, hogy soha az életben nem mutatja meg senkinek a
gyűrűt. El kell rejtenie. Egy nap, amikor már tudja a módját, eladhatja.
 – És mi ketten rendszeresen találkozunk – mondta a herceg. – Segíthetsz
nekem megismerni a környéket. Szeretném tudni, amit te tudsz.

Cirò Albanese fél kezét kinyújtva vándorolt a házában, ujjbegyei súrolták a

falat, érezte a selymes vakolatot jártában. Három nemzedék munkájába telt
megszerezni ezt a házat. Ismerte az alakját, a neszeit, tudta, hol hűvös, hol
gyűlik össze a meleg télen. A gyerekeinek itt kellene felnőniük. Már a
világra kellett volna jönniük, hogy egyenlítsen a bátyjával, akinek fiai
voltak. Egy kis tárolóhelyiség felé tartott, ahol felvett egy üveget saját
olívaolajából. Az ablak felé tartva nézte, hogy lássa a színét. Kinyitotta, és
meghúzta. Arany-zöld fény villant a szeme fölött. Bársonyosan csúszott le,
borsos utóíze volt. Megnyalta csúszós ajkát, ízlelte az órákat, amibe az
elkészítése telt, a napfényt, a munkát, a fákat a birtokán.
A hálószobájában odament az egyik fiókhoz, pénzt vett ki, amit két
zsebbe osztott szét, és jutott még a zakója bélésébe is. Összehajtogatott egy
zsebkendőt, és takaros hegyét a mellzsebébe csúsztatta. Nézte ködös
tükörképét az öltözőasztal öreg tükrében, oldalt hátrasimította a haját,
megigazította a hajtókáját, meghúzkodta a mandzsettáját.
Ne vigyél magaddal semmit. Ne mondj senkinek semmit. Csak menj.
Emberek tűntek el. Kétségtelen. Az élet lehetetlenné vált. Az emberek
tudták a nevét. Ezért kellett így távoznia. És jobb megtenni, meghozni a
döntést, saját sorsod kapitánya lenni. Ez az életben maradásról szólt.
A felesége a konyhaasztalnál tüsténkedett, amikor rátalált, haját feltűzte,
hogy ne legyen útban, átlagos hétköznap házasságuk hatodik hónapjában.
Teresa pici, érzékien formás nő volt, mint akit gyorsan és mohón raktak
össze. Ez jön arra, erre meg az. Kebel, has, hátsó. Albanese megfogta a nő
derekát, és arcát csupasz nyakának meleg bőrére tapasztotta.
– Szívem, nem nagyon tudok… – Megemelte lisztes kezét, csuklójával
megigazította a frufruját, és megfordult a férje ölelésében. – Fel vagy
öltözve.
Albanese erős csókot nyomott a nő ajkára. A nő ellenkezve nyögött,
aztán megadta magát, ellágyult a férfi szorításában. Albanese bedugta a
nyelvét a nő szájába, hozzászorította a metszőfogához, amik így karcolták a
nyelvét, ahogy visszahúzta.
– Dolgom van – mondta. – Majd jövök. Mit eszünk? – kérdezte
átpillantva a nő válla fölött.
 – Majd meglátod – felelte Teresa.
Cirò órákkal később megtalálta a koporsókészítő üzletét lent a városi
kikötőben. Megállt előtte elszívni egy cigarettát, meg hogy a vizet bámulva
elmerengjen kicsit. Nem semmi, amire készül. Még félt is. Nagy hajók
voltak kikötve. Nagy fehér tengeri madarak mutattak be légtornász
számokat a feje fölött. A kikötői munkások hangja visszhangtalan
könnyedséggel pattant le a vízfelszínről. Cirò Szicília belsejéből
származott. Számára a tenger idegen volt, veszélyes, szédítő, soha még
eszébe sem jutott, hogy dolga lenne vele. Utazás láthatatlan helyekre. A
világa szélére, a világa végére.
Ledobta a cigarettáját, és bekopogott. Megadta a közös barát nevét, aki
küldte őt. Bólintottak. Egy fiú kávét főzött neki, míg várták, hogy egy
zokogó özvegy leadja a rendelését, és távozzon. Fekete szélű zsebkendővel
itatta fel a könnyeket az arcáról, és méltóságteljesen suttogva lealkudta az
árat. Cirò mosolygott a ravaszságán. Miután elment, bezárták az ajtót,
megmutatták Cirònak a koporsóját, a működését, a reteszeket és zsanérokat
odabent, az elcsúsztatható paneleket, amikkel ki lehetett nyitni a
szellőzőnyílásokat. Kiállítottak iratokat egy család nevével és címével. Cirò
volt az elhunyt nagybácsi. Mondták neki, hogy pisiljen, és másszon be. Cirò
állt a lefolyónál hátul, és nem tudott pisilni. Visszajött, fellépett egy székre,
majd be a koporsóba. Vállban kicsit szorította erőteljes, zömök testét, de
amúgy nem volt vele baj. Fektében nézte a mennyezet faléceit és a fölébe
hajoló arcokat.
– Csak akkor nyissa ki a reteszt – mondták –, ha már öt órája érzi a tenger
ringását. Utána másszon ki, és vegyüljön el a tömegben. Egy utas a sok
közül.
Feltették a fedelet a hamis csavarfejekkel. Cirò odabent rátolta a reteszt,
és kinyitotta a szellőzőnyílásokat. Működött: kapott levegőt. Egy-két perc
elteltével érezte, ahogy felemelik, majd kiskocsin kitolják. Nagy nyugalmat
érzett a sötét burokban, biztonságos és egyszerű volt. Évek óta nem érezte
magát ennyire védettnek. Mindent megszervezett erre a percre, elrejtett
dolgokat, utasításokat osztogatott, és hosszú napok izgalma után most
ellazult. A mozgás andalította. Cirò Albanese már majdnem aludt, amikor
feltették őt egy Amerikába tartó hajóra.
ELSŐ RÉSZ
Észak-Afrika
1942
 1

Íme, egy érintetlen világ, egy gyerekkori álom. Több éve zajlott már a
háború, de itt nyoma sem volt, leszámítva a földeken némán dolgozó sok
ismeretlen, fiatal nő izgalmas látványát a vonatból, biztos Birminghamből
vagy Coventryből hozták őket, ahhoz túl messze voltak, hogy rendesen meg
lehessen nézni őket. Londonban voltak óvóhelyek, homokzsákok, hadászati
célokra használatba vett parkok, elsötétített ablakok és rögzített talapzatú
lövegek. Itt meg nem volt semmi, a fákat átitatta a napfény és a madárdal, a
talaj felfelé szálló lehelete szaglott a sűrű, nyirkos hőségen át. Amikor Will
elindult, a lába emlékezett a séta pontos ütemére az állomástól hazáig.
Érzékei tökéletesen összefonódtak a környezettel. Tudta, hogy amint
befordul ezen a sarkon, és igen, itt van, a folyót még nem látni, de borsos
illata már érződik. Látta maga előtt az elmosódott kerek köveket a
folyóágyban, a lengedező nádast, az áramlatok fonatait a víz felszínén. Egy
jóllakott folyó. A bal válla mögött felfelé néhány kilométerre látszott a
vaskorszaki erőd tépett körvonala a domb tetején, gyerekként játszott ott
háborúsdit, visszavonulásra késztette az öccsét lefelé a lejtőn. Itt még
mindig minden tiszta és üde volt, minden a helyén maradt az őszinte és
eleven vidéken. Mintha egy majdani életrajz első fejezetében bandukolt
volna vállán átvetett táskával.
Will úgy döntött, hogy elkerüli a falut, és átvágott az erdőn. Az apja azt
mondta, nem régen ültették, talán ha százéves lehet. Errefelé még mindig
sarjerdő volt, furcsán szabályos. Az egyenlő távolságra nővő, vékony fák
mindig a színpadi díszleteket juttatták az eszébe. Szélcsendben a sarjerdő
csendje olyan volt, mint egy üres szobáé.
– Hova, hova?
Will riadtan megfordult, és az öccsét, Edet látta vadászmellényben,
vállára akasztott puskával.
– Az ég szerelmére, Ed.
Ed elmosolyodott. Kezet fogtak.
– Nem hallottad, hogy jövök, ugye?
– Mi tagadás.
 – Ki gondolná, hogy te voltál kiképzésen, és nem én.
Ed imádta a lopakodást. Szeretett vadászni, és magától értetődő érzékét
Will néha irigyelte, gyakran kigúnyolta. Volt, hogy Ed egyszer csak ott
termett egy szobában, a testéből áradt a csend, kivetette érzékei hálóját,
majd elmosolyodott, és egyetlen szó nélkül kiment. Az apjuk is ilyen volt
bizonyos értelemben, bár vágott az esze, a négy fal között csendes nyelvész
volt, de odakint kész sportember, keményen megülte a lovat, vörös fejjel
nagy adagokban szívta a levegőt, a haját a fejére tapasztotta az izzadság.
Egyszerű iskolaigazgató volt, azután hívták meg vadászatokra, hogy a
legutóbbi háborúból kitüntetéssel tért vissza, a kitüntetéssel. Will a szabad
ég alatt láthatta fel-felvillanni az apja rejtélyes hősiességét, a téma amúgy
tabu volt. Az apjában volt valami kimért féktelenség, kemények,
szögletesek voltak a mozdulatai. Edet más fából faragták. Kevesebbet
merengett, kevésbé aggasztották a gondolatok, egyszerűen a fákból,
állatokból és vízből álló világ eleven, mozgó alkatrésze volt. Will nem
tudta, őt vajon hogyan jellemeznék. Nem volt természetes adottsága a
sporthoz, bár elég erős és fürge volt. Mindig észlelte az elszánás pillanatát,
amikor átlépte a gondolatot és cselekvést elválasztó küszöböt, az elméje
ösztökélte a testét. Úgy vélte, nem kellene észlelnie; némileg szélhámosnak
érezte magát miatta. A mozdulatai hatásosak voltak, de túlságosan
tudatosak. Szerepet játszott.
– Miért nem pecázol? – kérdezte Will. – Aligha maradt az erdőben bármi,
amit lőni lehet. Felteszem, mindent letaroltak, az emberek a fejadagrendszer
miatt kitették a csapdákat, és sütögetik a puskájukat.
– Na de ha valaki úgy ismeri a vén erdőt, mint én. – Szétnyitotta a
mellényét, aminek bal szárnya alatt egy nyúl lógott, fogai kilátszottak,
szeme félig lehunyva. – És – mondta, majd benyúlt a mellzsebébe, és
óvatosan előhúzott egy madarat – itt van ez is.
– Te kis kópé. Szalonka. Amikor mindenki más a löncshús ikszedik
permutációján dolgozik.
Will elvette tőle a madarat. A madár csőre lehúzta a fejét, lelógott Will
ujjairól a nyak laza madzagjánál fogva. Az apró test még meleg volt, a
tollazatán egy élő madár könnyed ragyogása játszott. Willnek felgyúltak az
érzékei, hazaért több hét kiképzés, fegyverismeret, ábra, meszelt kunyhók
és siralmas étkezés után.
– Nagyon kedves ajándék a fogadtatásomra – mondta Will.
 – Szó sincs róla – mondta Ed, és visszavette a madarat, behajtva a
szárnyát, hogy beférjen a zsebébe.
– Az egészet megtartod. Eladod a feketepiacon?
– Nem – felelte Ed türelmetlenül. – Odaadom anyának. Valószínűleg ma
este megeszed egy felfújtban.
– Ő küldött elém?
– Ööö, nem. Hogy küldött volna, hiszen nem is tudtuk, hogy jössz?
Kisétáltak az erdőből, az árnyas fák lágyan széthúzódva felfedték a
folyót, ami a hátán hordozta a napot, és a túlparton ragyogtak a mezők.
Will hunyorogva nézte a kilátást.
– Ez az.
– Örülsz, hogy itthon vagy?
– Sokáig nem jövök.
Elfordultak a folyóparttól, és egy emelkedőn felkaptatva kiértek az útra.
Ahogy sétáltak a ház felé, közrefogta őket a kis madaraktól hemzsegő
sövényzet, az út szélét vadvirágok kék és lila pettyei díszítették.
Amikor beléptek a kertbe, Will elkiáltotta magát.
– Anyu! Anya!
Megkerülték a házat, a hátsó ajtón mentek be. Amint Will belépett, és
ledobta a táskáját a csizmák, sétabotok és ernyők mellé, azonnal érezte,
ahogy a hely ismerős illata birtokba veszi őt. Sok minden elegye volt –
szőnyegek, kutyák, fa, a kert, a pince doha – túl árnyalt ahhoz, hogy
szétválogatható legyen. Inkább hangulat volt, egy élet. Benne voltak az
iskolai szünetei, az apja jelenléte, az apja halála. Egy érintetlen világ.
– Hahó, anya! Merre leledzel?
A konyhában talált rá, az asztalra támaszkodott tenyerével egy újság két
szélén.
– Meglepetés.
– Ó, egek, igen. Ő az. Itt van. Arábiai William – mondta az anyja, és
feltolta a szemüvegét a feje tetejére, majd kitárta fia felé a karját, és várt.
Willt bosszantotta a majmolásnak ez a villámgyors vádja. Mintha T. E.
Lawrence lett volna az egyetlen férfi a világon, aki arabul tanult, és katona
volt. Will megindult felé, és az anyja megfogta vörösre forrázott kezével a
vállát. Az imént biztos még a mosogatónál szorgoskodott. Will belenézett
az érzelmes, kerek arcba, a nedvesen csillogó, vaksin tompa szempárba,
nézte a nehezen lecsüngő orcát. Az anyja magához húzta őt keble hosszú
lankájára, és csattanós csókot nyomott a halántékára.
 – Ezek szerint túlélted a kiképzést?
– Ránézésre semmi bajom, nem?
– Fogjuk rá.
– Néhányan rendesen törték karjukat, lábukat a motorbicikli– órák alatt.
– Motorbicikli?
A kutyák bebotorkáltak, talán a beszédhangokat hallották, talán Will
szagát érezték meg. Will először Rexhez hajolt le. A Ring Charles spániel
fészkelődve leült, és csóválta lompos farkát. Will megvakargatta a kutya
fülének puha kárpitját. Mindig tiszta, lelkes, csúfondáros hangon szólt a
kutyákhoz. – Hát szevasz. Hát szevasz. Igen, igen. – Teddy, a fekete
labrador, tátott szájjal lihegett, és nekiütközött Will lábának, próbálta
betuszkolni sima fejét Will keze alá. – Te is itt vagy. Szevasz, kutyus.
Szevasz, Teddy. Igen, te is hiányoztál nekem. Igen, igen. Hiányoztál.
Will most már guggolt, és beletúrt a dús, olajos tapintású bundába Teddy
nyakszirtjénél. Érezte, ahogy Teddy lentről felfelé végighúzza érdes, meleg,
nyirkos nyelvét az állán.
– Ne spannold fel őket, szívem.
– Kutyák, anya, magukat spannolják fel. Ugye. Ugye, hogy ugye.
Borsónyi agyú állatok. Csak örülnek a viszontlátásnak.
– Törött karok és lábak motorbiciklin, ott tartottál.
– Motorbiciklik mellett inkább. Fel a domboldalon minél sebesebben, egy
gyors kör odafent, aztán vissza le. A fékeket kikötötték, hogy ne legyen
olyan könnyű. Csak úgy repkedtek a haverok. Mindezt a hírszerzés
jegyében.
– Tényleg? Na nézzenek oda.
Will oldalra sandítva látta, ahogy Ed az asztalra teríti a zsákmányt, a
szalonka szárnya szétnyílt, a nyúl mereven grimaszolt, a bundáján egyik
oldalt lyuk tátongott.
– A kettes számú fiú kincsekkel tér haza.

A megjövendölt felfújt megjelent a vacsoraasztalon, a szalonka szép, sötét

húsának alkonyatot és bomló avart idéző ízét és a nyúl tiszta zamatát
agyoncsapta a margarinból készült rémes tészta. Gazdaságosan étkeztek,
nem égett sem gyertya, sem lámpa. Az ablakon puha orgonaszín fény
áramlott be. Szinte sűrű ködként lebegett a szobában, és ábrándos színben
úszott tőle a csíkos tapéta. Will ráébredt, mennyire elfáradt a kiképzés
végére, a sok minden végére, és most már megkapta a szolgálatot, bár az
anyja még nem kérdezett rá, indult a háborúba. Az anyja megszólalt, mint
aki a gondolatait olvassa.
– Igazság szerint reméltem, hogy véget ér a háború, mielőtt
belerángatnak.
Will kihúzta magát ültében. Elborzadt.
– De csak nem akarnád, hogy lemaradjak róla.
– Kibírnám.
– Egy férfi harcolni akar – mondta Ed komoran, és Will felnevetett.
– Te honnan tudnád?
– Fiúk.
– De figyelj, ez a kötelességem, nem? Meg kell tenni. Apa is ezt akarta
volna.
– Én erről nem vagyok meggyőződve – mondta Will anyja halkan.
– Miért ne akarta volna?
– A fia vagy.
– Tudom. Amúgy is elméleti a vita. Már kivezényeltek.
Az anyja ránézett nedves, tompa szemmel, ciklámenszínű folt jelent meg
a nyakán. – Tényleg?
– Igen.
– És?
Will nem erre vágyott. Nem ezt érdemelte az arabtudásával és
dicsvágyával. A kiképzés alatt az egyik altiszt figyelmeztette, egy ravasz,
talpraesett Cockney, aki mintha megkapta volna azt a háborút, amire
vágyott, barátai voltak a konyhán, és köpött a kinyilatkoztatásai után.
– Kék szem nélkül nem megy – mondta egy kúp alakú, kézzel sodort
cigarettát szívva. – Csak kék szeműeket neveznek ki. Hidd el! Te is mész a
levesbe, mint a többiek.
Will nem rendelkezett a tisztek külsejével. 173 centi magas volt, sötét
haja, sötét szeme, szépen ápolt kerek feje volt, és alacsonyan helyezkedett
el a súlypontja. Igazságtalanságnak tartotta. Lélekben magas volt, egy
vándor szikár, szélfútta alakjával bírt.
A férfi, aki a Will által végiglátogatott íróasztalok közül az utolsó mögött
ült, aki döntött Will sorsáról, apró szemüvegén át szemlézte az iratokat, és
halkan röffentgetett, mint egy földet túró malac. Végül felnézett.
– Figyelemre méltó. Nyelvek. A tábori hírszolgálathoz helyezem. –
Leves.
 Will megcsippentette az orrnyergét.
– Ha megengedi, uram. Én a Különleges Műveletek Osztályában
reménykedtem, mert tudja…
– A ránk osztott kötelesség az – vágott a szavába a férfi, mint aki Will
mondatát fejezi be –, ahol helyt kell állnunk.
És bár Will fogadalmat tett magának, hogy nem fog megalázkodni, most
pontosan ezt tette.
– Uram?
– Mi az?
– Uram, nem tudom, illik-e ezt említenem, de az apám, tudja, az előző
háborúban…
– Igen?
– Kitüntették. Megkapta a Viktória-keresztet. Én…
– Remek. Bravó. Próbáljon meg a nyomdokaiba lépni.
A személyzet az egységnél, ahova Willt beosztották, egy viccre
emlékeztetett. Egy angol, egy walesi és egy zsidó… És láss csodát, a
parancsnoka magas, kék szemű, mélabús szőke volt, néhány évvel fiatalabb
Willnél, Oxfordban evezett, nagyon barátságos volt, kifogásolhatatlan és
zöldfülű. Willnek azt mondta:
– És egyszeriben mind katonák lettünk. Kissé valószerűtlen, nem?
De nem voltak katonák. Valójában nem.
A tábori hírszolgálatnál Will más veszélyt nem tudott elképzelni, mint
hogy a háború hátralevő részét semmittevéssel tölti egy angol katonai
repteret védve.
Will latolgatta, mindebből mennyit áruljon el az anyjának, amikor az
megint megkérdezte.
– És?
– Nem kell aggódnod. Egyelőre nem megyek messzire. Kikötővédelem,
ilyesmi. Biztonság.
– Ez nem a rendőrség dolga?
Ed mélyen a tányérja fölé hajolva elfordult, hogy lássa Will reakcióját.
Will késztetést érzett, hogy arcon öntse az anyját az italával. Élénken
látta maga előtt, ahogy a víz elhagyja a poharát, és célba talál. Más
társaságban néha eljátszott ezzel a gondolattal, felkapja a poharát, és a
tartalmával arcon önti azt, aki éppen felbosszantotta. Soha nem tenné meg,
de az adott pillanatban a látvány mindig annyira életszerű és örömteli volt,
hogy le kellett gyűrnie a késztetést.
 – Erre osztottak, amíg külföldre nem küldenek.
Vacsora után rádióztak, kicsit megdöntve a fejüket a világító készülék és
kifinomult hangjai felé, a szemüket többé-kevésbé lekötötte a szőnyeg,
vagy az, amivel a kezük foglalatoskodott. Az anyjuk varrt, a tű süllyedt és
emelkedett, a cérna megfeszült az apró rándításoktól. A kutyák heverésztek
itt-ott a szobában, lefeküdtek, újra felkeltek. Will magához hívta Teddyt, és
megsimogatta sima, kemény fejét. A rádiót hallgatva Will az éhséghez
hasonlatos érzéssel áhította a tevőleges részvételt., ürességet és készenlétet
érzett megfeszített idegeiben. Tűkön ült. Most már évek óta ezt hallgatta:
tudósítások csatákról, a háború töredékes földrajza, hadvezérek, zűrzavar,
győzelmek, veszteségek. És persze propaganda. Nem lehetett pontosan
tudni, mi zajlik, de Will az intelligenciáját, olvasottságát és cinizmusát
bevetve tippelgetett. A rádiós tudósítások majdnem kisültek a rettenettől, a
lelkesedéstől és az értelmezési lehetőségektől, mit hallgatnak el, mit
vallanak be a csatákkal kapcsolatban. A győzelmek merő ünneplése meg
sem közelítette azt, amilyennek Will a valóságot képzelte. A háború
hatalmas és folyamatos forrongás. Van benne hely olyan valaki számára,
mint Will, megfér benne az ő független hozzáértése, keze között elegáns,
határozott alakot öltött az alaktalanság. Része akart lenni. Mellette és vele
és rajta és benne.
Amikor a híradó átadta a helyét a tánczenének, Will bement az apja
dolgozószobájába. Ennek a szobának sajátos csendje volt. A
könyvgerincek. A súlyos, kék függönyök függőleges redői. A masszív
íróasztal a papírnehezékkel, a gyöngyház nyelű levélvágó, az itatós, a
fatálcák. Will mögött a kanapé, amin az apja meghalt.
A szobában valamelyik fiókban ott volt a kitüntetés, amit az apja soha
nem vett elő. A szoba mértékletes csendje emlékeztetett Will apjára, aki
mielőtt megszólalt, mindig félútig a szája elé emelte a kezét, és halkan
köhintett, hogy felkészüljön a beszédre. Will néha úgy érezte, talán az üres
dolgozószoba is erre készül, finoman megköszörüli a torkát, aztán közöl
valami elegánsan rövid és letaglózó dolgot. Will apjának a halálát a
visszafogottságán keletkezett félelmetes repedés hírnökölte. Visszatért a
vadászatról, miután ledobta a ló. Nyilván rosszul esett, és sápadtan ült
vacsorához, mély, vörös horzsolás szántotta az arcát az orra mellett. A
homlokából is hiányzott egy darabka. Ed megkérdezte, mi történt.
– Mégis mit gondolsz, mi a szar történhetett?
– Szívem…
 – Te meg mit szólsz bele? Tökkelütött kérdés. És pokolian fáj a fejem.
Jesszusom.
Oldalra hajolt, és a lába mellé okádott a szőnyegre. A többiek csak
várták, míg elcsitul a zaj, míg a teste kifacsarja magából a tartalmát. Teddy
utána odabandukolt, és megszagolta.
Az apjuk felegyenesedett ültében, és nagy kortyokban itta a vizet.
– Ne bámuljatok így! Nyilván beteg vagyok. Megyek, lefekszem.
Felállt, megtántorodott, és eltámolygott a dolgozószobájáig. Fél órával
később Will anyja holtan találta őt a kanapén. Meghalt, és életében alig
mondott bármit a fiainak. Will persze sok szép emléket őrzött róla, de most
elment, a férfi, aki mindig többet tudott, mint amennyit elárult.
Will olvasta a címeket az egyik polcon. Keresett valami igényeset,
amivel pallérozhatja az intellektusát. Lucretius a világegyetem
természetéről? Miért ne? Ragyogóan, rettenthetetlenül írja le a világot, a
fényes testeket az űrben. És különleges is. A többiek csak idézgessék
Cicerót és Vergiliust. És ha latint olvas, azzal frissen tartja az elméjét. Lesz
vele ez meg az arab költészet. A Lucretius egy közel négyzet alakú, zöld
kötet volt. Benne az apja beragasztott ex librisével, rajta előkelő, függőleges
tollvonásokkal megalkotott aláírásával. Henry Walker, 1921.
Még aznap este elkezdte olvasni gyerekszobájának alacsony, dőlő
mennyezete alatt, próbálva megjegyezni az ismeretlen szavakat, hogy majd
később kikeresse őket.
Reggel elhúzta a függönyt. Átlagos nap volt, fehér, egyöntetű fény. Sehol
nem volt már az előző nap mesés tündöklése, és ez szinte
megkönnyebbüléssel töltötte el. A világ így valóságosabb lett, praktikusabb.
Ekkor észrevette az ablak egyik üvegében a buborékfüzért. Már ki is ment a
fejéből, legalábbis azt hitte, de kérésre bármikor fel tudta volna skiccelni az
átlátszó üvegben feltörő buborékok pontos elrendezését. Gyerekkorának
apró varázslata volt ez, másképp tört rajtuk a fény, kissé csillámlottak. És a
szobája, a világa részét képezték. Gyerekként szinte a bensőjében érezte
őket, mintha az izgalom tört volna fel tekeregve a mellkasában. És kapcsot
teremtettek a szobája és a folyó között, mintha az ablaka a folyó felszínének
táblájából készült volna. Látszott a folyó, ma barna és higgadt volt,
munkásemberre emlékeztetett. Az ablak buborékjai már akkor óriási
nosztalgiával töltötték el a ház, a táj és a gyerekkora iránt, amikor még el
sem ment. Először lírai érzés volt, de fokozatosan tudatosult benne az érzés
sötét körvonala, ami zsugorította, és rájött, hogy ez a félelem. Az élete, még
ha eddig nem is tartogatott sok izgalmat, részletgazdag és bonyolult alkotás
volt. A maga módján a számára becses volt. Nagy veszteség lenne.
Megfordult, és megvizsgálta a krémszínűre festett kis könyvespolcot a
szobában, az oldalán látszott az ecset szántása. Útmutatók. Fiús kalandok.
Alice. Békavári. Ez az. Rájött, hogy a visszaérkezése óta a fejében
motoszkál. Egy jóllakott folyó. Mellette és vele és rajta és benne.1
Gyerekként szerette ezt a könyvet a lebilincselő illusztrációkkal, sötét
keresztvonalkázott képek, amelyek kusza fészekként ölelték a szereplők
alakjait. Nyilván csak érzelgősség volt, de úgy döntött, azt is magával viszi.
Reggeli közben Will megmondta az anyjának, hogy aznap indul a
szolgálatra, és az anyja elhallgatott. Végigrágták magukat szívós, vizenyős
reggelijükön, ami a teljes kiőrlésű háborús kenyérből és tojásporból készült
rántottából állt – itt, vidéken, tojásport ettek –, és utána az anyja
felszívódott. Will megtanulta értelmezni a hallgatásait, főleg a gyászoló
özvegy időszakban, és tudta, mit közöl vele éppen. Csak egy kimért,
sztoikus búcsúra lett volna szükség, de ehelyett arra kényszeríti a fiát,
gondoljon rá, ahogy itt van egyedül és tehetetlenül ezen a romlatlan helyen
Anglia közepén, ami fölött a sötét, zümmögő bombázók elsuhantak útban
Coventry felé, hogy a földdel tegyék egyenlővé. Mindvégig itt lesz, és
elképzeli, ahogy a fia cafatokra robban. Ez a gondolat óhatatlanul
megidézte saját halálának a képét, aminek az égvilágon semmi értelme vagy
haszna nem volt.
Jellemző: az anyja annyira elszántan kerülte a jeleneteket, hogy gyakran
ilyen furcsa, kínos, feloldatlan jelenetek lettek belőle. Mihaszna nőszemély.
Egy fiú úgy indul a háborúba, hogy az anyja még csak el sem búcsúzik tőle.
Ed elkísérte Willt az állomás felé vezető úton, és feltett egy tányérsapkát,
amikor az alacsony, hézagmentes felhőkből szemerkélni kezdett az eső. A
lehangoló, tárgyilagos fény Will számára olyannak tűnt, mintha a Hadügyi
Hivatal adta volna ellátmányba. Átsétáltak együtt a csendes csaliton,
miközben a kutyák szimatolták a földet. Erős kézfogással köszöntek el
egymástól. Will ügy érezte, mintha Ed egy leheletnyivel hosszabban fogta
volna a kezét a szükségesnél, és azt mondta:
– Csak semmi butaság. Valószínűleg ripsz-ropsz visszajövök. Alighanem
lesz némi adminisztrációs huzavona. Az mindig van.
Ed zsebre vágta a kezét, és hívta a kutyákat.
– Számomra csak az van.
Will elmosolyodott.
 – Az anyának csak jó.
Ed felvonta fél szemöldökét, nem felelt, csak megint hívta a kutyákat.
Lihegve a lába köré gyűltek. Will még egyszer megsimogatta őket, és Ed
sarkon fordult, a kutyák széles, tekergőző uszályként követték. Will nézte,
ahogy az öccse enyhén görnyedt alakja hol eltűnik, hol felbukkan a fák
között, az eső kopácsolt a sapkáján. Ed hazafelé tartott, visszavonult a
helyére. Will megfordult, és elindult az állomás felé, várta a háború világa,
és ő örömmel nézett elébe.
 2

A fedélzeten, de nem szem előtt, Ray a nyitott füzet felett próbált

összpontosítani, összeszedni a gondolatait. Nehezen ment. A hajómotorok
hangosan dübörögtek, és az Atlanti-óceánról süvítő szélben az oldalak
sarkai zizegve elmosódtak. Rayt lebilincselte a látvány. Amikor maga alatt
volt, vagyis a seregben többnyire, ezek a kis képek kitágultak az elméjében,
lefoglalták a figyelmét. Gyakran elfeledett gyerekkori emlékeket idéztek. A
kiképzés alatt, éjjel, amikor fáradt és feszült teste rángva próbált elaludni, a
takarójáról eszébe jutott egy pont ugyanolyan pokróc, amit kiskorában látott
egy cowboyos filmben. Abban a jelenetben a cowboy betakart egy alvó
kisfiút, egy bátor kisfiút, aki vele tartott az úton, és most egy tűz mellett
feküdt. Raynek megragadt a fejében a pokróc lekerekített, sima, szilárd
alakja, ahogy fent visszahajtva a fiú vállára nehezedett. A filmnek ez a
néhány másodperce nyilvánvalóan mély nyomot hagyott benne. Emlékezett,
hogy utána a fiú helyébe képzelte magát – ahogy tökélyre fejleszti az alvást,
a szemhéja teljesen mozdulatlan, a takaró higgadtan ránehezedik, és a tűz
buzgón, éberen lobog a nagy feketeségben. A Quonset barakkban sétálva
néha még messzebb visszarepült időben. Azt várta, hogy megpillantja a
bátyja alvástól puffadt arcát, vagy a mélyedést hátul a nyakán, az éles
lapockáit, mielőtt felébred és gonoszkodni kezd. Ray emlékezett, ahogy új
napra ébredt, és békében feküdt a helyén, mielőtt a bátyja felkelt volna,
hallotta, ahogy az apja pisál a fürdőszobában, majd elindul a bőrműves
műhelybe, hallotta a sercegést, ahogy a nővére, Monica kefélte a haját az
előszobában, hallott kiáltásokat, a kora reggeli forgalmat, az
ablakpárkányon zsörtölődő galambokat, látta a mozgó árnyékukat.
Ray filmötleteket jegyzett fel a füzetébe, néha teljes történeteket, néha
egyes jeleneteket, képeket, amiket beletenne egy filmbe, ha forgatna.
Néhány oldalon rajzok ábrázolták pontosan azt, amit a vásznon szeretett
volna látni, profilok valamilyen háttér előtt, tájak, villamosok,
felhőkarcolók között sétáló emberek. Nem gondolta, hogy valaha is
lehetősége lesz forgatni, de imádott kitalálni dolgokat, hajlamos volt
belefeledkezni az ábrándozásba, ahol minden fényesen, simán és
magabiztosan történt, akár a filmekben. Folyamatosan ostromolták őt ezek
az ötletek, amiket nem akart elereszteni. Néha leírta színészek nevét,
olyanokét, akiknek épp megfelelt az arcberendezése a szerepre. Egy ideje
már megvolt neki ez a különös kis füzet a kék-fehér kartonborításával, és
magával hozta a háborúba, mert arra számított, itt jó sok ötlete lesz. Nyitott
egy üres oldalt, bal kéz felé átütött a tinta a legutóbbi feljegyzéséből. Volt
egy teljes cselekmény, amivel meg volt elégedve, egy filmötlet egy
bokszolóról, egy kötekedő kis kölyökről a telepről, talán az egyik vagány
srácról, akivel a bátyja tölti az idejét, egyik balhéból keveredik a másikba,
aztán egyik nap betéved egy edzőterembe, és fegyelmet, összpontosítást,
törekvést tanul. A bokszoló persze nem tud teljes mértékben szakítani régi
életével és barátaival. A nagy bunyóra készülve belekeveredik egy rablásba,
és az edzője, egy idősebb pasas, igazi apafigura, leveszi róla a kezét, és
otthagyja. A bokszoló maga is majdnem feladja, csap egy italos görbe estét,
aztán összeszedi magát, egyedül vág neki elszántan, vakmerően, és nyer.
Ray még nem döntötte el, hogy így legyen-e vége, vagy talán még jobb, ha
az öreg edző is ott van a meccsen, megjelenik a bokszoló sarkában egy
brutális menet után, és megmondja, hogy valójában nem vette le róla a
kezét, csak azért mondta, mert a srácnak így mutatkozott meg az igazi
jelleme és tartása.
Ray szerette ezt a történetet, mert teljes volt, lélekemelő mese egy rossz
gyerekről, akiből jószívű gyerek lesz. Minden jelenet a helyére kattant,
ahogy elkezdett rajta gondolkozni. Az egész film ott volt a fejében,
bármikor le tudta játszani. És nyilván ott is marad. Fogalma sem volt,
hogyan készül egy film, és végképp nem hitte, hogy egy magafajta valaha
elkészíthet egyet. Csak nagyon szerette a filmeket. Persze, sokan szerették
őket, de nem úgy, ahogy ő. Ray úgy gondolta, nem is értik őket annyira,
mint ő. Szokásában állt belopózni a vészkijáraton, a sötétben szélesre tárta a
lelkét, és megtöltötte a szereplőkkel, az ezüst és fekete színekkel, a zenével,
az utcákkal, a belső terekkel és tájakkal, a világon nyitott szemmel
átkígyózó kamerával. A többi ember meg evett, hülyéskedett, és tele
pöfékelte a vetítő fénysugarát gomolygó cigifüsttel, nem fogták fel. Persze,
hatott rájuk, nevettek, de nem törődtek a varázslattal, a lehetőségekkel.
Nemrégiben egy másik ötlet is megfogant a fejében, egy szerelmi
történet, de ehhez csak egy nyitójelenete volt. Szerette volna kitalálni,
merre menjen tovább. Csak egy fickót látott még maga előtt, belvárosi
irodai munkás, keményen dolgozó kisember. Minden nap ugyanannak a
városi parknak ugyanazon a padján eszi meg a tízóraiját. És van ez a fiatal
titkárnő, aki mindennap megjelenik a szomszédos padon, kiveszi a
szendvicsét egy papírzacskóból, és megeszi. Elkezdik üdvözölni egymást
apró biccentésekkel.
Ki-ki ül a maga padján, és lopva egymásra pillantanak. Egy nap aztán
köszönnek egymásnak, és egy másik nap a fiatalember összeszedi a
bátorságát, átül a nő padjára, és beszélgetnek. Ray látta maga előtt a lányt,
látta az arcát egy közeli felvétel lágy fényében: falfehér bőr, megfrizurázott
haj, nagy, reményteljes, bensőségesen ragyogó szem. A férfi jóképű, de
nem túl jóképű, valójában átlagos. Ülnek egymás mellett, verebek
csipegetnek a lábuknál, és kiskutyákat vezető nénikék sétálnak el előttük. A
jövőben rejlő összes lehetőség körülveszi őket, fölébük hajol. Ez a felvétel
kivitelezésén látszik, a nyári fény párás ragyogása verődik vissza róluk. A
nő elmosolyodik, egy centit fordít a fején, és ebben benne van minden.
Eddig jutott.
Ray élesen beszívta a hideg óceáni levegőt, és erre felocsúdott. Most már
a seregben szolgált, egy pillanatra mindig elfogta a pánik, amikor azon
kapta magát, hogy saját képzeletébe merül. Feleszmélt, és valójában egy
hadihajón ült, csatába tartott. Igaz és hihetetlen.
Azért nyitotta ki a füzetét, mert azt hitte, esetleg naplóként használhatja,
hogy lejegyezzen történelmi eseményeket, megfigyeléseket tegyen a
figurákról, akikkel találkozik. Akadt jónéhány, aki lenyűgözte. A hadsereg
kiemelte őt a zsúfolt, bonyolult, kaotikus olasz negyedből, hogy
megmutassa neki Amerika többi részét, olyan embereket, mint George.
Ray általában egyedül félrevonult, bujkált a sötétben, jobb szeretett
láthatatlan maradni. Szeretett csendben gondolkodni. A sereg ilyen
értelemben nem volt természetes közege. Itt folyamatosan szem előtt volt.
Nagyhatalmú, árgus szemű emberek üvöltöztek vele, arra kényszerítették,
hogy fusson és kússzon, és vigyázzba vágja magát, és ismételgesse a
szavaikat. Raynek már az is nehézséget okozott, hogy azt kiáltsa, „Igen,
uram!” Kalapált a szíve, ha hangosan és érthetően útjára kellett bocsájtania
a hangját. A seregben mindennap valami rettenettel kellett szembenéznie.
Éjszaka mélyen aludt.
Odahaza Ray bátyja kiszámíthatatlan, kellemetlen alak volt, és sokkal
jobban kiigazodott a negyedben, mint Ray. Vagány, cél nélküli barátai
voltak, akiknek a figyelmét az ember nem szívesen vonta magára. Pontosan
tudták, hogyan kell fájdalmat okozni, és elvenni a pénzedet. Körbevettek, és
buzdítottak valami vakmerőségre. A „buzdítottak” nem a megfelelő szó; ha
nem tetted meg, jött a büntetés. Jól érezték magukat. Az utcán élték az
életüket, azaz mindenhol beléjük botlott az ember, ha ment a dolgára.
Amikor Ray elhaladt mellettük, néha a saját bátyja is hűvösen és
semmitmondóan bámult rá, jó esetben rosszindulatú közönnyel nézett,
máskor megsemmisítően meredt rá, olyan fenyegetés volt a tekintetében,
hogy Raynek görcsbe rándult a gyomra. Ray különböző helyeken és
önmagában bujkált a bátyja és a barátai elől. Mígnem megkapta a behívóját,
ami kiemelte őt onnan, és áttette egy annyira nyers, ismeretlen környezetbe,
hogy néha elfogta a honvágy.
Ray láthatatlanságba vonulva figyelte a többi férfit, és lenyűgözték őt.
Mindenhonnan érkeztek, olyan világokból, amiket Ray soha nem laton.
Némelyikük beszélt vele, és Ray felelgetett, ahogy tőle telt. De George
valahogy más volt. Amikor George észrevette őt, és beszélt hozzá, Ray nem
félt. George a bátyja ellentéte volt, ő soha nem szekírozta volna. George
magas volt, kedélyes, egy rendes amerikai az ország szívéből, az a fajta,
akiket propagandafilmekben szerepeltetnek. Kerek arca és pici szája volt, a
szemhéja kissé rézsútosan lelógott a szeme külső sarka felé. Takaros füle,
amit a tüskére nyírt frizurája nem takart, néha vicces volt, néha szomorú.
Kedves volt és szerény, és könnyed modora, barátságos gesztusai nagy
hatással voltak Rayre. Raynek ez akkor tűnt fel igazán először, amikor
végeztek egy akadálypályás edzéssel. Hányingere volt az erőlködéstől,
amikor átlépte a célvonalat. A tüdeje egy vaskos, izzó csomó volt, amit
képtelenség volt levegővel megtölteni. Kétrét görnyedve nyáladzott a
földre. Amikor felegyenesedett, George rákacsintott: – Jólesik ilyenkor kint
lenni a szabadban. – Nem volt túl szellemes, nem volt benne semmi
rendkívüli. Csak egy kis humor.
Amikor kártyáztak, George higgadt és udvarias modora Ray eszébe
juttatta az igazi Amerikát, ahonnan George származik, ahol halk
beszélgetéssel töltik a naplementét a vidéki tornácokon. Kellemes volt ebbe
bepillantást nyerni. Ray arra gondolt, hogy ha George cowboyos filmben
szerepelne, akkor ő lenne a boltos, akit megtesznek seriffnek, miután az
előző seriffet lelövik, az a fajta férfi, aki tudja, mi a helyes, és ahhoz tartja
magát.
Ray a westernekben szerette a széles égboltokat. Az ő égboltját ellepték
az épületek, ablaksorok, cikcakkos tűzlépcsők, galambok, száradó ruhák,
arcok. A cowboyos filmekben az égboltot felhőcsíkok rácsozták, vagy
üresen izzott, és éhes keselyűk köröztek a levegőben. Ilyen égbolt alatt
játszódtak az egyszerű, hatásos történetek az állatokat terelő férfiakról.
Ray összecsukta zizegő füzetét, egymáshoz préselve elhallgattatta a
lapokat, és visszacsúsztatta a zsebébe, majd hunyorgott az égbolt felé. Nem
létezik annál szélesebb égbolt, mint amit az ember az Atlanti-óceán
közepén lát egy hajóról. Hatalmas kupola volt, ami minden irányban hajlott
a látóhatár felé. A felhőktől a színei hasonlítottak a hadihajó festésére, józan
szürke és kék árnyalatok. Az óceán tajtékzott alatta. Itt, ebben a drámai
végtelenségben könnyű volt az örökkévalóságra gondolni, az élet és halál
nagy témáira, vagy ha nem is gondolni rájuk, legalább kimondani a
nevüket. Idő. Sors. Bátorság. Utazás.
Ray visszatért a fedélzet alatti zajokhoz és szagokhoz. A legtöbben már
abbahagyták a hányást, de a szagok megültek a zugokban, savanykás bűz
némi égett vassal és fertőtlenítővel. Amikor Ray először lépett a hajótérbe,
a metrót juttatta eszébe, ugyanaz a pislákoló moraj fogadta, ugyanaz a
szegecselt, nehéz, igénybe vett fém. Ray elment a kártyázók, levélírók,
fekvőtámaszt nyomók, cigarettázók és képregényolvasók mellett, hogy
megkeresse a fiúkat a szakaszából. A fele társaságot együtt találta. Nőkről
társalogtak. Az alakjukról, az illatukról, a kedvességről és csalfaságról, a
különbségekről nemzetiségek között, kurvákról, feleségekről, csajokról.
Olyan sok szó esett nőkről, hogy Ray szinte érezte, ahogy alakot öltenek, a
puszta vágy életre hívja őket. Randall éppen a szeplők témáját boncolgatta
egy lány apropóján, akit még otthonról ismert, és hogy mennyi a megfelelő
mennyiségű szeplő. Ennek a lánynak pont annyi volt, amennyi kell.
Floyd guggolva azt mondta:
– Ez alapján mindenki meg akarja dugni. Szerinted most hány pasas
legyeskedik körülötte? Ebben a pillanatban? Fogadok, most éppen nem is
függőleges a csaj.
Randall hátradőlt, és vállon öklözte Floydot.
– Hol lakik? – Floyd nem állt le. – Texas, a kaktusznál balra, rögtön a
vágómarhánál? Ugye? Ha megsebesülök, talán elmegyek meglátogatni.
Randall Floyd fejére illesztette a tenyerét, és taszajtott rajta egyet.
– Rosszak az erkölcseid, öcsi. Nem csoda, hogy egyetlen nő sem ért még
hozzád soha.
Randall texasi volt, de csalódást okozott Raynek, aki a texasiakat mindig
magasnak és vállasnak képzelte, cserzettnek és hunyorgónak. Randall
szegényember benyomását keltette, apró volt és szürke. Kemény kötésű
teste reflexből rángatózott. Ray a csontos csuklóján és ügyes ujjpercein
látta, hogy Randall jól kézben tudja tartani a dolgokat. A lőgyakorlaton
Randall az ügyesen kezelt fegyver gyors, ütemes tuk-tukját hallatta. Randall
fején furcsa bemetszések voltak, mintha véső hagyta volna őket, haj ezeken
nem nőtt. Ray már nem emlékezett, Randall mivel foglalkozott otthon,
valószínűleg nem nagyon beszélt róla. Jó eséllyel segélyen élt. Azt viszont
elmondta, milyen remek dobójátékos, hogyan hajigálják le magukról a nők
a ruhát a kedvéért, vagy mennyire odaadóan szeretik. Ez volt hát a sereg.
Mindenki új bőrbe bújt, mindenki szabadon élt, a régi énjüket otthon
hagyták a puhány civil ruháikkal együtt. De George nem. Őszinte ember
volt, keresztény, aki fejet hajtott, keresztet vetett, és figyelt, amikor a pap
imádkozott.
– Csak kitalálod. Biztos láttad ezt a lányt, mondjuk a barátjával, vagy
valami – mondta Ray. George elmosolyodott.
– Mit hadoválsz? Hülye. Nem tudsz te semmit.
– Akkor hogy hívják?
– Daisy.
– Daisy? – Ray felnevetett, a társalgás hevében megjött a bátorsága. –
Tudtam, hogy csak kitalálod. Daisy mondjuk egy tehened lehetett, vagy
ilyesmi. Miért nem mondtál valami hihetőt, Mary-Ellen vagy Elizabeth-
May vagy valami? Daisy.
– Figyelj ide, baszd meg. Kurva életbe, figyelj csak. Te egy kis digó szűz
vagy, Marfione.
– Neked olasz szűz – mondta Ray.
– Szép csengése van – mondta George. – Mint egy Leonardo da Vinci-
kép címe.
Floyd a bal kezében tartott egy cigarettát. A jobbal meggyújtott egy
gyufát a fogán, bedugta egészen hátra a szájába, és végighúzta az őrlőfogai
alján. Fényesség lobbant a szájában, majd feltartotta a lángoló gyufaszálat.
Lezseren meggyújtotta a cigarettát. Ezzel jelezte, hogy Daisy már untatja.
– Amúgy sincs a mi kezünkben – mondta. – Majd a háború eldönti,
látjuk-e még valaha ezeket az embereket.
– Ne mondj ilyet!
– Hova megyünk egyáltalán? Senki nem tudja. A tisztek nem mondanak
semmit.
– Harcolni megyünk, partra szállunk. Ezt tudjuk.
– Nem érnek rá, fent zabálják az ínyenc fogásokat.
 – Így van, baszd meg.
– Én mondom, várom már, hogy harcolhassunk kicsit. Legalább kint
leszünk a friss levegőn.

A következő napokon sűrűsödött a félelem a hajón. Érezhetően. Az

emberek bedühödtek, tébolyultan edztek, vagy lemerevedtek, zsibbadtak, az
arcuk ledermedt. Miután eligazították őket a hadműveletet illetően, legalább
volt egy célpont, amire gondolhattak, célkitűzés, folyamatok. De az
álmaiban Ray továbbra is bukdácsolt előre a gyakorlópályán, a veríték
csípte a szemét, a kezéből csúszott ki a puska. Tehetetlen volt a
szuronyával, nem tudta beleszúrni a bábuba, nem tudta elüvölteni a
csatakiáltást. Más arctalan férfiak elrohantak mellette a veszély felé, amivel
Ray még nem állt készen szembenézni.
A partra szállás előtt két napon át a hajó rossz időbe került. A férfiak
kapaszkodtak, ahogy a sötét belső tér hirtelen oldalra billent,
megemelkedett, csúszkált, zuhant. Szóbeszéd terjedt torpedókról, de
elmaradtak. Hömpölygött a hányás a földön. Valami őrült szertartást idézett,
ahogy okádtak, üvöltöztek, rúgkapáltak a rettegésükhöz mérhető
örvényben. Eső verte a fém hajótestet és a fedélzetet. A motorok verték a
tajtékot. Az emberek hangokat adva öklendeztek, ugattak, nyögtek, szinte
daloltak. George az ágyába kapaszkodott. Ott keresett vigaszt. Ray figyelte
őt. George szeme le volt hunyva. Mintha imádkozott volna magában.
Dunphy, a nagy géppuskás Ray szakaszában, csúnyán elesett, és
káromkodott ültében, fogta a csuklóját. Néhány férfi ujjongani kezdett,
amikor a hajó elérte a maximális dőlésszöget, majd visszazuhant, mint akik
hullámvasúton ülnek.
Miután a vihar szabadon eresztette őket, takarítani kellett, ki kellett
szellőztetni a fejeket, mint egy féktelen buli után.
Az észak-afrikai partraszállás előtti órákban a fiúk újra és újra
meghallgatták az utasításokat, előkészítették a fegyvereiket és a
felszerelésüket. Gyakorlatias gondolatok kötötték le őket, vagy legalábbis
igyekeztek józan fejjel mindent végiggondolni: gépies, racionális,
materialista módon, a világos és tömény gondolatok szédítőek voltak, mint
a holdfény. Hadi józanság. Ez volt a titka. Így vészelte át az ember. Rutinok
és eljárások. Itt volt a lehetőség önműködővé válni és beilleszkedni. Ray
rejtőzési késztetése is erre sarkallta – így remélte, hogy el tud tűnni a
katonai gépezetben, és nem válik egyedi célponttá. A vallás volt hivatott
takarni a pőrén maradt részeket. A lelkész mondta az imákat. Ray George-
ra nézett, aki ott állt, és imádkozott a lelkésszel. A füle apró és komoly volt.
Katolikus pap is volt azoknak a fiúknak, akik erre tartottak igényt. Ray nem
volt az a templomba járó típus. A papok otthon túlságosan jól kijöttek a
vagányokkal, egyik is, másik is parádézott a negyedben a flancos
ruháikban, fogadták az emberek hódolatát. De attól még sorba állt az
áldáshoz. Az anyja így akarta volna.
 3

A várakozás a partra szállásra, mint minden elnyúló várakozás, mintha soha

nem akart volna véget érni, aztán hirtelen mégis vége szakadt. Ray a
felszerelésével együtt a fedélzeten találta magát, várta, hogy lemászhasson
egy partraszállító hajóba. A sötétben egy négyzetrács csomópontjain ott
álltak a többiek, és ugyanarra vártak. Milyen sokan vannak, Ray most
először érezte a felgyülemlett haderőt. Nem veszíthetnek. Emberek átléptek
a peremen, és mindenki más tett egy lépést előre. Utána Ray is átlépett a
peremen, és kecmergett lefelé a kötélháló hajladozó négyzetein. Ray mellett
egy katona, akit nem ismert, rosszul időzítette az ugrást, és beesett a
csapatszállító hajó és a partraszállító hajó közé. A sisakja kongva csapódott
a hajótestnek, és még mielőtt ideje lett volna felkiáltani, eltűnt, elnyelte a
fekete víz, és nem jött fel többet. Csendes, gyors, bizarr halál – az első,
aminek Ray tanúja volt –, amit senkinek nem volt ideje kommentálni. Ray
egy percre fújtatott a rettenettől. Elkezdődött. Ez a csata. Ahol meghalnak
az emberek.
Ray pont akkor pottyant a hajóba, amikor egy hullám megemelte, így a
hajó feneke nekiverődött a talpának, és majdnem kidobta őt magából. Tett
egy lépést előre, és elkapta a korlátot ott, ahol állt.
– Reménykedjünk, hogy a franciák alszanak – súgta mellette Floyd.
– Fel fognak ébredni.
– Nézd odafent!
– Mit? – Ray felnézett: a hajó hatalmas oldala, az éjszakai égbolt. – Mi
az?
– A csillagok. Ha értenék az asztrológiához, most megállapíthatnám, mi
következik.
– Mi következünk.
– Lehet, hogy az egészet már fent megírták.
– Kuss legyen, basszátok meg! – Egy újabb, rettenettől elszoruló hang.
– Ezzel tudok azonosulni – mondta Ray.
– Jól van, fiúk. – Ez Carlson őrmester volt közvetlenül Ray mögül. –
Csillapodjatok. Isten áldjon minket és a győzelmünket.
 A hajó suhant előre. A kikötőig tartó nyolc hosszú kilométeren át Ray
állva gondolkodott, és próbált nem gondolkozni. Feltűnt neki, mennyire
furcsa, hogy ez még mindig ugyanaz a világ, ugyanaz a szél fújja őket,
ugyanazon a tengeren siklanak, mégis minden megváltozott. Teljesen
mások a szabályok. És a vízbe zuhanó ember – az megtörtént? Talán csak
álmodta. Nem szabad álmodozni. Nézni kell. Előre gondolkodni.
Fegyverekben gondolkodni. Ez egy éjszakai támadás volt, álmukban
támadnak rájuk. Csak az őrszemek lesznek függőlegesek, csak nekik lesz
nyitva a szemük. Ellenség. A fejében hirtelen megjelent egy kép a bátyjáról
a barátai társaságában, olyankor ellenséges volt, más, mint amikor
kettesben voltak. Éjszaka Ray és Tony lehelete elvegyült a kis ágyban.
Napközben viszont elváltak útjaik. Tony szigorú távolságtartással meredt a
kisöccsére, amikor az elhaladt előtte. Raynek ebben a térben kellett
közlekednie saroktól sarokig. Túlságosan járt az agya. A puskáját a kezében
tartotta. Markolta, érezte a szilárd anyagot, a fát és a fémet, az alkatrészekre
gondolt, meg a kezelésére. Más tudásra most nem volt szüksége. Amíg el
nem érik a célpontot, üresnek kell lennie, mint egy filmfelvevő
készüléknek, csak nyomul előre a világban, és megfigyel dolgokat.
Háborúban vagyok, gondolta.
Egy filmben vagyok!
Kiszállás. Rendben. Onnantól, hogy ráébredt, ki kell szállnia, odáig, hogy
az izmai engedelmeskedtek, csak egy röpke pillanat telt el, egy kis
legyőzendő ellenállás. Ray a hideg tengerben gázolt hosszú, lassú léptekkel
a part felé, a puskáját a feje fölé tartotta. Utána a fövenyen lefeküdt a sima
homokra. Az erődítmény ott volt, ahol lennie kellett, fent jobbra, kisebb
volt, mint amilyennek képzelte. Az őrszemek nem lőttek. Ray sem lőtt. Más
katonák tüzet nyitottak, mire az őrszemek viszonozták a tüzet, szólt a rá-tá-
tá, de mintha senkit nem sebezett volna meg. Katonák szaladtak fel a
lépcsőn, intettek a társaiknak, hogy kövessék őket. Az egyik őrszem elesett,
mire a többi beszüntette a tüzet. Ray szalad fel a lépcsőkön a többiekkel az
erődítménybe, ahol a feltartott kezű embereket már összeterelték odakint. A
zseblámpák fénye álomtól ellágyult vonásokra hullott. Hallva fentről az
amerikai hangokat, az egyik katona Geronimót kiáltva futott fel a lépcsőn.
Nevettek. Cigarettákat gyújtottak. Mindenki lihegett, ellazultak a
megkönnyebbüléstől. Randall karon bokszolta Rayt.
– Szerintem én lőttem le az egyiket.
 – Hát, biztos nem én voltam. De amúgy honnan tudod? Elég sok
lövöldözés volt itt, Randall.
– Igen, de az időzítés. Hogy mikor esett el. Szerintem pont szíven
találtam.
– Reszketek. Te is reszketsz?
– Mi a szarért reszketnék?
– A tenger teszi – mondta George, felbukkanva valahonnan. – Már nem a
hajón vagyunk. Érezzük a szilárd talajt a talpunk alatt. És ez furcsa.
– Az lesz az – mondta Ray. – Biztos ezért. Úgy érzem, mintha még
mindig a hullámokon ringatóznánk.
Carlson őrmester összegyűjtötte az embereit. Három szakasz parancsba
kapta, hogy járőrözzenek a városban, és reagáljanak az ellenállás bármi
jelére, az övé volt az egyik. Kapott maga mellé egy francia katonát, hogy
legyen, aki tolmácsoljon, ha szükséges. A férfi máris civil módjára
viselkedett, nemtörődöm, hanyag testtartással motyogta el a véleményét.
Carlson fehérarany haja ragyogott a sötétben, egy fejjel magasabb volt a
franciánál, barátságosan, de nyomatékkal megtapogatta a vállát.
– Mondja meg neki, ha bármivel próbálkozik… – mondta Floyd.
– Tudja ő – felelte Carlson. – Ne beszéljenek semmiről.
Átvágtak az öreg, kikövezett utcákon, figyelték, leselkedik-e rájuk
veszély ajtónyílásból vagy sikátorokból, de nem történt semmi.
Ray felnézett a lyukacsos kövekből épült ősrégi épületekre, átvágtak egy
kihalt téren, a bakancsok hangja visszaverődött a boltok portáljáról, előttük
tornyosult egy nagy bazilika magas homlokzata.
Ray mindent meg akart volna nézni, de mire a nap felkelt, és a város
feléledt – Ray álmélkodó gyerekeket és sötét bőrű nőket képzelt maga elé –,
Ray és a társai már kempingsátrakban voltak a város peremén, várva, hogy
a tankok és a járművek partra szálljanak, és a sereg megindulhasson kelet
felé. Ray bámulta az alacsony, fakó, bibliai helyszíneket idéző dombokat, és
lassan fordult észak felé, figyelte a látóterébe kerülő várost, a sziklákat, a
tengert, az eget.
Nem ő hallotta meg elsőként a repülőket, de amint valaki meghallotta
őket, mindenki vagy bámészkodni kezdett, vagy futásnak eredt. Fent a
magasban Ray látta a megcsillanó géptesteket. Pici repülőformáció néhány
bombázó körül. Ahogy közeledtek, a Stukák – mert azok voltak –
megkezdték a zuhanórepülésüket, mintha éppen egy asztalról csúsznának
le, nagy sebességgel repesztettek a város felé. Bömböltek a magasban.
Nyíltak a tolóajtók, és az elegáns, hegyes gombák csendben kipottyantak,
majd forogtak a levegőben. Ray időben hasra vetette magát ahhoz, hogy
már az első robbanást érezze a talaj rezgésén. A föld újra és újra
megremegett, mint aminek rohama van. És bármelyik pillanatban
akármelyik robbanás kiolthatta volna az életét.
Hallgatta a durranásokat, és a köztük eltelt időben furcsamód úgy érezte,
mintha valami hajtaná őt felfelé, kiszolgáltatná őt, ő egyre csak tágul, aztán
lehullott a következő bomba. A föld a teste alatt maga volt a fekete feledés.
Ray feküdt a vékony, pattogó felületen, és várta a halált. Száraz
pukkanásokat hallott, kézi lőfegyvereket sütöttek el az ég fel. Neki is ezt
kellene tennie, ahelyett, hogy itt fekszik.
Feltérdelt, majd ment a sátrához a puskájáért, görnyedve, púposítva
futott, próbált láthatatlan maradni az égbolt számára. Füst szállt föl a
városból, ahogy a német repülők morogva tekeregtek az égen, majd
elrepültek. Ray felkínlódta a puskáját a vállához, kiszemelt egy repülőt, és
értelmetlenül rálőtt. Egy tüzérségi ágyú, valószínűleg az erődben, célba
talált: az egyik harci repülő kaotikus cigánykerekeket hányva a tengerbe
zuhant. Egy bomba a közelben landolt, kevesebb mint száz méterre, a sötét,
szabadon eső tárgyat elnyelte egy robbanás, amit Ray az arcán és a kezén
érzett. Hatalmas ereje volt. Milyen könnyűszerrel megölhette volna.
Erőszakos volt, rázkódott, ennél nagyobb erőt Ray még soha nem tapasztalt,
és személyes ügy volt, a bomba őrá gondolt, őt akarta megölni.
Ez volt az utolsó robbanás. A repülőgépmotorok zümmögve távolodtak.
A puskaropogás ritkult. Katonák kiabáltak egymásnak, járművek
száguldoztak. A sátrak között senki nem halt meg, de a városban egészen
más volt a helyzet. Többször elhangzott a „testek” szó. Egyre csak
ismételgették. Ray hallotta. Úgy tűnt, testek vannak a tengerparton és bent a
vízben. Valahonnan a városból füst tört a magasba, sűrű és fekete, nem
olyan, mint a cigifüst vagy a fa füstje, hanem sűrű és testes, mérgező,
pöfékelt felfele.
Carlson őrmester megvolt, éppen összeszedte az embereit. Floyd,
Randall, George, Sorenson, Coyne, Dunphy, Wosniak, mind megvoltak.
Parancsba kapták, hogy bontsák le a sátrakat, és készüljenek az indulásra.
Azok, akikre nincs szükség a városban, elhagyják a területet. A tábort
mindenképpen fel kell számolni. Carlson elment, hogy további parancsokat
kapjon a saját feljebbvalóitól.
 – Na, most már jó okom van megölni néhány szemétládát – mondta
Randall.
– Alig várom – mondta Floyd. Nagyot köpött, és néhányszor megnézte
keze fonákját. – Folytatni akarom a megszállást. Kurvára meg akarom
szállni ezeket a faszkalapokat.
– Hát, ha már ekkora utat megtettünk – mondta George.
– Mozdulnátok, buzeránsok, hogy eltakarítsuk ezt a szart – szólalt meg
Sorenson.
– Jönnek a megszállók – mondta Ray, hogy ő se maradjon ki, és
győzködje magát. – Az hétszentség.
És tényleg érezte magában a pusztítás vágyát, talán csak a félelme
rúgkapált benne, ki akart törni, tettre vágyott, még ha az iménti támadás
örökre nyomot is hagyott az elméjében. Egy apró, kérlelhetetlen
bizonyosság ékelődött az agyába, és tudta, hogy nem szabad róla tudomást
vennie. Ray rájött, hogy nem lesz hosszú élete. Kizárt. Amikor ennyi
minden összefog ellene.

Az országúton a sivatag felé Ray tudta, hogy eljött érte a halál. Repülők
szálltak el fölöttük alacsonyan, és az egész hadoszlop hasra vágta magát,
mindenki bemászott a kocsik alá. Géppuskákkal pásztázták őket, a golyók
felrepítettek köveket, sikítva kaptak gellert a járműpáncélokon. Ray érezte,
ahogy a hátán egy izzó, tépázott lyuk nyílik. A repülők megemelkedtek,
megfordultak, és ismét elrepülve fölöttük sorozták őket, majd elrepültek a
talajról elsütött puskák elől menekülve. Ray halkan sírva kitapogatta a
sebét. Az ujja forró fémet érintett, de nem szorult a hátába. Semmiség volt,
egy üres töltényhüvely. Felállt, életben volt. Másokkal ellentétben. Vér,
mozdulatlanság, rángatózás, nyögés, rohangálás.
Wosniak az elesettek között volt, vörös tajték látszott a szájánál, a szeme
kifejezéstelenül meredt maga elé. Vegyük fel újra. Kérünk még egy esélyt.
Csak menjünk vissza egy percet.

Tüzérség, ugrabugráló, hátrarúgó géppuskák, töltényövet tartó emberek,

akik aztán fülre tapasztott kézzel húzódnak el a robbanástól, újra töltenek,
lőnek, egyik zápor követi a másikat. A szag áramlik hátrafelé, az emberek a
talpukban érzik a robbanásokat, görcsösen villogó fény a sötétségben. És
utána a tankok folyamatosan hallatva gépies vonításukat gurultak előre,
szembe az ellenséges tűzzel. Mintha egy másik bolygón játszódott volna, a
gépek háborújában, mint egy űrkaland valamelyik képregényből, amit
egyik-másik fiú magával hozott, halálsugarak és furcsa technológiák. Ray
picinek és embernek érezte magát.
Egy tank lövedéke a közelben ért földet. Tompa puffanással miszlikbe
tépett néhány embert, és Ray végbele a nadrágjába eresztette meleg
tartalmát, miközben a gyalogsági szakaszok kocogtak előre a tankok
mögött. Az ő feladatuk volt a sepregetés, elkapni például az égő tankokból
menekülő ellenséget, ha végre sikerült áttörni a védelmüket. A szakasz
együtt kocogott a puha talajon, most már csak nyolcan voltak, mert
egyelőre nem kaptak senkit Wosniak helyett. Carlson őrmester diktálta az
ütemet. Dunphy fel-le pattogott a nagy Browninggal a csípőjénél. A tankok
nyüszítve törtek előre, lőtték a töltényeiket. Olyan ez, mint a terelés,
mondta korábban Randall, játszotta a cowboyt. Olyan, mint. Olyan, mint.
Az égvilágon semmihez sem hasonlított.
Egy szürke, kókadt este George azt mondta Raynek:
– Tudod, mihez hasonlít ez?
– Nem.
– Vigyáztál már kisbabára? Tologattál már babát babakocsiban az utcán?
– Nem is tudtam, hogy van gyereked.
– Nincs. A nővéremnek van egy kisbabája. Kint vagy az utcán, és ott van
veled ez az apróság, és csak rá koncentrálsz, teljesen leköt.
– Ennék valamit.
– Így az egész világ körülötted veszélyt jelent. Minden.
– Értem.
– Igen, de az érzés nagyobb ennél. Nem is tudom. Az egész világ és az a
pici baba, pici ujjak, pici szemek. Érted?
– Azt hiszem, George. Meg kéne… Szerintem meg kéne próbálnunk
aludni.
– Minden veszélyes. Erre gondolok.
A gyalogság többnyire nem tehetett sokat, futkostak a gépek között.
Legalább nem fáztak, az is valami. Éjszaka a sivatagban a hideg világűr
nehezedett rájuk. A levegő tele volt fagyott csillagokkal. A hő a gépekből
áradt, a tüzekből, a testükből. Ray egyszer elszaladt egy égő tank mellett,
kazánként tolta felé a forróságot. Melegebb volt egy kályhánál, olyan forró
volt, hogy a szegecsek vörösen csorogtak ki a fémből, és szikrák sisteregtek
a torony fölött. Ray elképzelte a fénylő, fehér csontokat odabent, a
katonákat, akik addig hevültek, míg kísértetekké nem váltak. Talán nem is
rossz halál. Legalább nem marad semmi. Napközben elmentek tankok
mellett, amelyek zengtek a legyektől. Elhaladtak testek és testrészek
mellett. A tüzérség sorozta a messzeséget. A tankok másztak előre a
lánctalpukon, ők kocogtak utánuk, nézték, vannak-e tébláboló emberek a
túloldalon. A táj megváltozott körülöttük. Egy alkalommal rengeteg papír
hangtalan viharán gázoltak át, a lapok lobogtak és repkedtek a szélben.
Egyik-másik papírlap megperzselődött, fekete volt. Kavarogva kergetőztek
a légáramlatokban. Levelek voltak. Eltaláltak egy postával teli ellenséges
járművet, ami feltehetően nem tudta, milyen közel van a front. Füstölgő váz
volt, felrobbant kerekekkel, szélben robogó ponyvacafatokkal. A sofőr
vörös és fekete, megtépázott teste még mindig a volán mögött volt. A fogai
kivillantak megégett arcából, úgy festett, mint egy patkány, ami rágcsálni
próbál valamit. A szakasz jól haladt, nagy távokat tettek meg. Ray egyre
közelgett a halála felé.
 4

A csataformációk mostanra már megszűntek, éjjel és nappal csak hajsza

volt. Ray és a fiúk elindultak az üvegszerű reggeli levegőben a
vadászatukra. Az egyenruhájuk merev volt a verítéktől és az ürüléktől, de
azt ígérték nekik, hogy hamarosan kijutnak a sivatagból, és az egyenruha a
mozgástól amúgy is ruganyossá vált. Ray soványnak és inasnak érezte
magát, szédelgett, tisztán látott, de ostoba volt. Valamilyen sziklapadon
haladtak, kemény és gyűrött volt a talpuk alatt a talaj, apró kristályok
csillogtak benne. Órákon át meneteltek rajta. Elöl most már látszottak a
hegyek, egy zöld világ tornyosult a távolban, dőltek és vetődtek csúcsokat
és gerinceket alkotva. Ray éppen őket nézte, róluk ábrándozott, amikor
hirtelen jobbról rájuk lőttek, és mind hasra vetették magukat. Dunphy
gépfegyverével széles ívet leírva leadott egy sorozatot. Raynek fájt a karja,
miután sziklára vetette magát, de erre ügyet sem vetve feketében elfordult
megnézni, mi újság. Floyd tőle jobbra feküdt nyögve, pácban volt, mindkét
lába nyilvánvalóan túlságosan elernyedt, mintha nem tudta volna mozgatni
őket. Randall kúszott előre, miközben a lövések záporoztak tovább. Levett
egy gránátot az övéről, és elhajította. Ray hallotta, ahogy a gránát
végigpattog a kövön, mielőtt felrobban.
– Ez betalált – kiáltotta Randall. – Egy gödörben vannak.
– Floyd csúnyán megsérült – kiáltott George.
Carlson őrmester parancsba adta nekik, hogy menjenek tovább. Raynek
el kellett mennie Floyd mellett, aki tébolyult tekintettel nézett rá. A feje
rángatózott. – Kérlek – mondta.
Ray lőtt az ellenséges tűz felé. Újabb gránát szelte át a levegőt, és eltűnt
az ellenség gödrében, kő és törmelék repült fel a nyomában, és talán
valamennyi emberi szövet. Utána furcsa látvány tárult eléjük, kezek
emelkedtek ki a földből. Pici, egyszerű emberi kezek imbolyogtak üresen a
karok tetején.
– Megadják magukat – mondta Ray maga elé, majd rekedten,
megbicsakló hangon elkiáltotta magát. – Megadják magukat!
Carlson őrmester odakiáltott:
 – Csak óvatosan! Nem tudhatjuk, én… Randall!
Randall már talpon volt, és a magasba tartott kezek felé gyalogolt.
Elment egészen a gödör pereméig.
– Tényleg! – kiáltott vissza. – Ezek a rohadékok csak úgy megadják
magukat.
A többiek, Floydot leszámítva, odarohantak, hogy megnézzék. Négy
német állt a sziklahasadékban, három holttest hevert a lábuknál. Az elején
még biztos többen voltak, de az ároknak abban a részében, ahova a gránát
esett, nehéz volt kiigazodni a maradványokon.
– Mi legyen, őrmester?
Ray nézte az egyikük borotvált fejét, az ujjlenyomat szerű kis
borostamintákat. A német felpillantott Rayre, véreres volt a szeme, és
miközben németül hadovált, a szája mindkét sarkában egy kis fehér nyálgöb
rángatózott. Ray szuronya előtte lengedezett. Egy kis döfés elég lenne.
Lövés. Majd még egy. Randall lelőtte őket, közvetlen közelről fúródott
beléjük a golyó. Lelőtte azt, amelyik Ray lábánál állt, majd Carlson
átkarolta Randallt, hogy leszorítsa a karját, és a földre dőlt vele.
– Az isten szerelmére, Randall!
Az utolsó életben maradt német remegett, egy helyben táncolt, kezét a
feje két oldalán tartotta, az ujjai begörbülve lebénultak. Próbálta kiemelni a
lábát a nedvességből körülötte.
– Ray, tartsa szemmel Randallt – mondta Carlson. – Most már kurvára
nincs más választásunk.
Carlson őrmester közelebb lépett, és lelőtte az utolsót is.
– Floyd meghalt – kiáltott George a hátuk mögül.
 5

Mi volt ez az emlék? Egy kép jelent meg a fejében, de nem tudta elhelyezni
– festék csorgott a csatornában, fehér festék, nagyon tiszta az utca maszatos
szürkeárnyalataihoz képest. Ray úgy négy-öt éves lehetett. Mitchell boltja
volt, ez az. Festették az üzlet homlokzatát. Férfiak mosták ki a bödönöket, a
tartalmukat a kanálisba öntötték. Tiszta, sima vegyszerszag. Amikor
felnézett, egy overallos férfi rámosolygott. Ray agya örömmel ellazult,
ahogy az emlék teljes egészében visszatért. Egy kiégett harci repülő mellett
futottak éppen el, az orrára zuhant, a farka a levegőbe meredt. Wosniakot
most már pótolták egy fiúval, akit csak Rednek hívtak. Floyd helyét is
betöltötték: egy Alex nevű fiúval, aki ragaszkodott a saját nevéhez. Inkább
Alice-nek szólították.
Majdnem elérték már a hegyek színpompás domborulatait. Ez lehet az
utolsó nap. Haladtak tovább Carlson parancsnoksága alatt, akinek a haját
mostanra már fehérre szívta a nap. Repülők, az ő gépeik, morogva szálltak
el a fejük fölött bevetésekre. Láttak férfiakat, hadifoglyokat, a földön ültek,
kezüket feltartották, fegyvertelenek voltak, megszabadultak a tehertől, fel
voltak mentve. Elrohantak holttestek mellett. Némelyik fekete és duzzadt
volt, repedt a bőrük, némelyik szépen elfeküdt egy száraz, vörös vérfolton.
Néha a robbanás letépte a ruháikat, és véletlenszerűen meztelenek voltak
deréktól lefelé, vagy a hátuk volt csupasz. Ray még élt, ami érthetetlen volt
a számára. Stukák többször is hullottak feléjük, kieresztették a bombáikat, a
föld szökkent egyet, majd egy másodpercre bömbölve feltornyosult. Jobbra-
balra hullottak körülötte az emberek, és neki nem volt semmi baja. Egyszer
érezte, ahogy fújódik fel, egyre nagyobbra nő, kitölti az életveszélyes teret
maga körül, és még így sem történt semmi, se golyó, se bomba, se repesz
nem döfte át.
Most ilyen nagy és bizarr gondolatai voltak. Az elméje már nem nyargalt,
mint eleinte. Ehelyett egyes emlékképek akadtak be, mint egy hibás
vetítőgépben, a szereplők idétlenül lelassultak, majd megálltak, a képek
felhólyagosodtak és átégtek, ahogy az agya kimerülten megadta magát.
 És véget ért. A tankokat legyőzték. Az összes életben maradt katona egy
helyre gyűlt. A földre dőltek aludni, sátrat sem állítottak. Amikor
felébredtek, végre nem az isten háta mögött találták magukat, volt a
közelben egy város, és épültek a mellékhelyiségek. Itt kipihenhetik
magukat, felfrissülhetnek, egy éjszakára kitombolhatják magukat, mielőtt
nyomulni kell tovább.
 6

Miután Ray megborotválkozott, zsibbadtnak és üvegszerűnek érezte az

arcát, amikor megérintette ujjbegyeivel. A zuhany után, miután
lerobbantotta magáról a mocskot, aprónak és csupasznak érezte magát.
Végignézett sértetlen testén, nézte a feszesen kis izomkockákra zsugorodott
fehér hasát, félénken csüngő nemi szervét, hosszú combját, csontos lábfejét.
Nem hagyott rajta nyomot a háború, leszámítva pár horzsolást a kezén és a
karján, és hogy soványabb, inasabb, egészségesebb lett. Vehemensen
megszárítkozott, dörzsölte a testét a vékony katonai törölközővel, és
felöltözött, hogy bemenjen a városba.
Katonák tiszta egyenruhában mindenfelé. Hemzsegtek az utcákon, a
hangjukat visszaverték a kőfalak. Rengetegen voltak, és mind hangoskodva
adta hírül, hogy életben maradt. Ray szétnézett közöttük, és ismétlődéseket
látott, mint amikor egy természeti jelenség során sok van ugyanabból,
madárrajzás, eső. A közelében George, Coyne és Randall mind egyforma
egyenruhában voltak, ugyanúgy beszéltek, mosolyogtak, gesztikuláltak. Jó
volt ebbe belefeledkezni. Biztonságot adott. Megriadt, amikor valaki háton
bökte. Egy kisfiú állt mellette, a markát tartotta.
– Joe, Joe, van cigid?
– Persze. Miért ne. – Ray kirázott egy szálat a dobozból, és átadta.
A fiú elvette az ajándékot, meg sem köszönte, csak zsebre vágta, olyan
gyorsan kebelezve a birtokába, mint ahogy a talaj issza fel a vizet.
– Joe, akarsz dugni?
– Most nem, kölyök. Húzz innen.
– Na, már szereztél is egy barátot – mondta George.
– Valójában nem.
– Hé, uram, akar dugni?
– Figyelj csak… – szólalt meg George, de Randall a szavába vágott.
– Mondd meg neki, hogy később majd találkozunk a nővérével. Most
szomjasak vagyunk.
A fiú körözött körülöttük, ahogy haladtak, mígnem Coyne arrébb nem
lökte a bakancsával. A fiú utána előrébb ment egy másik csoporthoz,
elkapta egy néger katona kezét, és megvizsgálta.
Mintha egy ivó felé tartottak volna, de máris dugig telt, nagy,
mozdulatlan tömeg gyűlt elé. Meg sem tudták közelíteni, így megfordultak,
próbálkoztak egy másik iránnyal. Ray megpillantott egy macskát egy fal
tetején, őt nézte fentről. Nagy macskaszeme a napfényt rabul ejtve
meghökkentően zölden villant. Csíkos, bársonyos pofája a nagy bajusszal és
elegáns, rózsaszín orral a mellső mancsain pihent. Megmozdult, amikor
elhaladtak alatta, farkasszemet nézett Rayjel, lapockája hullámzott a
lötyögő bőr alatt. Csak egy macska, ami élte csendes macskaéletét, félig
megbújva tette a dolgát. Ray érezte, ahogy a torka összeszorul a könnyek
fenyegetésére.
– Ide beülhetünk – jelentette be Coyne.
Leszámítva az egyetlen alkalmat, amikor a bátyjával rosszul lettek az
apja grappájától, Ray soha nem ivott igazán. Kis vörösbor esküvőkön,
ennyi. De ma este igazi férfi, harcban megedzett katona módjára készült
inni, mert megérdemelte.
Az első pohárral a győzelemre ittak, aztán Wosniakra és Floydra, és
utána, hogy a gyorsan leereszkedő mélabút elűzze, George azt mondta, „A
görbe éjszakákra!” A hűvös bornak kellemes, ártalmatlan gyümölcsaromája
volt. Ray úgy döntötte le, mint bármilyen italt, hogy oltsa a szomját, ami
most már tudatosult benne. Miközben a bor átmosta a testét, érezte, ahogy
lazul arcának és fejbőrének szálkás merevsége. Ahogy ivott, testéből
kiáramlott a feszültség, és kellemes zsongással körülölelte. A későbbi
poharak egyre kevésbé voltak zamatosak, a torkában az utóíz egyre
kesernyésebb lett, és ezt a sok elszívott cigaretta is csak fokozta.
A nap kitartó, lágy lángjával ereszkedett a keskeny utca mentén,
gazdagabbá téve a téglák mintázatát, megvilágítva az embereket, a kék
füstjüket, a vörösbort, a szikrát hányó poharakat, mindent dicsfénybe vont.
Ray hátradőlt a székével, hogy az csak a hátsó lábain állt, és a fejét az érdes
falnak támasztotta.
– Ezt nézzétek – mondta.
– Mit? – kérdezte George.
– Ezt az egészet. Ahogy kinéz.
– Ja, csakugyan. – George az orrlyukából fújta a füstöt a gallérja felé.
– Apám, ha lenne egy kamerám, egy filmfelvevőm…
– Vagy ha tudnál rajzolni.
 – Tudod, a filmekben néha tényleg látszik, milyen a levegő, mennyire
lágy, fúj-e szellő. Ez itt most tökéletes lenne ahhoz.
– Szeretnél filmezni?
– Persze. – Ray nagyot kortyolt a poharából. – De ki hallott már olyan
emberről…
– Szerintem én csak emberekről hallok. A hollywoodi emberek is
származnak valahonnan. Már látom is magam előtt. – George a kezével egy
molinót formált a levegőbe. – Kitüntetett háborús hős és filmrendező…
– Hé, ez meg mi a lófasz? Miért kell Randallnak folyton zűröznie?
Jesszus.
Randall fejével egy másik férfi hóna alatt közeledett feléjük, a feje
fulladásosan vérvörös volt, dagadtak az erek a homlokán és a halántékán.
Hintázott, erőlködött, nyúlkált felfelé, próbált megszabadulni a fogva
tartójától.
– Uraim, uraim. – George felállt, és kezével tölcsért formált a szája köré.
– Tartogassuk ezt a fritzeknek és a digóknak.

A sötétben Ray azt mondta:

– Lement a nap.
– Elfordult a bolygó – mondta George.
– Nagy fény elmegy – mondta Coyne. – Nagy fény gödörben.
Mostanra már mind a négyen eléggé berúgtak. Coyne egy üveg bort
tartott a kezében, valamelyik asztalról csórta. Fújt egyet a palack szája
fölött.
– Figyeljetek, emberek – mondta. – Jól figyeljetek. Jó emberek. –
Megingott. – Azok vagytok. – Hirtelen kihúzta magát, a bor lötyögött az
üvegben. – Az elesett kibaszott hősökre!
– Az elesett hősökre!
Az üveget körbeadták. Folyton Ray kezében kötött ki, miután újabb
pohárköszöntők hangzottak el, nagyszabású, érzelgős, hazafias
pohárköszöntők. Ray énjének egy része irtózott tőlük, nem akarta őket
elismételni a többiekkel. Volt bennük valami, ami bemocskolta az érzéseit,
bár nem tudta volna megmondani, micsoda. Másfelől nem tudott leállni;
Ray énjének egy másik része igenis bömbölni akart a többiekkel együtt, és
így is tett, bár minden egyes alkalom egy apró erőszaktétel volt a lelkén.
Randall hihetetlen erővel paskolta a saját homlokát.
 – Francba – mondta. – Francba. – Abbahagyta saját ütlegelését. –
Tudjátok mit? Csata, halljátok. Jézusra mondom, piszkos voltam, piszkos és
megtépázott. Most már tiszta vagyok. Egy tiszta faszkalap. Tűz. Tüzelnek
felétek mindenhonnan. – Nevetett. – Ez is egy szakma. Állásra volt
szükségem, és most már kurvára van állásom. Ezt is el kell végeznie
valakinek. Én vagyok a valaki.
– Remek – mondta Coyne. – Szívesen hallgatom ékesszólásodat, de
valójában dugni szeretnék.
Randall elkerekedett szemmel hátrahőkölt.
– Jó ötlet. Keressünk egy olyan srácot, aki kurvákat futtat. Az ember
ragadja meg a lehetőséget, ha a sors tálcán kínálja.
– Mit szólsz, George? – kérdezte Coyne. Ray felnézett, várta George
válaszát.
– Szerintem nektek pont erre van szükségetek.
– Miért ne? – kérdezte Ray. – Holnap akár meg is halhatunk.

Fiút nem volt nehéz találni. Egy cigarettát pöfékelve, amit Randalltól
kapott, végigvezette őket sikátorokon át egy olyan tekervényes útvonalon,
amitől Rayt a rettenet fogta el. Raynek egyszer egy Rosa nevű
unokatestvére megengedte, hogy markolja meg a mellét a blúz alatt, de egy
kemény melltartón keresztül. Nagyjából eddig terjedt a tapasztalata a
nőkkel. A többiről szerzett tudásmorzsáit nehéz volt összeilleszteni.
Egyfelől ott volt a bátyjának és a barátainak a mocskos, ismétlődő,
hihetetlen és undorító dumája, másfelől a filmekben a kamera a testeket
elhagyva mindig elfordult a csókolózó pároktól az ég vagy a játszi
szökőkutak felé. Nos, hamarosan kiderül. Beléptek egy ajtón, pénzt adtak
át, mentek felfelé egy lépcsőn, míg más katonák már jöttek lefelé.
Míg Coyne és Randall csevegtek, George hallgatott. Ray eltűnődött,
vajon George undorodik-e, és kivonja magát az egészből, de mint kiderült,
nem. George grimaszolva lépett be a kurva szobájába, mint akit fejfájás
gyötör, még Ray és a többiek előtt, Randall trágár tiltakozásai ellenére. Tíz
perccel később jött ki, zsebkendőjével a homlokát törölgette, amitől Ray
eltűnődött, vajon mi a fene történhetett odabent.
– Jó lány – mondta George, és elővett egy cigarettát, majd meggyújtotta.
– Nem kell félni. És csináljatok úgy, mintha úriemberek lennétek.
 Ray félt. A félelem kiszívta belőle a fennhéjázást és a fesztelenséget, és
csak a bumfordi, nem kívánt részegség maradt, ami mintha fogva tartotta
volna. Túlságosan hamar került rá a sor. Bement, nagy nehezen a lányra
szegezte a tekintetét, és észlelte a homályos környezetet. Pici és telt, fáradt
lány volt, kieresztve viselte fekete haját, rúzsozta magát, és pléhgyűrűket
viselt kurta ujjain. Kétrészes nagyméretű alsónemű volt rajta, nyilván
minden látogató után visszavette. Volt egy lavór, ahol gyorsan le tudta
öblíteni magát. Nagy, villásan elágazó repedés szelte át a falat az egyszerű,
gyűrött ágy fölött, amire valami törölközőt vagy védőhuzatot terített, hogy a
lepedő ne mocskolódjon össze. Ray észrevette, hogy a falra az ágykeret fölé
rajzszöggel rögzített egy képeslapot valami havas hegységről. A nő nézte
Rayt, ahogy ott állt. Tátott szájjal biccentett neki, majd a háta mögé nyúlt,
hogy kikapcsolja a melltartóját.
– Helló, Joe – mondta. – Boldog percek jönnek.
A ruhadarab ellazult, és lecsúszott a vállán, felfedve két nagy, puha,
felemás méretű mellet, amelyek rémisztően sötétbarna bimbókban
végződtek. Az udvarukat apró dudorok hintették. Az apró dudorok közepén
bemélyedések látszottak. Ray pofákat vágva bámulta őket. Méretes női
mellbimbók. Annyi mindent nem tudott még a világról. Átsuhantak a fején
a saját vérükbe hulló németek az árokban, a testüket elhagyó emberek. A
prostituált közelebb jött, amikor látta, hogy Ray nem mozdul, és addig
közeledett, mígnem testsúlyával nekinyomódott, a melle formát váltott,
mint a nyers tészta, ahogy Ray mellkasának préselődött, a nő szaga
felszállt, és körülölelte őt. A nő lenyúlt, és kikapcsolta Ray övét,
kigombolta a nadrágját, és csupasz kezét közvetlenül a hímvesszője
idegeire helyezte. Ray megborzongott. Megfogta a nő egyik mellét, és
megpróbált csókot nyomni a homloka oldalára, miközben a nő maga felé
húzta őt, kibillentve őt az egyensúlyából. Ekkor hirtelen abbahagyta, elment
az ágyig, letolta a bugyiját, és lefeküdt. Ray nézte őt, nézte a mellkasáról
lefolyó kebleket, majd lenézett a nő szétterpesztett lábára, de megijedt a
sötét, felhasított, bonyolult formától a fekete és borzas szőrpamacs közepén
– félelmetesen meredt rá –, és elrántotta a tekintetét. Úgy döntött, lehunyja
a szemét, és az érzékeire hagyatkozik. Térdig letolt nadrággal óvatosan
felmászott rá, és a nő megint megfogta, elhelyezte, hogy beljebb tudjon
hatolni, amit meg is tett, és azt tapasztalta, hogy tud még beljebb is, és
akkor a szerszáma eltűnt a nő testében, a nő befedte, körülfolyta. Ray döfött
még egyet, próbálgatta. Rendben volt. A nő nem bánta. Ez hát az. Ez az
izélés. Löködte a csípőjét, majd lenézett a nő arcára, bámulta a sötét szemét,
mígnem észrevette, hogy a nő viszonozza a tekintetét. Látta, ahogy a nő
kifelé bámul önmagából. Egy pillanatra meglátták egymást, és ekkor Ray a
nő nyaka körüli nyirkos hajba rejtette az arcát. Elhatározta, hogy nem fogja
szégyellni magát, megpróbálja férfi módjára megkefélni, tele tetterővel, de
szinte bele sem fogott, nem tudott mit tenni, vége volt. Rángva feküdt a
nőn. A nő megpaskolta a hátát, mint egy kisfiúnak.
– Jól van, Joe – mondta. – Jó katona.
A nő fészkelődött, Ray kicsusszant, felkelt, visszavette a nadrágját.
Miközben összeszedte magát, törölgette az izzadságot az arcáról, és az
ajtóhoz ment, hallotta, ahogy a nő vizet paskol fel magába, hogy kimossa
őt. Ray visszapillantott, hogy megnézze őt közben, a nő megfeszült
állkapoccsal összpontosított a feladatra. Akár szennyest is moshatott vagy
tűzhelyt is sikálhatott volna.
Ezek után mi mást lehetett tenni, mint folytatni az ivászatot. A fiúk
kerítettek még bort, majd egy üvegnyi valami töményet. Ray ivott és
üvöltözött a rosszullétig, utána alkarokkal rátámaszkodott egy falra, és újra
és újra okádott, a kimerítő öklendezéstől egyik lába elemelkedett a talajtól,
az izzó kötelet lassan kihúzták a beleiből, és megtisztult, kiüresedett, az
arca nyáltól és könnyektől volt nedves.
 7

Ray ült, és bámulta az asztallapot, szürcsölte a kávét cukorral, és fel-

felvillantak előtte az előző éjszakai szellemvasút képei. Nem tudott
eligazodni az emlékein. Csak még több volt ugyanebből. Megdugott egy
lányt; ez tény. Ez valóban megtörtént. Most már legalább nem fog szűzként
meghalni.
Posta érkezett. Ray erkölcsi ösztökélést kapott otthonról csomag
formájában. Levél volt benne, egy boríték letépett darabkája egy kubai
bélyeggel, és egy Screenland című filmes magazin. A levél valójában egy
rövidke üzenet volt, az apja írta csupa nagybetűvel. Nem közölt sokat.
ANYÁD BETEGRE AGGÓDJA MAGÁT MINDEN ÉJJEL SZENVED
MONDOM NEKI A FIA HŐS LEGYEN BÜSZKE. Az apja még írt egy
haldokló nagybácsiról, Luigiról (még élt), és elmagyarázta, hogy a bélyeget
egy szomszédtól kapta, akinek az unokatestvére Kubában él. Ray apja
valamiért azt hitte, hogy Ray gyűjti a bélyegeket. Pedig nem gyűjtötte őket.
Régebben egykedvűen gyűjtött párat fél éven át, amikor mintha mindenki
ezt telte volna. Ray apjának ez akkoriban nyilván feltűnt, és most erre
emlékezett a fiával kapcsolatban, aki elment harcolni a háborúba. Ray
alaposan szemügyre vette a bélyeget, a képet hajszálnál is vékonyabb,
kecses tintacsíkok alkották. Egy nőt ábrázolt lobogó ruhában, a levegőbe
tartott egy kisbabát egy kettős kereszt előtt. Republica de Cuba állt az alján.
A bélyeg alatt egy borítékból óvatosan kitépett kis négyzet látszott. Az apja
ujjainak a munkája. Ez a bélyeg megtette az elképzelhetetlenül hosszú utat
hazulról. Ray egyszeriben megérezte ennek a valóságosságát. Valahogy
emlékeztette a pillanatra, amikor meglátta, ahogy a prostituált kibámul rá a
testéből. Ray elpirult, érezte az arcára kiülő hőt, és kézbe vette a magazint.
– Tessék mosolyogtatni! Bob Hope elárulja a módját. – Coyne
fennhangon olvasta fel Ray válla fölött. – Úgy fest, Claire Trevornak jobb
ötlete van – jegyezte meg.
A színésznő a címlapon szerepelt, szép apró mellét kihangsúlyozta a
kötött pulóver. Egy fehér kerítésnél állt, mögötte a kék égbolt látszott, és
bátorítóan mosolygott az olvasóra.
 – És ezt nézd! – mondta tovább Coyne. – Gene Tierney nászutas otthona!
Szenzációs fotók! Hát nem izgi? Nem is tudtam, hogy szereted ezeket a
csajos lapokat, Marfione.
– Nem olvasom őket.
– A bizonyítékok erre rácáfolni látszanak.
– Nem, na. A szüleim tudják, hogy szeretem a filmeket, ennyi.
– A filmeket, és az édes kis amerikai ciciket.
Később George is látta Raynél a magazint.
– Tervezed a jövődet – mondta. – Filmek. Tegnap este beszélgettünk, és
szóba hoztad a filmeket. Volt egy komplett elméleted arról, hogy a
filmeknek jobban kellene hasonlítaniuk az újságok fényképeire. Meg
mondtál valamit a levegőről. Emlékszel?
– Részeg voltam.
– Nekem nem tűnt ostobaságnak. Mi máshoz kezdenél, ha hazamész?
– Ne csináld.
– Komolyan beszélek.
Ray nem tudta, mit mondjon. Más szájából, George-éból hallva ezeket a
szavakat és ötleteket valóságosnak, lehetségesnek tűntek. Ray történetei, a
bokszolós és a szerelmes megint kibomlottak a képzeletében, tele fénnyel és
élettel.
 8

Ray kinézett a teherautó hátulján a hideg, fehér esőre, a ragyogva sárrá váló
útra és a mögöttük haladó teherautó vicsorgó pofájára. Egy előhegységben
haladtak egy kényelmetlenül kanyargós úton. Az út mindkét oldalán sötét,
merengő erdő húzódott, nagy zajt csapott az esőben. Igazság szerint a
benzin és az ázott egyenruha szagán túl illatozott a világ. Az volt a
legfontosabb, hogy az ember ne ugorjon le a teherautóról, ne próbáljon
beszökni az erdőbe. Ray összpontosított, hogy ne mozduljon, hagyja, hadd
szállítsák őt biztonságban a halálába. Egyre csak jöttek a gondolatok, az
elméje rángatózott a testek, robbanások képétől, látta Wosniak és Floyd
sebzett holttestét, üveges tekintetét.
Nem lett volna szabad kimenőt kapniuk. Sokkal nehezebb volt
visszatérni a rohangáláshoz és öldökléshez, a világba, ahol
háromszázhatvan fokban bárhonnan érkezhetett a pusztulás a másodperc
törtrésze alatt. Furcsa módon a legnehezebb dolgok közé tartozott meghúzni
a ravaszt, tüzet nyitni. Raynek csak távolból kellett megtennie, a töltényei
akkora üres térben repesztettek előre, hogy szinte csak ártalmatlanul
érhettek célt. Ellentétben Randall-lal és Carlsonnal, akik közvetlen közelről
lőttek át hajat, bőrt, csontot, vért, emberek tántorodtak meg, és dőltek el,
megszűnve embereknek lenni. A Közvetlen közelről talán jó filmcím
lehetne. Ray egy ilyen pillanatban habozna, és talán ez fogja hamarosan a
halálát okozni odafent a hegyek között. Mosolygott maga elé. Felmegy a
hegyek közé meghalni.
Aznap éjjel a hajnali támadás előtt az esőverte ponyva alatt George
komolyan beszélt Rayjel. Egymás mellett álltak. A szótlan légzésükből Ray
meg tudta állapítani, hogy mindketten a közelgő harcra gondolnak, meg az
elmúlt időszakra a sivatagban. Tudta, hiszen nagyon másra nem lehetett
gondolni. Amikor lassan azt mondta maga elé, hogy – Ja, ja – George azt
felelte – Csakugyan.
Ray folytatta.
– Piszok egy…
– Az biztos.
 – Örülök, hogy annak vége.
– Annak vége. Ahogy jött, úgy ment.
– Jött és ment, bassza meg. Bumm.
– De gondolkoztam.
– Nem biztos, hogy kéne – felelte Ray.
– Egy időre piszkosul megvilágosodtak a dolgok odakint. Óhatatlan,
gondolom. Mondok neked valamit, Ray.
– Mit?
George a homlokára szorította a tenyerét, majd megnézte.
– A harcról.
– Igen?
– Arra gondolok, ha szemtől szembe találod magad egy másik emberrel.
– Igen?
– Akkor nem szabad megtenned. Hagynod kell, hogy megöljön. Mármint
magamról beszélek. Nem akarom megölni a másikat.
– Ne bassz, George. Ezt nem mondhatod. Egy kibaszott háborúban?
– Lőhetsz, nem mondom, hogy nem. De föléjük vagy el mellettük. Ejtsd
őket foglyul. De nem akarom lelőni. Nem helyes. Mint mondtam,
megvilágosodtam.
– George, az apád faszát, ne beszélj így. Szerinted így milyen esélyeid
lesznek?
– Most komolyan? Ray, szerinted statisztikailag mit változtat az
esélyeiden, hogy ölsz vagy nem ölsz? Szerinted számít egy fikarcnyit is?
Meg különben is, ki nem szarja le az esélyeket. Esélyekre nem lehet építeni.
– George, ne csináld – kérlelte Ray. – Szerintem gondold meg magad.
Néhány óra múlva megérkezünk.
– Gondoljam meg magam. Csak kattintsak át egy kapcsolót. Nem megy.
– A rohadt életbe, George. Nem akarom, hogy…
– Tudom, tudom. De mit tehetnénk?
 9

A sirály megemelte a szárnyát, rádőlt a szélre, és fellibbent a kikötő faláról.

Will figyelte, ahogy a madár beállítja a repülés szögét, és halad,
tovasiklik, felfelé és hátra emelkedik a széllöketen. Fakó, sekélyes
szemével pásztázta a tájat, hosszú, sárga csőre jobbra-balra billegett. Lógott
a levegőben, a melltollaiba bele-belekapott a szél, merengett, aztán
alábukott, alacsonyan szállt a víz felett, tett egy kört, majd visszatelepedett
a falra, és összecsukta szürke szárnyát. Hátravetette a fejét, és vijjogott a
semmibe.
Will számára fájdalmas volt, hogy ennyire lekötötte őt a madár röpte,
eseményszámba ment a napja során. Az ilyen mérhetetlen unalom már
fájdalmat okozott. A hosszú, tartalmatlan, nappali órákon át tartó őrködéstől
összeszorult a mellkasa, elgyengült a keze.
A tenger csendben mocorgott a kikötőfal szögletes ölelésében,
nyughatatlan színfolt egy síkidomon belül. Úszó felhők, madarak.
A körletet biztosítani kellett. Amikor szállítmány érkezett hébe-hóba,
Will vagy valaki más a tábori hírszolgálattól egyszer átnézte, majd próbálta
elejét venni a lopásoknak. Will ezen a feladaton keresztül látott valamelyest
bele a háborús erőfeszítést övező óriási, zavaros fejetlenségbe. Gyakran
tévesen érkezett be a szállítmány. Will fogadott egy hajónyi sivatagi hadi
felszerelést, amit egy észak-afrikai kikötőből küldtek, minden különösebb
ok nélkül bocsátották útjára onnan, ahol a leginkább hasznát vehették volna.
A lopást képtelenség volt meggátolni. A felszerelés és ellátmány szállítása
szemmel láthatóan olyan volt, mint marokban hordani vizet. A város
valamelyik rémes kocsmájában Willnek már többször kínáltak olyan
konzervet, amit csak aznap vett nyilvántartásba, és külföldi hadszíntereknek
voltak címezve.
A várost mintha valami olcsó vígjáték vette volna birtokba. Kisstílű
bűnözés, túlhajszolt prostik, beszédes rokkantak, gyanús halászok, hiú
lányok Néhány amerikai itt állomásozott, és elárasztották figyelemmel a
helyi nőket. Amennyire Will meg tudta állapítani, ettől a nők hajlamosak
lettek túlértékelni saját bájaikat, közönségesen szeszélyesek voltak, és
áhították az ajándékot. Az a lány, aki Will képzeletét ragadta meg, nem
tartozott közéjük. Sötét hajú volt, más, mint a többi, értelmes, távolságtartó.
Will a képzeletét a nő szépségéhez igazította: sasszerű, árnyaltan kifejező,
szinte beszédes vonások; beszéltek hozzá. Az ilyen lány nem vesztegetné az
idejét mindenféle jöttmentre, de őt észre fogja venni, értékelni fogja
összetett jellemét és tekintélyét. Szenvedélyes lesz. Talán egy lelkész vagy
egy orvos lánya. Későig olvas, és sétákat tesz a parton. Egyáltalán nem
hasonlított a kocsmákban nevetgélő cicababákra, akik a púder, cigifüst és
sör szagát árasztották.
Henderson törzsőrmestert sem érdekelték ezek a nők. Gyakorlatias ember
lévén jobb szerette a prostituáltakat. Egyik este embereket fogadott a
szobájában, és deréktól lefelé meztelen volt, terpeszben ült a tűz előtt, és
egy borotva karcos hangja hallatszott a szeméremszőrzete felől, ahogy
lecsupaszította magát.
– A lapostetveket elkerülendő – magyarázta. – Maguknak is javaslom,
hogy borotválják le ezt a területet. Ne hagyjanak nekik kapaszkodót.
A lába hatalmas volt, és fehér, mint a viasz. Száraz, kunkorodó, rézszínű
szőrszálak potyogtak a lábfeje közé. Hasonlóan lényegre törő tanácsokkal
szolgált a civilekkel és a katonatársakkal való viselkedést illetően.
– Jól kell indítani. A tapasztalatom szerint segít, ha az ember
szarháziaknak szólítja őket.
Will bólintott. Erre való egy törzsőrmester. Hogy belenevelje az emberbe
a cizellálatlan és hatásosan kegyetlen hadi modort. Nem mintha Henderson
törzsőrmester ebbe így belegondolt volna. Egyszerűen csak cizellálatlan és
kegyetlen volt. A borotválkozás után a nemi szerve csupasz és obszcén volt,
a környéke kivörösödött. Will próbált nem odanézni, amikor Henderson
dülöngélve felállt, hogy felhúzza a gatyáját. Ekkor sétált be Draycott
százados, ledermedt, pislogott, próbált rájönni, mit zavart meg éppen.
Henderson higgadtan begombolta a nadrágját.
– Higiéniai eligazítás, uram – mondta.
Draycott százados egészen másféle ember volt. Oxfordban doktorált
izlandi irodalomból, katonacsaládból származott, de soha nem vonult volna
be, ha nincs a háború. Természetes fizikai erővel volt megáldva, de ez csak
a véletlen művének tűnt. Evezett, kézilabdázott. Tiszta, makulátlan kék
szemével az isten is vezetőnek teremtette. A szeme ugyanakkor nem szúrós
volt, hanem érzékeny, sebezhető. Valahányszor szembesült a sereg undorító,
bárgyú, sokszor perverz elvárásaival, megtorpant, pislogott, és körülnézett,
mint aki próbálja valami ésszel élő ember figyelmét magára vonni, de soha
nem talált ilyet. Will mindenképpen jobb százados lett volna, mint Draycott.
Amilyen a háború, talán egy nap megkapja az esélyt.
A szél felerősödött, apró hullámokat korbácsolt a tengeren, amelyek
szakadatlan rohantak a kikötő falának. A sirályhoz csatlakozott két társa.
Köröztek a levegőben, majd visszaültek, hajlongtak, sírtak.
– Jó napot, nagyuram. – Travis volt az, jött leváltani. – Valami érdekes?
Tengeralattjáró a makrélarajban?
– Semmi mozgás. Lófasz sem, ahogy Henderson mondaná.
– Cigit?
– Hogy a francba ne.
Travis kirázott két szál cigarettát a dobozából, és felnyitotta az
öngyújtóját. Will rágyújtott a tépázott, fel-fellobbanó lángból. Travis
lekattintotta az öngyújtó fedelét. Mosolyogva felfelé döntötte a cigijét az
ajka között.
– Legalább nincs miért fájjon a fejünk – mondta.
– Az biztos. Nem észlelek közvetlen veszélyt.
– Így van. És ily módon megtarthatod az összes végtagodat is. Nem kell
majd az utcán csúszkálnod egy fatálcában konzervdobozzal kéregetve.
– Ezzel nehéz vitatkozni. Az ember csak állhat itt, és élvezheti a kilátást.
– Pontosan.
– És mind öregemberként halunk meg az ágyunkban, semmire nem lesz
gondunk.
– Eszményi.
Amikor Will visszaért a kunyhóba, Samuels egy magazint olvasott
leszegett fejjel, a cigarettáját a halántéka mellett tartotta, és füstöt fújt a
nyitott lapokra.
– Szép jó napot – mondta, de fel sem nézett. – Élvezted az ózont?
– Unalom. Unalom. Unalom. Unalom. Unalom. Könyvet nem találtál?
– Elnézést, professzor úr. – Samuels Travis hangját utánozta. – De mind
biztonságban vagyunk, hát nem?
– Tudom. Ez aztán feldobja az embert, ugye?
Samuels gyakorlott ujjaival szépen és lassan lapozott. Samuels zsidó volt,
az apjának volt egy londoni rádióboltja, és az ifjú Raphael – aki szerette, ha
angolosan Rafe-nek szólítják; Will Samuelsnek hívta – egész
gyerekkorában elektroncsövekkel és vezetékekkel bíbelődött. Szerette a
gépeket és a műsorszórásokat, és nagyon lírain tudott beszélni az őket
körülvevő, láthatatlan rádióhullámokról, amiket keresztüllőnek a levegőn,
hogy ezek a gyönyörű készülékek elektromos jelekké bontsák őket. Will
gyanította, hogy mindazt, amit Samuels tudott, ami kétségtelenül nem volt
kevés, hallás alapján sajátította el, nem olvasás vagy tényleges oktatás által.
Will néha önkéntelenül, finnyásan irtózott Samuelstől. Nem akarta, hogy
összemossák őket. Nem voltak egyformák, nem volt szabad, hogy
összekeverjék őket, még ha hasonló is volt az alkatuk, szemszínük és
rangjuk ebben az egységben, ami hagyott kívánnivalót maga után.
Will leült, és nézte a kergetőző felhőket. A világos ablaküveg remegett.
– Csinálni akarok már valamit – mondta.
– Tudom. De nem fog ez örökké tartani – mondta Samuels. – Nem
tarthat, ugye? Soha semmi nem tart.
Will meggyújtott egyet a saját cigarettái közül, bosszúszomjasan és
lassan súrolva a gyufát a fellobbanásig. A kunyhó dúdolt a szélben.
A következő három napban nem történt semmi, leszámítva, hogy az
egyik hajóról loptak néhány doboz művégtagot. Születtek erről viccek –
figyeljék a városban a háromlábú embereket, satöbbi –, de Will nem tartotta
őket mulatságosnak. Willt nagyon kellemetlen érzéssel töltötte el, ahogy állt
a raktérben és nézett egy nyitott dobozt tele karokkal. Hirtelen ötlött fel
benne, hogy ezek a természetellenesen sima végtagok, az emberi hús
paródiái, valójában igazi emberek igazi fájdalmát testesítik meg, olyanokét,
akiknek leszakadt a karja, vagy – és ez még döbbenetesebb felismerés volt
– olyanokét, akiknek még megvan mindkét karja, de bármelyik pillanatban,
akár ebben is, lerepülhet az egyik. A hajó ringatózása sem segített, ahogy
állt benne. Az egész elvegyült Lucretiusszal és a világot és a világ
eseményeit alkotó, kavargó atomokkal, és megvilágosította őt. A gondolat
bekebelezte őt, mint egy álom. A háború nagyon nagy és bonyolult, és több
alapvető szempontból is helytelen. A mértékét leleplezte ez az apró részlet,
a káosznak ez az elhanyagolható töredéke. A művégtagok egy nyitott
rekeszben hevertek előtte, mint hatalmas babák vagy marionettbábuk
alkatrészei, színházba való kellékek. Olyan erővel zakatoltak a gondolatok
az agyában, hogy majdnem elvesztette tőlük az egyensúlyát. Nem mondott
semmit. Annyit mondott a férfinak, hogy visszacsukhatja a ládát. Odakint
leszívta a tengeri levegőt, és jobban lett.
Aznap este Draycott századostól megkapták a hírt. Indulnak. Végre
kapnak egy megbízatást – a felszabadított Észak-Afrikába mennek.
 10

Két émelyítő hét egy hajó fedélzetén, újabb vargabetűk és késlekedések. De

az ólmos órák alatt Will türelmetlenül érezte a kaland tündöklő hajnalának
felvillanásait, a mozgalmasságot, ami felé hajózott.
Amikor a város először feltűnt, egy finom, fehér emberi építmény látszott
a tenger felett, felettébb bonyolult és vonzó alkotás volt az elemeknek
kiszolgáltatott, monoton utazás után. A katonák kiszálltak, elvégezték a
papírmunkát, megkapták a dögcédulájukat, és keresztülsétáltak a takaros
muzulmán városon, ahol kupolák és minaretek váltották egymást a meszelt
falakra vetődő kék árnyékokkal. Voltak töltények által hagyott gödrök és
kráterek, golyó ütötte himlőhelyek a vakolaton. Egy későn virágzó növény
nőtt mindenhol, kertekben és magas helyeken, csüngtek rajta pókszerű piros
virágai. Fehér öltönyös, szalmakalapos franciák magukra erőltetett
közönnyel szemlélték a katonákat. Will rámosolygott az egyikre, haragos
tekintet volt a válasz. Híján voltak mind a hálának, mind az életerőnek.
Furcsa légkör uralkodott. Bágyadtság és a közelmúltban látott sok halál. Az
arab gyerekek elevenebbek voltak, mosolyogtak, odaszaladtak, elszaladtak.
Will az egyik kislányon kipróbálta az arabtudását. A lány a kezével vetett
gátat a hirtelen kibuggyanó nevetésnek, megtorpant, és bámult Will és a
többiek után.
A tábori hírszolgálatosokat egy szép tengerparti villában szállásolták el.
Nem árulták el nekik, ki volt az előző lakó. Csak egyszerűen megkapták a
tágas, kényelmes házat a meredek köves kerttel, ahonnan nagyszerű
panoráma nyílt a tengerre, és ideális zsarules is lett volna a jobbra lent
elterülő városra. Először úgy érezték magukat, mint a birtokháborítók. A
járólapok kurtán válaszoltak a lépteikre, a magas mennyezet mintha tudott
volna valamit. A lármás birtokbavétel, a szitkok, a lehajított táskák és
becsapott ajtók kellettek hozzá, hogy magukénak érezhessék a helyet.
Találtak egy étkezőt egy hosszú diófa asztallal és tükrökkel, több
fürdőszobát karmos lábakon álló kádakkal, baldachinos ágyakat és egyszerű
cselédágyakat.
 Willt néhány társával visszaküldték a partra motorbiciklikért. Néhány óra
múlva visszatértek teleharsogva a partot motorbőgéssel, és megtudták, hogy
Draycott szerzett nekik egy szakácsot. Aznap este körülülték a nagy asztalt,
és olyan étket ettek, ami otthon hallucinációnak tűnt volna: friss hús, bor
kis, tulipán alakú poharakban, gyümölcs – nektarin és őszibarack – és lágy
sajt. Színpompás gyümölcs volt, mint egy tálca arany és rózsaszín fényt adó
pici kínai lámpás, lédús és zamatos. Szívták magukba a nedveket,
sóhajtoztak.
– Elcsábítanak bennünket – mondta Will. – El akarnak minket lágyítani.
– Az majd később jön – mondta Travis. – A barna bőrű szüzekkel.
– Attól tartok, arra ma nem kerül sor, fiúk – mondta Draycott. – Gyűlés a
városházán. Mindenkinek kötelező. Le kell fektetni az alapszabályokat.
Nekem még beszédet is kell tartanom.

A városháza megtelt hangokkal és különféle egyenruhákkal. A legyőzött

franciák oldalra sandítgatva méregették a felszabadított franciákat, a városi
rendőrséget, a katonai rendőrséget, a szenegáli katonákat, az arabokat, a
karót nyelt angolokat, az új-zélandiakat és az indiaiakat. Az egész gyorsan
unalomba tespedt, ahogy egymást érték az egyhangú beszédek. Draycott
százados örömmel tájékoztatta az egybegyűlteket, hogy immár a tábori
hírszolgálat képviseli a legfőbb rendfenntartó erőt a városban. Nem volt
könnyű megállapítani, hogy a hallgatóság érti-e, amit mond, de nem tűnt
valószínűnek. Draycott százados a nyelvi korlátokon úgy akart úrrá lenni,
hogy pedáns iskolai latin nyelven szólította meg a közönségét. Will nézte a
különböző unott, figyelmes, mormoló arcokat. Arra gondolt, ezek az
emberek nem azért jöttek, hogy kiderítsék, hogyan fog működni a város.
Azért jöttek, hogy mutassák magukat, lássák a többieket, és levonják a
következtetéseket. Később, odakint, majd kiderítik, amit kell.
 11

Draycott latin szónoklata ellenére a mondandójának elég nagy hányadát

megértették ahhoz, hogy a tábori hírszolgálat irodája azonnal megteljen
látogatókkal. Elsőként egy apró férfi jött, akinek rövid, tömött, fekete haja
sima volt, akár a bársony, és két ráncot is vetett a kis bőrhurkákon a
nyakszirtje tetején. Egy bőrmappát tartott két kézzel, és csücsörítő ajkát
gyors francia szavak hagyták el. Mivel a franciául tudók éppen nem
tartózkodtak az irodában, Willnek kellett megpróbálnia kideríteni jövetele
okát. Will talán értette volna a férfit, ha a beszédtempóján tud csökkenteni,
de valahányszor feltartott tenyerével megpróbálta fékezni a szavak árját, a
férfi elhallgatott, nézte őt, majd újra belefogott érthetetlen hadarásába. A
mondandója végén magára bökött a hüvelykujjával, nagy komolyan
bólintott, és felvonta a vállát, pantomimmal hívva életre a méltóságteljes
férfit, aki valami sértést utasít vissza.
– Egyetlen szót sem értettem – mondta Will hangosan. – Várnia kell.
A férfi kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Üljön le – mondta Will egy székre mutatva. A férfi megértette. Leült, és
szépen elrendezte a mappáját az ölében.
Will folytatta az előre gyártott iratrendezők kipakolását a szekrényekbe.
A következő látogató egy bizonyos Monsieur Girardot volt, egy magas
férfi, a vállát lelkészes kedélyességgel görnyesztette, és az ujjait sárga
nikotinfoltok pettyezték. Kiválóan beszélt angolul, és elmagyarázta, hogy
van egy kis birtoka.
– Remélem, hogy amit közlök most önökkel – mondta tovább –,
bizalmasan lesz kezelve.
– Hogyne.
– Mert tudják, szeretném elmondani, mi itt a helyzet. Ebben a városban
nem sok emberben bízhatnak meg. Igazság szerint ebben a városban
mindenki, de min-den-ki Vichy-párti. Persze most nem vállalják, hiszen
maguk itt vannak, és maguknál vannak a puskák. Rendben. Szóval, én
szolgáltathatok információt emberekről, akiket jobb, ha biztonsági okokból
szemmel tartanak. Bizonyítékot tudok szolgáltatni, hogy mindenki, aki
számít, beleértve, szégyellem bevallani, a saját fivéremet, Guillaume
Girardot-t is, lepaktált az ellenséggel.
– Valóban?
– Sajnos.
– Talán legjobb lesz, ha bemutatom a felettesemnek, Draycott
századosnak. Biztosra veszem, hogy nagy érdeklődéssel fogja önt hallgatni.
Jöjjön velem.
Will végigvezette Monsieur Girardot-t – aki kifejezte az angolok erkölcsi
felsőbbrendűsége miatt érzett örömét – a Draycott szobájához vezető
folyosón. Kopogott, hallotta, hogy „szabad”, és bement.
– Százados úr, ez itt Monsieur Girardot. Rokonszenvez az ügyünkkel, és
érdekes információkkal rendelkezik a helyi lakosokról.
Egy órával később Will hallotta, ahogy Draycott kikíséri Girardot-t az
épületből. Will kiment Draycott után, és látta, hogy a százados arca teljesen
elernyed a megkönnyebbüléstől, ahogy jön felfelé a lépcsőn. Willt
megpillantva ciccegett.
– Mi a nyavalyáért küldte be hozzám ezt a rémes embert? Kérdés nélkül
leült, és beárulta lényegében az összes ismerősét, azonnal, szertelenül,
beleértve a legközelebbi hozzátartozóit.
– Elnézést, uram. Azt hittem, értékes információ birtokában lehet. Uram,
eszembe jutott valami. Megbocsát egy percre? Talán hasznunkra lehet. –
Will elrohant Draycott mellett, és Girardot után kiáltott, aki még éppen
látótávolságon belül volt, készült befordulni egy sarkon omladozó fehér
épületek között. Will visszahívta.
– Köszönöm. Le tudná esetleg nekünk fordítani, mit próbál nekünk
mondani egy jó ember?
– Hogyne. Segítek.
Megmutatták az apró mappás embert Girardot-nak.
– Ismerem őt – mondta az.
A két férfi csevegett franciául egy kicsit.
– A neve Monsieur Dusapin. Azt próbálta elmagyarázni, hogy ő hóhér.
Megépítette a saját guillotine-ját, az ő tulajdona. Tud önöknek dolgozni,
nem gond. Hozott fényképeket a munkájáról, be tudja mutatni.
– Hozott fényképeket?
– Igen.
Ahogy Dusapin meghallotta a „fénykép” szót, elkezdte a mappája
madzagjait babrálni.
 – Mondja meg neki, hogy nem kell – mondta Will. – Mondja meg neki,
hogy nem akarom látni az ocsmány fotóit. Mondja meg, hogy nem lesz
szükség a szolgálataira. Katonáink ezrei vannak a környéken. Nem lesz
nehéz összerakni egy kivégzőosztagot. Semmi értelme itt újra létrehozni a
francia forradalmi terrort.
Girardot sebzett arckifejezéssel tolmácsolt. Dusapin kezdett tiltakozni.
Girardot oldalra billentett fejjel nézte Willt, figyelt, és tolmácsolta a hóhér
szavait Willnek.
Will leállította.
– Mondtam, nem kérjük. Most már távozzon.
Miután elmentek, Will meghúzkodta az egyenruháját, hogy egyenesen
álljon. A fortyogó düh hányingert hozott magával. Ez a hóhér obszcén volt
– szelíd, behízelgő, törekvő, vitatkozó, kifinomult. Az a sűrű haj a fején
különösen émelyítő volt. Mélyen, baljóslatúan francia. Pontosan az ilyen
alakok miatt nem lett volna szabad, hogy a franciáknak birodalmuk legyen.
Nem tiszták és tisztességesek. A kisstílű, aljas rezsimekben hisznek.
Will véleménye a franciákról inkább megerősítést nyert, mint megingott,
valahányszor találkozott a kolónia valamelyik tagjával a városban. Mivel
nem volt sok dolguk, túl sokat ittak, zsaluzott szobákban keféltek, és
gyakran megfordultak az irodában, hogy feljelentsék egymást árulásért.
Olyan sokat ittak, hogy egyik-másik időnként lefordult a bárszékről, és
meghalt a padlón. Draycott az egyik reggeli értekezleten megemlített
néhány felkavaró közelmúltbeli esetet, mire Samuels jelentkezett.
– Az Anisette teszi, uram. Veszélyes pia.
Will és Samuels egyik este együtt mentek az ivóba. Will söröket rendelt.
Míg kiszolgálták őket, Samuels megfigyelte, ahogy a szomszédjuk italát
készítik. Egy pohár átlátszó röviditalt adtak a vendégnek, aki hozzáöntött
egy kevés vizet, amitől az egész kotyvalék zavarosan fehér lett. A férfi
észrevette, hogy Samuels figyeli.
– Anisette – mondta. – Szeretné megkóstolni? Nagyon erős. Finom. –
Kivette a szipkát a fogai közül, és csukott szemmel legurította az italt, majd
az állát leszorítva előredőlt, és megborzongott. Vizenyős szemét kinyitva
felnevetett. – Igen, igen, maguknak is egyet-egyet, a győztes hősöknek.
– Ez kedves – mondta Samuels. – Nem tudom, hogy…
– De miért ne? – kérdezte Will, aki folyton éberen figyelte a férfiasság
hiányát Samuelsben, és minden megnyilvánulását buzgón meg akarta
büntetni. Will odaszólt a franciának. – Kedves öntől. Győztes hősöknek. –
Samuels felé fordulva megkérdezte: – Mitől félsz?
– Semmitől. Csak…
– Akár ki is próbálhatod. Új élmények, satöbbi. Láss világot. Aggódsz,
hogy túl erős lesz filigrán alkatodnak?
– Nem. Nem erről van szó. Csak…
– Hát akkor.
A francia már tanácskozott is a csapossal. Mintha szükség lett volna némi
eszmecserére, némi győzködésre. A csapos végül vállat vont, és nyúlt egy
felcímkézetlen üvegért.
– Nem biztos magukban – mondta a francia nevetve. – A Vichy-időkben
nem volt törvényes. Most megint az. De csak a patikus készíti. Nagyon-
nagyon erős alkohol.
Letettek két kis poharat Will és Samuels elé. Hozzáadták a vizet, és mint
iskolások a kémiaórán nézték, ahogy elszíneződik.
– Jól van – mondta Will. – Fenékig.
– A szaga alapján tiszta etanol némi ánizzsal.
– Fenékig. Egy slukkra.
Az ital lángfelhőként ereszkedett Will mellkasába.
– Hááá.
– Ennyit a nyelvemről – krákogta Samuels.
– Ez rettenetes.
– A második mindig jobb – mondta nevetve a francia. – Meglátják. –
Rendelt még kettőt.
Később a francia valami nagy titkot súgott Will fülébe, a lehelete forró
volt, az ajka nyirkosan pattogott. Egy adott nő puncijáról mondott valamit,
valakinek a feleségéről volt szó. Will nem tudta pontosan követni. Valami a
punciról és valamilyen gyümölcsről. Az ivó előtt a francia magához hívott
egy arab fiút, és benyúlt a zsebében csilingelő aprópénzek közé.
– Ezt nézze – mondta Willnek.
Amikor a fiú a közelébe ért, a férfi felrántotta a lábát, és tiszta erőből
rátaposott a fiú csupasz lábujjaira. A fiú felvisított, és a lábát szorongatva
összeesett.
– Láttad, mit csinált ez az aljadék? – Samuels betántorgott Will
látómezejébe. – Én is rátiprok az ő lábára. – Samuels eldülöngélt a férfihoz,
és megpróbálta visszaadni, amit a férfi tett, de elvétette, csak a járdán
csattant a lába.
 – Mellé.
– Miért? – kérdezte méltatlankodva a francia, sértettnek tűnt. – Ez
normális. Jót tesz nekik.
– Próbáld még egyszer – mondta Will. Samuels próbálta, de a férfi
elhátrált, amikor Samuels közelített felé, majd sarkon fordult, és ment az
útjára.
Will emlékezett, ahogy ezek után hazaszáguldott a motorján, feltépett a
domboldalon a villához, és egyszer csak ott volt teljesen mozdulatlanul a
járó motorú gép mellett. A villa elegáns virágos vécéjében meghánytatta
magát, és ment lefeküdni.
Másnap reggel, amikor Willt Draycott irodájába hívták, a feje egyszerre
tűnt üregesnek és fájdalommal telinek. A fény belé fúródott. Hunyorítva
tisztelgett, majd óvatosan leült a székre, amit Draycott mutatott neki.
Draycott jó hírekkel szolgált. Mivel Will tudott arabul, neki kellett
összeállítani egy jelentést a helyiek hozzáállásáról a szövetséges erőkhöz.
Motorozzon ki a városból, és derítsen ki, amit tud. Beszéljen a törzsi
nagyfejesekkel. Will egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte, ahogy Draycott
ujjai a térkép egy jókora darabja fölött köröztek.
– Azt mind?
– Igen.
– Mennyi időt kapok?
– Amennyi kell, gondolom. Ne nyújtsa túl hosszan. Ha bármi miatt
szükségünk lesz magára, értesítjük.
– Köszönöm, uram. – Will felállt, és megint tisztelgett, a valódi
boldogság hirtelen kimosta belőle a fájdalmat.
 12

Will motorbiciklijének a zajától megriadva egy őz szaladt fürgén fel a

hegyoldalon. Will figyelte őt futás közben, nézte erős teste lüktetését, ahogy
kecses lábát hol kilendítette, hol maga alá húzta. Will leállította a motort, és
állt a sarkán, a motort egyensúlyozta maga alatt. Téli nap volt, tiszta, mint a
forrásvíz. A paratölgy erdőben az út mindkét oldalán minden fa egyenként
tisztán látszott. Will látta a kéreg mintázatát, a reszkető leveleket, a
napfénynyalábokban keringő rovarokat. A magasban egy ragadozó madár
siklott a völgy égsávja mentén. Will hátrabillentette a fejét, és az orrán át
szívta a levegőt. Hideg, friss, faillatú levegő, a benzin és a forró fém enyhe
bűze által meggyalázva. Ennyire még egyetlen szövetséges sem távoldott el
a parttól, ő volt az első, egyedül. Ahogy idefelé elhajtott a mezők között,
megriadt nők fordítottak neki hátat, elrejtve fátyol nélküli arcukat. Csodás
volt az erdő csendje. Az otthoni erdőt juttatta eszébe a folyóparton. A béke
kendőként borult a vállára. Engedélyezett magának még egy másodpercet,
utána berúgta a motort. Hívta a dolga. A járgány zörögve, rázkódva
beindult. A Norton erős masina volt, de az emelkedőkön küzdenie kellett,
pöfékelt. Will kezdte megkedvelni oktondi, csökönyös jellemét, mint egy
lovat.
Ahogy Will állt az álmatag Esso töltőállomáson, és a benzin csobogva
folyt a Norton üres, forró tartályába, ráeszmélt, hogy a nyílt platós
teherautó, amit az imént látott a kötéllel rögzített hordókkal, alighanem
lopott üzemanyagot szállított. Nagy mennyiségű benzinnek kélt lába a
szövetségesek szállítmányaiból, gyorsan elpárolgott a látóterükből. Nyilván
ennek volt az imént tanúja, de nem jött rá azonnal, mert híján volt a
rendőrök zsigeri, rosszmájú gyanakvásának. Mire eszébe jutott, már túl
késő volt. Most már nem fogja üldözőbe venni a teherautót. Nem ért rá, és
különben is, ha már szállítja, nem lenne bizonyíték. Willnek jobb dolga
volt, vártak rá.
A következő völgyben Will halálra rémisztett egy kecskékkel gyalogló
embert, amikor felé hajtott a motorral, pedig a férfi próbált kitérni előle.
Will megállt, és a törzsfő nevét kiáltotta a férfi arcába. A férfi végre
megértette. Levette a botját a válláról, azzal mutogatott, kiegészítve Will
számára érthetetlen szavakkal. Will bólintott, adott neki egy cigarettát, és
elhajtott, a motor csúszkált alatta, ahogy próbált megtapadni a porban.
Will talált egy sátoregyüttest állatokkal és gyerekekkel körülvéve, a
gyerekek odaszaladtak hozzá megnézni a motort, megfogni Will kezét, és
nevetve próbálták kihúzni a pisztolyt az övéből. Will nekik is mondta a
vezető nevét. Közeledett egy nagyon méltóságteljes férfi hosszú ruhákba
bugyolálva, és jobb tenyerét a szívére illesztve meghajolt. Behívta Willt a
sátorba, és egy kicsit feltartóztatta az alacsony bejáratnál, hogy levetesse
vele a bakancsát. Odabent Will érezte a fényűzően vastag szőnyegeket a
talpa alatt. Több férfi ült párnákon, cigarettáztak, teáztak. Will feltételezte,
hogy a legidősebbhez jött, és mélyen meghajolt kezével a szívén. A férfi
mosolygott, és intve hellyel kínálta Willt. Will törökülésbe ereszkedett az
egyik párnára, és körülnézett, egyenként gondosan rámosolyogva
mindenkire. Will úgy vélte, hogy a puha, sűrű szőnyegek, a sátor fénylő,
alacsony falai, a tea és a dohányfüst illata éppoly kellemes lakályosságot
teremtenek, mint a lobogó kandallótűz és az apró, ólomberakásos üvegen
doboló eső egy angol házikóban. Klasszikus arab tudásával hálát adott
Allahnak, hogy idehozta őt, és megtisztelte őt azzal, hogy a vendégük lehet.
Némi feszültséget mintha keltett volna az üdvözlése. Az udvarias mosolyok
az arcokra fagytak, értetlenségről árulkodtak. Elképzelhető, persze, hogy
nem pontos a kiejtése. Elsősorban olvasta az arabot, csak másodsorban
beszélte. A sátorban őt körülvevő arcok kellően hasonlítottak egymásra
ahhoz, hogy Will beltenyészetre gyanakodjon. A körben ismétlődő
motívum volt ugyanaz az éles, mélyen hasított áll és a nagy, vizenyős, zöld
szem. Egy fiatal fiú teát kínált réztálcán. Will elvett egyet, és tűzforró
pereménél fogva tartotta a poharat. A törzsfő azonnal beleszürcsölt a
teájába, és halkan mordult. A férfi mögött Will egy nyitott panelen át
kilátott a kinti világra, legelésző kecskék rázták magukról a legyeket, az
alacsony nap fénye belecsimpaszkodott a kövekbe, növényekbe,
kecskeszőrbe, és kék füst gomolygott egy látóterén kívül eső tűz felől.
Az öregúr mondott valamit Willnek. Will figyelt, de nem értette. A férfi
megismételte. Ezúttal Will rájött, hol vannak a szóhatárok, és megértette,
hogy meglepő módon azt kérdezték tőle, német-e.
– Nem. Brit vagyok. A németek az ellenségeink.
– Ah. – A férfi hosszú ujjaival benyúlt a poharába, és kihúzott egy
mentahajtást, rágni kezdte. – Mondd meg, testvérem, kinek adja Allah a
győzelmet ebben a háborúban?
– Nekünk.
– Ah. Sokan vagytok?
– Igen. Nagyon sokan. Sok-sok ezren. Van rengeteg ágyúnk, repülőnk,
bombánk, hajónk. Az ellenség, a németek, nem fogják tudni tartani az
állásaikat.
– Ah. Gondoltam. – Az öregúr a társai felé fordult. – Ők fognak győzni.
A sátor falában lévő világos nyíláson át Will látta, ahogy egy kecske
egyszer csak pisálni kezd, vastag folyadéksugár lövell a földre, közben
megemeli a farkát, kiprésel pár székletdarabkát, melyek puhán egy halomba
potyognak. Will késztetést érzett, hogy tegyen egy megjegyzést, talán
angolosan elsüssön egy viccet, de leküzdötte. Bőre alatt érezte zavarának
hőjét, ha arra gondolt, micsoda baklövést követett el majdnem. Otrombaság
lett volna, és szemrehányást tett magának a felszínes civilizáltságáért, ami
degenerált módon hagyja magát megbotránkoztatni természetes folyamatok
által. Ezek a törzsi férfiak, akik számára jól megfért egymás mellett a
királyi modor, a szertartás és az érintetlen természetes mocsok, igazi
arisztokraták voltak, mint a vadászatról szóló, arab elbeszélő költészet
alakjai. De nem mondott semmit. Minden rendben volt. Elillant a pillanat.
Szürcsölte a teáját, és elképzelte, hogy az ő gőzbe bámuló szeme is olyan
tisztán lát a távolba, mint a kék-zöld szemek körülötte.
– Igen – mondta lassan. – Mi fogunk győzni.
Merengő csend. A sátron kívül az égő fa száraz ropogása, a tűzre vigyázó
emberek hangja.
– Fel tudok kínálni – mondta az öregúr rácsapva tenyérrel a szőnyegre
maga mellett – száz lovast, hogy segítsenek megnyerni a háborút.
– Köszönöm. Továbbítani fogom a tábornoknak az ajánlatát. Nagyon fog
örülni, megtiszteltetésnek fogja tartani. – Willnek fogalma sem volt, hogy a
férfi tényleg össze tudna-e szedni száz lovast. Gyanúsan szimbolikus
számnak tűnt, de mindegy is volt. Még ha léteztek is, semmi szükség nem
volt rájuk. Nem, ennek a társalgásnak az volt az értelme, hogy Will
teremtett egy szövetséget, egy harcosok közötti paktumot.
– Jól van. Akkor ezt megbeszéltük. Mehetünk ki.
A férfiak mind felálltak, és Will zokniban ment utánuk a fényre és a
levegőre. Egy pillanatra felmerült benne, hogy visszaveszi a cipőjét, de úgy
döntött, nem hátrálhat vissza. Apró rángásokkal viselte a kellemetlen talajt
a talpa alatt. Több férfi újabb cigarettára gyújtott, köztük Will is, és a
sajátját körbekínálta. Néhány férfi, akinek már égett a cigarettája, vett
Willéből későbbre. Ez az illat: a tűz fölött egy kecske perzselt teteme nyúlt
el, feketedett, repedezett, merev testtartásával mintha még mindig
kapaszkodott volna az életbe. Ezek szerint Willnek igazi törzsi
vendégszeretetben lesz része.
Újabb kör teát hozott egy nő, akinek a többiekéhez hasonló szeme
leszegve bámult ki fátyla hézagján. Az egyik férfi megpaskolta Will vállát,
és elvezette őt a tűzhöz, hogy guggoljon le, és kezdjen húst szedegetni
magának. A többi férfi ment utánuk, mind nevetve guggolásba ereszkedett.
A fejük fölött héja vijjogott élesen, zordan, áthatóan. Az esti párától
testesebb lett a levegő.
A sikeres küldetés után Will majd visszaül a motorjára, és lerobog a
hegyről a partra. A villában majd fekszik az ágyán, és megint klasszikus
filozófiát olvas. Itt ült az újonnan szerzett szövetségesekkel, törzsi
emberekkel. Otthon, Warwickshire-ben egy híres folyó mellett nőtt fel.
Háborús hős fia volt. A feje fölött sas (valószínűleg) szállt. Tűzön sült
kecskét evett. Ott volt, ahova mindig is vágyott, élete kalandjának kellős
közepén, és a hajóorrban állva suhant előre.
Mielőtt útra kelt volna, mondták, hogy még szánnak neki egy ajándékot.
Két férfi távozott, és Will hálálkodással töltötte ki a csöndet, mondta,
mennyire nem szükséges őt megajándékozni, neki kellett volna ajándékot
hoznia, és így tovább. Egy fiatal lány társaságában tértek vissza, és Will
mosolyogva végignézett mindhármukon, várta az ajándékát.
– Parancsoljon – mondta az egyik férfi a lány felé intve.
– Nem – mondta Will. – Nem, nem gondolhatják…
Tizennégy éves lehetett, alacsony volt, csupasz lábfején látszott az erő, és
aranykarikát hordott a fülében. A férfiak arckifejezése megerősíteni látszott,
hogy komolyan gondolják, a lány az ajándék. Will nem tudta, mit mondjon.
A földet bámulva várakozó, hús-vér lány jelenléte, a szőnyegbe kapaszkodó
lábujjai gátat vetettek a gondolatoknak. Will nem akarta megsérteni a
férfiakat, nem akarta kockára tenni az eddigi eredményeket. Még mindig
nem tudva, mitévő legyen, jobb kezével a szívén köszönetet mondott.
Elvezette a lányt a motorbiciklihez, a férfiak velük tartottak, Will ismét
köszönetet mondott, és leült, majd a lány karját a dereka köré fonva
elhelyezte őt hátul. Maga elé kellett húznia a lány karját: félelem, szégyen
vagy valami rettenetes érzelem görcsbe szorította. Will búcsút intett, és
elhajtottak, legurultak a völgybe, Will szíve kalapált, a lány leheletét érezte
hátul a nyakán.
Amikor már nem láthatták őket, Will lassított, majd leállt, hogy fontolóra
vegye a helyzetet. Megint meg kellett húzkodnia a lány vékony, fekete
szőrrel borított karját, ami most már fojtogatóan szorult köré. A motorozás
halálra rémiszthette. A lány lemászott. Will látta, mennyire reszket rövid
lába. Az ő tulajdona volt. Egy lány. Még mindig érezte a hátán testének
melegét. Érezte teste savanykás illatát. De nem tehetett vele semmit, fel
sem merülhetett, hogy bármit tegyen. Nem vihette őt magával. Nem tehette
magáévá, majd küldhette vissza. Nem tesz semmit, helyesbített. Elvégre
úriember, satöbbi. Viszont megragadta, és magához ölelte, orrát bedugta az
egyik kis fülkagylóba, olyan szorosan ölelte, hogy érezte magán apró melle
nyomását, a lány izmos teste teljes hosszában hozzásimult. Mindezt érezte,
majd eleresztette, és eltolta őt magától. A motorbiciklire mutatott, és azt
mondta:
– Nem megy.
A lány bámult. Will nagy X-eket formált a karjával, hogy értésére adja,
nem működik.
– Nem indul – mondta megint. – Nem megy.
A lány nem mutatta jelét, hogy értené.
– Haza – mondta Will. – Menj haza.
A lány nem mozdult. Will felmutatott a hegy tetejére, és hessegette a
lányt. Végül megragadta a vállát, megfordította őt, fél kezét a lány fenekére
illesztette, és lökött rajta egyet. A lány megértette. Futott, vissza sem nézett.
Will aznap este a villában önkielégítéssel kényeztette magát. Tudta, hogy
helyesen cselekedett, de most elképzelte, ahogy lelöki a tehetetlen lányt a
köves útra, lehúzza a ruháját, és ott helyben megdugja.
 13

Másnap öröm volt az irodában ülve megírni a jelentést. Cigaretta, kávé, az

írógép hangos kopácsolása a csupasz, nagy belmagasságú szobában. Kicsit
felállt, elment az ablakhoz, és lenézett az újonnan érkező emberek barna
egyenruháitól hemzsegő kikötőre és a ládákat és gépeket kiemelő, forgó
darukra. Visszatért az íróasztalhoz, és írta tovább furcsa kalandját. Száraz,
tényszerű beszámoló volt, visszafogott, Will ilyennek képzelte a csiszolt
hivatali stílust; sikere ettől függetlenül tündökölt, nem harsány színekkel
festette meg, de kitüremkedett az alapzatból, mint arckép egy érmén.
És úgy tűnt, már híre ment. Délután egy arab jött az irodába, és
kimondottan Mr. Walkert kereste. Willt kihívták az apró, boldogtalan, igen
jól öltözött férfihoz, aki kezet fogott vele, és azt mondta:
– Ha jól tudom, ön az arab nép barátja.
– Az vagyok – felelte Will. – Mármint bizonyos értelemben a
szövetségeseket képviselem. Mi mindenkit…
– Igen. Remek. Dohányzik?
– Köszönöm, igen. – Will elfogadta a felkínált cigarettát.
– Tudok hozni sok dobozzal. Jó, amerikai dohány. Ha szereti. Szóval.
Barátként kérem, menjen el a francia börtönbe, és kérje, hogy mutassák
meg magának a halmedencét.
– Halastavat?
– Igen, halastavat. Amiben az ember halakat tart a kertben.
– Mert?
– Meglátja. – A férfi apró barna szeme izgatott volt, a szája megfeszült. –
Menjen, mondja ezt, azzal meglepi őket, azt fogják hinni, hogy már eleve
tud mindent, és meg fogják mutatni.
– De nem tudok semmit, mert nem árulja el nekem.
– Jobb nem tudni. Ott majd megtudja. És tudni fogja, mi a teendő. Isten
áldja, barátom.
– Mi? Elnézést, de miről beszél?
– Arról, hogy menjen azonnal. Köszönöm még egyszer. Halastó.
 14

Kezdődött. Aznap este egy jó vacsora után, amit az olajos, illatozó helyi
borral öblítettek le, az ég rezegni kezdett. Draycott kapitány összekulcsolt
kézzel a tányérja fölé hajolt.
– Ó, egek – mondta.
– Ez…
– Attól tartok. Igen. Jézusom. Itt vannak.
Légelhárító ágyúk kezdtek durrogni a kikötő körüli pozíciójukból.
Rázendített egy légvédelmi sziréna, a pánik hosszú sikolyai erősödtek,
halkultak, megint erősödtek. A férfiak mozdulatlanul, merengve ültek.
– Nem kéne…?
– Mit? – kérdezte Henderson sürgetően.
– Elmennünk valahova. Le. Csak van pince, nem? Nem is néztem.
– Nem nézte? A tábori hírszolgálatnál dolgozik, és nem nézte?
– Igen – felelte Draycott százados. – Ez okos óvint… – A szó második
felét elnyelte egy bombarobbanás.
– Ez nem volt messze.
Hárman felálltak, és indultak az ajtó felé.
– Ne szarják össze magukat, fiúk – üvöltötte túl Henderson a zajt.
Meggyújtotta a pipáját, lassan közelített a lánggal a dohánykorong felé.
Draycott sápadt volt, meredt maga elé. Hangosan szuszogott a fogai
között.
– Tisztára, mint London – mondta Samuels.
– Tényleg? – kérdezte vigyorogva Will.
– Igen. Minden éjjel ez ment.
– Régi szép idők – mondta Henderson. – Mindkét kezed tele puncival az
óvóhelyen.
– Nem éppen.
A repülők most már közvetlenül a fejük fölött repültek, a szoba
beleremegett. A csillár ugrált, szökkent a lánca végén. Az ágyúk tébolyultan
durrogtak. Draycott előrehajolt, hányt, majd felállt, és megpróbált kimenni.
Megbotlott. Valaki a lába alá került, aki az asztal alatt fekve zsolozsmázott:
 – Kérlek, anyám. Ó, anyám. Ó, baszd meg, baszd meg, baszd meg.
Draycott elképedve lenézett, majd kiszaladt.
– Jó ötletnek tűnik – kiáltotta Samuels.
Újabb bomba hullott le, a fénye bevilágította az ablakot.
Amikor Will látta, hogy Samuels távozni készül, előrehajolt, elkapta a
csuklóját, és nem eresztette. Samuels visszapillantott rá, látszott szemében a
zavar, nyilván próbálta meghallani, mit mond Will, aztán rájött, és
megpróbálta kicsavarni a karját a szorításából. Will csak fogta, és fogta,
majd elengedte. Samuels szitkokat szórt rá, ahogy elfordult, de Will nem
hallotta a motorzaj, a lövések és a robbanások miatt.
Will könnyednek és izgágának érezte a testét, mint aki táncolni vágyik.
Felállt az asztal mellől, és kiszaladt a teraszra, ahonnan látszottak a
reflektorok erre-arra dőlő fénycsóvái, az egyik megvilágította a tengert,
ahogy belepottyant egy bomba, és egy pillanatra fekete víztorony
emelkedett ki a helyén. Az ágyúk dadogva villogtak. A város egyes
részeiben terjedt a tűz. Will mögött egy légvédelmi ágyú vörösen izzó
repeszeket szórt a teraszra. Hallotta a csörömpölést, amikor földet értek.
Egy bomba olyan közel csapódott be, hogy Will érezte a forró szelet az
arcán, a törmelék csípte a bőrét. Még így is sebezhetetlennek és erősnek
gondolta magát, felemelő érzés volt, feltöltődött, és ténylegesen jelen volt.
Saját biztonságának dicsfénye vonta be. Örökölte az apja bátorságát. Az ő
színe előtt állt. Mintha testvérek lettek volna.
 15

A börtön egy négyzet alakú épület volt középen egy belső udvarral. Egy
bomba az egyik sarkát sittheggyé alakította. A megnyílt falakban odafent a
kicsavart vasrudak költőien hátrahajlottak, mint függöny a huzatban.
Állítólag hárman meghaltak. Will látta a túlélőket, fedél nélkül,
összeláncolva vártak az udvaron.
Ez a zűrzavar talán kedvezhet is Willnek. Az ügyintéző, vagy minek
hívták, aki a pult mögött ült, szemmel láthatóan egy ideje nem aludt,
pislogott, enyhén remegő kezében cigarettát tartott.
– A szövetséges tábori hírszolgálattól vagyok – tájékoztatta őt Will.
– Név.
– Parancsol?
– A maga neve.
– A nevem Walker. A tábori hírszolgálattól vagyok. Itt az igazolványom,
és a halastavat jöttem megnézni.
A férfi pislogott, és elvette a kártyát Willtől. Ennek a kártyának a
birtokosa BIZTONSÁGI feladatokat lát el, aminek érdekében joga van
bármikor bárhol bármilyen öltözékben tartózkodni. A katonai jog hatálya
alá eső hatóságoknak kötelességük minden módjukban álló segítséget
megadni, minden egyéb szervezet bocsásson rendelkezésére minden
segédeszközt a feladata teljesítéséhez. A férfi felnézett Willre, majd vissza
az igazolványra.
– Nem megyek sehova, amíg nem láttam a halastavat – mondta Will.
– Kérem, várjon. – A férfi legyintett egy faszék felé, majd elhagyta a
szobát.
Pánik. Hangyabolyba nyúlt. Will leült, mosolygott maga elé. A mosolya
lelohadt, ahogy egyre jobban megvárakoztatták. Újra és újra összevetette a
karóráján lévő időt a falióráéval, ami tik-tik-tik hangjával betöltötte a
helyiséget. Tizenöt perc elteltével úgy döntött, nem fogja hagyni, hogy a
franciák szórakozzanak vele, és elkiáltotta magát, „Hahó!” Semmi. Megint
kiáltott, majd felállt, és a tenyerével a pultra csapott. Zaj szűrődött ki egy
ajtó mögül, majd megjelent a férfi, tartotta az ajtót valakinek, aki
nyilvánvalóan a feljebbvalója volt, egy lomha, kövér ember lépett be,
akinek az arca megereszkedett karikákból, a szeme körüli sötét gyűrűkből,
petyhüdt orcából és lelógó bajuszból állt.
– Igen, idejött? – kérdezte.
– Igen, idejöttem. A halastavat jöttem megnézni.
– Valami konkrét okból?
– Jelen pillanatban – felelte Will – ez nem tartozik magára.
– Jól van. – A felettes vállat vont.
– Mi a neve? – kérdezte Will.
– Marchand. Nézze, megmutatom, de nem értem, miért lehet magának
érdekes. Csak a szokásos mocsok.
– Akkor is.
– Rendben. Rendben. Jöjjön. – Marchand dudorászva vezette ki Willt a
szobából, végig egy folyosón, majd ki az udvarra. Mögöttük iparkodott a
beosztottja. Will nézte az összeláncolt rabokat. Mind arab volt, egyik sem
mondott semmit. Nézték Willt. Ügyeltek, hogy a másik két férfira ne
vetődjön a tekintetük.
Marchand intett, mire a beosztottja lehajolt, és kulcsot dugott egy nagy
csatornafedőbe. A kulcs elfordult, a férfi felhúzott egy fogantyút, és
leemelte a nagy fedőt. A lenti sötétből olyan bűz csapott fel, hogy Will
hátrahőkölt.
– Mi ez? Csatorna? A szokásos mocsok?
Marchand bánatosan vagy megvetéssel nézte Willt, nehéz volt
megállapítani, mit fejez ki borongós, ernyedt arckifejezése.
– Ez a halastó – mondta.
Will közelebb lépett, kezével takarta az arcát, ahogy az
emésztőcsatornája megbokrosodva fellökte a kávéízt a torkába.
Lenézett a sötétségbe. Zajokat hallott. A hirtelen fényzuhatagtól
megsebzett meztelen, szakállas arab férfiak kucorogtak meghunyászkodva,
saját mocskukkal összekenve. Az egyikük lassan felállt erőtlen lábára, és
lehunyt szemmel felfelé fordította az arcát, hogy szívjon egy kis friss
levegőt.
 16

Ennél rosszabbat még nem élt. Ennél már nem volt lejjebb. A lárma, az
ágyúállások, az elszáguldó repülők, a puskák, a lövések, a golyózáporok,
minden. Különböző magasságokból. A talaj előre a magasba tört, hátra a
mélységbe veszett. Ray látta, ahogy Randall közvetlenül előtte elesik.
Görnyedve odafutott hozzá, fél kézben fogva a puskáját. A sűrű tűzben
Randall lágyan összerogyott, és magzatpózba kuporodott. A szeme le volt
hunyva. Két kézzel markolta a puskája csövét, ahogy egy egér kapaszkodik
a fűszálba apró fehér mancsával a képen a müzlisdobozon. Az arcán látszott
egy seb, de az már régen megvolt, száraz kéreg képződött a szélek mentén.
Ray megrángatta a karját.
– Hé! – Vért nem látott. – Hol sérültél meg? Hol sérültél meg?
Jobb kéz felé, három méterrel arrébb a talajt rengették a találatok. Ray
látta, ahogy Randall szája megmozdul, és halkan azt mondja:
– Mi?
Utána úgy-ahogy összeszorította az ajkát, és nyelt egyet. Közelebb húzta
magához a puskáját. Aludt.
– Baszd meg, Randall! Kelj fel! – Ray erősen pofon vágta. – Kelj fel!
Kelj fel, a kurva életbe!
Húzta a társa vállát, és Randall valami mozgásfélével reagált. Ray
futásnak eredt. Lőtték őket. Ray felfelé rohanva megkerülte egy mező
csücskét, amin növénypamacsok nőttek. Az út csúszós, összetaposott sárból
állt. Hátrapillantott. Randall ott loholt mögötte. Mozsárágyú találta telibe a
helyet, ahol az imént időztek.
Egy keskeny lövészárokban találtak fedezéket, valaki máséban. Bárki is
ásta, már elment. Most Ray használta negyedmagával. Felettük volt egy
bokor, az egyik oldala szénné égett. A feléjük eső oldala még zöld volt,
száraz leveleit meggyűrte a hő. Az árok falát képző föld csíkos volt, réteges,
látszottak benne kövek és fehér-sárga, lifegő hajszálgyökerek, mint a falból
kitépett vezetékek, ilyen a föld alatti világ színe, a napvilágra került
fénytelenségé. Ray egyszer látott egy épülő házat a környékükön. Az
előzőt, amit halálra ítéltek, élvezetesen vad, szinte ünnepélyes rombolás
távolította el. Ray látta az új ház felépítésének állomásait, a téglákat és az
üregeket, a csöveket, a léceket, a vakolatot, a vécéket. Felrázta őt az
élmény. Addig azt hitte, az emberek otthonai szilárdak és egyöntetűek, mint
egy prizma, szilárd helyek megtöltve családokkal, családi szagokkal,
étkezésekkel, vitákkal és tárgyakkal. De nem. Anyagrétegekből állnak
össze. Valójában nincs mögöttük semmi. A tüzérség felfedte, hogy ez az
egész világra igaz. Az élet csak egy héj: le lehet hámozni, mint a tapéta
összefüggő mintáját kiadó csíkjait. A földréteg nem túl mély. Egy töltény
feltépi, és alatta ott a kő. Égett, kifordult növények. Könnyűszerrel
levakarható az egész.
Fent, előrébb egy görbített kar látszott. Kiáltás. Másszanak ki, és
fussanak! Egyre feljebb érnek. Ami jó. Minél magasabbra jutnak, annál
nagyobb biztonságban lesznek. Hol van vajon George? Lő? Biztonságban
van? Ott van, ni. Megborzongtak, elüvöltötték magukat. Utána futni
kezdtek.
 17

A felhőtakarót teljesen elfújta a szél. Az égbolt kiürült. A repülők mintha

gyorsabban száguldottak volna át rajta a nap felé. A fény és árnyék
megnehezítette a dolgukat a hegyekben. A szemük nem tudott elég gyorsan
alkalmazkodni hol az egyikhez, hol a másikhoz. Vagy vaksötét volt, vagy
vakítóan telített színek. Nem mintha el akarták volna hagyni a helyüket.
Láttak férfiakat, akik elszaladtak a közelben, és az oldalukra terítette őket
egy mesterlövész a völgy túloldaláról. Itt biztonságban voltak. Fedezékben.
Alice fel-le pattogott behajlított lábán.
– Nng– mondta. – Nng. Istenem. Ááá. Hm.
Alattuk a hágóban a harc tébolyult fokozatba váltott. Az összes amerikai
fiúnak át kellett jutnia azon a szűkös hegyszoroson, ahol Randall elaludt,
amikor az agya felmondta a szolgálatot. A német tüzérek azóta elfoglalták a
helyüket fölötte. Folyamatosan durrogtak az ágyúk. Emberek rekedtek a
kövek között, elvegyültek a kövekkel. Mint anyjának az a kőedénye –
minek is hívják? – mozsártörő. Bele a fokhagymát és a sót. Durr. Az anyja
erős, gödröcskés keze a boton. Durr. Molekulák. A felszálló illat.
Jól van, a kurva élet. Ez most valami új. Egy kráter keletkezett tőlük
balra egy új helyen, felhányva egy földkoronát. Nem maradhatlak tovább.
George a sliccénél matatott. Éppen összepisálta magát, és próbálta elővenni
a farkát, de összefröcskölte a kezét és a fegyverét, mire be tudta állítani a
sugár szögét.
– Rohannunk kell! Rohannunk kell!
– Mi?
– Futás!
Ray kapaszkodott a sisakja peremébe, legörnyedt, és futott. Durva talaj
emelkedett és süllyedt a talpa alatt. Az egyik katona szétnyílt, nedves
szövetjei a kövekre kenődtek. Mindenhonnan érte őket a pokol, fentről,
oldalról, az egész világ halálos volt, minden irányból beburkolta,
bekebelezte őket. Nagyobb robbanás. Ray hasra vágta magát. Mindezt
filmre venni. Fogni egy kamerát és elhajítani. Kötélre kötve lóbálni. Látni
mindenki halálát. A következő töltény olyan közel robbant, hogy Ray teljes
testtel két centire megemelkedett a rázkódó talajról, és mintha ököllel fejbe
vágták volna. A megtépázott föld törmeléke égette, amikor visszaérkezett.
Felkelt, futott tovább. A léptei furcsa hangot adtak. Különös módon a testén
belül hallotta őket. A fejét is másmilyennek érezte, kóválygott.
Megtapogatta az arcát, érez-e vért. Halk, magas csengést hallott a
koponyáján belül. A csengés mögött recsegés hallatszott, mint valami por
szitálása. Hallott még emberi hangokat, a robbanások elhalkultak, mintha
távolról jönnének. Az arca véres volt ott, ahol a kövek eltalálták. Az ujja
tanúsága alapján vér volt a jobb hallójáratában.
Egy kezet érzett magán. George húzta őt. Mind megfordultak, és
elszaladtak különböző irányokba, de Ray nem hallotta, hova.
 18

Immár súlytalanul lebegve a csendben

félelem

Olyan mértékű félelem, ami mindent kimos az emberből

A csontjain át lába lépte

Elárulta, hogy

Fut

Két robbanás, spriccelő sár, tűz benne

apró lövések több helyen belemarnak a földbe
Földön fekvő emberek mire is hasonlítanak?

Futás, izzó, csavarodó boka

Emberekre? Emberi alakjuk van?

a köveken. A kövek mögött egy darabka égbolt,

afelé

Lehajított babákhoz!

Minden máris halott

apránként halt meg

Egy férfi fekszik

egyik karja már halott
a többi része rángatózik
Holtan fut, amilyen gyorsan csak tud. Hasra vágja magát
a többiekkel, hogy megbújjon és vár és
 válla egy másik férfi csípőjéhez ér előtte
Kemény csont, gyors reszketés

Ott egy ember vermet

próbál ásni a sisakjával
a fém lepattan a kövekről

Közvetlenül előtte valami mozdult, ő összpontosítva

próbálta megnézni, mi az, mielőtt túl késő, de
nagyon közel volt, bogár, semmiség,
kis körben haladt megbolygatott territóriumán, ízelt csápok
tapogatták a földet.
Elegáns fekete. Homokszem a hátán.

Fent a visító repülők.

Minden csak anyag, merő anyag, némelyiket az élet ráncigálja.

Kicsit megugrik, megfeszül, kirojtosodik, szétmorzsolódik,

vérzik, mozdulatlanul fekszik, szétszóródik.

Süvít az acht-komma-acht. Nem sokon múlt. Megszórja az arcát.

Még jobban rálapul a földre. Alatta semmi. Sötétség. Fel.

Futás.

Alacsony hegygerinc mögé bejutni, elhelyezkedni, és onnan tovább felfelé.

Most már neki is be kellett szállni, meghúzni a ravaszt
becélozva azokat az alakokat. Puskája ropogása halkan
szólt a fülében.

George! Vajon George is ezt teszi? Vagy

fekszik, elesett?

Sehol nem látta.

Füst gomolygott valahonnan.

 Megint felkelt a minden irányból érkező robbanásokba

Amit túlélni képtelenség

futás
 19

Will napokkal a börtönlátogatást követően végre el tudta kapni Draycottot,

hogy beszámoljon a látottakról. Draycott figyelt, össze-összerezzent, a fejét
csóválta, és egyáltalán nem volt segítség. A tekintete folyton elrévedt Will
mellett vagy fölött; ami emlékeztette Willt a különbségre a termetük között.
Draycott a történet apropóján szidta a franciák átkozottul alávaló
viselkedését, és egyetértett, hogy semmi szín alatt nem szabad bennük
megbízni. Will hiába próbált belőle valami támogatásfélét kisajtolni, hogy
lépjenek valamit. Érveket hozott fel – már csak a tisztesség kedvéért is
cselekedniük kellene, és mennyire jót tenne az angol–arab kapcsolatoknak.
Draycott az ajtókeretbe kapaszkodva és Will poros cipőjét nézve azt vetette
ellen, hogy óvakodniuk kell a helyi hatalmi egyensúly felborításától. Will
esetleg megtudhatna többet, és írhatna egy jelentést. Draycott megint
elbámult Will feje fölött, behátrált az irodájába, és egyetlen további szó
nélkül becsukta az ajtót.
A sűrű éjszakai bombázások óta Draycott furcsán viselkedett. Egyik nap
reggeli közben, amikor éppen reszketeg rántottát kanalazott a tányérjára, azt
mondta Willnek, hogy mostantól nyilvános helyen Will szólítsa őt Bryce
hadnagynak, elég hangosan ahhoz, hogy mások is hallják.
– Price? – kérdezte akkor Will.
– Nem. – Draycott százados halálra vált, mint akinek a tervét éppen
veszélybe sodorják. – Nem, Bryce. B-vel és Y-nal.
Samuels elmondta Willnek, hogy aznap bement Draycott irodájába, és a
százados éppen gondosan átrendezett mindent a helyiségben, elvonszolta az
íróasztalát a másik falhoz, és minden rajta lévő tárgynak vízszintesen
tükrözte a sorrendjét.
Will így hát egyedül, konkrét tervek nélkül ment újra találkozni a
férfival, aki elküldte őt megnézni a halastavat. Napokkal korábban hagyott
egy névjegykártyát: Dr. Zakaria, orvos. Egy kis arab kávézóban
elmagyarázta, hogy csak arab páciensei vannak, így kevesebbet keres, de
nem akarta megkockáztatni a közelebbi kapcsolatot a franciákkal vagy
tétlen, veszélyes feleségükkel. Dr. Zakaria egy pici csészéből szürcsölte az
igen illatos kávét, aminek gyöngyházfényű felszíne volt. Az efféle
kapcsolat, folytatta, főbelövéshez vagy egy kapóra jött autóbalesethez
vezethet. Visszatette a csészéjét a csészealjra, és merengően forgatta.
– A börtön – mondta. – Most már látta, mit jelent itt arabnak lenni.
Will ügyelni akart a pontosságra, ellenállni az apró férfi
színpadiasságának.
– Láttam, mi történik a börtön egy adott helyén.
– Az egész ország börtön.
– Dr. Zakaria, ha közbevethetek egy óvatos megjegyzést, egy börtönbe
küldött, nem máshova, így az emberek, akiket láttam, nyilván bűnözők.
Dr. Zakaria felnevetett, a levegő kirobbant az orrszőrén át. Mosolyogva
oldalra billentette a fejét, a szemét továbbra is a csészére szegezte.
– Bár ilyen logikus lenne az élet. Letartóztatták őket. És behajították őket
egy csatornába, hogy halálra rohadjanak. Ez igaz. De elkövettek
bűncselekményt? Van rá bizonyítéka? Nekem nincs. Talán nem is létezik
bizonyíték. Talán nem is követtek el bűncselekményt. Talán
felbosszantottak egy franciát, vagy a rendőrségnek hoznia kellett a
számokat.
– Természetesen tisztában vagyok ezzel az eshetőséggel is.
– Én átlátom, mi folyik, és én mondom magának, így történt. Itt nincs
igazságszolgáltatás. Ez itt nem Anglia.
– Én is átlátom. Megérti, hogy kérdéseket kell feltennem.
– Hogyne.
– Remélem, tehetek valamit.
– Egy ember egymaga nem tehet semmit.
– Szerintem ez azon múlik, ki az az ember, és mit csinál.
Zakaria megint elmosolyodott.
– Maga vagy optimista, vagy elbizakodott. Mindegy is, a börtön apró-
cseprő ügy, nem? Használja csak a hatalmát, és eszközöljön ki ott némi
változást.
– Lehetne apró-cseprő, ez igaz. De nálunk a bürokrácia egy útvesztő,
attól tartok. Misztikus eljárásokat kell követnem.
Nagy csinnadratta a kávézó előtt. Trombita és dobpergés. Will és Zakaria
elnéztek az ajtó irányába. Ahogy a zenekar elhaladt, a lárma még
hangosabban tántorgott be a kávézóba. Szenegáli katonák voltak, a legelöl
menetelő férfi egy botot pergetett mellmagasságban. Mögötte a trombitások
fújták a hangszerüket, pörgetve feldobták őket a levegőbe, majd elkapták,
és megint megfújták. Ollóként járó lábuk háromszög alakú árnyékokat
vetett ütemesen a kávézó padlójára. Hátul jöttek a dobosok, ketten voltak,
izgalmas és bonyolult ricsajt csaptak, pedig mintha csak mozdulatlanul
ráfektették volna dobverőjüket lágy, sötét kezükkel a dobok ferde felületére.
És ennek a lanyha mozdulatnak a következtében a dobverőik elmosódtak,
és az így produkált rettenetes dübörgés megdöbbentően, szinte zavarba
ejtően hangos volt, amikor elhaladtak a nyitott ajtó előtt. Ahogy a zene
távolodott az utcában, Will egy hangyányit fellelkesülve Dr. Zakariára
mosolygott, de Dr. Zakaria nem mosolygott vissza.
– Az országunk – mondta – nem a miénk.
Will nyelt egyet, józanabb arckifejezést öltött.
– Érem. Borzasztóan frusztráló lehet.
– Igen. Mondhatjuk úgy is. Frusztráló. Frusztráló, ha az embertől ellopják
a javait, megölik, ok nélkül behajítják egy pöcegödörbe, a hazáját ellepik az
idegenek, idegen tolvajok, tisztátalan emberek. Mindez frusztráló. – Megint
belekortyolt a kávéjába, és levette a szemüvegét. Megtisztította a lencséket
az abrosz szélével, majd visszatette a szemüveget az orrára. Ránézett
valamire az asztalon, majd elfordította a tekintetét, így ellenőrizte az üveg
tisztaságát.
Amikor ismét megszólalt, már nyugodtabb volt.
– Persze azt mondják, az arabok nem képesek kormányozni a saját
országukat. Mert mi… milyenek is vagyunk? Nem emlékszem. Gyarlók?
Azt hiszem, gyarlók és kaotikusak, törzsiek, piszkosak és lusták. Netán
magának is ez a véleménye?
– Nem – felelte Will, és eltűnődött, nem lelhető-e fel ebben az igazságnak
egy morzsája, nem végződne-e zűrzavarral, ha magukra hagynák őket,
intézzék a dolgaikat.
Újabb hang kintről: az imára hívó elnyújtott, elhalkuló sirám. Will
szerette ezt a szenvedélyes és elhagyatott, hűséges hangot. Űr lakozott
ebben a hangban, üres tér, amin a lélek átkel, nomád hang volt. Willnek az
is kedvére volt, ahogy az emberek ezt elfogadták, csodálkozás nélkül
tudomásul vették, ügyet sem vetve rá folytatták, amit csináltak, vagy
elindultak a mecset felé. A harsány spirituális pompa természetes volt a
számukra; fél lábbal folyamatosan ebben a dimenzióban éltek.
– Mennem kell a mecsetbe – mondta Dr. Zakaria. – Mint hallja, idő van.
– Jöhetek én is?
 Dr. Zakaria Willre nézett, újfent pozitívan változtatva a véleményén,
gondolta Will.
– Ha szeretne. Senki nem fogja megtiltani.
Will elsétált az alacsonyabb férfival az utcákon át egy kis térre. A hívek
egy csapsornál görnyedve mosdottak, mint a macskák, ismételgették
ruganyos mozdulataikat, leöblítették a kezüket, lábukat, fejüket, felszívták a
vizet az orrlyukukba, majd megint kifújták.
Will a bejáratnál kibújt a cipőjéből. A hívek észrevették őt, de nem tettek
megjegyzést, szemmel láthatóan nem érdekelte őket, csak bandukoltak
fontosabb dolguk felé. Kerestek maguknak egy területet a szőnyegen, ahol a
cella mértani mintázata mutatta, hova helyezkedjenek. Will megint érezte a
megnyugtató, dús szőnyeget a talpa alatt, a zord sivatag szöges ellentétjét,
nagy megkönnyebbülést jelentett. A látómezőt nem zavarták padsorok,
paravánok, széles volt a tér. A fejük fölött egy kupola nyugodott apró
ablakok gyűrűjén. Ha Willen múlik, ő talán eltekintett volna azoktól a
nagyon hosszú láncokon lógó, méretes köralakú rézlámpáktól. Rajtuk kívül
semmi más nem szűkítette a teret. Will meghúzta magát a mecset
hátuljában, és figyelte, ahogy megkezdődik az imádság. Figyelte, ahogy a
férfiak felállnak, átölelik magukat, balra néznek, jobbra néznek, és üres
tenyerük könyvéből olvasnak. Figyelte őket, ahogy letérdelnek, egyszerre
ereszkednek a szőnyegre, és előrehajolnak, miközben sebezhető, emberi
talpuk a szőnyegről leválva feléje villan.
Will elfordult a hívektől, hagyta, hadd folytassák a dolgukat. Csendben
sétált a hátsó fal mentén, csodálta a csempe bámulatos mértani mintázatát,
szabályos volt, de tetszőleges pontból indulva kígyózva burjánzott minden
irányba, az ember tekintete siklott, megpihent, siklott, megpihent. Igen
ötletes alkotás volt. Will úgy érezte, érti a végtelenül kifinomult munkát.
Isteni értelem nyilvánult meg benne.
 20

Ray nem láthatta George-ot, mivel a félig megsemmisült legénység

karavánjával utazott hátul. Nyomultak előre, és míg Ray hallásának
érzékeny hártyája gyógyult, ő hozzászokott az orvosi szagokhoz, a
kötszerekhez és az alkoholhoz, és néha az égett hús szagához is, ami olykor
meglepően hasonlított a szalonnaillathoz. Voltak pszichológiai esetek is, az
idegsokkosok, akik remegve meredtek előre, ugyanazokat a mozdulatokat
ismételték újra és újra, vagy kaparták magukat. Éjszakánként látta a
tusájukat álmukban, de mivel ő meg süket volt, a jajveszékelésüket nem
mindig hallotta. A süketség mindent a távolba helyezett. Úgy néztek ki,
mint víz alatt gyötrődő alakok.
George távol volt tőle. Ray vágyott hozzá, meg akarta őt védeni. Egy
titkos pacifista egymaga nyilván nem marad életben a háború közepén,
ráadásul az átkozott gyalogságban, az isten szerelmére. Ray leveleket írt
neki fejben, vitába szállt vele. Barátom, mindig így kezdte, barátom. Ray
kifejtette, mennyire fontos ez a háború, és hogy szükséges az emberölés,
jelenleg az a kisebbik rossz. George fel sem fogja, mennyire értékes az
élete, sokkal értékesebb, mint valami mihaszna nácié. Az élete kincs, és
meg kell védenie. Ray elképzelte, ahogy ezek a levelek – amelyeket nem írt
meg, nem küldött el – meggyőzik George-ot egy döntő ütközet előestéjén,
és így megmentik az életét. Ray ugyanakkor azt is elképzelte, ahogy
George-ot saját jósága óvja meg, sértetlenül áthalad a csatán, miközben
gyéren dereng körülötte a levegő. George lehetne az újfajta háborús film
hőse, akinek a jósága győzedelmeskedik.
Ezek a gondolatok újra és újra porrá égtek a hirtelen támadt
bizonyosságban, miszerint George-ot az imént ölték meg, vagy a következő
pillanatban fogják, az előző másodpercben, vagy abban, ami mindjárt itt
van. A félelme csak fokozódott, valahányszor egy újabb sérült vagy eszét
vesztett katonát hoztak a csata tébolyából hátra, hogy vonszolják őt tovább
Rayjel együtt, és kellően begyógyszerezzék és felgyógyítsák ahhoz, hogy
visszamehessen legközelebb rendesen megöletni magát.
 Ray éjszakánként George nevét kiáltotta, saját hangja magasan,
súlytalanul, erőtlenül hatolt át süketségén.
 21

– Maga szerint elképzelhető – kérdezte Will Dr. Zakariát –, hogy Alloula

francia informátor? – Pimasz kérdés volt, a találkozók izgalmának apró
megnyilvánulása, Will mindig érzett némi bizsergést a hasában, miközben
cigarettázva, fülelve előredőlt. Mosoly bujkált az arcán, amikor feltette a
kérdést.
– Nem – felelte Dr. Zakaria, felvont szemöldökkel és megereszkedett
szemhéjjal kifejezve higgadt megvetését. – Egyrészt jól ismerem Alloulát,
másrészt maga tévesen azt feltételezi, hogy mi érdekeljük a franciákat.
Pedig nem. Nem gondolják, hogy bármire is képesek lennénk. Számukra mi
láthatatlanok vagyunk. A bég nem több egy kis házi kedvencnél. Senki
másnak nincs hatalma rajtuk kívül.
– De most, hogy én itt vagyok, és rendszeresen találkozom magával,
talán felkeltettük az érdeklődésüket.
Zakaria a fejét rázta.
– Mivel maguk, britek meg a többiek itt vannak, a franciák teljesen
visszahúzódtak. Elmentek szabadságra. Várják, hogy elmenjenek innen, és
akkor az élet visszatérhet a régi kerékvágásba.
A többiek közül Alloula érkezett elsőként. Magas volt, csapott vállú,
súlyos, lelógó hasát egy szoros öv szelte ketté, és fáradtnak tűnt, mint
mindig. A tekintetét elhomályosította az aggodalom. Sűrű, fekete haját a
fejére lapította, és ugyanazzal a kézzel intett a pincérnek.
Leült, és még mielőtt Willre vagy Dr. Zakariára nézett volna, az mondta:
– A feleségem nagyon nem örül, hogy idejövök.
– Értem – felelte Zakaria. – Túlságosan szereti a franciákat.
Will kissé megemelkedett ültében, egy poént latolgatott egy francia
szeretőről, de úgy döntött, kihagyja, és visszaereszkedett.
– Nem – válaszolta Alloula. – De azt gondolja, veszélyes lehet, a franciák
talán figyelnek minket.
– Pontosan erről beszéltem az imént – mondta Will.
– Nem pontosan – javította ki Zakaria. – Nem figyelnek – tette hozzá. –
Szeretik a mindenféle pletykát, és azzal vannak elfoglalva, milyen
helyzetben lesznek, ha elmennek a szövetségesek. A Szabad Franciaország
támogatói át akarják venni az irányítást. Az ő szemükben mi továbbra is a
niggereik leszünk.
– Amíg el nem követik az első erőszakos megmozdulást. Ismétli magát.
– De most valaki másnak mondom. Ismétlés. Állhatatosság. Ugyanazt
tenni újra és újra, míg meg nem törik az ellenállás. Unalmas mindig
megpróbálni változásokat elérni. Unalmas és nehéz.
– Én nem unatkozom.
– Amíg nem tesz valamit, amíg nem teszünk mind valamit, barátom,
addig csak néző.
Legközelebb Mr. Ammar futott be, hirtelen tört át az ajtóban lógó
gyöngyfüggönyön, jobb kezével kezet fogott, ballal égő gyufát tartott a
cigarettájához. Ammar mérges volt. Ammar mindig mérges volt.
Fegyvereket tartott a pincéjében. Sértegette a pincéreket, társalgás közben
hol ökölbe szorította, hol kieresztette a kezét. Erőteljes férfi volt, mokány és
dühös. Will szívesen szemlélte őt, érezte a fortyogását. Ammar hatalma
jelenleg banális volt, tekintélye a személyes érintkezésekre korlátozódott,
társalgás közben nyilvánult meg, de Will látta benne a sötét erő
kivirágzását, ha úgy alakulnak az események. Ő lesz az. A megfelelő
pillanatban hatalmas erőt képviselhet.
Will ült elkápráztatva az összeesküvők társaságában, akik valamilyen
megvásárolható olasz fegyverekről beszélgetlek. Az est folyamán még
többen érkeztek, vitatkoztak, elmentek, az arcuk lebegett a gyufaláng és az
öngyújtó fényében. Sötét kezek markolták Will alkarját, miközben
finomodtak az ötletek. Will figyelt. Hírszerzés volt, vegytiszta hírszerzés.
 22

A villában Samuels még ébren volt, a lámpafény tiszta tölcsérében ült, a

kezére pókhálószerű árnyékok vetültek, a telefonjuk vezetékét csupaszította
és javította. Dúdolta a rádióból szóló tánczenét, körülvették a szerszámok és
a bakelit hulladék, és Will arra gondolt, pont olyan félkegyelműen
boldognak tűnik, mint egy gyerek a homokozóban.
– ‘Estét.
Samuels tátott szájjal felnézett, majd visszatért a feladatához.
– Megint a lázadókkal voltál? – kérdezte.
– Nagyjából.
– Gondolom, vágysz egy italra a sok piamentes mohamedán cselszövés
után. Valamiért az ablak alatti ülőke alatt van egy whisky. Nem tudom, kié.
– Remek ötlet. Valószínűleg Draycotté. Travis azt mondja, újabban elrejt
dolgokat. Travis az egyik térképet a szőnyeg alatt találta meg. Ezért van,
hogy amikor bekopogsz hozzá, kiszól, hogy várj, és sok matatás meg
pakolászás hallatszik, mire beenged.
– Az asztalon meg van egy bögre.
– Bögre. Eszményi.
Will töltött magának egy derekas, háromujjnyi adagot, és a bögrét az
övcsatjára támasztva leült. Hátrabillentette a fejét, és felsóhajtott.
– Áááá. Hmmm. Ami azt illeti, elég sok mindent kell fejben tartanom. Le
kéne jegyeznem ezt-azt.
– Értem. Csábítanak az ő oldalukra?
– Nem. Ez mekkora ostobaság. Nem csábít senki. Úgy beszélsz…
– Hopp. Bocs, ha érzékeny pontra tapintottam.
– Sehova nem tapintottál, mert fogalmad sincs semmiről.
– Nem biztos, hogy ebben így van logika. Mindenesetre nem tévedek.
Rokonszenvezel az ügyükkel.
– Samuels, szerintem messze kóborolsz a szakterületedtől. Nem érted az
itteni nyelvet. A testvéreid kicsit északkeletre vannak innen, nem, valahol
Palesztinában?
Samuels először nem szólt.
 – Londonban és Európában – mondta aztán.
– Dünnyögsz magad elé, mint egy vénasszony.
– Lárifári. De ingerlékeny itt valaki.
– Fogalmad sincs a helyzetről ebben az országban.
– Végzem a munkám. A saját dolgommal törődöm. Nem vagyok
megáldva, mint excellenciád, a tisztánlátással az itteni nagy játszmák
témájában. Teszem, amit tudok, a magam szerény módján. Például ez a
telefon most már működik. Maga meg csak nyerje meg nekünk a háborút,
uram.
– Ó, a bánatba. Megyek lefeküdni.
 23

Henderson törzsőrmester vaskos, szeplős karját magasan keresztbe fonta

makulátlan inge előtt, a szemét szkeptikus kíváncsisággal félig lehunyta.
– Szóval ki volt ez a faszi a partvisnyéllel a valagában?
Will megvizsgálta a kártyát, amit a férfitól kapott. Megdöntötte, hogy a
fekete tintacikornyákon megcsillanjon a napfény.
– A bégnek dolgozik. Azt írja, tanácsos, udvaronc.
– Hogy a kinek?
– A bégnek. A helyi uralkodó. Ha jól értem, nincs sok dolga, amióta a
franciák átvették a hatalmat. Egy palotában lakik, és beszélni szeretne
velem. Holnap este jön értem egy autó.
– Arab fószer?
– Igen.
– Biztos ki van rittyentve, mint egy rövidáruosztály. Ne áruljon el neki
semmit.
– Nem áll szándékomban bármit is elárulni. Megmondom neki, hogy meg
fogjuk nyerni a háborút, és kíváncsi vagyok, ő mit akar mondani nekem.
– Meg fogjuk nyerni a háborút.
– Tudom.
– És mit akar magától?
– A tanácsosa, az udvaronca, azt mondja, szeretné felvenni a kapcsolatot
brit barátaival.
– Akkor egy szép fehér seggre vágyik. Ne lopjon el semmit.
– Nem állt szándékomban.
– Tudom, nagy a kísértés. Egy kövér arab, akinek több a pénze, mint az
esze. Felteszem, jó sok csetresze lesz.
 24

A kocsi, ami Willért jött, kétségtelenül csodaszép volt, de Will úgy vélte, a
kerekekbe elkélne még egy kis levegő. Meglehetősen mohón kapaszkodtak
az útba, a kövek pengő hangot adtak a gumi alatt, ahogy a kocsi
végigtekergett a parti úton, és Will oda és vissza csúszkált a bőrkárpiton. Az
ablak fölölti kapaszkodót markolva próbálta megőrizni a méltóságát, és
nézte az orgonaszínű tengert, az árnyakkal pettyezett tájat. Nézte a sofőr
karcsú nyakát, ahogy felfelé meredt a gallér keményített, széles köréből; az
egyenruha mintha bő lelt volna rá. Fején galambszürke sofőrsapkát viselt.
Kesztyűs keze forgatta a volánt, és Will megmarkolta a fogantyút, ahogy a
kocsi megindult felfelé, a tengertől távolodva, egy narancsligeten át a palota
felé. Will felismerte a narancsligetet, bár gyümölcs nem volt a fákon. A
viaszkosan sötétzöld levelű fák szabályos helyközönként álltak.
Szürkületben gyümölcs vagy virág nélkül slamposak voltak, akár a
szarvasmarhák. Will sajnálta, hogy az év legkevésbé romantikus
időszakában látja őket.
A kocsi lassított, rugózva leállt, és a sofőr pattant kinyitni Will ajtaját.
Will felállt, nem méltatta figyelemre a férfit, és elment a palota kapujában
álló őrig, aki otthonosabban mozgott az egyenruhájában. Hatalmas afrikai
férfi volt, a bőre mályvaszínűen derengett az esti fényben, a mellkasán
kilapult aranybojtos zubbonyának sötétkék szövete. A fején piros fezt viselt.
Jobb kezében a kivont handzsár pengéje kéken ragyogott. Kinyitotta a
kaput, és kifejezéstelen szemmel maga elé meredve várta, hogy Will
áthaladjon rajta. Will mögött az autó mormogva távozott.
Másik őr vagy tisztviselő közeledett másmilyen egyenruhában, vörös
derékszalagot viselt, és átvezette Willt egy rózsalugason a palota kertjébe.
A kora esti csillagok előtt élesen kirajzolódott maga a méretes épület,
számtalan ablakából csak kevésben égett fény.
És akkor a sima arcú férfi, akit Will a bégnek gondolt, fehérben felé
libbent.
– Kedves öntől, hogy idefáradt. Isten hozta.
 Ápolt, karbantartott bajuszt viselt, szakálla csak az állkapcsa élén
húzódott, keretbe foglalva nagy, pazar, borotvált orcáját.
– Fenség. – Will épphogy meghajolt derékban.
A bég egy pillanatra megállt, vizslatta Willt, vagy csak várta, hogy
mondjon még valamit. Akárhogy is, karját leeresztve teljesen
mozdulatlanná dermedt, mint egy próbababa. Épp, amikor Will készült
megszólalni, a bég rándulva életre kelt.
– Jöjjön. Jöjjön velem.
Intett Willnek, hogy menjen előre egy növényzet formálta boltív alatt
lévő, kerámiacsempékkel fedett asztalhoz, amin egy lámpás állt. Will leült,
és fészkelődött a székében, amikor száraz, izgága neszezést hallott, amiről
kiderült, hogy madár egy nagy fémkalickában. A madár egyik ülőrúdról
pattant a másikra. Jött egy szolgáló, és lehelyezett eléjük az asztalra két
csésze mentateát, az arany mintázat az üvegen csillogott a lámpás fényében.
– Szóval – fogott bele a bég. – Hol tanult?
A bég nem ismerhette Will iskoláját. Will úgy tett, mint aki félreértette a
kérdést.
– Oxfordban.
– Áá. Kitűnő. Én is. Az Exeter College-ba jártam. Hiányzik önnek?
Nekem igen, ha rám jön az érzelgősség. Akár hiszi, akár nem, még az
éghajlat is hiányzik néha. És itt aztán sehol nem lehet golfozni.
– Igen, hiányzik, mondjuk – felelte Will, de nem gondolta komolyan. –
De örülök, hogy vége már. Oxfordban tanultam meg arabul.
Újabb szolgáló jelent meg egy ezüsttálcával, amin négyzet alakúra
hajtogatott szövetek voltak elrendezve. A bég már ivott a teából, most az
egyik szövetet felcsippentette az ujjaival, megpaskolta vele az ajkát, majd a
földre ejtette. Amikor Willnek felkínálták a tálcát, ő is ezt tette, és feltűnt
neki, hogy a szövetet lehűtötték, és rózsavízzel beillatosították. Furcsa volt
csak így leejteni a földre, álomszerű mozdulat volt.
– Igen, hallottam, hogy beszél arabul. Nem bánja, öreg cimbora, ha
maradunk az angolnál? Nagy öröm nekem, ha beszélhetem.
– Egyáltalán nem, fenség. Nagyon jól beszéli a nyelvet.
A bég rávágta az „ugyan”-t a szabványbókra, és egy pillanatra lehunyta a
szemét.
– Azért hívtam meg magamhoz, mert érdekes történelmi pillanatban
élünk. Ez a változás kora, egyetért?
– Hogyne.
 – Természetesen. Háborúk. Birodalmak. – Intett gyűrűs kezével. –
Errefelé elég sokban volt részünk. Mintha az egyik birodalom éppen
hanyatlóban lenne, ezért ideje eltűnődni a jövőn, ami remélhetőleg híján
lesz barbároknak és sötétségnek.
– Értem. Találkoztam… szerintem ezt tudja… honfitársaival, akiket
ugyanez foglalkoztatja. Igyekeznek előállni válaszokkal.
– Hallottam hírét. De netán ők a barbárok? Érdekes kérdés. Talán vannak
a hatalomnak jobban bevált formái, amik itt kivirágozhatnak. Ha a rémes
franciák visszamennek Rouenbe meg Dieppe-be meg mit tudom én hova,
visszatérnek a boulevard-jaikhoz meg dundi öreg szeretőikhez, szerintem
két lehetőség áll országunk előtt.
– Káosz vagy…
– Nem, nem erre gondolok. Úgy értem, kétféle állam képzelhető el:
szocialista köztársaság vagy stabil királyság. Gyanítom, hogy az urak,
akikkel kétes hírű kávézókban találkozott, az előbbiért küzdenek, de
szerintem ez senkinek nem áll érdekében. Tevékenységük hasznos lehetne
az utóbbi megvalósításában, de remélem, van módja, hogy ilyesmire
egyálalán ne legyen szükség.
– Mindenesetre független államban gondolkodik.
A madár megint ugrálni kezdett, félig széttárta szárnyát.
– Természetesen. Vannak itt szicíliaiak, akik előtt ugyanez a választás áll.
Tudta? Elvileg azért vannak itt, mert hiszik vagy tudják, hogy miután
maguk itt átvonulnak, Szicília a következő állomás, onnan hódítják meg a
kontinenst, és ők meg szeretnék felszabadítani Szicíliát az olasz uralom
alól.
– Nem tudtam. Ha itt is vannak, még nem találkoztam velük.
– Talán mégis, csak nem tudta, hogy ők azok. Úgy hallottam, hogy a
normann és a mór hódítások miatt egy szicíliai vagy úgy fest, mint egy
francia, vagy úgy, mint egy arab. Ami itt nagyon kapóra jön.
– El tudom képzelni.
A bég megint belekortyolt a teájába, a szolgáló megint megdőlt felé a
tálcával. A bég megtörölgette a száját, és leejtette a szövetet.
– De eltértünk a tárgytól – mondta a bég. – Attól tartok, elhamarkodott
következtetést vont le, amikor a független államot említette. Egy újdonsült
állam sebezhető. A teljes függetlenséggel talán nem birkózna meg.
Védelemre szorul, mondjuk úgy, segítségre, hogy világra jöjjön. Azért van
most itt, mert szeretném, ha a javaslatomat megvitatná másokkal, és
csendben beindítaná a gépezetet. Azt szeretném, ha mi, miután a franciák
végre elmentek innen a búsba, vagy inkább elzavarták őket, a Brit
Birodalom részévé válhatnánk.
 25

Mielőtt Will bezörgetett Draycott századoshoz, hallotta őt tenni-venni az

ajtó túloldalán, főleg a fém szemetesvödre kongott, ahogy tárgyakat hajigált
bele. Will hangosan kopogott, megint felmerült benne, hogy muszáj lesz
megkerülni hasznavehetetlen felettesét. A gyeplő Will kezében volt. A
világot nyergelte meg éppen, ő határozhatta meg, milyen pályára álljon
Észak-Afrikának ez a szelete. Draycott ajtót nyitott.
– Á, Walker, jöjjön be.
A százados arcán az izgatottság rózsái virítottak, kissé ki volt fulladva, de
Willnek az volt az első gondolata, hogy már nem tűnik őrültnek. Az arca
józan volt, kitisztult. Draycott tekintete találkozott az övével.
– Százados úr, nagyon-nagyon érdekes fejlemény hírét hozom, aminek
akár óriási jelentősége is lehet az itteni brit érdekekre nézve, komolyan
óriási. Szükségem lenne még időre, és van még vele munka, de, nos,
kapcsolatban állok magas rangú hatalmasságokkal a környéken, és jelezték
nekem, hogy szívesen csatlakoznának a Brit Birodalomhoz, a háború után a
Brit Birodalom részévé kívánnak válni. Uram, minden rendben?
Draycott az egyik íróasztal fiókjából mindent beleszórt a szemetesbe. Az
imént talán csak volt egy tiszta pillanata, az épelméjűség tett egy
villámlátogatást.
– A háború itt van, Walker – mondta.
– Uram?
– Nagyon érdekes, amiket mond. Remek munkát végzett, példás
hírszerzői munka, felteszem. Nem igazán foglalkozom ilyennel, ha nem
muszáj. Meg kell találnunk a módját, hogy valakinek átadja.
– Uram, miről beszél?
– Ja, igen. Még nem tájékoztattam mindenkit, bár szerintem a lényeget
már mindenki sejti.
– Milyen lényeget?
– Indulunk tovább. A háború keletre tolódott, és mi tolódunk vele. Itt
most már a Szabad Franciák felügyelnek. Szervezik az átadást, így nem
tudom, hogyan lehetne a maga új gyarmatát beemelni a birodalomba.
Roppant bonyolult lenne, gondolom.
– De nem mehetünk el.
Draycott nevetett, ténylegesen kinevette.
– Sajnálom, cimbora, de szedelőzködnünk kell, és megyünk. Nem a mi
döntésünk. Egy jelentésben összeírhatja az egészet.
– Igen, amit aztán behajíthatok a katonai inkompetencia légüres terébe.
Ezt én hoztam létre. Nem érti? Fontos munkát végeztem, és maga csak
annyit tud mondani, hogy írjak róla jelentést, és húzzam le a klozeton.
– Ez nem valami igazságos. Nem ezt mondtam.
– Lényegében. Az a gond, hogy fütyül rá. Pont olyan baromi lusta és
közönyös, mint az összes többi.
– Figyeljen ide, Walker, örülnék, ha a maga, hát tudja, engedetlensége
nem nehezítené meg a kapcsolatunkat.
– Baszok rá. Nem érti, mit vittem véghez? Megszereztem Angliának egy
új szegletét a világnak.
– Ez határozottan engedetlenség, Walker. Erre léteznek szankciók.
– Akkor lennék engedetlen, ha maga alatt állnék. De nem. Minden
elképzelhető módon maga fölött állok, így nem is lehetek engedetlen.
– Minden módon, a rangot leszámítva, úgyhogy húzza el a belét ebből a
szobából, mielőtt mindkettőnket kellemetlen helyzetbe hoz. Nem érti, mit
jelent ez? Azt kérdezi, én értem-e. Ez azt jelenti, hogy nyerésre állunk a
háborúban. Győzünk!
– Már aki.
 26

Az evakuálás hosszadalmas és pepecs munkáját egy háziasszony vagy egy

portás is el tudta volna végezni. Minden feladat fájdalmat okozott Willnek.
Ahogy vonultak, a tenger mindig bal kézre esett. Egy kanyar után jött
egy széllöket, a tenger felvillant, és megint eltűnt, ahogy a konvoj kígyózott
jelentéktelen sablonvárosokon át, amelyek a Brit Birodalom álmatag zugai
lehettek volna. Most már csak haladtak a tettek nyomában, ők maguk
tétlenek voltak. Amikor utolérték a csatateret, Will egy helyen látta falnak
támasztott, napon száradó hordágyak sorát, a ponyván a száradó vér néma
alakzataival.
 27

Visszakerült az egységéhez, rohant, megtalálta őket a többiek között.

Minden ember egyszerre volt más és egyforma. Mindet kiszipolyozta a
csata, borotválatlanok és girhesek voltak kifakult egyenruhájukban. Amikor
meglátta George-ot, és látta, hogy nem halt meg, életben van, soványan és
elgyötörten éppen lecsúsztatja a táskáját a hátáról, Ray odarohant hozzá,
elkapta, megdöbbentve a magasabb férfit, aki nem ismerte fel őt egyből,
csak kis késéssel. Ray kétoldalt megragadta George fejét, érezte haja száraz
tüskéit, és megcsókolta, száját George szájára tapasztotta, és ott tartotta.
George hátrafelé evickélt, az ajka rángva próbálta a tiltakozás szavait
formálni, és akkor, a másodperc egy törtrészére, mielőtt Ray mellkasára
tette a kezét, hogy ellökje őt magától, viszonozta a csókot, az ajka
nekifeszült Rayének. George taszajtott rajta egyet. Ray nevetve vágódott el.
Felnézett. Lebegett. Elkeveredett a végtelen éggel. Látta, ahogy George
haragosan mered rá fentről, és nevetett tovább.

George a hosszú, egyenes ujjaival folyamatosan söpörgette a porszemeket

és a szöszöket a ruhájáról. Az arca megnyúlt, ahogy igyekezett
végigpillantani magán. Azt mondta, Dunphy meghalt. És Randall is
meghalt. És Carlson. Ugyanabban a pillanatban haltak meg, vagy két
egymást követő pillanatban, két nagy lövedék landolt egymás után. Coyne
később esett el. George közvetlenül mellette volt. Egy mesterlövész golyója
leszakította Coyne állkapcsát, George alkarjára esett. George pöckölgette a
ruháját, eszébe jutott az érzés, ez a meleg tárgy a karján, könnyű volt, akár
egy teáscsésze. Coyne belefulladt saját felbugyogó vérébe.
– Felvettem az állkapcsot, benne volt az összes foga, és vigyáztam rá,
hátha még kelleni fog, de nem. Meghalt. Visszaillesztettem az arcára, hogy
vele együtt temethessék el, és aztán futottunk.
Ray és George álltak együtt az enyhet adó, messziről jött nedvességgel
teli esti levegőn. Harc zaja nem hallatszott, csak beszédhangok és az újabb
emberek érkezése.
 George megváltozott. Ray egy-egy felvillanás erejéig ki tudta belőle
csalni régi énjét, de a hallgatásokban George arca megkeményedett, ő maga
eltűnt.
Ray végül megkérdezte.
– Lőttél? Emlékszel, mit mondtál akkor, ami miatt végig aggódtam érted,
tartottad magad hozzá?
George kinyitotta a száját, és az eget nézve leszívta a levegőt. Lehunyta a
szemét, és ebből Ray megértette. De a tudat, hogy George pontosan azt
tette, amiért Ray imádkozott, és megvédte magát, nem hozta el Raynek a
megkönnyebbülést és a békét. Inkább elszomorította őt, végtelenül
elszomorította, hogy a szelíd George erre kényszerült, talán még embert is
ölt, és belegondolt, hogy mind erre kényszerülnek. Ray állt a barátja mellett
ebbe a bánatba burkolózva, tudva, hogy soha nem fogja tudni levetni
magáról. Ez mindannyiukkal megtörtént. Örökre szólt.
 28

Most már végeztek Afrikával. Ez volt az újság, ezt ünnepelték. A férfiak a

tengerben játszottak. Annak ellenére, hogy Ray most már ragyogóan hallott,
a füle meggyógyult, még érzékeny volt, és nem csatlakozhatott hozzájuk.
Ült a parton, és marékkal szórta a homokot lesoványodott lábfeje csontjaira,
és nézte a pancsoló, nevető embereket a napsütötte, ragyogó vízben, nézte a
vállukon, fejükön, hátukon csúszkáló fényt. Lábak rúgtak a magasba, majd
tűntek el. Amennyire Ray látta, George nem volt közöttük. Raynek most
már el kellett eresztenie George témáját, kerülnie kellett a pánikot. Magával
kell inkább törődnie. Visszatérése az egységéhez rövid életű volt.
Beosztották őt férfiak egy különleges alakulatába, olasz nevű férfiakéba –
sok Rosso és Rizzo és Romano –, ők érkeznek majd utoljára Szicíliába,
aminek a megszállására most készültek. Ott kell majd maradniuk biztosítani
a békét.
Az egyik férfi csukott szemmel, kezével a fején felbukkant a víz alól, a
víz csorgott az arcán és az ajkán, és Ray érezte a hűvösséget a saját fején is,
átélte a megkönnyebbülést.
Ray feje gyakran izzott emlékektől, félelemtől. De ezúttal lemarad a
csatáról. Szicíliában már nem lesz igazi katona. A béke része lesz. George
szívesen vállalta volna a szerepet, de George nem volt olasz. Raynek most
már ki kellett vernie a fejéből George-ot, el kellett őt eresztenie. Talán jobb
lenne már most halottként gondolni rá. Ray összerezzent egy emléktől: a
harc zűrzavarában egyszer azt gondolta, hogy már minden halott, csak
bizonyos részek még mozognak. Ami nem nagy segítség. Csak ki kellett
tartania, míg vége. Ennyi. Megvolt neki George otthoni címe. Ha valaha
hazajutnak, buszra száll, és elmegy hozzá.
MÁSODIK RÉSZ
Szicília
 1

A hercegnő szerette lehagyni a testőreit, a lovát megsarkallva könnyű

vágtával minél jobban eltávolodni tőlük, hadd próbálják utolérni. De itt az
autóban nem mehetett sehova. Az egyik testőr mellette ült. Hangosan
lélegzett az orrán át, mint valami jószág, és rágta a bajusza sarkát,
miközben pisztollyal a csípőjén bámult ki az ablakon. Kislánykorában
mindig többen voltak, férfiak az ablakok túloldalán kucorogtak a hágcsón
puskával a hátukon. Gyerekként irigyelte őket. Ő is szeretett volna az autón
kívül utazni. Ma már sokkal kisebb volt a veszély, de az apja még így is
ragaszkodott hozzá, hogy legalább egy testőr kísérje az útjain.
Elöl a sapkás sofőr taposott a lábával, rángatta a karokat, és forgatta a
kormányt. Az ablakon túl a táj megváltozott. Palermo téglaépületei és
sugárútjai átadták a helyüket az egyre kietlenebb vidéki tájnak, ami a távoli
merev, végtelen hegységben végződött. Nem bánta, hogy el kell hagynia a
várost. Jó lesz megint a szabad levegőn lovagolni, érezni, ahogy testébe kap
a szél. Egy ideig. Ezzel a feladattal kellett Luisának megbirkóznia: két
lakhelyen elűzni az unalmat. Úgy oldotta meg, hogy rendszertelen
időközönként költözött hol ide, hol oda, meglepte a palermói barátait,
bevetette magát a flancos báltermek világába, a mindent tudó szempárok
közé, majd hirtelen lecserélte mindezt a napfényre és a pusztaságra, a
parasztokra és az apja gyötrelmeire. Itt egy adott körön belül szabadon
lovagolhatott, ha vitt magával kíséretet, és nem közelítette meg a földjüket
ölelő, mindig veszélyes határt. Érezte a rosszindulatot, ahogy kinézett az
autóból. Ez a táj éber volt. Sok mindent tudott. Látta őt.
Palermóban egy fallal körülvett kertben egy tó mellett, amelyben egy
nagy aranyhal úszkált lassan, hol felevickélt, hol elhomályosult, egy
fasiszta polgármester megmondta Luisa hercegnőnek, hogy az égvilágon
semmiért nem kell aggódnia, mert a párt szétcsapott a közönséges vidéki
banditák között. A Ducét röhejesen utánozva kitolta az állát. Manapság
minden fasiszta utánozta a járását és peckes testtartását, még olyankor is,
amikor pánik derengett az arcukon. Mulatságokban a régi arisztokraták
elkapták egymás tekintetét, és megosztották egymással ezt a megfigyelést.
Ők maguk magabiztosak voltak, magasztosak, akiket igazolt a történelem,
míg a fasiszták megjátszották magukat, és túl sokat ittak és beszéltek. Luisa
saját kedvenc kis fasisztája, Mauro, egy finom, mondhatni egyenesen csinos
vonásokkal rendelkező toszkán férfi az észak-afrikai események hatására
izgágává vált. El akarta őt venni feleségül.
Mauro Vecchio Sant’Attilio prefektusa volt, és mint bevallotta Luisának,
a szigetnek ezt a részét nyomorúságosnak és kiismerhetetlennek tartotta.
Szicílián a legjobb a keleti rész, ami egykor görög terület volt. A nyugati
rész félig arab parasztjait nem érdekelte a politika. Olyan eséllyel lehetett
őket ránevelni, mint amekkorával disznókat lehet megtanítani latinul. El
lehetett mozdítani az etetővályút, és akkor irányt váltottak, de ennél többet
képtelenség volt velük elérni. Luisa apjának nem volt kedvére Mauro ezen
nézetei miatt; a herceg fura, már-már tolsztoji áhítattal tekintett a szívós
helyiekre, és ez az áhítat valahogy túlélte azt is, ahogy vesződött velük.
Mauro és Luisa apja szívesen vitáztak erről, egyikük a jövőt, másikuk a régi
bölcsességet képviselve. Most úgy tűnt, az apja nyerte a vitát. Mauro
visszavonult Palermóba, és Luisa gyanította, hogy soha nem tér vissza, bár
amikor együtt elkocsikáztak a városba a férfi hivatali autóján, Mauro azt
ígérte, visszajön, bármi is történik.
Az autó zötyögő hátsó ülésén folytatott társalgás a kertben folytatott
beszélgetés hosszú lezárása volt. Akkor Mauro az egyik szobor talapzatán
ülve, a fény felé hunyorogva felnézett, és feleségül kérte Luisát. Luisa
természetesen nemet mondott, bár nem tudta volna megmagyarázni, miért
olyan egyértelmű és azonnali ez a természetesen. Kedvelte Maurót. Mindig
szórakoztató volt, ahogy kinyilatkoztatott dolgokat a selyemingében és a
csizmájában. Lelkesedett, Luisáért, Olaszországért. De Luisából hiányzott
egy érzés, és biztos volt benne, hogy ez nem hiányozhat. Valamiféle
rettenetet akart érezni, ahogy feltörik a magányát, a férfinak, aki feleségül
veheti őt, izzó, aranyló sebet kell ejtenie a lelkén, és ezt soha nem érezte.
Palermóban Mauro üzeneteket küldött neki a lakrészbe a palotában, ahol
Luisa az unokatestvéreinél megszállt (a herceg a palermói rezidenciáját már
régóta bérbe adta az unokaöccseinek. Luisa csak komolytalan válaszokat
küldött viccekkel és buzdításokkal. Találkozott a szokásos emberekkel, és
tette a szokásos dolgokat a háború közelségétől immár pezsgő légkörben.
Legalábbis addig, amíg untatni nem kezdte a városi élet, és haza nem ment.
Amikor hazaértek, a sofőr kiszállt, hátrabattyogott, és kinyitotta Luisa
ajtaját. A testőr várt, majd ment utána. Luisa látta, hogy Angilù tart a
főbejárattól a szárny felé, ahol a birtokkezelői irodák voltak. A férfi
megállt, ahol volt, és megemelte a kalapját, szinte mint aki a kopaszodó
fejét akarja mutatni, mert ezzel a kis meglepetéssel készült. Angilù nem is
értette volna ezt a tréfás gondolatot, mindig annyira komoly volt, és olyan
keményen dolgozott. A hercegnő intett neki, engedélyezve, hogy menjen
tovább.
Luisa belépett az oroszlán szájába, a visszhangos előcsarnokba, ahol a
kutyák elébe szaladtak az üdvözlésére, karmaik karistolták a járólapokat. A
hercegnő röviden beletúrt a bundájukba a nyakukon és az oldalukon, érezte
meleg, nyirkos leheletüket, majd elindult az apja dolgozószobája felé.
Angilù feltehetően éppen onnan jött. Valamiért megragadt elméjében a kép,
ahogy a férfi odakint áll alázatosan megemelt kalappal. Frusztrálta őt ez az
ember. Közel húsz éve dolgozott az apjával, intézte a teendőket a ház körül,
tőle viszont mindig jámbor távolságot tartott. Egyetlenegyszer, még
kislánykorában bánt vele úgy, mint a saját gyerekével. Luisa járkált a
nyomában, követte őt munka közben. Éppen valami magokkal játszott,
amikre Angilùnak szüksége lett volna, a földre hajította őket, mire Angilù
gorombán megragadta, és leszidta. Luisát annyira megdöbbentette és
felháborította ez az addig példa nélküli viselkedés, hogy elöntötte a
pulykaméreg, és visított. Még mindig látta maga előtt a félelmet, ami
megjelent a férfi szemében, és ahogy kétségbeesetten próbálta őt csitítani,
mielőtt bárki meglátná őket. Azt követően, hogy Luisa így a sarkára állt,
Angilù tartotta a távolságot. Luisa hiába ment utána, a férfi tiszteletteljesen
ügyet sem vetett rá. Luisa olykor furcsa módon még mindig úgy érezte,
hogy Angilù elhagyta őt, tiszteletét megtagadásnak élte meg. Néha szívesen
beszélgetett volna vele, úgy képzelte, érdekes ismeretek birtokában lehet,
de a férfi néma maradt. Feltehetett volna persze kérdéseket, azokra
kénytelen lett volna válaszolni, de azért az nem ugyanaz.
Az apja a piros fotelben ült, csak bámult maga elé a merengés kissé
bugyuta arckifejezését öltve, miközben szólt a rádió. Cigarettafüst szállt fel
lassan a karja mentén, elrugaszkodott a fejétől. Amikor a herceg
megpillantotta a lányát, megmozdult, megbolygatva a füstöt.
– Áá, kedvesem. – Felállt. – Egy pillanat.
Odament a rádióhoz, egy derékmagasságú szekrénykéhez, amit mézszínű
rácsok díszítettek, és kikapcsolta. A hercegnő közelebb lépett, és csókot
nyomott a herceg felkínált arcára.
 – Nos – mondta a herceg, miközben visszaült a fotelba, sóhajtásra és
recsegésre késztetve a bőr ülőkét –, mi újság a Rialtón?
– Félnek, apám. Úgy vélik, Szicílián a sor, és hogy a németek hamarosan
nagy számban érkeznek. Szóbeszédek. Szerintem Mauro a szökést
tervezgeti.
– És ez nem arra enged következtetni, hogy nem fog elvenni feleségül?
Luisa hárítóan felkacagott.
– Nem mentem volna hozzá. – Mauro a lelki szemei előtt úgy jelent meg,
mint mindig, csinos pofija akár egy gyerekkönyv-illusztráció, egyszerű,
pimasz arc.
– Micsoda megkönnyebbülés. Néhány éve talán elnéztem volna, amikor
még másképp álltak a dolgaik. Most mindenképpen megtiltanám.
– Igen, apám. De szükségtelen. Én már megtiltottam.
– Helyes.
– Átöltözöm. Lovagolnék egyet vacsora előtt. Itt van valami újság?
– Az imént járt nálam Angilù.
– Igen, láttam őt.
– Sok hírt kapok amerikai unokatestvérektől. Egyesek, akik réges-rég
elmentek innen, állítólag segítik az amerikaiakat. Ami arra utalhat, hogy a
palermói szóbeszédek helyesek lehetnek. Nem tudom. Nem tudom, mi fog
történni.
– Senki nem tudja. – A hercegnő nagyon öregnek látta az apját a
karosszékében, ahogy hosszú, keskeny combja előre nyúlt, és erőtlenül
találkozott a térdénél, csontos keze a karfán pihent. Nagyon keményen
dolgozott a birtokért. Adriano herceg ritka csodabogár volt: egy szicíliai
földbirtokos, aki szerette a földet.
 2

Ahogy Angilù hazafelé sétált, megpillantotta a távolban a montebiancói

boszorkányt. Talán meglátogatott valakit a házban, talán Grazianát, a
cselédet. Alacsony volt és sötét bőrű, gyors léptekkel suhant, pici táska
lógott jobb kezében. Angilù eltűnődött, miket tudhat. Ő a maga részéről
jobb szerette a templomot olykor-olykor. Nemsokára el kellene mennie
áldásra. Elképzelte, ahogy az áldás szent ragyogása leszáll, és oltalmazza
őt.
Felsétált suttogó olajfák sora között az otthonához, belépett meszelt
előcsarnoka kék árnyai közé, ahol a gipszpor és festék sima hűvös illata
fogadta. Albanese özvegye két éven át ebben a házban maradt, két év
elteltével visszaköltözött az anyjához Sant’Attilióba, és később, amikor
megint férjhez ment, beköltözött Silvióhoz.
A herceg akkor felkínálta Angilùnak és Rosariának, aki éppen első
lányukkal volt terhes, hogy költözzenek be. A ház először mindkettőjüket
megrémítette. Olyan nagy, csendes és mozdulatlan volt. És egykor itt lakott
Albanese. Még mindig érezni lehetett a jelenlétét. A Sant’Attilio családok,
akik barátságban álltak az Albanese házaspárral, és még mindig itt éltek,
figyelték Angilùt, ahogy elhalad az utcán. Angilù megáldatta a házat.
Szenteltvízzel hintettek be minden sarkot. És aztán megszületett a kisbaba.
Újabb hangos élet virágzott ki, és Angilù új lapot nyitott; ez immár az ő
házuk volt.
Hallotta Rosariát a konyhából, dallamos beszédét, ahogy Mariuzzához,
legkisebb lányukhoz szólt. Amikor Angilù belépett, Mariuzza a
konyhapulton ült, puha lábát lóbálta. Rosaria éppen olívaolajat lökött egy
füstölgő lábas aljába. Mellette felszeletelt zöldségek várakoztak. Angilù a
kezét hátul a nő nyakára tette, erős, vaskos nyaka volt, anyai nyak.
Angilùnak legbelül még mindig nagy távot kellett megtennie, hogy
kinyúljon és megérintse a feleségét, a szíve mélyén még mindig pásztor volt
távol mindentől. Megcsókolta felesége csiklandós, nyirkos haját a nyakán,
miközben a nő felvett egy maréknyi ezüstös hagymát, és beszórta őket az
edénybe.
 – Szerbusz, madárkám – mondta Angilù a hirtelen sistergés zajában.
– Igen, igen. Menj arrébb.
Angilù elkapta Mariuzza egyik lengő lábfejét, és a kezében tartva
kiegyenesítette a kislány lábát, majd lehajolt, hogy megcsókolja a
gödröcskés térdét.
 3

Mire Luisa felment az emeletre, Graziana már kipakolta a holmiját. Luisa

lovaglóruhát öltött, ment keríteni egy csőszt az irodájukból, hogy elkísérje
őt. Az égen fellobbantak az este első lángjai. Luisa Eziót választotta, a
csontos, hirtelen természetű lovat, aki hajlamos volt ficánkolni, oldalazni és
rángatni a gyeplőt. A csősz még az istállóban lenyugtatta, majd meghajolva
felkínálta összekulcsolt kezét Luisának. Luisa felpattant a nyeregbe. A
csőszök mindig olyan erősek voltak. A férfi összekulcsolt keze stabil volt,
akár egy kőből készült fellépő. Az udvaron Ezio próbált egy helyben
forogni. Luisa megülte az állatot, megmutatta, ki a főnök. Beszélt hozzá, és
a nyakát paskolta. Ezio csillapodott, lassan megállapodott lovasa alatt,
lélegzett, merengett. Luisa megsarkallta. Kilovagolt. A csősszel a
nyomában.
Ezio nem szívesen haladt dombnak lefelé. Tolta el magától a lejtőt a
mellső lábával, próbált hátrálni, hogy újra egyenesbe kerülhessen, de Luisa
ráhajolt, ösztökélte őt lefelé. A lópaták súrlódtak. Apró kövek gurultak a
nyomukban. És aznapra Ezio feladta az ellenállást. Ügettek együtt, metsző,
tisztító szél tépett Luisa ruhájába. Ezio hosszú szempillája meg-megrebbent
az erős légáramban. Az akaratuk egyesült – Luisa így érezte. Ezio
megértette Luisa szándékát, és nyújtotta a lábait, maguk mögött hagyva a
terepet. Luisa felszabadult az ellazult mozgásban. Egy ideig sétáltak, Luisa
a távolban pihentette a tekintetét, árnyak redői látszottak a hegyek között, a
felhők bíborba váltottak az égen. Ilyen tempó mellett Luisa látta az
ugrabugráló madarakat, látta a szőlő egyenes sorai között dolgozó
embereket. Megfordult a nyergében, hogy megnézze a nyomában
poroszkáló csőszt. Amikor Luisa megállt, megállt a csősz is, tartva a
távolságot, amit a hercegnő kívánt. Ült és várt kezével a kápán, vaskos lába
szétállt. Luisa a gyeplő megrántásával megfordította Eziót, és megrúgta az
állat oldalát. A ló rázta a fejét, sörénye felborzolódott Luisa előtt.
Elvágtattak a csősz mellett, vissza a ház felé.
 4

Nem volt könnyű megfeleltetni a térképek tekergőző vonalait egykori

hazája valóságának. A térképek és az emlékek annyira eltértek egymástól.
Miközben az ezredes türelmesen várakozott, Cirò a térkép fölé hajolt, és
tűnődve dörzsölgette mutató és hüvelykujja között az orrát. A szigetnek azt
a részét, ahonnan ő származott, ellepték a szintvonalak koncentrikus körei,
úgy festettek, mint göcsört a fában. Ezek voltak a hegyek, amikre
emlékezett. Az ujjával követte az egyik utat. Ha az ott Portella Corvi, az
meg Sant’Attilio… akkor tudta, hol van. Megint megjelent lelki szemei
előtt az a domb, látta mogorva alakját, a közeli oldal mindig árnyékban volt.
Most már oda tudta képzelni magát, az egész környék megjelent körülötte.
Meg tudta mondani az ezredesnek, hogy ez mind Adriano herceg földje, ez
itt a Santangeli család birtoka, és van kút itt meg itt meg itt.
Ha Ciròn múlik, nem ezen a módon jutott volna be abba a szobába.
Megalázó volt. Azokhoz az olasz és szicíliai férfiakhoz, akik befolyásos
amerikai barátokkal rendelkeztek, civilizáltan közelítettek, elvitték őket
vacsorázni, a szórakozóhelyeken vagy bordélyokban beszéltek velük
diszkréten. Vagy megjelent egy szokatlanul jól öltözött idegen a
börtöncellákban, és kivezette őket. Cirò az Amerikában elért sikerei
ellenére még mindig egy másik kategóriába tartozott. Végezte a munkáját a
kikötőkben, de nem volt fejes. Egy tömeges letartóztatás során gyűjtötték őt
be egy vízparti kávézóban. Legalább tömeges letartóztatás volt. Az egyedi
letartóztatás nagyon aggasztotta volna. Nem mintha lett volna bizonyíték
mindarra, amit elkövetett. Pisztolyt nem használt. A kikötő veszélyes hely.
Lengenek a kampók, csúsznak az utak. És annak is már jó ideje, amikor
még meg kellett vetnie a lábát. A kávézóban mindenkit letartóztattak. A
rendőrök megrostálták őket, a lengyeleket, a norvégokat és a többieket
elengedték. Csak a szicíliaiakat tartották fogva.
A hülye zsaruknak nyilván megmondták, hogy tolják túl. Egy kis kövér
rendőrszázados, akit a szobában lévő férfiak közül néhányan pénzzel kentek
meg már egy ideje, míg mások lányokhoz vitték őt, elvakkantotta, hogy
nagytakarítás zajlik. Mindenkit hosszú időre bevisznek. Mármint, hacsak
nem érdekli őket az együttműködés lehetősége. Figyelembe véve, milyen
szóbeszédek járták (és többek voltak szóbeszédnél, kemény tények
terjedtek), senkit nem lepett meg, amikor a kék egyenruhát zöld váltotta fel,
és ebbe a kis színjátékba besétált a hadseregnek egy tisztje. Megmondta
nekik, hogy megúszhatják szárazon, ha hajlandóak szolgálni az országukat.
A hadsereg a segítségüket kéri.
Nem mintha szükség lett volna erre a színjátékra. Egy egyszerű felkérés
is megtette volna. Abban a szobában mindenki el akarta űzni a fasisztákat a
szigetről, még azok is, akik amúgy Amerikában szándékoztak maradni.
Vissza akarták kapni a jussukat.
A kutyakomédia után Cirò komor, elszánt ismerősei körében szikrát
hányt az izgalom. Összejártak a kávézókban és ivókban, kuplerájokban és
egymás otthonaikban, és megbeszélték a jövő rejtette lehetőségeket. Csodás
kilátások voltak. Ideát okosabbak és éberebbek lettek, megedződtek. Már
nem birkákat loptak, nem malomtulajdonosokat sanyargattak, nem
kenőpénzeket szedtek, nem ügyeskedtek, hogy megszerezzenek bizonyos
bérleti jogokat. Amerikai üzletemberek voltak, és mindenféle vetélytárssal
szemben kiálltak az érdekükért, legyenek azok olaszok, zsidók vagy
kínaiak. Öltek, és tárgyaltak. Lányokat futtattak, éjszakai szórakozóhelyeket
vittek, illegális szerencsejátékban utaztak. Importáltak morfiumot és piát –
Cirònak ez volt a fő profilja –, és védelmi pénzeket szedtek be különféle
emberektől és különféle helyekről. Tárgyaltak a hatóságokkal, a maguk
oldalára állították őket. Politizáltak. A beszélgetések hatására elfogta őket
az érzelgősség, hogy mi mindent köszönhetnek Amerikának, mennyit
dolgoztak, kiket veszítettek el útközben. És most ideje volt hazamenni.
Eljött a bosszú órája.
Persze mostanra már New Yorkban is otthon voltak. Cirò imádta bevinni
a pénzét Manhattan kanyonjaiba, szeretett lépkedni az ég keskeny pengéje
felé, ami folyamatosan ott látszott a sugárutak felett. Látta a milliomosokat
az apró kutyáikkal és a szőrmegallérjukkal, a nőket a nyakuk köré tekert
rókákkal. Látta a taxikat és az ajtónállókat. Ezt a várost kitalálni sem
lehetett volna. Több húst ehetett, mint amiről valaha álmodozott. Ennek a
városnak minden vágyára volt válasza.
De a haza Szicília volt. Szicília volt az anyaföld. Az olajfák és a fűszer
illata, a napsütés és a forró talaj szaga. A verejtékkel megszerzett tulajdon
és Teresa.
 És viszontláthatja Teresát. Amerikában kapott róla híreket, az újonnan
érkezőktől vagy olyanoktól, akik hazalátogattak, betoppantak a hegyek
közé az öltönyükben, és szórták az ajándékokat a mezítlábas gyerekekre.
Teresa azt hitte, amit hinnie kellett, azt hitte, elrabolták és eltették őt láb
alól, halála köddé vált, holtteste soha nem került elő. Vagy legalábbis úgy
tett, mint aki azt hiszi, hogy a férjét agyonlőtték a fehér farkasölővel. Talán
sejtette, hogy nem így van, mivel nagyon sok tiszteletre méltó férfi szökött
el. Vajon nem érezte Cirò életerejét az őket elválasztó óceán ellenére?
Akárhogy is, özvegyasszony lett. Annak idején Cirò elméjét lebénította a
fájdalom, ha Teresára gondolt, ahogy feketében fekszik egyedül üres
ágyukban. Évekkel később eljutott hozzá a hír, hogy Teresa férjhez ment a
paraszt Silvióhoz. Cirò pontosan emlékezett, hol volt, amikor megtudta.
Ginu szinte félt elmondani neki. Cirò éppen ebédelt, a szája szemcsés volt a
paradicsomos darált marhától. Eltolta a tányérját. Az étel azonnal megülte a
gyomrát, méreggé vált benne.
És most visszamegy, és visszaszerzi őt.
Cirò a maga módján hűséges volt Teresához húsz éven át, csak szeretőket
tartott, és szajhákhoz járt. Mármint egy nőtől eltekintve.
Cathy ír lány volt, gépírónő az egyik raktáron belüli üvegfalú kis
irodában. Cirò néha megpillantotta a vörös hajú lányt, ahogy ül, mint madár
a kalitkában. A lány mindig egy vízre néző padon fogyasztotta a tízóraiját.
Cirònak ez feltűnt. Más férfiak kurjantottak és füttyentettek neki, amikor
elhaladtak előtte. Cirò néma maradt. Olyan szép volt, ahogy ott ült.
Valahogy a válla formája tette a kabáton belül, és a szépen kifényezett
cipője egymás mellett. Cirò egy kávéházban megtöltette a termosztát
kávéval, és leült vele a lány mellé. Szívesen ült a törékeny és visszafogott,
pici, szép lány mellett a goromba kikötői szélben. Megkérdezte, nem baj-e.
A lány azt felelte, nem. Nézték együtt a vizet.
Cirò mindennap visszament. A lány elmondta, hogy szereti a tengert,
gyerekkorában sokat látta. Később Cirò meghívta őt valami elegáns helyre
vacsorázni, és a lány igent mondott. Cirò úgy gondolta, a lány sejti, miféle
ember ő, de úgy döntött, inkább nem törődik vele. Az elegáns étterem
pezsgése feldobta őt, és Ciròt a személyzet minden tagja üdvözölte.
Kirendelte a legjobb bort, egy csodás Barolót. Amikor a lány belekortyolt,
Cirò látta, ahogy a válla megereszkedik. Szomorú hatást keltett.
– Mi a baj? – kérdezte Cirò. – Nem finom?
– De – felelte a lány. – Isteni.
 Cirò értette a bizonytalanságát, tudta, hogy saját világának a határai
mosódnak el éppen.
– Igyon egy koktélt. A koktélok mókásabbak. A bort meghagyjuk
későbbre.
Cathy hagyta neki, hogy rendeljen, majd ivott, az arcát félig kitakarta a
pohár széles korongja. Utána együtt hazamentek, és szeretkeztek.
Szerelmesekként éltek. Cirò ékszereket vett neki ajándékba, amiket
Cathy soha nem vett fel, berakta őket a bankba. Nem tudta, mit kezdjen
ezzel a férfival. Énjének egy része rettegett. Cirò sokszor mondta neki,
hogy ne butáskodjon. Cathy csimpaszkodott belé. Bármit is hagyott hátra
Írországban, itt ő is magányos volt a bérelt szobájában. Ideges volt, és
kedvére volt Cirò mérete, vaskossága. Simogatta a férfi pocakját, apró
ujjaival gyúrta húsos vállát.
Amikor Cirò indult a háborúba, a lány úgy érezte, mindennek vége,
ugyanakkor valahol örült is neki; a tény hétköznapi nemességgel ruházta fel
a férfit. Morálisan megtisztította őt. Átlagemberekké váltak tőle. Cirò
indulása előtt mohón igyekezett minél többet befalni a nőből. A tűz előtt
száradó, áttetszően rózsaszín harisnyákat. A gyöngy nyakláncát, amit
felakasztott az öltözőasztal tükrének az egyik sarkára, amikor nem hordta.
A képes magazinok kupacát. A feszületet a falán, Krisztus apró ezüst testét,
ami karcsú és tagolt volt, akár egy darázs. A zömök, régi matracot, ami
átvette testük hőjét. Cathy haja aranyszínű volt a halántékánál, és hullámai
halványvörösbe mentek át. Hihetetlenül világos bőrén, az arcán, a
homlokán, a vállán és a karja tetején színes pettyek furcsa kavalkádja
húzódott, a rengeteg szeplője. Kavarogtak, mint a pénz.
Cathy nagyon furcsa volt Cirò szemében. Nem volt szicíliai. Nem volt a
felesége. Amikor Cirò elment, nagy pénzgurigát hagyott a lány párnája
alatt. Azt mondta, amit minden bátor katona: Cathy észre sem veszi, hogy
elment, és már itt is lesz. Majd távozott, feltételezése szerint örökre.
Cirò Albanese Amerika teljes erejével a háta mögött készült visszatérni
Szicíliára, az ő oldalán volt a sok pénz, fém és az óriási gépezet. A
megszálló flotta gigászi volt. Végig lehetett nézni az óceánon jobbra is,
balra is, nyúlt, amíg a szem ellátott. Vízen úszó város volt, a felfegyverzett
és eloldozott Manhattan vánszorgott előre a fényes félhold alatt. A zöld-
fekete vízi folyosókon kísérő naszádok és kisebb hajók száguldoztak. Fent
az égbolton a szövetséges erők bömbölve tartottak a hazája felé.
 Később, amikor Cirò hallotta az ágyúzást, a bombázást, minden
robbanásban ő küldött csapást ellenségei fejére. A hajnal fénye terjedt a
vízen. Repülők szálltak oda és vissza. Ciròt készenlétben tartották. Fontos
volt az amerikaiaknak. Ki hitte volna, Az új rend része lesz a szigeten.
Véletlenszerű tüzek sűrű, szennyezett füstje gomolygott elegánsan a hideg
tenger felszínén. Cirò leszívta.
 5

Még el sem kezdődött, Ray már érezte, ahogy szárad ki a torka. Kint a
csatatéren a szája mindig annyira kiszáradt, hogy az arca belül, a nyelve és
az ínye mind olyanok voltak, mint érdes külső felületek. A fogai, akár a
szemcsés csontpeckek. Nem bírt nyelni. Rayt ez alól a csata alól
felmentették, de a teste ennek ellenére visszatérésre kényszerítette. A tagjai
megmerevedtek az emlékektől, az izmai megdermedtek, és a beleiben
megindult a bugyogás és a csúszkálás.
A bakancsa be volt kötve. Vele volt a táskája és a puskája, volt nála sisak
és gránát, bár ezek egyikére sem lesz szüksége. Ezt mondták neki. Ray és
az egysége sok fős erősítéssel együtt érkezik majd napokkal az első partra
szállás után. Nekik kell megteremteni a békét, kimondottan azért gyűjtötték
össze az olasz származású amerikaiakat, hogy szót értsenek a helyiekkel.
Időközben ültek a hajóban, és hallották az öldöklés káoszát. Órákkal később
megint sűrű vízen gázolt át. Hosszú szakaszt kellett megtennie sekély
vízben. A tenger szívta a lábát. A homok furcsán visszahúzódott, tekergett a
bakancsa alatt. Semmi ok nem volt a félelemre. A partot már biztosították.
Ők csak partra szállnak, csak ki kell gyalogolniuk a szárazföldre. Senki nem
nyit rájuk tüzet azokból a bunkerekből. Ártalmatlan romok.
Emberek százai hallgatták az elkiáltott parancsokat. Elvonultak. Míg a
harcoló embereket elhajtották, a Szövetséges Katonai Kormány egységei
összegyűltek. Valaki hátba verte Rayt. Tony Geminiano volt, egy queensi
fiú, akit mindenki csak Gyémántnak hívott, és még nem is járt soha
csatában. Most, ezen a ponton csatlakozott a háborúhoz. Furcsán diadalittas
volt. Két kézzel markolva a puskáját hangosan leszívta a levegőt az orrán
át.
– Óóó, anyu – mondta. – Itt vagyunk. Megjöttek a fiúk.
Ray lassan megértette, miről beszél, és bólintott.
Az AMGOT2 csapatainak először a szállítóeszközök hiányával kellett
szembenézniük. A harcoló egységek minden járművet magukkal vittek, így
ők egész délelőtt a tengerpartról figyelték a távozó kocsikat és a homok
peremén gyéren ragyogó apró hullámok táncát oda-vissza. A nap egyre
magasabbról sütött rájuk. A férfiak hangja elhalkult a melegben.
Ray lába egy idő után ellazult, le tudott ülni. Mondták nekik, hogy
egyenek, és mind ettek, a kenyeret, sajtot és csokit langyos vízzel öblítették
le a kulacsukból. A politikával foglalkozó amerikai főtisztek és a szicíliai
tanácsadók tartották egymástól a távolságot, mindegyikük egy tábornok
testtartásával álldogált, s időnként öntelten végignézett a csapatokon.
Raynek azt juttatták eszébe, ahogy a bátyja és a barátai álldogáltak a saját
felsőbbségük tudatában, titkaikat megőrizve, mindent szemmel tartva. Ha
mosolyogtak, a mosolyuk egymásnak szólt, vagy saját maguknak, és azt
jelentette, jobbak vagyunk nálatok, aprónép. Nagy embereknek képzelték
magukat. De ezek voltak itt a nagy emberek, ébredt rá Ray. Ez lett a
fiúkból, miután felnőttek, és kezükbe vehették az irányítást.
Végül kerítettek teherautókat, és Ray az egyikben ülve a hátsó nyíláson
át bámulta a fényes, váltakozó vetítővásznat. Az emberekre gondolt, akik
most valahol messze harcolnak, mind bezárva érzékelésük szűk négyzetébe.
Ez volt a csata élménye: minden vagy nagyon távol történt, vagy halálosan
közel. Csak egy parányi cellán belül mozoghattál, amit a kezed és a
fegyvered határozott meg, és az emberek jobbra és balra, néhány lépés
távolságra. Ebben a cellában éltél és haltál.
Fehér por takarta a kilátást. Amikor a szél elfújta, a portól fehérlő,
menetelő emberek oszlopa rajzolódott ki, csúsztak hátrafelé a messzeségbe.
A teherautó elfordult, mire újabb emberek kerültek a látótérbe, kisebbek,
távolabbiak, vágtak át éppen a tájon. Az egyikük szökkent egy piros
felhőben. Ahogy a robbanás hangja elérte a teherautót, már két másik férfi
is feküdt a földön, és körülöttük a többiek riadtan megtorpantak. A
pillanatkép eltűnt, ahogy a teherautó megint fordult, és eltűntek a képbe
dermedt szereplők is. Ray érezte, hogy ellepi a veríték. Lihegett. Próbálta
visszatartani, de nem lehetett, muszáj volt a teherautó hátuljához ugrania és
kiokádnia. A nedvei hátracsapódtak, és eltűntek a száguldó talajon. Miután
végzett, felkelt. Kapott egy csajka vizet.
 6

Will elidőzött a Megszállók kézikönyvének egy mondatánál. A nők olykor

elbűvölőek, perlekedőek, szellemesek és vidámak, nem kevés keleti bájjal
rendelkeznek, nagyon nőiesek, meglehetősen tanácstalanok és vonzóak.
Will sötét szemeket látott, mosolygós szájat, egy hosszú nyakat,
krinolinok fellegét. A nő mosolyogva ereszkedett alatta. Will képzeletében
nem is érintkeztek. Nem történt testiség, inkább a „megadó” szó ábrándos
színre vitelét látta maga előtt. A nő megadta magát neki, ereszkedett
hátrafelé, mosolygott.
Willnek kedvére volt ez a gondolat. Szicíliával kapcsolatban semmi mást
nem talált különösebben vonzónak. A Megszállók kézikönyve
figyelmeztetett „a törtető üzletemberekre, a még törtetőbb középosztálybeli
léhűtőkre a puccos kesztyűikkel, sétapálcájukkal, gallérjukkal és
nyakkendőjükkel. Ezek újgazdagok a legrosszabb fajtából, minden
szempontból rémesek, és sok van belőlük.” Csakugyan visszataszítónak
hangoztak, de felötlött Willben, hogy ugyanez a szemlélet talán őt is a
törtető középosztálybeliek közé sorolná, és némi ellenszenvet érzett a
névtelen szerző és tiszti gőgje iránt. A kézikönyv aztán rátért az
arisztokrácia rendszertanára, majd óvatosságra intett a városi bűnözéssel és
a vidéki vendettákkal kapcsolatban.
A nyelvet nem volt nehéz elsajátítani. Az AMGOT embereinek adott
nyelvórákon Will arra jutott, hogy az olasz nem más, mint a latin a
fagyiárus túlzóan dallamos kiejtésével.
Will néhány amerikaival együtt járt ezekre az órákra. Velük együtt kellett
majd fáradoznia a béke megteremtésén a szigeten a megszállás után. Will az
amerikaiakat ápolatlannak, túlságosan magabiztosnak és borzasztóan jól
tápláltnak találta. És valahol nem is hitt bennük teljes mértékben. A
kiejtésük affektálásnak hatott, mint akik csak játsszák a jenkit, utánozzák a
hollywoodi filmeken látott embereket. Úgy képzelte, hogy egymás között, a
normál hangjukon másképpen beszélnek. Ez különösen igaznak tűnt a
köztük lévő olasz származású amerikaiakra. Bevándorlók voltak, és
amerikai mivoltukat le tudták vetkőzni. Többé-kevésbé minden amerikai
bevándorló. Mind eljátssza, hogy amerikai.
Will hanyatt feküdt a priccsén a Megszállók kézikönyvével a mellkasán,
egy ujját használva könyvjelzőnek. A tenger megereszkedett a hajó alatt,
felfelé billentve Will lábát, és lefelé a fejét. A víz fölött zajlott a megszállás,
az amerikaiak bevetették hihetetlen tűzerejüket. A hajó megemelkedett, és
visszabillent. Will alatt a kacér szicíliai lány mosolyogva újra és újra
megadta magát neki.
 7

Cirò még nem éri haza. Nem ismerte ezt a környéket. A szigetnek ezt a
részét még sohasem látta, idegenek voltak a kőbányák, a talajnak ezek a
sárga, nyílt sebei. Nagy számban voltak idegen katonák. New Yorkban a
rémálmaiban időnként visszatért Szicíliába. Ilyenkor érezte a hajó fürge
mozgását, a vízen megcsillanó napot, a szellőt. Utána belépett háza ajtaján,
a szíve úgy vert a mellkasában, mint egy galamb a szárnyával. Szaladt
megkeresni Teresát. A nő kerek hátát mutatta neki. Cirò maga felé
fordította. A nő rettegve nézett, nem ismerte fel őt. Teresa megöregedett.
Néha egy vak nő fátyolos szemével révedt, néha egy boszorkány ítélkező,
átható tekintetével bámult.
A part mentén hallotta a németek tompán recsegő lövéseit. Cirò és a
társai távolodtak tőlük, olyan területeken haladtak át, amiket a háború már
napokkal korábban megtisztított. Elhaladtak egy oldalára dőlt fasiszta
teherautó mellett, a kerekei felrobbantak. Voltak még eltakarítatlan
holttestek, feketedtek, felpuffadtak, egyik-másik szintén felrobbant.
Aznap egy olyan világon autóztak át, ami messze meghaladta a
képzeletét és bosszúszomját. A látvány hatására kiment a fejéből, mennyire
áhította a megtorlást. Még szánalmat is érzett a holttestek iránt. Mindenről a
fasiszták tehettek. Ezeket a szegény fiúkat átverték a fasiszták, a halálba
csalták őket a semmiért. A nap jobbra-balra ingázott, ahogy az út
kanyargott. Elhaladtak holttestek, szétzúzott kövek, megégett felszerelések
mellett. Felfelé tartottak a hegyekbe.
Aznap este lefoglaltak egy házat a falu szélén, egy nagy téglaházat, ami
mintha felfelé bukdácsolt volna a hegyoldalon. Tüzet raktak a tűzhelyen,
megfőzték a fejadagjukat, a katonák lótottak-futottak, női munkát végeztek.
Repülők szálltak a fejük fölött bevetésekre, hangleplet vonszolva maguk
után.
Cirò úgy döntött, a földszinten alszik a tűzhely padkáján, meg akarta
mutatni a katonagyerekeknek, hogy van olyan kemény, mint ők. Sőt,
keményebb, idevalósi. A pisztolyát a feje mellé tette. A repülők még
mindig szálltak. Mintha a levegő egy lapos felület lett volna, amit a repülők
karistoltak, úgy hangzott, mint a malomkő lassú őrlése. Cirò hosszasan
feküdt bámulva a mennyezet szellemalakját, végiggondolt ezt-azt. Eszébe
jutott Cathy, a tejfehér Cathy az ágyában, aki nélküle megint magányos, a
madárka az irodai üvegkalitkában. Gondolt Teresára, vajon hogyan festhet
most, és belegondolt, hogy ő mit fog tenni Silvióval, a paraszttal. Fentről
elfojtott hangok hallatszottak. Miért van ébren még bárki, miért
beszélgetnek? Fülelt, kicsit megemelkedett feketében, hogy egyik fülét se
takarja semmi. A hangok nem is fentről jöttek. És olaszul beszéltek.
Amilyen halkan csak tudta, kihúzta a pisztolyát, leeresztette a lábát a földre,
és felállt. Felment az emeletre, és bezörgetett Kelly őrnagyhoz. Az őrnagy
arckifejezése nem változott, míg Cirò elmagyarázta, hogy emberek
bujkálnak a pincében.
– Rendben – mondta. – Menjünk, csalogassuk ki őket. – Felvette a
szemüvegét az éjjeliszekrényről, és az acélszárakat a füle mögé hajtotta.
Maguk mellé vettek még két katonát. Egy zseblámpa segítségével
találtak egy kis faajtót, ami jó eséllyel a pincébe vezetett. Suttogó
tiltakozások ellenére Cirò a fához tapasztotta a fejét. Érezte, hogy odabent
vannak, érzékelte állati mocorgásukat. Bólintott.
Kelly őrnagy nem volt gyáva ember. Beállt az ajtó elé, megemelte a
reteszt, és óvatosan benyitott. Zseblámpával a bal kezében, pisztollyal a
jobban, megindult befelé és lefelé. Tett néhány lépést, és a többiek
hallották, ahogy azt mondja:
– Jól van, maguk ketten, keljenek fel és mozgás, vagy lövök.
Cirò bekiáltotta a mondatot olaszul, és hallotta a mocorgást odabent. Volt
némi bukdácsolás és csoszogás, és két férfi jelent meg a lépcsőkön Kelly
előtt. Egy öregember úgy tartotta fel a karját, mint aki ütéseket próbál
hárítani. Az egyik katona elkapta őt a gallérjánál, és kirángatta. A másik
harcképes, fiatal fiú volt. Megragadta az egyik katona hajtókáját, és kérlelni
kezdte. A katona ellökte őt magától.
– Kérem, kérem, kérem, ne tegyék. Ártatlanok vagyunk. Csak parasztok
vagyunk. Nem…
– Mit mond?
– Azt mondja, ártatlanok.
– Igen, igen. Ártatlanok.
Az öregember ezt megerősítve gyorsan meghajolt. Kinyúlt, és nagy,
koszos kezét Cirò vállára helyezte. Az ujjai bütykösek és göcsörtösek
voltak a sok év kemény munkától. Cirò nem mozdult. Az öregember
szemébe nézett, és halkan azt mondta:
– Ne nyúljon hozzám!
Az öregember elhátrált. Cirò lenézett, majd tátott szájjal óvatosan
elfordította a tekintetét. Elmosolyodott. Neki tisztelet jár. Még mindig
tudják. Cirò hazaérkezett.
– Nem kell miattuk aggódni – mondta az őrnagynak. – Nem lesz velük
gond. Itt laknak.
 8

Észak-Afrika olyan volt, mint egy háború sportpályája, egy baseballstadion,

amelyben a tankok, a repülők és az acht-komma-achtok mozogtak. Éjszaka
úszott a reflektorfényben. Szicília rettenetes volt, nagyon zsúfolt. Az utak
zömét menekültek lepték el. Miután Ray csapatától egy tüzérségi egység
elvette a teherautóját, ők kénytelenek voltak lefoglalni néhány menekülő
paraszt szekerét és öszvérét. A szekerekre vidám alakok és jelenetek voltak
pingálva, úgy néztek ki, mintha valami búcsúból hozták volna el őket. A
tulajdonosok álltak az út szélén poggyászukkal a lábuknál, újonnan kapott
cigarettájukkal és rágógumijukkal a kezükben. Ray és az AMGOT tisztjei
most a csapott hátú, szuszogó jószágok által diktált ősi ütemben haladtak
útjukon. Ray szekerén Geminiano fogta a gyeplőt. Fel és le rángatta,
közben a lovat noszogatta, és próbált cowboy módjára köpni és kurjongatni.
Ray rákilátott lentről.
– Olaszországban vagy, elfelejtetted? Nem igazodsz ki a saját hazádban?
– Ez nem az én hazám. Ez itt Szicília. Gyía, lovacska.
– Az enyém sem.
Az egész szigetben volt valami ősi, ahogy a szülei mondták. Amikor
áthaladtak a felszabadított városokon, az ajtónyílások megteltek éhes
gyerekekkel, akik kijöttek ennivalót kunyerálni és éljenezni őket. A ruhájuk
és az arcuk pont úgy festett, mint a gyerekeké a családi fényképeken az
előszobai komódban, merev kartonlapra kasírozott képek merev pugliai
családokról, sötét szemek, bajuszok, pomádés hajak, nagy gyöngyökkel
kirakott ruhák, örök mozdulatlanságba dermedt kezek a térdeken, és
komoly arcú gyerekek térdnadrágban, vastag zokniban és kifényezett
csizmában. Az anyja elmagyarázta, hogy a legtöbb ilyen ruhát a fotózásra
bérelték. És most itt voltak ezek a gyerekek, kiéhezve a háború kellős
közepén. Mögöttük a falakon Mussoliniról készült, már megrongált
plakátok a szülei nyelvén kiáltottak Rayre. Higgy! Engedelmeskedj!
Harcolj!
 9

A béke karambolozott a háborúval. William Walker, az AMGOT polgári

ügyekért felelős tisztviselője pedig a kellős közepén találta magát. Voltak
ágyúk, aknamezők, roncsok, út mentén kezükkel a fejükön ülő foglyok.
Voltak emberek és emberi részek égésnyomok körül. Őrjítő ereje volt,
mértéktelen. Jött a semmiből, a levegőből, a földből. Itt senkinek nem volt
más dolga. Emberek rohangáltak hordágyakkal.
Megrekedtek, fel lettek tartóztatva. Előttük egy hídért folyt a csata,
németek az egyik oldalon, szövetségesek a másikon, mint egy játékban,
amit ólomkatonákkal játszik az ember, vagy a régi háborúban, amelyben
Will apja harcolt. Csökönyös csata volt, mindent felőrölt két állkapcsával.
Embereket falt fel. Járművek száguldottak felé. Samuels felvetette, hogy
kártyázzanak, amíg várnak.
Két napon át vártak. Rettenetes lármában. Will egyre mérgesebb lett. A
kimerültség miatt ingerlékeny, gondolta. Érezte a szíve lüktetését, érezte,
ahogy a verejték kiül a bőrére. Nézte a kezét, három részre tagolt, maga felé
görbülő ujjait. Hallotta, ahogy emberek halnak meg. Mentők száguldottak.
Iszonyatos volt, iszonyatos. És unalmas. Talán ez teremtette meg apja
hősiességét: az unalom, az a rengeteg óra a nyirkos földben a
lövészárokban, a fegyverek ropogása és a tétlenség, a lassú őrület. Végül
nem csoda, hogy kitört az ember. Will úgy képzelte, ő is megtehette volna,
kiszaladhatott volna, és foglalhatott volna magának egy géppuskaállást.
Őrlőfogait erősen egymásnak szorítva elfojtott egy ásítást.
Will sétálgatott. Beszélt emberekkel. Egyik cigarettát szívta a másik után,
a pulzusa gyors és felszínes lett.
A harc intenzitása változott. A szórványos lövöldözés szinte csenddé
halkult, halk puskaropogással meghintett némasággá, néha eldurrant egy
ágyú, majd megint beállt a csend. Will hallotta, hogy a harmadik éjszakán
felfüggesztették a harcot, és valamiféle tárgyalás során megegyeztek, hogy
engedik egymásnak összeszedni a halottaikat. Egy katona mondta ezt neki,
aki nem bírt megállni egy helyben. A sötétben a cigarettája hol felizzott, hol
elhalványult. Megköszönte Samuelsnek a piát, és ledöntötte. Azt mondta, az
emberek némán mennek el egymás mellett, ügyet sem vetnek egymásra,
zseblámpák fényénél szedegetik össze a halottakat és a nagyobb
testrészeket, és elcipelik őket. Ez néhány órán át zajlott. Utána a hajnal
terpeszkedő fényében megint tüzet nyitottak. Végül a szövetségesek
valahogy átjutottak. A németek hamarabb fogytak. Az utászok
megjavították a hidat, és a megrekedt megszállás lassan hömpölygött
tovább. Will nem vette szemügyre a helyszínt, ahogy áthaladtak rajta. Nem
akarta látni. Úgy érezte, valahogyan el kellene rejteni szem elől. Obszcén és
megalázó dolgok történtek ott. Talán még fertőző is volt. Will lélegezni sem
akart, amíg át nem jutottak a túloldalra, felgyorsulva a tisztább levegőn.
 10

Luisa átszaladt a házon és ki a teraszra, hogy megnézze, minek a hangját

hallja, hozzápárosította a megcsillanó repülőt a dübörgéshez. Látta a
megvillanó szárnyakat, ahogy bedőltek, látta, ahogy apró bombákat
hintenek, amelyek aztán lepottyanva kihajtanak, mint szürke füstkáposzták.
Néhány másodperccel később egyesével megérkeztek a robbanások hangjai
is. Olyan volt a hanghatás, mintha valaki legurult volna a cselédek
falépcsőjén.
A háború közeledett. A szolgálók mind halálosan féltek. Adriano herceg
úgy tett, mint aki nem fél, kezével a háta mögött fel-alá lépdelt büszkén és
hasznavehetetlenül, mint egy csirke a baromfiudvaron, és hallgatta a rádiót.
Luisa nem tudott betelni a látvánnyal. Izgalommal öntötte el. Betöltötte a
testét. Vacogó fogakkal, kifulladva tért vissza a házba. Éjszakánként a piros
fényjelző lövedékek lüktetését látta, tüzeket a sötétben.
A palota körül visszavonuló németek gyülekeztek. Luisa látta őket az
egyik ablakból a ház felső szintjéről. A herceg rettegett, hogy lefoglalják a
palotát, de erre nem került sor. Egyik-másik bejött vizet kérni. Utána
Graziana hisztérikusan viselkedett. Azt mondta, amikor ajtót nyitott, azt
hitte, kísértetek állnak a küszöbön. A hajuk teljesen fehér volt. A szemük
fakó volt, akár az ég, bőrük repedezett, foszlott.
Aznap este vacsora közben a csata nagyon közel dúlt hozzájuk.
Fegyverropogás kíséretére ültek le a diófa asztalhoz. Luisa apja annyira félt,
hogy semmilyen jelét nem mutatta. Hacsak egyetlenegyszer is összerezzent
vagy felnyögött volna, azon nyomban a földre kuporodik, és elmászik a
pincébe. Így viszont úgy lépett be, mint aki könyvet egyensúlyoz a feje
búbján, és elkerekedett, távolba révedő szemmel foglalt helyet. Luisa
nagyon mókásnak találta az apja arcát. Graziana is mulattatta, ahogy
reszketve, nyöszörögve kerülte meg az asztalt a levesestállal. Amikor a
levest a merőkanállal tányérokba lötykölve imát kezdett mormolni maga
elé, Luisa hangosan felnevetett.
– Nagyon visszásnak tartom – mondta a herceg, miután Graziana kiment
–, hogy mennyire élvezed ezt a háborút.
 Luisa nem válaszolt.
– Különösen – folytatta a herceg –, ha azt vesszük, milyen sok fasiszta
barátod van.
– Egy sincs. Ismerek pár fasisztát. Az nem ugyanaz. Örülök a
változásnak. Azt akarom, hogy a németek elmenjenek.
Az ágyútűz hallatára a herceg kanala megállt félúton a férfi ajka felé, a
herceg lehunyta a szemét.
– De gondolj bele, milyen ez a változás. Nem tudom, felfogod-e,
mennyire valóságos ez az egész.
– Pontosan ez tetszik benne.
 11

Tovább tartott, mint eredetileg hitték, de a britek elfoglalták a sziget keleti

részét, és nyugat felé nyomultak. Cirò Albanese az amerikaiakkal tartott,
akik Patton tábornok vezetésével igyekeztek elsőként célba érni. Így is lett.
Palermóban az emberek kijöttek éljenezni őket. Gyerekek álltak a
romhalmokon, kiáltoztak, integettek. Odaszaladtak a terepjárókhoz és
teherautókhoz. Cirò mosolygott, és integetett nekik. A többiekhez
hasonlóan cigarettákat, aprópénzt és rágógumit szórt közéjük, és a gyerekek
vetődtek a kincsekért.
 12

Bármelyik féleszű rájöhetett volna, hogy a Messinai-szorost el kell vágni,

de egyetlen féleszűnek sem jutott eszébe, és a nácik egyszerűen
kiáramlottak a sziget északi csücskén át Olaszország felé. Ott készültek
bevárni a következő megszállást.
Vagyis a harcok lezárultak Szicíliában. Romok és hullák. Immár Will
feladata volt megnyugtatni és felvilágosítani a szemmel láthatóan hálás
lakosságot a zűrzavaros időszakban. A Szövetséges Katonai Kormány
gyorsan elfoglalta a helyét, és Will számos társával együtt máshol volt, mint
kellett volna. Az igazolványok rendkívüli tekintélyét bevetve sikerült
elvitetniük magukat Palermóba.
Will megtalálta a főhadiszállást, úgy döntött, vár még egy kicsit, és
elmegy sétálni. Sétált a napfényben az amerikai katonák, a csendesen
bámészkodó helyiek és a kéregető koldusok között. Keresgélte a keleti
szépségeket, és a visszataszítóan törtető középosztályt, de nem látta őket
sehol.
Palermo úgy festett, mint egy nagyszabású régi opera díszlete.
Sugárutakat torlaszoltak el hatalmas romhegyek, jelezve a bombák
becsapódási helyét. Galambok repdestek egyik erkélyéről a másikra. Volt
egy hatalmas bombakráter az elszenesedett katedrális közelében. Állítólag
emberek százai haltak meg benne. A palermóiak hozzá voltak szokva a
zsúfoltsághoz. A magas homlokzatokon túl, úgymond a kulisszák mögött,
Will utcák emberektől nyüzsgő mocskos hálóját találta, figyelték őt, ahogy
elhalad, vagy utána kiáltottak. Kiáltások hallatszottak a fenti ablakokból.
Az emberek magukhoz hívták és kérlelték őt. Befordult a sarkon, és egy
kisfiú futott oda hozzá, dühöngő apja elől menekült, az atlétatrikós sovány
férfi karizmai ugrabugráltak, ahogy hadonászott és káromkodott. A fiú
belekapaszkodott Willbe, elbújt mögötte, a kezét húzkodta, vonaglott,
miközben a férfi üvöltözött. Emberek figyelték őket. Will zavara ellenére
tekintélyt parancsolóan megemelt hangon, jó olaszsággal próbálta csitítani a
férfit, de az túlságosan őrjöngött. Előrelendült, meglökte Willt, miközben
próbálta elkapni a fiút, aki erre elszaladt. Will látta, ahogy megmenekül,
világos, csupasz talpa csattant a piszkos talajon. A férfi feladta, és zsebre
vágott kézzel elsétált. Will csak később, az AMGOT épületben észlelte,
hogy a tárcája eltűnt, és összerakta, mi történt. Dühös volt, és nem tehetett
semmit.
A tolvajoknak nem sok idejük volt a pénzt elkölteni. Amint bevezetik az
ideiglenes valutát, semmit sem fog érni. Néhány amerikai adott kölcsön
Willnek némi készpénzt. Elmentek együtt inni egyet, és találtak egy forró,
lambériás ivót, ahol savanyú vörösbort mértek, és egy idegesítő
tangóharmonikás játszott. Utána a két amerikai, akik már néhány napja
Palermóban voltak, elvezették egy udvarhoz, amit részben talán egy bomba
hagyta foghíj alkotott; az egyik oldalon mindenesetre kupacban állt a rom.
Lehangoló egy hely volt. A késő esti égbolt és néhány befőttesüvegben égő
gyertya szolgáltatta a fényt. Izzó cigaretták kis csoportjai lebegtek és
köröztek a levegőben, akár a legyek. Nők álltak konzervek apró rakásai
mellett. A cigarettázók katonák voltak. Csendes, komoly légkör uralkodott,
csak időnként zavarta meg a hirtelen felcsattanó nevetés, mordulás, sóhaj.
Az amerikaiak, akik ide hozták őt, figyelték az arcát, ahogy értelmezi a
helyzetet, és egy idő után észreveszi az embereket a földön. A katonák
élelmet hoztak szexért cserébe. Néhányuk állva közösült, rágörnyedve a
nőre, mint akiket viharos szél fúj tehetetlenül ide-oda, mások derékban
előre hajtották a nőt, és hátulról hágták meg, egyik-másik még egy palackot
is meg-meghúzott csípője mozgatása közben. Akadtak, akik a földön fekve
küzdöttek. Egy kimondottan nagy csoport várt egy nőre, egy
lélegzetelállítóan szép, tizennyolc körüli lányra. Valószínűtlenül szép volt,
természeti anomália, dús haj omlott a vállára, nagy puha ajka volt és
fájdalommal teli szeme hosszú szempillák alatt.
– Na, az ő családjának nem lesz gondja – jegyezte meg Will miközben
egy újabb katona helyezett egy konzervet a lány kupacára, mire a lány a
csuklójával megtörölte a száját, és megemelte a szoknyáját. Az amerikaiak
nem mondtak semmit. Csak nézték.
Senki nem állította le ezt a rettenetet. Will magányosnak érezte magát az
állatok között, egyedül maradt az intellektusával és keserű gondolataival.
Az elfogyasztott ital hatására belső monológja hangossá és polemikussá
vált. Szapulta ezt az alantasságot valami magas rangú feljebbvalójának, és
követelte, hogy vegyék magukra a felszámolásának a felelősségét. Közben
valamiért eszébe jutott a rossz célállomásra érkezett, hajónyi megdézsmált
művégtag. A csata is pont ilyen. Nincsenek szabályok, nincsenek korlátok.
Csak a színlelés. Csak az állatok. És erről szólt az egész. Megölsz másokat
puskákkal és gépekkel, otthonokat zúzol ripityára, és a romok között
megdugod az éhes túlélőket löncshúsért cserébe. Will megrészegült a dühtől
és az undortól. Minden lebegett, minden csúszott szét. Utána, amikor
lélegzethez jutott, visszatámolygott normál énjéhez, és sivárságot érzett.
Rendet kell teremteni. Az ő feladata lesz.
– Megyek – jelentette be hirtelen, és elsétált. Az éjszakai levegő
kijózanította, akárcsak az összpontosítás, ami ahhoz kellett, hogy
hazataláljon.
Patkányokat látott, ahogy futottak a sötétben. Érzelgős empátiát érzett a
girhes macska iránt, ami óvatosan lépkedett a törmelékeken.
A szobájában az éjjeliszekrény a De rerum natura és a Békavári uraság
közötti választást kínálta fel. Willnek már elege volt a véletlenszerű
ütközésekből és az agyatlan anyagból. Felhúzta a lepedőt a térdére, betűrte
a dereka alá, minél magasabbra felhúzva a mellkasa felé, leszorítva magát
az ágyra. Gyerekkori szokása volt. A rend és a felkészültség érzetével
töltötte el. A Békavári uraság példányát kellemes volt kézbe fogni, szerény
kiadás volt, merev kék kartonkötését már lekerekítették az évek. A lapok
puhák, aranylóak voltak, molyos hatást keltettek.
A könyv fa illatát árasztotta. Will rágyújtott egy cigarettára, és keresgélt
egy jó részt.
Késő este – fáradtan, boldogan, otthonuktól sok mérföldnyire –
behajtottak egy eldugott ösvényre, kifogták a lovat, hadd legelésszen, és a
kocsi mellett, a gyepre letelepedve elfogyasztották szerény vacsorájukat.
Varangynak be nem állt a szája, nagy hangon sorolta ragyogó terveit.
Eközben kiteltek és megnőttek körülöttük a csillagok, és isten tudja,
honnan-merről, hirtelen-váratlan ott termett a sárga Hold is, hogy velük
tartson, és fecsegésükre ügyeljen. Későre járt, mire felkászálódtak és ágyba
bújtak.
– Jó éjt, cimborák – mondta hálóhelyén elnyújtózva, már félálomban
Varangy. – Lám, ez az élet való egy úriembernek! Szót se halljak többé a ti
vén folyótokról!3
Willnek elnehezült a szeme. A könyv megdőlt felé. Visszaállította. A
szavak csúszkálni és ismétlődni kezdtek fáradtan, boldogan, otthonuktól
sok mérföldnyire hirtelen-váratlan szót se halljak többé a ti vén folyótokról.
 13

Ray előre megmondta, hogy nem akar magának lányt keresni. Nem vágyott
arra az érzésre, ami utána jött. Egy helyes lány, aki átöleli őt, és akit ő
megcsókolhat: ez a gondolat, ez az elképesztő és örömteli, állandó
képzelgés feszítette a mellkasát, mígnem már majdnem elsírta magát.
Eszébe jutott a története az irodában dolgozó lányról a padon, a nagy,
reményteljes szeme, fejének finom elfordítása. Az a szédítő zsongás. De
nem ebben lett volna része. Ezek a lányok betegek, szegények és éhesek
voltak. Mint a helyiektől megtudta, ezeket a lányokat a szüleik küldték ki.
A túléléshez volt szükségük a pénzre vagy az ajándékokra.
Ray inkább ült az ágyon, és a régi filmes magazinját nézegette. Nézte
Claire Trevor arcát, világos és sima arcbőrét, és elképzelte hűvös
szappanillatát. Vagy talán parfümöt használt. A közelében virágillatot
szívhat az ember. Az arca teljesen mozdulatlan volt. Bumm, egyetlen
pillanat. A haja, a sminkje és az arca egyetlen állandó kifejezést öltött. Apró
melle kitolta pulóverének fehér szövetét. Ray közelebbről megnézte,
egészen az arca elé emelte a lapot. A mellét a színátmenetek rajzolták ki, a
fehér kékbe hajlott a melle alatt és a melle között. A színeket parányi
tintapöttyök adták ki. A fehér pöttyök kékké váltak. Feljebb, a nyakát
alkotó pöttyök rózsaszínek és sárgák voltak, az ajkán lévők pirosak. Pici,
fehér pöttyöket választottak el kék és fekete pöttyök keskeny csermelyei,
ezek alkották a fogait. Rayt hirtelen elfogta a pánik. Claire Trevor kámforrá
vált. Elfolyt, mint víz a homokban, ahogy a társai is meghaltak, egyszerűen
csak elfolytak. Ray leszorította a szemét. A fejét rázta. Ez így nincs jól. Az
elméje mindig ezt tette vele. Olyan volt, mint amikor az ember elvéti a
lépcsőt. Folyamatosan zuhant. Kinyúlt George-ért. Fennhangon kimondta a
nevét.
– George. George. Élsz-e, halsz-e?
 14

Minden ugyanolyan volt, és mégis más. Ugyanazok voltak az utcák, csak a

lépték nem stimmelt, vagy talán jobban stimmelt, mint amire Cirò
emlékezett. Az emlékei lassan, erőlködve igazodtak Sant’Attilio
valóságához, szinte fizikailag érezte, ahogy az elméje itt összehúzódik, ott
kienged. Amint megérkeztek, Cirò le akarta rázni az amerikaiakat, hogy
összpontosíthasson az érkezés folyamatára. Kereste az ismerős arcokat, de
az utcán lévő fiatal fiúk egy olyan nemzedéket képviseltek, ami jó eséllyel
hallott róla, de látni soha nem látta őt. Észre sem vették. Egy koporsóban
távozott, és láthatatlanként tért vissza, szellemként, aki kísérteni jött őket.
Végül megpillantott egy ismerős arcot, Jaconi Battista állt a kisboltja
ajtajában. Egyértelműen ő volt, bár az eltelt évek minden tőlük telhetőt
megtettek, hogy álcázzák, elhomályosították az arcát, marokszám tépték a
haját a fejéről. És Cirò látta, hogy Jaconi megpillantja őt. Látta, ahogy
kihúzza magát, és hátrál egy kicsit. Cirò odakiáltott a sofőrnek, hogy
eressze ki őt.
– Beszélnem kell valakivel.
– Tudja, hol van ez a városháza? – kérdezte tőle Kelly őrnagy.
– Hogyne tudnám. Ott találkozunk.
Lába végre érintette Sant’Attilio földjét. Jaconi időközben eltűnt. Cirò
bement utána a boltja ajtaján. Semmi nem változott. Zsákokban rizs és
lencse, néhány konzerv, néhány foszladozóan száraz zöldség. Hús nem volt.
A tálcák üresen álltak. Cirò nem érezte a tócsába gyűlt vér és a hús fémes
szagát, ami az emlékeiben élt. Jaconi a pult mögött állt, a körmét rágta.
– Mi a baj, nincs hús? – kérdezte Cirò.
– Nincs. Egyáltalán.
– És az hogy lehet? Nincsenek állatok a hegyeken? Mi folyik itt? De
mindegy, ne aggódjon! Most majd más világ jön.
Jaconi felnevetett.
– A szicíliaiak már nem lesznek szegények? Elfelejtette, milyen itt az
élet, amíg Amerikában volt?
 Cirò addig meredi Jaconira, míg minden vidámság nyomtalanul ki nem
szökött a férfi arcáról. Úgy döntött, eljátszadozik vele, megkérdezi tőle,
amit már úgyis tud.
– Hol van Teresa? – kérdezte.
– Cirò, annyi év telt el.
– Tudom, hány év lelt el. Számláltam a napokat.
– Mind halottnak hittük.
– Hol van?
– Oly sok minden megváltozott. Olyan régen volt.
– Hol van?
Jaconi két kezébe temette az arcát, majd sóhajtva leeresztette a karját.
– Emlékszik Silvióra? A templom fölött lakik.
Cirò nem felelt. Teljesen mozdulatlanul állt. Rá akart ijeszteni Jaconira,
meg akarta gyötörni, de ő maga bírt nehezen állva maradni. Nem gondolta
volna, hogy ennyire fog fájni, ha olyan valakitől hallja ezeket a szavakat,
aki mindvégig Sant’Attilióban élt. Jaconi nem bírt a szemébe nézni. A fejét
leszegve a padlónak címezte a szavait.
– Négy év után…
– Fogja be! Fogja be a mocskos pofáját!
– Cirò, azt hittük, meghalt.
– Nem haltam meg. Nem én vagyok halott.

Cirò elsétált a térre, elhaladt a templom mellett, és látta, hogy a vak Tinu
még mindig ott áll az ajtóban. Hihetetlen. – Már akkor öregember volt,
amikor ő elment. A szakálla most már hófehér volt, az arca beesett. Kifelé
forduló szeme pont ugyanolyan ködösen kék volt, táncot járt a
szemüregében. Biztos a Szűzanya viseli gondját. Tinu nyitott szájjal
motyogott, mint aki éppen vele beszél. Végtagjai csenevészek voltak, úgy
festett, mint egy csipkebokor, de még mindig élt.
Gyerekek játszottak az utcában. Az egyik idősebb fiú, tizenöt körüli
lehetett, nem játszott, hanem karba tett kézzel figyelte a többieket. Tiszta
Teresa, nem? Pelyhedző bajusza fölött a nő álmoskás, görbülő csigaházorra
látszott. És haja vonala vízszintesen szelte át a homlokát. Olyan volt, mint
egy álom. Cirò odament hozzá. A fiú hátrált, de nem elég gyorsan, és Cirò
elkapta a csuklóját.
– Ki az anyád?
 – Mi?
Ezek Teresa szempillái voltak, ahogy rebegtek a félelemtől.
– A neve. Hogy hívják az anyádat?
– Teresa Santangeli. Hagyjon már, ez fáj! – Cirò el sem ismerte volna,
mennyire erős a fiú, tekergette a karját, Cirònak egyre nehezebb volt fogva
tartania.
– És ki az apád?
– Silvio…
– Nem – vágott a szavába Cirò. – Nem. Tévedsz. Nem ő az.
Cirò ellökte őt. Az utca fényéről benyomult a házikó sötétjébe. Miközben
pislogott, hallotta Teresa kiáltását.
– Na, volt rizs?
– Nem tudom – kiáltott vissza Cirò.
Lépteket hallott. Teresa lassan lépett a helyiségbe, a szeme elkerekedett,
kezét a szája előtt tartotta.
– Te – mondta. – Jézusmária. Te vagy az.
Alacsonyabb volt, mint amire Cirò emlékezett, talán a felszedett kilók
miatt. Zömök kis szicíliai nőnek festett, feleségnek és anyának.
– Igen, én vagyok.
Teresa a keze közé fogta a fejét.
– Visszatértem.
– Látom. Látom.
– Visszatértem, így most megint olyan lesz minden, mint régen.
– Cirò, nekem gyerekeim vannak ettől a férfitól. Még két halott
gyerekünk is van. Olyan sok idő telt el. Özvegy voltam.
– Hogy lehet valaki özvegy, Teresa, ha a férje még él?
– De nem éltél, Cirò.
– Mindvégig éltem. Szerinted el fogom viselni a szégyent, amit a fejemre
hozol? Az emberek tudni fogják, hogy visszatértem.
– Mennyi idő után? Húsz év?
– És most itt vagyok, és minden olyan lesz, mint régen, és még mindig a
feleségem vagy.
– De… de… ezt nem teheted, Cirò. A gyerekek. Ő nem tudta.
– A gyerekeknek lesz apjuk.
– Nem teheted.
– Teresa, a feleségem vagy. Templomban jöttél hozzám, Isten színe előtt.
Tudod, hogy ez mit jelent. – Odament hozzá, megfogta a nő tarkóját,
amikor Teresa próbált elhúzódni, és csókot nyomott izzadt homlokára.
– Csak tegyél róla, hogy péntek este itt legyen. Ennyit kérek.
 15

Will úgy döntött, vár még egy napot. Volt rá oka, de nem ismerhette be,
még magának sem. Az ok rejtve maradt, mint egy mélyvízi áramlat, amit
csak a sötéten hömpölygő hínár vagy a tajték ismer. Kisétált Palermo
utcáira.
Gyalogolt épületek, romok és elszórt templomok között. Itt-ott napfény
csillant a csatornában lomhán folyó szennyvízen. Miután kizsebelték,
óvakodott a fürge, girhes gyerekektől és az árgus szemű felnőttektől. Túl
sok volt a mozgás, túl sok volt az ember. Will ugyanezért nem tudta
megkedvelni Londont, bármennyire is próbálta magát meggyőzni az
ellenkezőjéről. Befordult a sarkon, és egy férfit látott, amint puskával célba
vesz egy ablakot. Will már éppen közbeavatkozott volna. – Ember! – A
férfi meghúzta a ravaszt, és egy galamb lebukdácsolt. Pattant egyet, aztán
csak feküdt szárnyával az utcaköveket paskolgatva haláltusája közben. Egy
férfi haladt el szorosan Will mögött egy biciklin.
Will bemenekült egy kávézóba. Letette maga elé a Lucretius– kötetet a
kis kerek asztalra, hogy felfrissítse az olasztudását. Kinyitotta a könyvet, és
olvasott az erőről Vénusz haragjában, bár jelenleg nem éppen erre akart
gondolni. Inkább csak ült, és kém módjára megfigyeléseket tett. A nap egy
adott órájában a kávézó meglelt szicíliaiakkal. Szicíliai férfiakkal: egyetlen
nő sem lépett be. Talán egy nő egy ilyen helyen éppannyira kockára teszi a
jó hírét, mint egy magányos nő egy kocsmában otthon. A férfiak alacsonyak
és közvetlenek voltak. Megérintették, megölelték egymást. Nyüzsögtek
egymás körül, mint a méhek, kávét hoztak a pulttól, egymás szavába
vágtak. Ismeretlen gesztusok tárházát használták, legyintések, csippentések,
arcérintések. Arckifejezésük büszke volt, közönyös, kenetteljes,
visszafogott, feszült, merengő.
A szomszédos asztalnál több férfi elegyítette cigarettafüstjét kártyázás
közben. Lehajítottak, felmarkoltak és egymásnak dobáltak lapokat közben
alig szólva egymáshoz. Néha kizárólag magánhangzókkal fejezték ki
magukat, uuuu vagy iiii. Will nem látta, hogy pénzben játszanak-e, és nem
ismerte magát a játékot sem.
 Még órákat kellett elütnie. Cigarettákat szívott. Felmerült benne, hogy
vezethetett volna naplót, ha lett volna naplója. Mindvégig kellett volna napi
feljegyzéseket készítenie, de jó eséllyel elmulasztotta volna. Még soha nem
sikerült neki. Jobb valamikor a jövőben megalkotni az elbeszélését, amikor
már visszatekintve mindent tisztán lát, és jól ki tudja venni a meghatározó
formákat. Akkor majd egyszerűbb lesz megszabadulni az unalmas
részektől, banalitásoktól és hibáktól, a kikötő őrzésének végtelen óráitól,
Samuelstől, akiben semmi érdekes nincs.
Willnek egy konzervet kellett kerítenie. Kisétált a délutánba és
csatangolt. Valakinek össze kellene gyűjtenie a hulladékot. Mindent
beleptek a szeméthegyek. Will undorodva összerezzent, amikor látta, hogy
az egyik eleven: fehér férgek ficánkoltak. Visszataszító volt ez a csupasz
vonaglás, táplálkozó testük lüktető keresgélése. Will emésztőcsatornája
rándult egyet. Beleköpött a csatornába. Lesétált a tengerhez egy kis tisztább
levegőt szívni, de kordonok voltak mindenhol, hogy az embereket távol
tartsák a hajóktól. Az ő igazolványa azonban hatásosnak bizonyult, átjutott,
túlment a hajókon és az embereken.
Ibolyaszínű, komor, alacsony víz. Gyűlt rajta az esti sötétség.
Megnyugtatóan embertelen és ősi. A tenger, a tenger. A távolban húzódó
látóhatár, fölötte a tiszta levegő. Lucretius azt állította, hogy a
világegyetemnek nincs határa vagy középpontja. Egy gondolat, egy
véletlenszerű gondolat az olvasmányaiból, amivel Will nem kezdett semmit.
Az elméje elrebegte, miközben ő a tengert nézte. Visszafordult az éjszakai
nyüzsgés felé. Egy konzervet kellett szereznie.
Az a gyönyörű lány olyan volt, mint aki festményről lépett le. Az a fajta
szépség volt, aminek költők lesznek a rabjai – az a fénylő haj, a
sebezhetőségről árulkodó száj és a mélyen ülő szomorú szem és egyetlen
konzervért bárki megszerezheti magának. Willnél most már volt egy
konzerv, erősen markolta jobb kezével, az őt ösztökélő szükséglet röhejes
jelképe volt. A magáévá akarta tenni. Elsőként akart odaérni, elsőként
akarta őt. Ahogy próbált visszatalálni a helyre, besétált a szűk sikátorokba,
fiatal fiúk kiáltottak neki, felkínálták, hogy elviszik őt más nőkhöz, de Will
a fejét csóválva elengedte a füle mellett a kiáltásukat, mint aki undorodik.
Frusztrálta, amikor rossz felé fordult. Úgy érezte, kifognak rajta,
akadályozzák őt. Futott ki az időből. Mindig ez történt vele. Zavar és
késlekedés, valahányszor gyorsan akart cselekedni. További katonák szintén
konzervvel a kezükben elárulták, hogy végre a jó utcán jár. Gyorsan
megelőzte őket, és a romos téren találta magát. Voltak már ott katonák, és
nők is összegyűltek, de Will nem látta a lányt. Talán később jön. Addig ott
kellett állnia, és úgy tenni, mint aki oda sem néz, amikor a nők átvették a
fizetséget, és átadták magukat annak, aminek jönnie kellett. Először
pokolian szégyellte magát, de várakozás közben érzékelte, ahogy zúgó
undora saját magától fokozatosan csillapszik. Mindenki önszántából volt
ott. Senkinek nem esett bántódása. Megszokott, hogy a katonák háborúban
vagy urak mindenféle helyeken és helyzetekben a nők vigaszát keresik. Ez
nem más, mint tapasztalatszerzés. Férfilét.
De a lány továbbra is elmaradt. Talán az előző éjjel már összegyűjtötte,
amire szüksége volt, és nem tér vissza többet. Will adott neki még tíz
percet.
Nem. Nem fog eljönni. Vagy talán csak valamivel később. Amíg vár, akár
be is állhat a sorba a második legszebb lányhoz. Araszolt feléje, ahogy az
előtte álló férfiak egyenként sorra kerültek, majd távoztak. Az a lány még
mindig nem jelent meg. Will egy makrélakonzervért cserébe valaki mással
veszítette el a szüzességét. A nő utána megsimogatta a tarkóját. Will elkapta
a csuklóját, és elhúzta magától a kezét. Visszaszaladt a szállására, hogy
alaposan lemosdjon, nehogy elkapjon valami betegséget.
 16

Cirò eltűnése után nem sokkal, a sötét időszakban, Teresa ellátogatott a

montebiancói boszorkányhoz. Egyedül, meleg özvegyi ruházatában több
kilométert gyalogolt Montebiancóig, és pont akkor érkezett a boszorkány
ajtajához, amikor Alvaro Zuffo kilépett rajta. A férfi felismerte Teresát,
kezét a nő vállára tette, és kedves szavakat szólt. Benyúlt a mellzsebébe,
hájas mellkasa lankái mentén tapogatózott, és kihúzta a tárcáját. Több
bankjegyet átnyújtott Teresának, mire a nőnek könnybe lábadt a szeme.
Kezet csókolt, és köszönetet mondott. Nagyvonalúbb volt, mint Cirò saját
bátyja. Zuffo hagyta, hogy a nő rádőljön, és elsírja bánatát. Megsimogatta a
nő feje búbját, majd otthagyta őt, és egy autóhoz lépett.
– Ha megtudjuk, mi történt… – mondta az ujját rázva, a hangja tele volt
ígéretekkel.
Elhajtott vele az autó. Teresa a kendőjével megtörölte az arcát, és
bekopogott a boszorkány ajtaján.
A boszorkány megfogta Teresa mindkét kezét, és egy székhez vezette őt.
Megkérdezte, miért jött, és meghallgatta Teresát, ahogy csak ő tudott
hallgatni, a levegő szinte szikrázott az összpontosításától. Ez a nő éber volt,
látott dolgokat. Mintha mindent tudott volna már, amit Tereza elmondott
neki.
– Igen, igen, persze – vágott közbe. – Kér egy kis kávét? Egy pillanat.
A tűzhelyhez sietett, és feltett egy kis kávét főni. Teresa nézte a
szenteket, a jelképeket és a tárgyakat a falakon. Teresa elsőként a
szentekhez fordult. Mindig. Teresa mindennél jobban hitt az egyházban, de
a szentek soha nem válaszoltak neki úgy, ahogy a boszorkány. A szentek
nem feleltek, vagy ha mégis, jeleket küldtek, célozgattak, amit könnyű volt
félreérteni. Ha az ember hallani akar valamit, jobb a boszorkányhoz
fordulni. Jó asszony volt, mindenféle embereket meg is gyógyított. Tudta,
hogyan kell kihajtani a férgeket, és levinni a kullancsok okozta lázat, és
biztosítani, hogy az embernek fia szülessen.
A boszorkány ma nem vett elő kártyákat vagy ábrákat, nem használt
köveket. Nem imádkozott. Egyszerűen annyit mondott:
 – A férje kétszer kerül koporsóba. Biztosra tudom. Az első alkalommal
nem lesz halott. Élve fog kimászni a koporsóból.
Elhallgatott, hátradőlt, és szája csücsörítésével jelezte, hogy befejezte a
kinyilatkoztatást. Teresa köszönetet mondott. Abban a szobában mindig
bizsergett a levegő. Senki nem akarhatta magára haragítani a boszorkányt.
Teresa a zsebébe nyúlt, esetlenül tartva a kávéscsészéjét, és ahogy próbált
kihúzni egy pénzérmét, kilökte Zuffo egyik bankjegyét. Leesett a döngölt
padlóra. Most már nem tehette meg, hogy felveszi, a boszorkánynak meg
kevesebbet ad, így hát lenyúlt érte, felszedte, és átnyújtotta. A bankjegyet
az imént kapta, és most továbbadta. Kipottyant, nyilván a sors rendelte így.
 17

Jaconi kérlelően megemelte a kezét.

– Miért én? Cirò, kérem.
– Mert maga látott meg engem először. Péntek este. Az öreg Luca házánál
leszek.
– De Cirò, kérem.
– Semmi nem fog történni. Magával semmi nem történik. Péntek este
kilenc.
 18

Silvio nem értette, miért haragszik rá Teresa, miért keresi a hibát

mindenben, amit csinál. Amikor fütyült az asztalnál, rászólt, hogy ne
fütyüljön. Miért nem veszi fel soha a jó ingét? Teresa mozdulatai gyorsak,
hirtelenek, ügyetlenek voltak. Megégette magát. Pénzérme nagyságú vörös
foltot hagyott a csuklóján, ami majd bebarnul, végül szürke és ráncos lesz.
Pislogott, könnyek csordultak le kerek orcáján, a kötényével törölte le őket.
Kopogtak.
– Ki lehet az ilyenkor? – kérdezte Teresa.
Ajtót nyitott, és Jaconi, a boltos állt a küszöbön.
– Silvio, gyere velem. Cigarettát osztogatnak a városházán.
– Tényleg?
– Igen. Ki tudja, miért, de tényleg. Nézd. – Feltartott egy bontatlan
Chesterfields dobozt. – Megmutatom.
Mattia, a legnagyobb fiú, velük akart tartani, de az anyja nem engedte.
– Maradj itthon. Nem akarom, hogy érintkezz ezekkel a külföldiekkel.
Ahogy Silvio ment kifelé, Teresa érintését érezte a vállán. Különös volt.
Meglepetten megfordult, de már csukódott az ajtó.
– Tessék, vegyél egyet – mondta Jaconi. – Én szerzek másikat.
– Nem, tartsd csak meg.
– Dehogy, vegyél. Tessék. – Jaconi kivett egy szálat a dobozból, odaadta
Silviónak, aki vállat vont, az ajka közé tette, és megvárta, míg Jaconi
meggyújt egy gyufát. Silvio pöfékelt, míg fel nem izzott a cigaretta vége.
Jaconi rázta a gyufát, hogy kialudjon a lángja, aztán eldobta.
– Finom, ugye?
– Persze. – Silvio feltartotta a cigarettát, és nézte, miközben kifújta a
füstöt. – Jó.
Mentek tovább. Mielőtt a városházához értek volna, egy hang leszólította
őket. A férfi, aki a falat támasztotta, ellökte magát, felegyenesedett, és azt
mondta:
– Jó estét. Ismerem magukat. Jaconi, magával a minap találkoztam. És…
Silvio, emlékszik rám?
 Jaconi kezet fogott a férfival. Silvio is felkínálta a sajátját.
– Maga…
– Cirò Albanese vagyok. Így már emlékszik? – Cirò szorította Silvio
kezét, nem eresztette. – Köszönöm, Jaconi – mondta.
Jaconi nem felelt. Leszegett fejjel gyorsan elment arra, amerről jöttek.
– Cirò, kérem… – Silvio próbálta elhúzni a kezét.
– Pszt. Hallgasson, Silvio. Tudja, mi fog most történni.
– Kérem.
– Jöjjön. Ne vesztegessük az időt. – Cirò még mindig fogta a férfi kezét.
Maga felé húzta Silviót, és megfordította, hogy Silvio előre kerüljön. –
Csak menjen egyenesen előre. Mondom, merre. Ne nyöszörögjön. Utálom
ezt a hangot. Imádkozzon, ha szeretne, de ne nyögjön, mint egy vénasszony.
Cirò kivezette Silviót a városból a mezők felé.
– Itt mindenhol németek voltak – monda Silviónak. – Meg fasiszták.
Mindet megöltük. Az amerikaiakkal jöttem vissza.
Átvágtak egy mezőn, és mentek tovább egy kis ösvényen a völgybe.
– Itt jó lesz.
Silvio nyelt kétszer.
– Mit fog csinálni? – kérdezte.
– Ne aggódjon. Nem lesz semmi baj. Gyorsan túl lesz rajta.
– Mondja meg az anyámnak…
– Tudom. Megmondom neki. Arra előre, úgy húsz méterre aknák vannak.
Sétálgasson, keressen egyet. Balesetek előfordulnak. Menjen. Egyenesen
előre, aztán vissza. Van nálam pisztoly, ne próbáljon elfutni. Higgye el, ez a
jobbik lehetőség. Gyorsabb.
– Kérem, Cirò.
– Induljon.
Silvio elindult, karját széttartotta, mint aki szeretne megkapaszkodni
valamiben.
– Kérlek, Istenem – mondta. – Kérlek, Istenem.
Harminc méteren át gyalogolt. Cirò füttyentett.
– Forduljon balra – kiáltotta. Silvio engedelmeskedett. – Most vissza
felém.
Semmi.
Cirò megint balra küldte, mondta, hogy távolodjon, majd jöjjön vissza.
Mintha órákon át gyalogolt volna. Még mindig semmi. Újra. Amikor Silvio
ezúttal visszaért Ciròhoz, Cirò már nevetett.
 – Maga a világ legnagyobb mázlistája. Hogy van még életben? Ki kell
találnunk valami mást.
Cirò odament Silvióhoz, és megmarkolta a férfi torkát. A férfi nyaka
csúszkált a verítéktől. Cirò érezte a szarszagot a nadrágja felől. Szorítani
kezdte Silvio torkát. Silvio a meglepetéstől elkerekedett szemmel elkapta
Cirò csuklóját.
– Lőjön – mondta.
– Tudom. De jobb így. Au. Ne huzigálja a kezemet. Nem megy vele
semmire.
Silvio bámulta Ciròt, a szeme dülledt, kifejezéstelenné vált. A lába
összecsuklott alatta. Cirò szorította tovább, pedig már görcsölt a jobb keze.
Még jó, hogy nem megfojtani akarta, csak arra várt, hogy elájuljon. Silvio
elernyedt és elnehezült a markában, Cirò a földre ejtette. Silvio arccal lefelé
feküdt, az egyik keze a fejénél, másik karja a teste alatt. Cirò kivett egy
gránátot a zakója zsebéből. Kihúzta a tűt, finoman Silvio nyakszirtjére
helyezte, és futásnak eredt.
Mintha a végtelenségig tartott volna. Már messze fent járt a
domboldalon, amikor látta a villanást a talajon maga előtt, benne saját
árnyékát, és hallotta a robbanást. Megfordult, föld és kavicsok potyogtak az
égből. A sötétben látott egy gödröt. Silvio nem volt sehol.
 19

A Polgári Ügyek Hivatala, ahova Willt, Samuelst és még másokat

beosztották, három városért felelt, Montebiancóért, Portella Corviért és
Sant’Attilióért, a Palermótól délnyugatra fekvő hegységben, a brit terület
nyugati peremén. A hegyek között nem volt sok falu vagy kisebb település.
A parasztok nem kedvelték a környéket. Azok, akik dolgoztak, inkább
hosszú kilométereket gyalogoltak a földekre és a szőlőbe, és minden este
visszagyalogoltak, összehúzva magukat köves lakhelyükön, mint denevérek
a barlangban. A zömük nem dolgozott. A többi férfi és fiú a városokban
őgyelgett. A nők nem voltak szem előtt. Ha Will mégis látott egyet-egyet,
éppen behúzódtak otthonuk ajtajába, vagy úton voltak ezen ajtók és a
templomok illatos, míves sötétsége között. Will első dolgainak egyike volt,
hogy fiatal világjáróhoz méltóan bement a nagy templomba Sant’Attilio
főterén. Odabent fejkendős nők térdepeltek vagy görnyedtek a
padsorokban. Kattogtak a rózsafüzérek, rótták a köröket az ujjak között.
Will nézte az épületet. A mecsetek tágas, matematikai eleganciája után a
templom zsúfoltnak, babonásnak, hindunak hatott. Minden zugban bábuk
voltak. Galambok és felhők, bárányok, arany, a kivégzett Krisztus, csonttá
soványodva, meggyötörve, vérzően. Sötét és csúnya hely volt, tele mágiával
és halállal, a tudatlanok vallása.
Minél előbb be kellett hívni az aknaszedőket, hogy megtisztítsák az
aknamezőket. Előző nap is felrobbantotta magát egy szegény paraszt
Sant’Attilio közelében. De az egész sziget tele volt aknákkal. Napokba
telhet, mire az aknaszedők megérkeznek.
Az AMGOT fő feladata az úgynevezett fasisztátlanítás volt. Az egykori
vezetőket összegyűjtötték és bebörtönözték, részben azért, hogy ne tudjanak
kommunikálni a szárazfölddel, de sokuk felszívódott a tömegben, elégették
az egyenruháikat, közemberekké váltak. Plakátokat tettek ki információt és
feljelentéseket kérve. Elbeszélgettek a helyiekkel. A városházára sok kézzel
írott, névtelen feljelentés érkezett. Willnek és a többieknek megírták, hogy
keressenek egy bizonyos személyt, akinek „képmutató szeme van”. Valaki
mást úgy lehetett megismerni, hogy „halálosan fél a macskáktól”. A
rendőrség a helyén maradt, a szövetségeseknek jelentett, mert nem volt idő
lecserélni őket. Azt állították, lojálisak az új kormányhoz, és hálásak, amiért
felszabadították őket a fasiszta uralom alól – de mit lehetett tudni? Őket
sem ártott szemmel tartani. A „képmutató szem” kifejezés megragadt Will
elméjében. Sokszor eszébe jutott, mindenhol képmutató szemeket látott.
 20

Cirò Albanese nem ismerte volna meg Alvaro Zuffót, ha nem mondják
neki, hogy ő az. De mivel tudta, szemügyre vette, és az öregember sovány
arcán fellelte annak a férfinak a vonásait, aki saját masszív testének
trónusáról annyi minden fölött uralkodott. Alvaro Zuffo megmentette Cirò
életét, de ő maga nem hagyta el Szicíliát. Nem volt hajlandó. Helyette
minden elképzelhető módon megszervezte és gyakorolta hatalmát. Egyesek
nagy pénzösszegeket kaptak. Mások nem ébredtek fel többé. De nem volt
semmi értelme. A fasiszták nem viselkedtek észszerűen. Fanatikusok voltak
minden üzleti érzék nélkül. Alvaro Zuffót ok nélkül letartóztatták szóbeszéd
és a híre alapján, és éveket ült egy börtönszigeten. Nem Cirò volt az
egyetlen, aki megmondta az amerikaiaknak, hogy Zuffo a legfontosabb
antifasiszták egyike, akit szabadon kell ereszteniük. Zuffo most egy
palermói szálloda lakosztályában ült egy karosszékben, mosolyogva fogott
kezet régi barátaival.
Cirò bámult rá. Zuffót mintha egykori testének szelleme lengte volna
körül. Cirò emlékezete folyamatosan kiegészítette vele az előtte ülő alakot.
Zuffo nyaka erőtlennek tűnt. A feje reszketett, az ajka sötét és ernyedt volt.
Összeszorította, rézsútosan húzódott az arcán át. Beszéd után
megpaskolgatta egy zsebkendővel.
– Soha nem szerettem a tengert – mondta. – És most éveken át
hallgatnom kellett. – Egy kis pohárból vörösbort kortyolt. – Hogy miket
műveltek velem odabent. Mindennap. Mindennap. Hozzákötöznek egy
ládához a földön, aztán az egyikük gázálarcot húz a fejemre. Jön ki belőle
egy cső, ami egy micsodában végződik, amit egy másik pasas tart a
kezében, tele van tengervízzel. Megnyomja, az álarc megtelik vízzel.
Fuldoklom, nyelek. Muszáj. Abbahagyják. Az egyik többször hasba rúg,
míg ki nem hányom a sós vizet. Vért pisálok. Vért kakálok. Ha megtalálom
őket…
– Megtaláljuk őket.
– És minden éjjel hallgatom a kibaszott tengert, közben a bűze még
mindig ott van a szememben, az orromban. Most kardhalat akarok enni,
tonhalat. Minden kurva halat meg akarok enni, bassza meg a tenger.
Mindenki nevetett. Zuffo intett a zsebkendőjével, és megtörölte a száját.
Zuffo megint gazdag ember volt. Ezekkel az emberekkel amerikai pénz is
érkezett. Mind lerótták a hódolatukat, és Zuffo holnap megint jól öltözött,
szép ember lesz. Cirò némelyiküket ismerte még New Yorkból vagy New
Jerseyből. Mások Zuffo rabtársai voltak. Néhányan megszöktek a börtönből
pár hete, amikor bombatalálat érte. Elmondták, hogyan rúgták szét a repedt,
horpadt falakat, és léptek ki a légitámadás sűrűjébe.
Nekem olyan volt, mint egy tavaszi zápor – mondta az egyikük. –
Nagyon boldog voltam.
Most az egyszer ezek a férfiak levetkőzték visszafogottságukat, nem a
régi, sejtelmes szóvirágokkal, célozgatásokkal, elhallgatásokkal fejezték ki
magukat. Diáklányok módjára fecsegtek a jövő rejtette lehetőségekről. Az
új pénznemről. A prostitúció felvirágzásáról. A morfiumpiacról.
Ételszállítmányokról, fuvarozásról, a kommunizmus veszélyéről a
parasztok között, hogy mit mondjanak az amerikaiaknak, és hol láttak
bizonyos fasisztákat. Megállapodtak, ki hol lesz, ki kivel beszél. Sok
mindenre készültek együtt. Erről folyt a társalgás a szobában. Az érzés
azonban más volt. Furcsa, zabolátlan érzés fogta el őket, szeretethez
hasonló.
 21

Miközben Cirò másnap reggel átvágott Palermón a kiáltásokon, napfényen

és idegeneken keresztül a kikötőbe, ahol dolga volt, azon tűnődött, hogy
ezek a férfiak túltesznek a családon. Többet kap tőlük az ember. Miközben
tisztában van vele, mennyire nem lehet bennük megbízni.
Miután Cirò Silvio ügyét lerendezte, elsétált a bátyja házába
Sant’Attilióban. Mind ott voltak. Cirò elviselte a felismerés, a meglepetés
és az öröm lavináját, és érzett még valamit mindenkinek a hallgatásában,
amikor a beszédet abbahagyva hátraléptek, hogy a következő rokon is
odaférjen Ciròhoz megölelni. Ismeretlen gyerekek futottak oda hozzá.
Csupasz seggű babák ültek az unokaöccsei feleségeinek a karján, az
unokaöccsei felnőtt férfiak voltak. Mindez neki nem adatott meg – ettől is
megfosztották. Az emiatt érzett bánat keserű volt, mint a tengervíz. Kapott
egy pohár vörösbort a kezébe.
Cirò bátyja megöregedett. Még mindig sovány volt és energikus, de
megvolt ugyanaz a zavaros, szorongó tekintet is a szemében. A fejében köd
ült. Ostoba volt, és hirtelen, ügyefogyott döntéseket hozott, hogy ezt
kompenzálja. Sokszor lőtt bakot. Kivitte Ciròt egy cigarettára, és azt
mondta:
– A fiaim nem a régi módon nevelkedtek.
– Most már talán túl idősek is hozzá. Talán Amerikába kéne menniük.
Cirò bátyja ciccegett.
– Nem hagyhatják itt a családjukat.
– Sokan megteszik. És hazaküldik a pénzt. Én is elmentem. Muszáj volt.
Elmentem.
Cirò bátyja bólintott, de közben elengedte a füle mellett a megjegyzést,
másra gondolt, saját magára.
– Legalább elkezdhetnéd megtanítani nekik, hogy működik ez az egész.
– Mi hogy működik? Nincs még semmi, ami működne. Csak most értem
vissza.
Cirònak nem állt szándékában bármit is adni nekik. A családjaikkal
együtt egyre többet követelnének, olyasmiket, amikért nem dolgoztak meg.
Cirònak csak egy saját fiúgyermekre volt szüksége. Gyakran elképzelte:
jóképű, szűkszavú, rettenthetetlen, megbízható.
Cirò befordult egy sarkon, és az utca végében látta a tenger tündöklését.
Ez a látvány most már mást jelentett. Amikor elment, végzetesnek tűnt,
idegennek, az ismert világ végének. Itt dőlt romba és oldódott fel a világa.
Most ismerősnek tűnt. A munkát juttatta eszébe, nyüzsgött a lehetőségektől,
főleg, ha ő tárgyalhat elsőként erről a területről Zuffóval. Az üzlet bőven
kitermelné Zuffo jussát. Nem volt könnyű Cirò számára beszállni a
palermói buliba, de képesnek érezte magát rá. A partot őrizték, jöttek-
mentek rajta a tengerészgyalogosok. Cirò felmutatta a papírjait a
kordonként szolgáló fűrészbaknál – a katonák végigmérték, nézték az
igazolványát, megint őt, és intettek, hogy mehet –, csak utána kereshetett
meg két bizonyos férfit, akik tudták, mely hajókon érkeznek az
egészségügyi készletek.
 22

A zűrzavarban, ahogy a megszállás hasadva, elágazva haladt végig a

szigeten, Ray és Gyémánt a többiektől valahogy különválva messze keletre
sodródtak, és most néhány napos késéssel tartottak az úti céljuk felé.
A többieket egy városkában veszítették el, ahol az emberek éljenezve
rohantak ki az utcákra, hogy üdvözöljék az amerikaiakat. Szicíliai férfiak a
mellüket verve jelentették be: – Kuzinom Chicago! – vagy – Amerika
legjobb! Legjobb! – És ha bármelyik katona olaszul szólt hozzájuk,
boldogan lendítették a magasba a karjukat.
Ray Gyémánttal gyalogolt. Gyémántnak közel ülő barna szeme volt, álla
markánsan dudorodott. Amikor izzadt, a haja kis fekete tüskékké állt szét.
Nem volt nagyon katonás a megjelenése. Az egyenruhája lötyögött vézna
testén. A sisakja úgy festett rajta, mint amit a jelmezboltban vett. Amikor
látott valami kedvére valót, körülnézett, hogy megoszthassa valakivel,
egész kézfejével kanalazva hívta közelebb az illetőt. Most is éppen ezt tette,
Raynek kiáltozott.
– Hé, Ray! Ray! Gyere, ezt nézd!
Gyémánt egy keskeny mellékutca végében állt. Bement, és Ray ment
utána. Gyémánt tátott szájjal bámult felfelé.
Ray felnézett, és egy sor kovácsoltvas erkélyt látott, mindegyiken kalitka
volt, és pici, sárga madarak ugráltak bennük. A túloldali épületek árnyéka
fölött ragyogó téglasor és párkányzat látszott. Fölötte a kék ég, mély,
jácintkék. Az egyik madár dalra fakadt, hangosan trillázott. Erre rázendített
egy másik is. Egyszeriben az egész sikátor zengett a madárdaltól.
Ray elmosolyodott. Arra gondolt, ebből emlék lesz, a szicíliai győzelem
emléke, és azé, hogy mennyire boldogok az emberek.
Mire visszamentek a fontra, az egységük már eltűnt.
Elvitették magukat egy férfival a kis morgó, háromkerekű furgonján.
Vegyesen beszélték az olaszt és a szicíliait, és azt hitték, szót értenek
egymással. Ray csak akkor jött rá, hogy rossz irányba tartanak, amikor
érezte a napnyugta lágy melegét a tarkóján. Pocsék katonák voltak. Röhejes
helyzet volt. Kimásztak a furgonból a következő faluban, és bekopogtak
egy ajtón. Aznap éjjel a tulaj matracán aludtak, ami szalmával és lószőrrel
lehetett tömve. Akárhogy is helyezkedtek rajta, szúrta, birizgálta őket.
Szálkás pamacsok horzsolták az arcukat, álltak a hasukba. Szitkozódva
forgolódtak.
Reggel próbáltak fuvart keríteni, de hiába. Kaptak némi eligazítást, hogy
hova menjenek, és várjanak egy Beppe nevű férfira, aki talán felbukkan.
Nem bukkant fel. Ray nézte az őgyelgő macskákat, a keresztbe font karú,
dünnyögő férfiakat. Néhány óra múltán elindultak gyalog nyugatnak.
Gyémánt meg-megállt felvenni színes köveket. Szaladgált, hogy
elkapdosson rovarokat. Összezárt öklét Ray füléhez emelte, hogy ő is
hallhassa a zörgő zümmögést odabent.
Gyémánt új fiú volt. Szinte még nem is látott semmit. Kíváncsi volt
Afrikára. A kérdéseitől Rayt a rosszullét kerülgette. Nem tudott felelni.
Legfeljebb annyi jött ki belőle, hogy ezekben a helyzetekben aztán jó
barátságok szövődnek. Próbált mesélni Gyémántnak George-ról, de azon
kapta magát, hogy nem tudja szavakba önteni, mi benne olyan jó.
– Csak remek fickó volt – mondta. – A legjobb, érted? Jó cimbora, az
egyszer biztos. Megkaptam a címét. Ha visszajutunk, írok neki. A
megszállás közben végig rá gondoltam, hogy ott van előttünk, vajon hol
lehet, tudod, remélem, jól van. Biztos jól van. Néha, amikor magam alatt
vagyok, és a legrosszabbtól tartok, olyan, mintha már nem lenne életben.
Aztán amikor jobban vagyok, tudom, hogy még él.
– Biztosan él – visszhangozta Gyémánt. De senki nem tudhatta, és nem is
segített ez a giccses érzelgősség. Ray izzadt tenyerét a nadrágjába törölte, és
ment tovább.
– Ami az izét illeti – mondta. – Jobb, ha nem is kérdezed.
– Jól van. Ha így akarod.
– Nem akarok összeomlani – vágott közbe Ray. – Láttad azokat a fiúkat.
Hogy mi történik néha.
– Ja, persze. Szar ügy. Senkinek nem tesz jót. Figyelj, szerinted milyen
messze tudom eldobni ezt a követ? Szerinted eltalálom azt a fát?
Aznap este az egyik helyi lakos vendégszeretetére hagyatkoztak, egy híg
minestronét kaptak, alig úszott valami az ízesített vízben.
– Az anyám is pont így csinálja – mondta Gyémánt a feketébe öltözött
nőnek.
– Szerintem menjünk Palermóba, és kezdjük onnan újra – mondta Ray. –
Különben soha nem találunk vissza.
 – Lehetne rosszabb is.
– Vagy vissza se megyünk, ehhez mit szólsz?
– Úgy érted, dezertálunk?
– Úgy. Elvegyülünk. Felszívódunk. Csak nézőként veszünk részt.
– Szicíliaiak leszünk. Ennek a nyanyának biztos vannak lányai.
Másnap kezdtek magasabb terepen járni. Elhaladtak egy falu hámló,
golyólyuggatta falai között, és mentek a hegyek közé.
– Olyan puhának tűnnek, nem? – Ray kellően megkedvelte Gyémántot
ahhoz, hogy megossza vele ezeket a fura, sebezhető gondolatokat, amiket
nehéz volt egyből felfogni. – Mármint mert olyan gyűröttek.
– Igen.
Ray azt mondta, olyanok, mint a ruhakupacok hosszú árnyékredőkkel.
– Lehetne itt cowboyos filmet forgatni. Még kaktusz is van.
– Fügekaktusz. Nekünk meg van puskánk. Csak néhány indián kéne.
– Az indiánok mind elszaladtak, hál istennek.
– Nézz előre. Az az egyik teherautójuk.
– Az indiánoknak nem is volt teherautójuk.
Az úton tőlük úgy száz méterre volt egy kiégett teherautó, a zöld festék
felhólyagosodott a tűztől, a ponyvából csak elszenesedett cafatok maradtak.
Ahogy közeledtek, Gyémánt előrekocogott, hogy jobban megnézze. Mindig
is túlbuzgó volt, és Ray most látta, ahogy a levegőbe szökken és darabokra
hullik. Pedig ilyet azért nem szokott. Ray érezte, ahogy erős hőhullám csap
át felette. Látta, ahogy Gyémánt egyik lábszára, a bakancs és a sípcsont,
forogva száll egyenesen az arca felé.
 23

Ray felébredt, és kinyitotta a szemét. Az ég erőteljes, fájdalmat okozó fénye

hullott rá. A szája tele volt. Hasra küzdötte magát, és köhögött, erősen
öklendezett, hogy megszabaduljon a szemcsés masszától a nyelve tövénél.
Felállt, és elindult, minden lépésnél előredőlt, és visszanyerte az
egyensúlyát. Elment a kis kráter és a maradványok mellett, a napfényben
erősek voltak a színek, el a teherautó mellett, a ponyvafoszlányok eszelősen
lobogtak, kerepeltek a szélben. Ő is egyenesen arra a területre tartott, hátha
ő is szökken és eltűnik. De nem. A világ őt nem kérte. Sántikálhatott tovább
kemény felszínen, át a köveken, széllel szemben. Gyalogolt egy ideig, már
messze maga mögött hagyta a területet. A talpa újra és újra eltalálta a talajt,
és nem esett el. Az arcán és a testén viszkető foltok voltak. Ha hozzájuk ért,
nedvesek, lazák vagy ragacsosak voltak. Felment egy dombra, majd jobbra
le. Megjelent egy nagy épület. Feléje tartott.
Az épület egyre csak nőtt. Három oldala volt. Rayt senki nem tartóztatta
fel, ahogy közeledett. Bement az ajtón, az előcsarnok akkora volt, mint egy
múzeum. A mennyezetet ellepték a felhők és az angyalok. Ray kőlépcsőt
látott, lekerekített élekkel. A lépcsőfokok özönlöttek felé. Elkezdte
megmászni őket. Úgy gondolta, segítségre szorul, de nem kiáltott. A csend
kellemesebb volt. Kellemes volt négy fal között lenni a csendben.
Folyosók és bútorzat, aranykeretes festmények, amik előredőltek a
falakról, mintha szemügyre akarnák őt venni, vagy közölni akarnának vele
valamit. A folyosó két oldalán egymástól távoli szobák sorakoztak. A
harmadiknak nyitva volt az ajtaja. Egy hölgy hálószobája volt. Volt benne
öltözőasztal, tükörrel, kefékkel, üvegcsékkel. Lágy színek, minták. Finom,
virágos. Ray belépett. Ágy. Szék, könyvek. Nyúlt, hogy megérintse az
egyik könyvet, és látta, hogy az ujja vérfoltokat hagy. Az öltözőasztal
tükrében megpillantotta fej nélküli testét. Az egyenruhája be volt
szennyezve. Legszívesebben elsírta volna magát.
Rendkívüli egy ágy volt. Díszes ezüstkereten galambok pihentek ágak
cikornyáin. Az ágyterítő sötétezüst szaténből készült. Megemelte, az anyag
csúszkált az ujjai között, bemászott alá. A vastag párnák lassan besüppedtek
a feje alatt. Felhúzta a térdét a mellkasáig, magára húzta a takarót, és
lehunyta a szemét.
Amikor megint kinyitotta, egy fiatal nő ült az ágy végében, őt bámulta.
Ray próbált beszélni, de a hangja elbicsaklott. Köhögött, megint
nekifutott.
– Ne küldjön vissza. Nem megyek vissza. Ne kényszerítsen.
 24

– Maga amerikai – mondta a nő.

– Ki maga? Hol vagyok? Ne küldjön vissza.
A fiatal nő mosolygott. A bőre halványsárga volt. A szeme sötét és csillogó.
A mosolyán át, a fogain keresztül fújtatva lélegzett.
– Ne küldjön vissza – ismételte Ray.
– Maga amerikai katona.
– Így van.
– Fiatal.
Ray teste összerándult, minden izma megfeszült. A lábfeje megindult
lefelé, a keze a takaróba kapaszkodott. Amikor kiment a görcs, Ray puhán,
gyengén visszahanyatlott. – Ne küldjön vissza. Nem megyek vissza.
– Van egy hely – mondta a nő. – Beszél franciául? Francia jobban megy.
– Nem beszélek franciául. Maga francia?
– Mindent összevérez – mondta a nő. – A cseléd majd tudni akarja, mi ez.
De nem baj. – Felkelt az ágyról, és odament az öltözőasztalhoz.
– Mi az?
Ahogy Ray felemelte a fejét a párnáról, nehéznek érezte, nem bírta
tartani. A nő kis ollót tartott a kezében. Pici ezüst csőre nyitva volt.
– Nem baj – mondta a nő, és a karjába döfte az ollót. Nem tűnt
elégedettnek az eredménnyel. Megismételte. – Így ni – mondta. – Micsoda
baleset. – Még egyszer utoljára megtette, káromkodott, és a földre dobta az
ollót. Kitartotta a bal karját, és Ray látta, ahogy vér csorog az ujjai hegye
felé, apró piros cseppekben csüng lefelé. – Látja. Baleset, nézze. – Lerázott
pár csepp vért az öltözőasztalra, majd az ágyhoz ment, és beletörölte a kezét
a takaróba és a párnába.
– Van egy hely – suttogta Ray fölé hajolva. – De nem szabad hangot
adnia. Miért sír?
– Ne – mondta Ray az álláig húzva a takarót. – Ne bántsa magát.
 25

Az amerikaiak terepjárón érkeztek Palermóból. Jövetelükről a

Sant’Attilióban állomásozó briteket a feljebbvalóik értesítették Messinából.
Samuels bevezetett három férfit, Kelly őrnagyot, a beosztottját és a helyi
kapcsolattartót. Kelly levette a sapkáját, hogy megtörölje a homlokát,
felfedve sötétvörös haját, Willnek egy ír szettert juttatva eszébe. Erre Will
kutyákon kezdett gondolkodni, a fekete labradoron, Teddyn. Hogy megy
vajon a sora otthon?
– Jó napot, uraim – mondta Kelly őrnagy.
Kerek szemüveget viselt. Sápadt bőrére vörös foltokat rajzolt a hőség.
Amerikai baritonja ellenére Kelly őrnagy egyértelműen ír volt, szülei vagy
nagyszülei nyilván bevándorlók voltak. Újabb amerikai, aki eljátssza, hogy
amerikai. Angolként Will az álca alá látott. A beosztott az ápolt, egészséges
amerikai típus volt, szögletes fej, szőke szemöldök, alatta kék szem, ami az
őrnagyra szegeződött, próbálva előre kitalálni, mire van szüksége. A
harmadik volt a helyi lakos, nagydarab, középkorú, lapátkezű férfi, lassú,
megfontolt mozgású.
– Parancsoljanak – mondta Will, és bevezette őket a szobába, ahol már
előkészítettek egy asztalt poharakkal, lapokkal, hamutálakkal, és ahol a
helyi rendőrkapitány várt Whelan őrmester társaságában, akit a londoni
rendőrség küldött. A szicíliai férfi szemöldökét felvonva vette szemügyre a
környezetet. Megérintette a festett falakat és az ajtó gombját.
– Nem tartom fel soká – mondta Kelly őrnagy, ahogy leült. – Uraim. – A
rendőrök felé biccentett. – Nyilván mindannyiunknak rengeteget kell
dolgoznunk, hogy talpra állítsuk Szicíliát. Azért jöttem, hogy bemutassam
maguknak Albanese urat, aki hosszú idő után tér vissza Szicíliára.
Antifasiszta álláspontja miatt úgy húsz éve a szabadság földjére kényszerült
menekülni.
– Örvendek – mondta Will.
Kelly őrnagy a közbeszólástól meglepetten felnézett.
– Remek, remek. Ismerkedjenek össze – mondta, és folytatta. – Albanese
úr óriási segítséget nyújtott, hasznos információkkal látott el minket.
Természetesen remek kapcsolatokkal rendelkezik itt, a családja révén,
satöbbi, és a hosszú távolléte ellenére segítségükre lehet a
fasisztátlanításban. – Kelly őrnagy füttyentett. – Nem semmi egy szó. Járna
egy ital az embernek, mielőtt nekifut.
– Hogyne – mondta Will, és arra gondolt, hogy Kelly ír lévén bizonyára
örülne egy ilyen szabálynak.
Albanese egyszer csak megszólalt.
– Hé. Van cigarettája?
– Ó, hogyne. – Will a zsebeit paskolgatta. – Valahol van pár.
– Tessék. – Samuels áthajolt az asztalon, és felkínálta nyitott dobozát,
cigaretták meredtek Albanese felé.
– Köszönöm. – A szicíliai ezek után elfogadta a tüzet, amit Kelly
beosztottja kínált fel. – Maga olasz? – kérdezte Albanese.
– Én? – Samuels magára bökött. – Nem. Nem, londoni vagyok.
– Úgy fest, hogy akár olasz is lehetne.
– Zsidó – adta meg Will a magyarázatot.
– Tényleg?
Samuels bólintott.
– Ismertem zsidókat New Yorkban. Eszes fickók. Vannak ott rokonai?
– Azt hiszem, van néhány. Anyám bátyja oda vándorolt. Nem nagyon
hallunk felőlük.
– Utazzon oda, keresse meg. A család, tudja. És talán még meg is tetszik
magának.
– Talán egy nap sort kerítek rá. A többiek, akik nem Angliában vannak,
Lengyelországban élnek. Őket is szeretném majd felkeresni.
– Szóval – szólt közbe Will. – Itt él? Sant’Attilióban?
De Albanese még nem végzett.
– Zsidó pasas csinálta ezt az öltönyt.
Will ezen elvigyorodott.
– Nagyon szép öltöny.
– A legjobb.
– Szóval itt él Sant’Attilióban? – kérdezte megint Will.
– Itt. A feleségem. A családom.
– Vagyis kéznél lesz. – Albanese nem felelt. – A közelben lesz.
Albanese kifújta a füstöt, és cigarettája hegyét formálgatta a hamutál
üvegén.
 – Amire csak szüksége van. Sok fasiszta úgy fog tenni, mintha nem
csináltak volna semmit. És maga nem fogja tudni, ki ártatlan, ki bűnös. De
én segíthetek. Körbe tudom vezetni, segítek barátokat szerezni, hogy otthon
érezze magát.
– Engedje meg, hogy bemutassam…
– Megengedem. Engedély megadva – vágott a szavába Albanese, és
mosolyogva szétnézett a társaságon, mulattatja-e őket a vicce.
– Ez itt Whelan őrmester. A londoni rendőrségtől jött, hogy segítsen
újrateremteni a törvényes rendet. Ez meg Michele Greco kapitány a helyi
rendőrségtől. Találkoztak már?
– Nem, szerintem nem.
– Nem, nem találkoztunk. – Greco fészkelődve felegyenesedett ültében.
Albanese mondott neki valamit olaszul, és a két férfi váltott néhány szót,
de túl gyorsan ahhoz, hogy Will értse. A nyelv dallamának emelkedése és
ereszkedése a hang libikókáját hozta létre. Utána Albanese angolra váltott.
– Remekül fogunk együtt dolgozni. Greco ért engem. Tudja, hogy
tisztelet övez. – Albanese ezt lefordította Grecónak, aki a homlokát
ráncolva feje billentésével megerősítette a kijelentést.
– Pontosan ezt akartam hallani – jelentette be Kelly őrnagy. – És ezzel én
visszatérek Palermóba. Uraim.
Odakint Cirò feltartóztatta az amerikaiakat kérdésekkel, amikre tudta a
választ, csak az kellett, hogy lássák őket együtt. Az új kalapjában volt.
Kezet fogott velük, tanácsot adott nekik. A fiatalabbnak megpaskolta a
vállát. Az út túloldalán három fiatal fiú ült karba tett kézzel. Míg a terepjáró
elzötyögött, Cirò magához hívta a fiúkat. Lezser mozdulatokkal
átbattyogtak, nem mutattak túl nagy érdeklődést, de Cirò látta a leplezett
sietséget, a buzgalmat; mint a macskák etetéskor.
– Nézzétek, láttatok már ilyet? – Cirò kihúzott a zsebéből néhány
amerikai pénzérmét. – Amerikai, az USA-ból. Kéritek? Megkaphatjátok.
Nekem nagyon sok van.
Cirò felsétált a térre, elment a templom és Tinu mellett, és felkaptatott a
keskeny utcán a gondos szimmetriával kiteregetett, száradó ruhák alatt –
zoknik, alsóneműk, trikók, ingek, hálóingek, megint ingek, trikók,
alsóneműk és zoknik – a házig, ahol most lakott.
Megtalálta Teresát, és csókot nyomott hátul a nyakára. Teresa elnehezült
az ölelésében.
 – Nem viselhetsz sokáig feketét. Még egy hét. Az emberek meg fogják
érteni. Ez most más, mert én visszajöttem.
Teresa nem mondott semmit.
– Emlékszel az esküvőnk napjára? – kérdezte Cirò.
– Igen. Persze.
Cirò elnézett a nő feje fölött, felidézte az emléket.
– Hol van a fénykép? Megvan még?
– Megvan. Eltettem.
– Hát vedd elő. Kirakjuk. Veszek új keretet. Nem is tudod, mennyit jelent
nekem. Nem tudod, mennyire örülök, hogy visszajöhettem, még ha csak
félúton járunk is. Minden olyan lesz, mint régen.
– Fiatalnak tűnsz, amikor örülsz – mondta Teresa. – Úgy nézel ki, mint
régen.
– Úgy is érzem magam, mint régen. Hol van Mattia? Beszélni szeretnék
vele.
– Nem tudom. A szobájukban, gondolom.
Cirò megmászta a keskeny lépcsőt, és benyitott a szobába, ahol két
matrac volt a földön, és ott találta a három félmeztelen gyereket, akiknek
meg volt tiltva, hogy ilyen kevés idővel az apjuk halála után az utcán
játsszanak.
Bunyóztak, birkóztak, egy alom hatását keltették.
– Hol van Mattia?
A legnagyobb, egy kilenc körüli fiú azt felelte:
– Nem tudom.
– Dehogynem.
– De nem.
– Hol van? – Cirò tett egy lépést a fiú felé.
– Elment.
– Vagyis tudod. Menj, hívd haza. Indulj!
A fiú elfurakodott mellette, majd csupasz talpa dobolt a lépcsőn.
Cirò ránézett a két ottmaradt gyerekre.
– Ki kér egy kis aprót?
– Én!
– Én!
Cirò elővett egy pénzérmét a zsebéből, és felpöckölte forogva a
levegőbe. Otthagyta őket, hadd verekedjenek meg érte.
 Egy fiatal fiú állt a ház ajtajában. Duzzogva várt, fél karral támasztotta az
ajtókeretet.
– Nézzenek oda – mondta Cirò. – Erős vagy. Micsoda kar. Mint Jack
Dempseyé. Nevezzelek Jacknek?
– Mindegy.
– Minek hívjalak?
– Semminek. Mindegy.
– Komolyan? Akár Ágybaszarónak is? Kutyulinak? Mindegy, mindegy.
Annak hívlak, aminek akarlak.
– Nem érdekel. Mit akar tőlem?
Cirò odament a fiúhoz, és megragadta a vállát. Addig markolta, míg
Mattia fel nem nézett.
– Tudom, mi maga.
– Nem tudsz semmit, Jack. Gyerek vagy. Anyád férje vagyok. Az
vagyok. Az apád. Segíteni akarok neked.
Cirò eleresztette Mattiát, aki ment, és leült a tűzhely melletti hokedlire.
– Sajnálom, ami az apáddal történt. – A fiú Ciròra villantotta sötét
szemét, ádáz tekintet a szép szempillák mögött. – És tudod, bár balesetben
halt meg, olyan, mintha háborúban esett volna el. Így gondolj rá. A szemét
fasiszták ölték meg.
– Tudom, mi ölte meg.
– Tudom, hogy tudod. Háborús hős volt. Szicíliáért halt meg. Légy rá
nagyon büszke.
Mattia előregörnyedve ült, kezét a combja alá dugta.
– Szicíliáért meghalni. Most már jobban fognak menni a dolgok. Mind
ezt akarjuk. A barátaim és én, Szicília javát akarjuk. Még nem tudod. Nem
nagyon régen engedtek be minket. Ez is egy élet, Mattia, a megélhetés
módja. Lehetne a tied is. Tulajdonképpen, tudod, mid lehetne?
– Mim?
– Valamid, amit Palermóból hoztam neked.
– Nekem?
– Persze.
Cirò kiment a helyiségből. Amikor visszajött, a tenyerén hordozott
valamit: egy bontatlan tábla csokoládét. A barna papír és az ezüstfólia
érintetlenek voltak.
– Tessék.
Mattia elvette tőle, és csak bámulta.
 – Az egész az enyém?
– Az egész. Tudok még szerezni bőven.
– Mikor?
– Hogyhogy mikor? Bármikor. Ha kérsz, edd meg.
– Most?
– Jézusom, ha kéred. Mit nem értesz ezen?
Mattia óvatosan lefejtette a csomagolópapírt, szakítás nélkül nyitotta fel a
ragasztás mentén, aztán letépte a fóliát, letört három kockát, és bekapta. A
mámorítóan édes íz, ahogy a csoki lassan sűrű péppé olvadt, bevonva a
fogát és a nyelvét. Lehunyta, majd kinyitotta a szemét. Rágott, szorosan
visszahajtogatta a csomagolást, hogy takarosan fessen, mint egy vasalt ing.
Add oda az anyádnak. Ő majd eldugja a kis patkányok elől. Aztán gyere
velem. Mutatok valamit.
Mattia bólintott, majd madár módjára nyelt, lebucskáztatva és
megemelve a fejét.
Kiléptek a korai szürkületbe, az épületek falai ragyogtak, az égbolt
rózsaszínbe hajlott, és fecskék köröztek sebesen, rikácsolva a templom
körül. Cirò levezette a fiút balra, ki Sant’Attilióból, el mások mellett az
utcán. Albanese üdvözölt egy bácsikát a Battista családból. Az öregúr
tűnődve, reménykedve nézte. Cirò ment tovább. A Battista család és az
Albanese család barátok voltak. Biztos azon tűnődött, vajon igaz-e a hír,
visszatér-e a régi világ.
Mattia a csoki után nagyon ébernek érezte magát. Az esti szellő
bizsergette a bőrét. Szívesen futott volna, de ehelyett csak gyalogolt a
lerázhatatlan férfi mellett. A herceg háza felé tartottak. Amikor elérték
Angilù Cassini házát, Cirò azt mondta: – Várj!
– Igen?
– Pszt. Látod ezt a házat?
– Igen.
– Tudod, ki lakik itt?
– Angilù Cassini.
– Angilù Cassini? Angilù? Egy egyszerű kis pásztor volt, amikor
elmentem, kint a hegyek között baszta a kecskéit. Angilù Cassini?
– Igen. A hercegnek dolgozik, a birtokon. Mindent ő csinál.
– Tényleg? Jó fiú vagy. Nekem kéne dolgoznod, komolyan. Mi ketten,
együtt. Mint egy articsóka két levele. Szeretnéd?
 Mindketten hallgattak. Cirò végignézett a bejárathoz vezető olajfasoron.
Mattiának furcsa érzés volt ez a leselkedés. Úgy érezte, valami készül.
Minél tovább hallgattak, annál inkább elfogta ez az érzés. Albanese végül
megszólalt.
– Van gyereke?
– Három lánya.
– Fia nincs? Nem lep meg. Valószínűleg egyik sem az övé. Ismered a
lányokat?
– Persze.
– Hé, ugye nem? Jack, azt ne mondd, hogy már…? Azok az ártatlan
lányok. – Cirò nevetett Mattia fájdalmas grimaszát látva. – Csak viccelek.
Tudod, ki lakott itt?
– Ki?
– Én. Én és az anyád. Itt laktunk, amikor összeházasodtunk. Én voltam itt
a földesúr. Nem tudtad? Nagy, ugye?
– Nagy.
– Ezek a fák. Olajat készítettem ezekből a bogyókból. Az én házam volt.
Amíg nem jöttek a fasiszták. A mi házunk. Szeretnél itt élni? Szeretnéd, ha
lenne saját szobád?
– Nagy.
– És ha én találkozom Krisztussal valahol, az egész ház a tied lesz. Te
vagy a legidősebb. A tied és a feleségedé.
 26

A kutya ugatni kezdett, kint hallhatott valamit. Cesare mindig hármasával

ugatott, mély hallgatásokkal megszakítva. Cesarét hallva Sal kutyája is
rákezdett kétszáz méterrel arrébb. Különálló, rekedt vakkantásaival
válaszolt, olyan volt, mint a rémült köhögés. Közös erővel felizgattak
különböző távolságokra lévő kutyákat, és addig folyt a paranoia és
kakaskodás hangzavara, amíg a fáradtságtól lassan ellazultak és
elcsendesedtek.
Angilù nem szerette ezt a kakofóniát. Fenyegető lett tőle az éjszaka,
tudatosította benne a kinti teret, amikor csak ülni akart egyetlen lámpa
fénykörében a családjával és levest enni. Angilùnak túl sok mindenre kellett
gondolnia.
A háború vége rosszabb volt, mint a harcok. A harc elől el lehetett
rejtőzni, és az ember tudta, hogy véget fog érni. Most meg Cirò Albanese
visszatért. Végleg. Ezt mindenki tudta. És ha Albanese visszatért, Angilù
mindent elveszíthet. Veszélybe került az élet a birtokon. Angilù és a herceg
oldalán volt a jog, ők voltak a jók, legalábbis a józanok, de mi ez
Albanesével, a barátaival és a régi, rossz törvénnyel szemben? Mielőbb
beszélnie kell az angolokkal, elmagyarázni, hogy ő már húsz éve itt lakik,
az ingatlan a herceg tulajdona, és Angilù az ő akaratából él ott. Angilùnak
beletelt némi időbe, mire otthon érezte magát a házban. Eleinte túl nagy
volt neki és a feleségének. Behúzódtak a sarkokba. Összebújtak. Csak akkor
kezdték belakni a házat, amikor végre gyerekeik születtek, miután hosszú
éveken át már fel is adták a reményt. Megszületett Anna, rikoltozásával
betöltötte az egész teret, és életben maradt, és a ház immár az övék volt.
Mindig is az övék volt, persze. A herceg nekik adta.
Az angolokkal meg kell értetni, hogyan működik a rendszer. És a
parasztokat is meg kell előznie, előbb kell beszélnie a szövetségesekkel.
Nyilván lesznek fantáziadús követelések a földet illetően. A Santangeli
család rettenetes volt ezen a téren.
Angilù reggel belovagolt Sant’Attilióba, mivel eljutott már a
méltóságnak és a presztízsnek erre a fokára. Gyerekkorában csak a herceget
és a csőszeit lehetett lóháton látni. Azoknál a hórihorgas, libériás férfiaknál
nem volt magasabb lény a világon. Mindenki más öszvérháton közlekedett,
vagy kényelmetlenül zötykölődött szamáron, megfeszítve a lábát, hogy a
talpa ne súrolja a talajt.
Sant’Attilióban Angilùt felismerték. Ahogy megemelte a kalapját, és
lepillantott rájuk, mintha észrevett volna valamit a tekintetükben. Mint akik
mondani szeretnének valamit, de nem tehetik, mint akiknek valami van a
bögyükben. Angilù ezt vélte látni, de nagyon izgága volt, izgett-mozgott a
nyergében, hogy mindenkit szemügyre vegyen. Megpillantotta Luca
Battistát, és megkérdezte, hol vannak a szövetségesek. Luca azt felelte,
természetesen a városházán.
Angilù a városházánál lepattant a lóról, páros lábra érkezett. Ami okozott
némi fájdalmat. Öregedett már. És a sietségében nem is tökéletesen helyezte
a lábát, néhány lépést bukdácsolt előre. Kikötötte a lovát egy korláthoz, és
bement.
Egy íróasztalnál ülő egyenruhás férfi felnézett. Angilù végigmérte
fényes, fésült haját és csupasz, rózsaszín térdét, ami az íróasztal alatt mintha
nem is hozzá tartozott volna, hanem valaki máshoz. Az angol rövidnadrágot
viselt, mint egy kisgyerek.
– Jó reggelt, segíthetek? Ha az egészségügyis tiszteket keresi, akkor attól
tartok, ők még egy-két napig nem futnak be.
Angilù olaszul felelt.
– Nem beszél olaszul? Én nem beszélek angolul, és nem fogom tudni
megértetni magával, amit szeretnék, ha nem beszél olaszul.
– Sajnos ennél jóval lassabban kell beszélnie, ha azt akarja, hogy
megértsem.
– Azt kérdeztem, beszél-e olaszul. Beszélnem kell a házamról és a régi
földesúrról. Magammal kellett volna hoznom a herceget.
– Azt mondta, „herceg”? Van itt egy helyi herceg, ugye? Nézze,
maradjon itt, kerítek valakit, aki segíthet. Az újságot teljesen jól elolvasom,
de ahogy maga beszél, az nem olyan, mint az újság. Ne mozduljon.
Angilù nézte, ahogy a férfi felkel, és kimegy, a lába csupasz és vörös
volt, mint egy tyúké. Amikor visszajött, hozott magával valakit. Amikor
Angilù elismételte a mondandóját, bevezették őt egy szobába, ahol állt egy
asztal. A két férfit Trevissnek és Workának hívták. Angilù lassan
elmagyarázta a helyzetét. Valahányszor egyértelműen megértették őt,
Angilù azt mondta, „igen”, és öklével rávert az asztalra.
 Kérdezték őt Adriano hercegről, és leírtak ezt-azt abból, ami elhangzott,
tollak köröztek a lapon, Angilù gondolatainak örvényei, amik immár
felfoghatatlanná váltak a számára. A számokat ismerte, és felismert egyes
neveket az alakjuk alapján, de nem tudott olvasni. Miután végeztek,
felálltak, kezet fogtak Angilùval, és az ajtóhoz kísérték őt. Kíváncsiak
voltak a lovára, kijöttek megpaskolni a nyakát, miközben Angilù felszállt
rá. Integettek neki, ahogy ellovagolt.
– Ez kissé ízléstelen volt, nem? – mondta Will Travisnek.
– Szerintem én itt nem bízom senkiben.
– Szóval, ha ő akkor kapta a házát, amikor az előző lakót elűzték a
fasiszták, akkor nem ő az, aki elorzott birtokhoz ragaszkodik? Szóval
bizonyos értelemben bejött ide, és fasisztának vallotta magát.
– Lehet. Bár nekem ez kicsit túlzás.
– Lehet akár Albanese is, persze. Akit elűztek.
– A lova viszont szép volt. Mutatós állat.
– Ezt a Cassinit említették valamilyen feljelentésben? Megkérdezem
Albanesét, és beszélek a rendőrökkel. És talán el kéne mennünk
meglátogatni ezt a herceget.
 27

Ray négykézláb végignézte a padlás minden egyes centijét, lekukkantva a

padlódeszkák közötti résekbe, látja-e drótnak vagy valamilyen készüléknek
a nyomát. Hatalmas helyiség volt, egy lakóház teljes emeletének a területe
válaszfalak nélkül. Az üresség gigászi tárolója. Rayt rettenettel töltötte el ez
a végtelen tér. Egyes részei mindig elképzelhetetlenül távol voltak tőle.
Órákba telt a keresgélés. Az egyik falnál volt néhány doboz, néhány régi
festmény, egy asztal és egy hintaló. Először ezeket vette szemügyre. Ezek
voltak a legfélelmetesebbek. Tátott szájjal mászott körülöttük, a veríték
csípte a szemét. Reszkető kézzel benyúlt a dobozokba, de csak szöveteket
talált. A festmények régi szenteket és tájakat ábrázoltak. Egyszer feljajdult,
azt hitte, mindennek vége, de aztán rájött, hogy a drót, amit a kezében tart, a
képek felakasztását szolgálja.
Aztán jöttek a falak. Térden állva, oldalazva tapogatta ujjhegyeivel a
vakolatot. Voltak repedések itt-ott. Nem tűntek szándékosnak. Az egyik
oldalon Ray érezte a nap áttüremkedő melegét, a fa és a kő közvetítette a hő
lassú lüktetését. Azon az oldalon egy ponton történt valami. Kaparászást
hallott, közelebb hajolt. Csend. Utána reccsenés, és felcsendült egy éles
rikoltás. Madárfészek. Emlékezett erre a hangra még otthonról. Vasúti hidak
alatt járva a mocskos, fémes sötétben néha lehetett hallani, ahogy
galambfiókák visítva kérik az élelmet. A felnőtt madár elrepült, mire a
visítás abbamaradt.
Volt két pici ablak. Ray a földön fekve nézett ki az egyiken egy
díszkertre, ahol hátborzongató fehér szobrok álltak helyzetükben
megdermedve, mutatva az ég felé vagy lustán támaszkodva, amikor
hallotta, hogy valaki jön fel a lépcsőn a kis ajtóhoz. Ray felpattant, és
rohant, hogy az ajtó mellé álljon. Ahogy nyílt az ajtó, Ray elkapta, és földre
teperte az illetőt. Alkarját a torkára szorítva kiáltott.
– Ki a franc maga? Ki a franc maga?
Egy halálra vált nőt látott maga alatt, ugyanazt, aki megvágta magát a
szeme láttára, és felhozta őt ide. Vonaglott, rángatózott, próbálta megemelni
a fejét. Miután Ray eleresztette, a sarkán és a kezén gyorsan elhátrált.
 – Maga őrült – mondta. – Maradjon csendben.
Felnevetett, összerezzent, megérintette az ajkát, hogy vérzik-e. Csöngött
a füle. Annyira megrázta őt a támadás és a férfi testének a közelsége, a
puszta ereje. Az derült ki belőle a számára, hogy ez a férfi élni akar.
Káromkodott, mint az apja, megidézve az összes szentet, hogy segítsenek
rajta. A nő szeme elkerekedett.
– Olaszul beszél. Most amerikai vagy olasz? Ha bujkáló fasiszta, az
gond.
– Nem vagyok fasiszta. Az ég szerelmére. Fasiszta végképp nem vagyok.
Amerikai vagyok.
– Csöndben kell maradnia. Nagy a ház. De itt kell maradnia, hogy senki
ne hallja meg. Nem mehet az ablakok közelébe.
– Meg kell győződnöm róla, hogy biztonságos.
– Persze, hogy biztonságos.
– És ne jöjjön be figyelmeztetés nélkül.
– Hogyan tudnám figyelmeztetni? És miért beszél olaszul?
– Olasz vagyok. Mármint a szüleim olaszok, déliek. Én már odaát
születtem.
– Értem.
– Raimundo Marfione. De Ray vagyok. Mindenki Raynek szólít.
– Jól van, Ray. Nem baj, ha angolul beszélek, de olaszt keverek bele, ha
nem jut eszembe a szó?
– Dehogy.
– Remek. Megkérhetem, hogy maradjon azon az oldalon, ahol a dobozok
vannak? Egy kicsit el kell mennem.
Felállt, és remegő kezével lesimította a haját. Leporolta hátul a ruháját.
– Tiszta kosz lettem maga miatt. Ha az apám látta volna, hogy így ér
hozzám, megkorbácsoltatná.
– Az mi?
– Tudja, verés – mondta a nő angolul. – Mint egy lovat.
– Ja, korbács. Bocsánat.
– Csak maradjon csöndben.
A nő kiment a kis faajtón, és Ray hanyatt feküdt ott, ahol eddig ült. Még
mindig érezte a nő jelenlétét, ahogy felkavarta a levegőt. Felnézett, és
fagerendákat látott. Ezekre eddig hogy nem gondolt? Mindet ellenőriznie
kell.
 28

Luisa visszaereszkedett a házba, és éppen a padlásra bezárt agresszión és

kétségbeesésen tűnődött, amikor a folyosóra ráfordulva Grazianát
pillantotta meg. Az idős asszony lefelé meredt.
– Mennyit tud? – kérdezte Luisa.
– Parancsol, kisasszony?
– Mennyit tud?
– Nem tudom, mire gondol.
– Szerintem tudja.
– Sajnálom, kisasszony. Nem tudom. Sok mindent nem tudok. Isten
engem úgy segéljen.
– Az jó.
– És nem is akarom tudni.
– Még jobb.
Luisa elment mellette. Gyerekkorában a nagy oszlopos előcsarnokot a
márványlépcsővel óriási szájnak látta, egy oroszlán állkapcsának. Amikor
elhagyta a házat, mintha az oroszlán köpte volna ki. Amikor visszajött,
lenyelte őt. Alattomos egy oroszlán volt; úgy csinált, mint ami ott sincs,
mintha minden normális lenne, ez csak egy terem, néhány lépcső, magas,
festett mennyezet, de Luisa tudta, hogy ott van. Érezte, ahogy alakot ölt
körülötte.
Sokáig nem is gondolt az oroszlánra, vagy talán tudat alatt végig az
eszében volt, és magától értetődőnek vette, a házhoz tartozott. Ma, ahogy
kiszaladt, észrevette, és eszébe jutott. Az udvar túloldalán az apja
támaszkodott a botjára. Pipázott, házon kívül a dohányzásnak ezt a módját
szerette, és elmélyülten társalgott Angilùval. Luisa intett nekik, és maga elé
suttogott:
– Csak maradj ott, ne kérdezz semmit.
Az apja ünnepélyes tisztelgésre emelte a kezét, és kihúzta magát, amikor
látta a lányát elsietni.
Az istállóban Luisa Ezióhoz lépett, tenyerével csitítgatta, mormolt neki,
óvatosan felhívta a figyelmét a jelenlétére. Ezio oldalra húzódott húgyszagú
szalmáján. Luisa feltette a nyerget. A kantár láttán Ezio újra és újra hátrált,
nyihogott. A nyaka egyetlen hosszú izomköteggé vált. Megvetően
feltartotta a fejét. Luisa perceken át próbálta őt tőrbe csalni, a karja már
sajgott, olyan sokáig tartotta a magasba, az ujjai egyre ügyetlenebbek lettek.
De nem adta fel, és az egyik nekifutásnál elkapta az ostoba lovat, és Ezio
tudta, hogy legyőzték. Engedte, hogy betegyék a zablát hosszú sárga fogai
és rángó sötét ajka közé.
Luisa csősz nélkül kivezette őt, nem szólt senkinek. Mivel mindig egy
csősz kezét használva baknak szállt fel a nyeregbe, most küzdött egy
darabig, szitkozódva lendült felfelé, Eziónak kellemetlenséget okozva
lehúzta oldalra a ló fejét. Amikor már a nyeregben ült, és megtalálta
mindkét kengyelt, gyorsan ellovagolt, maga mögött hagyva ezt a
méltóságán aluli tusakodást.

A ház ajtajában összefutott az apjával.

– Tudom, tudom – mondta előre. – Siettem. Ki kellett jutnom.
Ha tudod, nem fog többet megtörténni. Ki tudja, ki vagy mi van odakint
mostanság. Érted? Luisa, igazán nem vagyok gyakran szigorú veled. –
Luisa fintorogva a földet nézte. – Valami mást is akartam kérdezni. Tudsz
bármit egy amerikai katonáról, hogy idejött volna? A kertész azt mondta,
mintha látta volna bejönni a házba a minap.
– Nem. Nem láttam senkit. Talán eltévedt. Biztos tovább bóklászott.
Luisa szíve ugyan összeszorult, mégis örült az apja kérdésének. Most
már kapott egy választ, és ha az ember elhisz egy történetet, nem keresgél
további alternatívákat. A hihetetlen valóságra gyanakodna az apja a
legkevésbé. Az ollós balesetet is elhitte. Luisa lenézett a kezére, és
behajlította az ujjait. A bekötözött seb néma maradt.
 29

Rövid szakaszokban aludt, bár próbált ébren maradni. A németek

lövészárka megtelt vérrel. A vér túlcsordult, és felé hömpölygött a talajon.
Ha hozzáér, ő is meghal. Hirtelen robbanások kivetették őt az álomból,
kiröpítették a halál torkából a padlóra, ahol aztán gyorsan ellenőrizhette,
egyben van-e a teste, tényleg életben van-e még.
Majdnem teljes volt a sötétség. A két kis ablakot épphogy ki lehetett
venni a falban, simább, folyékonyabb fekete volt ott a felület. Ha elmászik
az egyikhez, talán láthat csillagokat vagy lámpákat.
Nem mozdult. Csak feküdt, és az anyjára, apjára, bátyjára és nővérére
gondolt a kis lakásban, semmit nem tudnak róla. Olyan messze voltak.
Mintha mind egy apró, sötét dobozban lettek volna a hatalmas űrben. És
George valahol még odakint volt. Ray agya kihagyott, majd visszakapcsolt.
Fülelt, hall-e csatazajt.
Végül a hajnal kék fénye belengte a nagy, üres padlásteret. Ray azon
kapta magát, hogy a hintalovat bámulja. Faragott fából készült. Négy
faragott patája két görbe talpon állt, hogy egy gyerek hintázhasson rajta.
Igyekeztek, hogy élethű legyen. Faragtak neki orrlyukat meg kapafogakat,
szemeket, és kifaragták egyik-másik izmát. A lába élethű volt, főleg hátul:
az a nagy, kerek rész, ami olyan, mint egy csirkecomb. Nyereg is volt rajta.
Sok óra munkája volt benne. Látszott rajta. Kezek formálták órákon át,
farigcsálták vésővel meg még ki tudja mivel, hogy az alak előtűnjön a nyers
fából, egy egyértelmű lóalak, ami pont a megfelelő helyen állt a kis
talpakon, hogy tudjon oda-vissza hintázni, de ne boruljon fel. Lenyűgöző
mértékű fáradozást öltek bele. A bundáját vagy prémjét, vagy mi a fasznak
hívják a lószőrt, rápingálták. A fogakat másmilyen színűre festették.
Akárcsak az orrlyuk belsejét. Ennyi erőfeszítés csak azért, hogy készítsenek
egy műlovat egy gyereknek, és az aztán ráüljön és oda-vissza dülöngéljen
rajta. Hintaló. A nevéből kiderül, mire való. Valójában semmi szükség nem
volt rá, de elkészült, hogy egy gyerek eljátszhassa, lovon ül. Mert a
gyerekeknek tudniuk kell a lovakról. A gyerekeknek sok mindent meg kell
tanulniuk. Mert nem tudnak semmit. Egyesével kell mindent megismerniük,
egymás után, többek között a lovakat. És kellemes oda-vissza ringani,
kellemes mozgás. Móka, játék. A gyereket jó érzéssel tölti el a ringatózás,
ezért öltek ennyi órát egy kis hintaló kifaragásába és befestésébe. Ray
gyereknek érezte magát, ült a lovon, előre és hátra dőlt, előrezuhant,
hátracsúszott, fűzős cipőbe bújtatott lábfejének a súlya himbálta a lábát.
Csodás érzés volt. Ezért készült a hintaló.
Ray ezen merengve lehunyta a szemét, visszafeküdt. És a feje alatti
padlódeszka is méretre vágott fából készült. Ahogy a mennyezet és az ajtó
is. Az egész világot emberek készítették.
 30

Két férfit megöltek Portella Corvi főterén. Vadászpuska végzett felük, nagy,
tépett sebeket hagyott a golyó. Vagyis közelről lőtték le őket. A
feltételezések szerint az áldozatok egykori fasiszták voltak, és megtorlásból
lőtték le őket. Ennek ellenére ezt a fajta zűrzavart nem lehetett hagyni
elharapózni. A helyi rendőrség nyomozott az ügyben a nemrégiben érkezett
londoni tisztek felügyelete alatt, de Will a polgári ügyekért felelős tisztként
kötelességének érezte, hogy ellátogasson a városba, és feltegyen kérdéseket.
Will átsuhant a hegyek között, és az élénkítő motorozás után bizsergő
porcikákkal állt a vérfoltos utcaköveken, és kérdezte Whelan őrmestert, mit
derítettek ki eddig. Úgy tűnt, semmit. Nem voltak tanúk.
– És ez nem, hogy is mondjam, hihetetlen, tekintve, hogy egy város
főterén állunk?
– Bennem is felmerült. Egy szavukat sem hiszem. Egyik bamba digó a
másik után. A beteg anyjuknál voltak. Vagy templomban. Hallottak valami
zajt, de mire idenéztek, a támadók már eliszkoltak.
– A gyilkosok.
– A gyilkosok.
– Talán igaz. Hányan élnek ebben a városban? Nincs minden folyton
valakinek a szeme előtt.
– Talán, de az embernek van egy spurija. Nem akarnak beszélni. Feltűnt
ez magának úgy általánosságban? Ezek az emberek nem olyanok,
amilyennek az olaszokat képzeltem, az örökös mama miával meg a karjuk
lengetésével. Pokróc egy népség.
– Igen. – Will az orrán át sóhajtott, és lenézett a napon megszáradt vérre.
– Kapok erről jelentést?
– Gondolom. El tudom küldeni, ha szeretné, megsürgetem.
– Tegye azt. És a két férfi? Fasiszták?
– Semmi nem utal rá egyértelműen. Kértem, hogy pár rabot kérdezzenek
meg róluk. Azok közül, akikkel én beszéltem itt, néhány azt mondta, igen,
néhány meg vehemensen a másik álláspontot képviselte.
 – Értem. Hát, szeretném, ha valaki rács mögé kerülne emiatt. Nem
engedhetjük, hogy ilyesmi történjen az orrunk előtt. Mi vagyunk a hatóság.
A háborúnak vége.
– Teljesen egyetértek – mondta Whelan. – Nem hagyhatjuk, hogy
elszaporodjanak a vendetták. Ugyanakkor ez itt nem Anglia, ezt is
figyelembe kell venni.
– Hatalmas birodalmat vezetünk, őrmester. Szerintem nem irreális, hogy
itt is sikerüljön.
– Rendben. Tájékoztatni fogjuk.
Ahogy Will kigurult a motorjával a térről, ismerős arcot látott egy
ponyvatető árnyékában. Albanese egy kávézó asztalánál ült egy idős,
sasorrú úrral, még egy férfival és egy fiatalemberrel. Előttük álltak a
parányi csészék, amelyekből szilaj kis kávéjukat fogyasztották. Mind
cigarettázott.
– Á, üdvözlöm – mondta Will.
– Jó napot, biztos úr – felelte Albanese a New York-i kiejtésével, pont
úgy beszélt, mint a gengszterek az amerikai filmekben. – A két férfi miatt
jött ide? Rémes. Nem örülök neki. A háborúnak vége. Igazságszolgáltatást
akarok, nem piszkos melókat.
– Maradéktalanul egyetértek.
– Tudja, ki ő, biztos úr? – Cirò a hüvelykujjával bökött az öregemberre. –
ő Montebianco új polgármestere. Megkapta már az üzenetet Palermóból?
– Nem. – Will pislogott. – Nem. De biztos vár rám a helyemen, amikor
visszaérek. Akkor minden bizonnyal hamarosan látjuk egymást.
Az öregúr mintha nem értette volna. Albaneséhez hajolt, aki a fülébe
suttogott. Az öregúr megemelte a kezét üdvözlésképpen. Irigylésre méltóan
szép, barna, hajszálcsíkos öltönyt viselt, és gondosan megformált cipőjének
fényes bőrében tekervény látszott, úgy festett tőle, mint a lakozott fa.
Amikor Will odapillantott, látta a férfi sárga selyemzoknival bevont
bütykös bokáját is.
– Ez meg a fiam, Mattia.
– A fia? Amerikából? – Will nem tudta, hogy Albanese magával hozta a
fiát.
Albanese elmosolyodott, de nem mondott semmit. Elég sokáig maradt
néma ahhoz, hogy megint Will érezze, meg kell szólalnia. Albanese nem
mutatta be a harmadik férfit, aki fel sem nézett. Állát leszorítva ült,
cigarettát tartó kezének ujjbegyei a halántékát támasztották. Willnek nem
árulták el a kilétét.
– Nos, akkor találkozunk Sant’Attilióban – mondta végül Will. Zavartan
felmászott a motorjára, és berúgta. A motor kattogott, zörgött, kék füst
pöfékelt hátul, és Will a lábát megemelve elindult.
Mattia irigykedve nézte a gépet. Idősebb korában neki is lesz ilyen. Főleg
az elöl lévő üzemanyagtartály alakja tetszett neki, akár a megcsillanó
könnycsepp vagy egy darázs potroha. Fürge erőt sugárzott ez a masina.
Elképzelte magát egy fekete, kifényezett példányon. Napszemüvegben,
karórával a csuklóján üli majd meg. Az emberek már messziről hallani
fogják, ahogy jön.
Alvaro Zuffo elmesélte nekik, hogy évek óta először elment a
boszorkányhoz. A nő meg sem lepődött, amikor belépett az ajtón.
– Tudtam, hogy ma jön – mondta. – Mindvégig a tengerfenéken volt
eltemetve. Most megint szívhat levegőt.
– Mattia.
– Mi az?
– Figyelj Zuffo úrra. Tudod, ki ez az ember?
– Cirò, nem baj.
– Tudnia kell. Mattia, érted? Tiszteletet kell mutatnod.
– Jó. Azt teszem. Figyelek.
– Érti a fiú, Cirò. Tanul. A ma reggeli eseményekből is tanult, ugye,
öcskös? Érted.
– Igen. Értem. Tényleg.
 31

Ray felébredt a fekete mélységből, nem álmodott semmit. Teste minden

izma teljesen ellazult. Holtsúly volt, nehéz, mint egy szikla, rányomódott a
padlóra. E percben Ray szabad volt, lepel borult rá. A következő
másodpercben, amikor tudatosult benne a szokatlan állapot, a lepel
lerándult. Eszébe jutott mindaz, ami kiment a fejéből. A gondolatai
nekiláttak a portyázásnak. A szíve beindult.
A teste túl fáradt volt ahhoz, hogy ülésbe pattanjon, így Ray az oldalára
fordult, hogy körülnézzen. Semmi nem változott, így jó eséllyel továbbra is
biztonságban volt. A napfény az egyik ablaktól indulva égő csíkot húzott a
padlón az irányába. Belenézett, elvakította magát, és erősen leszorította a
szemét, mintha forró, olvadt fém lebegett volna odabent.
Ray pislogva felült. Még mindig itt. Hatalmas egy hely volt, és eltelt egy
egész éjszaka. Bármi történhetett volna. Lehúzta magáról a takarót,
négykézlábra állt, és elindult egy irányba, nézve, látja-e bárminek a jelét.
Volt itt valami, jutott eszébe. Hol is? Ja, az. A hintaló pózolt teljesen
mozdulatlanul festett patáin. Elindult felé, mert meg akarta érinteni a
darabosan kifaragott sörényt és lágyékának sima domborulatát. Ray hosszú
árnyéka nyúlt a ló felé. Valahányszor megemelte a kezét, az árnyék
felszökött a falra. Valahányszor letette, a keze és az árnyéka újra egymásra
talált. De hova tette az eszét? Még nem is ellenőrizte a helyiséget. Nézte
maga előtt a padlódeszkák közötti réseket, lát-e bármilyen kioldó eszközt.
Zajt hallott az ajtó felől. Lehunyt szemmel várt. Három. Kettő. Egy.
Semmi. Három. Kettő.
– Jó reggelt. – Női hang. – Mit csinál?
A nő volt, ugyanaz a nő. Ki más?
– Semmit. Semmit. Jól vagyok. Senki nem járt idefent, ugye?
– Senki. Ha valaki feljönne, arról tudna. Elég nagy gond lenne belőle.
Ray továbbra is négykézláb lelógatta a fejét, és a hóna alatti résen át
nézte a nőt. A lábfeje a napfénynyalábba került: pici cipő, fényes csatt.
– Rendben – mondta Ray. – Rendben.
 – Jól aludt? – Luisa a saját kérdését hallva a fejét csóválta annak az
abszurditásán, hogy úgy érdeklődik, mintha egy házi mulatság vendégét
kérdezné.
– Nem rosszul. Felébredtem.
– Üljön már le.
– Rendben. Rendben. Ülök. – Ray utasította az izmait, hogy
mozduljanak, eresszenek ki. Eleinte nem voltak hajlandók, de aztán
lavinaszerűen megadták magukat. Ray elhelyezkedett a falnál ott, ahol a
madárfészek volt, a térdét felhúzta. Megdörzsölte az arcát, felnyögött,
nagyra nyitotta a szemét.
– Szóval ki maga?
– Hogy én ki vagyok? Luisának hívnak.
– Luisa. Luisa. – Ray eltűnődött egy percre. – Jól van, de ez csak egy
név. Úgy értem, ki maga? Hol vagyok?
– A házamban, apám házában. Adriano hercegében.
– Adriano herceg?
– Igen.
– Mármint, ő herceg?
– Igen.
– És maga mi?
– Hercegnő.
– Most szívat. Nem mondja komolyan.
– De, komolyan mondom. Szicíliában sok hercegnő van. Ne érezze magát
túlságosan lenyűgözve.
– Nagy ház.
– Az.
– És ketten élnek itt?
– Meg a személyzet, és néha olyanok, akik a földön dolgoznak. Szomorú
történet. Nagyon nagy ez a ház. Elmagányosodunk. De az apám jobban
szereti a nagyvárosnál.
– A nagyvárosok tudnak kellemetlenek lenni.
– Maga nagyvárosból való?
– New York-i vagyok.
– Az elég nagy város.
– Igen. Nagy.
– Az apám majd elmegy itthonról valamikor. Akkor levihetem a házba, és
kaphat még enni.
 – Rendben. Az jólesne.
– A bilit használta?
– Mi? Ja, persze. Ott van.
– Jól van, elviszem.
Luisa odament, és felvette az ágytálat, amit Ray letakart az erre a célra
kapott szalvétával. Az edény súlypontja jobbra-balra vándorolt, ahogy
Luisa haladt vele.
– Most magára hagyom – mondta.
Ahogy ment le a lépcsőn, az orrát megcsapta Ray vizeletének erős,
állatias szaga. Luisa még a saját ágytálát sem vitte ki soha. Rendkívüli érzés
volt egy idegen férfiét a kezében tartani. Kellemes megalázkodást érzett a
lelkében. Szolgáló volt. A szentek egyik cselekedetét hajtotta végre.
 32

Mattia szaladt vissza az újsággal: a herceg kocsija az imént állt meg a

városházánál. Cirò Angilùra vadászva elindult otthonról. Ma osztják az új
fizetőeszközt, és Angilù nyilván megjelenik a herceg nevében. A kocsi ott
volt, de Angilù nem; biztos már bement. Cirò nem látta őt a kis tömegben.
Zsúfolt volt a környék. Néhányan ostoba módon hoztak magukkal ezt-azt,
amit reméltek eladni egy kis plusz pénzért. Az ajtóban éppen egy férfinak
mondták, hogy nem kérik a két székét. Egy asszony állt tyúkkal a hóna
alatt, az állat hosszú, piros lába nyúlt lefelé, hogy megtámaszkodhasson
valamin, a karma a levegőt markolta. Két őr állt a kocsinál, inkább
éberségükről, mint tettre készségükről árulkodva nézelődtek. Két
gyengeelméjű páva, ami jobbra-balra rángatja a fejét. Amerikában nem
alkalmazták volna őket. Annyira ostobák voltak. Egy-kettőre ki lehetne őket
iktatni.
Cirò ledobta a csikkjét, és odament hozzájuk. Arra gondolt, eljátszadozik
az őrökkel, amíg vár, feltűnően csodálta a kocsit, ujjhegyeit végighúzta a
karosszéria domborulatain, és ezt addig folytatta, míg az egyik őr rá nem
szólt.
– Jaj, elnézést – mondta Cirò. – Maga a sofőr, ugye? Maga a pásztor
sofőrje?
Amikor Angilù kijött, és megpillantotta Ciròt, megdermedt az arca. Volt
vele egy gyerek, az egyik lánya. Cirò látta, ahogy a férfi megszorítja a
gyerek kezét. Angilù másik keze a mellzsebéhez vándorolt.
– A tárcádat keresed? – kérdezte Cirò. – Tolvajok miatt aggódsz? Hogy
elveszik tőled azt, ami nem is a tied?
Angilù egy pillanat erejéig néma maradt. Leeresztette a kezét, és az
autóra mutatott.
– Vigyáznak rám.
– Cirò elmosolyodott.
– Ez a lányod? Hallom, három lányod van, igaz?
Közelített feléjük, míg már rá tudta tenni a kezét a kislány forró, selymes
hajára. Érezte a keze alatt a haj és a bőr mozdulását, ahogy a lány feje
hátrabillent, és a gyerek az apjára nézett. Az arca fényre került, hunyorított.
Hosszú, reszketeg szempillája alatt csillogó, barna szeme foglyul ejtett pár
csepp napfényt.
– Nagyon szép lány – mondta Cirò. – Majdnem olyan, mintha élne.
 33

Az új fizetőeszköz bevezetése alkalmassá tette a pillanatot, hogy elkezdje

meglátogatni az embereket. A madár megmártja a csőrét, ha friss vizet lát.
Szépen, gyorsan. Magával vitte Mattiát is, hadd tanuljon. Lássa, mit jelent a
tisztelet, és milyen lehet az élete.
Cirò Jaconival kezdte, a szegény Jaconival, bement a boltjába, és
megvárta, míg a többi kuncsaft elmegy.
Cirònak csak rá kellett merednie az acélládikára, ahol Jaconi a pénzt
tartotta, és a férfi megértette.
Mattia figyelte ezt a néma szóváltást, nem igazán tudta követni. És
semmivel sem lett világosabb a helyzet, amikor Jaconi azt mondta:
– Nem, nem. Nem tartozom magának semmivel. Azok után, amit tettem.
– Nem értem, miről beszél – mondta Cirò.
Jaconi egy ronggyal törölgette a kezét. Habozva Mattiára nézett.
Cirò áthelyezte a testsúlyát. Mattia figyelte őt. A férfi leszívta a levegőt,
kicsit kitolta a vállát, felszegte az állát. Szótlan pózolás. Albanese csak
egyértelművé tette a jelenlétét, fitogtatta az erejét. Láthatóvá tette az
akaratát, és bármilyen döntésre is készült éppen az öreg boltos,
meggondolta magát. Jaconi még kimondatlan szavai visszacsúsztak a
torkán. A válla megereszkedett. Vastag keze kissé remegve kinyitotta a
pénzesdobozt, és kihúzott egy ropogós, új bankjegyet. Nyújtotta
Albanesének, aki elvette, és zsebre rakta.
– Tessék, Cirò – mondta Jaconi. – Kérem, tartsa a szemét a boltomon,
hogy ne legyen baj.
– Mindent el fogok követni – mondta Albanese.
Albanese Jaconinak hátat fordítva Mattiára kacsintott. Mattiát fura
érzéssel töltötte el a komótos Albanesének ez az elevensége. Ez az egész
nagyon furcsa volt.
Amikor mentek kifelé, Jaconi a fiú után kiáltott.
– Részvétem. Sajnálom, ami az apáddal történt.
Mattia nem tudta, mit feleljen. Felnézett Albanesére iránymutatásért, de a
férfi arca megkövült. Mattia tanácstalanul egy intéssel nyugtázta Jaconi
részvétnyilvánítását.
Odakint, a forró, függőleges napsütésben, Albanese azt mondta
Mattiának:
– Tanulsz. Mielőbb megszerzed a tudást, annál jobb. Ne aggódj. Minden
rendben. Minden rendben lesz.
 34

Ray nem volt hajlandó elhagyni a padlást. Nem érezte volna

biztonságosnak. Luisa törökülésben ült a földön, a kezével matatott a
teknőben, amit a szoknyája formált a combja között.
– New York milyen?
– Zsúfolt. Koszos. Tömött. – Ray eltűnődve beleszívott a cigarettába,
amit Luisa hozott neki. – Itt, a háborútól eltekintve, minden olasz, ugye?
– Szicíliai.
– Hogyne, szicíliai. New Yorkban csak néhány utca olasz. Egy utca
szicíliai. És aztán jönnek mások. A zsidók itt. A kínaiak ott.
– Nagyon érdekes lehet.
– Persze, az. Olyan… mindenki ott van. Zsúfolt, téboly. Őszintén szólva
nem távolodom el nagyon otthonról. Az ember nem tudja, milyen zűrbe
keveredik. Szóval az életem az olasz utcákon zajlik, de azért látok mást is.
Moziba járok. Szeretem a filmeket.
– Tényleg? Én nem láttam még filmeket. Palermóban egy hercegnő nem
mehet moziba. Vagy talán ma már Palermóban is más a helyzet.
Ray nem igazán figyelt.
– A hintaló a magáé? – kérdezte.
– A mi?
– A ló. A faló.
– Ja, igen. Gyerekkori játékom volt, igen.
– Gondoltam.
– Ma már igazi lovakon ülök.
– Tényleg? Mint egy cowboy.
Luisa felnevetett.
– Nem hinném. Szeretek lovagolni, szeretek kint lenni a szabadban,
élvezem a mozgást.
– De most nem teheti, ugye?
– Tessék?
– Veszélyes odakint, nagyon veszélyes. Sok a bomba. Ne menjen ki
valami ostoba lovon, az isten szerelmére.
 – Óvatos vagyok.
– Muszáj. Nagyon veszélyes.
Luisa hallgatott egy kicsit.
– Még nem mesélt, nem mondta el, mi történt magával.

Luisát ezúttal elkapta az apja, amikor éppen indult, így kénytelen volt
magával vinni egy csőszt. Abba az irányba lovagoltak, amerről minden
bizonnyal Ray érkezett, ha jobb kéz felé látta meg a házat. Szél. A fejük
fölött ringó héja. Arrébb, balra, fél tucat kecske a hátsó lábán állva hangos
szakításokkal tépte a hajtásokat egy bokorról, a nyakukat nyújtották az ágak
közé, mintha szopnának.
Amikor elérték az utat, nyugatra fordultak, és megtalálták a kiégett
teherautót. Luisa a közelébe lovagolt, nézte a felhólyagosodott festéket, a
felrobbant gumikat. Annyira néma volt, hogy csendet teremtett a
szélzúgáson belül. Mintha a tengerfenéken pihent volna. A felcsapó lángok,
a menekülő emberek, a levegőben oldalára forduló teherautó, mindez akár
évszázadokkal ezelőtt is történhetett volna, amikor a rómaiak harcoltak itt,
vagy az arabok, vagy a föníciaiak. Ezio elrántotta a fejét, amikor a fémszag
megcsapta az orrát.
Luisa belerúgott a sarkával, és a ló előrelépett. Volt egy kis kráter úgy
húsz méterre. Luisa lassan felfogta, mit néz éppen, egy ember testrészei
voltak elszórva. Egy test értelmezhetetlen térközökkel. Kilátszó, hosszúkás
csontok és egy törzs a pici, megégett, durcás fejjel. A szemüregek üresek
voltak. A légyzümmögés összemosódott a zűrzavar zajával a fejében. Luisa
tüdeje visszautasította a levegőt. A hercegnő megrángatta a gyeplőt, és Ezio
megfordult. Luisa egyre csak rugdalta őt.
Amikor hazaért, felszaladt a szobájába, és a mosdóállványon lévő kancsó
vizet a fejére zúdította, a hideg a feje búbjára csapódott, onnan folyt a
nyakára, homlokára. Bámult a kancsóba, és lélegzett. Meglátta saját tátott
száját a tükörben. A bőre feszes és sárga volt. A szeme kifejezéstelen. Nem
akart a saját szemébe nézni, nem akarta viszonozni saját tekintetét.
Lelapította a haját a fejére, és felment a padlásra, fülelt, hall-e bárki mást.
Kinyitotta az ajtót, és megint négykézláb találta az amerikait.
 35

– Te jószagú úristen. Ez valami dögunalom.

Will a könyvével a combjára csapva kilépett a szabadba, ahol Samuels és
Travis kártyázott egy rozsdás asztalnál. Az alkonyi fényben a szedett-vedett
kert lilában és citromszürkében úszott, de már nem sokáig. A színek
változtak, fellángoltak, kifakultak.
– Neked is oszthatunk, ha szeretnéd.
– Nem, kösz.
Will leült egy kis kőpadra a fal mellett. A háta mögötti téglák
kieresztették a nap során eltárolt hőt, a lanyhuló napsütés nagyon
kellemesen áradt a nyakára és a vállára. Will lehunyta a szemét, ellazult.
A kártyák suhogása. Travis hangja.
– Haha! Gyertek, érmécskék, anyucihoz.
A szellő hőmérséklete és sebessége jobb nem is lehetett volna, ahogy
simította Will bőrét. Will kinyitotta a szemét, és a tündöklő kertet látta, egy
fehér pillangó bolyongott lila virágok körül. Csodálatos könnyedség töltötte
őt el. Valami történt, a meleg, a fény, a hangok. Minden kiváló volt. Minden
egybefolyt. És mintha valami más szökkent volna szárba ebből az
összhangból. Teljesnek tűnt a pillanat, valaminek a jelenlétét érezte benne.
De minek is? Kedves volt, megnyugtató. Tartósnak tűnt. Lucretius és az
önmagával folyamatosan ütköző, töredezett világegyetem cáfolatának tűnt.
Will nem tudta elmagyarázni. Abban a pillanatban nyugodtnak és
tökéletesen boldognak érezte magát. Valaki gondját viselte.
Bár ez így túl furcsa volt. Erre nem ért rá. Kivett és meggyújtott egy
cigarettát.
– Kellemes itt kint – mondta.
– Akkor hagyd elöl.
– Vicces. A herceggel még nem találkoztunk, ugye?
– A nagybirtokossal.
– Nem. De az embere jó sok pénzt beváltott. Ugyanaz a fickó, aki minap
bejött hadoválni a házáról.
– Kérdezted róla Albanesét?
 – Még nem. Ma újabb feljelentés érkezett róla. Névtelen. Elvileg tolvaj.
– De nem fasiszta.
– A fasisztáknak nem kellett.
– Ó, ez jól jön.
– Mi?
– A treff nyolcas, amit Travis eldobott.
– Szerintem el kéne mennem beszélni ezzel a herceggel.
– Valószínűleg.
Will az ég felé fújta a füstöt. Kezdett sötétedni.
– Hány óra van? – kérdezte Travis.
– Van ám egy nője a városban – mondta Samuels Willnek. – Éjszaka
találkoznak. Ha jól tudom, megvitatják a háború alakulását, és felolvassák
egymásnak kedvenc részeiket a Bibliából.
– Te leselkedtél?
– Csak egy újabb szegény lány, akinek megtetszett egy katona.
– Hírszerző tiszt, már megbocsáss – tiltakozott Travis. – Az
igazolványom szerint mindenhova bejárásom van. Mindenhova.
Will elpöckölte a csikkét, fénypont repült a szürke kertbe.
– Bármennyire is épületes ez a társalgás, én azt hiszem, bemegyek
olvasni.
 36

A padláson az árnyak sátrát egyetlen gyertya fénye tartotta. Ha a huzat

megcibálta a lángot, az összes árny imbolygott. Odakint nem volt semmi,
csak az éj. Idebent a hangjuk halkan, titokban, óvatosan szelte át kettőjük
között a levegőt. Az arcuk aranyszínű paca volt.
– Nem lett volna szabad, hogy az még mindig ott legyen – mondta Luisa.
– Az emberek… valaki nyilván látta, és mégsem csináltak semmit, senki
nem csinál semmit.
– Ő.
– Tessék?
– Nem „az”. Ő.
Luisa a szája elé kapta a kezét.
– Ő. Bocsánat.
– Vagy mégis „az”. Most már.
Luisa nem tudta, mit mondjon. Lenézett összegabalyodó ujjaira.
Felmerült benne egy kérdés.
– Sok… – de elhallgatott. Valahogy helytelen volt ez a kíváncsiság, mohó
és obszcén. De mégis kíváncsi volt, meg akarta érinteni az életet, amit Ray
élt. – Sok embert látott meghalni?
Szellő kapott a gyertyalángba. Ray bámulta, ahogy bugyogó hangot
hallatva elhajol, majd megint függőlegesbe pislákol.
– Nincs rajta mit látni. Soha nem láttam jelét, nem volt okom elhinni.
Minden megáll. Csak megáll.
Luisa bólintott, várt, majd megtörte a csendet.
– Itt folyamatosan halnak meg emberek, de soha nem látom. Egyszer
kiskoromban egy paraszt meghalt kint az udvaron. Van róla egy emlékem.
Nem tudom, hogy láttam-e, vagy csak elképzeltem, ahogy ez az öregember
fekszik, mintha aludna. De ennyi.
– Nem olyan, mint az alvás.
– Nem.
Luisa nézte a fiatal amerikait, nézte lágy, révedő szemét. A nyaka olyan
merev volt, hogy néha reszketett a feje. Luisa látta az inak ívét kiemelkedni
a vállából.
– Rettenetes dolgokat látott.
Ray egy mintázatot követett az ujjával a padlón. Arcára kiült a nevetés,
de nem nézett fel.
– Rettenetes dolgokat láttam. Igen, így van. – A mosoly megint elillant.
Grimaszolva nézte mozgó kezét. – Nem tehetek ellene semmit. És most már
maga is. – Felnézett Luisára, a szája bánatosan Látva maradt.
Luisa rámosolygott, egy új gondolat mulattatta.
– Nagyon kedvelem magát – mondta. – Nem tudom, miért. Nem is
ismerem. Olyanokat, akiket jól ismerek, sem kedvelek úgy, mint magát.
A sötétség tette lehetővé ezeket a szavakat, az éjszaka és titkos
magánynak. Itt nem volt semmi ismerős vagy megszokott. Kettesben
voltak. Luisának lehettek ilyen gondolatai, és semmi nem gátolta ő meg,
hogy fennhangon ki is mondja őket. Szabad volt.
– Kedves magától – mondta Ray. – Nagyon jó hozzám.
– Mert kedvelem – ismételte Luisa.
Mauro Vecchiónak hiába volt hatalma és pozíciója, hiába szalutáltak neki
az emberek, amikor elhaladt, nem volt meg benne az, ami ebben az
amerikai fiúban. A szenvedés, a fájdalom tekintélye. Az ő fájdalma a
legáthatóbb élmény gyönyörű, sötét virága volt.
– Annyira kedvelem – mondta tovább Luisa –. hogy ha szeretné,
engedném, hogy megcsókoljon.
Ray felnézett.
– Hogy mi?
– Engedném, hogy megcsókoljon.
Ray érezte, ahogy a szíve elnehezedik. Nézte a hercegnőt. Őrá
mosolygott. Csillogott, és törékeny volt, mint a friss jég. A szemében volt a
hiba, a tekintetét kissé megtörte a félelem. Elpattanhat a pillanat. Ray
felelőssége volt óvatosan bánni vele.
– Nem maradhatok itt örökre.
A hercegnő nagyon egyenesen ült. Egyértelműen várt.
– Most? – kérdezte Ray.
– Igen.
Miért ne? Miért ne tegye meg? De valamiért habozott. Ez túl sok volt. De
a nő várt. Ray négykézlábra állt, és mászni kezdett Luisa felé.
Luisa nézte, ahogy egyre közelebb lopakodik. Ray szája nyitva volt. A
szemöldökét összevonta az összpontosítástól. Szenvedélyesnek tűnt.
 Ray célba ért. Luisának a gyertyafényben aranyszínű arca az övé elé
került, és részletekre bomlott: látszott a fényben úszó szeme, a csillogó
szempillája, az ajka, a fogai, az orrlyuka. Luisa lehunyta a szemét,
felkészült az eseményre. Ray közelebb hajolt, és ajkát a nőére tapasztotta.
Érezte az orrlyukából kirobbanó meleg levegőt az arcán. Érezte a fogakat
ajka puha falán túl. Ugyanakkor nem érzett semmit, csak az űrt, két test
ütközését. Nagyon magányosnak érezte magát.
 37

Mattia nem ébresztette fel az öccseit. Kettő közülük egymás mellett feküdt,
az egyik átkarolta a másik vállát, olyanok voltak, mint egymást vigasztaló
öregemberek.
Mattia a földszinten találta Albanesét, éppen egy táskát pakolt be a
sötétben. Felkapta a fejét, mire a magányos, feladatában elmélyült ember
képe elillant. Albanese abban a pillanatban egészen másképpen festett. El
volt lazulva, és ebből Mattia ráeszmélt, mennyire éber amúgy ez az ember
folyamatosan.
– Mit akarsz? – kérdezte Albanese.
– Zajt hallottam.
– Na bumm.
Albanese a kimerült fiút puhánynak, gyerekesnek látta, hosszú lábfeje
befelé fordult.
– Akarsz valamit?
– Csak zajt hallottam.
– Akarsz csinálni is valamit?
– Persze.
– Jól van. Van ott egy kis kávé. Idd meg, aztán öltözz fel. Dolgunk van.
Odakint dermedt csillagok fénylettek a házak fölött. A hideg éjszakai szél
egyenesen Mattia szemébe fújt. Abból, hogy melyik irányba fordultak,
Mattia egyből tudta, hova tartanak. Amikor Albanese megint befordult egy
sarkon a városháza felé, Mattia arra gondolt, talán tévedett. Albanese
megállt egy szomszédos épületnél, kulccsal kinyitotta az ajtaját, és eltűnt.
Amikor kijött, acélkanna volt a kezében.
– Hozd ezt – mondta.
Mattia elvette. A lötykölődö üzemanyag miatt kényelmetlen volt cipelni.
Neki-nekiverődött a térdének, ahogy gyalogoltak kifelé Sant’Attilióból.
Ötven méterre Angilù Cassini házától megálltak. Mattia letette a kannát,
és kirázta a zsibbadást a karjából.
– Ugye nem… – suttogta. – Amikor mind alszanak.
 – Nem. Maradj csendben. – Cirò a fiú vállára tette a kezét. Mattia az arcát
nem látta rendesen. – Ez csak figyelmeztetés – mondta Cirò. – Ebben az
életben az emberek nem szolgáltatnak neked igazságot. Neked kell
elvenned. Azok az én fáim. Az az olaj, húsz éven át éreztem a számban az
ízét, és közben tudtam, valaki ellopja. Most majd már neki sem lesz. De
kezdjük az elején: a kutyával.
Albanese kést vett elő a táskából. Mattia felismerte a kést az anyja
konyhájából. Az ő ifjonti, erőszakos képzelgései között is szerepelt, hogy
magához veszi ezt a kést, és az utcán használja, és most itt volt a csupasz
penge a csillagos szabad ég alatt. Albanese a kezébe adta. Mattia
megmarkolta a nyelét. Fürge, elegáns fegyvernek tűnt a kezében. Albanese
megint a táskájába nyúlt, és valami fehéret húzott ki. Mattia látta a
ragyogását. Albanese ezt is átnyújtotta.
– A zsebkendőben hús van. Emlékszel, hol a kutya? A kert bal oldalán.
Az első, hogy bemész, és elvágod a torkát. Valószínűleg alszik. Ha ébren
van, add neki a húst, és utána vágd el a torkát. A testét tedd a küszöbre.
Aztán majd felgyújtjuk a fákat. Hogy halkabb, ha szandálban vagy, vagy ha
mezítláb?
– Szandálban.
– Jól van. Indulj.
– Jó.
– Menj. Gyorsan.
– Jó.
Mattia lefelé lépkedett a domboldalon a késsel és a hússal a kezében.
Amikor elért a kapuhoz, óvatosan megemelte a lábát, próbálta nem
nyikorgatni a kavicsokat a talpa alatt. A sötét, alvó ház ott volt előtte, a
fákon túl. Bement a kapun. Ahogy Mattia ólálkodott a sötétben, sokáig azt
hitte, nem fogja meglátni a kutyát, de aztán észrevette összegömbölyödött
alakját a földön. Verítéke hűsítette a szélben. A kutya felé lépett, egyre
jobban megközelítette, mígnem elég közel került hozzá ahhoz, hogy rávesse
magát. Rátérdelt az állat bordáira, és fél kézzel megragadta a pofáját, ami
nedvesen és fogakkal telve életre kelt. Sikerült markolnia, erősen
összezárta. A késsel a kutya feje alá nyúlt, és kurta rántással húzta fel,
ahogy azoktól a férfiaktól látta, akik birkákkal végeztek, és valóban, híg vér
lüktetett a földre, az állat meg nyöszörgött és sziszegett, ahogy szökött ki
belőle a levegő. A teste még összerándult, majd mozdulatlanná vált. Mattia
megtette. Megtörölte a homlokát, és megérezte a vérszagot a kezén. Elvágta
a kutya kötelét. Kemény munka volt. Percekbe telt, mire elfűrészelte. A
kutya nehéz volt, mint a sár, amikor felemelte, a gerince lefolyt a keze
mentén, nehéz volt megmarkolni és kézben tartani. Csak úgy tudta a
küszöbig elcipelni, ha a lábát kifelé görbítve, csoszogva kocogott vele.
Letette a tetemet. Nesze, tolvaj. Látod, mi történik, ha az én házamban
laksz?
Amikor visszaért Albaneséhez, a férfi el volt ragadtatva. Két kézzel
megfogta Mattia vállát, és megrázta őt.
– Ügyes fiú. Ügyes fiú. Jól van, következő pont.
Ezúttal Albanese ment elöl. Mattia haladt a nyomában, miközben a férfi
körbelocsolta petróleummal az olajfákat a kapuhoz közeliekkel kezdve.
Amikor a fasor végéhez ért, felkattintott egy öngyújtót, és meggyújtott két
botot. Az egyiket Mattiának adta, és egymás oldalán lépdelve végigmentek
a sétányon, hozzáérintve a pálcákat a fákhoz, és nézték, ahogy csodaszép,
folyékony kék lángok lobbannak fel. A tűz gyorsan belekapott az olajos
levelekbe, amelyek ropogva égni kezdtek, a lángok pazar aranyszíne olyan
volt, akár a templomi díszítés. A kapunál a földre dobták a botokat, és
visszasiettek, fel a dombon.
Albanese magán kívül volt az örömtől. Átkarolta a fiút, és csókot
nyomott a fejére. Mattia érezte, ahogy a férfi erős ajka a halántékához és
szeme sarkához nyomódik. Mögöttük a pánik hangjait lehetett hallani.
Otthon Mattia lemosta a vért a karjáról. Cirò adott neki egy pohár
grappát, és Mattia úgy érezte, most le is nyelte azt a tüzet.
Az emeleten az ital, a tűz szaga a bőrén, az arany lángok, amiket ők
szítottak a sötétben, valamiért erőteljes vággyal töltötték el Mattiát.
Szerelemittasan feküdt a hasán az ágyában, és a fejét ellepték a képek női
harisnyák tetejéről és a szép, kerekded formáról, amit a testükre feszülő
alsónemü szövete ad ki. Dühödt merevedését az ágynak préselve aludt el.
 38

Véres lábnyomok voltak a folyosón. Angilù megbotlott a kutya puha

testében, arrébb rúgta, majd oda-vissza rohangált a tűz fényében feketén
ragyogó tócsában.
Már amúgy sem volt sok neki hátra. A fák nem gyulladtak meg rendesen
a sebtében kilocsolt üzemanyagtól, így a szürke hajnali fényben Angilù
csak ronda, ostoba kárt látott, összetöpörödött, összecsavarodott, összeégett
leveleket. Az olajfák szívósak, hozzá vannak szokva a nagy forrósághoz,
így a termés nem marad el, de nem ez a lényeg. Rosszat jelentett. A kutya
nagyon rosszat. Emlékezett, mit jelent, olyan volt, mint egy gyerekkori
emlék, egy dalfoszlány, amit évek óta nem hallott már. Angilùnak talán már
csak napjai vannak hátra. Mostantól minden lépést egy szakadék szélén tesz
meg.
Angilù ásott egy gödröt. Nem volt könnyű. Valahányszor az ásó kőbe
ütközött, érezte a karjában a fém pendülését. Fogta Cesarét, akinek a
bundája összetapadt és fénytelen volt, akinek a szája vicsorgásba
merevedett, akinek a nyelve kilógott, bedobta a gödörbe, és rálapátolta a
földet. Elfedte a pofáját, a bundáját. Angilù döntésre jutott. Amíg itt vannak
a szövetségesek, még ha Albanese suttog is tudatlan fülükbe, az
igazságszolgáltatásnak van egy parányi esélye. Miután elmennek, csak a jó
ég tudja, mi lesz.
 39

Albanese a reggelinél némán ült, mint aki nem tud semmiről. Amikor
Mattia próbált rámosolyogni, észre sem vette. Az arca ernyedt volt,
elnehezült, a szeme kifejezéstelen, ősz haját meggyűrte a párna. A kávéját
és a cigarettáját babrálta.
Mattia oldalsó fogaival tépte a száraz kenyeret. Albanese álmatag, királyi
pózban hátradőlt a székében, az ajkát biggyesztette, szemét félig lehunyta.
– Milyen Amerika? – kérdezte Mattia. A konyha túloldalán látta, ahogy
anyja kerek háta megfeszül, ő is fülelt.
Albanese az állára tette a kezét. Eszébe jutottak a fagyos kikötők, a
hatalmas vashajók, a rohangáló férfiak, a jelzések és a műveletek, a
különleges számmal ellátott olívaolajos hordóban érkező morfium. Sikeres
üzletág volt. A város nem tudott betelni az anyaggal, és Cirò volt a titkos
csatorna, amin át eljutott a piszkos lakóházakig, a szórakozóhelyekre és a
gazdagok mulatságaira. Ő maga mindeközben tiszta kezű, dolgozó ember
volt. Eszébe jutott a vastag kabátja és a gyapjúszövet sapkája, a gőzölgő
lehelete. Eszébe jutott a zsíros papírban érkező vaskos húsos szendvics. A
munkát bevonta a főnökök és barátok félhomálya, az illegális
szerencsejáték, a prostik, a lovi, az éjszakák, a szükséges gyilkosságok. És
mindezen túl ott volt Cathy, a fehér bőre, a rengeteg szeplője, a rózsás
mellbimbója, ahogy dúdolt fésülködés közben.
– Amerika jó volt – felelte. – Nagyon jól ment a bolt. Sokat tanultunk.
Talán egyszer elviszlek. Gazdag hely. Sikeres lehet az ember. És én
mondom, jobb szicíliai kaját kapni New Yorkban, mint Szicíliában. Jobb ott
a hús, és jó paradicsom jön Kaliforniából. Az olívaolajat importálni kell.
Többek között én is azt csináltam. Importőr voltam. Itt is azt folytatom
majd.
 40

Will örült, hogy motorozhat. Lehangolta őt az egészségügyis tisztekkel

töltött délelőtt. Volt valami fullasztó és reménytelen abban, ahogy
beszámoltak a szegénység kórjáról, amit tapasztaltak. Rávilágított mindarra,
amit Will eddig csak sejtett, valóságossá, nyomasztóvá tette. Kezeletlen
tápanyaghiány, élősködők, betegségek és deformitások. A szigetnek ezen a
részén legalább malária nem volt, és a kénbányák környékére jellemző
mérgezésekkel sem kellett számolni. Ahogy Will a szelet hasítva
motorozott lefelé a dombon, lerázta magáról ennek a társalgásnak a láncait,
hiszen aligha az ideális kedélyállapotot idézte elő a herceggel való
találkozáshoz. Will nem volt szocialista, de ízléstelennek tartotta a bomló
feudalizmust a világnak ennek a szegletén. Csak van jobb szerveződése az
életnek a hercegeknél és parasztoknál. Bármennyit is szónokoltak a
fasiszták gépesítésről és haladásról, ebből a szempontból mintha
érintetlenül hagyták volna Szicíliát.
Ahogy a háború dübörgött északra Olaszországban, és zajlott az európai
kontinens felszabadítása, Will tűnődni kezdett, mihez kezd, ha az egésznek
vége, és magát is valamelyest meglepve a politikán kezdett gondolkodni.
Az ő tapasztalatával a diplomácia kézenfekvő választásnak tűnt, de erősen
gyanította, hogy barna szeme és közepes testalkata legalább akkora hátrányt
jelentene, mint a hadseregben. A külszolgálat különleges alkatot igényelt,
különleges felmenőket, különleges iskolákat. A politikai pálya azonban
egyértelműen nyitva állt előtte. Kedvére voltak a szó kissé aljas
képzettársításai. Az igét is szerette: politizál. Komplexitás, fondorlat,
fürgeség, rábeszélés.
A herceg házának látványa cseppet sem enyhítette Willben az
igazságtalanság érzetét. Hatalmas épület volt, és mint azt a herceg nem
sokkal később elmondta, csak ő és a lánya lakott benne. A többiek, akiket
Will látott, mind a személyzethez vagy a birtok munkaerejéhez tartoztak. A
palota tehát a számos szobájával, díszes mennyezeteivel, régi portréival és
semmittevő kutyáival az üres kiváltság hatalmas tárháza volt. A
lánygyermek, az egyke lánygyermek gondolata felébresztette Will
kíváncsiságát. De csak később találkozott vele. Először a herceggel beszélt.
Adriano herceg viszonylag magas volt a szicíliaiakhoz képest, és azzal az
örömteli kedélyességgel beszélt, amit Will néhány tanult külföldinél már
tapasztalt, amikor angolokkal társalogtak. Feldobta őket, hogy beszélhetnek
a Birodalom, Dickens, a Pall Mall-i klubok és Sir Arthur Conan Doyle
képviselőjével. Mintha az élvezet részét képezte volna, hogy ők is angol
módjára kezdtek viselkedni, felvették az angolos manírokat, szűkszavúak és
visszafogottak lettek, leplezve, mekkora örömet okoz nekik ez az egész. Az
öröm csak tömörített mosolyok formájában mutatkozott meg; a szemükben
csillogott.
A herceg nyájasan fogadta Willt a nagy előcsarnokban. A háta mögött
nagy lépcső kaptatott egy ablakból beáradó fény felé.
– Nagyon örülök, hogy mi angolokat kaptunk – mondta. – Ez az utolsó
helyőrség, nem? Nyugatra már minden amerikai.
– Bizonyos módokon itt is.
– Valóban?
– Nagyon szorosan együtt dolgozunk a szövetségeseinkkel és
szövetségeseink szövetségeseivel.
A herceg bevezette Willt egy nagy szobába, ahol az ablakból beáradó
fényt megduplázta egy díszes, aranykeretes tükör, és egy asztal és székek
álltak egy szőnyegen a kövezett padlón, mintha tutajon lebegtek volna.
Egy cseléd hozott be iparkodva egy tálcát.
– A tiszteletére – jelentette be a herceg – arra gondoltam, teázzunk.
Köszönöm, Graziana.
A cseléd, egy tipikus, alacsony, vastag karú parasztasszony mintha
megriadt volna, amikor a nevét hallotta a sok angol szó között. Letette a
tálcát, és kiszaladt.
– Hadd töltsek – mondta a herceg csendben mosolyogva.
Kitöltötte két csészébe a nedűt, amiről kiderült, hogy ízesített sárga víz,
majd ezüst csipesszel beledobott egy-egy citromgerezdet. Will arra gondolt,
jobban örült volna egy kis olasz kávénak.
A herceg hátradőlt, csészéjét és csészealját a mellkasa előtt dédelgette.
– Nos, hadd meséljek kicsit erről a helyről – fogott bele. – Hosszú idő óta
a családom birtokában van, a normannok óta, de mint látja, az épület újabb
annál. A hercegeket többnyire nem nagyon érdekelte a birtok, vígabbnak
találták az életet Palermóban vagy a kontinens egyéb oázisaiban. De engem
mindig érdekelt a föld, a gazdálkodás, és régóta itt élek. Ezért is gondolom,
hogy a britek nekünk itt sokkal rokonszenvesebbek lesznek. Maguk nagyon
jól értik a földet. Szerintem. Olyan régre nyúlik vissza a kapcsolatuk vele,
mint nekünk. Amerikában tegnapelőttig a föld az indiánoké volt, és mást
sem tesznek, mint vágómarhákat nevelnek azokon a rettenetes rancsokon,
vagy ha jól tudom, repülőről gondozzák a gabonájukat.
Will készségesen elmosolyodott.
– Maga vidéki? – kérdezte a herceg. – Vagy inkább amolyan városi
ember, a Piccadillyről, ilyesmi?
– Nem, vidéki vagyok. Nagyon zöld és kellemes környékről származom.
Az ország közepéről. Shakespeare vidéke.
– Csodás. És műveli a földet?
– Nem igazán. Az apám iskolaigazgató volt.
– Értem. Remek.
Will látta, ahogy a herceg érdeklődésének hulláma megtörik. Az idősebb
férfi hátradőlt a székében. Will elutasítást érzett. Próbálkozott tovább.
– Vadászni vadásztunk.
– Ó, az remek. Én magam soha nem voltam nagy vadász. Errefelé nincs
nagyon mire.
– Kár.
– Talán. És mit tehetek önért?
Will belekortyolt savanyú teájába.
– Be akartam mutatkozni, meg akartam ismerni. Ön nyilván a környék
egy jelentős személyisége. És mint mondta, nagyon régóta itt van, így
nyilván lényegében mindenkit ismer. A fasiszták felkutatásának a folyamata
rajtunk jobban kifog, mint talán magán.
– Igen. Nos. Ez bizonyos szempontból igen bonyolult ügy. Mindenkinek
élnie kellett velük. Szicília fasiszta volt.
– De nem volt muszáj mindenkinek azzá válnia.
A herceg elpillantott Will feje mellett, gondolkozott, hogyan
fogalmazzon.
– Igen is meg nem is – mondta végül. – Veszélyes emberek voltak, és
eszközöltek pár jó változást. – Felnevetett. – Az egyikük el akarta venni a
lányomat. El tudja ezt képzelni? Azzal kicsit túllőtt volna a célon.
– Vagyis a lánya még hajadon?
– Igen.
– És maga soha nem volt fasiszta.
 – Természetesen nem. A régi szicíliai családok tagjai közül egyik sem
volt az. Egyik-másik mutatott némi lelkesedést, de ennél nem többet. A
fasiszták északról érkeztek. Megszállók voltak, puliszkazabálók, ahogy mi,
szicíliaiak hívjuk őket. Néhány szicíliai csatlakozott hozzájuk
előnyszerzésből.
– Nem meggyőződésből, mert hittek benne?
– Ja, értem. Drága barátom, soha nem lehet tudni, miben hisz egy szicíliai
azon túl, hogy nincs mit tenni.
Willnek nem volt ínyére ez a hetyke hangvételű megjegyzés, ami nem
vitte őt előbbre. Elfogta őt a késztetés, a régi mentális beidegződés, hogy a
herceg arcába löttyintse a teáját. Megköszörülte a torkát.
– Ez eléggé megnehezíti a dolgunkat. Próbálunk vezetőket pozícióba
hozni, megalapozni az új politikai kasztot. A háború után a mi feladatunk
elhozni a békét. És jó lenne tudni, hogy a bevont emberek nem… lettek
besározva. Velünk dolgozik Cirò Albanese, róla tudjuk, hogy tiszta.
– Igen, hallottam, hogy visszatért.
– És Alvaro Zuffo. Róla hallott?
– Nemrég szabadult a börtönből, ha jól tudom.
– Így van. És ön? Érdeklődik a politika iránt?
– Én? Nem. Szeretem magamtól távol tartani a politikát. Akkor
kezdődnek a gondjaim, ha a parasztok fülébe jutnak haszontalan politikai
eszmék. Ezen a környéken jó vigyázni a kommunizmussal.
– Vigyázunk. És arról van elképzelése, kik küldenek nekünk
feljelentéseket Cirò Albaneséről?
A herceg fészkelődött a székén.
– Nincs kedve esetleg maradni vacsorára? A lányom is csatlakozik.
Manapság alig látni. Imád lovagolni. Maga szokott?
 41

Luisa tolvajként lopakodott a saját otthonában, éjszaka lopni járt a

konyhába, és ennivalóval a zsebében és a ruhája ujjában tért vissza a
szobájába. Elsuhant a jövő-menő cselédek között, halkan lélegzett, tele volt
titkokkal. Az amerikai nemcsak a ház padlásán élt úgy, hogy ezt senki még
csak nem is képzelte volna, hanem őbenne is.
Benyitott, és megint négykézláb találta őt, éppen a padlódeszkák közötti
résekbe kukkantott. Ezekben a pillanatokban alig volt ember, Luisa nem
tudta elérni őt. Ilyenkor Ray elméje kikapcsolt, és a teste vette át az
uralmat. A teste igyekezett eltökélten életben maradni, felülbírálva a
gondolatait. Most már arra sem emlékezne, hogy valaha megcsókolta
Luisát. Talán jobb is így. Az is csak éjszakai téboly volt. Luisa el sem tudta
képzelni, hova vezetett volna, milyen lett volna a jövő ezzel a férfival.
– Ray – mondta.
Ray vékony feje megperdült. A szakálla árnyfoltokkal sötétítette az arcát.
– Úgy néz ki, mint Szent Onofrius.
– Mi? Ki?
– Szent Onofrius.
– Nem, maga?
– Ray, én vagyok az.
Ray fél kézzel felnyúlt, és megtörölte a homlokát és a szemét.
– Igen, maga az. Emlékszem. Hogyne. – Megborzongott. – Leülök –
mondta.
– Igen. Üljön le.
– Igen, még nem végeztem, de…
– Nincs itt semmi.
– Igen. – Ray leválasztotta a tenyerét a padlódeszkákról, leült. – Nincs itt
semmi.
– És akkor most jegyezze meg. Nincs itt semmi.
– Hogyne. Igen. Megjegyzem.
 42

Egy fiatal nő lépett be, Will felállt.

– Áá – mondta a herceg. – Itt is van. Ez a lányom, Luisa hercegnő.
Will meghajolt. A fiatal nő riadtnak tűnt, szinte a lélegzete is elállt.
– Elnézést. Nem tudtam, hogy vendégünk van.
Megérintette a haját, meghúzkodta a ruhája ujját. Vonzó nő volt,
méltóságteljes szigor látszott az orra és szája táján, de nem volt mesésen
szép. Nem úgy, ahogy az a lány Palermo sötétjében. A gondolattól Will
összerezzent szégyenében. Helytelen volt itt arra gondolni, helytelen, de a
maga nemében izgalmas. Willnek eszébe juttatta, hogy a hercegnő ereiben
is meleg vér folyik. A hercegnőnek sötét, keleti szeme volt. Talán ő volt a
Megszállók kézikönyvében ígért nő, készséges és megadó.
– Minden rendben? – kérdezte.
– Igen, igen. Minden a legnagyobb rendben. Csak eljöttem beszélni a
herceggel. Hogy megismerkedjem önökkel.
– Értem. – A hercegnő várt.
– Elnézést. Hadd mutatkozzam be. William Walker vagyok. A…
– Walker. Kérem, üljön vissza. És apa elmondta, milyen errefelé a
helyzet?
– Parancsol?
– Hogy miért nem lovagolhatok soha egymagam?
– Miért nem?
– A banditák miatt. Az emberrablók miatt.
– Luisa, kérlek. Ne túlozz!
– Egyáltalán nem túlzok. – Will felé fordult. – Apám úgy érti, maradjak
csendben.
– Nem teljesen világos.
A herceg próbált magyarázattal szolgálni.
– A háború nagyon megviselt minket. Félelmetes volt. A hercegnő fel
van zaklatva.
– Kérdezze meg Angilùt – mondta Luisa. – Vagy bárkit. Ha hajlandók
beszélni.
 – Voltak errefelé gondok a bűnözőkkel – mondta a herceg. – Szicíliai
jellegzetesség. És az emberek most aggódnak, hogy visszatérnek.
Will végignézett mindkettőjükön.
– Azt hiszem, találkoztam Angilùval. A családneve a casinóra hasonlít.
– Cassini, úgy van.
– Nemrégiben eljött hozzám. A házáról beszélt, hogy az az ő háza, vagyis
inkább az öné. És hogy az egyik hazatértő, Albanese, a magáénak fogja
követelni.
– Nagyon fél – mondta a hercegnő.
– Évek óta nekem dolgozik. Nagyon jó, derék ember. Egyszerű pásztorfiú
volt, amikor megismertem.
– Egészen költői.
– Igen, talán. Valahol az. – A herceg összevonta a szemöldökét. – De
errefelé ez a megszokott. Ahol vannak birkák, valakinek terelnie kell őket.
– Hogyne.
– Húsz éve együtt igazgatjuk a birtokot. Bizonyos értelemben olyan, mint
a fiam. Paraszt, persze, de…
– Az előbb nem válaszolt, amikor Albaneséről kérdeztem. Szerintem nem
Angilù az egyetlen, akinek mondanivalója van róla.
A herceg az ölébe meredve grimaszolt. Babrálta az öngyújtóját. Megint
felnézett.
– Esetleg szívesen hallgatna gramofont?
– Talán. De ne térjünk el a tárgytól.
– Kedveli az operát? Megkérdezem, mivel szolgálhatunk.
– Érti már, Mr. Walker? – mondta a hercegnő. – Érti, miről beszélek?
Adriano herceg megfordult ültében, hogy lássa az órát.
– Nézze, Angilù mindjárt megérkezik. Talán a legjobb lesz, ha vele
beszél.
– Ez jó ötlet.
– Esetleg maradna vacsorára? – kérdezte a hercegnő.
– Nagyon kedves. Szívesen.
– Szólok a szakácsnak – mondta a hercegnő, majd további összetevőt
keverve a bágyadtság, a félelem, a könnyedség és a fertő elegyéhez,
hozzátette: – Egy amerikai meghalt a montebiancói úton. Akna vagy fel
nem robbant töltény végzett vele. Már jó ideje, de a holtteste még mindig
ott hever darabokban. Undorító. Lovaglás közben találtam rá.
Amikor Will beszámolt Samuelsnek az estjéről, úgy kezdte:
– Meglehetősen különös volt.
Samuels pizsamában csatlakozott Willhez egy lefekvés előtti italhoz.
– Mondd tovább.
– Nehéz volt rávenni őket, hogy beszéljenek. Nem akartak. Vagy akartak
is, meg nem is. Leszámítva a hercegnőt, tüzes kis teremtés. Ő akart
beszélni.
– A hercegnő – mondta Samuels nevetve. – De abszurd! – Elővette
legvaskosabb Cockney akcentusát. – Ha én eztet odahaza elmesélem!
Milyen volt?
– Cukorfalat. Nagyon mediterrán. Karcsú. Sötét szemű. – Will azonnal
úgy érezte, téves leírást ad Luisa hercegnőről. Kicsit szégyellte is magát,
amiért leegyszerűsítette őt egy típusra. Nem talált szavakat, amivel
visszaadhatta volna kimért, méltóságteljes dühét, a nő annyira higgadtan
hitt az igazában, hogy amikor megszólalt, néha mintha egy arasznyira
elemelkedett volna a talajtól. És a hallgatása is kifinomult volt. Amikor nem
beszélt, mértékletes csend vette körül, tele az összes kimondatlan
gondolattal. Will úgy vélte, a hercegnő felismerte az ő intelligenciáját, és
szótlanul elismerte őt egyenrangú félnek. Talán Will végre megtalálta a nőt,
akiről eddig képzelgett. – De szerintem nagyon értelmes.
– És Cassini? Szavahihetőnek tűnt?
– Eleinte nagyon… köntörfalazott. Elég megtermett férfi, vállas, de
kicsinek látszott. Mint akinek szokatlan, hogy idegenekkel beszél. És a
tájszólása annyira vaskos, hogy egyes részeket tolmácsoltatnom kellett
magamnak. Amit mondott, az viszont rendkívüli volt. Azt mondta,
Albanese megfenyegette a lányát, megpróbálta leégetni az olajfáit, és
megölte a kutyáját. Elvágta a torkát, és letette a küszöbre. Groteszk, nem?
El tudsz képzelni ilyen brutalitást, csak úgy elnyesni egy ártatlan kutya
torkát?
– Nyilván a kutya a legkevesebb. – Will felnézett.
– A kutyának nem. És jelez valamit. Hogy miket mondott Cassini!
Szerintem paranoiás. Arról beszélt, hogy éppen alakul egy szicíliai
bűnszervezet. És mindeközben valami isteni desszertet ettünk, amiben
virágok voltak, illatos virágok, komolyan. Virágot ettem, amit ebben a
hatalmas, ösvényekkel és szobrokkal ékes kertben szedtek.
– Szembesíthetjük mindezzel most Albanesét?
 – Nem tudom, mit tegyünk. Szóval, ha igaz, akkor ez elég nagy hír. Ha az
egész újjáépítési erőfeszítést, az AMGOT-ot arra használják… Szóval
nagyon arra utalt minden, hogy nem ő az egyetlen.
– Várj csak. Ha a fasiszták előtt az a birtok Albaneséé volt, és ezt tudjuk,
nem?, akkor nincs valahol igaza? Nem jogos a követelés?
– Felteszem, attól függ, hogyan jutott hozzá, de nem egyértelmű.
– Nem a hercegtől bérelte, ha egyszer az övé? Hogyan bérelsz valamit a
tulajdonos akarata ellenére?
– Hogyan? Fenyegetés? Vandalizmus? Meg kell erősíttetnünk ezt az
információt. Valamit lépnem kell. Talán megelőző lépésként letartóztatom
Albanesét, és kiszedek belőle pár választ.
– Tényleg? Előbb fel kellene venned a kapcsolatot Messinával, nem?
– Ez nagyon pipogya hozzáállás.
– Dehogy is. Ezt hívják eljárásrendnek, nem?
– Talán, de…
– Akkor kövesd. Nehogy rajtad csattanjon az ostor, vagy az
amerikaiakon.
– Jaj, az isten szerelmére.
Samuels annyira dühítő volt. Gyakorlatias és észszerű, logikusan
gondolkozott (szerette az elektromos gépeket), de áthatolhatatlan falakat
emelt. Will legszívesebben belerúgott volna, hogy felnyissa. Pedig már
kezdte azt gondolni, nem is olyan vészes.
– Fogalmad sincs semmiről, Samuels. Nem tudod, mennyire lobbanékony
és ütődött egy hely ez. A legbizarrabb dolog, amit Cassini az este mondott,
hogy van egy boszorkány, akinek Albanese és a társai kikérik a véleményét,
és mindent tud.
– Boszorkány?
– Pontosan. Téboly, nem? Próbáljak kihallgatni egy boszorkányt?
– Ha felvállalod annak a kockázatát, hogy békává változtat.
– Hát ez az. Boszorkány! Hol élűnk? Állítólag gyógyulást keresve is
hozzá fordulnak. Úgy értem, mindenki. Talán megpróbálom lenyomozni.
Biztos szórakoztató délután lesz.
– Mindeközben a valóságban ott van Messina.
– De itt ez a valóság. Rémült hercegek, bűnszervezetek, kutyák torkát
elvágó férfiak, boszorkányok.
– Ez nem az én valóságom.
– Jelen pillanatban az. El kell benne igazodnunk.
– Irányítanunk kell.
– Úgy van.
 43

Angilù szemében saját családja gyönyörű és furcsa volt. Ha az ember

pásztorként él, akárha a holdon élne. Énekel, tüzet rak, melegszik, de
mindig egymaga van. A távolban él. Tudja, hogy olyan, mint légy a falon,
egy apró alak, ami állatai színes, áramló, meg-megálló pöttyei között
mozog a hegyoldalon. Tudja, hogy a kolompok messzire elhallatszanak. A
városban élő ember számára halkabbak, mint a talpuk alatt ropogó kövek
vagy a tücsökciripelés. Akkora térből nincs visszatérés, még sok-sok év
emberi társaság után sem.
Angilù néha elnézte a feleségét és a lányait az asztal túloldalán, és úgy
érezte magát, mint amikor Sant’Attiliót szemlélte a hegyekből. Ahogy most
bámulta őket, úgy érezte, semmit nem tehet, a halála után az üres levegő a
fejük körül semmilyen védelmet nem nyújt a számukra. Csak van valami,
amit tehet.
Meredt maga elé, nem jutott eszébe semmi. Legszívesebben elmenekült
volna. Késztetést érzett, hogy felvonuljon a hegyek közé, hogy megint ott
legyen. Talán segítene.
Volt egy öszvér a birtokon, négyéves, derék állat, Angilù úgy döntött, őt
magával viszi.
Jó öszvér volt, erős és értelmes. Megülte őt puskájával a vállán, és
elindult rajta felfelé, a gyeplő feszült a kezében, a nap égette a karját és a
vállát, felhevítette a kalapja alá szorult levegőt. Előtte a talaj néha rezzent a
tücskök szökdécselésétől. Zsongott a levegő sűrű, fémes zümmögésüktől,
ilyen a hőség, a kövek, a száraz növények hangja.
Belépett egy területre, ahol korábban csata zajlott. Új terep volt a
számára. Az ismerős táj megváltozott, apró kráterek fekélyei csúfították.
Történt itt valami, ami nem törődött a földdel. Kihasználta. Furcsa légkör
uralkodott. Még mindig állt egy nagy, kiégett ágyú. Nevetségessé tett,
ostoba lénynek tűnt, hosszú orrát befeketítették a lángok. Angilù
megbámulta. A tébolyult düh helyszíne, ahol férfiak futottak az életükért.
Lentről csörömpölés hallatszott: az öszvér arrébb rúgott néhány
töltényhüvelyt, azok gurultak a földön. Megcsillanó aranysörétek. Ahogy
Angilù haladt tovább, a fény megcsillant továbbiakon is, ott hevertek
szétszórva mindenütt.
Angilù nem tudta, pontosan hova tart. Csak azt tudta, hogy felfelé megy,
követett emlékezetből egy útvonalat, egy ösvényt, ami mintha a múltjába
vezetett volna. Az öszvér horkantva erőlködött felfelé az emelkedőn, a
nyakát tekergette. Angilù meglátott egy pamacsnyi különös növényt az
egyik sziklarepedésben, és megállította az öszvért. Egyik lábát átlendítve az
állat feje fölött leszállt szedni néhány levelet a rostos szárról, és megrágta
őket. Savanyú citromíz a friss zöld hajtás fanyarságával, enyhén poros. Pont
ilyenre emlékezett. A hegyek íze. Valami készülőben volt benne, vagy
bárkiben, aki itt elhaladt. Angilù érezte verejtékének hűvös csermelyét a
szakállában. Megdörzsölte az állát, a kalapjával az arcába legyezte a forró
levegőt, majd felmordulva visszamászott az öszvérre.
Ahogy haladt tovább, látta, hogy valaki nem túl régen járt erre. Egy
kőpadról nyíló barlang bejáratánál hagytak két rókacsapdát. Még üresek
voltak, készen várakoztak. Egy rókát meg lehet enni, ha muszáj, és ha az
ember megöli őket, nagyobb eséllyel jut ő maga nyúlhoz vagy fogolyhoz.
Angilù nagyon régen nem járt már erre, de sorra elevenedtek fel az
emlékek. Felidézte egykori, egyszerűségében megnyugtató
boldogtalanságát.
Emlékezett, hogy a következő magaslatról látni lehet majd Sant’Attiliót.
És ott is volt. Alacsony, fás szárú bokroknál szállt le, hogy legyen, ami a
legelésző öszvért ott tartsa. Angilù tett pár lépést a kilátás felé, a háta fájt az
utazástól. Leült a földre, és bámulta az összebújt terrakotta tetőket, az út
csíkját, a templomtornyot, az utcácskákat, amik mintha elhúzódtak volna a
főúttól, hogy maguk lehessenek, az egymáshoz suttogó távolságra lévő
házakat. Mindig is érdekes volt lenézni Sant’Attilióra, és kiokoskodni, mi
hol van, ki lakik itt és ott. Ez egy időre lekötötte Angilùt, és megnyugodott,
míg vissza nem tértek a félelmei. Egyre közelebb, egyre tolakodóbban
hemzsegtek körülötte.
Az angoltól nem számíthat segítségre. Meghallgatta őt, de Angilùt nem
győzte meg az arckifejezése. És mit is mondott utána?
A hercegnő tolmácsolt Angilù számára.
– Úgy fest, némi pácban van. – Valami hasonlót. Némi pácban. Fogalma
sincs az egészről.
És Angilù félelme valós volt, sürgősen tennie kellett valamit, de mit?
Fájdalmában hangosan felkiáltott. Mindkét oldalán beletúrt a kezével a
földbe, és maga felé húzta. Nem megy le addig, amíg ki nem találta, mitévő
legyen.
 44

Teresa úgy vélte, csak Istenben lehet bízni, meg a szentjeiben, akik a falról
bámulnak szenvedően, fényt árasztva arany hátterükből. A szentek
kibámultak a mocskos világba, ahol a férj kámforrá válik, magára hagyva a
feleségét, akinek nincs semmije, még gyereke sem. A gyász rítusai
rettenetesek és súlytalanok voltak, hiszen nem volt holttest, amit
eltemethettek volna, nem volt semmi, ami a földhöz kötötte volna Teresát.
Csak Isten volt odafent. Attól a pillanattól Teresa érzései, fájdalma,
aggodalma mind felfelé, az ég felé szöktek. Ha pánikba esett, a szeme
felfelé fordult. Kezét a szívére szorította, és a lelke a kékségbe kiáltott.
Furcsa gyász volt. Voltak azok, akik fittyet hánytak a bánatára, és ezt
nem is próbálták leplezni. Átkaik nagyon is éltek a hallgatásukban, mint a
csótányok a sötétben, lámpaoltás után. Még Cirò családja is kellemetlenül
viselkedett vele, azt hitték, tud valamit, amit ők nem. Bárcsak.
Évekkel később felbukkant egy rettenthetetlen férfi, Silvio. Utána jött az
élet. A gyerekek.
És jön egy háború, amiben máshol sokan meghalnak, éhínséget hoz, és
feltámasztja Cirò Albanesét. A csodát nehéz elviselni. Félelmetes. Mindent
megváltoztat. Tudta, hogyan érezhették azok a nők a Bibliában, Sámson
anyja, Urunk anyja, Lázár barátai. És aztán Silviónak vége. Mit tehet az
ember? Semmit. Kaparja magát. Semmit nem tehet. Él tovább.
Teresa nem azokból a családokból származott, nem volt Albanese, sem
Zuffo, sem Battista, de amikor hozzáment Ciròhoz, tudta, mit tesz. Az
erőhöz csatlakozott. Tudta, lesz mit ennie. Csak az értheti meg, aki éhezett
gyerekkorában.
Mattia most már nem fog éhezni. Lesz élelme élete végéig, bármeddig is
tartson. Teresa szíve felnyargalt a csendbe, ahol megnyugvást talált, de
válaszokat nem. Majd ha meghal, a szentek és angyalok végre megjelennek,
és beszélnek.
 45

– A folyó partján és mellette és vele és rajta és benne – bólintott Patkány. –

Ő a fivérem és a nővérem.
A könyv mindig itt nyílt ki az elejénél, kilapult, mint egy asztallap, a
gerince megreccsent, a fehér kötés meglazult, megnyúlt. Will lapozott.
Vakond régóta szeretett volna megismerkedni Borzzal. Borz, a jelek
szerint, roppant fontos személyiség, és ámbár ritkán látható, láthatatlanul is
nagy hatással van a környezetére…
Majd megint.
Hideg és csendes volt a délután, acélszürke az ég, amikor Vakond
kisurrant a jól fűtött nappaliból a szabadba.
Erre a hangnemre vágyott – jól fűtött nappali –, ezeket az otthonos,
szerény, kényelmes angol szavakat akarta látni. Will szeretett volna
bemászni a könyvbe, betakarni vele az elméjét. A napja módfelett
idegesítőre sikerült.
Elküldött egy aprólékosan kidolgozott üzenetet Messinába, megírta, hogy
lépéseket tervez Albanese ellen. Letisztult volt. Határozott. Józan. Will meg
volt vele elégedve, és fejben már készült a következő lépésre, eltervezte,
milyen szavakkal tartóztatja le Albanesét, amikor megjött a válasz. Draycott
százados írta alá, ki más, és tétlenségre buzdította, hogy elkerüljük a nyűgöt
és a zűrt. Will maradjon csak csendes, kötelességtudó szolga. Az engedélyt
nem kapta meg. Will számára ez elviselhetetlen volt. Nem akarta, hogy az
afrikai helyzet megismétlődjön. Elöntötte őt a harag, még ha ennek más jele
nem is volt, mint néhány verítékgyöngy a homlokán és egy remegő térd.
Megteszi. Megtalálja a módját.
 46

A nyereg és a kantár sötétvörös bőrből készült. A varrás erős, sárga cérnája

hol felbukott, hol alámerült az anyagban. Ray végighúzta az ujját a feszes
varratokon. Látta, hogy a kengyelhez vezető szíjakat hol hajtották be és
varrták fel a megfelelő szélességben. El tudta képzelni a darabokat, ahogy
az összevarrás előtt hevernek az asztalon. Eltérő alakjuk volt, és kilapítva
sokkal nagyobbak voltak a végterméknél. Nem is feltétlenül lehetne
kitalálni, mi készül belőlük. Ray apja is bőrrel dolgozott. Ray emlékezett a
műhelye döbbenetes bűzére, a csupasz villanykörtére és a homályos falakra,
rajtuk az órával, naptárral és kereszttel. A kupacban álló bőr savas szagot
árasztott. A papája ott ült a munkadarab fölé görnyedve. Erős, ügyes keze
volt. Kellett is, ha át akarta döfni a tűt a szívós bőrön. A fény két félhold
alakban csillant meg az orrán ülő szemüvegén. Az összpontosítás fókuszai
voltak. Olykor énekelt magának. Ray néha benézett hozzá kuncsorogni egy
kis aprót, hogy elmehessen moziba. Utána rácsukta az ajtót, otthagyta
egyedül, hogy készítsen eladható tárgyakat, bőröket varrjon össze hasznos
formákká, megélhetést biztosítva a családjának.
Ray hallotta a hercegnő lépteit. Megfordult, és várt, hogy nyíljon az ajtó.
A hercegnő belépett, ugyanaz a titkos buzgalom ragyogta be, mint mindig.
– Most már szedik össze az aknákat – mondta. – Az egyik paraszttól
hallottam. A barátja, nagyon sajnálom.
– Ne, kérem. Nem kell semmit mondania. Köszönöm.
Megsimogatta az állát, érezte a szakállkezdeményt, a puha szőrszálak
seregét a keze alatt. Már cseppet sem volt katonás. Tunyult a teste.
– Hoztam vizet.
A hercegnő palackot tartott a kezében. Nem is palackot. Mi is a neve, az
a felfelé szélesedő üveg. Néhány étteremben dolgozó ismerőse az
otthonában is tartott. Karaf.
– Köszönöm.
Ray nézte, ahogy lépked felé. A hercegnő lehajolt, ő meg elvette tőle az
üveget. Elnézett a bögréje felé, mire a hercegnő indult, hogy odahozza neki.
Letette a bögrét, majd kicsit elhúzódott, és leült.
 – Tetszik magának ez a lovacska.
– Mondjuk. Szeretem nézni. Gyönyörű munka. Nézze a festését.
Luisa szeretetteljesen mosolygott rá, fejét oldalra biccentette.
– Olyan furcsa. Találkozni egy idegennel. Nem szokott előfordulni. Itt
nincsenek idegenek. Általában csak a parasztokkal találkozom, meg a
palermói arisztokratákkal. Ugyanazokban a szobákban kártyázunk. Vannak
bálok, van tánc, minden padló fényezett. Elmehetnék felfedezni új dolgokat,
de egy nő számára… Az bizonyos dolgok végét jelenti. Oda a jó hír.
– Kár.
– Tudja, Amerikában mindig is érdekelt a vadnyugat. Kiskorom óta
folyton elképzelem.
– Tényleg? Én is, azt hiszem. A filmeket mindenesetre szeretem.
– Én az olvasmányaimból ismerem. Mekkora tér, nagy síkságok. És
lovak.
Ray elnézte őt. A nő némán, magába fordulva mosolygott. Leszívta a
levegőt, és Ray látta rajta, ahogy csodálja az elképzelt teret és szabadságot.
Megjelent előtte.
– Szívesen elmenne azokra a helyekre? – kérdezte Luisa.
– Nem tudom. Igazság szerint soha nem gondolkoztam rajta. Csak a
filmekből ismerem. Mindig csak fekete-fehérben gondoltam rájuk. Az
ország egésze nem is létezett a számomra, amíg a seregben nem találkoztam
olyanokkal, akik nem New Yorkból vagy Olaszországból jöttek. A seregben
találkozni emberekkel mindenfelől. Volt… van egy barátom, George.
Megvan a címe.
– Csak egy srác. Akit ismertem a seregben. De az ország közepéről
származott, nem a nyugati feléről.
– Értem. De maga elmehet ezekre a helyekre. A maga országában
vannak, és maga férfi. Elmehetne.
– Gondolom.
– Ma mintha jobban lenne.
 47

Angilù puskát már nem gyakran vitt magával, pisztolya meg soha nem is
volt. Otthon még tartott egy puskát, fából készült agyát már elkoptatták az
évek, nem volt több egy gazda szerszámánál. De amit Angilù most
tervezett, ahhoz pisztolyt akart. A puska félreérthető. Az emberek Albanese
valamelyik természetes ellenségét okolnák. A pisztoly arra utalhat, hogy itt
most valami más történt. Van egy kifejezés, amit Adriano herceg szokott
mondani franciául, valamelyik régi háborúból származott – mások
buzdítására szolgált.
Angilùnak volt kulcsa a csőszök szobájához, és kellően korán ment oda
ahhoz, hogy ne zavarják meg, a csillagok még hemzsegtek a sűrű, kék
nyugati égen, de a keleti oldalba már piros csíkok vegyültek. A kibomló
lámpafény nagyjából olyannak fedte fel a szobát, ahogy Angilù emlékezett
rá. A fenyegetés, pihenés és önbecsülés különös légköre lengte be. Hajolaj,
ruhakefék, cipőboksz, olaj a bőrtárgyaknak, kalapok, csizmák, egy tükör,
egy Krisztus, egy Szent Rozália, székek, hamutálak. Fegyverek nem voltak
szem előtt. Egy kredencben lapultak, amit a herceg fegyverszekrénynek
nevezett. (Ő az angol vadászpuskáit egy fegyverszekrényben tartotta a
házban.) Angilù kinyitotta az ajtót. Úgy lógtak a pisztolytáskák és hámok,
mint a lószerszámok. Felfelé mutató, hosszú puskacsövek. Angilù egy
fiókban talált két pisztolyt, tokot, golyót. Felvett egyet, méregette kezében a
súlyát. Megpörgette a forgótárat, hallgatta a kattogást. Zsebre tette. Tokra
semmi szükség.
Nyílt az ajtó. Az egyik csősz volt az, egy Giuseppe nevű magas, jókötésű
férfi, a szeme alatt a kialvatlanság ibolyafoltjai.
Angilù látta őket, amikor tekintetük találkozott. Giuseppe habozott, a
szája formálni kezdte a szavakat. Elvégre tudott a megégett fákról, az
elpusztult kutyáról. Mindenki tudott róla. De csak annyit mondott „Jó
reggelt”. És megint ez a hallgatás, ami Angilùt eltöltötte dühvel. Az
emberek transzban voltak, mint akik alszanak, elvakította őket a félelem,
hallgatlak, bár tudták, amit tudtak. Angilù legszívesebben az egészet a
levegőbe röpítette volna, de most még nem mondott semmit. Fogott egy
kartondobozt, és kiszórt néhány töltényt a bal kezébe. Aranyszínűek és
nehezek voltak, dundik, mint a méhecskék. Bepottyantotta őket a másik
zsebébe, visszatette a dobozt, becsukta a szekrényt, és kiment a szobából a
világosodó nappalba.
 48

Megint a sarjerdőben volt. Az egyenes teherautókon túl, elérhetetlen

távolságban látszott a folyó lomha, zöld csillanása. Will próbálta kieszelni,
hogyan járjon el. Érezte a távolban az apját, a fortyogó haragot a házban.
Will apja persze már nem élt. Ennek tudata az apja színe elé repítette őt. Az
apja az íróasztala mögött ült a forgószékében a dolgozószobájában, Willnek
háttal. Papírlapok és egy nyitott könyv voltak előtte kiterítve. Will apja
meghalt. Megfordult a székkel, hogy beszéljen a fiával, de túl fáradt volt.
Sápadt volt, rettenetesen gyenge, a halál minden erejét kiszívta. Az orra
mellett ott volt az a rút horzsolás.
Ismét az erdőben, valahogy előkerült a Békavári uraság is. Az állatok
nem hasonlítottak a könyvbéli szereplőkre. Visszataszítóak voltak, kúsztak
a földön a durva szőrükkel, izegtek-mozogtak, reszkettek, aztán hirtelen
eliszkoltak, és eltűntek szem elől. Willnek utánuk kellett erednie. Az
álomnak ez a része nem tartott túl hosszan. Új feladathoz vezetett. A fák
valamiféle információt képviseltek. A mintázatuk olyan volt, mint a morze.
Az erdőben valahol ott volt az öccse, aki már értette, megfejtette. Will
forgolódva kereste őt, és elvakította az arcát melegítő napfény. Erre ébredt.
Izzadt.
Különösen nevetséges és kínos volt, hogy a Békavári urasággal álmodott.
Már bánta, hogy az ágya mellett tartja a könyvet. Az esze jobban vágott
volna, a gondolatai kevésbé lettek volna zavarosak, ha inkább apja
Lucretius-kötetét olvassa. Will a szégyen piszkát érezte magán az álom
miatt, és az érzést csak fokozta, amikor eszébe jutott egy másik epizódja:
megint a halastónál állt. A fedelet már levették. Bizsergető örömmel
hajigált konzerveket a reszkető raboknak odalent, akik meztelenül
fetrengtek saját szennyükben. Ismeretlen katonák vártak, figyeltek.
A spalettán át beáramlottak a fehér fény pengéi és a rovarok, madarak
száraz ricsaja. Will lerúgta magáról a takarót, és felkelt.
Megmosta az arcát, vízzel rendbe szedte a haját. Belebújt az
egyenruhába.
Samuels rossz hírrel fogadta.
 – Az imént járt itt az egyik helyi rendőr. Megint lelőttek valakit, ezúttal
Montebiancóban. Furcsa mód senki nem látott semmit. Puskalövés.
Közelről. Bár nem fasiszta. Ebben elég biztosnak tűnt. Kommunista. Bár,
tudod, a tegnap fasisztája…
– Ha senki nem látta, nem történt semmi. Olyan, mint az a kurva fa az
erődben, ami akkor dől ki, amikor senki nincs ott, hogy hallja. Temessétek
el a pasast, és dolgozzatok tovább.
– Kezded elveszíteni a hitedet az igazságszolgáltatás erejében?
– Majd meglátom. Palermóba megyek Kelly őrnagyhoz, megbeszélem
vele ezt az Albanese ügyet.
– Tegnap jött egy üzenet Albanesétől. Azt mondta, tudomására jutott
némi feketekereskedelem, amire rá kéne néznünk.
– Nem lep meg.
 49

Palermót ugyanaz a téboly lengte be, mint Havisham kisasszony lakását a

Szép reményekből, a barokkos pompát az ég hirtelen felbukkanó foltjai és a
törmelékkupacok szakították meg. Az utcákat emberek szennyezték,
megbízhatatlan emberek, akik a falat támasztva beszélgettek, figyelték őt,
ahogy elhalad. A piacok mintha újranyitottak volna, és a halászok
egyértelműen megint kihajóztak. Willnek lábujjhegyen kellett elnavigálnia
a motorját a halastálcák körül sertepertélő emberek között, akik máris
összekent, foltos AMGOT bankjegyekkel üzleteltek. Hiába bőgette a
motort, nem tudta őket megsürgetni. Voltak nagy, egyszerű szemű, apró,
vörös halak. Voltak átlagos külsejű szürke halak, és egy kardhal bámulatos
feje állt magában függőlegesen egy asztalon, mint egy természettudományi
múzeumban. Hosszú, előkelő pengéje ferdén felfelé meredt a levegőbe.
Mögötte ott volt felszeletelt teste, melyből hiányoztak és réseket hagytak a
már eladott részek.
Will forgolódott a nyeregben, figyelt minden idegenre. Nem állt
szándékában hagyni, hogy megint kizsebeljék. Megkönnyebbült, amikor a
tömeget maga mögött hagyva elmotorozhatott.
Will már el is felejtette, milyen fenséges épületben van az AMGOT
főhadiszállása. Stukkó és aranyozás, márvány és mozaik. A lépteket gyors
visszhang ismételte. Willt bevezették Kelly őrnagyhoz. Egy nagy,
oroszlánlábú íróasztalnál ült. Mögötte a falon, díszes keretben, a vastag
olajfestékkel megalkotott Szent Jeromos tűnődött fordítói munkáján. Kelly
őrnagy felállt kezet fogni Will-lel. Megkérte a Willt bekísérő férfit, hogy
térjen vissza némi kávéval.
Will leült, és elkezdte magyarázni aggodalmait Albanesével
kapcsolatban, mesélt a névtelen feljelentésekről, valamint Angilù Cassini és
Adriano herceg tanúvallomásáról. Will gyorsan és pontosan vázolta a
helyzetet, Kelly őrnagy a székében hátradőlve figyelt, annyira
mozdulatlanul, hogy még a tükröződés a szemüvegén sem moccant. Amikor
Will mondandója végére ért, Kelly előredőlt, és azt mondta, Will helyesen
tette, hogy hozzá fordult ezekkel az aggályokkal.
 Megjött a kávé.
– Talán nem az aggály a legjobb szó rá – mondta Will.
– Hívja, aminek akarja. Nézze, tudom, érdekes figurákat szedtünk össze,
hogy segítségünkre legyenek a Husky hadművelet során. Olasz barátaink
Amerikában, hogy is fogalmazzak, vállalkozó szellemű emberek. Engem
biztosítottak, hogy alapos átvilágításra kerültek. Konkrétan Albaneséről
semmit nem tudok. Börtönben nem volt. Egyik-másik férfi itteni börtönből
szabadult. Gondolom, ezzel maga is tisztában van.
Kelly megemelte a kezét, és eltávolította a szemüveget az arcáról. Willt
furcsán kizökkentette a hatás. Látta, hogy Kelly egészen másképpen fest,
mint ahogy elképzelte. A szemüveg mögött a szeme nagyobbnak tűnt.
Megnőtt a távolság az orra és a felső ajka között. Bizarr látványt nyújtott a
csupasz feje a nagy, rózsaszín szemhéjakkal és a sima arcával. Will
ráébredt, hogy a szemüveg valahogy összefogta és befejezte Kelly arcát,
falazott neki. Miután Kelly visszatette a szemüveget, beakasztva a füle
mögé, Will kénytelen volt újra összerakni az őrnagy külsejét.
– Annyit talán megtehetek, hogy körbekérdeztetek, és értesítem.
Ilyesmire vágyott?
– Legalább. Ennél többet szeretnék. Szerintem közbe kellene lépnem, és
megfosztanom Albanesét a hatalmától, amíg kiderítjük, hogy valójában ki a
fenével van dolgunk.
Kelly arca mosolyra derült.
– Érem. Tettvágy. Irányítás. Bravó, fiatalember. Ennek a szigetnek erre
van szüksége, ha azt akarjuk, hogy tartós legyen a béke. Palermóban
fortyog a politika fazeka, én mondom. Szeparatisták. Kommunisták. Nagy
zűrök lesznek még itt a rend előtt.

Will repesztett vissza a motorján. Látod, mondta magának, látod,

lehetséges. A szövetségesek erényes béketeremtők. Elkerülhető a
szenvedés, megelőzhető az erőszak. De kellett hozzá Will éleslátása és
vakmerősége, hogy azonos irányba terelje az ismereteket és a tetteket, és
most már kurvára történjen valami. Hasította a forró levegőt, és fejben
átvette, mit fog mondani Albanesének, amikor letartóztatja. Hűvösen
visszafogott és tekintélyt parancsoló szavak voltak. Attól tartok, váltanunk
kell pár szót… Sajnálom, Mr. Albanese, de kénytelen leszek… A maga
helyében nem tenném, Mr. Albanese.
 50

Festetlen ajtó volt, a fa nyers és száraz. Mint amiből körömmel lehetne

kipiszkálni szálkákat. Az ajtó felülete négy részre oszlott, négy téglalapot
választottak el keskeny domborulatok. Ray nem tudta, miért, talán
megerősítés végett. Szorosan az ajtóhoz állt, hogy hallja, mit van a
túloldalán.
A kilincs magasan volt baloldalt. Karcsú rézkilincs volt, a széleken
rovátkolt, és göbült, mint egy gyors tollvonás egy aláírásban. A rovátkáktól
tapintható mintázata volt.
Nem halok meg, ha kinyitom az ajtót. Ha kinyitom az ajtót, nem halok
meg.
Ray látta, ahogy a keze felnyúl, és megragadja a kilincset, látta az öt
ujját, a bőr alatt kirajzolódó csontokat, a sötét szőr rojtját a csuklójánál.
Kinyitotta az ajtót, és a másik oldalon a keskeny lépcső a mélybe tört.
Meredek volt, akár egy létra. Ray lélegzetét visszatartva átlépett a nyíláson,
ki az első lépcsőfokra, majd a következőre, óvatosan ereszkedve a kinti
világ felé.
A házban a perspektíva a távolba nyúlt az ajtók boltívein át. Nem lehetett
tudni, hol helyezkedik el mindebben Luisa hercegnő. Talán teljesen el fogja
őt kerülni. Ray ment a festmények és hajlított, díszes, pipiskedő bútorok
között. Sértetlenül, feltartóztatás nélkül talált egy széles lépcsőt, és lement.
A nagy előcsarnokban a néma, festett felhőzet alatt nézett jobbra, nézett
balra. Jobbra fordult, és napfényes szobákat talált egymás után.
A harmadik nagy szobában megtalálta Luisát, egy nagy asztalnál
reggelizett egy öregúrral, feltehetően az apjával. Egy cselédasszony
meglátta Rayt, és pirulva leszegte a fejét. Luisa szeme elkerekedett, közölni
próbált valamit – félelmet, kérlelést, figyelmeztetést. Ray ráébredt, hogy
nem fog tudni elbúcsúzni úgy, ahogy szeretett volna. Az öregúr éppen
felállt, és készült megszólítani. Ray a szavába vágott.
– Elnézést a zavarásért, uram. Egy ideje a harcok közben elkeveredtem az
egységemtől. Eltévedtem.
– Hosszú ideje el lehet tévedve.
 – Hosszú ideje el vagyok tévedve. Megmondaná, melyik úton jutok
Palermóba?
– És hogy jutott be ide?
Fizikailag érezte magán Luisa tekintetét.
– Bejöttem. Besétáltam. Elnézést a zavarásért. Nem tudatosult bennem,
hogy még ilyen korán van.
– Menjen ki ott, ahol bejött, aztán az úton forduljon jobbra, és
gyalogoljon egy bő napot.
Luisa olaszul suttogott valamit az öregúrnak. Az öregúr felsóhajtott, és
azt mondta:
– Az első városban, amin áthalad, és városról beszélek, nem néhány
különálló házról, lesznek emberek, akik segíthetnek.
– Köszönöm, uram. Köszönöm, uram. Köszönöm.
Ray Luisára nézett, aki a tányérjába bámult. Mérgesnek tűnt. Ray nem
mondhatott semmit.
Ahogy elhagyta a helyiséget, Luisa megint felnézett, és látta a férfi
távolodó hátát. Ray próbálta minél jobban rendbe szedni az egyenruháját. A
fényben nagyon sűrűnek tűnt a szakálla, és fekete volt, mint a bogarak.
Luisa a széke rabja volt, éppen elveszítette őt. Nem tehetett semmit, nem
állt hatalmában. És még ha utána is futhatna, mit lenne képes kimondani?
Ha Párizsba költözik, talán lehet élete, vagy Rómába. Ebben az életben itt
nem várja semmi. A tányérján két őszibarack volt a kertből. Reszkető
kézzel felvette a kését.
 51

A világ millió dologgal telve sziporkázott Ray szemébe. Ömlött lefelé a

fény. A rovarok zaja lüktetett a fák és bokrok felől. Ray próbált fütyülni
kiszáradt szájával, próbálta felidézni, hogyan gyalogol egy katona. A lába
remegett. A padlás homálya után vakító volt a fény. Fájdalmat okozott,
mintha gyémántok csapódtak volna a szemébe. Leszegett fejjel ment előre,
az út körülötte elmaradt robbanásoktól rengett. Aki nem halott, megy
tovább. Jövök, George, mondta. A szél sebesen súrolta a bőrét. Ő ment
tovább.
Erősödő zaj a háta mögül: ropogó léptek. Ray feltételezte, itt a vég.
Lehunyta a szemét. A válla megmerevedett. A keze ökölbe szorult. A nevét
hallotta.
– Ray. Ray!
Az ő hangja volt.
Furcsa volt így a szabadban látni a hercegnőt, a nappal valódi fényében.
Előtte állt apró termetével, pislogott. A haja mozgott a szélben. Élesen
kirajzolódott, mintha nem is a nőhöz tartozott volna. A bőre világosabb
volt, mint odabent. Kecses ujjaiban végződő kezét a homlokához emelte,
hogy napellenzőt formáljon.
– Hova megy? El kellett volna búcsúznia. Nem lett volna szabad csak így
elmennie.
– Bocsánat. Akartam.
– Nem valami szép csak így elmenni.
Más volt a hangja. Kilépett a bujkálással töltött napok hosszú álmából.
– Köszönetet is akartam mondani magának.
– Hova megy?
– Mondtam. Palermóba kell mennem. Vissza kell mennem. Bocsánat.
A hercegnő lefelé nézett, szemére árnyékot vetett saját keze.
Összeharapta puha alsó ajkát.
– De…
– Bocsánat – mondta Ray. – Maga nagyon jó volt hozzám.
 – Nem számít. Mennie kell. Nem is tudom, hogy jutott eszembe maga
után jönni. Nem is tudom, mit teszek.
– Nagyon hálás vagyok.
– Tényleg? Várjon. Várna? Eszembe jutott valami. El tudom vinni
kocsival Palermóba. Hozom a kocsit egy sofőrrel. Egészen odáig elvihetem.
– Nem kell…
– Tudom, hogy nem kell, de szeretném. Várna? Itt marad?
– Persze.
– Várjon itt!
A hercegnő sarkon fordult, és elsietett. Ray nézte, ahogy távolodik. Luisa
fürgén szedte a lábát, majd futásnak eredt, amit nehéz volt fenntartani a
hosszú szoknyában. Ray meglátott valamit ebben az igyekezetben és
sietségben. Tévedhetett, de szeretetnek tűnt. Iránta. Egy másik ember iránt.
Ok nélkül, csak úgy megtörtént. A szeretet hajtotta őt ennyire. Ray tudta,
hogy nem lehet az övé ez a szeretet; nem lenne tartós. Vissza kell térnie
Palermóba szembenézni azzal, aminek jönnie kell, de most még tartott. És
ennek köszönhetően a kocsiút idejére még egy kicsit biztonságban lehet.
 52

Minden teljesen világos volt.

Angilù a templommal szemben ült, és várt. Gyík cikázott fel fürgén a falra
mellette apró ujjain, pici farkával csapdosva. Megdermedt, megemelte a
fejét, ajaktalan szája mosolyba fagyott. Angilù látta, ahogy lüktet a torka.
Elillant. Nehéz volt meghozni a döntést, mint átlépni egy égő ajtón, és
végighaladni egy lángoló fasoron. De most, hogy ezzel megvolt,
megnyugodott. Mindent tisztán látott.
A vak Tinu a templomkapu árnyékában kuporgott. Mindig ott volt,
üresen érzékelte az idő múlását, akár egy óra, hallgatta a harangszót. Tinu
soha nem volt tanúja semminek. Soha nem mondott semmit, semmi
értelmes nem jött ki a száján. Ha az ember adott neki egy kis aprót vagy egy
falat kenyeret, mintha a kútba hajította volna, Tinu reakciója nem volt több,
mint a csobbanás, a visszhang, majd az újra beálló a csend.
Angilùnak vigyáznia kellett, hogy más ne lássa meg. Nem tartozott
közéjük. Nem kezelnék őt láthatatlannak. A többiek tőle nem féltek eléggé
ahhoz, hogy töröljék a látottakat az emlékeikből. Ezzel együtt megbékélt
szándékával, biztonságban érezte magát. Ez a döntés volt a végső
behódolás. Angilù beadta a derekát, ennek a világnak a részévé vált. Az
ellenállás más módszerekkel kimerítő volt, és nem vezetett célra. Most
felismerte a sorsát, keblére ölelte, házasságra lépett vele. Örömteli
megnyugvással ment az oltár elé.
A pisztolyt a derékszíjába ékelte, és úgy ült, hogy senki ne lássa meg. A
templom magába szívta az özvegyeket misére, majd megint kilehelte őket,
de ő továbbra sem volt sehol. Angilù nem várhatott bármeddig. A feleségét
és a gyerekeit magára hagyta. Talán nincs is jó helyen. Talán már elkésett.
Adott neki még egy órát.
Angilù felállt, átvágott a téren, majd fel a meredek úton, el a templom és
a tudattalan Tinu mellett a házhoz, ahol Silvio lakott, amíg élt.
Megköszörülte a torkát az ajtóban, bekopogott, majd a kezét a pisztoly
markolatára tette.
 Egy gyerek nyitott ajtót. Albanese a meszelt helyiség közepén ült, és
cigarettázott. A szeme egyből éber lett, amint meglátta Angilùt. Albanese
egyből tudta. De még kifújta lassan a füstöt, mielőtt megkérdezte:
– Mit akarsz?
Angilù valami félelmetesét szeretett volna mondani, mint „Gyönyörű
gyerekek”, de nem jutott eszébe egy teljes mondat, és a torka túl száraz
volt. Inkább csak bámult kezével a pisztolyon.
Albanese kiparancsolta a gyerekeket a szobából. Angilù számára ez az
előkészület arra vallott, hogy talán Albanese is szeretné, ha megtörténne,
mintha létezett volna egy megállapodás a két férfi között. A gyerekeket
gyorsan kiterelte a legnagyobb fiú. Kilökdöste őket a lábfejével, de ő maga
nem ment ki. Angilù feléje fordult.
– Teljesen rosszul csinálod – mondta Albanese. – Nem értesz te ehhez.
Albanese megmozdult a székén, mire Angilù előhúzta a pisztolyt, és
lelőtte. Piros korong csattant a férfi egyik szemére és az orrnyergére. A
szája kinyílt, a feje hátrabicsaklott. Angilù még kétszer mellkason lőtte, a
lövések nagy lármát csaptak a zárt helyiségben. Nem először tett ilyet.
Megtörtént már. Amikor a sötétbe lőtt fent a hegyekben. Albanese hanyatt
dőlt a faszékkel. Lábfeje szökkent, amikor a teste földet ért. Angilù a
fegyvert most a fiúra szegezte, nem azért, hogy megölje, hanem hogy a
helyén maradjon. A fiú lihegett. Miután a pisztoly füstje eloszlott, Albanese
még mindig füstölt. Angilù arra gondolt, talán az inge gyulladt meg,
odanézett, és látta, hogy a cigaretta még mindig izzik az ujjai között. A
terjedő tócsa már elérte a csuklóját. Angilù a cigaretta felé biccentve azt
mondta a fiúnak:
– El fogja őt égetni.
A fiú az ajtókeretbe kapaszkodott, zavartnak tűnt. Angilù megfordult, és
kisétált.
Legyalogolt a kis utcán. Az alján balra fordult, és kifelé indult
Sant’Attilióból, vissza a házába, a családjához. Tudta, hogy neki vége, de a
családjáért még nem aggódott. Eltelt azzal, amit véghez vitt, nyugalmat és
beteljesedést érzett, megkönnyebbült, bár most eszébe jutott, hogy soha
nem árulta el a feleségének, hol ásott el némi pénzt egy zacskóba csavarva
az aranygyűrűvel együtt, amit még a hercegtől kapott sok-sok évvel ezelőtt.
Annak hasznát vehetik. Angilù a jól ismert úton haladt. Nem lepte meg,
amikor futó lépteket hallott maga mögött, és megérezte a fiút a hátán. Elég
gyorsan felkapta a kezét ahhoz, hogy a kés az ujjait nyesse el, és ne a torkát.
 Angilù megperdült, dobálta magát, mint egy karámból kitörni akaró
kecske, és kiszabadult a fiú szorításából. Nyúlt a pisztolyáért a zsebében, de
kénytelen volt az ügyetlen kezét használni. A fiú feléje rohant, és
néhányszor beledöfte a kést. Angilù nem is érezte, ahogy a penge beléhatol,
csak ütéseket észlelt a testén, mintha püfölnék. Karja alá szorította a fiú
nyakát, hogy lelassítsa, és vékony csíkokban viszketést érzett a hátán. A fiú
lerázta magáról Angilùt, aki a földre zuhant. A fiú megszúrta még
néhányszor. Angilù fáradt és ingerlékeny volt. Igazán abbahagyhatná.
Felesleges folytatnia. A fiú abbahagyta. Angilù nedves volt, fázott. Kövek
voltak az arca alatt. Ott volt, ahol mindig, feküdt a földön. Egyáltalán nem
tudott mozdulni.
Mattia szitkozódva állt a test fölött. Összekente magát Cassini vérével, és
dühítette a megalázó felismerés, hogy a nadrágján lévő nedvesség részben
az ő vizelete. Lehajolt, és kivette a férfi pisztolyát a zsebéből. Kell még
lennie három golyónak benne. Megbökdöste a lábával a testet. Semmi.
Mattia nem tudta, mihez kezdjen, azon kívül, hogy hazamegy lemosdani.
Utána elmehet a rendőrségre, mint aki egyenesen a házból futott oda, és
megmutathatja Albanese holttestét. Később meg majd felkeresi Alvaro
Zuffót. Zuffo majd a gondját viseli. Ő tudni fogja, mi a teendő.
 53

A borotva cibálta szakálla hosszú szőrszálait, négyzeteket és téglalapokat

vágva a habba. Az arca centiről centire vált láthatóvá a mosdó fölötti
pöttyös tükörben.
Az új egyenruha lötyögött Rayen, de attól ő még üdének, ápoltnak,
hétköznapinak érezte magát. A csapat tagja volt. Kihúzta magát, amikor
haladt a folyosókon, próbált nem visszaemlékezni.
De mielőtt bármi mást tehetett volna, el kellett magyaráznia, mi történt,
ki kellett mentenie magát. Vele szemben egy férfi ült egy írógépnél. A férfi
előregörnyedt, és bekalapált valamit előre.
– Nyugodtan dohányozzon, ha szeretne – mondta.
– Nem, köszönöm. – Ray eltűnődött, miféle lehet ez a férfi, hova valósi.
Semmi nem leplezte le.
– Szóval, kezdje az elején. Kettesben volt Anthony Geminianóval.
– Így van.
– És aztán mi történt?
– Hát, á. Á. Akkor… Jézusom, mi is?
– Nézze, ne aggódjon. – A férfi hátradőlt, kezét az ölébe tette. –
Szerintem nem lesz gond. Egy időre eltűnt, de visszatért. Sokakkal
megtörtént. Ha visszajön, az nem dezertálás, ugye?
– Nem, nem az. Nem dezertáltam.
– Mondom én. Na, azt mondta, volt egy robbanás?
– Igen.
– Vagyis amnézia. És most visszajött.
– Vissza. Értem. Ez történt. Tényleg. Így volt.
– Jól van. Mondja el az elejéről.
– Haladtunk a harcokkal. Eltévedtünk. Nagyon eltévedtünk.
– Rendben. Folytassa.
 Köszönetnyilvánítás

Szeretném kifejezni a hálámat Gea Schirònak, Beatrice Monti della Corte

von Rezzorinak, a Planeta családnak, Salvatore Lupo professzornak, Robin
Robertsonnak, Mitzi Angelnek, Anna Webbernek és Sarah Chalfantnak.
Ezek a nagyvonalú emberek próbáltak oktatni engem és javítani a könyvön,
melynek hiányosságai mind az én lelkemen száradnak.
ADAM FOULDS költő és író, 1974-en született Londonban. Első
regényéért (The Truth About These Strange Times, 2007) a Sunday Times az
év legjobb fiatal írójának járó díjjal tüntette ki. Ezt követte ugyancsak
irodalmi díjakkal jutalmazott elbeszélő költeménye, a The Broken Word
(2008). Az Eleven útvesztő (The Quickening Maze, 2009), mely szintén
olvasható már magyarul, a Booker Díj egyik nagy esélyese volt, s 2011-ben
elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját.
 Jegyzetek

[←1]
Görög Lívia fordítása.

[←2]
Allied Military Government for Occupied Territories, a Megszállt Területek Szövetséges
Katonai Kormánya. (A ford.)

[←3]
Görög Lívia fordítása.
 Tartalomjegyzék
ELŐSZÓ A pásztor 1926
ELSŐ RÉSZ Észak-Afrika 1942
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
MÁSODIK RÉSZ Szicília
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
 40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
Köszönetnyilvánítás
A szerzőről
Copyright
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Adam Foulds: In the Wolf’s Mouth
Jonathan Cape, London, 2014
Copyright © Adam Foulds, 2014
All rights reserved.

Hungarian translation © Papolczy Péter, 2021

www.gondolatkiado.hu
facebook.com/gondolat
A kiadásért felel: Bácskai István
Felelős szerkesztő: Böröczki Tamás
A borítót tervezte: Környei Anikó
A címlapkép forrása: www.istockphoto.com
Tördelő: Lipót Éva

ISBN 978 963 556 072 1

Minden jog fenntartva.