A démoni kultiváció nagymestere 3.

III összesen A démoni kultiváció nagymestere

Mo Xiang Tong Xiu
Művelt Nép (márc 2020)

Címke: fantasy, Akció, regény, LMBTQ, zombi, Misztikus

fantasyttt Akcióttt regényttt LMBTQttt zombittt Misztikusttt
Yiling pátriárkája, Wei Wuxian életét veszti a Luanzang-domb
ostromában.
Mindenki a vesztét akarta, átkozták, amiért fellázadt és dühöngve
tombolt. Örömmel fogadta a halálát az egész kultivátorvilág.
Wei Wuxian talán nem is lehetne elégedettebb, hogy magányosan
kóborló lélek lehet, tizen-egynéhány év elteltével mégis megidézik
és új testbe kényszerítik. Nem tehet mást, vissza kell térnie ebbe a
világba! Titkolni próbálja ugyan új testében az igazi kilétét, de
váratlan események folytán a Gusu Lan klánhoz tartozó Lan Wangji
magával viszi a klánja otthonába.
Bármennyire meg volt is győződve mindenki, hogy a démoni
kultiváció nagymestere úgy elpusztult, hogy még holttestet sem
hagyott maga után, Wei Wuxian újjászületik, és újra szembenézhet a
hajdanán őt legyőző kultivátorklánok tagjaival. Azonban még ennél is
nagyobb probléma, hogy a korábban konzervatív és rugalmatlan Lan
Wangji immáron mindent megtesz, hogy maga mellett tartsa,
nyugodtan viseli a piszkálódásait és incselkedéseit.
Vajon mit akar tőle Lan Wangji, ez a kiemelkedő kultivátor? És mit
kezdjen a másikkal ő maga?
Egy varázslatos történet hatalomról és háborúról, hűségről és
árulásról, barátságról és szeretetről, sorsról és döntésekről.
A regény több százezer példányban fogyott könyvben, és sok millió
letöltésben e-könyvben, a sorozatot pedig, amelyet a Netflix is vetít,
több milliárdszor töltötték már le a streamingoldalakról.
Mo Xiang Tong Xiu
A DÉMONI
KULTIVÁCIÓ
NAGYMESTERE
3.
 Szereplők és klánok

Wei Wuxian
A Yunmeng Jiang klán egykori tagja, aki halála után tizenhárom
évvel Mo Xuanyu, Jin Guangshan el nem ismert fia testében
születik újjá
Születési név: Wei Ying
Egyéb név, cím: Yiling pátriárkája
Fegyvere, varázseszköze: „Ahogy akarod” (Suibian), (kard),
Chenqing (fuvola)

Lan Wangji
A Gusu Lan klán büszkesége. Testvére, Lan Xichen mellett a
„két jáde”, a Lan család két jóképű kiválóságának egyike
Születési név: Lan Zhan
Egyéb név, cím: Hanguang-jun („Fényhordozó”)
Fegyvere, varázseszköze: Bichen (kard), Wangji (qin)

Yunmeng Jiang klán

Jelképe: Kilencszirmú lótusz
Központja: Lótuszrév
Jiang Fengmian
A klán egykori vezetője, Jiang Cheng és Jiang Yanli apja
Yu Ziyuan
Jiang Fengmian felesége
Jiang Cheng
A klán vezetője
Adott név: Jiang Wanyin
Egyéb név, cím: Sandu Shengshou
Fegyvere, varázseszköze: Sandu (kard), Zidian (ostor)
Jiang Yanli
Jiang Fengmian lánya, Jiang Cheng nővére
 Gusu Lan klán
Jelképe: Felhők
Központja: Felhőzug
Lan Xichen
A klán vezetője. A „két jáde” egyike
Születési név: Lan Huan
Egyéb név, cím: Zewu-jun
Fegyvere, varázseszköze: Shuoyue (kard), Liebing (furulya)
Lan Jingyi
A klán fiatal tanítványa
Lan Sizhui
A klán fiatal tanítványa
Lan Qiren
A klán szigorú és sótlan tanítója, Lan Wangji és Lan Xichen
nagybátyja

Lanling Jin klán

Jelképe: Fehér bazsarózsa
Központja: Jinlin-torony
Jin Guangshan
A klán egykori vezetője
Jin Guangyao
A klán jelenlegi vezetője
Születési név: Meng Yao
Egyéb név, cím: Lianfang-zun
Fegyvere: Hensheng (kard)
Qin Su
Jin Guangyao felesége
Jin Ling
A klán fiatal tanítványa, Jiang Cheng unokaöccse
Fegyvere: Hensheng (kard)
Jin Zixuan
Jin Guangshan egyetlen törvényes fia
Jin Zixun
Jin Zixuan unokatestvére
 Qinghe Nie klán
Jelképe: Fenevadfej
Központja: Tisztátalan Birodalom
Nie Mingjue
A klán egykori vezetője
Egyéb név, cím: Chifeng-zun
Fegyvere: Baxia (kard)
Nie Huaisang
A klán jelenlegi vezetője
Egyéb név, cím: Fogalmatlan

Qishan Wen klán

Jelképe: Nap
Központja: Éj nélküli város
Wen Ruohan
A klán egykori vezetője
Wen Chao
Wen Ruohan fia
Wen Zhuliu
Egyéb név, cím: Magolvasztó Kéz. Wen Chao testőre
Wang Lingjiao
Wen Chao ágyasa és bizalmasa
Wen Ning
A klán egykori tagja, halála után Wei Wuxian első számú
segítője
Egyéb név, cím: Árny tábornok
Wen Qing
Adott név: Wen Qionglin
Wen Ning nővére
További szereplők
Su She
A Gusu Lan klán egykori vendégtanítványa, a Moling Su klán
vezére
 2
A kishajót folyásiránynak, lefelé vitte az áramlat.
Maguk sem tudták, mennyi idő telt el, mire a Zidian elernyedt, és
újra ezüstgyűrű lett Jiang Cheng ujján.
Egész úton kiáltoztak, be is rekedtek tőle. Miután kiszabadultak
az ostor szorításából, egyetlen szó nélkül fordították meg a hajót.
Nem voltak evezőik, úgyhogy a kezüket használták a folyó
sodrásával szemben.
Yu asszony azt mondta, hogy legalább egy hónapba telik, amíg
begyógyulnak a korbácsütések nyomai. Bár Wei Wuxian még mindig
úgy érezte, hogy égnek a sebei, de a mozgásban nem
különösebben akadályozták. Mindketten úgy eveztek a kezükkel,
mintha az életük függne tőle. Végül két óra múlva elérték
Lótuszrévet.
Késő este volt már.
A kapukat már mind bezárták. Ragyogtak az épületek fényei. A
holdfény megcsillant a vízen. Tucatnyi kilencszirmú lótusz formájú
lámpás úszott a mólónál.
Minden a szokásosnak tűnt, és éppen ezért nyugtalanítónak.
Az öböl közepéhez érve megálltak, várakoztak egy darabig,
szívük a torkukban dobogott. Egyikőjük sem szívesen közelített a
mólóhoz, hogy a partra lépve megtudják, mi történt odabent.
Jiang Cheng sírt, a végtagjai remegtek. Kis idő múlva Wei Wuxian
megszólalt:
– Ne a kapun menjünk be.
Jiang Cheng nagy nehezen bólintott. Hang nélkül az öböl másik
végébe eveztek, ahol egy öreg fűzfa állt. A gyökerei a part földjébe
kapaszkodtak, de vastag, ferde törzse a víztükör fölé nyúlt, így az
ágai a vízbe értek. A Lótuszrévben élő fiúk gyakran üldögéltek és
horgásztak a fa ágain.
A fűzfa mögött kötötték ki a hajót, majd a lombok és a sötétség
rejtekében partra szálltak. Wei Wuxian, aki nem először mászott át
Lótuszrév falain, megfogta Jiang Cheng karját, és így suttogott:
– Erre!
Jiang Cheng riadt volt, és félt. Mintha azt sem tudná, merre
járnak, Wei Wuxiant követve időnként nekiment a falnak.
Elővigyázatosan rejtőzködve mentek egy darabig, majd felmásztak a
falra, amelynek tetejét egy sor vadállatfej díszítette, könnyen be
lehetett lesni mögülük a falon túlra. Korábban mindig kívülről nézték
a fejeket, de most máshogy alakult.
Wei Wuxian felemelte a fejét, és benézett. Azonnal elfogta a
szomorúság.
Lótuszrév gyakorlóterén rendezett sorokban álltak az emberek.
Mindannyian napszimbólummal díszített köntöst viseltek. A
gallérokra, hajtókákra és ingujjakra varrt lángminták sötétvöröse még
a vérvörösnél is jobban bántotta a szemet.
A vigyázzban álló emberek mellett voltak olyanok is, akik
feküdtek. Utóbbiakat a tér északnyugati sarkában dobálták
egymásra. Egy ember állt kettejüknek háttal, a fal előtt. A feje
lehajtva, mintha a Jiang család embereinek halmát vizsgálgatná.
Jiang Cheng tekintete még mindig lázasan kereste Yu Ziyuant és
Jiang Fengmiant. Wei Wuxian azonban legszívesebben elsírta volna
magát.
Több ismerős alakot is látott a fekvő emberek között.
A torka kiszáradt, és sajgott a fájdalomtól. Mintha vaskalapáccsal
ütötték volna a halántékát, és az egész testét hideg rázta. Már
gondolni sem mert rá, mi történhetett Jiang Fengmiannel és Yu
Ziyuannel. Épp jobban meg akarta nézni, hogy a halom tetején fekvő
vékony fiú vajon a legfiatalabb tanítványtársuk-e, amikor a nekik
háttal álló ember felfigyelhetett valamire, mert váratlanul megfordult.
Wei Wuxian és Jiang Cheng azonnal lehajtotta a fejét.
Bár sikerült idejében elrejtőzniük, egy pillanatra láthatták az arcát.
Nagyjából velük egykorú fiú volt, vékony testalkatú, finom
arcvonásokkal, bár fakó arcbőre élesen elütött mélyen ülő, fekete
szemétől. Rajta is nappal és lángokkal ékesített egyenruha volt,
mégsem tűnt méltóságteljesnek, mint a többiek. Inkább túlságosan
kifinomultnak látszott. A ruhája díszítése alapján a Wen család egyik
úrfija állt előttük.
Wei Wuxian szíve a torkában dobogott. Vajon meglátott minket?
Meneküljünk most azonnal? Vagy még nem vett észre?
Hirtelen sírás hangja ütötte meg a fülüket. Lépések zaja követte,
és egy vigasztaló férfihang:
– Ne sírj! Összekented az arcodat.
 Jiang Cheng és Wei Wuxian is felismerte az utóbbi hangot. Wen
Chao volt az.
– Ha el van mázolva az arcom, már nem is tetszem? – szipogta
Wang Lingjiao.
– Ugyan már! – mondta Wen Chao. – Akárhogy fest is Jiaojiao,
én szeretem őt!
– Annyira, de annyira megijedtem! – mondta Wang Lingjiao. – Ma
tényleg… Annyira közel voltam hozzá, hogy elhiggyem, hogy az a
ribanc megöl, és soha többet nem látlak téged… Wen úrfi… Én…
Úgy hallatszott, hogy Wen Chao megölelte.
– Ne mondj semmit, Jiaojiao! Most már minden rendben van. Még
szerencse, hogy Wen Zhuliu megvédett.
– Megint ezzel jössz? – dohogott Wang Lingjiao. – Utálom azt a
Wen Zhuliut! Ha idejében érkezik, nem szenvedek ennyit. Az arcom
még most is annyira fáj…
Világos volt, hogy ő maga parancsolta, Wen Zhuliu ne legyen a
szeme előtt, így magának köszönhette, hogy megverték. Persze
most az ellenkezőjét állította. Wen Chao együttérzőn hallgatta a
panaszkodását.
– Nem fog fájni. Gyere! Engedd, hogy megfogjam… Elhiszem,
hogy nem tetszik a lassúsága, de ne dühítsd fel! Magas szintű
kultivátor. Az apám többször is kijelentette már, hogy ritka
tehetséges ember. Remélem, hogy még jó néhány évig
használhatom.
Wang Lingjiaót nem sikerült meggyőznie.
– Tehetség… És ha tehetséges, akkor mi van? Annyi, de annyi,
ezernyi és ezernyi ismert, tehetséges kultivátor szolgálja Wen
klánvezért. Talán tragédia, ha ő nincs köztük?
Arra próbálta ösztönözni Wen Chaót, hogy büntesse meg Wen
Zhuliut a kedvéért. Wen Chao nevetett magában. Bármennyire
szerette Wang Lingjiaót, sosem lett volna hajlandó arra, hogy egy nő
kedvéért büntesse meg a személyes testőrét. Végtére is Wen Zhuliu
már több, ellene irányuló merényletet megakadályozott. Ráadásul
nem volt szószátyár.
Szorosra zárt ajka volt a garancia, hogy sohasem árulja el az
apját, és így őt sem. Ritka az ilyen erős, egyúttal hűséges testőr.
Amikor Wang Lingjiao látta, hogy nem éri el a célját, hozzátette:
 – Nézz csak rá! A beosztottad és mégis milyen arrogáns. Nem
engedte, hogy képen töröljem azt a ribanc Yut. Pedig már halott volt,
egy holttest! Lenéz engem, úgyhogy téged is lenéz, nem igaz?
Jiang Cheng nem tudott tovább kapaszkodni a fal tetején,
elkezdett lefelé csúszni. Wei Wuxian gyorsan megragadta a gallérját.
Könnybe lábadt a szemük, majd a könny végigfolyt az arcukon.
Wei Wuxiannek eszébe jutott, hogy amikor Jiang Fengmian
reggel elindult, összekapott Yu asszonnyal. Az utolsó mondataikat
nem lehetett éppen kedvesnek nevezni. Vajon egymás szemébe
tudnak-e nézni még egyszer? Mondhatott még Jiang Fengmian egy
utolsó mondatot Yu asszonynak?
Wen Chaót nem igazán foglalkoztatta a dolog.
– Ilyen a személyisége. Kicsit furcsa. Abban hisz, hogy az igazi
harcos öl, de nem szégyenít meg senkit. Pedig ő ölte meg, akkor
meg mi a fenét foglalkozik ezzel!
– Így van! – tette hozzá Wang Lingjiao. – Igazi képmutató!
Wen Chao örült, ha a nő egyetértett vele. Elnevette magát.
– Az a ribanc Yu, megérdemelte! – mondta kárörvendőn. – A
klánja erejére támaszkodva kényszerítette ki, hogy elvegye az a férfi.
Aztán mi lett a vége? Mi értelme volt a házasságuknak? A férje
sohasem szerette. Évtizedeken át lehetett elhagyott feleség,
mindenki csak nevetett a háta mögött. Ő azonban nem tudta
visszafogni magát, mindenkivel arrogáns volt. Végül csak megkapta
a méltó büntetését.
– Valóban? – kérdezte Wen Chao. – Pedig nem volt csúnya. Miért
nem szerette Jiang Fengmian?
Wen Chao szerint tényleg csak annyi kellett, hogy egy nő szép
legyen, és máris minden férfi beleszeret. Aki pedig nem volt
különösebben szép, vagy visszautasította a közeledését, azt félre
kellett hajítani.
– Gondolj csak bele, és rájössz! – mondta Wang Lingjiao. – Az a
ribanc Yu agresszív nő volt. Nő létére ostorral csapkodott ide-oda.
Nem tudott viselkedni. Miután elvette feleségül, csak teher volt Jiang
Fengmiannek. A legszerencsétlenebb férfi lett a földön.
– Igazad van! – mondta Wen Chao. – Egy nő legyen olyan, mint
Jiaojiao. Engedelmes és gyengéd, csak hozzám vonzódjon!
 Wang Lingjiao kuncogni kezdett. Wei Wuxiant egyszerre fogta el
az elkeseredés és a harag, egész testében remegve hallgatta a
közönséges párbeszédet. Attól tartott, hogy Jiang Cheng nem bírja
tovább és felrobban, de – talán a végtelen gyásztól – amaz olyan
mozdulatlan maradt, mintha elájult volna. Wang Lingjiao csendesen
így szólt:
– Hát persze hogy csak te érdekelsz… Ki más érdekelne?
Hirtelen közbeszólt valaki:
– Wen úrfi! Átkutattuk az összes házat. Kétezer-négyszáz kincset
találtunk. Most készítjük róluk a leltárt.
Lótuszrév tulajdonáról, a Jiang család tulajdonáról beszéltek!
Wen Chao felnevetett:
– Rendben! Rendben! Meg kell ünnepelnünk mindezt. Rendezünk
ma este egy nagy lakomát! Használjunk fel mindent, amit csak lehet!
– Wen úrfi, gratulálok, hogy sikeresen megtelepedtünk
Lótuszrévben! – mondta gyöngéden Wang Lingjiao.
– Milyen Lótuszrév? – kérdezte Wen Chao. – Változtassuk meg a
nevét! Kidobni minden kilencszirmú lótusz címerrel ellátott ajtót!
Kerüljenek a helyükre a mi címeres ajtóink! Jiaojiao, gyere gyorsan,
add elő a legjobb táncodat!
Wei Wuxian és Jiang Cheng képtelen volt tovább hallgatni a
társalgást. Leugrottak a fal túloldalán, majd kibotorkáltak
Lótuszrévből. Jócskán eltávolodtak már, de még mindig hallották a
gyakorlótéren harsanó nevetést. Egy kacér, vidám, női hang zengett
Lótuszrév felett. Pengeként hatolt a fülükbe és a szívükbe, újra meg
újra.
Futottak egy darabig, majd Jiang Cheng hirtelen megállt.
Wei Wuxian is megállt. Jiang Cheng megfordult, de Wei Wuxian
megragadta:
– Jiang Cheng, mit művelsz? Ne menj vissza!
Jiang Cheng ellökte a kezét:
– Ne menjek vissza? Miről beszélsz? Hogyhogy ne menjek? Hova
menjek, ha nem vissza?
Wei Wuxian még szorosabban fogta a kezét:
– Mégis mit csinálsz, ha visszamész? Még Jiang nagybátyámat
és Yu asszonyt is megölték. Ha visszamész, te is meghalsz!
 – Akkor haljak meg! – vágta rá Jiang Cheng. – Ha félsz a haláltól,
menj innen! Ne állj az utamba!
– A bosszú tíz év múlva is bosszú – nyúlt utána Wei Wuxian. –
Mindenképpen meg kell adnunk a halottaknak a végtisztességet, de
nem most!
Jiang Cheng oldalra ugrott, majd ütött:
– Mi az, hogy nem most? Elegem volt belőled. Tűnj innen!
– Jiang nagybátyám és Yu asszony arra kért, hogy vigyázzak rád!
– kiáltotta Wei Wuxian.
– Fogd be a szádat! – lökte félre Jiang Cheng tombolva. – Miért?
Wei Wuxian a bokrok közé esett. Jiang Cheng rávetette magát. A
gallérjánál megragadta Wei Wuxiant, és megrázta.
– Miért? Miért? Mégis miért? Most örülsz? – Vérben forgó
szemmel szorongatta Wei Wuxian nyakát. – Miért mentetted meg
Lan Wangjit?
Jiang Cheng eszét vesztette a gyásztól. Egyszerűen képtelen volt
uralkodni magán.
– Jiang Cheng… – szorította meg Wei Wuxian a csuklóját.
Jiang Cheng továbbra is földön tartotta, és közben üvöltött:
– Miért mentetted meg Lan Wangjit? Miért kellett
beleavatkoznod? Hányszor mondtam, hogy maradj nyugton? Hogy
ne járjon el a kezed? Ennyire szeretsz hősködni? Hát nem láttad,
hogy mi történik ilyenkor? Most örülsz? Haljon csak meg Lan Wangji
és Jin Zixuan! Haljanak meg nyugodtan! Mi közünk van hozzá? Mi
köze hozzá a klánunknak? Miért történt mindez? Miért? Halj meg!
Halj meg! Haljon meg mindenki!
Wei Wuxian elvörösödött.
– Jiang Cheng! – kiáltotta.
Hirtelen enyhült a nyakán a szorítás.
Jiang Cheng fenyegetőn nézett rá, miközben folyt a könnye.
Fájdalmas nyöszörgés tört fel belőle.
– A szüleimet akarom, a szüleimet… – bömbölte.
Wei Wuxiant kérte, hogy adja vissza neki az apját és az anyját, de
akárhogy kérte, már nem kaphatta vissza őket.
Wei Wuxian is sírt. Összeölelkezve ültek a bokrok között, nézték
egymást, és közben sírtak.
 A szíve mélyén Jiang Cheng pontosan tudta, hogy ha Wei
Wuxian nem menti meg a Muxi-hegyen, a Pusztító Xuanwu
barlangjában Lan Wangjit, a Wen család előbb-utóbb akkor is talált
volna okot arra, hogy Lótuszrévbe masírozzon. Ám úgy érezte, ha
Wei Wuxian nem úgy tesz, ahogy tett, minderre később került volna
sor, és talán meg lehetett volna fordítani a dolgok menetét.
E fájdalmas gondolat miatt töltötte el gyűlölet és harag a szívét.
Képtelen volt megszabadulni tőle, felemésztette a bensőjét.
Mire világosodni kezdett, Jiang Cheng elcsendesedett.
Néhányszor sikerült elszenderednie. Leginkább azért, mert
annyira legyengült a sok sírástól, hogy időnként elsötétült előtte a
világ. Aztán meg önvédelemből szundított el, azt remélve, hogy az
egész csak egy rémálom, s ha némi pihenés után felébred, kinyitja a
szemét, Lótuszrévben, a szobájában találja magát. Az apja a
nagyteremben törölgeti a kardját, miközben az anyja a viccesen
kacsintó Wei Wuxiant korholja. A nővére a konyhában azon
gondolkodik, mit főzzön. Tanítványtársai nem akarnak iskolába
menni, inkább ugrándoznak.
Nem egy bokorban akart felébredni, sajgó fejjel, egy hideg
éjszaka után, összegömbölyödve egy domb mögött.
Wei Wuxian mozdult elsőnek.
– Menjünk! – mondta rekedt hangon, miközben feltápászkodott.
Jiang Cheng nem mozdult. Wei Wuxian húzni kezdte és
megismételte:
– Menjünk!
– Hova? – kérdezte Jiang Cheng.
– A Meishan Yu klánhoz – mondta kiszáradt torokkal Wei Wuxian.
– Keressük meg shijiét!
Jiang Cheng eltolta Wei Wuxian kezét, majd néhány pillanattal
később felült, és lassan fel is állt.
Gyalog indultak el Meishan irányába.
Minden erejükre szükségük volt. Nehezen lépkedtek, mintha ezer
jin súlyt cipeltek volna.
Jiang Cheng lehorgasztotta a fejét. A Zidiant viselő jobb kezét a
szívére szorította, újra meg újra végigsimított egyetlen családi
örökségén. Ugyancsak gyakran visszanézett egykori otthona,
Lótuszrév irányába, amelyből immár démonok fészke lett. Újra és
újra visszapillantott, mintha sohasem lenne elég, mintha nem
veszítette volna el a remény utolsó sugarát. Ám egyúttal a
könnyeinek sem tudott megálljt parancsolni.
Sietve menekültek, még ennivalót sem vittek magukkal. Az előző
nap már sokat veszítettek az erejükből. Fél nap után szédülni
kezdtek. Az elhagyatott mezők után egy kisváros következett. Wei
Wuxian Jiang Chengre nézett. Látta, mennyire fáradt, hogy szívesen
megállna.
– Ülj le! Én majd keresek valami ennivalót.
Jiang Cheng nem válaszolt, nem biccentett. Egész úton legfeljebb
ha néhány szót szólt Wei Wuxianhez.
Wei Wuxian csak azután hagyta ott, miután többször is a lelkére
kötötte, hogy üldögéljen egy darabig, ne menjen sehova. Most vette
hasznát annak a szokásának, hogy szerette az aprópénzt a zsebébe
tenni, így legalább volt egy kevéske pénzük. Körbejárta a települést,
vett némi ennivalót, többnyire szárított dolgokat. Kevesebb mint fél
óra alatt vissza is ért oda, ahol Jiang Chenget hagyta.
Jiang Cheng azonban már nem volt ott.
Miközben kezében tartotta gőzölt zsömléből, lapos kenyérből,
gyümölcsökből álló szerzeményeit, Wei Wuxian szíve a torkában
dobogott. Próbált megnyugodni, de a szomszéd utcákat
végigkutatva sem találta Jiang Chenget. Végül elfogta a pánik.
Odalépett egy, az utca szélén dolgozó cipészhez.
– Bátyám, üldögélt itt egy korombeli fiú. Nem látta, merre ment?
Az öreg megnyalta egy cérna végét.
– Aki veled volt?
– Igen – mondta Wei Wuxian.
– Dolgoztam, így nem igazán foglalkoztam vele – mondta a
cipész. – Fel-alá járkált, az embereket nézegette. Amikor egyszer
felnéztem, már nem volt ott. Biztosan elment.
– Elment… Elment… – mormolta Wei Wuxian.
Lehet, hogy visszament Lótuszrévbe, a holttestekért!
Mint az őrült, elindult arrafelé, ahonnan jöttek.
A kezében tartott ennivalók súlya eléggé lassította, inkább
megszabadult tőlük. Futott egy darabig, de a rémülettől egyre
kimerültebbnek érezte magát. A lába elgyengült, ő pedig összeesett,
arccal zuhant a földre. Egy pillanat múlva érezte a föld ízét a
szájában.
Wei Wuxian mellkasát összeszorította a gyűlölet és a
tehetetlenség. Ököllel a földbe bokszolt, és kiáltott egyet, mielőtt
feltápászkodott. Megfordult, és elsietett a másik irányba.
Összeszedte az eldobált gőzölt zsömléket, megtörölgette őket, majd
harapott néhányat. Úgy rágott, mintha húst marcangolt volna. Ahogy
nyelt, tompa fájdalmat érzett a torkában. Felszedegette a többi
ennivalót is, a ruhájába rejtette, aztán szaladt és evett, remélve,
hogy félúton beérheti Jiang Chenget.
Már a hold és a csillagok ragyogtak az éjszakai égen, amikor
Lótuszrévbe érkezett, de nyomát sem találta Jiang Chengnek.
Wei Wuxian messziről nézte a kivilágított Lótuszrévet. A kezét a
térdén pihentette, és zihált. Alig kapott levegőt, mint mindig, amikor
sokat futott. A torka kiszáradt, a szeme egy pillanatra elhomályosult.
Miért nem értem be Jiang Chenget?, morfondírozott. Az étellel a
gyomromban nem tudtam gyorsabban futni. Ő pedig fáradtabb volt
nálam, meg rosszabbul is volt. Mégis hogyan futhatott gyorsabban?
Biztos, hogy visszajött Lótuszrévbe? Ha nem, akkor hova ment?
Meishanba, nélkülem?
Kicsit pihent, majd úgy döntött, mégis bemegy Lótuszrévbe, hogy
megbizonyosodjon a dologról. A fal mellett gyalogolt, közben
elkeseredetten fűzte tovább a gondolatait. Csak nehogy Jiang
Cheng hullájáról beszéljenek a gyakorlótéren. Mert különben…
Különben?
Különben mit tehet?
Semmit az égvilágon. Semmit sem tehetett. Lótuszrév elpusztult,
Jiang Fengmian és Yu asszony meghalt, Jiang Cheng is eltűnt.
Egyedül ő maradt, és még egy kard sem volt a kezében. Nem tudott
semmit, nem is tehetett semmit!
Először szembesült vele, mennyire keveset ér. A Qishan Wen
klán ellenében olyan volt, akár egy szekér elé lépő sáska.
Majdnem elsírta magát. Miközben befordult egy sarkon, egy nap-
és lángszimbólumok díszítette egyenruhás árnyba ütközött.
Wei Wuxian azon nyomban rávetette magát.
Baljával lefogta a két kezét, a jobbját a nyakára kulcsolta. Halkan,
a legridegebb hangján szólt rá:
 – Egy hangot se, vagy azonnal eltöröm a nyakad!
– Wei… Wei úrfi, én vagyok az… én – hadarta az egyenruhás.
Egy fiú volt az. Talán ismerem, töprengett Wei Wuxian. Lehet,
hogy azért vette fel a Wen család egyenruháját, hogy kémkedjen?
A hangja egyáltalán nem volt ismerős. Azonnal el is hessegette
az előző gondolatát, és még erősebben tartotta a fiút.
– Ne próbálkozz!
– Én… én nem próbálkozom… – mondta a fiú. – Wei úrfi, nézd
meg az arcom…
Nézzem meg az arcát, gondolkodott el Wei Wuxian. Lehet, hogy
van valami a szájában, és rám akarja köpni?
Óvatosan megfordította a fiú arcát. Fiatalosan jóképű, finom
vonásai voltak. A Qishan Wen klán úrfija volt, akit előző nap már
látott.
Fogalmam sincs, hogy ki ez, gondolta Wei Wuxian.
Továbbra is a nyakát fogva kérdezte:
– Te meg ki vagy?
– Én… én Wen Ning vagyok – mondta a fiú kicsit csalódottan.
– Wen Ning? – vonta össze a szemöldökét Wei Wuxian. Kit
érdekel, hogy kicsoda?, gondolta közben. A lényeg, hogy feljebb van
a ranglétrán, lehet, hogy elcserélhetem valakire!
– Évekkel ezelőtt… – mondta Wen Ning. – A qishani
tanácskozáson… Én… én is íjászkodtam…
Wei Wuxian türelmetlenül hallgatta, ahogy a szavakat keresgélte.
– Mit csináltál? – rivallt rá dühösen. – Dadogós vagy?
Wen Ning ijedtében összébb húzta magát, legszívesebben
összegömbölyödött volna.
– I… Igen… – mondta halkan.
Wei Wuxian egy pillanatra elhallgatott. A szánni való, dadogó fiút
látva, mintha eszébe jutott volna valami. A qishani tanácskozás, két
éve… Tanácskozás… íjászat… Tényleg volt ott egy hasonló fiú!
– Te vagy… Wen… Wen valaki, aki kiváló az íjászatban, nem
igaz? – keresgélte a szavakat Wei Wuxian.
Wen Ning gyorsan bólintott, az arca felragyogott.
– Igen, igen, én vagyok az… Tegnap láttalak téged, Wei úrfi,
Jiang úrfival együtt. Gondoltam, hogy visszatértek…
– Láttál tegnap? – kérdezte Wei Wuxian.
 – Láttalak, igen – mondta Wen Ning.
– Láttál, és nem mondtad el senkinek? – kérdezte Wei Wuxian.
– Nem! Nem mondtam el senkinek!
Ezúttal, kivételesen, nem dadogott. Ráadásul elszánt
igazságérzettel mondta, amit mondott, mintha éppen esküt tenne.
Wei Wuxian döbbenet és kétség között ingadozott.
– Wei úrfi, Jiang úrfit szeretnéd megtalálni, nem igaz? –
érdeklődött Wen Ning.
– Jiang Cheng itt van? – kérdezte Wei Wuxian.
– Igen… – válaszolt Wen Ning engedelmesen.
Wei Wuxian fejében azonnal sorjázni kezdtek a kérdések. Ha itt
van, nekem is be kell mennem Lótuszrévbe, de mégis hogyan?
Ejtsem túszul Wen Ninget? Annak nem sok értelme van. Wen Chao
valószínűleg nem szereti őt. Mi van, ha semmire sem megyek vele?
Vajon igazat mond-e egyáltalán? De hát a Wen család tagja! Mégis,
tegnap látott, és nem árult be minket. Ha elengedem, elárul, amint
csak tud? Lehet egyáltalán ilyen kedves ember a Wen kutyák
között? Ha biztosra akarok menni, nem tehetek mást…
Wei Wuxiant elfogta az ölés vágya.
Sohasem volt vérszomjas, de miután elpusztították a klánját, az
utóbbi napokban csak gyűlt és gyűlt benne a harag és a gyűlölet. A
helyzet kiélezettsége miatt nem volt lehetősége, hogy jóindulatú
legyen bárkivel. Wen Ning pedig ott volt a kezében, egy mozdulattal
eltörhette a nyakát.
Miközben ezen morfondírozott, Wen Ning megszólalt:
– Wei úrfi, azért jöttél, hogy megmentsd Jiang úrfit?
Wei Wuxian ujjai finoman befelé görbültek.
– Mégis mit gondolsz? – kérdezte hűvösen.
Ki tudja, miért, Wen Ning idegesen elmosolyodott.
– Tudtam… Segíthetek neked, hogy megmentsd.
A pillanat törtrészéig Wei Wuxian úgy gondolta, rosszul hall.
– Te? Te segítenél nekem? – kérdezte döbbenten.
– Igen, mo… most azonnal kihozhatjuk – mondta Wen Ning. –
Wen Chao és a többiek elmentek!
– Tényleg tudsz segíteni? – markolta erősebben Wei Wuxian.
– Tudok! – vágta rá Wen Ning. – Én… én is a Wen klán
tanítványa vagyok, de egy csapat tanítvány az én utasításaimat
követi.
– Az utasításaidat követi? – szólt élesen Wei Wuxian. – Az
utasításaidra ölnek?
– Nem, nem, nem! – mondta gyorsan Wen Ning. – Az én
tanítványaim nem ölnek csak úgy összevissza. Nem öltem meg
senkit a Jiang családból. Csak azután értem ide, hogy hallottam
arról, mi történt Lótuszrévben. Tényleg!
Ugyan mit akar?, gondolkodott Wen Ninget méregetve Wei
Wuxian. Vajon hazudik? Be akar csapni? De nevetséges hazugság
lenne! Azt gondolja, hogy teljesen ostoba vagyok?
Félelmetes volt szembesülnie azzal, hogy elkeseredett eufória
öntötte el a szívét.
Csöndben megszidta magát. A butaságáért, a
haszontalanságáért, a nevetségességéért. Egyedül volt, nem volt
nála kard vagy bármi más eszköz, a fal túloldalán pedig ezernyi
kultivátor nyüzsgött, köztük talán Wen Zhuliu is.
Nem félt a haláltól, csak attól tartott, hogy ha meghal, nem tudja
megmenteni Jiang Chenget, így utólag is elárulja Jiang Fengmian és
Yu asszony bizalmát. A körülmények pedig úgy alakultak, hogy csak
a Wen család egyik tagjában reménykedhetett, valakiben, akivel
eddig háromszor találkozott!
Wei Wuxian megnyalta kiszáradt száját, és száraz hangon így
szólt:
– Akkor… tudnál… tudnál segíteni… hogy elvigyem magammal
Jiang klánvezér és Yu asszony holttestét…
Észre sem vette, és ő is dadogni kezdett. Miközben befejezte a
mondatot, szembesült vele, hogy még mindig a földhöz szegezi Wen
Ninget. Gyorsan elengedte, de azért meghagyta magának a
lehetőséget, hogy szükség esetén korrigáljon. Ha Wen Ning futni
vagy kiáltozni kezdett volna, azonnal betöri a koponyáját. A fiú
azonban megfordult, és elszántan így szólt:
– Én… én mindent megteszek.
Wei Wuxian elbizonytalanodott. Körbe-körbe járkált, és közben
gondolkodott. Mi történt velem? Megőrültem? Miért segítene Wen
Ning? Miért bíznék meg benne? És ha hazudik, és Jiang Cheng
nincs is odabent? Az lenne a legjobb, ha nem lenne bent!
 Fél óra sem telt el, és Wen Ning újra megjelent. A hátán cipelt
valakit, úgy lépett oda hozzá csendesen.
Az a valaki vérben úszott. Az arca fakó, a szeme becsukva, meg
sem moccant. Valóban Jiang Cheng volt az.
– Jiang Cheng? Jiang Cheng? – suttogta Wei Wuxian.
Megtapogatta. Jiang Cheng lélegzett. Wen Ning Wei Wuxian felé
nyújtotta a kezét, és beletett valamit a tenyerébe.
– Jiang… Jiang úrfi Zidianje. Elhoztam.
Wei Wuxian egyszerűen nem tudott mit mondani. Eszébe jutott,
hogy nem sokkal korábban még meg akarta ölni Wen Ninget, majd
rögtön így szólt:
– Köszönöm!
– Szívesen… – mondta Wen Ning. – Már szóltam, hogy hozzák ki
Jiang úr és Jiang asszony holttestét. Később átadom őket. De…
de… ez nem jó hely arra, hogy itt várj. Előbb menj…
Nem kellett többet mondania. Amikor Wei Wuxian átvette Jiang
Chenget, hogy a hátára dobja, megpillantotta a mellkasán a korbács
ejtette, véres sebet.
– Fegyelmező korbács? – tudakolta Wei Wuxian.
– Az – mondta Wen Ning. – Wen Chao fogta a Jiang család
fegyelmező korbácsát, és… Más sebeknek is lenniük kell Jiang úrfin.
Wei Wuxian megtapogatta a testét. Legalább három bordája
biztosan eltört, de hogy azonkívül mi történt vele, azt nem lehetett
látni.
– Ha Wen Chao egyszer visszatér, és rájön arra, hogy mi történt,
biztosan keresni fog titeket Yunmengben… Wei úrfi, ha bízol
bennem, most elviszlek egy biztonságos helyre, ahol elrejtőzhetsz.
Jiang Cheng súlyosan megsebesült. Sürgősen orvosságra és
pihenésre volt szüksége. Nem szaladgálhattak csak úgy, mint ő az
imént, nem tudva, mikor jutnak legközelebb ennivalóhoz. Szinte
reménytelen volt a helyzetük. Nem tudtak gyorsan továbbállni. Wei
Wuxiannek ötlete sem volt azonkívül, hogy Wen Ningre
támaszkodjanak.
Az előző nap eszébe sem jutott volna, hogy Jiang Cheng és ő a
Wen család tagjának segítségére szorulnak majd a szökésük
közben. Inkább meghaltak volna, semhogy megadják magukat, de
ebben a pillanatban Wei Wuxian csak ennyit tudott mondani:
 – Köszönöm!
Wei Ning intett egyet:
– Nem… nem kell. Wei úrfi, gyere utánam! Van… van egy
hajóm…
Wei Wuxian Jiang Chenget cipelve gyalogolt el a Wen Ning által
még korábban elrejtett hajóig. Lefektette Jiang Chenget a kabinban.
Wen Ning kitisztította és bekente a sebeit, majd bekötözte, Wei
Wuxian csak nézte, ahogy tett-vett, és eszébe jutott az a bizonyos
qishani tanácskozás.

Abban az évben Lan Wangjival, Lan Xichennel, Jin Zixuannal ők

négyen voltak legjobb íjászok.
Az íjászverseny előestéjén egyedül sétált az Éj nélküli városban.
Séta közben elhaladt egy kert mellett, ahonnan egy íj zengése ütötte
meg a fülét.
Wei Wuxian félretolta a leveleket és az ágakat. Egy fiút pillantott
meg, fehér, puha anyagból készült ruhában. Felhúzta az íját, célzott
és lőtt.
Oldalról egész jóképű fiú volt. A szabályoknak megfelelően,
szépen húzta fel az íjat. A céltábla vörös középpontja tele volt
korábban lőtt pöttyökkel. Ezúttal is a cél közepébe csapódott a
nyílvessző.
– Szép lövés! – kiáltott Wei Wuxian.
A lövés után a fiú egy újabb nyílvesszőt húzott elő a tegezéből.
Lehajtott fejjel illesztette az íjára, amikor ismeretlen hangot hallott.
Meglepetésében megremegett a keze, a nyílvessző a földre esett.
Wei Wuxian mosolyogva sétált oda hozzá.
– A Wen család melyik úrfija vagy? Szépen lősz, az biztos. Még
sohasem láttam senkit a klánodból, aki ennyire jól…
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, a fiú már el is tűnt, csak az
íja és a nyílvesszői maradtak ott.
Wei Wuxian elnémult. Az állát simogatva morfondírozott. Ennyire
jóképű lennék? A jóképűségem riaszthatta el?
A legkevésbé sem vette a szívére a dolgot. Nem rossz!, gondolta,
és visszatért a térre. Hamarosan kezdődik a verseny. A Wen család
emberei között nagy volt a felfordulás. Wei Wuxian Jiang Cheng felé
fordult:
 – Miért csinálnak ekkora ügyet a tanácskozásból? Mindennap van
valami színjáték. Ma éppen micsoda?
– Mégis mit gondolsz? – kérdezett vissza Jiang Cheng. –
Korlátozott számú ember indulhat. Azon veszekszenek, ki jusson be.
– Rövid szünet után megvetően folytatta: – Wen család… Az
íjászathoz aztán igazán nem értenek. Nem mindegy, hogy melyikük
vesz részt a versenyen? Mi értelme ezen civakodni?
– Még valaki! – hallatszott Wen Chao kiáltása. – Még egy ember
kell! Egy utolsó!
A mellette lévő csoportban ott volt a fehér ruhás fiú. Jobbra
nézett, balra nézett, és végül felemelte a kezét. Ám nem elég
magasra, és nem volt elég bátorsága, hogy a nevét kiáltsa. Némi
lökdösődés után valaki végül csak észrevette:
– Qionglin? Te is szeretnél versenyezni?
A Qionglin nevű fiú bólintott.
– Még sohasem láttam íjat a kezedben! – nevetett fel valaki. –
Miért vennél részt a versenyben? Ne vedd el a helyet más elől!
Wen Qionglin mintha tiltakozott volna.
– Jól van, jól van – mondta az előbbi hang. – Ahogy gondolod, de
az eredményedet rögzíteni fogják. A te dolgod, ha szégyenbe hozod
magad.
Szégyenbe hozza magát, gondolkodott el Wei Wuxian. Ha van
olyan ember, aki nem felfuvalkodott a Wen családban, az ez a fiú.
Persze a másik hanghordozása sem tetszett Wei Wuxiannek.
– Ki szerint nem volt még íj a kezében? – emelte fel a hangját. –
Lőtt már íjjal, méghozzá nagyon jól!
Az emberek meglepetten néztek rá, majd a fiú felé fordultak. Wen
Qionglin arca meglehetősen sápadt volt, de amikor mindenki őt
nézte, azonnal elvörösödött. Éjfekete szeme Wei Wuxianre meredt.
Wei Wuxian a háta mögött összefont karral elé lépett.
– Hát nem lőttél bámulatosan jól ott a kertben?
Erre Wen Chao is megfordult.
– Igazán? – kétkedés sugárzott a hangjából. – Te? Jól lőttél? Én
miért nem tudok erről?
– Én… én nem olyan régen kezdtem el gyakorolni – mondta Wen
Qionglin.
 Nemcsak halkan, de tétovázva beszélt. Mintha minden egyes
pillanatban megszakíthatta volna a mondandóját, és gyakran így is
tett.
– Jól van! – intette le türelmetlenül Wen Chao. – Ott egy céltábla.
Lőj, hogy lássuk, mit tudsz. Ha jó lövés lesz, indulsz a versenyen, ha
nem, nem.
Azonnal üres lett a terület Wen Qionglin körül. Szorosabban
markolta az íjat, körbenézett, mintha segítségre lett volna szüksége.
Amikor Wei Wuxian látta, mennyire bizonytalan saját magában,
megütögette a vállát:
– Nyugodj meg! Lőj, ahogy az előbb!
Wen Qionglin hálásan nézett rá. Mély levegőt véve kihúzta az íját.
Wei Wuxian csak nézte, és gondolatban a fejét rázta. Sajnálatos!
Úgy tűnt, hogy Wen Qionglin még sosem lőtt emberek előtt. Az
egész karja reszketett, az ujjai végéig. A nyílvessző a céltáblát sem
találta el. A Wen klán tagjai kinevették:
– Ez aztán a lövés!
– Csukott szemmel jobban lövök.
– Elég volt, ne pazarold az időnket. Gyorsan találjunk valakit, aki
valóban indulhat a versenyen!
Wen Qionglin a füle hegyéig elvörösödött. Nem kellett elüldözni,
elmenekült magától. Wei Wuxian utánaszaladt:
– Hé! Hova futsz? Qionglin bátyám! Miért szaladsz?
Wen Qionglin a nevét meghallva megállt. Lógó orral megfordult. A
feje búbjától a lábujjáig sugárzott róla a szégyen.
– Sajnálom! – dadogta.
– Miért mondod nekem, hogy sajnálod? – faggatta Wei Wuxian.
Wen Qionglin bűntudatosan válaszolt:
– Te… te ajánlottál engem… Én… én meg szégyenbe hoztalak…
– Miért hoztál volna szégyenbe? Nem lőttél még emberek előtt,
nem igaz? Ideges voltál. – Wen Qionglin bólintott. – Legyél
magabiztosabb! – folytatta Wei Wuxian. – Az igazat megvallva,
jobban lősz, mint bárki a klánodban. Az összes tanítvány közül,
akikkel eddig találkoztam, hárman ha jobbak nálad íjászatban.
– Már megint mit művelsz? – lépett oda Jiang Cheng. – Mi az,
hogy hárman?
 – Vegyük például őt! – mutatott Jiang Chengre Wei Wuxian. – Ő
például nem olyan jó, mint te vagy.
– Meg akarsz halni? – dühöngött Jiang Cheng, és megütötte Wei
Wuxiant, aki zavartalanul folytatta:
– Tényleg, hidd el, hogy semmi okod idegeskedni. Néhányszor
kell csak gyakorolnod mások előtt, és hozzászoksz. Legközelebb
biztosan lenyűgözöl mindenkit.
Wen Qionglin a Wen család főágától legtávolabb álló rokon volt.
Nem volt sem magas, sem alacsony helyen a rangsorban, de
kétségkívül visszahúzódónak számított. Bátortalan volt, dadogott.
Bár sok gyakorlás után végül összegyűjtötte a bátorságot, hogy
elinduljon a versenyen, az idegessége miatt kudarcot vallott. Ha nem
terelgeti valaki, biztosan még jobban bezárkózik, és sohasem
mutatja meg magát a többi ember előtt. Wei Wuxian bátorította,
felhívta a figyelmét, hogy miben fejlődhetne, kijavította a kertben
látott néhány apró hibáját. Wen Qionglin elkerekedett szemmel,
folyamatosan bólogatva figyelte, mit mond.
– Honnan szeded ezt a sok sületlenséget? – szólt rá Jiang
Cheng. Hamarosan kezdődik a verseny, induljunk a helyszínre!
– Most megyek versenyezni – mondta Wei Wuxian komoly
hangon Wen Qionglinnek. – Nézd meg, hogyan lövök ott a pályán…
Jiang Cheng türelmetlenül elrángatta, közben köpött egyet.
– Nézd meg, hogyan lövök? Talán valamiféle példaképnek hiszed
magad?
– Igen – mondta némi gondolkodás után Wei Wuxian. – Talán
nem vagyok az?
– Wei Wuxian! Nem láttam hozzád hasonló szégyentelen embert!

Miközben Wei Wuxian felidézte ezt a jelenetet, a tekintete Wen

Ningtől a vérben fürdő, csukott szemű Jiang Chengre vándorolt.
Önkéntelenül is ökölbe szorította a kezét.
Megindultak lefelé a folyón. Amikor partot értek, átszálltak a lovas
kocsira, amelyet Wen Ning rendelt oda. Másnap megérkeztek
Yilingbe.
Wen Ning magához hívott tizen-egynéhány tanítványt, és saját
maga gondoskodott Jiang Cheng és Wei Wuxian biztonságáról,
amíg meg nem érkeztek egy gyönyörű, hatalmas épületegyütteshez.
A hátsó ajtón lopakodtak be. Egy kisebb épülethez vezette Wei
Wuxiant.
Miután az ajtó bezárása után megfordult, Wen Ning még ki sem
fújhatta a levegőt, Wei Wuxian újra megragadta a nyakát, és
suttogva faggatta:
– Hol vagyunk most?
Bár Wen Ning kétségkívül megmentette az életét, továbbra is
elővigyázatosnak kellett lennie a Wen család embereivel. Mindig
ébernek kellett maradnia. Miközben Wen Ninget követte az épületen
belül, számtalan szoba mellett ellépdeltek. Többnyire qishani
akcentus ütötte meg a fülét. Csak töredékeket hallott a
beszélgetésekből, de a felügyelőiroda szót többször is felismerte!
Wen Ning gyorsan intett egyet:
– Nem… Én…
– Mi az, hogy nem? – kérdezte Wei Wuxian. – Ez talán nem a
yilingi felügyelőiroda? Melyik szerencsétlen klán területét szereztétek
meg ezúttal? Minek hoztál ide minket?
Wen Ning teljes erejéből tiltakozni próbált:
– Wei úrfi, te… te… hallgass rám. Ez egy felügyelőiroda, de…
Tényleg nem akarok ártani neked. Ha akartam volna, már múlt
éjszaka megtehettem volna, amikor bementem Lótuszrévbe. Mi…
minek hoztalak volna idáig?
Wei Wuxian figyelme nem lankadt, kicsit sem lazított, bármelyik
pillanatban kitörhetett. Szédült, és bármit mondott is Wen Ning,
képtelen volt vakon hinni neki.
– Ez valóban egy felügyelőiroda – folytatta Wen Ning. – Itt egész
biztosan nem fognak keresni a Wen család emberei. Itt maradhattok,
senki sem találhat meg benneteket…
Némi gondolkodás után Wei Wuxian végül engedett.
– Köszönöm, és elnézést kérek! – mondta halkan, majd lefektette
Jiang Chenget a szobában található faágyra.
Ebben a pillanatban kinyílt az épület ajtaja. Egy női hang szólalt
meg:
– Éppen téged kereslek! Meg kell magyaráznod…
Alighogy kijelentette, hogy senki sem találhatja meg őket, már le
is lepleződtek!
 Wei Wuxianről csorgott a verejték. Gyorsan az ágy elé ugrott.
Wen Ning úgy megijedt, hogy egy szó sem jött ki a száján.
Meredten nézték a bejáratnál álló lányt. Kreol bőre volt, és
kedves arcvonásai ellenére sugárzott belőle az önteltség. A
napmintázatú ruhája vörösen fénylett, az ujjakon és a galléron szinte
ugráltak a lángok.
Ugyanolyan rangú klántag volt, mint Wen Chao.
Néhány másodpercig mozdulatlanul álltak mindhárman, majd
egyszer csak sietős lépések zaja hallatszott a folyosóról. Wei
Wuxian összeszedte a bátorságát. Éppen támadásba lendült volna,
de a lány gyorsabb volt, hangos csattanással becsapta az ajtót.
– Wen irodavezető, minden rendben? – érdeklődött egy hang.
– Minden rendben – mondta a lány közönyösen. – Az öcsém
visszatért. Gyengélkedik. Ne keltsétek fel! Gyerünk, majd útközben
beszélünk!
– Igenis – mondták a többiek az ajtón túlról, majd miután a lány
kilépett, elindultak utána.
Wen Ning hatalmasat sóhajtott.
– A… A nővérem – magyarázta Wei Wuxiannek.
– Wen Qing a nővéred? – csodálkozott Wei Wuxian.
Wen Ning szégyenkezve bólintott:
– Az. Nagyon kemény nő.
Csakugyan az volt.
Wen Qing a Qishan Wen klán híres kultivátora volt. Nem a
klánvezér lánya volt, Wen Ruohan unokatestvérei voltak a szülei.
Távoli unokatestvérek voltak, és mégis, Wen Ruohan mindig is közel
állt ehhez az unokahúgához. Wen Qing nem csak különböző
művészeti ágakban volt kiemelkedően tehetséges, gyógyászatot is
tanult. A tehetsége miatt Wen Ruohan igencsak kivételezett vele.
Gyakran a klánvezér társaságában mutatkozott a Qishan Wen
család lakomáin, Wei Wuxiannek is ezért volt ismerős az arca.
Végtére is egy igazi szépségről volt szó. Wei Wuxian arról is hallott,
hogy a lánynak volt egy fiútestvére, de, talán mert ő kevésbé volt
tehetséges, senki sem beszélt róla.
– Te vagy Wen Qing öccse? – tudakolta Wei Wuxian meglepetten.
Wen Ning rögtön azt gondolta, hogy bizonyára az lepte meg,
hogyan lehet ennyire átlagos testvére egy ilyen kiváló lánynak.
 – Igen – mondta. – A nővérem valóban nagyon jó… Én nem.
– Ugyan már! – szólt közbe Wei Wuxian. – Te is kemény vagy.
Azon lepődtem meg, hogy a nővéred, Wen Qing a felügyelőiroda
vezetője, te pedig ide mertél…
Ebben a pillanatban Jiang Cheng megfordult az ágyán, finoman
összevonta a szemöldökét. Wei Wuxian azonnal felé fordult:
– Jiang Cheng!
– Magához tért – mondta gyorsan Wen Ning. – Orvosságra van
szüksége. Megyek és szerzek. – Miután kisétált, és bezárta maga
mögött az ajtót, a régóta eszméletlen Jiang Cheng végre valóban
magához tért. Wei Wuxian először megörült, de hamarosan
megérezte, valami nincs rendben.
Jiang Cheng arca furcsán nyugodt volt.
A mennyezetet nézte, mintha hidegen hagyná a helyzete, és
mintha a legkevésbé sem érdekelné, hol van.
Wei Wuxian egyáltalán nem ilyen reakcióra számított. Nyoma
sem volt rajta szomorúságnak, boldogságnak, dühnek vagy
döbbenetnek. A szíve gyorsabban vert.
– Jiang Cheng, látsz engem? Hallasz engem? Tudod, ki vagyok?
Jiang Cheng ránézett, de semmit sem mondott. Wei Wuxian
feltett neki még néhány kérdést, mire a fiú a kezére támaszkodva
végül felült. A mellkasán lévő kötésre pillantott, és keserűen
felnevetett.
Ha egyszer lesújtott a fegyelmező korbács, lehetetlen volt
eltüntetni a nyomát. Wei Wuxian ennek ellenére vigasztalni próbálta:
– Ne nézegesd! Biztosan meg lehet szabadulni tőle.
Jiang Cheng megütötte. Annyira gyenge, erőtlen ütés volt, hogy
Wei Wuxian meg sem rezdült.
– Üss csak! Ha ettől jobban érzed magad.
– Érezted? – kérdezte Jiang Cheng.
– Micsodát? – bizonytalanodott el Wei Wuxian. – Mit kellett volna
éreznem?
– Érezted a szellemi erőmet?
– Milyen szellemi erőt? – kérdezett vissza meglepetten Wei
Wuxian. – Egyáltalán nem használtál szellemi erőt.
– De igen, használtam – mondta Jiang Cheng.
– Mi… mi a fenéről beszélsz? – kérdezte Wei Wuxian.
 Jiang Cheng minden egyes szót hangsúlyozva elismételte:
– Azt mondtam, hogy igen, használtam. Minden szellemi
energiámat összpontosítottam, amikor megütöttelek. Éreztél valamit
egyáltalán?
Wei Wuxian ránézett. Hallgatott egy darabig, majd így szólt:
– Üss meg még egyszer!
– Semmi értelme – mondta Jiang Cheng. – Akárhányszor ütlek is
meg, ugyanolyan lesz. Wei Wuxian, tudod te, miért hívják a
Magolvasztó Kezet Magolvasztó Kéznek?
Wei Wuxian mélységesen elszomorodott.
Jiang Cheng nem várta meg, hogy válaszoljon.
– Mert a keze képes elolvasztani az áldozatai aranymagját, és az
illető képtelen utána újat növeszteni. A szellemi erő eltűnik, az
áldozat átlagos emberré válik. Egyszerű átlagember lesz a
kultivátorból. Semmi sem marad, csak az evilági dolgok. Még
álmodni sem merhet arról, hogy visszakerül a régi világába, a
csúcsra. Wen Zhuliu először elpusztította anya és apa aranymagját,
majd amikor már nem tudtak ellenállni, megölte őket.
Wei Wuxian teljesen összezavarodott. Nem tudta, mit tegyen.
– Magolvasztó Kéz… Magolvasztó Kéz… – mormolta.
– Wen Zhuliu, Wen Zhuliu – nevetett fel gúnyosan Jiang Cheng. –
Bosszút akarok állni, bosszút akarok állni, de mégis hogyan?
Nincsen már meg az aranymagom, nem tudok újat teremteni.
Hogyan álljak bosszút? Hahahahahahahaha, hahahahahahaha…
Wei Wuxian a földre zuhant. Nézte a magából kikelt Jiang
Chenget, és nem mondott semmit.
Senki sem tudta nála jobban, hogy Jiang Cheng mennyire tele
volt becsvággyal, milyen nagyra tartotta a kultivációs szintjét és
szellemi erejét. A Magolvasztó Kéz azonban egyetlen ütéssel porrá
zúzta a kultivátorságát, az önbecsülését, elvéve tőle a bosszú
lehetőségét is!
Jiang Cheng úgy nevetett egy darabig, mint valami elmebeteg.
Visszafeküdt az ágyra, kitárta a karját, és úgy beszélt, mint aki
mindent feladott.
– Wei Wuxian, miért mentettél meg engem? Mégis minek? Hogy
nézzem a Wen kutyák őrjöngését? Ahogy mindent letarolnak,
miközben nem tehetek semmit?
 E pillanatban Wen Ning lépett be az ajtón. A mosolya
bizalomgerjesztő volt. Egy tál orvosságot tartott a kezében, úgy
lépett az ágy felé. Mielőtt bármit mondhatott volna, nappal díszített
köpenye Jiang Cheng szemébe villant, aki hirtelen összehúzta a
szemét. Wen Ningbe rúgott, a tál kiborult, a fekete folyadék mind
Wen Ningre ömlött. Wei Wuxian a tál után nyúlt, közben a
döbbenettől elnémult Wen Ninget is felhúzta.
– Mi a fene van veled? – üvöltött rá Jiang Cheng.
Wen Ning úgy megijedt, hogy több lépést is hátrált. Jiang Cheng
a gallérjánál fogva megragadta Wei Wuxiant, és így kiáltott:
– Látsz egy Wen kutyát és nem ölöd meg? Még fel is segíted?
Meg akarsz dögleni?
Minden erejét beleadta, de a karja továbbra is gyenge volt. Wei
Wuxian gyorsan kiszabadult a szorításából. Jiang Cheng megpróbált
rájönni, hol van. Körbenézett, és riadtan megkérdezte:
– Hol vagyunk?
– A yilingi felügyelőirodában, de biztonságban… – mondta Wen
Ning a távolból.
– Felügyelőiroda? – fordult Jiang Cheng Wei Wuxianhez. –
Besétáltál a csapdájukba?
– Nem! – felelte Wei Wuxian.
– Nem? – Jiang Cheng hangja éles volt. – Akkor mit művelsz a
felügyelőirodájukban? Hogyan kerültünk ide? Ne mondd nekem,
hogy a Wen kutyák segítségét kérted!
– Jiang Cheng! – ragadta meg Wei Wuxian. – Először is nyugodj
le, itt biztonságban vagy! Térj észhez! Egyáltalán nem biztos, hogy a
Magolvasztó Kéz…
Jiang Cheng már meg sem hallotta. Félig megőrült. Wei Wuxian
nyakára fonta a karját, és csak nevetett:
– Wei Wuxian, hahahahahaha, Wei Wuxian! Te! Te…
Hirtelen vörös árny rúgta be az ajtót. Egy ütés, ezüstös csillanás.
Tűszúrás Jiang Cheng fejébe, és a fiú azonnal lehanyatlott. Wen
Qing becsukta az ajtót, majd halkan szidni kezdte az öccsét:
– Wen Ning, hogy lehetsz ilyen ostoba? Engeded, hogy ilyen
hangosan kiáltozzon és nevessen? Azt akarod, hogy megtalálják
őket?
 – Nővérem! – kiáltott Wen Ning, mintha a megmentőjét pillantotta
volna meg.
– Most már nővérezel? – mordult rá Wen Qing. – Még meg sem
kérdeztem, hogy mikor lettél ilyen bátor. Idegeneket rejtegetsz?
Körbeszimatoltam az előbb. Szóval ezért akartál hirtelen
Yunmengbe menni? Igazán önelégült vagy! Honnan vetted a
bátorságot? Ha Wen Chao megtudja, szerinted nem tép majd
darabokra? Ha elhatározza, hogy megöl valakit, talán meg tudom
majd állítani?
Gyorsan és világosan beszélt. Határozott hanghordozása nem
tűrt ellenvetést. Wei Wuxian sem tudta félbeszakítani. Wen Ning
arca fehér volt, mint a hó.
– Nővérem, de Wei úrfi…
Wen Qing szigorú hangon folytatta:
– Tudom, hogy hálából tetted, ez érthető, éppen ezért nem is
vesztegetek rá sok szót. Ezek ketten azonban nem maradhatnak itt
sokáig! Te hirtelen eltűntél, aztán hirtelen előkerültél, Wen Chao
pedig közben elvesztette a nyomukat. Ugye nem gondolod, hogy
teljesen ostoba? Előbb vagy utóbb, de ide is eljut keresés közben. A
felügyelőiroda az én irányításom alatt áll, ez pedig a te házad.
Szerinted mivel fog vádolni, ha rájön, hogy itt rejtegeted őket? Jól
gondold végig!
Egyértelműen elmagyarázta, mi a tét. Annyira világosan, mintha
rámutatott volna Wei Wuxianre, és közli vele, hogy tűnjön el a lehető
leggyorsabban, ne legyen a terhükre. Ha Wei Wuxian maga lett
volna megsebesülve, vagy valaki más menti meg őket, azonnal
búcsút mond, és elszántan elindul. Ám Jiang Cheng volt a sebesült,
méghozzá nemcsak egyszerű sebesült, hanem egy ember, aki
éppen elveszítette a magját. Egyszerűen nem volt magánál. Wei
Wuxian képtelen volt rávenni magát az indulásra. Meg aztán a Wen
családnak köszönhették az egészet. Természetes, hogy nem volt
hajlandó feladni. Összeszorította a fogát, és csendben maradt.
– De, de a Wen család emberei… – kezdett bele Wen Ning, ám
Wen Qing félbeszakította:
– A Wen család tettei nem a mi tetteink. Nem kell felelősséget
vállalnunk a gonoszságaik miatt. Wei Ying, ne nézz így rám! Minden
adóssághoz adós is tartozik. Valóban én vagyok Yiling
felügyelőirodájának vezetője, de parancsba kaptam, hogy foglaljam
el ezt a pozíciót. Orvos vagyok, gyógyszereket készítek, sohasem
öltem meg senkit. Nem tapad a kezemhez a Jiang család vére!
Így is volt, senki sem hallott arról, hogy Wen Qing megölt volna
bárkit. Az emberek inkább a közelébe szerettek volna kerülni. Wen
Qing valóban rendes nő módjára intézte az ügyeit. Néha még az is
előfordult, hogy szót emelt mások érdekében Wen Ruohan előtt.
Mindig is jó híre volt.
Csend ült a szobára.
Néhány pillanattal később Wen Qing törte meg:
– Ne húzzátok ki a tűt! Őrjöngeni kezdene, amikor magához tér.
Mindenki hallaná a kiáltozását. Csak akkor távolítsátok el, ha
teljesen meggyógyult. Nincs kedvem nekimenni Wen Chaónak,
különösen most, hogy az a nő vele van. Rosszul vagyok, ha látom!
Amint befejezte, kilépett az ajtón.
– Azt… azt mondta, hogy nem maradhatunk sokáig, de néhány
napot még itt lehetünk, ugye? Köszönjük, nővérem! – bólintott Wen
Ning.
Egy gyógyfüves tasak hevert az ajtó előtt.
– Ha valóban hálálkodni akarsz, erőltesd meg magad! – mondta
Wen Qing már a távolból. – Milyen gyógyfőzetet csináltál? Főzzél
újat!
Wen Ning boldogan vette fel a gyógyfüves tasakot:
– A nővérem orvosságai mindig használnak. Százszor jobbak az
enyémeknél. Minden rendben lesz.
– Köszönöm! – könnyebbült meg végre Wei Wuxian.
Pontosan tudta, hatalmas kockázatot vállalt a két testvér azzal,
hogy az egyikük félrenézett, a másik pedig konkrétan segített nekik.
Ahogy Wen Qing maga is elmondta, ha Wen Chao meg akart ölni
valakit, nem valószínű, hogy megállíthatná. Inkább ő is megkapná a
magáét. Végtére is nem Wen Ruohan gyermeke volt.
Jiang Cheng három napig aludt a tűvel a fejében. Ez idő alatt
begyógyultak a külső sérülései, és összeforrtak a csontjai. Egyedül a
fegyelmező korbács nyoma maradt meg, és az aranymag örökké
üresen sajgó helye.
Wei Wuxian három napon át gondolkodott.
 A harmadik napon elbúcsúzott Wen Ningtől. A hátára vette Jiang
Chenget, vitte egy darabig, majd kölcsönvette egy környékbeli
erdész házát.
Becsukta az ajtót, kihúzta a tűt Jiang Cheng fejéből, aki
kisvártatva kinyitotta a szemét.
Magához tért, de nem mozdult. Annyira nem érdekelte a külvilág,
hogy meg sem fordult, meg sem kérdezte, hol van. Nem ivott, nem
evett. Úgy tűnt, hogy mindenáron meg akar halni.
– Tényleg meg akarsz halni? – faggatta Wei Wuxian.
– Hiába élek, nem tudok bosszút állni, inkább meghalok – mondta
Jiang Cheng. – Talán kegyetlen szellem lesz belőlem.
– Gyerekkorod óta folyamatosan részt veszel a léleknyugtató
szertartásokon – mondta Wei Wuxian. – Nem lesz belőled kegyetlen
szellem.
– Ha nem tudok bosszút állni élve, mégis mi a különbség élet és
halál között? – ismételte meg Jiang Cheng, majd elhallgatott.
Nem volt hajlandó beszélni többet.
Wei Wuxian az ágya szélén ült, nézte egy darabig. Megpaskolta a
térdét, majd felállt, és tette a dolgát.
Beesteledett, mire elkészítette a vacsorát. Mindent az asztalra
tett.
– Kelj fel! Ideje megvacsorázni.
Jiang Cheng persze nem foglalkozott vele, de Wei Wuxian odaült
az asztalhoz.
– Ha nem lesz erőd, mégis hogyan szerezzük vissza az
aranymagodat? – kérdezte evőpálcikával a kezében.
Az aranymag szót hallva Jiang Cheng végre pislogott.
– Úgy van – folytatta Wei Wuxian. – Jól hallottad. Azt mondtam,
visszaszerezzük az aranymagodat.
Jiang Cheng ajka megmozdult.
– Azt meg hogyan? – kérdezte kiszáradt torokkal.
– Figyelj – mondta Wei Wuxian nyugodtan, majd megfordult. –
Tudod, hogy az anyám, Zangse Sanren egykor Baoshan Sanren
tanítványa volt, igaz?
Néhány szavas, rövid mondat volt ez, de Jiang Cheng fátyolos
szeme azonnal felcsillant.
 Baoshan Sanren, a legendás, visszahúzódó mester évszázadokig
élt, és azt beszélték róla, hogy képes feléleszteni a holtakat, húst
teremteni a csontokra!
– Az mondod… azt mondod… – Jiang Cheng hangja remegett.
– Pontosan tudom, hogy a hegyet ölelő jelentésű „Baoshan”
névben melyik hegyről van szó – folytatta Wei Wuxian. – Vagyis el
tudlak vinni Baoshan Sanrenhez.
– De hát… De hát nem úgy van, hogy nem emlékszel, mi történt
veled gyerekkorodban?
– Mindent azért nem felejtettem el – mondta Wei Wuxian. –
Akadnak töredékek, amelyek újra és újra az eszembe jutnak.
Emlékszem egy női hangra, egyebek között egy hegyről beszél
nekem. Ha reménytelen a helyzetem, menjek fel a hegyre, és az ott
élő halhatatlanoktól kérjek segítséget, mondja.
Jiang Chen legurult az ágyról.
Az asztalhoz vetődött. Wei Wuxian elé tolt egy tálat és egy pár
evőpálcikát.
– Egyél! – mondta.
Az asztalba kapaszkodó Jiang Cheng láthatóan izgatott lett:
– Én…
– Egyél! – ismételte Wei Wuxian. – Majd evés közben
megbeszéljük. Amúgy nem mondok semmit.
Jiang Cheng kénytelen volt odaülni a székre. Az evőpálcikával
söpörte az ételt a szájába. Reménytelennek érzett mindent, és
mégis hirtelen elhitte, hogy talán lehetséges valami fordulat. Olyan
izgatott lett, hogy szinte lángra kapott. Még azt sem vette észre,
hogy a rossz végén fogja az evőpálcikát. Amikor Wei Wuxian látta,
hogy ha teljes zavarban is, de végre enni kezd, folytatta, amit
elkezdett:
– Néhány nap múlva elviszlek oda.
– Ma vigyél!
– Ne aggódj! – szólt Wei Wuxian. – Nem vész nyomuk néhány
nap alatt a több száz éve ott tanyázó halhatatlanoknak. Márpedig
szükség lesz egypár napra, mert sok szabályt készülök áthágni.
Óvatosan kell beszélnem rólad. Ha valami tiltott dolgot teszel, és
feldühíted a mestert, azonnal abbahagyják. Mindkettőnknek vége
lesz.
 Jiang Cheng elkerekedett szemmel bámulta, remélte, hogy még
folytatja.
– Amikor felmész a hegyre, nem nyithatod ki a szemedet, hogy
körülnézz. Nem veheted szemügyre a környéket, az ott lévő
embereket. Vésd az eszedbe: bármit mondanak, azt kell csinálnod.
– Rendben! – mondta Jiang Cheng.
– Most következik a legfontosabb dolog – tette hozzá Wei
Wuxian. – Ha kérdezik, ki vagy, azt kell mondanod, nem vagy más,
mint Zangse Sanren fia. Nem fedheted fel a valódi kilétedet!
– Rendben!
Akármit mondhatott volna neki Wei Wuxian, Jiang Cheng
valószínűleg csak helyeselt volna, könnyes szemmel.
– Na jól van, együnk! – fejezte be Wei Wuxian. – Szedjük össze
magunkat. Fel kell készülnünk a következő néhány napra.
Jiang Cheng végül csak rájött, hogy rosszul tartja a pálcikáit.
Megfordította őket, és evett néhány falatot. Annyira csípős volt az
étel, hogy még a szeme is kivörösödött. Önkéntelenül is felkiáltott:
– Szörnyű az íze!
Miután Jiang Cheng napokon át kérdezősködött Baoshan
Sanrenről, egyszer csak valóban elindultak. Hosszú utazás után
érkeztek meg a Yilingben található távoli hegyek egyikének lábához.
A hegyen buja növényzet virult. A hegytető felhőbe és ködbe
burkolózott. Valóban volt benne valami túlvilági, de azért messze volt
attól, ahol az emberek általában az égi hegyet tudták. Az előző
néhány napban Jiang Chenget folyamatosan kétségek gyötörték. Azt
gyanította, hogy Wei Wuxian nem mond neki igazat, aztán arra
gondolt, hogy biztosan téved, rosszul emlékszik a régen történt
dolgokra, és persze aggódott, hogy egyáltalán nem fogják megtalálni
a helyet, amit keresnek. Amikor meglátta a hegyet, újra kételkedni
kezdett:
– Valóban itt él Baoshan Sanren?
– Biztosan itt él – jelentette ki határozottan Wei Wuxian. – Ugyan
mi értelme lenne becsapnom téged? Talán azért tenném, hogy
néhány napig boldog legyél, és utána még nagyobb csalódottság
legyen úrrá rajtad?
Már számtalanszor elhangzottak köztük szinte ugyanezek a
mondatok. Wei Wuxian felkísérte a hegy feléig.
 – Innentől nem mehetek veled tovább.
Elővett egy darab vásznat, és bekötötte Jiang Cheng szemét.
Többször is elismételte:
– Soha, de soha ne nyisd ki a szemed! Nincsenek vadállatok a
hegyen. Inkább menj lassabban. Ha elesel, akkor se vedd le a kötést
a szemedről. Ne legyél kíváncsi. Annyit mondj csak, hogy Wei
Wuxian vagy. Tudod, mit kell válaszolnod a kérdésekre?
Mindez kulcsfontosságú volt, ha új magot szeretne, hogy utána
bosszút állhasson. Természetesen Jiang Cheng nem akart
figyelmetlen lenni. Idegesen bólintott.
Megfordult, és lassan elindult felfelé a hegyen.
– Várni fogok rád abban a városkában! – mondta Wei Wuxian.
Nézte egy darabig Jiang Cheng lassan mozgó alakját, majd
megfordult, és elindult felfelé egy másik hegyi ösvényen.
Jiang Cheng hét napig volt a hegyen.
A találkozójuk helyszínéül szolgáló városka a hegyek közé épült.
Mindentől távoli település volt, így kevesen lakták. Az utcái szűkek
voltak, tele mélyedésekkel, út menti árusok nélkül.
Wei Wuxian az út szélén guggolt, miközben a hegy felé nézett.
Jiang Chengnek egyelőre nyoma sem volt. Wei Wuxian a térdére
ejtette a kezét, felállt, mielőtt még szédülni kezdett volna. Néhány
pillanat után elindult a város egyetlen teaháza felé.
A teaház volt a városka egyetlen valamirevaló épülete. Amint
betoppant, a pincér mosolyogva lépett hozzá:
– Mit kíván?
Wei Wuxiannek azonnal hevesebben kezdett verni a szíve.
Az utóbbi napokban, menekülés közben, még tisztálkodni sem
volt ideje. Nyilvánvalóan csapzott volt. Márpedig ha egy teaházban
dolgozó pincér megpillant egy efféle alakot, többnyire azonnal
kihajítja. Gyanús volt a túlzott lelkesedés.
Körbenézett. A pénztáros a pult mögött állt, a számlakönyvbe
temetkezett. A tíz asztalnál féltucatnyian ha ültek. A legtöbben
köpenyt viseltek, lehajtott fejjel itták a teájukat, mintha rejtegetnének
valamit.
Wei Wuxian azonnal megpördült, hogy kimenjen az ajtón, de egy
lépésnyire sem jutott, amikor is egy magas, sötét árny ereszkedett
fölé, és keményen mellkason vágta.
 Wei Wuxian két asztalt is feldöntött, miközben a földre zuhant. A
pincér és a pénztáros rémülten rohant kifelé. A többiek ledobták a
köpenyüket, felfedve napszimbólumos egyenruhájukat. Wen Zhuliu
átlépte a küszöböt, és megállt Wei Wuxian felett. Nézte, ahogy
próbált feltápászkodni, közben mintha elgondolkozott volna. Valaki
hátulról térdhajlaton rúgta Wei Wuxiant, aki így megint a földre került.
Wen Chao is előkerült, az arcán kegyetlen izgalom.
– Már a földön is vagy? Pedig a Pusztító Xuanwu barlangjában jó
darabig ugrabugráltál. Egy ütés elég is volt? Hahahaha, ugrálj csak,
nézzük, meddig bírod!
Wang Lingjiao türelmetlen hangja is felcsendült:
– Gyorsan! Wen úrfi, vágd le a kezét! Tartozik nekünk egy karral!
– Nem! Ne kapkodjuk el! – mondta Wen Chao. – Végre
megtaláltuk a fickót. Túl sok vért veszít, ha levágjuk a kezét. Ha
pedig gyorsan meghal, mivel fogunk szórakozni? Először olvasszuk
el a magját. Szeretném, ha úgy üvöltene, mint az a kis fattyú Jiang
Cheng!
– Először olvasszuk el a magját, de utána vágjuk le a kezét is! –
mondta Wang Lingjiao.
Így beszélgettek kedélyesen, miközben Wei Wuxian vért köpött:
– Rendben! Gyerünk, kínozzatok, ahogy csak tudtok!
– Te mondtad! – vigyorodott el Wang Lingjiao.
– A halál közelében jársz, és még mindig hősködsz! –
méltatlankodott Wen Chao.
– Pontosan azért örülök, mert ennyire közeli a halálom! – nevetett
fel hűvösen Wei Wuxian. – Attól félek csak, hogy mégsem halok
meg. Kínozzatok meg, ha mertek! Minél kegyetlenebbek vagytok,
annál jobb. Miután meghaltam, kegyetlen szellem leszek, éjjel-
nappal gyötörni fogom a Qishan Wen klánt. Legyetek átkozottak
mindannyian!
Amikor Wen Chao meghallotta mindezt, elbizonytalanodott. A
híres klánok tanítványai, így például Jiang Fengmian és Yu Ziyuan
fiatalkoruk óta a klánjuk szokásai és kincsei hatása alatt voltak.
Miután felnőttek, számtalan léleknyugtató szertartáson vettek részt,
ezért szinte kizárt volt, hogy kegyetlen szellemmé váljanak. Wei
Wuxian azonban kivételnek számított. Egy szolgáló fia volt. A Jiang
család nem a születése óta nevelte. Nem volt lehetősége részt venni
azokon a bizonyos szertartásokon. Fennállt annak a lehetősége,
hogy túlságosan sok haragvó energiával valóban kegyetlen
szellemmé válik. Márpedig minél inkább, minél durvábban kínozzák
a halála előtt, annál keményebb, nehezebben legyőzhető szellemmé
alakulhat át.
Wen Chao arcát látva Wang Lingjiao sietve megszólalt:
– Wen úrfi, ne hallgass erre az ostobára! Nem mindenkiből lesz
kegyetlen szellem a halála után. Idő, hely, helyzet, mindennek egybe
kell vágnia. Meg aztán, ha úgy lenne is, a Qishan Wen klán nem
tudna elbánni egyetlen szellemmel? Régóta el akarjuk kapni. Nem
azért üldöztük, hogy megbüntessük? Ne mondd, hogy az óbégatása
miatt elengednéd!
– Persze hogy nem engedem el! – mondta Wen Chao.
Wei Wuxian tisztában volt vele, hogy biztosan meghal, ezért
valamivel nyugodtabb lett. A zsigeri gyűlölete kemény eltökéltséggé
változott. Amikor Wen Chao ránézett, nyugtalanító félelem fogta el.
Hasba rúgta.
– Még mindig színészkedsz! Kit akarsz megijeszteni? Mégis mit
hősködsz?
Wen Chao és a csapata ellátta Wei Wuxian baját.
– Elég lesz! – parancsolta végül Wen Chao, amikor úgy találta,
hogy megkapta a magáét.
Wei Wuxian vért köpött. Ideje meghalni?, tette fel magának a
kérdést. Nem számít, akár meg is halhatok. Semmivel sem lesz
rosszabb, mint élni, és legalább háromból egy az esélye, hogy
kegyetlen, bosszúszomjas szellemmé válok!
Korábban ismeretlen izgalom fogta el, ahogy ezen
morfondírozott.
Wen Chao szakította félbe a gondolatait.
– Wei Ying, mindig meg vagy győződve arról, hogy semmitől sem
félsz, bátor vagy, és hatalmas, nem igaz?
– Nahát, a Wen kutyák is beszélik az emberi nyelvet? – kérdezett
vissza meglepetten Wei Wuxian. Wen Chao gonosz mosollyal
csapott az asztalra az öklével.
– Színészkedj, játssz csak a szavakkal. Kíváncsi vagyok, meddig
hősködsz még!
 Megparancsolta az embereinek, fogják le Wei Wuxiant. Amikor ez
megtörtént, Wen Zhuliu odalépett hozzá, és felemelte a földről. Wei
Wuxian ránézett. Szembenézett az emberrel, aki megölte Jiang
Fengmiant, Yu asszonyt, és elpusztította Jiang Cheng aranymagját.
Az elméjébe véste az arcát, a hűvös arckifejezését.
A Wen család tagjai a kardjukra szálltak, és felröppentek Wei
Wuxiannel. Egyre távolabb kerültek a városkától. Ha lejött is Jiang
Cheng a hegyről, gondolta Wei Wuxian, akkor sem talál meg. Miért
repülnek velem ilyen magasra? Talán ledobnak, hogy úgy haljak
meg?
Egyszer csak fekete hegy tűnt elő a hófehér felhők közül. A halál
hangulatát árasztotta magából. Elég volt ránézni az ezeréves,
hatalmas holttestre hasonlító tömegre, máris megrettent az ember.
Wen Chao a hegy fölött állt meg a kardjával.
– Wei Ying, tudod, hol vagyunk? Luanzang-dombnak hívják ezt a
helyet – közölte vigyorogva.
Amikor Wei Wuxian meghallotta ezt a nevet, hideg kúszott fel
egyenesen a tarkójáig.
– A Luanzang-domb Yilingben van. A te yunmengi barátaid is
biztosan hallották már a nevet – tette hozzá Wen Chao. –
Holttestekből álló hegy, egy régi csatamező. Akárhol ásol, holttestet
fordít ki az ásód. És itt vannak a névtelen hullák, akiket gyékénybe
tekerve dobnak ide.
A kardok lassan süllyedtek, közelítettek a fekete hegyhez.
– Nézd a sötét levegőt! – mondta Wen Chao. – Ccc, erős az
ellenséges energia, nem igaz? Még mi, a Wen család sem tehetünk
ellene semmit, csupán annyit, hogy bekerítettük, és nem engedjük
ide az embereket. Most nappal van, de éjszaka bármi megeshet itt.
Ha egy élő idejön, biztos lehet benne, hogy nem tér vissza sem a
teste, sem a lelke. Bizony örökkön örökké itt marad.
Wen Chao megragadta Wei Wuxian haját. Gúnyos vigyorral
hangsúlyozott ki minden egyes szót:
– Ahogy te is örökkön örökké itt maradsz! – mondta, miközben a
mélybe hajította Wei Wuxiant.
– Áááááááááááááááá!
 13. RÉSZ
Gonoszság
– Áááááááááááááááá!
Wang Lingjiao sikítva ült fel az ágyában. Wen Chao, aki éppen
levelet olvasott, dühösen az asztallapra csapott:
– Mit üvöltözöl az éjszaka közepén?
Wang Lingjiao úgy lihegett, mintha még nem sikerült volna
magához térnie.
– Én… én megint Weiről álmodtam!
– Három hónapja dobtam le a Luanzang-domb fölött. Mégis
hogyan álmodhatsz még mindig róla? Hányadik róla szóló álmod ez?
– Fogalmam… fogalmam sincs, miért – mondta Wang Lingjiao. –
Mostanában sokat álmodom róla.
Wen Chaót már a levél is feldühítette. Nem volt kedve a nővel
foglalkozni. Már nem lelte örömét abban, hogy átöleli, foglalkozik
vele.
– Akkor ne aludj! – jelentette ki türelmetlenül.
Wang Lingjiao kimászott az ágyból, és Wen Chao asztalának dőlt.
– Wen úrfi, én… Minél többet gondolkodom, annál jobban félek.
Úgy érzem… Nem követtünk el hatalmas hibát? Ledobtuk a
Luanzang-dombra, de nem lehet, hogy nem halt meg? Nem lehet,
hogy…?
Wen Chao halántékán lüktetni kezdett egy ér.
– Aztán miként lenne az lehetséges? Hány kultivátort küldött a
klánunk a Luanzang-dombra, és egy sem tért vissza! Már hónapok
teltek el azóta, hogy odakerült, minden bizonnyal el is rothadt a
hullája.
– Ha meghalt, akkor is félelmetes! – mondta Wang Lingjiao. – Ha
tényleg az történik, amit mondott, és kegyetlen szellemként jön
vissza kísérteni minket…
Ahogy ezt kimondta, mindkettejüknek eszébe jutott Wei Ying
tekintete, miközben lezuhant a mélységes mélybe. Önkéntelenül is
megborzongtak.
Wen Chao azonnal ellenkezni kezdett:
 – Lehetetlen, ha meghalt is! A Luanzang-domb magához láncolja
az ott elhunyt emberek lelkét. Ne ijesztgesd magad! Nem látod, hogy
bosszantasz?
Papírgalacsint gyúrt a levélből, és elhajította, a hangjában
gyűlölet csengett:
– Milyen Naplövés hadjárat? A Napra lőni? Le akarjátok lőni a
Napot? Álmodozzatok csak!
Wang Lingjiao felállt. Óvatosan töltött a férfinak egy pohár teát.
Jól végiggondolta, milyen kedves, hízelgő szavakkal álljon elő.
– Wen úrfi, csak néhány napig hőbörögnek azok a klánok. Wen
klánvezér minden bizonnyal…
– Fogd be a szádat! – mordult rá Wen Chao. – Mit értesz ebből az
egészből? Tűnj el innen, ne zavarj!
Wang Lingjiao igazságtalannak tartotta, ahogy bántak vele, némi
gyűlöletet is érzett a férfi iránt. Az asztalra tette a teáscsészét.
Megigazította a haját, a ruháját, és mosolyogva kisétált a szobából.
Amint kilépett az ajtón, az arcáról azonnal eltűnt a mosoly.
Kihajtogatta a kezébe rejtett papírgalacsint, amit titokban felkapott
odabent. Kíváncsi volt, milyen hír idegesítette fel ennyire Wen
Chaót. Nem olvasott valami jól, egy darabig a papírra meredt, míg
nagyjából megértette a tartalmát: Wen klánvezér legidősebb fiát,
Wen Xut lefejezte az egyik lázadó klánvezér, és hatalma
fitogtatásaként a fejet nyilvános helyen ki is tűzte!
Wang Lingjiao megmerevedett döbbenetében.
A Gusu Lan klán központját felégették, a Yunmeng Jiang klánt
elpusztították, és a haragjuk további több kisebb-nagyobb klánt ért
el. Voltak ellenálló hangok ugyan, de a Qishan Wen klán gyorsan
elnyomta őket. Aztán, három hónapja a Jin, a Nie, a Lan és a Jiang
család szövetséget kötött, és fellázadt. Elindították a Naplövés
hadjáratot, bár akkoriban senki sem vette őket komolyan.
Amikor elkezdődött ez az egész, Wen klánvezér tartott egy
beszédet. A négy klán közül a Lanling Jin volt a legbizonytalanabb,
nézték, ahogy a többiek dühösen harcba szállnak, és bár ők is részt
vettek a harcokban, kevesebbszer győztek, mint amennyi vereséget
elszenvedtek. Hamarosan rájönnek, hogy semmi értelme a dacnak,
nemsokára nyilván újra a Wen család lába előtt hevernek majd. A
Qinghe Nie klán vezetője annyira merev, hogy könnyű lesz
kettétörni, előbb-utóbb a saját emberei fogják elintézni, tenni sem
kell érte semmit. A Gusu Lan klán porrá égett, és bár Lan Xichen lett
a klánvezér, de ő még fiatal volt, semmit sem tehetett. Mind közül a
legnevetségesebb azonban a Yunmeng Jiang klán volt, az
embereiket vagy megölték, vagy elmenekültek, csak Jiang Cheng
maradt, aki még Lan Xichennél is fiatalabb, ráadásul senkire sem
támaszkodhatott, és mégis klánvezérnek hívatta magát, hogy a
lázadás zászlaja alatt új tanítványokat toborozzon.
Képtelen volt a megegyezésre, ráadásul elbízta magát!
A Wen család mellett állók ostoba tréfának tartották a Naplövés
hadjáratot, de három hónappal később jócskán megváltoztak a
körülmények.
A lázadók Hejian és Yunmeng jelentős részét elfoglalták, de nem
ez volt a legfontosabb: ezen a napon fejezték le Wen klánvezér
legidősebb fiát.
Wang Lingjiaót elfogta az aggodalom. Nyugtalanul tért vissza a
szobájába. A szemhéja egyre csak remegett. Egyik kezével
odanyúlt, a másikat a mellkasához szorította, kiutat keresett.
Már majdnem fél éve járt Wen Chao nyomában. Pontosan fél év
volt, amennyit Wen Chao egy nőre szokott szánni, amíg szerette, és
rá nem unt. Jó darabig meg volt győződve arról, hogy az ő esete
más, ő az élete végéig a férfival marad. Wen Chaónak az elmúlt
néhány napban egyre fokozódó dühéből megértette, hogy ő sem
más, mint az elődei.
Wang Lingjiao az ajkába harapva gondolkodott egy darabig, majd
leguggolt, és az ágya alól kihúzott egy kis ládát. Ebben tárolta a Wen
Chao mellett töltött hat hónapban összegyűjtött értékeit és
fegyvereit. Az értékeit, amelyekkel megszerezhette magának, amit
akart, és a fegyvereit, amelyekkel megvédhette magát. Nem erre
vágyott, de végül csak eljött a nap.
Számba akarta venni, mekkora érték fölött rendelkezett. Elővette
az övébe rejtett apró kulcsot, és motyogva kinyitotta a ládát.
– Micsoda rohadék! Előbb-utóbb úgyis meghal ez a zsíros hajú.
Nem szolgálom tovább, eljött az idő, hogy én legyek boldog… Ááá!
A földre zuhant.
Abban a pillanatban, ahogy kinyitotta a zárat, meglátta, mi van
benne.
 Nem a kincseire esett a pillantása, hanem az összekuporodott,
fehér bőrű kisgyerekre.
Wang Lingjiao felordított ijedtében. Rúgott egyet, hátracsúszott.
Mindig zárva tartotta a ládát, csak neki volt kulcsa hozzá. Hogyan
került bele a gyerek? Havonta ha egyszer kinyitotta. Hogyhogy nem
tudott róla, hogy ott bújik meg? Hogyan lehetett életben egyáltalán?
Felrúgta a ládát, ami így felfordult. Egy darabig semmi sem
történt.
Wang Lingjiao remegő lábbal tápászkodott fel a földről. Közelebb
akart menni, hogy még egyszer szemügyre vegye, de egyszerűen
nem mert. Szellem, biztosan egy szellem, gondolta magában.
A kultivációs szintje különösen alacsony volt, így még egy
egyszerű szellemmel sem lett volna képes megbirkózni. Hirtelen
eszébe jutott, hogy a felügyelőirodában van. A kapukon és minden
egyes házon védőtalizmánok lógtak. Olyanok, amelyek minden
bizonnyal megvédik egy szellemtől. Gyorsan kilépett az ajtón, letépte
az ott lógó talizmánt, és a mellkasára kötötte.
Ettől láthatóan megnyugodott. Visszaosont a szobába, és egy
hosszabb, ruhatartó rúddal távolabbról visszafordította a ládát,
amelyben szépen elrendezve ott volt az összes kincse. A
kisgyereknek nyoma sem volt.
Wang Lingjiao nagyot sóhajtott. A rúddal a kezében leguggolt.
Éppen nekifogott volna, hogy számba vegye a vagyonát, amikor két
fehér fényt pillantott meg az ágya alatt.
Egy szempár volt.
Egy fehér bőrű kisgyerek feküdt hason az ágy alatt, és őt
bámulta.
Wen Chao harmadszor hallhatta Wang Lingjiao sikítását ezen az
estén. Egyre csak gyűlt benne a harag, ahogy felkiáltott:
– Te idegbeteg ribanc! Nem tudnál egy kicsit kevésbé zavarni?
Ha az elmúlt napokban nem jöttek volna egymás után azok a
nyugtalanító hírek, és nem kellett volna attól tartania, hogy nem lesz
ideje és módja új szépségeket találni az ágyába, már régen kidobta
volna azt a nőt. Ám attól tartott, hogy valamelyik klán csábító
bérgyilkosnőt küld neki.
– Hallgattassa már el valaki! – parancsolta Wen Chao.
 Senki sem válaszolt. Wen Chao felrúgott egy széket. Sohasem
tombolt még ennyire.
– Hol van az a sok rohadék?
Hirtelen kitárult az ajtó.
– Mondtam, hogy hallgattassátok el a ribancot! Ne jöjjön be… –
folytatta az üvöltözést Wen Chao.
Amikor azonban megfordult, a torkára forrt a mondat. Egy nő állt
az ajtóban.
Annyira eltorzultak a vonásai, mint akinek széttépték, majd újra
összeillesztették az arcát. A két szeme eltérő irányba nézett, a bal
felfelé, a jobb lefelé. Szörnyen természetellenesen nézett ki.
Wen Chao figyelte egy darabig, míg aztán a lenge köntösből
rájött, hogy Wang Lingjiao az.
A nő vihorászva közelített. Amikor odaért hozzá, kinyújtotta a
karját.
– Segíts… Segíts… Segíts nekem…
Wen Chao felkiáltott. Kihúzta a kardját, és a nő felé suhintott vele:
– Menj innen! Menj a fenébe!
A penge Wang Lingjiao vállát érte. Az arca a korábbinál is jobban
eltorzult, ahogy sikoltozott:
– Áááááá… Fáj… Áááááá, fáj!
Wen Chao nem merte visszahúzni a kardját. Fogott egy széket,
és a nő felé hajította. A szék darabokra tört Wang Lingjiaón, a nő
megtántorodott, és a földre zuhant, mintha tiszteletteljesen leborult
volna valaki előtt.
– Sajnálom… – motyogta. – Sajnálom… Engedj el, engedj el
engem…
A feje a földnek csapódott, a ruhájáról csöpögött a vér, de
eltorlaszolta az ajtót, így Wen Chao nem tudott kimenni a szobából.
A férfi kitárta az ablakot, és teli torokból kiabálni kezdett:
– Wen Zhuliu! Wen Zhuliu!
Közben Wang Lingjiao felkapta a szék egyik lábát, és nevetve a
szájába tömte.
– Rendben, megeszem! Megeszem én!
Egy egész széklábat lenyomott a torkán.
Wen Chao majdnem elájult ijedtében. Éppen kiugrott volna az
ablakon, hogy elmeneküljön, amikor hirtelen egy fekete árnyat
pillantott meg az udvaron a holdfényben.

Ezzel egy időben…

Jiang Cheng egy liget előtt állt. Amikor látta, hogy közeledik
valaki, finoman elfordította a fejét. Az illető fehér ruhát viselt,
homlokpántjának két vége a hajával együtt hullámzott a szélben.
Szépséges arca, akár a jáde. A holdfényben puha ragyogás burkolta
be a testét.
– Második Lan úrfi! – mondta Jiang Cheng hűvösen.
– Jiang klánvezér! – bólintott határozottan Lan Wangji.
Csupán üdvözölték egymást, mást nem mondtak. Mindketten
felröppentek a kardjaikon, nyomukban a kultivátoraikkal.
Két hónappal korábban Lan két jádeköve, Jiang Chenggel
karöltve, meglepetésszerű támadást indított. Visszaszerezték Wen
Chao „átnevelőtáborából” a tanítványok kardjait, és
visszaszolgáltatták a jogos tulajdonosaiknak. Így végre ismét
forgathatták a Sandut és a Bichent.
Lan Wangji tekintete a Jiang Cheng derekán függő másik kardra
siklott, majd gyorsan másfelé nézett.
Egy darabig csak előrenézett, majd megkérdezte:
– Wei Ying még mindig nem került elő?
Jiang Cheng ránézett. Mintha meglepte volna, hogy hirtelen Wei
Yingről kérdez.
– Nem – válaszolta, majd ő is a Suibianre nézett. – Az embereim
egyelőre nem kaptak hírt róla. Amikor visszatér, biztosan megtalál,
és visszaadhatom neki a kardját.
Nem sokkal később a csapataikkal együtt megérkeztek a Wen
Chao rejtekhelyéül szolgáló felügyelőirodához, és felkészültek az
éjszakai támadásra. Mielőtt beléptek volna, Lan Wangji látása
élesebbé vált. Jiang Cheng összevonta a szemöldökét.
Mindketten érezték, hogy a környéken szinte túlcsordult a sötét,
haraggal teli energia.
A talizmánok azonban sértetlenül védték a kapu két oldalát. Jiang
Cheng intett a kultivátorainak, hogy szóródjanak szét, és rejtőzzenek
el a fal alatt. Ezután meglendítette a Sandut. A kard energiája
működésbe lépett, a kapu szárnyai kitárultak.
 Mielőtt Lan Wangji belépett volna, megnézte magának az ajtó
melletti talizmánokat.
A felügyelőiroda épületében szörnyűséges látvány tárult eléjük.
Az udvaron mindenhol holttestek hevertek. De nem csak ott, a
bokrokat, folyosókat, kerítéseket, de még a tetőket is hullák
borították.
A holttestek mindegyikén napszimbólumos egyenruha, vagyis a
Wen család tanítványai voltak. Jiang Cheng a kardjával
megfordította az egyik holttestet. Látta, hogy sápadt arca csupa vér.
– A hét testnyílásán át vérzett el.
– Ő nem – állt meg Lan Wangji máshol.
Jiang Cheng odament hozzá. Annak a holttestnek fennakadt a
szeme, az arcát szétverték, sárga folyadék csöpögött a szájából.
Szörnyethalt.
– Klánvezér, befejeztük a vizsgálódást – jelentette az egyik
embere. – Mindannyian meghaltak, és mind különböző halállal.
Megfojtva, elégve, megfulladva, megmérgezve, megfagyva, torok
elvágva, szíven szúrva… Miután Jiang Cheng végighallgatta az
emberét, hűvösen így szólt:
– Úgy tűnik, valaki segített ma éjszaka, hogy sikerrel járjunk.
Lan Wangji egy szót sem szólt, úgy lépett be a házba.
A Wen Chao szobájába vezető ajtót tárva-nyitva találta. Egyetlen
női holttest hevert a helyiségben. Vékony anyagból készült ruhát
viselt, egy fél széklábat gyömöszölt a szájába. A gyomráig tolta, úgy
halt meg.
Jiang Cheng szemügyre vette a hulla torz arcát. Nézte egy
darabig, majd hűvösen felnevetett. Megfogta a széklábat, és a kilógó
részt is letolta a torkán.
Vöröslő szemmel állt fel. Épp mondani készült valamit, amikor
megpillantotta az ajtó előtt álló, elmélyülten vizsgálódó Lan Wangjit.
Odalépett. A tekintetét követve szemügyre vette az ajtóra ragasztott,
sárga-vörös talizmánt.
Bár a talizmán első pillantásra szokásos varázstárgynak tűnt, ha
jobban megnézte az ember, felfedezhetett rajta néhány nyugtalanító
részletet.
– Túl sok – mondta Lan Wangji.
– Várható volt – tette hozzá komoran Jiang Cheng.
 Tizenöt-tizenhat éves korukban megtanulták, hogyan kell ilyen
talizmánt rajzolni. A vörös vonások között azonban volt néhány
pluszban hozzátett vonal, amelyek teljesen megváltoztatták a
talizmán mintázatát. Távolról egy gonoszul mosolygó arcot láthattak
bele az ajtóra tapasztott papírba.
Wen Chao és Wen Zhuliu holttestét nem találták meg a
felügyelőirodában. Úgy vélték, minden bizonnyal Qishan irányába
menekültek, ezért Jiang Cheng azonnal kardra pattant, és utánuk
indult az embereivel. Lan Wangji azonban először visszatért
Gusuba.
A második napon Lan Wangji utolérte Jiang Chenget. Előhúzta az
ajtón talált talizmánt.
– Megfordították – mondta.
– Mi az, hogy megfordították? – kérdezte Jiang Cheng.
– A szokásos talizmánok elűzik a gonosz lényeket, ez magához
vonzza őket – válaszolta Lan Wangji. Jiang Cheng megdöbbent.
– Egy talizmán… képes magához vonzani a gonosz lényeket?
Sosem hallottam ilyesmiről.
– Mi sem hallottunk még arról, hogy ez lehetséges – tette hozzá
Lan Wangji. – Mindenesetre megvizsgáltuk, és képes a gonoszt
magához vonzani.
Jiang Cheng elvette Lan Wangjitól a talizmánt, és ő is jól
megnézte magának.
– Csak néhány vonást tettek hozzá, és a hatása ellentétessé
vált? Emberi kéz csinálta?
– Négy vonást tettek hozzá – mondta Lan Wangji. – Emberi vérrel
rajzolták őket. A felügyelőiroda összes talizmánját megváltoztatták
így. A vonások ugyanattól az embertől származnak.
– Ki lehet? – tette fel a kérdést Jiang Cheng. – Egyetlen ismert
kultivátorról sem tudok, aki képes lenne erre – mondta, majd rögtön
hozzátette: – Akárki legyen, míg ugyanaz a célja, Wen kutyákat ölni,
rendben van a dolog!
A hírszerzési értesülésekre támaszkodva északnak indultak.
Akárhol jártak, mindenhol furcsa holttestekről szóló történetekről
hallottak. Mind a Wen család napszimbólumával ellátott egyenruhát
viseltek. Magas rangú, magas szintű kultivátorokról volt szó, és
mégis kegyetlen, bár változatos halált haltak, mígnem a holttestük
végül nyilvános helyre került, hogy sokan láthassák.
– Ezeket is ugyanaz az ember ölte meg? – tette fel a kérdést
Jiang Cheng.
– Erős a sötét energia – mondta Lan Wangji. – Ugyanaz tette.
– Sötét? – horkant fel Jiang Cheng. – Hát lehet bármi sötétebb
ezen a világon a Wen kutyáknál?
A negyedik nap éjszakáig folytatták az üldözést. Végül egy távoli
hegyi város futárállomásán megpillantották Wen Zhuliut.
Emeletes futárállomás volt, az épület mellett istálló. Amikor Lan
Wangji és Jiang Cheng megérkezett, látták, hogy egy magas árny
besiet az épületbe, és bezárja maga mögött az ajtót. Tartottak Wen
Zhuliu magolvasztókéz-technikájától, ezért úgy döntöttek, az ajtó
helyett a tető felől próbálnak meg bejutni a házba. Jiang Cheng
igyekezett elnyomni a fel-feltörő gyűlöletet. A fogát összeszorítva
bámult lefelé a tetőcserepek között, még csak nem is pislogott.
Wen Zhuliun látszott, hogy úton volt már egy ideje, a kezében
tartott valakit. Bár húzta a lábát, de felmászott az emeletre, és az
illetőt lerakta az asztal mellé, majd az ablakokhoz sietett, és behúzta
a függönyöket, hogy egy szellő se jusson be a szobába. Végül
visszatért az asztalhoz, és meggyújtotta az olajlámpást.
Halvány fény világította meg az arcát. Ugyanolyan sápadt, hűvös
arc volt, mint korábban, de a szeme alatt két fekete folt
éktelenkedett. Az asztalnak támasztott ember teljesen fekete volt.
Úgy rejtőztek a csuklyás köpenyeikben, mintha bebábozódtak volna.
Wen Zhuliu társa megremegett, és levegő után kapkodva
megszólalt:
– Oltsd el a lámpát! Mi lesz, ha ránk talál?
Lan Wangji Jiang Chengre nézett. Mindkettejük tekintete zavart
volt.
Minden bizonnyal Wen Chao volt a másik ember, de mitől
változott meg ennyire a hangja? Hogy lett ilyen vékony és éles, a
legkevésbé sem Wen Chaóhoz illő?
Wen Zhuliu lehajtott fejjel keresgélt az ingujjába rejtett dolgok
között.
– Ha nem gyújtunk fényt, nem talál ránk?
 – Annyira messzire menekültünk, oly régóta vagyunk úton –
lihegett Wen Chao. – Most már nem fog elkapni, ugye?
– Talán nem – mondta Wen Zhuliu közömbösen.
– Mi az, hogy talán nem? – dühödött fel Wen Chao. – Ha nem
ráztuk le, miért álltunk meg?
– Orvosságra van szükséged – mondta Wen Zhuliu. – Anélkül
biztosan meghalsz.
Miközben beszélt, lehúzta Wen Chao csuklyáját, és a tetőről
leselkedő két kultivátornak leesett az álla.
A csuklya alól nem Wen Chao korábbi önelégült, zsírosan jóképű
arca bukkant elő, hanem egy bekötözött kopasz fej!
Wen Zhuliu lehámozta a kötést, így a kopaszság még
szembetűnőbb lett. Az arcot sebek, égésnyomok csúfították, mintha
megfőzték volna. Visszataszító, ronda teremtmény lett belőle,
árnyéka volt régi önmagának!
Wen Zhuliu elővette az orvosságos üvegcséit. Először adott Wen
Chaónak néhány kerek pirulát, majd kenőccsel bekente a feje
tetején és az arcán lévő égési sérüléseket. Wen Chao nyüszített a
fájdalomtól, de Wen Zhuliu rászólt:
– Ne sírj! A könnyektől csak begyulladnak a sebeid, és még
szörnyűbb lesz a fájdalom.
Wen Chao nem tehetett mást, visszatartotta a könnyeit. A tűz
pislákoló fényénél furcsa, elfojtott hangokat adott ki magából egy
eltorzult arcú, égési sérülésekkel borított kopasz ember. A tűz
halványsárgán kezdett kihunyni. Félelmetes látvány volt.
Wen Chao hirtelen felkiáltott:
– A fuvola! Már megint a fuvola! Hallom, hogy újra játszik!
– Nem! – jelentette ki Wen Zhuliu. – Ez csak a szél.
Wen Chao azonban annyira rettegett, hogy üvöltve a földre
vetette magát. Wen Zhuliu megint felhúzta onnan. Mintha történt
volna valami Wen Chao két lábával, már nem tudott megállni rajtuk.
Miután Wen Zhuliu végzett a kenőccsel, elővett néhány gőzölt
zsemlét, egyet Wen Chao kezébe nyomott.
– Egyél! Ha végeztél, folytatjuk.
Wen Chao remegő kezébe vette az ételt. Ahogy Jiang Cheng
figyelte, eszébe jutott, amikor a menekülésük napján neki és Wei
Wuxiannek nem volt mit enniük. A karmát bizony senki sem kerülheti
el!
A szívét átjárta a boldogság, a szája széle mosolyra húzódott, és
kitört belőle a néma, eszeveszett nevetés.
Mindeközben Wen Chao úgy festett, mint aki valami váratlanba
harapott, és hirtelen mélységes félelem fogta el. Eldobta a gőzölt
zsömlét, és felkiáltott:
– Nem eszem húst! Nem! Nem! Nem eszem húst!
Wen Zhuliu adott neki egy másikat.
– Ebben nincsen hús.
– Nem eszem meg! – közölte Wen Chao. – Vidd innen! Tűnj
innen! Meg akarom találni az apámat. Mikor érünk az apámhoz?
– Ha így haladunk, két nap múlva – mondta Wen Zhuliu.
Őszinte volt a hanghordozása, nem túlzó, nem erőltetett, mégis
elborzasztotta Wen Chaót.
– Két nap múlva? Még két nap? Nézz már rám! Hogy nézek ki?
Mi lesz velem addigra? Te semmirekellő!
Wen Zhuliu hirtelen felállt, Wen Chao pedig félelmében
összehúzta magát. Attól félt, hogy a másik egyedül megy tovább, és
azonnal kétségbeesett. Az őrségének tagjai egymás után haltak meg
a szeme láttára. Wen Zhuliu a legnagyobb, de az utolsó segítsége
volt. Gyorsan változtatott a hanghordozásán.
– Nem, nem, nem, Wen Zhuliu, Wen bátyám! Ne menj, ne hagyj
itt engem! Ha visszaviszel az apámhoz, ráveszem, hogy megkapd a
legmagasabb szintű vendégkultivátor címet. Nem, nem, nem, hiszen
megmentettél, a bátyám vagy. Ráveszem, hogy vegyen be a klánba.
Mától fogva tényleg a bátyám vagy!
Wen Zhuliu a csillagokat nézte.
– Nem szükséges.
Nemcsak ő hallotta ezeket a szavakat, hanem Lan Wangji és
Jiang Cheng is. Lépések kopogtak a futárállomás lépcsőjén.
Egyik lépés a másik után; valaki felfelé tartott.
Kifutott a vér Wen Chao megégett arcából. Remegve nyúlt az
arcához. Annyira rettegett, hogy a szemét eltakarva próbálta
megvédeni magát, mintha így semmi sem történhetne. Csupasz
tenyerén azonban egyetlen ujj sem volt.
Kopp, kopp, kopp.
 Az a valaki lassan lépdelt felfelé. A vékony férfi fekete ruhákba
öltözött, az övébe fuvolát tűzött, a karját összefonta a háta mögött.
A tetőn Lan Wangji és Jiang Cheng megmarkolta a kardját.
Ám amikor az illető felért a lépcsőn, és mosolyogva megfordult,
Lan Wangji szeme elkerekedett: nem először látta a ragyogóan
jóképű férfit!
Az ajka megremegett, némán mormolt valamit. Jiang Cheng
szinte azonnal felpattant. Wei Wuxian volt az!
Az arcát leszámítva azonban a jövevény egyáltalán nem
hasonlított az egykori Wei Wuxianre.
Wei Wuxian mindig is jó kedélyű fiú volt. A szeme sarkában, de
még a szemöldökében is ott bujkált valamiféle mosoly, és sohasem
volt hajlandó kihúzott derékkal, szabályosan lépkedni. A fekete
ruhást ráadásul hideg, sötét energia vette körbe. Jóképű volt, mégis
sápadt, és a mosolya kísérteties.
Nehezen tudták megemészteni, amit láttak. Ámde még nem volt
világos a helyzet, és nem akartak elhamarkodottan cselekedni.
Döbbenten kapaszkodtak a tetőn, de nem rontottak be, inkább még
szorosabban hozzátapasztották a szemüket a cserepek közti
résekhez.
Alattuk a fekete ruhás Wei Wuxian lassan megfordult. Wen Chao
eltakarta az arcát. Csak az ő ziháló hangja hallatszott:
– Wen Zhuliu… Wen Zhuliu!
Amikor Wei Wuxian ezt meghallotta, mosolyra húzódott a szája
széle.
– Még most is őt szólongatod? Mintha bármi haszna is lenne!
Közelebb lépett, közben véletlenül belerúgott a lábánál található
fehér valamibe. Odanézett. A gőzölt zsömle volt, amit Wen Chao
elhajított.
– Ennyire válogatós vagy? – vonta fel a szemöldökét Wei Wuxian.
Wen Chao visítva csúszott le a székéről.
– Nem eszem meg! Nem eszem meg! Nem eszem meg!
Bömbölve kúszott ujj nélküli kezével. Közben már a lába is
kikandikált hosszú, fekete köpenyéből. A lábai még bekötözve is
szokatlanul vékonyak voltak. Miközben kúszott, a kötések közül
kikandikáltak a fehér csontok, a vörös, véres húsdarabok.
 Apró cafatokban vagdosták le onnan a húst. És úgy tűnt, hogy azt
bizony ő maga ette meg!
Wen Chao éles segélykiáltásai visszhangzottak az üres
futárállomáson. Úgy festett, mintha Wei Wuxian meg sem hallaná. A
köpenye alját felemelve odaült egy másik asztalhoz.
Felgyulladt a második olajlámpás. A sárgás lángok
megvilágították Wei Wuxian arcának egyik felét, a másik fele
továbbra is sötétben maradt. Leejtette a kezét. Az asztal alól egy
sápadt arc bukkant elő, majd hamarosan csámcsogás hangja jött
ugyanonnan.
Egy fehér kisgyerek guggolt a lábánál. Mint valami húsevő
szörnyeteg rágcsálta azt, amit Wei Wuxiantől kapott.
Wei Wuxian megpaskolta a szellemgyerek ritkás hajú fejét, majd
visszahúzta a kezét, amelyben továbbra is ott volt, amivel etette.
Megfordult. A lény tovább csámcsogott, és hűvösen csillogó
szemmel méregette Wen Zhuliut.
Két emberi ujj volt a szájában.
Mondani sem kell, hogy Wen Chao ujjal!
Lan Wangji csak nézte a gonoszságot sugárzó szellemgyereket,
meg az ugyanezt árasztó Wei Wuxiant. Az ujjai erősebben
szorították a Bichen markolatát.
Wen Zhuliu még mindig ott volt Wen Chao előtt. Wei Wuxian
lefelé nézett, föntről nem látták, hogy milyen arccal.
– Wen Zhuliu, tényleg azt gondolod, hogy megvédheted a kutya
életét tőlem?
– Megpróbálhatsz meghalni! – köpte Wen Zhuliu.
Wei Wuxian hűvösen felnevetett.
– Milyen hűséges Wen kutya!
– Vissza kell fizetnem a nagylelkűségükből fakadó tartozásomat!
– jelentette ki Wen Zhuliu.
Wei Wuxian arca azonnal elkomorodott. Éles lett a hangja.
– Vicces vagy! Mások élete árán fizeted vissza az adósságodat!
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, Wen Zhuliu háta mögül
felhangzott Wen Chao fülsiketítő kiáltása. Wen Chao a sarokba
mászott, és amennyire csak tudott, rátapadt a padlódeszkákra,
mintha megpróbált volna bemászni a rések közé. Ekkor azonban
hirtelen egy vörös árny zuhant le a mennyezetről. Egy hosszú hajú,
vörös ruhás, kék arcú nő zuhant rá. A sötét arc, a ragyogó, vörös
ruha és a fekete haj élesen elütöttek egymástól. A nő ujjai a Wen
Chao fejére tekert kötésekbe kaptak, és letépték őket.
A kötéseket nem sokkal korábban tekerte fel Wen Zhuliu. A
kenőcs, a bőr és a géz egymáshoz tapadtak. A megégett bőr eleven
és érzékeny, a vad rántással pedig egy réteg heg és némi hús is
lejött. Akárcsak az ajka. A kopasz fejet nyomban elöntötte a vér.
Wen Chao azonnal elájult. Amint meghallotta az üvöltést, Wen
Zhuliu rögtön megfordult, hogy segítsen neki. A tetőn Lan Wangji és
Jiang Cheng a kardjukat markolva készültek fel a támadásra. Ám
ekkor újabb kiáltást hallottak. A Wei Wuxian lábánál várakozó
szellemgyerek is támadásba lendült. Wen Zhuliu jobb kezével
csapott le a gyerek fejére, de azonnal éles fájdalom nyilallt a
tenyerébe, ahogy amaz belemélyesztette éles fogait. Wen Zhuliu
egyszerűen nem tudta lerázni magáról, úgyhogy inkább megpróbálta
figyelmen kívül hagyni, miközben egyenesen Wen Chaóhoz lépett. A
szellemgyerek egy egész darabot kiharapott a kezéből, kiköpte, és
folytatta tovább a rágcsálást. Wen Zhuliu ekkor a bal kezével
ragadta meg a lény fejét, és akkora erőt sűrített az aprócska, hideg
fejre, hogy felrobbanjon. A kék arcú nő a földre dobta a véres
kötéseket, és egy pillanat alatt Wen Zhuliu mellett termett. Karja
egyetlen suhintása nyomán tíz karmoláscsík keletkezett. Wen Zhuliu
nem tudott egyszerre két irányba védekezni a hatalmas
felfordulásban. Oldalra nézett, meglátta Wei Wuxian hűvös mosolyát,
és rávetette magát.
A tetőn kapaszkodó két kultivátor összehúzta a szemöldökét. Lan
Wangji ütött egyet, a cserepek összetörtek, a tető beszakadt, ő
pedig leereszkedett, és Wen Zhuliu elé állt. A meglepődését
kihasználva egy lila fényű ostort tekeredett a nyakára,
háromszorosan ráfonódott, majd felemelte. Az ostor meglóbálta Wen
Zhuliu hatalmas, nehéz testét a levegőben. Reccsentek is a
megroppanó csontok. Wei Wuxian pupillája közben összeszűkült.
Kivette a fuvolát az övéből, megpördült, kihúzta magát. A Wen
Zhuliut cibáló szellemgyerek és a kék arcú nő mellé lépett, és a
tetőről érkezett két idegent vizsgálgatta.
A mögöttük lévő Wen Zhuliu még életben volt. Az arca vörös, a
teste kicsavarodott, még küzdött. A szeme úgy elkerekedett, mintha
ki akarna ugrani a helyéről. A szellemgyerek Lan Wangjira és Jiang
Chengre vicsorgott, nyilvánvalóvá téve ellenséges szándékait. Wei
Wuxian felemelte kicsit, mire összébb csukta a száját. A tekintete
Lan Wangji és Jiang Cheng között járt. Hármójuk közül senki sem
szólalt meg.
Néhány pillanattal később Jiang Cheng suhintott egyet, és
odadobott valamit Wei Wuxiannek, aki gondolkodás nélkül elkapta.
– A kardod! – vetette oda Jiang Cheng.
Wei Wuxian lassan leejtette a kezét.
A Suibianre nézett.
– Köszönöm! – mondta némi késlekedés után.
Ezután megint eltelt némi idő, mielőtt bárki megszólalt volna, majd
Jiang Cheng hozzá lépett, és hátba veregette.
– Kölyök! Hol töltötted az utóbbi három hónapot?
Bár a mondat nem volt a legkedvesebb, de a hanghordozásából
sugárzott az öröm. Lan Wangji nem lépett közelebb, de egyre csak
Wei Wuxiant nézte. Amikor Wei Wuxiant hátba csapták, néhány
pillanatra megdermedt, majd viszonozta az ütést.
– Hahaha! Ez igazán hosszú történet!
A két ütés enyhített a testét körbelengő hűvösségen. Jiang Cheng
boldogságában némi düh is megbújt. Szorosan magához ölelte Wei
Wuxiant, azután eltolta magától, és rákiáltott:
– Nem abban állapodtunk meg, hogy a hegy lábánál találkozunk
abban az átkozott városban? Majdnem hat napig vártam, de nyomod
sem volt! Ha meghalsz, akkor sem értesülök róla. Annyira elfoglalt
voltam az elmúlt három hónapban, hogy azt sem tudtam, hol áll a
fejem!
Wei Wuxian felemelte a köpenye alját, újra leült, és intett.
– Mondtam már, hogy hosszú történet. Egy csapat Wen kutya
tette tűvé értem a környéket. Ott vártak rám a városkában, el is
kaptak, és ledobtak egy pokoli helyre, hogy ott szenvedjek.
Miközben beszélt, a kék arcú nő mászott felé. Harc közben
irtózatos volt az arca, de ahogy Wei Wuxian öléhez nyomta sötét
képét, inkább az urának engedelmesen a kedvére tevő, elbűvölő
ágyasnak tűnt. Gurgulázva kacagott. Wei Wuxian az egyik oldalra
dőlve ült, a jobb kezével pedig egymás után végigsimított a nő puha,
hosszú haján. Miközben Lan Wangji ezt nézte, az arca még
hűvösebb lett. Jiang Cheng is kényelmetlenül érezte magát a jelenet
láttán, leginkább a döbbenettől.
– Milyen ördögi hely volt az? Alaposan kifaggattam a városka
lakóit, de mind azt mondták, hogy sohasem láttak téged.
– Csakugyan? – kérdezett vissza Wei Wuxian. – Kérdőre vontál
egy csapat naiv földművest, akik csak kerülni akarják a bajt, és ezért
nem mondják meg neked az igazságot? A Wen kutyák bizonyára
mindent megtettek, hogy elhallgattassák őket. Hát persze hogy
mindannyian azt mondták, sohasem láttak engem.
– Átkozott idióták! – káromkodott Jiang Cheng, majd gyorsan
hozzátette: – Hol voltál? Qishanban? Az Éj nélküli városban?
Hogyan szabadultál ki onnan? És mi lett belőled? Kik ezek… a
lények? Látom, hogy követik a parancsaidat. Néhány nappal ezelőtt
elindultunk Lan úrfival, hogy éjszaka lesből támadva megöljük Wen
Chaót és Wen Zhuliut, de valaki megelőzött. Nehéz elhinni, de te
voltál! A talizmánokat is te módosítottad?
Wei Wuxian a szeme sarkából látta, hogy Lan Wangji
folyamatosan őket figyeli. Elmosolyodott.
– Úgy van. Ha azt mondanám, hogy találtam egy barlangot,
benne egy titokzatos tudós titokzatos könyvével, és amikor kijöttem
a barlangból, már ennyire erős voltam, elhinnéd nekem?
Jiang Cheng kiköpött.
– Ébresztő! Túl sok mesét olvastál! Ugyan hogyan lenne ennyi
nagy tudós a világon? Titkos barlangok és titokzatos könyvek?
Wei Wuxian felfelé fordította a tenyerét.
– Látod? Nem hiszel nekem, hiába is beszélek. Ha majd egyszer
lehetőségem lesz rá, szépen lassan elmesélem neked, mi is történt.
Jiang Cheng Lan Wangjire nézett. Tudta, hogy ez nem olyasmi,
amit helyes lenne egy másik klán tanítványa előtt megvitatni. El is
tűnt az arcáról a ragyogó öröm.
– Rendben. Majd később elmondod. A legfontosabb, hogy
visszatértél.
– Igen, a legfontosabb, hogy visszatértem – mondta Wei Wuxian.
– Az a legfontosabb – mormolta el még néhányszor Jiang Cheng,
aztán még egyszer hátba verte. – Te aztán… Még azt is túlélted,
hogy elkaptak a Wen kutyák.
– Persze hogy túléltem – nagyképűsködött Wei Wuxian.
 – Mi is a nevem?
Jiang Cheng önkéntelenül is rápirított:
– Te mire vagy ennyire büszke? Hamarabb is visszajöhettél volna,
ha már egyszer nem haltál meg!
– Csak nemrég sikerült kiszabadulnom! – magyarázkodott Wei
Wuxian. – Hallottam, hogy shijie is jól van, meg te is, újjáépítitek a
Yunmeng Jiang klánt, szövetséget kötöttetek, ezért úgy döntöttem,
hogy megölök néhány Wen kutyát, így járulok hozzá a sikeretekhez.
Keményen dolgoztál az utóbbi három hónapban.
Az utolsó mondatról Jiang Chengnek eszébe jutott az előző
három hónap, az éjjel-nappal folyó munka. Meghatotta a mondat, de
gyorsan elkomorodott.
– Kösd már fel a rozsdás kardodat! Alig vártam, hogy odaadjam.
Elég volt abból, hogy két kardot cipeljek, és egyfolytában hallgassam
a kérdezősködést, miért is teszem!
– Wei Ying! – szólt közbe váratlanul Lan Wangji.
Eddig csöndesen álldogált. Amikor megszólalt, Wei Wuxian és
Jiang Cheng is felé fordult. Mintha Wei Wuxiannek végül eszébe
jutott volna, hogy köszöntse.
– Hanguang-jun! – biccentett egyet.
– Te ölted meg a Wen család tanítványait? – tudakolta Lan
Wangji.
– Hát persze! – válaszolta Wei Wuxian.
– Tudtam, hogy te voltál az – mondta Jiang Cheng. – De miért
egyenként mészároltad le őket? Időigényes dolog lehetett.
– Játékból – mondta Wei Wuxian. – Eljátszadozhattam velük,
amíg meg nem haltak. Csak szívességet tettem volna nekik, ha
egyszerűen megölöm őket. Sokkal jobb volt, hogy látták egymást
meghalni, miközben egyenként vágtam le a kutyákat. No persze
Wen Chaót nem kínoztam meg eléggé. Ami azonban ezt a Wen
Zhuliut illeti, aki Wen Ruohant követve csatlakozott a Wen
családhoz, és még a vezetéknevét is megváltoztatta, hogy aztán
Wen Ruohan drága kisfiát védelmezhesse… – nevetett fel hűvösen.
– Nos, ő meg akarta védeni, miközben én azt akartam, hogy lássa,
hogyan lesz a közreműködésemmel Wen Chao egyre torzabb, már
nem csupán emberhez, de szörnyhöz sem hasonló.
 A mosolya egyszerre volt hűvös, kegyetlen és önelégült. Lan
Wangji átlátott rajta. Előrelépett.
– Mondd csak, hogyan irányítod ezeket a sötét teremtményeket?!
Wei Wuxian szája valamelyest lefelé görbült, ahogy ránézett.
Jiang Cheng is hallotta Lan Wangji hanghordozásából, hogy valami
nincsen rendben.
– Második Lan úrfi, mégis mire gondolsz?
Lan Wangji szeme Wei Wuxianre tapadt.
– Válaszolj!
A szellemgyerek és a kék arcú nő nyugtalanul mocorogni kezdett.
Wei Wuxian megfordult, és rájuk nézett. A két lény lassan
visszahúzódott, és vonakodva beleolvadt a sötétségbe. Wei Wuxian
végül ismét Lan Wangji felé fordult, és összevonta a szemöldökét.
– Miért? Mi lesz, ha nem válaszolok?
Hirtelen oldalra vetődött, hogy kitérjen Lan Wangji váratlan
támadása elől. Hármat hátralépett.
– Lan Zhan, hosszú idő óta először találkozunk, te pedig már el is
akarsz kapni. Nem szép tőled!
Lan Wangji egy szót sem szólt, csak folytatta a támadást. Wei
Wuxian egymás után hárította a mozdulatait. Mind a ketten gyorsak
voltak. Amikor harmadszor lökte vissza Lan Wangji karját, így szólt:
– Azt hittem, hogy ismerősök vagyunk. Te meg szó nélkül nekem
esel. Ez azért szívtelen dolog, nem gondolod?
– Válaszolj a kérdésemre! – kérte Lan Wangji.
Jiang Cheng kettejük közé állt.
– Második Lan úrfi!
– Második Lan úrfi! – utánozta Wei Wuxian. – Nem lehet rövid idő
alatt válaszolni a kérdésedre. Egyébként is furcsa dolog ez. Ha a
Gusu Lan klán titkos technikáiról kezdenélek faggatni, válaszolnál
nekem?
Lan Wangji megkerülte Jiang Chenget, és egyenesen Wei
Wuxianhez lépett, aki keresztben kinyújtotta a fuvoláját maga előtt.
– Nem túlzás ez? Miért vagy ennyire barátságtalan? Lan Zhan,
mégis mit kívánsz, mit tegyek?
– Gyere velem vissza Gusuba! – hangsúlyozott ki minden egyes
szótagot Lan Wangji.
Wei Wuxian és Jiang Cheng egyaránt meglepődött ezt hallva.
 Wei Wuxian egy pillanattal később elnevette magát.
– Menjek vissza veled Gusuba? Felhőzugba? Aztán minek? Ó, el
is felejtettem – jutott eszébe rögtön valami. – A nagybátyád, Lan
Qiren gyűlöli a hozzám hasonló, démoni úton járó embereket. Terád
a legbüszkébb a tanítványai közül, úgyhogy szinte természetes,
hogy ugyanolyan vagy, mint ő. Hahaha. Én ugyan nem megyek.
Jiang Cheng óvatosan szemügyre vette Lan Wangjit.
– Második Lan úrfi, mindannyian megértjük azt, ahogy a Lan
család intézi a dolgait. Csakhogy Wei Wuxian mégiscsak
megmentett téged a Muxi-hegy barlangjában. Hát egyáltalán nem
számít a fegyverbarátság? Nem embertelen dolog azon nyomban
elítélni?
– Nézd csak, a klánvezérek mintaképe! – próbálkozott Wei
Wuxian.
– Fogd be a szádat! – szólt rá Jiang Cheng.
– Egyáltalán nem akarom elítélni – mondta Lan Wangji.
– Akkor mégis minek akarod elvinni magaddal Gusuba? – firtatta
Jiang Cheng. – Ha a Gusu Lan klán együtt dolgozik a többiekkel,
hogy elpusztítsa a Wen kutyákat, nem kellene legalább egy kicsit
rugalmasabbnak lennie?
Ketten álltak szemben vele, de Lan Wangji nem volt hajlandó
engedni. Wei Wuxianre meredt:
– Wei Ying, végül megfizeted az árát annak, hogy démoni útra
léptél. Soha senki sem volt még kivétel.
– Akkor majd fizetek – mondta Wei Wuxian.
A közömbösségét látva Lan Wangji csendesebben folytatta:
– Ez az út nemcsak a testedet, de a szívedet is rombolja.
– Azt, hogy rombolja-e vagy nem, én tudom a legjobban. A
szívem az enyém, tisztában vagyok vele, hogy mit csinálok.
– Bizonyos dolgokat nem lehet kézben tartani – mondta Lan
Wangji.
Wei Wuxian arcán elégedetlenség villant:
– Én nyilvánvalóan kézben tudom tartani.
Lan Wangji ismét egy lépéssel közelebb lépett. Mondott volna
még valamit, de amikor kinyitotta a száját, Wei Wuxian becsukta a
szemét.
 – Ami pedig a szívemet illeti, mit is tudnának róla mások? Miért is
foglalkozna vele bárki?
Lan Wangji megrökönyödött, majd dühösen rászólt:
– Wei Wuxian!
Wei Wuxian is kezdett feldühödni.
– Lan Wangji! Tényleg ennyire meg kell nehezítened ezt az
egészet, éppen most? Azt akarod, hogy Felhőzugba menjek, hogy
aztán a Gusu Lan klán megbüntessen? Mégis ki vagy te? No és
micsoda a Gusu Lan klán? Tényleg azt hiszed, hogy nem fogok
ellenállni?
Csak úgy áramlott kettejük között az ellenséges energia. Lan
Wangji keze elfehéredve tapadt a Bichen markolatára. Jiang Cheng
hangja hűvösen zengett:
– Második Lan úrfi, a Wen család keltette zűrzavart még nem
sikerült megfékezni. Minden szövetséges erőre szükségünk van.
Nincs időnk a saját dolgainkkal foglalkozni. Miért érdekli hát a Gusu
Lan klánt egy ennyire távoli körülmény? Wei Wuxian a mi oldalunkon
áll, a saját emberünket kívánod megbüntetni?
Wei Wuxian visszaszerezte a nyugalmát.
– Úgy is van. Nem mindegy, hogyan ölöm meg azokat a Wen
kutyákat, amíg sorban pusztulnak?
Gyerekkoruk óta ismerték egymást, könnyedén folytatni tudták a
másik gondolatmenetét. Egyik mondat jött a másik után, az
érvelésükben nem volt hiba.
– Elnézést, hogy ennyire kendőzetlenül beszélek, de ha jobban
belegondolunk, Wei Wuxian nem a ti családotok tagja, nem a Gusu
Lan klán feladata, hogy megbüntessétek. Akárkivel megy haza,
biztos, hogy nem te leszel az.
Amikor Lan Wangji meghallotta, az arca megmerevedett. Wei
Wuxianre nézett, remegett az ádámcsutkája.
– Én…
Mielőtt folytathatta volna, vékony kiáltás hallatszott Wen Chao
felől, a sarokból. Wei Wuxian és Jiang Cheng azonnal megfordult.
Megkerülték Lan Wangjit, majd Wen Zhuliu és Wen Chao felé léptek,
aki kínlódva küzdött az életéért. Félig halott volt már. Lassan nyitotta
ki a szemét, és megpillantotta a rá néző két arcot.
 Két fiatal, ismerős arcot. Egyszerre látott rajtuk elkeseredést,
aggodalmat és mélységes gyűlöletet, de a hideg mosoly és a hűvös
szem volt a legfeltűnőbb.
Wen Chao már nem üvöltött. Nem is menekült. Erőtlenül
felemelte ujj nélküli kezét, és nyáladzani kezdett. Wei Wuxian
belerúgott néhányat, hogy Yunmeng felé térdeljen. A csontjai és a
húsa egymáshoz ütődtek. Wen Chao fájdalmasan felordított. A
futárállomás üres épületében különösen félelmetesen zengett ez a
kiáltás.
– Miért ilyen magas a hangja? – tudakolta Jiang Cheng.
– Ha bizonyos dolgok hiányoznak, magasabb lesz az ember
hangja – mondta Wei Wuxian.
– Te vágtad le? – kérdezte Jiang Cheng undorodva.
– Ha belegondol az ember, valóban undorító dolog – felelte Wei
Wuxian. – Természetesen nem én vágtam le. A nő harapta le,
amikor megőrült.
Lan Wangji még mindig mögöttük állt, onnan nézte őket. Wei
Wuxiannek újra eszébe jutott a jelenléte. Megfordult, és
rámosolygott.
– Második Lan úrfi, a következő jelenet talán nem lesz a
szemednek való. Talán az lenne a legjobb, ha nem néznéd végig!
Bár a „talán” szót használta, a hanghordozása nem hagyott
kétséget. Jiang Cheng tiszteletteljesen és távolságtartón egészítette
ki:
– Úgy van! Második Lan úrfi, Wen Chao és Wen Zhuliu immár a
kezünkben vannak. A feladatot elvégeztük, ideje elbúcsúznunk
egymástól. Ami ezután következik, az a családunk magánügye. A
legjobb, ha most elindulsz.
Lan Wangji továbbra is mereven nézte Wei Wuxiant, de utóbbi
már a haldokló ellenségére koncentrált. Megcsillant a szeme,
miközben Wen Chaóra és Wen Zhuliura bámult, a vigyora egyszerre
volt izgatott és kegyetlen. Jiang Cheng arcán hasonló kifejezés
látszott. Elöntötte őket a bosszú élvezete. Egyikük sem kívánt
foglalkozni egy kívülállóval.
Némi idő múlva Lan Wangji megfordult, és elindult lefelé a
lépcsőn.
 Miután kilépett a futárállomás ajtaján, sokáig álldogált, de csak
nem indult tovább.
Fogalma sem volt, mennyi idő telt el, mígnem éles sikoly
szakította darabokra az éjszaka csöndjét.
Lan Wangji felfelé nézett, fehér köpenye és homlokpántja
fodrozódott a hideg szélben.
Véget ért az éjszaka. A nap megkezdte az útját az égen.
Mindeközben a kultivátorok földjét uraló nap leáldozott.
 14. RÉSZ
Gyöngédség
1
– Lan Zhan… – mormolta Wei Wuxian.
Odanyúlt, megragadta Lan Wangji egyik ujját. Lan Wangji még
mindig ott volt mellette. Nyomban közel hajolt hozzá.
– Itt vagyok – mondta halkan.
Wei Wuxian még nem tért magához. A szeme becsukva, de a
kezével azért tovább markolta. Mintha álmodott volna valamit.
– Ne… Ne legyél dühös rám… – suttogta.
Lan Wangji mintha meglepettnek látszott.
– Nem vagyok dühös – mondta kedvesen.
– Ó…
Amikor Wei Wuxian meghallotta, végre megnyugodott,
elernyedtek az ujjai. Lan Wangji Wei Wuxian mellett ült egy darabig.
Amikor látta, hogy megnyugodott, fel akart állni, de Wei Wuxian
megragadta a másik kezével, átölelte, és nem engedte, hogy
elmenjen.
– Veled megyek, gyorsan, vigyél vissza a klánodhoz! – kiáltotta.
Lan Wangji szeme elkerekedett.
Wei Wuxian felébresztette magát. Hosszú szempillája
megremegett, majd lassan kinyitotta a szemét. Kitisztult előtte a
világ, és hirtelen rájött, hogy a két keze Lan Wangjira fonódik, mintha
szalmaszálba kapaszkodott volna, vagy egy vízen úszó darab fába.
Azonnal elengedte, szinte ellökte magától. Annyira heves
mozdulatot tett, hogy belesajdult a hasán lévő seb. Egy rövidet
kiáltott, összevonta a szemöldökét, majd eszébe jutott a sebesülése.
Csillagokat látott, és köztük ott forgott, hatalmas körben Jin Ling,
Jiang Cheng, Jiang Yanli, Jiang Fengmian és Yu asszony…
– A seb a hasadon? – nyomta vissza Lan Wangji.
– A seb? – kérdezett vissza Wei Wuxian. – Az nem fáj…
Lan Wangji eligazgatta a földön, majd széthúzta a ruháját. Wei
Wuxian hasán makulátlan volt a kötés. Kioldotta, és látszott, hogy a
seb begyógyult. A lábáról is eltűnt az átokseb.
 – Mennyi ideje fekszem? – kérdezte Wei Wuxian.
Lan Wangji először megbizonyosodott arról, hogy a sérülései
gyógyulófélben vannak, és csak utána válaszolt:
– Négy napja.
Jin Ling kardja egyenesen a hasába szúrt. Valóban mély seb volt.
Csak a Gusu Lan klán legmagasabb szintű orvostudományára
támaszkodva gyógyulhatott be, heget sem hagyva maga után, négy
nap alatt. Wei Wuxian önironikusan köszönte meg Lan Wangjinak a
segítséget.
– Újjászülettem, de gyengébbnek érzem magam. Most már
egyetlen szúrás is elintézne.
– Senki sem ugrál, ha átszúrják – mondta Lan Wangji szárazon.
– Nem feltétlenül – tiltakozott Wei Wuxian. – Ha az előző
életemben használt testemben lennék, kilóghatnának a beleim,
visszatömködném őket, és folytatnám a harcot.
Épphogy csak felkelt, és már ömlött belőle az ostobaság, Lan
Wangji megrázta a fejét és elfordult. Wei Wuxian azt hitte, hogy
otthagyja.
– Lan Zhan! Lan Zhan! Ne menj! – szólt utána gyorsan. –
Összevissza beszélek, az én hibám, de ne nézz keresztül rajtam!
– Még te is tartasz attól, hogy mások keresztülnéznek rajtad? –
kérdezte Lan Wangji.
– Igen, félek – mondta Wei Wuxian.
Már régóta nem tapasztalta az érzést, hogy milyen az, ha valaki
mellette van, miután magához tért egy sebesülés után.
Két kard lógott Lan Wangji derekán. Lecsatolta a Suibiant, és
odaadta Wei Wuxiannek.
– A tiéd.
Wei Wuxian a kardra pillantott, először tétovázott, de aztán
megköszönte.
Megfogta a markolatot és lassan előhúzta a hófehér pengét,
amelyen szemek tükröződtek. Wei Wuxian farkasszemet nézett egy
darabig a szempárral, majd visszadugta a Suibiant a hüvelyébe.
– Tényleg lezárta magát?
Lan Wangji is megfogta a Suibian markolatát, meghúzta, de az
nem mozdult. Wei Wuxian felsóhajtott. Megütögette a kardot. Jin
Guangyao sohasem blöfföl alaptalanul, gondolta. Valóban lezárta
magát a kard. Olyan dolog történt, ami tízezer évente egyszer ha
megtörténik, de most már vége, a bizonyíték egyértelmű. Csak én,
Wei Wuxian húzhattam elő, értelmetlen lenne tagadnom.
Körbenézett. Tiszta szobában voltak. Halvány fény világított, csak
egy papírlámpás volt az egyik sarokban.
– Hol vagyunk? – kérdezte Wei Wuxian.
– Felhőzugban – mondta Lan Wangji.
– Magaddal hoztál Felhőzugba? – kérdezte Wei Wuxian. – És ha
a bátyád rájön?
– Már rájöttem – hallatszott egy ismerős hang.
Egy alak lépett elő a szobában található paraván mögül. Fehér
ruhában és homlokpánttal, arca mint a jáde, a tekintete komoly.
Abból, hogy Felhőzugban lábadozhatott, anélkül hogy a Lanling
Jin klán emberei rátehették volna a kezüket, világos volt, hogy Lan
Xichen nem jelentett rájuk fenyegetést. Lan Wangji egyébként is
mellette volt, éppen ezért Wei Wuxian biztonságban érezte magát.
– Hol van Chifeng-zun teste? – jutott eszébe hirtelen a kérdés.
– A jelen lévő klánok tagjai mind látták a bátyám testét – mondta
Lan Xichen. – Huaisang kapta meg. Odaküldtem néhány
megbízható emberemet, hogy tartsák rajta a szemüket.
Wei Wuxian megkönnyebbült.
– Jin Guangyao hogyan reagált? – tette fel az újabb kérdést.
– Megkérdőjelezhetetlen viselkedéssel – mondta Lan Wangji.
Wei Wuxian bizonyos volt benne, hogy Jin Guangyao tökéletesen
fogja játszani a szerepét. Azt azonban nem tehette meg, hogy
megszabadul a holttesttől. Lan Xichen kimérten folytatta:
– Azt mondta, mindenképpen a végére jár a dolognak, és
mindenki megkapja a kellő magyarázatot. Wangji, most, hogy Wei
úrfi is felkelt, nem érkezett el az idő a te magyarázatodra?
– Bátyám! – állt fel Lan Wangji.
Lan Xichen egy nagyot sóhajtott.
– Wangji, mit akarsz mondani nekem?
– Bátyám, Chifeng-zun feje valóban Jin Guangyaónál van –
közölte Lan Wangji.
– A saját szemeddel láttad? – kérdezte Lan Xichen.
– Ő látta a saját szemével – válaszolta Lan Wangji.
– Te pedig hiszel neki? – tudakolta Lan Xichen.
 – Igen, hiszek neki.
Egyáltalán nem tétovázott a válasszal. Wei Wuxian melegséget
érzett a szívében.
– Mi a helyzet Jin Guangyóval? – kérdezte Lan Xichen.
– Nem szabad hinni neki – mondta Lan Wangji.
Lan Xichen elmosolyodott.
– Wangji, hogyan döntöd el, kinek hiszel, és kinek nem?
Miután feltette a kérdést, Wei Wuxianre nézett.
– Te Wei úrfiban bízol, én Jin Guangyaóban. Egyikünk sem látta a
saját szemével, hogy az utóbbinál lenne a bátyám feje. Arra
alapozzuk a másokba vetett bizalmunkat, amit tudunk róluk. Te úgy
véled, hogy igaz, amit tudsz Wei Wuxianről, ezért bízol benne. Én
ugyanígy vagyok Jin Guangyaóval, ezért benne bízom. Te hiszel az
ítélőképességedben, hát nem hihetek én is a sajátomban?
Wei Wuxian attól tartott, hogy valóságos vita tör ki a testvérek
között, ezért közbeszólt:
– Lan klánvezér!
Természetesen meg tudta érteni Lan Xichent is. Nie Mingjue
nézőpontjából pontosan látta Jin Guangyao ügyességét és
ambícióját, de az utóbbi mindig másnak mutatta magát Lan
Xichennek, akinek oka sem volt kételkedni benne, esküvel kötött
testvérében, és helyette a világ egyik legrosszabb hírű emberének
szavára adni.
– Wei úrfi, ne aggódj – bólintott Lan Xichen. – Egyik oldalra sem
fogok állni, nem adom ki a tartózkodási helyedet senkinek, mielőtt ki
nem derült a teljes igazság. Egyébként nem engedtem volna meg
Wangjinak, hogy a Hanshimban[1] gyógyítson ki a sérüléseidből.
– Lan klánvezér, hálás vagyok azért, amiért megkaptam tőled ezt
a lehetőséget – mondta Wei Wuxian. – Chifeng-zun feje valóban Jin
Guangyao titkos szobájában van. Nemcsak azt láttam, de a fejből
áradó haragvó energia révén más dolgokat is végignézhettem. Talán
ezek bizonyítékul szolgálhatnak?
– Wei úrfi, lehet, hogy láttál bizonyos dolgokat – válaszolta Lan
Xichen nyugodt hangon. – Ám sehogyan sem tudod bizonyítani,
hogy ezeket a Jinlin-toronyban láttad.
– Ez bizony igaz – mondta Wei Wuxian. – Akkor mondok valami
mást. Chifeng-zun halálának közvetlen oka az volt, hogy hatalmas
hibát követett el a gyakorlásban, de Lan klánvezér, nem gondolod
érdekesnek, hogy ez pontosan akkor történt, amikor? A kardszellem
lehetett az egyik kiváltó ok, de sohasem gondolkodtál azon, hogy
valami más is lehetett a háttérben?
– Ugyan micsoda? – kérdezte Lan Xichen.
– A Világos szív dala – mondta Wei Wuxian.
– Wei úrfi, ugye tudod, hogy én magam tanítottam meg a Világos
szív dalát? – nézett a másikra szigorúan Lan Xichen.
– Akkor kérlek, Lan klánvezér, fülelj, nincsen-e valami furcsa
ebben a dalban! – kezdte Wei Wuxian, és felvette az ágy mellett
fekvő fuvoláját. Gondolkodott kicsit, majd játszani kezdett. A dal
végeztével megszólalt: – Lan klánvezér, ezt a dalt tanítottad meg Jin
Guangyaónak?
– Igen, ezt – mondta Lan Xichen.
Wei Wuxian meglepődött valamelyest, de ezen felülkerekedve így
folytatta:
– Mi a címe ennek a dalnak?
– Világos szív dala a címe – vágta rá Lan Xichen. – Megtisztítja a
szívet és megnyugtatja az elmét.
– Világos szív – ismételte meg Wei Wuxian. – Sok híres
kultivátordalt hallottam már, erről vajon miért nem tudtam?
– Ritkán játszott dal, ráadásul nehéz elsajátítani – mondta Lan
Wangji.
– Pontosan – erősített rá Lan Xichen.
– Jin Guangyao választotta a dalt? – tudakolta Wei Wuxian.
– Úgy van – felelte Lan Xichen.
– Valóban annyira nehéz? – tette fel az újabb kérdést Wei
Wuxian. – Akkor miért nem választott Jin Guangyao valami
könnyebbet magának?
– Mert megmondtam neki, hogy bár nehéz elsajátítani, de a
Világos szív dala hatékony. Az azonban biztos, hogy nem könnyű.
Wei úrfi, hiszen te is pontatlanul játszottad egy részét, nem igaz?
Amikor Wei Wuxian ezt hallotta, nagyot dobbant a szíve.
– Pontatlanul játszottam?
– Egy részét elrontottad – mondta Lan Wangji.
Wei Wuxian elmosolyodott.
 – Nem, nem! Nem hibáztam. Jin Guangyao hibázott! Pontosan
ezt a részt játszotta, amikor a haragvó energia nekem támadott.
Biztosíthatlak, hogy úgy játszottam a dalt, ahogyan ő.
Lan Xichen meglepődött.
– Akkor rosszul tanulta volna meg? De… az lehetetlen!
– Úgy van, lehetetlen – mondta Wei Wuxian. – Lianfang-zun okos
ember. A memóriája kivételes, mégis hogyan jegyezte volna meg
rosszul a dallamot? Valószínűleg szándékosan rontott. Eljátszom
még egyszer. Lan klánvezér, Hanguang-jun, ezúttal jól figyeljetek a
„rosszul játszott” részre.
Eljátszotta még egyszer. A második rész vége felé Lan Wangji
félbeszakította:
– Állj meg! Pont ez a rész az – mondta.
Wei Wuxian elhúzta a fuvolát az ajkától.
– Biztosan ez a rész? Szerintem semmiben sem különbözik a
többitől.
– A hangzása nem különbözik – magyarázta Lan Xichen. – De
akkor sem része a Világos szív dalának.
Ha csak egy egyszerű hiba lett volna, nem olvad bele annyira
simán az eredeti dal szövetébe. Az idegen dallamot szándékosan
csiszolgatták, mielőtt beleszőtték. Pontosan ez az ismeretlen, nem a
Világos szív dalának részét képező, de abba beleágyazott dallam
volt a kulcsa Nie Mingjue halálának.
Lan Xichen elgondolkozott, majd így szólt:
– Kövessetek engem!
Amikor kiléptek az épületből, Wei Wuxian némiképp meglepődött.
Rejtett kis házikó volt Felhőzug egyik távoli sarkában. A Lan klán
központja a hegyek között, egy fenyőerdő közepén volt. A
fenyőfákon kívül nagyrészt fű nőtt mindenhol. A ritka virágok
többnyire tiszta, elegáns fajták voltak: liliomfa, gardénia, fehér
krizantém. Lan Xichen házikója előtt azonban lilás színű tárnicsok
nőttek. Aprócska bimbóval, ragyogó színnel, aki csak megpillantotta,
csodálta őket. Este pedig mintha lágyan világítottak volna, szépek
voltak, akár egy álom, akár egy káprázat.
Wei Wuxian rájött, hogy ez különleges hely, ám éppenhogy csak
szemügyre vehette. Már elmúlt este kilenc óra, Felhőzug lakói
nyugovóra tértek. Senki sem jött szembe velük, miközben a
Könyvtár pavilon felé sétáltak.
Wei Wuxian legutóbbi látogatása óta Felhőzug leégett, így a
Könyvtár pavilon sem a régi épület volt, de az elrendezése ugyanaz
maradt. Még egy új liliomfát is ültettek az újjáépített épület elé.
Miután besétáltak, Wei Wuxian rákérdezett:
– Itt fogjuk megtalálni az ismeretlen dallam forrását?
– Nem itt – mondta Lan Xichen.
Elsétált egy sor könyv előtt, lehajolt, felhajtotta a földön található
gyékényt, majd felszedett egy deszkát.
– Itt fogjuk megtalálni.
A padló alatt egy rejtekajtó volt.
– A Tiltott könyvek terme – szólalt meg Lan Wangji.
Az ajtó alatt egy hosszú lépcső bukkant elő. Egymás után mentek
le rajta. Wei Wuxian egy széles, száraz, kőből rakott, föld alatti
szobában találta magát. A lépéseik üresen visszhangoztak. A
helyiségben több sorban könyvespolcok, rajtuk ritkásan rakva poros
könyvek. Látszott, hogy régóta nem lapozta át őket senki.
Lan Xichen az egyik könyvespolchoz vezette őket:
– Itt csak a furcsa dalokról szóló könyveink vannak.
A teremben egy asztal is állt, rajta papírlámpás. Lan Wangji egy
láthatóan évek óta nem használt ecsetet és papírt emelt le egy
másik polcról. Emlékezetből három külön lapra leírta a dallamot,
majd mind a hárman odaültek az asztalhoz, és munkához láttak.
Mindannyian több tucat könyvet kaptak. Elkezdték összehasonlítani
a dallamukat a könyvekben található dalokkal. Könyvről könyvre,
oldalról oldalra haladtak.
Négy óra is eltelt már, de nem találták sehol a dallamot, nem
sikerült azonosítaniuk a forrást.
Wei Wuxian a lehető leggyorsabban futott végig a kottákon,
közben gondolkodott. Talán a Lan család Tiltott könyveinek
termében sem lesz meg ez a dallam? Az lehetetlen. Ha a Lan család
gyűjteményében nincs, sehol máshol sem lesz meg. Lehet, hogy Jin
Guangyao maga írta meg ezt a dalt? Akkor bizony nem lesz
egyszerű dolgunk. Csak úgy lehetne igazolni, hogy valami nincsen
rendben a dallal, ha valaki hónapokon át hallgatná. Okos ember ez a
Jin Guangyao, de sohasem voltak meg a szilárd alapjai. Nem lehet,
hogy ő talált ki valamit…?
Wei Wuxian jó darabig bámulta a szorosan egymáshoz tapadó
írásjegyeket, kezdett elfáradni a szeme. Volt még mellette néhány
könyv, úgy döntött, hogy némi pihenés után végiglapozza őket. Lan
Wangji már végzett a saját kupacával. Egy hang nélkül elvette Wei
Wuxian maradék könyveit, és folytatta a munkát. Lan Xichen rájuk
pillantott. Látszott rajta, ahogy elharapott egy mondatot.
Ebben a pillanatban Lan Wangji felkiáltott:
– Itt lesz.
Odanyújtotta a többiek elé a kezében tartott kötetet. Wei Wuxian
azonnal fellelkesedett. Rendesen megnézte magának az oldalakat,
ahol nyitva volt a könyv, és összehasonlította a lejegyzett dallammal.
– De hát ez egyáltalán nem hasonlít!
Lan Wangji felállt, odalépett hozzá és a könyvre mutatott:
– Ezt az egymás utáni két oldalt nézd!
Összedugták a fejüket, Lan Wangji szinte a fülébe súgott mély,
megnyerő hangján. Wei Wuxian keze megremegett. Majdnem
elejtette a könyvet. Végül erőt vett magán, és erőnek erejével arrább
kapta a tekintetét Lan Wangji hosszú, fehér ujjairól. A leírt dallamok
összehasonlítására összpontosított.
– Ó, ez a két oldal!
Első pillantásra a kottáskönyv a legkevésbé sem volt furcsa. Ám
egy zeneértő, ha odafigyelt, láthatta, hogy az előző oldal dallamának
semmi köze sem volt a következő oldalon folytatódóhoz.
Wei Wuxian fogta a fuvoláját, és a kottát követve lejátszotta a
kérdéses részt. Úgy volt, ahogy sejtették, a két dallamnak semmi
köze sem volt egymáshoz. Az első és a második oldalon található
dallam két külön dal része volt.
Eredetileg kellett lennie itt egy harmadik lapnak, amit valaki
körültekintően kitépett.
A könyv megcsonkítója ügyesen végezte a dolgát. Egyáltalán
nem hagyott nyomot maga után, alig lehetett felfedezni, hogy mi
történhetett. Wei Wuxian megfordította a könyvet. A sötétkék borítón
három írásjegyből álló cím volt.
– Az összezavarodott lélek dalai? – olvasta fel a címet Wei
Wuxian. – Miféle könyv ez? A benne szereplő dalok is furcsák.
 – Dongyingból[2] való titkos gyűjtemény – mondta Lan Wangji.
– Dongyingból? – lepődött meg Wei Wuxian. – Akkor ezért mások
kicsit ezek a dallamok, mint a többi.
Lan Xichen arckifejezése nehezen volt értelmezhető.
– Az elbeszélések szerint Az összezavarodott lélek dalaiban
szereplő sötét dalokat a Gusu Lan klán egyik kultivátora jegyezte le
vándorlásai idején, amikor a nagy vízen átkelve Dongyingban járt. A
könyvben szereplő dalok, ha megfelelő szellemi energiát
koncentrálnak beléjük, ártani tudnak a hallgatóságuknak:
gyengíthetik a testet, felizgathatják a lelket, elzárhatják az
érzékeket… Kiemelkedő szellemi energia birtokosai hét hangot
lejátszva ölni tudnak.
– Ez lesz az! – csapott az asztalra Wei Wuxian.
Annyira örült, hogy majdnem lesodorta a papírlámpást. Lan
Wangji épp időben tolta beljebb.
– Lan klánvezér! – fordult Wei Wuxian Lan Xichenhez. – Valóban
vannak Az összezavarodott lélek dalaiban az embert megzavaró,
dühítő, ingerlő, erőszakossá tevő dalok, amelyek miatt egy idő után
könnyen kijön a sodrából?
– Biztosan vannak… – mondta Lan Xichen.
– Jin Guangyao szellemi energiája nem különösebben erős –
gondolkodott hangosan Wei Wuxian. – Képtelen hét hanggal
megölni valakit. Egy ilyen gyilkosság egyébként is túlságosan
nyilvánvaló lenne. Biztos, hogy nem ennyire erős dalt választott. Ám
miután hónapokig játszotta a Világos szív dalát Chifeng-zunnak arra
hivatkozva, hogy megnyugtatja az idegeit, így akár lassan meg is
mérgezhette, és arra késztethette, hogy végül elveszítse az eszét!
– Igen… – bólintott Lan Xichen.
– Ezek szerint logikus egy ilyen feltételezés – folytatta Wei
Wuxian. – A Világos szív dalába beledolgozott dallam Az
összezavarodott lélek dalaiból kitépett lapról származik. A
gyűjteményben található, Dongyingból származó dalok mind
nehezek, nem könnyű őket megtanulni. Ideje sem volt lemásolni a
kottát a Tiltott könyvek termében, ezért nem tehetett mást, kitépte.
Nem, mégsem! Jin Guangyao ha csak egyszer olvas el valamit, már
meg is jegyzi. Nem azért tépte ki, mert nem tudta volna megtanulni,
hanem hogy ne maradjon nyoma. Biztosra akart menni, hogy ha
egyszer kiderül a dolog, akkor se lehessen megtalálni a dallam
eredeti forrását. Különösen leleményesen tette, amit tett. Ha te is
jelen voltál, minden bizonnyal a Világos szív dalának eredeti
változatát játszotta. Chifeng-zunt azonban nem érdekelte
különösebben a művészet. Hallott téged, ahogy a dalt játszod,
nagyjából ismerte is. Nem tehette meg, hogy egyszerűen kicseréli
egy másikra. Ügyesen ötvöznie kellett a két dalt, hogy ne lehessen
meghallani, hogy nem egyről van szó. Valódi tehetségre van ehhez
szükség. Úgy vélem, hogy a Világos szív dala-részeknél csak kevés
szellemi energiát tett a dalba, de Az összezavarodott lélek dalaiból
származó dallamnál biztosan ráerősített. Chifeng-zun amúgy sem
volt járatos a kultiváció e formájában, így esélye sem volt rájönni
arra, hogy Jin Guangyao a dal egyik részébe életrabló, gonosz
dallamot rejtett!
Némi csönd után Lan Xichen halkan így szólt:
– Bár gyakran járt Felhőzugban, de sohasem beszéltem neki a
Könyvtár pavilonban található Tiltott könyvek terméről.
– Lan klánvezér, elnézést kérek kendőzetlen szavaimért, de a
Naplövés hadjárat idején Jin Guangyao az Éj nélküli városban, a
Qishan Wen klán tagjai közé beépülve volt kém, méghozzá igen
hatékony kém. Még Wen Ruohan titkos szobáját is megtalálta,
belopakodott, megjegyezte az ott található térképek és tekercsek
tartalmát, majd később fejből leírt mindent, aztán az egészet elküldte
a Jinlin-toronyba. Gyerekjáték lehetett a számára bejutni a Lan
család Könyvtár pavilonjába…
Lan Xichen kezébe vette a dallamot tartalmazó papírlapot.
Nézegette egy darabig, majd így szólt:
– Kitalálok valamit, hogy kipróbálhassuk.
– Fivérem! – nézett rá Lan Wangji.
– Amikor bátyám elhunyt, a luanzang-dombi ütközet már véget
ért, Wei úrfi már nem volt ezen a világon. Ha kipróbáljuk, és a dallam
valóban megzavarja az elmét, nem csak kitaláció ez az egész, akkor
én…
– Zewu-jun, ellentétes lenne a Gusu Lan klán szabályaival élő
embereken kipróbálni a dalt – mondta Wei Wuxian.
– Magamon fogom kipróbálni – jelentette ki Lan Xichen.
 Az, hogy a Gusu Lan klán vezetője ekkora ostobaságot mondott,
pontosan jelezte, hogy milyen viharok dúltak a szívében.
– Bátyám! – emelte fel a hangját valamelyest Lan Wangji.
Lan Xichen könyökölve támasztotta meg a fejét. Halkan beszélt,
mintha titkokat fecsegne ki.
– Wangji, én teljesen más Jin Guangyaót ismerek, mint te vagy a
külvilág! Az elmúlt években az én szememben ő mindig is…
szenvedett, gondoskodott az emberekről, mindenkit tisztelettel
kezelt. Mindig is őszintén hittem, hogy a másoktól származó kritika
félreértés, én láttam jól, milyen igazából. Most pedig hirtelen azt
kívánod, hogy elhiggyem: minden, amit eddig gondoltam róla,
hazugság, hogy megtervezte az esküvel kötött testvére halálát, és
én is része voltam a tervnek, sőt segítettem neki…
Végiggondolhatom ezt az egészet még egyszer, mielőtt meghozom
a döntésemet?
Lan Xichen tanította meg Jin Guangyaónak a Világos szív dalát,
mert pontosan látta, hogy mennyire megromlott a viszony közte és
Nie Mingjue között, és reménykedett benne, hogy talán így
visszaállhat az egykori harmónia. Ő kérte meg Jin Guangyaót, hogy
segítsen lenyugtatni Nie Mingjuét. Ki látta előre, hogy ez a gesztus
ad lehetőséget arra Jin Guangyaónak, hogy kegyetlenül végezzen
Nie Mingjuével? Hogyan néz ezek után a tükörbe?
Egyikőjük sem mondott semmit. Miután kiléptek a Könyvtár
pavilon kapuján, végül Lan Wangji törte meg a csöndet:
– Meglátogatom a nagybátyámat.
Erre Lan Xichen is megszólalt:
– Én pedig visszakísérem Wei úrfit, később gyere te is utánunk.
Jó ideig terelgette Wei Wuxiant Felhőzug fehér kavicsos
ösvényein, mígnem elértek a hegyek közé, a tárniccsal körbevett
épülethez. Wei Wuxian megállt az ajtó előtt:
– Lan tanár úr, tudja, hogy Hanguang-jun…
– A nagybátyánk nemrég tért magához – mondta Lan Xichen. –
Mindenkit arra kértem, hogy szükségtelen dolgokkal ne zavarják.
Ha Lan Qiren megtudná, hogy Lan Wangji miket tett vele a Jinlin-
torony alatt, biztosan elöntené a méreg, és alighogy magához tért, el
is ájulna.
– Köszönet Lan tanár úrnak az elvégzett munkájáért!
 – A nagybátyánk valóban sokat dolgozott – mondta Lan Xichen,
majd hirtelen témát váltott. – Wei úrfi, tudod, hogy mire szolgál ez a
ház?
– Zewu-jun, ugyan honnan tudnám?
– Egykor az anyám élt itt – pillantott rá Lan Xichen.
Lan Xichen anyja Lan Wangjié is. Wei Wuxian furcsának találta az
egészet. A Gusu Lan klán vezetőinek lakhelye mindig is a Hanshi
volt, nem pedig ez a Felhőzug egyik rejtett sarkában álló, kicsi ház.
Talán Lan Wangji szülei is a szüleik által előre eldöntött
házasságban éltek, mint Jiang Fengmian és Yu asszony, annak
ellenére, hogy nem illettek egymáshoz, és ezért nem laktak egy
helyen?
Akárhogy gondolkodott is az ember, nehezen talált jó
magyarázatot arra a tényre, hogy a klánvezér és a felesége nem
éltek együtt. Azt beszélték, hogy az előző klánvezér, Qingheng-jun
felesége gyenge fizikumú nő volt. Többnyire csak pihent, nem tudott
emberekkel találkozni, akik amúgy sem sokat tudtak róla. A háta
mögött persze találgattak, hogy vajon nem valami szégyenletes,
titkolni való betegsége van-e, például egy seb az arcán vagy más
fogyatékosság. Éppen ezért Wei Wuxian sem akart túlságosan
kérdezősködni a témában, inkább csöndben maradt, és várta, hogy
Lan Xichen maga álljon elő a magyarázattal.
– Wei úrfi, tudnod kell, hogy apám sokat meditált magányosan,
nem különösebben foglalkozott a külvilággal. Ebben az időszakban
szinte egyes-egyedül a nagybátyám irányította a klánt.
– Ezt tudtam – mondta Wei Wuxian.
Lan Xichen leejtette a kezét. A Liebinget markoló kezét a
köpenye ujjába rejtette. Kimérten folytatta:
– Apám az anyám miatt gyakorolta annyit az elvonult meditációt.
Ez a hely pedig nem annyira lakóhely volt… hanem inkább börtön.
Wei Wuxian meglepődött.
Zewu-jun és Hanguang-jun apja, Qingheng-jun egykor híres
kultivátornak számított. Már fiatalon nevet szerzett magának, és
látszott, nagy dolgokra hivatott. Ám húszévesen egyszer csak
visszavonult, bejelentette, hogy megházasodik. Mintha nem
érdekelte volna többet a világ. Magányos meditációnak nevezte, de
sokkal inkább teljes visszavonulásról volt szó. Több lehetséges
magyarázat született, de egyik sem igazolódott be.
Lan Xichen a tárnicsokhoz érve lehajolt. Finoman megsimogatta
a hosszúkás, törékeny virágszirmokat.
– Apám még fiatal volt, amikor egy ízben visszatért az éjszakai
vadászatból, és megpillantotta anyámat Gusu városkapuján túl. Azt
mondják, szerelem volt első látásra – mosolyodott el.
– Fiatalkorban gyakran érzelmes az ember – viszonozta a
mosolyt Wei Wuxian.
– Csakhogy a nő nem foglalkozott vele különösebben – folytatta
Lan Xichen. – Ráadásul meg is ölte apám egyik tanárát.
Ez szinte elképzelhetetlen volt. Wei Wuxian tisztában volt vele,
hogy ebben az esetben igazán udvariatlanság túl sokat faggatózni,
de mégiscsak Lan Wangji szüleiről volt szó, meg kellett kérdeznie:
– Miért?
– Nem tudom – mondta Lan Wangji. – Minden bizonnyal valami
sérelem lehetett a háttérben.
Wei Wuxian nem tapogatózott tovább ebbe az irányba, elnyomta
a kíváncsiságát.
– És… utána?
– Utána, amikor apám értesült a történtekről, természetesen
szörnyen érezte magát – magyarázta Lan Xichen. – Ám bármennyire
küzdött is magával, végül csak a hazavitte titokban a nőt. Nem
törődött a klánja ellenkezésével, egy hang nélkül leborult vele ég és
föld előtt,[3] és közölte a klánja minden tagjával, hogy ő lesz a
felesége, míg meg nem hal, és aki bántani akarja a nőt, annak
először vele kell elbánnia.
Wei Wuxian szeme elkerekedett.
– Miután a szertartás véget ért, apám talált egy házat, ahova
bezárta anyámat, egy másikba ő maga zárkózott be. Magányos
meditációnak nevezte, de valójában vezeklésről volt szó. – Rövid
szünetet tartott, csak azután folytatta: – Wei úrfi, tisztában vagy vele,
hogy miért tette ezt?
Wei Wuxian pillanatnyi hallgatás után válaszolt:
– Nem tudta megbocsátani a tanár halálát, de azt sem lett volna
képes elviselni, ha megölik a nőt, akit szeretett. Az egyetlen
megoldásnak az tűnt a számára, hogy elveszi feleségül, hogy
megvédje, miközben nem találkozik vele.
– Véleményed szerint helyes volt mindez? – kérdezte Lan Xichen.
– Nem tudom – válaszolta Wei Wuxian.
Lan Xichen nehezen formálta a szavakat:
– Akkor mi lett volna helyes szerinted?
– Fogalmam sincsen – felelte Wei Wuxian.
Egy idő után Lan Xichen így suttogott:
– Azt is lehet mondani, hogy apám semmi mással nem
foglalkozott, amikor meghozta ezt a döntést. A klán idősebb tagjai
dühöngtek, de látták felnőni. Pontosan tudták, hogy nincs más
választásuk, meg kellett őrizniük a titkát. Elterjesztették a külvilág
előtt, hogy a Gusu Lan klán vezetőjének felesége szörnyű
betegségben szenved, ezért senkivel sem találkozhat. Miután Wangji
és én megszülettünk, azonnal mások kezdtek el foglalkozni velünk.
Amikor pedig nagyobbak lettünk, a nagybátyánk vett a szárnyai alá.
– A nagybátyám… Sohasem köntörfalazott. Látta, hogy az apám
hogyan tette tönkre a saját életét az anyám miatt, ezért még jobban
gyűlölte azokat, akik helytelenül viselkednek. Szívét-lelkét beleadta
az oktatásunkba. Ugyanakkor kemény is volt. Csupán havonta
egyszer találkozhattunk az anyánkkal, itt, ebben a házban.
Gyerekek voltak csak, de mindennap egy kemény nagybácsi
szigorú tanításával és könyvhegyekkel kellett szembenézniük.
Akármennyire belefáradtak is, nekik kellett a klán legkiválóbb
tanítványainak lenniük, akik példaként állíthatók a többiek elé. Még a
legközelebbi rokonaikkal is csak ritkán találkozhattak. Nem
játszhattak az apjukkal, sohasem kényeztette őket az anyjuk.
Pedig semmi rosszat sem tettek.
– Akárhányszor meglátogattuk Wangjival anyánkat, egyszer sem
panaszkodott, hogy mennyire unalmas a házba zárva, vagy hogy
egy lépésnyire sem hagyhatta el az épületet. A tanulmányainkról
sem érdeklődött sohasem. Szerette ugratni kicsit Wangjit, de minél
jobban cukkolta, ő annál inkább hallgatagabb lett, és kelletlen arcot
vágott. Kicsi gyerekkora óta ilyen. – Mosolyogva folytatta: – És, bár
Wangji ezt sohasem mondta, pontosan tudtam, mennyire várta
minden hónapban a napot, hogy láthassa anyánkat. Nagyon várta,
ahogy én is.
 Wei Wuxian elképzelte a kis Lan Wangjit az anyja karjában,
hófehér arcán rózsaszín pír. Ő is elmosolyodott, de még mielőtt
befejezte volna, Lan Xichen így folytatta:
– Egy nap a nagybátyánk közölte velünk, hogy nem kell többet
ebbe a házba jönnünk. Anyánk elment.
– Hány éves volt ekkor Lan Zhan? – halkult el Wei Wuxian.
– Hat – mondta Lan Xichen. – Kicsi volt még ahhoz, hogy
megértse, mit jelent az, hogy „elment”. Bármennyire nyugtatgatták,
akik vigasztalták, bármennyire szidta meg a nagybátyánk, minden
egyes hónapban eljött ide, leült, és várta, hátha kinyitja neki valaki
az ajtót. Amikor nagyobb lett, megértette, hogy anyánk soha többé
nem jön vissza, senki sem fogja kinyitni neki az ajtót, de ő azért újra
és újra eljött.
Lan Xichen felállt. Sötét szemével Wei Wuxian szemébe nézett:
– Wangji kisgyerek kora óta ugyanilyen csökönyös.
A levelek susogtak, az illatozó tárnicsok hullámoztak a szélben.
Wei Wuxian tekintete a kis épület nyitott fatornácára tévedt. Szinte
látta maga előtt a homlokpántot viselő kisgyereket, ahogy helyes
testtartásban a ház előtt ül, és várja, hogy kinyíljon az ajtó.
– Lan asszony biztosan gyöngéd nő volt – szólalt meg Wei
Wuxian.
– Az emlékeim szerint valóban ilyen volt – mondta Lan Xichen. –
Fogalmam sincsen, hogy miért tette hajdanán, amit tett, és
valójában… – Mély lélegzetet vett és csak utána fejezte be a
mondatot: – Valójában tudni sem akarom.
Néhány pillanatnyi csönd után Lan Xichen lehunyta a szemét.
Elővette a Liebinget. Mintha szélfuvallat csalt volna elő hirtelen
szomorú dallamot a furulyájából. Mély, sóhajtásszerű hang volt.
Wei Wuxian már hallotta Lan Xichent a Liebingen játszani.
Játékának hangzása olyan volt, mint Lan Xichen maga, meleg és
elegáns, akár a tavaszi szellő vagy eső. Mégis ezúttal, bár
játéktechnikája kiváló volt, mint mindig, a muzsikája furcsa, vegyes
érzéseket keltett.
Feltámadt az éjszakai szél. Lan Xichen haja és homlokpántja
kissé rendezetlen volt, de a Gusu Lan klán máskor makulátlan
vezetője ezúttal nem foglalkozott ezzel. Csak azután emelte el a
Liebinget az ajkától, hogy végigjátszotta a dalt.
 – Felhőzugban tilos az éjszakai zenélés. Ma több szabályt is
megszegtem. Az elnézésedet kérem, Wei úrfi.
– Ugyan már! – mondta Wei Wuxian. – Zewu-jun, talán
elfelejtetted, hogy azzal az emberrel beszélsz, aki a legtöbb szabályt
szegte meg a világon…
– A Gusu Lan klán sohasem osztotta meg a külvilággal a
Wangjival közös sorsunkat. Nekem sem kellett volna elmondanom
neked. Hirtelen, pillanatnyi szükséglet volt ez.
– Nem vagyok fecsegő alkat – mondta Wei Wuxian. – Ne aggódj,
Zewu-jun!
– Mindenesetre, gondolom, Lan Wangji amúgy sem titkolózik
előtted – mondta Lan Xichen.
– Ha nem akar beszélni valamiről, én nem kérdezem.
– De amilyen természet Lan Wangji, mond egyáltalán valamit, ha
nem kérdezed? – folytatta Lan Xichen. – Rengeteg dologról még
akkor sem beszél, ha kérdezzük.
Wei Wuxian éppen belekezdett volna erre valamibe, amikor
lépések hallatszottak a háta mögül. Megfordult, és látta, hogy
holdfényben úszva Lan Wangji közelít. A jobb kezében két vörös
tetejű, kerek italoskorsót tartott. Wei Wuxian szeme felcsillant:
– Hanguang-jun, te valóban mindenre gondolsz!
Lan Wangji közelebb lépett, és odaadta neki a Császár mosolyát
tartalmazó korsókat. Wei Wuxian a kezében az itallal besétált a
házba. Lan Wangji megrázta mögötte a fejét, bár a tekintete lágyabb
volt, mint valaha.
– A szobádból hoztad? – pillantott rá Lan Xichen.
Lan Wangji bólintott.
– Az lenne a legjobb… ha nem nyúlnál többet alkoholhoz –
mondta Lan Xichen. – Vigyázz, hogy ne forduljon elő még egyszer
ugyanaz.
A tekintete Lan Wangji ruhájának a kulcscsontja melletti részére
tévedt. Lan Wangji közben a saját mellkasát nézte.
– Nem fog még egyszer megtörténni.
Lan Xichen mosolyt erőltetett az arcára, majd felsóhajtott.
Miután elment, Lan Wangji besétált az épületbe, és óvatosan
becsukta maga mögött az ajtót. Wei Wuxian levette az
agyagedények tetejét, közben a Gusu Lan klán alapítóján, Lan Anon
és Qingheng-junön gondolkodott. Furcsa ez a Gusu Lan klán. Az
alapítója egy szerzetes, igencsak konzervatív klánt hozott létre, és
mégis, mennyi érzelmes tagja lett.
Miközben mindezen törte a fejét, önkéntelenül is a Gusu Lan
klánnak a szobában tartózkodó tanítványára nézett.
Lan Wangji lehajtott fejjel egy könyvet olvasott. Az asztala sarkán
papírlámpás. Az arca a tűz lágy fényében finoman faragott jádénak
tűnt. Még a kifejezéstelen arca és világos szeme is melegebbnek
látszott így. Annyira szép volt, mintha már nem is e világi lenne. Wei
Wuxiant elbűvölte a pillanat. Önkéntelenül is közelebb lépett hozzá.
– Mi az? – nézett fel a könyvből Lan Wangji.
Wei Wuxian azonnal összeszedte magát.
– Semmi. Szép a könyvjelződ.
Lan Wangji egy világos színű, szárított virágot használt
könyvjelzőnek. Nagyon vigyázhatott rá, mert egyáltalán nem fakult ki
a színe. A szirmai és a levelek erezete annyira finom volt, mintha
még mindig élne. Finom illatot hagyott a lapok között. Wei Wuxian
odanyúlt érte.
– Gyógybazsarózsa?
– Igen – bólintott Lan Wangji.
Wei Wuxian egy darabig a kezében forgatta a könyvjelzőt, csak
utána adta vissza.
– Nagy csapás ez a bátyádnak.
Lan Wangji óvatosan visszatette a szárított bazsarózsát a
könyvbe, majd becsukta.
– Most, hogy bizonyíték is van már, nem fog elsiklani a dolog
felett.
– Ez csak természetes. Végtére is a bátyád – jegyezte meg Wei
Wuxian.
Akármennyire közel állt is egymáshoz Lan Xichen és Jin
Guangyao, az előbbi mégiscsak a Gusu Lan klán tagja volt, és saját
elvei voltak.
Wei Wuxian kinyitotta az egyik korsót. Amikor kettővel ezelőtti
alkalommal Lan Zhan berúgott, őszintén azt válaszolta, hogy
sohasem ivott Császár mosolyát a szobájában. De akkor miért
rejtette el a korsókat? Biztosan nem csak nekem rejtegette,
arcátlanság lenne erre gondolni. Ha már arcátlanság, vajon elnézést
kérjek tőle a homlokpánt miatt? Végül is annyiszor a kezembe
vettem már. És ha annyira kellemetlenül érzi magát, hogy feldühödik
és kirúg a házból? Ugrattam már eleget, ő pedig nem lett mérges, az
önuralma mindenesetre egyre irigylésre méltóbb. Ugrathatom
tovább, nem lesz mérges. Nem, nem szabad szóba hoznom a
dolgot. És ha úgy teszek, mint akinek fogalma sincsen arról, hogy
mit jelent az a homlokpánt? Így legközelebb is meghúzhatom, ha
pedig dühös lesz, ártatlannak tettetem magam, és azt mondom
majd, hogy fogalmam sem volt az egészről. A tudatlanság nem
bűn…
Wei Wuxian némi önelégültséget érzett.
– Mi történt? – kérdezte Lan Wangji.
– Semmi – fordult felé Wei Wuxian immár komoly arckifejezéssel.
– Csak jó kedvem van. – Miután kinyitotta a korsót, felemelte,
kortyolt belőle valamennyit, majd kiköpte az egészet.
– Most meg mi történt? – tette le Lan Wangji a könyvét.
– Semmi! Semmi! – rázta a kezét Wei Wuxian.
Ennyit mondott csak, és visszatette az italt a helyére, majd
szomorú arccal a másikért nyúlt.
Amikor legutóbb suttyomban megivott egy üveggel a titkos
készletből, szándékosan vizet töltött a kiürült edénybe, hogy
meglepje az azt később kibontó Lan Wangjit. Ezúttal azonban a
szerencséje ellene fordult. A Lan Wangji hozta kettő közé az ő vizes
korsója is, ráadásul ő ivott bele.
Lan Wangjit szerette volna ugratni, de saját magával babrált ki, és
még csak meg sem magyarázhatta a másiknak a dolgot!
Valamivel később Wei Wuxiant elnyomta az álom. Egészen kora
reggelig aludt, akkor hirtelen megébredt. Borzongva felült és
körbenézett. Lan Wangji még mindig az egyenruhájában volt, a
kardja a hátán. Éppen visszahúzta a kezét, amit Wei Wuxian vállára
helyezett, és a tenyerében lévő fehér tárgyra nézett.
– Jött egy váratlan vendégünk.
Wei Wuxian hunyorogva pillantott a tenyerébe. A Gusu Lan klán
otthonába való ki- és belépést lehetővé tevő jádelapot látta.
Emlékezett rá, hogy Lan Wangji jádelapja különösen magas szintű
volt, jelezte, ha idegenek lépték át a Gusu Lan klán határát.
 Ám évtizedek óta nem volt példa hasonló belépésre. Wei Wuxian
leugrott az ágyról. Ekkor látta csak, hogy a külső köpenyét levette
valaki, miközben aludt.
– Ki lehet az? – kérdezte öltözködve.
Lan Wangji a fejét ingatta, intett Wei Wuxiannek, hogy kövesse.
Osonó léptekkel jutottak el egy buja bambuszligetben található
lakóházhoz. A fény besütött a papírablakokon. Wei Wuxian a kert
előtti fatáblára pillantott: Hanshi.
Ahogy várható volt, a szobában Lan Xichen ült egyenes derékkal.
A legkevésbé sem lepődött meg, amikor megpillantotta őket.
Sokatmondón összenéztek Lan Wangjival, aki utána letelepedett egy
paraván mögött.
Eltelt valamennyi idő, és valaki félrehúzta a Hanshi bambusz
ajtófüggönyét. Puha lépések neszét lehetett hallani, a jövevény Lan
Xichen előtt ült le a földre.
Néhány pillanattal később, a hangból ítélve, jáde koccant
jádéhoz. Mintha valaki az asztalra rakott volna valamit, és odább
tolta.
Lan Xichen szólalt meg először:
– Mit jelentsen ez?
– Visszaadom neked, bátyám – mondta a jövevény.
Az illető nem volt más, mint Jin Guangyao.
– Ezt ajándékba adtam neked – felelte Lan Xichen.
– Ez a jádelap még egyszer sem hagyott cserben – mondta Jin
Guangyao. – Most, hogy már nem működik, ideje visszaadnom a
jogos tulajdonosának.
Wei Wuxian rögtön átlátta a történteket. Zewu-jun és Lianfang-
zun között igen szoros volt a barátság, olyannyira, hogy Lan Xichen
egy jádelapot adott Jin Guangyaónak, hogy az utóbbi akkor
léphessen be Felhőzug területére, amikor csak akar. Csakhogy az
utóbbi néhány napban megváltoztathatta a Felhőzugba lépés
szabályait, vagy hatástalanította a Jin Guangyaónak adott jádelapot.
Jin Guangyao ezúttal nem tudott gond nélkül belépni, így inkább úgy
döntött, visszaadja a jádelapját.
Lan Wangjihez hasonlóan Lan Xichen is nehezen játszotta meg
magát. Jin Guangyao visszavonulást színlelve indított támadást, de
Lan Xichen egyáltalán nem reagált.
 – Miért jöttél? – kérdezte néhány pillanattal később.
– Továbbra sincsenek híreink Hanguang-junről és Yiling
pátriárkájáról. Megakadályoztam, hogy a többiek átkutassák
Felhőzugot, de a klán tagjait bizonytalanság gyötri. Bátyám, ha
megfelel neked, tárd ki a kapudat két órára, idehozom a többieket,
és átbeszéljük a helyzetet.
Wei Wuxian az elejétől tudta, hogy Jin Guangyao azért jött, hogy
kikövetelje Felhőzug átkutatását, de az meglepte, hogy ki is mondta
mindezt, pedig korábban mintha nem érdekelte volna, hova is tűnt
Yiling pátriárkája.
– Bátyám, mi a baj? – kérdezte közben Jin Guangyao.
– Semmi – válaszolta Lan Xichen.
– Ha Wangji miatt aggódsz, kérlek, nyugodj meg – mondta Jin
Guangyao. – Hanguang-jun egyenes, becsületes ember. Minden
klán pontosan tisztában van ezzel. Egyetlen oka lehet a
viselkedésének, hogy így vagy úgy, de minden bizonnyal becsapták.
Meg aztán mind ez idáig nem tett semmi megbocsáthatatlant.
Bizonyára magyarázatot ad mindenre, ha eljön az ideje. Nem
engedem, hogy az emberek addig is pletykákat terjesszenek.
– Ha eljön az ideje? Minek az ideje? – tudakolta Lan Xichen.
– Miután megtisztítottuk a Luanzang-dombot.
Wei Wuxian megdöbbent.
– A Luanzang-dombot? – kérdezett vissza Lan Xichen.
– A Jinlin-toronynál zajlott harc óta furcsa dolgok történtek Moling,
Lanling és Yunmeng környékén. Sírokat pusztítottak el, holttestek
tűntek el. A nyomok arra utalnak, hogy holttestek nagy csoportjai
indultak meg Yiling irányába. Valószínűleg a Luanzang-dombra
tartanak.
– Vajon minek? – kérdezte Lan Xichen.
– Nem tudom – mondta Jin Guangyao. – Arra gondolunk, hogy
Wei Wuxian valami sötét varázslatba kezdett, vagy újra használja a
Sötét tigris talizmánt.
– Jin Ling megsebesítette a toronyban – mondta Lan Xichen. –
Vajon még mindig képes lenne ilyesmire? Bátyám, miután Wei
Wuxian elárulta a Yunmeng Jiang klánt, és harcba keveredett Jiang
klánvezérrel, ennyire súlyosan megsebesült, és mégis… talán nem
sikerült visszatérnie, hogy irányítsa a holtakat? Szerinted bármi is
nehéz Yiling pátriárkájának ezen a világon?
Túl sokat gondolsz rólam, simogatta meg Wei Wuxian az állát.
– Előbb vagy utóbb sor fog kerülni a Luanzang-domb második
ostromára – vélte Jin Guangyao. – Már értesítettem néhány klánt,
hogy vitassuk meg a dolgot a Jinlin-toronyban. Bátyám, velem
tartasz?
– Igen! – mondta néhány pillanattal később Lan Xichen. – Várj
meg a Yashinél,[4] hamarosan indulhatunk.
Miután Jin Guangyao kiment az épületből, Lan Xichen a paraván
mögé lépett és Lan Wangjira nézett:
– Elmegyek a Jinlin-toronyba, ti induljatok a Luanzang-dombra.
Külön mozogjunk!
– Rendben – bólintott lassan Lan Wangji.
– Ha bármi hamisságon kapom, nem leszek elnéző – mondta Lan
Xichen.
– Tudom – bólintott ismét Lan Wangji.
2
Egy kis ösvényt követve hagyták el kerten Felhőzugot. Ahogy
mentek, egyszer csak susogni kezdtek a fűszálak a fehér kavicsos
gyalogút mellett, a fű kettényílt, és egy apró, hógolyófejecske és egy
pár hosszú fül bukkant elő az aljnövényzetből.
A nyúl láthatóan körbeszagolt rózsaszín orrával. Abban a
pillanatban, hogy meglátta Lan Wangjit, lelógó fülei az égre
meredtek. Rúgott egyet és megiramodott feléjük. Egy zöld tisztáshoz
értek. Almácska egy fa alatt feküdt, körülötte több tucat nyúl, a
legtöbben csukott szemmel aludtak. Néhányan egyenesen a
szamárhoz bújtak. Wei Wuxian odalépett a fához, megvakarta
Almácska fejét. Az állat remegve felébredt, kifújta a levegőt hatalmas
orrlyukán. Amikor megpillantotta Wei Wuxiant, rettenetes iázásba
fogott, úgyhogy azonnal fel is ébresztette a környék nyulait, amelyek
remegő füllel indultak el ugrálva Lan Wangji felé. Hógolyóként
gurultak az ugyancsak hófehér csizmája körül, ki tudja, minek örültek
ennyire.
Wei Wuxian húzta-vonta Almácska kantárját, hogy indulásra bírja.
A nyulak a hátsó lábukra ülve Lan Wangjihoz simultak. Mindegyik
szeretett volna felmászni rá. Lan Wangji csak állt, mint egy
mozdulatlan hegy. Amikor a két férfi elindult, a nyulak egymáson
átesve követték a fehér csizmákat.
Nem voltak hajlandók lemaradni, akármennyire próbálta Wei
Wuxian elijeszteni őket. Lan Wangji lehajolt és a kezébe vett egyet.
Hűvös arccal, de mégis gyengéden simogatta a kis állatot. Hosszú
ujjaival megvakarta az állát, a nyúl megrázta hosszú fülét.
Megfordult, rubin szeme vékony csíkra húzódott össze, úgy tűnt,
hogy nagyon élvezi a simogatást. Wei Wuxian is odanyúlt, hogy
végigsimítson rajta, de a nyúl elhúzta a fejét.
– Utál engem! – mondta. – Csak téged szeret, pontosan tudja,
hogy ki a gazdája.
Lan Wangji rápillantott, majd odaadta neki a nyulat. Wei Wuxian
mosolyogva vette át az állatot. A nyúl pörgött-forgott a kezében,
mindent megtett, hogy kiszabaduljon. Wei Wuxian meghúzogatta a
füleit:
– Nem szeretsz engem? Egyenesen gyűlölsz? Akkor fuss, de
bárhova szaladsz, nem szabadulsz tőlem. Inkább szokj meg, és
szeress engem!
Wei Wuxian játszott egy darabig a kezében lévő nyúllal, majd
amikor már majdnem elértek Felhőzug kijáratáig, elengedte az
összeborzolt szőrű állatot. A nyulak eddig követhették csak őket,
lelógatták hát a fülüket, leültek, és csak nézték a távozó gazdájukat.
Wei Wuxian visszanézett rájuk.
– Hanguang-jun, nem örülnek annak, hogy elmész. Nem
gondoltam volna, hogy ennyire szeretnek téged ezek a kis jószágok.
Biztosan kíméletesen nevelgetted őket. Én sosem lettem volna
képes erre.
– Biztos, hogy nem? – kérdezte Lan Wangji.
– Nem hát! – erősítette meg Wei Wuxian büszkén. – Repülő,
sétáló vagy úszó élőlény mind megfordul, és menekül, ha meglát.
Lan Wangji megrázta a fejét, és pontosan lehetett tudni, mire
gondol: Wei Wuxian csupán őt ugratja, hogy régebben nem
szerették az állatok.
A hegyi ösvényen lefelé haladva egy félreeső elágazáson
hagyták el Felhőzugot. Mentek és mentek, míg el nem hagyták a
területet, ahol számítani lehetett rá, hogy a Gusu Lan klán
tanítványaival találkoznak. Wei Wuxian hirtelen felkiáltott:
 – Ó, fáj a hasam!
– Pihenjünk! – állt meg azonnal Lan Wangji. – Használj másik
gyógyszert.
– Rendben – mondta Wei Wuxian. – Leülök oda.
– Ülj le!
Wei Wuxian nyomorúságos képet vágott.
– Nagyon ráz a szamár. Attól félek, nem tenne jót a sebnek.
A sebe már régen begyógyult. Nyilvánvalóan megint csak ugratta.
Lan Wangji megállt, megfordult és ránézett. Hirtelen odanyúlt, és
vigyázva, hogy ne érjen a sérülés helyéhez, felemelte a derekánál
fogva, és Almácska hátára helyezte.
Egyikőjük a szamár hátán ült, a másik húzta a kantárt. A vidám
Wei Wuxiannek a szeme is mosolygott Almácska hátán.
– Mi az? – kérdezte Lan Wangji.
– Semmi – mondta Wei Wuxian.
Elégedettnek tűnt, mint amikor sikerül valakit behúznia a csőbe.
Bár nem sok mindenre emlékezett gyerekkorából, de volt egy
jelenet, ami ha homályos volt is, azért bevésődött az elméjébe.
Szűk ösvény, egy kis szamár, három ember. Egy fekete ruhás férfi
finoman felemel egy fehér ruhás nőt, és a szamár hátára segíti. Majd
a magasba emel egy aprócska gyereket is, és a nyakába veszi.
Ő volt a felnőttek derekáig sem érő kisgyerek, ő ült a férfi
nyakában, és így hirtelen magas és méltóságteljes lett. Időnként
meghúzta a férfi haját, megdörzsölte az orcáját. Kiabált, a lábát
lóbálta. A nő közben ott ült a szamáron, imbolygott a háta. Mintha
mosolygott volna a férfira és a kisgyerekre nézve. A férfi mindig is
csöndes volt. Nem beszélt sokat. Meghúzta a gyerek lábát időnként,
hogy stabilabban üljön. Az egyik kezében a szamár kantára. Lassan
haladtak előre a szűk ösvényen.
Egyike volt ez a ritka emlékeinek.
Az apjáról és az anyjáról.
– Lan Zhan, fogd meg a kantárt, kérlek! – szólt Wei Wuxian.
– Miért? – kérdezte Lan Wangji.
Almácska okos szamár volt, tudott cibálás nélkül is követni
valakit.
– Ne hozz szégyenbe, fogd meg! – mondta Wei Wuxian.
 Bár még mindig fogalma sem volt, hogy Wei Wuxian miért
bazsalyog annyira, Lan Wangji hallgatott a szóra, megfogta
Almácska kantárját.
– Most már csak egy kicsi kellene – mondta szinte magának Wei
Wuxian.
– Micsoda? – kérdezte Lan Wangji.
– Semmi – próbálta elnyomni a kacagását Wei Wuxian. – Lan
Zhan, te tényleg jó ember vagy.
Az, hogy Yilingbe tartottak, jelezte, hogy a jövőjük nem volt biztos,
sőt akár veszélyek is leselkedhettek rájuk. Wei Wuxian azonban
egyáltalán nem aggódott. Ült a szamáron, Lan Wangji fogta a
kantárt, mentek lefelé az ösvényen, miközben a szíve repesett,
mintha a levegőben szárnyalt volna. Az is legfeljebb csak a
hangulatát rontotta volna el, ha hirtelen ellenséges kultivátorok
ugranak ki a bokrok közül. Azt sem találta volna igazán
veszélyesnek. Még ahhoz is kedve támadt, hogy miközben a
holdfényben fürdő tájat élvezte, elővegye a bambuszfuvoláját, és
játsszon valamit.
A fuvola tisztán zengett. Lan Wangji léptei lelassultak
valamelyest, közben Wei Wuxiannek hirtelen eszébe jutott valami.
– Lan Zhan! – szólt. – Mi volt a címe annak a dalnak, amit a Muxi-
hegyen, a Pusztító Xuanwu barlangjában nekem énekeltél?
– Miért jutott ez most az eszedbe? – fordult felé Lan Wangji.
– Csak válaszolj, kérlek! Mi volt a címe? Azt hiszem, rájöttem,
hogyan ismertél fel.
A Dafan-hegyen töltött éjszakán Wei Wuxian ugyanazt a dalt
játszotta, amit Lan Wangji dúdolt neki, amikor a Pusztító Xuanwu
barlangjában feküdt lázasan!
Lan Wangji nem mondott semmit.
– Mondd csak! Milyen dal az? Ki írta?
– Én – válaszolta Lan Wangji.
– Te írtad?
– Igen.
Wei Wuxian azt gondolta, hogy a Gusu Lan klán titkos daláról van
szó, de most, hogy kiderült az igazság, egyszerre volt meglepett és
boldog. A meglepetése oka nyilvánvaló volt. Azt azonban, hogy
minek örült annyira, nehezen tudta volna megmagyarázni.
 – Ha csak annyiból rájöttél, az azt jelenti, hogy senki más nem
hallotta még ezt a dalt, csak én.
– Senki más nem hallotta – mondta Lan Wangji.
Wei Wuxian örömében belerúgott Almácskába. A szamár
dühösen iázott, hatalmasat rúgott hátsó lábaival, hogy lerázza
utasát. Lan Wangji kellő időben húzta feszesre a kantárt. Wei
Wuxian átölelte Almácska nyakát.
– Jól van, jól van! Ilyen állat ő. Csak néhányat rúg. Folytassuk
inkább a beszélgetést! Megmondod, hogy mi a címe?
– Mit gondolsz? – kérdezte Lan Wangji.
– Hogy érted, hogy mit gondolok? – kérdezett vissza Wei Wuxian.
– Van címe vagy nincsen? – Csak nem úgy ad nevet a dolgoknak
Lan Wangji, mint Jiang Cheng, gondolta. Az lehetetlen! – A
véleményemet kérdezed? Miért is ne neveznénk el úgy, hogy…
Miután több mint nyolcvan változatot sorolt el Lan Wangjinak, aki
aztán az összesre a fejét rázta, Wei Wuxian lelkesedése kezdett
lohadni.
Nem akartak belefutni a környéken kutató kultivátorokba,
úgyhogy nem a járt utakat választották, hanem inkább szűk, félreeső
ösvényeken haladtak. Eltelt egy nap, Wei Wuxian kezdett elfáradni,
és meg is szomjazott. Egy, az út szélén álló, falusi kunyhóhoz értek,
Lan Wangji megállította Almácskát.
Kopogtattak az kapun, de senki sem válaszolt. Amikor megtolták
a kapuszárnyat, kitárult. Az udvaron egy faasztal állt, rajta tál, benne
félig fejtett bab. Nagy kazal szalma tornyosult a löszfal mellett, egy
gereblye lógott ki belőle. A földön csirkék szaladgáltak és csipogva
csipegették a rizsszemeket.
Wei Wuxian néhány egymásra rakott dinnyét pillantott meg az
udvar egyik sarkában. Odalépett, felemelt egyet, és teljesen
komolyan felvetette:
– Nincs itt a gazda. Hanguang-jun, szolgáljuk ki magunkat!
Lan Wangji éppen pénzdarabot tett volna az asztalra, amikor
léptek zaját hallották a kerítésen túlról. Két ember, az egyik elöl, a
másik hátul haladt, valószínűleg a kunyhó lakói értek haza. Wei
Wuxian maga sem tudta, miért, de amint meghallotta a lépteket,
gyorsan belökte Lan Wangjit a szalmakazalba.
 Szerencsére Lan Wangji mindig is nyugodt volt, egy hangot sem
adott ki, miközben a másik a szalma felé tolta. Azt azonban nem
értette, miért kell elrejtőzniük. Ez Wei Wuxiannek is eszébe jutott.
Kizárt, hogy ezek a falusiak felismernék őket. Nem lehettek volna
ezúttal őszinték? Csak annyit kellett volna mondaniuk, hogy ételt
akarnak venni. Talán túl sok rossz dolgot tettem már életemben,
gondolta, és ezért hozzászoktam mindehhez.
Az is igaz, hogy amint lenyomta Lan Wangji testét a puha
szalmába, furcsa izgalom vett rajta erőt. Úgy döntött, hogy nem kel
fel. Ha már belekezdett, folytatta. A szája elé emelte a mutatóujját.
Maradjon csöndben, jelezte Lan Wangjinak. Úgy tett, mintha nem
lenne más választásuk. Kényelmesen feküdt Lan Wangjin, és
közben olyan kellemes érzések fogták el, amelyeket aligha tudott
volna szavakba önteni.
Faülőkék koppanását hallották. A ház két tulajdonosa asztalhoz
ült.
– Add ide, Második bátyám,[5] engedd, hogy fogjam – mondta a
nő.
A Második bátyám szóra Lan Wangji egy pillanatra
megmerevedett.
– Te csak fejtsd a babot – mondta a férfi, míg a háttérben egy
alvó kisgyerek motyogott.
Fiatal házaspár lehetett. A nő vacsorát készített, a férfi a gyereket
tartotta a karjában.
Wei Wuxian kuncogva kacsintott a bal szemével Lan Wangjira:
– Micsoda egybeesés! – suttogta. – A ház ura is „második báty”.
A szavai végét kihangsúlyozta, nyilvánvalóan ugratni akarta a
másikat ezzel. Lan Wangji komoran ránézett, majd elfordult. Wei
Wuxian mocorogni kezdett. Odahajolt a másik füléhez, és halkan
susogta:
– Lan második bátyám!
Lan Wangji légzése egy pillanatra felgyorsult. A tekintetében
mintha figyelmeztetés lett volna.
Az udvaron közben felkacagott a nő:
– Fogalmad sincsen, hogyan kell rendesen kézben tartani. Aztán
ha felébred, nekem kell megnyugtatnom, ugye?
 – Sokat játszott, nyilván elfáradt – mondta a férfi. – Biztos lehetsz
benne, hogy nem ébred fel.
A nő közben megállás nélkül babot fejtett.
– Második bátyám, meg kellene fegyelmezned A-Baót.[6] Még
csak négyéves, de már hogy viselkedik! Milyen lesz, ha felnő?
Hányszor elsírta magát az a másik gyerek? Azt mondta, nem akar
többet A-Baóval játszani.
– Ennek ellenére mindig visszajön – felelte a férj. – Azt mondja,
hogy nem akar, de a szíve mélyén nagyon is játszani szeretne A-
Baóval.
Wei Wuxian visszafojtotta feltörni készülő nevetését.
– Lan második bátyám, te mit gondolsz minderről? Egyetértesz?
– Ne beszélj már annyit! – szólt rá Lan Wangji.
Annyira halkan beszéltek, valószínűtlen volt, hogy egy átlagos
ember meghallja őket. A házaspár beszélgetett, miközben Wei
Wuxian Lan Wangji füléhez hajolva egyre csak a „második bátyám”
szót ismételgette, kedvesen, halkan. Lan Wangji kezdte elveszíteni a
türelmét. Hirtelen megfordult.
Gyors, de határozott mozdulat volt. A szalmakazal meg sem
moccant, de Wei Wuxian mégis alulra került.
– Ha nem hagyod abba, elnémítalak – jelentette ki halkan Lan
Wangji.
Wei Wuxian az arca felé nyúlt volna, de Lan Wangji azonnal
elkapta a kezét.
– Hanguang-jun, egy szalmaszál csúszott be a homlokpántod alá
– mondta Wei Wuxian komolyan.
Amikor Lan Wangji ezt meghallotta, végre lazult valamennyire a
szorítása. Wei Wuxian segített neki kihúzni a vékony szalmaszálat,
majd a szeme elé tartva méltatlankodott:
– Látod, nem hazudtam!
Még mielőtt tovább folytathatta volna a színjátékot, a fiatal nő
ismét megszólalt:
– Ha ez igaz is, nem szabad engednünk, hogy A-Bao piszkálja a
többi gyereket.
– Csak csinálja – mondta a férfi nyugodtan. – A fiúk nem azért
nyúzzák a többi gyereket, mert szeretik őket? A figyelmet akarják
felhívni magukra.
 Wei Wuxian arcára ráfagyott a mosoly.
Ebben a pillanatban a kisgyerek mintha megébredt volna. Tejillatú
hangon motyogott valamit. A házaspár közösen próbálta
megnyugtatni. Végül sikerült visszaaltatni.
– Második bátyám, nem csak az előbbi miatt hiszem, hogy meg
kellene dorgálni A-Baót. Sehol sem biztonságos mostanában. Rá
kellene venni, hogy ne játsszon kint annyit, és jöjjön korán haza.
– Igen – helyeselt a férfi. – A falu körül kiásott régi sírokra
gondolsz?
– Úgy hallottam, nem csak a mi falunk mellett történt ilyesmi –
folytatta a nő. – A városiak közül is sokan panaszkodnak az őseik
sírjának feldúlására. Furcsa ez az egész. Többet kellene A-Baónak
itthon játszania. Ne járjon el annyit.
– Hát igen – értett egyet a férfi. – Nagy baj lenne, ha Yiling
pátriárkájával találkozna.
A fiatal nő halkan beszélt tovább:
– Gyerekkorom óta hallgatom a Yiling pátriárkájáról szóló
történeteket. Mindig is azt gondoltam, hogy a fenyegetést: „ha nem
vagy jó gyerek, visszatér Yiling pátriárkája, elvisz magával és
megetet a holtjaival”, csak a felnőttek találták ki, hogy megijesszék a
gyerekeket. Létezik egyáltalán ez a pátriárka? Tényleg visszatért?
– Igen. Amint meghallottam a kiásott sírokról szóló történeteket, ő
jutott az eszembe. Igaz lehet. A városban már mindenhova eljutott a
szóbeszéd – mondta a férfi.
Amikor Wei Wuxian megtudta, hogy „sírok kiásását” kötik a
nevéhez, tehetetlennek érezte magát, őszintén, a múltban valóban
tett ehhez hasonló dolgokat. A legismertebb eset a Naplövés
hadjárat idején történt, amikor minden temetőt felbolygatott,
amelyben a Qishan Wen klán ősei nyugodtak, és a holtakból halott
bábokat csinált. Azokat a kultivátorokat pedig, akiket sikerült
lemészárolnia, ugyancsak bábokká változtatta, hogy a parancsait
követve öljék meg az egykori barátaikat és családtagjaikat. A
Naplövés hadjárat idején nagyra tartották mindezért, példaként
állították a szövetségeseik elé. Ám ahogy haladt előre a hadjárat, az
emberek egyre inkább kezdtek félni tőle, és bizony egy idő után már
maga is megrémült az általa véghez vitt dolgoktól. Tekintetbe véve,
hogyan lepleződött le a személye, nem haragudhatott az emberekre
azért, mert Yiling pátriárkája jutott az eszükbe, amikor értesültek,
hogy valaki feldúlta a sírokat a környéken.
– Reméljük, pontosan tudja, hogy ki ártott neki – szólalt meg
megint a nő. – Ha bosszúra szomjazik, vegyen elégtételt azokon a
kultivátorokon. Csak ne bántson minket, egyszerű embereket.
– És ki garantálhatná azt? – válaszolt a férfi. – Fiatal voltam még,
amikor háromezer embert ölt meg Qishanban, de emlékszem, hogy
nemcsak a kultivátorok, hanem minden ember rettegett tőle.
Vérszomjas démon, nincsen szíve.
Wei Wuxian mosolya lehervadt.
Érdekesnek találta, ahogy a házaspár a mindennapi életéről
beszélt. Ám most hirtelen úgy érezte, hogy a feje ezer jin nehéz lett.
Képtelen volt felemelni, hogy szemügyre vehesse Lan Wangji
arckifejezését. Már nem is figyelte, hogy ezután miről beszélgettek a
háziak.
Hirtelen velőtrázó ordítás jött a falakon túlról. Az udvaron
vacsorázó, beszélgető és nevető család annyira megrémült, hogy
még a tál is a földre esett és összetört. A kisgyerek felsírt. A férfi
felkapott egy kapát valahonnan:
– Ne féljetek! Ne féljetek!
Nem csak őket lepte meg a hang, Lan Wangji és Wei Wuxian is
összerezzent. Lan Wangji már feltápászkodott volna, de Wei
Wuxiannek valami eszébe jutott, megragadta a ruháját a
mellkasánál:
– Ne mozdulj!
Lan Wangji szeme elkerekedett. Az üvöltés minden bizonnyal egy
gonosz, kegyetlen lénytől érkezett. Házigazdájuk semmiképpen sem
bírt volna el vele egyedül.
– Ne mozdulj! – ismételte meg Wei Wuxian.
Az ordítás már az udvarról hallatszott, egyre csak közelített. Az a
valami már minden bizonnyal bejött a kapun. Lan Wangji nem bírta
tovább. A Bichen villámként röppent ki a hüvelyéből. A háromfős
család azonban már elmenekült, rohantak, ahogy csak bírtak. A
Bichen végigszántotta a kazlat. Miközben a szalmaszálak esőként
hullottak rájuk, egy feketéllő lényt pillantottak meg az udvar közepén.
Összekuszált üstöke alól kivillantotta az agyarait, itt-ott
kitüremkedések borították a testét, egyszerre volt félelmetes és
nevetséges. Lan Wangji még sohasem látott ilyen szörnyet, kissé
megrettent, de Wei Wuxian már mondta is a magáét:
– Wen Ning, évek óta nem köszörülted meg a torkodat, az
óbégatásaid igazán egyre félelmetesebbek.
Emberi hangok jöttek ki a sötét szörny száján.
– Úrfi… Végtére is kegyetlen holttest lennék. A kegyetlen
holttestek pedig mind így üvöltenek.
Wei Wuxian megpaskolta a vállát:
– Tele vagy energiával!
Wen Ning Lan Wangjira pillantott. Valószínűleg eszébe jutott,
hogy a Gusu Lan klán tagjai nem tartják sokra azokat, akiknek a
megjelenése nem rendezett, ezért szégyenlősen néhányszor
végigsimított a sörényén. Amikor Wei Wuxian megpillantotta a
hajában lévő gallyakat, nem bírta tovább, kihúzott egyet:
– Honnan kerültél elő ilyen hirtelen? Hogy nézel ki?
Megtámadtak? Mi van az arcodon?
– Por és sár – mondta Wen Ning. – Miután láttam, hogy bejöttök
ide, és sokáig nem kerültök elő…
– Folyton a nyomunkban jársz? – kérdezte Wei Wuxian.
Wen Ning bólintott. Wei Wuxian nyomban megértette, hogy mi
történt. Wen Ning rajta kívül senkivel sem mert találkozni. Amikor
pedig elindultak Felhőzugból, titokban követte őket. Miután
bementek a magányos épület kapuján, jó sokáig semmi sem történt,
közelebb jött hát hallgatózni, és a fülébe jutott, hogy a házaspár
Yiling pátriárkájáról beszél. Kényelmetlenül érezte magát, úgy
gondolta, a legjobb lenne, ha kicsit megrémisztené őket, és akkor
kimenekíthetné Wei Wuxiant. Ámde nem gondolta eléggé
rémisztőnek magát, úgyhogy összemázolta az arcát, és ágakat
tűzött a hajába.
Wei Wuxian úgy nevetett, hogy majd összeesett. Amikor Wen
Ning zavartan próbálta letörölgetni a sarat az arcáról, Wei Wuxian
látta, hogy a keze véres.
– Mi történt? – faggatta.
– Ó, semmi… – mondta Wen Ning.
– Vérszag – szólalt meg Lan Wangji.
Wei Wuxian is érezte már, hogy a vér szaga egyenesen Wen
Ning felől jön. Nagyot ugrott a szíve. Wen Ning észrevette, hogy
nézik, azonnal intett is:
– Nem vér! Vagyis de, vér, csak nem élő emberé.
– Nem élő emberé? – kérdezte Wei Wuxian. – Akkor mivel
harcoltál?
Wen Ning vezette őket egy darabig, mígnem elértek egy ligethez.
A ligetben huszon-egynéhány friss sír volt, egy félig ásott gödör
mellett hullahegy tornyosult. Nem holttestekből, hanem holttestek
darabjaiból állt az a rakás. Wei Wuxian odalépett, hogy jobban
megnézze magának. A tőből levágott vagy kitépett karokon még
megrándult egy-egy ujj. A koponyákon nyíltak és csukódtak az
állkapcsok, a fogcsikorgástól felállt az ember hátán a szőr. A
holttestek már átalakultak.
– Te aztán rendesen feldaraboltad őket – mondta Wei Wuxian.
– Ha nem teszem, tovább harapdálják az embereket. Ez volt az
egyetlen módja, hogy megállítsam őket. Egész úton ilyen hullákkal
találkoztam.
– Egész úton? – nézett rá Wei Wuxian. – Végig előttünk jártál,
hogy megszabadíts ezektől a lényektől?
Wen Ning szégyenlősen bólintott. Sokkal könnyebben felismerte
a hozzá hasonló lényeket, mint az emberek, ráadásul már messziről
észrevette őket. Ez volt a magyarázat, miért nem történt velük
semmi rendkívüli az útjukon. Wei Wuxian eleve furcsának találta a
dolgot. Nem azt mondták az emberek, hogy rengeteg kegyetlen
holttest indult el Yiling irányába? Akkor ők miért nem láttak egyet
sem? Megvolt hát a magyarázat: Wen Ning eltakarította őket az
útból.
– Mióta vagy a nyomunkban? – tudakolta Wei Wuxian.
– A Jinlin-torony óta – mondta Lan Wangji.
Wei Wuxian Wen Ningre nézett, miközben Lan Wangji folytatta:
– Amikor összecsaptunk a kultivátorokkal, segített.
– Nem azt mondtam, hogy bújj el valahol, és ne foglalkozz semmi
mással? – sóhajtott Wei Wuxian.
– De úrfi… – igyekezett mosolyt erőltetni az arcára Wen Ning. –
Mégis hol bújhattam volna el?
Korábban volt hely, ahova hazatérhetett, emberek, akiket
követhetett, de ebben az új világban, Wei Wuxiant leszámítva,
mindenki idegen volt neki.
 Némi hallgatás után Wei Wuxian felállt, leporolta a köpenye
szélét.
– Temessük el őket!
Wen Ning gyorsan bólintott. Folytatta a félig kész gödör ásását,
Lan Wangji pedig előhúzta a Bichent. A kard energiája kicsapott. Por
szállt szerteszét, rés nyílt a földben.
– Hanguang-jun, te is sírt ásol? – kérdezte Wei Wuxian.
Lan Wangji megfordult, már éppen megszólalt volna, amikor
megpillantotta a mögötte álló Wen Ninget, aki mosolyt kényszerített
hideg szájára.
– Lan úrfi, segítsek? Már végeztem a saját oldalammal.
Lan Wangji a háta mögé nézett. Fekete gödrök sorát látta,
mellettük hatalmas földrakás. Wen Ning „mosolyogva” hozzátette:
– Sokszor végzek hasonló munkát. Tapasztalt vagyok. És gyors.
Nem volt szükség további magyarázatra, mindannyian pontosan
tudták, ki volt az, akinek „hasonló munkát” végzett.
Némi csönd után Lan Wangji megszólalt:
– Nem szükséges. Menj csak, és segíts…
Épp befejezte volna a mondatot, amikor a mozdulatlan Wei
Wuxianre tévedt a tekintete, aki oldalt guggolt, és őket nézte. Az
imént, amikor kiléptek a kapun, felkapott egy dinnyét, és most azon
gondolkodott, hogyan nyithatná fel. Amint a tekintete találkozott Lan
Wangjiéval, tiltakozni kezdett:
– Hanguang-jun, ne nézz rám így! Semmi sincs a kezemben, a
szellemi energiám pedig alacsony. Minden területnek megvannak a
maga szakértői. Ami a sírásást illeti, Wen Ning a leggyorsabb. Miért
nem vitatjuk meg inkább, hogyan együk meg ezt a dinnyét? A
Bichen piszkos lett, egy darabig nem tudjuk használni. Van valakinek
kardja, kése vagy más hasonló eszköze?
– Sajnálom! – ingatta a fejét Wen Ning. – Én nem hoztam
magammal.
– Hanguang-jun, nálad van a Suibian? – tudakolta Wei Wuxian.
Lan Wangji nem mondott semmit, de végül csak előhúzta a kardot
az ég és föld erszényéből. Az egyik kezében tartotta a dinnyét, a
másikban a kardot, és rövid, elegáns bemutatót rögtönözve nyolc
egyenlő darabra vágta a gyümölcsöt. Miután végzett, leguggolt, és a
dinnyéből nagyokat harapva nézte, ahogy a többiek szorgalmasan
ássák a sírokat.
Wen Ningnek fél órájába telt, hogy még egy sor, ugyanolyan
méretű sírt ásson. Szépen elhelyezte bennük a feldarabolt
tetemeket.
– Nagyon sajnálom, hogy fogalmam sincsen, kiknek a holttestei
ezek. Ha bárkit is helytelenül temetek el, bocsánat érte…
Amikor elfogyott a dinnye, és a testeket is eltemették, Wei Wuxian
és Lan Wangji újra elindult.
Néhány nappal később megérkeztek Yilingbe.
A Luanzang-domb kevesebb mint tíz li távolságra esett ettől a
városkától. Fogalmuk sem volt arról, mi várt ott rájuk, de Wei Wuxian
úgy sejtette, hogy semmi jó.
Ám Lan Wangji ott volt mellette. Határozottan lépkedett, a
szemében nyugalom. Wei Wuxian nem érezte veszélyben magát.
Lan Wangji társaságában nem volt miért aggódnia. Yiling városában
sétálva mindenhol az otthoni kiejtést hallotta. Egészen fellelkesült,
otthon érezte magát, és bár tudta, hogy nem vesz semmit, de azért
elbeszélgetett a helyi dialektusban az utcai kereskedőkkel.
Amikor eleget beszélgetett már, megfordult.
– Hanguang-jun, emlékszel erre a városra, ugye?
– Emlékszem – bólintott finoman Lan Wangji.
Wei Wuxian elmosolyodott.
– Tudom, hogy te jobban emlékszel mindenre, mint én. Egyszer
találkoztunk ebben a városban. Éjszakai vadászaton voltál Yilingben,
én pedig meghívtalak enni egyet. Erre is emlékszel?
– Emlékszem – mondta Lan Wangji.
– Szégyenteljes dolog volt! A végén csak te fizettél, hahaha! –
nevetett Wei Wuxian.
Keresztbe tett lábbal ült a szamáron. Így dülöngélt, és látszólag
semmi sem érdekelte:
– Ami azt illeti, Hanguang-jun, tervezed, hogy valamikor
visszavonulsz?
Lan Wangji egy pillanatra megtorpant, mintha elgondolkodott
volna. Wei Wuxian addig ütötte a vasat, amíg meleg volt:
– Elgondolkodtál azon, hogy mit csinálsz, miután visszavonultál?
– Még nem – nézett rá Lan Wangji.
 Tökéletes így, hogy még eszedbe sem jutott, gondolta Wei
Wuxian. Én úgyis kitalálom helyetted! Majd keres egy szép, de
gyérebben lakott helyet, épít egy házat, mellette pedig egy másikat
Lan Wangjinak. Mindennap két különböző fogás lesz a levesen kívül.
A legjobb, ha Lan Wangji főz, mert egyébként neki kellene. Az is úgy
lesz a legjobb, ha a pénzt is Lan Wangji kezeli. Már látta is Lan
Wangjit a mellkasánál és a térdénél foltozott egyszerű
vászonruhában, ahogy pénzt számol. Miután befejezte a számolást,
fogott egy kapát, és dolgozni indult. Ő pedig… Ő pedig… Ő vajon
mit fog csinálni?
Wei Wuxian erősen elgondolkozott azon, hogy mit is csinál majd
akkor. Azt szokták mondani, hogy a szükséges tűzifáért, rizsért,
olajért és sóért vagy földet művel, vagy vásznat sző az ember.
Földművelőjük volt már, úgyhogy maradt a szövés. Csakhogy a
szövőszéknek már a gondolatától is megborzongott. Akkor inkább a
kapa. Szőjön csak Lan Wangji! Nappal halásznak és földet művelnek
majd, napnyugta után pedig szörnyeket és démonokat kergetve
éjszakai vadászatra indulnak. Ha megunják, majd úgy tesznek, mint
akik valójában nem is vonultak vissza, irány megint a nagyvilág! Ám,
ahogy jobban belegondolt, egy kicsi azért hiányzik…
– Egy kicsi micsoda? – szólalt meg hirtelen Lan Wangji.
– He? – nézett rá Wei Wuxian. – Rájött, hogy az utolsó mondatot
sikerült hangosan is kimondania. Azonnal összekapta magát: – Úgy
értem, Almácskának is szüksége lenne egy kis barátra.
Almácska hátrafordította a fejét, és köpött egyet. Wei Wuxian
rácsapott a fejére. Meghúzta a hosszú fülét, nevetett egyet, de
hirtelen elhalt a nevetése.
Nem másról volt szó, csak hogy eszébe jutott, akkoriban régen
valóban volt vele egy kisgyerek, aki már nagyjából tizenéves lenne,
ha még élne.
A Luanzang-domb Yiling hegyeinek mélyén állt.
Az emberek hullahegynek is hívták ezt a dombot, hiszen akárhol
kezdett ásni itt az ember, az ásója holttestet fordított ki a földből.
Hatalmas csatákat vívtak itt egykor. Aztán később jöttek azok, akik
névtelen holttesteket hajítottak ide, így egész évben sötét, haragvó
energiák járták át ezt a helyet. A Yiling környékén élő emberek
rémálma lett belőle.
 Mintha csak a haragvó energia festette volna be őket, a dombon
álló fák ágai és levelei feketék voltak, mint a halál. A domb aljában
egy nagyjából egy zhang magas fal húzódott. A falba vésve sűrűn írt
írásjegyekből álló varázsigék sorakoztak, hogy se élő, se holt ne
kelhessen át rajta. Az egész dombot körbevevő falat először a
Qishan Wen klán harmadik vezére emelte. Képtelen volt
megtisztítani a területet a haragvó lelkektől, ezért a második legjobb
megoldást választotta: bezárta őket a fal mögé. Wei Wuxian egyszer
már leromboltatta a falat. Ezúttal egy, a Lanling Jin klán kultivátorai
irányításával újjáépített és megerősített fallal került szembe.
Ám amikor megérkeztek, azonnal felfedezték, hogy a falat egy
hosszabb részen újra ledöntötték.
Wei Wuxian a hegy lábánál hagyta a szamarat, átlépett a fal
maradványain, és elindult a felfelé vezető ösvényen. Hamarosan egy
szörnyeteg fej nélküli kőszobra került a szeme elé. Súlyos szobor
volt, több mint ezer jin, sok éve őrizte már a hegyi ösvényt.
Növények szárai csavarodtak rá, a repedéseibe moha gyűlt. Egy
baltával csapták le a fejét, majd ledobták mellé, és mintha csak erőt
akartak volna mutatni, kisebb darabokra törték. Nemrég történhetett
a dolog, mert a törött felület még egészen fehér volt. Ahogy haladtak
tovább, a következő szobrot is kettévágva találták. Egyetlen, fejtől a
lábig tartó vágással tették tönkre.
Wei Wuxian tudta, hogy a szövetséges klánok a halála után
helyezték el ezeket a hegy meghatározott pontjaira, hogy őrizzék a
területet. A kőszörnyeknek démonűző képességeik voltak. Az
igencsak drága szobrok kifaragásához nem mindennapi
mesterségbeli tudásra volt szükség, most pedig az összeset
elpusztították. Micsoda pazarlás!
Wei Wuxian és Lan Wangji egymás mellett sétálva megtett
néhány lépést, amikor az előbbi önkéntelenül is visszanézett,
megpillantotta Wen Ninget, aki a kőszörny mellett állt, lehajtott fejjel,
mozdulatlanul.
– Wen Ning! – szólt oda Wei Wuxian. – Mit nézel?
Wen Ning a szobor talapzatára mutatott.
A kőszobor egy rövid, vaskos fatörzsön állt, mellette három
kisebb, még alacsonyabb tuskó. Biztos, hogy megégtek, mindegyik
csak úgy feketéllett.
 Wen Ning letérdelt, a földbe túrt, felvett valamennyit és a markába
zárta:
– Nővérem!
Wei Wuxian nem tudott mit mondani, odalépett hozzá, és
megpaskolta a vállát.
Az ő életében két időszak volt kifejezetten nehéz, mindkettő
ehhez a hegyhez kötődött. Nem is akart eljönni ide még egyszer.
Wen Ning még kevésbé tudta elfelejteni a Luanzang-dombot.
Hideg szél támadt. A fák tengere tízezer hangon susogott. Wei
Wuxian a fülét hegyezte. Az egyik térde a talajon, lehajolt, mormolt
valamit a földnek, amin egyszer csak egy kitüremkedés jelent meg.
Mint valami sápadt virág, csontvázkéz tört volna át az avaron.
Erőtlenül meredt a levegőbe, de Wei Wuxian odanyúlt,
megragadta, és közelebb hajolt, miközben hosszú haja félig
eltakarta az arcát.
A száját a csontvázkéz felé nyomta, suttogott néhány szót, majd
elhallgatott, mintha fülelt volna. Kicsit később bólintott. A kéz
széttárta ujjait, majd visszahúzódott a földbe.
Wei Wuxian felállt, és lesöpörte magáról a földet.
– Az utóbbi néhány napban több mint száz embert hoztak ide.
Fent vannak a hegy tetején, még élnek. Az őrzőik azonban már
lejöttek onnan, nem tudom, mi a céljuk. Akárhogy is, óvatosnak kell
lennünk.
Folytatták az útjukat felfelé. Hamarosan néhány, az ösvény mellé
épített, rozzant kunyhóhoz értek.
Különböző méretű épületek voltak. Már-már túlságosan is
egyszerűek. Azonnal látszott, hogy sebtében tákolták össze őket.
Némelyik annyira leégett, hogy csak egypár üszkös gerenda maradt
belőle, és voltak olyanok is, amelyek már szinte teljesen
összedőltek. A legjobb állapotban lévők is majdnem összeomlottak.
Több mint tíz éve áztatta az épületeket az eső, fújta a szél anélkül,
hogy bárki is foglalkozott volna velük. Haldokló szellemek rongyos
ruhákban, némán nézték a hegyre igyekvőket.
Amióta elindultak a hegyre, Wen Ning érezhetően húzta a lábát,
majd miután megállt az egyik ház előtt, képtelen volt tovább indulni.
Ő építette azt a házat, és amikor legutóbb látta, még jó állapotú
volt. Az egyszerűsége ellenére tökéletes menedékül szolgált az
időjárás viszontagságai ellen azoknak az embereknek, akiket ismert,
akik igazán fontosak voltak neki.
A dolgok maradandók, az emberek nem, tartja a mondás, és
valóban, ezek a dolgok is megmaradtak többé-kevésbé, de az
embereknek, akik még mindig annyira hiányoztak neki, már nyomuk
sem volt.
– Ne nézd tovább! – szólt rá Wei Wuxian.
– Régóta tudom, hogy ez lett belőle – mondta Wen Ning. – Csak
szerettem volna a saját szememmel látni, vajon maradt-e itt valami…
Mielőtt elnémult volna, egy emberforma árny kezdett imbolyogni
az egyik romos kunyhóban.
Az árny hamarosan kitámolygott eléjük. A szűrt napfény
megvilágította félig elrothadt arcát. Wei Wuxian tapsolt egyet. A
sétáló holt látszólag meg sem hallotta, továbbra is feléjük tartott. Wei
Wuxian nyugodtan hátralépett kettőt.
– A Sötét tigris talizmán irányítja.
Az általa vezérelt holt bábokra a talizmán egyáltalán nem volt
hatással. És fordítva: a Sötét tigris talizmán befolyása alatt álló
lények nem hallgattak az ő parancsaira. Aki kapja, marja, nem volt
más szabály.
Wen Ning előrerontott, és üvöltve letépte a sétáló holt fejét.
Azonnal mély hörgések csaptak fel körülöttük. Vagy ötven holttest
sétált elő a fekete erdőből. Férfiak és nők, különböző korúak, de a
legtöbbet nemrégen temethették el, a ruháik még jó állapotban
voltak. A legkülönbözőbb tartományokból eltűnt holttestek lehettek.
Lan Wangji előkapta a guqinjét, megpengette; hullámokban zengtek
a hangok. A sétáló holtak hozzájuk legközelebb lévő csoportja
azonnal térdre zuhant. Wen Ning két kézzel kapta fel egy nagydarab
férfi megelevenedett holttestét, és messzire hajította. Hegyes ágak
hasították át a mellkasát, ott küszködött egy fához szögezve.
– Ne foglalkozzunk velük! – kiáltotta Wei Wuxian. – Menjünk
tovább a hegytetőre!
Fogalma sem volt, hogy Jin Guangyao vajon mennyi sétáló holtat
élesztett fel a Sötét tigris talizmánnal. Egymást követték a
támadások, miközben ők hárman kapaszkodtak tovább felfelé. Minél
közelebb jutottak a hegytetőhöz, annál sűrűbb csoportokban
rajzottak a támadók. A qin hangja csak úgy visszhangzott a fekete
erdő felett, megriasztva a hollókat. Nagyjából két órával később
engedélyeztek maguknak valamennyi pihenőt.
Wei Wuxian felült az egyik összezúzott kőszörnyre, sóhajtott, és
önironikusan így szólt:
– Annyiszor használtam ezt a varázseszközt, hogy elbánjak az
ellenségeimmel. Ma eljött az idő, hogy valaki ellenem használja.
Most már tudom, mennyire ellenszenves ez a talizmán.
Legszívesebben megölném azt, aki kitalálta.
Lan Wangji eltette a guqinjét az ég és föld erszényébe. A
köpenye ujjából előhúzott egy kardot, és odaadta Wei Wuxiannek:
– Védd magad!
Wei Wuxian elvette a fegyvert; a Suibian volt az. A
dinnyeszeletelés után Wei Wuxian az út mellé dobta, de Lan Wangji
eltette. Wei Wuxian kihúzta a kardot, nézegette egy darabig a
hófehér pengét, majd mosolyogva visszacsúsztatta a hüvelyébe.
– Köszönöm! – A derekához erősítette, de nem úgy tűnt, mintha
használni készült volna. Látta, hogy Lan Wangji rászegezi a
tekintetét, úgyhogy a hajába túrt, és magyarázni kezdte:
– Évek óta nem volt kard a kezemben. Elszoktam a vívástól –
mondta, és újra felsóhajtott. – Na jó. Az igazi ok az, hogy kevés a
szellemi energiám. Hiába van a birtokomban egy magas szintű kard,
nem tudom kihasználni. Így hát Hanguang-jun feladata lesz
megvédeni ezt a törékeny embert.
Lan Wangji erre nem mondott semmit.
A törékeny ember üldögélt még egy darabig, majd végül
feltápászkodott. Mentek, csak mentek felfelé ők hárman, míg az
ösvény végén eljutottak egy barlang sötét bejáratához.
A barlang szája öt zhang széles és ugyanilyen magas volt. Nem
kellett közvetlenül előtte állniuk, hogy érezzék a bentről jövő hideget.
Mintha emberi nyögések távoli hangját hallották volna.
A legendák barlangja volt ez, a Démongyőző-barlang, ahol Yiling
pátriárkája lemészárolta az embereket, hogy utána sétáló holtakat
csináljon belőlük. Minden égi törvényt áthágott itt.
A bejárat tehát tágas volt. Visszafojtották a lélegzetüket, és
besurrantak. Még a lépéseiket sem lehetett hallani, miközben a
mélyből jövő emberi hangok egyre harsányabbak lettek.
 Wei Wuxian úgy ismerte a barlangot, akár a tenyerét, így ő ment
elöl. Egyszer csak megálljt intett.
Csupán egy fal választotta el őket a barlang legnagyobb termétől.
A falon lévő lyukakon keresztül meg is pillanthatták a hatalmas
csarnokot, ahova akár ezer ember is befért volna. Nagyjából százan
ültek középen, a karjukat és a lábukat is halhatatlan kötözőkkel
tekerték körbe. Általában véve meglehetősen fiatalok voltak. A
köpenyeik színéből és a kardjaikból ítélve a klánjaik magas szintű
tanítványai vagy közvetlen családtagjai voltak.
Wei Wuxian és Lan Wangji összenéztek. Mielőtt megszólalhattak
volna, az egyik megkötözött fiú azt mondta:
– Szerintem nem csak egyetlenegyszer kellett volna megszúrnod.
Miért nem vágtad el rögtön a torkát?
Nem beszélt hangosan, de mivel hatalmas térben ültek, a
visszaverődés felerősítette a hangját, így aztán azok is tisztán
hallották, akik nem is figyeltek rá. Wei Wuxian ismerősnek találta a
fiú megjelenését és hangját, de kellett némi idő, hogy eszébe jusson,
pontosan hol látta. Nem vele, egy Jin Chan nevű fiúval harcolt
korábban Jin Ling?
Még egyszer odanézett: csak nem Jin Ling ült ott mellette
szenvtelen tekintettel?
Jin Ling rá sem nézett a másikra, csöndben maradt. A mellette
ülő társának gyomra hangosan korogni kezdett.
– Jó régen elmentek már. Mégis mit akarnak? Ha meg akarnak
ölni, mire várnak? Inkább egyen meg egy szörny egy éjszakai
vadászaton, mintsem hogy itt haljak éhen!
A fiú, Lan Jingyi, csak mondta és mondta a magáét.
– Mi más is jutna az ember eszébe, mint a Naplövés hadjárat –
tette hozzá Jin Chan. – Ugyanazt fogja velünk csinálni, mint a Wen
kutyákkal, holttesteink a bábui lesznek, és a saját családunk ellen
fogja használni őket. Az ellenségeivel fogja lemészároltatni az
ellenségeit. – Összeszorított foggal sziszegte: – Alávaló, emberhez
nem méltó Wei kutya!
Jin Ling hirtelen hűvös hangon közbevágott:
– Fogd be a szádat!
– Fogjam be a számat? – döbbent meg Jin Chan. – Mégis mit
beszélsz?
 – Mit beszélek? – kérdezett vissza Jin Ling. – Süket vagy te, vagy
idióta? Nem érted az emberi beszédet? A fogd be a szádat azt
jelenti, hogy ne adj ki hangot magadból!
A régóta összekötözött Jin Chan már egy ideje csak puffogott:
– Hogy mered azt mondani, hogy fogjam be a számat?
– Mi értelme van ennyi ostobaságot beszélni? Talán elszakadnak
a kötelek attól, hogy a szádat jártatod? Idegesítő vagy.
– Te!
Közbeszólt egy harmadik hang:
– Most, hogy itt ragadtunk, és egyikünk sem tudja, mikor fognak
bemasírozni a sétáló holtak a hegyről, még mindig nincs jobb
dolgotok, mint vitatkozni?
Lan Sizhuié volt ez a nyugodt hang. Jin Chan már tiltakozott is:
– Őt öntötte el először a méreg! Te szidalmazhatod a másikat, de
a másiknak nem engeded ugyanezt? Jin Ling, mégis ki a fene vagy
te? Azt hiszed, hogy Lianfang-zunhoz hasonlóan te is főkultivátor
leszel? Nem fogom be a számat! Szerintem te…
Csatt!, valaki odacsapott Jin Chan fejére, ő pedig felkiáltott
fájdalmában:
– Verekedni akarsz? Na gyere! Én mindig kapható vagyok egy kis
csetepatéra! Te anyátlan árva!
Amikor Jin Ling ezt meghallotta, nem lehetett megállítani többé.
Jól megkötözték, ezért a kezét nem tudta mozgatni, a könyökét és a
térdét használta hát, olyan keményen, hogy a másik újfent feljajdult.
Egyedül volt azonban, Jin Chant pedig a barátai vették körbe, és
amikor látták, hogy baj van, kiáltozni kezdtek:
– Majd mi segítünk! – És már indultak is.
Lan Sizhui ott ült a közelben, és nem volt mit tenni, ő is
belekeveredett a harcba. Először még azon volt, hogy lenyugtasson
mindenkit, de miután ő is kapott pár könyökütést, fájdalmasan
összehúzta a szemöldökét és elkomorult az arca. Egy nagyobb
kiáltás után pedig belevetette magát a harcba.
Lan Wangji és két társa képtelen volt tovább nézni a jelenetet.
Wei Wuxian elsőként ugrott fel a barlang nagy termébe vezető
lépcsőre.
– Hé! Nézzetek csak ide!
 A kiáltása mennydörgésként visszhangzott a hatalmas
barlangban. Az egymást püfölő fiúk odanéztek. Lan Sizhui azonnal
megpillantotta a Wei Wuxian mögötti ismerős alakot, és boldogan
harsogta:
– Hanguang-jun!
– Hanguang-jun, áááááááá! – kiáltotta Lan Jingyi még a társánál
is hangosabban.
Jin Chan megrémült:
– Minek örültök? Ők is… Ők is az ellenség oldalán állnak!
Wei Wuxian belépett a barlang termébe, könnyedén előhúzta a
Suibiant, és hátradobta. Egy árnyék jelent meg hirtelen, és elkapta a
kardot. Wen Ning volt az. A tanítványok megint kiáltozni kezdtek:
– Árny… Árny… Árny tábornok!
Wen Ning felemelte a Suibiant, és Jin Ling irányába suhintott. Jin
Ling összeszorította a fogát és becsukta a szemét. Egy pillanattal
később már érezte, hogy enyhül a szorítás. A világító Suibian
elvágta a kötelékét. Wen Ning körbejárt a barlangban, és mindenkit
kiszabadított. A szabaddá váló tanítványok nem tudták, mit
tegyenek. A barlangban Yiling pátriárkájával, Árny tábornokkal és az
áruló Hanguang-junnel kellett szembenézniük, kint pedig számtalan
sétáló halott várt rájuk éhesen. Behúzódtak hát az egyik sarokba, és
onnan nézték az ide-oda járkáló Wen Ninget. Lan Sizhui azonban
ragyogott:
– Mo… Wei úrfi. Azért jöttél, hogy megments minket? Nem te
küldted azokat az embereket, hogy kapjanak el és kötözzenek meg
minket?
Feltette ugyan a kérdést, de az arcán csak bizalom és öröm
tükröződött. Wei Wuxian érezte, hogy átmelegszik a szíve.
Leguggolt, megsimogatta Lan Sizhui fejét, összeborzolta az utóbbi
napok történései ellenére is rendezett haját.
– Én? De hát te is tudod, mennyire szegény vagyok. Ugyan
honnan lett volna pénzem arra, hogy embereket béreljek fel?
Lan Sizhui rögvest bólintott:
– Tudtam én! Tudtam, hogy Wei úrfinak nincsen erre pénze!
– Rendes fiú vagy te! – mondta Wei Wuxian. – Hányan jöttek
ellenetek? A környéken is lesben állnak?
Lan Jingyi lerázta magáról a köteleket, úgy válaszolt:
 – Jó sokan voltak! Mindannyinak fekete köd fedte az arcát,
úgyhogy nem láttuk őket rendesen. Onnantól, hogy behajítottak
minket ide, nem foglalkoztak velünk, nem érdekelte őket, mi van
velünk. Ó, és rengeteg odakint a sétáló halott! Folyamatosan
üvöltenek!
A Bichen is előbújt a hüvelyéből, és segédkezett a kötelek
vagdosásában. Amikor végeztek, Lan Wangji azonnal
visszaparancsolta a kardját a helyére, és Lan Sizhui felé fordult:
– Szép munka!
Úgy értette, hogy Lan Sizhui higgadt maradt, hitt bennük. Lan
Sizhui odasietett Lan Wangjihoz, és egyenes háttal megállt előtte.
Elmosolyodott volna, de Wei Wuxian vigyora megelőzte:
– Valóban szép munka volt, Sizhui! Most már verekedni is tudsz.
Lan Sizhui azonnal elvörösödött:
– Azt… Az ösztönös volt…
Ekkor Wei Wuxian érezte, hogy valaki közelít. Megfordult, Jin Ling
állt mögöttük földbe gyökerezett lábbal.
Lan Wangji azonnal Wei Wuxian elé állt, míg Lan Sizhui Lan
Wangji elé lépett, és óvatos hanghordozással megszólalt:
– Jin úrfi!
Wei Wuxian könnyedén kilépett a másik kettő mögül.
– Mit csináltok? Nem vagyunk valami mutatványosok, hogy
ennyire egymás nyakára másszunk!
Jin Ling fura képet vágott. Ellazította a tenyerét, majd ökölbe
szorította, és megint elernyesztette. Úgy tűnt, mondani szeretett
volna valamit, de képtelen volt kinyitni a száját. Csak a szeme
meredt arra a helyre Wei Wuxian hasán, ahol megszúrta. Lan Jingyi
megrémült:
– Te, te! Csak nem akarod megint megszúrni?
Jin Ling arca megmerevedett.
– Jingyi! – szólt közbe gyorsan Lan Sizhui.
Jingyi a balján, Sizhui a jobb oldalán állt. Wei Wuxian átkarolta
mindkét fiút, majd így szólt:
– Rendben! Menjünk ki innen!
– Igen! – helyeselt Lan Sizhui.
A többi fiú még mindig az egyik sarokba tömörült, nem mertek
megmoccanni.
 – Nem jöttök? – kérdezte Lan Jingyi. – Örökre itt akartok
maradni?
Az egyik fiú kinyújtotta a nyakát:
– Annyi sétáló halott garázdálkodik odakint. Az akarod, hogy
kimenjünk… meghalni?
– Úrfi, majd én kimegyek, és elüldözöm őket – ajánlkozott Wen
Ning.
Wei Wuxian bólintott, Wen Ning pedig, mint valami forgószél,
azonnal kirontott.
– A kötelek már nincsenek rajtunk – mondta Lan Sizhui. – A
legrosszabb esetben is együtt harcolva kiverekedjük magunkat
innen. Mit tesztek, ha itt maradtok, és egy seregnyi halott tör be ide?
A barlangba szorulva nem lennétek könnyű préda, mint az
agyagedénybe esett teknős?
Miután befejezte, megfogta Lan Jingyit, és elindultak, mögöttük a
Lan család többi tanítványa. A többi fiú tanácstalanul összenézett.
Néhány pillanattal később az egyikük megszólalt:
– Sizhui fivérem, várj, megyek én is! – mondta, és már indult is.
Az érzelmes fiú volt, aki papírpénzt égetett, és Yi városában
elsírta magát A-Qing sorsa felett. A többiek Zizhennek hívták. A
Baling Ouyang család egyetlen fia volt. Hamarosan jó néhányan
követték, azok, akik megjárták Yi városát. A többiek tétováztak egy
darabig, de amikor látták, hogy Wei Wuxian és Lan Wangji feléjük
néz, elfogta őket az idegesség, nem maradt más választásuk, kissé
feszülten, de elindultak. Jin Ling maradt utoljára.
Amikor a csoport végül megérkezett a barlang bejáratához,
hirtelen egy árnyék csapódott közéjük, mély, emberforma
bemélyedést hagyva a sziklafalon.
Por és kő potyogott, néhány elöl haladó fiú felkiáltott:
– Árny tábornok!
– Wen Ning – nézett rá Wei Wuxian. – Mi történt?
– Semmi… – nyögte ki nagy nehezen Wen Ning.
Lecsúszott a falon, feltápászkodott, és halkan a helyére igazította
eltört karját. Wei Wuxian egy lilába öltözött fiatalembert pillantott meg
a barlang bejárata előtt, lógó kezében ott szikrázott a Zidian. Az
ostor csapása hajította be Wen Ninget a barlangba.
Jiang Cheng.
 Most már világos volt, hogy Wen Ning miért nem akart támadni.
– Nagybátyám! – mondta Jin Ling.
– Jin Ling, gyere ide! – szólt Jiang Cheng hűvösen.
A sötét erdőből egy csapat, más-más klánba tartozó, különböző
színű egyenruhát viselő kultivátor lépett elő. A csoport egyre
nagyobb és nagyobb lett. Nagyjából ezren lehettek, hatalmas fekete
tömeg vette körül a barlangot. Mindegyikük csuromvér volt, az
arcukon kimerültség. A fiúk kirohantak a barlangból:
– Apa! – Anya! – Bátyám! – A tömegben lévő rokonaik karjaiba
ugrottak.
Jin Ling jobbra és balra nézett, mintha tétovázna. Jiang Cheng
hangja megkeményedett:
– Jin Ling, mire vársz? Hogyhogy nem jössz? Talán meg akarsz
halni?
Lan Qiren a tömeg előtt állt. Megöregedett. A halántéka is őszült.
– Wangji! – mondta.
– Nagybátyám! – válaszolta halkan Lan Wangji, de nem lépett
hozzá.
Lan Qiren pontosan értette, mit jelent ez. Lan Wangji elszánt,
rendíthetetlen választ adott, ő pedig csalódottan megrázta a fejét, de
meg sem próbálta meggyőzni, hogy változtassa meg a döntését.
Egy fehér ruhába öltözött, könnyes szemű nő lépett elő:
– Hanguang-jun, mi történt veled? Te… te annyira megváltoztál.
Hajdanán elviselni sem tudtad Yiling pátriárkáját. Mégis hogyan érte
el ez a Wei Wuxian, hogy szembefordulj velünk?
Lan Wangji nem is foglalkozott vele. A nő szánakozva tette
hozzá:
– Meg sem érdemled már a nevedet!
– Már megint itt vagytok?! – szólalt meg Wei Wuxian.
– Persze hogy itt vagyunk – mondta Jiang Cheng hűvösen.
Su She egy héthúros guqint cipelt a hátán. Ott állt a tömegben, és
közömbösen így szólt:
– Ha nem kezd el Yiling pátriárkája, a világ esetleges
nemtetszésére fittyet hányva, visszatért holttesteket kiásni és
embereket összefogdosni, mi sem tesszük a tiszteletünket ilyen
korán a barlangjánál.
 – Világos, hogy én csak megmentettem ezeket a tanítványokat –
jelentette ki Wei Wuxian. – Inkább köszönetet kellene mondanotok
nekem, nem pedig vádaskodni.
Jó néhányan felkacagtak. Kutyából nem lesz szalonna!, kiáltották
páran. Wei Wuxian jól tudta, hogy semmi értelme érvelnie. Amúgy
sem kellett sietnie. Könnyed mosollyal így szólt:
– Ahogy látom, foghíjas a társaság. Két fontos ember is hiányzik.
Engedjétek meg, hogy megkérdezzem: miért nem jelent meg
Lianfang-zun és Zewu-jun ezen a nagy eseményen?
Su She hűvösen mosolygott:
– Ó, Lianfang-zunt megtámadta tegnap egy mind ez idáig nem
azonosított valaki a Jinlin-toronyban. Súlyosan megsebesült. Zewu-
jun éppen beveti minden tudását, hogy meggyógyítsa. Miért
kérdezed, ha pontosan tudod?
Ahogy Wei Wuxian meghallotta, hogy Jin Guangyao „súlyosan
megsebesült”, eszébe jutott a színpadias jelenet, amikor a
főkultivátor öngyilkosságot tettetett, és kitört belőle a nevetés.
– Most meg min nevetsz? – húzta össze a szemöldökét Su She.
– Semmin a világon – mondta Wei Wuxian. – Csak hát Lianfang-
zun mostanában sokszor megsebesül.
Ebben a pillanatban megszólalt egy vékony hang:
– Apa, szerintem nem ő tette. A múltkor, Yi városban, épp neki
köszönhettük, hogy megmenekültünk. Úgy tűnik, most is azért jött,
hogy megmentsen…
Mindenki a hang irányába nézett. Nem más beszélt, mint Ouyang
Zizhen. Az apa azonnal megszidta a fiát:
– A gyerekek csak ne beszéljenek összevissza! Tudod, hol
vagyunk? Tudod, ki ez az ember?
– Most már értem! – mondta Wei Wuxian nyugodt hangon.
Az elejétől tudta, hogy senki sem fog hallgatni rá. Ha tagad
valamit, erővel rábizonyítják. Ha valamit elismer, kiforgatják.
Lan Wangji szavainak korábban nagyon is volt súlyuk ebben a
körben, de most, hogy Wei Wuxian mellé állt, ő is célponttá vált. Ha
legalább Lan Xichen jelen lett volna, talán értelme van a
beszélgetésnek, de Lan Xichen és Jin Guangyao is máshol
tartózkodott.
 Több mint tíz évvel korábban, a Luanzang-domb első ostrománál
Jin Guangshan vezette a Lanling Jin, Jiang Cheng a Yunmeng
Jiang, Lan Qiren a Gusu Lan és Nie Mingjue a Qinghe Nie klánt. Az
első két klán adta a csapatok nagyobbik részét, az utóbbi kettőre
kevésbé volt szükség. A Lanling Jin klán vezetője ezúttal távol
maradt, a Gusu Lan klán vezetése alá küldött embereket, az
utóbbinak pedig még mindig Lan Qiren parancsolt. Ami a Qinghe Nie
klánt illeti, Nie Huaisang lépett a bátyja helyébe, csak hát „fogalma
sem volt semmiről”, nem tudta, mit tegyen, csak testben volt ott.
Jiang Cheng volt az egyetlen, akiből csak úgy áradt az
ellenségesség, a szemében rosszindulat, legszívesebben már a
tekintetével megölte volna.
Csak hát…
Wei Wuxian kissé oldalra nézett, Lan Wangji pedig ott állt
mellette, nem volt benne határozatlanság, nem kívánt visszavonulni.
Csak hát ezúttal nem volt egyedül.
Miközben az ezernyi kultivátor éhes szeme meredt rá, egy
középkorú férfi nem bírta tovább. Kilépett a sorból és felkiáltott:
– Wei Wuxian! Emlékszel rám?
– Nem emlékszem – válaszolta Wei Wuxian őszintén.
A középkorú kultivátor felnevetett:
– Te talán nem, de a lábam emlékszik rád!
Felemelte a köpenye szegélyét, hogy megmutassa fa műlábát.
– Te tetted tönkre a lábamat azon az éjszakán, az Éj nélküli
városban. Azért mutatom meg, hogy tudd, itt vagyok én is az
ostromlók között, én, Yi Weichun. A sors útjai kiszámíthatatlanok, de
sosincs késő bosszút állni!
Mintha az előző férfi bátorsága biztatta volna, előállt egy jóval
fiatalabb kultivátor is. Csak úgy zengett a hangja:
– Wei Wuxian, nem kérdezem, emlékszel-e rám. Apámat és
anyámat is megölted. Túl sok mindenkinek vagy az adósa. Pedig
biztos vagyok benne, egyiküket sem tartottad meg az
emlékezetedben. Én, Fang Mengchen azonban nem felejtek!
Sohasem bocsátok meg neked!
Egy harmadik férfi következett. Középkorú kultivátor, vékony,
világító szemű. Ezúttal Wei Wuxian kérdezett először:
– Te is egy végtagodat veszítetted el miattam?
 A férfi megrázta a fejét.
– A szüleidet öltem meg vagy az egész klánodat kipusztítottam? –
folytatta Wei Wuxian.
A férfi megint megrázta a fejét.
– Akkor mégis miért jöttél? – gondolkodott el Wei Wuxian.
– Nekem nincs miért bosszút állnom – mondta a férfi. – Azért
szállok harcba, hogy megértsd, ha szembeszállsz az egész világgal,
mindenki büntetését megérdemled. Használj bármilyen aljas
módszereket, ásd elő magad akárhányszor a sírod mélyéről,
visszaküldünk oda, ahova való vagy. Semmi másért, csak az
„igazság” írásjegyének （义, Yi） igazi jelentéséhez ragaszkodva!
A szónoklatot hallva a tömeg felzúdult és éljenzett:
– Jól mondtad, Yao klánvezér!
Yao klánvezér mosolyogva hátralépett, és jöttek egymás után a
többiek, mind hangos bizonyítékát adva elszántságuknak.
– A kutyád, Wen Ning fojtotta meg a fiamat, a Qiongqi ösvényen
történt csatában!
– A tanítványtársam méregtől halt meg. Az egész teste
gennyedzett a kegyetlen átkod miatt!
– Csak azt kívánom bebizonyítani, hogy van még igazság ezen a
világon, nem tűrjük el a gonosz mesterkedését!
– Van igazság! Nem tűrjük a gonosz mesterkedését!
Kipirultak az arcok, minden egyes szó csak úgy sistergett az
igazságtól, mindenki a hősies, szenvedélyes, felháborodott és
büszke oldalát mutatta.
Senki sem kételkedett abban, hogy dicsőséges dolog részese.
Belekerülnek a történelemkönyvekbe, milliók fogják áldani a
nevüket. Az „igazságért” álltak ki a „gonosz” ellen.
 15. RÉSZ
Elválás
Ősz volt a Százfőnix-hegy vadászmezején.
Több százezer kultivátor választott helyet magának ott, ahol
gyakran jártak démonok és szörnyetegek. Előre meghatározott időn
belül kellett harcolniuk velük. „Körbevett vadászatnak” nevezték az
eseményt. A Százfőnix-hegy telis-tele volt prédával. A három
legismertebb vadászmező egyikeként gyakran adott otthont efféle
hatalmas versenyeknek. Az ilyen jelentős eseményeken nemcsak a
kisebb-nagyobb klánok mutathatták meg a tehetségüket és
találhattak új tagokat, de a vándorló kultivátorok és a kultivátorvilág
igazi újoncai is.
A Százfőnix-hegy négyszögletes formájú vadászmezeje körül tíz
magas vadászatnéző torony állt, amelyekből néztek kifelé. Izgatott
suttogásuk szinte megtöltötte a levegőt. A legcsendesebb torony a
legmagasabb, legdíszesebb volt. Itt többnyire a legidősebb
kultivátorok, klánvezérek és a családtagjaik tartózkodtak. A hátsó
sorokban szolgálólányok esernyőket és hatalmas legyezőket
tartottak. Az első sorokban ülő nők kisebb legyezőkkel takarták el az
arcukat, és visszafogottan nézegették a vadászmezőt.
De amint a Gusu Lan klán tagjai belovagoltak a helyszínre, a
visszafogottságuk hirtelen szertefoszlott.
Az éjszakai vadászatokon nem volt szükség lovakra. A klánok
tanítványainak azonban a többi között a lovaglás művészetét is el
kellett sajátítaniuk. Amikor lóháton, szigorú rendben ügettek be egy
ilyen eseményen, nemcsak a tiszteletüket fejezték ki, de lenyűgöző
szépséget is sugároztak. A „szabályok” és a „szépség” igazi, nemes
násza volt ez. Lan Xichen és Lan Wangji kihúzott háttal ült hófehér
táltosán, így vezették a Gusu Lan klán többi, szabályos sorokba
rendeződött kultivátorát. Az oldalukon kard, a hátukon
nyílvesszőkkel teli tegez. A fehér köpenyük és homlokpántjuk csak
úgy lobogott a levegőben, már-már isteneknek tűntek. Hófehér
csizmájuk annyira makulátlan volt, hogy néhány kultivátornak a
frissen mosott egyenruhája is piszkosabb lehetett. Lan két jádeköve
valóban két hibátlan drágakő volt, mintha jégből faragták volna ki
őket. Amint megjelentek, még a levegő is felfrissült tőlük. Jó néhány
kultivátornőt egyenesen lenyűgözött a látványuk. A
visszafogottabbak elkerekedő szemekkel engedték le a legyezőiket.
A bátrabbak a tornyok széléhez sietve dobálták feléjük az előre
elkészített virágaikat, amelyek úgy záporoztak az égből, mint a
tavaszi eső cseppjei. Hagyománynak számított, hogy virágokat
szórtak a szép férfiak és nők tiszteletére. A Gusu Lan tanítványok
kiemelkedő klán képviselői voltak, mindannyian kitűntek a
megjelenésükkel. Már régóta hozzászoktak ehhez, különösen igaz
volt ez Lan Xichenre és Lan Wangjira, amióta elmúltak tizenhárom
évesek. Mindkettejük fellépése tökéletesen természetes volt.
Tiszteletteljesen bólintottak a tornyok felé, de nem álltak meg,
folytatták az útjukat.
Egyszer csak Lan Wangji felemelte a kezét, elkapott egy hátulról
felé dobott virágot.
Visszanézett. Oldalt állt a Yunmeng Jiang lovas csapat, és várta
az indulást. Az elöl ülő Jiang Cheng türelmetlenül csettintett a
nyelvével. Egy fekete, csillogó hajú kultivátor ült mellette. A könyöke
a lova fejénél, oldalra nézett, mintha mi sem történt volna; két
nádszálvékony lánnyal beszélgetett és nevetgélt.
Lan Xichen látta, hogy Lan Wangji meghúzta a kantárt, és
megállt.
– Wangji, mi történt?
– Wei Ying – szólalt meg Lan Wangji.
Wei Wuxian végül csak megfordult, az arcán meglepettség.
– Mi az? Hanguang-jun, nekem szólsz? Mi a helyzet?
A virágot a kezében tartó Lan Wangji meglehetősen ridegnek
tűnt, hasonlóan hűvös volt a hanghordozása is:
– Te voltál?
– Nem én voltam! – vágta rá azonnal Wei Wuxian.
A lányok rögvest harsogni kezdték:
– Ne higgy neki! Igenis ő volt!
– Hogy tehetitek ezt egy jó emberrel? – szólt rájuk Wei Wuxian. –
Ne dühítsetek fel!
A két lány meghúzta a lova kantárját, és csatlakoztak a saját
klánjukhoz. Lan Wangji leeresztette a virágot tartó kezét, és
megrázta a fejét.
– Zewu-jun, Hanguang-jun, kérlek, bocsássatok meg nekünk! –
szólalt meg Jiang Cheng. – Ne foglalkozzatok vele!
– Semmi gond! – mosolyodott el Lan Xichen. – Én magam
köszönöm Wangji helyett Wei úrfi virággal kifejezett kedvességét!
Miközben a Gusu Lan klán tagjai lassan távolodtak a virág- és
illatfelhőjükkel együtt, Jiang Cheng a tornyokból integető színes
kendőtengerre pillantott, majd Wei Wuxianhez fordult:
– Miért dobálsz virágokat, mint a lányok?
– Szerintem szép – válaszolta Wei Wuxian. – Miért is ne
dobhatnék néhány virágot?
Jiang Cheng magasba emelte az orrát:
– Hány éves vagy? Miért játszadozol még mindig ilyesmivel?
Wei Wuxian ránézett:
– Te is szeretnél virágokat? Jó sok van itt a földön. Felvegyek
neked egyet? – kérdezte, és közben már hajolt is.
– Na tűnj innen! – mordult rá Jiang Cheng.
Ebben a pillanatban Jin Guangyao harsogó hangját lehetett
hallani:
– A Qinghe Nie klán lovasai!
Nie Mingjue igazán magas férfi volt. Ha valaki fölé magasodott,
az illető valóban úgy érezte, hogy nyomás nehezedik rá. Amikor
lóháton ült, még kellemetlenebb volt a méltósága, mintha felülről
tekintett volna le mindenkire, aki jelen volt. Amikor a legnagyobb
kultivátorok közé tartozó lovasok jelentek meg, szinte mindannyian
megkapták a maguk virágesőjét. A hetedik legnagyobb kultivátornak
számító Nie Mingjue azonban kivétel volt. Ha Lan Wangji volt a
hidegben a jég, hűvösebb még a hónál és fagynál is, Nie Mingjue a
tűz volt a hidegben, akit bármikor elfoghatott egy dühroham, így nem
volt könnyű közel kerülni hozzá. Éppen ezért, ha úgy érezték is a
fiatal lányok, hogy kiugrik a szívük a helyéről, tovább markolták
nyirkos tenyerükben a virágot, nem merték felé dobni, mert attól
féltek, hogy feldühítik, és a szablyája megindul a vadászat nézői
irányába. Azonban a Chifeng-zunt csodáló férfi kultivátorok csak
megéljenezték. A kiáltásokba belesajdult a fül. A Nie Mingjue mellett
lovagló Nie Huaisang a lehető legnagyobb odafigyeléssel öltözött fel.
A derekánál a szablyája, az ujjain gyűrűk, a kezében papírlegyező.
Első pillantásra igazi úri fiúnak tűnt a nagy felfordulás közepette. Ám
mindenki tudta, hogy a szablyája nem valami gyakran hagyja el a
hüvelyét. Ha véget ér az esemény, minden bizonnyal a Százfőnix-
hegyen fog sétálni, és a tájban gyönyörködik.
A Qinghe Nie klán után a Yunmeng Jiang klán következett.
Wei Wuxian és Jiang Cheng is belovagolt. Jött is azonnal a
virágeső. Jiang Cheng arca elfelhősödött, de Wei Wuxian szinte
úszott benne, igazán elemében volt. A legmagasabb torony felé
integetett. A legjobb helyen a Lanling Jin klán úrnője, Jin asszony ült
a toronyban, Jiang Yanli ült mellette. A fiúk bevonulásáig Jin asszony
a szokás szerint szelíden néző Yanli kezét fogta és kedvesen
beszélgetett vele. Amint megjelent azonban két öccse, Yanli arca
azonnal felragyogott. Leengedte a legyezőjét. Félénken mondott
néhány szót Jin asszonynak, majd a torony széléhez sétált, és két
virágot dobott a fiúk felé.
Minden erejét beleadta a dobásba. Wei Wuxian és Jiang Cheng
egy pillanatra attól féltek, hogy kiesik a toronyból. Csak akkor
nyugodtak meg, amikor látták, hogy a lány kiegyenesedik.
Mindketten kinyújtották az egyik karjukat, elkaptak egy-egy virágot,
és kedvesen rámosolyogtak. Jiang Yanli lehajtott fejjel visszatért Jin
asszony mellé. Hirtelen egy sornyi, aranyszélű, fehér
vászonköpenyt, könnyű páncélt viselő, csatalovakon ülő kultivátor
jelent meg. A legelöl haladó férfi ugyanolyan páncélt hordott, mint a
többiek. Jin Guangshan, a klánvezér volt az.
Jin asszony azonnal megütögette Jiang Yanli vállát. Megfogta a
kezét, és visszahúzta a torony széléhez, miközben a Lanling Jin klán
lovasai felé mutatott.
A nyihogások közepette hirtelen az egyik ló előretört,
körbevágtatott a tér körül, ekkor húzták csak meg a kantárját. A
lovon ülő hófehér köpenyes férfi egész egyszerűen lenyűgöző volt.
Arcvonásai, a két szemöldöke közti cinóbervörös pötty, a kihúzott íja,
mind férfias hősiességet sugárzott. Azonnal zúgni kezdett a
közönség. Ő pedig, önkéntelenül vagy tudatosan, de a tornyok felé
nézett. Látszott, hogy próbálta megregulázni az arcára kiülő
érzelmeket, de szeme sarkából bizony sütött a leplezetlen
büszkeség.
 Wei Wuxian először csak elvigyorodott a lován, de utána
majdnem leesett róla, úgy nevetett:
– Nem hiszem el! Ez aztán tud páváskodni!
– Nézd csak! – mondta Jiang Cheng. – A nővérünk még mindig
figyeli.
– Ne aggódj! – szólt rá Wei Wuxian. – Amíg nem ríkatja meg
shijiét, én ugyan nem foglalkozom vele. Egyébként meg, nem kellett
volna elhoznod.
– A Lanling Jin klán ragaszkodott hozzá – mondta Jiang Cheng. –
Arcvesztés lett volna ellenkezni.
– Tudom, hogy Jin asszony ragaszkodott hozzá – pontosított Wei
Wuxian. – Biztos, hogy mindent megtesz majd, hogy shijie és a
hercegecske egy helyen legyenek.
Miközben így beszélgettek, Jin Zixuan elérte a céltáblákat. A sor
céltábla egy legyőzendő próbatétel volt, mielőtt valaki beléphetett a
hegy területére. Csak az vadászhatott, aki meghatározott
távolságból eltalálta az egyik céltáblát, amelyekre hét kört rajzoltak a
hét lehetséges belépési ösvénynek megfelelően. Minél inkább a
tábla közepébe talált az ember, annál kedvezőbb ösvényen
indulhatott el. Jin Zixuan egyáltalán nem lassított, előhúzott egy
nyílvesszőt, és már lőtt is. A céltábla közepébe talált. Csak úgy
éljeneztek a tornyokban.
Jin Zixuan kitűnő lövését látva sem ült ki érzelem Wei Wuxian
vagy Jiang Cheng arcára. Hirtelen hangos nevetést hallottak a
közelből.
– Ha valakit nem győzött meg ez a teljesítmény, csak próbáljon
jobban lőni, mint Zixuan!
Magas, széles vállú férfi volt, kissé sötét bőrű, öblös hangú. Ő
volt Jin Zixun, Jin Guangshan unokaöccse, Jin Zixuan
unokatestvére. Nem volt még olyan régen a Wei Wuxian és Jin
Zixuan közti csörte. Wei Wuxian elmosolyodott, pontosan tudta, hogy
neki szólt a mondat, Jin Zixun őt provokálta. Utóbbi elégedetten
nyugtázta, hogy Wei Wuxian nem válaszolt. Amikor a Yunmeng
Jiang klán lovasai elértek a céltáblákhoz, Wei Wuxian Lan két
jádeköve felé fordult, akik éppen lóháton húzták ki az íjakat.
– Lan Zhan, segítesz nekem?
Lan Wangji odapillantott. Nem válaszolt.
 – Miben sántikálsz? – kérdezte Jiang Cheng.
– Mi az? – faggatta Lan Wangji is.
– Kölcsön tudod adni a homlokpántodat? – tudakolta Wei Wuxian.
Amikor Lan Wangji ezt meghallotta, azonnal elfordult, nem nézett
többet rá. Lan Xichen azonban felnevetett:
– Wei úrfi, lehet, hogy nem tudod, de…
– Bátyám, nem szükséges elmondani neki! – szakította félbe Lan
Wangji.
– Rendben – hallgatott el Lan Xichen.
Jiang Cheng legszívesebben felpofozta volna Wei Wuxiant, aki
pontosan tudta, hogy Lan Wangji nem fogja odaadni neki a
homlokpántot, mégis megkérdezte. Ha unatkozott, nem volt számára
határ. Ha a helyzet lehetővé tette, mindig ilyen volt.
– Minek kell neked az a homlokpánt? Fel akarod kötni magad?
Öngyilkos akarsz lenni? Szívesen odaadom neked az övemet, ha
gondolod, még csak meg sem kell köszönnöd.
Wei Wuxian mindeközben letekerte a csuklóvédője fekete
szalagját.
– Tartsd csak meg az övedet magadnak – mondta. – Akkor sem
kell, ha sohasem jutok hozzá a homlokpántjához.
Jiang Cheng felhorkant:
– Te…
Mielőtt befejezhette volna, Wei Wuxian gyorsan a fejére tekerte a
szalagot, eltakarva a szemét, hogy semmit se lásson. Az íjára
helyezte a nyílvesszőt, felajzotta az ideget, és elengedte. Talált!
Gördülékeny, gyors mozdulatokkal tette a dolgát. A többieknek
egészen a végéig fogalmuk sem volt róla, mit csinál. Csak akkor lett
világos az egész, amikor a nyílvessző beleállt a céltábla kellős
közepébe. Egy pillanatnyi csend után óriási éljenzés rázta meg a
tornyokat, még a Jin Zixuan lövését követő éljenzésnél is nagyobb.
Wei Wuxian szája apró mosolyra húzódott. Megforgatta az íját,
majd a helyére csúsztatta a hátán. Amikor Jin Zixun látta, hogy
ellenségük egy pillanat alatt népszerűbb lett, mint Jin Zixuan,
hangosan felhorkantott. Jól látszott rajta az elégedetlenség.
– Ez csak a nyitó íjászat, te meg már kérkedsz a képességeiddel
– szólalt meg. – Most el van takarva a szemed, de vajon vadászni is
tudnál így? Majd a Százfőnix-hegyen megmutathatod, mit tudsz! Ott
kiderül, ki a jobb!
– Az biztos! – mondta Wei Wuxian.
– Gyerünk! – intett a többieknek Jin Zixun.
Az irányítása alatt álló kultivátorok megindultak. Ők akartak
elsőnek belépni a verseny területére, hogy levadászhassák a
legtöbbet érő zsákmányt. Jin Guangshan láthatta, hogy a lovasai
képzettek, büszke is volt rájuk. A még mindig a lovukon ülő Wei
Wuxianre és Jiang Chengre pillantott:
– Jiang klánvezér, Wei úrfi, ti nem indultok a hegyre? A végén
még Zixuné lesz az összes zsákmány!
– Nem kell sietnünk – mondta Wei Wuxian. – Nem lesz az övé.
Aki ezt hallotta, mind meglepődött. Jin Guangshan elgondolkodott
azon, vajon mit jelent ez a „nem lesz az övé”, miközben nézte,
ahogy Wei Wuxian leszállt a lováról és Jiang Chenghez fordult:
– Csak utánad!
– Fogd vissza magad! – figyelmeztette Jiang Cheng. – Nem kell
túlzásba vinned a dolgot.
Wei Wuxian intett egyet. Jiang Cheng megrántotta a kantárját, és
elügetett a Yunmeng Jiang klán többi tagjával.
Wei Wuxian eltakart szemmel indult el a Százfőnix-hegyre vezető
ösvény felé. Úgy viselkedett, mint aki nem is vadászni jött, hanem
sétálni egyet a klánja kertjében.
A tömeg összezavarodott. Csakugyan a vadászat végeztéig a
szemén hagyja a szalagot? Mégis hogyan vehet részt így a
versenyben?
A nézők egymásra néztek, de végül úgy érezték, végtére is nem
az ő dolguk. Ők csak szórakozni jöttek. Menjen csak!
Wei Wuxian sétált egy darabig, és már mélyen bent járt az
erdőben, amikor talált egy kényelmes, pihenésre alkalmas helyet.
A vastag faág még annál is vastagabb törzsből nőtt ki, és
pontosan szembejött vele az ösvényen. Wei Wuxian néhányszor
megkopogtatta a száraz, barázdált kérget, és amikor érezte, hogy
minden bizonnyal megtartja a súlyát, könnyedén felkapaszkodott rá.
Az erdő mélyén már rég nem lehetett hallani a tornyok zsivaját.
Wei Wuxian a fának támaszkodott, a szemét lehunyta a fekete
anyag alatt. A levelek között átszűrődő napfény az arcát simogatta.
 A szájához emelte a Chenqinget, és az ujjait a lyukakra helyezve
belefújt. A fuvola tiszta hangja mint valami madár röppent az ég felé,
a hegyek között visszhangozva szárnyalt.
Fuvolázás közben Wei Wuxian lelógatta az egyik lábát az ágról,
és finoman lengette. A csizmája orra végigsimított a fa alatti füvön.
Egyáltalán nem bánta, hogy a fűszálakon csillogó harmat
megnedvesítette a lábbelije talpát.
A dal végeztével Wei Wuxian összefonta a karját, és a lehető
legkényelmesebb testtartásban dőlt a fának. A fuvola a kezében, a
mellkasán a Yanlitől kapott virág, frissen illatozott.
Maga sem tudta, meddig üldögélt ott. Majdnem elszenderedett,
amikor megriasztotta valami zaj.
Valaki közelített.
Az illetőnek azonban nem voltak gyilkos szándékai, úgyhogy Wei
Wuxian maradt hátradőlve, túl lusta volt felkelni. Még ahhoz sem volt
energiája, hogy levegye a szeméről a szalagot, csupán oldalra
hajtotta a fejét.
Kis idő múlva, amikor a másik csak nem szólalt meg, Wei Wuxian
nem bírta tovább.
– Vadászni jöttél te is?
Az illető nem válaszolt.
– Mellettem ne számíts sok jóra – mondta Wei Wuxian.
A valaki továbbra sem mondott semmit, de néhány lépéssel
közelebb jött.
Wei Wuxian egészen fellelkesedett. A legtöbb kultivátor kezdett
tartani tőle. Általában akkor sem mertek a közelébe menni, ha
mások is jelen voltak, de azt különösen kerülték, hogy kettesben
maradjanak vele, pláne hogy közel lépjenek hozzá. Bármennyire
nem érzett is gyilkos szándékot, mindenképpen kellett hogy legyen
ennek az embernek valami rejtett indítéka. Kiegyenesedett, oldalra
fordította a fejét, és a közelítő alak felé nézett. Mosolyra húzódott a
szája, és éppen mondott volna valamit, amikor erőteljesen
meglökték.
Wei Wuxian háta a fának csapódott. A jobb kezével a szalag felé
nyúlt volna, de hátracsavarták a csuklóját. Erős szorítás, képtelen
volt kiszabadulni belőle, de továbbra sem érzett gyilkos szándékot.
Wei Wuxian fordított a köpenye bal ujján, hogy talizmánokat rázzon
ki belőle, de a másik észrevette, és elkapta a bal csuklóját is. Mind a
két kezét a fának szorította. Wei Wuxian már emelte a lábát, hogy
rúgjon, de abban a pillanatban melegséget érzett a száján. Azonnal
megdermedt.
Furcsa, ismeretlen, nedves és meleg érzés volt. Wei Wuxiannek
először fogalma sem volt arról, mi történik. Kiürült a feje. Amikor
pedig rájött, eltöltötte a döbbenet.
A csuklóját lefogó alak a fához szorította, úgy csókolta.
Hirtelen küzdeni kezdett, mindenáron szabadulni akart, hogy
levegye a szalagját, de nem járt sikerrel. Újabb kísérletet tett volna,
de aztán leállította magát.
Az a valaki, aki csókolta, finoman remegett.
Wei Wuxian nem küzdött tovább.
Erős ez a lány, gondolta, de könnyen elszégyelli magát. Annyira
ideges. Vajon miért pont ebben a helyzetben esett nekem?
Valószínűleg minden bátorságát összeszedte. Ráadásul úgy tűnik,
hogy magas kultivációs szinten van, vagyis feltehetően az
önbecsülése sem alacsony. Ha leveszem a szalagomat, és
meglátom, vajon mennyire fog szégyenkezni?
A vékony ajkak egymáshoz tapadva mozogtak, finoman, mégis
elválaszthatatlanul. Wei Wuxian még maga sem tudta, mi lesz a
következő lépése, amikor a másik puha szája hirtelen erőszakossá
vált. Wei Wuxian nem szorította össze a fogát, így az illető
mélyebbre hatolhatott. Azonnal elerőtlenedett. Nehezebben
lélegzett, el akarta fordítani a fejét, de a másik nem engedte,
visszafordította. Beleszédült az ajkak és nyelvek csatájába, míg
végül a másik beleharapott az alsó ajkába. Egy pillanat szünet után
az ajkak végül elváltak egymástól, Wei Wuxian pedig nagy nehezen
magához térhetett.
Egész teste elernyedt a csókoktól. Jó darabig kellett a fának
támaszkodnia, míg végül visszatért az erő a karjába.
Felemelte a kezét, letépte a szalagot, mire a napfény épp a
szemébe tűzött. Végül csak körbenézett, de senkit sem látott.
Bokrok, fák, füvek, virágok, de ember sehol.
Wei Wuxian összezavarodott. Ült még egy darabig az ágon, és
amikor leugrott, gyengének érezte a lábát, némiképp szédült is.
 Újra a fának támaszkodott, és magában átkozódott a saját
haszontalanságán. A csókok miatt már a lábának sem tudott
parancsolni. Körbenézett, de nyomát sem látta senkinek a
környéken. Az iménti jelenet inkább tűnt erotikus álomnak.
Önkéntelenül is az eszébe jutottak a hegyi lényekről szóló
történetek.
Abban biztos volt azonban, hogy nem a legendákbeli hegyi lény,
hanem egy ember csókolta meg.
Felidézve a néhány perccel korábbi érzést, kellemes bizsergés
kúszott végig a szívén. Megérintette a jobb kezével a mellkasát. A
virág eltűnt.
Egy darabig a földön keresgélt, de ott sem találta. Csak nem
párolgott el?
Jó darabig nem mozdult meg döbbenetében. Gépiesen az
ajkához nyúlt, végül aztán csak kibökte:
– Hogy lehetséges ez…? De hát ez az én…
Átkutatta a környéket, de így sem talált senkit. Nem tudta, sírjon-e
vagy nevessen. Biztos volt benne, hogy az a valaki elrejtőzött, nem
jön elő többet, úgyhogy fel kellett adnia a keresést. Ide-oda járkált az
erdőben, majd kisvártatva zajt hallott elölről. Odanézett, és egy
fehérbe öltözött, vékony alakot pillantott meg. Ki más is lehetett, mint
Lan Wangji?
Tényleg Lan Wangji volt, de az előbb történtek rá végképp nem
voltak jellemzők. Amikor Wei Wuxian meglátta, éppen egy fatörzsbe
bokszolt, de olyan erővel, hogy a fa kettétört.
– Lan Zhan! Mit művelsz? – nézett rá döbbenten Wei Wuxian.
Az alak megpördült, valóban Lan Wangji volt az. A szeme vérben
úszott, az arckifejezése félelmetes volt.
– Ó, ijesztő! – riadt meg Wei Wuxian.
– Menj innen! – kérte Lan Wangji éles hangon.
– Csak most értem ide, és már menjek is el? Ennyire gyűlölsz? –
kérdezte Wei Wuxian.
– Ne gyere ide hozzám! – csattant fel Lan Wangji.
Leszámítva a Pusztító Xuanwu barlangjában töltött napokat, Wei
Wuxian először látta Lan Wangjit ennyire kikelni magából. Bár a
barlangban kivételesek voltak a körülmények, így érthető volt a
dolog. Most azonban minden rendben volt, miért lett hirtelen ilyen?
 Wei Wuxian hátralépett néhányat, de folytatta a kérdezősködést:
– De Lan Zhan, mi történt? Mi a baj? Ha van valami, mondd csak!
Lan Wangji nem nézett a szemébe, kihúzta a Bichent. Kékes fény
vetődött a környék fáira, amelyek néhány pillanattal később ki is
dőltek.
Lan Wangji megállt kicsit, a kardja a kezében. Olyan erővel
szorította, hogy elfehéredtek az ujjai. Mintha lenyugodott volna,
hirtelen megint Wei Wuxianre nézett, szinte belefúródott a tekintete.
Wei Wuxiant furcsa, szavakkal leírhatatlan érzés fogta el. Több
mint két órát volt a szemén a szalag, valamennyire még mindig
vakította a napfény. Újra és újra könnybe lábadt a szeme. Az ajka
pedig meg volt dagadva kissé. Meg volt győződve arról, hogy
szörnyűségesen fest. Ahogy a másik bámult rá, önkéntelenül is
megfogta az állát:
– Mi az, Lan Zhan?
– Nincsen semmi – mondta Lan Wangji.
A penge egyet csendülve a hüvelyébe csúszott. Lan Wangji
sarkon fordult, és elindult. Wei Wuxian még mindig úgy érezte,
valami nincsen rendben. Elgondolkodott, miközben utánaindult,
megragadta volna a csuklóját, hogy megnézze a pulzusát, de Lan
Wangji eltolta magától, és hűvösen ránézett.
– Ne nézz így rám! – kérlelte Wei Wuxian. – Csak azt szeretném
megtudni, hogy mi a baj. Annyira furcsán viselkedsz. Megmérgeztek
talán? Vagy történt veled valami rendkívüli egy éjszakai vadászaton?
– Nem – mondta Lan Wangji.
Látva, hogy az arckifejezése kezd olyan lenni, mint mindig, vagyis
még sincs nagy baj, Wei Wuxian megnyugodott. Bár kíváncsi volt
arra, mi történhetett, nem akarta túlságosan feszegetni a dolgot,
inkább csevegést kezdeményezett. Lan Wangji először nem volt
hajlandó beszélni, majd végül egy-két szóval válaszolgatni kezdett.
Wei Wuxiant szájának melegsége és duzzadtsága egyre csak
arra emlékeztette, hogy nem sokkal korábban elveszítette ajkának
húsz éve őrzött szüzességét. Addig csókolták, míg bele nem szédült,
de azt sem tudta, ki volt az, akitől a csókokat kapta. Hogy
történhetett ez?
Lassan felsóhajtott, és hirtelen megkérdezte:
– Lan Zhan, csókolóztál már valaha?
 Ha Jiang Cheng hallotta volna ezt a nevetséges kérdést, biztosan
már emeli is az öklét.
Lan Wangji is megállt. Olyan hűvös volt a hangja, hogy szinte
megfagyasztotta az embert:
– Miért kérdezed?
Wei Wuxian elmosolyodott, majd behunyt szemmel így szólt:
– Ugye még nem? Tudtam. Csak kérdeztem. Ne legyél rám
mérges.
– Honnan tudtad? – firtatta Lan Wangji.
– Talán még magyaráznom kell? – kérte ki magának Wei Wuxian.
– Olyan önelégült képet vágsz mindig, mégis ki merne megcsókolni
téged? Azt sem hiszem, hogy te csókolnál. Életed végéig nem fogsz
te csókolózni, hahahaha…
Magában bazsalygott. Lan Wangji arcán nem látszott érzelem, de
azért a korábbinál kevésbé tűnt feszültnek.
Miután Wei Wuxian kinevette magát, Lan Wangji megszólalt:
– Hát te?
– Én? – vonta fel a szemöldökét Wei Wuxian. – Természetesen
nekem rengeteg ez irányú tapasztalatom van.
Lan Wangji egy pillanattal korábban még megenyhült arcára
ismét kiült egy jégréteg.
– Pszt! – csöndesedett el hirtelen Wei Wuxian.
A fülét hegyezte, majd berántotta Lan Wangjit az egyik bokor
mögé.
Lan Wangji nem értette, mit művel. Már éppen megkérdezte
volna, amikor látta, hogy Wei Wuxian bámul valamit. A tekintetét
követve ő is megpillantott két alakot, az egyik fehér, a másik lila
öltözetben, egymás után sétáltak elő a felhők alól.
Az elöl haladó férfi vékony testalkatú volt. Szép arca ellenére
csak úgy sugárzott belőle az arrogancia. A szemöldöke között vörös
pötty, fehér köpenyének szegélye arany, ékszerei csak úgy
csillogtak, nagyképűen felszegte az állát. Jin Zixuan volt az. Mögötte
egy kisebb alak közeledett, aprókat lépett, leszegte a fejét, egy szót
sem szólt, élesen elütött Jin Zixuantől. Nem volt más, mint Jiang
Yanli.
– Tudtam, hogy Jin asszony rábírja shijiét és ezt a páva Jin
Zixuant, hogy töltsenek a hegyen valamennyi időt kettesben.
 Lan Wangji Wei Wuxian megvető tekintetét látva halkan
megkérdezte:
– Mi történt Jin Zixuan és közted?
Wei Wuxian horkantott egyet.
Sokáig tartott volna elmagyarázni, hogy Wei Wuxian miért
gyűlölte annyira Jin Zixuant.

Yu asszony és Jin Zixuan anyja, Jin asszony a legjobb barátnők

voltak. Már régen megbeszélték egymással, hogy ha fiúkat szülnek,
úgy nevelik majd őket, mint fivéreket, ha lányokat, akkor úgy, mint
lánytestvéreket, ha pedig egyikük fiút, a másikuk lányt szül,
természetesen férj és feleség lesznek, amikor eljön az idő.
Nagyon közeli kapcsolat volt a két úrnő között. Kölcsönösen
ismerték egymást, a hátterük is felettébb hasonlított. Kívánni sem
lehetett megfelelőbb házasságot. Ez a frigy már az égben köttetett,
szokták mondani. A két érintett azonban másképp gondolkodott a
dologról.
Jin Zixuan születése óta olyan volt, mint a Hold, amit
körberagyognak és -rajonganak a csillagok. Fehér bőrű, törékeny
férfi volt. A homlokára festett vörös pöttyel, kiváló családi hátterével
és ragyogó intelligenciájával pozitív érzéseket táplált iránta
mindenki, akivel csak találkozott. Jin asszony jó néhányszor elhozta
magával Lótuszrévbe. Wei Wuxian és Jiang Cheng sem szeretett
játszani vele, csak Jiang Yanli akarta mindig etetni a főztjével. Jin
Zixuan azonban nem igazán foglalkozott vele, ami pedig dühítette
Wei Wuxiant és Jiang Chenget.
Nem sokkal később Wei Wuxian bajt kavart Felhőzugban,
ellehetetlenítve a Jin és Jiang család közti házassági megegyezést.
Lótuszrévbe visszaérve bocsánatot kért Jiang Yanlitől, aki egy szót
sem szólt, csak megsimogatta a testvére fejét. Wei Wuxian és Jiang
Cheng meg voltak győződve arról, hogy kettejük kapcsolata ezzel
véget is ért. Mindenki elégedetten nyugtázta az eljegyzés
felbontását. Csak később tudták meg, hogy a visszahúzódó Jiang
Yanli nagyon rosszul érezte magát.
A Naplövés hadjárat közepén a Yunmeng Jiang klán Langya
környékén támogatta a Lanling Jin klánt. Alig voltak embereik,
úgyhogy még Jiang Yanli is a csatatérre ment.
 Pontosan tudta, hogy nem kiemelkedő kultivátor, de tette, amit
tudott, ételt készített a többieknek. Az elején Wei Wuxian és Jiang
Cheng sem akarta, hogy velük legyen, viszont Jiang Yanli valóban
jól főzött. Boldog volt, ha így segíthetett nekik, jó kapcsolatot ápolt a
többiekkel, nem erőszakolta rá magát senkire, és biztonságban volt,
úgyhogy végül már a számukra sem tűnt rossz ötletnek a jelenléte.
A körülmények miatt általában ízetlen volt az ételük. Jiang Yanli
aggódott, hogy mivel a két testvére nem ehhez volt szokva, nehezen
fognak túllendülni a dolgon, úgyhogy titokban külön tál levest
készített Wei Wuxiannek és Jiang Chengnek. Azt azonban már
tényleg senki más nem tudta, hogy készített egy harmadikat is, az
ebben az időben ugyancsak Langyában tartózkodó Jin Zixuannek is.
Jin Zixuannek valóban ízlett a leves, és hálás volt a szakácsnak,
de nem tudta, ki az. Jiang Yanlin kívül egyetlen ember volt csak
tisztában azzal, mi történik, egy másik alacsony szintű kultivátornő, a
Lanling Jin klán szolgálója. A gyenge tudására tekintettel ugyanolyan
munkára osztották be, mint Jiang Yanlit. Szép nő volt, és mindig
felismerte a kínálkozó lehetőségeket. Kíváncsian követte Jiang Yanlit
néhányszor, így jött rá, hogy miről is van szó. Miután Jiang Yanli
otthagyta Jin Zixuan házánál a levest, a lány is ott maradt, majd
szándékosan úgy tette-vette magát, hogy Jin Zixuan megpillantsa.
Jin Zixuan végül csak elkapta a levest hozó nőt. Magától értetődő
volt, hogy kérdéseket tegyen fel neki. A nő okosan semmit sem
ismert be, kétértelműen tagadott, az orcái elvörösödtek. Minden arra
utalt, hogy ő hozta a levest, csak nem akarta, hogy Jin Zixuan
tisztában legyen a fáradozásaival. Jin Zixuan nem erősködött
tovább, hogy beismerésre bírja a nőt, de tisztelet ébredt benne
iránta. Odafigyelt rá, szolgálóból vendégkultivátorrá emelte. Jiang
Yanli pedig hosszú időn át nem vette észre, hogy valami nincs
rendben. Egészen addig a napig, míg – miközben szokás szerint Jin
Zixuan házába vitte a levest – össze nem futott a férfival, aki egy
levélért sietett vissza az otthonába.
Természetes, hogy Jin Zixuan megkérdezte, mit csinált Jiang
Yanli nála. Jiang Yanlinek először nem volt bátorsága bevallani, de a
férfi kétségekkel teli hangja hallatán, bármennyire izgult, el kellett
mondania az igazságot.
Ám valaki már előállt ezzel a magyarázattal.
 Nem nehéz kitalálni, Jin Zixuan hogyan reagált a szavaira.
Ott és akkor „leleplezte” Jiang Yanli „hazugságát”. Jiang Yanli
egyáltalán nem számított erre. Sohasem volt dicsekvő, sokan még
azzal sem voltak tisztában, hogy a Jiang család lánya. Semmivel
sem tudta bizonyítani az igazát. Tiltakozott, de minél inkább
tiltakozott, annál hidegebbnek érezte a szívét. Végül Jin Zixuan
hűvösen így szólt:
– Ne hidd, hogy csak mert erős klánba születtél, belegázolhatsz
mások érzéseibe. Vannak olyan szegény sorból származó emberek,
akiknek a személyisége sokkal szimpatikusabb, mint a gazdagoké.
Kapd össze magad!
Jin Zixuan szavaiból Jiang Yanli végre megértett néhány dolgot.
A férfi sohasem hitte el, hogy egy hozzá hasonló, nemes klánból
származó lány, aki alacsony szinten maradt a kultivációban, bármit is
segíthetett volna a csatamezőn. Semmi másért nem volt ott, csakis
őmiatta, hogy próbálkozzon nála, vagyis csupán felesleges
nehézséget jelentett.
Jin Zixuan sohasem értette őt, és ami még rosszabb, sohasem
akarta megérteni. Mindezek következtében szemlátomást nem hitt
neki.
A kemény szavakat hallva Jiang Yanli ott, a férfi előtt állva elsírta
magát. Az éppen hazatérő Wei Wuxiant pedig ez a jelenet fogadta.
A shijiéje ritkán jött ki a béketűrésből, és leszámítva azt az
alkalmat, amikor hárman összeölelkezve sírtak Lótuszrév pusztulása
után, évek óta egyáltalán nem hullatott könnyeket mások előtt, ilyen
hangos, kétségbeesett zokogásról nem is beszélve. Wei Wuxian
nem értette az egészet. Megkérdezte volna Jiang Yanlit, de ő úgy
sírt, hogy még beszélni sem tudott. Wei Wuxian csak ekkor
pillantotta meg az oldalt álló Jin Zixuant, és döbbenetében elöntötte
a harag. Mit művel megint ez a fattyú?, villant át az agyán, majd
rúgott egyet Jin Zixuan felé. A kettejük között kitört csata még az ég
lakóit is felébresztette az álmukból. A környéken tartózkodó összes
kultivátor odasietett, hogy szétválasszák őket. A felfordulás
közepette értette csak meg, hogy miről szólt az egész, és még
jobban feldühödött. Egy nap saját kezűleg fogja megfojtani Jin
Zixuant, mondta. Hozzák csak ide azt a kultivátornőt, tette hozzá.
 Néhány kérdésből kiderült az igazság, Jin Zixuan pedig
megdermedt. Akárhogy átkozta őt Wei Wuxian, nem szólt vissza,
nem ütött, komor arccal magába roskadt. Ha Jiang Yanli nem áll
kettejük közé, Jiang Cheng és Jin Guangshan pedig nem húzza el
Wei Wuxiant, Jin Zixuan bizonyosan nem tudott volna részt venni a
Százfőnix-hegyen tartott vadászaton.
Ez után Jiang Yanli Langyában maradt ugyan, de szigorúan csak
a feladataira koncentrált. Nemcsak hogy többet nem vitt levest Jin
Zixuannek, de még csak rá sem nézett. Hamarosan rendeződött a
helyzet a környéken, így Wei Wuxian és Jiang Cheng visszavihették
a nővérüket Yunmengbe. Ki tudja, hogy a bűntudat vagy Jin asszony
szidalmai hatására, de a Naplövés hadjárat után Jin Zixuan egyre
többet kérdezősködött Jiang Yanli felől.
Aki tudott a történtekről, félreértésnek tartotta az egészet. Minden
tisztázódott, mégis minek kell ekkora ügyet csinálni belőle? Wei
Wuxian nem értett velük egyet. Végtelenül gyűlölte Jin Zixuant, a
felfuvalkodott hercegecskét, a nagyképű pávát, a vak embert, akit
csak a felszínes dolgok érdekeltek. Képtelen volt elhinni, hogy egy
Jin Zixuanhez hasonlóan narcisztikus ember képes felismerni a
hibáját, és hirtelen valóban érdekelni kezdi Jiang Yanli. Bizonyára Jin
asszony noszogatta, ezért változtatott a viselkedésén.

Akármennyire gyűlölte azonban Wei Wuxian Jin Zixuant, nem

akarta, hogy Jiang Yanli kellemetlenül érezze magát, ezért nem
akart előbújni a rejtekhelyükről. Lan Wangji értetlenül nézett rá, de
Wei Wuxiannek nem volt ideje elmagyarázni a dolgot. A szája elé
tette a mutatóujját, hogy jelezze, maradjanak csöndben, és csak
nézte azt a kettőt. A világos szempár egy pillanatra elidőzött telt,
nedves ajkán, csak utána fordult el.
Közben Jin Zixuan félretolta az egyik bokor ágait, és egy
kígyószörny vaskos, ernyedt testére mutatott.
– Elpusztult! – mondta előrehajolva.
Jiang Yanli bólintott.
– Az embermérő kígyó – mondta Jin Zixuan.
– Micsoda? – nézett rá Jiang Yanlin.
– Nanman környékéről származó szörnyeteg – magyarázta Jin
Zixuan. – Amikor megpillant valakit, kiegyenesedik, hogy hozzámérje
magát. Ha nagyobb nála, megeszi. Nem különösebben veszélyes
lény, inkább csak a kinézete félelmetes.
Jiang Yanli nem értette, miért kezdett el a férfi hirtelen ilyen
dolgokat magyarázni neki. Az lett volna a logikus, hogy ő néhány
felszínes kifejezéssel nyugtázza mindezt: „Jin úrfi annyira
tájékozott”, vagy „Jin úrfi annyira nyugodt”, de ez émelyítően
közhelyes lett volna. Csak azért beszélt, hogy mondjon valamit. Az
efféle hazug hízelgésben Jin Guangyao volt a legjobb. Jiang Yanli
inkább csak bólintott megint. Wei Wuxian arra tippelt, hogy egész
úton csak bólogatott.
Megint csak hallgatás következett. A csend kínossága átsüvített a
füvön és egyenesen a bokor mögött rejtőzők arcába fújt. Néhány
pillanattal később Jin Zixuan megindult Jiang Yanlivel abba az
irányba, ahonnan jöttek. Séta közben is folytatta:
– Ennek az embermérő kígyónak jól látszanak a pikkelyei, a fogai
pedig hosszabbak, mint az állkapcsa. Valószínűleg mutáns példány.
A legtöbb ember nehezen bánna el vele. Nem tudnák átlőni a
pikkelypáncélját. – Kis idő után könnyedén hozzátette: –
Mindenesetre nem nagy dolog. Ezen a vadászaton egyetlen
zsákmányt sem különösebben nehéz elejteni. Nem tudják
megsebezni a Lanling Jin klán tagjait.
Wei Wuxian jól hallotta az utolsó két mondatban ágaskodó
büszkeséget, és taszította is a dolog. Igazán furcsának azonban azt
találta, hogy Lan Wangji mennyire kifejezéstelen arccal bámulta Jin
Zixuant. Ő is odanézett, és akkor látta csak, hogy Jin Zixuan milyen
természetellenes módon menetel.
– Az lenne a legjobb, ha senki sem sérülne meg ezeken a
vadászatokon – jelentette ki Jiang Yanli.
– Mit ér az olyan zsákmány, amitől nem lehet megsérülni? –
kérdezte Jin Zixuan. – Ha meglátogatod a Lanling Jin klán magán-
vadászterületeit, rengeteg ritka szörnyeteggel találkozhatsz.
Ugyan ki akarná meglátogatni a klánod vadászterületeit?, mordult
fel magában megvetően Wei Wuxian.
Ki gondolta volna, hogy Jin Zixuan máris a kezébe vette volna a
dolgot?
– A jövő hónapban lesz egy kis időm. Elvihetlek magammal.
 – Jin úrfi, köszönöm a kedvességedet! – mondta Jiang Yanli. –
Miattam igazán ne fáradozz!
– Miért ne? – kérdezte Jin Zixuan döbbenten.
Mégis mit válaszolhatott volna egy ilyen kérdésre? Inkább
lehajtotta a fejét.
– Valójában nem szereted nézni a vadászatokat? – tette fel a
kérdést Jin Zixuan.
Jiang Yanli nemet intett.
– Akkor miért jöttél el erre?
Ha Jin asszony nem hívja annyira, Jiang Yanli biztosan nem jön
el, de mégis hogyan mondhatta volna el ezt a fiának?
Jiang Yanli hallgatása alatt Jin Zixuan arcszíne a vörös és fehér
között váltakozott. Rossz volt ránézni. Egy idő múlva aztán csak
összeszedte magát:
– A vadászatot nem szereted, vagy velem nem szeretsz együtt
lenni?
– Nem erről van szó… – mondta Jiang Yanli halkan.
Wei Wuxian tudta, hogy a lány attól tartott, Jin Zixuan csak Jin
asszony miatt hívja meg, és valójában nem is akar vele lenni, ezért
nem kívánt púp lenni a hátán. Ám hogyan is lett volna tisztában
mindezzel Jin Zixuan? Ő csak úgy érezte, hogy még sohasem
szégyellte magát ennyire az életében. Ez volt az első alkalom, hogy
meghívott egy lányt magukhoz, és az visszautasította. Csak úgy forrt
benne a düh. Egy pillanattal később hűvösen felnevetett:
– Rendben hát!
– Sajnálom! – mondta Jiang Yanli.
Jin Zixuan hanghordozása jéghideg volt.
– Miért is kellene sajnálkoznod? Tégy úgy, ahogy szeretnéd.
Egyébként sem én hívtalak volna meg. Rendben van, ha nem akarsz
eljönni.
Wei Wuxian vére a fejébe szaladt. Legszívesebben kirontott volna
a bokorból, hogy megint nekiessen Jin Zixuannek. Ámde aztán
eszébe jutott, hogy így talán shijie szembesül a férfi igazi
természetével, eltávolodik tőle, és sohasem akar találkozni vele.
Úgyhogy elnyomta a dühét, és erőt vett magán, hogy bírja még egy
darabig.
 Jiang Yanli ajka megremegett, de nem mondott semmit.
Meghajolt Jin Zixuan felé:
– Kérlek, bocsáss meg!
Jiang Yanli megfordult, hogy elinduljon egyedül. Jin Zixuan
álldogált néhány pillanatig, másfelé nézett, de aztán felkiáltott:
– Állj meg!
Jiang Yanli nem fordult vissza, ami még jobban feldühítette.
Három lépéssel utolérte, és éppen megragadta volna a kezét,
amikor egy árny villant fel a szeme előtt. Még mielőtt rájöhetett
volna, ki is az, jókora ütés érte a mellkasát. Jin Zixuan a kardját
előrántva hátrálni kezdett, és ekkor már látta, hogy ki áll vele
szemben.
– Wei Wuxian, már megint te vagy az? – tombolt.
Wei Wuxian a háta mögé tolta Jiang Yanlit, és ő is felcsattant:
– Hát nem megmondtam már neked, hogy hagyd őt békén?!
– Ők nélkül támadsz? – méltatlankodott Jin Zixuan. – Hát
megőrültél?
Wei Wuxian tenyere megindult.
– Márpedig támadok! Mi az, hogy ok nélkül? Éppen meg akartad
ragadni shijiét, mert nem bírtad a szégyent!
Jin Zixuan oldalra ugrott és a kardjával viszonozta a támadást.
– Talán engednem kellene, hogy egyedül kódorogjon a hegyen?
A kardja ragyogását egy másik ragyogó kard lökte félre. A fegyver
gazdáját látva Jin Zixuan megdöbbent:
– Hanguang-jun?
Bizony Lan Wangji húzta elő a Bichent. Ott állt hármójuk között,
egy szó nélkül. Amikor Wei Wuxian megindult volna előre, Jiang
Yanli megragadta a kezét:
– A-Xian!
Ezzel egy időben lépések közeledtek. Tömeg özönlötte le az
erdőt. Vezetőjük így kiáltott:
– Mi történt itt?
Mint kiderült, Lan Wangji és Jin Zixuan kardjának fénye felcsapott
az ég tetejéig, megriasztva a környéken tartózkodó kultivátorokat.
Rögtön tudták, hogy párbaj kezdődött, ezért is siettek oda, hogy a
furcsa patthelyzet szemtanúi legyenek. Senki sem kerülheti el az
ellenségét, tartja a mondás. A csapat elején nem más
parancsolgatott, mint Jin Zixun.
– Zixuan, már megint Wei kellemetlenkedik?
– Semmi közöd hozzá! – szólt rá Jin Zixuan. – Ne foglalkozz vele
egyelőre! – Amikor látta, hogy Wei Wuxian éppen azon van, hogy
magával húzza Jiang Yanlit, odaszólt: – Megállni!
– Tényleg harcolni akarsz? – mosolyodott el Wei Wuxian. –
Részemről rendben!
– Wei, mégis miért esel neki annyiszor Zixuannek? – tudakolta Jin
Zixun.
– Hát te meg ki vagy? – pillantott rá Wei Wuxian.
Jin Zixun először megrökönyödött, majd felhorkant:
– Nem tudod, hogy ki vagyok?
– Miért kellene tudnom, hogy ki vagy te? – értetlenkedett Wei
Wuxian.
Amikor elkezdődött a Naplövés hadjárat, Jin Zixun egy sérülés
miatt ragaszkodott hozzá, hogy a hátországot védje, ezért nem látta,
hogy Wei Wuxian mire volt képes a frontvonalban, az összes róla
szóló ismerete mások elbeszéléseiből származott. Nem nagyon
foglalkozott vele, mert a pletykákat túlzónak gondolta. Nem sokkal
korábban történt, hogy Wei Wuxian fütyülve magához hívta az erdő
sötét teremtményeit, így a csapatuk hiába kereste őket, az
erőfeszítéseiknek semmi értelme sem volt, úgyhogy meglehetősen
haragudott rá. Most meg egyenesen megkérdezte, hogy ki ő, ami
bizony dühítette. Mi az, hogy ő tudja, kicsoda Wei Wuxian, de amaz
nem tudja, kicsoda ő, és mindenki előtt a nevét kérdezi, vagyis
szántszándékkal szégyenbe hozza? Minél többet gondolkodott a
dolgon, annál inkább bosszantotta az egész. Éppen kinyitotta volna
a száját, amikor arany villant fölöttük az égben. Egy második csapat
érkezett a helyszínre.
A kardjukon szálló társaság gond nélkül földet ért. Egy középkorú
nő vezette őket, klasszikus vonásaiban volt valami ridegség. A
kardján szárnyalva rettenthetetlenséget, a földön sétálva eleganciát
sugárzott.
– Nagynéném! – köszöntötte Jin Zixun.
– Anyám! – kiáltott fel döbbenten Jin Zixuan. – Hogyhogy itt? –
Aztán eszébe jutott, hogy az ő és Lan Wangji kardjának fénye
bizonyára bevilágította az eget. Amint a toronyból nézelődő Jin
asszony meglátta, jönnie kellett. A fiú végignézett a Lanling Jin klán
kultivátorainak seregén, akik anyjával érkeztek. – Miért hoztál
magaddal ennyi embert? Ne avatkozzatok bele a vadászatba!
– Túl sokat gondolsz magadról! – köpött egyet Jin asszony. – Ki
mondta, hogy miattad jöttem?
A nő a szeme sarkából a Wei Wuxian mögött összekucorodó
Jiang Yanlire pillantott, és azonnal nyugalom ült ki az arcára.
Odalépett hozzá, megfogta a kezét és kedvesen megkérdezte:
– A-Li mi a baj?
– Ó, Jin asszony! – mondta Jiang Yanli. – Semmi bajom.
– Talán megint udvariatlanul bánt veled ez a kölyök? – kérdezte
éles hangon Jin asszony.
– Dehogyis – vágta rá sietve Jiang Yanli.
Jin Zixuan alig észrevehetően megmozdult. Mintha titkolna
valamit. Jin asszony nagyon is jól ismerte a fiát. Rögtön tudta, hogy
mi a helyzet. Azonnal dühösen szidni kezdte:
– Jin Zixuan! A halált keresed? Mit mondtam neked, mielőtt
elindultál?
– De én… – dadogott Jin Zixuan.
– Jin asszony, mindegy is, hogy mit mondtál neki – vágott közbe
Wei Wuxian. – Minden rendben lesz, ha ő és a shijiénk innentől
kezdve más utakon járnak.
Udvariatlanul mondta a magáét dühében, de szerencsére Jin
asszony Jiang Yanli vigasztalásával foglalkozott, így fel sem tűnt
neki. Valaki más azonban rögtön lecsapott a kínálkozó lehetőségre.
– Wei Wuxian, a nagynéném idősebb nálad! – kiáltott Jin Zixun. –
Mégis milyen arcátlan beszéd ez?
A többiek szerint igazsága volt. Mindenki egyetértőn bólogatott.
– Nem Jin asszony ellen szól, amit mondtam – vágta rá Wei
Wuxian. – Az unokaöcséd támadott újra és újra udvariatlan
szavakkal a shijiémre. Milyen klán lennénk mi, a Yunmeng Jiang, ha
nem tiltakoznánk ilyesmi ellen? Mi ebben az arcátlanság?
– Igenis arcátlan! – ismételte meg Jin Zixun. – Nincsen benne
más, csak arcátlanság! Fontos vadászat a mai, te pedig
megmutattad a képességeidet, nem igaz? Az összes zsákmány
harmadát te ejtetted el. Ugye elégedett vagy?
 – Az összes zsákmány harmadát? – döntötte oldalra a fejét Lan
Wangji.
Bár a Jin Zixun mögött lévő több mint száz embernek nem
tetszett, hogy Lan Wangji, aki elvileg nem éppen harmonikus
kapcsolatot ápolt Wei Wuxiannel, közbeszólt, valaki azonnal rávágta
közülük:
– Hanguang-jun, hát nem hallottad? Jó sokáig jártuk a Százfőnix-
hegyet, de egyetlen kegyetlen holttest vagy bosszúálló szellem nem
maradt, amit levadászhattunk volna!
– Elküldtünk valakit a hírrel a toronyban tartózkodó Lianfang-
zunhoz, és akkor tudtuk csak meg, hogy kevesebb mint egy órával a
vadászat megkezdése után fuvolaszó jött a Százfőnix-hegyről, és az
összes holttest és szellem a Yunmeng Jiang klán oldalára sétált,
hogy megadja magát!
– Csak egy-két démon és szörnyeteg maradt…
– Ami az ördögi lényeket illeti, Wei Wuxian magához hívta az
összeset…
– Nem érdekelnek mások, csak magadra gondolsz – mondta Jin
Zixun. – Mi az arcátlanság, ha nem ez?
Wei Wuxian hirtelen rájött, hogy mit is akar a másik. Alantas
szándéka volt, semmi más.
– De hát nem magad mondtad? – nevetett fel. – Az íjászat nem
számít, a lényeg az, amit a vadászaton mutat az ember.
Jin Zixuan erőltetetten felnevetett, mintha képtelenségnek találná
az egészet:
– A ferde, démoni ösvényre támaszkodsz, ezzel nem a valós
képességeidet mutatod meg. Csak néhány hangot játszol a
fuvoládon. Így mutatod meg, hogy mit tudsz?
– Nem csalok, nem alattomos trükköt használok, mi ebben a baj?
– firtatta Wei Wuxian, furcsállva a másik érvelését. – Te is játszhatsz
néhány hangot egy fuvolán, aztán majd megnézzük, hogy követnek-
e a holttestek és szellemek.
– Olyan mértékben semmibe veszed a szabályokat, hogy már-
már alattomos trükknek is nevezhető az, amit művelsz! – jelentette ki
Jin Zixun.
Mindezt hallva Lan Wangji összehúzta a szemöldökét. Úgy tűnt,
hogy Jin asszony csak most szembesült a vitával.
 – Zixun, elég volt! – vetette oda szárazon.
Wei Wuxian túl lusta volt ahhoz, hogy folytassa a vitát, inkább
elnevette magát:
– Rendben. Azt sem tudom már, mi az igazi tudás. Kérlek,
mondd, miben mérkőzzünk meg, hogy én is tudjam, mi az, ami
számít.
Ha Jin Zixun bármiben is győzni tudott volna, minden bizonnyal
jóval kevésbé látszik rajta a szorongás. Elhallgatott egy pillanatra, de
minél többet gondolkodott, annál inkább felháborodott.
– Csak természetes, hogy fel sem tételezed, te tévedsz – szólalt
meg végül gúnyolódva. – Wei úrfi nem először veszi semmibe a
szabályokat. A legutóbbi viráglakomán és most sem kötöttél kardot.
Egyetlen fontos eseményen sem érdekel az udvariasság. Vajon mit
gondolsz rólunk, akik együtt vadászunk veled?
Wei Wuxian nem foglalkozott vele tovább, hanem Lan Wangji felé
fordult:
– Lan Zhan, elfelejtettem megköszönni, hogy az imént kivédted
azt a kardtámadást!
Amikor Jin Zixun azzal szembesült, hogy Wei Wuxian egyáltalán
nem foglalkozik vele, a fogát összeszorítva sziszegte:
– A Yunmeng Jiang klán összes tanítványa ugyanilyen!
– Zixun! – szólt rá keményen Jin asszony.
Wei Wuxian arcáról lefagyott a mosoly.
– Tanítvány? Ferde, démoni ösvény? – fordult lassan hátra.
– Wei Ying! – szólt rá halkan Lan Wangji.
Jin Zixun és a többiek is észrevették, hogy valami megváltozott.
Lélegzet-visszafojtva néztek rá. Wei Wuxian megint elmosolyodott:
– Tudjátok, miért nincs nálam a kardom? De amúgy sem
számítana, ha elmondanám. – Megfordult, és minden szót
egyenként hangsúlyozva így szólt: – Tudnotok kell, hogy még ha
nem is használom a kardomat, és a szerintetek „ferde ösvényen”
járok, akkor is kiemelkedem majd közületek, mint még senki, és ti
csak néztek rám lentről.
Minden jelenlévő megdöbbent a szavai hallatán.
Egyetlen tanítvány sem mondott ilyen nagy szavakat ennyi ember
előtt. Egy pillanattal később Jin Zixun végre összeszedte magát, és
így kiáltott:
 – Wei Wuxian, te szolga fia, hogy merészelsz így beszélni?
E szavak hallatán Lan Wangji tekintete még hűvösebb lett. Wei
Wuxian pupillája összeszűkült. Úgy tűnt, hogy a jobb keze a
Chenqing felé indult. Olyan feszültséget lehetett érezni a levegőben,
ami bármikor erőszakba fordulhatott át.
– A-Xian! – mondta hirtelen valaki.
Amikor Wei Wuxian meghallotta ezt a hangot, ellágyult a szíve:
– Shijie!
– Gyere, A-Xian, állj ide mögém! – intett neki Jiang Yanli.
Wei Wuxian tétovázott egy pillanatig. Mielőtt megmoccant volna,
Jin asszony gyorsan megfogta a lány kezét:
– A-Li, ne avatkozz bele a dolgukba! – Jiang Yanli azonban
bocsánatkérőn a nőre mosolygott, és maga állt oda Wei Wuxian elé.
Udvariasan biccentett Jin Zixun és a többiek felé.
Jin Zixunnek és az embereinek fogalmuk sem volt, mit lépjenek
erre. Néhányan visszabiccentettek, a többiek csak néztek. Jiang
Yanli Jin Zixun felé fordult, és halkan így szólt:
– Jin úrfi, azt mondod, hogy A-Xian egyedül vadászta le a
Százfőnix-hegy zsákmányainak harmadát, megszegte a
szabályokat, túlságosan merész volt. Én… még sohasem hallottam
ilyesmiről. Bizonyára kellemetlenséget okozott mindenkinek.
Helyette is elnézést kérek!
Miután befejezte, megint meghajolt. Komoly bocsánatkérés volt
ez.
– Shijie! – szólt rá Wei Wuxian.
Jiang Yanli továbbra is leszegte a fejét, így rázta meg, szinte
észrevehetetlenül. Wei Wuxian ökölbe szorította a kezét, de
csöndben maradt.
Jin Zixuan mintha távolból szemlélte volna a jelenetet, nehezen
megfejthető arckifejezéssel. A többiekkel együtt azonban meg sem
próbálta leplezni, hogy milyen diadalt érez. Igencsak el voltak telve
magukkal.
Jin Zixun felnevetett:
– Jiang kisasszony igazán kedves és megértő vagy. A shidid
elképesztően helytelenül viselkedett, rengeteg bajt okozott nekünk,
de mivel te elismered mindezt, nincs is szükség további
bocsánatkérésre. A Yunmeng Jiang és a Lanling Jin klán egyébként
is testvéri szövetséget ápol.
Nem sok kellett hozzá, hogy nagyképűen hahotázni kezdjen. Wei
Wuxian majd felrobbant a haragtól, ökölbe szorított keze
megroppant. Már éppen mondott volna valamit, de Jiang Yanli
kihúzta magát, és határozott hangon kijelentette:
– Még sohasem vettem részt vadászaton, de egyvalamivel én is
tisztában vagyok: nem hallottam még olyan szabályról, amely
korlátozná, hogy ki mennyi zsákmányt ejthet.
Az emberek arcáról egyszeriben lefagyott a mosoly.
– Azt mondjátok, hogy áthágta a szabályokat. Mégis milyen
szabályokra gondoltok? – kérdezte Jiang Yanli.
Ezúttal Wei Wuxian nevetett fel.
Jin Zixun arca elkomorodott, de nem szólalt meg. Két oka is volt a
némaságra. Először is, még sohasem látta Jiang Yanlit kiállni és
felszólalni valamiért, így nem tudta, hogy mekkora erővel csapjon
vissza. Jin asszony és Jiang Cheng is sokra tartotta Jiang Yanlit, ő
pedig nem kívánt meggondolatlanul szembekerülni velük.
Másodszor pedig, akárhogy gondolkodott, nem talált egy konkrét
szabályt, amit Wei Wuxian áthágott.
Ekkor néhányan már nem bírták visszafogni magukat. Yao
klánvezér lépett elő elsőként:
– Jiang kisasszony, nem helyes ez a megfogalmazás. Egyes
szabályokat sohasem írtak le, és mégis mindenki ismeri és betartja
őket.
– Mennyi zsákmány található a Százfőnix-hegyen? – kiáltotta
valaki más. – Talán ötszáz sem! Hányan jöttek el vadászni? Több
mint ötezren! Eleve egymással harcolunk a zsákmányért. Ha
tisztességtelen módszerekkel annyi zsákmányt tart meg magának,
mit csináljanak a többiek?
Wei Wuxian elvigyorodott és már éppen nyitotta volna a száját,
amikor Jiang Yanli halkan odasúgott neki és megállította:
– Ne mondj semmit!
Valaki más is hangot adott az elégedetlenségének:
– Így van, nekem sem jutott egy sem!
– Lehet… – mondta Jiang Yanli. – Az viszont nem az ő hibája,
hogy a többiek képtelenek elejteni bármit is.
 Az elégedetlenkedők erre nem tudtak mit mondani.
– A vadászat nem a valóságos erőről szól? – folytatta Jiang Yanli.
– Ha az ördögi lények elfogytak is, még mindig ott vannak a
démonok és más szörnyetegek, nem igaz? Ha nem tartja meg
magának a zsákmány harmadát, ha részt sem vesz a vadászaton,
akkor sem jártak volna sikerrel azok, akik ma hoppon maradtak. Bár
A-Xian más módszereket használ, mint a többiek, akkor is a
kultivátori képességeiről van szó. Nem nevezheted ferde ösvénynek
pusztán azért, mert a többieknek esélyük sem volt hozzájutni a
zsákmány harmadához.
A Jin Zixun körül összegyűlt kultivátorok is sötétlő arccal nézték a
lányt, de tisztában voltak a családi hátterével, éppen ezért nem
mertek visszaszólni neki.
– Meg aztán a vadászat csak vadászat, mi értelme van a
szabályokról filozofálni miatta? – folytatta Jiang Yanli. – A-Xian a
Yunmeng Jiang klán tanítványa. A bátyámmal és velem nőtt fel, így
olyan közel áll hozzám, mintha a testvérem lenne. Elfogadhatatlan,
hogy valaki egy „szolga fiának” nevezze. Éppen ezért… – Ekkor
kihúzta magát és megemelte a hangját: – Remélem, hogy Jin Zixun
úrfi elnézést kér a Yunmeng Jiang klán tagjától, Wei Wuxiantől!
Ha nem Jiang Yanli mondja mindezt, hanem valaki más, Jin Zixun
feltehetően már ütött volna, így azonban, bár a feje majd
szétrobbant, befogta a száját. Jiang Yanli pedig csak nézte, nem
fordította el a fejét.
– A-Li, ne legyél ennyire szigorú! – szólt közbe Jin asszony. –
Csak egy apróság. Ne vedd ennyire a lelkedre!
– Asszonyom, A-Xian az öcsém – mondta udvariasan az idősebb
nőnek Jiang Yanli. – Ha megszégyenítik, az egyáltalán nem apróság
a számomra.
– Zixun, hallottad ezt? – vetett jéghideg pillantást Jin asszony
Zixunre.
– De nénikém! – kiáltott fel Jin Zixun.
Egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta, hogy bocsánatot kérjen
Wei Wuxiantől. Talán nem tudta Jin asszony pontosan, hogy milyen
személyiség?
Mindenki számára kezdett kellemetlen lenni a helyzet. Jin
asszony szinte már látta maga előtt, hogy milyen jelenetet fog
rendezni Jin Zixun, miután bocsánatot kért és visszatértek a Jinlin-
toronyba. Szinte forrt benne a düh, legszívesebben a nyakánál fogva
kényszerítette volna bocsánatkérésre.
Hirtelen két kard villant a levegőben. Jin Guangyao és Lan Xichen
is megérkezett.
– Bátyám! – köszöntötte Lan Wangji.
– Wangji, te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte Lan Xichen.
– Mi történik itt? – nézett körbe Jin Guangyao.
Ahogy megérkezett, két ember elnyomott dühe is végre célpontot
talált arra, hogy kitörjön. Amint Jin Guangyao földet ért, Jin asszony
már rá is förmedt:
– Te meg csak mosolyogsz! Vigyorgás helyett talán nézd meg
inkább, mi történik itt! Nézd meg, mi lett a vadászatból, amit te
szerveztél, te semmirekellő!
Jin Guangyao arcán mindig ott ragyogott az a bizonyos mosoly,
azonban arra egyáltalán nem számított, hogy amint megérkezik, már
neki is esnek. Komoly arcot vágott hát, úgy kérdezte:
– Anyám, mégis mi folyik itt?
Jin asszony hunyorított:
– Mi folyik itt? Talán nem látod? Nem te vagy a legjobb
megfigyelő?
Jin Guangyao hallgatott, miközben Jin Zixun vette át a szót:
– A Százfőnix-hegy zsákmányának harmadával végeztek. Mégis
mire vadásszon az ötezer kultivátor, aki eljött? – A beszélgetés
irányításával Jin Zixun kihasználta az alkalmat, hogy ne kelljen
elnézést kérnie Wei Wuxiantől. Lan Xichen közbevágott:
– Lianfang-zun éppen azon van, hogy megnövelje a
vadászterületet. Nagyon kérem, hogy nyugodjatok meg
mindannyian!
Jin Zixun tisztában volt vele, hogy Zewu-jun után nem lenne
helyes kinyitnia a száját. Jin Guangyaón sem tölthette ki a dühét. A
földre dobta a nyílvesszőit, és keserűen felkacagott:
– Nevetséges ez a vadászat! Mindegy is. Én nem veszek részt
benne. Részemről ennyi volt!
– Zixun, hamarosan minden megoldódik – mondta Jin Guangyao
döbbenten. – Legfeljebb egyórányit kell várnotok…
– Ne dühöngj, Jin úrfi! – szólt közbe Yao klánvezér is.
 Jin Zixun megingathatatlan volt:
– Nem igazságos már ez a vadászat. Ugyan miért várnék? Mi
távozunk! – Az őt követő kultivátorokkal a sarkában már fel is szállt
volna a kardjára, de Jin Guangyao odasietett, hogy megpróbálja
meggyőzni. Néhányan mentek volna Jin Zixunnel, mások még
bizonytalankodtak, egyelőre még nem akarták feladni a versenyt.
Teljes volt a zűrzavar.
Jiang Yanli megrázta a fejét, és Jin asszony felé fordult:
– Jin asszony, sajnálom, hogy terhedre vagyok.
A nő intett egyet:
– Sohasem vagy a terhemre! Szidjad csak azt az ostobát, ha
akarod. Nem érdekel az a kölyök. Ha még mindig haragszol rá,
segítek elpáholni.
– Nem szükséges, egyáltalán nem szükséges… – tiltakozott
Jiang Yanli. – Én indulok vissza.
– A tornyokhoz? – kérdezte Jin asszony. – Szólok Zixuannek,
hogy kísérjen vissza bennünket.
Miközben ezt mondta, már próbálta is a tekintetével magukhoz
parancsolni a valamivel arrább álló Jin Zixuant.
– Igazán nem szükséges – suttogta Jiang Yanli. – Szeretnék
néhány szót váltani négyszemközt A-Xiannel. Majd ő visszakísér.
Jin asszony összevonta a szemöldökét, végigmérte Wei Wuxiant,
és látszott rajta az elégedetlenség.
– Nem helyes, ha egy fiatal férfi és egy fiatal lány felügyelet nélkül
kettesben van.
– A-Xian az öcsém – jelentette ki Jiang Yanli.
– A-Li, kérlek, ne legyél mérges! – mondta neki Jin asszony. –
Áruld csak el, hogy mivel sértett meg az ostoba fiacskám, és én
helyrehozom a dolgot!
Jiang Yanli megrázta a fejét:
– Igazán nem szükséges! Jin asszony, ne kényszerítsd őt!
– Hogyan is kényszeríteném? – jelentette ki Jin asszony. –
Egyáltalán nem kényszerítem.
– Bocsásson meg, Jin asszony! – hajtotta le a fejét Wei Wuxian.
Jiang Yanli is vele együtt hajolt meg. Amikor megfordultak, hogy
elinduljanak, Jin asszony megragadta a lány kezét és nem engedte
elmenni. A történteket látva Jin Zixuan odasietett és hangosan
elkiáltotta magát:
– Jiang kisasszony!
Wei Wuxian úgy tett, mintha semmit sem hallott volna. Ő is
sürgette Jiang Yanlit:
– Shijie, gyorsan, menjünk!
– Nem úgy van, Jiang kisasszony! – kiáltott megint Jin Zixuan.
Ezúttal már Wei Wuxian sem tehetett úgy, mint aki nem hallja.
Ennek ellenére megfordult, és húzta maga után Jiang Yanlit. Jin
Zixuannek még Jin Zixun valamivel arrább készülődő csoportjának
figyelmét is sikerült felkeltenie a kiáltásával. Mindenki azon törte a
fejét, hogy Jin Zixuan vajon mit gondolt azzal a „nem úgy van!”-nal.
Jin Zixuan előresietett néhány lépést, mintha utol akarta volna érni a
távozó Jiang Yanlit, de aztán megállt. Vett néhány mély levegőt, a
homlokán kidudorodott az ér.
Egy pillanattal később váratlanul újra felkiáltott:
– Nem úgy van, Jiang kisasszony! Nem az anyám volt! Nem ő
akarja! Nem kényszerítenek, senki sem kényszerít engem! – Rövid
szünet után így folytatta: – Én voltam! Én magam! Én szerettem
volna, hogy elgyere a vadászatra!
Jiang Yanli csak nézett rá, de egy szót sem szólt.
Wei Wuxian is hallgatott.
Jin asszony is elnémult.
Jin Zixun is csöndben maradt.
Miután kiüvöltötte magából, amit akart, Jin Zixuan fehér orcája
elvörösödött.
Hátratántorodott néhány lépést, egy fának dőlt, hogy ne zuhanjon
a földre. Felnézett, és kővé dermedt. Ekkor jutott el a tudatáig, hogy
mennyien hallották, amit az imént mondott. Jó sokáig állt ott üres
tekintettel, majd kiáltott egyet és elszaladt.
Néhány pillanatnyi teljes csönd után Jin asszony mérgesen
utánaszólt:
– Te ostoba! Mégis hova futsz?
– A-Li, majd a toronyban folytatjuk a beszélgetésünket! – mondta
egy pillanatra a lány felé fordulva. – Először utol kell érnem a fiamat!
– Már indult is; egy csapat kultivátor társaságában a kardjára szállt.
Kiabálva röppent abba az irányba, amerre Jin Zixuan menekült.
 Wei Wuxian nem hitte, hogy végül ez sül ki az egészből. A nagy
felfordulás után azt sem tudta, mit gondoljon.
– Menjen csak a pokolba! Shijie, gyerünk!
Jiang Yanli egy pillanatra megállt, azután biccentett. Wei Wuxian
intett egyet Lan Wangjinak:
– Lan Zhan, én megyek.
Lan Wangji bólintott, de egy szót sem szólt. Csöndben nézte,
ahogy Wei Wuxian és Jiang Yanli alakja lassan eltűnt a fák között.
Valamivel arrább Jin Guangyaónak sem sikerült megállítania Jin
Zixunt és a többieket. A csoport kardra szállt, és egyszerre mondva
a magukét elröppentek. A hatalmas tömeg rögtön feleakkora lett, és
amikor a többiek is felfogták, hogy már nincsen semmi látnivaló, ők
is szétszéledtek.
Jin Guangyao letörölte az izzadságot a homlokáról, és mosolyt
erőltetett az arcára:
– Ez aztán tényleg…
Lan Xichen megütögette a vállát:
– Ami ma itt történt, nem a te hibád.
Jin Guangyao felsóhajtott és megmasszírozta a homlokát:
– Attól félek, hogy még két óra alatt sem tudok majd semmit
csinálni.
– Hogyhogy nem? – kérdezte Lan Xichen.
– Valójában amellett, hogy Wei úrfi a zsákmány felét begyűjtötte,
a maradék nagyobbik részét bátyánk pusztította el.
Amikor Lan Xichen ezt meghallotta, elnevette magát:
– A bátyánk már csak ilyen.
Lan Wangji eközben elgondolkozott. Jin Guangyaón látszott, hogy
bizony még mindig aggódik a történtek miatt.
– Úgyhogy a vadászterületet még jobban meg kell majd növelni.
– Fogjunk hozzá, amint csak lehet – mondta eltökélten Lan
Xichen.
– Elnézést, második bátyám! – szabadkozott Jin Guangyao. –
Azért jöttél, hogy résztvevője legyél a vadászatnak, én meg a
segítségedet kérem.
– Ugyan már! – mosolygott Lan Xichen. – Wangji, mi lassan
indulunk, velünk jössz, hogy segíts?
– Segítek! – mondta Lan Wangji, és a Bichenre lépett.
 Miután ők is elröppentek a kardjaikon, már csak kevesen
maradtak a fák között a történteket értékelve. Nem sokkal később
hatalmas léptekkel odaért valaki. Körbenézett és némiképp
megdöbbent.
Jiang Cheng érkezett. Valamivel korábban hallotta másoktól, hogy
Lan Wangji és Jin Zixuan kardjai felvillantak az égben, vagyis
összekaphattak ők ketten. Jiang Cheng attól tartott, hogy Jiang Yanli
éppen Jin Zixuan mellett tartózkodott, ezért is jött, hogy megnézze,
így van-e, de elkésett. Már szinte senkit sem talált. A jelenlévők
közül egyedül Yao klánvezér volt ismerős a számára, tőle
érdeklődött:
– Yao klánvezér, mi történt itt?
Yao klánvezér rápillantott és jelentőségteljes hangon így szólt:
– Jiang klánvezér, ez a Wei Wuxian nevű klántagotok aztán nem
semmi.
– Mire gondolsz? – vonta fel a szemöldökét Jiang Cheng.
– Mintha mernék bármire gondolni! – nevetett fel Yao klánvezér. –
Jiang klánvezér, ne vedd a szívedre, amit mondtam.
Jiang Cheng arca elkomorodott. Tudta, hogy nem jóindulatú
megjegyzés volt a másik részéről, úgyhogy ha majd megtalálja Wei
Wuxiant, mindenképpen meg kell beszélnie vele, de ebben a
pillanatban nem volt kedve udvariasságot tettetni egy magát
rendkívül okosnak gondoló ember előtt, úgyhogy inkább megfordult,
és elsétált. Egy társalgás foszlányai ütötték meg a fülét. Bár olyan
halkan beszéltek, mint akik nem szeretnék, hogy kihallgassák őket,
kiélesedett érzékeinek hála, Jiang Cheng mindent értett.
Az egyik klánvezér keserűen így szólt:
– Ezúttal Lótuszrév emelkedett ki az összes klán közül. Szinte az
összes kegyetlen holttestet és haragvó szellemet sikerült a
táborukba hívniuk. Biztosan rengeteg kultivátor szeretne most
csatlakozni hozzájuk.
– És mit tehetnénk? – tette fel a költői kérdést Yao klánvezér. –
Kinek a hibája, hogy a mi klánjainknak nincsen egy Wei Wuxianjük?
– Egy Wei Wuxianhez hasonló figura sem mindig jó. Nem
feltétlenül szeretném, hogy valaki állandóan csak bajt keverjen a
klánomnak.
 – Wei Wuxian túl vakmerő… Innentől kezdve egyébként nem
veszek részt olyan vadászaton, amelyen ő is jelen van.
– Hah! Szerinted a Jiang családhoz akarnak csatlakozni? –
kacagott fel a másik hang. – Én nem hiszem! Inkább Wei Wuxian
érdekli őket, nem igaz? Senki más nem öregbítette a Naplövés
hadjárat során a Yunmeng Jiang klán hírnevét, csakis Wei Wuxian!
Jiang Cheng érezte, ahogy az egész világ súlya ránehezedik.
Mintha valami gonosz árnyat vetett volna az arcára és a szívére.

Két hónappal később, Yunmengben…

A Qishan Wen klán összeomlásával az egykor legvirágzóbb város
egy éjszaka alatt a földdel vált egyenlővé. A kultivátorok új helyeket
kerestek maguknak, így több új, fontos központ jött létre. Lanlingban,
Yunmengben, Gusuban és Qingheben telepedtek le a legtöbben. Az
emberek nyüzsögtek Yunmeng utcáin. A tanítványok derekán kard,
így vitatták meg magasztos hangon a világ sorsát. Lelkesek voltak
mindannyian.
Hirtelen azonban elhalkult a hangjuk. Egyszerre fordultak az utca
vége felé.
Egy fehér ruhás férfit láttak közeledni, a fején homlokpánt, az
oldalán kard, a hátán guqin.
Ritka kecses vonásai ellenére mintha hó és jég borította volna az
arcát. Még oda sem ért, de a kultivátorok már elcsendesedtek,
tiszteletteljesen fogadták. Az ismertebbek felbátorodtak, és hozzá
lépve üdvözölték:
– Hanguang-jun!
Lan Wangji finoman biccentett, mindenki üdvözlését viszonozta,
de a léptein nem lassított. Senki sem merészelt az útjába állni,
inkább kitértek előle.
Váratlanul egy fiatal, élénk színű ruhákba öltözött, mosolygós
lány jelent meg. Sietve ment el mellette, a válluk összeért, közben
odadobott neki valamit.
Lan Wangji ügyesen elkapta a tárgyat, rápillantott: egy hófehér
bimbójú virág volt.
A törékeny, frissen szedett bimbón még csillogott a harmat. Lan
Wangji egy szót sem szólt, miközben szemből egy másik, kecses
alak közelített hozzá, aki egy apró, kék virágot dobott neki. A
mellkasára célzott, de a vállát találta el. Lan Wangji ezt a virágot is
elkapta. Odafordult, a lány felkacagott és egy csipetnyi szégyenérzet
nélkül már el is iramodott.
A harmadik lány a többieknél fiatalabb volt, a haját két
varkocsban viselte. Kezében egy csokor vörös bimbókkal díszített
ágacskával ugrándozott. Lan Wangji mellkasa felé dobta, és már
szaladt is.
Lan Wangji összefogta a színes virágokat, bár még mindig
kifejezéstelen arccal állt az utca közepén. A Hanguang-junt ismerő
kultivátorok, még ha kedvük lett volna is, akkor sem merészeltek
nevetni. Komoly képet vágtak, de a tekintetüket a férfin nyugtatták.
Az egyszerű emberek azonban, akiknek fogalmuk sem volt arról, ki
ez a fehér ruhás, mutogatni kezdtek rá. Lan Wangji lehajtott fejjel
elmélkedett, amikor hirtelen érezte, hogy van valami a fején.
Odanyúlt, egy, a szirmait tökéletesen kibontó, rózsaszínű
bazsarózsát tapintott.
Már hallotta is a vidám hangot az egyik épület tetejéről: – Lan
Zhan! Ó, nem is, Hanguang-jun, micsoda véletlen! Lan Wangji
felnézett a szellős, könnyű függönyökkel díszített pavilonra. Egy
vörös, lakkozott kereveten egy fekete ruhás férfi feküdt az oldalán.
Az egyik kezét lazán leengedte, benne fekete, italt tartalmazó
agyagedény. Az edény karmazsinvörös díszbojtja félig a kezére
csavarodott, félig a levegőben fodrozódott.
Wei Wuxian arcát megpillantva a jelenetet figyelő tanítványok
kezdték kényelmetlenül érezni magukat. Mindenki tudta, hogy Yiling
pátriárkája és Hanguang-jun kapcsolata nem éppen harmonikus.
Együtt harcoltak a Naplövés hadjáratban, de gyakran összekaptak
közben. Senki sem tudta, hogy ezúttal mi történhetett. Mindenesetre
az udvarias leselkedés helyett immár elkerekedő szemekkel nézték,
hogy mi sül ki a dologból.
A legtöbben azt várták, hogy Lan Wangji hűvös arccal elsétál, de
nem így történt.
– Te vagy az – mondta.
– Én vagyok! – ismételte meg Wei Wuxian. – Más nem csinál
ilyen értelmetlen dolgot. Hát ráérsz Yunmengbe jönni? Ha nem
sietsz annyira, igyál velem egy pohárral!
 Néhány fiatal lány vette körbe, ott tömörültek mellette, a
kereveten. Kacarászva figyelték az alattuk nyüzsgő embereket.
– Igen, Lan úrfi, gyere fel, és igyál velünk!
Ugyanazok a lányok voltak ezek, akik korábban virágokat dobtak
neki. Könnyen ki lehetett találni, kinek az ötlete volt az egész.
Lan Wangji lehajtotta a fejét, megfordult, és elindult. Wei Wuxian
egyáltalán nem lepődött meg a reakcióján. Csettintett, legurult a
kerevetről, és ivott egy kortyot. Néhány pillanattal később azonban
könnyű, nyugodt léptek ütötték meg a fülét.
Lan Wangji jött felfelé a lépcsőn, majd a függönyöket széthúzva
belépett. A függőkkel ellátott függönyzsinórok már-már dallamosan
csilingeltek.
Lan Wangji letette a csokrát az ott álló asztalkára:
– A virágaid.
Wei Wuxian odahajolt az asztalkához, amennyire csak tudott:
– Nagyon szívesen! Már a te virágaid, neked adtam őket.
– Miért? – kérdezte Lan Wangji.
– Miért is ne? – kérdezett vissza Wei Wuxian. – Csak látni
szerettem volna, hogy mit lépsz.
– Esztelenség – mondta Lan Wangji.
– Pontosan az vagyok, esztelen – jelentette ki Wei Wuxian. –
Egyébként nem unatkoztam volna annyira, hogy felcsaljalak téged
ide… Hé, ne menj már! Ha már itt vagy. Csak néhány kortyot!
– Az alkohol tiltott dolog – mondta Lan Wangji.
– Tudom, hogy a családotok tiltja, de most nem Felhőzugban
vagyunk, itt nem tilos – mondta Wei Wuxian. – Igazán ihatsz egy
keveset!
A lányok azonnal szereztek egy poharat. Teletöltötték és a
virágcsokor felé tolták. Még mindig nem úgy tűnt, hogy Lan
Wangjinak szándékában lenne leülni, de az sem látszott rajta, hogy
indulni készült.
– Végre ellátogattál Yunmengbe, és meg sem kóstolod a finom
italainkat? – méltatlankodott Wei Wuxian. – Az igaz, hogy jó ízűek
ugyan az italaink, de nem érnek fel a Gusuban kapható Császár
mosolyával. Az a világ legjobb itala. Ha majd egyszer megint
Gusuban járok, biztosan szerzek vagy fél tucat korsóval, és azonnal
megiszom mindet. Mi bajod van? Itt a széked, és te még mindig
álldogálsz! Gyere, ülj már le!
– Ülj le! Ülj le! – sürgették a lányok is.
Lan Wangji hűvös tekintettel méregette az érzéki lányokat. Azután
Wei Wuxian szénfekete, vörös bojtokkal díszített, az övébe tűzött
fuvolájára pillantott. A földet nézte egy darabig, mintha közben a
legpontosabb szavak után kutatna a fejében. Wei Wuxian
összevonta a szemöldökét, nagyjából tudta, hogy mit fog mondani a
másik.
Ahogy arra számított, Lan Wangji száját a következő kimért
mondat hagyta el:
– Ne legyél ilyen sokat nem emberi lények társaságában!
A Wei Wuxian körül kacarászó lányok arcáról azonnal lehervadt a
mosoly.
A vékony függönyök időről időre árnyékot vetve lengedeztek, így
időnként világosabb, időnként sötétebb volt a pavilonban. A lányok
hófehér orcái hirtelen nagyon sápadtak lettek, már-már
beleszürkültek a vértelenségükbe. A lányok szeme Lan Wangjire
tapadt. Hátborzongató dermedtség ült rá a környékre.
Wei Wuxian a kezét felemelve intett, hogy húzódjanak félre. A
fejét ingatta:
– Lan Zhan, egyre unalmasabb vagy, ahogy öregszel, pedig még
annyira fiatalnak számítasz, messze nem vagy még
hetvenvalamennyi, ne akarj hát ennyire a bácsikádra hasonlítani,
kritizálni, akit csak lehet.
Lan Wangji megfordult, és közelebb lépett hozzá:
– Wei Ying, gyere velem vissza Gusuba!
– Régóta nem hallottam már ezt tőled – mondta Wei Wuxian. – A
Naplövés hadjárat véget ért, azt hittem, végre feladtad.
– Legutóbb, a Százfőnix-hegyen nem láttad a jeleket? – kérdezte
Lan Wangji.
– Milyen jeleket? – kerekedett el Wei Wuxian szeme.
– Az önuralom hiányát – mondta Lan Wangji.
– Arról beszélsz, hogy majdnem nekiestem Jin Zixuannek?
Szerintem félreértesz valamit. Én mindig neki akarok esni Jin
Zixuannek, ha csak látom.
– Meg amit utána mondtál – tette hozzá Lan Wangji.
 – Mire célzol? Annyi mindent mondok. Már régen elfelejtettem,
hogy miről beszéltem két hónappal ezelőtt.
Lan Wangji úgy nézett rá, mint aki tisztában van vele, hogy nem
veszik komolyan. Nagyot sóhajtott.
– Wei Ying! A démoni ösvény a testre és az elmére is káros
hatással van! – folytatta csökönyösen.
Wei Wuxiant mintha kezdték volna idegesíteni a tanácsok:
– Lan Zhan, te… Már éppen elégszer hallottam ugyanezt tőled,
és még ezzel jössz? Azt állítod, káros hatással van a testre, de hát
nem érzem rosszul magam. Ami pedig az elmémet illeti, mind ez
idáig nem veszítettem el az eszemet.
– Még nem késő – mondta Lan Wangji. – Még akkor is, ha
egyszer bánni fogod…
Wei Wuxian nem várta meg, hogy befejezze a mondatot, az
arckifejezése megváltozott, felpattant:
– Lan Zhan!
A mögötte álló lányok szeme vörösen csillant.
– Abbahagyni! – rivallt rájuk Wei Wuxian.
A lányok lehajtott fejjel hátrálni kezdtek, de továbbra is Lan
Wangjit nézték.
– Mit mondjak erre? – fordult felé Wei Wuxian. – Nem gondolom,
hogy bármit is sajnálni fogok a jövőben, de mégsem szeretem,
amikor mások találgatják, hogy mi vár rám.
Némi hallgatás után Lan Wangji így szólt:
– Túllőttem a célon.
– Nem igazán – mondta Wei Wuxian. – Viszont úgy tűnik, nem
kellett volna annyiszor mondanom, hogy gyere el. Az én
elbizakodottságom hibáztatható azért, ami ma történt.
– Nem igaz – mondta Lan Wangji.
Wei Wuxian elmosolyodott, és udvarias hangon folytatta:
– Igazán? Akkor minden rendben.
Egyetlen korttyal lenyelte a csészéjéből a maradék italt.
– Akárhogyan is, köszönet neked! Úgy veszem, hogy aggódsz
érem.
Wei Wuxian legyintett és így folytatta:
– Most már nem zavarlak tovább, Hanguang-jun. Ha úgy hozza a
sorsunk, ismét találkozunk.
 Amikor Wei Wuxian visszatért Lótuszrévbe, Jiang Cheng éppen a
kardját tisztogatta.
– Visszatértél? – pillantott rá.
– Vissza – mondta Wei Wuxian.
– Szörnyen nézel ki! – jelentette ki Jiang Cheng. – Csak nem Jin
Zixuannel találkoztál?
– Rosszabb volt, mint Jin Zixuan – mondta Wei Wuxian.
– Találd ki!
– Segíts egy kicsit!
– Be akar zárni – mondta Wei Wuxian.
– Lan Zhan? – húzta össze a szemöldökét Jiang Cheng. –
Hogyhogy Yunmengben van?
– Fogalmam sincsen – válaszolta Wei Wuxian. – Az utcákat járja,
valószínűleg keres valakit. A Naplövés hadjárat óta nem piszkált a
dologgal. Most újrakezdte.
– Ki mondta neki állandóan, hogy jöjjön el hozzánk? – nézett rá
Jiang Cheng.
– Ugyan honnan veszed, hogy én hívtam ide? – kérdezte Wei
Wuxian.
– Még kérded? Mikor nem hívogattad? Furcsa egy figura vagy.
Mindig rossz hangulatban váltok el egymástól. Miért nem hagysz
neki békét végre?
Talán mert esztelen vagyok, gondolta Wei Wuxian.
Tudod te azt, gondolta Jiang Cheng a szemét forgatva, majd
visszafordult a kardjához.
– Hányszor csiszatolod egy nap ezt a kardot? – faggatta Wei
Wuxian.
– Háromszor – jelentette ki komolyan Jiang Cheng. – Mi a helyzet
a te kardoddal? Mikor tisztítottad meg utoljára?
Wei Wuxian fogott egy körtét, és beleharapott.
– Ott van a szobámban. Havonta egyszer előveszem.
– Mostantól hozd el a kardodat a vadászatokra, tanácskozásokra
és egyéb fontos eseményekre – mondta Jiang Cheng. – Ne hagyd,
hogy a többiek kinevethessenek amiatt, hogy nem tartod be ezt a
szabályt.
– Pontosan tudod, mennyire nem szeretem, ha mások mindenféle
szabályok betartására kényszerítenek – mondta Wei Wuxian. –
Minél inkább kényszerítenek, annál kevésbé tudnak rávenni a
dologra. Mégis mit tesznek, ha nincs nálam a kardom?
Jiang Cheng szeme elkerekedett.
– Egyébként sem kívánok párbajozni olyan emberekkel, akiket
nem is ismerek – tette hozzá Wei Wuxian. – Ha előhúzom a
kardomat, valakinek biztosan kicsordul a vére. Először kínáljanak fel
lemészárolni való embereket, utána piszkáljanak a kardom miatt.
Egyszóval legjobb, ha nincsen nálam. Abból még nem lett baj.
– Nem szerettél korábban mások előtt kérkedni azzal, milyen
kitűnő kardfogató vagy? – szúrt oda neki Jiang Cheng.
– Akkor még kölyök voltam – jelentette ki Wei Wuxian.
– Nem maradhatunk örökké gyerekek.
Jiang Cheng elvigyorodott:
– Akkor ne legyen nálad a kardod. Mindegy is. Jin Zixuant viszont
ne ingereld. Végtére is ő Jin Guangshan egyetlen fia, a Lanling Jin
klán jövőbeli vezére. Mit csináljak, ha megvered? Adjak neki néhány
pofont én is, vagy büntesselek meg téged?
– Ott van Jin Guangyao is, nem igaz? – nézett rá Wei Wuxian. –
Sokkal tehetségesebb, mint Zixuan.
Jiang Cheng végzett a kardja tisztogatásával. Nézegette a
Sandut egy darabig, majd végül visszacsúsztatta a hüvelyébe.
– És ha tehetségesebb? Mindegy, mennyire tehetséges,
mennyire okos, csak egy szolga, aki a vendégeket köszönti, és az is
marad egész életében. Nem érhet fel Jin Zixuanhez.
Wei Wuxian már-már úgy érezte, hogy a másik dicséri Jin
Zixuant.
– Jiang Cheng, ne köntörfalazz, mondd, mit akarsz! Múltkor te
magad vitted el arra a vadászatra shijiét. Csak nem akarod, hogy ő
meg shijie…
– Semmi sem lehetetlen – mondta Jiang Cheng.
– Semmi sem lehetetlen? – nézett rá döbbenten Wei Wuxian. –
Hát elfelejtetted, mit művelt Langyában? Hogyhogy semmi sem
lehetetlen?
– Biztosan megbánta már – mondta Jiang Cheng.
– Kit érdekel, ha megbánta! – csattant fel Wei Wuxian. – Talán
bocsássunk meg neki csak azért, mert elnézést kért? Nézd már meg
az apját! Lehet, hogy idővel ő is pontosan olyan lesz. Más sem
érdekli majd, csak hogy újabb és újabb nőt találjon magának. Shijie
pedig legyen a felesége? Te el tudnád viselni?
– Meglátjuk, lesz-e mersze ilyesmire – mondta Jiang Cheng
hűvösen. – Néhány pillanatra elhallgatott, majd Wei Wuxianre
nézett, és folytatta: – Amúgy meg nincsen beleszólásod abba, hogy
megbocsátanak-e neki vagy sem. A nővérünk szereti, úgyhogy mit
tehetnénk?
Wei Wuxian elnémult. Eltartott egy darabig, míg néhány szót ki
tudott préselni magából:
– Miért szeret egy ilyen… – elharapta a mondatot, majd eldobta a
körtét. – Hol van shijie?
– Nem tudom – mondta Jiang Cheng. – A konyhában, a
hálószobában vagy az ősök csarnokában. Hol máshol lenne?
Wei Wuxian kilépett a kardforgató teremből. Először a konyhába
ment. Egy fél tál gőzölgő leves főtt a tűzön. A lányt nem találta. Jiang
Yanli hálószobája volt a következő állomás, de ott sem volt senki.
Végül az ősök csarnokában csak megtalálta.
Jiang Yanli ott térdelt. A szülei halotti tábláját törölgetve suttogott.
Wei Wuxian az ajtóból biccentett.
– Shijie! Már megint Jiang nagybátyámmal és Yu asszonnyal
beszélgetsz?
– Egyikőtök sem szokott, úgyhogy nekem kell – mondta halkan
Jiang Yanli.
Wei Wuxian besétált a terembe, leült a lány mellé, és ő is
nekifogott a táblák tisztogatásának.
Jiang Yanli rápillantott:
– A-Xian, miért nézel így rám? Talán mondani szeretnél valamit?
– Nem akarok mondani semmit! – mosolyodott el Wei Wuxian. –
Csak gondoltam, bekukkantok.
Aztán valóban a szemét meresztgetve ide-oda nézegetett.
– Xianxian, hány éves vagy?
– Már elmúltam három – mondta Wei Wuxian.
Jiang Yanli kacagását hallva abbahagyta a bohóckodást.
Elgondolkodott, majd úgy döntött, előáll a farbával.
– Shijie, szeretnék kérdezni valamit.
– Kérdezz! – nézett rá Jiang Yanli.
 – Miért szeret valaki valakit? – tette fel a kérdést Wei Wuxian. –
Mármint miért szeret úgy…?
Jiang Yanli kissé meglepődött.
– Miért kérdezed ezt tőlem? Szeretsz valakit? Ki a szerencsés?
– Nem! – mondta gyorsan Wei Wuxian. – Nem szeretek én senkit.
Legalábbis nem különösebben. Nem olyan lenne az, mintha
hagynám magam megzabolázni?
– Nem hároméves vagy te – jelentette ki Jiang Yanli. – Legfeljebb
egy.
– Igenis hároméves vagyok – ellenkezett Wei Wuxian. – A
hároméves Xianxian pedig éhes! Most mit tegyen?
Jiang Yanli felkacagott:
– Ott a leves a konyhában. Vegyél belőle! Xianxian azért csak
feléri a lábast.
– Ha nem, shijie majd felemel, és akkor felérem… – Miközben
Wei Wuxian tovább viccelődött, Jiang Cheng lépett be az ősök
csarnokába, és az értelmetlenségeket hallva köpött egyet:
– Mi ez az ostobaság már megint? Én mint a klánvezéred már
öntöttem neked egy tál levest és kiraktam hűlni. Borulj le előttem,
hogy kifejezd a háládat, és menj ki enni!
Wei Wuxian már indult is, de néhány pillanattal később visszatért:
– Ez meg mi, Jiang Cheng? Hol van a hús?
– Megettem – mondta Jiang Cheng. – Csak lótuszgyökér maradt.
Ne edd meg, ha nem ízlik.
Wei Wuxian könyökkel támadott:
– Köpd ki a húst!
– Jó! Kiköpöm én, de akkor te meg is eszed!
Amikor Jiang Yanli látta, hogy megint összekapnak, gyorsan
közbelépett:
– Elég legyen! Hány évesek vagytok, hogy egy darab hús miatt
verekedtek? Gyorsan főzök egy másik adagot…
Jiang Yanli lótuszos disznóoldalas-levese Wei Wuxian kedvence
volt.
Nemcsak igazán finom volt, de az íze mindig felidézte az első
alkalmat, amikor kóstolhatta.
 Jiang Fengmian nemrég költöztette magukhoz Wei Wuxiant
Yilingből. Amikor belépett a házba, az első pillantása a kiképzőtéren
szaladgáló, pórázon kiskutyákat maga után húzó, büszke úrfira
esett. Amint meglátta ezt a jelenetet, az arca elé kapta a kezét, és
zokogni kezdett. Egész nap Jiang Fengmian karjában volt,
egyszerűen felállni sem volt hajlandó. Másnap Jiang Cheng
kiskutyáit elajándékozták.
Jiang Chenget annyira dühítette mindez, hogy alig hagyta abba a
tombolást. Akárhogy nyugtatgatta Jiang Fengmian, legyetek jó
barátok, mondta, Jiang Cheng nem volt hajlandó szóba állni Wei
Wuxiannel. Jó néhány napnak el kellett telnie, hogy enyhüljön a
haragja. Jiang Fengmian pedig addig akarta ütni a vasat, amíg
meleg. Aludjanak egy szobában, mondta, és azt remélte, hogy így
majd megkedvelik egymást.
Jiang Cheng, bár még mindig duzzogott, először majdnem
beleegyezett a dologba, de Jiang Fengmian elkövette azt a hibát,
hogy kimutatta, mennyire örül, és a karjába vette Wei Wuxiant. Jiang
Cheng döbbenten szemlélte a jelenetet. Yu asszony hűvösen
felnevetett, és kiment a szobából. A házaspár csak azért nem kapott
össze megint, mert mindkettejüknek dolga volt, és sietniük kellett.
Azon az éjszakán Jiang Cheng kizárta Wei Wuxiant a
szobájukból, nem engedte be.
– Shidi, shidi, engedj be! Aludni akarok! – kopogtatott Wei
Wuxian.
Jiang Cheng belülről támasztotta az ajtót és úgy kiáltozott:
– Ki a te shidid? Add vissza Hercegnőt! Add vissza Jázmint! Add
vissza Szerelmecskét!
Hercegnőnek, Jázminnak és Szerelmecskének hívták a kiskutyáit.
Wei Wuxian tudta, hogy Jiang Fengmian miatta küldte el az állatokat
a háztól.
– Sajnálom! – suttogta. – De… De annyira félek tőlük…
Jiang Cheng emlékei szerint az apja összesen ha ötször tartotta a
karjában. Minden egyes alkalom után hónapokig tartott a
boldogsága. Ott az ajtó mögött gonosz tűz égette a mellkasát. Miért,
miért, miért?, kérdezte. Hirtelen a szobájában heverő idegen
ágyneműre esett a pillantása. Úrrá lett rajta a düh és a megvetés,
felkapta Wei Wuxian takaróját és lepedőjét. A másik fiú sokáig várt
az ajtó túloldalán. Kinyílt az ajtó, de még mielőtt örülhetett volna
neki, már repült is felé az ágyneműje. Majd az ajtó becsapódott.
– Menj máshova aludni! – harsogta bentről Jiang Cheng. – Ez az
én szobám! Vagy ezt is el akarod lopni?
Wei Wuxian akkor még nem értette, miért volt annyira dühös rá
Jiang Cheng.
– Nem loptam el semmit – mondta rövid szünet után. – Jiang
bácsikám mondta, hogy a te szobádban aludjak.
Amikor Jiang Cheng meghallotta, hogy Wei Wuxian már megint
az apját emlegeti, ráadásul szántszándékkal, vöröslő szemmel
ordította:
– Menj innen! Ha még egyszer meglátlak, kutyafalka tép
darabokra!
Amint Wei Wuxian meghallotta a kutyafalkáról mondottakat,
azonnal rátelepedett a félelem.
– Megyek! Megyek már! Ne hívd a kutyákat! – kérte az ujjait
tördelve.
Az ágyneműjét maga után húzva kiszaladt a helyiségből. Nemrég
érkezett Lótuszrévbe, nem mert még csavarogni a környéken.
Mindennap engedelmesen ott maradt, ahol Jiang Fengmian mondta.
Azt sem tudta, hogy a saját szobája hol van, nemhogy mások ajtaján
kopogtatva zavarta volna meg bárki álmát. Gondolkodott kicsit, majd
keresett magának egy szélvédett sarkot, leterítette a lepedőjét, és
leheveredett. Ám minél tovább feküdt ott, annál hangosabban
zengett a fejében Jiang Cheng mondata arról a kutyafalkáról. Minél
többet gondolkodott Wei Wuxian a dolgon, annál inkább elfogta a
félelem. Forgolódott a takaró alatt, és minden apró zajról úgy hitte,
hogy kutyák veszik körbe. Küzdött egy darabig, de egy idő után úgy
érezte, nem bírja tovább. Felugrott, felcsavarta az ágyneműjét, és
megszökött Lótuszrévből.
Jó ideig szaladt zihálva az éjszakai szélben. Aztán meglátott egy
fát, és gondolkodás nélkül felmászott rá. Mind a négy végtagjával
mászott fölfelé a törzshöz tapadva, és csak akkor lett nyugodtabb,
amikor már kellő magasságban érezte magát. Fogalma sem volt,
mióta ölelte a fát, amikor egyszer csak a nevét hallotta a távolból.
Aztán a hang egyre csak közelített. Nem sokkal később egy fehér
ruhás lány tűnt fel a fa alatt, a kezében lámpás.
 Wei Wuxian látta, hogy Jiang Cheng nővére az. Csöndben
maradt, abban reménykedett, hogy nem találja meg. Jiang Yanli
azonban hamarosan így szólt:
– A-Ying? Mit csinálsz odafönt?
Wei Wuxian csöndben maradt. Jiang Yanli megemelte a
lámpását.
– Látlak! A bal cipőd pedig leesett a fa alá.
Wei Wuxian a bal lábára pillantott:
– A cipőm!
– Most már lejöhetsz – mondta Jiang Yanli. – Menjünk haza.
– Nem… nem megyek le – dadogott Wei Wuxian. – Kutyák
vannak lent.
– A-Cheng csak összevissza beszél – magyarázta Jiang Yanli. –
Nincsenek is itt kutyák. Nem tudsz rendesen ülni ott fent. A karod
mindjárt elzsibbad, és leesel.
Akármit mondott a lány, Wei Wuxian tovább csimpaszkodott a fán,
nem volt hajlandó lejönni. Jiang Yanli félt, hogy a fiú megüti magát,
ezért lerakta a lámpást a fa alá, és kinyújtotta a karját, hogy elkapja.
Annyira aggódott, hogy képtelen lett volna otthagyni. Fél órával
később Wei Wuxian keze elzsibbadt, elengedte a fatörzset, és
lezuhant. Jiang Yanli próbálta elkapni, de a fiú csattanva ért földet,
gurult egy darabig, végül a lábát magához húzva óbégatni kezdett:
– Eltört!
– Nem tört el – próbálta vigasztalni Jiang Yanli – valószínűleg
meg sem repedt. Nagyon fáj? Rendben. Ne mozdulj! Hazaviszlek a
hátamon.
Wei Wuxiannek még mindig a kutyák jártak a fejében.
– Vannak… vannak itt kutyák? – szipogta.
Jiang Yanli nem tehetett mást, egyre csak ismételte:
– Nincsenek. Ha lennének, elzavarnám őket. – Közben felemelte
Wei Wuxian fa alatt hagyott cipőjét. – Miért esett le a cipőd? Nem jó
a lábadra?
Wei Wuxian próbálta visszafojtani a könnyeit:
– De igen. Jó a lábamra.
Valójában sokkal nagyobb volt annál, hogy jó legyen. Ez volt a
Jiang Fengmiantől kapott első pár cipője. Wei Wuxian pedig
szégyellte volna arra kérni, hogy vegyen még egy párat neki,
úgyhogy inkább letagadta, hogy túl nagy. Jiang Yanli a lábára húzta,
és megnyomta az orránál.
– Ez bizony nagy. Majd segítünk rajta, ha hazaértünk.
Amikor Wei Wuxian ezt meghallotta, kellemetlenül érezte magát,
mintha rossz fát tett volna a tűzre.
Más házában élt, mégsem bánthatta meg a vendéglátóit.
Jiang Yanli a hátára vette, és imbolyogva elindult hazafelé:
– A-Ying, akármit mondott is A-Cheng, ne foglalkozz vele. Nem
valami jó a természete, állandóan egyedül van otthon. Azok a
kölyökkutyák voltak a kedvencei. Apa elküldte őket a háztól, ezért
lett haragos. Valójában örült, hogy valaki végre vele van. Miután este
elszöktél, és jó darabig nem jöttél vissza, aggódva keltett fel engem,
hogy biztosan történt veled valami, ezért indultam el, hogy
megkeresselek.
Jiang Yanli valójában csak két-három évvel volt idősebb nála.
Tizenkét-tizenhárom éves lehetett akkoriban. Gyerek volt ő is, mégis
úgy beszélt, mint egy felnőtt, és próbálta jobb kedvre deríteni. Apró,
vékony lány volt, nem különösebben erős. Meg-megtántorodott,
ahogy ment előre, és időnként meg kellett állnia, hogy megigazítsa a
hátán Wei Wuxiant, nehogy lecsússzon. Mégis, Wei Wuxian
biztonságban érezte magát a hátán, szinte nagyobb biztonságban,
mint Jiang Fengmian karjában.
Hirtelen sírdogálás hangját hozta feléjük az éjszakai szél. Jiang
Yanli összerezzent:
– Mi ez a hang? Hallottad?
Wei Wuxian az egyik irányba mutatott:
– Egy gödörből jön!
Odamentek a gödörhöz, és belenéztek. Egy kis alak feküdt az
alján arccal lefelé. Amikor felemelte a fejét, sáros orcáját
könnycsíkok szántották.
– Nővérem! – zokogott elhaló hangon.
Jiang Yanli megkönnyebbülten felsóhajtott:
– A-Cheng, hát nem azt mondtam, hogy hívjad a többieket, és
együtt kezdjétek el a keresést?
Jiang Cheng megrázta a fejét. Miután Jiang Yanli elment, várt egy
darabig, de nem tudott nyugodtan ülni tovább, úgy döntött, a nővére
után indul. Ám túl gyorsan futott, lámpást sem hozott magával, ezért
egyszer csak megbotlott és a gödörbe zuhant. A feje is megsérült.
Jiang Yanli kinyújtotta a karját, és felhúzta az öccsét a gödörből.
Elővett egy zsebkendőt, és a vérző homlokára tette. Jiang Chengen
látszott, hogy elkeseredett. Fekete pupillájával Wei Wuxianre
pillantott.
– Ugye mondani szeretnél valamit A-Yingnek? – kérdezte Jiang
Yanli.
Jiang Cheng a homlokához nyomta a zsebkendőt és halkan így
szólt:
– Bocsánat!
– Segíteni fogsz A-Yingnak visszavinni az ágyneműjét, igaz? –
kérdezte Jiang Yanli.
– Már visszavittem… – szipogott Jiang Cheng.
Mindkét fiú lába megsérült, alig tudtak menni. Lótuszrév arrább
volt, Jiang Yanli az egyik fiút a hátán vitte, a másikat a kezében, Wei
Wuxian és Jiang Cheng is a nyakába kapaszkodtak. Néhány
lépésenként meg kellett állnia, hogy kifújja magát.
– Mit csináljak veletek? – A kérdése költői volt.
A fiúk szemében könnyek csillogtak, csak jobban és még jobban
kapaszkodtak belé.
Végül, lassú léptekkel sikerült hazavinnie a két öccsét
Lótuszrévbe. Fojtott hangon keltette fel az orvost, és megkérte, hogy
lássa el Wei Wuxian és Jiang Cheng sebeit. Elnézést, és köszönöm!,
ismételgette, miközben visszakísérte a doktort a házába. Jiang
Cheng idegesen nézegette Wei Wuxian lábát. Ha egy tanítvány vagy
egy szolgáló megtudja, mi történt, hogyan hajította ki az ágyneműjét,
hogyan sebezte meg a lábát miatta, és elmeséli Jiang Fengmiannek,
az apja biztosan még annyira sem fogja szeretni, mint addig. Ez volt
az oka annak is, hogy nem szólt senkinek, hanem egyedül indult el a
nővére után. Jiang Cheng aggodalmát látva Wei Wuxian így szólt:
– Ne aggódj! Nem mondom el Jiang bácsikámnak. Fára másztam
tegnap este, és megütöttem magam.
Jiang Cheng megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Te se aggódj! – jelentette ki. – Biztos lehetsz benne, hogy ha
kutyát látok, elüldözöm!
 – Ez már tetszik! – mosolyodott el Jiang Yanli az ígéretek
hallatán.
Fél éjszakán át volt ébren a két fiú, meg is éheztek közben,
úgyhogy Jiang Yanli a konyhába ment, és lábujjhegyen tüsténkedett
egy darabig. Két adag lótuszos disznóoldalas-levest melegített.

Az illat még mindig körbeölelte a szívét, sohasem oszlott el.

Wei Wuxian az udvaron térdelve a földre tette az üres edényt.
Felnézett a csillagokra, és elmosolyodott.
Amikor összefutott Lan Wangjival, sok emlék feltolult benne a
Felhőzugban töltött időkről.
Azért állította meg Lan Wangjit, hogy a beszélgetésüket azokra a
napokra terelje, ő azonban emlékeztette, minden más már, mint
akkor volt.
Mégis Lótuszrévben, a Jiang családból való testvéreihez
visszatérve, mintha az égvilágon semmi sem változott volna.
Wei Wuxian hirtelen arra vágyott, hogy megtalálja a fát, amelyen
egykor kapaszkodott.
Felállt, elindult. Ahogy sétált, a tanítványok udvariasan
biccentettek felé. Egyik sem tűnt ismerősnek. A majmokért rajongó,
egyenesen menetelni nem hajlandó egykori shidik, a grimaszoló,
tisztelegni sem tudó szolgálók mind-mind eltűntek.
Lótuszrév kapuján túl széles rakpart húzódott. Éjjel-nappal árult itt
valaki harapnivalót. Egy sistergő olajjal teli lábasból ínycsiklandó illat
áradt. Wei Wuxian önkéntelenül is elmosolyodott:
– Ma aztán van mit enni!
Az árus is elmosolyodott:
– Kérsz egyet, Wei úrfi? Ingyen adom. Nem kell fizetned.
– Kérek belőle! – felelte Wei Wuxian. – De mondd meg, hogy
mennyibe kerül.
Az árus mellett egy láthatóan piszkos ember ült. Mielőtt Wei
Wuxian odalépett volna, remegve ölelte át a lábát. Fáradt volt, és
fázott. Amikor azonban meghallotta Wei Wuxian hangját, felkapta a
fejét.
– Te vagy az? – kerekedett el Wei Wuxian szeme.
 16. RÉSZ
Zabolátlanság
Lan Xichen és Lan Wangji a Jinlin-toronyban sétált a végtelen
bazsarózsatenger hullámai között.
Lan Xichen végigsimított az egyik kitárt szirmokkal pompázó fehér
virágon. Annyira finom mozdulat volt ez, hogy egyetlen
harmatcseppet sem sodort le vele.
– Wangji, valami jár a fejedben? Miért vagy annyira feszült
mostanság? – kérdezte.
Természetesen a legtöbben nyomát sem látták volna
feszültségnek Lan Wangji arcán.
Lan Wangji szemöldöke elernyedt, megrázta a fejét. Néhány
pillanattal később mély hangon így válaszolt:
– Bátyám, vissza akarok hozni valakit Felhőzugba.
– Vissza akarsz hozni valakit Felhőzugba? – ismételte meg a
mondatot meglepetten Lan Xichen.
Lan Wangji elgondolkozó arckifejezéssel bólintott. Rövid szünet
után folytatta:
– Visszahozni… És elrejteni valahol.
Lan Xichen szeme még jobban elkerekedett.
Amióta az anyjuk meghalt, az öccse egyre visszahúzódóbb lett.
Az éjszakai vadászatokat leszámítva a szobájában tartózkodott.
Egész nap csak olvasott, meditált, kalligráfiával foglalkozott, a
guqinjén játszott és elmélyedt a kultivátorságban.
A bátyját leszámítva egyetlen emberrel sem beszélt sokat.
Először fordult elő, hogy ehhez hasonló szavak elhagyták a száját.
– Elrejteni? – kérdezte Lan Xichen.
Lan Wangji felhúzta a szemöldökét:
– De ő nem akarja.
Hirtelen beszéd hangjai ütötték meg a fülüket. Valaki köpött egyet:
– Egyáltalán sétálhat egy hozzád hasonló ezen az úton? Ki
engedte meg neked?
– Elnézést! Én… – válaszolt egy fiatal hang.
 Lan Xichen és Lan Wangji egyszerre néztek fel. Két férfi állt a fali
domborművek mellett. A felpaprikázott kérdező nem volt más, mint
Jin Zixun, mögötte néhány szolgáló és kultivátor. Elnézést pedig egy
fehér ruhás fiatalember kért, aki amint megpillantotta Lan Xichent és
Lan Wangjit, azonnal elsápadt. A mondatot sem tudta folytatni,
amibe belekezdett. Jin Zixun arroganciája nem lankadt, ámde színre
lépett Jin Guangyao, méghozzá a megmentő szerepében.
– A Jinlin-torony útjai bizony keszekuszák – lépett oda a fehér
ruhás férfihoz. – Su úrfi, nem a te hibád, hogy eltévedtél. Gyere csak
velem!
Jin Zixun gúnyosan vigyorogva kerülte ki Jin Guangyaót. A fehér
ruhás férfi tétovázott:
– Ismersz engem?
– Természetesen! – mosolygott Jin Guangyao. – Már hogyne
ismernélek? Talán nem találkoztunk már? Su úrfi, vagyis Su
Minshan, kitűnő kardforgató. A Százfőnix-hegyen lezajlott vadászat
óta búslakodom amiatt, hogy egy ilyen fiatal tehetség nem a mi
klánunkat erősíti. Végül azonban mégis eljöttél hozzánk. Majd
kiugrom a bőrömből örömömben. Erre, kérlek!
Su Shehöz hasonlóan számtalan kultivátor csatlakozott egy időre
a Lanling Jin klánhoz. Az előbbi tisztában volt vele, hogy alig ismerik
a klán tagjai közül, azt pedig remélni sem merte, hogy Jin Guangyao
egy rövid találkozásuk után nemcsak felismeri, de ráadásul még
szépen is beszél róla. Su She azonnal megkönnyebbült. Nem
foglalkozott többet a Lan testvérekkel, gyorsan szedte a lábát Jin
Guangyao nyomában, mintha attól tartott volna, hogy kigúnyolják
vagy mutogatnak rá.
Egymás mellé ültették le Lan Xichent és Lan Wangjit a Szépség
termében. Nem lett volna helyes itt is folytatni az iménti
beszélgetésüket. Lan Wangji arcára visszatért a szokásos hűvösség.
A Gusu Lan klán híres volt arról, hogy a tagjai tartózkodtak az
alkoholos italoktól. Jin Guangyao gondoskodott is róla, hogy ne
kerüljenek italoscsészék az asztalaikra, amelyeken csak teáscsésze
és néhány friss, finom fogás díszelgett. Senki sem próbált koccintani
velük, nyugodtan üldögélhettek. Ki gondolta volna, hogy amint
élvezni kezdik ezt a nyugalmat, egy férfi lép oda hozzájuk
bazsarózsahímzéses egyenruhában, az egyik kezében alkoholos
csésze:
– Lan klánvezér, Hanguang-jun, igyunk a tiszteletetekre!
Nem más volt az, mint Jin Zixun, aki egy ideje körbejárt, hogy
mindenkivel koccinthasson. Jin Guangyao pontosan tudta, hogy Lan
Xichen és Lan Wangji sem szerette az alkoholt, odasietett hát:
– Zixun, Zewu-jun és Hanguang-jun is Felhőzugban nőttek fel. A
kőfalukba háromezer szabályt véstek, ivás helyett miért is nem…?
Jin Zixun undorodva nézett Jin Guangyaóra. Megvetette az anyja
miatt, és szégyellte, hogy egy klánba valók voltak ők ketten.
– A Jin és a Lan család ugyanaz a család, rokonok vagyunk. Lan
bátyáim, ha nem isztok velem, az azt jelenti, hogy lenéztek engem!
Néhány követője elégedetten kiáltott fel mögötte:
– Mekkora bátorság!
– Így viselkedik egy igazi férfi!
Jin Guangyao tovább mosolygott, bár a halántékát dörzsölve
legszívesebben felsóhajtott volna. Lan Xichen felállt, hogy
udvariasan visszautasítsa a koccintást. Jin Zixun azonban nem adta
fel, Lan Xichen szemébe nézett:
– Ne mondj semmit! Lan klánvezér, a családjaink nem éppen
idegenek, ne viselkedj hát velem úgy, mint az idegenekkel szokás!
Annyit mondj csak, iszol velem vagy nem!
Jin Guangyao mosolyra húzódó szája széle megremegett. Lan
Xichenre nézett, a szemében bocsánatkérés. Próbált minél
udvariasabban megszólalni:
– Hamarosan repülni fognak a kardjukkal. Az ivástól pedig…
Jin Zixunt nem lehetett eltántorítani:
– Nem rúgnak be néhány pohárkától. Ihatok én nyolc nagy
edénnyel, attól még nyugodtan repülhetek!
Éljenzések harsantak körülöttük. Lan Wangji csak ült, hűvösen
nézte a csészényi italt, amit Jin Zixun elétolt. Épp megszólalt volna,
amikor egy kéz hirtelen elvette előle a csészét.
Lan Wangji meglepetten felnézett, felvont szemöldöke elernyedt.
Egy fekete köpenyt pillantott meg először. Az övébe tűzbe fuvola,
vérvörös bojtok himbálóztak az egyik végén.
A gazdája egyik kezét a háta mögött tartotta. A másikkal a csésze
italt emelte hátrahajtott fejéhez, majd megmutatta Jin Zixunnek, hogy
semmi sem maradt benne.
– Megittam helyette! Elégedett vagy már?
A szeméből és a szavaiból is sugárzott a nevetés. Vékony
testalkata csak kihangsúlyozta szép arcvonásait.
– Wei úrfi! – fordult felé Lan Xichen.
– Mikor jött ide? – kérdezte valaki halkan.
Wei Wuxian letette a csészét, majd megigazította a gallérját.
– Az imént!
Az imént? Az imént még senki sem látta, hogy a helyiségben lett
volna, nem köszönt neki senki. Meglepő volt a tény, hogy sikerült
anélkül bejutnia a terembe, hogy bárki is észrevette volna. A
képességeivel szembesülve a tömeg összerezzent. Jin Guangyao
gyorsan észbe kapott, és már mondta is lelkesen:
– Nem vettem észre, hogy Wei úrfi megérkezett a Jinlin-toronyba.
Az én hibám, hogy nem részesült megfelelő fogadtatásban. Foglalj
helyet! Ja, igen, nálad van a meghívód?
Wei Wuxian nem fecserészett, egyenesen a lényegre tért.
– Nem ülök le, és nincsen meghívóm. – Jin Zixun felé biccentett.
– Jin úrfi, beszélhetnék veled néhány szót?
– Ha van valami mondanivalód, a lakoma után megtalálsz –
mondta Jin Zixun.
Valójában a legkevésbé sem szeretett volna Wei Wuxiannel
beszélni. Az utóbbi pontosan tudta ezt.
– Mennyit kellene várnom?
– Hat órát, talán nyolcat – tippelt Jin Zixun. – De az is lehet, hogy
tízet vagy tizenkettőt. Holnapig.
– Attól tartok, nem várhatok ilyen sokáig – mondta Wei Wuxian.
– Márpedig várnod kell, akkor is, ha nem tudsz! – felelte Jin Zixun
öntelten.
– Wei úrfi, miért van szükséged Zixunre? – kérdezte Jin
Guangyao. – Ennyire sürgős dolog?
– Nagyon sürgős – mondta Wei Wuxian. – Nem tűr halasztást!
Jin Zixun felemelte a másik csészét, és Lan Xichen felé fordult:
– Lan klánvezér, gyerünk! Még nem hörpintetted fel az italodat!
Wei Wuxian pontosan látta, hogy a másik szántszándékkal
váratja, sötét felleg árnya telepedett az arcára. A szeme résnyire
szűkült, a szája széle felkunkorodott.
 – Rendben. Akkor beszéljük meg itt! Jin úrfi, hallottál egy Wen
Ning nevű emberről?
– Wen Ningről? – kérdezett vissza Jin Zixun. – Én ugyan nem.
– Pedig biztosan emlékszel rá – folytatta Wei Wuxian. – Egy
hónapja, amikor Ganquan környékén vettél részt éjszakai
vadászaton, egy nyolcszárnyú denevérkirályt üldöztél a találkozási
pontra, vagyis a Wen család maradékát őrző fogolytáborba, ahol ő
állt az egykori Wen-tanítványok csoportjának élén.
A Naplövés hadjárat után a Qishan Wen klán odalett. A területét a
többi klán osztotta fel egymás között. Ganquan környéke a Lanling
Jin klán kezébe került. Ami a Wen család túlélőit illeti, Qishan egyik
sarkába terelték őket. Talán az ezredrésze lehetett ez azoknak a
területeknek, melyek felett egykor a klán rendelkezett. Immáron
összezsúfolódva kellett túlélniük.
– Ha nem emlékszem, akkor nem emlékszem! – méltatlankodott
Jin Zixun. – Nincs időm megtanulni mindenféle Wen kutyák neveit.
– Rendben! – folytatta Wei Wuxian. – Akkor majd részletesen
elmondom, miről is van szó. Nem tudtad elfogni a denevérkirályt,
viszont belefutottál a Wen család néhány tanítványába, akik
ugyancsak a szörnyet üldözték. Megfenyegetted őket, hogy a
legjobb lesz, ha sötétségidéző zászlókat fognak a kezükbe, és élő
csalik lesznek. Nem merték megtenni. Az egyikük kilépett a sorból,
hogy beszéljen veled. Ő volt Wen Ning. A huzavona közepette a
denevérkirály kereket oldott, te pedig elagyabugyáltad a Wen-
kultivátorokat, majd elhurcoltad őket. Folytassam? Azóta sem
engedted szabadon őket. Nincsen más rajtad kívül, akit
megkérdezhetnék, hogy mi is történt valójában.
– Wei Wuxian, mégis mit akarsz? – kérdezte Jin Zixun. – Talán ez
a Wen Ning kell neked? Kiállsz egy Wen kutyáért?
Wei Wuxian elmosolyodott.
– Mit érdekel téged, hogy kiállok-e érte vagy csak le akarom
vágni a fejét? Add ide nekem őt, és kész!
Amikor az utolsó mondat elhagyta a száját, már egyáltalán nem
mosolygott. A hangja is hűvösen csengett. Látszott, hogy kezdi
elveszíteni a türelmét. A körülöttük állók egy része megborzongott.
Jin Zixun karján is felállt a szőr, de a haragja erősebb volt.
 – Bátor fickó vagy te, Wei Wuxian! – harsogta. – Meghívott
egyáltalán ma a Lanling Jin klán? Talán elment az eszed? Azt
hiszed, legyőzhetetlen vagy, és senkinek nincsen bátorsága kiállni
ellened? Felforgatnád az eget?
– Az éghez hasonlítod magadat? – mosolyodott el Wei Wuxian. –
Bocsásd meg az őszinteségemet, de neked aztán van bőr a
képeden!
Bár Jin Zixun a szíve mélyén már az ég új földi
letéteményeseként gondolt a Lanling Jin klánra, de tudta, hogy a
kijelentése elhamarkodott volt. Halványan elvörösödött. Épp
visszavágott volna, de Jin Guangshan az emelvényről
félbeszakította:
– Nem fontos mindez – mondta nyugodt hangon. – Két kölyök!
Miért jöttök ki a béketűrésből egy ilyen apróság miatt? És ami azt
illeti, Wei úrfi, valóban udvariatlan dolog csak úgy berontani a
Lanling Jin klán zárt körű lakomájára.
Ostobaság lett volna azt állítani, hogy Jin Guangshant nem
bosszantották a Százfőnix-hegyen történtek. Pontosan ezért
mosolygott, amikor Jin Zixun nekiesett Wei Wuxiannek, és csak
akkor lépett közbe, amikor úgy érezte, Jin Zixun hátrányba került.
Wei Wuxian bólintott:
– Jin klánvezér, nem állt szándékomban megzavarni a zártkörű
lakomádat. Elnézést kérek ezért! Ám még mindig nem világos, hol
vannak azok az emberek, akiket Jin úrfi foglyul ejtett. Esetükben a
legcsekélyebb késlekedés is végzetes lehet. A csoport egyik tagja
egykor megmentette az életemet. Nem fogom ölbe tett kézzel nézni,
hogy meghal. Kérlek, ne érezd úgy, hogy követelőzöm. Egyszer
kárpótollak mindezért!
– Akármiről van szó, csak várhat egy keveset – mondta Jin
Guangshan. – Kérlek, ülj le közénk! Beszéljük meg nyugodtan!
Jin Guangyao mindeközben már csendben gondoskodott arról,
hogy ülőhelyet készítsenek Wei Wuxiannek, aki így szólt:
– Köszönöm neked, Jin klánvezér, de nem maradok soká. Az ügy
nem tűr halasztást. Kérem, hogy oldjuk meg, amilyen gyorsan csak
lehet.
– Nem kell így sietni – mondta Jin Guangshan. – Ha jobban
belemegyünk, valóban van egy-két dolog köztünk, amit még meg
kell beszélnünk. S ha már itt vagy, használjuk ki a lehetőséget, hogy
ezeket is tisztázzuk.
– Pontosan mit tisztázzunk? – húzta össze a szemöldökét Wei
Wuxian.
– Wei úrfi, szóba hoztam én már ezt néhányszor, biztosan
emlékszel rá… – válaszolta Jin Guangshan. – A Naplövés hadjárat
idején használtak egy bizonyos tárgyat.
– Ó, valóban szóba hoztad – mondta Wei Wuxian. – A Sötét tigris
talizmánról beszélsz?
– Úgy hallottam, hogy a Sötét tigris talizmánt egy olyan kardból
kovácsolták, amit a Pusztító Xuanwu barlangjában találtál. Egyszer
használtad csak csata közben, de az ereje olyan szörnyűséges volt,
hogy még a sajátjaink közül is elszenvedték páran a negatív
hatásait…
– Kérlek, hogy térj a tárgyra! – szakította félbe Wei Wuxian.
– A tárgyról beszélek – mondta Jin Guangshan. – A harcban
nemcsak a Wen család, de a mi klánunk is hatalmas veszteségeket
szenvedett el. Úgy vélem, egy ilyen fegyvert nehéz kézben tartani.
Ha egyetlen ember kezében van, az…
Mielőtt befejezte volna a mondatot, Wei Wuxian elnevette magát.
Nevetett egy darabig, majd így szólt:
– Jin klánvezér, engedd meg, hogy megkérdezzek még valamit.
Úgy véled, hogy a Qishan Wen klán megsemmisülése után a Lanling
Jin klánnak joga van a helyébe lépni?
Mindenki elhallgatott a teremben.
Wei Wuxian így folytatta:
– Mindent oda kell adni neked? Mindenkinek hallgatnia kell rád?
Látom, hogy a Lanling Jin klán hogyan intézi az ügyeit, és úgy
érzem, mintha visszatért volna a Qishan Wen klán birodalmának
időszaka.
Jin Guangshan négyszögletes arcán zavart düh villant fel. A
Naplövés hadjárat végeztével a korábbi visszafogottságnak lassan
nyoma sem volt már, egyre többen illették kritikával Wei Wuxian
démoni útját. Jin Guangshan azért hozta fel a Sötét tigris talizmánt,
hogy emlékeztesse, van rajta fogásuk, szemmel tartják, úgyhogy
meg ne próbáljon a Lanling Jin klán fejére nőni. Senki sem gondolta
volna, hogy Wei Wuxian ennyire nyíltan fogalmaz. Bár Jin
Guangshan a szíve mélyén már régóta ábrándozott arról, hogy
egyszer majd a Wen klánvezér helyébe lép, de senki sem merte
nyilvánosan, akárcsak viccelődve is szembesíteni ezzel a vágyával.
A jobb oldalán álló vendégkultivátor így kiáltott:
– Wei Wuxian! Vigyázz, mit beszélsz!
– Talán nincsen igazam? – kérdezte Wei Wuxian. – Talán nem a
Qishan Wen klán szokása, hogy élő csalinak használjon embereket,
és megverje azt, aki nem engedelmeskedik?
Egy másik vendégkultivátor vette át a szót:
– Természetesen másról van szó. A Wen kutyák gonosz dolgokat
cselekedtek. A dicstelen vég ezekért a cselekedetekért illette meg
őket. Mi csupán a szemet szemért, fogat fogért elv szerint jártunk el,
segítettünk, hogy megízleljék a saját maguk ültette fa gyümölcsét.
Kinek van joga kritikával illetni ezért?
– Azon állj bosszút, aki beléd harap! – mondta Wei Wuxian. –
Wen Ning csapata nem mocskolta be a kezét vérrel. Vagy talán ők is
ugyanolyanok, mint a többiek?
– Wei úrfi, azért nem mocskolták be vérrel a kezüket, mert te azt
mondod? – szólt közbe másvalaki. – Ez csak a te véleményed. Hol a
bizonyíték?
– Az pedig, hogy ártatlanokat öltek, a te véleményed! – mondta
Wei Wuxian. – Nem inkább nektek kellene elsőként előrukkolnotok a
bizonyítékokkal? Miért is engem kértek ilyesmire?
A férfi megrázta a fejét, igazi „ez meg nem hajlandó értelmesen
beszélni velem” képet vágott.
– Amikor a Wen család pusztított minket, ezerszer kegyetlenebbül
tette! – mondta valaki gúnyosan. – Mégis miért kellene nekünk
igazságosnak és kíméletesnek lennünk velük?
– Ó! – mosolyodott el Wei Wuxian. – A Wen kutyák rengeteg
gonosz dolgot műveltek, úgyhogy azt, akinek Wen a vezetékneve,
már nyugodtan meg is lehet ölni? Erről van szó, igaz? Azoknak a
korábban a Wen klánnal szövetséges családoknak pedig, amelyek
átálltak, hajuk szála sem görbült? Most is itt van ebben a teremben
néhány Wen vezetéknevű alvezérük.
Amint a kérdéses klánvezérek rájöttek, hogy felismerték őket,
azonnal megváltozott az arckifejezésük. Wei Wuxian így folytatta:
 – Ha szabadon kitölthetjük a haragunkat bárkin, aki a Wen nevet
viseli, remélem, nem gond, ha most azonnal lemészárolom az
összeset?
Mielőtt befejezhette volna a szónoklatát, a derekára tette a kezét,
a Chenqing közelébe. A jelenlévőknek azonnal bevillant egy
emlékkép, mintha mindannyian visszatértek volna a csatatérre, a
sötét ég alá, a hullahegyek mellé. Néhányan talpra ugrottak.
– Wei Ying! – szólalt meg Lan Wangji halkan.
Jin Guangyao állt a legközelebb Wei Wuxianhez, hidegvérét
megőrizve udvariasan mondta:
– Wei úrfi, kérlek, ne túlozz. Mindent meg lehet beszélni.
Jin Guangshan felállt, az arcán döbbenet, düh, félelem és
gyűlölet kevercse:
– Wei Wuxian! Csak azért, mert… Jiang klánvezér nincs itt
közöttünk, nem engedhetsz meg mindent magadnak!
– Te azt gondolod, hogy nem ugyanígy viselkednék, ha itt lenne?
– kérdezte Wei Wuxian éles hangon. – Ki tud megállítani, ki
merészel megállítani, ha meg akarok ölni valakit?
– Wei Ying, tedd le a Chenqinget! – kérte Lan Wangji,
hangsúlyozva minden egyes szótagot.
Wei Wuxian felé fordult, és tiszta, világos szemében jól látta
tükröződni saját rémült arcát. Megpördült.
– Jin Zixun! – üvöltötte.
– Zixun! – mondta Jin Guangshan sietve.
– Elég a fecsegésből! – harsogta Wei Wuxian. – Biztos vagyok
benne, hogy mindenki tisztában van vele, a türelmem véges. Hol
van? Túl sok időt vesztegettem már rád. Háromig számolok. Egy!
Jin Zixun ellenállt volna, de amikor megpillantotta Jin Guangshan
arcát, összeszorult a szíve.
– Kettő – folytatta Wei Wuxian.
Jin Zixun felkiáltott:
– Elég! Elég! Végtére is csak néhány Wen kutyáról van szó. Vidd
el őket, ha akarod! Nem szórakozom veled többet! A Qiongqi útnál
megtalálod őket!
– Korábban is elmondhattad volna! – nevetett hűvösen Wei
Wuxian.
 Úgy jött, mint a szél, és úgy is távozott. Eltűnt, és mintha a kitörni
készülő vihar fellegei oszlottak volna el az emberek feje fölül.
Mindenki visszaült a helyére, az is, aki néhány pillanattal korábban
felpattant. Szinte mindannyian megizzadtak a szócsatában. Jin
Guangshan volt az egyetlen, aki állva maradt, dühösen rúgta fel az
előtte lévő asztalt. Aranytálak és ezüsttányérok gurultak le a
lépcsőn. Jin Guangyao csitítani próbálta:
– Ap…
Mielőtt befejezhette volna, Jin Guangshan kiviharzott. Jin Zixun
közben úgy érezte, hogy azért, mert engedett, mindenki előtt
megszégyenült. Dühösen, gyűlölettel telve indult kifelé ő is.
– Zixun! – szólt utána sietve Jin Guangyao.
Jin Zixun majd felrobbant dühében, gondolkodás nélkül Jin
Guangyao mellkasához hajította a visszautasított csészét. Az ital
egyenesen a fehér köpenyt díszítő bazsarózsára fröccsent, és folyni
kezdett lefelé. A teremben kialakult felfordulásban már senki sem
háborodott fel igazán ezen a kellemetlen gesztuson. Egyedül Lan
Xichen kiáltott fel:
– Fivérem!
– Semmi baj! – mondta gyorsan Jin Guangyao. – Rendben
vagyok! Foglalj csak helyet, fivérem!
Lan Xichen udvariatlannak érezte volna kritikával illetni Jin Zixunt,
ezért inkább elővett egy hófehér zsebkendőt, és Jin Guangyao felé
nyújtotta:
– Vonulj vissza és öltözz át!
Jin Guangyao elfogadta a zsebkendőt, törölgetni kezdte magát és
így szólt:
– Én nem tehetem meg, hogy visszavonuljak.
Ő maradt egyedül, hogy rendet tegyen. Hogyan is hagyhatta
volna ott az egészet? Kimerülten próbálta csitítani a tömeget:
– Wei úrfi lobbanékony ember. Hogy is beszélhet így ennyi klán
jelenlétében?
– Talán nem mondott igazat? – kérdezte hűvösen Lan Wangji.
Jin Guangyao egy pillanatra megdermedt, de utána azonnal
felnevetett:
– Hahaha! Igaz. Igaza van, de pontosan ezért nem vetheti a
szemünkre, jól mondom?
 Úgy tűnt, hogy Lan Xichen mélyen elgondolkozott:
– Nagy változások történtek Wei úrfi lelkében.
Amikor Lan Wangji ezt meghallotta, fájdalom fénye villant
összevont szemöldöke alatt.

A Jinlin-tornyot elhagyva, kanyargós utat követően Wei Wuxian

egy kis sikátorba érkezett.
– Tudom is, hogy hol van. Gyerünk!
Wen Qing nyugtalanul üldögélt a sikátorban, és amint
megpillantotta Wei Wuxiant, már oda is lépett hozzá. Alig állt a
lábán, szédült, kibicsaklott a bokája, ezért Wei Wuxiannek kellett
megtámasztania.
– Elvigyelek valahova, ahol pihenhetsz? – kérdezte a lánytól. –
Utána pedig megyek tovább egyedül. Mindenképpen visszahozom
Wen Ninget.
Wen Qing belekapaszkodott:
– Nem! Dehogy! Én is veled tartok!
Miután Wen Ning eltűnt, a nővére azonnal elindult Qishanból
Yunmengbe. Napok óta nem hunyta le a szemét. Amikor végre
sikerült megtalálnia, úgy könyörgött neki, akár egy őrült. Most pedig,
sápadt ajkával és üres tekintetével leginkább egy árnyékra
hasonlított. Wei Wuxian látta, hogy nem sokáig bírja így, de nem volt
idő lassan megetetni, úgyhogy vásárolt néhány gőzölt zsemlét, amit
útközben elfogyaszthatott. Wen Qing is tudta, hogy az ereje végén
jár, ennie kellett. Kócos hajjal, vöröslő szemmel beleharapott a
zsömlébe. Wei Wuxian nézte a lányt, és eszébe jutott, milyen
látványt nyújtottak Jiang Chenggel, amikor nekik kellett menekülniük.
– Minden rendben lesz – ígérte. – Biztosan kiszabadítom Wen
Ninget.
Wen Qing szipogva evett.
– Tudom, hogy nem lett volna szabad elhagynom… De nem volt
más választásom. Arra kényszerítettek, hogy egy másik városba
menjek. Mire visszajöttem, Wen Ning és a többiek is eltűntek!
Tudom, hogy nem lett volna szabad egyedül hagynom!
– Rendben lesz – mondta Wei Wuxian.
– Dehogy lesz! – omlott össze Wen Qing. – A-Ning mindig is
ijedős, félénk fiú volt. Ráadásul mindig hozzá hasonló, visszahúzódó
embereket vett be a csapatába. Képzelheted, mire képesek egy
kiélezett helyzetben! Fogalma sincsen, mit tegyen, ha nem vagyok
ott vele!
Amikor Wei Wuxian, Jiang Chenget a hátán cipelve, elbúcsúzott
Wen Qingtől, a lány nagy komolyan így szólt:
– Akármi lesz is a hadjárat vége, mostantól nem tartozunk
egymásnak. Kiegyenlítettük a számlát! – Wei Wuxian még mindig
maga előtt látta az akkori büszke pillantását. Mégis, az előző éjszaka
nem volt hajlandó elereszteni a kezét, szinte térdelt előtte, úgy
könyörgött: – Wei Wuxian! Wei Wuxian! Wei úrfi! Kérlek, segíts
nekem! Nincs senki, aki segíthetne. Segíts nekem megtalálni A-
Ninget! Egyedül hozzád fordulhatok!
Egykori büszkeségének már nyoma sem volt.
A Qiongqi út egy völgyön át húzódó, ősi útvonal volt. A legendák
szerint a Qishan Wen klán alapítója, Wen Mao itt tett szert, egyetlen
csata során, azóta sem kopó hírnevére. Több száz évvel ezelőtt,
nyolcvanegy napon át küzdött egy isteni szörnyeteggel, és végül
diadalmaskodott. Az isteni szörnyeteg nem volt más, mint Qiongqi, a
káoszszörny, a jók megbüntetője, a gonoszok bátorítója, aki felfalja a
hűségeseket és igazakat, megjutalmazza a vétkeseket.
Természetesen már lehetetlen volt eldönteni, hogy igaz történeten
alapult a legenda, vagy pedig a Qishen Wen klán későbbi vezetőinek
túlzásaiból táplálkozik.
Évszázadokkal később a völgy már egyáltalán nem a
veszélyeiről, hanem csodálatos természeti szépségeiről és az
utazók áradatáról volt híres. A Naplövés hadjárat után a klánok
felosztották a Qishan Wen klán területeit, a Qiongqi út a Lanling Jin
kláné lett. Eredetileg a völgy magas kőfalaiba az alapító, Wen Mao
életéből vett jeleneteket faragtak. Ám a környék új ura, a Lanling Jin
klán nem engedte, hogy a sziklák továbbra is a Qishan Wen klán
dicső múltjára emlékeztessenek. A faragásokat lecsiszolták, és a
helyükre éppen új jelenetek készültek, amelyek a munkálatok
végeztével a Lanling Jin klán lovagiasságát hirdetik majd.
Egy ilyen vállalkozáshoz persze rengeteg munkást kellett
mozgósítani. Magától értetődő megoldás volt, hogy a Wen
családhoz tartozó, a Naplövés hadjárat idején otthontalanná váló
hadifoglyokat használják.
 Éjszaka érték el a Qiongqi utat. A sötét fátyol előtt hideg eső
szitált. Wen Qing ott haladt Wei Wuxian sarkában, úgy remegett,
mintha nem is kívülről, hanem belülről fázott volna. Wei Wuxian
kénytelen volt időnként megtámogatni.
Mielőtt beléptek a völgybe, elhaladtak egy sor, ideiglenesen, a
hadifoglyok éjszakai szállásaként épített kunyhó mellett. A Wen
Qinget vezető Wei Wuxian egy öreg, hajlott hátú alakot pillantott
meg a távolban. Beburkolta az eső, úgy közelített lassan, kezében
egy hatalmas zászló. Amikor közelebb ért, látszott, hogy egy
bizonytalanul imbolygó öregasszony, rongyos ruhákkal a hátára
kötve egy, a saját ujjaival játszó kisgyerek. Így dülöngéltek az úton.
Az öregasszony alig bírta el a zászlót, néhány lépésenként letette,
és megpihent. Wen Qing vöröslő szemmel elkiáltotta magát:
– Nagymama! Én vagyok az!
Az öregasszony valószínűleg nem látott és nem hallott valami jól.
Nem látta, nem hallotta, hogy ki kiáltott oda neki. Csak annyit
érzékelt, hogy valaki közelít hozzá és kiáltozik neki. Gyorsan
felkapta a zászlót, az arcán rettegés, mintha attól félt volna, hogy
megszidják. Wen Qing odaszaladt és elvette a tőle a zászlót:
– Ez meg mi? Mit csinálsz?
A rongyos zászlóra eredetileg a Qishan Wen klán hatalmas napját
festették, amire azonban vérvörös keresztet mázoltak. A Naplövés
hadjárat végeztével rengeteg embert bélyegeztek „Wen kutya
maradék”-nak. Számtalan módszert használva kínozták, még
„önkritikára” is rábírták őket. Wei Wuxian arra gondolt, a nő
bizonyára túl öreg volt ahhoz, hogy úgy dolgoztassák, mint a
többieket, úgyhogy megszégyenítésként kellett körbe-körbe cipelnie
a Wen család elrongyolódott zászlaját.
Az öregasszony meglepetésében először összerezzent. Amikor
végül rájött, hogy kivel áll szemben, eltátotta a száját.
– Nagyanyó, hol van A-Ning? – kérdezte Wen Qing. – Negyedik
bácsikám meg a többiek? A-Ning?
Az öregasszony a nő mellett álló Wei Wuxianre pillantott, és nem
mert mondani semmit. A völgy irányába fordult. Wen Qingnek nem
volt más ötlete, odaszaladt hozzá.
Fáklyákat gyújtottak a völgy két oldalán. Lángok pislákoltak a
szitáló esőben, a fényük több száz, az úton nehézkesen mozgó
árnyat világított meg.
A foglyok hamuszürke arccal húzták a lábukat. A Lanling Jin klán
elővigyázatosságból és büntetésből megtiltotta a szellemi erőik vagy
varázseszközök használatát. Tizen-egynéhány felügyelő keringett
körülöttük lóháton, fekete esernyőkkel, és pocskondiázta őket. Wen
Qing belerohant az esőbe, az elgyötört, mocskos arcokat vizslatta.
Az egyik felügyelő észrevette őt, és felemelt kézzel rákiáltott:
– Te meg honnan kerültél ide? Ki engedett be?
– Keresek valakit! – mondta türelmetlenül Wen Qing.
A felügyelő közelebb léptetett hozzá a lovával, előhúzott valamit,
és meglengette:
– Nem érdekel, hogy kit keresel! Tűnj innen! Mert ha nem…
A felügyelő ekkor pillantotta meg a nő mögül előlépő, fekete
ruhás férfit. A hangja megbicsaklott, mintha megkötötték volna a
nyelvét.
Jóképű fiatal férfi volt, de a tekintete hűvös. Önkéntelenül is
megborzongott, amikor meglátta. Hamarosan rájött, hogy a férfi nem
őt nézi, hanem a kezében tartott vasbillogot.
Hasonló vasbillog volt ez, mint amilyet egykor a Qishan Wen klán
szolgái használtak, egyedül a vége volt más. Nap helyett
bazsarózsát formázott.
Amikor Wei Wuxian felismerte, hideg fény villant a szemében. A
felügyelők egy része közben felismerte őt. Gyorsan összegyűltek,
sustorogni kezdtek. Senki sem mert Wen Qing elé lépni.
– A-Ning, A-Ning! – kiáltozta keresés közben a nő.
Nem érkezett felelet az elkeseredett kiáltozására. Az egész
völgyet átkutatta, de nem bukkant a testvére nyomára. Ha Wen Ning
ott lett volna, már régen odarohan hozzá. A felügyelők óvatosan
leszálltak a lovaikról. A csoport Wei Wuxianre meredt, mintha nem
tudták volna eldönteni, hogy üdvözöljék, vagy inkább maradjanak
csöndben.
Wen Qing odasietett, és megkérdezte:
– Hol vannak a néhány napja ideküldött Wen kultivátorok?
A felügyelők egymásra néztek. Némi tétovázás után az egyik,
becsületesebb képű barátságosan így szólt:
– Az itt dolgozó foglyok mindannyian a Wen család kultivátorai.
Mindennap újabb szállítmány érkezik.
 – Az öcsémet Jin Zixun küldte ide! – mondta Wen Qing. – Ő…
nagyjából ilyen magas. Hallgatag, és ha beszél, dadog…
– Nézd csak, hölgyem, mennyien vannak itt! – jelentette ki a
felügyelő. – Hogyan különböztetnénk meg őket, akár dadognak, akár
nem?
– Tudom, hogy itt van! – dobbantott idegesen Wen Qing.
A felügyelő kerek arcú, megtermett férfi volt. Sajnálkozó
alázatossággal elmosolyodott:
– Ne aggódj, hölgyem! Valójában gyakran jönnek hozzánk
kultivátorokat keresve. Lehet, hogy valaki elvitte őt az elmúlt néhány
napban. Meg aztán, amikor ellenőrizni szoktuk a létszámot, időnként
kiderül, hogy van, akinek sikerült megszöknie…
– Biztosan nem szökött el! – jelentette ki Wen Qing. – Nagyanyó
és a többiek is itt vannak. Nem hagyja csak úgy itt az övéit.
– Akkor nézz körül lassan! – mondta a felügyelő. – Minden fogoly
itt van. Ha nem találod meg közöttük, sajnos nem tudunk segíteni.
– Valóban mindenki itt van? – szólt közbe váratlanul Wei Wuxian.
Miközben beszélt, a többiek lemerevedtek.
– Így van – fordult felé a felügyelő.
– Rendben, elhiszem, hogy az összes élő itt van – közölte Wei
Wuxian. – De hol vannak a többiek?
Wen Qing megtántorodott.
Az „élőkhöz” képest a „többiek” természetesen csak a holtak
lehettek.
– Kérlek, ne beszélj így! – mondta gyorsan a felügyelő. – Csak
Wen kultivátorok vannak itt, de mi nem tettünk semmi
visszafordíthatatlant…
Wei Wuxian, mintha meg sem hallotta volna, előhúzta a fuvoláját.
A mellette álló foglyok megtántorodtak, üvöltve dobták le a terhüket,
és elszaladtak. Egy pillanat alatt óriási, üres kör jött létre körülötte.
A foglyok nem ismerték fel Wei Wuxiant az arcáról, hiszen azok a
Wen kultivátorok, akik a Naplövés hadjárat csatamezőin találkoztak
vele, mindannyian elpusztultak, és kegyetlen holttestként
csatlakoztak a hadseregéhez. A vörös bojttal díszített, sötét fából
készült fuvola, amellyel a fiatalember egykori társaikat irányította,
gyakran megjelent a rémálmaikban.
– Az ördögi fuvola, a Chenqing! – kiáltozták mindenhonnan.
 Wei Wuxian az ajkához emelete a Chenqinget. Éles hangja
hullámokat keltett az éjszakai égen, egy nyíl erejével tolta félre az
esőfüggönyt. Hamarosan az egész völgyben hallani lehetett a
hangját. Wei Wuxian egyetlen hangot játszott csak, és amikor
befejezte, visszatűzte az övébe. Leengedte a karját, az ajkán hűvös
mosoly, hagyta, hogy az eső eláztassa a haját és a ruháját.
– Mi ez a hang? – hallatszott nem sokkal később.
Döbbent kiáltásokat lehetett hallani a tömeg legtávolabbi végéből.
Hamarosan kinyílt a kör, és Wei Wuxian már rálátott egy tucatnyi
rongyos alakra. Magasabbak és alacsonyabbak, férfiak és nők.
Néhányan rothadó hús szagától bűzlöttek. Wen Ning elöl állt, a
szeme nyitva.
Arca sápadt, mint a viasz, a pupillája kitágult. A szája sarkában
lévő folt sötétbarnára száradt. A mellkasa egyáltalán nem mozgott,
jól látszott, hogy félig-meddig összetört a rá mért ütésektől. A
jelenetet látva senkiben sem merült fel, hogy életben van, de a
nővére nem adta fel, reszkető kézzel próbálta kitapintani a pulzusát.
Egy darabig a karját markolászta, végül zokogni kezdett.
Rémült, rettegő napokon volt túl, sietett, ahogy csak tudott, de
elkésett. Arra sem volt lehetősége, hogy utoljára találkozzon az
öccsével.
Wen Qing sírva tapogatta meg Wen Ning bordáit, mintha
egyenként szerette volna a helyükre illeszteni őket. Néhány pillanatig
valami lehetetlen reménnyel áltatta magát. Szép arcvonásai
eltorzultak, rossz volt ránézni. Senki sem szép, amikor a legmélyebb
bánat közepette sír.
Az öccse holttestével szembesülve nyoma sem maradt a
büszkeségének, amit annyira próbált minden körülmények között
megőrizni.
Hatalmas sokk érte. Végül nem bírta tovább, elájult. A mögötte
álló Wei Wuxian szó nélkül elkapta, majd a hasára fektette, utána
egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán amikor kinyitotta, feltette a
kérdést:
– Ki ölte meg?
A hangjában nem voltak érzelmek. Úgy tűnt, egyáltalán nem
mérges, csak elgondolkodott valamin. A felügyelők vezetője még
mindig azt hitte, van remény, hogy megbeszéljék a történteket.
 – Wei úrfi, ne mondj ilyet. Nem ölünk embereket. Nem vigyázott
munka közben, leesett a falról, és szörnyethalt.
– Senki sem ölt itt embert. Igaz ez? – nézett rá Wei Wuxian.
– Így van! – válaszolták kórusban a felügyelők.
– Egyetlenegyet sem!
– Értem már – mosolyodott el Wei Wuxian, és nyugodt hangon
hozzátette: – Wen kutyákról van szó, a Wen kutyák pedig nem
emberek. Úgyhogy ha megölitek is őket, nem embert öltök. Erre
gondoltok, igaz?
A felügyelők vezetője pontosan erre gondolt az előbb, amikor
kifejtette az álláspontját. Elsápadt, amikor rájött, hogy olvasnak a
gondolataiban.
– Vagy azt hiszitek, tényleg nem jövök rá, valaki hogyan halt
meg? – folytatta Wei Wuxian.
A felügyelők elnémultak. Rájöttek, hogy a helyzet egyre
kedvezőtlenebbül alakul számukra, ezért némiképp hátráltak. Wei
Wuxian továbbra is csak mosolygott:
– A legjobb, ha őszintén elmondtok mindent. Álljon elő a gyilkosa!
Ha nem, megölöm az ártatlanokat is, hogy így legyek biztos benne,
a bűnös is megkapta a büntetését.
Libabőrösek lettek erre a felügyelők, a hideg futkosott a hátukon.
A vezetőjük dadogni kezdett:
– A Yunmeng Jiang klán és a Lanling Jin klán kitűnő kapcsolatban
állnak egymással, nem teheted meg, hogy…
Wei Wuxian csodálkozva nézett rá:
– Te aztán bátor vagy! Fenyegetsz?
– Dehogyis, ugyan már! – felelte gyorsan a felügyelők vezetője.
– Gratulálok! Sikeresen próbára tettétek a türelmemet! – mondta
Wei Wuxian. – Mivel ti nem akartok mondani semmit, beszéljen ő.
Wen Ning holtteste, mintha régóta arra várt volna, hogy
megszólalhasson, hirtelen megmozdult. Felemelte a fejét, és
vasmarkaival megragadta a hozzá legközelebb álló két felügyelő
torkát, még mielőtt felkiálthattak volna.
A kifejezéstelen arcú Wen Ning a levegőbe emelte a két rövid
lábú férfit. Az üres kör egyre nagyobb és nagyobb lett. A felügyelők
vezetője felkiáltott:
 – Wei úrfi! Wei úrfi! Kérlek, legyél velünk kíméletes!
Visszafordíthatatlan következményei lehetnek annak, ha
elhamarkodottan cselekszel!
Egyre jobban zuhogott. A szűnni nem akaró eső végigfolyt Wei
Wuxian arcán. Hirtelen megpördült, a kezét Wen Ning vállára tette,
majd elüvöltötte magát:
– Wen Qionglin!
Utána Wen Ning bődült fel, mintha csak válaszolt volna.
Belesajdult a völgyben tartózkodók füle.
Wei Wuxian minden egyes szót kihangsúlyozott, úgy mondta:
– Bárki tette ezt veled, legyen ugyanaz a sorsa. Felhatalmazlak
rá! Tedd rendbe a dolgokat!
Amikor Wen Ning ezt meghallotta, azonnal egymáshoz csapta a
kezében lévő két felügyelőt. A két fej, akár a felrobbanó dinnyék,
hatalmasat csattant, virágszirmokként repült mindenfelé a vörös és
fehér.
Félelmetes jelenet volt. Rémült sikolyok visszhangoztak a
völgyben. Lovak nyerítettek, a rabok szökni próbáltak, teljes volt a
zűrzavar. Wei Wuxian felemelte Wen Qinget. Egy ló kantárját is a
kezében tartva nyugodtan sétált át vele a tömegen. Éppen
megfordult, amikor az egyik, aprócska fogoly megszólította:
– Wei uraság!
– Igen! – nézett rá Wei Wuxian.
A fogoly hangja megremegett, és az egyik irányba mutatott:
– Ott… ott a völgy oldalában áll egy ház. Arra használják… hogy
embereket zárjanak be, és megverjék őket. Aki belehal, azt
kihúzzák, és eltemetik. Néhányan ott lesznek azok közül, akiket
kerestek…
– Köszönöm! – mondta Wei Wuxian.
Elindult a fogoly által mutatott irányba, és valóban megpillantott
egy ideiglenesen felhúzott kisebb épületet. Az egyik kezében Wen
Qinget tartva berúgta az ajtót. A szoba egyik sarkában tizenvalahány
sebesült, vérző ember kucorgott. Mindannyian összerezzentek a
kicsapódó ajtó hangjára. Amikor aztán néhányan közülük
észrevették Wei Wuxian karjában az öntudatlan Wen Qinget, a saját
súlyos sérüléseikkel nem foglalkozva odasiettek:
– Qing kisasszony!
 Az egyikőjük dühösen felhorkant:
– Te… te meg ki vagy? Mit tettél az irodavezetőnkkel?
– Én ugyan semmit – mondta Wei Wuxian. – Kik szolgáltak
közületek Wen Ning alatt? Elég az ostobaságból, gyertek utánam!
A csoport tagjai egy darabig csak néztek egymásra, de Wei
Wuxian, Wen Qinggel a karjában, már indult is. Nem tehettek mást,
egymást támogatva követték hát. Kimentek az épületből, és mielőtt
igazán megnézték volna maguknak a völgyben kitört felfordulást,
Wei Wuxian rájuk parancsolt:
– Mindenki hozzon magának egy lovat! Gyorsan!
– Nem! – tiltakozott egy középkorú férfi. – Wen Ning úrfi azt…
Ebben a pillanatban egy letépett fej repült eléjük. Mindannyian
megfordultak, és látták, ahogy Wen Ning éppen összezúzta egy
földön kúszó test végtagjait, majd puszta kézzel kitépte a belső
szerveit.
– Elég! – kiáltotta Wei Wuxian.
Mély üvöltések törtek elő Wen Ning torkából, mintha ennyi nem
lett volna elég neki. Wei Wuxian füttyentett egyet, és újra rászólt:
– Felállni!
Wen Ningnek engedelmeskednie kellett.
– Mit bámultok? – nézett körbe Wei Wuxian. – Lóra! Talán arra
vártok, hogy még kardot is találjak nektek?
Egyiküknek eszébe jutott, hogy egy idős ember is volt köztük.
Segített az öregasszonynak és a vele lévő kisgyereknek felszállni az
egyik lóra. Kezében a még mindig eszméletlen Wen Qinggel, Wei
Wuxian ugyancsak lóra szállt. A több tucat ember tizenpár lovat talált
magának, úgyhogy ketten-hárman is felültek egyre. Az öregasszony
sem tudott egyedül lovagolni, ráadásul a kisgyereket is tartania
kellett.
Amikor Wei Wuxian ezt meglátta, kinyújtotta a kezét:
– Add ide nekem!
Az öregasszony megrázta a fejét, míg a kisgyerek erősen
szorította a nyakát, de még így is lassan csúszott lefelé. Leplezetlen
rettegés sugárzott mindkettejük szeméből. Wei Wuxian a gyerekért
nyúlt, és határozott mozdulattal a karjába vette.
– A-Yuan! A-Yuan! – kiáltotta halálra válva az öregasszony.
 A-Yuan kicsi volt még, de már tudta, mi a félelem, és mégsem
sírta el magát. Az ujjait szopta, és Wei Wuxiant vizsgálgatta.
– Menjünk! – kiáltotta Wei Wuxian. A lábával megszorította a lova
oldalát, és a csoport elejére léptetett vele. Tucatnyi ló követte
egyenesen az éjszakai esőbe.

A történtek még aznap este hatalmas hullámokat keltettek.

Éjféltájt ötven klánvezér, kisebb-nagyobb klánok vezetői gyűltek
össze a Jinlin-torony Arany pavilonjában. A fő helyen Jin Guangshan
ült. Jin Zixuan nem tartózkodott a toronyban, Jin Zixun
tapasztalatlannak számított, ezért Jin Guangyao ült mellette. Az első
sorban a leghíresebb kultivátorklán-vezérek foglaltak helyet: Nie
Mingjue, Jiang Cheng, Lan Xichen és Lan Wangji. Mindannyian
komoly arckifejezéssel ültek ott. A kevésbé fontos klánok első
emberei a következő sorba kerültek.
Úgy tűnt, mintha egy hatalmas ellenséggel kerültek volna
szembe.
– Tudtam – suttogták egymásnak időnként.
– Előbb-utóbb úgyis idáig jutottunk volna.
– Lássuk, hogyan fognak megbirkózni ezzel!
Jiang Cheng a tekintetek kereszttüzébe került, de csak ült elöl,
komor arccal. Hallgatta a maga szokásos tiszteletteljes, halk
hanglejtésével magyarázó Jin Guangyaót.
– Négy felügyelő sebesült meg. Nagyjából ötvenen szöktek meg
a Wen család maradékából. Miután Wei Wuxian elért a Luanzang-
dombhoz, több száz kegyetlen holttestet hívott, hogy őrizzék a hegy
alját. Az embereink egyelőre nem tudnak tovább jutni.
Miután befejezte, csönd ereszkedett az Arany pavilonra.
Jiang Cheng néhány perc hallgatás után szólalt meg:
– Azzal, amit tett, valóban túllépett a határon. Jin klánvezér, a
nevében is elnézést kérek tőled. Kérlek, mondd meg, ha bármilyen
módon segíteni tudok ebben a helyzetben. Természetesen
kárpótollak, ahogy tudlak.
Jin Guangshannak azonban nem a bocsánatkérése és nem is a
kárpótlása kellett:
– Jiang klánvezér, ami téged illet, a Lanling Jin klán nem kíván
túlzásokba esni. A felügyelők egy része viszont nem a Jin család
tagja volt. Más klánok is érintettek az ügyben. Így hát…
Jiang Cheng összevonta a szemöldökét. Megmasszírozta a
halántékánál lüktető vénát, és mély levegőt vett:
– Minden klánvezértől elnézést kérek! Amit azonban nem tudtok,
hogy Wei Wuxian egy Wen Ning nevű kultivátort akart megmenteni.
Segítséget nyújtott nekünk a Naplövés hadjárat alatt, ezért tartozunk
neki és a nővérének, Wen Qingnek. Éppen ezért…
– Tartoztok nekik? – szakította félbe Nie Mingjue. – Talán nem a
Qishan Wen klán hibáztatható a Yunmeng Jiang klán pusztulásáért?
Az előző egy-két évben Jiang Cheng minden egyes nap
éjszakába nyúlóan dolgozott. Ez lett volna az első este, hogy korán
nyugovóra tér, ehelyett egy mindent alapjaiban megváltoztató hír
miatt a Jinlin-toronyba kellett sietnie. A fáradtságával próbálta
elnyomni a benne forrongó dühöt. A személyisége miatt már maga a
tény, hogy bocsánatot kellett kérnie, rendkívül zavarta. Az pedig,
hogy Nie Mingjue szóba hozta a családja szerencsétlenségét, csak
olaj volt a tűzre.
Immár nemcsak a teremben tartózkodó klánvezéreket, de Wei
Wuxiant is gyűlölte.
– Wen Qingről magam is hallottam már, és nem emlékszem, hogy
részt vett volna a Naplövés hadjárathoz kötődő bármelyik bűnös
ügyben – mondta Lan Xichen néhány pillanattal később.
– De nem is lépett közbe! – jelentette ki Nie Mingjue.
– Wen Qing volt az egyik Wen Ruohan emberei közül, akiben a
Wen család vezetője a legjobban megbízott – mondta Lan Xichen. –
Mégis hogyan lépett volna közbe?
– Ha csak hallgatott és nem állt ellen, amikor a Wen család
mindent a feje tetejére állított, akkor ugyanúgy viselkedett, mint akik
közönyösen egyetértettek – mondta hűvösen Nie Mingjue. – Talán
azt gondolta, hogy ő majd különb elbánást kap, mint a Wen család
gonosz tagjai? Hogy neki nem kell elszenvednie a
következményeket? Nem fog megfizetni, miután elsöpörtük a Wen
családot?
Lan Xichen pontosan tudta, hogy az apjával történtek miatt Nie
Mingjue mindennél jobban gyűlölte a Wen kutyákat, amit csak
fokozott a gonosz tettek iránti zsigeri megvetése, úgyhogy inkább
nem folytatta.
 Egy kisebb klán vezetője vette át a szót:
– Nie klánvezérnek igaza van. Meg aztán, ha valóban Wen Qing
volt Wen Ruohan egyik bizalmi embere, hogy lenne lehetséges,
hogy semmiben sem vett részt? Nem hiszem. Lennének Wen
kutyák, akiknek egy csepp vér sem tapad a kezükhöz? Valószínűbb,
hogy csak nem tudjuk, mi mindent követett el az a Wen Qing!
Amikor szóba kerültek a Wen család kegyetlenkedései, az
összegyűltek hangosan zúgolódni kezdtek. Jin Guangshan éppen
azt tervezte, hogy visszaveszi a szót, ezért látszott rajta az
elégedetlenség. Jin Guangyao azonnal észrevette a klánvezére
megváltozott arckifejezését, és felemelte a hangját:
– Mindenki nyugodjon meg! Nem ezért gyűltünk ma össze.
Miközben beszélt, intett az embereinek, szolgálják fel a behűtött
gyümölcsöket, hogy így tereljék el az emberek figyelmét. Az Arany
pavilon végül csak elcsendesedett.
Jin Guangshan kihasználta az alkalmat és beszélni kezdett:
– Jiang klánvezér, eredetileg a te családod ügyéről van szó,
amibe nem szívesen ártom bele magam. Ám a ma történtek miatt
szóba kell hoznom Wei Ying ügyét.
– Jin klánvezér, kérlek, folytasd! – mondta Jiang Cheng.
– Jiang klánvezér, Wei Ying a jobbkezed – kezdett bele Jin
Guangshan. – Nagyra tartod őt, ezt mindenki tudja. Az azonban már
kevésbé biztos, hogy ő tisztel-e téged. Akárhogy is, régóta vagyok
már klánvezér, de még sohasem találkoztam ennyire nagyképű,
büszke klántaggal. Hallottad már, hogy miket mondanak? Azt
rebesgetik, hogy kizárólag Wei Wuxiannek köszönhetők a Yunmeng
Jiang klánnak a Naplövés hadjárat idején elért győzelmei. Micsoda
ostobaság!
Jiang Cheng egyre komorabb arccal hallgatta mindezt. Jin
Guangshan megrázta a fejét:
– Még az oly sok család részvételével megrendezett lakomán is
jelenetet rendezett a jelenlétedben, és amikor a kedve úgy hozta,
egyszerűen kiviharzott. Olyasmit merészelt mondani, hogy a
legkevésbé sem érdekli Jiang Wanyin klánvezér. Aki ott volt, a saját
fülével hallotta…
Hirtelen közbeszólt egy hűvös hang:
– Nem!
 Jin Guangshan éppen a hazugsága közepén járt, meglepte a
közbeszólás, és a többiekkel együtt fordította a fejét a hang
irányába.
Lan Wangji egyenes háttal ült, nyugodtan beszélt:
– Nem hallottam, hogy Wei Ying ilyesmit mondott volna. Sohasem
hallottam, hogy valaha is tiszteletlenül beszélt volna Jiang
klánvezérről.
Lan Wangji ritkán szólalt meg az ehhez hasonló alkalmakon. Még
akkor is, amikor a nagyobb tanácskozásokon a kultiváció
módszereiről folyt a szó, kizárólag a neki szóló kérdésekre válaszolt.
Ilyenkor azonban a lehető legpontosabban mutatott rá a másik
helytelen érvelésére. Egyébként szinte sohasem beszélt. Éppen
ezért a félbeszakított Jin Guangshan több mint bosszús volt. Bár,
mivel minden jelenlévő előtt világossá vált, hogy hazudik,
kellemetlenül is érezte magát. Még szerencse, hogy Jin Guangyao
azonnal kihúzta a csávából:
– Valóban? Azon a napon Wei úrfi bizony hatalmas erővel tört be
a Jinlin-toronyba. Sok mindent mondott, megdöbbentünk minden
szaván. Talán ilyesmi is elhagyta a száját, bár pontosan én sem
emlékszem.
Jin Guangyao emlékezőképessége Lan Wangjiéval vetekedett.
Amint Nie Mingjue meghallotta az utolsó mondatot, már tudta is,
hogy szándékosan ferdít. El is mosolyodott. Jin Guangshan azonban
már tovább is fűzte a mondatot:
– Úgy van. Akárhogy is, mindig nagyképűen viselkedett.
– Őszintén, már régóta szerettem volna elmondani ezt –
csatlakozott az egyik klánvezér. – Wei Wuxian valóban tett ezt-azt a
Naplövés hadjárat alatt, de akadnak olyan vendégkultivátorok, akik
még nála is többet tettek. Sohasem találkoztam még hozzá
hasonlóan önelégült emberrel. Elnézést a nyerseségemért, de
mégiscsak egy szolga fiáról beszélünk. Hogy lehet egy
szolgálógyerek ennyire öntelt?
A „szolgálógyerekről” természetesen jó néhány kultivátornak
azonnal a teremben álló „ágyas fia” jutott az eszébe. Jin Guangyao
érezte a felé irányuló kellemetlen pillantásokat. A mosolyán azonban
mindez nem látszott. A jelenlévők meglovagolták a kialakult
hangulatot és csak mondták a magukét:
 – Jin klánvezér kizárólag jó szándékkal kérdezett rá Wei Yingnél
a Sötét tigris talizmánra. Attól félt, hogy nem tudja uralni, és tragédia
lesz a dologból. Wei Wuxian azonban saját magából indult ki, amikor
megítélte a másik szándékait. Talán azt hiszi, hogy mindenki csak az
ő kincseit akarja megszerezni? Nevetséges! Melyik családnak
nincsenek saját kincsei?
– Én mindig is tudtam, hogy valami kiszámíthatatlan történik, ha a
démoni ösvényen halad tovább, és nézzétek! Már régen leleplezte
gyilkos természetét. Válogatás nélkül öli az embereinket néhány
Wen kutya miatt…
Hirtelen egy óvatos hang közbevetette:
– Azért nem válogatás nélkül öl, nem igaz?
Kívülről úgy tűnhetett, hogy Lan Wangji chan buddhista
meditációba merült, elzárta az érzékeit, ám amikor meghallotta az
előbbi mondatot, ő is odanézett. Az egyik klánvezér mellett álló,
kellemes megjelenésű, fiatal nő szólalt meg. A megjegyzésére
azonnal felhorkantak a körülötte lévő kultivátorok:
– Mégis mire gondolsz?
A nő erre kicsit megijedt, és még óvatosabban fogalmazott:
– Nem… nem gondolok én másra, csak arra, amit mondtam. Nem
kell mindenkinek ennyire felháborodnia. Úgy érzem, hogy a
„válogatás nélkül öl” kifejezés ez esetben túlzás.
Egy másik kultivátor köpött egyet.
– Mi az, hogy túlzás? Wei Wuxian a Naplövés hadjárat óta
pusztít! Vagy talán cáfolod ezt?
A nő tiltakozni próbált:
– A Naplövés hadjárat háború volt, a háborúban pedig mindenki
csak pusztít. Nézzünk szembe a valósággal! Nem mondhatjuk, hogy
válogatás nélkül ölt, hiszen megvolt az oka az ölésre. Ha a
felügyelők valóban bántották azokat a foglyokat és megölték Wen
Ninget, akkor ott sem válogatás nélkül ölt, hanem inkább bosszút
állt…
– Nevetséges vagy! – tombolt az egyik jelenlévő. – Azt mondod,
hogy jogosan ölte meg az embereinket? Igazságos tettnek próbálsz
beállítani gyilkosságokat?
– Ráadásul még azt sem tudjuk, hogy a felügyelők tettek-e bármi
elítélendőt – gúnyolódott valaki más. – Senki sem látta a saját
szemével, hogy mi történt.
– Úgy van! Az életben maradt felügyelők mindannyian azt
mondták, hogy nem bántottak senkit. Wen Ning az egyik szikláról
zuhant le, úgy halt meg. Ráadásul még meg is keresték és el is
temették a holttestét. Mégis bosszút álltak rajtuk! Elkeserítő!
– A felügyelők attól rettegnek, hogy felelősségre vonják őket a
foglyokkal való kegyetlenkedésért és emberölésért – mondta a nő. –
Magától értetődő, hogy azt mondják, hogy lezuhant arról a
szikláról…
Hirtelen valaki felnevetett:
– Elég a szócséplésből! Nem akarjuk hallani egy olyan ember
érvelését, akit egyéni érdekek mozgatnak.
A nő elvörösödött.
– Mégis mire gondolsz? – emelte meg a hangját. – Milyen egyéni
érdekekről beszélsz?
– Nem szükséges azt nekem kimondanom – válaszolt a férfi. – Te
is tudod, mi is tudjuk. Még a Pusztító Xuanwu barlangjában
beleszerettél, amikor szépeket mondott neked, nem igaz? Még
mindig értelmetlenül véded, a feketét is fehérnek nevezed, csak
hogy kiállj mellette. De hát a nők már csak nők.
A Pusztító Xuanwu barlangjában bajba jutott lányt megmentő Wei
Wuxianről szóló történet valóban közszájon forgott egykor. Sokan
rájöttek hát, hogy a Wei Wuxianért kiálló nő nem volt más, mint
Mianmian.
Rögtön megkezdődött a pusmogás:
– Szóval ezért akarja annyira elkeseredetten megmenteni Wei
Wuxiant…
– Értelmetlenül védem? A feketét fehérnek nevezem? –
dühöngött Mianmian. – Én csak a tényekről beszélek. És ha nő
vagyok? Nem tudsz mással érvelni, úgyhogy a női mivoltommal
támadsz meg?
– Ccc! – gúnyolódott valaki. – Milyen kis ártatlan vagy. Akkor is
így beszélnél, ha nem lennél elfogult?
– Felesleges szóba állni ezzel a nővel! És még a klánunk tagja?
Ráadásul a Jinlin-toronyba is bejutott. Szégyellem, hogy itt kell
állnom mellette!
 A saját családjából is sokan ellene fordultak. Mianmian annyira
felbőszült, hogy vöröslött a szeme. A könnyeit nyelve kiáltotta:
– Rendben! Ti vagytok a hangosabbak! Tiétek az igazság!
Összeszorította a fogát, letépte magáról az egyenköntösét, és az
asztalra dobta. Erre még az első sorban ülő klánvezérek is
megfordultak. A mellette állók arcán döbbenet. Tényleg ki akar lépni
a klánjából?
Mianmian egy szót sem szólt, megfordult, és elment. Valamivel
később valaki felnevetett:
– Ha egyszer levetted, ne is vedd fel többet!
– Mégis kinek képzeli ez magát?! Csak úgy kilép, amikor a kedve
tartja? De kit érdekel? Vajon mit akar ezzel bizonyítani?
– A nők már csak ilyenek – ismételték meg páran. – Néhány
keményebb szót mondasz nekik, és már ott is hagynak. Biztosan
visszajön majd, csak teljen el néhány nap.
– Biztosan. Hiszen ő is csak egy szolgáló lányából lett tanítvány,
hahaha…
Nem foglalkozva a körülötte kavargó megjegyzésekkel, Lan
Wangji felállt, és ugyancsak kiment a teremből. Lan Xichennek egyre
kevésbé tetszett a beszélgetés iránya, ezért hangosan így szólt:
– Kultivátorok, az érintett már elment, kérem, hogy mindenki
nyugodjon meg.
Zewu-jun szólt, a többiek nem tehették meg, hogy kellemetlen
helyzetbe hozzák. Újra Wei Wuxiant és a Wen kutyákat kezdték el
kritizálni az Arany pavilonban. Szenvedélyes gyűlölettel mondták a
magukét. Határtalan, észszerűtlen utálatuk mindent áthatott. Jin
Guangshan az általános érzületet meglovagolva így fordult Jiang
Chenghez:
– Már régóta azt tervezi, hogy visszatér a Luanzang-dombra, nem
igaz? A képességeire támaszkodva könnyen megalapíthatná a saját
klánját. Azt hiszem, most kihasználta a kínálkozó lehetőséget, hogy
elhagyja a Jiang családot, és tegye, ami a kedvére való. Rengeteg
munkával építetted újjá a Yunmeng Jiang klánt. Ő meg legalábbis
ellentmondásos személyiség, nem fogja vissza magát, csak nehéz
helyzetbe hoz téged. A legkevésbé sem veszi tekintetbe az
érdekeidet!
Jiang Cheng határozottságot erőltetett magára:
 – Nem erről van szó. Wei Wuxian gyerekkora óta ilyen, még az
apám sem tudta ráncba szedni.
– Fengmian bátyám sem tudta ráncba szedni? – ismételte meg
Jin Guangshan, és felkacagott. – Hát persze hogy nem tudta, hiszen
a kedvence volt.
A „kedvence volt” szavak hallatán Jiang Cheng szája széle
megrándult.
– Jiang klánvezér, te más vagy, mint az apád – folytatta Jin
Guangshan. – Csak néhány év telt el a Yunmeng Jiang klán
újjászervezése óta, pont most kellene erőt mutatnod. Wei Wuxian
meg sem próbál jónak látszani. Mit fognak gondolni a Jiang család új
tanítványai, amikor őt látják majd? Ne mondd nekem, hogy azt
szeretnéd, a példaképük legyen, és egy idő után a hatására ők is
lenézzenek téged!
Egyik mondatot fűzte a másikba, addig ütve a vasat, amíg meleg.
– Jin klánvezér, elég lesz – mondta Jiang Cheng. – Elmegyek a
Luanzang-dombra és a végére járok ennek az egésznek.
Jin Guangshan őszintén hangot adott az elégedettségének:
– Ez a beszéd! Jiang klánvezér, vannak bizonyos dolgok,
melyeket nem hagyhatunk annyiban.
Miután a tanácskozás véget ért, mindegyik klánvezér úgy érezte,
hogy kellően érdekes beszédtémát talált magának. Gyorsan ment
mindenki a dolgára, közben izgatottan beszélgettek.
A bazsarózsák tengere mögött a tiszteletre méltó hármas is
összegyűlt.
– Fivérünk, keményen dolgoztál! – mondta Lan Xichen.
– Nem volt ez nagy munka – vigyorodott el Jin Guangyao. – Jiang
klánvezér asztalának felelőse dolgozott csak igazán.
Hiszen a tiszteletreméltó vendég szinte porrá zúzott néhány
tárgyat. Láthatóan forrt benne a düh.
– A sok furfangos beszéd valóban nagy munka – sétált oda Nie
Mingjue is.
Lan Xichen elmosolyodott, de nem mondott semmit. Jin
Guangyao tudta: Nie Mingjue minden lehetőséget kihasznált, hogy
megleckéztesse. Igyekezett témát váltani:
– Fivérem, Wangji hova tűnt? Mintha a tanácskozás vége előtt
elhagyta volna a termet.
 Lan Xichen előremutatott. Jin Guangyao és Nie Mingjue
odafordult. A bazsarózsák mellett Lan Wangji állt, szemben vele a
klánjából az Arany pavilonban kilépett nő. A nő sírt, Lan Wangji
komoly arckifejezéssel nézett rá, és beszélgettek.
Egy pillanattal később Lan Wangji tiszteletteljes mozdulattal
meghajolt előtte.
Őszinte tisztelgés volt ez, amit a nő még nagyobb tisztelettel
viszonzott. Vékony kabátján már nem volt klánszimbólum, így
röppent fel az égbe a Jinlin-toronytól.
– Gerincesebb ez a nő, mint a klánjában összegyűlt senkiháziak
– mondta Nie Mingjue.
– Így van – mosolygott Jin Guangyao.
Két nappal később, harminc tanítvány társaságában Jiang Cheng
Yilingbe indult.
A Luanzang-domb lábánál, a lerombolt fal közelében valóban
több száz kegyetlen holttest bolyongott. Hogyha Jiang Cheng a
közelükbe lépett, nem tettek semmit, de ha a tanítványai követték a
példáját, figyelmeztető, mély morgás hagyta el a szájukat. Jiang
Cheng utasította a tanítványokat, hogy várják meg a domb lábánál.
Egyedül indult el a sötét erdőben. Jó darabig gyalogolt, majd
egyszer csak emberi hangokat hallott elölről.
Néhány kerek farönk hevert az ösvény mellett, egy nagyobb, mint
valami asztal, és több kisebb, mint a székek. Egy vörös ruhás nő
üldögélt Wei Wuxian mellett az egyik tuskón. Egy becsületes,
egyszerű embernek látszó férfi a közelben ásott.
– Vessünk inkább krumplit! – mondta Wei Wuxian.
A nő hangjából sugárzott a határozottság:
– Retket! A retek egyszerűbb növény. Könnyebben életben
marad. A krumplival nehezebb.
– A retek nem finom – jelentette ki Wei Wuxian.
Jiang Cheng megköszörülte a torkát, Wei Wuxian és Wen Qing
felé fordult. A legkevésbé sem lepődtek meg, amikor megpillantották.
Wei Wuxian felállt. Odasétált hozzá, egy szót sem szólt, a kezét a
háta mögött összekulcsolva megindult felfelé a hegyen. Jiang Cheng
ugyancsak egy szó nélkül követte.
Az ösvény hamarosan kisebb csoportnyi férfi mellett vitte el őket,
akik deszkákkal és gerendákkal tüsténkedtek. Úgy látszott,
mindannyian a Wen család egykori kultivátorai voltak. A nappal és
lángokkal hímzett köpenyüket levették, durva vászonból készült
ruhát hordtak, a kezükben kalapács és fűrész, a vállukon deszkák és
szalma, fel- és lemásztak a létrán, kívül és belül kalapáltak. Semmi
sem különböztette meg őket az egyszerű földművesektől vagy
vadászoktól. Amikor meglátták Jiang Chenget, a ruhájáról és a
kardjáról pontosan tudták, hogy fontos klánvezér. Mintha félelem
ütötte volna fel a fejét köztük, megálltak egy pillanatra, tétovázva
néztek felé, pisszenni sem mertek.
– Folytassátok! – intett feléjük Wei Wuxian.
Az emberek rögtön megkönnyebbülten folytatták a munkát.
– Mit csinálnak? – kérdezte Jiang Cheng.
– Nem látod? – pillantott rá Wei Wuxian. – Házat építenek.
– Házat építenek? – rökönyödött meg Jiang Cheng. – És azok,
akik az előbb a földet forgatták? Ne mondd nekem, hogy földet
művelnek!
– De hát láttad, nem? Igen, földet művelünk.
– Földet műveltek egy holttestekből álló hegyen? – vonta fel a
szemöldökét Jiang Cheng. – Ehető lesz egyáltalán, ami itt nő?
– Hidd el nekem, ha az ember éhes, bármit megeszik, amit el tud
rágni – mondta Wei Wuxian.
– Valóban azt tervezed, hogy hosszú távon itt maradsz? Lehet
élni egy ilyen elátkozott helyen?
– Három hónapig éltem már itt egyszer – idézte fel Wei Wuxian.
– Nem jössz vissza Lótuszrévbe? – tudakolta Jiang Cheng
pillanatnyi csönd után.
Wei Wuxian nyugodt hangon válaszolt:
– Yunmeng közel van Yilinghez. Majd visszasettenkedem
időnként.
– Ahogy gondolod – mordult egyet Jiang Cheng.
Éppen folytatta volna, amikor érezte, hogy valami a lábára
nehezedik. Lenézett. Egy kétévesforma kisgyerek ölelte át a lábát.
Kövérkés állát felemelve, sötét, kerek szemével nézett rá.
Aranyos kölyök volt, de sajnos Jiang Chengből egy szikrányi
érzelmet sem váltott ki. Wei Wuxian felé fordult:
– Hát ez meg honnan került ide? Vidd el innen!
Wei Wuxian lehajolt, felemelte a gyereket, a karjába vette.
 – Mi az, hogy vidd innen? Nem tudsz szépen beszélni? A-Yuan,
te pedig miért ölelgeted meg mindenki lábát, akivel csak találkozol?
Indulj! Ne vedd a szádba a kezed, ha a sárban játszol. Tudod, hogy
miből van az a sár? Az arcomat se fogd meg! Hol van a nagyi?
Ritkás, ősz hajú öregasszony közeledett imbolyogva, a kezében
bot. Amikor megpillantotta Jiang Chenget, rögtön tudta, hogy fontos
ember. Megrémült kicsit, hajlott háta még jobban meggörbült. Wei
Wuxian lerakta A-Yuant a földre:
– Menj játszani!
A sántikáló öregasszony megfogta az unokája kezét, és elindult.
A kisgyerek is botladozott, időnként vissza-visszanézett rájuk.
– A klánvezérek azt gondolják, hogy összegyűjtötted a
megmaradt Wen haderőt és királlyá koronáztattad magad itt a
dombon – gúnyolódott Jiang Cheng. – De ha jól látom, csak öregek,
betegek, nők és gyerekek vannak a seregedben.
Wei Wuxian is elsomolyodott erre, miközben Jiang Cheng
folytatta:
– Hát Wen Ning?
– Róla meg miért kérdezősködsz? – nézett rá Wei Wuxian.
– Sokan kérdeznek engem róla mostanában – válaszolta
hűvösen Jiang Cheng. – Én pedig kit kérdezzek? Azt hiszem, te
vagy az egyetlen, akinél tudakozódhatom.
Wei Wuxian előrefelé mutatott. Egymás mellett sétálva elindultak.
Egy barlang hatalmas bejáratához érve hűvös szellő csapta meg
őket. Miután beléptek, sokáig egyenesen haladtak előre, egészen
addig, míg Jiang Cheng bele nem rúgott valamibe. A földre nézett,
és egy félig késznek tűnő iránytűre esett a pillantása. Wei Wuxian
gyorsan rászólt:
– Ne rugdosd! Még nincsen kész, de hasznos dolog lesz.
Jiang Cheng felemelte, és ekkor rálépett valami másra. Egy
gyűrött zászló volt az. Wei Wuxian megint rászólt:
– Ne szakítsd el! Ez is hasznos. Már majdnem kész.
– Miért dobálod ezeket a földre? – kérdezte Jiang Cheng. – Aztán
még csodálkozol, ha valaki rájuk lép és tönkreteszi őket?
– Egyedül élek itt – jelentette ki Wei Wuxian. – Miért is ne
dobálhatnék bármit a földre?
 Egyre mélyebbre sétáltak a barlangban. A falakon, a földön
összegyűrt vagy darabokra tépett papírtalizmánok. Mintha valaki
elveszítette volna az eszét és tombolt volna itt egyet. Ráadásul minél
mélyebbre mentek, annál nagyobb lett a rendetlenség. Jiang Cheng
szinte fuldoklott.
– Meg ne próbálj bajt keverni Lótuszrévben, mert felégetek itt
mindent!
A barlang központi részébe érve megpillantottak egy fekvő
embert. Tetőtől talpig talizmánok borították, csak egy fehér szempár
látszott ki a papírdarabok alól. Wen Ning volt az.
– Itt élsz? – pillantott Wei Wuxianre Jiang Cheng. – És hol alszol?
Wei Wuxian az egyik sarokba dobta, amit addig összeszedett,
majd a másik sarokban heverő, összegyűrt takarókra mutatott:
– Azokba burkolózva bárhol elalszom.
Jiang Cheng nem szeretett volna erről többet beszélni.
Leereszkedő arckifejezéssel nézett végig a mozdulatlanul fekvő Wen
Ningen:
– Mi tettél vele?
– Kemény ember – mondta Wei Wuxian. – Attól félek, hogy
valami meggondolatlant tesz, ezért pecséteket helyeztem rá, hogy
egyelőre ne tudjon mozogni.
– Visszahúzódó, dadogós ember volt egész életében – jelentette
ki Jiang Cheng. – Hogyhogy halálában kegyetlenné vált?
A hanghordozása a legkevésbé sem volt barátságos. Wei Wuxian
ránézett:
– Wen Ning valóban félénk ember volt. Éppen ezért az összes
érzelmét magába rejtette. Egyre gyűlt benne a harag, a düh, a
félelem, a rettegés és a fájdalom, és a halála után robbant csak fel.
Fogalmad sincs, hogy mekkora erővel. Úgy van ez, mint a kedves
emberrel, akinél nincsen rémületesebb, ha egyszer elveszíti a
türelmét. Minél félénkebb volt életében, annál kegyetlenebb lett, lesz
a halála után.
– Nem azt mondogattad mindig, hogy minél kegyetlenebb, annál
jobb? – kérdezte Jiang Cheng. – A nagyobb haragvó energia, a
nagyobb gyűlölet hatalmasabb erővé válik.
– Pontosan – mondta Wei Wuxian. – Én viszont nem szeretném,
hogy Wen Ning ilyen halott legyen.
 – Akkor milyen halottat akarsz csinálni belőle?
– Fel akarom ébreszteni a tudatát – mondta Wei Wuxian.
– Már megint álmodozol? – vigyorodott el gúnyosan Jiang Cheng.
– Felébreszteni a tudatát? Mi lesz a különbség egy kegyetlen
holttest és egy élő ember között, ha sikerrel jársz? Akkor majd
embernek sem kell lenni, kultiválni sem kell. Egyszerűen csak
eljövünk hozzád, és megkérünk, hogy csinálj belőlünk egy kegyetlen
holttestet!
– Tudom én, hogy mennyire nehéz – nevetett Wei Wuxian. – Ám
néhányszor már eldicsekedtem a lehetőséggel a nővére előtt, és
most mindannyian azt hiszik, hogy meg tudom csinálni. Sikerülnie
kell, nem maradhatok szégyenben…
Mielőtt befejezte volna a mondatot, Jiang Cheng előhúzta a
Sandut és Wen Ning nyakához tartotta. Úgy tűnt, szívesen levágná
egyetlen mozdulattal a fejét. Wei Wuxian villámgyorsan lendült, a
kard felé csapott a karjával.
– Mit művelsz? – rivallt rá.
A szavai hosszasan visszhangoztak a Démongyőző-barlangban.
Jiang Cheng nem volt hajlandó eltenni a kardját. Éles hangon így
szólt:
– Mit művelek? Inkább én kérdezhetném, hogy te mit művelsz.
Wei Wuxian, az utóbbi néhány napban kicsit elbizakodott lettél!
Wei Wuxian már jóval azelőtt tudta, hogy nem lesz éppen
kedélyes a beszélgetésük, mielőtt Jiang Cheng felmászott a
Luanzang-dombra. Miközben együtt jöttek felfelé, mintha egy
láthatatlan szál kötötte volna össze a szívüket. Egy darabig úgy
beszélgettek, mintha mi sem történt volna, de annyi idő óta oly sok
mindent nyomtak el magukban, hogy a szál megfeszült és elszakadt.
– Szerinted ha nem kényszerítenek a többiek arra, amit tettem,
ugyanilyen elbizakodott lennék? – fordult felé Wei Wuxian.
– Miért, talán kényszerített téged bárki is, hogy azt tedd, amit
tettél? – kérdezett vissza Jiang Cheng. – Te azonban valóban
kényszerítesz engem, hogy azt kelljen tennem, amit! Néhány nappal
ezelőtt az összes kisebb és nagyobb klán körbevett, és követelte,
hogy adjak magyarázatot a cselekedetedre, csakis ezért jöttem el!
– Magyarázatot? – nézett rá Wei Wuxian. – De hiszen nincsen mit
magyarázni. A felügyelők agyonütötték Wen Ninget. Wen Ningből
holttest lett, és megölte őket. Fogat fogért, vért a vérért, ezzel vége
is.
– Ezzel vége is? – emelte meg a hangját Jiang Cheng. – Mégis
hogyan? Tudod te, hogy hányan figyelik ebben a pillanatban minden
egyes lépésedet? Hányan néznek vágyakozva a Sötét tigris
talizmánra? Ha képesek megragadni a kellő alkalmat, még akkor
sem lesz igazad, ha egyébként igazad lenne!
– Úgy van, akkor sem lenne igazam, ha egyébként igazam lenne
– ismételte meg Wei Wuxian. – Akkor pedig mi mást tehetek
azonkívül, hogy bezárkózom ide?
– Mi mást? Biztosan lenne más – mondta Jiang Cheng, és a
Sanduval a földön fekvő Wen Ningre mutatott. – Most semmi mással
sem kárpótolhatod a többieket, mint azzal, ha idejében véget vetsz a
dolgoknak.
– Minek vessek véget? – kérdezte Wei Wuxian.
– Most azonnal elégeted ezt a holttestet, a Wen család
maradékát pedig visszaszolgáltatod. Csak így vethetsz véget a
problémának! – mondta Jiang Cheng, és közben támadásra emelte
a kardját.
Wei Wuxian megmarkolta a csuklóját.
– Most viccelsz? Ha visszaadjuk Wen Qinget és a többieket,
biztosan megölik őket!
– Mit érdekel téged, hogy milyen sors vár rájuk? – horkant fel
Jiang Cheng. – Foglalkozz inkább a saját átkozott dolgaiddal!
– Jiang Cheng! – kiáltott feldühödve Wei Wuxian. – Miket
beszélsz itt össze? Ne kényszeríts arra, hogy móresre tanítsalak! Ne
feledd, hogy kik segítettek nekünk elégetni Jiang bácsikám és Yu
asszony holttestét! Ki adta vissza nekünk a hamvaikat, hogy
Lótuszrévben lehessenek? Ki fogadott be, amikor Wen Chao
üldözött?
– Én foglak móresre tanítani – mondta Jiang Cheng. – Igen,
segítettek nekünk, de miért nem érted, hogy a Wen klán maradéka
már csak mind céltábla! Legyen szó bármelyikről, ha Wen a
vezetékneve, bűnös! Aki pedig védi őket, azt kockáztatja, hogy őt is
elítélik! Mindenki gyűlöli a Wen kutyákat, éppen ezért a legjobb, ha a
lehető legkegyetlenebb halállal halnak meg. Aki a védelmükre kel, az
egész világgal áll szemben. Senki sem áll ki a Wen kutyákért, és
senki sem fog kiállni érted sem!
– Nem szükséges, hogy bárki is kiálljon értem – mondta Wei
Wuxian.
– Miért vagy ennyire csökönyös? – dühöngött Jiang Cheng. – Ha
nem vagy képes megtenni, majd én megteszem. Menj csak arrább!
Wei Wuxian még szorosabban fogta a karját, mintha vasból lettek
volna az ujjai:
– Jiang Wanyin!
– Wei Wuxian! Hát nem érted? – folytatta Jiang Cheng. – Amikor
az ő oldalukon állsz, nem vagy más, mint a zseniális csodabogár, a
varázslatos hős, a felkelés ősereje, a magányos kiválóság. Amikor
azonban mást gondolsz, mint ők, rögtön erkölcstelen őrült lesz
belőled, aki a ferde ösvényre lépett. Azt hiszed, hogy semmibe
veheted a pocskondiázásukat? Kívül maradhatsz a világon, hogy azt
tedd, amit csak akarsz? Sohasem volt még ilyen kivétel!
– Majd most én leszek a kivétel! – üvöltötte Wei Wuxian.
Így néztek egymás szemébe egy darabig, Jiang Cheng kezében
kivont kard. Egyikőjük sem volt hajlandó meghátrálni. Valamivel
később Jiang Cheng törte meg a csendet:
– Wei Wuxian, még mindig nem érted, hogy milyen helyzetbe
kerültél? Mindenképpen a szádba kell rágnom? Ha továbbra is
megvéded őket, én nem védhetlek meg többé.
– Nincs szükségem a védelmedre – mondta Wei Wuxian. – Menj
csak!
Jiang Cheng arca eltorzult.
– Menj csak! – ismételte Wei Wuxian. – Harsogd tele az égalattit,
hogy elszöktem. Bármit tesz mától fogva Wei Wuxian, annak semmi
köze a Yunmeng Jiang klánhoz.
– És a Wen családdal mi legyen? – kérdezte Jiang Cheng. – A
hősüknek hiszed magad? Mindenképpen bajt kell csinálnod?
Wei Wuxian egy ideig hallgatott, majd így szólt:
– Pontosan ezért kell megszakítanunk a kapcsolatot. Nem
akarom rossz fényben feltüntetni a Yunmeng Jiang klánt.
Tényleg nem tudta előre kikötni, hogy mit tesz később.
– Anyánk mindig azt mondta, hogy csak bajt hozol a családunkra
– mormolta Jiang Cheng. – Milyen igaza volt! – Miközben hűvösen
nevetett, így gondolkodott magában: Megpróbálod a lehetetlent? Hát
igen, te aztán elsajátítottad a családunk jelmondatát. Jobban, mint
én. Jobban, mint bármelyikünk.
A hüvelyébe csúsztatta a Sandut.
– Akkor párbajozzunk! – mondta közömbös hangon.
Három nappal később a Yunmeng Jiang klán vezére, Jiang
Cheng és Wei Wuxian lebonyolították a párbajt. Nem látott még
ekkora csatát Yiling.
Nem tudtak megegyezni, úgyhogy maradt a küzdelem. Wen Ning,
a Wei Wuxian irányítása alatt álló kegyetlen holttest úgy eltalálta
Jiang Chenget, hogy eltörte a karját. Jiang Cheng megszúrta Wei
Wuxiant. Mindkét fél elszenvedte a maga sérüléseit. Vért köptek és
az ellenfelet átkozva hagyták el a helyszínt. Nem maradt más, csak
a kölcsönös harag.
A harc után Jiang Cheng kihirdette: Wei Wuxian elhagyta a klánt,
az egész kultivátorvilág ellensége lett. A Yunmeng Jiang klán
kitaszította. Többé semmi sem kötötte össze őket, világos lett a
határvonal. Akármit művelt Wei Wuxian, annak semmi köze sem volt
a Yunmeng Jiang klánhoz.
 17. RÉSZ
Hanguang
A harc után Wen Ning, hála hátborzongató teljesítményének,
kiérdemelte a maga nem éppen szerencsés becenevét. De erről
később. A Jiang Chengtől kapott hasszúrása ellenére Wei Wuxian
nem aggódott különösebben. Visszatolta a beleit, és mintha mi sem
történt volna, Wen Ning társaságában néhány zsák krumplit szerzett,
továbbá levadászott egypár gonosz szellemet is.
A Luanzang-dombra visszatérve Wen Qing bekötözte a sebét, és
a lehető legélesebb hangon leszidta. Hiszen arra kérte, hogy
retekmagokat vásároljon, mondta.
Dolgos mindennapok következtek. Mindenki békében élt
egymással. A Luanzang-dombon jó ötven, a Wen családból való
kultivátor Wei Wuxian irányításával zöldségeket vetett, házakat
épített, holttesteket élesztett és új varázseszközöket készített. Wei
Wuxian minden szabadnapján eljátszott Wen Qing unokaöccsével, a
kis Wen Yuannel. Fákra rakta, vagy azt lódítva, hogy ha locsolják és
rendesen odasüt rá a nap, gyorsabban nő, elásta a földbe, Wen
Qing pedig minden egyes alkalommal leszidta.
Így telt el néhány hónap. A külvilág egyre durvább
megjegyzéseket tett ugyan Wei Wuxianre, de tenni semmit sem
tettek.
Wei Wuxian nem hagyhatta el gyakran a hegyet. Csak úgy
tarthatta irányítás alatt Luanzang-domb sötét teremtményeit, ha nem
ment messzire. Mivel azonban mindig is szeretett tenni-venni, nem
tudott sokáig meglenni egy helyben. Azzal az ürüggyel, hogy
beszerzi a legszükségesebbeket, időről időre bement a városba.
Közben úgy érezte, hogy nem helyes dolog, ha Wen Yuan a hegyre
zárva mindig csak a sárral játszik, úgyhogy egy nap magával vitte őt
is.
Wei Wuxian annyiszor járt a városban, hogy már egészen
kiismerte magát. A zöldséges standjánál nézelődve egyszer csak
felkapott egy darab krumplit:
– Nézd már, ez kicsírázott!
 – Mit akarsz ezzel mondani? – nézett rá az árus ellenségesen.
– Add ide olcsóbban! – kérte Wei Wuxian.
Wen Yuan az elején még a lábába kapaszkodott. Wei Wuxian ide-
oda járkált, krumplit válogatott, alkudozott. Wen Yuan egy idő után
belefáradt a csimpaszkodásba. Rövid karja elzsibbadt, úgyhogy
pihentetni akarta kicsit. Ki gondolta volna, hogy a nagy nyüzsgésben
hamarosan sikerül elveszítenie az irányérzékét. Alacsonyról nézte a
világot. Nézett erre, nézett arra, de csak nem találta Wei Wuxian
hosszú lábát és fekete csizmáját. Kizárólag piszkosszürke
nadrágokat látott maga körül. Egyre inkább elkeseredett. Szédülve-
forogva nekiütközött egy lábnak.
Makulátlanul tiszta, fehér csizma volt azon a lábon, amely
egyébként is lassan lépett, és amikor nekiütközött, azonnal meg is
állt.
Wen Yuan remegve nézett fel. Először egy derékra kötött
jádefüggővel találta szembe magát, majd egy felhőkkel hímzett
övvel, utána jött a ránc nélküli hajtóka, és végül a ragyogó, világos
szempár, hideg, akár a téli fagy.
A komoly arcú idegen ránézett, Wen Yuan pedig azonnal
megrémült.
Mindeközben Wei Wuxian sokáig válogatott a krumplik között,
mígnem úgy döntött, hogy inkább nem vesz semmit. Az árus
egyébként sem volt hajlandó olcsóbban adni őket, csak megvetően
hümmögött. Wei Wuxian megfordult, és észrevette, hogy Wen Yuan
eltűnt. Elsápadva kezdte el keresni a kisfiút az utcán. Hirtelen
gyereksírás ütötte meg a fülét, azonnal odasietett. Nem messze tőle
egy csoport járókelő gyűlt össze valami körül, mutogattak és
mondták a magukét. Keresztülverekedte magát köztük, és azonnal
felderült a tekintete.
A kör közepén a fehér ruhás Lan Wangji állt, hátán a Bichen.
Zavartnak tűnt. Wei Wuxian jobban megnézte, és úgy nevetett, hogy
majdnem elbotlott a saját lábában. Egy kisfiú ült Lan Wangji lábánál,
és csak úgy potyogtak a könnyei, rémülten zokogott. Lan Wangji
menni sem tudott, de látszott, hogy maradni sincs kedve. Nem tudott
hozzáérni, nem tudott hozzászólni. Komoly arckifejezéssel
gondolkodott azon, mit kellene tennie.
Egy tökmagot ropogtató járókelő odaszólt neki:
 – Itt meg mi történik? Úgy ordít a kicsike, hogy halálra rémít.
– Biztosan leszidta az apja! – jegyezte meg egy másik járókelő.
Amikor a tömegben megbúvó Wei Wuxian meghallotta az „apja”
szót, majd megpukkadt a nevetéstől. Lan Wangji azonnal felemelte a
fejét és kijelentette:
– Nem vagyok az!
Wen Yuannek fogalma sem volt, miről beszélnek körülötte, és
mint az ijedt kisgyerekek általában, a hozzá legközelebb álló
emberhez szólt.
– Apa! Apa! – sírdogált.
– Halljátok! – szólalt meg megint az első járókelő. – Mondtam én,
hogy az apja!
Egy másik csak nézegette őket:
– Biztosan az apja. Nézzétek az orrukat! Teljesen ugyanolyanok.
Le sem tagadhatnák egymást!
– Szegényke! – mondta egy együttérző járókelő. – Hogy sír!
Ennyire megszidta az apja?
Aztán egy zavart hang következett:
– Mi történik ott elöl? Mozdulnátok? Nem tudok átjutni a
kocsimmal.
– Ez azt sem tudja, hogyan kell felvenni egy gyereket, és
megnyugtatni! – szólalt meg valaki elítélőn. – Hagyja, hogy ott sírjon
a földön? Milyen apa az ilyen?!
Azért megértők is akadtak köztük:
– Nézzétek, milyen fiatal! Első gyerek, igaz? Én is ilyen voltam.
Fogalmam sem volt semmiről. Majd rájön, ha a felesége szül még
neki párat. Mindannyiunknak időre volt szüksége…
Néhányan a kisfiút próbálták vigasztalni:
– Ne sírj! Hol van az anyukád?
– Igen, hol van az anyukád? Apád nem foglalkozik veled, hát az
anyád?
Lan Wangji arckifejezése egyre furcsább lett a fokozódó
hangzavarban.
Sajnálatos módon születése óta az ég büszkeségének kellett
lennie. Igazabbnak az igaznál, példamutatóbbnak a példamutatónál.
Sohasem került még olyan helyzetbe, hogy így mutogattak volna rá.
Wei Wuxian már szinte halálra nevette magát, de amikor látta, hogy
Wen Yuan majd megfullad, úgy sír, mindenképpen közbe kellett
avatkoznia. Úgy tett, mint aki éppen megérkezett a helyszínre.
– Ó! Lan Zhan? – szólt oda meglepetten.
Lan Wangji felnézett. A két férfi tekintete találkozott. Wei Wuxian,
maga sem tudta, hogy miért, gyorsan másfelé nézett. Ám Wen Yuan,
amit meghallotta hangját, felkelt a földről. Könnyes szemmel újra
Wei Wuxian lábába csimpaszkodott.
– Ez meg kicsoda? – harsant fel a tömegből. – Hol van az
anyuka? És egyébként is, melyikük az apa?
– Menjetek a dolgotokra! – intett Wei Wuxian.
Amikor a járókelők látták, hogy az előadás véget ért, lassan
elszállingóztak. Wei Wuxian megfordult és elmosolyodott:
– Micsoda szerencse! Lan Zhan, hogyhogy Yilingbe jöttél?
– Éjszakai vadászat – mondta Lan Wangji. – Erre jártam.
A hangja olyan volt, mint mindig, nem lehetett gyűlöletet vagy
ellenségeskedést kihallani belőle, úgyhogy Wei Wuxian valamelyest
megnyugodott.
– Hát a gyerek? – szólalt meg hirtelen Lan Wangji.
Amint Wei Wuxian szíve megnyugodott, már mondta is: – Az
enyém!
Lan Wangji összevonta a szemöldökét, mire Wei Wuxian
elnevette magát:
– Viccelek! Nem az enyém, csak elhoztam magammal. Mit tettél
vele? Miért sír?
– Nem tettem én semmit – mondta Lan Wangji közömbösen.
Wen Yuan átölelte Wei Wuxian lábát. Még mindig zokogott. Wei
Wuxian tudta, hogy miért. Lan Wangji szép arcú férfi volt, de egy
kisgyerek számára ez a legkevésbé sem fontos. Neki az számított,
hogy barátságos-e vagy nem. Márpedig Lan Wangji hűvös volt, és
szigorú. Érthető volt, hogy a kisfiú megijedt az arckifejezésétől. Wei
Wuxian felvette Wen Yuant, és játszott vele egy darabig. Forgatta
ide, forgatta oda és közben vigasztalta. Közben meglátott egy utcai
árust, aki színes valamiket cipelt a hordrúdja két végén lógó
kosarakban.
– A-Yuan, nézd csak! Hát nem szépek?
Sikerült elvonnia Wen Yuan figyelmét.
– De igen – szipogott a kisfiú.
 – Jó illatúak? – kérdezte Wei Wuxian.
– Igen – mondta Wen Yuan.
Az árus gyorsan hozzátette:
– Szépek, és jó az illatuk! Úrfi, vegyél egyet!
– Szeretnél egyet? – kérdezte Wei Wuxian.
Wen Yuan azt gondolta, hogy kap egyet.
– Igen – mondta félénken.
Wei Wuxian azonban már el is indult az ellenkező irányba.
– Hahaha! Gyerünk!
Wen Yuan megdöbbent, majd újra könnybe lábadt a szeme. A
jelenetet néző Lan Wangji nem bírta tovább:
– Miért nem veszel neki egyet?
– Miért vennék? – értetlenkedett Wei Wuxian.
– Megkérdezted tőle, hogy szeretne-e egyet – magyarázta Lan
Wangji. – Nem olyankor kérdezünk ilyet, ha meg is vesszük?
– Megkérdezni egy dolog, megvenni egy másik – mondta Wei
Wuxian határozottan. – Miért kellene feltétlenül megvenni, ha
egyszer megkérdeztük?
Lan Wangji erre nem tudott mit mondani. Sokáig bámult Wei
Wuxianre, majd Wen Yuan felé fordult. A tekintetét megérezve Wen
Yuan megint megremegett.
– Melyiket… melyiket szeretnéd? – kérdezte Lan Wangji a
kisfiútól.
Wen Yuan még nem tért magához. Lan Wangji az árus kosarára
mutatott.
– Melyiket szeretnéd ezek közül?
Wen Yuan döbbenten bámult, még lélegezni sem mert.
Egy órával később már nem sírt. A zsebét tapogatta, benne a
játékok, amiket Lan Wangji vásárolt neki. Amikor a gyerek
abbahagyta a sírást, Lan Wangji is megkönnyebbült valamelyest, de
arra nem számított, hogy a vöröslő arcú Wen Yuan halkan
hozzásimul és átöleli az egyik lábát.
Lan Wangji lenézett, és meglátta a lábán lógó kis csomagot.
– Hahahahahaha! – hahotázott Wei Wuxian. – Lan Zhan,
gratulálok! Megszeretett téged! Mindig annak a lábába kapaszkodik,
akit szeret, és utána nem engedi el.
 Lan Wangji tett előre néhány lépést. Wen Yuan, ahogy azt Wei
Wuxian mondta, továbbra is ott lógott a lábán, látszott, hogy nem
szeretné elereszteni. Szorosan fogta.
Wei Wuxian megpaskolta Lan Wangji vállát:
– Szerintem napold el kicsit azt a vadászatot. Nem eszünk egyet
inkább?
Lan Wangji ránézett.
– Együnk egyet? – ismételte meg érzelemmentes hangon.
– Igen, együnk – mondta Wei Wuxian. – Ne legyél már ilyen
hűvös! Végre itt vagy Yilingben, és véletlenül össze is futottunk.
Nosztalgiázzunk egy kicsit! Gyere, meghívlak!
Wei Wuxian maga után húzta a lábán Wen Yuant cipelő Lan
Wangjit, és egy étterembe tessékelte. A különteremben ültek le.
– Rendelj csak! – mondta Wei Wuxian lenyomva Lan Wangjit egy
ülőgyékényre.
– Inkább te rendelj! – kérte ki Lan Wangji az étlapra pillantva.
– Én hívlak meg, úgyhogy te rendelsz – mondta Wei Wuxian. –
Kérj, amit csak szeretnél. Ne udvariaskodj! – Még szerencse, hogy
nem vásárolta meg azt a krumplit, így most volt pénze. Lan Wangji
sem igazán szeretett sokat húzódozni, némi gondolkodás után
választott. Wei Wuxian végighallgatta a monoton hangon felsorolt
ételneveket, és elnevette magát:
– Ez a beszéd, Lan Zhan! És én még azt hittem, hogy ti ott
Gusuban nem esztek csípős ételeket. Bírod te az erőset! Nem
iszunk valamit?
Lan Wangji megrázta a fejét.
– Még idegenben is ragaszkodsz a szabályokhoz – vonta le a
következtetést Wei Wuxian. – Mi mást is várna az ember Hanguang-
juntől. Akkor hát nem hozatok neked.
Wen Yuan Lan Wangji lába mellett telepedett le. Fából készült
szablyát és kardot, agyagbabákat, üvegpillangókat és más játékokat
szedett elő a zsebeiből, a gyékényre rakta, és boldogan számolgatta
őket. Amikor Wei Wuxian látta, hogy a fiú annyira hozzátapadt Lan
Wangjihoz, hogy az utóbbi egy korty teát sem tudott meginni,
Rittyentett és rászólt:
– A-Yuan, gyere csak ide!
 A-Yuan először az őt két nappal korábban retekmódra földbe
temető Wei Wuxianre nézett, utána az imént neki játékokat vásároló
Lan Wangjira pislantott. Meg sem mozdult, de az arcára könnyen
olvasható módon kiült a „nem” szócska.
– Gyere ide! – ismételte meg Wei Wuxian. – Csak útban leszel
neki.
– Semmi baj! – szólt közbe Lan Wangji. – Maradjon csak itt.
Wen Yuan boldogan kulcsolta át megint a fehér csizmás lábat.
Ezúttal egészen a combjáig felnyúlt. Wei Wuxian nevetve forgatta az
evőpálcikát:
– Teje van az anyának, pénze van az apának. Hogy is van ez?
Hamarosan megérkeztek azt ételek és az italok. Csípős egy
asztal volt, egyedül a leves volt édeskés, amit Lan Wangji Wen
Yuannek rendelt. Wei Wuxian a rizsestálkát ütögetve jó néhányszor
odaszólt a kisfiúnak, de Wen Yuan csak a kezében tartott két
pillangóval foglalkozott, nekik motyogott valamit. Egyik pillanatban a
bal oldali pillangó volt.
– Nagyon, nagyon szeretlek! – mondta. Aztán a jobb oldali
pillangó lett belőle.
– Én is nagyon szeretlek ám! – Jól elszórakozott a két pillangót
megszemélyesítve. Wei Wuxian nagyokat nevetett a játékát figyelve:
– Azanyját, A-Yuan, hol tanultál te ilyen dolgokat? Én szeretlek
téged, te szeretsz engem? Elég lesz a játékból, gyere enni! Új apád
rendelte. Nagyon finom.
A-Yuan végül visszarakta a pillangókat a zsebébe. Egy kis tálból,
kanállal ette a levest Lan Wangji mellett ülve. Ő is a qishani táborban
volt korábban, onnan került a Luanzang-dombra. Mindkét helyen
annyira rossz volt az ennivaló, hogy szavak sem voltak rá. Az édes
leves ismeretlen finom lakoma volt a számára. Jó darabig csak evett,
meg sem állt, de azért hagyott valamennyit Wei Wuxiannek is.
– Xian bátyus, egyél ebből! – mondta neki, mintha valami kincset
ajánlott volna fel.
Wei Wuxiannek nagyon tetszett a dolog.
– Hm, nem rossz. Már a szülőtisztelet erényét is ismered.
– Evés közben nem beszélünk – mondta Lan Wangji, majd Wen
Yuan kedvéért némileg egyszerűbben is elismételte: – Amikor
eszünk, nem szoktunk beszélni.
 Wen Yuan gyorsan bólintott, és szótlanul kanalazta tovább a
levest.
– Ez meg hogy lehet?! – kiáltott fel Wei Wuxian. – Rám csak
akkor hallgat, ha százszor is elismételek valamit, bezzeg neked
egyszer is elég elmondanod. Mégis mi ez?
– Te se beszélj evés közben! – szólította fel szárazon Lan Wangji.
Wei Wuxian vigyorogva kiürítette az italospoharát, majd a
kezében forgatta:
– Te aztán… Tényleg nem változol, teljen el bármennyi év. Lan
Zhan, miért jöttél Yilingbe? Jól ismerem az itteni dolgokat, szívesen
útba igazítalak.
– Nem szükséges – mondta Lan Wangji.
A kultivátorklánok gyakran bízták meg a tagjaikat olyan
feladatokkal, amelyekről nem szerették volna, ha mások is tudomást
szereznek, éppen ezért Wei Wuxian sem kérdezősködött tovább.
– Végre találkozom valakivel, akit régről ismerek, aki nem kerül el
engem. Alig jutottam levegőhöz az elmúlt néhány hónapban. Történt
valami jelentős a nagyvilágban?
– Jelentős dolog? – nézett rá Lan Wangji.
– Mondjuk, alakult-e új klán? Áttette-e a székhelyét egy másik?
Kötöttek-e szövetséget néhányan? Csak beszélgetni szeretnék
veled, bármiről.
Mióta összerúgta a port Jiang Chenggel, nem értesült a külvilág
híreiről. Csak egy-két zavaros beszélgetést hallgathatott ki a
városban.
– Házassággal szövetség köttetik – mondta Lan Wangji.
– Melyik két család között? – kérdezte Wei Wuxian.
– A Lanling Jin és a Yunmeng Jiang klán között – válaszolt Lan
Wangji.
Wei Wuxian csészével játszadozó keze hirtelen megállt a
levegőben.
– A shi… – dadogott döbbenten. – Jiang kisasszony és Jin
Zixuan?
Lan Wangji bólintott.
– Mikor? Mikor lesz a szertartás? – kérdezte Wei Wuxian.
– Hét nap múlva – mondta Lan Wangji.
 Wei Wuxian remegő kézzel emelte a szájához a csészéjét,
elfelejtette, hogy már egy korty sincsen benne. Hirtelen ürességet
érzett, és düh, döbbenet, elégedetlenség, tehetetlenség furcsa
keverékét.
Már azelőtt számított rá, hogy megtörténik a dolog, mielőtt
elhagyta a Jiang családot, de most, hogy meghallotta a hírt, szavak
és érzések vihara kavargott benne, és képtelen volt kiereszteni
magából. Még Jiang Cheng sem beszélt neki erről. Valószínű, hogy
ha nem találkozik Lan Wangjival, még jó ideig nem értesül a
dologról.
Aztán még egyszer elgondolkozott, és feltette magának a
kérdést: mi lett volna, ha tud róla? Jiang Cheng már bejelentette
nyilvánosan azt, amit az összes klán tudni vélt, Wei Wuxian
otthagyta a családjukat, már semmi köze a Yunmeng Jiang klánhoz.
Ha tud az eseményről, akkor sem vehetett volna részt az esküvői
lakomán. Jiang Cheng jól tette, hogy nem tájékoztatta. Ki tudja,
milyen kiszámíthatatlan tettre ragadtatja magát, ha elmondja.
Néhány másodperccel később így dohogott:
– Ennek a Jin Zixuannek mindig minden az ölébe hullik. – Töltött
magának egy csésze italt: – Lan Zhan, te mit gondolsz erről a
házasságról?
Lan Wangji nem szólt semmit.
– Hát jó – mondta Wei Wuxian. – Miért is kérdeztelek meg? Mit is
gondolnál erről az egészről? Sohasem szoktál ilyesmin gondolkodni.
Egyetlen kortyra lehajtotta az italt.
– Tudom, shijie háta mögött sokan mondják azt, hogy nem
érdemli meg Jin Zixuant. Én azonban pont fordítva gondolom. Jin
Zixuan az, aki nem érdemli meg őt. Shijie ennek ellenére…
Ennek ellenére szerelembe esett Jin Zixuannel.
Wei Wuxian az asztalra csapta a csészéjét:
– Lan Zhan! Tudod, mit? Shijie a világ legjobb emberét
érdemelné.
Még egyszer odacsapott az asztalra, ezúttal a tenyerével. Italtól
mámoros arcán büszkeség:
– Olyan lakoma lesz ez, amiről még száz év után is mindenki
elismeréssel beszél majd. Semmi sem lesz hozzá fogható. Teszek
róla, hogy az én shijiém pompa közepette házasodjon meg!
 Lan Wangji csak hümmögött.
Wei Wuxian keserűen felnevetett:
– Mit hümmögsz? Úgysem fogom látni.
A levesével végző Wen Yuan ekkor újra az üvegpillangókkal
kezdett el játszani a gyékényen. A pillangók hosszú csápjai
összegabalyodtak, sehogyan sem tudta szétszedni őket. Lan Wangji
látta, hogy mennyire zavarja a dolog, úgyhogy kivette a kezéből a
játékokat, és néhány pillanat alatt kibogozta őket, majd visszaadta
Wen Yuannek.
Ezzel sikerült elterelnie a jelenetet szemlélő Wei Wuxian
figyelmét, aki végre elmosolyodott:
– A-Yuan, ne nyúlkálj folyton az arcodhoz! Még leveses a szád,
összekened a ruhádat!
Lan Wangji elővett egy fehér zsebkendőt, és kifejezéstelen arccal
letörölte a levest Wen Yuan szája sarkából.
– Megleptél, Lan Zhan! – viccelődött Wei Wuxian. – Sohasem
gondoltam volna, hogy így elvagy a gyerekekkel. Csak még egy
kicsit leszel rendesebb vele, és biztos vagyok benne, hogy nem jön
velem haza…
Ebben a pillanatban Wei Wuxian arckifejezése hirtelen
megváltozott. Elővett egy talizmánt a hajtókája alól. A papírdarab
fellángolt, és néhány pillanattal később hamuvá égett. Lan Wangji
tekintete elkomorodott.
– Rossz dolog történt! – állt fel Wei Wuxian azonnal.
A talizmán a Luanzang-dombon kiépített figyelmeztető- és
védővarázslat része volt. Arra az esetre, ha a távollétében történt
valami a Luanzang-dombon… ha megtörték a varázslatot, vagy vér
folyt, a talizmán fellángolt, hogy figyelmeztesse. Wei Wuxian
magához ölelte Wen Yuant.
– Bocsáss meg, Lan Zhan, de vissza kell mennem!
Valami kiesett Wen Yuan zsebéből.
– A pill… a pillangó! – kiáltotta, de Wei Wuxian már rohant is ki az
étteremből. Hamarosan egy fehér árny suhant utánuk. Lan Wangji is
feltűnt mellettük.
– Lan Zhan? – nézett rá Wei Wuxian. – Miért jössz utánunk?
Lan Wangji Wen Yuan kezébe tette az imént elejtett pillangóját.
Nem válaszolt a kérdésre, hanem inkább feltett egy másikat:
 – Miért nem a kardodon közlekedsz?
– Elfelejtettem elhozni! – mondta Wei Wuxian.
Lan Wangji erre nem mondott semmit, megragadta Wei Wuxiant,
a Bichenre lépett vele, és felszárnyaltak a levegőbe. Wen Yuan még
sohasem repült kardon, és bár nagyon félt, de szerencsére a Bichen
egyáltalán nem imbolygott, stabilan szállt a levegőben. A járókelők
döbbenten nézték az égbe szárnyaló három embert. Wen Yuant
elfogta a kíváncsiság és az izgalom. Boldogon kiáltozott.
– Nagyon köszönöm! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Wei
Wuxian.
– Merre menjünk? – kérdezte Lan Wangji.
– Arra! – mutatta Wei Wuxian.
A Luanzang-domb irányába siettek. Amikor Wei Wuxian meglátta
a ködből kiálló fekete csúcsot, még inkább aggódni kezdett.
A sötét erdő messzeségéből kegyetlen holttestek üvöltése
hallatszott. Nemcsak egy-két holttest volt ez, hanem egész csapat.
Lan Wangji kardpecsétet rajzolt a kezével, és a Bichen, bár továbbra
sem imbolygott, még inkább felgyorsult.
Amint földet értek, egy árnyat láttak suhanni a fák között, ordítva
vetette rá magát valakire. A Bichen egyetlen mozdulattal kettévágta.
A földön egy sápadt férfi feküdt. Amint meglátta Wei Wuxiant,
elkiáltotta magát:
– Wei úrfi!
– Negyedik bácsikám, mi a baj? – húzott elő Wei Wuxian egy
talizmánt.
– Kijutott… – dadogta a férfi. – Az összes kegyetlen holttest
kijutott a Démongyőző-barlangból!
– Hát nem raktam pecsétet a barlangra? – kérdezte Wei Wuxian.
– Ki nyúlt hozzá?
– Senki! Hanem… Hanem…
Ebben a pillanatban üvöltés zengett valahol előttük. Női hang volt:
– A-Ning!
Az erődben a Wen család tizen-egynéhány kultivátora állt körbe
egy tornyosuló alakot. Kegyetlen fehér pupillája csak úgy ragyogott.
Wen Ning volt az. Csak néhány papírtalizmán maradt a testén. Két
kegyetlen holttestet szorongatott a kezében. Széttépte őket, szinte
már csak két csontváz úszott sötétlő vérben. Ennek ellenére Wen
Ning még mindig a földhöz csapkodta őket, mintha porrá akarná
zúzni mind a kettőt. Wen Qing állt hozzá a legközelebb, a kezében
kard.
– Nem megmondtam, hogy ne nyúljatok a papírtalizmánokhoz? –
kérdezte Wei Wuxian.
Wen Qingnek meglepődni sem volt ideje Lan Wangji jelenléte
miatt.
– Senki sem nyúlt hozzájuk! – mondta. – Senki sem ment be a
barlangba! Saját maga tépte le őket és őrjöngeni kezdett. Nemcsak
a ráragasztott papírokat tépte le, hanem a vértónál és a barlangban
található többi figyelmeztető- és védőtalizmánt is! Így jutottak ki a
vértóban lévő kegyetlen holttestek. Wei Wuxian, kérlek, mentsd meg
a nagymamát és a többieket! Nem tudják tovább tartani magukat!
Miközben elmondta mindezt, furcsa, sziszegő hangokat hallottak
felülről. Felnéztek és látták, hogy néhány kegyetlen holttest
felmászott a környék fáira. Úgy kúsztak a fák tetején, mint holmi
kígyók, sziszegő szájukból visszataszító váladék csöpögött. Wen
Ning is megpillantotta őket. Eldobta a két holttestet, és már fel is
ugrott az egyik fára!
A fa vagy öt zhang magas lehetett, hatalmas, kirobbanó erő
kellett hozzá, hogy csak úgy felugorjon rá valaki. Nem sokkal később
Wen Ning már szét is tépte a holttesteket, végtagok röpültek, vér
spriccelt. Ennyi azonban nem volt elég, már ugrott is tovább. Wei
Wuxian előhúzta a Chenqinget.
– Lan! – kiáltotta. Szerette volna megkérni Lan Wangjit, hogy
mentse meg a többieket, amíg ő Wen Ninggel néz szembe, ám Lan
Wangjinak már nyoma sem volt. Éppen elöntötte volna a szívét a
rémület, amikor qin hangja zengett a levegőben, varjak csapatát
riasztva meg a fekete fák között. Mondania sem kellett, Lan Wangji
már röppent is segíteni. Wei Wuxian megnyugodott. A szájához
emelte a Chenqinget, és belefújt. Az éppen földet érő Wen Ning egy
pillanatra megrökönyödött. Wei Wuxian kihasználta a kínálkozó
lehetőséget:
– Wen Ning! Megismersz engem?
A távolban három hang után elhallgatott a qin. Lan Wangji három
pengetéssel felülkerekedett a kegyetlen holttesteken. Wen Ning
előrehajolt kissé, felmordult a torka mélyéről, akár egy támadni
készülő vadállat. Wei Wuxian éppen megint belefújt volna a
fuvolájába, amikor rájött, hogy Wen Yuan még mindig a lábába
csimpaszkodik. Sikerült megfeledkeznie róla!
Azonnal felkapta Wen Yuant és Wen Qing felé nyújtotta.
– Vidd el innen!
Wen Ning ekkor ütötte meg.
Mintha egy sziklát vágtak volna hozzá. Wei Wuxian hátrarepült az
ütéstől, és egy fának csapódott. Valami meleget érzett a torkában,
átkozódni kezdett. Lan Wangji idejében tért vissza hozzájuk, hogy
lássa a történteket. Az arckifejezése azonnal megváltozott, elé
rohant. Wen Qing továbbadta Wen Yuant. Szerette volna megnézni
Wei Wuxian sebesüléseit, de a férfi megelőzte. Lan Wangji szinte
átölelte a kezében tartott Wei Wuxiant, megfogta a kezét, és szellemi
energiát adott át neki.
– Tedd le! – szólt Wen Qing. – Nincs erre szükség! Majd én
ellátom, Wen Qing vagyok!
Wen Qing Qishan egyik legjobb orvosának számított. Lan Wangji
letette hát Wei Wuxiant, és hagyta, hogy Wen Qing megvizsgálja,
bár a kezét továbbra is fogta. Ekkor Wei Wuxian meglökte a nőt:
– Ne engedd, hogy elmenjen!
Wen Ning már megindult hegynek lefelé. Pontosan arra, ahol a
Wen család tagjai rejtőzködtek a kegyetlen holttestek elől. Wen Qing
már rohant is utána, miközben egyre kiáltozott:
– Meneküljetek! Gyorsan meneküljetek! Felétek tart!
Wei Wuxian lefejtette magáról Lan Wangji karját, és maga is Wen
Ning után indult. Lan Wangji néhány lépés múlva utolérte:
– Hol a kardod?
Wei Wuxian tucatnyi papírtalizmánt húzott ki a zsebéből: –
Elkavartam valahova!
A tizenkét sárga papírtalizmán egy sort alkotott a levegőben, és
égni kezdett. Tűzláncként ereszkedtek rá Wen Ningre, és a földhöz
rögzítették. Lan Wangji egy csuklólegyintéssel a qinjének húrjai közé
csapott. Mintha láthatatlan fonalak akadályozták volna Wen Ning
lépteit. Megállt egy pillanatra, de utána tovább küzdötte magát előre.
Wei Wuxian az ajkához emelte a Chenqinget. Az ütés miatt finom
vérpermetet fújt. Összehúzta a szemöldökét, de elviselte a fájdalmat,
a vér csak úgy forrt a mellkasában, mégsem remegett meg.
 Ketten végül csak legyűrték Wen Ninget, aki letérdelt és az ég
felé bődült. Csak úgy táncoltak a levelek az erdő fekete fáin. Wei
Wuxian nem bírta tovább, felköhögött valamennyi vért.
Lan Wangji hangszerének hangja felerősödött. Wen Ning üvöltött,
a tenyere a fülére tapadt, összegörnyedve gurult a földön.
– A-Ning! A-Ning! – kiáltotta szomorúan Wen Qing, és odaszaladt
volna hozzá, de Wei Wuxian megállította: – Vigyázz!
Wen Qing látta, hogy mennyire kínozza a qin hangja a testvérét,
és belesajdult a szíve, de pontosan tudta, hogy ha nem fékezik meg
valahogy, minden bizonnyal veszélyt jelent később. Mindezek
ellenére fájt a szíve Wen Ningért.
– Hanguang-jun, légy vele kíméletes!
– Lan Zhan, egy kicsit… – mondta Wei Wuxian.
– Úr… fi…
– Megállni! – képedt el Wei Wuxian. – Lan Zhan, abbahagynád
egy kicsit? – kiáltotta.
Wen Ning hangja volt az előbbi.
Lan Wangji leszorította a húrokat, hogy azok ne zengjenek
tovább.
– Wen Ning! – szólt Wei Wuxian.
Wen Ning nagy nehezen felemelte a fejét.
A szeme immár nem csak fehérlett, újra látszott a fekete pupilla
is!
– Wei… úrfi… – mondta lassan Wen Ning.
Egyenként préselte ki magából a szavakat, és közben majdnem
elharapta a nyelvét. Kétségkívül emberi szavakat formált, nem
értelmetlen rikácsolás tört elő belőle.
Wen Qing egy pillanatra meghökkent, majd könnyezve vetette
magát az öccse felé:
– A-Ning!
Mind a ketten a földre zuhantak.
– Nő… vé… rem…
Wen Qing átölelte Wen Ninget. Sírt és nevetett, miközben
beletemette a fejét a karjába.
– Én vagyok az! A nővéred! A-Ning!
Újra és újra elismételte a nevét. Úgy tűnt, legszívesebben a többi
Wen kultivátor is átölelte volna a férfit, de nem mertek közelebb
menni. Egymást ölelték hát, kiáltoztak és nevettek.
Negyedik nagybácsi indult meg szökellve a dombról lefelé,
ünnepelve:
– Minden rendben! Sikerült! Sikerült! A-Ning felébredt!
Wei Wuxian odalépett és leguggolt Wen Ning mellé.
– Hogy érzed magad?
Wen Ning hanyatt feküdt a földön, a nyaka és a végtagjai még
merevek voltak.
– Én… én… – Dadogott egy darabig, majd végül így szólt: – Sírni
szeretnék, de nem tudok. Mi lehet a baj…?
Némi csönd után Wei Wuxian megpaskolta a vállát:
– Ugye emlékszel? Halott vagy.
Miután Wei Wuxian megbizonyosodott arról, hogy Wen Ning
valóban magához tért, hatalmasat sóhajtott.
Megcsinálta.
Kezdeti haragjában alacsony szintű kegyetlen holttestet csinált
Wen Ningből, aki bár arra így is képes volt, hogy felismerje és
széttépje az őt megölő felügyelőket, de Wen Qinget egyáltalán nem
ismerte fel, csak ugatott rá, akár egy vérrel és hússal eltelt veszett
kutya, ami nagyon fájt a testvérének.
Miután Wei Wuxian lenyugodott, ünnepélyesen megígérte, hogy
biztosan segíteni fog Wen Ningnek visszanyerni a tudatát. Senki
sem tudta azonban, hogy csak azért jelentette ki mindezt, hogy
megnyugtassa Wen Qinget. Valójában ekkor még fogalma sem volt
arról, hogyan érhetné el a dolgot.
Munkával teli nappalok és alvás nélküli éjszakák következtek, de
végül csak betartotta az ígéretét.
Wen Qing a kezében fogta Wen Ning arcát, miközben a sajátján a
könnye csorgott. Ugyanúgy zokogott, mint azon a napon, amikor
megpillantotta Wen Ning holttestét.
Wen Ning merev kezével végigsimított a nővére hátán. Közben
egyre többen érkeztek a Wen klánból, odasiettek hozzájuk és sírtak
ők is, vagy hálásan néztek Wei Wuxian és Lan Wangji irányába.
Wei Wuxian tudta, hogy a testvéreknek sok mondanivalójuk van
egymásnak, Wen Qing pedig semmi esetre sem szerette volna, hogy
a klánján kívüliek nézzék, ahogy sír, így hát megfordult:
 – Lan Zhan! Ha már itt vagy, nem ülnénk le odabent? – kérdezte
Wei Wuxian a rápillantó Lan Wangjitől.
Odasétáltak a barlanghoz, amelynek bejáratánál mindig hűvös
szél fújt.
– A Démongyőző-barlang? – kérdezte Lan Wangji.
– Így neveztem el, igen – mondta Wei Wuxian. – Tetszik a név?
Lan Wangji csak hallgatott.
– Tudom, a szíved mélyén most azt mondod: „nem igazán
tetszik”. Miután kiderült, hogy így neveztem el, hallottam, néhányan
azon zsörtölődnek, hogy én, aki a démoni utat járom, és magam is
démon vagyok, hogyan nevezhetem el szemtelenül Démongyőző-
barlangnak a fészkemet.
Lan Wangji nem mondott erre semmit. Beértek a barlangba, Wei
Wuxian nevetése csak úgy visszhangzott az üres falak között.
– Valójában mindannyian tévednek. Egyáltalán nem arra
gondoltam, ahogy ők értelmezik ezt a nevet.
– Mire gondoltál? – kérdezte Lan Wangji.
– Nem bonyolult dolog – magyarázta Wei Wuxian. – Sokszor úgy
alszom ebben a barlangban, mint valami halott. Olyan hely ez, ami
alvással győzi le a démont, igazi Démongyőző-barlang!
Lan Wangji inkább nem mondott semmit.
Elérték a barlang központi részét.
– És a vértó? – kérdezte Lan Wangji.
Wei Wuxian a barlangon belüli vízgyűjtőre mutatott:
– Az ott a vértó.
A félhomályban nehezen lehetett eldönteni a vízről, hogy vörösük
vagy inkább feketéllik. A szaga azonban mindenképpen a vérre
hasonlított, időnként jobban, időnként kevésbé.
Eredetileg egy védővonal húzódott a medence körül, de Wen
Ning elpusztította. Wei Wuxian néhány pillanat alatt helyreállította a
varázslatot.
– Erős itt a sötét energia – jelentette ki Lan Wangji.
– Úgy van – bólintott Wei Wuxian. – Nagyon erős, tökéletes a
sötét teremtmények számára. Itt „nevelem” a kegyetlen
holttesteimet. Szerinted mennyi van belőlük a tó fenekén? –
kérdezte vigyorogva. – Az igazat megvallva, magam sem tudom, de
a tó vize egyre inkább vérszagú.
 Lehet, hogy csak a fényviszonyok miatt volt ez, de Wei Wuxian
arca a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt. A mosolyában is volt
valami kísérteties.
– Wei Ying! – nézett rá Lan Wangji nyugodtan.
– Igen? – kérdezte Wei Wuxian.
– Valóban tudod irányítani?
– Irányítani? – kérdezett vissza Wei Wuxian. – Micsodát? Úgy
érted, hogy Wen Ninget? Persze hogy tudom. Nézd, ő
visszaszerezte a tudatát. – Wei Wuxian arcáról sugárzott az
elégedettség. – Sohasem volt még hozzá hasonló kegyetlen holttest.
– Ha megint elveszítené a tudatát és megőrülne, akkor mit
tennél? – kérdezte Lan Wangji.
– Vannak már ez irányú tapasztalataim – jelentette ki Wei
Wuxian. – Én irányítom. Amíg velem nem történik semmi, vele sem
fog.
Rövid hallgatás után Lan Wangji feltette a kérdést:
– És ha történik veled valami?
– Nem fog – mondta Wei Wuxian.
– Hogyan lehetsz ebben ennyire biztos? – kérdezte Lan Wangji.
– Nem fog, mert nem történhet – közölte Wei Wuxian határozott
hangon.
– Mostantól kezdve már mindig így lesz? – kérdezte Lan Wangji.
– Baj talán, ha így lesz? – kérdezett vissza Wei Wuxian. – Nem
elég jó ez a hely? Még Felhőzugnál is nagyobb ez a hegy. Az
ételünk is sokkal jobb.
– Wei Ying, tudod te, hogy miről beszélek.
Wei Wuxian egy ideig keresgélte a szavakat.
– Lan Zhan, te… Te aztán nem vagy semmi. Már másra tereltem
a beszélgetést, de te csak csűröd-csavarod.
Hirtelen kaparást érzett a torkában. Vér indult meg felfelé a
mellkasából. Wei Wuxian megpróbálta visszanyomni, köhögött
néhányat. Amikor látta, hogy Lan Wangji megint meg akarja fogni a
kezét, arrább lépett.
– Mit művelsz?
– A sebeid – mondta Lan Wangji.
– Semmiség – mondta Wei Wuxian. – Miért pazarolnád a szellemi
energiádat egy ilyen horzsolásra? Pihenek egy kicsit, és már jobban
is leszek.
Lan Wangji inkább nem szólt semmit, csak megfogta a kezét.
Ebben a pillanatban ketten léptek be a barlang termébe.
– Pihensz egy kicsit, és már jobban is leszel? – hallatszott Wen
Qing hangja. – Talán én már nem is élek?
A nőt Wen Ning követte, a kezében teástálca. Bőre szürkésen
fénylett, néhány papírtalizmán még mindig a nyakához tapadt. Wen
Yuan az egyik lábán lógott, de amint megérkeztek, elengedte, és
átcsimpaszkodott Wei Wuxian lábára. Amikor Wen Ning látta, hogy
Lan Wangji és Wei Wuxian egyszerre fordulnak felé, mosolyogni
próbált, de az arcizmai nem engedelmeskedtek, egyáltalán nem
mozogtak már, csak üdvözölni tudta őket:
– Wei úrfi… Lan úrfi!
Wei Wuxian felemelte a lábát, majd felkapta Wen Yuant és
meglóbálta a levegőben.
– Ti meg mit kerestek itt? Abbahagytátok már a sírást?
– Majd én megríkatlak! – fenyegetőzött Wen Qing még mindig
szipogós hangon.
– Ugyan már! – vigyorgott Wei Wuxian. – Mégis hogyan lennél
képes… Au!
Wen Qing odalépett hozzá, és úgy hátba verte Wei Wuxiant, hogy
az vért köhögött fel. Az arcán hitetlenkedő pillantás:
– Te… annyira kegyetlen vagy…
Elhallgatott, becsukta a szemét és elájult. Lan Wangji sápadt
arccal ugrott, hogy elkapja:
– Wei Ying!
Ám Wen Qing rámutatott három ezüsttűre, majd méltatlankodva
rá is szólt Wei Wuxianre:
– Vannak kegyetlenebb módszereim is. Felkelni!
Wei Wuxian, mintha mi sem történt volna, lábra állt és letörölte a
vért a szája széléről.
– Kérlek, ne! Nincsen a női szívnél kegyetlenebb. Látni sem
akarom azokat!
Wen Qing ütése, mint kiderült, csak a mellkasában összegyűlt
vért távolította el. Qishan legjobb orvosa pontosan tudta, hogy mit
cselekszik. Amikor Lan Wangji rájött, hogy megint megviccelték,
legyintett egyet a köpenye ujjával és megfordult, mint aki soha
többet nem kíván egy ilyen komolytalan emberrel szóba állni. Wen
Ning nem sokkal korábban tért magához, még lassabb volt a
többieknél. A vért köhögő Wei Wuxiant látva döbbenten állt, de aztán
eszébe jutott, hogy ő sebesítette meg.
– Úrfi, annyira sajnálom… – mondta bűnbánóan.
Wei Wuxian megrázta a kezét:
– Jól van, jól van! Tényleg azt gondolod, hogy nagyobb bajom
lehet egyetlen ütéstől?
Wen Qing sötétlő tekintettel nézte Lan Wangjit:
– Hanguang-jun, nem ülsz le?
Wei Wuxian ekkor értette meg, miért érezte az elmúlt néhány
percben, hogy megfeledkezett valamiről. Lan Zhan már a
barlangban volt egy ideje, de még csak hellyel sem kínálta. Ám csak
néhány kőágy állt rendelkezésre, és ráadásul azokra is furcsa
tárgyakat pakolt. Zászlókat, dobozokat, véres kötéseket és félig
elfogyasztott gyümölcsöket. Nem volt éppen épületes látvány.
– Itt aztán sehol sem lehet leülni – mondta Wei Wuxian.
– Már hogyne lehetne – felelte érzelemmentes hangon Wen Qing,
és kíméletlenül lesöpört mindent az egyik kőágyról. – Tessék, egy
ülőhely!
– Hé! – döbbent meg Wei Wuxian.
– Igen, Lan úrfi, ülj le és igyál egy kis teát… – mondta Wen Ning
is, és miközben beszélt, egy kicsit közelebb emelte Lan Wangjihoz a
tálcát, rajta két makulátlanul tiszta teáscsésze. Wei Wuxian csak
odapillantott és már kezdte is:
– Milyen piszkosak! Üres vizet öntenél a vendégnek? Hiszen
tealevelünk sincsen!
– Én megpróbáltam – mondta Wen Ning. – Negyedik bácsikánk
valóban azt mondta, hogy nem tartanak itt tealevelet…
Wei Wuxian fogta az egyik csészét, és kiitta a tartalmát.
– Nem jó ez így. Ha legközelebb vendég jön, legyen! – Csak
akkor érezte, hogy mennyire nevetséges, amit mond, amikor már
befejezte a mondatot. Ugyan mikor lesz legközelebb? Ki lenne az a
vendég?
– És még mondod a magadét, te szégyentelen! – pörölt vele Wen
Qing. – Hányszor megkértünk, hogy vásárolj be a városban, de te
mindig csak haszontalanságokat hoztál. Hol van a retekmag, amit
ma kértem?
– Miféle haszontalanságokról beszélsz? – mordult rá Wei Wuxian.
– Ma is játékokat vettem A-Yuannek. Nem igaz, A-Yuan?
A-Yuan azonban nem volt valami együttműködő:
– Xian bátyus hazugságokat beszél. Ez a másik bátyus vette a
játékokat.
– Ugyan már! – morgott dühösen Wei Wuxian.
Nevetés töltötte be a barlangot, Lan Wangji azonban egy szó
nélkül megfordult, és elindult kifelé.
Wen Qing és Wen Ning is döbbenten nézte.
– Lan Zhan! – szólt utána Wei Wuxian.
Lan Wangji lépései elbizonytalanodtak, a hangjában azonban
még mindig nem lehetett érzelmeket felfedezni.
– Ideje, hogy visszatérjek.
Nem fordult hátra, egyenesen kisétált a Démongyőző-barlangból.
Wen Ning összezavarodott, azt hitte, hogy őmiatta történik mindez.
– Bátyus! – mondta gyorsan Wen Yuan.
Gyorsan szedte apró lábát, úgy próbálta utolérni a férfit. Wei
Wuxian azonban felkapta, és így szólt:
– A többiek várjanak meg itt!
Néhány lépéssel beérte Lan Wangjit:
– Már mész is? Kikísérlek!
Lan Wangji hallgatott.
A Wei Wuxian karjában lévő Wen Yuan ránézett:
– Bátyus, nem eszel velünk?
Lan Wangji rápillantott, majd kinyújtotta a karját és finoman
megsimogatta a fejét.
Wen Yuan azt hitte, hogy marad, felragyogott az arca, úgy
suttogta.
– A-Yuan tud egy titkot. Azt mondták, hogy sok finom étel lesz
ma…
– A bátyusodnak rengeteg étele van otthon – mondta Wei
Wuxian. – Nem marad itt velünk.
– Ó! – tátotta el a száját Wen Yuan, és csalódottság ült ki az
arcára. Elhallgatott és csak lógatta a fejét.
 Csendben sétáltak ketten, az egyikük kezében a gyerek, amíg el
nem értek a Luanzang-domb lábához. Egyszerre álltak meg. Egyikük
sem szólt.
Végül Wei Wuxian törte meg a csöndet.
– Lan Zhan, kérdezted, hogy mostantól kezdve már mindig így
lesz-e. Én is szeretnék megkérdezni tőled valamit. Van
választásom? Hagyjam el a démoni ösvényt? És mi lesz a hegyen
élő emberekkel? Hagyjam el őket? Képtelen vagyok, és azt hiszem,
hogy az én helyzetemben te sem lennél rá képes. Senki sem kínál
fel nekem egy szép, széles utat. Egy olyan utat, amelyen járva
megvédhetném azokat, akiket meg akarok védeni anélkül, hogy a
démoni kultivációval kellene élnem.
Lan Wangji csak nézte, nem mondott semmit, de a szívük mélyén
mind a ketten tudták a választ.
Nem volt ilyen út.
Nem volt megoldás.
– Köszönöm, hogy velem tartottál ma – mondta lassan Wei
Wuxian. – Köszönöm, hogy megosztottad velem shijie
házasságának hírét. Ám mindenki maga döntsön arról, hogy mit tart
igaznak és hamisnak, döntsenek az emberek arról, hogy kit
dicsérnek és kit átkoznak, a nyereségekről és veszteségekről pedig
ne is beszéljünk. Én is tudom, hogy mit kell megtennem, és mit kell
elkerülnöm. Hiszek benne, hogy képes leszek irányítani.
Lan Wangji, mintha csak számított volna ezekre a mondatokra,
finoman biccentett és becsukta a szemét.
Így búcsúztak el egymástól.
Hegynek felfelé Wei Wuxiannek eszébe jutott, hogy ő ajánlotta fel
Lan Wangjinak, hogy meghívja ebédelni, de végül feszült
hangulatban váltak el egymástól. Ráadásul a számlát is Wangji állta.
Lan Zhan egyébként is gazdag, gondolta Wei Wuxian. Most is ő
fizetett, na és? Meg aztán mindig van nála pénz, nem igaz? Csak
nem költötte el az összeset azokra a játékokra! Legrosszabb
esetben majd én hívom meg legközelebb… Ha lesz legközelebb.
Ha jobban belegondolt, így vagy úgy, de mindig rossz
hangulatban vált el Lan Wangjitól. Valószínűleg nem egymás
barátainak teremtette őket az ég.
 Egyébként sem tűnt úgy, hogy lehetőségük lesz valaha is még
egyszer próbálkozni egymással.
Wen Yuan egyik kezével belécsimpaszkodott, a másikban egy
fakardot tartott, a fején üvegpillangó.
– Xian bátyus, eljön még hozzánk gazdag bátyus?
– Ki az a gazdag bátyus? – kiáltott fel Wei Wuxian.
– Gazdag bátyus, akinek pénze van – fejtette ki komolyan Wen
Yuan.
– Akkor ki vagyok én? – kérdezte Wei Wuxian.
– Te Xian bátyus vagy, szegény bátyus – mondta Wen Yuan.
Wei Wuxian rápillantott és lekapta a pillangót a fejéről:
– Azért szereted, mert van pénze?
Wen Yuan lábujjhegyre állva próbálta meg visszaszerezni a
játékát.
– Add vissza… Nekem vette!
Wei Wuxian maga is szeretett haszontalankodni, ugratni a
gyerekeket. Feltette a pillangót a saját fejére.
– Nem adom vissza! Még apának is hívtad! Minek szoktál engem
hívni? Bátyusnak, vagyis kevesebbnek tartasz engem nála!
– Nem is hívtam apának! – ugrott fel Wen Yuan.
– Hallottam, de nem érdekel – mondta Wei Wuxian. – Még a
bátyádnál és apádnál is fontosabb ember akarok lenni neked. Minek
is hívjál hát?
– De… de nem hívhatlak anyának… – biggyesztette le az ajkát
Wen Yuan. – Az furcsa lenne…
– Ki mondta, hogy anyának hívj? – fortyant fel megint Wei
Wuxian. – A bátyádnál és az apádnál is fontosabb a nagyapád! Hát
ezt sem tudod? Annyira kedveled? Mondhattad volna hamarabb is.
Ha tudom, akkor megkérem, hogy vigyen el magával. Gazdag a
klánja, de félelmetes is. Ha elvitt volna magával, bezárt volna egy
szobába, és egész nap csak az irataikat másolhatnád. Megijedtél?
Wen Yuan rögtön megrázta a fejét.
– Én nem megyek… – sírdogált. – Nagymamát akarom.
– Nagymamát akarod, de engem nem? – erősködött Wei Wuxian.
– De igen – kedveskedett Wen Yuan. – Xian bátyus is kell. –
Babrálni kezdett az ujjaival, egyenként számolta: – És kell gazdag
bátyus, A-Qing nővér, Ning bátyus, Negyedik nagybácsi, Hatodik
nagybácsi…
Wei Wuxian visszapottyantotta a pillangót a fejére.
– Elég lesz! Elég! A végén még megfulladok a sok ember között.
Wen Yuan sietve visszarakta az üvegpillangót a zsebébe, attól
félt, hogy Wei Wuxian megint elveszi.
– Visszajön még gazdag bátyus? – kérdezte megint.
Wei Wuxian csak mosolygott.
– Valószínűleg nem jön vissza – válaszolta egy kis idő múlva.
– Miért? – kérdezte a csalódott Wen Yuan.
– Nincsen miért – mondta Wei Wuxian. – Mindenkinek megvan a
maga tennivalója ezen a világon, az út, amelyen járnia kell. Éppen
eléggé lefoglalják a saját klánjának dolgai, hogyan is lenne ideje,
hogy másokkal foglalkozzon?
Végtére is nem ugyanazt az utat járták.
– Ó! – mondta erre Wen Yuan, akár értette a dolgot, akár nem,
bár az látszott rajta, hogy igazán elkedvetlenedett.
Wei Wuxian felemelte, a karjában tartotta és így nyugtatgatta:
– Kit érdekel a zsúfolt, széles út? Én már csak a deszkahidamon
járok a sötétben… Járok! A sötétben?
Amikor a sötét szóhoz ért rájött, hogy egyáltalán nincsen sötét.
Mindig sötétben ért fel a hegyre, de ma máshogy alakult.
Tisztára söpörték a kunyhók környékét, még a gyomokat is
kitépkedték. Az erdő közeli fáira néhány kézzel készített vörös
lámpást lógattak fel. Barátságos fényük volt, szinte kivilágították a
fekete erdőt.
Ilyentájt a félszáz ember általában már régen megvacsorázott,
bevackolta magát a kunyhójába és nyugovóra tért. Ma azonban
mindannyian összegyűltek a legnagyobb házban. Nyolc faoszlop
tartotta a tetőt, ami alatt az összes ember elfért. Az épület mellett
volt a közös konyhájuk, úgyhogy ez a hajlék egyben étkezőként
szolgált.
Wei Wuxian furcsának találta a dolgot, Wei Yuannel a karjában
besétált:
– Miért van itt mindenki? Miért nem alszotok? Jó erős itt a fény!
Wen Qing egy tálcával a kezében jött ki a konyhából.
 – Neked lógatták fel őket. Holnap majd készítenek még néhányat
a hegyi ösvény mellé. Nehogy megbotoljál és csontod törjön, ha a
sötétben szaladgálsz.
– Hiszen ha a csontomat töröm, itt vagy nekem te! – vetette ellen
Wei Wuxian.
– Nem akarok én túl sokat dolgozni – mondta Wen Qing. –
Egyébként se fizettek nekem. Úgyhogy ne panaszkodj, ha rosszul
illesztem össze az eltört csontjaidat.
Wei Wuxian megborzongott és arrább ment. Amikor belépett a
helyiségbe, mindenki helyet csinált neki. A három asztal
mindegyikére hét-nyolc, ételtől gőzölgő tálat raktak.
– Nahát, még senki sem evett? – kérdezte Wei Wuxian.
– Nem – mondta Wen Qing. – Rád vártunk.
– Miért vártatok? – kérdezte Wei Wuxian. – Én már ettem a
városban.
Csak miután kimondta, jött rá, hogy jobb lett volna, ha magában
tartja a dolgot. Wen Qing azonnal az asztalra csapott. Az ételeken
virító csilipaprikák egyszerre remegtek meg a tálakban.
– Szóval ezért nem hoztál semmit! – dühöngött a nő. – Az
étteremben hagytad az összes pénzed? Alig volt valamennyim, de
mind neked adtam. Te meg csak elszórod!
– Nem! Dehogyis… – tiltakozott Wei Wuxian.
Ebben a pillanatban Wen nagymama lépett ki a konyhából, az
egyik kezében bot, a másikban egy tál étel. Wen Yuan kiszabadult
Wei Wuxian karjából és odarohant hozzá:
– Nagymama!
Wen Qing morogva fordult oda, hogy segítsen.
– Mondtam, hogy hagyjad csak. Nem kell segítened! Csak
üldögélj! Túl nagy ott a gőz. A lábad már nem biztos, a kezed remeg.
Ha elesel, alig maradnak ép táljaink. Nem könnyű porcelánt szerezni
a hegyre…
A Wen család többi kultivátora az evőpálcikákat rendezgette, teát
töltött. A fő helyet meghagyták Wei Wuxiannek, aki nehezen tudta
magát rávenni, hogy elfogadja a megtiszteltetést.
Pontosan tudta, mennyire féltek tőle egykor a Wen család jelen
lévő tagjai.
 Mindannyian tisztában voltak a kegyetlen hírnévvel, amit a
Naplövés hadjárat idején szerzett magának, a szóbeszédekkel, hogy
milyen kíméletlenül pusztított. A saját szemükkel látták, hogyan
használta gyilkolásra a holttesteket. Az első néhány nap, amikor
Wen nagymama megpillantotta, azonnal remegni kezdett a lába,
Wen Yuan pedig a nagyanyja háta mögé rejtőzött. El kellett telnie
valamennyi időnek, hogy a közelébe merjenek menni.
Ebben a pillanatban ötven szempár bámult rá. A tekintetekben ott
rejtőzött a félelem is, ami leginkább a tiszteletből fakadt, meg
elővigyázatosságból, de mégis a hála és a kedvesség volt az, ami
igazán sugárzott azokból a szemekből.
– Nagyon keményen dolgoztál az utóbbi néhány napban –
mondta halkan Wen Qing.
– Nahát… Miért vagy hirtelen ennyire udvarias velem? – kérdezte
Wei Wuxian. – Megijesztesz!
Wen Qing ujjpercei megreccsentek, mire Wei Wuxian azonnal
elhallgatott.
Wen Qing halkan folytatta:
– Valójában mindannyian szerettek volna veled együtt vacsorázni
egyszer, hogy köszönetet mondjanak. De te vagy ide-oda
szaladgálsz, vagy a barlangba zárkózol napokra, és senkit sem
engedsz be. Nem akarnak akadályozni a munkában, nem akarnak
felbőszíteni. Azt gondolták, hogy nem szeretsz beszélgetni, ezért
aztán kellemetlen lett volna nekik beszélgetést kezdeményezniük. A-
Ning ma magához tért, Negyedik bácsikám pedig kijelentette, hogy
bármi legyen, ma együtt kell vacsoráznunk… Ha annyit ettél a
városban, hogy kidurran a hasad, akkor is ülj ide hozzánk. Nem baj,
ha nem eszel. Ülj le, beszélgessünk, és igyál egy kicsit!
Wei Wuxian döbbenten hallgatta, de a szeme felcsillant:
– Igyak egy kicsit? Van ital itt a hegyen?
A Wen család néhány idősebb tagja némileg idegesen tekintgetett
felé. Az egyikőjük azonnal így válaszolt a kérdésre:
– Igen, igen. Van némi ital. – Felemelt néhány lezárt üveget az
asztalról és nekiadta. – Gyümölcsital. A hegyen vadon növő
gyümölcsökből. Finom ital!
Wen Ning az asztal mellé guggolt.
 – Negyedik bácsikánk maga is szereti az italt. Készíteni is tud, és
ezt most csak neked főzte! Jó néhány napig próbálkozott.
Lassan beszélt, ezért már nem dadogott. Negyedik nagybácsi
zavartan elmosolyodott, idegesen nézett Wei Wuxian felé.
– Valóban? – lelkesedett fel Wei Wuxian. – Akkor meg kell
kóstolnom!
Leült az asztalhoz. Negyedik nagybácsi kinyitotta az egyik
üveget, majd udvariasan, két kézzel felé nyújtotta. Wei Wuxian
beleszagolt és elmosolyodott:
– Ennek aztán valóban jó az illata!
Amikor a mellette üldögélő klántagok meghallották a dicséretét, a
büszkeségtől úgy ragyogott az arcuk, mintha soha senki sem
mondott volna nekik ennyire kedveset. Felemelték a pálcikáikat és
nekifogtak az evésnek.
Először fordult elő Wei Wuxiannel, hogy nem tudta megmondani
egy italról, milyen ízű.
Sötétben járni az utam, mi?, gondolta.
Nem is volt az olyan sötét.
Hirtelen úgy érezte, hogy az egész teste felfrissült.
Ötvenen szorongtak a három asztalnál. Evőpálcikák nyúltak
innen-onnan. Wen Yuan a nagymamája térdén ült, éppen az új
kincseit mutogatta neki, két kis fakarddal harcolt. Az öregasszony
úgy vigyorgott, hogy hatalmasra tátotta fogatlan száját. Wei Wuxian
és az a bizonyos nagybácsi az italokról beszélgettek
szenvedélyesen. Végül egyetértettek abban, hogy a Gusuban
készített Császár mosolyánál nincsen jobb a világon. Wen Qing
körbejárt, öntött az idősebbeknek. Néhány kör, és már el is fogyott.
– Nincsen több? – kérdezte Wei Wuxian. – Hiszen alig ittam.
– Van még pár üveg, de azokat meghagyjuk – mondta Wen Qing.
– Ennyi elég lesz mára.
– Már hogy lenne elég? – méltatlankodott Wei Wuxian. – A
halálunk utáni jó hírnevünk sem ér fel az életünkben elfogyasztott jó
itallal, tartja a mondás. Elég a szócséplésből, tele kérem a poharam!
Kivételes nap volt ez valóban, úgyhogy Wen Qing teletöltötte a
poharát.
– Nem lesz több ilyen. Egyébként is abba kellene hagynod az
ivást. Túlságosan sokat iszol!
 – Nem Felhőzugban vagyunk, már miért is hagynám abba?
Felhőzug nevének hallatán Wen Qing Wei Wuxianre nézett:
– El is felejtettem megkérdezni. Még sohasem hoztál senkit ide a
Luanzang-dombra. Mi történt ma?
– Lan Zhanról beszélsz? – kérdezte Wei Wuxian. – Csak
összefutottunk.
– Összefutottál vele? Mégis hol? Az utcán?
– Úgy van – bólintott Wei Wuxian.
– Micsoda véletlen! – mondta Wen Qing. – Ha jól emlékszem,
egyszer Yunmengben is összefutottatok.
– Nincsen ebben semmi különös – jelentette ki Wei Wuxian. –
Rengeteg kultivátor jön-megy Yunmengben és Yilingben.
– Hallottam, hogy a születési nevén szólítottad – mondta Wen
Qing. – Ez azért bátor dolog, nem igaz?
– Ő is a születési nevemen szólít. Nincsen ebben semmi. Még
gyerekek voltunk, amikor először így szólítottuk egymást. Nem is
foglalkozunk vele.
– Valóban? – vonta össze a szemöldökét Wen Qing. – De nem
rossz a kettőtök kapcsolata? Úgy hallottam, hogy olyanok vagytok,
akár a tűz és a víz. Ha találkoztok, mindig összekaptok.
– Ne foglalkozz a pletykákkal! – mondta Wei Wuxian. – A múltban
valóban nem voltunk igazán jóban. A Naplövés hadjárat alatt is
összetűztünk néhányszor a rossz természetünk miatt. A pletykák
azonban túloznak. Megvagyunk mi.
Wen Qing erre nem szólt semmit.
Gyorsan elfogyott a tálakról az étel. Valaki kopogtatni kezdte az
egyik rizsestál oldalát és így kiáltott:
– A-Ning, főzzél nekünk még néhány fogást!
– Nagy adagot! Dézsában hozd!
– Hol van itt dézsa, amibe ételt rakhatnánk? Mosakodni szoktunk
bennük!
Wen Ningnek nem volt szüksége evésre, kint várakozott. Amikor
meghallotta az előbbi mondatokat, rövid gondolkozás után így szólt:
– Ó, rendben!
Wei Wuxian rájött, hogy most megmutathatja, mit tud, odasietett
hát:
– Várj csak! Majd én!
 – Talán tudsz főzni? – nézett rá hitetlenkedve Wen Qing.
– Természetesen! – húzta fel a szemöldökét Wei Wuxian. –
Otthon vagyok én a konyhában is. Bízd csak ide!
Az emberek tapsolni kezdtek, alig várták, hogy megtudják, mi fog
történni. Ám amikor Wei Wuxian vigyorogva két tál ételt tett az
asztalra, Wen Qing csak rájuk pillantott és így szólt:
– Mostantól be ne tedd a lábadat konyhába!
– Egyél belőle! – csattant fel Wei Wuxian. – Ne azzal foglalkozz,
hogyan néz ki, hanem az ízével. Csak kóstold meg!
– Kóstolja a fene! – jelentette ki Wen Qing. – Hát nem látod, hogy
sír A-Yuan, miután evett belőle? Ne nyúljatok az evőpálcikáitokhoz!
Nem kell udvariaskodnotok vele!

Három napba sem telt, és szinte az összes kultivátor értesült a

döbbenetes hírről: a Jiang családdal szakító és Yilingben letelepedő
Wei Wuxian megalkotta a világ addigi legmagasabb szintű kegyetlen
holttestét. Sohasem volt még ennyire gyors, erős, félelmet és
kíméletet nem ismerő halott. Ráadásul tudata volt, és képes volt
minden éjszakai vadászaton diadalmaskodni!
Mindenki megdöbbent: véget ért a béke! Wei Wuxian nyilván
nagy mennyiségben fogja előállítani az ilyen kegyetlen holttesteket,
saját klánt alapít, és háborúba kezd az egész kultivátorvilággal!
Gonosz, pragmatikus útja minden bizonnyal sok forróvérű fiatal
számára vonzó lesz, egymás után csatlakoznak majd hozzá.
Szomorú jövő vár a kultiváció igaz útjára, sötét idők jönnek!
Valójában a legnagyobb haszna mégiscsak az lett a különleges
holttest létrehozásának, hogy végre akadt egy minden nehézséggel
megbirkózni képes munkáskéz, amely bármit fel tudott cipelni a
hegyre. Egészen addig egyszerre egy ládát tudtak felvonszolni, de
Wen Ning egy ládákkal megpakolt egész szekeret felhúzott. Még
Wei Wuxian is ott ülhetett a kocsin, unatkozva lóbálva a lábát.
Ám senki sem hitte el mindezt. Miután néhány éjszakai vadászat
során kitett magáért, jó néhány kultivátor megjelent abban
reménykedve, hogy a „pátriárka” majd befogadja őket, és a
tanítványai lehetnek. Az eddig elhagyatott hegy hirtelen megtelt
emberekkel. Mindeközben a hegy védelmére létrehozott kegyetlen
holttestek egyike sem támadhatott Wei Wuxian engedélye nélkül.
Legfeljebb félelmetesen vicsoríthattak és moroghattak a hívatlan
látogatókra. Senki sem sérült meg tehát, és egyre többen gyűltek
össze a Luanzang-domb lábánál. Egyik nap Wei Wuxian
megpillantott egy hosszúkás zászlót, rajta a felirat: „Minden
gonoszok leghatalmasabb ura, Yiling pátriárkája”. Azonnal kiköpte a
szájában ízlelgetett italt. Nem bírta tovább. Örömmel elfogadta a
„legbölcsebb bölcsnek” szánt ajándékokat, majd egy másik hegyi
ösvényt kezdett el használni.
Egyik nap Yilingben vásárolt az erős embere társaságában,
amikor egy ismerős alak jelent meg előtte az egyik sikátorban. Wei
Wuxian összehúzta a szemét. Egy hang nélkül követte az árnyat
egészen addig, mígnem egy kis udvarra értek. Amint beléptek, az
udvar kapuja becsukódott. Egy hűvös hang ütötte meg a fülét:
– Kifelé!
Jiang Cheng állt mögöttük. Ő csukta be a kaput. A mondat pedig
Wen Ningnek szólt.
Jiang Cheng haragtartó embernek számított. A Qishan Wen klán
iránti harag pedig csak úgy forrt benne. Amikor Wen Qing és Wen
Ning segített nekik, ő végig öntudatlan volt, ezért nem érezte azt a
hálát irányukban, mint Wei Wuxian. Sohasem udvariaskodott Wen
Ninggel. Amikor legutoljára megküzdöttek, akkor sem volt vele
kíméletes. Amint Wen Ning megpillantotta, lehorgasztotta a fejét és
kiment.
Egy nő állt az udvaron, fekete kabátban és a szélén gézfátyollal
díszített bambuszkalapban. Wei Wuxian érezte, hogy gombóc nő a
torkában.
– Shijie…
A lépéseiket hallva a nő levette a kalapját, majd a köpenyéből is
kibújt, és láthatóvá vált vöröslő esküvői ruhája.
Szépséges ruha volt; az arcának pirosító adott színt. Wei Wuxian
közelebb lépett hozzá:
– Shijie… Te?
– Mit gondolsz? – mordult Jiang Cheng. – Azt képzeled, talán
hozzád megy feleségül?
– Fogd be a szádat! – torkolta le Wei Wuxian.
Jiang Yanli kitárta a karját, hogy megmutassa a ruháját. Elpirult:
 – A-Xian, hamarosan… Férjhez megyek. Azért jöttem, hogy
lássad…
Wei Wuxian szeme könnybe lábadt.
Nem lesz ott, amikor Jiang Yanli férjhez megy, nem látja majd
aznap a menyasszonyi ruhájában, ezért döntött úgy Jiang Cheng és
Jiang Yanli, hogy titokban Yilingbe jönnek, s így Wei Wuxian mégis
megnézheti, hogyan fest majd a nővére az esküvője napján.
Néhány pillanattal később Wei Wuxian végre elmosolyodott:
– Tudom! Hallottam…
– Kitől hallottad? – kérdezte Jiang Cheng.
– Semmi közöd hozzá! – mondta Wei Wuxian.
– Ám… csak én vagyok itt – mondta Jiang Yanli szégyenlősen. –
A vőlegényt nem láthatod.
– Nem akarok én vőlegényeket nézegetni – erőltetett magára
közömbösséget Wei Wuxian. – Nagyon szép! – dicsérte meg Jiang
Yanlit, miközben néhányszor körbejárta.
– Nővérem, én is mondtam – helyeselt Jiang Cheng. – Tényleg
szép!
Jiang Yanli mindig is tisztában volt a határaival.
– Ha ti mondjátok, nem számít – szólt őszintén.
– Nem hiszel nekem és nem hiszel neki – sóhajtott Jiang Cheng.
– Csak akkor hiszed el, ha egy bizonyos ember mondja?
Jiang Yanli erre teljesen elvörösödött, egészen a hófehér
fülcimpájáig, már a pirosítója sem tudta leplezni, hogy megváltozott
az arcszíne. Gyorsan témát váltott:
– A-Xian… Találj ki egy nevet!
– Milyen nevet? – kérdezte Wei Wuxian.
– A születendő unokaöcséd nevét – mondta Jiang Cheng.
Még meg sem házasodtak, és már nevet kerestek a leendő
unokaöccsének. Wei Wuxian nem furcsállta sokáig a dolgot.
Gondolkozott egy darabig, majd a legkevésbé sem szerénykedve így
szólt:
– Rendben. A Lanling Jin klán következő nemzedéke kapja meg
a ru （如） írásjegyet. Mit szólsz a Jin Rulanhoz?
– Jó lesz! – jelentette ki Jiang Yanli.
– Dehogy jó! – szólt közbe Jiang Cheng. – Az orchidea lan
írásjegye （兰） ugyanúgy hangzik, mint a Lan család lan írásjegye
（蓝）. Már hogyan is lenne a Lanling Jin klán és a Yunmeng Jiang
klán leszármazottja olyan, mint valaki a Lan családból?[7]
– Mégis mi a baj a Lan családdal? – nézett rá Wei Wuxian.
– Az orchidea az úriemberek virágja, a Lan család pedig
úriemberek gyülekezete. Jó név lesz ez!
– Régebben nem mondtad volna ugyanezt! – állapította meg
Jiang Cheng.
– Én választok nevet, nem pedig te – hangsúlyozta ki Wei
Wuxian. – Mégis miért vagy ilyen válogatós?
– Elég lesz! – szólt közbe sietősen Jiang Yanli. – Tudod, hogy A-
Cheng milyen. Egyébként is az ő ötlete volt, hogy te válaszd ki a
leendő unokaöcséd adott nevét. Elég lesz a veszekedésből! Hoztam
nektek levest. Várjatok egy kicsit!
Bement az épületbe, hogy kihozza az agyagtálat. Wei Wuxian és
Jiang Cheng egymásra néztek. Egy pillanattal később Jiang Yanli
kijött, és egy-egy tányért adott mindkettejüknek. Utána megint
bement és kihozott egy harmadik tálat. A kapuhoz sétált, és Wen
Ning felé fordult.
– Nagyon sajnálom! Csak kisebb tálak maradtak. Ez a tiéd!
Wen Ning a földet bámulva őrizte az ajtót. Úgy megrettent a
kedvességgel szembesülve, hogy dadogni kezdett:
– Ó… én… én is kapok?
– Miért adsz neki? – dohogott Jiang Cheng.
– Sokat hoztam – mondta Jiang Yanli. – Jut mindenkinek.
– Köszönöm, Jiang kisasszony! – motyogta bizonytalanul Wen
Ning. – Köszönöm!
Szorongatta a kezében a tálat, bár köszönetet mondott érte, de
szégyellte magát nagyon, hogy nem tudta megenni. Pazarlás volt
adni neki belőle. A halottak nem esznek. Jiang Yanli jól látta, hogy
zavarban van. Kérdezett tőle ezt-azt, beszélgetett vele egy kicsit.
Wei Wuxian és Jiang Cheng közben az udvaron álltak.
– Yiling pátriárkájára! – emelte fel a tálját Jiang Cheng.
Amikor Wei Wuxian ezt meghallotta, eszébe jutott a büszkén
hullámzó zászló, és a rajta lévő felirat szavai keringtek a fejében.
– Fogd be a szádat! – mondta.
– Hogy van a múltkori sebed? – kérdezte a levest kortyolva Jiang
Cheng.
 – Már régen begyógyult – felelte Wei Wuxian.
– Aha – mondta Jiang Cheng, és rövid szünet után megkérdezte:
– Hány napba telt?
– Hét napba sem – válaszolta Wei Wuxian. – Mondtam már
neked, hogy Wen Qing szerencsére segített, de azért tényleg
felnyársaltál.
Jiang Cheng egy lótuszgyökérdarabot rágcsált éppen:
– Először te zúztad össze a karomat. Te megúsztad egy héttel, de
nekem egy hónapig fel kellett kötnöm a nyakamba.
– Meg sem érezted volna, ha nem ütöm meg rendesen! –
vigyorgott Wei Wuxian. – Egyébként is a bal kezed volt az. Írni tudtál
tőle. Egy igazi seb csak száz nap alatt gyógyul be végleg. Inkább
három hónapig kellett volna a nyakadba kötnöd.
Wen Ning dadogó válaszai szűrődtek be a kapun túlról. Rövid
szünet után Jiang Cheng megkérdezte:
– Most már ez lesz veled? Tervezel valamit?
– Most éppen nem – mondta Wei Wuxian. – Ezek az emberek
nem akarnak lejönni a hegyről. Ha én bemegyek a városba, nem
mernek tenni velem semmit. Minden rendben lesz, amíg én nem
csinálok bajt.
– Amíg nem csinálsz bajt? – mosolygott hűvösen Jiang Cheng. –
Tényleg azt hiszed, hogy ha te nem csinálsz bajt, a baj nem ér majd
el idáig és nem ér el téged? Szinte lehetetlen megmenteni egy
embert, de ártani ezerféleképpen lehet neki.
– Egy erős ember lebír tíz próbálkozót – okoskodott Wei Wuxian
evés közben. – Nem érdekel, ha ezer módon próbálkoznak is,
mindenkit megölök, aki jön.
– Sohasem hallgatsz rám – állapította meg Jiang Cheng
érzelemmentesen. – Egy nap majd megérted, hogy nekem volt
igazam.
Egyetlen kortyra kiitta a maradék levest, és felállt.
– Ez igen! Lenyűgöztél. Nem vagyunk méltók Yiling
pátriárkájához!
– Végeztél? – köpött ki egy darab csontot Wei Wuxian.
– Ne kísérj ki! – búcsúzott Jiang Cheng. – Nem lenne jó, ha
meglátnának együtt.
 Wei Wuxian bólintott. Pontosan tudta, hogy nem volt könnyű
dolog a Jiang testvéreknek eljönniük. Ha pedig meglátnák a
társaságában, egy pillanat alatt értelmetlenné válna az elmúlt időben
a többiek számára előadott színjátékuk.
– Majd mi megyünk elsőnek! – mondta Jiang Cheng.
Valamivel később Wei Wuxianék is kisétáltak a sikátorból. Wen
Ning mögötte kaptatott csendben. Egyszer csak Wei Wuxian
megfordult:
– Miért van még mindig nálad az a leves?
– Ez? – nézett rá nagy nehezen Wen Ning. – Hazaviszem… Én
nem tudom megenni, de odaadom majd valaki másnak…
– Ahogy gondolod… – hagyta rá Wei Wuxian. – Vigyázz, hogy ki
ne löttyintsd!
Visszafordult és közben azon gondolkozott, hogy jó darabig nem
fogja látni ezt a két embert, akiket annyira ismert.
De… most is egy olyan helyre tartott, ahol ismerősök várták.
 18. RÉSZ
Alkonyat
Lanling város legnagyobb Kincses pavilonjában történt.
A rendezett polcokon kiváló jádék és fegyverek sorakoztak. A
sorok között járkáló kultivátorok nézegették a varázstárgyakat,
összehasonlították az árukat és minőségüket. Akinek ideje engedte,
másról is elbeszélgetett a társaival.
– Fő kultivátor! – szólt egyikőjük. – Úgy tűnik, mostanában sokat
vitatkoznak ezen a nagyobb családok. Jutottak már valamire?
– Mi a fenének vitatkoznak? Mégsem lehetünk örökre futóhomok,
vezető nélküli sárkánycsapat! Nem értem, mi baj lenne azzal, hogy
kijelölünk egy kultivátort, felügyelni a klánokat.
– Mi van akkor, ha egy újabb Qishan Wen klán…?
– Hogyan fordulhatna elő még egyszer ilyesmi? A fő kultivátort
klánok választják. Más a helyzet, mint korábban.
– Persze, választás. A szíve mélyén mindenki tudja, hogy csak
egy-két ember versenyez. Ugyan hogyan jutnának szóhoz a
többiek?
– Chifeng-zun minden erejét latba vetve ellenzi a dolgot, nem
igaz? Jó néhányszor próbálta már megállítani Jin Guangshant, így
vagy úgy. Szerintem még jó darabig nem jutnak dűlőre.
– Meg aztán csak egy ember ülhet a fő kultivátor székébe. Ha
megszületik is a döntés arról, hogy legyen-e fő kultivátor, még évekig
tart majd a vita arról, ki legyen az.
– Aggódjanak ezen azok ott fent! Nem a mi dolgunk. A hozzánk
hasonló kis garnélarákoknak amúgy sincsen beleszólásuk.
Valaki hirtelen témát váltott.
– Részt vett valamelyikőtök a felhőzugi Könyvtár pavilon
befejezésének tiszteletére tartott ünnepségen? Nos, én elmentem. A
saját szememmel láttam, hogy ugyanúgy fest, mint hajdanán. Nem
lehetett könnyű újjáépíteni.
– Nem bizony, hatalmas kultivátorközpont az, több száz éves
történelemmel. Hogyan építették újjá ilyen gyorsan?
 – Ha már szóba került, sok a boldog esemény manapság, nem
igaz?
– A Jin Zixuan fia tiszteletére tartott hétnapos ünnepségről
beszélsz? Rengeteg színes játékot kapott a gyerek, de semmi sem
tetszett neki. Úgy bömbölt, hogy majdnem lerepült a nagyterem
teteje. Bezzeg akkor hogy nevetgélt, amikor meglátta az apja
kardját! Boldogok lehetnek a szülei. Kitűnő kardforgató lesz, amikor
felnő.
Nem messze tőlük egy fehér ruhás kultivátor jádefüggőt
nézegetett éppen. Amikor meghallotta az előbbi mondatot,
elmosolyodott.
– Jin asszony annyira szerencsés… – szólalt meg egy női hang.
– Bizonyára az előző életében nem élt a lehetőséggel, hogy
halhatatlanná váljék, cserébe ez az élete színtiszta szerencse.
Egy másik nő közbevágott:
– Mindegy, hogy miben vagy jó, a lényeg, hogy megfelelő legyen
a háttered. Egyébként igazán átlagos teremtés…
A fehér ruhás összevonta a szemöldökét. Szerencsére a keserű
megjegyzést gyorsan elnyomta egy erősebb hang:
– A Lanling Jin klán igazán megérdemli a jó hírnevét. Egy
újszülött is mekkora ünneplésben részesül.
– Talán nem emlékszel, hogy kik a szülei? Meg nem csak arról
van szó, Jin asszony férje nem engedheti meg magának, hogy csak
úgy összecsapják a dolgot. Mit tippelsz, a nő anyósa vagy öccse
engedné, hogy kevésbé látványos legyen az esemény? Ha majd
elmúlik egy hónapos, annak mekkora feneket fognak keríteni!
– Ha már szóba került, hallottátok, hogy az egy hónapos
ünnepségre… meghívtak valakit.
– Kicsodát?
– Wei Wuxiant!
Pillanatnyi csend ereszkedett a Kincses pavilonra.
– Ez aztán… – hitetlenkedett valaki. – Azt hittem, hogy csak üres
fecsegés. Valóban meghívták?
– Meg bizony! Az utóbbi néhány napban döntöttek róla. Wei
Wuxian pedig menni fog.
Ezúttal valaki más fejezte ki a döbbenetét:
 – Mégis mit művel a Lanling Jin klán? Talán elfelejtették, hogy
hány ártatlan embert ölt meg Wei Wuxian a Qiongqi úton?
– Ki mer majd elmenni Jin Ling egy hónapos ünneplésére, hogy
azt az embert is meghívták? Én semmi esetre sem megyek.
Nem tartozol te azok közé, akiket meghívnak, nincsen okod az
aggodalomra, mondták magukban jó néhányan.
A fehér ruhás összevonta a szemöldökét, kiválasztotta a neki
kellő dolgokat, majd kisétált a Kincses pavilonból.
Néhány lépéssel később eltűnt egy kis sikátorban.
– Úrfi, megvetted a dolgokat? – kérdezte tőle egy fekete ruhás
alak.
Wei Wuxian odadobott neki egy finoman megmunkált szantálfa
dobozt. Wen Ning elkapta, kinyitotta, és egy fehér jádeköves függőt
talált benne. Áttetsző kő volt, lágy, szinte élő fény pislákolt benne.
– Nagyon szép! – ragyogott fel Wen Ning arca.
– Nem volt olcsó a szépség – mondta Wei Wuxian. – Nagy
nehezen jöttem csak ki a nővéred pénzéből, miután ezt az új ruhát is
megvettem. Egy lyukas garasom sem maradt. Már várom, hogy
irgalmatlanul megszidjon, ha hazaértünk.
– Nem, nem – mondta Wen Ning sietve. – Jiang kisasszony
gyermekének vettél ajándékot, úrfi. A nővérem nem fog megszidni.
– Legyen úgy, ahogy mondod, de ha mégis megszidna, állj ki
mellettem!
Wen Ning bólintott, majd hozzátette:
– Jin Ling úrfinak biztosan tetszeni fog ez az ajándék.
Wei Wuxian azonban így szólt:
– Nem ez lesz az ajándék, ez csak egy apró kiegészítés. A
Kincses pavilonban összehordott dolgok legfeljebb dísznek jók.
– Akkor hát, úrfi, mi lesz az igazi ajándék? – kérdezte Wen Ning
meglepetten.
– Ne szivárogjon ki az ég akarata! – mondta Wei Wuxian.
– Ó! – kiáltott fel meglepetten Wen Ning.
Nem kérdezett többet. Ám egy idő után Wei Wuxian volt az, aki
nem bírta magában tartani a dolgot.
– Wen Ning, nem kellene kíváncsibbnak és kitartóbbnak lenned?
Hogy hagyhattad abba a kérdezést egyetlen ó! szócskával? Nem
szeretnéd tudni, hogy mi az ajándék?
 Wen Ning üres tekintettel nézett rá egy darabig, de végül felvette
a fonalat:
– De szeretném! Úrfi! Mi lesz az ajándék?
Wei Wuxian elővett egy fadobozkát a köpenye ujjából. Meglóbálta
Wen Ning előtt, és elmosolyodott. Wen Ning elvette tőle, kinyitotta és
felkiáltott:
– Milyen remek kis ezüstharang!
Wen Ning nem a mesterségbeli tudásra utalt a „remekkel” bár a
tiszta ezüsttel, a szinte élő kilencszirmú lótuszmintával a tárgy a
saját műfajának csúcsa volt. A kis csengő hordozta erő nyűgözte le.
– Úrfi, hát ezt készítetted az elmúlt egy hónapban a barlangba
zárkózva?
– Úgy van – bólintott Wei Wuxian. – Amíg a csengő az
unokaöcsémnél van, egyetlen alacsonyabb szintű túlvilági
teremtmény sem férkőzhet hozzá. Valószínűleg neked sem tenne
jót, ha sokáig lennél a közelében.
– Érzem – bólintott Wen Ning.
Wei Wuxian fogta a jádeköves függőt, és az ezüstcsengőhöz
erősítette. A két tárgy különösen szép látványt nyújtott együtt.
Elégedett volt a művével.
– Úrfi, most, hogy részt veszel az egy hónapos Jin Ling
ünneplésén, mindenképpen vissza kell fognod magad, amikor Jiang
kisasszony férjével találkozol. Ne kapj össze vele…
Wei Wuxian csak legyintett.
– Nyugodj meg! Tudok viselkedni. Jin Zixuan hívott meg, most
egy évig egyetlen rossz megjegyzést sem teszek rá.
Wen Ning megvakarta a fejét, és láthatóan kellemetlenül érezve
magát így szólt:
– Amikor Jin úrfi a Luanzang-domb aljában átadta nekünk a
meghívóját, azt gondoltam, hogy biztosan csapda lesz a dolog.
Félreértettem a szándékát. Rosszul ítéltem meg. Korábban nem
mondhattam ezt ki, de Jin úrfi valójában rendes ember…
Dél körül lehetett, amikor hazafelé tartva elérték a Qiongqi utat.
Amióta átépítették a Qiongqi utat, át is nevezték, de Wei
Wuxiannek fogalma sem volt, hogy mire. Ám mások sem nagyon
tudták az új nevét, úgyhogy továbbra is mindenki Qiongqi útként
emlegette. Amikor odaértek, nem vettek észre semmi rendkívülit, de
a völgy közepénél járva Wei Wuxian úgy érezte, hogy valami
nincsen rendben.
Mintha kettejükön kívül senki nem járt volna az úton.
– Nem furcsa? – kérdezte.
Wen Ning néhány pillanatig fehéren forgatta a szemét, majd újra
a helyére engedte apupilláját. – Nem. Csak nagy a csönd.
– Túl nagy a csönd – mondta Wei Wuxian is.
Általában minden apró neszt meghallott, de most egyetlen nem
emberi hangfoszlány sem ütötte meg a fülét. Azonnal megriadt.
– Menjünk innen! – suttogta.
Amint megfordult, Wen Ning felemelte a kezét, hogy elkapjon
valamit.
Egy egyenesen Wei Wuxian mellkasát célba vevő, tollas végű
nyílvessző volt az!
Wei Wuxian azonnal felpillantott. Emberek bújtak elő a völgy két
oldalán található rejtekhelyeikről. Több mint háromszázan lehettek. A
legtöbbjük egyenköpenyére bazsarózsát hímeztek, de más
klánszimbólumokat is látni lehetett. A láthatóan éber, páncélba
öltözött férfiak mindegyikének hátán íj, a derekán kardhüvely. A
kardok és nyílvesszők hegye mind-mind Wei Wuxianre mutatott. A
tollas nyílvesszőt a csapat vezetőjének íja lőtte el. Megtermett, sötét
bőrű férfi. Jóképű vonásai ismerősnek tűntek.
– Te meg ki vagy? – kérdezte Wei Wuxian.
A férfi egyébként is mondani akart valamit, azután hogy ellőtte a
nyílvesszőjét, de a kérdés összezavarta. Elfelejtette a mondandóját,
és ezért dühösen kérdezte:
– Még kérdezed, hogy ki vagyok? Ki lennék? Jin Zixun!
Wei Wuxian így már felismerte. Jin Zixuan unokatestvére volt az,
látta néhányszor azelőtt.
Szomorúság ereszkedett a szívére. Korábban nagyon örült
annak, hogy részt vehet a Jiang Yanli egy hónapos fiának
tiszteletére tartott ünnepségen, de most minden öröme
szertefoszlott, ahogy baljós felhő vetette rá árnyékát. Mindezek
ellenére nem gondolkodott sokat, találgatni sem szeretett volna,
hogy miért támadtak rá lesből pont ekkor és pont itt ezek az
emberek.
Jin Zixun nagy hangon így szólt:
 – Wei Wuxian, figyelmeztetlek, azonnal vedd le rólam az átkodat,
és mintha mi sem történt volna, utadra engedlek.
Wei Wuxian meglepetten nézett rá. Tudta, hogy a többiek
tagadásnak veszik majd, de tisztáznia kellett a dolgot.
– Miféle átokról beszélsz?
Ahogy sejteni lehetett, Jin Zixun úgy vette: annak ellenére kérdezi
ezt meg, hogy jól tudja a választ.
– Úgy teszel, mintha fogalmad sem lenne? – Széttárta a
köpenyét, úgy üvöltötte: – Rendben! Nézd csak meg a gonosz átkod
következményét!
Jin Zixun mellkasát különböző méretű lyukak borították.
A kisebbek szezámmag, a nagyobbak szójabab nagyságúak
voltak. Egyenletesen oszlottak el a testén, rémületes látványt
nyújtva.
– Száz lyuk? – pillantott rá Wei Wuxian.
– Úgy is van! Száz lyuk! – mondta Jin Zixun.
A „Száz lyuk” az egyik legkegyetlenebb átoknak számított.
Hajdanán, még amikor másolnia kellett volna a Gusu Lan klán
Könyvtár pavilonjában, Wei Wuxian talált egy ősi könyvet, amelyben
szó volt erről az átokról is. A szöveg mellett lévő illusztráció egy
meglepően nyugodt embert ábrázolt, nem látszott rajta fájdalom,
pedig a testét számos kisebb-nagyobb pénzérme nagyságú lyuk
borította.
Az átok célpontja először semmit sem érez, csak mintha
érdesebbek lennének a pórusai. Ám a lyukak hamarosan
szezámmagnyira tágulnak, és ahogy telik az idő, egyre sokasodnak.
Mígnem aztán már az egész, szinte emberi szitává váló testet
különböző méretű lyukak borítják. Ráadásul, ha a bőrön nincs több
hely, a lyukak a belső szervekre is átterjednek. Jön a folyamatos
hasfájás, és az összes belső szerv használhatatlanná válik!
Amikor Wei Wuxian szembesült vele, hogy Jin Zixun milyen
kegyetlen és nehezen eltávolítható átok áldozata lett, már-már
együttérzett vele. Ennek ellenére azt gondolta, hogy valami nincsen
rendben a fejével.
– Látom, hogy megátkoztak a Száz lyukkal, de mégis miért állsz
az utamba? Mi közöm van nekem ehhez?
 Jin Zixun undorodva a saját mellkasára pillantott, majd
összehúzta a köpenyét.
– Ki más művelt volna velem ilyen szörnyűséget, mint te, a
démoni ferde úton járó bűnöző?
Hát lett volna még néhány jelentkező, gondolta Wei Wuxian.
Annyira ostoba lenne ez a Jin Zixun, hogy népszerű embernek tartja
saját magát?
Mindezt azonban nem akarta hangosan kimondani, és a férfit
felbosszantva rontani a helyzeten.
– Jin Zixun, nem élek ilyen aljas trükkökkel. Ha meg akarok ölni
valakit, mindenkivel tudatni fogom, hogy nekem köszönheti a halálát.
Ha tényleg a halálodat kívánnám, ezerszer rosszabb állapotban
lennél, mint amilyenben most vagy.
– Mindig is felfuvalkodott kis ember voltál, nem igaz? – nézett rá
Jin Zixun. – Most meg nincsen bátorságod elismerni, hogy mit tettél?
– Nem én tettem – mondta Wei Wuxian. – Miért ismerném el?
Vérszomjas fény villant Jin Zixun szemében.
– Először udvariaskodás, utána nyers erő. Ha nem használod ki a
lehetőséget arra, hogy fordíts a helyzeteden, nem lesz hozzád több
kedves szavam!
– Ó, tényleg? – torpant meg egy pillanatra Wei Wuxian.
Világos volt, mit értett azon, hogy nem lesz hozzá „több kedves
szava”.
Kétféleképpen lehetett feloldani a Száz lyuk-átkot. Az egyik, hogy
az, akitől az átok érkezett, maga oldotta fel. Ha ez nem volt
lehetséges, jött a második: meg kell ölni azt, aki megátkozott!
– Nem lesz több kedves szavad? – kérdezte Wei Wuxian
megvetően. – Neked? Azzal a több száz emberrel, akit magaddal
hoztál?
Jin Zixun intett. A tanítványok mindannyian nyílvesszőt helyeztek
az íjukra, és a völgy aljában álló Wei Wuxianre meg Wen Ningre
céloztak. Wei Wuxian az ajkához emelte a fuvoláját. Éles hang
hasított a völgy csöndjébe.
Nem jött válasz.
– Megtisztítottuk a környéket, miközben rád vártunk – mondta Jin
Zixun. – Játszhatsz bármeddig, ezúttal senki sem segít neked. Csak
a te temetőd lesz a völgy!
 – De hát te keresed a halált! – nevetett fel hűvösen Wei Wuxian.
Amikor ezt kimondta, Wen Ning felemelte a kezét és letépte a
vörös fonálon a nyakában lógó talizmánt. A fonál elszakadt, Wen
Ning teste megremegett, arcizmai eltorzultak. A nyakától az arcáig
húzódó, fekete repedésekre emlékeztető vonalak jelentek meg rajta.
Hirtelen felszegte a fejét és hosszú, szörnyűséges üvöltés hagyta el
a száját!
Háromszáz támadójukból több is gyakori résztvevője volt az
éjszakai vadászatoknak, de egyikőjük sem találkozott még ilyen
borzalmas hangra képes kegyetlen holttesttel. Érezték, hogy a
térdük megbicsaklik. Jin Zixun tarkója lúdbőrözni kezdett. Felemelte
a kezét és kiadta a parancsot:
– Lőjetek!
Záporozni kezdtek a nyílvesszők.
Wen Ning puszta kézzel felkapott egy sziklát, és pajzsként
használva a nyílvesszők ellen, a levegőbe emelte. A nyílzápor
végeztével vagy száz kultivátor szökellt le a völgy két oldalán, és
rontott neki Wei Wuxiannek és társának. Az előbbi hátrált néhány
lépést, majd oldalra lépve hajolt el egy, a háta mögül támadó penge
elől.
Miközben Wen Ningnek száz embert kellett feltartóztatnia, Jin
Zixun támadhatott. Amikor látta, hogy Wei Wuxiannél nincsen kard,
és a fuvoláját sem tudta használni, felnevetett:
– Most megfizetsz a nagyképűségedért! Lássuk, mire vagy képes
kard nélkül!
Wei Wuxian egyetlen csuklómozdulattal egy sor zöldesen égő
talizmánt dobott Jin Zixun kardja felé, kioltva annak fényét. Az előbb
még nevető Jin Zixun rögtön komolyabban vette a küzdelmet.
Harcoltak már egy ideje, amikor hirtelen kirepült valami Wei Wuxian
köpenyujjából. Amint rájött, hogy mi történt, megdermedt.
A Jin Ling számára készített ajándék volt az, amit nem tett el
rendesen, hogy útközben is nézegethesse. Ám harc közben
kicsúszott és Jin Zixun felé repült. Jin Zixun rögtön arra gondolt,
hogy valami rejtett fegyverről vagy ritka méregről van szó. Éppen
elugrott volna, de megpillantotta Wei Wuxian arckifejezését.
Meggondolta magát, és inkább elkapta a tárgyat. A szépen
elkészített kis fadobozba egy sor apró írásjegyet faragtak. Jin Ling
nevét és születésének időpontját. Jin Zixun meglepetten megtorpant,
majd amint rájött, miről is van szó, hangosan hahotázni kezdett.
Wei Wuxian arca elkomorodott, minden egyes szót
kihangsúlyozva így szólt:
– Azonnal add vissza!
Jin Zixun gúnyosan nézegette a fadobozt.
– Ez az ajándékod A-Lingnak?
Wen Ning a közelükben állt. A hatalmas felfordulás ellenére látni
lehetett, hogy egyedül is felért több mint száz katonával.
– Te tényleg azt gondoltad, hogy részt veszel az A-Ling
tiszteletére rendezett ünnepségen? – kérdezte Jin Zixun.
A kérdés hallatán Wei Wuxian keze megremegett.
Ebben a pillanatban felharsant egy kiáltás:
– Mindenki hagyja abba!
Egy fehér ruhás alak ereszkedett le a völgybe, majd megállt Wei
Wuxian és Jin Zixun között. Amikor Zixun megpillantotta, felkiáltott:
– Zixuan? Te meg mit művelsz itt?
Jin Zixuan az egyik tenyerét a kardja markolatára helyezte.
– Mit gondolsz? – dühöngött.
– Hát A-Yao? – kérdezte Jin Zixun.
Igazság szerint Jin Guangyaónak kellett volna eljönnie, hogy
segítsen neki. Tavaly még szívből lenézte a férfit, de az utóbbi
időben jobb lett a kapcsolatuk, ezért is használta az A-Yao
elnevezést.
– A Jinlin-toronyban futottam össze vele – mondta Jin Zixuan. –
Ha nem veszem észre rajta, hogy valami nincsen rendben, és nem
győzöm meg arról, hogy mondja el, mi a probléma, felkoncoljátok
egymást? Miért nem osztottad meg velem, hogy megátkoztak? Miért
műveled ezt anélkül, hogy egy szót is szóltál volna nekem?
A Száz lyuk-átok nem olyasmi volt, amiről Jin Zixun bárkinek is
könnyen beszélt. Először is jó megjelenésűnek számított. Mindig
szép férfinak tartotta magát, és nem viselte volna el, hogy mások
megtudják, milyen visszataszító átok gyötri. Másodszor, a Száz
lyuknak tulajdoníthatóan, mivel a szellemi energiája nem bírta
legyőzni az átkot, a kultivációs szintje is visszaesett. Az utóbbit még
kellemetlenebb lett volna bárkinek is elmagyaráznia. Jin Guangshan
volt az egyetlen, akivel közölte a történteket, könyörgött neki, hogy
segítsen az átkokhoz értő orvost találni a számára. Ám mindketten
tehetetlenek voltak.
Közeledett a Jin Ling első hónapját megünneplő esemény, Jin
Zixuan pedig meghívta Wei Wuxiant. Jin Guangshannak ez
egyébként sem tetszett, ő javasolta Jin Zixunnek, hogy használja ki
az alkalmat, ölje meg az ünnepségre tartó Wei Wuxiant, aki így
legalább a Jinlin-toronyba sem lép be többé. Wei Wuxian Jiang Yanli
shidije volt, a Jiang-Jin-házaspár tagjai pedig nagyon szerették
egymást. Jin Zixuan mindent megosztott a feleségével. Jin Zixun és
a többiek attól tartottak, hogy idő előtt kiderül a tervük, és Wei
Wuxian nem indul el az eseményre, éppen ezért mindent titokban
tartottak Jin Zixuan előtt.
Most, hogy Jin Zixun már látta, mi lett az egészből, elfogta a
bűntudat, de akárhogy is, az ő élete volt a legfontosabb.
– Zixuan, kérlek, ne mondd el a feleségednek a történteket. Amint
megszabadultam az átoktól, mind a kettőtöktől bocsánatot kérek!
Amikor Wei Wuxian legutóbb Jin Zixuannel találkozott, még
sugárzott róla a fiatalos büszkeség. Azóta megházasodott, és sokkal
érettebbnek tűnt. Kimértebben beszélt, bár sötétlő arccal.
– Még mindig megfordítható a helyzet. Mindenki lépjen hátra egy
lépést egy pillanatra.
– Mégis hogyan lehetne megfordítani? – kérdezte dühösen és
türelmetlenül Jin Zixun. – Megmutassam a lyukas testemet?
Úgy tűnt, arra készül, hogy még egyszer szétnyissa a köpenyét,
és felfedje a lyukakkal tarkított mellkasát. Jin Zixuan gyorsan
megállította.
– Nincs rá szükség! Jin Guangyao már elmondta, mi a helyzet!
– Ha tudsz róla, azt is tudod, hogy nem várhatok – folytatta Jin
Zixun. – Ne mondd nekem, hogy fontosabb neked a feleséged
shidije, mint a saját testvéred élete!
– Pontosan tudod, hogy nem vagyok olyan ember! – jelentette ki
Jin Zixuan. – Mindamellett egyáltalán nem biztos, hogy ő átkozott
meg. Miért ítélkezel ilyen elhamarkodottan? Egyébként pedig én
hívtam meg Wei Wuxiant A-Ling ünnepségére. Ha így intézed a
dolgokat, milyen helyzetbe hozol engem? Milyen helyzetbe hozod a
feleségemet?
Jin Zixun felemelte a hangját:
 – A legjobb, ha nem jön el! Mégis mit gondol magáról ez a Wei
Wuxian? Megérdemli, hogy részt vegyen a klánunk ünnepségén?
Beszennyezi magát a feketeségével, aki csak a közelébe megy!
Zixuan, az eszedbe sem jutott, amikor meghívtad, hogy a feleséged
és A-Ling életük végéig lemoshatatlan szégyenfolttal lesznek
kénytelenek élni?
– Fogd be a szádat! – kiáltotta Jin Zixuan.
A tomboló Jin Zixun minden erejét megfeszítve összeszorította a
kezét, a benne tartott fadoboz pedig a haranggal és a jádefüggővel
elporladt!
Wei Wuxian a saját szemével nézhette, ahogy az ajándékai
összetörnek. Összeszűkülő pupillával rontott neki Jin Zixunnek. Jin
Zixuannek fogalma sem volt, mi lehetett a dobozban. Felemelte a
kezét, és hárította a támadást.
– Wei Wuxian! Nem volt még elég? – üvöltötte.
Wei Wuxian levegő után kapkodott. A szeme vöröslött. Jin Zixuan
és Jin Zixun, a két unokatestvér gyerekkora óta ismerte egymást.
Kapcsolatuk húsz évére tekintettel, Jin Zixuannek egyáltalán nem
volt könnyű egy kívülállót védelmeznie. Meg aztán valójában nem is
kedvelte Wei Wuxiant. Nyugalmat erőltetett magára:
– Először is mondd meg Wen Ningnek, hogy álljon le! Hagyja
abba a pusztítást, mert csak ront a helyzeten.
– Miért nem szólsz inkább neki, hogy ők álljanak le először? –
kérdezte Wei Wuxian reszelős hangon.
Nem szűnő kiáltások és üvöltések visszhangzottak körülöttük.
– Miért vagy ilyenkor ennyire csökönyös? – dühöngött Jin Zixuan.
– Amikor mindenki megnyugodott, elkísérhetsz a Jinlin-toronyba,
hogy elmagyarázd, mi történt, tisztázd ezt az egészet. Ha pedig nem
te tetted, természetesen minden rendben lesz!
– Mondjam meg neki, hogy álljon le? – kérdezte Wei Wuxian. –
Amint ezt megteszem, tízezer nyíl röppen a szívem felé,
széttrancsírozott hulla lesz belőlem! Majd utána menjünk
magyarázkodni a Jinlin-toronyba?
– Nem fognak lelőni! – jelentette ki Jin Zixuan.
– Nem fognak? – nevetett Wei Wuxian. – Erre mi a biztosíték?
Ám lenne hozzád egy kérdésem, Jin Zixuan: amikor meghívtál,
tisztában voltál vele, hogy meg akarnak ölni?
 Jin Zixuan lefagyott egy pillanatra, utána kezdett tombolni:
– Te! Wei Wuxian… Neked elment az eszed!
Wei Wuxian elnyomta magában a gyűlölet égig csapó
lángnyelveit.
– Jin Zixuan, most menj innen! – mondta hűvösen. – Nem
bántalak, de ne hergelj tovább!
Amikor Jin Zixuan látta, hogy Wei Wuxian továbbra sem hajlandó
megadni magát, előreszökkent, mintha megpróbálta volna a lefogni.
– Miért nem adod fel, csak egyetlenegyszer! A-Li még…
Amint Wei Wuxian felé nyúlt, furcsa, elfojtott hangot hallott.
Veszélyesen is közelről hallatszott, Jin Zixuan egészen
ledermedt. Lefelé nézett, és akkor meglátta a mellkasán áthatoló
kezet.
Ki tudja, mikor, Wen Ning odakerült melléjük. Kifejezéstelen
arcára élénkvörös vércseppek fröccsentek.
Jin Zixuan ajka megmozdult, a tekintete kezdett elhomályosulni,
de még be tudta fejezni az imént elkezdett mondatát:
– …mindig várja, hogy eljöjj a Jinlin-toronyba, és részt vegyél A-
Ling ünneplésén…
Wei Wuxian arca is értetlenséget tükrözött. Időbe telt, míg rájött,
hogy mi is történt.
Mi ez?
Miért lett ilyen néhány pillanat alatt?
Nem.
Az nem lehet.
Valami biztosan félrement.
Wen Ning kihúzta a kezét Jin Zixuan mellkasából, tátongó lyuk
maradt utána.
Jin Zixuan arca eltorzult a fájdalomtól, először nyilván azt
gondolta, hogy kibírja a sebesülést. A lába azonban hamarosan
megadta magát, és térdre esett.
Félelemmel teli kiáltások hallatszottak körülötte.
– Árny… Árny tábornok megőrült!
– Megölte! Megölte! Wei Wuxian megölette Jin Zixuant Árny
tábornokkal!
– Lőjetek! – kiáltotta Jin Zixun. – Mire vártok? Lőjetek azonnal!
 Ám amint megfordult, egy fekete árny lépett hozzá, és már érezte
is a torkát markoló, kék erekkel teli, hatalmas, hófehér kezet.
– Áááááá!
Wei Wuxian csak állt tehetetlenül, meg sem moccant.
Nem.
Nem lehet.
De hát ő irányította Wen Ninget.
Ő utasította, hogy pusztítson, ám továbbra is kézben tartotta.
Mindig is tökéletesen irányította!
Egyáltalán nem akarta megölni Jin Zixuant.
Sohasem akarta megölni Jin Zixuant! Csak egy pillanat volt.
Egyetlen pillanatig nem tudta irányítani… Hirtelen elveszítette felette
az irányítást!
Jin Zixuan teste nem bírta tovább, előredőlt, majd egy puffanással
a földre zuhant.
Öntelt, önelégült ember volt egész életében, mindig is fontos volt
neki a megjelenése. Már-már betegesen szeretett tiszta lenni.
Ezúttal a lehető legkevésbé méltóságteljes módon feküdt, arccal a
porban. A vére és a két szemöldöke közé festett pötty azonos
árnyalatban vöröslött.
Wei Wuxian a szeme előtt lassan elhomályosuló fénybe bámult,
és semmit sem értett. Körülötte vér- és sikolytenger, de ő semmit
sem hallott.
Kérdések keringtek a fejében, újra és újra: Hát nem tudtad
pontosan, hogy mit kell tenni? Nem azt mondtad, hogy irányítani
tudod? Hogy nem lehet belőle baj, nem mehet félre az egész?
Wei Wuxian elméjében nem maradt más, csak üres fehérség.
Fogalma sem volt, mennyi idő telt el addig, míg végül megint
kinyitotta a szemét.
A Démongyőző-barlang mennyezetét pillantotta meg.
Wen Qing és Wen Ning is ott volt vele a barlangban.
Wen Ning már nem tombolt, szemében jól látszott a pupilla.
Halkan beszélgetett Wen Qinggel. Amikor látta, hogy Wei Wuxian
magához tért, némán a földre térdelt. Az ugyancsak elnémuló Wen
Qing szeme vöröslött.
Wei Wuxian felült.
 Néhány pillanatnyi csönd után hirtelen gyűlölet kezdett el
kavarogni a szívében.
Megcélozta a lábával Wen Ning mellkasát, a földre rúgta.
Wen Qing megrándult, összefont karral nézett a földre, de nem
szólt semmit.
– Tudod te, hogy kit öltél meg? – üvöltött Wei Wuxian.
Ebben a pillanatban Wen Yuan szaladt be kintről boldogan, a
fején egy üveg pillangó:
– Xian bátyus…
Az tervezte, hogy megmutatja Wei Wuxiannek az átfestett
pillangót, ám ahogy belépett és meglátta a démoni Wei Wuxiant meg
a földön összegörnyedt Wen Ninget, a döbbenettől elállt a szava.
Wei Wuxian megpördült. Nem lett még úrrá az érzelmein, a szeme
rémisztően fénylett. Wen Yuan rémületében ugrott egyet. A pillangó
a földre esett a fejéről, ő pedig bömbölni kezdett. Negyedik
nagybácsi sietett be, és kivitte a barlangból.
Közben Wen Ning is feltápászkodott, ismét letérdelt, de semmit
sem mondott. Wei Wuxian megragadta a gallérjánál fogva, felemlelte
és az arcába ordított:
– Bárki mást megölhettél volna! Miért pont Jin Zixuant kellett?
Wen Qing oldalról nézte őket. Látszott rajta, hogy legszívesebben
odaugrott volna az öccséhez, hogy megvédje, mégis visszafogta
magát. Bánat és félelem könnye folyt végig az arcán.
– Most, hogy megölted, mégis mi lesz shijiével? – kérdezte Wei
Wuxian. – Mi lesz shijie fiával? És mit tegyek én? Mit tegyek?
A kiáltása visszhangzott. Wen Yuan még hangosabban sírt.
Wei Wuxian fülében ott zengett a gyerek távoli sírása, miközben a
szeme a két összezavarodott testvérre szegeződött. Egyre nagyobb
sötétség telepedett a szívére. Csak úgy kavarogtak benne a
kérdések: Minek is kötöttem magam annyi éven át a Luanzang-
dombhoz? Miért kellett keresztülmennem mindezen? Miért
választottam ezt az ösvényt? Miért tettem ezt magammal? Vajon
milyennek látnak a többiek? Mégis mit értem el ezzel az egésszel?
Megőrültem? Megőrültem? Tényleg megőrültem?
Bárcsak ne ezt az utat választotta volna!
– Saj… sajnálom… – suttogta egyszer csak Wen Ning.
 Sírásra képtelen holttest volt, de e pillanatban valóban fájdalmat
lehetett leolvasni az arcáról.
– Sajnálom! – mondta még egyszer. – Minden… minden az én
hibám… Sajnálom…
Ahogy Wei Wuxian a dadogó, egyre csak elnézést kérő Wen
Ninget hallgatta, hirtelen nevetségesnek érezte magát.
A legkevésbé sem Wen Ning hibája volt az, amit történt! Ő volt a
hibás.
A tomboló Wen Ning fegyverré változott. A fegyvert pedig ő
készítette. Csakis az ő parancsainak engedelmeskedett.
Abban a feszült, vérszomjas helyzetben Wen Ningnek biztosan
bevillant, hogy Wei Wuxian mindig is ellenséges volt Jin Zixuannel,
vagyis „ellenség”, ezért azonnal támadott, hogy a parancsot követve
„megsemmisítse” őt.
Nem tudta irányítani a fegyverét. Túlságosan bízott a saját
képességeiben. Semmibe vette a vészjósló jeleket, és hitt abban,
hogy sohasem veszítheti el az irányítást.
Wen Ning fegyverré vált, de lehet, hogy a saját akaratával szöges
ellentétben álló fegyver lett belőle? Szívesen mészárolta le ez a
félénk, dadogós ember Wei Wuxian parancsára, akit kellett?
Amikor azt a tál lótuszgyökérlevest kapta Jiang Yanlitől, egészen
a Luanzang-dombig cipelte, egy cseppnyit sem loccsantva ki belőle.
Bár ő nem tudta megenni, de szívesen nézte, ahogy valaki más
elfogyasztotta, közben megkérdezte, hogy milyen az íze, és próbálta
elképzelni, amennyire csak tudta. El lehet egyáltalán viselni, hogy
saját kezűleg ölte meg Jiang Yanli férjét?
Mégis… magára vállalta a felelősséget a tettért, és még ő kért
elnézést az irányítójától.
Wei Wuxian csak markolta Wen Ning gallérját, és a sápadt,
élettelen arcba nézett. Hirtelen a dühtől elvakult Jin Zixuan képe
villant be előtte. Ugyanolyan sápadt, ugyanolyan élettelen.
Jiang Yanli is eszébe jutott, a nő, aki annyi nehézséget leküzdve
végül hozzáment a férfihoz, akit szeretett. A-Ling, Jin Zixuan és
Jiang Yanli fia, akinek nevet adhatott. A születése után hét nappal az
apja kardja láttán felnevető újszülött. A boldog szülei. Néhány nap
volt csak hátra az első hónap megünnepléséig.
Wei Wuxian gondolkodott, gondolkodott, és hirtelen elsírta magát.
 Aztán szavakkal is előtört belőle az elkeseredettség:
– Mondja már meg valaki, most mégis mit csináljak!
Korábban mindig őt kérdezték a többiek, mit tegyenek. Először
fordult elő vele, hogy ő tette fel a kérdést, amire senki sem tudott
válaszolni neki.
Wei Wuxian nyakába hirtelen fájdalom nyilallt, mintha tűt szúrtak
volna bele. Érezte, hogy az egész teste elzsibbad. Néhány pillanattal
később jött csak rá, hogy mi történt.
Az egyik kőágyra zuhant. Egy ideig fel tudta emelni a karját, de
hamarosan az is teljesen elernyedt. Egyáltalán nem tudott mozogni
többé.
– Ne haragudj! – mondta Wen Qing izzó szemmel, miközben
visszahúzta a jobb kezét.
Alapesetben Wen Qing messze nem volt elég gyors ahhoz, hogy
megszúrja, de Wei Wuxian ezúttal egyáltalán nem figyelt. Fájt ugyan,
ahogy a tű a nyakába hatolt, de hamarosan érezte, hogy
fokozatosan megnyugszik. Az ádámcsutkája megremegett, majd
kinyitotta a száját:
– Mit csinálsz?
Wen Qing és Wen Ning összenéztek. Odaálltak elé, és
tiszteletteljesen meghajoltak.
Wei Wuxiant rossz érzés fogta el.
– Mit terveztek? Mégis mit akartok csinálni?
– Éppen erről beszélgettünk, amikor felébredtél – mondta Wen
Qing. – Már nagyjából el is döntöttük.
– Miről beszélgettetek? Elég az ostobaságból! Húzd ki ezt a tűt!
Wen Ning lassan kiegyenesedett, de a fejét még mindig
lehajtotta.
– Arra jutottunk a nővéremmel, hogy elmegyünk a Jinlin-toronyba,
és feladjuk magunkat.
– Feladjátok magatokat? – kérdezte döbbenten Wei Wuxian. – Mi
az, hogy feladjátok? Bocsánatot kértek? Felajánljátok a fejeteket?
Wen Qing megdörzsölte a szemét, majd nyugodt arckifejezéssel
így szólt:
– Többé-kevésbé. Amíg nem voltál magadnál, a Lanling Jin klán
embereket küldött a Luanzang-domb alá, hogy átadják az
üzenetüket.
 – Átadják az üzenetüket? Ne apránként adagold nekem, hogy mi
történt! Mondd el az elejétől a végéig világosan!
– A Lanling Jin klán azt követeli, hogy add át nekik a Wen család
maradékának két vezetőjét, de különösen Árny tábornokot.
Wei Wuxian pillanatnyi hallgatás után így szólt:
– Figyelmeztetlek titeket, azonnal húzzátok ki belőlem ezt a tűt!
– A Wen család maradékának két vezetője mi vagyunk – folytatta
Wen Qing. – Azt mondják, hogy ha átadsz minket, akkor egy ideig
nem foglalkoznak a történtekkel. Vagyis pihenhetsz még néhány
napot. A benned lévő tű hatása három nap múlva elmúlik. Már
beszéltem Negyedik bácsikánkkal. Ha a három napon belül valami
rendkívüli történik, kihúzza a tűt.
– Fogd be a szádat! – dühöngött Wei Wuxian. – Már éppen elég
nagy a felfordulás! Ne csináljátok ti is nekem a problémát! Egy fenét
fogjátok feladni magatokat. Mondtam én nektek ilyet? Azonnal
húzzátok ki a tűt!
Wen Qing és Wen Ning csak álltak ott, lógó kézzel. Megint csönd
következett. Wei Wuxiannek minden ereje elpárolgott, hiába küzdött,
egyikőjük sem hallgatott rá. Már a szívében sem volt erő.
Nem tudott kiáltani, sem megmozdulni, csak reszelős hangon
mondhatta a magáét:
– Miért mennétek a Jinlin-toronyba? Nem én átkoztam el a Száz
lyukkal…
– De ők már eldöntötték, hogy te voltál – mondta Wen Qing.
Wei Wuxian minden agytekervényét megfeszítve azon volt, hogy
kiutat találjon, és hirtelen eszébe jutott valami:
– Találjuk meg azt, aki valóban elátkozta! Jin Zixun minden
bizonnyal keresett már az átkokhoz értő embereket. A leginkább
elterjedt módszer egy átok kezelésére a visszafordítása. Vissza kell
tükrözni a hatást arra, aki kimondta az átkot. Ha mindent nem is
lehet visszatükrözni, de a hatás egy részét igen. Aztán csak meg kell
keresni azt, akin kijöttek az átok nyomai!
– Semmi értelme – mondta Wen Qing.
– Miért? – kérdezte Wei Wuxian.
– Temérdek ember lehetett, mégis hol keressük az átokmondót? –
tudakolta Wen Qing. – Állítsunk minden egyes városban, minden út
mellé egy embert, aki ráveszi a járókelőket, hogy vegyék le a
ruhájukat?
– Miért is ne? – értetlenkedett Wei Wuxian.
– Mégis ki fogja a kedvedért odaállítani azokat az embereket? –
kérdezte Wen Qing. – És meddig akarsz keresgélni? Lehet, hogy
nyolc-tíz év után megtaláljuk az átokmondót, de hajlandók lesznek a
többiek várni addig?
– Az én testemen nem lesznek visszafordított átoknyomok! –
jelentette ki Wei Wuxian.
– Megkérdeztek téged bármiről is ott a völgyben? – folytatta Wen
Qing.
– Nem.
– Na ugye! – mutatott rá Wen Qing. – Azért jöttek, hogy
megöljenek. Érted már? Nem kell nekik bizonyíték. Egyáltalán nem
érdekes, hogy van-e átoknyom a testeden. Yiling pátriárkája vagy, a
démoni út királya, sötét átkok mondója. Az lenne a furcsa, ha
egyáltalán nem lennének rajtad átoknyomok. Meg aztán nem
feltétlenül te voltál az átokmondó. Utasíthattad a rabszolga Wen
kutyáidat is, hogy átkozzanak ők. Nincs értelme tagadnod.
Wei Wuxian káromkodni kezdett.
Wen Qing csöndben várta, hogy abbahagyja.
– Most már látod? Semmi értelme. A körülményekre tekintettel
egyáltalán nem érdekes, hogy ki volt az, aki valójában kimondta a
Száz lyuk-átkot. Csak az a fontos, hogy A-Ning megölte azt a több
száz embert és Jin Zixuant a Qiongqi útnál…
– De… – keresett érveket Wei Wuxian.
De mégis micsoda? Nem tudott mit mondani a „de” szócska után.
Egyszerűen nem jutott az eszébe semmi.
– De még így is… – nyögte ki végül. – Nekem kell elmennem a
Jinlin-toronyba. Én parancsoltam meg a holtaknak, hogy öljenek.
Miért a kés menjen el a gyilkos helyett?
– Talán nem jobb így? – nézett rá Wen Qing.
– Már hogy lenne jobb?
Wen Qing nyugodt hangon folytatta:
– Tudod azt te is, Wei Ying. Wen Ning a kés. A kés, amitől félnek,
de amire hivatkozva támadhatnak téged. Ha mi megyünk el a
toronyba, nem lesz itt a kés többé, nem lesz mire hivatkozniuk.
Véget érhet ez az egész.
Wei Wuxian döbbenten bámult rá, és hirtelen artikulálatlan
üvöltés tört elő belőle.
Végre megértette, hogy Jiang Cheng miért is volt annyira dühös,
amikor bizonyos dolgokat tett, miért mondta állandóan, hogy a
hősiessége egy betegség, amiből nem hajlandó kigyógyulni, miért
tűnt úgy, mintha mindig meg akarta volna verni. Ezúttal csak
nézhette, ahogy mások, a következményekkel nem törődve, vállukra
vették a felelősséget, minden negatív következményt, és egyszerűen
nem lehetett megállítani őket. Gyűlölte ezt az érzést!
– Hát nem értitek? – tette fel a kérdést Wei Wuxian. – Nem
vagytok tisztában vele, hogy mi fog történni kettőtökkel, de
különösen Wen Ninggel a Jinlin-toronyban? Hát nem te szereted az
öcsédet a legjobban ezen a világon?
– Bármi történjen vele, megérdemli – mondta Wen Qing.
Nem igaz. Wen Ning nem érdemli meg. Ő érdemelné meg.
– Egyébként pedig már régóta halottak vagyunk – mutatott rá
Wen Qing. – Ez a néhány nap csak ajándék volt a számunkra.
Wen Ning bólintott.
Mindig csak bólintott, bármit mondott is a másik, sohasem
tiltakozott. Wei Wuxian még sohasem gyűlölte ennyire a bólogatását,
az engedelmességét.
Wen Qing leguggolt a kőágy mellé, Wei Wuxian arcát nézte, majd
hirtelen kinyújtotta a karját és megpöckölte a férfi homlokát.
Minden erejét beleadta abba a mozdulatba. Wei Wuxian
összehúzta a szemöldökét a fájdalomtól, Wen Qing pedig mintha
felvidult volna a reakcióján.
– Ennyit akartam mondani, elmagyaráztam mindent, el is
búcsúztam. Minden jót!
– Nem… – hörgött Wei Wuxian, de Wen Qing félbeszakította.
– Sohasem beszéltem még így, de ma valóban el kellett
mondanom néhány dolgot. Nem lesz rá alkalom többé.
– Fogd be a szádat… Én akarok menni… – suttogta Wei Wuxian.
– Sajnálom, és köszönöm! – mondta Wen Qing.
Wei Wuxian valóban három napon át feküdt.
 Wen Qing jól számolt. Három teljes napon át, egy perccel sem
tovább, egy perccel sem rövidebb ideig. Miután letelt a három nap,
újra tudott mozogni.
Először az ujjai mozogtak, aztán a végtagjai, a nyaka… Amint
megdermedt vére újra keringeni kezdett, Wei Wuxian felpattant, és
kirohant a Démongyőző-barlangból.
Úgy tűnt, hogy a Wen család maradéka három napon át nem
hunyta le a szemét. Csöndben ülték körbe a nagyobb épületben az
asztalokat. Wei Wuxian rájuk sem pillantott. Amilyen gyorsan csak
tudott, leszáguldott a Luanzang-dombról.
Miután leért a domb aljához, megállt a bokrok között és levegő
után kapkodott. Lehajolt, hosszan támaszkodott a tenyerével a
térdére, mígnem aztán újra kiegyenesedett. Csak nézte a hegyi
ösvények mellett pompázó virágokat, és fogalma sem volt, hogy
merre induljon.
A Luanzang-dombra? De hát onnan jön.
Lótuszrévbe? Több mint egy éve nem járt ott.
A Jinlin-toronyba?
Már eltelt három nap. Minden bizonnyal csak Wen Qing holttestét
és Wen Ning hamvait találta volna a toronyban.
Üres tekintettel állt. Egyszerre úgy érezte, hogy akármekkora is a
világ, neki nincsen benne hely.
Fogalma sem volt, hogy mit tegyen.
Hirtelen egy félelmetes gondolat tört elő a szíve mélyéből. Három
napon át próbálta elnyomni, de egyre csak visszatért, lehetetlen volt
elhessegetnie.
Wen Qing és Wen Ning saját akaratukból mentek el a toronyba. Ő
pedig a szíve mélyén örült neki, hogy így döntöttek, mert így nem
neki kellett döntenie. Döntöttek helyette, megoldották a dolgot.
Wei Wuxian felemelte a kezét és pofon vágta saját magát.
– Mégis mit képzelsz? – förmedt magára halkan.
Az orcája lángolt, de végül képes volt elnyomni azt a félelmetes
gondolatot. Inkább az jutott az eszébe, hogy bárhogyan történt,
vissza kell hoznia a dombra a Wen testvérek hamvait.
Így esett, hogy végül mégiscsak a Jinlin-torony felé iramodott
meg.
 Gond nélkül be tudott osonni a Jinlin-toronyba. Meglepő módon
nem védték úgy a Jin család otthonát, ahogy elképzelte. Mindenfelé
keresgélt, de sehol nem talált semmi furcsaságot.
Szellemként járta be a termeket. Amikor jött valaki, elrejtőzött,
amikor senki sem volt a környéken, ment tovább. Maga sem tudta,
mit keres, vagy hogyan keresse. Amikor azonban kisbabasírás ütötte
meg a fülét, hirtelen megállt. Egy belső hang sürgette, hogy oda
menjen, ahonnan a sírás jön.
Hatalmas, sötét teremnél találta magát.
Hang nélkül lopakodott az ajtajához, és benézett a finom
faragású ablakokon keresztül.
A teremben egy fekete koporsó, a koporsó előtt két fehér ruhás
nő térdelt.
A bal oldali nő valamivel kisebb volt a másiknál. Rápillantott, és
már a körvonalaiból pontosan tudta, hogy ki az, annyiszor látta
gyerekkora óta.
Jiang Yanli.
Jiang Yanli egy nádból font matracon térdelt, üres tekintettel
bámult a szinte már ragyogóan fekete koporsóra. Halkan sírt a
kezében az újszülött.
A jobb oldali nő halkan odasúgta neki:
– A-Li, elég lesz a térdelésből. Gyere, pihenj egy kicsit!
Jiang Yanli megrázta a fejét. Jin asszony felsóhajtott.
Az idősebb nő személyisége sokban hasonlított egykori
barátnője, Yu asszony személyiségére. Akaratos, nagyhangú
teremtés volt. Ám ezúttal annyira halkan, annyira rekedtesen
beszélt, mintha hirtelen megöregedett volna.
– Majd én itt maradok – szólalt meg újra Jin asszony. – Ne térdelj
tovább, nem fogod bírni.
– Jól vagyok, anyám – mondta Jiang Yanli halkan. – Szeretnék
még itt lenni egy darabig.
Egy pillanattal később Jin asszony lassan feltápászkodott.
– Nem fogod bírni. Hozok neked enni.
Minden bizonnyal ő is már régóta ott virrasztott. Elzsibbadt lába
miatt megtántorodott, de gyorsan visszanyerte az egyensúlyát.
Megfordult, valóban keményebbek voltak az arcvonásai, mint
korábban.
 Wei Wuxian mindig életerős, elszánt nőként emlékezett Jin
asszonyra. Az arcán büszkeség, sugárzó arany ragyogás. Jó karban
volt, akár húszévesnek is mondhatta volna magát, de mostanra igazi
középkorú nő lett belőle, fehér ruhában, őszes hajjal. Az arca
sminktelen, a szája cserepes.
Amint közelített a terem főbejáratához, hogy kimenjen, Wei
Wuxian azonnal elindult. Mire Jin asszony kilépett, egyetlen könnyű
szökkenéssel felugrott a folyosó tetejére. A nő becsukta maga
mögött az ajtót, mély lélegzetet vett, és megpróbálta magára
erőltetni a szokásos, méltóságteljes arckifejezését.
Ám még mielőtt kifújhatta volna a levegőt, a szeme egyre
pirosabb lett.
A teremben, Jiang Yanli előtt, nem látszott rajta a gyász. Amint
kilépett azonban, a szája széle azonnal legörbült. Nem volt ura többé
az arcvonásainak, egész testében remegett.
Másodszor látott Wei Wuxian ennyire elkeseredett, szépnek
nehezen mondható női arcot, és tényleg azt kívánta, hogy soha
többé ne lásson ilyet.
Wei Wuxian öntudatlanul összeszorította az öklét, az ujjpercei
megreccsentek. Jin asszony azonnal a hang felé kapta a tekintetét.
– Ki vagy?
Amint felpillantott, meglátta a tetőn rejtőző Wei Wuxiant. Jin
asszony kitűnően látott, a sötétségből előbukkanó körvonalakkal
szembesülve eltorzult az arca.
– Gyertek! – kiáltotta éles hangon. – Gyertek ide! Wei Ying itt van!
Belopakodott a Jinlin-toronyba!
Wei Wuxian leugrott a folyosó tetejéről. Hirtelen sietős léptek
ütötték meg a fülét. Nem volt más választása, rohannia kellett.
Képtelen volt Jiang Yanlire nézni, nemhogy egy mondatát, de
még egy arckifejezését sem tudta volna befogadni!
Elmenekült a Jinlin-toronyból, kijutott Lanling városából, és
megint fogalma sem volt arról, merre menjen tovább. A táj
elhomályosult körülötte, így kóborolt, de nem állt meg. Ki tudja,
mennyi várost hagyott már maga mögött, amikor hirtelen
megpillantott egy nagyobb csoportosulást egy városkapu előtt.
Szenvedélyesen vitatkoztak valamin.
 Wei Wuxian eredetileg nem kívánt foglalkozni ezekkel az
emberekkel, de amikor elhaladt mellettük, megütötte a fülét az „Árny
tábornok” név. Azonnal megállt, és hallgatni kezdte a
beszélgetésüket.
– Kegyetlen teremtmény ez az Árny tábornok… Azt mondta, hogy
megadja magát, de aztán hirtelen újra tombolni kezdett. Hatalmas
vérengzést rendezett a Jinlin-toronyban!
– Még szerencse, hogy nem mentem oda aznap!
– Wei Wuxian tanította be azt a kutyát, nem véletlen, hogy
mindenkibe beleharap.
– Ez a Wei Ying megéri a pénzét. Ha nem tudja kézben tartani,
miért hozta létre az őrült kutyát, amit senki sem képes megkötni?
Előbb vagy utóbb ő maga fog megőrülni miatta, és úgy tűnik, hogy
nincs is nagyon messze az a nap.
Wei Wuxian szó nélkül hallgatta a beszélgetést, csak az arcizmai
és az ujjai remegtek meg egy kicsit.
– Szerencsétlen klán ez a Lanling Jin!
– A Gusu Lan még szerencsétlenebb! Árny tábornok harminc
áldozatának több mint a fele az ő tanítványaik közül került ki. Pedig
csak azért voltak ott, hogy lehűtsék a kedélyeket.
– Szerencse, hogy végül elégették Árny tábornokot. Egyébként
mit művelhetett volna még egy ilyen lény! Rémálmaim lennének, ha
szabadon járna.
– Minden Wen kutya ilyen sorsot érdemel! – köpött valaki.
– Árny tábornok porrá égett. Ebből már Wei Wuxiannek is értenie
kell, nem igaz? Hallottam, hogy sokan elmondták már a
véleményüket az eskükonferencián részt vevő klánvezérek közül.
Remek!
Minél tovább hallgatta őket Wei Wuxian, annál hűvösebb lett az
arckifejezése.
Régen meg kellett volna már értenie, akármit tett, egy jó szót sem
kapott ezektől az emberektől. Ha diadalmaskodott, féltek tőle, ha
veszített, ünnepelni kezdtek.
Így is, úgy is a kultiváció ferde útját járta, ahhoz ragaszkodott,
akkor meg? Mégis mit akartak tőle?
Ám minél hűvösebb lett a tekintete, annál nagyobb lánggal égett
a tűz a szívében.
 Az egyik ember nagy büszkén előadta, hogy mekkora része volt
Árny tábornok legyőzésében, majd megjegyezte:
– Úgy is van, remek! A legjobb, ha innentől kezdve meghúzza
magát azon az átkozott hegyen. Ha pedig megint elődugná a képét,
akkor majd én…
– Akkor majd te?
A nagy hangon beszélgető csoport tagjai mindannyian
elhallgattak, és egyszerre fordultak meg.
Egy sápadt, fekete ruhás, fiatal férfi állt ott, a szeme karikás, a
hangja rideg:
– Mit csinálsz, ha elődugja a képét?
Az élesebb szeműek azonnal megpillantották a férfi övébe tűzött,
vörös bojtos fuvolát, és döbbenetükben már kiáltották is:
– A Chenqing. Az ott a Chenqing!
Yiling pátriárkája, Wei Wuxian valóban elődugta a képét!
Egy pillanat alatt kör alakult ki Wei Wuxiannel a középpontban. Az
emberek már menekültek is. Wei Wuxian éleset füttyentett, és
hirtelen mindenki úgy érezte, hogy elnehezedik a teste. A földre
rogytak. Próbáltak hanyatt fordulni, és akkor vették csak észre, hogy
beléjük is, ahogy mindenki másba, vértől csöpögő szájú sötét
szellemek csimpaszkodtak!
Wei Wuxian kimért léptekkel haladt végig a szétszórt,
ártalmatlanná tett emberek mellett.
– Ó, mi történt? Nem voltatok mindannyian nagy tudású
kultivátorok, amikor a hátam mögött mondtátok a magatokét? Hogy
lehet, hogy mégis, amint szembekerültetek velem, mind a földön
végeztétek?
Amikor odaért a legnagyobb szájúhoz mind közül, az arcába
rúgott és felnevetett:
– Nem beszélsz? Hogyhogy nem beszélsz? Mit is csinálsz velem,
te nagy kardforgató?
A férfi orrcsontja azonnal eltörött a rúgástól, vérzett és üvöltött.
Sokan nézték a város kapujának tetejéről, segíteni szerettek volna
rajta, de végül nem mertek közelebb menni. Az egyikük messziről
kiáltotta:
– Wei… Wei Ying! Ha tényleg ilyen hatalmas vagy, miért nem
keresed meg az eskükonferencián részt vevő klánvezéreket? Mi
értelme van minket, alacsony szintű, visszavágni képtelen
kultivátorokat sanyargatni?
Wei Wuxian még egyet füttyentett. Az előbb kiáltozó kultivátor úgy
érezte, hogy egy kar ragadja meg és rántja le a kapu fölül. Lezuhant,
mind a két lábát eltörte, csak úgy ordított a fájdalomtól.
Wei Wuxian arckifejezése a hangzavar közepette sem változott.
– Alacsony szintű kultivátorok? Talán el kellene viselnem a
megjegyzéseiteket csupán azért, mert alacsony szintű kultivátorok
vagytok? Ha kimondtok valamit, viseljétek a következményeket is.
Ha pedig tisztában vagytok azzal, hogy milyen jelentéktelen,
hangyányi aljadékok vagytok valójában, miért nem gondolkodtok el,
mielőtt kinyitjátok a szátokat?
Mindenki elsápadt, aki hallotta, még a légy sem zümmögött
utána. Amikor Wei Wuxian megbizonyosodott róla, hogy senki sem
beszél többet, elégedetten folytatta:
– Így ni, így kell ezt!
Még egyet rúgott, a legnagyobb sületlenségeket összehordó
ember fogai felét kitörte.
Vér borította a földet. Remegtek a földön fekvő kultivátorok, az
egyik már el is ájult a fájdalomtól. Wei Wuxian lefelé nézett, a
csizmáját a földbe törölve véres nyomokat hagyott maga után.
Elgondolkozott, majd érzelemmentes hangon folytatta:
– Aljadékok vagytok ugyan, de egyvalamiben igazatok van. Nem
sok értelme annak, hogy rátok pazarlom az időmet. Keressem fel a
nagyobb klánok vezéreit? Jól van, indulok is, hogy tisztázzak velük
néhány dolgot.
Felnézett, és megpillantott egy plakátot a városkapun. A csoport
ennél a plakátnál beszélgetett az imént.
„Eskütanácskozás” – állt a plakát tetején. Az utána következő
mondatokból kiderült, hogy a négy legfontosabb klán, a Lanling Jin,
a Qinghe Nie, a Yumeng Jiang és a Gusu Lan a Qishan Wen klán
elhagyott központja, az Éj nélküli város romjainak tetején fogja
szétszórni a Wen család maradékának hamvait, majd
megesküsznek, hogy örök szövetséget kötnek a Luanzang-dombot
megszállva tartó Yiling pátriárkája ellen.
Eskütanácskozás az Éj nélküli városban?
 A földön fekvő emberek közben már felkészültek arra, hogy
szörnyűséges halált halnak Yiling pátriárkájának kezétől, utána
pedig az irányítása alatt álló sétáló holtak lesznek. Mindannyian
rettegtek. Wei Wuxian azonban nem kívánt tovább foglalkozni velük.
Miután elolvasta a plakátot, a kezét a háta mögött összefonva
elsétált, otthagyva az embereket a földön.
Nem hívta vissza a gonosz szellemeket. A földön fekvő
kultivátorok továbbra is nyögtek és tekeregtek, de képtelenek voltak
felállni.
Valamivel később egy kard kék fénye villant fel, és utána azonnal
könnyebb lett a hátuk.
– Tudok mozogni! – kiáltotta valaki.
Néhányan feltápászkodtak, így láthatták, ahogy a fénylő kard
visszacsusszant a hüvelyébe.
A kard gazdája egy jóképű fiatalember volt. Fehér ruhát viselt,
homlokpántot, komoly arckifejezése mögött aggodalom bujkált.
Villámgyorsan érkezett, de egyáltalán nem sietett. A köpenye
szegélye sem libbent.
– Han… Hanguang-jun! – mondta az egyik törött lábú kultivátor,
miközben próbálta elnyomni a fájdalmát.
Lan Wangji odalépett hozzá, leguggolt, megnyomogatta a lábát,
hogy felmérje a sebesülését, ami nem volt igazán súlyos. Felállt, de
még mielőtt beszélni kezdhetett volna, a törött lábú kultivátor
megszólalt:
– Hanguang-jun, elkéstél! Wei Wuxian már továbbállt!
Sokan tudták, hogy az elmúlt néhány napban a Gusu Lan klán
tagja, Hanguang-jun mindent tűvé tett, hogy megtalálja Wei Wuxiant.
Valószínűleg ki akarta egyenlíteni a számlát a Gusu Lan klán
lemészárolt kultivátoraiért.
– Igen, de még egy óra sem telt el, amióta elment! – tette hozzá
sietve valaki más.
– Mit művelt itt? – tudakolta Lan Wangji. – Merre indult?
Azonnal elkezdődött a panaszkodás.
– Úgy küzdött velünk, mint akit semmi sem érdekel, csak hogy
megöljön, és ez majdnem sikerült is neki!
Lan Wangji fehér köpenyébe rejtett ujjai finoman megmoccantak,
mintha ökölbe akarta volna szorítani a kezét, de aztán azonnal
ellazította őket.
Egy másik kultivátor gyorsan hozzátette:
– Azt mondta, hogy az Éj nélküli városba megy, hogy elszámoljon
a négy nagy klánnal!
A Qishan Wen klán elpusztítása után az Éj nélküli város palotái
impozáns, de üres romhalmazzá váltak.
A város legmagasabban fekvő épülete, a Nap és lángok palotája
előtt tágas tér terült el. Három zászlórúd meredt itt egykor az égbe,
de közülük kettő kettétört. Az ép zászlórúdon egy viseltes, vérrel
összekent nap- és lángzászló lengedezett.
Azon az estén a teret megtöltötték a kisebb-nagyobb klánok
négyszögletes formációkban felsorakozó csapatai. A klánok
szimbólumaival ellátott zászlók is ott lengedeztek. A kettétört
zászlórudak előtt ideiglenes oltárt állítottak fel. Minden klánvezér a
saját csapatai előtt állva egy csésze italt kapott Jin Guangyaótól.
Amikor megkapták a klánvezérek a levegőbe emelték a csészéket,
majd a földre öntötték a tartalmukat.
Miután a föld elnyelte az italt, Jin Guangyao így szólt:
– Nem számít, melyik klán kultivátorai voltak, nem számít, hogy
mi volt a családnevük, az ital az elhunyt katonáké!
– Sokáig éljen a lelkük! – mondta Nie Mingjue.
– Nyugodjanak békében! – szólt Lan Xichen.
A komor arcú Jiang Cheng semmit sem mondott, miután kiöntötte
az italt.
Ezután Jin Guangyao egy fekete, vasból készült, négyszögletes
dobozt hozott a Lanling Jin klán csapatai közül előlépve. Jin
Guangshan elvette tőle, a levegőbe emelte, és így kiáltott:
– Íme, a Wen család maradékának hamvai!
Szellemi energiát koncentrált a kezébe, és összeroppantotta a
dobozt, amely darabokra tört, és a hideg szél felkapott belőle némi
fehér port.
A hamvak szétszóródtak!
Éljenzés hallatszott a tömegből, mire Jin Guangshan felemelte a
kezét, hogy jelezze, hallgassanak el, mert beszélni kíván. Amikor az
éljenzés elhalt, emelt hangon így szólt:
– Ma este a Wen klán maradéka két vezetőjének hamvait szórjuk
el. Holnap következik a többi Wen kutya és… Yiling pátriárkája, Wei
Ying!
Hirtelen öblös nevetés szakította félbe a méltóságteljes beszédet.
A lehető legrosszabbkor szólalt meg, határozottan és
recsegősen. A tömeg egy emberként fordult a hang irányába.
A Nap és lángok palota lenyűgöző épületnek számított. Tizenkét
hatalmas keresztgerenda tartotta a tetejét, azok mindegyikének
végéből kifaragták a nyolc égi fenevadat. Az egyiken azonban, mint
azzal ebben a pillanatban a jelenlévők szembesültek, kilenc fenevad
volt. A nevetés onnan jött!
A kilencedik fenevad lassan megmozdult, és a következő
pillanatban már fekete csizma és fekete köpeny vége lógott le,
finoman himbálózva, a gerendáról.
Mindenki a kardja markolatára rakta a kezét. Jiang Cheng szeme
összeszűkült. Az erek kidagadtak a kézfején.
– Wei Ying! – szólította meg Jin Guangshan döbbent gyűlölettel. –
Mégis hogy merészelsz megjelenni köztünk?
A gerendán üldögélő alak szóra nyitotta a száját. Valóban Wei
Wuxian hangján beszélt, de furcsa hanghordozással.
– Miért is ne merészeltem volna itt megjelenni? Háromezren
vagytok itt? Talán nem emlékeztek, hogy a Naplövés hadjárat alatt
nemhogy három-, de ötezer emberrel is megküzdöttem egyedül?
Ráadásul nem ti akartátok volna, hogy itt megjelenjek? Legalább
nem kell a kapumig jönnötök, hogy szétszórjátok a hamvaimat.
Wen Ning a Qinghe Nie klán néhány tanítványát is lemészárolta.
– Micsoda nagyképűség! – mondta Nie Mingjue hűvösen.
– Nem voltam mindig is ilyen nagyképű? – tette fel a kérdést Wei
Wuxian. – Jin klánvezér, milyen érzés, amikor saját magadat vágod
pofon? Ki volt az, aki megígérte, hogy ha a Wen testvérek feladják
magukat a Jinlin-toronyban, annyiban hagyja a dolgot? Ki mondja
most, hogy holnap a Wen klán maradékával az én hamvaimat is szét
fogja szórni?
– Vegyük csak végig a dolgokat! – horkant fel Jin Guangshan. – A
Qiongqi útnál megölted a Lanling Jin klán több mint száz tanítványát,
ez az első. Utána rávetted Wen Ninget, hogy gyilkoljon a Jinlin-
toronyban, ez a második…
– Szeretnélek megkérdezni, Jin klánvezér, hogy ki támadt meg kit
lesből a Qiongqi útnál? Ki akart ott ölni? Ki találta ki a tervet? Ki ellen
irányult a terv? Ki volt az, aki provokált engem?
A tanítványok biztonságban érezték magukat, a csapattársaik
körében vigyázzban állva, felbátorodva kiáltották:
– Lehet, hogy Jin Zixun tervelte ki, hogy lesből megtámadjon, de
akkor sem kellett volna annyi embert lemészárolnod!
Wei Wuxian ránézett, és már elemezte is a helyzetet:
– Szóval ha ő akart megölni engem, nem kellett foglalkoznia
azzal, hogy végzetes sebet ejt-e vagy nem. Ha meghalok, hát így
jártam. Ámde nekem, a saját életemet védve gondolnom kellett
volna rá, hogy egy haja szála se görbüljön meg? Ti megtámadhattok
engem, de én nem védekezhetek? Így értitek?
Yao klánvezér emelte fel a hangját:
– Védekezni? Az a száz ember az útnál és a másik harminc a
Jinlin-toronyban mind ártatlan volt. Miért kellett bántanod őket,
miközben védekeztél?
– A Luanzang-domb ötven kultivátora is ártatlan – jelentette ki
Wei Wuxian. – Miért kell őket belevonni ebbe az egészbe?
– Mégis mit tettek érted a Wen kutyák, hogy így kiállsz mellettük?
– köpött valaki.
– Nem tettek érte semmi különöset. Egyszerűen azt gondolja
magáról, hogy az egész világgal szembenálló magányos hős. Az
igazság bajnoka, aki dacol mindenki megvetésével!
Wei Wuxian erre nem mondott semmit.
A tömeg meghátrálásnak vette a hallgatását.
– Hát nem azzal kezdődött az egész, hogy sötét átkot mondtál Jin
Zixunre?
– Megkérdezhetem, hogy milyen bizonyítékotok van arra, hogy én
átkoztam meg? – nézett végig az egybegyűlteken Wei Wuxian.
Az előtte szóló egy darabig nem találta a szavakat, de végül csak
megszólalt:
– Van valami bizonyítékod arra, hogy nem te voltál?
– Engedd meg, hogy feltegyek még egy kérdést – mosolyodott el
Wei Wuxian. – Biztos, hogy nem te voltál az? Neked sincs az
ártatlanságod mellett szóló bizonyítékod, nem igaz?
A férfi megdöbbent és feldühödött:
– Én? Miért kellene engem egy kalap alá venni veled? Ne keverj
össze mindent! Te vagy a leggyanúsabb. Szerinted nem tudjuk? Egy
éve gyűlöltétek egymást Jin Zixunnel!
Wei Wuxian hangja immár már jéghidegre váltott:
– Ki kever össze mindent? Igazad van. Ha meg akartam volna
ölni, már réges-régen megteszem. Nem kellett volna idáig várnom.
Egyébként nem kell hozzá egy év, három nap alatt is elfelejtek egy
hozzá hasonlót.
Yao klánvezér megdöbbent.
– Wei Wuxian, Wei Wuxian, ma lehullott rólad a lepel. Soha nem
láttam még ennyire esztelen gonosztevőt, mint te… Nem elég, hogy
megölöd az embereket, de a szavaiddal még be is szennyezed a
holttestüket. Nincsen benned semmi együttérzés, semmi bűntudat?
Csak úgy záporoztak rá a mocskolódó átkok, de Wei Wuxian
nyugodtan fogadta mindegyiket.
A haragjával nyomta el a szívében kavargó összes többi
érzelmet.
Az első sorban álló egyik kultivátor keserű hangon szólt közbe:
– Annyira elszomorítasz, Wei Ying. Volt idő, amikor csodáltalak,
legalább megalapítottad a saját klánodat, gondoltam. Most, hogy
belegondolok, annyira visszataszító az egész. Mától fogva mindig a
veled szembeni oldalon találsz engem!
Amikor Wei Wuxian ezt meghallotta, először megrökönyödött, de
utána kitört belőle a nevetés:
– Hahahaha!
Annyira nevetett, hogy szinte levegőt sem kapott.
– Csodáltál? Azt mondod, hogy csodáltál engem? Miért nem
vettem észre ezt a csodálatot? Amikor pedig mindenki más gyűlölni
kezd, ugrasz is, és már az ő csapatukban lengeted a zászlót?
Nevetés könnycseppjei buggyantak ki Wei Wuxian szeméből.
– Olcsó a csodálatod. Azt mondod, hogy mindig a velem
szembeni oldalon talállak. Rendben! Szerinted bármiben is
befolyásol az a tény? A csodálatod és a gyűlöleted egyaránt
jelentéktelen. Hogy lehetsz annyira szégyentelen, hogy kiteregeted a
többiek elé?
Még folytatta volna, de valami hirtelen elszorította a torkát, tompa
fájdalom sugárzott a mellkasából.
Lehajtotta a fejét, egy tollas végű nyílvesszőt pillantott meg: a nyíl
hegye két bordája közé állt.
 Abba az irányba nézett, ahonnan a nyílvessző jöhetett. Egy fiatal,
finom arcvonású kultivátor lőtt. Egy kisebb klán csoportja előtt állt, az
íját a lövés utáni pozícióban tartva, rezgő ideggel.
Wei Wuxian tudta, hogy a nyíl hegye eredetileg a szívét célozta,
de mivel az íjász nem volt különösebben képzett, a nyílhegy a
levegőben irányt módosított, és a szíve helyett a bordái közé
fúródott.
A nyílvesszőt kilövő kultivátor körül álló emberek szeme
elkerekedett, döbbenten nézték a fiút. Wei Wuxian ránézett, sötétség
ereszkedett az arcára. Kihúzta a nyílvesszőt, és minden erejét
beleadva, kézzel visszahajította. A fiatal kultivátor felkiáltott, ahogy a
saját nyílvesszeje ezúttal az ő mellkasába fúródott!
A mellette álló fiú odaugrott hozzá:
– Bátyám! Bátyám!
A klán rendezett sorai azonnal felbomlottak. A klánvezér remegő
kézzel mutatott Wei Wuxianra:
– Te… te… te kegyetlen átkozott!
Wei Wuxian ráérősen rányomta a jobb kezét a mellkasán lévő
sebre, és egy időre elállította a vérzést. Közömbös hangon így szólt:
– Mi az, hogy kegyetlen? Ha már egyszer rám lőtt, miközben
mással vagyok elfoglalva, tudnia kellett volna, hogy mi vár rá, ha
elhibázza a lövést. A ferde ösvény kultivátorának neveznek, tehát
igazán nem számíthatott arra, hogy nagylelkűen túllépek majd azon,
hogy mellkason lőtt, nem igaz?
– Csataformációba! Csataformációba! – kiáltotta Jin Guangshan.
– Nem hagyhatjuk, hogy élve menjen el innen!
A parancsára felbomlott az eddigi rend. A tanítványok kardokkal
és íjakkal a kézben rohamozták meg a palota tetejét.
Végül is elsőként támadtak!
Wei Wuxian keserű mosollyal előhúzta az övébe tűzött
Chenqinget, és a szájához emelte. A fuvola éles hangjára egymás
után sápadt kezek törték át az Éj nélküli város terének alját!
A holttestek félretolták a talajt borító fehér téglákat, majd
előmásztak a föld mélyéről. Néhány, éppen a kardjára pattanva
felröppenni készülő kultivátort visszarántottak. Wei Wuxian a Nap és
lángok palota tetejének szélén állt, a szeme hideg fénnyel ragyogott
az éjszakai égen, miközben fuvolázott. A téren sokszínű vízként
kavarogtak a klánok különböző egyenruhái, forogtak és pörögtek,
eltávolodtak és közeledtek. A Yunmeng Jiang klánt leszámítva az
összes többi klán kultivátorai között teljes volt a felfordulás. Minden
klánvezér azon volt, hogy a saját tanítványait védelmezze, nem értek
rá arra, hogy nekitámadjanak Wei Wuxiannek.
Ebben a pillanatban egy qin hűvös hangja szakította félbe a
Chenqing sikítását.
Wei Wuxian elemelte a szájától a fuvoláját, megfordult, és
észrevett egy alakot a tető másik végében, az ölében guqin. Hófehér
köpenyét megpillantva majd kiégett az éjszaka sötétjéhez szokott
szem.
– Lan Zhan! – mondta Wei Wuxian hűvös hangon, majd újra az
ajkához emelte a fuvolát. – Régóta tudnod kellene, hogy a Világos
szív dala nincsen rám hatással!
Lan Wangji a hátára vetette a guqint, előhúzta a Bichent, és
egyenesen a Chenqing felé suhintott, mintha a hamis hangokat
megbosszulva ketté akarta volna vágni a fuvolát.
Wei Wuxian megpördült, hogy kitérjen a támadás elől, közben
felnevetett:
– Legyen hát! Az elejétől tudtam, hogy előbb-utóbb rendesen
meg kell küzdenünk egymással. Mindig is ellenszenves voltam
neked. Na gyere!
A szavait hallva Lan Wangji megtorpant:
– Wei Ying!
Bár szinte mennydörögte a nevét, bárki, aki magánál volt, hallotta
a remegést a hangján. Wei Wuxian viszont már elveszítette a józan
eszét. Félig megőrült, félig öntudatlan lett. Minden gonoszságot
felnagyított. Úgy érezte, hogy mindenki gyűlöli, és ő is gyűlöl
mindenkit. Nem ijedt meg, akárki indult meg ellene. Mindegy volt,
hogy ki jött. Minden mindegy volt már.
A csata hevében Wei Wuxiannek hirtelen egy erőtlen hang ütötte
meg a fülét.
– A-Xian! – szólt a kiáltás.
A hang jéghideg vízként zúdult a szívében tomboló kegyetlen
lángokra.
Jiang Yanli?
De mikor érkezett az eskütanácskozásra?
 Wei Wuxianből szinte kiugrott a lelke félelmében. Nem akart
többé Lan Wangjival harcolni, leengedte a Chenqinget:
– Shijie!
Jiang Cheng is meghallotta a hangot, és azonnal elsápadt:
– Nővérem! Nővérem! Hol vagy? Hol vagy?
Wei Wuxian leugrott a tetőről, és Jiang Chenghez hasonló
hangerővel kiáltozott:
– Shijie! Shijie! Hol vagy? Nem látlak!
Egyáltalán nem érdekelték a felé tartó kardok és nyílvesszők.
Puszta kézzel verekedte át magát a feltüzelt tömegen, olyan gyorsan
haladt, amennyire csak tudott. Hirtelen megpillantotta Jiang Yanli
többiek között szinte elvesző fehér alakját, elindult felé, félrelökte
azt, aki az útjába állt, de nehezen haladt előre. Túl sokan voltak még
köztük. Wei Wuxian nem tudott odarohanni hozzá, de Jiang
Chengnek sem sikerült, ám azt mind a ketten látták, ahogy Jiang
Yanli háta mögött felegyenesedik egy kegyetlen holttest.
A félig elrothadt hulla egy rozsdás kardot húzott maga után, így
közelített lassan Jiang Yanli felé.
Miközben Wei Wuxian nézte a kibontakozó rettenetes jelenetet,
éles hangon kiáltotta:
– Tűnj el! Azonnal tűnj el! Ne érj hozzá!
– Zavarjátok el! – mennydörögte Jiang Cheng is.
Előrántotta a Sandut. Lila fény röppent a holttest felé, de félúton
kultivátorok kardjának csapódott, így megváltozott az iránya. Minél
inkább kétségbeesett Wei Wuxian, annál kevésbé tudta irányítani a
halottat. A holttest nem foglalkozott a parancsaival, felemelte a
kardját, és Jiang Yanli felé sújtott!
Wei Wuxian majd megőrült, előrerontva kiáltotta:
– Megállni! Megállni! Azonnal megállni!
Mindenki a mellette lévő holtakkal törődött. Nem volt idejük azzal
foglalkozni, hogy valaki másnak az élete is veszélyben forgott. A
holttest lecsapott a karddal, és mély sebet ejtett Jiang Yanli hátán!
A nő a földre zuhant.
A holttest újabb csapásra emelte a fegyverét, de ebben a
pillanatban egy fénylő penge vágta ketté a testét!
Lan Wangji leereszkedett a térre, elkapta a visszahívott Bichent.
Wei Wuxian és Jiang Cheng végül odaért a nőhöz. Arra sem jutott
idejük, hogy köszönetet mondjanak Lan Wangjinak. Míg Jiang
Cheng felemelte Jiang Yanlit, Lan Wangji megállította Wei Wuxiant.
Megragadta a gallérját, odarántotta magához, és komoly hangon
rászólt:
– Wei Ying! Állítsd meg a holtakat!
Wei Wuxiant e pillanatban semmi más nem érdekelte. Nem Lan
Wangji arcát, még kevésbé Lan Wangji szemét, annak izzását látta
maga előtt. Kizárólag az érdekelte, Jiang Yanli jól van-e. Félrelökte
Lan Wangjit, és a nő felé vetette magát. Lan Wangji megtántorodott,
majd miután összeszedte magát, utánanézett. Mielőtt bármit tehetett
volna, egy újabb, távoli segítségkérő kiáltás ütötte meg a fülét. Nem
foglalkozott azzal, ami éppen a szeme előtt történt, indult segíteni.
Jiang Yanli háta merő vér volt. A szemét becsukta, de még
lélegzett. Jiang Cheng remegő kézzel engedte el a karját, amin a
pulzusát tapintotta ki, és megkönnyebbülten felsóhajtott. A
következő mozdulata már egy Wei Wuxian arca felé irányzott ütés
volt.
– Mi történt? – kiáltotta. – Nem azt mondtad, hogy irányítani
tudod ezeket? Hogy minden rendben lesz?
Wei Wuxian összeomolva ült a földön.
– Nem tudom…
Aztán elkeseredetten folytatta:
– Nem tudom irányítani, egyszerűen nem tudom irányítani…
Ebben a pillanatban Jiang Yanli megmozdult. Jiang Cheng
gyorsan magához ölelte:
– Nővérem! Minden rendben! Hogy vagy? Csak egy vágás, nem
lesz baj, gyorsan leviszlek…
Miközben beszélt, már a karjába is vette Jiang Yanlit, aki
váratlanul megszólalt:
– A-Xian…
Wei Wuxian megborzongott:
– Shijie, én… Itt vagyok.
Jiang Yanli lassan kinyitotta fekete szemét, Wei Wuxian szívét
félelem mardosta.
Jiang Yanlinek minden egyes szóhoz meg kellett erőltetnie magát:
– A-Xian… A múltkor… miért menekültél el olyan gyorsan… Meg
sem nézhettelek magamnak utoljára, semmit sem tudtam mondani
neked…
Wei Wuxian szíve egyre gyorsabban kalapált.
Képtelen volt Jiang Yanli szemébe nézni. Ugyanolyan volt most a
nő arca, mint korábban Jin Zixuané, véráztatta, piszkos. Félt attól,
hogy még vajon mit fog mondani neki.
– Én azért… – folytatta halkan Jiang Yanli. – Azért jöttem, hogy
elmondjam…
Mit akart elmondani?
Hogy minden rendben?
Hogy nem gyűlöli?
Hogy nincsen semmi baj?
Hogy nem tartja őt felelősnek Jin Zixuan haláláért?
Lehetetlen.
De az ellenkezőjét sem volt képes mondani.
Így maga sem tudta, mit mondjon az adott körülmények között
Wei Wuxiannek.
Csak hát a lelke mélyén úgy érezte, hogy mindenképpen látni
szeretné az öccsét még egyszer.
Jiang Yanli sóhajtott egyet:
– A-Xian, te… Hagyd abba. Ne, többet ne…
– Jó, abbahagyom – mondta Wei Wuxian sietősen.
A szájához emelte a Chenqinget, lehajtotta a fejét, és játszani
kezdett. Nagy nehezen sikerült csak megnyugodnia. A holttestek
ezúttal hallgattak rá. Egymás után kezdtek hörögni, mintha
panaszkodtak volna, majd lassan lehajoltak.
Lan Wangji egy pillanatra megtorpant, odanézett a távolból. Aztán
már folytatta is a harcot, segített a többi kultivátornak, függetlenül
attól, hogy melyik klánhoz tartoztak.
Jiang Yanli szeme hirtelen elkerekedett. A karja, ki tudja honnan,
robbanó erővel telt meg, és taszított egyet Wei Wuxianen.
Wei Wuxian a földre zuhant. A következő pillanatban már azt
látta, hogy egy csillogó penge szúrta át a nő torkát.
A kardot a Wei Wuxian mellkasába fúródó nyílvesszőt kilövő
tanítványt megsirató fiatal kultivátor tartotta. Még mindig bömbölt, a
szeméből csak úgy potyogott a könny:
– Wei, te rohadék! Ezt a bátyámért kapod!
 Wei Wuxian még mindig a földön ült, hitetlenkedve nézett az
előrehanyatló fejű, a nyakából ömlő vérben fürdő Jiang Yanlire.
Még mindig várta, hogy a nő megszólaljon, kimondja rá a végső
ítéletet.
Kezében a nővérével Jiang Cheng is megdöbbent. Még nem
fogta fel egészen, hogy mi történt.
Wei Wuxian egy pillanattal később szívszaggatóan felüvöltött.
Lan Wangji két vágás között felé fordította a fejét.
A fiú ekkor értette meg, hogy rossz embert ölt meg. Kihúzta a
kardját, rettegve hátratántorodott.
– Én… Nem én voltam… – motyogta. – Wei Wuxiant akartam
megölni, bosszút akartam állni a bátyámért… A nő vetette elé
magát!
Wei Wuxian egy szempillantás alatt előtte termett, és
megmarkolta a nyakát. Yao klánvezér meglóbálta a kardját:
– Démon, engedd el!
Lan Wangji már nem foglalkozott a jómodorral.
Egymás után lökte félre az útjában állókat, így sietett Wei Wuxian
felé. Ám még félúton sem járt, amikor Wei Wuxian, mindenki szeme
láttára, puszta kézzel eltörte a fiú nyakát.
Az ősz hajú klánvezér tombolt:
– Te! Néhány éve Jiang Fengmian és a felesége halt meg
miattad, most meg a shijiéd. A saját tetteidnek köszönhetsz mindent,
és mégis másokon vezeted le a haragodat! Ahelyett, hogy
megváltoznál, most egy újabb életet vettél el. Wei Wuxian, sohasem
fogjuk megbocsátani a bűneidet!
Wei Wuxian azonban már nem hallotta a vádakat és a
pocskondiázást.
Mintha egy másik lélek vette volna át felette az irányítást,
kinyújtotta a kezét és két kisebb valamit húzott elő a köpenye ujjából,
majd mindenki szeme láttára összeillesztette őket.
Az egyiket felülről, a másikat alulról, mígnem a két tárgy
visszhangzó csengést hallatva összekapcsolódott.
Wei Wuxian a tenyerébe tette és a magasba emelte a Sötét tigris
talizmánt!
 19. RÉSZ
Hűség
1
Az Éj nélküli városban tartott eskütanácskozáson történt vérfürdő
éjszakáján Yiling pátriárkája, az elbeszélések szerint, egyes-egyedül
háromezer embert mészárolt le.
Voltak, akik ötezer emberről beszéltek. De mindegy is, hogy
három- vagy ötezer ember halt meg, egyvalami bizonyos: azon az
éjszakán az Éj nélküli város romjai, Wei Wuxian keze által véres
pokollá változtak.
Támadhattak rá bármennyien, a gyilkos egy karcolás nélkül
visszatért a Luanzang-dombra. Senki sem tudta, hogyan volt képes
erre.
A csata hatalmas csapást mért a kultivátorvilágra, éppen ezért
majdnem három hónap erőgyűjtésre és tervezésre volt szükség
ahhoz, hogy a négy nagy klán győzedelmesen ostromolja meg a
démon tanyáját, és a Wen család maradéka, Yiling őrült
pátriárkájának vezetésével a saját bőrén tapasztalja meg, hogy mit
jelent a „mészárlás” szó.
Wei Wuxian végignézett a Démongyőző-barlang előtt sorakozó
kultivátorokon. Pontosan ugyanolyan képet vágtak, mint az
eskütanácskozás estéjén az italukat a földre öntő társaik, amikor
megesküdtek, hogy szét fogják szórni a Wen klán maradékának
hamvait, az övét is beleértve. Néhányan közülük túlélték azt a
bizonyos estét, mások az áldozatok leszármazottai voltak, de
legtöbben az Éj nélküli városban történteken felháborodott valódi
igazságosztók.
Éppen Yi Weichun, egy középkorú kultivátor beszélt, aki azt
állította, hogy Wei Wuxian levágta a lábát, és ezért fa műlábat kellett
csináltatnia.
– Sohasem fizeted vissza a háromezer ember vérét, akkor sem,
ha tízezer halált halsz!
– Háromezer ember? – szakította félbe Wei Wuxian. – Valóban
háromezer kultivátor jelent meg az Éj nélküli városban, de
klánvezérek is voltak köztük, a családok legjobb harcosai. Mégis
hogy ölhettem meg háromezer embert az ő jelenlétükben? Engem
tartasz túl nagyra vagy őket veszed semmibe?
Csak egy tényt adott elő, meglehetősen nyugodtan, de a
kultivátor úgy érezte, hogy megszégyenítették.
– Azt gondolod, hogy alkudozom veled? Hogy meg lehet
határozni a vér árát?
– Nem akarok én alkudozni – jelentette ki Wei Wuxian. – Ámde
azt sem akarom, hogy könnyedén megsokszorozzák a bűneimet.
Amit nem én tettem, azért nem vállalom a felelősséget.
– Mi az, amit nem te tettél? – kérdezte valaki. – Van bármi, ami
nem a te bűnöd?
– Például nem én vágtam darabokra Chifeng-zunt – mondta Wei
Wuxian. – Nem én vettem rá a Jinlin-toronyban Jin asszonyt, hogy
ölje meg magát. Nem az én irányításom alatt állnak azok a
holttestek, amelyekkel felfelé tartva találkoztatok.
Su She elmosolyodott:
– Yiling pátriárkája! Mindenhonnan azt hallottam, hogy önelégült
ember vagy, most mégis szerénykedsz. Senki más nem jut az
eszembe, aki képes lenne annyi kegyetlen holttestet irányítani, és
kíméletlen harcra kényszeríteni minket.
– Senki sem jut az eszedbe? – kérdezte Wei Wuxian. – Bárki
képes erre, aki a Sötét tigris talizmánt birtokolja.
– Nem a te kincsed az a talizmán? – kérdezte Su She.
– Inkább tegyük fel azt a kérdést, hogy ki szereti a legjobban a
Sötét tigris talizmánt – ravaszkodott Wei Wuxian. – Wen Ning esete
jut az eszembe. Sok-sok évvel ezelőtt néhány klán halálosan
rettegett az Árny tábornoktól. Aztán elterjesztették, hogy megölték,
de valójában több mint tíz évig rejtegették. Milyen furcsa! Ki is
állította mindenki előtt hajdanán, hogy szétszórták a hamvait?
Mindenki egy emberként fordult a Lanling Jin klán jelen lévő tagjai
felé. A Lanling Jin klán egykori vezetőjéé volt a felelősség, ő
jelentette ki ünnepélyesen, hogy a Wen klán két vezetőjét elégették,
és személyesen szórta el a hamvaikat az Éj nélküli városban.
– Ne költsél itt meséket nekünk! – vágott közbe azonnal Su She.
Hirtelen furcsa, ropogó, zörgő hang hallatszott a fák közül.
 – Mindenki vigyázzon! – szólalt meg Lan Qishen. – Megjött a
kegyetlen holttestek következő csapata!
Ezt hallva a kultivátorok fele megindult, hogy végezzenek velük,
míg a többiek továbbra is fenyegetőn mutattak a kardjuk hegyével a
Démongyőző-barlang irányába.
– Mondtam már, hogy nem én irányítom őket – jelentette ki Wei
Wuxian. – Értem én, hogy ráértek engem nézegetni, de jobban
járnánk, ha őket nézegetnétek.
Jó néhány híres kultivátor és klánvezér tiszteletét tette, így
egyáltalán nem volt valami nagy dolog elbánni egy csapat kegyetlen
holttesttel. Zengett a guqin, villogtak a kardok, senki sem foglalkozott
már velük.
Jiang Cheng három holttestet intézett el egyetlen ostorcsapással,
majd Jin Ling felé fordult:
– Jin Ling! Szükséged van még a lábadra?
Arra utalt, hogy ha Jin Ling nem jön vissza, eltöri a lábát. A fiú
azonban már számtalanszor hallott tőle hasonló fenyegetést, amiből
a végén semmi sem lett. Így hát Jiang Chengre nézett, de nem
mozdult. Jiang Cheng átkozódott, egyetlen csuklómozdulattal
visszarántotta a Zidiant, hogy utána Jin Ling felé csapjon és
magához húzza vele. A Zidian fénye azonban hirtelen halványodni
kezdett, és egy pillanattal később teljesen kihunyt.
Az ostor egy szemvillanás alatt ezüstgyűrűvé vált és az ujjára
csavarodott. Jiang Cheng megdöbbent. Még sohasem fordult vele
elő olyan, hogy a Zidian magától gyűrűvé változott volna. A tenyerét
nézte, amikor két vércsepp pottyant a közepébe.
Jiang Cheng beletörölte a kezét a ruhájába, amin így elkenődött a
vér.
– Nagybátyám! – kiáltott Jin Ling.
A holttestekkel küzdő csapatból is meglepett kiáltásokat lehetett
hallani. A kardok fénye elhalványult, az emberek majd felének arcán
két vörös vércsík jelent meg. Orrvérzés. Néhány kultivátornak az
orrából és a szájából is folyt a vér!
– Mi történik? – kiáltott fel valaki.
– Elpárolgott a szellemi erőm!
– Shixiong, gyere, segíts! Történt itt valami!
 A Bichen kikerült a hüvelyéből, azonnal lecsapott a segítségért
kiáltó kultivátort üldöző holttestre. Csakhogy egyre több lett az
elkeseredett hang. Felerősödő, majd elhalkuló hullámmá állt össze a
segítségkérés. A tömeg lassan egy helyre tömörült, hátrálni kezdett
a Démongyőző-barlang irányába.
A Luanzang-dombon nagy csatára készülő kultivátorok hirtelen
elveszítették a szellemi erejüket. Kihunytak a kardok fényei, csődöt
mondtak a talizmánok, de még a Gusu Lan és a Moling Su klán
dallamai is hatástalanná váltak.
Megfordult a helyzet!
Lan Wangji levette a guqint a hátáról, a húrok zengése az égig
hatolt. Ám akármilyen kiválóan játszotta a pusztító hangokat,
egyedül maradt. Wen Ning ugrott ki a barlangból, hogy segítsen neki
elkergetni a holttesteket, miközben csöndben tűrte, hogy néhány
kultivátor megüsse, belerúgjon. Szerencsére nem érzett fájdalmat,
így nem volt rá hatással, hogy bántják. A felfordulás közepette Lan
Sizhui is előrerohant, és így kiáltott:
– Mindenki menjen be a Démongyőző-barlangba. Egy hatalmas
írtvarázs van a barlang földjén, hiányos, de ki lehet egészíteni. Egy
darabig biztosan tart!
Néhány, az öldöklésbe beleszédült kultivátor már indult volna, de
Su She hangosan üvöltötte:
– Senki se menjen be! Biztosan csapda! Odabent még ennél is
nagyobb veszélyek várnak ránk!
Ezt hallva a többiek elbizonytalanodtak. Wei Wuxian eközben
egyetlen intéssel több tucat papírtalizmánnal árasztotta el a
környéket.
– Akár kint haltok meg, akár bent, a halál az halál – mondta. –
Bent legalább egy kicsit később történik meg a dolog. Ugyan miért
akarjátok, hogy hamarabb legyen mindannyiótoknak vége?
Volt abban valami, amit mondott, de az ő szájából jött, úgyhogy a
jelenlévők még jobban féltek bemenni a barlangba, tétovázva
folytatták a harcot a kegyetlen holttestekkel. A többiek még csak-
csak képesek voltak a harcra egy darabig, akár szellemi erő híján is,
de Nie Huaisangnak nem ment a dolog. Mindenki tisztában volt
azzal, hogy mennyire félénk és tehetségtelen. Hiányzott belőle a
vágy az előrejutásra, alig gyakorolt. Csak a testőreinek köszönhette,
hogy nem sebesült meg azután, hogy megváltozott a helyzet. Amikor
látta, hogy csak egyre sokasodnak a holttestek, gyorsan kijelentette:
– Most bementek vagy nem? Ha nem, majd én bemegyek.
Elnézést érte! Menjünk, gyorsan, mindenki befelé!
Nie Huaisang már vitte is magával a Qinghe Nie klán tanítványait
a Démongyőző-barlangba. Feszült volt, akár egy gazdáját vesztett
kutya, rettegett, mint a hálóból kiszabadult hal. A többieket
megdöbbentette a kivételes szókimondása. Eközben Ouyang Zizhen
is kiáltozni kezdett:
– Apa, hagyd abba a mészárlást! Bízz bennem, gyere be! Az
előbb voltunk bent, nincsen ott semmi csapda!
– Igen! – csatlakozott hozzá néhány fiú. – Ott a nagy írtvarázs a
földön!
– Bácsikám, gyere be! – bíztatta Jin Ling is.
Jiang Cheng a fényét veszített Sanduval hadakozott.
– Fogd be a szádat! – szólt rá fenyegetőn.
Ekkor már az ő szájából és orrából is folyt a vér. Jin Ling lerohant
a lépcsőn, és húzni kezdte a barlang felé. A szellemi erejét elveszítő,
egész nap harcoló Jiang Cheng kimerült, így Jin Lingnek végül csak
sikerült bevonszolnia. A Jiang család kultivátorai pedig követték a
vezetőjüket. Mindeközben Nie Huaisang vidám hangja töltötte be az
üres barlangot:
– Mindenki, befelé! Elég hely van itt! Egy idősebb kultivátor
segítene kijavítani az írtvarázst a földön? Én nem tudom
megcsinálni!
Fogalmatlan, jutott az eszébe mindenkinek az utóbbi mondata
hallatán.
Lan Wangji még mindig a guqint pengette.
– Nagybátyám! – emelte fel a fejét.
Lan Qiren először nem akart bemenni a barlangba. Inkább kint
csatázott volna, amíg csak bír, de nem volt egyedül, felelős volt a
parancsnoksága alá tartozó Lan és Jin kultivátorokért. Mindamellett
nem ő számított a legerősebb harcosnak a csatamezőn. Nem
vehette semmibe a fiatal kultivátorok életét, a reményt adó utolsó
szalmaszálat is meg kellett ragadnia.
– Óvatosan befelé! – adta ki a parancsot, de nem nézett Lan
Wangjira.
 A Lanling Jin, a Gusu Lan, a Qinghe Nie és a Yunmeng Jiang
klánok tagjai mind bent voltak már, amikor a kint maradó többi
kultivátor is úgy döntött, hogy nem folytatja a küzdelmet. Ha tényleg
valamilyen szörnyszülött vagy démon tanyázik a barlangban, a
kultivátorvilág négy magas oszlopa majd védelmet nyújt. Besiettek
hát. Végül már csak a Moling Su klán emberei nem mozdultak.
– Húha! – kiáltott Wei Wuxian. – Te kint maradsz, Su klánvezér?
Nos, maradhatsz. Viszont mindenki kifogyott a szellemi energiából,
nem igaz? A halállal nézel szembe idekint. Dicséretes bátorság!
Su She oldalról Wei Wuxianre pillantott. Elfelhősödő arca csak
úgy remegett, de aztán ő is a barlangba vezette az embereit.
Több mint ezren lehettek a Démongyőző-barlangban. A
nagyterem visszhangzott a lélegzetvételtől és suttogástól. Amint Lan
Qiren beért, már indult is Nie Huaisanghoz, hogy megvizsgálja a
földre rajzolt írtvarázs elmosódott részeit.
Ősrégi mágia volt ez. Lan Qiren megvágta az egyik ujját, és a
vérével rajzolta újra a hiányzó részeket. Wen Ning közben a
bejáratot őrizte, el-eldobta a hozzá legközelebb merészkedő
holttesteket. Amint teljes lett az írtvarázs, mintha láthatatlan akadály
került volna a holttestek útjába. Egy ideig nem tudtak bejönni.
Wei Wuxian megvárta, hogy Lan Wangji elrakja a guqinjét, csak
utána lépett be vele a barlangba. A kultivátorok, akik csak az imént
könnyebbültek meg, újra nyugtalanok lettek a lépcsőn lejövő fekete
és fehér ruhás férfi láttán.
Senki sem gondolta volna, hogy ez sül ki a dologból. Azért jöttek,
hogy közösen megostromolják Yiling pátriárkáját, ehelyett nekik
kellett egy támadással szembenézniük. Ráadásul kénytelenek voltak
a pátriárka barlangjában menedéket keresni. Lan Qiren az írtvarázs
javítását befejezve a csoport elé lépett, egyenesen elállva Wei
Wuxian és Lan Wangji útját. Magasra emelte az állát, kis híja volt,
hogy ki nem nyújtotta a karját eléjük, mintha az életét is hajlandó lett
volna kockáztatni, hogy feltartóztassa Yiling pátriárkáját.
– Nagybátyám… – nézett rá Lan Wangji.
Lan Qiren szívében még mindig ott tanyázott a csalódottság.
Képtelen volt ránézni a tanítványára, akire oly büszke volt, és akit
annyi éven át oktatott.
– Mire készülsz? – kérdezte Wei Wuxian felé fordulva.
 Wei Wuxian leült a lépcsőre.
– Semmire. Ám ha már így összegyűltünk, beszélgethetnénk…
– Nincs miről beszélgetni veled! – kiáltotta Yi Weichun.
– Hogy is ne lenne? – fordult felé Wei Wuxian. – Nem hiszem,
hogy nem akarjátok megtudni, miért veszítettétek el a szellemi
erőtöket! Őszintén mondom, nem vagyok annyira erős, hogy erre
képes lennék.
Miközben Yi Weichun köpött egyet, Nie Huaisang így szólt:
– Ez, mondjuk, igaz!
Minden szempár rámeredt.
– Ha jól gondolom, mielőtt idejöttetek, nem ettetek együtt,
úgyhogy a mérgezés ki van zárva – folytatta Wei Wuxian.
– Biztosan nem méreg – jelentette ki Lan Sizhui. – Nem hallottam
még olyan méregről, ami ennyire gyorsan hatással lenne valakinek a
szellemi erejére. Ha lenne ilyen, biztosan minden kultivátor szeretne
belőle, és nem maradhatna titokban.
Orvosok is akadtak a kultivátorok között. Ők már serényen
vizsgálták a társaik pulzusát.
– Mi a helyzet? Örökre elszállt az erőnk vagy visszatér majd? –
kérdezték a többiek.
A kérdés azonnal megragadta mindenki figyelmét, nem
foglalkoztak többé Wei Wuxiannel. Ha a kultivátort örökre elhagyja a
szellemi ereje, többé-kevésbé haszontalanná válik. Vagyis
szörnyűségesebb véget ér, mintha hirtelen halna meg a barlangban.
Az orvosok egy ideig egymás között beszélgettek, majd kijelentették:
– Senkinek sem sérült meg az aranymagja. Nem kell aggódni!
Minden bizonnyal ideiglenes dologról van szó.
Amikor Jiang Cheng ezt meghallotta, titokban nagyot sóhajtott
magában. Elvette Jin Lingtől a neki nyújtott zsebkendőt, letörölte a
vért az arcáról.
– Ideiglenes? – kérdezte. – Mi az, hogy ideiglenes? Mikor fogunk
magunkhoz térni?
– Attól tartok, hogy… legkorábban négy óra múlva…
Jiang Cheng arca riasztóan elkomorodott:
– Négy óra múlva?
Mindenki a barlang bejáratánál nyüzsgő kegyetlen holttestekre
nézett. Olyan szorosan tapadtak egymáshoz, hogy még a víz sem
tudott volna átszivárogni közöttük. Nem voltak kevesebben, mint a
barlangba szorult élők, és mind a barlang belsejét nézték, az
embereket, a kavargó yang energiát. Egy fél lépést sem voltak
hajlandók hátrálni, inkább furakodtak volna, vállt vállnak vetve, arra
készülve, hogy bármelyik pillanatban beronthatnak. Mindent áthatott
a rothadó hús szaga.
A szellemi erejük legkorábban négy óra múlva térhet vissza?
Fogalmuk sem volt, hogy a földön lévő megviselt, immár kiegészített,
de évek óta nem használt írtvarázs kibír-e négy órát.
Ráadásul Yiling pátriárkája is ott volt mellettük. Nem értették,
miért várt azzal, hogy lesújtson. Lehet, hogy csak el akart
játszadozni velük, mint macska az egérrel, mielőtt megenné.
Egyikőjük sem tudta szavatolni, hogy nem önti el a hirtelen harag.
Újra Yiling pátriárkája felé fordultak a tekintetek.
– Mondtam már, hogy nem szükséges bámulnotok engem –
szólalt meg Wei Wuxian. – Csak két csoport van most ebben a
barlangban, aminek tagjai szellemi energiájuk birtokában vannak. Az
egyik csoportot Hanguang-jun és én alkotjuk. A másikat a néhány
napja a dombra felhozott gyerekek. Jól mondom, hogy mindenki
mást elhagyott az ereje? Szerintetek meg tudnának állítani a
gyerekek, ha terveznék veletek valamit?
– Elég az ostoba beszédből! – horkant fel Su She. – Ha meg
akarsz ölni minket, essünk túl rajta. Nem számít hősnek, aki egy
hangot is kiad majd közülünk. Ne számíts arra, hogy könyörögni
fogunk az életünkért!
Sokan elbizonytalanodtak a szavai hallatán. Az ezer emberből
húsz jött bosszút állni, a többi konkrét ok nélkül csatlakozott az
ostromhoz. Az igazságtételt megbámulni akaróknak számítottak ők,
de inkább csak a főkolomposokat követve jöttek. Végtére is
dicsőséges dolognak számított megölni egypárat Wei Wuxian
hullakutyái közül. Csakhogy nem sokan voltak hajlandók közülünk
megfizetni az öldöklés árát.
– Elnézést a kérdésért, de ki vagy te valójában? – pillantott rá Wei
Wuxian.
A barlang előtt már a nevén szólította Su Shet, de most mégis,
szándékosan rákérdezett arra, hogy hívják. Su She homlokán
kidagadt az ér. Már éppen nyitotta a száját, hogy mondjon valamit,
amikor Lan Jingyi nagy hangon közbeszólt:
– És akkor? Ha nem méreg, akkor?
Wei Wuxian azonnal megfeledkezett Su Sheről.
– Akkor? Egy kultivátor nem veszíti el ok nélkül a szellemi erejét.
Kell hozzá valami konkrét dolog, egy konkrét pillanat. Mielőtt
feljöttetek volna a Luanzang-dombra, kellett lennie valaminek, amivel
mindannyian kapcsolatba kerültetek, vagy amin mindannyian
keresztülmentetek. A gyerekeket néhány napja hozták ide, úgyhogy
azután kellett történnie, hogy Hanguang-jun és én egy másik
ösvényen jöttünk fel a dombra, mint ti, vagyis egy olyan helyen
történt, amit ti érintettetek. Visszaemlékezne valamelyikőtök, hogy
volt-e valami, amit mindannyian megtettetek?
Egy tanácstalan hang törte meg a nyomasztó csöndet:
– Mi az, amit mindannyian csináltunk? Talán mindannyian ittunk a
vízből, miközben feljöttünk a Luanzang-dombra? Nem emlékszem,
nem tudom.
Mégis ki lehetett az, aki ennyire rossz időzítéssel válaszolt Wei
Wuxiannek, ráadásul gondolkodás nélkül mondta a magáét? Nem
más, mint Fogalmatlan, Nie Huaisang.
– Senki sem ivott az itteni vízből! – jegyezte meg valaki. – Mégis
ki merne inni a holttestdomb vizéből?
– Akkor mindannyian belélegeztük a környék ködét? –
próbálkozott tovább Nie Huaisang.
Ha valóban volt valami szokatlan a ködben, ez akár elképzelhető
magyarázat is lehetett.
– Nem kizárt! – vágta rá azonnal valaki.
– Lehetetlen! – mondta Jin Ling azonnal. – A köd sűrűbb itt fent,
mi pedig már két napja itt vagyunk megkötözve. A szellemi erőnkkel
még sincsen baj, nem igaz?
Su She nem bírta tovább.
– Elég lesz! Tényleg beszélgetni fogtok vele? Hagyjátok, hogy az
ellenség az orrotoknál fogva vezessen titeket? Ő…
A mondat közepén láthatóan megváltozott az arckifejezése. Nem
folytatta.
– Mondjad csak! – biztatta Wei Wuxian, – Miért nem mondod
tovább?
 – Klánvezér! – A Moling Su klán összes tanítványa felállt. –
Klánvezér, mi a baj?
Su She arrább lökte a segíteni próbáló klántársait, és felemelte a
karját. Először Wei Wuxianre mutatott, utána Lan Wangjira. A hozzá
legközelebb álló tanítvány dühösen felhorkant:
– Wei Wuxian, micsoda démoni mágia ez?
– Ez nem démoni mágia! – vágott közbe Lan Sizhui azonnal. –
Ez… Ez…
Lan Wangji egyenes háttal ült, jobb kezének ujjai a guqin
húrjaihoz értek, hogy tompítsák a hét zengő húrt. Az egészen addig
izgatottan beszélgető tanítványokból hirtelen elszorított nyakú
kacsák lettek, egy hang sem jött ki a torkukon.
A Lan család tagjai egyszerre mondták magukban: ez bizony a
Gusu Lan klán némító varázslata…
Amikor a barlang végre elcsöndesedett, Lan Wangji Wei Wuxian
felé fordult:
– Folytasd!
A düh lángja cikázott Su She szemében, de a szája zárva maradt.
A torka kiszáradt. Nem is az zavarta legjobban, hogy képtelen volt
kinyitni a száját, és nem tudta megtámadni Wei Wuxiant, hanem a
szégyen, hogy Lan Wangji felülkerekedett rajta. Többször is
megköszörülte a torkát, próbálta feloldani a varázslatot, de nem járt
sikerrel. Nem maradt más esélye, Lan Qirenre nézett. A hűvös
tekintetű öreg kultivátor azonban meg sem mozdult. Lan Qiren
valóban képes lett volna feloldani a varázslatot, és ha megteszi, Lan
Wangji, a tanára iránti tiszteletből, biztosan nem teszi vissza rá. Ám
a Moling Su és a Gusu Lan klán viszonyát számos tisztázatlan
konfliktus terhelte, úgyhogy Lan Qirennek bizony eszébe sem jutott
feloldani a varázslatot.
Lassan mindenki rájött, hogy mi történik. Úgy tűnt, akárhányszor
vitázni készült valaki Wei Wuxiannel, Lan Wangji elnémította. A
csoport elcsendesedett, akár a kabócák télen. Persze még egy ilyen
helyzetben is akadtak félelmet nem ismerő harcosok, akik gúnyosan
megszólaltak:
– Wei Wuxian, tényleg te lennél Yiling pátriárkája? Igazi zsarnok
vagy! Hát semmit sem mondhat neked az ember?
– Milyen furcsa! – tűnődött Wei Wuxian.
 – Mégis mi a furcsa, Wei úrfi? – kérdezte Lan Sizhui.
– Su klánvezér már jó ideje különösen viselkedik – mondta Wei
Wuxian. – Amikor körbevettek a holttestek, arra biztatott, hogy a
szellemi erejüket elveszített emberek ne keressenek menedéket,
inkább rohanjanak a halálba, most pedig azon van, hogy ne
engedjen engem kérdezni tőletek. Ráadásul folyamatosan fel akar
mérgesíteni, mintha félne attól, hogy egy pillanattal is tovább
maradtok életben. Ilyen a jó szövetséges?
Miután Wei Wuxian feltette a kérdést, többen is gyanakodni
kezdtek. Su klánvezér valóban jóval többet beszélt aznap a
szokásosnál, de hát mivel senki sem szólalt fel ellene, inkább
mindenki csendben maradt. Az emberek egy másik része
mindeközben azon törte a fejét, hogy mit tettek, mielőtt és miközben
feljöttek a barlanghoz. Wei Wuxian a Moling Su klánnak a Lan
család tagjaitól meglehetősen messze álldogáló tanítványaira nézett.
Utóbbiak egyébként sem vetettek egy pillantást sem az előbbiekre.
Minél többet nézegette őket, annál furcsábbnak találta az egészet.
Suttogva Lan Wangji felé fordult:
– Hanguang-jun, szeretnék kérdezni valamit. A Gusu Lan és a
Moling Su klán is a zenén keresztül kultivál, mindkettő Jiangnan
környékéről származik, nem messze élnek egymástól. Nem az lenne
a logikus, ha jó viszonyt ápolnának egymással? Miért érzem úgy,
hogy ez egyáltalán nincsen így?
Lan Sizhui és Lan Jingyi odafurakodtak hozzájuk, és amikor az
utóbbi meghallotta, hogy miről beszélnek, nagy hangon így szólt:
– Hát persze hogy nincsenek jóban!
– A Moling Su klán a Gusu Lan egy ágának mondható –
magyarázta Lan Wangji.
– Micsoda? – nézett rá Wei Wuxian.
Lan Sizhui befogta Lan Jingyi száját, úgy suttogta:
– Wei úrfi, van, amit te sem tudsz. A Moling Su klánt egy, a Gusu
Lan klánból kilépő külső tanítvány alapította. A tanulmányai miatt
pedig a klánja technikái hasonlóak a Gusu Lan klánéihoz. Valóban a
zenén keresztül kultiválnak ők is. Su She szellemi fegyvere is egy
Hanguang-junéhez hasonló héthúrú guqin.
Wei Wuxian döbbenten mérte végig az elsötétedő tekintetű Su
Shet. Lan Jingyi lefejtette magáról Lan Sizhui kezét és morogva
hozzátette:
– A történet innentől csak még kacifántosabb lesz! Su
klánvezér… Jól van már, tudom, hogy halkan kell mondanom! Su
klánvezér nem csupán eltanul mindent, amit csak tud, de mindig
azonnal feldühödik, ha valaki közli vele, hogy Hanguang-junt
másolja. Hogy létezhet ilyen ember a világon? – Amikor egyre
hangosabb és hangosabb lett, Lan Sizhui félbeszakította:
– Jingyi!
Su She azonban mindent pontosan hallott. Sötétlő arccal, lángoló
szemmel vért köpött, és végül csak sikerült erővel feloldania a
némító varázslatot. Amikor azonban kinyitotta a száját, mintha tíz
évet öregedett volna a hangja:
– A Gusu Lan klán híres az igazságosságáról, a tehetséges
tagjairól. A kultivátorvilág krémjének tartja magát! Hát így nevelitek a
tanítványaitokat?
– Su klánvezér! – szólt közbe Ouyang klánvezér. – Hatalmas
ellenséggel állunk szemben, ne kezdjünk el a sajátjainkkal küzdeni.
Su She hűvösen felnevetett:
– A sajátjainkkal? Nézz csak a Gusu Lan klánra! Mindegyik Wei
Wuxiannel kacérkodik. A sajátjaink ők egyáltalán?
A Gusu Lan klán tagjai nem fogadták kitörő örömmel a
megjegyzését. Lan Qiren rápillantott, de nem szólt semmit. Az egyik
idősebb, magasabb szintű vendégkultivátor feldühödött:
– Su Minshan, már nem vagy a Gusu Lan klán tagja, de azért
válogasd meg a szavaidat!
Azonnal előlépett egy tanítvány a Moling Su klán soraiból.
– A vezetőnk már régen kilépett a Gusu Lan klánból. Milyen jogon
beszélsz így vele?
Lan Jingyiből kitörni készültek a Moling Su klánnal kapcsolatos,
régóta gyűlő sérelmek.
– Azt, hogy a vezéred vezethet titeket, kizárólag a Gusu Lan
klántól kapott tanításainak köszönheti. Maradjunk talán csöndben,
ha megharapja a kezet, amely egykor etette őt?
Azonnal két csoport alakult ki a Démongyőző-barlangban,
egymást méregető és becsmérlő kultivátorokkal. Valaki felkiáltott a
Moling Su klán oldalán:
 – Annyi tanítvány van a Gusu Lan klánban, talán mindegyik képes
lenne saját klánt alapítani? Kicsit sokra tartjátok saját magatokat!
A Gusu Lan klán oldaláról valaki már viszonozta is a támadást:
– Ki tartja sokra magát? Melyik klánban játszották rosszul a
démonűző dallamot, és még csak észre sem vették?
Amint Wei Wuxian ezt meghallotta, minden világos lett a
számára!
– Nem az étel és nem is a fengshui miatt történt! – mondta.
Döbbenetében mindenki más elhallgatott, Wei Wuxian pedig
folytatta:
– Megfeledkeztetek róla, hogy volt valami, amit mindannyian
csináltatok felfelé jövet.
– És mi lenne az? – kérdezte Lan Sizhui.
– Sétáló holtakat öltetek – vágta rá Wei Wuxian.
Ouyang Zizhen felkiáltott:
– Ugyanaz történhetett, mint Yi városában, ahol mérgező por jött
ki a holttestek szájából? Apa, nem emlékszel, hogy amikor a
holttesteket ölted, nem jött valami furcsa színű por a szájukból?
– Nem volt semmilyen por! – jelentette ki Ouyang klánvezér.
– Akkor… – Ouyang Zizhen nem adta fel egykönnyen. – Valami
folyadék?
– Elég lesz! – szólt közbe hűvösen Jiang Cheng. – Biztosan
észrevettük volna, ha valami furcsa port vagy folyadékot lövellnek ki
a holttestek, miután levágjuk őket.
Ouyang Zizhen, aki egy perce még azt gondolta, hogy megtalálta
a megoldást a rejtélyre, most elvörösödött és a fejét vakarta. Ouyang
klánvezér lehúzta a fiát maga mellé.
– Valóban a holttestekkel kapcsolatos a dolog – mondta Wei
Wuxian. – Azonban a problémát nem maguk a holttestek jelentik,
hanem azok, akik lemészárolják őket. Lan tanár úr! – fordult Lan
Qiren felé. – Szeretnék feltenni egy kérdést.
Lan Qiren Lan Wangji felé pillantott, majd érzelemmentes hangon
így szólt:
– Ha kérdésed van, miért nem őt faggatod helyettem?
Lan Qiren kétségkívül vaskalaposnak számított, de hanyagnak
semmiképpen nem lehetett nevezni. Pontosan tudta, hogy valami
nincsen rendben, ezért is hallgatott és inkább figyelt már régóta. A
tekintete azonban láthatóan elsötétedett. Wei Wuxian gyerekkora óta
tudta, hogy milyen hirtelen haragú, és rengeteg hasonló emberrel
találkozott azóta. Jó ideje nem törődött már az ilyesmivel. Arra
gondolt inkább, hogy ez az öregember egyedül nevelte fel Lan
Wangjit, ezért sem szabadna rá haragudnia. Megérintette az állát és
elmosolyodott:
– Tartottam tőle, hogy felbosszant, ha túl sokat kérdezősködöm a
jelenlétedben. Ha magad is ezt javasolod, kérdezzük meg Lan
Zhant!
– Igen? – fordult felé Lan Wangji.
– A Moling Su klán a Gusu Lan klán kivált ága, igaz?
– Igen.
– Bár kiváltak, de még mindig a Gusu Lan klán technikáit
alkalmazzák, így van?
– Igen.
– Az egyik ilyen Gusu Lan-technika a gonosz elűzésére szolgáló
Akadály megsemmisítésének hangja. Ezt leghatásosabban a
héthúrú guqint használva lehet gyakorolni, éppen ezért így is
szokás. A Moling Su klán is gyakorolja, és az ő klánjukban is a guqin
használata a leggyakoribb, jól mondom?
– Jól! – bólintott Lan Wangji.
– Bár a Moling Su klán vezetője a szükséges technikák
birtokában hagyta ott a Gusu Lan klánt, amikor saját klánt alapított,
de a guqintudása nem volt épp kiemelkedő, ezért a tanítványai
gyakran hibáznak, igaz?
– Igaz – válaszolta Lan Wangji a legnagyobb őszinteséggel.
Wei Wuxian és Lan Wangji úgy vették végig a dolgokat, mintha
senki sem lett volna jelen rajtuk kívül. Egyre többen jöttek rá, hogy
nem csupán kigúnyolni akarják Su Shet, hanem azon vannak, hogy
megértsék a helyzetüket, éppen ezért figyelmesen hegyezték a
fülüket. Wei Wuxian valamivel lassabban folytatta.
– Mindez annyit jelent, hogy amikor a Moling Su klán rosszul
játszotta a csatadalokat a sétáló holtak mészárlása közben, a Gusu
Lan klán tagjai egyáltalán nem lepődtek meg. Úgy vélték, hogy a
rosszabb képzettségük miatt hibáznak. Rosszul emlékeznek a
kottára. Nem foglalkoztak vele, hogy véletlen vagy szándékos
hibáról van-e szó. Igazam van?
 Az utolsó kérdést hallva Su She szeme összeszűkült. A kardja
markolatán pihentetett kezén hirtelen kidagadtak az erek. A penge
félhüvelyknyit kifelé csúszott. Lan Wangji ekkor felpillantott, és Wei
Wuxian szemébe nézve pontosan tudta, hogy már mind a ketten
értik, miről van szó.
Lan Wangji minden egyes szót hangsúlyozott:
– Teljes mértékben igazad van.
Su She kihúzta a kardját. Wei Wuxian két ujjával tolta el a pengét
és elmosolyodott:
– Mit művelsz? Ne feledd: minden szellemi erődet elveszítetted!
Szerinted van így értelme fenyegetni engem?
Su She a kezében tartotta a kardját, nem támadott, de nem is
eresztette le. A fogát összeszorítva sziszegte:
– Egyre csak keringesz körülöttem, rám célozgatva. Mégis mit
akarsz kihozni ebből az egészből?
– Talán nem vagyok elég világos, azért tűnik célozgatásnak
neked ez az egész? – kérdezte Wei Wuxian. – Akkor konkrétabb
leszek. Azért veszítette el itt mindenki a szellemi erejét, mert
ugyanazt tette. Hogy mit? Sétáló holtakat ölt. Miközben a sétáló
holtakat öltétek, a Moling Su klán vezetője, Su She is ott volt veletek.
Úgy tett, mintha a guqinjével űzné a holtakat, de valójában, anélkül
hogy bárki is észrevette volna, megváltoztatta a dallamot, és ez
okozta azt, hogy ideiglenesen mindenki elveszítette a szellemi
erejét. Ti harcoltatok, ő látszólag veletek harcolt, de titokban…
– Rágalom! – vágott közbe Su She.
– Nem kevesen vannak itt jelen a Gusu Lan guqint használó
kultivátorai közül, ugye? – kérdezte Wei Wuxian. – Amikor felfelé
jöttetek, sok hibát fedeztetek fel a Moling Su klán csatadalaiban?
E kérdés megválaszolására valóban a Gusu Lan klán guqint
használó kultivátorai voltak a legmegfelelőbbek.
– Igen! – válaszolták kórusban.
Wei Wuxian folytatta:
– Su klánvezér pontosan tudja, hogy a Gusu Lan klán tagjai közül
mennyien viseltetnek ellenérzéssel a Moling Su klán iránt, és ki is
használta ezt az ellenérzést. A gonosz dalokkal valóban ártani lehet
másoknak, de egyáltalán nem lényegtelen az előadójuk szellemi
erejének szintje. Egyes-egyedül képtelen lett volna elérni, hogy
ezren veszítsék el a szellemi erejüket. Éppen ezért volt szükség a
Moling Su klán többi, guqinen játszó kultivátorára is. Egyébként
pedig csak a Gusu Lan klán tagjai vehették észre, hogy valami
nincsen rendben a dallal, de ők elfogultak voltak. Ha észrevették is,
hogy másképpen hangzik a dal, azt gondolták, hogy hiányos tudása
miatt Su klánvezér rosszul tanította meg a dalt a tanítványainak!
Nie Huaisang hatalmasra tátotta a száját:
– Létezik olyan gonosz dal a világon, amelynek hallgatója
elveszíti a szellemi erejét?
– Miért is ne létezne? – kérdezett vissza Wei Wuxian. – Ha a
guqin el tudja űzni a gonoszt, miért ne tudná hívni is? Létezik egy
Dongyingből származó daloskönyv, a Zavartlélek-gyűjtemény,
amelyben kizárólag sötét, gonosz dallamok szerepelnek. Olyan
dalokról is hallani, amelyekkel embert lehet ölni, miért ne létezne a
szellemi erő elveszítését előidéző dal? Lan Qiren tanár úr velünk
van. Kérdezzétek meg őt, vajon őriznek-e ilyen könyvet a Gusu Lan
klán Könyvtár pavilonjában!
Su She erőt véve magán hűvösen elmosolyodott:
– Ha létezik is ilyen dallam, amikor én Gusuban tanultam, nem
mehettem be a Tiltott könyvek termébe, éppen ezért sohasem láttam
a kottáját. Később egyszer sem jártam Felhőzugban, és nem is
hallottam ilyen könyvről! De úgy tűnik, hogy te jól ismered a
Zavartlélek-gyűjteményt, ráadásul különösen közel állsz Hanguang-
junhoz. Könnyebben hozzájuthattál ahhoz a dalhoz, nem igaz?
– Ki állította, hogy neked kellett bemenned a Tiltott könyvek
termébe? Nem volt elegendő, hogy az uradnak bejárása volt oda?
Tőle tanultad a dalok módosítgatásának művészetét, ha minden
igaz.
Egy tekintélyes ember, aki szabadon mozoghatott Felhőzugban.
Ki sem kellett mondani hangosan Su She urának nevét. Mindenki
pontosan tudta, hogy csak Lianfang-zun lehetett az!
– Azt találtátok ki, hogy rabul ejtitek a klánok fiatal tanítványait,
hogy így a lehető legtöbb kultivátort vonzzátok a Luanzang-dombra.
Az imádkozó sáska a kabócára les, és nem látja a háta mögött a
rigót. Az urad a sebesülésére hivatkozva hátramaradt, te pedig
követted az utasításait. Az egyikőtök a démoni dalt játszva
megfosztotta a jelenlévőket a szellemi erejüktől, a másik a Sötét
tigris talizmánnal átvette az irányítást a környék sétáló halottjai felett.
Vagy ezer embert akartatok elpusztítani a lakhelyemnél, hogy
mindenki azt higgye, én állok a háttérben. Attól sem tartottál, hogy
találkozz velem. Mindenki tisztában van a híremmel. A régről
származó és az új események nyomán kialakuló gyűlölet közepette
senkit sem érdekelne a tiltakozásom. Talán el is veszíteném az
eszemet, megölnék mindenkit, elvégezve helyetted a munkát.
– Nevetséges! – jelentette ki Su She. – Lianfang-zun a
kultivátorvilágot vezető fő kultivátor. Nincs szüksége további
hatalomra, hírnévre. Mégis mit nyerne azzal, ha annyian
meghalnak? Nemcsak engem rágalmazol, hanem őt is!
– Ha ekkora meggyőződéssel ragaszkodsz ahhoz, hogy
rágalmazlak, bizonyára hajlandó vagy itt mindenki előtt előadni a
Moling Su klánnak a sétáló holtak elűzésére használt, a
barlangomhoz jövet játszott dalát!
A Gusu Lan klán összes, guqinen játszó kultivátora jelen volt.
Azonnal kiderült volna, ha Su She valami mást játszik, mint a
barlang felé jövet.
Az előző percekben a Démongyőző-barlangban összegyűlt
kultivátorok lassan eltávolodtak a Moling Su klán tagjaitól, az
utóbbiak elszigetelve, középre kerültek. Wei Wuxian kihasználta a
kínálkozó alkalmat:
– Nem játszod el? Rendben, nem baj. Megnézed, hogy mi ez? –
Két elsárgult papírlapot húzott elő és meglobogtatta, így mindenki
látta, hogy kották. – Azt gondoltad, hogy üres kézzel tértünk vissza a
Jinlin-toronyból? Jin Guangyao a Zavartlélek-gyűjtemény két kitépett
lapját rejtette el az Illatos palota bronztükre mögötti titkos szobában,
de mi megtaláltuk. Lan Qiren megnézi, hogy ugyanezt játszottad-e
idefelé jövet, és minden kiderül!
– Hazudsz! – vigyorodott el Su She. – Ugyan honnan tudhatnám,
hogy nem te írtad-e ezeket a kottákat, hogy megrágalmazz?
– Nem valószínű, hogy mindig nálam van két oldal kotta, amit
bármikor előkaphatok, nem igaz? Akárhogy is, Lan Qiren csak
rápillant, és tudni fogja, hogy hazudok-e vagy nem – mondta Wei
Wuxian.
Su She először kételkedett a dologban, de Wei Wuxian ravasz
mosolyával és magabiztos hanghordozásával, majd a papírokat
néző Lan Qiren felhúzott szemöldökével szembesülve a mellkasa
összeszűkült.
– Rágalom! – kiáltotta, és ugrott, hogy elvegye a két papírlapot.
A jégkéken fénylő Bichen már repült is felé. Su She kardja is
kikerült a hüvelyéből, hogy hárítsa a támadást. A Moling Su klán
vezére ekkor jött rá, hogy behúzták a csőbe.
Su She kardja, a Nanping, ragyogóan világítva a Bichennek
feszült. Mindenki látta, hogy tele van szellemi energiával!
Wei Wuxian azonnal összehajtogatta a két papírlapot, elrakta, és
közben felkiáltott:
– Nahát! Jól látom? De hiszen neked nem párolgott el a szellemi
erőd! Igazán gratulálok! Megkérdezhetem, hogy hacsak nem
rosszban sántikálsz, mégis miért nem osztottad meg velünk, hogy te
bizony nem veszítetted el a szellemi erődet?
Természetesen a két kitépett papírlap nem a Zavartlélek-
gyűjteményből származott. A furcsa dallam volt az, amelyet Jin
Guangyao játszott, és Lan Wangji a Tiltott könyvek termében
jegyzett le. Lan Wangji egy másolatot Lan Xinchennek adott, hogy
megvizsgálhassa, a másik két másolatot, a sajátját és Lan Wangjiét
Wei Wuxian tette el, és hozta magával. Sikerült is becsapnia vele az
egyre dühösebb Su Shet, aki a várakozásnak megfelelően
türelmetlenné vált. Wei Wuxiannek semmit sem kellett mondania,
Lan Wangji meglepetésszerűen támadott, Su She pedig leleplezte
magát.
Mindenki arrább állt mellőle, bár erre egyáltalán nem volt
szükség. Közben Lan Wangji kíméletlenül támadott, Su Shenek
minden tudását be kellett vetnie, hogy ne szenvedjen nagyon
gyorsan vereséget. A lépcső felé hátrált, és amikor a földre pillantott,
meglátta a vörös írtvarázst. Lan Wangji összevonta a szemöldökét.
A fenébe, az előbb javítottuk ki, és ő el fogja pusztítani, gondolta Wei
Wuxian.
Az történt, amire számított: Su She megharapta a nyelvét,
összegyűjtött valamennyi vért a szájában, majd a földre köpte. A
vérfolt eltakarta a korábbi, sötétvörös vonalakat. Lan Wangji nem
harcolhatott tovább, finoman megkarcolta a Bichennel a bal kezét,
és próbálta újrafesteni a mintát. Su She kihasználta, hogy nem
kellett védekeznie, elővett egy talizmánt és a földre dobta. Füst és
kékes lángok törtek elő belőle.
Szállító talizmán!
A ködképű ember, akivel a Yueyang Chang klán temetőjében
találkoztak, jól ismerte a Gusu Lan klán kardforgatásának
finomságait. Su Minshannak, a Gusu Lan klán egykori külsős
tanítványának lehetősége volt elsajátítani ezeket a trükköket. A
ködbe burkolózó ember, akivel jó néhányszor találkoztak, nem volt
más, mint Su She!
– Mi a helyzet? – guggolt Lan Wangji mellé Wei Wuxian.
Lan Wangji húzott még néhány vonalat vérző ujjával a földön,
utána megrázta a fejét. Su She vére teljesen beterítette és így
tönkretette az eredeti írtvarázst. Egyszerűen lehetetlen volt kijavítani.
Wei Wuxian megfogta Lan Wangji kezét, az ingujjával lesöpörte róla
a földet és a vért.
– Ha nincs értelme, ne rajzolj!
Az írtvarázs teljesen használhatatlannak tűnt. A Moling Su klán
tanítványai üres arckifejezéssel néztek maguk elé. Úgy tűnt, hogy Su
She nekik sem mondta meg, hogy rossz dallamot játszanak, és azt
sem akadályozta meg, hogy ők is elveszítsék a szellemi
energiájukat. Mindez arra utalt, hogy az eredeti terv szerint a Moling
Su klán tanítványainak is meg kellett volna halniuk. Attól féltek, hogy
a többiek majd bosszút állnak rajtuk, ezért kis csoportba tömörültek.
Már mindenkit elöntött a halálfélelem, így senki sem foglalkozott a
bosszúval. Egy-két klánvezér magához húzta a fiát, és így
figyelmeztette:
– Ha a holttestek berontanak a barlangba, csak magaddal
foglalkozz, és azzal, hogy kijussál! Mindenáron maradj életben!
Érted?
Jin Ling libabőrös lett, amikor ezt meghallotta, és a szíve mélyén
azt remélte, hogy a nagybátyja majd valami hasonlót mond neki.
Várt egy darabig, de Jiang Cheng egy szót sem szólt, úgyhogy csak
nézte. Túl sokáig bámulhatta, mert Jiang Cheng végül felé fordult.
Szomorúnak tűnt, de azért összehúzta a szemöldökét.
– Valami baj van a szemeddel?
– Dehogy! – mondta Jin Ling idegesen.
 Wei Wuxian letépte a köpenyujjának egy tiszta részét, kitisztította
és bekötözte Lan Wangji kezét. Hirtelen egy alak tört elő mögüle, a
karja felé sújtott. Lan Wangji intett egyet a jobb kezével, és sikerült
elsöpörnie a pengét. Wei Wuxian megfordult:
– Már megint te vagy az?
Az alak, a söprés ereje nyomán, néhány lépést hátratántorodott,
majd a földre zuhant. Yi Weichun volt az. Vérben forgó szemmel
szorongatta a kardját:
– Wei Wuxian, semmit sem hiszek el abból, amit mondtál!
– Minden kiderült – mondta Wei Wuxian. – Su She támadott és
elmenekült. Mit nem értesz még mindig?
– Nem hiszem el! – rontott rá megint Yi Weichun. – Egyetlen
szavadat sem hiszem el!
Előfordul, hogy a gyűlölet annyira elvakít valakit, hogy még a
legnyilvánvalóbb dolgot sem hiszi el az ellenségének.
E pillanatban rémült kiáltások hallatszottak a barlang bejárata
felől:
– Tönkrement!
– A védővarázslat tönkrement!
– Betörnek!
Wen Ning puszta kézzel dobott el egy sor rothadt holttestet. Ám
akárhogy is, de egyedül volt. A védővarázslat nélkül nem lehetett
visszaverni a Démongyőző-barlang bejáratát ostromló holtak
hullámait. A termeket hamarosan bűzös szagú szájak bömbölése
töltötte be.
Jin Ling még sohasem látott ennyi kegyetlen holttestet, ennyire
közelről. Érezte, ahogy a pórusaiból patakzik az izzadság, miközben
megmarkolta a Suihuát. De hirtelen valaki lefejtette a kardjáról az
ujjait, és egy hideg tárgyat tett a kezébe. Meglepetten nézett oda:
– Nagybátyám!
Jiang Cheng a szellemi energiáját vesztett Sandura
támaszkodott. Kissé imbolygott:
– Próbálj meg odacsapni a Zidiannel! Lássuk, hogy mi történik!
Lan Sizhui, Lan Jingyi és néhányan a többi fiatal közül a kardjukat
előhúzva rohamoztak:
– Árny tábornok! Segítünk!
 Ouyang klánvezér képtelen volt megállítani a fiát, még lábra állni
sem tudott.
– Zizhen, gyere vissza! – kiáltotta.
Ouyang Zizhen vadul lóbálta a kardját, úgy nézett vissza:
– Ne aggódj, apa! Megvédelek!
Csakhogy miközben visszanézett, egy csontos kéz nyúlt a nyaka
felé.
– Zizhen! – kiáltotta Ouyang klánvezér halálra váltan.
E pillanatban egy penge vágta le a csontkezet. Lan Qiren
megragadta Ouyang Zizhent, és visszalökte az emberek közé, majd
a Gusu Lan klán kardos kultivátorainak csapatát vezetve a csatába
indult. Már pihent egy ideje, úgyhogy legalább a fizikai ereje
visszatért. Sokakat megdöbbentett, hogy milyen keményen sújtott le
a kardja. Lan Sizhui ügyesen forgatta a pengéjét, amikor egyszer
csak hangos, fémes csattanást hallott. Valaki hárított egy támadást,
amit az ő hátának szántak.
– Jin úrfi, te is itt vagy?
Jin Ling látta, hogy a korosztályából mindenki harcba száll, ő sem
tudta visszafogni magát. Amikor Jiang Cheng nem figyelt,
visszacsúsztatta a gyűrűt a kezébe, a tömeg élére tört, egyenesen a
barlang bejáratánál található legveszélyesebb részhez. Jiang Cheng
utánairamodott volna, és sikerült is tántorogva levágnia néhány
holttestet, de a Sandu ezer jin súlyúnak tűnt a kezében. Jobbról és
balról is egy-egy női holttest vetette rá magát. Jiang Cheng
átkozódva emelte fel a kardját, de a két holttestet ekkor egy kéz
darabokra tépte.
– Jiang klánvezér…
Amint Jiang Cheng meghallotta a hangot, azonnal elveszítette az
eszét. Arrább rúgta Wen Ninget.
– Tűnj el innen! – Egy pillanat múlva pedig felordított: – Jin Ling!
Lan Jingyi megborzongott:
– Menj vissza! A bácsikád embert akar enni!
Jin Ling nem foglalkozott Jiang Cheng még a holttestekénél is
félelmetesebb üvöltésével:
– Menj vissza te!
Ouyang Zizhen egy darabig hátul maradt az apjánál, de valahogy
csak előretört megint:
 – Azt a mindenit! Nem gondoltam volna, hogy Lan Qiren ilyen jó
kardforgató!
– Persze hogy jó kardforgató! – mondta nagy hangon Lan Jingyi.
– Mit gondolsz, ki tanította vívni Hanguang-junt és Zewu-junt, mielőtt
tizenhat évesek lettek?
Ouyang klánvezér minden bátorságát összeszedve húzta elő a
kardját, és rászólt a barlangban üres tekintettel üldögélő
kultivátorokra:
– Mégis mire vártok? Ha nem öljük meg őket, mindannyian
meghalunk. A gyerekek harcolnak, ti pedig itt üldögéltek?
A szenvedélyesen küzdő fiúk láttán egyre több kultivátor húzta
elő a kardját és csatlakozott a harchoz, szinte teljesen nélkülözve a
fizikai és szellemi erőt. A barlangon kívüli, korábbi végeláthatatlan és
áthatolhatatlan holttesttenger fokozatosan áttekinthető sorokba
rendeződött, és egy óra múlva két-három fős csoportokra oszlott.
Megfordult a csata.
Amikor Lan Wangji az utolsó rávetődő holttestet is kettévágta, a
Démongyőző-barlangban már hullahegy magaslott, vérfolyó
kígyózott.
Mindenkit feketéllő, száradó vérréteg borított, még a testükből is
metsző vérszag áradt. Sokan rogytak a földre a hosszú, kemény
csata után, képtelenek voltak felállni, úgy feküdtek, akár a holtak.
Csak néhány klánvezér és az erejük teljében lévő fiúk álltak a
kardjaikra támaszkodva.
Lan Jingyi pupillája kitágult, az arca elsápadt.
– Én… én még sohasem öltem meg ennyi holttestet… Harmincat,
nem is, negyvenet mészároltam le egymagam…
– Én… is… – csatlakozott hozzá Ouyang Zizhen.
Miután mindezt megtárgyalták, a fiúk, mintha csak megállapodtak
volna, egyszerre huppantak a földre, és nem akartak felkelni többé.
Jiang Cheng nagy nehezen Jin Linghez ment, és megragadta a
köpenyét:
– Megsérültél?
– Nem, én… – Jin Lingnek még a lehelete is vérszagú volt.
Jiang Cheng azonnal egy pofonnal a földre ültette:
– Nem? Majd én teszek róla, hogy megsérülj és megtanuld a
leckét! Süket vagy te, hogy nem hallod, mit mondok neked?
 A pofon után azonban ő is képtelen volt két lábon maradni. Leült,
levegő után kapkodott, miközben a pillantása a Démongyőző-
barlang kijáratához legközelebb ülő két alakra esett.
Wei Wuxian és Lan Wangji is szörnyen nézett ki. A feketébe
öltözött Wei Wuxian talán valamivel kevésbé, de a fehér köpenyén a
fekete és vörös különböző árnyalataiban pompázó koszfoltok miatt
Lan Wangji igazán szörnyű látványt nyújtott. Az egész testén
legfeljebb a homlokszalagját lehetett, a fogalmat tágan értelmezve,
tisztának nevezni. A Bichen viszont továbbra is ott volt a kezében, a
szellemi energiája úgy áramlott, ahogy kell.
Először láthatta bárki is a jelenlévők közül ilyen rendezetlennek
és koszosnak Hanguang-junt, de valójában senkit sem érdekelt az
egész.
– Tényleg… vége? – tette fel a kérdést valaki.
Amikor meghallották, mindenkinek ugyanaz járt a fejében: mégis
hogyan lehetséges, hogy Nie Huaisang túlélte a csatát, és ráadásul
ennyire élettel teli hangon kérdezősködik? Senkinek sem volt ereje
válaszolni neki. Nie Huaisang olyan boldog volt, hogy majdnem
elsírta magát:
– Hála az égnek, hogy végül mind meghalt! Valóban nehéz
helyzetből sikerült kivágnunk magunkat. Megóvtak az őseink!
A lelkesedése ragadós volt, néhány fiú is éljenezni kezdett, majd
újabb és újabb hangok csatlakoztak. Az ünneplés közepette a Gusu
Lan klán emberei közül megszólalt valaki:
– Tanár úr!
– Nem kell támogatni! – vágta rá Lan Qiren azonnal.
Lan Wangji odanézett, és látta, hogy Lan Qiren vért köhög fel,
majd intett, összekulcsolta a lábát, és meditálni kezdett.
Lan Wangji tüstént odalépett, hogy kitapintsa Lan Qiren pulzusát.
Éppen elkezdett volna szellemi energiát közvetíteni neki, de Lan
Qiren megállította:
– Nincs értelme! A szellemi erőnk még nem tért vissza, úgyhogy
teljesen felesleges, amit csinálsz.
Lan Wangji visszahúzta a kezét. Néhány vendégkultivátor
megszokásból felé fordult:
– Hanguang-jun, most mit tegyünk?
 Csak a kérdés után tudatosult bennük, hogy az bizony jelét sem
adta annak, volt éppen helyénvaló. Lan Qiren azonban pihent, jelét
sem adta annak, hogy foglalkozott volna a dologgal.
– Pihenj csak egy darabig! – mondta Lan Wangji. – Felmérem a
veszteségeinket. Nem késlekedhetünk a sebesültek ellátásában.
Mindig is kiemelkedett a Gusu Lan klán tagjai közül. A
tanítványok, mintha megnyugodtak volna valamelyest a mondatai
hallatán, kórusban kiáltották a korábbinál magabiztosabb hangon:
– Igen! – Ám még mielőtt bármit is tehettek volna, Wei Wuxian
rájuk szólt:
– Csöndet!
A komoly arckifejezését látva mindenki elhallgatott. Még a néhány
éljenző is elnémult egymás után. Idegesen néztek Yiling
pátriárkájára. A Démongyőző-barlangban csak a kultivátorok halk
lélegzését lehetett hallani.
Hamarosan mindenki fülét megütötte egy másik, egyre erősödő
hang.
Lépések a száraz avaron, a barlangon kívül. Nem csak egyetlen
emberé. Megszámlálhatatlanul sok lábé.
A Démongyőző-barlangban tartózkodó kultivátorok a lélegzetüket
is visszafojtották. Döbbent szemek lestek ki a barlang bejáratán.
Látták, hogy valami mozog a sötét erdőben. A fekete, elmosódott
ködben az alig kivehető, de nehézkes léptek egyre közelebbről
hallatszottak. A gazdáik folyamatosan közeledtek, mígnem
előbukkantak a szürke arcok, csontos kezek, sárgás szemfogak.
A sétáló holtak egy következő csoportja.
Sokkal, de sokkal nagyobb, mint az előző!
2
A Démongyőző-barlangba ragadt emberek számára épphogy
csak fölcsillant a remény sugara, hogy a következő pillanatban
fojtogató rettegés öntötte el a barlangot, árnyékot vetve mindenkire.
Még Jin Ling, Lan Sizhui és a többi fiú is érezte, ahogy a gerincükön
végigkúszik a félelem, és a végtagjaik elzsibbadnak. Néhányan
egyszerűen képtelenek voltak elfogadni a rettegést, elájultak. Mások
sírva fakadtak, szánalomra méltóan nyüszítettek. Egyetlen ember
sem volt képes újra kézbe venni a kardját, és folytatni a harcot.
 Wen Ning ismét eltorlaszolta a barlang bejáratát, de vajon meddig
tudja egyedül visszatartani a támadókat?
– Hanguang-jun! – szólalt meg hirtelen Wei Wuxian.
Lan Wangji megfordult, és ránézett. Wei Wuxian mély lélegzetet
vett és így szólt:
– Szeretnék csinálni valamit.
A beszélgetésük a többiek tekintetét is rájuk irányította.
– Velem tartasz? – kérdezte Wei Wuxian.
Lan Wangji ránézett. Határozott, jól érthető szavakkal válaszolt:
– Veled tartok.
Wei Wuxian mosolyogva bújt ki a fekete köntöséből.
A fekete köpeny alatti fehér alsóruhája félig vörös volt, ez
azonban nem akadályozta meg abban, hogy véráztatta tenyerével
néhány vonalat húzzon rá.
Ahogy a vonalak rajzolata egyre tisztább lett, az emberek
szemében csak erősödött a hitetlenkedés. Mintha valami
szörnyeteget nézegettek volna. Fang Mengcheng felpattant, az
arcán döbbenet:
– Mit művelsz?
Wei Wuxian nem foglalkozott vele, folytatta a munkát.
Amikor végzett, már nem egy fehér alsóruha volt rajta, hanem egy
zászló.
A környék összes sötét teremtményét egy helyre vonzó,
sötétségidéző zászló!
Wei Wuxian Lan Wangji mellett állt, közben Lan Sizhui és a
többiek felé intett. A fiatal tanítványok azonnal körbevették őket. Jin
Ling is menni akart, de Jiang Cheng visszahúzta.
– Amikor a sétáló holtak második hulláma betör, a vértóhoz
vezetem őket, ahol Hanguang-junnek kell majd lemészárolnia őket.
Ez itt a cél! – ütött a mellkasára. – Nem foglalkoznak majd veletek.
Ne támadjatok, meneküljetek kifelé!
– Hogy lehetséges ez? – erősödött fel megint Lan Sizhui hangja.
– Képtelenség!
Ouyang klánvezér már meg sem próbálta megállítani a fiát.
– Wei úrfi! Mi is sétáló holtakat akarunk ölni! Meg tudok ölni még
vagy százat!
Lan Jingyi is nekivetkőzött.
 – Én is zászlót festek magamra!
Wei Wuxian nem tudta, hogy nevessen vagy dühösen
összeráncolja a szemöldökét. Igyekezett lebeszélni őket:
– Elég legyen! Ne alkalmatlankodjatok. Egy cél éppen elegendő.
Hanguang-junre lesz csak szükségem, hogy megölje a holtakat. A
többiek meg ne rontsanak a helyzetünkön!
A Démongyőző-barlangban tartózkodó kultivátoroknak fogalmuk
sem volt, hogyan nézzenek szembe a helyzettel.
Mindenki pontosan tudta, hogy mire való egy célzászló. De ha
akadt is valaki, aki hajlandó lett volna arra, hogy a többiek
biztonságáért cserébe, a saját testével vonzza magára a
holttesthadsereg figyelmét, annak semmi esetre sem Wei
Wuxiannek kellett volna lennie!
Lan Sizhui és a többiek éppen nyitották volna a szájukat, de Lan
Wangji megállította őket:
– Hallgassatok rá!
Ezután Lan Qiren felé fordult, tisztelettudón meghajolt. Lan Qiren
kinyitotta a szemét, de semmit sem mondott.
– Lan tanár úr! – szólalt meg Lan Sizhui. – Hanguang-jun, ő…
ő…
– Magától értetődő – mondta Lan Qiren érzelemmentes hangon.
– De hát… – folytatta volna Lan Sizhui, de Wei Wuxian
közbevágott:
– Wen Ning! Engedd be őket!
A Wen Ning nyakán húzódó fekete vonalak nyúlni kezdtek, már
egészen az arcáig értek. Nem tartotta vissza tovább a holttesteket.
Hatalmasat ordított, és véres ösvényt vágott a holttestek kupacai
között.
Többé semmi sem tartóztatta fel a második hullámot, végre
beléphettek a Démongyőző-barlangba.
– Menj innen! – lökte félre Wei Wuxian Lan Sizhuit.
Wei Wuxian megpördült, és egyenesen a vértó felé vetődött. Lan
Wangji a nyomában. Valóban nem is lehetett volna jobb célpont, mint
a fehér ruhára festett vörös sötétségidéző zászló. A holttestek
semmi mással nem foglalkoztak, keresztülnéztek a mellettük lévő élő
embereken, izzó szemekkel csak Wei Wuxian felé rohantak.
 Előretörtek, gyorsan megtöltötték a Wen Ning nyitotta utat,
úgyhogy Árny tábornok visszasietett, hogy megtisztítsa. A
Démongyőző-barlangban ragadt emberek felének nem sikerült
kijutnia. Néhányan közülük menni sem tudtak. Nézték, ahogy a
Bichen újra és újra végigsöpör a barlangon, újabb csoport sétáló
holtat vágva ketté, hogy jöhessen a következő. Kiáltások és
üvöltések visszhangzottak, szinte lyukat ütve a barlang
mennyezetébe.
A holttestek hamarosan úgy körbevették Wei Wuxiant és Lan
Wangjit, hogy nem tudtak közelebb menni a vértóhoz. A kettévágott
holttestek hegye a magasba tornyosult, egyre inkább szűkült az őket
körbevevő kör. A fiatal kultivátorok aggódni kezdtek, mindannyian
kivont karddal tértek vissza a barlangba. Lan Jingyi látta, hogy valaki
a kardját lengetve rohant kifelé:
– Tudnál segíteni? Ha fel tudod emelni a kardodat, gyere segíteni!
A kis segítség is segítség!
– Tűnj el! – szólt rá az a valaki.
– Hagyjad, Jingyi! – mondta Lan Sizhui. – Elegek vagyunk mi
egyedül!
A hangjukat hallva Wei Wuxian felkiáltott:
– Wen Ning! Hajítsd ki őket!
– Igenis! – válaszolta Wen Ning.
Az egyik kezével felkapta Lan Jingyit, a másikkal pedig éppen
megragadta volna Lan Sizhuit, amikor az így szólt:
– Árny tábornok, nem mehetek el innen! Kérlek, hadd maradjak,
vagy egész életemben bánni fogom a dolgot!
Amint egymás szemébe néztek, Wen Ning megdermedt. Amikor
Lan Sizhui látta, hogy mégsem kapja el, fogta a kardját, és
megfordult. Lan Jingyi és a többiek is kihasználták a lehetőséget,
hogy elmenjenek mellette. Közben Jiang Cheng a holttestek között
kivonszolta magával Jin Linget. Az izzó szemű holttestek kizárólag a
Wei Wuxianre festett zászlóra figyeltek, így rájuk sem hederítettek.
– Nagybátyám! Én… – kiáltotta Jin Ling.
– Ha vissza merészelsz menni, ne nevezz többé a
nagybátyádnak! – jelentette ki Jiang Cheng jéghideg hangon.
Miközben Jin Ling rábámult, Jiang Cheng a földre lökte, és így
kiáltott:
 – Maradj itt! – Ő maga azonban felkapta a Sandut, és
visszasietett a Démongyőző-barlangba. Jin Ling megdöbbent, majd
így szólt:
– Nagybátyám, várj meg engem is! – A figyelmeztetés ellenére
követte a nagybátyját.
Odabent, a Démongyőző-barlangban a Wei Wuxian és Lan
Wangji körüli kör már csak egy zhang átmérőjű volt.
A Bichen továbbra is nagy fénnyel, tisztán ragyogott, a talizmánok
tüze folyamatosan égett. Csakhogy túl sok lett a halott!
Miközben Wei Wuxian egy maroknyi talizmánt hajított az
ellenségre, veszélyt érzett. Oldalra nézett, és a halottrakásra mászó
kegyetlen holttestet pillantott meg mellettük, amely eltátott szájjal
ugrott felé. Wei Wuxian kezében nem volt semmi, szitkozódva
keresgélt a köpenye ujjában, de semmit sem talált. A szíve a
torkában dobogott.
Az összes talizmánját elhasználta!
Lan Wangji is észrevette, hogy baj van. Éppen arra suhintott
volna a kardjával, amikor hirtelen bömbölést hallott. A kegyetlen
holttest kettétört a levegőben.
Nem. Kettétörték. Mindenki szeme láttára törték ketté!
Egy ember nagyságú véres holttest állt a halotthegy tetején. A
kezében még mindig ott voltak a kegyetlen holttest darabjai, úgy
nézett le Wei Wuxianre és Lan Wangjira.
Lan Jingyi elképedve tátotta el a száját, egyszerűen képtelen volt
becsukni.
– Az őseimre! – mormolta Ouyang Zizhen. – Mégis mi a fene ez?
Mindenki, aki csak látta a jelenetet, pontosan ugyanezt a kérdést
tette fel: mégis mi a fene ez?
A semmiből megjelenő, odafenn tornyosuló holttest egyáltalán
nem hasonlított a többire. Tetőtől talpig vérvörös szörnyeteg volt,
mintha éppen csak előmászott volna a vértóból. Csontsovány
testében volt valami túlvilágian gonosz.
Furcsa társuk megjelenése a Sötét tigris talizmán irányítása alatt
álló holttestek érdeklődését is felkeltette. Felhagytak a Wei Wuxian
elleni támadással, inkább őt nézték bizonytalanul.
A véres holttest lépett néhányat előre.
 Imbolyogva haladt, a térde megreccsent, mintha megfeszítette
volna az ízületeit. Sötétvörös vére csöpögött a végtagjairól és a
törzséről, majd végigfolyt a földön.
A yin és a haragvó energia keserű keverékét sugározta. Ahogy
közelített, a többi holttest hátrálni kezdett. A kultivátorok egy része
elsápadt, moccanni sem mertek.
Lan Wangji Wei Wuxian előtt állt, az utóbbi rátette a kezét a
Bichent markoló öklére:
– Várj! – súgta halkan.
Üres tekintettel bámulta a véres holttestet, miközben eszébe jutott
valami. A szíve majd kiugrott a helyéről.
– Várj! – ismételte meg.
A véres holttest egy zhang távolságra állt meg tőlük. Hirtelen
felemelte a fejét, és kétszer elbődült.
A második hangosabb és élesebb volt, mint az első. Az emberek
befogták a fülüket.
Apró hullámok jelentek meg a vértó felszínén.
Először csak mintha egy kis kavicsot hajított volna bele valaki, de
a hullámok mind nagyobbak és nagyobbak lettek. Úgy festett, valami
mozog a sűrű folyadék felszíne alatt.
Hirtelen egy kar nyúlt ki belőle!
Hamarosan két kéz nyomódott a vértó szélébe, mélyen a földbe.
Egy sötétvörös, félig rothadt, alig kivehető vonású arc jelent meg.
Egy második véres holttest is kimászott a vízből.
A vértó felszíne hömpölyögni kezdett, mintha felforrt volna.
Egymás után újabb és újabb vörös fejek jelentek meg a víz fölött. A
harmadik, a negyedik és ötödik…
Mindegyiket vér borította. Szörnyűséges arcukat sikolyok hagyták
el. Amint kimásztak, azonnal nekiestek a többi holttestnek!
Mintha egy vörös penge csapott volna a Sötét tigris talizmán
irányítása alatt álló holttestek közé, hús, végtagok és fekete vér
szállt a levegőben!
Jin Ling döbbenten nézte a jelenetet.
– Ezek meg micsodák? Hogy lehetnek kegyetlen holttestek a
vértóban? Nem úgy volt, hogy a Luanzang-domb összes holttestét
elhamvasztották?
Ouyang klánvezér a fiát védelmezve így szólt:
 – Van néhány, amit nem sikerült!
– Melyik néhányat? – kérdezte Lan Jingyi.
– Azokat ott… – mutatta Ouyang klánvezér.
Nem mondhatta ki hangosan, de amikor a Luanzang-domb
ostroma után lemészárolták a Wen család maradékát, az ötven
holttestet a vértóba dobálták!
– Vigyázz! – kiáltott hirtelen Jin Ling.
Egy vöröslő test esett előtte a földre. Lan Sizhui karddal a
kezében hátrált néhány lépést. A véres holttest lassan felemelkedett.
Szokatlanul apró, hajlott hátú holttest volt. Mintha valaki
kilyukasztotta volna a koponyáját. Ritkás, ősz, véráztatta haja a
homlokához tapadt. Rothadó húsa erősen bűzlött. Mindenkinek
felfordult a gyomra, aki csak látta. Miután kiegyenesedett, bicegve,
lassan imbolygott Lan Sizhui felé. A félelemtől remegő fiatal
tanítványok gyorsan a társuk köré gyűltek.
Az egyre több élő ember láttán a véres holttest
elővigyázatosabbá vált, morogni kezdett. A fiúk úgy viselkedtek,
mintha egy hatalmas ellenséggel néztek volna szembe, de Lan
Sizhui igyekezett leállítani őket:
– Ne mozogjatok!
Bár ő is feszült volt, de ki tudja, miért, egyáltalán nem félt.
Ha lettek volna szemgolyói a vézna holttestnek, biztosan
rábámul. Félrehajtotta a fejét, még a karját is kinyújtotta, úgy
közelített lassan Lan Sizhui felé, mintha meg akarná érinteni.
Vérben úszó karja mint valami félig lerágott csirkeláb. A fiúk háta
libabőrös lett. Jin Ling felemelte a kardját, hogy megállítsa a
holttestet, de Lan Sizhui rászólt:
– Jin úrfi, nem kell!
– Akkor mit csináljunk? – kérdezte Jin Ling.
– Ne… ne mozogjatok! – mondta Lan Sizhui.
A véres holttest halk hangot adott ki magából. Lan Sizhui erőt vett
magán, és ő is kinyújtotta a holttest felé a karját.
Éppen hozzáért volna, amikor sétáló holttestek újabb hulláma ért
a barlanghoz. A véres holttest megpördült, hosszú üvöltéssel a
levegőbe ugrott, és egy csapat holttestre vetette magát, harapott,
karmolt, mint az őrült. Az üvöltése és kegyetlensége alapján teljesen
más teremtmény volt, mint az, amelyik az imént Lan Sizhui előtt állt.
Wen Ning is félredobott néhány sétáló holtat, és remegő testtel a
véres holttestre kiáltott:
– Te vagy az?
A másik azonban nem foglalkozott vele.
A véres holttestek őrültek módjára gyilkolták az ellenséget.
– Ti vagytok azok? – kiáltotta Wen Ning.
Vad üvöltés töltötte be a Démongyőző-barlangot. Ez nem volt
válasz a kérdésére, hiszen egyikőjük sem volt képes felelni.
Egy órába sem telt, és az összes hang elcsöndesedett.
Miután véget ért a harc, a Démongyőző-barlang leginkább egy
régi tekercseken látható pokolábrázolásra hasonlított.
A véres holttestek egyenként Wei Wuxianhez és Lan Wangjihoz
gyűltek.
A magasak és az alacsonyak, a férfiak és nők, az öregek és
fiatalok, mind-mind vérben úszó démonok. Wei Wuxian ismerős
árnyakat pillantott meg közöttük.
– Negyedik nagybácsi… Nagymama… – mormolta Wen Ning.
Egyenként sorolta a nevüket remegő hangon.
– Azóta itt vártok? – kérdezte.
Ha élt volna, minden bizonnyal könnybe lábad a szeme, és elsírja
magát.
Wei Wuxian ajka is megremegett. Mintha mondani szeretett volna
valamit, de aztán nem jöttek szavak a szájára.
Lehajtotta a fejét, és mélyen meghajolt előttük.
– Nagyon köszönöm… – mondta reszelős hangon.
Lan Wangji is meghajolt.
Csata közben a véres holtak a lehető legkegyetlenebbnek tűntek,
és még most is, ahogy szemben álltak velük ketten, félelmet
sugároztak, a mozdulataik azonban esetlenek voltak. Meg-
meghajoltak ők is, viszonozták a tiszteletadást.
Aztán, mintha csak valami kiszívta volna belőlük az életerőt,
egyszerre összeroskadtak.
Véráztatta testük törékeny porcelán módjára repedt meg, tört
apróbbnál apróbb darabokra. Egy erősebb szélfúvás hiányzott csak,
hogy nyomuk se maradjon.
Wen Ning a földre vetette magát, a kezével söpörte össze a
mélyvörös hamvakat, és a ruhájába lapátolta. Hamarosan tele lett az
összes zsebe. Amikor Lan Jingyi ezt meglátta, fogta a parfümös
erszényét, kiszórta belőle az illatos növényeket, leguggolt és Wen
Ningnek nyújtotta:
– Tessék!
A többi fiú követte a példáját, Jin Ling volt az egyetlen, aki
sokatmondó arckifejezéssel nézte őket, majd összevonta a
szemöldökét és arrább sétált. Hét vagy nyolc kéz azonban parfümös
erszényeket és hímzett tasakokat nyújtott Wen Ning felé, aki teljesen
összezavarodott.
– Árny tábornok, segítsünk? – kérdezte Lan Sizhui.
– Nem szükséges, ti… – vágta rá Wen Ning sietősen.
– Annyi itt a csont és hamu, egyedül biztosan nem végzel! –
jelentette ki Lan Jingyi.
Wei Wuxian és Lan Wangji odasétált. Utóbbi így szólt:
– Ne nyúlkáljatok! Ha nincsen rajtatok kesztyű, még
hullamérgezést kaptok.
Amikor a fiúk ezt meghallották, feladták.
– Wei úrfi, Hanguang-jun és Árny tábornok, nagyon köszönjük,
amit… – kezdett bele Lan Sizhui.
Hirtelen egy hűvös hang kiáltott fel a tömegben:
– Mit?
Lan Sizhui és a fiúk visszafordultak. Nem más szólalt meg, mint
Fang Mengchen. Megint.
Felállt, az arcán düh:
– Ez mégis micsoda?
– Mi az, hogy micsoda? – kérdezett vissza értetlen arccal Lan
Sizhui.
Wei Wuxian és Lan Wangji is felé fordult. Fang Mengchen éles
hangon folytatta:
– Én kérdeztem, hogy mi ez. Vezeklés? Csak nem hálát éreztek
mindannyian iránta?
Halálos csend ereszkedett a Démongyőző-barlangra. Egy
pisszenés sem hallatszott.
Ebben a pillanatban senki sem érezte valami jól magát.
Nagy zászlólengetéssel jöttek ostromolni, de a végén őket
támadták meg. Elpusztítják a gonoszt, harsogták, de végül a
„gonosz” mentette meg az életüket.
 Fogalmuk sem volt, hogy humoros, furcsa, zavarba ejtő vagy
teljességgel érthetetlen-e mindez. Arról azonban meg voltak
győződve, hogy a felháborodott értetlenkedők leginkább kínosnak
nevezhetők.
Legyenek hálásak Wei Wuxiannek? Mindez nem látszott
helyénvalónak, de mégis megmentette őket. Az sem lett volna
helyénvaló, ha kijelentik, hogy egyáltalán nem hálásak érte. Az adott
körülmények között a hallgatás látszott a legjobbnak.
Fang Mengchen látta, hogy senki sem válaszol neki, így egyre
jobban felbőszült. A kardjával hadonászva óbégatott:
– Azt hiszed, azzal, hogy teszel néhány látványos jó dolgot,
mintha megbántad volna a hibáidat, semmissé teszed a kezedhez
tapadó vért?
Wei Wuxian oldalra lépett, miközben valaki közvetíteni próbált
köztük.
– Fang bátyám! Nyugodj meg, engedd el…
Amint a közvetítő ezt kimondta, már rá is jött, hogy nem kellett
volna beleavatkoznia. Fang Mengchen szeme izzott a dühtől.
– Engedjem el? Hogy gondolod ezt? Talán csak úgy engedjem el
a szüleim meggyilkolását? Wei Wuxian megölte apámat és anyámat
– mondta hangosan. – Ez az igazság. Mégis miért tűnik úgy, mintha
hirtelen hőssé változott volna? Teszünk egy-két jó dolgot, és máris
megfeledkeznek a bűneinkről? Mi lesz a szüleimmel?
Jin Ling ökölbe szorította a kezét. Hirtelen éles fájdalom hasított a
vállába. Jiang Cheng ott pihentetett ujjai lassan ráfeszültek.
Jin Ling nem látta az arckifejezését.
– Bácsikám… – mondta halkan.
Jiang Cheng hűvös többértelműséggel felkacagott.
Ebben a pillanatban Wei Wuxian végül megszólalt.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte.
Fang Mengchen döbbenten elhallgatott.
– Mit akarsz tőlem? – ismételte meg Wei Wuxian. – Csak a
nyomorúságos halálom oltaná ki a gyűlöletedet? – szegezte neki a
kérdést, majd az ájultan fekvő Yi Weichunra mutatott: – Neki
hiányzik egy lába, engem meg darabokra vagdostak szét; te
elveszítetted a szüleidet, míg az én családom már régen
megsemmisült. Az otthonából elzavart kóbor kutya vagyok.
Fogalmam sincs, hogy hol vannak a szüleim hamvai. Még mindig
gyűlölöd a Wen család maradékát? A maradékot, ami tizenhárom
évvel ezelőtt egyszer már meghalt. Most pedig, értem és érted is,
meghaltak még egyszer. Ezúttal hamu lett belőlük. Megkérdezhetem
hát, hogy mégis mit akarsz tőlem?
Fang Mengchen csak meredt rá, és egy pillanattal később az
összeszorított fogai közül sziszegte:
– Semmit… Én mondom neked, Wei Wuxian, hogy bármit tegyél
is, ne várd, hogy megbocsátok neked, vagy elfeledem a szüleim
halálát! Sohasem fog megtörténni! – vágta oda.
– Senki sem kérte, hogy bocsáss meg nekem! – mondta Wei
Wuxian. – Nem csak te emlékszel rá, hogy mi mindent tettem, én is
pontosan emlékszem. Nem fogom elfelejteni sohasem!
Fang Mengchen nézte egy darabig Wei Wuxiant, kavarogtak
benne az érzelmek, végül úgy érezte, hogy legyőzték.
Wei Wuxian és a többiek valóban megmentették az életét, de
képtelen volt túllépni a haragján. Csakhogy hiába akart bosszút állni
Wei Wuxianen, nem volt meg hozzá a szükséges ereje. Nem maradt
más neki, hangosan kiáltott egyet, megfordult, és kirohant a
Démongyőző-barlangból.
Miután kirontott, valaki feltette a kérdést:
– Nem jön több sétáló halott? Ugye most már biztonságban
vagyunk?
Amint meghallották a hangját, mindenki ugyanúgy méltatlankodott
magában: már megint ő!
Nie Huaisang körbenézett, és amikor látta, hogy senki sem
válaszol, egy újabb kérdést tett fel:
– Akkor… Most már mehetünk?
Ez már jó kérdés volt. Legszívesebben mindenki felugrott volna a
kardjára, hogy hazarepülhessen.
– Már eltelt négy óra – jegyezte meg egy kultivátornő. – Mennyire
tért vissza a jelenlévők szellemi energiája?
Jó néhányan elővettek egy-egy talizmánt, hogy szellemi erőt
használva megpróbálják meggyújtani őket. Volt, aki sikerrel járt. Már
jöttek is a válaszok a kérdésre:
– Nekem visszajött a két tizede!
– Nekem egy tized…
 – Lassan gyűlik…
Amikor elindultak, mindannyian meg voltak győződve arról, hogy
tettük a Luanzang-domb tizenhárom évvel korábbi ostromához
képest sikeresebb, igazán ünnepélyes vállalkozásként kerül majd be
a történelemkönyvekbe. Senki sem számított rá, hogy nagyjából
ugyanannyian fognak lejönni a hegyről, mint ahányan
felkapaszkodtak. A második „ostrom” valóban bekerült a
történelemkönyvekbe, de nem a halottak száma miatt, hanem mert
ez volt a kultivátorvilág egyik legértelmetlenebb és
legnevetségesebb eseménye.
Volt, aki örült, hogy megmenekült, mások azon sopánkodtak, mi
lett ebből a világból. A jelen lévő jó néhány tucat klánvezér némi
egyeztetés után abban állapodott meg, hogy először keresnek egy
biztonságos helyet, ahol megpihennek, amíg a szellemi erejük a
nyolcvan százalékára nem töltődik, és csak utána indulnak el, hogy
semmi ne érje őket váratlanul hazafelé.
Wei Wuxian azonnal tudta, hogy mi jár a fejükben. A legközelebbi
„biztonságos terület” a Yunmeng Jiang klán fennhatósága alá tartozó
vidék volt.
– Lótuszrévbe mentek? – kérdezte.
– Miért érdekel? – nézett rá Lan Qiren.
– Nincs különösebb oka – mondta Wei Wuxian. – Csak
gondoltam, megkérdezem, veletek tarthatok-e.
– Wei Wuxian! – szólt rá figyelmeztetően Yao klánvezér. – Ma jót
tettél velünk, de ne keverjük össze a dolgokat! Legyen világos a
számodra, nem tehetjük meg, hogy együttműködünk veled.
Wei Wuxian egy darabig kereste a szavakat, majd így szólt:
– Nyugodj meg! Nem szándékozom együttműködni veled. De e
pillanatban egy oldalon állunk, nem igaz? Közös ellenségünk az, aki
a Sötét tigris talizmán birtokában megostromolt minket. Elbírtok majd
vele?
A kultivátorok egymásra néztek. Őszintén, Wei Wuxiannek igaza
volt. Nagy segítséget jelentett volna, ha csatlakozik hozzájuk.
Csakhogy annyi éve pocskondiázták már nyilvánosan Yiling
pátriárkáját, aligha szövetkezhettek vele nagy hirtelen, arcvesztés
nélkül.
Mindeközben Lan Wangji Lan Qirenhez fordult:
 – Nagybátyám, kaptál bármilyen hírt a bátyámtól?
– Nem kaptam – válaszolta Lan Qiren néhány pillanat után.
– Lehetséges, hogy Zewu-jun még mindig Jin Guangyao
irányítása alatt áll – szólt közbe Wei Wuxian. – Lan tanár úr, minél
többen vagyunk, annál több a segítség. Ha bennem nem bízol meg,
legalább azt engedd, hogy Hanguang-jun része legyen a
terveiteknek. Végtére is a bátyjáról van szó.
Lan Qiren arcáról lerítt a fáradtság, Lan Wangji felé fordult:
– Ha jönni akarsz, gyere!
A kultivátorok ezután azonnal Jiang Chengre néztek. A három
legfontosabb klánvezér közül Lan Qiren letette a garast, Nie
Huaisang szava pedig nem számított, úgyhogy minden Jiang
Chengen múlott, aki éppen a szellemi erejét próbálgatta a Zidiant
forgatva. A varázseszköz időnként felfelvillant ugyan, de
kicsavarodni nem volt hajlandó. A lilás fény Jiang Cheng arcán
tükröződött, titokzatossá téve. Mindenki tisztában volt azzal, hogy
Jiang klánvezért dühítette Wei Wuxian a legjobban. Valószínűtlennek
tartották, hogy képes lesz bármilyen egyezséget kötni. Ki gondolta
volna, hogy hűvösen felnevet:
– Vissza mersz jönni Lótuszrévbe?
Ennyit kérdezett csak, és már el is hallgatott. Senki sem tudta,
mindez mit jelent. Engedélyezte vajon, hogy velük tartson? Ám amint
elindultak, és Wei Wuxian meg Lan Wangji csatlakozott a csapathoz,
rájuk sem pillantott többet. Engedte is, hogy velük jöjjenek, meg nem
is.
Mire leértek a domb lábához, már leszállt az éj. Amikor pedig
visszaértek a városba, kihunytak a fények, nyugalom járta át a
falakat. Mindenki elfáradt, testileg és szellemileg is. Még vonulniuk
sem sikerült rendezetten. Szerencsére, amikor ellenőrizték a
létszámot, kiderült, hogy nem sok embert veszítettek. Továbbra sem
tért vissza annyira a szellemi erejük, hogy kardra szálljanak, ezért a
vízi út látszott a leggyorsabb módszernek, hogy Lótuszrévbe
érjenek. Több mint ezren indultak meg a Yilinghez legközelebbi
kikötőbe. De képtelenségnek tűnt ilyen hirtelen a szükséges számú
hajóhoz jutni. A klánvezérek, nem foglalkozva mérettel vagy
rendeltetéssel, a kikötőben található összes hajót kibérelték. A
kultivátorokkal zsúfolt vízi alkalmatosságok megindultak a folyón
lefelé.
Tizen-egynéhány tanítvány zsúfolódott össze egy kis
halászhajóban. A fiatalok szinte mindannyian kivételes kényelemben
nőttek fel, sohasem utaztak ennyire öreg, megviselt, piszkos
hálókkal és hordókkal telezsúfolt, rothadthal-szagú, nyikorgó
hajókon. Éjszaka feltámadt a szél, csak úgy dobálta őket a vízen. Az
északról származó fiatalokat keményen kínozta a tengeribetegség.
Egy darabig még urai voltak a gyomruknak, de aztán nem bírták
tovább. Kirohantak a kabinból, és öklendeztek, amíg félájultan össze
nem estek a fedélzeten.
– Azt a mindenit, úgy hánykolódunk, mintha a gyomromban
tombolna a vihar! – jegyezte meg az egyik fiú. – Sizhui fivérem, te is
hánysz? De hát te Gusuból származol, nem? Nem vagy északi,
mégis hogyan lehetsz rosszabbul, mint én?
Lan Sizhui intett egyet holtsápadt arccal.
– Én… én sem tudom, hogy miért. Ötéves korom óta ugyanez
van, ha hajóra szállok… Talán így születtem.
Miközben beszélt, újra rosszul lett. A korlátba kapaszkodva
felhúzta magát. Éppen újra öklendezni kezdett volna, amikor hirtelen
egy félig a vízbe lógó, őt bámuló sötét árnyékot pillantott meg a hajó
aljában.
Lan Sizhui úgy megijedt, hogy azonnal visszanyelte, ami kijött
volna belőle. A kardja markolatát szorította, szemrevételezte azt a
valamit, és halkan így szólt:
– Árny…
Jin Ling a hajó belsejében is meghallotta, a kardjával a kezében
azonnal felsietett fedélzetre.
– Egy árny? Hol? Segítek, megölöm!
– Nem árny! – mondta Lan Sizhui. – Árny tábornok!
Minden fiú a fedélzetre sietett és arrafelé nézett, amerre Lan
Sizhui mutatott. A felfelé leső, a hajó oldalához tapadó alak nem volt
más, mint Árny tábornok, Wen Ning.
Miután lejöttek a Luanzang-dombról, Wen Ningnek nyoma
veszett. Senki sem gondolta volna, hogy később a halászhajó
oldalán lógva találják meg. Fogalmuk sem volt, mióta
kapaszkodhatott ott.
 Bár nem sokkal korábban, a Luanzang-dombon, még együtt
harcoltak Wen Ninggel, de akkor rengeteg tapasztalt tanítvány is
jelen volt. Éppen ezért az, hogy Wen Ning váratlanul feltűnt az
éjszaka közepén, a vízen, igencsak megijesztette a fiúkat. Jó
néhány pillanatig csak bámulták Árny tábornokot. Ouyang Zizhen
elsőként húzódott hátra és ült le a fedélzetre:
– De miért jött ide Árny tábornok egyedül?
– Ezért ment ennyire lassan a hajó – motyogta valaki. – A
pluszsúly miatt.
– És miért lóg ott?
– Biztosan nem bántani akar minket. Egyébként miért
védelmezett volna meg a dombon?
– De most nem vagyunk veszélyben. Miért jött el megint…?
– Hihi!
– Jingyi, mit nevetsz?
– Nézzétek meg! – mondta Lan Jingyi. – Mozdulatlanul tapad a
hajó oldalához, mint valami nagy, tengeri teknős!
Néhányan igen találónak vélték a megjegyzését, de még mielőtt
nevetni kezdtek volna, Ouyang Zizhen felkiáltott:
– Felmászik!
Wen Ning valóban előmászott a vízből, megragadott egy, a
fedélzetről lelógó kenderkötelet, és abba kapaszkodva mászott
felfelé. A fiúk azonnal szétspricceltek. A félénkebbek pánikba esve
szaladtak körbe a fedélzeten.
– Feljön! Feljön! Árny tábornok felmászik!
– Mitől féltek? – kérdezte Lan Jingyi. – Hiszen már találkoztatok
vele!
– Mit csináljunk? Hívjunk ide valakit?
Wen Ning átugrott a korláton, a csöpögő teste nagyot puffant a
fedélzeten, hogy beleremegett az egész hajó. A fiúk nem lehettek
volna feszültebbek, szinte mindannyian a bárka egyik oldalára
gyűltek. Hevesen dobogott a szívük, de kardot rántani nem mertek.
Wen Ning Lan Sizhuira meredt, miközben felé közelített. A fiú
hamarosan megértette, hogy Árny tábornok miatta van itt.
– Mi… mi a neved? – kérdezte Wen Ning.
Lan Sizhui egy pillanatra elgondolkodott, majd felegyenesedett:
– A Gusu Lan klán tanítványa vagyok. A nevem Lan Yuan.
 – Lan Yuan? – kérdezte Wen Ning. Lan Sizhui bólintott. – Ki… ki
adta neked ezt a nevet?
A halott emberek híján vannak arckifejezésnek, de Lan Sizhui
mégis úgy látta, mintha Wen Ning szeme megvillant volna.
Wen Ning izgul, gondolta, azért dadog. Ugyanakkor dadogott ő is,
mintha egy évek óta elrejtett titok került volna napvilágra.
– A nevemet természetesen a szüleimtől kaptam – válaszolt Lan
Sizhui óvatos megfontoltsággal.
– A szüleid még mindig jó egészségnek örvendenek? – kérdezte
Wen Ning.
– Nagyon kicsi voltam még, amikor a szüleim meghaltak –
mondta Lan Sizhui.
Az egyik fiú meghúzta az ingujját.
– Sizhui, ne árulj el magadról túl sokat! Vigyázz!
– Sizhui? Sizhui az adott neved? – firtatta Wen Ning némi szünet
után.
– Pontosan – mondta Lan Sizhui.
– Ezt kitől kaptad?
– Hanguang-juntől.
Wen Ning lehajtotta a fejét, és néhányszor elismételte a Sizhui
nevet. Lan Sizhuinak úgy tűnt, hogy rájött valamire.
– Tábor… – szólította volna meg, de valahogy furcsa lett volna
kimondani, inkább másik megszólítást választott: – Wen uram! Van
valami a nevemmel?
– Ó! – emelte fel a fejét Wen Ning, de nem válaszolt a kérdésre. –
Te… t… tényleg hasonlítasz egy távoli rokonomra…
Ilyeneket szoktak mondani az alacsonyabb szintű kultivátorok és
idegen tanítványok, ha szorosabb kapcsolatot kívántak kialakítani a
belső körbe tartozókkal. A fiúk egyre jobban összezavarodtak, nem
értették, mi történik. Lan Sizhui sem tudta, hogy mit mondjon:
– Valóban?
– Valóban! – mondta Wen Ning.
Mindent megtett, hogy felhúzza az ajka szélén található izmokat,
nevetni próbált. Lan Sizhui közben csak nézte „Árny tábornokot”, és
mélyen a lelkében keserű meghittséget érzett, miközben egy
elmosódott kép tűnt fel előtte. Mintha nagyon-nagyon régen látta
volna ezt az arcot. Úgy rémlett a számára, hogy létezik egy név, amit
kimondva képes lerombolni egy előtte magasodó akadályt. Ha
hangosan kimondaná, sok minden a felszínre törne, hirtelen mindent
megértene.
Ebben a pillanatban Lan Sizhui meglátta a mellette álló Jin Linget,
akinek az arca annyira sötétlett, hogy ránézni is kellemetlen volt. A
kardja markolatán nyugtatta a kezét, időnként megszorította, majd
lazábbra váltott. A kézfején kidagadtak és eltűntek az erek. Végül
csak eszébe jutott, hogy a most annyira ártatlannak látszó Árny
tábornok, Wen Ning ölte meg egykor az apját.
A fiú tekintetét látva Wen Ning „mosolya” is eltűnt. Lassan
szembefordult vele:
– Jin Rulan úrfi?
– Az meg ki? – kérdezett vissza hűvösen Jin Ling.
Némi csönd után Wen Ning megismételte, az immár javított
kérdést:
– Jin Ling úrfi?
Jin Ling a szemébe nézett, míg a többi fiú Jin Lingre meredt. Attól
tartottak, hogy hirtelen felindulásból tesz valamit.
– Jin úrfi… – szólt közbe Lan Sizhui.
– Menj előlem! Ehhez semmi közöd! – mondta Jin Ling.
Lan Sizhui azonban úgy érezte, hogy őt is érinti a dolog, ezért
odaállt kettejük közé.
– Jin Ling, először is tedd el a kardod…
Amint az egyébként is feszült Jin Ling útjába álltak, az
önkéntelenül is felcsattant:
– Ne próbálj megállítani!
Kinyújtotta a karját, és meglökte a másik fiút. Lan Sizhuit
egyébként is meggyötörte a tengeribetegség, alig állt a lábán. A
korlátnak tántorodott, és kis híja volt, hogy nem esett át rajta a
sötétlő folyóba. Szerencsére Wen Ning megragadta és
visszarántotta. A fiúk azonnal a segítségére siettek:
– Sizhui fivérünk!
– Lan úrfi, minden rendben? Nem szédülsz?
Wen Ning pontosan látta, hogy Lan Sizhui mennyire elsápadt.
Idegesen így szólt:
– Jin úrfi, támadj csak! Wen Ning nem fog ellenállni, de A-… Lan
Yuan úrfi…
 – Jin Ling! – förmedt rá Lan Jingyi haragosan. – Mit művelsz? Mit
ártott neked Sizhui?
– Sizhui fivérünk a te érdekedben cselekedett. Ne köszönd meg,
ha nem akarod, de mégis hogyan lökheted félre?
Jin Ling maga is úgy érezte, hogy túl nagy erővel lépett fel. Ő is
megdöbbent kissé. De amikor látta, ahogy a többiek Sizhuit
támogatják, őt pedig kritizálják, rengeteg korábbi élmény kezdett
kavarogni az elméjében. Az elmúlt években, az árvasága miatt
mindenki meg volt győződve róla, hogy senki sem fegyelmezte, és
ezért elkényeztetett lett. Könnyen feldühödött, nem volt könnyű zöld
ágra vergődni vele. A Jinlin-toronyban és Lótuszrévben sem akadtak
barátai a saját korosztályából. A neki járó tisztelet helyett kellemetlen
helyzetbe került. Senki sem szeretett játszani vele gyerekkorában,
és amikor megnőtt, egyetlen követője sem akadt. Minél többet
gondolkodott mindezen, annál inkább izzott a szeme. Hirtelen nagy
hangon így szólt:
– Igen! Ez mind az én hibám! Ilyen szörnyűséges ember vagyok!
És akkor mi van?
A fiúk megrémültek a kiabálása hallatán. Rövid csönd után így
motyogtak:
– Micsoda? De hát te kezdted ezt az egészet… Most pedig meg
vagy sértődve?
– Irányítani akartok? – kérdezte gyűlölettel telve Jin Ling. – Mégis
mióta áll jogotokban, hogy irányítsatok?
Wei Wuxian és Lan Wangji egy közeli hajón tartózkodott. Amikor
Wei Wuxian meghallotta az előbbi kiáltást, egy pillanatra megtorpant
a kabinban. Felsiettek a fedélzetre, és átnéztek a szomszédos
hajóra. Amikor Wei Wuxian meglátta, hogy Jin Ling a többiek felé
lóbálja kivont kardját, odaszólt:
– Mi történik?
Wei Wuxian és Lan Wangji láttán Lan Sizhui úgy érezte, hogy
bármilyen nehézségekkel kell is szembenéznie, felülkerekedik rajtuk.
– Hanguang-jun! Wei úrfi! Gyorsan gyertek ide! – mondta
boldogan.
Lan Wangji a jobb kezével átkarolta Wei Wuxian derekát, így
szálltak a Bichenre, majd pillanatokkal később földet értek a másik
hajó fedélzetén. Wei Wuxian imbolygott egy darabig, és csak azután
szólalt meg, hogy Lan Wangji segített neki visszanyerni az
egyensúlyát:
– Mi történt, Wen Ning? Nem azt mondtad, hogy csak megnézed
egy kicsit?
– Nagyon sajnálom, úrfi! – mondta Wen Ning. – Az én hibám volt.
Nem tudtam megállni, hogy…
Jin Ling felé fordította a kardja pengéjét, úgy vágott közbe:
– Ne színészkedj!
– Jin Ling! – szólt rá Wei Wuxian. – Tedd le azt a kardot!
– Nem teszem! – ellenkezett Jin Ling.
Wei Wuxian éppen folytatta volna, amikor Jin Ling hirtelen elsírta
magát.
Minden jelenlévő megdöbbent. Wei Wuxian zavartan odalépett
hozzá:
– Mi… mi történt?
Jin Ling szipogva óbégatott, és a könny végigfolyt az arcán.
– Ez az apám kardja. Nem fogom letenni!
Valóban Jin Zixuan kardját, a Suihuát szorongatta. Ez a kard volt
a szüleitől származó egyetlen tárgy, amit birtokolt.
Jin Ling úgy zokogott, hogy szinte látni lehetett benne az
elkeseredetten síró Jiang Yanlit. A Jin Ling korosztályába tartozó fiúk
egy része már megházasodott, a nála kicsit idősebbeknek már
gyerekeik is voltak. Kevés szánalmasabb dolgot tudtak elképzelni,
mint hogy valaki így sírjon. Mennyire nyomorúságosan érezhette
magát, hogy ennyi ember szeme láttára ömlött a könnye?
Wei Wuxiannek egy ideig fogalma sem volt arról, hogy mit tegyen.
Segítségkérőn nézett Lan Wangjire, de az még kevésbé állhatott elő
a megoldással. Ebben a pillanatban egy hangot hallottak a víz felől:
– A-Ling!
Öt-hat nagyobb hajó vette körbe a bárkájukat. Mindegyiket
megtöltötték a kultivátorok, de csak egyik orrában állt ott a klánvezér.
A Yunmeng Jiang klán hajója a halászhajó jobb oldalán, hozzá a
legközelebb haladt. Legfeljebb öt zhang lehetett a két jármű között.
Jiang Cheng állt az orrában. Amint a könnyes szemű Jin Ling
meglátta a nagybátyját, szipogva megtörölte az arcát. Ide-odanézett,
majd végül döntésre jutott, és átrepült Jiang Chenghez.
– Mi történt veled? – ragadta meg a férfi. – Ki tette ezt veled?
 Jin Ling megtörölte a szemét, de nem válaszolt. Jiang Cheng
felemelte a fejét, megvetően nézett a halászhajóra. Hűvös tekintete
végigsiklott Wen Ningen, és éppen Wei Wuxianen állapodott volna
meg, amikor Lan Wangji elé lépett, és szándékosan vagy véletlenül,
de kitakarta Yiling pátriárkáját. Az egyik klánvezér aggodalmaskodva
megszólalt:
– Wei Wuxian, hogy kerülsz te arra a hajóra?
A hanglejtéséből kiviláglott, hogy úgy sejtette, Wei Wuxiannek
hátsó szándékai vannak. Ouyang Zizhen közbevágott:
– Yao klánvezér, miért beszélsz ilyen hangon? Ha Wei úrfi
valóban valami rosszban sántikálna, attól tartok, nem üldögélnénk
ilyen nyugodtan a hajónkon.
A megjegyzését hallva az idősebb kultivátorok furcsálló
arckifejezést vágtak. Tudták, hogy igaza van, de senkinek sem
tetszett, hogy ennyire nyíltan beszél. Lan Sizhui azonnal csatlakozott
hozzá:
– Zizhennek igaza van! – A többi fiú is helyeselt.
Jiang Cheng finoman lehajtotta a fejét:
– Ouyang klánvezér!
Amint megütötte a fülét, hogy megszólították, Ouyang klánvezér
szemhéja a szívéhez hasonlóan lüktetni kezdett. Jiang Cheng
hűvösen folytatta:
– Ha jól értem, a fiad beszélt az imént. Igazán tudja csűrni-
csavarni a szavakat.
– Zizhen! – szólt gyorsan Ouyang klánvezér. – Gyere ide
apádhoz!
– Apa! – nézett zavartan Ouyang Zizhen. – Nem te mondtad azt,
hogy erre a hajóra szálljak fel inkább, hogy ne zavarjalak titeket?
Ouyang klánvezér letörölt néhány izzadságcseppet a homlokáról.
– Elég lesz! Éppen elégszer megmutattad magad ma! Most már
gyere ide! – A klánjuk központja Balingben, Yunmenghez közel állt,
de össze sem lehetett hasonlítani a két klán erejét, így Ouyang
klánvezér természetesen nem akarta, hogy Jiang Cheng
megharagudjon a fiára azért, mert kiállt Wei Wuxianért. Jiang Cheng
még egyszer utoljára végignézett Wei Wuxianen és Lan Wangjin,
majd a karját Jin Ling vállára téve visszatért a hajója belsejébe.
Ouyang klánvezér megkönnyebbülten felsóhajtott. A fiához fordult és
rászólt:
– Te! Te! Egyre kevésbé hallgatsz rám! Idejössz vagy sem? Ha
nem, akkor majd én megyek érted!
– Apám, menj le a kabinba, és pihenj – mondta aggódva Ouyang
Zizhen. – A szellemi erőd még nem tért vissza, nem tudsz idejönni.
Ne szállj fel a kardodra meggondolatlanul!
A legtöbb kultivátor szellemi ereje lassan tért vissza, és ha idő
előtt kardra szálltak, azt kockáztatták, hogy a földre zuhannak,
éppen ezért kellett hajóval utazniuk. Ouyang klánvezér egyébként is
esetlenül nagydarab embernek számított, valóban nem tudott
átrepülni a másik hajóra, hogy fülön csípje a fiát. Dühösen legyintett
egyet a köpenye ujjával, és visszatért a hajó mélyébe. Egy másik
hajón Nie Huaisang teli szájjal nevetett. A klánvezérek döbbenten
figyelték, miközben indultak a dolgukra. Wei Wuxian
megkönnyebbülten felsóhajtott. Amikor kifújta a levegőt, végtelen
fáradtság tört rá, oldalra dőlt.
Nem az egyensúlyérzékével volt a baj, a fáradtság miatt nem
tudott megállni a lábán.
A fiúk nem törődtek azzal, hogy mennyire véres és mocskos a
ruhája, azonnal odasiettek, hogy felsegítsék, ahogy az imént Lan
Sizhuit. Ámde nem kellett a segítségük, Lan Wangji megelőzte őket.
Egyik karját a két karja, másikat a térde alá csúsztatva felemelte Wei
Wuxiant.
Így sétált le vele a hajó gyomrába, ahol ágyat nem talált, csak
négy hosszúkás padot. Lan Wangji a derekánál tartotta Wei Wuxiant,
hagyta, hogy a feje a vállára billenjen, a másik kezével összetolta a
négy padot, majd finoman rájuk fektette.
Lan Sizhui hirtelen szembesült vele, hogy bár Hanguang-jun
maga is vérben úszott, az egyébként apró sebesülésére Wei Wuxian
köpenyujjából készített kötés olyan tökéletesen festett, mintha csak
egy perce került volna a bal kezének ujjára.
Egészen eddig nem jutott ideje a megjelenésével foglalkozni.
Most azonban előhalászott egy zsebkendőt, és lassan letörölte a
vérfoltokat Wei Wuxian arcáról. A hófehér zsebkendő hamarosan
vörösesfekete színre váltott. Bár Wei Wuxian arcát megtörölgette, a
sajátjához egyelőre nem nyúlt.
 Lan Sizhui azonnal odanyújtotta neki a saját, teljesen tiszta
zsebkendőjét:
– Hanguang-jun!
Lan Wangji elvette tőle a zsebkendőt, és egyetlen törléssel újra
hófehér lett az arca. A fiúk megkönnyebbültek. A hófehér arcú
Hanguang-jun ismét ugyanolyan volt, mint korábban.
– Hanguang-jun, miért esett össze Wei úrfi? – kérdezte Ouyang
Zizhen.
– Elfáradt – válaszolta Lan Wangji.
– Az gondoltam, hogy sohasem fárad el! – furcsállta a dolgot Lan
Jingyi.
A többi fiú is megdöbbent. Yiling legendás pátriárkája a sétáló
holtakkal folytatott küzdelem után összeesett a fáradtságtól. Pedig
azt gondolták volna, hogy efféle teremtményeket egy csettintéssel
elintéz. Lan Wangji megrázta a fejét, majd négy szót mondott:
– Ő is csak ember.
Ő is csak ember. Az ember pedig elfárad. Hogyan is állna örökké
a lábán?
A padokon Wei Wuxian feküdt, úgyhogy a fiúknak csak a
guggolás jutott, aggodalommal néztek egymásra. Ha Wei Wuxian
ébren lenne, most viccelődne, egymás után ugratná őket. Vidámság
lenne a hajón. Azonban Wei Wuxian ezúttal feküdt, mellette
Hanguang-jun, egyenes háttal, mint mindig. Szokásos esetben
valaki megszólalt volna, hogy felvidítsa a többieket, de Lan Wangji
hallgatott, ezért senki sem mert beszélni. Guggoltak tovább halálos
csöndben.
Milyen unalmas!, járt a fejében mindegyik fiúnak.
Annyira unatkoztak, hogy a szemükkel kezdtek beszélgetni: Miért
nem mond Hanguang-jun semmit? Miért nem tér magához Wei
Wuxian?
Ouyang Zizhen, a tenyerét az orcájára tapasztva ide-oda
mutatott: Hanguang-jun mindig ilyen hallgatag? Hogyan tudják
elviselni egymást Wei Wuxiannel?
Lan Sizhui komoly arccal bólintott: Hanguang-jun mindig is ilyen
volt!
Wei Wuxian hirtelen összeráncolta a szemöldökét, a feje oldalra
dőlt. Lan Wangji finoman visszaigazította, hogy véletlenül se álljon
be a nyaka.
– Lan Zhan! – motyogta Wei Wuxian.
Mindenki azt hitte, hogy magához tér. Már kezdtek megörülni, de
Wei Wuxian szeme csukva maradt. Lan Wangji olyan képet vágott,
mint mindig:
– Mhm… Itt vagyok.
Wei Wuxian nem szólt többet. Mintha kellő biztonságban érezte
volna magát, Lan Wangjihoz bújt, és tovább aludt. A fiúk döbbenten
nézték a két idősebb kultivátort, és hirtelen elvörösödtek. Lan Sizhui
elsőként állt fel.
– Han… Hanguang-jun, szívunk egy… egy kis friss levegőt… –
dadogta.
Szinte menekültek fel a fedélzetre. Ott aztán az éjszakai szél,
mintha egyik pillanatról a másikra elfújta volna a fojtogató érzést.
– Mi történt? – kérdezte egyikőjük. – Miért jöttünk ki? Mégis
miért?
Ouyang Zizhen eltakarta az arcát.
– Én sem tudom, hogy mi történt, de hirtelen úgy éreztem, hogy
nem kellene ott lennem!
– Miért vörösödtél el? – mutogattak egymásra néhányan.
– Én csak azért vörösödtem el, mert te is elvörösödtél!
Wen Ning meg sem próbálta támogatni Wei Wuxiant, és a hajóba
sem ment le, végig a fedélzeten guggolt. A fiúk először
csodálkoztak, hogy miért nem mozdult, de miután feljöttek, már
tudták, hogy Árny tábornok meglehetős bölcsességről tett
tanúbizonyságot.
A hajó gyomrában nem volt szükség harmadik emberre!
Amikor Wen Ning megpillantotta az újra megjelenő fiúkat, helyet
csinált nekik, hogy leguggolhassanak. Mintha csak várta volna őket.
Ám Lan Sizhui volt az egyetlen, aki odament hozzá és leguggolt
mellé.
– Miért van ennyire jóban Sizhui Árny tábornokkal? – súgott
össze néhány fiú.
– Lan úrfi, hívhatlak A-Yuannek? – kérdezte Wen Ning.
A fiúk összerezzentek.
– Ez az Árny tábornok igazán gyorsan barátkozik!
– Persze! – mondta Lan Sizhui vidáman.
 – Jól teltek az elmúlt évek, A-Yuan? – kérdezte Wen Ning.
– Nagyon jól – mondta Lan Sizhui.
Wen Ning bólintott.
– Hanguang-jun biztosan rendesen bánt veled.
Amikor Lan Sizhui meghallotta, hogy milyen tiszteletteljes hangon
beszél Lan Wangjiról, még közelebb érezte magát Árny tábornokhoz.
– Hanguang-jun úgy bánt velem, mintha a bátyám vagy az apám
lenne. Még guqinen játszani is megtanított.
– Mióta nevel téged? – kérdezte Wen Ning.
Lan Sizhui elgondolkodott, majd így válaszolt:
– Nem emlékszem rá. Talán négy- vagy ötéves korom óta. Nem
emlékszem arra, mi történt velem előtte, de nem hiszem, hogy akkor
Hanguang-junnek ideje lett volna rám. Sok éven át elvonulva
meditált akkoriban.
Hirtelen eszébe jutott, hogy Luanzang-domb első ostromára
pontosan abban az időszakban került sor, amikor Hanguang-jun
elvonult meditálni.
Lent a hajó mélyében Lan Wangji a fedélzetre nyíló ajtóra
pillantott, majd a fejét újra oldalra döntő Wei Wuxianre nézett. Wei
Wuxian újra összevonta a szemöldökét, úgy fordította jobbra és
balra a fejét, mintha kényelmetlenül érezné magát. Lan Wangji erre
felállt, belülről elreteszelte az ajtót, és visszaült Wei Wuxian mellé. A
hónalja alá nyúlva felemelte, és engedte, hogy nekitámaszkodjon.
Wei Wuxian abbahagyta a mocorgást. A mellkasának dőlve végre
megtalálta a legjobb testtartást az alváshoz. Lan Wangji nézte,
ahogy megnyugszik, a tekintetét az arcvonásain nyugtatta. Tusszínű
haja szétterült. A csukott szemű Wei Wuxian hirtelen magához
húzta. Az ujjai a homlokpántjára tévedtek.
Megmarkolta a szalagot. Lan Wangji megfogta a pánt egyik végét
és meghúzta, de nem tudta kiszedni Wei Wuxian kezéből. Csak
annyit ért el, hogy a szempillája megremegett, és néhány pillanattal
később magához tért.
Amikor Wei Wuxian kinyitotta a szemét, a hajó belsejének
famennyezetére esett a pillantása. Felült. Lan Wangji egy ablaknál
állt, a folyó fölött világító holdat nézte.
– Hú, Hanguang-jun, elveszítettem az eszméletemet? – kérdezte
Wei Wuxian.
 Lan Wangji finoman oldalra fordult.
– Igen – válaszolta nyugodt hangon.
– Hol van a homlokpántod? – tette fel a következő kérdést Wei
Wuxian.
Nem jött válasz.
Wei Wuxian lenézett, majd felkiáltott:
– Mi történt? Miért van a kezemben?
Lelógatta a lábát az összetolt padokról.
– Nagyon sajnálom! Szeretek alvás közben magamhoz szorítani
valamit. Vagy ide-oda nyúlkálok. Tényleg nagyon sajnálom!
Lan Wangji hallgatott egy darabig, utána visszavette a
homlokpántot.
– Semmi baj.
Wei Wuxian annyira igyekezett visszatartani a nevetését, hogy
belesajdultak a belső szervei. Valóban volt egy pillanat, amikor
majdnem elaludt, de azért nem gyengélkedett annyira, hogy így
elájuljon. Egy kicsit megtántorodott, és Lan Wangji már fel is kapta.
Wei Wuxiannek nem volt képe kinyitni a szemét, és azt mondani,
hogy nincs erre szükség, megáll ő a saját lábán. Meg hát nem
akarta, hogy letegyék. Miért álljon, ha valaki cipelheti is?
Wei Wuxian megtapogatta a nyakát, a szívében sajnálkozás
keveredett a kárörömmel. Lan Zhan, te tényleg olyan… Ha tudtam
volna, nem térek magamhoz. Öntudatlan maradok az öledben egész
úton.
 Jegyzetek
[1]
Hanshi – szó szerint „hideg szoba”. A regényben a mindenkori klánvezér
rezidenciája.
[2]
Dongying – a könyv világában távoli, titokzatos szigetország, a császárkori Kínában
Japán egyik elnevezése.
[3]
Az ég és föld előtt történő leborulás a hagyományos kínai házassági szertartás
része.
[4]
Yashi – szó szerint Kifinomult szoba, egy Felhőzugban található épület elnevezése.
[5]
Második báty (er gege) – egy családban a második legidősebb fiúgyermek. Itt
kedveskedő megszólítás.
[6]
A-Bao – szó szerint „kincsecske”. Kisgyerekek gyakori beceneve Kínában.
[7]
A „ru lan” írásjegyek azt is jelenthetik, hogy „olyan, mint Lan”.
 Tartalom

Szereplők és klánok
13. RÉSZ Gonoszság
14. RÉSZ Gyöngédség
15. RÉSZ Elválás
16. RÉSZ Zabolátlanság
17. RÉSZ Hanguang
18. RÉSZ Alkonyat
19. RÉSZ Hűség
Jegyzetek