A CT képalkotás alapelvei, a CT és a planáris röntgen leképzés

összehasonlítása.
A CT volt az első képalkotó modalitás, amely lehetővé tette a test mélyebb struktúráinak
szeletről szeletre történő vizsgálatát. Működésének alapja, hogy egy objektum belső
szerkezete kiszámítható, ha különböző irányból több mérést végzünk róla.
Alapelvek
A CT matematikai elveit először Radon fejlesztette ki 1917-ben. Radon megmutatta, hogy egy
ismeretlen tárgyról kép készíthető, ha a tárgyon keresztül végtelen (a valóságban véges)
számú műveletet tudunk létrehozni.
Ahhoz, hogy a CT által készített keresztmetszeti kép elkészítésének folyamatát megértsük,
először kísérjük végig a röntgensugár adott anyagokon való áthaladását:

Homogén anyag: Vizsgáljuk meg, hogy egy adott, μ elnyelési együtthatóval

jellemezhető anyagban hogyan függ az anyagon áthaladó Io kezdeti intenzitású párhuzamos
röntgen-sugárnyaláb intenzitása az anyag szélétől mért x távolságtól.
Legyen az anyag teljes vastagsága D. Válasszunk ki az anyagon belül az anyag szélétől x
távolságban egy nagyon vékony dx vastagságú réteget, melynek határán keressük az
intenzitást, amit jelöljünk I(x)-szel. Ezen dx vastagságú rétegen belül az intenzitás csökkenése
–dI, amely arányos a dx vastagsággal és az intenzitás helyi I(x) értékével.

A sugárgyengülési törvény szerint az anyagba belépő röntgensugár kezdeti Io intenzitása az

anyag szélétől mért x távolság növekedésével exponenciálisan csökken.

Inhomogén anyag: Természetesen a homogén anyag modell a legtöbb esetben nem

fedi a valóságot, ezért most megvizsgáljuk azt is, hogyan csökken a sugárnyaláb intenzitása
inhomogén (változó elnyelési együtthatójú) anyagban.
A legegyszerűbb esetben azt feltételezzük, hogy az anyag n darab önmagukban állandó, de
egymástól különböző elnyelési együtthatójú dx vastagságú rétegből áll. Mindössze azt kell
észrevenni, hogy az egyik rétegből kilépő intenzitás lesz a következő rétegbe belépő kezdeti
intenzitás.
Vagyis azt kapjuk, hogy az inhomogén anyagból kilépő sugárnyaláb intenzitását az Io kezdeti
intenzitás, az anyag D vastagsága és az elnyelési együtthatók átlaga határozza meg.
A fent tárgyalt eset jól modellezi a hagyományos röntgenképalkotás alapjait, ahol a beteg
háromdimenziós anatómiáját kétdimenziós vetületi képpé redukáljuk. Ebben az esetben a
filmen megjelenő denzitást a fókuszpont és az adott vetületi pont között elhelyezkedő
szövetek elnyelési együtthatónak átlaga határozza meg. ami viszont azt eredményezi, hogy a
sugárnyalábbal párhuzamos dimenziójú információknak is csak az átlagát tudhatjuk meg. Az
egyes szöveti denzitások és ezek sorrendje ismeretlen marad.
Voxel mátrix: Ha a fent tárgyalt módon az inhomogén rétegekből álló anyagot más
irányból is átvilágítanánk, akkor újabb információhoz juthatnának ugyanazon térrészről.
Képzeljük el, hogy egy mellkas-röntgenfelvételt a radiográfus nem csak PA és laterális irányból
készítene el, hanem a testet körüljárva 360 fokban számos irányból. Az emberi anatómia igen
bonyolult, azonban egy egymezős modell esetében ekkor már annyi információt nyernénk,
hogy akár a vizsgált térrész keresztmetszetét is el tudnánk képzelni.
A CT és a planáris röntgen leképzésre egyaránt igaz, hogy szerkezetileg tudunk vizsgálódni, és
mindkettő transzmissziós leképezési technika, mely azt jelenti, hogy az energiaforrás a testen
kívül helyezkedik el, és azon áthalad. Mindennek magyarázata természetesen az, hogy a CT
készülékek is röntgensugárzást használnak a felvételek elkészítéséhez. Ezért megfigyelhető a
CT-nél is fotoeffektus és a Chompton szórás jelensége is.
A planáris röntgen, ahogy a neve is mutatja, csak síkbeli képet ad, azzal hogy a
röntgensugárzás keresztül halad a testen, illetve a test egy részén és árnyékképet vetítünk
egy megfelelő receptorra. Pontosan ezért több probléma is nehezíti a kép értékelését. Az
egyik az, hogy a filmen a nagyobb méreti, nagyobb denzitású objektumok eltakarjak a
kisebbeket. A kisméretű, nagy denzitású objektumok ugyanolyan mértékű feketedést
idézhetnek elö a filmen, mint a nagyobb méretű, de kis denzitású objektumok. A következő
probléma az, hogy a különböző méretben elhelyezkedő objektumok különböző méretben
jelennek meg a filmen, amit az okoz, hogy a röntgensugár a röntgencsőből egy pontban lép ki
és felnagyítja az objektumok képét a filmen. Egy másik probléma az, hogy a különböző
objektumokon szóródó röntgensugár is exponálja a filmet, ami egy általános szürkeséget hoz
létre, de információtartalma nincsen.
A CT készülékekben a sugarak nem filmet exponálnak, hanem detektorok segítségével
érzékeli őket, majd egy számítógép segítségével a röntgensugárzás penetrciós adatokból
képet számol, illetve rekonstruál keresztmetszeti képet.
Mindkét technika a sugárgyengitési törényen alapul: I=10xe, ahol I a testből kilépő sugárzás
intenzitása, I0 a testbe belépő sugárzás intenzitása, mű a sugárgyengítési együttható (amely
az anyagra jellemző tulajdonság, ami az elem rendszámától, az anyagsűrűségétől és a
röntgensugárzás spektrumától függ), x pedig azobjektum vastagsága.
A hagyományos röntgenvizsgálatnál a testből kilépő sugárzás a filmen feketedéskent jelenik
meg. Minél kisebb az anyag sugárgyengítési együtthatója, annál nagyobb sugárzás éri a
filmet, igy sötétebb lesz a film. A szürke árnyalatok a testen áthaladó röntgensugár útjába eső
valamennyi szövet szummálódott sugárgyengítésével arányosak. Ezzel szemben a CT egy
adott térfogatelem átlagos sugárgyengítését mutatja sokkal nagyobb pontossággal, mint a
hagyományos technikák.
Az adatgyűjtés során a különböző irányokból elvégzett méréseket projekcióknak nevezik, a
plenáris röntgen leképzés esetben az irányok száma 1, azonban minél több projekcióból
származnak az adatok, annál pontosabban számítható ki az objektum felépítése. A korszerű
CT berendezéseknél az adatgyűjtés több mint 1000 projekcióból áll. A többirány leképzés és a
rekonstrukció után a kép távolságviszonyai valóságosak lesznek. A tomográfiai képalkotás
mérettartó, ha leképzés (mintavételezés) is mérettartó volt. A diagnosztikában alkalmazott
tomográfokra (CT, PET, SPECT) az MR kivételével ez igen jól teljesül.
A CT készülékeknek nagyobb a teljesítményük, mint a planáris röntgennek, mert több vetületi
kép készült. Felvétel készítéskor az áramot és a feszültséget is növelik. Elég nagy lehet a
dózisa is, kb. 100x-a a planáris röntgennek (kb 0.1 mSv), mert nagyobb a foton igénye is.