Kisebbségi jog vizsgatételek

2020-2021

Petri Anna
Tartalomjegyzék:
1. A nemzeti kisebbség, népcsoport definíciója a nemzetközi jogban ................................ 3
2. A kisebbségek osztályozása ............................................................................................ 8
3. A többség-kisebbség közötti viszony eredményei ........................................................ 12
4. Kisebbségi jogokat is védelmező nemzetközi szerződések és dokumentumok 1945 után
(felsorolás, min. 10) ................................................................................................................. 16
5. Az Európai Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelméről................................. 17
6. Kollektív emberi jogok.................................................................................................. 18
7. Miért nem előjogok a kisebbségekhez tartozók jogai? ................................................. 21
8. A területi autonómia egyes európai megvalósításai (Dél-Tirol, Aland, Gagauzia,
Baszkföld). ............................................................................................................................... 22
9. Miben különbözik a személyi, kulturális, helyi és területi autonómia? ........................ 26
10. A romániai Székelyföld autonómia statútuma 2014 (erős és gyenge pontjai) .............. 29
11. A föderalizmus kisebbségi jogi szempontból................................................................ 32
12. Jog a léthez .................................................................................................................... 35
13. Jog az identitáshoz ........................................................................................................ 37
14. Jog a hazához ................................................................................................................ 39
15. Jog a szimbólumokhoz .................................................................................................. 42
16. Jog a megkülönböztetés nélküli bánásmódhoz és a különleges védelemhez ............... 43
17. Jog az önrendelkezéshez ............................................................................................... 46
18. Jog az oktatáshoz ........................................................................................................... 49
19. Jog a nemzetközi védelemhez ....................................................................................... 51
20. Jog az anyanyelv használatához .................................................................................... 53
21. Jog a vallásszabadsághoz .............................................................................................. 57
22. Jog az akadálytalan kapcsolattartáshoz és a tájékoztatáshoz ........................................ 59
23. Jog a saját szervezetekhez, a köztisztségviselethez, a politikai képviseletre ................ 61
24. A kisebbségek kötelességei ........................................................................................... 64
25. Kisebbségi jogérvényesítési lehetőségek Európában .................................................... 66
26. Kisebbségi eljárásjog az ENSZ szintjén........................................................................ 67
27. Jogi oktatás kisebbségi nyelveken, Európában és Észak-Amerikában ......................... 68
28. A kisebbségi jogok szabályozása Romániában 1918-1930 között ................................ 74
29. A kisebbségi jogok szabályozása Romániában 1933-1944 között ................................ 75
30. A kisebbségi jogok szabályozása Romániában 1945-1989 között ................................ 76
ENSZ – Egyesült Nemzetek Szövetsége

EJEE – Emberi Jogok Európai Egyezménye

EBEÉ – Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet

EBESZ – Európai Biztonsági és Együttműködési Szövetség (régi EBEÉ)

EJENY – Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

 1. A nemzeti kisebbség, népcsoport definíciója a nemzetközi jogban
A kisebbség léte feltételezi a többséget, amelyhez viszonyítva a kisebbség számban alul marad,
legalább 49 százalék az 51-hez arányban.

A kisebbség alatt etnikai csoportot értünk, amely egy olyan országban él, ahol egy másik,
többségi népcsoport (etnikai csoport) gyakorolja a hatalmat.

Az etnikum olyan népcsoport, amelyben a csoporttagoknak közös anyanyelve van. Továbbá

egy olyan embercsoport is, amely közös tulajdonságok egész komplexuma által van összekötve
(antropológiai=embertan, nyelvi, politikai-történelmi).

Hugo Wintgens (1930): a „Nemzetek szövetsége” idejéből: „Az általános nemzetközi

kisebbségi jog értelmében a kisebbségek olyan lakosai valamely országnak, akik nemzetiségük,
nyelvük vagy vallásuk tekintetében különböznek az illető állam lakosságának többségétől,
tudatában vannak kisebbségi voltuknak, és megvan bennük az az akarat, hogy megóvják népi,
nyelvi vagy vallási sajátosságukat.”

Charles de Visscher (1930): „A kisebbség a szó szoros értelmében egy csoportból alakult,
amely történelmileg meghatározott területen él, hagyományosan és tudatosan szembeállít
bizonyos megkülönböztető jegyeket annak az államnak alapvető tömegével, amelyhez tartozik.
Ezek a megkülönböztető jegyek változó elemekből tevődnek össze: hol a faj, hol a vallás, hol
pedig a nyelv az, amely a kisebbségnek normális egységet biztosít, amelyet az a népesség többi
részével szembeállít.”

Ezek a meghatározások általában egyesítik egy kisebbség létezésének objektív feltételeit

(számbeli alulmaradás, más nép uralma, faji, nyelvi, vallási különbségek) azzal a szubjektív
feltétellel, hogy ez a népcsoport tudatosan vallja magát másnak, másságát és az ezzel járó
jogokat szándékosan bizonyítja, és békés utakon harcol jogaiért.

ENSZ Emberi Jogok Bizottsága (1985): Ők a szubjektív feltételt úgy definiálták, mint „egymás
közötti szolidaritási érzést, amelyet, ha közvetetten is, de egy közösségi fennmaradási, túlélési
vágy indokol, es amelynek célja a tényleges és jogi egyenlőség elérése a többséggel szemben."

Ez az Albizottság már 1950-ben megpróbálta meghatározni a kisebbség fogalmát, a

következőket írva a Definition and Classification of Minorifies című tanulmányban:

I. A kisebbség kifejezés magában foglalja mindazokat a nem uralkodó csoportokat egy

népesség keretén belül, amelyek hosszantartó (állandó) vallási, etnikai, nyelvi
 hagyománnyal vagy jellegzetességekkel bírnak, és amelyeket ez a csoport meg akar
őrizni és amelyek őt a lakosság többi részétől jellegzetesen megkülönböztetik,
II. ezeknek a kisebbségeknek olyan erőről kell tanúbizonyságot tenniük, ami lehetővé
teszi a fent említett hagyományok és jellegzetességek megőrzését és
III. az ilyen kisebbségeknek lojálisan kell viselkedniük azzal az állammal szemben,
amelynek az állampolgárai.

1951-ben kibővítette: „El kell ismerni, hogy azok a kisebbségi népcsoportok, amelyek nem
óhajtanak ilyen fajta védelmet, habár számbelileg kevesebben vannak, mint a lakosság többi
része, hatalmi (uralmi) pozícióban vannak ezzel szemben. De azokra a csoportokra,
amelyek teljes egyenjogúságot kívánnak elérni a lakosság többi részével, alkalmazhatóvá
válnak az ENSZ Alapokmányának, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának és a
polgári és politikai jogok egyezménytervezetének az előírásai, amelyek célja a
megkülönböztetés megakadályozása."

Az ENSZ keretén belül a Francesco Capotorti (ENSZ-raportőr) által kidolgozott definíció

vált klasszikussá: „Minority is a group numerically inferior to the rest of the population of
a State, in a non-dominant position whose members - being nationals of the State – possess
ethnic, religious or linguistic characteristics differing from those of the rest of the
population and show, if only implicitly, a sense of solidarity, directed towards preserving
their culture, traditions, religion or language". (A kisebbség olyan csoport, amely az állam
többi népességéhez viszonyítva szám szerint kisebbségben van, és nincs domináns
helyzetben, tagjai - bár ugyanazon állam polgárai a többségtől nyelvük, etnikai
hovatartozásuk vagy vallásuk révén különböznek; a csoport saját kultúrája, hagyományai,
nyelve és vallása megőrzésére és ápolására irányuló szolidaritásérzéssel rendelkezik, még
ha burkolt formában is.)

Asbjorn Eide. (szintén ENSZ-szakértő) 1993-ban így definiálja a fogalmat: „A kisebbség

olyan személyek csoportja, akik egy szuverén államban élnek, létszámuk az ország
népességének felénél kevesebb, és közösen vonatkoznak rájuk azok az etnikai, vallási és
nyelvi ismérvek, amelyek őket a népesség többi részétől megkülönböztetik."

Felix Ermacora osztrák szakértő a vallási, faji, nyelvi, etnikai és nemzeti kisebbségeket
külön-külön definiálja:

„Vallási kisebbség alatt olyan népcsoportot értünk, amelynek vallási felfogása eltér az
államvallástól, vagy különbözik a többségi nép vallásától. Vallási kisebbségről beszélünk
abban az esetben is, ha a kisebbség azzal, hogy egy bizonyos valláshoz tartozónak mondja
magát, ellentétbe kerül a lakosság többségével, amelynek a gondolkozásmódja ateista
alapokra van építve, főleg azokban az államokban, ahol tiltott a szabad vallásgyakorlat, és
a kisebbségben él a vágy, hogy vallását gyakorolja.

A faji kisebbség olyan csoportot jelent, amelyiknek saját történelme, kultúrája, vagy akár
saját nyelve van, és a csoport tagjai tudatában vannak a hovatartozásuknak, valamint
amelyiket a lakosság többi részétől elsősorban biológiai jellegzetességei különböztetik meg.

Nyelvi kisebbségnek számítanak azok a népcsoportok, amelyeknek a gotagjai szóban

és/vagy írásban nyilvánosan vagy magán kapcsolataikban olyan nyelvet használnak,
amelyik más, mint az állam hivatalos nyelve. A csoport célja a fent említett nem hivatalos
nyelv megőrzése és ápolása.

Etnikai kisebbségről beszélünk, amikor egy népcsoport saját nyelvvel, kultúrával és

történelemmel rendelkezik, csoportöntudatról tesz tanúságot és tagjai ezeket a
különlegességeket meg akarják őrizni.

Nemzeti kisebbség az a népcsoport, amelyik az etnikai kisebbségeknél felsorolt

jellegzetességek mellett rendelkezik azzal az akarattal is, hogy mint csoport kihasználja
mindazokat a jogokat, amelyek lehetővé teszik a csoport részvételét a politikai
döntéshozatalban egy bizonyos területen, vagy akár az egész ország területén, anélkül, hogy
egyenlővé válna más etnikumokkal az állam szintjén."

A szocialista, kommunista diktatúrák felbomlása után az etnikai konfliktusok világossá

tették a nemzetközi jogászok számára, hogy a nem megfelelően kezelt kisebbségi kérdés
időzített bomba szerepét játszhatja különböző „szuverén és egységes" országok határain
belül → a kilencvenes évek elején több kisebbségi joggal foglalkozó egyezmény, tervezet,
szerződés, ajánlat látott napvilágot, mint a második világháború befejezése óta eltelt 40-50
év alatt → új irányzatot képviselnek a témában.

➢ Osztrák kormány meghatározása

➢ Az Európai Tanács Közgyűlésének 1201-es ajánlása
➢ Az Európai Népcsoportok Föderalisztikus Uniójának (FUEV) két 1994-es tervezete
➢ Európai Parlament Jogi és Polgári Bizottsága a „Népcsoportok CHartája” tervezete
1933-ban
➢ Deák Ferenc „A nemzeti egyenjogúságról” szóló 1868-beli 44-es magyar törvény
szerint senki sem kisebbség, mindenki nemzetiséghez tartozott
Boros László (1913): „A nemzetiség oly egyazon nyelvet beszélő nagyobb embertömeg, mely
összetartozása tudatára ébredt, s magát külön személyiségnek tekinti.”

Balogh Artúr kisebbségjogász (1928): „Minthogy a kisebbségi szerződések nem csak az

etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartozó állampolgárokra terjednek ki, hanem
általában olyan személyekre, akik az állam területén laknak, és faji, vallási vagy nyelvi
tekintetben nem tartoznak az állam népének többségéhez, tehát kisebbségek alatt ezeket a
személyeket is kell érteni. Minthogy azonban a kisebbségi szerződések fő célja az illető
államokba bekebelezett kisebbségek elnyomatásának megakadályozása, ezek vallási és nemzeti
érdekeinek védelme, ennélfogva szorosabb értelemben kisebbségek azok az állampolgárok,
akik vallási, etnikai vagy nyelvi tekintetben, vagyis népi sajátosságukra nézve különböznek az
állam népének többségétől."

A román szocialista doktrína a nemzetek tipológiájáról beszélve a „kisebbség" és a

„nemzetiség" között az osztálytartalom alapján tett határozott megkülönböztetést. Így például -
a minden nem román nemzetiségű népet felszámolni igyekvő politikát titkolva – azt állította,
hogy a burzsoá államokban vagy kapitalista nemzeteknél általában kisebbségekről, a szocialista
államokban viszont együttélő nemzetiségekről beszélhetünk, mivelhogy senki sem él
kisebbségben a kommunizmusban.
 2. A kisebbségek osztályozása
A történelmi változások, folyamatok eredményeként, a háborúk következményeként egyes
népek vagy népcsoportok gyakran maradtak más népek, államok uralma alatt. A különböző
vallások kialakulása ugyancsak kisebbségi-többségi viszonyokat hozott létre. A nemzeti etnikai
kisebbségek esetében azonban a leghelyesebb azt mondani, hogy akkor alakultak ki, amikor
egy másik nép uralma alatt élő népben vagy népcsoportban létrejött az együvé tartozás szelleme
és a mássági állapot megtartásának a szüksége.

A kisebbségeket osztályozzák, hogy jobban körül tudják határolni a védelemre szoruló

kisebbségek céljait, követeléseit, és így konkrét intézkedéseket lehet hozni.

A Nemzetek Szövetsége (1919-1946) hivatalosan háromféle kisebbséget különböztet meg:

fajit, nyelvit, vallásit.

ENSZ – „Kisebbségek meghatározása és osztályozása” (1949. december 27.)

Megkülönböztetjük a következő kisebbségeket egyedi, különleges jellemvonásaik szerint:

a) faji

A faji kisebbség megnevezést már nem használjuk, ugyanis az UNESCO (Egyesült Nemzetek
Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete) okmányok szerint „minden ember
egyetlen fajhoz tartozik és közös elődöktől származik. Ők egyenlőnek születtek méltóságban
és jogokban és közösen képezik az emberiséget”.

Az ENSZ „Nemzetközi Egyezmény a faji megkülönböztetés minden formájának

kiküszöböléséről" (1969) című dokumentuma értelmében nem szabad faji kisebbségnek
nevezni, minősíteni azokat, akiket csak a faj, borszil. származás, nemzeti eredet különböztet
meg a többségtől.

b) nyelvi

A nyelvi kisebbségek nyelvük szerint mások, mint a többség, de általában ez a különbség

etnikai, történelmi, kulturális mássággal van szoros kapcsolatban. A kisebbségeknél a nyelv, a
még őrzött nyelv a legfőbb, és sok esetben az utolsó megkülönböztető jegy marad, ezért is
annyira fontos az erre vonatkozó jogok minél szélesebb körű biztosítása.

c) etnikai

Az etnikai kisebbség olyan törzset vagy népcsoportot jelent, amely teljes egészében
kisebbségben él, egy vagy több ország területén (kurdok, komik, avarok).
 d) nemzeti

A nemzeti kisebbség olyan népcsoportokat jelöl, amelyek, habár egy bizonyos ország vagy több
ország területén kisebbségben is élnek, valamikor egy, jelenleg is saját állammal rendelkező
nemzet részei voltak (magyarok, oroszok).

e) vallási

A vallási kisebbség a kisebbségek legrégibb elismert válfaja. Ma is létezik, és egy bizonyos nép
vallási kisebbségben lévő részét jelenti (például Észak-Írországban a protestánsok és a
katolikusok). A vallási különbség annyira erős tud lenni, hogy a délszlávok esetében például
csupán a vallási eltérések miatt alakult ki a szerb (ortodox), horvát (katolikus) és bosnyák
(muzulmán) nép. Az ázsiai országokban ma sem ismernek el népszámlálás- kor etnikai
kisebbségeket (India, Thaiföld, Irán, arab országok), csak vallási kisebbségeket: keresztény,
muzulmán (szunnita, síita).

f) őslakos

Az őslakos kisebbség mint kisebbségfajta főleg a Dél- és Észak-Amerikai kontinensre jellemző,

ahol az indiánok és az eszkimók, mint alacsonyabb civilizációszinten élő emberek, saját
szülőföldjükön áldozatává estek egy magasabb fegyvercivilizáció szintjén élő idegen népnek,
amelyből később a többség alakult ki. Ilyen fajta kisebbségekkel találkozhatunk azonban
Afrikában és Ausztráliában is, ahol az erősebb népek leigázták a gyengébbeket, elfoglalták ezek
lakóterületeit és kisebbségi sorsba juttatták őket.

g) emigráns vagy önkéntes

Mint utolsó és igencsak vitatott fajtáját a kisebbségeknek meg kell említeni az önkéntes
kisebbségeket, akiket emigránsoknak (bevándorlóknak). vagy vendégmunkásoknak is
nevezhetünk. A legújabb meghatározási kísérletek alapján a kisebbség több egymást követő
nemzedék tagjaiból kell. hogy álljon, és sem a jogszerűen egy ország területén tartózkodó
vendég- munkások, sem ezek családjai, más bevándorlók vagy menekültcsoportok nem
eshetnek kisebbségvédelmi jogszabályozás alá, ugyanis ezeknek a co portoknak a kisebbségi
jogoktól eltérő jogokat szabnak meg a honi és a nemzetközi szabályozások. A nemzetközi
rendelkezések vagy a gyakorlat azonban nem zárják ki azt a lehetőséget, hogy bármelyik állam
jószántából kisebbségként ismerjen el egy ilyen csoportot. Ez történt például Svédországban,
ahol a bevándorlók már aktív választójoggal is rendelkeznek.

ENSZ – kisebbségek osztályozása egyforma kritériumok alapján:

1. mennyiségi szempontból:
• nagyszámú kisebbségek: katalánok Spanyolországban (5,7 millió)
• közepes számú kisebbségek: romániai magyarok (1,8 millió)
• kis számú kisebbségek: gallok Skóciában (79307)
2. elhelyezkedésük és letelepedési helyük szerint:
a) határmenti kisebbségek: magyar kisebbség Szerbiában vagy Szlovákiában
b) határtól távol eső kisebbségek: szász kisebbség Romániában
c) tömbben élő népcsoportok: székelyek Erdélyben
d) szórványban elő népcsoportok: csángók Moldvában
3. állampolgárság szerint:
a) az adott ország állampolgárságával rendelkezők
b) állampolgárság nélküliek (pl. 20. század elején Romániában a zsidó kisebbség,
hiába voltak az ország honosai)
4. az állam nemzeti jellege szerint:
a) nemzeti államban élők
b) többnemzetiségű államokban élők (ez sem mindig megoldás, pl. az egykori
Jugoszláviában is voltak kisebbségi problémák)
5. a nemzetiség eredete az állammal való kapcsolatai alapján
a) kisebbségek, melyek az államalakítás előtt kerültek lakhelyükre (baszkok –
ibériai-félsziget őslakosai – Spanyolországban)
b) kisebbségek, melyek az államalakításkor kerültek az államba (csehszlovák
állam létrejöttekor a magyarok)
c) kisebbségek, melyek az államalakítás után kerültek az államba (szászok
Erdélybe, viszont a románok hatalomra jutásával mondhatjuk, hogy a hatalomra
jutáskor)
6. a körülmények, melyek között a kisebbség az adott állam fennhatósága alá került
a) külső erőszak következtében létrejött kisebbségek (Trianon 1920. jún. 4. →
Erdélybe)
b) kényszer útján betelepített kisebbségek (amerikai néger kisebbség, kiknek ősei
rabszolgák voltak)
c) önkéntesen bevándorolt kisebbségek (szászok Erdélyben, akik a kommunista
diktatúra és nemzetiségpolitika következtében 40-50 éve alatt kb. 90%
visszavándoroltak Németországba)
 7. mennyire tartozik az adott többségi állam fennhatósága alá
a) kisebbségek, melyek teljes egészükben egy ország területén élnek (németországi
szorbok)
b) kisebbségek, melyek több ország területén élnek (magyarok Szlovákiában,
Ausztriában, Romániában, Szlovéniában, Szerbiában, Horvátországban és
Ukrajnában)
8. nemzetiségi törekvések jellege alapján
a) kisebbségek, melyek független ország kivívásáért harcolnak, amelyek bizonyos
autonómiatörekvést próbálnak megvalósítani
b) kisebbségek, melyek csak bizonyos kulturális, szociális egyenjogúságért
harcolnak, és olyanok, amelyek az anyanemzetükkel való egyesülésért
harcolnak
9. milyen természetű eszközöket használnak jogaik kivívásáért
a) békés és terroreszközöket egyaránt alkalmazó kisebbségek (pl. a dél-tiroli
németség vagy a kurdok)
b) békés eszközöket alkalmazó kisebbség (magyarok Közép-Európában)

Francesco Capotorti ENSZ-raportőr a kisebbségeket a földrajzi elhelyezkedésük

(letelepedésük), és az időbeli letelepedésük kritériumai alapján különbözteti meg, a következő
kategóriák felsorolásával:

1. majdnem teljesen az összlakosságot képezik az ország egy bizonyos részén;

2. nagy részét képezik a lakosságnak egy bizonyos országrészben;
3. kis részét képezik a lakosságnak;
4. egy részük tömbben, más részük szórványban él;
5. csak szórványban élnek;
6. több ország határain belül élnek;
7. az ország létrejötte előtt is ott laktak;
8. bekebelezés vagy áthelyezés útján kerültek egyik állam területéről a másikéra;
9. közös eredettel, nyelvvel, vallással rendelkező személyek, akik megkapták egy állam
állampolgárságát.

A felsorolt kritériumok nem általános érvényűek, viszont a legelterjedtebbek és

alkalmazásuk hozzásegít ahhoz, hogy konkrétan tudjuk, honnan ered, milyen létszámú, mit
és hogyan követel egy bizonyos kisebbség.
 3. A többség-kisebbség közötti viszony eredményei
Egy adott országban a többségi nép és a kisebbségi népcsoport kapcsolatát, viszonyát,
együttélését kisebbségi politikának is szokás nevezni, ugyanis a kisebbségi követelések, és ezek
hatalom általi elfogadottsága a belpolitika része. Ahhoz, hogy egy ilyen kapcsolat létrejöjjön
kell léteznie egy kisebbségnek és egy többségnek, tehát a kiindulópont a kisebbség létezésének
elismerése.

George Brunner javaslata: csak azokat az államokat nevezzük nemzetállamnak, amelyben a

kisebbség aránya nem haladja meg a 10 százalékot, és a 10 százalék felett használjuk a
nemzetiségi állam megjelölést. A gyakorlatban azonban a 70 százalékos államalkotó többség
saját államát már nemzetállamnak nevezi.

A kisebbségek létét elismerő államokban a kisebbségpolitika következő fajtáit különböztetjük

meg: asszimiláció, integráció és konszolidáció.

Az asszimiláció valamely népnek, népcsoportnak más népbe való beolvadását jelenti. Ez a

beolvadási folyamat lehet: természetes, önkéntes vagy erőszakos.

• A természetes asszimiláció évszázadok munkája, és azóta tart, amióta az ember

létezik. Lényege, hogy egymás mellett élő népek a mindennapi életben
érintkeznek egymással, hatnak egymásra, közös szokásokat alakítanak ki vagy
az egyik átveszi a másik szokásait, főleg annak nyelvét, kultúráját, és ennek
eredményeképpen teljes nemzetiségváltás megy végbe. Ilyen természetes
asszimilációról beszélhetünk a kunok, kabarok magyar népbe való beolvadása
esetében, vagy így olvadtak be a longobárdok az olasz népbe (568-750 között),
a skandináv nyelvet beszélő normannok a francia népbe (955-1050) és a
franciául beszélő normannok az angolszász népbe (1066- 1400).
• Az önkéntes asszimilációt a bevándorlók esetében szokták emlegetni mint
tudatos állampolgárság- és nemzetiségváltást. Példaként említik, hogy a
Kanadába vagy az Egyesült Államokba bevándoroltak gyermekei vagy
legkésőbb unokái rendszerint elvesztik eredeti nemzeti sajátosságaikat, elfelejtik
nyelvüket, hagyományaikat, és angolul beszélő amerikaiakká, kanadaiakká
válnak, Ez valós jelenség, viszont a modern kisebbségkutatás szerint egy
népcsoport csak akkor nevezhető kisebbségnek, ha másságát meg is akarja
őrizni, így az önkéntes asszimiláció esetében inkább csak menekültekről és
kivándorlókról beszélünk.
 • Az erőszakos asszimilációra nagyon sok példát találunk a történelemben, és ezt
általában nagyobb kisebbségekkel szemben alkalmazzák; ugyanis, mint a
nyugat-európai kisebbség-kutatók vélik, az alacsony létszámú kisebbségeket a
többség mindig nagyvonalúbban kezeli, mint a nagyszámúakat. Ilyen erőszakos
asszimilációként lehet említeni a cári, majd a kommunista Oroszország és
Szovjetunió deportálásait (ahol például a csecseneket mint veszélyes
kisebbséget könyvelték el, először 1919-ben, majd 1944-ben másodszor is, és
kitelepítették őket Kazahsztánba és Szibériába, hogy nyelvüket, szokásaikat,
kultúrájukat, szolidaritásukat megtörjék).

Az integráció az a folyamat, amikor a kisebbségi lakosság beilleszkedik annak az államnak a

társadalmi, gazdasági, politikai viszonyai közé amiben él, de egyúttal megtartja nemzetiségi,
etnikai sajátosságait, tehát nem asszimilálódik.

Konszolidációként említették a fejlődő országokban a törzsek, törzsi csoportok nemzetté

válását; ugyanezzel a kifejezéssel jelölik például a soknemzetiségű Amerikai Egyesült
Államokban vagy Kanadában végbemenő, tulajdonképpeni egybeolvadást, ami viszont nagyon
hasonlít az önkéntes asszimilációhoz.

Anthony D. Smith 5 alapvető lehetőséget, állapotot tart reprezentatívnak a kisebbség-többség

politikai viszonyában:

1. Az elszigetelődést, mint mindenekelőtt a kisszámú kisebbségek védekezési stratégiáját.

2. Az alkalmazkodást vagy beilleszkedést a kisebbségek részéről, mint „de facto”
lemondást az etnikai sajátosságok megóvásáról.
3. A kommunalizmust, mint az önrendelkezés megvalósításának kisérletét helyi szinten a
kisebbségek részéről.
4. A szeparatizmust, mint a kisebbség elszakadását az addigi államhatalomtól és új, saját
ország létrehozását.
5. Az irredentizmust, ami a kisebbségek bekebelezését jelenti egy olyan ország által, ahol
az illető etnikai többség ugyanolyan nemzetiségű mint a szóban forgó kisebbség.

Marko Joseph a következő táblázattal illusztrálja a többség és kisebbség közötti viszony és

együttélés eredményét.
 Egyenlőség Egyenlőtlenség

Egység Integráció Asszimiláció

Különbözőség Autonómia Szegregáció

Ha az állam nem tesz különbséget kisebbség és többség között, hanem mindenkinek egyenlő
vagy azonos jogokat biztosít, elérheti a kisebbség integrációját. Viszont ha az egységes
nemzetre törekvő állam egyenlőtlen bánásmódban és jogokban részesíti állampolgárait,
asszimilációról beszélhetünk. Amikor az állam megkülönbözteti a többséget a kisebbségtől,
tehát elismeri ez utóbbi csoport létezését, és nemcsak formai, hanem érdembeli egyenlőséget is
kíván teremteni számukra, ezt csak az autonómia megadásával érheti el. A különbség
elismerése, de a ,másik" egyenlőtlen kezelése egy társadalomban szegregációhoz, vagyis faji,
etnikai diszkrimi- nációhoz (egyfajta „apartheid" politikához) vezet.

A fentemlített szerző a többség-kisebbség viszony következő modelljeit különbözteti meg:

➢ a „cuius regio, eius lingua" (kinél a hatalom, annak a nyelve) alapelvet alkalmazó
modell az etnikailag „másokat" kizárja és többé-kevésbé önkéntes módon asszimilálja;
➢ az állam és az egyház közötti szétválás modellje alapján kialakulhat a „nemzetek fölötti
állam", amely semleges bíróként jelenik meg békefenntartó és érdekegyeztető
funkciókkal egy olyan társadalomban, ahol a nemzetiség bevallása, akárcsak a vallási
meggyőződés bevallása, magánüggyé válik, és a magánszféra szintjén közösségileg
gyakorolható;
➢ egy másik modell az ,,elnemzetiségtelenítés" modellje (a német Ent-Ethnisierung),
amely egy ,,színvak" (color-blind) alkotmány ötletéből indul ki, és hasonlít a társadalmi
osztályok nélküli társadalom utópiájának a megteremtéséhez. Ennek az elméletnek az
az alapja, hogy a szociális kérdés megoldása egyfajta felvilágosodáshoz vezethet, amely
elveti az idejétmúlt etnikai öntudat létezését, és átvezet egy posztnemzeti társadalomba.
Ha számításba vesszük, hogy a nacionalizmus egész Európában reneszánszát éli, azt
kell mondanunk, hogy az elnemzetiségtelenítés legalább annyira megvalósíthatatlan,
mint amennyire kudarcba fulladt a társadalmi osztályok eltörlése a kommunizmus alatt;
➢ az etnikai együttélés egy másik modellje a multikulturális társadalom. Egy ilyen
társadalomban a nemzetiségi hovatartozás nem az elhatárolás vagy elszigetelődés
eszköze, hanem a közeledésé és a határok átlépéséé. A multikulturális tudat lehetővé
teszi, hogy valaki egyidejűleg több kultúrában éljen vagy érezze otthon önmagát,
anélkül, hogy kötve lenne egyetlen identitáshoz, amely egyenlő az állampolgársággal,
 vagy amit az állampolgárság határoz meg. Ennek a modellnek a kezdetleges formája a
„régiók Európája", amelynek keretén belül lét- re lehet hozni kétnyelvű multikulturális
zónákat, főleg a határvidéke- ken. Ezek a zónák hídszerepet játszanak két nép vagy
népcsoport között, és példájuk kiterjedhet egész országokra.

Sajnos, ami a kisebbség-többség viszonyt illeti, Közép- és Kelet-Euró- pában kialakult az

úgynevezett trianoni komplexus", ami a térség országait „félünk, mert félnek, mert félünk"
alapon köti össze. Egyik oldalon (többség) féltek és félnek azok (kisebbségiek)
beolvadásától, akik fölött átléptek a határok, a másik oldalon pedig rettegnek a revanstól.

A többség-kisebbség viszonya mindenképpen egyfajta akkulturációban végződik, ugyanis

mind a két társadalmi csoport gondolkodás- és viselkedésmódjában, valamint ítélkezésében
módosulásokat okoz a másik csoporttal való állandó kontaktus.
 4. Kisebbségi jogokat is védelmező nemzetközi szerződések és dokumentumok 1945
után (felsorolás, min. 10)
1948. 12. 09 – Egyezmény a népirtás bűntettének megelőzéséről és büntetéséről (1951. január
12); 1948.12.10 Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatokozata

1950. 11. 04 – Egyezmény az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről (1953. szep-
tember 3.);
1960. 12. 14 – UNESCO-Egyezmény az oktatásban alkalmazott megkülönböztetés elleni küz-
delemről (1962. május 22.);
1966. 12. 16 – A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (1976. 03. 23);
1975. 08. 01 – Helsinki Záróokmány - EBEÉ;
1992. 11. 05 – A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája; (RO-2008)
1992. 21. 18 – Nyilatkozat a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó
személyek jogairól (ENSZ);
1994. 11. 10 – Keretmegállapodás a nemzeti kisebbségek védelméről (1998. 02. 01.);
2000. 06. 29 - Az EU Tanácsának 2000/43/EC Irányelve a személyek közötti egyenlő, faji vagy
etnikai származástól független bánásmód elvének alkalmazásáról (2003.07.19.)
2001. 05. 23 - Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1521-es ajánlása, „A csángó
kisebbségi kultúra Romániában”
2003. 06. 24 - Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1334-es határozata az autonóm
régiók pozitív tapasztalatáról
2005.06.08 - Az Európai Parlament állásfoglalása a kisebbségek védelméről és a
megkülönböztetés elleni politikákról a bővítés utáni Európában
2006. 01. 26. - Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1735-ös ajánlása, A „nemzet”
fogalma.
 5. Az Európai Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelméről
Monitoring rendszer: keretegyezmény, charta

Szakértők kapnak információt, ellátogatnak az adott államba, és a végén jelentést készítenek

Az Európa Tanács nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezménye az első jogilag

kötelező multilaterális okmány, mely általánosságban a nemzeti kisebbségek védelmét
szolgálja. Célja a nemzeti kisebbségek védelmét biztosító jogelvek meghatározása, amelyeknek
tiszteletben tartására az államok kötelezettséget vállalnak. A meghatározó lépést az ET
tagállamai állam- és kormányfőinek 1993. október 8-9-én Bécsben tartott csúcsértekezletén
tették meg.

Egyetértettek abban, hogy az Európában a történelem megrázkódtatásai között létrejött nemzeti

kisebbségeket védeni és óvni kell, hogy ezzel is a békéhez és a stabilitáshoz járuljunk hozzá.
Az állam- és kormányfők úgy határoztak, hogy a nemzeti kisebbségek védelmére jogi jellegű
kötelezettséget vállalnak. Az ET kisebbségi keretegyezményében lefektetett elvek alkalmazását
a nemzeti törvényeken és megfelelő kormányzati politikán keresztül kell érvényesíteni.

A keretegyezmény sajnálatosan nem foglalja magába a kollektív jog elismerését. Tudvalevőleg

a magyar kisebbségi jogvédelem a kollektív jogok elvén nyugszik. A hangsúlyt a
keretegyezmény a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek védelmének biztosítására
helyezi, akik jogaikat egyénileg vagy másokkal közösségben gyakorolhatják. Ebben a
tekintetben az ET keretegyezménye más nemzetközi szervezetek által elfogadott okmányok
megközelítésmódját követi.

Az Országgyűlés 1995-ben a 81-es országgyűlési határozatával erősítette meg az ET

Strasbourgban, 1995. február 1-jén létrehozott keretegyezményét. Az Országgyűlés
határozatában felhatalmazta a kormányt, hogy a megerősítésről szóló okiratot az ET
főtitkáránál letétbe helyezze. Erre 1995. szeptember 25-én került sor.
 6. Kollektív emberi jogok
A kisebbségi jog az a jogág, amely magába foglalja az összes belföldi és nemzetközi
jogszabályokat, amelyek egy bizonyos országban a többségi és kisebbségi népcsoportok
viszonyát tekintik szabályozási tárgyuknak, és amelynek a célja az, hogy a kisebbség megőrizze
nyelvét, vallását, kultúráját, szokásait, egyszóval másságát mind kollektív, mind egyéni szinten.

Objektív jog alatt a normák, rendelkezések összességét értjük, amelyek esetünkben a

kisebbségi-többségi viszonyt szabályozzák. A szubjektív jog azoknak a jogoknak az
összességét foglalja magába, amelyek a kisebbségeket megilletik, és amelyeket a kisebbségek
szükség esetén az állami hatalom vagy a nemzetközi közvélemény segítségével
érvényesíthetnek.

A kisebbségi jogviszony három része: alany (kisebbség, többség), tartalom (jogok és

kötelezettségek) és tárgy (a két fél cselekményei).

1557. június 22. – Erdélyben tordai országgyűlés: „ki ki az Istentől neki adott hitben
megmaradjon és egyik vallás a másiktól semmi ürügy alatt ne zavartassék”.

A privilégium előnyben részestést jelent, de a kisebbségek sajátos egyéni és kollektív jogainak

biztosítása által ezek nem jutnak jogtalan privilégiumokhoz, hanem olyan egyenlő pozícióba
jutnak a többséggel, amilyenbe különleges helyzetük folytán másképp nem kerülhetnének.

Egyéni kisebbségjogi védelem alatt a kisebbséghez tartozó személyek jogát értjük bizonyos
védelmi intézkedésekre, vagy leegyszerűsítve a kisebbséghez tartozók védelmét a
megkülönböztetéssel szemben.

Kollektív jogvédelem alatt a nemzetközi közjog a kisebbségvédelmet mint csoportjogot érti,

amely a kisebbséget mint egészet illet meg és nem az egyénileg vett csoporttagokat. Az
autonómia a kollektívum joga közösen.

Woodrow Wilson amerikai elnök már 1917. janiár 22-én tartott beszédében utalt a kisebbségek
kollektív jogaink szükségességére, viszont a kollektív jogoknak vagy csoportjogoknak
mindeddig nem sikerült elnyerniük a széles, nemzetközi jogi elismerést.

Példa kollektív jogokra: szabad gyülekezéshez való jog, vallásszabadság.

A kollektív jogokat a szakirodalom három csoportra osztja:

1. Egyéni vonatkozású kollektív jogok

• Egyéni vonatkozású kollektív jogok alatt a népcsoporthoz tartozók olyan jogainak az
összességét értjük, amelyeket hatékonyabban lehet kollektív, mint egyéni szinten
érvényesíteni, mert eredetük a csoportra vezethető vissza.
• Példa: a meg nem különböztetésre való kollektív igény. Az afrikai emberi jogok és népek
chartája kimondja, minden népnek joga van az egyenlő bánásmódhoz.
• Egyéni vonatkozású kollektív jogok létezési feltételei (szólásszabadság, élethez való jog):
➢ Kell léteznie egy, csoportjellegzetességre visszavezethető egyéni jognak
➢ A csoportnak annyi tagból kell állnia, hogy gyakorlati szempontból szinte
lehetetlenné váljon, hogy mindenki egyénileg érvényesítse a saját egyéni jogát
➢ A kollektív jog kifejezetten el kell, hogy legyen ismerve
2. Tiszta kollektív jogok
• A tiszta kollektív jogok a kisebbségvédelemben különleges fontossággal és értelemmel
bírnak, mert magát a csoportot illetik meg, anélkül, hogy az egyénnek megfelelő jogai
lennének ebben a kategóriában. Az ilyen jogok létfeltétele, hogy nem létezhetnek őket
helyettesíthető egyéni jogok.
• Példa: az önrendelkezésre (külső – államalapítás, belső – autonómia) és fennmaradásra való
jog.
• Oktatáshoz való jog egyéni, de egyedül nem gyakorolható.
• Bizonyos államokban a turbánt viselő emberek nem kötelesek motorozás közben sisakot
viselni, tehát kisebbséghez tartozásuk miatt jogosultak (sikk vallás).
3. Népcsoportokkal szembeni állami kötelezettségek
⎯ Az egy népcsoporttal szembeni állami kötelezettségeket szintén úgy említik a
szakirodalomban, mint kollektív jogokkal vagy az egyéni vonatkozású kollektív jogokkal
összekötött „jogok”. Ezek alatt kivétel nélkül a nemzetközi szinten vállalt állami
kötelezettségeket, vagy más szóval a nemzetközi szinten tett állami ígéreteket értjük.

Az egyéni és kollektív jogok kapcsolatát illetően meg kell állapítani, hogy ezek, mint egy egész
részei nincsenek egymástól elhatárolva, még akkor sem, ha más célok elérésére használják őket,
mint például az egyén védelme vagy magának a csoportnak a védelme.

Az emberi jogokat három csoportra (dimenzióra) szokás osztani: az elsőbe tartoznak a

klasszikus szabadságjogok vagy azok a polgári és politikai jogok, amelyek az egyén védelmét
biztosítják az állammal szemben. A másodikban találjuk a gazdasági, szociális, kulturális
jogokat, amelyek igényjogokként merülnek fel az állammal szemben. A harmadik csoportba
sorolják a kollektív vagy szolidaritási jogokat, mint például a békéhez vagy a fejlődéshez való
jogot, az egészséges környezethez való jogot és – esetleg – az önrendelkezésre való jogot.

A kisebbségek kollektív jogát nem lehet besorolni egyik kategóriába sem, mivel az első két
kategória az egyént védi, a harmadik pedig az egész emberiséget, addig a kollektív jogok csak
olyan jogok, amelyeknek az a különlegesség jutott, hogy egy meghatározott népcsoport
számára lényeges életfeltételeket biztosítanak.

Az Európai Tanács keretén belül működő ún. „Demokráciával a Jogért Bizottság” vagy
„Velencei Bizottság” azon kérdésére, hogy „a kisebbségi problémát kollektív értelemben vagy
kizárólag egyéni értelemben fogja fel a nemzeti jogalkotás”, a kapott válaszok alapján a
kollektív jogok biztosítása a következő módon mutatkozik különböző országokban:

A. Az állam elfogadja a kollektív jogokat mint a kisebbségek védelmének kiegészítő

eszközét, pl. Ausztria a muzulmánokkal szemben, Kanada az őslakos népekkel
szemben.
B. Az állam egyéni jogokat biztosít, de a kollektív megközelítés bizonyos aspektusait is
felhasználja, pl. Belgium, Kanada, Hollandia.
C. Az állam csak egyéni jogokat fogad el, de jogi értelemben ennek ellenére vannak
autonómiák az államterületen belül, amelyek azonban inkább területi, közigazgatási
megfontolásokon alapulnak, pl. Dánia, Anglia.
D. Csak egyéni jogokat ismer el az alkotmányjog, pl. Románia, Szlovákia.
E. Nem adott választ (Liechtenstein, Kirgízia), vagy a probléma nem merül fel, esetleg
nem igényel szabályozást (Ciprus, Málta, Izland)

A kollektív jogokat szükséges elismerni, hogy az egyén az államilag biztosított szabadságjogai

mellett abban a csoportban is biztonságban legyen, melybe akarata nélkül beleszületett. Az
ilyenféle jogok mellőzése konfliktust is kelthet, továbbá az örökségek megőrzésére is
szolgálnak.
 7. Miért nem előjogok a kisebbségekhez tartozók jogai?
A kisebbségi jogok azért szükségesek, hogy az állam és a népcsoportok közötti kapcsolatokat
az etnikai többség által kibocsátott szabályok és törvények határozzák meg. Emellett azért van
szükség, hogy egy ilyen csoport vagy egy ilyen csoporthoz tartozó személy másságában
„érezze” magát egyenlőnek a többséggel és ne beolvasztás révén „tegyék” egyenlővé a
többséggel.

Summa summarum a demokrácia elve (az államnyelv utópisztikus elve) ebben az esetben
negatív diszkriminációhoz vezethet, ha félreértelmezik, míg a különleges jogok által biztosított
helyzet, habár gyakran pozitív diszkriminációnak nevezik is, csak egyenlőséghez vezet vagy
egyenlőséget teremt.

Erre a legjobb példa a kisebbség helyzete a parlamenti demokráciában, ahol a kisebbségi

képviselők is bejutnak a Parlamentbe, de kis számuk miatt nem tudnak fellépni. Viszont ott,
ahol a Parlamentben a kisebbség vétójoggal rendelkezik, mint különleges joggal az identitását,
megmaradását és fejlődését közvetlenül érintő dolgokban, ezt felhasználhatja, és anélkül, hogy
ez a többség kárára volna, megvalósul a reális demokrácia.

A privilégium előnyben részestést jelent, de a kisebbségek sajátos egyéni és kollektív jogainak

biztosítása által ezek nem jutnak jogtalan privilégiumokhoz, hanem olyan egyenlő pozícióba
jutnak a többséggel, amilyenbe különleges helyzetük folytán másképp nem kerülhetnének.

Az ENSZ kisebbségjogi nyilatkozatának 8. szakasza szerint a kisebbségek védelmére hozott

különleges intézkedések nem jelentenek diszkriminációt.

Formális szempontból a kisebbségi jogok olyan jogok, amelyek nincsenek biztosítva a

többséghez tartozóknak, de anyagi jogi szempontból a többséghez tartozóknak nincs is
szüksége erre a „többletjogra”, amely csak azért szükséges a kisebbséginek, hogy megpróbálja
elérni a többségi jogi helyzetét és jogi védettségét egy bizonyos állam keretein belül.
??
8. A területi autonómia egyes európai megvalósításai (Dél-Tirol, Aland, Gagauzia,
Baszkföld).
I. Dél-Tirol (Itália, főváros Bozen-Bolzano)

Hivatalos nyelvek: olasz, német és ladino.

A terület az OMM területéhez tartozott, egészen addig, amig az első világháborút lezáró
békeszerződések Olaszország területéhez nem csatolták. A második világháború után a két
ország külügyminisztere 1946 szeptember 5-én aláírták Dél-Tirolról a Gruber-De Gasperi
Egyezményt, amely szavatolta a német kisebbség számára a törvényhozói és végrehajtói
autonómiátt Bozen (Bolzano) tartományra. Az olaszok azonban úgy kerülték ki ennek
végrehajtását, hogy Bozent egyesitették az olasz nyelvű Trentino tartománnyal. Az igy létrejött
Trentino-Alto Adige tartomány ugyan szintén autonómiát kapott, az etnikai arányok viszont az
egyesítéssel úgy megváltoztak, hogy az egyezmény gyakorlatilag értelmét veszttette.

Ezután még több évtizedig folyt a Dél-Tirol vita, mert a régió kisebbségi lakói és Ausztria
nyugodtak bele az olaszok teremtette helyzetbe. Ausztria Dél-Tirol ügyében többször az ENSZ
közgyűléséhez fordult panasszal. A nyomás alatt az olasz parlament végül 1971. november 10-
én megszavazta a valódi kisebbségi területi autonómiát megteremtő Autonómia Statútumot, ez
1972. január 20. lépett életbe.

Dél-Tirol saját helyi parlamentet (Landtag) és közigazgatási végrehajtó szervet

Landsregierung) kapott. A parlamentben (regionális tanács) az olasz és a német képviselők
száma egyenlő, elnökei felváltva olaszok és németek.

Az alkotmány, az olasz jogrend alapelvei a nemzetközi kötelezettségek és a nemzeti érdekek

szabják meg a háromszintű autonómiajogokat: a régió teljes, rész- és a kiegészítő
illetékességekkel rendelkezik A helyi törvényhozó hatalom teljes hatáskörei olyan területeket
érintenek, amelyek: fontosak a kisebbség önazonosságának megőrzésében (helyi közigazgatási
szervek megszervezése, a helységnevek meghatározása, kötelező kétnyelvű helységnévtáblák,
a népművészetek, helyi hagyományok ápolása, kulturális és tömegtájékoztatási intézmények
működtetése, oktatási és szociális ügyek stb.).

Az autonómia-statútum alapján a lakásépítési támogatásokat, a bérlakásokat és a közszférában

a munkahelyeket az egyes településen élő népcsoportok arányában osztják el.
A német és az olasz nyelv a hivatalokban egyenlő rangú. Köztisztviselő eleve nem lehet, aki
nem rendelkezik mindkét nyelven nyelvvizsgával. Ha valamelyik nyelvcsoport úgy érzi,
valamely jogszabály sérti, a regionális tanácsban vagy a tartományi tanácsban, kérheti az
„anyanyelvi szempontok szerinti szavazást", illetve ilyen ügyekben a Bolzanóban működő
Közigazgatási Bírósághoz is lehet fordulni. A tartományok az Alkotmánybírósághoz is
fordulhatnak ilyen ügyekben.

II. Aland-szigetek (Finnország, főváros Mariehamn)

A finnországi Aland-szigetek svéd anyanyelvű lakóinak autonómiája a kisebbségi területi

autonómia egyik mintapéldája az Európai Unióban. 1920. óta van autonómia statútuma.

A valamikor Svédországhoz tartozó szigeteken (1809-ig) mintegy 24-25 000 svéd nemzetiségi
él. A finn törvények a hatalomgyakorlási jogok jelentős részét Aland területi
önkormányzatához telepítették, különösen olyan kérdésekben, amelyek fontosak a kisebbségi
közösség fennmaradása szempontjából.

Az autonómia önkormányzata illetékes a helyi közigazgatási ügyekben (beleértve a rendőrség,

a népjólét, az egészségügyi és szociális kérdéseket), a kultúra, a tudomány, a közlekedés, a
szállítás, az ipar és a mezőgazdaság, a posta és a tömegtájékoztatás, az erdőgazdálkodás és a
természetvédelem kérdéseiben és más ügyekben.

A finn törvények igyekeznek garantálni, hogy ne lehessen megváltoztatni a terület etnikai

összetételét. Finn anyanyelvűek csak akkor telepedhetnek le tartósan a szigeteken, ha regionális
állampolgárságot szereznek. Ez utóbbit azonban csak az kapja meg, aki beszél svéd nyelven és
legalább öt évig él megszakítás nélkül a szigeteken.

A szigeteken hivatalos nyelv a svéd. Bár Finnországhoz tartozik és Finnország hivatalos nyelve
a finn, a szigeteken nem kötelező a finn nyelv oktatása. Következésképpen az alandiak közül
sokan nem in beszélnek finnül.

A szigetek lakossága mintegy fel százaléka Finnország lakosságának. Az autonóm területet

minden évben megilleti a finn állami költségvetés 0,45%-a, és ezen felül helyben maradnak az
állam által a szigeteken beszedett adók és illetékek.

III. Gagauzia (Moldova, fővárosa Komrat)

A Moldtovai köztársaság délkeleti részén található, hivatalos nyelvek: moldovai, gagauz, orosz.
1994. óta rendelkezik autonómia státusszal.

Az 1980-as években megalapították a Gagauz Halki-t (Gagauz Kulturális Klub), amelybe a

gagauziai értelmiség tagjai, az elitek tartoztak, akik 1989. augusztus 19-én kihirdették a Gagauz
Szovjet Szocialista Köztársaság létrehozását.

Az UTAG (Unitatea Autonoma Teritoriala Gagauza) sajátosságai:

• A gagauz nép török etnikai származású, ortodox vallású. Olyan területek

csatlakozhattak hozzájuk, melyeknek 50%-a legalább gagauz volt. Gagauzia az
egyetlen területi autonómia, melynek nincs területi folytonossága és amelyik
szigetjellegű. Az UTAG összesen 3 városból és 29 községből áll.
• Az autonómia megszerzése két nagy befolyásos hatalom diplomáciai nyomására történt
Európában Közép- és Kelet, nevezetesen Oroszország és Törökország.
• az autonómia státusza rögzül a Moldovai Köztársaság alkotmányában, és a gagauz
kisebbségnek joga van a külső önrendelkezésre abban az esetben, ha a Moldovai
Köztársaság elveszítené önálló állam státusát, miután egy másik állammal egyesülne.
• az UTAG kiterjedt törvényhozási és végrehajtási hatáskörrel rendelkezik, illetve
költségvetési autonómiával rendelkezik, és "törvényeket fogadhat el” a következő
területeken: tudomány, kultúra, képzettség e, várostervezés, városfejlesztés, közművek,
egészségügy, testnevelés és sport, költségvetés, helyi pénzügyek és adózás, gazdaság és
környezetvédelem, foglalkoztatás és szociális jólét.
• Ellentétben a Moldovai Köztársaság egyszerű helyi hatóságaival, amelyeknek nincs
lehetőségük közvetlenül értesíteni az Alkotmánybíróságot, az UTAG-nak ez a joga van
a Népgyűlésen keresztül, olyan esetben ha jogaikat korlátozva érzik.

IV. Baszkföld (Franciaország, fővárosa Gasteiz)

Spanyolország északnyugati részén, Franciaország határán található. Két hivatalos nyelve van:
spanyol és baszk (regionális nyelv), és területi autonómia státusszal rendelkezik 1979 óta.

1931-ben a második Spanyol Köztársaság alkotmánya területi autonómiát biztosított

Baszkföldnek, és 1936-ban megválasztották Baszkföld első autonóm kormányát. Sajnos 1937-
ben a Franco rendszer (Francisco Franco miniszterelnök) megkezdte az asszimilációt a baszk
nyelv és identitás ellen. 1962-ben ennek megállítása érdekében létrehozták az Euskadi Ta
Askatasuna (ETA) terrorszervezetet.

1978-ban a spanyol alkotmány az autonómiához való jogot alapvető jognak ismerte el. 1979-
ben elfogadták a Baszk Autonóm Közösség statútumát. A baszk autonómia sajátosságai:

• Baszkföldnek lehetősége van saját statútumának kidolgozására, amelyet a központi

kormánynak jóvá kell hagynia;
• az autonóm közösség képviselteti magát a parlament második kamarájában;
• az autonómiához való jog az Alkotmányba beillesztett alapvető jog;
• Baszkföldnek, Katalóniával együtt, saját rendőri erői vannak;
• a baszk regionális nyelv társhivatalos nyelv;
• Baszkföldnek, Navarrával együtt, joga van adózni azzal a lehetőséggel, hogy
visszatartsa az autonóm területen beszedett adók jelentős részét.
 9. Miben különbözik a személyi, kulturális, helyi és területi autonómia?
Az autonómia szó etimológiai szempontból a görög „autos” (ön) és „nomos” (törvény)
szavakból tevődik össze, és öntörvénykezést, saját törvénykezést, függetlenséget jelent.

A mai Európában többféle autonómiáról beszélnek, így például szó van etnikai, helyi, területi,
pénzügyi, közigazgatási autonómiáról a kisebbségek kéréseiben. Autonómia alatt általánosan
véve a helyi autonómiát értjük, amely egy demokratikus jogállam esetében az állami hatalom
decentralizációját jelenti, vagy az állami központi hatalom egy részének az átruházását a helyi
köz- igazgatási egységekre olyan területeken és olyan feladatok megoldásában, amelyek helyi
természetűek és helyileg rendezhetőek a legjobb körülmények között. Erre a gondolatra
alapozódik tulajdonképpen az Európai Unió keretén belül annyiszor hangoztatott
,,szubszidiaritási elmélet" is, amelynek alapján az Európai Közösség szervei csak akkor lépnek
közbe különböző feladatok, problémák megoldásában, ha ezeket előnyösebben lehet megoldani
európai, mint helyi szinten, pontosabban amikor az illető probléma helyi szinten nem oldható
meg kielégítő módon.

Buza László harmadik típusú kisebbségi jognak nevezi, „amely pozitív rendelkezésekkel
biztosítja a speciális kisebbségi érdekek érvényesülését azáltal, hogy az államhatalom
legalábbis bizonyos ügyeket illetőleg a kisebbségekhez tartozók felett elkülönítve, az ő
intenciójuk szerint, esetleg az ő közreműködésükkel vagy éppen őáltaluk gyakoroltatik".
Kovács Péter összegzésében az ,autonómia az állammal való hatalommegosztás, amelynek
révén a kisebbség vagy megosztott, vagy teljeskörű döntéshozatali jogosítványokkal lesz
felruházva az identitásához különösen szorosan kapcsolódó társadalmi szférákban".

Az autonómia a kisebbség számára politikai szempontból a többséggel való békés együttélést

jelenti, míg a nemzetállamok szemszögéből fenyegetést jelent az állam tabuvá vált
egységessége miatt.

A kisebbségi jog az autonómiák különböző formáit különbözteti meg:

1. A területi autonómia egy állam bizonyos területének az ezen a területen többségben élő
kisebbséghez tartozók által megvalósított önigazgatása, önrendelkezése közigazgatási,
vallási, oktatási és kulturális ügyekben a törvényhozó és végrehajtó hatalom bizonyos
illetékességeinek helyi szinten való gyakorlása.

Egy kisebbség által lakott terület külön státust élvez, amely lehetővé teszi az önrendelkezési,
önkormányzati jog gyakorlását bizonyos ügyekben.
A területi autonómia megteremtésének két alapfeltétele van: a kisebbségnek lehetőleg egy zárt
területen kell laknia, és az adott vidéken a lakosság többségét kell képeznie.

Napjainkban ez az autonómia az Åland-szigeteken valósult meg. Ezen Finnországhoz tartozó

svédek által lakott szigeteken a (svéd) népcsoportokilletékességekkel rendelkeznek a következő
dolgokban: helyi közigazgatási ügyek (beleértve a rendőrségi, pénzügyi, népjóléti,
egészségügyi problémákat), kultúra, tartomány, közlekedés és szállítás, posta és rádió, ipar és
mezőgazdaság, erdőkitermelés. Az autonómia szervei közül jogalkotó illetékességekkel
rendelkezik a Tartomány Törvényhozó Gyűlés, végrehajtó hatáskört birtokol a Tartományi
Kormány. A Tartományi Elöljáró az államfő személyes képviselője a szigeteken. 1993 óta az
egyetlen hivatalos és oktatási nyelv a svéd.

2. A személyi autonómia (területi kulturális autonómia) abban az esetben valósul meg,

amikor a helyi döntéshozatali szervekben a kisebbségek képviselői többségi
számarányuknak megfelelően vannak jelen, s így ezek a kisebbségek érdekében
folytatják tevékenységüket anélkül, hogy a területi autonómia létrejönne.

Védelmet biztosít a kisebbségek számára, ugyanis közjogi elismerést vagy szavatolást élvez.
Az alany a köztestületként vagy közjogi testületként elismert kisebbség vagy népcsoport. Erre
a testületre az állam átruházhat közjogi teendőket önálló gyakorlás céljából.

A személyi autonómiának a személyi elv az alapja, ami azt jelenti, hogy az autonómiajogok
gyakorlása nincs egy adott területhez kötve, hanem az etnikai hovatartozáshoz kötődik, a
lakhelytől függetlenül.

A magyar kisebbségtörvény lehetővé teszi a kisebbségi önkormányzatok létrehozását helyi

szinten, kerületi sőt országos szinten is. Ha a kisebbség helyi szinten megnyeri a választásokat,
saját önkormányzatot alapíthat.

3. A kulturális autonómia alatt egy kisebbség kulturális ügyekben való önrendelkezését

értjük, vagyis tágabb értelemben a kulturális, nevelési, oktatási és nyelvi problémák
önigazgatását.

Minden, ami kultúrával kapcsolatos, Romániában például magyar oktatás, színházak stb.

4. A népcsoportokra vagy a kisebbségekre jellemző autonómiaformáktól meg kell

különböztetnünk a „helyi közigazgatási autonómiát", a „helyi önkormányzatot" vagy
egyszerűen a „közigazgatási autonómiát".
A közigazgatási autonómia feltételezi a szervezkedési, funkcionális és gazdasági szabadság
megvalósítását. A szervezkedési szabadság gyakorlása megköveteli, hogy a szavazatjogosult
polgárok, akik az önkormányzat területén élnek, szabadon megválaszthassák a helyi
közigazgatási szervek tagjait, a helyi tanácsok pedig szabadon megszavazhassák a község
(város) státuszát, a köztisztviselők számát és a helyi közigazgatási szervek felépítését,
tevékenységét, illetve dönthessenek a közérdekű jogi személyek létesítéséről. A szervezkedési
autonómia lényege az önkormányzat függetlenítése az államigazgatási hierarchiától.

Funkcionális szempontból a helyi autonómia azt jelenti, hogy a helyi közigazgatási szervek
kompetenciája kiterjed mindazoknak a közérdekű ügyeknek az igazgatására, amelyek a
közösség érdekeit érintik.

Gazdasági szempontból a helyi fejlődésnek olyan sajátosságai vannak, melyek lehetetlenné

teszik a makroökonómiai törvények mindenkori alkalmazását. Ezért a helyi fejlődést az állam
fejlődésétől különválasztva kell kezelni, habár az utóbbinak szerves része, és az adott állam
gazdasági politikájának bizonyos mértékben alá van vetve. A helyi fejlődést a tágabb területi
és állami fejlődéssel kell összhangba hozni a legjobb megélhetés érdekeben, anélkül, hogy az
önkormányzatot megfosztanák természeti kincseitől, tradicionális munkahelyeitől vagy a
lakosság létfenntartásához szükséges eszközöktől.

A helyi autonómia kiterjedését két tényező határozza meg: a kompetencia és a szabad

közigazgatás elve. A helyi közigazgatási szervek kompetenciája minden helyi közérdekű ügyre
kiterjed. A szabad igazgatás elve értelmében az önkormányzatnak joga van a szervezkedési
szabadsághoz es törvényerejű rendelkezéseket hozhat a helyi közszolgáltatások működésével
kapcsolatban. Továbbá a szabad igazgatáshoz tartozik, hogy az állami szervek egyeztessenek
az önkormányzattal, mikor az önkormányzatot értintő ügyek felett rendelkeznek, és az
önkormányzatnak joga van megfellebbezni az állam intézkedéseit visszaélés esetén.

A helyi autonómia határait a törvény határozza meg. A legfontosabb korlátokat az állam

egységének megőrzése és az alkotmányban előírt elvek tiszteletben tartása képezi.
 10. A romániai Székelyföld autonómia statútuma 2014 (erős és gyenge pontjai)
Figyelembe véve a román nép képviselői által 1918. december elsején, a Gyulafehérvári
Nagygyűlésen vállaltakat, melyek szerint „minden nép saját egyedei által, saját nyelvén tanul,
bíráskodik és végzi a közigazgatást”;

Arra a tényre alapozva, hogy a Székelyföldnek nevezett területen, történelme folyamán a

közigazgatás autonómiájának különleges státusa volt érvényben;

Tekintettel arra, hogy az Európai Unió államainak többségében léteznek különböző,

funkcionális területi vagy személyi elvű autonómiák;

Erős pontok:

 Az esélyegyenlőség és a magyar nemzeti önazonosság védelme a kitűzött cél.

 A dokumentum a Székelyföld Autonóm Régiót jogi személyként nevezi meg az 1.
cikkben, de nem teszi egyértelművé, hogy közjogi, vagy magánjogi értelemben. A
közjogi változathoz államszerkezeti reformra van szükség, ami alkotmánymódosítást feltételez;
Magánjogi változat esetében a régió egyesületi alapon jöhetne létre, például a megyei tanácsok
határozatai alapján. Az így létrehozott egyesület a törvény előírásai szerint automatikusan
megkapná a közhasznú egyesületi státust, és ennek alapján az állam által delegált hatásköröket
láthatna el. Amennyiben magánjogi változatra gondoltak a tervezet elkészítői, akkor nehéz
elképzelni, minek alapján tartják elvárhatónak, hogy a román állam egy, a magánjog előírásai
szerint bejegyzett testületre ruházza át mindazt a vagyont, amit a régió végrehajtó testületének
kellene a tervezet előírásai szerint kezelnie.
 A tervezet megszövegezői szemmel láthatóan arra törekszenek, hogy elkenjék a
hatalomátruházás mozzanatát, illetve a régiót képviselő testület hatásköreinek nagyon
precíz körülírását. A 4. cikk azt mondja, hogy a régió normatív hatáskörökkel
rendelkezik egy sor területen, amit tételesen felsorol a dokumentum. De mit jelent az,
hogy normatív hatáskör? A normatív hatáskörnek jogszabályok – pontosabban a régió
területére és lakosaira vonatkozó törvények – elfogadását kellene jelentenie, az állam
által megosztott, és a régió képviseleti szervére átruházott hatalom elve alapján.
 A 9. szakasz (3) bekezdése megengedi a pozitív diszkriminációnak minősülő
rendelkezések meghozatalát a székelyföldi románok védelmében, ami szerintem a
Statútum egyik legjelentősebb gesztusa a román fél felé.

Gyenge pontok:
 A tervezet anélkül használja a különleges jogállású megye és régió fogalmát, hogy az
létezne a romániai jogrendben.
 Az RMDSZ egy maga számára nagyon szűkre szabott mozgástéren belül próbál
megoldást találni egy olyan problémára, amelyre politikai akarat nélkül nincs megoldás.
 Az autonómia látszatát próbálja kelteni olyan jogi megoldások révén, amelyeknek
egyrészt az elfogadtatása, másrészt a kivitelezése is nagyon problematikus.
 A Székelyföld autonóm régiói státusza kizárólag a Székelyföldön e kérdésben
szervezett népszavazást követően, alkotmányos törvénnyel számolható fel. A
népszavazás eredménye érvényesnek tekinthető, amennyiben a választói névjegyzékben
szereplő személyek létszámának 50%-a azt megszavazza. Ugyanakkor a különleges
státus felszámolásának az összefüggésében ír elő népszavazást, ami alapján úgy
gondolom, hogy a szimmetria-elv megkövetelné, hogy a régió különleges jogállását is
megfelelő szintű, regionális népszavazás hagyja jóvá. Politikailag értem, hogy miért
kellene megspórolni a jóváhagyó népszavazást, az elvi vita szintjén azonban ez a
mulasztás támadhatóvá teszi a tervezetet.
 Az állam későbbiekben egyéb hatásköröket is átruházhat a régióra, ami feltételezhetően
az autonómia fokozatos kiépülésének a gondolatát takarja a (4) bekezdés azonban az
autonómia minden illúzióját lerombolja azzal, hogy „állami adminisztratív hatáskörök
delegálása, beleértve a jelen törvényben előírtakat is, sarkalatos törvénnyel módosítható
vagy visszavonható”. Ez egyrészt ellentmond a már említett 97. cikkben előírtaknak,
másrészt minden autonómiaberendezkedés lényege az alkotmányos garancia arra, hogy
a hatalommegosztás egyoldalúan nem számolható fel.
 A dokumentumban előbb is előfordul, hogy a régiónak vannak hatáskörei, de hogy kik azok,
akik a régió nevében gyakorolják ezeket a jogosítványokat, arról nem tudunk semmit, egészen
a 22. cikkelyig, amelyből kiderül: a régió tulajdonképpen két testület, a Regionális Tanács (RT)
és a Regionális Végrehajtó Testület (RVT) révén látja el a feladatait. Az RMDSZ
autonómiatervezetében szereplő Regionális Tanáccsal azonban az a legnagyobb probléma, hogy
sehol nincsenek megnevezve a hatáskörei.
 Az 51. cikkből pedig az derül ki, a RT által elfogadott jogszabály-tervezeteket az illetékes
prefektushoz kell benyújtani, amelyek csak akkor lépnek hatályba, ha a kormány képviselője –
akiből három is van a régióban – nem támadja meg azokat a közigazgatási bíróságon. Könnyen
kiküszöbölhető, de a tervezet minőségét jól illusztráló következetlenség ebben a tekintetben,
hogy a 73. cikk első bekezdésében már az áll, hogy a RT által elfogadott rendeletek
 törvényességét a régió egészére vonatkozó, különleges hatáskörrel felruházott Kovászna
megyei kormánybiztos ellenőrzi.
 a tervezetnek az egyes nemzeti közösségek arányos képviseletére, a kardinális kérdésekben a
velük való konzultációra, oktatási-nyelvi jogokra vonatkozó előírásait lehetetlenség kivitelezni
az etnikai vagy nyelvi regisztráció nélkül.
 A 2. szakasz a) pontja azonban egy megkérdőjelezhető és politikailag kifogásolható
megfogalmazást tartalmaz, melynek értelmében a nemzetközi jog is a régió
illetékességének meghatározására szolgálna.
 A 11. szakasz (3) bekezdésének elképzelését a mai román hozzáállás miatt kivitelezhetetlennek
tartom, a Statútum elfogadtatása szempontjából inkább kiiktatandó, hiszen ez nemcsak hogy a
román szuverenitást sérti, hanem egy más nemzethez kötödést fejezi ki a román állam
területén.24 Itt csak utalnék arra, hogy a jelenlegi román szabályozás rendkívül korlátozott
módon teszi csak lehetővé a „kisebbségi” szimbólumok nyilvános használatát.
 11. A föderalizmus kisebbségi jogi szempontból
Az autonómia elsősorban a kisebbség öntörvénykezését és önigazgatását szolgálja a kisebbség
számára létfontosságú ügyekben, és ezáltal a kisebbség országon belüli önrendelkezését, a
föderalizmusnak viszont az a célja, hogy különböző népcsoportokat egy államba tömörítsen,
integráljon.

A föderalizmus alapja az emberi társadalom sokfélesége, és az érdekek, célok, hagyományok,

kultúrák és törekvések sokoldalúsága. A központi hatalom tehát lemond az egyedüli döntő,
ellenőrző és végrehajtó hatalomról a tagállamok javára, amelyek ezeknek a funkcióknak
megfelelően saját szervekkel rendelkeznek.

A föderalizmusnak kisebbségjogi szempontból több fajtáját különböztetjük meg:

1. Etnikai föderalizmus – egy tervezett szövetségi állam, amelyben az állam területi és

alkotmányi rendszere a népcsoportok természetes felosztásának a figyelembevételével
jön létre, úgy, hogy az állam politikai és etnikai felosztása egybeesik.

Példa: Szovjetunió

⎯ Sztálin feltételei a szovjet köztársaságok létesítésére:

a. A népesség száma legyen minimum egymillió
b. A névadó népcsoport vagy nemzet kompakt többségben éljen az illető területen
c. Az elfoglalt terület földrajzilag határterületet képezzen azért, hogy a szecesszióra
való jog gyakorlása lehetővé váljon
⎯ A nemzetiségek képviselőinek beleszólása a szövetségi állam vezetésébe csak szimbolikus
jellegű volt, a valóságban az egyetlen párt diktatúrája és az állami elnyomás biztosította a
kisebbségek integrációját a Szovjetunióba.

Példa: Jugoszlávia

• 1946-os alkotmány megalapozta egy olyan szövetségi állam létrehozását, amelyben minden
népcsoportnak meg fog felelni egy tagállam, egyedül Bosznia-Hercegovina volt kevésbé
etnikailag homogén.
• A Jugoszláv Föderatív Népköztársaság a Szerb, Horvát, Szlovén, Makedón, Montenegró és
Bosznia-H. Népköztársaságokból tevődik össze. A Szerb Népköztársaság magába foglalja
Vojvodina Autonóm Tartományt, valamint Koszovó és Metohija autonóm régiót.
• Önkormányzati egységekkel rendelkező rendszer alakult ki. A Milosevics által
kezdeményezett szerb nacionalizmus ennek az etnikai föderációnak a végét jelentette.
2. Polietnikai föderáció – hosszantartó társadalmi, politikai és történelmi folyamat
végterméke. Az állam területén vagy a szövetségi állam területén nem létezik etnikai
homogenitás, de még a tagállamok szintjén sem, és lehetetlen ennek a megteremtése is.
• Az állam célja, hogy az egymás mellett létező nyelveket és kultúrákat elismerje és
fenntartsa egy olyan föderációban, amely mindegyik népcsoportot magába foglalja. Egy
ilyen állam nem állít előtérbe egyetlen etnikumot sem, hanem az „akarat-nemzet”
ideáljára épül.

Példa: Svájc

• Kantonokból álltak, melyek határai nem egyeztek meg a nyelvi és vallási határokkal.
• A kantonok autonómiája lehetővé tette, hogy a német anyanyelvűek többségének dacára
a francia, olasz és rétoromán nyelvcsoportok beintegrálódjanaka föderatív keretek közé.
• A svájci föderáció alapja a kisebbségvédelem, célja, hogy védelmet biztosítson a nyelvi,
vallási és kulturális kisebbségeknek. Ez megerősíti a nyelvhasználat szabadságát.
• Minden hivatal, bíróság vagy bizottság összetételében megtalálható legalább egy
képviselője a nagy pártoknak, vallásoknak, népcsoportoknak.
• Svájcban nem létezik abszolút többség, így a kisebbségi problémák megoldása sokkal
egyszerűbb, mert az egyes kisebbségek öntudata nem fogja megkérdőjelezni a másik
kisebbség öntudatát.
3. Aszimmetrikus föderalizmus – állami struktúra, amely bizonyos államalkotó
népcsoportoknak többet nyújt az egyszerű területi autonómiánál, de anélkül, hogy
elismerné az ezek által lakott autonóm területek tagállamiságát, nem biztosítván a
föderalizmusra jellemző szövetségi szervekből álló központi struktúrát. Ugyanakkor,
egyenlőtlenül ruházza át a központi illetékességeket a különböző autonóm egységekre.

Példa: Spanyol Autonóm Közösségek (Communidades Autonómos)

• A népcsoportvédelem gyakorlati esete, ugyanis egy kvázi-föderális állam területi

egységeiben at állami illetékesség szintjei különböző módon vannak kitalálva.
• A spanyol állam egy „sui generis” szervezési modellt képez, ami egyfajta
„preföderalizmust” jelent, ha ezt az alkotmány nem is írja elő.
 • Az alkotmány szavatolja minden régiónak az autonómiához való jogát, az egységes és
feloszthatatlan spanyol nemzeten belül.
• Az autonómia a területi egységek akaratán múlik.
• A különböző autonóm területek illetékességei eltérőek.
• Ma 17 autonóm közösségből áll, az állami struktúrájuk hasonló: létezik egy parlament,
egy kormány és egy elnök.

Meg kell említeni a „regionalizálódást”, mely európai alapelvei: kisebbségi konfliktusok

csökkentése vagy legrosszabb esetben ezek szabályozása, általános jólét megteremtése, a
szegénység előli vándorlások elkerülése vagy csökkentése, az infrastruktúrák javítása, a
demokrácia mint életforma megerősítése és a polgár Európájának megteremtése.

Példa: Korzika szigete

• A sziget 1982-ben szerzett különleges jogállást.

• 1991 – bíró régió → egyedi jogállású területi közösség, ez azonban kevés volt, mivel a
franciák nem ismerték el a korzikai nyelvet és identitást sem.

A regionalizmusra az a legjellemzőbb, hogy a régiók rendelkeznek valamilyen autonómiával,

de ezek kevésbé tartósak és kevésbé függetlenek a föderális alszintekhez képest. Az Európai
Unió keretén belül külön bizottság (a Régiók Bizottsága) foglalkozik a régiókkal.

A föderalizmus perspektívája biztosítja az autonómia és integráció az állami intézményrendszer

általi összekötését, és az autonómiával fellépő „asszimiláció” veszélyének kiküszöbölését.
 12. Jog a léthez
A nemzetközi jog a népcsoportok léthez való jogát mint alapvető kollektív jogot szavatolja. A
léthez való jog magában foglalja a népcsoportok jogát a létüket érintő fenyegetések elleni
védelemhez, az identitásuk védelméhez, a hazához való jogot és a természeti kincsekkel való
szabad rendelkezési jogot.

1948-ban az ENSZ tagállamai megkötötték a népirtás bűntettének megelőzésére és büntetésére

vonatkozó egyezményt (a Holokauszt mély nyomot hagyott bennük), melynek II. szakasza tiltja
a csoport tagjainak megölését, súlyos testi vagy lelki sérelem okozását, a csoport
megsemmisítésének szándékát, a szülések meggátolását és a gyermekek áttelepítését. Az
egyezmény a népcsoportok jogát a léthez mint kollektív jogot védi, ugyanis a népirtás
fogalmának nincs semmi értelme a kollektív entitás elfogadása nélkül.

A Ruandai Törvényszék a Rutaganda perben leszögezte, hogy a népirtás bizonyításához három

feltétel szükséges:

1) A bűncselekmény törvényi tényállásának a megvalósítása

2) A különleges szándékkal való elkövetés
3) A cselekmény az Egyezmény által védett csoport ellen kell irányuljon

A Törvényszék az Akayesu esetre hivatkozott, mikor a vádlott a Taba községbe menekült

tutsikat a helyi tanács székhelyén fogjul tartotta, és utólag átadta őket az Interhamwe milícia
tagjainak, megparancsolva nekik, hogy „végezzenek velük”. A menekülteket azért ölték meg,
mert a tutsikhoz tartoztak.

A Törvényszék leszögezte, hogy aki a népírtás elkövetéséhez segítséget nyújt, miközben

tudomása van arról, hogy más népírtást követ el, bűnsegédként felelős a népírtásért. A Tadic
perben a Jugoszláviai Törvényszék megállapította, hogy a vádlott puszta jelenléte a
bűncselekmény elkövetése pillanatában, bár csekély szerepnek látszik, elegendő ahhoz, hogy
őt bűnsegédnek tekintsék. 1992. június 14-én Tadic részt vett Svici és Jaskici falvak
megtámadásában, a prijedori járás területén, és a támadás során öt áldozat kivégzésében is.

A népirtás elkövetésére való felbujtás esetében magának a felbujtónak is szándékában kell

állnia, hogy részben vagy teljesen megsemmisítsen egy nemzeti, etnikai, faji vagy vallási
csoportot. A Julius Streicher ügyben a Nürnbergi katonai Törvényszék megállapította, hogy a
vádlott antiszemita újságcikkeket közölt saját hetilapján (Der Sutrmer = Rohamozó).
Lemkin, a genocídium (népirtás) fogalom megalkotója a népirtást a következő kategóriákba
sorolja:

a. politikai genocídium – a nemzeti kormány teljes mértékű megsemmisítése

b. társadalmi genocídium – a társadalom szellemi forrásainak lerombolása
(értelmiségiek)
c. kulturális genocídium – a kulturális élet szigorú ellenőrzése, anyanyelv betiltása
d. gazdasági genocídium – a népcsoport gazdasági alapjainak lerombolása
e. biológiai genocídium – a születések meggátolása vagy csökkentése
f. fizikai genocídium – tömeggyilkosság
g. vallási genocídium – a vallás betiltása
h. erkölcsi genocídium – a népcsoportok erkölcsi lerombolásának kísérlete
 13. Jog az identitáshoz
Az identitáshoz való jogot a nemzetközi jogelmélet „a kisebbségi jogok magvának” tartja, ez a
jog mind a csoportokra, mind a csoportokhoz tartozó személyekre vonatkozik.

Az identitáshoz való jog kiemelkedően fontos, mivel a népcsoport identitásának lerombolása

visszafordíthatatlan kár.

Donnellz megfogalmazásában „az összes emberi jogok érvényesítése az anyagi eszközök

felemésztésével jár”, ami különösen a fejlődő országokat érinti súlyosan. Az anyagi eszközök
hiánya nem menti fel az államot a kisebbségek iránti kötelezettségei alól.

Az identitás legfontosabb alkotó elemei a saját kultúra, vallás és nyelv, melyet a Polgári és
politikai jogok egyezségokmányának 27. szakasza a következőképpen fogalmaz meg: „olyan
államokban, ahol nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez
tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival
együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját
nyelvüket használják”.

Sandra Lovelace ügy:

• Emberi Jogok Bizottságának beadott panaszában leírta, hogy az Indian Act of Canada
értelmében elvesztette „Maliseet indián” státuszát miután egy nem indián férfi felesége
lett
• Ha indián férfi nem indián nővel köt házasságot nem veszíti el státuszát →a 19.
században az indián nők, akik nem indián férfiakkal házasodtak veszélyeztették a
rezervátum földjét (a nem indiánok, vagy akik elveszítették ezt a nevet a rezervátumban
nem tartózkodhattak, csak ha megtűrték őket)
• Válása után visszatért a szüleihez a rezervátumba, bár nem állt jogában visszatelepedni
• Az I.A.o.C. végső következménye az volt Sandrára nézve, hogy elveszítette identitását
és azokat a kulturális előnyöket, amelyek az indián közösségen belüli élet, az otthon,
valamint a családdal, barátokkal és szomszédokkal való kapcsolatot nyújtották neki
• A Bizottság megjegyezte, hogy Sandrat megfosztották kultúrájától és anyanyelve
használatától

Ivan Kitok ügy:

• Kitok a sami kisebbséghez tartozott, és elmondása szerint családja már több, mint száz
éve rénszarvastenyésztéssel foglalkozott. A férfi a tenyésztéshez való jogát megkapta,
viszont a terület és víz használatát a sami Sorkaitum faluban megtagadták tőle egy
bizonyos svéd törvény értelmében
• A különleges jogokat azok veszítik el, akik 3 évig legalább más foglalkozást
gyakoroltak
• A Bizottság szerint a svéd törvény nem ütközött a 27. szakasz előírásaival, de
megengedte Kitonak, hogy rénszarvasokat legeltessen és tenyésszen, valamint
vadásszon és halásszon, habár ez az engedélyezés törvényesen őt nem illeti meg.

Ez a két eset kiemeli, hogy a 27. szakasz alkalmazása még azonos esetekben sem egységes.
 14. Jog a hazához
Az ember létezéséhez ma már nem elég a privát dimenzió létezése hanem szükség van egy
nyilvános dimenzióra is, amelynek egyenes következménye az állam létrehozása vagy a
jogállam megteremtése.

A 21. század elején már minden demokratikus alkotmány elismeri az egyén jogát a
magánélethez, és biztosítja az egyén privát szférájának sérthetetlenségét. Ezt a jogot
nevezhetjük „lakhelyjognak", de ebből a jogból kiindulva az államra egy másik, nehezebb
feladat is hárul: az, hogy állampolgárainak ne csak „lakhelyet" hanem „hazát" is biztosítson.
Az egyén privát szférájának vagy otthonának egy szélesebb körű otthon felel meg az állam
szintjén, mint közösségi lénynek, és ez a tágabb otthon a ,,haza".

Annak a köteléknek, amely az egyént az állammal összeköti, két összetevője van: egy objektív,
amelyet állampolgárságnak nevezünk, illetve egy szubjektív, amely az állampolgár érzelmi
kötődését jelenti ahhoz a bizonyos országhoz, amelyet ő hazájának érez.

Az alkotmányjogászok általában hallgatólagosan megállapítják, hogy ez a két összetevő

egybeesik: ez az ideális eset. A gyakorlatban viszont, főleg az olyan kisebbségek esetében,
amelyek háborús úton jutottak ebbe a helyzetbe Európában, a hovatartozásnak ez a két
összetevője a leggyakrabban nem esik egybe, és az objektív meg a szubjektív összetevő között
feszültség észlelhető. Ez a többség és kisebbség közötti konfliktusok egyik oka.

A hazához való jog meg kell, hogy védje a kisebbségeket az erőszakos átköltöztetésektől,
áttelepítésektől, az elűzéstől, valamint minden olyan állami intézkedéstől, amely a
lakosságösszetétel arányának a megváltoztatását célozza. Ez a jog szűkebb értelmezésben a
hagyományos letelepülési hely biztosítását, és az életkörülmények megőrzését jelenti, tágabb
értelemben pedig magában foglalja a kívánalmat, hogy a fentemlített terület természeti
kincseinek és más tartalékainak a kiaknázásából és kihasználásából a népcsoport egyenlő
módon részesüljön a többséggel.

Walter Doskocil egy nagyon elméleti, rövid meghatározásban a hazát mint „helyhez kötött
társadalmi (szociális) életrendet" említi meg.

Egy átfogó meghatározásban azonban a „haza" a következő elemeket foglalja magába:

a) személyi elem: kulturális és nyelvi közösség;

b) térbeli elem: letelepülési és lakóhely (kialakított és alakító táj);
 c) időbeli elem: több nemzedék állandó lakóhelye;
d) szubjektív elem: az egyén szabad akarata, hogy azon a helyen és az ott lakó
közösségben maradjon. Maga a definíció a következő: A haza az az örökölt
letelepedési helye, vidéke egy népcsoportnak, ahol a népcsoport - amelyhez az
egyének szabad akaratukból tartoznak - szabad önmegvalósítása biztosítva van.

Kurt Rabl szerint „a haza jogi szempontból az az örökölt és szabadon választott hely, ahol az
ember a neki kijáró jogokat igénybe veszi azért, hogy a rá kiszabott kötelességeket teljesíteni
tudja".

A haza fogalma általában „három dimenziós", és magába foglal egy szociális,

szellemi/kulturális és egy természetes környezetet.

A magyar nyelv értelmező szótára szerint a haza „az az ország, ahol valaki született, ahonnan
származik, s ahol általában él, amelynek népéhez tartozik vagy ahová tartozónak vallja magát".

A kisebbségek „hazáját" a többségi hatalom többféle stratégiával próbálhatja meg saját

kultúrájához vagy etnikumához hasonítani. Ezeket a törekvéseket két csoportba sorolhatjuk:

1. Kiutasítás (átköltöztetés) – a népcsoportot kényszerítik arra, hogy lakóterületét

megváltoztassa
• Deportálás - amikor az állam egyoldalú kényszerítő intézkedésekkel egy bizonyos
népcsoportot az eredeti lakhelyéről eltávolít, olyan helyre telepít le, amelyik a saját
fennhatósága alatt áll (általában egy bizonyos időtartamra szól, de ha végtelen
tartamú, akkor „kényszer- átköltöztetésről" vagy ,,elhurcolásról" beszélünk). Példa:
Szovjetunió történelmében találjuk meg, ugyanis az ún. „vijod (elvezetés)" és
„razvod (szétválasztás)" programok keretén belül többségiek és kisebbséghez
tartozók millióit deportálta a kommunista hatalom, főleg Szibériába.
• A kiköltöztetés vagy idegen területre való elűzés - a ,hazájukból" kiutasítottak
kényszerítve vannak arra, hogy a kényszerítő állam területét is elhagyják. Példa: a
„beneši dekrétumok". A II. világháború után az akkori Csehszlovákiában kb. három
millió szudétanémetet nyilvánítottak kollektív háborús bűnösnek, s telepítettek ki
Németországba és Ausztriába.
• Átköltöztetési- vagy lakosságcsere-szerződések - államok közötti szerződések,
amelyek értelmében egy bizonyos nyelvi, vallási vagy nemzeti kisebbséget
áthelyeznek hazájából" egy „anyaállam" területére. Ezek a szerződések általában
 lakosságcserét jelentenek, és szabályozzák az állampolgárság megváltoztatását, a
szállítás megoldását és a vagyontárgyak kompenzálását (pl. a török-bolgár
lakosságcsere szerződés 1913-ból). A lakosságcsere csak abban az esetben jogszerű,
ha „kicserélteknek" megadatik az a lehetőség, hogy válasszanak az átköltöztetés és
a maradás között.
• Opció-szerződés - államok közötti megegyezés, amelynek értelmében a
kisebbséghez tartozó egyéneket választásra kényszerítik állampolgárságukat
illetően. Az állampolgárság-választás ugyanakkor a „haza" elvesztésével jár,
ugyanis az új állampolgárságot választó elhagyja annak az államnak a területét,
amelynek az állampolgárságáról lemondott. A kisebbségi opció klasszikus példája
a Berlinben megkötött szerződés (1939. 06. 23.) Hitler és Mussolini között,
amelynek értelmében a dél-tiroli német nyelvű kisebbség tagjainak választaniuk
kellett az olasz vagy a német állam- polgárság között.
2. Elnemzetiségtelenítés – nem történik meg a kisebbség térbeli elmozdítása, viszont
többségiek betelepítésével és államilag támogatott asszimilációs nyomással a vidék
átveszi a többség által lakott területek karakterét, tulajdonságait

A hazában maradás alapfeltétele mind a külső, mind a belső önrendelkezési jog gyakorlásának.

A hazához való joggal szoros összefüggésben állnak az autonómiajogok, amelyek biztosítása

aktív védelmet jelent a szűk „haza" megtartására és fejlesztésére. Az autonómiának, amely
elsősorban politikai, közigazgatási ön- rendelkezést, önállóságot jelent, párosulnia kell a
gazdasági önrendelkezéssel, ami a helyi erőforrásokat illeti, ugyanis egy vidék gazdasági
elszegényedése előbb-utóbb elvándorláshoz vezethet.

Ugyanaz a tér lehet több etnikum hazája.

 15. Jog a szimbólumokhoz
Szimbólumok alatt azokat a színeket, jeleket, zászlókat, címereket értjük, amelyekkel egy
nemzet vagy egy népcsoport azonosul, amelyeket magáénak mond, és amelyekkel magét
képviselteti a többi ilyen csoporttal szemben.

Az európai kisebbségjogászok ezt így fogalmazzák meg: „A népcsoportoknak azokon a

területeken, amelyet benépesítenek, joguk van az illető ország zászlója és címere mellé a saját
zászlót és címert is kifüggeszteni.” Egyetlen korlátozása ennek a jognak az, hogy a kisebbség
nem függesztheti ki más ország zászlóját vagy címerét.

Európa kisebbségbarat államaiban ennek a jognak gyakorlati megvalósítását is észlelhetjük.

Példa: a finnországi helyi közigazgatási törvény 18-ik paragrafusa szerint az Åland-szigeti
svédeknek joguk van arra, hogy kereskedelmi hajóikon az Åland-sziget zászlóját használják. A
posta Finnországban már évek óta kiad külön bélyegeket a sziget számára, 1984 óta a tartomány
megkapta az önálló bélyeg-kibocsátási jogkört. Ezek a bélyegek az Åland feliratot viselik,
postai forgalomban csak a szigeteken használhatók. Ezeken kívül Åland speciális helyzetét több
szimbólum is kifejezésre juttatja és tudatosítja a lakosság körében: „Ilyen mindenekelőtt az
»Ålandi Önkormányzat Napja« június 9., a Landsting első ülésszaka megnyitásának emlékére
(1922).

A saját szimbólumokhoz való joghoz tartozik a földrajzi nevek, a helységnévtáblák és más

topográfiai megnevezések anyanyelven való feltűntetésének a joga is.
 16. Jog a megkülönböztetés nélküli bánásmódhoz és a különleges védelemhez
Az ENSZ alapokmánya és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata előírják minden személy
jogát az egyenlőséghez az emberi jogok és alapvető szabadságjogok gyakorlásában és
élvezésében.

A kisebbségek és a többségek közötti egyenlőség megvalósítását szolgáló jogokat a jogelmélet

hagyományosan két kategóriába sorolja:

1. A megkülönböztetés nélküli bánásmódhoz való jog (a diszkrimináció megtiltása)

2. Az egyenlő bánásmódhoz való jog (a különleges védelemhez való jog)

A megkülönböztetés nélküli bánásmódhoz való jogot a nemzetközi jog egyéni, nem pedig
kollektív jognak tekinti. Ezzel szemben az egyenlő bánásmódhoz való jog inkább a csoportok
megvédésére vonatkozik.

A két jog nemzetközi alapvető tételei a következők:

• A csoportok tagjainak joguk van arra, hogy emberi jogaikat és alapvető

szabadságjogaikat megkülönböztetés nélkül és a törvény előtt teljes mértékben
egyenlően gyakorolják.
• Az államoknak – ahol szükséges – különleges intézkedéseket kell hozniuk annak
érdekében, hogy a csoport tagjai számára más állampolgárokéval teljesen azonos
egyenlőséget biztosítsanak az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok gyakorlása
és érvényesítése során.
• Ezeket a különleges intézkedéseket összhangba kell hozni az egyenlőség és a
diszkriminációmentesség alapelveivel az érintett résztvevő állam és más állampolgárait
illetően, és ezek nem tekinthetők diszkriminációs intézkedéseknek.

Az ENSZ Polgári és politikai jogok egészségokmányának 26. szakasza előírja, hogy a törvény
előtt minden személy egyenlő.

A megkülönböztetést tiltó előírásoknak az a szerepük, hogy biztosítsák a csoportokhoz tartozó

személyek teljes egyenlőségét az állam más polgáraival.

A „diszkrimináció” fogalom minden olyan különbségtételt, kizárást, megszorítást vagy

előnyben részesítést magába foglal, amelynek alapja a faj, a szín, a nem, a nyelv, a vallás, a
politikai vagy egyéb jellegű meggyőződés, a nemzeti származás vagy a leszármazás, a vagyon
vagy egyéb státus, és amelynek célja vagy eredménye az emberi jogok és alapvető
szabadságjogok minden egyénre vonatkozó egyenlő elismerésének, élvezésének és
gyakorlásának a megakadályozása vagy csorbítása.

A megkülönböztetés nélküli elbánásnak az a célja, hogy a csoportokhoz tartozó személyek

helyzetét egyeztesse a többségi lakossághoz tartozó személyek helyzetével. Ezzel szemben az
egyenlő bánásmódhoz való jog a csoportok közötti egyenlőség elérését szolgálja.

A csoportok egyenlőségét néha csak különleges védelem alkalmazásával lehet elérni. A jogi
elmélet szerint a különleges védelem szükségessége abból ered, hogy a kisebbséghez tartozó
személyek már hovatartozásuk miatt hátrányos helyzetben vannak az állam más polgáraival
szemben. A különleges védelem a csoport számára azért szükséges, hogy a csoport és a hozzá
tartozó személyek a többségi lakosság helyzetét megközelítő életfeltételeket teremthessenek
saját maguknak.

A különleges elbánásmód nem képez előjogot (privilégiumot). Az Emberi Jogok Bizottsága

szerint „az egyenjogúság nem minden esetben feltételezi az azonos elbánást”, és „nem minden
nem egyenlő elbánás jelent diszkriminációt, ha általa jogos célt lehet elérni, valamint ha a nem
egyenlő elbánás ésszerű és objektív alapokon nyugszik”.

A leghíresebb különleges jogokra vonatkozó előírást a Polgári és politikai jogok

egyezségokmányának 27. szakasza tartalmazza, amely biztosítja a csoporthoz tartozó
egyéneknek azt a lehetőségét, hogy kifejezésre juttassák és megőrizzék kulturális, vallási és
nyelvi sajátosságaikat, továbbá kimondja, hogy az egyén a csoport más tagjaival együttesen is
gyakorolhatja jogait.

A bennszülött népekre vonatkozóan az ILO (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, az ENSZ

szakosodott szervezete) 169. számú egyezménye előírja, hogy a bennszülött (őslakos) népeket
olyan különleges jogok és intézkedések is megilletik, amelyeket a kisebbségekre vonatkozó
egyezmények eddig még nem írtak elő.

A különleges védelem legtöbbször ütközteti a kisebbségi csoport jogait a többségi csoport

tagjainak egyéni emberi jogaival. Ez a konfliktus kvóta-rendszert bevezetett államokban alakul
ki legtöbbször (pl. külön hely az egyetemeken).

Ezeket a problémákat tárgyalja a Regents og the University of California v. Bakke 1978. évi
amerikai eset.
Kaliforniai orvosi egyetem → speciális felvételi program a kisebbséghez tartozó személyek
számára. Bakke fehér férfi volt, másodjára sem vették fel → egy kaliforniai bíróságra nyújtott
be keresetet alkotmányellenes bánásmódra hivatkozva, mivel az ő kizárása az egyetemről faji
hovatartozásán alapult → elutasították → Bakke és az egyetem is fellebbezte a döntést →
Kalifornia Állam Legfelsőbb Törvényszéke: alkotmányellenesnek nyilvánította és elrendelte
Bakke felvételét az orvosi karra.

A különleges védelem fontos szerepét az egyenlőség megvalósításában a Belga nyelvi ügy

tükrözi.

Francia ajkú családok holland nyelvű területen éltek → gyerekeik a belga törvények miatt nem
részesülhettek francia oktatásban → panasz az Európai Jogok Emberi Bizottságánál → a
Bíróság elutasította, mivel: objektív alap → a törvény jogos célt szolgál, a nyelvi egységet;
szubjektív alap → a francia iskolákat meg lehet szűntetni, hisz megmaradnak a magániskolák,
ez az intézkedés célszerű. Továbbá ha ezt elfogadták volna, akkor bárki bármilyen nyelven
kérhetne oktatást.

A Bíróság azonban talált diszkriminációt az oktatási intézményekkel való hozzáféréssel

kapcsolatban hat Brüsszel környéki községben. A hat község iskoláiba a belgiumi francia
tartományban élő gyerekek beiratkozhattak, míg a francia holland tartományban élők nem.

Az állam be kell tartsa kötelezettségeit, melyeket a francia ajkú gyerekekre vállalt, továbbá a
szülők jogát is fent kell tartsa, miszerint gyerekeiket vallásuknak és világnézetüknek
megfelelően oktathassák.
 17. Jog az önrendelkezéshez
Az önrendelkezésre való jog vitathatatlan, viszont a nemzetközi jogrendszerben a
legpontatlanabb meghatározással rendelkezik. (kollektív jog)

Nem létezik olyyan nemzetközi egyezmény, amely ennek a jognak a végrehajtását biztosítaná,
és e jog megtagadása esetén nem létezik olyan szankció, amely a felelős államot sújtaná.

Az ENSZ önrendelkezési joggal kapcsolatos gyakorlata 1945 óta végső soron kialakította az
önrendelkezési elv jogi státusát a nemzetközi jogban.

Az önrendelkezési jog kialakulását az ENSZ jogrendszerében két időszakra lehet osztani: az

első időszak, amelyre a gyarmati kérdés megoldására való törekvés jellemző, az önrendelkezési
jognak az ENSZ Alapokmányba foglalása 1960-ig számítható. A második időszak 1960
decemberétől számítható, mely dátummal az ENSZ Közgyűlése A gyarmati országok és
népeknek nyújtandó függetlenségről szóló 1514. (XV) számú Határozatában az önrendelkezési
jogot emberi jognak nyilvánították.

A hagyományos értelmezés szerint az önrendelkezés a függetlenség elérését szolgáló jog. Az

önrendelkezés gyakorlása viszont más eredményekhez is vezethet, például önálló állam
létrehozása, más állammal vagy államokkal való szabad szövetség vagy integráció
megvalósítására, valamint minden egyéb, a nép (csoport) által szabadon választott státus
létrehozására.

Régebben az önrendelkezést csak a hagyományos értelemben használták, azaz mint

önkormányzattal nem rendelkező népek jogát a függetlenséghez. Szabályozták a nem
rendelkező területen élő népek rendelkezési jogát.

A Közgyűlés későbbi határozatai, valamint az ENSZ tagállamai között kötött szerződések

tisztázták, hogy az önrendelkezési jog a népeket mint csoportokat illeti meg, nem pedig az
államot.

Az algériai szabadságharc volt az első alkalom, amikor az ENSZ-nek döntenie kellett az

önrendelkezési jog megvalósításáról.

Ázsiában az egykori gyarmati országok az önrendelkezési jogot a gyarmati kérdés

megoldásának tekintették, de nem voltak hajlandók e jogot elfogadni a területükön élő
népcsoportok számára. A fejlődő országok – főleg Afrikában – attól tartottak, hogy a gyarmati
rendszer megszűnte után fenntartott önrendelkezési jog egyes etnikai csoportokat szecesszióra
fog készíteni, és ez az illető országok politikai felbomlását eredményezné. Ez az álláspont a
dél-amerikai országok példáját követi, melyek kialakították az uti possidetis juris elvet, és
ennek alapján a 19. százas elején, a spanyol és a portugál uralom megszűntével elfogadták a
volt birodalmak által megszabott határokat.

A kérdés az, miként lehet egyensúlyba hozni az önrendelkezési jogot és a területi integritás
elvét abban az esetben, amikor a területi vita a határok vagy földrajzi, vagy történelmi
szempontokból nem kellően pontos kijelölésből fakad. A Burkina Faso v. Mali Köztársaság
ügyben a Nemzetközi Bíróság kimondta, hogy az uti possidetis elv a nemzetközi szokásjog
általános szabályává vált, amelyek a népek önrendelkezési jogának kialakulása sem sért.

Az önrendelkezési jog nem szűnik meg az állam függetlenségének elérésével, hanem magában
foglalja a független állam területén belül a politikai és gazdasági rendszer szabad
meghatározását.

Az önrendelkezési jog alkalmazása nem eredményezheti valamely állam felbomlását, illetve

nem veszélyeztetheti az állam területi integritását.

Az elszakadást illetően a Közgyűlés 2625 számú Határozata két esetet különböztet meg:

a) Az állam tiszteletben tartja a nép jogait, beleértve az önrendelkezést is, mely esetében
minden intervenció, amely az illető ország területét és politikai egységét veszélyezteti,
jogtalan.
b) Az állam sérti a nép (beleértve a kisebbséget is) alapvető jogait, mely esetben a népnek
joga van az orvosláshoz (beleértve a szecessziót és a nemzetközi védelmet), annak
érdekében, hogy önrendelkezési jogát érvényesíthesse.

Ennek értelmében a nemzetközi jogászok egy része – de semmiképpen sem a nemzetközi

jogban elfogadott elvként – azt hirdeti, hogy a kisebbségeknek a következő esetekben joguk
van az elszakadáshoz:

• Ha a kisebbséget sajátosságai miatt diszkriminálják

• A kormány nem képviseli a lakosság összes alkotó népcsoportjait fajtól,
meggyőződéstől és színtől eltekintve. Az ENSZ viszont láthatóan inkább az államok
egységének megvédésére törekszik, mint az önrendelkezéshez való jog
érvényesülésének a támogatására, ha az utóbbi megköveteli a határok felbomlását.
 A Közgyűlés nem minden esetben alkalmazta szigorúan ezt a meghatározást. Brit
Kamerum esetében például az állam területén két népcsoport élt, az „északi” meg a
„déli” csoport. Az északi területen lakó csoport a Nigériához való csatlakozást
támogatta, míg a délen lakó csoport a független Kamerum Állam létrehozására
törekedett. Mindkettőnek jogában állt egymástól függetlenül érvényesíteni az
önrendelkezési jogát.

Az erőszak alkalmazásáról az önrendelkezési joggal kapcsolatban a Közgyűlés 1970-ben, a

Goa-i események után is nyilatkozott. 1961-ben India hadi ereje megszállta Goa, Damao, Giu
területeit, amelyek portugál hatóság alatt álltak. India előterjesztette a Goa-tételt, amellyel
indokolni próbálta ezen területek elfoglalását azzal érvelve, hogy történelmileg Goa Indiához
tartozik (1510-ben volt egy portugál katonai megszállás). A Goa-tételből kiindulva az ENSZ
tagállamok számos javaslatot terjesztettek elő, egyrészt abból a célból, hogy megakadályozzák
a fegyveres erők alkalmazását.

Az önrendelkezés elfojtására alkalmazott erőszak elfogadhatatlan, mint ahogy az is, hogy egy
harmadik állam ebből a célból nyújt segítséget. Ha erőszakkal akarnak egy népet
önrendelkezéstől megfosztani, ezen nép erőszakkal is felléphet.
 18. Jog az oktatáshoz
Az anyanyelv használata az oktatásban létfontosságú a kisebbség identitása és fejlesztésének
érdekében.

Az ENSZ Nyilatkozata a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó

személyek jogairól előírja, hogy az államoknak intézkedéseket kell hozniuk annak érdekében,
hogy a kisebbségekhez tartozó személyeknek megfelelő lehetőségük legyen anyanyelvük
tanulására, vagy hogy az anyanyelvükön történő oktatásban részesüljenek.

Az UNESCO „Az anyanyelvek használata az oktatásban” című jelentése szerint a leggyakoribb

akadályok a következők:

• Az anyanyelv elmaradottsága – az adott nyelv még nem elég fejlett

• Az anyagi eszközök hiánya – nincs anyagi háttér könyvek megírására, kiadására és
tanárok képzésére
• Egy adott közösségben több nyelv használata – egy városban a lakosság vegyes
összetételű
• Egy adott államban több nyelvi csoport él – itt ugyancsak az anyagi lehetőségek állnak
az útban
• A tanerő hiánya – egy kisebbséghez tartozó tanár ha a hivatalos nyelven tanult, nehezen
oktat az anyanyelvén, továbbá könyvek sincsenek
• A nyelvi csoport meggyőződése, hogy számára előnyösebb a hivatalos nyelven történő
oktatásban részt venni – egykori gyarmatosított országokban még mindig az angol vagy
francia nyelvet kedvelik az anyanyelvek helyett
• A lingua franca használata – több Kelet-Afrikai országban, ahol a lakosság a szuahéli
nyelvet használja (mint lingua franca), nagyon előnyösnek látszik az ezen a nyelven
történő oktatás, a csoportok anyanyelvéhez mérve.

Az anyanyelvű oktatás hiánya, illetve hézagosságának a fent említett akadályokon kívül más
okai is létezhetnek, amelyeket az államok nem ismernek be, mint például az asszimilációra
irányuló politika alkalmazása.

Az oktatásban alkalmazott megkülönböztetés elleni küzdelemről szóló UNESCO-egyezmény

értelmében az ilyen intézmények vagy külön iskolai rendszerek létesítése nem tekinthető
megkülönböztetésnek.
Belga nyelvi ügy megemlíthető.

A szegregált iskolák olyan közösséget képeznek, ahol a kisebbség szabadon kibontakozhatja és

fejlesztheti saját kultúráját, a többségi csoport kultúrájának állandó hatásától mentesen.
Természetesen az egynyelvű iskolák fenntartása nem akadályozhatja meg a kisebbséghez
tartozó személyek integrációját, ami feltételezi hogy ezekből az iskolákból nem maradhat ki a
domináns (hivatalos) nyelv (nyelvek) tanítása, valamint a többségi csoport kultúrájának
megismertetése a kisebbséghez tartozó személyekkel.

A roma nyelvű oktatás és a romák beiskoláztatásának fejlődése Romániában:

• 1945-51 – Homescu Vasile Világoson roma nyelvű iskolát üzemel, ezt követte 1974-
ben Bákóban, Gura Văii faluban Marfea Mihai
• 1989 – osztályok a romáknak
• 1992 – oktatját a romani nyelvet és a roma kultúrát is
• 1992 – Bukaresti Tudományegyetem bölcsészeti karán először oktatták a romani
nyelvet

A hivatalos nyelv minden kisebbségi iskolában kötelező tantárgy kell legyen.

 19. Jog a nemzetközi védelemhez
A nemzetközi jogászok nagyrésze a nemzetközi védelemhez való jog elismeréséért érvel, amely
lehetővé teszi a fegyveres erő alkalmazását az emberi jogok megsértésének megakadályozása
és kiküszöbölése érdekében, illetve a nemzetközi beavatkozást az emberi jogok megvédése
érdekében. „fegyveres erő alkalmazásának” azokat az államok/államcsoportok által indított
fegyveres akciókat nevezzük, amelyek átlépik az állam határait, tehát jogi szempontból nem
tartoznak e fogalomhoz a magánszemélyek vagy -csoportok által indított akciók.

A fegyveres erő alkalmazását legkategorikusabban tiltja az ENSZ Alkotmányának 2(4).

szakasza, mely előírja, hogy a szerződő államok nemzetközi ügyeik intézkedésében kötelesek
mellőzni a fegyveres erő alkalmazását, illetve az ezzel való fenyegetést. Ez a szakasz minden
fegyveres erő alkalmazására vonatkozik.

A humanitárius beavatkozás jogi megalapozásával már a 19. században foglalkoztak a

nagyhatalmak nemzetközi jogászai. Az idegen államok csak akkor alkalmazhatták fegyveres
erőiket egyes személyek védelmére, ha csak a személyek a saját állampolgárai voltak, akiknek
jogait a megtámadott állam előzőleg megsértette. Ilyen esetekben az idegen államok arra
hivatkoztak, hogy az állampolgáraik ellen elkövetett törvénytelen cselekmény tulajdonképpen
az illető államok ellen irányuló cselekmények voltak, amelyek feljogosították őket az
önvédelemre. Ha azonban egy állam saját állampolgárai jogait sértette, ez nem ütközött más
államok jogaiba, így az utóbbiak sem hivatkozhatta az önvédelemre.

Az ENSZ megalakulása után az emberi jogok már jelentősen befolyásolták a nemzetközi jogot,
különösen azt a feltevést ingatták meg, hogy a nemzetközi jog egy kizárólag államok között
működő jogrendszer. Az 1993-as Bécsi Nyilatkozat és Tevékenységei Terv 4. szakasza előírja,
hogy az emberi jogok gyakorlatba ültetése és védelme a nemzetközi közösség jogos érdeke.

Mindezek ellenére nem lehet határozottan állítani, hogy megszületett a humanitárius

beavatkozásra való jog, már csak azért sem, mert az államok, ha fegyveres erőt alkalmaznak,
általában nem ilyen beavatkozással indokolják akciójukat. India például a volt Kelet-Pakisztán
(Banglades) ellen végrehajtott, a humanitárius beavatkozás jellegzetes példájaként gyakran
emlegetett intervencióját a Pakisztán által az indiai területekre való betörések önvédelmi
intézkedésként, illetve a pakisztáni lakosság egy részének önrendelkezési joga megvalósítása
végett nyújtott törvényes segítségként indokolta.
Egy polarizált nemzetközi közösségben különösen a „fabrikált”, ál-meghívásoktól kell tartani,
melyek ürügyként szolgálnak egy-egy hatalom erőszakos betörésére más államok területére –
például Afganisztán Szovjetunióhoz intézett behívása esetében (1979), és Grenada ugyancsak
kétes, az Egyesült Államok intézett behívása esetében (1984). Egy ilyen behívással az adott
állam elismeri, hogy képtelen saját lakosságát megvédeni, képtelen mint állam működni, és
ezáltal felmondja funkcióját.

Minden fegyveres erő alkalmazása az ENSZ Biztonsági Tanácsának a jóváhagyásával kell,

hogy történjen.

Bothe professzor szerint három olyan eset létezik, amelyben egy ország magatartása a saját
állampolgárai iránt feljogosítja a harmadik államot a beavatkozásra:

1. Egy adott csoport önrendelkezési jogát gyakorolja. Pl. a Biztonsági Tanász az

Alapokmány VII. Fejezete alapján intézkedett, mielőtt Szlovénia és Horvátország
függetlenségének elismerése bekövetkezett volna, tehát ebben az esetben az
önrendelkezési jog gyakorlását olyan helyzetnek tekintette, ami a nemzetközi békét és
biztonságot veszélyeztette.
2. Egy államban létrejött belső konfliktus a nemzetközi békét veszélyezteti, például akkor,
ha az emberi jogok megszegésének a hatása más államokra is kiterjed. Pl. Dél-Afrika
ellen bevezetett embargó elrendelés.
3. Egy állam emberi jogokat sértő bánásmóddal viseltet saját állampolgárai ellen, és habár
ennek a magatartásnak nincsenek külső hatásai, a Biztonsági Tanács a békét
veszélyeztető cselekedetnek tekinti. A Biztonsági Tanács szankciókat ír elő, ezek
lehetnek gazdaságiak (Jugoszlávia ellen alkalmazott embargó), katonaiak (koreai
háború - 1950), vagy a kettő egyszerre (Irak ellen – 1990).

A Biztonsági Tanácsban 15 állam van.

Az ENSZ mellett a regionális szervezetek is szerepet vállalnak a kisebbségek megvédését

szolgáló intervenciókban. A nemzetközi jogelmélet szerint minden kényszerítő intézkedést
külön-külön kell jóváhagyni, mivel ellenkező esetben a Tanács biankó (üres) jóváhagyást adna,
és ezáltal az Alapokmányban ráruházott hatalmáról jogtalanul lemondana.

A regionális nemzetközi szervezetek nem alkalmazhatnak az ENSZ engedélye nélkül fegyveres

erőt saját tagállamai ellen (pl. a NATO-n belül).
 20. Jog az anyanyelv használatához
A különleges védelem körébe tartoznak például a következő különleges jogok (kiegyenlítési
jogok): jog az anyanyelv használatához; jog az iskolához; jog a szabad vallásgyakorlathoz; jog
a saját szervezetekhez; jog a köztisztviseletre; jog a politikai képviseletre.

A nyelv sokszor a legmarkánsabb sajátosság, amely megkülönbözteti a kisebbséget a

többségtől. A kisebbség nyelvének hivatalos nyelvként való elismerése például azt is jelzi, hogy
a nyelvi kisebbséget a többség elismeri, mint az államon belül fontos szerepet játszó közösséget.

A közhasználatban hivatalos és kisebbségi nyelvekről beszélünk, de a jogelmélet más nyelvi

kategóriákat is ismer. Ezeknek külön-külön szerepük van az államon belüli kommunikációban
és az emberi jogok rendszerében különböző státust élveznek. Az UNESCO „Az anyanyelvek
használata az oktatásban" című jelentése a nyelveket a következő kategóriákba sorolja:

• törzsi nyelvek (bennszülött népek nyelvei): egy adott területen benn-szülött lakosságnak
tekintett csoportok nyelvei;
• lingua franca: az a nyelv, amely általánosan használatos olyan személyek között, akik
különböző anyanyelvűek, a közöttük folytatott kommunikáció megkönnyítése
érdekében. Például több kelet-afrikai országban (Burundi, Kenya, Ruanda, Uganda) a
lakosság a magánéletben a szuahéli (swahili) nyelvet használja. Ruandában és
Kenyában szuahéli más nyelvek mellett hivatalos nyelv is;
• anyanyelv: az a nyelv, amelyet egy személy gyerekkorában elsajátít, és amelyen
természetesen gondolkozik és kommunikál;
• az állam nyelve: egy adott politikai, társadalmi és kulturális entitás nyelve;
• hivatalos nyelv: az államigazgatásban, törvénykezésben, igazságszolgáltatásban
használt nyelv;
• regionális nyelvek: olyan nyelvek, amelyek a kommunikációban használatosak olyan
területeken, amelyeknek lakosai különböző anyanyelvűek.

A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája nyelveinek az alábbi meghatározásait

használja:

⎯ „regionális vagy kisebbségi nyelvek" alatt azok a nyelvek értendők:

a. amelyeket valamely állam adott területén hagyományosan azok az állampolgárok
használnak, akik az állam fennmaradó népességénél számszerűen kisebb csoportot
alkotnak;
 b. amelyek különböznek ezen állam hivatalos nyelvétöl/nyelveitől, azonban ez nem
foglalja magába sem az állam hivatalos nyelvének/nyelveinek dialektusait, sem a
bevándorlók nyelveit;
⎯ „területhez nem köthető nyelvek" az állampolgárok által beszélt olyan nyelvek, amelyek
különböznek az állam lakosságának többi része által beszélt nyelvtől, vagy nyelvektől, de
amelyeket, bár az állam területén hagyományosan beszélik, nem lehet egy külön földrajzi
körzethez kapcsolni.

A Charta a „regionális vagy kisebbségi nyelv használatának területe" fogalmat is alkalmazza,

melynek meghatározása: „az a földrajzi körzet, ahol ez a nyelv olyan számú személyek
kifejezési eszköze, amely indokolja a Charta által előírt különböző védelmi és ösztönző
intézkedések meghozatalát". Különleges, mert államon belül a nyelvekre különböző
vállalásokat tesz.

Az anyanyelv a következő kritériumok alapján definiálható:

• Funkció szerint az anyanyelv a legtöbbet használt nyelv

• A nyelvtudás foka szerint az anyanyelv a legjobban beszélt nyelv
• A származás szerint az anyanyelv az a nyelv, amelyet az egyén először tanul meg (minden
személynek csak egy anyanyelve lehet)
• Az azonosulás és az azonosítás szerint az anyanyelv az a nyelv, amellyel az egyén azonosul,
illetve mások azonosítják (Lovelace ügy megmelitése, be kell bizonyítani a kisebbséghez
való tartozást)

A nyelvi emberi jogok tiszteletben tartása érdekében a származás és az azonosulás szerinti

definíciók együttes alkalmazása a legajánlatosabb, mely szerint az anyanyelv az a nyelv,
amelyet az egyén először tanult meg, és amellyel azonosul.

Egyes országokban valamennyi többet használt nyelv állami/hivatalos nyelvként van elfogadva
(Svájc) Más esetekben egyes (nem valamennyi) kisebbségi nyelvek is el vannak fogadva
hivatalos nyelvként. Például Finnországban a svéd nyelv állami nyelvként van elfogadva, a lapp
viszont nem. Más államok egyes kisebbségi nyelveket elfogadnak hivatalos nyelvként, de csak
regionális, nem pedig állami szinten. Például Ausztriában a német nyelv a hivatalos nyelv,
viszont Karintiában, Burgenlandban és Stájerországban a szlovén és a horvát nyelv is hivatalos
nyelvek. Legtöbb esetben az államok nem ismerik el hivatalos nyelvként a kisebbségek által
beszélt nyelveket (Egyesült Államok, Magyarország, Románia).
Európában a nyelvi kisebbségek jogainak elismerése 1815-ben történt a Bécsi Békeszerződés
alkalmával (Ausztria, Franciaország, Nagy-Britannia, Portugália, Oroszország, Svédország).

Az Egyezségokmány 27. szakasza előírja, hogy olyan államokban, ahol nyelvi kisebbségek
élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy
csoportjuk más tagjaival együttesen saját nyelvüket használják. Mivel a nyelv fenntartása
nagyon fontos a kisebbségek identitásának megőrzésében, a kisebbségeknek nemcsak hogy
meg kell engedni nyelvük használatát, hanem ezt az államok támogatni is kötelesek.

A nemzetközi dokumentumok előírásai szerint az államok kötelesek biztosítani a

kisebbségekhez tartozó személyeknek anyanyelvük szabad használatát, mind a magánéletben,
mind nyilvánosan.

A személynevek a nyelvi kisebbséghez tartozó személyek anyanyelvén való használatát az

államok nem mindig tartják tiszteletben, bár ez a jog az identitás megőrzésének elengedhetetlen
része. A személynevek használatával kapcsolatban a nemzeti kisebbségek védelméről szóló
Keretmegállapodás előírja, hogy az államok kötelesek a nemzeti kisebbségekhez tartozó
személyek jogát elismerni család- és utónevük nyelvükön történő viselésére és annak hivatalos
elismerésére.

A népcsoportok megnevezésének a kérdése Euróoában különösen a cigány néven ismert

népcsoporttal kapcsolatban merül fel. Ez a népcsoport saját megnevezésére a „rom/roma” szó
hivatalos elismerését igyekszik kivívni a „cigány” helyett, a csoport nyelvére vonatkozóan
pedig a „romani” megnevezés elfogadását.

A magánjellegű feliratokra vonatkozóan az 1994. évi Keretmegállapodásában a szerződő felek

vállalják, hogy elismerik minden, valamely nemzeti kisebbséghez tartozó személy jogát, hogy
saját kisebbségi nyelvén magántermészetű jeleket, feliratokat, vagy más információkat tegyen
közzé a nyilvánosság számára (11. szakasz 2. bek.). Romániában a közigazgatási szervekhez
intézett kérvényeket be lehet nyújtani a kisebbséghez tartozó személy anyanyelvén is, ezeket
viszont román nyelvre való fordítás kell kísérje. A letartóztatás okáról és vádemelésről
mindenkit az általa leghamarabb megértett nyelven kell tájékoztatni (Keretmegállapodás –
1994).

A román büntető eljáráskönyv 7. szakasza előírja, hogy a büntetőeljárás hivatalos nyelve a

román. Azokban a közigazgatási területekben, ahol a román nemzetiségű lakosságon kívül más
nemzetiségű lakosság is él, az illető kisebbséghez tartozó személyeknek biztosítani kell az
anyanyelvük használatát az igazságszolgáltatásban. Perek esetén tolmácsot lehet igényelni.

A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája a 11. szakasz 3. bekezdésében előírja,
hogy olyan körzetekben, ahol a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek hagyományosan
nagy számban laknak, a szerződő felek törekedni fognak arra, bizonyos feltételek
figyelembevételével, hogy a hagyományos helyi neveket, utcaneveket és egyéb, a közösség
számára szánt földrajzi megjelöléseket a kisebbség nyelvén is kiírják, ha igény van ilyen
jelzésekre.
 21. Jog a vallásszabadsághoz
A vallási kisebbségeket mindig befolyásolták a nemzetközi kapcsolatok. A világ minden táján
előfordul a valláson alapuló üldözés és megkülönböztetés.

A 17. és 18. században számos Európában aláírt nemzetközi egyezmény foglalt magában a
vallási kisebbségekre vonatkozó rendelkezéseket, például a magyar király és Erdély fejedelme
között létrejött bécsi szerződést (1606), amely biztosította az erdélyi protestánsok számára a
szabad vallásgyakorlatot. A vallási csoportok védelme a törvénykezésben meglehetősen lassan,
a 18. századtól kezdve alakult ki. A 19. században a kisebbségekre vonatkozó intézkedések
egyre gyakrabban multilaterális egyezmények tárgyává váltak. A 20. században a szabad
vallásgyakorlatra vonatkozó előírások egyetemes nemzetközi dokumentumokban is
megtalálhatók.

Az Egyesült Államokban az Alkotmány leszögezte, hogy a Szövetség Kongresszusa nem

hozhat olyan törvényt, mely által államegyházat alakít, és nem tilthatja meg valamely vallás
szabad vallásgyakorlását.

A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 27. szakasza szerint a vallási

kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet meg- tagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más
tagjaival együttesen saját vallásukat vallják és gyakorolják. A nemzetközi normák értelmében
a vallásgyakorlat szabadsága a következő jogok elismerését és érvényesítését feltételezi: az
akadálytalan vallásgyakorlatot; a valláson alapuló megkülönböztetés kiküszöbölését, beleértve
a hívők és a nem hívők, illetve a felekezetek közötti egyenlőség biztosítását; a vallási
kisebbségek jogát, hogy saját intézményeiket megszervezzék; az anyanyelvű hitoktatás
engedélyezését.

A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának előírásai szerint (18. szakasz

3. bek.) a vallás és meggyőződés gyakorlása csak akkor korlátozható, ha ez szükséges a
közbiztonság, a rend, a közegészségügy, az erkölcs, vagy más személyek jogainak és
szabadságainak a megvédése céljából.

Továbbá, az ENSZ Közgyűlésének a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyel- vi kisebbségekhez

tartozó személyek jogairól szóló nyilatkozatának 4(2). szakasza szerint az államok kötelesek
intézkedéseket foganatosítani azoknak a feltételeknek a kialakítása céljából, amelyek a
kisebbségekhez tartozó személyeknek vallásuk, hagyományaik és szokásaik fejlesztéséhez
szükségesek, kivéve ahol sajátos gyakorlatok sértik a nemzetközi normákat.
A pénzügyi támogatást illetően az államok betartják azt az elvet, hogy senki sem terhelhető
olyan vallásos csoport költségeivel, amelynek az illető nem tagja.

A vallásos csoportoknak joguk van tulajdon birtoklására és igazgatására a törvényes kereteken

belül, és ennek értelmében engedélyezni kell számukra, hogy templomokat és gyülekezeti
helységeket létesítsenek és tartsanak fenn, illetve hogy a vallás gyakorlásához szükséges
kegytárgyakat és anyagokat gyűjtsenek, birtokoljanak és használjanak. Ugyancsak fontos
biztosítani, hogy a népcsoportokhoz tartozó személyek saját nyelvükön gyakorolhassák
vallásukat.

A szabad vallásgyakorlathoz a belső önrendelkezés is hozzátartozik, ezt az állam úgy biztosítja

(saját struktúra, hierarchia), hogy a szertartások ne ütközzenek az állam jogrendszerébe vagy
az erkölcsi normákba, és hogy ne veszélyeztessék az állam biztonságát.

A vallási kisebbségeknek joguk van saját oktatási intézmények létesítéséhez. A felekezeti

iskolákon kívül a vallásos oktatást a közoktatási intézményekben is kell biztosítani a vallásos
kisebbségekhez tartozó diákok számára. Egyes államokban ez a lehetőség nincs megadva, más
államok viszont kérelemre biztosítják a fakultatív hittanórákat, vagy kötelező módon előírják a
hittanórák látogatását a közoktatási intézményben. A felekezeti iskolákon kívül a vallásos
közösségeknek joguk van papnevelő intézményeket létesíteni és fenntartani.

Ahhoz, hogy egy csoport szabadon gyakorolhassa vallását, szükséges a valláson, illetve
meggyőződésen alapuló diszkrimináció kiküszöbölése (jogok megvonására kell gondolni). A
valláson alapuló diszkrimináció megtiltása a felekezetek közötti egyenlőség biztosítását
feltételezi. A vallási alapon történő diszkrimináció másik, igen kényes kérdése a katonai
szolgálat és az eskükötelezettség megtagadása vallási alapon. Több olyan állam, ahol a katonai
szolgálat kötelező, engedélyezi a kötelezett állampolgároknak, hogy vallási alapon
megtagadják ezt a szolgálatot, és helyette közérdekű civil szolgálatot teljesítsenek. Romániában
például az a lakosság honvédelemre való felkészítéséről intézkedő 1996/46. törvénycikkely
vallási alapon engedélyezi az alternatív civil szolgálatot (4. szakasz), ami viszont 24 hónapos
kötelezettséget jelent, míg a katonai szolgálat időtartama csak 12 hónap (13. szakasz). Az
egyenlőség tiszteletben tartása szempontjából a fenti előírás nem ,tökéletes", mert nem biztosít
egyenlő jogvédelmet minden személynek, győződésére való tekintet nélkül.
 22. Jog az akadálytalan kapcsolattartáshoz és a tájékoztatáshoz
A nemzetközi jogi előírások értelmében a népcsoportoknak és tagjaiknak jogukban áll, hogy
egymás között, országon belül, valamint a határokon túl, akadálytalanul létesítsenek és
tartsanak fenn kapcsolatokat más államok olyan polgáraival, akikkel az etnikai vagy nemzeti
eredetük közös, vagy akikhez kulturális, nyelvi vagy vallási kötelek fűzik, annak érdekében,
hogy támogassák és erősítsék közös jegyeiket. Az államon belül az ilyen kapcsolatok a
szervezkedéshez való jog részét képezik, melynek alapján a kisebbségekhez tartozó
személyeknek joguk van saját vallási, kulturális, politikai vagy egyéb jellegű intézményeket,
egyesületeket létesíteni és működtetni. A határokon túli kapcsolattartás joga a magány
személyekkel való kapcsolattartáson kívül magában foglalja annak a jogát is, hogy a
kisebbségekhez tartozó személyek korlátlan kapcsolatokat létesítsenek más államok
hatóságaival, illetve egyéb közcélú intézményeivel, például az anyaország kormányával,
valamint az állami és privát kulturális, vallási és egyéb jellegű intézményeivel.

Az akadálytalan kapcsolattartás további fontos része, hogy a kisebbségekhez tartozó személyek

szabadon költözködhessenek, illetve hogy országukból szabadon kiutazhassanak és oda ismét
visszatérhessenek. Románia esetében csak kétévenként, és csak szocialista országokba lehetett
utazni. A határokon túli kapcsolattartás korlátozásai a „hidegháború” megszűnésével értek
véget.

Az 1991. évi Genfi EBEÉ-n (Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezleten) résztvevő

államok leszögezték, hogy nem hozható büntető vagy egyéb jogi intézkedés a nemzeti
kisebbségek egyetlen tagja ellen sem se csupán amiatt, hogy az állam területén vagy azon kívül
kapcsolatokat tart fenn más személyekkel vagy szervezetekkel.

A csoportoknak és a hozzájuk tartozó személyenek jogukban áll, hogy anyanyelvükön

információkat terjesszenek és cseréljenek, illetve az államhatárokon belül és ezeken túl ezekhez
hozzáférjenek.

A média elősegíti, hogy a kisebbségek megfelelő képet nyújtsanak magukról, azonban ennek
nehézségei mellett a tömegtájékoztatási eszközökhöz való hozzáférhetőség is külön gondot
jelent . Erre vonatkozóan az 1991. évi Genfi EBEÉ Záródokumentuma előírja, hogy a médiához
való hozzáférésben senkit sem lehet megkülönböztetni etnikai, kulturális, nyelvi vagy vallási
okok miatt.
A sajtóhoz való hozzáférésen kívül biztosítani kell a külföldi anyanyelvi rádió- és
televízióadások korlátlan vételét, és a külföldi tömegtájékoztatáshoz való hozzáférés
lehetőségét.
 23. Jog a saját szervezetekhez, a köztisztségviselethez, a politikai képviseletre
A kisebbség csak úgy tudja megőrizni identitását, ha biztosítva van számára a saját intézmények
fenntartásához való jog. Az identitáshoz való joghoz tartozik az a jog, hogy a csoport az
identitása fenntartásához szükséges intézményeket létrehozhassa és működtethesse. A saját
szervezetekhez való jog a csoport erőszakos beolvasztásának megelőzését, valamint a csoport
egyedi identitásának megőrzését szolgálja. Az Állandó Nemzetközi Bíróság már 1935-ben, az
Albániai kisebbségi iskolákra vonatkozó ügyben hozott döntésében leszögezte „a kisebbségek
jogát, hogy biztosítva legyenek számukra azok az eszközök, amelyek szükségesek faji
sajátosságaik, hagyományaik és nemzeti jellegzetességeik fenntartásához”. Az ENSZ 1992. évi
Nyilatkozata a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogairól (1992) a 2. cikkely 4.
bekezdésében előírja: „a kisebbségekhez tartozó személyeknek jogukban áll saját egyesülteket
létesíteni és fenntartani”. A szervezkedési jognak megfelelő kötelezettség az állam részéről az,
hogy ne akadályozza meg a népcsoportok szervezeteinek, egyesületeinek, pártjainak a
létrehozását, valamint hogy ezeket támogassa annak érdekében, hogy ne szenvedjen hátrányt a
többség szervezeteivel szemben. Az 1991. évi EBEÉ Genfi Dokumentuma szerint (V., 2. bek.)
is az államok vállalják, hogy nem fogják megváltoztatni a kisebbségekhez tartozó személyeket
a saját szervezeteik megalapításához és működtetéséhez való joguk gyakorlását. A kisebbségi
szervezetek puszta elismerése kívül az államok kötelesek ezek jogi státusát is a többség
szervezeteivel egyenlően megvédeni. Habár az államok nem kötelesek a kisebbségek
szervezeteit pénzügyileg támogatni, a nemzeti kisebbségek tagjainak joguk van a saját
szervezeteik vagy egyesületeik megalakítására és működtetésére önkéntes pénzügyi és más
támogatást kérni, és amikor jogosan igénylik, az állam megfelelő támogatást nyújthat nekik.

A köztisztviseléshez való jog kapcsán több nemzetközi egyezmény leszögezi, hogy minden
személynek – a kisebbségekhez tartozó személyeknek is – joga van az egyenlőségre a
köztisztviselet hozzáférhetőségében és az államok kiutalásában.
Közszolgáltatáson/közhivatalon minden, a közigazgatásban, igazságszolgáltatásban, és
bármilyen más közcélú intézményben létező állás értendő. A gyakorlatban a köztisztviselésre
való jog általános jogként van kezelve, és nem kisebbségi kiegyenlítési jogként. A kvóta-
rendszer alkalmazása a kevés eséllyel induló kisebbségekhez tartozó személyek esetében is
biztosítja a közhivatalokhoz való hozzáférést, és ezáltal elősegíti a csoportok integrációját a
társadalomba és azok hatékony közéleti képviseletét.

A nemzetközi jog mindenki számára elismeri azt a jogot, hogy részt vegyen hazája közügyeinek
igazgatásában, akár közvetlenül, akár szabadon választott képviselője útján. Ennek a jognak az
aktív részét a szavazáshoz való jog, passzív részét a megválaszthatósághoz való jog képezi
(aktív és passzív választói jog). Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata előírja, hogy a
közhatalomnak akkor van tekintélye, ha a nép akaratán alapul. Továbbá ez a jog minden
állampolgárt megillet, fajra, színre, nemre, politikai vagy más véleményre, nemzeti vagy
társadalmi eredetre vagy bármely más körülményre való tekintet nélkül. A Polgári és politikai
intézmények egyezségokmánya a 25. szakasz c) pontjában előírja, hogy minden
állampolgárnak joga és lehetősége kell, hogy legyen ahhoz, hogy szavazzon és hogy
megválasztható legyen. Kisebbségi csoportok és a hozzájuk tartozó személyek esetében e jog
passzív része nehezebben valósul meg, mint a többség esetében. Noha, a kisebbségek meg is
választhatják saját képviselőiket, az ő akaratuk a többségi szavazaton alapuló demokráciában
szinte sosem juthat kifejezésre. A nemzetközi normák értelmében azonban a népcsoportoknak
is joguk van politikai képviseletre, főként azokban a kérdésekben, amelyek sorsukat
befolyásolhatják. A „baráti kapcsolatok” Nyilatkozatában egyébként világosan kitűnik, hogy
egy állam csak akkor tartja tiszteletben a népek önrendelkezési jogát, amikor a kormány (az
állam vezető szerve) az illető állam összlakosságát képviseli, a fajtól, vallástól és bőrszíntől
eltekintve. Ennek értelmében a kisebbségek nem csak helyi szinten gyakorolhatják politikai
önrendelkezési jogukat, hanem állami szinten is. A „fordított diszkrimináció” segít a
kisebbségek egyenlő szintre való juttatásában, nem a mennyiségi, hanem a minőségi
egyenlőség a cél.

A kisebbségek képviselete állami szinten különböző formákat ölthet, a népcsoportok például

kisebbségügyi minisztériumok által vehetnek részt közvetlenül a közügyek intézésében. Ilyen
minisztérium működött Litvániában a két világháború között a zsidókisebbségek ügyeinek
képviselésére. Nagy-Britanniában a kormány keretében egy ún. Walesi Minisztérium (Welsh
Office) működik, és már a skót parlament visszaállítása előtt létezett a Skót Minisztérium
(Scottish Office).

Abban az esetben, ha egy államban nem létesítettek kisebbségügyi minisztériumot, a

népcsoportok különböző jellegű kisebbségügyi bizottságok révén is részt vehetnek az állam
igazgatásában. A bizottságoknak általában csak tanácsadói, konzultatív szerepük van, viszont
ilyen keretekben is biztosíthatják a kisebbség érdekeinek hatásos képviseletét társadalmi,
kulturális, gazdasági és egyéb területeken. A népcsoportok számára az adminisztrációban való
részvétel mellett a parlamenti képviseltetés is fontos. A kisebbségek képviselőinek elsősorban
arra kell törekedniük, hogy biztosítsák a törvényhozásban a kisebbségek ügyeinek és
érdekeinek a figyelembe vételét. Legtöbb európai országban a parlamentekben kizárólag a
politikai pártok képviseltethetik magukat. Ezért a kisebbségek-politikai képviseletéhez
szükséges, hogy az államok engedélyezzék ezek pártjainak létrehozását. Franciaországban,
Bulgáriában és Törökországban a törvény nem írja elő a kisebbségi pártok megszervezésének
lehetőségét. Ezzel szemben a román alkotmány, bár előírásai szerint Románia „egységes
nemzetállam", megengedi a kisebbségek politikai képviselését saját politikai pártjai által. A
román alkotmány azonban tiltja azokat a nacionalista programokat és tevékenységeket, melyek
az állam integritását veszélyeztetik, mely előírás nemcsak hogy a különféle pártok betiltásához
vezethet, de elősegíti a kisebbségi pártok létesítését ellenző csoportok, személyek akcióit. A
kisebbség politikai képviselete akkor is hátrányba kerülhet, ha a törvény tiltja a kettős
állampolgársággal rendelkező személyek megválasztását állami funkcióba vagy képviselő
területekbe (pl. Bulgária).

A „gerrymandering” technika az, mikor egy nagyrészt kisebbség által lakott területet
felosztanak a választások idejére, így mindenképp ellehetetlenítve ezek nyerését. Vagy erre
nincs szükség, ha a kisebbség alapból szorványosan él. Egy másik rendszer a „kúria-rendszer”,
mikor a választópolgárokat nemzetiségük (etnikai hovatartozásuk) szerint csoportosítják, így
egy bizonyos népcsoporthoz tartozó választók kizárólag a saját listájukon szereplő jelölteket
választhatják. Ez ellentmond annak a nemzetközi jogi szabálynak, miszerint mindenki
szabadon dönthet népcsoporthoz való tartozásáról. Ezek a záradékok (klauzulák) olyan
törvényes előírások, amelyek a parlamenti képviseltetést egy bizonyos szavazati arány
elérésétől teszik függővé, illetve a közvetlen mandátumok bizonyos minimális számának
elérésétől. Emiatt a kisebbségi pártok sokszor nem kerülnek be a parlamentbe, de egy
különleges védelem formájában ez a minimális szám csökkentheti, melyet az egyenlő jog
alapvető elve támaszt alá.

Egy megoldás a helyek biztosítása a parlamentbe. Romániában ezt a szabályt alkalmazva a

magyar kisebbségeken kívül, amelynek több helye van a parlamentben, azok a kisebbségek is
helyet kapnak, amelyek egyébként nem képviseltethetik magukat. A parlamenti döntésekhez a
vétójog alkalmazása bizonyosult a legsikeresebbnek, amely a kisebbségek védelmének
legsikeresebb és leghatékonyabb formáját képezi.

Megfelelő kisebbségek esetében saját parlament is alkotható (Finnország – svéd kisebbségek:

Svenska Finlands Folkting „nemzeti gyűlés”).

Ha a népcsoport nem tudja pártját finanszírozni, az anyaország nyújthat támogatást (pl.

Románia esetén vagy Magyarország).
 24. A kisebbségek kötelességei
A kisebbséghez tartozó személyeknek állampolgári minőségben kötelességük annak az
államnak a jogrendjét tisztelni, amelyben élnek, és amelytől elvárják saját jogaik tiszteletben
tartását. Példák: a törvény tisztelete, az adófizetés és a haza védelme katonai minőségben a
férfiak esetében. Ezeknél azonban fontosabb vagy ezeket is magába foglaló az a kötelesség,
amelyet úgy neveznek, hogy „hűség az államhoz” vagy „lojalitás” ezzel szemben.

A lojalitással kapcsolatban feltevődött az a kérdés is, hogy a kisebbség köteles-e a többségi

néphez is hűséges lenni. Egyéni szinten a többséghez és a kisebbséghez tartozó személyek
általában tisztelik egymást, még akkor is, ha a magatartásukból kiérezhető egyfajta tartózkodás.

Ha az állam nem lojális a kisebbséggel szemben, a kisebbség elkülönülési, szecesszionista

törekvése jogos. A nemzetközi jog nem ismeri el a kisebbségek jogalanyiságát, viszont a
szakirodalom megjegyzi, hogy az államot semmilyen valós vagy kitalált hűtlenség a
kisebbségek részéről nem jogosítja fel arra, hogy ezeket deportálja, átköltöztesse vagy elűzze
az állam területéről.

Románia nem ír elő kisebbségekre vonatkozó törvényeket, viszont pl. az Alkotmány 50.
szakasza igen széles körben értelmezhető „Az országgal szemben a hűség szent.”

Herczegh Géza szerint „a nemzeti kisebbség lojalitásának feltételei vannak – ha úgy tetszik: ára
– éspedig az, hogy jövőjét illetően biztonságban érezze magát, hogy ne éljen rosszabb
helyzetben, mintha eredeti államának keretei közt maradt volna, hogy a határ ne szakítsa meg
azokat a humanitárius és kulturális kapcsolatokat, amelyek a saját nyelvét beszélőkhöz fűzik,
akik történetesen más állam polgárai. Ez valóban nem kevés, de valami valamiért”.

Hogyan bánhat az állam a kisebbségekkel:

1. Gazdasági, szociális, kulturális jogok és a politikai és polgári jogok nemzetközi

plaktumainak előírása szerint és a „barátság-szerződés” alapján nem létezik
lojalitáskötelezettség. Ugyanis hiányzik az alapelvi kapcsolat jog és kötelesség között.
2. Az állam csak az alapvető, elementáris emberi jogokat tiszteli, köztudott tény, hogy ez
nem elég a kisebbségvédelemhez. Ilyen esetben a kisebbség feljogosítva érezheti magát
ellenállási intézkedések alkalmazására.
3. Az állam tiszteletben tartja az emberi jogokat és a nemzetközi kisebbségjogi minimális
standardot. A jogrend általában véve egyenlőséget biztosít, viszont autonómiát és
 fejlődéshez vezető jogokat nem biztosít. A nép emiatt „erkölcsi elégedetlenséget”
nyilváníthat.
4. Az állam mind az emberi, mind a széleskörű kisebbségi jogokat megadja. Ebben az
esetben nyilvánvaló, hogy a kisebbség is teljesíti állampolgári, valamint kisebbségi
voltából adódó lojalitási kötelezettségeit.

A többségnem tagadhat meg jogokat a kisebbségektől, mondván, hogy ezek megadása

illojalitáshoz vezethet. Romániában is ez történik, ahol a mindenkori hatalom nyíltan vagy
álcázva ellenzi az autonómiát, mert fél, hogy a kisebbségek ezeknek a jogoknak a birtokában
nem lesznek eléggé hűségesek a többségi államhoz.
 25. Kisebbségi jogérvényesítési lehetőségek Európában
A nemzeti, etnikai, faji kisebbségeknek vagy népcsoportoknak általában biztosítva van a
lehetőség, hogy ha jogaikat megsértették akkor az illető ország bírósági szerveihez vagy az
emberi jogok védelmét biztosító szervezetekhez forduljanak. A kisebbségek esetében azonban
gyakran előfordul, hogy a bírósági szervek a többségi politikai hatalomtól befolyásolva a
többség érdekében döntsenek, ezért fontos, hogy az európai igazságszolgáltatási szervekhez
fordulhassanak.

Ehhez viszont néhány alapfeltételt kell teljesíteni:

• A megsértett kisebbségi jogokat kielégítően, érthetően kell megfogalmazni

• A nemzetközi dokumentum amely a jogot tartalmazza, kötelező jellegű legyen a
ratifikáló ország számára („soft-law” azok a jogok, melyek nem kötelezőek)
• Szükség van egy igazságszolgáltatási szervre, amelyet nemzetközi szerződés által kellő
illetékességgel ruháznak fel
• Végső feltétel a bírósági döntés végrehajthatósága (általában az államok kell
végrehajtsák, mert nincs nemzetközi rendőrség vagy erre illetékes szerv)

Európában fordulhatnak például:

• Európai Emberi Jogi Bíróság Strasbourgban – panasszal élni csak minden belföldi
jogorvoslati út végig járása után lehet. Ha saját hazájukban diszkrimináció áldozatává
válnak a kisebbségi csoportok, vagy ehhez tartozó személyek, panasszal fordulhatnak a
bírósághoz. A bírósági ítéletek végrehajtása az állam feladata.
• Európai Bíróság Luxemburgban – Az Európai Bíróság az Európai Unió (EU) legfelsőbb
igazságszolgáltatási szerve. Magánszemélyek nem fordulhatnak közvetlenül az Európai
Bírósághoz, először az Elsőfokú bírósághoz kell, csak utána fellebbezhetnek az Európai
Bíróságon (28 bírája van).
• Nemzetközi Bíróság Hágában (Abdulqawi Ahmed Yusuf – Bekepalota – Carnegie
epitette) – ENSZ szerv. Csak közvetett módon ítélkezhet, vagyis csak az államok által
felhozott jogsérelmekkel foglalkozik. Itt fontos a kisebbség szempontjából tehát az
anyaállamok általi felkarolás, ilyen eset pl. mikor a német állam a Lengyelországban
lakó német kisebbség erőszakos elköltöztetését kifogásolta.
 26. Kisebbségi eljárásjog az ENSZ szintjén
A polgári politikai jogok egészségokmánya vagy paktuma, amelyet az ENSZ keretén belül
fogadtak el 1960-ban, előírja, hogy mivel az emberi jogok elsősorban mint egyén és állam
közötti kapcsolat jelennek meg, elsősorban az állami igazságszolgáltatás hivatott ezeket
megvédeni, de ha az állami igazságszolgáltatás nem szolgáltat kielégítő megoldást, akkor a
nemzetközi fórumokat is igénybe lehet venni. Ez az egyezségokmány a következő
kisebbségvédelmi és jogérvényesítési formákat biztosítja:

• Az állami jelentések rendszere – melynek lényege, hogy az aláíró államok kötelesek

időnként jelentéseket tenni az Emberi Jogi Biztosságnak. Ha a helyzet nem megfelelő
az EJB párbeszédet kezd az állammal a helyzet javítása érdekében.
• Állami panaszok eljárása – Az EJB fel van hatalmazva, hogy a tagállamoktól olyan
panaszokat fogadjon el, amelyekben egy másik tagállambeli rendszert kifogásolnak. A
panasz benyújtása előtt a panasztevő államnak kötelessége figyelmeztetni a másik
államot, amelynek 3 hónapon belül válaszolnia kell, és ha 6 hónapon belül nem tesz
lépéseket a helyzet vagy az esetleges konfliktusok orvoslására, megoldására,
lehetőséget biztosít a másik államnak panasztételre, és ő is panaszt emelhet az EJB-nél.
Az EJB a panasz benyújtása után vizsgálatot rendel el, és megpróbálja békés úton
megoldani a konfliktust. Ha ez 12 hónapon belül nem sikerül, akkor egy ad-hoc,
rögtönzött egyeztető-békítő bizottságot hív össze, amely békés megoldásokat hivatott
kidolgozni. Ha az államoknak nem sikerül megegyezniük, akkor az ad-hoc bizottság
saját megoldást javasolhat ezeknek, amely nem kötelező erejű, viszont a visszautasítást
az ENSZ-Főtitkárnak jelenti majd az EJB.
• Az egyéni panaszok eljárása – A Polgári és Politikai Jogok Egészségokmánya (PPJE)
alapja, hogy fizikai személyek is élhetnek panasszal, amennyiben kifogásolják, hogy
etnikai vagy faji diszkrimináció áldozatai lettek. Feltételek: a panaszos megítélése
szerint az egyezségokmányba foglalt jogok valamelyikét megsértették, továbbá a
panasz előterjesztése előtti valamennyi rendelkezésre álló és hatékony jogorvoslat
kimerítése, kivéve ha ez ésszerűtlenül elhúzódó eljárás miatt kerül előterjesztésre.

Megemlíthetjük még az ENSZ nemzetközi egyezmény a faji megkülönböztetések minden

formájának kiküszöböléséről előirt felügyelő bizottságot. Az eljárás a polgári és politikai jogok
egészségokmányában foglalt eljáráshoz hasonlít, csak itt kötelező a jelentéstétel.
 27. Jogi oktatás kisebbségi nyelveken, Európában és Észak-Amerikában
Az anyanyelv használata az oktatásban létfontosságú a kisebbség identitása és fejlesztésének
érdekében.

Az ENSZ Nyilatkozata a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó

személyek jogairól előírja, hogy az államoknak intézkedéseket kell hozniuk annak érdekében,
hogy a kisebbségekhez tartozó személyeknek megfelelő lehetőségük legyen anyanyelvük
tanulására, vagy hogy az anyanyelvükön történő oktatásban részesüljenek.

Az UNESCO „Az anyanyelvek használata az oktatásban” című jelentése szerint a leggyakoribb

akadályok a következők:

• Az anyanyelv elmaradottsága – az adott nyelv még nem elég fejlett

• Az anyagi eszközök hiánya – nincs anyagi háttér könyvek megírására, kiadására és
tanárok képzésére
• Egy adott közösségben több nyelv használata – egy városban a lakosság vegyes
összetételű
• Egy adott államban több nyelvi csoport él – itt ugyancsak az anyagi lehetőségek állnak
az útban
• A tanerő hiánya – egy kisebbséghez tartozó tanár ha a hivatalos nyelven tanult, nehezen
oktat az anyanyelvén, továbbá könyvek sincsenek
• A nyelvi csoport meggyőződése, hogy számára előnyösebb a hivatalos nyelven történő
oktatásban részt venni – egykori gyarmatosított országokban még mindig az angol vagy
francia nyelvet kedvelik az anyanyelvek helyett
• A lingua franca használata – több Kelet-Afrikai országban, ahol a lakosság a szuahéli
nyelvet használja (mint lingua franca), nagyon előnyösnek látszik az ezen a nyelven
történő oktatás, a csoportok anyanyelvéhez mérve.

Az egyezmény oktatásban alkalmazott megkülönböztetés elleni küzdelemről:

• 1960 2. cikk választható, és az itt mindenkinek megfelelő oktatási módszerrel kell

rendelkezniük, ha esetleg előírt vagy elfogadott normákkal, különösképpen azonos
fokozatú oktatásra képesek;
• 5. cikk "el kell ismerni a nemzeti kisebbségek tagjainak jogát a saját oktatási
tevékenységének folytatására, az iskolák fenntarthatóságára, valamint az állam
 államának oktatási politikájától függően - saját nyelvük használatát vagy oktatását,
feltéve azonban,
• (i) hogy ezt a jogot nem olyan módon gyakorolják, amely akadályozza a kisebbségi
tagokat az egész közösség kultúrájának és nyelvének megértésében és tevékenységében
való részvételben, vagy amely veszélyezteti a nemzeti szuverenitást; december 1-
futóverseny kurdoknak
• (ii) hogy ezek az iskolákban az Oktatási színvonala NEM alacsonyabb azokkal azokkal
az ügyfelekkel, akik előkészítik vagy elfogadják. általános színvonalnál és
• (iii) hogy ezeknek az iskoláknak a látogatása szabadon választható.
 Az államoknak megállapodást kell a kötniük arra a célra, hogy elismerjék az azonos nyelvű
külföldi országban szerzett iskolai fokozatokat (kölcsönös elismerés).
 A katalóniai egyetemeken a nyelvtörvény feljogosítja a tanárokat és a diákokat, hogy
tetszésük szerint válasszák meg az oktatásban használt nyelvet.
 Egy meghatározott minimális létszám.
 Az anyanyelvű oktatás biztosításának magának az érdekelt kisebbségnek az igénylésétől
függ, mivel az államok nem „hivatalból”, hanem csak igényesek vagy az ilyen értelemben
már kialakult hagyományok alapján köp

KISEBBSÉGI NYELVŰ JOGI FELSŐOKTATÁS A NEMZETKÖZI GYAKORLATBAN

 Jogi felsőoktatás a többségi, centralizáló államnyelv és a globalizáció lingua franca-jának

ollójában.
 6-7o00 nyelvet tartanak ma számon
 2000 Alfred Majewicz - 350 nyelv rendelkezik nyelvtankönyvvel, szótárakkal és irodalmi
munkákkal
 2006 Jean Laponce oktatás - kb. 100 nyelven folyik egyetemi oktatás
 1996 Dél-Afrika – 11 hivataros nyelv (angol/afrikaans) Norvégia: könyv (7o00/15o00),
tanulmány (1oo0/7oo0) -1 euro=7,4 NOK

Működő modellek (André Braën)

 másik hiv. nyelven való oktatás választása

 kétnyelvű intézmények
 buffet modell
 központi modell (terminológia)
 partnership modell
 targeting modell (hatékonyság)
 tayloring modell (konkrét súlypontok kijelölése)

Belgium: Egynyelvű oktatás többnyelvű környezetben.

• 1970 óta 3 régió, 2 hivatalos nyelv és 1 fordítási nyelv.

• A közösség határozza meg a hivatalos nyelvet – admin. + oktatási + vizsganyelv -
„mechanism to preserve the vitality of the official language"
• Flamand: B+M hollandul (B max. 10%, M no limit, feltétel duplázás), nemzetközi
progr., prof. (ha bizonyítható a „capital gain"). Minden programot be kell jelenteni a
kormánynál és bizonyítani kell a nemzeti megfelelőjét
• Vallon: B (max. 1/5 ECTS), M (1/2 ects), D (lo0%), „excellence of the scientific field"
• Katholicke Universiteit van Leuven (KUL)/Universite Catholique de Louvain (UCL-
Louvan-la-Neuve)
• ULB (Univ. Libre de Belgique) – 2 db. holland és francia nyelvű
• Királyi Katonai Akadémia – bilingual/monolingual
• Philippe herceg Alapítvány – belga Erasmus (100- 200 hallgató/év)
• Angol = európai lingua franca, a multikulturalitás regionális veszélyforrása

Svájc: Because of the open mind of the Cantonal Authorities.

• 26 kanton, 4 nyelv, 3 földrajzi tér, 2 vallás, 2600 közösség

• 26: 22 egynyelvű, 3 kétnyelvű (Fribourg, Valais, Bern), 1 háromnyelvű (Graubünden)
• Nyelvhasználati alapelvek:
 Egyenlőség: föderáció szinte
 Szabadság: személyes választás
 Területiség: a földrajzi régió nyelve
 Kisebbségi nyelvek védelme
• Univ. Fribourg 1997-től:
 Bilingual Bachelor
 Bilingual Master
 Bilingual Plus: B-heti 4 óra, M-15 fős csoport

Finnország: Egy nép, egy állam, két nyelv.

 • A lakosság 5%-a svéd.
• 3 svéd közigazgatási nyelvű egyetem.
• Jogi karok:
 Abo, svéd, 3 év, csak LLB, 20 végzős/év, LLM (Helsinki, Turku), 20% különhely
finneknek
 Helsinki, 30 különhely (240-ből)
 Vaasa/Vasa, egyetlen teljesen kétnyelvű
 Angol: Helsinki, Abo-Turku
 Phd: Helsinki 1999-201o, 126 db, 26 angol, 11 svéd
 Svédországban szerzett diploma

Baszkföld: A jövő: egynyelvű egyetem és jogi kar?

• 1978, 1980, 1982, 1999, 2007 - a farmról a jogi karra

• Jogi karok:
 San Sebastian – Donostia
 Bilbao – Leioa
 Deusto (magán, jezsuiták)
• Jegyzetek
• Kutatás
• Jövő: Baszk-Spanyol-Angol, harc két világnyelv ellen
• EUSKALTERM

Katalónia: Mindenki Cambridge akar lenni

• 10 jogi kar: 6 állami, 3 magán, 1 távoktatás

• Emissive freedom: mindenki saját választása
• Állami karokon – 62% katalánul tanul
• Mesteri: 55% kat., 4o% sp., 5% angol
• PhD: 168/év – 31,4% kat., 54,9% sp., 13,4% angol, o,19% port
• Folyóiratok: Revista Juridica de Catalunya, Revista Catalana de Dret Public, Revista
deBEstudis Autonomics i Federals, Revista de Llengua i Dret
• Alkalmazás jogi szakmákban - történelmi folytonosság és alkotmányosság tisztelete.
• TERMCAT
Történelmi adatok

• Erdély az első universitasok létrejöttétől bekapcsolódott az európai egyetemek

vérkeringésébe. A XII. és XVI. század között csaknem háromezer erdélyi fiatal tanult szerte
Európában.
• 1581-ben Báthory István megszervezte Kolozsváron (a jezsuiták segítségével) az első
erdélyi egyetemet.
• 1872-ben hozták létre Kolozsváron az 1. Ferencz József Tudományegyetemet, amelynek
négy önálló karán, magyar nyelven folyt az oktatás. A bölcsészettudományi karon egy
román tanszék is működöt.
• 1872: az akkori Magyarországon - Pest után másodikként - elindul az egyetemi fokú
jogászképzés
• 1901: a jogi karon a hallgatók száma meghaladja az 1000-et
• 1904: a jogi karon a hallgatók száma meghaladja az 1600-at
• Az első világháború után, amikor Erdély a román állam részévé vált, megszűnt a magyar
nyelvű felsőoktatás Kolozsváron, s az egyetemet Szegedre és Pécsre költöztették át.
• 1919 - Kolozsvárott megnyílt a kizárólag román tannyelvű I. Ferdinánd Király Egyetem. 9
év
• A II. világháború idején, a második bécsi döntés után az I. Ferencz József
Tudományegyetem ismét megkezdhette Kolozsváron működését, majd 1944 októberében,
az orosz fennhatóság idején felvette a Kolozsvári Tudományegyetem nevet.
• 1945 decemberében egyetem a Kolozsvári az Bolyai Tudományegyetem nevet kapta, és
1959-ig magyar oktatási nyelvű, önálló állami intézményként működött,
természettudományi -, bölcsész-, jogi- és közgazdaságtudományi-, illetve orvostudományi
karokkal. (Ez utóbbit 1948-ban Marosvásárhelyre költöztették, és Orvosi és
Gyógyszerészeti Felsőfokú Intézet néven önálló egyetemmé alakult).
• 1959 után a nemzeti-kommunista irányba váltó román hatalom kikényszerítette a magyar
tannyelvű Bolyai és a román Babeş egyetem egyesítését Babeş-Bolyai Tudományegyetem
(BBTE) néven. Megkezdődött a magyar tannyelvű oktatási hálózat felszámolása és lassú
elsorvasztása.
• Az 1989-es romániai események után az erdélyi magyarság egyik legfontosabb követelése
az önálló állami magyar egyetem létrehozása volt. Ez mind a mai napig nem valósult meg.
Mindazonáltal az állami magyar nyelvű felsőoktatás fejlődésnek indult. Ennek
legjelentősebb intézménye a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem, ahol 1993 után
 fokozatosan alakult ki a magyar tagozat: jelenleg 50 szakon közel 6000 hallgató folytatja
tanulmányait, 272 főállású oktató irányításával. Jelentős számú hallgató tanul magyar
nyelven a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, illetve a Színművészeti
Egyetemen.
• 1997, 1998: a felvételin magyar helyeket biztosítanak a Babes- Bolyai Egyetemen, de az
oktatás nyelve – néhány tárgy kivétellel – továbbra is a román
• 1999 Max van der Stoel – magyar tantárgyak vagy Petőfi-Schiller
• 2001. október harmadikán beindult a magyar kormány támogatásával a Sapientia Erdélyi
Magyar Tudományegyetem (EMTE). a BBTE és PTE jogi karainak rendezésében beindul
a
• 2005 magyar nyelvű mesterképzés (LLM)
• 2008: A Sapientia - EMTE kétnyelvű, román-magyar nyelvű jogászképzés indítását
kezdeményezi, amely a 201o-2011-es tanévben vált valóra. 2019-ben a CNATDCU
végleges engedélyt/akkreditációt adott a kétnyelvű jogi karnak.
28. A kisebbségi jogok szabályozása Romániában 1918-1930 között
➢ 1918. december 1.: az erdélyi románok nagygyűlése elfogadta a gyulafehérvári
határozatot, amelyben kimondták Erdély egyesülését Romániával
➢ 1919. január 8.: a szász népszervezet választmánya Medgyesen kimondta az egyesülést
Romániával
➢ 1919. augusztus 14.: a bánsági németek elismerték Bánság Romániához csatolását (azt
hitték, hogy a szabad nép életét fogják élni)
➢ 1923.: Nagy-Románia alkotmánya kimondta, hogy az ország egységes és
feloszthatatlan nemzetállam, és a román nyelv a hivatalos (elfogadta 1923. március 28-
án)
➢ 1920.: elmaradt a népszámlálás, túl sok volt a kisebbség (kb. 30%)
➢ 1920. június 4.: trianoni békeszerződés, 1921. július 26-án ratifikálták, 31-én lépett
életbe (Magyar királyság és antant hatalmak: Nagy-Britannie, Franciao., Olaszo., Japán,
Belgium, Kína, Görögo., Lengyelo., Portugália, Románia, Csehszlovákia)
➢ 1922. október 15.: I Ferdinánd és Mária királyné koronázási ünnepsége
Gyulafehérváron
➢ 1921. június 5.: Bánffyhunyadon népgyűlés keretében megalakul a Magyar Néppárt
➢ 1921. július 5.: Magyar Szövetség
➢ 1922. február 12.: megalakul Kolozsváron a Magyar Nemzeti Párt
➢ 1922. december 28.: Kolozsváron sor kerül a Magyar Nemzeti Párt és a Magyar Néppárt
egyesülésére, és ezáltal megalakul a Magyar Párt
➢ 1924. július 26.: elfogadták az állami elemi oktatás törvényét, amelynek 8. §-a előírta,
hogy azok a román származású polgárok, akik anyanyelvüket elfelejtették,
gyermekeiket csak román oktatási nyelvű iskolába járathatják, és ezáltal elindult a
hírhedt „névelemzés”
29. A kisebbségi jogok szabályozása Romániában 1933-1944 között
➢ 1933. március 2.: a Magyar Párt memóriumot nyújtott be a román kormánynak, melyben
elmondja mi hiányzott a kisebbségnek (nyelvhasználat a közigazgatásban, törvények
magyarul, a nevek románosításának megtiltása, a bakkalaureátusi vizsga biztosítása
magyarul stb.)
➢ 1936.: Mussolini milánói beszédében Magyyarországot Európa megcsonkítottjának
nevezte, ezért a román állam jobban odafigyelt a kisebbségekre
➢ 1937.: Intrate Micescu ügyvéd kitalálta a „numerus nullust”, amellyel a zsidó
nemzetiségű ügyvédeket akarta kizárni a kamarából; az ügyvédszövetség országos
kongresszusa 1937. május 9.: „az ügyvédi kamarák teljes egészükben őslakó
románokból fognak állni”
➢ 1938. január 22.: törvény elfogadása az állampolgárságok felülvizsgálatáról
➢ 1938. február 27.: Nagy-Románia új alkotmánya, érdekesség: a kisebbségeknek csak
kötelezettségei voltak, de jogai nem
➢ 1938. március 31.: rendelettel feloszlatták a politikai pártokat, egyesületeket,
csoportokat
➢ 1938. december 16.: létrejön az egyetlen politikai szervezet, a Nemzeti Újjászületési
Front → a kisebbségek alosztályokba iratkozhattak be
➢ 1939. január 17.: a magyar kisebbség csatlakozik a fronthoz, mert
ellenszolgáltatásképpen a hatalom megengedte egy saját kulturális, gazdasági és
társadalmi egyetemes képviselet létrehozását
➢ 1939. február 11.: megalakul a Magyar Népközösség
➢ 1941.: Ion Antonescu a Miniszteri Tanácsban elrendelte a „zsidókérdés” megoldását
➢ 1941. június 29.: iași-i program, ahol 13246 zsidó személy veszítette életét
30. A kisebbségi jogok szabályozása Romániában 1945-1989 között
➢ 1948. január 25.: népszámlálás: összlakosság 15.87 millió, 9.4% magyar
➢ A II. világháborút követő kisebbségbarát rendelkezések időrendi sorrendben a
következők voltak:
a. 1945.: a „Nemzetiségi Statútum”70 (Alapszabályzat) megszavazásával a
kisebbségi jogok messzemenő, mondhatni ideális szabályozásra leltek. Ez a
Statútum többek között ilyen előírásokat tartalmazott: „Minden román
állampolgárnak joga van arra, hogy anyanyelvét és nemzetiségét saját maga
határozza meg” (5. cikk).
b. 1945.: létrejött Kolozsvárott a magyar nyelvű Bolyai Egyetem
c. 1946.: létrejön Kolozsvárott a magyar nyelvű Zene- és Színművészeti
Konzervatórium
➢ 1956.: a magyarországi forradalom fordulópont, Románia megkezdte a magyar
kisebbség autonómiájának leépítését (egyetemek egyesítése románokkal)
➢ 1960.: közigazgatási reform, amely területileg módosította a Magyar Autonóm
Tartományt. A tartomány területén a magyarok aránya lényegesen csökkent a
románokéval szemben. A tartományt átkeresztelték Maros-Magyar Autonóm
Tartománnyá, és igyekeztek belőle előbb-utóbb elhagyni a magyar és autonóm
szavakat. Itt a magyar lakossági elem már csak 62%-ot tett ki.
➢ 1968.: Az ún. második közigazgatási reform befejezésével Románia területét újra
felosztották a „megyésítés” során, és a volt autonóm tartományok helyét három megye
vette át: Kovászna, Hargita és Maros. Ezeket a megyéket úgy hozták létre, hogy
románok által lakott területeket ragasztottak a tömbben magyarok által lakott területek
mellé (Kovászna + Bodzaforduló, Maros + Segesvár)
➢ 1970. július 14.: Románia csatlakozott az ENSZ Nemzetközi egyezményéhez a faji
megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről
➢ 1975. augusztus 1.: Románia részt vett az Európai Biztonsági és Együttműködési
Értekezleten (EBEÉ), és aláírta a Helsinki záróokmányt (az államok tiszteletben tartják
az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat, beleértve a gondolat, a lelkiismeret,
a vallás és meggyőződés szabadságát, amely mindenkit megillet, nemre, nyelvre és
vallásra való tekintet nélkül)
➢ 1988. április 2.: tilos lett a helységnevek magyar használata a sajtóban, könyvkiadásban
és tömegkommunikációban