You are on page 1of 17

A White Star Line hajótársaság megbízásából, 1907-ben három luxusgőzös

tervezésébe fogtak. A Titanicot Írországban építették, együtt testvérhajójával, a


némileg kisebb Olympickal. Ehhez a 6000 dolgozó létszámát meg kellett
duplázni. Másik testvérhajója a HMHS Britannic (HMHS= Őfelsége kórházhajója)
volt, (de ezt a nevet csak a Titanic tragédiája után kapta, mivel az eredetit, a
Giganticot, újabb istenkísértésnek tartották.)

A hajó legnagyobb szélessége a vízvonalnál 28 méter, hosszúsága 269 méter


volt, annyi, mintha 8 budapesti 10 emeletes panelházat tennénk egymásra.
Magassága a gerinctől a kémények tetejéig 53 m volt, ami körülbelül egy 18
emeletes háznak felel meg. Korában a világ legnagyobb hajója volt. A
burkolatát alkotó acéllapokat 3 000 000 szegeccsel rögzítették. Süllyedéskor
elsősorban az a felirat károsodott, amit az orrára festettek.
A hajón úszómedence, törökfürdő, tornaterem, squashpálya és lift is volt.
Kommunikációját két darab, független, 1500 W teljesítményű Marconirádió
látta el. A hajó építésének tervében eredetileg 64 mentőcsónak lett volna, de –
arra hivatkozva, hogy elsüllyeszthetetlen, illetve hogy a csónakok túl nagy teret
vennének el az utasoktól a csónakfedélzeten – mindössze 20-at helyeztek el. Az
akkori előírások nem tették kötelezővé a teljes utaslétszámnak megfelelő
férőhellyel ellátott mentőcsónakok felszerelését, mert nem az utaslétszám,
hanem a vízkiszorítás számított. A tragédia egyik következménye volt, hogy ez
az elavult szabály megváltozott.
1912. április 10-én déli 12 órakor indult el Southampton kikötőjéből New
York felé az úszó palota 2207 utassal.
A Titanic a katasztrófa előestéjén több jégjelentést is kapott, hasonló útvonalon
haladó hajóktól. A távírászok túlterheltsége miatt azonban ezek egy része nem
jutott fel a hídra az ütközés előtt. Mindazonáltal Smith kapitány és a tisztek is
tudtak a veszélyzónáról, máig nem tisztázott, hogy miért nem csökkentették a
szokásoknak megfelelően a sebességet.
A holdtalan éjszakán, hullámmentes tengeren nehéz megfelelő távolságból
észrevenni a jéghegyeket. Április 14-én 23:40-kor Frederick Fleet az őrszem
úszó jéghegyet vett észre, és meghúzta a vészharangot. A szolgálatos tiszt
utasítást adott a hajó balra fordítására, és a bal oldali hajócsavar hátramenetbe
kapcsolásra. Mai hajózási szakértők szerint a két parancs külön-külön helyes
volt, együtt azonban katasztrofális következménnyel jártak. A
hatalmas Titanicnak hosszú időbe telt, míg megkezdte a lassú fordulást, így a
jéghegy végigsúrolta a hajó jobb oldalát. A külső acéllemezeken végzetes károk
keletkeztek: a jéghegy öt kamrát felszakított. A tisztek előtt nyilvánvalóvá vált,
hogy a hajó el fog süllyedni. A fedélzeten lévők enyhe rázkódást éreztek.
A rádiószobából a kapitány utasítására S.O.S. jeleket küldtek, valamint
megkezdték a nők és a gyerekek mentőcsónakokba helyezését, és elkezdték
kiosztani a mentőmellényeket. A parancs értelmében először csak a nők és a
gyermekek szállhattak be a csónakokba, később már a férfiak is, ha maradt még
hely. A mentőcsónakokban nagyjából az utasok felének jutott volna hely (1178
férőhely), ez akkoriban kivételesen jó aránynak számított.

Ennek ellenére a csónakok nagy részét félig üresen engedték le. 0 óra
45 perckor leeresztették az első csónakot, a 7-es számút, 28 emberrel. Sokan
maradni akartak még mindig a fedélzeten.
Ugyanebben az időpontban vészjelző rakétákat is fellőttek, amit a
közeli Californian gőzösnek észlelnie kellett volna. De mint később kiderült, a
rádiósa aludt, az őrszemek pedig nem értették, hogy mi történik. A csónakokat
sorra engedték le, miközben az utolsó óráit élő gigászi hajóról fellőtték a
rakétákat. A bal oldali csónakoknál csak nőket és gyerekeket engedtek
beszállni, a másik oldalon már férfiak is mehettek. A hatalmas hajót
képtelenség volt elhagyni eleinte az utasoknak, ezért erőszakos módszerekkel
„lökték” be a csónakba a nőket és a gyerekeket. A hajó fedélzeteit ütemes
tempóban öntötte el a víz, végül már egyre gyorsabb ütemben süllyedt el a
hajó. Akik féltek beugrani a csónakfedélzetről himbálózó csónakba, azokat az
alsóbb sétányokról tessékelték be, mivel úgy biztonságosabbnak látszott, a
fedélzetek meg úgyis
közelebb kerültek a vízhez. Az utolsó csónakot, a D jelzésűt 2:05-kor
bocsátották le. Az utolsó fehér vészjelző rakéta 1:40-kor röppent fel.
2:18-kor a Titanic teste már negyvenöt fokos szögben meredt az ég felé. A
kritikus állapot miatt az elektromos áram kialudt az egész hajón. Ugyan még
maradt két mentőcsónak, az összecsukható A és B, azonban aligha lehetett mit
kezdeni velük. A tiszti kabinsor tetejére szerelték fel őket. A matrózok és a
személyzet megpróbálták lecsatolni onnan, de addigra a víz már elérte a
csónakfedélzetet, és átsöpört alattuk. A két csónakot a hullám pedig lesodorta
a hajóról.
A Carpathia nevű gőzös fogta az S. O. S. jeleket, és teljes sebességgel a
süllyedő Titanic felé indult, ám túl messze volt az azonnali segítségnyújtáshoz.
A mentést Arthur Rostron kapitány vezényelte le. Az első túlélő, aki a Carpathia
fedélzetére lépett, Margaret "Molly" Brown, (az "elsüllyeszthetetlen Molly
Brown") első osztályú utas, az utolsó pedig Charles Lightoller másodtiszt (a
legmagasabb rangú túlélő) volt.
Április 15-én 2:20-kor a Titanic elsüllyedt. Harold Lowe ötödik tiszt, aki a 14-es
csónakot irányította, még visszafordult 5 túlélőért, akiket kiemeltek a jéghideg
vízből.
A mentőcsónakokban lévő embereket kb. 75 perc múlva felvette a Carpathia.
Az első csónakot, a 2-est hajnali negyed ötkor vették fel, az utolsót, a 12-est
négy órával később, reggel nyolc óra körül. Ekkor már pletykák terjengtek a
hajóval történt dolgokról, azonban a White Star Line tagadta, hogy bármilyen
katasztrófa érte volna a hajót. Néhány óra múltán a hajótársaság elnöke
elismerte, hogy valóban elsüllyedt a Titanic, és rengeteg áldozatot követelt. A
hajóvállalat végül 800 000 dollár (kb. 148 millió forint) kártérítést fizetett a
túlélőknek.

Sokáig úgy állították, hogy azalatt a közel két óra alatt, amíg elsüllyedt a Titanic,
egyben merült el, ám későbbi bizonyítékok szerint már azt mondták, kettő, a
tenger fenekén három részre szakadt.

Éjfél után öt perccel, huszonöt perccel az ütközést követően Smith kapitány


tudatára ébredt, hogy a Titanic helyrehozhatatlanul súlyos sérüléseket
szenvedett. Parancsot adott, hogy szedjék le a mentőcsónakokat borító
ponyvákat, és mindenki készüljön a hajó elhagyására. A következő két órában
teljes káosz uralkodott a fedélzeten a southhamptoni indulás óta még nem
tartottak mentőgyakorlatot, és sem az utasok, sem a legénység nem tudta,
hogy pontosan mi a teendő ilyen esetben. Sajnos egyetlen tiszt sem tudta, hogy
a mentőcsónakokat teljes terheléssel is le lehet engedni a vízbe.

A katasztrófát követően törvényben írták elő, hogy minden hajó köteles az


utasai számára maradéktalanul elegendő mennyiségű mentőcsónakkal
rendelkezni. Előírták azt is, hogy a rádió mellett 24 órás szolgálatnak kell lennie.
Előírták továbbá, hogy nyílt vízfelületen nem szabad tűzijátékot fellőni, hajóról
(csak partközelben), a jelzőrakétákkal való összetéveszthetőség miatt. Az S.O.S.
jelzést nem sokkal korábban határozták meg egy hírközlési konferencián, mint
a könnyen azonosítható egyszerű segélykérő morze-jel sorozatot. A
közhiedelmmel ellentétben a Titanic esete nem az első volt - mindenesetre a
leghíresebb és ez a jelsorozat elterjedését nagyban segítette- amikor az S.O.S.
jelsorozatot adták le segélykérésként. A Titanic előtt 1909-ben a Slavonia már
az S.O.S. leadásával kért segítséget.

You might also like