NNCL1135-484v1.

FÖLDI PÁL
A TRAFALGARI CSATA

Anno Kiadó
MMII
FÖLDI PÁL
HARC A TENGEREKEN
A TRAFALGARI CSATA

Borító: Frigya

ISBN 963 375 207 8

Felelős kiadó az Anno Bt. vezetője

Készült a debreceni Kinizsi Nyomdában

Felelős vezető: Bördős János
I. A SORHAJÓK KORA

Két évszázadon keresztül – az 1600-as évek első felétől az 1800-as évek első feléig – a
sorhajó volt a domináns fegyver a tengereken. A sorhajók fából épültek, a szélen és
vitorlázatukon kívül semmilyen más meghajtásuk nem volt, sima csövü elöltöltő
ágyúikból pedig tömör ágyúgolyókkal tüzeltek. Elődjükkel, a gályával ellentétben úgy
épültek, hogy ellenálljanak a tenger és az időjárás minden viszontagságának. Utódjuknak,
a páncélos csatahajónak más csatahajók mellett szembe kellett néznie a torpedók, aknák,
majd a repülőgépek fenyegetésével, a vitorlás sorhajóknak azonban csak egyetlen, ember
alkotta ellenfele volt, egy másik sorhajó. A kisebb hajóknak, például a fregattoknak a
tüzereje nem volt elegendő ahhoz, hogy ágyúik lövedékei átüssék egy sorhajó vastag
oldalát. Ezzel szemben a sorhajók nehezebb ágyúi könnyedén képesek voltak
szétrombolni egy fregatt vagy más kisebb hajó jóval gyengébb testét. A sorhajó két
évszázadon keresztül a tengerek ura volt, mint a hadiflották gerincét alkotó, a tengeri
háborúk sorsát egyedül eldönteni képes alapvető harceszköz.
A sorhajó név a sorhajók által alkalmazott taktikából, a csatasorból ered. Sorhajónak
egyszerűen azok a hajók minősültek, amelyekből a csatasort formálták. De mi is volt az a
csatasor, és miért volt szükség rá? Egy hajó általában jóval hosszabb, mint amilyen széles,
ezért a hajó oldalában több ágyút lehet elhelyezni, mint a hajó elején. Az oldalt
elhelyezett ágyúkkal azonban nem lehetett menetirányban tüzelni, ezért a gályák korának
frontális irányú taktikájával fel kellett hagyni. Ami a gályáknak jó volt – azok oldalában
ugyanis az
evezők miatt nem lehetett ágyúkat elhelyezni – az a fő fegyverzetüket az oldalukon
hordó, kizárólag vitorlával hajtott hajóknak már nem felelt meg. Ennek ellenére sokáig,
jobb ötlet híján hasonló taktikát alkalmaztak a vitorlásoknál is.
A tengeri hadviselés új korszaka az ágyú és a vitorla “házasságával" kezdődött. Az első
olyan vitorlások, melyek a hajótest oldalán vágott nyílásokon keresztül már akkora
ágyúkkal is tudtak tüzelni, melyek komoly kárt voltak képesek tenni az ellenséges
hajókban, az 1500-as évek elején jelentek meg. A csatasorra azonban még másfél
évszázadot kellett várni. A Nagy Armada idejében, sőt, még évtizedek múlva is, nem
egyszer minden szervezettség és csatarend nélkül rontott egymásra két flotta, amelynek
eredménye teljes kavarodás és káosz lett. Az ilyen módon kialakult helyzetek
megakadályozták, hogy a küzdő felek teljes mértékben kihasználhassák ágyúik tüzét, sőt,
sokszor nem csak az ellenfelet, de saját hajóikat is veszélyeztették. A XVI. század végén
ez a taktika még valamelyest érthető volt, mivel a hajótüzérség fejletlenségének
következtében az ágyúk újratöltése fél óránál is tovább tartott. A bevett eljárás ekkoriban
a következő volt: az ellenség felé közelítő hajó először az első ágyúit lőtte ki, majd
elhaladva leadott egy oldalsortüzet, megfordult, ezután a másik oldal ágyúiból tüzelt,
végül a hajótat ágyúival zárta a sort. Erre azért volt szükség, mert e manőver végrehajtása
kevesebb időbe telt, mint az ágyúk újratöltése. Az 1600-as évek elején, szép csendben, a
tüzérség hatalmasat fejlődött, az ágyúk újratöltéséhez szükséges idő néhány percre
csökkent. Ez a közel tízszeresére növekedett tűzgyorsaság addig soha nem látott, hatalmas
tűzerőt biztosított a vitorlás hadihajóknak. Ekkor vált véglegesen a tüzérség és az
ágyúpárbaj a tengeri harc eldöntésének elsődleges eszközévé. Miután a régi harcászati
eljárások nem feleltek meg az új körülmények között, ki kellett dolgozni azt az új taktikát,
amely biztosította ennek a hatalmas tűzerőnek a legeredményesebb kihasználását.
A megoldást Cromwell admirálisai találták meg az első angol-holland háború (1652-
1654) idején. Ez az új taktika nem volt más, mint a csatasor. Az oldalt elhelyezett ágyúk
tüzerejének optimális kihasználása végett a flottát egy egysoros vonalban állították fel,
így egyik hajó sem akadályozta a másikat a tüzelésben, míg teljes oldalsortüzüket az
ellenségre tudták zúdítani. A csatasort először 1653-ban alkalmazták a hollandok ellen a
gabbardi csatában. Segítségével sikerült döntő győzelmet aratniuk, ezért a csatasor az
angol flottában hamarosan a szabványos harceljárás rangjára emelkedett. Sikerét látva a
módszert rövidesen más haditengerészetek is átvették.
A csatasor bevezetésének egyik következményeként meg kellett válogatni az azt alkotó
hajókat. A korábbi tengeri ütközetekben több kisebb hajó könnyedén összefoghatott egy
nagyobb ellen. A csatasor, legalábbis annak legtisztább formája esetén viszont minden
hajó megőrizte pozícióját az ellenség csatasorában lévő ellenfelével szemben,
bármennyivel is erősebb volt az az ellenfél. Mindebből következik, hogy kicsi, gyengén
felfegyverzett, avagy túlságosan könnyű építésű hajó nem vehetett részt a csatasorban.
Hatásos csatasort csak olyan hajókból lehetett formázni, melyek elég erősek voltak ahhoz,
hogy megállják a helyüket a csatasorban. Ezek a hajók voltak a sorhajók. Minimális
méretük az idők folyamán egyre növekedett: az 1650-es években legalább 30 ágyúra volt
ahhoz szükség, hogy a hajó része lehessen a csatasornak, az 1660-as években ez már 50-
re növekedett, a következő század közepén pedig 60 volt. A megfelelően erős építés és
fegyverzet mellett a csatasor megkövetelte az uniformizálást is. A kötött csatarend miatt a
hajók sebességének és vitorlázási tulajdonságainak a lehető legegyformábbnak kellett
lennie, ezért méretük, formájuk és vitorlázatuk csak nagyon kis mértékben térhetett el
egymástól. Mindenesetre abban már a kezdetek kezdetén közmegegyezés született, hogy
sorhajónak csak az a hajó minősülhet, melynek legalább két, teljes ütegfedélzete van. A
legnagyobb sorhajóknak három ütegfe-
délzetük volt, ezeket leggyakrabban zászlóshajóként alkalmazták.
Az első, sorhajónak minősíthető hajók néhány évtizeddel a csatasor megszületése előtt
épültek. Kifejlesztésükben, akárcsak a csatasoréban, döntő szerepük volt az angoloknak.
Hagyományosan az első sorhajónak a Phineas Pett által 1610-ben épített 55 ágyús angol
“Prince Royal"-t szokták tekinteni. A későbbi értelemben vett sorhajó volt a 64 ágyús,
első útján tragikus módon elsüllyedt svéd “Wasa" is 1628-ból. Az első, valódi három
ütegfedélzetes sorhajó a 100 ágyús, 1637-ben épült angol “Sovereign of the Seas" volt,
Phineas és Péter Pett alkotása. E hajó számtalan győztes csatában vett részt 1697-ben
bekövetkezett pusztulásáig. A későbbi két ütegfedélzetes sorhajók alaptípusa az 1650-ben
épült angol “Speaker" volt. A később “Mary" névre átkeresztelt hajó 1703-as elvesztéséig
nem kevesebb, mint tizennégy csatában harcolt. Mind a “Sovereign", mind a “Speaker"
típust 1660 és 1685 között jelentősen továbbfejlesztették. E korszak végére – nem csak az
angol haditengerészetnél – a sorhajóknak három fő típusa alakult ki: a nagy, 100 ágyús,
három ütegfedélzetes első osztályú, a valamivel kisebb, 90 ágyús, másodosztályú és a 60-
70 ágyús, két ütegfedélzetes harmadosztályú sorhajó. A flották sorhajóállományának
zömét természetesen a kisebb és olcsóbb harmadosztályú hajók alkották.
A sorhajók két évszázados szereplésük során alapvetően keveset változtak. Egy 1790-ben
épült sorhajó nem különbözött lényegesen egy 1670-ben épült, azonos osztályú
sorhajótól. Mindkettő tölgyfából épült, mindkettő három árbocos és keresztvitorlázatú
volt, konstrukciójuk és belső berendezésük sem tért el lényegesen egymástól. Két vagy
három ütegfedélzetükön ugyanúgy sima csövü, elöltöltő, öntöttvas ágyúk sorakoztak
négykerekű lövegtalpaikon. Az első pillantásra legszembetűnőbb különbség a két hajó
között vonalaikat és díszítésüket szemlélve fedezhető fel. A XVII. század hajóinak
vonalai íveltebbek voltak, míg orr- és tatrészüket ellepték a díszes, aranyozott és festett
faragványok. A XVIII. század hajói – különösen a század végén – jóval
funkcionálisabbak voltak. Vonalaik közelebb álltak a vízszinteshez, díszítésük pedig jóval
szerényebb volt. A második, bár nem túl nagy különbség a méretekben mutatkozott meg.
A XVIII. század második felének hajói azonos ágyúszám mellett nagyobbak voltak. Ez
egyrészt hajózási tulajdonságaikat javította, másrészt a század gyarmati háborúinak
kiterjedt óceáni hadműveletei szükségessé tették, hogy több élelmiszert, vizet és egyéb
készleteket helyezzenek el a hajókon.
Volt azonban két lényeges újítás, mely a XVIII. század végének hadihajóit jobbakká tette
XVII. századi elődeiknél: a kormánykerék és a hajótest vízvonal alatti részének
rézborítása. A kormánykerék az 1710-es években vált általánossá, és azáltal, hogy a
kormánylapát nagyobb kiterítését tette lehetővé, jelentősen javította a hajók
irányíthatóságát, emellett a kormánykerék kezelése is sokkal könnyebb volt, mint a
régebbi kormányrúdé. A rézlemez borítás a hajókat legnagyobb ellenségüktől, a
fúrókagylóktól védte meg, ráadásul a hajók gyorsabbak is lettek, mert nem fékezte őket a
hajótesten megtelepedett növényzet.
Trafalgar idején a legelterjedtebb sorhajótípus a harmadosztályú, két ütegfedélzetes, 74
ágyús volt. A XVIII. század második felében és a XIX. század első negyedében a flották
sorhajóállományának több mint a felét ilyen hajók alkották. Ez a típus jelentette az ideális
kompromisszumot a sorhajókkal szemben támasztott, nem egyszer homlokegyenest
ellenkező követelmények között. A 74 ágyús volt a legkisebb sorhajó, amelynek alsó
ütegfedélzete még elbírta a kor legnehezebb haditengerészeti ágyúit (az angoloknál 32
fontos, a franciáknál 36 fontos),1 így tüzereje jóval nagyobb volt, mint a régebbi, 24
fontos ágyukkal felszerelt 60-70 ágyús hajóknak. Testhosszának és magasságának aránya
ideálisnak volt mondható, ezért vitorlázási tulajdonságai is kiválóak voltak, természetesen
a sorhajók mértékével mérve. Optimális körülmé-
1
1 font = 0,454 kg
nyék között sebessége elérhette a 13 csomót. 2 Mindemellett jóval olcsóbb volt, mint egy
nagy, három ütegfedélzetes hajó, és megfelelő számú személyzettel is könnyebb volt
ellátni. A régebbi, korszerűtlenebb harmadosztályú hajókhoz képest viszont nem kerültek
sokkal többe, így mai szóval azt mondhatnánk, hogy a sorhajók között a 74 ágyúsnak volt
a legjobb az ár/harcérték aránya. Nemhiába mondta az egyik angol tengernagy a
napóleoni háborúk idején, hogy az ideális sorhajó a 74 ágyúsban testesül meg. E típust a
franciák fejlesztették ki az 1730-as években, az angolok csak 1755 után vették át.
A XVIII. század második felében a franciák nagyobb, gyorsabb és jobb hajókat építettek,
mint az angolok. Az angol hajóépítők gyakran egyszerűen lemásolták az elfogott francia
hajókat, és nem egyszer ezek a másolatok lettek a Royal Navy legjobb hajói. A francia
hajóépítők az adott osztályon belül a legnagyobb méretek elérésére törekedtek. Éppen
ezért, az angolokkal szemben, mindössze két osztályba sorolták a sorhajókat, és nem
pazarolták a fát a meglehetősen eredménytelennek mutatkozó kisebb három
ütegfedélzetesek építésére. Az I. osztályú francia sorhajó három ütegfedélzetes, 120
ágyús, míg II. osztályú két ütegfedélzetes és 74 vagy 80 ágyús volt. Az angolok három
osztályba sorolták sorhajóikat: I. osztályú, 100 ágyús, II. osztályú 98 ágyús és III.
osztályú 64-74 ágyús. Az I és II. osztályú hajók három ütegfedélzetesek voltak. A II.
osztályú hajó abban különbözött az I. osztályútól, hogy középső ütegfedélzetén nem 24,
hanem 18 fontos ágyúkat hordott, míg alul ugyanúgy 32, felül pedig 12 fontosokat. A II.
osztályú sorhajók általában csapnivaló vitorlázási tulajdonságaikról voltak ismertek, míg
egy kiválóan vitorlázó 36 és 24 fontos ágyúkkal felszerelt francia 80 ágyús sorhajó
tűzereje gyakorlatilag nagyobb volt. Az 1790-es, majd az 1800-as években az angolok is
nagyobb I. osztályú hajókat kezdtek építeni, először 110, majd 120 ágyúsakat. Ezek
2
1 csomó = 1,852 km/h

annyival is erősebbek voltak, hogy felső ütegfedélzetükre 12 helyett 18 fontos ágyúkat

kaptak.
Egy átlagos 74 ágyús hajó hossza 60 méter, szélessége pedig 15 méter volt.
Tonnatartalmuk 1600 és 1800 tonna között változott. A korabeli sorhajók egyik
legfontosabb adata az alsó ütegfedélzet hossza volt, ez a 74 ágyús hajóknál 51-54 métert
tett ki. Főárbocuk körülbelül 55-60 méterrel emelkedett a víz fölé. Három árbocukon
3000 négyzetméternyi vitorlát lehetett kifeszíteni. Személyzetük 600 főből állt.
Fegyverzetüket 32, 18 és 9 fontos ágyúk alkották.
A sorhajók mellett természetesen különféle kisebb hajók is szolgáltak a flottákban. Ezek
közül a legnagyobb hírnévre a fregattok tettek szert. A fregattot más, kevésbé sikeres
típusok után, a 74 ágyús sorhajókkal párhuzamosan fejlesztették ki a franciák. Az első
fregattok 28-32 ágyúsak voltak, fő fegyverzetük a főfedélzeten elhelyezett 12 fontos
ágyúkból állt. A napóleoni háborúk idején már nagyobb, 36, 38, 40 és 44 ágyús
fregattokat építettek, ezek fő fegyverzete 18 fontos ágyúkból állt. A fregattok elég
gyorsak voltak ahhoz, hogy a sorhajókkal való harcot elkerülhessék, viszont erős
tüzérségükkel minden más hajóval szemben fölényben voltak. Vitorlázási tulajdonságaik
pedig egyenesen kiválóak voltak.
Sokak szerint a fregattok voltak a “hadihajók királynői". Elsődleges feladatuk a felderítés
és az őrjáratozás mellett a konvojkíséret és az ellenség kereskedelmi hajóira való vadászat
volt. Széles feladatkörüknek és viszonylag erős fegyverzetüknek köszönhetően a
fregattok a háború mindenesei lettek. A sorhajókkal ellentétben a fregattok sokszor
önállóan végezték feladatukat, és gyakoriak voltak a fregatt-fregatt párharcok. Ezek nagy
publicitást kaptak a sajtóban, így a típus rendkívüli hírnévre tett szert. A fregattok már
csak azért is népszerűek voltak a tengerészek körében, mert ezeken lehetett a legtöbb
zsákmánypénzt szerezni. Nem egy sikeres fregatt-parancsnok dúsgazdaggá vált az
elfogott hajók után járó zsákmánypénzből.
A fregattok mellett számos kisebb hadihajótípus létezett. A háromárbocos, 18-20 ágyús
hajókat az angolok szlupnak, a franciák korvettnek nevezték. A még kisebb típusok között
voltak két, illetve egy árbocos, különféle vitorlázatú hajók: briggek, szkúnerek, kutterek,
különféle evezős és vitorlás ágyúnaszádok. Ezek feladata is változatos volt: hírvivés,
felderítés, illetve a sekély vizeken való tevékenység, partraszállás támogatása és
számtalan egyéb. A flották gerincét azonban két hajótípus alkotta, melyek a legfontosabb
feladatokat végezték, a sorhajók és a fregattok.
A sorhajók kialakulásának, illetve a XVIII. század végi hadihajótípusok vázlatos
áttekintése után érdemes néhány szót szólni arról, hogy milyenek voltak ezek a hajók,
hogyan harcoltak és milyen volt az élet a fedélzetükön.
A hajóépítés alapvető nyersanyaga évezredeken keresztül a fa volt, elsősorban a tölgyfa.
A haditengerészetek egyik legnagyobb problémája a megfelelő mennyiségű és minőségű
fautánpótlás biztosítása volt. A flottaépítésnek és fejlesztésnek a pénz mellett a
rendelkezésre álló faanyag szabott határt. Problémát jelentett az erdők pótlása is. Amíg a
fahajók általában 15-20 év alatt tönkrementek, és újat kellett helyettük építeni, egy
tölgyfa csak száz éves korában vált alkalmassá arra, hogy belőle hajót építsenek. A kérdés
fontosságát jól jellemzi a következő történet. Cuthbert Collingwood, a későbbi
tengernagy és Nelson alvezére a trafalgari csatában, amikor nem kapott aktív beosztást,
morphet-i házában élt. Ilyenkor gyakran hosszú sétákra indult a közeli dombokon, oldalán
hűséges kutyájával. Collingwood e séták alkalmával mindig vitt magával a zsebében egy
maréknyi makkot, és ha megfelelő helyet talált, elültetett egyet. Mivel tudta, hogy milyen
kardinális kérdés a haditengerészet számára a fautánpótlás, ebben a formában is arról
kívánt gondoskodni, hogy a Royal Navy száz év múlva se szűkölködjön a fában. Persze
azt még álmában sem gondolta, hogy mire fái megnőnek, a tengereket már géphajtású
páncélos sorhajók uralják.
A XVIII. század hadihajói már tervrajzok alapján készültek, bár a hajótervezés
tudománya még gyermekcipőben járt. A természettudományos és matematikai módszerek
alkalmazásában a franciák jártak az élen, az angolok inkább a gyakorlati tapasztalatok
alapján dolgoztak. A hajóácsok munkáját az évszázados tapasztalatok során, illetve nem
egyszer babonából kialakult hagyományok és módszerek jellemezték.
A hajóépítés kezdetén legelőször a hajótest bázisát, a hajógerincet fektették le. Nelson
trafalgari zászlóshajójának, a “Victory"-nak 46 méter hosszú és 46 cm vastag volt a
gerince, melyet hét darabból ácsoltak össze. A gerincből ágaztak ki a bordák. A
bordarendszer adott alakot és szilárdságot a hajótestnek. A fabordák hatalmas méreteik
miatt természetesen nem készülhettek egy darabból. A XVIII. században kettős bordákkal
épültek a hajók. Ezek úgy készültek, hogy a nagy gonddal kiválogatott részeket átlapolva,
csavarokkal egymáshoz rögzítették. A hadihajók, főleg a sorhajók, sokkal sűrűbb
bordázattal épültek, mint a kereskedelmi hajók. A bordákat felülről a belső gerinc
rögzítette. Keresztirányban a bordákat a fedélzeti gerendák kötötték össze. Ezekre
szegezték a fedélzetek padlózatát.
A kész bordázatot kettős, külső és belső palánkozással fedték. A belső palánkozást egy
újabb, de sokkal ritkább bordasorral erősítették meg, a legalsó fedélzet szintje alatt. A
sorhajók oldalai a sűrű, masszív bordázatnak és a vastag külső-belső palánkozásnak
köszönhetően szinte teljesen tömör, 50-60 cm vastag tölgyfa falat alkottak. 1780 után
minden nagyobb hadihajó vízvonal alatti részét, mint erről már volt szó, rézlemezek
sokaságával burkolták, melyeket speciális rézötvözetből készült szegekkel erősítettek fel.
Az elkészült hajótest, főleg a sorhajók esetén, igen tömör, erős, erődszerű benyomást
keltett. A hajóorr vízvonal alatti része közel negyedgömb alakú volt. A víz kedvezőbb
áramlását a több részből összeállított, az orrtőke vízszintes irányba való
meghosszabbítása, a “vízvágó" segítette elő, amely a gömbölyded hajóorr előtt mintegy
kettévágta a vizet.
A vízvágó a vízvonal felett lendületesen előrenyúlt, felkunkorodó végén helyezték el a
hajó orrdíszét. Ezt a felkunkorodó részt és a hajótest oldalának elejét kétoldalt rácsos,
kosárszerű alkotás kötötte össze, melynek elsősorban díszítő funkciója volt. Amíg a
sorhajók (és a fregattok is) oldalról ágyúkkal megtűzdelt erődre hasonlítottak, hátulról
palotára emlékeztettek. A fregattoknak és kisebb hajóknak hátul egy, a két ütegfedélzetes
hajóknak kettő, a három ütegfedélzeteseknek pedig három, a hajó teljes szélességében
végighúzódó ablaksoruk volt. Persze, a hadihajók korántsem voltak úszó paloták. Ahogy
egy midshipman (az angol flottában így nevezték a kadétokat) írja visszaemlékezéseiben,
úgy képzelte, hogy a hadihajók olyanok, mintha kellemesen berendezett úszó házak
lennének, azzal a különbséggel, hogy az ablakokban ágyúk is vannak. Amikor azután 12
évesen első hajójának a fedélzetére lépett, a zsúfolt, sötét és levegőtlen valóságot
meglátva, elsírta magát.
A hajótest belsejét vízszintes irányban a fedélzetek osztották több részre. A fedélzetek
közötti távolság általában 180 cm volt. Az alsóbb fedélzetekre levegő és némi fény a
fedélzetek közepén elhelyezett rácsos részen keresztül jutott le. A legalsó fedélzet alatti
teret hajóűrnek nevezték. Ez a hely volt tulajdonképpen a hajó raktára, itt helyezték el a
szükséges készleteket. A sorhajókon a nagyszámú legénység az ütegfedélzeteken, az
ágyúk között aludt és étkezett, szinte elképzelhetetlen zsúfoltságban.
A korabeli hadihajók kizárólagos hajtóereje a szél volt. A szél erejét az árbocok és a
vitorlázat segítségével fogták munkába. A 400 tonnásnál nagyobb hadihajók kivétel
nélkül háromárbocosak és keresztvitorlázatúak,3 vagy ahogy nevezték, teljes vitorlázatúak
voltak, az ennél kisebbek két- vagy egyárbocosak. A három árboc közül a hajó közepén
álló főárboc volt a legmagasabb, a hátul lévő tatárboc pedig a legalacso-
3
A vitorlarudak normális esetben a hajó hossztengelyére keresztben helyezkedtek el, a
vitorlák pedig a függőleges tengelyükre szimmetrikusak voltak.

nyabb. Az árbocokat a hajó orrából előrenyúló orrsudár egészítette ki, melynek az

előárboc merevítésében és az orrvitorlák kifeszítésében volt fontos szerepe. A teljes
vitorlázatú hajók árbocai három részből álltak: az árboctörzsből, az árbocderékból és az
árbocsudárból. Az árbocrészek illesztéseinél keresztfákat helyeztek el, ezek a törzs és a
derék illesztésénél széles deszkaplatót hordoztak. Ez volt a tereb, a régi árbockosár utóda.
Trafalgaraál Nelsont egy, a terebről tüzelő francia lövész lőtte le. Általában mindegyik
árbocrészhez egy keresztrúd tartozott. A keresztrudak és a rajtuk lévő vitorlák a megfelelő
árbocrészről kapták a nevüket, például főtörzsrúd, előderékvitorla. A keresztvitorlák
mellett az árbocok merevítőköteleire hosszirányú vitorlákat is lehetett kifeszíteni: ez
előárbocéra a háromszögletű orrvitorlákat, a fő és a tatárbocéra a trapéz alakú
tarcsvitorlákat. Egy sorhajónak vagy egy fregattnak akár 40-féle vitorlája is volt, de az
összest egyszerre sohasem húzták fel. Az árbocok és a vitorlázat lényeges eleme volt a
kötélzet. A kötélzet funkcióját tekintve két lényeges csoportra osztható, állókötélzetre és
futókötélzetre. Az állókötélzet az árbocok merevítésére szolgált. Ezeket a köteleket az
időjárás elleni védelemként bekátrányozták. A futó-kötélzet feladata a vitorlarudak és a
vitorlák mozgatása, kezelése volt. E kötelek általában csigákon és csigasorokon keresztül
futva végezték feladatukat. Egy 74 ágyús sorhajón körülbelül ezer különféle méretű és
típusú csiga volt, míg a kötélzet hossza harminc kilométert tett ki.
Mivel a sorhajók korának hadihajói vitorlások voltak, evezős elődeikkel és géphajtású
utódaikkal szemben a szél iránya és ereje erősen behatárolta a manőverezési
lehetőségeiket. A vitorlás, különösen a keresztvitorlás hajókkal nem lehetett tetszőleges
irányban hajózni. A vitorlások ugyan képesek voltak bizonyos mértékben széllel szemben
haladni, de csak igen korlátozottan. Egy keresztvitorlás általában, ahogy mondani
szokták, 66 fokra tudta megközelíteni a szelet, vagyis a hajó és a szél iránya 66 fokos
szöget zárt be. Az általános hiedelemmel ellentétben a keresztvitorlázat nem hátszél-
ben a leghatékonyabb, hanem félhátszélben, amikor a szél hátulról, 45 fokos szögben fúj.
A szél ereje és iránya megszabta a flották felállítását és manőverezését csata esetén is. Túl
gyenge szélben gyakran alig tudták megközelíteni egymást, és formációikat felvenni. Túl
erős szélben viszont az ágyúnyílások fedelét nem lehetett kinyitni a hullámzás miatt. A
csatasor felállításakor az angolok általában a szél felőli oldalt preferálták. Ez azzal az
előnnyel járt, hogy a szél az ágyúk füstjét elvitte a hajók oldalától, míg magukat a hajókat
is az ellenség felé hajtotta, viszont nem adott lehetőséget az esetleges menekülésre. A
franciák ezzel szemben, taktikájuknak megfelelően a szél alatti oldalt kedvelték. Ugyan
így beborította őket az ágyúfüst, de hajóik gyorsaságát kihasználva bármikor
megléphettek, amikor kezdett forróvá válni a helyzet.
A vitorlás hadihajók alapvető fegyverzetét simacsövü, elöltöltő ágyúk alkották. Mivel
ezek az ágyúk – a modernkor ágyúival összehasonlítva – relatíve kicsik és gyenge
tüzerejűek voltak, a megfelelő tüzhatás érdekében sokat kellett belőlük egy hajón
elhelyezni. A korabeli ágyúk tulajdonképpen igen egyszerű szerkezetek voltak, hisz
lényegében nem voltak mások, mint az egyik végén lezárt öntöttvas csövek. Az ágyúk
legfontosabb lövedéktípusa az öntöttvas golyó volt. Emellett léteztek láncos és rudas
golyók, melyeket a kötélzet és az árbocok ellen használtak, valamint kartácslövedékek.
Az ágyúkat a kilőtt golyók súlya alapján osztályozták, így voltak 32 (a franciáknál 36),
24, 18, 12, 9, 6 és 3 fontos ágyúk. Egy angol 32 fontos ágyú, a sorhajók fő fegyvere, 3,05
méter hosszú és 2,7 tonna súlyú volt, lövedéke pedig 14,5 kg-ot nyomott. A kb. 4 kg
lőporral kilőtt golyó 900 méter távolságból még át tudta ütni egy sorhajó vastag oldalát.
Két ilyen ágyúnak 14 főből állt a kezelőszemélyzete. Az ágyúkat a hajókon, a szárazföldi
lövegektől eltérően, négykerekű ágyútalpakra helyezték. Mivel a mozgó, billegő hajón
nagyon nagy veszélyt jelentett egy elszabadult ágyú, az ágyúcsöveket karvastagságú
fékkötelekkel rögzítették a hajóoldalhoz. Előre- és hátragurításukat csigasorok
könnyítették meg. Az ágyúkkal a hajó oldalában kialakított ágyúnyílásokon keresztül
lehetett tüzelni. Az alsóbb ütegfedélzeteken ezeket felfelé nyíló fedéllel lehetett lezárni. A
jobb stabilitás érdekében a legnehezebb ágyúkat a legalsó ütegfedélzeten, a
legkönnyebbeket pedig a felső fedélzeteken helyezték el.
A hajótüzérség eszközei és technikája az 1650-es évek óta nem sokat változott. Az ágyúk
és a velük való tüzelés módszerei Trafalgarnál lényegében ugyanolyanok voltak, mint
másfél évszázaddal korábban. Mindössze két fontosabb újításról lehet említést tenni: a
rövid csövű, nagy súlyú golyót, vagy kartácsot tüzelő karronádról, mely elsősorban a
közelharc fegyvere volt, illetve a kovás elsütőszerkezetről, mely az izzó kanócot váltotta
fel. Mindkettő az 1780-as évektől terjedt el, elsősorban az angol haditengerészetben. A
célzás módszerei meglehetősen primitívek voltak a szárazföldi tüzérséghez képest. Mivel
a simacsövü, elöltöltő ágyuk pontatlanok voltak, különösen egy billegő hajóról tüzelve, a
tisztek és a tüzérek nem sokat bíbelődtek a ballisztikával és a komplikáltabb célzási
módszerekkel. Éppen ezért a haditengerészeti tüzérségnél a legfontosabb tényező a
tüzgyorsaság volt. Ebben pedig az angolok voltak a világelsők, ami döntő tényező volt
győzelmeikben. Míg az angolok percenként tudtak egy-egy sortüzet leadni, ellenfeleiknél
két-három perc is eltelt két sortűz között. Ugyancsak a célzás pontatlanságát kívánta
ellensúlyozni a XVIII. század végének új, agresszív angol taktikája, mely a közelharcot,
az akár néhány méterről vívott tüzpárbajt erőltette. Az angolok a csaták során elsősorban
az ellenséges hajók törzsére, míg a franciák a vitorlázatára tüzeltek. Az angol Berry
kapitány így foglalta össze intelmeit a tüzérség alkalmazásáról. “Légy nyugodt. Minden
egyes lövés előtt gondosan célozz. Ne próbáld az ellenség árbocait ledönteni. Lőj a
hajótestre, az ütegsorokra. Öld meg az embereket, és tiéd a hajó." A célzás különbségében
rejlik a magyarázat arra, hogy az angolok miért vesztettek olyan kevés em-
bért a franciákkal vívott csatákban, míg a franciák embervesztesége hatalmas volt.
A hadihajó a korabeli társadalom tükörképe volt. E mikrovilág élén a kapitány állt, aki
majdnem élet és halál ura volt. A hierarchiát és különbségeket legjobban az emberek,
elhelyezése szemlélteti. A csúcson álló kapitánynak egy teljes ablaksort elfoglaló,
hatalmas lakosztály jutott, a tiszteknek már csak kis, deszkával vagy vászonnal
leválasztott kabinjaik voltak, és ezeket is általában meg kellett osztaniuk egy ágyúval. A
legénység viszont 40 cm széles függőágyakban aludt, olykor 500-an összezsúfolódva egy
50x12 méteres helyen. Az altiszteknek dupla szélességű függőágy jutott.
A legénység élete kemény és nyomorúságos volt. A fedélzeten elképesztő volt a
zsúfoltság, a munka nehéz volt és veszélyes, a bánásmód pedig brutális. Állandóan
napirenden voltak a büntetések, sok dolga akadt a “kilencfarkú macskának", a
korbácsnak. Ahogy egy egykori tengerész, “Rosszarcú Jack", későbbi
visszaemlékezéseiben írta, minden húsz büntetésből tizenkilenc igazságtalan volt. Ha ez
egy kicsit túlzás is, de jól tükrözi a helyzetet. A tisztek legnagyobb ellensége az unalom
volt, különösen blokádszolgálat idején. Nem csoda, hogy az alkoholizmus minden
flottában elterjedt volt, a tengernagytól a legutolsó matrózig. A haditörvényszékek
anyagaiból kiderül, a két leggyakoribb vétség a részegeskedés és a lopás volt, utóbbi
elsősorban alkohollopás. Ilyen körülmények között gyakoriak voltak a kisebb-nagyobb
lázadások, illetve a dezertálások. Az angol haditengerészetből például a háború idején
évente átlagosan 6000-en szöktek meg.
Az élelmezés általában mennyiségében megfelelő, minőségében viszont csapnivaló volt.
A menüt az egyhangúság jellemezte. A fő táplálék sózott marha – és disznóhúsból állt,
amihez kétszersült járt. Ezt egészítette ki a sózott hal, valamint némi sajt és vaj. Friss
zöldséget, gyümölcsöt az egyszerű tengerészek szökőévenként láttak. A tisztek élelmezése
jobb volt, mivel a hajók élő állatokat is vittek magukkal, kizárólag a tisztek számára. Az
egyhangú táplálkozás okozta állandó rossz szájízt a legénység bagórágással, a tisztek
pedig fűszerekkel és erős borokkal próbálták meg elűzni. A tengerészek életében, mint
már utaltunk rá, az alkoholnak fontos szerepe volt. A fegyelmet gyakorlatilag alkohol
nélkül lehetetlen lett volna fenntartani, ezért bőséges adagokban osztották az embereknek.
Az angol haditengerészet leghíresebb itala a grog volt, a vízzel hígított rum.
A hadihajókon a szolgálat ellátásához rengeteg emberre volt szükség, ezek legnagyobb
része az ágyúk kiszolgálásához kellett. A csatákban a legénység háromnegyed része az
ágyúkat kezelte. Csata előtt egy jól begyakorlott legénység általában tíz perc alatt
harckésszé tette a hajót. A kabinok mozgatható válaszfalait, illetve a tisztek értékesebb
tárgyait a hajó mélyére vitték. Az ágyúkat megtöltötték és kigurították. A
tengerészgyalogosok puskáikkal elfoglalták állásaikat a felső fedélzeteken. A lőporraktár
köré vizes szőnyeget tettek, hogy az esetleg kihulló lőporszemek ne vezethessenek
gyújtózsinórként a raktárba. A felcser és segédei pedig a legalsó fedélzeten
szerszámaikkal helyet foglaltak a műtőnek kinevezett asztal mellett. A csatákban a
legtöbb sérülést nem maguk az ágyúgolyók okozták, hanem a találatok nyomán
szerterepülő faszilánkok. Éppen ezért igyekeztek minden egyes fölösleges tárgyat
eltüntetni a fedélzetekről a harc előtt.
Bármilyen véresek is voltak a csaták, nem ezek jelentették a haditengerészek életére a
legfőbb veszélyt. A legnagyobb ellenség a betegség volt. A zsúfoltság, a hiányos
táplálkozás és a rossz higiéniai viszonyok sokkal több áldozatot szedtek, mint a harc. Az
egyik legveszedelmesebb betegség a hajóláznak is nevezett tífusz volt. Annak ellenére,
hogy a citromlé és a savanyú káposzta bevezetésével a skorbut (C-vitamin hiány)
gyakorlatilag megszűnt, 1793 és 1815 között 80 000-nél több angol haditengerész halt
meg betegségben. A halálokok között ezt követően második helyen a hajótörés állt, ez 13
000 emberéletet követelt, és csak harmadik helyre került a harc, 6000 áldozattal.
A fent leírtak ellenére a haditengerészek élete lényegesen jobb volt, mint a szárazföldön
harcoló bajtársaiké. Míg a katonák sokszor nem tudták, hogy hol hajthatják álomra a
fejüket, és hozzájutnak-e valamilyen élelmiszerhez, a hajók fedélzetén biztosítva volt a
napi háromszori étkezés, és bármilyen kényelmetlen is volt, minden este ugyanabba a
függőágyba feküdhettek le aludni. Mindemellett, a tenger minden kockázata ellenére, egy
embernek a haditengerészet soraiban jóval nagyobb esélye volt arra, hogy élve hazatér,
mintha a hadseregben szolgált volna.

II. A STRATÉGIAI HELYZET

Angliát földrajzi helyzete szinte predesztinálta arra, hogy a tengerek ura legyen. 1500
után a fő kereskedelmi útvonalak folyamatosan áthelyeződtek a Földközi-tengerről az
Atlantióceánra. Azok a hatalmas jövedelmek, amelyeket Nyugat-Indiában, Észak-
Amerikában, az indiai szubkontinensen és a Távol-Keleten indított gyarmati
vállalkozásokkal lehetett megszerezni, természetüknél fogva egy olyan ország számára
jártak előnnyel, amely az európai kontinens nyugati peremén helyezkedett el. Mindezt az
előnyt fokozta Anglia szigetország volta. A XVIII. században az angol kereskedelem, a
gyarmatok és a haditengerészet olyan egymásra ható kapcsolatrendszert alkotott, amelyek
kölcsönös együttműködése biztosította Anglia hosszú távú előnyös helyzetét.
Angliának a tengerek feletti uralomért folytatott másfél évszázados küzdelme során két fő
riválissal kellett szembenéznie: a hollandokkal, majd később a franciákkal. A
hollandokkal vívott három háború (1652-54, 1665-67, 1672-74) tisztán tengeri háború
volt, mivel az ellentétek a két tengeri hatalom közötti kereskedelmi versengésben
gyökereztek. Bár az angolok és az angol haditengerészet a második és a harmadik háború
során nem mindig teljesítettek valami fényesen, hosszú távon mégis ők kerültek ki
győztesen a konfliktusból. A kicsiny Hollandia, különösen a francia fenyegetéssel a
hátában, menthetetlenül lemaradt a versenyben, és tengeri hatalma hanyatlásnak indult.
Az 1688-as angliai “dicsőséges forradalom" és Orániai Vilmos trónralépte következtében
a stratégiai helyzet igencsak átalakult. A hollandok hosszú idő-
re szövetségesek lettek, míg Anglia legfőbb riválisa egy alapvetően szárazföldi alapú
hatalom, Franciaország lett.
Az 1689 és 1815 között vívott hét háborúban Paul Kennedy találó megjegyzése szerint az
“elefánt" állt szemben a “bálnával".4 Mindkettő a legerősebb volt saját közegében, de nem
igazán tudott mit kezdeni a másikkal. Franciaország számára a stratégiai problémát az
jelentette, hogy bár vitathatatlanul a legnagyobb hatalom volt a kontinensen, sebezhető
szárazföldi határokkal rendelkezett, és ahhoz már nem volt elég erős és gazdag, hogy
egyszerre tartson fenn egy nagy hadsereget és egy Angliával dacolni képes
haditengerészetet. Anglia ezzel szemben pusztán tengeri győzelmekkel nem sokat tudott
tenni Franciaország kontinentális hatalma ellen.
A XVIII. század második felének háborúi során, melyek egyben gyarmati háborúk is
voltak, a franciák áthelyezték a harcot Amerikába, az Indiai-óceánra, és máshová is, de
ezek a hadjáratok Anglia biztonságára sohasem jelentettek közvetlen veszélyt. E
fenyegetés csak akkor válhatott volna komollyá, ha a franciák számára kilátás nyílik
komoly katonai győzelmekre a kontinensen, és ennél fogva Franciaország elég hosszú
ideig vezető helyen maradt volna Nyugat-Európában ahhoz, hogy az angol tengeri fölény
megrendítéséhez szükséges hajóépítő erőforrásokat felhalmozza. Ez a veszély mindössze
egyszer, Napóleon idején került reális közelségbe, és ez adta a trafalgari csata különleges
jelentőségét. Anglia éppen ezért törekedett a kontinentális egyensúlyra, vagyis hogy
egyetlen európai hatalom – elsősorban Franciaország – se szerezhesse meg a vezetést
Európában.
A “Nagy Háború" politikai és stratégiai szempontból való vizsgálata előtt röviden
tekintsünk végig az 1689 és 1783 közötti angol-francia konfliktusok történetén,
elsősorban azok haditengerészeti vonatkozásain.
4
Paul Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása, 120. o. 24

1689 és 1714 között Anglia két európai háborút harcolt végig. E két háború több ponton is
hasonlított az 1793 és 1815 között dúló háborúra. Az ellenséget itt is egy személy
testesítette meg, XIV. Lajos, mint száz évvel később Napóleon. Mindkét háborúban
eredményes angol hadsereg harcolt a kontinensen egy-egy nagy tábornok – Marlborough,
illetve Wellington – vezetése alatt. Mindkettő egy negyedszázadig tartott. Végül,
mindkettő egy forradalmi eseménnyel indult, II. Jakab angol király detronizálásával, az
angol “dicsőséges forradalommal", illetve az 1789-es francia forradalommal. A tengeren
azonban más volt a helyzet. A háború Anglia számára meglehetősen rosszul kezdődött.
Lajos Colbert minisztersége alatt kiépült hatalmas flottája 1690-ben Beveziers-nél (az
angoloknak Beachy Head) vereséget mért az egyesült angolholland hajóhadra. Az
angolok szerencséjére XIV. Lajos nem használta ki az alkalmat egy invázióra. Mire
elszánta magát erre, 1692-ben az angolok és a hollandok tönkreverték a hajóhadát
Barfleur-nél és La Hogue-nél. A la hogue-i katasztrofális vereség után a francia flotta
évtizedekig nem volt komoly tényező a tengereken. A már említett francia stratégiai
dilemma ugyanis hosszú időre megpecsételte a flotta sorsát. A szárazföldön dúló háború
hatalmas terhei mellett a francia gazdaság a flottát már nem volt képes kellően
finanszírozni, nemhogy a vereség után talpra állítani. A pénz nagy részét a hadsereg
kapta, a flotta pedig lezüllött, hajóállománya a töredékére esett vissza, Colbert müve
tönkrement.
1692 után a franciák taktikát változtattak, gyors korzárhajókat szereltek fel, és azok az
angol és holland kereskedelmi hajókat fosztogatták. E háború hőse volt a francia
tengerészet legendás alakja, Jean Bárt, aki több mint 800 ellenséges kereskedelmi hajót
fogott el. Az angol haditengerészet, hiába uralta a tengert, nem volt képes eredményesen
megvédeni a kereskedelmi hajózást, de a korzárok tevékenysége érdemben nem hatott a
háború kimenetelére.
1697-ben a háború véget ért, de 1702-ben Anglia belépett a spanyol örökösödési háborúba
(1701-1714), a Habsburg
jelöltet támogatva a Bourbonnal szemben. A korzárháború kiújult, de ismét nem hozott
eredményt. Az angolok eredményes védekezési módszert vezettek be: a konvoj rendszert.
A háború elején az angoloknak sikerült megszerezniük Gibraltárt és Minorcát. A háború
során mindössze egyetlen nagyobb tengeri csatát vívtak, Malagánál, 1704-ben. Ebben
sem az angolok, sem a franciák nem vesztettek egyetlen hajót sem. A háború végül
kompromisszummal zárult: ugyan a Bourbon jelölt foglalta el a spanyol trónt, de
Franciaországnak nem sikerült a hatalmát kiterjesztenie Spanyolországra.
XIV. Lajos egy háborúban kimerült országot és üres kincstárat hagyott örökül, ezért a
francia fenyegetés átmenetileg megszűnt. Egy időre a spanyol lett a fő ellenség. Két
kisebb háborúcska után 1739-ben kitört a “háború Jenkins kapitány füléért" (nálunk
osztrák örökösödési háború). A spanyolok ugyanis hajókutatási jogot követeltek
maguknak a Karib-tengeren, eközben több angol tengerészt bebörtönöztek, sőt, egy
Jenkins nevű kapitánynak levágták a fülét. Anglia a közvélemény nyomására, és az angol
kereskedelmi érdekek sérelme miatt hadat üzent Spanyolországnak. A háború híres
epizódjaként Anson angol Commodore végigrabolta hajórajával a spanyolok csendes-
óceáni birtokait. A háborúba a spanyolok oldalán 1744-ben beléptek a franciák is, újonnan
felfejlesztett flottájukkal. A Toulon előtt vívott csata döntetlenül végződött, de végül
1747-ben Anson, majd néhány hónap múlva Hawke megverte a francia flottát. A háború
1748-ban ért véget.
A küzdelem a hétéves háborúban (1756-1763) folytatódott tovább. Bár az angol flotta
kétszeres erőfölényben volt, mégis francia győzelemmel kezdődött a háború. A
franciáknak sikerült elfoglalniuk Minorcát, a Byng vezette angol flotta visszavonult.
Bynget ezért gyávaság miatt kivégezték. Hamarosan azonban fordult a kocka, az idősebb
Pitt vezette Anglia, és az Anson által 1755-ben megreformált haditengerészet megindult a
győzelem útján. 1758-ban sikerült elfoglalniuk Louisbourg erődjét, mely megnyitotta az
utat Kanada felé. 1759-ben Wolfe tábornok elfoglalta Quebec-et, a francia flottát pedig
Hawke megverte a Quiberon-öbölben. 1761-ben a spanyolok is beléptek a háborúba a
franciák oldalán — vesztükre. 1762-ben a spanyol flottát Havanna előtt tönkreverték, a
hajók nagy része angol kézbe került. 1763-ban Anglia győztesen került ki a háborúból,
Franciaország kénytelen volt átengedni az angoloknak Kanadát.
Az 1775-ben kezdődött amerikai függetlenségi háborúban kezdetben csak az angol flotta
kisebb egységei vettek részt, mivel az amerikaiaknak nem volt számottevő
haditengerészetük. A helyzet azonban gyökeresen megváltozott, amikor az Anglián
revansot venni kívánó Franciaország 1778-ban belépett a háborúba. Az angol diplomácia
baklövéseinek köszönhetően 1779-ben a spanyolok, majd 1780-ban a hollandok is
csatlakoztak a franciákhoz. Anglia ellenségei 1780-ra a tengeren erőfölénybe kerültek, de
ezt az angolok szerencséjére, nem sikerült kihasználniuk. 1778-ban az angol és a francia
flotta a Csatornán, Ushant-nál ütközött meg, a franciák óvatos taktikája miatt az
eredmény döntetlen lett. 1780-ban a fő tengeri hadszíntér Nyugat-Indiába helyeződött át.
1781-től egy francia flottakötelék működött az Indiai-óceánon is, a legkiválóbb francia
tengernagy, Suffren vezetésével. Bár Suffren mindvégig fölényben maradt, döntő
győzelmet nem sikerült kicsikarnia. Nyugat-Indiában 1782-ben Rodney végül Saintes-nél
győzelmet aratott a De Grasse vezette francia flotta felett. Ez a győzelem azonban már
érdemben nem tudta befolyásolni a szárazföldi háború kimenetelét, a tizenhárom gyarmat
függetlenné vált. Az angol flotta győzelme azt azonban megakadályozta, hogy a franciák
rátegyék a kezüket Jamaicára és más angol gyarmatokra. A franciák a rengetegbe kerülő
háború végeztével (1783) a presztízsnövekedésen kívül más nyereséget nem nagyon
könyvelhettek el. Az angol haditengerészet ugyanakkor a háború alatt megindult
hajóépítési programnak, a felgyülemlett harci tapasztalatoknak, és olyan technikai
újításoknak, mint a rézlemez-burkolat és a karronád, erősebb és ütőképesebb lett, mint
valaha bármikor.
A francia forradalom után kibontakozó hosszú, több mint két évtizedig tartó konfliktus
egész Európát érintette, és felemésztette a kontinens nagy részének energiáit. A háború,
mely később vérbe borította Európát, lassan és kelletlenül indult meg. Franciaországot, a
Bastille lerombolását követő időszakban kizárólag a belső küzdelmek kötötték le; a
forradalom annyira felforgatta az országot, hogy úgy tűnhetett, Franciaország
pillanatnyilag elhanyagolható tényező az európai erőpolitikában. Ebből következik, hogy
a brit miniszterelnök, Pitt, még 1792 februárjában is a katonai kiadások csökkentését
szorgalmazta, míg keleten Oroszország, Poroszország és Ausztria sokkal inkább
Lengyelország felosztásával volt elfoglalva. Amikor szaporodni kezdtek a monarchia
restaurációját célzó emigráns összeesküvésről szóló híresztelések, és a francia
forradalmárok is agresszívebb lépéseket kezdeményeztek a határokon, a külső és belső
események hatására sor került a háborúra. A francia határt átlépő szövetséges seregek
lassú és bizonytalan manőverei mutatják, mennyire felkészületlenek voltak a küzdelemre.
A forradalmárok viszont a valmyi csata után (1792. szeptember) joggal érezték magukat
győztesnek. A következő években bontakozott ki a küzdelem teljes stratégiája és
ideológiája, miután a francia seregek már a Rajna-vidéket, Németalföldet és Itáliát
fenyegették, és XVI. Lajos kivégzése kézzelfoghatóan bemutatta az új francia
berendezkedés radikális republikanizmusát. A korábban egymással szemben álló
Poroszországhoz és a Habsburg Birodalomhoz Anglia és Oroszország vezetésével egész
sor állam csatlakozott, s köztük volt Franciaország valamennyi szomszédja.
Az 1793-95-ös első koalíció csúfos kudarca keserű csalódást jelentett a kortársak
számára, hiszen az esélyek egyenlőtlenebbek voltak, mint bármely korábbi háborúban. A
koalíciós seregek azonban egy egészen más francia sereggel álltak szemben. A
forradalmat megelőző néhány évtizedben komoly reformokat vezettek be a franciák a
hadseregben, a forradalom pedig elsöpörte az újdonságok bevezetését gátoló
arisztokratákat, szabad utat nyitva az új elképzeléseknek. A rendkívüli intézkedések, a
forradalmi és nemzeti lelkesedés és az újfajta taktika két évtizedre legyőzhetetlenné tette
a francia hadsereget. Ehhez még hozzájárult, hogy a koalíció legtöbb állama kezdetben
nem vette komolyan a francia fenyegetést, nem volt egységes megegyezés a célokat és a
stratégiákat illetően. Mindemellett Oroszországot, Poroszországot és Habsburg
Birodalmat lekötötte Lengyelország végső felosztása. Mindennek az lett a
következménye, hogy a franciák hamarosan lerohanták a környező tartományokat. Ettől
kezdve a hatalmas haderő fenntartási költségei nagyrészt a Franciaország határain túl élő
lakosságot sújtották, ez viszont lehetővé tette, hogy a francia gazdaság visszanyerje erejét.
A fékeveszett francia terjeszkedés megállítására olyan lehetőségeket kellett találni,
amelyek felvehették a versenyt ezzel az újfajta hadviselési formával. A francia
hadseregnek is megvoltak a maga hiányosságai, amit egy jól képzett ellenfél
kihasználhatott. De hol volt ilyen ellenfél? A koalíció öreg tábornokai és lassan mozgó
csapatai nem vehették fel a versenyt a rohamozó franciák hadoszlopaival. Franciaország
ellenségeiből emellett hiányzott a szükséges politikai elkötelezettség és stratégiai
tisztánlátás is. Nem volt olyan politikai ideológia, mely a régi rend polgárait feltüzelhette
volna, sokan vonzódtak közülük a forradalom mámorító eszméihez. A lokálpatriotizmus
csak sokkal később fordult szembe a francia hegemóniával, amikor Napóleon seregei a
“felszabadítást" hódítássá és fosztogatássá változtatták.
1797-re a helyzet kétségbeejtővé vált. A koalíció semmivé foszlott, mindössze a britek és
a Habsburg Birodalom maradt talpon, de az utóbbi is békéért könyörgött. Az Antillákon
és Toulon előtt folytatott angol hadműveletek enyhén szólva eredménytelenek voltak, az
Antillákon 80 000 embert vesztettek a sárgaláz következtében, és semmivel sem jutottak
közelebb a franciák legyőzéséhez. A brit stratégia egyszerre volt hatástalan és drága. Az
1797-es válságos esztendőben egyszerre rázták meg Nagy-Britanniát a flottalázadások és
az
a tény, hogy a Bank of England felfüggesztette a készpénzfizetéseket. Az osztrákok is
békét kötöttek októberben Campo-formióban, elismerve Franciaország európai fölényét.
Ha a britek nem tudták legyőzni Franciaországot, a franciák sem tudták az ellenség
tengeri fölényét megingatni. Nem vezettek sokra a kezdeti kísérletek, hogy Írországot
elfoglalják, vagy Anglia nyugati partvidékén rajtaüssenek. A spanyolok és a hollandok
hadba lépése a franciák oldalán azt eredményezte, hogy az angolok a St. Vincent fok előtt
szétzúzták a spanyol flottát (1797. február), és súlyos csapást mértek a hollandokra
Camperdown-nál (1797. október). Franciaország új szövetségeseinek tengerentúli
gyarmataik elvesztésével is szembe kellett nézniük. Mivel az angol kormány nem kívánta
megfizetni azt a magas árat, amit a franciák követeltek a békéért cserébe, a harc folytatása
mellett döntöttek. Új kölcsönöket vettek fel és jövedelemadót vetettek ki, hogy –
miközben a francia csapatok már a Csatorna partján gyülekeztek – folytathassák azt a
harcot, amely részben a nemzet túlélésért, részben a birodalom biztonságáért folytatott
küzdelemnek bizonyult.
Ekkor került felszínre az az alapvető dilemma, amelyről már korábban szóltunk: sem a
brit tengeri fölény nem tudta önmagában megtörni a francia hegemóniát a kontinensen,
sem pedig Napóleon hatalmas hadserege nem tudta megadásra kényszeríteni a
szigetlakókat. Ráadásul a párizsi kormány soha nem lehetett biztos abban, hogy a többi
kontinentális hatalom tartósan elismeri hatalmukat, amíg Anglia, mely segélyeket és
csapatokat ajánlhatott fel, független marad. Ezért mondta Napóleon 1797-ben: “Minden
erőnkkel saját flottánk megteremtésére és Anglia tönkretételére őszpontosítunk. Ha
mindezt véghezvittük, akkor Európa a lábainknál fog heverni." E cél eléréséhez azonban
nem voltak elegendőek a szárazföldi győzelmek, mint ahogy a britek sem tudták a
kontinensen puszta tengeri fölénnyel legyőzni Napóleont. Mindaddig, amíg egyik
vetélytárs uralta a szárazföldet, a másik pedig a tengert, mindketten kölcsönösen
fenyegetve és veszélyeztetve érezték magukat.
Napóleon kísérlete, amely az egyensúly megváltoztatására irányult, merész és kockázatos
volt. 1798 nyarán 31 000 katonával betört Egyiptomba, ahonnan egyszerre ellenőrizhette
az Oszmán Birodalmat és az Indiába vezető utat. Ezzel egy időben egy francia expedíciót
küldtek Írországba is. Ha ezek közül egy is teljes sikerrel járt volna, az borzalmas csapást
mért volna Nagy-Britanniára. Az ír invázió nem ért el sikert, és mire felszámolták, Nelson
is legyőzte az egyiptomi francia inváziós flottát Abukirnál. Napóleon egyiptomi
fogságának hírére több állam, köztük Oroszország, Ausztria és Törökország feladta
semlegességét, és csatlakozott a második koalícióhoz (1798-1800).
A második koalíció is megbukott. Ennek több oka volt. Először is Poroszország
távolmaradása erősen éreztette a hatását. Másodszor az angolok ismételten nem szánták el
magukat komolyabb szárazföldi hadmüveletekre. Harmadszor pedig az oroszok és a többi
szövetséges kapcsolata egyre rosszabbá vált. Pál cár végül hajlandó volt az Egyiptomból
visszatért Napóleonnal is egyezkedni, és kilépett a koalícióból. Napóleon ezután Ausztria
ellen fordult, és Marengónál majd Höchtstádtnél tönkreverte seregeit. Ausztria kénytelen
volt 1801-ben békét kérni. Az angolok 1801-ben gyakorlatilag egyedül maradtak.
Oroszország, Dánia, Poroszország és Svédország új, angolellenes koalícióba, az Északi
Szövetségbe tömörült.
A tengeren és az Európán kívüli hadjáratokban viszont az angolok jól szerepeltek.
Máltát 1800-ban elfoglalták a franciáktól, 1801-ben pedig Nelson megsemmisítette
Koppenhágánál a dán flottát, melyet a brit kereskedelemnek a Baltikumból való
kiszorítására akartak felhasználni. Mivel Pál cárt néhány nappal korábban meggyilkolták,
az Északi Szövetség amúgy is fölbomlott. 1801 tavaszán sikerült a francia csapatok
maradékait is kiverni Egyiptomból. Ennek ellenére a megbízható konti-
nentális szövetséges hiánya, és az eldöntetlen angol-francia csatározások miatt az angol
politikusok egyre inkább hajlottak a békére. Napóleonnak sem volt ellenére a békekötés,
mivel arra számított, hogy ezalatt megszilárdíthatja a francia befolyást a csatlós
államokban, felkészítheti az országot a következő fordulóra, és nem utolsósorban flottáját
is megerősítheti. Végül 1802 márciusában megkötötték az amiens-i békét. A béke nem
tartott sokáig. Az angol kereskedelem elől Európa legnagyobb része el volt zárva, és
francia cselszövésekről érkeztek hírek a világ minden sarkából. Ezek, és a nagyarányú
francia flottafejlesztésről készült beszámolók arra kényszerítették az angol kormányt,
hogy 1803 májusában újra hadba lépjen.
Napóleon elsősorban a hátában örök fenyegetést jelentő Angliával, az általa egyszerre
gyűlölt és csodált “szatócsok nemzetével" kívánt leszámolni. E cél érdekében komolyan
fontolóra vette Dél-Anglia invázióját. Mialatt a Grandé Armée Boulogne előtt
gyülekezett, és a mindenre elszánt Pitt 1804-ben visszatért Angliában a miniszterelnöki
székbe, mindkét fél a végső, mindent eldöntő ütközetre készült. A francia flotta
tehetetlensége, majd Nelson 1805-ös trafalgari győzelme keresztülhúzta Napóleon
inváziós terveit. Trafalgar megóvta a Brit-szigeteket, de Napóleon szárazföldi hatalmát
nem tudta megingatni. Az újdonsült francia császár legfényesebb győzelmei még
hátravoltak, és a francia birodalom csillaga is emelkedőben volt.
Amíg a szárazföldön 1805-ben még hátravolt a háború tíz legnehezebb éve, a tengereken
a harc lényegében lezárult. Az angol haditengerészet hat nagy, döntő csatában lényegében
tönkreverte valamennyi ellenfelét.
Amikor Nagy-Britannia 1793-ban belépett a háborúba, a kormány kezdetben ezt is egy
régi típusú gyarmati konfliktusként kezelte. A háború kezdetén Hood flottája elfoglalta
Toulont 1793-ban, de a franciák a várost még ebben az évben visszafoglalták. Emellett az
angol haditengerészet és a hadsereg az Antillákon próbálkozott a francia gyarmatok elleni
hadműveletekkel, de ezek eredménye mindössze a sárgaláz rengeteg halottja lett.
Az első nagy tengeri csatát 1794. június l-jén vívták. Május végén egy 26 sorhajóból álló
francia flotta futott ki Brestből egy élelmiszert szállító konvoj fogadására. A franciák
összetalálkoztak az angol Howe ugyanilyen erejű hajórajával. Az elkeseredett, hosszú
csatában – az angolok Dicsőséges június 1-i csatának nevezik — a franciák hét hajót
veszítettek. Másnap a konvoj egyébként épségben befutott.
1797. kritikus esztendeje volt az angol flottának, bár ebben az évben két nagy győzelmet
aratott. 1797 februárjában Jervis a St. Vincent foknál győzelmet aratott a spanyol flotta
felett. E győzelemben döntő szerepe volt egy Nelson nevű kapitánynak. A hazai vizeken
állomásozó flotta azonban súlyos gondot okozott a kormányzatnak: 1797-ben
Spitheadben majd Nore-ban matrózlázadások törtek ki. A lázadásokat részben
reformokkal, részben pedig erőszakkal sikerült elfojtani. 1797 októberében Duncan angol
tengernagy aratott döntő győzelmet Camperdown-nál a holland flotta felett.
A háború többi három győztes tengeri csatája Nelson nevéhez fűződik. 1798-ban az
ellentengernaggyá kinevezett Nelson eredt a francia inváziós flotta nyomába, melynek
célja Egyiptom volt. A franciák már ugyan partra szálltak, mire Nelson ráakadt a
flottájukra Abukirnál. Az angolok ragyogó győzelmet arattak. Hiába volt ezután a
szárazföldi győzelmek sorozata, Napóleon feladta indiai terveit, és egy év múlva
cserbenhagyta seregét. Az 1798-ban a franciák által megszállt Máltát az angolok 1800-
ban elfoglalták. 1801-ben Nelson Koppenhágánál tönkreverte a dán flottát, így
Napóleonnak nem sikerült kiszorítani az angolokat a balti kereskedelemből. E két kudarca
után döntött úgy, hogy közvetlenül Anglia ellen fordul és inváziós hadseregével elözönli a
szigetországot. Ennek a tervének legfőbb kérdése az volt, hogy hogyan lehet
semlegesíteni a félelmetes angol haditengerészetet.
 III. A RIVÁLISOK

A Royal Navy

Ahogy a XVII. és a XVIII. században mondták, Angliát “Wooden Walls", azaz “fa falak"
védelmezték ellenségeitől. E “fa falak" az angol Királyi Haditengerészet, a Royal Navy
hadihajói voltak. Míg más országok védelmét elsősorban kőfalak és hadseregek
biztosították, Anglia, szigetország lévén főként flottájára támaszkodott. A még a Tudor
VII. Henrik által alapított állandó haditengerészet, a Royal Navy a XVII. és a XVIII.
század folyamán vált azzá az imponáló szervezetté, amely mind hajói számában, mind
pedig emberei képzettségében felülmúlta a világ összes többi haditengerészetét. E
haditengerészet, mely 1690 (Beachy Head) óta nem veszített el egyetlen jelentősebb
tengeri csatát sem, az 1793 és 1805 között zajló tengeri háborúban, elsősorban Nelson
győzelmeinek köszönhetően, komoly kihívó nélkül maradva egy évszázadra biztosította
Nagy-Britannia senki által meg nem kérdőjelezett uralmát a világtengerek felett.
Az angol haditengerészeti adminisztráció csúcsán az Admiralitás állt, ez gyakorlatilag a
tengerészeti minisztériumnak felelt meg. Az Admiralitás feje az Admiralitás első lordja
volt. Az Admiralitás felügyelete alatt működtek a különféle bizottságok, melyek a
szakfeladatokat látták el. A Londonban lévő Admiralitás épületét távíró állomások
láncolata kötötte össze a legfontosabb hadikikötőkkel. A haditengerészet költségvetését
minden évben a parlament szavazta meg.
Az angol hadihajók általában kisebbek és lassabbak voltak, mint a francia hajók, viszont
építésük valamivel erősebb volt. A Royal Navy 1793-ban 418 hajóval rendelkezett, 1815-
re ez a szám 107l-re növekedett. Az első éveket követően a sorhajók száma 130 és 160
között mozgott, általában növekvő tendenciát mutatva. I. osztályú sorhajóból körülbelül
tízzel, II. osztályúból körülbelül hússzal rendelkezett a haditengerészet. Az 1790-es
végétől már nagyobb I. osztályú hajókat építettek, a hagyományos 100 ágyús típust
felváltották a 110, majd a 120 ágyús típusok. A körülbelül 130 III. osztályú sorhajó
háromnegyede 74 ágyús volt, a többiek részben az erős fegyverzetü, modern 80 ágyús,
részben pedig az elavult 64 ágyús típust képviselték. Fregattokból 1803-ban a
haditengerészet 213-mal rendelkezett. A háború folyamán a régi, 12 fontos ágyúkkal
felfegyverzett típust felváltották a 18 fontos ágyúkkal ellátott 32, 36 és 38 ágyús típusok.
A legfontosabb hazai haditengerészeti bázisok Anglia déli partján, illetve a Temze
torkolatának közelében helyezkedtek el. A legfontosabb ezek közül Portsmouth,
Plymouth, Nőre, Spithead és Torbay volt. A tengerentúli bázisok közül a fontosabbak
közé tartozott Gibraltár, Minorca, az 1800-ban megszerzett Málta, Jamaicán Port Royal,
Fokváros, Madras és Bombay.
Az angolok a haditengerészet nagy részét különböző flottákra osztották. A fontosabb
flották magját általában 20-30 sorhajó alkotta. E flották élén általában egy tapasztalt,
rangidős tengemagy állt. A flották közül a két legfontosabb a Csatorna Flotta és az
Északi-tengeri-flotta volt, ezek védték Anglia déli és keleti partjait, illetve tartották fenn
az ellenség atlanti kikötőinek blokádját. A Balti Flottát, mely a balti kereskedelmet volt
hivatott biztosítani, csak akkor szerelték fel, amikor a stratégiai helyzet megkívánta. A
Csatorna-flotta után a napóleoni háborúk idején a legfontosabb flotta a Földközitengeri
Flotta volt. A háború hat nagy tengeri csatájából a három legfontosabbat (St. Vincent,
Abukir, Trafalgar) e flotta vívta meg. E nagyobb flották mellett kisebb flották állomá-
sóztak Nyugat-Indiában, az észak-amerikai vizeken, Indiában és Fokvárosban.
A hadsereg alapvetően arisztokratikus tisztikarával szemben a Royal Navy tisztjei
elsősorban a középosztályból rekrutálódtak. A professzionális, szakmáját élethivatásként
űző tisztikar létrejöttét a fél-fizetés rendszerének 1714-es bevezetése tette lehetővé. Ez a
vagyontalan, béke idején leszerelt tisztek számára biztosította a megélhetést, így nem
kellett elhagyniuk a pályát. Az angoloknak gyakorlatilag nem voltak tiszti iskoláik, a
képzést teljesen gyakorlati módon oldották meg. A jelentkező általában 12-14 éves
korában egy hadihajó fedélzetére került. Ezeket a tisztjelölteket midshipman-nék
nevezték. A jelöltek hatévnyi hajózás után tehettek tiszti vizsgát.
Beosztott tiszti rendfokozatból mindössze egyetlen létezett, a hadnagyi. A hierarchiát
közöttük elsősorban a rangidő szabta meg. Ők voltak a “valódi" haditengerész tisztek.
Mellettük ugyanis ott voltak még a warrant-officernek nevezett tisztek, akik csak az angol
haditengerészetben léteztek. Ezek amolyan szakszolgálatos tisztek voltak. Egy részüknek
komoly szaktudásuk volt (főkormányos, felcser, ellátótiszt), mások inkább közelebb álltak
az altisztekhez (főtűzmester, ács, szakács). E kategórián belül az volt a vízválasztó, hogy
kik étkezhettek együtt a tisztekkel (az első csoport), és kik nem.
Kapitányi rendfokozat háromféle létezett. A legalsó a “parancsnok" (commander) volt, ez
a rendfokozat fregattnál kisebb hajók kapitányainak járt. Az igazi kapitány a post-captain
volt, aki egy post-shipen parancsnokolt. Ilyennek a fregattok és az annál nagyobb hajók
minősültek. A kapitányi rendfokozaton belül megkülönböztették a három évnél kevesebb,
illetve több rangidővel rendelkezőket (junior, senior). A kaptány és a tengernagy között
helyezkedett el a Commodore. Ez olyan rangidős kapitány volt, aki egy hajórajt vezetett.
E rendfokozat ideiglenes jellegű volt, csak a megbízatás idejére szólt.
A flottatengernagyi rendfokozat bevezetésével négyféle tengernagyi rendfokozat létezett:
a flottatengeraagy mellett – akiből egyszerre csak egy volt – a tengernagy, az altenger-
nagy és az ellentengernagy. Hogy a helyzet bonyolódjék, az utóbbi hármon belül még
három-három kategóriát különböztettek meg rangidejük szerint, ezeket a piros, fehér és
kék színekkel jelölték. Ennek eredete még a XVII. századra nyúlik vissza: az angol flották
akkor ugyanis három részre osztva, e három különböző színű lobogó alatt harcoltak.
Nelson Trafalgarnál “piros" altengernagy (vice-admiral of the red) volt, vagyis az
altengernagyok között a legmagasabb kategóriába tartozott. Érdekességként
megemlítendő, hogy az angol előléptetési rend szerint, aki felkerült a kapitányok listájára,
és elég sokáig élt, az előbb-utóbb tengernagy lett. így természetesen sok alkalmatlan
ember is bekerült a tengernagyok közé, de ezek nem kaptak tényleges feladatot. A
haditengerészeti humor szerint ezek a tengernagyok a sárga hajóraj parancsnokai lettek –
a sárga az angolban is ugyanúgy a bolondokra utal, mint a magyarban.
A Royal Navyben, a többi haditengerészettől eltérő módon, a legénység utánpótlását a
hírhedt press gang-gel biztosították. Ez tulajdonképpen kényszertoborzást jelentett, s mint
módszer meglehetősen brutális, népszerűtlen és kis hatékonyságú volt. Azt azonban el
kell mondani, hogy a valóságban közel sem volt olyan brutális, mint azt a róla elterjedt
mítoszok állítják. Nem igaz az, hogy az embereket éjszaka a házukba betörve, az
ágyukból kirángatva vitték el. A toborzó-bandák, mely egy tiszt vagy altiszt vezetése alatt
álló fegyveres haditengerészekből álltak, a kikötővárosok csapszékeiben és utcáin
kereskedelmi tengerészekre és “tengerészeknek látszó alakokra" vadásztak, őfelsége
kapitányai ugyanis nem estek a fejük lágyára, hogy tengert sosem látott szárazföldiekkel
egészítsék ki hajójuk legénységét. A nem tengerészeket, akiket a hajókra hurcoltak,
általában haza is engedték.
Szárazföldieket nagyobb számban csak a legnagyobb háborús szükség esetén, a “forró"
toborzások alkalmával soroztak be hadihajókra.
A tengerészek mellett a legénység egy részét a tengerészgyalogosok alkották. A reguláris
Királyi Tengerészgyalogságot (Royal Marine) 1664-ben hozták létre. A
tengerészgyalogság önkéntesekből állt, akik bizonyos időre szegődtek. A tengerészekkel
ellentétben egyenruhát viseltek (a híres vörös kabátot), és ha nem voltak hajóra
vezényelve, laktanyákban laktak. Feladatuk a partraszállási hadmüveletekben való
részvétel, a tengeri csatákban pedig az ellenség felső fedélzeteinek puskatúzzel való
elárasztása volt. Emellett természetesen rájuk hárult a hajókon a rendfenntartás. Egy 100
ágyús sorhajó 850 fős legénységéből 100 volt a tengerészgyalogos, egy 74 ágyús 600 fős
legénységéből pedig 110. A tengerészek és az őket karhatalomként vigyázó
tengerészgyalogosok között hagyományosan rossz volt a viszony, ráadásul az ellentéteket
felülről még mesterségesen szították is. A tengerészek megvetően “üres butykosnak"
nevezték a tengerészgyalogosokat, észbeli képességeikre célozva.
A Royal Navy háborús sikereit ereje mellett annak a minőségi szakadéknak köszönhette,
mely közte és a többi haditengerészet között fennállt. Ennek, a tisztikar és a legénység
képzettsége mellett, fontos tényezője volt az angolok taktikai fölénye. Győzelmeikben
oroszlánrésze volt az új, merész, agresszív és innovatív taktikának, melyeket legkiválóbb
tengernagyaik, mindenekelőtt Nelson alkalmazott.
Az angol taktika több mint egy évszázadon keresztül mereven ragaszkodott a csatasorhoz.
Az 1700-as évek első felében, a Royal Navy legkonzervatívabb időszakában, szigorúan
büntették azokat a tengeraagyokat, akik elmulasztottak csatasort formálni, illetve azokat a
kapitányokat, akik elhagyták a csatasorban elfoglalt helyüket. A XVIII. század második
felében azonban kiderült, hogy a néhány lövésváltás után a csatából megfutó franciák
ellen a csatasort ortodox formájában nem lehet alkalmazni. A csatasor ugyanis olyan
formáció, amely az ellenfél aktív közreműködését feltételezi: az ellenfélnek is létre kell
hoznia csatasorát, és azzal állnia a harcot. A franciákkal való háborúk során kiderült, hogy
döntő győzelmet aratni ellenük csak újfajta taktikával lehet.
Az elméleti munkák közül a legnagyobb hatása egy amatőrnek volt. John Clerk, egy skót
kereskedő volt, aki sosem járt a tengeren, de egész életében a haditengerészeti taktika
kérdései foglalkoztatták. Minden szabad idejét azzal töltötte, hogy az asztal tetején apró
hajómodellekkel különböző taktikákat dolgozzon ki. Bőségesen illusztrált könyve e
tárgyban 1782-ben jelent meg először. Könyvében két fontos taktikát írt le, melyek
alkalmazásával a Royal Navy-t több döntő győzelmet aratott.
Az egyik ezek közül az ellenség csatasorának áttörése volt. E manőver nagyon kockázatos
volt, mivel az áttörő hajónak az orrával kellett az ellenség ütegsorai felé fordulnia. Ebben
a helyzetben nem tudott tüzelni, ráadásul a korabeli hajók orr – és tatrésze sokkal
gyengébb volt, mint az oldala, így az ellenséges ágyúgolyók hosszában könnyedén
végigsöpörhettek a fedélzeteken, iszonyú pusztítást okozva. Azonban, ha beért két hajó
közé, megfordult a kocka, és már az ő ágyúi lőhettek ez ellenség védtelen orrát és tatját.
Áthaladva a csatasoron a következő sortüzet az ellenség másik oldalára lő-hette, amely
oldalon valószínűleg nem készültek fel a harcra. Ha az áttörést a szél felőli oldalról
hajtotta végre, akkor a szél alatti oldalra kerülve elvághatta az ellenség menekülésének az
útját. A csatasor áttörésével csatákat lehetett nyerni. Ezzel a taktikával győzött Jervis a St.
Vincent-foknál, illetve Nelson Trafalgarnál. E taktika alkalmazása fölöttébb kockázatos
lett volna egy olyan ellenféllel szemben, amely ugyanolyan jól lő, mint a britek, de ilyen
ellenfél nem akadt.
A másik csatadöntő taktika az erőkoncentráció volt. Ilyenkor az ellenfél flottájának, csak
egy részére koncentrálták a teljes flottát, helyi túlerőt hozva létre. E taktikának akkor volt
létjogosultsága, amikor a szél iránya lehetővé tette, hogy az ellenfél flottájának maradék
része ne tudjon a megtámadott
rész segítségére sietni. E taktika klasszikus példája az abukiri csata, mely taktikailag
egyben minden idők talán legnagyobb tengeri győzelme volt: 13 ellenséges sorhajóból
11-et sikerült megsemmisíteni vagy elfoglalni.
A Royal Navy hatalmas sikereket aratott ellenfeleivel szemben az 1793-1815-ös
háborúban. Mindezt mi sem mutatja jobban, hogy amíg az angolok 166 hajót vesztettek el
harcban, addig 1201 ellenséges hajót semmisítettek meg vagy foglaltak el, köztük 712
franciát. Az 1201 hajó közül 159 volt sorhajó és 330 fregatt. Ráadásul győzelmeiket nem
egyszer számbeli fölényben lévő ellenséggel szemben érték el, például Trafalgarnál 27
angol sorhajó győzött le 33 francia és spanyol sorhajót. Sok egyéb tényező mellett a brit
fölényhez hozzájárult egy fontos pszichológiai faktor: természetes volt számukra a
győzelem. A brit tengerészek a győzelem biztos tudatában mentek a csatában, míg az
ellenfél sokszor rettegve várta a reá zúduló csapást.
A francia haditengerészet
A francia haditengerészet volt a Royal Navy legfőbb riválisa 1689 után, és egyben a
második legnagyobb haditengerészet a világon. Franciaország nem volt tengerész nemzet,
legalábbis nem olyan, mint az angol vagy a holland, kereskedelmi tengerészete ugyanis az
ország méretéhez képest kicsinynek számított, és haditengerészete is csak másodhegedűs
volt hadserege mellett, emellett kevéssé függött a tengeri kereskedelemtől. Ennek ellenére
a francia haditengerészet fontos szerepet játszott a XVIII. és a XIX. század folyamán. Az
idők során sok veszteséget, köztük néhány katasztrofálisat (La Hogue 1692., Quiberon-
öböl 1759., Trafalgar 1805.) szenvedett el, de mindig képes volt talpra állni, és újra
fenyegetni az angolok tengerek feletti uralmát.
A modern francia haditengerészetet Jean-Baptiste Colbert hozta létre, aki egyebek mellett
XIV. Lajos haditengerészeti minisztere is volt 1669 és 1683 között. Colbert megszervezte
a flotta adminisztrációját, megteremtette a legénység utánpótlásának és a kiképzésnek a
rendszerét. Hajóépítő programjának köszönhetően 1677-től kezdve néhány évig a francia
flotta volt a legnagyobb a világon. Az 1692-es katasztrofális vereségeket követően a flotta
lezüllött, a haditengerészettől elvont pénzt a hadsereg kapta. Két évtized alatt a flotta
sorhajóállománya a töredékére esett vissza. A francia tengeri hatalom csak az 1730-40-es
években éledt újjá. A XVIII. század háborúiban a francia flotta mindig fontos tényező
volt, egészen addig, amíg egy-egy csatában le nem győzték. E vereségek ellenére mindig
sikerült a következő háborúra újra megerősödnie.
A francia haditengerészet a Haditengerészeti és Gyarmatügyi Minisztérium irányítása
alatt állt. E minisztérium hatáskörét egy 1795-ben kiadott dekrétumban szabályozták. A
minisztérium felügyelte a tisztikart, a legénység utánpótlását, a tengerészeti iskolákat, a
hadikikötőket, a hadihajó-építést és számtalan egyéb, a haditengerészettel és a
kereskedelmi tengerészettel összefüggő dolgot. A napóleoni háborúk idején nem volt a
haditengerészetnek egyetlen, Colbert-hez fogható minisztere sem, de többen
meglehetősen eredményesen működtek. Napóleon alatt a legfontosabb haditengerészeti
miniszter Decrés volt, akit 1801-ben neveztek ki. Decrés élvezte Napóleon támogatását,
de túlságosan félénk stratégának bizonyult.
A francia haditengerészetnek kiváló hadihajói voltak. Ezek közül nem egyet az angolok,
elfogásuk után lemásoltak. A franciák hajótervezők nagyon jók voltak, és
természettudományos képzettségük messze meghaladta más nemzetek hajóépítőinek
képzettségét. 1786-tól kezdve az összes sorhajó azonos tervek alapján készült, ezért a
hajógyárak mérnökeinek kevés terük maradt az újításokra. A franciák nagy és gyors
hadihajókat építettek. Két ütegfedélzeteseik 74 és 80,
három ütegfedélzeteseik pedig 120 ágyúsak voltak. A francia fregattok 36 ágyúsak voltak,
de 1806-ban átálltak a 44 ágyús fregattok építésére. A flottában számos korvett, általában
20 ágyús, és egyéb kisebb hajó szolgált.
1792-ben a haditengerészetnek 241 hajója volt, ebből 83 sorhajó és 77 fregatt. A flotta
sorhajóállománya 1800-ra jelentősen lecsökkent, elsősorban a vereségek hatására. 1800-
ban a francia haditengerészet 46, 1804-ben pedig 51 sorhajóval rendelkezett. A flotta
Trafalgar után, 1807-ben érte el a mélypontot, ekkor csak 35 sorhajója volt. Az ezután
megindult hajóépítő programnak köszönhetően 1813-ban már ismét 71 sorhajója volt a
franciáknak, miközben 22 még építés alatt állt. Fregattból a legtöbbel, 101-gyel, 1795-ben
rendelkeztek, de ezek száma később drasztikusan lecsökkent, és sosem haladta meg a 40-
et. Franciaország három legfontosabb flottabázisa közül kettő, Brest és Rochefort, az
Atlanti-óceán partján, egy pedig, Toulon, a Földközi-tenger partján feküdt. Mindezek a
kikötők azonban meg sem közelítették az angol flottabázisokat sem felszereltségben, sem
pedig horgonyzási lehetőségekben. Ráadásul az atlanti bázisok értékét sokban
csökkentette a kedvezőtlen széljárás és a szeszélyes dagály-apály. Az uralkodó nyugati
szelek miatt olykor hetekig nem lehetett kifutni ezekből a kikötőkből. A francia
haditengerészet egyik nagy stratégiai hátránya is a flotta elhelyezéséből adódott. A
különböző kikötőkben szétforgácsolódott erőket szinte lehetetlen volt koncentrálni, mivel
az angolok általában blokád alá vonták a francia bázisokat.
A forradalom utáni francia haditengerészet leggyöngébb pontja a tisztikara volt. 1789
előtt a tisztikar jól képzett arisztokratákból állt. A forradalom alatt ezt a tisztikart sikerült
– részben a szó szoros értelmében – lefejezni. A tisztek háromnegyede emigrált vagy
meghalt. A forradalom idején hatalmas problémák voltak a legénység fegyelmével,
mindennaposak voltak a parancsmegtagadások. A megüresedett tiszti helyekre szárazföldi
katonákat, illetve kereskedelmi kapitányokat neveztek ki, akiknek, komisszárként,
politikai agitátorokat ültettek a nyakukba. A forradalmi idők elmúltával újonnan alapított
iskolákban nekifogtak a tengerésztiszt-képzéshez, de ezzel rövid időn belül nem lehetett
helyrehozni a forradalom okozta károkat.
A francia tisztek aspirant-ként kezdték pályájukat. A legalsó tiszti rendfokozat a
sorhajózászlós volt, ezután következett a hadnagy. Ez utóbbi státusza lényegében azonos
volt egy brit hadnagyéval. A kapitányokat két osztályba sorolták: voltak fregatt – és
sorhajókapitányok. Tengernagyi rendfokozatból hármat ismertek: ellen –, altengernagy és
tengernagy.
A háború kezdetén Franciaországban kb. 60 000 kereskedelmi tengerész volt, tehát az
utánpótlás bázisa jóval szűkebb volt, mint Angliában. A legénység utánpótlásának
rendszere az úgynevezett összeíráson alapult. Az alkalmas tengerészeket az állam tartotta
nyilván, és ezeket szükség esetén behívták. A forradalom idején sok volt a lázadás, de
1795 után sikerült helyreállítani a rendet. Napóleon Trafalgar után egészen modern elvek
alapján megpróbálta újjászervezni a haditengerészetet. Mindez azonban nem tudta
kompenzálni a flotta általános demoralizációját, és a valódi tengerész kiképzés hiányát.
1692 után a francia tengernagyok kénytelenek voltak belátni, hogy a tengerek feletti
uralmat nem tudják megszerezni az angoloktól. Az új francia stratégia igyekezett
elkerülni a nagy összecsapásokat. A haditengerészetet a gyarmati hadmüveletek
támogatására szánták, illetve arra, hogy létével állandó fenyegetést jelentsen az angolok
számára. E fenyegetés fontos részét képezték az Anglia elleni inváziós tervek.
A tengeri csatákban a franciák nem alkalmaztak bonyolult taktikai fogásokat, főként azért,
mert kapitányaikat a csatasor formálásán kívül semmilyen más manőverre nem képezték
ki. Ha a franciák más taktikai fogásokat is ismertek volna, Nelsonnak sokkal nehezebb
dolga lett volna Trafalgarnál.
A spanyol haditengerészet
A spanyol haditengerészet, akárcsak a birodalom, a XVI. században élte fénykorát. A
XVII. század folyamán lassan másodrendű szintre süllyedt a spanyol flotta. A XVIII.
században, különféle reformoknak köszönhetően, újjáéledt a haditengerészet. Új, korszerű
hadihajókat kezdtek építeni, a régi, arisztokratikus, de hozzá nem értő tisztikart
képzettebb tisztek váltották fel. Mindezek ellenére a spanyolok két legnagyobb
problémája végig a pénz és a képzett emberek hiánya maradt.
A spanyol hajók, akárcsak a franciák, nagyobbak és jobbak voltak, mint az angolok.
1796-ban a spanyol flotta gerincét 47 sorhajó alkotta. A spanyolok általában kedvelték a
nagy, három ütegfedélzetes hajókat, sorhajóflottájuk negyede ilyenekből állt.
A spanyol tiszti rendfokozatok, kisebb-nagyobb eltérésekkel a francia mintát követték. A
spanyol tiszteket nem egy esetben rendkívüli személyes bátorság jellemezte, és
valamilyen fokú tengerészeti gyakorlattal is rendelkeztek, de mindez nem tudta pótolni
taktikai ismereteik hiányát.
A spanyolok egyik fő problémáját az jelentette, hogy nem rendelkeztek elég képzett
tengerésszel. A legénység utánpótlására a francia összeírásos módszert alkalmazták, de
kénytelenek voltak nagy számban olyan embereket is besorozni, akik még tengert sem
láttak soha életükben. Ezeket az embereket rendesen ki sem tudták képezni, mivel a
spanyol hajók alig futottak ki a tengerre. Egy francia tengernagy sajnálkozva állapította
meg a spanyol haditengerészetről: “Milyen gyönyörű hajóik vannak, csak kár, hogy a
legénységük csupa pásztorból és koldusból áll." A spanyol haditengerészet, akárcsak a
brit, állandó, reguláris tengerészgyalogsággal rendelkezett.

IV. HORATIO NELSON

Chatham, Anglia, 1771. Erős márciusi szél korbácsolta fel a kikötő vizét, a felcsapó
hullámok hideg permettel árasztották el a rakodópartot. A parton egy haditengerész tiszt
ballagott, amikor egy apró, vézna fiú toppant elé. A fiú ruházata egyszerű, de kifogástalan
volt, s csak úgy áradt belőle a magabiztosság. Nem koldult tőle pénzt, pedig a tiszt
először erre számított. Ehelyett útbaigazítást kért: Őfelsége “Raisonable" nevű
sorhajójának holléte felől érdeklődött, s azt kérdezte, hogyan juthat fel a fedélzetére. A fiú
ezután közölte, hogy ő nem csak a “Raisonable" parancsnokának, Maurice Sucklingnak a
nevét ismeri, de Suckling kapitány egyenesen az ő nagybátyja, ő pedig e hajón kezdi meg
szolgálatát midshipman-ként. A tiszt, aki ismerte Sucklingot, a fiút saját szállására vitte,
ételt és forró teát adott neki, majd intézkedett, hogy egy csónak elvigye a nem mesze
horgonyzó ,,Raisonable"-re. A tiszt valószínűleg hamarosan elfelejtette ezt a találkozást,
akárcsak a fiú nevét. Három évtized múltán azonban, valószínűleg gyakran eszébe jutott
ez az epizód. A fiút ugyanis Horatio Nelsonnak hívták.
Horatio Nelson, Edmund Nelson és Katherine Suckling gyermekeként 1758. szeptember
29-én látta meg a napvilágot. Édesanyja 1767-ben meghalt, nyolc gyermeket hagyva
megözvegyült férjére. Ekkor Katherine testvére, Maurice Suckling haditengerész kapitány
ígéretet tett sógorának, hogy a fiúgyermekek egyikének gondját fogja viselni.
Horatio gyenge fizikumú, vézna és beteges gyerek volt. Később, felnőtt korában is
sokféle betegség kínozta: állandó fog – és fejfájás gyötörte, krónikus álmatlanságban és
étvágy-
talanságban szenvedett, emellett, ami egy tengerész számára felettébb kellemetlen, a
tengeren töltött idő nagy részében tengeribeteg volt. Gyenge fizikumát viszont a másik
oldalon ellensúlyozta, hogy a félelmet még hírből sem ismerte. Személyisége is furcsa
kettősséget mutatott, amiről egyszer még verset is írt: egyszerre volt kemény harcos, és
naiv, szentimentális lélek. Szentimentalizmusát, valamint engesztelhetetlen
franciagyűlöletét anyjától örökölte. Emellett semmire sem vágyott jobban, mint a
dicsőségre, karrierjében hiúsága és dicsvágya hajtotta előre, ezt azonban, mivel képes volt
a pontos önértékelésre, sokszor maga is elismerte.
Tizenkét éves korában jelentkezett nagybátyja hajójára tengerésznek. Suckling kapitány
ugyan nem a vézna Horatiót választotta volna a Nelson fiúk közül, de nem utasította
vissza a kérést. Mint a fiú apjának írta: “De hát csak jöjjön; majd már az első alkalommal
gondoskodik róla egy ágyúgolyó, ha a csatában elüti a fejét." Nelson 1771 márciusában
kezdte meg szolgálatát a Royal Navy-ben. Mivel a hajóját hamarosan leszerelték,
nagybátyja egy kereskedelmi hajón Nyugat-Indiába küldte a fiút. Az utazás alatt a
kereskedelmi tengerészeknek majdnem sikerült lebeszélniük Nelsont a további
haditengerészeti szolgálatról.
Visszatérése után nem sokkal önként jelentkezett Phipps kapitány északi-sarki
expedíciójára. 1773 júniusában indultak, s nemsokára a jég fogságába estek. Nelson az
egyik éjszaka, miközben őrségben volt, leszökött az egyik társával jegesmedvére
vadászni. Mikor észrevették ezt, visszaparancsolták őket a hajóra. Nelson viszont fittyet
hányt a parancsnak, és nekiment a medvének. Kévésen múlott, hogy túlélte ezt a kalandot.
Az expedíció végül kiszabadult a jégből, és szerencsésen hazajutottak.
Nagybátyja ezután a 20 ágyús “Seahorse"-ra helyezte át. E hajóval 18 hónapot töltött
Indiában. Az ottani éghajlaton megbetegedett, és a csonttá soványodott. Életét csak az
mentette meg, hogy egy másik hajó 1776-ban hazahozta. A betegség nem csak a testét, de
lelkét is megtámadta, és mély apátiába esett. Otthon viszont kedvezőbb fogadtatásra
talált, mint amire számított, Sucklingot ugyanis a haditengerészet főellenőrévé nevezték
ki. 1778 áprilisában kitűnő eredménnyel tette le hadnagyi vizsgáját. A bizottság elnöke
maga Suckling volt, aki csak a vizsga végeztével árulta el, hogy a fiatalember az
unokaöccse. Mint a csodálkozó tagoknak mondta: “Nem óhajtottam, hogy kedvezzenek a
fiúnak."
A sikeres vizsga után már másnap hadnaggyá nevezték ki a “Lowestoffe" fregattra, mely
Jamaicába indult. Ekkor már javában zajlott az amerikai függetlenségi háború, a fregatt
feladata az amerikai és francia korzárok elfogása volt. Ekkoriban vesztette el pártfogóját,
Sucklingot, de helyette újat talált, hajója parancsnokának, Locker kapitánynak a
személyében. 1778-ban Nelsont parancsnoknak nevezték ki a “Badger" briggre. 1779
júniusában újra előléptették, kapitánynak nevezték ki a 28 ágyús “Hinchinbrook"
fregattra. Nelson szerencsecsillaga felfelé ívelőben volt, hisz 21 éves korára olyan rangot
ért el, melyről sok tengerésztiszt egész életében csak álmodhatott. Hozzátartozik az
igazsághoz, hogy Nelson ezt a gyors karriert befolyásos támogatóinak köszönhette. A
korabeli angol haditengerészetben ugyanis burjánzott a korrupció és a nepotizmus,
karrierre csak az számíthatott, akinek protekciója volt.
A háborúba bekapcsolódó franciák Jamaica megtámadását tervezték, ezért Nelson önként
csatlakozott a sziget védőihez. A támadás végül elmaradt, ezért Dalling tábornok, Jamaica
katonai kormányzója elővette kedvenc tervét a spanyol gyarmatok megtámadására (a
spanyolok is hadiállapotban voltak Angliával). Dalling a mai Panama-csatorna területét
akarta elfoglalni, és így elvágni az északi és a déli spanyol gyarmatokat egymástól. A
vállalkozásra kiszemelt katonákat Nelson szállította a helyszínre 1780 áprilisában. Nelson
tengerészeivel csatlakozott a katonákhoz. Hamarosan sikerült a területet védő két kis
spanyol erődöt elfoglalni. Nemsokára azonban kiderült, hogy nem a spanyolok, hanem a
természet és a klíma a legfőbb ellenség. A betegség annyira megtize-
delte az angolokat, hogy öt hónap múlva kénytelenek voltak visszavonulni. Az egész
akciónak nem sok értelme volt, 1800 emberből mindössze 380-an tértek vissza. Nelson
maga is elkapta a vérhast, így Jamaicában szabadságot kért. Visszatért Angliába, ahol
három hónap alatt sikerült felépülnie.
Felgyógyulása után újra alkalmazását kérte. Nemsokára a 28 ágyús “Albemarle" kaptánya
lett. Először az Északitengerre, majd az észak-amerikai vizekre vezényelték. Nelson, aki
dicsőségre vágyott, végül elérte, hogy a Karib-tengerre helyezzék át. A dicsőségről
azonban ezúttal lemaradt, mert már megkezdődtek a béketárgyalások. Hajóját
visszahívták Angliába és leszerelték.
A béke idején először Franciaországba utazott, majd visszatérte után az alkalmazását
kérte. Szerencséje volt, mert rögtön kinevezték a 28 ágyús “Boreas" kapitányává, és
Nyugat-Indiába vezényelték. Nelson itt hamarosan összetűzésbe került a helyi
kereskedőkkel és korrupt hatóságokkal. A nemrég függetlenné vált amerikaiak ugyanis
illegális kereskedelmet folytattak az angol gyarmatokkal, amit a helyi hatóságok elnéztek.
Nelson négy amerikai hajót lefoglalt, melynek kapitányai beperelték őt. Végül a
bíróságon sikerült megvédenie magát, elkerülve az adósok börtönét.
A per után nem sokkal szíve lángra lobbant egy fiatal özvegy, Frances Nisbet iránt. 1787-
ben össze is házasodtak. Feleségével együtt visszatért Angliába, és apja paplakában
telepedtek meg. A vidéki életet azonban hamarosan elunta, és többször alkalmazását
kérte, hiába. Végül a Franciaországgal való háború előestéjén a 64 ágyús “Agamemnon"
sorhajó parancsnokává nevezték ki.
Az “Agamammon"-t a Földközi-tengerre vezényelték, ahol csatlakozott Lord Hood
flottájához. A Toulonba való bevonulás előtt Nápolyba küldték Sir William Hamiltonhoz,
az angol követhez. Ekkor találkozott először a nápolyi udvarral, és későbbi szeretőjével, a
követ feleségével, Lady Hamiltonnal. Ezután Korzikára vezényelték, ahol az angolok
támogatták a függetlenségükért küzdő korzikaiakat. Calvi ostrománál egy golyó mellette
csapódott be, homokot szórva a szemébe. Emiatt az egyik szemére elvesztette a látását.
Korzikát végül sikerült elfoglalni, és Nagy-Britanniához csatolták. Ez baklövésnek
bizonyult, mivel a korzikaiak függetlenségükért harcoltak, nem pedig azért, hogy új
gazdájuk legyen. Nemsokára már az angolok ellen lázadoztak. Az angol pozíciók
folyamatosan gyöngültek a Földközi-tengeren. 1794-ben Hood feladta Toulont, és
visszatért Angliába, helyét Hotham tengernagy vette át. A franciák egy hajórajt küldtek
Hotham flottája ellen, Korzika visszaszerzésének reményében. A két flotta között
kétnapos ütközet bontakozott ki, de a franciák mindig kivonták magukat a komoly
harcból. Végül a második napon Nelsonnak sikerült két francia sorhajót elfoglalnia. E
győzelem egy időre megóvta Korzikát. A szigetet végül 1796-ban adták fel, amikor a
spanyolok hadba léptek Anglia ellen.
A Hothamot felváltó Sir John Jervis rábeszélte Nelsont, aki Korzika feladása után haza
akart térni, hogy csatlakozzon a flottájához. Korzika elvesztése után Jervis kifutott az
Atlanti-óceánra, mivel legfontosabb feladatának Portugália védelmét tartotta. Nelson a 74
ágyús “Captain" sorhajóval később csatlakozott Jervishez. Nagyon aggódott, hogy lekési
a döntő csatát a spanyolokkal, de szerencséje volt: 1797. február 13-án érkezett meg, és
14-én tűnt fel a spanyol flotta a St. Vincent-foknál.
A spanyolok számban túlerőben voltak: 27 spanyol sorhajó állt szemben 15 angollal.
Még mielőtt a spanyolok szabályos csatarendet alakíthattak volna, Jervis átvágta a
flottájukat, és kilenc hajót elvágott a főerőktől. Ezek közül egy tudott csak csatlakozni a
többi hajóhoz, a másik nyolc azonnal elmenekült, meglehetősen siralmas bizonyítványt
állítva ki a spanyol haditengerészet moráljáról. Jervis ekkor a spanyol főerők ellen
fordult, jelezve minden hajójának, hogy forduljon meg. Nelson, aki az utóvédben volt,
látta, hogy a spanyolok el akarnak menekülni. Jervis parancsával nem törődve, a másik
irányba fordította
hajóját. E manőver következtében rögtön hét spanyol sorhajóval találta szembe magát.
Helyzetét látva Troubridge kapitány a “Culloden"-nel rögtön a segítségére sietett. E két
hajó egy órán keresztül vívta “e látszólag, de nem igazán egyenlőtlen harcot" – mint
később Nelson nevezte, a spanyolok gyenge harci tudására utalva. Később még két angol
sorhajó csatlakozott hozzájuk. Időközben Nelsonnak a félig ronccsá lőtt “Captain"-nel
sikerült megcsáklyáznia a “San Nicolas" és “San Josef spanyol sorhajókat. A fedélzetre
zúduló angoloknak rövid időn belül sikerült mindkét hajón megtörniük a kabinokba
zárkózott spanyol tisztek ellenállását. A spanyol tengernagy, bár hajóinak nagy része
épségben maradt, végül feladta a harcot.
A győzelemért Jervis a St. Vincent grófja címet kapta. Nelsont, aki a parancs ellen
cselekedve megnyerte a csatát, ellentengernaggyá léptették elő, és megkapta a Bath-
rendet. Ezután már Sir Horatio Nelsonként vezette a Cadizt zár alatt tartó hajórajt.
Nemsokára hírét vette, hogy egy spanyol kincsszállító hajó van Teneriffe szigetén. Hogy a
hajót megszerezze, rajtaütött Santa Cruz városán. Nelson, aki lebecsülte a spanyolokat,
ezúttal rosszul számított. A spanyolok jól szervezetten és elszántan védték Santa Cruzt, az
angolok csúfos kudarcot szenvedtek. Ráadásul a partraszállás közben Nelson jobb
könyökét eltalálta egy golyó, ami miatt jobb kezét kőnyékből amputálni kellett. A santa
cruzi kudarc és jobb kezének elvesztése majdnem Nelson karrierjébe került.
Sebesülése miatt visszatért Angliába, ahol a rosszul elvégzett műtét miatt sokáig
szenvedett és lábadozott. Lábadozása idején családjával Londonban lakott. Egy októberi
este is még igen rossz állapotban feküdt az ágyában, mikor a tömeg Duncan hollandok
felett aratott camperdown-i győzelmét (1797. október 11.) ünnepelte. A házak közül
egyedül Nelsonéké nem volt kivilágítva, és az emberek, ezen felháborodva durván
dörömbölni kezdtek az ajtón. Amikor a szolga végül ajtót nyitott, és közölte velük, hogy
ki fekszik sebesülten a házban, a tömeg azonnal elhallgatott, és elnézést kérve a
legnagyobb csendben elvonult.
Abukir: csata a Nílusnál, 1798
1798. május 19-én hatalmas francia flotta futott ki Toulonból a Földközi-tengerre. 13
sorhajó, 42 fregatt és kisebb hadihajó, valamint 130 csapatszállító hajó fordította orrát
egy, csak kevesek által ismert cél felé. A zászlóshajó, a fenséges, 120 ágyús “L Orient"
tatfedélzetén, Brueys tengernagy mellett egy apró emberke állt, aki alig látszott ki a
mellvéd mögül. A kis ember nem volt más, mint a Franciaországot kormányzó
Direktórium erős embere, Bonaparte Napóleon. E stratégiai és taktikai zseni katonai
sikereinek következtében ekkor már egy kivételével minden akadály elhárult az elől, hogy
Franciaország az egész kontinenst az uralma alá hajtsa. Ezt az akadályt pedig Anglia
jelentette.
Napóleon meg volt győződve arról, hogy Anglia hatalmának megtörésére az egyik
legjobb módszer az, ha leggazdagabb gyarmatát, Indiát veszélyeztetik. Indiába az út pedig
Egyiptomon keresztül vezetett. A flotta tehát Egyiptom fele tartott, bár erről a hajókon
igen kevesen tudtak, mivel a tervet igyekeztek a legnagyobb titokban tartani. A névleg a
szultán alá tartozó, gyakorlatilag a Mamelukok által irányított Egyiptom könnyű
zsákmánynak ígérkezett Napóleon harcedzett csapatai számára.
A flotta nem egyenesen Alexandriába hajózott, hanem előbb Máltát szállták meg. Ez
Napóleon tervének egyik legzseniálisabb pontja volt. A stratégiai helyen lévő sziget
birtoklásával a franciák az egész Földközi-tengert ellenőrizhették. Málta elhagyása után,
egy ködös éjszakán egymásnak pozícióikat jelző hajók ágyúlövéseit hallották. Brueys a
lövések számából arra következtetett, hogy egy jelentős flotta ha-
lad el mellettük. A tengernek ezen a részén ez csak a Royal Navy lehetett.
Július l-jén a franciák elérték Alexandriát. A szűk bejáratú, jól védett öbölbe öngyilkosság
lett volna behajózni, ezért a partraszállásra Brueys az abukiri öblöt javasolta. Napóleon,
arra hivatkozva, hogy nincs vesztegetni való idejük, a viharos idő ellenére egy, a várostól
15 km-re lévő falunál szállt partra. Alexandriát a franciák reggel 8-ra érték el, 11-re már
el is foglalták.
Még a partraszállás előtt újabb vita robbant ki Napóleon és Brueys között. Előbbi azt
szerette volna, ha a flotta a város elfoglalása után behajózik az Alexandriai-öbölbe, utóbbi
viszont vissza szeretett volna vonulni Toulonba, ahelyett, hogy a palackszerű öbölbe
beszorulva várja meg az angol flottát. Vitájuk végül kompromisszummal zárult. Brueys
nem hagyta el Egyiptomot, de hajóival a jobban védhető Abukiri-öbölbe hajózott. A
homokzátonyokkal teletűzdelt öbölben sorhajóit egy vonalban állította fel, úgy, hogy a
lehető legközelebb legyenek a zátonyokhoz. A 13 sorhajó egy impozáns úszó erődöt
alkotott, 500 ágyú meredt fenyegetően az öbölbe való behatolást megkísértő hajók felé.
A touloni készülődésre természetesen a brit Admiralitás is felfigyelt. A flotta és a katonák
célját azonban csak találgatni tudták. A legtöbben úgy vélték, a cél Írország, esetleg maga
a Csatorna lehet, Egyiptomra szinte senki nem gondolt. Spencer gróf, az Admiralitás első
lordja kétségbeesett levélben kérte a Cadizt blokád alatt tartó Jervist, hogy küldjön
hajókat Toulon megfigyelésére. Spencernek megvolt a maga jelöltje is a feladat
végrehajtására: Sir Horatio Nelson.
Nelson, aki sebesüléséből felépülve visszatért Jervis flottájához, három sorhajót kapott a
feladatra. Nelson ellentengernagyi lobogóját a 74 ágyús “Vanguard"-on húzta fel. A
küldetés szerencsétlenül kezdődött, egy vihar súlyosan megrongálta hajóját. Mire a
javítással végeztek, kiderült, hogy a francia flotta már elhagyta Toulont. Nelson ennek
ellenére
Toulonhoz hajózott, ahol jó hír várta: Jervis erősítésként tíz sorhajót és egy fregattot
küldött utána.
A két hajóraj június 7-én egyesült. Nelson rögtön haditanácsra hívta össze kapitányait,
akiknek többsége személyes jó barátja volt. A haditanácson kizárták annak a lehetőségét,
hogy a franciák Szicília felé tartanának, és a legvalószínűbb célnak Egyiptomot tartották.
Mivel nagy volt a tét – tudták, hogy a végső cél India – azonnal Egyiptom felé indultak.
Ám ugyanaz az energia, mely a csatában legyőzhetetlenné tette Nelsont, az üldözésben
tévútra vezette. A nagy sietségben a szállítóhajók miatt lassan cammogó francia flottát
megelőzte. Azon a bizonyos, ködös éjszakán Brueys Nelson hajóit hallotta. Június 28-án
ért Alexandriába, ahol nyoma sem volt a franciáknak. Nelson ekkor teljesen
kétségbeesett, mivel azt hitte, a franciák kicselezték, és kelet helyett Anglia ellen indultak.
Azonnal visszaindult a legrövidebb úton.
Visszafelé sem találkozott a franciákkal, mivel azok kerülővel, a görög partok mentén
közelítettek céljukhoz.
Nelson Szirakúzába hajózott, ahol július 28-án értesült, hogy valóban Egyiptomba mentek
a franciák. Miután már kétszer elszalasztottá a francia flottát, dühében elhatározta, hogy
ez harmadszor már nem fordulhat elő. Augusztus l-jén reggel tűnt fel ismét Alexandria, de
most már más képet mutatott. A város felett a francia zászló lengett, és az öbölben
nyüzsögtek a szállítóhajók. Hadihajóknak azonban nyoma sem volt. Nelson ekkor
egyszerűen keletre fordult a part mentén, hogy megkeresse a francia flottát. Délután fél
háromkor az elöl haladó “Zealous" fregatt árbocára felkúszott a jelzés: “Ellenség
felfedezve".
A közeledő angol flotta minden bizonnyal mély benyomást tett Brueys tengernagyra, aki
azonban elégedett volt pozíciójával. Úgy gondolta, az angolok megállnak az öböl
bejáratában, és blokád alá veszik flottáját, mivel biztosra vette, hogy a 7 méter merülésü
sorhajók meg sem kísérlik a behatolást a zátonyos öbölbe. Nelson azonban nem így
gondolta. Mindenképen csatát akart, mégpedig minél előbb. A hajók
orrában álló, a mélységet folyamatosan mérő matrózok kiáltási kíséretében az angol flotta
behatolt az öbölbe.
Amint közelebb értek, Nelson számára bizonyossá vált, hogy képes lesz szétzúzni a
franciákat. A haditanácsokon kidolgozták erre a helyzetre is a megfelelő taktikát. 13 angol
sorhajó állt szembe 13 erősebb franciával. Az angoloknak azonban volt egy hatalmas
előnyük: felőlük fújt a szél. Ha az angolok minden erejüket a francia elővédre és zömre
koncentrálják, a széllel szemben a hátvéd nem tud a segítségükre sietni. Ez az
erőkoncentráció legtisztább példája volt. A hátvéddel ráérnek később is foglalkozni,
mikor már túlerejükkel felmorzsolták az elővédet és a zömöt.
Délután fél hat volt. A nap vörös golyója már megérintette a nyugati homokdűnék csúcsát.
Az angol flotta elérte az öböl bejáratát. Nelson ekkor kezdett elfeledkezni az őt egész
délután kínzó fogfájásról. A “Vanguard" árbocán kibomlott a csatasort formálni jelzés. A
sort a “Goliath" vezette, és ennek megvolt a jó oka: kapitányának, Thomas Foley-nak volt
ugyanis egyedül használható térképe az öbölről. Foley, a térképpel a kezében meglátta,
Brueys nagy hibát követett el. A francia hajók csak az orruknál voltak lehorgonyozva, és
ez okozta a végzetüket. A szél iránya ugyanis megváltozott, és a hajók elfordultak a
horgonyuk körül, hajózható csatornát kínálva fel maguk és a zátony között. Ezt a hibát
Nelson is észrevette, és felhúzatta kedvenc parancsát: “Az ellenséget közelről támadni".
Több jelzésre nem is volt szükség.
A “Goliath" átvágott az első francia hajó, a “Guerrier" orra előtt, rázúdítva a csata első
sortüzét. A következő sortűz a hajó part felé néző oldalát érte, ahol teljesen
felkészületlenül várták a támadást. Az angol ágyúgolyók több ágyút tönkretettek, és sok
francia tengerészt megöltek. Foley kidobatta a tathorgonyt, hogy rögzítse magát a
“Guerrier" mellett, de a kötél túlfutott, így a következő hajó, a “Conquerant" mellett állt
meg. A többi kapitány követte ezt a módszert. Hamarosan az angol hajók tüzelőállást
foglaltak el az első nyolc francia hajó két oldalán (öt belül, hét kívül). Egyedül a
Troubridge kapitány vezette “Culloden" nem tudott részt venni a csatában, mert az öböl
bejáratában zátonyra futott, és csak reggel szabadult.
A francia “Sériuse" fregatt, a szokásoktól eltérően 5 tüzet nyitott a “Goliath"-ra. Foley ezen
feldühödött, és rövid parancsot adott: “Süllyesszék el azt a barmot!" A “Goliath", majd az
“Orion" ágyúi ezt hamarosan meg is tették. A süllyedő fregatt a sekély vízben hamarosan
megfeneklett, és túlélői a roncsról nézőként figyelték tovább a csatát.
A franciák, bár igen rossz helyzetbe kerültek, keményen és elkeseredetten harcoltak.
Egy-egy jól irányzott sortüzük nagy pusztítást vitt végbe az angol hajókon is. A lőporfüst
szétterült a vízen, és az ellenséges hajók helyzetét csak a torkolattüzek narancssárga
villanásai jelezték. Este kilencre a francia elővéd kiesett a harcból. A “Conquerant" és a
“Guerrier" megadta magát. Brueys zászlóshajója, a “L'Orient" a sor közepén állt; az angol
támadás ekkor érte el. A hatalmas hajó belerázkódott az első találatokba. Brueys
tengernagy hamarosan több sebet kapott, először a fején, majd a testén, végül az egyik
ágyúgolyó elvitte a lábát. Ennek ellenére nem volt hajlandó lemenni a kötözőhelyre,
mondván, “egy francia tengernagy a tatfedélzeten hal meg". Leült egy ládára, és onnan
irányította tovább a védelmet, míg a vérveszteségtől el nem ájult. Néhány perc múlva már
nem volt az élők sorában.
Nem sokkal azelőtt, hogy Brueys az első sebét kapta, a “Spartiaté"-val tűzpárbajt vívó
“Vanguard"-on Nelson is megsebesült a fején. A vérző fejű Nelson elestében felkiáltott:
“Megöltek! Emlékezzenek meg rólam a feleségemnek!" A sebesült tengemagyot levitték
az alsó fedélzetre, a felcser “műtőjébe", az ott sorakozott a többi sebesült, a sorára várva.
A felcser, félbehagyván munkáját, Nelsonhoz sietett, aki

Íratlan szokás volt, hogy a csatákban a sorhajók nem tüzeltek a jóval gyengébb
fregattokra, kivéve, hogyha azok tüzükkel provokálták a sorhajókat. A fregattok ezért
általában csak figyelték a csatákat, nem vettek részt bennük.
visszaküldte őt, mondván: “Kivárom a sorom derék bajtársaim között." Hamarosan
kiderült, a seb ugyan csúnya, de egyáltalán nem súlyos.
Fél tízkor jelentették Nelsonnak, hogy több francia hajó lángra kapott, és a legnagyobb
tűz a “L'Orient"-en ég. Nelson erre felkísértette magát a fedélzetre, hogy saját szemével
láthassa győzelme betetőzését. A “L'Orient" végzetét az okozta, hogy a hajót délután
festették, és a csata kezdetekor még a festéket sem tudták kidobálni a hajóból. Nem csoda,
hogy a hatalmas faalkotmány az első néhány sortűz után lángra kapott. A lángoló hajót
egyszerre öt angol hajó lőtte. A “L'Orient" tisztjei elhatározták, hogy elárasztják a
lőporkamrákat, de a tűz gyorsabb volt náluk. Ekkor Ganteaume tengernagy, aki Brueys
halála után átvette a parancsnokságot, elrendelte a hajó elhagyását. A tűz hamarosan elérte
a lőporraktárakat.
A hatalmas robbanás minden hajót megrázott az öbölben. A “L'Orient" egyetlen hatalmas
tűzgolyóvá vált. Perceken keresztül égő roncsdarabok és emberi testek hullottak a vízbe.
A mennydörgésszerű robbanás hangját még a negyven mérföldre lévő Alexandriában is
hallani lehetett. Az ezerfőnyi személyzetből mindössze hatvanan menekültek meg.
A “L'Orient" felrobbanása után a csata tovább folyt, egészen hajnalig. A franciák bátran és
elszántan küzdöttek. A “Tonnant" parancsnokának például mindkét lábát ellőtték, mégsem
volt hajlandó elhagyni a fedélzetet. Egy hordóra ült, és kötést rakatott a csonkokra. Ahogy
nőtt a vérvesztesége, így szólt a rangidős hadnagyához: “Lehet, hogy a véremmel együtt
elvesztem a fejemet is, és ha megtartom a parancsnokságot, valami bolondságot teszek. Itt
az idő, átadom önnek." Ezzel elővette a pisztolyát, és főbe lőtte magát. A “Tonnant" még
egy ideig tovább harcolt, míg csak egy árbocok nélküli ronccsá nem vált. Megadásával a
csata is véget ért.
A francia sorhajók közül hat megadta magát, a zászlóshajó roncsai az öböl fenekén
hevertek, négy másik pedig a part mentén megfeneklett. Mindössze két sorhajó tudott el-
menekülni, az egyiken a hátvéd parancsnokával, egy bizonyos Pierre Villeneuve
ellentengernaggyal. Villeneuve hét év múlva, Trafalgamál ismét összetalálkozott
Nelsonnal. Az angolok a csata során egyetlen hajót sem vesztettek. A franciák vesztesége
1700-nál is több halott volt, míg az angoloké csak 200.
Az abukirí csata a XVIII. század legnagyobb és legragyogóbb tengeri győzelme volt.
Sikerült Napóleon csapatainak utánpótlását elvágni, és ezzel végső soron megpecsételni
az egyiptomi hadjárat sorsát. A vereség hírét Napóleon így kommentálta: “Ez tehát
haditengerészetem vége. Lehet, hogy a végzet úgy rendelte, Egyiptomban vesszek el?"
Brueys-ről csak annyit mondott, jól tette, hogy meghalt.
Nelson flottájának nagyobb részét a zsákmányolt hajókkal Gibraltárba küldte, ő maga
pedig Nápolyba hajózott. Nápolyban már nagyon várták Nelsont, akiben felszabadító hőst
láttak. A legizgatottabbak között volt a nápolyi angol követ felesége, Lady Emma
Hamilton.
Az ekkor 33 éves Lady Hamilton korának leghíresebb és leghírhedtebb angol szépsége
volt. A falusi kovács lánya pályáját kurtizánként kezdte, de híres szépségének
köszönhetően egyre magasabb körökbe emelkedett. Számtalan prominens angol szeretője
volt, míg a legutolsóhoz, Sir William Hamiltonhoz férjhez nem ment. A győzelem után
lady Emma szemet vetett Nelsonra. Miközben a tengernagy útban volt Nápoly felé ezt írta
a naplójába Nelsonról. “Ha én Anglia királya lennék, kinevezném önt a legnemesebb
Nelson herceggé, a Nílus márkijává, Alexandria grófjává, Piramis vikomttá, Krokodil
báróvá és a győzelem hercegévé." Nelson megérkezte után lassan kibontakozva kezdetét
vette a kor egyik legnagyobb és leghíresebb botránya, mely kifogyhatatlan témát adott a
rossz nyelveknek Nápolytól Londonig, és árnyékot vetett Nelson karrierjére.
Nelson nápolyi tartózkodása hosszúra nyúlt. Eközben, részben Lady Hamilton hatása
alatt, aki rajongott a nápolyi királyi családért, akarva-akaratlanul kiszolgálójává lett a ná-
polyi udvarnak és a kicsinyes zsarnokként elhíresült Ferdinánd királynak. Szolgálataiért a
király kinevezte a szicíliai Bronte hercegének. Ez a cím nagyon tetszett Nelsonnak, mivel
a bronte olaszul mennydörgést jelent.
1800-ban sétahajózásra vitte a Hamilton házaspárt és más illusztris vendégeket a Málta
környéki vizekre. Egyszer túl közel vetett horgonyt az ekkor még francia kézen lévő
szigethez, és a francia ágyúk eltalálták a hajót, ami igen megalázó volt Nelson számára az
előkelő vendégek előtt. Ettől az incidenstől eltekintve a kirándulás igen kellemesen
sikerült. Nelson később így emlékezett meg róla: “a pihenés napjai és a gyönyör
éjszakái". Az útnak meg lett az “eredménye", Lady Hamilton ekkor lett terhes Nelson
kislányával.6
Ahogy Nelson egyre jobban belebonyolódott a Lady Hamiltonnal való viszonyba, egyre
többen igyekeztek őt ettől megóvni. Nelsont azonban elvakította a szerelem, és nem volt
hajlandó senkire sem hallgatni. Mindössze egy ember törődött bele a helyzetbe a
legnagyobb lelki nyugalommal: a hetven felé járó Sir William Hamilton.
1800-ban Nelson a Hamiltonokkal a kontinensen keresztül hazatért Angliába. Egy bécsi
bál után egy angol tábornok a következőket irta róla: “Ruháját csillagok, szalagok és
kitüntetések borították, és inkább egy operetthercegnek nézett ki, mint a Nílus
meghódítójának. Igazán szomorú ezt a bátor és jó embert, aki oly kiválóan szolgálta
hazáját, egy ilyen szánalmas figurává lealacsonyodva látni." Londonban a botrány tovább
gyűrűzött. A puritán III. György igen hűvösen fogadta a tengernagyot. Nelson elvált
feleségétől, és a Hamiltonokhoz költözött. A londoni rossz nyelvek már azt pletykálták,
hogy a híres tengernagy otthagyni készül a haditengerészetet.
6
Nelson halála után sokáig próbálták azt a látszatot kelteni, hogy Nelson és Lady
Hamilton kapcsolata csak plátói volt. Az 1800-as évek közepén azonban előkerültek
Nelsonnak olyan, Lady Hamiltonhoz írott levelei, amelyekből egyértelműen kiderült,
hogy ez nem igaz. Nelson e levelekben nyiltan fogalmazott, hiszen abban a tudatban volt,
hogy leveleit olvasás után rögtön elégetik. Egyébként lányuk, Horatia, élete végéig nem
volt hajlandó elfogadni, hogy Lady Hamilton az anyja, csak Nelsont ismerte el apjaként.
Amikor a helyzet már idáig fajult, a legváratlanabb helyről érkezett meg a segítség:
Napóleontól.

Koppenhága, 1801

Napóleon 1799 augusztusában sorsára hagyta hadseregét Egyiptomban, és visszaszökött

Franciaországba. Visszatérése után heteken belül leszámolt a Direktóriummal, és
november 9-én Első Konzul néven Franciaország diktátora lett. Rögtön az újabb helyet és
alkalmat kereste, hogy újra csapást mérhessen az angolokra. Ezúttal a Baltikumra esett a
választása. Napóleon sugalmazására 1800 decemberében Oroszország, Poroszország,
Svédország és Dánia létrehozta a Fegyveres Semlegesség Szövetségét. A szövetség ugyan
nem üzent hadat Angliának, de elzárta előle a balti kereskedelmet. Ez igen érzékenyen
érintette a szigetországot, és különösen a Royal Navy-t, mely a hajóépítéshez szükséges
létfontosságú anyagok egy részét itt szerezte be.
Anglia ismét tengernagyaihoz fordult. A célpont Dánia volt, a Balti-tenger bejáratának
őrzője. A londoni vezetés úgy döntött, a flottának két parancsnoka lesz, egy diplomata és
egy harcos tengernagy. A diplomata tengernagy szerepét Sir Hyde Parker kapta. Az ő
feladata volt tárgyalásokon rábírni a dánokat a szövetségből való kilépésre. Kudarca
esetén pedig át kellett adnia a helyét a harcos tengeraagynak.
A harcos tengernagy ki más lehetett volna, mint Nelson. A Lady Hamilton szoknyáján ülő
Nelsonnak a lehető legjobbkor jött ez a megbízatás, ugyanis már kezdte magát unni a
szárazföldön, bár épp ekkor, 1801. február l-jén született meg leányuk. Nelsonék úgy
tettek, mintha a kicsit egy bizonyos Thompson házaspártól fogadták volna örökbe, bár
Emma nem állta meg, hogy a gyereket ne a Horatia névre kereszteljék.
Nelson kinevezése után egyre türelmetlenebb lett, mivel a 62 éves Parker egy 18 éves
lánnyal való esküvőjével volt
elfoglalva indulás helyett. Végül a 23 hajóból álló flotta elindult, és nemsokára a
Skaggerak előtt vetett horgonyt. Hyde Parker innen egy fregattot küldött előre az angol
ultimátummal. Nelson, aki azonnal támadni akart, majd szétrobbant a dühtől. Tudta, a
dánok csak az időt húzzák, hogy jobban felkészülhessenek a harcra. Parker ennek ellenére
be akarta várni a dánok válaszát. Végül Nelson elégedett lehetett, a dánok
visszautasították az ultimátumot, és elérkezett az ő ideje.
Sir Hyde Parker, bár nem kevés morgolódás után, elfogadta Nelson haditervét. A terv
kockázatos volt, de Nelson szerint győzelemmel kecsegtetett. A szituáció hasonlított az
abukirihoz. Az ellenség, 25 sorhajó és úszó üteg a koppenhágai kikötőben a part mentén
egy vonalban horgonyzott, a lehető legszorosabban elhelyezkedve. A dán hajókat parti
ütegek is támogatták. Koppenhágában még kevesebb hely volt a manőverezésre, mint
Abukirnál. A kikötőbejárat közepét ugyanis egy hatalmas homokzátony uralta, és a
támadó hajóknak egy szűk csatornán a dán hajók és a parti ütegek tüzében kellett
elhajózni.
Nelson tíz hajót kért Parkertől, aki tizenkettőt adott. Nelson úgy tervezte, hogy a
keskenyebb, de kevésbé védett déli csatornán közelíti meg a dánokat, míg Parker a többi
hajóval az északi csatorna bejáratánál várakozik. Nelson átvitte lobogóját a kisebb
merülésű 74 ágyús “Elephant"-ra, és haditanácsra hívta össze kapitányait. A Nelson által
előadott terv komplikált volt, de a taktika egyszerűen a bakugrásra alapozódott. A dán
hajók és a zátony közti csatornán elég hely volt ahhoz, hogy két hajó elférjen egymás
mellett. Ez azt jelentette, hogy az egyik hajó horgonyt vethetett egy dán hajóval szemben,
míg a mások mögötte elhajózhattak. Nelson úgy tervezte, hogy az első angol hajó az
ötödik dán hajóval szemben áll meg. A következő, elhaladva mellette a hatodik dánnál áll
meg, és így tovább. Az első négy dán hajót közben meggyengítik az elhaladó angol hajók
sortüzei, majd végül az utolsó négy angol hajó támadt volna rájuk. Ezek legyőzése után a
12 angol sorhajó az 5-16. dán hajót lőtte volna. A támadás kivitelezéséhez mindössze azt
kellett kivárni, hogy a szél délire forduljon, megbénítva a dél-északi irányban horgonyzó
dánokat.
Másnap, április 2-án, mintha csak Nelson rendelte volna, a szél az ideális irányból fújt. A
civil révkalauzok ekkor a dán ágyúk látványától pánikba estek, és megtagadták a
szolgálatot. Nelson nélkülük is támadásba lendült, de ennek eredményeként három hajó
zátonyra futott. Kilenc maradék hajója viszont a terv szerint horgonyt vetve foglalta el
tüzelőállását. Az első sortüzeket délelőtt 10 óra körül adták le.
Az északi bejáratnál álló Parker számára úgy tűnt, Nelson szénája nem áll valami túl jól.
Három és fél óra tűzpárbaj után az öböl déli részét teljesen beburkolta az ágyúfüst. “Túl
forró ez a tűz Nelsonnak", jegyezte meg Parker, és felvonatta a “csatát abbahagyni"
jelzést. Nelson valóságos dührohamot kapott, amikor jelentették neki Parker parancsát, és
közölte jelzőtisztjével, hogy a “közelről támadni az ellenséget" jelzés maradjon fenn
továbbra is. Időközben Parker ágyúlövésekkel is megerősítette a parancsát. Azonban a
füsttől nem látta, amit Nelson látott: a dánok olyan állapotba kerültek, hogy a megadás
már csak idő kérdése volt. A sérült árbocú angol hajók pedig amúgy sem tudtak volna
kimanőverezni a csatornán.
Nelson idegesen járkált fel-alá a fedélzeten. Majd közölte Morris ezredessel, a behajózott
szárazföldi csapatok parancsnokával, hogy Parker a csata abbahagyását parancsolta neki,
hozzátéve, “átkozott legyek, ha megteszem". Ezután jelzőtisztjéhez fordult: “Szögezzék a
jelzőlobogókat az árbochoz!" Végül elővette összecsukható távcsövét, és elhangzott
pályafutásának egyik leghíresebb mondása: “Mivel csak egy szemem van, időnként
megvan ahhoz a jogom, hogy teljesen vak legyek", és ezzel a rossz szeméhez emelte a
távcsövet.
A dánok elkeseredetten harcoltak, végül Nelson ultimátumot küldött a védekezést irányító
dán koronahercegnek, Frigyesnek. Bár addig egyetlen dán hajó sem vonta be a lobogóját,
ismervén Nelson eltökéltségét, beszüntették a tüzelést.
Sir Hyde Parker látta Nelson parancsmegtagadásának súlyosságát, de hálás volt a
győzelemért. Nem akart hadbírósági eljárást, már csak azért sem, mert tudta, hogy a
népszerű tengernagy meghurcolása csak az ő fejére szállt volna vissza. Hamarosan
Parkert visszahívták Londonból, és Nelsont tették meg főparancsnoknak. Nelson meg
akarta támadni az oroszokat, de a támadás elmaradt. Időközben megérkezett a híre, hogy
Pál cárt március 24-én meggyilkolták, és a szövetség ezzel gyakorlatilag megszűnt.
Kiderült, a 250 angol és 1000-nél több dán életet követelő csata tulajdonképpen felesleges
volt.
Mikor Napóleon hírét vette a koppenhágai csatának, dührohamot kapott. Miután
megnyugodott, megállapította, hogy az első gondolata volt helyes: közvetlenül Angliával
kell megküzdenie.
Nelson Révaiba hajózott, ahol megkötötték a békét az oroszokkal. Visszatérése után
kinevezték a Csatorna-flotta főparancsnokává. E minőségében sikertelen támadást kísérelt
meg Boulogne-ban a francia flotta ellen.
Miközben Nelson Boulogne-ban hajókat és embereket kezdett összegyűjteni, váratlanul
békét javasolt. Bár az Admiralitás néhány tagja látta, hogy Napóleon a békét a francia
flotta megerősítésére akarja felhasználni, Anglia annyira kimerült a háborúskodásban,
hogy 1802. március 25-én megkötötték az amiens-i békét.
Nelson ezalatt a Lady Hamilton által vásárolt mertoni birtokra költözött, és ott éltek
négyesben Sir Williammel és a kis Horatiával. Nelson, aki viscountságot kapott
győzelméért, elfoglalta helyét a Lordok Házában. A vidéki főúri élet egy évig és két
hónapig tartott. Eközben állandóan áramlottak a vendégek Mertonba, ahol Lady Emma
egymás után adta a fényűző és méregdrága estélyeket. A mertoni szép napok Nelson
számára 1803 májusában véget értek. Anglia 1803. május 18-án hadat üzent
Franciaországnak.

V. TRAFALGAR

Blokád és hajsza

Napóleon a koppenhágai csata után felismerte, hogy Angliát, mely Európa feletti uralmi
terveinek legfőbb akadályát képezi, csak a szigetország elleni közvetlen támadással
kényszerítheti térdre. Ez azonban azt jelentette, hogy meg kell küzdenie a félelmetes
angol haditengerészettel. A francia haditengerészet azonban nem volt olyan formában,
hogy sikerrel megtegye ezt. Napóleon úgy gondolta, ha ezzel az erővel nem lehet szemtől
szemben megküzdeni, akkor valahogy ki kell cselezni, és ezzel közömbösíteni.
Napóleon merész tervet dolgozott ki Anglia inváziójára. Tudta, ha sikerül csapatait partra
tenni, övé a győzelem. Harcedzett hadseregének az angol polgárőrség nem állhat ellent, és
akár néhány nap alatt képes elérni és elfoglalni Londont. Az angol partoktól félelmetes
hadseregét mindössze egy kis lépés választotta el, de ez ígérkezett a legnehezebbnek:
átkelni a csatornán. A csapatok átkeléséhez elégnek ígérkezett 24 óra. így mindössze
egyetlen napra kellett eltávolítani az angol haditengerészetet, és francia ellenőrzés alá
vonni a Csatornát. Ez a feladat a francia flottára várt, és Napóleon tudta, minden a
haditengerészetén múlik.
Egyes vélemények szerint a történelem során a három nagy, Anglia elleni inváziós terv –
az 1588-as spanyol, Napóleoné, illetve Hitler 1940-es terve – közül a legnagyobb esélye
a sikerre a napóleoni tervnek volt. A francia inváziós
sereg összegyűjtése Boulogne-ban már 1798-ban megkezdődött, de az előkészületek
igazából 1803-ban gyorsultak fel. Napóleon 161 000 katonát és 2300 kisebb-nagyobb
evezős és vitorlás bárkát gyűjtött össze a Csatorna partján. A Csatorna lezárásának tervét
még nem dolgozta ki, egyelőre a kedvező alkalomra várt. A különböző kikötőkben
szétforgácsolt francia flottát a hadüzenet óta az angolok szoros blokáddal valósággal
beszorították kikötőikbe. Megkezdődött az idegtépő várakozás időszaka, mely másfél
éven keresztül tartott.
A hadüzenetet követően az Admiralitás felújította a szoros blokád taktikáját a francia
flotta ellen. Angol flották cirkáltak a fő francia hadikikötők, Brest és Toulon előtt. A
kikötők bejáratát fregattok vigyázták, hogy azonnal riaszthassák a főerőket ha a franciák
megmozdulnának.
A Toulon blokádját fenntartó Földközi-tengeri Flotta főparancsnokának Nelsont nevezték
ki. Zászlóshajója a vele együtt világhírnevet szerző VICTORY lett. A 100 ágyús
VICTORY ekkor már egy évtizede hagyományosan a Földközi-tengeri Flotta
zászlóshajója volt, Toulon elfoglalásakor Lord Hood, a st. vincent-foki csatában pedig
Jervis tengernagyi lobogója lengett az árbocán. Az 1765-ben vízrebocsátott 2162 tonnás
hajót 1800 és 1803 között teljesen átépítették és újjávarázsolták. Nelson a fedélzetén
csatlakozott 1803 nyarán Toulon előtt álló flottájához.
A blokádszolgálat nehéz, kegyetlen és idegőrlő volt. A háború elején a távoli blokád
taktikáját alkalmazták, a főerők a hazai kikötőkben állomásoztak, és a francia atlanti
kikötőket csak fregattok vigyázták. “A hajók és az emberek a kikötőkben csak rohadnak",
írta egyszer Nelson, és valóban, a kikötőben tespedő angol flottában lázadások törtek ki
1797-ben. Ennek magyarázataként tudni kell, hogy hiába voltak hazai kikötőben, a
legénységet nem engedték partra, mert megszöktek volna. A lázadások után áttértek a
francia kikötők közvetlen blokádjára, amikor a sorhajók is az ellenséges bázisok
közelében cirkáltak. A blokádszolgálat unalmas, és emellett veszélyes is volt. Rengeteg
angol hadihajó szenvedett hajótörést a francia partokon blokádszolgálat közben. Még a
legkeményebb kapitányok is utálták a blokádszolgálatot. Cuthbert Collingwood, aki
megingathatatlan nyugalmáról volt híres, és jobban otthon érezte magát a tengeren, mint a
szárazföldön, így írt feleségének: “ez a céltalan fel-alá cirkálás úgy tűnik, meghaladja az
emberi tűrőképesség végső határait".
A Földközi-tengeren nyáron a meleg mellett a legnagyobb ellenség az unalom volt.
Nelson igyekezett minden módon enyhíteni a tisztek számára ezt az unalmat. Reggelire
mindig vendégül látott néhány midshipman-i, akikkel a legszívélyesebb modorban el-
cseveget. Sokan öreg korukban is mint életük egyik legnagyobb élményére emlékeztek
vissza ezekre a beszélgetésekre. Ebédre mindig valamelyik hajó kapitányát hívta meg,
amelyek pazar lakomának is beillettek volna. Ilyenkor a lehető legnagyobb luxussal
berendezett nagy kabinba terítettek. Az enyhén ferdén álló széles ablaksoron keresztül
örökmozgó fényjátékkal töltötte meg a kabint a kék tengeren tükröződő mediterrán nap
fénye, az egyik kabinfalról pedig Lady Hamilton portréja mosolygott a vendégre. A
vendég csak a bőséges vacsorát követően távozott. Nelson maga alig evett és ivott, mivel
állandóan a tengeribetegséggel küzdött. Mindezek ellenére az unalom szinte
elviselhetetlen volt.
A legénység körében hasonlóan nyomasztó volt az unalom, és még nehezebben tudtak
küzdeni ellene. Időnként különböző versenyeket tartottak, némi színt víve az egyhangú
szürkeségbe.
Nelson nagy hangsúlyt fektetett emberei egészségének megőrzésére. Ellátóhajók hordták
folyamatosan Szicíliából és Minorcáról a friss gyümölcsöt és zöldséget. A flotta 8400
embere minden nap fél liter citromlevet kapott, a skorbut megelőzésére. E citromlé miatt
gúnyolták az angol haditengerészeket Limonádé Joe-nak, s aki nem volt hajlandó meginni
az adagját, azt megkorbácsolták. Nelson az élelmezés mellett a legénység ruházatára is
nagy gondot fordított, mind az anyagok minősége, mind pedig a ruhák tisztasága
tekinteté-
ben. Ezekkel az intézkedésekkel sikerült megőrizni a legénység egészségét. Amikor 20
havi blokádszolgálat után a VICTORY fedélzetére új felcser került, igencsak
elcsodálkozott, hogy a hajó 880 főnyi legénységéből csak egyetlen ember volt ágyban
fekvő beteg.
Szükség is volt a jó kondícióra, mert a nyár elmúltával megkezdődött a kellemetlen és
gyakori északi viharok szezonja. Nelson volt az egyike azoknak, akiket ez az időjárás a
legjobban megviselt. A hidegben folyton köhögött, és reumatikus fájdalmak gyötörték,
emellett állandóan tengeribeteg volt. Kínzó fogfájása is kiújult, és ép szeme is
cserbenhagyni készült, mivel túlságosan megerőltette.
Nelsonnak a titkára, Dr. Scott felolvasta a francia lapokat, melyeket angol kémek küldtek
a flottának. A flotta adminisztrációjával kapcsolatos — nem kevés — iratot azonban
személyesen akarta elolvasni. Kedvenc karosszékének két oldalára egy-egy zsebet
csináltatott, egyiket a bejövő, másikat a kimenő iratok számára. Amikor a tengernagy nem
volt a kabinjában, Dr. Scott időnként a kevésbé fontos iratokat átcsempészte a bejövőből a
kimenő zsebbe.
Nelson számára a legnehezebbek az éjszakák voltak. Az idegőrlő várakozás nagyon
megviselte, állandó fejfájás gyötörte, és két óránál tovább nem tudott egyhuzamban
aludni. Este kilenckor rendszeresen lefeküdt ugyan, de tizenegykor már megjelent a
félfedélzeten, és megkezdte végtelen sétáját a jobboldali mellvéd mellett. Az őrségben
lévő tisztek ilyenkor udvariasan a bal oldalra húzódtak, hisz a félfedélzet jobb oldala a
kapitányokat illetve a tengernagyokat illette meg. Nelson naponta átlagosan húsz
kilométert sétált a VICTORY fedélzetén, lesve a várva-várt jelzést, hogy a francia flotta
elhagyta Toulon kikötőjét.
Nelson valójában inkább kicsalogatni akarta a francia flottát, mint a kikötőbe szorítani.
Flottájának zömét Toulon közelében, de mindig látótávolságon túl tartotta, csak néhány
fregatt leste a kikötő bejáratát, hogy azonnal jelezhessék a kifutó ellenséget. Macska-egér
játékhoz hasonlított ez, ahol az angol flotta volt a macska, amely lecsapni készül a lyukat
elhagyó egérre. Nelson erről egy, az Admiralitásnak küldött levelében így írt. “Arról kell
beszámolnom Lordságuknak, hogy Toulon kikötőjét valójában én soha nem tartottam
blokád alatt, sőt, éppen az ellenkezőjét tettem. Minden lehetőséget megadtam az
ellenségnek, hogy kifusson a tengerre, mert úgy reméltük, hogy így sikerül Hazánk
reményeit és elvárásait valóra váltani."
A franciák azonban egyáltalán nem akartak előjönni, jól érezték magukat a biztonságos
kikötőben. Teltek a hónapok, egymást követték az évszakok, és nem történt semmi. Az
angol tengerészek Toulont “Too-Long"-ra (túl hosszú) keresztelték át. Nelsonnak, aki
1803 nyarán csatlakozott a flottához, 1804 őszére a hosszú várakozásban teljesen kimerült
az idegrendszere. Az orvosok tanácsára már azt fontolgatta, hogy betegszabadságot kér, és
visszatér Angliába, amikor 1804 decemberében Spanyolország Franciaország oldalán
belépett a háborúba.
Most, hogy a spanyol haditengerészet is a rendelkezésére állt, Napóleon kidolgozta a
Csatorna feletti időleges uralom megszerzésének végleges tervét. Igazi napóleoni terv
volt, mind arányait, mind pedig a részletek bonyolultságát tekintve.
A touloni flotta főparancsnoka Pierre Charles Villeneuve volt, az a Villeneuve, akinek
1798-ban sikerült két hajóval megszöknie az abukiri-öbölből. Napóleon azt a parancsot
adta Villeneuve-nek, hogy az első adandó alkalommal 11 sorhajójával hagyja el Toulont,
de ne Anglia, hanem Nyugat-India felé vegye az irányt. E flottához kellett csatlakozniuk a
spanyoloknak 9 sorhajóval. Ezzel egy időben Honoré-Joseph-Antoine Ganteaume
tengernagynak is ki kellett szöknie Brestből 22 sorhajójával. A két flotta a tervek szerint
Martinique szigetén találkozott volna. E flotta azonban, – és ez volt Napóleon tervének a
kulcsa — ahelyett, hogy a nyugatindiai angol gyarmatokat támadta volna meg,
visszaindult volna Európába. A felriasztott angol flotta ezalatt Napóleon reményei szerint
a karibi vizekre sietett, míg az egyesült fran-
cia-spanyol flotta visszaérve lezárta volna a Csatornát az inváziós sereg számára.
Villeneuve, miután kézhez kapta Napóleon parancsát, csak egy viharra várt, hogy
kifuthasson, és lerázhassa Nelsont. A vihar azonban, melyet választott, túlságosan erős
volt, és hajói annyira megrongálódtak, hogy vissza kellett lopakodnia Toulonba.
1805. január 19-én a Földközi-tengeri Flotta éppen a Toulontól 200 mérföldre lévő
Maddalena-sziget mellett horgonyzott, utánpótlást véve fel. Délután háromkor a viharos
tengeren két fregatt jelent meg, és árbocaikon sorra bomlottak ki a jelzőzászlók: “A
francia flotta kifutott". Három órával később a flotta vitorlát bontott, és megkezdte az
üldözést. Nelson persze nem tudta, hogy a franciák visszaszöktek a kikötőbe, ezért,
amikor kiderült, hogy nem futottak ki az Atlanti-óceánra, keleten folytatta a keresést. Úgy
vélte, a franciák célja Egyiptom, esetleg Szicília lehet, ezért flottája egészen Egyiptomig
hajózott, de persze a francia flotta nyomát sem látták. Nelson zavara tovább fokozódott,
amikor jelentették neki, hogy a franciák visszatértek Toulonba. Napóleon elégedetten
dörzsölte a kezét, hogy milyen könnyen átejtették a híres admirálist, de ugyanakkor
rettentően dühös volt Villeneuve-re.
Villeneuve, hogy tisztára mossa magát, március 30-án egy viharos és sötét éjszakán ismét
kiszökött Toulonból. Amikor az angolok felfedezték a szökést, Nelson ismét tévedett a
franciák irányát illetően. Kelet felé kezdte meg a keresést, és mire rájött tévedésére, a
Villeneuve már Gibraltáron túl járt. Mikor az angol flotta Gibraltárhoz ért, a kedvezőtlen
szél miatt két hetet kellett várakozniuk a szorosban, mielőtt átjuthattak az Atlanti-óceánra.
Villeneuve, miután elhagyta Gibraltárt, Cadizba hajózott, ahol hét spanyol sorhajó
csatlakozott flottájához. A 18 sorhajó május 14-én érte el Martinique szigetét, ahol nyoma
sem volt Ganteaume flottájának. Ganteaume ugyanis közölte Napóleonnal, hogy csak
akkor tud kifutni Brestből, ha nyílt csatában tör át az angol blokádon. Miután Napóleon
terveibe semmiféle csata nem illett bele addig, míg a két flotta nem egyesül Martinique-
on azt a parancsot adta Ganteaume-nek, hogy addig várjon, míg észrevétlenül nem tud
kifutni Brestből. Ganteaume végül soha nem hagyta el Brestet.
Nelson “szürke vadlúdjai" – ahogy sorhajóit becézte – június elején érték el a kobaltkék
Karib-tengert. Június 4-én vetettek horgonyt Barbadoson. A barbadosiak azt mondták
neki, hogy a franciák célpontja valószínűleg Trinidad lesz. Nelson ugyan úgy gondolta,
hogy a francia flotta Martinique környékén lehet, de mivel megérzései már annyiszor
cserben hagyták, hallgatott rájuk. Ismét tévedett. Nelson elhajózott Trinidadig, ahol senkit
nem talált, és mire visszafordult, már késő volt. Villeneuve ugyanis, amint hírét vette
Nelson megérkeztének, feladta a várakozást, és azonnal visszaindult Európába. Nelson öt
nappal később ért Martinique-hoz, majd rögtön Villeneuve után indult, vissza az Atlanti-
óceánon.
Nelson úgy vélte, Villeneuve Toulon felé tart, ezért Gibraltár felé vette az irányt.
Leggyorsabb fregattját pedig egyenesen Londonba küldte, a hajsza híreivel. A “Curieux"
fregatt azonban ennél sokkal többet tett. Hazafelé tartva megpillantották a franciaspanyol
flottát, és látták, az a Csatorna felé tart. A fregatt hírei alapján az Admiralitás azonnal
megerősítette a Csatorna védelmét.
Nelson az Európa felé vezető úton megelőzte Villeneuve-öt. Július 20-án flottája kikötött
Gibraltárban. Két nappal később, a Finisterre-fok közelében a ködben Villeneuve
összetalálkozott az ő keresésére kiküldött Sir Róbert Calder flottájával. Beteg és elgyötört
legénységével nem akart csatát vállalni, és a ködöt kihasználva megszökött Calder orra
elől. Az angoloknak azonban így is sikerült két spanyol sorhajót elfogniuk. Maradék 16
sorhajójával augusztus l-jén befutott Ferrol kikötőjébe.
Napóleon sürgetésére tizenkét nap múlva ismét kifutott, és a Csatorna felé vette az irányt.
Ekkor délről 30 angol sor-
hajó zárta el a Csatorna felé az utat. Villeneuve sejtette, hogy az angolok nagy erőket
vontak össze, és amikor egy éjszaka számtalan hajólámpa fényét pillantotta meg északon,
rögtön parancsot adott a megfordulásra. Nem tudta, hogy csak egy kereskedelmi konvoj
fényeit látta. Villeneuve ezúttal Cadiz felé hajózott. A Cadiz előtt őrjáratozó, Collingwood
vezette hajóraj udvariasan félrehúzódott, megvárva, míg a francia és spanyol hajók
befutnak a kikötőbe, majd szorosra zárta a blokádot.
A Cadizban időző egyesült flottára meglehetősen nehéz napok következtek. Andalúziában
nemrég dühöngte ki magát a sárgaláz, és a teljesen kimerült város és vidéke képtelen volt
egy ekkora flotta és ennyi ember szükségleteit kielégíteni. Nem volt sem elég élelem, sem
pedig elég faanyag a javításokhoz. A helyzet odáig fajult, hogy a városban és a környező
falvakban a haditengerészet lefoglalta az összes közkutat. A helyi spanyol hatóságok
pedig igyekeztek mindenütt keresztbe tenni az arrogáns és népszerűtlen
szövetségeseknek. Még ennél is súlyosabb problémát jelentett a francia és spanyol tisztek
között egyre fokozódó feszültség.
A spanyoloknak, mint arról korában már szó esett, kiváló hajóik voltak, de ezeket csak
csapnivaló legénységgel tudták ellátni. A spanyol tiszteknek pedig sokkal nagyobb volt a
büszkesége, mint a hozzáértése. A spanyol személyzet in-kompetenciája volt az egyik oka
annak, hogy Caldernak sikerült két hajót elfoglalnia. Ám a spanyol tisztek úgy érezték,
valójában a franciák hagyták őket cserben. Egymás között széltében-hosszában francia
árulásról suttogtak. A spanyol hajóraj parancsnoka, Don Federico Gravina annyira
feldühödött, hogy a kikötés után egyenesen Madridba rohant, és le akart mondani
tisztségéről. Végül csak a miniszterelnöknek sikerült lebeszélnie szándékáról.
Villeneuve-nek nem volt könnyebb dolga saját tisztjeivel sem. A régi arisztokrata
családból származó Dumanoir ellentengernagy úgy érezte, a flotta parancsnoksága
valójában őt illette volna, és e véleményének lépten-nyomon hangot is adott. A harcias
Magon ellentengeraagy is neheztelt Villeneuve-re. Amikor a Finisterre-foknál Villeneuve
kiadta a visszavonulásra a parancsot, annyira feldühödött, hogy mérgében a zászlóshajó, a
“Bucentaure" felé hajította távcsövét, majd a parókáját. Villeneuve legnagyobb
problémája azonban mégsem ez volt. Tisztjei mellett ugyanis elvesztette a császár
bizalmát is. Amikor Napóleon hírét vette, hogy Villeneuve Cadizban csapdába esett,
dührohamot kapott, és tengernagyát gyáva árulónak nevezte.
Napóleon a cadizi hírek hallatán döntő elhatározásra jutott. Hosszú hónapok várakozása
után úgy döntött, új katonai vállalkozásba fog. Miután úgy érezte, haditengerészete
elárulta őt, ismét a szárazföld felé fordult. A Boulogne-ban évek óta gyülekező sereg
szinte egy nap alatt tábort bontott, és augusztus 29-én megkezdte menetelését a régi
ellenség, Ausztria ellen. Az inváziót, egyelőre ideiglenesen, felfüggesztették.
Villeneuve szeptember 28-án értesült Decrés tengerészeti minisztertől a császár
döntéséről. Decrés azt tanácsolta, hogy új küldetését a lehető legjobban hajtsa végre, mert
csak így nyerheti vissza Napóleon bizalmát. A parancs szerint spanyol és francia
csapatokat kellett Cartagenából Nápolyba szállítania, majd Toulonba visszatérnie. Az
utasítás szerint kerülnie kellett a harcot 33 sorhajóból álló flottájával. Ez utóbbi nehezen
kivitelezhetőnek tűnt, mivel a horizonton folyton látni lehetett az őrjáratozó brit fregattok
árbocait. Villeneuve nem tudta pontosan, hogy az angol flotta mekkora erőt képvisel, és ki
a parancsnoka. Második kérdésére hamarosan választ kapott: egy jelentésből megtudta,
hogy az angol flottát Nelson vezeti.
Október 8-án Villeneuve összehívta kapitányait, hogy elrendelje az indulást. A spanyolok
azonban még nem akartak indulni, a közelgő viharra hivatkozva. A forrófejű Magon
ekkor gyávának nevezte a spanyolokat, amiért majdnem párbajra került sor. Az időjárásról
a vita tovább folyt, és végül az amúgy visszafogott Villeneuve is kifakadt: “Úgy tűnik,
nem a
barométer esik, hanem egyesek bátorsága." A dühtől remegő Gravina erre kapitányaihoz
fordult: “Holnap tengerre szállunk!", és köszönés nélkül távozott.
A vihar másnap valóban megérkezett, késleltetve az indulást. Ezalatt Villeneuve többször
összehívta beosztott tengernagyait, hogy megvitassa velük az áttörés, illetve az igen
valószínű csata esélyeit. Villeneuve előre látta Nelson taktikáját, hogy az angol
tengernagy nem fog csatasort formálni, hanem hajók csoportjaival áttöri az ő csatasorát,
és igyekszik egymástól elszigetelni a hajókat. Bár mindezt előre megjósolta, meg sem
próbált valamiféle új módszert kidolgozni ennek kivédésére, hanem egyszerűen csak
csatasor formálását tervezte.
A vihar elülte után, október 19-én megjött a kedvező szél. A Cadiz előtt horgonyzó
egyesült flotta vitorlát bontott, és megindult Gibraltár felé.
A hosszú blokádszolgálattól és az Atlanti-óceánon át való hiábavaló hajszától megfáradt
Nelson Gibraltárban szabadságot kért. A “Victory" orrsudarát Anglia felé fordította, és
augusztus 20-án Nelson megérkezett szeretett Mertonjába. Azonban itt sem tudott
megnyugodni, hosszú éjszakai sétái tovább folytatódtak. Ezeken a franciák elleni taktikát
tervezgette. Szeptember elején híre érkezett, hogy az egyesült flotta Cadizban van, és
Collingwood tartja blokád alatt. Az Admiralitás utasította Nelsont, hogy vegye át a
parancsnokságot, és semmisítse meg az ellenséges flottát. Szeptember 13-án este
elbúcsúzott Emmától és a kis Horatiától, majd beszállt az Admiralitás által érte küldött
kocsiba. A kocsi hamarosan eltűnt a zuhogó esőben. Nelson, a naplójába tett bejegyzés
tanúsága szerint, ekkor megérezte, hogy soha többé nem látja viszont Mertont.
A “Victory" kapitányává régi barátját, Hardyt neveztette ki, akit éppen reuma gyötört.
A hír hallatán Hardy azonnal felgyógyult, és Portsmouth-ba sietett, ahol Nelsonnal
találkozott. A kikötőben már hatalmas tömeg gyűlt össze, Nelsonra várva. Nelson és
Hardy, mivel ki akarták kerülni a tömeget, más úton indultak a fogadóból a tengerhez. Az
arra őgyelgő emberek azonban felismerték az alacsony emberkét, kinek egyik, üres
ruhaujja tengernagyi egyenruhájához volt csíptetve. A felriasztott tömeg azonnal a
tengerpartra özönlött, sokan térdre vetették magukat, szabályos tömeghisztéria tört ki. Az
emberek, akik már-már istenként tekintettek az apró admirálisra, úgy érezték ő, egyedül
csak ő képes megmenteni Angliát Napóleontól. Nelson nagyon meghatódott a
fogadtatáson, csónakjában felállva addig integetett kalapjával, míg a tömeg éljenzése
közepette a “Victory" oldalfeljárójához nem simult díszes tengernagyi bárkája.
A “Victory" szeptember 15-én futott ki Portsmouthból, és 28-án érte el a Cadiz előtt álló
angol flottát. Miután átvette a parancsnokságot Collingwoodtól, másnap vacsorára hívta
össze kapitányait. Ezen a vacsorán ünnepelték meg a tengernagy 47. születésnapját,
egyben ekkor tárta eléjük Nelson a haditervét, melyet egyszerűen csak “Nelson, fogás"-
nak nevezett.
Nelson úgy tervezte, hogy flottáját két oszlopra bontja, és ezekkel merőlegesen támadja
meg az ellenség csatasorát. Eredetileg három oszlop szerepelt a terveiben, mert arra
számított, hogy 40 hajója lesz, viszont csak 27 hajója volt. A Collingwood vezette
oszlopnak a hátvéd és a zöm között kellett átvágnia az ellenséges vonalat, és a hátvédet
megtámadnia. A Nelson vezette másik oszlopnak ugyanezt a zömmel kellett tennie,
elvágva azt az elővédtől. így minden erejét az ellenség kétharmadára koncentrálhatta. Az
elővéd pedig, amíg szél ellen megfordul és a többiek segítségére siet, Nelson számításai
szerint, melyet a franciák és a spanyolok gyenge hajózási tudományára alapozott, már
későn érkezik.
Mint Nelson többi haditerve, koncepcióját tekintve ez is igen egyszerű volt, de
részleteiben annál alaposabban kidolgozott. Figyelembe vette a különböző manőverekhez
szükséges időt, és a francia tüzérség okozta várható károkat, amelyet a hajók az ütközet
első, kritikus szakaszában szenvednek el.
A terv egy másik, figyelemre méltó újítást is tartalmazott: a vezetés átruházását.
Collingwood teljesen szabad kezet kapott az ellenség hátvédjének megtámadásában. Nem
kellett folyton a vezérhajó utasításait lesnie, hanem saját belátása szerint cselekedhetett.
Továbbá minden kapitány is megkapta ezt a jogot, és önállóan cselekedhetett, ha
meglátott egy kedvező esélyt az ellenségben való nagyobb károkozásra.
Ahogy Nelson azon a vacsorán mondta: “Amikor a füsttől nem lehet rendesen látni a
jelzéseket, egy kapitány sem követ el azzal nagy hibát, ha egy ellenséges hajó mellé viszi
a hajóját."
Október 20-án délután Nelson éppen vacsorára invitálta Collingwoodot és néhány
kapitányát, amikor a flotta előtt cirkáló “Phoebe" fregattról megpillantották a Cadiz felől
közeledő “Euryalus" fregattot. Ahogy a hajó közelebb ért, távcsővel kivehető lett, hogy az
“Euryalus" árbocain jelzőzászlókat lobogtat a szél. A jelzés nem volt más, mint a régen
várt üzenet: “az ellenség kifutott a kikötőből". Mivel még a “Phoebe"-ről sem lehetett
látni a “Victory"-t, mert a zászlóshajó a horizonton túl volt, a “Phoebe" a “Mars"
sorhajónak ismételte el az üzenetet. Néhány perccel ezután a “Victory" tatfedélzetéről
megpillantották a “Mars" jelzését: “az ellenség kifutott a kikötőből". A
vacsorameghívásból természetesen nem lett semmi, helyette a “Victory" árbocain sorra
bomlottak ki a jelzőzászlók: “általános üldözés délkeletre".

A csata

Az üldözőkre és az üldözöttekre hamarosan koromsötét, felhős éjszaka borult. Ennek

ellenére az angol fregattok egy pillanatra sem tévesztették szem elől a francia-spanyol
flottát, melynek helyzetéről folyamatosan tájékoztatták Nelsont. Hajnalban, a sziklás
Trafalgar-fok magasságában a fregattokról már mind a két flotta lámpáit látni lehetett.
Miközben az angol flotta egyre közeledett, Villeneuve-nek még a hajó rendjét sem
sikerült megőriznie. A kapitányok és a legénység gyakorlatlansága miatt az előző nap
felvett vonalformációt sem sikerült fenntartani, az éjszaka folyamán a hajók teljesen
összekeveredtek. Az egyesült flotta inkább emlékeztetett egy találomra összeverődött
birkanyájra, mint hadihajók rendezett alakzatára.
Jean Lucas kapitány, a francia “Redoutable" sorhajó parancsnoka már este hétkor
fényeket vett észre hajójáról. Mivel a franciáknak nem volt megfelelő jelzésrendszerük, a
hír csak fél kilenckor jutott el Villeneuve-höz. A tengernagy azonban az éjszaka folyamán
nem tett semmit. Hajnalban végre kiadta a parancsot csatasor formálására, ami majdnem
katasztrófához vezetett. Az össze-vissza, forgolódó hajók közül több majdnem
összeütközött, és azzal, hogy a hajók szél felé fordulás helyett elfordultak a széltől, a
csatasor végül fordítva állt fel. Az elővéd került hátúlra és fordítva, a flotta pedig 180
fokos irányt változtatva Cadiz és az angolok felé tartott.
A szél ekkor elült, majd mikor ismét feltámadt, nyugatról kezdett fújni. Ez teljesen
szétzilálta az egyesült flotta rendjét, amely már távolról sem emlékeztetett csatasorra. Don
Cosme da Churruca Commodore, a “San Jüan de Nepomuceno" fedélzetéről széttekintett
a kaotikus rendetlenségben vitorlázó flottán, és így fordult, fejét csóválva helyetteséhez:
“A flottánkon átok ül. A francia tengernagy nem érti a dolgát."
Az angol flottából minden szem és távcső az ellenség felé fordult. Egyesek később úgy
írták le a látványt, mintha árbocokból hirtelen hatalmas erdő nőtt volna a tengeren. Az
angol tengerészek többsége inkább türelmetlenül, mint félelemmel telve várta a közelgő
csatát. Több év, várakozás után végre előttük állt az ellenség, és biztosak voltak a
győzelemben. Egyébként is, az a mondás járta az angol tengerészek között, hogy minél
forróbb a háború, annál közelebb a béke. Több hajón is a tüzérek krétával az ágyúkra
írták, “győzelem vagy halál".
Az ellenséges flotta mellett a figyelő szemek a “Victory" árboccsúcsa felé fordultak a
leggyakrabban, egyre azt lesve, milyen parancsot ad ki Nelson. A zászlóshajó jelzései
reggel háromnegyed hatkor utasították a flottát a haditervben szereplő két oszlopalakzat
felvételére, hétkor pedig, miután a legénység megreggelizett, kiadták a parancsot a
harckészültségre. Nelson ekkor felment a tatfedélzetre, és távcsövével megszemlélte az
ellenséges flottát, majd parancsot adott kabinja kiürítésére és az ott lévő nyolc darab 12
fontos ágyú tüzkészültségbe helyezésére. A bútorokat és a válaszfalakat eltávolító
embereknek különösen Lady Hamilton portréjára kellett vigyázniuk. Miután a kabinját,
íróasztala kivételével kiürítették, lement, és az asztal elé térdelve megírta végrendeletét.
Még nem végzett az írással, mikor a kabinban megjelent az egyik fiatal hadnagy. A
háttérbe húzódva megvárta, míg Nelson végez, majd jelentette neki, hogy a “Victory"
harcra kész. Nelson végigjárta a hajó három ütegfedélzetét, időnként megállva és
elbeszélgetve egy-egy emberrel. Mikor a szemlével végzett, és visszatért a tatfedélzetre, a
legénység spontán éljenzésben tört ki.
A szél ereje egyre csökkent. Az összes vitorlájukat felvont angol sorhajók két oszlopa, ha
lassú tempóban is, de egyre közeledett az ellenség felé. A teljes vitorla – és zászlódíszbe
öltözött hajók mintha csak parádén lettek volna: minden hajó zenekara lelkesítő indulókat
játszott, a tisztek a legszebb egyenruhájukat öltötték fel, az árbocokon színes zászlók
libegtek a könnyű szélben. A gyenge szél miatt közel három órára volt szükség, hogy
elérjék az ellenséges flottát.
Miközben Nelson távcsövén keresztül az ellenséget kémlelte, Dr Beatty, a hajó orvosa
megjegyezte Dr Scottnak, a tengernagy titkárának, hogy a Nelson kalapján lévő díszes
forgó kitűnő célpontot mutat az ellenség lövészeinek, ezért le kellene venni. Dr Scott
azonban közölte, hogy ő ezt nem mondhatja meg a tengernagynak.
Mielőtt Dr Beatty Nelson elé állhatott volna a javaslatával, a tengernagy tisztjeihez
fordult. Közölte velük, hogy a csata előtt a következő jelzést szeretné küldeni a
flottájának: “Nelson bízik benne, hogy minden ember teljesíti a kötelességét". Az egyik
tiszt ekkor udvariasan megjegyezte, hogy a Nelsont Angliára kellene cserélni. Nelson
ezzel egyetértett, és Pasco hadnagyhoz, a jelzőtiszthez fordult, hogy húzzák fel ezt a
jelzést a lehető leggyorsabban. Pasco hadnagy, a lehető legudvariasabban egy újabb cserét
javasolt: a “bízik benne" helyett az “elvárja" szót ajánlotta, mivel ez utóbbi szerepelt a
szignálkönyvben, az előbbit viszont egyenként kellett volna betűzni. Nelson erre a cserére
is rábólintott, és az azóta világhírűvé vált jelmondat színes jelzőzászlói sorban
kibomlottak a “Victory" árbocain.7
Mindenki a “Victory" jelzését figyelte, és bizony sokan morogtak miatta. Collingwood a
következőket jegyezte meg: “Miket jelez itt Nelson? Mi mindannyian jól tudjuk, mit kell
tennünk." Ennek ellenére éljenzés hallatszott a flotta hajóiról. Nelsonnnak, egyedül
Nelsonnak, elnézték ezt a sértésszámba menő üzenetet. Amikor hamarosan újabb jelzés
bomlott ki a
7
Az angol haditengerészet Trafalgar idején a Sir Home Popham tengernagy által alkotott
jelzésrendszert használta. E rendszer alapja tíz különféle jelzőlobogó volt, melyek 0-tól 9-
ig a számokat jelölték. Az angol ábécé betűit számcsoportok jelölték, de a leggyakrabban
használt szavaknak és parancsoknak külön számkódjuk volt, ami egyszerűbbé tette a
rendszer használatát, ezeket tartalmazta a szignálkönyv. Nelson híres parancsából végül
csak a “kötelesség" szót kellett egyenként betűzni, mivel e szót nem tartalmazta a
szignálkönyv.
“Victory" árbocain, Nelson kedvence, a 16-os számú, “közelről megtámadni az
ellenséget", az éljenzés felerősödött.
A francia és a spanyol hajókon is hallani lehetett az angolok éljenzését. ők azonban
korántsem voltak ilyen hangulatban. A harcias Magon ellentengernagy a kifutáskor még
arra számított, hogy legalább egy hónapig nem kerül sor csatára, és ezalatt a
tüzérlegénység begyakorolhatja magát. Ez a remény azonban elszállt, mint a füst, és az
ellentengernagy egyedül abban bízott, hogy sikerül megcsáklyázni egy-két angol hajót, és
kézitusában elfoglalni. A harcra a legalaposabban az apró termetű, tüzes vérü Lucas
kapitány, a “Redoutable" parancsnoka készült fel. A csata előtt egy utolsó szemlét tartott
kézigránát vetésére kiképzett emberei és mesterlövészei felett.
A spanyol Churruca Commodore távcsövével hol az angol flottát, hol Villeneuve hajóját,
a “Bucentaure"-t kémlelte. Végül összecsukta távcsövét, és a helyetteséhez fordult: “Az
elővédünket el fogják vágni a centrumtól, hátvédünket pedig túlerővel lerohanják. A
flottánk fele ennek tehetetlen szemlélője lesz. A francia tengernagy meg nem tesz semmit.
Pedig az elővédnek meg kellene fordulnia, és egy félkörön a hátvédhez hajóznia. Az
ellenség ekkor két tűz közé kerülne." Majd ezt mormolta maga elé: “Elvesztünk,
elvesztünk, elvesztünk!"
A “Fougueux" fedélzetén 12 óra 10 perckor Louis Baudoin kapitány tüzet vezényelt a felé
közeledő “Royal Sovereign"-re, Collingwood zászlóshajójára. Néhány másodpercen belül
eldördültek a csata első ágyúlövései. A “Fougueux" fegyvermestere a csata után
megjegyezte: “A francia haditengerészetben dívó rossz szokás szerint száznál is több
ágyúgolyót ellövöldöztünk, nagy távolságra, mielőtt az angol hajó akár egyetlen ágyúját
is elsütötte volna."
Collingwood hajója nemrég esett át a dokkban egy alapos tisztításon, így nem fékezték a
rézlemezek ellenére a hajófenéken megtelepedő növények és állatok. Ezért gyorsabb volt,
és vagy ötszáz méterrel megelőzte oszlopának többi hajóját.
Amikor a franciák tüzébe értek, Collingwood fedezékbe vezényelt mindenkit, és
megtiltotta a tűz viszonzását egészen addig, míg arra parancsot nem ad. Mikor már
javában süvítettek feléjük a francia ágyúgolyók, így fordult zászlóskapitányához:
“Rotterham, mit nem adna Nelson azért, ha most itt lehetne."
A “Royal Sovereign" mindössze tíz perce volt kitéve az ellenség tüzének, mikor átvágott
a “Fougueux" és a spanyol “Santa Ana" között. A “Sovereign" első sortüze a 112 ágyús
spanyol hajót érte. Az ágyúgolyók a védtelen tattükrön keresztül hosszában söpörtek
végig a fedélzeten, iszonyú pusztítást végezve. Négyszázan haltak és sebesültek meg a
spanyol hajón, sok ágyú pedig hasznavehetetlenné vált. A lövegtalpakból kiugrott és
elszabadult ágyúcsövek tovább fokozták az ágyúgolyók által megkezdett pusztítást. A
következő sortűz, mindössze egy perccel később, a “Fougueux"-t érte, amelynek
fedélzetén tüzek kaptak lángra. A “Royal Sovereign" ezután a “Santa Ana" mellé állt, és
megkezdődött a tűzpárbaj. A spanyol hajó, bár elvesztette legénységének közel felét,
viszonozta a tüzet. Collingwood, ügyet sem vetve a körülötte záporozó ágyúgolyókra, a
legnagyobb nyugalommal járkált fel-alá a tatfedélzeten, egy almát rágcsálva, míg tisztjei
a kormányfedélzet mellvédje mögé húzódtak.
Időközben a “Victory" is az ellenség közelébe ért. A fedélzetről minden szem a francia
zászlóshajó után kutatott. Egyszer csak az egyik francia hajó oldalán narancsszínű fény
villant, melyet néhány másodperc múlva követett a lövés dörrenése. Az ágyúgolyó a
“Victory" orra előtt esett a vízbe. A következő golyó a hajó mellett csapódott be a
tengerbe, a harmadik pedig mögötte. A “Victory"-t sikerült bemérni.
A következő negyven percben az ellenség folyamatosan ágyúzta az angol zászlóshajót.
Szerencséjükre a franciák és a spanyolok csapnivalóan céloztak, de a vitorlák tele lettek
golyóütötte lyukakkal, ami lelassította a hajót. Azonban bármilyen rosszul is célzott az
ellenség, sikerült néhány szerencsés találatot elérniük. Egy ágyúgolyó ellőtte a tatderék-
árbocot, egy másik pedig tönkretette a kormánykereket. Negyven embert kellett ezután az
alsó ütegfedélzeten lévő kormányrúdhoz állítani, akik fentről közvetített parancsok
alapján kormányozták ezután a hajót.
A sérülések ellenére a “Victory" kitartóan haladt az ellenség centruma felé. Időközben
felfedezték a “Bucentaure"-t, Villeneuve zászlóshajóját. Nelson aprólékosan kidolgozott
terve szerint nem támadták meg egyenesen a francia zászlóshajót, hanem az ellenséges
vonal mellé kanyarodtak, mintha egy régi stílusú, csatasor csatasor ellen csatát akarnának
vívni. A “Victory" egy darabig párhuzamosan haladt a francia vonallal, majd néhány perc
múlva Nelson kiadta a parancsot az ellenséges csatasor átvágására. A “Victory" a
“Bucentaure" tatja és a mögötte haladó “Redoutable" orra között vágott át. Az angol
zászlóshajó ágyúi csak ekkor szólaltak meg először a csata során. A két golyóval
megtöltött ágyúk, és az előfedélzeten elhelyezett, egy 68 fontos golyóval és 500
puskagolyóval töltött karronád hatalmas pusztítást végeztek a védtelen tatját mutató
francia zászlóshajón. A mészárlás iszonyatos volt. A széles ablaksoron akadálytalanul
bezúduló golyózápor a felső ütegfedélzeten végigseperve kétszáznál több embert öltek
meg.
Villeneuve nem volt olyan buta, mint azt Churruca gondolta. Tisztában volt vele, hogy
mit kell tennie, és elővédjét az angolok megkerülésével vissza akarta rendelni. A
paranccsal azonban elkésett. Hiába jelzett Dumanoir ellentengernagynak, az hét hajójával
tovább folytatta az útját Cadiz felé. Dumanoir e tettét később úgy igyekezett
kimagyarázni, hogy azt állította, a füsttől nem látta az új parancsot, és egyszerűen csak a
réginek engedelmeskedett.
A sérült “Bucentaure" segítségére a Lucas által vezetett 74 ágyús “Redoutable" sietett. A
francia sorhajó tengerészei megpróbálták a több mint két méterrel föléjük magasodó
“Victoryt megcsáklyázni, de ez nem sikerült nekik. Az árbocterebeken elhelyezett
mesterlövészek azonban beváltották Lucas hozzájuk fűzött reményeit. A puskatűz szinte
mindenkit lekergetett a “Victory" felső fedélzeteiről. Az ágyú-füsttől alig lehetett látni, de
időnként, ahogy a szél odébblibbentette, a füstfüggöny elvékonyodott. Egy ilyen
alkalommal a “Victory" kormányfedélzetén fel-alá sétálgató furcsa pároson akadt meg a
“Redoutable" tatárbocán lévő öt lövész szeme. Egy magas, kövér és egy alacsony, vékony
ember rótta a fedélzetet, a mellvéd mellett. Ahogy megfordultak, látszott, hogy az
alacsony embernek az egyik kabátujja a gomboláshoz van csíptetve. Az egész francia
flottában nem akadt volna olyan tengerész, aki ne tudta volna azonnal, hogy ki ez a
félkezű, kicsiny ember. Ráadásul a mellére kitűzött kitüntetések kiváló célpontot
nyújtottak...
A legalsó fedélzet, az orlop hátsó részén, a felcser műtője (egy tölgyfaasztal szolgált erre
a célra) előtt a pislákoló gyertyafényben nyögdécselő és átkozódó sebesültek várták, hogy
sorra kerüljenek. Két tengerész egy újabb embert hozott le a lépcsőn, és bár egy
zsebkendő borította a sebesült mellkasát, hogy elrejtse kitüntetéseit, mindenki azonnal
felismerte. “Mr Beatty" szólt az egyik könnyebb sérült a felcsernek “Lord Nelson van itt.
Mr Beatty, a tengernagy megsebesült." A felcser azonnal Nelsonhoz sietett, a munkát
segédeire hagyva. A tapasztalt Beatty néhány pillanat alatt megállapította, hogy a
sebesülés végzetes. A francia golyó a tüdőt érte, majd elakadt a gerincben. Nelson vért
köpött, és testének alsó része megbénult. Nemsokára előkerült Hardy kapitány is. A
felcser suttogva közölte vele, nehogy a tengerészek meghallják, hogy Nelson sebe
halálos, és csak idő kérdése a tengernagy halála.
Hardy azonnal visszasietett a tatfedélzetre, ahol őrá hárult a parancsnoklás. Ugyan
Nelsont Collingwoodnak kellett követnie a parancsnokságban, de amíg a tengernagy élt,
Hardynak kellett eljárnia a nevében. Miközben Hardy a jelzőtisztnek szóló új utasításokat
fogalmazta, felharsant a “Redoutable" tengerészeinek csatakiáltása. Mivel a franciák nem
tudták megmászni a szorosan mellettük álló “Victory" magas oldalát, saját hajójuk
vitorlarúdjait használták hídként,
miközben tucatszám dobálták a kézigránátokat az angol zászlóshajó fedélzetére.
Néhány eufórikus pillanatig úgy tűnhetett Lucas kapitánynak, hogy sikerül elfoglalniuk a
“Victory"-t, amely, ha véghezviszik, világraszóló tett lett volna. Ez az eufória azonban
nem tartott sokáig. Egy másik angol három ütegfedélzetes, a “Temeraire" sietett a
“Victory" segítségére, elsöprő tűzzel árasztva el a “Redoutable" másik oldalát. A pusztító
sortűznek meglett a hatása, a francia sorhajó felső fedélzetén a rohamra összegyűlt
tengerészek között iszonyú rendet vágott. Kétszáznál többen haltak, illetve sebesültek
meg.
Ahogy a “Temeraire" a “Victory" segítségére sietett, a Collingwood által szétlőtt, de még
mindig harcoló “Fougeaux" a “Temeraire" oldalához sodródott. Négy hajó, a “Victory", a
“Redoutable", a “Temeraire" és a “Fougeaux" egymásba gabalyodva lőtték egymást,
miközben a “Victory" másik oldalának ágyúival a “Bucentaure"-ra és a spanyol
“Santissima Trinidad"-ra tüzelt.
Eközben a “Victory" szinte teljesen elnéptelenedett kormányfedélzetéről a 19 éves John
Pollard midshipman megpróbált bosszút állni a francia mesterlövészeken Nelsonért.
Puskájával folyamatosan tűz alatt tartotta a “Redoutable" tatárbocának terebjét. Pollard
kiváló lövésznek bizonyult, és végül valamennyi franciát sikerült leszednie, miközben
magának egy haja szála sem görbült meg. A bosszú így végül beteljesedett, de az örök
titok maradt, hogy melyik francia lövésznek sikerült eltalálnia Nelsont.
A csata úgy alakult, ahogy azt Nelson eltervezte. Másfél órával azután, hogy a “Victory"
áttörte az ellenséges csatasort, a csata sorsa eldőlt, már kétség sem férhetett a brit
győzelemhez. Délebbre, az egyesült flotta hátvédje még makacsul harcolt, de már csak
idő kérdése volt a vereségük. Collingwood 15 hajóból álló raja 12 hajót lőtt ronccsá, vagy
foglalt el a 16 ellenséges hajóból, mellyel megütközött. Mindeközben, mint ha mi sem
történt volna, Dumanoir 7 hajója tovább távolodott észak felé a csata helyszínéről.
Végül Dumanoir úgy döntött, visszafordul. Vagy a jelzést látta meg, melyet több francia
hajó is megismételt, vagy, ami valószínűbb, eszébe jutott, hogy tette miatt otthon
hadbíróság várja. Mindenesetre már elkésett. A csata kezdete óta két óra telt el, ráadásul
visszatérési kísérlete bohózatba illő hibák sorozatába fulladt. Két hajója összeütközött, két
spanyol hajója pedig – durva vitorlakezelési hibák miatt – elsodródott kelet felé. További
egy órára volt szüksége, mire 5 megmaradt hajója a csata körzetébe visszaevickélt.
Miután közel érve látta, hogy a csata brit győzelemmel már gyakorlatilag véget ért, egy-
két tessék-lássék sortűz eleresztése után gyorsan kereket oldott nyugat felé.
Délután négy órakor Hardy lement a sebesülten fekvő Nelsonhoz, és jelentette a haldokló
tengernagynak, hogy hatalmas győzelmet arattak. Elmondta, várhatóan 14 vagy 15 hajó
elfoglalására lehet számítani. “Nagyon szép — mondta Nelson –, de én húszra
számítottam."
Ezután arra kérte Hardyt, hogy testét ne dobják vízbe, mint ahogy általában a tengeren a
halottakat szokás. Hardy erre szent ígéretet tett. Majd titkárához, Dr Scotthoz fordult, és
kérte, hogy ne feledkezzenek meg Lady Emmáról és a kis Horatiáról. Végül ismét
Hardyhoz fordult, hogy csókolja meg. A könnyező kapitány homlokon csókolta
tengernagyát. Nelson ekkor, alig hallhatóan ezt suttogta: “Istennek hála, megtettem a
kötelességemet." Ezek voltak az utolsó szavai. Ziháló légzése egyre halkult, végül
teljesen megállt. Anglia legnagyobb tengernagya holtan feküdt a sápadt gyertyafényben.
Nelson mellett a csatában két angol kapitány vesztette életét. John Cook-ot, a
“Bellerophon" parancsnokát egy ágyúgolyó találta el. 8 A “Mars" kapitányának, George
Duffnak szintén egy ágyúgolyó oltotta ki az életét, szabályosan lefejezve őt. Collingwood
altengernagynak is volt néhány nehéz pillanata a “Royal Sovereign" fedélzetén. Egy
faszilánk

A “Bellerophon" amúgy is szerencsétlen hajónak számított ilyen szempontból, mivel

korábban már több kapitánya halt meg a fedélzetén.
a lábán találta el, egy ágyúgolyó pedig olyan közel száguldott el mellette, hogy a szele
ledöntötte a lábáról. A legrosszabb mégis az volt, amikor hírét vette Nelson
sebesülésének. “Megkérdeztem a tisztet, hogy súlyos-e a sebe" emlékezett vissza később
Collingwood. “A tiszt hezitált egy kicsit, majd azt mondta, hogy reméli, hogy nem, de én
a szeméből kiolvastam a barátom sorsát."
Parancsnokaik példáját követve az angol tiszek és tengerészek rendkívül bátran küzdöttek
a csatában. Egy Fitzgerald nevű tengerész a “Tonnant"-ról átmászott a francia
“Algesiras"-ra, felmászott az árbocára, és letépte a francia zászlót, melyet a derekára
csavart. Mielőtt visszatérhetett volna, az első döbbenetből felocsúdott franciák puskatüze
végzett vele. A sebesültek között is sokan nagy bátorságról tettek tanúbizonyságot.
Egyikük, miközben a lábát amputálták, a “Rule Britain" (Uralkodj Britannia) című dalt
énekelte. Egy amputált tengerész pedig olyan hevesen ünnepelte egy újabb francia hajó
megadásának hírét, hogy kötése megbomlott, és elvérzett.
Elkerülhetetlen vereségüknek bár tudatában voltak, sok francia és spanyol mégis
elszántan küzdött. Magon ellentengernagy hajója, az “Algeriras" az angol “Tonnant"-ra
merőlegesen felakadt orrsudarával. Az angolok így a fedélzet teljes hosszában
végigsöpörhettek ágyúikkal, míg a franciák nem tudták viszonozni a tüzet. Magon
azonnal az angolok megrohanását határozta el, és maga állt emberei élére. Az elöl küzdő
ellentengernagynak egy puskagolyó levitte a kalapját, egy második a kézfejét találta el,
egy harmadik pedig a karjába fúródott. Sebesülései ellenére nem volt hajlandó lemenni a
felcserhez, hanem tovább irányította embereit. A rohamnak végül a következő angol
sortűz vetett véget. Magom egy ágyúgolyó valósággal kettévágta. A hajó mindhárom
árboca nagy recsegéssel ledőlt, maga alá temetve a fedélzeten heverő halottakat és
sebesülteket.
A Villeneuve-öt kritizáló Churruca Commodore sem kerülte el a sorsát, amit már a csata
előtt szinte megjósolt. Hajójára, a “San Jüan de Nepomuceno"-ra hat angol sorhajó
gyilkos tüze zúdult. Churruca a felső ütegfedélzeten maga irányította az ágyúk tüzet, majd
amikor sikerült az egyik angol hajó árbocait ellőni, visszatért a tatfedélzetre. Pillanatokon
belül egy ágyúgolyó elvitte az egyik lábát. Bár először azt mondta, hogy ez semmiség, a
végén beleegyezett, hogy levigyék a fedélzetről. Mire leértek vele a felcserhez, már csak
percei maradtak hátra az életéből. Mikor emberei halálhírét vették, annyira megtörtek,
hogy a “San Jüan" lehúzta a spanyol lobogót, és megadta magát. A bátor commodorét
mind a mai napig hősként tisztelik Spanyolországban.
Infernet kapitányon, miközben hajója, a francia “Intrepid" már egy árbocok nélküli, úszó
roncs volt, legénységének fele pedig harcképtelenné vált, őrjöngési roham tört ki. A
tatfedélzeten szablyájával hadonászva azt ordítozta, hogy aki szóba hozza a megadást, azt
saját kezűleg fejezi le. Végül életben maradt tisztjei hátulról mögé lopakodtak, és egyesült
erővel ráugorva kicsavarták kezéből a kardot. Miután a hánykolódó kapitányt
levonszolták a fedélzetről, a megadás jeleként gyorsan bevonták a francia zászlót.
A franciák között a legkeményebb harcos az apró Lucas volt. A “Victory" és a
“Temeraire" kereszttüzében álló “Redoutable" teljesen szétroncsolódott, 600 főnyi
személyzetéből 500-an meghaltak vagy megsebesültek, ágyúinak jó része
használhatatlanná vált. A vízvonal alatti találatok következtében a hajófenéken egyre
emelkedett a víz, a pumpák pedig már felmondták a szolgálatot. Mindezek ellenére Lucas
sokáig hallani sem akart a megadásról, de végül engedett a maroknyi túlélő kérlelésének.
A legkegyetlenebb sors talán a francia zászlóshajóra, a “Bucentaure"-ra várt. A “Victory"
hátulról leadott sortüze után még négy angol sorhajó, a “Temeraire", a “Neptune", a
“Leviathan" és a “Conqueror" haladt el a tatja mögött, sortüzeikkel végigsöpörve a
fedélzetein. A lövedékek eme záporában a legénység nagy része meghalt vagy
megsebesült. Csodával határos módon Villeneuve-ön egy karcolás sem esett,
míg körülötte csak úgy hullottak az emberek. A francia tengernagy hamarosan egyedül
találta magát a tatfedélzeten. Villeneuve már előre számított egy hasonló katasztrófára, és
át akarta vinni lobogóját egy másik hajóra. Ezt azonban nem tudta megtenni, mivel a
csónakokból csak forgácsok maradtak. Ekkor a közelben lévő “Santissima Trinidad"-nak
jelzett, hogy küldjön csónakot, de a spanyolok még csak válaszra sem méltatták. A
zászlóshajója roncsán csapdába esett Villeneuve végül rezignáltán beletörődött a sorsába.
Mivel mozgásképtelen hajóját ellenséges gyűrű vette körül, nem maradt más, mint a
megadás és a fogságba esés. Miközben megmaradt tisztjei bevonták a zászlót, a véráztatta
fedélzeten sétálva magában morogva megjegyezte: “Ekkora mészárlás közepette csak
nekem nem jutott egyetlen golyó sem."
A “Conqueror" látta meg, hogy a “Bucentaure"-on a megadás jeleként bevonják a zászlót.
Pellew kapitány Atcherley tengerészgyalogos századost küldte át a francia zászlóshajóra.
Amikor Atcherley felkapaszkodott a fedélzetre, négy francia tiszt lépett elé, a kardját
nyújtva. Az egyikük Pierre Villeneuve volt.
A spanyol flotta büszkesége, a hatalmas, 130 ágyús “Santissima Trinidad" sem bírta
sokáig a harcot. A lomha óriás kitűnő célpontot nyújtott, és vagy egy fél tucat brit hajó
tüzelt rá egyszerre, köztük a “Victory". Mikor egy angol ágyúgolyó elvitte a spanyol
zászlót, a “Santissima Trinidad" ágyúi elhallgattak. Az angol “Africa" sorhajón azt hitték,
a spanyolok megadták magukat, és átküldték egy hadnagyot. A spanyolok azonban
udvariasan közölték a fedélzetre lépő hadnaggyal, hogy nem adták meg magukat, és
visszakísérték csónakjába. A spanyolok csak azután kezdtek újra tüzelni, mikor az angol
hadnagy visszatért hajójára. Nem sokkal később a “Santissima Trinidad" valóban megadta
magát. A fedélzetére lépő angol zsákmánylegénységet pokoli látvány fogadta: az
ütegfedélzeten halomban hevertek a megcsonkított hullák, az oldalfalakat, sőt, a
mennyezetet vér, agyvelő és húscafatok borították. Az elszabadult ágyúk néhol péppé
zúzták az emberi testeket, s ahogy a hajó a hullámokon dülöngélt, szó szerint patakokban
áramlott a vér ide-oda.
A csata a végéhez közeledett. A spanyol vezérhajón Gravina tengernagy, látva a
“Bucentaure", majd a “Santissima Trinidad" megadását, felismerve, hogy nincs más út a
pusztulás elkerülésére, a menekülés mellett döntött. Tizenegy megtépázott hajójával a
spanyol partok felé fordult. Bár sikerült megmenekülnie, és Cadizba befutnia, Gravina
személyes végzete hamarosan beteljesedett. Nem a harc, hanem orvosai ölték meg.
Gravina ugyanis a csatában megsebesült a karján, és az orvosok elmulasztották amputálni
a sérült végtagot. A tengernagy sebe elfertőződött és elüszkösödött, végül a halálát
okozva.
A csata végére egy látványos mozzanat tett pontot. A francia “Achille" legénységének
kétharmada, a rangidős tisztekkel egyetemben harcképtelenné vált, de a fiatal Couchard
hadnagy vezetésével a maradék tovább küzdött. Történt azonban valami, ami később
megpecsételte a hajó sorsát. Az elő-árboc terebén a mesterlövészek egyik lőszeres ládája
felrobbant.9 Az előárboc pillanatokon belül lángra lobbant. A legénység megpróbálta a
tengerbe dönteni a fáklyaként égő árbocot, de az angolok megelőzték őket. A “Prince"
sorhajó szerencsés találata derékba törte az “Achille" előárbocát, és a lángoló fa és
vászontömeg a fedélzetre zuhant. A tűz azonnal szétterjedt a hajón, ahol felbomlott a
rend, aki tehette, a tengerbe ugrott, és a nagy fejetlenségben elmulasztották elárasztani a
lőporraktárakat. Az angolok azonnal abbahagyták a tüzelést, és a túlélők mentésébe
fogtak. Késő délutánig kétszáznál több embert sikerült kimenteniük, köztük egy anyaszült
meztelen nőt, akinek egy tiszt kerített gyorsan ruhát. Már alkonyodott, amikor a tűz elérte
a szerencsétlen hajó lőporraktárait. Hatalmas láng és füstoszlopot lövellve az ég felé az
“Achille" felrobbant.
9
Az angolok éppen azért nem telepítettek lövészeket az árbocokra, mivel tartottak az
ilyen balesetektől.
A trafalgari csata véget ért. Két, egyenlő nagyságú flotta közti kemény küzdelemnek
indult, de végül a két fél felkészültsége közti különbség folytán vérfürdőbe torkollott. A
sokkal jobb brit tüzérség – pedig ágyúik valamivel gyengébbek voltak – valósággal
forgáccsá lőtte az egyesült francia-spanyol hajóhadat, melynek veszteségei egy tengeri
csatáéhoz képest roppant súlyosak voltak: 4408 halott és 2250 sebesült. Az angolok 449
halottjukat és 1214 sebesültjüket főként a csata kezdeti szakaszában vesztették. Sok
francia és spanyol tengerész fulladt a tengerbe a közelharc zűrzavarában. Az egyesült
flotta vesztesége, miután egy Rochefort előtt cirkáló angol hajóraj elfogta Dumanoir
hajóit, 23 sorhajóra rúgott. Öt francia sorhajó Cadizba menekült, ezek végül 1808-ban a
franciák ellen forduló spanyoloknak adták meg magukat.
Ami a csata után következett, az talán még borzalmasabb volt, mint maga a csata. Nelson
még a csata előtt amputált karja csonkjának sajgásából – mely kitűnő barométerként
működött – megérezte, hogy hatalmas vihar készülődik. Haldoklása közben is
figyelmeztetett: “Vessen horgonyt Hardy, vessen horgonyt!" Hardy erre azt a megjegyzést
tette, hogy Collingwood fogja az ügyek irányítását átvenni. “Addig nem, amíg élek —
felelte Nelson. — Mindenesetre vessen horgonyt!" A csata után Hardy felkereste
Collingwoodot, és közölte vele Nelson lehorgonyzásra vonatkozó parancsát. Collingwood
erre azt felelte, hogy az lenne az utolsó dolog, amit tenne. Nem is vetettek horgonyt.
Október 21-ének éjszakáján iszonyatos vihar szakadt az Atlanti-óceán felől a csatában
meggyengült hajókra. A vihar három napon keresztül tombolt, az árboc nélkül tehetetlenül
hánykolódó hajókat a sziklás spanyol part felé sodorva. Az a néhány hajó, mely
manőverező képességét megőrizte, megpróbálta a többieket vontatókötélre venni. Minden
erőfeszítés ellenére a zsákmányolt hajókból mindössze négyet sikerült megmenteni, a
többi elsüllyedt, vagy szétzúzódott a parti sziklákon. Elsüllyedt a “Redoutable" és a
“Santissima Trinidad" is, míg a “Bucentaure"-t a partra sodródva érte utól a vég. A
legborzalmasabb az volt, hogy a süllyedő hajókról minden erőfeszítés ellenére sem
sikerült kimenteni a rajtuk maradt sebesülteket. A “Santissima Trinidad" például közel
600 embert vitt magával a hullámsírba. Egy szemtanú elbeszélése szerint még a szél
sivításán és a hullámok dübörgésén keresztül is hallható volt az alsó fedélzeten rekedt
sebesültek sikolya. A vihar azon hajók sebesültjeinek sem tettek jót, melyek
megmenekültek a hasonló sorstól. Az amputáltak kötései a nagy hánykolódásban
felszakadtak, és elvéreztek. Az egyik angol hajó tizenhat amputáltja közül csak négyen
érték meg a vihar végét.
Miután a vihar elült, Collingwood követséget küldött Cadizba, fogolycserét ajánlva. A
spanyolok ebbe nem csak beleegyeztek, de bort és friss gyümölcsöt ajándékoztak az
angoloknak. Miközben zajlott a fogolycsere, a gyors “Pickle" szkúner Anglia felé tartott a
hírekkel. Kapitánya november 6-án hajnalba ért Londonba, ahol az ágyából felkeltve a
következőket közölte William Marsdennel, az Admiralitás első titkárával: “Sir, hatalmas
győzelmet arattunk, de elvesztettük Lord Nelsont."
 VI. TRAFALGAR UTÁN

A napóleoni háborúk tengeri szakasza Trafalgaraál gyakorlatilag lezárult. A háború

hátralévő évtizedében több nagy tengeri csatát nem vívtak, Nelson győzelme biztosította a
brit fölényt a tengereken. A trafalgari csatának történelmi szempontból kétszeres
jelentősége van. Először is, megóvta Angliát a francia invázió fenyegetésétől. Bár
látszólag ennek a győzelemnek semmi hatása nem volt Napóleon kontinentális
pozíciójára, sőt, éppen ezután érkezett el hatalma csúcspontjára, a hosszú távú jelentősége
óriási. Hiába igázta le egész Európát, legveszedelmesebb ellensége talpon maradt, készen
arra, hogy a napóleoni birodalom elleni legkisebb lázongást is pénzzel és fegyverrel
támogasson, örökös veszélyt jelentve. Napóleon, hiába volt eltelve önmagától, pontosan
tudta, hogy Anglia a legveszedelmesebb ellenfele. Trafalgar után be kellett látnia, hogy
Angliát fegyverrel képtelen legyőzni, ezért új eszközökhöz kellett nyúlni. Hatalma
csúcspontján meghirdette a kontinentális zárlatot, melynek célja az angol kereskedelem
tönkretétele volt. Nagy-Britannia erre a zárlathoz csatlakozó országok és kikötők
blokádjával válaszolt. Bár a zárlat érzékeny veszteséget okozott a kereskedelemnek, nem
bírta a szigetországot térdre kényszeríteni. Hosszú távon Napóleon fegyvere éppen
visszafelé sült el. A kontinensen fellépő áruhiány és a nyomában egyre gátlástalanabb
francia rablás nagy lökést adott a kibontakozó nemzeti mozgalmaknak, és
szembefordította Európa népeit Napóleonnal. Nem kis részben Nelson győzelme hozta
olyan helyzetbe Napóleont, hogy nem maradtak más eszközei, mint azok, melyek
végeredményben Európa felszabadításához vezettek.
Trafalgarnak – azaz annak a hat győztes tengeri csatának, melyek megkoronázása a
trafalgari volt – más szempontból is nagy jelentősége van. Míg további tíz év véres
csatározásai után helyreállt a kontinensen a hatalmi egyensúly, melyet a győztesek a Bécsi
Kongresszuson szentesitettek, az Európán kívüli világban más volt a helyzet. Az élesebb
elméjü megfigyelő jól láthatta, hogy a győztesek nem voltak egyformán győztesek.
Napóleon arroganciája, mely elutasított minden kompromisszumot, nem csak saját
bukását, de legnagyobb ellenfelének teljes győzelmét is biztosította. Az angolok,
miközben a kontinensen az erőegyensúlyra törekedtek, tengeri uralmuk segítségével a
távoli vidékeken egyeduralomra tettek szert. Miközben Európában dúlt a háború, szép
csendben megszerezték ellenségeik gyarmatainak jó részét. A franciák mellett kiütötték a
tengeri hatalmak sorából Spanyolországot, Hollandiát és Dániát is. A háborúból és a
győzelemből Anglia profitálta a legtöbbet. Jóléte és gazdagsága magasba szökött, és közel
egy évszázadon keresztül a tengerek és a világkereskedelem ura lett, anélkül, hogy
komoly vetélytársa akadhatott volna.
A csata történelmi hatásának méltatása után még röviden tekintsük át, mi történt a
fontosabb szereplőkkel Trafalgar után. A sebtében kijavított “Victory" december 21-én
érkezett meg Angliába. Nelson testét, hogy megőrizhessék, halála után egy hordó
brandybe helyezték, mely mellett állandóan egy őr vigyázott. A harmadik éjszakán az őrt
álló tengerészgyalogos majdnem halálra rémült, ugyanis a hordóban keletkező gázok
felnyomták annak tetejét. Ezután kicserélték a brandyt, majd pedig később borszeszre
cserélték. Nelson temetésére január 9-én került sor Londonban. Sokak szerint ilyen
pompás temetést még sohasem látott a brit főváros. Nelsont a Szent Pál székesegyház
kupolája alatt helyezték örök nyugalomra. Nelsont Collingwood követte a Földközi-
tengeri Flotta élén, egészen haláláig, 1810-ig.
Napóleon, amikor meghallotta a trafalgari vereség hírét, csak ennyivel kommentálta:
“Néhány hajó elveszett egy jelentéktelen csetepatét követő viharban." Bár egész élete
során megpróbálta negligálni
e vereséget, a lelke mélyén tudta, hogy sokkal több veszett el néhány hajónál. Minden
lekicsinylés ellenére nagy ceremónia közepette bátorságukért kitüntette a hadifogságból
fogolycserével visszatért, termetre legkisebb és legnagyobb két kapitányt, Lucast és
Infernetet. 1806 márciusában, nem szégyellve Nelsontól lopni, elrendelte, hogy minden
francia hadihajóra fessék fel a következő jelmondatot: “Franciaország elvárja, hogy
mindenki tegye meg a kötelességét." A sors különös fintora, hogy Napóleont az a
“Bellerophon" sorhajó vitte Szent Ilona szigetére, amely részt vett a trafalgari csatában.
Villeneuve nem sokkal élte túl Nelsont. A hadifogságba esett francia tengernagynak
megengedték, hogy részt vegyen Nelson temetésén. 1806 áprilisában fogolycserével
szabadult. Átkelve a Csatornán, megírta Decrés tengerészeti miniszternek, hogy
Franciaországban van, és kész szembenézni a császárral. Decrés, ki tudja mi okból, nem
említette Napóleonnak Villeneuve visszatérését, ugyanakkor nem is válaszolt annak
leveleire. Villeneuve Rennes-i hotelszobájában április 21-ig, hiába várakozott a válaszra.
Másnap, bezárt szobájában holtan találták, egy búcsúlevéllel. Máig is vitatott kérdés,
hogy vajon ő maga húzta-e meg a pisztoly ravaszát, vagy pedig jól álcázott gyilkosság
történt.
A francia flotta túlélte a trafalgari vereséget. Ahogy Napóleon kiterjesztette hatalmát
szinte az egész kontinensre, megkezdődött a hajóépítő anyagok felhalmozása, és az új
hajók építése. 1807-ben volt a haditengerészet a mélyponton, de 1813-ra visszanyerte régi
erejét. Ekkor már 71 sorhajóval rendelkezett, és további 22 volt épülőfélben. Mindezek
ellenére a franciák többé már nem szálltak nyíltan szembe Angliával a tengeren. Ha a
francia flotta megerősödött, akkor az angol flotta még jobban megerősödött Trafalgart
követően. 1806 és 1814 között korábban soha nem látott mennyiségben bocsátották vízre
az új 74 ágyús hajókat, a “Negyven Rabló"-nak nevezett osztály tagjait, és mellettük
megkezdődött az új, 120 ágyús I. osztályú sorhajók építése a “Caledonia"-val, majd a
“Nelson"-osztály tagjaival.
A még Trafalgar előtt megözvegyült Lady Hamilton semmit sem kapott az államtól, hiába
kérte Nelson utolsó szavaival a róla való gondoskodást. Helyette törvényes özvegye és
szegénysorban élő nővére részesült az örökségből. Ennek ellenére nem kellett őt sajnálni,
mivel az övé maradt a mertoni birtok és mellette tekintélyes mennyiségű készpénze is
volt. Az is felettébb kérdéses, hogy szerette-e valaha is Nelsont. Valószínűleg nem, csak a
hiúságának tetszelgett vele, miközben teljesen ujjai köré csavarta a naiv és szentimentális
tengernagyot. 1804-ben például képes lett volna elhagyni őt a Walesi hercegért. Nelson
halála után megpróbált tőkét kovácsolni a nemzeti hőssel való kapcsolatából, például egy
hamisított levelezést kiadva, de ez nem sikerült neki. Költekező életmódjával hamar
felélte vagyonát, és 1813-ban már az adósok börtöne fenyegette. Nelson barátai segítettek
neki Franciaországba szökni, ahol 1815-ben, 54-éves korában, viszonylagos
szegénységben, de nem nyomorogva, meghalt. Anyja halála után Horatia visszatért
Angliába, és később feleségül ment egy lelkészhez. 1881-ben hunyt el.
Végezetül néhány szót kell ejteni a trafalgari csata utolsó veteránjáról, “aki" mindenki
mást túlélt. Nelson zászlóshajójáról, a “Victory"-ról van szó. Az 1765-ben vízrebocsátott
hajót 47 év aktív pályafutás után helyezték 1812-ben szolgálaton kívül. Az 1820-as
években le akarták bontani, de ez a terv akkora felháborodást váltott ki, hogy inkább
megtették a kikötő-admirális zászlóshajójának Portsmouth-ban. E minőségében közel egy
évszázadig állt a vízen egy bójához kikötve. 1921-ben, mikor a hajó már az elsüllyedés
határán volt, Lord Milford Haven vezetésével akciót indítottak a “Victory" megmentésére.
1922 januárjában szárazdokkba vitték, majd az 1805-ös állapota szerint restaurálták.
Múzeumként a “Victory" ma is Portsmouthban látható. Minden év október 21-én
ünnepélyes keretek közt felhúzzák árbocaira Nelson híres jelmondatát:
“Anglia elvárja, hogy mindenki teljesítse a kötelességét"
FÜGGELÉK
A trafalgari csatában részt vett hajók és ágyúik száma:
Angolok
Victory 100 Mars 74
Temeraire 98 Tonnant 80
Neptune 98 Bellerophon 74
Conqueror 74 Colossus 74
Leviathan 74 Achille 74
Ajax 64 Polyphemus 64
Orion 74 Revenge 74
Agamemnon 64 Swiftsure 74
Minotaur 74 Defence 74
Spartiate 74 Thunderer 74
Britain 100 Defiance 74
Africa 74 Prince 98
Royal Sovereign 100 Dreadnought 98
Belleisle 74
Franciák Spanyolok
Bucentaure 80 Pricipe de Asturias 112
Formidable 80 Santissima Trinidad 130
Neptune 80 Santa Ana 112
Indomptable 80 Rayo 100
Algeciras 74 Neptuno 80
Pluton 74 Argonauta 80
Mont-Blanc 74 Bahama 74
Intrépide 74 Montanez 74
Swiftsure 74 San Augustin 74
Aigle 74 Sanlldefenso 74
Cipion 74 San Jüan de
Duguay-Trouin 74 Nepomuceno 74
Berwick 74 Monarca 74
Argonaute 74 San Francisco de
Achille 74 Asis 74
Redoutable 74 San Justo 74
Fougueux 74 San Leonardo 74
Héros 74

IRODALOM
Kennedy, Paul: A nagyhatalmak tündöklése és bukása
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992. Krámli Mihály: Trafalgar. Út a győzelemhez
Kézirat, 2000. Krámli Mihály: H. M. S. VICTORY
In: Közlekedési Múzeum Évkönyve XII., 2001. Lavery, Brian: Nelson's Navy
Conway, London, 1989. Popé, Dudley: England Expects...
Chatham, London, 1979. Popé, Dudley: Life in Nelson's Navy
Chatham, London, 1981. Southey, Róbert: Nelson életrajza
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1901. Whipple, A. B. C. (szerk.): Fighting Sail
Time-Life Books, Alexandria
TARTALOM
I. A SORHAJOK KORA.......................…7
II. A STRATÉGIAI HELYZET...............23
III. A RIVÁLISOK.............................….34
IV. HORATIO NELSON ........................45
V. TRAFALGAR...............................…..63
VI. TRAFALGAR UTÁN........................90
FÜGGELÉK.................................……….94
IRODALOM.................................………95