A Novorosszija pusztulása

A 29 100 tonnás monstrum több, mint kétórás agónia után, 609 tengerészt magával
ragadva a hullámsírba felborult és elsüllyedt. Bár a hivatalos vizsgálat balesetként
könyvelte el a tragédiát, a mai napig vitatott, hogy mi is történt valójában. A
katasztrófa óta hosszú évtizedek teltek el, de makacsul tartják magukat a különböz ő
összeesküvés elméletek, melyek szerint mesterien végrehajtott szabotázsakció
végzett a Fekete-tenger leger ősebb hadihajójával.

A gróf, a fest ő és a hadvezér

Annak ellenére, hogy Vittorio Cuniberti olasz mérnök - tábornok vetette fel el őször az
úgynevezett csupa nagyágyús csatahajó ötletét, amely végül a HMS Dreadnought
formájában, Nagy – Britanniában valósult meg, Olaszország csak évekkel kés őbb szállt be
a minél nagyobb és er ősebb hadihajók építéséért folyó versengésbe. Ezt els ősorban az
olasz ipar korlátozott fejlettsége és a folyamatos pénzügyi nehézségek okozták.

Az els ő igazán modern, a dreadnought típusba tartozó olasz csatahajó, az Edoardo

Masdea altengernagy által tervezett, 21900 tonnás vízkiszorítású Dante Alighieri volt,
amely a f őtüzérségként beépített tizenkét darab 305 mm – es nehézlövegével egy ideig
kategóriájában az egyik leger ősebbnek és 22 csomós ( 41 km/óra ) sebességével a
leggyorsabbnak számított az egész világon. ( újdonság volt, hogy ennél a hadihajónál
alkalmaztak el őször három löveggel felszerelt páncéltornyokat ) A nagy sebességnek
viszont a vékonyabb páncélzattal fizették meg az árát, amely miatt sokan bírálták a
konstrukciót. A Dante Alighieri egyedi darab maradt és nem épültek testvérhajói, Masdea
admirális pedig hamarosan elkezdte a munkát, az id őközben felszínre került hiányosságok
figyelembevételével megszerkesztett új típus, a Conte di Cavour osztály három
egységének tervein.

Az új csatahajók, az Itália újraegyesítésében kulcsszerepet játszó politikusról, Camillo

Benso di Cavour grófról, a Conte di Cavour, a zseniális reneszánsz fest ő és feltalálóról a
Leonardo da Vinci és az ókori politikus – hadvezér, Julius Caesar után, a Giulio Cesare
neveket kapták.

A Conte di Cavour osztály három hajója közül az osztály névadója La Speziában, a La

Spezia Arsenal hajógyárban, míg testvérhajói Genovában, a Leonardo da Vinci a Sestri
Ponente üzemében a Giulio Cesare az Ansaldo & Co. – nál épült. Az els ővilágháborút
megel őz ő években korszer űés er ős egységeknek számítottak, amelyekkel az akkori olasz
haditengerészeti doktrina szerint az új, francia, Courbet osztályú csatahajókat kívánták
ellensúlyozni.

A hosszúságuk 176 méter, legnagyobb szélességük 28 méter volt, vízkiszorításuk teljes

terheléssel elérte a 25489 tonnát. A beépített meghajtórendszer nem volt teljesen
egyforma, mivel a három ( a középs ő, egyszerre két csavartengelyt hajtott meg ),
összesen 31000 lóer őteljesítmény űParsons g őzturbinához, a nagynyomású g őzt a
Cavour és a da Vinci esetében húsz darab Blechynden típusú vízcsöves kazán termelte,
amelyek közül tizenkett ővegyes, olaj és szén, míg a többi nyolc csak olajtüzelés űvolt. A
Giulio Cesare ezzel szemben huszonnégy, Babcock & Wilcox gyártmányú kazánt kapott,
amelyek közül tizenkett ővolt olaj és ugyanennyi vegyestüzelés ű. A négy propellerrel a
hajók névleges sebessége 22,5 csomó volt ( 41,7 Km/óra ), de ezt sohasem sikerült elérni
velük, viszont a leggazdaságosabb, 10 csomós sebességgel a hatótávolságuk elérte a
8900 kilométert.

A védettség terén nem történt lényegi el őrelépés a Dante Alighieri - hez képest, mivel 250
– 130 mm – es vastagságú övpáncél és a veszélyeztetettségt ől függ ően felszerelt 40 és
24 mm közötti vastagságú fedélzeti páncélzat alig volt er ősebb az el ődtípusénál.

Az új csatahajók f őfegyverzetét tizenhárom 305 mm – es nehézlöveg alkotta, amelyeket

öt, a hajók középvonalába telepített páncéltoronyba osztottak szét. Az elüls őés a hátsó
két torony egymás fölé kerültek, az alsókba három löveget, a fels őkbe kett őt építettek be,
egy háromlöveges tornyot pedig a két kémény között, a hajók középs őszekciójában
helyeztek el bár ennek kilövési zónája korlátozott volt, mert csak jobbra és balra kifordulva
tudott tüzelni. Az eredeti elképzelésben er ősebb f őtüzérség beépítése szerepelt, de az
olasz ipar ebben az id őben még képtelen volt a 305 mm - nél nagyobb hajóágyúk
el őállítására, ezért számuk növelésével próbálták a t űzer őt növelni.

Közelharcra, másodlagos fegyverzetként a fedélzet alatti kazamatákba telepített,

oldalanként kilenc – kilenc, 120 mm – es ágyú szolgált, amelyekkel az ellenséges
torpedónaszádokat kívánták távoltartani. A kiegészít őfegyverzetet a lövegtornyok tetejére
szerelt tizenhárom 76,2 mm – es gyorstüzel őlöveg és a kor gyakorlata szerint a vízvonal
alá beépített három 450 mm – es torpedóvet őcs őalkotta ( az egyiket az orr irányába és
egyet – egyet kétoldalt ), bár ezeket szinte sohasem használták.

A Conte di Cavour osztályú csatahajók rendkívül vontatottan, csaknem négy év alatt

készültek el. Els ősorban azért, mert az övpáncélhoz szükséges, megfelel őmin őség ű
nikkelacélt csak brit és amerikai importból tudták beszerezni, ennek további feldolgozása
és a szükséges h őkezelés, az olasz nehézipar gyengébb fejlettségi szintje miatt az
átlagosnál hosszabb id őt vett igénybe. Ugyancsak lassította az építést a képzett munkaer ő
hiánya és az 1911 – 12 között vívott olasz – török háború, amely egy ideig teljesen
lekötötte Olaszország hajóépítési és karbantartási kapacitását.

El őször a Conte di Cavour készült el 1914 áprilisában, majd testvérhajói másfél hónappal
kés őbb. A három új csatahajót a próbafutások után, az Adriai – tenger déli részének
védelmére kirendelt flottakötelékbe osztották be, amelynek a Giulio Cesare lett a
zászlóshajója. Azonban az 1. világháború alatt egyik sem mutathatta meg harci erényeit,
mert szinte állandóan kénytelenek voltak a kiköt őben rostokolni, ugyanis az Olasz Királyi
Haditengerészet vezérkari f őnöke Paolo Thaon di Revel admirális túlságosan értékesnek
tartotta ők et ahhoz, hogy esetleg egy portyázó osztrák – magyar tengeralattjáró elbánjon
velük. Eseménytelen szolgálatuk ellenére az osztály hajói közül, a Leonardo da Vinci alig
több mint egy évvel szolgálatba állása után, máris veszteséglistára került, anélkül hogy
hosszabb id őre elhagyta volna támaszpontját.

1916. augusztus 2 – án, 23 óra 30 körül, miközben a taranto – i kiköt őben horgonyon állt,
a l őszer berakodása közben hatalmas robbanás történt, amely azonnal végzett 248
emberrel ( 21 tiszt és 227 tengerész ) és hatalmas léket ütött a hajótesten. A Leonardo da
Vinci perceken belül felborult és elsüllyedt. A robbanást az osztrák – magyar hírszerzés
ügynökeinek számlájára írták, de valószín űleg a helytelenül tárolt, kordit robbanóanyag
okozta a hajó elvesztését. Az olaszok által is használt, úgynevezett B típusú, hírhedten
instabil, nitrocellulóz alapú robbanóanyag, f őleg a melegebb éghajlatú területeken
hajlamos volt az öngyulladásra és a robbanásra. A korábbi években több nagy hadihajó is
felrobbant látszólag minden látható ok nélkül, például a japán Mikasa 1905 – ben, vagy a
francia Iéna 1907 – ben. ( a l őszerrobbanásnak ellentmondani látszik, hogy az újabb
kutatások szerint, az 1915 szeptemberében a kiköt őben felrobbant Benedetto Brin
csatahajó, valószín űleg mégis szabot őröknek esett áldozatul )

A Leonardo da Vinci felborult roncsát, 1919 – ben kiemelték és tervbe vették újjáépítését,
ezért kés őbb „talpra állították”, de végül 1923 – ban mégis szétbontották ócskavasnak.

A háború utáni években a Giulio Cesare és a Conte di Cavour többnyire ismét csak a la
spezia – i támaszponton vesztegelt, mert a leszerelési hullám miatt jó darabig nem volt
elegend őképzett tengerész a m űködtetésükhöz. A kényszer űsemmittevés hónapjait
kihasználva módosították fegyverzetüket, ezért eltávolították a páncéltornyok tetejére
telepített tizenhárom gyorstüzel őlöveget és mindössze hat, de modernebb fegyverrel
helyettesítették ők et, amelyeket az orr és a tatfedélzeten helyeztek el. Amikor nagy ritkán
mégis kimozdultak La Spezia – ból, hosszú diplomáciai körutakra küldték ők et külföldi
kiköt őkbe, demonstrálni az olasz flotta erejét. ( a Conte di Cavour az Egyesült Államokban
és Kanadában, a Giulio Cesare a Földközi – tenger keleti partvidékén járt )

Els őtényleges, harci bevetésükre öt évvel az 1. világháború után, 1923 – ban került sor,
amikor egy görög – albán határvita brutális gyilkosságba torkollott. Az események
el őzménye Enrico Tellini olasz tábornok és két segédtisztje, valamint albán tolmácsuk
meggyilkolása volt Kakavia határátkel őnél, a görög – albán határon, még görög területen.
A tábornok egy a Népszövetség ( az ENSZ el ődje ) által felállított bizottságot vezetett, a
határvita rendezésére, azonban a görögök azzal vádolták, hogy elfogultan viselkedik az
albánok javára. ( Mussolini céljai között valóban szerepelt, hogy a meglehet ősen
elmaradott Albánia, minél er ősebb olasz befolyás alá kerüljön, ami aztán az ország
tizenhat évvel kés őbbi megszállásába torkollott ) 1923. augusztus 27 – én, ismeretlenek
végeztek Tellinivel és kísér őivel. Az olaszok szerint görög nacionalisták, a görög kormány
és a román konzul szerint viszont albán banditák voltak az elkövet ők. A merénylet miatt
Mussolini kormánya ultimátumot adott a görögöknek és miután azok nem voltak
hajlandóak teljesíteni a követeléseket, az olasz flotta, soraiban a Giulio Cesare és a Conte
di Cavour csatahajókkal, felvonult Korfu szigete el őtt és bombázni kezdte a f ővárost Korfu
– t, majd a partra szálló olasz csapatok kivonásáig ott is maradtak. Az incidens jelent ős
olasz diplomáciai gy őzelemmel zárult, mert a görög kormány minden követelésüket
kénytelen volt teljesíteni és egyben nyilvánvalóvá vált a Népszövetség gyengesége is.

A hadm űveletek lezárulta után nem sokkal, a Conte di Cavour osztály megmaradt két
hajója felett, sötét fellegek kezdtek gyülekezni, mert az id őközben életbe lépett
fegyverzetkorlátozási egyezmények miatt, világszerte számos, velük közel egyid őben
épült hadihajó selejtezésre került. Ennek ellenére, 1925 – 26 folyamán mégis
korszer űsítésen estek át, amelynek során a két háromlábú árboc közül az el ől lév őt,
er ősebb négylábúra cserélték és áthelyezték az elüls őkémény elé, jelent ősen javítva a
t űzvezetést végz őtisztek munkakörülményeit. Ez jelent ős el őrelépés volt, mert a korai
dreadnought típusú hadihajókon jellemz őtervezési hibaként, az árbocokat gyakran a
kémény mögé építették, amivel pokollá tették a magasban lév őt űzvezet őállásban
dolgozók életét, akiknek nemcsak a mérgez őkazánfüstöt kellett szívniuk, de az
áttüzesedett falú fémárbocról néha napokig nem tudtak lejöni … Ezzel egyid őben a
hajókat egy - egy Macchi M.18 típusú felderít őhidroplánnal is ellátták, amelyet a
fedélzetre telepített katapulttal indítottak. Az elvégzett korszer űsítések ellenére a Conte di
Cavour hamarosan tartalékba került, a Giulio Cesare pedig tüzérségi oktatóhajó lett.

Újjászületés

A harmincas évek elejére Benito Mussolini kormánya és a haditengerészet vezérkara

számára nyilvánvalóvá vált, hogy a flotta hajóállománya elavult és szerkezetileg
elöreged őben van. Azonban kezüket megkötötték az érvényben lév őfegyverzetkorlátozási
egyezmények ( 1922 Washington, 1930 London ), amelyek jelent ősen behatárolták a
hadrendben tartható hadihajók méretét, számát és fegyverzetét. A Duce viszont
semmiképpen sem akart lemondani arról az álmáról, hogy a Földközi - tenger a Római
Birodalom beltengere után, olasz beltengerré váljon, ehhez azonban er ős és korszer ű
flottára volt szükség.

Végül sikerült egy kiskaput találni a nemzetközi szerz ődések szigorú korlátozó
rendelkezései között, mivel azok csak az új hajók építésére vonatkoztak, de nem
fordítottak figyelmet a meglév őrégiek felújítására, korszer űsítésére. Ennek nyomán vette
kezdetét a világ egyik legambíciózusabb tengerészeti modernizációs és fejlesztési
programja.

1933 októberében a Conte di Cavour a CRDA Triest, a Giulio Cesare pedig a genova – i
Cantieri del Tirreno hajógyárba érkezett, majd négy évre mindkett őelt űnt szem el ől, hogy
újjászülessenek. Az átalakítással összekötött modernizációs program két részb ől állt,
amelynek els őszakaszában a két csatahajót, nagyrészt teljesen lecsupaszították és
szétszedték. Lebontották jellegzetes kéményeiket, árbocaikat és a teljes felépítményt,
kiszerelték a fegyverzetet és a meghajtórendszert. A folyamat végére, csak a teljesen
kiürített hajótestek maradtak.

A következ őszakaszban, a hajótestek elüls őrészét leválasztották és új darabot toldottak

hozzájuk, elegáns vonalvezetés űorr résszel, így a hosszuk 10,2 méterrel megnövekedett.
A hajótestek átalakításánál els ősorban a fedélzet páncélzatát er ősítették meg,
veszélyeztetettségi foktól függ ően 160 - 135 mm – re növelve, a torpedók ellen az új, olasz
fejlesztés ű, Pugliese rendszer került beépítésre. Az Umberto Pugliese mérnök által
szabadalmaztatott torpedóvédelmi rendszer, egy a páncélöv alatt, a hajótestbe illeszked ő,
folyadékkal ( vízzel vagy f űt őolajjal ) töltött, rekeszekre osztott hengeres tartályból és
annak közepén végignyúló, nyomás alatt tartott üres acélhengerb ől állt. A tervek szerint
torpedótalálat esetén, az összeprésel őd ő bels őhenger alaposan letompította volna egy
akár 350 kg - os robbanófej energiáját is. Az elgondolás jónak t űnt és az elvégzett
kísérletek is ezt igazolták, így részben ezért és részben jóval kisebb tömege miatt, minden
olasz hadihajót felszereltek vele, annak ellenére, hogy sokkal költségesebb megoldás volt
a hagyományos, jól bevált torpedóvéd őpufferkamráknál. Kés őbb aztán a gyakorlatban, a
rendszer tökéletesen cs ődöt mondott a korszer űbb torpedótípusokkal szemben, mert a
hagyományos módon, szegecseléssel rögzített küls őtartály, a torpedó robbanásának
hatására egyszer űen leszakadt ( a szegecsek elnyíródtak ), a bels őhenger pedig a vártnál
jóval kevesebbet nyelt el a robbanás energiájából, s őt a bels őhajótest felé vezetve a
lökéshullámot még nagyobb kárt okozott. ( A Pugliese rendszert más olasz tervekkel
együtt, csak a szovjetek vették át és próbálták alkalmazni a végül befejezetlenül maradt és
a háború után hamarosan szétszedett, Szovjetszkij Szojuz osztályú csatahajóikon. )

Az új meghajtást két olasz gyártmányú Beluzzo típusú fogaskerékáttételes g őzturbina

biztosította, amelyeket nyolc korszer ű, olajtüzelés űYarrow kazán látott el g őzzel. Annak
ellenére, hogy az átépítés után a csatahajók vízkiszorítása 4000 tonnával megn őtt,
köszönhet ően az összesen 75000 lóer ős teljesítmény űhajtóm űveknek ( ha a kazánok
huzatát elektromos ventillátorokkal feler ősítették, a teljesítményt 93000 lóer őre is
feltornászhatták, de ilyenkor megn őtt a fogyasztás és csökkent a hatótávolság )
sebességük 21,5 - r ől ( kb. 39,8 km/óra ), 27 csomóra ( kb. 50 km/óra) növekedett.
Gazdaságos, 13 csomós sebességgel ( 23,4 km/óra ) 11900 km – es hatótávolságot
érhettek el, ami 3000 kilométerrel több volt a korábbinál.

A két hajó régimódi, magas felépítményét, elegáns vonalvezetés ű, kerek formájú,

parancsnoki toronyra és a korábbiaknál alacsonyabb, szorosan egymás mellé telepített
kéményekre, valamint egyetlen háromlábú f őárbocra cserélték.

A fegyverzet is alapos modernizáción esett át. A tornyok régi, 305 mm – es lövegeinek

csöveit 320 mm – re fúrták fel és új huzagolással látták el ők et, az eredetileg a
hajóközépre telepített három ágyúval felszerelt páncéltornyot nem szerelték vissza. A
lövegtalpak módosítása révén, a csövek emelési szöge 20 – ról, 27 fokra növekedett, így
nagyobb lett a l őtávolságuk. A fedélzet alatti kazamatákat megszüntették és a tizenkét új,
120 mm – es löveget, a fedélzet két oldalára telepített, kisebb, kétcsöv űlövegtornyokba
építették be. A csatahajók légvédelmi fegyverzetként nyolc darab, 100 – mm – es
ikerlöveget, tizenkét darab 37 mm - es gépágyút és tizenkét 13,2 mm - es géppuskát
kaptak, de utóbbiakat kés őbb 20 mm - es gépágyúkra cserélték. A hajótest vízvonal alatti
részén lév őhárom torpedóvet őcsövet nem szerelték vissza.
Az 1937 októberére a Conte di Cavour és Giulio Cesare szinte a felismerhetetlenségig
megváltozott és teljesen új, félelmetes hadihajó lett ( mindössze kb. 40 % - uk maradt
eredeti ), amelyek nem is emlékezettek átépítés el őtti mivoltukra.

Szűken mért háborús dics őség

A sikeres program folytatásaként, ugyanilyen modernizáción esett át a két másik, nagyon

hasonló, régi csatahajó, az Andrea Doria és a Caio Duilio is. Miközben zajlott a régi
hadihajók átalakítása, 1934 - ben Umberto Pugliese tervei alapján megkezd ődött a
korszer űés jóval nagyobb, a több mint 40000 tonnás, rendkívül elegáns megjelenés ű,
Vittorio Veneto osztály egységeinek építése is. ( ezeknél már meg sem próbálták betartani
a nemzetközi egyezményeket )

A nagyközönség az újjászületett csatahajókat és az olasz flotta újonnan épült egységeit

1938 májusában csodálhatta meg, a Nápolyi – öbölben tartott flottaszemlén, ahol a
díszvendég Adolf Hitler volt, akinek a Duce mindenáron el akart dicsekedni a félelmetes
olasz hadiflottával. A bemutató kétségtelenül rendkívül impozáns volt és mély benyomást
tett a közönségre. A következ őév májusában, a közeled ővilágháború el őjátékaként az
olasz hadsereg lerohanta Albániát és villámháborúval, rövid id őalatt el is foglalta. A
megszálló csapatok tengeri fedezetét a Giulio Cesare és a Conte di Cavour látta el,
számos kisebb egységgel.

Amikor 1939. szeptember 1 – én kitört a 2. világháború, az olasz haditengerészet a

negyedik leger ősebbnek számított a világon, de kidolgozott haditervekkel nem
rendelkezett, ezért aztán parancsnokai, többnyire az adott helyzethez próbáltak
alkalmazkodni. A f őellenfél a francia, valamint a britek Málta szigetén és Gibraltárban
állomásozó flottája volt. Franciaország 1940 májusában katonailag villámgyorsan
összeomlott, így csak a britek maradtak, akikkel viszont az olasz flotta vezetése nem
törekedett a mindenáron való konfrontációra, mivel ennél sokkal fontosabb volt, az Észak
– Afrikában harcoló olasz csapatok és a Rommel tábornok vezette Afrika Korps számára is
létfontosságú utánpótlást szállító konvojok védelme. A Giulio Ceare és testvérhajója,
rendszeresen részt vett a konvojkísér őként a hdm űveletekben, de csak egyetlen
alkalommal kerültek ténylegesen harcérintkezésbe az ellenséggel. Erre 1940. július 19 –
én Calabria partjai mellett került sor.

Az Andrew Cunningham admirális parancsnoksága alatt álló brit flottakötelék, Máltáról egy
konvojt kísért Alexandriába, amikor észrevették a líbiai Bengáziból hazafelé, Taranto - ba
tartó olasz hadihajókat. Az olaszok is észrevették az ellenséget és csaknem 30 kilométer
távolságból tüzet nyitottak, amelyet a britek viszonoztak. A távolról vívott, rövid t űzpárbaj
során, a HMS Warspite csatahajó egyik 380 mm – es gránátja eltalálta a Giulio Ceasare
hátsó kéményét. A sérülés ugyan nem volt végzetes, de a hajó er ősen lelassult, mert a
nyolc kazánból négyet ki kellett oltani, hogy a gépház személyzete meg ne fulladjon a
sérült csövekb ől öml ővastag, olajos füstt ől. Mivel nem tudták megállapítani a károk pontos
mértékét, menet közben képtelenség volt kijavítani ők et, ezért Inigo Campioni tengernagy
az olasz kötelék parancsnoka elrendelte a visszavonulást. Az összecsapás során brit
oldalról, mindössze két romboló sérült meg a Giulio Cesare gránátjainak szilánkjaitól. A
Giulio Cesare augusztus elejéig állt javítás alatt, majd visszatért az aktív szolgálatba és
konvojokat biztosított testvérhajójával együtt.

1940 november 11 – r ől, 12 -re virradó éjjel, a HMS Illustrious brit repül őgép – hordozó
fedélzetér ől huszonegy kétfedel ű, Swordfish torpedóvet őrepül őgép szállt fel és rajtaütött a
taranto – i kiköt őben horgonyzó olasz flottán. A három hullámban támadó, lassú gépeknek
látszólag kevés esélye volt a sikerre, de közülük mégis csak kett őt tudott lel őni a
felriasztott légvédelem ( az egyik gép kétf ős személyzete fogságba esett, a másiké h ősi
halált halt ) A támadóknak sikerült megrongálniuk a vadonatúj Littorio és a felújított Caio
Duilio csatahajót valamint két nehézcirkálót. ( Yamamoto tengernagy a Taranto elleni brit
támadást használta mintaként, a Pearl Harbor elleni rajtaütéshez. ) A Giulio Cesare
sértetlenül átvészelte a támadást, de a Conte di Cavour egyetlen torpedó találatától
súlyosan megsérült és megfeneklett. Kés őbb kiemelték és Triesztbe vontatták javításra, de
Olaszország 1943 szeptemberi kapitulációja után, a személyzete elsüllyesztette, hogy a
németek ne tudják hasznát venni. Ezután a németek is kiemelték, de végül egy brit
bombatámadás megpecsételte a sorsát, mert újra megsérült és felborult. Roncsát a
háború után bontották szét.

A Giulio Cesare 1942 ős zéig, immár osztályának egyetlen túlél őjeként konvojokat kísért és
több összecsapásnál is jelen volt, de egyszer sem került harcérintkezésbe az ellenséggel,
kés őbb kisebb károkat szenvedett egy bombatámadás során, de hamar kijavították. Végül
1942 októberében oktatóhajóvá min ősítették át és Taranto kiköt őjében maradt, mivel a
flottát sújtó üzemanyaghiány ekkorra krónikussá vált és csak a flotta legmodernebb
egységeit tudták üzemben tartani.

Amikor 1943. szeptember 9 – én Olaszország kapitulált, a Giulio Cesare, több más olasz
egységgel együtt, a szövetségesekhez menekült, annak ellenére, hogy a legénység egy
része tovább akart harcolni, ezért kishíján lázadás tört ki a fedélzeten. A németek
megpróbálták az olasz hajók szökését meggátolni és visszafordulásra bírni ők et, de
bombázóik, csak az egyik kötelék élén haladó, modern, Roma csatahajót tudták
elsüllyeszteni és testvérhajóját az Italia – t megrongálni az új „csodafegyverrel”, a Fritz X
típusú rádióirányítású siklóbombákkal.

A Giulio Cesare sikeresen eljutott Málta szigetére, ahol 1944 júniusáig internálták, majd
brit utasításra hazatért Taranto – ba, mivel addigra a front már biztonságos távolságra
került a kiköt ővárostól. Az elkövetkez őnégy évben fedélzetén a felügyeletet és az őr zést
ellátó minimális számú tengerésszel, a kiköt őben vesztegelt és várta sorsa beteljesülését.

Szovjet lobogó alatt

Valójában a Giulio Cesare sorsa már jóval korábban, 1943 – ban, a szövetségesek
teheráni konferenciáján eld őlt, amikor sok egyéb mellett, az akkor még, félelmetes olasz
hadiflotta felosztásáról is döntés született. Valójában korszer űhadihajókra csak a
szovjeteknek volt igazán szükségük, hiszen Nagy – Britannia és az USA hatalmas,
modern haditengerészettel rendelkezett, a szovjet flotta viszont, nehéz egységeinek
többségét lényegében még a cári id őkb ől örökölte és modernizálták ugyan ők et, de ennek
ellenére rendkívül elavultnak számítottak. A leváltásukra tervezett modernebb hadihajókat
pedig, vagy el sem kezdték építeni, vagy a háború kitörése miatt befejezetlenül maradtak.

Nem véletlen, hogy alig egy hónappal az olasz fegyverszünet után, Molotov szovjet
külügyi népbiztos máris benyújtotta a Szovjetunió igényét az olasz hadihajókra, különös
tekintettel legalább egy csatahajóra és cirkálóra, valamint több kisebb egységre. ( A
háború utáni osztozkodás során, a megmaradt öt olasz csatahajó közül a legmodernebbek
brit és amerikai kézbe kerültek, akik hamarosan visszaadták ők et Olaszországnak, ahol
lebontották ők et. ) A Szovjetunió végül megkapta a Giulio Cesare csatahajót, az Emanuele
Filiberto Duca D’Aosta cirkálót az Artigliere és a Fuciliere rombolókat, az Animosos,
Ardimentoso és a Fortunale torpedónaszádokat, valamint a Marea és Nichelio
tengeralattjárókat.

A szovjetek eleinte mereven ragaszkodtak ahhoz, hogy Olaszország az átadás el őtt saját
költségén teljesen újítsa fel a Giulio Cesare – t, majd juttassa Szevasztopolba. Az olasz
kormány err ől természetesen hallani sem akart, végül hosszas alkudozás után, abba
belegyeztek, hogy a hajót rendbehozzák annyira, hogy biztonságosan új tulajdonosához
jusson, de az olasz személyzet csak az addigra már masszívan kommunista állammá vált
Albániába, Vlora kiköt őjéig vinné. Az olaszok attól tartottak, hogy mivel a Szovjetunióban
még mindig rengeteg különböz őnemzetiség űhadifoglyot tartottak táborokban és
dolgoztatták ők et, esetleg a Giulio Cesare legénységét, akik nem különösebben
szimpatizáltak a kommunizmussal ott tartják néhány évre, egy kis átnevelésre …..

A csatahajó 1948. december 9 – én indult el az úgy – ahogy elvégzett felújítás után

Taranto - ból és már az els őéjszaka majdnem nagy baj történt. Az út els őszakaszában a
szicíliai Augusta városáig hajóztak és ott kellett kivárniuk a még folyamatban lév ő
tárgyalások végeredményét. December 9 – én éjszaka, néhány tengerész megpróbálta
tönkretenni, vagy legalábbis megrongálni a hajógépeket, de nem jártak sikerrel és
elkapták ők et. A rendkívül kínos ügyet gondosan eltitkolták, nehogy a szovjetek erre
hivatkozva esetleg hajócserét próbáljanak kicsikarni.

Az átadásra nemsokkal a Vlora kiköt őjébe történt megérkezés után, 1949. február 9 – én
került sor, minden ceremónia nélkül, eléggé kurtán - furcsán, ugyanis a szovjet
tengerészek akiket az egész szovjet flotta állományából válogattak össze azok közül, akik
már szolgáltak csatahajón, egyszer űen felmentek a fedélzetre és birtokba vették a hajót,
elfoglalva a szolgálati helyeket ellen őrzés címén és az eredeti legénységet a körleteikbe
tessékelték. Tilos volt velük bármiféle barátkozás és t őlük esetleges ajándékok,
emléktárgyak elfogadása, mert a szovjet elhárítás szabotázstól tartott, amit könnyen
véletlen balesetnek lehetett volna beállítani. Az elkeseredett és dühös olaszok a
szállásukon várták ki amíg végleg búcsúzniuk kellett szeretett hajójuktól, az addig
hátralév őid őt pedig ivászattal töltötték el.

A csatahajó csak február 20 - án indult tovább, mert az új személyzetnek meg kellett

ismernie a számukra idegen, nyugati technikát és valamennyire ki kellett ismerniük
magukat a fedélzeten. Az erre az útra kinevezett parancsnok, Gordej Ivanovics Levcsenko
admirális volt, aki pályafutását még a bolsevikok hatalomátvétele el őtt kezdte. Azon
kevesek közé tartozott, aki képességei révén jutott el őre, nem politikai hátszéllel. Óriási
szerencsével kerülte el a kivégz őosztagot, amikor 1941 - ben az egyik politikai tisztogatás
során végül „csak” tíz évre ítélték, de akkora szükség volt a tudására és a tapasztalatára,
hogy 1942 elején kiengedték a börtönb ől, bár rangjától megfosztották. Szívós munkával
érte el újra az altengernagyi címet és lett a Balti Flotta parancsnoka. Nem véletlenül őt
választották ki a Giulio Cesare kapitányának, mert szükség volt a csatahajók terén
szerzett tapasztalatára. ( a Giulio Cesare Boszporuszon való áthaladását, a török kormány
igyekezett minden eszközzel hátráltatni, de csak azért, hogy kellemetlenkedjenek ) A
Giulio Cesare 1949. március 5 – én, hatalmas ünnepség során lett hivatalosan a Fekete –
tengeri Flotta új zászlóshajója és kapta meg a Novorosszijszk nevet, majd felvonták rá a
szovjet flotta zászlaját.

A tényleges szolgálatba állítással azonban még várni kellett, mert amikor a flotta mérnökei
átvizsgálták, számukra is nyilvánvalóvá vált, hogy bár a csatahajó kora ellenére ( ekkor
már közel negyven éves volt ) nincs olyan rossz állapotban mint várták és legfontosabb
rendszerei m űköd őképesek, de az olaszok csak minimális felújítást végeztek rajta. A friss
festék alatt vastagon állt a rozsda és a korrózió miatt a ritkábban használt, eldugottabb
helyeken lév őhelyiségek ajtaját képtelenség volt kinyitni, rengeteg volt a penész és a
felhalmozódott hulladék, amit mind ki kellett takarítani. A cs ővezetékek és az elektromos
kábelek, a bels őkommunikációs hálózattal együtt javításra és részben cserére szorultak.
A rádióberendezés teljesen elavult és nem volt radar, amely ekkorra már nélkülözhetetlen
felszerelésnek számított egy hadihajón.

Az ágyúk jó állapotban voltak, de a hajó raktáraiban lév ő, valamint az Olaszországból a

Szovjetunióba szállított, 320 mm - es eredeti l őszereket sürg ősen a partra szállították,
mert kiderült, hogy jelent ős részüket legalább húsz éve gyártották és valószín űleg
életveszélyes lenne a lövegekbe tölteni ők et. Helyettük a szovjet ipar által el őállított,
gyengébb min őség ű, de biztonságos l őszert használták a továbbiakban. Kisebb de
bosszantó problémát jelentett a szükséges kézikönyvek hiánya, a m űszerek, kapcsolók,
tárcsák cirill bet űsre cserélése és egyes alkatrészek, az eredeti darab utáni legyártatása, a
dokumentációk hiányos volta miatt. A legénységi körletek sz űkösek voltak, mivel a
tengerészek az olasz flottánál amíg hajójuk a kiköt őben tartózkodott, a parton,
laktanyákban voltak elszállásolva, a szovjeteknél viszont, a hajók fedélzeti körleteiben
laktak. Ennek megfelel ően a hajókonyha is kicsi volt, alkalmatlan több mint ezer f őnyi
legénység napi háromszori étkezésének biztosítására, ezért tábori konyhákat kellett
felállítani a fedélzeten …. ( az olasz hadihajókon csak a tiszteknek járt többfogásos menü,
a legénység rendszerint valamilyen tésztafélét kapott olivaolajjal nyakon öntve, erre a
viszonylag kisméret űkonyha tökéletesen megfelelt )

1949 és 1955 között a Novorosszijszk nyolcszor került javítódokkba hosszabb – rövidebb

id őre, az éppen aktuális átépítések és a javítások miatt. A hónapokig tartó munkálatok
elképeszt őösszegekbe kerültek, de Sztálin mindenáron ragaszkodott a hajó
harcképességének meg őrzéséhez, kerül amibe kerül. Az egyik ilyen, parancsára
végrehajtott, méregdrága, ugyanakkor a hajó kora miatt értelmetlen munka, az
elöreged őben lév őés emiatt csökken őteljesítmény űBeluzzo turbinák, Harkov típusúakra
cserélése volt, amit más flottánál valószín űleg már nem hajtottak volna végre, hanem
egyszer űen kiselejtezik a hajót. Teljesen lecserélték a kommunikációs rendszert és az
olasz gyártmányú légvédelmi fegyverzetet, hasonló kaliber ű, modernebb, szovjet
típusokra, beépítették az eddig hiányzó, de elengedhetetlenül szükséges radart is. Az új
berendezések jelent ősen megnövelték az áramfogyasztást, ezért a meglév őgenerátorok
mellé, kisegít ődízelgenerátorokat is be kellett építeni. A sok toldozgatás, átalakítás
nyomán, a Novorosszijszk mintegy 130 tonnával nehezebb lett és a súlypontja is
veszélyesen magasra került és instabillá vált. Tervbe vették, hogy a f őtüzérséget, a Sztálin
1953 – ban bekövetkezett halála után félbehagyott, Sztálingrád osztályú csatacirkálók
számára kifejlesztett SM – 33 típusú, ugyancsak 320 mm – es lövegekre cserélik le, de
erre végül már nem került sor.

Összességében, bár a Novorosszijszk a Fekete – tenger leger ősebb hadihajója volt az

ötvenes években, de minden korszer űsítés ellenére, tökéletesen elavultnak számított a
repül őgép – hordozók korában és valódi harci helyzetben esélytelen lett volna egy
tömeges légitámadással szemben.

A Novorosszijszk csatahajót hadrendbe állítása után, bár a Fekete – tengeri Flotta

zászlóshajója megtisztel ő címet viselte, tulajdonképpen tüzérségi iskolahajóként
használták, ugyanakkor rendszeresen részt vett a különböz őflottaman őverekben és
hadgyakorlatokon. 1955. október 28 – án délután is egy ilyen tüzérségi gyakorlatról
tért vissza és horgonyt vetett, a 3 – as bója mellett, mintegy 300 méterre a parttól a
tengerészeti kórházzal szemben. A kikötés rutinm űveletébe egy kisebb hiba
csúszott, mert a szolgálatban lév ő kormányos meglehet ősen tapasztatlan volt és a
hajó túlfutott a kijelölt horgonyzóhelyen, ezért vontatót kellett hívni, hogy korrigálják
a hibát.

Egy hideg októberi éjszaka

A parancsnoki teend őket, mivel Alexander Kukhta kapitány éppen szabadságon volt, az
els őtiszt Grigorij Khursudov kapitány látta el. ( Khursudov korábban az egyik olaszoktól
átvett rombolót irányította )

1955 ős zén Szevasztopolban számos ünnepséget tartottak, mivel abban az évben

ünnepelték a város krími háború alatt elszenvedett hosszú ostromának ( 1854 - 55 )
századik évfordulóját. Az ünnepségsorozaton képviseltette magát a Szovjetunió legfels őbb
vezetése is. Az egyik nagygy űlésen Nyikita Hruscsov a Szovjet Kommunista Párt els ő
titkára személyesen jelentette be, hogy a sorállományú tengerészek és altisztek addig
szokásos, öt évig tartó szolgálati idejét, négy évre csökkentik ( a döntés, szovjet
haditengerészet küszöbönálló teljes átalakításának egyik els őlépése volt ), ez a
Novorosszijszk legénységének egy részére is vonatkozott, így kikötés után
kétszáznegyvenen felszerelésükkel együtt elhagyták a hajót. ( nem tudták, hogy mekkora
szerencséjük van ) Partraszállt Khursudov kapitány is, mivel másnaptól szabadságon volt,
de el őz őleg átadta a parancsnokságot Zoszim Serbulov kapitánynak egy nyugdíj el őtt álló
tapasztalt, rangid ős veteránnak.

Aznap este, nem sokkal vacsoraid őel őtt, kétszáz újonc érkezett a hajóra, részben fiatal,
tengerésztiszti pályára készül őkadétok, de többségben egyszer űsorállományú katonák,
akiket átvezényeltek a flottához és többségük nemhogy csatahajót, de még tengert sem
látott azel őtt. Az este hátralév őrésze az újoncok elhelyezésével és a vacsora kiosztásával
telt el, majd az éjszakára beosztott szolgálatosok ( többségében fiatal, meglehet ősen
tapasztalatlan tisztek ) átvették a hajót és minden elcsendesedett, az éjszaka nyugodtnak
ígérkezett.

Egészen éjjel 1 óra 30 percig minden rendben is volt, de nemsokkal ezután tompa
dörrenés hallatszott és a hajó orr része megemelkedett egy pillanatra, majd visszazuhant.
Az orr jobboldalán hatalmas vízoszlop csapott fel, fémlemezek, roncsok és törmelék repült
a leveg őbe. A generátorok leálltak, az elektromos áram azonnal elment és az egész hajó
vaksötétbe borult. Még a vészvilágítás és a vészjelz ők is felmondták a szolgálatot, ezért
más eszköz híján a hajóharanggal és az altisztek sípjaival riasztották a ltengerészeket. A
kezdeti zavar és rémület után a legénység gyorsan összeszedte magát és a vészhelyzetre
vonatkozó szabályzat szerint, megkezdték lezárni a nyílásfedeleket és a vízzáró ajtókat. A
légvédelmi tüzérek az el őírásoknak megfelel ően elfoglalták a helyüket és t űzkésszé tették
a fegyvereiket, mivel nem tudták mi történt, ezért feltételezték, hogy támadás érte a hajót,
de hogy a leveg őb ől, vagy a víz alól arról fogalmuk sem volt. ( a hidegháború
legkeményebb évei jártak ) Serbulov parancsnok az els ők között ért az orrfedélzetre,
amely valóban úgy nézett ki, mintha bombát dobtak volna rá. A közelben horgonyzó
cirkálók pásztázó reflektorainak fényében, döbbeneten látták, hogy a felpúposodott, kissé
már megbillent fedélzetet mindenütt roncsok és törmelékdarabok borítják, jobb oldalán
pedig hatalmas, kb. 4 méter széles és több mint 14 méter hosszú, tépett szél űnyílás
tátong, amelyb ől a robbanóanyag b űzét árasztó füst száll fel. A mélyb ől, a betóduló víz
zubogásán túl elszórt segélykiáltások hallatszottak, ugyanis a robbanás éppen annál az
egyik szálláskörletnél történt, ahol a frissen bevonult újoncokat elhelyezték. Többségük
úgy halt meg, hogy azt sem tudta mi történt vele. A hajó kezdett, egyel őre még csak
lassan, de érezhet ően jobbra d őlni. Serbulov köteleket hozatott, hogy leereszkedhessenek
a mentéshez a tátongó kráterbe, miközben a többi hajóról is ment őegységek indultak
segíteni.

Alig tíz perccel a robbanás után befutott a katasztrófa híre a flotta f őparancsnokságára és
hamarosan parancsnoki gépkocsikból álló konvoj fékezett a parton. A nagy fekete
limuzinokból magasrangú tengerésztisztek szálltak ki, köztük több admirális, a Fekete –
tengeri Flotta f őparancsnokával Viktor Parkhomenko altengernaggyal az élen.

Parkhomenko nem volt túlságosan népszer űbeosztottai körében, mert nem tartották igazi
tengerésznek, mivel politikai tisztként kezdte a pályafutását a szárazföldi csapatoknál.
Kés őbb ugyan felettesei elvégeztették vele a Frunze Akadémiát és szolgált kisebb
hadihajókon, de alapvet ően igencsak hézagosak voltak a hajózási ismeretei, a
csatahajókhoz pedig egyáltalán nem értett. Ezzel maga is tisztában volt, így fölényes
nagykép űséggel és gorombasággal próbálta ellensúlyozni hiányosságait. Ezúttal sem tett
másképpen és utasítást adott a sérült hajó sekélyebb területre vontatására, mivel pedig
meg volt gy őz ődve arról, hogy a hajó megmenthet ő, megtiltotta a kiürítési parancs
kiadását, s őt újabb kárelhárító osztagok átküldését követelte. Abban a megnyugtató hitben
volt, hogy a kiköt őmedence alig 17 méter mély vizében a Novorosszijszk legfeljebb
megfeneklik mint a Pearl Harborban megsérült amerikai hadihajók többsége és a vízb ől
kiemelked őfelépítményr ől azután is kimenekíthet őa legénység. Azonban rosszul tudta és
tudatlanságának több száz tengerész fizette meg az árát, mert a valóságban a víz ugyan
valóban csak 17 méter mély volt, de alatta a tengerfeneket legalább 30 méternyi puha
iszapréteg borította, így a valós mélység csaknem 50 méter volt, amely könnyedén el
tudta nyelni a csatahajót. Parkhomenko annyira magabiztos volt, hogy miközben
parancsokat osztogatott és a partról figyelte a mentési munkálatokat, forró teát
kortyolgatott, amit az egyik beosztottjával hozatott magának.

Eközben a Novorosszijszk gyomrában a kárelhárító csapatok minden erejükkel a

vízbetörés megállításán dolgoztak, de szembesülniük kellett az olasz hadihajók egyik
súlyos tervezési hibájával, hogy a válaszfalak, a súlycsökkentés miatt, könny űés
meglehet ősen gyenge fémötvözetb ől készültek az els őés leghátsó kivételével. Ezért a
robbanástól megvetemedett, sérült rekeszfalak a beáramló víz nyomásától tovább
deformálódtak és kezdtek egymás után átszakadni, hiába támasztották meg ők et
gerendákkal, támaszokkal. A vízzáró ajtók pedig vagy kiszakadtak a helyükb ől, vagy
képtelenség volt ők et lezárni mert már nem illeszkedtek légmentesen és a víz utat talált
magának a réseken. A hajó egyre er ősebben jobbra billent, annak ellenére, hogy mellé a
vezényelt az MB-30 jel űvontató a hozzá er ősített kötelekkel az ellenkez őirányba húzta,
így próbálva csökkenteni a d őlést.

A legénység nagyobbik része, f őleg a tapasztalatlanabbak, parancs híján nem tudták,

hogy mit csináljanak és a céltalanul tébláboló emberek inkább csak útjában voltak a hajó
megmentésén dolgozóknak, ezért a még vízmentes, bár egyre jobban megemelked ő
tatfedélzetre terelték ők et, hogy ott várják a kiürítési parancsot. Azonban hiába várták,
mert Parkhomenko admirális, a többszöri kérés ellenére, továbbra sem volt hajlandó
megadni az engedélyt, azt hajtogatva, hogy a hajó megmenthet ő.

3 óra 50 körül a d őlés elérte a 12 fokot és kezdett felgyorsulni, mert a rekeszfalak egymás
után adták meg magukat a víz nyomásának és tíz perc múlva elérte a mérnökök szerint
kritikus 18 fokot, amikor a Novorosszijszk menthetetlenné vált és csak id őkérdése volt,
mikor borul fel. A tatfedélzeten összezsúfolódott tengerészek közül többen, megérezve a
bajt, engedély nélkül a vízbe vetették magukat és próbáltak minél messzebb úszni, vagy
felkapaszkodni a közelben lév őcsónakokra, motoros bárkákra.

4 óra 14 perckor aztán olyasmi történt, amire senki sem számított. A haldokló csatahajó
hirtelen megrázkódott és er ősen jobbra lódult, ekkor még mindenki úgy hitte hogy azonnal
felfordul, aztán váratlanul, mint egy inga, átlendült az ellenkez őoldalra és maga alá
temetve mindenkit, aki a fedélzeten és a közelében tartózkodott, rettenetes robajjal és
csikorgással a bal oldalára borult, közben egyik felrepedt üzemanyagtartályából, fekete
gejzírként robbant ki az olaj. A Novorosszijszk furcsa viselkedését, kés őbb a hajótestben
felgyülemlett több mint 7000 tonna tengervíz hirtelen és gyors elmozdulásának
tulajdonították, amely átbillentette a hajót, amelynek az elmúlt évek folyamatos átalakításai
miatt már amúgyis veszélyesen instabillá vált. A roncs további tizennyolc órán keresztül
lebegett oldalán fekve a felszínen, közben ahogy az iszap összeprésel ődött a súlya alatt,
lassan teljesen átfordult és elmerült, az odabent rekedt több száz emberrel együtt, akik
közül sokan a hajó törzsében létrejött légbuborékokban még több napig életben maradtak.
Azon a részen, ahol a két csavartengely kilépett a hajótestb ől, a hajófenék lemezei
vékonyabbak voltak, ezért ezen a ponton, a még felszínen lebeg őroncson nyílást vágtak,
amelyen át, öt órával a katasztrófa után, sikerült hét embert élve kimenteni. Két nappal
kés őbb, amikor hajótest már víz alá merült, a búvárok fedélzeti nyílásokon át beúszva még
további két embert tudtak élve kihozni. Azonban a roncsban rekedt leveg őgyorsan fogyott
és az élve eltemetett emberek, hiába kértek segítséget kopogtatással, kiáltozással, az
elkeseredett búvárok a lemezeket püfölve, csak nyugtatgatni tudták ők et, hogy közel a
segítség, de valójában tehetetlenek voltak. Egyikük kés őbb beszámolt róla, hogy
miközben életjelek után kutattak társaival, a hajótest egyik pontján hallották, amint a halált,
vagy a megment őiket váró tengerészek a Varjag cím űtengerészindulót éneklik, a roncs
azonban hamarosan örökre elcsendesedett. A katasztrófában a fedélzeten tartózkodó több
mint 1500 emberb ől, 609 - en vesztették életüket, legalább 100 – an közvetlenül a
robbanásban haltak meg, 446 – an a felborult hajó belsejében estek csapdába, 63 - an
megfulladtak, vagy a rájuk zuhanó felépítmény és a rosszul rögzített felszerelési tárgyak
zúzták ők et halálra. Az áldozatok közül sokan a ment őalakulatok tagjaként, segíteni jöttek
a kiköt őben álló hajókról.

A katasztrófa kivizsgálására kormánybizottságot hoztak létre Vjacseszlav Malisev

vezérezredes, a m űszaki alakulatok f őparancsnokának vezetésével. Malisev a lehet ő
legalkalmasabb embernek számított a posztra, mivel megfelel őrálátása volt az ügyre.
Kiváló mérnök volt, ráadásul amikor a Giulio Cesare átadásáról döntés született, őt kérték
fel m űszaki szakért őként a messze nem teljes tervdokumentáció átvizsgálására. A
tábornok, nem volt elragadtatva az olasz flotta büszkeségét ől, mert réginek és elavultnak
tartotta, ráadásul mérnökként felismerte tervezési és típushibáit is. Azonban ellenvetései
süket fülekre találtak, annak ellenére, hogy Malisev azon kevesek közé tartozott, akiknek
véleményére még Sztálin is adott, a diktátor mégis ragaszkodott az olasz hajó átvételéhez.

A bizottság november 17 – én, két hét elteltével, az ügy súlyosságához képest rendkívül
gyorsan lezárta az ügyet és letette a jelentést az SZKP Központi Bizottságának asztalára.
A vizsgálat arra az eredményre jutott, hogy a Novorosszijszk csatahajó pusztulását nagy
valószín űséggel egy, még a háború alatt, a németek által, repül őgépr ől telepített RMH
típusú, mágneses gyújtású víziakna okozta, amelyet a horgony mozdíthatott ki az iszapból
a baleset el őtti napon. A bizottság megállapítását alátámasztani látszott, a kiköt ő
iszapjában talált, a robbanás okozta mélyedés, valamint a hajótest sérülésének jellege, a
befelé görbül őlemezek és azok roncsolódása is. ( óriási szerencse volt, hogy a közvetlen
közelben lév őlövegtornyokhoz tartozó l őszerraktárak sértetlenek maradtak, mert
felrobbanásuknak beláthatatlan következményei lettek volna )

A bizottság jelentését, meglep őmódon, minden vita és ellenvetés nélkül elfogadták, majd
az ügyet lezárták, azonban a következmények nem maradtak el.
A katasztrófa miatt senkit sem állítottak ugyan hadbíróság elé, azonban a Fekete – tengeri
Flotta csaknem teljes vezérkarát lefokozták, más beosztásba helyezték, vagy
nyugdíjazták. Parkhomenko altengernagyot, akit tudatlansága és makacssága miatt a
legnagyobb felel ősség terhelt azért, hogy teljesen szükségtelenül, több mint hatszázan
vesztették életüket, megfosztották f őparancsnoki tisztségét ől, lefokozták és azonnali
hatállyal nyugállományba helyezték. Meglehet ősen vitatható módon, Kukhta kapitányt, és
helyettesét Khursudovot, akik jelen sem voltak az események idején, a parancsnok
általános felel ősségére hivatkozva szintén lefokozták, Kukhta ráadásul tartalékos
állományba került, ezzel karrierjének lényegében vége szakadt.

A Novorosszijszk tragédiájába bukott bele, Nyikolaj Geraszimovics Kuznyecov

flottatengernagy is, a szovjet haditengerészet f őparancsnoka, akit 1956 februárjában
leváltottak, lefokoztak és nyugállományba helyeztek. Kuznyecov a háborús h ős, a
tehetséges parancsnokok közé tartozott, de régivágású tengerészként, nem értette meg,
vagy vonakodott megérteni az id ők szavát és még mindig hatalmas ágyúkban és óriás
csatahajókban gondolkodott. Utódja, Szergej Georgijevics Gorskov, aki 1985 – ig,
csaknem két évtizedig töltötte be a f őparancsnoki posztot, hivatali ideje alatt, gyökeresen
átformálta és modernizálta a szovjet hadiflottát.

Összeesküvés elméletek

A Novorosszijszk csatahajó pusztulása, a vizsgálóbizottság jelentése ellenére, s őt talán

éppen annak nyomán, továbbra is rejtélyes maradt. Már közvetlenül az események után,
gyanút ébresztett a vizsgálat felt űn ően gyors lezárása, f őleg ha figyelembe vesszük, hogy
a katasztrófa a hidegháború legvadabb éveiben történt. Bár az aknarobbanás elfogadható
indoknak t űnt a hajó pusztulására, de felmerültek gyanakvásra okot adó tényez ők. Egyes
szakért ők kétségbe vonták, hogy a német RMH típusú tengeri akna, a kb. 770
kilogrammos robbanótöltetével képes lehetett – e ekkora pusztítást okozni, átütve a
hajófenék lemezeit, az összes bels őszintet és a páncélozott fedélzetet. Az alig két méter
mély kráter a kiköt őmedence fenekén, szintén túl kicsinek t űnt ekkora robbanás után.
Felmerültek kétségek az akna m űködési mechanizmusa miatt is. Az RMH típusú aknából a
németek, nagy számban telepítettek repül őgépekr ől a szevasztopoli kiköt ővizébe. Ezek
mágneses gyújtóval m űködtek, amely a több ezer tonnás, fém hajótest által okozott
térer ősségváltozást érzékelte és vagy azonnal, vagy hatórás késleltetéssel történt a
robbanás. Ebben az esetben azonban, sem a robbanótest feltételezett elmozdításakor,
sem hat órával kés őbb nem történt semmi, csak nagyjából további három óra elteltével. A
kiköt őt a háború után többször is aknamentesítették ( legutóbb 1953 – ban ), ennek
ellenére a robbanás utáni években, nem kevesebb, mint tizenkilenc további RMH akna
került el ő, alig 50 méterre a csatahajó pusztulásának helyszínét ől. Ezekr ől az aknákról
azonban kiderült, hogy már régen m űködésképtelenek, mivel jóval túl voltak a maximum 9
évre tervezett élettartamukon.

Mégis mi történhetett ? A homály az eset körül ma is s űr ű, így nem véletlen, hogy az

ötvenes évek óta eltelt évtizedekben számos elmélet látott napvilágot.

Egyik – másik teória felettébb misztikus és bizarr, például a Conte di Cavour osztályú
csatahajókat sújtó állítólagos átokról szóló, ami igencsak érdekes feltevés, ha figyelembe
vesszük, milyen hasonló körülmények között vált mindhárom óriás, hasznavehetetlen
roncshalmazzá. ( egy olasz admirális felesége állítólag megátkozta a hajókat, miután férje
az egyik fedélzetén baleset áldozata lett ) Egy másik, leginkább sci – fi – be ill őváltozat
szerint, a balszerencsés Novorosszijszk, egymással ütköz őtérdimenziók útjába került
véletlenül ….

Ezeknél az izgalmas, de nem túl valószín űelképzeléseknél vannak a valósághoz sokkal

közelebb álló, legalább ennyire érdekes teóriák is, amelyek közös jellegzetességei, hogy
valamilyen titkos akciót sejtenek a katasztrófa hátterében, de mindegyik pusztán találgatás
konkrét bizonyítékok nélkül.

Egyes kutatók szerint kis méret űbrit tengeralattjáró torpedózta meg a Novorosszijszk
csatahajót. ( egy normál méret űbúvárnaszád a viszonylag sekély víz miatt nem tudott
volna észrevétlenül behatolni a kiköt őbe ) A feltételezés szerint, a brit kormány tartott t őle,
hogy hamarosan alkalmassá teszik a 320 mm - es nehézlövegeket, taktikai atoml őszer
kilövésére és a nukleáris fegyverek potenciális hordozóját kívánták kiiktatni a hajó
elpusztításával. Tény, hogy 1955 októberének végén a Royal Navy meglehet ősen aktív
volt a térségben, különösen a Márvány és az Égei – tengeren, de arra, hogy bármilyen
titkos akciót hajtottak volna végre, nincs bizonyíték és a hajótest sérülései is kizárják a
torpedótámadás lehet őségét.

Amennyiben valóban szabotázsakció történt, a legtöbb realitása a feltételezett olasz

kommandóakciónak van, amelynek oka a bosszú volt. Kétségtelen tény, hogy az olasz
nép és a mindig nagy társadalmi elismertségnek örvend őhaditengerészet, hajóinak
elvesztését és a flotta egykori ellenségeik közötti szétosztását, szörny űmegaláztatásként
élte meg. Egyes korabeli szemtanúk szerint, a Giulio Cesare szovjeteknek történ ő
átadásáról szóló döntés hírére, a hadiflotta legendás tisztje, Junio Valerio Borghese
kapitány dühös szitkozódásba kezdett és bosszút esküdött. A kortársak szerint ha valaki,
akkor ő képes volt egy ilyen összetett és veszélyes akció megtervezésére.

Borghese, a híres olasz hercegi családból származott, kiváló min ősítéssel végzett a
Tengerészeti Akadémián, majd a Royal Navy – nál, Nagy - Britanniában kapott
tengeralattjárós kiképzést. A 2. világháború alatt sokáig az RM Sciré nev űspeciálisan
átalakított tengeralattjáró parancsnoka volt, amellyel bevetésre szállította a legendás X.
MAS ( Motosfaco Armato Silurante – motoros torpedónaszád ) Flotilla tengerészeit titkos
küldetéseikre. Az egység neve szándékosan megtéveszt ővolt, mivel valójában nem
torpedónaszádokkal harcoló egységr ől, hanem különlegesen kiképzett búvár -
kommandósokról volt szó, akik a számukra kifejlesztett eszközökkel, szabotázsakciókat
hajtottak végre, ellenséges hajók ellen. Emblematikus eszközüknek számított az SLC
( Siluro a Lenta Corsa – lassú futású torpedo ), másnéven Maiale ( disznó ) nev űtörpe –
tengeralattjáró, amely tulajdonképpen egy emberek szállításra átalakított, villanymotorral
meghajtott torpedó volt. A Maiale, amelyet a Sciré és a hasonlóan átalakított
búvárnaszádok, a fedélzetükre telepített, henger alakú tartályban szállítottak, két rajta
lovaglóülésben ül őbúvárt és felszerelésüket, valamint leválasztható orr részében, 300
kilogrammnyi, id őzít ővel ellátott robbanóanyagot vihetett magával. Az egység a Földközi –
tenger térségében számos akciót hajtott végre a Royal Navy hadihajói ellen. Leghíresebb
akciójuk 1941. december 19 – én, a szigorúan őr zött alexandriai kiköt őben horgonyzó
HMS Valiant és a HMS Queen Elizabeth csatahajók elsüllyesztése volt, amelyet
megtorlásnak szántak az egy évvel korábbi Taranto elleni brit légitámadásért. ( a két
hadihajót kiemelték, de hosszú hónapokra harcképtelenné váltak ) A különleges egységet
1943 szeptemberében, az olasz kapituláció után hivatalosan feloszlatták, de számos
kommandós, utolsó parancsnokuk Borghese herceg vezetésével tovább harcolt a németek
oldalán, az amerikai - angol csapatok ellen a háború végéig. A herceg 1945 után
visszavonult a flottától és politikai pályára lépett, az olasz széls őjobb színeiben. Továbbra
is nagyon aktív és befolyásos személynek számított, aki nem titkolta, hogy szívb ől gy űlöli
a kommunistákat és a Szovjetuniót ( felesége emigráns, orosz arisztokrata hölgy volt ),
ezért is hozzák összefüggésbe a Novorosszijszk katasztrófájával. ( Utolsó éveit
spanyolországi emigrációban töltötte, miután 1970 - ben belekeveredett egy tervezett,
katonai puccskísérletbe. 1974 – ben gyanús körülmények között hunyt el, bizonyos jelek
arra utaltak, hogy megmérgezték. )

Arra, hogy valóban egy olasz különleges egység robbantotta volna fel a Novorosszijszk
csatahajót nincs konkrét bizonyíték, de annyi bizonyos, hogy a X. MAS Flotilla más
formában a háború után is tovább létezett és harceljárásaikat, eszközeiket más országok
különleges egységei is átvették. Egyes szerz ők tudni vélnek egy, rövidke újságcikkr ől az
olasz sajtóból, amely nyolc tengerésztiszt kitüntetésér ől szól, akik egy sikeres, szigorúan
titkos küldetés végrehajtásáért részesültek magas kitüntetésben. Ennél sokkal konkrétabb,
de ugyancsak kétes hitelesség ű, egy magát Niccolo - nak nevez ő, Floridában él őolasz
emigráns elbeszélése, aki állítólag az akciót végrehajtó egység tagja volt.

Niccolo szerint az akció terveit egy évvel korábban kezdték kidolgozni, majd 1955
októberében, egy álcázásként gabonával megrakott, átalakított teherhajó fedélzetén
közelítették meg a szovjet kiköt őt. A teherhajó alján zsilipkaput alakítottak ki, amelyen
keresztül az SLC járm űvek és utasaik észrevétlenül mozoghattak. Az akció el őtti
napokban, a Szevasztopol közelében fekv őKrugla – öbölben kialakított rejtekhelyen
helyezték el a felszerelésüket, majd október 28 – án, kés őeste léptek akcióba. Kezükre
játszott, hogy a kiköt ővédelmi rendszere furcsa módon inaktív volt és nem mutatkoztak az
őr hajók sem. Kétszer fordultak, mire az összes robbanóanyagot a helyszínre szállították,
majd miután élesítették a helyére rögzített tölteteket, gyorsan távoztak, sietségükben ott
felejtve egy szerszámkészletet és az egyik tartalék SLC járm űvüket. A történet reálisnak
t űnik, de akadnak vele problémák. Egy ilyen összetett és kockázatos vállalkozás,
kormányzati szint űjóváhagyás nélkül elképzelhetetlen és kétséges, hogy az olasz
kormány felvállalt volna egy ilyen konfrontációt a Szovjetunióval. Ráadásul a Palmiro
Togliatti vezette Olasz Kommunista Párt nagyon er ős volt és a KGB is rendkívül aktív volt
az Appennini - félszigeten ezekben az években, így szinte lehetetlen, hogy egy ilyen
lépték űakció titokban maradjon.

1992 – ben, az olasz flotta akkori parancsnoka Guido Venturoni tengernagy határozottan
cáfolta, hogy az olasz flottának bármi köze lett volna az 1955 – ben történt katasztrófához,
bár sejtelmesen megjegyezte, hogy a különleges egység szerepét nem zárja ki.

A közelmúltban Oleg Szergejev orosz kutató állt el őazzal az elgondolással, hogy a

robbantást a KGB emberei hajthatták végre és az ügy szálai egyenesen a Kreml – be
vezetnek és az egész akciónak belpolitikai célja volt. Szergejev szerint Hruscsov a
robbantással akarta el őkészíteni az SZKP nevezetes XX. Kongresszusát, ahol lényegében
meghirdette a desztalinizációt és ennek érdekében meg akarta félemlíteni és le akarta
járatni a hadsereg és a flotta konzervatív, régi vezetését, egyben ürügyet szolgáltatni a
régi parancsnoki garnitúra eltávolítására. A következményeket figyelembe véve, az
elgondolásnak van értelme és érdekes megvilágításba kerül, hogy a kiköt ővédelmi
rendszere miért éppen azon az éjszakán nem m űködött.
Azonban, felvet ődik még egy lehet őség, amely szerint a KGB az Olasz Kommunista
Párton keresztül, kormányzati körökb ől, tudomást szerezhetett a készül őakcióról és a
szovjetek egyszer űen hagyták, hogy az olasz különleges egység végrehajtsa azt, tudtukon
kívül elvégezve a piszkos munkát. A szovjet kormány egyébként sohasem vádolta
hivatalosan az olaszokat a hajó elsüllyesztésével.

A balsorsú csatahajó pusztulásának valódi háttere, ha volt ilyen, talán sohasem fog
kiderülni.

Kései elismerés

A Novorosszijszk katasztrófáját vizsgáló bizottság és a Fekete – tengeri Flotta

F őparancsnoksága, a mentés során kiemelked őbátorságról tanúbizonyságot tév ő719
személyt ( többségüket posztumusz ) magas állami kitüntetésekre terjesztette fel, de végül
senki sem kapta meg a megérdemelt elismerést. Arra, hogy miért nem, a magyarázatot
egy a kilencvenes években el őkerült, a flotta személyzeti osztályán készült rövid
feljegyzés adja meg: „ Gorskov admirális elvtárs nem tartja megvalósíthatónak a javaslat
el őterjesztését.” Indoklás nem volt, pedig a csatahajó pusztulása, a szovjet flotta
legnagyobb békeid őben bekövetkezett katasztrófájának számít.

Nyolc évvel kés őbb, 1963 – ban, monumentális emlékm űvet építettek a Novorosszijszk
h ősi halottainak emlékére Szevasztopolban.

1996 – ban az orosz hatóságok újravizsgálták az ügyet, de semmi újdonságot nem

derítettek ki. Mivel addigra mind a Szovjetunió, mind a felterjesztésben szerepl ő
kitüntetések megsz űntek, a katasztrófa áldozatainak és a túlél őveteránoknak egyaránt a
Bátorságért Érdemrendet adományozta az Orosz Föderáció kormánya.

A csatahajó roncsa csaknem két évig feküdt az iszapba ágyazódva a Szevasztopoli - öböl
fenekén. Eltávolítására, 1956 nyarán létrehoztak egy különleges egységet, amely az EON
- 35 nevet viselte. Az egység, amelybe a túlél őket is bevonták, mivel ők ismerték a hajó
bels őelrendezését, közel egyéves el őkészítés után 1957. május 4 - én kezdte meg a
kiemelési munkálatokat. A hajótestbe kompresszorokkal leveg őt pumpáltak és így, május
14 – re sikerült felúsztatni, majd a fenékkel felfelé lebeg őroncsot, újabb vizsgálatok nélkül,
miután eltávolították bel őle a holttesteket és a nagy mennyiség űl őszert, szétdarabolták,
majd maradványait beolvasztották. ( Az egyik lövegtorony a munkálatok során kizuhant a
helyér ől és külön kellett kiemelni a tengerfenékr ől. A meglep ően jó állapotban maradt
lövegeket, eredetileg fel akarták használni a partvéd őer ődítmények fegyverzetének
meger ősítésére, de ezt végül elvetették.

A szovjet flottában, a hetvenes évekig nem szolgált Novorosszijszk nev űhadihajó, csak
amikor Gorskov tengernagy flottafejlesztési programja keretében hadrendbe állt a négy új,
43500 tonnás, Kijev osztályú repül őgép – hordozó ( hivatalosan nehéz, repül őgép –
hordozó cirkáló ), amelyek er ős rakétafegyverzetükön kívül, a nem túl sikeres Jakovlev
Jak – 38 típusú helyb ől felszálló ( VTOL ) vadászbombázóból 12 példányt és 20 darab
Kamov Ka – 25, kés őbb a modernebb Ka – 27 típusú tengeralattjáró elhárító helikoptert
hordoztak. A Novorosszijszk nev űhordozót 1993 – ban szerelték le, majd 1997 – ben, Dél
– Koreában szétbontották.

2013 óta, az orosz flotta Kilo II ( Project 636 ) osztályú, korszer űdízel – elektromos
tengeralattjárója viseli a nevet ( B-261 ).