A Narcisztikusokkal körülvéve lebilincselő, gyakorlati

tanácsokkal alaposan teletűzdelt útmutató, amely segít abban,

hogy megszabadulj a körülötted mozgó manipulátorok mérgező
hatásától, és boldogabb, teljesebb és sikeresebb életet élhess.
***
„Szeretnéd jobban megérteni a körülötted élő embereket?
Ennek titka az önismeret. Ha tisztában vagy magaddal,
könnyebben átlátod majd, mit miért csinálnak mások.”

Thomas Erikson
 Thomas Erikson

Narcisztikusokkal

körülvéve
Így kezeld az önimádókat!
A könyv az alábbi kiadvány fordítása alapján készült:
Copyright ©Thomas Ericson:
Omgiven av narcissister. Bokförlaget Forum, 2021
Fordította: Annus Ildikó
Szerkesztette: Brassai-Sipos András
Borítóterv: Tabák Miklós
ISBN 978-963-324-989-5
Megjelent a Central Kiadói Csoport Kft. gondozásában
1037 Budapest, Montevideo u. 9.
Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
Felelős kiadó: Szemere Gabriella
Felelős szerkesztő: Marosi László
Tördelés: Sólyom Melinda
Korrektúra: Lörinczi Ágnes
Nyomdai kivitelezés: Central Dabasi Nyomda Zrt.
Felelős vezető: Balizs Attila vezérigazgató
A könyvet megrendelheti
az animuscentral.hu webáruházban.
Nem érdekel a véleményed,
mármint ha nem rólam szól.
Kurt Cobain
 BEVEZETÉS

A szerelem súlyos elmebetegség.

Platón

I
A szerelem alighanem a legszebb dolog, amit az ember átélhet
az életben. Az igazi, hamisítatlan, viszonzott szerelem, ami
tényleg alapjaiban ráz meg minket. Az az érzés, amitől a
szívünk kicsit gyorsabban ver, és lábunk a szokásosnál jobban
remeg. Az a fajta szerelem, amitől álmodozó tekintettel
bámulunk a messzeségbe, azt kívánva, bárcsak a szeretett lény
mellett lehetnénk. Az a szerelem, amitől készen állunk arra,
hogy azonnal megvédelmezzük érzelmeink tárgyát, ha valami
fenyegető veszély bukkan fel.

Általában két ember szükségeltetik ahhoz, hogy

kifejlesszük ezt a mélységes mély csodálatot. De a dolog nem
mindig így áll.

Néhány évvel ezelőtt megírtam a Pszichopatákkal

körülvéve című könyvemet. A megjelenés után
meghökkentően sok levelet kaptam az olvasóktól, akik mind
azt javasolták, hogy írjak egy könyvet a narcisztiku- sokról is.
Kezdetben a legkevésbé sem villanyozott fel a téma. Ennek fő
oka az volt, hogy a nárcizmus és a pszichopátia egymáshoz
roppant közel álló jelenségek, és nem igazán gondoltam, hogy
képes vagyok hozzátenni valami lényeges újat.
 Telt-múlt az idő, én pedig más dolgaimmal foglalkoztam.
De nemsokára magam is elkezdtem észlelni mai társadalmunk
néhány különös jelenségét. Olyan történéseket, jelenségeket,
amelyeket nehezen tudtam megérteni. Aztán egyszer csak
azon kaptam magam, hogy egy halom egészen furcsa és
szokatlan kérdést vitatok meg egy egész sereg olyan emberrel,
akik hozzám hasonló megfigyeléseket tettek. Korábban nem
tapasztalt jelenségek futótűzként kezdtek terjedni közöttünk.

Mindeközben továbbra is érkeztek az érdeklődő kérdések:

mikor írsz már könyvet a nárcizmusról? Aztán végül egy olyan
embertől is befutott ez a kérdés, akinek nem tudok nemet
mondani - tudod, ki vagy -, mire valóban elkezdtem beleásni
magam a témába. Ám azt is elismerem, hogy némiképp
vonakodva. De miután mélyreható kutatást végeztem a
nárcizmus fogalmáról, egyszerre csak rádöbbentem, hogy
megtaláltam a választ egy egész sor olyan furcsaságra, ami
mostanság rohamosan terjed a világban.

A nárcizmusnak nevezett pszichiátriai személyiségzavar

Narkisszosz- ról kapta a nevét, aki a görög mitológia szerint
csodaszép ifjú volt, Képhi- szosz folyamisten fia. Narkisszosz
olyannyira szép volt, hogy bárki, aki megpillantotta őt,
azonnal beleszeretett. A baj csak az volt, hogy ő maga viszont
mindenkit visszautasított, még a fiatal Ekhót is. Ezt követően
Nemeszisz, a bosszúállás istennője azzal büntette meg, hogy
beleszerettette saját tükörképébe.

A mítosznak szükségtelenül sok változata is van, ám az

egyik szerint Narkisszosz a tó mellett ülve elmerült
önmagában, és lassanként elsorvadt. Végül aranyszirmú
virággá változott, azzá a nárcisszá, amely ma a nevét viseli.
 Függetlenül attól, hogy melyik történet az igazabb, szegény
Narkisszosz volt az első ismert lény, akit ez a hatalmas,
mindent elsöprő önimádat sújtott. Mivel azonban ez egy
mítosz, úgy gondolom, hogy maga a probléma a történet
keletkezésének pillanatában már közismert volt.Így szokott ez
lenni a mítoszokkal: olyasmit írnak le, amit az emberek már
megfigyeltek, tapasztaltak maguk körül.

Láttunk effélét mi magunk is: te is, én is.

Olyan emberek, akik szüntelenül önmagukról fecsegnek,
akik minden további nélkül kijelentik, hogy mindent tudnak,
mindent tapasztaltak és mindent kipróbáltak már. Olyanok,
akik meg vannak győződve róla, hogy joguk van mindenből a
legjobbat kapni, akik jobbnak, szebbnek és sikeresebbnek
tartják magukat másoknál. Olyanok, akik ötszáz fotót
készítenek magukról, nagy kínok közepette kiválasztják a
legjobbat, aztán pokolian dühösek lesznek, ha a kérdéses kép
túl kevés lájkot kap. Ők azok, akik állandóan jelen akarnak
lenni, akik szerint szörnyen fontos, hogy mutogassák magukat,
és akik mintha el volnának készülve arra, hogy akármeddig
elmenjenek csak azért, hogy kitűnjenek a tömegből. Ha a siker
elmarad, akkor iszonyú dühbe gurulnak, követelőzni
kezdenek, és gyerekes dacoskodásba fognak, ha nem úgy
mennek a dolgok, ahogyan ők azt elképzelték.

Most talán azt gondolod, hogy az efféle jelenség korántsem

új. Sokáig csak úgy gondoltuk: micsoda nehéz eset! Most
azonban szinte senki sem vonja már fel a szemöldökét, annyira
mindennapi lett a jelenség.

Olyan családok, akik hajlandóak őrületes adósságokba

verni magukat csak azért, hogy lekörözzék a szomszédjukat.
Olyan szülők, akik bebeszélik a gyermekeiknek, hogy bármi
lehet belőlük, mert természetadta tehetségük van mindenhez a
világon. Influenszerek, akik nem csinálnak mást, mint a
legújabb divat szerint öltözve felbukkannak a közösségi
médiában. Vajon mióta megy így a dolog?
Iskolások, akik azt képzelik, hogy nem kell tanulniuk, mert
úgyis tudnak már mindent. Az iskolai eredmények csak
romlanak, bár a követelményeket folyamatosan csökkentik.
Családok, akiket olyan családtagok irányítanak, akik vagy
csekély élettapasztalattal rendelkeznek, vagy egyáltalán
semennyivel. Tizenévesek, akik eldöntik, hogy hova utazzon
BEVEZETÉS

nyaralni a család. Anyukák, akik drágább autót vásárolnak a

kamasz gyermeküknek, mint amivel ők maguk járnak.

Egyetemisták, akik ahelyett, hogy értelmes vitába

bocsátkoznának ideológiai ellenfeleikkel, inkább galeribe
verődnek és ordibálni kezdenek, hogy túlharsogják az általuk
nem kedvelt szónokok hangját. Emberek, akik nyíltan
elismerik, hogy hajlandók megtenni bármit - a szó
legszorosabb értelmében bármit - annak érdekében, hogy
elérjék a céljukat. Persze felmerülhet az a kérdés is, hogy
miféle célról van ilyenkor szó.
Hajlandóak akár olyan valóságshow-ban is részt venni,
amelyekben a testiség és bizonyos emberi magatartásformák
olyan módon vannak jelen, hogy azzal alig néhány évtizede
rémületbe kergettek volna bárkit a világon.
Ma már egészen másféle dolgokat tartunk normálisnak,
mint korábban. És akármilyen kellemetlen is a gondolat, mégis
nyilvánvaló, mi köze van ennek a nárcizmushoz. De ezek a
nárcisztikus viselkedés egyértelmű jellemzői. Néha azonban
hátra kell lépnünk egy kicsit, hogy meglássuk a mintázatot, és
hirtelen minden egyértelművé válik.

A legteljesebb mértékben meg vagyok győződve róla, hogy

támogatnunk kell egymást, ha azt látjuk, hogy elfajulnak a
dolgok. Nyilván minél előbb, annál jobb, és az emberiség
döntő része még nem csúszott bele a kultúránk nárcisztikus
részébe. Ha elég korán elkezdünk megvitatni olyan dolgokat,
amelyek rossz irányba vezetnek, talán képesek leszünk
visszafordítani a kedvezőtlen folyamatokat.

II
A klinikailag narcisztikusnak diagnosztizált emberek a
pszichológusok tűrhetően egybehangzó véleménye szerint a
népesség egy-két százalékát teszik ki. De a kérdésben minden
kutató más és más számot mond, képtelenek megegyezni
egymással. így hát mondjuk azt, hogy a népesség egy vagy
egy pár százaléka. Nem olyan vészesen sok, gondolhatnánk.
Elvégre egy százalék elenyészően kicsi, ennyi erővel akár
félreszámolás eredménye is lehet ez az adat. Másrészről
viszont egy százalék azt jelentené, hogy az aprócska
Svédországban, ahol lakom, valahol 100-200 ezer között van a
narcisztikusok száma.
Az egész világra levetítve mindez 70-140 millió közötti
narcisztikust jelent. Hanem döntő különbség van aközött, hogy
valakit klinikáikig diagnosztizálnak nárcisztikus
személyiségzavarral (NPD), vagy csak nárcisztikus viselkedési
mintázatot mutat. Ez utóbbit olyan embereknél látjuk viszont,
akik nyilvánvaló nárcisztikus viselkedésjegyeik ellenére nem
rendelkeznek klinikai diagnózissal. Később majd mondok
néhány példát arra, amit nárcisztikus kultúrának nevezek, tehát
amikor nárcisztikus tendenciák terjednek a társadalom
különböző szintjein. Egyike ezeknek az, ha a kelleténél
nagyobb fókuszt irányítunk önmagunkra. Amennyiben
hihetünk a nemzetközi kutatóknak, ez a szám a nyugati
világban inkább valahol 10 százalék körül van, vagy talán még
annál is több: egyes kutatók szerint 15-20 százalék körül.

És ha ezt most felszorzod a világ népességével, akkor az a

gyanúm, hogy sietve keresel egy széket, amire leülhetsz.
Tulajdonképpen mit is foglal magában a klinikai
nárcizmus? Az efféle emberek többek között irreális önképpel
rendelkeznek, önmagukkal foglalkoznak, különlegesnek
tartják magukat, csak magukról tudnak beszélni, nem nyitottak
a kritikus vagy negatív megjegyzésekre, nem érzik azt, hogy
szabályokat kellene követniük, és gyakorlatilag kizárólag
jutalomra és közfigyelemre törekszenek. Mindenki más - szó
szerint mindenki - legyen kedves arrébb menni, elvégre itt
jövök én!
A narcisztikusok valójában a tökéletességre törekszenek,
főleg mások szemében. Azt akarják, hogy mindenki őket tartsa
a legszebbnek, legintelligensebbnek, legokosabbnak,
legedzettebbnek és legjobban öltözöttnek, a legtehetősebbnek,
a legeslegsikeresebbnek és a legboldogabbnak az egész
hatalmas világon. Nyilvánvaló, hogy mi ezzel a probléma: egy
efféle cél egyrészt teljesen irracionális, másrészt abszolút
elérhetetlen.
 Ennél a jelenleginél is még jobban kiterjedt nárcizmus
egyszerűen nem volna kívánatos. De ahhoz, hogy alaposabban
megvitathassuk a kérdést, meg kell értenünk, hogy miként
jutottunk idáig. És el kell gondolkodnunk annak a gyakorlati
következményein, hogy a mostaninál is kiterjedtebb nárcizmus
mit jelentene mindannyiunkra nézve. Más szavakkal: be kell
látnunk, hogy valójában mekkora a probléma. Elvégre ha nem
tudjuk, milyen problémát kell megoldanunk, akkor nincs is
szükség semmiféle megoldásra.

Sok-sok évvel ezelőtt nem voltak utcai terepjárók. Aztán telt-

múlt az idő, és már járt néhány utcai terepjáró az utakon.
Néhányan vásároltak ilyen autót, aztán magasan, kényelmesen
és biztonságosan ültek benne, hiszen kitűnő rálátásuk volt a
forgalomra (és közben elállták mások elől a kilátást), valamint
azt is jó érzés volt tudni, hogy amennyiben összeütköznének
más, szokványos autókkal, akkor nekik maguknak jobb
esélyeik volnának a túlélésre. Aki azonban nem utcai
terepjárót vezetett, az igencsak veszélyesen élt, hiszen egy
utcai terepjáró bármelyik pillanatban elüthette. Az utcai
terepjáró magasabb költségét tehát más közlekedők fizették
meg.

Egyre többen kezdtek hát ilyen autót vásárolni, elvégre

mindenki biztonságban akarta érezni magát, és mindenki
szeretett volna rálátni a forgalomra. És mi lett ennek a
következménye? A benzinfogyasztás az egekbe szökött, a
bolygó tartalékait még inkább kiszipolyozták, a káros- anyag-
kibocsátás egyre csak nőtt… Ha mindenki utcai terepjárót
vezetne, akkor az eredeti nyereség, tehát ami miatt ezt a típust
választották, nagyrészt eltűnne. Úgyhogy csapdába estünk.
 A nárcizmus körülbelül ugyanígy működik. A nárcisztikus
ember cselekedeteinek árát mások fizetik meg, mint ahogy az
utcai terepjárók hadának árát is más közlekedők
finanszírozzák. Egy nárcisztikus ember képes olyan módon
megőrizni büszkeségérzetét, hogy pofon vágja azt, aki őt
megalázta. Ugyanilyen módon képes folyamatosan mesésen
nagyszerűnek érezni magát, hogy mások tollaival ékeskedik.
Menő ember képét alakítja ki magáról azzal, hogy egy halom
lehetséges partnerrel randizik, akik viszont egyáltalán nem
tudnak egymás létezéséről. A nárcisztikus ember továbbra is
csodálatosnak és fantasztikusnak érzi magát, de nagyjából
mindenki más szenved majd miatta.
Egyesek szerint a társadalmunk nem bír el ennyi önző
egoistát. Ez pedig érdekes kérdést vet fel: mennyi nárcizmust
bír el a társadalmunk? Már amennyiben ez a jelenség valóban
terjedőben van.

III
Hogyan is jutottunk el idáig? Lebilincselő kérdés, és
vélhetőleg nincsen rá semmi átfogó, konkrét válasz.
Egyesek az internetet és a közösségi médiát hibáztatják,
mások azt, hogy a csapból is az folyik, miként erősíthetjük
magunkat és az önbecsülésünket.
A közösségi médiát eredetileg olyan emberek indították,
akik jót akartak tenni a világban, akik össze akarták kapcsolni
egymással az embereket, megadva nekik azt a lehetőséget,
hogy online osszák meg egymással az életüket. Megint mások
szerint mindig is enyhén narcisztiku- sak voltunk, de most
először kaptunk a kezünkbe olyan eszközt, amivel ezt
láthatóvá is tudjuk tenni.

Arról mélyen hallgat mindenki, hogy szülők, akik puszta jó

szándékból beleplántálták az ivadékaikba, hogy mindannyian
kis hercegnők és világbajnokok, és ezáltal kompakt, lomha
hadsereget állítottak elő olyan emberekből, akik csak
önmagukra figyelnek és közben alulteljesítenek. A könyv
későbbi részében olyan kutatást mutatok be, ahol két iskola
tanulóinak teljesítményét vetik össze: olyanokat, akiknek erős
az önbecsülésük, olyanokkal, akiknek lényegesen rosszabb, az
eredmény pedig enyhén szólva is érdekes.
Persze az is megoldás, ha már akkor fantasztikusnak és
sikeresnek érezzük magunkat, amikor még hozzá sem
kezdtünk a munkához. És az is világos, hogy sok embernek
inkább az a célja, hogy sikeresnek érezze magát, mintsem az,
hogy valójában az legyen, nem?
Meg fogom vizsgálni azt a kérdést, lehetséges-e, hogy
elértük az egészséges énközpontúság határát. Mikor vált át a
megfelelő mértékű önérzet hiúságba és önelégültségbe, hogy
aztán végül patologikus egoizmussá fajuljon?
Ügyelni kell az eredetileg nem nárcisztikus embernek is,
hogy ne ragadjon nárcisztikus viselkedésmintákba. A
nárcisztikus ember ugyan bármikor képes berobbanni egy
helyiségbe és magára irányítani az ösz- szes figyelmet, a
beszélgetést vagy akár egy egész szervezetet, de előbb- utóbb
mégiscsak át fognak látni rajta. A körülötte lévő emberek
elkezdik nem kedvelni öt. Ha a nárcisztikus ember nem hagy
fel nyilvánvaló énközpontúságával, akkor a környezete
utálattal fog reagálni. Ami viszont szöges ellentéte annak, amit
a nárcisztikus ember el szeretne érni: jelesül a tökéletes és
visszavonhatatlan csodálatot.

IV
Mielőtt nekifognék a magunk körül tapasztalható nárcisztikus
kultúra leírásának, elmondom majd, illetve példákkal is
illusztrálom, hogy micsoda valójában a nárcisztikus
személyiségzavar, az NPD (Narcissistic Personality Disorder):
egy zavart állapot.
Ezt követően kérést intézek hozzád és mindenki máshoz:
gondold végig nagyon alaposan, hogy mi mint társadalom
mivé kívánunk fejlődni. Milyen emberek szeretnénk lenni? Ki
szeretnél te lenni? Mit szeretnél, mi irányítsa az életedet és a
fejlődésedet? Mit szeretnél, milyennek lássanak azok, akikkel
mától fogva találkozol?
Választhatjuk az egyértelműen nárcisztikus utat, amelyet
hiúság, énközpontúság, felszínes kapcsolatok, irigység,
társadalmi elszigetelődés, mások hibáztatása és káosz
szegélyez.
De választhatunk egy másik utat is, amely jó messzire
elvezet minket a fentebbitől.
Nagyobb szabadsággal jár ez számunkra, de átfogóbb
felelősséggel is. Felelősséggel önmagunk, a családunk,
gyermekeink, a számunkra legfontosabb dolgok és személyek
iránt. De felelősséget jelent ez aziránt a társadalom iránt is,
amelyben élünk.
 Ez az út nehezebben járható, de a nárcisztikus nézőponttól
eltérően, ami legnagyobbrészt illúzió, ez legalább valóságos.
Ahelyett, hogy önmagunk teljes tökéletességének utópisztikus
képét hajszolnánk, törekedhetünk arra, hogy egyre jobbá
váljunk. Ez az út persze végtelen, de előnye az, hogy ez
legalább valóban létezik. Egy valódi út ez, amely sokkal hí-
vebb önmagunkhoz.
Ehhez egyvalamit meg kell tennünk, nekem is, neked is:
meg kell állnunk egy pillanatra, és eltöprengenünk mindezen.
Be kell húznunk a féket és el kell gondolkodnunk azokon a
kérdéseken, amelyek életünk hátralévő részére hatással
lesznek. Van egy olyan út, amelyen haladva sikert, és talán
még boldogságot is találunk abban, hogy kevesebbet
gondolunk önmagunkra, és egy kicsit többet egymásra.
Ez a könyv pontosan erről az útról szól.
 ELSŐ RÉSZ

NÁRCIZMUS
 1. FEJEZET

1. Ml A NÁRCIZMUS?

Önmagunkat jobban szeretjük

másoknál, de mások véleményére
többet adunk, mint a sajátunkra.
Marcus Aurelius

A nárcizmus, akárcsak a pszichopátia, időtlen idők óta létezik.

A Homo sapiens sapiens faj egyes tagjai szenvednek ilyenben.
Amiképpen akadnak csendes emberek és hangoskodó
emberek, koránkelők és hétalvók, kutyautáló macskarajongók
és macskautáló kutyarajongók - éppen így akadnak
nárcisztikus emberek is. Az evolúció megteremtette a
nárcizmus jelenségét, és alighanem teljességgel hiábavaló
azon töprengeni, hogy miért. Talán a Teremtőnk részéről volt
ez egy gonosz tréfa még az idők kezdetén. „Na, küldjünk le
nekik valami érdekes kihívást, lássuk, megbirkóznak-e vele.
Miért is ne lehetne ez egy emberi alakba bújtatott trójai faló?”

Na igen, miért is ne? Az embert mint fajt problémák és

zavarok változatos sora sújtotta. A nárcizmus a sok lehetséges
példa közül csak az egyik.
 A nárcizmussal kapcsolatban fontos leszögezni, hogy nem
betegségről van szó, nem pszichotikus állapot, a pszichikai
betegségekkel nem összevethető. Gyógyszerrel nem lehet
megszüntetni, nem lehet megtanulni kezelni. A nárcizmus egy
személyiségzavar. Ezt azért fontos belátni, hogy már az elején
tisztában legyél vele: ezt nem lehet gyógyítani vagy kezelni.
Visszatérek majd azokhoz a módszerekhez, amelyeket
használni szoktak, de a nárcizmus alighanem éppoly kevéssé
gyógyítható, mint a színvakság, vagy a Rolling Stones iránti
rajongás. Ez egyszerűen így van és kész, nem tudunk vele mit
kezdeni.
A svéd Wikipédia ezt írja: Elbűvöli a saját tükörképe. A
nárcisztikus személyiségzavar, rövidítve NPD, egy
személyiségzavar, amelynek jellemzői a következők: túlzott
magabiztosság, hiányos önismeret, túlzott önérzet, túlbecsült
önkép, a középpontban létezés szüksége, hiányos empátia.

A Pszichológiai útmutató honlapján ez olvasható a

nárcizmusról: Domináns jellemvonása a felfújt önkép,
amelyben a kérdéses személy nagyszerűnek, magasztosnak és
sikeresnek érzi magát.

Amiképpen sok más diagnózis, a nárcizmus is túl gyakran

használatos a köznyelvben. Ahhoz, hogy az irodában valakit
nárcisztikus baromnak bélyegezzenek, néha az is elegendő,
hogy az illető egy egészen kicsit túlzóan beszéljen önmagáról.
Mi tagadás, néha zavaróak tudnak lenni az énközpontú
emberek, és valóban ez az egyik jellemzője a nárcizmus- nak,
de akad még több is.

A nárcizmus általános jelei:

• Irreális, grandiózus önkép.
• Rettentően önimádó.
• Csak magáról beszél.

• Az a meggyőződése önmagáról, hogy különleges és egyedi.

• Arrogáns és fennhéjázó.
• Szívesen kritizál és ítél el másokat.

• Nem érzi, hogy neki is követnie kellene a szabályokat.

• Mindig önmagát tolja előtérbe.
• Úgy érzi, hogy neki mindenből a legjobb jár.

• Rendkívül érzékeny a kritikára.

• Vonzza a hatalom és a hírnév.
• Állandó megerősítést követel.
• Ha megkérdőjelezik, agresszívvá válik.

• Megtévesztő és manipulativ.
Ezen pontok mindegyike kisebb alkotóelemekre bontható, és
van értelme annak, hogy mindegyikbe belemélyedjünk.
Elképzelhető ugyanis, hogy ennek segítségével olyasmit
sikerül megértenünk, amit máskülönben csupán halványan
sejtenénk. Biztosan te is találkoztál olyan emberekkel, akiket
minden további nélkül narcisztikusként diagnosztizálnának, ők
maguk azonban nincsenek ennek tudatában. És beszélgetés
közben olyasmiket gondoltál, hogy milyen fura ez az egész,
valami nem stimmel, de mi lehet az? Velem van valami baj? A
következő leírás talán megválaszolja néhány kérdésedet.
Ezenkívül amennyiben valakiről azt hallod, hogy
nárcisztikus, viszont valójában nem az, akkor ennek a
fejezetnek a segítségével eldöntheted, hogy mi is igazából a
helyzet. Te magad is megtanulhatod meglátni a mintákat, még
ha nem is vagy képzett pszichológus.
Mélyedjünk el az egyes jellemzőkben!
Ha megnézzük mindegyik jellemvonást, láthatjuk, hogy
tulajdonképpen egész jól összefüggnek egymással. Némelyek
átfedésben is lehetnek egymással, anélkül azonban, hogy
pontos egyezést mutatnának.

Irreális önkép
Ezt néha grandiózus önképnek is nevezik. Az, hogy valakinek
irreális az önképe, pontosan ezt jelenti: az illető önképe nem
felel meg a valóságnak. Ez persze mindkét irányban igaz. Egy
roppant sikeres ember, aki tökéletes kudarcként éli meg
önmagát, éppúgy irreális önképpel rendelkezik, hiszen a reális
éppen azt jelenti, hogy valami megegyezik a valósággal.
Ebben az esetben azonban pont az ellenkezőjét értjük alatta:
még a roppant kevéssé sikeres emberek is képesek önmagukat
abszolút nyerőnek látni.
A narcisztikusok speciális csoportjába tartoznak az
olyanok, akik kudarcként élik meg önmagukat, és egyébként
igen gyakran keresnek fel pszichiátert: részben depressziójuk
miatt, részben pedig azért, hogy megerősítést nyerjenek
(eltérően a másfajta narcisztikusoktól, akik nem mennek
pszichiáterhez). Az egész világot okolják azért, hogy
igazságtalanul kezelik őket, hiszen - mondják ők maguk -
olyannyira tele vannak tehetséggel, hogy valójában magasan a
tömegek fölött kellene állniuk. Gyakran táplálnak irigységet
más emberek irányában, és meggyőződésük, hogy a többi
ember valami egészen más módon ért el sikereket, nem pedig
tehetség vagy fantasztikus teljesítmények révén, mint a
nárcisztikus.
A nárcisztikus ember irreális önképe azt jelenti, hogy nem
érzi, hogy bármifajta határai lennének. Olyan munkákat vállal
el, amelyekre nincsen képesítése, és aztán roppantul
meglepődik, amikor kiderül számára, hogy a dolog nem is
olyan egyszerű. Olyan kérdésekben bocsátkozik vitába,
amelyekről alig tud valamit, és amikor bebizonyítják neki,
hogy nincsen igaza, azt bizony elég nehezen dolgozza fel.

Rettentően önimádó
A Word szinonimaszótára szerint az önimádóra a következő
szavak használhatók még: egocentrikus, énközpontú, önző és
befelé forduló. Ezt az utóbbit legjobb, ha rögtön ki is húzzuk.
Persze vannak introvertált narcisztikusok, hogyne lennének, de
valójában ők vannak kisebbségben. A nárcisztikus ember
jóformán csakis magára gondol, a saját élményeire, a saját
preferenciáira és a saját szükségleteire. És mi van a
többiekkel? Léteznek ők is, de csakis azért, hogy a
nárcisztikus ember kihasználhassa őket a saját érdekében.
Egész egyszerűen: minden a nárcisztikus ember körül
forog. Az ő világképe számít egyedül, ehhez kell tehát
igazodnia mindenki másnak is. Minden eseményt vagy
történést aszerint kell megítélni, hogy maga a nárcisztikus
ember mit gondol róla. Ha ök maguk hasznát látják egy
eseménynek, akkor az pozitív, még akkor is, ha tíz másik
embernek viszont egyértelműen negatív. És ha egy esemény
negatívnak tekinthető a nárcisztikus ember számára, de pozitív
száz másik embernek, akkor az kérdés nélkül rossz esemény.
Csak magáról beszél
Minden beszélgetés végső célpontja a nárcisztikus ember.
Hogy mi a beszéd valódi tárgya, az tulajdonképpen teljesen
mindegy, mert a nárcisztikus számára tökéletesen természetes
jóformán mindenhol önmagát látnia. A nárcisztikus ember
minden történetbe belehelyezi magát, hangsúlyozva a
tapasztalatait ebben vagy abban a témában. Miután a többi
ember tökéletesen érdektelen a számára, teljesen természetes,
hogy kellemesebb témák felé kívánja terelni a beszélgetést. És
ha a narcisztikus- nak mégsem sikerülne belekevernie magát
az aktuális beszédtémába, hát egyszerűen témát vált - és saját
magáról kezd beszélni.
Biztosan hallottad már ezt a viccet:
Na most már eleget beszéltem magamról, hadd halljam a te
véleményedet is. Mit gondolsz - rólam?

Az a meggyőződése önmagáról, hogy különleges és egyedi

A nárcisztikus ember tökéletesen meg van győződve önnön
unikális mivoltáról és különlegességéről. Persze minden ember
unikális a maga módján, de a nárcisztikus számára ez azt
jelenti, hogy hite szerint olyan tulajdonságokkal rendelkezik,
amelyek jóformán nincsenek senki másnak. Nekik más
tulajdonságaik vannak, mint más embereknek.
Ök szebbek, okosabbak, sikeresebbek. Ezek az emberek azt
képzelik magukról, hogy Isten őket adta ajándékba az
emberiségnek. Abszolút fantasztikusnak tartják magukat, aki
pedig ennek ellenkezőjét találja hangoztatni, az igen hamar
problémákkal lesz kénytelen szembenézni.
A nárcisztikus vonásokkal rendelkező ember ezenkívül azt is
képzeli, hogy öt igen nagy becsben tartják, sőt roppantul
szeretik is. Egészen komolyan képes azt hinni, hogy igen nagy
körben örvend roppant népszerűségnek - talán népszerűbb
mindenkinél -, de az igazság alighanem az, hogy néhány
ember körében talán valóban népszerű, de alighanem mások
körében kevésbé az. A nárcisztikus ember azt képzeli, hogy ő
ül a világ legtetején, még akkor is, ha mások szerint a
legkevésbé sem így áll a helyzet.

Szívesen kritizál és ítél el másokat

Miután a nárcisztikus ember máris mindenben a legjobb és
ezzel gyakorta dicsekszik is, pontosan tudja, hogy a többiek
őnála sokkalta rosz- szabbak. És ezt szívesen hangoztatja is,
nemritkán igencsak elítélő hangnemben. Úgy érzi, joga van azt
mondani, ami neki tetszik, ezért aztán mondja is. És mivel
nyilvánvaló megvetést érez a többi ember iránt, egyszerűen
muszáj lenyomnia másokat. A nárcisztikus egyszerűen jól érzi
magát attól, hogy másokat lenéz, mert ezáltal saját magát
nagyobbnak tudja érezni, egy igazi győztesnek.
Mivel a narcisztikusnak általában arrogáns és fennhéjázó a
viselkedése vagy az attitűdje, csupán néhány emberre hajlandó
időt és figyelmet fordítani. A jelentéktelen emberek igazából
nem érdemlik meg a figyelmét.
És az a nárcisztikus ember, aki képes jól kifejezni magát,
óriási rombolást tud végrehajtani egy szegény, mit sem sejtő
áldozat lelkében. Ennek egyik példája az az interneten
megmutatkozó gyűlölet, amely az utóbbi években
robbanásszerű növekedésnek indult. A nárcisztikus ember
tökéletesen profi abban, hogy miként lehet leugatni az
olyanokat, akiket különböző okokból nem kedvel. Teljesen
mindegy, hogy az áldozat elkövetett-e valamit vagy sem.
Miután a nárcisztikus ember minden erkölcsi törvény felett áll,
tehát hite szerint joga van azt tenni, amit csak akar, és
nagyobbnak is érzi magát azáltal, hogy mások jelentőségét
kicsinyíti, rengeteg időt képes fordítani arra, hogy olyanokra
támadjon, akiket lenéz. Az effélék néha egyszerűen
közönséges zsarnokok és zaklatok.

Rendkívül érzékeny a kritikára

Bizonyos emberek, akik az őszinte és nyílt beszélgetéseket
részesítik előnyben, szívesen mondanak kritikát, a nárcisztikus
ember esetében azonban ez csak egyetlen irányban működik:
amíg neki joga van kritizálni és leszólni másokat, addig ő
maga jóformán semmi effélét nem tűr. Mivel a kritika annak
egyértelmű jele, hogy a világ nem vette észre a nárcisztikus
ember nagyságát, gyorsan jön a reakció, nemritkán hirtelen
fellobbanó düh formájában. És vele együtt persze a
bosszúvágy.
A kritikát többféle módon lehet értelmezni. Részben lehet
valódi kritika, tehát például negatív véleményt mondasz a
nárcisztikus ember valamiben mutatott teljesítményéről. De
jelentheti azt is, hogy nem dicséred meg őt kellőképpen, vagy
nem törsz ki a láttán elég hangos üdvrivalgásban. Amíg nem
úgy viselkedsz, ahogyan azt a nárcisztikus ember elvárná
tőled, bármikor robbanhat a bomba.
Nem érzi, hogy neki is követnie kellene a szabályokat
Az előző pont nemritkán ezzel a következménnyel jár: miután
a nárcisztikus ember önmagát hihetetlenül különlegesnek és
unikálisnak éli meg, ez azzal az érdekes hatással jár, hogy a
többiek által betartott társadalmi szabályok rá nem érvényesek.
Lehet szó bármiről: betartani a sebességkorlátozást, vagy
felelősséget vállalni az elvégzett munkáért. Ráadásul, ha az
ember úgy érzi, hogy neki igazán nem kell követnie a
játékszabályokat, amelyek egy normális társadalomban
irányadók, akkor aztán tényleg ki fog tűnni az illető. Persze
képes a nárcisztikus ember arra is, hogy megerőltesse magát és
kedves, udvarias és szívélyes legyen, de mivel igazából nem
érzi azt, hogy szükséges így viselkednie, a maszk hamar
lehull, ha provokáció éri.
Ez az egyik oka annak, hogy a nárcisztikus emberek csak
ritkán igazán közkedveltek. Persze minden további nélkül
lehetnek csodálóik, akik állandóan rajtuk lógnak, de valójában
senki sem kedveli őket: nem követik a szabálykönyvet, ami
miatt tökéletesen beszámíthatatlanná válnak. És hosszú távon
ezt nem sokan viselik el a környezetükben. Az ismerősi
kapcsolataik alighanem jóval felszínesebbek, mint amennyire
ők ennek tudatában vannak.

Mindig önmagát tolja előtérbe

Minden mondatuk, minden gondolatuk önmagukkal kezdődik.
Úgy gondolom, szerintem, az a véleményem, azt szeretném,
azt akarom, azt követelem… Mivel a nárcisztikus ember saját
magát látja mindenben bajnoknak, mindig hangsúlyozni fogja
önnön erényeit. Mindezek mellé még informálja is a többieket
önnön népszerűségéről, fontos ismerőseiről és kapcsolati
hálózatáról. Ez a grandiózus önkép egyik variánsa, és amikor a
nárcisztikus ember szünet nélkül azt ecseteli, hogy ö személy
szerint mivel járult hozzá a világ folyásához, ennek rendszerint
furcsa hatása lesz. Több ez annál, mint ha valaki állandóan
csakis magáról beszél.
A legkevésbé sem kizárt, hogy a nárcisztikus ember
jótékony célokra adakozik, de csakis akkor, ha szétkürtölheti
az egész világban, hogy mit tett. Az oka roppant egyszerű:
dicséretet akar bezsebelni a hatalmas szívéért. Az, hogy ezer
koronát adományozzon egy gyermekmentő szervezetnek, még
csak az első lépés, önmagában nem elegendő. Erről utána
ugyanis egy posztot is muszáj kiraknia az Instagramra vagy a
Facebookra (vagy leginkább mindkettőre), hogy begyűjthesse
utána képzelt rajongói táborának harsogó ovációját.

Nyugtalanító módon igen gyakran lehet nárcisztikus

embereket találni mindenféle jótékonysági szervezet magasabb
beosztású dolgozói között. Ök azok, akik a legkevesebbet
dolgoznak, de a leggyorsabban haladnak felfelé a ranglétrán,
főként azon kollégáik vagy igáslovaik rovására, akik valóban
egész életüket a jótékonysági munkának szentelték.

Úgy érzi, hogy neki mindenből a legjobb jár

A nárcisztikus ember határozott véleménye az, hogy neki
mindenből a legjobb jár, amit a világ csak nyújthat. Az, hogy a
legjobbra törekedjenek, hogy elérjék a tökéletességet, egyfajta
hajtóerőként funkcionál. Amiképpen a kisgyerek is úgy érzi,
hogy megtehet bármit, ami eszébe jut, így érzi a nárcisztikus
ember is, elvégre neki ez jár: hogy elvegye azt, amit akar,
hogy megalázzon vagy letaposson másokat, hogy a
legmagasabb fizetést kapja a legkevesebb munkáért - neki
minden efféléhez természetes joga van.
Továbbá születési előjoguknak tekinthető, hogy a
legelőkelőbb környék legelegánsabb házában lakjanak, övék
legyen a legdrágább autó, a legmárkásabb ruhák. A sort
lehetne még folytatni. Ha a nárcisztikus ember meg akar
szerezni valamit, az azért van, mert azt képzeli, hogy joga van
hozzá - ennél több érv pedig igazán nem kell. Akármilyen
kevéssé is logikus ez, az ő fülükben tökéletesen racionálisan
cseng. És miután mindenfajta jutalmat azonnal meg akarnak
kapni, gyakran a rövidebb utat választják.

Vonzza a hatalom és a hírnév

A nárcisztikus ember számára a hatalom és a hírnév
egyértelműen pozitív töltetű fogalom. Elvégre ez a két dolog
éppen az ő értéküket hangsúlyozza, amire mindenkinek fel
kellene figyelnie. Márpedig a figyelem roppant fontos
számukra, és vicces módon nem feltétlenül csupán a pozitív
figyelem: a negatív figyelem is jobb, mint a figyelem teljes
hiánya. A nárcisztikus ember ezen a ponton éppen olyan, mint
a kisgyerek.
Ennek a következménye az, hogy a narcisztikusok a
pszichopatákhoz hasonlóan gyakran arrafelé húznak, ahol
hatalom van, és amerre a figyelem irányul. Abból viszont
probléma lehet, ha mások nem tartják őket figyelemre
méltónak. Amennyiben nem kapják meg azt a megerősítést,
amire szükségük van, akár még enyhe depresszió is sújthatja
őket.

Állandó megerősítést követel

Sok ember keményen dolgozik és élvezi azt a megerősítést,
amivel siker esetén a környezetük megajándékozza őket. De
ennyi, nem több: megelégszenek annyival, hogy elfogadták
őket.
Nem úgy a nárcisztikus ember: ő csak akkor képes létezni,
ha állandó megerősítést kap. És mivel azt képzeli, hogy joga is
van hozzá, állandóan még többet akar belőle. Lehet ő a főnök
jobbkeze, aki csakis azért szaladgál folyton felettesének ügyeit
intézve, hogy utána azt hallgathassa, hogy ő bizony milyen
ügyes és nélkülözhetetlen. De lehet ez a főnök is, aki unos-
untalan tortával vendégeli meg a személyzetet, hogy aztán azt
hallja vissza, mennyire népszerű is ő.
A nárcisztikus egyszerűen kiköveteli a megerősítést, és ezt
a környezet számára igazán nem könnyű feldolgozni. Hogyan
képes valaki egész álló nap azt hallgatni, hogy milyen
jóvágású, jól öltözött, ügyes, sikeres és népszerű?

Megtévesztő és manipulativ
A nárcisztikus gyakran rendkívül hatékonyan képes felismerni
embertársai gyengeségeit, és ezeket aztán nemritkán áldozatai
ellen fordítja annak érdekében, hogy becsapja és átverje őket.
Tulajdonképpen a természetében van kódolva az, hogy
másokat kihasználjon. Általában közömbös mások érzései
iránt, ami viszont ügyes manipulátorrá teszi öt. Mivel nem
kifejezetten érdekli, hogy lebukik-e vagy sem, olyan
szemtelenül képes fellépni, hogy nehezen hisszük el, hogy
éppen becsap bennünket.

Milyen következtetéseket vonhatunk le idáig?

Ezek a nárcizmus alapvető jellemzői. Vannak pszichológiai
eszközök, amelyek ezeket a tulajdonságokat viszonylag magas
találati aránnyal képesek mérni, és a könyv későbbi részében
be is mutatok egy ilyet. Ha az ember kellően sok pontot szerez
az egyes területeken, akkor klinikailag narcisztikusnak
tekinthető. Ezt a diagnózist azonban csak képzett szakemberek
állíthatják fel, leginkább olyanok, akik éppen ennek a
területnek a specialistái. Nem teheti ezt meg bármelyik
pszichológus, sokan vannak ugyanis olyanok közöttük, akik
szerint a nárcizmus - sőt még a pszichopátia is - kezelhető. Ez
viszont egyszerűen a probléma helytelen felfogása.
Számos hétköznapi embernek vannak azonban nyilvánvaló
nárcisztikus tulajdonságai anélkül, hogy valaha is diagnózist
kapna. És az kétségtelenül megállapítható, hogy a
társadalmunk bizonyos esetekben díjazza is ezt a fajta
viselkedést. Megnézünk majd ezek közül néhányat, és látni
fogjuk, milyen kockázatok lehetnek; mint ahogy azt is
megvizsgáljuk majd, hogy létezhet-e bármiféle előnye a
nárcizmusnak.
 2. FEJEZET

AMIKOK AZ EMBEB
EGY KICSIT KÜLÖNLEGESEBB
A TÖBBIEKNÉL

Ne feledd: egyedi vagy. Mint

ahogyan mindenki más is.
Margaret Mead

Egyedi vagy? Alighanem igen, de ugyanakkor kénytelenek

vagyunk azt is megállapítani, hogy legnagyobb
valószínűséggel minden ember egyedi abból a megfontolásból,
hogy milyen emberré alkotta meg a természet.
Minden embernek egyedi DNS-e van. A DNS-szálak
minden élőlény esetében különbözőképpen néznek ki.
Rengeteg minden néz ki hasonlóan, de most ne foglalkozzunk
a nehezen emészthető tudományos terminusokkal, főleg azért,
mert ez egyébként is csupán egy nagyon kis összetevője annak
a ténynek, hogy egyedi teremtmény vagy. Ha megnézünk más
tényezőket, akkor találunk sok mindent, ami egyedi.
Egyéniségként, ha nem is száz százalékig vagy egyedi, hát
majdnem száz százalékig.
 Vagyis hát - tulajdonképpen mi is számít egyediségnek egy
ember személyiségében?

Egészen pontosan mennyire lehetünk egyediek?

Melyik nemhez tartozol? Bármit válaszolsz is, az
emberiségnek hozzávetőlegesen ötven százalékától máris
különbözöl. Hány éves vagy? Az emberiségnek csak töredéke
éppen annyi idős, amennyi te. Ezen a bolygón hány embernek
van pontosan olyan képzettsége, mint neked? Hány embernek
ugyanolyan a társadalmi és családi háttere, a havi jövedelme?
Tartozol bármelyik vallási felekezetihez? Mit gondolsz az
éghajlatváltozásról? Mi a politikai felfogásod? Házas vagy?
Nem? Élettársi kapcsolatban élsz? Vannak gyermekeid?
Miért? Vagy úgy, tehát nincsen gyermeked? És miért?
Mi a helyzet a szabadidős tevékenységekkel? Milyen
ételeket eszel szívesen, és melyek azok, amelyeket szívből
gyűlölsz? Milyen magas vagy? Jól végzed a munkádat? A
munkaidődnek mekkora részében dolgozol valójában?
Megbízható embernek tartod magad, aki többnyire mindig
betartja az ígéreteit?

Alapos vagy, vagy inkább hanyag? Milyen a

temperamentumod? Az egytől huszonhárom millióig terjedő
skálán - amelyben a huszonhárom milliót a világ legszuperebb
számítógépe jelenti, az egy pedig leginkább egy halottat:
milyen gyorsan vagy képes döntést hozni? Koránkelő vagy,
vagy inkább éjjeli bagoly? A homlokodhoz szorítanak egy
pisztolyt és megkérdezik, hogy kutya vagy macska. Melyiket
választanád?
 Ha minden tényezőt felsorolunk, amelyek révén lehetséges
volna egy egyént meghatározni, akkor megállapíthatjuk, hogy
bizony nem csupán a DNS-ed tesz téged egyedivé hétmilliárd
másik ember között.
Gyakran hangsúlyozzák, hogy sokkal inkább a
hasonlóságunkra kellene fókuszálnunk, semmint a
különbségekre. Ugyan értem én, hogy mit is szeretnének ezzel
mondani, mégis azt hiszem, hogy némi félreértés uralkodik
azzal kapcsolatban, hogy valójában miféle értelme is van az
unikalitás hangsúlyozásának. Több mint naiv dolog azt
hangsúlyozni, hogy mindannyian egyformák vagyunk, hiszen,
amint azt az előbb kifejtettem, éppen hogy egyediek vagyunk
mindannyian.

Amikor az ember nem csupán egyedi, de elképesztően

különleges is
A következtetés igen érdekes. Azt állítani, hogy egyediek
vagyunk, miközben a többiek is azok, tökéletesen értelmetlen.
Elvégre, ha mindenki egyedi, akkor a szó rögtön el is veszíti
értelmét. Az egyéni jelentése: fajtájában egyedülálló. Ebben
nincsen semmi különleges.
De rendben van, megállapíthatjuk, hogy egyediek vagyunk,
anélkül azonban, hogy a tapasztalt különbségeket értékelnénk.
A kihívás pontosan abban rejlik, hogy elfogadjuk a
különbségeket anélkül, hogy egyúttal értékelést is kapcsolnánk
hozzá. Azt állítani, hogy egy bizonyos tulajdonság jobb vagy
rosszabb egy másiknál, szerintem problémákat vet fel.
 Most talán azt kérdezed magadtól, hogy mit is akar
mondani ez a fickó ezzel az egésszel.

Az, hogy egyediként definiálod magad, egyszerűen annyit

jelent csupán, hogy senki sincsen, aki pontosan olyan lenne,
mint te.
Az azonban, hogy valaki különlegesnek tartja magát, nem
ugyanaz. Ha azt mondod, hogy különleges vagy, az annyit
tesz, hogy van benned valami specifikus, ami nem sok másik
emberben van meg. Ebben az is benne van, hogy egy kicsit
több vagy másoknál. Nem csupán egyedi vagy, mert van
valami különleges tulajdonságod, egy adottság, talán lélek,
amit most közelebbről meg fogunk vizsgálni.
Különleges vagy, fantasztikus, csodálatos, megtehetsz
bármit, mert te egyszerűen… te vagy.
Előre is elnézést kérek ezért, de az igazság az, hogy
statisztikailag nézve nem valószínű, hogy kifejezetten
különleges vagy. Ugyanis a bolygón élő embereknek csupán
egy elenyészően kis része mondhatja el magáról, hogy valóban
különleges.
És ez az a pillanat, ahol a nárcisztikus emberek igyekeznek
a mi rovásunkra pontokat gyűjteni.

A különlegesség kockázatai
Talán helytelen ez a szakaszcím. Könnyen lehet, hogy
egyáltalán semmi baj sincsen azzal, ha valaki valóban
különleges. Tehát nem csupán egyedi vagy, de tényleg
rendelkezel is valami olyasmivel, amivel emberek milliói
számára vagy képes olyan dolgot adni, amivel valóban segíted
az életüket: Isaac Newton, Teréz anya, Albert Einstein, Nelson
Mandela, Marie Curie, Bill Gates, William Shakespeare,
Beyoncé.
A különlegesség természetesen valami pozitív dolog. De
kizárólag egyetlen feltétellel: hogy az ember valóban
különleges.
Legyünk őszinték. Mi, az emberek többsége, nem
rendelkezünk semmi olyan felülmúlhatatlan, elképesztő
tehetséggel, ami hősökké tudna emelni minket. Saját
magamról például pontosan tudom, hogy egyetlen olyan
területen sem vagyok természetes tehetség. Vannak dolgok,
amikben tűrhetően jó vagyok. Bizonyos területeken
kifejezetten otthonosan mozgok. Ez azonban nem a
magzatvízzel együtt érkezett. Azokat a készségeket,
amelyekkel rendelkezem, mind tanulnom kellett.
Valahol itt kezd el kikristályosodni egy kínzó probléma:
ugyan nem találkoztam túl sok egyértelműen különleges
emberrel, néhány olyannal azonban igen, akik egész
egyszerűen egyedülállók voltak. Az olyasféle emberekre
gondolok itt, amilyenek mi magunk is szeretnénk lenni, de
fájdalmas módon kénytelenek vagyunk beismerni, hogy az
effélékkel még csak össze sem mérhetjük magunkat.
Viszont annál több olyan emberrel hozott össze a sors, akik
úgy viselkedtek, mintha különlegesek lennének.
A különlegesség legfőbb kockázata nézetem szerint abban
rejlik, hogy sokan akarnak ilyenek lenni: különlegesek,
olyanok, akik valamilyen kirívó tulajdonsággal rendelkeznek.
Akik mintha többek volnának nálunk. A különlegesség
egyszerűen azt jelenti számukra, hogy jobbak másoknál.
Akkor hát hogyan válik az ember különlegessé?
A válasz minden bizonnyal a génállomány-kutatásban
gyökerezik, elrejtve sok réteg rendkívül komplex hipotézis
alatt, amely mind azt latolgatja, hogy miként születnek
bizonyos egyének olyan tulajdonságok birtokában, amelyekkel
szinte senki más nem rendelkezik. Tudjuk azt, hogy
személyiségünket az öröklés és a környezet keveréke formálja,
alakítja. Biológusok, pszichológusok és más szakemberek
vitáinak tárgya az, hogy mindez egészen pontosan hogyan
működik. Nem állíthatom, hogy ebben a kérdésben többet
értenék az egyszerű alapoknál.

Valami mást azonban tudok: az ember nem lesz különleges

csakis attól, hogy bebeszéli magának, hogy az. Attól sem lesz
különleges, hogy valaki más állítja róla ugyanezt. Ha az
anyukád azt mondogatta neked, hogy igazán különleges vagy,
legjobb, ha azonnal tisztázod vele, hogy mit is értett ezalatt
egész pontosan.
Az emberiség 99,9 százaléka alighanem kénytelen
elfogadni azt a tényt, hogy bár talán egyediek vagyunk, de
különlegesek semmiképpen. De ez talán nem is olyan nagy
probléma. Mármint persze abban az esetben, ha nem vagyunk
narcisztikusok. Akkor ugyanis ez az egész érvelés felér egy
halálos tőrdöféssel.
 3. FEJEZET

A SÖTÉT TRIÁSZ
TÖBBI TAGJA

Néptelen a pokol - köztünk vannak az

ördögök.
William Shakespeare

Nem a nárcizmus az egyetlen nyugtalanító személyiségzavar,

ugyanis vannak más, jóval komolyabb változatai is ennek a
legkevésbé sem elbűvölő viselkedésnek. Enyhén komor
összefoglaló néven sötét triászként emlegethetünk három
komoly személyiségzavart, amelyek veszélyesek lehetnek a
környezetre nézve. Nincsenek tűpontos, jól látható határok e
három személyiségzavar között, és egyes vonások több zavar
esetében is megjelennek.
Közös bennük az önteltség, valamint a mások ellen
irányuló, manipulativ viselkedéssel kombinált grandiózus
önkép.
A sötét triász három személyiségzavara a következő:
a pszichopátia, a machiavellizmus, és természetesen a
nárcizmus.
 Mostanra elhagytuk már azt a viselkedési szürke zónát,
amelyek ugyan idegesítőek tudnak lenni, de mégis
normálisnak tartjuk őket. Most már nem öntömjénezésről
beszélünk, amikor az efféle viselkedéseket írjuk le, hanem
olyan jellegű, veszélyes viselkedési mintázatokról, amelyek
mindenkit fenyegetnek, akik ezekkel valamiképpen
kapcsolatba kerülnek. Az ilyen zavarban szenvedő emberek
közelébe kifejezetten nem ajánlatos kerülni, sőt talán még
veszélyes is.
Sajnos azonban rengeteg félreértés uralkodik (például a
közösségi médiában és az internet más felületein) azzal
kapcsolatban, hogy pontosan mit is takarnak ezek a fogalmak.
Néha teljesen egybemossák ezt a három fogalmat, ami még
fontosabbá teszi, hogy kibogozzuk például a pszichopátia és a
nárcizmus között lévő nyilvánvaló különbségeket. Mert bár
részben valóban összefüggnek, azért mégsem ugyanaz ez a két
dolog.

Pszichopátia
Miután néhány évvel ezelőtt egy egész könyvet szenteltem a
pszichopaták témakörének, itt és most csupán rövid
összefoglalót fogok adni. A pszichopata olyan személy, aki
úgy néz ki, mint te, többnyire úgy beszél, mint te, és nagy
általánosságban úgy is viselkedik, ahogyan te. De mégsem
olyan, mint te, a legkevésbé sem. A felszín alatt olyan dolgok
működnek, amiről még álmodni sem mernél.
A pszichopata ember társadalmunk legvészjóslóbb
jelensége. Ha el kívánja érni a céljait, nem léteznek semmifajta
korlátái. Ha valaki az útjában áll, nem válogat az eszközökben.
Elrejtőzhet közöttünk, mint a báránybőrbe bújt farkas, de
idővel mindenképpen leleplezi magát. Csakhogy olyankor
többnyire már késő.
Extrém módon manipulativ, és szinte bárkit képes
meggyőzni bármiről. Téged is, engem is. Félelmetesen jó
abban, hogy megtalálja mások gyengeségeit, és ezeket
megtámadva szerezzen magának előnyöket.
A pszichopátia mérésére sok ellenőrzőlista létezik, de ezek
közül is az alább található használatos a leggyakrabban,
amelyet David Hare, a pszichopátiát évtizedek óta kutató
pszichológus készített.

Hare ellenőrzőlistája, átdolgozott, PCL-R verzió, 2016:

1. Bőbeszédű / felszínesen sármos.
2. Megnövekedett önkép / grandiózus.
3. Hiányzik belőle a megbánás és a bűntudat képessége.
4. Hideg / hiányos empatikus képességek.
5. Megtévesztő / manipulativ.
6. Sekélyes érzelmi élet.
7. Impulzív.
8. Hiányos önkontroll.
9. Izgalom szüksége / könnyen beleun a dolgokba.
10. Felelőtlen.

11. Korán megmutatkozó viselkedési problémák.

12. Antiszociális viselkedés felnőttkorban.
 13. Patologikus hazudozó.
14. Parazita életmód.
15. Promiszkuus szexuális viselkedés.
16. Nincsenek realisztikus, hosszú távú céljai.
17. Nem vállal felelősséget a cselekedeteiért.
18. Fiatalkori bűnözés.
19. Feltételes szabadlábra helyezéskor történő kihágás.

20. Bűnügyi sokoldalúság.

Az ellenőrzőlista pontozása a teoretikus nullától (ami nem

fordulhat elő, még veled vagy velem sem, elvégre
mindannyian hazudtunk már életünkben) a maximális negyven
pontig történik. Mindegyik viselkedést külön-külön
megnéznek, és megállapítják, hogy egyik vagy másik milyen
gyakran jelenik meg. Ha gyakorlatilag nem fordul elő ilyesmi,
az 0 pontot jelent. Ha néha megtörténik, az 1 pont, ha viszont
rendszeresen, az 2 pont. Ha kellően sok specifikus viselkedés
kellően egyértelmű gyakorisággal mutatkozik meg egy
bizonyos embernél, azt pszichopatának lehet nevezni.
Ahhoz viszont, hogy valakit valóban pszichopataként
lehessen kategorizálni, azt klinikailag teszi meg egy hozzáértő
- márpedig az ilyesmi nem történik meg egy kávészünet alatt.
Mintázatokat meglátni hosszú időbe telhet, kivált úgy, hogy
számos intelligens pszichopata megtanulta már, miként
rejtőzhet el közöttünk, a tömegben.
Hol húzódik a pszichopátia határa? Függ ez kissé attól is,
hogy a világ mely pontján tartózkodunk éppen: Nagy-
Britanniában például azt találták ki, hogy 25 pont fölött már
pszichopatának tekinthető valaki, míg ugyanez az érték az
USA-ban 30 pont. Hogy ez miként lehet - őszintén szólva nem
tudom. Nem találtam semmifajta valódi indokot ennek
magyarázatára, inkább egyszerűen arról van szó, hogy
különböző emberek különböző módon ítélték meg a dolgot.
Annak ellenére, hogy az USA- ban több pontot kell elérni
ahhoz, hogy valakit pszichopataként diagnosztizáljanak,
arányaiban mégis több ilyen beteg található ott, mint
Európában. Ennek magyarázatára sem találtam semmifajta
adatot.
De ha valaki 15 pontot ért el, már akkor óvatosságra intik a
kérdéses személy környezetében élőket, egy ilyen pontszámot
elért ember ugyanis problémát jelenthet.
Nagy általánosságban elmondható az, hogy egy
pszichopata rendelkezik minden olyan tulajdonsággal, amivel
a nárcisztikus is, plusz még annál többel. A pszichopata
semmilyen eszköztől nem riad vissza. Számára nem jelent
problémát megszegni a törvény szavát, ő ugyanis nem
kifejezetten törődik a következményekkel. Persze jobb, ha
nem csukják le és továbbra is szabadon mozoghat, de a
kockázatokkal mit sem törődve úgyis megteszi, amit a
szeszélye diktál. Gyakran nehezen küzdi le impulzusait, ami
miatt bajba is kerülhet. Agyának érzelmi központja teljesen le
van zárva, emiatt pedig nem érez félelmet, stresszt,
nyugtalanságot, empátiát, szeretetet, vagy bármi más olyan
érzelmet, amit mi többiek nap mint nap cipelünk magunkkal.
Másokat kihasználni éppoly könnyű számára, mint vacsorát
rendelni a helyi vendéglőben. Bármikor képes hazudni. Állítsa
csak meg őt a rendőr, miközben egy hullával a csomagtartóban
furikázik, neki bizony egy jottányit sem megy fel a pulzusa.
Ostoba pszichopaták gyakran kerülnek a rendőrök keze
közé. A büntetés-végrehajtás rendszeresen végez felméréseket,
és becsléseik alapján a svédországi fogvatartottak körülbelül
25 százaléka tekinthetőklinikai pszichopatának. Tehát már
csupán emiatt is érdemes magunkat a börtönöktől távol tartani.
Más a helyzet az intelligens pszichopatákkal. Egy másik
népszerű adat szerint a magasabb beosztásban lévő vezetők
körülbelül 10 százaléka pszichopata. Az adat mindenféle
területet magában foglal, a drogkereskedelemtől egészen a
vallási közösségekig. Nehéz ezt a számot bármivel is
alátámasztani, de nyilvánvaló az, hogy minél magasabbra
kerül az ember a hierarchiában, annál több pszichopatával fog
találkozni. Ennek az oka egyszerű: a pszichopatáknak
hatalomra és figyelemre van szükségük. Hitük szerint ők
vannak a tápláléklánc csúcsán, így aztán tökéletesen
természetes számukra, hogy egy szervezeten belül felfelé
törjenek. És mint mindig, természetesen céljaik eléréséhez
ezúttal is minden rendelkezésre álló eszközt igénybe vesznek -
meg még néhány másikat.
Vita tárgyát képezi, hogy a teljes népesség hány százaléka
tekinthető pszichopatának. Hazámban, Svédországban azt
mondják a pszichológusok, hogy ez a szám 1 százalék körül
mozoghat. Többükkel beszéltem a kérdésről, de igazán
egyikük sem tudta megmondani, hogy mire alapozzák ezt az
állítást. Nemzetközileg meglehetősen sok ilyen tárgyú kutatást
végeznek, és az eredményt többnyire 2 és 4 százalék közötti
intervallumban adják meg.
 A pszichopaták kutatásának legnagyobb kihívása körülbelül
ugyanaz, mint a macskák kutatásáé: azért nem lehet őket
tanulmányozni, mert semmilyen kutatásban nem hajlandóak
részt venni.
A pszichopátia nem gyógyítható, nem kezelhető, a terápia
nem használ, sőt, csak rosszabbá teszi őket, hiszen a terápia
során még jobban megtanulják, miként működik az ember.
Egyszerűen több fegyvert kapnak a kezükbe.

Becslések szerint a pszichopátia génjeinek 50 százaléka

öröklődő.

Több a pszichopaták között a férfi, mint a nő.

A pszichopata viselkedés jelei a korai kamaszkorban
megmutatkoznak, adott esetben még annál is korábban.

Machiavellisztikus személyiségzavar
Erről a személyiségzavarról szinte soha nem hallani, és ez
talán jobb is így. A machiavellisztikus személyiségzavar a
harmadik eleme annak a személyiségjegynek, amelynek
jellemzője, hogy az illető annyira csupán a saját érdekeire
fókuszál, hogy céljai elérése érdekében kész manipulálni,
becsapni és kihasználni másokat. Ez kifejezetten rémisztő
viselkedésminta, amely több részletében is emlékeztet a
pszichopátiára, de a közelebbi vizsgálat azt mutatja, hogy még
talán annál is rosszabb. Egyesek szerint a machiavellizmust a
pszichopátia spektrumának részeként kellene tekinteni, mások
szerint viszont ez a zavar annyira egyedi, hogy valóban
megérdemel egy külön nevet.
 Míg a nárcisztikus ember képtelen rá, hogy ne önmagát
tolja a középpontba, a pszichopata pedig képtelen rá, hogy ne
verje át az összes embert, aki az útjába akad, addig a
machiavellisztikus személyiségzavarban szenvedő ember
egész idő alatt pontosan tudja, hogy mit csinál és miért.
A machiavellizmus fogalma a hírhedt reneszánsz diplomata
és filozófus, Niccoló Machiavellitől ered, akinek a leghíresebb
müve A fejedelem. E hírhedt könyv javaslata szerint egy erős
uralkodónak kemény kézzel kell bánnia alattvalóival és
ellenségeivel, és hogy a dicsőség és a túlélés minden eszközt
szentesít - még azokat is, amelyeket erkölcstelennek és
brutálisnak tartanak.
A 16. század végén a machiavellizmus népszerű kifejezés
lett annak leírására, ha valaki ismeri annak művészetét, miként
juttathatja őt előbbre a félrevezető viselkedés. Pszichológiai
terminus azonban csak az 1970-es években lett belőle.
A pszichopátiához hasonlóan a machiavellizmus is
gyakoribb a férfiaknál, mint a nőknél, de valójában
előfordulhat mindenkinél - még gyermekeknél is.

A machiavellizmus főbb ismérvei:

• Kizárólag csak a saját ambícióira és érdekeire fókuszál.
• A pénzt és hatalmat prioritálja a kapcsolatok helyett.
• Az előrejutás érdekében másokat kihasznál és manipulál.
• Gyakran hízeleg.
• Nincsenek elvei és értékrendje.

• Nehéz öt valóban kiismerni.

• Cinikus; a jóság és morál ismeretlenek számára.
• Kerüli az elköteleződést és az érzelmi kapcsolatokat.
• Számító természete miatt képes nagyon türelmesen
viselkedni.

• Csak ritkán árulja el valódi szándékait.

• Sok különféle szexuális kapcsolata van.
• Ügyesen olvassa a társadalmi helyzeteket és embertársait.
• Szociális interakciókban nem mutat semmilyen melegséget.

Ezt olvasva könnyen támadhat az az érzésünk, hogy a

machiavellizmus pont ugyanaz, mint a pszichopátia, de a két
dolog sok lényeges pontban elválik egymástól. A
legszembetűnőbb vonás az, hogy a pszichopaták nehezen
küzdik le impulzusaikat: meglátnak valamit, és jóformán
azonnal cselekednek, hogy azt megszerezzék. A pszichopaták
állandóan manipulálnak és hazudoznak, nem utolsósorban
azért, mert izgalmas számukra a határok tesztelése. A
machiavellisztikus emberek azonban folyamatosan képesek
kontrollálni a cselekedeteiket. Bizonyos emberekkel roppant
nagylelküek tudnak lenni, miközben másokkal teljes
mértékben kíméletlenek. Pontosan tudják, mit miért csinálnak,
és ügyesen titkolják el terveiket. Egy pszichopata idővel
mindenképpen leleplezi magát, de a machiavellisztikus
személyről ugyanez legfeljebb csak hosszú évek múlva derül
ki.
A machiavellisztikus ember a saját jólétét helyezi
középpontba. Az ilyen szindrómával rendelkező személyek
meg vannak győződve róla, hogy az előrejutás csupán
megtévesztő és manipulativ viselkedéssel lehetséges. Nem
bíznak az emberi jóságban, és szerintük naiv dolog másokra
bízni magunkat. A hatalom fontosabb számukra, mint a
szeretet és az emberi elköteleződés.
Mindazon tulajdonságok, amelyek a sötét triászhoz, tehát a
nárcizmus, a pszichopátia és a machiavellizmus hármasához
köthetők, komplikáltak a környezetük számára.
A machiavellizmus lényege a személyes nyereség
érdekében való manipuláció.
A pszichopátia lényege a hidegség, az empátia hiánya,
valamint a mások iránti érzéketlenség.

A nárcizmus lényege pedig leginkább az, hogy az illető azt

érezze, hogy csodálatot érdemel, és másképpen kezeljék őt,
mint másokat.
Az olyan ember, aki mindhárom kategória
személyiségjegyeit magán viseli, veszélyes a környezet lelki
egészsége szempontjából. Képzelj el egy olyan embert, aki
mindezek mellé még ráadásul nem fél erőszakos eszközökhöz
is folyamodni. Ez volna talán a színtiszta gonoszság
definíciója?

Annak ellenére, hogy egyértelmű kapcsolat van a sötét

triász egyes kategóriáinak személyiségjegyei között, sőt
gyakran előfordul, hogy egy bizonyos vonás a másik két
kategória jegyeivel együtt fordul elő, a kutatás nem talált
egyértelmű bizonyítékot arra, hogy kapcsolat van közöttük.
Valami okból kifolyólag szinte semmilyen szakirodalmat
nem lehet találni a machiavellizmusról. De ha szeretnéd
megérteni a hátteret, akkor javaslom, hogy olvasd el A
fejedelem című munkát - igen, éppen Machiavelli tollából.
 4. FEJEZET

NORMÁLIS DOLOG, HA VALAKI

ÁLLANDÓAN CSAK MAGÁIRA
GONDOL?

Minél több a tudás, annál kisebb az egó.

Minél kevesebb a tudás, annál nagyobb az
egó…
Albert Einstein

Tulajdonképpen semmi különös nincsen abban, hogy

magunkra gondolunk. Az ilyesmi természetes módon jön,
alighanem éppen így lettünk megalkotva. Bizonyos
viselkedéskutatók szerint a gondolataink 95 százaléka
önmagunkról szól, vagy olyan eseményekről, amelyek saját
magunkhoz köthetők. Megpróbáltam ezt az állítást valahogy
tesztelni magamon, és bár nagyjából el tudom fogadni ezt a
logikát, igazából nem sikerült pontosan feltérképeznem, hogy
merre is vándorolnak el a gondolataim.
Viszont különbség van aközött, hogy önmagunkat
helyezzük a fókuszba, és aközött, hogy úgy helyezzük
önmagunkat fókuszba, hogy eközben aktívan kizárunk
mindenki mást.
 Azon emberek többsége, akikkel nap mint nap találkozunk,
ugyan minden bizonnyal valóban önmagát tartja a saját
számára a legfontosabbnak, de mindeközben állandóan
reflektál arra is, hogy a döntése milyen kihatással lesz
másokra. Miután olyan világban élünk, amelyben senki nem
képes teljesen egyedül boldogulni, kénytelenek vagyunk
tekintettel lenni másokra. Nem kell, hogy tetsszen nekünk a
dolgok ilyetén állása, de tisztán intellektuálisan meg kell
értenünk azt, hogy így működik a világ, és hogy ehhez kell
alkalmazkodnunk.
Némiképp leegyszerűsítve azt is mondhatnám, hogy
tulajdonképpen pontosan ez különbözteti meg a normális
embert például egy narciszti- kustóL Megvan
mindannyiunkban a velünk született ösztön, hogy önmagunkra
fókuszáljunk, és saját magunk számára mi magunk legyünk a
legfontosabb prioritás. Ezt teszi a nárcisztikus is, méghozzá
szemrebbenés nélkül. Mi többiek viszont kontrolláljuk ezt az
ösztönt és alkalmazkodunk a körülményekhez.

Bár annak ösztöne, hogy önmagunkat helyezzük előtérbe,

mindig megmarad, a bennünk zajló másféle folyamatok azért
ügyelnek arra, hogy a döntéseinket inkább más emberek
érdekeinek figyelembevételével hozzuk meg. Nem akarjuk
lebögetni magunkat, nem akarunk bántani másokat. Egész
egyszerűen nem akarunk önmagunknak fájdalmat okozni
azáltal, hogy teljesen szükségtelenül rossz lelkiismeretet
idézünk elő önmagunknak. Hosszú távú következményekben
gondolkodunk.
Mit fognak gondolni rólam a többiek, ha kiszedek
magamnak egy jó nagy szeletet abból a tortából, a legkevésbé
sem törődve azzal, hogy hány személyre készült? Talán senki
nem fog megjegyzést tenni, elvégre a mi munkahelyünkön
éppen eléggé konfliktuskerülő mindenki, de alighanem nehéz
lesz majd más kérdésekben elnyernem a munkatársak
támogatását, ha egoista fráterként ismernek meg.

Vajon mi történik Rogerrel, ha azt a kis ballépését

kiszínezve adom elő a főnöknek? Eltúlzom a hanyagságát
csakis azért, hogy én magam egy kicsit kedvezőbb fényben
tűnhessek fel? Igazán be akarok fűteni Roger- nek csakis azért,
mert elkövetett egy apró ballépést? Talán inkább segítenem
kellene neki rendbe hozni azt a káoszt, amit okozott.
Ha hazudok a feleségemnek arról, hogy mit csináltam múlt
csütörtökön, akkor rövid távon nem kell félnem attól, hogy mi
lesz a reakciója, ha a hazugság mégis kiderül. Hanem amikor
valóban tudomást szerez róla, akkor a haragja vagy a félelme
sokkalta erősebb lesz. Hogy ne is beszéljünk arról a rossz
lelkiismeretről, amivel nekem ezen idő alatt meg kell
küzdenem.
A fentebbi mérlegelések tökéletesen normálisak, ilyesmiket
nap mint nap gondolunk. Összevetjük a rövid távú nyereséget
a hosszú távú kockázattal, és aztán néha helyes döntést
hozunk.

A nárcisztikus ember azonban nem így működik. Ö úgy

cselekszik, ahogyan azt pillanatnyi érzése sugallja, a hibázás
rövid távú nyereségére alapoz. Bár belátják, hogy mások
ennek következtében szomorúak, megbántottak, dühösek vagy
akármi mások lesznek, ez csak igen kevéssé szól bele a
döntésükbe. Hiszen a nárcisztikus embernek igenis joga van
hibázni. És körülbelül ez az a pont, ahol a normalitásból
átmegyünk valami másba. Letaposni másokat pusztán azért,
hogy sikert érjünk el - hát azt bizony nem szabadna semmi
másnak tekinteni, csakis abnormálisnak.

Viselkedésünk alapjai a DISC-elmélet szerint

Ha olvastad már valamelyik könyvemet, akkor tisztában vagy
vele, hogy előbb vagy utóbb ismeretséget fogsz kötni a piros,
sárga, zöld és kék színekkel. Ez a könyv sem kivétel. Habár a
DISC-modell nem elengedhetetlen a nárcizmus megértéséhez,
mégsem minden haszon nélkül való, ha emlékezetünkbe
idézzük, milyen is a természetes viselkedésünk, ez ugyanis
megmagyarázhat néhány olyan reakciót, amelyet a könyv
olvasása közben esetleg átéltél. Abban is segíthet, hogy
kiszűrjünk néhány egészen normális - bár olykor nehezen
érthető - jelenséget, és ilyen módon aztán könnyebben tudjunk
majd koncentrálni a valódi témánkra, a nárcizmusra. Az
elterjedt DISC-modellt használom, hogy a viselkedésminták
közötti különbségeket leírjam. Tömegével vannak más
módszerek is, de ez a modell lefedi a lényegét annak, amire itt
szükséged van. Ha neked az ötfaktoros modell vagy a Myers-
Briggs-típuselmélet a rokonszenvesebb, nekem az is megfelel,
de én magam inkább ehhez ragaszkodom, mert ehhez eléggé
értek.

Érdemes megjegyezni: ez a rendszer az úgynevezett

önértékelési elemzésre épül, és nem célja az, hogy az emberi
természet működésének minden elemét megmagyarázza.
Leggyakoribb reakcióink fontos alapjait azonban el tudja
mondani.

Ha úgy érzed, hogy szakértője vagy már a négy színnek,

akkor minden további nélkül átugorhatod ezt a fejezetet, de én
azért inkább azt javasolnám, hogy mégiscsak kukkants bele.
Elvégre az ismétlés, mint ismeretes, a tudás anyja.

A gyakorlatias és extrovertált pirosakat a problémakezelés és a

komoly kihívások irányítják. Minél keményebbek a feltételek,
annál jobb. Ha valami a kelleténél valamivel olajozottabban
működik, még gyanakodni is kezdenek. Vajon mi lehet a baj?
Miért mennek olyan könnyen a dolgok? Hiszen éppen az a
lényeg, hogy minden nehéz és komplikált legyen,
máskülönben nem is érezzük, hogy bármi is létezik. Talán még
fájnia is kell egy kicsit. A fájdalom megedz minket. Szeretik a
tempót és az akciót. Egyszerűen jó, ha pörögnek a dolgok.

Ha a piros a cselekvésről szól, úgy az extrovertált és

kapcsolatorientált sárga inkább az interakcióról. Ők azok,
akiknek mindig meg kell győzniük a többieket a
véleményükről és az érzéseikről. Képtelenek elhagyni a
helyiséget addig, amíg a bent tartózkodók között nincsen teljes
egyetértés. Ők még zuhogó esőben is napsütést látnak.
És a piroshoz hasonlóan a sárga is szereti a pörgést.

A kapcsolatorientált és introvertált zöld személyiségének

alapja a változásoktól való idegenkedés. Ha sok a zöld vonás
valakiben, az annyit tesz, hogy az illető nagyon csekély
érdeklődést mutat bármifajta változás iránt, és még akkor is
rossz szemmel nézi ezeket, ha abszolút szük- ségszerüek. Az
ilyen emberek mondanak olyasmiket, hogy „régen minden
jobb volt”, „azt tudjuk, hogy mink van, de azt nem, hogy mit
kapunk”, „a szomszéd fűje sem zöldebb”. Az új ötleteket
elutasítják: minden remekül működik így is, köszönik szépen.
Az introvertált és gyakorlatias kékek pedig az olyan
emberek, akik nagy becsben tartják a szabályokat és
előírásokat. Ök azok, akik a szabályok minden betűjét követik,
és mindig pontosan tájékozottak arról, hogy mi a helyes és
megfelelő. Az efféle emberek még azelőtt elolvasták a
használati utasítást - lehetőség szerint három nyelven is -,
hogy egyáltalán kicsomagolták volna a frissen érkezett IKEA-
polcot.

Ez a négyféle világszemlélet, beleszámítva a befelé illetve

kifelé fordulást, valamint a gyakorlatias illetve
kapcsolatorientált szemléletet, amelyek bizonyos specifikus
viselkedésmintákat eredményeznek.

Milyen konkrét viselkedésekhez vezetnek el a fentebbi

vonások?
Ha megnézzük, hogy mindezek valójában hova vezetnek el,
minden létező szempontból egyre több egyértelmű
különbséget fedezhetünk fel. Alább néhány specifikus,
színekre lebontott tulajdonságot találsz. Mielőtt azonban
belekezdenél, fel kell hívjam a figyelmed arra, hogy akadnak
kivételek - azok ugyanis mindig vannak. Az emberek
komplikált lények, nehéz őket kiismerni. De minden
tulajdonság jellemző egy-egy színre.
Egy másik fontos megjegyzés az, hogy mindannyiunkban
van legalább egy kevés minden színből. Mindannyiunk
számára megvan a lehetőség, hogy így vagy úgy cselekedjünk,
de egyértelműen vannak viselkedésminták, amelyek
kényelmesebbek a számunkra, és leggyakrabban ezek azok,
amelyeket a legtermészetesebb módon mutatunk a
környezetünk számára. Statisztikailag a leggyakoribb mintázat
- körülbelül 80 százalék - két szín kombinációja. Gyakori
kombinációk: piros-sárga, sárga-zöld, zöld-kék vagy kék-
piros. Kevésbé gyakoriak a következők: sárga-kék és piros-
zöld. Hogy ez miért van így, nem tudni. Az emberek 15
százaléka három szín kombinációjából tevődik össze, ami
miatt ők igen nehezen kiismerhetők, és csupán 5 százalék
mutat csupán egyetlen színt. Ezek a számok a világ minden
táján végzett, körülbelül ötvenmillió elemzésre épülő
statisztikán alapulnak.

ZÖLD
PIROS SÁRGA
KÉK

így viselkedik Hajtóerőként és Optimistán és Gondoskodóan Reflektálva és

célratörően spontánul és megértőén korrekten
így dolgozik Szorgalmasan Érdeklődést Személyesen Strukturáltan
Ambiciózusan keltőén Nyugodtan Rendszerezve
Formálisan Személyesen Barátságosan Specializálva
Hatékonyan Rugalmasan Informálisan Módszeresen
Pontosan Stimulálóan Jó Halk szavúan Szűkszavúan
szónoki
képességekkel

Munkatempó Gyors és Gyors és Lassú és stabil Lassú és

határozott spontán szisztematikus

Ezt részesíti A feladatot és Kapcsolatokat A jó viszonyok A feladatot és a

előnyben az eredményt és hatást megtartását munkamódszert

Ettől fél Hogy elveszti a Hogy elveszti a Konfrontáció Hogy bolondot

kontrollt presztízsét csinál magából

így cselekszik Feltételeket Támad és Enged és Visszavonul és

nyomás alatt szab meg és ironizál egyetért elkerül
saját magát mindenkit
hangsúlyozza
 ZÖLD
PIROS SÁRGA
KÉK

Ezt akarja Eredmény Inspiráció Stabilitás Metodika

Ezt várja el tőled Egyenesség Stimulus Kedvesség Pontosság

Ez akar lenni ö Aki dönt Akit csodálnak Akit kedvelnek Aki korrekt
maga

Ez idegesíti Hatékonyság Passzivitás és Érzéketlenség

hiánya és rutinok és Meglepetések és
határozatlanság türelmetlenség szeszélyesség

Ezt akarja Siker és kontroll Státusz és Nyugalom és Hitelesség és

rugalmasság szoros felkészülési idő
kapcsolatok

így lép fel Üzletiesen Elegánsan Barátságosan Törvénytisztelőén

Ebben él Itt és most Az eljövendő A régmúlt A gondolataiban

(amikor minden
jobb volt)

Ebben bízik meg A megérzései Elismerés Saját maga Szakértők

Nyugodtan ülni Magány Előre nem Kapkodás

látható
Ezt nem szereti események

Az önközpontúság rangsorolásának kísérlete

A nárcizmus nagy részben az önközpontúságról szól, ez
azonban nem azt jelenti, hogy minden önközpontú ember
nárcisztikus volna. A pszichológia más kérdéseihez hasonlóan
itt sem könnyű tűpontos határokat húzni. Ha kísérletet tennék
arra, hogy rangsoroljak egy olyannyira sokszínű fogalmat,
mint amilyen az önközpontúság, akkor az valahogy így nézne
ki:

Minden embert leginkább önmaga és a saját szükségletei

érdekli. Ez az emberi természet része. Ugyanez érvényes az
általunk ismert legtöbb állatra is. A legtöbb individuum
küzdene a túlélésért.
Bizonyos emberek mindebből nem sokat mutatnak a
külvilág felé. Ez azonban nem azt jelenti, hogy hiányozna
belőlük ez a vonás. Egyszerűen csak megtanulták kezelni
ennek a tulajdonságnak a kevésbé alkalmazkodóképes
variánsait.

Az introvertált emberek kívülről nézve nyugodtabbak,

csendesebbek, és energiával tölti el őket, ha nincsenek olyan
sokan körülöttük. Nekik tökéletesen megfelel az, ha saját
maguktól kapnak megerősítést ahelyett, hogy azt állandóan
másoktól várnák. Nem beszélnek sokat, legfeljebb csak olyan
társaságban, amelyben összkomfortosán érzik magukat. A
nagyobb figyelem középpontjában lenni nem olyasmi, aminek
kifejezetten örülnének. Szívesebben állnak a szélen, hogy
onnan figyeljék meg a többieket. A megőrzés a változásnál
fontosabb számukra. Az introvertált ember számára nemritkán
tökéletesen kielégítő az, ha a saját gondolataiban tartózkodhat.
Ha ezt DISC-nyelvre akarnánk lefordítani, azt mondhatnánk,
hogy ilyen személyek a zöldek és a kékek. Kevesebb hűhót
csapnak maguk körül, és emiatt a többi ember kevéssé
önközpontúnak tartja őket, még akkor is, ha természetesen ők
is részei az első, minden emberre érvényes kategóriának.
 És aztán vannak ennek az ellentétjei, az extrovertáltak, akik
kedvelik az akciót, a lüktetést, ha állandóan történik valami.
Nekik az adja az energiát, ha gyors a tempó. Ök az introvertált
embereknél gyorsabban mozognak a világban. Számukra nem
jelent problémát a középpontban lenni, egy részük ráadásul
még élvezi is a helyzetet. A változás a lételemük, és élvezik,
ha pörögnek az események. Az ő világukban egyáltalán semmi
nem volt jobb régen. Ugyanezen DISC-modell szerint ők a
pirosak és a sárgák.

Bár a pirosaknak valóban nagy és erőteljes egojuk van, de

mivel nem kapcsolatorientáltak, nem feltétlenül fogja őket
érdekelni az, hogy mások mit gondolnak róluk. Abszolút
lehetnek önközpontúak, de csak ritkán idegesítő módon.
Egyszerűen csak szokásuk arról beszélni, hogy nekik van
igazuk, és a többiek tévednek.
A sárga viselkedést gyakran kifejezetten feltűnést
szomjúhozónak érzékeli a külvilág. Ha éppen egy vacsorán
vagy valamiféle partin veszel részt, keresd a
csoportosulásokat. Egy effélének a legközepén nemritkán egy
igazi sárga egyént fogsz találni. Ö az, aki vicceket mesél, meg
vidám anekdotákat az életéről - vagy egyszerűen csak
szórakoztatóakat. Ügyesen képesek mondanivalójukat
érdekesnek és fontosnak beállítani, és természetes képességük
van arra, hogy fenntartsák mások figyelmét. Egyszerűen
fogalmazva: profin fejezik ki magukat. Sokan csábultunk már
el sármos és barátságos sárgák vízióitól.
Mindez nem egyenértékű a szociális kompetenciával, de
hogy társasági jellegű vonás, az tény. A sárgák imádják a
feltűnést, és különösen fogékonyak a pozitív visszacsatolásra.
Örömmel habzsolják be a dicséretet, az általános rajongást és
különös méltatást, miközben nagy hangon bizonygatják, hogy
ugyan már, igazán semmiség volt a dolog.

Sok sárga, akivel találkozhatunk, elég messzire hajlandó

elmenni azért, hogy szórakoztathassa az embertársait.
Mindenkit a közönségükként kezelnek, akivel találkoznak.
Emiatt alkalmasint a kelleténél nagyobb teret töltenek be,
amivel viszont ellenérzéseket válthatnak ki másokból. Mi
lenne, ha végre másokat is hagynál megszólalni, he?
Az ilyen viselkedés általában kevéssé tudatos. A sárgáknak
rendszerint csupán homályos elképzeléseik vannak arról,
milyen nagy teret foglalnak el. Az, hogy bizonyos esetekben
egy helyiségben gyakorlatilag minden oxigént elszívnak
mások elől, nem szándékos a részükről, egyszerűen csak így
történik. Ök csak a természetes ösztöneik szerint cselekszenek:
kinyitják a szájukat, és megnézik, mi történik. Ennek
eredménye nemritkán néhány újabb, én-nel kezdődő mondat.

Habár elég sok ember, általában főként zöldek és kékek, fel

tudják húzni magukat a túlságosan sárga viselkedésen, azért
mégis azt gondolom, hogy a sárga személyiségek nagy
többsége tökéletesen ártalmatlan. Nincsen bennük semmi
rossz, csupán az önképük hiányos egy kicsit. Amikor végül
valaki odaordítja neki: Nem bírnál végre csendben maradni?,
akkor a sárga őszintén meglepődik. Mi a baj? Hiszen olyan
kellemesen elvoltunk!
A legrosszabb, ami egy sárgával történhet, az a társadalmi
kirekesztés. Számukra borzasztó büntetés az, ha nem fogadják
be őket a közösségbe, sót talán ki is közösítik őket. A sárga
szerint abszolút nem igazságos dolog az, ha kizárólag a
kevésbé vonzó tulajdonságaik alapján ítélik meg ókét. És
amikor észreveszik, hogy a környezetük nem reagál a fecsegő
bohóckodásaikra, kicsit meg is bántódnak. Talán morcosak is
lesznek. Bizonyos sárgák pedig kifejezetten mogorvák lesznek
ettől.
A jó hír azonban az, hogy elég gyorsan elfelejtenek minden
kellemetlenséget. És hamarosan ismét ragyog a nap az egükön.
Ha döntenem kellene, hogy melyik színre sütik
leggyakrabban a nárcisztikus jelzőt, én a sárgákra szavaznék.
De éppen ebben az esetben valójában nem nárcizmusról van
szó.
Mert mi történik akkor, ha hagyjuk a sárga viselkedést és
megnézzük, hogy mi az, ami kevésbé tekinthető normálisnak?
Lehet valaki önközpontúbb, mint egy sárga, de még mindig
nem nevezhető narcisztikusnak?

A hisztrionikus személyiségzavar
A sárga, kissé ártalmatlan énközpontúsága mögött találunk
egy olyan fogalmat, amiről nem beszélnek túl sokat: ez a
hisztrionikus személyiségzavar, avagy a HPD. Az efféle
emberek viselkedését túlzott figyelemkeresés, valamint olykor
határtalan csábítási manőverek jellemzik, továbbá annak
túlzott vágya, hogy a környezetük elfogadja őket. Azok az
emberek, akiket ezzel a személyiségzavarral diagnosztizáltak,
általában élénk, drámai, lelkes és flörtölésre hajlamos
emberekként írhatók le. Körülbelül négyszer annyi nőt
diagnosztizálnak HPD-vel, mint férfit. De vajon miért? Ez
volna az igazság? Vagy előítéletesek a pszichológusok? Nem
tudja senki.
 A HPD a jellegüket tekintve drámaibb személyiségzavarok
csoportjába tartozik. Az efféle emberek roppantul élvezik, ha a
figyelem középpontjában lehetnek, és hangos, néha igencsak
illetlen kommentárokat is ejtenek. Nemritkán túlzó
viselkedésűnek tartják őket, és állandó stimulusra van
szükségük. Lehetnek szexuálisan provokatívak, és erős
érzelmeknek adnak hangot csakis azért, hogy a többiekre
erőteljes hatást gyakoroljanak. Rendkívül egocentrikusak
tudnak lenni, és néha manipulativ eszközökhöz folyamodnak,
hogy kielégítsék önnön szükségleteiket.

A HPD-ben szenvedő emberek többnyire képesek jól

működni a társadalomban és a hivatásukban egyaránt.
Általában normális szintű a szociális kompetenciájuk, amit
viszont néha arra használnak, hogy másokat manipuláljanak,
így kerülve a figyelem középpontjába. De a HPD a közeli
kapcsolatokra is hatással lehet, amiképpen a veszteségek és
kudarcok kezelését illető képességükre (avagy inkább
képtelenségükre) is. A HPD- ben szenvedő egyének nem
mindig látják a helyzetüket igazán realisztikusan, és inkább
túldramatizálják és eltúlozzák mindennapi gondjaikat.

Gyorsan elunják magukat, ezért gyakran váltanak

munkahelyet. Miután az adrenalinlöketet és az izgalmat
előnyben részesítik, sokszor kerülnek igencsak kockázatos
helyzetbe. Ha nem élhetnek úgy, ahogyan ők szeretnének, azaz
kissé őrült módon, tombolóan lelkes közönség előtt, könnyen
zuhanhatnak depresszióba.
Van egy ügyes mozaikszó, amit a HPD-ben szenvedő
emberek tüneteinek felelevenítésére használhatunk, de csak
eredetiben működik, fordításban nem. így hangzik:
 Provocative behavior

Relationships are considered more intimate than they

actually are

Attention-seeking
Influenced easily by others or circumstances

Speech (style) wants to impress; lacks detail

Emotional lability; shallowness

Make-up; physical appearance is used to draw attention to

self Exaggerated emotions; theatrical

Mi tagadás, jópofa. De hogyan jutunk el a szokásos

önközpontúságból előbb talán a kívánatosnál egy
árnyalatnyival élesebb énfókuszba, végül pedig egészen a
patologikus öncsodálathoz?
Röviden szólva: amikor túl sok lesz a jóból, talán akkor
botlunk bele a nárcizmusba?
 5. FEJEZET

ISMERD MEG LINDÁT!

Önmagunk ördögei vagyunk, s e

világot önnön poklunkká tesszük.
Oscar Wilde

Engedd meg, hogy bemutassak neked egy kitalált személyt: az

ő neve Linda. Ő fog minket végigkalauzolni a nárcisztikus
viselkedés útvesztőiben.

Példa a mindennapi nárcizmusra

Linda 2020-ban töltötte be 22. életévét. A gazdasági főiskolán
tanul. Úgy érzi, keményen dolgozik, de a tanárai nem igazán
gondolják úgy, hogy mindent megtesz, amit kellene.
Értékelésük szerint Linda közepes tanuló.

Linda ismeretségi köre rendkívül nagy. A közösségi

médián állandóan emberek veszik körül, mindenki feltűnően
jól néz ki és mindenki folyton mosolyog. Linda legalább
egyszer posztói egy nap, de inkább többször. Tájékoztatja a
világot arról, hogy milyen csodálatosak a napjai - és az
éjszakái. Azt mondhatnánk, hogy van számos felszínes baráti
kapcsolata, de csak egyetlen, vagy legfeljebb kettő igazán
közeli barátja. Ami egyébként meglepő azt tekintve, hogy
Linda nyitott, csinos, jó családból származik és jó helyen él,
látszólag tudja, hogyan kell viselkedni, népszerűnek tűnik, és
könnyedén veszi a dolgokat.
Egy kisebb lakásban lakik, egy közepes nagyságú svéd
város központi részén. A lakást a szülei vették neki. A vásárlás
oka az volt, hogy Lindának túl korán kellett kelnie ahhoz,
hogy beérjen az előadásokra. Miután jó párszor rágta a szülök
fülét emiatt - amely alkalmakkor egyre egyértelműbben
jelezte, hogy szerinte a szülők már nem törődnek vele többé -,
azok végül előhalászták a csekkfüzetüket. A lakás majdnem
any- nyiba került, mint a szülök elővárosi villája.

Amíg Linda tanul, az édesanyja - aki csak félállásban

dolgozik - takarítja lánya lakását, és a szennyesét is ő mossa.
Az édesanyja néhány alkalommal már megpróbálta rávenni
Lindát, hogy intézze ezeket a dolgokat mostantól fogva ő
maga, elvégre egy felnőtt ember képes kell hogy legyen mosni
a saját szennyesét. De Linda minden alkalommal összeroppan
a hatalmas teher alatt: ő nem képes tanulni és a háztartást is
rendben tartani egyszerre. Az édesanyja sosem mert egyenesen
rákérdezni a lányánál, hogy pontosan hány órát is tanul
naponta. Az eredményeit nem közölte szüleivel.
És az igazság az, hogy Linda valójában nem is tölt el olyan
irtó sok időt tanulással. Ha komolyan készülne egy-egy
vizsgára, akkor az egész egyszerűen Linda társasági életének
rovására menne. A felsőfokú tanulmányok amúgy sem
bizonyultak olyan érdekesnek, mint azt Linda remélte, ezért
aztán tanulás helyett inkább bulizik, meg a neten lóg.
 Lindára máskülönben nem lehet azt mondani, hogy ne
lenne intelligens vagy művelt. Az igazat megvallva
gyakorlatilag minden feltétele adott ahhoz, hogy sikeres
legyen. De nem teljesen világos, hogy valójában miért is nem
tanul többet. Linda saját magyarázata a következőképpen
hangzik: de hát az élet nem állhat csupán munkából, időt kell
szánnunk önmagunkra is. Bele kell nőnünk a saját
szerepünkbe, utánagondolnunk és ráéreznünk, mit akarunk
voltaképpen. Miután Linda véleménye szerint jóformán az
alapvető emberi jogok közé tartozik az, hogy minden vizsgán
átengedjék, nem is különösebben nyugtalan. Másoknak is
sikerült átmenni, hát neki miért ne sikerülne?
Úgy tűnik, hogy bár a legnehezebb tárgyakból utóvizsgákra
kényszerült, végül mégis megkapja a diplomáját.
Mielőtt elkezdte volna a főiskolát, egy évet utazással töltött.
Most, a tanulmányok befejezése után úgy érzi, ismét szüksége
volna egy év szünetre, olyan nyomás alatt volt az elmúlt négy
esztendőben. Ezért aztán a szülei elé járul, és azt kéri tőlük,
hogy úgy egy évig még tartsák őt el, mivel képtelen eldönteni,
mivel foglalkozzon élete hátralévő részében. Talán gazdasági
területen fog munkát keresni, de az is lehet, hogy tanul még
egy kicsit. Majd meglátja. Elvégre fiatal, nem kell neki olyan
gyorsan döntenie. Majd amúgy is elrendeződik minden.

Szóval mi is tulajdonképpen a baj?

Oké, Linda egy kicsit el lett kényeztetve. A szülei alighanem
igen bőkezűen pazarolják rá az idejüket és a pénzüket. Hiszen
a szülők a felnőtt gyermeküket is rajongásig tudják szeretni,
hát persze hogy megtesznek mindent annak érdekében, hogy
elinduljon az életben. Hát melyik szülő ne tenne meg mindent?
A baj csak az, hogy Linda nem patyolattiszta eszközökkel
szerezte meg és érte el mindazt, amije ebben a pillanatban van.
Azért, hogy a szülei megvegyék neki azt a lakást a
belvárosban, Linda azzal fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz,
ha nem teljesítik kérését.
Azért, hogy anyja továbbra is mosson és takarítson rá,
Linda sírt, toporzékolt és azzal vádolta őt, hogy már nem
szereti Lindát.

Azért, hogy igencsak gyatra eredményei dacára átmenjen a

vizsgán, Linda diszkriminációval vádolta meg az egyik
tanárát. A tanár emiatt gyorsan megadta neki az átmenő jegyet.
Azért, hogy mindig új ruhái és csinos cipői lehessenek -
nem is beszélve a sminkjéről, ami egy egész operatársulatnak
elegendő lenne -, Linda az ujja köré csavarta apját. Apja
sosem tudott neki nemet mondani. Habár Linda havi
ruhaszámlái borsosabbak, mint az apjáé egy egész évben, ő
még mindig szó nélkül fizet, mint a katonatiszt.

Mindebből semmi sem látszik a felszínen. Ezek csupán

módszerek, amelyeket Linda idejekorán elsajátított, miután
működőnek bizonyultak. A szülei igazából sosem mertek vele
komolyabban elbeszélgetni. Lindának az a felfogása, hogy
neki mindezen előnyökhöz teljes joga van, ezért nem lát
semmi hibát az efféle cselekedetekben. Neki meg kell kapnia
mindent, ami egy jó élethez kell, és senki nem állhat az
útjában.
 De akadnak más támadási pontok is. Csupán néhány igazi
barátja van, de mégis tengernyi felszínes ismerős veszi őt
körül. Linda igen gyorsan azok hátába tudja döfni a kést, akik
nem nyerik el a tetszését. Ha valaki kritizálni merészelte őt,
hát ő bizony háromszorosan vágott vissza. Ha valaki nem adta
meg neki azt a figyelmet, ami szerinte neki alanyi jogon jár,
hát Linda alaposan megrágalmazta az illetőt, mindenféle
gonosz hazugságot híresztelve el róla. A közösségi média
egészen fantasztikus eszköz, ha valaki hazugságokat kíván
elterjeszteni olyanokról, akik nem mutattak kellő tiszteletet és
csodálatot iránta.

Azt gondolod talán, hogy ez az egész sztori teljesen idiótán

hangzik? Bizonyos szempontból igazad van: ez az egész sztori
tényleg idióta.

De miközben haladsz tovább a könyvben, egy kérdést azért

tegyél fel magadnak: ha neked kellene eldöntened, akkor
szerinted Linda egy roppant erős akarattal rendelkező sárga-
piros személyiség, egy hisztrionikus személyiségzavarral
rendelkező lány, vagy egy nárcisztikus egyén?
 MÁSODIK RÉSZ

MÉLYEDJŰNK EL
A NÁRCIZMUS
JELENSÉGÉBEN!
 6. FEJEZET

PILLANTÁS
EGY KOMPLEX LÉLEKBE

Mindig van valamennyi őrület a

szerelemben. De mindig van valamennyi
józanság az őrületben.
Friedrich Nietzsche

Azon túl, hogy a nárcisztikus ember is ugyanazokat akarja,

mint amit mindenki más, azaz egy jó, minél kedvezőbben
alakuló életet, azért van néhány külön dolog, amire a
nárcisztikus ember áhítozik, és amit mi többiek talán nem
igazán kívánnánk.

Mit akar a nárcisztikus ember?

A nárcisztikus ember a valóságban kontrollálni akar. Szeretik,
ha ők ülhetnek a vezetőülésben, méghozzá egész egyszerűen
azért, mert ettől jobbnak érzik magukat. De jobbnak minél?
Például mindenki másnál - miért is ne? Egy nárcisztikus
számára felettébb kívánatos minden, ami képes előidézni a
fensőbbség és a ragyogás érzetét. Fontossá válik mindaz,
amitől a középpontban érezhetik magukat. Felettébb kívánatos
minden, amelynek révén egy olyan fantáziavilágba élhetik
bele magukat, amelyben tényleg minden körülöttük forog.

Olyasmiket akarnak, amelynek segítségével átélhetik, hogy

ők az elsők és legfontosabbak. Sőt még azt is, hogy mások
rovására kedveznek nekik. Egy nárcisztikus vonásokkal
rendelkező gyermek számára nincsen szükség arra a fajta
igazságosságra, amely a testvérét is magában foglalja. Az
ilyen gyermeknek nem érdemes olyanokat mondani, hogy de
hát ez nem lenne igazságos az öcséddel szemben, mert nem
érti meg. A nárcisztikus gyermek kizárólag önmaga számára
követel igazságosságot. Ha ő maga nem kap többet, jobbat,
vagy egyszerűen mindent, akkor az ő szemében a dolog
döbbenetesen igazságtalannak fog tűnni.
Az sem elég, ha sokat kap. A nárcisztikus ember azt is
tudni akarja, hogy valóban többet kapott. Látnia kell, hogy
nagyobb tiszteletben és csodálatban részesül, mint a szomszéd
széken ülő srác, és elvárja, hogy a többiek is ezt szajkózzák.
Ha a környezete nem jelzi számára, hogy milyen fontos és
jelentős ö mindenki máshoz képest, akkor valami irtózatosan
nagy baj van a környezettel. Nem elég tehát az, ha azt
mondjuk a nárcisztikus embernek, hogy egek, de jól nézel ki!
A biztonság kedvéért érdemes még hozzátenni: összevetve
mindenki mással, akivel valaha találkoztam.

A hatalom, amiképpen volt már szó róla, fontos összetevő.

Hatalom önmaga felett, hatalom mások felett, hatalom egy
helyzet, egy találkozás, vagy a döntések felett. Más szóval ez a
kontroll.
 Megbecsülés, sőt csodálat. Minél többen hajlonganak és
tapsolnak, annál jobb.

De a szimpátia is fontos. Sok nárcisztikus egészen

fenomenálisan képes játszani az áldozatot, mivel az sokszor
eredményez szimpátiát mások részéről. A szimpátia ráadásul
pontosan ugyanaz, mint a figyelem. Ha jobban belegondolsz,
elég sok embert tudnál mondani, akik magukat vagy a
csoportjukat áldozatnak állítják be. Gyanítom, ezek egy része
mögött a nárcizmus bújik meg. Erről is bővebben később.

A szánalom az emberek legnagyobb részét zavarja, elvégre

a szánalomtól szánalmasnak érezzük magunkat. A nárcisztikus
ember számára azonban tökéletesen beleillik a nagyobb
mintázatba.

Presztízs és státusz. A hierarchia csúcsán lenni kétségkívül

egyike a nárcisztikus emberek többsége által kívánatosnak ítélt
dolgoknak. Nem csupán azért, mert ez több hatalommal jár, de
azért is, mert így több figyelem, csodálat, sőt talán félelem is
irányul feléjük.

A befolyás a hatalommal kapcsolható össze. A nárcisztikus

ember számára létszükséglet az, hogy érezze, hatással van
mindenre, ami történik, és lehetőség szerint a többi emberre is.
A nárcisztikus számára továbbá roppant fontos a
szolgáltatások igénybevétele. Ez a szolgáltatás lehet bármi:
akár az, hogy az étteremben körbeugrálják, vagy az, hogy
életük társául olyasvalakit választanak, aki elvégzi az összes
unalmas házimunkát. Akár azt is mondhatnánk rá, hogy
kiszolgálják. A nárcisztikus ember különösen fontosnak érzi
magát attól, hogy nem neki kell elvégeznie a lehangoló
mindennapi tevékenységeket.
 Megbecsülés és dicséret. Egyértelmű. A nárcisztikus
embert nem lehet eleget dicsérni. Az ilyen ember szőröstül-
bőröstül felfal minden hódolatot, még a nyilvánvaló túlzásokat
vagy hazugságokat is, amennyiben azok az ő javára történnek
- és utána kegyesen int neked, hogy folytasd még. Mást is
akartál mondani? Gyerünk bátran.
Alávetettséget követel másoktól. A többi ember
engedelmeskedjen, sőt leginkább kapituláljon a nárcisztikus
ember nagysága előtt, továbbá mondjon is le önnön jogairól.
Ez tökéletesen megfelel a nárcisztikus embernek, ez ugyanis
abszolút hatalmat ad neki ahhoz, hogy minket többieket úgy
kezeljen, mint bábukat a sakktáblán.

A végeredmény a tökéletes lojalitás. Mindenkinek

engedelmeskednie kell, senki nem mondhat ellent. Azok
esetében, akik alázatosak, és inkább követőnek tekintik
magukat, semmint vezetőnek, komoly veszély áll fenn, hogy a
nárcisztikus ember markába kerülnek.
A nárcisztikus embernél azonban nem minden esetben
egyértelmű, hogy mire játszik. Ügyesen rejti el valódi énjét,
mivel tudatában van annak, hogy az a környezet, amelytől
teljes odaadást követel, nem mindig nézi jó szemmel az efajta
törekvéseket.

Hogyan lehet kielégíteni egy nárcisztikus embert?

Érdemes ezenfelül megjegyezni, hogy amennyiben a
nárcisztikus ember tényleg megkapna mindent erről a fenti
listáról, akkor sem lenne teljesen elégedett. Szünet nélkül
kínozná a gyanú, hogy nem kapott meg valami olyasmit, amire
pedig jogosult volna. Elébe halmozhatnak minden földi jót,
amit csak ez a világ kínál, de ahelyett, hogy elégedettnek
mutatkozna, inkább elégedetlen lesz, vagy rosszabb esetben
dühös.

És miután alaposan megismertük a nárcisztikus embert,

amikor megtanultuk ezt a mintázatot, rájövünk, hogy a
nárcisztikus embert istenigazából lehetetlen teljesen
kielégíteni. Mindenki, aki adott már valaha a partnerének -
közben görcsben volt a gyomra - egy olyan ajándékot, ami a
legszebb, legdrágább, legátgondoltabb ajándék volt, amit
egyáltalán képes volt felhajtani, az tudja, hogy ez a görcs
valami okból van. Nemritkán éppen azért alakult ki, mert egy
korábbi alkalommal a lelkünket tettük ki egy születésnap előtt
csakis azért, hogy hamarosan azt kelljen hallgatnunk, hogy ez
meg az az ismerős olyasmiket kapott, ami ennél azért egy
kicsit jobb. Hát nem igazságtalan az élet?

Az ilyen nem túl vonzó viselkedés oka nem csupán az,

hogy a nárcisztikus ember meglehetősen gyerekes. A dolog
arról is szól, hogy ezek a drága ajándékok nem képesek a
nárcisztikus leghőbb vágyát kielégíteni. Az ajándékra sokkal
inkább úgy tekintenek, mintha az egyfajta képzelt
igazságtalanság kiigazítása volna. Bizony éppen itt volt már az
ideje, hogy ezt a sürgető körülményt végre rendezzék - elvégre
így kellett volna lennie már a kezdet kezdetétől.
Mindenki, aki látott már valaha olyan gyermeket, aki
megvető tekintettel vette át, majd utána rögtön félre is hajította
az olykor igencsak költséges karácsonyi vagy születésnapi
ajándékokat, alighanem arra gondolt: micsoda elviselhetetlen
kölyök ez. Ebben az esetben nárcisztikus tendenciák is
működésben lehetnek, amelyeket azonban nem jó ötlet szítani.
Felnőttként az efféle gyermeket kifejezetten utálatosnak fogják
tartani.
Nem magukról az ajándékokról van szó, nem az a kérdés,
hogy egyszerűek vagy drágák. Átnyújthatsz a nárcisztikus
embernek egy Bentleyt, vagy a világ legnagyobb
gyémántgyűrűjét, ö egyszerűen csak a többi hódítása közé
fogja ezeket tenni. Valódi hálát azonban nem fog sem érezni,
sem mutatni.

Sosem lehet teljes mértékben kielégíteni a nárcisztikus

embert, még egy Krőzus király sem rendelkezik olyan teli
pénztárcával. A nárcisztikus ember gyakorta érzi azt, hogy
cudarul bánik vele az élet, hiszen mindazt, amit igazán
szeretne, végeredményben sosem fogja megkapni. Ez pedig
gyakran egy sor rossz viselkedésmódhoz vezet: például ahhoz,
hogy másokat irányítgat, másoknak parancsolgat, hogy azok
keményebben dolgozzanak, és kielégítsék a nárcisztikus ember
végtelen követeléseit.
 7. FEJEZET

A NARCISZTIKUS EMBER
BONYOLULT VISZONYA
ÖNMAGÁHOZ

Egyetlen fa sem nőhet a

mennyekig, ha gyökere nem a
pokolban sarjad.
Carl Jung

Narkisszosz önmagába szeretett bele, és ez végül a vesztét is

okozta. De hát ez csak egy görög mítosz, nem? Önmagunkat
szeretni igazán nem lehet olyan nagy probléma, főleg azt
tekintetbe véve, hogy hányán vannak, akik nem becsülik
önmagukat?
A népesség egy részének olyan mélyponton van az
önbecsülése, hogy az már veszélyes. Olyan emberek ezek,
akik alig bírják elviselni tulajdon társaságukat, és ha valaki
megdicsérné őket, azonnal elhárítják azt, mondván: ők maguk
valójában tökéletesen értéktelenek.
Az efféle emberek könnyen áldozatául eshetnek egy
pszichopatának. A pszichopaták különösen ügyesek abban,
hogy lépésről lépésre letörjenek egy embert. A pszichopaták
túlélő áldozatai nemritkán teljes életkrízisbe kerülnek, illúzióik
darabokra törnek, ők maguk pedig poszttrau- más stresszben
szenvednek. Az efféle embereknek igen nagy szükségük van
arra, hogy egyáltalán képesek legyenek ismét elfogadni
magukat.
Lehetnek ilyenek a bántalmazó szülők immáron felnőtt
gyermekei, akik gyakran fizikai és lelki bántalmazás több
évtizedes emlékeit cipelik magukkal. Egész életüket egy
drogozó anyához vagy egy erőszakos apához igazították,
úgyhogy már nemigen tudják, hogy ők maguk kik is
valójában. Könnyen lehet, hogy egész életüket azzal töltötték,
hogy riadtan a falhoz lapulva várták a következő pofont.
Egy ilyen embernek megtanítani azt, hogy milyen értékes,
milyen fontos az, hogy szeresse önmagát, egyrészt
létfontosságúnak tűnik, másrészt pedig meglehetősen
kockázatmentesnek. Lehangolóan alacsony szintről fognak
indulni, és saját tapasztalatomból tudom, hogy milyen nehéz
egy ilyen háttérrel rendelkező embert már csak ezen az
alapfokú szinten is elfogadtatni önmagával.
Ebben az összefüggésben az a tanács, hogy szeresd
önmagádat, fontos funkciót tölt be. Az önsegítő iparban sokan
foglalkoznak ilyesmivel, és nemritkán érnek el jó eredményt.

Önmagunkat szeretni
De mi történik azzal, aki esetleg már kezdettől fogva szerette
magát? Miként hat az ilyen emberre az, ha azt hallja, hogy el
kéne kezdenie úgy istenigazából csodálni önmagát?
 Ez a téma sem az egyszerűbbek közé tartozik, elismerem.
Alighanem nem is lehet megállapítani, hogy hol van a pontos
határ az egészséges, jó önbecsülés és az ellenszenvesen
önelégült önimádat között. Vagy a nárcizmus között. De
feltehetőleg valahol húzódnia kell egy határnak.

A tömegmédia szokás szerint szeret teljesen rémületbe

kergetni minket. Néha az lehet az érzésünk, hogy minden fiatal
egyre rosszabbul érzi magát. És persze, valóban sok fiatal
került lelki kutyaszorítóba például amiatt, hogy azt látja, miket
posztóinak mások a közösségi médián. Korábban csupán a
legközelebbi emberektől kellett tartania mindenkinek, most
viszont az egész világtól. És bizony nem könnyű helyzet
összemérni magunkat a legjobbak legjobbjával. Azok a
jelentések különösen rémisztőek, amelyek szerint a fiatalok
online zaklatás után öngyilkossági kísérletet követnek el. És
ezek a zaklatok is jönnek valahonnan - a kérdés csak az, hogy
honnan.

Ugyanakkor a mai fiatalok elégedettebbek önmagukkal,

mint a nagyszülőik voltak a maguk idejében. A generációk
között nyilvánvaló a különbség. Átfogó pszichológiai
tanulmányok az életkor és az önbecsülés közötti nyilvánvaló
kapcsolatra mutatnak rá. A változás nem elhanyagolható. Egy
amerikai tanulmány szerint az 1960-as és a 2010-es évek
között több mint 80 százalékkal nőtt az önbecsülés az
egyetemisták körében. Az általános iskolás negyedikesek,
ötödikesek és hatodikosok között ez a növekedés 93
százalékos volt. És mindez csupán ötven esztendő alatt.
Ezek ám a ragyogó mutatók. És ugyan kinek is lehetne
bármiféle problémája ezzel a fejlődéssel?
 Egy másik tanulmányban háromesztendős gyermekek
anyukáját kérdezték meg arról, hogy szerintük fontos-e a
gyermek számára az erős önbecsülés. És természetesen
mindegyik anyuka azt szerette volna, ha gyermekének erős az
önbecsülése.

Megkérdezték a nagymamákat is. Az ő véleményük is

akképpen hangzott, hogy jobb az erős önbecsülés, mint a
gyenge.

Amikor arról kérdezték meg az anyukákat, hogy vajon

létezik-e olyan, hogy egy gyermeknek túlságosan is erős az
önbecsülése, a válasz egybehangzóan nem volt. Az érdekes
fordulat akkor következett, amikor a nagymamákat is
megkérdezték ugyanerről. Ők is egyetértettek - csakhogy ők
abban, hogy igen, bizony az önbecsülésben is lehet túl
messzire menni. Szerintük a túl nagy önbecsülést mások
arroganciának, a gyereket önközpontúnak és elkényeztetettnek
tarthatják.

Ez is egy amerikai tanulmány volt, ezért aztán azt

természetesen nem igazán tudhatjuk, hogy éppen a mi
társadalmunkban milyenek a tendenciák, elvégre nyilván
lehetnek kulturális különbségek az USA és az én otthonom,
Svédország között. De azt is tudom, hogy ami elindul az USA-
ból, az 5-10 év múlva megérkezik Svédországba.
Amúgy az a kutatás, amiről most beszéltem, 2010-ben
készült.
Fontos megjegyezni, akadnak olyanok, akik szerint éppen
ellenkező a tendencia: a fiatalok egyre rosszabbul érzik
magukat. Az igazság alighanem az, hogy különböző csoportok
vannak. A nagyobb csoportok jobban érzik magukat, mint
valaha, miközben a fiatalok egy másik csoportja egyáltalán
nem érzi jól magát. Másrészről viszont valószínűleg mindig is
ez volt a helyzet.

A Google felfogása arról, hogy szeressük önmagunkat

Most talán azt gondolod, hogy a szükséges változás mostanra
lezajlott? A fejlődés ismeretlen okokból helyes irányba terelte
a dolgokat? Hogy a világ fiataljai az egészséges önbecsülés
kellemes állapotába kerültek? Ezek szerint tehát semmi
olyasminek a terjedésétől nem kell tartanunk, amit nárcisztikus
viselkedésnek lehet tartani? Hát, mit is mondjak?

Néhány hónappal ezelőtt egy egészen más témájú

könyvben olvastam, hogy ha az ember rákeres a Google-on
arra, hogy „how to love yourself ”, akkor 191 000 találatot
kap. Nem is rossz. A szerzők egészen elájultak az
eredménytől. Ennyi találatot!

Megnéztem a kiadási évet. Kiderült, hogy 2013-as a könyv.

Hát jó.

Tényleg csak a poén kedvéért rákeresek most is, ahogy e

sorokat írom 2020-21 telén arra, hogy „how to love yourself

Kapaszkodj meg!
Találatok száma: 2 450 000 000.

Majdnem két és fél milliárd találat abban a témában, hogy

miként tanulhatjuk meg szeretni önmagunkat.

De persze ez logikus. Rengeteg olyan könyv áll

rendelkezésre, amelyek mind azt hangsúlyozzák, hogy ha
szereted magad, akkor a problémáid lényegében
szertefoszlanák, és talán nem lesz semmi a világon, amit nem
tudsz majd elérni.

Amikor valaki egy kicsit túlzásba viszi az önszeretetet

A roppant erős önbecsülés valamennyire érthető mellékhatása

az öncsodálat. A kettő között meglehetősen intim a kapcsolat,
de amíg az előbbi pozitív, addig az utóbbi negatív. Persze, nem
kérdés, szeretnünk kell önmagunkat, de az öncsodálat
nemritkán vezet direkt kedvezőtlen hatásokhoz: az a tény,
hogy narcisztikusnak fognak gondolni minket, meg az a
rengeteg negatív viselkedésminta, amelyek ebből fakadnak,
csupán egyike ezeknek.

A nárcizmus egy pszichológiai terminus, de nem szükséges

pszichológiai előképzettség ahhoz, hogy ennek jeleit fel tudjuk
ismerni. Arrogancia, élvhajhászás, hiúság, önhangsúlyozás,
grandiozitás és önközpontúság. A nárcisztikus ember teljes
egészében önmagával van elfoglalva, elsősorban önmagára
gondol, illetve imádja hallgatni a saját hangját. Sok a csak
önmagával foglalkozó szemétláda nárcisztikus, de vannak
felszínesen sármos és karizmatikus emberek, akik szintén
mutatnak magukon nárcisztikus jegyeket. A határok nem
rajzolódnak ki élesen.
Közös vonás az, hogy túlzottan pozitív képük van
önmagukról. Nem csupán magabiztosak, hanem önimádók és
önelégültek is. Az ilyen emberek tökéletesen meg vannak
győződve arról, hogy nem csupán uniká- lisak, de ráadásul
roppantmód különlegesek is. Tulajdonképpen nincs senki, aki
olyan lenne, mint ők.

De persze van ebben némi kihívás.

 A nárcisztikus ember ugyanis egy hajmeresztő
pszichológiai paradoxon előtt áll: hogyan lehet megtartani a
különlegesség és fontosság érzetét, miközben az ember
körülbelül pont olyan, mint a többiek? Ennek egy módja lehet
az, hogy tettestársakat keres maga mellé: nekik az lesz a
feladatuk, hogy tovább fújják a nárcisztikus ember már amúgy
is felfújt egoját. Ha sikerül meggyőznöd magad és mindenki
mást is arról, hogy éppoly fantasztikus vagy, mint ahogyan te
magad hiszed, valóban nyertes lehetsz - méghozzá az
öncsodálat nevű versenyben.

Az erős önbecsülés tehát ugyanaz, mint a nárcizmus?

Nem, természetesen nem, és remélem, az eddigiekből ez
világosan kiderült. A nárcizmus és az önbecsülés több,
rendkívül lényeges ponton elválik egymástól.

Az erős önbecsüléssel rendelkező embereknek határozottan

pozitív az önmagukról alkotott képe - elvégre éppen ez a
lényege a dolognak -, de képesek arra is, hogy egyfajta
társadalmi összefüggésbe helyezzék önmagukat. Nem csupán
a saját javukra gondolnak. Mivel önmagukban olyannyira
biztosak, szívesen segítenek más embereken. Szeretik
erkölcsösnek látni magukat, és arra törekszenek, hogy
etikailag helyes döntéseket hozzanak.
A nárcisztikus ember jókat képzel önmagáról, de
elsődleges célja az, hogy dicsekedjen is a képességeivel. De
nem a megfontoltságával vagy a barátságos és alázatos
jellemével kérkedik ám - ő ugyanis elsősorban győztesnek
látja magát, és ezt a tényt el kívánja mondani minden
érdeklődőnek. Még csak meg sem próbálja eltitkolni azon
sziklaszilárd meggyőződését, hogy ő a legjobb. Miért is tenné?
Hallani olykor olyanokról, akik nem tudnak jól veszíteni,
emiatt pedig veszekednek és civakodnak. De hallottál
olyanokról, akik nem tudnak jól nyerni? Egyszer ismertem egy
ilyen srácot. Ha megnyert valamit, például egy
pingpongmeccset, egy kört a Trivial Pursuitban, vagy
egyszerűen csak elsőként ért a helyi kocsma vécéjébe, ő
azonnal eljárt egy meglehetősen nevetséges győzelmi táncot,
és igencsak szemtelen módon lépett fel azzal szemben, akit
„legyőzött”. A fair play eszméjéből egyetlen hangot sem értett.
És valóban: a kritika nem is váratott sokáig magára. Mindenki
kijelentette, hogy hányni tudna ettől a fickótól.

Vagy úgy! Ezek szerint a gyenge önbecsüléssel rendelkező

emberek a narcisztikusok!
Hát… Létezik egy meglehetősen elterjedt felfogás azzal
kapcsolatban, miszerint a narcisztikusok igazából gyűlölik
önmagukat, meg hogy a valóságban rosszul vannak attól, ha
csak meglátják magukat a tükörben. Kizárólag azért
viselkednek úgy, ahogyan viselkednek, hogy leplezzék ezt a
tényt. A felszín alatt valójában borzasztóan bizonytalanok
önmagukban.
És persze ezt tényleg annyit hallhattuk már, hogy bőven
volt lehetőségünk megunni. Már az én iskoláskoromban is ezt
mondogatták azokról a nagyra nőtt, igencsak gonosz
természetű fiúkról, akik az iskolaudvaron riogatták a népet és
jól belerúgtak másokba, amikor éppen senki nem látta: mélyen
legbelül valójában szörnyen bizonytalanok magukban. Ez a
megjegyzés már tízéves koromban is ki tudott borítani. Ha a
srác olyannyira bizonytalan, akkor miért molesztál engem?
Én is bizonytalan voltam, de attól még nem bántottam
másokat. Különben meg mindenki átkozottul bizonytalan volt,
szóval akkor hogy is áll ez a dolog valójában?

Egyes pszichológusok maszknak hívják ezt a viselkedést.

Az ő elméletük azt sugallja, hogy miközben ott áll előttünk az
önelégülten vigyorgó nárcisztikus ember, mi azt képzeljük,
hogy valójában borzasztó rosszul érzi magát. Szegényke. De
hát természetesen ezt az érzést mélyen elrejti.

Gyanúm szerint ez egy roppant nagylelkű leegyszerűsítése

a dolgoknak. Azok döntő többsége, akik problémás
gyermekkorral és súlyos traumákkal kénytelenek megküzdeni,
abszolút nem azzal töltik az idejüket, hogy a környezetüknek
okozzanak tijabb gondokat. Persze vannak olyanok, akik
rosszul vannak a múltjuk miatt. Persze hogy vannak olyan
emberek, akik roppantmód bizonytalannak érzik magukat.
Csakhogy én nem róluk beszélek. Én a nárcisztikus
vonásokkal rendelkező emberekről beszélek.

Néhány évvel ezelőtt egy nagyon nagy szervezetben

dolgoztam. A részlegünkön volt egy fickó, akinek akadt
néhány igen fura szokása. Egyértelműbben kifejezve: a pasas
rafinált módon bántalmazott másokat. De ahelyett, hogy
áthelyezték volna egy másik részlegre, vagy kihajították volna
a vállalattól, inkább pszichoterápiát javasoltak neki a HR-
részlegen. Azokat, akik bántalmazásának áldozatául estek, arra
kérték, hogy nyeljék le a dolgot, vagy váltsanak munkahelyet,
ha itt valami gondjuk akad. A szegény bántalmazó pasasnak
ugyanis, képzeljék csak, alighanem nehéz gyermekkora volt.
Leleplező tanulmány a valóság narcisztikusairól
Általában két alcsoportba szokás osztani a narcisztikusokat:
vannak egyrészt a grandiózus narcisztikusok, tehát az
általában könnyen felismerhető extrovertált emberek, másrészt
egy másik, kisebb csoport is, akiket rejtett vagy sebezhető
narcisztikusnak neveznek. Ők a gyenge önbecsüléssel
rendelkező narcisztikusok, akiket nem lehet olyan könnyen
felismerni. Nincs pszichológiai bizonyíték arra, hogy a
grandiózus narcisztikusok - akikről ez a könyv főképpen szól -
a lelkűk mélyén bizonytalanok lennének. Létezik viszont egy
egész sor tanulmány, amelyek bizonyítják, hogy a magas
nárcisztikus pontszámmal rendelkező felnőtt embereknek az
önbecsülése is magas pontszámot ér el. Tény az, hogy ezek az
emberek elégedettebbek önmagukkal, mint amennyire a
népesség nagy része. Ugyanez érvényes a szociopatákra és
pszichopatákra: nekik is feltűnően gyakran van igen jó
véleményük önmagukról.
Kutatói kérdőíveken gyakran efféle állítások szerepelnek:

„Érzem, hogy olyan ember vagyok, aki körülbelül olyan

értékes, mint a többiek.”, és „Érzem, hogy van néhány jó
képességem.”
Azok, akik úgy gondolják, hogy a legjobbra jogosultak,
amit csak az élet nyújthat, ehhez nem igazán tudnak mit
szólni. A nárcisztikus ember számára az ilyen megfogalmazás
túlságosan is óvatos.
Arra aztán mérget vehetsz, hogy értékes ember vagyok -
igazából értékesebb, mint mások. És nem csupán néhány jó
képességgel rendelkezem, hanem nagyjából az összessel!
 A kutatók megalkottak néhány meglehetősen pontos
eszközt ennek mérésére. Egy IÁT (Implicit Association Test)
nevű rendszer arra az ötletre épül, hogy az én/nem én fogalmát
pozitív és negatív szavakhoz kell kötni. Az eszköz többek
között arra is épül, hogy milyen gyorsan válaszol a tesztalany
bizonyos kérdésekre, azaz azt is mérik, hogy tulajdonképpen
mennyire biztos az illető a dolgában.

Az erős önbecsüléssel rendelkező emberek általában a jó és

csodálatos szavakkal hozzák önmagukat összefüggésbe. De ha
a rettenetes és hibás szavak kerülnek elő, már nehezebben
asszociálnak. A kutatók arra használják ezt a módszert, hogy
felmérjék, hogyan érzi magát a nárcisztikus ember - igazán,
legbelül.
Az eredményeket nagyon nehéz félremagyarázni.

Az derül ki belőlük, hogy a nárcisztikus emberek többsége

a legkevésbé sem érzi magát nyomorúságosán. Éppen
ellenkezőleg: tökéletesen egyedülállónak élik meg magukat.
Sokkal könnyebb egy nárcisztikus ember számára olyan
szavakkal azonosítani és jellemezni önmagát, mint jó,
csodálatos, fantasztikus, ragyogó és helyes, mint egy nem
narcisztikusnak. Éppen olyan egyszerű, mint távolságot tartani
a következő szavaktól: rossz, értéktelen, rettenetes és hibás.
Ezt egyszerűsítve tudatos önbecsülésnek nevezzük. A
kutatók azonban az öntudatlan önbecsülést is mérik.
A narcisztikusok magas pontszámot érnek el az olyan
szavaknál, mint határozott, aktív, energikus, szókimondó,
domináns és lelkes. Eltérően az olyan szavaktól, mint csendes,
tartózkodó, visszahúzódó, alázatos vagy gátlásos.
 Viszont, ha olyan szavakat nézünk meg, mint a barátságos,
baráti, nagylelkű, együttműködő, kellemes és odaadó (eltérően
az olyan szavaktól, mint a gonosz, pimasz, sértődékeny,
veszekedős, nyafogó és kegyetlen), akkor bizony kudarcot
vallanak. A nárcisztikus emberek itt már nem érnek el olyan
magas pontszámot.
Hát ezt meg miként értelmezzük? A nárcisztikus emberek
önképe roppantul egybehangzó, akár a felszínt nézzük, akár a
mélységet. Akármilyen mélyre nézhetünk, ugyanazt fogjuk
látni.

A nárcisztikus emberek önmagukat egyértelmű győztesnek

látják, de az, hogy törődjenek másokkal, már nem annyira
fontos számukra. Itt szembeötlő lesz a különbség. Egy erős
önbecsüléssel rendelkező, nem nárcisztikus ember szíves-
örömest szolgálatára áll másoknak - a nárcisztikus azonban
nem.

Amikor legközelebb azt hallod, hogy valaki sajnálkozva

beszél az iskolaudvar vagy a munkahely réméről, akkor az
isten szerelmére, légy résen, nehogy valaki azt találja
javasolni, hogy még jobban erősítsétek meg az illető
önbecsülését. Ha a bántalmazó ebben a pillanatban még nem
nárcisztikus, hát igenis kifejleszthet magában nárcisztikus
vonásokat, ha valakinek az az ötlete támad, hogy eddzétek
meg az illető saját maga iránt tanúsított tiszteletét. Az efféle
embernek a legkevésbé sem az önmaga iránt való tisztelet a
problémája. Éppen ellenkezőleg: az, hogy nem érez tiszteletet
mások iránt.
Ne legyél már olyan negatív, hát egy kis nárcizmus talán
mégsem olyan ártalmas?
Nem, talán nem. Kemény világban élünk, efelől semmi kétség.
A követelmények kemények, a konkurencia gyilkos. Tehát
talán érdemes volna egy kicsit megkeményednünk nekünk is,
hogy képesek legyünk kiverekedni magunknak egy helyet a
világban. Egy kevés nárcizmus talán egészséges dolog lenne?
Ezen a ponton a következő kérdést kell feltennünk: kinek
volna egészséges?
Ha önzőbb leszel, az egyetlen embernek lesz jó - neked
magadnak. Ha túlzottan nagy szeletet vágsz le magadnak a
tortából, akkor az ebben a pillanatban jó lehet neked, de azt is
eredményezheti, hogy legközelebb már meg sem fognak hívni.
Tisztában vagyok azzal, hogy ezek a kérdések nem
egyszerűek, és komplikált filozófiai érvelésekbe
bocsátkozhatunk Darwin elméleteiről annak tárgyában, hogy
kikből is lesznek a túlélők. A válasz nem az, hogy a
legkedvesebb emberek, hanem hogy a leginkább
alkalmazkodókészek. Azok, akik képesek meglátni, hogy
merre haladnak a dolgok, és aszerint helyezkednek. Nem
feltétlenül a legjobb fej srácok lesznek tehát a túlélők.

Ki ugrik először a mentőcsónakba, amikor a komp

süllyedni kezd? Nem kérdés: a nárcisztikus ember. Tényleg
roppant alkalmazkodóképes. De ha egy kisgyermek helyét
vette ezzel el, akkor az tényleg rendben van?
A személyes véleményem az, hogy nem helyes dolog
másokat bántani. Meglepne, ha kiderülne, hogy te másképpen
gondolod. A nárcisztikus vonások lényege az, hogy másokat
bántanak. Ezért hát nem gondolom, hogy a nárcizmus
bármilyen összefüggésben is támogatandó lenne.

De ez az igazságnak csak egy kis szelete.

Ha te magad is nárcisztikus vagy, akkor ez idáig semmi

problémád nincsen a fentebbi jellemzésekkel. Tökéletesen
logikusnak gondolod, hogy éppen neked jusson egy hely
abban a mentőcsónakban. De gondold egy kicsit tovább a
dolgot.

Hosszú távon a nárcizmus magának a nárcisztikus

embernek sem jó. Jó például az, ha túlzott magabiztosság miatt
buksz meg egy vizsgán? Ha olyan mértékben hangsúlyozod
magad, hogy mások távolságot kezdenek tartani tőled - az
vajon mennyire sikeres dolog? Ha a többiek titokban utálnak,
mert már régen átlátnak rajtad - valóban ez volt a cél?
Ha jól érzed magad a bőrödben, hisz azt érzed, hogy a világ
legtetején trónolsz - abszolút, tessék csak. Egészen addig,
amíg ez segít neked jól teljesíteni anélkül, hogy ez mások
kárára történjen, a dolog tökéletes.
A baj csak az, hogy nagyon ritkán áll meg itt a dolog.
 8. FEJEZET

AZ ÉRZELMEK ÉS A
NÁRCISZTIKUS
EMBER - LEHETSÉGES
K0MMÁCIÓ?

Ha szeretsz valakit, önmagáért szereted öt,

nem pedig azért, amilyennek te szeretnéd
tudni öt.
Lev Tolsztoj

Egyszerű volna azt mondani, hogy a szeretet ellentéte a

gyűlölet. De nem vagyok száz százalékig biztos ennek
igazságában. A szerelem és a gyűlölet egyaránt erős érzelmek,
ráadásul hőfokban alighanem a gyűlölet viszi el a pálmát. A
szerelem ellentéte sokkal inkább talán a közöny.

A nem kívánt reakció

Habár a narcisztikusok képtelenek valódi szeretetet érezni
más, mint önmaguk iránt, úgy tűnik, mintha a gyűlölet
érzésével mégiscsak kapcsolatban lennének. A közösségi
média egyik kutatója, akivel beszéltem, azt mondja, hogy a
neten zajló, néha igen heves harcok oka kétségtelenül az, hogy
sok ember tiszta szívéből gyűlöli megtámadott ellenfelét. Nem
csupán arról van szó, hogy fel akarják hívni magukra a
figyelmet, hanem bizonyos embereket valóban ki akarnak
csinálni. A mögöttes ok sokféle lehet, de a megvetés, amit
éreznek és mutatnak, valódi.

Ha szeretnénk felpiszkálni a nárcisztikus ember leplezetlen

dühét, legjobb, ha ignoráljuk őket. Gyűlölik, ha nem veszik
őket észre, ha nem lehetnek ott, ahol az események zajlanak,
ha nem tekintik őket fontosnak. Persze sok embert frusztrál, ha
kizárják őket a klubból, de a narcisztikusok valóban gyűlölik
az észrevétlenséget. Tekintve azt, hogy milyen fontosnak
képzelik saját magukat, és hogy milyen sziklaszilárdan hiszik,
hogy jótékony hatással volnának a bolygó minden
csoportosulása számára, tökéletes rejtély számukra, hogyan
fordulhat meg bárki fejében is az a képtelen ötlet, hogy
ignorálja a őket. A büntetés pedig gyorsan sújthatja dühroham
formájában a pimaszkodót.

Ugyanez érvényes arra az esetre, ha valaki megkérdőjelezi

a nárcisztikus embert. Gyűlölik, amikor valaki kihívás elé
állítja őket, ami talán furcsának tűnhet, elvégre sok
nárcisztikus ember nem kifejezetten félős, sőt sokan
kifejezetten agresszívak. Miért is ne néznének örömmel egy
verbális mérkőzés elébe, már ha a kérdés megéri a vitát?
E reakció pontos megértéséhez bele kell néznünk a
nárcisztikus pszichéjébe. Az egy dolog, hogy az embereknek
különbözik a véleményük. Ha elvesztünk egy verbális
meccset, akkor legfeljebb élesítjük egy kicsit az érveinket,
aztán a legközelebbi találkozáskor visszavágót kérhetünk. De
a nárcisztikus embert már önmagában a megkérdőjelezés ténye
is felháborítja. Hogyan is lehet valaki olyan felfoghatatlanul
pimasz, hogy nekem ellentmondjon? Nekem? Ha ez a képzelt
túlkapás folytatódik, akkor a nárcisztikus dühe és frusztrációja
gyorsabban képes verbális támadássá fajulni, mielőtt bárki is
kimondaná, hogy antiszociális személyiségzavar.

Ugyanez a helyzet abban az esetben, amikor nem

engedelmeskednek nekik. Vannak emberek, akik nem igazán
örülnek annak, ha túl sokat egzecíroztatják őket. A
nárcisztikus emberek képesek rá, hogy végtelen szóáradatban
prezentálják környezetük felé a többé-kevésbé teljesíthetetlen
követeléseiket, és általában egész egyszerűen születési
előjoguknak gondolják azt, hogy mindenkinek
megmondhatnak mindent, azoknak meg kötelességük vakon
engedelmeskedni. Ha ezt valaki nem teljesíti, akkor a
nárcisztikus ember dühe ismét fellobban. Nekünk többieknek
engedelmeskednünk kell, és pont.

A nárcisztikus vonásokkal rendelkező főnökök itt elég

gyorsan leleplezik önmagukat. Nincs jelentősége annak, hogy
mi volna jó vagy kevésbé jó: ha a kolléga nem
engedelmeskedik neki, elszabadul a pokol.
Ha most megfordítjuk a viszonyt, akkor elmondható az,
hogy a nárcisztikus ember gyűlöli, ha kritizálják. Minden
főnök, akinek volt valaha nárcisztikus az alkalmazottai között,
pontosan tudja, milyen nehéz elérni ezekhez az emberekhez.
Egyszerűen becsukják a fülüket. Miután mindig kiválóan
teljesítettek, és így egyértelműen valahol az abszolút csúcson
vannak, nemritkán dührohamot kapnak, amikor valaki rámutat
egy hibára vagy tévedésre, vagy netalán nyíltan leértékeli a
nárcisztikus ember teljesítményét. Ha valaki komolyan meg
van győződve arról, hogy gyakorlatilag mindenben a legjobb,
néha valóban sokkot okozhat, ha kritika éri őt.
Igen gyakori az azonnali ellentámadás. Megszállja őket az
állati ösztön: ellenfelüket, azaz azt, aki ezzel az igazságtalan
kritikával állt elő, azonnal meg kell semmisíteni. A legkevésbé
sem érdekes az, hogy jogos volt-e a kritika. A nárcisztikus
ezenfelül nemritkán meg van győződve róla, hogy őneki
kellene itt a főnöknek lennie. Miért nem ő osztogatja a
kritikát? Elvégre mindenki másnál bőven volna kritizálni való.
Ha a fentiek közül tulajdonképpen semmi sem igazán
meglepő, hát vannak más, kifinomultabb jelenségek, amiket
nehezebb lehet elfogadni: például azt, hogy tiszteletben kell
tartanunk mások határait.

A nárcisztikus ember alapjában véve határtalan, de az ő

szabályainak engedelmeskednünk kell. Mint mindig, ezúttal is
olyan ez, mint egy egyirányú utca. Előfordul, hogy a
narcisztikusok - akárcsak a pszichopaták - mások határait
szántszándékkal áthágják, aztán leülnek és megvárják a
reakciót. Például nem érkeznek pontosan egy találkozóra, vagy
szándékosan helytelenül végeznek el egy munkafeladatot,
esetleg eltulajdonítanak valamit a másik javaiból.
Tulajdonképpen csak azt akarják ezzel megmutatni, hogy ők
még ezt is megtehetik.

Egy furcsa példa

Nem olyan régen hallottam egy főbérlőröl, aki a fökulcs
segítségével bement a bérházának minden lakásába, miközben
az albérlők éppen valahol máshol tartózkodtak. Nem vett el
semmit, nem csinált semmi különöset, tulajdonképpen nem
történt semmi a világon. Amikor az egyik albérlő elkezdett
gyanakodni, hogy valami nem stimmel, elhelyezett egy
kamerát a lakásban. A dolog igen gyorsan lelepleződött. A
főbérlő körbesétált a lakásban és nézelődött; és ráadásul a
kamerát is észrevette. Hogy ezt honnan tudjuk? Nos, odaintett
az albérlőnek. Aztán kiment. Amikor szembesítették a tettével
és megkérdezték, hogy miért engedett meg magának ekkora
szabadságot, azt felelte: azért, mert megtehette. Egyszerűen
nem tetszett neki az a gondolat, hogy ezt valójában nem
tehetné meg, és ezért kénytelen volt megmutatni, hogy
megteheti, amit csak akar.

És ezzel elérkeztünk a második dologhoz, amit a

nárcisztikus ember nem bír elviselni: hogy létezik olyasmi,
amit egyszerűen ne tehetne meg. Még akkor is, ha általános
szabályokról van szó, amelyeket mindenkinek követnie kell,
például a munkahelyünkön, és mindenki követi is, hát a
nárcisztikus embernek a legkevésbé sem tetszik ez a leosztás.
Őt - saját hite szerint - egy kicsit nagyobb szabadság kellene
hogy megillesse, elvégre ugyebár ő jobb mindenki másnál.
Ekörül aztán kiadós konfliktusok tudnak kialakulni, és ha a
főnök elég erős ahhoz, hogy sakkban tartsa őt, hát a
nárcisztikus biztosan gyűlölni fogja érte.
Mi is van még? Az például igen rossz volna, ha speciális
kiváltságokat tagadnának meg tőlük. Természetesen
mérhetetlen sértés, ha nem érvényesíthetik az akaratukat. Ha
nem részesülnek kellően jó szolgáltatásban, az azt jelenti,
hogy nem kapják meg az őket megillető tiszteletet a puszta
létükért. Ez ugye azt jelentené, hogy nem figyelnek rájuk a
kellő mértékben, ez pedig főbenjáró bűn.
 Ezek után talán meglepetésként fog hatni, ha azt mondom,
hogy azt is gyűlölik, ha mások nem kellőképpen szeretik őket.

Értem én, hogy te magad is látod az egyértelmű

paradoxont, és hát igen, valóban nehéz feldolgozni, hogy
milyen ellentmondásokkal teli módon látszanak működni a
narcisztikusok. Nem jelent semmiféle pluszpontot, ha úgy
viselkedik valaki, mint egy éretlen konok gyerek. Senki sem
szereti azt, aki csakis azért rosszkedvű folyton, mert senki sem
részesíti öt különleges bánásmódban, miközben azt semmivel
sem érdemelte ki; és a privilégiumok, melyekre hivatkozik,
csak képzeltek vagy kitaláltak.

Képes egy nárcisztikus a szeretetre?

Igazából ez egy becsapós kérdés volt. Az ilyen emberek
elsősorban önmagukat szeretik. A kérdés enyhén szólva
komplex, ez ugyanis ugyanakkor egyfajta gyűlölve szerető
attitűdnek is tekinthető. Egyrészről roppantul szeretik
önmagukat, másrészről viszont gyűlölik, hogy nem jobbak,
csinosabbak, gazdagabbak, népszerűbbek stb., mint mások.

Nem lehetséges olyan meghatározást találni a szeretetre,

amiben mindannyian meg tudunk egyezni. De az egyik
definíció, amit személy szerint jónak tartok, az a belülről
fakadó jóság. Igazán jónak lenni, belülről fakadóan jó
dolgokat cselekedni. Nem simán helyes és megfelelő dolgokat,
az túl egyszerű volna, hanem belülről fakadóan jókat.
Mit is jelent az, ha valaki belülről fakadóan jó? Talán azt,
hogy jót teszek egy másik emberrel anélkül, hogy azért
bármifajta viszonzást várnék? Az, hogy képes-e bárki is
tökéletesen önzetlen cselekedetet véghezvinni, filozófiai
kérdés, amelyet még nem tisztáztak teljes mértékben.
De az, hogy miként cselekszel azzal szemben, aki nem tud
semmit tenni érted, valamit elárul az értékrendedről.
És ezen a ponton a nárcisztikus ember mindig lebukik. A
belülről fakadó jóság elve nem értelmezhető számára addig,
amíg ez a bizonyos jóság nem őfelé irányul. Képes pénzt adni
egy hajléktalannak, de csakis úgy, hogy azt mások is jól
lássák. Nem kizárólag önzetlen cselekedet az, hogy a
közösségi médiában beszámol róla: ő bizony amikor csak
tudja, mindig megveszi a hajléktalanok lapját, a Situation
Stockholmot. Célja ezzel az is, hogy mások figyelmét felhívja
önnön jóságára és együtt érző mivoltára. Ha az illető népszerű,
és csodálok népes hada veszi körül, akkor hamarosan áramlani
kezdenek a dicsérő szavak. De a poszt olvasóinak többsége
pontosan tudni fogja, hogy mi az igazi cél - és egyáltalán nem
biztos, hogy el lesznek ájulva a dologtól.

Valóban észszerű kérdés tehát, hogy képes-e egy

nárcisztikus ember szerelmet érezni valaki más iránt. Miután a
nárcizmus sok más személyiségzavarhoz hasonlóan igen
széles spektrummal rendelkezik, nincsen olyan válasz, amely
mindenkire érvényes volna, ám az nagy általánosságban
elmondható, hogy attól függ, hogy mit értünk szeretet vagy
szerelem alatt.

Képes-e tehát a nárcisztikus ember szeretni egy másik

embert abban az értelemben, hogy vágyik rá, hogy csak rá tud
gondolni, és ha megpillantja a szeretett személyt, testében
azonnal érzi a hőmérséklet-változást? Képes-e a nárcisztikus
ember fájdalmat érezni amiatt, hogy nem lehet együtt azzal a
másik emberrel, azzal, akivel együtt kíván megöregedni? Érzi
a nárcisztikus ember, miként ragyog fel az egész világ csakis
attól, hogy a szeretett személy átlépi a küszöböt?

Képes-e a nárcisztikus ember a nagy többséghez hasonlóan

annak szükségét érezni, hogy gondját viselje egy másik
embernek, egy társnak, gyermeknek, szülőnek vagy
jóbarátnak?
A szakirodalom nem egyértelmű ebben a kérdésben sem,
de én afelé hajlok, hogy egy nárcisztikus ember nem töpreng
túl sokat a fentebbi dolgokon.

Hiszen mit is jelent az, ha szeretünk valakit? A legtöbb

embernél bármi lehet onnantól kezdve, hogy kellemes dolog
veled lenni, egészen addig, hogy képes lennék meghalni a
kedvedért.

Erről a témáról nem tudsz elbeszélgetni a narcisztikussal.

Biztos lehetsz benne, hogy akármit is mondasz, ő egyetért
majd a te definícióddal. Ha azt mondod, számodra fontos,
hogy tegyél valamit egy másik emberért, akkor a nárcisztikus
kijelenti, hogy ő is így gondolja. Ha azt mondod, a szerelem
azt jelenti, hogy mosolyogni kezdesz már attól is, hogy a
szeretett személyre gondolsz, akkor a nárcisztikus kijelenti,
szakasztott ez a véleménye neki is. Egyszerűen nem fogják
elmondani az igazságot, mert pontosan tudják, hogy az igazság
ebben az esetben nem szép, nem kedvező.

Egy kis szerelemlexikon

A nárcisztikus számára a szerelem jelentése: kényelmessé
teszed az életemet. Emögött lehet az, hogy köszönöm, hogy
megadod nekem, amire szükségem van, vagy pedig az, hogy
szeretlek, amiért olyan jól mutatok melletted. Fontos az, hogy
miként mutat melletted a nárcisztikus ember. Ha fiatalabb
vagy, jobban nézel ki, esetleg még van egy kis megtakarított
pénzed is, az visszahat a nárcisztikus emberre is, kedvezőbb
fényben tüntetve fel őt. Légy résen: a nárcisztikus ember
éppen ilyeneket keres maga mellé, olyanokat, akik mellett jól
mutat.
Jelentheti azt is, hogy milyen jó, hogy megerősítesz és
elismered a nagyságomat. Vagy azt, hogy köszönöm, hogy itt
vagy még, habár én magam nem igazán adok neked semmit.
Az, hogy szeretlek, valójában a következőt jelenti:
Szeretem azt, hogy mennyire szeretsz engem.
Szeretlek, amiért fantasztikussá tetted az életemet, és
továbbra is elviseled a túlkapásaimat, valamint hogy nem
veszed górcső alá a blöfjjeimet.
Szeretlek, amiért nap nap után bedőlsz a süket dumámnak.
Szeretlek, amiért minden felelősséget te vállalsz a
kapcsolatunkért és életben tartod azt - nekem nem kell semmit
tennem, miközben te szétdolgozod magad, amivel azt próbálod
elérni, hogy viszonozzam a szerelmedet.
A szeretlek legrosszabb esetben a következőt jelenti:
ostobább vagy, mint hittem; szerencsésnek mondhatod magad,
amiért velem lehetsz.
A nárcisztikus ember oldalán átélni a szerelmet röviden
szólva nem a legegyszerűbb dolog a világon. De sokan olyan
rossz helyzetben vannak, hogy emiatt mindig is bőven lesznek
olyanok, akik bármit képesek kiállni, csak hogy ne legyenek
egyedül. És ezzel a nárcisztikus ember tisztában is van.
Pontosan tudja, hogy igazából akár borzasztóan is viselkedhet
a partnerével anélkül, hogy bármi következménye lenne.

A világ minden részéről származnak leírások arról, hogy

milyen együtt élni egy narcisztikussal, és ezek egybehangzóan
állítják, hogy nem szerelemben volt részük. A 15. fejezetben
erről bővebben olvashatsz.
A nárcisztikus embernek nem csupán a szeretet esik
nehezére, de ráadásul nemritkán azt is eléri, hogy a partnere
nyomorultul érezze magát. Sokan számolnak be arról, hogy
kihasználták, letaposták, ignorál- ták, megcsalták és faképnél
hagyták őket. És mindezek tetejébe még gyűlölték is.
Egyes áldozatok teljes mértékben megtagadják önmagukat,
így érvelvén: „Azt mondta, szeret, úgyhogy ez az egész
tulajdonképpen nem is történhetett meg.” De sajnos valóban
megtörténik. Az én szememben ezek a lelki bántalmazások
rosszabbak a fizikai bántalmazásnál, az előbbiek ugyanis egy
egész életre szóló károkat okozhatnak. Főleg azoknál, akik
belülről fakadóan jók.
 9. FEJEZET

A NARCISZTIKUSOK TITKOS
DIALEKTUSA

És amint felébredtél, örökre éber maradsz.

Friedrich Nietzsche

Nem mindig egyszerű csakis abból megállapítani valakiről,

hogy narcisztikus-e, hogy mit mond. Képességük van arra,
hogy mondandójukat kedvesen, sőt olykor kívánatosán adják
elő. Az ügyes manipulátorok gyakran ördöngösen jól bánnak a
nyelvvel.

A figyelmeztető jelzések közé tartozik természetesen az -

és ezt már idejekorán észre lehet venni -, ha túl sokat
beszélnek önmagukról. Persze ez azért nem jelent sokat. Mint
láttuk, egy egész halom olyan ember létezik, akik önmagukról
fecsegnek naphosszat anélkül, hogy narcisztikusok lennének.
Egy másik figyelmeztető körülmény, amire főként
romantikus kapcsolatokban lehet példát találni, az, hogy valaki
három hét randevúzás után máris kikiált téged a lelki társának.
Az ilyesmit jó hallani, hogyne, kivált, ha éppen most
örületesen ki vagy éhezve egy bensőséges emberi kapcsolatra.
De amikor megint bekapcsolod az agyad, rájössz, hogy néhány
találkozás után nem lesztek lelki társak. Merthogy ez
egyszerűen csak egy manipulációs módszer.
Nagy általánosságban ilyen és ehhez hasonló szólamokat
hallani a narcisztikustól, legalábbis amíg az illető jókedvében
van. Ha viszont a nárcisztikus ember akadályba ütközik, annak
lehet egy heves dühroham a következménye.

A nárcisztikus embert felismerhetjük, ha összevetjük a

szavait a tetteivel. Mindannyiunkkal előfordul, hogy többet
ígérünk, mint amennyit be tudunk tartani, de amikor ezek az
eltérések patologikus mintázatot kezdenek mutatni, akkor itt
az ideje annak, hogy más társ után nézzünk.
Ha viszont máris egy nárcisztikus társaságában vagy,
érdemes tudni, hogy annak szavai mit jelentenek a valóságban.
A következő példákat úgynevezett „túlélőfórumokról” vettem
(igen, valóban léteznek a ncten efféle fórumok, amelyeket
narcisztikusok és pszichopaták egykori áldozatai népesítenek
be). Olyan gyakran fordul elő mindegyik, hogy kétségtelenül
egyfajta mintázattal van dolgunk.

A nárcisztikus ember szavainak mögöttes jelentése

Akkor hát miért is ne kezdjük rögtön ezzel a lelki társ-
dologgal? Mit jelent valójában, amikor a nárcisztikus ember
kijelenti: lelki társak vagyunk?
Fordítás: Nos, minden hozzáférhető információ szerint ez
nem jelent mást, csakis azt, hogy te vagy szükségleteim
legfrissebb kielégítője. Kösz, hogy vagy.

Ó, ő csak egy barát.

 Fordítás: Te vagy az elsődleges kielégítője a szex, pénz,
társaság, csodálat vagy akármi más terén támadt közvetlen
szükségleteimnek. Vicces lesz figyelni, hogy mennyit bírsz ki.
A volt partnerem soha nem reagált így.
Fordítás: A volt partnerem pontosan így reagált, éppen
ezért lett belőle volt partner. Valójában pont úgy reagálsz, mint
az összes eddigi áldozatom. A reakcióid segítenek nekem
abban, hogy folytathassam ezt a fajta viselkedésmódot, hogy
te ezáltal továbbra is nyomorultul érezhesd magad.

Szörnyen drámai és túlérzékeny vagy. Állandóan

túlreagálsz mindent.

Fordítás: Azt akarom, hogy inkább te erezd úgy, hogy

valami baj van veled és a teljesen normális reakcióiddal, mint
hogy én érezzem, a kellemetlen viselkedésemmel van bármi
baj. Őszintén szólva én vagyok drámai, és imádok káoszt
provokálni bármilyen helyzetben. Továbbá szörnyen érzékeny
vagyok mindennemű kritikára, és túlreagálok minden
helyzetet, ami a képzelt fensőbbségemet fenyegeti. Mindezek
mellett állati prolin vagyok képes kivetíteni másokra az
érzéseimet. Észrevetted már?
Sokkal jobb vagy, mint a volt partnerem. Az színtiszta örült
volt.
Fordítás: Ha valaki őrült volt a korábbi kapcsolatomban, az
alighanem én magam voltam. Azt ugyanakkor nem vagyok
hajlandó elismerni, hogy annak a korábbi szakításnak én
voltam az oka.
Tartsunk egy kis szünetet.
 Fordítás: Időre van szükségem ahhoz, hogy új
szövetségeseket és jótevőket keressek magam mellé, és hogy
új szexuális kapcsolatokat teremtsek. Ezen idő alatt te
nyugodtan vágyakozhatsz utánam, és úgy általában nyugodtan
érezheted azt, hogy nem kellesz senkinek. Ezenfelül rengeteg
energiát emészt fel az, hogy játszom az empatikus társat.
Muszáj egy kicsit feltöltenem az aksimat.
Egyszerűen túl különbözőek vagyunk.
Fordítás: Én nem érzek empátiát, de te igen. Az igazat
megvallva egy olyan ember, mint én, nem illik össze normális
emberekkel, sőt valószínűleg nem passzolok senkihez. A szó
szoros értelmében idiótákkal vagyok körülvéve.

Nincsen semmi humorérzéked. Vagy: Túl komolyan veszed

a vicceimet. Vagy: De hát ez csak vicc volt!

Fordítás: A vicceimmel igyekszem elleplezni, hogy

valójában el akarlak nyomni. Ha nem bírsz elviselni egy tréfát,
akkor az alighanem azért van, mert látod, hogy valójában mit
akarok vele mondani. így aztán anélkül viselkedhetek szemét
disznóként, hogy bármi következménye lenne.

Szexelni akarok. Most azonnal.

Fordítás: Éppen most csináltam valami nagy butaságot,
úgyhogy szexeljünk, az talán majd előidézi bennünk a
közösség érzetét. Ilyen módon a hozzám fűződő vonzalmadat
tovább fokozza valami őrült biokémiai mix, ami az élvezetet a
fájdalommal azonosítja, és ezért mindig vissza fogsz kullogni
hozzám, hogy még többet kaphass.

Nem akarok szexelni. A szex nem érdekel.

 Fordítás: Azzal, hogy szexuálisan elhúzódom előled, és
mások segítségével féltékennyé Lehetlek, képes vagyok úgy
manipulálni téged, hogy úgy érezd, abszolút nem akar téged
senki. Élvezem a hatalom érzését, amikor látom, milyen
bizonytalannak érzed magad. Ettől én magam még
felsőbbrendűnek gondolom magam.
Túl keveset szexelünk, vagy nem akarod ezt, azt vagy amazt
megtenni (válassz bármit, amit sosem tennél meg, és már
régen közölted a nárcisztikus partnereddel, hogy erre nem
vagy hajlandó), amit pedig a korábbi partnereim mind
akartak.
Fordítás: Valójában egyik korábbi partnerem sem volt
hajlandó ezeket a borzalmas dolgokat megtenni nekem, annak
ellenére, hogy már idejekorán közöltem velük, hogy a kedvenc
pornószínészeim állandóan ezt csinálják. Egyik sem volt
hajlandó átlépni a saját határait, és mindegyiküket éppannyira
sokkolta, mint téged, hogy egyáltalán megkérdeztem. De
azzal, hogy azt állítom, hogy ők megtették, azt remélem,
rávehettek téged olyan dolgokra, amiktől valójában irtózol.
Sajnálom, hogy így érzel.

Fordítás: Érdekli a rühes fenét, hogy mit érzel. Csak

játszom az empatikust, hogy ezzel befogjam a szád. Nem az a
baj, hogy a viselkedésem a pszichikai túlkapások mintázatát
mutatják, hanem az, hogy te úgy reagálsz, ahogyan egy
normális ember reagál, miközben én csak meg akarom kapni
azt, amihez születési előjogom van. Hogy képzeted?
Sosem teszek ilyet többé.

Fordítás: Ha most nem büntetsz meg a viselkedésemért,

akkor teljesen biztos lehetsz abban, hogy legközelebb is
megteszem. És amúgy pont most tanultam meg, hogy miként
reagálsz, ha ezt csinálom, ezért a legközelebbi alkalommal
már ehhez a mostani tapasztalathoz igazítom a túlkapásomat.
Roppant kedves fiú/lány vagyok.
Fordítás: Ha tényleg annyira kedves lennék, akkor minek
kellene folyton ismételgetnem? Talán a cselekedeteim nem
beszélnek önmagukért? Na igen, pont ez a baj.
Legyünk inkább csak barátok.
Fordítás: Fogd vissza egy hangyányit az elvárásaidat, hogy
továbbra is ki tudjalak használni, amíg nem bukkan fel
megfelelőbb ember.
Huh, nekem ebből elegem van.
Fordítás: Huh, te egy teljesen normális ember vagy,
normális érzelmekkel és empátiával, meg minden, ezt nem
bírom elviselni.

Úgy tűnik, azt képzeled, hogy állati jól nézel ki.

Fordítás: Tényleg állati jól nézel ki, de a magabiztosságod
engem bizonytalanná tesz, és ezt nem tudom elviselni. Éppen
ezért elhatároztam, hogy a tudomásodra hozom: nem vagy sem
olyan csinos, sem olyan népszerű, mint ahogy azt te képzeled.
Csak pár hónapot adj, és teljesen leépítem az önbizalmadat.
Senki nem törődik sem veled, sem azzal, hogy mit értél el az
életben.
Fordítás: Túlzottan sokan törődnek veled. Éppen ezért az a
szándékom, hogy elszigeteljelek téged a támogatóidtól, és egy
kicsit lejjebb vegyelek a ranglétrán. A mi kapcsolatunkban
csak egyetlen győztesnek van helye.
 Nem vagy normális! Nárcisztikus vagy!
Fordítás: Pontosan tudom, hogy kettőnk közül én vagyok a
nárcisztikus, de azt akarom, hogy te is ugyanolyan rosszul
érezd magad a többiek előtt, mint én.
Mindezt persze azért kezeld fenntartásokkal! Az azonban tény,
hogy a nárcisztikus gondolatmenet tényleg ennyire zavaros tud
lenni. Neked a legfőbb teendőd az, amennyiben úgy érzed, egy
nárcisztikus ember áll a küszöbön, hogy eddzed magad arra,
hogy észre tud venni az effajta süketelést. Minél előbb, annál
jobb.
 10. FEJEZET

VALÓBAN PROBLÉMA
EGY KIS NÁRCIZMUS?

Az ember kész megtenni bármit,

legyen az bármilyen képtelen, hogy
ne kelljen szembenéznie önnön
leikével.
Carl Jung

Eddig eljutva fel kell tennünk magunknak néhány kérdést.

Például efféléket: valóban olyan nagy jelentősége van a mi
számunkra annak, hogy szaladgál néhány nárcisztikus ember
odakint? Ugyan mi történik akkor, ha azok egy kicsit túl sokat
gondolnak saját magukra? A kérdések relevánsak, elvégre a
világ sok más problémával kénytelen szembenézni, amelyek
között ennél komolyabbak is akadnak, szóval alighanem
kénytelenek vagyunk valahol nekiállni priorizálni. Melyik
problémával foglalkozzunk elsőként?
Az, hogy érdemes-e egy probléma megoldásán
fáradoznunk, attól is függ, hogy vajon lehetséges-e megoldani
azt. Sok problémát meg lehet oldani viszonylag egyszerűen,
másokhoz viszont óriási erőfeszítés kell. Az üvegházhatás
például az utóbbi kategóriába sorolható. Azok, akik szerint
mindent meg kellene tennünk ennek kiküszöbölésére, készen
állnak arra, hogy vállalják ennek következményeit is. De
olyanok ellen küzdenek, akik szerint a problémának nincsen
szüksége megoldásra, vagy egyáltalán nincs is megoldás.
Mások szerint még csak probléma sincsen. Főként ezért van
az, hogy a vitázó felek sokszor képtelenek egyezségre jutni:
nem egyforma módon definiálták a fennálló problémát.
Márpedig, ha ez nem történik meg, akkor általában értelmetlen
dolog bármiféle megoldáson töprengeni.
Valakinek az anyósa egy igazi hárpia. Valakinek a
nagybátyja a sárga földig leissza magát hétvégenként. És
mindez persze szomorú dolog. De olyan dolgok ezek, amiket
talán meg lehet oldani, talán nem - alighanem attól is függ,
hogy kit kérdezünk róla. De akárhogyan is van, ezekben az
esetekben kisebb erőfeszítés szükségeltetik, mint ha az
üvegházhatás problémáját és annak következményeit
szeretnénk megoldani.

A nárcisztikus ember legfőbb erősségei

Na, hát miben is jó ez a „banda”? Azon túl, hogy remekül
hazudnak és profin vernek át másokat, elképesztően ügyesek
abban, hogy megtalálják a gyenge pontjaidat. Éppen úgy
cselekszenek, ahogyan a pszichopaták. Például egy
párkapcsolat elején rengeteg időt töltenek el azzal, hogy
kiderítsék, ki is vagy valójában. Egyszerűen alaposan
megvizsgálnak.
Főként igaz ez a kezdeti fázisra, a szerelmi bombázásra,
amelyben hamis ígéretekbe ringatnak, virágokkal és
csokoládéval szédítenek. Feltárják neked kitalált titkaikat,
rábírva ezzel téged arra, hogy megnyílj és elmondj olyasmiket
is, amiket talán eszed ágában nem lett volna elmesélni. A
céljuk ezzel pontosan az, amit sejtesz is: hogy olyan sokat
tanuljanak rólad, amennyit csak lehetséges, amit aztán később
ellened tudnak fordítani.

A nárcisztikus ember bizalmasan elárulja neked, hogy

retteg attól, hogy hajléktalan lesz. Te elmondod, hogy attól
félsz nagyon, hogy elveszted a munkádat, és nem fogod tudni
kifizetni a számlákat. Remek, akkor ezt már tudja a
nárcisztikus partner, még jól jöhet az információ. És eközben ő
maga vajon valóban fél attól, hogy hajléktalan lesz?
Találgathatsz. Feltehetőleg nem. De ő már tud rólad valamit,
amit a későbbiekben ellened fordíthat.

Ha például olyasmit társz fel neki bizalmasan, hogy

borzasztóan félsz a nagy sebességtől, akkor egy dörzsölt
nárcisztikus ennek ismeretében hajlamos lesz rátaposni a
gázra, ha ki akar téged billenteni az egyensúlyodból.
Talán arról mesélsz neki, hogy különösen kellemetlenül
érintenek téged az agresszív kitörések és a kiabálás; ebben az
esetben pedig mérget vehetsz rá, hogy a nárcisztikus ember
megtalálja majd a legtökéletesebb alkalmat arra, hogy
leordítsa a fejed, így érve el célját.
Egyszer piedesztálra emelt téged azzal, hogy a kedvedre
cselekedett, de le is ránthat onnan azzal, hogy olyasmit tesz,
amiről pontosan tudja, hogy gyűlölöd. Néha különösen
kegyetlen módon képes erre. Cselekedeteit az határozza meg,
hogy az adott pillanatban éppen mit akar elérni.
 A nárcisztikus ember tudja, hogy mi bizonytalant el, ismeri
a traumáidat és a félelmeidet. Ne feledd: a nárcisztikus
partnered nem érzékel semmiféle határt. Azt teszi, ami eszébe
ötlik. Miután ő maga nem empatikus, semmi nem akadályozza
abban, hogy téged megbántson, ha valamilyen okból ez a
szándéka.
Mindeközben roppant ügyesen mutat elbűvölő arcot a
külvilág felé. Mindenki, aki megpróbált valaha szakítani egy
narcisztikussal, tudja, mit szoktak ilyenkor mondani a többiek.
Tényleg szakítani akarsz azzal az elbűvölő fiúval/lánnyal?
A nárcisztikus ember idejének jelentős részét tölti azzal,
hogy felépítse ezt a felszínen tökéletesnek tűnő imázst. És
miután a többiek is körülbelül úgy működnek, ahogy te
magad, hinni is fognak ennek a látszatnak. Miután a barátaid
nem egy narcisztikussal élnek együtt, nem is fogják elhinni,
amikor elmeséled, hogy a te partnered mit művelt valójában.
És miért is tennék? Ráadásul ők maguk hallották a
narcisztikustól, hogy te viszont annyira megváltoztál, hogy
alig lehet már rád ismerni.

Sokan ellentmondásosnak találják azt a tényt, hogy a

nárcisztikus emberek többsége kiváló ismeretekkel
rendelkezik az ember működésével kapcsolatban. Habár ők
más érzelmi életet élnek és nem rendelkeznek empátiával, azt
mégiscsak értik, hogy mi többiek hogyan működünk. Elvégre
tanulmányoztak minket egy bizonyos távolságból, minden
érzelmet teljesen kikapcsolva. így sokkal jobban tudják
elemezni azt, hogy mi is történik valójában.
Az emögött rejlő okok közül az az egyik legfontosabb,
hogy meg kellett tanulniuk utánozni az emberi érzéseket. És
bizony meg is tanulták, ne gondolj mást.

De azért csak vannak gyengeségeik is, nem?

Dehogynem, rengeteg. És a többségéről persze nem
hajlandóak beszélni. Gyűlölik a közönyt. Ha nem törődnek
vele, az valóságos kryptonit a nárcisztikus ember számára.
Nem bírják elviselni, ha az emberek nem tanúsítanak
figyelmet irántuk. Sokkal inkább elviselik a dühöt vagy a
tiszta gyűlöletet, semmint a közönyt, mert mindenféle érzelmi
reakció megerősítheti őket abban, hogy jelentenek valamit egy
másik ember számára. Ha valaki nem reagál a nárcisztikus
ember mutatványaira, az keményen provokatív, mert azt
jelenti, hogy a narcisztikusnak nincsen hatalma az illető felett.
Hát hogyan is lehetne nyomorúságot provokálni elő valakiben,
akit szemmel láthatólag nem érdekel a dolog?

Egy párkapcsolat elején fontos megerősítés, hogy szeretnek

minket. A közöny? A nulla reakció azt jelenti, hogy nem lehet
betenni az illetőnek. Elvégre hogyan ronthatnánk el
olyasvalaki napját, aki a jelek szerint nem is figyel ránk? Ha
az áldozat, vagyis a kiszemelt áldozat csak továbbsiklik
anélkül, hogy a narcisztikust akár csak egyetlen pillantásra is
méltatná, az a nárcisztikus embert őrületbe tudja kergetni.
Az ilyen emberek sosem fognak abban a világban élni,
amelyikben te vagy én. Felszínes érzéseik miatt képtelenek
meglátni, hogy mennyi mindent lehet kihozni az életből.
Amikor végül belátják - ne feledd, nem pszichopatákról
beszélünk, akik nem akarnak tudni semmiféle érzelmekről, sőt
gratulálnak is önmaguknak, amiért nem kell az érzelmekkel
bajlódniuk -, mély depresszióba is eshetnek. A nárcisztikus
ember legbelül tudja, hogy bizonyos dolgoktól örökre el van
vágva. Alighanem az kell ehhez, hogy az illető öregedni
kezdjen és megtanuljon a tettein és az életén elmélkedni.
Semmi kétség, ilyen narcisztikusok is akadnak. A skála
igen széles, és hát vannak sebezhető narcisztikusok, akik
legbelül gyűlölik önmagukat. Tisztában vannak azzal, hogy a
környezetük valójában megveti őket, ők pedig nem tehetnek
semmit, hogy ezen változtassanak. Komplikált mix ez:
egyrészről megvannak az előnyei annak, hogy nem kell
vacakolni a ragacsos érzelmeinkkel, másrészről viszont ott van
az a tény, hogy éppen emiatt megvetik az embert.
Szóval te, akinek esetleg megfordult a fejében az, hogy
igazából jó volna egy kicsit narcisztikusnak lenni - gondold ezt
át újra.
Ök maguk meglehetősen közönyösek legbelül. Sosem
fogják átélni a valódi szerelem érzését. Tudják, hogy létezik
ilyen érzés, értik a dolog lényegét, de örökre el vannak zárva
tőle. Azt nem nekik találták ki. És miután a nárcisztikus ember
gyűlöli, ha valamit megtagadnak tőle, na hát az alaposan
megkavarja a dolgokat.

Lehetnek veszélyesek a narcisztikusok?

És ezzel visszatértünk ahhoz a kérdéshez, amelyet a fejezet
elején tettem fel: valóban olyan nagy jelentősége van a mi
számunkra annak, hogy szaladgál néhány nárcisztikus ember a
világban? Releváns kérdés az, hogy a nárcisztikus ember
milyen kárt tud okozni egy másik embernek. Valóban
veszélyesek lehetnek például számodra és a családod számára?
 Miként definiáljuk azt, hogy mi is a „veszélyes”? Több
különböző perspektívából szemlélhetjük a dolgot. Aztán
tovább bonthatjuk fizikai, illetve pszichikai veszélyre.
Rengeteg ember, akik sem nem narcisztikusok, sem pedig
nem pszichopaták, hajlamosak lehetnek arra, hogy fizikai
erőszak eszközeihez folyamodjanak. Az olyan férjek, akik
verik a feleségüket, gyakran csak gyáva szemétládák, akik
sosem mernének megütni egy másik férfit, nem támadnának rá
olyasvalakire, aki vissza tud ütni. Zsarnokoskodó alakok
sajnos mindig is voltak. Azt azonban nem tudjuk, hogy a
nárcizmus mint fogalom mutat-e határozottabb tendenciákat a
fizikai erőszak alkalmazásának irányában. Ez részben azon is
múlik, hogy maga a nárcisztikus ember miket élt át.

Kutatás bizonyítja, hogy az olyan szülök, akik verik a

gyermeküket, nemritkán maguk is átélték ezt gyermekként. Ez
azonban elég vékony jég, amire nem érdemes rámennünk:
hiszen sokan mások, akiket szintén vertek gyermekkorukban,
nem verik a gyermeküket. A szüleik túlkapásai nem
öröklődtek rájuk tovább, ök maguk nem adják tovább a káros
viselkedést a saját gyermekeiknek.
Azzal kapcsolatban ugyanakkor nem rendelkezünk
meggyőző bizonyítékokkal, hogy a narcisztikusok
hajlamosabbak volnának erőszakhoz folyamodni, mint mások.
A személyes véleményem az, hogy amennyiben például együtt
élsz valakivel, és megfordult már a fejedben, hogy lehetséges
volna, hogy a partnerem veszélyes?, akkor legjobb lesz, ha
alaposan megvizsgálod a helyzetet. A te helyedben azonnal
összepakolnám a bőröndöt. Semmi ok nincsen rá, hogy
megvárd, mi történik.
 Ha viszont azt nézzük meg, hogy veszélyes lehet-e a
nárcisztikus ember a pszichikai síkon, akkor a válasz
egyértelműen igen. A pszichopatákhoz hasonlóan ök is lelki
károkat okoznak másoknak a viselkedésükkel. Manipulálnak,
hazudnak, becsapnak és kihasználnak másokat, mentális
játszmákat játszanak, és olyan kirívóan gonoszak tudnak lenni
a partnerükkel, hogy szinte lehetetlen mindezt érintetlenül
átvészelni.
Tudjuk, hogy azok jelentős része, akik poszttraumás
stressz-szind- rómával küzdenek, megelőzőleg egy bizonyos
típusú mérgező kapcsolatban éltek. Gyakran olyan érzelmi
túlkapások érték őket, amelyek akár évtizedeken át is
folyhattak már. A narcisztikusok dörzsölt zsarnokok, és ha
nem is alkalmaznak annyira brutális módszereket, mint a
pszichopaták, akkor is hajlamosak más emberek érzelmeivel
kegyetlenül játszani; amivel pedig - minden kétséget kizáróan
- képesek arra, hogy egy embertársuk odaadását hosszú időre
megkárosítsák - ha nem egyenesen mindörökre.
Összegzésképpen elmondható, hogy a narcisztikusok
egyértelműen veszélyt jelentenek a lelki egészségedre.
De a narcisztikusok egész embercsoportok számára is
veszélyesek lehetnek, például egy munkahelyi közösség
számára. Amikor előlép egy olyan ember, aki miatt az egész
szervezet rosszabbul működik, akkor az az illető
természetesen nagy károkat okozhat. A legrosszabb eset az, ha
maga a főnök nárcisztikus. Ilyenkor előfordulhat, hogy
kijátssza egymás ellen az alkalmazottakat, hogy a saját
pozícióját erősítse.
De más szinten is nagy károkat okozhat.
 A nárcizmust tekinthetjük a passzív dohányzás
pszichológiai megfelelőjének. Gyakran végül magának a
nárcisztikus embernek is kárt okoz, de ugyanúgy kárt okoz a
közvetlen környezetének is - ha nem nagyobbat. És ráadásul
sokkal hamarabb is, mivel ők nem dohányoztak.
Tény az, hogy a narcisztikusok - a pszichopatákhoz és a
machiavel- lisztikus személyiségzavarban szenvedőkhöz
hasonlóan - meglehetősen manipulatívak tudnak lenni, és ezzel
nem kis felfordulást okoznak az áldozatuk életében. És ha ezt
nem vesszük észre időben, az valóban veszélyes lehet.
A végkövetkeztetésem tehát az, hogy a narcisztikusok
problémát jelentenek nekünk, többieknek. És minél közelebb
vagy a narcisztikushoz, annál nagyobb a kockázata annak,
hogy olyasvalami történik veled, amit nem szeretnél.
 11. FEJEZET

MANIPULÁCIÓ

Ha mások jóváhagyása iránti függőségben

szenvedsz, akkor a viselkedésed éppen
olyan könnyen kontrollálható, mint
bármelyik narkósé.
A manipulátor dolga egy egyszerű,
kétlépcsős lépés. Először megadja
neked, amit követelsz, utána meg azzal
fenyeget, hogy elveszi tőled.
Harriet B. Braiker

A nárcisztikus ember azért akarja megzavarni az életedet,

hogy utána könnyebben tudjon majd kezelni. Számtalan
manipulációs technika létezik. Képzelj el egy olyan
narcisztikust, aki egyszerre használ két vagy három technikát,
vagy ne adj isten az összesét. A következmények mégsem
misítöek lesznek rád nézve. A különös az, hogy rengeteg
nárcisztikus ember és más manipulátor nagyon hasonló
csínyeket követ el. Néha azon gondolkodom, hogy talán
létezik valami használati utasítás, amit olvasgatni szoktak.
Véletlenszerű pozitív megerősítés
Arról van szó, amikor valaki bizonyos esetekben erős pozitív
visszajelzést ad egy másik embernek - bizonyos esetekben
viszont nem. A nárcisztikus ilyen módon teszi a másik embert
függővé a lelki jólétéhez szükséges megerősítéstől.
Mindannyian vágyunk valamiféle megerősítésre. Te talán azok
közé tartozol, akiknek jólesik az, ha azt hallják, hogy jó
munkát végeztek. Jó érzés, amikor a főnök megdicsér minket.
Képzeld el, hogy olyan munkahelyről érkeztél, ahol a dicséret
és a pozitív visszacsatolás hiánycikk volt. Leggyakrabban csak
arról hallottál, hogy miben vallottál kudarcot. Ahogy a
korábbiakban láttuk, mindannyiunknak megvannak a hibái és
hiányosságai.

Sok főnök pocsékul dicsér. Sokkal inkább kritizál. Most

olyan helyre kerülsz, ahol az új főnököd jól fogad. Azonnal
látja az erősségeidet, és megdicsér, amiért hatékony vagy,
rendszerető, segítőkész, kompetens, meg minden más, amire te
magad büszke tudsz lenni a munkádban.

Hogyan hat rád mindez? Keményebben akarsz dolgozni,

hogy még több pozitív visszacsatolást kaphass. A főnök
csupán két hét alatt elérte, hogy jobban érzed magad a
munkahelyeden, mint az összes eddigi, munkában eltöltött
évek alatt. így folyik ez néhány hónapon keresztül.

Hanem az új főnököd egyszer csak egy csapásra elhallgat.

Semmifajta megerősítést nem kapsz. Végre egyszer értékelték,
hogy szorgalmas munkaerő vagy, most meg hirtelen mintha
elvágták volna. Akárhányszor szembejön veled a főnököd a
folyosón, mintha keresztülnézne rajtad. Nem válaszol a
kérdéseidre, arcának egyetlen rándulásával sem jelzi, hogy
tudatában van a létezésednek. Egy végtelen hosszúságúnak
tűnő hónapon keresztül nem hallasz semmit felőle.

Miként reagálnál erre? Még keményebben dolgozol, csak

hogy megkaphasd a napi megerősítés-adagodat.

Aztán hirtelen ismét hívat a főnök. Túláradó szavakkal

dicsér meg valamiért, amit csináltál. Hálától elnémulva
támolyogsz ki az irodájából, és a felhők között jársz, hiszen
végre ismét észrevették. Talán még meg is vádolod magad,
amiért korábban olyan érzékeny voltál.

Most talán azt gondolod, hogy ennyire azért nem szabad

szomjú- hozni a figyelmet. De a dicséret fontos motivációs
tényező. A dicsérettől vagy képes előre haladni. Amikor ezt
elveszíted, csak ürességet érzel legbelül.
Amikor a főnököd ismét a segítségedet kéri, és te úgy ítéled
meg, hogy ezzel téged mint személyt erősít meg, teljesíteni
fogod a kérését, még akkor is, ha a feladat nincsen igazán az
ínyedre. De megteszed, és megint érkezik is a megerősítés,
hogy ügyes vagy. Jobban érzed magad, és minden rendben
lévőnek tűnik. A főnököd most lassanként rávesz, hogy olyan
dolgokba fogj bele, amikre korábban gondolni sem akartál
volna.
Aztán ismét elcsendesül. Fanyalogva hallgatja, amit az
értekezleten mondasz; vagy esetleg teljes mértékben ignorál
téged. E taktika alkalmazásával a főnököd érzelmi
hullámvasútra küld téged.

A főnök talán valami kifejezetten alkalmatlan dolog

megtételére akar rávenni, vagy egyszerűen arra, hogy
keményebben dolgozz, de cserébe ne kérj semmit. És
lassanként átprogramozod a viselkedésed valami, jellemedtől
tökéletesen eltérő mintázatra.

Mi lesz a reakció?
Ez attól is függ, hogy milyen személyiség vagy. Nyugodtan
nézd át újra a négy színről szóló részt a 4. fejezetben, a
Viselkedésünk alapjai a DISC- elmélet szerint cím alatt. Ha a
profilod túlnyomó részben piros, akkor talán bedühödsz a
főnököd viselkedésétől. Neked az átlagnál kevésbé van
szükséged a megerősítésre, mert tisztában vagy azzal, hogy
mit tudsz és mit nem tudsz. Persze érzelmileg nem vagy
teljesen halott, és alighanem van benned elég bátorság, hogy
szembesítsd a főnöködet a viselkedésével. Ebben az esetben a
főnököd egészen biztosan letagad mindent. Ilyenkor dönthetsz,
hogy mi legyen a következő lépés.

Akkor is ez lesz a helyzet, ha inkább kék a profilod. Te

saját magad értékeled a teljesítményedet. Már tisztában vagy
vele, hogy mi a jó minőségű munka; ezenkívül természetednél
fogva gyanakvó vagy a dicsérettel szemben. Nem azt jelenti
ez, hogy a kék személyek immunisak volnának a dicséretre, de
nehezebb elérni náluk azt a bizonytalanságot, amiről az előző
példában írtam. Miután a piros és a kék is gyakorlatias
beállítottságú, számukra nem lesz olyan fontos, mint
másoknak, hogy milyen a viszonyuk a főnökükhöz.

Ha viszont túlnyomórészt sárga van a profilodban (sárga-

zöld, sárgapiros vagy sárga-kék), akkor elég nagy a kockázata
annak, hogy komoly károkat okoz benned ez a sportszerűtlen
taktika. Kezdettől fogva mohón vágysz a megerősítésre - főleg
a nyilvános megerősítésre -, és amikor megkapod,
fantasztikusan érzed magad.
A sárga személyek ezt persze tagadják, elvégre annyira
önközpontúnak hangzik. De ettől még nem kevésbé igaz. Légy
őszinte, te is tudod, hogyan hat rád a dicséret. És azt is tudod,
hogyan érzed magad, amikor hirtelen kispadra kerülsz. Ha
nem érkezik megerősítés azoktól, akiket te magad nagyra
tartasz, gyengének és kiszolgáltatottnak érzed magad. Olyan
ez, mintha láthatatlan volnál.
Dicséret, csend, dicséret, csend.
A sárga talán megtárgyalná a dolgot a munkatársakkal, de
az azért rosszul veszi ki magát, ha nem dicséri meg a főnök.
Úgyhogy jobb erről inkább egyetlen szót sem szólni.
A sárga személyiségnek nem is lesz igazán bátorsága
ahhoz, hogy szembesítse a főnökét a viselkedésével. Kivált
akkor nem, ha sárga-zöld profilú emberről beszélünk. Akkor
komoly lesz a konfliktus veszélye, és az ilyen ember rosszul
érzi magát egy efféle helyzetben. A sárga személyiség
lassanként aláveti magát főnöke szeszélyeinek.

A zöld személyiséggel rendelkező alkalmazott is érzékeny

a kapcsolati problémákra, de ő inkább csendben szenved. Ő
sosem fogja szembesíteni a főnököt a viselkedésével. Ez
nyilván attól is függ, hogy a kezdeti pozitív megerősítést
miként prezentálta a főnök: talán az egész csoport előtt
dicsérte alkalmazottja teljesítményét.

A zöld gyűlöli az ilyen figyelemfelkeltést, tehát ha ezt

megússza, az számára már jó hír. Ha viszont a főnök felfogta,
hogy hatásosabb az, ha behívja a zöldet az irodájába és
négyszemközt osztja ki a személyes dicséretet, akkor a zöld
számára világos lesz, hogy pontosan ez a fajta dicséret fog
elveszni. A zöldnek ez egy nyilvánvaló gyengesége.
A véletlenszerű pozitív megerősítés éppen ezért kegyetlen
fegyver. A trükk abban rejlik, hogy hozzászoktatjuk az
áldozatot a pozitív megerősítés állapotához. Amikor ez
eltűnik, megkezdődik számára a lejtmenet.

Véletlenszerű negatív kritika

A negatív kritika alkalmazásakor a manipulátor felhagy
valamivel, amit te nem szeretsz, amikor olyasmit kezdesz el
csinálni, amit ö szeret. A következménye az lesz, hogy azt
csinálod, amit a manipulátor szeretne.
Egy kapcsolatban ez már a legelső pillanattól kezdve
komplikált. Ha el akarsz menni péntek este egyet beszélgetni a
haverokkal, és a barátnőd jelenetet rendez, hisztériázik, amíg
nem mondod le a találkozót: akkor egyszerre csak boldog lesz
megint.
Vagy fordítva: ha a barátnőd akar elmenni a barátnőivel egy
beszélgetésre, és te úgy gondolod, hogy ez most már egy kicsit
sok lesz a jóból, hiszen egyszer végre ő is otthon tölthetne egy
péntek estét veled. Amikor elővezeted a kívánságodat, a
barátnőd mérges lesz, és panaszkodni kezd mindenre, amit
tettél vagy elmulasztottál megtenni. Amint közlöd vele, hogy
oké, akkor menj csak beszélgetni a csajokkal, azonnal felvidul
ismét az arca. A hangulata aszerint változik, amit éppen
mondasz.
A taktika éppolyan egyszerű, mint amilyen hatásos.
Egészen addig a pillanatig negatív visszacsatolást kapsz, amíg
nem adod a beleegyezésed ahhoz, amihez éppen kérik. És
akkor varázsütésre ismét rendben lesz minden. így egyszerűen
rá lehet téged venni arra, hogy ráállj mindenre, minden
probléma nélkül.

A lényeg az, hogy meglásd a mintázatot. A manipulátor

tudja, hogy azért mész bele mindenbe, hogy ne kelljen
megbirkóznod viselkedésének negatív következményeivel. A
gond csak annyi, hogy ha egyszer engedékenynek mutatkoztál,
akkor igen nagy a valószínűsége annak, hogy a dolog tovább
folytatódik. És közben a te viselkedésedet valaki más formálja.
Képzelj most el egy igazán ügyes manipulátort, aki
tökélyre fejlesztette, miként kell kombinálni a véletlenszerű
megerősítést és a véletlenszerű kritikát. Az eredménye teljes
mértékben szeszélyes viselkedés lesz, amit semmilyen módon
nem tudsz előre látni, és semmi köze nem lesz ennek ahhoz,
hogy valójában miként cselekszel. Tehetsz bármit, a reakció
tényleg lehet bármi a világon, teljesen ki vagy szolgáltatva a
manipulátor szeszélyeinek. El tudod képzelni, miféle stresszel
jár ez?

Milyen fegyvert lehet alkalmazni ez ellen?

Éppen úgy viselkedsz ennél az esetnél is, mint a véletlenszerű
pozitív megerősítés esetében. Meg kell tanulnod felismerni
ezt. Néha elegendő az is, ha rámutatsz, hogy tudod, mi zajlik.
Ha a másik fél alapvetően egészséges ember, akinek igazából
nem célja mások becsapása, akkor remélhetőleg képesek
lesztek egy kiadós beszélgetést követően tisztázni a dolgot és
továbblépni.
 Érdemes tudnod, hogy a manipuláció gyakran teljesen
tudattalanul történik. Ha az ember azt látja, hogy valami
működik, akkor folytatja tovább. Sokan nem is gondolnak
arra, hogy milyen károkat okoznak ezzel az áldozatuknak, de
amikor ezek erre rámutatnak, minden megváltozik. Mert
amiképpen a könyv elején is jeleztem, a többség úgyis
alighanem leginkább magára gondol.

Innen jöhetsz rá, hogy narcisztikussal van dolgod, vagy

valami öntudatlan manipulátorral.

Bízz az ösztöneidben! Ha rossz érzések ébrednek benned,

akkor rossz a helyzet. Nem kell bocsánatot kérned amiatt,
ahogyan egy ilyen helyzetben érzel. Jogod van megtenni azt,
amit meg kell tenned, hogy megvédhesd magad.
Szállj le erről a vonatról, és szállj fel egy másikra!

Szerelmi bombázás
Alighanem hallottál már erről a taktikáról. (Titkos
fenntartásként jelzem: sok férfi él ennek a taktikának
valamelyik variánsával egy kapcsolat kezdetekor, hogy aztán
áttérjen a szürke és unalmas hétköznapokra. De ettől még nem
feltétlenül narcisztikusok vagy pszichopaták - egyszerűen
kevéssé sármos és nem túl érdeklődő hímnemű egyének.
Egyszerűen nem tudják jobban csinálni a dolgot.)

Akárhogyan is van: a szerelmi bombázás kifejezést sok éve

használják már ennek az alattomos taktikának a leírására.

A nárcisztikus azzal kezdi, hogy kifejezi irántad való,

fenntartások nélküli szerelmét. Egészen megnyitja a lelkét, és
talán éppen egy csodálatos vacsora közben meséli el (aminek a
költségeit te állód), hogy még sosem találkozott olyan
emberrel, mint te. Hihetetlen. Hosszú élete során nem
találkozott senkivel, aki ennyire páratlan személyiség lett
volna, és melletted akar megöregedni. Addig pumpálja az
egodat, amíg be nem adod a derekadat. És mindez
megtörténhet akár már akkor, amikor még csak három hete
ismeritek egymást.
Ha piros személyiség vagy, akkor ez idáig mindig azt
hallhattad, hogy néha kissé érzéketlen vagy. És tessék, most itt
van valaki, akinek mintha semmi problémája nem volna ezzel,
sőt, éppen ellenkezőleg, mintha biztatna is téged erre a
domináns alfahím-viselkedésre. Van valaki, akinek tetszik az,
ha magadhoz ragadod a kezdeményezést.
Ha sárga személyiség vagy, akkor talán a lelked mélyén
tisztában vagy vele, hogy hajlamos vagy teljesen elszívni
mások elől az oxigént. Hanem a lelki társad semmi mást nem
szeretne annyira, mint még egy vidám epizódot meghallgatni
gazdag életedből. Végre valaki, aki meglátta a nagyságodat!
A zöld személyiségnek azt fogja mondani a nárcisztikus
ember, hogy csodálja az erős, hallgatag embereket, akik
stabilitást és biztonságot nyújtanak. Végre valaki, aki képes
befogni a csőrét, és hagyja, hogy a partnere is kibontakozzon.
Bárcsak mindenki olyan természetesen és olyan szerényen
tenné ezt, mint te!
A kék személyiség, aki mindig is sejtette, hogy kicsit kocka
és unalmas, azt fogja hallani, hogy az óriási intelligenciája
borzasztóan szexi. Egészen pontosan tizenkettő egész
harminchat százalékkal szexibb, mint az ilyen meg olyan
norma szerint tesztelt emberek mediánértéke.
 Tedd még hozzá a következőket: ajándékok, virág,
barátságos gesztusok, melegség, csókok, a csodálótói érkező,
kis aranyos szerelmi sms-ek reggeltől estig.

Tudom én, tudom - ha ezt kívülről nézzük, akkor a dolog

nevetségesen egyszerűnek tűnik. De mit jelentene számodra,
ha azt hallanád, hogy te vagy a természet legtökéletesebb
teremtménye - méghozzá egy olyan embertől, aki iránt
valóban erős érzelmeket táplálsz? Teljes bizonyossággal
kijelentenéd, hogy ellen tudnál állni ennek?
Az igazság az, hogy a nárcisztikus ember csupán
pozícionál téged az elkerülhetetlen ütés előtt. Jöhet ez fél vagy
egy év után - attól függ csupán, hogy mennyire hosszú távú ez
a terv, és ez alighanem azzal van összefüggésben, hogy
mennyire vagy képes eltartani őt -, és aztán mintegy
varázsütésre egyszerre csak abbamarad a szerelmi bombázás.
Puff.
Egy szép napon nem viszonozza az sms-eidet. A kéz,
amely eddig mindig a tiédet fogta, amikor vásárolni mentetek,
most a kabátzsebben marad. A szerelmed talán hirtelen
másokra mosolyog rá teljesen nyíltan. Aztán egyszerre csak
nekiáll korábbi kapcsolatairól beszélni, márpedig vannak
dolgok, amikről semmit sem szeretnél tudni abból az időből.
És ehhez képest most éppen ezt a tárgyat rángatja elő.
Talán házasok vagytok már, és éppen gyermeket vártok.
Nem szállhatsz ki a helyzetből. És egyszerre csak kritizálni
kezdi személyiséged egy olyan vonását, amit korábban az
egekig magasztalt.

Ha piros vagy, akkor most hirtelen azt fogod hallani, hogy

túlságosan domináns vagy, és egészen elfojtod őt azzal, hogy
állandóan te akarsz mindent eldönteni. A sárga személyiséget
azzal vádolja, hogy túlságosan könnyelmű és komolytalan, aki
sosem hallgat a partnerére. A zöld személyiség fejéhez azt
vágja, hogy reménytelen mértékben nem hajlandó semmifajta
változásra, és hogy sosem akarja kitenni a lábát a házból, a kék
személyiség pedig alighanem megkapja majd, hogy milyen
hihetetlenül kocka, szögletes gondolkodású. Totál
reménytelen.
Az is meglehet, hogy egyetlen szót sem szól hozzád a
partnered. Egy álló héten át nem válaszol, ha megszólítod.
Felkel, mielőtt te felkelnél, és csak akkor fekszik le, amikor te
már lefeküdtél. Bezárkózik. Magyarázat nélkül elmegy
otthonról. Ez a kombináció roppant nehezen feldolgozható. El
tudod képzelni, hogy ennyi idő alatt milyen gondolatok tudnak
végigáramlani a tudatodon?
Lassan, de biztosan minden egyre rosszabb lesz. Sokkal
rosszabb. De akadnak még alkalmak, amikor megkapod azt a
megerősítést, amire a lelki jólléted érdekében szükséged van.
És akkor egyszerre csak jön egy romantikus hétvége, telis-tele
csodálatos pillanatokkal. És persze most ismét fellélegzel.
Huh! Visszatért az a szeretettel teli ember, akit megismertél.
Még nincs veszve minden remény! Még mindig jelentesz
valamit a számára!

És erre megint visszahúzódik, te pedig ismét az érzelmi

hullámvasúton találod magad. És bármit kér is tőled, te meg
fogod tenni, semmi kétség. Hiszen jól akarod érezni magad.

Mit tehetünk, ha szerelmi bombázásnak vetnek alá

minket?
Hogyan kerülheted el, hogy egy nárcisztikus ember bombázni
kezdjen?

Maradj józan! Gondolj a következőkre:

Az, ami túl szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen,
általában nem is igaz.
Olvasd el a fenti mondatot legalább háromszor. írd le, és
nézz rá, amikor csak tudsz.
A dolog tulajdonképpen roppant egyszerű. Amikor
szerelmi viszonyokra kerül a sor, tedd félre az érzéseidet.
Igen, én is látom, hogy mennyire ellentmondásosnak hat.
De egyszerűen gondolj csak bele. Ha mindenkinek elmeséled,
hogy úgy érzed, találkoztál az ikerlelkeddel, és most azt
tervezitek, hogy összeköltöztök - hét napnyi ismeretség után:
mit fognak mondani erre a jóakaratú barátaid? Garantálom,
hogy meg fogják kérdőjelezni az elmeállapotod. Hét nap után?
Neked elment az eszed?
Másrészről viszont: ha már hét éve randevúzol valakivel,
és még csak nem is költöztetek össze, akkor… Hm. Ki is csap
be kit tulajdonképpen?
Tehát hét napnál több, de hét évnél kevesebb idő
szükségeltetik ahhoz, hogy egy stabil szerelmi kapcsolatot
építs fel. Mennyi idő kell hozzá? Nem tudom, és te sem tudod.
Nézhetsz statisztikailag a dologra. Hány olyan kapcsolatot
tudnál most mondani az ismeretségi körödből, amelyben a két
fél néhány hét leforgása alatt megismerte egymást,
összeköltözött, és talán össze is házasodtak? Vagy akár néhány
hónap leforgása alatt? És vajon meddig tartottak ezek a
kapcsolatok?
 Ha a számoláshoz többre lesz szükséged az egyik kezed
hüvelykujjánál, akkor meghívlak egy ebédre.
A szerelmi bombázás mögöttes oka az, hogy a manipulátor
óriási intenzitással akarja rád erőltetni magát, hogy közben ne
láthasd, ki is ő valójában. Az isten szerelmére, be ne dőlj neki.
Ha valóban az igazival találkoztál, akkor az illető minimum
egy álló évig fog téged bombázni. Ha van hozzá elég pénze és
lelkesedése, nos, akkor talán tényleg ráakadtál az igazira.
Máskülönben viszont - légy óvatos, ne nyílj meg túl korán egy
kapcsolatban. Szomorú dolog ez, de igaz.

Ködösítések
Ez a manipulációs technika arra jó, hogy teljesen
összezavarjon téged. Túlreagálod a dolgot, mint mindig!
Úristen, olyan labilis vagy! Hát nem látod, hogy milyen káoszt
csináltál?
A dörzsölt manipulátor jóformán bármit mondhat, hogy
kibillentsen téged az egyensúlyodból. A cél ebben az esetben
az, hogy egy valódi, konkrét kérdésről arra irányítsa a fókuszt,
hogy valami komoly baj van veled. Az odavezető úton
mindenféle érzelmi gombokat nyomogat.
Ha például alapos gyanút táplálsz azzal kapcsolatban, hogy
a partnered megcsal, akkor feltehetőleg szeretnél vele
elbeszélgetni a dologról. Talán teljesen higgadt vagy, csupán
beszélgetni szeretnél. Nem kívánsz mást, mint egy
megerősítést, hogy fölösleges a gyanakvásod. Ahelyett
azonban, hogy a valódi problémáról beszélnétek - a
vélelmezett hűtlenségről -, a partnered sziklaszilárdan tagad
mindent, és rád irányítja a teljes fókuszt. A te hibáid és
hiányosságaid hirtelen sokkal fontosabbak lesznek. Ilyen
például a felháborító féltékenységed. Hogyan is jöhetsz elő
ilyen ostoba, képtelen célozgatásokkal? Ezzel csupán az a
célja, hogy elhintse a kételyt a viszonyotokat illetően.
Ez a hűtlenség talán megtörtént, talán nem: adott esetben
találsz bizonyítékot is a történtekre. Ez egyébként a
legkevésbé sem volna meglepő, sok nárcisztikus ember
ugyanis szexuálisan menthetetlenül kicsapongó. Mit teszel
hát? Nyilván szembesíted a partneredet a felfedezéseiddel.
A fókusz ismét egészen másfelé fog irányulni: például arra,
hogy kutattál a partnered kocsijában. Ez azért igen súlyos bűn.
Ironikus módon most te leszel megvádolva azzal, hogy nem
bízol eléggé a partneredben. Igazán nem volna csoda, ha
hűtlen lett volna, hát ki tudná elviselni, ha ennyire nem bíznak
benne? De persze igazából nem volt hűtlen, dehogyis.

Egy magas nárcisztikus pontszámmal rendelkező

manipulátor képes arra, hogy a legérthetetlenebb dolgokat
megtegye annak érdekében, hogy önmagáról rád irányítsa a
fókuszt.
Amikor berángatnak téged ebbe a zavarba ejtő világba,
tudatában kell lenned annak, hogy a hagyományos szabályok
itt nem érvényesek.

Hogy védhetjük meg magunkat ez ellen?

Ez természetesen súlyosan érinthet téged, akármelyik színű
személyiség vagy. El tudom képzelni, hogy a piros és kék
személyiségeknek egy hangyányit egyszerűbb, de senki sem
teljesen immunis a manipulációval szemben. Maradj higgadt
és racionális! Figyelj az ellenfél viselkedésének minden apró
eltérésére, és ráadásul merned is kell szembesíteni a másikat
azzal, hogy mi történik.
Mondj ilyeneket: Látom, eltértél a tárgytól.
Végigbeszélhetnénk azt a kérdést, amiről elkezdtünk
beszélgetni?

Vagy pedig: Persze hogy beszélhetünk az én kudarcaimról

is, de most sokkal jobban érdekelne az, hogy mit keres az a
rúzsfolt a gallérodon.
Vagy pedig: Semmi baj nincsen a hallásommal, úgyhogy
nem kell ordítanod. Az ordítás néni oké, hagyd abba azonnal.
Vagy a legegyszerűbb: menj ki a szobából, a házból, a
megyéből. És érintsd ismét a tárgyat, amikor mások is jelen
vannak, például egy étteremben, vagy olyasvalaki
társaságában, akiben megbízol. Ilyen lehet például egy közös
ismerős, egy rokon, vagy bárki más, akinek a jelenlétében a
nárcisztikus ember csakis úgy tudná alkalmazni ezt a
technikáját, hogy azzal alaposan bolondot csinál magából.
Amikor mindenki látja, miként jön elő belőle a csúnyaság, az
egész helyzet hirtelen megváltozik, hiszen a narcisztikusokat,
mint korábban már szó volt róla, nagyon érdekli az, hogy
mások mit gondolnak róluk.

A probléma az, hogy a nárcisztikus ember igen nagy

valószínűséggel kombinálta ezt a technikát egy egész halom
másikkal, szóval amikor mindenféle nevekkel illet téged
(olyasmire gondolj itt, amit a leginkább szégyellsz magadban),
elég nagy a kockázata annak, hogy ösztönösen hátrálni
kezdesz. Ha olyan vagy, mint amilyen a többség, akkor ettől az
egész helyzettől borzalmasan fogod érezni magad. Néha
azonban érdemes tartani egy ideig a frontot, hogy képes legyél
a probléma mélyére hatolni.

Amikor ellenünk fordítják saját érzéseinket

A manipuláció egy másik módja az, ha ellened fordítják az
érzéseidet. E taktikával az a célja, hogy elterelje a figyelmedet
a valódi problémáról. A taktika lényege, hogy érzékeny
pontokat nyomogat a személyiségedben, olyan pontokat,
amelyeket talán te magad sem becsülsz nagyra, és ennek
tudatában is vagy. Az érzéseket nem könnyű kezelni - a
bonyolult érzéseket még nehezebb.
Képzelj el egy piros színű személyiséget. Kihívó
természetű, első ránézésre kemény dió, gondolhatnánk. De
talán mégsem annyira. A piros színű személyiségek néha kissé
otrombán, néha agresszívan viselkednek. Néha eléggé fel
tudják forgatni a környezetük életét. Ha jó önismerettel
rendelkeznek, akkor tudatában vannak ennek a problémának.
A manipulátor egyrészről dühöt tud kiprovokálni piros
áldozatából. Így amikor az robban, a manipulátor ekképpen
reagál: nézd csak! Most megint ordítasz velem! Mindig dühös
vagy, te nem vagy normális!

A következményt könnyű látni. Mostantól fogva a piros

személyiség agresszivitásáról fogtok beszélgetni, nem pedig
arról a felfordulásról, amit maga a manipulátor okozott.
De ez a másik irányba is működik. Ha a manipulátor tudja,
hogy a piros áldozat szerint is szörnyűek ezek a kitörések, és
csupán ostobaságokról fecsegnek majd, ha a piros feldühödik,
akkor a manipulátor efféle dolgokat mond majd: Most
mindjárt robbansz megint, mi? Hamarosan leordítod a fejem,
mint máskor is szoktad… tudtam, hogy ez fog történni, kérlek,
ne ordíts velem.

A piros nem engedi, hogy becsapják, úgyhogy inkább

elfojtja a dühét. Ez elég nagy megerőltetést jelent a tüzes
lelkének. Ha a piros eltökélte, hogy nem fog kijönni a
sodrából, akkor ennek az eredménye valamifajta belső
fájdalom lesz majd.
Másképpen néz ki a helyzet, ha a manipulátor áldozata
sárga színű személyiség. Az első taktikával, tehát azzal, hogy
tudatosan csaljon ki valakiből egy bizonyos viselkedést, efféle
szavak hangzanak el: Most akkor megint elkezdesz hadováim a
nagy semmiről, amiből a világon senki nem ért majd egy
kukkot sem. Miért kell neked állandóan magadról fecsegned?
Sosem figyelsz rám!
A sárgának egyértelműen ez a gyenge pontja: hogy mindig
önmagát helyezi a középpontba. A sárga erre hangosan és
szaporán beszélni kezd, és mivel stressz alatt áll, legyünk
ószinték, eléggé összefüggéstelenül is. Most aztán nyugodtan
mondhatja a manipulátor: Hát nem megmondtam? Csak
magadról beszélsz! Csak magaddal törődsz» senki mással!
A másik verzió némiképp hasonlatos lesz a piros esetéhez.
Be tudnád fogni a szád végre egyszer, és hagynád, hogy én
beszéljek? Hahó! Adj még ehhez néhány könnycseppet, és a
sárga máris nem tudja, mit feleljen. Összeszorítja a száját,
hogy ne azt tegye, amit az ösztönei súgnak neki. Minden
odabent marad, és a sárga ettől nem fogja magát jól érezni. A
manipulátor hatékonyan elcsendesítette öt.
 A zöld érzékeny és egészen más dolgokat csinál. Ha egy
manipulátor egy zöld áldozattal él együtt, az kezdettől fogva
egyszerű meccs a számára. Nem mennék olyan messzire, hogy
azt mondjam, hogy a zöld esik legegyszerűbben manipuláció
áldozatául, de természetüktől fogva alkalmazkodókészek és
igyekeznek mások kedvére tenni. És ez sajnos gyakran
megkönnyíti azok helyzetét, akik gyanús okokból kifolyólag
kívánják őket kihasználni.
Tehát miképpen lehet valaki tudatosan gonosz egy zöld
színű személyiséggel?
Álljunk meg egy pillanatra! Tévedésből logikusan
gondolkodtam, ami itt nem működik. A nárcisztikus ember
nyilván magasról tesz arra, hogy a másik ember hogy érzi
magát. A zöld személyiséget természetesen csak eszközként
használja arra, hogy előnyöket szerezzen magának.
A manipulátor e szavakkal tudná a zöld fókuszát másra
irányítani: Sosem mondasz semmit, gyáva vagy és mindig
meghátrálsz. A fenébe is, sosem mersz senkivel vitába szállni
semmiről! Annyira belefáradtam már ebbe!

Persze ez többnyire tényleg igaz, és sok zöld teljesen

leblokkolna tőle. A manipulátor pontosan ezt a reakciót
szerette volna előcsalogatni. A zöld bezárkózik, moccanni sem
bír, és talán még a sírás is kerülgeti. A felszín alatt forr benne
a frusztráció. Annyi mindent szeretne elmondani, de vajon
hogyan? Hiszen annyira fél a konfliktusoktól.
De egy ügyes manipulátor arra is képes, hogy a zöldet
egyensúlyából kibillentve dührohamot csiholjon ki belőle,
ilyen módon elérve azt, hogy az szembemenjen tulajdon
ösztöneivel. Ki kell hozni belőle mindent, áradjanak a kemény
szavak és a negatívum. A zöldből erre ki fog áramlani minden,
ami az elmúlt évek alatt bántotta és zavarta. A dührohamnak
ráadásul se vége, se hossza. Az ilyen emberek haragtartók,
úgyhogy van minek kijönnie.
A manipulátor számára ebben az az előny, hogy a zöld
egészen elképesztően fog szégyenkezni utána. Teljesen
összetörve kér majd elnézést a viselkedéséért. A nárcisztikus
ember erre magára ölti az áldozati bárány szerepét, és sietve
mindenféle előnyöket eszközöl ki magának cserébe az alapos
fejmosásért. Hogyan lehettél velem ilyen gonosz? Szegény én!
És ez sokba fog kerülni a zöldnek, hidd el nekem.

Hát vajon a kék viselkedése miképpen fordítható ellene?

Egyszerűbben, mint gondolnád. A kék számára azok az
érzékeny pontok, amikor olyan helyzeteknek teszik ki őt,
amelyekben nem érzi magát összkomfortosán. Például egy
olyan projektbe kényszerítik, amelyben csak sárga színű
személyiségek dolgoznak. Ez aztán kiélezetté teszi a helyzetet.
A kék színű ember alig volna képes végiggondolni egy
összefüggő gondolatot.
Ezt viszont egy kék színű személy képes kezelni. Az ő
számára nem olyan fontos, hogy milyen a viszonya a
kollégáihoz és főnökeihez, mint mások számára, de egy közeli
kapcsolat neki éppolyan fontos, mint bárki másnak.
Vegyük például azt az esetet, hogy a felesége rá akarja
venni valamire, amihez a kék színű személynek a világon
semmi kedve nincsen. Például Dubrovnikba akar utazni egy
kiadós álomhétvégére. A legjobb szállodát választotta ki, és
most elvárja a férjétől, hogy állja a cechet. Enyhén szólva
méregdrága kiruccanás. Nyakló nélküli shoppingolásnak
néznek elébe - elvégre álomhétvégéről beszélünk. Minden a
kék reszortja. Már megint.

A kéket már a legelső támadás aggasztja. A feleség előre

látta a kék reakcióját, úgyhogy azt követeli tőle, hogy ne
vegye elő a zsebszámológépet, inkább végre egyszer hallgassa
őt végig. Miután a kék szereti a feleségét, figyelmesen
végighallgatja (amúgy is tud fejben számolni). Végül arra jut,
hogy ez az egész túl drága mulatság lenne - erre egyszerűen
nem fogja futni. Erre a feleség elérkezik ahhoz a ponthoz,
amire egész idő alatt készült: érzéketlenséggel vádolja a férjét.
Hogyan viselkedhet vele ennyire hidegen? Ha igazán szereti
őt, megadja neki ezt a hétvégét végre egyszer.
Ha a kék ezek után még mindig ellenáll, akkor a feleség
ahhoz a fegyverhez nyúl, aminek még kék férfiak sem képesek
ellenállni: nekiáll sírni. Szentimentalitás. A kitörés csak akkor
kezd csillapodni, amikor a férfi azt kezdi számolgatni, vajon
tud-e még túlórát vállalni, hogy összegyüjtsön elegendő pénzt
egy olyan kirándulásra, ami őt magát egy szemernyit sem
érdekli. Létezik ellenszer? Az érzések világa roppant
bonyolult terület, és emiatt nincs is olyan módszer, amely
minden esetben alkalmazható. Mint mindig, ezúttal is
lényeges, hogy higgadt tudj maradni. Ezt persze mondani
könnyebb, mint megtenni, kivált az extrovertáltak esetében. A
pirosak és a sárgák is hajlamosak csuklóból reagálni, és időre
lenne szükségük, hogy átgondolják a dolgokat.
A legjobb tanács, amit adhatok, az, hogy legyél egyenes.
Mondd meg neki kereken, hogy manipulálva érzem magam,
ehhez mit szólsz? A könyv későbbi részében mutatok majd
néhány konkrét módszert, amivel kiszabadulhatsz a
nárcisztikus ember hálójából. Nézd meg a részletes
tanácsokat!

Viselkedj piros módjára! Ereszd szabadjára a valódi

érzéseidet, cselekedj erőteljesen és gyorsan. Mentsd meg
magad, mielőtt valódi önmagad árnyékává redukálnának. A
partnered ugyanis ezt fogja tenni, önmagad halovány
képmásává formál majd. Légy annak tudatában, hogy amikor
krónikusan bizonytalannak, boldogtalannak, nyugtalannak
vagy sebzettnek érzed magad, akkor meg fogsz ragadni abban
a drámában, amit éppen ebben a pillanatban vagy kénytelen
átélni, ami miatt roppant nehéz lesz majd átlátni azon a
nagyobb játékon, ami eközben zajlik - jelesül a nárcisztikus
ember hosszú távú, manipulációs tervein.
Emlékeztetned kell magad arra, amit a könyv egy korábbi
részében mondtam: a nárcisztikus ember nem ugyanazokat az
érzéseket éli át, mint te vagy én - gyakran játszanak, és amikor
abbahagyják a játékot, tudod, amit tudnod kell ahhoz, hogy
meghozd a döntésedet. Emlékezz arra, hogy az, akinek a
leginkább fontos, hogy megőrizze a kapcsolatot, a gyengébb
fél.
Miért is adnál neki még egy percet az életedből? Ennél
sokkal jobbat érdemelsz.

Gaslighting
E taktika lényege az, hogy összezavarja és kibillentse
egyensúlyából az áldozatot.
Képzeld el azt, hogy egy narcisztikussal élsz együtt. Éppen
azt meséli, hogy meglepetéssel készül a számodra. Legjobb, ha
már most összepakolod a bőröndöt hétvégére. Egészen
elbűvölten töprengeni kezdesz, hogy miről is lehet szó. De
persze összepakolod a bőröndöt, elugrasz a fodrászhoz egy
igazításra, körbetelefonálsz a barátnőidnek: vajon mire készül
a barátod?

Milyen izgalmas!
Mindent elintézel, és amikor beköszönt a hétvége,
némiképp meglepve tapasztalod, hogy a barátod egyetlen szót
sem szól. Mintha el is felejtette volna, hogy mit mondott
neked kedden. Amikor szombat reggel óvatosan megpendíted
a dolgot, a barátod teljes értetlenséggel mered rád.
Miről beszélsz? Golfozni fog a barátaival. És el is megy.
Te pedig ott maradsz, totálisan összezavarva. És most azt
gondolod, hogy valamit biztosan félreértettél.

Ha erre most az a reakciód, hogy ez az egész teljességgel

elképzelhetetlen, akkor ez csak azt bizonyítja, hogy teljesen
normális vagy.
Vagy vegyük ezt a példát: a barátnőd készülődik,
találkozóra megy. Azt mondja, Susannal találkozik. Susan a
tejó barátod barátnője, úgyhogy amikor a barátnőd még
mindig nem ért haza, holott már igencsak későre jár, és még az
sms-eidre sem válaszol, felhívod a haverodat, hogy
megkérdezd, Susan hazaért-e már. A barátod azt válaszolja,
hogy Susan egész este otthon volt.
Mi folyik itt? Valami susmus van a dologban? Egy efféle
szcenárió sok mindent jelenthet, és sejtem, hogy a többség
ilyenkor mire gondolna.
 Amikor a barátnőd hazaér az éjszaka közepén, teljesen fel
vagy zaklatva, és hazugsággal vádolod. Hiszen nem is
Susannal volt egész este! Mivel a barátnőd nárcisztikus, erre
azt fogja mondani, hogy abszolút nem azt mondta, hogy
Susannal találkozik, ő Sannát mondott. Te magad
százszázalékos bizonyossággal tudod, hogy Susant mondott,
nem Sannát - és amúgy is, ki az ördög ez a Sanna?
Hanem a barátnőd most új fegyverhez nyúl. Ha piros
személyiség vagy, akkor közli veled, hogy otromba fráter
vagy, aki sosem figyel a másikra; ha sárga, akkor azt
hangoztatja, hogy csak magadra gondolsz, és különben is,
hogy a fenébe nem sikerült még megjegyezned a barátai
nevét? Ha zöld vagy, szimplán addig ordít veled, amíg meg
nem hátrálsz, ha pedig kék, akkor alighanem meg fogja
kérdőjelezni elméd épségét - netalán kezdődő Alzheimerröl
lehet szó?
A gaslighting lényege az összezavarás. A nárcisztikus
ember hétfőn A-t mond, kedden B-t, szerdán pedig hevesen
bizonygatja, hogy sem A-t, sem pedig B-t nem mondott soha
életében. Egy ideig bírod követni az eseményeket, de egy
dörzsölt manipulátor lépésről lépésre építi fel az egészet.
Először csak kicsiben alkalmazza, utána pedig egyre jobban
növeli a zavart. A végén már azt sem tudod, hogy fiú vagy-e,
vagy lány.
A gaslighting azért működik különösen jól, mert a
nárcisztikus ember könnyedén hazudik. Amilyen egyszerűen
és magától értetődően rendelsz egy taxit, olyan magától
értetődően mond a nárcisztikus ember a világon bármit, ami az
éppen aktuális kétes céljainak megfelel. Ha valaki ilyesmivel
próbálkozna a közvetlen környezetedben, és neked sikerül
időben felismerned a mintázatot, vedd fel a nyúlcipőt és inalj
el onnan. Ennél egyértelműbben nem tudok fogalmazni.

Miként viszonyuljunk általában a manipulátor

mesterkedéseihez?
A bizalom kérdése lehet itt a kulcs. Meg kell értenünk, hogy
milyen okból kell vagy éppen tilos bíznunk bizonyos
emberekben.

Vegyük például az új ismeretségeket. Nem kell hozzá

néhány percnél több, hogy eldöntsük, mit gondolunk: vagy
kedvezően állunk hozzá, vagy kedvezőtlenül. Az illető vagy
megbízhatónak tűnik, vagy megbízhatatlannak. Gondolkodj el
azon, hogy mi az a tényező, az a vonás, ami bizalmat ébreszt
benned. Ha valaki iránt bizalmat érzel, arra hallgatni fogsz.
Emiatt aztán különösen fontos, hogy megvizsgáld magad és az
érzéseidet, hogy kiderítsd, pontosan mivel is tudja valaki
elnyerni a bizalmadat. Mert abban a pillanatban, amint
kialakítottad magadban valakiről azt a képet, hogy hiteles,
megbízható és érdemes a bizalmadra, azonnal egy kihívással
találod szemben magad: minden, amit ez az ember mond
neked, igaz lesz. Az üzenet hordozója fontosabb lesz
számodra, mint az üzenet maga.
Viszont ha valaki elnyerte a bizalmadat, akkor ez jelentheti
azt is, hogy teljesen kritikátlanul lenyelsz mindent, amit ő
mond vagy tesz. Ezért aztán minden egyes cselekedetet külön,
önmagában kell megvizsgálnod, és ami furcsának tűnik, azt
kell megkérdőjelezni - még akkor is, ha olyan emberről van
szó, akiben alapvetően megbízol. Egy ember hitelességét
igenis meg lehet kérdőjelezni bizonyos időközönként,
amennyiben úgy viselkedik, ami számodra nem elfogadható.
Amikor azt kérdezik tőlem, miként lehet eldönteni, hogy
megbízunk-e valakiben vagy sem, azt a tanácsot szoktam adni,
hogy vessük össze azt, amit mondanak, azzal, amit tesznek. Ha
legalább hozzávetőleges egyezés van a kettő között, akkor
minden rendben van, erre talán lehet jövőt építeni. Ha viszont
a szavak és a tettek csak ritkán, vagy esetleg sosem egyeznek,
akkor egyszerűen semmi alapja nincsen a bizalomnak. Az
ilyen emberben nem szabad megbíznod.

A bizalom feltételei
A bizalom három alappilléren nyugszik: kiszámíthatóság,
megbízhatóság és bizonyosság.
A kiszámíthatóság egy ember viselkedésének
következménye. Ez éles ellentétben áll a kiszámíthatatlan
viselkedéssel, tehát például a véletlenszerű pozitív
megerősítéssel; vagy azzal, ha a szerelem és gyengédség egyik
pillanatról a másikra hallgatagságba vagy kritikus
megjegyzésekbe csap át, olyan esetekben is, amelyeket
korábban kedvezően értékeltek. Amikor valakinek a
viselkedése nagyon sokat változik, annak egyébként más oka
is lehet, mint az, hogy az illető megpróbál téged manipulálni,
de azért legyél nagyon éber. A bipoláris betegség pszichológiai
diagnózisa egy dolog, a nárcizmus valami egészen más. Az
előbbi kezelhető, az utóbbi nem.
A megbízhatóság dönti el, hogy hosszú távon hitelesnek
tekintesz-e valakit vagy sem. Meg lehet bízni ebben az
emberben? Vajon lehet-e őt hazugságon kapni, vagy azon,
hogy elhallgat előled dolgokat? Hány olyan dolgot láttál nála,
ami megerősíti benned annak hitét, hogy hosszú távon is
megbízhatsz benne? Csak az első hetekben történt ilyen, és
utána kikandikált az igazság? Mert ebben az esetben nem sok
okod van kitartani mellette. Ha viszont az illető mennyen és
poklon egyformán keresztülmegy a kedvedért, és még mindig
védelmez téged a világ gonoszságaitól, akkor tudod, hogy
emellett az ember mellett biztonságban vagy.
Végezetül pedig a bizonyosság, aminek a lényege az, hogy
meg vagy győződve róla, hogy ez az ember megfelel az
igényeidnek, és szükség esetén szeretetteljes és támogató
emberként viselkedik majd - hosszabb távon is, és nem csupán
az első hónapban. A narcisztikusok meglehetősen türelmetlen
emberek, gyorsan kell nekik a jutalom. Nem képesek
akármeddig tartani a maszkot.

Éppen ezért elképzelhető, hogy hibát követsz el,

amennyiben abból kiindulva próbálod eldönteni, hogy
partnered érdemes-e a bizalomra, ahogyan a kezdeti időkben
viselkedett.
Vizsgáld meg itt és most a kiszámíthatóság, a
megbízhatóság és a bizonyosság mértékét. Nem azt, hogy
tavaly milyen volt, vagy milyen volt a házasságkötés előtt,
vagy hogyan viselkedett, amikor meglátogattátok a szüléidét.
Nem: azt nézd meg, mi történt ma reggel, tegnap, vagy éppen
most egy beszélgetés közben, amikor egyik vagy másik
szavától is a rosszullét kerülgetett.

Vajon érdemes a bizalmadra az a viselkedés, amelyet éppen

mutat feléd? Vajon büszke lehet bárki is arra a megjegyzésre,
amelyet most hallottál? Az ügyes manipulátorok képesek arra,
hogy elnyerjék a bizalmadat, de azt megtartani már kevésbé
tudják - kivéve természetesen abban az esetben, ha ezt te
magad engeded meg nekik.

És ha már sikerült keresztüllátnod a manipulátor trükkjein,

cselekedj haladéktalanul. Úgy kellene ennek működnie, mint a
feleség bántalmazásának esetében: az első ütés után szedd a
cókmókodat. Minden kutatás azt mutatja, hogy a partner nem
fog megállni egyetlen ütésnél. Egy helytelen viselkedésmód
csupán a jéghegy csúcsa: több is jönni fog még.
A pszichológiai manipuláció ugyanez az eset. Ha a
partnered efféle viselkedést mutat fel, száz százalékig biztos,
hogy ezt meg fogja ismételni. A nárcisztikus ember, vagy
olyasvalaki, aki nárcisztikus vonásokkal rendelkezik, olyan
módszereket alkalmaz, amelyekről látja, hogy működnek. Ha a
manipulációjával egyszer már meghátrálásra késztetett, miért
ne tenné meg újra?
Még egyszerűbben fogalmazva: ha egy tolvaj talál a földön
egy ötszáz koronást, felveszi, a zsebébe süllyeszti, majd
alaposan kiszórakozza magát valaki másnak a pénzéből, akkor
vajon miért hagyná a földön, ha legközelebb is egy ötszázasra
bukkan?

Mások manipulálásának módjai

Sajnos elég sok variánsa létezik.
 • Megjátszott bizalom. A nárcisztikus ember
kapcsolatotok korai szakaszában intim részleteket árul el
önmagáról (amelyek valószínűleg kitaláltak), ami téged
arra sarkall, hogy olyasmit tárj fel magadról, amit ö
később ellened fordíthat.
• Hibáztatás. Függetlenül attól, hogy mi nem működik a

kapcsolatotokban, a nárcisztikus ember megtalálja a

módját, hogy téged hibáztasson mindenért.
• Közvetett sértegetések. Csúnya kritika, amit a
gondoskodás látszatát fenntartó kijelentés mögé bújtat,
például egy efféle mondattal: Szerintem pont ez a ruha
azért mutat jól rajtad, mert ebben karcsúnak nézel ki.
• Bújtatott rágalmazások. Annak az esete, amikor olyan

kétértelműen fejezi ki magát, hogy nem tudod, miként

értsd, például: Na hallod, belőled aztán elsőrangú
gazdasági bűnöző válna!
• Üres, semmitmondó szavak. A nárcisztikus ember

számára semmit nem jelent az, amit mond. Kijelenthet

bármit, ami az adott pillanatban passzol, például:
Szeretlek. Ez téged akkor és ott megnyugtat, de igazából
nem jelent semmit, mert a nárcisztikus emberek nem
szoktak szeretni.
• Bagatellizálás. A nárcisztikus nagy hangon győzköd
téged arról, hogy amit tett, nem is volt olyan veszélyes:
Mit akarsz, hát mindenki így csinálja! Nem történt
semmi a világon! Már megint kicsiségeken akadsz fenn!
• Hazugságok. Hogyan ismerheted fel a hazugságokat
ebben a katy- vaszban? Ha a többit felismered, akkor
biztos lehetsz benne, hogy a nárcisztikus ember
ezenkívül még hazudik is neked. Mindenről,
 folyamatosan. Látod, hogy mozog a szája? Indítsd el a
hangfelvételt!
• Kisebbítés. Klasszikus hatalmi technika, amelynek
lényege az, hogy kisebbíti mindazt, amit gondolsz, érzel
vagy átélsz, például: Nem kellene így érezned. Most
viccelsz? Hiszen ez nem is volt komoly!
• Elbüvölés. A nárcisztikus ember a viszony kezdetén

általában igyekszik téged elbűvölni. Ritkán fordul elő,

hogy a kezdeti időkben sérteget, elvégre azt nem találta
működőképesnek. Ezért hát olyan dolgokat hallasz,
amiket még soha korábban - és hát ki ne akarná, hogy
fantasztikus bókokkal rohanják le?
• Tudatos feledékenység. A nárcisztikus ember „elfelejt”

bevásárolni a vacsorához, holott megígérte. Vagy a

névnapodat felejti el. Vagy hazatelefonálni a
szállodából…
• Düh. Ha ellenszegülsz a nárcisztikus ember eszement
ötleteinek, azonnal ordibálni kezd veled.
• Áldozati bárány. Nagy dolog ez. A narcisztikusok
hajlamosak áldozatként tekinteni magukra, és ebben igazi
profik. Tudtam, hogy engem senki nem akar majd
beválogatni a csapatába. Nem is csoda, miután olyan
szürke kisegér vagyok. Na mindegy, akkor egyedül
megyek.
• Racionalizálás. Szokványos védekezési mechanizmus, de

a narcisztikusok tudatosan használják. Ennek lényege az,

hogy logikus magyarázatot adnak egy logikátlan
viselkedésre, mint például: Ne haragudj, hogy
megütöttelek, de olyan mérges lettem amikor provokálni
kezdtél. Vagy pedig: Tudom, hogy nem kellett volna
 ittasan a volán mögé ülnöm, de annyira szerettem volna
időben hazaérni hozzád.
• Hízelgés. Kell ezt magyarázni? Mindannyian tudjuk,
milyen az, ha a külsőnket, az intelligenciánkat vagy az
ízlésünket dicsérik. És ezt a narcisztikusok is tudják.
 12. FEJEZET

KI LESZ A NARCISZTIKUS
EMBER ÁLDOZATA?

Sérülékenységeidből támad majd az erőd.

Sigmund Freud

Az olyanok, akik folyton-folyvást panaszkodnak mindenre -

hogy milyen csúnya a világ, ők maguk pedig gonosz
körülmények áldozatául estek, mert nem pontosan azon a
munkahelyen dolgoznak, ahol szeretnének, vagy mert túl
messze van a munkahelyük az otthonuktól, vagy mert a helyi
kávézóban nem volt éppen az a zabtej, amit ők maguk
szerettek volna - alighanem sosem estek áldozatául sem
narcisztikusnak, sem pszichopatának vagy szociopatának.
Egyszerűen fogalmuk sincsen, miről beszélnek.

A nárcisztikus ember mindenkit megkörnyékezhet, aki

rendelkezik az empátia nevű, speciális emberi tulajdonsággal.
Szemernyit sem számít, hogy szép vagy, gazdag, kompetens, a
munkádban sikeres, közkedvelt, népszerű, vicces vagy
mentálisan erős - bármikor fennállhat annak a veszélye, hogy
egy nárcisztikus ember alaposan átver téged. Ök is
ugyanazokkal a módszerekkel hálózzák be áldozataikat, mint a
pszichopaták. A szerelmi bombázás csak egyike ezeknek, ami
egyébként kollégák között is működik, csak hát persze ott a
párkapcsolathoz képest másképpen mutatják ki
nagyrabecsülésüket.

Az ilyen emberek olyan manipulációs technikákat

alkalmaznak, amilyenekhez még csak hasonlót sem lennél
képes megálmodni, ha száz évig élnél, akkor sem.

Mentális edzők, pszichiáterek, pszichológusok és

terapeuták, akik nem éppen ennek a területnek a szakértői,
hetente esnek narcisztikusok és pszichopaták áldozatául. Az
efféle személyiségzavarban szenvedő emberek kedvenc
célpontja a nagyfokú empatikus képességekkel rendelkező
emberek, ők ugyanis éppen azok, akik tárt karokkal fogadnak
mindenkit, akinek némi támogatásra volna szüksége ebben a
világban. A narcisztikusok annak ellenére játsszák ügyesen az
áldozat szerepét, hogy ők maguk az elkövetők. Kicsit olyan ez,
mintha a farkas kezdene el segítségért kiabálni, amint
megpillant egy bárányt.

Kutattam a szakirodalomban, hogy lehet-e bármilyen

jelentősége annak, hogy milyen intelligenciával rendelkezik az
áldozat, de hiába: úgy tűnik, hogy a magasabb intelligencia
nem véd meg a manipulációtól. Ösztönös elméletem az, hogy
minél pengébb vagy, annál valószínűbb, hogy manipuláció
áldozatává válhatsz. Nem túl szívvidító gondolat. De vajon
miért lehet így?

Minél magasabb az intelligenciád, annál hajlamosabb vagy

racionálisan gondolkodni. Erről készültek is pszichológiai
tanulmányok. Nem arról van szó, hogy képes volnál
függetleníteni magad az érzéseidtől, egyszerűen csak a
logikára építesz, amikor egy ember viselkedését elemzed.
Megfigyeled, hogy a másik ember mit tesz, és arra gondolsz,
hogy ennek a különös viselkedésnek muszáj - muszáj - hogy
legyen logikus magyarázata. Egyszerűen saját magadból
indulsz ki. Ebben mindannyian egyformák vagyunk. Ha
viszont narcisztikusok megítéléséről van szó, akkor pont nem
ez a kifejezetten jó stratégia.

Az, hogy mennyire vagy fogékony egy nárcisztikus ember

manipulációira, inkább azon múlik, hogy mennyire vagy
sebezhető. Márpedig ennek a világon semmi köze nincsen az
intelligenciához. Könnyen lehet, hogy egy olyan múltbéli
traumával van összefüggésben a dolog, amit te már réges-
régen elfelejtettél.

Sajnos számos sztereotip elképzelés él a köztudatban azzal

kapcsolatban, hogy miképp is néz ki egy áldozat. Általános
felfogás például, hogy a bántalmazó férjek oldalán élő
feleségek mindenképpen egyfélék: többnyire alacsony az
önbecsülésük, és talán még munkanélküliek is. Ez azonban a
legkevésbé sem felel meg a valóságnak. Gyakoribb eset,
amikor az erős önbecsüléssel és jó állással rendelkező nők
lesznek családon belüli erőszak áldozatai. Lehetnek bármilyen
ügyesek, sikeresek és tehetségesek, ez nem védi meg őket sem
a szemétládáktól, sem a narcisztikusoktól. Ellenkezőleg, az
efféle erények éppenhogy erőszakos viselkedést csalnak elő,
elvégre a narcisztikusok nem szeretik a kihívásokat. Egy ilyen
kapcsolatban csupán egyetlen győztes lehet - és ennek mindig
a narcisztikusnak kell lennie.

A létező legveszélyesebb dolog volna ezt gondolni: Engem

nem lehet manipulálni. Senki sem gabalyíthat bele engem a
hazugságok és furcsa viselkedések hálójába. Én bizony már
messziről kiszúrnám az ilyet.
Nem, nem, nem, ezt felejtsd el a szélnél is sebesebben.
Egyszer régen én magam is ezt gondoltam, és keserves
tapasztalat lett belőle a végén. Még csak fogalmad sem lehet
róla, mibe került ez nekem.
A narcisztikusok nem azért férkőznek közel hozzánk, mert
olyanok vagyunk, mint ők, éppen ellenkezőleg: csakis azért,
mert ellenpontként szolgálunk számukra. Empatikusak
vagyunk, jót akarunk másoknak. Mondhatnám azt is, hogy túl
nagy a szívünk. Együtt érzünk a gyengébbekkel, rendelkezünk
érzelmi intelligenciával, és egy olyasfajta valódi
önbizalommal, amit a nárcisztikus ember képtelen lekopírozni.

Egyik kedvenc példám Robert D. Hare-ről, a világhírű

pszichológusról, a pszichopátia kutatójáról szól, akit a
börtönben vert át éppen az a pszichopata, akiről Hare maga
állította ki a diagnózist. De hát olyan jól hangzott, amit az a
fickó mondott… Egy másik kutató kölcsönadta egy börtönből
frissen kiengedett narcisztikusnak a Mercedesét - amit aztán
sosem látott többé viszont.

Most bizonyára azt kérdezed magadtól, hogy ez meg

hogyan lehetséges.

Hát ez az. Mondom én neked, hogy a narcisztikusok ebben

igazi vérprofik.

Van-e összefüggés a viselkedési profilod és az áldozattá

válás között?
Olyan egyszerű lenne minden, ha csak a nárcisztikus ember
mesterkedéseit kellene figyelembe vennünk, mást nem. De a
probléma ennél jóval összetettebb. A nárcisztikus ember
rengetegféle embert képes manipulálni és becsapni, és egyik
személyiségtípus sem érezheti magát teljes biztonságban.
Különösen nem egy kapcsolatban. Amikor az érzelmek
kerülnek a képbe - amelyek a logika szöges ellentéteinek
tekinthetők -, akkor bizony gyorsan félremehetnek a dolgok.
Habár egyikőnk sem immunis a manipulációval szemben,
azok a gyenge pontjaink, amelyekre figyelnünk kell,
különbözőek. Nézzük meg, mi az, amit a nárcisztikus ember
keres, amikor az áldozatát kutatja.

A gyenge pontjaid
A pszichopatához hasonlóan a nárcisztikus ember is ezeket
keresi. A közös bennük az, hogy alapvetően eléggé gyávák, és
éppen ezért az átlagosnál gyengébb áldozatot szoktak
kiszemelni maguknak. Persze ez sem érvényes minden esetre,
léteznek ugyanis roppantul elszánt pszichopaták, akik képesek
igen erős személyiségeket is behálózni és tönkretenni; de ha
már messziről lerí rólad, hogy alaposan megtépázott az élet,
akkor sokszoros a kockázata annak, hogy egy manipulátor
áldozatául esel.

Akad egy nehezen meghatározható különbség a

narcisztikusok és a pszichopaták között. Habár mindkettő
manipulátor, a pszichopata kétségtelenül veszélyesebb.
Mindent játéknak lát, önmagát pedig játékmesternek.
Bármilyen káoszt képes előidézni. A pszichopata
univerzumában minden és mindenki kicserélhető alkatrész.
 A nárcisztikus ember sokkal inkább tudatában van annak,
hogy amit tesz, az alighanem helytelen, de mivel még mindig
meggyőződése az, hogy ő a legjobbra jogosult, amit a világ
adhat, mégis megteszi. Odáig nem merészkednék, hogy azt
mondjam, a nárcisztikus ember kénytelen nehéz lelkiismeretet
cipelni, de alapvetően hangyányival emberibb a
pszichopatánál.
A pszichopata ráadásul sokkalta ravaszabb is. Ő állandóan
csak azt lesi, hogy kit verhetne át. Számára az egész világ egy
svédasztal, amelyről szabadon vehet magának bármit, amire
kedve támad. A nárcisztikus ehhez képest inkább olyan, mint a
nagyra nőtt, csökönyös gyermek, aki toporzékolni kezd, ha
nem úgy mennek a dolgok, ahogyan ő azt elképzelte. A
pszichopata viszont minden szituációból képes tanulni, és
állandóan javít a technikáján. És - bár ezt nehéz teljes
mértékben bizonyítani, elismerem - a pszichopaták sokkal
kíméletlenebbek is. Ha a fejükbe veszik, hogy valakin bosszút
kell állniuk, akkor mindent megtesznek, hogy teljes mértékben
tönkretegyék az illetőt.

A pszichopata számára sokkal kevésbé fontos, hogy mit

gondolnak mások, míg a nárcisztikus folyamatosan figyeli,
hogy a környezete milyennek látja őt. Az egész kérdés igen
bonyolult, és amiképpen korábban már utaltam rá, a két állapot
között nincsen éles határvonal. Miután a nárcisztikus ember
rendkívül kézzelfogható módon képes hatni egy másik ember
érzéseire, érdekes lehet megnézni, hogy a különböző színű
személyiségtípusok miként reagálhatnak különböző
összefüggésekben.
Sztereotip megállapítás, hogy a sárgák kívül hordják az
érzéseiket, nem képesek elrejteni semmit, míg a zöldek pont
fordítva működnek: állandóan tudatosan elrejtik minden
érzésüket. A kékekről azt tartják, hogy alig vannak érzéseik,
csak faarccal néznek a világba, miközben a pirosaknak csupán
egyetlenegy érzésük van: a düh.
Eltekintve attól, hogy ez így meglehetősen általánosító,
valami mégis van ezekben az ironikus megállapításokban. íme
néhány példa arra, hogyan is nézhet ki a dolog.

D DÜH
Minél nagyobb a D-faktor, annál valószínűbb, hogy az illető türelmetlen és
lobbanékony.
Ez azt jelenti, hogy az illető gyorsan felfortyan.
Gyakran sikerül kordában tartania a dühét, de a környezete észlelni fogja a
türelmetlenséget és az irritációt.
Minél alacsonyabb a D-faktor, annál több a türelem.

TÜRELEM

OPTIMIZMUS

I
 Minél nagyobb az l-faktor, annál hajlamosabb az illető mindent a napfényes
oldaláról látni.

Ez azt jelenti, hogy az illető nagymértékben bízik másokban.

Minél alacsonyabb az l-faktor, annál pesszimistább az illető, és annál
kevesebb bizalmat mutat mások irányában.

PESSZIMIZMUS

S NEM MUTAT ÉRZÉSEKET

Minél magasabb az S-faktor, annál kevésbé mutatja ki az illető az érzéseit.

Annak érdekében, hogy ne terhelje problémáival a környezetét, gyakran
elnyomja az érzéseit.
Az ilyen ember még akkor is gyakran bizonygatja, hogy minden rendben van,
amikor nincs rendben minden.

Minél alacsonyabb az S-faktor, annál láthatóbbak és hallhatóbbak lesznek

az illető érzései.

ÉRZÉSEKET MUTAT

C FÉLELEM

Minél magasabb a C-faktor, annál hajlamosabb az illető követni a szabályokat azért,

hogy ne leplezzék le vagy büntessék meg, vagy egyszerűen csak azért, hogy ne
konfrontálódjon a hatalom képviselőivel.
Minél több a kék, annál inkább követi a szabályokat.

A többiek nem minden esetben veszik észre a félelmét.

Minél alacsonyabb a C-faktor, annál kevesebb a rettegés. A szabályokat inkább
ajánlásoknak látja, amelyeknek nem feltétlenül kell eleget tenni.

BÁTORSÁG

Akárhogyan van is, itt következik néhány példa arra, hogy a

különböző színű személyiségtípusoknak mire kell figyelniük,
hogy ne keveredjenek zűrbe egy narcisztikussal.
Mennyire könnyen esik egy piros személyiség a nárcisztikus
áldozatául?
A pirosak erős és erőteljes személyiségek, akik nem hagyják,
hogy mások lacafacázzanak velük - azonnal visszaütnek.
Kemény, szívós emberek, akik örülnek, ha harcra kerül a sor.
Hogyan volna hát lehetséges, hogy valaki mégis képes legyen
kikezdeni velük?

Nem, a pirosak nem balhéznak állandóan a környezetükkel,

de ha olyasmire próbálod rávenni őket, ami ellenkezik az
akaratukkal, akkor abból bizony konfliktus támad. De hogyan
reagál a nárcisztikus? Öt az átlagosnál kevésbé érdekli a
dolog. Látja a dühödt arcot, hallja a mérges szavakat és az
agresszív támadásokat. De továbbra is hajtja az a vágy, hogy
elérje célját. Sok példa van arra, hogyan irányították át valami
másra a narcisztikusok a piros dühét, és végül ők kerültek ki
győztesen a helyzetből.

A pirosak pikáns gyengeségei

Otromba, arrogáns, agresszív, átgázol másokon, nem figyel
másokra, túlságosan siet, parancsoló, kontrollra vágyó,
türelmetlen és egoista.
A nárcisztikus számára a legjobb az, ha váratlan lépést mer
tenni. A pirosakat gyakran olyanok veszik körül, akik a
sarokban lapulnak. De képzeld el, milyen volna, ha a pirosak
olyasvalakibe botlanának, aki egyáltalán nem lapul meg a
sarokban?
 Ezt csak olyanok mernék megpróbálni, akik készek
kockáztatni. A pszichopaták ebben a legjobbak, de a
narcisztikusok is profik. Ha például adott egy olyan főnök, aki
teljes szívéből megveti a talpnyalókat, és ahhoz bemenne
valaki, aki teljesen nyíltan hízelegni kezd neki, az olyan volna,
mintha az éhes oroszlán szájába dugná a fejét.
De a nárcisztikus ember számára ez csupán egy játék. Ez
az, amit a pirosaknak meg kell érteniük; máskülönben
alaposan átveri őket az, aki nem látja a veszélyt veszélynek. A
nárcisztikus emberből árad az önbizalom. A pirosak azonnal
képesek érzékelni az erős önbizalmat, és általában tisztelik is
azt. Néha még csodálni is képesek az ilyet.

A pirosaknál működőképes az, ha olyasmi miatt dicsérik

őket, amiért gyakran kapnak kritikát - de ne feledd, csak
akkor, ha kifinomult módon történik a dicséret. Például sok
piros hallja azt a vádat, hogy érzéketlen. Persze akadnak
pirosak, akik úgy gondolják, hogy menő dolog, ha egyesek
félnek tőlük, de akárcsak a többi ember, ők is leginkább
közkedveltek szeretnének lenni, és igenis örülnek annak, ha
önmagukért tisztelik őket - csak egyszerűen nem úgy mutatják
ezt ki, mint más emberek. Úgyhogy ha valaki éppen ezért a
tulajdonságáért meri őket megdicsérni, akkor az a dicséret
valóban működni fog.

Mik a következtetések?
A piros személyiségek esetében az a trükk, hogy semmit sem
szabad túl nyíltan csinálni. Az ügyes manipulátorok éppen
ezért soha nem rontanak ajtóstul a házba. A nárcisztikus ember
módszere az, hogy szemtelen viselkedéssel nyeri meg a piros
személyiség bizalmát. Ahogy arra utaltam már, a nárcisztikus
embernek nem támad olyan szívverése, amikor főnöke arcába
hazudik, mint amilyen neked vagy nekem támadna.
A pirosak ezenkívül csak ritkán kérnek segítséget, a
problémáikat igyekeznek ők maguk egyedül megoldani. Ez
roppant jó hír egy dörzsölt manipulátor számára, így ugyanis
rendkívül hosszú időn keresztül etetheti áldozatát ugyanazzal a
gyógyszerrel, mire a piros végül segítséget kér valaki mástól.

Milyen könnyen esik egy sárga személyiség a nárcisztikus

ember áldozatául?
A sárga gyengesége nagy részben abból áll, hogy nem
szívesen beszél gyengeségekről. Az ilyesmi ugyanis abszolút
nem inspiráló, és az emberek amúgy is irtóra negatívak. A
sárga tipikus kapcsolatember: állandóan társasággal akarja
körülvenni magát. Beszél, kommunikál, szinte ragyog az
emberek jelenlétében, itt érzi elemében magát.
Ennek az a hátulütője, hogy ő maga nem is képes működni,
ha egyedül van. Ha nem kap stimulust, az ötletei elapadnak.
Nem tud másokkal beszélni, viccelődni és nevetni, és a
környezetében lévőkkel kommunikálni.

Ez a kulcs a sárga személyiség gyengeségeihez. A szociális

elszigetelődés talán a legrosszabb dolog, ami egy sárgát érhet.
Egy dörzsölt nárcisztikus, aki egy sárgát kíván manipulálni,
éppen ezért azzal fogja kezdeni, hogy elzárja őt a külvilágtól: a
barátaitól, a rokonaitól, a munkahelyi társadalmi élettől. After
work-összejövetelek kizárva. Lassanként megnyirbálja az
áldozat kapcsolati hálóját, és lépésről lépésre közelebb
férkőzik hozzá.
Ha az áldozat nem tud kivel beszélni, akkor úgy tűnhet
számára, hogy a nárcisztikus az egyetlen ember, aki
meghallgatja. Ö az, aki még mindig nagyra becsüli a sárgát,
annak minden nyilvánvaló hibája és hiányossága ellenére. A
manipulátor úgy tünteti fel magát, mint az egyetlent, aki még
törődik a sárgával. És éppen ezért lesz a nárcisztikus még
sokkal fontosabb személyiség az áldozat számára.
De hogyan sikerül a narcisztikusnak véghezvinnie ezt a
tervét? A dolog lesújtóan egyszerű: a sárga gyengeségeit
ellene fordítja. Mert hogyan is néztek ki a sárga gyengeségei?
Vessünk csak rá ismét egy pillantást.

A sárga kínos kudarcai

Önző, felszínes, énközpontú, túlzottan magabiztos, sokat
beszél, de keveset mond, nem koncentrál, hanyag, feledékeny,
sértődékeny, érzékeny, rendezetlen és kusza, gondatlan és
komolytalan, túl hosszan és túl sokat beszél, mások
meghallgatásában nem jó. Akármilyen rosszul is érezné magát
a sárga attól, hogy ezekre a tulajdonságaira emlékeztetik, nem
számít. A nárcisztikus ember akkor is keresztül akarja vinni
akaratát.
A manipulativ nárcisztikus ezért példának okáért
bizalmasan elmondja a sárgának, hogy milyen csúnya dolgot
mondott róla az az ember, akit a sárga a maga részéről nagyon
nagyra tartott. Például a legjobb barátja. Micsoda hátba döfés!
 A sárgák különösen érzékenyen reagálnak arra, ha
elveszítik kapcsolataikat. Ez stresszt idéz elő, és kibillenti őket
egyensúlyukból. És ha valaki azt szeretné elérni, hogy a sárga
folyamatosan ki legyen billenve az egyensúlyából, akkor nem
kell mást tennie, mint a kétely apró kis magvait elhinteni
benne saját magával és képességeivel kapcsolatban. Vagy a
népszerűségével kapcsolatban.
Az efféle megjegyzések, mint amilyen a miért beszélsz
állandóan magadról?, ezért aztán zavart okoznak. Elvégre, ha
itt valaki állandóan magáról beszél, akkor az a nárcisztikus
ember. Igen, persze, a sárga személyiség is rendelkezik
bizonyos fokú önközpontúsággal, de a nárcisztikus azt is képes
elérni, hogy a sárgának ezért rossz lelkiismerete legyen.
Folyamatosan azt szajkózza, mennyire öntömjénező a sárga. A
sárga erre rövid időn belül felhagy az álmokkal és a víziók
festegetésével, és rálép a végromlás felé vezető útra.
Többféle módon is meg lehet törni a sárgát. Mondogasd
neki többször, hogy komolyodjon meg, ne nevetgéljen annyit,
és ne beszéljen állandóan sületlenségeket. Hogy egyszer végre
vegye komolyan a dolgokat. A nárcisztikus ember képes a
sárga minden egyes viccétől látványosan sértve érezni magát.
Minden tréfa illetlen és érzéketlen lesz. Hogyan tehetted ezt
velem? A humor, ami a sárga személyiség számára
létfontosságú, lassanként megtörik és elenyészik. Egy idő után
már senki nem fog ráismerni, és egyre többen távolodnak el
tőle. Elvégre olyan fura és befelé forduló lett mostanában.

Következtetés?
Elszigetelődés. Hagyd abba a gyerekeskedést! Ne beszélj
annyi sületlenséget! Mutass felém több figyelmet, sokkal
többet! Máskülönben elhagylak. És a sárga szorítóba került.

Természetesen sok olyan partner akad, aki többé vagy

kevésbé szép módon megpróbálja kiszorítani társa életéből a
régi ismeretségi kört. A féltékenység ennek gyakori okozója.
Ez nincsen rendben. Ha valaki megpróbál kontrollálni téged,
akkor lépj egyet hátra, és kérdezd meg magadtól, hogy a másik
miért viselkedik így. Az efféle ráhatást azonnal meg kell
kérdőjelezned. És ne feledd: nem mindenki nárcisztikus, aki
efféle módszereket alkalmaz.

Milyen könnyen esik egy zöld a nárcisztikus ember

áldozatául?
A zöldek gyengesége az, hogy túlságosan félnek a
konfliktusoktól. A konfliktusok kellemetlenek. Ilyesmivel csak
a bajkeverők foglalkoznak. A kellemetlen igazságok
gondterheltté teszik a zöldet.
A zöld színű személyiség negatívan áll hozzá a
változásokhoz, főleg azokhoz, amelyeket gyorsan kell
véghezvinni. Nem szeret a középpontban állni, és nem akarja,
hogy nyilvánosan kritizálják. Igazából azt sem akarja, hogy
nyilvánosan dicsérjék. Befelé forduló, leginkább megfigyelő.
Néha még nyílegyenes kérdésekre sem könnyű egyenes
választ kihúzni belőle. Gyakran megesik, hogy a zöld rávágja
egy kérdésre az igent, miközben határozottan nemet gondol.
A fenti tulajdonságok közül melyik az, amelyikről a zöld
pontosan tudja, hogy rendelkezik vele? Úgy tippelném, hogy
az összesről. A zöldek meglehetősen önkritikusak.

A zöld személyiségtípus gyengeségei

Fél a konfliktusoktól, nem szereti a változásokat, makacs,
csökönyös, zárkózott, gyáva, passzív, eloldalgó, nem vállal
felelősséget, nem őszinte, nem az emberekhez beszél, hanem
róluk, túlérzékeny a kritikára, döntésképtelen.
így hát amennyiben a nárcisztikus ember rá akarja vetni
magát egy zöldre, akkor annak kritikára való érzékenységét és
konfliktuskerülését fogja célba venni. Ezáltal egy érzéketlen
ember sokat tud tenni.
Nézzünk meg egy privát viszonyt. A zöld nő például
nemritkán tudatában van annak, hogy cselekvésre képtelen, és
nincsen benne kezdeményezőkészség. Ha egy ugyanolyan zöld
férfival köti össze az életét, annak könnyen az lehet az
eredménye, hogy otthonülő álmodozó lesz, és az álmai csak
álmok maradnak.

Ami viszont paradox módon piros viselkedéshez fog

vezetni. Egy erőteljes személyiséghez, aki egyértelműen és
határozottan cselekszik minden kérdésben. Egy jókedvű piros
személyiség óriási mennyiségű munkát képes rendkívül rövid
idő alatt elvégezni. Kerítést építeni vagy lefesteni a garázst,
kész van semmi perc alatt.
Ez természetesen egy egyszerűsített példa, de érted az
elvet. A zöld személyiséghez piros cselekvésen át vezet az út.
És miután a zöld személyiségek szívesen megszabadulnak a
nehéz döntésektől, minden döntést másokra fognak áttestálni.
 Amikor a nárcisztikus ember elnyerte a zöld bizalmát, és
úgymond a közelébe férkőzött, megkezdődhet a manipuláció.

Hogyan lehet valaki ellen fordítani az erősségeit?

A zöld személyiségeknek nincsen felfújt egojuk. Sokkal
inkább lenyomják magukat, és elmondják maguknak és
mindenki másnak, aki figyelni óhajt, hogy ök maguk mennyire
rosszak. A narcisztikusnak nincs más dolga, mint éppen ezt a
részletet tovább hangsúlyozni.
Vegyük például azt az esetet, amikor egy zöld nő a tükör
előtt állva megjegyzi, hogy meghízott. Minden férfi tudja,
hogy az efféle megjegyzés potenciális halálcsapda, de az, aki
valóban szeretné fagypont alatt tartani partnere önbecsülését,
csak ennyit felel: igen, valóban felszedtél pár kilót. Erre a már
amúgy is gyenge önérzet kap egy újabb gyomrost.
Főzés. Jól sikerült a szósz? Lehetett volna fűszeresebb,
kevésbé sűrű, másabb színű, melegebb vagy langyosabb.
Igazán alig kell valami ahhoz, hogy bizonytalanságban
tartsunk egy zöld személyiséget. És ha tiltakozni kezdene,
semmi mást nem kell tenni, mint egy egészen kicsit
megemelni a hangunkat. Hetente egy-egy hangos veszekedés
hosszú időre teljesen kiüti a zöldet.

Milyen könnyen esik egy kék színű személyiség a

nárcisztikus ember áldozatául?
A pszichopátia tárgykörében tett korábbi kutatásaim során arra
a következtetésre jutottam, hogy alighanem a kék színű
személyiség az, akit a legnehezebb manipulálni. A kék tudja,
mit mondtál, a kék emlékszik a részletekre. Feljegyzéseket
készít, leveleket és sms-eket őriz meg, és tudja, mi miként
működik.
Mostanra már tisztában vagy vele, hogy a nárcisztikus
ember találomra hazudik, és hogyha tetten érik egy-egy
hazugságát, akkor egy újabbal igyekszik összezavarni
mindenkit. Ilyen módon természetesen a kéknek is
megpróbálna blöffölni. A probléma azonban hamarosan
nyilvánvalóvá válik: a kék kolléga, főnök, barát, partner
gyorsabban leleplezi a hazugságot, mint más. Ő ugyanis
pontosan tudja, mit hallott előző alkalommal.
Ha tehát egy nárcisztikus ember egy kéket szeretne
manipulálni, hogy előnyöket szerezhessen magának, akkor
bizony többre van szükség. Azzal, hogy hangosan kijelenti,
hogy de igenis így van, nem megy sokra. A kék alaposan
végére jár a dolgoknak. A kék racionális és kritikus módon,
ahogyan azt természete diktálja, besétál a nárcisztikus ember
irodájába, és közli vele, hogy az tévedett. Ezt hogyan
magyarázza meg?
Egy kapcsolatban nem lehet ilyesmiket kijelenteni:
kifizettem a he- verőt, a te részed nyolcezer korona lesz. A kék
partner vagy barát szeretné látni a blokkot. Nem feltétlenül
azért, mert nem bízik a másikban, egyszerűen csak szeretné
látni a blokkot.
Nem lehet a kékkel bárhogyan viselkedni, és aztán azt
várni, hogy az majd mindent lenyel. Sokan választják azt a
stratégiát, hogy egy kicsit utánaolvasnak bizonyos témának,
éppen eléggé ahhoz, hogy úgy tűnjön, tényleg tudják, miről
beszélnek, és így érik el, hogy mások hallgassanak rájuk.
Hanem a kék valóban mindennek a mélyére megy. Egyik
legalapvetőbb gyengeségük éppen az, hogy képtelenek nem
kutakodni, képtelenek nem utánajárni, miként működnek a
dolgok. Ezzel néha tökéletesen képes felidegesíteni a
környezetét, és ez mindenképpen előnyére szolgál. Fontos
megjegyezni, hogy a kék nem feltétlenül csinál nagy ügyet a
nárcisztikus ember mesterkedéseiből, ő ugyanis semmiféle
szükségét nem érzi annak, hogy széltében-hosszában hirdesse
a meglátásait, de a felszín alatt megalkotta a saját véleményét:
a folyosó végi irodában lévő emberben nem lehet megbízni,
tehát ehhez tartja magát a későbbiekben is.
A kék személyiség tehát immunis volna a manipulációval
szemben?
A dolog sajnos nem ilyen egyszerű.

A kék színű személyiség idegesítő kis hibái

Kitérő, rideg, gyanakvó, kritikus, nyafogó, elégedetlen, a
szabályokhoz mereven ragaszkodó, határozatlan, zárkózott,
hideg, szociális életre képtelen, lassú stb.
Lám, a kéknek is vannak gyengeségei, a nárcisztikus ember
pedig szép lassan feltérképezi mindet. Mint minden más, ezek
is az áldozat ellen fordíthatók. Ehhez idő kell, a manipulátor
pedig tisztában van azzal, hogy óvatosnak kell lennie. Ha
elvesszük a kéktől a hitelességét, akkor mindent elvettünk tőle.
Ehhez tehát az kell, hogy meggyőzzük a környezetét, hogy a
kék az utóbbi időben bizony igencsak hanyag és figyelmetlen
lett.
 De a nárcisztikus ember ravaszabb ennél. Magához édesget
egy bizonyos számii szövetségest, akik a hasznos idióta
szerepét fogják eljátszani, más funkciójuk nincs. Ezeket a
szövetségeseket alaposan a maga oldalára manipulálja, akik
ezek után semmi másról nem beszélnek, csakis arról, hogy a
nárcisztikus a legjobb srác a földkerekségen. Akárhányszor
valaki kritizálni kezdi őt, ezek a szolgák - a hasznos idióták - a
segítségére sietnek, a kritikus pedig - a kék - ennek
következtében egy idő után olyan embernek fog feltűnni, aki
barátságtalan, és akinek semmi sem tetszik.
Ha elveszed tőlük annak lehetőségét, hogy rámutassanak a
hibáidra, talán hamarosan ők maguk is kételkedni kezdenek
benne. Az, hogy a munkatársak esetlegesen elhatárolódnak
tőle, továbbra sem számít igazán sokat, de ha a kéknek nem
engedik meg, hogy folytassa a minőségi munkát, akkor ez
lassanként megtépázza az önbizalmát.

Milyen következtetéseket vonhatunk le?

Alighanem sokkal könnyebb dolga van annak a csinos
nárcisztikus nőnek, aki egy kék férfit kíván behálózni, akinek
egyébként is problémái vannak a kapcsolatokkal. Ez egy
meglehetősen egyszerű példa, főleg most, 2021-ben, tudom én.
De nyilván érted, mire gondolok. Képzelj magad elé egy férfit,
aki még nem találkozott az igazival. Egyszerre csak felbukkan
egy csinos nő, aki örök szerelmet ígér neki. Igazi figyelmet
tanúsít a férfi iránt, és a legjobb oldalait emeli ki. A férfi még
sosem élt át ehhez hasonlót, úgyhogy ez mindennemű
szélhámos számára ajtóablak helyzet.
 Habár a kék személyiségek kevésbé függnek a
kapcsolatoktól, mint sokan mások, a magánéletben azonban
közeli kapcsolatokat ápolnak. Kevés számú, de közeli
kapcsolatokat. És itt az ö páncélzatuk cseppet sem vastagabb,
mint másoké.
 13. FEJEZET

MIKÉNT VÁLLIK VALAKIBŐL

NÁRCISZTIKUS?

Egy abnormális helyzetre adott

abnormális reakció a normális
viselkedés.
Victor Franki

Észszerű feltenni a kérdést, hogy valójában kiből lesz

nárcisztikus. Az emberrel születik, vagy pedig az évek során
fejlődik ki valamiképpen? A kérdés különösen a
pszichopátiával összevetve érdekes.
A pszichopátia olyan személyiségzavar, amiben minden
nárcisztikus vonás benne foglaltatik, plusz meg van még
fejelve néhány más, még kellemetlenebb tulajdonsággal. És
azt a kérdést, hogy miként lesz valakiből pszichopata,
mostanra alighanem már megfejtette a tudomány. Azt írtam:
alighanem, méghozzá azért, mert nem született ebben teljes
konszenzus. Továbbra is akadnak olyan pszichológusok, akik
szerint a pszichopátia gyógyítható lenne, de ez inkább elméleti
feltételezésnek tekinthető. Ez idáig ugyanis még senki sem
tudta pontosan megmondani, miként volna ez lehetséges.
 De nem mindenki pszichopata, aki pszichopata módjára
viselkedik: egy részük ugyanis szociopata.
Ha konkrét viselkedésről van szó, akkor a szociopaták nem
különböznek a pszichopatáktól. Mindkettő manipulativ és
empátiahiányos hazudozó, és nem mutat semmiféle kíméletet,
ha valamit meg akar szerezni. Amint korábban már láttuk, nem
kellemes dolog ilyenek közelében élni.
A pszichopata azonban már eleve ezzel a zavarral született,
és ezt az agy MRí-vizsgálatával látni is lehet. Az agy érzelmi
központja, az amig- dala, nem olyan fejlett náluk, mint a többi
embernél.
A szociopatát azonban a környezete formálja ilyenné.
Pontosan innen származik a szociopata elnevezés, ami az öt
körülvevő társadalomra utal. Egy küzdelmes, nehéz
gyermekkor (melyet sok éven át tartó, talán szülői
bántalmazások tarkítottak), képes lehet teljes mértékben
empátiazavaros és érzelmileg halott lényeket kreálni. A
gyermekkatonák beiskolázása például pontosan így történik. A
gyermekek alapvetően nem tudnak semmit arról, miként kell
másokat meggyilkolni, azáltal azonban, hogy irányítják és
lassanként növelik rajtuk a nyomást, teljesen elfojtják bennük
természetes együtt érző és gondoskodó hajlamaikat. Egészen
borzalmas folyamat ez, de mégis megtörténik nap mint nap a
világ számos pontján; nyugodtan nevezhetjük őket
pszichopatagyáraknak. Az olyan gyermekek, akik kellően
iszonyatos körülmények között nőnek fel, ilyen módon
teljesen érzéketlen robotokká programozhatok. Nagyon nehéz
folyamat visszaállítani őket abba az állapotba, amilyenné
szerencsésebb körülmények között válhattak volna, és nem is
mindig sikerül.
 A tudomány berkein belül meglehetős az egyetértés: egy
egyén tulajdonságainak körülbelül 50 százaléka a génekben,
az öröklésben keresendő. Több mint száz esztendeje folytatnak
ilyen irányú teszteket ikreken, és amennyire tudom, a
kutatások minden elképzelhető emberi tulajdonságra
kiterjednek. Ez azt jelenti, hogy a nárcizmus tisztán
statisztikailag félig a genetikához kapcsolható. A többit az a
környezet adja, amelyben a gyermek legnagyobb részben
felnő, és ebben a tekintetben több ezer tényezőt kell
figyelembe venni. A kutatási terület hatalmas, én azonban
most szeretnék egy kicsit arra a részletre fókuszálni, amit
környezetnek nevezünk.
Ekkor a következő kérdést kell feltennünk: lehet
nárcisztikus embert teremteni olyan módon, ahogyan
szociopatát is lehet? Az a gyanúm, hogy igen.
Hála istennek ritkán fordul elő, hogy példának okáért a
szülők tudatosan akarnának narcisztikust faragni egy olyan
gyermekből, aki egyébként nem mutatna túl sok - vagy
egyáltalán semennyi - hajlamot a nárcizmusra. De az, hogy
miként bánnak a gyermekkel, kétségtelen jelentőséggel bír.
Több elmélet is létezik arra, hogy valójában miként is
alakul ki egy emberben a nárcizmus. Leegyszerüsítve a
választ: vagy az öröklés, vagy a környezet, vagy e kettő
kombinációjának következményeképpen. Pontosan azonban
nem tudni, miként alakul ki ez a jelenség.

Vezérfonalak mindenesetre akadnak. Az antiszociális

személyiségzavarok tárgykörének kutatói megegyeznek abban,
hogy vannak bizonyos specifikus kockázati tényezők, amelyek
közrejátszhatnak abban, hogy egy gyermekben NPD -
nárcisztikus személyiségzavar - fejlődik ki. Egyes
tanulmányok szerint a nárcisztikus szülők gyermeke gyakran
nárcisztikus gyermekké fejlődik maga is. De ugyanez érvényes
roppant sikeres szülők gyermekére is, kivált akkor, ha magából
a gyermekből hiányoznak azok a tulajdonságok, amelyek a
szülőket sikeressé tették.

És ezeken kívül ebbe a körbe tartoznak a jómódú családok

széltől óvott gyermekei is. Hoppá!

Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ezt némiképp

kellemetlen olvasni, de amennyiben valóban léteznek ilyen
irányú tendenciák, érdemes azokat közelebbről is megnézni.
Természetesen problémát generál az, ha a gyermek különféle
traumákat kénytelen átélni, mint amilyenek például a
gyötrelmes, viharos válások, főleg ha a szülő fegyverként
használja a gyermeket a másik szülő elleni harcában. A
gyermekkorban átélt különböző típusú traumák ahhoz
vezethetnek, hogy a gyermek úgymond „lekapcsolja” az
empatikus képességét. A cél ezzel az, hogy egyfajta
önvédelmet hozzon létre, és ez minden valószínűség szerint a
legkevésbé sem tudatos. A pszichológusok ezt nárcisztikus
sebnek nevezik.

Valószínűleg nem meglepő hír az, hogy a gyermeket

traumatizálhatja a boldogtalan gyermekkor. Ez azonban csak a
dolog egyik része.
A másik, ennél bonyolultabb és - gyanúm szerint -
nehezebben emészthető rész azon újabb elméletekről szól,
hogy mik történhetnek a túlértékelt, agyondédelgetett
gyermekekkel. A szülők ebben az esetben jóhiszeműen
megteremtik annak feltételét, hogy gyermekük évek múlva,
felnőttként is gyermek lehessen. Az ilyen szülőknek
esetenként az a meggyőződésük, hogy éppen az ő gyermekük
Isten ajándéka az emberiség számára, holott semmifajta
bizonyítékuk nincsen arra, hogy a gyermeknek volnának a
többiekhez képest bármifajta különleges képességei. Tehát az,
amikor egy gyermeket nem leértékelnek, hanem éppenhogy
felértékelnek, vezethet ahhoz, hogy a szisztematikusan
elkényeztetett gyermek kifejleszti magában azt az érzést,
amely szerint neki mindenből a legjobb jár az életben, és
éppen ezért csak ritkán tanulja meg, hogy tekintettel legyen
más emberek érzéseire. Egész egyszerűen arra trenírozzák az
efféle gyermekeket, hogy azt képzeljék: társaik felett állnak.
Több tanulmány igazolja, hogy azok a szülők, akik
állandóan azt szajkózzák a gyermeküknek, hogy különlegesek,
sőt jóval különlegesebbek, mint mások, nárcisztikus
gyermekeket teremtenek. Egy jelentésből ez szó szerint ki is
derül: „A nárcizmust szülői túlértékelés következtében előre
lehetett jelezni, az tehát nem a szülői melegség hiányából
következett. Ezért úgy tűnik, hogy a gyermekek azért vesznek
fel nárcisztikus viselkedésmintákat, hogy ezáltal egyszersmind
erősítsék a szülőknek a róluk alkotott, eltúlzott képét. Például:
mások felett állok, különleges privilégiumokra van
jogosultságom.”
Ez megteremti a grandiózus narcisztikusnak nevezett
embereket. Egyes körökben ezt a jelenséget pompózus
gyermeknek nevezik, Kínában pedig arany gyermeknek. Olyan
gyermekekről van itt szó, akik abban a hitben lépik át a
küszöböt, hogy az egész világ őhozzájuk kell hogy
alkalmazkodjon. Aligha kell ecsetelnem azt, hogy mi történik,
ha az ilyesfajta embereknek együtt kell dolgozniuk másokkal,
főleg akkor, ha a munkatársak is első számúnak képzelik
magukat. Ebből érdekes meccs lehet.
A könyv írása során számos tanárral beszéltem, és roppant
lebilincselő hallgatni, hogy a jómódú körzetekben dolgozó
oktatóknak milyen mesélnivalóik vannak. A szerencsés
családokból érkező gyermekek és fiatalok természetesen
gyakran viselkednek kedvesen és jól nevelten. Nemritkán
tekintettel vannak másokra, és tisztelettel viseltetnek
embertársaik iránt. De szembetűnően sok gyermek eltúlzott
képpel rendelkezik önmagáról: őszintén hiszik, hogy
privilegizált csoporthoz tartoznak, és bizony megesik, hogy
ennek megfelelően is viselkednek.

Traumák és azok hatásai

Több tanulmány bizonyítja, hogy azon gyermekek esetében is
megfigyelhető annak érzete, hogy többre jogosultak, mint
mások, akiknek a szülei elfogadták gyermekük rossz
viselkedését, és megengedték nekik, hogy mindenféle
következmény nélkül másokra tapossanak. Azok a szülők,
akik azt tanították gyermekeiknek, hogy természetüktől fogva
fantasztikusak és csodálatosak, meglehetősen közönyösen
tekintettek a környezetükre. Akkor is alaposan elkényeztették
gyermeküket, amikor azok helytelenül viselkedtek. Semminek
nem volt soha következménye, és akármit is tett a gyermek, a
szülők ujjongtak.

Azok a szülők viszont, akik meghúzták a határokat és

megtanították gyermekeiknek, hogy mi az elfogadható és mi
nem az, egészséges hozzáállást tudtak kinevelni bennük. A
határok átlépése rendkívül jellemző nárcisztikus vonás.
 Egy másik dolog, ami a jelek szerint nárcisztikus
hajlamokat vált ki, az, amikor a szülők trófeaként bánnak
gyermekeikkel. Ezzel tulajdonképpen tárggyá degradálják
önnön gyermeküket, úgy mutogatva őt, mint egy táskát vagy
autót. Következmény: a gyermek is tárgyként fog másokra
tekinteni, nem pedig hús-vér emberekként.
Azáltal, hogy a szülő bebeszéli gyermekének, hogy úgy
tökéletes, ahogy van, és ráadásul még jobb is másoknál,
miközben viszont tárgyként kezeli öt, és igazából nem ad neki
semmi értékes feedbacket, amiből a gyermek megértené, ki is
ö valójában, igen bonyolult keverék, a túlértékelés és az
elhanyagolás kombinációja képződik, ami azzal a kockázattal
járhat, hogy nárcisztikus viselkedésmintákat felmutató
gyermekek fejlődnek ki.
Ha az ember állandóan azt hallja, hogy tökéletes és
elbűvölő, bármit is tesz, de semmiféle konkrét viselkedéshez
kapcsolható, realisztikus feedbacket nem kap, problematikus
eredményt hozhat. Ekképpen a gyermek fejében nem alakul ki
az elfogadható és helyes viselkedés referenciakerete. Ezért
aztán azok a gyermekek, akik meg vannak győződve róla,
hogy nekik mindenhez joguk van, akarni is fognak mindent,
függetlenül attól, hogy megérdemelték-e, avagy sem.
Egyszerűen nem fognak semmit a saját teljesítményükhöz
kapcsolni. Az ilyen gyermekek hajlamosak lehetnek túlzottan
fókuszálni egy bizonyos dologra: lehet ez a külsejük, valami
anyagi jellegű fixáció, vagy pedig függés mások véleményétől.
Nyilvánvaló az, hogy csupán néhány szülő - vagy
egyáltalán senki sem - kívánna tudatosan, a kiegyensúlyozott
feedback iránti természetes igényt teljesen elhanyagolva efféle
apró, hálátlan lényeket teremteni. És amiképpen korábban már
utaltam rá, a végeredmény a nevelés és bizonyos genetikai
variációk kombinációjának függvénye. Ha egy szülő egy olyan
gyermek esetében túlozza el ebbe az irányba a nevelést, akinek
nincsenek meg a genetikai feltételei a nárcizmusra, talán
kisebb szerepet játszik az, ha tudatosan felfújja az egoját. Csak
hát az a baj, hogy előre nem lehet tudni, hogy melyik gyermek
miként reagál az egyes behatásokra.

Néhány pszichológus éppen ezért óvatosságra int, hiszen

nem lehetünk biztosak a következményben. És ha már túl
messzire mentünk, nem lehet visszapörgetni a szalagot.
A nárcisztikus túlkapások áldozatainak amigdalájában
található sérülések eredményeképpen a kedvezőtlen
helyzetben élő gyermekek a félelem és szorongás állandó
állapotába ragadnak, és negatívan reagálnak arra a
környezetre, amely a nárcisztikus embertől elszenvedett
bántal- makra emlékezteti őket. Ezért aztán a nárcisztikus
túlkapások áldozatai éberen lesik azt a veszélyt is, amely már
nem fenyeget.
Ez a túlzott figyelem a narcisztikusok gyermekeinél
pánikrohamokhoz, fóbiákhoz és más pánikzavarokhoz
vezethet, ezek pedig jelentősen gátolják őket abban, hogy
teljes, kreatív életet éljenek.

Kell-e sajnálni a narcisztikusokat?

Egyetlen dolgot tudunk teljes bizonyossággal: az, aki egy
narcisztikus- sal él együtt, mentális sérüléseket fog szenvedni.
Ha egy partner képtelen az empátiára, és általában nem
rendelkezik szokványos morállal, az a környezetében élő
minden ember számára pusztító következményekkel jár.
Bármit tesz is a nárcisztikus ember, azt mások rovására teszi.
Tulajdonképpen feltehetjük magunknak a kérdést: számít az
bármennyit is, hogy a partnerem milyen okból vált
narcisztikussá?
Miután megírtam a pszichopatákról szóló könyvemet,
kaptam olyan kommentárokat, melyek szerint nem a
pszichopata hibája, hogy pszichopata lett belőle.
Tulajdonképpen ártatlan az ügyben, hiszen nem képes
uralkodni magán. Sőt egyesek szerint a pszichopata - vagy
ebben a jelenlegi esetben a nárcisztikus - az igazi áldozat.
Miért bántom a narcisztikusokat? Elvégre nem ők akarták,
hogy ilyenek legyenek.

Hát mit is mondjak? Ha a csecsemődet darabokra szaggatja

egy hiéna, akkor kiért aggódsz: a gyermekedért, vagy a
hiénáért?
Ha valaki személyiségzavarban szenved, az még nem
mentesíti őt a felelősség alól, amit a cselekedeteiért vállalnia
kell. Éppen ellenkezőleg, az ilyen embernek kötelessége volna
szakemberhez fordulnia, mielőtt teljesen elszigetelődne a
környezetétől.
A nárcisztikus ember történetének vége viszonylag
könnyen megjósolható. Az esetek nagy részében
elszigetelődnek környezetüktől, és nem akad majd senki, aki
csodálná őket. Hiszen végül mindenki keresztüllát a hamis
látszaton. Merthogy ez a narcisztikusok problémája.
Senki sem szereti őket. Úgy igazából senki a világon.
 14. FEJEZET

A NAKCISZTIKUS LÉT KIHÍVÁSAI

Úgy képzelem, az egyik oka annak, hogy az

emberek oly makacsul ragaszkodnak a
gyűlöletükhöz, az, hogy érzik: ha egyszerre
elillanna a gyűlölet, ők kénytelenek volnának
szembenézni a fájdalommal.
James Baldwin

Magának a nárcisztikus embernek alighanem hasznára válna,

ha valóban létezne egy gyógyszer, ami kikúrálja őt ebből az
állapotából. Van ugyanis egy szomorú csapda, amire általában
nem gondolunk.
Meglehetősen elterjedt az a felfogás, hogy egy kis
nárcizmus tulajdonképpen még jót is tesz. Különféleképpen
fejezik ki ezt a véleményt, de a lényege egy és ugyanaz.
Különösen versengő világban élünk, ahol a keménység és a
versenyszellem pozitív előjelet kap. Ha valaki határozottan tör
a csúcsra, akkor megnő az esélye annak, hogy valóban el is
éri. Az, hogy útközben le kell taposni másokat - nos, az csupán
egy kellemetlen mellékhatás, de elkerülhetetlen.
 Mostanra a kelleténél gyakoribbá vált - és talán
szükségesebbé is -, hogy középpontba helyezzük önmagunkat.
És persze ez is egy módja az érvényesülésnek. A tévé
képernyője hemzseg az olyan emberektől, akik naphosszat
mást sem tesznek, mint önmagukról fecsegnek, mutogatják az
otthonukat és az autójukat, és az igazat megvallva gyakran
leplezetlenül önközpontúak.
Azt mondod, ez a show-biznisz? Persze, de huszonöt évvel
ezelőtt ugyanez azért nem működött volna. Akkoriban még
nem válhatott senki híressé attól, hogy celeb volt. Akkoriban
még kénytelen voltál tenni valamit, amire az emberek
felfigyeltek. Mostanában viszont nagyjából a semmitől is híres
lehetsz. A változás észrevétlenül köszöntött ránk, és egy ideje
már ilyen viszonyok uralkodnak. Mostanában egyesek tényleg
bármit megtesznek, hogy bekerülhessenek a tévébe. És a
közösségi média tele van efféle emberekkel. Saját, teljes
mértékben improvizált kutatásaim szerint körülbelül minden
tizenkettedik másodpercben születik egy új influenszer.

A világ legismertebb narcisztikusa?

Ahelyett, hogy példákat sorolnék fel az ilyen típusú
személyiségekre, választok egy olyat, aki gyanúm szerint csak
kevés embernek kerülhette el a figyelmét: Donald Trump.
Ingatlanmágnás, üzletember, valóságshow-celeb/sztár, és
úgy általában híresség, aki már korábban is úton-útfélen
összeakasztotta mindenkivel a bajszát, például a talkshow-k
házigazdáival. Ami a látóterébe került, arra rárakta a
kézjegyét: a Trump Tower csak egyetlen példa a sok közül. De
azt vajon tudtad, hogy bor, víz, golfklubok, repülőgépek,
egyetem, éttermek, ruhák, órák, vodka, parfüm (!) stb. is a
nevét viselik? A lista ugyan nem végtelen, de mégis
imponálóan hosszú.
És az egészet azzal fejelte meg, hogy négy esztendeig az
Amerikai Egyesült Államok elnöke volt. És bár igen sokat
kritizálták, azért mégis beült az elnöki székbe. Szóval
végeredményben valóban feltételezhetjük, hogy a nárcizmus a
csúcsra képes eljuttatni az embert, nem? Igen, sok szakértő
szerint nárcisztikus emberrel van dolgunk. Érdemes
megjegyezni: rengeteg híve van. Vigyázat: a politikáját nem
kommentálom.
Az ember kénytelen önmagát és erényeit előtérbe tolni, és
elvenni, ami szerinte neki jár. És talán még le is taposni pár
embert a csúcs felé vezető úton. Az is kétségtelen, hogy
bizonyos közegben sok éve érvényes dzsungelszabály, hogy
vagy te eszel meg másokat, vagy mások esznek meg téged.
Másrészről az sincs kizárva, hogy legalább ugyanennyi, ha
nem inkább sokkalta több olyan ember akad, akik jóval
sikeresebbek, de akikről még nem is hallottunk egyáltalán. Az
olyanokról beszélek, akik csendesen teszik a dolgukat, és nem
érzik szükségét annak, hogy a tévében vagy a közösségi
médiában tündököljenek. És Donald Trumpot már akkor is
nehéz volt nem észrevenni, amikor még nem volt az USA
elnöke. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy nincs semmi a
világon, amiben éppen ő lenne a legjobb. Kivéve persze azt,
hogy gyakorlatilag minden tábort képes felhergelni. Ebben a
bajnokságban ugyanis, amennyire meg tudom ítélni, nagy
fölénnyel vezet.
Én mikor kapom meg a tizenöt percemet?
Nem nehéz elképzelni annak a varázsát, amikor az ember a
tükörbe nézve azt konstatálhatja magában, hogy átkozottul
fantasztikus ember mosolyog vissza rá. Csinos, kívánatos,
laza, menő, amit csak akarsz. Alighanem pontosan ezért
raknak fel olyan sokan képeket például az Instagramra, hogy
efféle kommentárokat hallhassanak. Ki ne hallaná szívesen,
hogy tényleg te vagy a legvonzóbb a világon? Nem ismerek
senkit, aki erre teljes mértékben immunis lenne. Az önámítás
becsapós, de mézédes dolog.
Ugyanez a helyzet akkor, amikor valaki híres ember
közelébe tud férkőzni - esetleg le is taposni pár embert az
odaúton -, és így éli át azt, hogy a másikat körülvevő ragyogás
szinte őrá is visszaverődik.
Mindezek következményeként az egyén kevésbé érzi magát
kudarcosnak, sőt, inkább sikeresnek véli magát. Még akkor is,
ha ez azzal jár, hogy amennyiben kritika éri, vagy valamiben
kudarcot vall, kénytelen becsukni a szemét és fülét. Ugyanaz
hajtja őt, mint az alkoholistát meg a notórius házasságtörőt:
izgalmas a dolog, és legalább addig sem kell személyes
felelősséget vállalni semmiért.
Kezdetben kizárólag kedvező következményei lesznek a
dolognak. Az élet könnyű, és minden szuper.
Lassanként azonban jön a feketeleves. A túl sok
önközpontúság és egofixáció a környezet számára megterhelő,
és sokan már képtelenek is ezt tovább elviselni. Távolságot
tartanak azoktól, akik túl régóta viselkednek nárcisztikus
módjára.
 A végén kénytelen leszel elfogadni az igazságot: nem vagy
igazán különleges. Éppen olyan vagy, mint az emberek
többsége. Nem vagy sem Dwayne the Rock Johnson, sem Kim
Kardashian. Bocs!
Ne érts félre! Semmi probléma nincsen azzal, hogy te te
vagy. Meg vagyok győződve róla, hogy egészen fantasztikus
ember vagy. De eljöhet a brutális ébredés ideje - mármint
természetesen abban az esetben, ha nem szeded össze magad
és nem kezdesz megfelelő irányba fejlődni. Az egészen más
helyzet. Ha az az álmod, hogy sikeres vagy kisportolt légy,
vagy azt szeretnéd, hogy valami fontos dolog miatt
beszéljenek rólad az emberek, akkor gyerünk, láss munkához,
és ne csak sétálgass fel s alá, azt képzelve, hogy máris a célban
vagy.
Azok az emberek, akiket esetleg csodálsz és akikre
hasonlítani szeretnél, nem egyik napról a másikra váltak
olyanná, amilyenek ma: megdolgoztak érte. Nyilván nem
biztos, hogy teljesen üres kézzel vágtak bele a dologba. Egy
részük bizonyosan több helyről kapott segítséget, nem
utolsósorban jóakaratú szülőktől, akiknek talán volt módjuk
arra, hogy gyermeküket támogassák. De még egy meglévő
vagyon megtartásához is meg kell erőltetnie magát az
embernek. Aki jó feltételekkel indul az életben, annak is
elköteleződésre van szüksége, és őszintén kell vágynia arra,
hogy tegyen valamit.
De a sikeres emberek többsége szinte a nulláról kezdte.
Talán különös, de érdekes példa, hogy a világ összes
milliárdosának döntő többsége saját maga teremtette elő egész
vagyonát - egyetlen fillért sem örököltek. Ezt sajnos nem
tudom kíméletesen mondani: neked is meg kell dolgoznod
érte. Semmit sem kapsz ingyen. Ha méregdrága sportautók,
luxusvillák vagy elegáns kézitáskák fotóját nézegeted a
közösségi médián, az nem tesz téged sikeressé, legfeljebb
iriggyé.
Előfordulhat, hogy egyes narcisztikusok depresszióba
esnek, mert a valóság előtt csak egy bizonyos határig vagyunk
képesek becsukni a szemünket. Nincs kizárva, hogy az illető
ekkorra a többség szemében már jóformán lehetetlenné tette
magát. Könnyen lehet, hogy ezek az emberek érzik, hogy
elszigetelődtek a környezetükben mindenkitől, akik most már
keresztüllátnak a mázos felszínen.
Eddig elviselték a nárcisztikus egó kihágásait, de mostanra
belefáradtak. Többé nem kívánnak kellék vagy biodíszlet
lenni. És most már a telefont sem veszik fel, ha a nárcisztikus
hívja őket.

De talán mégis van minderre gyógyír?

Mi van akkor, ha valaki nem szeretné, hogy a környezete rossz
szemmel nézzen rá? Lehet ilyenkor tenni valamit? Akadnak
pszichológusok, akik a narcisztikusokat továbbra is félreértett,
stigmatizált és kezelést igénylő pácienseknek tartják. Szerintük
tulajdonképpen lehetséges az NPD-vel, azaz nárcisztikus
személyiségzavarral diagnosztizált embereket
„meggyógyítani”. Sajnos azonban egyelőre nem áll
rendelkezésünkre túl sok valódi bizonyíték arra, hogy például
a terápia különösebb hatással lett volna egy narcisztikusra.

Az NPD kezelése nagy kihívást jelenthet. Sok múlik azon,

hogy az alany mennyire hajlandó részt venni a terápiában, és
mennyire hajlandó kitartani mellette. Többféle formája
létezhet az NPD-t kezelő terápiának. Nézzünk meg néhányat
azok közül, amelyeket ilyenkor ajánlani szoktak.

Terápiatípusok a nárcisztikus személyiségzavarban

szenvedők számára
A kezelés vezetője - aki éppen ennek a területnek tapasztalt
specialistája - először is ítéletet mond a pszichológiai
funkciókról. Mérlegeli, hogy esetleg szó lehet-e más
diagnózisokról, vagy egyéb, emellett fennálló problémákról,
mielőtt kezelési tervet készítene.

Az NPD terápiás kezelés célja, hogy

 • segítsen a narcisztikusnak legyőzni a terápiával
kapcsolatos ellenállását
• felismerje a problémákat okozó nárcisztikus
viselkedéseket az illető életében
• korábbi tapasztalatokat és feltételezéseket vizsgáljon
meg, amelyek a nárcisztikus viselkedéshez vezettek
• elismerje, hogy ezek a viselkedési formák hatással

vannak mások életére

• a grandiózus gondolatokat realisztikusabbra cserélje

• új viselkedési mintákat kutasson ki és ezeket gyakorolja

• lássa az újonnan betanult viselkedés előnyeit.

Pszichoterápia
Egyéni ülések során megvizsgálják a nárcisztikus ember
érzései és viselkedése mögött megbúvó okokat. A múlt
megértése fókuszba helyezi a jelenlegi érzéseket és
viselkedést, ami a gondolatok és érzések könnyebb
kezeléséhez vezet.

Kognitív viselkedésterápia (KVT vagy CBT)

Ezek során egészségtelen gondolati mintákat és viselkedéseket
azonosítanak, és azokat egészségesebbekkel helyettesítik. A
nárcisztikus ember új képességeket fog gyakorolni. Házi
feladatokat is kap majd, hogy ezeket a készségeket az ülések
között is gyakorolja.

Mintakezelés
A mintakezelés a pszichoterápia és a kognitív
viselkedésterápia elemeit ötvözi. A cél az, hogy olyan negatív
mintákat és mechanizmusokat azonosítsanak, amelyek kora
gyermekkorban képződtek. Amikor a nárcisztikus felismerte
ezeket a rossz mintákat, megtanulhatja megváltoztatni azokat.

Gestalt-terápia
Ez is a pszichoterápia egyik formája. Ebben inkább a jelenre
fókuszálnak, semmint a múltra vagy a jövőre. A korábbi
élettapasztalatokat annak összefüggésében szemlélik, hogy
azok mennyire hatnak a jelenben a narcisztikusra. Arra
ösztönzik, hogy reflektáljon arra, mi történik éppen most az
életében. Azon fog dolgozni, hogy javítson az öntudatán és a
felelősségvállaláson.
E módszerekkel az a probléma, hogy legyenek bármilyen
jószándékúak, és akármennyire is az a céljuk, hogy valóban
kezeljék, sőt meg is gyógyítsák a narcisztikust, hogy a
későbbiekben ne folytassa a káros viselkedést - ez idáig kevés
konkrét bizonyítékunk van arra, hogy e kezelések valóban
hatásosak. Ha létezne olyan tanulmány, amely igazolja egy
kezelési módszer működőképességét, azt garantáltan
nagydobra verték volna. De talán készül a jövőben efféle
tanulmány.

Érdemes azt is megjegyezni, hogy nincsenek olyan

gyógyszerek, amelyeket kifejezetten a nárcisztikus
személyiségzavar kezelésére alkalmaznának. De mégsem ez a
valódi probléma a nárcizmus gyógyításában. Minden kezelés
azon múlik, hogy a kezelendő személy maga is óhajtsa a
gyógyulást.
A valódi probléma
Egészen egyértelmű, hogy mi a legnagyobb gond: miféle
okból kívánna egy nárcisztikus ember meggyógyulni? Ugyan
miből kellene kigyógyulnia? Abból a „képességéből”, hogy
másokat kihasználjon, és rávegye a partnerét vagy a szüleit,
hogy mindent a rendelkezésére bocsássanak, amire esetleg
szüksége lehet? Hogy szexuálisan kevésbé legyen kicsapongó?
Hogy megtanuljon megbánást, felelősséget és szégyent érezni?
Hát mi a fenének akarna egy nárcisztikus ilyesmit? Milyen
okból akarna bárki is megszabadulni attól az érzéstől, hogy ő
van a tápláléklánc csúcsán?
A változásra való motiváció ebben az esetben teljes
mértékben hiányzik. A nárcisztikus ember mások rovására éli
az életét, és semmiféle terve nincsen arra vonatkozólag, hogy
ezt abbahagyja. Nem, és aligha a pszichológiai kezelés az első,
amit óhajtana.

Ilyenkor mindig a macskák jutnak eszembe, a talán

leginkább nárcisztikus állatok. Próbáld megmondani egy
macskának, hogy mit tegyen. Próbálj rajtuk hosszabb vagy
rövidebb kísérleteket végezni. Sok sikert hozzá!

Van azonban egy eset, amelyben valóban lehet segíteni egy

narcisztikusnak. Azokról van szó, akik nem mutatnak fel olyan
grandiózus viselkedést, mint a többi nárcisztikus. Az inkább
befelé forduló, alacsony önbizalommal rendelkezők ugyanis
másképpen működnek. Az ilyeneket nevezzük sebezhető
narcisztikusnak. Ők jobban tudatában vannak annak, hogy
mennyire torzak a saját nagyságukról szőtt elképzeléseik, és
nincsenek azzal kapcsolatban illúzióik, hogy a többiek felett
állnának - habár ez volna a valódi céljuk. Az ilyenek
depressziót fejleszthetnek ki magukban, márpedig a
depresszióra valóban van gyógymód.

A megfelelő kezelést követően a nárcisztikus ember ismét

egyenesbe jön és önmaga lesz: erős, határozott és büszke. De
továbbra is nárcisztikus. Ami ismét csak felveti a kérdést: ez
akkor kinek jó?

A kérdésem elsősorban arra irányul, hogy a társadalom

számára jelent-e ez bármiféle pozitívumot. Egy jó formában
lévő nárcisztikus ember rengeteg lehetséges áldozatban okoz
lelki sérüléseket, mielőtt elkészülne a munkával. Tényleg
szeretnénk az effajta viselkedést bátorítani?

Egyszerű a kérdés? A legkevésbé sem. Fogalmam sincs,

hogy mi a helyes válasz.

Eltekintve éppen ettől az esettől, úgy tűnik, hogy a

nárcisztikus vonásokkal rendelkező emberek az évek során
egyre rosszabb helyzetbe kerülnek: elvégre egyre nehezebb
lesz fenntartani a grandiózus önképet, amikor a valóság lelki
és fizikai öregedés formájában egészen más képet tükröz
vissza nekik. Velük ugyanaz a helyzet, mint a pszichopatákkal:
az öregedés egy kicsit lelassítja őket, de nem szűnnek meg
pszichopaták lenni. Vagy narcisztikusok.
 HARMADIK RÉSZ

ÍGY KEZELJÜK A
NARCISZTIKUSOKAT!
 15. FEJEZET

A NARCISZTIKUS KÖZVETLEN
KÖZELÉBEN ÉLNI - KIHÍVÁSOK

A legnagyobb erény az, ha önmagad tudsz

lenni egy olyan világban, amely állandóan
arra akar rávenni, hogy valami más legyél.
Ralph Waldo Emerson

Milyen egy narcisztikussal együtt élni? Megnéztük már,

milyen tipikus személyiségjegyekkel rendelkezik egy
nárcisztikus, de a dolog természetesen némiképp azon is
múlik, hogy te magad ki vagy. Némelyünk jobban tolerálja a
rossz viselkedésmódokat, mások egyáltalán nem. Mivel a
nárcisztikus a kezdeti szakaszban képes elbűvölően viselkedni,
a legkevésbé sem egyszerű kideríteni, hogy valójában kivel is
van dolgunk.
Egyszerű tanácsom a következő: minden új kapcsolat
elején - legyen az szerelmi viszony, barátság vagy munkatársi
kapcsolat - keress bizonyos specifikus mintákat. A feladat
ezen része működik azok számára is, akik egy igazi
nárcisztikus karmaiba kerültek, de azok számára is, akiket
csak egy nárcisztikus viselkedésmintába ragadt emberrel
hozott össze a sors. Nehéz észrevenni a különbséget, úgyhogy
figyelj nagyon oda.

Mindezzel természetesen a legkevésbé sem azt szeretném

mondani, hogy emiatt ne is merj új emberekkel találkozni, az
azonban határozottan előnyödre válik, ha egészséges,
figyelmes és természetes módon viszonyulsz az olyan
emberekhez, akikről valójában semmit sem tudsz a világon.
Nézd ezt úgy, mintha a forgalomban mennél. Az utakon és
azok környékén teljes mértékben életveszélyes tartózkodni,
mindenfelé csak biciklis és autós őrültek vannak. Ez azonban
nem akadályoz meg téged abban, hogy eljuttasd magad A
helyről B helyre. Egyszerűen csak figyelned kell minden
irányba, és minden remekül fog menni. És az esetek túlnyomó
többségében nem is történik semmi.
A legfontosabb minta, amit keresned kell, azzal
kapcsolatos, hogy mennyiben egyeznek meg az illető
cselekedetei azzal, amit mond, sőt újra meg újra el is ismétel.
Természetesen nem minden nárcisztikus viselkedik teljesen
egyformán, és nem is jelenik meg mindenkiben egyszerre az
összes tipikus vonás.

Hogyan viselkedik tehát a nárcisztikus egy kapcsolatban?

Folyamatosan érzékelhető, hogy a nárcisztikus fél csalódott,
minden tekintetben csalódott a partnerében. Túl keveset keres,
nincs igazán jó végzettsége, nem néz ki elég jól, őrülten
keveset tud, nem viseli megfelelően gondját a családjának,
rossz háttérrel rendelkezik. Akármit tesz is, valahogy sosem
elég jó. Mindig mutatkozik valami ok a kritikára és az
elégedetlenségre. Egyszerűbb kellene hogy legyen az élet.
Miért is költözik össze az ember egy ekkora lúzerrel?
Gyakran hallható megjegyzés például a következő: az
előző partnerem bizony sokkal jobb volt ezen meg ezen a téren.
Könnyen lehet, hogy a nárcisztikus a kapcsolat egész
időtartama alatt pontosan tudja, mit csinálnak a volt partnerei
(nagy valószínűséggel egy egész sor van belőlük), hogy lássa,
nem áll-e valamelyik például egy pénzügyi áttörés előtt. Ez a
nárcisztikus ember javára lehet. Legjobb esetben visszatérhet a
volt partneréhez, legrosszabb esetben elő tudja rángatni éppen
ezt a példát, és lenyomni azt jelenlegi partnere torkán.

Állandóan a rossz oldalra áll

Egy másik figyelmeztető jelzés lehet az, ha a kapcsolatban az
egyik fél sosem fogja partnere pártját, sokkal inkább ellene
fordul, sőt ellene fordít másokat is. Lehet szó állásfoglalásról,
véleményekről, bármifajta tervről. Mindig van egyfajta ki is
mondott, meg nem is mondott gyanakvás azzal az emberrel
szemben, akivel együtt él. A kívülálló emberek eltérő
véleménye bizonyítékul szolgál arra, hogy a partnernek
fogalma sincs, miről beszél.
Egy konkrét példán keresztül: otthon renoválni kell a
konyhát vagy a fürdőszobát. Mindegy, hogy mit csinál például
a férfi, valahogy semmi sem lesz jó. Amikor vendégek jönnek,
a nárcisztikus rámutat mindenre, ami rosszul sikerült, sőt talán
még meg is bíz utána egy szakembert, hogy kijavítsa a
hibákat. Ilyen módon hatékonyan zavarba képes hozni a férjét.
Fontos látni, hogy nem feltétlenül kell hogy valóban hiba
legyen a munkában, sokkal inkább az a cél, hogy a férfi
nyomorultul érezze magát, meg inkompetensnek. A
nárcisztikus számára ez az egyik módja annak, hogy állandóan
a partnere nyakán tartsa a lábát.

A narcisztikusok ugyebár a legjobbat akarják, és azt

képzelik, hogy joguk is van azt követelni. Nemritkán őrületes
mértékű fantáziával rendelkeznek: képzeletükben felrajzolják
annak az életnek a képét, amit élniük kellene ehhez a jelenlegi
„nyomorhoz” képest. E fantáziálások középpontjában állhat a
pénz, tehát hogy ők maguk vagy a partnerük kereshetne
többet, vagy pedig az a gazdagság és vagyon, ami már réges-
régen megilletné a narcisztikust.

Ha eltekintünk az anyagi dolgoktól

De nem csupán ilyesmikről lehet szó. A fantáziálások és
álmok szólhatnak munkahelyi sikerekről, hírnévről, és
mindenről, ami lehetett volna. Mármint abban az esetben, ha
nem állt volna össze egy lúzer- rel. Alighanem sokkalta jobb
lenne minden, ha valaki teljesen mással élne. A régi partner
talán alkalmasabb volt arra, hogy adekvát sikert kovácsoljon a
narcisztikusnak. Talán a szülőkre kellett volna hallgatnia: ők
bizony figyelmeztettek, mondták nekem, hogy nem veled
kellene összeállnom. Ha viszont a partner olyasmit tesz, ami
kielégíti a nárcisztikus igényeit, például jobban fizető állást
keres magának, akkor azt a nárcisztikus abban az esetben is jó
megoldásnak tartja, hogyha emiatt kevesebbet láthatják
egymást. Hiszen ez az anyagi jólétüket növeli. Minden
bevételüket szinte azonnal elherdálják, úgyhogy mindig jó, ha
sok a pénz.
 Aki nárcisztikus ember mellett él, annak mások bűneiért is
fizetnie kell. A partner szenved azért, amit mások tettek vagy
nem tettek. Lehet például szó képzelt múltbéli
méltánytalanságokról, ami miatt a nárcisztikus még mindig
meg van sértődve. Az első adandó alkalommal rá is zúdítja
társára minden frusztrációját. Képzeld cl, hogy a pincében van
egy bokszzsák. Amint a nárcisztikus ideges vagy dühös lesz,
lemegy és megpofozza a bokszzsákot. A bokszzsák persze
nem ártott neki semmit, egyszerűen csak ott van; de ez kapja a
büntetést minden régi sérelemért. Ilyesmi persze bármilyen
kapcsolatban megtörténhet, de a narcisztikus- sal való
kapcsolatban különösen jellemző.

Hogyan állunk az érzelmekkel?

Összetett kérdés! A narcisztikusok lehetnek ridegek, és nem
különösebben érzelmesek. Gyakran tartják a partnerüket
bizonyos távolságra maguktól, hogy azok ne tudják biztosan,
hogy megbecsülik-e őket, avagy sem. Ez pedig működik,
méghozzá azért, mert sok ember hajlandó messzire elmenni, és
kiállni sok mindent annak érdekében, hogy elfogadják. Ez
érzelmileg egyenetlen helyzetet teremthet. Akárcsak a
pszichopaták, a narcisztikusok is képesek egyik pillanatban
elárasztani a partnerüket a gyengédség minden jelével, hogy
aztán a következő pillanatban teljes mértékben elutasítóak
legyenek vele. Egyik sem véletlenül történik. Ez egész
egyszerűen egy manipulációs technika.

Ennek egyik változata az a helyzet, amikor a nárcisztikus

ember a bűn érzetét akarja ébreszteni a partnerében, ha az
intim szeretne lenni.
Micsoda szemtelenség effélét javasolni? Ebben az esetben is
az a cél, hogy a másik fél egyedül érezze magát,
elszigeteltnek.

Amikor az elszigetelés a fő cél

A másik mintázat, amelyről sok áldozat beszámol, az az, hogy
a nárcisztikus ember gyakran megakadályozza őket új, baráti
kapcsolatok kialakításában. Amikor a partner új ismerősre tesz
szert, a nárcisztikus hangosan szónokol arról, hogy milyen
alkalmatlan embernek is tűnik ez az illető. Vádjaik akár
roppant fantáziadúsak is lehetnek. Céljuk az, hogy mindenfajta
támogatást elvágjanak partnerüktől, hiszen a nárcisztikus azt
szeretné, ha az elszigetelődne a többiektől. És ha a partner
találna megjegyzést tenni a nárcisztikus ember ismeretségi
körére, akkor bizony azonnal megkapja, hogy zsarnok, és
mindent ő akar irányítani.

Senki sem tökéletes. Vagy várj csak - egy ember nyilván az

- méghozzá a nárcisztikus. Neki aztán sosem kell
megváltoznia. Ő maga ugyebár annyira tökéletes, hogy neki
aztán semmiféle kritikát nem kell megszívlelnie. Senki nem
fogalmazhat meg kritikát vele szemben, legkevésbé az, akivel
együtt él. Itt azonban világos kettős mérce uralkodik, elvégre a
nárcisztikus ember bátran kritizál mindent és mindenkit, ahogy
neki tetszik. Gyakorta megesik, hogy azokat támadja -
méghozzá igen nagy erővel -, akik olyan szemtelenek voltak,
hogy őt kritizálták.

Előfordulhat üres fenyegetőzés

Aztán ott van egy másik gyakori mintázat: a nárcisztikus azzal
fenyegeti partnerét, hogy faképnél hagyja. Habár az efféle
fenyegetés önmagában félelmetes lehet, a nárcisztikus ember
ritkán áll meg ennyinél. Fenyegetőzhet azzal is, hogy leendő
expartnerét bíróság elé citálja. A vitás pont bármi lehet: pénz,
hogy kié legyen a ház, kihez kerüljenek a gyerekek.
A grandiózus narcisztikusok agresszív természetűek, és
szívesen veszekszenek. Rájuk nem hatnak olyan súlyosan a
konfliktusok, mint a hétköznapi emberekre. Bár ők nincsenek
olyan mértékben elvágva az érzelmeiktől, mint a pszichopaták,
azért elég sokáig képesek balhézni másokkal; ugyanakkor arra
is figyelnek, hogy a fenyegetés megfelelő szintű legyen.
Ha a partner azt mondja, hogy a nárcisztikus viheti a
gyerekeket, a fenyegetés pénzügyi területre válthat át. Ha sok
a pénz, akkor a partner válaszolhatja azt, hogy persze, vigyél
csak, amennyi jólesik. És miután a nárcisztikus ember sérülést
szeretne okozni a másiknak, másféle fenyegetésre vált: például
arra, hogy mindenféle híreket terjeszt cl az ismerősök között.
Vagy a közösségi médiában gyalázza azt, akinek fél évvel
korábban még a lelki társa volt.
főbb jelet is találhatsz arra, hogy esetleg olyan emberrel
élsz együtt, aki a nárcizmus spektrumán belül helyezkedik el,
de talán elegendő lesz ennyi. Ahogy korábban már utaltam rá,
elsősorban mintázatokat kell keresned. Ne feledd, hogy nem
csinálja ezeket állandóan minden nárcisztikus. Szerintem elég
az, ha az ember rendszeresen ki van téve egy pár mintázatnak
ezek közül ahhoz, hogy elege legyen az egészből.
Lásd be: ha azt érzed, hogy nem jó, akkor nem is jó.
Tartozol magadnak annyival, hogy tegyél valamit. De mit?
 Ez pedig elvezet minket egy fontos kérdéshez: hogyan
szabadulhatunk meg egyszer és mindenkorra a narcisztikustól?
 16. FEJEZET

MEGSZABADULNI
A NARGISZTIKUSTÓL

A barlang, amelybe félsz

belépni, az áhított kincset rejti.
Joseph Campbell

Ez bizony az igazán bonyolult dolog: kezdeni valamit egy már

meglévő kapcsolattal, legyen az szerelmi, rokoni, munkatársi
vagy baráti. De ha azt érzed, hogy valami nem stimmel,
viszont nem igazán tudod, hogy hogyan kezeld, hadd adjak
néhány ötletet. Mert ha van valami, amit megtanultam az
elmúlt években, miközben pszichopaták áldozatait igyekeztem
támogatni, akkor az a következő: meg kell tanulnunk az
érzéseinkre hallgatni az ilyen helyzetekben.
És ha úgy érezzük, hogy valami nincs rendben, akkor
tényleg nincs is rendben.

1. RÉSZ
Amit semmilyen körülmények között ne tegyél!
Talán nem kellene részleteznem azt, ami nyilvánvaló, de azért
megteszem. Azért kezdek a legnyitottabb kapun dörömbölni,
mert mi sem könnyebb, mint arról okoskodni, hogy milyen
egyszerű az egész. De nem az, a legkevésbé sem: bitang
nehéz. Nincs kizárva, hogy tökéletesen lehetetlennek tűnik, és
ha most úgy érzed, hogy ez a néhány sor igazán rólad és
hozzád szól, akkor biztosíthatlak: együtt érzek veled.

De akkor hát mégis leírom: semmilyen körülmények között

nem szabad elfogadnod, ha egy nárcisztikus bántalmaz (vagy
bárki más, ha már itt tartunk). A fizikai bántalmazásokat
könnyű észrevenni, és korábban említettem már, hogy nincs
nyilvánvaló, közvetlen kapcsolat nárcizmus és erőszak között.
A dolog ennél jóval komplikáltabb. De százszázalékosan
egyetértek azzal a tanáccsal, amit a nők gyakran hallanak,
amikor bántalmazó férfiakra terelődik a szó:
Az első pofon után azonnal pakold a bőröndöt!
Ha egy férfi olyan gerinctelen és gyáva, hogy kezet mer
emelni egy nőre, akkor bizony megérdemli, hogy magányban
sínylődjön mindörökre. Ez a fajta viselkedés elmondhatatlan
mértékben felháborít.

Nem szabad vele maradnod! És mivel ilyen modern

időkben élünk, a férfiaknak is ezt tanácsolom: ha a partnered
megüt, te is vedd a nyúl- cipőt. Ez az ember nem neked való.
De létezik lelki erőszak is. És most egyértelműen fogok
fogalmazni: túlkapásokról, bántalmazásról beszélek. Nem
egyszerű sértésekről, nem arról, hogy képtelenek vagytok
megegyezni, mit nézzetek szombaton vacsora közben a
tévében. Miután megjelent a Pszichopatákkal körülvéve című
könyvem, kaptam egy levelet egy hölgytől, aki azt írta, hogy a
volt férje nem akarja neki visszaadni a könyveit, pontosabban
bizonyos könyveit. Lehetséges volna, hogy a volt férje
pszichopata?
Nem, nem, nem.
Ha két ember útjai elválnak egymástól, akkor természetes,
hogy bizonyos dolgokban nem tudnak megegyezni. Elvégre
oka volt annak is, hogy szét akartak költözni. Az, hogy
„befűtenek” egymásnak, nem bizonyítéka sem a
pszichopátiának, sem a nárcizmusnak.
A sértés egy dolog, a lelki bántalmazás pedig egy teljesen
másik. Ha rendszeresen leértékelnek, csúnya szavakkal
illetnek és mások előtt idiótának neveznek, fenyegetnek vagy
nyilvánosan megaláznak, az elfogadhatatlan. Ezek egyike
sincs rendben. Ne feledd, nem az olyasfajta megjegyzésekről
beszélek, mint például: tényleg ezt az inget akarod felvenni a
sétához? Persze, nem kedves megjegyzés, de most nem
ilyenekről beszélünk.
Ezenkívül pedig egy kiadós vita hevében elhangozhat egy-
két kevésbé bölcs megjegyzés. A normális emberek utána
észre térnek és elnézést kérnek. Aztán mindenki továbblép.
De ha rendszeres lelki bántalmazásnak vagy kitéve, akkor
határozottnak kell lenned. Az ilyesmit nem szabad elfogadnod.
Légy tudatában annak, hogy a narcisztikusok jó előre
terveznek. Könnyen megeshet, hogy hónapokig játsszák az
álomherceget vagy az álomhercegnőt, mielőtt megmutatnák
igazi arcukat. Néhány találkozás során mindenkit elbűvölnek a
környezetedben, megszilárdítva ezzel másokban azt a képet,
hogy ők a mesés partnerek. Aztán amikor már az egész
rokonság teljesen odáig van a kérdéses személytől, te pedig
fülig szerelmes vagy… na akkor csattan az ostor.

Keresd a mintázatokat!
Kezdődhet ez egészen apró furcsaságokkal, olyasmikkel,
amelyek igazából nem számítanak sokat. Talán magadban azt
gondolod, hogy nem ez volt a legszebb viselkedés, amit valaha
láttál, de annyiban hagyod a dolgot, elvégre szereted a
nárcisztikus embert. Hanem éppen most vetettek téged alá az
első tesztnek. És ha nem reagálsz és nem kérdőjelezed meg a
dolgot, akkor jönni fog több is. Meg még több.
Ha húsz éven át éltél egy narcisztikussal, gondolkodj el a
következőn: vajon összeköltöztél volna vele, ha akkor is úgy
viselkedik, ahogyan most? Töprengj el az elmúlt hónap
eseményein: összeköltöztél volna az illetővel, ha tudod, hogy
mostanra így fog kinézni a viszonyotok?
Ha úgy érzed, hogy valami nincs rendben, akkor tényleg
nincs is rendben.
Rengeteg minden szükségeltetik ahhoz, hogy egy kapcsolat
működjön, az pedig kétségtelen, hogy a bizalom egyike
ezeknek. Ha valaki nem képes bízni a partnerében, akkor a
kapcsolat nem működik. Ha nem érzel bizalmat az iránt az
ember iránt, akivel együtt élsz - legyen szó egyetlen specifikus
területről vagy úgy általában -, akkor a kapcsolat nem fog
működni. A bizalom révén tudunk ellazulni és önmagunk
lenni, merünk gyengének is mutatkozni, rosszkedvűnek lenni,
kényes témákat feszegetni, vagy segítséget kérni. Meg kisírni
magunkat a másik ember vállán. Feltárni az abszolút
legrosszabb emberi oldalunkat.
De a bizalom romlandó dolog. Nem bízhatsz a
feleségedben vagy a férjedben azok alapján, amit két éve tett:
az számít, amit a múlt héten csinált. Vagy tegnap este. Esetleg
ma reggel? Döntésed alapját az képezze, amit most látsz és
tapasztalsz.
A bizalmat minden nap ki kell érdemelni. És ez
természetesen rád is vonatkozik. Talán azok közé tartozol,
akik a viselkedésük alapján a környezetük szerint a
nárcisztikus spektrum közelében vannak. Ebben az esetben a
következőt kell belátnod: a legutóbb mutatott viselkedésed
mondja meg, hogy ki vagy. így bizonyítod be, hogy lehet
benned bízni, nem pedig azok alapján, amit három hónappal
ezelőtt tettél.
A bizalom csak egy bizonyos dátumig őrzi meg a
minőségét.
Ha az lejárt, a kapcsolatnak vége. Pont.

2. RÉSZ

Amit semmilyen körülmények között ne tegyél!

Van itt még valami, amitől óva intenélek. Csábító lehet a
gondolat, hogy drasztikusabb módon próbáld megoldani a
problémát. Némiképp függően attól, hogy milyen típusú
személyiség vagy, meg hogy mentálisan éppen milyen
formában vagy. Elképzelhető, hogy az a gondolatod támad,
hogy megmutatod a világnak, miféle idióta nárcisztikus
szemétláda is a férjed. Elhatározod hát, hogy kifüstölöd őt.
De ezt most gondold végig alaposan! Jó ember vagy, aki
nem hazudik, nem csap be és nem manipulál másokat.
Könnyen lehet, hogy a partnered a te szöges ellentéted. Nem
ugyanolyan feltételekkel játszotok. Neki nincsen beleérző-
képessége, de tudja, hogy neked van. Védtelen vagy az
érzelmi támadásokkal szemben, ráadásul sebzett is vagy már,
még jobban ki vagy tehát téve a komolyabb sérüléseknek.
Egyébként pedig nagyon is elképzelhető, hogy a nárcisztikus
már évek óta ezt a jelenetet készítette elő. Amikor felhívod
azokat az embereket, akiket a szövetségeseidnek hittél, hogy
felfedd végre az igazságot, talán azzal kell szembesülnöd,
hogy nem te reagáltál a leggyorsabban. Nyilván nem esik
nehezedre elképzelni, miket mondhatott rólad a nárcisztikus
azoknak, akik fontosak számodra.

Habár a nárcisztikus egy egész seregnyi emberen

nyilvánvaló sebeket ejthet, mégis sokan fognak úgy tenni,
mintha semmi különös nem történt volna. így működik a
manipuláció. Talán úgy éled meg, hogy valami szörnyen
igazságtalan és helytelen dolog történt veled, és igazad is van.
De meglehet, hogy a többieket is éveken át manipulálták.
Tehát nem biztos, hogy érdemes folytatnod a kampányt, még
akkor sem, ha a legeslegjobbat akarod a többieknek.
Elsőre valóban jó ötletnek tűnhet, hogy lerántsd a leplet a
nárcisztikus gazemberségeiről, és megmutasd a világnak, hogy
mégsem olyan mesebeli hős, mint mindenki hitte, de a
válaszcsapás gyorsan és kíméletlenül fog érkezni. A
narcisztikusak gyakran rendkívül bosszúállóak. Ha
szétpukkasztod a buborékot, akkor egyszerűen csak átrendezik
soraikat, hogy alaposan ellássák a bajodat. Az is előfordulhat,
hogy összegyűjtik csapataikat, és mindenkit ellened
fordítanak. Történt már ilyesmi, és az áldozat korántsem
mindig volt képes összeszedni magát utána.
Ezért aztán igen nagy ára lehet annak, ha megpróbálod
kifüstölni a narcisztikust. Ne tedd hát, legfeljebb csak akkor,
ha betonbiztos talajon állsz, és olyan szövetségeseid vannak,
akikről tökéletes bizonyossággal tudod, hogy sosem fognak
téged cserbenhagyni.
173

HARMADIK RÉSZ ÍGY KEZELJÜK A NARCISZTIKUSOKAT!

Amit megpróbálhatsz
Azt viszont el kell döntened, hogy cselekedj-e egyáltalán.
Amennyiben egy ismerősről, rokonról vagy talán munkatársról
van szó, közel sem egyértelmű a válasz. Ha a kérdéses illető
nincs a közvetlen közeledben, és nem úgy tűnik, mintha bárkit
is közvetlen veszély fenyegetne, akkor talán jobb, ha annyiban
hagyod a dolgot.
Ha különböző okokból (mely okokat jó, ha legalább te
magad értesz) szükséged van arra, hogy megtartsd a
narcisztikust, akkor ügyelj rá, hogy olyan messzire legyen
tőled, amennyire csak lehetséges. Egyszerűen tartsd távol
magad a nárcisztikus legbelsőbb köreitől, a levegő ugyanis itt
van a leginkább megmérgezve.

Ha egy kicsit növeled a távolságot, a nárcisztikus ember is

könnyebben fogad majd el téged, mivel nem leszel kénytelen
olyan sokszor reagálni a mesterkedéseire. Okos dolog lehet
tehát ilyen módon észrevétlennek maradni.
 Egy távoli rokonom példája jut eszembe, akinek a férje
révén van egy rendkívül gonosz nénikéje: mogorva és
nyafogós, panaszkodik mindenre és kötözködik mindenkivel.
Abból nyeri az életerőt, hogy másokat támad. Roppant
negatívan képes olyan emberekről nyilatkozni, akikkel nem is
találkozott soha. Azt képzeli, mindent tud, és hogy a rokonság
nagyra tartja őt. Amit viszont nem tud, az az, hogy jóformán
mindenkinek elege van belőle és a gonoszságaiból. Még a
saját gyermekei is megvetik öt, még ha egyikük sem meri ezt
nyíltan kimondani.
Ez a nagynéni minden beszélgetés központi tárgyává teszi
saját magát, általában azt ismételgeti, hogy milyen komiszul
bánt vele az élet. Se vége, se hossza nincs azoknak a
fantáziadús beszámolóknak, amelyekben azt ecseteli, miféle
cselszövések áldozatává is vált ő. Az azonban sosem derül ki,
hogy valójában ki tervelte ki és hajtotta végre ezeket a
cselszövéseket.
A férje látássérült, de nem hallgathat hangoskönyveket a
CD- lejátszóján, mondván: olyan csúnya, ha kábelek hevernek
mindenfelé a padlón. Igen, jól olvastad. A nő igényei
mindenkor előbbre valók a férfi igényeinél, annak ellenére,
hogy a férfi emiatt már nem élvezheti a könyvek adta örömet,
ami pedig életének egyik legkedvesebb időtöltése volt.
Ez a nő minden és mindenki felé terjeszti a mérgét, és a
rokonom annyira elkerüli öt, amennyire csak lehetséges.
Persze, érkeznek még a nagynénitől mogorva hangú
telefonhívások, de a rokonom csak végighallgatja, mit akar,
aztán leteszi. Nem mutat rá a nő előtt arra, hogy menynyire
nárcisztikus, csak arra ügyel, hogy a maga részéről annyira
kerülje a kontaktust, amennyire csak lehetséges.
 Ha nem rokonod a nárcisztikus, hanem csak szimpla
ismerős, a megoldás egyszerűbb lesz. Ne válaszolj olyan
gyorsan az sms-ére vagy a telefonhívására. Te magad ne
keresd őt! Ne tegyél megjegyzést semmire, amit az illető a
közösségi médiában tesz. Hagyd figyelmen kívül! A
következő találkozás előtt jelents beteget.
Mindennek egyetlen, de fontos hatása van: kevésbé leszel
érdekes, tehát kevésbé fog rád akaszkodni, és talán kevésbé is
próbál manipulálni. A nárcisztikus ember majd új
vadászterületeket talál magának. Ha a jövőben ismét
összetalálkoztok valami eseményen, akkor legyél udvarias, de
semmiképpen ne biztasd a viselkedéseddel, ne tegyél fel
kérdéseket. Elutasító ne legyél, de ne is biztasd semmire.
Amikor a nárcisztikus azzal vádol téged, hogy unalmas lettél,
akkor tudod, hogy jó úton jársz.
Ugyanez a helyzet a munkahelyeddel. Ha a kollégád
nyilvánvalóan nárcisztikus, kerülj mindenféle kapcsolatot vele,
amennyire csak lehet. Ha a főnököd a nárcisztikus, akkor válts
munkahelyet. Komolyan beszélek: semmiféle hatalmad
nincsen fölötte, szóval semmiképpen nem nyerhetsz. Menj el
onnan!

És a dolog működik. Gondolkodj el ezen, hátha ez

számodra is megoldást jelenthet. A kérdéses személyre semmi
esetre sem kell tekintettel lenned, viszont teljesen el kellene
vágnod tőle magad. Mindent összevetve ez a
legbiztonságosabb számodra.

Amit alighanem kénytelen leszel megtenni

Ha mégiscsak kénytelen vagy elismerni magadban, hogy a
közvetlen közeledben élő ember valójában káros a számodra,
drasztikusabb módszerekhez kell folyamodnod. Tegyük fel,
hogy a partneredről van szó. Kemény feladat ez, és én igazán
nem kívánom senkinek, de azt gyanítom, hogy a nárcizmus
jellemzőinek elolvasása után sokan jutnak arra a
következtetésre, hogy ilyen emberrel élnek együtt.

Tegyük fel, hogy az az ember, akivel élsz, nem

nárcisztikus. Ebben az esetben megvitathatod vele azokat a
dolgokat, amelyekkel elégedetlen vagy, és kérheted, hogy
tegyen erőfeszítéseket, próbáljon megjavulni. Ha az illető
értelmes, te pedig jelzed, hogy komolyan beszélsz, működni
fog a dolog. Semmi kétség, érdemes vállalni a konfliktust. Ha
az illető szemétláda, akkor talán mégsem működik, és akkor a
megoldás megint csak az, hogy távozz a közeléből. Elvégre
miért kellene együtt élned egy szemétládával?
Ne használj olyan szavakat, mint nárcisztikus, pszichopata,
őrült, vagy bármi ilyesmit, ezzel ugyanis csak provokálod.
Senki sem fog így felelni: Erre nem gondoltam, de igazad van
- alighanem tényleg nárcisztikus vagyok! Ilyesmi nem fog
történni, felejtsd el.
Csupán a viselkedésére tegyél megjegyzést. Mondd
egyszerűen ezt: Amit velem teszel, az nem oké, és azt
szeretném, ha ezzel itt és most felhagynál.
írd le pontosan a helyzetet. Érzelmekről inkább ne beszélj,
mert azzal csak muníciót adsz a nárcisztikus kezébe, és csak
még jobban rád fog szállni.

Ne ezt mondd: Olyan gonoszul bánsz velem mindig. Ettől

nagyon szomorú leszek.
 Inkább ezt: Tegnap azt mondtad a családom előtt, hogy
egyre öregebb és nyúzottabb vagyok. Ez nincs rendben.
Ne ezt mondd: Úgy bánsz velem, mintha két lábon járó
pénzautomata lennék, márpedig ez megalázó.
Inkább ezt: Újabb ötszáz koronát kértél tőlem kölcsön a
múlt hónapban, és azt ígérted, hogy három napon belül
rendezed a tartozásodat. Fizesd vissza azonnal a pénzt!
Ilyet semmiképpen ne mondj: Amikor egész éjszakákra
kimaradsz és nem tudom, hol vagy és merre jársz, úgy érzem
magam, mint akit elhanyagolnak és nem szeretnek.
Inkább ezt: Nincs rendben, hogy éjszaka bulizni mész. Erre
nem lehet működő kapcsolatot építeni.
Egy másik dolog, amiről lebeszélnélek, az az, hogy (üres)
fenyegetéseket alkalmazz, ez ugyanis agresszív viselkedést
idézhet elő a másikban.
Ezért aztán ne ezt mondd: Ha nem hagyod abba a volt
partnereddel/ partnereiddel való sms-ezést, akkor szakítok
veled.

Inkább ezt: Egy igazi férfi a jelenlegi barátnőjével

foglalkozik, nem a volt barátnőivel. Szóval akkor hogy is
vagyunk?
A tanácsom az, hogy vegyél elő papírt és ceruzát, írd le,
hogy mi a probléma, és töprengj el rajta, miként tudnád ezt
világosan és olyan neutrálisán elmondani, amennyire csak
lehetséges. Amikor pontosan tudod, hogy mivel nem vagy
elégedett, akkor tedd hozzá azt, amit ehelyett várnál inkább.
Csak semmi érzelmi kitörés, semmi fenyegetőzés.
 Nyílegyenesen. Nincs rendben, hogy ezt meg ezt csinálod.
Azt szeretném, ha inkább így meg úgy csinálnád.
Megeshet, hogy a partnered éppen erre nem gondolt. Ebben
az esetben viszont hirtelen egy értelmes beszélgetés közepében
találjátok magatokat, és a kapcsolatotok jobban működik, mint
korábban.
Ha a partnered egyszerűen csak makacs, akkor talán azt
feleli neked, hogy érti, amit mondasz, de nem áll szándékában
megváltozni. Ebben az esetben még mindig megoldás az, ha
otthagyod.
A nárcisztikus ember talán megpróbál téged azzal
kibillenteni az egyensúlyodból, hogy témát vált, vagy vádakat
vagdos a fejedhez. Igen, és te vajon mit csinálsz? Ne feledd,
hogy az ilyen emberek ebben a tekintetben olyanok, mint a
nagyra nőtt gyerekek.
De az is megeshet, hogy azt mondja, igazad van, és ígéretet
tesz rá, hogy megjavul. Ilyenkor nem kell mást tenned, mint
figyelned, hogy mit tesz valójában. Egyszerűen csukd be a
füled, amikor mond, ígér vagy magyarázkodik. Csak azt
figyeld, mit tesz. Ez számít csupán, semmi más.
A legfontosabb mantráim egyike az életben: vesd össze,
mit mond valaki, azzal, amit valójában tesz. Csak ekkor kezd
el felosztani a köd.
Nem történik semmi változás? Az illető hamarosan
visszatér korábbi zsarnokoskodásához? Akkor pakold be a
bőröndöt! Ezt nem tudom finomabban megfogalmazni. Muszáj
eljönnöd onnan.
 Legyenek szövetségeseid! Ha a nárcisztikus ember uralma
alá hajtotta az összes közös barátotokat, akkor menj ahhoz, aki
a te oldaladon áll. Léteznek csoportok, amelyek az efféle
támadásnak kitett nőket védelmezik, de jóval kevesebb az
olyan csoport, amely a hasonló helyzetbe került férfiakat
segítené. De legjobb, ha építesz magad köré egy csapatot, még
ha kicsi is az a csapat. Ha egyedül vagy, túl sebezhető leszel.
Tartozol magadnak ennyivel. A jövőbeli éned köszönetét
fog ezért mondani. Az esetleges jövőbeli gyermekeid
köszönetét fognak mondani. A barátaid és a családod végül
ismét képes lesz rád ismerni, és ők is köszönetét fognak neked
mondani.
 17. FEJEZET

MIKÉNT SZABADÍTSD KI MAGAD

EGYSZER ÉS MINDENKORRA?
RÉSZLETES MENETREND

Az emberiség kérdésére adott

válasz az egyén integritása.
Jordan Peterson

Szeretnél egy részletes tervet? Semmi gond. ímhol jönnek az

én javaslataim pontról pontra, amelyekhez érdemes tartanod
magad, ha valóban úgy gondolod, hogy nárcisztikus ember
van a közeledben, vagy legalábbis dörzsölt manipulátorral van
dolgod. Ez a módszer mindenképpen működik, akkor is, ha az
illető a rokonod, vagy együtt élsz vele, vagy az a balszerencse
ért, hogy a munkatársa vagy.

Törd meg a mintát!

Ha manipulálnak minket, általában azonnal reagálunk. Ez nem
mindig célravezető, ugyanis ha túl gyors vagy, akkor adott
esetben kibillenhetsz az egyensúlyodból.
 Jobb tehát, ha az azonnali reakció helyett inkább kivársz,
hadd teljen el egy kis idő az eset és a reakciód között. Ha túl
gyorsan reagálsz, azzal gyakorlatilag alkalmazkodsz a
manipulátorhoz, hiszen éppen az ő elvárásai szerint cselekszel.
Ez az ember talán jobban ért téged, mint te önmagadat.
Úgyhogy inkább legyél megfontolt. Gondold végig, hogy
pontosan mi történt. Ne reagálj megérzésből!
A telefon remek eszköz arra, hogy lelassíts egy
fékevesztetten robogó beszélgetést. Tegyük fel, hogy valaki
szeretne nyomást gyakorolni rád, hogy mielőbb mondj igent
valamire, amit viszont idő hiányában még nem tudtál
végiggondolni. Egyszerűen nehéz helyzetbe akarnak hozni
téged, ami adott esetben mondjuk száz óra fizetetten túlórát
jelenthet majd számodra.
Az azonnali válaszod ezért hát a következőképpen
hangozzék:
Figyelj csak, várj egy percet. Ne haragudj!
Jön valaki, le kell tennem. Hívj fel öt perc múlva.
Kezd lemerülni az akkumulátorom. Meg kell keresnem a
töltőmet - később visszahívlak.
Figyeld meg, hogy nem kérted senki engedélyét. Nem voltál
bunkó. Csupán tájékoztattad a másik felet, hogy egy kicsivel
később visszatérsz. Abszolút tehetséges, abszolút hihető. Akár
még igaz is tehetett. És amíg összeszeded magad, át tudod
gondolni, hogy pontosan mi hangzott el, és hogy erre miként
keltene reagálnod.
Ha egy sms-ről van szó, akkor a dolog a napnál is
világosabb: ne válaszolj rá. Vagy várj két órát, egy hetet. Ha
túlságosan gyors vagy, annak beláthatatlan következményei
tehetnek.
Ha viszont egy és ugyanazon szobában ültök, az
természetesen jóval keményebb dió. De azt ilyenkor is
megteheted, hogy kávét hozol be magadnak, kimész vécére,
odaköszönsz valakinek, akit korábban még sosem láttál. Vedd
elő a mobilod és olvass el egy levelet, amire most azonnal
muszáj válaszolnod. Emeld a magasba a kezed és villants fel
egy bocsánatkérő mosolyt. A következmény ugyanaz tesz:
nyersz egy szusszanásnyi gondolkodási időt.
Úgyhogy tedd pontosan ezt. Gondolkodj!
Azt mondod, hogy ez így idétlenül egyszerűnek hangzik?
Nos igen, ha egyszer kipróbáltad, akkor tudod, hogy mit tudsz
megtenni. Tudod, hogy következményei lehetnek annak, ha
nem úgy táncolsz, ahogyan a nárcisztikus fütyül. Igencsak
kellemetlen lehet. Paradox módon, ha úgy érzed, nem mersz
ilyen módon időt kérni, akkor tudhatod pontosan, hogy muszáj
lesz megtenned. Itt ugyanis valami nem stimmel.
Ha egy perc elteltével is képtelen vagy arra, hogy világosan
gondolkodj, továbbra is megtagadhatod a válaszadást:
Időre van szükségem ahhoz, hogy átgondoljam, amit mondtál,
úgyhogy hadd tegyem ezt meg, és akkor később visszatérek
a válasszal.
Ez a kérdés némi megfontolást igényel, úgyhogy idő kell hozzá,
hogy átgondoljam. Amint lehet, megadom a választ.
Köszönöm a megértést.
Most nem tudok választ adni. Mindenképpen átgondolom a
javaslatodat, és amilyen hamar csak lehet, visszajelzek.
Ahogy látom, ez egy fontos kérdés, úgyhogy időre van
szükségem, hogy olyan alaposan át tudjam gondolni,
amennyire ez a kérdés megérdemli. Keresni foglak.
Ha piros személyiség vagy, talán már átugrottál a következő
fejezetre, viszont azzal mostanra már fájdalmas mértékben
tisztában vagy, hogy gyakran reagálsz a kelleténél gyorsabban,
és lesz is belőle nagy galiba. Néha egyszerűen a magad kárára
vagy túl gyors.
Ha sárga vagy, akkor számodra az jelenti majd a kihívást,
hogy csukva tudd tartani a szádat, és így megakadályozd, hogy
kiáramoljon rajta egy egész sor ellenőrizetlen információ. Állj
meg! Gondolkodj!
Ha zöld vagy, akkor tedd azt, amit máris tudsz - ne
válaszolj. Hagyd figyelmen kívül a benned lévő
konfliktuskerülőt, és nyúlj a zöld személyiségek legjobb
fegyveréhez, a passzív agresszivitáshoz. Rázd meg a fejed és
közöld, hogy aludni fogsz a dologra. Ne mondj igent, ha
igazából nemet gondolsz. És ezt most ismételd el tizenegyszer.
Ha történetesen kék vagy, akkor talán már látod is a logikát
a javaslatomban. Neked semmi problémát nem okoz a
manipulátorra meredni és közben gondolkodni. Elvégre téged
nem zavar a csend, és most van is kéznél egy ügyes és konkrét
megoldásod - melyet empirikusan teszteltél is már -, amelyhez
akkor nyúlhatsz, amikor valaki megpróbál belőled gyors
választ kikényszeríteni.
Persze, tudom, ha éppen a „te” manipulátorod határozott és
elszánt, akkor meg fogja kérdezni, hogy mi a fenét művelsz. A
partnered, aki pénzt akar „kölcsönkérni” tőled a következő
fizetésnapig, azt fogja üvölteni, hogy de az istenért, hiszen
mindig vissza szokta adni, még akkor is, ha ez színtiszta
hazugság. Az anyukád zokogásban tör ki, és azt kérdezi,
hogyan is lehetsz ilyen szívtelen, holott ő mindig odaadott
neked „mindent, amije van”. A főnököd talán valami
előléptetés-félével próbál csalogatni, mielőtt odaadná ezt az
öngyilkos projektet valaki másnak.
Manipulátorokról beszélünk, akik manipulálnak. Nem lehet
megbízni bennük. Ne várd magadtól, hogy képes leszel egész
idő alatt nyugodt és higgadt maradni. Talán közben valóban
kénytelen leszel kimenni a mosdóba. A nyugalom ideje aligha
lesz hosszú. Sor kerülhet némi fegyvercsörgetésre. Viszont
egyvalamire emlékeztesd magad: ez az újonnan ébredt
ellenállás abból fakadt benned, hogy nem érzed jól magad
ebben a kapcsolatban. Ez a kapcsolat nem működik, te pedig
valamilyen változást szeretnél.

Légy olyan, mint a régi lemez

És most azt szeretném, ha elismételnéd a mondanivalódat újra
meg újra, meg újra meg újra…
A manipulátorod a nyomásgyakorlás mestere, neked
azonban ellen kell állnod. Nem kell elnézést kérned, csupán
megismételned, hogy vissza fogsz térni erre a kérdésre. Nincs
szükséged sem bocsánatkérésekre, sem hosszas
magyarázkodásra.
Ha a beszélgetés arról szól, hogy miért nem adsz választ az
eredeti kérdésre, annál nem vagy köteles leragadni, és arra sem
kell felelned, hogy mikor szándékozod megadni a választ. Ha
ezt megteszed, azzal ismét azt kockáztatod, hogy elveszíted az
uralmat a helyzet felett.
 Légy konzekvens, ne mondj mást, mint amit az első
pillanatban mondtál. Viselkedj következetesen, ne változtasd a
véleményedet! Azok az emberek, akik pontosan azt teszik,
amit mondanak, hatalmas tiszteletnek örvendenek. Ha jelzed,
hogy egyik pillanatról a másikra nem engedsz semmiféle
nyomásnak, legyen az könnyzápor, kiabálás, fenyegetés, ígéret
vagy bármi más, ami rád egyébként hatni szokott, akkor
hirtelenjében a te kezedben van a gyeplő. A következetesség
hatalma óriási.
Ilyen egy megakadt lemez:
A NÁRCISZTIKUS (N): Olyan ügyesen tudsz mindent
megszervezni, úgyhogy elhatároztam, rád bízom a készülő
gigantikus projekt szervezését.
TE: Közben hívnak a másik vonalon. Ezt fel kell vennem, ne
haragudj. (Lélegezz mélyeket, és gondold át, hogy
szeretnéd-e ezt az öngyilkos projektet, avagy sem.)
Hadd teljen az idő. Kezdetnek mondjuk harminc másodperc.
TE: Köszönöm, hogy vártál. Némi időre van szükségem
ahhoz, hogy átgondoljam a javaslatodat. Amint lehet,
visszajelzek.
N: Mit kell ezen átgondolni? Azt akarod mondani, hogy nem
akarsz felelősséget vállalni a projektért? Irtó sokan vannak
benne.
TE: Értem a meglepetésedet (erősítsd meg a nárcisztikus
valódi érzéseit), de át kell gondolnom a dolgot, úgyhogy
majd visszahívlak.
N: Hát azért olyan sokáig lehetőleg ne gondolkodj rajta. Az a
helyzet, hogy ez egy roppant fontos projekt. Minden ezen
 múlik. Most azonnal kellene válaszolnod.
TE: Megértem a nyugtalanságodat, de át kell gondolnom a
dolgot. Amilyen hamar csak lehet, visszahívlak, hogyan
döntöttem.
N: (most már idegesíti a váratlan ellenállás.) - De hát nem
figyelsz rám! Cserbenhagysz minket, mikor a segítségedre
van szükségünk! Nincs mit ezen átgondolni!
TE: (mély levegővétel) - Megértem, hogy frusztrált vagy, de
majd visszahívlak. Szia.
Pontosan. Most leteszed.
Persze már a legelső pillanatban megkérheted a narcisztikust,
hogy húzzon el a fenébe. Ezzel viszont az a baj, hogy kettőtök
viszonyát teszed kockára, és egyáltalán nem biztos, hogy az
illető tudatában van annak, mennyire manipulativ a
viselkedése.
A következetesség hatalma. Annál jobb nincsen semmi.

Programozd ki magadból a félelmet, a nyugtalanságot és a

lelkiismeret-furdalást!
A félelem nehéz teher: félünk a visszautasítástól, félünk a
hibázástól, félünk attól, hogy nem fogadnak el bennünket,
félünk a kritikától, a konfliktusoktól, valaki más dühétől, vagy
attól, hogy elszigetelődünk a csoporttól, csak hogy néhány,
mindnyájunk által ismert és tapasztalt dolgot említsek.

A nyugtalanság ennél absztraktabb. Azon dolgok, amelyek

miatt nyugtalanok vagyunk, talán sosem következnek be.
 Nézz vissza az eddigi életedre. Milyen események miatt
aggódtál az elmúlt években? Valószínűleg azt fogod
tapasztalni, hogy a nyugtalanságnak csak egy nagyon kis része
volt megalapozott. Állítólag Mark Twain mondta a
következőt: Problémákkal teli életet éltem, melyeknek a
többsége sosem következett be.
A lelkiismeret-furdalás pedig lehet amiatt, hogy felelősek
vagyunk mások érzéseiért - tehát mintha a te hibád lenne az,
ha a nárcisztikus szomorú lesz, vagy úgy érzi, hogy rosszul
bántak vele.
A manipulátor szándéka az, hogy kibillenj az
egyensúlyodból, ezért aztán kiabál, fenyegetőzik, zokog, sír,
vagy pedig adja az áldozatot és a mártírt annak érdekében,
hogy te nyugtalanságot, félelmet vagy lelkifurdalást érezz. És
ez egészen mostanáig működött is. De csak mostanáig.

A piros félelmei
Ha piros személyiségtípus vagy, csak azokra a dolgokra kell
gondolnod, amelyek fölött nincsen uralmad. Mit művelsz
tulajdonképpen? Tudom, hogy nem kívánod ezt az oldaladat
megmutatni, de ne próbáld azt állítani, hogy nem érzed
néhanapján: ennyire érzéketlen azért igazán nem vagy. A piros
személyiségek általában attól tartanak, hogy elvesztik
uralmukat a számukra fontos dolgok felett.

A sárgák félelmei
Ha sárga személyiségtípus vagy, akkor állandóan a
visszautasítástól félsz. Vajon ki volnál, ha a barátaid hátat
fordítanának neked? Az elszigetelődés az egyik legrosszabb
dolog, ami a sárgát érheti. Ha nem találkozhat senkivel, ha
nem lehet társaságban, az számára embert próbáló feladat.

A zöldek félelmei
Ha zöld személyiségtípus vagy, akkor tudod magadról, hogy
rettegsz a konfliktusoktól. Ha valaki egy egészen kicsit
megemeli a hangját, neked már remegni kezd a térded.
Ráadásul félsz a túl gyors változásoktól is. Azonnal hátrálni
fogsz, ha valaki azzal fenyeget, hogy túlságosan felforgatja a
világodat.

A kékek félelmei
A kék személyiségtípus egy dologtól jobban fél, mint bármi
mástól: hogy nevetség tárgyává teszik mások előtt. Lehet szó
munkahelyi helyzetről, egy kapcsolatról, arról, hogy
tájékozatlannak tűnik fel egy fontos kérdésben, ezért aztán
aprólékos és kínosan pontos intézkedéseket fog tenni annak
érdekében, hogy ez ne történhessen meg. Ha bolondot csinálna
magából és valami ostobaságon kapnák, az olyan
megszégyenülés lenne, amit sosem volna képes elfelejteni.

Mi a legrosszabb, ami történhet?

Amikor elhatároztad, hogy megtöröd a manipulátor hatalmát
magad felett, ezen érzések nagy része életre fog benned kelni:
nyugtalankodni fogsz, hogy mi történik majd úgy általában, és
rettegsz egyes konkrét eseményektől. És ami a legrosszabb:
bizonyos mértékű lelkifurdalást is érzel majd, amiért egyszer
az életben önmagadra gondolsz.
Tisztában vagyok vele, hogy nem vagy tökéletes, de azt
semmiképpen nem érdemled meg, hogy manipuláljanak és
átverjenek. Miközben kiszabadítod magad a nárcisztikus
ember karmaiból, a saját jóllétedre kell gondolnod. Idővel
majd fel tudod dolgozni a gyengeségeidet, és előbányászni
magadból azt az embert, aki valójában vagy. De ebben a
pillanatban ezzel nem kell foglalkoznod.
Egyvalamin azonban máris dolgoznod kell: azon az
ellenálláson, amit e kellemetlen érzésekkel szemben érzel.
Félelmet, nyugtalanságot és lelkifurdalást cipelni roppant
megterhelő. Higgy nekem, mindhármat kipróbáltam. Életem
egy szakaszában a nyugtalanság szakértője voltam. De ez
azelőtt volt, hogy ráébredtem volna, hogy a legtöbb esemény,
ami miatt szétaggódtam magam, sosem következett be.
Hogy miként kell cselekedned? A dolog egyszerű:
konfrontáld magad a kellemetlen érzéssel. Gyógyítsd úgy
magad, ahogy a klausztrofóbiában szenvedő embereket
gyógyítják: egyszerre kis adagokban adagold magadnak a
kellemetlen érzést.
A liftezéstől félsz? Akkor elsőként nézegess egy liftről
készült fotót. Aztán menj be egy lépcsőházba, ahol van lift, és
biztonságos távolból nézegesd egy darabig. Utána nézz be pár
percre a lift belsejébe. Ne menj be, csak nézegesd! Később
pedig szállj is be a liftbe, miközben valaki tartja az ajtót. Állj
ott egy darabig. Aztán sétálj ki a liftből. A legközelebbi
alkalommal talán azt is engeded, amikor nem vagy egyedül,
hogy az ajtó becsukódjon. Talán mentek is egy emeletet stb.
 Így gyógyítják a klausztrofóbiát: az ember lépésenként
megy a félelme elébe. Ezt te is meg tudod tenni.

Öntsd szavakba, hogy mi történik

Amíg a manipulátor és közted lévő ki nem mondott szerződés
sértetlen marad, addig maga a manipuláció is sértetlen marad.
Ezért meg kell szegned ezt a szerződést, és beszélned kell
arról, ami éppen történik. Szándékosan használtam a
„manipulátor” szót, elvégre nem minden manipulátor
nárcisztikus. Ráadásul a manipuláció néha öntudatlanul
történik, amiről a könyv egy másik részében esett már szó.
Amikor nem tudod, hogy pontosan mivel is állsz szemben, a
következő módszert javaslom:
Senki nem tud a gondolataidban olvasni. Ezért aztán
szembesítsd a manipulátort azzal, ami éppen történik,
méghozzá négyszemközt. Nem kell luxusvacsorát rendezned,
meg semmi efféle felhajtást, de arra figyelj, hogy egy ideig
zavartalanul beszélgethessetek.
Öntsd szavakba, amit el kell mondanod. A félreértések
elkerülése végett minden egyes mozzanatnak szerepelnie kell
az elbeszélésedben.
Mondd ezt:
1. Amikor te… (fogalmazd meg, hogy mit csinál a
manipulátor, amit szerinted jó volna, ha
abbahagyna).
2. …én úgy érzem magam… (fogalmazd meg
pontosan, hogy milyen negatív érzelmeket ébreszt
ez benned).
 3. Ha felhagynál (a kellemetlen viselkedéssel) és
ehelyett inkább… (írd le, hogy milyen viselkedést
szeretnél látni ebben az adott helyzetben).
187
HARMADIK RÉSZ ÍGY KEZELJÜK A NARCISZT1KUS0KAT!

4. …akkor úgy fogom érezni magam (mondd el

pontosan, hogy milyen érzést szeretnél átélni a
partnered/főnököd/munkatársad/anyukád stb.,
tehát a manipulátor társaságában).
Pontosan ez legyen a sorrend. A mondanivalód így célba ér, és
jó esély van arra, hogy a nárcisztikus ember figyelni fog rád.
Ha alapjában véve értelmes emberről van szó, aki egyszerűen
csak bennragadt egy alkalmatlan viselkedésmintában, akkor e
módszer alkalmazásával változásokat fogsz majd tapasztalni.
Íme egy példa egy olyan helyzetről, amellyel kapcsolatban
néhány éve kezeltem valakit:
1. Amikor minden miatt panaszkodsz, amit teszek…
2. …akkor alkalmatlannak és értéktelennek érzem magam.
3. Ha viszont ehelyett pozitív dolgokat is mondanál és
megdicsérnél…
4. …akkor értékesebbnek és fontosabbnak érezném
magam, ami a jóllétemre is kedvezően hatna.

Vagy talán ekképpen:

Amikor felhívsz és amiatt veszekszel velem, hogy olyan
magányosnak érzed magad, akkor úgy érzem, mintha nem
értenél meg és alulértékelnél. Ha viszont ahelyett, hogy
állandóan azt ismételgeted, hogy magányos és szerencsétlen
vagy, inkább autóba ülnél és idejönnél, akkor az az érzés
ébredne bennem, hogy egy kicsit komolyabban lehet venni
téged.
A munkahelyed esetében valahogy így hangozhatna a dolog:
Amikor az egész cég előtt a munkám minőségére panaszkodsz,
totálisan értéktelennek érzem magam, és legszívesebben
azonnal felmondanék. Ha viszont ehelyett néha pozitív
megerősítést adnál a munkámra, máris nagyobb kedvem volna
fejleszteni a kompetenciáimat és megpróbálnék jobb munkát
végezni.

Ha a kérdéses napon kifejezetten erősnek érzed magad, akkor

talán egy kicsit merészebben is fogalmazhatsz:
Amikor folytonosan az egészségi állapotod miatt nyafogsz,
és arra utal- gatsz, hogy mindez az én hibám, attól állandó
jelleggel tiszta görcsben van a gyomrom. De ha ahelyett, hogy
az ágyban heverésznél mindenféle képzelt bajokkal, inkább
felkelnél, felöltöznél és kijönnél a konyhába segíteni néha,
akkor talán képes leszek megmaradni ebben a kapcsolatban.
Bumm. Na most megtörtél egy mintát, nem igaz?

Minden egyes megfogalmazás a megadott lépéseket követi a

megadott sorrendben. Vegyél elő papírt és ceruzát, és vizsgáld
meg az érzéseidet. Melyik a legelső helyzet, ami eszedbe jut?
Milyen érzéseket ébreszt benned az illető viselkedése? Mit
szeretnél mostantól fogva látni? És hogyan szeretnéd inkább
érezni magad? írd le most a teljes szöveget, és olvasd fel
magadnak párszor hangosan. Javítgasd, és közben gondolkodj
el azon, hogy erre vajon miféle választ fogsz kapni. Ha képes
vagy előre látni néhány fontos reakciót, akkor az ezekre
adandó válaszaidat már most belefogalmazhatod a
szövegedbe. Az ilyesmit preventív kifogáskezelésnek nevezik,
és roppant hatékony.
Gyakorold néhányszor, akkor sokkal könnyebben fog menni.
És lezárhatod az egészet a következő fordulattal:
Természetesen te döntőd el, hogy kiabálsz/sírsz/rám kened a
felelősséget, de most már tudod, hogy ettől
boldogtalannak/aggodalmasnak/érték-
telennek/bizonytalannak/iszonyú dühösnek érzem magam.
Most olyasmit mondtál, amire a nárcisztikus nem számított
tőled. Egyrészt azt mondtad, hogy a viselkedését tudatos
döntésként azonosítottad. Azt is hangsúlyoztad, hogy a te
érzéseid a te felelősséged. Ha azt mondanád, hogy az ő
viselkedése okozza a te érzéseidet, az kockázatos volna, mert
olyan viták kerekednének belőle, amelyek simán
végződhetnének azzal, hogy azt képzeled be magadnak, hogy
helytelenül érzel.

Semmisítsd meg a manipulációt - normalizáld a

viszonyotokat!
A helyzet az, hogy éppen úton vagy afelé, hogy visszavedd az
uralmat saját magad, az érzelmeid és az életed felett. Abszolút
megéri. És sokkal- sokkal jobban fogod érezni magad, ha ezt a
lépést is megteszed.
A nárcisztikus - legyen az akárki - ezt nem fogja szeretni,
tehát nagyon valószínűtlen, hogy ilyesmiket fogsz majd tőle
hallani: Ó, hát erről nekem fogalmam sem volt! Nagyon
sajnálom, ilyet soha többé nem teszek.
Nem: ahhoz, hogy az ember rossz viselkedésmintákból
áttérjen a jókra, hónapok is kellhetnek, és éppen ezért
szeretnélek emlékeztetni a következetesség hatalmára.

A kimondott szót nem tudod visszaszívni.

Ha egyszer kijelentetted, hogy nem vagy hajlandó
elfogadni egy bizonyos viselkedést, akkor ahhoz tartanod is
kell magad. Egy igazán dörzsölt manipulátor aligha nyugszik
bele a döntésedbe - elvégre éppen most nyirbáltad meg a
lehetőségeit -, ezért aztán könnyen lehet, hogy a korábbiakhoz
hasonló egész sor új támadást intéz majd ellened.

A következetesség hatalma
Amikor a nárcisztikus ember totális hallgatásával sújt téged,
vagy ordibál veled, káromló szavakkal illet, csapkodja az
ajtókat, veri az asztalt, dühös grimaszokat vág, gúnyosan
kacag rajtad, sír, zokog, makacskodik, gúnyos véleményt
fogalmaz meg, sóhajtozik, ignorál, fenyeget téged, vagy bármi
mást tesz veled, ami korábban működött, csak ennyit kell
mondanod: ez a taktika már nem működik, hagyd abba, légy
szíves.
Mondd például ezt:
Tudom, hogy azt akarod, hogy ugorjak be helyetted, de a
fenyegetéseid már nem hatnak rám.
Érteni én, hogy azt szeretnéd, hogy én oldjam meg helyetted
a problémádat, de az, hogy stresszelsz és megpróbálsz engem
kibillentem az egyensúlyomból, nem fog semmire sem vezetni.
 Tudom, hogy azt akarod, hogy ezt meg ezt megcsináljam, de
a dühöd és a szitokszavaid nem hatnak rám többé. Fejezd be!
A nárcisztikus mostantól kénytelen lesz tisztelettel
viselkedni veled.

Szabd meg a feltételeket,

ha folytatni szeretnétek a kapcsolatot
Ha manipulativ főnököd van, döntést kell hoznod. Rossz
főnökkel semerre sem fogsz jutni. Könnyen lehet, hogy
megakad a karriered. Talán egyáltalán nem is vagy döntési
helyzetben. Kizárólag a főnököd józan eszében bízhatsz. Ha a
főnök egyáltalán nem figyel rád, talán érdemes fontolóra
venni, hogy másfelé kezdj karrierépítésbe.
A magánéleted ebből a szempontból tulajdonképpen
egyszerűbb. Megmondhatod a partnerednek, az anyukádnak, a
testvérednek, a kellemetlen nagynénédnek vagy egy
beházasodott nagybácsinak, hogy teljes mértékben kizárod
őket az életedből, ha nem hagyják abba a tiszteletien
viselkedést.
Ezt persze könnyebb mondani, mint megtenni, tudom. De
ha felismerted a narcisztikust a partneredben, és nem érzed jól
magad a kapcsolatban, akkor most már azt is tudod, hogy
miért.
Ugyanakkor annak érdekében, hogy egy felesleges
szakítást elkerülhess, felvázolhatod, hogy milyen feltételeid
vannak, ha működő kapcsolatot akartok. Figyelem: nem arról
van szó, hogy bosszút kell állnod az elszenvedett sérelmekért.
Ezt kénytelen leszel kihagyni. Néhány dolgot azonban el kell
magyaráznod, hogy továbbléphessetek. Teremts egyfajta
keretet ehhez a kapcsolathoz.
Ezt javasolnám:
1. Magyarázd el, hogy mostantól fogva te hozod a saját
döntéseidet, ha arról van szó, hogy mit szeretnél és mit
nem. Ezentúl nagyobb figyelmet fogsz szentelni a saját
szükségleteidnek, anélkül azonban, hogy a partneredet
hanyagolnád.
2. Magyarázd el, hogy milyen bánásmódot vársz el:
legyen rád több tekintettel, legyen őszintébb vagy
szívélyesebb; meg hogy azt szeretnéd, ha tettekkel
bizonyítaná, hogy értékel téged partnerként, lányaként,
szeretőjeként (vagy ami éppen vagy). Magyarázd el
világosan, hogy nem engeded meg többé önmagadnak
az újabb lelki sérüléseket. Pont.
3. Határozz meg egyértelmű kereteket és határokat.
Szögezd le, hogy nem tűröd tovább a nárcisztikus
mesterkedéseit (nyugodtan mondd el neki, hogy mit
figyeltél meg). Ne fenyegetőzz, az ugyanis csak ront a
helyzeten. Jelentsd ki, hogy egyáltalán nem veszel
részt olyan dialógusban, amely hangnemét vagy
témáját tekintve elfogadhatatlan.
4. Kérj megerősítést arra vonatkozólag, hogy neked is
vannak olyan szükségleteid, elveid, véleményed és
értékítéleted, amelyek akkor sem feltétlenül hibásak,
ha azok nem egyeznek meg a narcisztikuséival.
Jelentsd ki, hogy attól még, hogy ő maga azt képzeli,
igaza van valamiben, nem jelenti automatikusan azt,
hogy te tévedsz.
 5. Szögezd le, hogy most, hogy világos határokat szabtál
a személyes integritásodnak, minőségibb kapcsolatot
vársz el.
6. Végezetül: kérd (esetleg egy barátságos mosoly és
kedves pillantás kíséretében), hogy erősítse meg, hogy
felfogta mondanivalód lényegét. És hogy a
továbbiakban ő is megerőlteti majd magát.

Hát erről volna szó.

Hadd ismételjem meg: nem valószínű, hogy az az ember, aki
talán évek óta manipulál már téged, most ezt fogja mondani:
Persze, semmi gond, mától kezdve így csináljuk. De ha
követted a terved korábbi öt lépését, amellyel a személyes
integritásodat kívántad visszaépíteni, akkor ez azért nem fog a
számára teljes meglepetésként érkezni.
És hadd ismételjem el ezt is: a következetesség hatalma
roppant nagy. Ezzel a fegyverrel egyszer s mindenkorra képes
vagy megoldani a problémát.

Megjegyzés
Akad egy körülmény, amelyben ez a módszer nem működik,
méghozzá akkor, ha az illetőnek klinikai NPD-diagnózisa van.
Ebben az esetben minden törekvésed csupán korlátozott ideig
lehet működőképes. Az ilyen nárcisztikus egyszerűen sosem
képes megváltozni, éppolyan kevéssé, mint egy pszichopata.
És ha ez a helyzet, ugyanaz érvényes, mint az előző
fejezetben:
Távozz a helyszínről! És ne is nézz vissza soha többé!
 18. FEJEZET

LÉTEZIK OLYAN, HOGY HIÁNYZIK

AZ, AKI GYÖTÖRT MINKET?

Azt hiszem, fontos belátni, hogy előfordulhat,

hogy hiányzik valami, de visszakapni nem
szeretnéd.
Ismeretlen

Tegyük fel, hogy sikerül a terved, és megszabadulsz attól az

embertől, aki talán már évek óta gyötört téged. Lehet ez a
partnered, egy közeli rokon, egy szülő, vagy akár a főnököd.
Természetesen mindenki önmaga dönti el, hogy mennyi lelki
vagy fizikai bántalmazást tud és akar elviselni. A személyes
véleményem az, hogy ilyen esetben zéró toleranciát kell
alkalmazni. Ha az ember megengedi a keveset, hamarosan
nyakába szakad a sok is. Hanem te tartottad magad a
tervedhez, következetes voltál és egyértelmű, és valóban
megtettél mindent, ami csak erődből telt, hogy ne kelljen
elviselned a rossz bánásmódot. Tegyük fel, hogy a nárcisztikus
valóban visszavonult. Vagy esetleg tényleges szakítás is
történt, szétköltözés vagy válás. Néha ugyanis valóban ez lesz
a mérgezett kapcsolat következménye. Ami persze tragikus, de
bizonyos esetekben elkerülhetetlen.

És most mi fog történni? Nyugalom és békesség?

A nárcisztikus kapcsolatokból kiszabaduló áldozatok jó része
kihívással találja szemben magát. Annak ellenére, hogy talán
több évig tartó lelki bántalmazáson lett mostanra túl a
nárcisztikus ember egykori, kapcsolatból kiszabadult partnere,
mégis előfordulhat, hogy hiányzik neki az az ember - vagy
esetleg szerelmet is érez iránta -, akit alig fél éve hagyott el.
Valami megmagyarázhatatlan, óriási űrt érez. Ennek semmi
köze a logikához. Ez abszolút nem logikus, sőt talán teljesen
irracionális. De hát sokkal inkább az érzelmeink irányítanak
bennünket, mint bármi más.
Kezdetnek jó stratégia lehet, ha hagyjuk, hadd múljon az
idő, és hadd ülepedjenek le zavaros érzéseink. Amiről azt
hisszük, szerelem, az adott esetben lehet egyfajta rutinszerű
mintázat is a tudatunkban. Amennyiben hagyjuk, hogy elteljen
egy kis idő, ez a mintázat általában elhalványul.
Tudom. Különös gondolat ez, talán nem is érted egészen.
De néhányan valóban úgy élik meg, hogy elhalványult a
mintázat. Úgyhogy nézzük is meg röviden, hogy ennek
pontosan mi az oka. Ha te is átélted már, hogy hiányzik egy
partner, akiről te magad is tudtad, hogy kifejezetten rossz a
számodra, talán ekképpen találsz erre egyfajta magyarázatot.
Először is: mi emberek így működünk. Nem úgy megyünk
bele egy kapcsolatba, hogy arra gondolunk: na meglátjuk,
meddig tart majd. Ha például házasságot kötünk valakivel,
akkor kifejezett szándékunk az, hogy örök életünkre tartson.
Amióta csak képesek vagyunk lebetűzni Hollywood nevét,
azóta belénk van programozva a happy end mámorító
gondolata. Éppen ezért fektetünk annyi energiát egy másik
emberbe: egyáltalán nem akarjuk, hogy véget érjen a
kapcsolat. Ha arra gondolunk, hogy a kapcsolat nem végtelen,
azt a gyász érzésével tesszük. Ezenkívül, habár ez furcsának
hangozhat: ha nem kedvelünk valakit, attól még továbbra is
szerelmesek lehetünk belé.

Így csapnak be téged a tulajdon emlékeid

Aztán még az emlékeink is csalfák lehetnek. Az agy ugyanis
nem az idő, hanem a hasonlóság szerint csoportosít. Amikor
olyasmit élsz át, ami emlékeztet téged valamire, akkor
valójában semmit sem számít, hogy az a másik eset mennyire
régen történt: olyan élesen látod magad előtt, mintha tegnap
történt volna.
A nárcisztikus által gyakran alkalmazott taktika, hogy
roppant intenzív módon udvarol áldozatának annak érdekében,
hogy tökéletes partnernek tűnjön fel. Például minden másnap
virágokkal érkezik az elegáns vacsorára, apró ajándékokat ad
és szerelmi vallomást tesz már a kapcsolat igen korai
szakaszában. Egyetlen célja van: abba a hamis hitbe ringatni
téged, hogy rendkívül nagyra becsül. És a dolog működik,
ugyanis erre emlékezni fogsz: hiszen könnyen lehet, hogy
ilyesmit még nem éltél át soha az életben. Most sem igazi az
érzés, de ez nem számít.
Amikor egy szétköltözés után aztán megpillantasz egy
virágcsokrot, hirtelen eszedbe jut minden virág, amit a
szerelmi bombázás idején kaptál. A narcisztikussal töltött
legelső, kezdeti időszak nagyon erős hatással bírt, és igazából
még mindig benned él. Virágok, sms-ek, lopott csókok, forró
éjszakák - minden ott van a tudatodban. Habár belátod azt,
hogy manipuláltak téged, attól még az érzés továbbra is
benned él.
És még a rossz dolgok is előidézhetik bennünk azt az
érzést, hogy becsülnek és szeretnek minket. A féltékenység
lényege például éppen az, hogy az egyik fél nyugtalanságot
érez egy rivális miatt, különösen szerelmi kapcsolatok
esetében. A pszichológia álláspontja szerint a féltékenység
eredhet régi gyermekkori emlékekből, például hogy egy
testvér kedvéért részben vagy egészben elhanyagolnak valakit.
Az ügyes manipulátor abszolút megpróbálhat rájátszani, hogy
kifejezze féltékenységét. Komoly szerepet játszhat
természetesen a rossz önértékelés is, de tehát megjátszani is
lehet, elérve ezzel azt, hogy sajnálatot érezz a nárcisztikus
ember iránt.

Féltékenység
Amikor érzed, hogy a nárcisztikus ember kimutatja
féltékenységét és érezteti, hogy egyedül akar téged birtokolni,
az természetesen negatív dolog, viszont minden további nélkül
értelmezhető úgy, hogy a másik fél valódi szerelmet érez
irántad, valóban nyugtalan, hogy elveszít, és igazán vonzónak
talál téged. Ettől aztán különlegesnek érzed magad, és hirtelen
hinni kezdesz abban, amit a nárcisztikus ember már mióta
mondogat neked: jelesül hogy ti ketten valóban különlegesek
vagytok. A másik ember grandiózus önképe egy kicsit rád is
átcsaphat. Ezenkívül attól, hogy kritizál, érezheted azt, hogy a
nárcisztikus partnered valóban törődik veled, valóban lát
téged. Legalábbis nem voltál számára láthatatlan. Most
azonban talán az vagy, elvégre ma már nem ébresztesz
senkiben még egy egészen kis féltékenységet sem. Ki is vagy
hát akkor?
Továbbá - és ez egy nyugtalanító gondolat - megeshet,
hogy te magad érzel féltékenységet, méghozzá azon ismeretlen
iránt, akit egykori gyötrőd szerzett nemrégen magának, és akit
most a rajongásával halmoz el. De arra kérlek: állj ellen!
Emlékeztesd magad arra a fájdalomra, aminek egykori
partnered kitett téged.

Mindenkinek vannak jó tulajdonságai

De nem ez az egyetlen, ami miatt esetleg hiányzik neked
egykori zsarnokod. Meglehet, hogy a narcisztikusnak voltak
olyan jellemvonásai, amelyek nem voltak kifejezetten rosszak.
Talán remek humora volt. Egyesek akár még jó hallgatóság is
lehetnek - vagy legalábbis el tudják hitetni veled, hogy azok.
A fizikai vonzalom erejét abszolút nem szabad alábecsülni, ez
ugyanis rendkívül fontos szerepet játszik abban, hogy a párok
összetartanak, még ha azt állítják is, hogy a belső számít
igazán.
Gondold csak el, mi van akkor, ha a kérdéses személy a
legszebb, sőt talán legszexibb ember volt, akivel valaha
találkoztál. Sokan gondolják úgy ezenkívül, hogy a
nárcisztikus emberek az átlagosnál jóval vonzóbbak - ők
maguk is nyilván így gondolják -, de ez leginkább amiatt van,
hogy az ilyen emberek sok energiát fektetnek abba, hogy jól
nézzenek ki. Semmiféle bizonyíték nincsen arra, hogy valóban
jobban néznének ki az átlagnál, de az önbizalom vonzó dolog.
Arra alighanem sok példát láthatunk - különösen tipikus
alfahímek között -, hogy az alfahím-viselkedés sok partnert
vonz. Intellektuális síkon ezt persze meg lehet kérdőjelezni, de
néha nehéz a természetünk ellen cselekedni. Ha pedig már
nem vagyunk egy ilyen ember érdeklődésének tárgya, az
bizony az elhagyatott- ság érzését keltheti bennünk.

Miután nem csupán a nárcisztikus emberek követnek

mintázatokat, hanem mindenki más is, van még egy dolog,
amire érdemes odafigyelni. Könnyen lehet, hogy te magad is
hasonló emberekhez vonzódsz újra meg újra. Nem zárható ki,
hogy a nárcisztikus, akit éppen most hagytál ott, emlékeztet
téged egy korábban megismert nárcisztikus emberre. Lehet ez
egy szülő, egy idősebb rokon, egy korábbi barát vagy barátnő,
vagy bárki, aki fontos szerepet töltött be az életedben - de aki
talán éppen úgy viselkedett, mint az az ember, akitől most
szabadultál meg.
Jelentőséggel bírhat az is, hogy mennyi energiát fektettél
ebbe az illetőbe, azaz naponta mennyit gondoltál rá, vagy arra,
hogy mi fog történni kettőtökkel. Terveztél, hogy miként
érteted meg magad vele, vagy miként tudod kielégíteni őt
olyan módon, ahogyan éppen azon a héten ki lehet őt elégíteni.
Korábban talán rengeteg időt fektettél abba, hogy felújítsd
vagy kicsinosítsd a lakást, csak hogy a nárcisztikus ember
kedvében járj.
De szó lehet bármilyen más időről, amit valamiképpen a
narcisz- tikussal töltöttél: például amikor reménykedtél, hogy
minden rendben lesz, vagy azon töprengtél, hogy milyen lesz a
hangulata, ha hazatér: talán dühös, talán boldog, vagy bármi
más, amit képtelen leszel irányítani. Egyszerűen időbe telik a
nárcisztikus ember kezelése, és minél súlyosabb esetről van
szó, annál több idő kell hozzá. És ha ez az ember hirtelen
eltűnik az életedből, akkor bizony nem meglepő, hogy odabent
űrt érzel.
Az erős érzelmek általában megmaradnak bennünk, és a
rossz élményekre is könnyű emlékezni. Az agykutatók
manapság már tudják, miért irányítanak minket könnyebben a
negatív érzelmek, mint a pozitívak: ez egész egyszerűen a
túlélés záloga, ehhez ugyanis fontosabb a félelem, mint a
boldogság. Ha nem félsz, akkor könnyen lehet, hogy felfalnak,
hiszen a félelem hiánya miatt vakmerő lettél. De ha
boldogtalan vagy, az nem jelent közvetlen veszélyt a
túlélésedre. Különösen bonyolulttá válik a dolog akkor, ha
ezeket a negatív érzéseket a narcisztikussal együtt élted át.
Bizarr módon osztoztok az együttélés rossz élményén.

Ott maradtak neked azok az álmok, amelyeket a

nárcisztikus vert beléd, és minden más, amiről azt gondoltad,
valóra válik. Minden ígéret, amit bebeszélt neked
szabadságról, utazásokról, szép dolgokról, gyermekekről,
szerelemről, és arról, hogy majd együtt fogtok megöregedni.
Ha romantikus alkat vagy, különösen fájdalmas szembesülni
azzal, hogy ezek egyike sem vált valóra. Abban a reményben
élsz, hogy hamarosan… de nem történik semmi. Az ember
néha nem akar mást, csak egyszerűen újra átélni azt, hogy
ezeket az álmokat megoszthatja valakivel.
De leginkább mégis azt gondolom, hogy egyfajta
függőségből következik ez a hiányérzet, sőt szerelem egy
olyan személy iránt, aki sokáig valódi fenyegetést jelentett
számodra. Ugyanabból az okból hagytad el a nárcisztikus
embert, amelyikből az alkoholról szoktak leszokni: részben
élvezetet adott neked, legalábbis rövid távon mindenképpen.

Az anonim alkoholisták átka

Olyan vagy, mint egy anonim alkoholista. Még egy, öt, tíz -
vagy miért is ne legyen húsz - évnyi józanság után is képes
vagy érezni a vágyat. Pontosan ez az oka annak, amiért ezek
az alkoholisták soha többé nem nyúlnak az üveghez, ha
egyszer már sikeresen megszabadultak tőle. Jól tudják, hogy
máskülönben újból belezuhannának a szakadékba. Olyan
ugyanis nem létezik, hogy csak egy pohárral iszom.

Nem kell emiatt szomorkodnod és nem kell nyomorultnak

sem érezned magad, de ha mégis úgy érzed, az is rendben van.
Ha magadra ismersz a fenti leírások valamelyikében, az csak
azt jelenti, hogy emberből vagy. Semmi baj nincs veled,
pontosan olyan vagy, amilyennek lenned kell. Elválni valakitől
talán mégis olyan, mintha meghalnánk egy kicsit. Legyen is
így.

Gyászolhatunk. Engedd ezt meg magadnak!

Az utolsó teendő
Ha megengeded nekem azt a pimaszságot, hogy megmondjam,
mit tegyél, miután sikerült megszabadulnod a narcisztikustól,
akkor megmondom: növeld a távolságot közted és a kérdéses
személy között annyira, amennyire csak lehetséges. Fizikailag,
földrajzilag, érzelmileg. Kizárólag így őrizheted meg frissen
elnyert szabadságodat.

Hagyd ott, és ne térj vissza soha!

Soha.
 19. FEJEZET

ÚJRA LINDA

ELEMEZZÜK KI A VISELKEDÉSÉT!

Bátorság kell ahhoz, hogy felállj és

beszélj. Bátorság kell ahhoz is, hogy
leülj és figyelj.
Winston Churchill

Emlékszel még Lindára, akivel a könyv első részében

ismerkedtünk meg? Hasznos lehet, ha most újra elolvasod a
róla szóló szakaszt - vajon most másképpen olvasod?
Spekuláljunk egy kicsit a képzeletbeli Linda lehetséges
jövőjén. Az efféle viselkedés ugyan tényleg nem szép, de ettől
még nem kell büntetendőnek lennie. Ennek ellenére a
legkevésbé sincs kizárva, hogy komoly következményei
lesznek.
Először is: aligha kezd el dolgozni azelőtt, hogy a szülei
közölték volna vele, hogy itt az ideje. Amikor a lány a
huszonöt felé közeleg, édesanyjának talán sikerül végre
rábeszélnie az apát, hogy ne fizessen ki Linda helyett mindent,
amit az akar. Talán több gyermekük is van, és az bizony aligha
járható út, hogy mindig az kapjon meg mindent, aki a
leghangosabban kiabál.
Így tehát Linda megpályáz egy állást, és teljes mértékben
meg van győződve róla, hogy meg is kapja. Ennek valóban
van esélye, sok munkáltató ugyanis keresi a jó önbizalommal
rendelkező munkavállalókat. Úgyhogy tegyük fel: megkapja
az állást. Vajon a személyisége egy csapásra megváltozott, és
most már nem az az enyhén éretlen tinédzser, aki nyafog és
elégedetlenkedik, hanem képes felnőttként, okosabban és
felelősségteljesebben viselkedni? Roppant érdekes kérdés.

Szerintem a következő fog történni.

Linda munkába áll. De az elmúlt időszakban igencsak
tétlen volt, nehéz az átállás; és hát azt is tegyük hozzá, hogy
úgy istenigazából sosem kellett megerőltetnie magát. Tehát
úgy viselkedik, ahogyan eddig is viselkedett: későn érkezik a
munkahelyére, és korán távozik.
De a munkahely és az egyetem között elég nagy a
különbség. Az iskolában pénzt kap az ember azért, hogy
tanuljon: ezzel úgymond önmagunkba invesztálunk. Az, hogy
mennyire haladunk, igazából nem érdekel senkit. Egy
munkahelyen azonban azért kap pénzt az ember, hogy az idejét
a vállalatba fektesse; naponta legalább nyolc órát várnak el
tőlünk heti öt napon át, ami évente nagyjából 40 hét effektiv
időt eredményez. Olyasvalaki számára, aki eddig ilyet sosem
csinált, cserébe viszont hozzászokott ahhoz, hogy
környezetének jóindulatát learassa - ez azért igen jelentős
átállás.

Sok fiatal találta már magát ilyen helyzetben. De a

többségük összeszedi magát, és elfogadja, hogy mostantól
felnőtt módjára kell felelősséget vállalnia. Úgyhogy a dolog
meg szokott oldódni - legalábbis kisebb vagy nagyobb
sikerrel.
Az, hogy Linda későn érkezik és korán távozik, addig
működik, amíg a kollégák fel nem hívják a főnök figyelmét a
dologra. De az is lehet, hogy a főnök maga veszi észre, hogy
valami nem stimmel, és behívja magához Lindát egy kis
elbeszélgetésre. Mi folyik itt? Linda nyilván megígéri, hogy
összeszedi magát, ami pedig a viselkedését illeti, előáll néhány
elég hihető magyarázattal. Elvégre hozzá van szokva ahhoz,
hogy blöffel juttassa magát előbbre, miért ne sikerülne most
is? Hanem a főnök egy hét múlva visszatér a dologra, hiszen
tudja, miként kell az ilyesmit kezelni, járt vezetőképzőbe. Nem
úgy volt, hogy összeszeded magad?

De Linda másképpen gondolkodik. Hiszen hozzászokott

ahhoz, hogy kiharcolja magának azt, amihez szerinte joga van.
Úgyhogy most megy is szépen apucihoz panaszkodni. A főnök
szörnyen kellemetlen ember, egészen lehetetlen dolgokat
követel. Linda most aziránt érdeklődik, hogy apukája nem
tudna-e beszélni ezzel az embertelen főnökkel. Csak egy
telefonbeszélgetésről volna szó, ahogy az ő apukája mindig is
megtette a lánya kedvéért. Hiszen ugye apuci szereti az ő
kedvenc kislányát?

Az apuka egy normálisan gondolkodó ember, és közli a

lányával, hogy a dolog teljességgel kizárt. Elvégre ez nem
iskola, hanem a gazdasági magánszektor. Itt bizony teljesíteni
kell. Ezért tanult négy éven keresztül, ezért vett fel nagy
összegekben diákhitelt. Azt azonban tudni szeretné, miként
került a lánya ilyen helyzetbe.
 Linda magyarázni kezd, ahogyan szokta. Azt bizonygatja,
hogy tényleg a legtöbbet hozta ki magából - de akármennyit
robotol, akármennyire nyüstöli magát, csak kritikát kap, és
neki a leghalványabb sejtelme sincs, miért. De az apja ismeri a
lányát, szíve mélyén tudja, hogy Linda alighanem a
legkevésbé sem adta képességei legjavát. Azt mondja tehát,
amit minden felelősségteljes szülőnek mondania kell: Szedd
össze magad. Fel kell végre nőnöd!
Linda most óriási dührohamot kap, és fenyegetőzni kezd -
hogy hányadszorra, azt apja már igazán nem tudja számon
tartani -, hogy öngyilkos lesz, ha nem tesznek semmit. Apja
kitart az álláspontja mellett. A lánya felnőtt már, meg kell
oldania a kialakult helyzetet.
Linda kirohan a szülői házból, és a hazafelé vezető úton
elárasztja a közösségi médiát a hírrel: a világ bizony most
aztán igazán komiszul bánik vele. Ö azért ennél sokkal jobbat
érdemel. De a támogatás elmarad. A mostanra felnőtt, régi
barátai már hátat fordítottak neki. Átláttak a szitán, és rájöttek
arra, hogy Linda valójában csak egy blöff.

A főnök sem hagyja magát. Ö azt akarja megkapni, amiért

Lindát fizeti. Ha Linda ezt nem képes megadni neki, akkor
kénytelen lesz megválni az állásától. Szedd össze magad!
Ezeken a kérdéseken érdemes elgondolkodni:

Hogyan kerülhetett Linda ebbe a helyzetbe? Egy értelmes

fiatal lány akinek kedves és barátságos szülei vannak, és aki
egy teljesen szokványos, nagyobb problémáktól mentes
középosztálybeli családból érkezett. Sokan megirigyelhetnék
azt a nyugodt és biztonságos gyermekkort, amelyben része
volt. Hogyan mehetett minden ennyire félre?
 Milyen nárcisztikus viselkedésmódokat veszel itt észre? Mi
a színtiszta nárcizmus és mi az, ami egyszerűen csak felelőtlen
és neveletlen viselkedés? Miként lett Lindából az az ember,
akit most látunk?
Lehetséges volna, hogy nem Linda saját hibája, hogy így
viselkedik? Mi van akkor, ha létezik más magyarázat is erre,
mint amiket eddig megnéztünk? Ilyennek született, vagy
valami ebbe az irányba terelte? És amennyiben ez utóbbi
kérdésre igen a válasz: vajon mi lehetett az?
 NEGYEDIK RÉSZ

NÁRCISZTIKUS
KULTÚRA
 20. FEJEZET

AMIKOR NEM CSUPÁN

AZ EGYÉNNEL VAN PROBLÉMA

Sokat szenved a világ. Nem csupán

a rossz emberek erőszakosságától,
hanem a jó emberek hallgatásától
is.
Bonaparte Napóleon

Eddig azon a síkon beszéltünk a nárcizmusról, amelyet többé

vagy kevésbé tudományos módon voltunk képesek
megközelíteni és azonosítani. Most már tehát világos az, hogy
milyen a nárcisztikus viselkedés, függetlenül attól, hogy
egyénileg történik, vagy csoportban, ahogyan azt az előző
fejezetben láttuk. És persze számosat felismersz már e
mintázatok közül.
Láttad őket, tapasztaltad őket, és talán te magad is
cselekedtél olykor narcisztikusan. Én magamról tudom, hogy
viselkedtem ilyenképpen, és minél jobban megtanulom, hogy
mennyire csúnya dolog valójában a nárcizmus, annál jobban
igyekszem elkerülni. Az természetesen teljesen rendjén való,
hogy az ember önmagáról beszéljen, ám ugyanakkor azt is jó
tudni, hogy létezik egy határ, amelyen túl azért már tényleg
sok lesz a jóból. Csak ehhez meg kell tanulnunk, hogy
valójában hol húzódik ez a határ.

Ami nem a legkönnyebb dolog a világon.

Néhány éve felvetődött a kérdés, hogy vajon mennyire
képes terjedni a nárcizmus. A vita a The Narcissism Epidemic
című könyvvel kezdődött, amelyet Jean M. Twenge és W.
Keith Campbell jegyzett, és amelynek első kiadása már 2009-
ben napvilágot látott. A szerzőpáros amellett érvelt, hogy a
nárcizmust már nem csupán a szokványos klinikai diagnózis
szerint lehet értelmezni. Még azok az emberek is gyanúsan
nárcisztikus módon kezdtek viselkedni, akik egyébként
egyáltalán nem narcisztikusak. A jelenség egész egyszerűen
kultúránk részévé vált: az, hogy megmutassuk magunkat,
nagyobb helyet foglaljunk el, és többé vagy kevésbé
nyilvánvaló módokon áruba bocsássuk magunkat.
Afelé hajlok, hogy a szerzőpáros fején találta a szöget.
Arra azonban szeretnék rámutatni, mielőtt belemélyednék a
kérdésbe, hogy akadnak olyanok, akik szerint a problémát a
legkevésbé sem lehet kulturális jelenségként értelmezni.
Akárcsak más, az emberi természet működését firtató
kérdésekben, nehéz valódi konszenzusra jutni. Egyesek szerint
olyan időket élünk, amikor tényleg semmi más választásunk
nincsen, mint hogy teleblöfföljük a szakmai önéletrajzunkat,
ha azt szeretnénk, hogy legyen bármennyi esélyünk lépést
tartani a többi blöffölővel.
Az ezt az elvet vallók következtetése szerint egyáltalán
nem az egyén hibája, hogy így alakultak a dolgok. Egyszerűen
belekényszerítenek minket ebbe a viselkedésmintába, ezt
várják el tőlünk, és főleg a fiatalok körében terjedt el
járványszerűen a jelenség. Az azonban nem helyes, hangzik a
véleményük, hogy narcisztikusnak nevezzünk egyes
embereket csakis azért, mert követik a megváltozott
játékszabályokat.
Ezt is meg tudom érteni. Másrészről viszont, ha ez nem az
egyén hibája, ha csupán arról van szó, hogy sokan
alkalmazkodnak az uralkodó körülményekhez - azaz egy olyan
kultúrához, amely egyre inkább nárcisztikus -, akkor végül
mire jutunk? Nem lehetséges az, hogy az egész jelenséget
mégiscsak nárcisztikus kultúrának kell neveznünk? És hogy a
nárcizmus valóban terjed, éppúgy, ahogy azt Twenge és
Campbell már 2009-ben állította?

Elismerem, a kérdés nem egyszerű, viszont roppant fontos.

Valóban megvan-e a kockázata annak, hogy terjed a
nárcizmus? Vess egy pillantást az érvekre, és formálj
magadban te is véleményt!
Ezért most megvizsgáljuk közelebbről, hogy mi történik
akkor, ha a nárcizmust egy egész társadalomra applikáljuk - és
hogy ez milyen eredményt hozhat. Töprengj el, miközben
olvasol, és közben gondolj a következőre!

Vajon mennyi nárcizmust viselünk el, mielőtt összedől a

rendszer?
Ebben van az igazi kihívás. A nárcizmust nem lehel
összehasonlítani például a skizofréniával, ami főként azt az
embert sújtja, aki valóban beteg. A nárcizmus nem mentális
betegség, hanem személyiségzavar. A nárcizmus ekképpen
nem egy olyan jelenség, amelyet a népesség néhány
százalékára érvényes - egyes tudósok szerint tizenöt-húsz
százalékunkat is sújthatja.
De ez miként lehetséges?

Egyvalamit pontosan tudunk a narcisztikusokról: roppant

különleges módon tekintenek önmagukra. Ahogyan a könyv
első részében többféleképpen is bemutattam, rendkívüli
mértékben el vannak ragadtatva önnön személyüktől, és
ténylegesen azt gondolják, hogy jobbak a többieknél.

A kérdés a következő: elképzelhető az, hogy valakivel egy

kicsit elszalad a ló, anélkül azonban, hogy közben kőkemény
narcisztikussá változna? Mit jelentene egy olyan ember
számára, aki egyébként alapvetően éppen olyan, mint te vagy
én, ha hirtelen elkezdene rendkívüli mértékben önmagára
fókuszálni? Meddig fokozódhat a dolog, mielőtt teljesen…
kisiklana? Milyen erősek az egyénben lévő védekezési
mechanizmusok?
Jó érzés, hogy képesek vagyunk hinni önmagunkban. Ha
igazán hiszünk magunkban, akkor egynél több kísérletet is
merünk tenni. Megpróbáljuk újra meg újra, mert valóban
hiszünk abban, hogy sikerül.
És persze többen is tanúsíthatják azt, hogy határozottan
jobb érzés szeretni önmagunkat, mint nem. De létezik vajon
egy olyan pont valahol, ahol már túl messzire mentünk?
Lehetséges az, hogy a kelleténél egy kicsit jobban szeretjük
önmagunkat, még mi is, akik nem vagyunk narcisztikusok?
Itt hátra kell lépnünk egyet. Ne csak egy-egy narcisztikust
nézzünk meg, és közben szörnyülködjünk erkölcstelen
viselkedésükön, hanem értsük meg, hogy nem feltétlenül
csupán egyénekről van szó: szélesebb összefüggésben kell
szemlélnünk a kérdést. A nárcizmusnak két típusa van:
egyrészt az, amelyet egy elfogadott diagnózisforma, az NPD
alapján vélhetőleg klinikainak lehet tekinteni. Másrészről
viszont itt vannak nekünk azok, akik olykor-olykor
nárcisztikus viselkedésmintákat mutatnak fel - vagy
éppenséggel állandóan -, de ettől még nem rendelkeznek
diagnózissal. Pontosan ez az, amit sok más kutatóval együtt
nárcisztikus kultúrának nevezek. Olyan viselkedésmódok
ezek, amelyek egyértelműen narcisztikusak, de annyira
szokványosak és ezáltal elfogadottak lettek, hogy a kultúránk
részévé is váltak - sőt a korunk részévé, ha úgy tetszik.

Növekszik a nárcizmus mértéke, vagy csak beképzeljük?

Az USA-ban készült egy tanulmány 37 ezer egyetemi hallgató
részvételével, és ebben azt állapították meg, hogy a nárcizmus
mint viselkedésminta pontosan olyan mértékben nőtt a
nyolcvanas évek óta, mint a túlsúlyosság. Négy hallgatóból
egy felismerte magában azon tulajdonságok jelentős részét,
amelyeket a nárcizmus sztenderdizált jegyeinek tartanak.

Ezek olyan viselkedésminták, amelyeket tulajdonképpen

nem kapcsoltak egyetlen specifikus diagnózishoz sem. Az
természetesen nehezen képzelhető el, hogy ennyi emberben
fejlődött volna ki a színtiszta NPD, a jelenségnek tehát valami
más oka kell hogy legyen. Ráadásul úgy tűnik, hogy egyre
jobban növekszik az ilyen emberek aránya - gyorsabban, mint
bármelyik korábbi évtizedben.
 A tudósok feltételezései szerint a jelenség mélyén egyfajta
nárcisztikus kultúra rejlik, és félő, hogy ez mind a nárcisztikus
vonásokkal rendelkező emberekre, mind pedig a kevésbé
öncentrikusokra hatással lesz.

Miután ez az adat értelemszerűen nem csupán az Egyesült

Államokra érvényes, veszem magamnak a bátorságot, és
bemutatok neked valamit, amire talán egyáltalán nem is
gondoltál.

Nárcisztikus kultúra
Jean M. Twenge és W. Keith Campbell tehát amellett érvelnek,
hogy akárcsak egy hagyományos betegséget, a nárcizmust is
bizonyos tényezők okozzák, bizonyos csatornákon terjed,
többféle tünetcsoporttal is előfordulhat, és talán enyhíthető
bizonyos megelőző módszerekkel és gyógyszerekkel.
Vélekedésük szerint a nárcizmus egy pszichokulturális ragály,
nem pedig fizikai betegség, de a szemléletmód meglepően jól
alkalmazható.

Akárcsak a túlsúlyosság, ez a járvány sem egyformán hatott

mindenkire. Több ember túlsúlyos, mint korábban, és többen
is narcisztikusak. De továbbra is rendkívül sokan vannak, akik
edzenek és egészségesen táplálkoznak, mint ahogyan olyanok
is sokan vannak, akik gondoskodóak és továbbra is alázatosan
viselkednek.
Önmagukkal kevésbé eltelt emberek is tapasztaltak már
nárcisztikus viselkedést a tévében, a világhálón, az
ismerősökkel való konkrét helyzetekben, vagy éppen a
családon belül. Még ha ezek az emberek nem is válnak e
viselkedés rabjává, de legalábbis kapcsolatban voltak vele - és
ezáltal valamilyen módon hatott is rájuk.

Mostanra a nárcizmus és a pszichopátia bélyegét is egyre

több emberre sütik rá egyfajta szitokszóként anélkül, hogy
valójában bármi fogalmuk lenne arról, hogy mit is takar
pontosan ez a két fogalom. Az akadémikus világon kívül
ugyanakkor meglehetősen nehéz tudományosan bizonyított
tényeket találni a nárcizmusról. Számos könyv született a
nárcizmus témakörében, de továbbra is kevés a konkrét
bizonyíték. Az ember sokszor kénytelen önmaga levonni
következtetéseket abból, amit maga körül lát, ahogyan én is
teszem ebben a könyvben. Alighanem sok évtizednek kell még
eltelnie, mire elmondhatjuk, hogy száz százalékig értjük a
pszichopátia és a nárcizmus lényegét. Már amennyiben ez az
idő valaha is elkövetkezik.
A nárcizmus figyelemkereső terminus, és nem használom
könnyelműen. Ez a könyv tele van nárcisztikus viselkedésről
szóló példákkal, és több helyen is utalok különféle
tanulmányokra. És ahogy a nárcisztikus kultúra kérdéséhez
érünk, a dolog még összetettebbé válik.
A kulturális nárcizmus potenciálisan nagyobb károkat
okoz, mivel úgy tűnik, egyre mindennaposabb. Ez az én
meglátásom, miután az elmúlt két esztendőt ennek a
tanulmányozásával töltöttem. A könyvben érintett jelenségek
és viselkedésminták nagy része természetesen nagyon is
előfordul azok esetében, akiket NPD-vel lehetne
diagnosztizálni.
A nárcizmus nem csupán rendkívül erős önbizalomról vagy
egészséges önértékelésről szól. Amint láthatjuk, a
narcisztikusok nem csupán önbizalommal rendelkeznek,
hanem kifejezetten túlzott hitük is van önmagukban és a
képességeikben. Ezenkívül - és ez megkülönbözteti őket az
önbizalommal és önértékeléssel rendelkező emberektől - az
ilyen emberek a legkevésbé sem érdeklődnek annyira az
érzelmi jellegű kapcsolatok iránt, mint mások.
 21. FEJEZET

A NARCISZTIKUS KULTÚKA
KIFEJEZŐDÉSI FORMÁI

Inkább a benned élő gonoszt

támadd, semmint a másokban élő
gonoszt.
Konfuciusz

Nézzük meg közelebbről, miként mutatkozhat meg

nárcisztikus kultúra, és hogy egyetértesz-e a
következtetéseimmel. Ahogy az imént említettem, nem az
NPD-vel diagnosztizált egyénekről beszélek, hanem olyan
jelenségekről, amelyeket minden kétséget kizáróan
narcisztikusként lehet kategorizálni, amennyiben a nárcizmus
minden, rendelkezésre álló ellenőrzőlistáját és tünetét
figyelembe vesszük.

A talán nem tökéletes példaképek

A kis Svédországban akadnak olyan emberek, akik
tulajdonképpen egyetlen dologból építettek maguknak karriert:
hogy negatívan nyilatkoztak másokról. Ezt azonban lehet
kevésbé elegánsan is művelni, meg valamivel elegánsabban is.
Lehet gyatra és hanyag helyesírással posztokat rakosgatni a
közösségi média felületeire, de lehet valaki gyakorlott író is, és
ezáltal erőteljesebben és hatásosabban képes kifejezni magát.
A cél azonban továbbra is ugyanaz. Ha valaki jó
kifejezőkészséggel rendelkezik, és rá is szánja az időt, akkor
jóval nagyobb károkat tud másokban okozni. Különösen
akkor, ha ehhez történetesen jó felületet is tudott szerezni
magának.

Svédországban jó pár népszerű blogger és podcast-készítő

van, akik sok éven keresztül gonoszkodtak jóformán
mindenkivel, aki az útjukba akadt. Az érzékeny egók
érdekében nevezzük mindannyiukat fiktív gyűjtőnéven
Blogger Bélának. Majdnem teljesen reménytelen volna még
csak felsorolni is, hogy Béla miket talált ki és milyen káoszt
okozott. Rengeteg ember szaladgál odakint, akitől el akarta
venni a becsületét és tisztességét. És ez egy becsapós dolog,
mert csupán nagyobb figyelmet irányít magára a jelenségre.
Mindenféle típusú svéd emberre rávetette már magát, a svéd
királyi családra, a profi focistákra, a vállalatvezetőkre, az
egyedülálló anyákra, a szomszédaira, a volt férjére vagy a volt
feleségére. Ebből már érted, mire gondolok. Bárki
beleszaladhat Blogger Béla pofonjába, mert ezzel foglalkozik.
Vagy Blogger Belláéba - mert hiszen gonoszkodó női
bloggerek is vannak.

Blogger Béla
Blogger Béla általánosan ismert, és nagy újságokba ír.
Tekinthetjük őt celebnek is, viszont a viselkedése miatt
előfordul, hogy a programkészítők visszamondják a
meghívását egy-egy műsorba, ez pedig jobban bosszantja őt,
mint bármi más. De ezt a viselkedésmintát is láttuk a
nárcizmus ismertetőjegyei között. Blogger Béla azt képzeli,
hogy neki joga van másokat gúnyolni, nevetségessé tenni,
megalázni, vagy szimplán gonoszkodni bárkivel, méghozzá
egyszerűen azzal a felkiáltással, hogy a dolog kifejezetten
vicces volt. Blogger Béla véleménye szerint egy kis cikizést
mindenkinek el kell viselnie. Egy bizonyos tekintetben igazat
tudok adni neki: ezekben a mai időkben ne legyünk túlságosan
érzékenyek. Ha viszont valaki kölcsönkenyér visszajár alapon
visszacikizi, Blogger Bélát mintha kicserélték volna. Minden
alkalommal, amikor ő lesz mások gúnyolódásának céltáblája,
Blogger Béla kíméletlen ellentámadásba lendül.

Néha saját iparágának más képviselőivel akasztja össze a

bajszát. A tömegmédia ilyenkor áhítatosan figyel - ugyanis ez
hírértékkel bír. Ne feledd: Bélának roppant nagy közönsége
van.
Miért nem háborodnak fel többen Blogger Bélán és a
hasonszőrűeken? Talán azért, mert ezek az emberek pont azért
kapnak pénzt, hogy gonoszak legyenek, vagy pedig azért, mert
valódi hajtóerő nélkül csinálják, amit csinálnak? És miért,
miért olyan vicces az, amikor emberek gonoszkodnak
egymással? Mit mond ez el rólunk ezekben a mostani
időkben?
Blogger Béla a következőt konstatálja magában: minél
keményebbek, hidegebbek és szívtelenebbek voltak a
megállapításaim, annál elbüvöltebben tapsolt a közönség. Én
pedig érzem, hogy egyre jobban megvetem a saját
közönségemet. Na tessék, itt láthatod a nárcisztikus embert. A
közönségnek, azoknak az idiótáknak, csak ennyi eszük van.
Másrészről viszont a rajongók teszik Bélát Bélává: ha ők nem
lennének, nem lenne maga Béla sem.

Most vethetünk ismét egy pillantást a nárcizmus jegyeinek

listájára. Az egyik jellemző vonás az, hogy úgy érnek el
sikereket, hogy közben másokat letaposnak. És ne feledd,
hogy a narcisztikusok úgy érzik, joguk van úgy viselkedni,
ahogyan csak jólesik nekik - elvégre saját hitük szerint ők
maguk mindenki más felett állnak.

Mik a kockázatok?
Ha az ember egyszer túllőtt a célon, de megúszta, akkor
amennyiben van efféle hajlama, hamarosan megpróbálkozik
valami mással is. És ami a felszínen viszonylag ártalmatlan
dolognak tűnik, az bizony más, ártalmasabb dolgokhoz is
elvezethet.
Egy profi futballista - többek között - fiatal lányokat és
fiúkat vonz magához, akik szintén labdarúgói karrierről
álmodnak. Nyaranta megtöltik a focitáborokat.

Egy színész - többek között - olyan csodálókat vonz

magához, akik szintén szeretnének vászonra kerülni. És sokan
szeretnének a színpadon, filmekben vagy tévében szerepelni.
Egy ismert és ünnepelt zenész - többek között - olyanokat
vonz magához, akik szintén szeretnének zenét írni és fellépni.
A tehetségkutató versenyek például nagyon népszerűnek
számítanak.

Egy bestsellerszerző - többek között - olyanokat vonz

magához, akik szintén írói karrierről álmodnak.
(Svédországban az emberek többsége valamilyen különös
okból kifolyólag író szeretne lenni.) Az íróiskolák dugig
vannak tömve, és a könyvfesztivál mindig egyike a
legnagyobb rendezvényeknek.
A sikeres vállalkozók - többek között - olyanokat vonzanak
magukhoz, akik maguk is vállalkozást szeretnének indítani.
Gyakoriak a startupok, és a sikertörténetek hallatán sokan
érzik magukban a bátorságot, hogy megpróbálkozzanak
valami hasonlóval.
Kiket vonzanak magukhoz a gonoszkodó bloggerek és a
nárcisztikus podcast-készítők? És milyen viselkedésre
ösztönzik a követőiket?

Na, pontosan erről beszélek.

A közösségi média és a kulturális nárcizmus

- vajon van összefüggés?
Induljunk ki abból a feltevésből, hogy mindannyiunkban
megvan a hajlam, hogy beleessünk a nárcizmus csapdájába,
abba, hogy különlegesnek és másoknál egy egészen kicsit
jobbnak érezzük magunkat. Ebben az esetben milyen
kockázatok létezhetnek körülöttünk, és mire kell különösen
figyelnünk? A közösségi médiában sok olyasmi zajlik, ami
józanul szemlélve nem érthető, legalábbis egészen addig, amíg
nem nézzük meg közelebbről a nárcizmus jelenségét. Akkor
legalább bizonyos dolgok elkezdenek világosabbá válni.
Számos felhasználó tesz közzé olyan információt magáról,
amire igazából senki nem kíváncsi. Nem én vagyok az első,
aki azon töpreng, vajon miként hatna az, ha a városban
járkálva azt ordibálnánk, hogy mit ettünk ebédre és mit
gondolunk ennek vagy annak a celebnek az új cipőjéről. A
hasonlat persze egy kicsit igazságtalan, mert a helyes
összevetés igazából az volna, ha felhívnánk mindenkit, akivel
legalább párszor találkoztunk az életünkben - és akinek a
telefonszáma is megvan -, és elmondanánk nekik körülbelül
ugyanezt. A dolog tehát nem teljesen véletlenszerű.

Muszáj fent lennünk a közösségi médián?

Hát igen, pontosan ez a kérdés. Ha a nárcizmus valóban a
kultúránk részévé vált - lehetséges akkor egyáltalán kivonni
magunkat alóla? Az az ember, aki nincsen fent a közösségi
média platformjain, létezik egyáltalán? A viselkedés
védelmében elmondható az, hogy senkit nem kényszerítenek
arra, hogy megnézze, elolvassa, vagy akár kommentálja azt,
amit valaki más tesz fel a Facebookra, az Instagramra, a
TikTokra vagy a Twitterre. Ha ahhoz az unalmas
embertípushoz tartozom, aki szerint felháborító látni, hogy
miként viselkednek mások, akkor én magam egész pontosan
mit keresek a közösségi média felületén? Mert hiszen
elkapcsolhatok egy nekem nem tetsző tévéműsorról ahelyett,
hogy dühös hangú leveleket írogatnék a szerkesztőségbe. Vagy
végszükség esetén ki is kapcsolhatom a tévét. Ami
tulajdonképpen egész jó megoldás. Én magam is rendszeresen
alkalmazom, és problémamentesen működik.
De igen, használom a Linkedlnt, a Facebookot és az
Instagramot. Nem azért, mert szórakoztat, nemritkán néhány
perc elteltével teljesen levert leszek tőle, de íróként és
előadóként többször kaptam azt a tanácsot, hogy látszódnom
kell ezeken a felületeken. Ahogy mondtam: ha az ember
nincsen fent a közösségi médiában, akkor talán egyáltalán nem
is létezik. Amíg nincsen kellő számú követőnk, addig a létünk
is csupán egy illúzió.

Ami engem illet, sajnos elég pocsék vagyok ezek

használatában. Semmiféle őszinte vágy nem hajt, hogy többé
vagy kevésbé érdekes tanácsokat és javaslatokat posztoljak az
efféle fórumokra, és azt gyanítom, hogy a igencsak korlátozott
számú bátor kővetőm ezt észre is veszi. Ezenkívül
kényelmetlenül érzem magam, ha magamról és a
magánéletemről kell beszélnem. Kifejezetten hülyének érzem
magam attól, hogy különféle szituációkban készült képeket
mutogassak magamról, ami pedig a legkevésbé sem könnyíti
meg a dolgokat. Semmi esetre sem szeretném azt állítani ezzel,
hogy nekem van igazam. Mindezek csupán személyes
preferenciák.

Kétségtelen, hogy a közösségi médiát roppant jól is lehet

alkalmazni. Például inspirációt és fontos gondolatokat lehet
ennek segítségével átadni és terjeszteni. Meg izgalmas vitákat
lehet folytatni olyanokkal, akik eltérő véleményen vannak.
Meg ötleteket tesztelni a kapcsolati hálón. Hiszen nem mindig
könnyű egy beszélgetésre összeterelni kellő számú embert.
Egyszerre akár tíz különböző emberrel is lehet beszélgetést
folytatni, vagy csak tartani a kapcsolatot. Ha nem akarjunk
felhívni a barátainkat, rájuk küldhetünk egy üzenetet. A
lehetőségek száma végtelen.

De miért vonzóak annyira számunkra a közösségi média

felületei? Tulajdonképpen mit kapunk belőle mi magunk?
 Ebben a témában egy egész sor kutatást végeztek. A
legtöbb rámutatott a nyilvánvalóra: az ember társas lény, szeret
kommunikálni és másokkal interakcióban lenni.

Másrészről viszont… korábban is ezt csináltuk. És azok a

képek, amelyeket közzéteszünk magunkról az interneten
(bármelyik platformon), hogy is mondjam, nem minden
esetben egyezik meg a valósággal. Ha egy filtert teszünk egy
fotónkra, azzal egy csapásra fiatalabbikak és csinosabbnak
nézünk ki. A fotószerkesztés mint művészet szempontjából
mindenképpen érdekes az eredmény, de tudjuk, hogy elég
régen volt már az, amikor a fotóművészet gyakorlása volt a fő
oka az efféle filterek alkalmazásának. Manapság egyszerűen
szeretnénk napbarnítottabbnak, kevésbé pattanásosnak vagy
karcsúbbnak látszani, vagy hát akármi másnak, amik abszolút
nem vagyunk. Persze csúnyábbnak is feltüntethetjük magunkat
a filterek segítségével, mint amilyenek vagyunk, de a saját
kutatásaim éppen erre a jelenségre nem találtak olyan
irtózatosan sok példát.
Olyan emberek, akik évtizedeken keresztül figyelték
borzadva a drága magazinokban pózoló fotómodellek retusált
képeit, most rutinszerűen csinosítják ki magukat egy
árnyalatnyit, mielőtt közszemlére tennék a (boldog) családról a
vacsoraasztalnál készült fotót. Nem mintha világos volna,
hogy mit keres az a fotó a neten, elvégre sosem lehet tőle
megszabadulni: örök időkre eltárolódik valahol egy szerveren,
úgyhogy akkor sem tűnik el, ha utólag meggondolnád magad
és ki akarnád törölni.
Talán csak én vagyok régimódi, aki nem bírja felfogni,
hogy valóban mennyire érdekes nézegetni, hogy kinek milyen
az élete odahaza, és hogy vajon kinek hogyan néz ki a tányérja
a vacsora végeztével. És akik szerint ódivatú vagyok, azoknak
alighanem igazuk is van. Tényleg nem értem, mi a jó ebben.
És talán éppen ez a lényeg. Olyannyira mindennapossá vált
ez a nárcizmusba hajlás, hogy már nem is kérdőjelezzük meg.
Egyszerűen a kultúránk részévé vált.

A jelenség egyik első megnyilvánulása az volt, hogy az

emberek elkezdték lefotózni az ebédjüket. Ezen elég sokat
tréfálkoztak, amit meg tudok érteni.
Van egy anekdotám néhány évvel ezelőttről. Egy
étteremben voltam, a mellettem lévő asztalnál két fiatal lány
ült, olyan 16-17 évesek lehettek. Amikor kihozták az
ebédjüket, elkezdték elrendezgetni, megtervezték a
kompozíciót, minden létező szögből lefotózták a tányérjukat,
aztán aggodalmaskodni kezdtek, hogy nem sikerültek elég jól
a képek. Nagyjából tizenöt percen át dolgoztak a képekkel,
aztán minden jel szerint feltöltötték valamilyen platformra, sőt
még menő képaláírásokat és slágfertig hashtageket is
komponáltak hozzá. Az egyik lány akkor amiatt kezdett
aggódni, hogy vajon mit fognak mondani a többiek a
tésztájáról. Erre a másik megállapította, hogy az övé bizony
hideg.

Odahívta a pincérnőt, és felhívta a figyelmét a tévedésre. A

pincérnő nyugodtan elmagyarázta neki, hogy amennyiben
akkor kezdték volna el enni az ételt, amikor kihozta nekik,
nem hűlt volna ki.

A szelfi-kór
Lehet ezen viccelődni. Láttam embereket, akik erőszakos
tüntetések közepébe tolakodtak be, hogy szelfit készíthessenek
a káosz legközepén. Egy srác egy 110 km/órával közlekedő
teherautó platóján készített szelfit, meg egy híd korlátjáról
lelógva; egy autó előtt, amely lesodródott az útról; egy
gyalogátkelő közepén, kezében egy méretes súlyzóval.

Talán meg akarják mutatni a világnak, mennyire érdekes

személyiségek? Nem állítom, hogy tudom, ezt ki miért
csinálja, de valaminek valóban lennie kell az efféle viselkedés
mögött.

Ice Bucket Challenge

2016-17-ben kampányt indítottak a Lou Gehrig-betegség, más
néven az ALS javára. Az elképzelés az volt, hogy vagy
bizonyítani tudtad, hogy pénzt adományoztál az ALS elleni
gyógyszer kutatására, vagy pedig egy vödör jéghideg vizet
borítottak a nyakadba. És persze mindezt videózni kellett,
aztán feltölteni a netre. A kampány eléggé ártalmatlan volt,
kicsit őrült, és hát a cél is nemesnek nevezhető.
De aligha működött volna, ha nem keveredik bele egy kicsi
nárciz- mus. Mert hiszen, ha nem akadtak volna olyanok, akik
vagy jelezni akarták, hogy pénzt adományoztak, vagy pedig
egy vödörrel a fejükön mutatkozni, akkor nem sok minden lett
volna ebből a (lúgos ötletből.
Számtalan ember adományoz jótékony célokra, néhányan
azonban képtelenek úgy pénzt adni egy hajléktalannak, hogy
közben ne filmeznék magukat. Márpedig ez pszichológiailag
érdekes jelenség. Miből ered az a szükségletük, hogy az egész
világ előtt hirdessék, hogy ők mennyire jó emberek? Milyen
okból nem elegendő az, hogy az ember szimplán… jó ember
legyen?

Kikkel hasonlítjuk össze magunkat?

A legnagyobb közösségi médiaplatformoknak már csak a neve
is árulkodó. A koraiak egyike, a MySpace máris elmond
mindent. A Facebook tökéletes név: a lényeg az, hogy lássunk
és Játszódjunk, méghozzá olyan tökéletesnek, amennyire csak
lehetséges. A YouTube szlogenje kezdetben ez volt: Broadcast
yourself. És persze, miért is ne? Talán mondjuk az
i(ndividual)Phone segítségével? A különböző generációk
különböző platformokon kommunikálnak. Nagyjából
értelmetlen itt kivesézni azt, hogy melyik korosztály főként
melyik platformot részesíti előnyben, mert amikorra ez a
könyv megjelenik nyomtatásban, már aktualitását vesztheti a
dolog.

Semmi kétség, kultúránk részévé vált az, hogy piacra

dobjuk önmagunkat. Hogy állandóan a legjobb oldalunkról
mutatkozzunk meg, valamint jelentést is tegyünk arról, hogy
mit teszünk vagy mit nem teszünk, ebben már nincsen semmi
különös - egészen magától értetődő, hogy mind az 567
követőm szeretné tizenegy különböző szögből megnézni az új
edzőcipőmet. Ha egy kis szerencsém van, közülük valaki
irigykedni kezd, és akkor legalább tudom, hogy egy kicsit jobb
vagyok, mint mások.
A gond csak az, hogy egy nárcisztikus embernek egyre
extrémebb eszközökhöz kell nyúlnia ahhoz, hogy érvényesülni
tudjon. Száz évvel ezelőtt elég volt átnézni a szomszédhoz, és
összevetni vele magunkat és a sikerünket. Ha a szomszéd
termése jobban nézett ki, az persze felháborító volt, de ilyen
esetekre megoldást jelenthetett az is, ha átment hozzá az
ember és megkérdezte tőle, hogy mi a titka.

Nemritkán azonban megállt a dolog ennyinél. Ha valaki

történetesen versengő természetű volt, akkor csupán egyetlen
ellenfelet kellett lenyomnia a küzdelemben.
Ma már másképpen fest a helyzet. A kezemben tartok egy
olyan eszközt, ami lehetővé teszi számomra, hogy mindent
lássak. Kivétel nincsen. Mindenki megmutat mindent, ráadásul
felerősítve és kicsinosítva. Elég kevés olyan felhasználó akad,
aki egy kudarcos este emlékeit posztolja az Instagramra, vagy
felrakja az odaégett vasárnapi sült fotóját a Facebookra. Nem
szívesen hencegünk azzal, mennyire összekaptunk a
karácsonyi vacsorán az anyósunkkal. Taknyos gyerekeket és
gyomorbajos kutyákat sem hirdetünk. Erről nem akar tudni
senki. Nem, a neten mindannyian szépek, edzettek, sikeresek,
népszerűek, inspiratívak, tevékenyek és mindenekelőtt
elképesztően boldogok vagyunk. Akárcsak a nárcisztikus
ember, mindannyian tökéletesnek szeretnénk látszani.

És mit tegyünk akkor, ha a viszonyítási pontunk az egész

világ? A Facebooknak példának okáért e könyv írásának
pillanatában (2020 decembere) 2,7 milliárd felhasználója van.
Az emberiségnek több mint harmada.

Ahogy én látom, három lehetőségünk van:

1. Össze lehet omlani és depresszióba zuhanni arra
gondolván, hogy mások jobbak, csinosabbak és
sikeresebbek, mint én vagyok.
2. Nem törődni az egésszel: nézni a show-műsort, de
részt nem venni benne. Vagy teljesen kilógni és úgy
 tenni, mintha még mindig 2005-öt írnánk.
3. Elhatározni, hogy részt veszünk a versengésben,
méghozzá olyan eszközökkel, amilyenekre csak
szükség lehet.
A legutolsó lehetőség akkor a legkönnyebb választás, ha
kiadós mértékű nárcizmussal rendelkezünk.
És ez logikus is. Ezek a platformok az önimádók
paradicsomának tekinthetők. Ki készíti a legcsinosabb
képeket? Kinek van a legtöbb barátja? Kinek a legszebb a
háza, a legvonzóbb a partnere, kinek osztályrésze a
legcsodálatosabb nyaralás és a legragyogóbb karrier? És ki
hajlandó időt fordítani arra, hogy mindezeket állandóan
tudassa is a világgal?
A kérdést behatóan tanulmányozták. Semmiféle kétség
nincsen azzal kapcsolatban, hogy azok az emberek, akik a
nárcizmust vizsgáló teszten magas pontszámot értek el,
remekül képesek menedzselni magukat, rengeteg felületes
barátot szerezni és a legjobb tulajdonságaikat kiemelni,
közöttük pár kitaláltat is. És sokan keresztül is látnak barátaik
szolipszista hajlamain.
Mások azonban nem.

Én magam sem voltam teljesen immunis. Hogyan

lehetséges, hogy olyan kevés barátom van a Facebookon a
többiekhez képest? Csak 136 ismerős? Másoknak meg ötezer!
Hát ez meg mennyire ciki már! Tutira, teljesen visszataszító
vagyok.

Beletelt egy kis időbe, amíg rájöttem, hogy azok az

úgynevezett „barátok” aligha lehettek többek egyszerű
neveknél, még csak ismerősnek sem nevezhetjük őket - sokkal
inkább egyszerű kontaktnak. És ha utánagondolunk, elég
furcsa volna, ha akár azt mondanánk, hogy van öt igazán
közeli barátunk. Nekem a valódi életben sem volt soha
kifejezetten széles baráti köröm. Abban mindig is jobb voltam,
hogy kevés számú, de közelebbi kapcsolatot alakítsak ki.
De az, hogy sok ismerőst gyűjtsünk, csupán a közösségi
média gyermekkorában volt érdekes. Mostanában inkább
abban a sportágban ver- senyzünk, hogy kinek mennyi
követője van, azaz nagyjából minden olyan ember, akit
érdekel, hogy miket csinálunk. A világ legszociálisabb embere
ebben a pillanatban a futballsztár Cristiano Ronaldo. Majdnem
egy negyedmilliárd ember követi mobiltelefonjáról a sztár
mindennapjait. Az emberek, úgy tűnik, imádják nézni, ahogy a
Bugattijával furikázik. A második helyezett Ariana Grande, az
énekesnő. Neki körülbelül 210 millió követője van. A
harmadik Dwayne The Rock Johnson, a színész, akinek bő 58
millió követője van. Öt egyébként 2020 karácsonyán
kinevezték a világ legjobb fej emberének. Én is kedvelem őt,
de hogy mennyiben a legjobb fej, arról nem tudok nyilatkozni.
Sosem találkoztam vele.

Ronaldo a Facebook-ligát is nyeri 122 millió követővel. Itt

az énekesnő Shakira a második 105 millió követővel, a
harmadik pedig a színész Vin Diesel bő 102 millió követővel.
A TikTokon Zach King a király, körülbelül 53 millió
követője van. Az igazat megvallva nem tudom, mivel
foglalkozik, de meg vagyok győződve róla, hogy páratlanul
rokonszenves ember ő is.

A Twitteren Barack Obama volt amerikai elnök vezet 125

millió követövei.
 Szóval neked meg nekem elég nagy konkurenciával kell
összemérnünk az erőnket. És ha igazán versenyben akarunk
maradni, akkor amint mondtam, valami extrát kell tudni
felmutatni. A közösségi média egész egyszerűen egyfajta
végtelenített szociális inflációhoz vezet minket. Ha az
emberiséget kizárólag azok alapján ítélnénk meg, hogy mi
zajlik a közösségi médiában, akkor sokkal narcisztikusabbnak
tűnnénk fel, mint amilyenek valójában vagyunk.
Egy amerikai egyetemen néhány évvel ezelőtt átfogó
tanulmányt készítettek arról, hogy mi zajlik a neten. Egy nap
több poszt kifizetődő, de ha valaki valóban segíteni akar
másoknak, vagy kérdéseket tesz fel, az azonnal megbosszulja
magát. A végkövetkeztetés az volt, hogy az internet
felhasználói inkább felszínes csevegéseket akarnak látni,
semmint mélyebb vitákat.
Kivételek persze vannak. Részben talán generációs
kérdésről is szó van. De többé nem hunyhatunk szemet afölött,
hogy a felszínesség tetszik igazán az embereknek
 22. FEJEZET

NÉZZÜNK A VISSZAPILLANTÓ
TÜKÖRBE - SZÓ SZERINT!

Minden cselekedetnek
megvan az öröme és az ára is.
Szókratész

Oké, akkor most már csak egy utolsó vidám példa. Lehet,
hogy kissé erőltetett, úgyhogy kérlek, légy türelemmel. A
világon semmit nem tudok bizonyítani vele, de szerintem
jópofa. Tarts velem!

Az autók designjáról van szó. Nem tudok túl sokat az

autókról általában, de van szemem, amivel látok. Egyrészt azt,
hogy a modern autók irtára megnőttek. Felteszem, a rengeteg
felszerelés meg biztonsági cuccok miatt, amiket egyébként a
kis autókban is el kell valahogy helyezni. De az autók egy
része jelentősen nagyobb a többinél. Egy részük már akkora,
hogy teherautóként kellene őket kategorizálni, annak ellenére,
hogy az idő 95 százalékában egyetlen ember ül bennük.
És gondolkodtál már azon, hogy az autók elülső designja -
ami tulajdonképpen az autó arca - miként változott az utóbbi
harminc évben?

Az Audi és a Toyota közös vonása

A régebbi autókat fogjuk összevetni az újabbakkal. Egyrészt
az Audit választom, ami a népszerűbb prémiummárkák egyike,
másrészt a Toyotát, mert amit mutatni szeretnék, egyáltalán
nem csak az Audira jellemző.

A jobb oldali képen egy 1990-es Audi elejét látjuk. A bal

oldali egy Toyota Corolla, a legkelendőbb autó a világon.

Természetesen a szemlélő dönti el, hogy szépnek vagy éppen

semmitmondónak találja-e őket. Személy szerint elég
egyszerűnek látom őket, de harminc évvel ezelőtt alighanem
másként gondolkodtam. Mindenesetre az efféle kinézetű
autóktól nem riad meg az ember.

íme egy Toyota Corolla egy Audi 2000-ből, tíz évvel

későbbről.
Mi történt tulajdonképpen? Nincs nagy különbség, nem igaz?
Továbbra is jól néznek ki, nincs bennük semmi végletes. Kicsit
modernebbek, de semmi olyasmit nem látunk, amihez erősebb
érzéseket kötnénk.
De nézd meg ezt a két fotót, 2010-es képek. Továbbra is
Toyota Corolla és Audi.

Itt viszont tényleg történt valami. De micsoda? Az autó eleje

egyrészt nagyobb lett valamivel, másrészt… kicsit harapósnak
néz ki. Az efféle arc olyasvalakit takar, aki elveszi, amit
kinézett magának, mármint ha érted, mire gondolok. A lámpák
egyre jobban hasonlítanak egy szempárra. Hirtelen úgy
érezhetjük, mintha az autó figyelne minket. Nézd meg újra a
2000-es modelleket, és látni fogod a különbséget. Ha az,
amiről beszélek, egy trend, akkor valamikor 2000 és 2010
között kezdődött.
De mi történik később? Hasonlítsunk most össze egy 2015-ös
Toyota Corollát és egy Audit.

Most már egyre jobban látszik, nem igaz? A szájuk eléggé

megnőtt, a lámpák pedig ideges, sőt kissé harcias szemeknek
tűnnek. Elkeskenyednek, mintha résen lennének. A ragadozó
állat érzete lengi körbe őket. Ezek az autók látszanak, és nem
csupán pozitív értelemben. Az efféle külső egyrészt azt árulja
el a világnak, hogy új autód van, másrészt azt, hogy
olyasvalaki vagy, akivel számolni kell. Meglehetősen nagy
teret engedtek itt az individualizmusnak. Vigyázat!

De vajon hogyan néznek ki ezek az autók 2020-ban, amikor

ezeket a sorokat írom? Keressünk rá a Google-on:
Audi+front+2020. És persze adjunk hozzá egy Toyota Corollát
is. Ekkor a következő eredményt kapjuk:
Hát itt aztán eléggé nekiestek a dolognak. Ez a két autó mintha
fel akarná falni a szemlélőt. Az autó frontja mint egy tátott
szájú vad, aki bekebelezne mindent, ami az útjába kerül. Most
mondd, hogy ezek a frontok nem jóval agresszívabbak, mint
az 1990-es őseik. Ezek az autók kifejezetten dühösnek tűnnek.

Simán el tudom képzelni, hogy az ember automatikusan

félreáll, ha meglátja ezeket a ragadozókat a visszapillantóban.
És az ilyen autó sofőrje valóban jelezni tudja a környezetének:
itt jövök én!

Ha esetleg szereted az Audit vagy Toyotát, akkor

leszögezem: meg vagyok győződve róla, hogy fantasztikus
autók. Talán azt is gondolod, hogy ennél szebb autót nem láttál
még.

Ez a jelenség különböző mértékben ugyan, de érvényes sok

más autómárkára is. De nem is erről van szó, és szerintem nem
is divatról. Az autók egyszerűen agresszívnak néznek ki
manapság, dühös hatást keltenek. A tesztoszteron csak úgy
hömpölyög a parkolókban. (Igen, a férfiak természetüknél
fogva agresszívabbak a nőknél. Erre a világ minden
börtönében találunk bizonyítékot.) A jármüvek manapság
teljes mértékben embertelenek.

Amikor az ablakon kinézve meglátjuk azt a rengeteg új

autót, szinte azt is hihetnénk, hogy valamifajta robotháború
zajlik az utcákon. Bizonyos modelleket olyan nevetségesen
kihívó kinézetűre terveztek, hogy az embernek szinte kedve
támad tesztelni a volán mögött ülő srácot - vagy lányt, ha már
itt tartunk -, hogy vajon kész-e megfelelni az imázsának. Ki a
keményebb: te, vagy az autód?

És valahol itt van a lényeg.

 Az emberek nem vásárolnának ilyen kinézetű autót, ha az
nem tetszene nekik.

Tetszik nekik az az érzés, ami akkor árad szét az emberben,

amikor egy ilyen autóba ül be - sokkal jobban tetszik nekik,
mint egy olyan autó, aminek olyan kedves, rokonszenves
fizimiskája van.
A 2000-es évek elején olyan autóm volt, amit a lányom
óvodás társai vidám autónak kereszteltek el. Az volt az
érzésük, hogy az autó mosolyog rájuk. Aranyos gondolat volt.

De efféle autót nem láttam már egy jó ideje.

A saját elméletem az (egy autótervező és egy pszichológus
vállvetve talán a végére tudna járni a kérdésnek, én leginkább
csak arra koncentrálok, hogy milyen hatást keltenek a
kinézetükkel), hogy sokan jobban érzik magukat attól, hogy
kicsit veszélyesnek tartják őket. Egyszerűen keményebbnek
érzik magukat az átlagnál.

Ez mindenképpen lehet egyfajta agresszivitás jele. Ez az

agresszivitás alighanem passzív, hiszen csupán egy pimasz
autó formájában manifesztálódik, de attól még agresszív. És
tudjuk, hogy a nárcisztikus emberek hajlamosak
agresszívabbak lenni másoknál.
Mi volt tehát előbb, a tyúk vagy a tojás?

Ez egy érdekes kérdés. Elvégre az utakon keményebb lett a

forgalom, nem igaz? Sodróbb a tempó, az emberek gyorsabban
vezetnek, nagyobb a kockázat, több közlekedési kihágást
követnek el a belvárosban, mint korábban. Szabálytalanul
parkolnak, elfoglalják a mozgássérültek parkolóit - hogy a
kerékpárosokról ne is beszéljünk, akik olyan életveszélyes
manővereket hajtanak végre, amelyek számomra tökéletesen
felfoghatatlanok. Jóformán semmi nem védi őket, de egyes
kerékpárosok úgy belemennek pirosnál is a kereszteződés
közpébe, hogy szemmel láthatóan nem is gondolnak arra,
vajon túlélik-e ezt a reggelt. Talán úgy gondolják, hogy nekik
úgysem eshet bajuk.

Hova vezet mindez minket?

A következtetés természetesen nem magától értetődő, de

úgy tűnik, mintha az egész társadalmunk keményebbé vált
volna. És hát mit várhatunk, ha már az autók is dühösnek
néznek ki? A kérdésem így hangzik: vajon még több
agresszivitást teremtenek az efféle jelenségek?
 23. FEJEZET

AGRESSZIVÍTÁS
ÉS KOLLEKTÍV NÁRCIZMUS

Minden ember, aki képes téged

felbőszíteni, a mestereddé válik.
Epiktétosz

Általános nézet, hogy az agresszivitás egyenlő azzal, hogy

valaki gyakran mérges. De a dolog nem ennyire egyszerű.
Irtózatosan feldühödni egy érzés, az agresszivitás azonban
valójában egy viselkedés. Ha meg is ütjük vagy megsértjük
azt, akire mérgesek lettünk, az már viselkedés. Amikor úgy
érezzük, mindjárt felrobbanunk, ugyan nemritkán valóban
kedvünk támad lekeverni egy pofont, miután azonban jól
neveltek vagyunk, a morgáson és káromkodáson kívül
általában nem nagyon teszünk mást. És a legjobb esetben meg
is próbálunk tisztába jönni azzal, ami történt.

Agresszivitás - több lett, vagy kevesebb?

Nem minden nárcisztikus ember azonnal agresszív, de elég
sokan azok, és jóval több problémát okoznak, mint akik nem
narcisztikusok.
Ha kizárólag a több vagy kevesebb szavakkal
válaszolhatnál, akkor mit válaszolnál a következő kérdésre:
Több vagy kevesebb agresszivitást látunk a
társadalmunkban a harminc esztendővel ezelőtti állapotokhoz
képest?

Ha őszinte választ adsz, akkor azt fogod mondani, hogy

többet. De voltaképpen miért van ez így? A szomszédod talán
vett egy haragos kinézetű autót. Az egyszerű válasz az volna,
hogy több ember dühös, mint korábban. Pontosabban több
konkrét cselekedetet hajtanak végre, amelyet agresszivitásnak
lehet értelmezni.
Érdekes módon elég sokan vannak olyanok, akik meg sem
próbálják elrejteni ilyetén viselkedésüket, ami valójában
némiképp paradox: hiszen miért akarna a nárcisztikus ember,
akinek ugyebár a legfőbb célja az, hogy mindenki
csodálatának tárgyává tegye magát, bárkit is verbálisán vagy
fizikailag támadni? Nem változtatná ez meg egy csapásra a
róla kialakult képet?
Létezik egy meglehetősen elterjedt nézet azzal
kapcsolatban, hogy ha kedveled önmagad, akkor könnyebben
kedvelsz majd másokat is. Néhány pszichológusnak, akiket e
könyv írásának kezdetén interjúvoltam meg, kifejezetten az a
véleménye, hogy nem is vagy képes szeretni valaki mást
addig, amíg nem szereted önmagadat. És ha másokat kedvelsz,
akkor nem leszel agresszív.
A narcisztikusok azonban pontosan ezen okból válhatnak
agresszívvá. Hiszen meggyőződésük az, hogy az ő
szükségleteik másokénál előbbre- valóak, így mindenki, aki az
útjukban áll, nagy eséllyel részesülhet az agressziójukból.
Mivel nem rendelkeznek mások fájdalma iránti empátiával,
bárkire - és olykor bárhogyan - képesek rátámadni, amikor
nem érzik, hogy megkapják azt a tiszteletet, amit követelnek.
De nem teszik ezt állandóan, és talán nem is teszik meg
minden egyes alkalommal. Ha nem provokálják őket, akkor
körülbelül úgy viselkednek, mint mi, a többiek.

Nárcizmus = agresszivitás?
Néhány évvel ezelőtt egy amerikai kutatás során arra kívántak
rávilágítani, hogy van-e összefüggés az önbecsülés, nárcizmus
és agresszivitás között. Jó pár igen izgalmas kísérletet
végeztek egyetemi hallgatók körében, akiknek azt a feladatot
adták, hogy írjanak fogalmazást, amelyekről utána mások
véleményt írtak. Ezek a mások más hallgatók voltak, akik
viszont azt az utasítást kapták, hogy alaposan húzzák le társaik
alkotásait. Olyan véleményeket kellett írniuk, mint például A
legrosszabb, amit valaha olvastam! Borzalmas! Erre vagy
csak képes? Értéktelen! Egy nagy nulla!

A nárcisztikus vonásokkal rendelkező hallgatók nyolcvan

százaléka agresszívabbá vált e sértéseket olvasva, mint a nem
nárcisztikus társaik. És egyes reakciók bőven túllőttek azon a
célon, mint ami reális volna egy egyszerű dolgozatra adott
negatív értékelés esetében. Fizikai erőszakkal kapcsolatos
konkrét fenyegetések hangzottak el, amennyiben az
értékelésen nem változtatnak.

Még a tanárok sem úszták meg, akik pedig elvileg

természetes tekintélyek volnának. Egyetemről beszélünk. Itt
mindenki egy kicsit idősebb, ezért hát azt képzeljük, hogy
mire valaki idejut, addigra már megtanult rendesen viselkedni
embertársaival. Ehhez képest az elégedetlen hallgatók mégis
minden héten bántalmaznak tanárokat. Néhány hallgató
ráadásul börtönbe is került amiatt, hogy tettekkel is kifejezésre
juttatta, mennyire nem tetszik neki az, hogy megbuktatták egy
olyan kurzuson, amin szerintük teljesen magától értetődő
módon át kellett volna menniük. Egész egyszerűen nem
fogadnak el semmi mást, mint a legjobb jegyet, elvégre
meggyőződésük, hogy valóban ezt érdemlik.
Az amerikai ABC tévécsatorna a fent említett kísérletek
egy részét filmre is vette. Az egyik hallgató, nevezzük
mondjuk Nárcisztikus Norbinak, utcahosszal verte a mezőnyt.
A dolgozatban száz lehetséges pontból nem kevesebb, mint
kilencvennyolcat kapart össze. Választhatott, hogy benne
szeretne-e lenni a tévéműsorban. Abszolúte, felelte Norbi,
nagyon is.
A kutatócsoport egyik tagja félrevonta őt és figyelmeztette,
félő, hogy agresszív nárcisztikus embernek tűnik majd fel.
Talán nem ez a legjobb módja, ha hírnevet akar magának
szerezni. Nárcisztikus Norbi azonban azon a véleményen volt,
hogy ő bizony remekül mutat majd a tévében, elvégre
eszement jól néz ki. De talán mégiscsak el kellene egy kicsit
homályosítanunk az arcodat, javasolták neki. Nem, nem,
látszódni akarok, jelentette ki Norbi. Lehetőleg a nevem is
legyen kiírva. Kár, gondolta magában, hogy a mobilszámomat
nem tudjátok kiírni.

Akármilyen elképesztő is ez az eset, elég sokat elmond

nekünk arról, miként működnek a narcisztikusok. Ha tévében
szerepelhetnek, nem számít az sem, hogy szemétládának
tűnnek fel.
Önbecsülés és agresszivitás?
Ugyanez a kutatócsoport az önbecsülés és az agresszív
viselkedés közötti kapcsolatot is vizsgálta. Azt kívánták
megtudni, hogy a nárcizmus milyen mértékben vezethet
agresszióhoz. Minden elképzelhető módon tesztelték a kérdést,
és mindig ugyanarra a következtetésre jutottak: a magas
önbecsüléssel rendelkező és nárcisztikus viselkedést felmutató
emberek másoknál agresszívabbak voltak. Nagyobb
mértékben, mint az alacsony önérzettel és magas fokú
nárcizmussal rendelkező emberek, vagy a magas
önbecsüléssel, de alacsony fokii nárcizmussal rendelkezők,
vagy pedig azok, akiknek az önbecsülése és a nárcizmusa is
egyaránt alacsony fokon volt.

Amikor a 11-13 éves, erős önbecsüléssel bíró és fizikailag

agresszív viselkedést felmutató gyermekeket vizsgálták, azt
tapasztalták, hogy azok egyszerűen kimagyarázzák a
viselkedésüket. Azt beszélték be maguknak, hogy az, akit
megvertek, egyszerűen idióta volt, vagy pedig gyakorlatilag
meg is érdemelte, hogy kapjon egy alapos verést. Ez annak
érzését idézte elő bennük, hogy jobbak, feljebbvalóak annál a
gyermeknél, akit bántalmaztak.
Talán nem szeretnél többet tudni. Egy kicsit lehangoló a
dolog. Érzékeny témákat boncolgatni nem a legkönnyebb
dolog manapság.

De mit is beszélek? Jóformán egyik téma sem biztonságos.

Vannak ugyanis olyanok, akik aktívan keresik, hogy mitől
akadhatnának kiteljesen. És az ilyen emberek szívesen
verődnek csoportokba. Ha éppen állnál, akkor ülj le, légy
szíves.
Ismerkedj meg a kollektív narcisztikusokkal.

Kollektív nárcizmus
Gondolj az olyan szlogenekre, mint a Make America Great
Again!, amit Donald Trump használt 2016-ban, vagy a Take
back control-ra, amit Nagy- Britanniában, a Brexit-
kampányban használtak ugyanebben az esztendőben. Ezek a
szlogenek azt sugallták, hogy az amerikai és a brit nemzet
különleges pozíciója valamiképpen alá lett ásva - és ezt most
helyre kell állítani. A nemzetet magát kellett megvédelmezni.

Mivel a politika rendkívül összetett dolog, és az ember

manapság akkor is igen rosszul járhat, hajóformán semmi
rosszat sem tett, szeretném hangsúlyozni, hogy magába a
politikába nem ártom bele magam, legyen az bal, jobb, vagy
bármi a kettő között. Ez egyáltalán nem az én szakterületem.
De miután érdekelnek a viselkedésminták, az is érdekel, hogy
miként adják elő a politikát. És egy ponton szeretnék
egyértelmű lenni: habár az imént Trumpot és a Brexitet
említettem, amelyeket általában jobboldali politikához
kapcsolunk, a spektrum másik oldalán található
csoportosulások sem jobbak a Deákné vásznánál. Sem a
jobboldalnak, sem pedig a baloldalnak nincsen monopóliuma a
kollektív nárcizmusra.
Kik azok a kollektív narcisztikusok? Az olyan emberek,
akik azt követelik, hogy éppen az ő csoportjukat ismerjék el
mások feltétel nélkül. Rendkívül érzékenyek minden olyan
jelre, amely kétségbe vonja fensőbbségüket.
 A nárcizmus központi vonása az, hogy mások csodálatától
és elismerésétől függenek. Amikor ezt a csodálatot a csoport
egészére óhajtják megkapni, akkor lesz a nárcizmus kollektív.
Fontos hangsúlyozni: a kétféle nárcizmusnak nem mindig van
köze egymáshoz. Egyéni narcisztikusok, akár rendelkeznek
klinikai diagnózissal, akár nem, nem lesznek automatikusan
kollektív narcisztikusok. Már csak azért sem, mert egyesek
annyira megkövesedtek önnön nárcizmusukban, hogy
teljességgel képtelenek már együtt dolgozni másokkal.
Bármilyen jellegű csoportosulásról szó lehet. Lehet ez egy
politikai ideológia, vagy az adókérdés egy specifikus területe.
Vagy hogy miként tekintünk a feminizmusra, melyik valláshoz
tartozunk, melyik focicsapatnak drukkolunk, mit gondolunk a
klímakérdésről, vagy bármi másról, ami az emberek érzéseit
képes felszítani.

De akár egy család is állhat ennek középpontjában. Ha

bántani merészeled a családunkat…

Magyarázata annak, amit nap mint nap láthatunk a

hírfolyamban
Mi jellemzi azokat, akik kollektív nárcisztikus csoportba
kerültek? íme néhány jel:
Bárcsak jóval gyorsabban tudnák más csoportok elismerni az
én csoportomat.
Az én csoportom különleges bánásmódot érdemel.
Sosem leszek elégedett addig, amíg a csoportom meg nem
kapja az öt megillető elismerést.
Követelem, hogy adják meg a tiszteletet a csoportomnak.
Borzasztóan feldühödök, amikor mások a csoportomat
kritizálják.
Ha a csoportomnak döntő befolyása lenne a világ dolgainak
alakulására, sokkal jobb hely lenne a világ.
Felháborodok, amikor azt tapasztalom, hogy mások nem
látják, mit ért el a csoportom.
Túl kevés ember értette meg igazán, mennyire fontos a
csoportom.
A csoportom valódi értékét gyakran félreértik.
Ha csak egy kicsit is figyelted az utóbbi idők vitáit, akkor
meglepne, ha nem ismerted volna fel a fentebbi
ismertetőjegyek jó részét egyik-másik csoportosulás
kommunikációjában. Amikor a kollektív narcisztikusok
magukhoz ragadják a hatalmat, akkor valóban van oka
nyugtalanságra mindazoknak, akik nem tagjai ennek a
csoportnak, ugyanis a kérdéses csoportosulás tele lesz
előítélettel, függetlenül az emberek korától, nemétől,
végzettségétől vagy politikai ideológiájától. Mindenfelé ütnek.
Mindenki más valami furcsa logika alapján ellenség lesz.
A kollektív narcisztikusok hordoznak magukban néhány
gondosan válogatott előítéletet. Megtámadnak mindenkit, aki
akár csak a legapróbb mértékben is fenyegeti csoportosulásuk
grandiózus önképét. Nehezen fogadják el, hogy nem mindenki
látja őket olyan nagynak, amilyennek ők tekintik önmagukat.
A kollektív narcisztikusok harcias bosszút állnak
mindenkin, akik nem ismerik el kellően határozottan vagy
gyorsan a kérdéses csoportot.
 Ezt a mintázatot egyébként már vizsgálták is. A kísérlet
részeként amerikai illetőségű kollektív narcisztikusok fiktív
interjút olvastak egy külföldi cserediákkal, aki kritikus
kommentárokkal illette amerikai tartózkodását. A teljes
mértékben kitalált cserediáknak kulturális szempontból voltak
kifogásolnivalói. Problémái akadtak bizonyos jelenségekkel,
amelyeket az USA-ban töltött ideje alatt látott és tapasztalt.
Miután a kollektíva ezeket a kedvezőtlen meglátásokat
olvasta, különösen ellenséges nézeteket fogalmaztak meg a
cserediák minden honfitársával szemben. Teljes mértékben
elítéltek egy egész nemzetet, véleményüket egyetlen (kitalált)
személy nézeteire alapozva.

Különös fordulat: amikor a kutatás vezetője elárulta, hogy a

cserediák valójában nem létezik, és az egész az első betűtől az
utolsóig kitaláció volt, sokan még mindig dühösek voltak.
Az egyik kommentár így hangzott: Nem érdekel, hogy igaz-
e vagy sem. Ez az egész akkor is felháborító.
A kollektív narcisztikusok ott is látják a sértést, ahol senki
más nem lát semmit. Gyakran még viccelődni sem lehet
anélkül, hogy valaki fel ne húzná az orrát. Semmit nem
hagynak említetlenül.

Benedict Cumberbatch, a brit színész néhány éve

nyilatkozta, hogy igen sajnálatosnak tartja, hogy az etnikai
kisebbséghez tartozó brit színészbarátai könnyebben kapnak
az USA-ban munkát, mint Angliában - ahonnan ő maga is
származik. A kijelentését hallgatva nem lehet félreérteni a
szándékait: kétségtelenül színes bőrű kollégái oldalán áll. De
nyilatkozattétel közben óriási hibát követett el, egy olyan
hibát, amit csak akkor lát meg az ember, ha valóban keres is
valamit, amin felháborodhat.

A kérdéses interjúban ezeket a kollégákat így nevezte:

coloured people, ami Angliában az elfogadott formula az ilyen
személyek jellemzésére. Egyébként egészen az interjú
készítése előtti évig ez volt az USA- ban is az elfogadott
kifejezés. De magának az interjúnak az idejében valaki (egy
ember, sok, mindenki, honnan is tudnánk, miként működik az
ilyesmi?) eldöntötte, hogy inkább így kellene mondani: people
of colour. Az angol Cumberbatch nem ismerte ezt a többség
szemében alig észrevehető lingvisztikái különbséget.
És ennél nem is kellett több.

Egyes reakciók olyan erősek voltak, mintha Cumberbatch

legalábbis az abszolút tiltott néger szót használta volna az
interjúban. Elszabadult a pokol, Cumberbatchet hirtelen a
rasszistákkal kapcsolták össze. Miként lehetséges ez? A
színész kénytelen volt meghunyászkodva a nyilvánosság elé
lépni, és kijelenteni, hogy egészen le van sújtva, amiért ilyen
megbocsáthatatlan vétséget követett el. Hogyan is sérthetett
meg ennyi embert?
Vihar a vizespohárban? Meglehet. De Cumberbatch
nyilván nem akarta kockára tenni színészi karrierjét.
Ez történik akkor, amikor a méhraj szemet vet valakire. És
efféle példából van még bőséggel. Számtalan ember karrierjét,
kapcsolatait és életét tették már teljesen tönkre ilyen módon.

Ez vajon annak a jele, hogy a nárcisztikus kultúra

terjedésnek indult? Hát igen, te magad miként látod? Alig
néhány évtizeddel ezelőtt azért nem így mentek a dolgok.
Akkoriban talán ferde szemmel néztek azokra, akiknek a
véleménye nem egyezett meg az övékkel, de ez a jelenlegi,
deplatformingnak vagy cancel culture-nak nevezett jelenség,
jelesül hogy teljesen kirántjuk a talajt azok lába alól, akik más
véleményen vannak, határozottan új jelenség.

Átvették az uralmat a kollektív narcisztikusok?

Úgy tűnik, mintha semmifajta határa nem volna annak, hogy
mit tekintenek a kollektív narcisztikusok bántónak a saját
csoportjukra nézve.
Egy másik csoport sikere, vagy egy kisebbség
megnövekedett jogai a többség pozícióját veszélyeztetik. A
kollektív narcisztikusok akképpen szeretnék védelmezni saját
csoportjuk privilegizált helyzetét, hogy más csoportok
létjogosultságát ássák alá. Gondolj arra is, hogy azok
szemében, akik a saját csoportjuk számára szeretnének
elismerést látni, a létező legszörnyűbb mulasztás az, ha a
csoportjukat semmibe veszik. A kollektív nárcizmus logikája
szerint az efféle bűntettet meg kell bosszulni. És ez utóbbi szót
szándékosan használtam.
Az egész jelenség igencsak kellemetlen táptalaja az
ellentéteknek, sőt erőszaknak, amikor az efféle csoportok úgy
érzik, hogy semmibe veszik őket, például a politikában. A
kollektív narcisztikusok másoknál hajlamosabbak arra, hogy
elégtételt követeljenek a grandiozitás elvesztéséért.
A kollektív narcisztikusok tudatosan teremtenek fenyegető
légkört a különféle csoportok között. Valójában nem is kell,
hogy legyen bármiféle konkrét fenyegetés. Mivel ők óhajtják
meghatározni a feltételeket, előfordulhat, hogy kitalált
fenyegetésekkel akarják megmutatni a világnak, mennyire
erősek ők maguk. Szemrebbenés nélkül blöffölnek, mert meg
vannak győződve róla, hogy az igazság az ő oldalukon áll.
Nem tudjuk egészen pontosan, hogy miként lehetne
konstruktív módon kezelni ezt a problémát. A témában készült
tanulmányok azt mutatják, hogy a kollektív nárcisztikus
csoportokban található egyének önbecsülése igazából
alacsony, érzéseik pedig negatívak. Ez eltér az egyéni
narcisztikusoknál tapasztalt jellemzőktől, akik ugyebár, amint
azt a könyv más pontjain láthattad, éppen ellenkezőleg,
gyakran igen erős önbecsüléssel rendelkeznek, és roppant
nagyra tartják magukat. A probléma tehát igen összetett, de ha
a közösségi médiát használják fegyverként, akkor minden
kétséget kizáróan olyan erővé válnak, amellyel számolni kell.

Építeni a csoport túlzott önképét, úgy tűnik, hozzásegíti

őket ahhoz az univerzális emberi szükséglet kielégítéséhez,
hogy társasági kapcsolatokat ápoljanak. És hát mindenki
szeretne valamilyen csoporthoz tartozni.
Hogy még inkább megakadályozzuk a csoportok közötti
ellenségeskedés eszkalálódását, jobban meg kell ismernünk a
kollektív narcisztikusokat - az ugyanis egészen nyilvánvaló,
hogy eltűnni nem fognak.

A kollektív nárcizmus jelei

Az efféle kollektíva tagjai elsősorban ellene vannak bizonyos
dolgoknak, nem pedig mellette. Nemritkán jól kihallható
negativitás van mindenben, amit tesznek és mondanak. Ennek
nyomán a kérdés a következő: honnan tudhatod, hogy olyan
csoportba kerültél, amelyet kollektív nárcizmus jellemez?
Szerencsére van néhány jel, amire figyelhetsz.
 A csoport leggyakrabban egyetlen kérdés vagy egyetlen
probléma körül formálódott. Nem létezik semmi fontosabb
annál az egyetlen kérdésnél, ehhez képest minden másodlagos
lehet csupán. A tagok roppant kategorikusan fejezik ki
önmagukat. Minden fekete vagy fehér, érvelésükből elveszett
mindenféle árnyalat. Ha nem vagy velünk, akkor ellenünk
vagy.

Miután a tagok kollektívában csoportosultak, nem is

biztatnak senkit az önálló gondolkodásra. A csoport vezetője
megköveteli, hogy mindenki pontosan ugyanúgy fejezze ki
magát és pontosan ugyanúgy gondolkodjon. A csoporton belül
tilos bármit is megkérdőjelezni, mindent pontosan kigondoltak
előre. Minden válaszunk megvan már, amire szükségünk lehet
- mondják.
Az individualizmust száműzték ezekből a közösségekből. A
csoportgondolkodás mindenek felett áll. Ezt az elhangzó
érvekből is kihallhatod: Ezek az emberek ilyenek meg olyanok.
Az a banda ilyen meg olyan. Főként arra törekednek, hogy egy
és ugyanazon gondolatban egyesüljenek, nem pedig arra, hogy
megpróbáljanak harmóniában létezni egymás mellett. És ezt a
gondolatot - legyen az bármi - kőkeményen kontrollálják.

Vessük ezt össze egy zenekarral! Mindenkinek más

hangszere és más hangja van. Nem mindenki játszik
állandóan, a vonósok néha bevárják az ötösöket és így tovább.
De mégis együtt tudnak működni, mert ugyanazt a partitúrát
követik. Ez a kollektív nárcizmusra nem érvényes. Ott
mindenkinek trombitán kell játszania.

Mindenkire ráerőltetik az uniformizált gondolkodásmódot.

Muszáj, kötelező, mindenkinek ugyanazt kell csinálnia,
ugyanúgy kell gondolkodnia. Senki sem gondolkodhat
önállóan, mert már mindent eldöntötték előre. Fontos
figyelmeztető jel az, ha valaki a következőt mondja: Nem kell
meghallgatnunk őket. Nekünk már a kezünkben van minden
válasz.
Ez persze csupán egy illúzió. Nincsen senki, akinek a
birtokában lenne minden válasz. De ezekben a kollektívákban
megtagadják a dialógust, az ugyanis belső robbanáshoz
vezethetne.

Azokat, akik a csoporton belül kritikus véleményt

fogalmaznak meg az uniformizálással kapcsolatban, brutálisan
megbüntetik. Akik megkísérelnek egy másik irányba menni,
azokat árulónak tartják, valamint gyanakvással szemlélik és a
szégyen bélyegét sütik rájuk. A csoport mindent meg fog tenni
annak érdekében, hogy senki ne léphessen annak keretein
kívülre. Aki nem ért egyet a csoport nézeteivel, azt egyszerűen
rossznak és gonosznak tekintik. És az efféle embert sokkal
keményebben megbüntetik majd, mint azt, aki soha nem is
volt a csoport része. Logikus ez? Az igazat megvallva nem
tudom én magam sem.
A lojalitás követelménye olyan erős a csoporton belül, hogy
nyíltan ki kell mutatnod a szolidaritásodat. Menj és kürtőid
világgá, hogy mi mit gondolunk. Muszáj a világ füle hallatára
elismerned, hogy alávetetted magad a csoport nézeteinek, még
akkor is, ha nem találod őket logikusnak. Nem lehetsz passzív,
mert akkor is megbüntetnek.

A csoporton belül emellett idealizált vagy megszépített kép

uralkodik azzal kapcsolatban, hogy tulajdonképpen milyen is a
csoport. Őszintén hisznek abban, hogy ők az egyetlenek, akik
kellően világosan látják a világot, hogy amit ők képviselnek,
az valójában az egyetlen elfogadható nézet. Ha kollektív
nárcizmusról van szó, mindenfajta tárgyilagosság eltűnik. Mi
jobbak vagyunk. Minden pozitívumot megerősítenek és
eltúloznak. A negatívumokat elnyomják és elhallgatják.
És akad még egy rendkívül erőteljes ismertetőjel, amely
mindig megmutatkozik, ha elég sok embert sikerül
összeterelni és kollektív nárciz- must kifejleszteni: az
agresszió úgy tenyészik, mint baktériumok az erős melegben.
Elég hozzá egy helytelen, rossz gondolat, és máris
mindenkinek felforr a csoportban az agyvize. Roppant
sértődékenyek és ingerlékenyek, állandóan konfliktusba
kerülnek, és ha olyan típusú személyiség vagy, aki szívesen
kérdőjelez és vitat meg politikai dogmákat, akkor érdemes
tudnod: ha egyetlen emberrel állsz le vitázni, magadra rántod
az egész csoportot. Olyan ez, mint ha odasétálnál a méhkashoz
és megpöckölnél egyetlen méhet a tízezerből. Könnyen
meglehet, hogy nem éled túl a többi kilencezer-
kilencszázkilencvenkilenc méh ellentámadását.

Következmények
Egy efféle csoportba akkor sem tudnál betörni, ha ez volna a
vágyad. Szorosan összetartanak. Nem törődnek azzal, hogy te
mint különleges egyéniség mit tudsz hozzátenni kívülről. A
csoport része kell hogy legyél.
A mai társadalomban többfelé láthatjuk ezt a jelenséget.
Szinte bármely, megvitatásra érdemes kérdésben - és jelentős
számú olyan kérdésben, amit egyáltalán említeni sem volna
érdemes - látunk egyre nyilvánvalóbb mintázatokat,
amelyekben egy bizonyos csoport olyan agresszív és agyafúrt
módon viselkedik, hogy nyilvánvalóvá válik: nem kívánnak
valódi vitát folytatni. A céljuk csupán annyi, hogy
megsemmisítsék azt, akit valamilyen okból az ellenségüknek
képzelnek.
Ez az ellenség lehet egy másik csoport, akik valóban
másképpen gondolkodnak; de olyan csoport is, akik az
égvilágon semmit nem gondolnak, de a nárcisztikus kollektíva
a fejébe vette, hogy ók az ellenség. Lehetnek ezek különálló
egyének is, akik talán egy kicsit határozottabban álltak ki
valami mellett, talán nem. Olyan egyének is lehetnek ezek,
akik ugyan ki sem nyitották a szájukat, de pechjükre rossz
csoporthoz tartoznak. Ha valaki a méhraj radarja elé került,
annak befellegzett.

Mit lehet tenni ez ellen?

Tegyük fel, hogy ismered önmagad. Tisztában vagy azzal,
hogy miként tudsz kellően erős maradni anélkül, hogy
nárcisztikus viselkedésmintákba ragadnál és magadra
haragítanál egy halom embert. Akkor hát nincs veszély?
De, sajnos van, ugyanis továbbra is abban a világban élsz,
mint mindenki más. Nehéz ellenállni a kulturális
változásoknak, ha nem eléggé éber az ember.

Korábban már figyelmeztettelek, hogy nem érdemes ujjat

húzni a valódi narcisztikusokkal. És ez még mindig érvényes.
Tartsd a távolságot, amennyire csak lehetséges, ne kockáztass
fölöslegesen! Ha szeretnéd átismételni a tanácsaimat, lapozz
vissza a 16. fejezethez, melynek címe: Megszabadulni a
narcisztikustól.
 De figyelj a kollektív nárcizmus mintázataira is, amelyek
néha a közvetlen környezetünkben virágoznak fel.

A középkorban sok nőt kínoztak és végeztek ki, mert

boszorkánynak tekintették őket. Ma már döbbenten,
fejcsóválva nézzük ezt az őrültséget. Néhány embernek
sikerült a többiek fejébe verni azt az elképzelést, hogy
bizonyos nők boszorkányság révén képesek rossz termést
előidézni, varázslat révén hajókat elsüllyeszteni, hogy a
legénység és rakomány is odavesszen.
Valaki feljelentett egy nőt, akin aztán elvégezték a
kísérletet: kezét összekötözve a vízbe hajították. A logika
szerint amennyiben valóban boszorkány, a víz nem lesz öt
hajlandó befogadni, és ő ezért fel fog bukkanni a víz felszínén.
Ha nem boszorkány, akkor a víz tárt karokkal fogadja majd. A
nő az eredménytől függetlenül meghalt. Égjen örökké a pokol
tüzében az, aki ezt a megoldást kieszelte. Mire valaki rájött,
hogy nem működik a logika, addigra már százötvenezer nőt
gyilkoltak meg.
Hogyan képesek egyáltalán gyökeret verni az ilyen őrült
elképzelések? És miért hallgatott bárki is rájuk?
A válasz abban rejlik, hogy már korábban is létezett a
világon a kollektív nárcizmus. Egyetlen gondolat köré
szerveződtek, amely vagy logikus volt, vagy kitalált, vagy
direkt gonosz. Aztán elhatározták maguk között, hogy e
gondolat igaz. Utána legyilkoltak mindenkit, akinek ettől
eltérő volt a véleménye.
Egészen hibbant elképzeléseket igazságnak tekintettek,
hogy ezáltal hatalmat gyakorolhassanak. Ellentmondani pedig
nem mert senki. A kollektíva olyan erőssé vált, hogy veszélyes
lehet akár csak az is, ha valaki kérdéseket tesz fel.

Ezek a mintázatok megfigyelhetőek bizonyos modern

politikai mozgalmakban is. A közösségi média remek táptalaja
ennek a viselkedésnek.
Azt tanácsolom, legyél különösen figyelmes az ilyen típusú
mozgalmak szemlélésekor. Vizsgáld meg alaposan az érveiket,
és a megfigyeléseid alapján döntsd el, hogy valóban logikus-e,
amit mondanak. És azt is figyeld meg, hogy a kérdéses
mozgalomban miként viszonyulnak azokhoz, akik eltérő
véleményt alakítottak ki.
Ne feledd, amióta világ a világ, az emberek különböző
kérdésekben különböző nézeteket vallottak. Ebben nincsen
semmi különös. Az viszont már felettébb sajátságos, amikor
valaki meg akar semmisíteni mindenkit, aki másképpen
gondolkodik. Ez ártalmas, sőt veszélyes is lehet, és egy efféle
mozgalomnak aligha szeretnél a részévé válni. Gondolj, amit
csak akarsz, válassz olyan szemléletet, ami tetszik, és vitasd
meg azokat a kérdéseket, amelyeket jólesik. Itt és most nem az
a fontos, hogy milyen szemléletet választasz. Az viszont nem
egészséges, ha valaki az ellentétes véleményen lévőket
alacsonyabban állónak tekinti és megkísérli elpusztítani őket.
így kezdődnek a háborúk, a véres forradalmak, a zsarnoki
diktatúrák. A náci Németországban, a régi Szovjetunióban és
Mao Kínájában ez a fajta gondolkodás több tízmilliós
népirtáshoz vezetett.
Ha elkezdik elhallgattatni az embereket és behódolásra
kényszeríteni őket azáltal, hogy megszabják nekik, milyen
szavakat használhatnak, már tudjuk, hogy elkezdődött.
 24. FEJEZET

TULAJDONKÉPPEN
HOGY IS JUTOTTUNK EL IDÁIG?

Egy történetnek mindig négy oldala

van: a te oldalad, az ö oldaluk, az
igazság, meg ami valójában történt.
Jean-Jacques Rousseau

Eddig úgy tűnik, hogy valóban létező fogalom a nárcisztikus

kultúra. Induljunk ki abból a feltételezésből, hogy trendről van
szó. Tehát honnan érkezett ez a jelenség? A semmiből termett
volna elő? Mi itt a tyúk és mi a tojás?
Alighanem azzal kezdődött minden, hogy valaki úgy érezte,
fölötte áll azoknak a szabályoknak, amelyek mindenki másra
érvényesek. A kérdés csak az, hogy mikor történt mindez.
Különféle elméletek vannak arra vonatkozólag, hogy miként
jutottunk el idáig. Ha kezdőpontot szeretnénk találni, akkor én
sokan másokhoz hasonlóan egészen az 1970-es évekig megyek
vissza. Pontos évet aligha találunk, ennyire azért nem egzakt
eseményről van szó. De az 1970-es években sok olyan a gátló
és minimalisztikus viselkedési elemet feladtak, ami egyébként
az 1960-as évek elejére jellemző volt. Az 1960-as évek
második felében, és aztán az 1970-es években megváltozott a
divat. A csőnadrágok helyett az extrém módon bő szárú
nadrág lett a menő, megjelentek az óriási napszemüvegek. A
színek rikítóak lettek. Nem véletlen, hogy sok, hetvenes
évekbeli autó vagy rikító zöld volt, vagy narancssárga, vagy
hirtelenkék.

Azok a csillogó hetvenes évek

Végre szabadon lehetett mindenki olyan, amilyen csak akart.
A világnak ezen szegletében, amit nevezhetünk akár
óvilágnak, sok tekintetben utánozzuk az USA-t. És ott sok
minden történt az ötvenes és hatvanas években. A nők
munkavállalása megváltozott, a szolgáltatás alapú gazdaság
robbanásszerű növekedésnek indult. A média nagyobb
terjedelemben kezdett foglalkozni a télapóval, mint Jézussal.
A gazdaság erősödött, mindenki jobban élt.
És persze ide is begyűrűzött a jelenség. Még az öreg,
háborútól elfásult Európában is erősebben ragyogott a remény,
mint valaha. Én magam vegyes érzésekkel gondolok a
hetvenes évekre. A hidegháború idején nőttem fel, és
gyermekként egyenesen rettegtem attól, hogy kitör az
atomháború. Iskolás éveim alatt mindvégig a náci
Németország második világháborús borzalmairól olvastam. Az
ezután következő rendszerek, a kommunista Kína és a
Szovjetunió újabb rémálmokat jelentett.
Másrészről viszont, ha arra gondolunk, hogy a világ nem
sokkal korábban képességének abszolút mélypontján állt, talán
nem is annyira meglepő, hogy sokan új lehetőségeket
szimatoltak. Valamikor ekkortájt kezdtek el a különféle
csoportok tagjai kiállni a jogaikért. A feketék küzdöttek a
diszkrimináció ellen, a nők harcba fogtak, hogy ne értékeljék
őket kevesebbre a férfiaknál. Rengeteg példát lehetne mondani
olyan mozgalmakra, amelyek számos jót teremtettek, és
megadták a jövő alaphangját. Mostantól fogva jobb hely lesz a
világ, ehhez nem férhet kétség.

Ez természetesen egy végletesen, sőt szinte szemtelenül

leegyszerűsített történeti leírás, de tény az, hogy a konformista
társadalom lassan nonkonformista társadalommá változott: a
drogkultúra és a hippik a hatvanas években, diáklázadások
1968-ban. Enyhén szólva nagyon nonkonformista.

Elavulóban a befelé fordulás - divatban az extrovertáltak

1972-ben kezdtem az iskolát. Valamikor az általános iskolai
éveim alatt történt, hogy a fókusz áthelyeződött a befelé
fordulásról a kifelé fordulásra. Szokásom volt túl sokat
beszélni, és a szüleim minden egyes szülői értekezleten
meghallgathatták, hogy habár a fiuk ügyes az iskolában, azért
mégiscsak túl sokat beszél. Megkérnék, hogy ezt hagyja abba?
Érdekes módon a tanárok kérték meg a szülőket, hogy oldják
meg a problémát, ami manapság nem feltétlenül jellemző. A
jelenség viszont a magasabb osztályokban megszűnt.

Az extrovertáltabb fiatalokat kezdetben utasították, hogy

üljenek nyugodtan és figyeljenek - egy idő után azonban
elkezdték buzdítani az introvertáltabb gyermekeket, hogy
lépjenek elő, és töltsék be jobban a termet. Mutasd meg
magad, foglald el a helyet!
 Nem tudnám megmondani, hogy mindez mikor történt, a
probléma azonban a következő: az extrovertáltaknak semmi
kedvük nem volt csendben maradni, míg az introvertáltak mást
sem szerettek volna jobban, mint éppen ezt. Saját, teljesen
személyes véleményem szerint mindkét látásmód helytelen,
hiszen mindkét változat durva becslések szerint a gyermekek
felét diszkriminálta. De az érdekes az, hogy ez a váltás
egyáltalán megtörtént. Ahelyett, hogy a visszahúzódást
értékelték volna, elkezdték díjazni ennek ellenkezőjét, azt
kérve, hogy mindenki mutasson meg többet magából.

Lehetséges, hogy ez az önhangsúlyozás térnyerésének

következménye? Korábban a befelé fordulás volt a norma -
legalábbis ott, ahol én felnőttem -, most viszont a kifelé
fordulás lett az. Manapság mindenkinek mutogatnia kell
önmagát. Hm, talán valóban így áll a helyzet.

Human potential movement

Kezdetben olyan csoportokért küzdöttek, akikről azt
gondolták, diszkrimináció fenyegeti őket.

A fókusz ezt követően a human potential movementre

(magyarul „az emberi potenciál-mozgalomra”) helyeződött.
Ennek a mozgalomnak valójában nem valamifajta öncsodálat
volt a célja, hanem a befelé pillantás fontosságát
hangsúlyozták.

Kaliforniában szemináriumokat kezdtek tartani Abraham

Maslow szükségletpiramisáról.

Fiziológiai szükségletek: étel, víz, levegő, lakhely.

Biztonsági szükségletek: biztonság, stabilitás.
 Szociális szükségletek: család, barátok, szerelem.
Az egó szükségletei: önbecsülés, hatalom, megbecsülés.
Önmegvalósítás: légy az, ami akarsz.
Maslow véleménye már kezdetben is az volt, hogy senki nem
léphet felfelé ezen a lépcsőn máshogy, csak egyesével: egy
vagy több fokot nem lehet átugrani. Ezt a kérdést aztán sokat
vitatták, mostanra azonban meglehetős egyetértés uralkodik
abban a tekintetben, hogy valóban ez az elmélet a leginkább
helyes. Nehéz bármit is elérni, ha nincsen ételünk vagy
vizünk. A félelem érzete nem segít szociális kapcsolatokat
teremteni. Önbecsülést építeni nehéz úgy, hogy nincsenek a
környezetünkben emberek.
Maslow a maga idejében azzal érvelt, hogy nagyon kevés
olyan emberrel találkozott, aki valóban a legmagasabb fokon,
az önmegvalósítás stádiumában tartózkodott volna. És ez
érthető is, elvégre az önmegvalósítás különösen komplikált
számos, ugyanolyan bonyolult perspektívából nézve.
De Maslow közvetlenül az önmegvalósítás alá helyezte az
önbecsülést.
Az önmegvalósítás nehéz dolog.

Az önbecsülés viszonylag könnyű.

És összhangban azzal, hogy egyre többen kezdtek
érdeklődni önnön fejlődésük iránt, elvetették a szinte
reménytelen önmegvalósítást mint legmagasabb célt, és az
önbecsülés jóval józanabb gondolatára cserélték. És miért is
ne? Most, hogy végignézem az aktuális irodalmat, végtelen
számú információt és eszmefuttatást találok az önbecsülésről
mindenféle könyvekben, újságokban, dokumentumfilmekben,
sőt még gyermekműsorokban is, de az önmegvalósításról
viszonylag kevés szó esik.
Maslow-nak talán mégiscsak igaza volt. Azt a célt valóban
nehéz elérni.

Az önsegítés gyakorlata formálódni kezd

Az 1960-as években a cél a közös csoportfejlődés volt, ezt
azonban feladták, és helyébe csábítóbb és csillámlóbb fókusz
lépett, amely már csakis az énre helyeződött. Na most aztán
divatos dolog lesz önmagunkra helyezni a hangsúlyt. Itt az idő,
hogy én foglaljak helyet. Ez valójában teljesen logikus, hiszen
az individualizmust korábban nem gyakorolták különösen
szervezett formában, tehát úgy érezhették, hogy ideje lesz
kipróbálni ezt is. Ebben az összefüggésben gyakran idézik az
ismert írót, Tom Wolfe-ot, aki szerint ahelyett, hogy minden
újonnan szerzett gazdasági előnyt a világ jobbítására
fordították volna, inkább arra költötték, hogy önmagukon
segítsenek.

A legnagyobb nyertesek egyike az est volt (igen,

kisbetűkkel írandó), mely az Erhard Seminar Training
rövidítése. Több százezer ember fizetett vagyonokat azért,
hogy különféle kurzusokon elsajátítsa annak képességét,
miként helyezze magát előtérbe, és hogy azután
elmagyarázhassa a többieknek, hogy ők felelősek saját
személyes sorsuk alakulásáért, meg hogy senki ne érezze
magát áldozatnak, mert hiszen mindenki képes formálni a saját
jövőjét.

Figyelem: ez nem nárcizmus. Ezek olyan dolgok,

amelyekben még én is teljes mértékben hiszek. Meg vagyok
győződve róla, hogy képesek vagyunk mi magunk felépíteni a
saját valóságunkat, amilyennek mi akarjuk azt látni, ha erre a
célra fókuszálunk. Továbbá én is azon a véleményen vagyok,
hogy a saját magam iránti felelősség főképpen az én vállamon
nyugszik. Számos példát találunk olyan emberekre, akik
belátták ennek igazságát, és ennek köszönhetően többé nem
másoktól várták a segítséget: elkezdték felépíteni önmagukat,
a családjukat, a vállalkozásukat és az életüket. Eddig tehát
valójában nincsen semmi különös.

Az önsegítés mára olyan mértékben vált társadalmunk

integrált részévé, hogy már azt sem nagyon tudni, hol
kezdődik és hol végződik. Iskolás gyermekek jógázni
tanulnak, a börtönlakók mindfulness-tanfolyamra járnak.
Mentális edzők specializálódtak minden elképzelhető célra.
Ennek lényege hevenyészve kifejezve: képes vagy rá.

Ennek nyomait igazából megtalálhatjuk abban a könyvben,

amely minden idők egyik legkelendőbb szakkönyve: Napoleon
Hill Gondolkodj és gazdagodj! című. műve. Először 1937-ben
jelent meg, és egyes adatok szerint felfoghatatlan
mennyiségben, 70 millió példányban kelt el eddig világszerte.
A könyv lényege röviden az, hogy erős mentális fókusz
segítségével valójában megteremthetünk mindent, amit
szeretnénk, sőt még betegségeket is gyógyíthatunk. Meg
kőgazdaggá is válhatunk. És ennek tetejébe még mindenki
megbecsülését is elnyerhetjük. Szinte határa sincs annak, mi
mindent tehetünk meg e módszer alkalmazásával.
Egy másik nemzetközi irodalmi siker az ausztrál Rhonda
Byrne könyve, A titok volt. Ezt 2006-os megjelenése óta
szédítő mennyiségben, 30 millió példányban adták el
világszerte. A könyv üzenete a következő: megkaphatsz
mindent, amit csak szeretnél, feltéve, ha kellően erősen
akarod. Fókuszálj nagyon erősen, hogy mit szeretnél elérni, és
eléred.
Bár most, hogy jobban belegondolok, éppen ez a gondolat
ennél jóval régebbi. Jézus már a Bibliában is említést tett a
hegyeket megmozgató hitről. Úgyhogy voltaképpen ki tudja?
Akárhogyan van is, azok a módszerek, amelyek a
legteljesebb boldogságot és sikert, valamint önmagunk legjobb
verziójának elérését célozzák, folyamatosan változnak, és ez
önmagában még nem része az önsegítés gyakorlásának. De
nyilvánvaló nyomokat találunk, amelyek egyenesen egy olyan
társadalomba vezetnek minket, amit alighanem nem látott
előre senki sem.

Mert hiszen mi történik akkor, amikor az ember boldog és

gondtalan szeretne lenni… ahhoz azonban nem igazán fülik a
foga, hogy felgyűlje az ingujját és elvégezze a munkát hozzá?
Amikor túlságosan megerőltetőnek tartja azt, hogy naplót
vezessen a mindennapjairól, hogy mit tett, evett és gondolt?
Ha most azonnal meg akarja kapni azt a mesebeli luxuséletet,
de még arra sem hajlandó, hogy rendezze zavaros gondolatait?
Mihez vezet ez? És valójában itt kezd igazán kirajzolódni
előttünk a nárcisztikus kultúra egyébként meglehetősen diffúz
fogalma.

Amikor valaki mindent akar anélkül, hogy bármit is tenne

érte
Ennek legegyszerűbb módja természetesen az, ha úgy teszünk,
mintha mindenünk máris meglenne. A nárcisztikus elemében
érzi magát akkor, ha fantasztikus víziókat kell felfesteni, aztán
úgy tenni, mintha már célba is ért volna. Elkezd olyan életet
élni, mintha a víziói már valóra váltak volna.
Nem azt akarom mondani, hogy el kell fogadnunk a
sorsunkat, és megmaradni az eddigi „nyomorban”. Ha sikerült
felismerni egy problémát az életedben, és eltökélted, hogy
megoldod, akkor örömmel felmá- szok a barikádokra és
drukkolok neked.
Ha azonban valaki elolvas egy könyvet az
önmegvalósításról, aztán azzal a gondolattal teszi félre, hogy
hát én ezt már mind tudtam, az nem működik. Amíg nem
próbálod ki azokat a módszereket, amiket az aktuális könyv
javasol, nem fog történni semmi. Semmi sem lesz jobb, a
probléma pedig továbbra is fennáll - rosszabb esetben tovább
romlik a helyzeted.
A potenciális nárcisztikus, aki valamilyen formában talán
mindany- nyiunkban ott él egy kicsit, már most a célban akar
lenni.

Egy kicsit olyan ez, mintha túl könnyen hozzáférnénk az

olcsó tökéhez. Kölcsönözhetek pénzt és elegáns életet
vásárolhatok magamnak, és közben kelthetem azt a látszatot,
hogy minden fillérért keményen megdolgoztam, ahelyett, hogy
valóban megdolgoztam volna érte.

Valahol még a nárcisztikus hajlamokkal rendelkező

embernek is el kell végül fogadnia, hogy semmi sincs ingyen.
Ha meg akarjuk kapni, amit szeretnénk, az bizony mindig
valamifajta költséggel jár.
 25. FEJEZET

ÖNBECSÜLÉS
- JÓ EZ, VAGY ROSSZ?

Mindenkinek, aki szörnyekkel

küzd, ügyelnie kell, hogy ne
váljon közben ő maga is
szörnnyé.
Friedrich Nietzsche

A könyv elején ejtettem pár szót az önbecsülésről. Nézzük

meg röviden, vajon van-e bármiféle kapcsolata az
önbecsülésnek a társadalom jelenlegi állapotához. Alapjában
véve természetesen jó hír az, hogy a világban növekedést
mutat az önbecsülés mértéke. Azok az emberek, akik jól érzik
magukat a bőrükben, nagy általánosságban is jobban érzik
magukat, kevesebb fizikai és lelki panaszuk van. Tovább
élnek, produktívabbak, és kevesebb problémát okoznak
másoknak.

Létezik ugyanakkor egy csoport, amelyik egyre rosszabbul

érzi magát, és a jelenségért sokszor a közösségi médiát
okolják. Annak lehetősége, hogy állandóan a bolygó legjobb,
legcsinosabb, leggazdagabb és legnépszerűbb lakóival vethetik
össze magukat, nem csupán pozitív következményekkel jár.
Jordan Peterson, a kanadai pszichológus, a 12 szabály az
élethez, így kerüld el a káoszt! című könyvében azt írja, hogy
nem szabad úton- útfélen összehasonlítgatnunk magunkat
másokkal, sokkal érdemesebb a mostani énünket a tegnapi
énünkkel összevetni.
Magától értetődően rengeteg dolgot lehet eltanulni például
azoktól, akik már elérték a sikert.
De kizárólag addig a pillanatig, amíg az összevetés
motivációt ad, valamint erőt ahhoz, hogy tovább dolgozz
céljaid elérésén. Máskülönben igen nagy lesz annak a
kockázata, hogy demotiválóan hat majd rád az, ha egy igazán
sikeres emberhez méred magad. Ilyenkor inkább gátol,
semmint inspirál az összevetés. Könnyen arra a
következtetésre juthatunk ilyenkor, hogy ilyen sikeres én
bizony nem leszek soha, mint ez meg az az ember vagy
csoport, és ilyen esetben valóban célravezetőbb a tegnapi
önmagunkhoz hasonlítanunk magunkat. Ebben az esetben kis
szerencsével némi javulást vehetünk észre.

A kétféle látásmód között valóban hajszálvékony a határ,

úgyhogy jó, ha nagyon éberek vagyunk.

És gondolj csak bele!

Az internet előtti időkben az ember a testvérével
hasonlította össze magát, meg a szomszéddal, a barátjával,
vagy egy olyan pasassal, aki a szomszéd városban lakott és
akiről esetleg hallottuk, hogy megcsinálta a szerencséjét. A
világháló révén viszont információt szerezhetünk minden
terület világbajnokairól. Egyetlen gombnyomással
megtudhatjuk, hogy ennek vagy annak a területnek az első
számú embere mit csinált, mennyi pénzt keres, hogyan él,
hogy a gyermekei egészen pontosan mennyire boldogok, és
így tovább. Minden közszemlére van bocsátva. Olyan ez,
mintha egy tízesztendős, énekesnői vágyakkal rendelkező
kislány Beyoncéval vetné össze magát. Inspiráció vagy
önbizalom-gyilkosság? Ha rossz attitűddel vágunk neki a
dolognak és túl sokat bámuljuk a többieket, az azzal a
kockázattal jár, hogy teljesen kiégünk. És semmi kétség nem
férhet hozzá, hogy az ilyesmi képes egyenesen az alagsorba
taszajtani az önbecsülésüket.

Különösen abban az esetben igaz ez, ha olyanokat

figyelünk, akik valóban megdolgoztak a sikerért, ez fenyegeti
ugyanis a legborzasztóbb módon egyesek lelki jóllétét. Akkor
már könnyebb elfogadni azt, hogy egy embertársunk milliókat
nyer a lottón.

De vajon miért? Nos azért, mert úgy gondolom, hogy

nekem magamnak is megvan a lehetőségem arra, hogy nyerjek
a lottón. Hanem az az ember, aki húsz éven át dolgozott, mint
az őrült, feláldozta magát és mindenét, egyetlenegyszer sem
ment el bulizni, nem vásárolt egyetlen BMW-t sem, csakis a
saját víziójára áldozta minden pénzét és egész lényét - és
azután elérte célját, sikeres lett, talán híres is, és súlyos
pénzeket keres -, na ez az ember jelenti számomra az igazi
fenyegetést. Az ő teljesítménye mellett az enyéim kínosan
szánalmasnak tűnnek fel.

Erős önbecsülés = sikeres élet?

Sokáig hittem, hogy így áll a dolog. Persze a sikert
többféleképpen is definiálhatjuk. Nem kérdés, hogy teljes
mértékben egyénfüggő, hogy sikeresnek tekintjük-e magunkat,
avagy sem. A Kudarcokkal körülvéve című könyvemben sok
szó esik arról, hogy miként írhatod le a saját sikeredet,
úgyhogy e helyütt csak konstatálom azt, hogy a siker
definíciója teljességgel attól függ, hogy kit kérdezel.

Vannak azonban érdekes megállapítások, amelyekből

tanulhatunk. Léteznek olyan pszichológiai eszközök, amelyek
egy ember alapvető értékrendjét egy egész sor személyes
tulajdonsággal kapcsolják össze, és az önbecsülés egyike
ezeknek. Úgy tíz évvel ezelőtt átfogó vizsgálatot készítettek
különféle szakmák képviselői között, és amikor én magam is
készítettem egy elemzést, akkor valahol a középmezőnyben
végeztem. Az önbecsülésemről az derült ki, hogy sem túl
nagy, sem pedig nem riasztóan alacsony, hanem amolyan
éppen elegendő. Maradjon közöttünk, de azt hittem - és
reméltem -, hogy ennél magasabb értéket érek el.
Azért megkérdeztem a kapcsolattartómat, hogy önbecsülés
tekintetében melyik szakma képviselői érték el a legmagasabb
pontszámot. A kapcsolattartó azt mondta, hogy tippeljek, én
pedig azt feleltem, hogy alighanem az elit sportolók, vagy
esetleg az igazán nagy vállalatok vezetői, vagy a neves
egyetemek magas státuszú pozíciókban dolgozó professzorai.
Ugyanis összekapcsoltam a magas önértékelést a valódi
teljesítménnyel.
A kapcsolattartóm csak rázta a fejét. A helyes válasz
ugyanis az volt, hogy a disznótenyésztők (pig farmers). Ezek
az emberek mindent összevetve tökéletesen elégedettek voltak
önmagukkal, nem kellett bizonyítaniuk semmit senkinek. Az,
hogy mások mondjuk mit gondolnak a szakmaválasztásukról,
a legkevésbé sem érdekelte őket. Ezen modell szerint a
legtöbb magasan teljesítő ember - szakterülettől majdhogynem
függetlenül - alacsony önbecsüléssel rendelkezett, nekik
ugyanis rengeteg dolgot kellett bizonyítaniuk. Sosem voltak
elégedettek semmivel a világon, ezért aztán csak küzdöttek
tovább. Jó ez, vagy rossz? Nehéz megmondani.
Ugyan valóban létezik egyfajta kapcsolat önbecsülés és
jobb teljesítmény között, de a kutatások egyre inkább azt
mutatják, hogy félreértettük az egész jelenséget. Sokkal inkább
arról van szó, hogy a jobb teljesítmény idézi elő a jobb
önbecsülést - tehát éppen fordítva áll a dolog. Kénytelen
vagyok elismerni, hogy én magam egész idő alatt rosszul
gondoltam. A siker és a teljesítmény nem minden, hiszen
lehetünk elégedettek az egészen kevéssel is, ez egyértelmű. A
siker egyik tényezője lehet az is, hogy nem hecceljük
magunkat szükségtelenül. És erős önbecsüléssel minden
bizonnyal könnyebb megbecsülni azt és hálásnak lenni azért,
amink máris van.

Ezenkívül vannak más tényezők is, amelyek bezavarnak az

eredménybe. Az első társadalmi csoportba tartozó fiataloknak
például jobb az önbecsülésük és az átlagos jegyeik is, mint a
hármas számú csoporthoz tartozóknak. A gyenge
önbecsüléssel rendelkezők közül egyesek rosszul teljesítenek,
ezek azonban gyermekkorból eredeztethető problémákra
vezethetők vissza, például alkoholista szülőkre. Egész
egyszerűen roppant nehéz volt bizonyítani azt, hogy éppen az
erős önbecsülés vezet-e automatikusan sikerhez.
Ha az öncsodálat képessége garancia volna a sikerre és
csúcsteljesítményre, akkor például az amerikai fiatalok
jóformán mindenben a legjobbak lennének az egész világon.
Vagy a svédek, ha már itt tartunk. Az adatok a két nép
fiataljainak összevetésében nem különböznek nagy mértékben.

Egy tanulmány kimutatta, hogy az amerikai nyolcadikasok

39 százaléka erős bizalommal volt képességei iránt, és meg
volt győződve arról, hogy sikerrel veszi matematikai
tanulmányait. Ehhez képest a délkoreaiaknak csupán 6
százaléka gondolta ugyanezt. Amikor valódi eredményeket
vetettek össze, a dél-koreai gyermekek gyakorlatilag lemosták
a pályáról amerikai sorstársaikat.
Ugyanez a helyzet itt Svédországban: az eredmények egyre
rosszabbak, miközben a fiatalok minden évben egyre jobban
érzik magukat. Ez utóbbinak őszintén örülök, hiszen azt
kívánom, hogy mindenki jól érezze magát a bőrében,
ugyanakkor nyugtalan is vagyok hosszú távú sikereik és
boldogulásuk miatt. Nehéz karriert építeni arra, hogy az ember
elégedetten sétálgat fel s alá. Ennél talán egy kicsit többre
volna szükség. Meglehet, hogy túlzottan kritikus vagyok, de a
kérdés kétségtelenül összetett.

Pumpáljuk fel mindenki önbecsülését!

Mi a legrosszabb, ami történhet?

Ha ki szeretnénk deríteni, hogy valójában mi idézett elő mit,
akkor szigorúan tudományos módon kell eljárnunk. Ennek
egyik eszköze az, hogy különféle kezelésben részesítünk
különböző csoportokat, aztán megnézzük, mi történik. A dolog
itt válik igazán izgalmassá, ugyanis efféle kutatásokat valóban
végeztek.
 A kísérletben középszerű hallgatók vettek részt, akiket két
csoportra osztottak. Mindkét csoport kapott hetente egy
levelet, amelyben egy bizonyos megoldandó feladat szerepelt.
Az „A” jelű csoport csak a feladatot kapta meg, semmi
kommentárt, semmi mást. Csak ennyit: csináld meg.
A „B” jelű csoport egy másik levelet is kapott, amiben
mindenféle, önbecsülést erősítő megjegyzéseket olvashattak.
Például adatokat arról, hogy a gyenge teljesítmény levert
hangulatot eredményezett, meg annak érzését, hogy nem ér
annyit, mint a többi diák. A levélben utalás is szerepelt egy
(kitalált) tanulmányra, amely szerint az erős önbecsüléssel
rendelkező hallgatók nem csupán jobb jegyeket szereztek, de
az önbizalmukat is sikerült magasabb szinten tartaniuk.
Úgyhogy fel a fejjel - és az önbecsüléssel! Utána újra
megíratták mindenkivel a dolgozatot.
Néha jó dolog, ha az ember próbára teszi az előítéleteit. Az
eredmény ugyanis korántsem az volt, amit a kutatók jósoltak.
Az „A” jelű csoport, akik csak megoldandó feladatokat
kaptak, körülbelül ugyanolyan eredményt értek el, mint
korábban, sem jobbat, sem rosszabbat.
A „B” jelű csoport tagjainak eredménye, akik a feladatok
mellett önbizalomnövelő levelet is kaptak minden héten,
jelentősen leromlott. A százpontos dolgozatban a korábbi 57
pontos eredményük 37-re csökkent.

A rendszerető olvasó most talán azt gondolja, hogy a „B”

csoport gyengítve érezte magát annak ellenére, hogy minden
héten megkapták az önbizalom-növelést. Talán éppen fordítva
működött a dolog, ahogyan azt a kutatók elképzelték? Hiszen
könnyen meglehet, hogy a hallgatók nem hitték el, ami az
önbizalom-növelő levélben állt, nem igaz?

A kutatók ennek is a végére kívántak járni.

Meg is történt; méghozzá úgy, hogy megmérték mindkét
csoport önbecsülését. És vicces módon az derült ki, hogy a
kísérlet végén a „B” csoport tagjai remekül érezték magukat a
bőrükben. Az önbecsülésük nőtt. Sokkal jobban érezték
magukat, mint az „A” csoport, annak ellenére, hogy az
eredményük erre enyhén szólva nem adott okot. Hogyan
magyarázható ez?
Egyáltalán nem jó hír ez egy olyan kultúra számára, amely
mintegy céljának tekinti, hogy önbecsülést és önbizalmat
öntsön az emberekbe.
A jegyzőkönyv kedvéért leszögezem: a legkevésbé sem
voltam elégedett, amikor e kutatás eredményéről olvastam. Én
ugyanis mindig azon a nézeten voltam, hogy az önbecsülés
fontos a jobb teljesítmény eléréséhez. Sokkal jobb az, ha jól
érzi magát az ember, mint ha rosszul érzi magát. És mégsem
tudok nem töprengeni rajta.
És a némiképp nyugtalanító az, hogy mindez milyen
kapcsolatban állhat a nárcizmussal.

Tulajdonképpen mi is a lehet a végkövetkeztetés minderre?

Az erős önbecsülés egyfajta kétélű kard. Egy bizonyos határig
remekül működik, aztán fennáll a veszély, hogy elvadul.

Hogy teljesen világos legyek: semmiképpen nem állítom,

hogy a helyes megoldás az, ha napjainkat önmagunkban
erősen bizonytalankodva töltjük, utáljuk magunkat és
mindenfajta önbizalmat elveszítünk. De nem feltétlenül baj az,
ha nem gondolkodsz magadon meg az önmagadhoz való
viszonyodon túl sokat. Az, hogy a csoport javára fókuszálsz,
és időt és energiát fektetsz abba, hogy másokat magasabb
szintre emelj, nem feltétlenül jelenti azt, hogy gyűlölöd
önmagad.
Elvileg tudni kell jól teljesíteni úgy is, hogy közben nem
hizlaljuk gigantikusra az egonkat. És éppen ez volt azon
mozgalmak lényege, amelyek az emberek önbecsülését
kívánták építeni. Az önbecsülés-építés trendje már régóta tart,
én pedig megismétlem: alapjában véve jó dolognak tartom,
hogy elfogadjuk és kedveljük önmagunkat, és hogy
érdemesnek tartsuk magunkat a jó életre. De amiképpen láttuk,
ennek kockázatai is vannak. És ezek egyikét-másikát nem
lehet eléggé komolyan venni.
A könyv írásának idején egy egész sor emberrel vitattam
meg az önbecsülés kérdését. Néhány alkalommal - hadd
mondjam ki nyíltan - pokolian dühös vitákba keveredtem. És
néhány vitapartnerem különösen negatívan reagált. Szóval azt
szeretnéd, hogy szünet nélkül gyűlöljük magunkat, mi? Ezt
akarod mondani?
A túlsúly ellentéte nem az anorexia.
Az önutálat és a nárcizmus között széles a spektrum.
Egyesek azzal töltik az életüket, hogy aktívan utálják
önmagukat, és rajtuk segítenünk kell. De becsülheted magad
anélkül, hogy közben patologikus és káros önszeretetet
fejlesztenél ki. Amiképpen korábban említettem: amikor az
önmagadra irányított fókusz másokra már káros hatással van,
akkor tudhatod, hogy túl messzire mentél. Ilyenkor
veszélyesen közel kerültél a nárcisztikus viselkedésminta
határához - vagy már át is lépted, csak éppen nem tudsz róla.
Kérdés azonban az, hogy nem lőttél-e már akkor túl a
célon, amikor olyasvalakire lett káros hatással az egész, aki
talán a többieknél is fontosabb számodra: méghozzá
önmagadra.

Azért legyünk nagylelkűek azzal az embertársunkkal, aki

felismeri önmagát ebben a problémában: talán nem teljes
mértékben a te saját hibád, hogy mentálisan ott tartasz, ahol. A
nárcisztikus kultúra valóban terjeszkedik, amint azt sok kutató
és pszichológus állítja. Ez nem egyetlen egyén felelőssége.
Ki tudja, talán elhitették veled, hogy mindennek
egyszerűnek kell lennie, és hogy már jó előre a legjobbat
érdemied mindenből. Hogy nem kell megerőltetned magad, és
hogy ostoba a világ, ha nem adja meg neked azt, amit
érdemelsz.
Ez vajon ismerősen cseng?
Ebben az esetben tudod, mit kell most tennünk: nézzük
meg egy pillanatra a szüléidét.
 26. FEJEZET

HOGYAN HATOTTAK
AZ 1970-ES ÉVEK A SZÜLÉINKRE?

Az emberek néha nem akarják meghallani az

igazságot,
mert nem szeretnék, ha lerombolnák az
illúzióikat.
Friedrich Nietzsche

Hadd emlékeztesselek arra, hogy mivel is készülünk éppen

foglalkozni: lehetséges okokat próbálunk találni arra, hogy
miért indult egyre nagyobb terjedésnek a narcisztitkus kultúra.
A világnak ezen szegletében trendnek tekinthető, hogy
idősebb korban szánják rá magukat a gyermekvállalásra, mint
néhány generációval ezelőtt. Sokan hosszabb ideig tanulnak,
utána egy év szünetet tartanak és utazgatnak, aztán pár évig
dolgoznak, vagy (megpróbálják) megvalósítani önmagukat.
Amikor mindezzel megvannak, családot alapítanak. Manapság
nem szokatlan, ha valaki a negyvenes éveiben vállal először
gyermeket, ami viszont az 1950-es években teljes mértékben
elképzelhetetlen lett volna.
 Számít-e ez bármit egyáltalán? Ha fizikailag bírja az ember,
és erre a korára már az anyagi helyzete is rendeződött, akkor
voltaképpen ez a jobb megoldás? Határozottan jobbnak tűnik,
mint tizenhét esztendősen gyermeket vállalni.

Tudatában vagyok annak, hogy sokféleképpen lehet

szemlélni a kérdést, de egyfajta mintázatot mégiscsak
kisejthetünk ebből. Aki a negyvenes éveiben vállal gyermeket,
az addigra már berendezte valahogyan az életét. Megtalálta a
rutinjait, egy egész sor szokást fejlesztett ki, jókat és rosszakat
egyaránt, amelyektől annál nehezebb megszabadulni, minél
idősebb valaki. Egy olyan szokás, amit már húsz esztendeje
gyakorlunk, jóval mélyebb gyökeret vert bennünk, mint az,
ami - mondjuk - csak hat hónapja kezdett kialakulni. És akkor
most figyelmen kívül hagyjuk azt az egyszerű tényt, hogy egy
huszonöt esztendősnek több energiája van, mint egy
negyvenévesnek. Tulajdonképpen már 17-18 esztendősen
gyermeket kellene vállalnunk. De nyugalom, ezt azért igazán
nem javaslom. De az evolúció, úgy tűnik, mégiscsak így
formált meg minket.

Másrészről viszont a negyvenévesnek, amint említettem,

nagyobb az élettapasztalata. Jóval nagyobb. Magabiztosabban
mozog a világban, és nemritkán rendelkezik a
gyermekvállaláshoz szükséges pénzügyi stabilitással is.
Megtanulta kontrollálni önmagát. Remélhetőleg begyakorolta
azt is, hogy akkor is őrizze meg a nyugalmát, amikor valami
nem úgy megy, ahogyan kellene. Amiképpen az gyermekek
esetében elő szokott fordulni.
Kiből lesz tehát a legjobb szülő? Fogalmam sincs.
 Viszont: minél később szánod rá magad a
gyermekvállalásra, annál kevesebb gyermeket tudsz vállalni.
Az én gyermekkoromban az egy családra eső gyermekek
száma Svédországban 2,1 volt. Aztán ez a szám 1,5-re
süllyedt, majd ismét 1,8-ra nőtt. Egykék mindig is voltak, és
egyre gyakoribbak lesznek. Nekem egyetlen testvérem van.
Mindkét szülőmnek van három, az ő szüleiknek meg átlagban
egyenként hat.
Mi történt? Korábban több gyermekre volt szükség, hogy
biztosítsák a család megélhetését, de összhangban azzal, hogy
egyre több társadalom kerül egyre jobb anyagi helyzetbe, a
gyermekek száma csökken. Ezeket az adatokat nem lehet
kétségbe vonni, és senki nem is kérdőjelezi már meg ezeket. A
jobb pénzügyi helyzet kevesebb gyermeket eredményez.
Ráadásul mostanra elenyésző a gyermekhalandóság is. Az
1900-as évek elején a nagyon szegény Svédországban
megesett, hogy valakinek tíz testvére volt, amiből csak öt élte
meg az ötödik életévét. A gyermekhalandóság azáltal
csökkent, hogy a társadalom gazdagabb lett. Afrikában most
olyan szinten van a gyermekhalandóság, amilyenen Európában
az ötvenes években volt. Erről nem beszélnek olyan sokat, de
a fejlődés valóban előrehaladt.
Most nyilván azt kérdezed magadban, hogy miféle köze
van ennek a nárcisztikus kultúrához. Feltételezhetjük, hogy
amennyiben valakinek csak egyetlen gyermeke van öt helyett,
akkor az a gyermek roppant fontos lesz a számára. Hiszen az a
gyermek jelenti leszármazottainak száz százalékát.
Mit tesz hát az, aki csak egyetlen példánnyal rendelkezik a
legfontosabb dologból a világon?
 Természetesen megpróbálja a lehető legjobban gondját
viselni. Védelmezi mindentől, ahogyan csak tudja. Semmi
bajnak nem szabad történnie, hiszen talán nem lesz második
esély. Odafigyel egyetlen gyermekére, óvja, félti, vigyáz rá, és
minden szükségletét megpróbálja olyan módon kielégíteni,
ahogyan száz esztendővel ezelőtt még csak meg sem próbálta
volna egyetlen szülő sem. Nem is lett volna lehetséges, ha volt
- mondjuk - tíz gyermeke.
Tedd még hozzá ehhez az egyenlethez azt, hogy sokan,
akik az átlagosnál idősebb szülőkkel nőttek fel, és ráadásul
agyonkényeztették őket, megszokták, hogy maximális
figyelemben részesülnek. Abban a pillanatban, hogy meglátták
a napvilágot, észrevették, hogy a világ középpontjában
tartózkodnak, és garantáltan tudják, hogy borzasztó fontosak a
szüleik számára. Mostanra már felnőttek, készen állnak arra,
hogy kilépjenek a nagyvilágba szerencsét próbálni.
Szóval milyen köze is van ennek az egésznek a
nárcizmushoz?

A repülés „veszélyei”
Egy hosszabb repülőút alkalmával a feleségem és én a
helyünkön ültünk és olvastunk. Mögöttünk középen egy nő
ült, az ö ölében egy gyermek, aki szünet nélkül az ülésem
támláját rugdalta. Mindenki, akivel történt már hasonló, tudja,
hogy egy idő után tökéletesen lehetetlen bármi másra
koncentrálni, mint a rugdalózásra. A feleségem hátrafordult, és
rászólt a gyermekre, hogy azonnal hagyja abba a rugdalózást.

Abba is hagyta azonnal.

 De az igazán érdekes az anyuka reakciója volt, ö ugyanis
ezt mormogta: azért nem kell ennyire mérgesnek lenni. Ha
valaki megkér valakit, hogy a következő két órában ne
rugdalja a hátát, ezek szerint egyenlő azzal, hogy az illető
mérges. Szeretném hozzátenni, hogy a feleségem a legkevésbé
sem volt mérges. Teljes mértékben nyugodt volt, csak a
tekintete talán némiképp, nos, határozott volt.
De miért nem szólt rá a gyermekre az anyuka maga?
Alighanem ő sem örült volna, ha valaki az ő ülését rugdalja
folyamatosan, de azért nem faggattuk ki őt a dologról. Hanem
amikor leszálltunk, ellenséges pillantásokkal illetett minket.
Az ember azt hihette volna, hogy felpofoztuk a fiát.

Hogyan normalizálhatók a nárcisztikus tendenciák?

Emlékszem egy sokkal régebbi alkalomra, amikor a lányom
hazajött az óvodából, és kijelentette, hogy ő egy hercegnő.
Meglepetésemben egyetlen válaszra futotta: Nem, aranyom,
nem vagy hercegnő.

Gonosz dolognak tűnhet, ha valaki nem engedi a

gyermekeit abban a téveszmében élni, hogy hercegnők,
futballsztárok, influenszerek, jövőbeli valóságshow-sztárok,
YouTube-fantomok, vagy csak egyszerűen a
legcsodálatosabbak a világon. Hadd álmodozzanak csak arról,
hogy együtt fociznak majd Zlatannal. Vagy hogy egy
herceghez mennek feleségül, és megkapják a fele királyságot.
Hát miféle baj lehetne ebből, úristen?
Az igazat megvallva egyetértek» túlzásnak tűnhet, hogy
ennyire fel- hecceljük magunkat a dolgon - legalábbis egészen
addig, amíg nem gondolkodunk el egy kicsit rajta. A
kisgyermekek hamarosan egy kicsit nagyobb gyermekké
cseperednek. Mindjárt kamaszodnak. A későbbi
kamaszévekben meglehetősen nehéz, nárcisztikus
viselkedéssel teli időszak következik, és szülőként a
legeslegutolsó, amit szeretnél, az, hogy ebben a tekintetben
kicsússzon a kezedből az irányítás.

Minden vágyad az, hogy a gyermekeidből tényleg

önmaguk legtökéletesebb verziója váljék. Természetesen azt
szeretnéd, hogy erősek és önállóak legyenek. Azt ugyanakkor
nem kívánod bebeszélni nekik, hogy az egész világ az ő lábaik
előtt hever. Valahol itt van a nagy paradoxon. Hogyan ad meg
az ember mindent a gyermekének anélkül, hogy közben
elvenne tőlük mindent?
De kezdjük az egészet a legelejéről!

Miként jelentheti egy egyszerű póló a vég kezdetét?

Az egészen kicsi gyermekek kizárólag önmagukra
koncentrálnak. Két- és hároméves kor között bekövetkezik
minden szülő rémálma: a dackorszak, amelyben
végeredményben nem történik más, mint hogy a gyermek
próbálgatni kezdi a határait. Dobálja az ételt; az
élelmiszerboltban a földre veti magát; ha van kisebb testvére,
akkor az első, keze ügyébe kerülő játékvonattal fejbe vágja őt;
a legkisebb kudarcra is sírva fakad; nem hajlandó este
lefeküdni, meg még egy sor más, kevéssé szeretetreméltó
viselkedést mutat fel.

A hagyományos kezelési mód ebben az esetben az, hogy a

szülők ellenállnak, amennyire csak lehet, támogatják egymást,
miközben a magasabb hatalmakhoz imádkoznak, hogy ez a
rettenetes időszak véget érjen valamikor. A gyermek végül
kinövi a dolgot, és ismét vállalhatóan viselkedik. Szülőként az
a feladatunk, hogy ezt a korszakot legjobb képességeinknek
megfelelően kezeljük, ameddig az tart.
Nagyon sok mindent szeretnénk, de azt alighanem a
legkevésbé sem, hogy ezt a kezelhetetlen, dacos viselkedést
erősítsük. Ezért aztán a várost járva meglepve tapasztalom,
hogy a gyerekek ilyen feliratú pólókban szaladgálnak:
Hercegnő, vagy Főnök, vagy Én vagyok a döntéshozó, vagy
Kemény legény, vagy Szupermodell, vagy A csajok kedvence,
vagy Leendő valóságshow-sztár. De akár hiszed, akár nem,
ilyen is akad: Elkényeztetett. Tudtára kívánják adni a világnak,
hogy az ö gyermekük el lett kényeztetve? Nem is olyan régen
még szégyen kapcsolódott ehhez a fogalomhoz. És főleg
mások gyermekéről mondtak ilyesmiket: hát azt a gyereket
bizony nagyon elkényeztették. És ezt a legkevésbé sem
bóknak szánták.

Értem én, hogy ezekkel a pólókkal nem az a tervük, hogy

elkényeztetett kölyköket teremtsenek. Az is nyilvánvaló, hogy
sokak véleménye szerint elbűvölő dolog pimasz és belevaló
gyermekeket látni. Hiszen mit is számítana tulajdonképpen
egy pólófelirat? Elvégre maguk a gyermekek még úgysem
érzik, hogy ez bármilyen módon is furcsa volna. Ezek a pólók
amúgy is a szülők kedvéért vannak, és egy részük tényleg
jópofa.
De vegyük például a Hercegnő feliratú pólót. Ha a lányod
egész gyermekkorában azt hallja, hogy ő bizony hercegnő, és
ezért mindenkinek úgy is kell kezelni őt… akkor mit vársz,
hány éves korában fogja önként belátni, hogy ez azért mégsem
azt jelenti, hogy ő egy idegen ország régóta rejtegetett
trónörököse? Vagy nézzük így: ha a lányod valóban hercegnő,
akkor te magad király vagy királynő vagy? Vagy inkább csak
egy alattvaló, akinek a hercegnő kisujjának legkisebb
rándulására is ugranod kell.

Mit együnk ma este?

Néhány éve egy helyi élelmiszerboltban álltam és azon
töprengtem, hogy vajon mi hiányzik otthon a hűtőből.
Mellettem állt egy fiatal apuka. A padlón egy hároméves
mászott körbe-körbe.
Az apuka megkérdezte a földön mászó hároméves
gyermekét: Mit együnk ma?
A kérdést költőiként értelmeztem, vagy hát az is lehet,
hogy az apuka egyszerűen csak hangosan gondolkodott. Ekkor
a kisfiú felkiáltott: Kolbászt! Az apuka rendkívül rosszallóan
pillantott rá, nagyot sóhajtott, majd a kolbászos pult felé
indult. Még mindig azon gondolkodom, amin akkor, abban a
pillanatban is gondolkodtam: milyen okból kell egy
háromévesnek eldöntenie, hogy mit egyen vacsorára a család?

A szüleimnek, akik minden elképzelhető tekintetben

kedvesek, barátságosak és gondoskodóak, álmukban sem jutott
volna eszébe, hogy rám meg a húgomra hagyják a menü
összeállítását. Ha történetesen nem volt kedvünk gombócos
húslevest enni, attól még gombócos húslevest kellett ennünk.
Azért persze reménykedtünk, hogy az apukánk grillezett
tarjával jön haza pénteken, de ha nem így történt, akkor
kénytelenek voltunk megenni a gombócos húslevest.
 Húsz évvel később én magam is szülő lettem. Egyik
specialitásom a bolognai spagetti, és amíg a gyermekek fel
nem nőttek, mindenki evett belőle. A fiam felnőtt volt már -
foglalkozására nézve egyébként szakács -, amikor elárulta
nekem, hogy valójában soha nem szerette a bolognaimat. Ami
persze szomorú dolog, de úgy tűnik, az élmény mégsem
traumatizálta őt túlságosan.
Manapság megszokott, hogy egy családban egy-, két-, vagy
éppen háromféle fogást készítenek vacsorára, mert a gyerekek
nem akarják azt enni, mint a többiek. Az otthon olyan már,
mint egy ötcsillagos étterem. Egyes családokban, úgy tűnik,
tökéletesen elképzelhetetlen az, hogy mindenki kivétel nélkül
abból az egyetlen fogásból eszik, ami az asztalra kerül.

Feldaraboljam neked a szendvicset? Levágjam a héját,

vagy inkább azzal együtt szeretnéd? Mondd, hogyan akarod,
vagy inkább készítsek valami teljesen mást? Mert akkor persze
készítek.
Álljunk csak meg, mondja valaki felháborodva. Hát persze
hogy megmondhatják a gyerekek, hogy mit szeretnének enni
vacsorára!

Hogyne, abszolút. Minden további nélkül megmondhatják,

hogy mit szeretnének enni. De azt talán nem ugyanolyan
gyakran, hogy mit kellene enniük.
A hétévesek minden rendelkezésre álló tapasztalat szerint
nem teljes mértékben vannak informálva a
táplálkozástudományt érintő legújabb eredményekről,
következésképpen nem látják be, hogy miért olyan hasznos
számukra, ha brokkolit esznek. Ásványi anyagok, vitaminok
és antioxidánsok meglehetősen idegen fogalmak számukra.
Talán szeretik a ketchupöt, a ketchup viszont nem zöldségféle.
Hanem a brokkoli a tálban marad, mert azt unalmas enni.
Az anyukát és az apukát komorrá teszi a nap eseményeinek
komolysága, és nem deríti fel őket az a kilátás sem, hogy még
egy vacsorát végigveszekedjenek. A gyerekeknek viszont
nincsen más dolguk. Nem kell megnézniük, hogy érkezett-e új
levél a főnöktől, és nem kell még egy mosással meglenniük
lefekvés előtt. Ök talán még reménykedve is tekintenek egy
brokkoliról és ketchupről szóló veszekedés elébe.

Úgyhogy a szülők engednek. Ez emberi dolog. Én magam

is megtettem olykor, még ha be is láttam, hogy hibát követek
el. Minden bizonnyal mindannyian megteszünk mindent, amit
szülőként megtehetünk. De a gyermekek így lassanként
megtanulják, hogy az ő akaratuk mindenkiénél előbbre való.
Éppen olyanok, mint a nárcisztikus, aki nem enged, legyen szó
bármiről: mit egyen, milyen ruha legyen rajta lefekvésig, mit
nézzen a tévében. Sok helyen a gyermekek döntik el, hogy
mivel foglalkozzanak családilag péntek délután. Mindenki, a
felnőtteket is beleértve, kénytelen lesz Disney-filmeket nézni.
A gyermekek manapság olyan mértékben beleszólnak abba,
hogy a szülők mit vásároljanak, ami elképzelhetetlen lett volna
akár húsz évvel ezelőtt. Hova menjen nyaralni a család,
hogyan ünnepeljék a karácsonyt, milyen autót vegyenek.
Bizony, tényleg így van, ez is egyre gyakrabban megtörténik.
Tizenegy esztendős gyermekek határoznak arról, hogy hova
kerüljön több százezer korona.
Az, aki egy ilyen helyzetben engedékenynek mutatkozik,
természetesen közben nem arra gondol, hogy a mindenit,
milyen jó is volna, ha nárcisztikus gyermekem lenne! De
annak, hogy szülőként mit kell elfogadnunk, kell hogy
húzódjon valahol egy határa. A kérdés csak az, hogy hol.
Én magam sem tudom erre a helyes választ. Kisgyermekes
szülőként alighanem számtalan hibát elkövettem. Csupán
néhány kockázati tényezőre szeretnék rámutatni azzal
kapcsolatban, hogy tulajdonképpen mennyi hatalma is legyen
egy gyermeknek. Gondoljunk arra is, hogy ezzel néha elég
súlyos felelősséget rakunk a vállukra.
Ebben a pillanatban aligha létezik bárki is, aki teljes
bizonyossággal kijelenthetné, hogy pontosan tudja, mi
történik, ha túl lazára eresztjük a gyeplőt. A dolog ennél
összetettebb.

A minden akadályt elhárító szülök

Ezt a kérdést körülbelül tizenöt esztendeje tárgyalják, úgyhogy
mi magunk is pillantsunk rá a témára. Sok érvelő szerint, ha
egy szülő túlságosan megkönnyít mindent a gyermekei
számára, akkor egész életre tönkreteszi őket. Ha a kissrác
sosem találta még szemben magát némi ellenállással, akkor
hogyan veszi majd a későbbiekben az akadályokat? Ha egy
felnőtt ember úgy viselkedik, mintha gyermek lenne, akkor
nárcisztikus viselkedésűnek fogják bélyegezni. Úgyhogy a
hipotetikus kérdésünk így hangzik: van-e bármilyen veszélye
annak, hogy egy bizonyos szülői magatartás felerősítheti a
nárcisztikus hajlamokat?
Egy elmélet szerint: viseld gondját a gyermekeidnek, etesd
őket, óvd meg őket a nyilvánvaló veszélyektől - de eddzed
őket arra, hogy megoldják az életben eléjük tornyosuló
akadályokat. Egyszerűen készítsd fel őket a világra, egyszerre
csak kis lépésekben.
A másik látásmód szerint természetesen megteszek
mindent, ami a hatalmamban áll; a gyermekeim kicsik,
érzékenyek, és ha túl korán túl nagy próbatételek elé állítjuk
őket, akkor megsérülhetnek. Megvédem őket minden rossztól,
ameddig csak tudom. Idővel úgyis kénytelenek lesznek majd
kilépni a csúf, gonosz világba.
Akkor tehát mi a helyes hozzáállás? Hárítsunk el minden
akadályt gyermekeink útjából, vagy sem?
Régebben a szülők tekintélyelvűbbek voltak. Az olyan
tradicionális értékek, mint a pontosság, kemény munka,
lojalitás és a család védelme akkor még bírtak jelentőséggel -
jó és rossz értelemben egyaránt. A felnőttek kevesebb
tiszteletet mutattak a gyermek iránt, létezett fenyítés, és a
gyermekeket bizony gátolhatták, elnyomhatták. A
gyermekeknek engedelmeskedniük kellett, és ha
konfliktusokra került sor, akkor a gyermeket nem tekintették
tárgyalópartnernek. Az emberek egyszerűen magabiztosabbak
voltak a szülői szerepben, és abban is tudatosabbak voltak,
hogy milyen értékrendet kell átadni az utódaiknak.
A mai szülők demokratikusabbak. A svéd szülők például
többször tárgyalnak a gyermekeikkel, mint bármelyik másik
országban. Egyesek ezt intellektualizált nevelésnek nevezik.
Nemritkán úgy kezelik a gyermekeket, mintha azok érettebbek
volnának, mint amilyenek valójában.
Hány szülőnek sikerült vajon úgy ágyba dugni a
gyermekét, hogy előadást tartott neki az ötévesek alvási
szükségletéről? Nem tudom. Vajon mennyire egyszerű
tárgyalás révén elmagyarázni a cipőfűző megkötésének
hasznosságát, miközben odakint havazik, a négyéves meg már
az előszobában ugrál? Nem tisztázott. Vajon ki képes érvelni
amellett, hogy a szombati cukorka egy héten csak egyszer
osztható ki, miközben a gyerekek tudják, hogy a kamra tele
van édességgel? Fogalmam sincs.

Amikor még magunk sem tudjuk, mit ültetünk

Helytelen dolog engedni gyermekeink kívánságainak és
követeléseinek? Mint rendesen, ezúttal is nehéz egybehangzó
kutatási eredményeket találni, amelyek kizárólag tényszerű
körülményeken alapszanak.
Létezik például egy dán tanulmány, amely megállapítja,
hogy az olyan gyermekek, akik elől szüleik minden akadályt
elhárítottak, és akik rengeteg támogatást kaptak otthon,
egyáltalán nem szerepelnek rosszabbul az életben, ha abból a
perspektívából nézzük, hogy lelkileg hogyan érzik magukat.
Nincs ebben semmi rossz. Még jobb eredményeket értek el
azok, akiknek részben elhárították az akadályokat az útjukból,
és ezenkívül sokat kellett otthon segíteniük. Sokan örvendenek
az efféle kutatásokat olvasva, hiszen ez részben megerősíti
őket abbéli meggyőződésükben, hogy egyáltalán semmi baj
nincs azzal, ha valaki segíti a gyermekeit.
De álljunk csak meg egy pillanatra! Két meglehetősen
különböző dologról beszélünk.
Természetes, hogy a szülő segíti a gyermekeit. Az a szülő,
aki ezt nem teszi, nem túl jó anya vagy apa. De józan
határokon belül segíteni, illetve minden létező akadályt
eltávolítani az útból talán nem egy és ugyanaz a dolog. A
probléma akkor keletkezik, amikor olyan mértékben segítünk,
hogy a gyermek nem tanulja meg saját maga megoldani a
problémáit. A túlságosan védelmező és a nemtörődöm között
mindig létezik egy középút. Elkészítsük egy kétévesnek a
szendvicset? Feltehetőleg igen. De hány éves korban lesz
elvárható egy gyermektől, hogy saját maga készítse el a
szendvicsét? Három év? Öt? Tizenkettő? Valahol húzódnia
kell egy határnak.
Hogyan néz ez ki az élet másik végén? Az a kor sokban
emlékeztet a gyermekkorra. Az idősgondozásban
meglehetősen egészséges filozófia szerint dolgoznak, ők
ugyanis azt mondják, hogy soha nem szabad olyasvalaki
helyett megcsinálni valamit, aki saját maga is képes rá. De
miért nem? Nos, azért, mert ebben az esetben elég nagy
darabot elveszünk az illető méltóságából, passzívvá tesszük őt,
aki ennek hatására lassan már egyáltalán nem is erőlteti meg
magát. Gyakorlatilag minden életkedvétől megfoszthatjuk őt.
Ezért tehát veszélyes lehet, ha túl sok mindent teszünk meg
mások helyett. Hagyjuk, hogy megtegyék azt, amit egyedül is
képesek megtenni. Ne vegyük el tőlük a jogot, hogy saját létük
urainak érezhessék magukat. Ha valamit nem tudnak
elvégezni, akkor lépj oda hozzá és segíts neki, ez nyilvánvaló.
De ha nincs rá szükség, akkor ne tedd. Az méltatlan.
Van-e bármi oka annak, hogy másképpen bánjunk a
gyermekeinkkel? Hagynunk kellene, hogy a lehető legkorábbi
időponttól kezdve felelősséget vállaljanak önmagukért, ilyen
módon építve fel saját önbizalmukat? Én magam e megoldás
felé hajlok inkább.
Nem arról beszélek, hogy fenyegessük veréssel az ötéves
gyermeket, ha nem hajlandó zuhogó esőben kicserélni az autó
kerekét. Arról beszélek, hogy megmutatjuk nekik, miként kell
együtt dolgozni és együtt élni egy családban, tehát a
társadalomnak abban a kicsi szegletében, amit ismernek. És
azt hiszem, ezzel azt is szeretném mondani, hogy a hétéves
gyermek képes egymaga elkészíteni a szendvicsét.
Valószínűleg pontosan tudja, hogyan zajlik a folyamat.
Persze tisztában vagyok azzal, hogy érzékeny húrokat
pengetek, amikor ilyen kérdéseket feszegetek, és talán kapok
is kritikát azokért az elméletekért, amelyeket itt
megfogalmazok. De ha esetleg te is azok sorát gyarapítód,
akik felháborodtak, akkor ezt mondhatom: nagyon jó, hogy a
kérdés megérintett, mert ez azt jelenti, hogy komolyan veszed.
Mielőtt azonban eldöntenéd, te magad miként fogsz majd
eljárni a saját gyermekeid esetében, nézd meg a teljes képet.

Egyes pszichológus ismerőseim (de a legkevésbé sem az

összes), azon elmélet mellett tör lándzsát, hogy ha a
szükségleteiről van szó, a gyermek ugyanannyit tud, mint a
szülő. Csak éppen nem tudnak róla. Mármint a szülők.
Ízlelgesd még egy kicsit ezt a mondatot!
A gyermekek ugyanannyit tudnak, mint a szülök.

Mit gondolsz az efféle hozzáállásról? Esetleg valami

mágikus módon már kezdettől fogva be van programozva
minden a gyermekbe? Ha ez valóban igaz volna, akkor talán
inkább egy munkahelyre kellene küldeni őket, mint hogy
egész álló nap csak rajzolgassanak.

Az étteremlátogatás kockázatai
Bizonyosan átélted már ezt a szituációt: egy étteremben ülsz a
családoddal. Talán ünnepeltek valamit. Kellemes a hangulat,
az étel kitűnő, a felszolgálás elsőrangú, ugyanis egy kicsit
drágább helyet választottatok.
Egy másik asztalnál egy kisgyermekes társaság foglal
helyet. Ez a gyermek - mondjuk kétéves - kirándulni jött
étterembe. Körbeszaladgál és megnéz mindent. Hamarosan
megrángat dolgokat, körbesétál az asztalok között, és
örömében sikongat ennyi csoda láttán.
Az első sikításnál felrezzensz, mert egy nyugodt étteremben
éppen ilyen hangra nem számítottál. A feleséged vagy férjed
már elvégezte a felderítő munkát, így most diszkréten jobb
oldalra biccent. Ott ülnek a bűnösök.
De az a vad sikoly talán csak egy egyszeri jelenség volt.
Hamarosan biztosan lenyugszik ismét minden. Persze ebben
igazából te magad sem hiszel, és sajnos igazad is lesz. Az édes
kisgyermek nemsokára az asztalok között szaladgál és
sikongat. Az ivadék tulajdonosai annyira megszokták már ezt
a zajt, hogy nem is reagálnak rá.
Végül az egyik szülő felkel és begyűjti a szökevény!. És
most szabadul el a pokol. Az egész étterem kénytelen
végighallgatni egy üvöltő dühkitörést, amelyet könnyek árja
követ.

Legrosszabb esetben ez az egész szituáció túl macerás lesz

a szülőnek, aki megpróbálta megoldani a dolgot, úgyhogy a
gyermeket egész egyszerűen megint eleresztik. És aztán az
egész folyamat újra lejátszódik. Most képzeld el azt, hogy
ugyanez a dolog ismétlődik egészen a gyermek huszonéves
koráig. Igazából senki nem képes ezzel az egyénnel bánni,
úgyhogy lesz, ami lesz. És ebben mindenki egyetért, mivel így
az egyszerűbb.
Felébresztették a nárcisztikus hajlamokat - és ez bizonya
már nem spekuláció. Pontosan így viselkedik a nárcisztikus
gyermek felnőttkorában.

Könnyek - minden szülő rémálma

Kinek esik jól, ha síró gyermeket lát vagy hall? Ösztönösen
ölünkbe akarjuk venni a kicsit, hogy megvigasztaljuk, hogy
elmúlik minden szörnyűség. De ha egy gyermek nem tanulja
meg elfogadni, hogy a nem az nem, akkor fennáll a veszély,
hogy a poronty édes pici kívánsága, hogy egy keddi napon is
kaphasson édességet, ne csak szombaton, néhány éven belül
átváltozik, és akkor már mondjuk saját autót követel.
Mondhatunk-e nemet egy gyermeknek, ha az olyasmit tesz,
amit nem szabadna, vagy olyasmit követel, amit nem is kaphat
meg? Vajon tönkreteszi-e a gyermekeket az, ha egy kicsit
dühöngenek? Vagy éppenséggel megtanulnak ezáltal valami
fontosat? Ha azt mondod nekik, hogy nem ihatnak Coca-Colát
az étkezéshez, akkor egy idő után megtanulják, hogy ez a
szabály.
Azért merem egyáltalán kijelenteni ezt, mert utánanéztem,
mi az álláspontja erről a gyermekpszichológiának - tehát nem
csupán egy halom véleményvezérnek. Számtalan bizonyíték
létezik arra, hogy ez az igazság. De persze, egy kicsit valóban
érzékeny a téma.

Visszatérve a rémes éttermi vacsorára

Képzeld el, mi történt volna, ha az anyuka és az apuka abban a
pillanatban rászólt volna a gyerekre, hogy üljön vissza, amint
az leugrik a székről. Elvégre étteremben így illik. És képzeld
el, hogy a gyermek már megtanulta azt, hogy ebben a
kérdésben nem lehet alkudozni. És képzeld el azt is, hogy a
gyermek biztonságban érezte magát azokban a keretekben,
amelyeket megszabtak neki, és így nyugodtan nekiláthatott
annak, amit a tányérján talált.

Ezt olvasva néhányan a homlokukra csapnak: hát ezt

nyilván mindenki felfogta, akinek az agya helyén nem szalma
van. Egyszerűen arra kell trenírozni a gyereket, hogy léteznek
határok. Néhány hónapig rá kell erre szánni otthon az időt,
aztán tiszta nyugis minden. így csinálták évezredekig, miért ne
működne most is?
Mások viszont inkább azt gondolják, hogy valószínűleg
sosem láttam még közelről kétéves gyermeket. Elvégre akkor
tudnám, hogy ők képtelenek több órán keresztül nyugodtan
üldögélni. Olyan nevelés pedig nem létezik, ami képes volna
szembemenni a természettel.
Oké, ez igaz. De akkor talán érdemes várni az
étteremlátogatással addig, amíg működőképes lesz a dolog.
Egy amerikai kutatás kimutatta, hogy a népességnek
körülbelül nyolcvan százaléka gondolta azt, hogy a gyermekek
túlságosan el vannak kényeztetve. Vicces módon az összes
válaszadó egyharmada vélte úgy, hogy az ő saját gyermeke
lett elkényeztetve. Ejha.

Ahogy említettem korábban, nem vagyok pszichológus.

Másrészről viszont nem kell meteorológusnak lennem ahhoz,
hogy elmagyarázzam, hogyan keletkezik a zivatar. Még
mindig azt keressük, hogy miként tudjuk megmagyarázni a
feltehetőleg terjedőben lévő nárcizmust, és hát ennek muszáj
hogy legyen valahol egy eredete.

Talán minden szülő rossz

A szülők minden korban megkapták a magukét amiatt, hogy
rosszul tették a dolgukat. A nagyszüleim elég kemények
voltak, sokat követeltek - és ezért aztán később alaposan le is
szidták őket. Ennek ellenére felneveltek egy tűrhetően jól
működő generációt - a szüléimét. Akik jóval kedvesebbek,
aranyosabbak és engedékenyebbek voltak - de mégis rengeteg
kritikát kaptak azért, amit a gyermekeikkel szemben
elkövettek, azaz velünk, az én generációmmal szemben, akik
még megengedőbbek, empatikusabbak és elfogadóbbak
vagyunk. De a történelem minket sem kímél majd, a
legkevésbé sem. Ötven év múlva mi leszünk azok az idióták,
akiknek a világon semmi fogalmuk nem volt semmiről.

Hogyan nevelik fel a gyermekeim az unokáimat?

Fogalmam sincs. A következő generáció képviselői talán
egyszerűen kirakják a gyerekeket az udvarra, és hagyják, hogy
a természet tegye a dolgát, mondván: nekik már igazán semmi
beleszólásuk nincsen a dologba. Ők csak előállították a
gyereket, hát mit tudhatnának? De akárhogyan cselekednek is,
mindenképpen kritika éri majd őket érte.
De félre a tréfával. Szülőnek lenni talán sosem volt fenékig
tejfel. És mindenkinek megvan a saját elmélete arról, hogy
hogyan kellene, meg hogyan nem szabadiul csinálni. Talán ez
nem is annyira meglepő, elvégre a számunkra legdrágább
dolgokról beszélünk: a gyermekeinkről. De nyilván nem azért
hoztuk őket világra, hogy azután hanyagoljuk őket. A régi
idők tekintélyelvű szülei, akik nem gondolták, hogy bármiféle
magyarázattal is tartoznának a gyermekeiknek, kénytelenek
voltak átadni a helyüket egy modernebb és elfogadóbb
gyermeknevelési látásmódnak.
De amint láttuk, talán ezt az elfogadást is eltúloztuk egy
picit. Ha valaki nem érti egy ügy minden apró részletét, az
döntéshozatalkor bizonyos kihívásokkal fogja szembetalálni
magát.

Hatalom = hatalommal való visszaélés?

A gyermekpszichológia a hatalom fogalmát is belekeveri a
vitába, amelyet ezenkívül összekapcsol a hatalommal való
visszaélés jelenségével.
A szülő természetszerűleg hatalommal rendelkezik a
gyermeke felett. Ők adnak neki enni, az ő jóvoltukból van tető
a feje felett. Aki nem gyakorolhatja ezt a hatalmat, az
egyáltalán nem is lehet szülő. Annak végtelen alkudozás lenne
az eredménye.
És ha senki nem gyakorolhat hatalmat senki felett, akkor
mégis hogyan lehetséges az, hogy a gyermek sok esetben
hatalmat gyakorol a szülő felett? Nekik, a legkevesebb
kompetenciával rendelkezőknek volna döntési előjoguk a
legtöbb kompetenciával rendelkezőkkel szemben? Nekem ez
így - személy szerint - nagyon nem jön össze.
Olyan ez, mintha a vállalat legfrissebben felvett,
legalacsonyabb beosztásban lévő alkalmazottjának engednénk,
hogy elmagyarázza az ügyvezető igazgatónak és a
tulajdonosnak, hogyan kell a vállalatot igazgatni. Lehet az
illető rokonszenves és jó illatú, nem kérdés. Talán felnőtt
ehhez a feladathoz? Annak, hogy valakit értékesnek tartunk,
nincs köze ahhoz, hogy az illető kompetens-e egy kérdésben,
avagy sem. A kettőnek nincs köze egymáshoz. Minden
embernek van egy értéke, de hát nem mindenki tudja
ugyanazt.
A szülői hatalmat intelligens és emberi módon kell
gyakorolni annak érdekében, hogy a gyermek megkapjon
mindent, amire szüksége van.

A következetesség hatalma
Ha már úgyis a hatalomról beszélünk. Ennek legerősebb
formája a következetesség hatalma, amit korábban már
érintettem a könyvben, és a lényege az, hogy kijelented, mihez
kell igazodni, és utána kitartasz emellett. Ha esik, ha fúj, ha
cigánygyerekek potyognak is az égből, te akkor is
sziklaszilárdan kitartasz amellett, hogy keddi napon nincsen
szombati édesség. Persze előtte alaposan végig kellett
gondolnod, hogy milyen álláspontot képviselsz és miért. Nem
önthetsz magadból mindenféle marhaságot csak úgy, hogy
aztán elvárd, hogy a gyerekek engedelmeskedjenek.

Mivel a legtöbb ember következetlen, neked ekképpen

különösen erős ütőkártya lesz a kezedben. Gondold végig a
dolgot, adj választ, és azután tarts ki mellette! Nevetségesen
egyszerű az egész. Könnyűnek viszont nem nevezhető.
Neked ahhoz is hatalmad van, hogy olyasmit tégy, amit a
gyermekeidnek nem szabad. Tegyük fel például, hogy egészen
véletlenül bekapnál titokban egy szelet csokoládét evés előtt.
A gyermeked meglátja, mire követelni kezdi a saját
csokoládéját, elvégre te is ehettél. Amellett, hogy lebuktál,
még mindig mondhatsz nemet. Nincs szükség alkudozásra, te
felnőtt vagy, neked szabad. Talán nem kellene, de szabad. Ez a
te saját felelősséged. Neked más privilégiumaid vannak, mint
a gyerekeknek. Szavazhatsz, vezethetsz autót, vásárolhatsz
szeszes italt, dohányozhatsz, még több gyermeket nemzhetsz.
Felnőtt vagy. Neked szabad.
Azt állítani, hogy a gyermek sérül vagy egész életére
traumatizálódik attól, hogy nem rendelkezik ugyanazokkal a
privilégiumokkal, mint a felnőttek, elég különösnek hangzik.
Kerestem erre tudományos bizonyítékokat, de nem találtam
semmit.
Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy vajon valóban a
gyermek leértékelését jelentené, ha nem hagynánk őket annyi
kérdésben dönteni, amennyiben csak lehetséges? Igen, ezen
érdemes elgondolkodni. Ha azt mondjuk, hogy a gyermekek -
főként az egészen kicsik - csak korlátozottan képesek minden
helyzetet a helyén értékelni, azzal nem feltétlenül azt
mondtuk, hogy nem is alkalmasak semmire, vagy hogy nem
ugyanolyan értékesek, mint a felnőttek. Ezek mind tökéletesen
különböző dolgok.
Ahogy én látom a dolgot: valamiképpen ketté kell
választanunk azt, hogy egy embernek van egy bizonyos értéke,
attól, hogy belátjuk, hogy hús-vér emberről van szó, akinek
bőven vannak erősségei és gyengéi egyaránt.
Tartsd a kezedben a szülői hatalmat! Legyél te a felnőtt!
Jogod van a saját otthonodban meghoznod a saját döntéseidet.
Jogod van használni az egyszerű, de mégis oly nagyszerű és
remekül használható nem szócskát. Ettől még nem szereted
kevésbé a gyermekeidet. Sőt, talán inkább jobban.

Ha mi, a felnőttek világának lakói nem merünk kereteket

szabni annak, miként kormányozzuk közösen előre a
társadalmunkat, akkor ki fogja megtenni? Ha azt gondolod,
hogy eltúlzom ezt az egészet, akkor bizonyos értelemben talán
igazad van. De gondold csak meg, mi lehet az alternatíva.
Képzelj el egy olyan világot, amelyben mindenki első
számúnak tartja magát. Hogyan is volna képes működni ez a
világ?
 27. FEJEZET

TESZT:
NARCISZTIKUS VAGY?

Mindannyiunkban ott rejtőzik

valaki más, akiről nem
tudunk.
Carl Jung

Itt az ideje, hogy továbblépjünk. Miután elolvastad a kulturális

nárcizmusról szóló eszmefuttatást, talán felteszed magadnak a
logikus kérdést: mi van akkor, ha én is nárcisztikus vagyok?
Na igen, mi van akkor? Jó kérdés, és már most elárulhatom,
hogy bizonyos mértékig mindannyiunkban ott lapul ez a
hajlam. A kérdés csak az, hogy milyen mértékig.
De vajon nárcisztikus vagy-e?
Talán igen. Legalábbis egy kicsit. Azt nem hiszem, hogy
bármilyen módon is klinikai narcisztikusnak lehetne téged
nevezni, ilyen diagnózist aligha kapnál. Már láttad, melyek a
klinikai nárcizmus általános kritériumai, és garantáltan
felismerted magadban ezek egy részét, ami kellemetlen lehet.
De amiképpen nem tudjuk letagadni, hogy néha bizony
halogatunk dolgokat, vagy nem mindig figyelünk oda
másokra, vagy elcsenjük az utolsó darab csokoládét, amikor
nem néz oda senki, ugyanúgy nem tudjuk letagadni, hogy néha
nárcisztikus módjára viselkedünk. A kérdés összetett.
Hamarosan te is elvégezheted azt a tesztet, amit évtizedek
óta használnak a pszichológusok annak kiderítésére, hogy
narcisztikus-e a páciens. A teszt valószínűleg nem tökéletes, és
egyesek szerint nem működik elég jól. De arra alkalmas, hogy
jelezze a nárcisztikus tendenciák jelenlétét anélkül, hogy
egyúttal kőkemény narcisztikusnak is bélyegezne. Minden
bizonnyal akad jó néhány nárcisztikus vonás a
személyiségedben, de nárcisztikus csak akkor leszel, ha elég
sok efféle jegyet elég gyakran mutatsz fel. Néha egyszerűen
muszáj elfogadnunk, hogy nem vagyunk szentek, de ezzel a
felismeréssel egyidejűleg azt is megértettük, hogy milyen
képességekkel rendelkezünk.

Teszt
Ideje hát, hogy félretegyük a spekulációkat, és valóban
leteszteljük a dolgot.
Válaszd azt mindegyik párosból, amivel a leginkább tudod
azonosítani magad. Ha mind a kettővel tudod azonosítani
magad, akkor válaszd azt, amelyik fontosabb számodra.

1 pont: Természetadta képességem van arra, hogy

befolyásoljam az embereket.
0 pont: Nem vagyok jó az emberek befolyásolásában.
1 pont: Az alázat nem jelent számomra semmit.

0 pont: Alapjában véve félénk természetű vagyok.

1 pont: Szinte bármit be merek vállalni.

0 pont: Általában óvatos ember vagyok.

0 pont: Amikor másoktól dicséretet kapok, mindig
zavarba jövök.
1 pont: Tudom, hogy jó vagyok, mert mindenki ezt
mondja nekem.
0 pont: Halálra rémít az a gondolat, hogy nekem kellene
irányítanom a világot.
1 pont: A világ sokkal jobb hely volna, ha én
irányíthatnám.
 1 pont: Általában bármiből ki tudom dumálni magam.
0 pont: Megpróbálom elfogadni viselkedésem
következményeit.
0 pont: Jobban szeretem, ha bele tudok olvadni a közegbe.
1 pont: Szeretek a középpontban lenni.

1 pont: Sikeres ember leszek.

0 pont: Nem nyugtalankodom annyira a siker miatt.
0 pont: Nem vagyok sem rosszabb, sem jobb a
többségnél.
1 pont: Szerintem különleges ember vagyok.
0 pont: Nem vagyok biztos benne, hogy jó vezető lennék.

1 pont: Jó vezetőnek tartom magam.

1 pont: Magabiztos vagyok.
0 pont: Bárcsak magabiztosabb lennék.
1 pont: Szeretem, ha hatalmam van mások felett.

0 pont: Semmi kifogásom nincs az ellen, ha utasításokat

kell követni.
1 pont: Szerintem könnyű dolog manipulálni másokat.
0 pont: Nem szeretem, amikor manipulálok másokat.
1 pont: Ragaszkodom hozzá, hogy megkapjam azt a
tiszteletet, ami engem megillet.
0 pont: Általában megkapom azt a tiszteletet, ami engem
megillet.

0 pont:
Nem szeretem mutogatni a testemet.
 1 pont: Szeretem mutogatni a testemet.

1 pont: Úgy olvasok az emberekben, mint egy nyitott

0 pont: könyvben. Az embereket néha nehéz megérteni.

Amikor kompetensnek érzem magam, akkor

0 pont:
készen állok arra, hogy döntést hozzak.

1 pont:
Szeretek felelősséget vállalni a meghozott
döntéseimért.

0 pont: Csak elégedett szeretnék lenni.

1 pont: Szeretnék elérni valamit a világ szemében.

0
A testem átlagos, semmi különös nincs vele.
pont:
Szeretem nézni a testemet.
1
pont:

Megpróbálok nem beszámolni minden egyes

0
pont: cselekedetemről.

1
Ha van lehetőségem, akkor el szoktam mondani
pont:
mindent, amit tettem.

1
pont: Mindig tudom, mit csinálok.

0
Néha nem tudom pontosan, hogy mit csinálok.
pont:

0
Néha szükségem van mások segítségére ahhoz,
pont:
hogy elintézzek bizonyos dolgokat.
1
Ritkán függök más emberektől, amikor
pont:
bizonyos dolgokat el kell intézni.

0
pont: Néha jó történeteket mesélek.

1
pont: Mindenki szereti hallgatni a történeteimet.

1 pont: Sokat várok el más emberektől.

0 pont: Szeretek másokért megtenni bizonyos dolgokat.

1 pont: Csak akkor vagyok elégedett» amikor mindent

megkaptam, amit megérdemlők.

0 pont: Majd akkor veszem át a jutalmam, amikor arra

rászolgáltam.

0 pont: A bókok zavarba hoznak.

1 pont: Szeretem, ha bókolnak nekem.

1 pont: Erős akaratom van.

0 pont: Az önmagáért való hatalom nem vonz.

0 pont: Nem érdekelnek a divathóbortok és divatok.

1 pont: Szeretek új divathóbortokat és divatokat
teremteni.
1 pont: Szeretem nézni magam a tükörben.

0 pont: Nem kifejezetten szoktam nézegetni magam a

tükörben.

1 pont: Igazán szeretek a középpontban lenni.

0 pont: Kényelmetlenül érzem magam a középpontban.
 1 pont: Úgy élem az életemet, ahogyan nekem tetszik.

0 pont: Az emberek nem mindig élhetnek olyan életet,

amilyet szeretnének.
0 pont: Tekintélynek lenni nem jelent számomra sokat.

1 pont: Úgy tűnik, az emberek mindig érzékelik a

tekintélyemet.
1 pont: Jobban szeretek vezető pozícióban lenni.

0 pont: Nem számít, hogy vezető pozícióban vagyok-e,

vagy sem.

1 pont: Fantasztikus ember lesz belőlem.

0 pont: Remélem, sikeres leszek.

0 pont: Az emberek néha elhiszik, amit mondok nekik.

1 pont: Bármit el tudok hitetni az emberekkel.

1 pont: Idegesít, ha az emberek nem veszik észre, hogy

nézek ki, amikor az utcára lépek.

0 pont: Semmi kifogásom az ellen, hogy elvegyüljek a

tömegben, ha az utcára lépek.

1 pont: Született vezéregyéniség vagyok.

0 pont: A vezetés képessége olyan erény, amelynek
kifejlesztése hosszú időbe telik.

1 pont: Bárcsak valaki megírná az életrajzomat.

0 pont: Nem szeretem, amikor az emberek a
magánéletemben vájkálnak.

1 pont: Rátermettebb vagyok más embereknél.

0 pont: Sok mindent tanulhatok más emberektől.

 0 pont: Körülbelül olyan vagyok, mint mindenki más.

1 pont: Különleges ember vagyok.

ÖSSZPONTSZÁM:
Minta
Pontszám
15,6
15,3
17,8

Amerikai egyetemisták (Raskin és Terry, 1988)

Amerikai felnőttek (Pinsky és Young, 2009)

Amerikai celebek (Pinsky és Young, 2009)

Hány pontot értél el? Ahhoz, hogy narcisztikusként

diagnosztizáljanak, 25 pont felett kellett teljesítened. Ha
körülbelül 30-at szereztél, akkor nagyjából biztos lehetsz
abban, hogy a barátaid szerint olykor-olykor elég kimerítő a
társaságod. Több mint 30? Hm. Az igazat megvallva nem
hiszem, hogy 30 feletti pontszámot értél el, méghozzá azért,
mert kizárt, hogy egy igazi nárcisztikus őszintén válaszolt
volna ezekre a kérdésekre.

Továbbra se feledd, hogy a teszt csupán egy jelzés. Azt,

hogy valóban nárcisztikus vagy-e, csak a szakpszichológus
képes megállapítani.

Mire használhatod ezt az információt?

Arra, hogy adott esetben tudd, hogy viselkedés tekintetében
esetleg olyan veszélyzónában töltőd a mindennapjaidat, amely
nem tesz téged különösen népszerűvé. Másrészről viszont ha
nem érdekel, hogy a többiek mit gondolnak rólad, akkor talán
mégsem vagy nárcisztikus.

Ha több pontot értél el, mint amennyit elfogadhatónak érzel

a magad számára, akkor elgondolkodhatsz azon, hogy ez vajon
miért is történhetett.

Miként alakíthatja mindennapi tapasztalataidat az, hogy

„ki is vagy valójában”
Az, hogy ki vagy valójában, természetesen kihat arra is, hogy
miként sajátítod el e könyv mondanivalóját. De abban a
tekintetben is van jelentősége, hogy miként látod, vajon
fennáll-e a veszély, hogy nárcisztikus viselkedésmintákba
ragadsz, vagy sem. Talán tudod, milyen színű
személyiségtípus vagy, talán nem. Ha többet szeretnél
megtudni arról, hogy mások hogyan látnak téged és hogy
hogyan működsz valójában a DISC- modell szerint, akkor
töltsd le az Idiótákkal körülvéve nevű applikációt, és készítsd
el magadról az egyszerűsített elemzést. (És persze mindenki
másét, akivel összehoz a sors.)

Van értelme annak, hogy éppen ebben a tekintetben

önmagunkból induljunk ki, ez ugyanis segíthet a kapott
eredmény értelmezésében.

A különböző színű személyiségtípusok általában némiképp

eltérően értelmezik a különféle válaszlehetőségeket, erre pedig
az efféle tesztek összeállítása során ritkán fordítanak
figyelmet.
Vegyük például ezt az állítást:

Természetadta képességem van arra, hogy befolyásoljam az

embereket.
De alatta áll az alternatíva:

Nem vagyok jó az emberek befolyásolásában.

Egy nárcisztikus ember megfontolás nélkül az első
válaszlehetőséget részesítené előnyben, éppen ezért ezt is
választja. Egy pont a narcisz- tikusnak. De jó vagy rossz dolog
másokat befolyásolni? Nos igen, attól függ.
Ha rossz befolyásról beszélünk, tehát például hogy addig
manipuláljuk meg cirógatjuk az embereket, amíg meg nem
teszik azt, amit valójában nem akarnak, nos, akkor rossz az a
befolyás. De ha pozitív irányba tudjuk befolyásolni az
embereket, az már egészen más tészta. Talán ráveszünk
valakit, hogy vegye végre kézbe az életét, ne alkoholizáljon
hétvégenként, kezdjen el edzeni, figyeljen jobban a
partnerére… Tehát nem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy a
befolyásolás képessége negatív dolog.
De az a vonás, hogy önmagunkról azt gondoljuk, hogy
remekül vagyunk képesek befolyásolni másokat, már
önmagában lehet egy jelzés.
Vegyünk egy másik példát:
Halálra rémít az a gondolat, hogy nekem kellene
irányítanom a világot.
Ami alatt ez áll:
 A világ sokkal jobb hely volna, ha én irányíthatnám.
Tegyük fel, hogy azt választod, amit a ma élő emberek
túlnyomó része, tehát az első lehetőséget. Az egész világ
irányításának gondolata alighanem a többséget halálra
rémítené. De ha a kettes számú lehetőséget választod, tehát
azt, hogy a világ jobb hely volna, ha te ülnél az
irányítóközpontban, nos, az egy pontot jelentene a nárcizmus
felé vezető úton.
Most viszont kénytelenek vagyunk egy problémával
szembenézni: ez az állítás nyugodtan lehet igaz. Egészen
biztosan vannak olyan emberek, akiket szívesen látnánk a
világ élén, és akik tevékenysége révén a világ valóban jobb
hely volna, mint amilyen ma. De azok, akik a leginkább
alkalmasak lennének a feladatra, alighanem nem fogadnák el a
posztot. A legrátermettebb vezetőkben ugyanis hatalmas adag
alázat is van.

Amikor a világ különböző pontjain élő embereket

kérdeznek meg arról, hogy melyik vezető a példaképük, a
válasz természetesen minden földrészen más és más. De egy
név újra meg újra felbukkan, bárki válaszolt is: Nelson
Mandelát, Dél-Afrika korábbi elnökét mintha mindenki nagyra
tartaná. Vajon jobb hely lenne a világ, ha Nelson Mandela
nagyobb befolyást gyakorolhatott volna rá? A teljes mértékben
amatőr válaszom: igen.
Az érdekes kérdés azonban az, hogy ő maga vajon mit
válaszolt volna erre a kérdésre.

Legnagyobb valószínűséggel magát Nelson Mandelát is

megrémítette volna ennyi hatalom gondolata. És itt találjuk
szemben magunkat a kihívással: külön kell választanunk egy
ember valódi képességeit attól, hogy ő maga mit gondol
magáról. A nárcisztikus ember erre a kérdésre mindig úgy
felel, hogy igen, minden jobb lenne, ha mindenki azt tenné,
amit mondok. Függetlenül attól, hogy van-e kompetenciája,
vagy sem.
Javaslatom: menj végig ismét a kérdéseken, és vizsgáld
meg, hogy helyes módon válaszoltál-e. Ekképpen talán többet
tudhatsz meg önmagadról.

De hát mi köze ennek az egésznek a színekhez?

Az önbizalmad mértéke függhet attól, hogy milyen színű
személyiségtípus vagy. A piros és sárga profilok önbizalma
egyaránt rendkívül jó kondícióban van, egojuk erős, és egész
egyszerűen hisznek abban, hogy sok mindenre képesek.
A sárga nem sokat töpreng, csak érzésre megy. Jó mulatság
lesz irányítani a világot, és ráadásul még egy csomó új és
fontos barátot is szerzek közben.
A pirosak ezúttal sem tőrödnek azzal, hogy mások mit
gondolnak. De ha úgy hiszik, hogy képesek megszerezni ezt a
bolygót, akkor készen állnak kockáztatni. Elvégre ők
kockázatvállaló típusúak, és jéghideg vérrel úgy számolnak,
hogy ha bármi balul sülne el útközben, azt képesek lesznek
időben korrigálni.

A zöld színű személyiségtípusok általában kevesebb

bizalommal vannak önnön képességeik iránt. Ök garantáltan
tétováznának, mielőtt egy efféle kihívásra igent mondanának.
Néha kifejezetten lehetetlen rávenni a zöldet, hogy ismerje el,
hogy bármiben is jó egyáltalán. Legkevésbé a világ
irányításában.

A kékek önkritikusak. Hibát és hiányosságot látnak

mindenben, így önmagukban is. Még az ö esetükben sem
gondolom, hogy a második választ jelölnék be csak úgy,
legfeljebb nagyon alapos megfontolás után.
Újfent hangsúlyozom: itt és most nem azt mérjük, hogy mit
rejtenek egy ember valódi képességei. Ez a teszt kizárólag azt
mutatja, hogy az egyén maga mit gondol saját magáról és a
képességeiről.
Tehát te milyen színű vagy? És mit gondolsz, ez befolyásolt
téged a válaszadásban?

Ha mégis azt gondolod, hogy túl sok pontot gyűjtöttél

Tegyük fel, hogy mégiscsak úgy látod, kicsit több pontot
gyűjtöttél, mint amennyit nyugodt szívvel elfogadnál. Talán
azt érzed, hogy életvezetés és általános viselkedés tekintetében
egy egészen kicsikét rossz irányba húzol. Ebben az esetben ez
roppant belátó gondolkodásra vall, amihez melegen gratulálok.

A jó önbecsülés pozitív dolog az egyén számára, ezt

korábban láttuk már. Senki sem szeretné, ha az emberek
utálnák önmagukat, és elégedetlenek volnának önnön
személyükkel. De mint oly sok más dolog esetében, itt is
vannak határok, amelyeket nem kellene átlépni. Vajon létezik-e
olyan, hogy valaki túlságosan is szereti önmagát? Ezt a
kérdést komolyan kell vennünk. Ahogy korábban már láttuk,
kockázattal járhat az, ha túl sok van a jóból. Ha valaki túl nagy
fókuszt helyez önmagára, annak lehetnek olyan hatásai,
amelyek a nárcizmus felé húznak.

Mai társadalmunkban a fókusz kissé eltolódott a közös

szükségletekről az egyén szükségleteire. Ennek nyomait talán
egészen a reneszánszig követhetjük vissza. Ezenkívül meg
lennék lepve, ha az derülne ki, hogy már elértük a hullám
legtetejét. Ebben a pillanatban semmiféle jelét nem látom
annak, hogy lassulna ez a fejlődés.

Gyors nyereségek
Mivel a nárcizmus rövid távon hasznot hajt, ez
türelmetlenebbé tesz minket, minél gyorsabb megoldásokat
keresünk. Most azonnal akarjuk a jutalmat, senki sem bír
semmire türelemmel várni. A nárcisztikus viselkedésminták
hátulütői kezdetben nem látszanak, így akár több év is eltelhet,
mire a narcisztikust leleplezik. De akkor aztán itt a vége.
Jó szokásokat nehéz kialakítani, de könnyű együtt élni
velük. A rossz szokások ugyanakkor roppant könnyen
kialakíthatók, csak éppen élni nehéz velük. A rossz
szokásokkal az a probléma, hogy kezdetben jó szokásoknak
tűnnek, a negatív hatások csak később jelentkeznek. Néha
évekkel később.

Miért csennek el egyesek mindenféle dolgokat a

munkahelyükről? Mert nincs pénzük arra, hogy saját
csavarhúzót vagy tollat vásároljanak? A raktárból lába kél a
teljes készletnek, úgyhogy amikor a munkatársaimnak tolira
volna szüksége, már egyetlen darab sincsen. Ez rövidlátó és
erkölcstelen viselkedés, de mégis sokan tesznek ilyet. Persze
nem te, de mások abszolút.
 Milyen okból eszünk túl sok haszontalan gyorsételt?
Aligha azért, mert hízni szeretnénk. Ez a vágyak rövid távú
kielégítése. Évekbe telhet, mire ráébredünk, hogy már nem
bírjuk magunkat belepasszírozni a nadrágunkba. De mégis a
kelleténél kicsit gyakrabban eszünk pizzát saláta helyett.

Egyesek túl sok alkoholt isznak. Ennek oka a legkevésbé

sem az, hogy tudatosan szeretnék tönkretenni az életüket, de
az alkohol abban a pillanatban kellemes érzettel tölti el őket. A
macskajaj aztán aligha lesz kellemes. Talán az egész vállalat
előtt lejáratja magát. Az ivás hosszú távú negatív
következményei, mint tudjuk, ennél sokkalta rosszabbak
lehetnek, de mégis sokan vannak, akik következetesen egy
vagy két pohárral többet isznak a kelleténél.
Notórius szerencsejátékosok ugyanezzel a kellemetlen
pszichológiával rendelkeznek. Az egész azzal indul, hogy
valaki egy egészen kicsikét próbára teszi a szerencséjét egy
online kaszinóban, mivel hallott valakiről, aki bankot
robbantott, és utána felmondott a munkahelyén. Ezért aztán
most ő is kockáztat pár száz koronát. Izgalmas dolog figyelni,
mi történik, és közben reménykedni a főnyereményben. Talán
kezdetben valóban sikerül is nyernie - márpedig ilyen esetben
kedve támad újra szerencsét próbálni, és mire kimondaná azt,
hogy „pénzbehajtó”, máris ezer koronát tesz kockára minden
este. Még egyszer mondom: természetesen nem te. De mások
igen.
A jó szokásokat nehéz kialakítani, de könnyű velük élni.

A rossz szokásokat könnyű kialakítani, de nehéz velük élni.

A nárcizmus hasonlóképpen működik, ugyanúgy
öndestruktív, mint a játékszenvedély, hűtlenség, alkoholizmus
stb. Tekints ezekre úgy, mint egy olyan csapdára, amelynek a
fedele csak hosszú idő elteltével csapódik rád. Ha csak
önmagunkra koncentrálunk és másokkal nem törődünk, annak
kezdetben látszólag csupa kedvező hatása van. De mindent
most azonnal elvenni azt jelenti, hogy másoktól lopunk.
Ráadásul lopunk önmagunktól is, csak éppen a jövőbeni
önmagunktól. És ezt emiatt kezdetben nem könnyű észrevenni.
Lehet bármit is tenni? Nem mindenkinek tetszik a gondolat,
hogy egy kicsit háttérbe vonuljon, de ha az illető nem egy
NPD-diagnózissal rendelkező klinikai nárcisztikus, akkor van
remény.

Az alázat mint gyógyír

Érdemes emlékeztetnem magam arra, hogy milyen hosszú
távú hatásai lennének annak, ha csak önmagámra
koncentrálnék. Az igazi megbecsülés azoknak jut végül, akik
nem önmagukat helyezik állandóan fókuszba. Gondold végig a
történelem legnagyobb neveit, azokat a jelentős
személyiségeket, akik a nárcizmus ellentéteinek tekinthetők,
akik nagylelkűséget és alázatot hirdettek.
Nelson Mandela,
Teréz anya,
Martin Luther King, Mahatma Gandhi …
Csak hogy néhányat említsünk a sok-sok lehetségesből.
Ezek az emberek halhatatlanná váltak, cselekedeteikért
minden jelenlegi és jövőbeli történelemkönyvbe beírták
magukat. De nem az a vágy hajtotta őket, hogy híresek és
emlékezetesek legyenek.
 Idegrendszerünk és annak ingerületátvivő anyagai között
vannak specifikus kapcsolatok. A szerotonin olyan
ingerületátvivő anyag, amitől büszkeséget és nagyságot érzel.
Amikor azt érzékeled, hogy fontos vagy és figyelnek, akkor
folyamatos az ellátásod szerotoninból. Ezért fogékonyak sokan
a nyilvános elismerésre. És persze szükségünk is van rá, hogy
érezzük: embertársaink elfogadnak bennünket.
Ezért olyan fontosak a nagy díjátadó ceremóniák, amikor
valaki levizsgázik, megnyer egy bajnokságot vagy egy
dalversenyt. A nyilvános ünneplés lényege az, hogy jó érzést
ad, győztesnek és nézőnek egyaránt. Ha a szerotonin nem
volna játékban, elég lenne postázni egy levelet a győztes
részére ezzel a szöveggel: Gratulálunk, nyertél.
Kinyomtathatod az oklevelet a nyomtatóddal. El ne feledd
elénekelni a himnuszt is.

A narcisztikusok pedig megragadnak ebben -

tulajdonképpen figyelemfüggők lesznek. Állandóan egyre
többet keresnek majd belőle, még akkor is, ha tudják, hogy
ezzel adott esetben idegesítenek másokat. De egyszerűen
képtelenek abbahagyni.
Mai világunkban roppant fontos a státusz és a presztízs. És
ezt miként mutogatjuk? Túlzott anyagiassággal. Drágább
autót, elegánsabb házat és divatosabb ruhákat veszünk
mindenféle olyan kiegészítővel, amin természetesen szerepel a
megfelelő márkajelzés. Éppen ezért került olyan jól látható
helyre a márkanév az új táskádon: pont az a lényeg, hogy
mindenki jól lássa. Az bizony nem elég, ha te magad tudod,
hogy a táska ilyen meg ilyen álommárka. A probléma az (és
ezt mindenki tudja, aki szokott mértéktelenül vásárolni), hogy
az örömérzet nem tart túl sokáig. Ennek oka az, hogy hiányzik
belőle az emberi kapcsolat, az a valaki, aki megcsodálja az új
cuccaidat, legfeljebb csak az idegenek az utcán, ők viszont
nem sokat számítanak. így hát csak ürességet érzel belül,
semmi mást. Következésképpen még többet kell vásárolnod.
Talán van más önkifejezési mód is, egy olyan, ami
megteremti azt, amire lelkünk mélyén vágyunk: olyan
emberek valódi megbecsülését, akik valóban törődnek velünk.
Ez mindenképpen alázatosabb hozzáállást eredményezne.
A nárcizmus ellentéte talán éppen az alázat. A valódi alázat
elképesztő erőt jelent, ez ugyanis megadja azt a képességet,
hogy helyesen tudjuk értékelni önmagunkat. Nem túl pozitívan
és nem túl negatívan, hanem helyesen.
Korrekten, pontosan és precízen kell értékelnünk
önmagunkat.
Az alázatos embereket roppant nagyra értékeli a
környezetük. Olyanok veszik őket körül, akik valóban
ügyelnek rájuk.

Az alázat azt is jelenti, hogy hálásak vagyunk azért, amink

van. Figyelem: semmi rossz nincs abban, ha többet kívánunk
az élettől. Nekem például jó hosszú a listám azon dolgokról,
amiket tenni és átélni szeretnék. De folyamatosan
emlékeztetem magam mindarra, aminek már a birtokában
vagyok, amit már átéltem és megtettem. Ettől nem leszek jobb
ember, de abban segítséget nyújt, hogy megőrizzek
valamennyit a józanságomból, miközben igyekszem
előrehaladni, dolgozni.
Hiszen amint azt korábban megállapítottuk: nagyon kevés
dolgot kapunk ingyen.
 Ha alázatot mutatunk, hálásak vagyunk azért, amink van és
aktívan segítünk másokat, azzal - meglátásom szerint -
hatékonyan képesek vagyunk a nárcizmus ellen hatni.

A boldogságdrog
Az oxitocin az az ingerületátvivő anyag, ami a szerelem,
bizalom, barátság és gondoskodás érzésekor lép működésbe.
Az oxitocinból többféle módon is kaphatsz egy adagot. Az
egyszerűbbek egyike a fizikai kontaktus. Többek között ezért
olyan jó érzés megölelni valakit: oxitocin termelődik.
Kutatásokból tudjuk, hogy az is ilyen eredményt hoz, ha
másoknak segítünk. Próbáld ki: olyasvalakivel legyél
barátságos és segítőkész, aki nem tehet semmit érted. És
figyeld meg, hogyan érzed magad utána. Garantálom, hogy
jól, ugyanis ez is adott neked egy adag oxitocint. Méghozzá
ingyen és bérmentve. A hatalmas előny ebben az esetben az,
hogy a tested segít neked olyan dolgokat újra megtenni,
amelyektől jól érzed magad. Minél több oxitocin van a
szervezetedben, annál nagylelkűbb leszel embertársaiddal.
Most feltehetjük a kérdést: milyen okból szeretnéd jól
érezni magad?
Önmagunk hangsúlyozása egy dolog, az alázat egy másik.
De tehát mindkettő ad nekünk egy-egy dózist.
Az alázat útjának választása csupán egy nagy veszéllyel
jár: hogy végtelen mennyiségű valódi és őszinte csodáló
gyűlik köréd. De ezzel talán képes leszel együtt élni.
Az alázat gyakorlásának egyik módja az, ha
végiggondoljuk, milyen anyagi szükségleteink vannak.
Valóban muszáj háromévente autót cserélnem? Muszáj
ötévente lecserélni a teljes bútorzatot? Félévente új
okostelefont kell vennem? Együtt tudok még egy kicsit élni
ezzel a kabáttal?
Valójában kinek a kedvéért töltöm fel azokat a képeket a
közösségi média oldalaira? A sajátomért? Vagy valaki más
kedvéért? Valóban kevésbé leszek értékes, ha nem kapok
minden áldott nap megerősítést a külvilágtól? Vajon elegendő
számomra az olyanoktól érkező megerősítés, akik valóban
fontosak a számomra?

Találó a következő mondás, de sajnos nem tudom, hogy

eredetileg ki mondta: Olyasmiket veszünk, amikre nincs
szükségünk, olyan pénzből, amivel nem rendelkezünk, annak
érdekében, hogy olyan emberekre legyünk nagy hatással,
akiket nem kedvelünk.
Sokan a mindfulnesst hirdetik az anyagiasság igazi
ellenpólusaként, vagy a meditációt, mondván: ez belső
elégedettséget okoz. Érdemes volna kipróbálni. És hát nem is
olyan nehéz megtanulni meditálni. Hiszen, ha valóban lelki
békét képes adni nekünk, és el tud lazítani bennünket egy
kicsit, akkor mit veszíthetünk azzal, ha kipróbáljuk?
Képzeld csak el: milyen volna, ha ennyire fantasztikusan
tudnánk magunkat érezni majdnem minden nap, és közben
mindez nem kerülne nekünk semmibe a világon?
 TE ÉS A SZEREPED
POZÍTIV ELLENŐREKÉNT

Minden ember a végbe nem vitt

jócselekedetek bűnében
leledzik.
Voltaire

Erős? Eltúlzott? Igen, meglehet. De azt akarom, hogy reagálj

rá, igazán, a kérdést ugyanis fontosnak gondolom. Mindenki
egyetért abban, hogy a nárcizmus hosszú távon nem előnyös.
Ha valóban nárcisztikus kultúrában élünk, egy olyan
társadalomban, amely arra kényszerít minket, hogy olyasmiket
tegyünk és úgy viselkedjünk, ami talán nem teljesen
természetes számunkra - akkor vajon van-e bármiféle módja
annak, hogy működésbe léptessük a féket?

Mindent összevetve te meg én éppen olyanok vagyunk,

mint bárki más - legtöbbet önmagunkra gondolunk, méghozzá
elég változatos módokon.
Úgyhogy tegyük fel, hogy észrevetted a vészéi}!, és
beláttad, megvan a kockázata annak, hogy csapdába ess és
túlzottan fókuszálj önmagadra. Megértetted, hogy ez rövid
távon nem előnyös a környezetednek, hosszú távon pedig
hátrányos neked magadnak is. Eldöntötted hát, hogy nem
hagyod magad belerángatni a nárcisztikus kultúrába, és
ehelyett inkább valami mást szeretnél.
Éppen ez a célom ezzel a könyvvel. Fel kívánom ébreszteni
minden olvasómat, hogy alternatív életmódra szánják rá
magukat. Talán még te magad is tehetsz jót a világban? Hát
persze, egy sor módon - még olyanokon is, amikre én magam
nem jöttem volna rá.

Hogyan inspirálódjunk - és azután?

Amikor inspirációs előadót hallgatsz, akkor… inspirált leszel.
Érzed magadban a mámorító lelkesedést, igen, na most aztán
megmutatom! Sokakat ismerek ebben az iparágban, és
akadnak közöttük elképesztően ügyesek. Az ember istenien
érzi magát az előadás után (habár a valóságban továbbra is
egyszerű halandó). Ezzel az inspirációval ugyanakkor az a baj,
hogy egyszer haza kell menned és kezdened kell valamit a
hallottakkal. Ha nem állsz neki még ugyanazon a napon tenni
valamit, az érzés elhalványul, és az előadás hamarosan egy
emlék lesz csupán.
Az inspiráció jó dolog, szükségünk van rá. De arra is
szükségünk van, hogy mi magunk gyürközzünk neki a
munkának. Hol kezdj hozzá?
A legtermészetesebb helyen: önmagadban.
Ahelyett, hogy minden reggel odakiáltanál a
tükörképednek, hogy én vagyok a legjobb! - ahogy az
előadáson tanultad -, inkább igazi, hamisítatlan önbizalmat
építs fel magadban; például úgy, hogy te saját magad intézel el
és oldasz meg dolgokat. Az igazi önbizalmat csak úgy lehet
megteremteni, ha te magad éred el a sikert. És miért is ne
használnánk ki, hogy a természet éppen ilyenre formált meg
bennünket?
Belekezdesz tehát valami apró dologba, amit talán még
nem próbáltál, de szeretnéd megtanulni. Kísérletezel és
apránként tanulsz. Amikor hátralépsz egyet, akkor ráébredsz,
hogy megtettél valami olyasmit, amit a múlt héten még nem
tudtál.

Most tehát jobb vagy, mint korábban. Áramlani kezd a

dopamin. Egy kis mámort érzel.
Ezenkívül mesélsz róla pár embernek. Rád mosolyognak,
és ök is megerősítve érzik magukat a hallottaktól. Gratulálnak
neked. Beindul a szerotonin. Büszke vagy.
És talán azt is elhatározod, hogy valakinek megtanítod,
amit éppen most csináltál. Látod a másik ember szemében az
örömet és hálát. Hömpölyög az oxitocin. Még egy kicsit
jobban érzed magad.
És ha jobban belegondolsz, ez nem is olyan rossz, nem
igaz? Most, hogy beindultak a bensődben ezek az anyagok -
hogyan érzel önmagad iránt? Lehetséges volna, hogy egy
kicsit jobban becsülöd magad, mint egy hónappal ezelőtt?
Garantálom neked: az önbecsülésed most erősebb. Talán
elsőre nem annyira, de apránként mindenképpen. Lelkileg jobb
formában vagy, és jobban is érzed magad a bőrödben,
méghozzá teljesen természetes okok miatt. Ebben nincs semmi
hamis, semmi művi.
Jobban érzed magad. Méghozzá igazán.
 Fogadj el ugyanakkor egyvalamit: néha pocsékul érzi
magát az ember. Ez az érzés is természetes részét képezi
igazságtalansággal teletömött életünknek ezen a brutális
bolygón. Nem lehet minden nap csodálatos, senki sem boldog
állandó jelleggel. Csak a bolondok hiszik, hogy sosem kell
érzelmileg a padlón lennünk.
De most már tudod, hogy mennyire egyszerű dolog
változtatni ezen az érzésen. Adj neki időt! Alkalmazd a
folyamatot és tanulj lépésenként.
Persze azért vannak kockázatok. A nárcizmus csapdáját
mindenképpen el szeretnéd kerülni: azt, hogy állandóan rövid
távú gondolkodásra építs. A rövid távú jutalmak anyaga a
dopamin. Erős hatása van, és olyan erős függőséget képes
okozni, mint egyes keményebb drogok.
A kokain, amfetamin és egyéb, ópiumot tartalmazó szerek
ugyanazt teszik, mint a dopamin: fantasztikusan jól érzed tőlük
magad. De csak egy rövid időre, merthogy utána egy kicsit
több kell ugyanabból a drogból. Egy idő után meg sokkal több
kell. Ezért olyan könnyű nagyon gyorsan drogfüggővé válni.
Mindenki, aki kipróbálta már, tanúsíthatja, mennyire gyorsan
rá lehet szokni.
Ez ugyanakkor csalóka jutalom, mert nem old meg
semmilyen problémát. Az a probléma, ami miatt szükséged
volt erre a mámorra, továbbra is fennáll. A test
jutalomrendszere egész egyszerűen nem a megfelelő módon
indul be.
Hogyan kell tehát megkapni a jutalmunkat anélkül, hogy
azt kockáztatnánk, hogy rövid távú és veszélyes függőségekbe
ragadunk?
 Ha annyira egyszerű lenne, talán egy kicsit többen
próbálták volna ki. De azt tudjuk, hogy a legtöbb embernek
valamifajta indokra van szüksége ahhoz, hogy valóban a
helyes utat válassza. Célra van szükségünk ahhoz, hogy
értelmesnek érezzünk valamit. Cél hiányában egész álló nap
ülhetnénk otthon a kanapén, videojátékokat játszhatnánk és
füvezhetnénk. Elvégre semminek sincs semmi értelme.

Egy igencsak régi bölcsesség

Most egy kicsit kockáztatni fogok, és elmesélek egy igencsak
régi, és az igazat megvallva némiképp elnyűtt bölcsességet.
Talán hallottál már a sivatagban ügyködő kőfejtő történetéről.
Ha igen, akkor légy türelemmel, mert az én sztorim nem úgy
végződik, ahogyan korábban hallhattad.
A történet körülbelül így hangzik: egy vándor halad
keresztül a sivatagon, és egyszer találkozik valakivel, aki
éppen követ fejt. A férfi megkérdezi a kőfejtőt, hogy mit
csinál, aki természetesen azt feleli, hogy követ fejt. Amikor azt
a kérdést kapja, hogy mit gondol a munkájáról, a kőfejtő a
földre köp és azt feleli, hogy lélekölően unalmasnak tartja.
A vándor elérkezik egy másik kőfejtőhöz. Őt is
megkérdezi, hogy mit csinál. Az azt feleli, hogy egy
fantasztikus katedrális építőanyagát készíti elő. Egy olyan
katedrálisét, amely az égbe nyúlik majd, és amely a
legfantasztikusabb épület lesz, amit emberi szem valaha is
látott. Arra a kérdésre, hogy mit gondol a munkájáról, ez a
kőfejtő azt feleli, hogy imádja. Micsoda élmény egy ilyen
munka részesének lenni!
 Valahol itt szokott befejeződni a történet. Bölcsen belátjuk,
hogy követ fejteni különböző okokból lehet. A probléma az,
hogy a valódi felismerést nem olyan egyszerű meglátni. Értjük
a történet alapjait: kellemesebb dolog egy szép katedrálist
építeni, mint egyszerűen csak követ fejteni, még ha a munka
részletei azonosak is.
De vajon miért? Miért fontosabb követ fejteni az egyik
okból, mint a másikból?

Mélyebb értelmet találni

Itt kerül be a képbe az értelem kérdése. Van bármiféle értelme
bárminek is? Számít bármit, hogy valójában mit csinálok?
Azért fejtek követ, hogy felvehessem a fizetésemet, vagy
azért, hogy valami nagyobbat teremtsek, például egy szép
katedrálist?
De jelent-e valami különlegeset maga a katedrális? Ez a
lelkiség szimbóluma, az, hogy talán több millió
embertársammal oszthatok meg valami igazán nagyot. Persze
a katedrális egyfajta templom, és nyilván nem minden ember
hívő. De az igazán fontos ebben az esetben az, hogy részt
veszek olyasvalaminek az alkotásában, amely elvont értékkel
bír. Olyan helyet teremtünk ezzel, ahol az emberek hitet
találnak, vagy önmagukat, vagy bármit, amire szükségük van
ahhoz, hogy képesek legyenek élni az életüket. De ez a hely a
szemlélődés, a befelé figyelés helyszíne is, meg olyan
dolgoké, amelyek talán nagyobbak az egyes embernél.
És mindez több, mint egy szép épület.
 Kevés ember - a narcisztikusokat és pszichopatákat
leszámítva - immunis arra az érzésre, hogy valamilyen efféle
közösség része lehet. És itt nem a dopaminról beszélünk,
hanem a szerotoninról és az oxitocinrói. Ezek az anyagok
sokkal szorosabban kapcsolódnak a hosszú távú boldogsághoz,
mint bármi más.
Semmi értelem, semmi lényeg, semmi cél, semmi irány.
Semmi okunk nincs arra, hogy felkeljünk a kanapéról.
Nem várhatunk semmiféle pozitív érzést.
Ilyesmit az ember évezredek óta érez. Kezdetben tahin nem
tudtak olyan sokat az agy működéséről, de azt tudták, hogy
nagyjából hogyan működünk. Ez valójában egészen hihetetlen.

Ezért bír olyan jelentőséggel a kőfejtőkről szóló történet.

Szükségünk van arra, hogy értelmet és célt lássunk valamiben,
az életünknek valamifajta irányra van szüksége. És akkor egy
csapásra lesz értelme felkelni a kanapéról.
Ugyanezen okból olyan végzetes az, ha valaki tartósan
munkanélküli, ez ugyanis a reménytelenség érzetét teremti
meg, passzívvá tesz, és olyan illúziót teremt, hogy már nem is
tudunk semmit hozzátenni a dolgokhoz. Az az ember, akinek
nincs cél és értelem az életében, aki semmifajta szerepet nem
tölt be, egy idő után lelkileg összetörik.

Ezért aztán jobb az, ha elfogadunk egy rosszul fizető állást,

mint hogy munkanélküliként tengessük tovább
mindennapjainkat, mert ez is védi a pszichénket. Léteznek
megbízható kutatások, amelyek azt bizonyítják, hogy a
munkanélküliség sokkalta rosszabb, még akkor is, ha a
munkanélküli segély mértéke megegyezik a fizetés
mértékével. Az, aki azt mondja, hogy semmi értelme dolgozni,
elvégre ugyanannyit kap érte minden hónapban, mint ha
támogatásokból élne, bizony veszélyesen él.

Közösségi média - alternatív látásmód

Kérdés, hogy vajon lehet-e elégszer mondani: az internet nem
a valódi világ. Cserébe viszont olyan eszköz, amellyel remekül
lehet a nárcizmust terjeszteni. A narcisztikusok imádják, ha a
figyelem középpontjában vannak, a narcisztikusok szeretik
mutogatni magukat. Élvezik annak a gondolatát, hogy
mindenki őket bámulja.
A Iájkok és a pozitív kommentárok jelentik számukra a
benzint. Készen állnak arra, hogy nagyon messzire is
elmenjenek, hogy mindezt begyűjtsék maguknak.

Általában túl pozitív képet festenek magukról és az

életükről, és ráadásképpen azt követelik, hogy rajongják őket
körbe ezért az illúzióért.
Minél jobban blöffölnek a valóságról, annál nagyobb
üdvrivalgást várnak el.
Az influenszerek tökéletes környezetben mutogatják
magukat, elegáns ruhába öltözve, mindig napbarnítottan és
állandóan rohanás közben. Limuzinok hátsó ülésén furikáznak,
vagy éppen Ferrarit vezetnek. Rengeteg vicces jelenségre
bukkanhatunk, ha egy kicsit alaposabban vesszük szemügyre
őket.
Az Instagramon gyakoriak az olyan fotók, amelyen két
autó látható. Ne valami öreg csotrogányra gondolj, nem,
dehogy. Balra egy hárommillió koronás Bentley, irtózatosan
elegáns és dizájnos. Jobbra egy Rolls Royce négymillió
koronáért, mennyei és elérhetetlen. A követőknek most
felteszik a kérdést: Melyiket szeretnéd? Melyiket akarod
jövőre vezetni? A követők pedig válaszolnak: Én a Bentleyre
szavazok. Nem, nem. A Rolls sokkal elegánsabb.
MINDKETTŐT, ordítja valaki csupa nagybetűvel. Szinte
érezni, hogy mindenki alámerül az álmaiba. Mások kijelentik,
hogy készen állnak arra, hogy szó szerint bármit megtegyenek
a világon, csak hogy ilyen autóhoz juthassanak.

Nézzünk tévét, vagy csináljunk valami jelentősét?

A Lamborghini egyik legmagasabb beosztású vezetője néhány
évvel ezelőtt azt a kérdést kapta egy interjúban, hogy a
Lamborghini miért nem készít soha tévéreklámot. A válasza
így hangzott: A mi ügyfeleink nem néznek tévét. ízlelgesd ezt
most egy kicsit, és gondolkodj, mit is jelent valójában.
Az Instagramon van egy bejegyzés, amelyben egy srác egy
kis luxushajót vezet egy sokkal-sokkal nagyobb és még
elegánsabb luxushajó felé. Valahol középen egy hatalmas,
nyitott nyílás. A szöveg így hangzik: Miközben te tévézel, ez a
srác leparkolja a hajóját a másik saját hajójába. Hát nem
tudom.
Gyémántok. Női influenszerek kezén több millió dolláros
ékszerek. Többnyire a hanyagság látszatát keltik, ők bizony
ennél közönyösebbek már nem is lehetnének. Hiszen ez csak
néhány régi gyémánt. Olyan értékben, ami egy átlagos
munkavállalónak egy élet alatt alig jönne ki a fizetéséből.
Gyakran látni házakról készült fotókat - olyan elegáns és
költséges palotákat, hogy attól magát a királyt is elöntené a
sárga irigység. Egyiknek- másiknak harminc szobája is van. A
felhajtón egy Aston Martin áll. És efféle felirat szerepel a
képen: Egy ilyen házban fogok lakni öt év múlva. Vagy pedig:
Lájkold, ha te vagy az első milliomos a családban.
De vannak ennél hajmeresztőbb példák is. Bizony, még
ennél is. Többször láttam pont az Instagramon olyan képeket,
amelyeken az emberek a szó legszorosabb értelmében pénzben
fürdenek, pénzzel töltik meg a fürdőkádat. Bankjegyekről
beszélünk. Az egész asztal bankókkal van tele, több kiló. Az
efféle képek alatt ilyen szövegek szoktak lenni: Mit gondolsz?
Eldöntötted, milyen életstílust szeretnél? Mit tennél meg, hogy
ezt elérd?
Bizarr? Egyetértek, szerintem is az.
Egy rövid kis filmben, amit találtam, egy srác a
hűtőszekrénye felé ugrik, felmarkol egy csomó bankjegyet és
kimegy vele az erkélyre (talán a tizediken lehet). Ott elhajítja a
bankókat, azok meg szállnak szerteszét mindenfelé.
Egy másik az autó tetőablakán át szórja ki a pénzt,
miközben az utcán száguldozik. Szó szerint pénzeső hull.

Hamis videó? Meglehet, de az üzenetét nem lehet

félreérteni: szerezz annyi pénzt, hogy utána a legörültebb
dolgokat tehesd meg.
Egyesek azt kürtölik világgá, hogy ők self-made emberek,
abszolút nem segített nekik senki, mindent önmaguk értek el
egyedül, és csak teszik a dolgukat. Sokan közülük azt
hajtogatják, hogy magasról tesznek mindenre és mindenkire,
csak magukra és a saját sikereikre fókuszálnak. És arra
buzdítanak minket többieket, hogy mi is kövessük a
példájukat.
 Te is megteheted, hogy csak nyomod a gázt. Neked is
lehetnek olyan menő cuccaid, mint nekem. Neked is lehet
magánrepülőd és sportautód. Elegáns szállodákban lakhatsz,
gyöngyéleted lehet.
Ez remekül hangzik, és árad belőle a magabiztosság:
alighanem sokan el is hiszik.
Vegyél magadnak a világból! Adj bele mindent! Tedd a
dolgodat!
De mit jelent az valójában, hogy tedd a dolgodat?
Eltekintve a nyilvánvalótól: mivel senki nem képes
tökéletesen egyedül létrehozni túl sok mindent, mégiscsak el
kell gondolkodnunk azon, hogy ez a fajta üzenet voltaképpen
mit is foglal magában.
Ilyesmivel etetni magunkat természetesen egészen addig
nem jelent problémát, amíg belátod, hogy ez az elejétől a
végéig csalóka illúzió. Legjobb esetben jót nevetünk ezeken a
marhaságokon.

Viszont… ez a fajta önközpontú hipernárcizmus - jobb

kifejezés nem jut eszembe - valójában azt is fogja jelenteni,
hogy mindenki, aki nem arat sikert a TikTokon vagy az
Instagramon, de továbbra is ezt az elegáns életet szeretné élni,
valami más módon meg is próbálja azt megszerezni magának,
vagy legalábbis valami ahhoz hasonlót.
Mit kell akkor tenni, ha arra azért nem állunk készen, hogy
bűntettet kövessünk el? Ilyenkor vagy fülig eladósodunk, vagy
nekiállunk kaparós sorsjegyeket venni, vagy lovakra fogadni,
hogy gyakrabban cserélhessünk autót, mint a szomszédunk,
hogy állandóan utazgathassunk és műanyag játékokkal
áraszthassuk el a gyerekeket. Nyugalom, semmi ilyesmit nem
javaslok, csak ellenőrizni akartam, hogy figyelsz-e még.

Hogyan lehet a hipernárcizmus ellen hatni?

Saját vállalkozást kell indítani, hét éven keresztül keményen
dolgozni, és utána fogjuk látni erőfeszítéseink gyümölcsét. A
siker építése hosszú időbe telik, nem jön el egyetlen éjszaka
alatt. Amikor nekiálltam e könyv írásának, Jeff Bezos volt a
világ leggazdagabb embere; aztán, amikor a végére értem, már
Elon Musk. Ezek a srácok tényleg eléggé pénzesek. De nem
egyetlen éjszaka alatt lettek azzá: harminc esztendőre volt
szükségük, mire eljutottak oda, ahol most vannak.

Gürcölni kell, mígnem már nyüszítünk a fáradtságtól, de

aki így jár el, annak nemritkán osztályrésze lesz a siker. Ahogy
Warren Buffet, a pénzember felelte arra a kérdésre, hogy miért
is követik olyan kevesen a tanácsait: Senki sem lassan akar
meggazdagodni.
Talán óvatosabban kellene másokkal összehasonlítgatnunk
magunkat. Úgyis mindig fogunk olyasvalakit találni, akinek
nálunk jobban megy a sora. A narcisztikusokkal nem
kelhetünk versenyre. Hadd égjenek csak ki abbéli
küzdelmükben, hogy úgy tűnjenek fel, mintha nekik volna a
legtöbb cuccuk.
Ha példaképre van szükséged, akkor válassz egy józan
embert. De mindenekelőtt arra használd az idődet, hogy a
tavalyi életedet veszed górcső alá. Jobb most, mint akkor?
Szuper, ünnepeld meg egy éttermi vacsorával! Vagy inkább
rosszabb? Ajjaj. Vázold fel most azonnal a tervedet, hogy mit
tehetsz a sorsod jobbra fordulásáért. Gyerünk, állj neki! De
ahhoz ne nagyon mérd magad, amit az Instagramon vagy a
Facebookon tapasztalsz.
Ne feledd: az internet nem a valódi világ. Rengeteg minden
van ott, ami a legkevésbé sem építő jellegű: negatív hírek,
gyűlölet, zaklatás és sok minden más. Én magam nem akarok
túlságosan beleragadni abba, ami ott zajlik, mert az internet
egy igazi nyúlüreg.

Digitális detox
Javaslatom: kapcsolj le mindent egy hónapra, és figyeld meg,
mi történik a stressz-szinteddel.

Kapcsold le harminc napra a Twittert! Szedd le egy

hónapra a Facebook és az Instagram applikációját! Más
platformokat is használsz? Töröld azokat is! Harminc napra.
Elnehezült a mellkasod? Egy kis időre úgy érezted,
nehezen veszed a levegőt? Ez is árulkodó.
Csak nyugalom. Utána újra feltelepíthetsz mindent.
Csak kevés ideig kell tesztelned, harminc napig. Ha
megéred a nyolcvan évet, akkor ez a harminc nap a teljes
életed tized ezrelékének felel meg. Meg tudod csinálni,
ráadásul ingyen is van. És valamit még tanulni is tudsz ebből a
kísérletből. Elvégre harminc nap semmiség.
Egyre több ember próbálja ezt ki. És a reakciójuk kivétel
nélkül a következő: Sokkal jobban érzem magam! Hát ez meg
hogyan lehetséges?
Ennek van egy egyszerű fizikai magyarázata. A kortizol
nevű stresszhormon eddig őrült mennyiségben árasztotta el a
testedet, és ennek most vége szakad. Végül lekapcsolod magad
az állandó hadi készültségről.
Nem kell állandóan éberen őrködnöd. Fizikailag és lelkileg
is kikapcsolsz. Más értékeket is észreveszel a világban, nem
csak azt, ami a mobilon keresztül szembejön veled. Talán több
időt fordítasz a gyermekeidre, vagy a házastársadra, a
szüléidre, vagy akárkire, aki a legfontosabb az életedben.
Talán edzeni kezdesz, vagy könyveket olvasni. Vagy többször
emeled fel a telefont, hogy felhívj valakit, és valódi, hús-vér
emberekkel beszélgetsz.
Egyesek annyira meg vannak elégedve a közösségi média
nélküli életükkel, hogy sosem térnek vissza. Soha többé.
Elképesztő.
2020 végén egy digitális előadás keretén belül
megszellőztettem ezt a kérdést, amit némi szkepszissel
fogadtak. A leggyakoribb reakció ez volt: De mit csináljak
helyette? Na igen, mit csináltál, mielőtt belezuhantál volna a
közösségi média örvényébe?
De hogy visszakapcsoljunk a nárcisztikus kultúrához:
miután egy időre lemondtál a közösségi médiáról, sokkal
hamarabb észre fogod venni az eltérő viselkedésmintákat.
Nem leszel olyan eltompult, mint korábban, így aztán egyre
világosabban fogod látni, hogy az, amit egyesek online
művelnek, valójában nem normális.
És talán aktívabb szerepet vállalva meg is ejtesz egy-egy
megjegyzést: Barátom, amit tettél, az nincs rendben. Légy
szíves, hagyd abba!
És hirtelenjében pozitív ellenerő lettél, amivel számolni
kell.
Fellélegzés
Megtudhatod valahonnan, hogy milyen értelmet találsz a
létezésben? Hát persze. Töprengj el mélyen, és kérd
nyugodtan mások segítségét, hogy neked magadnak valójában
mi lehet a célod. Ne ezt a kérdést tedd fel: mikor érzed jól
magad? Hanem ezt: mi a célod, az életed értelme? így egy
olyan belső békére találsz, amit sosem akarsz majd elereszteni.
Ahogy említettem, a mindfulness lehet egy alternatíva.
Kérheted egy ügyes KBT-terapeuta (kognitív
viselkedésterapeuta) segítségét. Vannak nagyon profi mentális
edzők, akik annak a szakértői, hogy az egyén elé kihívásokat
állítva rávegyék őket az új, úttörő gondolkodásra. Az ebbe
fektetett idő gyakran busásan megtérül. Én magam sem
tartanék éppen itt az életemben - ahol valóban akarok is lenni-,
ha az egyik mentális edzőm nem kényszerít arra, hogy
fejezzem be az önmagámnak való hazudozást.
Fájdalmas volt egy kicsit, de nagyjából ez volt a legjobb
tanács, amit valaha kaptam. Isten bizony meghívom őt egy
ebédre, ha elkészültem ezzel a könyvvel.
 BEFEJEZÉS

LINDA. HOGYAN SEGÍTSÜK

ŐT TOVÁBB?

Ha szembesíteni akarunk
valakit önnön árnyékával, meg
kell neki mutatnunk önnön
fényét.
Carl Jung

Ha az az ember, aki a legelső sorban ül a repülőgépen, teljesen

hátrahajtja az ülését, akkor a mögötte ülőnek is ezt kell tennie,
már amennyiben nem akarja, hogy a kávé az ölében kössön ki.
A kór hátrafelé terjed, a probléma pedig végül a legutolsó
sorban ülő srácnál landol. Mögötte egy fal van, nem
„menekülhet” sehova.
Néha az az érzésem, hogy napjainkban egyre többen és
többen hajtják hátra az ülésüket. És valahol szembe kell
néznünk ezzel a problémával, és meg kell azt oldanunk,
mielőtt teljesen elveszítjük felette az uralmat.
Itt az idő, hogy még egyszer, utoljára meglátogassunk
barátnőnket, Lindát. Ugye nem felejtetted őt el? Az a lány,
akinek azok a túlzottan támogató szülei vannak, de akiknek
végül elege lett a jóból, így Linda mostantól kénytelen a saját
lábára állni.
Linda, aki hozzászokott már ahhoz, hogy ha bármi kell
neki, azt rendbontással, sírással vagy hisztizéssel el tudja érni
bárkinél, lehetett az az édesanyja, az édesapja, a tanárai, vagy
mint a könyv elején lévő példában, a főnöke.
Talán emlékszel rá, hogy az édesapjának végül elege lett, és
határozottan közölte a lányával: több segítséget ne várjon tőle.
Többé nem szökhet meg a felelősség elől. - Mostantól
felnőttként kell viselkedned!
Tegyük fel, hogy Linda és te közeli barátok vagytok, és
Linda éppen most értesült róla, hogy az édesapja többé nem
kívánja pátyolgatni őt. Most felkeres téged, és panaszkodni
kezd. Minden olyan szörnyűséges. Semmi sem úgy alakult,
ahogyan azt Linda elképzelte.

Ha feltételezzük azt, hogy nem gondolod, hogy ő NPD-

diagnózissal rendelkező klinikai nárcisztikus (a férfiak
valójában jóval gyakrabban narcisztikusok, mint a nők,
alighanem azért, mert a férfiakból gyakrabban hiányzik az
empátia), csak olyasvalaki, aki beleragadt a nárcisztikus
kultúrának nevezett jelenségbe. Tehát a személyisége
valójában nem nárcisztikus, csak éppen kifejlesztett néhány
olyan viselkedésmintát, amelyet narcisztikusként lehet
jellemezni.
Kiindulhatunk abból, hogy Linda sosem töprengett még el
önnön viselkedésén, és mivel korábban igazából senki nem
mondott neki semmit, apja döntése sokként érte öt.
Mondjuk, hogy Linda még sosem gondolkozott el a dolgon.
De hát ezt csinálja mindenki!
 Elvégre nem Linda hibája, hogy miként néz ki körülötte a
társadalom. Nem ő kérte, hogy ragadjon bele valamibe, amit
nem igazán képes átlátni.
De te szeretnél segíteni neki.

És pontosan ezt akarom mondani. Segítenünk kell egymást!

Nem akarom túlmagyarázni ezt az egészet, de vissza kell
térnünk a társadalom egy korábbi állapotához, ahhoz, hogy
valóban meg bírjunk tenni bizonyos dolgokat egymásért, és ne
csupán önmagunkért. Az egész jelenlegi rendszerünk éppen
azáltal vált működővé, hogy segítettünk egymásnak és együtt
dolgoztunk. Most van itt az esély, hogy valóban hasznos
dolgokat tegyél.
Ez természetesen csupán spekuláció. De hogyan tudnál
segíteni Lindának, ha megkapnád az esélyt?

Ha abból indulok ki, hogy törődsz Lindával, és a javát

akarod, akkor mit teszel? Mit mondasz?

Mit gondolsz, mit volna muszáj megtennie, hogy megoldja

a problémát?
Milyen kockázatokat mersz vállalni annak érdekében, hogy
valóban kisegítsd őt ebből a negatív spirálból?
Mit vagy kész mondani neki?
Az egyik legnehezebb feladat, amit a vállunkra vehetünk,
az, hogy olyasvalakinek akarunk segíteni, aki nem kér
semmiféle segítségből. Olyan ez, mint megpróbálni megölelni
valakit, aki inkább bokszolni szeretne. Tapasztalatom szerint a
dolog kilátástalan.
 A jelenség pszichológiája meglehetősen egyszerű: amikor
jó és valóban jószándékii tanácsot adsz valakinek, azzal
egyszersmind burkolt kritikát is megfogalmazol azzal
kapcsolatban, amit az illető jelenleg tesz. Hiszen nem adnál
semmiféle tanácsot, ha minden tökéletes volna.
Következésképpen kritikát fogalmazol meg. És még akkor is,
ha az illető maga jelenti ki, hogy nem elégedett a jelenlegi
helyzettel, az nem azt jelenti, hogy megkér téged, hogy
erősítsd meg az önkritikáját, és ráadásképpen még néhány
„csinos” tanácsot is nyomj le a torkán.
Néha csak hallgatnunk kell, mit mond a másik, egyéb
feladatunk nincsen. És aztán hallgatni őt még egy kicsit. És
közben nem nyitni ki a szánkat.
A nők ebben jobbak, mint a férfiak. A férfiak, mint tudjuk,
hajlamosak rögtön kinyilatkoztatni a megoldást: így meg így
kell csinálnod. Ha te, aki e sorokat olvasod, egy növel élsz
együtt, menj oda hozzá és kérj megerősítést a következő
feltevésre: a nő néha csak azt szeretné, hogy mmeghallgasd.
És hagyd, hogy apróra leírja a helyzetét úgy, ahogyan ő azt
megéli, miközben te nem szólsz közbe.

De mi jön ezután?
Mi van akkor, ha továbbra sincsen semmi ötleted, amivel
kihúzhatnád a barátodat ebből a helyzetből?

Vegyük példaként megint Lindát. Miképp tudsz neki

valóban segíteni, és sínre rakni az életét?
A legfontosabb, amit tehetsz, hogy megérted, melyik
problémát kell megoldani. Hiszen nem Linda édesapja a
probléma, még ha maga Linda ezt a felfogást hirdetné.
 Ha nem tudjuk, milyen problémával állunk szemben, sosem
érezzük szükségét annak, hogy éppen azt oldjuk meg. Ezt tehát
idejekorán meg kell értenetek, neked is, Lindának is. Amíg
ugyanis nem látja a valódi problémát, addig nem is hajlandó
elfogadni a jó tanácsot sem.
Legelőször tehát: azonosítsd a problémát. Rá kell venned
Lindát, számoljon be arról, hogy épp most hogyan látja az
életet. És amint képes elfogadni azt, hogy neki magának kell
megváltoznia, akkor máris van értelme elmagyaráznod neki,
hogy szerinted milyen módon kellene eljárnia.

Ez ennyire egyszerű volna?

Nem, a legkevésbé sem.
De tökéletesen meg vagyok győződve róla, hogy
támogatnunk kell egymást, amikor azt látjuk, hogy a dolgok
kezdenek kicsúszni a kezünkből, és kezdenek elfajulni.
Vajon túl késő van-e olyasvalaki számára, mint Linda?

Nem tudom. Minden azon múlik, hogy mi történik az

elkövetkező hetekben.

Van egy Linda az életedben? Tegyél valamit, bármit. Együtt

képesek vagyunk egy kicsit megfordítani az irányt, hogy
elkerüljük a valódi problémákat.
Létezik egy angol mondás: It takes a village to raise a
child. (Egy egész falu kell ahhoz, hogy egy gyermeket
felneveljünk.) Nekem nagyon tetszik ez a mondás.
Köszönöm, hogy végigolvastad a könyvet.

Vigyázzatok egymásra!
Thomas Erikson
 FELHASZNÁLT IRODALOM,
FORRÁSANYAGOK, KÉPEK

Bevezetés
Twenge, J. M. & Campbell, W. K. Hie Narcissism Epidemic.
7. fejezet

Campbell, W. K., Bosson, J. K„ Goheen, T. W., Lakey, C. E.,

& Kernis, M. H. (2007). Do Narcissists Dislike Themselves
’’deep down inside”? Psychological Science, 18, 227-229.
Gentile, B. & Twenge, J. M. Birth Cohort Changes in Self-
Esteem, 1988-2007. Unpublished manuscript. Based on:
Gentile, B. (2008). Masters thesis, San Diego State
University.
Twenge, J. M. 8< Campbell, W. K. (2001). Age and Birth
Cohort Differences in Selfesteem: A Cross-Temporal Meta-
Analysis. Personality and Social Psychology Review, 5,
321-344.

13. fejezet
Dweck, C., Po, B. (2007). ”How Not to Talk to your Kids: The
Inverse Power of Praise”, Study done by social
psychologist Carol Dweck of Stanford: Bronson, Po.
February 12, 2007. http://nymag.com/news/
features/27840/ (viewed online 6/6/2008).
Horton, R. S., Bleau, G. & Drwecki, B. (2006). Parenting
Narcissus: What are the Links Between Parenting and
Narcissism. Journal of Personality, 74, 345-376.
317
FELHASZNÁLT IRODALOM, FORRÁSANYAGOK, KÉPEK

Miller, J. D. & Campbell, W. K. (2008). Comparing Clinical

and Social- Personality Conceptualizations of Narcissism.
Journal of Personality, 76, 449-47.
Otway, L. J. & Vignoles, V. L. (2006). Narcissism and
Childhood Recollections: A Quantitative Test of
Psychoanalytic Predictions. Personality and Social
Psychology Bulletin, 32, 104-116.
Twenge, J. M. & Campbell, ’’Parenting and Narcissism: A
Prospective Study” (2008). Unpublished manuscript.
(Idézet innen: The Narcissism Epidemic, Twenge &
Campbell.)

20. fejezet
Ogden, C. L., Fryar, C. D., Carroll, M. D., & Flegal, K. M.
(2004). Mean Body Weight, Height and Body Mass Index,
United States 1960-2002. Advance Data from Vital and
Health Statistics, 347, October 27. 2004.

21. fejezet
Buffardi, L. E., & Campbell, W. K. (2008). Narcissism and
Social Networking Websites. Personality and Social
Psychology Bulletin.

25. fejezet
The Koreans, however, far exceeded the U.S. students’ actual
performance on math tests: These testing data (from The
Trends in International Mathematics and Science Study
[TIMSS]) as well as the data from the National Assessment
of Educational Progress (NAEP) can be found online on a
site run by the U.S. Department of Education.
http://nces.ed.gov/index.asp. See, for example
http://nces.ed.gov/timss/results03_eighth95.asp (viewed online
6/7/2008).
318
FELHASZNÁLT IRODALOM, FORRÁSANYAGOK, KÉPEK

26. fejezet
Foster, J. D„ Campbell, W. K., & Twenge, J. M. (2003).
Individual Differences in Narcissism: Inflated Self-Views
across the Lifespan and Around the World. Journal of
Research in Personality, 37, 469-486.
Gibbs, Nancy. ”Do kids have too much power?” Time, August
6, 2001; http://www.time.eom/time/covers/l
101010806/cover.html (viewed online 6/7/2008).

27. fejezet
https://opeNPDychometrics.org/tests/NPI/
Raskin, R.; Terry, H. (1988). A Principal-Components
Analysis of the Narcissistic Personality Inventory and
Further Evidence of its Construct Validity. Journal of
Personality and Social Psychology, Vol 54(5), 890-902.

Képek
Creative Commons License