26.

fejezet: Van-e élet a sport után: változás a sportolók életében

A sportoló pályafutása során mindenki, az edző, a tisztségviselő, a sportpszichológus arra koncentrál,

hogy maximalizálják a sportoló versenyzői teljesítményét. Ez természetes, hiszen ezalatt az idő alatt ők
felelnek az adott sportoló karrierjéért. Amikor a sportoló visszavonul, a figyelem elterelődik róla, hiszen
újabb és újabb sportolók kerülnek az edző keze alá, akikért felelősséggel tartozik. Sajnos a jelen rendszer
elhanyagolja azt, hogy mi történik a sportolókkal, miután visszavonulnak, és milyen hatással lesz ez a
váltás a további karrierjükre és az életstílusukra.
Szerencsére, egyre nagyobb az érdeklődés eziránt a kérdés iránt. Egyre több profi sportoló mondja
el, hogy hogyan alkalmazkodott a sport nélküli élethez, és sokan bizony jelentős nehézségekről
számolnak be, kivéve azt a néhány szerencsést, aki még sikeresebb pályafutást tudhat a háta mögött. Ezek
a beszámolók azt sugallják, hogy a sportolók visszavonulása kifejezetten átható probléma, de nem lehet
általánosítani minden sportolóra, aki felhagy a sportolói karrierjével.

A visszavonulással kapcsolatos elméleti nézőpontok

Egyre több kísérlet irányul arra, hogy egyfajta konceptuális keretet adjanak ennek a folyamatnak. Sok
kutató a sport kontextusán kívül vizsgálta meg ezt a jelenséget, majd megpróbálta az eredményeket
átültetni a sportba.

Tanatológia

Rosenberg (1982) szerint a sporttól való visszavonulás olyan, mint a szociális halál, ami szociális
izolációval és a korábbi in-group csoport elutasításával jár együtt. Ez az elképzelést alátámasztja néhány
sportoló beszámolója, akik hasonló érzéseket tapasztaltak (Bouton, 1970; Deford, 1981; Kahn, 1972).
Ennek ellenére ez az elképzelés rengeteg kritikát kapott, és nagyon kevés empirikus bizonyíték támasztja
alá (Blinde & Greendorfer, 1985; Lerch, 1982).

Szociális gerontológia

Ez a megközelítés az öregedésre és az élettel való megelégedettségre koncentrál, a sportolói élményektől

függően. Négy szociálgerontológiai megközelítés alkalmazható a sportolói visszavonulás esetében.

 A kivonódás elmélete (Cummings, Dean, Newell & McCaffrey, 1960) szerint az egyénnek és a
társadalomnak is jobb ez a „kiválás”, hiszen így a fiatalok is több lehetőséghez jutnak, másrészt az
idősek kiélvezhetik a még hátralévő éveiket.
 Az aktivitás elmélete (Havighurst & Albrecht, 1953) szerint az elvesztett szerepeket újabbak
pótolják, így az emberek fenntarthatják ugyanazt az aktivitást.
 A folytonosság elmélete (Atchley, 1980) szerint az előző szerepbe fektetett idő és energia átmegy a
következő szerepbe.
 A szociális „csőd” elmélete (Kuypers & Bengston, 1973) szerint a visszavonulás
összekapcsolódik egyfajta negatív értékeléssel, amely elvezet addig, hogy az egyén teljesen
kivonja magát mindenféle szociális tevékenység alól, és internalizálja ezt a negatív értékelést.

Azonban ezeket a megközelítéseket is nagyon sokat támadták, mert nem alkalmazhatók a sportolói
visszavonulás esetén, különösen Arviko (1976), Greendorfer és Blinde (1985), és Lerch (1982) kritizálták
ezeket az elméleteket.

1
A visszavonulás, mint átmenet

A tanatológiai és szociálgerontológiai megközelítéssel kapcsolatos kritikák főleg arra irányulnak, hogy a

visszavonulást úgy tekintik, mint egyfajta egyedülálló és váratlan eseményt (Blinde & Greendorfer,
1985). Ezzel szemben sok kutató átmenetnek, vagy egy egész életen át tartó fejlődési folyamat egy
állomásának tekint a visszavonulást (Carp, 1972; Taylor, 1972). Greendorfer és Blinde (1985) szerint a
hangsúlyt a folyamatosságra, és nem a végességre; az öregedés folyamatára, és nem az érdeklődés és a
célok elvesztésére, és a felmerülő néhány nehézségre kell helyezni. Ezt a nézőpontot már sok korábbi
sportolótól származó adat támasztja alá.
Erre az elgondolásra alapozva, kialakították a karrierváltás modelljét, figyelembe véve a sportolói
populáció speciális szükségleteit és aggodalmait. Hill és Lowe (1974) Sussman analitikus modelljét
alkalmazták a sportra, ami ennek a folyamatnak a személyi, szociális és környezeti oldalát hangsúlyozza.
Schlossberg (1981) egy hasonló modellt ír le, amelybe a főbb faktorok a sportoló saját percepciói a
változással kapcsolatban, a váltás előtti és utáni környezet jellemzői és a személyes attribúciók. Hopson
és Adams (1977) és Kubler- Ross (1969) is egy olyan modellt ír le, amely végigveszi azokat a lépéseket,
amelyen a sportoló keresztülmegy, különös tekintettel az érzelmi hatásokra. (26-1-es ábra)

A karrier „váltás” konceptuális modellje

Taylor és Ogilvie (1994) kifejlesztett egy olyan modellt, amely magába foglalja az elméleti és a
gyakorlati megközelítéseket. Ez a modell az össze felmerülő problémával foglalkozik a kezdetektől a
végső következményekig.

1. szint: A váltás okai

Egy sportoló karrier befejezése általában 4 faktornak köszönhető: az életkor, „a kihagyás”, egy sérülés
vagy önálló döntés. Ezek a faktorok számos olyan pszichés, szociális és fizikai kérdést vetnek fel, melyek
jelentősen hozzájárulhatnak a distressz érzésének kialakulásához.

Az életkor. A kor, különösen a teljesítmény hanyatlása a kornak köszönhetően, az elsődleges oka a

visszavonulásnak. Számos empirikus bizonyíték támasztja ezt alá, és láthatjuk azt is, hogy az elit
sportolók nagy százaléka az életkornak köszönhető teljesítményhanyatlás miatt vonul vissza a
versenysporttól. Az életkor befolyása fiziológiai, pszichológiai és szociális faktoroknak tudható be, és a
fiatalabb és idősebb sportolókra is hatással lehet. Azoknál a sportolóknál is felléphet ez a jelenség, akik
már serdülőkorban magas szinten versenyeznek, és folyamatosan sokat teljesítenek, tehát nem feltétlenül
csak az időskorhoz kapcsolható. Ez különösen a tornára jellemző, ahol a pubertás és az ezzel járó
fiziológiai változások gátolhatják a motoros fejlődést és a teljesítményt.
Az idősebb sportolóknak, pedig a baseball, football és tenisz terén lehetnek komoly gondjai, hiszen
ezek a sportágak megkövetelnek bizonyos testméretet, erőt és precíz motoros készségeket. Azoknak a
sportolóknak, akik profi szinten versenyeznek, a fizikai állóképességüket is szinten kell tartaniuk. A
sportolók még akár 30 évesen vagy idősebben is versenyezhetnek sikeresen. Azonban az életkorral járó
fizikális hanyatlást nem lehet kikerülni, így a teljesítménycsökkenés már mérhetővé válik a középkorú
sportolók esetében (Fisher & Conlee, 1979).
Az életkornak pszichológiai hatása is van a visszavonulásra. Amint a sportolók elérnek egy
bizonyos életkort, egyre kevésbé lesznek motiváltak az edzésre és a versenyzésre, és úgy fogják érezni,
hogy a kitűzött versenyzői céljaikat már elérték (Werthner & Orlick, 1986). A sportoló értékrendje is
megváltozhat. A hangsúly a versenyzésről és a győzelemről áttevődhet a baráti kapcsolatokra és a
családalapításra.
Végül, a kornak egy szociális aspektusa is van. Az öregedő sportolókat, különösen azokat, akiknek
folyamatosan romlik a teljesítménye a média, a szurkolók, a management és a többi sportoló is

2
értéktelennek fogja tartani. Így a státuszvesztés is hozzájárulhat a visszavonulással járó nehézségekhez. A
kutatások azt mutatják, hogy az így visszavonuló sportolók küzdenek a legtöbb nehézséggel és a
legmélyebb önbizalomhiánnyal.

A visszavonulás okai:
Életkor
A kiválasztás kudarca
Sérülés
Önálló döntés

Az adaptációhoz kapcsolódó A felhasználható források

faktorok Megküzdési stratégiák
Fejlődési tapasztalat Szociális támogatás
Énidentitás A visszavonulás előtti tervek
Szociális identitás
Harmadrendű faktorok

Az átmenet minősége

A visszavonulás okozta Az egészséges alkalmazkodás

distressz:
Alkalmazkodási nehézségek
Családi/Szociális problémák
Pszichopatológiák

A beavatkozás formái:
Kognitív
Emocionális
Viselkedési
Szociális
Szervezeti

26-1-es ábra: Az adaptáció konceptuális modellje

A „kiválasztási kudarc”. A következő jelentős faktor a kiválasztási folyamathoz kapcsolódik, amely

szinte minden versenyzői szinten jelen van. Ez a folyamat az, amelyet tekinthetünk úgy, mint a Darwin-
féle természetes szelekciót, azaz, hogy a „legerősebb marad életben”, és amely során kiválasztódnak azok
a sportolók, akik képesek a továbblépésre és a további fejlődésre és azok, akik már nem felelnek meg a
fokozódó teljesítménykritériumoknak. A sportban mindig a győzelem a lényeg, és ez a domináns felfogás
a gyerekkori sportban, a középiskolában, a felsőoktatásban és a professzionális sportban is. Például egy
football, kosárlabda- vagy baseballjátékos karrierjének az átlagos hossza 4-5 év.

A sérülés. Egy komoly vagy krónikus sérülés a karrierjének felhagyására kényszerítheti a sportolót. A
kutatások azt mutatják, hogy a sportolók14-32%-a sérülés miatt hagyja abba idejekorán a sportolást.
Ráadásul a komoly sérülés számos, különböző pszichés problémát okozhat: félelem, szorongás, az
önbecslés hiánya és függősség. Azok a sportolók, akik sérülés miatt hagyták abba a sportot, sokkal
jelentősebb nehézségekkel szembesülnek, mint azok, akik rendelkeznek egyfajta kontrollal a karrierjük
befejezését illetően.
A sérülés befolyásolja azt is, hogy a visszavonult sportolók, mihez kezdenek a további életükkel. A
maradandó fizikai károsodások negatív hatással lehetnek a sportoló későbbi életére, karrierjére és számos

3
pszichológia és emocionális problémát okozhatnak. Tehát a sportolói karrier során elszenvedett sérülés
korlátozza az új élet kínálta lehetőségeket.

Az önálló döntés. Gyakran figyelmen kívül hagyják a sportoló szabad akaratát, pedig a kutatások is azt
mutatják, hogy ez gyakori oka a profi és amatőr sportolók visszavonulásának. Ez a legkívánatosabb
formája egy sportoló visszavonulásának, hiszen ha önállóan dönt, akkor teljes kontrollal rendelkezik a
viselkedése felett, mikor ezt a döntést meghozza. A sportolók számos okból vonulhatnak vissza
önkéntesen a sportolói élettől, ezek az okok lehetnek szociálisak, személyesek vagy kapcsolódhatnak az
adott sportághoz. Úgy döntenek, hogy új irányba terelik az életüket. Valószínűleg új tapasztalatokra tettek
szert, megváltozott az értékrendjük, a motivációjuk és új célokra, érdeklődési területre vágynak.
Valószínűleg szeretnének több időt együtt tölteni a családjukkal és a barátaikkal, vagy csak egyszerűen
szeretnének olyan új környezetet felfedezni, amelybe belemerülhetnek. És a sporttal való kapcsolatuk is
megváltozhat, ez jelentheti azt, hogy már elérték a kitűzött céljaikat vagy már többé nem élvezetes
számukra ez a tevékenység.
Ha egy sportolói karrier önálló döntés nyomán ér véget, akkor általában nem merül fel semmilyen
probléma az „átállással”. Ezzel szemben vannak olyan sportolók, akik számára mégsem olyan
zökkenőmentes ez a váltás, és ők azt állítják, hogy az önkéntes visszavonulás, nem is mindig önkéntes.
Annak ellenére, hogy a sportoló dönt úgy, hogy felhagy a sporttal, ez lehet egy mélyebb konfliktus,
például az edzővel vagy az erőteljes versenyzési stressz eredménye.
Egy ausztrál, amatőr sportolókkal végzett kutatásban kilenc olyan okot állapítottak meg, amely
előidézheti a visszavonulást: a munka/tanulás iránti elköteleződés, az elvesztett motiváció, sportpolitika,
teljesítménycsökkenés, finanszírozási problémák, az élvezeti értékcsökkenés, az életkor, sérülés és a
kiválasztási kudarc (Lavellee, Grove & Gordon, 1997). A szerzők azt állítják, hogy csak az utolsó három
az az ok, amely kényszerű visszavonulást eredményez, de mindegyik ok felléphet úgy, hogy azt maga a
sportoló képtelen kontrollálni. Azokat a sportolókat, akikről úgy tűnik tehát, hogy önkéntesen maradnak
távol, helyesebb ha „vonakodó kimaradóknak” nevezzük.

Egyéb okok. Ezek bár kevésbé gyakoriak, mégis hozzájárulhatnak a sportolói visszavonuláshoz. Ilyenek
lehetnek a családi problémák, konfliktus az edzővel vagy a sportszervezettel és a finanszírozási
nehézségek.

2. szint: Az alkalmazkodást befolyásoló faktorok

A már említett pszichés, szociális és környezeti faktorok és a felmerülő változások kiterjedtsége, valamint
az, hogy a sportoló maga hogyan értelmezi ezeket, befolyásolhatják a visszavonulás utáni alkalmazkodás
minőségét.

A fejlődés élménye. Az alkalmazkodás minősége függhet azoktól a tapasztalatoktól, amit a sportoló a

karrierje során átélt. Ezeknek a tapasztalatoknak a természete befolyásolja az adott személy önészlelését
és interperszonális készségeit, melyek viszont azt befolyásolják, ahogy a sportoló alkalmazkodik a
visszavonuláshoz.
Az a kizárólag sikerre törekvő attitűd, ami a versenysportot jellemzi számos pszichés és szociális
veszélyt rejt magába, és már a sportoló karrierjének kezdetén beleivódik a sportoló személyiségébe. A
sportoló fokozott energiabefektetése és a sikerhajhászás, még az értékes cél ellenére is korlátozott
fejlődést eredményez.
A kutatások is bebizonyították, hogy a kiválasztási folyamatnak káros hatása van a fiatal sportolók
önértékelésére, és a fiatal sportolók számára kifejlesztett programok még mindig a győzelemre helyezik a
hangsúlyt, és nem fordítanak figyelmet arra, hogy hogyan lehetne ezt kevésé káros formában
végrehajtani. A fejlesztés holisztikus megközelítése ebben a helyzetben jóval előnyösebb, és a prevenciós
modell szerint még a korai években meg kell előzni ezt a folyamatot. Az első lépés az, hogy a szülők és

4
az edzők elfogadják azt, hogy a rövid-távú sportolói sikereknél, sokkal fontosabb a hosszú-távú
személyes- és szociális fejlődés. A középiskolai-és felsőoktatási sportprogramok korlátozzák a személyi-
és szociális fejlődés lehetőségeit, mint például az én- és a szociális identitás, a szociális szerepek és
szabályok valamint a szociális támogató csoportok kialakítását (Remer, Tongate & Watson, 1978?
Schafer, 1971). Ezek a korai beavatkozások csökkentik annak a valószínűségét, hogy az alkalmazkodás
minőségéhez kapcsolódó faktorok hozzájárulnak majd a váltás utáni distressz érzéshez.

Az énidentitás. Az alkalmazkodás minősége függ attól, hogy az adott sportoló milyen mértékben értékeli
önmagát a sportban elért sikerei és a sportolói teljesítménye által. Azoknak a sportolóknak az
énidentitása, akik csak a sportnak éltek, és minden más dolgot kizártak az életükből, kizárólag csupán a
sportolói teljesítményükre és eredményeikre épül. Később, a sport nélküli életükben hiányozni fog az
önértékelésük ezirányú támogatása.
Azokat a sportolókat nevezzük „egydimenziós” sportolóknak, akik aránytalanul nagy hangsúlyt
fektetnek a sportra, és így az énfogalmuk képtelen kilépni a sport korlátai alól. Az ilyen sportolók
számára más tevékenység nem jelent élvezetet és nem képesek élvezni azokat. Az ilyen, túlzott sportolói
identitással rendelkező sportolók a legkevésbé felkészültek a sport utáni életre, nincsenek továbbtanulási
terveik, nem tervezik a további karrierjüket és a visszavonulást, úgy élik meg, mintha valami nagyon
fontosat vesztettek volna el, amit már soha nem lehet visszahozni. És úgy tűnik, hogy azt a
veszteségérzést képtelenek elviselni és feldolgozni, így veszélybe kerül az is, hogy „egészségesen”
alkalmazkodjanak az „átálláshoz”. Ezek a sportolók küzdenek a visszavonulás ellen, mert szoronganak
attól, hogy hogyan fogja majd ez az esemény befolyásolni az életüket. Grove, Lavallee és Gordon (1997)
úgy találták, hogy ezek a sportolók sokkal sebezhetőbbek és érzékenyebbek a váltással járó distresszre.
Tehát az identitásukhoz való hatékony alkalmazkodás a visszavonulás után, elengedhetetlen feltétele
annak, hogy pozitívan tudjanak reagálni az ezzel járó nagymennyiségű stresszre.
Kerr és Dacyshyn szerint serdülőkorban még több stresszel jár ez a folyamat, hiszen ez az életkor az
identitás kialakításnak az ideje (Chickering, 1969; Erikson, 1963), és a visszavonulás hatásra az identitás
aktuálisan széteshet, és ezáltal a kialakítás folyamata lelassul. Ez különösen lányoknál jelenthet komoly
problémát. A korai visszavonulás gyakori az olyan sportok esetében, mint a torna, a műkorcsolyázás és
az úszás, ezek a sportok meggátolják, hogy különböző szerepekben és kapcsolatokban próbálhassa ki
magát, zavarják az autonómia és az önálló döntéshozatal képességének kialakítását, valamint
testsúlyészlelési- és testképzavarokhoz vezethetnek, és táplálkozási zavarokat okozhatnak. Tehát a fiatal
lánysportolók érett énidentitáskialakulásának folyamatai lelassulhatnak, vagy teljes gátlás alá
kerülhetnek.

A kontroll észlelése. A visszavonulás egyik központi kérdése, hogy a sportoló magától vagy kényszer
hatására dönt a „feladás” mellett. A befejezéskor észlelt kontroll mértéke is kihatással van a sportoló
további életére, és a visszavonuláshoz való alkalmazkodásra. A négy fő ok közül az első három (életkor,
kiválasztási kudarc és sérülés) egyértelműen kívül esik a sportoló kontrollján. Az adott eseményhez
kapcsolódó kontrollérzés hiánya lényegében összefonódik a sportoló énidentitásával, és ezáltal egy
nagyon averzív és fenyegető szituáció alakul ki.
Olimpikonok, és profi sportolók vizsgálata azt mutatta, hogy a legtöbb sportoló esetében a
visszavonulás oka valamilyen külső körülmény, amit nem tudtak kontrollálni, és a visszavonulás után is
csökkent személyes kontrollérzést éltek át (Svoboda & Vanek, 1982; Werthner & Orlick, 1986).
A kontroll észlelése befolyásolja még a tehetetlenség érzését, a motivációt, a fiziológiai
változásokat és a magabiztosságot. A kontrollvesztés számos patológiához eredményezhet: a depressziót,
a szorongást, függőséget és disszociativitást.

A szociális identitás. A sportoló szociális identitásainak különbözősége is befolyásolhatja a

karrierváltáshoz való alkalmazkodást. A kutatók szerint a visszavonulás gyakran kapcsolódik össze
státusz- és szociális identitásvesztéssel. McPherson szerint a sportolók gyakran azonosítják magukat az

5
elfoglalt pozíciónak megfelelően, de általában erre nem sok ideig van lehetőségük. A visszavonult
sportolók megkérdőjelezik a saját értékességüket, és vissza akarják nyerni az elvesztett támogatást.
Azokat a sportolókat nevezzük „korlátozott szerepű” sportolóknak, akiknek a szocializációja a sport
kontextusában zajlott le (Ogilvie & Howe, 1986). Így, ezek a sportolók csak bizonyos, a sporthoz
kapcsolódó szociális szerepeket tanultak meg és az interakciók is csak erre a szűk kontextusra terjednek
ki. Ezért a visszavonulás után komoly nehézségeik lesznek más szerepek elsajátításával. A kutatások azt
mutatják, hogy azok a sportolók, akik széleskörű szociális bázissal rendelkeznek, tekintve a családi,
baráti és iskolai és szakmai kapcsolatokat, könnyebben fognak alkalmazkodni a karrierváltáshoz.

Egyéb meghatározó (harmadrendű) faktorok. Az intraperszonális faktorok mellett, személyes, szociális

és környezeti faktorok is befolyásolhatják az alkalmazkodást. Ezek a faktorok olyan potenciális
stresszoroknak tekinthetők, melyek jelenléte fokozhatja az elsődleges faktorok hatását.
A szociogazdasági státusz befolyásolhatja az alkalmazkodási folyamatot (Hare, 1971; Weinberg &
Arond, 1952). Azok a sportolók, akik pénzügyileg teljesen csak a sporttól függnek, és kevés lehetőségük
van egyéb jövedelemforrásokra még fokozottabb distresszt élnek át, és jóval fenyegetőbbnek érzik a
visszavonulást.
A kisebbségi státusz és a nem is befolyásolja a váltás utáni lehetőségek észlelését. Ezek a faktorok
még jelentősebbek, ha összekapcsolódnak a szociogazdasági státusszal, és a visszavonulás előtti
tervekkel. A sportoló egészségi állapota a visszavonuláskor szintén befolyásolja majd az alkalmazkodás
minőségét. Korlátozottabbak a lehetőségei azoknak a sportolóknak, akik a karrierjük során valamilyen
komolyabb sérülést szenvedtek, vagy valamilyen krónikusan visszatérő betegségben szenvednek. A
családi állapot szintén befolyásolja ezt a folyamatot. További fontos faktorok még a sportoló olyan
jellemzői, mint az életkor, a versenyzéssel töltött évek és az elért eredmények.

3. szint: Az alkalmazkodás során elérhető források

A sportolók alkalmazkodása nagymértékben függ attól, hogy milyen források állnak a rendelkezésükre
ebben az időszakban. Két Fő forrás van, aminek a segítségével a sportoló képes sikeresen megoldani ezt a
folyamatot: a megküzdési stratégiák (Lazarus & Folkman, 1984; Meichenbaum, 1977) és a szociális
támogatás (Cohen & Wills, 1985; Sarason & Sarason, 1986; Smith, 1985). A kutatások szerint létezik
még egy fontos faktor, ami hozzájárul a sikeres alkalmazkodáshoz: ezek a visszavonulás előtti tervek
(Coakley, 1983; Hill & Low, 1974; Pearson & Petipas, 1990).

A megküzdési stratégiák. A visszavonulás során a sportolók drámai változásokkal szembesülhetnek, az

egyéni, a szociális és a szakmai életükben. Ezek a változások kognitívan, emocionálisan és viselkedési
szinten is hatással vannak rájuk. A váltás minőségét az fogja meghatározni, hogy hogyan reagálnak
ezekre a változásokra. A megfelelő megküzdési stratégia alkalmazása felgyorsíthatja ezt a folyamatot, és
csökkentheti a nehézségek megjelenésének valószínűségét. Sinclair és Orlick (1993) szerint segíthet, ha
valami más iránt kezdenek el érdeklődni, és erre koncentrálnak teljes erőbedobással, ha elfoglalják
magukat, ha továbbra is edzenek, vagy gyakorolnak, ha beszélnek valakivel, aki meghallgatja őket, és ha
továbbra is kapcsolatban maradnak az adott sportággal, és megtartják a baráti kapcsolataikat.
Ha a kognitív változásokat tekintjük, a sportolóknak a váltási folyamatnak megfelelően kell
módosítani a percepcióikat, különös tekintettel az énidentitásra, a kontrollérzésre és a szociális identitásra.
Ebben az esetben a sportolók alkalmazhatják a kognitív újrastrukturálás vagy a mentális imagináció
technikáját. Ezek a módszerek segíthetnek újra pozitív irányba terelni a gondolataikat, javíthatják a
problémamegoldó és célkitűzési folyamataikat, és ezáltal új célokat és motivációt találhatnak a sport utáni
életben is. Ezeket a technikákat már számos populációban és tevékenységben sikerrel alkalmazták, a
változáshoz való alkalmazkodás elősegítésében.

6
 Az emocionális és fiziológiai stresszorok esetében is vannak olyan releváns módszerek, melyek
hatékonyan alkalmazhatók. A visszavonuláskor érzett haragot és szorongást olyan eszközökkel
kezelhetjük, mint a „kikapcsolódás”, a relaxáció és az egészségi, testedzési és táplálkozási tanácsadás.
Számos módszer irányul a viselkedés módosítására is, distressz nyílt megjelenési formáinak a
kezelésére. Ilyenek például az asszertivitási tréning, az „időbeosztási” tréning és bizonyos készségek
kifejlesztése.
Számos visszavonult sportoló alkalmazta hatékonyan a már említett megküzdési stratégiákat (az új
érdeklődési terület, az elfoglaltság, a további edzések, a szociális támogatás és a baráti kapcsolatok
fenntartása). Más kutatások szerint a leggyakrabban alkalmazott megküzdési stratégiák olyan jellemzőket
foglalnak magukba, mint az elfogadás, a pozitív újraértelmezés, tervezgetés, aktív megküzdés és a
szociális támogatás keresése. Azok a sportolók, akik az érzelemfókuszú megküzdési stratégiákat
alkalmazzák, hajlamosabbak a tagadásra, a mentális és érzelmi kivonódásra és az érzelmeik kieresztésére,
mint azok, akik a problémafókuszú megküzdési stratégiákat részesítik előnyben.

A szociális támogatás. A sportolókra jellemző, hogy a barátaik, ismerőseik és más kapcsolataik is a sport
területéről származnak, és a szociális tevékenységeik is általában a sportra irányulnak. Ebből kifolyólag a
sportoló szociális bázisát a sportolói környezete fogja alkotni.
Amikor a sportoló karrierje véget ér, már nem szerves része többé a csapatnak vagy az
egyesületnek, tehát az eddig meglévő szociális bázisra sem támaszkodhat többé. Nemzetközi versenyzői
tapasztalattal rendelkező sportolók gyakran említik a támogatás hiányát, mint nehézséget a váltáshoz való
alkalmazkodásban (Sinclair & Orlick, 1993). Ráadásul, a korlátozott szociális identitásuk és az alternatív
támogató csoportok hiánya miatt a sportolók egyedül maradnak, és magányosak lesznek, ami jelentős
distressz érzéshez vezethet (Blinde & Greendorfer, 1985; Remer, 1978). Azok a sportolók, akik
megkapták a szükséges támogatást a családjuktól, barátaiktól, sokkal könnyebben viselik a váltást.
Ráadásul, kutatások kimutatták, hogy ebben a szakaszban a sportolónak intézményes támogatásra is
szüksége van. Ez a visszavonulás előtti tanácsadói programokkal biztosítható.
Ungerleider (1997) azt találta, hogy az ex-olimpikonok az edzőjüktől, a szülőktől és másoktól is
jelentős támogatást kaptak. Emellett azt találta, hogy azoknak a sportolóknak a 20%-a, akik komoly
nehézségekről számoltak be az átváltásnál, részesült szakképzett segítségben. Visszavonult világklasszis
sportolókkal végzett más kutatások is azt mutatják, hogy ezek a sportolók jelentős támogatást kapnak a
családjuktól és a barátaiktól, viszont se a nemzeti kormányzótestülettől, se a korábbi edzőjüktől nem
kapták ugyanezt.

A visszavonulás előtti tervek. Úgy tűnik, hogy ezek a tervek vannak a legkiterjedtebb befolyással az
alkalmazkodási folyamat minőségére. Ezek a tervek vonatkozhatnak a továbbtanulásra, a szakmai
előrehaladásra, beruházásokra és a szociális hálózat fejlesztésére. Ez az a faktor, amely az előzőekben
említett faktorok megjelenését és hatását szignifikánsan módosíthatja. Például ezek a tervek
kiszélesíthetik a sportoló énidentitását, fokozhatják a kontrollérzést és szociális identitás változatosságát.
Illetve szintén pozitív hatással lehet az említett egyéb (vagy harmadrendű) faktorokra, mint a
szociogazdasági státusz, pénzügyi függés és a sport utáni elhelyezkedési lehetőségek. Amatőr és profi
sportolókkal végzett kutatások is megerősítik ezt az elképzelést.
Perna, Ahlgren és Zaichkowsky (1999) kutatások azt mutatják, hogy azok a főiskolás sportolók,
akik konkrét karriertervekkel rendelkeznek a főiskola utánra, sokkal elégedettebbek az életükkel, mint
azok, akik nem rendelkeznek ilyen irányú tervekkel. A fogyatékkal élő sportolók esetében is hasonló
eredményre jutottak.
Az említett előnyök ellenére, mégis felmerül egyfajta ellenállás a sportolók részéről, azzal
kapcsolatban, hogy ők csak a sport befejezése után akarnak a további jövőjükre gondolni, addig felesleges
tervezgetni. Valószínű, hogy az elkerülhetetlen esemény tagadása hosszú-távon negatív hatással lesz a
sportoló fejlődésére, és számos különböző nehézséget okozhat a későbbiekben.

7
 A strukturált felkészülés a sportkarrier utáni életre, mint például más irányú szakirodalom olvasása
vagy szemináriumok látogatása, olyan értékes lehetőség, amely biztosíthatja sportoló számára, hogy a
sport után is hasznos és értelmes életet élhessen. Természetesen, a hosszú-távú pénzügyi elgondolások,
pedig megfelelő, biztos anyagi alapot teremthetnek a befejezésére.

4. szint: A karrier befejezésének a minősége

Kijelenthetjük tehát, hogy a sportolói karrier vége nem feltétlenül okoz feldolgozhatatlan traumát a
sportoló életében. A karrier befejezésének a minősége attól, fogy, hogy a sportoló hogyan „lépkedett
végig” ezen a folyamaton. Az adott helyzetben a sportoló végső reakciója mindig nyilvánvaló. A
pszichológiai, szociális és környezeti faktorok meghatározzák a sportoló reakciójának a milyenségét.
Tehát, a korábban említett faktorok megléte vagy hiánya határozza meg azt, hogy az átmenet sikeres lesz-
e vagy kudarcba fullad.
Vajon hány sportoló mutat bizonyos formájú distresszt, mikor arra kényszerül, hogy eltávolodjon a
sportágától? Valójában, nem minden sportolónál és nem minden versenyzői szinten jelennek meg ezek a
reakciók. Különösen kevés bizonyíték van arra nézve, hogy a közép- és felsőoktatásban megjelennének az
ilyen típusú reakciók. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy ha itt szakad meg a sportoló pályafutása,
akkor sikeresen vissza tud kapcsolódni az iskolai életbe.
Sinclair és Orlick (1993) azt találták, hogy az amatőr sportolók egyharmada aggódott a szociális
támasz hiánya, a munka-iskolanyomás és a pénzügyi problémák miatt, míg 11% elégedetlen volt az
életével a visszavonulás után és 15% pedig érezte, hogy képtelen megbirkózni a problémával. Kerr és
Dacyshyn pedig azt találták, hogy elit női tornászok 70%-a élt át distresszt a karrierje befejeztekor. Ezek
a sportolók dezorientáltságról, ürességről és frusztrációról számoltak be, és olyan problémákkal
küzdöttek, amelyek az énidentitással, a személyes kontrollal és a testképpel kapcsolatosak.
Ezeknél súlyosabb következmények formájában is megnyilvánulhatnak ezek a problémák, mint
például az alkoholizmus, és drogfüggőség, bűnügyek elkövetése, túlzott szorongás, akut depresszió és
más komoly emocionális zavarok. Az ilyen súlyos problémák felbukkanása valószínűleg annak a
hatalmas erőfeszítésnek és elköteleződésnek köszönhető, amit sportolók a sportba fektettek, és amit most
elvesztettek.

5. szint: A közbeavatkozás

Egy karrier abbahagyását jellemezhetjük úgy, mint stresszorok komplex interakciója. Mindegy, hogy az
adott stresszor pénzügyi, szociális, pszichológiai vagy fizikai eredetű, a sportoló mindenféleképpen át fog
élni bizonyos fokú distresszt. A legintenzívebb erőfeszítés ellenére is felmerülhetnek bizonyos
nehézségek, ha a sportoló szembesül a sport hiányával. A sport abbahagyás befolyásolja a sportoló
kognícióját, érzelmeit, viselkedését és szociális szféráját.
A közbeavatkozásokat tekintve, sajnos pont azon a szinten korlátozzák a sportpszichológus
hatáskörét, ahol a leginkább szükség lenne rá. Ráadásul, azok a sportpszichológusok, akik főleg a
szervezett testületekkel, a kormánnyal stb. vannak kapcsolatban, nem tudnak mély, és kiterjedt
kapcsolatot kialakítani a csapattagokkal. Így a sportolónak is kevesebb lehetősége van arra, hogy
beszéljen valakivel erről a problémáról. És miután a sportoló kiszakad ebből a környezetből, a szervezet
vagy egyesület pszichológusának sem érdeke az, hogy foglalkozzon az adott sportolóval.
A szabad akaratból visszavonuló sportolók szintén akadályozhatják ezeket az intervenciós
eljárásokat. Sok sportoló szerint a tanácsadás nem a leghasznosabb megküzdési forma a váltási
folyamatban. Maga a kezelés vagy beavatkozás számos formában végbemehet, és a sportpszichológusnak
figyelembe kell venni a már említett hatásait ennek a változásnak.
A legfontosabb feladat a kezelés során az, hogy fenntartsuk a sportoló pozitív önértékelését és, hogy
segítsünk neki egy új identitást kialakítani. A sportoló önmagára vonatkozó új percepcióit, és ezt az új
világot, amibe belekerült olyan módon kell az új szerepébe beépíteni, hogy az maximálisan jól működjön.

8
A sportpszichológusoknak segíteni kell abban is, hogy a sportoló feldolgozza a visszavonulás során átélt
emocionális distressz érzéseket. Fontos, hogy a sportoló őszintén kifejezze a kétségbeesését, aggodalmát
és frusztrációját. Alapvetően tehát a sportpszichológus a stresszel való megküzdésben segít. Olyan
technikákat alkalmaznak, mint a kognitív újrastrukturálás, a stresszkezelés és az emocionális önkifejezés.
Azokat a módszereket, amiket így elsajátítanak, a később felmerülő problémákkal való megküzdésben is
felhasználhatják. Végül, a pszichológus szociális szinten is segíthet a sportolónak. Ez a segítség a
szociális identitás és szereprepertoár kitágítására vonatkozik. Ebben az esetben a csoportterápia a
leghasznosabb formája a segítségnek. Wolff és Lester (1989) egy háromlépéses terápiás folyamatot
javasol: a hallgatás/konfrontáció, kognitív terápia és a hivatással kapcsolatos iránymutatás. A sport
területén kívüli kutatások azt mutatják, hogy a kognitív, affektív és szociális támogató beavatkozások
hatékonyan csökkentik a visszavonult személyek depresszió- és szorongásszintjét.
Szervezeti szinten is sokat lehet tenni a visszavonult sportolók „egészségéért”. A sportegyesületek
segíthetik ezt a folyamatot azáltal, hogy a visszavonulás után egy ideig folyamatos anyagi támogatást
nyújtanak, továbbra is fenntartják a kapcsolatot ezekkel az ex-sportolókkal, szemináriumokat rendeznek
ebben a témában és kutatási központot alapítanak a sportolók számára. Ezentúl, fontos, hogy lehetőséget
nyújtsanak a visszavonult sportolónak, hogy továbbra is a sport közelében tevékenykedhessenek, és
mentális készségfejlesztő tréningek ajánlásával bővíthetik a sportoló új perspektíváit.