13.

fejezet: A célkitűzési folyamat

Az elmúlt években számos olyan módszert, technikát alakítottak ki, amelyek elősegíthetik az egyéni
növekedést és a csúcsteljesítmény megjelenését. Az egyik ilyen stratégia a célkitűzési folyamat. Ez a
módszer nemcsak a teljesítményfokozás szempontjából fontos, hanem pozitív hatással változásokat idéz
elő a személy pszichés állapotaiban, a szorongást, a magabiztosságot és a motivációt tekitnve. Ez egy
olyan technika, amit az edzőknek és sportpszichológusoknak folyamatosan alkalmazniuk kell. Sajnos
azonban, nem mindig képesek megfelelően és hatékonyan a gyakorlatba átültetni. Az egy téves
feltételezés, hogy a sportolók teljesítménye automatikusan javul az ilyen célok által, hiszen ezeket saját
maguk tűzték ki. Azonban ez nagyon ritka, mivel a legtöbb esetben vagy nem megfelelő célokat tűznek
ki, vagy egyáltalán nem tűznek ki semmit. Hasonlóképpen az edzők és a sportpszichológusok is gyakran
elfelejtkeznek az utólagos értékelő folyamatokról, amelyek viszont szükségesek ahhoz, hogy a célkitűzési
folyamat sikeres legyen. A módszer hatékony alkalmazásához az edzőknek és a sportpszichológusoknak
is meg kell ismerniük és érteniük magát a folyamatot és az ezt befolyásoló tényezőket.
Ennek a fejezetnek alapvetően négy célja van. Az első, hogy röviden bemutassuk az idekapcsolódó
pszichológiai és sportpszichológiai kutatásokat és elméleteket. Másodszor, megpróbálunk egyfajta
útmutatót adni, a célkitűzést stratégiákkal kapcsolatban. A harmadik cél, hogy segítséget nyújtsunk egy
hatékony célkitűzési eljárás elkezdéséhez, és végül megvitatjuk a potenciálisan felmerülő problémákat,
akadályokat. A fejezet tartalma kutatások eredményeire, és a gyakorlott sportpszichológusok saját
tapasztalataira épül.

A kutatások és az elméletek

Mielőtt belevetnénk magunkat a kutatások és az elméletek sűrűjébe, meg kell határoznunk magukat a
célokat, és különbséget kell tennünk a különböző típusú célok között.

A célok meghatározása

Locke és mtsi. (1981) alkották meg a cél legszélesebb körökben elfogadott meghatározását. Szerintük a
cél "a feladattal kapcsolatos jártasság egy specifikus szintjének az elérése, általában adott időn belül".
Gyakorlati szempontból nézve, a cél mindig egy bizonyos standard elérésére koncentrálódik, legyen az
akár az ütési átlag 10%-os növelése, vagy a szintidő csökkentése 800 m-en vagy 5 kilós testsúlycsökkenés
elérése. A definíció magába foglalja az idői aspektust is, tehát a cél elérését valamilyen idői egységhez
köti, mint például a szezon vége, vagy kéthéten belül, vagy az edzések végére. Ez a definíció egy jól
alkalmazható általános leírást biztosít a céllal kapcsolatban, és ez a leírás szolgál alapul a
sportpszichológusok számára, hogy különbséget tudjanak tenni a különböző típusú célok között.
McClements (1982) megkülönböztetett szubjektív célokat (mint, hogy a sportoló jól érezze magát, karban
tartsa a testét vagy, hogy a legjobbat hozza ki magából), általános objektív célokat (mint a bajnokság
megnyerése, vagy egy hatékony csapat felépítése) és specifikus objektív célokat (mint például az
aszisztok növelése a kosárlabdában). Martens (1987) és Burton (1983, 1984, 1989) elkülönítette az
eredményre irányuló célokat, amelyek a teljesítmény azon szintjeit reprezentálják, amelyek az ellenfelek
vagy csapatok közötti versenyek kimenetelére irányulnak (mint például egy másik csapat legyőzése) és
teljesítményre irányuló célokat, amelyek a múltbeli teljesítményhez képesti változásokat hangsúlyozzák
(mint például a futói szintidő javulása). Végül, Hardy, Jones és Gould pedig kiterjesztette ezt az
eredmény-teljesítmény célkategóriákat, és hozzátette a folyamatra irányuló célokat, amelyek a
teljesítmény közben végrehajtott eljárásokra vonatkoznak (például egy teniszezőnek a fáradtság ellenére
is folyamatosan mozgásban kell lennie). Ezeknek a kategóriáknak nagyon hasznos az elkülönítése, hiszen
a kutatások azt mutatják, hogy bizonyos típusú célok módosítása erőteljesebb hatással vannak bizonyos
típusú viselkedésekre.
A cél hatékonyságával kapcsolatos kutatások
1
Számos kutatást végeztek a témával kapcsolatban, és ezek a kutatások főként összehasonlító jellegűek
voltak, hiszen megvizsgálták azoknak a sportolóknak a teljesítményét, akik bizonyos célokat tűztek ki
maguk elé, és azoknak a sportolóknak a teljesítményét, akiknek egyszerűen csak megmondták, hogy a
legjobbjukat nyújtsák, vagy egyáltalán nem adtak nekik semmilyen célt. A kutatások néha olyan
faktorokat is manipuláltak, mint az egyéni jellemzők (például személyiség, képzettség, versenyzői szint)
és a környezeti tényezők (például a feedback).
A pszichológiai kutatások azért hatásosak, mert különböző laboratóriumi körülmények és
terepviszonyok között, valamint nagyon eltérő feladatokkal, kiterjedt mintán végezték ezeket. Ebből
kifolyólag világos és használható adatokat kaptak, amelyeket a sportpszichológusok eredményesen tudták
alkalmazni a gyakorlatban is.
Az egyik legáltalánosabb eredmény az, hogy a célkitűzés jelentősen befolyásolja a teljesítményt,
következetesen fokozza azt. Ez a célkitűzéssel kapcsolatos szakirodalom egyik legmegbízhatóbb
kijelentése, hiszen a kutatások közel 90%-a pozitív, vagy legalábbis részben pozitív befolyást mutatott ki,
mind laboratóriumi, mind terep körülmények között. Így, ha ezt a rengeteg pszichológiai vizsgálatot
áttekintjük, biztonsággal meggyőződhetünk arról, hogy a célkitűzés eszköze erőteljesen fokozza a
teljesítményt. Mégis, nagyon ritkán került elő ez a téma, egészen az 1980-as évekig, sőt 1985 előtt csupán
néhány tanulmány foglalkozott ezzel a kérdéssel. Mindazonáltal, ezeknek a kezdeti kutatásoknak az
eredményei nagyon ígéretesek voltak. Botterill (1977) fiatal jégkorongosokkal végzett vizsgálatokat, egy
kitartást igénylő feladatot kellett végrehajtaniuk, különböző nehézségű, típusú és kiterjedtségű célok
fényében, egyéni vagy csoportfeltételek mellett. A már említett eredményeknek megfelelően ennek a
kutatásnak a végkimenetele is megerősítette ezt a teljesítményfokozó hatást. A nehéz és bonyolult célok
hatékonyabbak voltak, mint az egyszerű és könnyű célok, valamint az explicit célok pedig az általános
"hozd ki magadból a legjobbat" céloknál voltak sikeresebbek. Tehát elmondhatjuk, hogy a bonyolult,
explicit és csapatjellegű célok a leghatásosabbak a kitartást igénylő feladatokban nyújtott teljesítményt
illetően.
Egy másik fontos terepkísérletben férfi és női úszókat vizsgáltak, és a célkitűzési tréning hatását
mérték a sportolók teljesítményére és kognícióira (a magabiztosság, motiváció és szorongás szintje), Az 5
hónapos program során, teljesítményre, és nem az eredményre vonatkozó célokat alkalmaztak, és
megkísérelték ezeket a célokat összekapcsolni olyan pszichológiai konstruktumokkal, mint a
magabiztosság vagy a vonássszorongás. Az eredmények azt mutatják, hogy azok a sportolók, akik részt
vettek ebben a programban, egyre nagyobb figyelmet és hangsúlyt fordítottak a teljesítmény jellegű
célokra, ezáltal egyre jobban javult a hatékony célkitűzési képességük, és így egyre jobb teljesítményt
nyújtottak és egyre pozitívabb kogníciókról számoltak be. Ráadásul, egy másik ehhez hasonló,
megismételt kísérlet is arra következtetésre jutott, hogy a célok pozitív kapcsolatban állnak a
teljesítménnyel és a pozitív pszichológiai attribúciókkal (Burton, 1984).
Annak ellenére, hogy 1985 előtt alig foglalkoztak ezzel a témával, az elmúlt években egyre nagyobb
érdeklődést és figyelmet kap ez a terület. Neves kutatók, mint Locke és Latham foglalkoztak a célkitűzés
folyamatával, és megállapították, hogy az általános pszichológia irányelvei alkalmazhatók a
sportpszichológia kontextusában is. Ez az állítás tovább serkentette az ilyen irányú kutatásokat.
A későbbi kutatások olyan kérdésekre irányultak, mint a specifikus célok hatékonysága szemben az
általános "nyújtsd a legjobbat" célokkal, a hosszú távú célok szemben a rövid távúakkal és a célok
nehézsége és a teljesítmény közti kapcsolat. Az eredmények viszont már egyre ambivalensebbé váltak,
hiszen néhány kutatás alátámasztotta a hipotetikus kapcsolatokat, néhány viszont nem. Robert Weinberg,
a téma legjelentősebb kutatója szerint ez az ambivalencia a módszertani problémáknak tudható be,
például a kutatók képtelenek kontrollálni a résztvevők motivációs és elköteleződési szintjét, vagy nem
tudják kizárni a kísérleti csoport tagjai közti versengést. Az ilyen jellegű akadályok tehát csökkentik a
kapott eredmények alkalmazhatóságát. Azonban annak ellenére, hogy ezek a későbbi kutatások már nem
tekinthetők annyira gyümölcsözőnek, azt azért továbbra is képesek bizonyítani, hogy a célkitűzés hatással
van a sportteljesítményre. Különösen, ha a terepkísérletek területét tekintjük. Anderson és munkatársai
2
(1988) bebizonyították azt is, a teljesítménynövelő hatás mellett, hogy a teljesítményvisszajelzés
módosíthatja ezt a hatást. Egy másik, kosárlabdásokkal végzett kutatásban azt találták, hogy a célkitűzés a
kívánt viselkedések módosításában is jelentős szerepet játszik. És végül, egy nagyon jól megtervezett
többváltozós kísérletben, ahol négy női gyorskorcsolyázót vizsgáltak, akik egy "egész célkitűzési
csomagot kaptak", amely általános objektív célokat, hosszú távú célokat, alcélokat, gyakorlati célokat,
valamint önmeggyőzést és cél-vizualizációt tartalmazott, azt találták, hogy azokra a sportolókra volt
nagyobb hatással ez a "készlet", akik általában keményebben dolgoztak és kevesebb irreleváns viselkedést
produkáltak. A sportolóknak tehát megtanították ezt a "csomagot", és az elsajátítás előtt és után is
megmérték a teljesítményüket. A már említett eredmények mellett azt találták, hogy a versenyidő is
jelentősen lecsökkent. Tehát, elmondhatjuk, hogy a célkitűzés hatékony eszköze a kívánt viselkedések
facilitálásának, és a nem kívánt viselkedések kioltásának.
Ha az összes áttekintett eredményt újra megvizsgáljuk, azt látjuk, hogy ezek újra és újra megerősítik
a fejezetnek azt a fő koncepcióját, hogy a célkitűzési eljárás csak abban az esetben hatékony, ha
szisztematikus megközelítés alapján alkalmazzák, és egy jártas, képzett szakember végzi ezeknek a
folyamatoknak az "adaptálását és testreszabását". Az eredmények ambivalenciája ellenére a célkitűzés az
egyik leggyakrabban alkalmazott pszichológiai intervenció, mind egyéni, mind csapatkeretek között. A
célkitűzési technika a sportoló napi edzéstervének a részévé kell, hogy váljon.

A sportolók által alkalmazott célkitűzési stratégiák vizsgálata

A sportpszichológia fejlődése során a célkitűzéssel kapcsolatos kutatások középpontjába a sportolók által

alkalmazott célkitűzési stratégiák kerültek. Egy nagyszabású felmérés során (Burton és mtsi, 1998) 321
férfi és 249 női sportolót kérdeztek meg ezekről a stratégiákról. Az eredmények azt mutatják, hogy a
legtöbb sportoló kitűz bizonyos célokat, de ezek közepesen nehéz célok, hiszen általában a legtöbb
problémáról a nagyon könnyű vagy nagyon nehéz célok kapcsán számoltak be. A kutatók
összehasonlították a hatékony és kevésbé hatékony "célkitűzőket", és azt találták, hogy a hatékony
sportolók a célok minden típusát alkalmazták, és gyakrabban használtak produktív célkitűzési
stratégiákat. Ezekből az eredményekből kiindulva, azt mondhatjuk, hogy a sportolók és az edzők nem
fordítanak kellő figyelmet a célkitűzés fontosságára, és további oktatásra van szükségük a témával
kapcsolatban. Különösen a sportolók képzésére kell nagy hangsúlyt fektetni, tekintve a folyamatorientált
teljesítménycélokat, a rövid- és hosszú távú célok közti különbséget, a készségekkel és testedzéssel
kapcsolatos célokat, és főleg ezeknek az alkalmazása az edzésen és a versenyeken.

A célkitűzés és teljesítmény közti kapcsolat elméleti vonatkozásai

Létezik egy régi közmondás, miszerint semmi nem gyakorlatiasabb, mint egy jó elmélet. Ez a közmondás
megfelelő keretet ad a célkitűzési folyamat vizsgálatára. Amellett, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy a
célkitűzés pozitív hatással van a teljesítményre, az is fontos, hogy az edzők és a sportpszichológusok
megértsék, hogy hogyan és miért működik ez ennyire hatékonyan, ez különösen az előforduló problémák
és ezek megoldása miatt fontos.
Háromféle elmélet létezik a célkitűzés hatékonyságának magyarázatára. Locke és kollégái (1981)
egy mechanisztikus szemléletet javasoltak, ezzel szemben Burton (1983) és Garland (1985) egy
kognitívan orientált magyarázatot fogalmaztak meg.
A mechanisztikus modell szerint a célok négyféle módon befolyásolják a teljesítményt. (1) A célok a
sportoló figyelmét és tevékenységét a feladat fontos aspektusaira irányítják. Például bizonyos célok
kitűzése által a kosárlabdajátékos a figyelmét és a cselekedeteit specifikus készségek fejlesztésére
irányíthatja, mint például a palánk alatti labdaszerzés, szemben azzal az általános céllal, hogy egyszerűen
csak jó játékos akar lenni. (2) A célok segítenek az erőfeszítések mozgósításában. Például, ha egy úszó
kitűz néhány edzéssel kapcsolatos célt, akkor az edzésre irányuló erőfeszítése is növekedni fog, azért,
hogy elérje a kitűzött célokat. (3) A célok nem csupán a pillanatnyi erőfeszítést fokozzák, hanem
3
segítenek állandóvá tenni. Például egy hosszú szezon unalmassága kiküszöbölhető azzal, hogy a sportoló
újra és újra rövidtávú célokat tűz ki maga elé. (4) A célkitűzési folyamat segítségével a sportolók újabb és
újabb tanulási stratégiákat fejlesztenek ki és alkalmaznak.
A Burton-féle kognitív elmélet arra összpontosít, hogy a célkitűzés hogyan befolyásolja a
teljesítményt sportolói környezetben. A sportolók céljai kapcsolatban vannak a szorongási, motivációs és
magabiztossági szintjükkel. Amikor s sportolók kizárólag az eredményre vagy a célok elérésére
koncentrálnak, gyakran irreális jövőre irányuló elvárásokat alakítanak ki, és ezek az elvárások pedig
csökkenő magabiztossághoz, megnövekedett kognitív szorongáshoz, az erőfeszítés hiányához és gyenge
teljesítményhez vezethetnek. Az eredményre irányuló célokkal szemben, a teljesítményre irányuló
célokat a sportoló képes kontrollálni és rugalmasan kezelni. Tehát a teljesítménycélok segítenek a
sportolóknak abban, hogy reális elvárásokat alakítsanak ki. És ez pedig optimális szintű magabiztosságot,
szorongásszintet és motivációt eredményez, és ez pedig a teljesítmény javulásában nyilvánul meg.
Burton-höz hasonlóan Garland is elismeri, hogy a célok az egyén kognitív vagy gondolati
folyamatain keresztül befolyásolják az egyén teljesítményét. Szerinte, ha az egyén kitűz egy feladattal
kapcsolatos célt, akkor ez a cél hatással van a teljesítményre, azáltal, hogy befolyásolja az egyén
teljesítménnyel kapcsolatos expentaciáját és valenciáját.
A teljesítmény expektanciája az egyén önhatékonysága a teljesítmény egy bizonyos szintjének elérésére
vonatkozóan. Az expektancia egyik aspektusa a sportoló magabiztossága egy specifikus cél teljesítését
illetően, ráadásul kimutatták azt is, hogy minél magabiztosabb egy sportoló egy specifikus cél elérését
illetően, annál jobban fog teljesíteni. A teljesítmény valencia a sportoló elégedettségére vonatkozik, amit
az elérendő cél teljesítésére vonatkozik. Tehát a sportoló a cél kitűzésekor elképzeli, hogy mennyire
elégedett lesz, ha eléri az adott célt, és amikor ezt a célt valóban eléri, akkor a személy egyre elégedettebb
lesz, és ezáltal a teljesítmény további javítására irányuló motivációja viszont csökken. Annak ellenére,
hogy nagyon kevés kutatás foglalkozik Garland elméletének az alátámasztásával, mégis ez az elmélet új
szempontokat biztosít a kutatóknak a célok hatásának vizsgálatára vonatkozóan.
A célok kitűzése során tehát az edzőknek és sportpszichológusnak minden tőlük telhetőt meg kell
tenni, hogy tudatában legyenek azoknak a folyamatoknak, amelyek a teljesítményváltozásokat okozzák.
Ha ezt az egész folyamatot tekintjük, ezek a változások azért mennek végbe, mert a célok befolyásolják
az egyén olyan pszichés attribútumait, mint a szorongás, a magabiztosság, az elégedettség és a motiváció,
ezáltal a figyelmet az adott készség releváns aspektusaira irányítják, mobilizálják a szükséges
erőfeszítéseket, növelik ezeknek az erőfeszítéseknek a "szívósságát", és végül elősegítik új tanulási
stratégiák kifejlesztését.

Az élet más területeire kiterjedő célok

A sportpszichológiai kutatások többségében, mind az elmélet, mind a gyakorlati aspektust tekintve, a

célkitűzés sportteljesítményre gyakorolt hatásával foglalkoznak, és nem veszik figyelembe a személyes
fejlődést. Például, Danish és kollégái a célkitűzést az életkészségek fejlesztésével kapcsolatos
programokban alkalmazták, különösen a veszélyeztetett populációkat illetően. Ezeket a programokat
azért hozták létre, hogy elősegítsék az egészségvédő- és javító viselkedések elterjedését (például
megtanulják, hogyan kell tanulni, vagy egészségesnek maradni), és, hogy csökkentsék az
egészségkárosító folyamatok elterjedtségét (például a drog- vagy alkoholfogyasztás), és e tekintetben
legnagyobb veszélyben a fiatalok vannak. Mivel sok fiatal életében a sport nagyon fontos szerepet játszik,
ezért ezek a programok arra helyezik a hangsúlyt, hogy a sportolói környezetben elsajátított készségeket
azonosítsák és ezeket a sportoló számára alkalmazhatóvá alakítsák a mindennapi életben is. Ebből
kifolyólag, az egyik leghangsúlyosabb alapvető készség a célkitűzés képessége. Először abban segítenek
a sportolóknak, hogy világosan lássák az edzési és versenyzési céljaikat, ezután megtanítják őket az
"átalakításra", és segítenek nekik abban, hogy ezeket a célokat az élet más területén is alkalmazni tudják.
Ennek a programnak egy röviden leírt példája:

4
 (a) a pozitív életcélok azonosítása, (b) a folyamatra való koncentrálás fontossága (nem az eredményre), (c)
egy általános problémamegoldó modell alkalmazása, (d) az olyan egészségkárosító viselkedések
azonosítása, amelyek gátolják a célok elérését, (e) az olyan egészségjavító viselkedések azonosítása, amik
viszont fokozzák a teljesítményt, (f) a szociális támogatás fontossága, és (g) annak a képessége, hogy ezeket
az életkészségeket egyik élethelyzetről a másikra át tudják alakítani.

És ezeket a lépéseket 10 órás műhelyek sorozatában hajtják végre. Ezek a programok feltárják annak a
fontosságát, hogy a célkitűzés nem csupán egy sportteljesítményt javító módszer, hanem ez egy olyan
általános készség, amely az élet más területeit is pozitívan befolyásolhatja. Viszont fontos hangsúlyozni
azt is, hogy annak ellenére, hogy a személy hatékonyan alkalmazza ezt a stratégiát a sportolói karrierje
során, nem biztos, hogy automatikusan más területeken is hasznosítani fogja.

A célkitűzés irányelvei

Azt már tudjuk, hogy a célkitűzés facilitálja a teljesítményt, viszont félrevezető azt gondolni, hogy
minden típusú cél egyforma hatással van a teljesítményre. Locke, Latham (1990), Weinberg (1994), és
Kyllo és Landers (1995) kutatásai a leghatékonyabb célokkal kapcsolatos specifikus iránymutatásokra
irányulnak, sőt a tapasztalt, gyakorló sportpszichológusok is sok lényeges információval járultak hozzá
ezekhez az irányelvekhez.

1., A specifikus célok

Az explicit, specifikus és szám szerinti célok hatékonyabbak mint, az általános "nyújtsd a legjobbat"
célok. Ebből kifolyólag a legfontosabb, hogy ezek a célok specifikus mérhető célokban nyilvánulnak
meg. Az olyan általános célok, mint a "nyújtsd a legjobbat", "legyél jobb" és "legyél erősebb" jóval
kevésbé hatékonyak. A hatékony célok olyanok, mint, hogy a szezon végére 3 métert fogok ugrani, vagy
képesek leszek 240 kilót szakítani. Ha a sportolók teljesítményjavulást mutatnak, akkor valószínű, hogy a
háttérben specifikus, mérhető célok állnak.

2., A közepesen bonyolult, mégis reális célok

Locke és kollégái (1981) közvetlen kapcsolatot találtak a a célok nehézsége és a teljesítmény. Minél
bonyolultabb egy cél, annál jobb lesz a teljesítmény. Azonban ez az összefüggés akkor működik csak
igazán, ha a cél bonyolultsága nem haladja meg a sportoló képességeit. Az irreális célok viszont
meghaladják a sportoló képességeit, és hibázáshoz, frusztrációhoz vezethetnek. Valójában, a közepes
nehézségű célok azok, amelyek a legjobb teljesítményt váltják ki. Ebből kifolyólag a céloknak elég
bonyolultaknak kell lenniük ahhoz, hogy kihívást jelentsenek, és elég reálisnak ahhoz, hogy elérhetővé is
váljanak.

3., A rövid- és hosszútávú célok

Ha egy sportolót a céljairól kérdezünk, általában hosszútávú célokat említ először, mint például egy
bajnokság megnyerése vagy egy új rekord felállítása. Azonban számos sportpszichológus a rövidtávú
célok hatékonyságát hangsúlyozza. A rövid- és hosszú távú célok kombinálása pedig dominánsabb, mint
csupán a hosszútávú célokra való koncentrálás. A rövidtávú célok azért hasznosak, mert azonnali
visszajelzést biztosítanak a teljesítményjavulásról, ezáltal a motivációt fokozzák. Ráadásul, a rövidtávú
célok nélkül a sportoló elvesztik szem elől a hosszútávú céljaikat is, viszont a készségek fejlődése során
fontos, hogy fenntartsák ezeket. Ahhoz, hogy valójában megértsük a két cél közti kapcsolatot, képzeljünk
el egy lépcsőt. A felső lépcsőfokok jelentik a hosszútávú célokat, az alsók, pedig a rövidtávú célokat. A
köztes lépcsőfokok a fejlődési folyamatot szimbolizálják, alulról felfelé a lépcsőfokok egyre

5
bonyolultabbá válnak. Lényegében, mikor a sportoló fellép az első lépcsőfokra, tehát elindítja a fejlődési
folyamatot, a rövidtávú célok fognak dominálni.

4., A folyamatra, teljesítményre valamint az eredményre irányuló célok

A legtöbb társadalom általában a sportesemények kimenetelére helyezi a hangsúlyt. Az ilyen típusú

társadalmi attitűd csupán eredményre irányuló célok kitűzéséhez vezethet, annak ellenére, hogy már
tudjuk azt, hogy az ilyen célok kevésbé bizonyultak hatékonynak.
Az eredmény jellegű célok számos "gyengeséggel" járnak együtt. Az első ilyen gyengeség még a
legjobb esetben is csupán részleges kontroll. Például, egy sportoló éppen élete legjobbját nyújtja, mégsem
érte el a kitűzött célt, hiszen csak másodikként ért a célba. Minden erőfeszítése ellenére sem tudja tehát
kontrollálni a többi sportoló viselkedését.
A következő fontos "gyengeség" abban nyilvánul meg, hogy a sportoló egyre rugalmatlanabbul
alkalmazkodik. Például, egy sportoló, aki eltervezi, hogy minden versenyt meg fog nyerni, és mégis
elveszti a kezdeti versenyeket, ennek hatására az egész célkitűzést fel fogja adni. Azonban az a sportoló,
aki egyéni teljesítménycélt tűz ki maga elé, mint például, hogy 0,5 másodperccel fogja csökkenteni a
100m-es gyorsúszás idejét, és nem képes teljesíteni, akkor csupán a mércét fogja csökkenteni, és nem veti
el az egész célt.
A folyamatjellegű célok azok, amelyek arra késztetik a sportolót, hogy azokra a releváns stratégiákra
és folyamatokra koncentráljon, amelyek szükségesek a megfelelő teljesítmény szempontjából. Ezzel
szemben, ha mégis elkezdenek az eredményre koncentrálni, az megzavarhatja a koncentrációjukat,
képtelenek lesznek ezekre a releváns stratégiákra figyelni és e helyett egyre többet fognak az eredmény
miatt aggódni.
Az eredményre irányuló célok felsorolt hátrányai viszont nem jelentik szükségszerűen azt, hogy ezek
nem lehetnek előnyösek. Az ilyen célok fokozhatják a rövid távú motivációt, és különösen hasznosak
lehetnek olyankor, mikor a sportoló távol van az adott sportkörnyezettől, és semmilyen motivációt nem
talál arra, hogy eddzen. A magabiztos sportolók esetében is hatékonynak bizonyultak ezek a célok, hiszen
rájuk nem vonatkoznak ezek a negatív hatások. Azonban azt el kell ismerni, hogy egy közelgő verseny
esetén vagy magán a versenyen a kizárólag eredményre irányuló célok nem vezetnek sikerre, hanem a
folyamatra- és teljesítményre irányuló célok hangsúlyozása az, ami eredményes lehet.
Egy 1999-es tanulmány (Filby, Maynard és Graydon) további empirikus bizonyítékokkal szolgál a
három fajta cél együttes alkalmazásának hatékonyságára. A kísérleti személyek öt célokra irányuló
kísérleti feltétel mellett végeztek fizikai feladatokat: csak eredménycélok; eredmény- és folyamatcélok;
csak folyamatcélok; eredmény, folyamat, és teljesítménycélok és a célok hiánya. Az eredmények azt
mutatják, hogy kombinált célok esetén teljesítenek a legjobban, ezért fontos az, hogy ez a három fajta cél
mindig egyensúlyban legyen. Emellett azt is kimutatták, hogy az eredményre irányuló célok egyedül csak
akkor előnyösek, ha összefonódnak egyfajta folyamatorientációval közvetlenül a versenyt megelőzően és
a verseny közben.
Tehát abban a környezetben, ahol a folyamatra- és teljesítményre irányuló célok dominálnak az
eredményre irányuló célokkal szemben, az edzőknek sokkal több lehetőséget teremthetnek a sportolók
számára, hogy a kívánt sikert elérjék. Tehát azok a nagyon tehetséges sportolók, akik könnyedén képesek
túlszárnyalni az ellenfelük teljesítményét, megtanulnak önmagukkal is megküzdeni és ezáltal egyre
kimagaslóbb teljesítményre lesznek képesek. És a kevésbé tehetséges sportolók is megtanulják, hogy a
sikereket és a kudarcokat a saját teljesítményük, és nem kizárólag csak a csapattársakkal vagy
kortársakkal való összehasonlítás alapján ítéljék meg, és így egyre kevésbé érzik majd fenyegetőnek még
a hibázásokat is. És a folyamatra irányuló célok elterelik a sportolók figyelmét az eredményről, és jobban
tudnak összpontosítani a feladattal kapcsolatos megjegyzésekre.

5., Az edzésekre és versenyekre kitűzött célok

6
A célkitűzési folyamat vagy program során a sportolók gyakran elkövetik azt a hibát, hogy csak a
versennyel kapcsolatos célokat tűznek ki. Ez nem jelenti azt, hogy "ki kell törölni" a versennyel
kapcsolatos célokat, hanem csak arra hívja fel a figyelmet, hogy az edzést sem szabad elfelejteni. Hiszen,
ahogy azt Orlick és Partington (1988) kutatás is mutatja, a sikeres olimpikonok napi rendszerességgel
követték a világos és érthető edzéscélokat.
Gyakori edzéscélok például, hogy időben elkezdik az edzést, az edzés alatt öt őszinte kijelentést
tesznek a csapattársaknak, minden gyakorlatot végrehajtanak és különböző teljesítményszinteket érnek el.
Ezek a tipikus, de nem a leggyakoribb célok, de külön figyelmet szentelnek annak, hogy a sportolók
mennyi időt szánnak az edzésre szemben a versennyel. Ráadásul, sok sportoló gondolja úgy, hogy sokkal
egyszerűbb ráhangolódni vagy motiválttá válni egy versenyre, míg a napi edzések további erőfeszítéseket
igényelnek.

6., A pozitív és negatív célok

A célokat kifejezhetjük pozitívan (pl. az első szervák hatékonyságának növelése a teniszben) vagy
negatívan (pl. a rontott első szervák arányának a csökkentése). Annak ellenére, hogy néha szükséges,
hogy a sportolók negatív formájú célokat tűzzenek ki, mégis amikor csak lehetséges pozitív célokat kell
alkalmazni. Ebből kifolyólag a kívánt viselkedésformákat kell azonosítani, és nem a nem kívánt
viselkedéseket. A negatív célokat, meg kell próbálni átalakítani pozitívvá, mint például a ki nem védett
lövések számának csökkentése helyett, a kivédett lövések számának növelését. Ez a pozitív célkitűzési
folyamat segít a sportolóknak, hogy a sikerekre, és ne a kudarcokra koncentráljanak.

Az idői távlat szerepe a célkitűzési folyamatban

A mérhető faktorok mellett, a célkitűzési folyamat fontos és nélkülözhetetlen része az idői intervallum. A
határidő fokozhatja a sportoló motivációját, azáltal, hogy emlékezteti őt az elvégzendő feladat
sürgősségére, viszont ennek a határidőnek határozottan reális hosszúságúnak kell lennie.

A cél elérése érdekében alkalmazott stratégiák

Gyakran előfordul, hogy a célokat előre pontosan eltervezik, a végrehajtási folyamatba azonban mégis
valami hiba csúszik, mivel a sportolók képtelenek hatékonyan alkalmazni bizonyos stratégiákat. Ezt
okozhatja az, hogy a sportoló képtelen megérteni a különbséget a cél kitűzése és a végrehajtási stratégiák
kialakítása és alkalmazása között. Ebből kifolyólag egy hatékony célkitűzési program fontos része a célok
elérése érdekében alkalmazott eljárások és folyamatok. Például, egy birkózónak, akinek a verseny előtt
10 kilót kell fogynia, tudatosan kell alkalmaznia olyan technikákat, mint az esti vacsora kihagyása és
mindennap plusz 2 km lefutása.

Mi történik miután kitűzték a célokat?

A sportolók számára még könnyű röviddel a célkitűzés után az adott célra koncentrálni, viszont egy
hosszú szezon hatására ezek a célok gyakran elfelejtődnek. Ezt ki lehet küszöbölni azzal, ha a sportolók
írásban rögzítik ezeket a célokat, és kirakják őket egy jól látható helyre (pl., az öltözőszekrényükre).
Nagyon hasznos, ha a céljaikról, az alkalmazott stratégiákról és magáról a folyamatról a sportolók napi
vagy heti rendszerességgel naplót vezetnek. Illetve, az edzőnek is fontos szerep jut ebben a kérdésben,
hiszen például szerződésben rögzítheti az egyes sportolók által kitűzött célokat. Miután a sportolók ezeket
a szerződéseket aláírták, az edző bármikor előveheti ezeket, hogy emlékeztesse az adott sportolót ezekre a
célokra.

A célok kiértékelése
7
Locke és kollégái (1981) megállapították, hogy az értékelő feedback kétségtelenül szükséges s
teljesítményfokozás szempontjából. Ezért, a sportolóknak folyamatos visszajelzéseket kell kapniuk arról,
hogy a jelenlegi teljesítményük hol tart a rövid- és hosszútávú célok tekintetében. Általában ezt a
visszajelző funkciót a teljesítménystatisztikák látják el. Azonban, vannak olyan specifikus célok, amikor
az edzőnek kell bizonyos erőfeszítéseket tenni, hogy megfelelő feedbacket biztosítson. Például, az edző,
aki segít a sportolónak, hogy megtanulja kontrollálni az ingerültségét a pályán, felhasználhatja azokat a
statisztikákat, amelyek az edzésekre vonatkoznak. A 17-es fejezetben olvashatunk nagyon hasznos
technikákat, melyek a sportoló negatív gondolatainak tudatosítására és megváltoztatására vonatkoznak.

A célok támogatása

Ezek a célkitűzési programok soha nem válnak igazán hatékonnyá a sportoló életében fontos szerepet
játszó személyek támogatása nélkül. Ezek a személyek lehetnek az edzők, a családtagok és a csapattársak.
Ezért fontos az, hogy a sportoló környezetében lévő személyek is felismerjék a támogatásuk jelentőségét,
illetve a célok végrehajtásának bátorítását. Például, ha a sportoló környezete inkább az eredményorientált,
akkor a teljesítményre irányuló célok valószínűleg nem fogják megváltoztatni a sportoló viselkedését. A
többieknek egyszerűen meg kell érteniük a célkitűzési folyamatot, és mindenben támogatni a sportolót!

A csapatcélok kitűzése

Annak ellenére, hogy a sportpszichológiai kutatások főleg az egyéni célokra összpontosítanak, egyre
nagyobb figyelmet kapnak azonban a csapatcélok is. Ha a csapatcélok területét tekintjük, a legfontosabb,
amit el kell fogadnunk, hogy a csapatcélok megértése, több annál, mint az egyéni célok egyszerű
ismerete. Az ilyen célok kitűzése folyamán először a hosszú távú csapattal kapcsolatos terveket kell
elkészíteni, majd pontosítani kell a specifikus rövid- és hosszútávú célokat, emellett fontos a csapatcélok
jutalmazása is, ezáltal erősíthető a csapat magabiztossága a céljaikat tekintve.

A célkitűzési rendszer az edzők szempontjából

Ahhoz, hogy az edzők hatékonyan tudják alkalmazni a célkitűzési eljárásokat, előszöris ki kell
fejleszteniük egy célkitűzési rendszert. Botterill (1983) részletesen leírta az ilyen rendszereknek az
összetevőit. A sok összetevőből, amit Botterill leírt, alapvetően három fő vonal emelkedik ki, amelyek
három szakaszba sorolhatók: a tervezési szakasz, a találkozási szakasz és az értékelő szakasz.

1., A tervezési szakasz

Az edzők nem lesznek elég hatékonyak, ha nem fordítanak kellő időt a tervezésre. Mielőtt magukkal a
sportolókkal megvitatnák az elérendő célokat, az edzőknek meg kell vizsgálniuk az egyéni- és
csapatszükségleteket. Ezek a szükségletek irányulhatnak az egyéni készségekre, a sportolói
kapcsolatokra, a szórakozásra és így tovább. És csak ezeknek a szükségleteknek a meghatározása után
azonosíthatják a lehetséges egyéni- és csapatcélokat. Mivel, általában az edzők nagyon sok célt tudnának
kitűzni a sportolók elé, mérlegelniük kell, hogy maga a sportoló vajon mennyire fog ezekkel egyetérteni,
és mennyire fogja ezeket betartani. Ekkor az edzőnek figyelembe kell venni a sportoló hosszútávú céljait,
az egyéni lehetőségeit, képességeit, az elköteleződését és a megvalósíthatóságot. Végül az edzőnek át kell
gondolnia azokat a stratégiákat is, amelyekkel segíthet a sportolónak elérni az adott célokat (például extra
edzésidő biztosítása).
Tehát lényegében, a célkitűzés nemcsak a sportoló, hanem az edző részéről is megkíván bizonyos
erőfeszítéseket és áldozatokat. Ezért az edzőnek csak akkor szabad belevágni egy ilyen folyamatba, ha jól
kidolgozott tervvel rendelkezik, és tisztában van a sportolók képességeivel.
8
2., A találkozási szakasz

Miután az edző mérlegelte a már említett szükségleteket, jöhet a sportolókkal történő konzultáció. Az
ilyen első találkozások alkalmával az egész csapatnak jelen kell lennie. Ezeket az összejöveteleket kell
felhasználni arra, hogy a célokkal kapcsolatos alapvető információkat megossza a sportolókkal, és
megkérje őket arra, hogy gondolják át a saját véleményüket, tekintve az általános és specifikus céljaikat
is. Ezután időt kell neki adni, hogy kialakítsák a saját álláspontjukat és kitűzzél a saját céljaikat.
A következő ülésen már egyes sportolók céljairól kell beszélni, és fontos, hogy a célokat az
intenzitás, specificitás és realitás tükrében vizsgálják meg. Az is hasznos, ha már ilyenkor átgondolják az
esetlegesen hatékonyan alkalmazható stratégiákat. A legtöbb esetben sajnos lehetetlen ezeken a kezdeti
találkozókon minden sportoló célját egyenként megvitatni, ezért később az edző már vagy kisebb
csoportokban vagy egyénileg is foglalkozhat velük. Ezek a foglalkozások azért hasznosak, mert amellett,
hogy rögzíthetik az egyéni célokat, lehetőség nyílik arra is, hogy végrehajtási stratégiákat megalapozzák
és meghatározzák a kiértékelési folyamatokat. Ezekre a találkozásokra a legalkalmasabb időpont az eleje
vagy vége.

3., Az értékelési szakasz

Az értékelő visszajelzés fontosságát már hangsúlyoztuk, viszont erről nagyon gyakran megfeledkeznek a
szezon sűrítettsége miatt. Ezért hasznos az, ha végig a szezon folyamán tartanak ilyen értékelő
találkozókat. Ezeken a találkozókon kiscsoportos formában vitatják meg a céljaikat és célok érdekében
alkalmazott erőfeszítéseket, illetve újraértékelik az irreális célokat, vagy azokat a célokat, amelyeket
sérülés vagy betegség hatására nem tudtak végrehajtani.
Végül, az edzőknek a kiértékelésre és a visszajelzésre vonatkozóan is ki kell fejleszteniük egy
alkalmazható rendszert. Például a szezon előtt az edző készíthet értékelő lapocskákat, amelyeket a
sportolók kitöltenek a szezon előtti vagy szezon közbeni találkozásokkor. Ezeket a teljesítményértékelő
kártyákat a versenyek után is lehet alkalmazni, illetve kombinálható más statisztikákkal, ezáltal objektív
visszajelzést jelent a sportolók számára. Ezt a technikát nemcsak az edzők, hanem a sportpszichológusok
is hatékonyan tudják alkalmazni, mind fizikai mind mentális célokat tekintve.

A célkitűzéssel kapcsolatos általános problémák

A célkitűzés nem túl bonyolult pszichológiai készség, azonban nem szabad azt gondolni, hogy semmilyen
probléma nem merülhet fel. Az egyik leggyakoribb probléma az, hogy túl sok célt akarnak túl hamar
véghezvinni, nem képesek felismerni az egyéni különbségeket, túl általános célokat tűznek ki, képtelenek
módosítani az irreális célokat, nem tudnak továbblépni az eredményre irányuló céloknál, nem ismerik fel,
hogy mennyi idő és erőfeszítés szükséges a kitűzött cél végrehajtásához, csak technikával kapcsolatos
célokat tűznek ki maguk elé és képtelenek támogató légkört teremteni maguk körül. Most ezeket a
problémaköröket ismertetjük részletesebben.

1., A túl hamar, túl sok kitűzött cél

Ez egy olyan csapda, amelybe a legtöbb sportoló az első célok kitűzésénél beleesik. Hiszen nem ritka,
hogy az edzők vagy sportolók akár 5, vagy10 specifikus célt is kijelölnek. Ez gyakran negatív
következményekhez vezet, mivel a sportolónak annyira sok egyéni célja van, hogy képtelenné válik a
teljesítmény pontos követésére, vagy ha mégis figyelemmel tudják kísérni a teljesítményt, akkor viszont a
célokat találják majd túl megterhelőnek, és egyre inkább elvesztik az érdeklődésüket. Ebben az esetben a
leghatékonyabb megoldás az, hogy meghatározzák a célok fontossági sorrendjét, és a legfontosabb
célokra helyezzék a hangsúlyt. Miután ezeket a célokat elérték, következhetnek a további, egyre kevésbé
9
jelentős célok. Ahogy a sportoló a célkitűzési készsége terén fejlődik, azaz egyre tapasztaltabbá válik,
úgy egyre több céllal lesz képes hatékonyan megbirkózni. Lényegében, a sportolóknak az kell először
megtanulniuk, hogy hogyan tűzzenek ki és hajtsanak végre bizonyos célokat, hogy később már önállóan
is képesek legyenek erre.

2., Az egyéni különbségek felismerésének képtelensége

Nem minden sportoló szeret célokat kitűzni, sőt vannak olyanok, akik kifejezetten negatív attitűddel
rendelkeznek. Ezzel az edzőknek és sportpszichológusoknak számolniuk kell, és nem szabad túlreagálni
ezt a reakciót. Nem szabad kényszeríteni a sportolót, hiszen az egyén szempontjából is szükséges
bizonyos elköteleződés. A sportolókat inkább csak biztatni kell erre, és csak azokkal szabad együtt
dolgozni, akik valóban érdeklődnek. Ahogy múlik az idő, az ő sikereik meggyőzhetik a kevésbé
érdeklődő sportolókat is a célkitűzés hatékonyságáról.
Az egyéni különbségek fontosságával kapcsolatban Lambert, Moore és Dixon (1999) végeztek
vizsgálatokat. A női tornászokkal végzett kutatások eredményei azt mutatják, hogy a célkitűzési folyamat
bizonyos típusainak hatékonysága függ a sportoló kontrollhelyétől. A belső kontrollos sportolók (akik
úgy érzik, hogy képesek kontrollálni, ami velük történik), sokkal több időt töltöttek azzal a feladattal,
amit saját maguk tűztek ki célul. Ezzel szemben, a külső kontrollos sportolók (akik úgy érzik, hogy
nagyon kevés hatással vannak arra, ami velük történik) jobban reagáltak és teljesítettek az edző által
kitűzött célok esetén. Tehát a célkitűzés hatékonyága a sportoló személyiségétől függ.
Egy különösen fontos faktor az egyéni különbségekkel kapcsolatban, az egyén célperspektívája. Az
énorientált sportolók a sikereiket és kudarcaikat mások teljesítményéhez viszonyítva értékelik, és
hajlamosabbak az eredményre irányuló célokra koncentrálni. Ezzel szemben a feladatorientált sportolók a
saját, korábbi teljesítményükhöz viszonyítanak, és a teljesítményre irányuló célokra összpontosítanak.
Tehát az eltérő perspektívával rendelkező sportolók különböző célokat részesítenek előnyben, és ebből
kifolyólag például az énorientált sportolóknak külön erőfeszítéseket kell tenniük annak érdekében, hogy
képesek legyenek a teljesítményre-és folyamatra irányuló célokra fókuszálni. Ráadásul az énorientált és
bizonytalan sportolók általában irreálisan magas vagy alacsony célokat tűznek ki maguk elé.

3., A túl általános célok

Sajnos a sportolók nem mindig csak specifikus és mérhető célokat tűznek ki maguk elé. Tapasztalatlan
sportolók esetén gyakran előfordul, hogy a kijelölt célok túl általánosak, mint például az első szervák
javítása a teniszben. Azonban az ilyen jellegű célok sokkal hatékonyabbak, ha úgy fogalmazzuk meg
például, hogy a sikeres első szervák arányát 50-ről 55%-ra növeli. Lényegében, egy céllal kapcsolatban
mindig fel kell tenni azt a kérdést, hogy hogyan válhat ez a cél specifikussá és mérhetővé.

4., Az irreális célok megváltoztatásának képtelensége

Burton (1989) egy kiterjedt, 5 hónapig tartó vizsgálat során azt találta, hogy a sportolók nehezen tudnak
alakítani a már egyszer kitűzött céljaikon. A cél elérése után könnyen tudták fokozni ezt a célt, viszont
sok sportoló képtelen volt csökkenteni azokat az irreális célokat, melyek egy betegség vagy sérülés miatt
elérhetetlenné váltak. Az edzőknek fel kell ismerniük ezt a problémát, és folyamatosan hangsúlyozniuk
kell, hogy vannak olyan esetek amikor bizony szükséges a kitűzött célokat csökkenteni.

5., A folyamatra- és teljesítményre irányuló célok hiánya

10
Az ilyen típusú célok kitűzése sikeresebb és hatékonyabbak, mint az eredményre irányuló célok. Azonban
sok sportoló számára csak a győzelemre irányuló célok számítanak értékes céloknak. Ez pszichésen is
negatív hatással van a sportolóra, és teljes mértékben illogikus, viszont erőteljes társadalmi nyomás
nehezedik rájuk az eredményorientált országokban. Az edzőknek ezzel is tisztában kell lenniük, és
folyamatosan hangsúlyozniuk kell a folyamatra- és teljesítményre irányuló célok hatékonyságát, és az
edzőknek azt is fel kell ismerni, hogy a sportoló beállítottságának megváltoztatása az egész életére,
hosszú távon kihatással van.

6., A szükséges idő és elköteleződés mértéke

Gyakori az jelenség, hogy az edző a szezon előtt, vagy a szezon elején belekezd egy ilyen programba a
sportolókkal, viszont a szezon során egyre kevesebb idő jut arra, hogy továbbra is foglakozzanak ezzel, és
a szezon végére az egész programot teljesen el is felejtik.
Mint minden más pszichológiai készség, a célkitűzés alkalmazásai is sok időbe telik. Az már tudjuk,
hogy az edző részéről is nagyfokú elköteleződést igényel, hiszen mikor magát a programtervet elkészíti,
át kell gondolni, hogy a szezon mikor a legsűrűbb, és hogy a csapat mennyi időt tud szánni erre. Tehát
például nagyon hatékony, ha a szezon alatt végig, hetente 20 percet szánnak a célkitűzésre, a tervek
szerint haladva, majd a sportoló már önállóan alakítja ki a saját maga számára megfelelő
időintervallumot. Ezért nagyon fontos a szezon előtti tervezés és szervezés.
A tervezés során a program hatékonyságát is figyelembe kell venni. Például, időtakarékos, mégis
hatékony módszer az, ha az edző minden edzés után felíratja a sportolóval a következő edzésre irányuló
célját, majd a levezetés során értékeli a célokat, ezáltal visszajelzést biztosít a sportolók számára.

7., Az egysíkúan csak a technikára irányuló célok

A célkitűzés során nagyon egyszerű minden figyelmet csak a technikára irányítani, viszont léteznek más
területek is, ahol szintén szükség van erre a célkitűzési folyamatra. Például egy csapatnak akadhatnak
gondjai a kohézióval, és akkor az edző megkérheti a kulcsjátékosokat, hogy minden edzésen adjanak
legalább öt őszinte és pozitív visszajelzést a csapattársaiknak, vagy például egy sérült sportoló célja arra
irányul, hogy hetente minél többet foglalkozzon az imaginációval. Emellett nagyon fontos, hogy a
célkitűzés képessége a mindennapok terén is alkalmazható legyen, és befolyásolja a sportoló
életszemléletét, ahogy ezt már korábban megvitattuk.

8., A támogató légkör kialakításának képtelensége

Az edzőknek és sportpszichológusoknak nem szabad kényszeríteni a sportolókat, mert a sportolónak

motiváltnak és elkötelezettnek kell lennie ahhoz, hogy egy program valóban sikeressé váljon. Ezért, a
vezetőnek kell egy olyan támogató légkört teremteni, amely bíztatja a sportolót a célok kitűzésére,
viszont ebből a szempontból kritikus a kommunikációs stílus. Az edzőknek nem szabad diktátorként
viselkedni, hanem inkább a célokkal kapcsolatos kommunikációt kell bátorítani. Őszintén el kell mondani
nekik a korlátokat, és a lehetséges veszélyeket, azonosítani kell az irreális célokat, miközben
folyamatosan kerülni kell a pesszimista megjegyzéseket és a kritikát. Lényegében, az edzőnek olyan
pozitív kommunikációs stílust kell alkalmaznia, amely magába foglalja megfelelő hallgatási képességet,
az őszinte odafordulást és érdeklődést, valamint a pozitív megközelítést.

11