Állami terror vagy megtorlás?

rubicon.hu/cikkek/allami-terror-vagy-megtorlas

„A magyarok háromszáz év óta mindig lázadók, csaknem valamennyi Habsburg király

idején törtek ki forradalmak. Én vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni. Nyu-
godt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az
egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.” Julius Haynau
táborszernagy, a magyarországi hadjárat győztese írta ezt az itáliai hadjárat győztesének,
Joseph Radetzky tábornagynak. E sorok bepillantást nyújtanak egy olyan ember elképze-
léseibe, aki ezt követően majdnem egy évig élet és halál ura volt Magyarországon.

Az 1848–1849. évi szabadságharc leverését kegyetlen megtorlás követte. A legvétkesebb-

nek tartottak közül mintegy 144 főt végeztek ki az 1849 januárjától 1850 júniusáig tartó
időszakban. A hadbíróságok első fokon több száz honvédtisztet, képviselőt, kormánybiz-
tost, lelkészt ítéltek halálra, majd enyhítették ítéletüket többéves börtönbüntetésre. Több
tízezer főt besoroztak a cs. kir. hadseregbe, s az egész országot érintette az önálló magyar
bankjegyek, az ún. Kossuth-bankók betiltása és kárpótlás nélküli megsemmisítése. A bi-
rodalmi kormányzat megpróbálta felszámolni nemcsak az 1848-ban létrejött önálló Ma-
gyarországot, hanem az ország 1848 előtti különállását is.

A megtorlás elvei

A szabadságharc résztvevői elleni megtorlás már 1849 januárjában megkezdődött, de

irányelveit csak 1849. július 1-jei kiáltványában tette közzé Julius Haynau táborszernagy,
a cs. kir. hadsereg fővezére. Eszerint a Magyarországon 1848. október 8., Erdélyben
1848. október 18. után „a magyar pártütéssel összeköttetésben” elkövetett „minden bűn-
tettek és vétségek” a haditörvények hatálya alá esnek. A határnapokat az magyarázta,
hogy a magyar Országgyűlésen 1848. október 8-án olvasták fel az uralkodó október 3-i
manifesztumát (s ekkor nyilvánították azt törvénytelennek); Erdélyben pedig Puchner
Antal altábornagy október 18-án hirdette ki az ostromállapotot.

Haynau ezért sommásan, tehát gyorsított eljárással ítélkező haditörvényszékek felállítá-

sát rendelte el, amelyek joghatósága katonákra és polgári személyekre egyaránt kiterjedt.
A haditörvényszékek a következő ítéleteket hozhatták: 1. halál kötél vagy lőpor és golyó
által; 2. deportálás az országon kívülre; 3 sáncfogság nehéz vagy könnyű vasban, vár-,
fogház- vagy porkolábfogság vasban vagy anélkül; 4. pénzbüntetés. Felségsértés miatt
történő elítélésnél a vagyonelkobzás automatikusan a büntetéssel jár.

A haditörvényszéki eljárás kiterjedt azokra a képviselőkre és felsőházi tagokra, akik 1848.

október 8. után részt vettek a magyar országgyűlés munkájában; az OHB tagjaira (ezt fö-
lösleges volt külön leírni, hiszen a testület valamennyi tagja képviselő vagy felsőházi tag
volt) és az OHB, illetve a Szemere-kormány által kinevezett kormánybiztosokra. Ez utób-
bi kategória a képviselőkön és főispánokon kívül már érintette a megyei és városi tisztvi-
selők (alispánok, polgármesterek) egy részét is.

1/11
A proklamáció 3. pontja a rögtönítélő eljárás alá
eső személyek körét határozta meg. Ilyen eljárást
lehetett lefolytatni mindazon képviselők és felső-
házi tagok ellen, akik részt vettek az 1849. április
14-i trónfosztási és függetlenségi határozat meg-
hozatalában. Ilyen eljárás alá esett,

1. aki a népet lázadásra csábítja;

2. aki a cs. kir. vagy az orosz csapatok ellen fegy-

verrel támad és nem tartozik a reguláris magyar
csapatokhoz;

3. aki a magyar kormánytól vagy a kormánybizto-

soktól kapott parancsot elfogadja és annak enge-
delmeskedik;

4. „aki árulásban, egyetértésben vagy ellenséges Négy vértanú főbelövetése az aradi

megrohanás vezetésében részt vesz” (kémek, hír-
szerzők és gerillák);
5. aki a cs. kir. katonai és polgári hatóságoktól ka-
pott rendeleteket, „melyeket közhírré tenni hiva-
talos állásánál fogva köteles, kihirdetni elmu-
lasztja vagy azokat elsikkasztja”;
6. aki „fegyveres pártütő hadtesteket fogad vagy
vezérel” (tehát önkéntes csapatot szervez vagy ve-
zet);
7. aki népfelkelést hirdet, szervez vagy vezérel a cs.
kir. és az orosz katonaság ellen;
8. aki cs. kir. vagy orosz katonát „hitszegésre”
(átállásra) csábít;
vársáncban. A nagyméretű
olajfestmény, amelyet Horváth Károly
készített, azt ábrázolja, amikor 1849.
október 6-án hajnalban az aradi vár
sáncárkában a kivégzőosztag parancs-
noka kivont karddal tüzet vezényel.
Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid és
Schweidel József már holtan a földön
hever, miközben Kiss Ernő, akit a vállán
találtak el, fél térden maradva várja a
kegyelemlövést. Bal oldalt a kivégzettek
családtagjait és barátait ábrázolta a
festő, ami teljesen hamis, ugyanis a
katonákon kívül csak a lelki vigaszt
nyújtó papok voltak jelen a kivégzésnél.
Családtagokat október 5. estéjétől nem
engedtek az elítéltekhez.

9. aki a cs. kir. vagy orosz csapatok futárait, szállítmányait, egységeit vagy a szolgálatuk-
ban lévő személyeket megtámadja vagy nekik kárt okoz, mozgásukat akadályozza;

10. aki a császár kormányához hűséges személyek elítélésében, megbüntetésében, vagyo-

nuk elkobzásában, zár alá vételében vagy eladásában részt vesz.

Haditörvényszéki vagy rögtönítélő eljárás alá estek a fegyver- és lőszerrejtegetők is. Azok
a cs. kir. tisztek, katonai vagy polgári hivatalnokok, akiknek fiai a magyar hadseregben az
ő megegyezésükkel szolgáltak, haditörvényszék elé kerülnek, hivatalukat, fizetésüket
vagy nyugdíjukat felfüggesztik. A cs. kir. vagy orosz csapatokat, szállítmányokat vagy fu-
tárokat megtámadó, mozgásukat akadályozó, azoknak kárt okozó helységeket felgyújtják.

2/11
Azok a zsidó (hit)községek, amelyek tagjai a magyar kormány által elkobzott javakat vá-
sárolnak, vagy amelyek tagjai a magyaroknak kémszolgálatot teljesítenek, pénzbüntetést
fizetnek.

Amint ebből a felsorolásból kiderül, gyakorlatilag mindenki, aki nem segítette a cs. kir. és
orosz intervenciós erőket, vagy nem húzódott teljes passzivitásba, büntethető volt. A
kiáltvány célja a lakosság elrettentése, a forradalom közigazgatásának megbénítása volt,
s Haynau és beosztott parancsnokai a továbbiakban ebben a szellemben cselekedtek.

Az osztrák hadbíróságok szervezete szerint a teljes hadbíróságnak tizennégy tagja volt:

két-két közvitéz, tizedes, őrmester, hadnagy, százados, őrnagy, egy tábornok vagy maga-
sabb rangú törzstiszt mint elnök, valamint a hadbíró. Minél magasabb rangú volt a vád-
lott, annál magasabb rangú volt a hadbíróság elnöke, s annál magasabb rangúak voltak a
hadbíróság tagjai is. Jogi végzettséggel csak a hadbíró rendelkezett. Ő képviselte egy sze-
mélyben a vádat és a védelmet, s ő látta el a tárgyalásvezetői teendőket is. Gyakorlatilag a
hadbíró hozta a per végén az ítéletet. A tárgyalásvezetői előterjesztés (votum informati-
vum) végén megírta, milyen súlyosbító és enyhítő körülmények állnak fenn a vádlott ese-
tében, s ennek alapján milyen ítélettel kell sújtani. Az ítéletet meghozó haditörvényszéki
tárgyaláson a hadbíróság tagjai rövid tanácskozás után párosával (rendfokozatonként
alulról felfelé haladva) jegyzőkönyvbe mondták ítéletüket. Ez általában megegyezett a
hadbíró által javasolt büntetéssel.

Az ítéletek közjogi megalapozottsága

A vádlottaknál két határnapot vettek figyelembe. Egyrészt 1848. október 3-át, tehát an-
nak a királyi manifesztumnak a kibocsátását, amely feloszlatta a magyar Országgyűlést,
törvénytelennek minősítette Kossuth és társai ténykedését, az országot a haditörvények
hatálya alá helyezte, és Jellačićot nevezte ki teljhatalmú királyi biztossá. A haditörvény-
szék természetesen némi „rátartással” kezelte ezt a határnapot: a Délvidéken szolgáló
tiszteknél 1848. október 10-től számították azt az időpontot, amikortól fegyveres lázadás-
ban való részvétellel vádolták őket. (A temesvári várőrség és főhadparancsnokság
ugyanis ezen a napon hirdette ki az október 3-i manifesztumot.) A feldunai hadseregben
szolgálóknál Windisch-Grätz október 17-i felszólítását, illetve az október 30-i schwechati
csatát tekintették kiindulási időpontnak. A második dátum 1849. április 14., a magyar
függetlenség kimondásának és a Habsburg–Lotharingiai-uralkodóház trónfosztásának
napja volt. Azok a tisztek, akik ezt követően szolgáltak, felségsértés bűntettében voltak
elmarasztalhatók.

Az ítéletek jogi megalapozottsága nagyon is kétséges volt. Az október 3-i manifesztum

ugyanis a magyar közjog szempontjából törvénytelen volt. Formailag azért, mert nem
szerepelt rajta a felelős magyar miniszter ellenjegyzése, tartalmilag pedig azért, mert az
uralkodónak az éves költségvetés elfogadása előtt nem volt joga feloszlatni a parlamen-
tet. A manifesztumra való hivatkozás azért is kétséges volt, mert Jellacˇic´ lényegében
nem töltötte be a királyi biztosi tisztet, tehát egy rendelkezéseit tekintve törvénytelen, il-
letve meg nem valósult manifesztum volt a fegyveres lázadás vádjának legfőbb alapja.

3/11
A felségsértés vádja ugyanilyen kétes alapokra
épült. I. Ferenc József ugyanis nem volt magyar
király, hiszen nem koronáztatta meg magát, nem
adott ki koronázási hitlevelet, nem esküdött meg
az ország törvényeire. V. Ferdinánd 1848. decem-
ber 2-i lemondása után a magyar trón jogilag üres
volt. A meg nem koronázott uralkodó trónbitorló-
nak minősült, s így a tábornokok – ha voltak is
kételyeik a trónfosztás célszerűségével kapcsolat-
ban – jogi szempontból indokoltnak tekinthették
azt, hogy továbbra is a magyar oldalon harcolja-
nak.

A kivégzések
A megtorlás legsúlyosabb formája a kivégzés volt. Ez lőpor és golyó vagy kötél által tör-
tént. „Kisebb” bűnösökre inkább az agyonlövetést, nagyobbakra a felakasztást mondták
ki a hadbíróságok. Az utóbbi büntetésnek – amelyet korábban inkább csak köztörvénye-
sekre alkalmaztak – „becstelenítő” jellege is volt. A magyar történeti köztudat nagyobb-
részt csak az 1849. októberi bosszúhadjárat során vértanúhalált szenvedetteket tartja
számon, holott a kivégzések már jóval korábban, 1849 januárjában megkezdődtek. Az
1849. május végéig halálra ítéltek mindegyikén golyóval hajtották végre az ítéletet, még
akkor is, ha az ítélet eredetileg kötélre szólt. A hadbíróságok Julius Haynau táborszer-
nagy fővezérségének időszakában kezdték meg a kötél általi halál kimondását és végre-
hajtását. A kivégzettek közül 37 főt akasztottak fel, 5 főt lekaszaboltak, 102 főt pedig főbe
lőttek (egy főnél nem ismerjük a kivégzés módját). Ha ebből a számból levonjuk a Bruck
an der Murban és Marburgban főbe lőtt 13 huszárt, a Bécsben kivégzett három magyart,
s a hadbírósági ítélet nélkül, rögtönítélettel a helyszínen kivégzetteket vagy lekaszabolta-
kat (47 fő), azt látjuk, hogy hadbírósági ítélettel 37 főt akasztottak fel és 44 főt lőttek fő-
be. Az 1849 októbere után kimondott halálos ítéletek többsége is kötélre szólt, igaz, ezek
nagy részét már nem hajtották végre.

A kivégzéseket indokaik és a „célszemélyek” szempontjából is kategorizálhatjuk.

A hírszerzők ellen mindkét fél kíméletlenül lépett fel. Május 1-jén a temesvári várban lőt-
tek agyon egy Kígyóssy nevű aradi lakost, mert Scheiner aradi városkapitány megbízásá-
ból a lakosság és a csapatok hangulatáról tájékozódott, a védősereg és a tüzérség összeté-
telét és erejét próbálta megtudni, s az ágyúállásokról készített rajzokat a magyarok szá-
mára. Július 23-án Pesten, a Nemzeti Múzeum udvarán lőttek agyon egy honvédtisztet,
aki korábban állítólag a cs. kir. hadseregben szolgált, s polgári ruhában fogták el, ezért a
cs. kir. hatóságok kémnek tekintették.

4/11
Ugyanígy halálos bűnnek számított a cs. kir. katonák átállásra csábítása. 1849. február 6-
án a lengyel Feliks Slawsky szabót végezték ki Pesten, mert január 30-án több cs. kir. ka-
tona szállásán „őfelsége a császár ellen a legdurvább és legingerlőbb rágalmakat szór-
ta”, s e katonákat „hitszegésre is csábítani igyekezett”. Novák Tivadar nyugalmazott cs.
kir. hadnagyot azért lőtték agyon március 14-én, mert február 19-én „Pesten egy korcs-
mában több katonát hitszegésre csábítani igyekezett”. Március 27-én Giovanni Baldini
vasúti mérnököt, a többnyire olaszokból alakult Frangepán-csapat főhadnagyát lőtték
agyon Pozsonyban az olasz legénységű 23. (Ceccopieri) gyalogezred tagjainak magyar ol-
dalra csábításáért, valamint fegyveres felkelésben való részvételért. A Haynau nevéhez
köthető keményebb megtorlás kezdetét jelezte az a tény, hogy május 31-én elsőként vé-
gezték ki kötél által Nimnichter János sütőt, aki állítólag két dzsidás tizedest csábított át-
pártolásra a magyarokhoz. Amikor Haynau serege június 28-án bevette Győrt, másnap,
június 29-én a cs. kir. főhadparancsnokság rögtönítélettel kivégeztette Woititz Adolf 21
éves győri zsidó fiatalembert és az aradi születésű 37 éves Szwelka Rotiast, akiket azzal
vádolt, hogy egy cs. kir. század katonáit átállásra akarták csábítani, s emellett őket „le-
hangolni és bátortalanítani szándékozván, hamis és felingerlő beszédeket tartot-
tak”. Kémkedés vádjával végezték ki augusztus 11-én Theodor Lepier nyugalmazott cs.
kir. őrnagyot, Pancsova polgármesterét, akit a magyar csapatokkal való összejátszással
gyanúsítottak.

Halálos bűnnek számított a magyar félnek történő toborzás is. Petőcz Györgyöt, Pozsony
megye másodalispánját azért lőtték főbe május 24-én, mert az alsó-csallóközi járásban
újoncozott a magyar hadseregnek, a honvédcsapatokat élelmezte, „és az alája rendelt
hatósági közegeknek kémhírek beszerzését írásban is javallotta”. Stift József sarluskai
földbirtokost azért végezték ki július 20-án Pozsonyban, mert a hónap folyamán több
forradalmi kiáltványt adott át kihirdetésre a nagyrippényi plébánosnak, a jegyzőnek pe-
dig megparancsolta, hogy sürgesse az újoncállítást; ezenkívül kitűzette a magyar nemzeti
zászlót.

A szó veszélyes fegyver

Különösen veszélyes volt a lelkészek és a jegyzők helyzete, hiszen nekik kellett kihirdet-
niük a kormányrendeleteket, s egy-egy kihirdetés, főleg ha az valamilyen beszéddel is pá-
rosult, halálos véteknek számított. 1849. június 18-án felakasztották Rázga Pált, a pozso-
nyi evangélikus egyház hitszónokát. Rázga bűne az volt, hogy 1848 októberében, a
schwechati csata előtt több nyilvános beszédben biztatta a pozsonyi nemzetőrséget a
harcra, illetve tagja volt annak a bizottmánynak, amely Újházi László kormánybiztos
megbízásából átvizsgálta a Pozsonyba érkező leveleket. Mészáros Dániel sopornyai lel-
készt azért lőtték főbe július 16-án Pozsonyban, mert megtalálták nála Kossuth néhány
proklamációját, s mert azzal vádolták, hogy híveit fegyveres felkelésre izgatta. Július 12-
én Mannsbarth Antal csákberényi katolikus plébánost és Szikszay János ottani reformá-
tus lelkészt végezték ki rögtönítélettel Nagyigmándon. A két pap bűne az volt, hogy a szó-
székről a magyar kormány rendelete értelmében kihirdették a Függetlenségi nyilatkoza-
tot, s állítólag népfelkelésre hívták fel híveiket, mondván, hogy ha nincs fegyverük, kö-
vekkel zúzzák agyon a császáriakat. Hozzáteendő, hogy ezen az alapon a magyar papság
legnagyobb részét halálra lehetett volna ítélni. Július 26-án Ócsán végezték ki Halász[y]

5/11
Károly helyi jegyzőt, aki korábban nemzetőrtiszt-
ként szolgált. Miután a házkutatás során megta-
lálták a csákóját, a falu végén főbe lőtték. Augusz-
tus 21-én a Somogy megyei Juta község fiatal
jegyzőjét, Nagy Istvánt lőtték főbe azért, mert el-
mulasztotta eltávolítani a templom ajtajáról Nosz-
lopy Gáspár kormánybiztosnak a cs. kir. csapatok
elleni harcra felhívó proklamációját, illetve mert
nem hirdette ki a cs. kir. kiáltványokat. Szeptem-
ber 7-én Streith Miklós vértesboglári plébánost
lőtték agyon. Streithet és káplánját, König Mórt
néhány helyi lakos jelentette fel. A vád az volt el-
lenük, hogy felolvasták és nyilvánosan megma-
gyarázták a templomban a Függetlenségi nyilat-
kozatot, s a népet fegyveres felkelésre buzdították
és fegyverhasználatra oktatták. Noha a vádak na-
gyobb része Königet érintette, az érdekében köz-
benjáró Streithet is letartóztatták; Königet 15 év várfogságra, Streithet pedig halálra ítél-
ték. Október 8-án Pesten lőtték főbe Gonzeczky Jánost, a mezőhegyesi katonai ménes tá-
bori lelkészét az uralkodó és az uralkodóház elleni prédikációiért.

Veszélyes volt a szóbeli izgatás más formája is. 1849. január 18-án Pozsonyban végezték
ki Daniel Christian Dreszlert, mert egy kocsmában szidta az uralkodóházat, Windisch--
Grätzet és társait. Január 31-én Pesten lőtték agyon Csömy Zsigmond aranyosi molnárt
az uralkodó és a kormány szidalmazásáért, valamint fegyverrejtegetésért.

Népfelkelők, gerillák

Külön kategóriát képez az, amikor közvetlenül a harci cselekmények után, rögtönítélő el-
járással végeztek ki polgári személyeket. Ez történt 1849. március 1-jén Egerben, amikor
négy maklári földművessel végeztek a bevonuló cs. kir. csapatok. Június 10-én, a Siklós
közelében vívott turonyi ütközet után 16 főt lőttek agyon. Június 13-án Bősárkánynál
három helyi lakost lőttek agyon, egyet pedig lekaszaboltak a csornai ütközetből visszavo-
nuló császáriak, mert állítólag helyre akarták állítani a cs. kir. csapatok által felszedett hi-
dat. Június 15-én, a Pécs előtt vívott ütközet után két személyt lőttek főbe. Ez történt jú-
nius 16-án Zsigárdon, ahol a zsigárdi, farkasdi és negyedi lakosság egy része a községért
folyó harcban Asbóth Lajos honvédcsapatait támogatva kaszákkal és botokkal felfegyve-
rezve támadta meg a falut védő cs. kir. vadászokat. Amikor a cs. kir. csapatok visszafog-
lalták Zsigárdot, egy parasztban felismerték a támadók egyikét, majd agyonlőtték. Június
30-án Nagyigmánd és Bábolna között egy szökni próbáló foglyot kaszaboltak le, miután
az halálosan megsebesítette az őt kísérő egyik tisztet. Július 21-én Sárvárnál Dondorf őr-
nagy különítményét Ivánkovits János vezetésével 500 népfelkelő támadta meg. Egy Ret-
tig Vilmos nevű asztalost, akit fegyverrel a kézben fogtak el, az osztrákok a helyszínen
lőttek agyon.

6/11
Július 6-án a dernői völgyben lévő gömöri gerillákon a cserkeszek rajtaütöttek, szétszór-
ták őket, majd három foglyukat, köztük Hoky István rozsnyói pap-tanárt „kegyetlenül
megcsonkították” és megölték. Bugyik József, Tóth József és Treksler Ferenc tardosked-
di földműveseket pedig azért lőtték főbe július 23-án Pozsonyban, mert még 1849. január
22-én több társukkal együtt feltartóztattak és lefegyvereztek egy öt főből álló cs. kir. jár-
őrt.

Ritkán, de előfordult a népfelkelésben vagy gerillaakciókban való részvétel utólagos meg-

torlása is, noha általában akkor, ha annak során az illetők köztörvényes színezetű csele-
kedetet követtek el. 1849. márciusában Sopronban négy frankói lakost végeztek ki, mert
1848. október 12-én a helyi malomban megöltek három horvát katonát, akik a Jellacˇic´
által Horvátországba hazaküldött Todorovicˇ-hadoszloptól keveredtek el, 1850. januárjá-
ban pedig további kilenc főt azért végeztek ki, mert részt vettek az említett hadoszlop el-
fogott katonáinak kőszegi legyilkolásában.

1850. január 23-án Pesten akasztották fel Kolosy György honvédszázadost, Lamberg
egyik gyilkosát, valamint Márkus Jánost és Pállik Ignácot, akik 1849. július 26-án a Mát-
rában megtámadták, megölték és kirabolták Hacke cs. kir. alezredest. Börcsök Istvánt
egy hadifogoly szlovák legionista meggyilkolásáért, Zehnmark Jánost két orosz tábori
szállító megöléséért és kirablásáért Kassán akasztották fel 1850. január 30-án. Január
31-én hajtották végre a halálos ítéletet Istók Imre somfalvai szolgabírón, aki 1849. feb-
ruár 14-én a helyi lakosok élén megtámadott egy cs. kir. járőrt, egy főt közülük megölt, a
többieket pedig elfogta.

Az utolsó olyan személy, akit 1849-es cselekedeteiért végeztek ki, Potoczky Gyula (alias
Posztóczky István, Mosóczy István, Almássy Gyula) volt. Potoczky 1849 július–augusztu-
sában a Mátrában harcolt gerillahadnagyként az orosz csapatok ellen. Ő is részt vett a
Hacke elleni támadásban, július végén pedig Gyöngyös környékén hajtott végre különbö-
ző akciókat. Őt 1850. júliusában akasztották fel.

A fegyver- és más felszerelés rejtegetése is halálos bűn volt. Augusztus 27-én Pesten főbe
lőtték Kantsur András szokolyai református lelkészt, mert egy gerillacsapat tagjai nála
helyeztek el egy császári futártól elvett pénzesládát. Ugyanezen a napon hajtották végre a
halálos ítéletet Schweitzer József nyomdászon fegyverrejtegetésért. Augusztus 30-án Fü-
löp György dunavecsei jegyzőt lőtték főbe, szintén fegyverrejtegetésért. (Fülöp 1849 tava-
szán egyike volt a solti járásban kitört népfelkelés vezetőinek.) Szeptember 12-én Gábel
Mátyás selmecbányai bányamestert lőtték főbe. Gábel egy kisebb gerillacsapat tagja volt,
ennek feloszlása után hazament. A házkutatást végző cs. kir. katonák fegyvert és Kos-
suth-bankókat találtak nála.

A szabadságharc vértanúinak sorát is két gerilla nyitotta meg. A Mednyánszky Sándor

őrnagy vezette, 1848. december végén alakult győri portyázó csapaton 1849. január 14-én
Bakonybélben ütött rajta Ferdinand Althann cs. kir. alezredes mozgó különítménye. Az
ütközetben elfogottak közül Rédl Antal tamási és Szalay Gábor győri lakosokat január 15-
én Pápán kivégezték.

7/11
Március 30-án Pozsonyban Barta Józsefet, Simonyi Ernő gerillacsapatának őrmesterét
állították kivégzőosztag elé fegyveres lázadásban való részvételért, valamint a verebélyi
sópénztárban található pénzösszeg „elrablásáért”. 1849. július 24-én délben Pesten, a
Nemzeti Múzeum udvarán végeztek ki egy Szatmár megyei honvédet, aki elszakadt Gör-
gei seregétől, s Pest felé menet a váci úton egy kocsin jövő szerezsánra lőtt. A szerezsán
megsebesült a kezén, s miután két polgári személy is a honvéd ellen vallott, főbe lőtték.

A Klapka komáromi kitörését követően Székesfehérvárott kirobbant felkelés elfojtásakor

fogták el Falkenhayn vezérőrnagy katonái Gáncs Pál, Havelka Ferenc, Hübner András,
Kuczka Mihály, Uitz Ignác és Varga Mihály székesfehérvári lakosokat. A pesti hadbíróság
ítélete alapján mindegyiküket fegyveres lázadásban való részvételért golyó általi halálra
ítélték, s augusztus 14-én a pesti Újépület mögött főbe lőtték. A fehérvári felkelés után,
augusztus 13-án tartóztatták le Mezey József kajászószenpéteri jegyzőt, aki Fejér megye
hatóságának utasítására népfelkelést szervezett, s noha felhívása visszhangtalan maradt,
Pesten augusztus 21-én főbe lőtték.

A korábbi történeti irodalom egyáltalán nem regisztrálta Szilva János és Vertike Gábor
honvédek kivégzését. A haditörvényszéki ítélet és a korabeli források alapján nem egé-
szen egyértelmű, hogy esetükben vértanúkról vagy köztörvényesekről van-e szó. Mind-
ketten megszöktek az eszéki várból, s a Pécs környéki pincékben bujkáltak. Szeptember
25-én egy kilenc szerezsánból álló járőr rajtuk ütött, ők azonban egy pincébe bújva a jár-
őrt vezető tizedest agyonlőtték, másik négy főt pedig megsebesítettek. Erre a többiek rá-
juk gyújtották a pincét, mire megadták magukat. Október 2-án Pécsett lőtték főbe őket.
Október 6-án, Batthyányval egy napon végezték ki Pesten Fekete Imre gerillaszázadost,
akinek az volt a bűne, hogy elfogott egy cs. kir. futárt, elvette tőle az iratokat, majd szaba-
don engedte.

Tizenhárom huszár vértanú

A magyar szabadságharc vértanúi között kell számon tartanunk azt a tizenhárom, 1849.
június–júliusában Marburgban és Bruck an der Murban kivégzett huszárt is, akiket
ugyan nem Magyarországon, viszont egyértelműen a szabadságharc támogatásáért vé-
geztek ki. Miután alakulatukat 1849 májusában Ausztrián át az olasz hadszíntérre irányí-
tották, Linz környékére érve a huszárok, közel lévén a magyar határ, úgy döntöttek, hogy
még egyszer megpróbálják a hazajutást. Ez az egyik csapatnak sikerült, két másikat vi-
szont elfogtak a cs. kir. hatóságok. A hadbíróság azon feltételezés alapján ítélte őket ha-
lálra, hogy az ezredparancsnok valószínűleg még az Itáliába indítás előtt kihirdette az ez-
redben az ostromállapotot. Ha ez megtörtént, akkor a helyi vonatkozások figyelembevé-
tele nélkül a katonai törvényeket kell alkalmazni. Ha mégsem hirdették volna ki az ost-
romállapotot, akkor a huszárokat felségsértésért kell elítélni, hiszen nyilvánvalóan azzal
a szándékkal szöktek meg, hogy őfelsége, a császár csapatai ellen harcoljanak fegyveres
kézzel.

Vértanú katonatisztek

8/11
Az első magas rangú katona, akit halálra ítéltek, Witalis Söll őrnagy, a tiroli vadászcsapat
parancsnoka volt. Söllt a fővárosba bevonuló cs. kir. csapatok fogták el, s miután a hadbí-
róság halálra ítélte, január 30-án agyonlőtték. Valószínű azonban, hogy az ítélet végre-
hajtását komolyan befolyásolta az a tény, hogy Söll harcolt a bécsi forradalomban is.

Ennél sokkal nagyobb feltűnést keltett, hogy Haynau június 5-én Pozsonyban felakasz-
tatta Mednyánszky László honvéd őrnagyot és Gruber Fülöp századost, akik az 1849 feb-
ruárjában kapitulált lipótvári várőrséghez tartoztak, s a megadás ellen szavaztak. A had-
bíróság már korábban halálra ítélte őket, de az ítéletet sem Windisch-Grätz, sem Welden
nem erősítette meg. Kivégzésük valósággal sokkolta a magyarországi közvéleményt. An-
nál is inkább, mert az addig kivégzettek között a bécsi forradalomban betöltött szerepéért
halálra ítélt Vitalis Söllön és Novák Tivadar nyugalmazott hadnagyon kívül nem voltak
katonák. Mednyánszky báró volt, s az ilyen magas társadalmi állású személyeket az oszt-
rák hadbíróságok addig legfeljebb börtönbüntetéssel sújtották.

Augusztus 20-án Temesvárott lőtték főbe Hruby

Gyula őrnagyot, Görgei volt segédtisztjét, majd
22-én Aradon felakasztották Ormai (Auffenberg)
Norbert ezredest, a vadászezredek szervezőjét.
Ormai 1848-ban Munkácsról szabadult politikai
fogolyként, előbb Kossuth szárnysegédje, majd az
1., később valamennyi honvéd vadászezred szer-
vezője volt. A hadbíróság megállapította a sze-
mélyazonosságát, azt, hogy cs. kir. tiszt volt és a
honvédseregben szolgált, majd halálra ítélte. Há-
rom nap múlva, augusztus 25-én a temesvári ha-
ditörvényszék ugyanígy ítélte halálra a temesvári
csatában fogságba esett Murmann Sámuel nem-
zetőr őrnagyot, nyugalmazott cs. kir. főhadna-
gyot.

A katonai és politikai elit vértanúi

Október 6-án aztán kezdetét vette a politikai és katonai elit elleni megtorlás. Pesten főbe
lőtték Batthyány Lajos grófot, az első független felelős magyar kormány miniszterelnö-
két, és ugyanezen a napon Aradon főbe lőtték a honvédsereg három tábornokát és egy ez-
redesét, s felakasztották kilenc tábornokát. A dátum kiválasztása nem volt véletlen:
1848-ban a bécsi forradalmi nép ezen a napon végzett Theodor Baillet de Latour tábor-
szernagy, cs. kir. hadügyminiszterrel. Márpedig a bécsi kormánykörök meg voltak győ-
ződve arról, hogy a bécsi forradalmat és Latour halálát a magyarok, köztük Batthyány tit-
kos akciói okozták.

Október 10-én Csány Lászlót, a dunántúli hadsereg, majd Erdély kormánybiztosát, ké-
sőbb a Szemere-kormány közlekedés- és közmunkaügyi miniszterét, valamint Jeszenák
János bárót, Nyitra és Pozsony megyék kormánybiztosát vezették a bitófa alá. Csány leg-
főbb bűne azonban nem annyira a miniszterség lehetett, mint inkább az a szakadatlan te-

9/11
vékenység, amit kormánybiztosként a dunántúli, majd az erdélyi hadsereg harcképessé-
gének s az ezen országrészekben található erőforrások biztosításának érdekében kifejtett.
Jeszenák legfőbb bűne Lipótvár 1848. októberi biztosítása és a szlovák felkelés elnyomá-
sa lehetett.

Október 18-án Kolozsvár mellett, Szamosfalván végezték ki Tamás András alezredest és

Sándor László századost. Tamás egyike volt a csikszéki ellenállás legfőbb szervezőinek, s
kiáltványokban szólította fel a székelyeket az ellenállásra. Kihirdette a Függetlenségi nyi-
latkozatot, s júniusban mozgósította a csiki nemzetőrséget a cs. kir. csapatok ellen. Sán-
dor Lászlót azzal vádolták, hogy 17 román foglyot, akiket Székelyudvarhelyre kellett vol-
na szállíttatnia, útközben agyonlövetett. Együttes kivégzésük azt jelzi, hogy a cs. kir. ha-
tóságok össze akarták kapcsolni a katonai-politikai és a köztörvényes színezetű ügyeket.

Október 20-án a szabadságharc három nem magyar származású tisztjét vezették bitófa
alá. A francia nevű, de lengyel Karol d’Abancourt de Franqueville százados, hasonlóan
Ormai Norberthez, politikai fogolyként szabadult 1848-ban. A német Peter Giron alezre-
des részt vett a bécsi forradalomban, majd a német légió szervezője és parancsnoka volt.
A lengyel Mieczyslaw Woroniecki herceg egy cs. kir. dzsidásezredből kilépve előbb va-
dászcsapatot szervezett, majd az erdélyi lengyel légió soraiban harcolt, végül honvéd
alezredesként Dessewffy Arisztid tábornok egyik segédtisztje volt. Az ő együttes kivégzé-
sükkel azt kívánták szimbolizálni, hogy a magyar szabadságharc nem magyar ügy volt,
hanem veszélyes nemzetközi kalandorok vállalkozása.

Őket követte október 24-én három politikus. Szacsvay Imre, a képviselőház jegyzője és
Perényi Zsigmond, a felsőház elnöke az Országgyűlés azon tisztviselői közé tartoztak,
akiknek aláírása szerepelt a Függetlenségi nyilatkozaton. Csernyus Manó már 1848 tava-
szán felhívta magára a figyelmet, amikor a Kamaránál magyar nyelvű adminisztrációt
követelt. Később Kossuth pénzügyminisztériumában dolgozott. 1849 januárjában Pesten
maradt, s az osztrák polgári közigazgatásban tevékenykedett. Márciusban azonban Deb-
recenbe ment, s felajánlotta szolgálatait a magyar kormánynak. Állítólag hírszerzői szol-
gálatot is teljesített, de erről nincs szó az ítéletben.

Az 1849. évi, végrehajtott halálos ítéletek egy aradi kivégzéssel értek véget. Október 25-
én reggel 7 órakor lőtték főbe Kazinczy Lajos ezredest, aki egy északkelet-magyarországi
hadosztály és az észak-erdélyi csapatok maradványainak parancsnokaként augusztus
24–25-én Zsibónál feltétel nélkül megadta magát.

Kazinczy kivégzése után – a nemzetközi felháborodás miatt – Aradon is felfüggesztették

az ítéletek végrehajtását. Azonban ez a felfüggesztés csak ideiglenes volt. 1850. február
19-én még egy tizenhatodik honvédtisztet is kivégeztek: Ludwig Hauk honvéd alezredest,
aki komoly szerepet játszott a bécsi forradalomban.

Az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot követő megtorlás esetében a közvéle-

mény többnyire csak a kivégzésekre gondol, holott a megtorlásnak, a bosszúnak voltak
egyéb, egyenes és áttételes formái is. Ezek közé tartoztak a botozások és vesszőzések,
amelyeket főleg 1849. június-júliusától alkalmaztak, gyakran nőkkel szemben. Ilyen volt
az ellenálló települések feldúlása (Bősárkányé 1849 júniusában, Csongrádé és Mezőcsáté

10/11
júliusban, Losoncé augusztusban). Szintén ide kell
sorolnunk a pesti és óbudai zsidó közösségre a
magyar szabadságharc támogatása miatt kivetett
óriási hadisarcot. Nagy tömeget érintettek a kény-
szersorozások is, több százra tehető a bebörtön-
zöttek száma.

Összevethető-e az 1849–50-es megtorlás a 20.

század nagy terrorhadjárataival? Aligha. Noha a
kivégzettek többségét joggal tartjuk számon a
nemzet vértanúi között, s – mint említettük – az
ítéletek jogi megalapozottsága igencsak kétséges
volt, a cs. kir. és az orosz fél eljárása ritkán ment
túl a katonai szempontból és a hadijog alapján iga-
zolható mértéken. A megtorlásnak kétségkívül volt Perényi Zsigmond
egy komoly elrettentő funkciója, de a legsúlyosabb
ítéletet viszonylag ritkán alkalmazták vaktában, vagyis az azt elszenvedő személy – a cs.
kir. fél szempontjából – kétségkívül bűnösnek minősült. A reguláris csapatok megtáma-
dását, a kémkedést, az izgatást, a fegyverrejtegetést, a hadifoglyok meggyilkolását hábo-
rúban minden hadsereg megtorolja, s a magyar fél sem tett mást ilyen esetekben.

Az irracionális elem, azaz a válogatás nélkül történő gyilkolás nem volt jellemző a cs. kir.
oldal (legfeljebb az oldalán harcoló román és szerb felkelők) gyakorlatára. A bebörtönzé-
sek sem vaktában történtek, azaz csupán valamely társadalmi csoporthoz vagy felekezet-
hez tartozás nem volt elégséges ok arra, hogy valakit meghurcoljanak. 1849–1850-ben
egy egy éven át tartó háború során és után összesen 145 (az Ausztriában kivégzetteket le-
számítva 129) főt végeztek ki.

Hol mérhető ez akár 1919 vörös- és fehérterrorjának, akár a holokausztnak, akár 1944–
45 nyilasőrületének, akár 1948–1953 vagy 1956–58 kommunista terrorjának méretei-
hez?

11/11