ISZTAMBUL KÓBOR ÁLLATAI – A TÖRÖK

ÁLLATSZERETET FÉNYEI ÉS ÁRNYÉKAI

2024. FEBRUÁR 4. | FB | OLVASÁSI IDŐ KB. 7 PERC

Körülbelül 130.000 kóbor kutya, és majdnem ennyi gazdátlan macska lakja

Isztambul városát, ahol rajtuk kívül még cirka 16 millió ember is él. Az
állatokat a legtöbben kifejezetten megbecsülik, temérdek helyen látni
kiszórt, vagy tálkákban kitett macskatápot, kis műanyag tálban vizet, de
akár apró, rongyokkal kibélelt házikót is, ahol meghúzhatják magukat a
gazdátlanok. A kutyák békésen heverésznek a tér közepén, elfekszenek a
hotel lábtörlőjén, vagy lustán keresztülcammognak az úttesten, fittyet
hányva a forgalomra, mintha tudnák: semmi baj nem érheti őket. A török
állatkérdés azonban jóval összetettebb, és cseppet sem ilyen Disney-
szerűen idilli. A múltat pedig jó pár félresikerült kísérlet festi sötétre,
amikor megpróbáltak megszabadulni a gazdátlan ebektől. Fiala Borcsa
írása.

Utcai vagányok

A bő másfél nap alatt, amit Isztambulban töltöttem, annyi fotót lőttem

heverésző kutyákról, napon sütkérező macskákról, hogy szabályosan
kérlelnem kellett a képszerkesztőnket, hadd kerüljön bele a cikkbe
legalább a gyűjteményem negyede… cirka 20 fotó. A városban valóban sok
a gazdátlan állat, ami miatt két dolgot is meglepőnek találtam. Először is:
ezek az állatok kifejezetten jól tápláltnak tűntek, egyik sem volt az a zörgő
bordájú, az éhségtől magát már csak vonszolni tudó nyomorult
szőrcsomó. Inkább tűntek formailag hasonlatosnak Misi mókus
rokonaihoz, akik az örökké termő fa alatt dőzsölve szinte már meg sem
tudnak moccanni. A másik: sehol nem botlottam bele állati ürülékbe
(szemben, mondjuk, Budapesttel…), nem csípte az orromat állati vizelet
bűze.

Úgy tűnik, a város lakói keblükre ölelik az állatokat, a

macskák bejáratosak a metrókba, a boltokba, a
bazárokba, felugranak a pultra, ahol az eladó
szeretettel puszilgatja az árva cica feje búbját.
Isztambul kutyáinak és macskáinak jó pár Facebook- és Instagram-oldala
van, illetve fajonként egy-egy népszerű filmet is fel tudnak mutatni. A
2020-as Stray című dokumentumfilmben (melyet Elizabeth Lo írt és
rendezett) három kóbor kutya, Zeytin, Nazar és Kartal életét követi
nyomon, akik összehaverkodnak egy fiatal szírekből álló társasággal, akik
szintén az utcán élnek. A másik a 2016-os dokumentumfilm, Kedi –
Isztambul macskái, melyet Ceyda Torun rendezett, és hét macska életét
mutatja be. (Gyárfás Dorka ÍRT is róla korábban.)

Fogalkozása: kóborállat-etető

A modern közösségi rajongás ellenére ez a mértékű állatszeretet cseppet

sem új keletű. Az ottomán időkben külön „mancaci” gondoskodott arról,
hogy a cicák, kutyák megfelelő ellátásban részesüljenek, amit javarészt a
lakosok adományaiból finanszíroztak. Bursában pedig a XIX. században
még gólyakórház is üzemelt, ahol a megsérült költöző madarakat látták el.
Az állati jogok mellett való kiállás első hivatalos formája is innen
származik, III. Murat szultán 1587. március 19-i határozatában tiltotta meg,
hogy a lovakat és szamarakat túlzsúfolva tartsák, illetve hatóságilag
kötelezték az embereket arra, hogy megfelelően gondoskodjanak az
állatok egészségéről és táplálásáról. Akit azon kaptak, hogy nem tartja be
az előírásokat, szigorúan megbüntették. A XIX. században is a hatóság
hívta fel az emberek figyelmét arra, hogy a pénteket hagyják meg
pihenőnapnak az állataik számára, ne kényszerítsék őket munkára, és ne
is lovagolják meg őket. Az isztambuli repülőtéren pedig külön helyiség van
arra, hogy a kutyák könnyíthessenek magukon.

„Bárcsak lennék árva blöki”

Ám mielőtt felébred benned a vágy, hogy a következő életedben

Törökországban szüless újjá négylábúként, hadd kapirgáljam meg a
színes, szélesvásznú felszínt. Bár tulajdonképpen elég csak belegondolni,

vajon mi történik egy nagyvárosban, ahol alsó hangon

negyedmillió kóbor állat él?
Mi van, ha a kutyák összeállnak egy nagyobb falkába, így akarván erősebb
érvényt szerezni maguknak? Hogyan lehet szabályozni őket,
megakadályozni, hogy a nőstények minden évben egy-két alomnak
adjanak életet? És ki gondoskodik arról, hogy ne terjedjen el
járványszerűen a veszettség?

Nos, kisebb-nagyobb lépések ugyan történtek e téren, ám ezek

önmagukban nem biztos, hogy elégségesek. Az elmúlt öt évben az
országban 1,3 millió állatot sterilizáltak, 2,7 millió állatot oltottak be, és
közel 300.000-nek kerestek megbízható otthont a török Környezetvédelmi,
Urbanizációs és Éghajlatváltozási Minisztérium közleménye szerint.

Különféle javaslatok is születtek annak érdekében, hogy minél több kutya

szerető otthonra találhasson: részesüljenek az örökbefogadó gazdák havi
apanázsban,
minden iskola fogadjon be egy-egy kutyát, akiről
gondoskodnak, ezzel is erősítve a gyerekek
állatszeretetét, illetve mindenkit arra biztatnak, hogy a
megmaradt ételekből készítsenek az állatoknak
eleséget.
Ezek a módszerek hál' istennek már jóval humánusabbak, mint amivel a
kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején próbálkoztak, amikor is
méreggel igyekeztek a nemkívánatos ebektől megszabadulni. Ez nemcsak
feleslegesen fájdalmas véget jelentett az állatoknak, de az emberek
számára sem volt épp veszélytelen, hiszen az utcán játszó gyerekek is ki
voltak neki téve, illetve az elszórt méreg a csapadékkal együtt beszivárgott
a talajba is.

Az internet terjedésével (illetve a halomban álló elpusztított kutyák

képével) ez a módszer is nagyobb nyilvánosságot kapott, így a
felháborodott tiltakozások nyomására végül beszüntették az eljárást.

Évente 24 halálos áldozat

Az amerikai CDC (Centers for Disease Control and Prevention, azaz

Betegségellenőrzési és -megelőzési központok) az országot a veszettség
miatt magas kockázatú kategóriába sorolta. A Global Alliance for Rabies
Control statisztikái szerint a kutyák közel fele van csak veszettség ellen
beoltva és évente 24 ember hal bele a betegségbe, miközben rengeteg
pácienst kezeltek a kórral egy-egy kutyával történt incidenst követően.

A nagy állatszeretet, illetve a vallásos hozzáállás, hogy nem pusztítanak el

állatokat feleslegesen, sok baj forrása is lehet. Jó pár önkormányzat úgy
oldja meg az ebkérdést, hogy összefogják a gazdátlan állatokat, elviszik
őket az erdőbe, és ott magukra hagyják őket. A leghírhedtebb és egyben
legszörnyűbb „kutyakezelési” akció 1910-ben történt: mintegy 80.000
kutyát gyűjtöttek össze Isztambulban, majd a közeli kicsi, elhagyatott Sivri
szigetére szállították és otthagyták őket. Később ez a sziget „Hayirsiz” vagy
„Gonosz” néven vált ismertté.

A kutyák elkeseredésükben egy idő után egymásnak

ugrottak, mielőtt éhen és szomjan haltak. Az állatok
hörgése állítólag Isztambulig elhallatszott, sokan
követelték a kormánytól, hogy sürgősen hozassák őket
vissza.
Forrás: Facebook/Pugedon

„Nagyon vegyes a törökök állatokhoz való hozzáállása”

– mondja Kovács Andrea, aki évek óta Isztambulban él, és a turizmus

mellett önkéntesként macskamentéssel is foglalkozik.

„Általában az a jellemző, hogy ha valaki kutyát vagy macskát akar, akkor

fajtatisztát vesz – de még így sem mindenki tartja meg a háziállatát. Sokaknál,
ahogy ivarérettek lesznek a kismacskák, kiskutyák, és ivartalanítani kellene
őket, jön az első sokk, hogy a műtét milyen drága” – meséli Andi, aki
hozzáteszi: van, aki ilyenkor inkább kiteszi egy közeli erdőbe a háziállatát,
és otthagyja. „Macskákat gyakran lehet a hordozójukkal, játékaikkal együtt
megtalálni.”

A legnagyobb gond Andi szerint, hogy a legtöbben nem gondolják végig,

milyen felelősséggel jár egy kisállat, és amikor ráébrednek, mit is vállaltak,
túladnak rajtuk valamilyen módon. De olyanok is akadnak, akik etetik,
gondozzák a környezetükben lévő gazdátlan állatokat, orvoshoz viszik
őket, megpróbálják őket gazdásítani.
„Sok embert ismerek, aki több tucat (!) állatot etet és be is fogad, ami aztán
teljesen bedarálja őket. Anyagilag is megterhelő, és a szomszédok is gyakran
nehezményezik az állatsereglet jelenlétét.”

Andi azt tapasztalja, hogy olyanok is akadnak, akik megmérgezik, kínozzák

a kóbor állatokat, és a gyerekek is van, hogy szórakozásképp bottal
kergetik, kővel dobálják a kutyákat.

„Ha az általános hozzáállást kellene összefoglalnom: a kóbor állatok sokszor

vagy kellemetlen, megtűrt szereplői az utcáknak és elkergetik őket, vagy
lakóközösségtől, kerülettől függően amennyire lehet, odafigyelnek rájuk.

De az a marketing, ami terjeng Törökországról, hogy

itt aztán a gazdátlan állatok élete paradicsomi – az
egyszerűen nem igaz. Sokaknál kimerül a
gondoskodás annyiban, hogy ételmaradékot raknak
az utcára, és kész.”

Azonban az önkormányzatok sokat segítenek: a kóbor állatokat ingyen

ellátják, oltási napokat hirdetnek, a sebesült állatokat elviszik,
meggyógyítják, majd visszaviszik őket oda, ahol felvették őket. De Andi
szerint ők sem győzik a sok munkát, a legtöbb menhely pedig rettenetes
állapotban van.

„Az ivartalanítás önmagában nem megoldás – az a szaporulat, ami itt van,

kezelhetetlen. A macskák tekintetében a természet sokszor megoldja a dolgot –
sok a FIP-es cica (macskákra veszélyes fertőző hashártyagyulladás), a
kezelésük pedig rettentően drága, de a kutyákat is különböző betegségek
tizedelik.”
Állatparadicsom vagy állatpokol?

A szintén magyar Nóra Alanyában él a férjével és két gyerekével, egy

népszerű üdülővárosban a török riviérán. Így mesél a tapasztalatairól:

„Törökországban a macskákat nagyon szeretik, ezért a kóbor cicákra jobban

odafigyelnek. Cicaparkokat alakítanak ki, és rengetegen etetik őket. A lányaim
sulija mellett van egy park teli kóbor macskával, a suli étkezőjéből
rendszeresen kiviszik nekik a maradékot, sőt, van egy motoros futáruk is, aki
más éttermek maradékait hozza el nekik. A kutyák helyzete sokkal nehezebb,
az emberek félnek a kutyáktól, az első dolog, amit tesznek, ha kutyát látnak,
hogy egy követ keresnek a földön, amivel elzavarhatják őket.”

Kollégám, Trembácz Éva Zsuzsa is évekig élt a családjával Isztambulban

(amit imádott), az állathelyzetről pedig ezt mesélte:

„Minden körzetben megvan, hogy milyen oltások kötelezőek és ajánlottak, ahol

mi laktunk, ott a veszettség elleni volt a kötelező.

Egyébként a kóbor kutyák és főleg a macskák annyira

hozzátartoznak a városképhez, hogy amikor a török
barátnőm először járt Németországban, megdöbbent,
hogy ott nincsenek állatok az utcán.
Valahogy a kultúrában is benne van, hogy odafigyelnek a macskákra, és néhol
a kutyákra is. Elképesztő, milyen szeretettel bánnak velük. Volt olyan, hogy a
pincér sok tányérral egyensúlyozva inkább kikerülte a macskát a lépcsőn,
minthogy elzavarja, és olyat is lépten-nyomon lehetett látni, hogy például a
könyvesboltban macska alszik békésen az egyik fotelben. De a kutyák is simán
odamennek hozzád egy étterem teraszán, senki nem zavarja el őket. Én három
év alatt két esetről hallottam, hogy valakit kutya harapott meg, és az egyik a
lányom volt, akit a szomszéd család fajtiszta kutyája kapott meg, pedig a
három ott töltött év alatt állandóan a kóbor macskák és kutyák »szájából
kellett kihúzni« a gyereket. A lányom ott kapott rá az állatvédelemre,
állatmentő csoportot alakított a barátaival, úgyhogy mi is vittünk haldokló
cicát az állatorvoshoz.”

További források: ITT, ITT, ITT és ITT

Fiala Borcsa