Emberi Kapcsolatok Tankönyv

EMBERI KAPCSOLATOK PSZICHOLÓGIÁJA
Előszó .................................................................................................................................... 7
Első fejezet: Az ön- és személyészlelés pszichológiája
Csernyikné Dr. Póth Ágnes ............................................................................................. 9
Második fejezet: Csoport, csoportdinamika
Farkas Johanna .............................................................................................................. 32
Harmadik fejezet: A szociális befolyásolás pszichológiája
Csernyikné Dr. Póth Ágnes ........................................................................................... 64
Negyedik fejezet: Az interakció és a kommunikáció tranzakcióanalitikus
modellje
Józsa Zsuzsanna ............................................................................................................ 79
Ötödik fejezet: Attitűd, attitűddinamika
Fogarasi Mihály Ph.D ................................................................................................... 89
Hatodik fejezet: Tekintélyelvűség és előítéletesség
Kováts Daniella ........................................................................................................... 103
Hetedik fejezet: A segítő viselkedés
Józsa Zsuzsanna .......................................................................................................... 131
Első fejezet
AZ ÖN- ÉS SZEMÉLYÉSZLELÉS
PSZICHOLÓGIÁJA
III. Bevezetés az ön- és személyészlelés pszichológiájába

1. A társas hatékonyság
2. A tárgyilagos önismeret, önmegítélés összetevői és nehezítő tényezői
3. Az önészlelésben előforduló kognitív torzítások
4. Énprezentációs stratégiák
III. A személyészlelés pszichológiája
1. A személyészlelés általános problémája
2. A személyészlelés folyamata és összetevői
3. A benyomások szerveződésének modelljei
4. Burkolt (implikált) személyiségelméletek a személyészlelésben
5. A kategorizáció lényege
6. Kategorizáció és a csoportközi helyzet megítélése
7. A sztereotíp gondolkodásmód
III. Mások és a saját viselkedés megértése: az attribúciók
1. Az okok, szándékok tulajdonításának jellegzetes hibái
2. A személyészlelést befolyásoló egyéb tényezők
IV. A személyészlelést befolyásoló egyéb tényezők
I. Bevezetés az ön- és személyészlelés pszichológiájába
Az ön- és személyészlelés (személypercepció) a szociális térben történő, társadalmi, kulturális szabá-

lyokkal meghatározott megismerési folyamatot, a köznapi ön- és emberismeretet jelenti.
Az ember alkalmazkodási reakcióit meghatározza, hogy milyen az önismerete és milyen pontosan ész-
leli embertársait. Az észlelés nem egyszerű visszatükrözés, hanem az előzetes tapasztalatokból, meg-
figyelésekből és értékítéletből kialakított kognitív (megismerési) következtetés, amelynek vannak ér-
zelmi, motivációs összetevői is.
A következtetés alapja az egybeesések társítása (asszociációja). Minél gyakrabban kacsolódnak
össze bizonyos viselkedésminták, bizonyos tulajdonságokkal, annál inkább szoktak az emberek az egyik
meglétéből következtetni a másikra. (Pl.: egyetemisták, főiskolások általában úgy ítélik meg társaik intel-
lektuális képességeit, hogy milyen eredményeket érnek el a tanulmányaikban.)
1. A társas hatékonyság
Az észlelő személy aktívan keresi és válogatja (ingerszelekció) a másik személyben azokat a tulajdon-
ságokat, jellemzőket, amelyek fontosak a személy megítéléséhez, viselkedésének bejóslásához. A társas
1
környezetben való eligazodáshoz, az emberi kapcsolatok alakításának eredményességéhez fontos az a tu-
dás, képesség, amelyet társas hatékonyságnak (szociális kompetenciának) nevezünk. A társas hatékony-
ság segítségével eredményesebbé válik az emberekkel való foglalkozás, legyen az egy intézkedés, segít-
ségnyújtás, tanácsadás, bűnmegelőzési vagy bűnüldözői munka, ezért megléte különös jelentőségű a kü-
lönböző rendvédelemi munkakörökben.
A szociális kompetencia fontos összetevője az emberek megismerése, minél pontosabb észlelése,
ugyanakkor a gyakorlatból lehet tudni, hogy ez nem egyszerű, mert szinte minden emberi megnyilvánulás
sokféleképpen értelmezhető.
A másik ember megismerése, észlelése nem csak egy akció, hanem hosszú tanulási folyamat ered-
ménye, amelynek során az előzetes emberi interakciókból szerzett tapasztalatok megfigyelések rend-
szerezése, megőrzése és feldolgozása alapján elemi következtetésekre kerül sor.
Minél változatosabbak az emberi megnyilvánulások, minél nagyobb körből történik a tapasztalatok
megszerzése, minél alaposabb és tudatosabb az ismeretszerzés, annál eredményesebb lesz az emberek
megítélése.
Nem elégséges csak a megfigyelés, az adatok gyűjtése, szükséges megismerni a személy- észlelés
pszichológiai összetevőit, meghatározó segítő és gátló folyamatait.
A megismerési folyamat a kölcsönösség elvén alapul, az ember ad is és kap is információkat, hiszen
önmaga megmutatása (énreprezentációja) és a másik embertől kapott visszacsatolások (szociális feed-
back mechanizmus) finomítják, árnyaltabbá teszik a megismerést, amely a mindennapi munka része.
Az emberek viselkedését több tényező együttese határozza meg. A helyzet, a körülmények, a sz e-
mélyiség és a viselkedés szoros kölcsönhatásban vannak, ezért nehezen bejósolhatóak. Ez különösen
jellemző a rendvédelmi, bűnüldözői munkára. Sokszor kell egymásnak ellentmondó információk és jel-
lemzők alapján megállapítani, hogy mi történt, mi motiválta az elkövetőt, hogyan történt a csele kmény.
Személyészleléskor, a másik ember megismerésekor az észlelés tárgya a másik ember, de az észlelést
nemcsak a másik ember tulajdonságai határozzák meg, hanem az észlelő személy tulajdonságai, motivá-
ciói és önismerete, tudása önmagáról. A személyiség az az egyedi mód, ahogy az ember társait, kör-
nyezetét és önmagát észleli.
A személypercepció kutatása során egyre inkább a teljes folyamat elemzése, áttekintése került előtér-
be.
Az ön- és személyészlelés megértése a szociálpszichológia fő feladatai közé tartozik. Kutatása több
szakaszra bontható.
1. szakasz: A kutatások kezdetben arra fókuszáltak, hogy ki a jó emberismerő, és mennyire pontosak
az ítéletek.
2. szakasz: Az észlelést a benyomások szerveződésén keresztül igyekeztek a szo-ciálpszichológusok
megérteni, és hangsúlyozták az összbenyomások strukturált egész- jellegét.
3. szakasz: A viselkedések hátterében meghúzódó magyarázatok, ok-okozat összefüggések feltárása, az
attribúciók leírása és elemzése pontosította a személyészlelési torzításokat.
4. szakasz: A kognitív pszichológiai megközelítési módok az egyén viselkedésének megfigyeléséből
és a háttértényezőknek az elemzéséből indulnak ki, és eljutnak a különböző tulajdonsá-
gok jelentésbeli szerveződéséig (a mentális reprezentációkig), a célszemély kategóriába
sorolásától a specifikációig, az egyéni tulajdonságok megragadásáig.
Tekintsük át először az önismeret (önészlelés) pszichológiai összetevőit, jellegzetességeit!

Az ember egyéni fejlődéstörténetében, kezdetben a környezetből jövő visszacsatolások, értékítéletek a
meghatározóak. A család, a szülők, a szerető személyek kitüntetett jelentőséggel bírnak, mert a gyerek
önmagára vonatkozó korai ítéletét erőteljesen befolyásolja, hogy mit gondolnak róla a közvetlen hozzátar-
tozói. A szocializáció során, a későbbiekben már egyre fontosabbak lesznek a társak, a barátok, más fon-
tos személyek, a tágabb környezet visszajelzései, és az egy-egy élethelyzetből eredő sikerek vagy kudar-
cok. Fokozatosan alakul ki egy bonyolult viszonyítási rendszer, amely mind az önértékelésben, mind má-
sok értékelésében meghatározó.
„Nem, ahogyan ítélsz, úgy ítéltesz, hanem: ahogyan önmagadat megítéled, úgy fogsz megítélni máso-
kat is.” (Sullivan, 1974)
Ahhoz, hogy az ember mások viselkedését megértse, szükséges saját működésének megértése, mert a
személyiség működésének megismerését az segíti a legjobban, ha az ember önmaga megtapasztalásával,
önmaga megfigyelésével (introspekció) adatokat gyűjt. Az önmegfigyelés szubjektív, ezért törvénysze-
rűen torzításokhoz vezet.
Az egészséges személyiségű ember jellemzője, hogy szeretne jó és hibátlan lenni, vagy legalábbis
jobbnak, tökéletesebbnek mutatkozni. Megfigyelhető, hogy amikor az emberek negatív tulajdonságokat
sorolnak önmagukról, többnyire kicsinyítőképzőt használnak, mérsékelten fogalmaznak. (Pl.: „Egy kicsit
2
lusta vagyok.” „Kissé fegyelmezetlen vagyok.”) Az ember igyekszik fenntartani a magáról kialakított
énképét, véleményét.
Az énkép azoknak a személyiségvonásoknak az összessége, amelyeket az ember önmagának tulajdo-
nít. Az énkép kialakulása szintén tanulási folyamat eredménye, tudatos és tudattalan részekből tevődik
össze. Döntően meghatározza, hogy a személy a szocializáció során milyen visszajelzéseket kapott és
azokat, hogyan dolgozza fel.
Az énkép magába foglalja a saját testről, külső (fizikai) és belső tulajdonságokról, képességekről,
adottságokról, társas viselkedésről, nézetekről, véleményekről szerzett ismereteket.
Szükséges megkülönböztetni az én-tudattól, mely azt jelenti, hogy a személy tudatosan éli meg saját
személyiségének önállóságát, képes elhatárolni magát másoktól, a környezettől. A személy tudja, hogy ő
a társadalomnak egy meghatározott, sajátosan egyedi és megismételhetetlen tagja.
Minden ember rendelkezik egy viszonyítási alappal, céllal, ún. én-ideállal, amit szeretne elérni, ami-
lyenné szeretne válni. Önellenőrzés (önkontroll) és önértékelés során az egyéni viselkedéseket, különbö-
ző megnyilvánulásokat az ember összehasonlítja a társadalmi elvárásokkal, a környezet visszajelzéseivel
illetve a saját ideálképével, önmagát igyekszik tárgyilagosan megítélni és fejleszteni (önfejlesztés).
2. A tárgyilagos önismeret, önmegítélés összetevői és nehezítő tényezői
Egy régi mondás szerint minden embernek háromféle csoportba sorolható tulajdonságai vannak:
 valóban meglévő tulajdonságai;
 olyan tulajdonságok, amiről úgy gondolja, hogy vannak (feltételezett tulajdonságai);
 olyan tulajdonságai, amelyeket mások tulajdonítanak neki.
Ideális esetben a meglévő és a feltételezett tulajdonságok fejeznék ki az ember önismeretét, valójában

azonban az önismerethez szükség van a társak által adott visszajelzésekre, megerősítő és kritikai észrevé-
telekre.
Az önészlelés aktív és alkotó folyamat, amelynek során belső elképzelések, elvárások, vágyak,
szükségletek mentén történik a véleményformálás, az önértékelés, az önmegismerés.
Az embernek önmagával kapcsolatos megítélésében van egy viszonylagos állandóságra és össz-
hangra való törekvése, ezért az ember nehezen fogadja a számára új jelzéseket, véleményeket, valamint
hajlamos bizonyos tulajdonságait felnagyítani, más tulajdonságokat kisebbíteni, a hangsúlyokat megvál-
toztatni.
A viszonylagos állandóságra törekvés azt is jelenti, hogy a társaktól kapott visszajelzések, megerősítő
vagy kritikai észrevételekkel szemben tudatosan vagy tudattalan módon az ember védi az önmagáról ki-
alakított képet.
A tudatos védekezés jelentheti a tulajdonságok felülvizsgálatát, a szembenéző, elemző magatartást,
amelynek következménye lehet az önmagával kapcsolatos gondolkodás mélyítése, az ismeretek felülvizs-
gálata.
A tudattalan védekezésnek (énvédő mechanizmusok)1 számtalan módja lehetséges, melyek valójá-
ban gátjai, nehezítő, torzító tényezői az önismeretnek. Az Anna Freud által leírt „védekező (énvédő)
mechanizmusok célja a belső konfliktusokkal együtt járó feszültségek, szorongások megelőzése, il-
letve megszüntetése vagy csökkentése, ezen keresztül a személyiség épségének, integritásának, al-
kalmazkodó képességének megőrzése.”
Tekintsünk át néhány jellegzetes és a bűnfeltáró munkában is felhasználható, fontos énvédő mecha-

nizmust!
Gyakori és elemi szintű énvédelem az elfojtás és a tagadás. Mindkét énvédő mechanizmus lényege, hogy
a feszültségeket, szorongást keltő tulajdonságokat az ember nem képes felismerni, beazonosítani (Pl.: „Engem
nem érdekel, hogy az emberek szeretnek-e.”) Kihallgatások során az elfojtásokból származó elszólások,
nyelvbotlások felismerése segítség lehet a folyamat alakításában, a kérdezés módjában.
A meg nem történtté tevés a megtörtént események anullálását jelenti. Lényege az idő gondolati
visszafordítása, az elkövetett cselekmény vagy viselkedés semmissé tétele. (Pl.: újszülött megölésekor
előfordul, hogy az elkövető anya nem vesz tudomást a cselekményről.)
1
Az elhárító, énvédő mechanizmusok részletes bemutatására a Pszichológiai alapismeretek (2004) főiskolai jegyzet
4. fejezetében (108-110. o.) került sor, ezért ennek teljes felsorolására és bemutatására itt nem kerül sor.
3
Kivetítés (projekció) gyakori önismereti torzító jelenség, amelynek alapja, hogy a személy indulatait,
vágyait, belső feszültségeit kivetíti a külvilágra, másokra. A kivetítés sokszor az előítéletes gondolkodás
és erőszakos viselkedés formájában az egyén jellemző megnyilvánulási módja.
Reakcióképzés, ellentétbe fordítás azt jelenti, hogy a személy az elhárítandó indulattal, feszültséggel
szemben, az elvárttól ellentétesen viselkedik. (Pl.: A személy a számára elfogadhatatlan helyzeteket nagy
lelkesedéssel fogadja, vagy megalázó helyzetekben nem védi meg magát, inkább alárendelődő, engedel-
mes vagy félelmében erőszakos lesz.)
Visszacsúszás (regresszió) azt jelenti, hogy a személy nem képes csak egy korábbi, alacsonyabb szin-
tű fejlődési állapotban vezetni le a feszültségeket. Munkahelyi stressz gyakran vált ki különböző regres--
szív viselkedésformákat. Ebbe a csoportban tartoznak a verbális agresszív viselkedések, durva szidalma-
zások, káromkodások is.
Ésszerűsítés (racionalizáció) a leggyakoribb önismeretet gátló vagy nehezítő énvédelmi mechaniz-
mus, melynek segítségével az egyén valamilyen ésszerű vagy ésszerűnek látszó magyarázatot ad a visel-
kedésére. Az ésszerűsítés elsősorban nem mások megtévesztésére szolgál, hanem a belső feszültségek
csökkentésére.
A kiegyenlítés (kompenzáció) olyan énvédő mechanizmus, amellyel az ember vélt vagy valós fogyaté-
kosságát, – tudattalanul – más tevékenységekkel pótolja, a feszültségeket „túlhajtott” intenzív cselekvések
formájában más módon is levezetheti.
Tudattalan énvédelem még a humorizálás, a komédiázás, mások védelme, „megmentése” és a sajnál-
tatás is, mely viselkedésformák gyakran megjelenhetnek a bűnfeltáró munkában. Felismerésük a munka
eredményessége szempontjából jelentős. A védekező mechanizmusok alkalmazásaik során egyéni színeze-
tet öltenek, minden ember sajátos módon valósítja meg azokat, többször az énvédő mechanizmusok, egy-
máshoz kapcsolódnak és egyszerre komplexen is megjelenhetnek.
Minden egészséges embernek szüksége van a társak általi elfogadására, tudomásulvételre. A szociali-
záció során az egyénnek szüksége van a megerősítésekre, pozitív visszacsatolásokra, elismerésekre épp-
úgy, mint a negatív visszacsatolásokra, figyelmeztetésekre. A gyermekkorban szerzett pozitív és negatív
élmények az élet során meghatározóak lehetnek. A feltétel nélküli elfogadás, a szeretet, a figyelem, a
megerősítések, bátorító mondatok lehetővé teszik, hogy az egyén önmagát is elfogadja, örömképes,
nyitott és kreatív lehessen. Az érzelmi elhanyagolás, elutasítás, visszautasítás, leértékelő megjegyzé-
sek, minősítések rombolják az önelfogadást, az önbecsülést.
Vannak emberek azonban, akik a társakkal való interakcióik során még az őszinte, elismerést kifejező
pozitív visszacsatolásokat sem képesek elfogadni. A társas visszacsatolások, sztrókok2 adásában, kérésé-
ben és vételében megnyilvánuló gátló folyamatokra hívja fel a figyelmet a tranzakcióanalízis 3.
Gátlások: Ne adj sztrókot, amikor szeretnél, vagy tudnál adni.

Ne kérj sztrókot, amikor szükséged lenne rá.
Ne fogadd el a sztrókot, amire egyébként vágysz.
Ne utasítsd vissza a sztrókot, amit igazságtalannak tartasz, nincs szükséged rá.
Ne adj magadnak sztrókot. (Claude Steiner, 1971)4
A gátlások a szocializáció során szerzett tapasztalatok, élmények, a társas tanulás során jönnek létre.
Az önismeret korlátját jelentik, mert az ember nem képes felismerni a szükségleteit, a vágyait. Abban az
esetben, ha felismeri, hogy mire van szüksége, nem képes arra, hogy aktívan keresse a megoldási módo-
kat és megváltoztassa a viselkedését.
Az alábbiakban áttekintésre kerülnek az önészlelésben gyakran előforduló torzítások.
3. Az önészlelésben előforduló gyakori kognitív torzítások
1. „Minden vagy semmi” típusú gondolkodás

Az ember hajlamos önmagával szemben szélsőségesen gondolkodni. (Pl.: „Ha nem vagyok a legjobb,
akkor értéktelen vagyok.”)
2
A stroke (sztrók) a tranzakcióanalízis fogalma, mely az elismerés egységét jelenti. Lehet pozitív és negatív, felté-
tel nélküli és feltételhez kötött, közvetlen (direkt) és közvetett (indirekt), megnyilvánulási módjaiban, pedig igen
sok féle.
3
A tranzakcióanalízis a Nemzetközi Tranzakcióanalitikus Társaság meghatározása szerint: személyiség és szisztema-
tikus pszichoterápiás elmélet, amely a személyiség fejlődésével és a személyes változással foglalkozik. (Stewart, I.
és Joines, V., 1992)
4
In.: Stewart, I., Joines, V. (1994): A TA-MA. Bevezetés a korszerű tranzakcióanalízisbe. Xénia Kiadó, Budapest
4
2. Túláltalánosítás
Egyszeri negatív esemény után általánosítás. (Pl.: „Nekem semmi sem sikerül.”)
3. Elhamarkodott következtetések
 Gondolatolvasás (Pl.: Biztosan unalmasnak tartanak, ezért nem hívnak.”)
 Jóslás, jövendőmondás (Pl.: „Úgysem fog sikerülni.”)
4. Felnagyítás, lekicsinylés
Az ember eltúlozza, vagy kicsinyíti bizonyos dolgok fontosságát, súlyát.
5. Érzelmi logika
A valóságot az ember saját érzelmein keresztül ítéli meg. (Pl.: „Nem tehetek semmit.”)
6. „Kell” – állítások
Az ember „kell”- szavakkal indokolja tetteit, mintha valaki kényszerítené. (Pl.: „Már régen be kellett
volna fejeznem.”)
7. Címkézés
Az ember negatív címkével illeti magát. (Pl.: „Örök vesztes vagyok!”)
8. Perszonalizáció
Az ember úgy érzi, hogy azért is felelős, amiért valójában nem felelős.
9. Félreismerés
A személy nem látja a helyzet kezelésének, megváltoztathatóságának más módjait, félreismeri a hely-
zetét és a lehetőségeit a változtatásra.
10. Pozitív visszacsatolások elutasítása

Pozitív tapasztalatokat, visszacsatolásokat az egyén elutasítja. (Pl.: „Csak azért kedves, mert hízeleg.”)
A torzítás hátterében az egyén önmagára vonatkozó negatív értékítélete vagy erős sztrókszűrése áll.
4. Énprezentációs stratégiák
Az emberek igyekeznek interakcióikat úgy alakítani, hogy a róluk kialakított vélemény, a tulajdonságokra
vonatkozó következtetések az általuk kívánatosnak tartott irányba terelődjenek. Ezt nevezi Goffmann, E.
(1978; 1981) énprezentációnak, és az alábbi stratégiákat, viselkedésformákat tartja a legjellemzőbbek-
nek:
 az ellentétes motivációk eltitkolása;
 hibák, rossz tulajdonságok eltitkolása;
 a folyamat elfedése, csak a végeredmény bemutatása;
 a jó tulajdonságok hangsúlyozása;
 bizonyos értékek kiemelése és nyomatékosítása más értékek rovására;
 önzetlenség hangsúlyozása;
 hízelgés, ami manipulatív célzatú énprezentáció.
Az énprezentációs stratégiák ismerete és felismerése elősegíti, hogy az észlelés körültekintőbb, diffe-

renciáltabb és ez által pontosabb lehessen.
Az önfeltárás, a nyitottság személyfüggő. Attól függően, hogy az embernek mekkora az igénye arra,
hogy megmutassa önmagát, befolyásolja a megismerhetőségét. A bűnüldöző munkában szükséges azzal
számolni, hogy a bűnelkövető személyeknek elemi érdeke, hogy ne mutassák meg önmagukat. Rejtett
területnek nevezzük az ön- és személyészlelésben azokat az ismereteket, amelyeket az ember mások elől
eltitkol, vak területnek, pedig azokat a tulajdonságokat és viselkedésformákat, amelyeket az ember ön-
maga sem ismer. A rejtett területre, eltitkolt tényezőkre a figyelmet a nonverbális jelzésekből (minden
jelzés, ami nem szóbeli, pl.: mimika, gesztusok, távolságszabályozás, testtartás, szimbólumok stb.) és a
metakommunikációból (a kommunikáció egyéb, nem tartalmi összetevőiből: pl.: a hangsúlyból, a hang-
lejtésből, a hangmagasság és a beszéd tempójának megváltozásából stb.) eredő, egyéb információk hívják
fel a figyelmet. Sokszor a kimondott, megfogalmazott tartalom nem felel meg az észlelt viselkedésnek. Ez
5
fordul elő az inkongruencia5 (össze nem illés, összeegyeztethetetlenség) észlelése során, mely felhívja a
figyelmet pl.: a hazugságra, hamisságokra.
Az önismeret rendkívül fontos, de szinte soha nem lehet tökéletes, nem lehet hibátlan, torzításoktól
mentes és nem lehet teljes. Mindig adódhatnak olyan helyzetek, amelyekben a viselkedés nem számítható
ki teljes biztonsággal.
II. A személyészlelés pszichológiája
A másik személy észlelésére vonatkozó szociálpszichológiai kutatásoknak nagy hagyománya van.

Bodaljov, A. (1965) szerint a személyészlelés központi kérdése a pontosság, a torzításmentes kép
kialakítása, azonban a személyészlelés nem redukálható a pontosságra, mert „a személyészlelés bonyo-
lult pszichológiai folyamata az én és a másik által teremtett érintkezés többszörösen rétegzett kon-
textusában írható csak le.”6
Landis, C. (1924) korai érzelem felismeréssel kapcsolatos kutatása bizonyította, hogy fényképek alap-
ján az ember érzelmei biztonsággal nem beazonosíthatóak. Mozgóképen látható személyek érzelmeinek
megítélése elsősorban az interakciós háttértől (a kontextustól) függ, mert a személyek közötti interakció
kulturális, társadalmi összefüggésekben értelmezhető.
A világról, a társakról szóló tudásunkat a megismerő folyamatok révén szerezzük. A fizikai és a szo-
ciális környezet, a társak észlelése különbözik egymástól (Zajonc, 1984). Ennek okai:
1. az állandóság hiánya (az ember változik);
2. az emberek jellemzőit nehéz objektívan megítélni.
1. A személyészlelés általános problémája
Az emberek megismerésénél az információt a különböző megnyilvánulások, viselkedésformák, külső és

belső jellemzők befolyásolják. Tulajdonságokra vonatkozó következtetések alapján történik a megítélés.
Ehhez azonban szükség van az előzetes tapasztalatokra, élményekre, melyek egyszerűsítik az észlelést,
biztosítják a gyorsaságot, de rontják a pontosságot.
A személypercepció az interakcióknak egyik döntő eleme, a mindennapok legfontosabb és állandó

jelensége. A társas környezetben való eligazodás, a viselkedések bejóslása, előrevételezése (anticipációja)
és megértése azon alapszik, hogy másokról folyamatosan, tudatos vagy tudattalan/automatikus módon in-
formációkat, benyomásokat szerzünk, és ezeket feldolgozva a részösszetevőket véleménnyé formáljuk. A
megfigyelő benyomásait jobban befolyásolják az ingerszemély szándékai, mint a viselkedésének a
következményei.
Az észlelő személy aktívan keresi az információkat, amelyek számára az interakció megértéséhez fon-
tosak, ezért kiválogatja, rendszerezi, összehasonlítja, elemzi azokat. Ezt nevezzük ingerválogatásnak (in-
gerszelekciónak) és véleményformálásnak. Az ingerek válogatása és a felidézése torzítja az észlelést,
mert az ember elsősorban arra emlékszik, ami neki fontos.
A kapcsolatok során tapasztalható, hogy mások megítélése olykor viszonylagosan pont os, megfe-
lel a valóságnak, de sokszor pontatlan, hibás és ez utóbbi a jellemzőbb. Az önmegfigyelés, az önism e-
rethez és a mások ismeretéhez szükséges lelki történések megfigyelése fontos, de nem elégséges, mert
mind az önismerethez, mind mások megismeréséhez a tudományos megismerés szempontjait,
módszereit és eredményeit is célszerű felhasználni. Mi az oka a hibás észlelésnek? Melyek azok a
folyamatok, amelyek befolyásolják a személyészlelést?
2. A személypercepció folyamata és összetevői
A személyészlelés pontossága függ az észlelő személytől
Az észlelő személy személyiségtulajdonságai, intellektuális képességei (emlékezete, figyelme, gondolko-

dása stb.) emocionális és motivációs sajátosságai, attitűdjei, értékrendje, önértékelése, valamint aktuális
állapota, hangulata is befolyásolja, hogy mit és hogyan értékel a másik személy viselkedésében, reakciói-
ban.
A személyészlelést meghatározza, hogy az ember egy életen keresztül gyűjti az adatokat. Megfigye-
léseket tesz, rendszerezi az együttjárásokat, ellenőrzi, korrigálja a megállapításait, majd ismételten ada-
5
Az inkogruencia bemutatására a negyedik fejezetben kerül sor.
6
Csepeli Gy. (1997) Szociálpszichológia; Osiris Kiadó, Budapest, 310. o.
6
tokat gyűjt, keresi az ok-okozati viszonyt. Ezek az intuitív próbálkozások olykor kimondottan jól
működnek, hasznosak, azonban az adatok sokszor nem elégségesek, nem pontosak, az értelmezések,
következtetések hibásak. Jellegzetes hiba, hogy az ember egy viselkedésből következtet az egész sz e-
mélyiségre. Az adatok feldolgozása során memóriastruktúrákat hozunk létre, és személyészleléskor
az előzetesen megszerzett tapasztalatokhoz, emlékképekhez, élményekhez hasonlítjuk a személy aktuá-
lis viselkedését.
A sémák, mentális struktúrák, amelyek a korábban megszerzett ismeretek elraktározott, szervezett

rendszerét képezik (Atkinson és munkatársai, 1994). A sémák fontosak az információfeldolgozásban.
Hamilton (1979) kísérletet végzett, mely két részből állt
1. Arra kérte a kísérleti személyeket, hogy az inger-személyről – megfigyelés alapján – jegyezzenek
meg annyi információt, amennyit csak tudnak.
2. Másik helyzetben arra kérte a kísérleti személyeket, hogy igyekezzenek összbenyomást kialakítani
a bemutatott személyről.
Az eredmények szerint a második kísérleti helyzetben a személyek több tulajdonságot tudtak felsorol-
ni, mert előkeresték a sémáikat, és az információikat és sémáiknak megfelelően rendszerezték.7
Bartlett foglalkozott az emlékezés ilyen jellegű konstruktív működésével (Atkinson és munkatársai,

1994). Látunk egy képet, hozzákapcsoljuk a szokványos történéseket.
A szocializáció során alakulnak ki az ismeretek, amelyek sémákba rendeződnek, értelmes egészként
funkcionálnak. A sémák kezdetben egyszerűek, majd egyre differenciáltabbak, egyre gazdagabbak lesz-
nek. Új munkakörben a régebbi sémákat át kell alakítani, meg kell változtatni, azonban a munkatapaszta-
latok ebben is segítséget jelentenek.
Az énsémák is fontosak az információfeldolgozásban. Kísérletet végeztek arra vonatkozóan, hogy az

emberek hogyan jegyeznek meg bizonyos tulajdonságokat. A feladat az volt, hogy egy listáról tulajdon-
ságokat kellett megjegyezni. A kísérleti személyek a listáról kevesebb tulajdonságot tudtak felsorolni,
mint akkor, ha a lista minden eleméről meg kellett állapítaniuk, hogy illik-e rájuk, vagy nem (Ganeller és
Carver, 1985).8
Sémákban történik a gondolkodás (sémás feldolgozás), melynek során emberekről, helyzetekről, vi-
selkedésformákról tudásbeli (mentális) reprezentációkat (leképeződéseket) hozunk létre. „A mentális
reprezentáció strukturált belső entitás, amelynek forrása az ember által megtapasztalt külső vagy
belső valóság.” A reprezentációknak az agyban neurofiziológiai alapjai vannak. A neuron-csoportok ak-
tivitásából lehet következtetni arra, hogy az emlékekből, emlékezésből indul ki a feldolgozás. 9
3. A benyomások szerveződésének modelljei
Asch, S. (1973) központi vonás – hipotézise szerint egy emberrel kapcsolatos tulajdonságok közül egye-
sek nagyobb jelentőségűek (centrálisak), míg mások kevésbé jelentősek, perifériálisak. Kísérletében
Asch hét tulajdonságból álló tulajdonságlistát állított össze, mely listába hat állandó tulajdonságot és egy
változó tulajdonságpárt iktatott be. Azt tapasztalta, hogy egy fontos (centrális) tulajdonság megváltoztatja
a személyről alkotott összbenyomást.
Az emberek másként ítélik meg az „intelligens, ügyes, szorgalmas, barátságos, határozott, gyakorla-
tias, óvatos” tulajdonságokkal jellemzett személyt, mint az „intelligens, ügyes, szorgalmas, ri-
deg/barátságtalan, határozott, gyakorlatias, óvatos” személyt. Az említett tulajdonság együttesekben a
barátságos és rideg/barátságtalan jelzők megváltoztatják az emberről kialakított összbenyomást. Kultúra-
függő, hogy mely tulajdonságok válnak centrálissá és mely tulajdonságok perifériálissá. A rendvédelmi
munkában az átlagostól eltérő lehet a centrális és a perifériális tulajdonságok megítélése. Bűnüldözői és
bűnelkövetői körben a társadalmilag elutasított viselkedésformák és tulajdonságok centrális jelentőségű-
ek.
A benyomás kialakításában, a vélemény megformálásában nagy szerepe van a sorrendiségnek, a
bemutatás sorrendjének.
Az összbenyomás kialakítása sajátos tulajdonságsúlyozó tényezőktől is függ. Ilyen tulajdonságsú-
lyozó tényező az elsőbbségi hatás, ami azt jelenti, hogy egy emberről alkotott vélemény kialakításában
7
Atkinson, R. L., Atkinson, R. C., Smith, E. E., Bem, D. J. (1997) Pszichológia; Osiris Kiadó, Budapest, 512-561. o.
8
uott.
9
Eysenck, M. W., Keane, M. T. (1997) Kognitív pszichológia; Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest
7
az elsőként kapott információk válnak hangsúlyosabbá. (Asch, 1973) Kísérletében különböző tulajdonsá-
gokat sorolt fel, de változó sorrendben. Észrevette, hogy a sorrend módosítja az összbenyomás struk-
turálódását. Másként ítélik meg az emberek az „irigy, makacs, kritikus gondolkodású impulzív, szor-
galmas, értelmes” embert, mint a fordított sorrendben felsorolt tulajdonságokkal rendelkező: az „értel-
mes, szorgalmas, impulzív, kritikus gondolkodású, makacs, irigy” személyt. Szubjektíven változik a
pozitívnak és negatívnak ítélt tulajdonságok aránya, és megváltozik a közbülső tulajdonságok súlya,
ezzel az összkép, vélemény kialakítása. A kezdetben negatív tulajdonságokkal jellemzett ember fogyaté-
kosságaira, míg a fordított sorrendben a pozitív tulajdonságokra helyeződik a hangsúly.
Az újdonsági hatás ennek az ellenkezője. A másik ember megítélésénél az utolsóként hallott, új in-
formáció jelentős, mert az ember a régebbieket elfelejti, az újonnan hallott tulajdonság elnyomja a koráb-
ban felsorolt tulajdonságokat, meghatározó jelentőségűvé válik.
Hangsúlyeltolódást eredményezhet a szociális kívánatosság is. Fiske és munkatársai (Baron, Byrne,

1994) hívták fel a figyelmet arra, hogy a másik személlyel kapcsolatos, szociálisan nem elfogadott, nem
kívánatos negatív tulajdonságok meghatározóbbak, mint az egyéb, pozitív tulajdonságok. Egyébként
is az emberek jobban figyelnek mások negatív tulajdonságaira, mert felkészülnek a várható nehézségekre,
kellemetlenségekre. Ebben a szelekcióban szintén az előzetes tapasztalatok, korábbi élmények hatása ér-
vényesül.
4. Burkolt (implikált) személyiségelméletek a személyészlelésben
A személyészlelés aktív és alkotó folyamat, amelyben az észlelő személy előzetes tudása, tapasztalata
meghatározóbb, mint a valóság. Minden ember arra törekszik, hogy rendezze ismereteit, ún. sablonokat,
konstruktumokat hoz létre, majd igyekszik ezekhez illeszteni a világot. Ilyen sablonok konstruktumok,
mentén szerveződik a tudás: határozott – határozatlan, hasznos – káros stb.
Kelley ún. szerep-repertoár tesztvizsgálatokkal bizonyította, hogy a gyerekek szinte azonos jellem-
zőkkel, hasonló tulajdonságokkal írják le, jellemzik a társaikat. (Forgách J., 1993)
A használt sablonok száma és minősége jelzi a megismerési (észlelési) folyamat komplexitását és
differenciáltságát.
Kultúrafüggő, hogy melyek a lényeges, meghatározó tulajdonságok, legfontosabbnak tartott jel-

lemzők. A feldolgozás során, a konstruktumok segítségével történik az emberek típusokba sorolása, mely
szintén a személyészlelés jellemző egyszerűsítő, de a torzításért felelős folyamata.
Mindenki kidolgoz a maga számára érthető, magyarázó elveket, ún. burkolt (implikált) személyiség-
elméleteket, mely elméletek az előzetesen összegyűjtött tapasztalatok, felhalmozott hipotézisek (elvá-
rások) összessége arról, hogyan szerveződnek az emberi tulajdonságok. Bizonyos tulajdonságokkal kap-
csolatosan az emberek együttjárásokat figyelnek meg, társításokat (asszociációkat) állapítanak meg, és
ezek alapján ítélik meg az embert. Ha …, akkor…típusú összefüggéseket keresnek, és ezek alapján kö-
vetkeztetnek a viselkedésre és a személyiségre.
5. A kategorizáció lényege
Mivel az embereknek nagyon sok másik emberrel kapcsolatos ismereteiket kell rendszerbe foglalni, egy-
szerűsítésekre, csoportosításokra, az adatok rendszerezésére van szükség. A mindennapi megfigyelések és
egyezések eredményeképpen kategóriák kimunkálására kerül sor. A kategória tulajdonság együttes,
amelyet az ember jellemzőnek tart különböző tárgyak vagy személyek egy csoportjára. A kategóriák
az egyénre jellemző módon alakulnak. A rendező elvek lehetnek külső jegyek, fizikai jellemzők és belső
tulajdonságok, erőteljesen szubjektív értékelő szempontok is, attól függően, hogy az ember mit tekint egy
kategória főbb meghatározóinak (Hunyady, 1996).10
A kategóriába sorolás gyorsan történik. Olykor elég egy ránézés, és az illető személyt a „szimpatikus,
kedves” vagy „ellenszenves, barátságtalan” előkategó-riába soroljuk.
A kategorizáció következménye, hogy elsősorban a kategóriának megfelelő, illeszkedő tulajdonságok-
ra való fokozott figyelem és szűrés következtében bizonyos tulajdonságok észlelése hátrányt szenved
(Cantor, N., Mischel, W., 1984). Az emberek a kategóriáknak megfelelően ún. prototípusokat11 hoznak
10
Hunyady Gy. (1996) Sztereotípiák a változó közgondolkodásban; Akadémiai Kiadó, Budapest
11
Cantor, N., Mischel, W. (1984) Prototípusok a személypercepcióban; In.: Hunyady Gy. (szerk.) Szociálpszicholó-
gia, Gondolat Kiadó, Budapest, 325-391. o.
8
létre, amelyek alapján történik az összehasonlítás és a besorolás. Egy-egy nagyon jellegzetes tulajdonság
alapján a személy prototípussá válhat (pl.: a zsugori ember tulajdonság együttese). A prototípusok befo-
lyásolják az információfeldolgozást. A tipikus „feljelentő” prototípusa szerint gyorsabban történik a fel-
idézés, de a prototípusnak megfelelően történik az ingerek válogatása, az illeszkedő tulajdonságok felerő-
sítése, és a nem illeszkedő tulajdonságok háttérbe szorítása.
A kategorizáció, a megismerési folyamat alapvető rendszerezési módja, amely szerint általános tulaj-
donságok, megragadható, közös személyiségjellemzők alapján történik a kategóriák létrehozása. A kate-
góriák felállításának a célja, hogy minél egyszerűbben tudja az ember az ingereket csoportosítani. A kate-
góriák torzítják az észlelést, mert amikor együvé tartozó személyek csoportját, vagy a hozzájuk tartozó
emberek tulajdonságait kell megítélni, a tulajdonságok hangsúlyosabbak és szélsőségesebbek lesznek.
Tajfel, H. és Wilkes, A. L. (1963) szerint a kategóriák egyaránt alapulhatnak objektív és szubjektív té-
nyezőkön, pozitív és negatív tulajdonságok együttesén.
A kategorizáció jelenségéhez szervesen kapcsolódik a kiugró ingerek preferenciája. A kiugró inge-
rek nagyobb odafigyelést váltanak ki. Megfigyelték, hogy a megbélyegzett (stigmatizált) személyt az em-
berek hosszabban figyelik, és viselkedésüknek nagyobb fontosságot tulajdonítanak.12
Egyszerűsítő eljárás a kategorizálás, amelynek lényege, hogy tapasztalatok alapján létrehozott kate-
góriák (pl.: munkanélküli, hajléktalan, háztartásbeli stb.) segítségével egy emberről rövid idő alatt, több
tulajdonságot lehet felsorolni, feltételezni. A típusba, kategóriába sorolás gazdaságossá és egyben pontat-
lanná teszi az információfeldolgozást. Nehezíti az egyedi jellemzők és személyiségtulajdonságok beazo-
nosítását.
6. Kategorizáció és a csoportközi helyzet megítélése
Az egyén szocializációja során megtanulja, hogy az őt körülvevő társadalmi csoportban neki is helye van,
egy csoporthoz való tartozás alapján képes önmeghatározásra. „Csoportközi helyzet akkor keletkezik,
amikor az egyén önmagát és társait társadalmilag kidolgozott kategóriák által meghatározott cso-
port- hovatartozásuk szerint szemléli.” 13
A csoporthelyzet analóg a tömeghelyezettel, a résztvevők viselkedésének individuális meghatáro-

zóit kollektív, csoport-hovatartozásból eredő meghatározók váltják fel. Ezért a tömeghelyzetekben
könnyebben aktivizálódik a csoport-hovatartozás érzése, mely befolyásolja a viselkedést. Az egyénnek a
saját csoportjával való azonosulása biztonságérzetet ad, növeli az azonosságtudatot, és lehetővé teszi a
társadalomban való gyors, biztonságos és kiszámítható eligazodást. A saját csoportot túlértékelő, más
csoportot leértékelő etnocentrizmus előítéletes, és torzítja a csoportok és a csoporttagok egymásról
alkotott képét.
Pettigrew (1979) szerint a saját csoport tagjainak helyes (pozitív) viselkedésnél szívesebben tulajdoní-
tanak az emberek személyes okokat, míg az idegen csoport tagjait inkább úgy ítélik meg, mint akiket a
körülmények késztettek jó cselekvésre. Negatív események során a tendencia épp az ellenkezője.
7. A sztereotíp gondolkodásmód
Az észlelés egyszerűsítésének és a torzításnak közismert módja a sztereotíp gondolkodásmód (sztereoti-

pizálás), a sztereotípiák14 alkalmazása. A sztereotípiák egy adott kultúrkörben kialakított és elfoga-
dott, emberek meghatározott csoportjára vonatkoztatott általános megítélések, „különféle társadalmi
kis- és nagy csoportokra jellemzőnek tartott tulajdonságokra utaló megállapítások, amelyek egy-egy cso-
port viszonylatában nagyfokú közmegegyezésen alapulnak, és időben meglehetősen szívósan fennmarad-
nak”.15 A sztereotípiák néhány fontosnak tartott személyiségtulajdonságból, jellemzőből állnak. (Pl.: a
németeket szorgalmasaknak, tisztáknak, rendszeretőknek, fegyelmezetteknek és erőszakosaknak, a roma
kisebbséghez tartozókat lustáknak és többek között igényteleneknek szokták minősíteni.)
A sztereotípiák leegyszerűsített, egyoldalú sematikus képek, melyek segítségével az ember igyekszik

a környezetét megérteni, és értékelő előfeltevéseivel az embereket, foglalkozási csoportok, társadalmi
12
Kiss P. (1988) Szociálpszichológia II. Szeminárium; ELTE, BTK, Pszichológia szak, Budapest
13
14
A sztereotípia görög eredetű szó, merev egyformaságot, gépiességet, változatlan ismétlődést jelent. (Bakos F.
(1973) Idegen szavak és kifejezések szótára. Akadémiai Kiadó, Budapest, 823. o.
15
9
osztályok, rétegek, vallási csoportok, deviánsan viselkedő csoportok szerint a csoporthova-tartozásra
utaló tulajdonság együttesekkel leírni, tipizálni.
A tulajdonságok lehetnek elismerést és elutasítást kifejező, pozitív és negatív tulajdonságok.

Az észlelő személy a sztereotípiákhoz viszonyítja az észlelendő személyt. Mint az előbbi példákból is
látszik, sokszor eltúlzó, megalapozatlan és előítéletes elemeket tartalmaznak. A sztereotíp gondolkodás
azért torzít, mert eredményei nem lehetnek érvényesek az egy csoporthoz tartozó egyének mindegyikére.
Sztereotipizálás során, ha egy személyt egy bizonyos társadalmi csoporthoz tartozónak ítélünk
meg, felruházzuk a csoportra vonatkoztatott tulajdonságok együttesével (Hamilton, D. L. , 1991).16
A sztereotípiák befolyásolják az információfeldolgozást. Szemtanúk gyakrabban emlékeznek a szemé-
lyek faji hovatartozására, mint az egyéni jellemzőkre.
Megkülönböztethetőek az úgynevezett önsztereotípiák (autosztereotípiák), amelyek magukba fog-
lalják mindazokat az elsősorban pozitív tulajdonságokat, amelyeket egy csoport önmagáról gondol, és az
úgynevezett heterosztereo-típiákat, amelyek tartalmazzák egy idegen csoport pozitív vagy negatív tulaj-
donságait.
A saját csoporthoz (ingroup) tartozás azt eredményezi, hogy a csoporton belüli különbözőségekre
az ember jobban odafigyel, és azokat inkább hangsúlyozza, míg a másik csoport (outgroup) tagjait ho-
mogéneknek, egyformáknak ítéli meg. A saját és a másik (idegen) csoport megítélése között is létrejön a
torzítás, mert az ember a két csoport között a valóságosnál nagyobb különbséget észlel.
A sztereotíp vélemények akkor sem változnak, ha ellenkező tapasztalatok észlelésére kerül sor. Az
ilyen helyzetekben az énvédelem különböző tudatos és tudattalan formái érvényesülnek: „Kivétel erősíti a
szabály.” – mondjuk, vagy egyéb racionális magyarázatokat keresünk a sztereotípia igazolására. A
pszichoanalízis szerint a sztereotíp gondolkodás hátterében szorongások, belső feszültségek munkálnak, s
ennek következtében a személy(ek) kivetíti(k) egy másik személyre vagy csoportra azokat a tulajdonsá-
gokat, amelyekkel saját maga/maguk nem tudnak megbírkózni.17
A kategorizáció és a sztereotipizálás, a személyészlelési torzítások a mindennapi élet részei, azokat

nem lehet megszüntetni, de a tudatosság fokozásával, az ismeretek bővítésével jelentős mértékben
csökkenthető a torzító hatás, és ez különös jelentőségű a különböző rendvédelmi/rendészeti munka-
körökben.
Két személy kölcsönös szerepviszonyától és az interakciós helyzettől is függhet a megítélés, a hi-

bás észlelés
A rendvédelmi munkában az együttműködés módjából szoktak következtetni a rendvédelmi szakem-
berek a személyek tulajdonságaira. Sokszor ebből adódik a személyészlelési torzítás. Gyakori a tudatos
befolyásolási törekvés, a manipuláció. A túlzott együttműködés az antiszociális személy viselkedésében
gyanút kelthet és szokott is, mert ez a viselkedés nem jellemző a bűnüldöző és a bűnelkövető szerepvi-
szonyra.
Az áldozati nézőpont fokozza a másik személynek tulajdonított ártó szándékot (Jones és De

Charms, 1957).18
Torzítás figyelhető meg az aszimmetrikus kapcsolatokban. Az alárendeltek több belső erőt és cse-
lekvési szabadságot tulajdonítanak a feljebbvalóiknak, mint amennyit azok maguknak tulajdoníta-
nak. Hasonló a helyzet az állampolgárok és a rendvédelmi szakemberek viszonylatában.
A kölcsönös függés az interakciókban pontosságra ösztönöz. Az aszimetrikus függés hatalmi viszo-
nyokat teremt.19 Az interakcióban résztvevők nem érdekeltek a kimenetben, különbözőképpen hatnak
egymásra. A hatalommal rendelkező személyek jobban hajlanak mások sztereotíp megítélésére (Fis-
ke, 1993).
16
Hamilton, D. L. (1991): A sztereotipizálás kognitív-attribúciós elemzése; In.: Hunyady Gy. (szerk.) Szociálp-
szichológiai Tanulmányok, Tankönyvkiadó, Budapest, 322-358. o.
17
A bűnbakképzés ismertetésére a második és a hatodik fejezetben kerül sor.
18
Csepeli Gy. (1997) Szociálpszichológia; Osiris Kiadó, Budapest
19
Társadalmi struktúrák: Kapacitás és kontroll kérdése a hatalmi viszonyokban. 240-246. o.
10
A dominancia-orientáció, a felülkerekedés vágya kevéssé teszi figyelmessé a hatalommal rendelkező
személyt, mert a figyelmét leköti a saját viselkedésének a kontrollja, és csökken a másik személy megkü-
lönböztethetősége.
A hatalommal nem rendelkező személyek sokkal motiváltabbak arra, hogy az interakciós partnerről
minél több és pontosabb információt szerezzenek. Több kapacitásuk van arra, hogy a hatalommal rendel-
kező személyeket kövessék. Monitorozásnak nevezzük a másik személy viselkedésében bekövetkező
változások intenzív megfigyelését, követését.
A saját viselkedés kontrollálását gátolja az alárendeltek szorongása, feszültségekkel való megküzdése,
mely korlátozza az észrevehető jelzések felvételét (Easterbrook, 1959).
A hatalom nélküliek torzító stratégiáinak a célja, hogy visszaszerezzék a másik személy feletti kont-
rollt, ezért:
 jobban figyelnek az össze nem egyeztethető (inkonzisztens) információkra;
 minél több információt gyűjtenek a hatalom birtokosairól (Ruscher, Fiske, 1990);
 saját magukat felértékelik, ezáltal csökkentik a szorongásaikat;
 igyekeznek pozitívan gondolkodni a hatalommal rendelkező személyekről (ez a vágyteljesítő gon-
dolkodás).
III. Mások és a saját viselkedés megértése:

az attribúciók
Az ember alapvető törekvése, hogy önmagát és a világ működését megértse, ezért keresi a viselkedések
mozgatórugóit, az okait. Mind önmaga, mind más személyek viselkedéseinek a hátterében okokat, szándé-
kokat feltételez. Ezt a folyamatot, az okok, szándékok feltételezését, tulajdonítását nevezzük attribúci-
ónak. Az okok tulajdonítása alapvető folyamata a személyek megismerésének, mert a feltételezések befo-
lyásolják, hogy egy cselekedetet hogyan ítél meg az ember. Szociálpszichológusok sokasága foglalkozott az
attribúcióval. Heider, F. és Simmel, M. (1981) kísérletében egy vászonra vetített geometriai alakzatok moz-
gását a kísérleti személyek úgy értelmezik, mintha azok emberek viselkedései lennének. A geometriai alak-
zatok mozgását a kísérleti személyek menekülésként és üldözésként magyarázták.
A következő részben áttekintésre kerülnek az attribúciókkal kapcsolatos főbb elképzelések, modellek
és a jellegzetes attribúciós torzítások.
1. Heider modellje
Heider, F. volt az első, aki azt állította, hogy a viselkedés belső (diszpozícionáis) és külső, a szituáció-
ból eredeztethető ok(ok)ra vezethető vissza. Amennyiben nincsenek külső ok(ok)ra visszavezethető indo-
kok, a személy belső tulajdonságaiban kereshetőek az okok.
Heider a belső okokban is két összetevőt feltételezett:

 a képességeket és
 az erőfeszítést (igyekezetet).
Duncan (1976) vizsgálatában20, amelynek során egyetemistáknak vetítettek egy videofilmet, amelyben
két férfi hevesen vitatkozott egymással és a vita végén, az egyik durván meglökte a másikat, az egyete-
misták attól függően értékelték az eseményt, hogy a lökdösődő személy fehér vagy fekete bőrű volt. A
fehér férfi lökdösődését játékos cselekedetként, a fekete férfi reakcióját, pedig durva, agresszív, féktelen
cselekedetként minősítették. A fehér férfi reakciójának okát a szituációval, míg a másik férfi cselekedetét
a személyiségtulajdonságaival magyarázták.
Az attribúciókkal kapcsolatos kutatások arra hívták fel a figyelmet, hogy

 egy szituáció értékelése egyénenként változó, szubjektív;
 a különbségek nem teljesen véletlenszerűek, bizonyos szabályszerűségeket mutatnak.
Weiner, B. és munkatársai (1971) az oktulajdonítási elméletet az önészlelésre is kiterjesztették. Az

attribúciós ítéletek racionalizációs funkcióját bizonyítja, hogy az emberek viselkedésük magyarázatául az
alábbi okokat szokták felsorolni:
20
In.: Hewstone, M. Antaki, Ch. (1995) Az attribúcióelmélet és a társas viselkedés magyarázata; (in: Hewstone, M.,
Stroebe, W., Codol, J. P. Stephenson, G. M. (szerk.) Szociálpszichológia; Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest,
130-163. o.
11
 belső, tartós okok (pl.: tehetség, képesség, adottság);
 belső ideiglenes okok (pl.: hangulat, érdek, igyekezet);
 külső, tartós okok (pl.: objektív helyzet, az adott körülmények);
 külső ideiglenes okok (pl.: a véletlen, a szerencse vagy a balszerencse).
A balszerencse (balsors) túlértékelése az alacsonyabb intelligenciájú emberek attribúciójára jellemző.

Tapasztalatok szerint az iskolai végzettség és az életkor függvényében is változnak az önattribúciók.
2. Jones és Davis elképzelése és kísérlete
Nemcsak külső és belső okokban kereshetőek a magyarázatok, hanem annak megítélésében, hogy a
cselekvés szándékos vagy nem szándékos (véletlenszerű) volt-e. Ha a cselekvés nem szándékos, akkor
nincs attribucionális torzítás, de ha az ember a cselekményt szándékosnak ítéli meg, akkor a helyzet-
hez illeszti a következtetéseit. (Jones és Davis, 1965)21
Ha egy viselkedés társadalmilag nem elfogadott, akkor az ember egyedi, belső tulajdonságokban
keresi a válaszokat, a nyilvánvaló okokat, és ennek megfelelően vizsgálja meg az egész helyzetet. A
helyzethez illő (korrespondáló) következtetéseket von le az ember. 22
3. A Kelley-féle háromdimenziós modell lényege

Kelley, H. (1967, 1971) szerint egy adott viselkedés háromféleképpen közelíthető meg:
 a cselekvő személy(ek),
 a helyzet (kontextus) és
 a cselekvés célja, tárgya és módja felől.
Több dimenziós modelljében vizsgálta e három dimenzió együttes hatását, változását. Azt feltételezte,
hogy a megkülönböztethetőség, az együttjárás és az állandóság kombinációi különböző attribúciós straté-
giákhoz vezetnek.
Kelley, H. (1984) többdimenziós modelljében azt hangsúlyozta, hogy az ember legalább három szem-
pont alapján keres okokat, magyarázatokat.
1. szempont: A személy hasonló helyzetekben is azonos módon reagál-e? Amennyiben a reakciója,
viselkedése hasonló, a megkülönböztethetőség (disztinktivitás) mértéke alacsony, akkor inkább
belső tulajdonságokban keresendő a magyarázat, ha a személy viselkedése eltér a szokványostól (a
megkülönböztethetőség mértéke nagy), akkor inkább külső tényezőkben kereshető inkább a ma-
gyarázat.
2. szempont: A személy viselkedése mennyire hasonlít a többi ember hasonló helyzetben mutatott vi-
selkedéséhez? Ha a személy úgy viselkedik, mint a legtöbb ember, akkor a viselkedését külső
okokkal, azaz a társadalmi elvárásokkal, szokásokkal lehet magyarázni: erős konszenzusnál a szi-
tuációval történik az okkeresés, míg gyenge (alacsony) konszenzusnál, az egyedi viselkedésbeli
megnyilvánulásoknál a személyben keresendőek a magyarázatok.
3. szempont: A személy viselkedése mennyire mutat állandóságot? Az állandóság (konzisztencia)
értéke lehet alacsony, ha a személy viselkedése eltér az egyébként jellemző, állandónak minősített
viselkedéstől, és az ilyen helyzetekben az okok inkább a külső tényezőkben keresendők, míg a
magas konzisztenciánál, állandósult viselkedésnél inkább belső tulajdonságokban vannak a ma-
gyarázatok.
1. Az okok, szándékok tulajdonításának jellegzetes hibái

 Alapvető attribúciós hiba, hogy a viselkedés okait elsősorban belső tulajdonságokban keresik az
emberek, és hajlamosak a szituációt, a körülményeket figyelmen kívül hagyni. Pl.: rendőrök sze-
rint a kihallgatott személyek a gyanúsítottak hazugok, csalók, pedig a kihallgatási helyzetben a ha-
zugság, a tények elferdítése a gyanúsított személyek ésszerű (racionális) viselkedése, mert a tuda-
tos vagy tudattalan énvédelmet jelentik.
 A „holdudvar-hatás” (halo-effektus), személyészlelési torzítás és téves tulajdonítás. Az emberek
hajlamosak egy-egy pozitív vagy negatív tulajdonság alapján megítélni a személyt. A vonzó, jó
megjelenésű embereket szimpatikusnak és becsületesnek minősítik, míg a taszító külsővel rendel-
21
In.: Hunyady Gy. (1996) Sztereotípiák a változó közgondolkodásban; Akadémiai Kiadó, Budapest
22
Kelley, H. H., Michaela, L. J. (1984): Az attribúció elmélete és kutatása; In.: Hunyady Gy. (szerk.): Szociálp-
szichológia; Gondolat Kiadó, Budapest, 55-116. o.
12
kező személyeket rossz tulajdonságokkal ruházzák fel. A rendvédelmi munkában az ún. „fehérgal-
léros bűnözők”, gazdasági bűncselekmények elkövetőinek megítélésében gyakori az ilyen jellegű
torzítás.
 A túláltalánosítás alapvető attribúciós hiba, mert az ember hajlamos arra, hogy egyetlen esetből
következtetést és ítéletet alkosson. A túláltalánosítás jellegzetes sztereotipizálási hiba.
 Az emberek azt tartják normálisnak, átlagosnak, elfogadottnak, ahogy a legtöbb ember viselkedik.
Ha valaki eltér az átlagostól, azt általában negatívan ítélik meg a társak, nem keresik a háttér-
ben meghúzódó okokat.
 Az előzetes emlékek, meghatározó élmények (az implicit memória) is hatnak a jelenben történő
észlelésre. (Schachter, 1987; Smith, Branscombe, 1988). Az ismerősség, szubjektív érzése téves
attribúciókhoz vezet. (Pl.: „Rokonszenves, mert már láttam valahol.”)
 Az igazságos világba vetett hit, mint attribúciós hiba
Az emberben erős a hit arra vonatkozóan, hogy a világ igazságos, a jók elnyerik jutalmukat, míg a
rosszak bűnhődni fognak (Forgách, J., 1993).23 Ez is alapvető attribúciós hiba. Sokszor a torzítás
abból indul ki, hogy a sértettek, áldozatok viselkedésében okokat keresnek az emberek arra, hogy
miért történt velük a baj (Lerner, 1965).
Szociálpszichológiai kutatások bizonyítják, hogy a kisebbségi csoportok hátrányos helyzetéért in-
kább őket, magukat szokták hibáztatni, mint a társadalmi, gazdasági és kulturális körülményeiket.
Napjainkban gyakori azt feltételezni, hogy az ember, aki munkanélkülivé válik, vagy nem talál
munkát, munkahelyet magának, az megérdemli.
 A siker és a kudarc attribúciója

Az ember hajlamos a sikereinek belső okokat, míg mások sikereinél külső okokat feltételezni (Kel-
ley, Michaela, 1984).24
Fordított a helyzet a kudarcok megítélésében, mert saját kudarcoknál a külső tényezőkben, körül-
ményekben keresendő a magyarázat, míg mások kudarcainál a személyen belüli okoknak tulajdo-
níthatóak a feltételezett okok.
 A személyek neme is befolyásolja az attribúciókat. A nők szakmai sikereit gyakrabban vezetik vis--
sza a külső, környezeti tényezőkre, míg a férfiak megítélésénél a belső tulajdonságok inkább a meg-
határozóak (Forgách, J., 1989).25
A rendvédelmi munkában a nők megítélésekor a nemekkel kapcsolatos attribucionális torzítások is
megjelenhetnek. Figyelemreméltó, hogy egy foglalkozás presztízsét az is meghatározhatja, hogy
milyen a férfiak és a nők aránya.26
 A gazdagság és a szegénység magyarázataiban is fellelhetőek a torzítások. Ráadásul nemcsak az
egyéni, hanem a társadalmi csoportok megítélésénél is érvényesülnek az attribúciók, okok, magya-
rázatok keresése. A gazdagság és szegénység általában külső (szociális) okokra, belső (individuá-
lis) tényezőkre, családi háttérre, szerencsére és a kockázatvállalás eredményére vezethető vissza,
ezért a torzítások ezeknek megfelelően jönnek létre (Weiner, 1990).
A gazdagságnak dominánsan egyéni, belső okokat, pozitív tulajdonságokat, tehetséget, szorgalmat,
míg a szegénység megítélésében külső, a társadalmi egyenlőtlenségben keresendő magyarázatokat
szoktak tulajdonítani. A társadalmi változások módosítják a gazdagsággal és szegénységgel kap-
csolatos okok tulajdonítását. A gazdagságnak lehetnek korrupcióra vonatkozó, külső magyarázatai,
míg a szegénységnek belső, lustaságra, élelmetlenségre vonatkozó okai is.
 A felelősség attribúciója
A hétköznapi ítéletek a felelősség megítélésével kapcsolatosan sokszor irracionálisak. Walster
(1966) azt figyelte meg, hogy egy személy felelősségét nagyobbnak ítélik, ha a baleset ugyan vé-
letlenül következik be, de a kár nagyobb, mint akkor, amikor kisebb kár keletkezik. 27
Az emberek gyakran ártatlan áldozatokat okolnak, tesznek felelőssé a velük történt eseményekért
(Lerner, 1965).28
23
Forgách, J. (1993) A társas érintkezés pszichológiája; Gondolat Kiadó, Budapest
24
Kelley, H. H., Michaela, L. J. (1984) Az attribúció elmélete és kutatása; In.: Hunyady Gy. (szerk.): Szociálpszicho-
lógia; Gondolat Kiadó, Budapest, 35-116. o.
25
Forgách, J. (1993) A társas érintkezés pszichológiája; Gondolat Kiadó, Budapest
26
Forgách, J. (1993) A társas érintkezés pszichológiája; Gondolat Kiadó, Budapest, 102. o.
27
28
uott.
13
Több tényező is megváltoztathatja a felelősség megítélését. Megfigyelték, hogy a vonzó és jó kül-
sejű embereknek kisebb felelősséget tulajdonítanak egy szabálysértésért, mint egy előnytelen kül-
sejű embernek.29
Még egy nem verbális jelzés, például egy kedves mosoly is befolyásolhatja a felelősség megítélé-
sével kapcsolatos torzítást.
 Attitűdök attribúciója
Kísérleti személyeket arra kértek, hogy monotón hangon közömbösen olvassanak fel egy szöveget.
Tapasztalatok szerint az emberek hajlamosak a beszélőnek attitűdöt tulajdonítani (Schneider és
Miller, 1975).
Annak a személynek jobban hisznek az emberek, akiről azt feltételezik, hogy nem áll érdekében
befolyásolni őket. A meggyőzés manipulatív eszközeként szokták felhasználni a kommunikátorok
ezt a szociálpszichológiai ismeretet.
 Cselekvő – megfigyelő torzítás
Az emberek hajlamosak arra, hogy egy másik személy viselkedését inkább belső (diszpozicioná-
lis), mint külső okoknak tulajdonítják. Az ember saját magával kapcsolatban inkább a külső okok-
ban keresi a magyarázatot. Pl.: ha én kések el, akkor nem magamat, hanem a közlekedést hibázta-
tom, ha a másik személy késik el, akkor őt pontatlannak, megbízhatatlannak, figyelmetlennek íté-
lem meg.
IV. A személyészlelést befolyásoló egyéb tényezők
A személyészlelés bonyolult, több tényezős folyamat. Meghatározzák az alábbi jellemzők

 Az észlelő személy intellektuális jellemzői; (Egy emberről kialakított összbenyomás, a vélemény
megfogalmazásához szükség van nemcsak az emlékezésre, hanem a gondolkodás differenciáltságára,
rugalmasságára, az ítéletek árnyaltságára, ezért szükség van a nyelvi eszközök, a szókincskészlet és a
kifejezésformák sokszínűségére.) Az emlékképek rekonstrukciók. Vélemény megformálásnál, szemé-
lyészlelésnél romlik az adatok minősége, mert arra emlékszik az ember, ami neki fontos. A gondolko-
dás nyitottsága, az új információk befogadóképessége és a disszonancia elviselési képessége is befo-
lyásolja, hogyan vélekedik egy ember. Pl.: a félénkség lehet szeretetreméltó tulajdonság és az interak-
cióban való jártasság, a szociális kompetencia hiányának észlelése.
 Az együttélést meghatározó normarendszer;
 A kulturális hagyomány, a kultúra; (Norman, W. T. és Passini, F. T., 1966) szerint a legáltalá-
nosabban használt tulajdonságok egy ember véleményében az extraverzió, a szeretetreméltóság, a
lelkiismeretesség és az érzelmi stabilitás, de kultúraközi vizsgálatokkal bizonyították, hogy a kü-
lönböző (kollektivista/individualista) kultúrákban változnak a fontosnak tartott tulajdonságok és a
tulajdonságok hangsúlyai.
 Az észlelő felfogása önmagáról; (A személy tendenciaszerűen azokat a tulajdonságokat látja ér-
tékesebbnek, amelyek benne is megvannak, illetve feltételezése szerint a társak benne látnak, neki
tulajdonítanak. Az önértékelésben rejlő disszonanciák (ellentmondások) befolyásolják a társas fel-
fogást.)
 Az észlelő személy szükséglete lehet, hogy másokról rossz véleményt alkosson. A feszültség ol-
dását jelenti, ha másokat kritizálhat, kibeszélhet, megítélhet. Az észlelők különböznek abban is,
hogy mennyire szélsőségesek, végletesek a megítéléseik;
 Az észlelő személy emocionális és motivációs jellemzői; (A társsal közös attitűdök, érzelmek
vonzalomra, az ellentétes attitűdök elutasításra hajlamosítanak.) Az érzelmek hatnak a kognitív fo-
lyamatokra, a feldolgozásra is, mert intenzív érzelmi állapotban, stressz- és pánikhelyzetekben
romlanak a személyészleléssel kapcsolatos megismerési, (kognitív) funkciók.
 Az észlelő személy előítéletessége befolyásolja az információfeldolgozást; Vizsgálatot végeztek
az előítéletességgel és az attribúciókkal kapcsolatosan. Két történetet olvastak a kísérleti szemé-
lyek egy újságból, amelyben egy megtörtént eseményt felcserélve roma és magyar nevekkel közöl-
tek. A vizsgálat szerint megállapítható volt, hogy az előítéletességnek megfelelően a roma nevek-
kel közölt újságcikk minősítési szempontjai szignifikánsan eltérőek, negatívabbak lettek.
 Az észlelő személy szociális érzékenysége, empátiás képessége;
 Az észlelő személy elfogultsága és hangulata is hatással van az észlelésre; Jó példa erre a sze-
relmesek „vaksága”, a barátok pozitív megítélése, a hasonlóan gondolkodó vagy azonos értékren-
dű személyekkel kapcsolatos szubjektív torzítások. A személy tudattalanul is szelektál, azt látja,
29
14
amit látni szeretne. Jó hangulatban jellemzőbb a pozitív tulajdonságok tulajdonítása. Rossz han-
gulat hatására negatív irányban történik a torzítás, amikor kétértelmű arckifejezéseket kell meg-
ítélni.
 A kapcsolat kimenetelének érdekviszonyai, a megítélés célja is befolyásolja a személyészle-
lést;
 A helyeslésnek („Egyetértek, igaza van.”) is szerepe van az interakciók alakulásában, a kö-
vetkeztetések levonásában, a másik személy észlelésében. Az egyetértés, a helyeslés lehet ma-
nipulatív célú befolyásolás.
 Az észlelendő személy státusza is módosítja az észlelést; Kísérleti személyeknek rá kellett
venniük valamire különböző státuszúnak vélt társaikat. A beavatott személyek idővel engedtek a
befolyásolásnak, hagyták magukat meggyőzni. A vizsgálatban részvevő személyek úgy értel-
mezték a helyzetet, hogy az alacsonyabb státuszú személyeket a helyzetük késztette az enge-
delmességre, míg a magasabb státuszúaknál személyes jóindulatként és együttműködésként é r-
tékelték az engedékenységet (Thibault és Riecken, 1955).
 Az interakciós helyzet (függőség, álfüggőség stb.) is meghatározó;
 Az észlelt személy viselkedésének egyértelműsége, a jelző ingerek felismerhetősége;
 A nemiségnek is szerepe van a személyészlelésben, mert bizonyított, hogy a nők érzékenyebbek
az apróbb részletek megfigyelésére;
 Az észlelő előzetes tudása, tapasztalatai, életkora is befolyásoló tényező;
 Meghatározó lehet az együtt töltött idő, az ismeretség hossza és tartalma;
 Nem utolsó sorban a humán érdeklődés, a szociális érzékenység, a szociális és emocionális in-
telligencia szintje.
Mint látható, a személyészlelés bonyolult, többszörösen meghatározott interperszonális folyamat,

amelynek tudatosítása, az ismeretek elmélyítése segíti az interakciók megértését, hatékonyságát, a
kapcsolatok alakítását, a torzítások csökkentését, a nagy tévedések kiküszöbölését, melyek megha-
tározó jelentőségűek az ún. ember-ember kapcsolatokon alapuló foglalkozásokban, a különböző rend-
védelmi tevékenységekben.
Felhasznált irodalom
A csoportok percepciója (1999) Pszichológiai Tanulmányok XVII; Szerk.: Hunyady Gy., Hamilton, David
L., Nguyen L. L. A. Akadémiai Kiadó, Budapest
Atkinson, R. L., Atkinson, R. C., Smith, E. E., Bem, D. J. (1997): Pszichológia; Osiris Kiadó, Budapest
Aronson, E. (1992) A társas lény; Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest
Forgách J. (1993) A társas érintkezés pszichológiája; Gondolat Kiadó, Budapest
Allport, G. W. (1998) A személyiség alakulása; Kairosz Kiadó, Budapest, 4. változatlan kiadás
Markus, H. –Smith, J. (1981) Az énsémák hatása mások észlelésére; in.: Szociálpszichológiai Tanulmá-
nyok, Szerk.: Hunyady Gy., Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest
Hunyady Gy. (1996) Sztereotípiák a változó közgondolkodásban; Akadémiai Kiadó, Budapest
Stewart, I., Joines, V. (1994) A TA-MA. Bevezetés a korszerű tranzakcióanalízisbe; Xénia Kiadó, Buda-
pest
Kelley, H. H., Michaela, L. J. (1984) Az attribúció elmélete és kutatása; in.: Hunyady Gy. (szerk.): Szoci-
álpszichológia. Gondolat Kiadó, Budapest
Kiss P. (1988) Szociálpszichológia II. Szeminárium; ELTE, BTK, Pszichológia szak, Budapest
Banaji, M. (2003) Rejtőzködő attitűdök és sztereotípiák; Osiris Kiadó, Budapest
Eysenck, M. W., Keane, M. T. (1997) Kognitív pszichológia; Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest
Eiser, R. J. (1978) Az interperszonális attribúciók; in.: Szociálpszichológiai Tanulmányok; Szerk.: Hu-
nyady Gy., Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest
Rui Da Silva Neves (2000) Emlékek, képek, gondolatok; Bevezetés a kognitív pszichológiába; Osiris Ki-
adó, Budapest
Asch, S. E. (1952) Személyekről alkotott benyomások; in.: Szociálpszichológia (1973) Gondolat Kiadó,
Budapest, Szerk.: Hunyady Gy.
Szabó I. (1994) Bevezetés a szociálpszichológiába; Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest
Második fejezet
15
Csoport, csoportdinamika
IIII. A csoport fogalma

IIII. A csoport típusai
1. Az emberek közötti interakciók
2. Alakulás módja
3. Nagyság szerint
4. Referenciacsoport (vonatkoztatási csoport)
IIII. A csoport rétegződése és vizsgálata
1. Hivatalos struktúra
2. Kommunikációs struktúra
3. Érzelmi struktúra
4. Feladatstruktúra
IIV. Alapvető csoportjelenségek:
1. Csoportnormák, normaképzés a csoportban, konformitás
2. Csoportlégkör
3. Csoportértékek
IIV. Csoportdinamika
1. Státusz és szerep, szereptanulás, szerepkonfliktus
1.1. Státusz, szerep
1.2. Szerepkonfliktus
1.3. A szereptanulás
2. A csoporttá alakulás
3. A csoport fejlődése
4. Gyakori csoportjelenségek
4.1.Agresszió a csoportban
4.2. Bűnbakképzés
4.3. A hallgatás
4.4. Rivalizálás a csoportban
4.5. Krízis állapota
4.6. Konfliktusok a csoporton belül
4.7. A csoportmunkát hátráltató viselkedési típusok:
IVI. Deindividualizáció jelensége
VII. Csoportdöntés
1. Csoportpolarizáció
2. Csoportgondolkodás
A szociálpszichológusok évtizedek óta választ keresnek arra, hogy mások miként képesek az egyént
befolyásolni. Az egyén észlelésére, emócióira, attitűdjeire, magatartására hogyan tudnak egyáltalán hatni?
A számos vizsgálat egyértelművé teszi, hogy a csoportoknak, amelyekbe az egyén tartozik, nagy jelentő-
sége van. Vajon mi ennek az oka? A tagok közötti szociális interakció30 során létrejövő folyamatok, kiha-
tással vannak nemcsak az egyén, de a csoport működésmódjaira is, ezáltal, pedig akár a társadalom egé-
szére.
A csoport tágabb értelemben egyének halmaza, s jól tudjuk, az egyének igen különbözőek lehetnek
egymástól. Felmerül a kérdés, hogyan kooperálhat mégis egy csoport ennek ellenére? Mi motiválja az
embereket arra, hogy bizonyos mértékben saját késztetéseiket, szokásaikat, akár normáikat félretegyék
annak érdekében, hogy a csoport életében részt tudjanak venni, az elvárásoknak képesek legyenek megfe-
lelni? Hogyan alakulhat ki a konformizmus jelensége, azaz az emberek között kialakuló szabályokat,
normákat, elvárásokat betartó viselkedés?
A következő fejezetben bemutatjuk azokat a csoport tárgykörébe tartozó folyamatokat, melyek a cso-
porttagok között-, illetve a csoportok közötti kapcsolattartás során jönnek létre. Az alapvető fogalmak
tisztázása után, bemutatjuk a különböző csoportfajtákat, melyek, ha nem is merev határként, de keretként
szolgálnak a személy életében. Fontosnak tartjuk azt is, hogy tárgyaljuk a csoporton belül tapasztalható
rétegződést, és ezek vizsgálati módjait.
30
két vagy több személy között létrejövő, kölcsönös, egymáshoz viszonyított viselkedés
16
A csoport életében az együttműködés során képződő csoportjelenségek akár nyíltan, akár látens (rej-
tett, lappangó) módon, de jelen vannak, és nagy hatással bírnak. Vizsgáljuk meg ezeket a csoportdinami-
kai folyamatokat, melyek során kialakul a csoport, fejlődik, változik. Milyen szerepek, szabály- és érték-
rendszer alakul ki a csoporton belül? Hogyan történik a csoporttá alakulás, és milyen hatások befolyásol-
hatják a csoport fejlődését. Létezik-e agresszió a csoportban, bűnbakképzés, rivalizálás, krízis, esetleg
konfliktus? Választ keresünk arra is, hogy a csoportmunkát milyen viselkedésformák segíthetik vagy akár
hátráltathatják.
Ismerjünk meg, néhány egyéb, kizárólag a csoport hatására létrejövő folyamatot, mint például a dein-
dividualizáció jelenségét, a csoportpolarizációt és a csoportgondolkodást, illetve azt, hogy milyen veszé-
lyeket rejtenek magukban.
A számos kérdés elhangzása után most keressük meg ezekre a válaszokat.

I. A csoport fogalma
„Csoportnak tekinthető minden olyan társas együttes, amelynek legalább egy külső és egy belső határa
van. A külső határ elválasztja a csoporttagokat a nem tagoktól, a belső határ elválasztja a csoporton,
szervezeten belüli kisebb egységeket.”31
Az egyén viselkedését jelentős mértékben befolyásolják a társadalmi elvárások. Ezek az úgynevezett

magatartásrányitó mechanizmusok, közvetítő közegen keresztül jutnak el az egyénhez, ilyen szerveződés
a csoport is.
A társadalmi célok, normák, szabályok, ezáltal a csoport érdekeihez, feltételeihez is kötődnek, így jut-
va el a személyiséghez. Ebben a tekintetben a csoport normaközvetítő32.
Mindannyian tartozunk valamilyen csoporthoz, sőt nem is egy csoporthoz. Egy időben tagjai vagyunk
a családunknak, a baráti körünknek és a szakaszunknak is. Ezek a csoportok viszont más-más elvárással
élnek irányunkba.
A csoport fogalmát nehéz meghatározni. Megkülönböztethetünk tágabb és szűkebb értelemben vett
definíciót.
Tágabb értelemben „a csoport egymással társadalmi kapcsolatban álló emberek együttese, tehát az
egyéni interakciók összessége”.33 Ebben az értelemben csoportnak tartjuk a társadalomban élő olyan em-
berek csoportjait, akik valamilyen formában, vagy módon kapcsolatban állnak egymással. Csoportnak te-
kinthetők a chat-elők, még ha nem is ismerik egymást személyesen, vagy csoport a mozijegyre váró sor
is. Jól érezzük, hogy ez túl távol visz minket a csoport tényleges definíciójától, ezért szűkebb értelemben
is vizsgáljuk meg, hogyan lehetne a csoportot, mint fogalmat pontosabban körülhatárolni, esetleg szűkíte-
ni.
Szűkebb értelemben a csoportot speciális jellemzői, ha úgy tetszik kritériumai alapján lehet a leg-
pontosabban definiálni. A kritériumok a következők:
1. tartósság
2. folyamatosság
3. szervezettség
4. hiedelmek
5. tradíciók.
Azaz a szűkebb értelemben vett csoportban a személyek közötti kapcsolatokban egyfajta tartósság
van, mely a közösen, folyamatosan végzett tevékenységeken keresztül valósul meg, egy adott csoport-
struktúrában. A szokások, hagyományok, pedig meghatározzák a csoporttagok hozzáállását.
E tekintetben már csoport adott esetben a rendészeti területen dolgozó szakembergárda, hiszen egy-
mással kapcsolatban vannak, viszonylag tartósan (tartósság); közösen végeznek hasonló tevékenységet
(folyamatosság); a csoporton belül alá-fölérendeltségi viszonyok alakulnak ki, a feladatvégzés összehan-
golt (szervezettség); a tagoknak elképzelései vannak a csoporttal kapcsolatban (hiedelmek); és meghatá-
rozott kritériumokkal és tradíciókkal rendelkezik a szervezet a csoportba kerüléshez (hagyományok).
II. A csoport típusai:
31
Váry A. (1999) Érzékeny és okos szervezetek; In.: Járó K. (szerk.) Játszmák nélkül; Helikon Kiadó, Budapest.
32
Norma=a csoporttagok által elfogadott gondolkodás-, érzés-, vagy cselekvésmód, amit a csoporttagok követendő-
nek vélnek
33
Keményné Pálffy K. (1989) Bevezetés a pszichológiába; Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 71. o.
17
Mivel nincsenek szigorú elhatárolások a különböző típusok között, a csoportokat ezért többféle szem-
pont alapján osztályozhatjuk:
– az emberek közötti kapcsolat alapján,
– alakulás módja szerint és
– nagyság szerint.
1. Az emberek közötti interakciók alapján beszélhetünk:

o elsődleges és
o másodlagos csoportról (Cooley, 1902)34
Az elsődleges csoport általában kis létszámú szerveződés, jellemzőek a tagok közötti direkt (face to
face35) kapcsolatok, nagyfokú az együttműködés, és az érzelmeknek nagy jelentősége van. Ilyen csoport
például a család, a baráti kör és a munkahelyen szerveződött kisebb társas együttes.
A másodlagos csoport már nagyobb létszámú képződmény. A tagok között egyfajta szervezettség ta-
pasztalható, és lényegesen kevesebb a közvetlen kontaktus, ezáltal az érzelmek sem olyan mértékben
meghatározóak, mint az elsődleges csoport esetében. Ebben a tekintetben másodlagos csoportnak tekint-
hető a főiskolára járó hallgatók csoportja.
2. Alakulás módja szerint megkülönböztetjük

o a formális-
o és az informális csoportot.
A formális csoport (más néven „hivatalos” csoport) formailag meghatározott kereteken belül létezik.
A formális csoportok megléte tulajdonképpen a társadalom stabilitását biztosítják, védelmet nyújtanak
véletlen eseményekkel szemben. „Nagysága behatárolt, tagjai ismertek, valamennyinek speciális szerepe
és a többi taggal szabályozott kapcsolata van, belső életrend és szabályos fejlődési menet jellemzi.”36
Minden esetben egy bizonyos társadalmi feladat elvégzésére szerveződik, intézményes formát is magára
öltve.
Például a rendőrség a törvény őre. Konkrét szerepe a törvény betartatása, és ennek szellemében szerveződik
feladatrendszere is. Egy nagyobb, ún. makrostruktúrához tartozik (az államhoz), mely meghatározza céljait,
szervezeti felépítését (pl.: osztályok, alosztályok), belső életrendjét (pl.: ügyeleti rend, nyugdíjba vonulás idő-
pontja), és a többi csoporttal való kapcsolattartásának módját (pl.: polgárőrségekkel, katasztrófavédelemi szak-
emberekkel való kapcsolattartás). A rendőrség, mint formális csoport e tekintetben a társadalom egésze számá-
ra alapvető fontosságú szerveződés, hiszen biztosítja a mozgási kereteket, ezáltal a polgárok számára az alapve-
tő biztonságérzetet.
A formális csoporthoz tartozó tagokat erős szálak kötik egymáshoz. Közösek a céljaik, amiket képvi-
selnek, közösek az érdekeik, amik megvalósításáért együttműködnek. A rendvédelmi szervek tekintetében
speciális belső szereprendszer alakul ki, normák, szokások, hagyományok jönnek létre.
A hivatalos csoportok jelenléte a személy életében is döntő fontosságú, mert komoly szerepe van a
szocializáció folyamatában. A csoport tagjai érzelmileg és morálisan is hatnak egymásra. Az együttesen
létrehozott, kialakított normarendszer sajátos elvárásokat támaszt a tagok irányába, hiszen betartásuk kö-
telező érvényű. A csoport viszont „cserébe” védelmet biztosít a tagok számára, és bizonyos előnyökhöz
juttatja, ezáltal az egyént motiválja a csoporthoz tartozásra.
Az informális (spontán) csoport nem hivatalosan létrehozott keret, és sok esetben a formális csoport
keretein belül jön létre. „Olyan emberi együttes, amely intézményes mechanizmusok által nem szabályo-
zott; tagjai saját elhatározásból, érzelmi alapon kapcsolódnak egymáshoz, az individualitásuk (hajlama-
ik, igényeik, ízlésük), valamint közös érdekeik és értékeik szabta keretként vállalják a kollektívához való
tartozást.”37 A tagok a csoportba önként lépnek be, a formális csoporttal ellentétben nem a társadalom,
hanem az egyén stabilitását szolgálja, hiszen a valahová tartozás szükséglete valósul meg. 38
Informális csoportnak tarthatjuk például a szakaszon belül szerveződő baráti kört. A tagok önként és
spontán módon kerülnek kapcsolatba egymással, saját maguk hoznak létre szabályokat (pl.: vizsgaidő-
34
Cooley, C. H. (1989) Human Nature and the Social Order; NY: Scribner, 1902. In.: Forgács J.: A társas érintkezés
pszichológiája; Gondolat könyvkiadó, Budapest
35
Szemtől-szembe
36
Szabó I. (1994) Bevezetés a szociálpszichológiába; Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 71. o.
37
Lásd Szabó I. Bevezetés a szociálpszichológiába; 72. o.
38
Szőnyi G. (2005) Csoportok és csoportozók; Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest
18
szakban nem mennek bulizni, csak tanulnak), és a baráti körbe való tartozást fontos keretnek tartják, mely
biztonságot jelent számukra.
Informális csoport Formális csoport

Tagok saját elhatározásból lépnek be Olyan egységek, melyek intézményesen meghatá-
a csoportba és maradnak ott. rozott, társadalmi szükségletek kielégítése érdeké-
ben hoztak létre.
A tagok között érzelmi kapcsolódá- Szervezett keretek között, hierarchikusan meghatá-
sok alakulnak ki rozott munkamegosztás valósul meg.
A csoport által elfogadott közös ér- A tagok speciális belső szereprendszert, normákat,
dekek, értékek alapján a tagok vál- szokásokat, viselkedési mintákat hoznak létre.
lalják az együvé tartozást.
A formális és az informális csoport között nem húzhatunk merev határvonalat, a személy mindkét
csoportnak tagja lehet. A formális csoport inkább a társadalom által jelentős tevékenységek elvégzésére
szerveződik, az informális csoport viszont a személy egyéni életútjában játszhat nagyobb szerepet.
3. Nagyság szerint:39
o kiscsoport
o nagycsoport
o közösség
A kiscsoport mérete maximum 20 főben határozható meg. Ez az a méret, ami még biztosítja a cso-
portlétet, és még a személyes kapcsolatok is széles körűek. Buda Béla szerint három kritérium jellemzi a
kiscsoportot:
– egyrészt, hogy tagjai valamilyen érzelmi kapcsolatban vannak egymással;
– másrészt, hogy a tagoknak kognitív képe van a többiekről és önmagukról;
– harmadrészt pedig, hogy tagjainak kognitív képe van az egészről, mármint a csoport egészéről.40
A nagycsoportról már 20-25 fős létszám felett beszélünk. Ekkora létszámnál már nem feltétlenül van
a tagok között személyes kapcsolat.
Közösségnek tekintjük, azt a csoportosulást, amikor a tagok közös értékrendszert képviselnek és való-
sítanak meg tevékenységükben. Pl.: önsegítő csoportok közül ide sorolhatjuk például a Névtelen Alkoho-
listák csoportját.
4. Referenciacsoport (vonatkoztatási csoport)
Referenciacsoportnak tartjuk azt a szerveződést, melyet az egyén saját értékeivel, normáival összeférhe-
tőnek talál, és azt vonatkoztatási keretként használja önmaga és mások megítéléséhez
Egy ember ugyanabban az időben több csoportnak is tagja. A referenciacsoport az a csoport, amely
normáival, értékeivel meghatározó az egyén viszonyulásmódjait, megszabja viselkedésmódját. Merton
szerint „az az alakulat, amelyet az egyén vonatkoztatási keretül használ önmaga és mások megítéléséhez,
amelyhez pszichológiailag igyekszik kapcsolódni.” 41 A referenciacsoport szociális támaszként is jelen
van.42 „Vonatkoztatásnak nevezzük a személy elégedettségérzését meghatározó összehasonlítás és értéke-
lés folyamatát, amikor a személy mások helyzetét veszi ítélete támpontjául, s a maga helyzetét nem ab-
szolút voltában, hanem viszonylagosságában mérlegeli.
A vonatkoztatás alapjaként a saját – tagsági – csoport éppúgy szolgálhat, mint az idegen csoport.”43
Newcomb (1943) nevéhez fűződik e tárgykörben végzett klasszikus vizsgálat. Aziránt érdeklődött,
hogy „milyen változások mennek végbe azokban a középosztálybeli konzervatív családokból származó
diákokban, akik egy liberális attitűdjeiről ismert intézmény hallgatói lettek.” 44 Alapos vizsgálatokkal ki-
39
Csúsz K. (1990) Csoportlélektan; Híd Kiadó, Budapest
40
Buda B. (1981) (szerk.) Pszichoterápia; Budapest, Gondolat Kiadó
41
42
Secord, P.F. – Backman, C. W. (1972) Szociálpszichológia; Kossuth Kiadó – Mezőgazdasági Kiadó, Budapest
43
44
Lásd Forgács J. A társas érintkezés pszichológiája; 325. o.
19
mutatta, hogy rövid időn belül ezek a diákok vonatkoztatási csoportként a liberális egyetemet fogadták el.
A 25 év múlva végzett utóvizsgálat tapasztalatai szerint pedig, az idő ellenére továbbra is az egyetem li-
berális értékeivel azonosultak, és olyan barátokat választottak, akik szintén hasonló értékrendet vallottak.
Az egyént pozitív érzéssel tölti el a csoportba tartozás, melyet tovább erősíthetnek a közösen átélt
események. A csoport azonban a társadalom szempontjából nem elfogadott cselekedeteket is elvárhat a
személytől. Ezek a csoportok az antiszociális csoportok, melyeknél az összetartozás igen fontos, és kikö-
zösítés vár a csoport által elfogadott normák végre nem hajtásáért.
A maffia, mint csoport sajátos szempontok alapján szerveződik. Értéknek számít a drog eladása, tör-
vényes keretek áthágása, esetleg emberölés. Ennek érdekében a társadalmi normák mellett, a törvényes
kereteket is átlépik. Magát a törvényt, és a törvényt képviselő rendőrt pedig ellenségként definiálják. A
csoportösszetartó erő igen nagy, a speciális szabályok szentek és sérthetetlenek. Aki például „beköpi” a
másikat, az számolhat a következményekkel.
III. A csoport rétegződése és vizsgálata
A csoport belső rétegződése négyes tagolódást mutat, tartalmazza: a hivatalos-, a kommunikációs-, az

érzelmi- és a feladatstruktúrát.
1. Hivatalos struktúra
A hivatalos struktúra rétege a csoportfunkciók elosztásán alapul, így az alá-, és fölérendeltségei viszo-
nyokban tükröződik. E kereten belül valósul meg a csoport vezetése, tevékenységének tervezése, szerve-
zése, irányítása, ellenőrzése és a többi csoporttal történő kapcsolattartása is.
2. Kommunikációs struktúra
A kommunikációs struktúra nagyrészt a csoport jellegzetességeiből fakad, ezért sajátos jellegeket mutat.
Jelen van a nyelvi (szavak), a metakommunikációs és kontextuális sík (a csoport tagjai számára egyértel-
mű kifejezések, jelzések). A csoporton belüli információáramlásnak van formális és informális útja, az in-
formális út, általában a rokonszenv alapján valósul meg.
Leavitt (1969) vizsgálatai szerint a személyek közötti interakció különböző szerepek 45 – alá- és fölé-
rendelt szerepek – együttese.46
Ötféle kommunikációs típust különböztet meg, melyek befolyásolják a csoporton belüli kommuniká-
ció jellegét:
1. Abszolút típus: a csoport összes tagja kommunikációt tart fenn egymással.
2. Kör: a csoporttagok egy másik csoporttaggal tartanak fent kétoldalú kommunikációt.
3. Lánc: A két végponton elhelyezkedő csoporttagok csak egyetlen taggal tartanak fent kommuniká-
ciós kapcsolatot.
4. Y-alakzat: ún. centralizált kommunikáció, azaz a központi helyen álló személy 3 taggal is kommu-
nikációs viszonyba kerül.
5. X-alakzat: az előzőnél még inkább centralizált helyzetet teremt, hiszen a középen elhelyezkedő
személy szerepe jelentős a kommunikációs folyamatban, négy személy csak rajta keresztül tud
kommunikálni.
A leghatékonyabb kommunikációs háló a fent említetteken belül a kör, mert ebben az alakzatban ter-
jed leggyorsabban az információ.47 Természetesen az alakzatok dinamikus struktúrák, különböző ténye-
zők (pl.: helyzet, feladat stb.) változást eredményezhetnek a kommunikációs viszonyokban.
Brocher a csoportban zajló kommunikációs folyamatban konstruktív és destruktív szerepeket különít
el.48 A konstruktív szerepet betöltő a tevékenységet elősegíti, a destruktív szerepben levő egyén viszont a te-
vékenységet hátráltatja. Az elkülönítés nem jelent pozitív és negatív szerepet, mert a destruktív szerepben
levő személy által generált konfliktus, elképzelhető, hogy a cél irányába pozitív hatású lesz.
Konstruktív szerepek:
o Kezdeményező: ő vezeti be a változásokat
45
az egyén valamely társadalmi pozíciójához, illetve az általa betöltött funkcióhoz kapcsolódó társadalmi elvárások
összessége.
46
Pataki F. (1980) (szerk.) Csoportlélektan; Gondolat Kiadó, Budapest
47
Lásd Forgács J. A társas érintkezés pszichológiája.
48
Brocher, T. (1975) Csoportdinamika és felnőttoktatás; Budapest, Tankönyvkiadó, lásd még Csepeli Gy. (1987)
Vonzalmak és kapcsolatok. Kozmosz Könyvek, Budapest
20
o Véleménynyilvánító: sokszor vitatkozik, beleszól a beszélgetésbe
o Kérdező: szeret kérdezni, állandóan felvilágosítást követel
o Informátor: információkat szolgáltat
o Szabályalkotó: egyik legfontosabb konstruktív szerep, mert a szabá-
lyok, normák értékek a csoport fő meghatározói
o Általánosító: bizonyos kérdések tisztázása a feladata
o Engedelmeskedő: nagymértékű konformizmus jellemzi
Destruktív szerepek:
o Akadékoskodó: a véleménynyilvánító szerepének a torzítója
o Vetélkedő: jellemzi az engedelmeskedő szerep túlzásba vitele
o Mindentudó: jellemzi az általánosító szerep túlzásba vitele
o Hírharang: nemcsak informátor, hanem dezinformáló is.
3. Érzelmi struktúra
Az érzelmi struktúra mindig jelen van a csoport életében és meghatározó jelentőségű. A csoporttagok kö-
zött kialakuló szimpátia esetében spontán társas kapcsolatok szövődnek, melynek dinamikája egyik fon-
tos meghatározója a csoportnak.
A széleskörű szociálpszichológiai kutatások eredményeit mérhető formába igyekeztek önteni a kutatók,
ezért a társas kapcsolatok mérésére több módszert is kialakítottak.
Egyik ilyen módszer a csoport belső szerkezetét feltérképező szociometria49 módszere, melyet J. L.
Moreno dolgozott ki a kapcsolatrendszer feltárására. 1932-ben kérték fel Morenot, hogy egy Leányneve-
lő Intézetben a megnövekedett szökések okán, javasoljon változásokat. 50 Moreno igen egyszerű, de frap-
páns módszert talált ki. Megkérdezte a tanulókat, hogy kivel szeretnének egy szobában lakni. A válaszok
függvényében a lakószobák összetételét átalakították, és a vezetőség meglepetésére a szökések jelentősen
csökkentek, hiszen az intézmény formális kereteit, melyek személytelenek voltak, a struktúra megválto-
zása személyesebbé tette. Moreno módszerével a személyeket a társas helyzetükkel határozta meg rokon-
szenvi, illetve ellenszenvi választásokkal. Magyarországon Mérei Ferenc végzett jelentős kutatásokat kü-
lönböző csoportok körében a szociometria módszerével. 51
A szociometria azon a feltevésen alapul, hogy a formális alakzatok hátterében rejtett hálózatok,
spontán társulások húzódnak meg. Ezek feltérképezhetőek, és az egyén csoportban elfoglalt helyét ez ál-
tal meg lehet határozni. A vizsgálat során a személy olyan kérdésekre felel, amelyik egy-egy élethelyzetet
reprezentálnak. Például: „Ha a szakasz többnapos utazásra indulna, kivel utazna szívesen egy vonatfülké-
ben?” vagy „Nehéz élethelyzetben, kínos ügyben kikhez fordulna baráti segítségért a szakaszon belül?” A
válaszok a társak nevei, melyek nagy valószínűséggel megfelelnek az érzelmi kapcsolatoknak, melyek az
informális struktúrát adják meg a formális struktúrán (szakaszon) belül.
A válaszokat kölcsönösségi táblázatban és szociogramban dolgozzák fel.
A kölcsönösségi táblázat, ami tulajdonképpen egy koordináta rendszer, megmutatja, hogy a személy
kire szavazott és az, kölcsönös volt-e. Megtudhatjuk az összes, a személyre eső szavazatok számát és vé-
gül a kölcsönös kapcsolatok számát, és ami nagyon fontos, azok erejét.
A szociogram a társas kapcsolatok grafikus ábrázolási módja. A személyeket körrel jelöljük, benne a
sorszámával. A nemeket megkülönböztetjük a genetikai jellel (♀; ♂). Azokat a köröket, ahol a személyek
között kölcsönös választás történt, vonalakkal kötjük össze. A két kör közé annyi vonalat húzunk, ahány
kölcsönös választás történt.
A szociogram felvázolásával jellegzetes alakzatok körvonalazódhatnak, melyek mutatják a személy
helyzetét a csoporton belül:
 Pár alakzat: kizárólag két személy kölcsönös választása
 Háromszög alakzat: három személy kölcsönös választása; általában zárt, klikkesedésre utaló muta-
tó
 Négyzet alakzat: négy személy közötti kölcsönös kapcsolat, ami tulajdonképpen a klikk maga,
mert kifelé nem irányul választás
 Csillag alakzat: egy személynek több kölcsönös kapcsolata van, de azoknak nincs egymással kap-
csolatuk, akik őhozzá kötődnek. A személy így sztárhelyzetben van.
49
a társas kapcsolatok a rokonszenvi, illetve ellenszenvi választásokkal történő vizsgálati módszere
50
Lásd Csepeli Gy. Szociálpszichológia
51
Mérei F.(1996) Közösségek rejtett hálózata; Osiris Kiadó, Budapest
21
 Lánc alakzat: párok egymáshoz való kapcsolódása úgy, hogy a lánc elején, és végén elhelyezkedő
személy között nincs kapcsolat.
 Magányos, vagy peremhelyzetű személy esetében, nincs kölcsönös választása a személynek. Ő vá-
laszt, de őt mégsem választják, azaz elutasított. Ennek következtében izolálódhat is.
 „Sündisznó” helyzet, pedig akkor alakul ki, ha sem a személy nem választ, sem pedig őt nem vá-
lasztják.
A csoportban elfoglalt helynek tehát többféle módja lehetséges. Más a helyzete annak a személynek,
aki sztárhelyzetben van, és más, aki magányos a peremen helyezkedik el. A szociometriai helyzet feltér-
képezése igen informatív egy csoportról és a benne tartózkodó személyekről is.
Felmerül a kérdés, hogy a személyes tulajdonságok milyen mértékben befolyásolják az egyén társas
pozícióját. Vajon azért vezető az illető a csoporton belül, mert ő áll ki leginkább a csoport igazáért, vagy
éppen a társas helyzet determinálta ezt a tulajdonságát? Feltételezhető, hogy a választások száma a társas
hatékonyság (szociabilitás52) egyik mutatója.
Vizsgálatokkal kimutatták, hogy azok a személyek kerülnek központi társas helyzetbe, akik nagyfokú
szociabilitással rendelkeznek, magasabb teljesítményszinttel és bátorsággal úgy, hogy a normákhoz való al-
kalmazkodással is rendelkezik.
Ezzel szemben, a peremhelyzetben levő személyek a csoport átlagától eltérő viselkedést produkálnak,
teljesítményük gyenge és alacsonyfokú szociabilitásúak.
A csoport vizsgálatára használják még a kontaktometria módszerét, mely a személy társas kapcsolati
rendszerét tárja fel egyéni exploráció53 útján. Egyrészt mennyiségileg, másrészt minőségileg is körülhatá-
rolhatóvá válik az egyén kapcsolatrendszere. Mennyiségileg kimutathatóvá válik, hogy hány kapcsolattal
rendelkezik az egyén, azaz mennyire kiterjedt a kapcsolatrendszere. Minőségileg vizsgálhatóvá válik,
hogy kapcsolatai mennyire mélyek, mekkora az érzelmi erejük, hőfokuk, más szóval mennyire intenzí-
vek.
Nagy veszélye a módszernek, hogy az egyéni kikérdezés során a személy nem minden esetben valós
életterét térképezi fel, hanem ahogy az leképeződik az önismeretében.
Négy jellegzetes változat különíthető el a két szempontrendszer (mennyiségi, és minőségi szempont)
alapján:
o A kis kiterjedésű és alacsony érzelmi intenzitású kapcsolatrendszer általában élményszegény, in-
kább befolyásolható, könnyen sodródó személyiség kapcsolatrendszerének jellemzője.
o A kis kiterjedésű, de érzelmileg intenzív kapcsolatok jellemzik azokat a személyeket, akik kevés
kapcsolatuk ellenére azokat féltve őrzik, megválogatják a személyeket, akiket a bizalmukba fo-
gadnak.
o A nagy kiterjedésű, ám érzelmileg jelentéktelen kapcsolatok azokat a személyeket jellemzik, akik
számtalan felületes kapcsolatot alakítanak ki másokkal.
o A nagy kiterjedésű és emellett erős intenzív kapcsolatok jellemzik a jól alkalmazkodó, nagyfokú
szociabilitással rendelkező személyeket. Ezek a személyek egy közösség képviselőjének, vezető-
jének igen alkalmasak lehetnek.
4. Feladatstruktúra
A feladatstruktúra a csoport fő tevékenységformájából ered. A csoporttagok között a feladatok jól k ö-
rülhatároltak, ez egyértelművé teszi a tevékenységeket is. Nagyon fontos, hogy a vezető lehetőleg o b-
jektív visszajelzést adjon a csoporttagok irányába, mert nemcsak az egyén, de a csoport munkáját is je-
lentősen befolyásolja ez által.
A csoportban zajló interakciók vizsgálatára Bales kialakította az interakciós folyamatelemzést.54 Cso-
portkutatásainak eredményeként a csoportviták szakaszairól vont le következtetést.55
Szerinte a csoport sikeres működését alapvetően két tényező befolyásolja (1. sz. táblázat)56:
o egyrészt a társas-érzelmi viselkedés, azaz, hogy a csoporttagok mennyire elégedettek,
o másrészt a feladatra irányuló viselkedés; hogy a csoport milyen hatékonyan képes megoldani a
feladatokat.
1. sz. táblázat
A csoport-interakció elemzésének rendszere
52
Magas szociabilitású személy szívesen barátkozó, inkább társaságkedvelő.
53
a kikérdezés módszere
54
Lásd Csepeli Gy. Szociálpszichológia
55
Hare, P. (1997) A csoportfejlődés elméletei és az interakcióelemzés kategóriái; In.: Csepeli Gy.(szerk.): Szociálp-
szichológia. Szöveggyűjtemény. Osiris Kiadó, Budapest
56
Lásd Forgács J. A társas érintkezés pszichológiája; 319. o.
22
Társas – érzelmi viselkedés 31. szolidaritást fejez ki
Pozitív reakciók 32. feszültségcsökkenést fejez ki
33. egyetértést fejez ki
Feladatra irányuló viselkedés 34. javaslatot tesz
Válaszkísérletek 35. véleményt nyilvánít
36. útmutatással szolgál
Feladatra irányuló viselkedés 37. útmutatást kér
Kérdések 38. véleményt kér
39. javaslatot kér
Társas – érzelmi viselkedés 10. véleménykülönbséget fejez ki
Negatív reakciók 11. feszültséget fejez ki
12. ellenséges érzelmeket fejez ki
Az értékelési rendszer négy kategórián belül 12 lépésre oszlik. A négy kategória szerint kifejeződhet a
szolidaritás vagy egyetértés; a javaslattevés, a véleményt vagy irányítást kérése és kifejeződhet az egyet
nem értés.
IV. Alapvető csoportjelenségek:
Csoportjelenségek alatt azokat a folyamatokat értjük, melyek a csoport életében az együttműködés során
képződnek.
1. Csoportnormák, normaképzés a csoportban, konformitás
Az egyént a szociális interakció során a csoport többi tagja befolyásolni képes, ennek következtében az
egyének vélekedései egyfajta norma kialakítása irányába hatnak. A norma nem más, mint a csoport ál-
tal elfogadott szabályok összessége.
A csoporttagok interakcióiban szabályszerűségeket figyelhetünk meg. A csoport bizonyos mértékben
elvárja tagjaitól, hogy úgy viselkedjenek, ahogy az a csoport szerint kívánatos. Amennyiben ez nem tör-
ténik meg, különböző formákban nyomást gyakorolhatnak a személyre, hogy a közösen elfogadott szabá-
lyok szerint viselkedjen.57 Ezek a szabályszerűségek sok esetben nincsenek megfogalmazva, mégis látens
módon irányítják a csoport egészét és a tagok magatartását.
Ezek a csoport által elfogadott normák, amelyek:
o íratlan szabályok
o és olyan csoportkövetelményeket tartalmaznak, melyek
o minden tagra nézve kötelező érvényűek.58
Amennyiben egy csoporttag megtagadja, vagy nem teljesíti a normát, akkor a csoport kirekeszti, kikö-
zösíti idővel a csoporttagot. Ebben a tekintetben a csoportnorma nagyon erős kohéziós erő59, ami tulaj-
donképpen meghatározza a csoport „identitását”.
Vajon miért jó csoporthoz tartozni? A csoport lehetőséget biztosít arra, hogy a feladatokat esetleg kö-
zösen oldják meg (munkamegosztás). Mivel egyénekből tevődik össze, az eltérő egyéni képességek akár
ki is egészíthetik egymást. Azonban az egyénnek valamit kell nyújtania is kell, hogy a csoportba tartoz-
hasson. Bizonyos fokú konformitás-, teljesítmény kényszere van, és előfordulhat, hogy érdekkonfliktuso-
kat kell felvállalnia.
Sherif (1936) normateremtési kísérlete a csoport erejét mutatja meg, hogy a csoport mennyire képes a
csoporttagok vélekedését befolyásolni. 60 A demonstráció során a kísérleti személyek sötét szobában ültek
és egy fénypontra fókuszáltak. A valóságban nem mozdult el a fénypont, azonban az autokinetikus hatás 61
következtében a személyek a fénypontot mozogni vélték. Mivel a feladat megoldása az illúzió következ-
tében nem egyértelmű, ezért a személyek becslései nagy eltérést mutattak. Azonban, amikor pár nap eltel-
tével háromfős csoportokba szerveződve, újra részt vettek a vizsgálatokban, a csoporttagok válaszai kon-
vergáltak, majd azonossá váltak. Ekkor jött létre a kollektív vélemény, a csoportkonszenzus62. A kísérlet
57
Merton, R. K. (1974) Társadalomelmélet és társadalmi struktúra; In.: Pataki F. – Solymosi Zs. (szerk.) Szociálp-
szichológiai szöveggyűjtemény; Tankönyvkiadó, Budapest
58
Lásd Szabó I. Bevezetés a szociálpszichológiába
59
csoportot összetartó erő
60
Hunyady Gy. (1984) (szerk.) Szociálpszichológia; Gondolat Kiadó, Budapest
61
Egyfajta optikai illúzió: sötét szobában mivel nincsenek a szem számára referenciapontok, létrejön a folyamat, és a
személy a fénypontot mozogni véli.
62
a csoporttagok kollektív véleménye során jön létre társas norma
23
eredménye szerint megállapításként levonhatjuk, hogy megbízható információ hiányában az emberek
egymást követik.
„Az emberek csoportjai közös, mindenki által jóváhagyott és szinte automatikusan érvényesülő visel-
kedésmódokat és világszemléletet alakítanak ki még akkor is, ha semmilyen objektív okuk nincs arra,
hogy így tegyenek.”63
Amikor egy csoport tagjai vagyunk, kisebbségben találhatjuk magunkat véleményünkkel. S. Asch egy
olyan kísérleti helyzetet teremtett (1952), amikor a személy biztos volt abban, hogy igaza van, mégis „en-
gedett” a csoportnyomásnak, és megváltoztatta véleményét. (A kísérlet részletes ismertetésére a III. feje-
zetben – „A szociális befolyásolás pszichológiája” – kerül sor.)
Mindennapos jelenség lehet csoportoknál, amikor természetes körülmények között hoznak döntést
(pl.: eldönti a baráti társaság, hogy hova mennek szórakozni). „Akár egyértelmű, akár rejtett döntési fel-
adatról, akár kis, akár népesebb csoportról legyen szó, akár kisebb, akár nagyobb meggyőződéssel képvi-
selik saját véleményüket a csoporttagok, a konszenzus kialakulásáig tartó folyamat, jellemzően álláspon-
tok megfogalmazásából és elfogadásából, valamint az e lépések között folyó eszmecseréből áll.”64
A konformitásnak65 különböző változatai lehetnek. Beloff megkülönbözteti a konformizmus két fajtá-
ját:66
 Egyrészt konvencionalizmusról beszél,

 másrészt a behódolásról.
A konvencionalizmus esetében az egyén magatartásmódjai megegyeznek a hasonló helyzetben levő

személyek viselkedésével, míg a behódolás esetében az egyén enged a közvetlen környezet nyomásának.
Ha e tárgykörbe tartozó deviancia67 fogalmát vizsgáljuk, akkor sem találunk egyértelmű meghatáro-
zást. Jelenthet függetlenséget, nonkonformizmus, vagy ellenkonformizmust is, amikor a személy a tőle
elvárt épp ellenkezőjét produkálja. A függetlenség esetében a személy ismeri a normatív elvárásokat,
azonban nem tartja azokat magára nézve kötelezőnek. Az ilyen személy kevésbé befolyásolható, és a tár-
sadalmi nyomásoknak is inkább ellenáll.
2. Csoportlégkör
„A csoportlégkör a kollektíva belső életére és működésére jellemző, egységes érzelmi tónust tükröző,
szubjektív természetű képződmény.”68
Egy olyan állapot, amelyet egészként élnek meg a csoport tagjai. Nagyon jól tükrözi a munkával,
munkahellyel, munkafeltételekkel, a kollektívával, a vezetéssel való elégedettséget is. Két tényező, az
adhézió69 és a kohézió, ami befolyásolóan hathat a csoportlégkörre.
További fontos tényező, hogy az egyén mennyire képes azonosulni nemcsak a csoporton belül elfog-
lalt helyével, de szerepével, esetleg tevékenységével is. Kiegyensúlyozott csoportról akkor beszélhetünk,
amikor az egyén beleszól a csoport életébe, vagy valamilyen mértékben aktívan részt vesz a kollektíva
életében. A szociális klímát jelentősen befolyásolja a csoporttal való azonosulás mértéke is.70 Ha nagyobb
mértékű az azonosulás, akkor a csoporttag elégedettebb a csoporttal, saját tevékenységét is értékesebbnek
tartja.
A csoportlégkör bemutatásánál nem mehetünk el szó nélkül a vezetési stílus kérdése mellett. A vezető
saját személyiségét is hozzáadva irányítja a csoportot, ezért döntően befolyásolni képes a csoportlégkört.
A különböző vezetési stílusok különböző csoportlégkört teremtenek:
 Az engedelmességet követelő csoportban autokratikus71 vezetési stílus mellett vakfegyelem lég-
köre alakul ki;
 a demokratikus72 vezetési stílus esetében önkéntes fegyelem légköre alakul ki;
 a laissez-faire73 nem igazán nevezhető vezetési stílus mellett, pedig anarchisztikus légkör jön lét-
re.74
63
Lásd Forgács J. A társas érintkezés pszichológiája
64
Csoport, norma, konformitás, egyetemi jegyzet
65
csoportnormáknak megfelelő viselkedés
66
Lásd Keményné P. K. Bevezetés a pszichológiába
67
csoportnormától eltérő viselkedés; szabályszegő személy
68
69
a csoporthoz tartozás érzése
70
Klein S. (2004) Vezetés- és szervezetpszichológia; Edge 2000 Kft. Budapest
71
ellentmondást nem tűrő, önkényeskedő
72
A vezető kikéri a csoporttagok véleményét; a perspektíva vita eredményeként körvonalazódik. A tagok megvá-
laszthatják, kivel szeretnének dolgozni; a vezető viszonylag objektív módon dicsér és bírál.
73
ráhagyó magatartás, szabályok nélküli, engedékeny hozzáállás
24
3. Csoportértékek
Csoportértéknek tartunk minden olyan teljesítményt, megnyilvánulást, amire a csoport valamilyen ok-
nál fogva büszke. Ez nem feltételezi azt, hogy ez a teljesítmény társadalmilag is elfogadott.
Csoportértékek tehát azok a teljesítmények, amikre a csoport büszke, azonban ez nem feltétlenül je-
lenti a társadalmilag elfogadott értékek egybeesését. A rendvédelmi szervek esetében komoly csoportér-
téknek tekinthetőek a kiemelkedő teljesítmények (pl.: betörő elfogása), a kollektíva által létrehozott pozi-
tív hagyományok (megünnepelni a kiemelkedő sikereket), a „mi-tudat” megkülönböztetni magunkat má-
soktól, azaz az összetartozás érzése, a kiegyensúlyozott csoportlégkör és a stabil érzelmi struktúra meg-
léte. Ezek együttesen határozzák meg a csoport egészének az értékrendszerét.
V. Csoportdinamika
Csoportdinamika elnevezése Lewin nevéhez fűződik. Minden olyan csoportban zajló történést a cs o-
portdinamika tárgykörébe soroljuk, melyek egyfajta belső pszichológiai mozgást hoznak létre. A fo-
lyamatok során szerepek alakulnak ki, szabály- és értékrendszer jön létre, és erősödik, vagy gyengül
a csoport kohéziója, mely a csoporttagok között kialakuló érzelmi viszonyulásmódok intenzitását jel-
zi.
A csoportdinamikai folyamatokban, történésekben a személyek, a csoport tagjai szerepelnek, így az
interperszonális hatások nagymértékben befolyásolják ezeket. A személyeket számos törekvések mozgat-
hatják (pl.: a vezető személyisége, a csoport munkamódja, a tagok egymáshoz való viszonya, vagy a sze-
repek megosztása stb.).75 Továbbá az egyéni szükségletek kielégítése, mint például az érvényesülési vágy,
vagy esetleg a tagok közötti személyes rokonszenv, vagy éppen ellenszenv is mozgathatja a csoportot.
Ezeket a csoportban létrejövő belső pszichológiai változásokat, mozgásokat nevezzük csoportdinami-
kának.76 A csoportfolyamatok, pedig a csoport és a külső környezete, illetve a csoporton belül (tagok és
vezető között, ill. tagok között) zajlódnak.77
A csoportdinamikai elképzelést K. Lewin dolgozta ki (1947), és az ő elméletében jelent meg először
az a gondolat, hogy a csoport nem kevesebb vagy több az egyénnél, hanem egyszerűen más minőség, más
struktúra.
Olyan helyzetekben használta fel eredményeit, mint például a II. világháború idején kialakított propa-
ganda kampányok szervezése, amikor belsőségek fogyasztását elősegítő kampányt szervezett a kormány
felkérésére. Háziasszonyokat kért fel, hogy propagálják ismeretségi körükben a belsőségek fogyasztását,
közös főzések alkalmával. A személyes kapcsolat és a közvetlen megtapasztalás statisztikai számokkal
ténylegesen kimutatható eredményekhez vezetett, megnőtt a belsőségek fogyasztása.
Eljárásait a mai napig használják a marketing-, ill. reklám „fogások” kapcsán (pl.: kozmetikai és ház-
tartási termékek eladásakor).78
1. Státusz és szerep, szereptanulás, szerepkonfliktus

1.1. Státusz, szerep
Vajon mi a különbség a pozíció, státusz, vagy szerep fogalma között? A pozíció alatt az egyén társada-
lomban meghatározott helyét értjük, a státusz már árnyalatnyilag többet jelent, a személy egyfajta
rangját is értjük alatta. A szerep, pedig a státusz kapcsán kialakuló társadalmi elvárások összessége.
A társadalom, mint rendszer, több alrendszerre tagolódik. Ha ezt a struktúrát vizsgáljuk, tapasztalhat-
juk, hogy az egyéneknek meghatározott helyük, más néven pozíciójuk van. Az egyén számos pozíciót be-
tölthet a társadalmon belül.
A különböző csoportok, melyekhez tartozik, kijelöl egy helyet, „rangot” számára, ami a státuszát biz-
tosítja.79 Az emberek, tehát több státusszal rendelkeznek: nő-férfi, rendőr-civil állampolgár, családos em-
ber, vagy egyedülálló. Ezek a státuszok elvárásokat támasztanak a személy irányába, melyeknek meg kell
felelnie.
Szerepnek nevezzük azt a magatartásformát, mely a státusszal, illetve az azt képviselő személlyel
szemben létrejött társadalmi elvárás, norma eredményeként valósul meg. Ilyetén minden státusz egyfajta
viselkedésformával jár együtt. Ezek az elvárások a személy tulajdonságaitól függetlenek, azok, amelyeket
a társadalom elvár tőle.
74
Mérei F. – Binét Á. (1993) Gyermeklélektan; Gondolat Kiadó, Budapest
75
Barcy, M.. (1997) A csoportok hatékonysága és a személyes változás; Animula Kiadó, Budapest
76
Mérei F. – Szakács F. (1974) A klinikai pszichológia gyakorlata; Medicina Könyvkiadó, Budapest
77
Lásd Váry A. Érzékeny és okos szervezetek
78
Lásd Forgács J. A társas érintkezés pszichológiája
79
Lásd Keményné P. K. Bevezetés a pszichológiába
25
A rendőrtől az állampolgár elvárja például, hogy határozott legyen, és kulturáltan intézkedjen a tör-
vény szellemében. Egy rendőr társadalmi szerepét úgy ítéljük meg, hogy a társadalmi elvárásoknak men--
nyire képes megfelelni.
A szerepeknek több típusát különítjük el:
o adott szerep: ezekbe születünk bele, ha valaki nőnek születik, a társadalom nőies magatartást, ha
férfinek születik, akkor a társadalom férfias magatartást vár el tőle.
o kivívott szerepek, melyek valamilyen ambíciót feltételeznek. A személy törekszik arra, hogy előre-
léphessen, ezért tanul. (pl.: előléptetik osztályvezetővé)
o spontán, alkalomszerű szerepek: egy helyzet determinálja, mely elmúlik a helyzet megváltozásá-
val. (pl.: ad hoc vezető)
1.2. Szerepkonfliktus
A személy szerepkonfliktust élhet meg, ha a különböző szerepek között, vagy egy szerepen belül, vagy
esetleg a saját értékrenden belül ellentmondás van. A személy ezeket a konfliktusokat enyhíteni igyek-
szik, ezért szerepkonfliktust feloldó „technikákat” alkalmazhat.
Az ember egyszerre több státuszt tölt be (apa, férj, beosztott, főnök), ezáltal több szerepelvárásnak
kell megfelelnie. Azonban sokszor ellentmondás, szerepkonfliktus80 fordulhat elő a szerepek között. Az
apaszerep, a férjszerep és a hivatással járó foglalkozási szerep elvárásait egyaránt ki kell elégíteni, és ez
disszonanciát hozhat létre. A konfliktus, különböző szinten történhet.
Előfordulhat:
o személy – szerep konfliktus: Amikor a személy elfogadja a szerepet, de nem tud megfelelni neki.
Ekkor a saját értékrenden belül jön létre az ellentmondás. Előfordulhat, amikor túl sok a kötele-
zettség egy időben, és nem tudja a személy hiánytalanul teljesíteni azokat.
o szerepek közötti konfliktus: pl. vezető és családanya szerep között jön létre a konfliktus.
o egy szerepen belüli konfliktus: amikor ellentétes elvárások következtében alakul ki a konfliktus.
Pl.: mást vár el a vezető, és mást vár el a beosztott a személytől. Ezt a fajta szerepen belüli zavart
nevezzük szerepfeszültségnek.
A szerepkonfliktust a személy képes több módon is valamelyest „megoldani”:
o A figyelem megosztásával csökkentheti a feszültséget.
o Az „ideológiagyártással”, védekezési mechanizmusok alkalmazásával, mint például a racionalizá-
lás, csökkenti a feszültséget.
o Kompromisszumkötéssel, amikor a konfliktus átfogalmazása, megszüntetése a végleges cél.
o Olyan viselkedés alkalmazásával, mellyel ideiglenesen vagy tartósan elfedi a problémát. Ide tar-
toznak a különböző szerepek alkalmazása az alkohol a drog, valamilyen szenvedély (pl.: játék-
szenvedély), mely ideig-óráig tüneti kezelése lehet a konfliktusnak, de hosszabb távon önveszé-
lyeztető.
o A regresszió esetében egy már korábban túlhaladott fejlődési szintre esik vissza.
o Acting out81, amikor a személy kimenekül a helyzetből
o Tényleges problémamegoldás, amikor képes szembenézni és megoldást találni helyzetére stb.
1.3. A szereptanulás
A szerepekhez tartozó elvárások, a hozzá tartozó érzelmek, magatartások kialakulása tanulási folyamat
eredménye. Sokat segít ebben az ellenpozíciót betöltő partner82, aki közvetíti az elvárásokat.
Szereptanulás során megtanuljuk azokat a viselkedésformákat, érzéseket, melyek a velünk hasonló
személyek magatartásformái, emóciói. Ilyen tanulási folyamat eredménye a nemi szerepek elsajátítása is
általában az azonos neműektől.
A pozíció önmagában nem létezhet, csak ellenpólusához képest. Minden pozíció össze van kapcsolva
egy ellenpozícióval, ez adja ki a pozíciók szociális szerkezetét. Nagy általánosságban igaz, hogy az ellen-
pozíciót betöltő szereppartnerektől származó elvárások alakítják ki a pozíciót. A gyermek, szereppartnere,
a szülő nélkül nem létezik, a beosztott nem létezhet főnök nélkül és a rendőr sem állampolgárok vagy
bűnelkövető nélkül. A szereptanulás során a szerephez tartozó viselkedésformák mellett, a szereppartne-
rek viselkedéseinek, érzéseinek megtapasztalása elsajátítása is megtörténik.
A rendőr megtanulja az alvilág által használatos „szakzsargont” (pl.: zsé = pénz; leveszik az embert =
átverik, kirabolják; anyag = kábítószer), de a bűnelkövetők is tisztában lehetnek a rendőri szakkifejezé-
sekkel (pl.: forró nyom, szélesítés, ideiglenes ügy; hipis = kutatás, házkutatás). A rendőr a nélkül nem
80
szerepek közötti ellentmondás feszültsége
81
az elfojtott érzelmek, indulatok feszültséget csökkentő viselkedésbe fordítása
82
Az a fél, aki a pozíció „másik oldalán” áll. Pl.: szülő-gyerek; főnök-beosztott, bűnelkövető-rendőr.
26
lenne eredményes, ha nem ismerné például a drogdiler szerepének tartalmát, viselkedésformáit, szóhasz-
nálatát, emberi kapcsolatait.
A foglalkozási szerep „valamely intézményesült szakma – hivatás – gyakorlójának személyével
szemben támasztott társadalmi elvárások összessége.”83 Ahhoz, hogy a rendőr rendőrként érezze magát,
azaz szakmai identitása legyen, szintén egy tanulási folyamat eredménye. Már a főiskolán a szakma elsa-
játításával elkezdődik a folyamat, másokhoz képest definiálja magát a csoport, rangsort állítanak fel a kü-
lönböző szakok, szakaszok között, vetélkednek, rivalizálnak stb. Lépésről – lépésre történik az egyén
szakmai szereptanulása. Elsajátítja az adott foglalkozási rétegre jellemző ismereteket, attitűdöket, képes-
ségeket, és beépíti értékrendszerébe. Megtanulja azokat az elvárásokat, amik a szubkultúrát jellemzik. A
szereptanulás a pályavitel a mindennapi munka során is folytatódik.
A szereptanulást bizonyos tényezők befolyásolják
 A szerep „tisztázottsága: Mennyire könnyen tanulható meg az adott szerep. A szereppartnerek ré-
széről mennyire egyértelműek az elvárások, amik sokat segíthetnek a szereptanulásban. Pl.: Sokat
segít a szerep tisztázásában a megfelelő munkaköri leírás, ami egyfajta keretet biztosít a rendőr
számára.
 Az elvárások összeegyeztethetősége: Mivel a szereptanulás folyamatos feladat, ezért vagyunk ké-
pesek új viselkedésformákat elsajátítani. A végzős középiskolásnak vannak prekoncepciói 84, előze-
tes elvárásai a rendőri szakmával kapcsolatban. Amikor viszont kikerül a gyakorlati helyére, elő-
fordulhat, hogy korábbi elvárásai és a tényleges elvárások között ellentét feszül.
Előzőleg már elképzelései vannak arról, hogy a rendőr a törvény megtestesítője, a képzés során, pedig
eljut a hallgató arra a pontra, hogy megszerzi azokat a speciális ismereteket, melyek a szakmához szüksé-
gesek, a szakmai gyakorlatokon, pedig azokat a készségeket sajátítja el, melyek feltétlen szükségesek a
rendőri munkához, amit a társadalom elvárásként támaszt irányába. Természetes, ha nagy a szakadék a
szerepelképzelés és a tényleges elvárások között, a személy nehezen illeszkedik be a rendszerbe, esetleg
el is hagyja a pályát.
2. A csoporttá alakulás
Csoportról abban az esetben beszélhetünk, ha kialakulnak belső szabályai, szokásai, normái, és az is,
hogy a tagok milyen értékeket tartanak fontosnak. A tagok érzelmileg kötődnek nemcsak egymáshoz,
de a csoport egészéhez is. Ez csak úgy valósulhat meg, ha a csoport valamilyen szerveződés irányába
fejlődik.
A csoporttá alakulás informális csoport esetében spontán történik, mely a csoportfejlődés szerveződé-
si fázisa.
A vezetőnek igen nagy szerepe van e folyamatban, hiszen direkt, vagy indirekt módon beavatkozhat a
történésekbe, mely változást eredményezhet. Előfordulhat, hogy bizonyos csoportértékeket hangsúlyo-
sabbá tehet, vagy éppen ellenkezőleg, háttérbe szoríthat. Ha a vezető olyan értékeket, szabályokat képvi-
sel, melyeket a csoport tagjai nem fogadnak el, abban az esetben a tagok nem képesek az értékekkel azo-
nosulni, nem interiorizálják85 azokat. Szinte minden esetben igaz, hogy a formális struktúrán belül infor-
mális szerveződések alakulnak ki, amik nagyon erőssé válhatnak. A börtönökben komoly szabályok van-
nak, melyeket a raboknak el kell fogadniuk, mégis az informálisan kialakult „szervezet” „támogató rend-
szere” sokkal „hatékonyabb”.
3. A csoport fejlődése
A szerveződési fázist követi a csoport munkafázisa, amikor a tagok közös célt határoznak meg, vagy egy
tevékenység megvalósításának az irányába indulnak el.
A pszichológiában az 1920-as évektől kezdődően kezdtek el szisztematikusan foglalkozni a csoportje-
lenségekkel, és a tapasztalatokat a terápiás munkában is felhasználni.86
A csoportok nem statikus, hanem változó egységek, ezért átmeneti szakaszokat különítünk el a kap-
csolatok fejlődésének tekintetében. A számos csoportfejlődési elmélet közül Tuckman (1965) megközelí-
tését mutatjuk be. Szerinte a csoport négy fejlődési szakaszon megy keresztül, és további két szempont
szerint szakaszolja azokat.87
1. A csoport belső állapota szerint, mely a tagok személyközi viszonyaiból, azaz a szociális interak-
cióiból tevődik össze, és
83
Lásd Szabó I. Bevezetés a szociálpszichológiába; 29.o.
84
előzetes elvárás
85
értékek belsővé tétele
86
Pléh Cs. (1992) Pszichológiatörténet; Gondolat Kiadó, Budapest
87
Rudas J. (1990) Delfi örökösei; Gondolat Kiadó, Budapest
27
2. a csoport feladatvégző tevékenysége szerint, azaz a csoport által végzett tevékenység jellege alap-
ján.
A következő táblázat (2. sz. táblázat) a négy fázis jellemzőit mutatja be a két szempont tükrében: 88
2. sz. táblázat
A csoport belső állapota Feladatvégző tevékenység
1. Formálódás Szorongás, függőség a vezetőtől, a A tagok megállapítják a felada-
(forming) hely természetének megállapítására tot, a szabályokat, a megfelelő
irányuló próbálkozások, az elfogad- módszereket.
ható viselkedés kialakítására való tö-
rekvés
2. „Viharok” Konfliktus az alcsoportok között, lá- A feladat követelményeivel
(storming) zadás a vezető ellen, polarizálódnak szembeni érzelmi ellenállás.
a vélemények, ellenállás a csoport
irányításával szemben; bizalmas jel-
legű konfliktusok.
3. Normák A csoport összetartásának kialakulá- A nézetek és érzések nyílt cse-
kialakulása sa, létrejönnek a normák, leküzdik a réje; kialakul az együtt-
(norming) belső ellenállást, feloldják a konflik- működés
tusokat, kölcsönös támogatás és a
csoportra jellemző közös érzések ki-
alakulása.
4. Eredményes Megoldják az interperszonális prob- Kialakulnak a problémák meg-
munka lémákat, a csoporttagok közötti oldási módjai, konstruktív kí-
(performing) munkamegosztás a feladatvégző te- sérletek történnek a feladat el-
vékenység eszköze, rugalmasak és a végzésére; az energia most a
funkcióhoz igazodnak a szerepek. hatékony munkavégzést szol-
gálja; ez a fő munkavégző idő-
szak.
Az első szakasz a formálódás ideje, amikor a tagok ismerkednek egymással, a vezetővel, és konkreti-
zálják a csoportfeladatokat.
A második szakaszban a csoporttagok egymással, illetve a vezetővel szemben ellenségesen nyilvánul-
hatnak meg, így mutatva egyéniségüket, mellyel a csoportszerkezet kialakítását gátolhatják, vagy éppen
serkenthetik. Ebben a szakaszban nagyobbrészt a feladatra emocionálisan reagálnak a tagok.
A harmadik szakaszban alakul ki a csoportkohézió, amikor a tagok elfogadják magát a csoportot, és a
tagokat is. Ebben a szakaszban nem a konfliktusok vannak a központban, hanem azok elkerülése. Ez úgy
valósulhat csak meg, hogy a tagok nyitottak egymás irányába. A csoportkohézió tulajdonképpen mutatója
annak, hogy a csoporttagok mennyire elkötelezettek a csoport normáival szemben. Vizsgálatok kimutat-
ták, hogy a katonák nem azért kockáztatják életüket, mert hisznek a háború végső céljában, hanem azért,
mert elkötelezettek a közvetlen csapategységükkel szemben, és szolidaritást éreznek a tagokkal. 89
A negyedik szakaszban eljut a csoport arra a szintre, hogy az érzelmeket a minimumra csökkentse, így
több idő jut a tényleges feladat végzésére. Végeredményként egy olyan csoport, társas egység alakul,
melynek sajátos, csak rá jellemző, és a tagok által elfogadott normarendszere van. 90
4. Gyakori csoportjelenségek
A csoport már láthatjuk, nem konstans, hanem változó szerveződés, mely a csoportdinamikai folyamatok
során, a különböző tendenciák összeütközése során alakul. 91 A teljesség igénye nélkül tekintsünk át, né-
hány, a csoportban előforduló jelenséget, melyek befolyásolhatják a csoportfejlődést.92
4.1. Agresszió a csoportban
88
Argyle, M. (1981) Munkahelyi szociálpszichológia; Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, lásd még Pataki F. (1988)
közösségi társadalom – eszmény és valóság. Kossuth Kiadó, Budapest
89
Stouffer, S. et al. Studies in Social Psychology in World War II: The American Soldier; Combat and its Aftermath.
Princeton: University Press, (1949) In: Forgács J. A társas érintkezés pszichológiája; 325. o.
90
Lásd Csepeli Gy. Vonzalmak és kapcsolatok
91
Lásd Barcy, M. A csoportok hatékonysága és a személyes változás
92
Lásd Csúsz K. Csoportlélektan
28
A felnőtt csoportban megvalósuló agresszió természetes megnyilvánulás. Az indulatok levezetése sok
esetben pozitívan hathat a csoport fejlődésére.
Az agresszív indulatok nyíltan, de rejtetten is kifejeződhetnek. Ezeknek a megnyilvánulásoknak oka
lehet csoporton belüli konfliktus (pl.: feladatok nem arányos végzése), egy titok, bizonytalanság érzése
(pl.: elbocsátások), szorongás, külső fenyegetettség leképeződése, vagy esetleg a tagok közötti rivalizálás.
Csak abban az esetben káros az agresszió, ha ezek a tendenciák eluralkodnak a csoporton, és a norma-
rendszerbe is beíródnak. Ebben az esetben az agresszió destruktív természetű, és akár a csoport bomlásá-
hoz is vezethet, vagy regressziót93 eredményezhet.
Amennyiben az agressziót konstruktívan sikerül a tagoknak megoldaniuk, abban az esetben a csoport-
fejlődésre pozitív hatással van, növeli a csoportkohéziót, a tagok közötti érzelmi viszonyulásmód erőtelje-
sebbé válik.
4.2. Bűnbakképzés
A bűnbakképzést az agresszió egy sajátos megnyilvánulási formájának tartjuk. A csoportok legkülönbö-
zőbb méreteiben előfordulhat. A kiscsoportoktól egészen a nagycsoportokig, de még tömeglélektani szin-
ten is. Általában igaz, hogy a csoportban keletkező frusztrációból eredő indulati elemek egy tagra, vagy
akár egy egész népcsoportra (II. világháború idején a zsidókra) koncentrálódnak. A fogalom nem mai
eredetű, már az ókorban is ismert jelenség volt. (A héberek egyik szokása az volt, hogy az Engesztelés
napján egy pap felolvasta a nép bűneit, miközben egy kecskebak fejét a kezében tartotta. „Szimbolikusan
a kecskebak fejére olvasta mindazokat a vétkeket és gonosztetteket, amelyeket a népe követett el. Az álla-
tot ezután szabadon engedték a pusztaságba, hadd vigye magával a közösség minden bűnét.”94 Ezt az álla-
tot nevezték bűnbaknak.)
Mai értelemben már úgy használjuk a fogalmat, amikor egy gyenge vagy ártatlan személyt, esetleg
csoportot okolunk olyasmiért, amiért nem felelős.
A jelenség igen gyakori, például a munkahelyen kialakult rossz légkörért egy személyt hibáztathat a
kollektíva. Bármilyen bagatell helyzet (pl.: sokat volt betegállományban) okká válhat ebben az esetben.
A jelenség akkor jön létre, amikor a csoportnak valamilyen megoldatlan problémája van (pl.: fokozott
érzelmi feszültség), azonban ezt nem képes felismerni, tudatosítani, s így megoldani sem. Ekkor a csoport
részéről kialakul az igény ennek a feszültségnek a lereagálására, még úgy is, hogy a tényleges okkal nincs
tisztában. A feszültség levezetése, pedig a csoport egy tagjára fókuszálódik.
A bűnbak korábban valamilyen módon már felhívta magára a figyelmet, és, vagy önmaga saját magát,
és/vagy a csoport őt „másként” definiálja, ilyetén a bűnbak maga is valamilyen szinten okozója helyzeté-
nek.
Bármilyen mértékű figyelemfelhívás önmagában okká válhat ilyen feszültség-teli helyzetben. A veze-
tőnek komoly felelőssége van a jelenség felismerésében, a feszültségek nyílt színre hozatalában, és azok
feldolgozásában.
Előfordul, hogy a vezető működésével való egyet nem értés, a feszültségek, indulatok elfojtása a bűn-
bakképzés hátterében meghúzódó pszichológiai ok. A csoport a gyengébb ellenállást használja indulatai
kezelésére.
4.3. A hallgatás
A hallgatás jelensége elsősorban mesterségesen létrehozott csoportok esetében gyakoribb, és a csoportfej-
lődés kezdeti szakaszában jellemző. A csoporttagok nem mernek megnyilvánulni, nem szeretnének nyíl-
tan vallani gondolataikról. Ez a reagálási mód is frusztráló a csoport egészére nézve, a hallgatás mintegy
ellenállásként szinte megbéníthatja a csoportfolyamatokat.
A vezető ebben az esetben is aktívan beavatkozhat a folyamatokba, ha úgy látja, hogy spontán módon
nem oldódik meg a helyzet.
4.4. Rivalizálás a csoportban

Rivalizálás jelentkezhet a vezetővel szemben, de a csoporttagok között is. Célja lehet egy pozíció meg-
szerzése, érdekek érvényesítése, a figyelem elterelése.
4.5. Krízis95 állapota
93
egy, már korábban túlhaladott fejlettségi szintre történő visszaesés
94
Aronson, E. (1994) A társas lény; Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest
95
Egy korábbi állapot, viszonylagos egyensúlyi felbomlása
29
A krízis lélektanilag olyan kritikus állapot, amelyben a veszélyeztető helyzet nem elkerülhető, a személy
számára a helyzet nagy jelentőséggel bír, ezért minden figyelmét a problémára koncentrálja, azonban a
szokásos problémamegoldó eszközei elégtelennek bizonyulnak.96
Krízis mind egyéni mind csoport szinten is előfordulhat. Krízishelyzetben a krízis megoldása, vagy ép-
pen megoldatlansága sajátos helyzetet eredményezhet.97 Nem tekintjük betegségnek, de betegséget okozhat,
mert felborul a szervezet viszonylagos egyensúlyi állapota. Rendszerint külső események által provokált
(pl.: közeli hozzátartozó vagy szeretett személy halála, válás, egzisztenciális „zuhanás”).
Mindannyian tapasztaltunk már életünkben krízist, ezek különösebb beavatkozás nélkül megoldódtak.
Azonban vannak helyzetek, amikor a személy nem képes a válságon túljutni, ekkor segítségre szorul.
A krízis állapotának több tünete is van, a legfontosabb, ezek felismerése. Tekintsük át, hogy mi jel-
lemzi a krízishelyzetben levő embert?
o viselkedési szinten történő változások (pl.: nyugtalanság, álmatlanság, mindennapi tevékenysége
alacsonyfokú stb.);
o érzelmi szinten (pl.: hangulati labilitás, beszűkülés, érzelmi reakcióit csak kismértékben képes
kézben tartani, kontrollálni, néha indokolatlanul rendkívül impulzív);
o gondolkodási szinten is beszűkülés jellemzi;
o esetleg depresszív állapot, öngyilkossági gondolatok, késztetések megléte.
4.6. Konfliktusok a csoporton belül
Konfliktus alakulhat ki, amikor a csoporttagok közül valaki azt érzékeli, hogy más(ok) negatívan vi-
szonyul(nak) valamihez, ami számára fontos.
A csoportok természetes velejárója a konfliktus. Napjaink konfliktus-felfogása szerint nem kell meg-
rettenni a konfliktusok felszínre kerülésétől. A csoport stagnálása, változatlansága, a változás képességé-
nek a hiányát rejti magában. E tekintetben a csoport egyik feladata, hogy megtalálja a konfliktus és har-
mónia közti dinamikus egyensúlyt, mely a sikeres működés záloga.
A csoportok kialakulásának storming (a viták) szakaszában a konfliktusok természetes megnyilvánu-
lások. Abban az esetben beszélhetünk a konfliktus destruktív hatásáról, amikor a csoporttagok kizárólag
sérelmeikkel vannak elfoglalva, így a tevékenységeiket sem tudják teljes mértékben, vagy kielégítően el-
végezni.
Kialakulásának több oka lehet. A személyes jellegű konfliktusok esetében az egyéni megnyilvánulás,
az egymástól való fokozott függés, az egyéni feladatok nem egyértelmű elhatárolása, az információhiány
és a közös döntéshozatal kényszere hozhat létre konfliktushelyzetet. Strukturális szinten a koordináció
hiánya, a kölcsönös egymásrautaltság, a szolgálati út betartásának a hiánya, vagy a hatáskör túllépés
eredményeként jöhet létre.
A konfliktusok pozitív és negatív hatásúak lehetnek.
A konstruktív konfliktusok:
o erősítik a kreativitást,
o javítják a coping98 stratégiákat,
o leválasztják a problémát az egyénről,
o enyhítik a feszültséget,
o átláthatóvá teszik a hatalmi és erőviszonyokat.
A destruktív konfliktusok:
o védekező magatartásra kényszerítik az egyént,
o polarizálják a csoportot (lásd később), ami a széteséshez vezethet,
o a helyzetet kétpólusúvá alakítják, valaki vagy nyer, vagy veszít.
4.7. A csoportmunkát hátráltató viselkedési típusok:

a.) A moralizáló személy:
A moralizáló személy olyan általános kijelentéseket tesz, melyekkel ellenállását önti szavakba. Példá-
ul: „Önnek már el kellett volna jutni arra a pontra, hogy megoldja párkapcsolati problémáját!” vagy „Az
embernek nem szabad túl sokat foglal-
kozni a magával.” Ezek a „beszólások” béníthatják a csoporttagok spontán megnyilvánulásait, és azáltal,
hogy mások problémáit, érzéseit bagatellizálja, bizonyos kérdések megoldhatatlanná válhatnak a verbali-
záció hiányában.
b.) A segítő személy:
96 Bakó, T. (1996) Verem mélyén (Könyv a krízisről); Cserépfalvi Kiadó, Budapest

97
Carver, Ch. S. – Scheier, M. F. (1997) Személyiségpszichológia; Osiris Kiadó, Budapest
98
Megküzdés, válasz a nehézségekre; harcba szállni, vagy elmenekülni.
30
A segítő azáltal, hogy készen áll másokat támogatni, segíteni, sok esetben saját ingatag pszichés
egyensúlyának fenntartását szolgálja. Schmidbauer (1977) írta le először a segítők tünetcsoportját. Olyan
emberek, akik számára a segítés egyfajta szükséglet, mely tulajdonképpen az érzelmek tagadásos elhárítá-
sa.99
Komoly segítséget nyújthat a többi csoporttag számára, de lehetősége is nyílik funkciója során akár
átmenetileg is, de „vezetői” szerepbe kerülni, hiszen a segítségnyújtás során a másik személy alárendeltté
válik.
c.) A hallgató:
A csoportban több okból is hallgathat valaki. A hallgatás eredhet személyiségéből, ha szélsőségesen
introvertált, vagy visszahúzódó, esetleg szorongó, vagy nem érzi biztonságban magát a csoportban. Az is
előfordulhat, hogy egy-egy domináns tag, vagy a vezető nem hagyja érvényesülni a többi csoporttagot.
A vezető felelőssége ebben az esetben is felmerül, hiszen lehetőséget kell adnia a hallgatók megnyil-
vánulására, mert a hallgatással érzelmileg sem vesznek részt a csoport életében, melynek eredményeként
akár ki is léphetnek a csoportból.
d.) A kimaradó:
A kimaradásnak is többféle oka lehet. Például megnyilvánulhat úgy is, hogy a tagok betegállományba
vonulnak. Ez is egyfajta kilépésnek minősül, azaz ellenáll a személy, és a maga lehetőségeihez képest tá-
vol tartja magát a feszültséget keltő helyzetektől.
e.) A titkot őrző:
A titkot őrző csoporttag nem beszélhet a titokról, mégis jelen van a csoportban. Abban az esetben,
amikor egy másik csoporttagról őrzi a titkot, a személyének a jelentősége megnő a másik szemében, de
saját maga számára is nehézséget okoz maga a titok birtoklása függetlenül a titok jellegétől.
A titok őrzője gondolatainak, érzéseinek áramlását korlátozhatja, így nem tud teljesen őszintén meg-
nyilvánulni. Azonban a csoport egészére is hatással lehet, mert tudattalan szinten olyan jelzéseket adhat,
melyek a tagokat szenzitívvé tehetik, ezáltal a csoportfejlődésre is kihatással lehet.
f.) A domináns:
A domináns csoporttag a csoport működésébe mindenáron bele akar szólni. A dominanciára való tö-
rekvése miatt szinte törvényszerű, hogy a vezetővel rivalizáljon. Ez bénító lehet a csoportfolyamatok te-
kintetében.
g.) A hisztrionikus személyiségű:
A hisztrionikus személy szinte minden helyzetben a figyelem középpontjában szeret lenni. Érzelmei
gyorsan változóak és sok esetben teátrálisak (drámai, érzelmekkel teli, és kiszámíthatatlan viselkedés). 100
A csoport működésének a szempontjából azért lehet befolyásoló hatású egy hisztrionikus személy,
mert állandó figyelemfókuszt követel a többi csoporttagtól, ami esetleg más tevékenység végzésének a
rovására mehet. Előfordulhat, hogy mások szerephez jutását akadályozni igyekszik, melyek agresszív
tendenciák megjelenéséhez vezethetnek. „Hiúak, önzőek és követelőzők, kényeztetik magukat, túlreagál-
nak minden olyan apró eseményt, mely mások figyelme iránti kielégíthetetlen vágyuk útjában áll.” 101
VI. Deindividualizáció jelensége

(amikor a személy úgy érzi, hogy az identitásából egy darabot „elveszít” a csoportban való „feloldó-
dás” következtében)
Az anonimitás, az erős csoportkohézió és a csökkent mértékű éntudatosság következtében, kialakulhat
a deindividualizáció, mely az emocionális hangsúly mellett csökkent kontrollfunkciókat eredményez.
Számos elmélet (Festinger et al., 1952; Zimbardo, 1970; Diener, 1980) egybehangzóan kísérletileg is
igazolta, hogy bizonyos feltételek az egyéneket a deindividualizáció pszichológiai állapotába vezethetik.
Olyan érzéshez, amikor az egyének úgy tapasztalják, hogy elvesztették személyes identitásukat, és névte-
lenül feloldódnak a csoportban. Az anonimitás, a magas fokú csoportkohézió és a csökkent éntudatos-
ság következtében létrejövő deindividualizációnak számos következménye lehet:
o Az impulzív viselkedéssel szemben csekélyebb kontrollfunkciók jellemzik a személyt,
o megnövekszik az érzékenysége az emocionálisan terhelő helyzetekben,
o a személy saját viselkedését kevésbé képes kontrollálni.
Zimbardo kísérleti elrendezésében (1970) diáklányokat kért fel arra, hogy egy tanulási kísérletben ve-
gyenek részt, ők voltak a „tanárok”. A „tanulók” (tulajdonképpen beépített személyek) a rossz válaszok
esetén gombnyomásra áramütést kaptak a tanároktól. A kísérleti személyek felét deindividualizálták, ami
99 Fekete S. (1991) Segítő foglalkozások kockázatai / helfer-szindróma és burnout jelenség; Psy-chiatria Hungarica,
VI. évf.1. sz. 17-29. o.
100
APA (1997) DSM-IV Diagnosztikai Kritériumai; Animula Kiadó, Budapest
101
Comer, R. J. (2005) A lélek betegségei. Osiris kiadó, Budapest
31
azt jelentette, hogy anonim helyzetbe hozták őket. Nagy, fehér laboratóriumi köpenyekbe és csuklyákba
öltöztették őket, ami elfedte nemcsak testüket, de arcukat is, és rosszul megvilágított helységben ültek. A
kv. nem személyeskedett, amikor az instrukciókat ismertette az egész csoporthoz beszélt általánosságban,
a ksz. nevét ki sem ejtette.102 A többi kísérletben szereplő ksz. individualizálva volt, ki volt tűzve a ruhá-
jukra a nevük, és a helyiségük fényárban úszott. Az eredmények szerint a deindividualizált kísérleti sze-
mélyek kétszeres intenzitású áramütéseket adtak az individualizált csoporthoz képest.
Zimbardo szerint az anonimitás az egyéniség elvesztéséhez vezet, maga után vonja az éntudatosság
csökkenését, ami egyfajta társadalmi megítélés iránti közönyhöz vezet. Azt a következtetést vonta le,
hogy a „dezindividuációs103 folyamat magyarázatul szolgálhat azokra a vad indulatkitörésekre, amelyek
általában együtt járnak a zavargásokkal, az önbíráskodással, a csoportosan elkövetett megerőszakolások-
kal. Ha valaki elmerül a tömegben, elveszti arcát, és így kevésbé vállal felelősséget cselekedeteiért.”104
Zimbardo további kísérlete (a szimulált börtönkísérlete), pedig is azt mutatja, hogy az egyenruha báto-
rítja a személyt arra a szerepjátszásra, amely szerephez tartozó viseletet hordja.
A Stanfordi Egyetemen 1971-ben végzett kísérlete megdöbbentő eredményekkel szolgált.105 Az egye-
tem alagsorában berendezett börtönben, 24 önkéntes diákok „foglyok” és „őrök” szerepét játszották el. A
kísérletet 2 hétre tervezték. A csoportot véletlenszerűen (pénzfeldobással) „rabokra” és „foglyokra” osz-
tották fel, Zimbardo volt a „börtönigazgató”. Az őrök egyenruhát hordtak, gumibotjuk volt, sípot viseltek
és szemüveget kaptak a szemkontaktus kerülése végett (anonimitás). A rabok a nap minden percét a bör-
tönben töltötték, az őrök pedig hazamehettek, ahogy a szolgálati idejük lejárt. A rabok gumipapucsban és
köpenyben voltak fehérnemű nélkül, fejükön pedig nejlonharisnyával. A nevük helyett, számokkal szólí-
tották őket az őrök, ezek a számok a ruhájukon is szerepeltek, és nehéz láncot viseltek a bokájuk körül.
A kísérlet megkezdésekor azt az instrukciót kapták az őrök, hogy az Ő felelősségük a börtön működte-
tése, fizikai erőszakot nem alkalmazhatnak. A rabokat figyelmeztetés nélkül a valódi rendőrség emberei
szállították a szimulált börtönbe, úgy, hogy saját szomszédaik szemeláttára szirénázó autóval vitték el
őket, és a bűnügyi nyilvántartásba vétel minden egyes lépésén végigvitték őket (ujjlenyomat, fénykép,
motozás, tetvetlenítés stb.).
Már a második napon lázadás tört ki, az őrök, pedig önkéntes túlórát vállalva dolgoztak a lázadás
megtörésén. Az őrök egyre gyakrabban és hosszabban végeztek névsorolvasásokat, és kényszerítették a
rabokat, fekvőtámaszt nyomni. Az őrök a WC használatát is megtagadták a raboktól, vagy hosszú ideig
nem üríthettek ki, vagy puszta kézzel kellett kitisztítaniuk. Gyakori volt továbbá az ételmegvonás, mint
büntetési forma.
Az idő múlásával az őrök harmada szadista módon kezdett viselkedni, és csalódtak, amikor a kísérle-
tet félbeszakították. A foglyok, pedig emocionális panaszokról számoltak be. A két hétre tervezett kísérlet
6 napig tartott.
Az őrök egy része ún. „jó őr” volt, aki apró szívességekért a rabokat segítették, mások viszont „ke-
mény, de igazságos” őrökké „váltak, minden harmadik, pedig kemény szadistává vált.
VII. Csoportdöntés
Naponta döntéseket kell hoznunk, és számos döntést nem egymagunk, hanem a csoport hozza meg. A
család eldönti, hol töltik a hétvégét, a Parlamentben törvényeket hoznak. Vizsgáljuk meg, milyen mecha-
nizmusok szerint történik a csoportos döntés.
1. Csoportpolarizáció
Egy csoporton belül, döntési helyzet esetén, a vélemények egyensúlyban levő kétpólusú megoszlása
igen ritka jelenség, viszont előfordulhat, hogy az egyik szélsőséges álláspont még szélsőségesebb irány-
ba mozdul el.
Az 50-es években még az az álláspont volt elfogadott, hogy a csoportdöntések kevésbé kockázatosak.
Stoner kísérletileg vizsgálta meg a hipotézist (1961). A vizsgálatában a kísérleti személyeknek dilemmá-
kat kellett megfontolniuk, például, hogy maradjon-e jelenlegi biztos állásában szerény fizetésért, vagy
vállaljon kockázatot, és egy új céghez szerződjön több pénzért, ami nem jelent biztos munkahelyet. A
kszk először egyenként, majd csoportokban találkoztak, megbeszélték a kérdéseket, és együtt hoztak dön-
tést. Stone úgy találta, hogy a csoportdöntések kockázatosabb irányba tolódnak el (risky shift) az egyéni
döntéseknél. A kísérletet más kutatók is megismételték, és hasonló eredményeket kaptak.
102
Atkinson, R. L. et al. (1995) Pszichológia; Osiris Kiadó, Budapest
103
Dezindividuáció=deindividualizáció
104
Lásd Aronson, E. A társas lény
105
www.prisonexp.org
32
Azonban további vizsgálatok során finomodott a következtetések levonása, kiderült, hogy a csoportos
megbeszélés után a döntés nem a kockázatosabb, hanem inkább a szélsőséges irányba mozdul el. „Ha a
csoporttagok kezdetben a kockázatosabb döntéshez ragaszkodnak egy bizonyos dilemma esetén, a cso-
portdöntés kockázatosabbá válik, ha a csoporttagok kezdetben óvatosabbak, a csoport még óvatosabb
lesz.”106
A jelenség a csoportpolarizáció. Az esküdtszékek döntéseinél hasonló jelenségeket tapasztalhatunk.
Valószínűbb a polarizáció az esküdtszék esetén, hiszen nagyobbrészt egyhangú döntést követelnek meg
az esküdtektől. Gondoljunk csak a 12 dühös ember című filmre, melyben egy esküdt „óvatossága” aprán-
ként „áttevődött” a többi esküdtre is, és a végén egyhangú döntést hozott 12 ember.
Vajon mivel magyarázható a jelenség? Az esküdtszék esetében a tagoknak jelentős, felelősségteljes dön-
tést kell hozniuk, ezért nagyobb valószínűséggel mások véleményét, álláspontját is figyelembe veszik, ez a
lehetőség, pedig befolyásoló hatású.
2. Csoportgondolkodás
Abban az esetben, amikor a csoportnak a konszenzus elérése a végső célja, akkor olyan döntést hoz-
hatnak a tagok, ami katasztrofális lehet.
Schlesinger, Kennedy tanácsadója emlékirataiban, a kubai Disznó-öböli partraszállási kudarcért
(1961) saját magát hibáztatta, jóllehet a döntést nem egymaga, hanem tanácsadók csoportja hozta meg.
Janis választ próbált adni arra a kérdésre, hogy egy csoportot mi vezetheti döntéshozatali hibákra
(1982).107 Külpolitikai döntéselemzése során, arra a következtetésre jutott, hogy a csoportgondolkodás az
a jelenség, amikor a csoport tagjai háttérbe szorítják saját ellenérzéseiket, hogy a csoportkonszenzus létre-
jöjjön.
Felvázolta a csoportgondolkodás okait és következményeit:
Előfeltételek:
– összetartó csoport
– A csoport elzárása a külső hatásoktól
– Nem követelnek módszeres eljárásokat egy cselekvés mellett és ellen szóló érvek megfontolásában
– A vezető egyértelműen egy döntés mellett áll
– Erős stressz
Csoportgondolkodás: Eltérő vélemények elfojtása a csoportkonszenzus érdekében
A csoportgondolkodás tünetei:
– a sebezhetetlenség, az erkölcsösség és az egyöntetűség illúziója
– nyomás az ellenkezőkkel szemben
– öncenzúra
– kollektív racionalizáció
– önjelölt cenzorok
A csoportgondolkodásból eredő döntéshozatali hibák:

– a csoporttagok bírálatainak és alternatíváinak tökéletlen összegyűjtése
– a választott cselekvés kockázatainak fel nem mérése
– a fontos információ nem minden részletre kiterjedő felkutatása
– a hozzáférhető információ szelektíven torzított feldolgozása
– az elvetett alternatívák újraértékelésének hiánya
– az esetleges kudarc esetére nem készülnek tervek
A csoportgondolkodást tehát három részfolyamat együttes jelenléte hozza létre:

1. A konszenzust az összes elérhető információk hiányában hozzák meg: Nagyon erős a nyomás,
hogy megegyezés szülessen, ezért a kételkedő, általában kisebbségben levő csoporttagok elnyom-
Lásd Atkinson, R. L. Pszichológia

106
107
Janis, I. L. (1982) Groupthink: Psychological Studies of Policy Decisions and Fiascoes, Boston, In.: Atkinson,
R.L. et al.: Pszichológia. lásd még Csepeli Gy. Szociálpszichológia
33
ják kritikájukat. A csoport, pedig saját igazát hangoztatja, döntését bizonygatja. Valaki felveheti a
gondolatrendőr szerepét, megvédi a csoporttagokat azoktól az információktól, amik veszélyeztetik
a konszenzus létrejöttét. Ők igyekeznek távol tartani azokat az információkat, amik a döntés haté-
konyságát negatív irányba befolyásolhatják. Például R. Kennedy figyelmeztette Schlesingert, hogy
„az elnök döntött, Ne erősködjön tovább.” A külügyminiszter, pedig a tanácsadó csoporttól vissza-
tartotta azokat a hírszerzői jelentéseket, amik a támadás veszélyeire hívták fel a figyelmet.
2. A konszenzus társas fertőzés108 eredménye: Ha a csoporttagok hasonló nézetekkel rendelkeznek,
akkor nagyobb a valószínűsége is, hogy létrejöjjön a csoportgondolkodás.
3. A konszenzus nyilvános konformitáson alapul: Csoportgondolkodás esetén, nagy a nyomás a
konformitás irányába. Csekély a tolerancia* azokkal szemben, akik a csoport többségével szembe-
ni álláspontot képviselik.
Janis elméletének számos ellenzője akad, akik főként azt kritizálják, hogy nem kísérleti úton, hanem
elbeszélések kapcsán vizsgálta a kérdéskört. Mindenesetre a csoportgondolkodás elkerülhető, ha
o A konszenzus kialakítása során a csoport vezetője a nyílt vita légkörét támogatja, hagyja az ellen-
vélemények kifejtését, és nem azonosul semmilyen állásponttal sem. Ha néhány csoporttag az „ör-
dög ügyvédje”, a hálátlan szerepét játssza, akkor meghallgatja ezeket az álláspontokat is.
o A társas fertőzés elkerülésének érdekében külső szakértőket von be, vagy esetleg a csoportokat
alcsoportokra osztja, hogy különböző szempontok alakulhassanak ki.
o A nyilvános konformitás csökkentésére ritkán alkalmazzák a nyilvános szavazást, a vezető szere-
pét, pedig minimalizálják.
Harmadik fejezet
A SZOCIÁLIS BEFOLYÁSOLÁS
PSZICHOLÓGIÁJA I.
III. A szociális befolyásolás lényege

1. A szociális összehasonlítás
2. A személyközi (interperszonális) kapcsolatok alakulása
3. Az interperszonális kapcsolatok alakulásának fázisai
4. A vonzalom befolyásoló hatása
5. A hasonlóság és a különbözőség befolyásoló hatása
6. Társas készségek
7. A társas befolyásolás szakaszai
8. Befolyás gyakorlása az erőszakos viselkedés visszaszorítására
III. A csoportnyomás (többség) hatása az egyén ítéleteire
III. A kisebbségből eredő befolyásolás meghatározói
IV. A szocializáció és a szakmai szocializáció folyamata
IV. A tömegek viselkedésének lélektani alapjai
I. A szociális befolyásolás lényege

Az emberi lét társas meghatározottságon alapul. Az ember eredeti meghatározatlanságából mások megha-
tározásának segítségével lép ki és válik önállóvá. Az egészséges személyiség kialakulásában meghatá-
rozóak a kora gyermekkori élmények, a jelentős személyek, elsősorban a szülők, szerető családtagok,
majd a társak, a társas (szociális) helyzetek, visszacsatolások (feed-back-ek), amelyek meghatározzák,
befolyásolják az egyént, miközben az egyén is hat a társakra. Társas kölcsönhatás, szociális befolyáso-
lás helyzete áll elő.
A mindennapokban gyakran tapasztalható, hogy a társak hatnak egymásra. Megfigyelhető, hogy az
együttes jelenlét serkenti, vagy gátolja a viselkedést. Azokat a helyzeteket, amelyekben az egyén telje-
sítményét a szociális környezet minősítheti, és a helyzet megítélése fokozott jelentőséggel bír, én-
vonatkozásokú (ego-involvált) helyzeteknek nevezzük. A rendőri/rendvédelmi munka az állampolgá-
rokkal való interakciók során különös jelentőségű, ezért is mondható, hogy a rendvédelmi munka fokozott
én-vonatkozású.
Vizsgálati eredmények bizonyítják, hogy a társak jelenléte elsősorban akkor serkenti a teljesítményt,
ha egyszerű vagy jól begyakorolt feladatot kell a személynek végrehajtani. Az ilyen helyzetekben kön--
108
A személy hasonlóan gondolkodik és cselekedik (pl.: az öngyilkosságok száma megnövekedhet híres személy ön-
gyilkossága esetén. Ez következett be Molnár Csilla szépségkirálynő öngyilkosságakor)
34
nyítő (faciláló) szorongásról és a hatásáról beszélhetünk. Más pl.: újszerű helyzetekben a társak jelenléte
gátló (debilizáló) hatású lehet, ugyanis a fokozott izgalmi állapot meghaladja az optimális agyi akti-
vitásszintet, s ez által a szorongás inkább gátolja a teljesítést.
Zajonc, R. B.109 (1971) szerint a társas befolyásolás, a társas kölcsönhatás lényege, hogy a társak
jelenlétében megváltozik a készenléti állapot, növekszik a bizonytalanságból eredő feszültség és az
agyi aktivitásszint, mely fokozza az általános motivációs és ez által a cselekvésre való készenléti ál-
lapotot, magát a teljesítménymotivációt.
Sikerorientált személyeknél a fokozott izgalmi szint általában segíti, míg kudarckerülő személyek-
nél inkább gátolja a teljesítést.
Kerékpárosok rekordteljesítményeinek elemzése során Triplett, N. (1897) hívta fel a figyelmet arra,
hogy több kerékpáros együttes versenye, az iramdiktálás jelentős mértékben javítja az időeredményt. Sze-
rinte „a társ testi jelenléte ingerként szerepel, mely egy magától fel nem szabaduló idegrendszeri
energiát mozgósít a versenyzőben, aki ez által nagyobb teljesítményre lesz képes.”110
Allport, G. (1981) a társas facilitációs hatást, társas növekménynek nevezte, de felhívta a figyelmet
arra, hogy a feladat jellegétől és az egyéni érzékenységtől függ a teljesítmény változása, javulása vagy
romlása.111
Cottrel, N. B. (1972) magyarázata a teljesítményváltozásokra, hogy az emberek igyekeznek a társak
pozitív megerősítéseit, elismeréseit elnyerni és a szégyent elkerülni. A fokozott erőfeszítés és kockázta-
tás eredménye, hogy gyakori a társak jelenlétében a teljesítményromlás.
A társas hatás teljesítményváltozásra vonatkozó magyarázata az is, hogy a társak jelenléte figye-
lemelvonást eredményez, mely egyszerű feladatoknál nem rontja, míg bonyolultabb feladatok esetében
nehezíti a figyelem összpontosítást.
1. A szociális összehasonlítás
Az ember társai segítéségével és közvetítésével alakítja ki maga számára a szociális világot, majd folya-
matosan összehasonlítja magát, véleményét, képességeit a társak hasonló jellemzőivel. (Festinger, 1954)
Rokonszenvet érez az ember azokkal a személyekkel, akik bizonyos tulajdonságokban közel állnak hoz-
zá, hasonlóak. Ennek következtében folyamatos a társakkal való összehasonlítás, az értékelés, mely-
nek célja a cselekvések szempontjából helyes alternatívák megtalálásának a könnyítése, valamint a kü-
lönbözőek elkerülése.112
2. A személyközi (interperszonális) kapcsolatok alakulása

A személyek közötti kapcsolatok létesítésének és fenntartásának igénye az ember társas meghatározottsá-
gából ered, az ember számára létkérdés a kapcsolattartás. Minden személyközi kapcsolat keletkezésé-
nek és fennmaradásának előfeltétele, hogy a kapcsolat mindkét fél részére kielégítő legyen. A kapcso-
lat két vagy több személy között létrejövő viszony, összeköttetés. A hasonlóság, a közös érdek, az azo-
nos érdeklődés, a kölcsönös megerősítések (elismerések egymásnak) és a térbeli közelség is lehet a kap-
csolat előidézője és fenntartásának a motivációja.(Csepeli Gy., 1979)113
Megfigyelhető, hogy ha minden egyéb feltétel azonos, az egymás közelségében lévő személyek (pl.:
közelben lakó vagy az iskolapadban egymás mellett ülő diákok esetében) inkább létesítenek egymással
kapcsolatot, mint akik egymástól távol élnek.114
Nemcsak a fizikai, hanem a lelki közelség is számít, ami kifejeződhet az azonos nézetekben, ízlésirá-
nyokban, beállítódásokban, hitvallásokban. A hétköznapokban rokonszenvet lehet előidézni a hasonlósá-
gok hangoztatásával. (Csepeli Gy., 1979) A hasonlókhoz való vonzódás hátterében az áll, hogy mivel az
emberek bizonytalanok személyes attitűdjeikben, értékítéleteikben, megerősítést és bátorítást jelentenek
az azonosan vélekedő társak. (Heider, F., 1958) Tartós kapcsolatok esetében meghatározó a kölcsönös
előnybiztosítás, egymás kölcsönös megerősítése.
A kapcsolatok alakításáért érdemes erőfeszítéseket tenni, mert kísérletekkel is igazolható, hogy az
ember értékesebbnek minősíti azokat a helyzeteket, amelyekért jobban megküzdött. 115
109
Zajonc, R. B. amerikai szociálpszichológus, aki a társas kölcsönhatás pszichológiájával foglalkozott.
110
111
Allport, G. W. (1998) A személyiség alakulása; Kairosz Kiadó, Budapest
112
Csepeli Gy.(1997) Szociálpszichológia; Osiris Kiadó, Budapest, 260-261. o.
113
Csepeli Gy. (1979) A szociálpszichológia vázlata; Múzsák Kiadó, Budapest
114
Csepeli Gy. (1979) A szociálpszichológia vázlata; Múzsák Kiadó, Budapest
115
Ezt a szociálpszichológiai jelenséget olykor tudatosan alkalmazzák speciális munkacsoportok létrehozásánál, mert
a csoportba kerüléshez szükséges előzetes erőfeszítések növelik a csoporthoz tartozás érzését és a teljesítményre va-
ló beállítódást.
35
3. Az interperszonális kapcsolatok alakulásának fázisai
Szociálpszichológusok szerint az emberek közötti kapcsolatok az egyoldalú észrevétellel kezdődnek, az-
után következik az elköteleződés, elkötelezettség megkezdése a felszínes szakaszban, majd a kölcsö-
nösség, a tényleges bevonódás. Az érzelmi kötődés kialakulása jelenti a valódi kapcsolódást, a kapcso-
latot.
4. A vonzalom befolyásoló hatása

Az interperszonális kapcsolatokban szerepe van a másik személyhez való vonzódásnak, vonzalomnak, a
rokonszenvnek, bizonyos pozitív tulajdonságoknak (becsületesség, határozottság stb.), képességeknek
(intelligencia, figyelem stb.) a viszonosságnak, „a befektetés – nyereség egyenlegén” alapuló kölcsönös-
ségnek (Thibaut, J. és Kelly, H., 1959). A kétoldalú megerősítéseknek és az együttműködés sikerességé-
nek is szerepe van a jó emberi kapcsolatok hátterében levő vonzalom kialakulásában.
5. A hasonlóság és a különbözőség befolyásoló hatása

Az interperszonális kapcsolatok kialakulásában nemcsak a hasonlóságnak, hanem a különbözőségnek is
sajátos szerepe van, mert mindkettő a kapcsolatból származó előnyök létrejöttét, az egymást vagy meg-
erősítő, vagy a kiegészítő szükségletek kielégítését segíti.
6. Társas készségek
A társas készségek azoknak a viselkedésmódoknak, reagálási módoknak, spontán vagy tudatos megnyil-
vánulásoknak a gyűjtőneve, amelyekkel kapcsolatainkat szabályozzuk, amelyekkel a társakra befolyásoló
hatást gyakorlunk. (Szabó I., 1994). A társas készségek a szociális tanulás eredményei. A tanulás so-
rán az ember elsajátítja a társas viselkedés szabályait, megtanul együttműködni, alkalmazkodni,
befolyást gyakorolni a társakra.
7. A társas befolyásolás szakaszai

A társas befolyásolás a szociálpszichológia központi problémaköre, mert az interakciók sikere sokszor
attól függ, a befolyást gyakorló személy milyen társas készségekkel rendelkezik és, hogy mennyire és ho-
gyan befolyásolható a másik személy. Ez a pszichológiai probléma a rendvédelmi munka során központi je-
lentőségű, mert az állampolgárokkal kapcsolatos intézkedések, a bűnüldöző és rendfenntartó munka igényli
mindazokat a társas készségeket, szempontokat, amelyeknek szerepe van a szociális befolyásolásban, az
egymásra hatásban, az eredményességben.
A befolyásolás kétirányú, kölcsönös és aktív folyamat.
A társas befolyásolás három fő szakaszát Kelman, H. C. (1961) különböztette meg.
1. szakasz: A behódolás: a csoport, a társak befolyásolásának az elfogadása. A személy a jutalom
megszerzése és a büntetés (pl.: kiközösítés) elkerülése érdekében motivált az engedelmes,
illeszkedő viselkedésre. Azt tanulja meg, hogy az elvárásoknak megfelelően viselkedjen.
A behódolásból eredő viselkedések fennmaradásának okait vizsgálva a kutatók megál-
lapították, hogy a behódoláson alapuló viselkedés plusz nyereséget eredményez.
A másodlagos nyereség, hogy a személynek új viselkedésformák felismerésére és kivi-
telezésére nyílik lehetősége.
A behódolás egyik formája. az engedelmesség.
Milgram, S. a behódoláson, engedelmes viselkedésen alapuló kutatása bizonyította a
tekintélyszemélyek felelősségét, mivel az engedelmes viselkedés a befolyás kontroll
nélküli elfogadásához vezethet.
Milgram kísérletében önkéntes kísérleti személyeket vontak be egy olyan feladathelyzetbe, amelyben
a kísérleti személyeknek azt mondták, hogy a kísérlet tárgya: a büntetés hatása az emberi emléke-
zetre. Valójában azt vizsgálták, hogy a kísérleti személyek milyen mértékben hajlandóak engedelmes-
kedni a tekintélynek, akit egy fehérköpenyes (nagy szakmai tapasztalattal, szakmai tekintéllyel rendel-
kező) kutató, tudós testesített meg.
A kísérlet úgy történt, hogy a kísérletben részt vevő személyek sorsot húzva lettek „tanárok” illetve
„tanulók”. A tanároknak egyszerű, emlékezésen alapuló feladat hibás végrehajtását kellett büntetniük
egy áramütéses generátor nevű műszer segítségével. A műszer kapcsolótábláján több kapcsoló volt, a leg-
enyhébb, 15 Volt-os áramütéstől, a közepes és a súlyos áramütésen keresztül a legsúlyosabb (életveszé-
lyes), 450 Volt-os áramütésig. A kísérlet előtt a tanárok meggyőződhettek arról, hogy a tanulók az elekt-
ródák segítségével valóban áramütést kaphatnak, természetesen a kísérletben a tanulókat fájdalom nem
érte, a helyzet életszerűen imitált volt. A fehérköpenyes kísérletvezető instrukciójára a tanárnak fokoza-
tosan erősödő áramütésekkel kellett „büntetnie” a hibásan válaszoló tanulót, akiknek kezdetben ki-
36
sebb, majd a későbbiekben egyre nagyobb fájdalmas jelzései, nyöszörgései, majd jajkiáltásai közepette
kellett folytatnia a feladatot. A tanulók jelezték, hogy nem bírják tovább, és könyörögtek, hogy engedjék
ki őket, majd igen erős áramütést követően a baljós csend után is fokoznia kellett a tanárnak az áramerős-
séget, mert a kísérletvezető erre adott utasítást. Milgram kísérletének megdöbbentő eredménye volt, hogy
a „tanárok” többsége (62%-a) jutott el egészen a kísérlet végéig, bár egyeseknél a kísérletvezető hatá-
rozott figyelmeztetésére volt szükség.
A tekintélynek engedelmeskedve a kísérleti személyeknek megdöbbentő hányada volt hajlandó
kínokat okozni másoknak. A kísérleti eredmények értelmezésekor azonban figyelembe kell venni, hogy
a kísérletvezetők nagy szakmai tekintéllyel rendelkező, híres személyek voltak, akikről joggal feltételez-
ték a kísérletben résztvevők, hogy soha nem adnának utasítást komoly testi sértésre, emberölésre.
Az is tény, hogy a kísérleti személyek döntő többsége nagyon kellemetlenül érezte magát a kísér-
let közben. Többen remegtek, izzadtak, tiltakoztak, határozottan a belső feszültség jeleit mutatták (ideges
nevetés, mentegetődzés, kéretés, időhúzás, elfordulás stb.), de mégis engedelmeskedtek.
A kísérletet több országban, férfi és nő kísérleti személyekkel is elvégezték, s a kutatások hasonló
eredményekkel zárultak.
Milgram kísérlete és eredményei provokálóak, megdöbbentőek, azonban történelmi példák sora bizo-
nyítja, hogy hova vezet a kontroll nélküli tekintélyelvű engedelmes viselkedés.
A tekintélyszeméllyel szembeni engedelmes viselkedés ellen ható társas tényezők:
 csoporthelyzetben a tagok szociális támogatást nyújtanak egymásnak az eltérő, nonkonform véle-
mény/ek fenntartásához:
 a csoporttársak minták (modellek) lehetnek új viselkedésformák kialakításához, az engedelmes vi-
selkedés megtagadásához;
 csoportban van lehetőség arra, hogy a tagok kifejthessék eltérő véleményeiket, és ezzel biztosí t-
ják a feszültségek levezetését, alternatív viselkedésformák különbözőségeinek és következmé-
nyeinek az összehasonlíthatóságát.
2. szakasz: Az azonosulás (identifikáció) a társas befolyásolásnak az a módja, amelynek során a
személy szeretne hasonló lenni, mint a befolyást gyakorló személy vagy csoport.
A viselkedés nem belső szükségletből fakad, hanem abból az igyekezetből, hogy ki-
elégítse egy másik személy vagy csoport a (társak) vele kapcsolatos elvárásait.
Az azonosulás eszköz az elfogadáshoz. Fő komponense annak a személynek a vonzere-
je, vagy annak a csoportnak a nézetrendszere, álláspontja, amellyel a személy azonosul-
ni kíván.
3. szakasz: A bensővé tétel: az interiorizáció, a társas befolyásolásra való reagálás legértékesebb
módja. Az egyén elfogadja a befolyásolást, mert egybevág a saját értékrendjével. Az in-
teriorizáció fő komponense a hitelesség, a rugalmas, de határozott véleményformálás és
a befolyásoktól való viszonylagos függetlenedés. A viselkedés kongruens (összeillő),
megfelel az egyén értékrendjének és a társadalmi normáknak, ugyanakkor hajlékony és
differenciált.
A szociális befolyásolás folyamatjellegű. A szakaszok nem merev elhatárolódások, hanem minő-
ségi változások.
8. Befolyás gyakorlása az erőszakos viselkedés visszaszorítására
A társak között létrejövő erőszakos viselkedést megfékezi, ha a szocializációban és az interakciók során
egyértelműek a társas visszajelzések arról, hogy melyek az elfogadott és nem elfogadott viselkedésfor-
mák.
Bizonyított, hogy a társak közötti együttérzés, az empátia rendkívül fontos az erőszakos viselke-
dés kialakulásának megakadályozásában. Norma és Feschbach (1971) a szociális érzékenység fejlesz-
tésével (empátiafejlesztő tréninggyakorlatokkal) igazolta, hogy az empátiás készség fejlesztése csökkenti
az erőszakos viselkedést. Gyerekeknél bizonyított, hogy az empátia és az agresszív viselkedés között ne-
gatív korreláció van.
II. A csoportnyomás (többség) hatása az egyén ítéleteire
A szociálpszichológusok általában olyan kísérleti helyzeteket teremtenek, amelyekben mesterségesen lét-
rehozott, de a hétköznapi társas befolyásolási helyzetekhez hasonló szituációkban vizsgálják a viselke-
désben bekövetkező változásokat. Ilyen mesterségesen létrehozott kísérleti helyzetet teremtett Asch, S. 116
(1969), aki a csoportnyomás (többség) hatását vizsgálta a kísérletben részt vevő személyek észlelésen
(percepción) alapuló ítéleteinek módosulására, torzulására.
116
Asch, S. (1969) A csoportnyomás hatása az ítéletek módosulására és eltorzulására; In.: Pataki F. (szerk.): Csoport-
lélektan 1. kiadás, Gondolat Kiadó, Budapest, 182-192. o.
37
Azt vizsgálta, hogy a csoport véleménye milyen hatással van az egyén véleményére. Melyek a
csoporthoz való alkalmazkodást, a konformitást növelő és gátló tényezők? Konformitás: a személyek vi-
selkedésének és véleményének változása, amely egy személy vagy egy csoport elvárásai miatt alakul
ki, ugyanis a konform személy igyekszik ezeknek az elvárásoknak megfelelni. A nonkonform személy
nem illeszkedik az elvárásokhoz, képes függetleníteni magát a csoportnyomástól és az egyéni ráhatások-
tól.
Asch kísérletében kiélezett konfliktushelyzetet hozott létre. 8 – 8 főből álló kísérleti csoportok-
ban a kísérleti személyeket (50 fő) arra kérte, hogy válasszák ki három, jól láthatóan eltérő hosszú-
ságú szakasz közül, hogy melyik azonos egy negyedik szakasszal. A kísérletben a vizsgálati szemé-
lyeknek úgy kellett megállapítani, hogy melyik szakasz azonos a negyedik szakasszal, hogy a csoport-
ban, a csoporttársaknak (beavatott személyeknek), előre megmondta a kísérletvezető, hogy rossz
válaszokat kell adniuk. A kísérleti helyzetben a személynek meg kellett küzdenie egy egyhangú több-
séggel. Ezáltal olyan helyzetbe került, hogy a csoport egyöntetűen ellentmondott az általa észlelt bi-
zonyosságnak.
A válaszok alapján meg lehetett különböztetni azokat a személyeket, akik képesek voltak ellenállni a
nyomásnak, és függetlenek maradtak, vagy nem voltak képesek ellenállni, engedékenyek, „behódolók”
lettek. A kísérleti periódus végén a kísérleti személyek beszámoltak arról, hogyan érezték magukat a
„furcsa” helyzetben, és milyen gondolatok húzódtak eg a kísérleti személyek függetlensége, illetve enge-
dékenysége mögött.
A kísérlet első fázisának eredményei:
 Tendencia volt a többség álláspontjának megközelítésére. 32%-os volt a torzítás, ha szóban kel-
lett válaszolni, nem volt torzítás, ha írásban kellett válaszolni, azaz írásban nem volt lehetőség a
csoportos befolyásolásra.
 A csoportnyomás ellenére a többség (68%) jól válaszolt és nem fogadta el a csoport tagjainak a
véleményét.
 Jellegzetes egyéni különbségeket tapasztaltak a csoportnyomással szemben.
 Az emberek reakcióit két nagy csoportba lehetett sorolni: a függetlenek és az engedékenyek
csoportjába.
A független személyeken belül három típus volt megkülönböztethető.
1. Igazi függetlenek: olyan független személyek, akik nyitottak a csoport véleményére, érzékenyen és
energikusan reagálnak az eltérő véleményekre, de határozottan elutasítják a hibásnak tartott választ,
következetesen kitartanak saját véleményük mellett.
2. Visszahúzódó függetlenek: olyan független személyek, akik nem reagálnak érzékenyen a csoport
véleményére, inkább visszahúzódóak, de kitartanak a saját elképzeléseik mellett, saját elveiket kö-
vetik.
3. Szorongó (feszült) függetlenek: olyan független személyek, akik ugyan kitartottak álláspontjaik,
véleményük mellett, de közben kínosan érezték magukat, feszültek voltak.
Az engedékeny személyek is három típusba voltak sorolhatóak.
1. Alávetett engedékenyek: azok a személyek, akik ugyan kevesen vannak, de teljesen alávetik ma-
gukat a csoport véleményének, elfogadják mások hibás ítéleteit. Észlelésük a csoportnyomás miatt
valóban eltorzul.
2. Behódolók (Asch megnevezése szerint): azok a személyek, akik nem bíznak magukban, saját ítéle-
teikben és elfogadják, hogy a saját véleményük téves, azt feltételezve, hogy a többség biztosan he-
lyesen válaszol.
3. Illeszkedő engedékenyek: az olyan engedékeny személyek, akik tudják, hogy nem helyesen vála-
szolnak, akik torzítják véleményeiket, azért hogy „ne lógjanak ki” a sorból.
A kísérleti helyzetet tovább variálva megállapítható volt, hogy ha a csoportban van legalább egy olyan
személy („hűséges társ jelenléte” kísérleti helyzet), aki mindig a kísérleti személy előtt ült és helyesen
válaszolt, az segít a függetlenség megtartásában. Ebben a kísérleti helyzetben az eredeti 32%-os torzítás
kb.: 10%-ra csökken. Ezek az eredmények azt is bizonyítják, hogy a többség egyhangúságának megtö-
rése jelentősen növelte a kísérleti személyek függetlenségét.
Ez is azt bizonyítja, hogy a kisebbség is hatást gyakorolhat, mint ahogy az a későbbiekben kifejtésre
kerül. Az ember, ha „társat” talál, képes inkább függetleníteni magát a többségtől, és akár egyetlen má-
sik személlyel kisebbséget alkot.
Azt is vizsgálták, hogy milyen hatása van annak, ha a kezdetben helyesen válaszoló „hűséges társ”
később ismét (a többség szerint), hibásan válaszol. A társ elvonása erőteljes hatást eredményezett, a
38
torzítás visszaállt közel az eredetileg kapott szintre (28,5%-ra). A társ „elvesztése” visszaállította a
többségi hatást.
Bizonyított, hogy a csoportnyomás még erősebb, ha a feladat nem egyértelmű, nem világos, és a
csoportlétszámnak is szerepe van a befolyásolás létrehozásában.
III. A kisebbségből eredő befolyásolás meghatározói

Kezdetben a szociálpszichológiai szakirodalom azt mutatta be, hogyan hat a többség a kisebbségre, a cso-
port az egyénre, majd később azt vizsgálták, hogyan áll ellen az egyén, a kisebbség aktív módon a
többségnek. Megállapították, hogy a kisebbség, ha saját válaszrendszerrel, alternatív ítéletekkel vagy
vonatkozási kerettel rendelkezik, befolyásolhatja a többséget. A szociálpszichológusok ezt a jelensé-
get nevezték a kisebbségi befolyásolásnak.117
Az egyének, a kisebbség nem passzív tényező, hanem lehet aktív és eredményes befolyást gyakorló.
Moscovici, Lage és Naffrechaux (1969) bebizonyították, hogy a kisebbség is képes eltéríteni a több-
ség véleményét. A kísérletben hat-hat fős csoportokban dolgoztak. Minden csoportból két személyt
előzetesen beavattak a kísérleti tervbe.
A kísérleti személyeknek különböző fényerősséggel megvilágított, kékszínű diaképeket mutattak.
A válasz során minden kísérleti személynek meg kellett mondania, hogy milyen színt látott, és egy ötfokú
skálán azt is meg kellett határoznia, hogy a felület mennyire volt megvilágítva.
A két beavatott személy (a kisebbség) a kék diaképeket mindig, következetesen „zöldnek” nevezte.
Az eredmények azt igazolták, hogy a következetes kisebbség hatása nem múlik el nyomtalanul a
többség felett. A kísérletben résztvevők 8,42%-a ítélte a kéket zöldnek.
A kontrollvizsgálatban elenyésző volt a tévedés, a kísérleti személyek mindössze 0,25%-a mondta a
kék diákra, hogy azok zöldek.
Mi az oka a kisebbségi hatásnak?
Amikor a kísérleti személyek kétségbevonhatatlan valósággal álltak szemben (a diák tényleg színesek
voltak), feltételezik, hogy mindenki azonos módon fogja értelmezni azt. Bizonytalanság (konfliktus) ak-
kor keletkezik bennük, ha előzetes feltételezésük nem igazolódik.
A következetesség a válaszadásban fontos tényező, mert a válasz mellett kitartva, a konfliktus
nemcsak létrejön, hanem el is mélyül, ha a kisebbség a saját véleményét, értékítéletét a többség véle-
ményével és értékítéletével egyenrangúnak, azonos értékűnek állítja be.
A következetesség szerepét bizonyítja, ha a kisebbség bizonytalanságot mutat, 24 esetben zöldnek, 12
esetben kéknek ítéli a diaképeket, akkor a többségre gyakorolt hatás erőteljesen lecsökken. Ilyen feltéte-
lek között a kísérleti személyek mindössze 1,25%-a mondta azt, hogy ők is zöldnek látják a diaképeket.
A kisebbségnek világosan megfogalmazott pozíciót kell elfoglalnia és következetesen, határozot-
tan képviselnie álláspontját ahhoz, hogy a kisebbségi hatás létrejöjjön.
Az ismétlés, a makacs ellenállás a következetességet jelenti, és elmélyíti a konfliktust. Lényeges
kérdés, hogy a többség milyen okot tulajdonít a kisebbség makacs kitartásának. A kísérleti eredmé-
nyek szerint a kisebbségi álláspont kitartó ismétlése a többség tagjaiból tartós, ún. meddő-ellenállás
(reaktancia) állapotot vált ki. A többség értékeli, hogy a kisebbség kitart álláspontja mellett, és azt kez-
di keresni, hogy mi lehet a véleményeltérés oka.
A többségben lévő személyek figyelme az álláspontok összehasonlítására irányul. A kisebbség véle-
ményét inkább szilárdnak érzi, a magáét, pedig nem eléggé.
A kisebbség tehát szilárdnak mutatkozik, nagy a biztonságérzete, és a biztonságérzet észlelése, va-
lamint a következetesség olyan következtetések (attribúciók) levonását eredményezi, amelyek bizo-
nyos viselkedési stílusok észleléséhez, feltételezéséhez vezetnek. A kutatások bizonyítják, hogy úgy kell a
kisebbségnek viselkednie, hogy válaszai mögött szilárd álláspont, következetesen hangoztatott vélemény
legyen.
Azt is bizonyították, hogy a kisebbség válaszainak előre megtervezett előfordulási mintája haté-
konyabb, mint az egyszerű, következetes válaszismétlés. A kisebbségnek úgy kellett hibás válaszokkal
befolyásolni a többséget, hogy a hibás válaszok a képek megvilágításának mértékével függtek össze.
A kísérlet eredményeként megállapítható volt, hogy ha kisebbség valamilyen rendszer szerint
mond a többségi véleménytől eltérőt, akkor a rendszerezettség észlelése elbizonytalanítja a többséget,
a kisebbség szavahihetőbbnek tűnik.
Más szociálpszichológusok is vizsgálták, hogyan történik a kisebbségi befolyásolás. Hollander, E. P.
(1958, 1964) szerint a kisebbségnek (egy személy hatását vizsgálták) először a többség álláspontjához
117
Brady, R. M., Johnson, D. Chilstrom, J. T. (1982) Kisebbségi véleményen levő csoporttagok szociális befolyásoló
hatása; In: Szociálpszichológiai Tanulmányok, (1995) Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest
39
kell csatlakoznia, kezdetben konformnak és kompetensnek kell mutatkoznia, majd „megengedheti”
magának, hogy ne csatlakozzon a többségi véleményhez. Ezzel ellentétben Moscovici, S. és Nemeth, C.
(1974) szerint a kisebbségnek kezdettől fogva következetesen tartózkodnia kell a konformitástól. 118
A két elképzelés (modell) lényegében abban különbözik, hogy az egyik modell szerint szükséges a ki-
sebbségi személynek megfelelő státuszt szerezni, hozzáértést, hitelességet bizonyítani a hatáshoz, míg a
másik modell szerint pontosan a nonkonformitás, a viselkedés stílusa a meghatározó: „a megtervezett és
formába öntött kisebbségi vélekedés.”119a leghatásosabb.
IV. A szocializáció120 és a szakmai szocializáció folyamata
A szocializáció, a szociális befolyásolás az ember fejlődésének társadalmi vetülete, társadalomba
való beilleszkedésének társadalmivá válásának szociálisan meghatározott folyamata. Egy életen ke-
resztül tartó tanulási folyamat, amelynek során az ember megismeri a szűkebb és tágabb környezetét, an-
nak szokás- és normarendszerét, hagyományait, értékeit, együttélési szabályait (Szabó I., 1994). Ebben a
folyamatban az egyén nemcsak változik, hanem ő maga is hat a környezetére, szociálisan befolyásolt és
befolyásoló, mint ahogyan ez bizonyítható a szakmai szocializációban is, bizonyított a pályaválasz-
tásban, a betanulásban és a pályavitelben a társak meghatározó szerepe.
Az alábbiakban a szakmai szocializáció (pályaszocializáció) vázlatos áttekintésére kerül sor.
1. A szakmai szocializáció folyamata
A szakmai szocializáció (pályaszocializáció) a szocializációs folyamat fontos része, egy adott szak-
ma, munkakör ellátásához szükséges ismeretek, képességek és készségek elsajátításának a folyamata,
amely négy fontos részből áll:
 a pályaorientáció, pályaelképzelés;
 a pályaválasztás; a képzés és az önképzés;
 a pályakezdés; munkába állás;
 pályavitel, szakmai tevékenység; hivatástudat kialakulása. 121
Az egyes szakaszok jellemzői:
A pályaorientáció az adott szakma választására irányuló motiváció és tevékenység, mely azoknak az
elvárásoknak, vágyaknak, elképzeléseknek a megfogalmazása és információknak a begyűjtése, amelyek-
nek alapján a személy előzetes pályaelképzelését kialakítja.
Ezután történik a pályaválasztás, az alkalmasság megítélése és a szakmai tanulmányok megkez-
dése, melynek sikeressége függ a szakmai képzés tartalmi színvonalától, a személy adottságaitól, képes-
ségeitől és motivációjától, céltudatosságától és az aktivitásától is. A szakmai képzés és önképzés azt je-
lenti, hogy a személy tudatosan készül a különféle szakmai feladatok sikeres elvégzésére.
A pályakezdés, munkába állás során dől el, hogy a képzés megfelelő volt-e, a személy képes-e a
szakmai feladatok megfelelő színvonalú elvégzésére, a munka kielégíti-e a szakmai érdeklődését, és ki-
alakul-e benne a pálya iránti tartós elköteleződés, érzelmi vonzódás, amely fontos része a pályán való
megmaradásnak.
A pályavitel során a személy szembekerül a pálya nehézségeivel és előnyeivel is, tovább mélyül a pá-
lyához való ragaszkodása, mely a hivatástudat kialakulásáig vezet. A hivatástudat a pályára való alkal-
masság és hozzáértés (szakmai kompetencia) tudatos átélését jelenti, amely szerint az ember úgy érzi,
hogy amit végez, társadalmilag szükséges és fontos, számára a nehézségekkel együtt is érdekes, kielégítő.
A pályaszocializációban minden szakasznak megvan a jelentősége, de kiemelkedően fontos a szakmai
képzés és a munkakezdés szakasza, mert valójában ekkor dől el, hogy az egyén elvárásai és a szakma által
támasztott követelmények egybeesnek-e. A pályakezdés szakaszában az is fontos, hogy a pályakezdő fia-
tal hogyan találja meg a helyét az új kollektívában, milyen munkahelyi hatások érik, és nem utolsósor-
ban az is meghatározó, hogy milyen a munkahelyi légkör és a vezetési stílus. A pályakezdés időszaká-
ban meghatározó lehet a mentor és a pályakezdőt segítő személyek, a kollégák viselkedése, motivációja.
Támogató, segítő-e az új munkatárshoz való hozzáállás, vagy a kollégák azt akarják bebizonyítani, hogy
„az iskolapadban nem lehet megtanulni a munkát.”
A szociális befolyásolás lélektani hatása nemcsak a szakmai szocializációban ragadható meg, hanem a
mindennapi rendvédelmi munka során: pl.: a tüntetések, demonstrációk, futballmeccsek tömegjelenségei-
vel kapcsolatos intézkedések kapcsán.
118
hatása; In.: Szociálpszichológiai Tanulmányok, (1995) Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest
119
hatása; In: Szociálpszichológiai Tanulmányok, (1995) Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 469. o.
120
A szocializáció részletes bemutatására a Pszichológiai alapismeretek (2004) főiskolai jegyzet, Rejtjel Kiadó, Bu-
dapest, negyedik (A személyiség című) fejezetében került sor (95-136. o.).
121
Szabó I. (1994) Bevezetés a szociálpszichológiába. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 17-18. o.
40
A következő részben a tömeg/ek sajátos viselkedésének okait tekintjük át.
V. A tömegek viselkedésének lélektani alapjai122

Bárki, aki az embereknek egyéni, csoportos és tömegbeli viselkedését megfigyeli, megállapíthatja, hogy a
különböző helyzetekben az emberek gyakran eltérően viselkednek.
Az emberek csoportban felszabadultabbak, könnyedebbek, kényszerektől mentesebbek lesznek, vagy
épp az ellenkezőjét mutatják: gátlásosabbak, szorongóbbak és görcsösebbek lesznek, mintha magukban
lennének. A viselkedésváltozás nemcsak a nagy tömegekben, hanem a legkülönbözőbb típusú és nagysá-
gú csoportokban is rendszeresen előfordul.
Mikor és miért következik be a viselkedésváltozás?
Le Bon, G. (1993), aki a XX. század első felének egyik legnagyobb hatású szociálpszichológiai köny-
vét írta a tömegek viselkedéséről, így fogalmaz: „Bármilyenek a tömeget alkotó egyének, bármennyire
hasonlók vagy nem hasonlók, életmódjukat, foglalkozásukat, jellemüket és értelmiségüket tekintve,
azáltal, hogy tömeggé szerveződtek, egy bizonyos kollektív léleknek jutnak birtokába, és ez másne-
mű érzésre, gondolkodásra és cselekvésre készteti őket, mint ahogy elkülönítve éreztek, gondolkod-
tak és cselekedtek.”123
Szerinte a változás speciális feltételek között több lépésben megy végbe. Az egyik ilyen feltétel, hogy
a tömegben az ember anonimnak és beazonosíthatatlannak érzi magát, úgy érzi, hogy a tömegben
való viselkedésért nem vonható felelősségre.
A másik feltétel, hogy tömegben az ember önmagát legyőzhetetlennek érzi, tömegben a romboló
vad ösztönök jellemzők, „ilyenek az izgékonyság, ingerlékenység, a gondolkodóképesség hiánya, az érte-
lem és kritikus ész fogyatékossága, az érzelmek túlzottsága és mások.” 124
Sokan és sokféleképpen magyarázzák a tömeghelyzetben megváltozott viselkedés okait, ezért az aláb-
biakban felsoroljuk a különböző, főbb megközelítési módokat, magyarázatokat és szempontokat.
A mai modern kísérleti szociálpszichológia álláspontja szerint a tömeghelyzet sajátos cselekvési és
viselkedési helyzet szembetűnő jellegzetességekkel.125
Ilyen jellegzetesség, hogy tömeghelyzetben az ember hajlamos időleges vagy átmeneti egyéniség-
vesztésre (deindividuáció). Ösztönös impulzusok, érzelmi reakciók határozzák meg a viselkedését, mely
elszemélytelenítő (deperszonalizációt eredményező), vonzó és csábító is egyben, mert önfeledt, gátlás-
toktól mentes állapotot hoz létre.
Dékány (1936) ezt a jelenséget a tömegben lezajló „éntelenítés”-nek, a magányos egyén kiszolgálta-
tottságának nevezte a tömegsúlyérzéssel szemben.
Freud, S. azt vallotta, hogy tömeghelyzetben a személyiségek nem változnak meg, csak az elfoj-
tott indulatok, érzelmek kerülnek felszínre.
Tömeghatásnál létrejön egy kapcsolatvesztés (relációvesztés), az ember mintha elszakadna előző vi-
selkedéseitől.
Tömeghelyzetben megváltozik az időtényező, fokozott jelenidejűség 126 jön létre. Megszűnik, vagy
csökken az önvizsgálódás (az önreflexió) és az önkontroll. Ez tapasztalható a futballmeccsek előtti és
utáni értelmetlen rongálások, gyújtogatások, csoportos randalírozások során.
Elsősorban az éretlen személyiségű, labilis, önértékelési zavarokkal küszködő fiatalok számára
vonzóak a tömeghelyzetek, olykor „vezérek” lehetnek a zűrzavarban.
Tömeghelyzetben létrejöhet a csoportos fanatizálódás jelensége. Mintegy kölcsönös „fertőzés” kö-
vetkeztében a viselkedési és érzelmi minták szinte egyformákká és egyre intenzívebbeké válnak.
Felerősödnek az utánzási tendenciák, megnő a vezéregyének követésével kapcsolatos viselkedések
aránya. A tömeg, mit tekintély jelenik meg a vele azonosulók számára. Kölcsönös egymásra hango-
lódás, gerjedelem miatt a hasonlóan gondolkodó és viselkedő emberekben megnő a társulási és az
együttes cselekvési szándék. (Gaskell, 1990)
Tömegben a növekvő izgalmi állapot kedvez az irracionális viselkedések és történések tovaterjedésé-
nek. („Ellenséget keres a tömeg.”)
122
Pszichológia rendőri vezetőknek (2003) főiskolai jegyzet, RTF Nyomda, Budapest, (7. fejezet: Csernyikné Dr. P.
Á.: A tömegjelenségek és tömegmegmozdulások pszichológiája és a rendvédelmi munka összefüggései) 96-107. o.
123
Le Bon, G. (1993) A tömegek lélektana; Hatágú Síp Alapítvány, Budapest
124
Le Bon, G. (1993) A tömegek lélektana; Hatágú Síp Alapítvány, Budapest
125
Pataki F. (1998) A tömegek évszázada; Osiris Kiadó, Budapest, 75. o.
126
A fokozott jelenidejűség azt jelenti, hogy az ember viselkedését a pillanat, a jelen körülményei, hatásai olyan
nagymértékben meghatározzák, hogy a személy(ek) nem képes a jövőt előrevételezni, a bekövetkezhető történések
következményeinek súlyát reálisan felmérni.
41
Pataki, F. (1998) szerint a tömeg maga a szüntelen dinamika, ezért az emberek reakciói kiszá-
míthatatlanok.
A társas serkentésnek (szociális facilitációnak), a többség nyomásának is szerepe van a tömegjelen-
ségek kialakulásában.
Blumer a társas kölcsönös ingerléssel (interstimulációval) magyarázta a tömeghatást. Szerinte az
agyi aktivitás fokozódására megnő a hormonok szintje, az ingerlés fokozódik, növekszik az emberek
egymásra hatása, és csökken a viselkedés tudatos kontrollja.
Baldwin, Allport, Wallon körkörös (cirkuláris) reakcióval magyarázza, az emberek többszörös és
kölcsönös egymásra hatását.
Tömeghelyzetben érvényesül az úgynevezett ideomotorikus törvény: „érzelmi-, hangulati túlfű-
töttség, erőteljes izgalmi állapot hatására az emberek hajlamosak másoknál észlelt vagy képzelet-
ben nekik tulajdonított mozgások, cselekvések akaratlan, gondolati vagy tényleges utánzására.”
A tömegviselkedés egyöntetűségének és kiszámíthatatlanságának magyarázatául az is szolgál, hogy
tömegben az emberek a helyzetnek megfelelő, „ad hoc” norma 127 szerint működnek.
Mi vonzza az embereket a tömegbe?
Az embereknek szükségük van a társas közelségre. A valahova tartozás érzése fontos humán moti-
vációs késztetés. A társas szükséglet érzését (affiliációs késztetést) fokozza a szorongás, a félelem, a
stresszérzés és az ezekből származó nagyfokú belső bizonytalanság is. Vészhelyzetben, katasztrófahely-
zetekben ezért keresik az emberek egymás közelségét. Bajban a puszta együttlét félelem- és szoron-
gásoldó hatású.
Társas helyzetben van lehetőség az összehasonlításra, melynek motiváló tényezője a szociális kí-
váncsiság is.
Tömegszituációban fokozódik az embereknek az információ iránti igénye, az emberek adják és veszik
az üzeneteket, közvetítik a híreket és az álhíreket, a rémhíreket, híreszteléseket. Létrejöhet a tömegben a
közvélemény és a közérzület, melynek lényege, hogy az emberek kognitív és érzelmi üzenetei „futótűz-
ként” terjednek.
Mint látható a tömegben való viselkedésért sokféle hatás együttesével kell számolni. A különböző
hatások erősíthetik és gyengíthetik egymást. Sajátos „pulzálás” jellemezheti a tömeget, illetve a tömegben
levő egyént: viselkedése illeszkedő (konform) és nem illeszkedő (nonkonform) is lehet.
A kölcsönös ingerlés nem eredményezhet azonban elkerülhetetlen viselkedést. Az egyén kognitív
és stabil érzelmi rendszere, önkontrollja megmaradhat, kiválhat a tömegből, a tömeg inkább a gyökérte-
len, bizonytalan személyeket vonja be a soraiba.
A tömeghelyzetek a rendőrök oldaláról is megvizsgálhatóak. Bizonytalan, labilis önértékelésű és
szakmailag felkészületlen rendőrök a tömegből érkező ingerekre, jelzésekre túlzott érzékenységgel rea-
gálhatnak. A helyzetet – túlzott érzékenységük, hibás észlelésük, előzetes tapasztalataik alapján – veszé-
lyesnek ítélhetik meg, s viselkedésük túlzó, szélsőséges lehet. Ezért fontos, hogy a rendőri szakmai (el-
méleti és gyakorlati) képzés során a pszichés felkészítés is hangsúlyos legyen, mert a szakmai feladatok
magas színvonalú végzéséhez nemcsak a professzionális ismeretekre, hanem általános tájékozottságra,
tudásra és az emberekkel (tömegekkel, tömegek viselkedésének megértésével) kapcsolatos pszichológiai
és szociálpszichológiai ismeretekre is szükség van.
A csoportok percepciója (Szerk.: Hunyady Gy., Hamilton, D. L., Nguyen Luu Lan Anh) Pszichológiai
Tanulmányok XVII., Akadémiai Kiadó, Budapest
Asch, S. (1969) A csoportnyomás hatása az ítéletek módosulására és eltorzulására; In.: (szerk.: Pataki F.)
Csoportlélektan 1. kiadás, Gondolat Kiadó, Budapest
Csepeli Gy. (1979) A szociálpszichológia vázlata; 3. kiadás, Múzsák Kiadó, Budapest
Csernyikné P. Á. (2001) Tömegjelenségek és tömegmegmozdulások pszichológiája és a közrendvédelmi
munka összefüggései; RTF Nyomda, Rendvédelmi Füzetek, 41. sz.
Festinger, L., Pepitone, A., Newcomb, T. M. (1973) Egyéniségvesztés a csoportban; In.: Hunyadi György
(1973) Szociálpszichológia, Gondolat Kiadó, Budapest
Pataki F.(1998) A tömegek évszázada; Osiris Kiadó, Budapest
Robert M. B., Johnson, D. és John T. Chilstrom Jr. (1982) Kisebbségi véleményen levő csoporttagok szo-
ciális befolyásoló hatása; In: Szociálpszichológiai Tanulmányok, (1995) Szerk.: Hunyady Gy., Nem-
zeti Tankönyvkiadó, Budapest
127
Az „ad hoc” norma azt jelenti, hogy ideiglenes, átmeneti, pillanatnyi, vagy egy bizonyos közvetlen célt szolgáló
norma, mely megszabja az emberek tömegben megnyilvánuló aktuális viselkedésformáit.
42
Szabó I. (1994) Bevezetés a szociálpszichológiába; Nemzeti tankönyvkiadó, Budapest
Negyedik fejezet
Az interakció és a kommunikáció tranzakcióanalítikus
modellje
II. Az interakció
1. Az interakció fogalma
2. Az interakció hatásai
3. Az interakció összetevői
4. Az interakciós függőségek
II. Az együttműködés és a kommunikáció tranzakcióanalítikus modellje
1. Az én-állapot fogalma
2. Az én-állapotok funkcionális modellje
3. A kommunikáció tranzakcióanalítikus modellje
4. Az én-állapotok tudatos kontrollja
I. Az interakció
1. Az interakció fogalma
Az interakció társas kölcsönhatás, minden interperszonális 128 kapcsolat feltétele és egyben meghatáro-
zó eleme. Az interakció lényege a jelenlét, vagyis, hogy mások jelenléte miként hat az egyénre, ho-
gyan befolyásolja viselkedését, reakcióit, magatartását. Társadalmilag és történelmileg konkrét tény e-
zők határozzák meg, hogy kit észlelünk jelenlévőnek és kit nem.(pl.: a rabszolgák) Napjainkban a tár-
sas kölcsönhatás értelmezése szempontjából a személyek észlelése mellett hangsúlyossá vált a hely-
zet értékelése. A különböző szituációkban eltérőek az interakció szabályai, így más-más következtetés
vonható le magunk és mások jelenlétéből.
Pl. egy szöges bőr szerkót viselő társaság egy rock-koncerten magától értetődő, ugyanez a csapat este
egy aluljáróban már félelmet kelthet másokban, egy állófogadáson, pedig már egészen felháborodottan
fogadnák az ott lévők.
Az interakció szinte mindent felölel, ami két vagy több ember között történik egymás figyelembevéte-
lével: a mosolytól, a beszélgetésen, az őrült motoros száguldozáson át a verésig. Zavarba ejtő e változa-
tosság, hiszen nagyon kevés helyzet kivételével a személy napjai döntő részét mások jelenlétében tölti, éli
meg.
2. Az interakció hatásai
A társas kölcsönhatás az érintettekre hathat serkentően és gátlón egyaránt.
1. Serkentő hatás: A teljesítmény nő, ha a személy általános motivációs szintje emelkedik, s ez ál-
tal fokozódik a cselekvésre való készenlét. Ez elsősorban egyszerűbb, könnyen begyakorolható
feladatok esetében igaz.
Pl. favágás, futás.
2. Gátló hatás jelenik meg, ha a személyben a másik/mások jelenléte oly mértékben fokozza a fe-
szültséget, hogy az megakadályozza az adott feladat eredményes végrehajtását. Ez a hatás elsődle-
gesen összetett, bonyolult tevékenységnél érvényesül különösen akkor, ha az nagyon fontos a
személy számára.
Pl. a lámpaláz; egy vizsgahelyzet, amikor mindent elfelejtünk; egy pályakezdő, aki, bár jól tudja,
mit kellene tennie, mégis leblokkol az első éles helyzetben.
Az interakció szelektív folyamat a résztvevő személyek és az együttlét célját tekintve egyaránt. Az
interakciók a személyre nézve különböző helyzetekben különböző következményekkel járnak. Vannak
szituációk, melyekben jobban, másokban kevésbé működik a személyes hatékonyság. A szelektivitás azt
a tendenciát tükrözi, hogy a kedvező eredményt hozó helyzeteket a személy újra felvállalja, a kevésbé si-
keres szituációkat igyekszik – lehetőségei szerint – elkerülni.
Pl. egy sikeresen végrehajtott feladat után az egyén magabiztosabban végzi a következő megbízást,
míg egy sikertelen helyzetet követően erősödik a bizonytalanság saját és mások képességeiben.
3. Az interakció összetevői
Az interakciós folyamat három alapelemet foglal magában: az én-t, a másikat és helyzetet.
128
Interperszonális: személyek közötti
43
1. Az „én” szempontjából fontos, miként értékeli önmagát a személy, hogyan látja viselkedését.
2. A „másik/mások” vonatkozásában döntő, hogy milyen módon befolyásolja, határozza meg az
egyén viselkedését.
3. Az interakció harmadik fontos eleme, hogy az érintettek hogyan értelmezik az adott helyzetet.
Az interakciós esemény kimenetele, lezárulása szempontjából alapvető, hogy a felek azonosan
vagy eltérően értelmezik a szituációt és a különböző elemeknek milyen jelentőséget tulajdoníta-
nak.
Pl. tömeges karambol esetén a sérülések súlyosságának megítélésében teljesen eltérő lehet a látha-
tó jelek jelentősége, hiszen lehetséges, hogy a legkevesebb külsérelmi nyomot viselő személy a leg-
súlyosabb sérült.
4. Az interakciós függőségek
A társas kapcsolatban a résztvevők az egymásra gyakorolt hatás mellett bizonyos mértékben függnek is
egymástól. Joines és munkatársai az interakciós függőség négyféle típusát különböztették meg.
1. Álfüggőség esetén az interakcióban a személyes elemek háttérbe szorulnak, a résztvevők viselke-
dését konkrét előírások kötik
Pl. a díszszemlék résztvevői.
2. Aszimmetrikus függőség akkor keletkezik, amikor az egyik fél alárendelt, azaz csak arra van le-
hetősége, hogy a kezdeményező félre reagáljon. Ez a helyzet egyenlőtlen pozíciókból áll.
Pl. a hierarchikus rendszerek; vagy például – bármilyen szokatlanul hangzik – egy olyan riportszi-
tuáció, ahol a válaszadónak nincs lehetősége eltérni a kérdező eredeti elképzelésétől.
3. Reaktív függőségi szituációban a partnerek egymás viselkedésének figyelembevételével képesek
csak cselekedni, hiszen viselkedésüket a helyzet kényszere szabja meg, tehát csak korlátozott mér-
tékben van módjuk saját szempontjaik érvényesítésére
Pl. egy vitaműsor.
4. Kölcsönös függőségi helyzetben a cél közös, a felek cselekedetét a kölcsönösség, az egyeztetés, az
összehangoltság jellemzi. Ezt a helyzetet nevezik teljes interakciónak. A kölcsönös interakcióban a
felek folyamatosan figyelemmel kísérik egymás reakcióit és ez biztosítja a hatékonyságot.
Pl. egy munkaértekezlet.
A rendvédelmi tevékenységben az interakciós függőség négy típusa – természetesen különböző
arányban – jelenik meg. (1-1 példa)
1. Az országosan, helyileg szervezett bemutatókon, szemléken való részvétel.
2. Egy konkrét utasítás végrehajtása.
3. A rendvédelem tevékenységével foglalkozó vitaműsor.
4. Egy kialakult helyzet konkrét intézkedési tervének megbeszélése.
Az interakció – a kommunikáció, a társas készségek alkalmazása és az együttműködés révén va-
lósul meg. A kommunikáció a kapcsolattartás alapvető formája. A társas készség azoknak a spontán
és tudatos reagálás módoknak az összessége, amelyek emberi kapcsolataink szabályozását teszik lehe-
tővé. Az együttműködés a felek egymás iránti bizalmát és összehangoltságát jelenti.
A kommunikáció és az együttműködés létrejöttében vagy éppen akadályozta-tottságában befolyásol-
ják a felek gondolatai, érzelmei és viselkedése. A személy adott helyzetben történő kapcsolatfelvételét,
kommunikációját meghatározzák a felnövekedése során kapott minták, az átélt élmények és a saját ta-
pasztalatok. A személyiség felépítését és működését tekintve a mintákat, élményeket, tapasztalatokat
foglalja egységbe a tranzakcióanalízis.129
II. Az együttműködés és a kommunikáció
tranzakcióanalítikus modellje
A tranzakcióanalízis130 komplex személyiség-, fejlődés- és kommunikációelmélet. A szociális befo-
lyásolás szempontjából a tranzakcióanalízis kommunikációelméleti megközelítése fontos.
Miként határozzák meg a kapott minták, modellek, az átélt élmények és saját tapasztalataink a kapcso-
latfelvételt és a hatékony együttműködést?
Erre ad elemzési módot a tranzakcióanalízis egyik alapfogalma az én-állapotok modellje.
1. Az én-állapot fogalma
Az én-állapot a személy gondolatainak, érzéseinek és viselkedésének konzisztens, egymással össze-
függő rendszere, amely konzekvens, következetes magatartásokban nyilvánul meg.
2. Az én-állapotok funkcionális modellje
A tranzakcióanalízis az 1950-es évek végén 1960-as évek elején létrejött irányzat, alapítója Eric Berne.
129
130
A tranzakcióanalízis személyiségelméleti vonatkozásai megtalálhatóak a Pszichológiai alapismeretek című jegy-
zetben
44
Az én-állapotok funkcionális modellje arra ad magyarázatot, hogy egy adott helyzetben megjelenő maga-
tartás milyen gondolati, érzelmi és viselkedési elemekből épül föl a személy korábbi tapasztalatai alapján.
 Normatív Szülői én-állapot (NSZ): azokat az elvárásokat, normákat, értékeket tartalmazza, mely
segíti a társadalmi beilleszkedést.
A Pozitív Normatív Szülői én-állapot a másik fél érdekeit figyelembe véve olyan elvárásokat,
normákat, értékeket közvetít, mely megfelel az egyén képességeinek és személyiségének fejlődé-
sét támogatja.
Pl. a vezető megkívánja a pontosságot..
A Negatív Normatív Szülői – túlkontrolláló – én-állapot – esetében a normák, a követelmények
túlzóak, nem illeszkednek a helyzethez és a személy képességeihez. Az elvárások önmagukért
vannak és állandó ellenőrzést, gyakori szankcionálást tegyenek lehetővé, ezzel erősítve a felek fö-
lé- és alárendeltségét.
Pl. folyamatosan negatív megjegyzéséket tesz a személy külsejére; állandóan minősíti a másikat:
„Nem lehet magára bízni még egy ilyen egyszerű dolgot sem.”
+ +
NSZ GSZ
– –
 Gondoskodó Szülői én-állapot (GSZ): azokat a magatartásokat foglalja magában, melyek segít-
séget, támogatást nyújtanak a másik+ fél számára.
+
Pozitív Gondoskodó Szülői én-állapot
AGY SZGY valósul meg, ha támogatást, odafigyelést adó személy te-
kintettel van a másik fél igényeire,– szükségleteire.
–
Pl. egy fiatal kolléga kerül a csoportba és a munkatársak segítenek neki, ha elakad munkájában.
„Nincs szükséged segítségre? Ha igen, csak szólj!”
+ LGY
Negatív Gondoskodói – túlgondoskodó – Szülői én-állapot működik, ha a segítséget nyújtó
személy figyelmen kívül hagyja a másik igényit, szükségleteit és akkor is segítséget ad, amikor er-
re a másik félnek nincs szüksége. Ezzel a negatív Gondoskodó Szülői én-állapotban lévő személy
saját maga fontosságát, nélkülözhetetlenségét akarja bizonyítani és a másik felet alárendelt, gyak-
ran kiszolgáltatott helyzetbe hozza. A negatív Gondoskodó Szülői én-állapot megnyilvánulása
mögött a személy azon vélekedése, meggyőződése húzódik meg, hogy a másik fél nem képes az
adott feladat megoldására, nem képes önálló döntésekre, cselekedetekre.
Pl. „Na add ide, majd én megcsinálom!”
 Felnőtti én-állapot ( F ) azokat a magatartásokat foglalja magában, amelyekben a személy nem
használ korábbi mintákat, modelleket, élményeket, vagyis az „ az itt-és-most”-ban reagál.
Pl. első munkahelyet keres a személy; vagy olyan új feladatot kap, amellyel korábban nem találko-
zott.
 Az Alkalmazkodó Gyermeki én-állapotban (ASZ) a személy elfogadja a vele szemben támasz-
tott elvárásokat, szabályokat és azoknak megfelelően viselkedik.
Pozitív az Alkalmazkodó Gyermeki én-állapot működése, ha a személy egyetért a vele szembe
támasztott követelményekkel, elvárásokkal, interiorizálja – belsővé teszi – azokat.
Pl. „Egyetértek azzal, amit Ön mondott és a későbbiekben így fogom tenni.”
A Negatív Alkalmazkodó – túlalkalmazkodó – Gyermeki én-állapot azt jelenti, hogy a személy
akkor is teljesíti mások elvárásait, ha azokkal nem ért egyet vagy nem rendelkezik megfelelő kom-
petenciákkal. Az elvárásoknak való megfelelés ebben az esetben feltétel nélküli.
Pl. Óh! Természetesen Önnek igaza van. Úgy lesz, ahogyan mondja.”
45
 A Lázadó Gyermeki én-állapot azokat a reagálásokat foglalja magában, melyekben a személy
környezete elvárásaitól függetlenül viselkedik.
A Pozitív Lázadó Gyermeki én-állapotban a személy belső erőforrásait önmaga érdekeinek, ér-
tékeinek védelmére használja.
Pl. „Ez számomra nem elfogadható.”
A Negatív Lázadó Gyermeki én-állapotban a személy a mási fél elvárásait, követelményeit
pusztán a szembehelyezkedésért kérdőjelezi meg, még akkor is, ha azok elfogadhatóak, követen-
dőek lennének.
Pl. csak azért sem csinál meg valamit, vagy éppen csak azért is megcsinál valamit.
 A Szabad Gyermeki én-állapotban a személy kifejezi igényeit, vágyait.
Pozitív Szabad Gyermeki én-állapotban ezt úgy teszi meg a személy, hogy közben tekintettel
van környezetére, a viselkedési szabályokra.
Pl. örömmel mondja el munkatársainak egy ügy sikeres lezárását.
A pozitív Szabad Gyermeki én-állapotot fejez ki a humor, amely kerüli a másik megbántását.
Negatív Szabad Gyermeki én-állapotban a személy figyelmen kívül hagyja a másik fél érzéseit,
a követendő viselkedési szabályokat.
Pl. gúnyos megjegyzéseket tesz.
Hogyan működnek a személyiség én-állapotai az együttműködésben és a hatékony kommunikáció-
ban?
3. A kommunikáció tranzakcióanalítikus modellje

Az együttműködésben, a hatékony kommunikációban az érintettek mozgósítják én-állapotaikat. A haté-
kony kommunikáció feltétele, hogy a felek a Felnőtti vagy én-állapotaik pozitív működésével vegye-
nek részt a folyamatban.
a. Kiegészítő a kommunikáció, ha a megszólított fél a kommunikációt kezdeményező fél előzetes
elgondolásának megfelelő én-állapotból ad választ.
+ + + +
NSZ GSZ NSZ GSZ
F F
+ + + +
AGY SZGY AGY SZGY
+LGY +LGY
„Ma járt le a határidő. Elkészült a munkával?” – kérdi a vezető. „Igen, már leadtam” – hangzik a
válasz.
+ + + +
NSZ GSZ NSZ GSZ
F F
+ + + +
AGY SZGY AGY SZGY
+LGY +LGY
46
„Mit tehetek az ügy mielőbbi lezárása érdekében?” – kérdezi a kárvallott „Kérem, mondja el ponto-
san, mit látott.” – feleli a jegyzőkönyv felvevője.
A kommunikáció első szabálya szerint a felek közötti kapcsolat elakadás nélkül fennállhat.
b. Keresztezett a kommunikáció, ha megszólított fél más én-állapotból válaszol.
+ + + +
NSZ GSZ NSZ GSZ
F F
+ + + +
AGY SZGY AGY SZGY
+LGY +LGY
„Szívesen készítek neked egy kávét” „Valóban jól esne, Most azonban hamarosan mennem kell, így a
feladatra figyeljünk még a hátralévő időben.”
+ + + +
NSZ GSZ NSZ GSZ
F F
+ + + +
AGY SZGY AGY SZGY
+LGY +LGY
„Ma van a határidő? Elkészült a munkával,” „Igen, tudom, néhány adatot azonban még nem kaptam
meg.”
„Hihetetlen, mennyi papír fogy el az osztályon!”„Valóban, most sokat használtunk, mert az elmúlt két
hétben készítettük el az éves kimutatásokat.”
A kommunikáció második szabálya, hogy ha a kommunikáció keresztezett, elakadás, ’törés’ jön lét-
re a folyamatban. A kommunikáció folytatásához szükséges a felek én-állapot váltása.
c. Rejtett kommunikációban a mondott és hallott üzenetnek két szintje van. Az egyik a nyílt vagy
társadalmi szintű üzenet, a másik a pszichológiai szintű üzenet.
+ + + +
NSZ GSZ NSZ GSZ
F F
47
+ + + +
AGY SZGY AGY SZGY
+LGY +LGY
A vezető az iroda ajtóban állva nézi az óráját. „Hány óra van?” – kérdi a későn érkezett beosztottól.
„Nyolc óra tizenöt” – hangzik a válasz. Mindketten tisztában vannak vele, hogy a vezető nem a pontos
időre volt kíváncsi, hanem jelezte beosztottjának, elkésett.
A kommunikáció harmadik szabálya szerint a kommunikáció kimenetelét az üzenet pszichológiai
szintje határozza meg.
Az együttműködést és a kommunikáció hatékonyságát gátolja az én-állapotok negatív működé-
se, mert a másik fél ellenállását, negatív reakcióját váltja ki.
Pl.: negatív Normatív Szülői én-állapotból: „Nem igaz, hogy még mindig nem tudtad felfogni, hogyan
kell ezt csinálni.” Negatív Alkalmazkodó Gyermeki én-állapotból a válasz: „Jaj, én olyan szerencsétlen
vagyok, mindenkinek velem van baja” vagy Negatív Lázadó Gyermeki én-állapotból a válasz: „Ugyan
már miért csak engem pécéz ki csak?”
4. Az én-állapotok tudatos kontrollja

Különböző társadalmi szerepekben fontossá válik a helyzetek eredményes megoldásához, a kapcsolatfel-
vételéhez és fenntartásához én-állapotaink tudatos kontrollja. A tudatos kontroll azt jelenti, hogy a sze-
mély belső valójában más én-állapotot él meg, mint amelyet környezete számára látható magatartá-
sa mutat.
Pl: egy kollégával munkatervet kell megbeszélnem. Felnőtti én-állapotban a feladatra koncentrál a
személy, de közben megjelenik érzéseiben, gondolataiban a Szabad Gyermeki én-állapot, s valójában egé-
szen mással foglalkozna legszívesebben.
Pl. olyan gyanúsítottat kell kihallgatni, akinek cselekedetét mélységesen elítéli vizsgáló. A kihallgatás
Felnőtti én-állapotot kíván, ugyanakkor Normatív Szülői én-állapotban véleményt alkot a vizsgáló a má-
sik személyről.
A rendvédelmi tevékenység egyik jellemzője, hogy a helyzetek kezelése, az eredményes feladat vég-
rehajtás nagyon gyakran feltételezi a tudatos kontrollt.
Berne, E.(1993) Emberi játszmák; Édesvíz Kiadó, Budapest
Forgas, J. (1993) A társas érintkezés pszichológiája; Gondolat Kiadó, Budapest
Játszmák nélkül (Szerk.: Járó K.) (1999) Helikon Kiadó, Budapest
Stewart, I. – Joines, V. (1998) A TA-MA; Grafit Kiadó, Budapest
Szabó I. (1994) Bevezetés a szociálpszichológiába; Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest
Ötödik fejezet
ATTITŰD, ATTITŰDDINAMIKA
III. Az attitűd
1. Az attitűdök szerkezete
2. A viselkedés-előrejelzés problémája az attitűdökön keresztül
III. Az attitűd funkciói
III. Attitűddinamika
1. Az egyensúlyelmélet
2. A kongruitás- elv
3. A kognitív disszonancia elmélete
48
3.1. A kényszerű engedelmességi helyzet kutatása
3.2. Nem mind disszonáns, ami annak látszik
3.3. A benyomásalakítási elmélet
I. Az attitűd
Az attitűd – értékelő viszonyulás. (131)
E rövid, de frappáns meghatározásban benne rejlik a lényeg: az egyén érzelemmel átitatott vélekedés-
sel rendelkezik a külső – belső világ valamely összetevőjéről (entitásáról).
Ennek révén érzelmileg tehát értékelően viszonyul a dolgokhoz; pl. az az állítás, mely szerint „ke d-
velem a rendőröket” – egy attitűd; valaki attitűdje. Hasonlóképpen: „bosszantó, hogy mennyire túlfize-
tik a rendőröket” – szintén egy attitűd. Azon dolgok, személyek, jelenségek, folyamatok, hitek, néze-
tek, létezők, létezettek, létezhetők és nem is létezhetők száma, melyekre vonatkoztatottan attitűd kial a-
kulhat – végtelen. Mindezeket, amelyekre tehát egy attitűd irányul, amelyekhez valaki értékelő mozz a-
natot is magában rejtve viszonyul –attitűdtárgyaknak nevezzük.
Amint az a fentiek megfogalmazásából is kiderülhet, az attitűd-fogalom individualizált jelenségre utal:
az egyes ember lelki működésének bizonyos összetevőit nevesíti. Az attitűdök ilyetén felfogása már hos--
szú évtizedek óta kizárólagos, azonban érdemes tudni, hogy Allport 1935-ben megjelent nagyhatású
munkája előtt a szóban forgó fogalmat épp ellenkező értelemben használták, azaz valamely közösség tag-
jai által közösen birtokolt és értékelő/érzelmi elemeket is felmutató tudáskészletként ( 132). Ez utóbbi jelen-
tése közel állt ahhoz, amit manapság már szociális reprezentációnak nevezünk. Ebből is kitűnik, hogy
például az attitűd-fogalom szokásos jelentésére nem úgy érdemes gondolnunk, mint ahogy azt megtehet-
jük például valamely fizikai jelenséget azonosító törvényszerűség kapcsán: van valami és van annak
közmegegyezésen alapuló leírása. Inkább arról van szó, hogy közmegegyezésesen lett valami – itt éppen
az, amit attitűdnek hívunk.
1. Az attitűdök szerkezete
A legtöbb kutató az attitűdöket összetevős szerkezetűnek tartja (közmegegyezés…). Ennek megfelelően
beszélhetünk az értékelő viszonyulások
– affektív;
– kognitív (megismerő) és
– viselkedés(-potenciál) összetevőiről.
Az affektív elem az attitűd szubjektív élményszínezetét adja: a fenti példák esetében rendre az attitűd-
tárgyhoz fűződő pozitív érzelmi viszonyulást: „kedvelem”; illetve az ellenkező előjelű „bosszankodást”
öleli fel. Értelemszerűen számtalan érzelmi/hangulati töltés és ezek keverékei alkothatják az attitűdök af-
fektív tartalmait. Ellentétes töltésű affektusok is tapadhatnak ugyanazon attitűdökhöz, ilyenkor nevezzük
ambivalensnek a kérdéses viszonyulást: „szeretem is, meg nem is”.
Az attitűdök kognitív vagy megismerési oldala képviseli a tudást a saját attitűd létezéséről –„tudom,
hogy kedvelem a rendőröket” – valamint az adott attitűdbe foglalt vélekedést megalapozó további isme-
reteket: „azért kedvelem a rendőröket, mert…”.
Végül a feltételezett cselekvési potenciál-összetevő értelemszerűen arra a viselkedéses szintű beállí-
tódásra utal, amely meghatározza – meghatározná –, hogy az adott attitűdtárggyal kapcsolatban milyen
nyílt viselkedéseket oldhat ki az egyén.
Bár a többségtől eltérően más kutatók kéttényezős (affektív – kognitív, kognitív – cselekvéses) vagy
csupán az affektív komponenst tartalmazó attitűdöket feltételeztek ( 133), mégis, a legtöbben – mint azt ko-
rábban már jeleztük – a három összetevős változatot fogadják el. E felfogás egyúttal azt is jelenti, hogy az
attitűdök viselkedés-irányító szerepét is feltételezik. Márpedig ha ez a diszpozicionális értelmezés helyén
való, akkor egy adott személy adott tárgyra vonatkozó attitűdjének megismerése, mérése segítségével a
tárgyra irányuló viselkedését előre lehetne jelezni.
Azonban sajnos ez nem így van. Miért nem?
A számos és sokszor egymással is összefüggésben álló ok közül a legfontosabbakat először csak tarta-
lomjegyzék-szerűen vegyük számításba:
– maga az éppen vizsgált attitűd;
– más attitűdök;
131
Halász L., Hunyady Gy., Marton L. M. (1979) Az attitűd pszichológiai kutatásának kérdései; Akadémiai Kiadó,
Budapest
132
László J. (1999) Társas tudás; elbeszélés, identitás; Scientia Humana/Kairosz
133
hiv.: Halász L., Hunyady Gy., Marton L. M. (1979) Az attitűd pszichológiai kutatásának kérdései; Akadémiai Ki-
adó, Budapest
49
– szokások;
– normák;
– értékek;
– énkép és identitás;
– helyzeti tényezők.
Most pedig mindezeket kissé részletesebben is megvizsgáljuk.
2. A viselkedés-előrejelzés problémája az attitűdökön keresztül
– A vizsgált attitűd szerepe:
Kiderült, hogy ugyanazon attitűd több különböző viselkedést is generálhat, tehát egy attitűd – többfé-
le viselkedés.
– Más attitűdök:
Ugyanazon viselkedés több attitűdhöz is kapcsolható.
Pusztán e két, egymást kiegészítő megfontolásból is következik, hogy egyetlen attitűd feltárására, be-
mérésére támaszkodva nem lehetséges egyetlen meghatározott, nyílt viselkedést bejósolni.
– Szokások és a helyzetre vonatkozó normák:
Sugar(134) dohányzással kapcsolatos kísérletéből kiderült, hogy amikor nem voltak egybevágóak a do-
hányzásra irányuló szokások, normák és attitűdök, akkor egy adott kísérleti helyzetben a rágyújtás tényét
sorrendben a személyek idevágó szokásai, aztán a normái és csak legvégül a dohányzással kapcsolatos at-
titűdjei határozták meg.
– Értékek, énkép, identitás:
Tekintettel arra, hogy az értékek, mint komplexebb pszichológiai konstruktumok az attitűdök szer-
vezői, meghatározói, nem meglepő, hogy amennyiben egy attitűd úgy változik meg, hogy közben a mö-
göttesét képviselő érték viszont érintetlen marad, akkor érték és attitűdje között feszültség jön létre. E fe-
szültség pedig úgy enyészhet el, ha az attitűd tartalma újfent igazodik az őt magában foglaló nagyobb
funkcionális rendszerhez – az értékhez. Magyarán: a korábban megváltozott, megváltoztatott attitűdből
csak korlátozott ideig lehet érvényes viselkedési előrejelzést tenni.
Ugyanez – még fokozottabban – érvényes az önmagunkról alkotott nézetek (énkép- összetevők, iden-
titáselemek) és az attitűd viszonylatára. Mivel előbbiek még inkább tartós pszichés képződmények, mint
az értékek és azok rendszerei, ezért egy tartalmában módosult attitűd és az énvonatkozású tartalmak kö-
zött jelentős ellentmondás keletkezhet: az attitűd nem fejezi ki önnön magunkat, mindez pedig tarthatat-
lan az egyén szempontjából. A „megoldás” ismét csak az attitűd „visszaigazítása” lehet. Azaz: kísérlete-
sen hiába alakítanak ki egy módosult tartalmat hordozó attitűdöt és próbálkoznak ebből tartós viselkedés-
változást megjósolni, az érték-, normarendszer és még inkább a személy önreflektív kognitív működése
mintegy felülírja a hosszú távon elérni kívánt hatást.
– Helyzeti változók:
Végül, de koránt sem utolsó sorban a helyzeti tényezők alakulása jelenti azt a faktort, amely az attitű-
dökből a lehetséges nyílt viselkedések bejóslását oly bizonytalanná teszi. A szituációkhoz kötött számta-
lan változó közül illusztrációképpen emeljünk csak ki egyet: legyen az attitűdtárgy valaki munkahelyi ve-
zetője vagy éppen parancsnoka; a rá vonatkozó attitűd pedig az, hogy az illetőt megítélője egy szakmailag
igen szerény képességű egyénnek tartja. Ugyanakkor a helyzeti változó legyen az, hogy a főnök jelen
van-e vagy sem. Előbbi esetben, amennyiben ez a személy meg akarja tartani munkahelyét, nagyobb lesz
annak a valószínűsége, hogy a szóban forgó attitűdjét nem fejezi ki nyílt, ez esetben kommunikatív célú
viselkedésben: nem mondja főnöke szemébe, hogy szerinte az illető szakmai és emberi értelemben is
(utóbbi már egy második attitűd...) – egy senki. Másképpen fogalmazva ez azt jelenti, hogy hiába ismer-
hetjük a munkavállaló főnökéről alkotott attitűdjeinek kognitív és affektív összetevőit, önmagában ezek
alapján mégsem tehetünk előrejelzést a várható cselekvésre vonatkozóan, csak akkor, ha ismerjük a rele-
váns helyzeti tényezőket is. Ezek jelentősége „olyan nagy, hogy a nyílt viselkedés bejóslása pontosabban
elvégezhető pusztán a helyzet ismeretéből, mint csak a személyhez kötött tényezők ismeretéből.”
A fentebb érintett összefüggések alapján összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy ugyan távolról sincs
közvetlen kapcsolat az attitűd és a nyílt viselkedés között, bár mégis „az attitűd ismerete, ha nem is elég-
séges, de szükséges feltétele a cselekedetek megértésének.” (135)
II. Az attitűd funkciói

Az attitűdök sok kutató véleménye szerint az emberi alkalmazkodóképesség megteremtésében is szerepet
játszanak. Katz (136) ennek alapján az attitűdök funkcióiról beszél, melyek a következők:
134
Sugar, J.(1967) An analysis of the relationship of attitudes and behaviour; final Report, Univ. of Illinois
Halász L., Hunyady Gy., Marton L. M. (1979) Az attitűd pszichológiai kutatásának kérdései; Akadémiai Kiadó,
135
Budapest, 32-33. o.
50
– hasznossági funkció:
A szükségletek kielégítésére szolgáló attitűdtárgy irányába pozitív; az azt akadályozóak felé pedig ne-
gatív attitűdöket alakítunk ki.
– énvédő funkció:
Az énvédő mechanizmusok működése eredményeképpen megjelenő attitűdök. Pl. a projekció révén
nem magunkban ismerjük föl a számunkra elfogadhatatlan irigységet, gyűlölködést, rosszindulatot, ha-
nem ezeknek megfelelő attitűdöket alakítunk ki valamelyik külcsoport vagy szociális kategória (nép,
rassz, kisebbség stb.) felé. Énképünk, identitásunk ez által lesz megvédve – az előítéletesség kialakulása
árán.
– értékkifejező funkció:
Kielégülést eredményező dolog, ha az egyén kifejezésre juttatja énképének, identitásának, értékeinek
megfelelő attitűdjeit. Például barátainak elmondja, hogy ő milyen nagyon szereti, ha rend van egy ország-
ban, és ezért milyen nagyon szereti a rendőröket. Vagy: értékrendjének megfelelően valamely párttal
szimpatizál és arra is szavaz.
– ismeret funkció:
Katz megfogalmazása alapján sokkal inkább sztereotípiákra, nézetrendszerekre, világmagyarázati sé-
mákra (narratív elbeszélő formát öltő szociális reprezentációkra), illetve azoknak a világban történő el-
igazodást szolgáló ismeretrendező, csoportosító funkciójára gondolhatunk, semmint a szó eredeti értel-
mében felfogott attitűdökre.
Ám a fogalom Katz révén mégis az attitűdök funkciói körébe tartozik, így e felsorolásban kell meg-
emlékeznünk róla.
A továbbiakban az attitűdkutatás egyik legnagyobb hatású és legintenzívebben kutatott területének
eredményeivel ismerkedünk meg.
III. Attitűddinamika
Az 50-es és 60-as évek során alakult ki a kognitív szociálpszichológia. E megközelítés két fő kutatási te-
rületre koncentrált – a szerepelmélet, valamint az attitűddinamika állt érdeklődése homlokterében. Utóbbi
tovább bomlott két nagy területre, úgymint a meggyőző közlés attitűdváltozásra gyakorolt hatásának kuta-
tására (lásd. a jegyzet megfelelő fejezetét!) és az úgynevezett kognitív konzisztencia elméleti és kísérle-
tes kimunkálására. (137)
A konzisztencia összhangot jelent. A kognitív konzisztenciára vonatkozó emberi törekvés pedig
azt a vágyat fejezi ki, mely szerint, ha több attitűdtárgy és az ezekre irányuló több attitűd egy sze-
mély elméjében egymással összefüggésbe kerül, kapcsolatot formál – tehát valamilyen rendszert alkot
–, akkor e kognitív attitüdinális rendszer alkotóelemei összhangban legyenek. Röviden: az egymás-
sal összekapcsolódó attitűdök illeszkedjenek, harmonizáljanak egymással. Szokásosan három konzisz-
tencia elméletet tart kiemelkedőnek a szakmai „utókor”. Ezek:
– Heider egyensúlyelmélete (138);
– Osgood és Tannenbaum kongruitás elmélete (139);
– Festinger kognitív disszonancia elmélete (140).
1. Az egyensúlyelmélet
Arra törekedett, hogy leírja az összekapcsolódó attitűdök és attitűdtárgyak kognitív leképezéseinek – mentá-
lis reprezentációinak – kiegyensúlyozott, illetve kiegyensúlyozatlan eseteit és ezek következményeit.
Konkrétan az alábbiakról van szó:
Adott egy három elemből álló kognitív rendszer (tehát valaki fejében), ahol az egyik összetevő a rep-
rezentáló személy (P), a második egy másik személy (O), akihez P pozitív vagy negatív attitűddel viszo-
nyul, továbbá a harmadik elem egy személytelen attitűdtárgy (X), ami lehet akár egy vélekedés, történés,
dolog – bármi. A vizsgálat tárgyát képező személy (P) az (X)-szel szemben szintén pozitív, vagy negatív
attitűddel rendelkezik. Ugyanígy (O) is. Végül is a kognitív rendszert két attitűdtárgy: (O) és (X), vala-
mint három attitűd alkotja a Heider-i leírásban: (P) attitűdje (O)-hoz és (X)-hez, továbbá (O) attitűdje
szintén (X)-hez.
Az így összekapcsolódó, egységet alkotó rendszer a három attitűd alakulásának függvényében lehet
kiegyensúlyozott vagy kiegyensúlyozatlan. Nézzük, milyen szabályszerűséget föltételezett Heider. Mint
136
Katz, D. (1960) The functional approach to the study of attitudes; Publ. Opin. Quart. (24) 163-204. p.
137
László (1998) Szerep, forgatókönyv, narratívum; Szociálpszichológiai tanulmányok Scientia Hu-mana, Budapest
3138 Heider, F. (1958) The psychology of interpersonal relations; Wiley, NY.
3139 Osgood, C. E., Suci, G.J. and Tannenbaum, P.H. (1957) The measurement of meaning; Univ. of Illionis, Urbana.
140
Festinger, L. (1957) A theory of cognitive dissonance; Stanford Univ. California
51
írja (...) „kiegyensúlyozott állapot akkor áll fenn, ha mind a három viszonylat minden tekintetben pozitív,
vagy ha kettő negatív és egy pozitív.”
Az alábbi ábra formálisan mutatja be a lehetséges eseteket: ( 141)
kiegyensúlyozott állapotok kiegyensúlyozatlan állapotok

Példák a kiegyensúlyozott és a kiegyensúlyozatlan szituációkra. Az összefüggő vonalak a pozitív, a
szaggatott vonalak a negatív viszonyokat jelölik
Könnyű példával is illusztrálni Heider alaklélektani hagyományokhoz illeszkedő – a jó egész formálá-
sát szem előtt tartó – elképzelését.
Ezek szerint, ha például (P) és barátja (O) egyaránt kedvelik a rendőröket, akkor ez a viszony egy ki-
egyensúlyozott attitűddinamikai rendszer formáját öltve reprezentálódik (P) tudatában.
Azonban, ha (P) kedveli a rendőröket, de az ő (O) barátja nem, úgy feszültség keletkezik a viszony
kognitív leképezésében és így tovább.
Heider és munkatársai kísérletek során keresztül bemutatták, hogy a kiegyensúlyozott viszonylatok
könnyebben érthetőek, jobban emlékeznek rá a kísérleti személyek, stabilabbnak észlelik őket –
egyáltalán természetesebbnek tartották őket. A kiegyensúlyozatlan rendszerekre értelemszerűen az el-
lenkező megállapítások érvényesek.
Az elképzelés azonban önnön gondolati rendszerén belül feloldhatatlan problémákkal küzd. Mint
minden olyan jelentésteli tartalom esetében, amit szövegösszefüggéséből kiragadva, másként: kontextusá-
tól megfosztva próbálunk értelmezni, az egyensúlyelmélet végletes formalizmusa is tévútra vezethet.
Gondoljunk bele: ha (P) és (O) is férfi és jó barátok, (X) pedig az a tapasztalati alapon nyugvó megállapí-
tás, mely szerint (P) felesége intim helyzetekben jelentős mértékű örömnyújtásra képes (amihez (P) is és
(O) is pozitív attitűddel viszonyul), nos, akkor a kiegyensúlyozott kognitív rendszer elvárása legalábbis
nem feltétlenül indokolt…
Hasonló kritikai élű felvetéssel élt Festinger: ha ő (P) szereti a csirkét (O) a csirke pedig szereti a csir-
ketápot (X), amit viszont ő maga nem, akkor most neki a kiegyensúlyozatlanságból eredő feszültségeket
kellene elviselnie?
2. A kongruitás- elv
A kongruitás (egybevágás) elmélete igen hasonló az egyensúlyelmélethez. Itt is hármas kognitív rendsze-
rek dinamikai jellegzetességeit kísérhetjük figyelemmel. Amit az egyensúlyelméletben kiegyensúlyozott
helyzetnek neveztek, azt a kongruitás elméletben kongruens jelzővel illetik és viszont, a kiegyensúlyozat-
lan helyzetek inkongruens minősítésűek. A kiinduló helyzetet illetően van azonban két különbség a két
felfogás között: Osgood-ék rendszerében a „másik”(O) az (X)-re vonatkozó attitűdjét kifejezi, kommuni-
kálja, amelyről (P) tudomást szerez, tehát (P) számára (O) információforrás, ezért a kongruitás-elv triá-
szában e második személyt forrásnak nevezzük.
Lényegibb eltérés viszont a két elmélet között az, hogy a kongruitás elmélet igyekszik az attitüdinális
változások irányát, mértékét is bejósolhatóvá tenni.
Ugyanis Osgood és Tannenbaum az attitűdök kifejezettségét, intenzitását szintén számításba vették.
Az attitűdök irányát (pozitív vagy negatív) és intenzitását ismerve előre jelezhetőnek vélték, hogy például
egy adott inkongruens szerkezet esetén milyen irányban és mennyivel mozdul el mind a forrásra, mind az
objektumra vonatkozó attitűd. Így, ha például a vizsgált személy (P) nagyon nem kedveli a rendőröket, de
az általa erősen pozitívan értékelt barátja kedvezően nyilatkozott meg róluk (= inkongruencia), abban az
esetben a személy attitűdjei a következőképpen módosulnak:
Zajonc, R. B. (1979/1960) Egyensúly, kongruitás és disszonancia; In: Halász L., Hunyady Gy., Marton L. M. (1979)
141
Az attitűd pszichológiai kutatásának kérdései; Akadémiai Kiadó, Budapest, 220. o.
52
A forrás (= barát) értékelése a negatív; míg a tárgyhoz (= rendőrök) fűződő attitűd pozitív irányba to-
lódik el. Az összekapcsolódó attitűdök értékelő (affektív) dimenziójában tehát egyfajta kiegyenlítődés
tapasztalható, melynek révén a kognitív szerkezet kongruensebbé, egybevágóbbá válik.
A szerzőpáros kísérletek sorával igazolta az attitűdök ilyetén dinamikus szerveződésen nyugvó elkép-
zelését.
De mi nem felejtsük el a csirketápot sem…
A konzisztencia elméletek sorában kétségkívül a legnagyobb hatással és értelmező erővel bíró gondo-
lati építmény a kognitív disszonancia elmélete. Éppen e jellegzetessége miatt az alábbiakban némileg
részletesebben foglalkozunk vele.
3. A kognitív disszonancia elmélete

L. Festinger 1957-ben publikálta kognitív disszonanciaelméletét (142), amelyet a rákövetkező évek so-
rán sokan, sokféleképpen módosítottak, árnyaltabbá, pontosabbá igyekeztek fejleszteni. Ám minden, a
későbbiekben született disszonanciaelmélet „prototípusa”, elméleti bázisa az eredeti, Festinger nevéhez
fűződő teória maradt. Így többszörösen is indokolt, hogy röviden ismertessük ezt a ma már a pszichológi-
ában tudománytörténeti jelentőségű elméletet.
Célszerűnek látszik magától a szerzőtől citálni a lényegét. „Valahányszor egy embernek olyan informá-
ciója vagy véleménye van, amely magában véve arra késztetné, hogy ne hajtson végre valamilyen cselek-
vést, ez az információ vagy vélemény disszonáns azzal a ténnyel, hogy a cselekvést végrehajtotta. Ha ez a
disszonancia fennáll, az illető vagy cselekvésének megváltoztatásával vagy meggyőződéseinek és vélemé-
nyeinek megváltoztatásával próbálja mérsékelni. Ha a cselekvést már nem tudja megváltoztatni, megválto-
zik a véleménye. Ez a pszichológiai folyamat, amelyet disszonancia-redukciónak() nevezhetünk, magya-
rázatot ad arra a gyakran megfigyelhető viselkedésre, amint emberek a cselekvéseiket igazolják.” (143)
Próbáljuk ezt most értelmezni! Vegyünk egy beosztottat, aki nagyon nem szíveli a főnökét, mégis pl.
a fizetésemelés reményében odaadó szeretetéről biztosítja őt.
Az előbbi idézettel összevetve e helyzetet, látjuk, hogy a beosztottnak „olyan véleménye van” a főnö-
kéről, „amely magában véve arra késztetné, hogy ne hajtson végre” mézes-mázos viselkedést. De mégis
megtette, így ettől kezdve ez a véleménye „disszonáns azzal a ténnyel, hogy a cselekvést végrehajtotta”.
A kellemetlen disszonanciaélmény csökkenése ezek után az eredeti, főnökkel kapcsolatos vélemény meg-
változtatásával lehetséges. Ha a főnököt már nem tartja annyira ellenszenvesnek, úgy képmutatása is már-
már őszinteségnek tűnik fel saját maga számára. Ez az a pszichológiai folyamat, amelyet disszonanciare-
dukciónak nevezünk.
Tedeschi J. T. a következőképpen foglalja össze Festinger gondolatát: „Festinger azt feltételezte,
hogy az egyéneket a konfliktusban lévő kognitív elemek közötti inkonzisztencia csökkentésére irányuló
törekvés motiválja. Kognitív elemeket akkor nevezünk konfliktusban állóknak vagy disszonánsaknak, ha
pszichológiailag nem illenek össze. A disszonáns tudattartalmak intrapszichikus, kellemetlen feszültségi
állapothoz vezetnek. A feltételezés szerint az egyén arra motivált, hogy az averzív eltávolító, büntető jel-
legű, kellemetlen – F.M. feszültségi állapotot feloldja, és visszaállítsa a disszonáns tudattartalmak közötti
belső harmóniát. Számos disszonanciacsökkentő stratégiát feltételeztek, köztük az eltorzítást, egy vagy
több tudattartalom elfojtását, összhangba hozó tudattartalmak kialakítását és az attitűdváltoztatást.”(144)
Már most kérdés, hogy közelebbről megvizsgálva a problémát, vajon milyen helyzetekben, milyen
viselkedésmódok előfordulását követően számíthatunk disszonanciaélmény kialakulására? Disszo-
nancia keletkezése és ennek redukciójaként attitűdváltozás várható az erőfeszítés igazolása,(12) a tiltott
értékelése (13), bizonyos döntési szituációk (13) valamint a kényszerű engedelmesség helyzete kap-
csán, illetve a felsorolt esetekre épített kísérleti elrendezések következményeképpen (14). Mielőtt ezek
közül kissé alaposabban áttekintenénk a kényszerű engedelmesség helyzetét vizsgáló kutatásokat, nézzük
meg az imént szóba került esetek közül a döntést követő disszonanciajelenségek alakulását az irodalmi
adatok alapján!
A kognitív disszonancia elméletéből következően, amennyiben valaki számára adott két, egyaránt
vonzó alternatíva, amelyek közül választhat (választania kell), a döntés után az az információja, hogy nem
választotta az egyik vonzó lehetőséget, disszonáns mindazzal a tudással „...amit az elvetett alternatíva kí-
142
Festinger, L. (1957) A theory of cognitive dissonance; Stanford Univ. California

Kiemelés tőlem: F.M.
143
Festinger, L. (1973) A kognitív disszonancia elmélete; In: Hunyady Gy. (szerk.)
Szociálpszichológia, Gondolat Kiadó, Budapest, 76. o.
144
Tedeschi, J.T., Rosenfeld, P. (1984) A benyomás alakításának elmélete és a kényszerű alkalmazkodás helyzete;
In: Hunyady Gy. (szerk.) Szociálpszichológia, Gondolat Kiadó, Budapest, 237. o.
53
vánatos oldalairól tud...” – állapítja meg Festinger. (145) Magyarán: az alternatíva vonzó (ez az egyik in-
formációelem), és mégsem döntött a személy mellette (ez a másik kognitív elem). A két kognitív tényező
disszonáns egymással, tehát disszonanciaélmény keletkezik, amely, mint tudjuk, a személy számára kész-
tetést jelent a disszonancia csökkentésére. A hipotézist sikerült kísérletileg igazolni.(12)
Amint azt már az előbbiekben jeleztük, a disszonanciahatás bemutatásának egyik tipikus formája a
kényszerű engedelmesség helyzetében létrejövő viselkedés következményein keresztül történhet meg.
3.1. A kényszerű engedelmességi helyzet kutatása
Tedeschi és Rosenfeld összefoglaló tanulmányukban ( 146) állapítják meg, hogy a kényszerű engedelmes-
ség helyzetét vizsgáló kísérletek két fő típusba sorolhatóak, aszerint, hogy milyen paradigma alapján
konstruálták azokat. Az egyik a Festinger és Carlsmith által megalkotott, úgynevezett „unalmas feladat”
– típusú paradigma (15), a másikban, pedig a részt vevő személyeket arra veszik rá, hogy véleményükkel,
nézeteikkel, egyszóval: attitűdjükkel ellentétes ügyet képviseljenek. (16)
Az „unalmas feladat”-paradigma
A kísérleti személyek egyénenként vesznek részt a vizsgálatokban. Ennek első szakaszában egy órán
keresztül rendkívül unalmas, monoton, gondolkodást jószerével alig igénylő feladatot végeztetnek velük.
A kísérleti személy azt hiszi, ez a feladatvégzés a kísérlet valódi célja. A kísérletvezető – a hitet megerő-
sítendő – végig „jegyzetel”, „méri” a személy teljesítményét. Ténylegesen a kísérlet első fázisa azt a célt
szolgája, hogy a kísérleti személyek egyértelműen unalmasnak, érdektelennek tarthassák a helyze-
tet, véleményük erről szilárdan kialakuljon. A kísérlet érdemi részére az unalmas feladatvégzés után kerül
sor, ám a személyek erről mit sem tudnak. Ők úgy hiszik, a kísérletben való részvételük a feladatvégzés
befejezésével számukra véget ért. Ekkor a kísérletvezető reális, hitelesnek tűnő, adekvát okokra hivatkoz-
va megkéri a kísérleti személyt, hogy a várószobában tartózkodó, őt követő személynek mondja azt, hogy
a kísérlet rendkívül érdekes, változatos, élményszámba megy... Tehát: vezesse félre a gyanútlan várako-
zót. A kísérletvezető a félretájékoztatás jutalmaként a személyek egyik felének csupán szimbolikus jelen-
tőségű, alacsony pénzösszeget kínált fel, ellenben a másik csoport tagjainak egy tetemesebb summát
helyezett kilátásba. (Az eredeti, Festinger nevéhez fűződő változatban konkrétan 1 vagy 20 dollár szere-
pelt.)
A kísérleti személyek elsöprő többsége minden további nélkül vállalkozott az attitűdjével ellentétes –
és tegyük hozzá: egyben etikátlannak minősíthető – tett végrehajtására. (A „várakozó kísérleti személy”
ténylegesen a kísérletvezető segítőtársa volt.)
A „tett” elkövetése után, a kísérlet 3. szakaszában következett az attitűdmérés. Ennek kapcsán a kuta-
tók arra kíváncsiak, hogy vajon változik-e a kísérleti személyek vélekedése az általuk addig bizonyosan
unalmasnak tartott feladatvégzésről.
Úgy tűnt: ha disszonanciaredukció van, akkor attitűdmérséklődés történik.
Eredmények: az alacsonyan díjazott személyek attitűdváltozásról számoltak be. Véleményük sze-
rint nem is volt olyan unalmas az a feladatvégre-hajtás. Általában a nagyon érdekestől a nagyon unalma-
sig terjedő dimenzión belül kb. a semleges ponthoz közel eső attitűdről adtak számot. Ezt a jelenséget
nevezzük attitűdmérséklődésnek, mivel a kiinduló, eredeti attitűd – amely szélsőséges volt az adott vé-
leménydimenzió mentén (nagyon unalmas) – eltolódott a dimenzió semleges tartománya felé, tehát az at-
titűd mérsékeltebbé vált.
A magas összeggel honorált kísérleti személyek ezzel szemben az utólagos attitűdvizsgálat során
nem mutattak attitűdmérséklődési hatást, feladatról alkotott véleményük változatlan maradt. Azt to-
vábbra is igen unalmasnak tartották.
Az eredmények ilyetén – meglepőnek tűnő – alakulását Festinger (147) a következőképpen értelmezte: az
egyik kognitív elem az a tudat, hogy hisz x-ben, a másik kognitív elem pedig az a tudat, hogy nyilvánosan azt
nyilatkozta, hogy nem hisz x-ben.
Ennél fogva a magánvéleményére vonatkozó tudása disszonáns a tényleges nyilvános véleménynyil-
vánítására vonatkozó tudásával. Hasonlóképpen, az a tudat, miszerint azt nyilatkozta, hogy nem x, kon-
szonáns (azaz összeillő) azokkal a kognitív elemekkel, melyek a nem-x kimondására késztető érvekre,
nyomásokra – jutalmazási ígéretekre, illetve fenyegetésekre vonatkoznak.
Akkor számolhatunk a legerősebb eredő disszonancia, és abból adódóan a legintenzívebb atti-
tűdmódosulás létrejöttével, amennyiben a személy erkölcsi attitűdjével ellentétes, érdekvezérelt döntése
mellett szóló motívumok a cselekvés meglépése időpontjában éppen csak, hogy erősebbnek bizonyulnak,
145
Festinger, L., Carlsmith, J.M. (1981) A kikényszerített engedelmesség kognitív következményei;
In: Csepeli Gy. (szerk.) A kísérleti társadalomlélektan főárama; Gondolat Kiadó, Budapest, 342. o.
146
Cohen, A. R. (1960): Attitudinal consequences of induced discrepancies between cognitions and behavior; Publ.
Op. Q., 24, 297-318.p. Idézi: Tedeschi, J.T., Rosenfeld, P. id. mű.
147
Festinger L. – Carlsmith J. M. id. m. 343-344. o.
54
szemben a számára erkölcsileg elfogadható viselkedésre ösztönző motívumokkal (elsősorban lelkiismereti
késztetések, empátia stb.). Legalábbis a festingeri hipotézis szerint.
Az ellenkező esetben, azaz, ha az érdekből eredő ösztönzés jóval nagyobb, mint pl. a lelkiismereti
fék és/vagy az altruizmusból, empátiából, erkölcsi értékrendből eredő „ne tedd meg!” – motivációja, –
úgy a fenti idézetből következően az ilyen személy elhanyagolható mértékű disszonanciaélményt él
majd át, tehát ennek attitűdmérsékléssel történő redukciója sem lesz várható.
Ugyanezen elvekre alapozva alakították ki a véleménnyel, nézetekkel ellentétes ügy képviseletére
építő kísérleti paradigmát is.
A saját véleménnyel, attitűddel ellentétes álláspont nyilvános vagy – legalábbis a kísérleti személyek
hite szerint – nyilvánosságra kerülő képviselete a vizsgálatok sokaságának egyöntetű tanúsága szerint
a fentebb bemutatott tipikus attitűdalakulási folyamatokat eredményezi.
Fontos megjegyeznünk, hogy az eddigiekben idézett kísérleti munkákban az attitűdmérések az
úgynevezett papír-ceruza technikával és a kísérletvezető jelenlétében történtek meg.
3.2. Nem mind disszonáns, ami annak látszik

A kényszerű engedelmesség helyzetében tapasztalható disszonanciajelenségek kutatási történetében mind
újabb fejlemények bontakoztak ki.
Köztük az egyik legjelentősebb az, hogy kutatók egy csoportja több változatban is megismételte a
Festinger-féle „unalmas feladat”-paradigma alapján tervezett kísérletet (148). Vizsgálatsorozatukban az at-
titűdmérséklődés nem következett be a várt törvényszerűséggel. A meglepő eredményekre magyará-
zatot keresve, arra a következtetésre jutottak, miszerint a disszonancia keletkezésének az is feltétele, hogy
az egyén saját viselkedését erkölcstelennek értékelje, ennél fogva lelkiismereti, önértékelési konfliktu-
sokat éljen át.
A kényszerű engedelmesség helyzetével foglalkozó elméletek sorában megismerkedünk még egy
koncepcióval.
3.3. A benyomásalakítási elmélet
Tedeschi és mtsai 1971-ben publikáltak elméletüket (149).
Elgondolásuk szerint a disszonancia élménye korántsem bizonyosan kellemetlen érzelmi színezetű,
ennél fogva a disszonancia csökkentése irányába ható motívumkeltő tényező. Viszont ami a szóban forgó
helyzetben szerintük valóban kínos a személyeknek, az nem más, mint afölötti aggodalmuk, hogy etikát-
lan viselkedésük tanúi (közönségük vagy a legfontosabb „közönség”: a tekintélyes pszichológus-kutató)
erkölcsi feddhetetlenségükről elmarasztaló véleményt, benyomást alakíthat ki róluk. Az ismert attri-
búciós összefüggés figyelembevételével e rossz benyomáskeltéstől való félelem csak akkor jelentkezik,
ha a személy úgy véli, magatartását az őt megfigyelők az ő szabad, kényszerítés nélkül hozott döntéséből
fakadónak értékelhetik. A magasabb jutalom feltétele mellett a személyek úgy gondolják, tettük indíté-
kát a megfigyelők nem az ő belső meggyőződésükből eredőnek, hanem külső motiváló tényezőnek – a
pénznek – tulajdoníthatják. Márpedig, amennyiben a megfigyelő a kísérleti személyeken kívül eső
okokra vezeti vissza viselkedésük hátterét, akkor ezzel természetszerűleg egyúttal fel is menti őket a fe-
lelősség alól.
Ellenkező esetben (alacsony ösztönzés feltétele) a kísérleti személyeknek jó okuk van annak feltéte-
lezésére, hogy a megfigyelő őket fogja hibáztatni etikátlan tettükért.
Amint azt a benyomásalakítási elméletben lefektették, az etikátlan cselekedetet végrehajtó személyek
– amennyiben úgy érzik, ezért őket fogják hibáztatni – igyekeznek menteni a menthetőt, és utólag arra tö-
rekednek, hogy minél kevésbé kedvezőtlen benyomást alakítsanak ki magukról. A szerzők úgy gon-
dolják, az adott kísérleti feltételek között e cél elérésének egyedül lehetséges módja, ha a kísérleti szemé-
lyek manipulálnak az attitűdskála kitöltésével. Nevezetesen, alacsony díjazású feltétel mellett végre-
hajtott viselkedésüket követően a skála kitöltésének segítségével tényleges attitűdjüktől eltérő, az atti-
tűdmérséklődésnek megfelelő attitűdről számolnak be, – amely csak látszólagos, nem őszinte vélekedé-
sük.
De miért is tennék ezt a személyek?
Gondoljunk csak bele: ha valaki utólag úgy nyilatkozik attitűdjéről, hogy azt összhangban állónak jel-
zi viselkedésével, ezáltal kivédheti az erkölcstelenség vádját, hiszen a megfigyelőben az a vélemény alakul ki,
hogy a cselekvő nem akart rosszat, pusztán csak a saját álláspontját képviselte viselkedése során. Azt tet-
te, ami megfelel attitűdjének, nem vezette károkozás szándéka, különösen úgy nem, hogy jutalom ellenében
148
Collins, B. E., Ashmorc, R.D., Hornbeck, F. W. Whitney, R. (1970) Studies of forced compliance: XIII. and XV.
In search of a dissonance- producing forced compliance paradigm; Rep. Res. Soc. Psychol., 1, 11-23. p.
149
Tedeschi, J. T., Schlenker, B. R., Bonoma, T.V. (1971) Cognitive dissonance: Private ratiocination or public spec-
tacle? Am. Psychol., 26., 685-695. p.
55
csábult volna el és tagadta volna meg véleményét. Legfeljebb furcsa, szokatlan, elfogadhatatlan stb. az állás-
pontja, de a személyt magát nem lehet jellemtelenséggel vádolni. Ám ennek a megoldásnak nagy ára lenne.
A róla kialakuló benyomás nem szorítkozna csak arra, hogy ez az ember tiszta lelkű, ám a véleménye elfo-
gadhatatlan, hanem egyúttal teljesen beszámíthatatlannak is tartanák! Itt a dilemma a személy előtt: ha őszin-
te, erkölcstelennek tartják majd; ha meg etikus ember benyomását kívánja kelteni, akkor szellemi képessége-
iről alkotnának lesújtó véleményt. Tedeschi és munkatársai úgy gondolják, a kísérleti személy még mindig
választhatja a kompromisszumos megoldást. Azaz, attitűdmérséklődést mutat be. A történtek után, az ő
szempontjából ez még mindig a lehetséges legjobb kimenet.
A „hagyományos” papír-ceruza attitűdmérési eljárás kontrolljaként is felfogható attitűdvizsgálati
módszerek (pl.150, 151) ugyanakkor arra utalnak, hogy a kényszerű engedelmesség helyzetében alacsony
ösztönzési feltétel mellett létrejövő attitűddel ellentétes viselkedést nem követi tényleges attitűdmérsék-
lődés.
Amennyiben ezt valós eredményként fogadjuk el, akkor abból egyenesen következik, hogy a kény-
szerű engedelmesség helyzetében lezajló jelenségek értelmezésére a kognitív disszonanciaelmélet alkal-
matlan. Ám nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a kognitív disszonancia elmélete és annak módosí-
tott változatai sikerrel magyaráznak egy sor, a kényszerű engedelmesség helyzetén kívül eső szituáció-
ból eredő disszonanciajelenséget. Így a korábbiakban már említett, a döntést követő attitűdmódosulás té-
nyét, hogy csak egy példát említsünk.
Az itt ismertetett három konzisztencia elmélet – egyensúlyelmélet, kongruitás-elmélet, kognitív dis--
szonanciaelmélet – és a szóba nem hozott továbbiak közös sajátossága és egyben hiányossága az, hogy
az attitűddinamikai történéseket egyetlen összetevő változására leszűkítve igyekeztek megragadni: ez pe-
dig az attitűdök affektív – értékelő dimenziója (7).
Ugyanakkor láttuk, hogy az emberi viselkedés eredményes előrejelzéséhez az attitűdök még a ma-
guk teljességében sem elégségesek – amikor tehát az affektív, a kognitív és a viselkedéses komponens
együttesen fejti ki hatását –, nemhogy a még inkább redukált, atomizált kezelésükre támaszkodó kísérle-
tes manipulációjuk vezethetne eredményre. A mai, modern szociálpszichológia viszont éppen a koráb-
ban még elhanyagolt tartalmi összefüggésekre fordít figyelmet. Azokra a folyamatokra, amelyek révén a
kisebb-nagyobb emberi közösségekben a kommunikatív kapcsolatokon keresztül fokozatosan konstruáló-
dó elbeszélések, történetmondások révén a közösségek tagjai számára a dolgok és események, a múlt és
jelen fejleményei értelmes, jelentésteli valóság formájában képesek megjelenni.
De ez már egy messzebbre vezető történet, melynek neve: narratív pszichológia.
Collins, B. E., Ashmorc, R. D., I-Iornbeek, F. W. Whitney, R. (1970): Studies of forced compliance: XIII.
and XV. In search of a dissonance- producing forced compliance paradigm. Rep. Res. Soc. Psychol.,
1., 11-23.p.
Festinger, L. (1957) A Theory of Cognitive dissonance. Stanford Univ. Press, Stanford, Calif.
Festinger, L. (1973) Akognitív disszonanciaelmélete. In: Hunyady Gy. (szerk.)
Szociálpszichológia. Gondolat, Bp., 76. o.
Festingcr, L., Carlsmith, J.M. (1981) A kikényszerített engedelmesség kognitív következményei.
In: Csepeli Gy. (szerk.) A kísérleti társadalomlélektan főárama. Gondolat, Bp., 342-355. o.
Gaes, G.G., Kalle, R. J., Tedeschi, J.T. (1978) Impression management in forced compliance situation.
Two studies using the bogus pipeline. Journal of Experimental Social. Psychology. 74. 493-510. p.
Halász L., Hunyady Gy., Marton L. M. (1979) Az attitűd pszichológiai kutatásának kérdései. Akadémiai
Kiadó, Budapest.
Heider, F. (1958) The psychology of interpersonal relations. Wiley, NY.
Jones, E.E., Sigall, H. (1971) The bogus pipeline. A new paradigm for measuring affect and attitudes.
Psychol. Bull.,76., 349-364. p.
Katz, D. (1960) The functional approach to the study of attitudes. Publ. Opin. Quart. (24) 163-204. p.
László (1998) Szerep, forgatókönyv, narratívum. Szociálpszichológiai tanulmányok Scientia Humana,
Budapest.
László J. (1999) Társas tudás, elbeszélés, identitás. Scientia Humana/Kairosz
Osgood, C. E., Suci, G.J. and Tannenbaum, P.H. (1957) The measurement of meaning. Univ. of Illionis,
Urbana.
Sugar, J.(1967) An analysis of the relationship of attitudes and behaviour. final Report, Univ. of Illinois.
150
Jones, E.E., Sigall, H. (1971) The bogus pipeline; A new paradigm for measuring affect and attitudes. Psychol.
Bull.,76., 349-364. p.
151
Gaes, G.G., Kalle, R. J., Tedeschi, J.T. (1978) Impression management in forced compliance situation. Two studi-
es using the bogus pipeline. Journal of Experimental Social. Psychology. 74. 493-510. p.
56
Tedeschi, J.T., Rosenfeld, P. id. mű. Idézi: Cohen, A.R.(1960): Attitudinal consequences of induced
discrepancies between cognitions and behavior. Publ. Op. Q., 24., 297-318. p.
Tedeschi, J. T., Schlenker, B. R., Bonoma, T.V. (1971) Cognitive dissonance: Private ratiocination or
public spectacle? Am. Psychol., 26., 685-695. p.
Tedeschi, J.T., Rosenfeld, P.(1984) A benyomás alakításának elmélete és a kényszerű alkalmazkodás hely-
zete. In: Hunyady Gy. (szerk.) Szociálpszichológia; Gondolat, Bp., 237. o.
Zajonc, R. B. (1979/1960) Egyensúly, kongruitás és disszonancia; In: Halász L., Hunyady Gy., Marton L.
M. (1979) Az attitűd pszichológiai kutatásának kérdései. Akadémiai kiadó, Budapest. 220. o.
57
Hatodik fejezet
Tekintélyelvűség és előítéletesség
VIII. A tekintélyelvű személyiség jellemzői

1. A tekintélyelvű személyek jellemző vonásai
IVII. A tekintélyelvű személyek gondolkodási stílusa
VIII. Előítéletesség és előítéletek
IIIV. A csoportközi viszonyok és az előítélet
1. A csoport, mint dehumanizáló erő
2. Az előítélet, mint személyiségtípus
3. A csoportközi vonzalom szabályszerűségeinek hasonlósága a személyközi vonzalomhoz
4. A csoportközi viselkedés, mint a valódi vagy vélt csoportérdekekre adott válasz
5. A csoporttagság puszta ténye, mint a csoportok közötti diszkrimináció forrása
6. A csoporttagság és a szociális identitás
7. Az alacsonyabb státusz következményei
IIIV. Sztereotípiák
IIVI. Csoportos előítélet és az erőszak
IVII. Üldözés és népirtás
VIII. Előítéletesség és rendvédelem
I. A tekintélyelvű személyiség jellemzői
A társadalmak a történelem során fizikai és humán feltételeknek megfelelő struktúrákba rendeződnek ah-
hoz, hogy ebben a struktúrában megfelelően funkcionáljanak. Az egyéneknek bizonyos közös viselkedé-
ses és motivációs jegyekre van szükségük. Fromm elkülönítette egymástól a társadalmi karakter és az
egyéni karakter fogalmát. A társadalmi karakter a karakterszerkezet azon központi magja, amely az azo-
nos kultúrabeli egyedek többségét közösen jellemzi. A társadalmi karakter funkciója a társadalmi rend
stabilizálása, de ha a külső feltételek megváltoznak, akkor a fáziseltolódással alkalmazkodó karakter a
csoport összetartozásában bomlasztóvá válhat. Az egyén társadalmi karaktere a családi szocializáció ré-
vén alakul ki, ez készíti fel a kultúrában betöltendő szerepére. 1
A tekintélyelvű személyiség kutatásának gyökerei az 1920-30-as évek Németországában kialakult fa-
sizmus és nácizmus megértésére vezethetők vissza.
A fasizmus és a nácizmus kérdéseinek kutatásában pszichológiailag relevánsnak Adorno kutatásai
számítanak. Adorno az előítéletekre és az antidemokratikus propaganda befogadására való személyi-
ségen belüli hajtóerőt vizsgálta. Kutatásaiban az előítéletességet igyekezett úgy mérni, hogy célja ne le-
gyen egyértelmű, és a kisebbségi csoportok megnevezésére se kerüljön sor.
Adorno szerint a fasiszta személyiség kialakulását a családszerkezet változásai, a családi szocializá-
ció folyamata határozza meg. Módszerében az F-skálával (fasisztoid-skála), valamint más előítéletessé-
get mérő skálákkal dolgozott. A talált tünet együttesek közül a következők voltak említésre méltók:
Magas pontszámú tünet együttesek:
– Felszíni sértődöttség: a sztereotípiákat kívülről kapta a személy, élete nehézségeit ezzel magya-
rázza, de nincs teljes elszakadás előítéletei és tapasztalatai között; közvetlen ismerőseit a nem kí-
vánt csoportból is rendesnek tartja; bűnbakképzésre van szüksége alacsony önértékelése miatt.
– Konvencionális: a többség uralkodó normáinak elfogadása meghatározó személyiségében; visel-
kedésében konform; gondolkodásában merev, rugalmatlan, általában a „más” az, amitől élesen el-
határolja magát, és ami iránt ellenséges.
– Autoriter: vakon bízik a tekintélyben, a tekintélyszemély iránti (esetenként az apa iránti) gyűlöle-
tét feltétel nélküli szeretetbe fordítja (reakcióképzés); túl szigorú szuper-ego jellemzi; kritikátlan
azonosulás a kontrollt és a hatalmat képviselő személyekkel vagy csoporttal.
– Lázadó: az erős szülői tekintéllyel szemben fellázadva minden tekintélyt gyűlöl, de rejtetten a
megadásra, a biztonság megtalálására vágyik. Viselkedésében nihilista vagy heroikus tettekre törő,
jellemzi a gyermeki mindenhatóság érzése, a gátlástalan és indokolatlan romboló hajlam.
– Hóbortos: nem sikerül a valósághoz alkalmazkodnia; saját énjét nagyítja fel, és egy belső világot
épít; felsőbbrendűségi érzés és rejtélyeskedés jellemzi.
1
Fábián Z. (1999) Tekintélyelvűség és előítéletek; Új Mandátum Könyvkiadó; Budapest
58
– Manipulátor: Éles eszű, intelligens, érzelemmentes; mások kategorizálása hozzájárul ahhoz, hogy
csak a saját érdekeit érvényesítse.2
Az alacsony pontszámú tünet együttesek:
– Merev: elfojtott előítéletei vannak, radikális nézeteket vall, de ezeket könnyen megváltoztatja: a
véletlen vagy a körülmények függvényében mutatja ki előítéletességét.
– Tiltakozó: az autoriter jelleg jellemzi megnyilvánulásait; erős felettes énje miatt minden külső tekin-
tély és elnyomás ellen harcol, a lelkiismerete vezérli.
– Rajongó: tartás nélküli, erős ösztön-én jellemzi romboló hajlam nélkül; gyenge énje és felettes én-
je miatt bizonytalan; célok nélküli; szabadgondolkozó, bíráló, (nincsenek sztereotípiái, minden el-
nyomottal rokonszenvez).
– Bizonytalan: döntésképtelen, sodródó személyiség; érdekeit nem tudja agresszívan képviselni;
legtöbbször nyitott; nem szenvedett el súlyos gyerekkori traumákat.
– Valódi liberális: határozott, önálló, nem befolyásol másokat, de nem is tűri, hogy ezt mások meg-
tegyék vele; énje fejlett, temperamentumos; egyénileg és empatikusan kezeli az embereket.3
Sanford az antiszemitizmust tanulmányozta Adornóval együtt 1943-tól. Kutatási programjukban mo-
rális skálák és háborúra vonatkozó optimizmus-pesszimizmus skálák összefüggéseit kutatták életrajzi
adatokkal, személyiség kérdőívekkel és projektív tesztekkel. Programjuk célja a „háborús erkölcs” sze-
mélyiségtényezőinek feltárása volt.
Véleményük szerint az etnocentrizmus és az antiszemitizmus magas korrelációja arra mutat, hogy
ez utóbbi az előbbi egyik megnyilvánulása. A faji előítéletek mérésére (kissebségi csoport és cél megne-
vezése nélkül) kidolgozták az F-skálát, mely a potenciális fasizmust, mint személyiségvonást mérte. Ki-
indulása szerint az előítéletes személyiségeket alapvetően három jellemző vonással írhatjuk le:
o merev konvencionalizmus;
o a tekintély istenítése;
o a külcsoportok lebecsülése.
Összefoglalva Sanford kutatási eredményeit elmondható, hogy az erősen etnocentrikus személyek
felettes énje merev, szigorú, és viszonylag kifelé forduló; míg énjük gyenge; ugyanakkor ösztön-énjük
erős, primitív és én-idegen.
1. A tekintélyelvű személyek jellemző vonásai:4

Konvenvionalizmus
A konvencionalizmus azt jelenti, hogy a személy mereven ragaszkodik a megszokott, társadalmilag elfo-
gadott értékekhez és normákhoz. Hajlamos rigid, rugalmatlan értékítéletek meghozatalára, legtöbbször
nem képes a megítélendő helyzetet többféle szempontból megvizsgálni.
Tekintélyelvű alázat
A tekintélyelvű alázat megjelenése a személy viselkedésében egy hódolatteljes, kritikátlan viszonyulást
jelent az idealizált tekintélyfigura vagy a belcsoport erkölcsi tekintélyéhez.
Tekintélyelvű agresszivitás
A tekintélyelvű agresszivitás egyfajta állandó készenlétet jelent az egyezményes értékrendet megsértő
emberek megvetésére, elítélésére, esetenként megbüntetésére az agresszió különböző formáinak megnyil-
vánulásaival.
Anti-intracepció
Az anti-intracepció megnevezés azt jelenti, hogy a személy egy belső szembenállást mutat a szubjektív,
képzelet gazdag, érzelmes és gyengeséget sugalló dolgokkal és érzelmekkel. Érzelmi és intellektuális be-
szűkülést jelent, melyben az érzelmeknek, a fantáziálásnak és a gyöngédségnek nem lehet szerepe.
Babonaság és sztereotípia
A babonaság és a sztereotípiák megjelenése a gondolkodásban azt jelentik, hogy az egyén saját sorsának
misztikus meghatározóiban hisz. Általában merev, rugalmatlan kategóriákban gondolkodik. A szabad
akarat beszűkül, és teret enged nem tudatos erőknek.
Az erő, a hatalom és a keménység abszolutizálása
A személy gondolkodásában megjelenő konstrukciók az erő és a gyengeség, a hatalom és az alázat, a ve-
zető és az alattvaló dimenziói. Azonosulása és túlértékelése az erőnek és a hatalomnak.
Romboló hajlam és cinizmus
2
Kiss P. (1998) Szociálpszichológia II. Szeminárium; ELTE BTK Pszichológia szak, Budapest
3
4
59
Az egyén gondolkodásában, érzelmeiben és viselkedésében megjelenő attitűd: az emberekkel és a világ-
gal szembeni lebecsülés és általános rosszindulat megjelenése. Egyfajta racionalizált agresszív megnyil-
vánulás.
Projekció
Az elhárító vagy én-védő mechanizmusok egyike, melynek tudattalan működése során a személy saját
negatív érzelmi impulzusait és feszültségeit kivetíti a külvilágra. Így környezetét félelmetesnek, támadó-
nak, kegyetlennek érzékeli, mely visszahat saját viselkedésének formálására.
Szexualitás
Felfokozott érdeklődés a szexualitás iránt. 5
Adorno korai kutatásaiban hangsúlyozta az erős biológiai szükségleteket és a kultúrkényszerek ellen-
súlyozó hatását, valamint az én-védő mechanizmusok fokozott megjelenését a tekintélyelvű személyiség
működésében. Véleménye szerint a torzult gondolkodás alapját az én-fejlődés és a szuper-ego integ-
rációjának zavara jellemezné.
Fromm az 1930-as években azt hangsúlyozta, hogy a tekintélyelvű személyek egy meghatározott gaz-
dasági és politikai helyzetben teremthetnek egy olyan szituációt, ahol az egyén szabadsága és a sza-
badsággal való élni tudása megkérdőjeleződik. Megjelenik a társadalom gondolkodásában a demagógia.
Az előítéletek és sztereotípiák előfordulása megsokszorozódik. A csoportok viselkedésének szintjén meg-
jelennek a szélsőséges agresszív megnyilvánulások.
II. A tekintélyelvű személyek gondolkodási stílusa
Rokeach kutatásaiban vizsgálta a hiedelemrendszerek működését és sajátosságait, valamint ezek speciális
megjelenését a tekintélyelvű, előítéletes személyek körében.
A hiedelem egy olyan állítás, amit igazságként fogadunk el. A hiedelemrendszer, pedig azon tu-
dattalan és tudatos állítások, elvárások és feltételezések rendszere, amit a személy az adott pillanatban
igaznak fogad el. Ebben a hiedelemrendszerben azonban az egyes állítások nem feltétlenül logikusan
kapcsolódnak egymáshoz.
Ha egy személy kognitív hiedelemrendszerének szerkezeti jellemzőit vizsgáljuk, akkor elmondha-
tó, hogy:
o A nézetek összessége két összefüggő rendszert képez: a hiedelemrendszert és az ellen-
hiedelemrendszert.
o Valamely hiedelem és ellenhiedelem az elfogadás és elutasítás folytonos vonalán helyezhető el.
o A hiedelem és az ellenhiedelem a hasonlóság és a különbözőség folytonos vonalán is elhelyez-
hető.
o A hiedelem és az ellenhiedelem-rendszerek különböznek differenciáltságukban:
– A hiedelemrendszer differenciáltabb, részletesebben kidolgozott.
– A hiedelemhez hasonlóbb ellen-hiedelemrendszerek is differenciáltabban kidolgozottak,
és elfogadottabbak, mint a kevésbé hasonló ellenhiedelem.
– Dedifferenciált két ellenhiedelem, ha a két elem teljesen összefolyik, például a kommunisták
és a nácik előfordulása, mint két ellenhiedelem differenciáltalanul összefolyik. Így a kommu-
nácik kategóriája jelenik meg az egyén gondolkodásában.
o A hiedelmek és ellenhiedelmek izolációjának relatív mértéke meghatározható:
– Izolált a kapcsolat a hiedelmek között, ha a személy tagadja, ignorálja a lehetséges összefüggé-
seket.6
– A hiedelmek gondolkodásban betöltött központi szerepét vizsgálja a hiedelmek centralitásá-
nak kérdése. Minél nagyobb egy adott hiedelem más hiedelmekkel való kapcsolatainak száma,
annál fontosabb, központibb szerepet tölt be az egyén gondolkodásában.
A centralitást leginkább meghatározó három faktor:
a) A hiedelem összefüggésben van a személy egzisztenciális meghatározottságával.
b) A hiedelem megjelenik mások gondolkodásában is, így megerősítést nyer.
c) A hiedelem közvetlen tapasztalatra, megtörtént eseményre épül.
E három faktor megjelenésének függvényében beszélhetünk az emberek gondolkodásában megjelenő
hiedelmek centralitásáról.
A- típusú hiedelmeknek nevezte Rokeach azon hiedelmeket, amelyek egy társadalomban vagy egy
közösségben egyezményesen jelenlévő ős-hiedelmek, amelyeknek a személy leginkább elkötele-
zett. Ezek a hiedelmek a fizikai valóságról, a társadalmi valóságról és önmaga természetéről szól-
nak. A társak leginkább ezt támasztják alá, igazolják ennek helyességét. Legtöbbször az A-
hiedelmek az egyén közvetlen tapasztalati élményén alapulnak.
5
6
60
B- típusú hiedelmek a nem egyezményes őshiedelmek, leginkább a személy közvetlen tapasztalati
élményén alapulnak, a létezésre és az önazonosságra vonatkoznak. Ugyanakkor nem igénylik a
társaktól való visszajelzést, nem egyezményesek. Ilyen B-típusú hiedelmek jelennek meg a pszic-
hésen beteg emberek gondolkodásában is, mint például a fóbiás esetében, akinek irreálisan erős fé-
lelme alakul ki egy adott dologgal kapcsolatban. Hasonlóan erős B-hiedelmek jelenhetnek meg a
pszichotikus szubjektív élményeinek átélésében, melyek a valóságtól legtöbbször elszakadt élmé-
nyek.
C- típusú hiedelmek a tekintélyi hiedelmek, azon hiedelmek, amiket a hatalomról és a hatalmi sze-
mélyekről vall a személy, akiktől függőnek látja a világ alakulását. A tekintélyszemélyek azon
egyének, akiktől információk és visszajelzések érkeznek. Elkülöníthetők a pozitív és negatív tekin-
télyszemélyek az egyének gondolkodásában.
D- típusú hiedelmeknek a csoportja azon származékhiedelmek, amelyek a tekintélyforrásba vetett
bizalom alapján alakulnak ki, nem a közvetlen tapasztalat irányítja.
E- típusú hiedelmek köre azon hiedelmek, melyek kevésbé lényegi kérdésekre vonatkoznak, nincs
erős kapcsolatuk a többi hiedelemmel, és nem függnek össze önmagunk meghatározásával.7
A tekintélyelvű személyek hiedelemrendszerének és gondolkodási stílusának jellemzői között fontos
megemlíteni az időkezelés és időperspektíva alakulását. Az idő perspektívájának megjelenése a gondolko-
dásban az egyén hite a múlt, a jelen és a jövő dimenzióiról és egymás közötti viszonyairól. Ha mindhárom
dimenzió egyformán képviselve van, és az egymáshoz való viszonyait a személy átéli, akkor az egyfajta tág
gondolkodási rendszert jelent. Ha valamelyik idődimenzió túlhangsúlyozott, akkor szűk gondolkodási
rendszerről beszélhetünk. Ez jellemzően a tekintélyelvű személyeknél a múlt és az utópisztikus jövő hangsú-
lyozásával jellemezhető.
A zárt gondolkodási stílus egyéb jellegzetességei a tekintélyelvű személyek esetében:
a) Az ellenhiedelmek elutasítása erős.
b) A hiedelmek egymástól erősen izoláltak, gyakran logikátlanul, élesen elhatárolódva is elfér-
nek a gondolkodásban.
c) A hiedelem-rendszeren belül a differenciáltság jóval erősebb, az ellenhiedelem-rendszer ki-
dolgozatlan, differenciálatlan.
d) A zárt hiedelem-rendszer tartalmában: a világról ellenséges értelmezésű nézeteket hordoz, mely-
ben az emberek barátságtalanok és elutasítóak. A jövő bizonytalan és kiszámíthatatlan, a jelen
kérdései elutasítottak. Az egyén gondolkodása a múltra fixálódik.
e) A tekintélyhiedelmek zártak: elkülöníthető pozitív és negatív tekintélyfigurák megjelenése jellem-
ző. Az emberek megítélése, részesülésük a megbecsülésben vagy az elutasításban a szerint törté-
nik, hogy milyen tekintélyt követnek. A hiedelem tartalma és forrása között nem tesz különb-
séget a személy. A helyzet vagy a személy megítélése egy szempontra korlátozódik.8
A zárt és nyílt gondolkodási stílus kialakulásának vizsgálatában elmondható, hogy ez nem az intelli-
genciának a függvényében alakul. Alapvetően két mögöttes motiváció körvonalazódása vált meghatáro-
zóvá:
a) A tudás és a megértés igénye, mely leginkább a nyílt gondolkodási stílus kialakulásában jól
nyomon követhető.
b) A valóság fenyegetésének elhárítása, mely a zárt gondolkodási stílus alakulásában játszik jelen-
tősebb szerepet.
A gondolkodási rendszer kialakulásában: a korai gyerekkornak, a megtapasztalt élményeknek, a
világról és az egyénnek saját magáról alkotott sémáinak nagy szerepe van. A gondolkodási rendszer
szoros kapcsolatban van az érzelmi rendszerrel, a szorongási szinttel, így a gyerek személyiségfejlő-
dését meghatározó főbb események érzelmi és gondolati leképeződésével, feldolgozottságával.
A gyerekkor szerepe a szocializáció egész folyamatában kiemelkedő jelentőségű. A gondolkodási stí-
lus alakulását a tekintélyelvű, előítéletes személyek esetében meghatározza a szülő, mint tekintélyfigura
viselkedése, a nevelési stílus jellegzetességei. Így, ha a szülő tekintélyelvű, autoriter személyiség, visel-
kedésével erősen meghatározhatja a dogmatikus, zárt gondolkodási stílus kialakulását a gyerekek eseté-
ben. Az autoriter szülők nevelési stílusában jellemző:
a) Az elutasítás és a büntetés gyakoribb előfordulása a jutalmazással és dicsérettel szemben.
b) A kudarcelkerülő nevelési attitűd megjelenésének hangsúlyossága a sikerorientált attitűddel
szemben.
c) A szülői következetlenség előfordulásának gyakorisága jelentősebb.
7
8
61
Tehát a zárt gondolkodási stílusú személy a probléma megoldási feladatok során merevséget és
konkrét gondolkodást mutat. Hajlamosak azonnal véleményt nyilvánítani, torzítva felidézni esemé-
nyeket, és a nem egyértelmű helyzetekben alacsony frusztráció tűrésről tesznek tanúbizonyságot. Ki-
emelkedően fontos tulajdonságuk azonban, hogy aktívan ellenállnak hiedelmeik bármilyen megváltoz-
tatásának.
A zárt gondolkodási stílus kialakulásának kedvez, ha a személy tehetetlenséget érez, nyomorúságot
vagy elhagyatottságot él át, fél a jövőtől, és alapvető hajlandóságot mutat egy olyan személy vagy csoport
keresésére, aki majd megoldja a problémáit.
Tehát a merev gondolkodás, az ideológia és az előítélet összefügg egymással.
A zárt gondolkodási stílus mellett Janis „csoportgondolkodás” fogalma kapcsolható még az előítéle-
tek megjelenéséhez. A csoportgondolkodás során hanyatlik a mentális hatékonyság, a megbízhatóság
ellenőrzése és a morális ítélőképesség. Ezt a következtetését Janis politikusok és katonai vezetők cso-
portjain belül vizsgálta. Azt találta, hogy e csoportokon belül a rokonszenv és a csapatszellem magas fo-
ka a katonai fenyegetés komolyságával együtt, a független és kritikus gondolkodás ellen dolgozik. Bár
Janis megfigyeléseit döntéshozó csoportoknál végezte, e jelenség jellemző az összetartó és más csopor-
tokkal konfliktusba keveredett csoportok uniformizált gondolkodására is.
A csoportgondolkodás megjelenésének jellegzetességei:

o a sérthetetlenség illúziója;
o a destruktív tettek kollektív kimagyarázása;
o a csoportok tagjairól kialakított sztereotípiák megjelenése;
o a döntéshozatal hibássá válhat, mert a lehetséges alternatívák nem kerülnek áttekintésre;
o nem megfelelően mérik fel a cselekvési terv kockázatát, és sikertelenség esetén nem értékelik újra
a tervet.9
III. Előítéletesség és előítéletek
Az előítéletek meghatározásában Allport a következőket hangsúlyozta:
Az előítélet egy olyan előzetes ítélet, ami akkor válik előítéletté, ha az újonnan kapott vagy fel-
tárt ismeretek, információk nem képesek rajta változtatni. Az elgondolt lehetőség összetévesztésre
kerül a valósággal, a valóságos lehetősséggel.10
Wolf elkülönítette az előítéletek kialakulásának két formáját a helytelen információfeldolgozással ma-
gyarázva. Így előítélet alakulhat ki, ha az előítélet tárgya, személye az egyén számára ismeretlen, elég-
telen mennyiségű információ áll rendelkezésre. A másik lehetőség, ha a megbízható ismereteket és in-
formációkat negligálja, figyelmen kívül hagyja a személy.
Tárgyuk szerint megkülönböztethetünk többféle előítéletet:

1. egészségügyi;
2. erkölcsi;
3. szexuális;
4. gazdasági;
5. kulturális;
6. politikai;
7. gasztronómiai.
Az előítéletek különböző erősségűek lehetnek. Két leginkább elkülöníthető csoportja az erősség alap-
ján:
a) A reprezentációs előítélet: olyan előítélet, aminek van valamilyen igazság magja. Ennek ellenére
szélsőségesen polarizálódott formában jelenik meg.
b) A kimerikus előítélet: olyan előítélet, melyben a kiválasztott csoport válik a végletes és abszolút
gonosz földi képviselőjévé.
39 Hewstone, M., Stroebe, W., Codol, J.P., Stephenson, G. M. (1995) Szociálpszichológia; Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó; Budapest; 402-403 p.
10
Allport, A.. W. (1977) Az előítélet; Gondolat Kiadó, Budapest
62
Az előítéletesség viselkedésben való megjelenésében a következő erősségi fokozatokat lehet elkülöní-
teni:
1. Szóbeli előítéletesség: szóbeli előítéletes megnyilvánulások sora, mely történhet informális és
formális keretek között (pl.: gyűlölet-beszéd).
2. Elkerülés: az előítélettel viseltetett csoporttal vagy egyénnel szemben a személy elkerülő magatar-
tást vesz fel.
3. Hátrányos megkülönböztetés vagy elkülönítés;
4. Fizikai agresszió megjelenése az elítélt csoporttal vagy egyénnel szemben;
5. Üldözése és kiirtása az elítélt csoport tagjainak (pl.: Holocaust). 11
Az előítéletek kialakulásának okait alapvetően két pszichológiai megközelítésből vizsgálhatjuk:
a) Kognitív pszichológiai okok:

– A személy igénye a biztonságos világ kezelésére, az énkép védelmére.
– A másik pusztán jelenlétével veszélyeztetheti, vagy megkérdőjelezheti a sajátot, így potenciális
veszélyforrás.
– Megjelenhet egyfajta igény a helyzet ellentmondásmentes értelmezésére.
b) Szociálpszichológiai okok:
– A szocializáció folyamata során a gyerek azonosul saját csoportjaival, megpróbálja magát a társa-
dalmi relációban elhelyezni;
– A gondolkodásban bekövetkező fejlettségi állomás a decentráció, mely megszűnteti az én-
központúság vezérlőelvét a gondolkodásban;
– Hat és hétéves gyerekek esetén már kiépülnek a csoportok közötti attitűdök, melyeket igazoló-
magyarázó elvekkel támasztanak alá, mind a szülők, mind a korcsoporthoz tartozó társak.
– A szocializáció folyamatában a serdülőkor időszaka, az én-identitás válsága válik meghatározottá.
Ilyenkor a fiatal serdülő keresi helyét a világban, számos egzisztenciálisan meghatározó kérdésre
keresi a választ, mely az életére is következményekkel bír. Ezt a bizonytalan, én-identitást kereső
helyzetet feszültségeiben a hormonháztartás megborulása csak fokozza, mely nagyon erős érzel-
meket, indulatokat és feszültségeket indukálhat a serdülőben. A feszültségeket és felmerülő kérdé-
seket, ha nem tudja autonóm módon megválaszolni, sodródni kezd, és kritikátlanul azonosul-
hat valamilyen tekintélyfigura vagy tekintélycsoport gondolkodásával és nézetrendszerével.
A hangsúly a kritikátlan azonosuláson van, mely arra utal, hogy az autonóm módon megfogalma-
zott kételyek okozta feszültséget nem tudja kezelni az egyén, így kényelmesebb a belcsoport néze-
teivel feltétel nélkül, hódolatteljesen azonosulni. Ez az azonosulás okozhatja a tekintélyelvűség ki-
alakulásának alapját.12
Az előítéletek sajátos csoportját alkotják a csoportok közötti előítéletek, amikor az embereket a ka-
tegoriális hovatartozásuk alapján egyenlőtlenül különböztetik meg, mely akadályozza a csoportok és az
egyének egymás közötti interakcióját és együttélését.
Tajfel a csoportok közötti előítéleteket alkotó kategóriák alapján azt állította, hogy az emberek bele-
tartoznak egy eleve adott, veleszületett kategóriába (amit leginkább a nem, az etnikumi hovatartozás és
a külső jegyek határoznak meg). Ugyanakkor az egyének egy választott kategóriának is tagjai, mely az
ellentétes vélemények, értékek és nézetek alapján szerveződik.
IV. A csoportközi viszonyok és az előítélet
A csoportközi konfliktusok és az előítéletek magyarázó elméletei:
1. A csoport, mint dehumanizáló erő
A tömegek lélektanának vizsgálatában, már Le Bon megállapította, hogy tömeghelyzetben egyfajta át-
meneti identitás alakul ki a csoport résztvevőiben. A tömeget jellemző kollektív lélek impulzív, azonnali
kielégülésre tör, befolyásolható, kritikátlan, irreális és szélsőséges.
11
12
63
A tömegben tartózkodó egyén jellemzője a legyőzhetetlenség érzése, a lelki vagy érzelmi fertő-
zés, a deindividuáció jelensége, valamint a felelősség elhárítása.
E jellemzők közül a deindividuáció (egyéniségvesztés) jelenségét vizsgálta Zimbardo, aki a deindivi-

duáció bekövetkezését leginkább a felelősség megoszlásával magyarázta. A deindividuáció során a sze-
mély elveszíti személyes kontroll érzését, érdektelenné válik a szociális értékelés iránt. Így viselkedésé-
ben a deindividuáció során irracionálisan, regresszíven vagy esetenként proszociálisabban viselkedhet.
Johnson és Downing kutatásaik során bizonyították, hogy a viselkedés az adott helyzetben az előtérbe
kerülő proszociális vagy antiszociális normák függvényében, valamint a helyzet kulcsingereinek
függvényében alakul. Erre jó példa volt kutatásaikban egy a bristoli rendőrök és a feketék csoportjainak
összecsapásakor megfigyelt jelenség, ahol a tömeg fosztogatása és rombolása ésszerű stratégiát követett,
meghatározott célok szelektív pusztítását.13
2. Az előítélet, mint személyiségtípus
Adorno vizsgálataiban analitikus alapon abból indult ki, hogy az egyén politikai és szociális attitűdjei
koherensek, és a személyiség mélyen rejlő törekvéseit fejezik ki. Az analitikus hagyományoknak meg-
felelően úgy vélte, hogy az ösztöntörekvések és ösztönös szükségletek szabályozásában az elsajátított
normák és értékek játsszák a főszerepet, melynek átadásában a szülői feladatoknak van nagy sze-
repe. Véleménye szerint, ha a személyiség fejlődése során, a szülői korlátozások miatt a gyermekben túl
sok a szülővel szembeni felgyülemlett feszültség és agresszió, ez kivetülhet olyan csoportokra, me-
lyeket maguknál gyengébbnek vagy alacsonyabb rendűnek tartanak. Számos hasonló mélylélektani
történés vezethet el a tekintélyelvű személyiség kialakulásához, mely személyek jellemzője az engedel-
mes behódolás a saját csoporthoz (szülőket szimbolizáló), de ugyanakkor ellenséges szemben állás a nem
saját csoporthoz tartozókkal szemben.
Adorno kutatásait ért kritikákban megfogalmazódott, hogy a szociokulturális tényezőket jelentősen

elhanyagolta. Ezt támasztotta alá Pettigrew kulturális összehasonlító vizsgálata, amelyben Adorno által
alkalmazott F-skálával vizsgálta a személyeket az Egyesült Államokban és Dél-Afrikában. A dél-afrikai
fehérek sokkal előítéletesebbnek bizonyultak az interjúk alapján. Ugyanakkor az F-skálán mégsem mutat-
tak magasabb tekintélyelvűséget. Vagyis előítéletességük nem valamilyen személyiségzavarból ered, ha-
nem az életüket jellemző, közösségi normákból.
A szociokulturális tényezők fontosságát hangsúlyozza az is, hogyha az egyéni-jellemzők lennének a
meghatározóak, akkor hogyan magyarázható a csoporton belül megjelenő egyneműség? És mivel magya-
rázható az előítéletek megjelenésének történelmi sajátossága? Hiszen gyorsabban megjelenhettek (pl.: fa-
sizmus), mint ahogy egy generáció felnevelkedett, valamilyen közös „alapelv” szerint.
A kritikák mérlegelésével elmondható, hogy a személyiséglélektani háttér mellett elengedhetetlenül

figyelembe kell venni a csoportok közötti objektív viszonyokat, a meglévő gazdasági, politikai és törté-
nelmi viszonyokat.14
3. A csoportközi vonzalom szabályszerűségeinek hasonlósága

a személyközi vonzalomhoz
Festinger és Newcomb idevonatkozó kísérletei alapján megállapítható, hogy a személyközi vonzalom

alapja az emberek szociális attitűdjeinek hasonlósága. Ez a törvényszerűség valósul meg a csoportok
között is. A hasonló attitűdöket valló csoportokkal szimpatizál a saját csoport.
Ugyanakkor ez az elgondolás nem magyarázza meg azokat a helyzeteket, amikor tömeghelyzetben a
személynek nincsenek információi a saját vagy a külső csoport attitűdjeiről, mégis megjelenik a csopor-
tok közötti előítélet. Ezért Tajfel hangsúlyozta, hogy fontos megkülönböztetni a személyközi viselkedést
individuumként, és a csoportközi viselkedést csoporttagként. Így e két pólus által maghatározott kontinu-
13
Hewstone, M., Stroebe, W., Codol, J.P., Stephenson, G.M. (1995) Szociálpszichológia; Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó; Budapest
14
64
um mentén elhelyezhető bármely szociális viselkedés, melyek csoportközi voltát alapvetően három té-
nyező határozza meg:
a) A helyzetben jelenlévő szociális kategóriák jó megkülönböztethetősége és relevanciája;
b) A csoporton belüli viselkedésminták egyneműsége;
c) A másokkal való bánásmód sztereotipizáltsága.
Ha egy adott helyzetben a szociális kategóriák jól elkülöníthetők, és a csoporttagok viselkedése egy-
nemű, valamint a másikkal való bánásmód sztereotipizált, akkor az egyén csoporttagként viselkedik, és
csoportközi viselkedését figyelhetjük meg.
4. A csoportközi viselkedés, mint a valódi vagy vélt csoportérdekekre

adott válasz
Ezen elméleti háttér szerint a csoportközi konfliktusok a hétköznapi emberek csoportközi helyzetekre
adott normális válaszai!
A csoporttagok attitűdjei, érzelmei és viselkedései a más csoportokéhoz viszonyított objektív ér-
dekeket tükrözik. Ezek szerint a legfontosabb befolyásoló tényező a csoportok céljainak egymáshoz való
viszonya.
Sherif kutatásaiban longitudinális terepkísérleteket végzett, amelyben kiegyensúlyozott, „normális,

hétköznapi” gyerekek viselkedését vizsgálta a csoportközi viszonyok függvényében. A két csoport között,
mind együttműködő, mind versengő viselkedést is ki lehetett váltani. Viselkedésük nem a személyiség-
diszpozíciók alapján volt meghatározott.
A kísérletben résztvevő személyek gondos szűrésen mentek keresztül. Olyan gyerekeket vizsgáltak,
akik fehér, középosztálybeli, rendezett amerikai családokból származtak. Koruk 12 év körüli volt, pszic-
hésen egészségesnek bizonyultak, és egymást nem ismerték. Így elmondható volt, hogy a kísérletben ta-
núsított viselkedés a csoporthatásnak volt betudható, és nem egyéb tényezőknek.
A kísérlet alapvetően három szakaszból állt:

a) Csoportok kialakulása: néhány napig csoportos tevékenységek a másik csoport jelenléte nélkül.
A csoportokat jellemző állapot az egymástól való függetlenség. Kialakul a csoporton belüli sajátos
mini-kultúra, belső struktúra, a szimbólumok használata, a meghatározott viselkedésnormák, és a
saját csoport előnyben részesítése a másikkal szemben.
b) Csoportközi versengés: objektív érdekkonfliktusok kialakítása versenyfeladatokkal, melyben a
csoportokat jellemző állapot az egymástól való negatív függés. A viselkedésben drámai változások
jelennek meg. A csoportok közötti ellenségeskedés rohamosan romlik, a csoporton belüli összetar-
tás nő, és a vezetőtől függően változhat a csoportstruktúra is.
c) A csoportok közötti konfliktusok csökkentése: mindkét csoport számára olyan célfeladatok ki-
tűzésével, melyben a másik csoporttal való együttműködésre, és a fölérendelt célok kitűzésére van
szükség. A csoporttagok viselkedése megváltozik, az agresszivitás csökken. A saját csoport előny-
ben részesítése is csökken.
E jelentős kutatások fényében elmondható, hogy a faji előítéletek csökkentésében a kontaktus-

hipotézis és a deszegregációs politikai megközelítés akkor működik, ha a csoportok csoportközi ala-
pon lépnek interakcióba, ugyanis a személyközi alapon megszerzett pozitív tapasztalatok nem tud-
nak generalizálódni, és a csoportsztereotípiák nem változnak. Tehát önmagában az érintkezés, a közös
célok kitűzése és az együttműködés szükséges, de nem elégséges feltétele az előítéletek csökkenésének.
A legújabb vizsgálatok hangsúlyozzák a közös cél elérésének fontosságát a csoportok közötti folya-
matok dinamikájában.15
5. A csoporttagság puszta ténye, mint a csoportok közötti

diszkrimináció forrása
15
65
E kutatások kiindulási pontja, hogy a csoporttagság ténye elegendő a csoportok közötti diszkriminá-
ció kiváltásához. Tajfel kutatásai során gyerekeket csoportokba osztottak, melyben a gyerek csak magá-
ról tudta, hogy ő melyik csoport tagja (a csoport képzése: egy X vagy egy Y képet preferált jobban a
vizsgálati személy). A vizsgálati személynek pénzt kellett elosztania megadott arányok között választva a
saját és az idegen csoport tagja között, akikről semmi egyebet nem tudott a vizsgálati személy, csak egy
semleges kódszámot. A vizsgálat eredményei szerint a saját csoport abszolút nyereségét csökkentve,
olyan stratégia szerint osztja a pénzt a vizsgálati személy, hogy az, nagyjából egyenlő legyen, ugyanakkor
a saját csoport relatíve kedvezőbb helyzethez jusson.
Turner értelmezése szerint e vizsgálat eredményei azt tanúsítják, hogy a csoportközi diszkrimináció
egyfajta kompromisszum lenne a saját csoport előnyben részesítése és a becsületesség között. Azt a
kritikát, ami megfogalmazta, hogy a vizsgálat nagyon mesterkélt és elszakadna a valódi helyzetektől,
Turner a következőképpen magyarázta. Ezek a kísérletek a kritika ellenére rámutatnak arra a jelenségre,
ami működik a csoportközi viszonyok megítélésében. Ugyanakkor a valódi helyzetekben még számos
egyéb tényező befolyásoló hatásával számolni kell.
Így a minimális csoport paradigma értelmezésének lehetőségei közül megemlítésre méltó Tajfel el-
mélete. Ebben a kultúrában alapvetően jelenlévő versengés normájával magyarázta a történteket. A cso-
portról véleménye szerint az emberek automatikusan asszociálnak a versengés normájára, és ezzel párhu-
zamosan megjelenik a becsületesség normája az előbbit kiegyensúlyozva. Ezt kulturközi összehasonlító
vizsgálatok is igazolták, ahol maori és szamoai gyerekek körében elvégezve e kísérletet, kevésbé tanúsí-
tottak diszkriminációt.
Tajfel másik magyarázatában abból indul ki, hogy egy új és ismeretlen helyzetben az egyetlen adott
információ alapján viselkedünk, csoportot feltételezve, mert a csoportokhoz szoktunk.
Doise kognitív magyarázatában azt hangsúlyozta, hogy az alapvető kognitív kategorizációs folyamat
következményei a vizsgálat eredményei. Az egyének meg akarják különböztetni az érzékelés, az érté-
kelés és a viselkedés szintjén egyaránt a különálló kategória elemeit. Egy ilyen adat nélküli szituáci-
óban viselkedéses diszkriminációt alkalmazunk a kategóriák elkülönítésére.
E kísérlet legújabb változataiban a kutatók kettős, átfedő kategóriatagsággal kísérleteztek, vagyis
egymást keresztező helyzetekkel. Például négy kísérleti személy közül két nőről és két férfiról volt szó,
ahol az egyik férfi és az egyik nő is fehérbőrű, míg a másik kettő fekete volt. Tehát választásaikban az
egyik szempontból a sajátcsoportúak iránti diszkrimináció megnő, a másik szempontból nézve, pedig
csökken. Ha mindkét szempont alapján sajátcsoportba tartozik a másik személy, akkor a csoportdiszkri-
mináció tovább erősödik. E kísérlet adatai mesterséges kategóriák esetén is igazolódtak.
Ugyanakkor e kognitív elméletek nem magyarázzák, hogy miért pozitív a diszkrimináció a saját cso-
port vagy kategória iránt.16
6. A csoporttagság és a szociális identitás
Mead kutatásai szerint a „ki vagyok én” kérdésre leggyakoribb válasz a csoporttagságon alapul. Általános
iskolások körében feltett vizsgálati kérdésre a leggyakoribb válaszok a csoporttagság alapján voltak meg-
határozottak.
Tajfel vizsgálataiban megállapította, hogy a szociális identitás kérdéseinek kezelésében a kategori-
zációnak kiemelkedő szerepe van. Ennek célja leginkább a körülöttünk lévő világ kognitív leegyszerűsí-
tése. A szociális identitás maga után vonja a saját csoport és az idegen csoport közötti különbségek
eltúlzását, valamint az idegen csoporton belüli különbségek csökkentését.
A pozitív önértékelésre való törekvés miatt az idegen csoport gyakran negatív színezetet kap.
Tajfel és Turner közös kutatásaikban abból indulnak ki, hogy az emberek én-felfogása inkább pozitív,
mint negatív. Az én-felfogás részben a csoporthoz tartozáson alapszik, így a csoportot is pozitívnak
értékeljük.
Festinger társas összehasonlítás elmélete alapján azért jó a saját csoportot többre értékelni, mert ez ál-
tal magunkat is többre értékelhetjük. Ezt Tajfel a pozitív különbözőség megalapozásának nevezte. Ezt a
jelenséget jól bizonyítja Brown kísérlete, melyben gyári munkások képesek lettek volna heti 2 font fize-
téscsökkenést vállalni azért, hogy egy másik osztályhoz képest 1 fonttal nagyobb előnyük legyen.
16
66
A szociális identitás fogalma önmagában szűk magyarázatot ad a csoporttagság által előidézett visel-
kedés magyarázatában. Az biztos, hogy a szociális identitás és csoporttagság hozzájárul az önbecsü-
léshez, valamint ezen kívül szociális ideológiákat és interpretációkat nyújt, mint önérdek, politikai
vagy morális jelentés, ezzel meghatározva az egyének viselkedését. Az, hogy milyen csoportközi atti-
tűd érvényesül egy helyzetben, attól függ, hogy az egyén és a csoport számára melyik jelentés válik a leg-
fontosabbá.17
7. Az alacsonyabb státusz következményei
Ha az identitást valóban a csoportközi összehasonlítás révén nyerjük, akkor az alacsonyabb státuszú

csoportok számára negatív az összehasonlítás eredménye.
Tajfel szerint erre a legegyszerűbb reakció a saját csoporttal történő ellenazonosulás, mely kí-
sérleti igazolást is nyert. Így a többségi csoport válik referenciacsoporttá, és a referenciacsoporthoz való
igazodás elsődlegessé. Ezzel az ellenazonosulással gyakorlatilag megkezdődik a saját csoport elhagyása.
Tajfel és Turner szerint megtörténhet, hogy a társas összehasonlítás korlátozódik, vagyis a személy
csak a közeli, alacsonyabb státuszú csoportokhoz viszonyít. Esetenként szembe szállhat a többségi cso-
porttal, lázadhat, vagy megtagadhatja a magasabb státuszú csoport morális értékeit. Ez legtöbbször akkor
fordul elő, ha egyfajta viszonylagos hiány tapasztalható a között, amivel az ember rendelkezik, és amivel
rendelkezhetne. E két dolog között megjelenő eltérés relatív deprivációt okozhat, ahol a viszonyítási
alap lehet a saját múltbeli tapasztalat, de nagyon sok esetben jellemző forrás a másik csoport. 18
V. Sztereotípiák
A sztereotípia görög eredetű szó, ami merev egyformaságot, gépiességet, változatlan ismétlődést, el-
koptatott dolgokat (pl.: elkoptatott kifejezést) jelent.
Lippmann meghatározásában olyan megrögzött benyomás, amely elsősorban fogalmi meghatározás-
ból ered, és másodsorban függ, vagy teljes egészében független a valódi tényektől.
A gondolkodásban megjelenő sztereotípiák kognitív-attribúciós értelmezését fogalmazta meg Hamil-
ton, melyben vizsgálta a kognitív torzítások és a sztereotípiák kölcsönös viszonyát, valamint a sztereotípi-
ák viselkedéses következményeit.
A kognitív torzítások hatása a sztereotípiákra a kategorizációval és a kiugró ingerek preferenciájával

hozható összefüggésbe.
Kategorizáció zajlik az észlelés és a gondolkodás folyamatában, amikor a meglévő tapasztalatokat

megpróbálja a személy egységekbe, sémákba, kategóriákba rendezni. A kategóriák használata lehe-
tővé teszi a környezet komplexitásának leegyszerűsítését, valamint a kategóriába tartozó jelensége-
ket kiszámíthatóbbá, ismertebbé, bejósolhatóvá teszi. Így a szociális identitás meghatározásakor is al-
kalmazza a személy az észlelésében és a gondolkodásában is a kategorizációt, a saját csoport (ingroup) és
a másik csoport (outgroup) elkülönítését. A külső csoportoktól való elkülönítés során a személy a másik
csoportot kevésbé differenciáltnak érzi, és nagyobb különbséget észlel a saját csoport és a másik csoport
tagjai között.
A kategorizáció jelenségéhez szervesen kapcsolódik a kiugró ingerek preferenciája, ami lehet egy
személy neme, kora, külső megjelenése a környezet függvényében. A kiugró ingerek nagyobb figyelmet
követelnek, érdekesebbek. A stigmatizált személyt hosszabban figyelik, és viselkedésüknek nagyobb
fontosságot tulajdonítanak.19
E kognitív torzítások következményeként kialakulnak a sztereotípiák. Kölcsönhatásuk révén a sze-

mélypercepciót és az ok-tulajdonítást jelentősen befolyásoló jelenségként kezdenek működni.
17
18
uott.
19
67
Az ok-tulajdonításban a sztereotípiával inkonzisztens viselkedést külső okokkal magyarázzuk.
Például Deaux kísérletében, ahol a nemi sztereotípiákkal ellentétesen, a nők sikeresen, a férfiak kudarccal
teljesítettek egy feladatot. A kísérleti személyek hajlamosak voltak az okokat a külső, átmeneti okokban
és a környezetben keresni. Fordított helyzetben a nők kudarcát és a férfiak sikerét a személynek saját ma-
gának tulajdonították úgy, ahogy ezt a működő sztereotípia a gondolkodásban meghatározza.
A sztereotípiák torzító hatással vannak a személypercepcióra, hiszen a figyelmet és a felidézést

is befolyásolják, valamint a viselkedések értelmezésében is torzító tényezőként jelennek meg. Példá-
ul Duncan kísérletében egy lökdösődő embert videofelvételen mutatva a kísérleti személyeknek: játékos-
nak vagy dramatikusnak ítélték a kísérleti személyek, ha fehér ember volt, és erőszakosnak, agresszívnek,
ha afro-amerikai mutatta ugyanazt a viselkedést.
A sztereotip nézetek fennmaradásának oka a látszatkorreláció. Megerősítések nélkül, vagy akár az

ellentétes személyes tapasztalatok ellenére makacsul rögzülnek a gondolkodásban.
Ehrlich szociokulturális nézete szerint a sztereotípiák az adott társadalmi hagyomány részeit képe-
zik, így azok megváltoztatása transzgenerációs problémákat ölel fel.
A pszichoanalízis értelmezésében a sztereotípiákat, a tudattalan konfliktusokat megoldó projekció
élteti. Azaz a saját belső, elfogadhatatlan impulzusokat a személy kivetíti egy másik személyre vagy cso-
portra, így bűnbakot találva, nem kell a saját szerepével, belső konfliktusaival szembe néznie.
Hamilton kognitív elméletében a látszatkorreláció jelentőségét hangsúlyozza, miszerint bizonyos

fogalmak feltételezett együtt járása okozza, hogy a feltételezetten együtt járó dolgokat együtt észleljük, és
emlékezetünkben is jobban megmaradnak, mintha e feltételezett együtt járás nem létezne.
Park és Rothbart a külső csoport homogenitásának észlelésében látta a sztereotípiák fennmaradásá-

nak okát. E szerint az elmélet szerint a saját csoporton belüli különbségekre érzékenyebbek lennénk,
mint a külső csoport esetében. Ennek okát a kevesebb észlelési tapasztalatban látták, ami miatt a sztere-
otípiákra hagyatkoznának az emberek. Ezek, pedig önmagukat megerősítő struktúrák a gondolkodásban
és a viselkedésben egészen addig, míg lehetővé nem válik a külső csoporton belüli differenciáltság meg-
tapasztalása.20
VI. Csoportos előítélet és az erőszak
„A tömeg ritkán tesz különbséget a „szubjektív” és az „objektív” között. Az elméjében felmerülő képeket
realitásként fogadja el, bár azoknak sokszor csak távoli közük van a megfigyelhető tényekhez. Bárki ké-
pes illúziókat nyújtani neki, könnyen uralma alá hajthatja; bárki le akarja rombolni illúzióit, mindjárt ál-
dozatává válik a tömegnek.” 21
Gustav Le Bon
A csoportalkotás az egoizmus kollektív ellentétpárja, hiszen az én-központú látásmódot csoportban

felváltja a csoportközpontú vonatkoztatási keret. Vagyis a csoport érdekei és hiedelmei határozzák
meg alapvetően az események és az információk feldolgozását. Tehát az egyik oldalon a személy saját
érdekei elé helyezi a csoportérdekeket. Ugyanakkor a csoporton kívülállók érdekeivel is szembe helyez-
kedik, hacsak azok nem a saját csoport érdekeivel esnek egybe.
A csoportban való viselkedést a csoportban élő hiedelmek, vélemények, leképezések és értelmezések
határozzák meg. A csoport tagjai ráhangolódnak erre a speciális kommunikációra. A speciális jelentése-
ket a csoport egyöntetű véleménye vagy a karizmatikus vezető képviseli leginkább.
Azt a tendenciát, hogy az emberek hajlamosak saját észleleteiket és véleményüket a többi csoporttag
vélekedéséhez igazítani, azt Asch kísérleteiben már igazoltan végig követhettük.
A vélemények egyöntetűsége, a csoporthoz való tartozás érzése, a közös célok jutalomértéke fo-
kozza a csoportkohéziót, a csoport összetartó erejét. Ha a csoportért áldozatot kell hozni vagy kocká-
20
21
Beck, A. T. (1999) A gyűlölet fogságában; A harag, az ellenségesség és az erőszak alapjai gondolkodásunkban,
Háttér Kiadó; Budapest
68
zatot vállalni, az tovább erősíti az elköteleződést, a hűséget, ami fanatikusságát tekintve elérheti a szoká-
sos etikai és morális normák átlépését, a csoportért való gyilkolás megjelenését okozhatja.22
A csoporthoz való tartozás a személyes sikerek megélése mellett lehetővé teszi a csoport sikerei-
nek átélését, a csoport sikereivel történő azonosulást, amit közösen, egymás érzéseit felerősítve, na-
gyobb eufóriával élhetnek át a csoporttagok. A csoport sikere az egyén sikere is, mely erősíti önbizal-
mát és önértékelését.
Ez a fajta érzelmi fertőzés, vagyis a csoport tagjainak szinkron reakciója már az emberi fejlődés
legkorábbi szakaszaiban jelen van. Újszülöttek csoportjaiban is jól megfigyelhető ezen érzelmek ragályos
továbbadása. Ha egy újszülött sírni kezd, hamarosan az egész csoport rázendít.
Vagyis a másik reakciói iránti empátia, az érzelmek befogadásának képessége és válaszkészsége
szilárdan rögzül az emberek mentális gondolkodásában, működésében. Az emberek állandóan figye-
lik, értelmezik és utánozzák egymás reakcióit anélkül, hogy ezt észrevennék.
Tehát az érzelemkifejezések szinkronja egyfajta velünk született kommunikációs rendszert feltételez,

amely később alapja lehet a csoportszolidaritásnak és a csoport iránti elkötelezettségnek. A szervezett
emberi csoport tehát információadók és információfogadók hálózatából áll, ahol a nem verbális jelzések,
mint sírás, nevetés, integetés reflexszerű reakciót váltanak ki a csoport többi tagjaiban is.
A csoporttagok általában a másik csoportról való gondolkodásban sztereotípiákat használnak,
mely legtöbbször oka annak, hogy a másik csoport tetteit differenciálatlanul, tévesen és negatívan értel-
mezik, és ez tovább erősíti a sztereotípiák fennmaradását.
Ha a csoport tagjának hiedelemrendszere egy másik csoportról összeegyeztethető valamilyen ki-

agyalt rémtörténettel, akkor a csoporttag ezen információkat elkezdi tényként értelmezni. A csoport-
tagok felizgatott fantáziája kiszorítja a racionális, logikus gondolkodást, különösen akkor, ha ezt a csoport
vezetője megpróbálja életben tartani, manipulálni, vagy esetleg a többi csoporttag egyöntetű, manipulált
véleménye ennek megváltozását akadályozhatja.
A felkavart képzelet nemcsak azért nagy hatású, mert rémisztő, hanem a hiszékeny csoporttagban a
sebezhetőség, a bizonytalanság érzetét kelti, és gondolkodásának egészét előfeszíti a védekezésre, a
legrosszabb elviselésére, egyfajta „támadj, vagy menekülj” koncentrált üzemmódra. A képzelet
romboló erejét mutatták a történelem során előforduló üldözések, amikor ártatlan embereket égettek, öl-
tek meg, valamilyen téves, bizarr képzeleti kép működése végett.23
Közismert példája volt e tömegjelenségnek 1692-ben a salemi boszorkányperek működése, ahol a

képzelet nemcsak az üldözőket, hanem az áldozatokat is hatalmukba kerítette. Salemben a serdülő fiata-
lok körében egyfajta tömeghisztéria lett úrrá, melynek alapja a karib-tengeri szigetvilágból származó rab-
szolgák vudu szertartása volt. A fiatalok epilepsziaszerű rohamokat, természetellenes testtartásokat,
transzállapotokat és egyéb furcsa viselkedésmódokat produkáltak, hasonlóan egyfajta hipnotikus állapot-
hoz. Mivel a korabeli orvosi magyarázatok nem voltak elégségesek e jelenségek elemzéséhez, a falu or-
vosa kifejtette véleményét, melyben elmondta, hogy a gyerekeket megbabonázták. Ahogy elterjedt a kö-
zösségben a boszorkányságtól való hisztérikus félelem, egyes lakókat koholt vádak alapján boszorkány-
sággal kezdtek vádolni. Végül 19 embert akasztottak fel, mint boszorkányt és 150 személyt börtönbe
küldtek.
Mivel a boszorkány és az ördög fogalma visszavezethető volt a salemi közösség kultúrájában meglévő
gyökerekre, a vádak jól beleillettek a már létező vallási ideológiai nézetekbe.
Ezen kívül nagymértékű gazdasági, politikai mozgás volt akkoriban a térségben, ami tovább növelte
az emberek hétköznapjaiban a feszültségeket, a nehézségeket, kiélezte a konfliktusokat. A falu lakói fo-
gékonyabbá váltak a természetfeletti magyarázatokra.
A történelemben ez a sajátos pszichés jelenség jól nyomon követhető, vagyis a nyugtalan időszakok
az embereket érzékennyé, sebezhetővé teszik, és fogékonyabbá válnak az összeesküvésekről szóló kép-
zelgésekre. A boszorkányégetések hullámai a középkorban egybeestek a társadalmi és gazdasági változá-
22
23
69
sokkal és bizonytalanságokkal. A XV.-XVII. századi Európában a becslések szerint, mintegy félmillió ár-
tatlan embert vádoltak meg, és égettek el boszorkányság vádjával. 24
Ahogy korábban Allport megfogalmazta: az emberek gondolkodásában egyfajta alkalmazkodási

funkciót tölt be a sémákba és fogalmakba rendezés. Ezek a társadalom és a környezet bonyolultságát
leegyszerűsítik, a külső tényezőket kezelhető, jól áttekinthető dimenziókra bontják le. Megkönnyíti, fel-
gyorsítja és következetesebbé, ugyanakkor tévessé, hibássá, torzzá teheti az emberi észlelést, gondolko-
dást, figyelmet és emlékezetet, mely információfeldolgozás a későbbi viselkedésünk alapja lesz.
A sztereotipizálás a más csoportokhoz tartozók homogenizálását, egységes jellemzőinek a kieme-
lését végzi. Vagyis a másik csoport tagjai hasonlóbbak, egymással behelyettesíthetők. Ez a „mi és ők”
felállás nyújtja a kereteket a téves képzelgések, gondolkodások és az előítéletek számára. A túlzott egy-
szerűsítés könnyen vezet következményes torzításhoz, vagyis hajlamosabbak a személyek a saját
csoporttagjainak jobb szándékot és kiválóbb jellemet tulajdonítani, mint a másik csoport tagjainak.
Ezen kívül veszély esetén, az emberek könnyebben hárítják át a felelősséget, a történések okait a kí-
vülálló csoportok tagjaira. Nehezebb a saját felelősség megtalálása, hiszen azzal kellene szembe nézni,
hogy a saját csoport nem működik teljesen jól. Valamilyen módon hibásan létezik, bizonytalan, esetleg
gyenge, mely önmagában megrázná a csoporttagok stabil önértékelését és identitástudatát. Egysze-
rűbb az okokat kifelé vetíteni, amit a pszichológiában projektív védekezési munkamódnak hívunk.
Ezt a jelenséget kísérletekkel is bizonyították. Az önkényesen, véletlenszerűen összeállított csoportta-
gok is túlbecsülik a saját csoport értékeit, a csoporton belüli hasonlóságokat, valamint a másik csoport
tagjaival szembeni különbségeket.
Így a csoportok között felbukkanó konfliktusok esetén az okok keresésében fellép az ok-tulajdonítási
torzítás, miszerint az okok a másik csoport javíthatatlan jellemhibáiból eredeztethetők, nem egy helyzet,
egy valóságos külső körülmény okaiból.
Konfliktusok esetén a saját csoport megerősíti és megmerevíti a tagok elszántságát. Igazolják

tévedéseiket, félreértelmezéseiket, és esetenként engedélyt is adhatnak a felelősséget kollektívan
magukra véve, hogy a csoport tagjai destruktívan, erőszakosan, megsemmisítően lépjenek fel. 25
Az automatikus negatív leértékelés az olyan kívülállókat is érintik, akik nem tagjai az ellenséges cso-
portnak, de nem is tartoznak a saját csoporthoz. Önmagában a csoporton kívülállóság potenciális veszély-
forrást képez, valamint annak hitét, hogy a csoportba való tartozás kritériumainak a személy nem felel
meg.
Az emberi gondolkodás és mentális működés alapvető jellegzetessége, különösen stressz és ve-
szélyhelyzet érzékelésekor az a tendencia, hogy a személyek dualisztikusan gondolkozzanak, két
szélső pólusra vetítve az érzéseiket, a köztes fokozatokat elhalványítva. Stressz hatására a gondolko-
dásban és a pszichés én-védelmi mechanizmusok szintjén megjelenik egyfajta „fekete-fehér” gondolko-
dásmód, amit a pszichés betegekkel való tapasztalatok jól alátámasztanak.
A pszichés betegek közül a depressziósak, a szorongók és a paranoiás betegek hajlamosak ellentétes
pólusok, tulajdonságok szerint rendezni a környezetükből származó eseményeket és személyeket. Így a
depressziós beteg gondolkodásában az értéktelen és értékes dimenzió, a szorongó esetében a biztonságos-
bizonytalan, a paranoiás esetében, pedig a jóindulatú-rosszindulatú tulajdonság párok válnak központi
elemmé.
A másik csoport homogén kezelése azt is jelenti, hogy tagjait ugyanazzal a pejoratív címkével
látjuk el, és eszerint eltorzítva észleljük és értelmezzük viselkedésüket. Minél szélsőségesebbek és
nem kívánatosak a jelzők, a címkék, annál kevésbé tűnnek emberségesnek, annál inkább tárgyiasulnak, és
válnak a büntetlen bántalmazás tárgyává.
VII. Üldözés és népirtás
A csoportos erőszak megjelenésének legszélsőségesebb példáját láthattuk, amikor a történelem során egy
egész törzs, vagy etnikai csoport kiirtására került sor. Már az ószövetségi történetekben megtalálhatjuk
Sámuel történetét, aki az Úrra hivatkozva megparancsolja, hogy az ameálekitákat ki kell irtani.
24
25
70
„…töltsd be rajta és mindenén, amije csak van, az átkot. Ne kíméld, hanem ölj meg férfit és nőt, gye-
reket és csecsemőt, marhát és juhot, tevét és szamarat!” 26
Dzsingisz Kán és a tatár hordák tömeggyilkosságaikról voltak híresek. A keresztes hadjáratok nem
egyszer zsidók lemészárlásával kezdődtek, és a muzulmánok öldöklésével végződtek.
Ahhoz, hogy az emberek átlépjék a másoknak okozott testi sérelem és gyilkosság természetes korlátjait,
olyan hiedelmeket kell építeniük, melyek igazolják, szemükben jogossá teszik az erőszakos viselkedést. Ez
a hiedelemrendszer a jó és a rossz kezdetleges fogalmain alapszik, amelyben a megbélyegzett közössé-
geket, népcsoportokat idegenként kezelik. Saját kultúrájuknak megfelelően a másik, elidegenített cso-
porttal kapcsolatban régi rossz emlékeket idéznek fel. Ezek valósak vagy elképzeltek, de mindenkép-
pen alkalmasak arra, hogy félelmet, bizonytalanságot, potenciális támadást jelentsenek a saját csoport
tagjai számára.
Ez a negatív kép hosszú ideig fennmaradhat látens vagy enyhén aktív formában. Egészen addig látens
marad, amíg egy külső környezeti hatás vagy esemény feszültségeket okozó időszakában e képzelgé-
sek fel nem erősödnek. A nehéz, feszültségekkel és stresszel teli időszakokban fogékonyabbak az embe-
rek a már említett projektív védekezésre, vagyis arra, hogy a dolgok alakulásának okát külső tényezők-
ben, a másik csoport működésében keressék.
A sokféle külső hatás közül leginkább a gazdasági hanyatlás, a háborúk, és a politikai propagan-
da aktiválhatja a lappangó hiedelmeket.
Az immáron nagybetűs, megnevezett Ellenséghez negatív asszociációk sora társul, melyek leginkább
összeesküvésről, csalásról és manipulációkról szólnak. Azzal vádolják őket, hogy kisajátítják a hagyomá-
nyokat, a politikai hatalmat és a gazdasági vezetést.
Ahogy erősödik ez a negatív hiedelem, úgy válik az Ellenség egyre veszélyesebbé, rosszindulatúbbá,
gonoszabbá.
A megbélyegzett csoportról szóló metaforák és szimbólumok sorában megjelennek az eltárgyia-
sító, embertelenítő képek és hasonlatok. Az Ellenség tagjai immáron szörnyetegek, démonok, vagy a
társadalom parazitái, mételyei. Ezeket az ártalmas egységeket a társadalomból az uralkodó csoport elűzi,
elszigeteli, és törekvéseket mutat megsemmisítésükre.
Az emberölés elleni morális és pszichológiai gátakat a végrehajtás szintjén feloldja a hosszú ide-
je működő, és az állami apparátust átjáró rendszer esetében az ideológiai igazolás: melyben a cél
szentesíti az eszközt, vagyis az alsóbbrendű Ellenség nem érdemli meg az életet.
Ez a pszichológiai folyamat jól követhető volt a törökök első világháború idején rendezett pogromjai-
ban az örményekkel szemben. Sztálin a szovjetellenesnek és imperialistabarátoknak bélyegzett embereket
küldte munkatáborokba, és jórészt kiirtotta őket. Hitler az antiszemitizmust használta a hatalom megszer-
zésére. Az indonéz kormány azzal vádolta a kínai etnikumot, hogy a kínai titkosszolgálattal összejátszva
kommunista hatalomátvételt készít elő. Ennek ürügyén milliókat mészároltak le 1965-66-ban.
1975-76-ban Pol Pot és vörös khmerjei Kambodzsa jól képzett értelmiségét szállították vidéki tábo-
rokba dolgoztatni, ahol milliószámra pusztultak el, annak ürügyén, hogy a parasztokat kizsákmányolták,
és az amerikai fegyveres erőkkel szövetkeztek.
A példákban jól látható, hogy a hatalmon lévők megerősítik egy kedvezményezett csoport előíté-
leteit (törökök, Volk, dolgozók, parasztok) vagy a sebezhető csoport elleni előítéleteket (örmények,
zsidók, kulákok, burzsujok).
Az idealizált csoport kollektív önértékelését javították, magasztalták a kiválasztott embereket. Őket
nemes, tiszta, erényes emberekként ábrázolták.
Ehhez társuló jelenségként az Ellenség számlájára íródnak a külső környezeti események és bajok.
Ez a gondolkodás visszavezethető az emberiség ősi ellenségeinek, a természeti csapások, az árvizek,
aszály, éhínség és járványok megtörténésének magyarázatára, amelyet a természetfeletti erők rosszindula-
tú beavatkozásaként értékeltek. A sötétség és a világosság erőinek harcai átszövik a népek mitológiáit,
meséit, vallási hiedelmeit. Az emberek bizonyos csoportjait a történelem során könnyen azonosítot-
ták a titkos, gonosz emberfeletti erők képviselőiként, akik arra esküdtek volna fel, hogy a tiszta,
erényeseket tőrbe csalják, és ellenőrzésük alá vonják.27
26
uott.
27
71
A legjelentősebb ideológiai népirtás a XX. században a németországi holokauszt volt. A zsidókat moráli-
san fogyatékos, világuralomra törő és a kultúrát beszennyező elemeknek tekintették. Ez a népirtó ideológia
azért volt hiteles Németországban, mert hosszú évtizedekig lappangva létezett, beleásta magát a kulturá-
lis életbe, gondolkodásba. A tudósok, az intellektuelek, az akadémikusok is ezt támogatták, ezt tanították
az iskolákban, és ezt propagálták az ország vezetői.
Ezen kívül sajátos pszichés mechanizmusok működnek az interperszonális alkalmazkodásban, amihez

hozzátartozik a csalás érzékelése is. Már kora gyerekkorban olvasunk a társak arckifejezéséből, hanglejtésé-
ből és viselkedéséből, hogy eldöntsük: ugrat, heccel vagy manipulál-e bennünket a másik. A csalásra való ér-
zékenység elterjedt az állatvilágban is. Mivel az ellenséges szándék elkendőzése a másik számára potenciáli-
san ártalmas, ezért az emberek olyan stratégiákat fejlesztettek ki, amellyel a problémákat fel tudják fedni. Így
alkalmazzák a gyanakvást és az éberséget.
Ha egy ilyen lehetséges veszéllyel szemben a társadalom egésze riadókészültségbe kerül, az
egyén a másik viselkedésében automatikusan álcázott viselkedésmintázatokat és rejtett jelentéseket
keres.
Más túlélési stratégiákhoz hasonlóan a csalásra való érzékenység is ölthet túlzott méreteket. Jobb, ha a
jóindulatú viselkedést tévesen csalásnak minősítjük, mintha áldozatául esnénk egy tényleges csalásnak.
Két negatív kép vált uralkodóvá a zsidókról. A német társadalmi életben egyre növekedett a félelem,
hogy ráteszik a kezüket az üzleti életre, az értelmiségi szakmákra és a művészetekre. Vagyis egész Né-
metország felett uralkodni akarnának, emberfelettiek és ördögiek lennének. A másik kép az emberi szint
alatti zsidók ábrázolása, akik beszennyeznék a tiszta német fajt, az asszimiláción és a vegyes házasságo-
kon keresztül. Vagyis egy alacsonyabb rendű vérvonal keveredne a tiszta, ária vérvonalba. 28
Még ha erős is a vágy egy társadalom tagjaiban, hogy egy másik csoportot elpusztítsanak, a gyilkos-
sággal szemben megjelenik a morális gátlás, vagy a tehetetlen áldozat ellensúlyozó képe. A gyilkossággal
szembeni gátlások feloldódhatnak egy hirtelen düh-érzésben, egyfajta impulzus kontroll vesztés
esetén, például egy támadásban. De kialakulhat, ha évtizedeken keresztül a személy folyamatos,
hűvös gyűlöletet táplál az Ellenség tagjaival szemben. Ha a gazdasági, politikai változások bizonyta-
lan, feszült légkört teremtenek, a társadalomban megkezdődik az okok kifelé vetítése, a projektív „ön-
védelem”, melyben az elidegenített, felruházott Ellenség válik a nehézségek okozójává. Ha ennek te-
tejébe az állam is kinyilvánítja szándékát, miszerint meg akar semmisíteni egy csoportot, akkor nem csak
az eszközöket biztosítja hozzá, hanem engedélyt is ad az emberölésre. Morálisan felszabadítja a végrehaj-
tókat, bevezet egy újfajta erkölcsiséget, ami helyettesítheti a hagyományos morált.
A háborúba lépés ezt tovább erősítheti, hiszen az Ellenség gonoszságáról alkotott kép tovább erősö-
dik, az emberi áldozatok száma tovább erősíti a saját csoporthoz való tartozás érzését. A személyes vesz-
teségek, már személyesen elkötelezik az egyéneket a harc mellett.
Ha sikerül az államapparátusnak fenntartani az elembertelenített, eltárgyiasult ellenségképet, akkor e
morális akadályok könnyedén ledönthetők, az elkövetők csekély lelkiismeret-furdalást, vagy bűntudatot
éreznek.
Bár a tömeggyilkosságokhoz és a népirtásokhoz az éppen aktuális történelmi, politikai és gazdasági

helyzetben sokféle utak vezettek, mégis e folyamatoknak közös állomásai nevezhetők meg.
A gyenge kisebbséget idegenként tüntetik fel, olyan csoportnak, akik nem méltók a többséghez tartoz-
ni.
Ezután negatív jelzőkkel stigmatizálják e csoport tagjait.
A kimondott vagy kimondatlan részleges egyenjogúsággal a stigmatizált csoport beépül az ország po-
litikai, gazdasági és kulturális életébe.
Az uralkodó csoport féltve hatalmát projektív önvédelme révén kizsákmányoló, összeesküvő, áruló
csoportnak bélyegzi a másik csoportot. A másik meg növekedett jelenlétére és kezdeti sikereire hivatkoz-
va tovább rontja a róluk kialakított képet.
A másik csoport okolása kezdődik meg a rendszer működési hibái miatt.
A saját csoportot áldozatként tűnteti fel, melyet a másik csoport megjelenése, működése fenyeget.
Beindul a társadalom egészében a „harcolj, vagy menekülj” alapú dualisztikus, kategorikus, differen-
ciálatlan gondolkodás.
Az állam megvonja gondoskodását a kisebbségi csoporttól, és aktív üldözésbe kezd.
28
72
Ha a külső környezeti történések még rosszabbra fordulnak, például háborúba keveredik az állam, a
valódi fenyegetettség jelentősebbé válik, és a kiszemelt kisebbség Ellenségként jelenik meg. Ez a kisebb-
ség iránti undor más idegen és kisebbségi csoportok ellen is megjelenik.
Fokozódik az ellenőrzéstől, az uralkodástól és az értékek megrendülésétől való félelem. A halálos fe-
nyegetettség és a belső árulás félelme áraszthatja el a gondolkodást, melyben az üldözött kisebbség képe
kényszerképzetté válhat.29
VIII. Előítéletesség és rendvédelem
A tekintélyelvű személyiség és az előítéletesség kutatása iránt az érdeklődés szüntelenül létezik. Az em-

beriség történelme napjainkban is megtermeli mindazon viselkedés és reakciómódokat, amelyeknek a te-
kintélyelvűség magyarázatául szolgál.
Érdekes kutatási területeket jelent a tekintélyelvűséggel összefüggésben a rendvédelmi területeken

dolgozók tekintélyelvűségének és előítéletességének kérdése. Miután nincs világos kapcsolat a különböző
alkalmazkodási hibák és a pszichopatológiák, valamint a tekintélyelvűség között, ezért e személyek meg-
szűrése, kiválasztása alkalmasság-vizsgálatokon keresztül is szinte lehetetlenné válik.
A rendőrség funkciójánál fogva, a rendőrök szerepeiknél fogva aszimmetrikus hatalmi helyzetben
vannak az állampolgárokkal szemben. Ez az aszimmetrikus viszony önmagában meghatározza az inter-
perszonális kapcsolat és kommunikáció alakulását.
A törvény betartatása, az állampolgárok szabad cselekvésének bizonyos mértékű korlátozása önmagá-
ban feszültségekkel teli helyzetet teremt. Ebben a frusztrációs szituációban az emberek önvédelme,
pszichés én-védelme fokozottan beindul. A pszichés én-védelemben a projektív munkamódok kezde-
nek működni, vagyis a történések okait a külső környezetben kezdi keresni az állampolgár, így a rendőr
létezésében, viselkedésében.
A helyzet objektív mérlegelésére, a saját szerepek figyelembe vételében a védekező emberekben torzí-
tó mechanizmusok indulhatnak el.
Az egyenruha viselése jól látható jelzésként különíti el a rendőrt a civil ruhások tömegétől. Vagyis
külső jegyeiben, mint egy „eleve adott” kategóriaként válnak ketté a személyészlelés folyamatában a
rendőrök és a civilek. Ezért nem szerencsés ezt az elkülönítést pszichológiailag más térrendező eszközök-
kel, korlátokkal tovább erősíteni.
Ez az észlelési folyamat automatikusan mozgósítja a figyelem, a gondolkodás, az emlékezet szelek-
tív működését, melyben a rendőrök kategóriája, a rendőrség sémája, az ezzel kapcsolatos tapaszta-
latok válnak a személy elsődleges referenciakeretévé.
Ha ezt a referenciakeretet előítéletek és sztereotípiák, valamint a dualisztikus, differenciálatlan,

zárt gondolkodás határozza meg, akkor a rendőr viselkedése e szűrőkön keresztül méretődik le.
Az interperszonális kommunikáció során mivel a rendőrnek érvényesítenie kell érdekeit, ez a folya-
mat gyakran agresszív megoldásokba csúszhat az asszertivitás helyett.
A két személy között létrejövő feszültségek kummulálódhatnak, mely egy hatalmi játszmába tor-
kollhat, ahol a győztese és a vesztese az adott kommunikációnak egyértelműen kirajzolódik. Ebben a
helyzetben legtöbbször a kontroll megtartásának szerepe kerül középpontba, amelynek elvesztése a
rendőrnek végzetes szakmai hibát jelenthet.
A látensen meglévő, rejtetten kivetített előítéletek igazolódni látszanak mind a rendőr, mind az állam-
polgár részéről, így a sztereotípiák, a gondolkodásban működő kategóriák önigazolást nyernek.
Egy következő interperszonális helyzetben ugyanezen sémák fokozottabban lépnek működésbe, hi-
szen az ismételt stressz-helyzet tovább növeli a feszültséget, a bizonytalanságot, melyben, a gondolko-
dásban jelenlévő tapasztalatok, előítéletek képesek segíteni. Ez a visszacsatolásos önkör újra és újra be-
indul.
Fontos megemlíteni, hogy az állampolgárok fejében lévő attitűdöket erősen meghatározza a tágabb
társadalmi, szociális környezet, a kulturális és történelmi hagyományok egyaránt.
A rendőrség működéséről élnek különböző emlékek, hiedelmek és képzeletek, melyek könnyedén
aktivizálódnak valamilyen stresszt okozó, nehéz helyzetben. Ezek mélyen, látensen élhetnek az embe-
29
73
rek fejében generációkon keresztül. Megváltoztatásuk egy hosszú folyamat eredménye, melyben a
gazdasági, politikai és társadalmi stabilitásnak, a biztonság-érzetnek nagyon nagy feladata van.
A rendőrökkel szembeni attitűdöket meghatározza az is, hogy a rendőr milyen mértékben tud azono-
sulni hivatásával, mennyire elköteleződött saját szakmai identitása mellett. Szakmai önértékelésének
stabilitása, érett személyisége szükséges ahhoz, hogy az esetlegesen őt ért atrocitásokat, feszültségeket,
melyeket csak azért kaphat, mert rendőr kezelni tudja.
Ha egy egyszerű intézkedési helyzet feszegeti stabil önértékelését, bántja én-identitását, olyan mérté-
kű feszültséget kell kezelnie, mely az adott helyzetben nem megfelelő viselkedést, a kontroll elvesztését
okozhatja.
Természetesen a rendőrök is rendelkeznek gondolkodásukban kategóriákkal, sémákkal, hiedel-

mekkel és emlékekkel, melyek kapcsolódhatnak előítéletekhez és sztereotípiákhoz is. Munkája során
az interperszonális kommunikációk révén rengeteg tapasztalatot gyűjthet a rendőr bizonyos személyekről,
elkövetőkről, csoportokról és társadalmi rétegekről. Ezek a tapasztalatok egységbe rendeződhetnek,
mely gazdaságossá teszi az információfeldolgozást és a viselkedési formák meghatározását. Ugyan-
akkor egy dualisztikus, differenciálatlan és zárt gondolkodás a rendőr esetében is torz észleléshez, szelek-
tív figyelemhez és nem megfelelő következtetések levonásához vezethet.
A viselkedésben különösen stressz hatására kiéleződhet a „harcolj, vagy menekülj” fókuszált üzem-
mód, mely lehetetlenné teszi a feszültségek megfelelő kezelését. Ez a hatalmi játszma elindulásához ve-
zethet, és a szakavatott intézkedés veszélybe kerül.
Az egyenruha viselése az elkülönülés mellett, a hatalmi pozíció téves értelmezésével való azonosulást
is indukálhat. Erre volt példa Zimbardo kísérlete, melyben egyetemista hallgatók találomra kiválasztott
csoportját kettéosztották börtönőrökre és rabokra. A kísérletet egy iskola alagsorában rendezték meg, ahol
egy megépített börtönbe kellett a raboknak élniük a melléjük kirendelt börtönőrök felügyelete alatt, adott
szabályok szerint.
A kísérletben a személyek viselkedését videóra vették. A külső kontrollt a kísérletvezető személyével
és stábjával minimálisra csökkentették.
A kísérlet eredményeképpen: a több hétre tervezett játékot abba kellett hagyni, mert a börtönőrök
szinte „kifordulva önmagukból” pár nap leforgása alatt képtelenek voltak indulataikat fékezni. Szadista
viselkedésre ragadtatták magukat, meggyalázták, bántalmazni kezdték az elítélteket.
A vizsgálat jól bizonyítja, hogy a hatalom önkényes szakképzetlen alkalmazása, a hatalommal va-
ló azonosulás lehetősége olyan rejtett impulzusokat és feszültségeket mozgathat meg, melyek addig
látensen léteztek a személyben, még nem kerültek kiélésre. A kísérleti személyek elmondásai szerint
pár nap alatt változás kezdődött meg személyiségükben, az őrök úgy érezték, hogy felette állnak a fogva
tartottaknak. Tetteiket racionalizálni, igazolni kezdték, elkezdték távolítani osztálytársaikat pont
úgy, ahogy ezt a csoportos előítéleteknél már megfigyelhettük. A fogva tartottak, pedig beszámoltak
arról, hogy egyre kevésbé érezték a kontrollt a kezükben. Kezdték maguk is elhinni, hogy a rágalmazá-
sok, a bántások jogosak voltak, és biztos nem volt véletlenszerű a szerepek kiválasztása.
A rendőr felöltve egyenruháját nem gondolhatja azt, hogy a ráruházott hatalommal visszaélhet, és nem
mindenkor a törvények szigorú betartásával kell cselekednie.
Ahogy Hofstadter történeti áttekintésében olvasható: ámbár a szereplők cserélődnek, és a párbe-

széd témái változnak, a forgatókönyv ugyanaz marad. 30 Az előítéletek tárgya változhat, megnyilvánu-
lási formái módosulhatnak, mégis a tekintélyelvű személyiség kialakulása, léte nem halványodott. Fontos
felismerni e tekintélyelvűség ismérveit, tisztában lenni az előítéletek és a sztereotípiák működésével és a
csoportközi viszonyok szabályszerűségeivel. Különösen fontos, hogy a rendőrök szakmailag és pszic-
hésen is jól megállják helyüket, teljesítsék munkafeladataikat a törvényben előírtaknak, társadalmi funk-
ciójuknak megfelelően.
30
Dillehay, R. C. (1989) Tekintélyelvűség in: Szakács F. (szerk.)(1989) Személyiséglélektani szöveggyűjtemény
IV/2.
74
Allport, A. W. (1977) Az előítélet; Gondolat Kiadó, Budapest
Beck, A. T. (1999) A gyűlölet fogságában; A harag, az ellenségesség és az erőszak alapjai gondolkodá-
sunkban, Háttér Kiadó; Budapest
Dillehay, R. C. (1989) Tekintélyelvűség; in: (Szerk.: Szakács F.) (1989) Személyiség-lélektani szöveg-
gyűjtemény IV/2.; Személyiségdimenziók mérése; Tankönyvkiadó; Budapest
Fogarasi M. (1999) Hatalomvágy, hatalmi pozíció, személyiség; Rendvédelmi füzetek 1999/13.; Rendőr-
tiszti Főiskola; Budapest
Hewstone M., Stroebe W., Codol J.P., Stephenson, G. M. (1995) Szociálpszichológia; Közgazdasági és
Jogi Könyvkiadó; Budapest
Valcsicsák I. (szerk.) (2000) Előítéletesség – Rendvédelem (Tudományos Konferencia 1999 XI. 8-9.);
Rejtjel Kiadó; Budapest
75
Hetedik fejezet
A segítő viselkedés
III. A segítő viselkedés meghatározása és típusai

1. A segítő viselkedés fogalma
2. A segítő viselkedés típusai
III. A segítő viselkedésre vonatkozó elméleti megközelítések
1. A pszichoanalitikus magyarázat
2. A társas segítő viselkedés etológiai – biológiai megközelítése
3. A segítő viselkedés külső szituációs meghatározottságát hangsúlyozó elképzelés
4 .A segítő viselkedés empátiás motivációja
5. A belső és a külső változók közötti kölcsönhatáson alapuló elméletek a segítő viselkedés magyarázatára
III. A segítségkérés
1. Direkt segítségkérés
2. Indirekt segítségkérés
IV. A segítő vezető
1. A problémamegoldását gátló viselkedések
2. Segítő, támogató viselkedésmódok
IV. A segítő viselkedés hatásai
A segítő viselkedés kifejezést hallatán a megkérdezettek döntő többségének egy rendkívüli helyzet jut eszébe: árvíz,
súlyos közlekedési baleset, gyermekek, felnőttek életének megmentése egy speciális gép révén. Valóban igaz, hogy kü-
lönleges szituációkban a segítségnyújtás fokozottabban megjelenik. A segítő viselkedés megvalósításra azonban egy-
szerű, hétköznapi helyzetekben is gyakran nyílik lehetőség, ez társas kapcsolataink egyik összetevője.
A rendvédelmi munka alapvető sajátossága, hogy a támogatást igénylő, segítő magatartást kifejező viselkedés meg-
jelenése a rendkívüli és a hétköznapi szituációkban egyaránt fontos.
 Ha Ön bajba kerülne, számíthatna-e mások segítségére?
 Ön szerint meghatározó-e, hogy az eset egy város forgalmas utcájában vagy az autópályán történik-e?
 Az Ön véleménye szerint miként befolyásolja az ott lévők viselkedését, hogy egy nagyobb csoport vagy csupán
egy-két ember van jelen?
 Férfiak vagy nő, fiatalok vagy idősek nyújtanak inkább segítséget?
 Időseknek vagy gyermekeknek, férfiaknak vagy nőknek nyújtunk gyakrabban segítséget?
 Milyen minták, modellek támogatják, vagy éppen akadályozzák a segítő magatartás kialakítását a gyermekkor-
ban?
A fenti kérdésekre sokféle válasz adható, s ez egyben jelzi a segítő viselkedés összetettségét. Az alapkérdés tehát
több részből tevődik össze: milyen helyzetekben, milyen okokból eredően, mikor és kinek nyújtunk segítséget elsősor-
ban. Az adott helyzetben történő viselkedést meghatározó magyarázó elméletekkel, tényezőkkel, folyamatokkal foglal-
kozik a fejezet.
I. A segítő viselkedés meghatározása és típusai
1. A segítő viselkedés fogalma
A „segítés” szónak többféle jelentése van: könnyítés valaki helyzetén – pl. tanácsot ad – hozzájárulás a másik fél prob-
lémainak, nehézségeinek csökkentéséhez, elhárításához – pl. információt ad -; tevékeny részvétellel könnyít a másik
munkájában – pl. előkeres egy régi aktát – támogatás, közreműködés, hogy a másik valamit elérjen, valamilyen állapot-
ba jusson. – pl. győzelemre segít. A különböző jelentések azonos eleme a másik/mások érdekében végzett cselekvés, a
proszociális magatartás. A segítő viselkedés tehát akkor valósul meg, ha a személy az adott szituációban hozzájá-
rul, közreműködik, támogatást ad a másik személy számára nehézséget, problémát jelentő helyzetekben.
2. A segítő viselkedés típusai
76
A segítő viselkedés két szempontból csoportosítható: a segítséget adó személy motivációja és a másik félnek történő
segítségadás gyakorisága alapján.
A motiváció alapján három típus különböztethető meg:
 Egyszerű segítő viselkedés lényege, hogy az egyik ember a másiknak azért segít, hogy jutalmat kapjon – pl.
dicséret –, vagy büntetést kerüljön el – pl. nehogy rossz megjegyzéseket kapjon –. A jutalom megszerzése, illet-
ve a büntetés elkerülése két irányból is megjelenhet: közvetlenül a segítséget kapó személytől vagy egy harma-
dik féltől. Az egyszerű segítő viselkedés megjelenése szorosan összefügg a személy elismerés iránti szükségleté-
vel.
 Az értékrenden alapuló segítő viselkedés kiindulópontja, hogy a személy belső normarendszerében, s ebből
adódóan önmagával szembeni elvárásaiban meghatározó érték a segítségadás.
 Altruista (önfeláldozó) segítő viselkedés azt jelenti, hogy a személy a lehetséges kockázatok, sérülések, hát-
rányok, veszélyek fennállása ellenére segítséget nyújt a másik félnek. Altruista viselkedés esetén a személy
az adott pillanatban az őt fenyegető kockázat mértékét háttérbe helyezi vagy éppen figyelmen kívül hagyja. Az
altruizmus szélsőséges és ritkán előforduló megjelenése az ún. maladaptív – helyzethez nem illeszkedő – alt-
ruizmus, amikor a személy nem rendelkezik a segítéshez szükséges kompetenciákkal és viselkedése révén,
tovább súlyosbítja a helyzetet, mert ő maga is segítségre szorul, áldozattá válik.
Pl. a parton állva a személy látja, hogy valakit elsodornak a hullámok és ahelyett, hogy segítséget keresne ő maga
ugrik a vízbe, holott nem tud úszni; négy nagy darab fickó súlyosan bántalmaz egy fiatal férfit, a személy látja ezt, köze-
lebb megy és rászól a bántalmazókra, hogy azonnal hagyják abba, ebben a pillanatban ketten megragadják, a földre lö-
kik és elkezdik rugdosni.
Az egyszerű és az értékrenden nyugvó segítő viselkedést az adott helyzetben nem könnyű megkülönböztetni. A kü-
lönbségtétel alapja az ismétlődés: a személy az azonos vagy hasonló helyzetben az előző viselkedéssel megegyezően
vagy éppen azzal ellentétesen reagál.
Pl. egy közlekedési helyzetben az egyik autós a másik autós sávjának megszűnésekor jelzi, hogy átsorolhat az általa
használt továbbhaladó sávba. A beengedett autó vezetője elmulasztja ezt megköszönni.
Egyszerű segítő viselkedés esetén a másik autóst maga elé engedő autós úgy dönt, hogy ilyet többet nem tesz, hiszen
még csak meg sem köszönték.
Értékrenden alapuló segítés esetében egy következő helyzetben a viselkedése változatlan, ismételten ugyanúgy rea-
gál.
Pl. egy kolléga kéréssel fordul a társához egy szolgálat elcseréléséért.
Egyszerű segítő viselkedésnél a megkért kolléga azért teljesíti a kérést, hogy a kollégától, vagy a társaktól, vagy ép-
pen a vezetőtől dicséretet kapjon. Amennyiben az elmarad, legközelebb nem teszi meg. Értékrenden alapuló segítésnél
a lehetőségekhez mérten a személy segít, mert úgy véli, a kollegalitás egy munkahelyi közösségben fontos érték.
A gyakoriság alapján a segítő viselkedés két csoportba sorolható.

 Epizodikus segítő viselkedés esetén a személy a másik félnek egy adott esetben, egyszer nyújt segítséget.
Pl. egy irodából távozóban valaki elejti a sálját és az egyik jelen lévő szól neki.)
 Az egzisztenciális segítő viselkedés többszöri, folyamatosan nyújtott segítséget jelent.
Pl. a szülő támogatja gyermekét a továbbtanulásban; a gyermek idősödő szüleitől átvállal bizonyos feladatokat;
a tapasztalt kolléga tanácsokkal látja el az új munkatársat.
Az egzisztenciális segítségadás alapja a személyek közötti tartós, hosszabb ideig fennálló kapcsolat (például: rokon-
ság, barátság, kollegalitás.)
II. A segítő viselkedésre vonatkozó elméleti megközelítések

1. A pszichoanalitikus magyarázat
A mélylélektani iskola elmélete szerint az emberek viselkedhetnek segítő módon akár belső vagy külső hatásra kiváltott
elhatározás eredményeként, akár énképük védelmezéseként. A segítő viselkedés kialakulásában meghatározóak a gyer-
mekkori élmények. A látott, megtapasztalt minták három módon hathatnak:
 Azonosulás: A személy segítőkészen viselkedhet a korai anya-gyermek kapcsolaton alapuló szeretet kifejező-
désén, azaz a segítő személy azonosul a segítőkész, szerető, támogató anyával. Ezt a mintát „építi” magába, és
alkalmazza a segítő viselkedést igénylő helyzetekben. Azonosulás létrejöhet személy gyermekkorában meghatá-
rozó, számára fontos személyektől látott minta alapján is. (pl.: nagyszülővel, testvérrel, pedagógussal stb.)
 Ellentétbe fordítás (ellenazonosulás): a személyt gyermekkorában nem segítették, nem támogatták és mások
támogatására nem látott mintát. A segítés elmaradását negatív élményként élte meg, s ebből adódóan nem volt
módja segítő személlyel azonosulni. A személy a saját átélt negatív érzések hatására hoz egy nem tudatos dön-
tést: „én biztosan egész másként fogok viselkedni, cselekedni”. A „döntés” eredményeképpen a negatívumok el-
lensúlyozására, rendkívül segítőkésszé, aktív támogatóvá válik és képes azonosulni a támogatott személlyel.
77
 Reakcióképzés (lásd énvédő mechanizmusok): A személy úgy tagadja saját viselkedésének önmaga által
helytelenített motívumát, hogy annak éppen az ellenkezőjét hangsúlyozza. A segítő viselkedéssel a személy
tulajdonképpen elfedi belső feszültségét, agresszióját, indulatait egy mindig jelenlevő, segítőkész attitűddel.
Pl. egy anya, akinek lelkiismeret furdalása van, mert nem tudja elfogadni saját gyermekét, túlságosan engedé-
keny lesz, hogy meggyőzze önmagát és gyermekét szeretetéről; egy személy, aki korábban saját magatartásával
nagyon nehéz helyzetbe sodorta a másik felet lelkiismerete megnyugtatásaként roppant támogatóvá válik.
A segítő viselkedés indíttatását gyakran nehéz megkülönböztetni. Az erőfeszítésen alapuló segítő viselkedés me-
revebb, feszültebb és több szorongást hordoz, az azonosuláson alapuló, pedig rugalmas, kiegyensúlyozott, természetes
viselkedésként nyilvánul meg.
A segítő viselkedés eredetének megválaszolására olyan személyekkel készítettek interjút – London, P. (1970),
akik a II. világháború alatt segítették a zsidók menekülését. Szinte minden segítő -megmentő személy esetében leg-
alább az egyik szülővel erőteljes azonosulást találtak, a szülőknek határozott véleményeik voltak különböző, morális
kérdésekben, így az erkölcsi viselkedés modelljeként szolgált.
Rosenhan, D. L. (1972) az 1950-60-as években zajló polgárjogi harcokban való elkötelezett részvételt vizsgálta. Az
elkötelezettség jellege és tartalma alapján 3 segítő csoportot különített el:
 Passzív támogatóknak nevezte az olyan személyeket, akiknek a viselkedése szituatív meghatározottságú volt, a
segítő társas viselkedés a másoktól kapott jutalom függvénye volt. (lásd: egyszerű segítő viselkedés)
 Részlegesen elkötelezetteknek nevezte azokat, akik aktívabban viselkedtek, véleményt nyilvánítottak, békeme-
netekben vettek részt stb.
 Teljesen elkötelezetteknek tekintette azokat a személyeket, akik legalább egy évig aktívan vettek részt a polgár-
jogi harcban.
A vizsgálat eredménye a részlegesen és a teljesen elkötelezett személyek szocializációja során fellépő lényeges kü-
lönbségekre hívta fel a figyelmet. A részlegesen elkötelezett személyek kapcsolata a szüleikkel negatív vagy ambiva-
lens volt. Az elkötelezett személyek segítő-támogató viselkedésének meghatározója valószínűsíthetően a magatartási
modellekkel kapcsolatos előzetes tapasztalat volt.
2. A társas segítő viselkedés etológiai – biológiai megközelítése

Genetikailag meghatározott-e vagy sem a segítő viselkedés? A kérdést sok vita övezi. Az állati viselkedés kutatói, az
etológusok is foglalkoznak a segítő viselkedéssel. Egyik fő kérdésük, hogy az emberi társas magatartáson kívül megje-
lenik-e a segítés más fajoknál, illetve megragadható-e e viselkedés genetikai megalapozottsága. A kérdésre pro és kont-
ra vannak válaszok. Tény, hogy egyes fajok tagjai bizonyos helyzetekben – akár saját maguk életének kockáztatásával –
segítik egymást.
Pl. a csimpánz elhúzza társát a veszélytől; a madarak speciális jelzésekkel figyelmeztetik egymást a veszély közeled-
tére; az anyaállat magát sebesültnek tettetve elcsalja a ragadozót kicsinyeitől..
Hinde, R. angol etológus (1974) az altruizmus (önfeláldozás) fogalma felől közelíti meg a kérdést. Véleménye sze-
rint az altruizmus az állatoknál egy a fajra jellemző rögzített válasz az adott eseményre, vagyis ebben az értelemben
nem szándékos. A viselkedés motivációját, szándékosságát tekintve az altruizmust Hinde kizárólagosan az emberre jel-
lemző vonásként határozza meg.
Hebb, D. (1971) szerint az altruizmus nem csupán emberi magatartásban jelenik meg.
Pl. egy kutya megment egy fuldokló gyereket.
A segítő viselkedés vizsgálatának új nézőpontja az evolúcióbiológiai megközelítés. Az irányzat egyik központi
problémája a segítő viselkedés evolúciója: miért veszélyezteti, vagy áldozza fel az egyik egyed magát a másikért?
Különféle alternatív hipotézisek fogalmazódták meg:
– a segítő viselkedés közvetlenül növeli a segítő egyed gyarapodását, reproduktív képességét,
– más esetben a segítséget a későbbiekben viszonozni kell,
– a segítő közvetlenül csökkenti saját esélyeit, ugyanakkor közvetetten – hosszú távon – gyarapodik, ha a segítés
a rokonok felé irányul.
Az evolúcióbiológiai megközelítés különösen fontosnak tartja a segítséget adó és a segítséget kapó között fennálló
rokoni kapcsolatokat: minél közelebbi a kapcsolat annál nagyobb kockázatokat vállal a segítő és annál ’automatiku-
sabb’, magától értetődő a segítségnyújtás.
Pl. egy szülő feltételek nélkül segíti gyermekét, akár még saját élete kockáztatása árán is, távolabbi rokoni kapcsolat
esetén már sokkal többet mérlegelünk.(Lásd később a szociobiológiai modellnél!)
A segítő viselkedés etológia- biológiai felfogása szerint vannak olyan belső folyamatok, amelyek fajra jellemzőek,
genetikai alapúak, és részt vesznek a faj egyedeinek nélkülözhetetlen társas együttműködésében. A segítő vála-
szok szándékosságukban és motivációjukban különbözhetnek egymástól.
3. A segítő viselkedés külső szituációs meghatározottságát hangsúlyozó elképzelés

A segítő viselkedésnek nem csak belső, azaz az egyénből eredő, hanem külső, a környezetből, a helyzetből adódó meg-
határozói is lehetnek.
78
Latane, B. és Darley, J. M. (1970) vizsgálataikkal arra a kérdésre kerestek választ, hogy a konkrét szituáció hogyan
befolyásolja a segítő viselkedést. Egyetemista fiatalok azt a feladatot kapták, hogy kérjenek másoktól kisebb segítséget,
pl. kérdezzék meg, hogy hány óra van, vagy váltsanak fel pénzt stb. A segítségkérés eredményességét vagy éppen
eredménytelenségét alapvetően befolyásolta a segítségkérés módja, mértéke, a segítséget kérő személye és az adott
körülmények.
A vizsgálat egyik megállapítása volt, hogy a nők segítőkészebbek voltak, mint a férfiak.
 A segítségkérés módja: a lehetséges segítségadó reagálását befolyásolja, hogy a segítséget kérő személy milyen
hangnemben, stílusban fogalmazza meg kérését: udvariasan vagy éppen követelőzően, azt éreztetve, hogy a
személynek a segítés.
Pl. ha a személy tolakodó, arrogáns, erőszakos kevéssé számíthat a támogatásra; ha udvarias és viselkedésével
azt jelzi, hogy az általa megkért személy bizonyosan kompetens, akkor nagy eséllyel meg is kapja a segítséget.
A túlzott alázatosság esetében ugyanakkor ún. ellenhatás jelenhet meg: minél alárendelődőbb a segítségkérő,
annál nagyobb belső ellenállás jelenhet meg a megszólított személynél.
 A segítségkérő személye több szempontból is befolyásolja a segítségnyújtást:
– a személy életkora: gyermekeknek és idős emberek adott szituációban inkább számíthatnak a segítségre. Az
időseknél ugyanakkor a segítségkérés módja ezt nagyon befolyásolja.
Pl. tömegközlekedési eszközökön helyátadás.
– a személy különleges élethelyzete: magától értetőbb a segítségnyújtás, ha a segítségkérő személy rendkívüli
élethelyzetben van – például mozgáskorlátozott, látássérült stb. A különböző fogyatékossággal élő emberek
esetében ugyanakkor rendkívüli tapintatra van szükség. Számukra különösen fontos, hogy akkor kapjanak
segítséget, ha azt saját maguk kérik, illetve ahhoz hozzájárulnak. Kialakulhat olyan helyzet, melybe a segíteni
szándékozó személynek erőteljes visszautasításban lesz része, mert a másik fél saját maga szeretné megolda-
ni a helyzetet.
– A segítséget kérő személy neme: társadalmi tradíciók alapján a nők inkább számítatnak segítségre egy azo-
nos helyzetben, mint a férfiak.
Pl. egy defektes autó áll az út szélén.
– A személy külseje, ápoltsága: az emberek közötti kapcsolatfelvételben nagy szerepet játszik – bár olykor
ennek nem tulajdonítunk kellő súlyt – a másikról első benyomásként kialakított kép, melynek egyik meghatá-
rozó eleme a személy külső megjelenése.
Pl. nagyobb eséllyel kap valódi útbaigazítást egy rendezett külsejű személy.
 A helyzet minősítése
A veszély esetén nyújtott segítséget egyéb külső tényezők is befolyásolják. Az egyik tényező mások jelenléte a
vészhelyzet kialakulásakor. A vizsgálatok tapasztalatai azt mutatták, hogy általában mások jelenléte gátolta, illetve
nehezítette a segítési tendenciát. Darley és Latane (1970) azt találták, hogy az emberek kevésbé reagáltak egy epilep-
sziás rohamként beállított sikoltozásra, ha úgy vélték, hogy mások is hallották a sikolyokat, szemben azzal a helyze t-
tel, ha úgy tudták, hogy egyedül vannak a beteg emberrel. Vajon miért? Ahhoz, hogy egy helyzetben úgy érezzük,
be kell avatkoznunk, a helyzetet vészhelyzetnek kell értelmeznünk. Mások jelenléte eltereli a figyelmet, ill.
csökkenti annak felismerését, hogy a helyzet veszélyes. Azt a tényt, hogy mások nem tesznek semmit, annak iga-
zolásaként értelmezzük, hogy semmi baj sincsen, s így nem szükséges lépéseket tennünk.
Pl. egy hideg téli napon a nem teljesen letisztított járdán a buszmegálló közelében egy gyalogos elcsúszik és látható-
an nem képes mozdulni. Paradox módon, ha csak egy-két ember látja a történteket, sokkal előbb kap segítséget a bajba
jutott, mintha tíz-tizenöten várakoznak a járműre.
 Kompetencia megítélése
Mások jelenlétének hatása tehát rendkívül nagy, még akkor is, ha az emberek nincsenek ennek tudatában. Minél na-
gyobb a jelenlevő személyek száma, annál inkább kínos helyzetbe kerülnek, ha a veszélyhelyzetet rosszul értelmezik,
vagy úgy érezhetik, hogy a segítségnyújtására van hozzáértőbb személy. Ez a bizonytalanság a saját kompetencia meg-
kérdőjelezéséből adódik.
 A felelősség megoszlása
A figyelemmegoszlása mellett mások jelenléte eredményezheti a segítés felelősségének kisebbítését. Ezt a folyama-
tot nevezik a szakemberek a „felelősség megoszlásának „ha a segítségnyújtást igénylő helyzetben több ember van je-
len, a felelősség súlya nem egy ember „vállát nyomja”, megoszlik a cselekvésre indító személyes felelősség, és az em-
berek arra várnak, hogy majd mások segítenek. A felelősség megoszlás létrejöhet olyan esetben is, ha a potenciálisan
segítséget nyújtó személyek nem látják egymást, csak vélik mások jelenlétét. Ennek a jelenségnek az egyik megrázó
példája az 1965-ben, New Yorkban történt eset.
Kitty Genovese-nek hívták az a lányt, akit a Central Park sarkán halálra késelte. Az áldozat sikoltozására a szom-
szédok az ablakhoz siettek, de senki sem telefonált a rendőrségnek. A rendőrök kihallgatták a környék lakit, akik közül
harmincheten (!) vallották, hogy az ablakból nézték, amint a gyilkos végez áldozatával, de nem telefonáltak, mert „fél-
tek belekeveredni”. A közvéleményt nagyon felháborították a történtek.
79
Hankiss, E. (1983) a „hiányzó hős” csapdájaként jellemzi ezt a helyzetet, melynek lényege, hogy a jelenlévők úgy
vélik, nem nekik kell segíteni, vagy úgy gondolják, nem is alakult ki valódi veszély, amelyben segítő magatartásra van
szükség. Ez utóbbi esetben – vagyis amikor a személy úgy véli nincs is veszély – a tagadás működik. ( lásd én-védő
mechanizmusok ) A segítség elmulasztásakor a tagadás azért jön létre, mert a személy túlzottnak véli a rá nehezedő
felelősséget, kellemetlennek érzi a külső valóságot, ezért letagadja annak létezését. Én-védő mechanizmusként a ta-
gadás tudattalan folyamat.
(pl. Cserbenhagyásos gázolás elkövetői utólag gyakran mondják azt, hogy nem gondolták olyan súlyosnak a helyze-
tet, és ezért mulasztották el a segítségadást.)
Vannak olyan sajátos helyzetek, amikor mások jelenléte a fentiekkel ellentétesen hat. A kutatók általuk megrende-
zett bolti lopásoknál – ahol ’tolvaj’ beavatott személy volt – azt tapasztalták, hogyha valaki egyedül volt tanúja az eset-
nek, kevésbé volt hajlamos „tolvajt” kiáltani, mintha többen látják az eseményt.
 A tér jelentősége
A következő segítő viselkedést befolyásoló külső tényező a helyszín. A helyszín két szempontból is jelentősséggel
bír. Egyrészt megfigyelték, hogy zárt térben – pl.: liftben, metróban -, mint nyílt térben. A személy reagálását a térrel
összefüggésben az határozza meg, hogy a saját „menekülési”, vagyis helyzetből kilépési lehetőségét miként ítéli meg.
Másrészt a helyszín szempontjából fontos a lakóhely, ahol az esemény történik. Kisebb közösségekben – pl. kistelepü-
léseken – az emberek segítő viselkedése fokozottabb, mint a nagyvárosokban, mert a közelebbi kapcsolatok, ismeretsé-
gek és az egymásrautaltság növelik a segítő magatartást.
 A szituáció egyértelműsége
A következő tényező a segítséget váró személy helyzetének egyértelműsége, nyilvánvalósága.

Pl. ha egy várandós nőt látunk segítséget hívó helyzetben, inkább segítünk, hiszen a helyzet magától értetődő.
Amennyiben egy ember fekszik a földön, hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy részeg, mivel a helyzet megítélése
nem nyilvánvaló, pedig lehet, hogy csak rosszul lett, vagy elesett valaki, aki nem képes felkelni..
4 .A segítő viselkedés empátiás motivációja
Az empátia a segítő viselkedésben egy olyan emocionális – érzelmi – állapot, melyet egy másik személy helyzete, ál-
lapota vált ki. Nem ugyanazokat az érzelmeket éli meg a segítséget adó személy, mint a segítséget váró személy, hiszen
az adott helyzetet teljes egészében érzelmileg csak ez utóbbi élte át. A mindennapokban gyakran hangzik el a mondat
nehéz helyzetekben a segítőtől. „Tudom, mit él át.” Ha valóban volt már ugyanolyan helyzetben a segítő személy, akkor
ez a megfogalmazás fedi a valóságot. Amennyiben nem, akkor a segítő személy ezzel a mondattal azt jelzi, hogy átérzi
a helyzet súlyosságát.
Schachter, S. (1964) szerint egy adott emóció észleléséhez az egyénnek fiziológiai aktivitási állapotot – arousalt1
– kell észlelnie saját magán, és ehhez kell hozzákapcsolnia a helyzetet átélő személy állapotának megfelelő értelmezést.
Pl. tehetetlen, kiszolgáltatott, kétségbeesett.
A másik ember nehéz helyzetének látványa vagy arról való értesülés a lehetséges segítségnyújtó személyben fizio-
lógiai aktivitási állapotot – arousal emelkedést – hoz létre, melynek eredményeképpen a segítségnyújtó személy ennek
csökkentésére törekszik, vagy úgy, hogy segít, s ezzel megszünteti a kiváltó okot, vagy úgy, hogy elmenekül a helyzet-
ből, és ezzel is csökkenti saját belső feszültségét. Pl.. az út szélén áll egy defektes autó.
A segítségnyújtás empátiás motivációjának három szakaszát különböztetjük meg:
1. szakasz: A szükséghelyzetben levő személy szempontjának átvétele
2. szakasz: Az empátiás érzelem megjelenése és növekedése
3. szakasz: A segítő viselkedés motivációjának emelkedése
mások perspektívájának növekvő empátiás növekvő segítő
átvétele érzelem motiváció
A három szakasz együttesen eredményezheti a segítő viselkedés megvalósulását, bármely fázisban történő meg-
akadás megakadályozza a segítségnyújtást.
Pl. egy ötéves kisgyerek kétségbeesett arckifejezéssel áll a hatalmas bevásárló központ ajtajában. Néhányan látják,
önmagukban megállapíthatják, hogy nagyon kétségbe esett, a szülei biztosan parkolót keresnek, de továbbmennek (1.
szakasz), néhányan látják a kicsi elkeseredését, magukban azt gondolhatják: „szegény, mindjárt sírva fakad, s egy
együttérző, biztató mosollyal az arcukon elmennek mellette (2. szakasz), egy házaspár közeledik, a férj megkérdezi fele-
ségét: „Látod azt a kicsit? Hol lehetnek a szülei?”, odalépnek a gyermekhez, és kérdezgetni kezdik, majd a feleség ké-
zen fogja őt és elindulnak a vevőszolgálati pulthoz (3. szakasz).
Az empátián alapuló segítő viselkedés létrejöttének két feltétele van:
o a másik/mások problémájának, nehéz helyzetének észlelése. A helyzet észlelését másképpen szempont-
átvételnek nevezzük, mely kognitív gondolati folyamat. A szempont átvétel azt jelenti, hogy a segítségre váró
személy nézőpontjából, ’ szemén keresztül’ látjuk az eseményeket.
1
Arousal: éberség, izgatottság. A fiziológiai arousal az idegi-hormonális rendszer izgalmi szintjére utal
80
o az empátiás érzés kialakulása.
Az empátiás érzelem kialakulásában, illetve erősségében szerepet játszik, hogy milyen módon szerez a személy
tudomást a történtekről. Stotland, E. és Sherman, A. R. vizsgálataik során azt találták, hogy akik tanúi voltak az esemé-
nyeknek szinte azonnal megjelenő feszültségről és intenzív érzelmekről számoltak be. Azok a személyek, akik nem
közvetlenül szereztek tudomást a helyzetről, kevésbé élték át a feszültséget és az érzelem kialakulásához sok informá-
cióra volt szükségük.
Gondoljunk arra, mennyire másként jelennek meg érzelmeink, ha közvetlen szemtanúi vagyunk egy balesetnek, vagy
egy gyermekbántalmazásnak, mintha erről a hírekből értesülünk.
Az empátiás érzelmek kialakulásában fontos a segítséget kérő személy érzelmi állapotára adott reagálás. Az
érzelmek rendkívül heves, erős kifejezése azonban olykor ellentétesen is hathat: elbizonytalaníthatja, vagy éppen féle-
lemmel töltheti el a segítségre kért személyt, s inkább igyekszik távolodni a helyzettől.
A segítségre kért személy érzelmi állapota: a személy pillanatnyi érzelmi állapota, hangulata, akár pozitív, akár
negatív, előmozdíthatja a segítségnyújtást. Általános tapasztalatok szerint a jó hangulatban lévők a segítségadással
megosztják belső örömüket másokkal, a szomorúak egyfajta vigaszt lelnek a segítségnyújtásban. Természetesen lehet-
séges olyan mély, belső szomorúság, amikor a személy észre sem veszi, hogy segítséget kérnek tőle. Sajátos szerepet
játszik a segítő viselkedés szempontjából a düh. Hatása kettős lehet a személy belső feszültségét oldhatja a másnak
nyújtott támogatással vagy éppen felfokozott érzelmi állapota alapján csak azért sem cselekszik.
Az empátián alapuló segítő viselkedésben tehát kognitív és az emocionális folyamatoknak egyaránt szerepük van.
Az empátián alapuló segítő viselkedés létrejöttében fontos, hogy a személy gyermekkorában szerezzen olyan élmé-
nyeket, tapasztalatokat, melyekben a segítséget váró személy iránt kialakult az empátia.
Vannak olyan helyzetek, amikor a magas empátia a helyzet, a körülmények reális, pontos megítélésének gátjává vá-
lik.
Pl. amikor a bűncselekmény kiskorú áldozatával való beszélgetéskor a rendőr nem tud elvonatkoztatni saját érzel-
meitől, mivel neki is kiskorú gyermekei vannak.
5. A belső és a külső változók közötti kölcsönhatáson alapuló

elméletek a segítő viselkedés magyarázatára
A fiatal New York-i lány meghalt, mert nem kapott segítséget, habár a külső tényező egyértelmű volt, és nagy valószínűséggel a
szemtanúk átélték a sajnálatot. Mi járulhatott volna hozzá a súlyos végkifejlet megelőzéséhez? A válasz a potenciális segítségnyújtó
személyiségében rejlik. A legtöbb embernél bonyolult kölcsönhatás van a személyiség és a helyzeti meghatározók között.
Staub, E. (1978) szerint a segítséget adó személy rendelkezik olyan proszociális, társak érdekeit figyelembe vevő
célokkal, motívumokkal, személyiségvonásokkal, amelyek a segítséget igénylő helyzetekben külső tényezőkkel
együtt eredményezik a segítő viselkedést. Az emberek – e megközelítés szerint – abban különbözőek, hogy milyen cé-
lok vezérlik a segítségnyújtást.
Pl. vannak személyek, akik elsősorban akkor segítenek, ha a másik személy fizikailag, pszichikailag sérül.
Grodman, S. M. (1977) eltérő mértékben segítő személyek viselkedését elemezte kifejezetten kellemetlen helyzet-
ben. Megállapította, hogy a magas proszociális irányultságú, segítőkész emberek viselkedése eltér az alacsony proszo-
ciális irányultságú egyének viselkedésétől. A segítőbb személyek inkább segítő szavakkal, mondatokkal támogatják a
rászorulókat, és jobban ragaszkodnak társaikhoz. Az alacsony proszociális irányultságú személyek inkább feladatorien-
táltak, és a teljesítményre koncentrálnak.
Feinberg kísérletében – előzetes felmérés alapján – magas és alacsony proszociális irányultságú vizsgálati személyeket
kért fel arra, hogy speciális feladathelyzetben vegyenek részt. A vizsgálati helyzetet megrendezve a csoportban dolgozó
egyik nő – a beavatott – azt vallotta, hogy nagyon kellemetlen helyzetben van – ez volt a magas kellemetlenségi vagy
szükségleti helyzet -, mert a barátja most hagyta el őt kétévi kapcsolat után, most hagyta el. A másik helyzetben a beavatott
személy azt vallotta, hogy csak kevéssé kellemetlen helyzetben van, kb. egy éve hagyta el őt a barátja. Ez volt az alacsony
kellemetlenségi vagy szükségleti helyzet.
A vizsgálat központi kérdése azt volt, hogy az előzetesen a segítő viselkedés nyújtása szempontjából megvizsgált sze-
mélyek hogyan viselkednek. A kísérlet eredménye szerint a magas proszociális irányultságú személyek az elvárásnak meg-
felelően reagáltak a magas kellemetlenségi helyzetben levő személyre: aktivizálták proszociális céljaikat, a magas szükség-
leti helyzetben levő személyt segítették. Az alacsony szükségleti helyzetben levő személlyel szemben a magas szinten
proszociális személyek inkább a feladatra koncentráltak. Ebben a helyzetben ők elsősorban a kísérletvezetőt akarták
segíteni, és a speciális feladatra koncentráltak, a kísérletvezető által adott feladat teljesítése jelentette az adott helyzetben a
segítést. Ha viszont a társ helyzetét kellemetlennek ítélték meg – magas szükségleti helyzet –, akkor inkább rá figyeltek,
mert azt jelentősebbnek vélték, mint a feladatteljesítést.
81
Érdekes eredmény volt még, hogy a teljesítményorientációban magas, de alacsony proszociális irányultságú
személyek érzelem nélküli módon reagáltak. Mindkét szükségleti helyzetben többet beszéltek, de nem segítettek, mert
elsősorban a feladatra figyeltek.
Pl. a vezető feladatorientált, meghallgatja ugyan a beosztott nehézségeit, talán még ad is néhány megfontolt taná-
csot, de azt érzelemmentesen teszi; ha vezető számára a problémaorientált, lehetőségeihez képest a segítséget helyezi
előtérbe, s ezt követi a feladat megoldás.
Fentiekből következik, hogy a segítő viselkedés bejóslásában fontos a személyes és a helyzeti jellegzetességek köl-
csönhatásának ismerete. Vannak egyéni különbözőségek mások segítésében, amelyek fellépnek a segítséget igénylő
helyzetek felismerésében. Ugyanakkor fontos tényező, hogy a helyzetek eltérnek egymástól, attól függően, hogy men--
nyire aktivizálják, vagy gátolják az egyén segítő viselkedését. Itt a korábban már bemutatott tényezőkkel együtt a nor-
mák és a társadalmi elvárások a meghatározóak.
A segítő (proszociális vagy altruista) viselkedés az eddigi kutatási eredmények szerint biztonsággal nem jelezhető
előre, mert az a belső (az egyén tulajdonságaitól, tapasztalataitól stb.) valamint a külső (helyzettől, körülményektől
meghatározott) tényezők többszörös kölcsönhatásának a függvénye.
III. A segítségkérés
1. Direkt segítségkérés
A segítségkérés direkt formája, amikor a személy közvetlenül fordul a potenciális segítségnyújtóhoz. Direkt segítség-
kérésnél a személy pontosan megfogalmazza, miben van szüksége támogatásra. Természetesen a kért támogatás mér-
téke, nagyságrendje rendkívül széles skálán mozoghat: egy könyv kölcsönkérésétől egy életmentő helyzetig. A direkt
segítségkérés hatása éppen közvetlenségéből ered, s így nehéz félreértelmezni. A direkt kérés verbális (szóbeli), mely-
nek tartalmát a nonverbális (szavakon kívüli) és a metakommunikatív (nem a kommunikáció tartalmából, hanem a
hangsúlyból, a hanglejtésből, hangmagasságból, nyomatékból) eredő jelek megerősítik. A segítésnyújtás szempontjából
fontos, hogy a segítségre kért személy kongruensnek – egymáshoz illeszkedőnek, megfelelőnek – ítéli-e meg a verbá-
lis és nonverbális jeleket.
Pl. kevésbé nyújtunk támogatást, ha a másik fél nevetgélve meséli el, hogy milyen nehéz helyzetben van.
 Direkt személyes segítségkérés
A személyes segítségkérésnél a „face to face” – „szemtől szembe” helyzet olyan többlet információkat adhat a segít-
ségre kért személynek, melyek befolyásolhatják döntését.
 Direkt segítségkérés technikai eszközökön keresztül
A technikai eszközökön, – pl.: telefonon – kért segítségnél is fennáll a közvetlen kapcsolat az érintettek között, de az
adott pillanatban nincsenek „szemtől szembe”. A különböző segélyvonalak működésének ez egyik alapja: a segítségké-
rő felfedheti problémáit, rendkívüli élethelyzeteit a személyes találkozás kockázata nélkül. A telefonos segítségnyújtás
esetében is nagyon fontos, hogy a segítségre kért személy a hallott szavakat és azok kifejezését – pl. hangsúlyát – kong-
ruensnek találja. A telefonos segítségnyújtás nagy nehézsége, hogy a segítséget kérő fél bármelyik pillanatban megsza-
kíthatja a kapcsolatot.
A rendvédelmi munka egyik sajátossága a segítő viselkedés szempontjából, hogy gyakran kerül sor a kapcsolat fel-
vételére, a segítségre szoruló személy telefonos hívása alapján.
Pl. az ügyeletre érkezik egy kétségbeesett hívás, hogy a gyermek még nem érkezett haza, holott órák óta otthon kel-
lene lennie.
Ilyen esetben rendkívül fontos, hogy a hívást fogadó fél hogyan ítéli meg a hallott jelek alapján a helyzet súlyossá-
gát.
Napjaink segítséget kérő és segítséget nyújtó magatartásának új formája az internet. A számítógép teljes anonimitást –
névtelenséget – biztosít, ugyanakkor lehetővé teszi a problémák megosztását másokkal. Olykor a probléma leírása csök-
kentheti a személy által átélt érzelmeket. A hálón működő segítő csoportok szerveződésének egyik elve a hasonlóság,
vagyis olyan emberek kerülnek kapcsolatba, akik hasonló nehézségekkel találkoznak. Ezeket a csoportokat a magas empá-
tia jellemzi.
2. Indirekt segítségkérés
A segítségkérés indirekt formája, amikor a személy burkoltan fogalmazza meg kérését, vagy olyan viselkedést mu-
tat, amelyből reméli, hogy a segítségre kért fél kikövetkezteti a kérést. Ebben az esetben a személy igényeit, szükségle-
teit, reményeit, vágyait rejtetten fogalmazza meg, közli.
(Pl. „Valaki elmosogathatna már.” „Valaki rendbe tehetné az aktákat.” Nonverbális módon az indirekt kérés kife-
jeződhet egy kétségbeesett tekintetben, egy magába roskadó testtartásban vagy éppen egy durcás arckifejezésben.
Különösen a segítő szakmák képviselői, de magán emberek is szembesülnek olyan helyzetekkel, amikor a nyilván-
való körülmények ellenére, a személy nem kér segítséget. Ez elsősorban egzisztenciális válsághelyzetben fordul elő, a
segítségre szoruló személy szeméremből, szégyenérzetből vagy korábbi negatív tapasztalatai alapján nem fordul segít-
ségért. A segítségkérés elmaradásának társadalmi oka is lehet. Ha egy társadalomban, vagy egy adott közösségben a se-
gítségkérés nem elfogadott, sőt elítélendő, a személy a megbélyegezéstől, kirekesztettségtől tartva inkább nem teszi
82
meg. Ha egy adott társadalomban, közösségben elfogadott is a segítségnyújtás a segítő szervezetek tagjai, szakemberek
és olykor magánemberek is szembesülnek a segítés dilemmájával. A segítés dilemmája több kérdést foglal magában.
– Jól ítélem-e meg a helyzetet?
– Nyújtható-e segítség, ha a másik nem kéri?
– Ha igen, hogyan tehető ez meg anélkül, hogy a másik beavatkozásnak vélne, s ez kiváltaná belső ellenállását?
Pl. hogyan szóljon a munkatárs a fiatal kollégának, akit már többször láttak kétes kapcsolatokkal rendelkező
személyek társaságában?
A segítő viselkedés megvalósulásában meghatározó a kérés, amely látszólag egyszerű, mindennapos dolog, az adott
szituációban azonban több tényező befolyásolja a kérés módját, kifejezését. A segítségkérés kialakulásában – bármilyen
szokatlanul hangzik – fontos szerepet játszik a tanulás, a gyermeket körülvevő felnőttek modelljeinek követése.
IV. A segítő vezető

A vezetői kompetenciákat tartalmazó felsorolások azokat a tulajdonságokat, készségeket veszik számba, melyek a ha-
tékony, eredményes vezetéshez szükségesek. A különböző listáknak vannak azonos elemei, s ezek közé tartozik az em-
pátia, a tapintat és a segítőkészség.
Ha egy munkahelyen a munkatársak nehézségekkel küszködnek, az a csoport egészének munkájára, eredményessé-
gére rányomhatja a bélyegét. Magától értetődő, hogy a személyt nyomasztja valami vagy elégedetlen valamivel, az be-
folyásolja munkáját is. Van, aki ilyenkor nem tud a feladataira koncentrálni, mások negatív érzéseiket ’zúgolódással’
fejezik ki, mások állandó panaszkodásukkal feltartják a többieket, s vannak olyanok, akik teljesen megszakítják a kom-
munikációt a vezetővel és a kollégákkal. Problémáit mindenki különböző mértékbe osztja meg másokkal, főleg ha az
éppen a főnök. Fontos, hogy a vezető figyelemmel kísérje azokat a magatartási változásokat, melyek probléma meglé-
tére utalnak.
Például a kolléga:
 kevésbé közlékeny,
 kerül másokat, visszahúzódik, barátságtalan,
 szokatlanul ingerlékeny,
 sokat hiányzik,
 gúnyos, csipkelődő,
 láthatóan gyakran járna máshol a gondolatai,
 mozgása lelassul, vagy éppen kapkodóvá, szétesetté válik,
 tőle szokatlan kifejezéseket használ.
Ezek a jelek a probléma meglétére utalnak, és nem árulják el annak okát, lényegét. A vezető számára a bonyolultabb
feladat a viselkedési jelek mögött meghúzódó nehézség feltárása. A hatékony vezetés lényege a munkatárs hozzásegíté-
se a problémamegoldásához és nem a helyette való megoldás. Vannak azonban olyan viselkedésmódok, amelyek gátol-
ják a probléma felvetését.
1. A probléma megoldását gátló viselkedések

A segítő magatartással ellentétben bizonyos reakciók megakadályozzák a problémával rendelkező személyt a megoldá-
sok megtalálásában. Gordon, T. ezeket a válaszokat „közléssorompóknak” nevezte. Gordon 12 ilyen gátló magatartást
különböztetett meg.
 Utasítás, irányítás, parancs
Pl. „Ezt meg kell csinálnod!” „ Ezt nem teheted!” „Elvárom tőled, hogy így csináld!”
 Figyelmeztetés, fenyegetés
Pl. „Ha nem ezt csinálod, akkor..” „Jobb, ha meg sem próbálod!” „Figyelmeztetlek, ha azt csinálod…”
 Moralizálás, prédikáció, presszió
Pl. „Kötelességed ezt megtenni. ..” „Ez a te felelősséged.” „Ezzel jót tennél magadnak is.”
 Tanácsosztogatás
Pl. „Én a te helyedben…” „Miért nem így csinálod?” „ Nekem az a javaslatom, hogy…”
 Kioktatás, rábeszélés
Pl. „Tisztában vagy vele, hogy…” „Csak emlékeztetlek a tényekre…” „Ez a helyes út.”
 Ítélkezés, kritizálás, hibáztatás
Pl. „Butaságokat beszélsz.” „Lehetetlenül viselkedsz.” „Egyáltalán nincs igazad.” „Nem is vártam tőled mást.”
 Dicséret, hízelgés
Pl. „Rendszerint ügyesen megoldod a helyzeteket, de most..” „Te intelligensebb vagy az átlagnál.” „ Te már
nem most kezdted a szakmát.”
 Címkézés, gúnyolás, megszégyenítés
83
Pl. „Úgy viselkedsz, mint akinek nincs ki a négy kereke.” „Gratulálok, sikerült alul múlnod önmagad.” „ Ezt tel-
jesen egyedül találtad ki? Nahát!!!”
 Értelmezés, elemzés
Pl. „Most csak a méreg beszél belőled.” „Te magad sem tudod, mit akarsz.” „Be akarsz vágódni a főnöknél, tu-
dom én azt.”
 Vigasztalás, a helyzet lekicsinylése
Pl. „Áh, holnap már nem látod olyan borúsnak a helyzetet!” „Emiatt nem érdemes izgatnod magadat.” „Ha
rám hallgatsz nem is foglalkozol vele.”
 Kikérdezés, faggatózás
Pl. „Miért viselkedtél így?” „Mióta tudod?” „Kinek beszéltél már róla?”
 Figyelemelterelés, tréfálkozás
Pl. „Gyere, menjünk ebédelni, utána majd rózsaszínűbben látod a dolgokat..” „Figyelj, erről jut eszembe, hogy
a múlt héten azt hallottam..” „ Hallottad, mit csinált tegnap „Z” „Na most már hagyjuk ezt a horrort!”
A gátló magatartások, reakciók azt jelzik a problémával rendelkező személynek, hogy másik fél csak látszólagosan
mutat támogatás, s e mellett azonnali változást, változtatást vár. A gátló magatartások gyakran váltanak ki ellenállást,
vagy védekezést. A segítés ezen a ponton megakad.
2. Segítő, támogató viselkedésmódok

 „Ajtónyitogatás”: A személy rövid üzenetet küld a probléma valószínű létezéséről, ezzel „kinyitja az ajtót”
Pl. „Tudok segíteni valamit?”; „Segítene, ha beszélnénk róla?”; Számomra fontos, mit érzel.”
A problémával rendelkező személy sok esetben tart attól, hogy másokat ’terhelnek’ nehézségeikkel. A meghall-
gató részéről megnyugtatásra van szükség, hogy készséggel vállalja a segítő szerepét.
 Passzív meghallgatás során a meghallgató nem tesz fel kérdéseket, nem tesz megjegyzéseket, hallgatásával és
odafigyelésével bátorítja a személyt gondolatai, érzései megosztására, s ez a törődés és érdeklődés jele a beszélő
számára.
 Elfogadó visszajelzések: Vannak olyan helyzetek, amikor a maghallgatás önmagában nem elegendő, mert a
problémával rendelkező személy visszajelzéseket vár. Ez lehet verbális és nonverbális.
Pl. egy fejbólintás, „Igen, értem”; „Számomra is elgondolkodtató”)
 Értő figyelem során a meghallgató folyamatosan visszacsatol a hallottakra: a problémával rendelkező személy
által mondottakat fogalmazza meg másként.
Pl. „A mai értekezleten nem végeztünk semmit, csak ment az idő!” válasz: „Elégedetlen vagy a délelőtt miatt.”
Az értő figyelem azt az üzenetet közvetíti a problémával rendelkező személynek, hogy figyelnek rá, értik a helyze-
tét és nem bírálják. Természetesen az odafigyelés és a megértés nem jelenti azt, hogy egyet is értek a másikkal. A
meghallgató személy visszacsatolásai a problémával bíró személy számára a probléma pontosításában, saját szerepének
tisztázásában és a lehetséges megoldások megkeresésében nyújtat támogatást. Az értő figyelem eredményessége abból
ered, hogy a felelősséget a problémával rendelkező személynél hagyja.
A segítést, támogatást közvetítő négy magatartás azonban csak akkor hatékony, ha valódi figyelemből, érdeklődés-
ből fakad.
A segítés dilemmája a vezetői munkában több kérdést foglal magában: vajon hol húzódik meg a határ? Mikor és
milyen pontig segíthetem a munkatársaimat?; Vajon a segítéskészséggel, a támogatással nem fognak-e visszaélni?; Mi-
kor teszek jobbat?; A mindennapi gyakorlatban nem könnyen megválaszolható kérdések és nem adhatóak általános sza-
bályok. Fontos, hogy a vezető tudatosítsa, hogy a segítő viselkedés is fontos része munkája eredményességének. A tá-
mogató és gátló magatartások természetesen nem csupán a vezető – beosztott kapcsolatban vannak jelen, hiszen családi,
baráti, munkatársi kapcsolatainkban ugyanúgy megjelennek és hatnak. A vezetők esetében a támogató magatartás az ún.
modellhatás szempontjából különös jelentőséggel bír. A kollégák egymás közötti segítő attitűdjük érvényesülésében a
vezető viselkedése, reakciói mintául szolgálnak.
V. A segítő viselkedés hatásai

Általában ha segítő viselkedésről beszélünk a személyes segítségnyújtásra és annak közvetlen hatására gondolunk. A
folyamat azonban ennél összetettebb.
 Közvetlen hatás esetében az érintettek – a segítő és segített – átélik adott helyzetben a segítő viselkedés pozitív
következményeit. A segítő személy pozitív megerősítést kap, a segített személy pedig konkrét támogatást nyer a
számára nehézséget jelentő szituáció megoldásában, kezelésében.
 Áttételes hatású a segítő viselkedés, ha a konkrét segítségnyújtás nem csupán a segítséget kérő személy számára
eredményez pozitívumokat, hanem a vele kapcsolatban állóknak, illetve hasonló helyzetben vagy a későbbieken
hasonló helyzetbe kerülők számára is. A közvetett hatást nem könnyű megragadni, s a mindennapokban kevéssé
gondolunk rá.
Pl. ha a szakemberhez segítségét kéri a személy, mert elvesztette munkáját; a szakember közvetlenül a segítséget
kérőnek nyújt támogatást, de ezzel egyben a családot is segíti.
84
A rendvédelmi munka jellegzetességéből adódóan ezen a ponton találkozik a segítő viselkedés, a bűnmegelőzés és
a másoknak nyújtott védelem.
 A segítőviselkedés hosszú távú hatása három szempontból pozitívan és negatívan egyaránt érvényesülhet.
– Ha a segítséget kérő személy megkapja a támogatást, ez megerősítheti abban, hogy az általa nehéznek,
problémásnak ítélt helyzetben fordulhat támogatásért másokhoz. Ha a segítségnyújtás elmarad, a követke-
ző helyzetekben a személy már nem fog támogatást kérni.
– A segítséget adó személy támogató magatartását megerősítik a segítséget kapó személy vagy a környezet
pozitív megerősítései. A pozitív megerősítések hiányában a potenciális segítő egy következő helyzetben tá-
vol tartja magát a szituációtól.
– A segítő viselkedés modellhatása érvényesül, a segítő szűkebb, tágabb környezete a segítséget nyújtó sze-
mély, gyermek, munkatárs stb. a mutatott minta alapján a segítést értéknek tartja és beépíti saját normarend-
szerébe. Ellenkező minták esetében azonban a személy megkérdőjelezi a segítő viselkedés helyénvalóságát.
Látszólag egyszerű és gyors választ igénylő a kérdés: segítsünk vagy sem? A fentiekből kitűnik, hogy a tényleges
segítő viselkedés mögött rendkívül összetett pszichológiai folyamatok húzódnak meg.
Atkinson, R.L. – Atkinson, R.C. – Smith, E. E. – Bem, D. J. (1996) Pszichológia; Osiris Kiadó, Budapest
Batson, D. C. – Coke, J. S. (1988) A segítő viselkedés empátiás motivációja; In.: Az emberi motiváció I. Szerk.: Bar-
kóczi Ilona, Séra László Tankönyvkiadó, Budapest
Birkman, P. (1995) A segítés és a helytállás különböző modelljei; In.: Szociálpszichológiai tanulmányok, Szerk. Hu-
nyady György, Nemzeti Tankönyv Kiadó, Budapest
Carver, C. S. – Scheier, M. F. (1998) Személyiségpszichológia; Osiris Kiadó, Budapest
Freud, A. (1994) Az én és az elhárító mechanizmusok, Párbeszéd Könyvek, Budapest
Gordon, T. (1993) V.E.T.; Studium Effektive Kiadó, Balatonfenyves
Krebs, D. Az empátia és az altruizmus; In, Az emberi motiváció I.
Kulcsár Zs. (1998) Egészségpszichológia; ELTE Eötvös Kiadó, Budapest
Morális fejlődés, empátia és az altruizmus (Szerk.: Kulcsár Zs.) (1999) Szöveggyűjtemény, ELTE Eötvös Kiadó, Buda-
pest
Pervin, L. A. Altruizmus; Miért segítenek az emberek és miért nem? In. Az emberi motiváció I.
Stewart, I. – Joines, V. (1998) A TA ma; Grafit Kiadó, Budapest
Szabó Győzőné: Az Internet pszichológiája; Élet és tudat c. folyóirat, 2003/11. sz.
85

Emberi Kapcsolatok Tankönyv

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Emberi Kapcsolatok Tankönyv

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

EMBERI KAPCSOLATOK PSZICHOLÓGIÁJA

III. Bevezetés az ön- és személyészlelés pszichológiájába

I. Bevezetés az ön- és személyészlelés pszichológiájába

Az ön- és személyészlelés (személypercepció) a szociális térben történő, társadalmi, kulturális szabá-

Tekintsük át először az önismeret (önészlelés) pszichológiai összetevőit, jellegzetességeit!

2. A tárgyilagos önismeret, önmegítélés összetevői és nehezítő tényezői

Ideális esetben a meglévő és a feltételezett tulajdonságok fejeznék ki az ember önismeretét, valójában

Tekintsünk át néhány jellegzetes és a bűnfeltáró munkában is felhasználható, fontos énvédő mecha-

Gátlások: Ne adj sztrókot, amikor szeretnél, vagy tudnál adni.

3. Az önészlelésben előforduló gyakori kognitív torzítások

1. „Minden vagy semmi” típusú gondolkodás

10. Pozitív visszacsatolások elutasítása

Az énprezentációs stratégiák ismerete és felismerése elősegíti, hogy az észlelés körültekintőbb, diffe-

II. A személyészlelés pszichológiája

A másik személy észlelésére vonatkozó szociálpszichológiai kutatásoknak nagy hagyománya van.

Az emberek megismerésénél az információt a különböző megnyilvánulások, viselkedésformák, külső és

A személypercepció az interakcióknak egyik döntő eleme, a mindennapok legfontosabb és állandó

2. A személypercepció folyamata és összetevői

A személyészlelés pontossága függ az észlelő személytől

Az észlelő személy személyiségtulajdonságai, intellektuális képességei (emlékezete, figyelme, gondolko-

A sémák, mentális struktúrák, amelyek a korábban megszerzett ismeretek elraktározott, szervezett

Bartlett foglalkozott az emlékezés ilyen jellegű konstruktív működésével (Atkinson és munkatársai,

Az énsémák is fontosak az információfeldolgozásban. Kísérletet végeztek arra vonatkozóan, hogy az

Hangsúlyeltolódást eredményezhet a szociális kívánatosság is. Fiske és munkatársai (Baron, Byrne,

Kultúrafüggő, hogy melyek a lényeges, meghatározó tulajdonságok, legfontosabbnak tartott jel-

6. Kategorizáció és a csoportközi helyzet megítélése

A csoporthelyzet analóg a tömeghelyezettel, a résztvevők viselkedésének individuális meghatáro-

Az észlelés egyszerűsítésének és a torzításnak közismert módja a sztereotíp gondolkodásmód (sztereoti-

A sztereotípiák leegyszerűsített, egyoldalú sematikus képek, melyek segítségével az ember igyekszik

A tulajdonságok lehetnek elismerést és elutasítást kifejező, pozitív és negatív tulajdonságok.

A kategorizáció és a sztereotipizálás, a személyészlelési torzítások a mindennapi élet részei, azokat

Két személy kölcsönös szerepviszonyától és az interakciós helyzettől is függhet a megítélés, a hi-

Az áldozati nézőpont fokozza a másik személynek tulajdonított ártó szándékot (Jones és De

III. Mások és a saját viselkedés megértése:

Heider a belső okokban is két összetevőt feltételezett:

Az attribúciókkal kapcsolatos kutatások arra hívták fel a figyelmet, hogy

Weiner, B. és munkatársai (1971) az oktulajdonítási elméletet az önészlelésre is kiterjesztették. Az

A balszerencse (balsors) túlértékelése az alacsonyabb intelligenciájú emberek attribúciójára jellemző.

3. A Kelley-féle háromdimenziós modell lényege

1. Az okok, szándékok tulajdonításának jellegzetes hibái

 A siker és a kudarc attribúciója

IV. A személyészlelést befolyásoló egyéb tényezők

A személyészlelés bonyolult, több tényezős folyamat. Meghatározzák az alábbi jellemzők

Mint látható, a személyészlelés bonyolult, többszörösen meghatározott interperszonális folyamat,

IIII. A csoport fogalma

A számos kérdés elhangzása után most keressük meg ezekre a válaszokat.

Az egyén viselkedését jelentős mértékben befolyásolják a társadalmi elvárások. Ezek az úgynevezett

1. Az emberek közötti interakciók alapján beszélhetünk:

2. Alakulás módja szerint megkülönböztetjük

Informális csoport Formális csoport

4. Referenciacsoport (vonatkoztatási csoport)

III. A csoport rétegződése és vizsgálata

A csoport belső rétegződése négyes tagolódást mutat, tartalmazza: a hivatalos-, a kommunikációs-, az

IV. Alapvető csoportjelenségek:

 Egyrészt konvencionalizmusról beszél,

A konvencionalizmus esetében az egyén magatartásmódjai megegyeznek a hasonló helyzetben levő

1. Státusz és szerep, szereptanulás, szerepkonfliktus

4.1. Agresszió a csoportban

4.4. Rivalizálás a csoportban

4.5. Krízis95 állapota

4.7. A csoportmunkát hátráltató viselkedési típusok:

96 Bakó, T. (1996) Verem mélyén (Könyv a krízisről); Cserépfalvi Kiadó, Budapest

VI. Deindividualizáció jelensége