Az én társas aspektusai

Az énfogalom a saját tulajdonságainkról kialakított hiedelmek és vélekedések összessége.

Az emberek a másokról kialakított benyomásaikhoz hasonlóan különféle ingerek értelmezése révén

alkotják meg az énfogalmukat. Előfordul, hogy a megfigyelt viselkedésből következtetnek saját
jellemzőikre. Az önmagukról alkotott benyomásokat gondolatok és érzelmek, valamint mások
reakciói alapján alakítják ki. Végül az őket leíró egyedi jellemzőket is másokkal történő
összehasonlítás révén következtetik ki.

A saját viselkedésünkből tanuljuk meg, kik vagyunk

- Bem önészlelési elmélet: úgy tudhatunk meg dolgokat önmagunkról, hogy megfigyeljük a saját
viselkedésünket.
- A legnagyobb valószínűséggel az emberek azokból a viselkedésekből vonnak le önmagukra
vonatkozó következtetéseket, amelyeket szabadon választottak. Az ilyen viselkedést intrinzik
motiváció vezérli: azt tesszük, amit akarunk, nem pedig azt, amit meg kell tennünk. Ezzel szemben, ha
a viselkedés valamely külső késztetésre történik, akkor extrinzik motiváció irányítja. Az ilyen
viselkedés nemcsak keveset árul el belső tulajdonságainkról, hanem kevésbé is élvezzük ezek
elvégzését
- Az önészlelési folyamatot akár egy elképzelt viselkedés is beindíthatja. Ha önmagunkra úgy
tekintünk, mint aki rendelkezik az adott helyzetben fontos személyiségvonásokkal, ez nem csupán az
önbizalmunkat, a kitartásukat és az erőfeszítésünket fogja erősíteni, hanem a feladatban nyújtott
tényleges teljesítményünket is javíthatja

Gondolatainkból és érzéseinkből tanuljuk meg, kik vagyunk

- az önismeretnek ez a módja erőteljesebb hatást fejt ki, mint a viselkedésünk megfigyelése.
- Gyakran előfordul, hogy nagyon is tudatában vagyunk gondolataink és érzéseink, valamint a
tényleges viselkedésünk között feszülő ellentmondásnak.

Mások reakcióiból tanuljuk meg, kik vagyunk

- Cooley - tükörén fogalma annak jelzésére, hogy mások rólunk alkotott benyomásai is az
önismeretünk forrását jelentik. Mások reakciói olyan tükröt állítanak elénk, amelybe magunk is
belenézhetünk
- tükör-én fogalmát jól alátámasztotta az a kutatás, amelynek során iskolás gyerekek három
csoportjának a viselkedését hasonlították össze. A tanárok és mások ismételten azt mondták a
gyerekek egy csoportjának, hogy rendszeretőek. A másik csoportot ismételten arra figyelmeztették,
hogy rendszeretőbbnek kellene lenniük, a harmadik csoportnak pedig nem mondtak semmit a
rendszeretetről
- ha az embert nyíltan felcímkézik valamilyen személyiségvonással — például azzal, hogy rendszerető
— akkor ez befolyásolhatja az énfogalmát. Azonban nem kell feltétlenül kimondani a címkét, például
azt, hogy rendszerető vagy, ahhoz, hogy ezt a hatást elérjük. A dolog nyitja a többi ember finom
reakcióiban rejlik

A társas összehasonlításból tanuljuk meg, kik vagyunk

- társas összehasonlítás elmélete: az emberek a saját jellemzőiket a másokkal való
összehasonlításból ismerik meg és értékelik. Festinger dolgozta ki - feltételezte, hogy az emberek
akkor juthatnak önmagukkal kapcsolatban a legpontosabb információhoz, ha összehasonlítják
magukat hozzájuk hasonló társaikkal
- kontraszthatás: az összehasonlítás során használt mérce vagy előhangolás hatására az észlelő
ítélete a mércétől még inkább különbözővé válik; ha átlagos képességeinket szélsőségesen jó vagy
szélsőségesen gyenge társainkhoz hasonlítjuk, akkor magunkat az ellenkező oldalra soroljuk
- asszimilációs hatás: hozzánk hasonlóakhoz való hasonlításban is rejlik némi torzítás. Eszerint tehát
valamivel jobbnak fogjuk érezni a sakktudásunkat, ha magunknál egy picit jobb játékoshoz, és
némileg rosszabbnak, ha magunknál kissé gyengébb játékoshoz hasonlítjuk azt
- a társas összehasonlítás céljai: az emberek pontos önismeretre törekszenek (a helyzetek uralása
elv), ám azért is végeznek összehasonlítást, hogy kimutassák mások iránti szolidaritásukat (a
kapcsolódás keresésének elve), és jobban érezzék magukat a bőrükben (az én és enyém
felértékelésének elve)
- a társas összehasonlítás segítséget nyújt, hogy egyedinek érezzük magunkat. Azok a
jellegzetességeink, amelyek megkülönböztetnek bennünket másoktól, jellemzően énünk
meghatározó jegyeivé válnak.

Ismeretszerzés önmagunkról és másokról: hasonlóak vagyunk vagy különbözőek?

- A jelzőmozzanatok és az ismeretek különbségei. Önmagunkról rendszerint nagyobb mennyiségű és
változatosabb inger ér bennünket, mint másokkal kapcsolatban. Sokkal többféle helyzetben és
huzamosabb ideig figyelhetjük meg magunkat, mint bárki mást. Talán ez is magyarázza, hogy miért
látjuk önmagunkat változatosnak és rugalmasnak, miközben másokat egysíkúbbnak és merevebbnek
gondolunk
- A következtetések különbségei. Mivel a saját reakcióinkhoz jobban hozzáfé- rünk, jobban
tudatában is vagyunk annak, hogy más emberek, helyzetek és események milyen hatást tesznek ránk,
mint annak, hogy ezek hogyan hatnak másokra. Ennek eredményeként eltérő következtetéseket
vonunk le a viselkedés okaival kapcsolatban - cselekvő-megfigyelő-hatás: a hatás, amely nyomán
saját viselkedésünket helyzeti okoknak tulajdonítjuk, mások cselekedeteit viszont az ő belső
jellemzőikkel magyarázzuk
- Hasonló hiányosságok: a több nem mindig jobb is. Amikor másokról van szó, előfordul, hogy
rengeteget gondolkodunk arról, milyen benyomást alakítsunk ki róluk. Annak ellenére, hogy
önmagunkról jóval több ismerettel rendelkezünk, mint másokról, ez a többlettudás nem
szükségképpen jár együtt jobb önismerettel. Hiába tudunk sok mindent önmagunkról, korántsem
biztos, hogy a tudatában vagyunk annak, miért gondolkodunk, érzünk vagy cselekszünk egy adott
módon

Összeáll a kép: a koherens énfogalom megalkotása

Az énfogalom különböző elemeit az emberek igyekeznek úgy összeilleszteni, hogy az koherensnek és
stabilnak tűnjön. A koherencia úgy teremthető meg, ha csupán néhány központi jellemzőt teszünk
hozzáférhetővé, minden adott időpontban énünknek csupán néhány aspektusával foglalkozunk, és a
múltbéli tetteinkre szelektíven emlékezünk.
- én-séma: azon alapvető jellemzők összessége, melyekről úgy gondoljuk, hogy bármiféle helyzetben
jellemeznek bennünket. Olyan alaptulajdonságok tartoznak ide, melyekről az emberek úgy vélik,
egyedi módon jellemzi őket másokhoz képest, és eltérő helyzetekben is következetesen jellemző
rájuk.
- az én-koherencia úgy is elérhető, hogy az énről szóló tudásnak és az én-aspektusoknak egyszerre
csupán egy-egy alkészletét tesszük hozzáférhetővé; különböző helyzetekben különböző én-
aspektusok válnak hozzáférhetővé, így egy adott időpontban ritkán élünk át kényelmetlen
inkonzisztenciát
- az én-koherenciát a szelektív memória is segít kialakítani és fenntartani. Amikor az emberek a
múltjukra gondolnak, olyan önéletrajzot vagy élettörténetet alkotnak meg, amely integrálja a külön
féle én-aspektusokat és tulajdonságokat. Azok például, akiknek az élete során a viselkedése
tartózkodóból társaságkedvelővé változott, olyan részrehajló önéletrajzi emlékeket hívnak elő, amely
azt igazolja, hogy mindig is társaságkedvelők voltak. Az emlékezeti rekonstrukció úgy alakítja az
előhívott alapanyagokat, hogy azok a személy aktuális céljait szolgálják, és emiatt a kényelmetlen
vagy inkonzisztens információelemek egyszerűen feledésbe merülnek. Ez a stratégia olyan én-érzést
nyújt az embernek, amely az idő előrehaladtával még akkor is koherensnek tűnik, ha nem pontosan
adja vissza a személyes élettörténet valós tényeit.

Önértékelés
önértékelés: az egyén önmagáról alkotott pozitív vagy negatív értékelése

A pontosság és az énfelnagyítás közötti egyensúly

A képességeinkkel és választásainkkal kapcsolatos pontos önismeret fontos Iránymutatást jelent az
életünkben. A pontosság azonban nem az egyetlen szempont az én értékelésénél: az a motivációnk,
hogy jót gondoljunk a saját magunkról, szintén óriási hatást fejt ki.
önértékelésünk jellemzően a pontos önértékelés és az énfelnagyítás közötti kompromisszum
eredménye

énfelnagyítási torzítás: az a tendencia, miszerint az énre vonatkozó információt úgy gyűjtjük és

értelmezzük, hogy az kifejezetten pozitív értékeléshez vezessen
én-komplexitás: annak mértéke, hogy az egyén hány és egymástól mennyire különböző én-
aspektussal rendelkezik

A minket érintő események pozitívan és negatívan is befolyásolhatják az önértékelésünket, ám

többféle módon is arra törekszünk, hogy inkább pozitív, semmint negatív tapasztalatokra tegyünk
szert  kiválasztjuk az élet azon területeit, ahol sikeresek lehetünk, hanem arról is, hogy a
sikereinkre jobban is emlékszünk, mint a kudarcainkra.

A másokkal történő összehasonlításban is értékeljük önmagunkat. Az összehasonlítás néha

énfelnagyító, máskor pedig leértékelő számunkra
- Tesser: az én-értékelés fenntartása: az elmélet azokat a feltételeket rögzíti, amelyek alapján az
emberek önértékelése megerősödik vagy csökken egy közelálló vagy távoli másik személlyel történő
társas összehasonlítás során + mennyire fontos az embernek az a jellemvonás, amiben az
összehasonlítás történik  ha a testvérünk vagy a jó barátunk nyújt nálunk jobb teljesítményt, akkor
azt fájdalmasabbnak érezzük, mintha egy idegen szárnyalna túl bennünket, hiszen ez esetben
nagyobb a társas összehasonlítás valószínűsége
- megpróbálhatjuk elkerülni az olyan összehasonlítást, amely kedvezőtlen színben tüntet fel vagy
elkeserít bennünket. Ennek egyik ismert taktikája, hogy távolítjuk önmagunkat a sikeres emberektől:
kisebbnek tüntetjük fel a köztünk lévő hasonlóságot, vagy gyengítjük a velük való kapcsolatot. A
védekezés másik formája, hogy olyanokhoz hasonlítjuk magunkat, akik nálunk kevésbé szerencsések
vagy kevésbé sikeresek

Habár tisztában vagyunk a pontos önismeret értékével, mégis létezik két ok, melyek miatt énünket
hajlamosak vagyunk jobbnak látni a valóságosnál. Egyrészt az énfelnagyítás néhány aspektusa
valóban képes az énfejlesztést szolgálni, mivel azt tükrözi, hogy énünk képes adaptív módon
irányítani a viselkedésünket. Másrészt a magas önértékelés fontos erőforrás, amely megvéd a stressz
és az ént érő fenyegetések ellen.
Énszerepek
Mivel az emberek számos helyzetben és szerepben látják önmagukat, az önismeret sokféle szerep,
viselkedés és kapcsolat köré szerveződik. Az emberek különböznek egymástól abban, hogy mit
gondolnak, hány, és egymástól mennyire különböző énnel rendelkeznek.

én-aspektusok: mindannak összegzése, amit különböző területeken, szerepekben vagy

tevékenységek során az énünkről gondolunk

Ha benyomáskeltési stratégiánk sikeres, és a társak pozitívan kezdenek gondolkodni rólunk, ez

visszahat énképünkre, kedvezőbbé teszi azt, és javítja önértékelésünket
- Goffman dramaturgiai modellje: meghatározott szerepeket próbálunk eljátszani, megkíséreljük
elérni, hogy a közönség úgy észleljen bennünket, ahogy mi szeretnénk. Előadásainkra a színfaiak
mögött készülünk fel, nem kisebb gonddal választjuk ki napi öltözékünket, és megpróbáljuk
meggyőzni közönségünket előadásunkkal, hogy azt valóságosnak fogadják el.
- Goffman „homlokzatnak" nevezte azokat a pozitív társadalmi értékeket, amelyekről egy
személy sikerrel hirdeti, hogy képviseli őket. A homlokzat az én kivetített képe, amelyet
elismert társadalmi tulajdonságok alkotnak. Az öltözék, a viselkedési stílus, a kiejtés és a
szókincs mind, mind része lehet a nyilvánosság számára bemutatott „homlokzatnak. Ha
alakításaink balul ütnek ki, vagy a „homlokzat" összeomlik, ez nem csak zavart eredményez,
hanem fenyegeti azt az érzésünket is, hogy társas-társadalmi kapcsolataink előre láthatóak és
rendezettek
- Ha az emberek „szerepükön kívül" cselekednek, nem tudjuk, hogy a továbbiakban mire
számítsunk, hogyan lássunk előre egy helyzetet és hogyan birkózzunk meg vele. Az ennek
eredményeként előálló feszültség gyakran vezet a partnerek olyan közös erőfeszítésére, hogy
a „homlokzatot" helyreállítsák annak érdekében, hogy visszaálljon a szerepek megszokott és
előre látható rendszere.
- Christie és Geis Machiavelli gondolataihoz nyúlt vissza, amikor egy olyan skálát készített, amelyik
képes megkülönböztetni a jó és a rossz benyomást keltőket  machiavellizmus-skála
- Önmagunkról általában olyan képet választunk ki, amelyik megfelel azokénak az emberekének,
akiket szeretünk és becsülünk, és ellentétes azokéval, akiket nem szeretünk
- Mead szociális identitáselmélet - ahogyan önmagunkat látjuk, nem független attól, ahogyan mások
gondolkodnak rólunk, az előbbi az utóbbi terméke  az én (self) lényegében társadalmi struktúra és
a társadalmi élményből ered  a benyomáskeltés tehát nemcsak a társak rólunk alkotott nézeteit
befolyásolja, hanem végső soron azt is meghatározza, hogy mi magunk hogyan gondolkodunk
önmagunkról
- a felépített én képviseli a szociális aspektust  szociális identitás vs. reakítv én –
kiszámíthatatlan, kreatív, impulzív; aktualizálja a felépített ént, és utólag reagál rá  az én
egy folyamat
- Markus és Kitayama: a különböző kultúrák (individualista, kollektivista) különböző utakat kínálnak a
koherens énérzés kialakítására. Az individualista kultúrákban az emberek függetlenek, másoktól
különbözőnek látják énjüket, míg a kollektivista kultúrákban élők olyannak látják énjüket, amely
elsősorban társas szerepekben és kapcsolatokban, és nem egyedi, személyes jellemzők formájában
fejeződik ki. Érdekesség, hogy mindannyian képesek vagyunk individualista és kollektivista módon is
gondolni önmagunkra
láb az ajtóban technika: az illető viselkedését az vezérli, hogy a korábban bemutatottakkal
összhangban álló pozitív benyomásokat jelenítsen meg még akkor is, ha ennek jelentős költségei
vannak  a célba vett személy azért teljesíti a kérést, hogy a manipuláló ügynök által korábban
rákényszerített elutasítást valamiképpen jóvá tegye

A benyomáskeltés gyakori formája, amikor egy személy úgy próbál valakitől valamilyen szívességet
vagy pozitív értékelést kapni, hogy megkedvelti magát vele  Jones hízelgés: a cselekvő
vonzerejének növelése a célszemély szemében, 4 fő stratégiája: (1) a másik ember feldicsérése,
vagyis az egyszerű hízelgés, (2) a vélemények, ítéletek és viselkedés konformitása, 3) közvetlen
öndicséret az énmegjelenítésben és (4) szívességek. Céljai: (a) valamilyen szerzemény vagy
kézzelfogható nyereség reménye, például előléptetés vagy fizetésemelés; (b) védekezés a másik által
okozható veszély vagy kár ellen (pl. egy szeszélyes főnök vagy egy bosszúálló rokon esetében); végül
a talán legtipikusabb (c) a szeretetvágy.

Akiknek nagy a helyeslés iránti szükségletük, feltehetően szélesebb körben fognak benyomáskeltési
stratégiákkal élni (jóllehet nem szükségképpen nagyobb sikerrel), hogy társaik helyeseljenek nekik.
Crowne és Marlowe e jellemző mérésére készítette el a Társadalmi Kívánatosság Skáláját. A skála
kétféle tételeket tartalmaz. Az első típusba tartozó tételek kívánatos attitűdöket és viselkedéseket
írnak le, amelyeket aligha tart be bárki is a hétköznapi életben, például „sohasem hazudok". A
második típusba tartozó tételek nemkívánatos jellemzőket írnak le, melyek viszont a legtöbb
embernél általában előfordulnak, például „Néha dühös vagyok és bosszankodom, amikor nem kapom
meg, ami nekem jár". Azok az emberek, akik igenlő választ adnak az első típusú tételekre, és negatív
választ a második típusúakra, nagy helyeslési szükséglettel rendelkeznek - nagyon igyekeznek
önmagukat pozitív színben feltüntetni, még akkor is, ha válaszaik igazságának valószínűsége nagyon
alacsony.

A benyomáskeltés erősen függ attól a képességünktől, hogy helyesen értelmezzük a különböző társas
helyzetek követelményeit.
- interakcióink csaknem mindig megjósolható pályát követnek, mintha csak egy elfogadott
„forgatókönyv" irányítaná őket  legtöbb ember képes napi interakciós rutinjait körülbelül 15-30
ilyen visszatérő epizódba megfelelően összefoglalni  sikeres interakció és benyomáskeltés
szempontjából fontos tudni, hogy az egyes epizódoknak milyen követelményei vannak
- az epizódok szabályait úgy tanuljuk, hogy részt veszünk bennük, és ha már egyszer megtanultuk
őket, ugyanezeket a szabályokat használjuk viselkedésünk irányítására a hasonló érintkezésekben
- A sikeres személyközi kommunikáció és benyomáskeltés fontos követelménye, hogy ismerjük az
interakciós epizód kívánalmait, és pontos kognitív reprezentációnk legyen arról, hogy az adott
epizódban mi a megfelelő és elfogadott viselkedés. A szociális jártassággal rendelkező és erősen
énellenőrző személyek az interakciós epizódokról finomabb és érzékenyebb nézetekkel rendelkeznek

Higgins szabályozófókusz-elmélete: az ént irányító személyes mércét Higgins énirányítónak nevezte

el. Az énirányítónak két összetevője van, az ideális én, vagyis az az elképzelésem, hogy milyen
szeretnék lenni, és az elvárt én, vagyis, ahogy elképzelem, hogy mások mit várnak el tőlem. Az ideális
én saját törekvéseink elérését segíti, az elvárt én pedig a kötelezettségeink teljesítését. Higgins
szerint promóciófókuszt alkalmazunk, ha saját céljaink megvalósítása a cél, és prevenciófókuszt, ha
kötelezettségeinket teljesítjük. Ha a házasságunkat szeretnénk javítani, akkor promóciófókuszú
megközelítés, ha romantikus alkalmakat szervezünk, virágot viszünk, és prevenciófókuszú, ha a
vitákat akarjuk elkerülni minden áron. Viselkedési stratégiánkat az alakítja ki, hogy milyen a saját
szabályozási fókuszunk. Ezekben az esetekben is igaz, amit már más jelenségeknél is megfigyelhettük,
a választott viselkedés ráragadhat az emberre, vagyis, alakíthatja a személyiségünket.