MAURICE MAETERLINCK

A HÉTKÖZNAPI TRAGIKUM

Létezik egy hétköznapi tragikum, amely sokkal valóságosabb, sokkal mélyebb, és valódi lé­
nyünkhöz sokkal közelebb áll, mint a drámai hősök tragikus kalandjai. Megérezni könnyű,
az ábrázolása viszont annál kényesebb, e lényegbevágó tragikum ugyanis nem egyszerűen
anyagi vagy pszichológiai természetű. Itt már nem egyszerűen két ember, vagy két egy­
mással ellentétes vágy elszánt küzdelméről, vagy szenvedély és kötelesség örök harcáról
van szó. Sokkal inkább azt kell felmutatni, milyen megdöbbentő létezésünk puszta ténye.
Sokkal inkább azt kell felmutatni, hogyan boldogul a lélek egymagában, belevetve a soha
nem nyugvó határtalanba. Sokkal inkább azt kell megszólaltatni, hogy túl az ész és az ér­
zelmek megszokott párbeszédén, milyen végtelen és emelkedett dialógus zajlik ember és
végzete között. Sokkal inkább arról volna szó, hogy a szemünkkel követhessük azokat a
fájó, tétova lépteket, amelyek az emberi lényt közelebb viszik vagy eltávolítják önnön igaz­
ságától, szépségétől vagy Istenétől. És inkább az volna a dolgunk, hogy még ezer meg ezer
hasonló dologra nyissuk fel a szemeket és füleket, amelyek eddig csak a tragikus költők
verseiben villantak fel. A lényeges kérdés az, hogy nem lehetne-e mindezt, amire egy-egy
pillanatra már ráláthattunk, minden más elébe helyezni. Azt, amit mondjuk Macbeth, Lear
király vagy Hamlet történetéből kihallunk, a végtelen titokzatos énekét, a lelkek vagy Isten
fenyegető hallgatását, a látóhatár alján dübörgő végtelent, a sorsot vagy végzetet, amit
belső érzékeinkkel megérzünk, még ha nem tudjuk is , milyen jelekről ismerjük fel - vajon
nem lehetne valamilyen módon felcserélni a szerepeket, és mindezt az emberek szeme elé
tárni, eltávolítván tőlük magukat a szereplőket? Vakmerőség volna-e azt állítani, hogy az
élet igazi tragikuma, a rendes, mélyen és általánosan átélt tragikum éppen akkor veszi kez­
detét, amikor lecsengett mindaz, amit kalandnak, fájdalomnak, veszélynek nevezünk?
A boldogság keze nem érhet-e el messzebbre is a sorscsapásokénál, és egyes erői nem fér­
kőzhetnek-e közelebb az emberi lélekhez? Vajon az örök Isten csak akkor mutatkozik-e
meg életünkben, ha üvöltünk, mint az Átreidák, és soha nem ülhet-e le csak úgy közénk
otthonunk lámpafényébe? Nincs-e valami rémisztő a nyugalomban, ha jobban belegon­
dolunk, nem őrködnek-e fölötte végzetünk csillagai; és vajon életünk a küzdésben, vagy
éppen a csendben találja meg célját? Nem lehetséges-e, hogy amikor véget ér egy történet,
és azt mondjuk, „és boldogan éltek, amíg meg nem haltak", valójában akkor veszi kezde­
tét a nagy rémület? Mert mi van akkor, amikor boldogan élünk? Ha eljön a boldogság,
vagy akár csak megállunk eev percre, nem fedezünk-e fel súlyosabb és állandóbb dolgo­
kat, mint amikor tombolnak „ ..^envedélyek? Nem akkor vesszük-e észre, hogyan pereg az
idő, és hogyan peregnek le még számos, titkosabb események, nem akkor kezdenek-e
rohanni az órák? És mindez nem hatol-e mélyebben idegszálainkba, mint a szokványos
drámák tőrdöfése? Amikor az ember úgy érzi, nem érhet el hozzá a kívülről leselkedő
halál, vajon nem akkor nyílik-e meg a létezés és a végtelen különös és néma tragédiájának
kapuja? Vajon valóban az volna életem legizgalmasabb pillanata, amikor egy kardcsapás
el<51 kell menekülnöm? Vajon mindig a csók-e az élet legfennköltebb momentuma? Nem
léteznek-e más pillanatok, amelyekben tisztább hangon szól hozzánk az örökkévalóság?
Vajon lelkünk csak a nagy éjjeli viharokban bontja-e ki virágát? Mintha eddig ezt hittük
volna. Tragédiaíróink szinte valamennyien csak a régmúlt idők életét látták; és bízvást

31
állíthatjuk, hogy egész színházunk anakronisztikus, és ugyanannyi évvel maradt el korá­
tól, mint a szobrászat. Nem így van ez azonban például a jó festőknél és a jó zenében, ahol
kivehetőek és tisztán tükröződnek napjaink életének rejtettebb, de éppolyan súlyos és
megdöbbentő vonásai. Ok meglátták, hogy a mai létezés díszletei ugyan szegényesebbek,
de annál nagyobb mélységek rejlenek benne, annál bensőségesebb és spirituálisabb jelen­
tősége van. A jó festőt immár nem Marius fényes diadala érdekli a cimberek fölött, vagy
Guise herceg meggyilkolása, a győzelem vagy a gyilkosság pszichológiája ugyanis alapve­
tő és kivételes helyzet, és az erőszakos cselekedet keltette lárma elnyomja a létezés és a dol­
gok mélyebbről jövő, bizonytalan és tétova hangját. A jó festményen egy magányos tanyát
látunk elhagyott vidéken, egy folyosó végén nyitva felejtett ajtót, egy megfáradt arcot
vagy kezet; és ezek az egyszerű képek valami többletet adhatnak életünk tudatosságához;
ez pedig olyan jótétemény, amelyet soha nem szabad elveszítenünk.
Tragédiáink szerzői azonban olyanok, mint a középszerű festők, akik leragadtak a törté­
nelmi festészetnél: műveik kizárólag a felidézett anekdota erőszakosságára hegyeződnek
ki. És úgy tesznek, mintha elszórakoztathatnának minket olyanfajta jelenetekkel, amilyene­
ken az általuk ábrázolt merényletekhez, gyilkosságokhoz és árulásokhoz szokott barbárok
derültek egykor. Eközben pedig legtöbbünk élete távol zajlik vértől, sikolyoktól és kardcsa­
pásoktól, az emberek könnyei pedig csendesek lettek, láthatatlanok, és már-már éteriek...
Ha színházba megyek, úgy érzem magam, mintha néhány órára egyszerű, száraz és
durva életfelfogású őseim körébe csöppennék, ami már tőlem oly távoli, hogy nem is érint­
het meg. Megcsalt férjet látok ott, aki megöli hűtlen asszonyát, asszonyt, aki megmérgezi
szeretőjét, fiút, aki bosszút áll apjáért, meggyilkolt királyokat, megbecstelenített szüzeket,
bebörtönzött polgárokat, és egyáltalán, a vér, a patakzó könnyek és a halál hagyományos,
és bizony vajmi felszínes és földhözragadt pátoszát. Mit mondhatnak nekem azok az em­
beri lények, akiket egyetlen rögeszme hajt, és élni sincs idejük, mert egyetlen vágyat is­
mernek, hogy végezzenek riválisukkal vagy szeretőjükkel?
Abban a reményben indultam el, hogy fölismerhetem az élet forrásaihoz és misztériumai­
hoz visszavezető utat, amelyeket a mindennapokban sem alkalmam, sem erőm nincsen
meglátni. Azért, mert reménykedtem, hogy megpillanthatok valamit szerény hétköznapi
életem szépségéből, nagyságából és jelentőségéből. Reméltem, hogy megmutatják nekem,
milyen jelenlét, milyen hatalom vagy miféle isten osztozik velem mindennapjaimban. Vala­
miféle felemelő pillanatokat vártam, amelyeket legnyomorúságosabb óráimban éltem meg
anélkül, hogy észrevettem volna őket; ám többnyire nem láttam mást, mint egy embert, aki
hosszasan ecseteli, miért féltékeny, miért kever mérget, vagy miért kell végeznie magával.
Csodálom Othellót, de úgy érzem, képtelen arra a fenséges mindennapi életre, amire
mondjuk egy Hamlet képes, akinek van ideje élni, mert nem cselekszik. Othello féltékeny­
sége lenyűgöző. De nem lehetséges-e, hogy öreg hibánk azt gondolni, hogy azokban a
pillanatokban élünk igazán, amikor egy ilyen, vagy más, hasonló erejű szenvedély száll
meg minket? Előfordult már, hogy úgy éreztem: a karosszékében üldögélő öregember, aki
egyszerűen várakozik a lámpafényben, és öntudatlanul hallgatja, milyen örök törvények
uralnak mindent a ház körül, és azt firtatja, ha meg nem is érti, mi rejlik az ajtók és abla­
kok csendjében és a fény vékonyka hangjában, eltűrve, hogy lelke és végzete ott van vele,
fejét kissé meghajtva, nem is sejtve, hogy e szobában a világ minden erői ott őrködnek és
sürgölődnek körülötte, mint figyelmes szolgálók, és nem is tudva, hogy az asztalt, amely­
re könyököl, maga a Nap tartja meg az alatta nyíló mélységek fölött, és hogy nincs az égen
egy csillag vagy a lélekben egy erő, amely közömbös maradna szempillájának egyetlen
rezdülésére, vagy egyetlen emelkedő gondolatra - igen, előfordult már, hogy úgy érez­
tem: ez a mozdulatlan öregember valójában mély értelmű életet él, emberibbet és általá­
nosabbat, mint a szerelmes, aki megfojtja szeretőjét, a csatában diadalmaskodó vezér vagy
a „becsületén esett csorbáért elégtételt vevő hitves".

32
 Azt vethetik a szememre, hogy a mozdulatlan élet nemigen látható, és hogy igenis kell
néhány mozdulat, amely megelevenítheti, az az egy-két elképzelhető mozdulat pedig csak
az eddig használatos kisszámú szenvedélyből táplálkozhat. Nem hinném, hogy valóban
képtelenség volna statikus színházat csinálni. Sőt, úgy tűnik nekem, hogy az nagyon is
létezik már. A legtöbb tragédia mozdulatlan. Nem a Prométheuszról vagy az Oltalomkere­
sőkről beszélek, amelyekben nem történik semmi, inkább az Aldozatvivőkre gondolok, az
ókor legdermesztőbb tragédiájára, amely rossz álomként lebegi körül Agamemnón sírját,
amíg az örökösen önmagukba visszaforduló imák fokozásából egyszerre villámcsapásként
világlik ki a gyilkosság. De vizsgáljunk csak meg ilyen szempontból még néhányat a
régiek legszebb tragédiáiból: az Eumeniszeket, Antigonét, Elektrát vagy az Oidipusz Kolónosz-
bant. „Csodálták, mondja Racine a Bérénice előszavában, csodálták Szophoklész Aiászát,
amely nem áll egyébből, minthogy Aiász megöli magát, mert mérhetetlen haragba jött,
amikor megtagadták tőle Akhilleusz fegyvereit. Csodálták Philoktétészt, amelynek egyet­
len tárgya, hogy Odüsszeusz el akarja ragadni Héraklész nyilait. Oidipusz maga is, bár
bővelkedik fordulatokban, anyagában jóval szegényebb, mint napjaink legegyszerűbb
tragédiája."
Más-e ez, mint a nagyjából mozdulatlan élet? Többnyire még pszichológiai cselekmény
sem igen fordul itt elő, ami pedig ezerszer fontosabb a külső cselekménynél, és elengedhe­
tetlennek tűnik, de amelyet mégis sikerül csodálatos módon megszüntetni vagy redukálni,
hogy figyelmünket ne kösse le semmi más, csak az ember helyzete a mindenségben. Itt
már nem a barbárok között járunk, az ember nem pusztán elemi szenvedélyek szorításá­
ban cselekszik, és benne sem csupán e néhány szenvedély az érdekes. Van időnk arra is,
hogy lássuk, milyen, amikor megpihen. Nem a létezés egyetlen kivételes és viharos pilla­
natáról van szó, hanem magáról a létezésről. A szenvedélyek törvényeinél létezik ezer meg
ezer hatalmasabb és tekintélyesebb törvény is, ám mint minden ellenállhatatlan erejű vál­
tozás, e lassú, halk és rejtőzködő törvények is csak a félhomályban és az élet nyugalmas
pillanatainak elmélkedésében vétetik észre magukat és hallatnak magukról.
Amikor Odüsszeusz és Neoptolemosz Philoktétész elé járulnak, hogy Héraklész fegyve­
reit követeljék tőle, tettük önmagában épp olyan egyszerű és közömbös, mint napjainkban
bármely emberé, aki egy beteghez látogatóba megy, vagy az utazóé, aki bekopog a fogadó
ajtaján, vagy az anyáé, aki a kandalló mellett üldögélve várja, hogy gyermeke hazatérjen.
Szophoklész menet közben gyors ecsetvonásokkal fölvázolja hőseinek jellemét. De vajon
nem állíthatjuk-e, hogy a tragédia legfőbb érdekessége nem pusztán a leleményesség és
engedelmesség, a haza érdeke, az indulatok és a hiú önfejűség közötti vívódásokban rej­
lik? Van itt más is; és a feladatunk az, hogy megmutassuk az ember felsőbbrendű létezését.
A költő a mindennapi élethez valami többletet ad, azt a „nem-tudom-mit", ami a költők tit­
ka, az pedig egyszerre megjelenik egész pazar nagyságában, az ismeretlen erőknek való
alávetettségében, soha ki nem bogozható összefüggéseiben és fennkölt nyomorúságában.
A kuruzsló belecseppent néhány titokzatos cseppet a vázába, ami látszólag tiszta vízzel
van tele: és egy csapásra feltárul a kristályok világa, felburjánzik a váza pereméig, és ráéb­
reszt minket, mennyi csoda rejlett ebben a vázában, ahol tökéletlen szemeink eddig nem
láttak semmit. így a Philoktétészben is úgy tűnik, hogy a három főhős pszichológiája mind­
össze a tiszta vizet tartalmazó váza falait jelenti, ami nem más, mint a mindennapi élet,
amelybe azután a költő beleejti zsenialitásának néhány megvilágosító erejű cseppjét...
Ugyanígy, a szép és nagy tragédiák szépsége és nagysága inkább a szavakban, mint
a tettekben rejlik. De vajon csak azokban a szavakban-e, amelyek kísérik és magyarázzák
a cselekedeteket? Alighanem kell hogy legyen más is, mint a külső szükség diktálta dialó­
gusok. Egy műben szinte csak azok a szavak számítanak, amelyek elsőre haszontalannak
tűnnek. Bennük rejlik a mű lelke. Az elengedhetetlen dialógus mellett szinte mindig ott
zajlik egy másik, amely fölöslegesnek tetszik. Ám vizsgáljuk csak meg közelebbről, és

33
meglátjuk, hogy egyedül ez az, amit a lélek figyelmesen meg is hallgat, mert ez az a hely,
ahol hozzá szólnak. Be lehet látni azt is, hogy e dialógus minősége és kiterjedése határoz­
za meg a mű minőségét és rejtélyes súlyát. Bizonyos, hogy a közönséges drámákban a
nélkülözhetetlen dialógus egyáltalán nem felel meg a valóságnak; és az is, hogy a legna­
gyobb tragédiák titokzatos szépsége éppen azokból a szavakból táplálkozik, amelyek el­
mennek a szigorú és látszatszerű valóság mellett. A szépség azokból a szavakból születik,
amelyek egy mélyebb, a költészetet tápláló lélekkel összehasonlíthatatlanul rokonabb
igazsághoz igazodnak. Azt is mondhatnánk, hogy a költemény annál közelebb jut a szép­
séghez és egy fensőbb igazsághoz, minél inkább kiküszöböli a tetteket magyarázó szava­
kat, és helyettük olyan szavakat mond ki, amelyek nem az úgynevezett „lelkiállapotot",
hanem valami nem tudom miféle megragadhatatlan és szüntelen erőfeszítést tükröznek,
a lélek igyekezetét szépsége és igazsága felé. Mert a lélek így juthat közelebb az igazi
élethez is. Minden emberrel megesik a hétköznapi életben, hogy szavakkal kell feloldania
valami igen súlyos helyzetet. Gondoljunk csak erre egy kicsit. Vajon ezekben a pillana­
tokban mindig, vagy akár csak többnyire is, valóban az számít-e a legtöbbet, amit mon­
dunk és amit válaszolnak nekünk? Vajon nem lépnek-e színre más erők, más, füllel nem
hallható szavak, amelyek döntő hatással lesznek az eseményekre? Gyakran édeskeveset
számít ilyenkor, hogy mit mondok; a jelenlétem viszont, a lelkem viselkedése, a jövőm és
a múltam, az, ami majd belőlem megszületik, az, ami bennem már meghalt, egy titkos
gondolat, a szerencsés csillagzataim, a végzetem, ezer meg ezer engem és minket körül­
vevő misztérium, mindezek annál inkább szólnak a másikhoz az ilyen tragikus pillanatok­
ban, és válaszolnak is nekem. Mindez ott van minden szavam és minden szavunk mögött,
és főként ezt látjuk, ezt halljuk, akaratlanul is. Ha Ön most elém áll, Ön, a „meghurcolt
hitves", a „megcsalt szerető", az „elhagyott asszony", és feltett szándéka, hogy végez velem,
aligha legékesebb könyörgéseim lesznek azok, amelyek megbéníthatják a karját. Könnyen
megeshet viszont, hogy Ön egyszer csak valamely váratlan erővel találja szemben magát,
és hogy a lelkem, amely tudja, hogy ezek ott őrködnek körülöttem, kimond egy titkos
varázsszót, amelyik lefegyverzi Önt. íme ezek azok a szférák, ahol a kalandok sorsa el­
döntetik, íme a dialógus, amelynek visszhangját meg kellene hallanunk. És valójában ezt
a visszhangot halljuk is - igaz, a végsőkig elhalkult és változékony formában -, egyes
nagy művekben, amelyekről az imént beszéltem. De vajon nem kísérelhetnénk-e meg
közelebb kerülni ezekhez a szférákhoz, ahol „a valóságban" történnek a dolgok?
Úgy tűnik, szeretnénk megkísérelni. Nemrégiben egy esetlen kísérletet tettem, hogy
fényt derítsek e titokra annak az Ibsen-drámának, a Solness építőmesternek a kapcsán, amely­
ben a legtragikusabban hallani ki a „második szinten" zajló dialógust. Ugyanúgy egy vak
ember kezének a nyomai voltak ezek, aki ugyanazon a falon tapogatózik, ugyanaffelé a
fény felé. Vajon mi az a többlet a Solnessben, amit a költő az élethez hozzáadott, faggatóz-
tam akkor, és amitől az egyszerre ilyen különösnek, ilyen mély értelműnek és aggasztónak
tűnik látszólagos gyermetegsége mögött. Nem könnyű megmondani, az öreg mester pe­
dig megőrizte magának a titkait. Sőt, úgy tűnik, az, amit mondani akart még csak vajmi
kevés ahhoz képest, amit muszáj volt elmondania. Csak szabadon engedte a lélek bizonyos
hatalmait, amelyek azelőtt sohasem voltak szabadok, és amelyeknek talán rrtegszállottja
volt. „Látja, Hilde, kiállt föl Solness, látja! Önben boszorkányos erők lakoznak, akárcsak
bennem. Ez a boszorkányság idézi meg a külső hatalmakat. És nekünk muszáj engedelmes­
kednünk. Akár akarjuk, akár nem, muszáj."
Boszorkányos erők vannak bennük, akárcsak mindannyiunkban. Hilde és Solness sze­
rintem az első hősök, akik úgy érzik, egy pillanatra a lélek atmoszférájában élnek, és ez a
lényegi élet, amelyet felfedeznek magukban, túl mindennapi életükön, rémülettel tölti el
őket. Hilde és Solness két olyan lélek, akik beleláthattak abba, mi is a helyzetük a valódi
életben. Többféle módon meg lehet ismerni egy embert. Vegyünk például két vagy három

34
olyan lényt, akiket többé-kevésbé mindennap látok. Valószínűleg hosszú ideig csak a moz­
dulataikról különböztetném meg őket, külső és belső szokásaikról, arról, ahogy éreznek,
cselekednek, gondolkodnak. Ám minden tartósabb barátságban eljön egy titokzatos pilla­
nat, amikor megérezzük, úgymond, barátunk pontos helyzetét az őt körülvevő ismeretlen­
hez képest, és a végzet iránta tanúsított viselkedését. Ettől a pillanattól fogva tartozik
igazán hozzánk. Egyszer s mindenkorra megláttuk, az események milyen módon fognak
viselkedni vele. Tudjuk, hogy hiába húzódik rejtekhelyei mélyére, és marad a lehető leg­
nagyobb mozdulatlanságban, nehogy felkavarjon valamit a jövő nagy tárnáiban, óvatossá­
ga mit sem ér majd, a neki szánt számtalan esemény, bárhova rejtőzzék is, rá fog találni, és
sorra bekopogtatnak az ajtaján. És másrészről az sem marad titokban előttünk, hogy hiába
indul mindenfajta kaland keresésére. Mindannyiszor üres kézzel fog hazatérni. Mintha a
lelkűnkben minden ok nélkül egy tévedhetetlen tudomány született volna meg, amikor
szemünk így kinyílt rá, és biztosak vagyunk benne, hogy egy bizonyos esemény, amely lát­
szólag egy bizonyos ember keze ügyében van, mégsem eshet meg vele.
Ettől a pillanattól fogva a legértelmesebb, de még a legostobább emberek barátságán is
a lélek egy különleges része uralkodik. Az élet egyfajta átvitele történik itt. És amikor vé­
letlenül összetalálkozunk valakivel, akit ilyen módon ismerünk, míg a hóesésről vagy a
nőkről csevegünk vele, mindkettőnkben van valami kis dolog, ami tudattalanul köszönti
a másikat, vizsgálgatja, faggatja, olyan együttállások iránt érdeklődik és eseményekről be­
szél, amelyeket lehetetlenség megértenünk...
Azt hiszem, Hilde és Solness ebben az állapotban vannak, és ilyen módon észlelik egy­
mást. Szavaik nem emlékeztetnek semmire, amit eddig hallhattunk, mert a költő megkísé­
relte egybekeverni ugyanabba a kifejezésbe a belső és külső dialógust. Ebben az alvajáró
drámában valami ismeretlen új hatalmak uralkodnak. Minden, ami itt elhangzik, egyszer­
re rejti el és fedi fel egy ismeretlen élet forrásait. És ha egy-egy pillanatban csodálkozunk
is, nem szabad elfelejtenünk, hogy saját lelkünk milyen bolond hatalomnak tűnik olykor
tökéletlen szemünkben, és hogy az emberben sokkal termékenyebb, mélyebb és izgalma­
sabb tájak is rejtőznek, mint az észé és az értelemé...

1907

Fordította: Bárdos Miklós

35