A modern dáma

Samuel Beckett:Godot-ra várva

Samuel Beckett az abszurd dráma irányzatának legjelentősebb képviselője. 1906-ban született

Írországban, Dublinban,. 1945 óta többnyire már franciául írja műveit, s azokat maga fordítja vissza
angolra. Eleinte tanulmányokat publikált. Világhírét azonban első és mindmáig legjelentősebb
színművének, a Godot-ra várva (1952) című darabjának köszönheti .Nobel-díjat kapott 1969-ben. A
Godot-t követően írta meg Beckett legismertebb, leggyakrabban színre vitt darabjait A játszma végét
(1957), Az utolsó tekercset (1958) és az Ó, azok a szép napokat (1961). A kritika okkal sorolja az írót a
minimalisták és a posztmodernek közé.

A Godot-ra várva elbeszélhető cselekménye a következő. :

Egy végtelen kopár tájon, semmibe vesző országút mentén, egy keresztre vagy akasztófára
emlékeztető kiszáradt fa tövében két korosabb férfi, két csavargó, Estragon és Vladimir vár Godot
érkezésére. Godot azt ígérte, hogy eljön értük, s ételt, italt, otthont ad nekik. A két ágrólszakadt
figura azonban hiába várakozik. Godot helyett egy furcsa emberpár csörtet be a színpadra, az öntelt
Pozzo és szolgája, Lucky, akit ura kötélen vezet. Pozzo a földi élet hívságaival kérkedik, hordozható
székével, pipájával, órájával, majd bőröndjeit cipelő szolgáját arra kényszeríti, hogy produkálja magát,
táncoljon és szavaljon. Ezt követően távoznak. Amikor leszáll az éj, egy kisfiú Godot üzenetét hozza :
közli, hogy gazdája csak másnap tud jönni.

A komédia második részében nagyjából megismétlődnek az események, de Pozzo időközben

megvakult, és szolgája, Lucky megnémult. Pozzo öntelt hencegéseire rácáfolt az idő. Godot megint
csak a kisfiút küldi maga helyett, azonos üzenettel. A két csavargó elkeseredésében úgy dönt, felkötik
magukat a fára. A kötél - Estragon nadrágöve -, azonban elszakad. Nincs más megoldás, eljönnek
holnap is a fához, hogy tovább várják Godot eljövetelét.

Beckett darabjában minden mozzanatnak, minden kimondott, sőt minden ki nem mondott szónak
szimbolikus, többszörös jelentése van. Értelmezést, kommentárt igényel. Csak a részletes szö-
vegmagyarázat után válik világossá, hogy a Godot-ra várva látszólag szimpla története, a
jelentéktelennek, érdektelennek, semmitmondónak tetsző dialógusok milyen gazdag tartalmat
rejtenek magukban. Beckett a nyugat-berlini Schiller Theaterben egy alkalommal maga állította
színpadra keserű komédiáját. A rendezésről fényké-pekkel illusztrált munkanapló készült. E szerint: A
kör alakúan megvilágított színpad üres dobogóját a nézőtérrel szemben vízszintesen elképzelt
országút szeli ketté. A háttérben egy kopár, háromágú fa látható. A színpadkép egy végsőkig
elidegenült, kiürült holdbéli tájat ábrázol. A természet egyetlen jele a háromágú, kiszáradt fa, talán az
Éden fája, amely valaha a tudás és halhatatlanság gyümölcsét kínálta az embernek.A fa a
tragikomédia második részében egy levelet hajt, jelezve, hogy a természet, az ember akaratától,
sorsától függetlenül is, tovább él. Az előadás kezdetén csak Estragon van a színpadon. A földön ül, és
egyik bakancsának a lehúzásával bajlódik. Megjelenik Vladimir. - Hiába, nem megy - mondja Estragon.
Ez a kijelentés nyilvánvalóan nemcsak a cipő lehúzására vonatkozik, hanem a darab egészét
értelmezi. Erre a megállapításra rímel a komédia utolsó mondata. - Menjünk - határozzák el a
csavargók, miután másodszorra is hiába várakoztak Godot-ra. És nem mozdulnak. Önmagunkra,
esendő emberekre ismerhetünk a két csavargóban, az amerikai filmbohózatokból ismert Stan és Pan
figurákra. Hozzájuk hasonlóan Beckett csavargói is fekete köcsögkalapot hordanak. Összetartozásukat
ruházatuk is jelzi: a magasabb, Vladimir sötét zakót és csíkos nadrágot, a kisebb, Estragon pedig
csíkos zakót és sötét nadrágot visel. A toprongyos nadrágok, zakók szövetmintái azonban nem
egyeznek. A két csavargó nemcsak ruházatában, jellemében is különbözik egymástól. Estragon
(becenevén Gogo) földhözragadtabb, földközelibb ; ha teheti, mindig leül, leheveredik a földre.
Vladimir (Didi) viszont filozofikus hajlamú, mintha az ideák világában, a fellegekben élne. Ő sohasem
ül le. Didi hisz Godot eljövetelében, és arra kényszeríti barátját, hogy maradjon vele. Gogo nem mer
egyedül maradni, mert fél, hogy ismeretlenek újra megverik. Így is, úgy is mindketten boldogtalanok.
Pozzo és Lucky is az emberiség megszemélyesítői. De amíg a két csavargó kapcsolatában az egymás
mellé rendeltség, a barátság, a szeretet viszonyát jelzi Beckett, addig a Pozzo-Lucky párban az alá- és
fölérendeltséget, az úr és a szolga egymástól való függését jeleníti meg. De ezen túlmenően, Pozzo és
Lucky kötődése a test és az értelem elválaszthatatlan kapcsolatát, egymásrautaltságát is példázza.
Pozzo megkopott eleganciájú, kockás nadrágjában és ingében, mellényt és kabátot viselve a cirkuszi
bohózatok ellenszenvesen erőszakoskodó, ostoba igazgatófiguráját juttatja eszünkbe. Luckyt (a
szerencsést), mint egy kutyát, nyakába akasztott kötéllel, hosszú pórázon vezeti és ostorával
irányítgatja. Lucky súlyos utazótáskát cipel, összehajtható széket, kosarat élelemmel, s karján
köpenyt. Pozzo nemcsak arra kényszeríti Luckyt, hogy kiszolgálja őt, de úgy is beszél vele, mint egy
kutyával. Amikor szereplésre kényszeríti őt, Lucky nemcsak táncol, hanem egy hosszú szöveget is
elhadar, amelyből hallgatói egy szót sem értenek. A monológ egy valaha művelt elme összefüggő
gondolkodásra már képtelen halandzsája. Vagy csak mi véljük zagyvaságnak egy filozófus agy
elmélkedését a világ degenerálódásáról? Alan Schneider, az első amerikai Godot-előadás rendezője
megkérdezte Beckett-től, hogy kit vagy mit jelképez a darab titokzatos Godot-ja. Beckett csak annyit
válaszolt: "Ha tudnám, megmondtam volna a darabban." A Beckett-értelmezők ma már egyetértenek
abban, hogy Godot - akire hiába várnak - az emberiség beteljesíthetetlen óhajainak, reményeinek a
jelképe. Ezen az általános jelentésen túl, minden előadás, minden néző a maga vágyainak
megfelelően konkretizálhatja Godot szimbólumát.Félreérthetetlen azonban, hogy Godot (god = isten)
alakjában az író elsősorban a vallásos emberek naiv, személyes istenhitét gúnyolja. Godot küldönce, a
kisfiú, a naiv tisztaság jelképe, Vladimir kérdéseire válaszolva gazdáját a bibliai fehér szakállas Úristen
mintájára írja le. Az Úristenhez hasonlóan Godot sem csinál semmit, s ugyanolyan kiismerhetetlenek
az elhatározásai. A középkori moralitásokra emlékeztetően a Godot is példázat, csak éppen ellenkező
előjelű példázat. Nem a vallásos hívők épülését szolgálja, hanem ellenkezőleg, a jámbor hiedelmeket,
mítoszokat teszi nevetség tárgyává

A komédia második részében újra lejátszódnak az első rész eseményei, de egy fokkal
reménytelenebbül. A két rész így kitűnően érzékelteti a folyamat ismétlődő, de ismétlődés közben
egyre jobban lefelé haladó, süllyedő, reménytelen voltát. A két csavargó a második rész végén
ugyanúgy áll egymás mellett, a fa alatt a színpad közepén, mint az első rész végén. Ugyanúgy és
mégsem ugyanúgy. Addigra ugyanis bizonyítódott a dolgok reménytelensége. "Egy felvonás kevés lett
volna, három pedig sok" - közölte Beckett. A színpadon kabaréjelenetek, egymás félreértésén alapuló
humoros dialógusok és helyzetkomikumra épülő bohóctréfák követik egymást. Első hallásra úgy
tűnik, mintha a dialógusoknak nem is lenne más funkciója, minthogy tréfákkal, viccelődéssel,
semmitmondó csevegéssel a hallgatás űrjét töltsék ki. De élesebb füllel a dialógusok mögöttes
tartalmát is meghallhatjuk. Nyilvánvalóvá válik, hogy már csak azért is beszélni kell, hogy ne kelljen az
élet kietlen reménytelenségére, értelmetlenségére, az egyén magányára, óhatatlanul elkövetkező
halálára gondolni. De Estragon és Vladimir egymást ugrató dialógusaiban megérezhetjük, hogy a két
férfit mély barátság, szeretet köti egymáshoz, hogy nem is tudnak meglenni egymás nélkül. Új
művészi formát teremtett, az abszurd dráma formáját, amely nem egy epikus cselekményt, hanem
egy álló, alig változó komikus szituációt bont ki és magyaráz meg.