Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

„A” tételek

1. A GÖRÖG POLITIKAI GONDOLKODÁS ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE

A politika fogalma már korán, az ókori görög városállamok korában kialakult. (Ebben a
korban még az állam kérdései az ősi mítoszokban gyökerező, sok tekintetben vallási szí-
nezetű összefüggések, átfogó filozófiai vagy politikai eszmerendszerek keretében vetőd-
tek fel és kaptak különböző, térben és időben meghatározott értelmezéseket.) A politika-
elmélet első jelentkezése is az ókori görögök tudománya volt, „a politikai gondolkodás a
görögökkel kezdődött”.

Magyarázata:
A föld magántulajdonának megjelenése „politikai lény”-nyé (zoon politikon), az állam
szabad polgárává minősítette át az e tulajdonnal rendelkezőket, akik részesedést köve-
teltek a közösséget érintő döntések meghozatalában. Ezt a demokratikus alkotmá-
nyok tették lehetővé, melyek a szabad polgárok egyenlőségét intézményes jogi kere-
tekbe foglalták (népgyűlés, választott tisztségviselők, népi bíráskodás…) /Athén befo-
lyása/.

Ez a gondolkodásmód mentes volt a vallás mindent átható és meghatározó szerepének

elismerésétől. A látható és érzékelhető világ jelenségeinek racionális magyarázatára
törekedtek. A görög polgár önálló lény, aki bizonyos értelemben szemben áll az őt körül-
vevő világgal és annak jelenségeit a saját értelme segítségével magyarázza és értékeli
(egyén és közösségi hatalom ellentéte /antitézis/ → ez a politikai gondolkodás elő-
feltétele).

A görög városállam a polgárok egyesülése (koinónia) volt, amelynek egyenlő (hasonló)

tagjait az erkölcsi felfogás és a szokások közössége kapcsolta össze. A polgárok –
önállóságuk révén – elkülönültek az államtól, de – mint a politikai közösség tagjai – ma-
guk alkották az államot.

A polisz nem csupán „alkotmányos” vagy „jogi” rend, hanem erkölcsi közösség, „élet-
mód” is. Célkitűzése a közjó megvalósításához kapcsolódik. Ebben az eszmekörben az
állam és a jog kérdései egy átfogó filozófiai, erkölcsi és politikai keretbe illeszkednek.

1. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

2. PLATÓN ESZMÉNYI ÁLLAMA

A klasszikus görög politikai gondolkodás különbözött a maitól:

1. Az erkölcsnek közvetlenül politikai, a politikának pedig közvetlenül erkölcsi
jelentőséget adott. PLATÓNnál az államrend egyik eszmei alapja az igazságosság.

A görög politikai élet közvetlen jellegű: nagyobb szerepet kapott a személyes elem (kis
számú lakosság). Az egyes életszférák (gazdaság, kereskedelem, vallás, állam, jog) nem
differenciálódtak, ezért közvetítésre sem volt szükség közöttük.

A közügyek és a magánügyek összefonódtak.

A görögöknek egyáltalán nem volt világtörténelem-tudatuk, számukra csak a görög

világ létezett. Időképük ciklikus jellegű volt.

A görög állambölcseleti gondolkodók, általában egyetértettek abban, hogy a politikai

közösségnek igazságosnak kell lennie; a társadalomban, úgy mint a természetben az
egyenlőtlenségnek kell érvényesülnie (hierarchia); a demokrácia rossz államforma; a
szekularizált fogalmi keret: a tételek igazolására nem fordultak vallási
meggyőződéshez.

PLATÓN (Kr. e. 427-347) a helyes állam főbb jellemzőit leíró elmélete elsősorban az
Állam, Az államférfi és a Törvények c. műveiből ismerhető meg. Ez részben filozófiai
előfelvetésein alapult, részben pedig saját korának viszonyaival állt kapcsolatban.

Előfelvetések:

− Úgy gondolta, a politikai bölcselet dolga nem az, hogy praktikus tanácsokat adjon a
gyakorló államférfiaknak, hanem hogy megvilágítsa tárgyát. Az eszményi állam csak
gondolatban létezik.

− Gondolkodásának alapja, hogy a politikailag és erkölcsileg helyes elméletileg meg-

ismerhető és a polgárok számára felmutatható. Idealizmusát az etikai racionalizmus
egészítette ki → a rossz oka a jó nem ismerése. Ha polgároknak megmutatjuk mi a jó,
azt fogják követni. PLATÓN moralista álláspontját tükrözi, hogy úgy gondolta, hogyha a
polgárok mégsem hajlanak a jóra a hatalom eszközével kell őket rákényszeríteni.

− Ugyan ellenezte az egyén függetlenedését a közösségtől, mert az bomlasztóan

hatna; mégis úgy vélte, az ember emberi jellemzői az egyéni sajátosságokból – és nem
valamilyen közösségi tevékenységből - ismerhetők meg (individuális antropológia).

Eszményi állam:

Célja: A boldog és erényes élet biztosítása az emberek számára. A boldogság belső

harmóniát jelent, mely az erkölcsös élet előfeltétele. Az erkölcs pedig
állandóságot, egységet biztosít az ember lényének.

Feladata: A teljesség megteremtése (és nem az egyének érdekének érvényesítése

vagy a közöttük lévő konfliktusok kezelése).

Szerkezete Hierarchikus, az egyéni vágyaknak, képességeknek és erényeknek megfe-

lelően (de nem kasztjellegű). Egységes és stabil.

2. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

Felépítése: Feladata Képesség Erény

Magántulajdon
Vezető, nincs
BÖLCSEK törvényal- Gondolkodás
Bölcsesség magántulajdo-
kotás nuk, vagyon-,
nő, és gyermek-
Érvényesíti
közösség (ha
a bölcsek
nincs ma-
által
gántulajdonuk
Vezetők felismert
semmi sem téríti
helyes
ŐRÖK Akarat Bátorság el a vezetőket,
elveket,
attól, hogy
külső és
kizárólag a
belső ve-
közérdeket
szélyt
tartsák szem
elhárítja
előtt)
Föld-, kéz- Közösség Vágyakozás, megengedett a
MUNKÁLKODÓK Mértéktartás
művesek eltartása érzékiség magántulajdon

Az erénynek a jellegzetes lelki hajlam kellő mértékű és irányú érvényesítése tekinthető.

Az igazságosság a 4. erény, amely az állam erkölcsi egységét teremti meg. Az igazsá-
gos államban mindenki azt kapja, ami megilleti, mindenki maga végzi feladatát, melyet
képességeinek megfelelően kap.

Az államra nézve a legnagyobb rossz, hogy pártokra szakad, ezért:

− meg kell szüntetni a belső viszályokat, felügyeletet kell gyakorolni azok felett,
akik befolyásolhatják mások gondolkodását;
− a vezetőknek államérdekből joguk van a megtévesztésre;
− az életet kollektív elvek szerint szervezik meg (házasság);
− nagy hangsúlyt kell fektetni a nevelésre, ezután megállapítják a képességeket,
ami alapján besorolódnak a megfelelő osztályba.

Az eszményi állam a valóság és az illúzió, ami körbevesz minket. Platón megpróbálta

létrehozni, amit elgondolt. Látogatást tett DIÓNnál, Syracusa uralkodójánál, hogy
meggyőzze, legyen filozófus. Az eszményi állam azonban nem tudott megvalósulni, mert
a királyok nem akarnak filozófusok lenni, a filozófusok pedig királyok.

Platón elképzelése a totalitarizmus előképe lehet.

Az "eszményi" és a "szükségletekre alapozott" állam Platón állambölcseletében.

Szükségletekre alapított állam akkor keletkezik, ha az egyes emberek már nem tud-
ják ellátni magukat, hanem segítségre szorulnak. A különböző szükségleteket kielégítő
javak előállítói így egy városba telepednek össze, és kialakítják együttműködési rendjü-
ket. Létrejöttét és működését az egyes tevékenységek összehangolásával, ill. az annak
hatékonyságával (hasznossági szempontok) kapcsolatos megfontolások vezérlik.

Ez az állam azonban olyan, mint a „disznók polisza”

− az állatok is képesek ilyet létrehozni,
− a rendszerben élők kizárólag saját érdekeiket tartják szem előtt, és legfeljebb
kényszerítő eszközökkel lehetne fenntartani az együttműködést (nem hatékony),
− a szükségletek mindig bővülnek → viszálykodás (lázas állapot - sztátisz) →
felbomlás (nem lesz már semmi ami összetartsa) /Államformák körforgása/.

A válságba került városállamot csakis valami szükségleten túli eszközökkel lehet helyre
állítani, a helyi közösségi rendnek eszményre van szüksége, ami az igazságosság lesz.

3. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

3.UTÓPIA, SZABADSÁG ÉS DEMOKRÁCIA PLATÓN

ÁLLAMBÖLCSELETÉBEN

Az ember egyén, mely érzéki szabadságra vágyik (birtoklásra). Egyéniségre azonban

nem alapulhat rend. A rendezettséget csak mesterségesen, törvényekkel lehet megte-
remteni, amely valamilyen eszmét tesz az együttélés alapjává. Ezt az eszmét az archó-
nok csak akkor tudják felismerni, ha bölccsé válnak. Az embert ugyanis meg lehet taní-
tani a helyes és jó rend szabályaira, például úgy hogy bölcs tanítókat rendelnek föléjük.
Az állandó válság csak akkor kerülhető el, ha a vezetők mint filozófusok megtalálják a
jót, és mint törvényadók előírják annak követését, és mint őrök érvényesítik azt. A he-
lyes rend elvei tehát már készen állnak, léteznek, a törvényhozó csak formát ad az egyé-
nekből építkező társadalomnak. Az eszményi polisz ezért forma és matéria egysége, ami
már nem egyszerűen lét-egység, hanem a valamilyen célra tekintettel létrehozandó cél-
egység.

Ez a gondolkodásmód az utópizmusra emlékeztet. PLATÓNnál azonban az ideák világa

időtlen jellegű, a modern utópikus gondolkodók pedig a helyes birodalmat a jövőbe he-
lyezik és politikai mozgalmakat szerveznek megvalósítására.
PLATÓN eszményi államának jellemzője továbbá, hogy működése az egész közösség,
nem pedig az egyén érdekeit szolgálja.

Az egyéni akarat vagy erény csak akkor lesz összhangban a közösségivel, ha az államot
hierarchikusan szervezik meg (az emberek természetüknél fogva egyenlőtlenek) és a
vezetők körében megszüntetik a magántulajdont.  Nem jó a demokrácia.

Eszményi állam lehetséges változatai: (Ez már Hérodotosznál is megjelenik.)

királyság és arisztokrácia.

Rossz államformák Jellemzője

türannisz egyetlen zsarnok kezében a hatalom
oligarchia a hatalom a gazdagok kezében van
demokrácia szegény szabadok uralkodnak
timokrácia akkor alakul ki, ha az őrök nem engedik érvényesülni a
bölcseket

Az átmenet az egyes államformák között törvényszerű folyamat:

⎯⎯→ ⎯⎯→
a a „túlzott sza-
vagyonszerzési badság” miatt
vágy az emberek
elhatalma- vágyaik rabjai
oligarchia sodik, a szegé- demokrácia lesznek, a rend türannisz
nyek gyűlölete megbomlik és
és a „túlzott egy
szolga-ság” démagógosz
lázadáshoz átveszi a
vezet hatalmat

4. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

A politikai szabadság kétféle lehet:

− érzéki szabadság (egyén szabadsága)
− ész-szabadság (közösség szabadsága, de ezzel csak a filozófusok rendelkezhet-
nek, akik átlátnak az ideák birodalmába és ott megtalálják a jót, amit azután
végrehajtatnak)

Személy szerint a platóni eszményi államban senki sem szabad:

− a munkálkodók nem rendelkeznek az érzéki szabadsággal (mértéktartás miatt,
valamint azért mert politikailag bármikor korlátozhatók törekvéseik);
− az őrök nem rendelkeznek bölcsességgel, emiatt csak sejthetik, hogy jót hajtanak
végre;
− a bölcsek szintén nem szabadok, mert nem maguk alkotják meg a jót, csak felis-
merik azt (ezért a törvényekért sem felelősek).
Az észre alapozott szabadság az oka annak, hogy PLATÓNnál a politikai rend nem-de-
mokratikus volta együtt jár a totális államhatalommal (Ész szabadsága → felelőtlenség →
totális állam).

5. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

4. ARISZTOTELÉSZ POLITIKASZEMLÉLETE ÉS ÁLLAMFOGALMA

Amíg PLATÓN a legjobbat kereste (utópikus), addig ARISZTOTELÉSZ azt, ami megvaló-
sítható (realista). Az állam első rendszeres elméletét ARISZTOTELÉSZ alkotta meg (Poli-
tika, Nikomakhoszi etika, Athéni állam).

TUDOMÁNYOK

Elméleti jellegű Gyakorlati jell. Alkotó jellegű

Fizika Etika Orvostudomány

Politika

A politika a legfontosabb tudományág ARISZTOTELÉSZ szerint, mely a városállamok lé-

tével és javával foglalkozik, és a legfőbb jó felé vezető utat keresi. Szemléletmódja em-
pirikus, azaz megfigyelő jellegű (158 városállam alkotmányát hasonlította össze). Az
empirikus módszert azonban csak részlegesnek tekintette, amely a hogyan kérdését
vizsgálja. A dolgok oka – vagyis miértje - csak az értelmi megismerés révén közelíthető
meg. A tevékeny értelem ad formát a tapasztalatnak, a cselekvés során pedig ez
szabja meg a cselekedetek irányát. Az elmélet dolga annak megvalósítása, hogy a helyes
megvalósítható-e. Az ideális benne rejlik a reálisban.

ARISZTOTELÉSZ kitér arra is, hogy a tökéletes városállam és a helyes erkölcs jellemzőit
az elméletek csak fő vonalaiban képesek megállapítani. Nem lehetséges a teljes sza-
batosság. Ez azonban nem a tudományosság hibája, hisz végül is minden kérdésben
csak olyan fokú szabatosság kell, amekkorát az illető tárgy természete megkíván.

Meg volt győződve, hogy az egész előbbre való, mint a rész. Az államilag szervezett kö-
zösség nem rendelkezik akkora teljhatalommal az egyén felett, mint PLATÓNnál, de az
állam felügyeli a polgárok családi életét és a fiatalok nevelését, cenzúrát gyakorolhat a
művészek felett. A városállamnak bizonyos szempontból egységesnek kell lennie (ez a
neveléssel valósítható meg).

Amíg PLATÓN elvekről és eszményekről beszélt, addig ARISZTOTELÉSZnél az államban

az emberek különböző intézmények keretei között tevékenykednek, s ezek jelölik ki
mozgásterüket.

Nem hitte, hogy valami pusztán elméletileg, vagyis a gyakorlattól függetlenül helyes le-
het. Úgy vélte, hogy a bölcsesség nem tartozik a gyakorlati politikai élet szük-
ségletei közé. A filozófust mint magánembert, s nem mint a helyes politikai irány meg-
szabóját tartotta nagyra.

Realista szemléletének egyik aspektusa a gazdasági folyamatok elemzése volt (Poli-

tika). Később általánossá vált, hogy az állami jelenségeket az etika-politika-ökonomika
egymással összefüggő szempontjai szerint kell megközelíteni.

Élesen támadta Platón kommunisztikus elképzelését. Az emberek ugyanis szerinte „a

legkevésbé törődnek azzal, aminek a legtöbb gazdája van”.
ARISZTOTELÉSZ egyik alapgondolata, hogy a polisz természetes jelenség, amely organi-
kus módon keletkezett (nem alapították vagy szerződéssel hozták létre): férfi-nő, szolga-
úr szövetsége → háznép → falu → városállam.

Az embereknek különböző természetadta képességei miatt lettek egyesek szolgák,

mások urak. Ez a különbség alapozta meg a társadalmi hierarchiát.

6. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

Az emberek emberi jellemzői csakis a közösségi-városállami lét keretei között bontakoz-

hatnak ki. Az ember zoón politikon, vagyis olyan élőlény, aki „természeténél fogva ál-
lami életre hivatott”.

ARISZTOTELÉSZ szerint az egész természetet a célszerűség elve hatja át, s ez a város-

államra is igaz. A végső cél minden jelenség számára a természetes állapot, melybe lét-
rejöttének befejezésével jut el. Ezt az állapotot az ember a városállami keretek között éri
el. A városállam pedig akkor, amikor eléri az önmagában való elegendőség szintjét
(amikor a polgárok mindent megtalálnak a városállamban, ami a jó élethez szükséges, és
ezeket csakis ott találják meg)  a város célja, hogy biztosítsa a polgárok számára a
boldog életet, de Platóntól eltérően nem mesterséges intézkedéssel, hanem fejlesztés
révén kívánja elérni.

A természetszerűség meghatározza a társadalmi együttélés legalapvetőbb normáit. Az

igazság egyrészt a törvényekből levezethető másrészt természetszerű. A természetjog
Arisztotelésznél – a szofista felfogással ellentétben – nem változatlan.

7. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

5.AZ ÁLLAMFORMÁK RENDSZERE ÉS IGAZOLHATÓSÁGA

ARISZTOTELÉSZ POLITIKAI FILOZÓFIÁJÁBAN

Az alkotmány ARISZTOTELÉSZnél „az a rend, amely a városállamban a vezetés kérdé-

sét szabályozza”. Az alkotmányok (államformák) tipizálása során figyelembe vett szem-
pontok:
− hányan részesednek a főhatalomból,
− a vezető hivatalok betöltői milyen érdekeket kívánnak előmozdítani (közösségét →
helyes államforma vagy sajátjukét → hibás államforma).

sajátos elve Helyes államf. Hibás államforma

egy személy KIRÁLYSÁG ZSARNOKSÁG
erény vagyonszerzés

több személy ARISZTOKRÁCIA OLIGARCHIA

sokan POLITEIA szabadság DEMOKRÁCIA

A politeia (alkotmányos kormányzat) a közepes vagyonnal rendelkező sokaság uralma,

akik a közösség érdekében kormányoznak. A demokráciában ezzel szemben a többség-
ben lévő szabad szegények uralkodnak.

ARISZTOTELÉSZ kiemelte az államforma stabilitásának fontosságát. Érdekelte, hogyan

kerülhető el a sztátisz (vagyis miként akadályozhatók meg a forradalmak).

A viszálykodás két legfontosabb oka:

− nyereségvágy,
− köztisztelet (politikai befolyás) iránti vágy.

Ez azért van, mert az állami berendezkedés igazságtalan és egyenlőtlen  egyesek töb-

bet kapnak, mint mások.

Igazságosság = Egyenlőség

Szám szerinti Érdem szerinti

Az emberek egyes vonatkozásokban egyenlőtlenek (pl. erény, vagyon), míg más szem-
pontokból (szabadság) egyenlők. A politikai érvelés során azonban nem különítik el az
egyenlőség, ill. egyenlőtlenség különböző oldalait.

Demokratikus rendszer keletkezése Nem-demokratikus (oligarchikus)

rendszer keletkezése
Aki egy szempontból egyenlő (szabad), Aki egy szempontból nem egyenlő (va-
több szempontból is az kíván lenni. gyon), a többi szempontból sem lesz az.

A szám szerinti egyenlőségre alapozva Az érdem szerinti egyenlőségre alapozva

igazságos, de érdem szerint nem. igazságos, de szám szerint nem.

Az alkotmányok e két fő típusának igazolása megoldhatatlan elméleti nehézséget

(apória) jelent  gyakorlatban pedig belső viszályt okoz.

A demokrácia és politeia Arisztotelész elméletében.

A legjobb (politeia) és legrosszabb (türannisz) államforma a két fő típus közé esik, és
mindegyik a két szélső megoldás elveit vegyíti.

8. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

A zsarnokságban megtalálható az oligarchára jellemző cél: gazdagság, valamint hogy a

népben egyáltalán nem bízik meg. Ugyanakkor küzd az előkelők ellen, amely a demokrá-
cia jellemzője. Van egyenlőség (senkinek nincs joga) és egyenlőtlenség (a zsarnok min-
denki felett áll).
A politeiában ezzel szemben a demokrácia és az oligarchia előnyös oldalai vegyülnek. A
hatalom a középosztályra támaszkodik, akik a nagyon szegények és a nagyon gazdagok
között állnak, és anélkül tudják megakadályozni az ellenkező végletek érvényesülését,
hogy felszámolná őket. PLATÓN úgy stabilizálta eszményi állama politikai viszonyait,
hogy a főhatalmat gyakoroló filozófusoknak és őröknek rendelte alá az általa károsnak
ítélt végletek társadalmi megtestesítőit. Ezzel szemben ARISZTOTELÉSZ úgy vélte, hogy
ha a demokrácia és az oligarchia elve helyesen van összeegyeztetve, akkor benne mind-
két véglet megtalálható, és a középosztály csupán afféle döntőbíró. Politikai
gondolkodásában a politeia töltötte be a közép, a közvetítő és a mérték szerepét.

9. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

6. CICERO ÁLLAMBÖLCSELETE ÉS JOGFELFOGÁSA

A sztoikusok ZENON (Kr. e. 336-264) által alapított filozófiai iskola tagjai. Eszmerend-
szerük középpontjában a logosz fogalma áll, amelynek kétféle értelmet tulajdonítanak:

1. Természettörvény – Az egész világrend, amely az értelmes és az értelemmel nem

rendelkező lények világára egyaránt kiterjed, tartalmazza a füzisz, a diké és a nomosz
korábban kialakult fogalmait.
2. Erkölcsi-jogi törvény – amely az emberi magatartást szabályozza (helyes és hely-
telen, jogos és jogtalan közötti különbség).

A logosz isteni eredetű egyetemes ésszerűség, amely az állatoknál ösztönként, az em-

bereknél értelemként van jelen, de teljes megismerésére csak a bölcsek képesek.

Mindebből a sztoikusok számára két dolog következik:

1. Városállamon túllépés – minden ember egy egységes világrend, kozmopolisz
tagja.
2. Sztoikus nyugalom – azzal, hogy valaki az egyetemes emberi közösségbe önként
beilleszkedik, vállalja, hogy a fennálló társadalmi rendhez is alkalmazkodni fog.

Rómában MARCUS TULLIUS CICERO (Kr. e. 106-43 szónok, közíró) volt a Stoa eszmevi-
lágának képviselője, ő az, aki a sztoikus filozófiát jogi köntösbe öltöztette. Gondolkodá-
sára más eszmeáramlatok is hatottak (újPLATONizmus, EPIKUREizmus). A közéletben
való aktív részvételt erénynek, kötelezettségnek tekintette. Felfogása szerint a szónoklat
mindig egy politikai állásfoglalás kifejeződése is  a jó szónoknak az ékesszólás művé-
szetén túl alapos történeti és jogi ismeretekkel is rendelkeznie kell.

Az ő közvetítésével került át Rómába a természetjog eszméje, kapcsolódott össze a

„népek jogá”-val (ius gentium) és vált a jog (ius) hármas felosztásának (ius naturale, ius
gentium, ius civile) egyik összetevőjévé.
A De re publica c. művében az ideális állam kérdéseit tárgyalja. Az állam az emberek
olyan gyülekezete, amelynek alapja a jogi megállapodás és a közös előny.

Az állam keletkezésének okát az emberek társas ösztönében látja. Ő is felfedezi a

körforgást az államformák módosulása tekintetében. A közelgő változások előrelátását
pedig a kiváló polgárok feladatának tartja. Az állam és az állampolgár elkülönül
egymástól, így a közjog és a magánjog, amely gondolat a római jogtudomány alapja. Az
államformák közül nem tartja jónak (csak elviselhetőnek) egyik eddigit sem. Úgy
gondolja a három államformából egyenlő mértékben keverve kell kialakítani egy
negyediket (római köztársaság) – ARISZTOTELÉSZ hasonló gondolatát POLÜBIOSZ
(Historicae) ültette át a római politikai gondolkodásba.

királyság monarchikus elem konzulok

arisztokrácia  arisztokratikus elem  szenátus
demokrácia demokratikus elem népgyűlés

Azt vallja, az államot nem lehet kormányozni a legnagyobb mértékű igazságosság nélkül
(természetjog = igazi értelem, ami a természettel összhangban áll). Ő volt az első, aki a
természeti törvényt és az emberi törvényt szembe állította.

10. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

Az emberi törvény írott parancsokból és tilalmakból áll. Az az emberi törvény, amely a

természeti törvénnyel ellentétes, nem kötelez. Mindezt De legibus c. művének első
részében foglalta össze, a további részek a vallási törvényekkel és az alkotmányos
renddel foglalkoznak.

Gondolataiban a sztoikus hagyomány legfontosabb elemei összegeződnek:

− a jognak a természet törvényére történő visszavezetése,
− e törvénynek a világmindenséget átfogó ésszerűséggel történő azonosítása,
− az emberi értelemnek mint az egyetemes ésszerűség részének szerepe a jog
megismerésében,
− e törvény isteni eredete, örök és változatlan jellege, egyetemes érvényessége,
− értékmérőként, az emberi cselekedetek mércéjeként játszott szerepe,
− az emberi elhatározástól (jogalkotástól) való függetlensége.

11. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

7. ÁLLAM ÉS JOG SZENT ÁGOSTON ELMÉLETÉBEN

Szent Ágoston mint a keresztény politika-elmélet megalapozója.

SZENT ÁGOSTON (354-430) eszmerendszerének alapja a görög-római hagyomány és a
korai keresztény tanítások. Korában már az egyház társadalmi és államéletben betöltött
szerepe a figyelem középpontjába került. Fő műve: Isten országa (De Civitas Dei). Ő a
keresztény politika-elmélet megalapozója. Átfogó történetfilozófiát fogalmaz meg,
amelynek keretében főként a kétféle, vagyis az isteni és a világi államról, az Egyház és a
világi kormányzat viszonyáról, továbbá a keresztényeknek az állam iránti kötelességeiről
elmélkedik.

Célja az egyház egységének megtartása a hitújítókkal szemben. Úgy gondolta a filozófia

a bölcsesség szeretete, a boldogság pedig ennek követése, végső soron Isten követése.
A filozófia igazi tárgya a lélek és isten viszonyának tárgyalása.

Felfogása szerint a történelem olyan folyamat, amelynek meghatározott iránya, célja és

értelme van. Ez a cél és értelem pedig az embernek Istennel való találkozása, amely két
irányú lehet: elfogadja (üdvösség), elutasítja (kárhozat).

Az emberek valamennyien közvetlenül Istennek vannak alárendelve, egymáshoz való

viszonyuk ennek megfelelően az egyenlőségre épül. Ahhoz, hogy békében élhessenek,
közösségeket kell létrehozniuk. Bármilyen közösség fennállásához azonban hatalomra
van szükség. A béke és a rend a parancsokon és az azoknak való engedelmességen ala-
pul. A béke nem más, mint rendezett egyetértés, amely hatalmi viszonylatok létét elő-
feltételezi. Miden kormányzat isteni rendelésen alapul. Emberi kormányzat igazságosság
nélkül is létezhet, az ilyen kormányzatok azonban nem egyebek mint nagy rablóbandák,
amelyek erőszakos úton valósítják meg a béke és a rend követelményét.
Az örök törvényen alapuló rend megvalósítása nem könnyű feladat, mert Isten országá-
val szemben áll a sátán birodalma.

ISTEN ÁLLAMA ÉS AZ EMBERI ÁLLAM SZENT ÁGOSTON TANÍTÁSÁBAN

A civitas Dei, illetve a civitas terrena megkülönböztetése nem az egyház és a világi állam
szembenállását tükrözi. Ágoston szerint mindkét intézmény magában foglal mind az is-
teni, mind pedig a sátáni birodalomhoz tartozó elemeket. A valóságos egyház éppen úgy
nem mentes az emberi természetből fakadó gyengeségektől és bűnöktől, mint a világi
állam. Feladata az, hogy az isteni kegyelmet közvetítse az emberek számára. Az egyház
nem azonos Isten államával, amely a szentek láthatatlan közösségét jelenti, és csak a
történelem végén válik nyilvánvalóvá. Ekkor jöhet létre Isten állama mint „helyes” állam
és az „igazi” Egyház elválaszthatatlan egysége.

A „helyes” vagy „igazságos” állam tehát a történelemben nem valósulhat meg. A boldog-
ság elérésének legnagyobb akadálya a bűnbeesés (a szabad választás joga alapján).
Ádám bűnével ugyanis az emberi természet véglegesen és jóvátehetetlenül megromlott
és isteni kegyelem nélkül semmilyen igazságos vagy helyes cselekedetre nem képes, ha
mégis, akkor az csak isteni kegyelem folytán, vagy a hatalom kényszerítése miatt van.
Így az emberi társadalom sem lesz soha mentes a gonosz hajlamoktól, ezért van szükség
az emberi kormányzatra.

Ez egyrészt abban az alapvető követelményben jut kifejezésre, hogy a világi hatalom

parancsaival szemben nincs helye semmiféle ellenszegülésnek (mert megérdemelt),
másrészt a polgároknak kötelességük az állami feladatok ellátásában közreműködni.

12. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

A TERMÉSZETJOG SZENT ÁGOSTON TANÍTÁSÁBAN

A klasszikus görög hagyomány egyes elemei a kereszténység eszmevilágától nem telje-

sen idegenek. Mindkettőben megtalálható pl. a természetjog fogalma, bár ennek értel-
mezése különböző.

Görög - füzisz Latin - natura

a világmindenség öröktől fogva létező
adottság
isteni törvény  emberi törvény
az élet körforgása
a világmindenség Isten alkotása
az isteni törvény az emberi felett áll
egyenes vonalú történelemfolyamat:
teremtés → bűnbeesés → üdvözülés

Ugyanígy a logosz fogalma:

egész természetet átható értelem Krisztus, aki az örök törvényt helyreállította

Az emberi együttélés rendje az örök törvényen (lex aeterna)

alapul, amely már CICERÓnál is megjelenik, de SZENT Örök törvény
ÁGOSTONnál más jelentést kap. Az örök törvény a természetes
rend fenntartásának parancsa, teremtés isteni terve, amely
minden ember lelkében is benne van. Az örök törvény által Természeti törvény
rendezett világrend a természeti törvény (a teremtett világot
átható alapvető elvek), amely az emberi törvényhez képest
ismét rendező elv. Az örök törvény tökéletes, időben változatlan, Emberi törvény
míg az emberi tökéletlen és változó. Az emberi törvény a
rendezett béke törvénye lehet, ha megfelel a természeti törvénynek. Az olyan emberi
törvény, amely a természeti törvénybe ütközik, az nem törvény.

13. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

8. „REGNUM” ÉS „SACERDOTIUM”; JOHANNES SALISBURY

ÁLLAMELMÉLETE

Kálvin művében a magánember feltétlen engedelmességgel tartozik a hatalommal

szemben, míg az engedetlenség, a szembefordulás lehetősége és joga a közületi ember
számára van fenntartva. Ez voltaképpen egy „elit” kiemelését jelenti, de nem csupán a
nemesi réteget értve közületi emberként. Azzal pedig, hogy ellenállási jogot biztosított az
uralkodói hatalommal szemben, a vallásháborúk gyakorta alkalmazott eszközét
teremtette meg protestáns rendek számára a katolikus uralkodó ellenében.

Kálvinista vallási alapokra épült az ún. zsarnokölők (monarchomachok) irányzata is,

mely Franciaországban bontakozott ki és terjedt el. Irányzatukban az angol John
SALISBURY (12.sz.) gondolatmenetét követték. Salisbury kiindulópontja a fejedelem és a
zsarnok megkülönböztetése, amely a törvények tiszteletben tartásán, ill. negligálásán
alapul. Legforradalmibb következtetése a zsarnokölés igazolása, vagyis az a tétel, hogy a
zsarnokot megölni nemcsak igazságos és jogos, hanem kötelező is. Annak eldöntését
azonban, hogy mikor válik az uralkodó zsarnokká, az egyházra bízza: a pápa feladata,
hogy kimondja a döntő szót e kérdésben.

A monarchomachok eszmerendszerében már inkább a felvilágosodás eredményeiből

táplálkozó új gondolatok fogalmazódtak meg. Elméleteik közös vonása a közjó
gondolatának hangoztatása; ezt egészítik ki olyan új felismerések, mint a
népszuverenitás, vagyis a hatalomnak a néptől való származtatása, vagy az uralkodó és
az alattvalók viszonyának olyan magyarázata, amely közöttük egy kölcsönös bizalomra
épülő megállapodást, szerződést feltételez mint az uralom legitimációjának alapját.
Ennek hiánya vagy elvesztése esetén nyílik meg az ellenállás, az uralkodóval való
szembefordulás joga, amely a zsarnok megölésének jogát is magában foglalja.
A monarchomachok gondolatrendszerükben három alapvető kérdést vetettek fel: 1.)
tartozik-e engedelmeskedni az alattvaló olyan fejedelemnek, aki Isten törvényébe ütköző
dolgot parancsol? 2.) Szabad-e ilyenkor ellenszegülni a fejedelemnek? 3.) Szabad-e
ellenszegülni az olyan fejedelemnek, aki elnyomja a népet?

A válasz a „két szerződés” gondolatára épül. Az egyik szerződés Isten és ember (a

fejedelem és a nép) között jön létre, s célja az isteni törvény megvalósítása, a másikat az
emberek egymással (a fejedelem és az alattvalók) kötötték, s célja a földi igazságosság
érvényesítése. Ebből következik, hogy az első esetben semmiféle kompromisszumról
nem lehet szó: ha az uralkodó parancsa az első szerződést sérti meg, vagyis Isten
akaratával ellentétes dologra irányul, senki sincs kötelezve engedelmeskedésre. Ha
viszont az uralkodó a néppel kötött szerződést sérti meg, akkor lehet megtagadni az
engedelmeskedést, ha a nép alapvető érdekei forognak kockán. Az uralkodó hatalma
tehát két vonatkozásban korlátozott: egyfelől az isteni hatalom, másfelől a közösség
életében összetartó erőként jelentkező ésszerűség által; ha ezek szenvednek sérelmet,
az ellenállás jogos. A parlamentben helyet foglaló nemesek, és a helyi tisztviselők együtt
hivatottak arra, hogy megvédjék az alattvalókat az önkény ellenében és
szembeforduljanak a zsarnokkal.

(A zsarnok uralkodóval való szembefordulás, sőt a zsarnokgyilkosság elfogadásához

utóbb a katolikus ellenreformáció képviselői is eljutottak. Francisco Suarez a közjó
gondolatára építi érvelését. Átveszi a népszuverenitás eszméjét, vagyis a nép hatalmát a
fejedelem fölött állónak tünteti fel, de leszögezi, hogy a nép lemondhat a főhatalomról
egy ember javára, aki így annak birtokosává válik, s csak zsarnokká válása esetén
állítható félre.

14. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

Egy másik jelentős teoretikus (Mariana) a fejedelem hatalmát kölcsönvett hatalomnak

nyilvánítja, amely a nép hozzájárulása nélkül nem törvényes. A népszuverenitást
elidegeníthetetlenségéből pedig az következik, hogy a nép sosem mondhat le a zsarnok
fejedelem megbüntetésének jogáról. A zsarnok meggyilkolása mindenkinek jogában áll; a
zsarnok ugyanis közös ellenség, akivel úgy kell bánni, mint könyörtelen ellenséggel.)

Zsarnokölők (monarchomachok): kálvinista vallási alapokra épült irányzat (Fro.). Az

angol JOHN SALISBURY (1110-1180, Polycraticus) gondolatmenetét követték: Kiinduló-
pontja a fejedelem és a zsarnok megkülönböztetése. A zsarnokot megölni nemcsak igaz-
ságos és jogos, hanem kötelező is. Annak eldöntését, hogy mikor válik egy uralkodó
zsarnokká, az egyházra bízza. A monarchomacok eszmerendszerében ehhez képest már
a felvilágosodás eredményeiből táplálkozó új gondolatok fogalmazódnak meg. Az arisz-
totelészi közjó gondolatát kiegészíti a népszuverenitás elve, és az uralkodó és az alatt-
valók viszonyának olyan magyarázata, amely közöttük egy kölcsönös bizalomra épülő
megállapodást feltételez. Ennek hiánya vagy elvesztése esetén nyílik meg az ellenállás.

15. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

9. MARSILIUS ÉS OCKHAM ELMÉLETEI

PADUAI MARSILIUS (1270-1343) radikálisan szakított a középkori gondolkodás

alapgondolataival. 1324-ben keletkezett Béke védelmezője c. műve a legfontosabb,
emiatt a pápa kiközösítette. Alapvetően természettudományos érdeklődésű volt.
Elvetette azt a gondolatot, hogy az emberi cselekvés mindig célra irányul, helyette az
okozatiságot vezeti be. Azt mondja a természet világa és a természet feletti világ
kapcsolata ésszerűen nem igazolható. A természet feletti világ létezésének elismerése hit
kérdése. Az állam természetes jelenség → így nem kell természetfeletti igazolást adni
neki. Kitől kapja akkor az uralkodó a hatalmat? A politikai hatalom birtokosa a nép,
az uralkodó hatalma is a nép megbízásán alapul, és tetteiért felelősséggel tartozik
és felelősségre is vonható. Az egyház emberi szervezet, az állami politikai egység része,
az állam alatt áll, az államot alkotó emberek önálló társulása.

WILLIAM OCCAM (1270-1347)- egy sajátos közvetítő, egymást kölcsönösen kiegészítő és

ellenőrző szerepet tulajdonít az egyházi és a világi hatalomnak. Az egyházi rend is alá
van vetve – legalábbis gazdaságilag (adózás, ellenszegülés esetén felelősségre vonás).
Ezzel szemben ellensúlyként szerepel az egyháznak az a joga, hogy ő koronázza meg az
uralkodót, felmentse az alattvalókat az uralkodó iránti engedelmesség kötelezettsége
alól, egyházi átok alá helyezze a zsarnok uralkodót.

16. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

10. AZ ÁLLAM ÁLTALÁNOS JELLEMZŐI ÉS AZ IGAZSÁGOSSÁG

FOGALMA AQUINÓI SZENT TAMÁS ELMÉLETÉBEN

Vegyítette ARISZTOTELÉSZ, CICERO és SZENT ÁGOSTON államforma-tanát saját néze-

teivel.
ARISZTOTELÉSZ
Közjó Egyéni jó
egy személy KIRÁLYSÁG ZSARNOKSÁG
erény vagyonszerzés
néhány
ARISZTOKRÁCIA OLIGARCHIA
szem.
sok személy POLITEIA szabadság DEMOKRÁCIA

Az egyes államformákat az a cél különbözteti meg egymástól, amelynek elérésre töre-

kednek. Az állam az ember társulási hajlamának következtében jön létre. Tehát a
természeti törvények alá tartozik → világi hatalom önállósága.

A legjobb államforma kérdésének mérlegelésekor nagy szerepet

juttatott a körülményeknek. Az állam formájának igazodnia kell a Szent
nép Ágoston
erkölcsi termé-
szetéhez: ha a népben megvan a mérséklet a felelősség és a közjó iránti elkötelezettség
érzése, akkor megengedhető, hogy maga válassza meg elöljáróit; ha azonban olyannyira
megromlanak erkölcsei, hogy eladja szavazatait, akkor az a helyes, ha néhányak uralma
alatt áll.

Úgy vélte a legjobb államforma elméletileg a királyság, gya-

korlatilag pedig az ún. vegyes kormányzat. Az állam egységét Arisztotelész
valószínűleg egy ember hatékonyabban teremti meg, mint több. A
Polybiosz
királyság esetében az uralkodó testi és szellemi kiválósága, valamint
erényei messze felülmúlják az alattvalókét. A körülmények azonban nem mindig kedvez-
cicero
nek a királyságnak (az emberek nem törődnek a közjóval; többi előkelő /kiváló/ irigysége
miatt széthúzás következhet be; a király zsarnokká válhat). A legjobb tehát a vegyes
államforma, amely úgy jön létre, hogy az egyes alkotmányok előnyös megoldásait vegyí-
tik egymással, káros elemeiket pedig megpróbálják elkerülni. Az állam élén egyetlen
személy áll, akit bizonyos esetekben erényei és érdemei alapján a nép választott, a fő-
hatalmat azonban a kiválókkal együtt gyakorolja. Az ilyen kormányzat nagy előnye az,
hogy képes megakadályozni a zsarnokságot. Olyan államot képzelt el, amelyben
megtalálható a monarchikus (király), az arisztokratikus (tanács) és a demokratikus
(népképviseleti) elem.

A zsarnoki hatalom és az alattvalói engedelmesség kapcsán TAMÁS nézetei abban a té-

telben összegezhetők, hogy az ellenállás bizonyos feltételek esetén megengedhető, ám a
jogtalan hatalommal szemben is csak jogszerű módon szabad fellépni.
ZSARNOKSÁG, ALATTVALÓI ENGEDELMESSÉG ÉS ELLENÁLLÁS AQUINÓI SZENT
TAMÁS ELMÉLETÉBEN

TAMÁS szerint a hatalom forrása Isten, helyes gyakorlásának mintája pedig Istennek a
mindenség feletti hatalma. Ezt az általános elvet azonban össze kellett egyeztetnie azzal
a tapasztalati ténnyel, hogy az államhatalmat nem mindig szerzik meg jogszerű módon
és nem mindig gyakorolják igazságosan.

17. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

Így TAMÁS megkülönböztette a hatalom lényegét, és ennek konkrét megvalósulá-

sát, azaz megszerzésének és gyakorlásának módját. Lényegét illetően a hatalom jó, hi-
szen a közösség rendjének kialakítása és fenntartása szempontjából nélkülözhetetlen.
Ilyen értelemben minden hatalom Istentől ered. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Isten
közvetlenül meghatározta volna azok körét, akik egy államban uralkodhatnak. Amíg te-
hát a hatalom lényege szerint nem lehet rossz, addig konkrét megvalósulása során az
ember hibákat követhet el.

Ez alapján a következő változatok lehetségesek:

A hatalom megszerzésének módja szerint
az uralkodó méltó a hatalomra az uralkodó nem méltó a hatalomra
van jogcíme nincs jogcíme van jogcíme nincs jogcíme
hatalma törvényessé az alattvalók
az alattvalók nem
válhat, ha az engedelmességgel
az alattvalók kötelesek neki
alattvalók abban tartoznak neki; nincs
engedelmességgel engedelmeskedni,
megegyeznek, vagy jogszerű eszköz
tartoznak neki joguk van arra is,
egy adott hatóság elmozdítására (Isten
hogy elűzzék
utólag jóváhagyja büntetése ez)

A hatalom használatának módja szerint

az uralkodó többet kíván, mint amennyi az rendelkezése ellentétben áll az isteni
igazságosság alapján jogosan megilleti, pl. törvényben meghatározott legalapvetőbb
törvénytelen adót vet ki erkölcsi követelményekkel
az alattvalók nem kötelesek
az alattvalók kötelesek ellenállni
engedelmeskedni
Az igazságtalan törvényeknek a lelkiismeret alapján nem kell engedelmeskedni. Az álta-
lános szabály alól TAMÁS kivételt tett: a bomlasztó példát vagy a polgári rend felbomlás
elkerülése végett az embernek engednie kell a jogból.

18. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

11. AQUINÓI SZENT TAMÁS A TÖRVÉNYEK SZEREPÉRŐL ÉS

FAJTÁIRÓL

Szent Tamás gondolkodásának elve az ellentétek kiegyenlítése és harmonikus egésszé

való összeolvasztása. A világ, az emberek sokszínűsége az isteni gondviselés eredménye.
A sokféleség azonban mégis egységet képez. Egy teremtője van, egy célja van, s a
teremtő így alkotta meg a világot, hogy abban az ő rendje érvényesül.

A világ az isteni bölcsesség révén értelmesen elrendezett. A világban az ember arra

törekszik, hogy lehetőség szerint Istenhez váljék hasonlatossá.
A rend = a részek egymáshoz rendezését jelenti, a rendezés: a részek egymáshoz való
viszonyainak kijelölését. A részek egymás alá-fölérendeltek, vagy mellérendeltek
lehetnek. Mint ahogyan a társadalomban hierarchia érvényesül, de a mellérendeltség is
szerepet kap.

A rend konkrét formáját Szent Tamásnál a törvények teremtik meg. A különböző

törvények is hierarchikusan elrendezettek.

Fajtái:

Tamás szerint a teremtett világ rendjét négyfajta törvény biztosítja:

• Az örök törvény,
• A természeti törvény,
• Az isteni törvény,
• Az emberi törvény.

a) örök törvény: öröktől fogva meglévő világterv. Isten ezzel szabályozza a teremtett
világot. E törvény változatlan és megváltoztathatatlan, szoros kapcsolatban áll a
gondviseléssel – a gondviselés értelmezhető az örök törvény érvényesüléseként is. Az
örök törvényt a maga teljességében csak Isten ismerheti. Az ember e törvényről csak
részleges tudást szervezhet.

b) természeti törvény: az örök törvénynek a természet közvetítésével való

kifejeződése és az emberi lélekben való tükröződése. E törvény révén az értelmes lények
felismerik és megkülönböztetik a jót és a rosszat, célként, ill. kerülendőként
meghatározva azokat. Az ember természeti hajlamai három hő jellemzőjével állnak
összefüggésben: az ember 1) szubsztancia, 2) élőlény, 3) értelmes lény. Ennek
megfelelően az emberre jellemző: 1.) az önfenntartás hajlama – élet megőrzésére való
törekvés – természetjog szintjén az emberi élet védelmével kapcsolatos szabályokhoz
vezet; 2.) fajfenntartás hajlama – utódok nemzése, felnevelése – sajátos (család)jogi
szabályok; 3.) értelmes természete szerinti módon törekszik élni – társas életre +
igazság megismerésére. A természeti törvény az ember természeti hajlamain alapul,
ezért változatlan, változtathatatlan és egyetemes; minden népnél és minden emberben
megtalálható. A természeti törvény általános elvet tartalmaz (nem szabályokat): tedd a
jót és kerüld a rosszat! Ezen erkölcsi alapelv alapján a szabályokat az ember már maga
is meg tudja állapítani.

c) Isteni törvény: a természettörvény legfontosabb követelményeit Isten a

Szentírásban közvetlenül is kinyilatkoztatta. E szabályok együttesét nevezi Tamás isteni
törvénynek (lex divina). Az isteni törvény előírásai feltétlenek. Egy sajátos értelemben
kiegészíti az emberi törvényeket is.

19. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

Erre azért van szükség, mert az emberi törvények esetleg ellentmondásosak, s ilyen
esetben az isteni törvény segíthet értelmezni az emberit. Azért is kell, mert az emberi
törvény elsősorban a külső cselekvést szabályozza, s nem képes minden bűnt
megbüntetni.

d) Emberi törvény: a természeti törvény két fogyatékossága: csak egy általános elvet
tartalmaz; az ember jó akaratára épít. Az ember azonban – szabad akarata révén – van,
hogy a rosszat választja. Ezért szükség van olyan törvényre is, amely meghatározza a
követendő magatartások mintáit, s akár kényszerrel is a helyes cél felé irányítsa az
embert. Ezt a feladatot látja el az emberi törvény. Ezt az emberi törvényhozó alkotja
meg úgy, hogy a természeti törvény, természetjogból levezeti rendelkezéseit. Az
általános helyes elv által biztosított lehetőségekből a törvényhozónak kell kiválasztania,
hogy az emberi törvények világában mi legyen a jogos. A választás olyan hatalmi döntés,
amely 1.) összhangban kell álljon az ésszerűség követelményeivel, és 2.) a már
megalkotott törvények általános jogelveivel.

20. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

12. A REFORMÁCIÓ ÁLLAMELMÉLETE

A Luther által meghirdetett reformáció tipikusan olyan szellemi mozgalom volt, amely
épp a vallásnak a politikától való elfordulását célozta, ám gondolatrendszerének
következménye a politikáról való gondolkodás radikális átformálása volt.

Luther eredeti szándéka a lelki-spirituális egyház megerősítése és megtisztítása volt. A

láthatatlan és a látható egyház megkülönböztetésével a főhangsúlyt a vallási élet
szubjektumon belül zajló, személyes dimenziójára kívánta helyezni: e felfogás szerint az
egyház a lelkek közössége Istenben.

Luther a „két királyság” elméletét újította fel, mely az egyházat szembeállította a világi
hatalommal. E hagyományos felfogás szerint Isten két királyságán keresztül uralkodik a
világon. Az egyik királyság Jézusé, a másik a világé. Az egyik az egyházi, a másik a világi
hatalom érdekszférája. Luther szerint az egyházi királyság egyetlen célja a „lélek
kormányzása” lehet. Minden erőszak-alkalmazás a világi hatalmat illeti meg. Az egyház
már csak azért sem követhet el erőszakot, mert az egyházi hatalom nem tekinthető
politikai értelemben vett hatalomnak. Az egyházfő és a császár vitájában a világi hatalom
joghatóságát ismeri el. Az egyház semmiféle világi hatalommal sem rendelkezik önállóan.
Az állam és egyház középkori békétlen együttélésének számos előnye volt. A
legfontosabb, hogy a világi uralkodó saját legitimitása igazolására bármikor az egyház
spirituális tekintélyéhez fordulhatott. A világi uralkodók hatalmukat közvetve Istentől
származtatták.

A lutheri fordulattal az uralkodók e közvetett legitimációtól estek el. Luthernek fontos volt
a világi uralkodók isteni legitimációjának helyreállítása, s ehhez a Biblia tekintélyét hívta
segítségül.

Az állam és egyház viszonyában a másik fontos kérdés az engedelmesség. A világi

hatalomnak való engedelmeskedést nem csupán a hatalom kényszerítő ereje teszi
indokolttá, hanem az isteni parancs is.

Milyen nézeteket vall Luther a világi hatalom működéséről? Luther az egyház működését
a világi hatalom alá rendelte. Egyházfelépítési szempontból független nemzeti
egyházakban gondolkodott. Nála a nemzeti egyházak vezetőit a fejedelemnek kell
kineveznie, mint ahogy a fejedelem vigyázza az egyházi tulajdont is. Luther arra is
törekedett, hogy az állam és egyház közötti határvonalat a másik oldalról is megerősítse.
Tanítása szerint a világi hatalom feladata a külső béke megteremtése, és megőrzése, a
bűncselekmények megakadályozása, vagyis a rend fenntartása.

Kitér arra is, hogy a világi hatalom hol ér véget. Mivel a világi uralkodó Istentől nyeri
legitimitását, mihelyt Istennel szembefordul, már nem szabad engedelmeskedni
parancsának. A politikai engedelmesség korlátja az isteni legitimáció, hiszen minden
létező hatalom forrása Isten. Luther politikai nézete szerint az egész társadalmi-politikai
rend Isten akaratának közvetlen tükre. Akik ellenállnak uralkodóiknak, Isten akaratának
mondanak ellent.

A reformáció tipikusan olyan szellemi mozgalom volt, amely a vallásnak a politikától való
elfordulását célozta, gondolatrendszerének következménye volt a politikáról való
gondolkodás radikális átformálása.

Észak-Európa katolikus uralkodói azonban erőszakkal fordultak szembe a reformerekkel.

Vissza akarták állítani a vallási egységet – akár erőszakkal is. Ez az új helyzet
felkészületlenül érte a reformáció mindkét ágát, és mind a lutheránusok, mind a
kálvinisták alkalmatlannak mutatkoztak egyházak erőszakkal szembeni védelmezésére.

21. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

A kálvinisták maguk is az ellent-nem-állás elméletét hirdették, bár az engedelmesség alól

Kálvin fenntartotta néhány kivétel lehetőségét:

• a világi hatalmasságoknak való engedelmesség nem vezethet távolabb Istentől. (Ha

az uralkodó Istentől nyeri legitimitását, akkor joggal követelhető meg tőle, hogy ne
forduljon szembe Istennel. Az engedelmesség csak addig jár neki, amíg azt nem Isten
ellen használja fel.)
• Istennek módjában áll vezetőket választani a nép köréből, akik szükség esetén
megbüntetik a kormányzatot.
Két további kivétel is van:
• A nép azon alacsonyabb rangú vezetői, akik adott esetben a nép nevében jogszerűen
ellenállhatnak;
• Bizonyos speciális esetekben a jogos vezetővel szemben is lehetséges az aktív
ellenállás.

Általánosságban azonban a kivételek nem változtatnak azon, hogy ha szembeszegülünk a

vezetőnkkel, akkor Isten ellen fordulunk.

Annak ellenére, hogy a kivételeket Kálvin fogalmazta meg, nem ő volt az, aki a
problémára először reagált. Luther már 1531-ben leszögezte: ha a katolikus uralkodók a
reformáció vezetői és intézményrendszere ellen támadnak, többé nem tekinthetők jogos
vezetőknek. Az általuk alkalmazott erőszak ui. igazságtalan lesz, s így istentelen is. Egy
ilyen lépéssel ők maguk válnak lázadóvá és árulóvá. Ui. aki igazságtalan erőszakot
alkalmaz, jogszerűtlenül jár el.

Mikor jogos tehát az uralkodóval szembeni ellenállás?

Luther a római jogra hivatkozott, mely szerint „az erőszaknak erőszakkal lehet
ellenállni; ezt a jogot a természetjog ruházza ránk”. Ebből vezeti le analógiával az
általános tételt, hogy az igazságtalan erőszakkal szemben az erőszak alkalmazása jogos.
Felfogása szerint az uralkodó tkp. csak olyan magánszemély, aki azért kap politikai
hatalmat, hogy védje a birodalmat.

Kálvin is a jogos önvédelem elve alapján jelenti ki, hogy az az uralkodó, aki túllépi
hivatala határait, automatikusan elveszti azt, s így nem részesül a hivatala nyújtotta
védelemből. Úgy véli, ha az uralkodó bármikor felkel Isten ellen, azonnal elveszti világi
hatalmát.

A reformáció tanítása az állam és egyház funkciójának különbségéről, valamint egész

ellenállás-elmélete nagy jelentőségű a modern európai államtani gondolkodás számára.
Meghatározó volt, hogy kimondták: a világi és egyházi hatalom egymástól szigorúan
elválasztandó, s világi téren a világi hatalomnak van abszolút elsőbbsége.

Az ellenállás-elmélet pedig az uralom és jog viszonyára vetett éles fényt. Kimondta,

hogy az uralkodónak járó engedelmesség nem a személyt, hanem a hivatalt illeti meg.
Ezt az elvet fejleszti tovább az a felfogás, amely a joguralom fő tétele lesz: ti. hogy nem
az emberek, hanem a törvények uralkodnak felettünk, s ez alapján a mindenkori
uralkodó hatalmának is törvényes korlátai vannak.

22. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

13. AZ ELLENREFORMÁCIÓ ÁLLAMBÖLCSELETE

Spanyol tomizmus, képviselői: SUAREZ, VITORIA, BELLARMIN (1542-1621)

Radikális perspektívájuk: A szerződéselvű megközelítést (a politika egyfajta megállapo-

dás uralkodó és alattvalók között) veszik át. E szerződéselmélet fontos része a termé-
szetes szabadság állapotáról szóló doktrína, valamint a közösségalapításra vonatkozó
megállapodás feltételezése. Ezt egészítik ki a következőkkel:

− imperium-elmélet: pápai és világi kormányzat egymástól való függetlensége, a

pápaság nem lehet kényszerítő hatalom a világi közösségek felett.
− ius fogalmának átértékelése: az Ockham-típusú „szubjektív” jogfelfogást ve-
szik át. Lényege, hogy a lex-szel szembeállított ius többé nem általában az, ami helyes,
hanem egy bizonyos morális képesség; vagyis azt jelenti, hogy hatalmunk van az adott
dolog felett.
− ugyanúgy, ahogy az egyénnek, a közösség számára is elérhető jog az önvéde-
lem joga, mely „törvényessé teszi, hogy a közösség szembeszegüljön fejedelmével, sőt
megölje, amennyiben nincs más eszköze önmaga megóvására. A hatalomátruházás,
amellyel a közösség saját uralkodóját kiválasztja, nem azonos az önfenntartás jogának
feladásával.

Abszolutista perspektívájuk: az ellenreformáció tomista gondolkodói nem adták fel ere-

deti ambíciójukat, hogy választ adjanak a reformáció kihívásaira. Élesen szembeszálltak
azzal az eredetileg PÁDUAI MARSILIUSNAK tulajdonított felfogással, amely szerint min-
den kényszerítő hatalom szükségszerűen szekuláris lenne, s hogy az egyház semmilyen
értelemben nem tekinthető igazságszolgáltatónak.

Elismerték, hogy a pápának nincs közvetlen világi hatalma, de kiálltak amellett,

hogy közvetett igenis van. SUAREZ például azt állítja, hogy a pápa kényszerítő hatal-
mának megnyilvánulási formái a világi vezetők felett a kiközösítés, illetve az interdictum.
Élesen megkülönbözteti a sokaságot (nincs közös uralkodója) és a közösséget (kö-
zös politikai cél).

Az előbbiben nem lehet a hatalomhoz fűződő jogról beszélni, hisz annak nem lenne
alanya, amikor viszont létrejön a politikai közösség, ennek szükségszerű feltétele az
imperium, a nép felett álló törvényhozó és igazságszolgáltató hatalom. Ebben a
pillanatban a hatalom elidegenedik a közösséget alkotó néptől (nem delegációról van
tehát szó, mint azt BARTOLUS /1313-1359/ vallja). OCKHAM tanítása, mely szerint a
közösség saját hatalmát később is érvényesítheti, az ellenreformáció teoretikusai szerint
bomlasztó a politikai rendre. Végeredményben az uralkodó abszolút hatalmat, tehát
szabad kezet kap az állam életének meghatározására. E szabadságnak csak egy
gátja van, a természetjog.

23. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

14. POLITIKAI REALIZMUS ÉS PRAGMATIZMUS MACHIAVELLI

ELMÉLETÉBEN

NICCOLÓ MACHIAVELLI (1469-1527) egy belső száműzetésbe kényszerült firenzei politi-

kus. Az államról és a politikáról való gondolkodás új korszakát nyitotta meg. Kiváló ké-
pességei mellett ezt azért tehette, mert a kor, melyben élt, lényegesen különbözött min-
den korábbitól. Korában már léteztek az abszolút monarchiák, melyek viszonylag egy-
séges és erős nemzetállamok voltak, önálló hadsereggel, hivatalnoki apparátussal.
MACHIAVELLI elméletéből kiolvasható az egységes olasz nemzetállam megteremtésé-
nek igénye. Műveiben egy erős állam képét rajzolja meg, amely képes Itália egyesíté-
sére. Eszménye az az államférfi, aki tudatosan tör célja megvalósítása felé: új államot
alapít és saját elképzelései szerint alakítja ki a közösség rendjét.

Fő művei:
Beszélgetések Titius Livius első tíz
A fejedelem (1513)
könyvéről
témája az egyeduralom témája a köztársasági berendezkedés
aktív és teremtő politikus bemutatása, aki arra helyezi a hangsúlyt, hogy miként lehet
célja elérése érdekében minden hatalmat a már megszerzett hatalmat megszilárdí-
önmagában egyesít, hogy valami olyasmit tani
hozzon létre, ami azelőtt nem létezett
a politika világában gyakran csak erkölcs- a hatalom megszilárdítása során az erőszak
telen és erőszakos eszközökkel lehet elérni lehetősége mellett a jogé a meghatározó
a célt szerep, bár az uralkodói határozottság és
erély itt sem nélkülözhető
a politika autonóm világ, melynek saját szabályai vannak,
az állami hatalomhoz hozzátartozik az erőszak,
a politikai cselekvés mércéje a hasznosság →
a politika és erkölcs elválasztható.

MACHIAVELLI ellentmondásos gondolkodó:

észrevette korának fő tendenciáit (pl. a vallás politikai szerepét nem vette fi-

nemzetállamok alakulását) gyelembe
a politikai uralmat idealizált módon ábrá-
az állam realista elemzése  zolta (az általa megrajzolt fejedelem soha
sehol nem létezett)
a politika természetes részeként írja le az
 ő maga távol tartja magát ezektől
önzést, a csalárdságot, az erőszakot

MACHIAVELLIT rendszerint a politikai realizmus megfogalmazójának tekintik. Ő azon-

ban nem egyszerűen egy eszmény megvalósításának lehetőségeit kereső realista gondol-
kodó volt, hanem annak a pragmatizmusnak1 a megfogalmazója, amely elfogadja a
politikai gyakorlat mindennapi kényszereit és a siker érdekében hajlandó feláldozni az
eszményeket. Azt sugallta, hogy ha a politikusnak választania kell a siker és eszmény
között, akkor a hasznossági szempontokat kell mérlegelnie. Ebben az értelemben elmé-
lete legfeljebb a „politikusi realizmus” megfogalmazásának tekinthető.

1
Amerikai eredetű idealista (IDEA) filozófiai iskola, amely tagadja az ABSZOLÚT igazságot, és azt vállalja, hogy
minden bölcseleti és erkölcsi elv csak annyiban valós és helytálló, amennyiben hasznosítható vagy gyakorlatban
megvalósítható.

24. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

15. A RENESZÁNSZ UTÓPIÁK

Az utópiák keletkezése összefügg az emberiségnek a tökéletesedésre irányuló örök

vágyával. E vágy mind az ember képességeinek minél teljesebb kifejtését, mind az
emberi együttélés legjobb, legtökéletesebb formáinak megteremtését magában foglalta,
s kezdetben azzal a reménnyel párosult, hogy egy ilyen „ideális” egyéni és társadalmi
rend vagy állapot el is érhető, meg is valósítható.

Az első ilyen ránkmaradt irodalmi mű Platón Állam c. műve. Platón megkísérelte az általa
megfogalmazott ideálnak a valóságba történő átültetését. Kísérlete kudarcba fulladt, s ez
utódait ahhoz a felismeréshez vezette, hogy az emberiség előrehaladása meghatározott
társadalmi feltételekhez kötött, amelyek többnyire csak lassan, lépésről lépésre teszik
lehetővé a valóságnak egy elképzelt ideálhoz történő hozzáidomítását vagy közelítését.
Az újkori utópiák létrejötte a humanizmus és a reneszánsz eszméinek elterjedéséhez
köthető, mely Itáliából kiindulva ment végbe Európa szinte minden országában. A
folyamat a régi feudális rend felbomlását, valamint az új, kapitalista társadalom
kialakulását kísérte. Tragikus, véres eseményekkel tele időszak volt ez.

Az új rend megszületéséhez fűződő visszásságok, embertelen fejlemények okszerűen

vezettek egy ésszerű, igazságos és emberhez méltó társadalmi berendezkedés utáni
vágyakozáshoz. A reneszánsz utópiák úgy értelmezhetők, mint e vágyak új, sajátos
megjelenési formái.

Valamennyi reneszánsz utópia jellemző vonása a humanista mondanivaló, vagyis annak

az igénynek a megfogalmazása, hogy az ember minél szabadabban és teljesebben
kifejthesse képességeit egy „ideális” társadalmi berendezkedés keretében.

• Ezen utópiák általában a realizmus bírálatát jelentik;

• Általában dialógus formában írt politikai művek;
• Kommunisztikus utópiák – egalitáriusak – tulajdon- és vagyonközösség;
• Ideális, eszményi államot írnak le;
• Funkciójuk: társadalmi kritika;
• Nem akartak mozgalmat indítani;
• Általában távoli, elszigetelt világban játszódnak, elzárt helyen;
• Az ábrázolt társadalmi berendezkedés „statikus” változatlan, lezárt, tökéletes jellegű
(nincs alávetve sem külső, zavaró tényezők hatásának, sem pedig történeti
változásoknak. Az ésszerű és igazságos rendhez viszonyítva még élesebben tűnik ki a
fennálló társadalmi viszonyok ésszerűtlensége és igazságtalansága)
• Vagy a valósággal egy eleve elérhetetlen, reménytelenül megvalósíthatatlan
álomképet állítanak szembe, vagy egy olyan „ideális” valóságot ábrázolnak, melynek
egyes összetevői a történeti fejlődés során is megfogalmazódtak és sikeresen meg is
valósultak.

A reneszánsz utópiák eredete mind az elnevezést, mind az irodalmi formát tekintve

Morus Utópiájára vezethetők vissza.

25. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

16. A SZUVERENITÁS FOGALMA ÉS KLASSZIKUS ELMÉLETEI

A SZUVERENITÁS ISMERTETŐJEGYEI J. BODIN ELMÉLETE ALAPJÁN

A szuverenitás definíciója: egy állam állandó és abszolút hatalma.

− A római diktátor például nem tekinthető szuverénnek, mert hatalmát korlátozott
időre kapta.
− Az uralkodó felségjoga és abszolút hatalma abban áll, hogy törvényt ír elő az
alattvalók összességének és beleegyezésük nélkül. BODIN szembefordul azzal a
nézettel, hogy az uralkodóknak esküt kell tenniük az ország törvényeire és szokásaira (a
törvény nem kötelezheti az uralkodót, hiszen saját előírását az uralkodó maga bármikor
megkérdőjelezheti).
Másfelől viszont elismeri, hogy a szuverén uralkodók törvényei sem módosíthatják vagy
változtathatják meg Isten és a természet törvényeit. A természet törvényei viszont
előírják a megállapodások betartását.

A szuverenitás ismertetőjegyei:
1. Törvényalkotás joga (mások hozzájárulása nélkül). Egyértelműen megállapítja a
törvényhozói jog primátusát a szokásjoggal szemben.
2. Háborúindítás és békekötés joga.
3. Legfőbb hivatalnokok kinevezési joga.
4. Legfőbb bíráskodás joga.
5. Megkegyelmezés joga. Ez azonban nem érintheti az isteni törvények területét.
További kiegészítő jogosítványai a szuverén uralkodónak pl. a pénzverés, adószedés,
tengeri jogok, gazdátlan tárgy birtoklásának joga, „Felség” megszólítás.

F. VASQUEZ TERMÉSZETJOGI NÉZETEI

Az ún. átmeneti irányzat (a „klasszikus” természetjogi irányzat három fő elágazása közül

az első, amelynek hívei megkísérelnek valamiféle szintézist teremteni a jórészt feudális
eredetű hagyományok és a polgári törekvéseket kifejező eszmék között) első jelentős
képviselője a spanyol FERNANDO VASQUEZ (Megvilágított vitakérdések, 1559). Ő a ter-
mészetjogról mint elsődleges jogról úgy vélekedik, hogy az értelemből fakad, előírásait
az emberi értelem segítségével lehet megismerni. 8 tételt fogalmaz meg:

1. Az ember természettől fogva jó (nincs szó a bűnbeesésről, és az ennek következté-

ben megromlott emberi értelemről).
2. Minden embert természettől fogva jogok illetik meg. Legfontosabb a szabadság-
hoz való jog.
3. Közjó gondolata, az állam célja a polgárok javának szolgálata.
4. Minden hatalom – így az állam is – emberi intézmény.
5. Az uralkodó csak a közjó szolgálatához nélkülözhetetlen hatalommal
rendelkezhet.
6. Minden hatalom megbízáson alapul. A szuverenitás a népet illeti.
7. A nép mint a szuverenitás birtokosa, a megbízáson alapuló hatalmat bármikor
visszavonhatja megbízottjától, az uralkodótól.
8. A kormányzás, vagyis a hatalom gyakorlása elsősorban igazságszolgáltatást jelent.
Eszerint a hatalom gyakorlójának a természetjogot és az annak alapján kibocsátott
törvényeket kell alkalmaznia.

26. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

17. A SZERZŐDÉSELMÉLETEK ÁLTALÁNOS JELLEMZŐI ÉS

KRITIKÁI

A „klasszikus” természetjogi irányzat a gazdaságilag megerősödött és nagyobb politikai

szerepet igénylő polgárság törekvéseit volt hivatva kifejezni és eszmeileg alátámasztani.
A természetjognak az az új, forradalmi tartalmat hordozó értelmezése, amely a
polgárság megerősödésével előtérbe került, több jellemző gondolati elemet, összetevőt
tartalmazott. Kiindulási pontja az a meggyőződés, hogy a változó és tökéletlen emberi
jog fölött egy másik jogrend, a változatlan, örökérvényű és igazságos magatartási
szabályokat tartalmazó természetjog helyezkedik el, amely mindentől függetlenül
érvényes és az emberi értelem segítségével közvetlenül belátható és megismerhető.
Ennek követelményei objektív érvényességűek. Ebből a „természetes” rendből fakadnak
az emberi együttélés törvényszerűségei és szabályai, valamint az embert megillető
„természetes” jogok is.

A középpontban a szabadság gondolata áll; az individuum autonómiája az a pont,

melyből kiindulva megérthetők a „klasszikus” természetjog ún. naturalista irányzatának
tételei.

Ez a naturalista irányzat szemben állt, sőt tudatosan szakított a korábbi természetjogi

hagyománnyal, amely főleg arisztotelészi előzményekre nyúlt vissza.A kiindulópont
mostmár nem a közösség, hanem az egyén. Eltűnik az egyes tételek vallási-erkölcsi
igazolása; a mondanivalót sokkal inkább természettudományos alapokra helyezik.
középpontba kerülnek az ember, mint biológiai lény tulajdonságai, ösztönei, ill. ezek
szerepe.

A „klasszikus” természetjogi elméletekben újjáéledt az ún. társadalmi szerződés

gondolata, mint a politikai hatalom eredetének magyarázata. Ennek legkorábbi
előzményeit Platónnál fedezhetjük fel, aki Állam c. művében azt írja, hogy az emberek
azért, hogy igazságtalanságot ne kövessenek el, elkezdtek törvényeket hozni, egymás
között szerződéseket kötni, és azóta nevezik a törvény rendelkezéseit törvényesnek és
igazságosnak.

A szerződésgondolatnak ezt az ősi csíráját elevenítették fel Paduai Marsilius, majd a

monarchomachok. Jogi köntösbe pedig Althusius és Grotius öltöztették; náluk jelentkezik
első ízben a most már természetjogi alapon megfogalmazott szerződéselmélet.

Ez az elmélet a következő összetevőkből áll:

A természeti állapotnak a feltételezése, amely megelőzte az ún. polgári társadalom

létrehozását. Egyesek (Hobbes) szerint ez az erőszak, a háború állapota volt, mások
számára éppen ellenkezőleg, egyfajta természetes egyszerűség és béke állapota
(Rousseau). Valamennyien egyetértenek abban, hogy az ún. természeti állapotban nem
volt sem állam, sem jog, sem semmiféle kényszerítés, amely az embereket
meghatározott magatartásra rászorította volna.

Ebből az állapotból a társadalmi szerződés vezette át az emberiséget az ún. polgári

társadalomba. A szerződés oka szintén különbözőképpen jelenik meg az elméletekben:
vannak, akik a félelemre vezetik vissza (Hobbes), másokat a társulási hajlam előtérbe
állítása jellemez (Grotius), ismét másnál megjelenik a tulajdon megvédésének igénye
(Locke), vagy az ésszerűségi belátás (Spinoza), vagy az ősi, természetes erkölcsök
fellazulása (Rousseau).

27. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

A társadalmi szerződés kétféle formát ölthet: az ún.társulási szerződés gondolata, mely

szerint az emberek azért egyesítik erőfeszítéseiket, hogy bizonyos közös célok elérését
biztosíthassák; ez közös vonása a „klasszikus” természetjogi elméleteknek.
Egyes szerzőknél azonban előfordul egy másik, ún. alávetési szerződés is, amelyek
erejénél fogva az emberek önként alárendelik magukat valamilyen, általuk létrehozott
hatalomnak.

A szerződéselméletek lényeges eleme a főhatalomról történő rendelkezés. A

szerződésben ui. az emberek lemondanak természetes szabadságukról vagy annak egy
részéről a célok megvalósítása érdekében. Ez a lemondás lehet feltétlen és végleges
(Grotius, Hobbes), más szerzőknél a lemondás feltételes és részleges jellegű (Locke).
Rousseau szerint viszont a főhatalom a szerződés megkötése után is a népnél marad, s
az uralkodó csak a nép megbízottjaként jár el.

Végül a szerződéselméletek e hatalom korlátairól is tartalmaznak mondanivalót. Egyesek

szerint e hatalomnak legfeljebb természetes korlátai lehetnek (Hobbes), mások számára
a hatalmat nemcsak a szerződés tartalma, hanem az ún. elidegeníthetetlen emberi jogok
is korlátozzák (Locke). A korlátozások lényege, hogy a hatalom önkényével, vagyis a
zsarnoksággal szemben kívánják megvédeni az egyéni szabadságszférát. Ezeknek az ún.
első generációs jogoknak fő mondanivalója éppen ezért az állam nem-tevésének, be-
nem-avatkozásának megkövetelése.

28. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

18. HOBBES TÁRSADALMI SZERZŐDÉS-ELMÉLETE

THOMAS HOBBES (1588-1679) a társadalmi szerződés első teljes, klasszikusnak tekint-

hető elméletét alkotta meg. Fő művei: Leviatán, avagy az egyházi és világi állam anyaga,
formája és hatalma (1651); A természeti és a politikai jog elemei. Elméletében rendkívül
nagy szerepet kap az alá- és fölérendeltség eszméje és a félelem, erős hatalom iránti
vonzalma, másrészt a modern polgári rend vonásai is hatottak rá. HOBBES a létező
abszolút monarchiát támasztja alá, de új indokokkal. Szerinte az emberi természet
legsajátosabb vonásaival az egyén, s nem a közösség rendelkezik: a közösségi lét
lényegileg nem tartozik hozzá az emberi természethez. Az egyént mindenféle vágyak
vezérlik, amelyek sosem csillapíthatók. Ha megszűnnek a vágyak, megszűnik az emberi
lét. Szerinte az ember végső soron mindent az egyéni önfenntartás érdekében tesz.
Az önfenntartás gondolata fogalmilag az önérdeken alapul.

HOBBES szerint nem lehet meghatározni az ember társadalmi életviszonyaira szabott

végső célt vagy abszolút jót. Egy eszményi célállapot nem érhető el egyénileg (hisz a
vágyak sohasem csillapíthatók), közösségileg pedig még csak nem is definiálható (hisz a
konkrét cél mindenki számára más és más). Ami elérhető, az csupán az, hogy az ember
azokat a társadalmi feltételeket és kereteket teremtse meg, amelyek között kielégít-
heti vágyait. E feltételek és keretek a modern polgári állapot viszonyai.

Természetjog és természeti törvény közötti különbség: A természetjog azt mondja

meg mit tehet az ember, a természeti törvény pedig, hogy hogyan teheti ezt az ember
racionálisan.

Társadalmi szerződés sémája:

Természeti állapot Társadalmi szerződés

Az ember egyenlő és szabad, ter-
mészeti adottságaik azonosak, min-
denkit az önfenntartás vezérel. Saját
hatalmával mindenki úgy élhet,
ahogy tud. Még az igazságosság sem
korlátoz. A természeti törvény nem
érvényesül → állandó ellenséges-
kedés. Erkölcs nélküli állapot.
Polgári társadalom
Olyan feltételrendszer jön így létre,
amelynek az egyének adnak külön-
böző tartalmat. A létrehozott rendben
az alattvaló köteles ugyan követni a
jogot, de a magánszféra szabad. A
szuverén csak a társadalmi béke ér-
dekében korlátozhatja a polgárokat
(de az nincs szabályozva, hogy mi-
lyen mértékig teheti → abszolutiz-
mus). A szabadság itt sem kevesebb
a természetes állapot szabadságánál,
de a polgári társadalomban nincs
bizonytalanság e téren.
Az értelem szavára hallgatva ígére-
tet tesznek a természeti törvény
(„Tanúsíts olyan magatartást mással
szemben, amilyet magaddal szemben
tőle elvársz!”) betartására. Ehhez az
emberek lemondanak jogaikról (ki-
véve a saját életük megvédéséről), a
békés együttélés alaptörvényeinek
betartásához kényszerítő erőt (ál-
lamhatalom) állítanak fel. A szerző-
dést mindenki köti mindenkivel (alá-
vetési jellegű, joglemondásra épül).
A szerződéssel létrehozott hatalom
alanya szuverén. A szuverenitás bir-
tokosa abszolút hatalommal rendel-
kezik, de alanya lehet egy személy,
testület, vagy a szerződéskötők öss-
zessége. Az állam polgárai ellenál-
lási jogukról is lemondanak a
szerződéssel. Az engedelmességi kö-
telezettség csak akkor szűnik meg,
ha a szuverén nem teljesíti köteles-
ségét. Az alattvalónak mindent jogá-
ban áll megtenni, amit a szuverén
rendelkezése megenged, nem tilt,
vagy amiről nem rendelkezik.

29. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

Az abszolút szuverenitás bármikor önkényessé válhat. HOBBES ugyan megjegyzi,

hogy a szuverént köti a természeti törvény, elméletében azonban nem nyújt garanciát
arra, hogy aki uralkodik, az valóban be fogja tartani a természeti törvényeket. Az állam
korlátlan hatalmának azért nem szab határt, mert a hadiállapotot és társadalmi békét
vagylagos viszonyban képzeli el. Az emberek szerinte vagy a teljes hadiállapotban vagy
teljes békében élnek.

Akik elfogadják a hobbesi kiindulópontokat, azok ma is annak a gondolatnak az elfogadá-

sára hajlanak, mely szerint az emberi önzést csakis az erős hatalom képes megfé-
kezni. Ezzel persze osztoznia kell pesszimizmusában is: a magánemberek szabadságára
épülő társadalmi rend az emberi természet jellege miatt nem teremthető meg.

Ugyanakkor a politikai intézmények célját HOBBES meglehetősen korlátozottan

fogja fel, s ebben az értelemben ez az elmélet nem ösztönözhet senkit egy abszolút ál-
lam kiépítésére.

Az egyéni és közös érdek, ill. az egyéni jó és a közjó viszonyában HOBBES – már ill. még
– egy olyan társadalmi és államrendet részesít előnyben, amelyben az egyénnek nem
kell feláldoznia magát a közösségért. Ha az állami rendnek nincs az egyénekre rá-
kényszeríthető és tőlük áldozatot követelő közös célja, akkor ebből az is következik, hogy
mindenki csak azzal segítheti elő mások boldogulását, ha nem avatkozik be életükbe.
A leírt társadalmi szerződés olyan polgári közösséget hoz létre, amelyben az állami és a
jogi rend alapja csupán az emberi célok minimuma – az önfenntartás – lehet. Mivel
ezen túl mindenki más és más célokat követ, e kiindulópont egyben végpont is. E mini-
mális célokat továbbá HOBBES úgy jellemzi, mint amelyek mindenki számára egyaránt
fontosak. Ez megkönnyíti azt, hogy az egyének közötti természetes egyenlőségből pol-
gári – azaz jogi – egyenlőség legyen.

Egy olyan államban, amely HOBBES elveit követné a főhatalom tevékenysége nem
terjedne ki a különböző anyagi javak újraelosztására. A szuverénnek nincs joga
erre, kizárólag az alattvalók védelme a feladata; másrészt az uralkodónak „semmije
nincs, amit el tudna osztani”. Ami felett ugyanis közhatalmi jogosítványai révén rendel-
kezik, az nem az övé.

30. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

19. LOCKE A TÁRSADALMI SZERZŐDÉSRŐL ÉS A KORMÁNYZAT

MEGBÍZÁSÁRÓL

JOHN LOCKE (1632-1704) HOBBES-étől lényegesen különböző szerződéselméletet fejtett

ki. Ebben nagy szerepe volt, hogy életének meghatározó történelmi eseménye az angol
forradalom sikere volt. E forradalomban ő már a „dicsőséges” és sikeres elemeket lát-
hatta. Fő műve: Két értékelés a polgári társadalomról. Elmélete a modern liberalizmus
első elméleti megfogalmazása.

Társadalmi szerződés sémája: A társadalmi szerződés szükségessége azon alapul,

hogy természeti állapotban élő ember részrehajló és nem képes a természeti
törvényeket betartani. Az embereket nem pszichológiai adottságaik alapján jellemezte,
hanem az alapján, hogy milyen jogaik vannak.

Úgy gondolta az emberek békés együttélését nemcsak egy erős államhatalom és annak
parancsai, a pozitív törvény képes megteremteni, hanem az egyéneket összefogó olyan
intézmények is, mint amilyen a család, a hagyomány, a szokás és az erkölcs. A
természeti állapot ezért békés állapot is lehet, ahol létezik a magántulajdon is. A
természeti törvényre épülő jog azonban nem közismert és nem egyértelműen lefektetett.
Közhatalom, ill. pártatlan bírók hiányában így a természeti állapot bármikor hadiállapottá
válhat. A természeti állapot nem hadiállapot, de az önbíráskodás miatt könnyen azzá
válhat.

A társadalmi szerződés abban áll, hogy az emberek feladják a természeti állapotban

élvezett szabadságuk egy részét, és polgári törvények irányítása alá helyezik magukat. E
szerződés nem puszta alávetési, hanem egyesülési és alávetési jellegű. Ez azt jelenti,
hogy bizonyos természetes jogokat a szerződők nem adhatnak fel, s a szerződést csak
azzal a feltétellel tekintik érvényesnek, hogy a feleket vezérlő cél megvalósul. Célja az
életnek, a szabadságnak és a tulajdonnak a természeti állapot viszonyainál hatékonyabb
védelme, s ezzel a közjó megvalósítása.

Kormányzat megbízás: A kormányzat megalkotása nem joglemondás, hanem bizonyos

jogok átruházása, azaz megbízás. E tételből több fontos elv következik:

− a magántulajdonosok felett gyakorolt közhatalom nem (lehet) abszolút

hatalom, olyan feladatokat kell megvalósítania, amelyek egyénileg nem biztosíthatók
hatékonyan; a megbízás bizalmon alapul, a bizalom pedig a megbízott részéről
szolgálatot feltételez; a megbízás visszavonható (HOBBES-nál nem!) ha a megbízott a
belé vetett bizalommal ellentétesen cselekszik;
− az állam hatalmának korlátai vannak, nem rendelkezhet önkényesen bizonyos
kérdésekben;
− saját beleegyezés nélkül senki sem vethető közhatalom alá, de nem csak a
kifejezett akaratnyilvánítás, hanem a ráutaló magatartás is;
−
Úgy gondolta, hogy az emberi természetben lévő rossz nem olyan mértékű, hogy
megfelelő társadalmi, állami és jogi megoldásokkal ne lenne orvosolható. Nem állította,
hogy az embereknek vagy a pusztító természeti állapotban vagy egy abszolút uralkodó
hatalmának alávetetten kellene élniük. Inkább e két szélső véglet közötti lehetőséget
kereste. Szerinte az emberi természetben nincs akadálya annak, hogy a szabadság
követelményeinek megfelelően alakítsák ki az állami rendjét.

HOBBES „fél lábbal a természetben marad”, az alattvalók már nem, de az uralkodók

igen. LOCKE rávilágít, hogy ez így nem jó.

31. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

„B” tételek

20. A TÁRSADALMI SZERZŐDÉS ÉS AZ ÁLTALÁNOS AKARAT

ROUSSEAU POLITIKAI FILOZÓFIÁJÁBAN

JEAN-JACQUES ROUSSEAU (1712-1778) a jogszerű kormányzatot szintén a létrehozók

akaratára alapozta, a társadalmi szerződés hátterében azonban nála egy evolúciós jel-
legű civilizációfelfogás állt. Elképzelése szerint az emberi társadalom egy primitív,
állati jellegű, de az ember természetes jóságának lehetőségét felvillantó természeti
állapotból emelkedett ki (amorális állapot, csakúgy mint HOBBESnál). Ellentétben
HOBBES, SPINOZA és LOCKE feltételezéseivel, ez a legteljesebb béke állapota volt; az
emberek szabadok és egyenlők. Mivel egymástól elszigeteltek, ezért önfenntartási
törekvéseik nem ütköznek mások ugyanilyen törekvéseibe. E stabil rendből a
tökéletesedés képessége, valamint a természeti katasztrófák, illetve a szükségletek
fejlődése kimozdította az embert. Az ember expanzív természete – mesterségek
feltalálása, a föld felosztása – miatt felváltotta az egyenlőtlenség és az ebből
szükségképpen előálló hadiállapot. Ekkor az erősek eltiporták vagy szolgaságba vetették
a gyengébbeket. Az erősek azután a gyengék félrevezetésével törvényessé tették a hely-
zetet.

Az alávetettséget megteremtő hatalom szükségszerűen önkényuralommá válik. „Itt újból

egyenlő lesz minden ember, mert valamennyien a semmivel lesznek egyenlővé.”

Természeti Polgári Új kívánatos polgári berendezkedés, ahol

állapot társadalom a természeti állapot újra megvalósul

ROUSSEAUnál a szerződés célja az, hogy megakadályozza a történelem ilyen előrehala-

dását, s egy megvalósítható alternatívát állítson azzal szembe. „Minden személy, vala-
mennyi képességével együtt az általános akarat legfőbb irányítása alatt egyesül és min-
denkit testületileg az összesség elkülöníthetetlen részévé fogadunk.” A tagok lemonda-
nak minden jogukról a közösség javára és létrehozzák a szuverén hatalmat, amely
nem külső hatalom, hanem a valamennyi egyén egyesüléséből származó „kollektív sze-
mély”; maga a nép. A társadalmi szerződéssel az ember megszerzi azt a szabadságot,
hogy törvényt adjon önmagának.

A létrehozott államban két elvnek kell érvényesülnie:

− minden polgárnak alá kell vetnie magát a törvénynek,
− az egyes polgároknak nem szabad másoktól függővé válniuk, azaz polgári
értelemben szabadoknak kell lenniük.

Ez csak akkor valósítható meg, ha:

− minden embert egyenlőként kezelnek,
− a törvények megalkotásában mindenki részt vehet

ROUSSEAU úgy látta, hogy az egyes ember nem mindig látja helyesen a maga saját
valódi értékét. Az ember „mindig a maga javát akarja ugyan, de nem mindig látja,
hogy mi az”. Előfordulhat az is, hogy a magánérdek egészen mást mond a polgárnak,
mint a közérdek. Szükség van egy olyan külső biztosítékra, ami arról győzi meg az
egyént, hogy a törvény ésszerű lesz és a szabadságot szolgálja. Ezt az általános akarat
biztosítja, amely a társadalommá egyesült emberi közösség érdekeinek kifejezője és
biztosítéka. Ez biztosítja, hogy a közérdek a magánérdekkel szemben érvényesüljön.

32. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

Az általános akarat alapján az egyén kényszeríthető is. Az általános akarat nem mindenki
akaratával azonos, hanem azzal, amit minden embernek akarni kéne.
Szükség van még egy törvényhozóra is, aki nem a főhatalom képviselője, hanem
pusztán a törvények megfogalmazója, nem rendelkezik valódi törvényhozói hatalommal.
A nép részese lesz annak a szuverénnek, aki a törvényeket hozza.

Elmélete szerint a főhatalom csak közvetlenül gyakorolható, minden közvetítés csorbítja

vagy torzítja az eredeti érdekeket. Csak az a törvény, amit a nép jóváhagy. Az a nép,
amely „csupán” megválasztja képviselőit és ezután magánszférája világába vonul vissza,
a választás után valójában nem szabad.

ROUSSEAU SZERZŐDÉS-ELMÉLETÉNEK ÉRTÉKELÉSE

AZ ÁLTALÁNOS AKARAT

A szabadság megvalósítása érdekében állandó politizálásra késztetett társadalomban

természetesnek tűnik, hogy a főhatalmat nem csupán elidegeníteni nem lehet, de
megosztani sem. A szabadság rendje ezért ROUSSEAUnál egy sajátos totális rendszerré
válik. Abban a kérdésben, hogy ki mit ad át a közösségnek, szerinte nem az egyénnek,
hanem a főhatalomnak kell döntenie. Így arra a végeredményre jut, hogy az állam
eszményi rendszerében „minden polgárnak tökéletesen függetlennek kell lennie minden
más polgártól és a végsőkig függenie kell a községtől”. Ezzel a szabadság eszméje a
visszájára fordul, az állam révén ugyanis a közösség tagjainak a közérdekkel nem
feltétlenül egybeeső magánérdekeit nem lehet érvényesíteni. ROUSSEAU tudta, hogy
mindez az emberi természet ellenére való. Lehetséges azonban, hogy a hiba nem az ő
rendszerében, hanem az emberi természetben van – tette fel.

ROUSSEAU paradoxon: Az egyén szabadságából indul ki, és olyan rendszert hozott

létre, amely lerombolja mind az individualitást, mind a szabadságot. Felfedezte a népet
és új jelentést adott a demokráciának, hogy aztán az általa felépített eszményi politikai
rendet ellene fordíthassa. Elméletét ésszerű alapokra építette ugyan, de nem-racionális
irányba fejlesztette tovább, nagy szerepet adva pl. a népi érzületnek. Egyfelől látta és
sok vonatkozásban elfogadta a modern társadalmak lényegileg új szervező elveit és
alapértékeit (egyéniség szerepe, szabadság és egyenlőség fontossága); másfelől azonban
kritikusan viszonyult a modernitáshoz. Ezzel a világgal szembeni alternatívát fogalmazta
meg elméletében.

Legnagyobb ellentmondás művében, hogy a szerződéskötéskor követett cél az álta-

lános akarat korlátlansága miatt nem valósítható meg. Ez az akarat nem a szerződő
felek akarata és nem is a szerződésből származik.

33. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

21. A FRANCIA ÉS A SKÓT FELVILÁGOSODÁS ÁLLAMRA

VONATKOZÓ TANAI

(A skót felvilágosodás egyrészt megmutatta, mi a kor társadalmi berendezkedésében az

újdonság, másrészt felhívja a figyelmet az új berendezkedés veszélyeire. Ferguson a
megoldást a szabad kormányzat által birtokolt hatalom aktivizálásában, a közösségi
erények védelmezésében látta.)

David Hume az igazságosságról, a kormányzat eredetéről és a polgári

szabadságról

A provinciális felvilágosodás egyik fontos példája a skót felvilágosodás. Történelmi

háttér: 1707: Skócia Uniója Angliával. Ennek következtében Skócia elvesztette
önállóságát, de megnyerte egy világbirodalom nemzetközi piacait – vagyis a gazdagodás
esélyét. Erre a helyzetre reagáltak a skót felvilágosodás bölcselői (köztük Hume) – olyan
érveket gyűjtöttek, amelyek az új berendezkedés előnyeit igazolták.
D. Hume A kormányzat eredetéről c. esszéjében foglalkozik a politikai társulás
létrejöttének körülményeivel. A társulás melletti érvei: szükséglet, a társulásra való
természetes hajlandóság, megszokás.

Hume szerint az igazságosság a béke, biztonság és a rend biztosítását szolgálja. A rend

az igazságosság célja – ezt kell szolgálnia a kormányzatnak is. A kormányzatnak
kulcsfontosságú ágává válik a bírói hatalom. A kormányzatot azért emelik az emberek
maguk fölé, mert hosszútávú érdekeik védelmét nem tudják másként megvalósítani. A
hatalom feladata, hogy az alattvalókat saját hosszútávú érdekeik figyelembevételére
kötelezze.

Hume-nál az igazságosság fogalmát az engedelmesség egészíti ki. Engedelmességgel az

alattvalók a mindenkori uralkodónak tartoznak. Mivel a megszokás az emberi természet
döntő tényezője, hatalom az engedelmességet könnyen fenn tudja tartani. A megszokás
révén pedig kifejlődik az engedelmességből az alattvalói hűség. Tehát a kormányzat
létrejötte után már a megszokás és haszon működteti a rendszert. Az engedelmesség
pedig különféle eszközökkel egyre szélesebb körben kikényszeríthetővé válik.
Ám a kormányzat hatalmának nem szabadna korlátlanná válnia. Bár a szabadság jó
részét az alattvalók kénytelenek feladni, a hatalom maga is korlátozandó.

A kormányzat fejlődésének csúcsa nem az abszolút hatalom, hanem a szabad

kormányzat. Ez a polgári társadalom tökéletessége, mely általános, előre kihirdetett és
mindenkire egyformán vonatkozó törvények alapján kormányoz.

A polgári szabadság c. művében a szabadságról, mint a zsarnokság ellentettjéről tárgyal.

Utal arra, hogy a művészetek és tudományok csak a szabad kormányzat alatt indulnak
fejlődésnek, bár ellenpéldaként felhozza Franciaországot, ahol az abszolút hatalom alatt
is virágzott mindkettő. Azt a közkeletű nézetet is Franciaország példájával cáfolja,
miszerint a kereskedelem is csak szabad államokban fejlődik. Úgy véli, a modern
Európában már az abszolút hatalom is tiszteletben tartja a magántulajdont. Persze a
civilizált monarchia feltétele az a belátás, hogy az a helyes, ha a törvények uralma
valósul meg.

Hume érezhetően a szabad kormányzat híve, ám kritizálja is azokon a pontokon, ahol a

központosított hatalom látszik hasznosabbnak. Véleménye szerint a szabadság
legnagyobb veszélye a „közvélemény zsarnoksága” – bizonyos gazdasági szándékok
eszközként használhatják a nyilvánosság fórumait az államhatalom zsarolására.

34. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

A gazdasági és politikai hatalom összefügg. A szabadság fenntartásához ui. jelentős

anyagi forrásokra van szükség – az állam védelme is sokba kerül. A külső-belső
szabadság megőrzése, a belső rend fenntartása miatt a modern kormányzat állandó és
stabil hatalomként kell, hogy működjön. Ehhez rászorul polgárai anyagi támogatására,
amiért cserébe viszont a polgári szabadságot kell nyújtania számukra.

Erény és forradalom Robespierre elméletében

Robespierre az erényt nevezte meg, mint legfőbb kiindulási alapot. Ő maga is az erényes
és filozofikus politikus mintaképe, akit szubjektív erkölcsi meggyőződése hajtott a
politikai cselekvés irányába. Szerinte a demokrácia az erény uralma. Robespierre a
világos fekete-fehérben látta. Csak jó vagy rossz embert ismert. Az erény alternatívája
nála az összeesküvés. Nincs benne önkritika vagy távolságtartás. Kizárólag elvi
politizálást ismer, nem látja esélyét a magánérdek és a közérdek egymáshoz
közelítésének, a magánérdeket a közérdeknek rendeli alá.

Politikai felfogásának alapja az erény és törvény éles szembeállítása. E megkülönböztetés

mentén választja el és állítja szembe egymással az államférfit és a jogászt. Az erénnyel
való összevetésben a törvény minden tekintetben alulmarad. Szerinte a politikus ne a
törvény szavának engedelmeskedjen, hanem az erkölcsi parancsnak.

Robespierre szerint az erény legitimálja a forradalmat is, hisz az erény parancsa minden
cselekedetet legitimál; a cél szentesíti az eszközt. A forradalmi kormányzat olyan
berendezkedés, mely a közszabadságot védelmezi. Még az alkotmányos kormányzat célja
az egyén védelme a közhatalommal szemben, addig a forradalmi kormányzat épp a
közhatalmat kívánja védelmezni a köztársaság szabadságát belülről veszélyeztető
erőkkel szemben. A forradalmi kormányzat nem az állampolgárokat védi általában,
hanem – erkölcsi alapon – a jó állampolgárokat kívánja védelmezni.

Robespierre céljával ellentétes hatást ért el: nem az erkölcs uralmát, hanem minden
erkölcs megszűnését eredményezte.

A francia jogszemlélet kiindulópontja egy konstruktivista, voluntarista törvényhozó által

teremtett jog. A francia jogfelfogást a szabadság abszolutizálása, már-már fetisizálása
jellemzi.

Erény és forradalom Burke elméletében

Akárcsak Robespierre, Burke is az erényt nevezte meg, mint legfőbb hivatkozási alapot,
de Burke forradalomellenes volt. A közös kiindulópont ellenére egymástól gyökeresen
eltérő teóriákat dolgoztak ki az állam életére vonatkozóan.

Burke kritikájának egyik szála a francia forradalmároknak a túlzottan filozofikus

beállítódására irányult. Burke az igazságosság-méltányosság viszony analógiájára vallja,
hogy a politikában sem lehet az előre lefektetett szabályokat minden körülmények között
érvényesíteni.

Burke múlt iránti tisztelete = minden jogász tisztelete a joggal szemben, mely
természeténél fogva a múltat jelenti – a commom law hagyományában fontos szerepe
van a jognak.

Burke szerint a polgár joga nem más, mint örökletes, pozitív jogcím, mely az ősi
alkotmány, s a régi európai közjog örökségeként szállt rá. Az angol jogszemléletet
organikus felfogás hatja át, amely a spontán történeti jogfejlődés mintáját alkotja.

35. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

A szabadság – elképzelése szerint – fejetlenség, s csak akkor nyerheti el az őt megillető

szerepet, ha a józan ész mérsékli. A szabadság így nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy a
joggal kelljen szembeállítani.

Burke úgy véli, az egyenlőség is úgy válhat csak a társadalom meghatározó

alapeszméjévé, ha pontosabb meghatározást nyer. Számára az egyenlőség erkölcsi
kategória, s nem jogi vagy vagyoni szinten érvényesíthető. Úgy véli, hogy annak alapja
az arányosság elve lehet.

Burke fontos szerepet szán elméletében a bírói hatalomnak, melyben a legfontosabb az

önbíráskodás kizárása. Mivel a polgári társadalom megegyezésre épül, az egyik
megegyező fél értelemszerűen nem lehet a jogvita elbírálója is.

A végrehajtó hatalmat jelentő kormányzat maga nem természetes jogok alapján

keletkezik, hanem a társadalmi igény építi föl azt. Célja az emberi szükségletek
kielégítése és a szenvedélyek megregulázása. Hatalma gyakorlati jellegű és közvetlen
természetű.

Az emberi jogok szerinte nem definiálhatók, még csak nem is számolhatók meg, viszont
rájuk lehet ismerni: azaz gyakorlati tudományok. Szemléletében kulcsfontosságú, hogy
az emberi jogok csak akkor érvényesülnek, ha össze tudják egyeztetni az emberi
természettel.

Tehát Burke ugyan egyrészről elfogadhatatlannak tartja azt a gyakorlatot, mely szerint
az erkölcsi normákat forradalmi erővel kellene törvénybe iktatni, másfelől viszont kitart
amellett, hogy az erkölcsnek jelentős legitimizáló szerepet kell betölteni.

36. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

22. KANT ÁLLAMELMÉLETE

KANT JOGFOGALMA ÉS A MAGÁNTULAJDON IGAZOLÁSA

IMMANUEL KANT (1724-1804) a felvilágosodás filozófiájának kiteljesítője, a klasszikus

német filozófia első, s egyben legjelentősebb képviselője.

KANT szigorúan elválasztja egymástól a jogot és az etikát: a jog csak a cselekvés

külső szférájában vizsgálja a szabadság feltételeit, a belső szándékok és meggyőződések
ki vannak zárva; a jog a külső szabadság törvénye, mely mindenki számára kijelöli saját
szabadsága határait. KANTnál ehhez a külső jogszerűséghez járul hozzá az erkölcsből
ismert kategorikus imperativus2.
Az az állam, mely a jog eszközeivel kívánja az erkölcsi nevelést elérni, túllép a jogos
kormányzás határain.

Tehát a jog és erkölcs viszonyára a külső-belső szféra-elmélet világít rá: a jog a ’külső
szférá’-t érinti, a jog, a jogalkotó megelégszik a külső magatartásban megnyilvánuló
engedelmességgel, az erkölcs viszont a ’belső szférá’-t érinti: azonosulást, egyetértést
kíván, elítéli azt, aki meggyőződése ellenére követ egy parancsot
Az ember méltóságának s az elidegeníthetetlen emberjognak fogalmára építette fel
jogbölcsészetét, melynek az volt a célpontja, hogy államot és társadalmat az erkölcsi
szabadság föltétlen megbecsülésére kell alapítani, s e szabadságeszmében látta a
történelem fejlődésének irányát.

A magántulajdon igazolása:
A jog az egyén cselekvési szabadságát azért korlátozza, mert azt kívánja elérni, hogy az
egyéni szabadságok kölcsönösen idomuljanak egymáshoz. Az ész joga, mely a
szabadságban áll, mindenki számára lehetségessé teszi azt, hogy tulajdonjoga legyen
valamilyen tárgyon, a tulajdonjog nem más, mint ami mindenki mást kizár a használatból
– velünk született emberi jog.

Kant tehát a magántulajdon elkötelezett híve, így a kommunizmus ellenfele:

− mindenből lehet magántulajdon, s minden meg is maradhat annak,
− az uratlan dolgok szabadon okkupálhatók (ez persze nem keletkeztethetett teljes
jogi alapot a tulajdonhoz, mivel empirikus cselekvés nem keletkeztethet jogi normát; egy
ilyen jog megszilárdulásához szükségesnek tételezi a konszenzust),
− cselekvése során minden embernek tiszteletben kell tartania mások tulajdonát; s
egy ilyen jog megszilárdulásához szükségesnek tartja a konszenzust.

KANT POLITIKAELMÉLETE
A politikai együttélés feltételei pusztán racionális elvek segítségével kikövetkeztethe-
tők. Eszményi államának célja a jog. KANT nem tekinthető utópikus gondolkodónak, csak
megvalósítható célokról beszél. Szerinte a kompromisszumkészség a reformfolyamat
sikerének záloga. Végső törekvése az, hogy köztársaságivá tegye a politikát. Ehhez
azonban nem kíván forradalmi eszközöket igénybe venni. A köztársasági uralomban
mintha a törvények a köz akaratát fejeznék ki, a politika pedig a hatalommegosztás elve
alapján működne. Ezek azonban még csupán eljárási, ill. intézményi kérdések.

2
"Cselekedjél úgy, hogy a tettedben megnyilatkozó erkölcsi elv általános törvény alapjává lehessen, v.
rövidebben : "Teljesítsd kötelességedet”

37. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

KANT a köztársasági elvbe összegzi, s egybekapcsolja a tapasztalat, a gyakorlati

eszesség és a remény kritériumait.

Bár a köz számára biztosítani kívánja a köztársasági forma előnyeit, arról se feledkezik
el, hogy az uralkodónak viszont az uralmat biztosítsa. Hosszú távon azonban az uralkodó
átadja a helyet a köztársaságnak, vagyis egy képviseleti rendszer demokratikus alkot-
mányának. Ha erre nem hajlandó a köznek egyelőre nincs eszköze ellene.

A lázadásnak nem lehet jogos indítóoka, mert:

− a nép nem lehet bíró saját ügyében, és
− senkinek sincs joga arra, hogy újból bevezesse a természeti állapotot.

Ráadásul a lázadás szükségszerűen erőszakot szül, így az általa kínált megoldás sem
végleges. Az állam és politika világában szükség van a kompromisszumra, mivel a poli-
tika a folytonosság törvényeinek engedelmeskedik. Végső soron viszont nem zárja ki,
hogy kivételes helyzetekben a politikai engedetlenség megalapozható legyen.

KANT belátja, hogy a köztársasági rend fenntartásához nemcsak belső jogszerűségre van
szükség, hanem a jog nemzetközi rendjére is. Sokan úgy gondolják, hogy elképzelése
itt lépi át a reális világ határait, s innét már az utópiák világában jár. KANT a
köztársaságot írja le olyan rendként, amelynek belső szerkezete a pacifizmust szolgálja.
Ezzel ellentétben HOBBESnál az állam rendjét a félelem egyensúlya biztosítja. KANT
kikapcsolja az erőszaktörvényt, amely addig az állam külső-belső rendjének
fenntartásához szükségesnek látszott. Elismeri, hogy az örök béke nem megvalósítható,
de kitart amellett, hogy mindennek ellenére szükséges irányító eszme. Úgy látja ugyanis,
hogy ahhoz, hogy a belső államrendben megvalósulhassanak a fentebb részletezett
köztársasági elvek, a politikának az államon kívül biztosítani kell a béke megőrzését vagy
kivívását. Köztársaság és béke ugyanazon emberi jogon alapszik.

38. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

23. HEGEL ÁLLAMFILOZÓFIÁJA

GEORG WILHELM FRIEDRICH HEGEL (1770-1831) államfilozófiájának hátterében a na-

póleoni háborúk alatt kibontakozó poroszországi reformmozgalom húzódik meg, melynek
célkitűzése az abszolutisztikus berendezkedés felváltása egy alkotmányos típusúval. A
megmozdulás intellektuális irányításában olyan magas rangú államhivatalnokok működ-
tek közre, mint VON STEIN, HARDENBERG, vagy olyan felvilágosult tudósok, mint éppen
WILHELM VON HUMBOLDT. VON STEIN kivívta Poroszországban a jobbágyság eltörlését,
HARDENBERG pedig az írott alkotmány sürgetője volt.

Amikor HEGEL állambölcseletében a porosz államról írt, valójában a VON STEINék által
elképzelt államalakulat lebegett a szeme előtt; ilyen típusú politikai érdeklődéséről már
az 1800-1802 táján keletkezett A német alkotmány címen fennmaradt kézirata is hírt ad.
A konzervatív nézetekkel szembefordulva fogalmazza meg saját álláspontját – távol áll
tőle a franciák forradalmi vakmerősége, az ő tézisei óvatos, mérsékelt reformjavaslatok.
CSALÁD, POLGÁRI TÁRSADALOM, ÁLLAM: G. W. F. HEGEL.

HEGEL számára az állam nem puszta eszköz, hanem az ember erkölcsi identitásának
hordozója és kifejezője is. Ennek megfelelően a kifejtés során úgy jár el, hogy az állam
az emberi közösség egyre terebélyesebbé váló történetének csúcsán helyezkedik el. Egy
háromfázisú fejlődési ívet mutat be:

ÁLLAM
POLGÁRI TÁRSADALOM
CSALÁD

A család az ember természetes társasága, szemben a mesterségesen létrejövő polgári

állapottal. A partikuláris altruizmus (szűk körű önfeláldozás) világa.
A polgári társadalom az egyetemes egoizmus világa. Egy olyan, az ember által
megteremtett életvonatkozás, amelyet teljes mértékben az egyénnek saját érdekét
követő cselekvése jellemez. Ez gazdasági racionalitáson alapuló cselekvés, mások
érdekeit csak eszközként tudja számba venni. HEGEL korára már kikristályosodott a
válasz: a magánérdekek összeegyeztetésének feltétele a cselekvéseket korlátozó
szabályok és elvek rendszere (jogállam, joguralom).

Az állam az egyetemes altruizmus kategóriája. Ez a szint az előző kettő összegzése.

Az állam létrejöttének szükséges feltétele a szolidaritás érzése, viszont a
kapcsolatrendszer már egyetemes. Az állam polgára egyszerre tekinthető burzsoának és
citoyennek (ejtsd: szitoajen). A burzsoá benne az, aki az egyéni autonómiát őrzi, míg a
citoyen az, aki felismeri, hogy önérdeke a köz érdekének függvénye.

Az állam szabadságát három különböző erőközpont tartja egyensúlyban:

a. az egyesületeket és más társadalmi csoportosulásokat magába tömörítő rendi

gyűlés;
b. az egyetemes osztálynak tekintett közhivatalnoki réteg;
c. az állam szimbolikus egységének feje, az uralkodó.

39. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

24. AZ „URALKODÓ ESZMÉK” FOGALMA

A tudományos szocializmus fogalma alá sorolhatók mindazok az újkori szocialista

elméletek, amelyek mondanivalójukat és célkitűzéseiket a modern
társadalomtudományok eredményeire támaszkodva fogalmazták meg.

MARXIZMUS
KARL MARX (1818-1883) nevéhez fűződik. Forrásai: angol politikai gazdaságtan,
utópisztikus szocializmus, német klasszikus filozófia, HEGEL eszmerendszere (dialetikus
fejlődési vonal). A dialetikus módszer lényege, hogy a jelenségeket mozgásukban fogja
fel, a természetet a jelenségek belső ellentmondásai viszik előre. MARX értelmezése
szerint (a hegeli dialetikát feje tetejére állítva) a változás oka egy-egy adott társadalom
anyagi életfeltételeinek összessége. FRIEDRICH ENGELS-szel (1820-1895) közösen
kidolgozott egy gondolatrendszert, melynek légyege, hogy létezik egy alap, amelyet az
egyes társadalmak termelési viszonyai és az ezekből adódó osztálytagozódás adja; és
létezik egy felépítmény, amely az illető korszak eszméinek és intézményeinek
összessége. Az állam a felépítmény része, történetileg változó intézmény, az uralkodó
osztály végrehajtó szerve.
MARX álláspontja szerint a termelőerők (ember, eszköz, munkamegosztás szervezeti
formái) gyorsabban változnak, mint az adott társadalom uralkodó tulajdonviszonyai.
Emiatt ellentét jön létre, ami az osztályharcban fejeződik ki.
Az 1848-ban kiadott Kommunista Kiáltvány szerint az osztályharc elért egy olyan
fokot, hogy a proletariátus a burzsoázia uralma alól csak úgy szabadulhat, ha az egész
társadalmat véglegesen felszabadítja a kizsákmányolás alól, és az osztályharc okát
megszünteti. Ez békés úton nem érhető el, csak forradalommal. A proletárforradalom
folyamata: 1. uralkodó osztállyá emeli a proletariátust, és kivívja a demokráciát; 2. a
burzsoáziát megfosztják tőkéjétől, minden termelőeszköz állami kézbe kerül.
ENGELS úgy gondolta az állam a társadalom fejlődésének egy későbbi szakaszán
feleslegessé fog válni. A személyek feletti kormányzás helyére a dolgok igazgatása és a
termelési folyamatok vezetése lép. Az államnak a társadalmi viszonyokba való
beavatkozása fokozatosan megszűnik.

REVIZIONIZMUS
A marxi eszmékkel való szembefordulás jegyében, a német munkásmozgalom egyik, a
politikai harc forradalmi célkitűzéseit és eszközeit elutasító irányzata. FERDINAND
LASSALLE (1825-1864 ferdinan lasszall) olyan munkáspárt létrehozását ajánlotta,
amelynek célja az általános, egyenlő és közvetlen választójog békés kiharcolása minden
német tartományban. A szocializmust a fennálló állami berendezkedés keretei között
vélte megvalósíthatónak, és ehhez a parlamentáris úton kivívott reformok útját ajánlotta.
Programjának fő összetevői: tőkés kizsákmányolás általános elítélése; demokratikus
köztársaság; állami támogatással létrejött termelő szövetkezetek.
EDUARD BERNSTEIN (1850-1932) már a marxi eszmerendszer alapjai ellen indított nyílt
támadást. Véleménye szerint az ellentétek dialetikus ütközésének feltételezésére
alapozott, hegeli eredetű fejlődés-magyarázat szorul revízióra. Úgy vélte nem az
ellentétek harca a fejlődés alapja, hanem abban a különböző erők együttműködése is
jelentős szerepet játszik. A társadalmi osztályok szembenállása nem éleződik, hanem
csökkenő tendenciát mutat, így a munkásmozgalomnak a burzsoá állammal való
szembefordulás helyett az annak keretei között folytatott politikai tevékenységet kell
előnyben részesítenie. BERNSTEIN számára a demokrácia és a szocializmus eszméje nem
választhatók el egymástól. A demokrácia olyan politikai berendezkedés, amely kizárja az
osztályuralmat, ugyanakkor elismeri a kisebbségi jogokat. A legnagyobb szabadság
szinonimája, amelyet azonban nem a korlátok hiánya jellemez.

40. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

AZ ANARCHIZMUS
Általános értelemben a rend hiánya, szervezetlenség, de olyan emberi társas együttélés
jelölésére is használták, amelyet az államszervezet és a kényszerítő hatalom hiánya
jellemez. A 19. sz. első évtizedeiben anarchizmus néven önálló elméletek jelentek meg
mint a szocializmus eszmeáramlatának elkülönült része. Fő céljuk: az emberi
személyiség szabad kibontakozása, az állam kényszerítő hatalma alól felszabadult
egyének szerződési úton létrejövő önkéntes egyesülésének megteremtése.

FRANCOIS NOEL BABEUF (1760-1797 ejtsd: baböf) a francia forradalom után kiadott
kiáltványa szerint a forradalom által törvénybe iktatott egyenlőség nem egyéb, mint
mítosz. A politikai egyenlőség helyébe a szociális („valódi”) egyenlőséget kell állítani. Ez
csak a tulajdon közössége alapján, az előállított termékek közös raktárba szállítása és
szétosztása útján valósítható meg, a politikai életben pedig a tökéletes demokráciát
igényli, amely a nép által választott szuverén helyi szervek formájában közvetlen
népuralmat jelentene és végső soron alkalmas lehetne a kormányzók és kormányzottak
közötti ősi ellentét megszüntetésére is.

MAX STIRNER (1806-1856) a fennálló társadalom intézményrendszerének teljes

elutasítását hirdeti meg. Az állam nem egyéb, mint általunk létrehozott fantom, amely
viszont arra törekszik, hogy az egyént egyetemes eszmék, az állam eszméjének
alárendelje korlátozza, féken tartsa és leigázza. Az egyén feladata a kíméletlen harc az
állam és általában az elidegenedés minden formája ellen.

WILLIAM GODWIN (1756-1836) elméletében az anarchista gondolatmenet utópisztikus

eszmékkel keveredik. Az emberi értelem központi szerepével és szabadságával
összeegyeztethetetlen a kényszerítés minden formája. Elutasítja az államot és a
magántulajdont. Helyette felállítanak egy:

• ítélkező testületet: az egyént a társadalom más tagjai részéről jövő támadások

elleni védi; az értelem és nem a kódexek alapján ítélkezik.
• népgyűlést: az egész közösségnek más közösségek részéről fenyegető veszélyek
elhárítása esetén.
PIERRE JOSEPH PROUDHON (1809-1865, ejtsd: prudon) szerint az igazságosság
érvényesítésének fő akadályai:
• magántulajdon: az ezzel rendelkezők kiváltságos helyzetben vannak, és ez
lehetővé teszi számukra az idegen munka igazságtalan kisajátítását.
• egyház: az emberi egyenlőség eszméjének megvalósulását a túlvilágra helyezi át,
így akadályává válik a bajok orvoslását célzó minden evilági törekvésnek.
• állam: az emberek közötti viszony alapja csak az általuk szabadon kötött
szerződés lehet, az állam semmiféle jogalappal nem rendelkezik.

MIHAIL BAKUNIN (1814-1876) szerint a világegyetem dialetikus fejlődésének

kiindulópontja az ember állati természetének megfelelő korszak, amelyben az ember
gonosz ösztönei uralkodnak =tézis. A lázadás véget vet az ösztönöktől való függőségnek
=antitézis. Cél a szabadság jövőbeli társadalma =szintézis. A vallást szükséges
eszköznek tekinti ahhoz, hogy az ember kitörjön az állati lét rabságából, a jelen számára
azonban már szükségtelennek ítéli azt. Az állam szintén pusztulásra van ítélve. Helyét a
szerződés alapján létrejövő szabad emberi társadalom fogja elfoglalni.

A TOTALITARIZMUS
JOHN GRAY: „A totalitárius fejlődés a civil társadalom elnyomásának növekedése – az
autonóm intézmények azon szférájáé, amelyben a jog uralmának védelme alatt az
egyének és közösségek az eltérő értékek és hitek birtokában békésen együtt élhetnek.”
A totalitarizmus lényegileg összefügg a modernizáció folyamatával, feltételezi a civil
társadalom létét és valamilyen mértékű fejlettségét.

41. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

Kialakulásának tényezői: modernizációs válság, politikai hisztéria (nacionalizmus

tömegérzelme), nyugati társadalmak példátlanul agresszív expanziós képessége. A
totalitárius ideológiák a félelemből származó agresszív indulatok számára tárgyat
keresnek, és minden bajok forrását végsőleg a civil társadalomban fedezik fel.
A totalitarizmus kumulatív jellege abban áll, hogy olyan egymást erősítő
részfolyamatokból tevődik össze, melyek a társadalmat egyre nagyobb lendülettel
sodorják a dezintegrálódás felé:

• egypártrendszer: a zsarnokság modern formája; a pártok olyan célokat tűztek

ki, melyek nem valósíthatók meg, miközben a válságból nemhogy kivezetik a
társadalmat, hanem még jobban elmélyítik azt; a rendszer szisztéma információs
rendszere eltorzul, mert megszűnik a visszacsatolás, a hatalmi elit elszigetelődik a
társadalomtól;
• nyílt politikai terror: etnikai csoportok és más politikai nézeteket vallók fizikai
megsemmisítése;
• a jogbiztonság megszüntetése: mert ez a politikai hatalomnak korlátokat állít;
• közvéleményt befolyásoló médiák ellenőrzése
• gazdasági hatalom megszerzése
• tudomány és művészet politikai megszállása

42. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

25. A LIBERÁLIS GONDOLKODÁSMÓD; A LIBERALIZMUS

IRÁNYZATAI

A „liberalizmus” kifejezést a mai értelemhez hasonló jelentésben 1812-ben használták

először, a spanyol szabadelvű párt megnevezésében.
A liberalizmus a 19-20.sz. uralkodó eszméi közé tartozik. Csakúgy, mint a többi eszme,
több mint ideológia: társadalomszemléleti módot jelent.

Megszületésekor a modern polgári társadalom kialakulásával együttjáró válságtünetekre

kívánt válaszolni:
- a feudális viszonyok végső felbomlására,
- az amerikai és francia forradalomra,
- a 19.sz. demokratikus és szocialista tömegmozgalmaira,
- a 20.sz.-ban a totalitarizmus megjelenésére.

Meghatározó jellegzetességet, általános jellemzői:

- időszemléletére jellemző, hogy számára a jelen és a jövő érdekes, a múlttal nem

foglalkozik;
- individualizmus = egyénelvűség; konfliktus esetén az egyént helyezi előtérbe (a
többi irányzat kollektivista – konzerv.: lappangó; szocialista: történelmi – osztály;
nacionalista: nemzetközösség);
- egalitás igénye = az egyenlőség sajátos felfogása; részben formális elv – nem az
emberek egyenlősíthetők, hanem van közös mérce, amivel megmérhetők ---- törvény
előtti egyenlőséget jelent (ez a jogegyenlőség egyik formája – a másik: amikor a jogok
azonosak);
- univerzalizmus – a tételek egyetemes érvényességét vallják tértől, időtől
függetlenül – pl. az emberi jogok mindenkit, mindig, mindenhol megilletnek. (e
tekintetben hasonlít a szocializmusra);
- meliorizmus = jobbíthatóság tana; a liberalista eszmerendszer szerint a társadalmi
intézmények, stb. mindig jobbíthatók. Tökéletes nem tud lenni, de jobbítható.

A liberalizmus legfőképpen az egyén morális értékét hangsúlyozza, és fontosnak tartja

minden egyén egyenlő emberi méltóságát. A liberalizmus a felvilágosodás örökösének
tekinti magát. Kulcsfogalmai: egyéni szabadság, magántulajdon, piacgazdaság.

A liberalizmusban az a szabad ember, aki „önmaga tulajdonosa”. Az emberi

szabadsággal nem fér össze sem a rabszolgaság, sem a kommunista felfogás, melyben
az egyén a köz áldozatává válik. Ahhoz, hogy az egyén önmaga kizárólagos tulajdonosa
legyen, biztosítani kell számára a gazdasági szabadságjogokat: szerződéskötési
szabadság, foglalkozás szabad megválasztása, társulási és mozgásszabadság. Ezek
alapítják meg a magántulajdon intézményét.

A liberalizmus szerint az ember gyakorlati tudása nem központosítható, ui. azzal egyetlen
testület vagy szervezet sem rendelkezhet! (Lsd. szocialista tervgazdálkodás: a tudás
szintje, a nemzetgazdaság hatékonysága csökkent!) A közösségi tulajdon ui. korlátozza
az egyéni autonómiát és szabadságot.

A liberalizmus nézete szerint a magántulajdon a társadalom egészét szolgálja. A piaci

mechanizmus révén hatalmi kényszer nélkül sikerül összehangolni az egymástól eltérő
érdekeket, s a finom koordináció révén egyfajta egyensúlyi helyzet előidézésére is képes.

43. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

A liberális állam:
A liberalizmusnak az államhoz fűződő viszonyát alapvetően az a nézet befolyásolja, mely
szerint az állam: szükséges rossz. A liberálisok szerint a társadalom létrejötte egy
spontán folyamat eredménye, mely megszervezi a társadalmi rendet, ám úgy vélik, e
rend fenntartásához intézményes garanciákra van szükség, ezt biztosítja az állam.
Az állam tehát csak a rend garantálására szükséges, ezért őt magát korlátok közé kell
zárni: a jog tudja szabályai révén befolyásolni az állami tevékenységeket.

1.) A „minimális állam” hívei azt vallják, az állam feladata csupán a polgárok jogainak
védelme és az igazságosság fenntartása lehet. Ezek az állami feladatok negatív jellegűek,
csak a visszaélések megakadályozását szolgálják. A liberális államfelfogással
leggyakrabban a laissez fair elvét szokták társítani (be nem avatkozás). Ma már a
legtöbb liberális állam azonban elismeri, hogy az államnak pozitív feladatai is vannak,
elsősorban a szolgáltatások területén.

2.) Korlátozott állam: az állami tevékenység irányítását az alkotmányos

kormányzatnak kell végeznie. Ennek különböző változatai alakultak ki az euro-atlanti
régióban: 1.) alkotmányos monarchia (Anglia), 2.) alkotmányos köztársaság (USA), 3.)
intézményi biztosítékokkal körülbástyázott kormányzat (Fr.o.), 4.) jogállam (Németo.).
Mindegyikre igaz, hogy az alkotmányos kormányzatban a kormányzat hatalmát
alkotmányos szabályok korlátozzák.

Az alkotmányos kormányzat tevékenysége a liberálisok szerint lehet tiltó, kényszerítő és

bátorító jellegű. A korai liberálisok az államhatalom kényszerítő beavatkozását szerették
volna minimalizálni.
A liberalizmus a politikai tevékenységekről úgy vélekedik, hogy az állami tevékenység =
intézmények működtetése, nem pedig a személyes hatalomgyakorlás. (HAYEK – nem az
a fontos, hogy ki uralkodik, hanem, hogy kevés hatalom legyen a kezében.) A személyes
elem tehát elhalványodik.
A liberálisok alapvetően az arányos adóztatás hívei.
A minimális állam koncepciójából kinőtt liberális államtan szerint az államot a jog
uralmának alárendelt alkotmányos kormányzatnak kell irányítania.

3.) A liberális elképzelésrendszeren belül a minimális állam ellenpólusa a jóléti állam.

Alapelve valamekkora minimális jövedelem biztosítása. E beavatkozó állam korlátjaként a
bürokrácia korlátozását és a paternalista típusú állampolgár viszony elkerülését nevezi
meg ez a fajta elképzelés. A liberálisok mindig érzékenyen figyelik, hogy az állam nem
lépi-e túl hatalmi jogosítványainak körét. Nézetük szerint az állam addig működik
helyesen, amíg úgy működik, mint a szabadság gépezete. Vigyáz rá, hogy a hatalomnak
minél kevesebb lehetősége legyen helyzetével visszaélni. A kiépült intézményrendszer
biztosítékokat jelent a szabadságjogok érvényesülésére, a hatalommegosztásra, az
önkormányzatokra és biztosítja a nyilvánosság kontrolláló szerepét.
Szabadság – kulcsfontosságú – negatív szabadság: valamitől való mentesség.
Emberi és polgári jogok – liberáliseszmerendszer alapja – természetjogi szemlélet újkori
módosulásaként.

Főbb tézisei:
- minden ember szabadnak és jogilag egyenlőnek született – különbségtétel csakis a
köz érdekében tehető;
- a politikai szervezet célja az emberi jogok megőrzése és biztosítása;
- természettől fogva a nép minden felségjog forrása.
Hatalommegosztás:
- egyenlőség kérdése a hatalom keretein belül is felvetődik,
- cél: a kormányzás előre kihirdetett elvek és törvények szerint történjen,
- törvényesség biztosítéka – így lehet megakadályozni a hatalommal való visszaélést,
- USA-ban: fékek és ellensúlyok rendszere – nem elválasztja, hanem kölcsönös
függésbe hozza ezeket egymástól.

44. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

26. A LIBERALIZMUS EMBER- ÉS TÁRSADALOMKÉPE ÉS

ÉRTÉKRENDJE

Meghatározó jellegzetességet, általános jellemzői:

- időszemléletére jellemző, hogy számára a jelen és a jövő érdekes, a múlttal nem
foglalkozik;
- individualizmus = egyénelvűség; konfliktus esetén az egyént helyezi előtérbe (a
többi irányzat kollektivista – konzerv.: lappangó; szocialista: történelmi – osztály;
nacionalista: nemzetközösség);
- egalitás igénye = az egyenlőség sajátos felfogása; részben formális elv – nem az
emberek egyenlősíthetők, hanem van közös mérce, amivel megmérhetők ---- törvény
előtti egyenlőséget jelent (ez a jogegyenlőség egyik formája – a másik: amikor a jogok
azonosak);
- univerzalizmus – a tételek egyetemes érvényességét vallják tértől, időtől
függetlenül – pl. az emberi jogok mindenkit, mindig, mindenhol megilletnek. (e
tekintetben hasonlít a szocializmusra);
- meliorizmus = jobbíthatóság tana; a liberalista eszmerendszer szerint a társadalmi
intézmények, stb. mindig jobbíthatók. Tökéletes nem tud lenni, de jobbítható.

A liberalizmus legfőképpen az egyén morális értékét hangsúlyozza, és fontosnak tartja

minden egyén egyenlő emberi méltóságát. A liberalizmus a felvilágosodás örökösének
tekinti magát. Kulcsfogalmai: egyéni szabadság, magántulajdon, piacgazdaság.

A liberalizmusban az a szabad ember, aki „önmaga tulajdonosa”. Az emberi

szabadsággal nem fér össze sem a rabszolgaság, sem a kommunista felfogás, melyben
az egyén a köz áldozatává válik. Ahhoz, hogy az egyén önmaga kizárólagos tulajdonosa
legyen, biztosítani kell számára a gazdasági szabadságjogokat: szerződéskötési
szabadság, foglalkozás szabad megválasztása, társulási és mozgásszabadság. Ezek
alapítják meg a magántulajdon intézményét.

A liberalizmus szerint az ember gyakorlati tudása nem központosítható, ui. azzal egyetlen
testület vagy szervezet sem rendelkezhet! (Lsd. szocialista tervgazdálkodás: a tudás
szintje, a nemzetgazdaság hatékonysága csökkent!) A közösségi tulajdon ui. korlátozza
az egyéni autonómiát és szabadságot.

A liberalizmus nézete szerint a magántulajdon a társadalom egészét szolgálja. A piaci

mechanizmus révén hatalmi kényszer nélkül sikerül összehangolni az egymástól eltérő
érdekeket, s a finom koordináció révén egyfajta egyensúlyi helyzet előidézésére is képes.

45. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

27. A LIBERÁLIS ÁLLAM- ÉS POLITIKA FELFOGÁS

Liberális gyanú: az állam nem más mint szükséges rossz. A társadalom létrejötte egy
spontán folyamat eredménye, mely végeredményben megszervezi a társadalmi rendet,
ám úgy vélik e rend fenntartásához szüksége van intézményes garanciákra, és ezt
biztosítja az állam. Az államot magát is korlátok közé kell zárni: a jog szabályai révén
tudjuk befolyásolni az államnak betudott tevékenységek körét és minőségét.

Az alkotmányos kormányzat tevékenysége lehet tiltó, kényszerítő és bátorító jellegű. A

korai liberálisok a hatalom kényszerítő beavatkozását szerették volna minimalizálni. A
minimális állam hívei (HUMBOLDT, SPENCER, NOZICK) azt vallják, az állam feladata
csupán polgárai jogainak védelme és az igazságosság fenntartása lehet. Ma már a
legtöbb liberális elismeri, hogy az államnak pozitív feladatai (szolgáltatások) is vannak.

Az állami tevékenység irányítását az alkotmányos kormányzatnak kell végeznie.

Változatai az euro-atlanti régióban:

− alkotmányos monarchia (pl. Egyesült Királyság);
− alkotmányos köztársaság (pl. USA);
− intézményi biztosítékokkal körülbástyázott kormányzat (pl. Franciaország);
− Rechtsstaat (pl. Németország).

A liberálisok alapvetően az arányos adóztatás hívei, szemben a progresszív

adóztatással. Szembefordulnak minden önkényes fiskális és monetáris politikával,
amiben AUGUST FRIEDRICH VON HAYEK (1899-1992) egészen odáig is elmegy, hogy
javasolja a pénzgyártás állami monopóliumának feloldását.

A liberális elképzelésrendszeren belül a minimális állam ellenpólusa a jóléti állam.

MILTON FRIEDMAN esetében például a jóléti állam alapelve valamekkora minimális jöve-
delem biztosítása mint egyfajta negatív jövedelemadó érvényesül. A jóléti állam másik
liberális koncepciója szerint nem is a központi államszervek, hanem a helyi önkor-
mányzatoknak lehetnek szociális szolgáltatásai. Ilyen funkciók lehetnek a monopólium-
ellenes szabályok meghozatala, állami iskolák finanszírozása, stb. Az állam addig műkö-
dik helyesen, amíg úgy működik, mint a szabadság gépezete. Mindig éberen vigyáz rá,
hogy ne emberek, hanem intézmények irányítsák életünket, s hogy a hatalomnak minél
kevesebb lehetősége legyen helyzetével visszaélni.

Az emberi és polgári jogok

A jogokról szóló gondolkodásmód a természetjogi szemlélet újkori módosulása révén
alakult ki: a vallási-teológiai alap elhomályosult, így az alattvaló és uralkodó közti
viszony is megkérdőjeleződött  e viszonyt hivatott pótolni az emberi és polgári jogokról
szóló elképzelés, mely az alattvaló ’negatív szabadságát’ (valamitől való szabadság, az
egyénnek az a mozgástere, melyben háborítatlanul cselekedhet) biztosítja az uralkodóval
szemben;

THOMAS PAINE: Az ember jogai c. munkája alapján:

− minden ember szabadnak és jogilag egyenlőnek született, a köztük való
különbségtételt csak a köz érdeke indokolhatja
− az állam célja az emberi jogok – így a szabadság, tulajdon, biztonság –
megőrzése és garantálása
− természettől fogva a nép minden felségjog forrása

46. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

A hatalommegosztás
Az egyenlőség eszménye nemcsak az állam polgárai közti viszonyban érvényesül, hanem
a hatalmi ágak között is. MONTESQUIEU kiindulópontja az a liberális elv, hogy a hatalmi
viszonyokat a jognak kell alávetni; a cél az, hogy a kormányzás előre kihirdetett elvek és
törvények alapján történjék; s a törvényesség legfőbb biztosítéka, ha az állami szerveket
és funkciókat egymástól elkülönítjük: törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás. Az
„egy szervezet, egy funkció”-elv lehetővé teszi a kölcsönös ellenőrzést.

Az Egyesült Államokban a fékek és egyensúlyok (checks and balances) elképzelése vált

dominánssá: a hatalmi ágakat itt is megkülönböztetik, de a teljes elválasztás helyett
inkább egymástól kölcsönösen függővé teszik, egymást ellenőrzik.

A francia politikai rendszer XIX. századi fejlődése során a király szerepéből kialakult a
köztársasági elnök hatalmi funkciója; az államtanács intézménye a közigazgatási
ítélkezés révén nyeri el a központosított hatalom ellenőrzését.

A Rechtsstaat német eszménye az állam és polgára közti „vitát” törvények szerint kívánja
megoldani.

47. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

28. LIBERALIZMUS ÉS DEMOKRÁCIA; A LIBERALIZMUS

KRITIKÁJA ÉS ELMÉLETI IGAZOLÁSAI

A liberális állam alapvetően megmaradt a nemzetállam keretei között, és egyelőre nem

tudott válaszolni olyan nemzetközi trendekre, mint a nemzetek közötti
munkamegosztás, vagy a nemzetközi igazságosság kérdése. Súlyos problémát
jelent továbbá, hogy Közép- és Kelet Európában a liberális rendszer kiépítéséhez
szükséges gazdasági alapokat is meg kell még teremteni. De globális szinten a
túlnépesedés, a kontinentális migráció vagy a környezetvédelem is súlyos
kérdések elé állítja a liberális világrendet.

A burke-iánus konzervatív, ill. az újabban kommunitarianizmusnak nevezett liberalizmus-

kritika az egyéni autonómia helyett az egyén közösségi beállítottságára utal, míg NIETZ-
SCHE szerint a liberalizmus hibája éppen az, hogy túlságosan is közösségi elvű, va-
gyis az emberi vágyakat túlontúl is megfékezi.

A liberalizmus erkölcsi alapú, illetve vallásos kritikája szerint a liberalizmus túlontúl el-
szegényíti az emberi személyiség képét, kétségbe vonja morális szubsztanciáját3, és
az egyén transzcendens4 irányultságát kiveszi az államtani vizsgálódások köréből.

3
valaminek a lényege
4
természetfeletti

48. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

29. A KONZERVATÍV GONDOLKODÁSMÓD ÉS EMBERKÉP; A

KONZERVATIVIZMUS IRÁNYZATAI

A konzervativizmus születését EDMUND BURKE (1730-1797) nevéhez szokták kötni

(Töprengések a francia forradalomról), aki a francia forradalom túlzásaival nem tudott
azonosulni. Az európai konzervatív pártok csak a 19. sz. első harmadát követően kezdtek
megjelenni.

A szemléletmód egyik fontos alapfeltétele, hogy a politikáról nem szabad dogmatikusan,

tehát rendszerépítő módon gondolkodni, mivel ez absztrakttá, élettől idegenné teszi a
politikai gondolkodást. Míg a liberalizmus a szabadságot emeli ki legfőbb értékként, addig
a konzervativizmus hagyományelvű eszmerendszer, mely a jelen kritikáját és a jövő
megalkotását épp a múlt örökségének tiszteletben tartásával kívánja végrehajtani. Nem
azonos a reakciós szemlélettel, ami egy fordított forradalom szorgalmazása, a
konzervativizmus nem zárkózik el a változásoktól. Inkább a kontinuitásra, a jelen és a
jövő múltba ágyazottságára helyezi a hangsúlyt. Egy erős, de korlátozott kormányzat
mellett tör lándzsát.

A konzervativizmus bölcseleti előfeltételei:

− tradicionalizmus: az emberi társadalom soha nem a semmiből érkezik. A

fennálló viszonyok már a múltban igazolták alkalmasságukat, ellenkező esetben nem
állnának fenn vagy nem ilyen formában érvényesülnének.
− organicizmus: a társadalom fejlődésének megértéséhez az előzményeket és
következményeket mint egymással szoros összefüggésben álló, tehát egységes egészet
alkotó részeket érdemes számba venni. Az emberek társadalmi identitását a társadalmi
intézmények határozzák meg.
− politikai szkepticizmus: a konzervatív antropológia az embert esendő lénynek
látja, akinek társadalmi tudása helyzetéből kifolyólag erősen korlátozott. A közösségnek
már biztosabb tudást feltételez.

A politika nemcsak hatalomgyakorlást, hanem a tekintély érvényesítését is megköveteli.

A tekintély nem válthatja ki a legitimitást, de megerősítheti azt. A konzervativizmus
ugyanúgy támogatja a szabadság és egyenlőség eszméjét, mint a liberalizmus. De
ezeket másként értelmezi. Szintén alaptételei közé tartozik továbbá a tulajdon és az
élet tiszteletben tartásának igénye. A konzervatív dogmatika kiköti továbbá az
erkölcs és a vallás tiszteletét.

Bölcseleti előfeltevések:

Tradicionalizmus:
- az emberi társadalmat mindig valamilyen történeti előzmények határozzák meg;
- a konzervativizmus mindaddig ragaszkodik a fennálló szokásokhoz, intézményes
struktúrához, amíg be nem bizonyosodik alkalmatlanságuk;
- a fennálló viszonyok már igazolták alkalmasságukat, különben nem állnának fenn;
- a tradicionalizmus eszméje eleve kizárja a forradalmi változások igényét – a
konzervatívok a változtatás más formáját részesítik előnyben.

49. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

Organicizmus:
- a konzervativizmus úgy tekint a társadalomra, mint egységes, szervesen fejlődő és
rendezett egészre;
- nem azt mondja, hogy nem lehetnek törések, hirtelen változások, csak azt állítja,
hogy a társadalom fejlődésének megértéséhez az előzményeket és következményeket
úgy kell számba venni, mint egymással szorosan összefüggő részeket;
- a konzervativizmus feltevése szerint az emberek társadalmi indentitását a társadalmi
intézmények határozzák meg.

Politikai szkepticizmus:
- az emberre vonatkozó nézeteiben visszafogottság jellemzi a konzervativizmust;
- az ember esendő lény, akinek társadalmi tudása erősen korlátozott;
- a konzervativizmus nem kívánja az egyént politikai vonatkozásokban túlterhelni – úgy
véli, helyesebb eljárás az óvatosság;
- a közösségi vagy társas tapasztalat biztos fogódzót jelenthet a társadalom életében
adódó válsághelyzetekben.

E 3 elv határozza meg a konzervativizmus nézeteit a politikai cselekvés, a politikai

szerződés és a politikai tudás természetére vonatkozóan.
A konzervativizmus nem kíván rendszer építeni, inkább egyfajta konzervatív
dogmatikáról beszélhetünk, melynek jellemzői:

 a konzervatív szemlélet alapjaiban történeti fogantatású – múlt iránti tisztelet. Vagy

megőrizni a múlt értékeit, vagy a változás hogyanját a múltból kifejtve akarja megtalálni.
 előítélet szerepe – az egyén elsődleges tájékozódásában. Az előítélet nem
helyettesítheti az észt, csak segítheti munkáját;
 tekintély – a konzervatív politikai szemlélet a tekintélybe vetett bizalmon alapul. A
tekintély megerősítheti a legitimitást.
 szabadság
 egyenlőség – nem tagadja, de elismeri, hogy bizonyos helyzetekben lehet különbség
ember és ember között;
 tulajdon és élet tiszteletben tartásának igénye;
 vallás és erkölcs kitüntetett szerepe – a közösség életének összetartásában.

50. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

30. A KONZERVATÍV TÁRSADALOM- ÉS ESZMÉNYKÉP

A konzervativizmus nem fogalmaz meg egységes álláspontot a minden körülmények

között elfogadhatónak tartott törvényhozási szisztémáról és politikai
intézményrendszerről. Nincs általában vett konzervatív állameszmény. Csak az államról
alkotott konzervatív elgondolásokról beszélhetünk.

 Az eredeti konzervatív államot mint autoritatív „utasítások láncolatát”

képzelhetjük el. Autoritatív – vagyis olyan utasítások sorozata, amelynek tekintélye van,
tehát elismertek és elfogadásra találnak; utasítások – tehát a jogot, mint hierarchikus
parancsuralmi kommunikációt fogják fel; láncolat – utasítások rendszerét tételezi fel.

 Az állami szuverenitás osztatlan és sértetlen, célja, hogy általa a kormány a

társadalmi konfliktusokat kezelni, feloldani tudja.

 A mai konzervatív állam elfogadja a képviselet elvének szükségességét – azon van,

hogy a demokrácia intézményrendszerének negatívumait kiküszöbölje.

 A demokráciának alkotmányra van szüksége. Ugyanakkor úgy véli, alkotmányt nem

lehet csak úgy „csinálni”, ha előtte nem létezik legalább valamiféle láthatatlan
alkotmányos konszenzus. A hatalom túlkapásaival szemben az alkotmány sem
feltétlen biztosíték, ezért a konzervativizmus keresi a megoldást arra, hogy miként lehet
a hatalmat úgy korlátozni, hogy a korlátozás által ne szenvedjen csorbát a szuverenitása
is. Ennek érdekében hozza létre a független bíróság intézményrendszerét. A
konzervativizmus számára tehát ugyanolyan fontos a jogállamiság és
intézményrendszere, mint a liberális rendszer híve számára.

 Liberális átvétel az emberi jogokra való hivatkozás. A konzervatívok általában nem

újabb jogokat, hanem inkább hatékony eljárásokat kívánnak biztosítani a már bevett
emberi jogok érvényesítéséhez.

 Felhívják a figyelmet, hogy nincs értelme jogokról beszélni, ha nem vesszük

figyelembe azok másik oldalát, a kötelességeket.

 A konzervatívok eszménye tehát a személyes állam, melyben az állam nevében

eljárónak a cselekvése a felelősség elvére épül: vagyis beszámoltatható. Ehhez szükség
van törvényes ellenzékre, amely képes és alkalmas is a beszámoltatásra. Az ellenzék
aktív közreműködésével alakítható ki az uralkodó és az alattvaló kiegyensúlyozott
viszonya.

 A tulajdon és igazságosság kérdésével kapcsolatban úgy látják, a jóléti kérdés

felvetése jogos a polgár részéről, azonban a társadalmi igazságosság elbírálásához és a
jóléti állam egyensúlyi szintjének megtalálásához olyan erkölcsi érzékre van szükség,
amelynek kialakítása egyre nehezebb.

A konzervatívok elismerik, hogy a demokráciának alkotmányra van szüksége, de a

semmiből nem lehet alkotmányt „csinálni”, előtte szükséges legalább valamiféle
láthatatlan alkotmányos konszenzus. Az ilyen értelemben felfogott alkotmányt
nevezte SPINOZA az „állam lelkének”.

51. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

A hatalom érdekében a konzervatív gondolkodás mozgósítani kívánja a független

bíróság intézményrendszerét. A független bírói munka számára is nélkülözhetetlennek
tartja a konzervatív államtan a jogszerűséget védelmező közszellemet, a jogállamiságot.
A konzervatívok a személyes kormányzat hívei – éppen az állam természetes
egyensúlyi állapotának fenntartása és megőrzése érdekében.

Ők is hivatkoznak az emberi jogokra, de úgy vélik túlhajtásuk ellenkező eredményre

vezethet, és épp a jogok kikényszerítését magára vállaló állam túlhatalmát
eredményezheti.

Elismeri a jóléti kérdés jogosságát, de hozzáteszi a társadalmi igazságosság

elbírálásához a társadalom által kinevelt erkölcsi érzékre van szükség, amelynek
kialakítása egyre nehezebb. Ezért van szükség a társadalom bizonyos természetes
egyenlőtlenségének fenntartására, a hierarchia bizonyos formáinak védelmére.

Mivel a konzervatív antropológia szerint az ember eleve és egyszerre társadalmi, politikai

és vallásos lény, ezért az állam és a társadalom nem válik el olyan élesen: a
természeti állapot egyszerre polgári állapotnak is tekinthető, ez utóbbi pedig az emberi
gyengeségekkel szemben az emberi szabadság biztosítéka.

52. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

31. A KONZERVATIVIZMUS ÉS A POLITIKAI INTÉZMÉNYEK; A

KONZERVATIVIZMUS KRITIKÁJA ÉS MÉLTATÁSA

A konzervativizmus ellen legtöbbször felhozott vádak a következők:

− ezen eszmeáramlatnak nincs az állami berendezkedésre vonatkozó önálló

programja,
− nem lehet a múltra építeni a jelen és a jövő politikáját,
− anakronisztikus5 eszméket hirdet,
− elitista,
− nem tud beilleszkedni a parlamentáris demokrácia működési mechanizmusába,
− utat nyit szélsőséges eszméknek,
− szembefordul a haladással, és nem „piackomform”.

Két konkrét konzervativizmus-kritika:

Albert O. HIRSCHMAN a konzervativizmus három tipikus érvét emeli ki és azok
tarthatatlanságát kívánja bizonyítani. (Szóhasználatában a konzervativizmus helyett a
reakció szerepel.) Szerinte a reakciós gondolkodásnak három nagy hulláma volt az utóbbi
két évszázadban: először a francia forradalom egyenlőségeszméje ellen emelt szót, majd
az általános választójoggal fordult szembe, s végül a jóléti állam túlkapásaira kívánta
felhívni a figyelmet. Az első hullámot az ún. „bumeráng-effektus” érve jellemezte, mely
szerint azok, akik a fennálló rend valamely jelenségét akarták kiküszöbölni, s ezért
szerettek volna változásokat hozni, tevékenységükkel a kívánt hatás ellenkezőjét érték
el.

A második hullámban legtöbbször felhozott érv a haszontalanság érve volt, miszerint a

társadalom átalakítására való törekvés haszontalan, úgysem fog semmi változást
előidézni.

A harmadik reakciós (konzervativista) érv a „kockáztatás” érve, miszerint a változtatás

ára túl magas lenne, s veszélyeztetné az addig elért eredményeket.
E három érv meghatározása után Hirschman történeti rekonstrukció segítségével mutatja
ki, hogy ezeknek az érveknek mennyire nincs tapasztalati alapjuk.
August von HAYEK a konzervativizmus másik nagy kritikusa, aki maga is igen közel
került a konzervativizmushoz. Hayek összehasonlítja és elhatárolja a liberális és
konzervatív gondolkodást.

A következő kritikai megjegyzéseket sorolja fel a konzervatív gondolkodásmóddal

szemben:

 nem kínál alternatívát és nincs hosszútávú stratégiája;

 a változásoktól fél – „maradi”;
 vonzódik a hatalomhoz, ezért engedékeny és opportunista (megalkuvó);
 nem képes megérteni a politikát mozgató gazdasági hatóerőket;
 elitista és demokráciaellenes; a saját magasabbrendűségébe vetett hit jellemzi;
 nem fogadja el az internacionalizmust = nacionalista és „imperialisztikus” vonásokat
mutat.

5
korszerűtlen

53. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

32. A SZOCIALISTA GONDOLKODÁSMÓD, EMBER- ÉS

TÁRSADALOMKÉPE

A német közjogi irodalomban már a 20. sz. derekán megjelent az állam új

szerepvállalását tükröző „gazdasági és szociális állam” fogalma. A konzervatív irányzat
képviselői szerint a törvényhozó hatalom döntési szabadságát egy abszolút
érvényűnek tekintett tartalmi kritérium, az alkotmányosság szempontjából szabályozni
kell. Ezzel ismét egy tartalmi jogállamiság követelménye kerül előtérbe. Ez azonban a
szuverén törvényhozó ellen irányul, és annak rovására növeli meg más államhatalmi
szervek önállóságát és szerepét: pl. a végrehajtó hatalom jelentős kiterjesztésével a
weimari alkotmányban.

ERIK KAUFMANN újra értelmezte az egyenlőség-elvet. Az egyenlőség olyan

posztulátum, amely elsősorban magát a törvényhozót kötelezi. A törvényhozó
tevékenységnek korlátai vannak, s e korlátok tiszteletben tartását egy arra
felhatalmazott bírói szervnek kell ellenőriznie. A „törvényhozó állam” helyére így a „bíró-
állam” lép, amelyben az igazságszolgáltatás nemcsak a végrehajtó hatalommal, hanem
magával a törvényhozással szemben is elsőbbséget élvez. A bíróság nem a pozitív jog,
hanem az igazságosság-elvek összessége alapján ítélkezik.

Az alapjogok mint sajátos értékhordozók az államnak az általuk meghatározott

értékrend iránti elkötelezettségét hivatottak kifejezni. Az Alaptörvény megfogalmaz
bizonyos, az állam felépítésére vonatkozó alapelveket, amelyeket demokratikus módon,
mint abszolút értékeket kell elfogadni. Az Alkotmánybíróság ezekhez van kötve a
törvények alkotmányosságának elbírálása során.

Kritikusainak érvelése abban a gondolatmenetben foglalható össze, hogy ha egy

társadalomnak normális működése az, ami szegénységet, fajüldözést, imperialista
hódítást… eredményez, akkor magában a társadalmi berendezkedésben van a hiba. A
feladat tehát nem az állami hatalomgyakorlásnak a jog eszközével történő korlátozása,
hanem magának a jogi szabályozottságnak és az állami-jogi kényszernek az elvetése.

A kritikusok másik csoportja a II. vh. után megvalósult szocializmus országaiban jelent
meg. A proletariátus a kizsákmányolás és elnyomás elleni harcában központi kérdésként
a hatalom megragadása/megtartása jelentkezett, ahol a jogi eszközök alkalmazása az
osztályharc követelményeinek volt alárendelve. Ebből következik a jogállamiság
követelményeinek mint az állami tevékenység külső, magasabb rendű mércéjének
kategorikus elutasítása.

AZ UTÓPISZTIKUS SZOCIALIZMUS
A szocializmus modern eszméjének megjelenése szorosan összefügg a „negyedik rend”,
az ipari munkásság létrejöttével. A felvilágosodás által meghirdetett eszmények
jegyében szerveződő társadalmi berendezkedés megvalósításának elmaradása általános
elégedetlenséget váltott ki. A tőkés rend keretei között létrejött szocialista elméleteknek
közös vonása, hogy a társadalmi problémák megoldását nem társadalmi méretű
szerveződéssel, hanem elsősorban a közgondolkodás átalakításával próbálták elérni.

Az elméleteket alapvetően a közösségnek az egyénnel szembeni elsőbbségét

hangsúlyozó kollektivista társadalomszemlélet jellemezte, értékrendjükben az emberi
szabadság és egyenlőség mellett a szolidaritás gondolata kapott meghatározó szerepet.
Az új szocialista eszmeáramlat közvetlen forrása az angol klasszikus közgazdaságtan.
ADAM SMITH a társadalom felemelkedésének útját a tőkés fejlődés szabadságának, az
erők szabad versengésének kibontakozásában jelölte meg, amelyet az önérdek vezérel.

54. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

Az ebből fakadó veszélyeket szerinte egy „láthatatlan kéz” hárítja el, amely megteremti
az összhangot az egyéni érdekek sokasága és a közérdek között. ROBERT MALTHUS arra
a sajátos következtetésre jutott, hogy a kapitalizmus viszonyai között a népesség egy
része szükségszerűen pusztulásra van ítélve.

Az újkori szocializmus másik fő forrása az utópia korábbi hagyományai. Az e körbe

sorolható „utópista szocializmus” névvel jelölt elméletekre jellemző, hogy bár
gondolatmenetüket igyekeznek tudományos színezetű érveléssel is alátámasztani, mégis
a megoldás keresése során általában nem számolnak koruk társadalmi fejlettségi
fokával, és céljuk egy nem létező, de ésszerűnek és igazságosnak tekintett
társadalmi berendezkedés megvalósításában jelölik meg.

HENRI DE SAINT-SIMON (ejtsd: anri dö szen szimon) gróf a társadalmi bajok gyökerét
végső soron az emberi törekvések különbözőségében látta, amelyből az egoista
vágyakozások eluralkodnak és a szabad versennyel való visszaélés fakadt. Olyan új
társadalom megteremtését sürgette, amelyben a produktív munkát végzők, a „dolgozók”
állnak szemben a régi rend kiváltságos osztályainak tagjaival.

CHARLES FOURIER szerint a modern civilizációt, amely jelenlegi állapotában az

emberiség degenerációját jelenti, fel kell váltania egy olyan jövőbeli, magasabb rendű
társadalomnak, amelyet ismét az emberi igények és szenvedélyek kielégítésén és az
ebből fakadó életörömön alapuló általános harmónia jellemez. Szerveződési formája a
falanszter, amely olyan egyedekből áll, akiket egy „szövetkezeti társulás” keretében a
kölcsönös vonzalom kapcsol össze. Nincs állami kényszerítő hatalom. Az egyéni
érdekekkel szemben a közösség felismerése érvényesül.

ROBERT OWEN a kapitalista rend hibáinak előidéző okait akarta megszüntetni. Ez pedig a
termelőerők gyors növekedése, amelyből származó előnyöket a társadalom nem képes
kihasználni. A javak elosztásának megreformálását kívánta elérni. Az oweni
szocializmus fő követelménye a munkások helyzetének javítása. Azokat a körülményeket
kell javítani, amiben az ember született és tevékenykedett. Az intézményes kereteket a
kolóniák alkotják, amelyek a munkavédelmi intézkedésekkel, munkaidő törvényi
szabályozásával, a teljes körű foglalkoztatással befolyásolják a közgondolkodást és a
cselekvést.

ÉTIENNE CABET (ejtsd: Etyienn Kábe) a „kommunista bankett” néven ismert első
francia tiltakozó munkásmegmozdulás egyik fő szervezője, tőle származik a
kommunizmus modern fogalma. A kommunista utópiájának helyszínéül választott Icaria
nem ismeri a magántulajdont, és egyéni szabadságjogokat nem biztosít polgárai
számára. A közösség úgy jelenik meg, mint minden akarat és cselekvés szervezője,
koordinálója és ellenőrzője, minden tagja pedig valamilyen, általa választott és egyenlő
bérezésen részesülő közfunkciót lát el.

55. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

33. A SZOCIALISTA ESZMERENDSZER ALAPFOGALMAI; A

SZOCIALISTA ÉRTÉKREND

A szocializmus modern eszméjének megjelenése szorosan összefügg a „negyedik rend”,

az ipari munkásság létrejöttével. A felvilágosodás által meghirdetett eszmények
jegyében szerveződő társadalmi berendezkedés megvalósításának elmaradása általános
elégedetlenséget váltott ki.

A tőkés rend keretei között létrejött szocialista elméleteknek közös vonása, hogy a
társadalmi problémák megoldását nem társadalmi méretű szerveződéssel, hanem
elsősorban a közgondolkodás átalakításával próbálták elérni. Az elméleteket
alapvetően a közösségnek az egyénnel szembeni elsőbbségét hangsúlyozó kollektivista
társadalomszemlélet jellemezte, értékrendjükben az emberi szabadság és egyenlőség
mellett a szolidaritás gondolata kapott meghatározó szerepet.

Az új szocialista eszmeáramlat közvetlen forrása az angol klasszikus közgazdaságtan.

ADAM SMITH a társadalom felemelkedésének útját a tőkés fejlődés szabadságának, az
erők szabad versengésének kibontakozásában jelölte meg, amelyet az önérdek vezérel.
Az ebből fakadó veszélyeket szerinte egy „láthatatlan kéz” hárítja el, amely megteremti
az összhangot az egyéni érdekek sokasága és a közérdek között.

ROBERT MALTHUS arra a sajátos következtetésre jutott, hogy a kapitalizmus viszonyai

között a népesség egy része szükségszerűen pusztulásra van ítélve.

Az újkori szocializmus másik fő forrása az utópia korábbi hagyományai. Az e körbe

sorolható „utópista szocializmus” névvel jelölt elméletekre jellemző, hogy bár
gondolatmenetüket igyekeznek tudományos színezetű érveléssel is alátámasztani, mégis
a megoldás keresése során általában nem számolnak koruk társadalmi fejlettségi
fokával, és céljuk egy nem létező, de ésszerűnek és igazságosnak tekintett
társadalmi berendezkedés megvalósításában jelölik meg.

56. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

34. MARXIZMUS, SZOCIÁLDEMOKRÁCIA ÉS BOLSEVIZMUS

A tudományos szocializmus fogalma alá sorolhatók mindazok az újkori szocialista

elméletek, amelyek mondanivalójukat és célkitűzéseiket a modern
társadalomtudományok eredményeire támaszkodva fogalmazták meg.

Marxizmus
KARL MARX (1818-1883) nevéhez fűződik. Forrásai: angol politikai gazdaságtan,
utópisztikus szocializmus, német klasszikus filozófia, HEGEL eszmerendszere (dialetikus
fejlődési vonal). A dialetikus módszer lényege, hogy a jelenségeket mozgásukban fogja
fel, a természetet a jelenségek belső ellentmondásai viszik előre. MARX értelmezése
szerint (a hegeli dialetikát feje tetejére állítva) a változás oka egy-egy adott társadalom
anyagi életfeltételeinek összessége. FRIEDRICH ENGELS-szel (1820-1895) közösen
kidolgozott egy gondolatrendszert, melynek légyege, hogy létezik egy alap, amelyet az
egyes társadalmak termelési viszonyai és az ezekből adódó osztálytagozódás adja; és
létezik egy felépítmény, amely az illető korszak eszméinek és intézményeinek
összessége. Az állam a felépítmény része, történetileg változó intézmény, az uralkodó
osztály végrehajtó szerve.

MARX álláspontja szerint a termelőerők (ember, eszköz, munkamegosztás szervezeti

formái) gyorsabban változnak, mint az adott társadalom uralkodó tulajdonviszonyai.
Emiatt ellentét jön létre, ami az osztályharcban fejeződik ki.
Az 1848-ban kiadott Kommunista Kiáltvány szerint az osztályharc elért egy olyan
fokot, hogy a proletariátus a burzsoázia uralma alól csak úgy szabadulhat, ha az egész
társadalmat véglegesen felszabadítja a kizsákmányolás alól, és az osztályharc okát
megszünteti. Ez békés úton nem érhető el, csak forradalommal. A proletárforradalom
folyamata: 1. uralkodó osztállyá emeli a proletariátust, és kivívja a demokráciát; 2. a
burzsoáziát megfosztják tőkéjétől, minden termelőeszköz állami kézbe kerül.

ENGELS úgy gondolta az állam a társadalom fejlődésének egy későbbi szakaszán

feleslegessé fog válni. A személyek feletti kormányzás helyére a dolgok igazgatása és a
termelési folyamatok vezetése lép. Az államnak a társadalmi viszonyokba való
beavatkozása fokozatosan megszűnik.

Bolsevizmus
A totalitárius állam eszmei gyökerei egy felfokozott, túlfűtött nacionalizmusban rejlenek.
Itt a személyes ambíció, személyes hatalom, gyakran karizmatikus jegyeket hordozó
személyiség diktatúrája valósul meg. (Vannak, akik a modern totalitarizmust egyfajta új
vallásnak tekintik.)

A totális ideológia alapvető támadás a parlamentarizmus modern rendszerei ellen; a

hagyományos jogállamiság tagadása.

a totalitárius érvelésben leggyakrabban két vonásra szoktak utalni:

1.) arra hivatkozás, hogy újfajta demokráciára van szükség – egy „igazi” demokráciát
kell felépíteni – ez egy új, korrupciómentes társadalmi berendezkedést jelent;

2.) korporatív eszme – a totalitarizmus ideológiájának másik eleme – a társadalom

önszerveződésére épülő alakulatainak rendjére utal. Ezek ún. „alulról jövő”
szerveződésként vannak feltüntetve, de valójában egy szigorúan centralizált társadalmi
rendben léteznek, mindenkor egy személyes vezető, karizmatikus vezér ellenérzése és
irányítása alatt.

57. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

A másik nagy totalitárius ideológia: a bolsevizmus. Eszmei gyökerei a 19. sz.-ra nyúlnak
vissza. Kiindulópont az 1848-as Kommunista kiáltvány, amely felvázolja az új, a
proletariátus világnézetének nevében megfogalmazott gondolatrendszer állami vetületeit
is. Eszerint az állam osztályjellegű intézmény, meghatározott osztályérdekek hordozója,
eszköze. A történelem folyamán mindig egy kizsákmányoló kisebbség hatalmi
apparátusát jelentette. A kiutat a proletariátus forradalma jelenti.

A kérdés: reform, vagy forradalom? Vagyis: parlamenti úton, parlamenti eszközökkel

történő érdekérvényesítés a proletariátus számára, vagy a proletariátus forradalma, mint
másik út?

Ennek az útnak volt meghatározó eseménye 1917-ben a két oroszországi forradalom,

ideológiája pedig Lenin híres műve: az Állam és forradalom.

58. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

35. A NACIONALIZMUS ÁLTALÁNOS JELLEMZŐI

A nacionalizmus a nemzetek kialakulásának, a nemzetté válás folyamatának ideológiája.

Az egyik legtöbbet vitatott politikai eszmerendszer.

Legfontosabb jellemvonása a nemzet fogalmának előtérbe helyezése, az a nézet, hogy a

nemzeti azonosság (nemzeti identitás) az emberi élet alapvető értéke, amely sokszor
meg is előz minden más szűkebb és tágabb csoporthoz (pl. társadalmi osztály, párt,
vallás) való tartozást, kötődést. A nemzetet a területi egység, a közös nyelv, kultúra és
szokások, a közös mítoszok és történelem, valamint mindezek tudata jellemzi.

A nacionalizmus általában a nemzet és állam egységéből indul ki, azt hirdeti, hogy a
nemzetet a teljes szuverenitás joga illeti meg. A nacionalizmus kiindulópontja, hogy
mindenkinek van nemzetisége, a politikai közösség, az állam pedig ezen az alapon
nyugszik.

A nacionalizmus abból is kiindulhat, hogy „mi különbek vagyunk másoknál”, bár ez nem
törvényszerű, a békés szándékú nacionalizmus megelégszik azzal, hogy „mi mások
vagyunk”. Minden nemzetnek megvannak az úgynevezett „referencianemzetei”, tehát
azok a nemzetek (általában a szomszédai), amelyekhez méri, amelyekkel összehasonlítja
magát (a magyaroknak pl. a románok vagy az osztrákok, a szlovákoknak a magyarok és
a csehek, a lengyeleknek az ukránok stb.)

A nacionalizmus kifejezés jelentéstartalma

Egyik, ma már elhalványult jelentése az az érzelmi kötődés, amelyet az ember a

családja, az általa használt és alakított környezete, a faluja, a városa, a megyéje, a
hazája iránt érez, a patriotizmus.

Másik jelentése a nemzetépítés feladatára utal, amely az ideológia

megalkotásával, a kultúra egységesítésével és érzelmi élmények átélésével a közös
nemzeti identitás kitalálását és megteremtését célozza.
Harmadszor értelmében nemcsak a programot, hanem magát a nemzetépítés
folyamatát is jelenti.

Végül, de nem utolsósorban a nacionalizmus a a saját közösség mások

felettiségét, a kirekesztést, a másokkal szembeni agressziót, a szabadságellenes
közösséget, a közösség ügyét a szabadság ügyével szembeállítva jelöli. [1]

A nacionalizmus eredete

A nacionalizmus történelmileg alapvetően a liberalizmus egyik eleme. A feudális rend

lebontásán és a kapitalizmus megvalósításán munkálkodó polgárság a nacionalizmust, a
nemzetállami gondolatot használta fel egyik fő ideológiájaként, szembeállítva azt a
hagyományelvű, feudális, univerzalista, keresztény, nemzetekfeletti feudalizmussal.
A XIX. század második felében azonban a nacionalizmus önálló ideológiává vált, a
liberalizmus áttért az antinacionalizmusra, a nacionalizmus pedig a liberális kapitalizmust
ellenző erők egy részének ideológiájává vált.

59. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

A nacionalizmus problémái
A nemzeteket megilleti az államalkotás joga, a nacionalizmus a nemzetté válás
folyamatának nélkülözhetetlen eleme. A nacionalizmus szélsőséges irányzatai gyakran
vallják a kisebbségekkel szembeni tolerancia hiányát. További problémát okoz annak
megállapítása, hogy mi a különbség a nacionalizmus, a sovinizmus és a patriotizmus
között.

Sovinizmus és patriotizmus
A sovinizmus is a mi-ők ellentétből indul ki, csakhogy ebben az esetben az
egyenlőtlenség, a nemzeti felsőbbrendűség dominál, összekapcsolódva a másik nemzet
lekicsinylésével, esetenkénti megsemmisítésének szándékával (román államnemzeti
politika). A patriotizmus tiszta hazaszeretet, mások megsértésének igénye nélkül. Nem
más, mint a föld, a nemzeti múlt, a nemzeti intézmények, a nyelv és a szokások
tisztelete és szeretete. Illyés Gyula szerint patrióta az, aki jogot véd, soviniszta az, aki
jogot sért. A híres magyar író és esszéista, Szabó Zoltán ennek a témának szentelte a
Szerelmes földrajz című könyvét.

A nacionalizmus szemben áll a klasszikus marxizmus internacionalizmusával (nemzetek

fölöttiség), valamint a kozmopolitizmussal (elavult dolog a nemzet).

60. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

36. NEMZET-FOGALMAK ÉS NEMZET-FELFOGÁSOK

61. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

37. A KATOLIKUS EGYHÁZ TÁRSADALMI TANÍTÁSA ÉS A

KERESZTÉNYDEMOKRÁCIA

A katolikus egyház társadalmi tanítása a katolikus vallás azon részéhez tartozik, amelyet
erkölcsteológiának neveznek, s mely egy, az emberi együttélés és a társadalom egészét
átfogó normarendszerből áll. E normarendszer célja a legszélesebb értelemben vett
társadalmi problémák kezelése.

Alapelvei:

− a személy: e tanítás nem fogadja el sem az individualizmus, sem a

kollektivizmus egyaránt szélsőséges álláspontját. A személy fogalma épp azt jelenti, hogy
az egyén egyszerre tekinthető individuumnak és társadalmi lénynek. A személy önérték,
vagyis olyasmi, amelynek a léte már magában is méltányolandó. Az embernek, mint
szabad lénynek, lehetősége nyílik rá, hogy egyéni közösségi életét teljesebbé tegye.
Egyéni és társadalmi létében a személy képessé válik az önmagán való túllépésre. A
szabadság eszméjéhez hozzárendeli a másokért való felelősség elvét is.

− szolidaritás: az ember olyan lény, aki rászorul mások támogatására, és aki

segíteni tud másokon. A szolidaritás a közösségépítés igényét jelenti. Ez az elv határozza
meg, hogy e tanítás a közjó szolgálatát és az igazságosság képviseletét kívánja meg
államtól és polgáraitól.

− szubszidiaritás: AQUNIÓI SZENT TAMÁS tanítására vezethető vissza. Azt jelenti,

hogy az egyén szempontjából mindenkit képességei szerint kell terhelni, a társadalom
szemszögéből azt is figyelembe kell venni, hogy társadalmilag hasznos a felsőbb szintek
tehermentesítése. A társadalomban minden döntést és tevékenységet azon a
legalacsonyabb szinten kell meghozni, illetve elvégezni, amely arra még
egyáltalán képes. Fő célja a túlzott központosítás elleni ellensúly megtalálása.

A KATOLIKUS TÁRSADALMI TANÍTÁS KORSZAKAI

A katolikus Egyház társadalmi tanítása alig százévnyi történetre tekint vissza: ekkor
(1891) adta ki XIII. LEÓ pápa a Rerum Novarum kezdetű enciklikáját, melyben dekla-
rálta, hogy a katolikus egyháznak igenis vannak társadalmi feladatai;

1. Előtörténet:
A francia forradalom negatív hatásai közé tartozott, hogy az egyház elrettent minden
társadalmi változás igényének fölvetésétől. A 19. századra jellemző szekularizálódás
saját belső egységének erősítésére, a modern kor kihívásainak elutasítására késztette az
egyházat. Ugyanakkor korán érzékelte a kialakuló új világrend olyan alapproblémáit,
mint a munkáskérdés, a kapitalista rend által előidézett egyenlőtlenségek.

2. A Rerum Novarum-tól a XII. Pius haláláig terjedő időszak:

Az 1891-ben kibocsátott Rerum Novarum kezdetű enciklika (XIII. Leó) egyértelműen
fölvetette a társadalmi igazságtalanságok kérdését: szembeállította „az egyének
hatalmas vagyonát” a „tömegek szegénységével”. A reformokat a keresztény élethez és
intézményeihez való visszatérésben látta.

XI. PIUS (1922-1939) a Quadragesimo Anno-ban (1931) a kollektivista szocializmus és a

liberális kapitalizmus kettős veszélyére hívta fel a figyelmet; természetjogi alapú
gondolatmenete az egyéni jogokra s az egész emberi faj közjavára figyelmeztetett, ill. a
továbbra is fennálló hatalmas gazda(g)sági különbségekre.

62. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

Bár a katolikus egyházi társadalom éles szemmel ismerte föl a sztálini rendszer
embertelenségét, kevésbé volt előrelátó a fasizmus tekintetében. XII. PIUS már 1941-es
körlevelében megfogalmazott olyan alapértékeket, melyet a társadalomnak tükröznie
kell: anyagi javak egyenlő elosztása, a családok támogatása, társadalmi szolidaritás –
ezeket az elveket a fasizmus bukása után sem kellett revideálni.

3. A II. Vatikáni Zsinat:

A II. Vatikáni Zsinat feladata az volt, hogy az egyház természetét az új korszak küszöbén
felülvizsgálja; XXIII. János (1958-63) két nevezetes enciklikája: Mater et Magistra
(1961), Pacem in Terris (1963)-ben megvalósul az „új trendek föltérképezése” ill. az
ezekkel való szembenézés.
VI. PÁL (1963-1978) folytatja elődjének a baloldal felé nyitott gondolkodásmódját, elítéli
a gazdag nemzetek bűneit, a gyarmatosítást, a hajszolt profitot, a társadalmi céloktól
elszakadó magántulajdont.

4. A jelenkor:
II. JÁNOS PÁL (1978- ) pápa visszatér elődjei kétfrontos kritikai állásfoglalásához: mind a
kommunizmust, mind a fogyasztói társadalmat kitermelő kapitalizmust elítéli; de a papok
politikai szerepvállalását is elfogadhatatlannak tartja; célja a társadalom keresztény
elveken nyugvó újjáépítése, szeretné az egyház egykori társadalmi szerepét
visszaszerezni. Laborem Excersus (1981) kezdetű enciklikájában a munkát is az emberi
méltóság feltételének nevezi, s hirdeti, hogy az igazságért való küzdelem dicséretes. A
Centesimus Annus, mely a RN. századik évfordulóján született számot vet a keleti blokk
összeomlásának lehetséges következményeivel is, a társadalom szabad önszerveződését
sürgeti, hogy „létrehozzák a szolidaritás hatékony formáit, melyek alkalmasak arra, hogy
a személy érdekeit nagyobb mértékben tiszteletben tartó gazdasági növekedést
elősegítsék” – vagyis a katolikus egyház kitart az állam és a politika erkölcsi felelőssége
mellett, de közben keresi azokat az új formákat, melyek az államnál is hatékonyabban
tudják érvényesíteni a középpontba állított társadalmi értékeket.

A KATOLIKUS TÁRSADALMI TANÍTÁS FŐ TÉMÁI: II. JÁNOS PÁL TÁRSADALMI

TANÍTÁSA

Magántulajdon: már a RN. is foglalkozik vele, mint elemi emberi joggal. A QA. a
tulajdon kétféle formáját különbözteti meg: egyéni tulajdon (ezt az állam nem veheti el)
és társadalmi tulajdon. A II. Vatikáni Zsinat a magántulajdont alárendeli az élet
elsődleges értékének. II. JÁNOS PÁL abból indul ki, hogy a világ javait a Teremtő
eredendően mindenki használatára alkotta meg. Így a magántulajdon szükségesnek és
maradandó értéknek tekinthető. De azt is hangsúlyozza, hogy a magántulajdonnak
határozott társadalmi funkciót is kell tulajdonítanunk. Ilyen értelemben ez nem más,
mint „kölcsön”.

Tőke és munka viszonya: XIII. LEÓ – a tőke és a munka egymásra van utalva. XI.
PIUS – a munkásoknak is részesedniük kell a tulajdonból. II. JÁNOS Pál – a munkás áll a
társadalmi-gazdasági élet középpontjában; a munka révén ugyanis az ember Isten
teremtő munkájában részesül.

Társadalmi konfliktusok kezelése: RN. és a QA. az államot lényegében jónak tudják

be, és ha az állam hatáskörén belül társadalmi konfliktusok keletkeznek, annak okát az
egyéni hibákban és mulasztásokban kell keresni. A II. VZS. felismeri az államtól
független társadalmi struktúrák (civil szféra) önálló működését, autonómiáját. Míg XI.
PIUS még a sztrájk lehetőségét is elítélte, mondván, hogy a munkáltatók és munkaadók
vitájában az államnak kell megoldást találni.

63. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

VI. Pál már így fogalmaz – abban az esetben, ha az emberi jogokat megsértő
önkényuralomról van szó, a forradalmi fellépés jogosulttá válik. II. JÁNOS PÁL már igen
fontos lépéseket tett annak érdekében, hogy a forradalom alkalmankénti jogosságának
elismerését összeegyeztesse a katolikus tanítás más részeivel.

Az emberi erőszak típusai:

− társadalmi-gazdasági struktúrák erőszakossága,
− állami önkényes erőszak,
− jobboldali szélsőséges megnyilvánulások,
− terrorista szélsőségesség, és
− a végső esetben alkalmazott forradalmi erőszak.

A II. JÁNOS PÁL pápa által kidolgozott béketan tételei:

− soha többé háború,
− a béke nem egyenlő a háború nélküli állapottal, szükséges az is, hogy mindig
igazságosság uralkodjon,
− a békének össze kell kapcsolódnia fejlődés gondolatával,
− a külső békét egy belső békének kell elismernie, e belső békét pedig a szív
békéjének nevezi.

A KERESZTÉNYDEMOKRÁCIA
A kereszténydemokrácia a RN. megjelenése után s nagymértékben épp annak hatására
terjedt el. A kereszténydemokrata állam- és politikafelfogás a katolikus társadalmi
tanításra (MARITAIN /ejtsd: mariten/, MOUNIER /ejtsd: munjé/) épül. Alapeszméje, hogy
a kapitalizmus és a szocializmus túlzásai között megtalálható az az út, amelyet
a katolikus társadalmi tanítás körvonalaz. Tekintetbe veszi a modern társadalmakat
jellemző kulturális pluralizmust és fenn kívánja tartani a rájuk jellemző jóléti viszonyokat.
Európában sokszor beleolvadtak a konzervatív táborba, de markáns jegyek különböztetik
attól meg: a kereszténydemokraták világnézeti pártnak definiálják magukat, a vallásos
meggyőződés nem csak kiegészítője felfogásuknak.

Társadalom-felfogásuk kiindulópontja a személynek tekintett egyén (társadalmi

perszonalizmus). Minden ember egyediségével, megismételhetetlenségével,
ugyanakkor társas voltával számolni kell. Külön hangsúlyt helyez a szolidaritás
eszményére, s innét érthető meg kritikai antikapitalizmusa is.

A kereszténydemokrata felfogás alaptípusai:

− elvhű, doktriner: mindenáron ragaszkodik a tanítás egyes részleteihez is.
− minimalista-pragmatikus: a fennálló politikai helyzetből kíván kiindulni, s abból
próbál minél többet megvalósítani a tanítás részleteiből.

A tulajdont megpróbálja összeegyeztetni a jóléti társadalom igényeivel és a társadalmi

jogokkal. A piaci kapitalizmust ugyan kénytelen elfogadni, ám a magántulajdon mellett
az erős és tevékeny államot képzel el. A szellemi értékeket az anyagiak, a
gazdaságiak, a társadalmi értékek fölé helyezi. Nyitott a társadalmi integrációra, az
osztálymegegyezésre.

Magyarországon a mozgalom első korszakában PROHÁSZKA OTTOKÁR

(székesfehérvári püspök) játszott kulcsszerepet. Célja az alsó néprétegek lépcsőzetes
joghoz juttatása, a társadalmi igazságosság fokozatos megvalósítása volt. Képviselői
programbeszédében a kereszténységet, a lojális királyhűséget és a nép szükségleteinek
orvoslását nevezte meg mint kardinális kérdéseket.

64. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

További kiemelkedő hazai alakjai GEÖCZE SAROLTA, GIESSWEIN SÁNDOR (kiemelkedő

jelentőségű műveket is írt).

A kereszténydemokrácia politikai megjelenésében legnagyobb szerepet BARANKOVICS

ISTVÁN játszotta:

− a politika célja a „természetes közjó” szolgálata;

− minden pozitív jognak a természetjogon kell alapulnia,
− antropológiai alapállása szerint az emberi személyek egyik legfontosabb
jellegzetessége az, hogy képesek a tökéletesedésre,
− a legfőbb természetes közjó a békességben élvezett földi boldogság, ezért a
kereszténydemokrata mozgalomnak ezt kell szolgálnia.

65. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

38. A REPUBLIKANIZMUS

Az amerikai történetírás meghatározó iskolái egészen az 1960-as évekig John Locke, a

szerzodéselmélet és természetjogi felfogás dönto hatását hangoztatták az amerikai
forradalom eszmeiségére vonatkozóan.

Az ezt követoen fellépo "republikánus történészek" - mindenekelott Bernard Bailyn,

Gordon Wood, valamint John Pocock - viszont úgy vélték , hogy a forradalom vezetoinek
politikai gondolkodására azok a 18. századi brit ellenzéki teoretikusok gyakorolták a
legnagyobb befolyást, akik a 17. századi republikanizmus örököseinek tekintették
magukat.

A "republikánus szerzők" nem egyszerűen mérsékelték Locke hatásának jelentőségét,

hanem helyébe egy olyan szellemi áramlatot állítottak, amelynek sok alaptétele nem
csupán a "locke-i liberalizmusnak", hanem az amerikai történelem későbbi fejlődési
irányának és az erre épített "liberális amerikai krédónak" is ellentmondani látszott.

Az eredmény egy, évtizedeken keresztül zajló, a történettudomány keretein túlmutató

vita lett, mivel a "republikánus historikusok" az amerikai történelem, történetírás és
kultúra fejlődésének számos alapproblémáját egyszerre és a legmegfelelőbb időpontban
vetették fel. A könyv e vita történetének feltárására vállalkozik.

66. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

39. A KOMMUNITARIZMUS

A kommunitarista teóriák előzményei is a klasszikus kapitalizmus időszakára nyúlnak

vissza. Merítenek az „utópista kommunisták” tanításaiból, támaszkodnak Marx
társadalomelméletére (lásd a kritikai elméletnél!), de mindenekelőtt a
keresztényszocializmusra alapoznak.

A keresztényszocializmus – válaszkísérlet a modernitás, az ipari társadalom tőkés

viszonyainak szociális problémáira, a társadalmi igazságosság megoldatlanságának
kérdéseire, politika és morál közösségelvű értelmezésére.

Legjellegzetesebb képviselője Felicité de Lamennais (1782-1854), a vallásosság

megújulását hirdette: az egyházat, mint közösséget, a polgári társadalom politikai
valóságához kell közelíteni! Az evangéliumi tanítással a demokrácia kiterjesztésének
szükségességét kívánta igazolni.

A mai liberalizmuson belüli vitákban egy új irányzat lépett fel, amely megkérdőjelezi a
liberalizmus individualista alapelveinek megalapozottságát:
A kommunitarizmus alapelve, hogy mivel minden egyén egy adott közösségben
szocializálódik, amelyben kultúráját s így politikai kultúráját is el kell sajátítania, hogy
sikeresen élhessen (eudaimónia!) és együttműködhessen a társadalom más tagjaival,
ezért az egyén csak mint a közösség része lehet a politikai tevékenység alanya, s így a
politikai filozófia tárgya.

A közösség eszméje többet jelent, mint pusztán szabad és egyenlő egyének-

állampolgárok társulását.

A liberális igazságosság-elmélet figyelmen kívül hagyja, hogy a közösség olyan tényei,

mint a közös kultúra, a nyelv, az egyén történetileg alakuló identitása, a közös jó
eszméjének egybefűző ereje (Arisztotelész!) megelőzik az igazságosság rendező elvét.
Az individualista liberalizmuselmélet belső ellentmondása feloldhatatlan: miközben
önmagunkat, mint szabadon választó lényt tételeznénk, aki mentes a jogokat megelőző
kötelességektől, állampolgárként olyan függő helyzetben találjuk magunkat, amelyet
nem választottunk.

Téves az a liberális kiindulópont, hogy a fennálló társulási formák önkéntes alapon jöttek
létre. Az emberek, ahogy minden társadalomban, a modern liberális demokráciában is
adott csoportba születnek bele, s ezzel meghatározott identitásra tesznek szert.
A liberális társadalom belső mozgásformái felbomlasztják a liberalizmus metafizikai
alapjait. Az igazságosság nem lehet a társadalom „első erénye” (lásd Rawls!), hiszen az
igazságosságra éppen akkor van szükség, ha a társadalom működésében valami
„elromlik”, hibádzik.

A politikai intézmények, melyek körülvesznek és életünk keretét nyújtják, lényeges

részei identitásunknak. Szabad egyénként való önértelmezésünknek éppenhogy a
közösség viszonyrendszerében van jelentése, szabadságunk fenntartása igényli az aktív,
tudatos részvételt a közügyek intézésében.

67. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

40. A „ZÖLD” POLITIKAI FILOZÓFIA ÉS MOZGALOM

A posztmodern filozófia és a feminizmus egyaránt az európai gondolkodás "vakfoltjait"

térképezte fel, és korábban megkérdőjelezhetetlen axiómákat tett kérdésessé. Mint
Mannheim Károly rámutat, a fennálló rend meghaladásának lényegi körülménye e rend
természettőlvalóságának, természetességének megkérdőjelezése, elméleti reflexiója.[99]
Az új kritikai szempontok alapvetően új fogalomrendszert, új nyelvet hoznak magukkal.
Így sem a posztmodernizmus, sem a feminizmus nem kapcsolódik kizárólagosan egyetlen
azelőtti politikai és filozófiai "-izmushoz" sem.

Más dimenzióban operálnak, mint a racionalizmus, az univerzalizmus, illetve a

liberalizmus, a konzervativizmus és a szocializmus ideológiái; "keresztbe metszik" az
addig fennálló, egymással szemben álló ideológiákat. Rokonuk ebben az 1970-es évektől
jelentkező zöld-mozgalom is, melynek programjában tételesen szerepel: "ami ma
érvényes, lehet, hogy holnap többé már nem érvényes - még ha eddig ezredévig
számított is".[100]

A mai nyugat-európai - legerőteljesebben Németországban színre lépő - zöld-

mozgalomban jól elkülöníthetően együtt hat több irányzat. Nagyjából egy időben, s
egymással részleges átfedésben jelentkezett a zöldek politikai pártja, a konkrét célok
szolgálatában szerveződő állampolgári környezetvédő (például atomenergia-ellenes)
mozgalmak együttese és az alternatív életforma-mozgalom. Bár más részcélok
érdekében, más-más területen tevékenykednek, világlátásuk, elméleti-filozófiai
alapállásuk hasonló.

A zöldek sokszor tudatosan hangsúlyozzák kötődésüket az anarchista hagyományhoz.

Többségük ugyan kényszerűségből elfogadja a pártszerű működés, a parlamenti
politizálás kényszerét, ám leszögezik: "a zöldek nem akarnak semmiféle hatalmat...
éppúgy gyanús nekik mindenféle hierarchia... Már maga a »kormányzás« szó is
ellenérzéseket vált ki egyes zöldekből, mert valami köze van a hatalomhoz és a
hierarchiához. ...Azt szeretnénk, ha a politika területén... az uralommentes
kommunikáció terjedne el. ...A »Semmiféle hatalmat senkinek!« jelszó átalakítható a
»Minden hatalmat mindenkinek!« formulává. De nem egy félreértett anarchia
értelmében, mint mindenki önkénye, hanem mindenki figyelembevételeként." [103]

Az anarchista mozgalom egyik örököseként a zöld-mozgalom elutasítja a centralizációt, a

hierarchiát, a formalizáltságot és a bürokratizáltságot.

Ezzel a bázisdemokrácia anarchista szervezeti modelljét állítja szembe, amelynek

jellemzői:

1. Decentralizált: a szervezet célja, hogy az önállóság maximumát biztosítsa az

egyének és a közösségek számára.

2. Hálózati jellegű: egyenjogú, független közösségek és csoportok együttműködésén

alapul, nincsenek szintenként elosztott igazgatási jogok és kötelezettségek, hanem az
egyeztetés, az együttműködés kapcsolja össze őket.
3. Spontán-informális: szakítva a modern szervezetek ügyrend- és alapszabály-
fetisizmusával, a lehető legminimálisabban szabályozzák a szervezeti magatartást és
viszonyokat; a független egyének és közösségek spontán önszabályozását kívánják
elérni.
4. Közvetlen demokrácia: az érintettek közvetlen beleszólását, a társadalmi bázis
aktivitását, önigazgatását biztosító szervezeti szerkezetek, amelyek kizárják a
képviseletet",[104] vagy rendszeres rotációval mérséklik azt.

68. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

Az erőszak nélküli - Tolsztoj, Schmitt, Buber és mások által képviselt - anarchizmushoz

való kapcsolódás jele a zöld-mozgalom egyik központi értéke, a teljes erőszakmentesség
elve, amely a zöldek esetében azonban nem feltétlenül jár együtt vallásos hittel. Antje
Vollmer, a német Zöld Párt egyik volt parlamenti képviselőjének szavaival a párt távlati
célja, hogy "olyan erőszakmentes társadalommal rendelkezzünk, amelyben az állam mint
olyan elhal. ...az államunkban meglévő haladó polgári tradíciókat a bázisdemokrácia, a
radikális demokrácia elemeinek és egy adag anarchizmusnak is ki kell egészíteniük." [105]

A zöld-mozgalom célkitűzése, az erőszaknélküliség lényegében megegyezik az 1970-

1980-as években erős új békemozgalom, valamint a feminizmus erőszak nélküli
alapértékével. A különbség az, hogy míg a zöld-mozgalom az ember-ember és az ember-
természet közötti erőszak felszámolásán dolgozik, addig a békemozgalom az
erőszaknélküliséget antimilitarizmusként értelmezi, s a nemzetközi konfliktusok
erőszakmentes megoldását és a harci potenciálok leépítését propagálja; a feminizmus
pedig a férfi-nő viszonyban jelentkező uralom, a patriarchalizmus, illetve a latens és
manifeszt »férfierőszak« visszaszorítását tűzi ki célul."[106] Az új társadalmi mozgalmak -
a zöld-mozgalom, a feminizmus, az új békemozgalom - tehát szorosan kapcsolódnak
egymáshoz.[107] Ugyanakkor több szálon is kapcsolódnak az anarchista hagyományhoz.
Egyfelől az anarchista szellemiség megjelenítésében, az anarchista alapértékek szellemi-
metaforikus képviseletében, másfelől - konkrétabb, politikai terminusokban - a végcél, a
stratégia és a szervezeti modell kérdésében. Szabó Máté szerint az új társadalmi
mozgalmak és az anarchizmus közös céljai, kapcsolódási pontjai a következőképpen
foglalhatók össze:

1. A végcél szintjén az uralom, a hatalom, az erőszak és a hierarchia felszámolása a

polgári társadalom és a politikai állam legkülönfélébb szféráiban, amely végső soron az
állam felszámolásához vezethet. Új vonás a klasszikus anarchizmussal szemben, hogy az
uralom és erőszakmentesség követelménye nem csak és nem is elsősorban a politika,
hanem egy sor privát jellegű létszféra problémájává válik az új társadalmi
mozgalmakban.

2. A stratégia szintjén: a célul tűzött erőszakmentes társadalomhoz az új társadalmi

mozgalmak nagy többsége erőszakmentes politika révén keresi az utat... Az új
társadalmi mozgalmak társadalomváltoztató stratégiája szakít az anarchistáknak a "Nagy
Forradalom" létrehozására irányuló törekvésével és a mindennapok "apró forradalmai", a
civil szférában lejátszódó változások révén el akarja kerülni mind a reformizmust, mind a
forradalmiságot, amelyek egyaránt az államra koncentráló stratégiák. Az alternatívok és
az anarchisták társadalomváltoztató stratégiájának alapja egyaránt a "társadalom az
állam ellen" gondolat, amely a társadalom öntörvényű átalakulására, önigazgatásának
kibontakozására alapozva kívánja felszámolni a hagyományos értelemben vett államot.

3. A szervezeti modell vonatkozásában az alternatív mozgalomban megjelenik a

bürokráciától és az uralomtól mentes mozgalom megvalósításának igénye. Hasonlóan az
anarchista mozgalom egy részéhez, az alternatív társadalmi mozgalmak
bázisdemokratikus, decentralizált, autonomista, önigazgató jellegű szervezeti modelleket
alakítanak.

Az új társadalmi mozgalmak felhívják a figyelmet: az erőszak, az uralom, a hatalom, az

autoritás jelenségei nemcsak a politika szféráját jellemzik, hanem jelen vannak a
magánszférában, a mindennapok világában is. Ez a szemléleti újítás - egyfajta
tekintélyellenes, "hétköznapi anarchizmus" meghirdetése - a figyelmet a hétköznapi (a
szexualitásban, az oktatásban, a munkahelyen megjelenő) elnyomó magatartásformákra
fordítja. Ily módon megszünteti a magánember és az állampolgár merev
kettéválasztását. Az új társadalmi mozgalmak ezért nemcsak a politika szintjén fejtenek
ki hatást, hanem szorosan kapcsolódnak életforma-mozgalmakhoz is.

69. oldal
Államelmélet 1. – 2008. 2018. 10. 25.

"Aprópénzre váltják", s a hétköznapok valóságában is megvalósítják politikai

meggyőződésüket - és fordítva: a politika mezején is képviselik hétköznapi hitvallásukat.

A zöld-mozgalom és más új társadalmi mozgalmak szellemében és szervezeti rendjében

egyaránt felmerülnek tehát anarchista elemek. Az erőszaknélküliség célkitűzése és
gyakorlata, a politikai és magánszférában egyaránt képviselt elnyomás-, hierarchia- és
tekintélyellenesség, valamint a bázisdemokratikus, önigazgató szervezeti modell
követése azok a fő mozzanatok, amelyek az új társadalmi mozgalmakat az anarchizmus
örököseivé teszik.

70. oldal