Karen Chance

Cassandra Palmer 6.

A csillagok csábítása

Rajongói fordítás
Fordította: Szilvi
Lektorálta: Xavier
 Istennőnek lenni sokkal kevésbé szórakoztató, mint azt gondolnád.
Különösen akkor, ha csak egy félisten vagy, és ezt csak nemrég tudtad
meg, és az idő felében még mindig nem tudod, mit is csinálsz. És amikor
elhasználtad a nem éppen megbízható erőd minden cseppjét, és csapdába
estél, miközben betörtél a vámpír maffiafőnök irodájába?
Igen, ez a része szívás.
De ez csak a jéghegy csúcsa Cassandra Palmernek, más néven a
Pythiának, a természetfölötti világ frissen megválasztott fő látnokának.
Végül is Cassie-nek még mindig meg kell mentenie a barátját a halálnál
is rosszabb sorsától, foglalkoznia kell az egyre inkább birtokló
mestervámpírral, és meg kell akadályoznia, hogy a saját fúriái
dühvihart szabadítsanak a világra. Csak egy teljesen átlagos nap az
irodában, igaz?
 1. Fejezet

– Nagyon nagy vagy!

A halk hang az ajtóban álló aprócska lánytól jött. Nehéz
volt észrevenni. Úgy csillogott az éjszakában, mint amikor a
holdsugarakat graffitiként átszövik a homályos szellemutak.
Éreztem, ahogy megfeszülnek a nyakamban az izmok.
És azután visszalazulnak, amikor felhangzott egy kiáltás
egy közeli helyiségből.
– Cassie?
És – csak egy pillanatra – elálltam az ugrástól. A hirtelen
mozdulatok esetleg megijesztenék, és ezt nem engedhettem
meg magamnak.
– Maradj itt – mondtam halkan, megnyugtatóan
mosolyogva a kísértet lányra.
– Mi van? – kérdezte a hang, ezúttal hangosabban.
Hátranézve megpillantottam tettestársam, Jonas Marsden
borzas, fehér fejét, amint kilép az iroda ajtaján. Őrült
frizurájával, rózsaszín arcával és szódásüveg szemüvegével
úgy nézett ki, mint Einstein a viharban. Kinézete ellenére
megérdemelte a mágikus világ tényleges vezetőjének
pozícióját. Jonas, a hatalmas Ezüst Kör vezetője, ami a
mágusok legnagyobb szervezete a földön.
De a nagy mágusok is csak emberek, és Jonas egója nem
jól veszi az öregedést. Mint amikor nem hajlandó saját
magára hallóvarázslatot tenni, mert mi többiek csak halkan
beszélünk. Sajnos ezt róla nem mondható el.
 – Nem kell suttogni! – üvöltötte. – Biztosíthatlak, hogy a
pajzs meg fog maradni!
– De hát állandóan beszélnek! – Arról a hangtompító
varázslatról beszélt, amelyet azért vetett ki, hogy ne halljon
minden zajt, amelyet kiszűrtünk a ház többi részéből. Ez
nagyon fontos volt, mivel itt lebegtünk a vonat
roncsterületén. Természetesen ez nagyjából leírta az életem
az utóbbi időben.
A nevem Cassie Palmer, és én vagyok az újonnan
megkoronázott Pythia, más néven a világ vezető látnoka. Ez
sokkal lenyűgözőbben hangzik, mint amilyen valójában.
Sokszor annyit tesz, hogy ismeretlen emberekkel furikázom
az időben, miközben majdnem megölnek. Mint ahogy
pillanatnyilag visszatértem néhány évtizedet, hogy
elraboljam régi vámpírmesteremet, egy excentrikusan
unalmasnak kinéző fickóval. Csak egy teljesen átlagos nap.
De az idegeim nem így érzik.
A kandalló feletti homályos tükör rövid, szőke fürtös,
halvány szeplős arcot mutatott, amelyből kiemelkednek a
tágra nyílt ijedt szemek.
És egy olyan pólót, amelyen a felirat jó lányokat hirdetett,
akiket soha nem kaptak el.
Reméljük, gondoltam hevesen.
Szerencsére, ahhoz képest, ahogy a vámpírudvarok
működtek, ez elég nyugodt volt, és a fickó, aki vezette,
reneszánsz megfelelője volt a fehér söpredéknek. De
Tonynak volt egy szigorú és kemény szabálya: senki sem
hagyta ki a vacsorát. Valószínűleg tudom, miért, mert a
vámpíroknak egyébként nem kell enniük – élelmet. És ami a
legfontosabb, a mesterszint alatti vámpíroknak – a
vámpírok zömének – nem működik az ízérzetük.
 Talán hagyomány volt, valami olyan, amit az életében
tett, és a halálában is ragaszkodott hozzá. Vagy talán a
szokásos ostoba éne volt, és csak élvezni akarta a vacsoráját
egy csomó ember előtt, akik többnyire nem. Mindkét eset
azt jelentette, hogy Jonas és én egy órával rendelkezhetünk,
mielőtt bárki félbeszakítana.
Feltéve, hogy a varázslat kitart.
Jonas nem aggódott túlságosan.
– Itt akár ír dzsigget is táncolhatnál faklumpában –
dicsekedett –, és senki sem fogja meghallani!
– De érezhetik a visszhangot...
– Ebben? – intett a forradalom idejéből származó
padlórepedésekre, az évszázados ablakokat az eső
ostorozta, és az időszakos villámcsapások megrepesztették
az eget, ugrándozó árnyakat vetve az eredeti gipszfalakra.
Tony egy történelmi parasztházban élt a Pennsylvania-i
vidéken, ami általában képeslap szépségű volt.
Ez nem az az alkalom volt.
– Vagy kiszagol minket! – tettem hozzá.
– Az egész házon keresztül? – kötekedett Jonas. – Nem
emberfeletti!
Pislogtam. – Nos, valójában...
– Túl sokra értékeled a vámpírokat, Cassie! – mondta
komolyan. – A vámpírok és a jó mágusok közötti harcban,
mindig a varázslóra fogadj!
Nos, azt csinálom, akartam rámutatni. De nem, mert azt
akartam, hogy hallgasson már el. Általában nem
rángatódzom, de ugyanakkor általában nem szokásom
betörni, és csapdába esni egy vámpír maffiafőnök
irodájában. Nem mintha most azt csináltam volna. Ez Jonas
dolga volt. Én valami másért voltam itt.
– Oké! – mondtam, idegesen a lányra pillantva.
 Szerencsére ő nyugodt volt, még egy kicsit
jelentékenyebb is. Az öreg baba, amelyet a hajánál fogva
húzott, rózsaszínű árnyalatot vett, és ruhája, amelynek egy
része eltűnt a padlóban, halványkék árnyalatú volt.
Kifújtam a levegőt, amit nem is vettem észre, hogy
visszatartottam.
A szellem Laura volt, akivel együtt játszottunk
gyerekekként, még akkor, amikor ezt a helyet az
otthonomnak hívtam. Csakhogy én felnőttem, és ő... nos, ő
soha nem fog.
Az egyik kőkemény tény a szellemekről: ha meghalsz,
nagyjából ugyanolyan maradsz, mint az életben. Ha az egy
fegyveres ember, akkor az egy fegyveres szellem lesz;
éppen úgy, ahogy az energia megnyilvánul. Leginkább
megtanulják használni a zombi-stílust, levágott fejeket
dobva a gyanútlan turistákra – kísérteties kifejezés a temetői
látogatókra –, vagy pedig maguk után húzzák a beleiket,
mint egy hegyi vonat.
A humor hajlamos hátborzongatóvá tenni a halál utánt.
De a hátránya, hogyha egy ötéves meghal, akkor ötéves
marad. Lehet, hogy új dolgokat tanul meg, új készségeket is
szerezhet, és akár valamiféle bölcsességhez is juthat. De ez
egy gyerek bölcsessége. Valószínűtlen, hogy hirtelen
felnőttként kezd gondolkodni.
Még több mint száz év elteltével sem fogja ezt tenni.
Ez problémát jelentett, mivel információra volt
szükségem, és nagyon sürgősen kellett. Pontosabban
beszélnem kellett anyámmal, aki szintén Tony vendége volt
valaha. De aki meghalt, amikor fiatalabb voltam, mint
Laura, ahogy most megjelent.
Természetesen egy halott nő meglátogatásának elég
egyszerűnek kell lennie egy időutazónak, igaz? Csak soha
nem könnyű. A hét legnagyobb részét a keresésével
töltöttem, és semmi… De meg kellett találnom; egy barátom
bajban volt, és anya volt az egyetlen, aki tudta, hogyan lehet
segíteni neki. És nagy esély volt arra, hogy Laura tudja,
hogy hol van.
De ha jól emlékszem, akkor valószínűleg trükkös lesz
együttműködésre bírni.
– Hé, Laura… – kezdtem lazán.
– Mit tetszik? – kérdezte, miközben áthúzta a babát az
irodából kijövő fényekbe.
Semmit! – Jól vagyok – suttogtam, és megpróbáltam félre
húzódni, hogy bizalmasan beszélhessünk.
Tehát természetesen továbbment.
Lehunytam a szemem.
Mindig is képes voltam hosszasan beszélgetni a
szellemekkel, hosszabb ideig, mint amióta tart ez az őrült
munkám. De csak akkor, amikor ők is akarták. Persze
általában akarták, mivel a legtöbbjük helyhez kötött, és nem
sok látogatójuk van. Mármint akik látják is őket. Tehát ha
Jonas itt volna, akkor valószínűleg kapnék a fejemre.
De kettőnk közül egyértelműen ő volt az érdekesebb.
Elfogadtam az elkerülhetetlent, és követtem őt.
Jonasnak el kellett végeznie néhány bomlasztást, mert
senki sem lőtt rám, szúrt meg, vagy ragadott meg, amikor
beléptem az ajtón. Ez rendben is lett volna, ha figyelmen
kívül hagyom azt a szokását, hogy véletlenszerűen
felvegyen dolgokat és bedugja abba a göndör halomba,
amelyet hajnak hívott. Mint ahogy most is.
– Úgy néz ki, mint egy plüssnyuszi! – kuncogott Laura.
Gyermekkori kisnyulamról beszélt, amelyen alapvetően
osztoztunk, mert az állatok sokkal jobban érzékelik a
szellemeket, mint az emberek.
 És nem tévedett.
– Csak bolyhos.
– Tessék?
– Ó, ne most! – mondtam neki, és titokban megpróbáltam
Laurát eltávolítani az ajtóból.
Bemászott az asztál alá.
– Már befejezted? – pillantott rám Jonas, miközben Laura
után másztam.
– Ja, igen!
– Biztos, hogy nem siklottál át semmi fölött? Ez tudod
eléggé kicsi.
– Egészen biztos!
Az, amit keresett, nem a külső irodában volt. Ezt azért
tudtam, mert tudtam, hogy hol van, csak szükségem lett
volna néhány percre, hogy megtaláljam. Percek, melyeket
arra is használhattam volna, hogy kihúzzak Laurából
néhány titkot. De Jonas nem adta meg ezt az időt. Most az
egyszer Jonas összeszedettnek tűnt.
– Nincs idő játékokra, Cassie! – mondta szigorúan,
miközben Laura a lábán mászott.
– Többnyire egyetértek! – motyogtam, és megragadtam a
szellemet.
De hirtelen halványabb lett, és átszaladt rajta a kezem. És
helyette elkaptam Jonas bokáját.
– Valami gond van? – kérdezte szárazon.
Igen, habár nem a szellem volt. Úgy tűnt, Laura érzékei
nem működnek, amikor mindenki ott van és beszél, de elég
kíváncsi, hogy bármelyik másodpercben visszatérjen. A
probléma ennél is rosszabb volt.
A probléma az volt, hogy azt hitte játszani akarok.
– Nos, nem, várj! Ó, a fenébe! – sziszegtem, miközben
teljesen eltűnt a szemem elől.
 – Mi? – nézett körül feszülten Jonas – Mi az?
Laura kuncogott, és újra megjelent a skótkockás kanapén,
ahova Tony a vendégeit ültette, hogy nézhesse, ahogyan
feszengenek a kemény, régi rugókon.
– Kapj el, ha tudsz! – mondta a szokásos kihívást.
Ez nagyon jó szórakozás volt, amikor még gyerek voltam,
és semmi jobbat nem tudtam tenni. Most már kevésbé volt.
– Nem, figyelj...
– Figyelek! – mondta Jonas türelmetlenül, miközben a
szellemlány ismét eltűnt.
A fenébe!
Bemásztam az íróasztal alá.
– Cassie, mi...
– Egy pillanat! – csikorgattam a fogaim.
– Még Pythiához képest is kissé őrülten viselkedsz! –
suttogta, miközben kiviharzottam.
Feleannyira sem, mint amilyen lennék, ha megtalálnék egy
játékos szellemet – komorodtam el, miközben a külső szobába
bámultam.
Semmi nem bámult vissza, kivéve egy régi, a falon lógó
portrét. A portré azt a családtagot ábrázolta, akié a birtok
volt, mielőtt Tony úgy nem döntött, hogy az övé lesz. Az
egész szoba holdfényben fürdött. Ha elhalványultak, a
szellemek alig voltak többek, mint alig látható foltok, és
átkozottul nehezen voltak észrevehetők a régi bútorokon és
festett portrékon fürdő holdfényben. A villámfényben a
fehérre festett szemek ijesztően kiemelkedtek.
– Nem becsületes elrejtőzködni – mondtam feszülten.
De úgy tűnt, csak én gondoltam így.
Nem ment igazán könnyen. De ebben mi az újdonság?
gondoltam vadul. Ha volt valami, amit az elmúlt három
hónapban megtanultam, az az, hogy soha semmi nem
könnyű. Olyan volt, mintha Murphy törvényeiben élnék.
És mégsem. Az már továbblépés lenne.
Murphy szerint, ha valami elromolhat, akkor az el is
romlik. De ez nem így működik az én életemben. Új
szabályra van szükségem. Cassie szabályára. Valahogy a
következőképpen: ha valami nem sülhet el rosszul, mert az
teljességgel lehetetlen, hogy előforduljon, biztos, hogy el fog
romlani.
Például: A legtöbb ember egyetértene azzal, hogy eléggé
valószínűtlen, hogy az apját megölje egy vámpír mester. És
hogy az apa lelke végül csapdába essen egy elvarázsolt
levélnehezékben – mert a vámpír olyan seggfej volt, hogy a
lehető leghosszabb ideig akart élvezkedni a korábbi szolgája
fölött –, egyszerűen ostobaság. Ha még hozzáadjuk a tényt,
hogy a világ sorsa ezen a levélnehezéken és a belezárt
szellemen múlik, az egészen nevetségesnek tűnhet. És ha a
mágikus közösségnek sikerült elveszítenie a kimondottan
fontos levélnehezéket, mert egy rohadék vámpír a
tündérekhez rohant vele... nos… Nem is tudom van-e szó
erre.
De kell, hogy találjanak. Mert mégis megtörtént. Ahogy
ez jellemző rám. Most már érthető milyen nehéz dolgom
van!?
Jonas problémája jelenleg a végzetes levélnehezék
visszaszerzése volt. Ő az, aki megpróbálja megmenteni a
világot. Én nem vagyok ilyen ambiciózus. Csak a barátomat
próbálom megmenteni.
És úgy tűnik, nem túl jól megy.
Feladtam minden finomságot, és a pólómból kihúztam a
világ legrondább nyakláncát.
 A következő pillanatban úgy jelent meg a szellem, mint a
dzsinn a palackból.
Csakhogy ez a dzsinn elegáns cowboy-cuccot viselt, és
kísértetnek tűnt.
– Nos – mondta nekem kifejezéstelenül –, esélytelen, még
csak ne is gondolj rá...
– Nem érek rá! – suttogtam élesen. – És ő képes ezt órákig
csinálni. Egyszer egy egész héten át tartott a játékunk.
– És ez hol érint engem? – kérdezte, idegesen körül
nézve. – A fenébe, ez rosszabb, mint amire emlékeztem. Ez
az egész hely ektoplazmától csöpög.
– Tudod, hogy ez nem így működik! – mondtam
türelmetlenül. A szellem neve Billy Joe volt, és annak
ellenére, hogy az élet kihívásai közé tartozott, szart sem
tudott a halálról. Talán azért, mert állandóan nyamvadt,
régi filmeket nézett, és az őrületbe kergetett.
Tizenhét éves koromban találkoztunk, amikor vettem egy
nyakláncot a nevelőnőmnek, amely véletlenül az ő lakhelye
volt. Ekkor szereztem egy kísértetet, egy tizenkilencedik
századi ír szerencsejátékost, nagy szájjal és szőke üstökkel.
Vannak napok, amikor még mindig azt hiszem, hogy el fog
tűnni.
– Valóban? – kérdezte Billy, némi pánikkal átszőtt
szarkazmussal. – Ne emberként nézz körül, hanem a
változatosság kedvéért vedd elő a szellemlátó képességed!
Hangja nagyképűvé vált, mintha valóban csak így lehetne
nézni a világot. Néhány ember kettős érzékelésű. Az első a
normális világ érzékelése, míg a második az úgynevezett
paraérzékelés. Általában megpróbáltam elfojtani, mivel a
mások figyelése valószínűvé teszi, hogy esetleg
visszafigyelnek, és ijesztő dolgok jöhetnek elő. De nem úgy
tűnik, hogy más módon megtalálhatnám Laurát.
 – Látod, mire gondoltam? – érdeklődött Billy, amikor
átváltottam. Ahogy átváltottam, az eddigi félig áttetsző,
fodros inget, és Stetson kalapot viselő cowboy helyett, egy
homályosan csillogó zöld, cowboy alakú füstoszlopot
láttam. És többé-kevésbé igaza volt – az egész szoba
ugyanolyan félelmetes színben ragyogott.
Ez nem arról szólt, hogy a ház előző tulajdonosai rossz
véget értek. A telek, a ház építése előtt ősi indián
temetkezési hely volt. Azután a Függetlenségi háború csatái
zajlottak itt. Aztán itt voltak még Tony különféle riválisai,
akikkel Tony végzett az évek során, és akik többsége soha
nem távozott el. És azok a vámpírokat kísérő bosszúálló
szellemek is itt voltak, amelyek törlesztésre vágytak. A
végeredmény alapvetően egy szellemközpont lett. Olyan
vastagon izzó nyomokat hagytak a padlón, falakon és a
plafonon, hogy az egész szoba neon színben lüktetett.
– Tudod, hogy az itt élő srácok utálják a más kísérteteket
– mondta Billy, fejét egy olyan dallamra ingatva, amit csak ő
hallott. – Mint amennyire én is utálom őket
– Ez állítólag szent föld! – mutattam rá. – Az eredeti
tulajdonosok nem kedvelik az újakat, és azóta is ezzel
küzdenek.
– Igen, nos, nélkülem kell küzdeniük! – mondta Billy. És
kezdett eltűnni a nyakláncában, amely semleges volt.
Legalábbis megpróbálta, amíg újra vissza nem húztam.
– Laura soha nem bántana téged! – mondtam, küzdve az
ellenőrzésért. – Ő a legédesebb kísértet, akivel valaha is
találkoztam. Csak szeret játszani.
– Le merem fogadni! A csontjaimmal, ha lennének!
– Ő nem ilyen!
– Persze! Mint amikor az ártatlan kislány felbukkan a
horrorfilmben – azt is mindig jónak tartják!
 – Ez nem mozi! – mondtam, és visszarántottam a
nyakláncot.
– Rendben! Oké, biztosan! Ő jól van, ő csodálatos! De mi
van a többiekkel?
Szerzett egy pontot. A ház olyan háborús övezet volt,
amilyet az emberek még soha nem láttak. A szellemek
nemzedékei szövetségeket kötöttek és téptek szét, üldözték
és alkalmanként kannibalizálták egymást, és nagyjából a
halálban is folytatták azokat a csatákat, amelyeket még
életükben elkezdtek. És mint minden csatában, a gyengék
nem maradtak sokáig életben.
– Nem akarom, hogy kockáztass! – mondtam neki
őszintén. – Csak nézz körül, hátha beszél veled. Tudod,
mire van szükségem.
– Vizsgáltasd meg a fejed! – csattant fel Billy. – Ő szellem
– nem mehet bárhova. A saját időnkben is megtalálhatnád,
kockázatmentesen...
– Azt hiszed, nem gondoltam rá? – sziszegtem. – A ház a
mi korunkban üres! Senki sem bízik Tony embereiben...
– El sem tudom képzelni, miért! – felelte Billy
szarkasztikusan.
– ...tehát szétszórták őket más házakba, ahol
megfigyelhetők. Amióta Tony árulóvá vált, ez a hely üresen
áll. És emberi energia nélkül táplálkozni...
– A szellemek hibernálódtak! – fejezte be helyettem.
Tudnia kellett; csak azért volt aktív, mert hagytam, hogy
belőlem merítsen energiát. Más szellemek is ezt csinálták,
csak sokkal kisebb mértékben. Bárkitől szerezhettek
energiát, aki a területükön tartózkodott, mert az emberek
úgy hullatták az élő energiáikat, mint a bőrsejtjeiket. Ezért
van, hogy a szellemeket általában temetőkben, vagy régi
házakban észlelték. És nem csak azért, mert testük ott
nyugodott. Azért is, mert a máshonnan származó
szellemeknek sokkal tovább kellett táplálkozniuk, hogy
aktívak maradjanak.
– Nem találom őt napjainkban! – mondtam neki. – És
minden alkalommal, amikor megpróbáltam egyedül
visszatérni az időben, majdnem elkaptak! Ez az egyetlen
esélyem! – Úgy nézett ki, mint aki vitatkozni akar, amit Billy
éppolyan hosszan tudott csinálni, mint Laura rejtőzködni.
De nekem egyikre sincs időm.
– Billy, kérlek! Nem tudom, mi mást tehetnék!
Elkomorodott. – Ez nem tisztességes!
Valóban nem. Mindig vagdalkoztunk, vitatkoztunk és
rinyáltunk egymással; rosszabbak voltunk, mint egy idős
házaspár. És ez rendben volt így; ez volt a szokás azokban a
családokban, ahol mindketten felnőttünk. De nem tudjuk
kezelni a lágyabb érzelmeket, mert nem túl gyakran
találkoztunk velük.
Billy egy tíz gyerekes, szegény családba tartozott, és bár
nekem az volt a benyomásom, hogy szerető szülei voltak,
csak túl sokra kellett ügyelniük. És ő gyakran elveszett a
zűrzavarban. És ami engem illet...
Nos, Tonynál felnőni sok mindent jelentett, de a szeretet
nem igazán volt jellemző.
Ennek eredményeként mindketten inkább tartózkodtunk
a lágyabb dolgoktól, vagy teljesen figyelmen kívül hagytuk.
Tehát igen, a könnyes szemű könyörgés tényleg egyfajta
csalás volt. De teljesen kétségbeesett voltam.
Billy egy perc múlva elfintorodott és megforgatta
szemeit. Hogy miért – nem tudom. Százötven éve aktívan
kerüli ezt. Aztán szó nélkül indult, de egy ingerült
pillantással tudatta velem, hogy ezért végül keményen
megfizetek.
 Ez így rendben is volt.
Majd később aggódok a következmények miatt.
Most csak meg kellett találnom Laurát.
– Gyerünk már! – hízelegtem. Próbáltam nyugodtnak és
kedvesnek hallatszódni. Kiestem a gyakorlatból.
Semmi. Csak egy sötét, visszhangzó szoba, amelyet
keresztül-kasul szellemutak kereszteztek. Annyira sűrű és
zavarba ejtő volt, hogy átkozottul nem volt jó látvány.
– A fenébe, Laura!
És végül valaki felkuncogott.
Nehéz volt megállapítani, hogy honnan hallatszódik a
hangja az erős szél zúgásában és az eső csapkodásában, de a
türelem soha nem volt Laura erőssége. Egy másodperccel
később a másik ablaknál extra vibrálás jelent meg.
Megsimogattam, ahogy futott, túlságosan
megkönnyebbülve, hogy vigyázzak, és megcsúsztam a
szőnyegen. Végül keresztülestem rajta.
– Nincs tisztességes szellem! – nyögtem, miközben a
kemény padlónak ütköztem.
Vidáman nevetve ugrott a folyosóra a félig nyitott ajtón
keresztül, amíg lábra álltam
De bólintott. – Nincs szellemeskedés!
– Nincs megtévesztés? – kérdeztem, miközben követtem.
– Mert különben nem számít!
– Nincs megtévesztés – egyezett bele ünnepélyesen.
Aztán átment a falon.
Technikailag ez is csalásnak számított. Ez volt az ő
szabadalmaztatott szabaduló kártyája a börtönből –
gyerekkoromban nem tudtam követni. Ezért, amikor ezt a
játékot játszottuk, tíz alkalomból kilencszer ő nyert. De az
utóbbi időben én is tanultam néhány új trükköt, és a
következő másodpercben átléptem utána a falon.
 Nos, egész pontosan nem léptem. Hivatalom hatalmának
erejével mozdultam a térben, éppúgy, mint ahogy az időben
is mozogtam, hogy idehozzam magunkat. Jó trükk volt,
mutatta Laura arca, amikor újra megjelentem mögötte
néhány lépéssel.
– Hogy csináltad? – kérdezte csillogó szemekkel.
Aztán ismét villant és eltűnt a könyvespolcon át.
Miközben követtem őt, próbáltam visszaemlékezni a
szobák berendezésére. Laurától eltérően, én nem válok
testetlenné, amikor ugrok. Én csak ugrok egyik helyről a
másikra, és nem volna túl szórakoztató egy szék, vagy egy
asztal közepében felbukkanni. Nem csoda, ha mindig
feszült az idegrendszerem. Ahogy ugrottam, a kandallón
áthaladva majdnem felnyársaltam magam egy piszkafán, és
így érkeztem a hallba.
Ahol az fogadott, amint Laura éppen átugrik azon a
néhány emberen, akik közeledtek.
Vagy nem, gondoltam hirtelen megdermedve.
Nem emberek.
Legalábbis már nem.
Egy gyönyörű régi csigalépcsőn jöttek le, amely a ház
egyik legszebb jellegzetessége volt. Tölgyből készült, de
évszázadok alatt a sok ezer kéz sötét, olajfényűvé csiszolta.
De gyertyákra nem volt szükség, mióta a vámpírok
használják. Nos, legalábbis egyikük.
Mircea Basarab, Tony elegáns mestere valószínűleg egy
egyszerű kopott farmerben is megdobogtatta volna a
szívemet. Azt mondom, hogy valószínűleg, mert soha nem
láttam ilyen egyszerű öltözékben – és ez ma sem volt
másképp. Éjfekete fényű haja rásimult szmokingba bújtatott
vállára – mintha fotózásról érkezett volna. A haja valójában
mahagóni barna volt, nem fekete, ahogy a félhomályban
kinézett, de a széles váll, keskeny derék és a levegőben alig
visszatartott energia nem volt illúzió.
Még mindig kívülállónak tűnt egy olyan házban, ahol a
házigazda szerencsésnek tűnt, ha nyakkendőjét távol tudta
tartani a levestől.
Mivel Mircea soha sehonnan nem látszott kívülállónak,
feltételeztem, hogy okkal döntött úgy, hogy elhagyja a
házat. Valószínűleg ez is egy olyan este volt, amikor Tony
arra kényszerítette a családot, hogy szigorú diétát követve
végigülje az esti lakomát.
Egy pillanatra elképzeltem, hogy Tony – 130 és még
egynéhány kilójával belekényszerítve a pingvinöltözékbe –
éppolyan kellemetlenül érzi magát az estélyén, mint bárki
más. De nem ment. Mivel a Mircea oldalán lévő sötét,
göndör hajú, kecskeszakállas, megtévesztően kedves barna
szemekkel rendelkező vámpír nem Tony volt.
A fenébe – gondoltam mogorván, és gyorsan
visszahátráltam a szobába, amelyet éppen elhagytam.
Ami teljesen helyesnek tűnt.
Legalábbis amíg nem követtek.
Pánikba esve azonnal ugrottam – ami szintén jó lépésnek
látszott, mivel nem volt másik ajtó a szobában. De a
másodperc töredékében végrehajtott ugrás – főleg pánikban
– nem könnyű. És most sem sikerült vele rendesen
megbirkóznom. Helyesebben szólva – egyáltalán nem tudtam
kezelni.
A rohadt életbe! – gondoltam reménytelenül csapdába esve
a kandallóban, miközben a két magas szintű vámpír mester
belépett a szobába.
 2. Fejezet

Próbáltam újra ugrani, de továbbra is ott ragadtam. Mint

ahogy néhány pillanat múlva megállapítottam – szó szerint
beszorultam. Ahogy visszaugrottam, a testem fele
tökéletesen visszakerült a kandallóba. De a másik fele... A
másik fele még mindig a fal ezen oldalán volt, a sötét
téglákból derékból kiállva.
Kétségbeesetten kicsavarodva próbáltam újra ugrani, de
maradtam a helyemen. Őrjöngve próbálkoztam újra és újra.
De a tucatnyi gyors egymás utáni kísérlet, csak szédülést és
komoly hányingert okozott... És nem lettem szabadabb,
mint előtte voltam.
Lepillantva legalább megállapítottam, hogy nem
vágódtam ketté, mint az ostoba bűvészinas – ahogy az az
ilyen esetekben elő szokott fordulni. Helyette egy halom
bosszús tégla keringett körülöttem, olyan utazókra
hasonlítva, akik fel-alá rohangálnak, nem találva helyüket.
És ez úgy hallatszódott, mint a malomkövek finom
súrlódása. Kicsit kiborultam, mert ha én hallom ezt, akkor a
vámpírok számára lavinaként dübörög.
De amikor felnéztem, csak a kandalló védőrácsa nézett
vissza rám. Szó szerint, mivel ez egyike volt a száz színben
ragyogó, dülledt szemű rovarokkal teli hamis Tiffanynak.
De nem vámpírok voltak, szörnyek vagy mások. Meglepő
módon nem vették észre a küszködésben felgyorsult
szívverésem és pánikba esett zihálásom. Vagy a nagy, régi
kandallóban levő sötétség, vagy a védőrács villódzása óvott
meg a lelepleződéstől. Azt feltételeztem, hogy vagy a vihar
fedte el vergődésem zajait, vagy pedig még éppen benne
voltam Jonas csöndvarázslatának hatósugarában.
Kiterjesztette a ház több szakaszára, csak nem voltam biztos
benne, meddig terjed a varázslat.
Nem mintha számított volna. Mivel a látás és a hallás
nem a vámpírok legerősebb érzéke. És a hőmérséklet
ellenére úgy izzadtam, mint...
– Ez az a lány, ugye? – mondta hirtelen a második
vámpír.
Egy pillanatra megdermedve abbahagytam a küzdelmet.
– Cassandra – bólintott Mircea italt nyújtva társának. –
Játszik az egész házban.
Aztán újra elindult.
Persze hogy illatozik a ház tőlem – gondoltam szédülten.
Hát persze.... A fiatalabb énem valahol a folyosó végén
aludt; miért is ne sikerülne?
Nagyot nyelve nem először gondolkodtam el, hogy
mennyi lehet a Pythiák várható élettartama. Nem
gondoltam, hogy túl magas!?
– Nem! Úgy értem, miért van itt? – húzta össze sötét
szemét kételkedve a másik vámpír.
Ez szokatlan volt. Lehetett annyira elbűvölő, mint bárki
más, de Mirceával ellentétben, ez nem az ő dolga volt. Kit
Marlowe-nak hívták, és régen, Őfensége, Anglia
királynőjének volt a kémmestere. Most ugyanezt csinálja,
csak egy másik királynőnek. A rettegett észak-amerikai
vámpír szenátus főkonzuljának tartozott felelősséggel.
Nos, a legtöbb ember rettegett, beleértve a legtöbb
amerikai vámpírt is, mert nem túl jóindulatú
kormányukként ismerték. De számomra nem tűnt
ijesztőnek – talán azért, mert az egyik szenátorral
randiztam. Aki éppen szórakozott elnézéssel nézett Kitre.
– Mi adta neked ezt az ötletet?
– Ne légy szemérmes! Láttam, hogy kevesebb erőfeszítést
teszel a grófnő elbájolására...
– Aki általában kis erőfeszítést igényel! – mormolta
Mircea az italába kortyolva.
– ...mint a gyermekébe! – Miért ne lenne szép ez a
festmény, Cassie? Hiszen te készítetted? – utánozta
Marlowe.
– A színek nagyon szépek voltak! – ellenkezett Mircea
mosolyogva.
Kitet ez nem szórakoztatta.
– Miért érdekel? – kérdezte nyersen.
– Bájos gyerek.
– Ő egy látó! – szűkült össze Marlowe szeme. – Az igazi,
minden beszámoló szerint, de ez aligha indokolja a
pusztában való kempingezést...
– Kevesebb, mint egy órára van Philadelphia!
– Pusztaság! – erősködött Marlowe, gyűlölködve körbe
nézve. – És egyébként is, ha látni akartad ezt az istenverte
vámpírt, miért nem rendelted az udvarodba? Minek jöttél
ide egyáltalán, hiszen kevesebb, mint egy éve voltál itt?
– Ah! Tehát a hölgyed utasított, hogy ellenőrizz engem? –
kérdezte Mircea visszaülve a sötétvörös bőrfotelbe. Még
mindig úgy festett, mint aki jól szórakozik, de valójában
senki sem gondolta ezt.
Társa állva maradt, és kissé megfeszült. – Számos kérdést
kell neked feltennem...
– Most ki a félénk?
Marlowe lazított. – Nos, ha kíváncsi, ki hibáztathatja őt?
Senki sem csinál ilyet.
 – Sok mester meglátogatja a szolgáit!
– Igen, szolgákat, akik Párizsban, Rómában élnek! Nem
azokat, akik az isten háta mögött, a pennsylvaniai
pusztaságban, egy szeméttelepen élnek! – hadonászott
Marlowe. Az egyik fülében hordott kis aranyfüggő
megvillant a villámfényben. – Mit vársz tőlem, mit mondjak
neki?
– Hogy olyan családi ügyekkel foglalkozom, amelyek
nem érintik őt!
– Ó, igen! És ezt el is fogja fogadni – mondta Marlowe
szarkasztikusan.
– Kellene! Ez az igazság!
– És továbbra sem adsz más magyarázatot, további
részleteket! – mondta Marlowe, közelebb lépve a
kandallóhoz.
– Továbbra sem látom, miért számít rá! – kommentálta
Mircea, miközben elkezdtem újra küzdeni. – Nem vagyok
csecsemő, akit gondozni kell, és ennek semmi köze sincs
hozzá!
– Semmi? – pördült meg Marlowe, éppen mielőtt hozzám
érkezett volna. És még mielőtt elég közel került volna, hogy
keresztülnézzen a védőrácson.
Nagyot nyeltem.
Huszonnégy éves voltam.
És már túl öreg voltam ehhez.
– Ezt mondtam!
Marlowe lecsapott. – Akkor az a tény, hogy az anyja
Elizabeth O’Donnell, a volt Pythia-örökös, nem bír
jelentőséggel, igaz?
Mircea felkacagott, miközben a szeme kissé összehúzott.
– Kíváncsi vagyok! A családomban, vagy Antonióéban
van a vakond?
 – Nincs szükségem vakondra! – válaszolta Marlowe
röviden, és kortyolt a whiskyből.
– Akkor egy lehallgatókészülék! Igen, itt elég egyszerű
lenne. Antonio mágusai nem a legjobbak.
– Hülyeség! – felelte Marlowe nyíltan –, és semmi
szükség rá! Kapcsolatod van a lehetséges Pythiával...
– Ez jelentős előrehaladás, nem?
– Nos, nem mondanám! És te sem fogod elmondani!
Marlowe hangsúlya éppolyan vádló volt, mint a szavai,
de Mircea nem tűnt aggódónak.
– Még nincs mit mondani! Igen, Cassandra anyja
valamikor a Pythia trónjának örököse volt, de
eltávolították...
– De nem a képességei hiánya miatt! Roger Palmerral
történő házasságkötése volt az ok!
– Akinek adottságai ismeretlenek!
– A szolgádnak dolgozott! Elég jól kellene ismerned őket!
– Ennek ellenére nem tudom! – Mircea hangja nyugodt
volt, de akkoriban mindig az volt. Ami még jobb, a szeme is
barna maradt. Marlowe nem ért fel vele.
– És mivel ő és Elizabeth meghaltak, előfordulhat, hogy
soha sem tudjuk meg, örökölt-e Cassandra bármilyen
tehetséget!
– Mégis úgy döntöttél, hogy találkozol vele!
– Te nem így tettél volna?
– És megszerzed a bizalmát!
– Csak óvatosan!
Marlowe összefonta a karjait. És annak ellenére, hogy
nem láttam az arcát, a válla regényeket mesélt.
– Csak körültekintően, azt mondtad nekünk! Csak
körültekintően, mintha nem mutatnál mondhatni
folyamatos érdeklődést a Pythia hivatala irányába!
 Megpróbáltam a kezem beerőltetni a keringő
téglagyűrűbe, hogy rávegyem az átkozottakat, hogy
kinyíljanak. De csak keresztülcsúsztak az ujjaimon,
miközben a fejem hirtelen megrándult. Aztán még jobban
összerándultam, amikor valaki kezét éreztem a fenekemen.
A szívroham, amely már hónapok óta kerülgetett, úgy
tűnt, kihasználja az alkalmat, és beugrik üdvözölni. Ám az
érintést nem követte sem nagy ütés, sem a riasztó hangja. A
másik kezével is megfogta a csípőmet, és erősen megrántott.
A gerincem megkönnyebbülten ellazulhatna, ha nem épp
azzal lenne elfoglalva, hogy elhagyja a testem.
Jonasnak kellett lennie; Tony embere már kettészakított
volna. Nem mintha nem úgy érezném, ahogy próbálkozik.
És ami a legrosszabb, elvonta a figyelmemet a vámpírok
beszélgetéséről.
És én hallani akartam azt.
– Mennyi ajándékot hoztál az évek során? – csikorgott
Marlowe hangja. – Hány látogatást tettél?
– Úgy tűnik, nem eleget! – válaszolta szárazon. – Épp
olyan távol vagyunk a hatalom forrásától, mint mindig. Ha
a főkonzul feladná nyakas büszkeségét, és ő maga látogatná
meg, az valószínűleg minden ajándéknál többet érne
– Mircea, ne nézz bolondnak! – mondta Marlowe,
miközben előrébb lépett, mindkét kezével Mircea székére
csapott. – Túl régóta ismerjük már egymást. A szenátorok
között a legjobb vagy, ez nem is kétséges! De most nem
szenátorként cselekszel, ugye? Egyedül jöttél, csendben,
kíséret nélkül, a Szenátus nyilvántartását nem is említve.
Magadért jöttél, nem értünk, és én tudni akarom...
– Amit én szeretnék tudni – vált Mircea hangja hirtelen
határozottá –, vajon hogyan tudod irányítani az osztályodat,
amikor minden erőfeszítésed arra irányul, hogy engem
kövess!
– Mire számítottál? – kérdezte Marlowe, de kissé
visszahúzódott. Te vagy a legerősebb szolgája! Persze, hogy
aggódik a kapcsolatod miatt a lehetséges Pythiával! Egy
ilyen lépés érinthetetlen helyzetbe hozna téged! – Kicsit
habozott, majd kimondta. – Ezzel a lépéseddel, akár a
helyére is léphetnél!
– Nincsenek ilyen ambícióim! – mondta Mircea mereven.
– És ha mégis? – kérdezte Marlowe nyomatékosan. –
Akkor mit mondanál?
– Ha úgy döntöttetek, hogy kételkedtek bennem, akkor
minek kérdezel?
– Hogy lehetőséget adjak a magyarázatra!
– Amit megtettem! Egyszerűen nem fogadod el, amit
mondok.
– Mert nincs értelme! Tényleg azt várod.…
Megint elvesztettem a beszélgetés fonalát, mert a kövek
körülöttem felmelegedtek, és nem úgy, mint a sziklák a
napfényben. Inkább lávára hasonlítottak. Jonas óriásit
csavart rajtam, és úgy tűnt, a téglák egy pillanatra
cseppfolyóssá váltak...
Aztán hirtelen ismét megkeményedtek, és a korábbinál
rosszabb helyzetbe kerültem.
Sokkal rosszabb. Most a fejem és a vállaim kihúzódtak,
de a kezem úgy csapódott a fejembe, mintha annak a része
lenne, és a mellkasom úgy összeszorítódott, hogy
nehezemre esett lélegezni. Egy másodperccel később a
kövek visszatértek a korábbi körözéshez, hangosabban,
mint azelőtt, egész közel a fülemhez. És csak akkor jutottam
levegőhöz, amikor a közvetlenül a mellkasom alatt levők
úgy fordultak.
 Ami kb. a fele volt annak, mint amennyire szükségem
volt.
– Grr! – ziháltam kétségbeesetten, miközben Marlowe feje
búbjára meredtem, amit még mindig láttam a védőrácson
keresztül.
Siess már, gondoltam, de nem Jonasnak. Bírtam lélegezni.
Rendben voltam. Rendben leszek. Valószínűleg. És hallani
akartam...
– ...ellenőrizd, mit hiszel! – mondta Mircea. – Sok fontos
emberrel találkozom, köztük más szenátorokkal is!
– És minden Pythiát – mondta Marlowe makacsul –
meglátogattál a hivatalba lépése előtt – nem hivatalos
minőségben...
– A hivatalos látogatás hideg és formális. Nyugodt
körülmények között tudom a munkámat legjobban végezni!
Senkit nem tudok elbűvölni a főkonzul nevében, ha nem
ismerem!
– Úgy tűnik, ezek a látogatások nem működnek! –
mutatott rá Marlowe.
– Úgy tűnik, még nem működnek! – mondta Mircea,
befejezve italát. – Minden Pythia más...
– Beleértve azt is, amelyet akkor látogattál meg, mielőtt
csatlakoztál volna a szenátushoz?
Marlowe eddigi megjegyzéseivel szemben, ez az enyhén
szólva félénk észrevétel, enyhe szurkálódásnak tűnt. De a
többivel ellentétben ez betalált. Mircea szeme
borostyánszínben villant, vetekedve a villámok fényével.
Marlowe visszahőkölt.
– Elfoglalt voltál! – sziszegte Mircea.
Marlowe pislogott. Nem ehhez a hangsúlyhoz szokott.
De gyorsan magához tért.
– El kell ismerned, hogy gyanúsnak látszik!
 – Nem lenne, ha nem eleve annak akarnád látni!
– Ez a dolgom! És van egy megbízható tanúm, aki látott
benneteket.
– Ártalmatlan látogatás, fényes nappal. Különben nem
lenne szemtanúd, hogy aggódj!
Marlowe ismét pislogott a burkolt célzásra. De aztán
folytatta.
– Nem aggódnék, ha tudnám miért voltál ott! Aligha
járhattál a konzul nevében, hiszen nem is ismerted még
annak idején!
– Soha nem is mondtam, hogy azért!
– Akkor miért?
Igen, gondoltam szédülten, miért?
A kövek ismét melegedni kezdtek.
Ne!, gondoltam, és a lábaimmal kapálódzva
megpróbáltam felhívni Jonas figyelmét. Ne még!
Megpaskolta a fenekemet az erőfeszítéseimért.
A rohadt...
Egy újabb rántás, ezúttal a nyakamnál. Ami jó is lett
volna, leszámítva, hogy most már egyáltalán nem jutottam
levegőhöz. Volt valami felkavaró az egészben, túlságosan is
ismerős, ha éppen nem akartam volna megfulladni. Vagy a
hold bújt éppen a felhők mögé, vagy a szoba elkezdett
összemenni.
Ez nem volt jó jel – mint ahogy az sem, hogy a pulzusom
a fülemben kalimpált, a szívem verdesett a mellkasomban,
az átkozott kerengő téglák pedig megpróbáltak lefejezni. De
az volt a legrosszabb, hogy nem hallottam semmit.
De úgy tűnt, Mircea magához tért, és visszatért ahhoz,
amihez nagyon értett. Megnyugtatta az elrongyolódott
idegeket, lesimította a felborzolt tollakat, és rávette az
embereket, hogy figyeljenek. Marlowe is reagált. Sötét
szeme még mindig élesen figyelt, tartása kissé ellazult,
intelligens arca elgondolkodó volt. Úgy tűnt, mint akit
meggyőztek.
Bármi is ez, gondoltam dühösen, a szétáradó sötétség
lehetetlenné tette, hogy szájról olvassak. Nem mintha olyan
könnyű lett volna koncentrálni a nyakam körül keringő
sugárzó téglákkal. Ha lett volna levegőm, sikoltoztam volna
a fájdalomtól, meg kapálództam volna a karommal, ha nem
esett volna csapdába, velem együtt. Csak ez nem volt igaz a
következő pillanatban, amikor az erős kezek újból
megragadtak, húztak, vontak, ráncigáltak...
És puffanás.
És csörgés, és robaj.
És haeeeeeeee, elég hangosan ahhoz, hogy a
dobhártyámat fenyegesse.
Mi az ördög?
Felemeltem az orrom a poros szőnyegről, és láttam,
ahogy Jonas morcosan rám pillant. Aztán mondott valamit –
éles, rémisztő torokhangon –, és úgy éreztem túl keményen
ütköztem a padlónak. Mert úgy tűnt, a szoba hirtelen életre
kelt.
– Kelj fel! – mordult rám, miközben a másik falon levő
páncél keresztülvetődött a szobán, és becsapódott az ajtóba.
És belevágott az öklével.
Egy lámpa söpört utána, alig elkerülve a fejem, csakhogy
összetörje magát az ajtóban felhalmozódott lenyűgöző
méretű bútorrakáson. Egy másik lámpa is a padlón feküdt –
a csörgés és robaj, amit már korábban is hallottam –
gondoltam –, lehet, hogy akkor rúgtam le, miközben
kapálódzva próbáltam kiszabadulni. De ez még mindig
nem magyarázza meg...
 – Ez nem egy őrterem? – próbáltam túlkiabálni a
földöntúli sikolyokat, miközben próbáltunk átszaladni a
szomszéd helységbe vezető ajtón, amely a többihez
hasonlóan változtatta a helyét, és záporozott rá a szoba
tartalma.
– De! – felelte gyorsan Jonas. A falhoz lapultunk, ahogy
egy négyoszlopos baldachinos ágy hirtelen lezuhant
mellettünk.
– De... Azt hittem... erről gondoskodtál! – sóhajtottam.
– Megtettem! – mondta Jonas elkeseredve. – De amikor
valaki akkora varázslatot kényszerül használni, ami elég
lenne egy kisváros működéséhez, akkor hajlamos tévedni a
megfelelő védekezés tekintetében!
– Mi van?
Jonas arra sem vette a fáradtságot, hogy reagáljon. Éppen
átrángatott két túlméretezett fotel között, amelyek előttünk
terpeszkedtek, és kiléptünk a folyosóra. Csak azért, hogy
hirtelen ismét visszarántson.
Nem értettem miért, mindaddig, amíg a körülöttünk lévő
bútorok hirtelen abba nem hagyták a próbálkozást, hogy
keresztüljussanak az összekötő ajtón, és inkább az
előcsarnok felé indultak. Kitértünk az útjukból, majd
csatlakoztunk az áramlathoz. Csak a nehéz tölgyfa darabok
plafonig érő falát láttam, amelyek megpróbáltak utat törni a
folyosóról az irodába.
Megpróbálták és kudarcot vallottak.
Talán azért, mert a másik oldalon valaki gyorsan
szilánkosította őket. Hátrafordulva ugyanezt láttuk a
folyosó másik végén. Az antik darabok és a régi
szemétdarabok szilárd halommá tömörültek, elcsavarodtak,
kitértek, és próbáltak ellenállni a másik oldalról érkező
hatalmas ütéseknek. Apró darabok váltak le, és repültek
felénk. Egy XIX. századbeli ruhát viselő nőt ábrázoló kép
csapódott a halom tetejére, komikusan nyitott szájával úgy
nézett ki, mintha segítségért kiáltana, mert valaki mindent
megtett, hogy a hegyet molekulává alakítsa.
És ami a legjobb – átkozottul jó volt.
A kövér hölgy énekel, gondoltam tompán, miközben
Jonas megragadott.
– Mi történt? – kérdezte dühösen, látva, hogy a mágia
lenyűgöző megjelenése végül mégse tűnik lenyűgözőnek. –
Ki van ott?
– Mircea – ismertem be.
Jonas szentségelt.
– Első szintű mester? Azt mondtad, hogy egy sem lesz itt!
– Nem tudtam! És... valójában... kettő. Marlowe is vele
van! – ismertem be, hátrapillantva. Mirceának a terem egyik
oldalán kellett lennie, amikor a megelevenedett bútorok első
hulláma elárasztotta a folyosót, a másik oldalon pedig
Marlowe-nak. Mi pedig ott ragadtunk középen, beszorítva a
bútorhalom mögé, amely a két szélén két vámpír mestert
tartott vissza.
Sehonnan, sehova.
– Azt hiszem, reménytelen abban bízni, hogy el bírsz
ugrani velünk ebben a pillanatban! – jegyezte meg Jonas
szárazon.
Megráztam a fejem, amire ő elfintorodott. De nem
vitatkozott. Az előző Pythia szeretője volt, és sok olyat
tudott, amit a legtöbb mágus nem. Mintha a hivatal hatalma
kimeríthetetlen lenne, de maga a Pythia nem. És az ugrás,
akár egy olyan térbeli ugrás is, amely kimenekítene minket,
koncentrációt igényelt.
Amit kissé nehéz lenne összeszedni, miután majdnem
megfulladtam.
 Ehelyett elengedett. Mindkét kezét felemelte, és hosszan
elkezdett mormolni valamit. A tarkómon felborzolódott a
haj, és az ő sörénye is elektromossá vált. A bútorok és
köztünk lévő összes ajtó kinyílt, és a szoba tartalma
elkezdett kiáramlani.
– Ugorjunk, mihelyst összeszeded magad! – kiáltott fel.
Alig lehetett hallani a fák és fémek összecsikordulásától,
valamint a védelmezők éles visításától. – Majd máskor
visszajövünk!
– Nem... szükségem van – sóhajtottam, és próbáltam
levegőt juttatni éhező tüdőmbe.
– Mi van?
Felnyúltam és lerántottam a kalapot, amely hozzátapadt
a fején levő lobonchoz, és kihúztam belőle valamit. Egy
kicsi, üvegbe burkolt bronz gömb volt, amely halványan
felragyogott, ahogy hozzáértem. – Azt jelenti –
magyaráztam kifulladva. – Tudnod kell... ott van... vagy
nincs ott.
Jonas kék szeme élesen villant a levélnehezékről az
arcomra. – Feltételezem, oka van, hogy erről nem meséltél
eddig?
Megnyaltam az ajkaimat. – Aha!
– Pythiák! – Oly módon emelte fel a kezét, amely Agnest
juttatta eszembe, az elődömet. Neki biztos lett volna
valamilyen trükkje, hogy kijuttasson bennünket innen. De a
legtöbb, amit megtehettem, hogy leguggoltam, és kezemet a
fejemre téve – hogy valamennyire csökkentsem a zajt –, arra
összpontosítottam, hogy összeszedjem magam.
Csak reméltem, hogy gyorsan sikerül, mert Jonas nem
sok időt szerzett nekünk. A két első szintű mester gyorsan
rendezkedett, és a szobák kezdtek kifogyni a dolgokból. Ki
kellett jutnunk innen.
 – Billy! – suttogtam. – A vonat elhagyja az állomást!
Nem kaptam visszajelzést, bár tudtam, hogy hallotta.
Billynek nem volt szüksége fülekre, hogy érzékelje a
hívásom – de az hogy válaszol vagy sem, az más lapra
tartozott. De elég fanyarnak hangzott ahhoz, hogy
otthagyjon korábban.
Újra akartam próbálkozni, de Jonas megragadta a
karomat. – Változott a terv! Amint összeszedted magad,
vigyél vissza minket az irodába!
– Mi van? Miért?
– Megvan a gömb! – magyarázta kevésbé segítőkészen.
– Ez az, amit akartál?
Idegesnek látszott
– Igen, de nem azért, hogy kivedd az időfolyamból! A
benne lévő szellem az egyetlen, amely a környezet
védőkorlátját helyben tartja! Ha eltávolítjuk, akkor ez a
védelem pontosan úgy csökken, ahogy azt az ellenségünk
akarja!
– Akkor rejtsük el valahova! Valahova, ahol Tony nem
találja meg. És akkor megnézhetjük, amikor visszatérünk a
saját...
Jonas megrázta a fejét. – Fogalmunk sincs, hogy Tony ezt
időről időre mire használja!
– Lenyomni a papírokat?
– És mire még? – kérdezte Jonas komoran. – Nem tudjuk,
és ezért nem is kockáztathatjuk, hogy eltávolítunk egy
darabot a rendkívül összetett puzzléból. Véletlenül
megváltoztatnánk a történelmet!
Elfintorodtam. – Ha nem vesszük el, és nem is rejtjük el,
akkor mit keresünk itt?
– Látnom kellett, hogy tudjam mit keressek! A
„levélnehezék” bármit jelenthet…
 – Leírtam neked!
– És hogy leellenőrizzem, Antonio vámpír nem hazudott
az apád sorsáról, pusztán azért, hogy kínozzon!
Amit mindig is csinált – jöttem rá. Tony és köztem az
optimálistól távol álló kapcsolat volt. – De nem tette!
– Nem! Úgy tűnik, most az egyszer igazat mondott. Ami
azt jelenti, hogy vissza kell tennünk a helyére – rázta meg
Jonas a levélnehezéket –, hogy Antonio ne vegye észre a
jelentőségét, és ne változtassa meg a jövőbeli viselkedését,
mert akkor soha nem fogjuk megtalálni!
Valami nőhöz méltatlant mondtam, amit nem hallott
meg, mert lehetetlenné vált bárminek a meghallása.
Legszívesebben együtt sikoltoztam volna a védelmezőkkel –
ha lett volna levegőm, és lett volna értelme. De nem lenne –
éppúgy, mint az utolsó energiám felhasználásának az
irodába való ugráshoz, ahol újra csapdába esnénk, mert
nem voltam képes kétszer egymás után megtenni. Nem,
ahogy most éreztem magam. És azt feltételeztem, meg
tudom csinálni...
– Cass! Készülj az ugrásra! – Billy pánikba esett hangja
áthatolt a zajon.
– Egy perc múlva! – mondtam ingerülten, megdörzsölve
a tarkóm.
– Nem egy perc múlva! Most! Most, most, most, most,
most, most, most, most!
Felemeltem a fejem. – Mi a bajod?
– Emlékszel, azt mondtad, ha problémákba ütközöm
térjek vissza? Nos, visszatértem. És problémáim vannak!
– Milyen problémák?
– Mit gondolsz? – csattant fel. – Megpróbáltam elveszíteni
őket, de ők jobban ismerik ezt a helyet, mint én, és azt
hiszem, végre találtak okot az együttműködésre...
 – Várj! – Körülnéztem. Keskeny folyosó; a ház elszigetelt
része; senki körülöttünk, csak mi és néhány többé-kevésbé
elpusztíthatatlan vámpír. – Ne próbáld meg elveszíteni
őket!
– Mi van?
– Csak térj vissza ide – azonnal!
– Nem érted Cass! Amikor azt mondtam problémám van,
azt jelenti...
– Értettem! Csak csináld! – Felálltam.
– Cassandra? – nézett rám Jonas szigorúan. – Mi van?
– Ööö – mondtam ragyogóan, mivel az ilyen dolgok
magyarázata általában nem megy túl jól. De nem számít,
mert egyébként sincs időm. Egy másodperccel később egy
szörnyű sikoly vágta át a levegőt, és a védelmezők sikolyai
kellemes dallamnak tűntek mellette. Ingattam a fejem, de
nem volt mit látni. És Jonas nem úgy tűnt, mintha észrevett
volna bármit is. Mindaddig, amíg a levegő hirtelen sűrű,
hideg és nehezen belélegezhető nem lett. A folyosó
észrevehetően rázkódni kezdett, és a fejünk fölött lévő
világítótestek egymás után villantak fel hosszú sorban.
– Cassandra? – Jonas ezúttal kicsit erőteljesebben mondta.
– Azt hiszem, itt az ideje az éjféli expressznek! –
mondtam, remélve, hogy nem éppen egy nagy hibát
követek el.
– És az mit jelent? – követelte.
– Ez azt jelenti, sihuhú, seggfej! – sikoltotta Billy, és
lecsúszott a mennyezetről. És közvetlenül a farkán ott volt a
szerelvény, rendben – amilyennek látszott az összes
átkozott szellem az ingatlanban.
A picsába! – nem mondtam, mert elfoglalt, hogy
megragadjam Jonast, és a legközelebbi ajtóhoz ugorjunk,
éppen mielőtt a földönkívüli szél végigcsapódott a folyosón,
mint egy tornádó.
A másik oldalon lezuhantunk a padlóra, miközben a düh
tehervonata ütközött és forgott a folyosón. Csak
haladásának szele elegendő volt ahhoz, hogy a lámpákat
leszakítsa a falakról, kizúdítsa a hamut a kandallóból és a
kínai porcelánfigurákat a végzetükbe küldje. Fél tucat
könyv csapkodott őrülten a fejünk fölött a levegőben, csak
hogy beleakadjanak a vadul csavargó drapériákba,
miközben hátrahúzódtam.
Jonas felemelve a fejét rám bámult. – Mi a ...
– Szellemek! – válaszoltam, az ajtó felé haladva.
Fájt a csípőm, a tüdőm még mindig levegőért sírt, a
nyakam is beállt. De nem álltam meg kárbecslésre. Még azt
sem vártam meg, hogy véget érjen a vihar. A folyosón
találtam magam, Jonasszal a sarkamban. Itt-ott későn
érkező szellemekbe ütköztünk.
Aztán egy pillanatra rémülten megálltam.
Mert itt egyáltalán nem voltak szellemutak. Az előttünk
álló folyosó egy lüktető, dühös zöld szilárd tégla volt. Már
egyáltalán nem látszott a bútorokból összeálló gát. A
vakolatból úgy csapódtak ki véletlenszerűen a fadarabok,
mint kandallóból a szikrák.
És nem voltak feldühödött vámpírok sem. Amit magunk
mögött hagytunk, az rendben volt, a megújult, pusztításra
utaló hangok alapján.
De bárki is volt ezen a végén... Nos, azt nem tudtam,
hogy végezte. De nem találtam jó ötletnek, hogy utána
járjak. Mert a szerelvény visszafordult.
– Futás! – Sikoltottam Jonasnak, és az iroda ajtaja felé
rohantam. A vihar ismét lecsapott ránk, halálos
törmelékfelhőt zúdítva ránk. Mögém ugrott, átkozottul
virgoncan egy öreg fickóhoz képest. A falból kiváló durva
szilánkok éles késekként keringtek körülöttünk..
És akkor becsapta az ajtót.
Hitetlenkedve meredtem rá. – Szellemek, emlékszel?
Kicsit szégyenkezve nézett rám. – Rendben!
És akkor visszatértek.
Még be sem jutottunk a belső irodába, amikor hirtelen
Billy jelent meg az ajtón keresztül, és kiabált valamit. Nem
értettem mit, mert a feldühödött tornádó ott lihegett a
nemlétező sarkában. Valami bejutott a külső irodába,
miközben mi átmentünk a belsőbe. Felemelte az
iratszekrényeket, és a levegőbe emelkedett papírok
hóviharként táncoltak a levegőben. Jonas a kalaptartóhoz
ugrott, én utána. Billy a nyakamba kapaszkodva továbbra is
mondogatott valamit.
– Mi van?
– Tartozol nekem, annyival tartozol nekem!
– Megtaláltad?
– Igen, jól vagyok! Köszönöm, hogy megkérdezted!
– Billy! Meg. Találtad?
– Igen, az ördögbe is, igen! Megtaláltam! Megtaláltam!
– Köszönöm! – mondtam hevesen.
És ugrottam.
 3. Fejezet

– Ne... – mondtam másfél évtizeddel később Marcónak,

amikor kinyitotta a Vegas-i szállodai lakosztály ajtaját,
amelyet az otthonomnak hívtam. – Csak... Ne... Oké?
Marco a fő testőröm. Körülbelül hat láb magas, van vagy
110 kiló, és olyan a testfelépítése, mint egy tehervonatnak. A
combom nincs olyan vastag, mint a karja, ami furcsa lehet,
kivéve, hogy a legtöbb embernek sincs olyan vastag. Ő egy
barna bőrű, szőrös, goromba, dohányzabáló macsó, akit
általában fegyverek borítanak tetőtől talpig, amelyekre
nincs is szüksége, mert ő is egy vámpír mester.
Ezért bosszantó, amikor úgy dönt, hogy tyúkanyót
játszik.
Nem mintha ma este ez történt volna.
– Nem is terveztem – mondta Marco, és berántott.
– Mi a baj veled? – kérdeztem, mert Marco rémültnek
tűnt. Ez aggasztó volt számára, gyanítottam. Azért nevezték
ki a testőreim főnökének, mert ő volt Mircea legidősebb
mestere. Sok mindent látott már, és nem volt könnyű
felidegesíteni. Bár most kissé megrendültnek tűnt.
– Van egy kis problémánk – mondta komoran.
Megráztam a fejem. – Nem!
– Ez mit jelent?
Azt hittem elég nyilvánvaló. Hajnali kettőkor, korommal,
gipsszel és verejtékkel borítottan, zúzódásokkal a nyakam
körül, teljesen tönkrement pólóban álltam előtte. De úgy
látszik, mégsem elég nyilvánvaló. Megfordultam,
egyensúlyozva a kezeimben egy csészével és egy tálca
szívnek ártalmas süteménnyel, amit a földszinti kávézóból
csórtam. Úgysem élek olyan sokáig, hogy aggódnom
kellene a koleszterin miatt.
– Ez azt jelenti, hogy elég volt mára! Fáradt vagyok;
lefekszem. Bármilyen probléma várhat, amíg…
Megálltam, mert éppen a nappaliba érkeztem.
Süllyesztettnek nevezhették volna, ha nem éppen a szálloda
huszonkettedik emeletén helyezkedik el. Ez egy ízléses
fehér, kék és sárga színű helyiség volt, mivel a legutóbbi
katasztrófa után beleszóltam a felújításba. Általában üres
volt, az őrök inkább a társalgóban lógtak, ahol a
biliárdasztal és a sörhűtő volt.
De ez ma este nem így volt. Ma este minden szolgálatban
lévő őr vagy a kis társalgóban ült, vagy dohányzott az apró
erkélyen vagy a bárban gyűlt össze. Olyan volt, mint egy
parti.
Vagy mint egy virrasztás; a srácok átkozottul komornak
látszottak.
– Miért van itt mindenki? – kérdeztem Marcót, aki
követett a rövid lépcsőn.
– Ott az oka – mondta, hüvelykujjával a társalgóba
mutatva. Épphogy csak észrevettem, hogy be van csukva az
ajtaja. Amit még soha nem láttam azelőtt. A srácok a nyitott
tér taktikáját részesítették előnyben, hogy jobban szemmel
tarthassanak.
De úgy látszott, úgy érezték, hogy meg tudják csinálni
anélkül, hogy szemmel tartanák azt, aki benn volt.
– Kik azok? Ma este nincs megbeszélés! – Legalábbis
reméltem, hogy nincs. Az a fajta vendég, aki hajnal kettőkor
látogat, inkább a tébolyult, és nem a szórakoztató fajtához
tartozott.
– Mondd, hogy nem valamelyik szenátor! – mondtam,
mert tényleg nem igazán voltam hangulatomnál.
– Bárcsak!
Felsóhajtottam, és összefontam a mocskos karomat.
– Rendben. Ki vele.
De nem jött ki vele.
– Hol van Jonas? Állítólag vele vagy.
Megvontam a vállam. – Otthon?
Letettem az előcsarnokban, mielőtt elmentem a kávéért.
Eltelt egy kis idő, és bár annak ellenére, hogy úgy néztem ki,
mint egy háborús menekült, még mindig várnom kellett.
Vegas.
– A fenébe!
Marco őszintének nézett ki. Nem, ez így nem pontos.
Marco majdnem úgy nézett ki...
A tolóajtó kinyílt, és egy kis vámpír sompolygott ki,
mielőtt drámai módon berántotta volna a háta mögött.
– Frissítőt! – mondta metsző hangon.
– Mi van? – nézett rá Marco.
– Hallottál! – mondta a vámpír villogó szemekkel. – Azt
mondták, ha tovább kell várniuk, akkor megérdemelnek...
– Megmondom neked, mit érdemelnek! – mondta Marco
fenyegetően.
– ...valami harapnivalót, de tudod, hogy nincsenek
ételeink ezen a helyen, és nem is tudom mi… – A vámpír
hirtelen megállt, és rám meredt.
Vagy, hogy pontosabb legyek, a süteményes tálcámra.
– Nem! – mondtam, és megpróbáltam elrejteni a hátam
mögé. De egy pillanattal később máris az ő kezében volt.
 A fickót, aki ebben a pillanatban a szobába lépett,
Frednek hívták. Úgy nézett ki, mint egy könyvelő, ami a
foglalkozása is volt hosszú ideig – vékonyszálú, barna hajjal
és kissé pocakos alakkal –, tisztességesen, mivel az volt,
mielőtt beosztották volna az őrszolgálatba. Még mindig
nem tudtam, kit haragított magára, hogy ide keveredett.
De azt tudtam, hogy neki kit sikerült ma este
felbosszantania.
Látta az arckifejezésem.
– Nem, nem, nem! – mondta hátrálva, és nagy szürke
szeme hatalmas lett. Aztán a kis buzgómócsing menekülni
kezdett.
– Gyere ide vissza! – követeltem, de Fred nem akart. Fred
elmosódott, szorongatva a tálcát, amiért én kiborító húsz
perccel ezelőtt sorban álltam, és a konyha felé indult.
Csak azért, hogy rám találjon, miközben rá várok.
– Mi... hogy... a picsába! – Rám meredt, és csak azért nem
kapott szívrohamot, mert a szíve már néhány évszázada
nem vert. – Tudod, hogy utálom, amikor ezt csinálod!
– Akkor add vissza a cuccaimat!
– Én... nem tudom – válaszolta kétségbeesetten
körbepislogva.
Marco jött mögötte, de nem csinált semmit, csak állt
várakozón, karba tett kézzel az ajtó előtt.
– Kérlek! – suttogta Fred tragikusan, amikor
megragadtam, ami az enyém. És aztán: – Kérlek! Kérlek!
Gaaah! Gaaah!
Elengedtem a tálcát, mert őszintén nem tudtam, mi a fene
van vele.
– Mi a franc van vele? – kérdeztem Marcótól.
– Fél.
Fred nem is tagadta.
 – Mitől?
– Azoktól ott! – mutatott a háta mögé a hüvelykujjával.
Nem sokat segített vele, mert a konyhát a társalgótól
elválasztó redőnyök le voltak eresztve, mintha valami
ünnepély lenne, amit valójában soha nem tartottunk.
– Ki van itt?
Marco már nyitotta a száját, de Fred kezdett beszélni. A
tálcára nézett, és nem tűnt boldognak. Talán azért, mert
ahogy izgalmában összepréselte, az oldalán levő piros
maszat úgy nézett ki, mintha vérezne.
Megragadta a tányért és felfordította, így ürítve ki azt.
Aztán csak állt és bámulta a három szottyadt süteményt.
– Mik ezek? – követelte a választ.
– Mégis minek néznek ki? – csattantam fel. A fenébe is, a
porcukor nagy része leszóródott, és ez a része a legjobb.
Nagy szürke szemével rám nézett, olyan pillantással,
mint aki látja saját végzetét.
– Mit vettél? – nyikkantotta.
– Mégis mit vártál?
– Nem tudom! Annyi finomság van itt – ízletes teasütik,
apró pogácsák, csokoládé bon-bonok, szendvics-falatkák, és
azok az aranyos kis édes macaronok. Miért nem
macaronokat szereztél be?
– Nem szeretem a macaront!
Rám meredt. – Hogy érted, hogy nem szereted a
macaront? Mindenki szereti a macaront.
– Nos, én az a valaki vagyok, aki nem – nyúltam a
tányérért, miközben összecsaptam a tenyerem.
– De... de ezeket nem szolgálhatom fel nekik – mondta
kissé őrülten. – A szobaszervizre örökké várni kell, a
földszinten állandóan sor van, mégis mit kellene tennem?
 – Meg kellene mondanod, mi folyik itt, még mielőtt
megfojtalak – feleltem rosszindulatúan.
De Fredre ez nem hatott. Fred úgy nézett ki, mint aki azt
hiszi, hogy a megfojtás számára megváltás. A tányér fölé
hajolva ide-oda villogott a tekintete a konyhában, várva
hogy valahonnan tea és zsúrszendvicsek jelennek meg.
– Ó, Istenem... – mondta szerencsétlenül, amikor ez
mégsem történt meg.
Marcóra néztem, magyarázatra várva. Csakhogy ő is a
tányérra meredt. – Talán megtehetnéd... fújd fel őket! –
mondta, látszólag komolyan.
– Fújjam fel? Fújjam fel? – sziszegte Fred. – Lekváros fánk!
Nem lehet mit rajta felfújni!
– Ezek az én fánkjaim! – mondtam, és ismét a tányérért
nyúltam, mielőtt megint lecsapott volna rá.
– Egyél almát! – vicsorogta Fred, odadobva egyet a tálból.
– Ha almát szerettem volna enni, nem fánkot veszek!
– Nos, ez pech! – sziszegte, és úgy hajolt a vacsorám fölé,
mint Gollam a gyűrű fölé. – Mert én vissza nem megyek egy
csoport morgó...
– Mi van?
– ...hogy beismerjem nekik, nincs számukra semmink.
Nem, érted?
– Nem igazán! Egy csoport mi? – kérdeztem
felvilágosításra várva.
A tekintete visszatért rám, és alig hallhatóan azt suttogta
tisztelettel: – Szipirtyó!
– Micsoda?
Felnézett, bosszúsan ráncolva homlokát: – Csoroszlya!
– Mi az a csoroszlya?
Marco felsóhajtott. – Boszorkányok! – fordította.
– Boszorkányok? – fintorodtam el.
 – Igen! – válaszolt Fred hevesen. – Boszorkányok!
Boszorkányok! Bo… – hirtelen felfogta, hogy kiabál, és
elharapta a szót. Lekuporodott a konyhaasztal mögé,
feltételezve, hogy Marco és én jobb célpontok lennénk. –
Boszorkányok – suttogta.
Megvakartam a fejem. Én csak egy fánkot akartam. Egy
édes, puha, lekváros emlékeztetőt arról, hogy léteznek jó
dolgok is az életben, még ha a sors úgy tűnik meg is foszt
tőlük.
– Milyen boszorkányok? – kérdeztem végül.
– A boszorkányok gyülekezetének tagjai – mondta Marco
merészen. – Majdnem egy órája jelentkeztek, és azt
követelték, hogy láthassanak.
– Meg volt beszélve?
– Nem – feszengett Marco.
– Akkor miért engedted be őket?
– Mert megjelentek az erkélyen, és átjuttatták magukat az
őrségen? – kérdezte Fred, miközben Marco keresztüldöfte
pillantásával az asztal felett.
– Mert az ember nem mondja a boszorkánygyülekezet
vezetőjének, hogy tűnjön el! – szaladt ki Marco száján.
– Ha nincs megbeszélve, akkor igen! – feleltem
mogorván.
Nem barátságtalan próbáltam lenni, de komolyan, ennek
a szarnak be kell fejeződni. Reggel, délben és éjszaka – a
nem-pont-koronázásom óta –, mindig ugyanaz: szenátus
vezetők, körök vezetői, csoport-vezetők, bárminek a
vezetői-próbálkozók, sajtósok, mind arra várnak, hogy
találkozhassanak velem. Hogy rám nézzenek. És utóbbiak
esetében, hogy megszerezzék az évszázad történetét.
És ami a legrosszabb, még csak nem is az enyémet.
 Igen, én vagyok a Pythia, akit a vámpírok néhány
hónappal ezelőtt kihúztak a csávából, amiről senki semmit
nem tudott. És igen, minden más helyzetben ez volna a
kezdőoldal híre. Minden más helyzetben.
De hirtelen senki sem törődött azzal, hogy a tetű Tony
udvarában nevelkedtem, ahelyett, hogy gondosan
tanítgattak volna a Pythia udvarában. Senkit sem zavart a
tény, hogy gyakorlatilag képzés nélkül kell ellátnom a
munkámat. Ráadásul nem úgy tűntek, mint akiket
érdekelne, hogy egy tanulatlan vámpír-védenc foglalja el a
varázslói világ legfontosabb pozícióját, miközben ez a világ
nagy harcban áll.
Nem.
Csak egy dolog foglalkoztatta őket.
Csak az anyám érdekelte őket.
Lássuk be, nem az apám lelkét tartalmazó papírnehezék
állt Jonas karácsonyi kívánságlistájának élén. Tény, hogy
röviddel azelőtt, hogy ő és az anyukám millió darabbá szállt
volna az őket szállító Buickkal együtt, az anyám csinált
valamit, amivel egymáshoz kötötte a lelküket. Tehát amikor
apa szellemét elfogták a mágikus csapdában, amit Tony
tervezett, az övé is vele ment.
És ez olyan nagy ügy volt.
Mert ő egy istennőhöz tartozott.
Igen, tudom! Ez az egész bolond kavarodáshoz hozzátesz
még egy csipetnyi őrültséget, nemde? Gyerekkoromban
mindig azt hittem, hogy a hideg, nyálkás Tony csak azért
mentett meg a szüleim tragikus balesete után, hogy
leplezze, ő rendelte el a balesetet. Azt, amely nem csak
apámat ölte meg, hanem azt a teremtményt is, akit a világ
egykor Artemisként ismert.
 Ó, más nevei is voltak, még azelőtt, hogy elkezdte
használni az O’Donnell nevet. Mindegyik istennek volt,
akik örömmel jelentek meg a világon, káoszt és fészekaljnyi
félistent létrehozva, mindaddig, amíg különböző címeken
imádkoztak hozzájuk. De Görögországban Artemis volt, aki
rájött, hogy mekkora zűrzavart okozott az istenek
megjelenése, és mennyi ember halt bele a dáridóikba.
Legalábbis Artemis volt, amikor felébredt a lelkiismerete.
Azaz feltételeztem, hogy van neki, bár ki tudja?
Az istenek, ha mások nem is, de szeszélyesek voltak.
Lehet, hogy egy nap egyszer csak arra ébredt, hogy isteni
pajtásai határozottan taplók lettek – és eltávolította isteni
seggüket a bolygóról.
Ehhez egy olyan varázslatot használt – nem fogjátok
kitalálni –, amely tartalmazta saját isteni lelkét.
Ez volt az egyetlen olyan dolog, amely elég erős volt
ahhoz, hogy megakadályozza a világhoz való hozzáférést.
És működött is... többé-kevésbé.
Ami azt jelenti, hogy abban az időben. Később is, amikor
csökkeni kezdett a varázslat ereje, a kompatibilis mágia
hiánya miatt magára helyezte azt – nagyszerű ötlet, anya –,
és még mindig elég volt. A varázslatot most a Jonas vezette
Ezüst körként ismert mágus csoport tartotta fenn. Tehát
feltételezhetően, még ha le is csökken a kör mérete, a
mágusoknak képeseknek kellene lenniük a visszatartásra.
Azzal a kitétellel, hogy minden részük megvan.
És itt a bibi. Mivel Artemis védelmi varázslatát a lelkéhez
kötötte, ez a lélek a varázslat létfontosságú részét képezte.
Ami azt jelentette, ha ez eltűnik, akkor a varázslat is
megszűnik.
Mivel a többi istenséget nem szórakoztatta az ő kis Jézus-
eljövetelének pillanata, vagy mi a franc volt az, és mivel
valóban vissza akartak térni – ez volt minden probléma
forrása.
Különösen akkor, amikor a háborúban résztvevő másik
oldal tárt karokkal fogadta volna vissza őket. Emiatt a
zűrzavar miatt tépte Jonas az egyébként is bozontos haját.
És ami miatt engem akartak széttépni, az az volt, hogy
mindenki azt hitte, tehetek valamit ez ügyben.
Mert rendben, hogy egy szüzességet fogadott istennő
összejön egy emberrel, és összehoznak egy gyereket. De ez
nem járt együtt automatikusan a mindent tudással. Ebben a
zűrzavarban kellett nekem is rájönnöm mindenre, mint
mindenki másnak – összegyűjtve a kis
információmorzsákat. Az utóbbi néhány hónapban, amióta
elkezdődött a háború, nyilvánvalóvá vált, hogy az istenek
komolyan vissza akarnak térni az ő kis játszóterükre. És én
még annyi mindent nem tudtam.
Valójában a többségtől kevesebbet tudtam, mert senki
nem tartotta fontosnak, hogy bármit is mondjon. Csak az
ász voltam a lyukas zsebben, úgymond az isteni pipi, akit
becsaptak, és mégis elvárták, hogy valamit kihúzzon a
seggéből, amikor valamelyik isten, vagy valamelyik gyilkos
bérence megjelent, hogy valami katasztrófát okozzon.
Dühítő volt.
Félelmetes is volt.
Különösen azért, mert az isteni felszerelés ismeretének
hiányának következtében beszereztem egy jó öreg libatojást.
Persze, volt saját hatalmam, ami a hivatalommal járt, de ez
minden Pythiának megvolt. És többségük többet tudott róla,
mint én. De ha kapnom kellett volna valamiféle félisten-
bónuszt, hát az elkeveredett a postán. Anyai örökségem
ellenére én csak Cassie voltam.
 Némely napokon – na jó, a legtöbb nap – attól tartottam,
ez nem elég.
Mint most is, amikor véraláfutások és a saját vérem
borított, hozzáadva még a két évtizedes pókhálókat, amiket
eddig nem is vettem észre.
– A francba! – mondtam, őrültként túrva a hajamba,
ahonnan kis barna valamik potyogtak ki és siettek a
tányérom felé. Marco 47-es lábméretének köszönhetően
nem érték el azt.
– Egy italra van szükségem – mondtam őszintén.
– Ital! – kapta fel a fejét Fred. – Ez az. Szükségünk lesz
rá...
– Ne is... – figyelmeztettem, amikor megragadta a
kávéscsészét, amelyet ostobán letettem a konyhai pultra.
– Nem tudtál nagyobbat szerezni? – mordult fel
visszafogottan.
És akkor valahogy a kávém három mokkás csészévé
alakult át, és a megviselt fánkkal együtt egy szemvillanás
alatt kiszállt az ajtón.
Követni akartam, de Marco nem mozdult az útból.
– Várj!
– Várok és éhezem!
– Vannak rosszabb dolgok is.
– Mint micsoda?
– Mint megátkozottnak lenni – mondta Fred, és
összehúzta magát a Marco nagy teste által hagyott
félhüvelyknyi téren.
– Mi van?
– Tudod te – nézett maga elé nyomatékosan.
– Nem teszik azt!
 – Hogy a pokolba ne! Láttam már ezt-azt, oké? És ezek
nem mágusok. Nem tagjai a Körnek. Nincsenek
szabályaik...
– Vannak szabályaik, csak azokat a boszorkány-
gyülekezet határozza meg – mondott ellent Marco.
– Igen, olyan szabályaik, hogyha ha valaki feldühíti őket,
akkor megátkozhatják...
– A francba ember, befognád? – csattant fel Marco, és
lapátnyi tenyerével Fred szájára csapott. Fred
elégedetlensége onnantól kezdve felháborodott morgások
formájában jelentkezett.
– Azt hittem, a boszorkányok a Kör fennhatósága alá
tartoznak – mondtam, és emlékeztetni próbáltam magam
mindazokra az információkra, amelyeket Jonas az utóbbi
időben rám kényszerített.
– A legerősebbek nem. Soha nem csatlakoztak.
Marco visszanézett a válla fölött. – Azt hiszem, úgy
gondolták, nincs rá szükségük.
Igen. És ahogy bejöttek a Kör védelme alatt álló
helységekbe, egyet is értettem velük. De ez még mindig
nem volt rendben.
– Miért vannak itt? – követeltem továbbra is a választ.
– Nem mondták meg nekem – mondta Marco, továbbra is
erőfeszítés nélkül megtartva Fredet. És mivel Fred, minden
ellentétes bizonyíték ellenére is vámpír mester volt, ez
valójában lenyűgöző volt. Azaz az lett volna, ha Marco
ezzel egyidejűleg nem rejtőzködne néhány idős hölgy elől.
– Be vagytok ijedve – vádoltam meg.
Felvonta a szemöldökét. – Emlékszel, hány éves vagyok?
– Mi köze...?
 – Az, hogy nem élnék ilyen hosszú ideje, ha hülye lettem
volna. Néha okosabb megijedni. Néha okosabb mérlegelni,
mint cselekedni.
– Én ezt csinálom.
Fred hirtelen abbahagyta a küzdelmet, és mindketten
megdöbbent hitetlenkedéssel meredtek rám.
– Én ezt csinálom! – mondtam még egyszer, és ez igaz is
volt. Általában igaz. Oké, igaz akkor, ha volt lehetőségem
mérlegelni, de manapság nem túl sűrűn volt alkalmam. De
nem ez a lényeg.
– Nem erről van szó – mondtam nekik.
– Akkor miről?
– Hogy elegem van, oké? Nem vagyok a szolgájuk – sem
a Köré, sem a vámpíroké, sem bárki másé. Nem akarok így
élni...
– Ez a munkád!
– Hülyeség! – néztem rá. Túl fáradt és éhes voltam,
valamint koffeinhiányom volt, ahhoz, hogy az a kevés kis
diplomatikusság is lepörögjön rólam, ami nagy nehezen
rám ragadt. – Mit gondolsz, Agnes mit tett volna, ha az
éjszaka közepén rátörnek?
– Én nem...
– Én igen! – mondtam, visszaemlékezve aranyos kinézetű
elődömre, aki seggbe lőtt, amikor egyszer megpróbáltam. –
Agnes ribanc volt, oké? De annak is kellett lennie. Mivel a
körülötte lévő emberek mind hatalmas személyiségek
voltak, hatalmas erővel, és ha parányi esélyt is kaptak
volna, eltiporták volna. És ő tudta ezt, de nem nyugodott
bele. Soha, semmilyen okból, senkivel szemben sem! Ennek
következtében tisztelték őt. Emiatt féltek tőle, nem pedig
fordítva.
 Marco szeretettel vegyes elkeseredettséggel nézett rám,
talán kissé sajnálkozva, de nem szólt semmit. Fred viszont
addig ficánkolt, amíg kiszabadult Marco fogásából, és ő
nem volt ilyen figyelmes.
– Igen, de te nem vagy Agnes – emlékeztetett.
– Még nem vagyok Agnes – sziszegtem, és ugrottam.
 4. Fejezet

A fényből, zajból és stresszből egy olyan helyre kerültem,

ahol két dolog teljesen hiányzott az előbbiekből. Nem
fáradtam lámpagyújtással. A függöny résein átszűrődő
narancssárga félhomályban eleget láttam, egyébként sem
volt nagy valami a kilátás.
Az olyan szobákat, ami nekem is otthont ad, a Vegas-sori
Dantéban a kis költségvetésű vendégek számára tartják
fenn. Mit ne mondjak... spártai. Ironikus módon ezek
kevésbé tűnnek ki, mint a felsőbb emeleti lakosztályok,
amelyek beleillenek a hotel kísértetjárta szellemiségébe. De
a belsőépítésznek elfogyhatott a kerete mire idáig elért,
ezért a hotel szellemiségét csak néhány megszégyenítően
szörnyű horrorfilm plakátja, és egy irtó rusnya ágytakaró
jelezte.
Egy ideje már nem voltam itt, és nem is igazán tudtam,
hogy most miért ide jöttem. Talán azért, mert nem volt erőm
tovább menni. Vagy azért, mert nem volt máshova
mennem.
Ironikus volt; minden idő a rendelkezésemre állt a
kutatásaimhoz – elméletileg, persze –, a sajátom kivételével.
Rabként éltem a saját szobámban, azt a néhány alkalmat
leszámítva, amikor a hotel előtt kalandoztam, de nem sült el
jól. És azt sem hittem, hogy itt találom a szoba engedély
nélküli eltávon lévő előző lakóját.
Nos, már nem volt itt.
 De az ő szobája volt.
Bár kissé durvának tűnt.
Összetört üvegszilánkok recsegtek a talpam alatt, és
csillogtak a beszűrődő fénysávban. Az éjjeli szekrényke
kettéhasadva feküdt a padlón. A tetején egy majdnem
szétporladt kerámialámpa hevert. Valamelyik kifröccsent
varázsfőzet a téglákig lemarta a falat, és még a légkondi
mellett is érződött valami halvány, ártalmas szag. Az ablak
előtt levő szőnyegen a szennyeződés szinte feketének
látszott a gyenge fényviszonyok közepette.
Csak néztem, és újból átéltem: a sokkot, a rémületet és
dühöt, hogy az itt lakó kurafi saját maga eldöntötte, hogy
elcseréli az életét az enyémre. Az elmúlt hetek egyáltalán
nem tompították az emlékeket és az ezzel járó érzelmeket.
Csak a késztetésem lett erősebb, hogy elkapjam a grabancát,
hogy hogyan volt képes ezt a döntést meghozni nélkülem...
Egy percig csak álltam remegve, újra bedühödve... de
mindhiába. Mert nem volt itt. Csak a hideg, üres szoba, az
általában benne lakó nélkül... a visszhangzó csendet csak a
zihálásom törte meg. Átöleltem magam és vártam, hogy
lecsillapodjon a szívverésem a roham előttire…
Csak nem úgy tűnt, mintha sikerülne.
Azt olvastam valahol, a gyásznak öt szakasza van:
tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás. De én
nem így tapasztaltam. Volt egy kis tagadás, igen, amikor
először felfogtam, hogy mi is történt, de ez nem tartott
sokáig. És utána... Nos, mondjuk úgy, hogy bosszúállóan
léptem a második szakaszba.
És ott is ragadtam.
Azt hiszem ezért is mélyedtek a körmeim a karomba, elég
erősen ahhoz, hogy kivérezzen. Lassan ellazítottam magam,
és megtöröltem a kezem a már amúgy is mocskos
farmeromban. Nem most fogom ezt csinálni.
Később tervezem.
Majd amikor visszahozom.
Még ha ez eddig nem is a legjobban ment.
Ez volt a másik, aminek könnyűnek kellett volna lennie.
Az ördögbe is... időutazó vagyok, nem igaz? Csak menj
vissza, és változtass meg néhány dolgot. Végezz néhány
kiigazítást. Ügyelj, hogy a jó fiúk nyerjenek. Egyszerű,
nemde?
Természetesen nem tehettem. Valójában ez egészen
pontosan az volt, amit nem tehettem. A Pythia őrizte az
idővonalat a mások általi változtatásoktól; nem
változtathattuk meg mi magunk.
Természetesen... kivéve, amikor mégis.
Agnes megtette – amikor figyelmeztetett, hogy meg
fognak gyilkolni. Ha nem tette volna, soha nem találkoztam
volna az őrjítő John Pritkinnel, soha nem kellett volna
megmentenie, soha nem rontottam volna el ilyen ragyogóan
az életét. Lehet, hogy számára jobb lett volna, ha a saját
dolgával törődik; de ő nem így tett, és én élek. Mindez azért,
mert Agnes megváltoztatott egy kis apróságot.
De ez volt a probléma. Agnes évtizedekig csinálta ezt.
Tudta, mit kell megváltoztatni, és mi a fenét kell békén
hagyni. Nem is beszélve arról, hogy az az éjszaka, amikor ő
írta át a szabályokat, egész könnyű volt, összehasonlítva az
egy héttel ezelőtti őrülettel. Ha visszatérnék, hol kellene
változtatni? Egész héten virrasztottam, miközben próbáltam
kitalálni.
A nyilvánvaló hely ez a szoba volt. A harc, amely
miattam a szokásosnál még aljasabb volt. Az ellenség
soraiból valaki el akarta venni Pritkintől azt az eszközt, ami
mindig visszarántott, bárhova is ugrottam. Küzdöttek.
Pritkin vesztett, üldözőbe vette, és ennek eredményeként az
erdő mélyén talált.
Tehát, ha meg akarom változtatni a történéseket,
legegyszerűbb lenne figyelmeztetni őt a bekövetkező
eseményre.
És ez nagyszerűen működhetne, ha fogná a célzást. De
Pritkin túl makacs volt; új értelmezést adott a paranoia
jelentésének; talán ugyanúgy figyelmen kívül hagyná a
figyelmeztető jeleket, mint ahogy én sem reagáltam az
Agnes által küldöttekre. De ha mégse, és nem követte volna
a merénylőt a csatatérre... az sem működne.
Mivel ebben az esetben én lennék halott.
Akkor hol? Harcközben, amit először alig nyertem meg?
Mert egyszerűen nem láttam, hogy működik. A végső
harcban néhány percnyi dühös küzdelem és szörnyű terror
zajlott. És mint általában, túléltem, köszönhetően a
képességeim mellett a szerencsének is. Bármilyen enyhe
változtatás is ronthat a dolgokon, ahelyett, hogy
megjavítaná.
Nem is említve azt a tényt – őrület –, hogy az a párbaj,
amit egy másik félistennel vívtam, végül átkozottul hasznos
lett. Olyan hatással volt a hat ördögi vámpír-szenátusra,
hogy kis időre rá úgy döntöttek, mégis egyesítik erőiket a
háborúban. Ha kihagynám a csatát, akkor elkerülhetik a
szerződés aláírását. És szükségünk volt arra a szerződésre.
Mindegy, ez most meglehetősen tárgytalan, mert még ha
találtam volna is módot Pritkin megmentésére anélkül,
hogy belehaltam volna, és titokban tudtam volna tartani,
hogy a Pythia időnként a saját céljaira módosítja az
időfolyamot – akkor mi van? Mert Pritkin továbbra is
rosszfiú marad, a maga zűrzavaros életével. Bár az, hogy az
egésznek most véletlenül nem hozzám volt köze, egyáltalán
nem segített.
Nem azért akartam megmenteni, hogy abba az elkínzott
létbe érkezzen vissza, amiben az elmúlt századokban
leledzett. Meg akartam menteni. Egyszerűen csak azt
szerettem volna, hogy ez a hatalom – amit soha nem
kértem, és amely a megszerzésétől számítva csak bajt
okozott – csak tegye a saját, különös dolgát. És segítsen
valakin.
Valakin, aki megérdemelné.
Csak abban nem voltam biztos, hogyan.
Leültem az ágyra, hogy kiheverjem a fenti zűrzavart. A
szoba csendes és békés volt, csak a légkondi halk
szisszenése törte meg a nyugalmat. Vagyis az lett volna, ha
a függöny résein beszűrődő fénysugár nem a filmplakátokra
esett volna. Nem mintha olyan félelmetesnek tűntek volna
ebben a pillanatban. Valaki fogott egy filctollat – gondolom
egy gyerek lehetett, mert nem tudtam elképzelni a
háborúban résztvevő mágusokról, hogy bajuszt és
szemüveget rajzoljanak Lugosi Bélára. De akkor nem ez
lenne a legnagyobb meglepetés, amit a közelmúltban
okozott.
Néha azon tűnődtem, vajon ismertem-e egyáltalán valaha
is. Az ördögbe is, biztos vagyok benne, hogy nem értettem
őt. Az egyik pillanatban annyira seggfej tudott lenni, hogy
legszívesebben elvittem volna valami különösen szörnyű
helyre – és ott is hagytam volna; de aztán a következőben...
Éreztem, ahogy felgyorsul a lélegzetem, ökölbe szorul a
kezem, gyülekeznek a hülye könnycseppek a szemem
sarkában. Dühösen elmorzsoltam őket. Átkozott legyek, ha
továbbra is ezt csinálom... – mormoltam magamnak.
– Cass?
 – Ahhhh! – ugrottam meg, beleütközve a törött
szekrénykébe a már egyébként is megviselt fenekemmel,
amikor Billy megjelent a pörgő kártyalapok közül.
A kártyák az enyémek. Nem is voltam tudatában, hogy
pörgetem őket, de ebben nincs semmi meglepő. Minden
gyerekeknek van valami kedvenc játéka; Linusnak takarója
van; nekem egy zsíros tarot kártyacsomagom, amit a régi
nevelőnőmtől kaptam, és amit ő tréfából megbűvölt. És
amelyek most mindenhol vihart jeleztek.
Arra bűvölték őket, hogy maguk mondják el a jövődet, és
akár tervezési, akár igézési hiba volt, de mindegyik próbálta
a másikat túlharsogni. Ennek következtében a hetvennyolc
halk hang fokozatosan egyre hangosabbá vált, ahogy
próbálták egymást túlkiabálni. Ennek a vége szörnyű ricsaj
lett.
Próbáltam visszagyömöszölni őket a pakliba – ezzel
lehetett csak elhallgattatni őket, egyidejűleg rámordulva
Billyre.
– Ne csináld ezt!
– Akkor ne fuss el anélkül, hogy szólnál! Aludnod
kellene!
– Igen. Mintha ez az utóbbi időben olyan egyszerű volna.
– Van néhány hívatlan vendégem.
– Hát dobd ki őket! Az a te szobád, miért neked kellene
elmenned?!
– Nem szeretném újra felújítani, miután három kiborult
boszorkány tönkre vágja!
– Csak nem pusztítanák el a Pythia lakosztályát?
– Miért ne? Betörtek bele! – mormogtam, miközben a
legtöbb kártyát visszatuszkoltam a helyére. Pár kivételével,
akik még mindig csacsogtak valahol. Széttúrtam az
ágyneműt, hátha megtalálom az átkozottakat.
 – Könnyebb volt eljönnöm.
– De miért pont ide? – nézett körbe Billy, orrát felhúzva. –
Úgy néz ki, mint a csatatér.
– Nem érdekel, mire hasonlít!
– És valószínűleg mindent csapdába ejt a pokolban.
Megmeredtem egy pillanatra, miközben félig az ágy alatt
voltam. Pritkint főleg a Kör által kinevezett testőrömként
/személyi edzőmként/kiképző őrmesterként ismertem, de
voltak más titulusai is. Mint például bérgyilkos hadmágus.
– Nem hinném! – mondtam Billynek.
Mivel néhányszor teljesen váratlanul bukkantam fel.
– Talán nem! De mi van másokkal? Úgy tűnik, ezt a
helyet kirabolták.
– Mindig így néz ki! – A fegyvereit leszámítva, Pritkin
rendszeretete nagyjából egy tizennégy éves fiú szintjén volt.
– Igen, de az embereket érdekli, hogy hova tűnt –
mutatott rá Billy. – Ő egy hadmágus, ugye? Senki sem
kíváncsi?
– De. Mindenki.
Szinte naponta kérdeztek felőle, Jonast leszámítva. Ami
azért furcsa, mert technikailag Pritkin az ő alárendeltje volt.
Vagy Jonas úgy érezte, hogy egy ilyen fickó képes vigyázni
magára. Vagy az is lehetséges, hogy tartotta magát ahhoz,
amit mondott: nem tesz fel felesleges kérdéseket a
Pythiának. Úgyis ritkán tetszett neki a válasz, amit kapott.
– Azért talán mégsem kellene a padlón mászkálnod! –
mondta Billy.
– Talán elmondhatnád, mit mondott Laura! – vágtam
vissza.
Billy feladta a további társalgást, és jellegtelen hátsóját
leparkolta néhány centire a rusnya ágytakarótól.
– Azt mondta a csónakházban vannak.
 Megragadtam az ágy alatt bujkáló kártyát, kihúztam és
Billyre meredtem.
– A szüleim?
Bólintott.
Elfintorodtam.
– Milyen csónakház? Tony gazdasága a megye közepén
található. Sehol a környékén nincs tó.
– Igen, említettem neki. Úgy rémlik, hogy beszélt
valamiféle romos kalyibáról, amely régen a ház mögött volt.
Az előző tulajdonos ott tárolta a hajóját, és a név rajta
ragadt. Mindaddig, amíg Tony nem építtetett parkolót a
helyén.
Bólintottam. Tony többek között uzsorás is volt. És az
adósoktól behajtott tárgyak nem mindig fértek el méretileg
a házban. Végül a ház mögött felhúzatott egy épületet az
autóknak, kamionoknak, lakóautóknak. Addig tartotta ott,
amíg be nem hajtotta az adósságot, vagy el nem adta őket.
Nem sokat jártam arrafelé, mert gyerekként semmi sem volt
ott számomra érdekes – a rejtekhely egyébként is állandóan
zárva volt.
– Azt mondta, nektek, embereknek nem tetszik a főház –
folytatta Billy –, és Tony sem szerette benne őket – vagy a
kis barátaikat.
– Milyen barátokat?
– Úgy vonzották a démonokat, mint ahogy még senki, és
a vámpírokkal is elbírtak.
– Démonok?
Apámnak lehettek hasonló képességei a szellemekkel
kapcsolatban, mint nekem. De még soha nem hallottam a
démonokról.
– De akkor nem ő volt az egyetlen ember odakint, ugye?
 Billy bólintott. – Volt néhány kísérteties incidens – tüzek,
egy vámpír megégett...
– Ki?
– Manny – mondta Billy, Tony egyik gonoszabb
vámpírjára utalva. – Jól helyrejött, de nem sokkal ezután
anyádat és apádat kilakoltatták.
– A csónakházba – mondtam a kezemben tartott
kártyákra bámulva, anélkül, hogy igazán láttam volna.
– Igen – mondta Billy, és hirtelen idegessé vált. – Ne nézz
így rám!
– Hogy ne nézzek?
– Hogy-megyek-megkérdezem-anyádat-hogyan-kapjad-
vissza-barátodat-Pritkint nézés. Ez nem olyan egyszerű!
– Mesélj róla! – De nem ez volt, ami számított, mert ha
valaki, hát ő volt, aki segíthetett volna kijutnom ebből a
zűrzavarból, amibe keveredtem.
– Emlékszel, meséltem arról, hogy az isteneket más
neveken hívták, attól függően, melyik országban voltak.
Nos, a norvégok Helként, a halál istennőjeként imádták.
Többek között a nevéhez tartozó tartományért is ő volt a
felelős.
Most már tényleg többet meg kell tudnom ezekről a
tartományokról.
Azért, mert Pritkin elcserélte az életét az enyémmel, de
nem a hagyományos értelemben. Persze, hogy nem – mikor
csinált bármit is a szokásos módon? Nem, az
elképzelhetetlen volt számára.
Azáltal, hogy energiát adott, amikor teljesen ki voltam
ütve, megmentette az életem. De ezzel egyidőben meg is
szegte azt a tilalmat, ami az egyetlen feltétele volt a földön
maradásának. Ez eredményezte, hogy elrabolta a rohadék
apja, aki már századok óta várt arra az ürügyre, hogy
egyetlen gyermekét visszajuttassa oda, ahova szerinte
tartozott – a pokol trónjára.
Vagy ami valószínűbb, egy hálószobába, mivel Pritkin
apja Rosier, aki a lidércek fejedelme. Pritkin ezáltal egy
hatalmas fél-inkubus lett, aki az apja hibbant elképzelése
szerint már túl régóta játszadozik a Földön. Ideje volt, hogy
születési jogával éljen – segítve családját azáltal, hogy
kurválkodik a legmagasabb ajánlattevővel.
Az a tény, hogy az ilyenfajta létezés Pritkin számára – aki
gyűlölte démoni felét, és mindazt, ami ezzel járt – a halálnál
is rosszabb lenne, Rosier számára lényegtelennek minősült.
Évszázadokon át próbálta visszaszerezni a fiát, hogy aztán
alku tárgyává tegye, és most nem akarta elveszíteni. És
Persephonéval ellentétben, Pritkin számára nem
engedélyezik a földi kiruccanásokat.
Rosier megszerezte őt, és meg is tervezte tartani.
Mintha.
– Miért nézel így? – kérdezte Billy óvatosan.
– Hogy?
– Mintha épp egy szukával csapnál össze.
– Nem tudom, miről beszélsz! – válaszoltam, visszarakva
a kártyákat a helyükre.
– Okéééé! De mielőtt elindulnál a nagy családi
összejövetelhez, érdemes még egyvalamit tudnod.
– Úgymint?
– Például, ha a szüleid magánéletre vágytak a házikóban,
akkor megszerezték. Laura szerint senki sem ment oda – a
többi szellem sem. A démonok talán még könnyebben
elszívják a szellemek energiáit, mint az emberekét – nincs
testük, amit át kellene törni, tudod? Nem merték
megkockáztatni.
– Na és? Nem vagyok szellem!
 – Azt mondtam könnyebben! A démonoknak csak kicsi
erőfeszítést kell tenniük, ha az emberekből akarnak
táplálkozni, és ott egy tonnányi van belőlük.
Elfintorodtam. – Mégis mennyi?
– Laura nem tudta megmondani. Soha nem ment oda,
nem hülye. De néhány vámpír úgy mesélte, mintha a
pokolból tért volna vissza. A történetek több száz démonról,
őrült villódzásokról, legalább kilencméternyire kitágult
térről szóltak. Beszartak a félelemtől.
Még jobban elfintorodtam.
– Milyen fajta démonok?
– Mi a különbség? Az erkölcsi tanulság: ha Tony
félelmetes gazemberei félnek attól a házikótól, akkor
valószínűleg neked is kellene!
– Anyám ott van! – emlékeztettem. – És nem olyan,
mintha nem tudna bánni a démonokkal. Már ha jól értettem
a régi legendákat – volt pillanat, amikor gyakorlatilag
uralkodott felettük.
– Igen, egykoron – mondta Billy mogorván. – De mi van,
ha épp elment valahova, amikor beugrasz? És hogyan
akarod pontosan csinálni, amikor nem is ismered a helyiség
elrendezését. Kívül kell megjelenned, hogy lásd pontosan
hova is tartasz. Ami azt jelenti, hogy át kell menned az
erdőn, hogy a bejárati ajtóhoz juss. Aztán várhatod, hogy
valaki beengedjen – feltételezve, hogy egyáltalán van otthon
valaki. És egész idő alatt könnyű célpontja leszel egy halom
éhes démonnak. Mert te is éppúgy tudod, mint én, hogy
nem tudod, hogyan kell ellenük harcolni.
– Hagyd abba!
– Oké, persze. Abba hagyom. Amint elárulod, hogyan
tervezel bejutni.
 Egy percig a gondolataimba merültem. – Jonas tud a
démonokról.
– Igen. És biztos vagyok benne, hogy el lesz ragadtatva,
hogy ismét visszamehet Tony udvarába. De ha mégis, akkor
sem lenne boldog, ha olyasmiben kellene segítenie, ami az
egész létezésed megváltoztathatná...
– Csak beszélgetni...
– ...és most mit találsz ki, hogy mit kell látnia? Nem
említheted a mágust, mert nem árulhatod el, mi is valójában
Pritkin! És azt is tudod, hogy viszonyul a Kör a
démonokhoz...
– Azt mondtam, hagyd abba! – szóltam rá vadul. Nem
volt erre szükségem. Egy újabb rohadt zsákutca a héten,
amely egyébként is csak azzal volt teli. Egy hete próbálom
megtalálni anyámat, aki csak azzal volt elfoglalva, hogy
mindenkit megakadályozzon ebben. A seggében voltak a
saját ellenségei, és művészi formára fejlesztette a
rejtőzködést.
Összeszorított seggel arra jöttem rá, hogy csak vissza kell
mennem Tony udvarába, az egyetlen helyre, ahol biztos
lehettem benne, hogy megtalálhatom. Csak azért, hogy
ismét rájöjjek – összekeveredett védelmezők által vagy fél
tucatszor majdnem elkapva –, hogy ő ott sem volt. Úgy
éreztem sehol sincs.
De ma délután megjelent Jonas, egyszerűen kijelentve,
hogy abban a pillanatban vigyem vissza az időben. A
segítségével elkerültem a védelmezőket – többé-kevésbé –,
és Billy kihúzta az igazságot Laurából. Tehát most
felfedeztem, azért nem találom a szüleimet Tonynál, mert
nem is ott vannak. A csónakházban vannak. És amit még
megtudtam, hogy furcsa démonok serege veszi őket körül.
– Cass...
 – Ne! – mondtam feszülten. – Ne most!
– De, most – erősködött Billy. – Figyelj, segítettem, nem?
Megpróbáltam – mindketten megpróbáltuk De ő elment.
– Ő nem...
– De igen! És pusztán az akaraterőddel nem tudod
visszahozni őt. Nézd, még ha valahogy be is tudnál jutni, és
ha még azt is elmondaná, hogy hogyan juthatsz el Rosier
udvarába, akkor mi lesz?
– Akkor megyek érte – mondtam hevesen.
– Uh, huh! – nézett rám Billy, és eléggé szilárd volt, hogy
láthattam a sajnálkozást mogyorószín szemeiben. – Csak te
is tudod, hogy ez nem így működik, igaz? Cass, nehogy
rossz néven vedd, de még Tonyhoz sem tudtál betörni
segítség nélkül! És most azt hiszed, csak úgy elkeveredsz a
pokolba...
– Fogd be!
– ...és kimented Pritkint? Amikor Rosier valószínűleg
pont valami ilyesmit vár tőled? Amikor fel bír készülni?
– Billy, pofa be!
– Most az egyszer nem – mondta határozottan. – Meg kell
hallgatnod, mivel senki más nem tudja, mire készülsz, én
vagyok az egyetlen, aki megpróbálhat visszatartani. Cass,
ez kész öngyilkosság! Pritkin mindent feladott, hogy
megmentsen téged; Gondolod, hogy azt akarja, hogy
meggyilkoltasd magad csak azért, hogy megmentsd őt?
Hirtelen felálltam, mert már nem voltam képes maradni.
De ez nem hallgattatta el Billyt. Persze, hogy nem. Még nem
találtam olyat, ami ezt tette volna.
– És még ha be is jönne a milliomodnyi esélyed, és
kiszabadítanád, akkor mit gondolsz, mi történne? – folytatta
tovább. – Mintha bármi is változna. Megszegte a feltételest,
vagy nevezd, aminek akarod! Rosier egyszerűen csak
visszavinné...
– Ezt nem tudhatjuk!
– De igen. Pritkin elmondta neked...
– Azt, amit ő tudott! De ő sem tudhatott mindent –
feleltem, miközben próbáltam arrább lépni, de az átkozott
üvegcserepektől nem sikerült. Miközben félrerugdostam
őket, a szilánkok a beeső fényben apró lángnyelvekként
villogtak.
– Ó! Persze, te többet tudsz a pokolról, mint a srác, aki
benne élt.
– Én nem, de az anyám talán igen! – pördültem vissza. –
Ha a régi legendák igazat szólnak, ott is élt. Évszázadokon
át! Ha létezik kiskapu, akkor ő tud róla.
– És ha nincs?
– Akkor nincs – meredtem rá átölelve magam. – De amíg
ezt nem hallom – tőle –, nem fogom csak úgy feladni. Nem
vagyok képes, Billy – hát nem érted?
– Ó, értem! – motyogta. – Egyszerűen nem vagyok biztos,
hogy képes vagy.
– Ez mit jelent?
Megcsóválta a fejét. – Semmi! Csak... semmi. De továbbra
is az a tény, hogy nem tudsz eljutni hozzá, hogy
megkérdezd.
Teljesen kimerülten ültem az ágyon. Hosszú nap volt ez,
egy hosszú hét végén, és fájt a mellkasom. Sikítani, sírni,
szétdobálni szerettem volna a tárgyakat körülöttem, de nem
volt hozzá energiám. El akartam merülni a sötétségben, és
azután ott találni Pritkint, amikor felébredek. Azt akartam...
Istenem. Néha semmit sem tudtam.
– Nem ma este – ismertem be, a tarkómat dörzsölgetve.
Ha nem tudtam elbánni néhány kotnyeles boszorkánnyal,
akkor biztosan azokkal szemben sem vagyok képes, akik a
kedves édesanyámat őrzik.
– Térj vissza a lakosztályodba! – mondta Billy halkan. –
Mielőtt Marco szívrohamot kapna. Pihenj egy kicsit!
Holnap... talán másképp néznek ki a dolgok.
Más szavakkal, holnap talán megjön az eszem.
– Igen, talán – mondtam, mert már nem akartam
vitatkozni.
Billy fellélegezve bólintott. De ettől egy szálat sem
éreztem magam jobban. Annak ellenére, ahogy Billy az
utóbbi időben hangzott, ő egyáltalán nem volt félénk típus.
Billy Joe az életben nagy szerencsejátékos volt, mindaddig,
amíg a Mississippi aljára nem került egy zsákba kötve, mert
nem a megfelelő embereket csapta be. És ha Billy valamire
azt mondja, hogy túl kockázatos...
Nos, akkor mondjuk úgy, hogy az esélyek nem voltak
nagyok.
És minden, amit mondott, igaz is volt. Csak egyvalamit
felejtett el megemlíteni. Fordított helyzetben Pritkin utánam
jönne. Akár tetszett volna nekem, akár nem; akár akartam
volna, hogy kockáztasson, akár nem – egyszerűen nem
hagyna ott. Valószínűleg fel sem merült volna benne. Ezt
nagyobb bizonyossággal mertem mondani, mint hogy
merről kel fel holnap a nap.
Szóval, hogyan hagyhatnám őt ott?
Bebújtam az ágyába, ahol gyengén még mindig érződött
az illata. Szappan, varázslat és lőpor elegye. Csak feküdtem
a plafonra meredve, de nem sírtam. Mert csak az sír, aki
gyenge. Nem engedhettem meg magamnak a gyengeséget.
És mert csak azokat siratjuk, akik nem térnek többé vissza.
Ez nem az a helyzet, még ha másképp is látszik. Meg kell
találnom, és ki kell szabadítanom a gyűlöletes apja karmai
közül, és arra is módot kell találnom, hogy itt is tartsam.
Ezért muszáj elérnem anyámat.
Valahogy.
De már eltelt egy hét, és még egy lépéssel sem jutottam
közelebb. Teljesen kimerültem, hogy őrülten száguldozok
az időben. Gárdisták üldöztek a régi Pythia udvarán át,
keresztülfutottam Londonon, meglőttek Tony gengszterei.
És mit értem el vele? Semmivel sem voltam közelebb Pritkin
megtalálásához, mint egy héttel ezelőtt.
Amikor elhagyott engem.
 5. Fejezet

Csillag...
Kellemes csilingelés ébresztett.
Csillag... Csillag... Csillag...
Lágy, idegesítő hang.
Felnyögve megfordultam, mert még átkozottul korán
volt, és a csilingelés hirtelen eltompult. Csillag... Csillag...
Csillag...
Ismét felnyögtem és felültem.
A csillagot egyetemesen a tarot legszebb kártyájának tekintik –
tájékoztatott egy önelégült hang valahonnan a fenekem alól.
Valamint a legszerencsésebbnek is, bár nem úgy, mint ahogy a
legtöbben szeretnék. A csillag...
Szédülten kóvályogtam, félig még mindig aludtam, és
semmit sem értettem.
...a siker lehetőségét jelzi, de csak adott időben, hatalmas
erőfeszítések árán. A csillag az éjszakai égbolton ragyog, világító
jelzőfény a sötét világban, irányítva a jóslat kérőt egy hősies
küldetésben...
Úgy éreztem, valami a lábujjaim közé szorult. Kihúztam
és homályos szemmel néztem. Kis téglalapot láttam, rajta
egy éjszakai jelenetet – egy meztelen csaj, korsóval a
kertben.
...amelynek méltó a jutalma – mormogott tovább a kis tarot
kártya. Csak túl kell élnie...
– Túlélni?
 ...a vitathatatlan veszélyeket, csapdákat, időnként halálos
veszélyeket, amelyekkel szembekerül, és a jutalma olyan édes lesz,
mint amilyen tiszta a víz, amit a lányka a medencébe önt,
visszatükröztetve a csillagok fényét. De ha nem...
– Mi? – krákogtam. – Mi van, ha nem?
...akkor megtudja, hogy egy csodálatos cél elérése közben bukott
el – mondta a kis kártya szenvedélyesen. Az ég a
hősiességedről fog énekelni, azokhoz a hősökhöz hasonlóakat,
akikről a csillagképeket elnevezték, hírneved évszázadokon át
visszhangozni fog...
– Ó, fogd be – mondtam gonoszul, és az éjjeliszekrényen
tapogattam a kártyacsomagért, nem találva azt. Tökéletes –
gondoltam legurulva az ágyról.
De nem az enyémről.
A padlóra estem, pislogva az istenverte takaróra, amely
félig leesett velem. A gyűrött szatén helyett olyannak tűnt,
mint amit olyan hotelekben tartanak, ahol a szobafoglalás
legalább egy tahitii út árával ér fel. Az ízléses halványkék
helyett Halloween témájú volt, sárga, fekete és szürke
színekben pompázott, és amely egy sivár, kiszáradt fa ágai
között keresztülvirító kísérteties holdat ábrázolt.
Beszarás.
Biztos véletlenül Pritkin szobájában aludtam el, ahelyett,
hogy fáradt seggemet a saját ágyamba vittem volna. És mi
az, hogy Marco békén hagyott? Ezen teljesen meg voltam
lepődve, mert átkozottul jól tudtam, hogy a vámpírok
nyomkövető varázslatot helyeztek rám. Pritkin néhányszor
leszedte rólam, de néhány órán belül ugyanúgy visszakerült
rám. És mivel már egy hete eltűnt, biztosan feltételezhettem,
hogy pontosan tudják hol...
Talpra emelkedtem, felkészülve a szarságokra, amikor
megbotlottam valamiben és visszazuttyantam. Csak ezúttal
egy pár piszkos bakancs mellé zuhantam. Régiek voltak,
masszív talppal és összekarcolódott felsőrésszel, legalábbis
amit láttam belőle a rajta levő sáron keresztül. Olyan sűrű
volt, hogy a lábujjak feletti acélbetét alig volt látható.
Huh. Ez furcsa, kommentálta az agyam apró, ébren lévő
része. De azt nem magyarázta meg, miért.
Csak ültem, továbbra is a bakancsokra meredve.
Nem volt semmi furcsa rajtuk, leszámítva a sarat, amely
nem igazán jellemző Vegasra. Pritkinére hasonlítottak –
alkalmasak voltak ajtók berúgására, rosszfiúk seggének
szétrúgására, és a szokásos módon voltak az ágy alá
ledobva. Vagy mellé, de a szálló por már belepte őket. Ami
talán megmagyarázza, miért nem...
Oké, ennyi volt. Nem voltak szokatlanok, de a tény, hogy
tegnap este nem vettem észre őket, az igen. Különösen
azért, mert éreznem kellett volna a szagukat. Bedugtam az
orrom a gardróbba, félretolva a bakancsokat. Az átok
kártyalap után pislogtam a sötétben, miközben az további
szórakoztató tényekkel próbált felvidítani a Csillag lapról.
Nem volt jó, de ha nem állítom le, akkor ki kellene
vizsgálnom a kártya lehetséges értelmezéseit a többivel
kombinálva. Azután szemügyre vételezni más
szempontokból is. És ha jól emlékszem, akkor ezt a tarot
teljes története követi, amely szó szerint órákig is eltarthat,
mire végre teljesen lemerül az igézet. Azt éreztem, a
kezdődő migrénem sokkal hamarabb szétrobbantja a fejem.
A pakli eredménytelen keresése után próbáltam
felegyenesedni a porcicák és félcipők kombójából.
Elkezdtem szétválogatni az összegyűrődött ágyneműt,
hátha rálelek a kártyacsomagra, hisz ott kellett lennie
valahol. De nem láttam. Talán azért, mert ömlött a
függönyön át a napfény. Megálltam és hunyorogtam.
 A váratlanul szélesre tárt függönyök.
A váratlanul széttárt függönyök, amelyek a komód feletti
tükörben visszatükröződnek.
Eddig oké, nem?! Az a tükör tegnap este vagy ezer
darabban hevert a padlón. Úgy értem, ebben nem
tévedhetek, igaz? Beleléptem, sőt bele is rúgtam a
szilánkokba, amikor...
Az agyam lefagyott, amikor három dolog is történt
egyszerre. A tekintetem az ágyon túlra kalandozott,
ahonnan teljesen hiányoztak a tönkrement bútorok, az
összetört üvegcserepek és a baljós foltok. Az orrom a bájital-
maradványok teljes hiányát jelezte. És a fülemet is egy új
hang bizsergette meg.
Olyan kulcskártya sípolásának hangzott, amely
automatikusan indítja a zárat.
A fejem elfordítva láttam, ahogy a kilincs kezd elfordulni.
Ugrani próbáltam. De a homályos agyam nem így gondolta.
Ahelyett, hogy elrepített volna innen, valamilyen oknál
fogva úgy döntött, hogy a számomra az a biztonságos út, ha
bepréselem magam az ágy alatti néhány hüvelyknyi térbe.
Csak azok az átkozott bakancsok ne lettek volna az útban.
Miközben félrehajítottam őket, megpróbáltam a még
mindig magyarázó kártyalapot a blúzomba gyömöszölni,
rájöttem, hogy már van valami a melleim között. Rácsaptam
a lapot a kicsi, zsíros pakli tetejére, és elkezdtem magam
betuszkolni a porcicák mellé.
Elkéstem. Az ajtó kinyílt, és megjelent két teniszcipőbe
bújtatott láb a bejárat csempézett padlóján. Hirtelen
megtorpant, nem hallatszott a lépteinek nesze. Azután
megindult. Csendben átlépkedett a szőnyegen, majd
megállt az ágy mellett.
 Ahonnan pillanatnyilag úgy kilógott a seggem, mint
Micimackó Nyuszinak a házából.
Egy pillanatig mindketten szó nélkül maradtunk. Azután
egy ujjal meglökte a porcicákat és egy hihetetlenül tiszta
zöld szempár nézett le rám. Rábámultam, és mindazok a
gondolatok, amiket sikerült eddig megfogalmaznom,
hirtelen kihussantak a fejemből.
– Valami... gondod akadt? – kérdezte egy szelíd hang.
Megnyaltam a szám szélét, mert mint általában, ahogy az
rám jellemző, a „gond” nem fedte a lényeget. Kinyitottam a
szám, hogy válaszoljak, és isten tudja, mit mondtam volna.
De szerencsére a beszéd is azok közé a dolgok közé
tartozott, amelyek pillanatnyilag nem működtek nálam.
Mint ahogy a mozgásom sem. A következő pillanatban,
amikor kihúzott az ágy alól, és az ismert zöld szemekbe
néztem, csak lógtam lazán a kezei között, és bámultam rá.
Az arcra, amit olyan nehéz volt nézni.
Nem mintha visszataszító lenne. Habár volt idő, amikor
úgy gondoltam – túl nagy orr, merev pillantás, a-ma-sem-
borotválkoztam-de-tegnap-sem-értem-rá-borosta – nem
tették filmsztárhoz hasonlatossá. De John Pritkinben sokkal
több volt a látványnál, erre jómagam is csak nemrég jöttem
rá. Az erős, makacs állkapocs, a sziklakemény test és a néha
megvillanó humorérzéke – az ördögbe is, még a szőke
tüskés frizurája sem a jóképűségét erősítette, de
összességében mégis vonzóvá tette.
Valami, ami zavarba ejtő lenne, ha nem lenne sok egyéb
dolgom, amik egyébként is zavarnak.
– Mi van? – kérdezte Pritkin, ujjaival belemarkolva a
karomba és belenézve az arcomba.
„Szedd össze magad!” mondogattam magamnak, de nem
jött össze. Hirtelen csak úgy megjelenik... Nos, azt hiszem, a
legtöbb ember így érezte magát, amikor szellemet látott.
Megdöbbentő, izgalmas, és furcsa módon félelmetes volt...
És lehetetlen, jöttem rá, ahogy rádöbbentem a
magyarázatra.
Rosier nem az áldott jó szívéről volt híres. Tehát biztos
nem arról van szó, hogy visszaküldte a fiát oda, ahová az
nem tartozik. Ezt Pritkin arckifejezése árulta el. Azt nem
tudtam, hogy mit látok majd az arcán, amikor sikerül
rábukkannom, de soha nem hittem volna, hogy ez majd
keveréke lesz a gyengéd aggodalomnak és némi
ingerültségnek.
Nem. Ez én voltam... amiről gondolkodtam, álmodtam,
amire vágytam... és visszaugrottam olyan időbe, amikor
még tudtam, hogy megtalálom őt. Vissza, még mielőtt
mindent elbaltáztam és elvesztettem őt.
– Cassie! – Pritkin komolyan aggódni kezdett, talán azért,
mert én még mindig élettelenül lógtam, és úgy néztem rá,
mint egy idióta. Egyedül a kezem emeltem meg, hogy
gyengéden az arcához érjek. Majd visszahúztam, mert
igen... Elvesztettem...
Újra megnyalta az ajkamat. – Ööö... – mondtam, majd
elhallgattam. Nem volt semmim.
De biztos látott valamit az arcomon, ami végül
megnyugtatta őt, mert letett az ágyra és mellém ült. Azért
továbbra is sugárzott az aggodalom a szeméből.
– Beszéltünk már erről – mondta szárazon.
– Mi... Tényleg?
– Igen. Nem ugorhatsz egyszerűen ide, csak azért, mert
úgy gyorsabb, mint lifttel. Veszélyes anyagokat tartok...
– Nem nyúltam a könyvespolchoz – mondtam gyorsan,
visszaemlékezve arra az egyetlen alkalomra, amikor mégis.
Egyáltalán nem volt kellemes emlék. Nos, kivéve azt a részt,
amikor Rosier önelégült arca ragacsos pocsolyává olvadt,
miután néhány tucat démonűző varázsfőzetet tartalmazó
üvegcsét dobtunk rá. És ami azóta történt, az valójában épp
elég volt.
– Cassie?
– Hm?
– Itt más veszélyes is van, nem csak a könyvespolc.
– Mint például?
– Íme – mondta Pritkin, miközben az ágy alá nyúlt és
kihúzta az egyik büdös bakancsát. Elkezdett valamit
kirángatni belőle. Valamit, ami...
Hüvelykujja egy gránáthoz hasonló valamire ereszkedett.
Annyi volt a különbség, hogy sima acélkék színe volt, és
ütőszeg helyett valamiféle karral rendelkezett. Egy karral,
amely már félúton volt, amikor Pritkin észrevette, és éles
hangon nyafogott.
És még mindig volt valami, jöttem rá, ahogy a szeme
elkerekedett. Megragadta a másik bakancsot is, és fejjel
lefelé rázogatni kezdte. Aztán megragadott.
– Hol van?
– Mi van hol?
– A bájital gránát!
– Itt van – mondtam, zavartan nézve a tárgyat, amit
éppen az ágyra dobott.
– Nem ez! A másik!
– Van még egy?
– Nem kellene, hogy legyen!
– Nos, én semmit sem csináltam vele! – mondtam
hevesen.
– Akkor mi az... – pillantása hirtelen a pólóm elejére
villant – ...ott!?
 És azt vettem észre hirtelen, hogy felrántotta a pólóm,
majd kirántott valamit a melltartómból. Annyit sikerült
látnom, mielőtt rám vetődött, hogy könnyed mozdulattal
elhajította. A padlóra estünk. Fájdalmas volt, mert Pritkin
csupa izom, de akkor is sokkal nehezebb, meg a fejem is
beütöttem az éjjeliszekrénybe miközben zuhantunk. A
pajzsai annyira gyorsan és keményen záródtak, hogy
lecsippentették a hajam végét. Ami azonnal a szemembe
hullott.
De ez nem tűnt igazán fontosnak, ha arra várunk, hogy
darabokra szakadunk szét.
Egy gránát, amely a saját bűbáját használja, gondoltam,
ahogy teltek a másodpercek és semmi sem történt. Pritkin
szívdobogása hangosan dobolt a fülemben, ahogy a fejem
be volt szorulva a mellkasa és a padló közé. Annyira, hogy
nem bírtam... nehezen...
– Levegőt – suttogtam, és Pritkin lassan felemelkedett.
Ahogy megtette, rájöttem, mi okozza a nyafogást.
A Csillagot egyetemesen a tarot legszebb kártyájának tekintik
mondta egy halk hang szemrehányóan a fejem fölött. Ahol
kilógott az elkeveredett tarot pakliból. Ami szétszóródott,
ahogy a falnak ütközött. És a hetvennyolc kártya egyidejű
nyafogása a durva bánásmód miatt üvöltéssé erősödött.
Pritkin felemelve a fejét nézett rájuk. Aztán visszanézett
rám. Aztán arrébb mászott valamennyit, leült a szőnyegre,
fejét belehajtva a tenyerébe.
– Bocsi! – sóhajtottam, miközben a kártyák tovább
mormogtak.
Pritkin nem szólt semmit.
Ez rendben volt. Ez így jó volt. Szükségem is volt erre a
pillanatra.
 Meg egy fürdésre, jöttem rá, ahogy felemeltem a karom,
hogy lesöpörjem az arcomról a levágott tincseket. Nem csak
Pritkin bakancsa bűzölgött. Fáradtan üldögéltem, és nem
akartam elhinni, hogy sikerült így elaludnom.
– Legyilkol valami, ha használom a fürdőszobád? –
kérdeztem végül.
– Ismerve téged? – Pritkin hangja tompán hangzott, mert
nem emelte fel a fejét.
Elfintorodtam. – Ez igent jelent?
Ujjaival a halántékát masszírozta. – Nem! Feltételezve,
hogy semmi halálosat nem hoztál magaddal…
– Csak a koszt – mondtam, felismerve annak
mennyiségét. Nehéz lesz ezt anélkül is megmagyarázni,
hogy nem úgy nézek ki, mint aki egy denevérbarlangból
menekült. – Megyek zuhanyozni – mondtam neki.
Pritkin nem reagált, ezért beugrottam az aprócska
fürdőbe. A Dante mindössze akkora zuhanyzót biztosított a
szabvány vendégeinek, mint amekkora az én mosdóm volt
az emeleten.
A fenébe! Emelet. Ahol a fiatalabb énem valószínűleg
lógott, és tette a... Nos, bármit is csináltam három héttel
ezelőtt.
Ez volt az első alkalom, amikor Pritkin elvitt arra az
istentelen hegyi ösvényre valahol a Sziklás-hegység lábánál.
A Gárda – A Kör hadmágusainak hivatalos neve – gyakorló
pályája volt ott. Emlékezetes élmény volt, főleg azért, mert
előző este esett az eső, és az egész hegyet hatalmas
iszaptengerré változtatta.
Pritkin pedig arra kényszerített, hogy végigmenjek a
pályán.
Természetesen.
 Az egyetlen jó, ami történt, hogy megrándult a bokám
közvetlen a vége előtt, amikor is felbuktam egy gyökérben.
Három napig borogattam, a pokoli edzések nélkül. A
bakancsa kinézetét tekintve, most az a három nap
valamelyike van, mivel nem hiszem, hogy sokáig ilyen
állapotban hagyta volna őket. Ez talán azt jelenti, hogy
Pritkin nem megy fel az emeletre, és akkor nem keveredtem
akkora kavarodásba, mint ahogy először gondoltam.
Nos, feltételezve, hogy meg tudom magyarázni, mit
keresek a szobájában úgy kinézve, mint egy háborús
menekült. A pólómat ahol nem téglapor lepte be, korom
borította, a farmerom pedig úgy nézett ki, mintha
kéményseprői meghallgatáson vett volna részt, a hajam –
már ami maradt – piszkos és kócos volt. Arról nem is
beszélve, hogy olyan sápadt voltam, mint aki többször is
kihagyta az étkezéseket.
Nem voltam egy hableány.
Elfintorodtam, csodálkozva magamon, hogy honnan jött
ez a gondolat. De lehet, hogy nem is számít. Olyan srác
létére, akinek semmi sem kerülte el a figyelmét, Pritkin soha
nem vette észre, hogy nézek ki.
Az ajtón felhangzó kopogástól összerezzentem.
– Megyek.
Résnyire kinyitottam az ajtót, és kidugtam a fejem, mert a
többi részem nem volt megfelelően öltözve.
– Mi van? – kérdeztem nyugtalanul.
– Hozok reggelit. Mit szeretnél?
– Honnan tudod, hogy még nem ettem?
Csak nézett rám.
– Egészségesnek kell lennie?
Nem változott a kinézete.
Felsóhajtottam.
 – Azt kérdeztem mit szeretnél – emlékeztetett. – Majd
később futunk.
– Már eltörted a bokám!
Megemelkedett a szemöldöke.
– Mégis elég gyorsan bejutottál oda.
Úgy döntöttem, jobb most hallgatni. – Ha még tizenegy
előtt vagyunk, akkor a kávézóban van még sajtos-szalonnás
keksz.
Pritkin furcsán nézett rám
– Hét harminc van.
– Jól van... akkor biztos van nekik.
Úgy nézett ki, mint aki mondani akar valamit, de aztán
csak megállt összehúzott szemekkel. – Hányat?
– Kettőt szeretnék.
– Egyet kapsz!
– Nem vacsoráztam!
– Velem ettél – mondta elfintorodva.
A fenébe...
– Ó! Igen! Akkor hát egy – mondtam elhalóan, és
becsaptam az ajtót.
 6. Fejezet

Mindaddig nekitámaszkodtam az ajtónak, amíg nem

hallottam a folyosó ajtaját nyitódni, majd csukódni. Csak
ekkor sóhajtottam fel. Istenem, ezt megszívtam. Ki kell
találnom valami ürügyet, üzenetet kell hagynom neki és
eltűnnöm, még mielőtt visszatér.
Ehelyett vajon miért álltam mégis inkább neki
zuhanyozni?
Talán azért, mert az agyam még működő része
olyasvalamit észlelt, amit nem osztott meg velem, de
fontosnak érzett. És talán ki is találom, amint tovább ébren
leszek, mint két perc.
Hagytam, hogy a forró víz záporozzon rám, és azt
hiszem, ez volt, ami segített. Mire megmostam és
kiöblítettem a hajam, rájöttem, nem is szenvedtem jelentős
károkat. Ahogy a rólam lemosódó korom folyt le a lefolyón,
úgy próbáltam elkapni a kósza gondolatomat. Ami azt
bizonyította, hogy a tudatalattim okosabb volt nálam.
Azon morfondíroztam, hogy szükségem van egy
démonszakértőre, hogy megpróbáljam elérni anyámat – így
eljutottam egyhez. Valójában elvezetett ahhoz a fickóhoz,
aki a Kör bármely tagjánál többet tudott a démonokról.
Csak az volt a gond, hogy Pritkin utálta, amikor az
időben ugráltam. Teljesen meg volt arról győződve, hogy ha
tovább ugrándozunk az időben, itt-ott megváltoztatva az
eseményeket, előbb vagy utóbb úgy összezavarunk valamit,
hogy azt már nem lehet kijavítani. Annyira meg volt
győződve, hogy amikor először visszamentem az időben,
hogy meglátogassam az anyámat – inkább kíváncsiságból,
mint nyomorúságos szükségből –, nem is gondoltam arra,
hogy őt is magammal vigyem. Előre tudtam mi lesz a
válasza.
És ha figyelembe vesszük, hogyan zajlott – a félistenek
tönkrevágták a bált, miközben próbálták anyámat megölni –
, valószínűleg igaza is volt. Pritkin reakciója a támadásra
visszatámadás lett volna, ami nem igazán volt
működőképes az ellenfelet tekintve. De a démonok... igen,
róluk mindent tudott.
A könyvespolcon elhelyezett fiolák fele különböző
varázsfőzetekkel volt tele mindenféle pokolbeli ivadékok
ellen. Mivel Pritkin ellenük harcolt, mielőtt a balsorsa az én
kiképzésemre és védelmezésemre nem vezette.
Valószínűleg többet felejtett a démonok elleni küzdelemről,
mint amennyit a hadtest többi tagja valaha is tudott. Meg
vagyok győződve róla, hogy ugyanannyit tudhat jelenlegi
szorult helyzetéből való kiszabadításáról, mint anyám –
csak erősen kétlem, hogy hajlandó lenne elárulni nekem.
Billynek abban igaza volt, hogy Pritkin nem akarta volna,
hogy utána menjek. Bármennyire is gyűlölte az apját, és
akármennyire is utálja most az életét – nem akarta volna,
hogy kockáztassam a sajátom. Oltári nagy lecseszésre
számíthatok, amikor megtalálom. Arra is rájöttem: Billynek
még valamiben igaza volt. Segítség nélkül nem fog menni.
Kiléptem a kádból. A kezemet végighúztam a
bepárásodott tükör felületén. Egy röpke pillanatra
megláttam magam. Meleg víztől kipirosodott kerek arc, a
vizes szőke tincsek a fejemre tapadva, fitos orr, tágra nyílt
kék szemek. Csuromvizesen körülbelül olyan veszélyesnek
tűntem, mint egy kitömött nyúl. Csuromvizesen úgy nézem
ki... nos, mint aki maga is megmentésre szorul.
Elfintorodtam, öntudatlanul is utánozva egy bizonyos
hadmágust, akit ismertem. De amíg ez neki ádáz, néha
kifejezetten félelmetes kinézetet adott, addig én úgy néztem
ki, mint akinek szorulása van. Felsóhajtottam.
De a tegnap estével ellentétben, amikor tehetetlennek és
megvertnek éreztem magam, és nagyon fel szerettem volna
adni, ma nem tűnt fontosnak a menőség bizonyítása. Mert
figyelembe véve, hogy mi ellen küzdöttem, abszolút nem
számított. Lehettem volna a legnagyobb és leggonoszabb
hadmágus, vagy akármilyen szintű vámpír mester – az
ördögbe is, akár hadseregem is lehetett volna mindkettőből
– semmit sem változtatott volna meg.
Mert egyiket sem láttam még a pokolba vonulni.
Valójában nem voltam benne biztos, hogy nem vagyok
valakinek az eszköze. Billy talán téved valamiben – nem
hiszem, hogy Rosier számít rám. Miért tenné? Mindenki,
akit ismertem, alábecsült engem, és ez mindig így volt. Aki
csak rám nézett, a tükörben látszó plüssnyuszit látta; nos,
szinte mindenki. Az a benyomásom, hogy Rosier élemedett
kora ellenére egyáltalán nem tekint a fiára reálisan, vagy
bármi másra. És még Pritkin is, amikor éppen nem a
hegyoldalon futtatott, vagy lökött le különböző sziklákról,
úgy viselkedett, mintha üvegből lennék, és eltörhetnék.
De nem törtem össze.
Nem törhetek össze.
Nem engedhettem meg magamnak ezt a fényűzést.
Ahogy annak idején Agnes sem. Ismét a tükörbe nézve
megállapítottam, hogy semmivel sem nézek ki
törékenyebbnek, mint ő valaha is volt. Talán kicsit
alacsonyabbnak. Ő alig volt öt láb magas harisnyában, szív
alakú arccal, porcelán fényű bőrrel, ártatlan kislánynak
látszva – úgy vélem szándékosan keltette ezt a látszatot.
Hogy mindenki alábecsülje őt.
És aztán seggbe lőtte őket.
Egyik ujjammal végigsimítottam az általa okozott
halvány hegen, ami bizonyos vámpír gyógyító
képességének köszönhetően sokkal kevésbé volt feltűnő,
mint kellett volna. Semmi különös, csak egy pici gödröcske,
nem nagy ügy. De az a helyzet, nem hiszem, hogy
akkoriban a seggemre célzott volna.
Abban az időben egy Céh tag után kutatott – aki egy
titkos őrült szekta tagja volt, amely meg akarta változtatni
az időt a saját céljai számára –, és nem köntörfalazott. Az
sem okozott számára gondot, hogy a számára biztosított
hadmágusok nélkül, egyedül eredjen a nyomukba. Azt
mesélte nekem, hogy gyakran több problémát okoztak a
mindenre lövő módszerükkel, mint amennyit megoldottak.
A gárdával való rövid ismeretségem folyamán nem is
kételkedtem a meséiben. De azt hittem, mint a legtöbb
veszélyes sötét mágust üldöző ember, mindenesetre mégis
igyekszik egyet-kettőt maga mellett tartani.
Agnes még csak nem is szólt nekik, hogy elmegy.
Hát igen, ha a kockázatokról kezdett volna magyarázni,
mindjárt lett volna számára mit mondanom. Aztán
megkérdeztem volna tőle, mit csinálna ebben a helyzetben.
Csak valószínűleg semmit sem mondott volna, mert nem
volt hajlandó a lehetséges jövőbeni dolgokról beszélgetni
velem, mert esetleg utalást adhatnék neki a jövőre nézve,
amit ő akaratlanul is megváltoztatna.
De ha hajlandó lett volna beszélgetni... Azt hiszem,
tudom, mit mondott volna. Mit csinálna. Már csak ki kellett
találnom...
 Kinyílt a fürdőszobaajtó még mielőtt befejezhettem volna
a gondolatomat. Hideg levegő áramlott be. Mielőtt
segítségért kiálthattam volna, a bejárati ajtóhoz csapódtam.
A nyitott fürdőajtón keresztül úgy gomolygott ki a gőz,
mintha égett volna a hely. Valahogy megfelelőnek tűnt,
tekintve, hogy egy fakó féldémon-arc körül kavargott.
Egy pillanattal később a kezem a fejem mellett a falnak
csapódott. Ezáltal a kinézetem szemérmetlenné válhatott
volna, mert a fürdőlepedőt szorongatta a testem körül.
Csakhogy nem engedtem el. Így a törülköző végül szétterült
a kezeimben, és egy nedves, tapadós akadályt képezett a
testem előtt.
Ami nem lesz elég, hacsak nem vagyok elbájolóbb, mint
amilyennek látszom.
Mert Pritkin rohadtul megfélemlítően nézett ki.
– Elfogytak a sajtos kekszek? – mondta a szám, mert a
szám egy idióta.
– Ki vagy te? – nyomult az arcomba. – Mi vagy te?
– Mi van? – kérdeztem a dühös zöld szemekbe bámulva.
– Nem játszok! – figyelmeztetett közönyös, halk, merev
hangon. – A következő szavaid, amelyek elhagyják a szádat
– hacsak nem a beismerésed lesz –, az utolsók lesznek.
Az agyam lefagyott, mert láttam már mire képes egy
dühös Pritkin. De a szám – a hülye, agyamtól független
szám – pánikba esett. És egy mérföldet futott percenként.
– Ne ölj meg! Ne ölj meg! Én vagyok az! Tudod, hogy én
vagyok az! Ó istenem. Miért jönne ide egy őrült bérgyilkos,
hogy lezuhanyozzon. Az emberek ezt csinálják? Főleg hogy
nincs is kitakarítva. Úgy értem, alkalmanként hagynod
kellene a takarítónőket dolgozni, vagy abbahagyni a
különböző löttyök kevergetését, még mielőtt valami csúszó-
mászó végezne veled a rossz fiúk előtt. És ne vágj neki így a
falnak! Ez fáj! Meg tudom magyarázni, ígérem, csak akkor
nem-ha-megölsz-ó-istenem!
Az utolsó szavak a szürke kapucnis felsőből kicsúszott
néhány elvarázsolt késnek szóltak. Ezt a felsőt kocogáshoz
használta, mert az ütött-kopott bőrkabátja furcsán hatott
volna. De szüksége volt valamire, amiben elrejthette
illegális és kevésbé illegális fegyverzetét, amit mindenhova
magával vitt. A kések megálltak az arca mellett, mintegy
aláhúzva a tényt, hogy nem kell megbékítenie – ez a
gondolat még a szám őszintétlen fecsegését is megállította.
Talán azért is, mert túlságosan elfoglalta a sikoltozás.
– Hagyd abba! – mondta, és újból a falhoz csapott, amitől
még erősebben sikoltoztam. Próbáltam ugrani, de nem
sikerült, mert Pritkin szorosan fogott. Ami azt jelenti, ő is
jött velem. Az ablak mellett kötöttünk ki, ami újabb csapás a
méltóságomnak. A csupasz seggem hozzányomódott az
ablaküveghez. Üdvözöljük Vegasban, gondoltam
hisztérikusan, azon töprengve, vajon fél parkoló látta a
villantásom?! Aztán azon tűnődtem, miért érdekel ez
engem, hiszen éppen most öl meg a testőröm.
Vagy talán mégsem.
Pritkin nem engedett el, de a kések a szoba másik oldalán
maradtak. Figyelembe véve, hogy milyen gyorsan
módosulhat ez a helyzet, nem fájlaltam túlságosan.
Feltételezem, az esetleges halál csak jobb, mint a küszöbön
álló.
Csak most úgy tűnt, meg kell magyaráznom.
– Ugrottál! – vádolt meg.
– Persze, hogy ugrottam! – mondtam hevesen –, mégis
mit kellett volna tennem? Maradjak, és nyársaltassam fel
magam?
– Te egy Pythia vagy!
 Rábámultam – Hát persze!
– Vagy valami Pythia-örökös, aki úgy tesz, mintha az
lenne!
– Ó, a... Myra meghalt – emlékeztettem. A Pythia címért
küzdő ellenfelem megpróbált megölni, de a végén
megsemmisült. Nem én csináltam, de nem sok könnyet
ejtettem az emlékére.
– Vannak más örökösök is – emlékeztetett Pritkin, szemét
összehúzva még jobban magához szorított.
Megborzongtam. De nem a szavai miatt. Az egész testem
libabőrös lett, ahogy a csupasz seggem hozzáért a
légkondicionált ablakhoz. Legalábbis ezt mondogattam
magamnak.
Megpróbáltam visszaugrani, de nem volt hova. Már
teljesen hozzá voltam simulva az átkozott ablakhoz. Egyik
oldalon a sima hideg, másik oldalon a forróság érzése...
egészen figyelemelterelő volt.
Mint ahogy a tekintete is, ahogy végigsiklott a bőrömön,
viszketést és borzongást okozva, vagy, ahogy testének
melege átsugárzott a nedves törülközőn, vagy a bőrömbe
markoló erős ujjak, vagy forró lehelete az arcomon.
Legalábbis azt feltételeztem, hogy ezért gyorsult fel a
légzésem és szédült a fejem, hirtelen különösen hálás
voltam, hogy a kezem csapdába esett a fejem mellett.
Mert tényleg bele akartam túrni a hajába.
Pritkin mondott valamit, amire valószínűleg figyelnem
kellett volna, mivel egy kicsit... stresszesnek tűnt.
Gondolom haragudott, vagy mérges volt, vagy csak
csalódott, ezt mindig képes voltam belőle előhívni. De nem
úgy nézett ki. Jobban mondva az agyam megtette, ami már
felébredt. De a testem...
 A testem tökéletesen érezte magát a szikár, izmos testhez
simulva. A testemnek tetszett az acélos erőkisugárzás, amit
a teste bocsájtott ki. A testemet megborzongtatta meleg,
kávéillatú lehelete. A testem meg fog ölni engem.
És oké, ez váratlan bonyodalom volt. Egy olyan
helyzetben, ami már így is elég bonyolult. De ez nem igazán
volt meglepő.
Pritkinnel sok időt töltöttünk együtt az utóbbi időben, és
ő mégiscsak egy fél-inkubusz. Az ördögbe is, a királyuk fia
volt, vagy bármi is a címe annak a teremtménynek. Különös
volna, ha néha nem éreznék valamit. És mindez anélkül,
hogy visszaemlékeznék az utolsó földi éjszakájára, amikor
olyan módon adta át energiáját, ahogy azt csak egy
inkubusz tudja.
Lehunytam a szemem, de ez még tovább rontott a
helyzeten. Még nehezebbemre esett az összpontosítás, és
ennek következtében újra átéltem azt, amit annyira el
akartam feledni. Az ismerős suttogás a fülemben, bőrének
érintése a bőrömön, meglepően lágy tincseinek simítása,
ahogy átvette az irányítást. És átadta nekem,
– Hagyd abba! – Pritkin suttogása valahogy keresztültört
a ködön. De nem engedett el.
Azt hiszem, attól tartott, hogy összekapcsolódás nélkül a
Pythia, vagy valamelyik tehetségesebb örököse minden
további nélkül elugorhatott volna. De ez az összesimult
állapot, annyira, de annyira...
A testem hihetetlenül fellelkesült.
– Azt mondtam, fejezd be! – mondta Pritkin dühösen.
– Először te! – mordultam rá tágra nyílt szemmel, de nem
sokat értem el vele.
Persze, hogy nem tette.
 Biztosan kocogni volt. A szokásos 10 km-es
bemelegítésén, mielőtt még engem kezdett volna kínozni.
Legalábbis azt hiszem, ezért feszült kőkemény izmain
nedvesen a khaki póló. A vékony, régi melegítő a kellő
helyeken feszült meg. A kapucnis felső könyékig fel volt
tűrve, megmutatva feszülő karizmait. És akkor ott voltak
még azok a kezek, azok a szemek és a szája...
Újra megborzongtam, ezúttal egész testemben.
Káromkodni kezdett. De ez sem számított. Mert még a
morgása is tetszett a testemnek. Még jobban
hozzásimultam. Kicsit felsóhajtottam... olyan jó érzés volt.
Aztán megint, amikor hirtelen elengedett.
Annyira gyors volt, hogy majdnem elengedtem a
törülközőmet. Sikerült megtartanom, de továbbra is ott
maradtam az ablakhoz tapadva, még mindig nehezen jutva
levegőhöz. Még mindig túl közel volt. Bármerre
mozdulnék, újból beleütköznék. Úgy véltem, ez nem lenne
jó ötlet.
Pritkin elhúzódott néhány lépésnyire, de nem fordított
hátat a szerinte veszélyes lénynek, aki betört a szobájába és
az életébe. Így láthattam haragtól kipirult arcát. A haragot,
amit most az egyszer nem érdemeltem meg.
– Mi az ördög volt ez? – kérdeztem élesen.
– A képességeimet erős érzelmek indítják be! – válaszolta.
– Akár az enyémek, akár valaki másé.
Az inkubusz ereje. Nem csoda, hogy azt éreztem... amit
éreztem.
– Nem! Erre gondoltam... – mutogattam azzal a
kezemmel, amelyik nem a maradék méltóságom elfedésével
volt elfoglalva. – ...falhoz csapkodás, késsel hadonászás...
Mi a fene bajod van?
 – Semmi! – Zöld szemének szemrehányó tekintete
találkozott az enyémmel – Leszámítva, hogy a nyomkövető
varázslatod szerint pillanatnyilag öt emelettel feljebb
tartózkodsz.
A picsába! Gondolhattam volna. Nem csak a vámpírok
követtek nyomon. Pritkinnek is volt segítsége, hogy rám
találjon vészhelyzetek esetén. De mint minden varázslatot,
azt is időnként meg kellett újítani. De az utóbbi időben ez
elmaradt.
Ez azt jelenti, hogy ebben a pillanatban az egyetlen
nyomkövető varázslat a másik énemen van.
És ez azt jelenti...
– Ó, szent szar! – Elkaptam a szabad kezemmel. –
Beszéltél vele?
– Rólad? Nem. Csak felhívtam...
– Felhívtad? – Megráztam. – Mit mondtál?
Felvonta a szemöldökét. – Megkérdeztem, hogy van,
meggyőződtem róla, hogy ő tényleg ő. Te! Basszus! Ki vagy
te?
– Mit gondolsz, ki? – rogytam megkönnyebbülve az
ablakpárkányra.
Istenem, ha mondott volna valamit, és arra kényszerített
volna, hogy valamit másképp csináljak... De nem tette...
Nem tehette. Ennek az volt a bizonyítéka, hogy még mindig
itt voltam, ahelyett, hogy a csontjaim valahol szétszóródtak
volna egy mezőn.
– Te Cassandra jövőjéből jöttél, ugye? – követelte Pritkin.
– Ez is egy lehetőség – toltam félre nedves tincseimet a
szemem elől. Rápillantva láttam, hogy mogorván figyel. De
már túl messzire jutottam, hogy aggódni kezdjek.
– Nézd, szükségem lenne valamire...
– Nyilvánvaló.
 – Ne gyere az akcentusoddal! – csattantam fel, ahogy
egyre jobban érződött a hangján. Ez általában hisztit váltott
ki, de volt már ilyen, és nem egy időben kellett ezt tennünk.
– Fegyverekre van szükségem. Démonok ellen. Sok démon
ellen.
– Nem!
Éppen megcsomóztam magamon a törülközőt, mert már
épp elég látványosságot szolgáltattam a lentieknek, így nem
voltam biztos benne, hogy jól hallottam. – Már
megbocsáss... – mondtam szabatosan.
– Jól hallottad! – Pritkin visszaváltott az alapértelmezett
félelmetes kinézetéhez. Hangjába visszatért az a gyengéd
szeretet, amit néha a mondatai végére tett. De ez csak azt
jelentette, hogy kevésbé félelmetes, nem pedig segítőkész.
– Fegyverekre van szükségem! – ismételtem meg. –
Valami könnyen használhatóra. Nem tudom, hogyan kell
harcolni a démonokkal...
– Épp ezért nem kapsz – mondta nyíltan. – Magadra
haragítani veszélyes lények egy csoportját azzal, hogy
lövöldözöl rájuk, valószínűleg nem a hosszú élet titka.
– Lövöldözni rájuk? – sóhajtottam könnyedén. – Az jó
lenne! Nos, jobb mintha olyan közel kellene kerülnöm
hozzájuk, hogy valamilyen varázsfőzetet dobhassak rájuk.
– Nincs értelme olyan fegyverekről vitatkozni, amiket
úgysem fogsz használni! – mondta Pritkin elutasítóan.
Nem igazán figyeltem rá, mert éppen a démonok elleni
fegyvertárát ellenőriztem. Legalábbis azt feltételeztem, hogy
azt látom, mivel a fegyvereinek többsége a megfelelő
tartókban volt a ruhásszekrényében. Arra gondoltam, hogy
a démonok elleni cuccok egy helyen lesznek, mert Pritkin
kényes volt a fegyvereire, ha másra nem is.
Szóval odamentem a könyvespolchoz.
 – Ez mit tud? – kérdeztem, kinyújtózva egy fura kinézetű
pisztoly után, ami a kis fiolákat tartalmazó polc felett lógott.
Legalább kétszer akkora volt, mint egy .45-ös, és úgy nézett
ki, mintha elefántok lelövéséhez lenne. – Fogadok, hogy jó
nehéz...
Egy kéz elkapta a csuklómat, mielőtt még megtudhattam
volna.
– Soha! Ne nyúlj! A fegyvereimhez!
Elfintorodtam. A fogása elég erős volt ahhoz, hogy fájjon.
– Au!
Nem kért bocsánatot, és nem is engedett el, bár kicsit
enyhített a szorításán. – Nem tudod kezelni azt a fegyvert.
– Honnan tudod?
– Láttam, hogy lősz – mondta savanyúan, levéve a
fegyvert a falról.
– Nem láthattad, hogy ezzel lövök.
– Ebbe nem megyek bele. Milyen démonok?
– Mi?
– A démonok. Miféle démonokkal nézel szembe? –
követelte Pritkin.
– Nem tudom.
– Nem tudod?
– Az információim nem ilyen konkrétak – hökkentem
meg a hitetlenkedő arckifejezésén. Ha tudta volna, hogy így
is min kellett átmennem, hogy ennyit megtudjak...
– Annyit mondtak, hogy nagyon sok van. A ház körül
vannak és nekem... Nos, be kell jutnom.
– Hol van a ház?
– Miért kell ezt tudnod?
Idegesen pillantott rám. – Különböző démoncsoportok
gyakran használnak különböző területeket. Épp annyira
territoriálisak, mint régen a vámpírok. Tudva, hogy hol ez a
ház, esetleg elárulhatja, mikkel állsz szemben, legalábbis
leszűkítheti a mezőnyt.
– Igen, ennek van értelme. De mégsem.
– Mi van? – ráncolta Pritkin a homlokát.
Nem válaszoltam. Rájöttem, hogy nincs mit mondanom.
A földrajznak nem volt jelentősége, mert ezek a démonok
nem a szokásos okok miatt voltak ott. Azért voltak ott, mert
anyám odahívta őket – vagy ki tudja mit tett, hogy ott
legyen az a szörnysereg. Azért sem mondhattam meg, hogy
hova megyek, mert ismerte Tony házának a helyét. És még
kisebb esélye volt, hogy segít a múltbéli problémám
megoldásában, mint Jonasnál. És abban is biztos voltam,
hogy nem segít semmit egy olyan terv megvalósításában,
ami azzal jár, hogy el kell mennem a pokolba.
Alapvetően semmit sem mondhattam neki.
– Nem tudok mit mondani neked – mondtam, tudván,
hogy ezzel nem segítek magamon. – Bárcsak megtehetném,
de nem tudom. Szükségem van valamire, ami
keresztüljuttat ismeretlen démonokon át a bejárati ajtóig,
egészen addig, amíg valaki be nem enged. Van valami
ilyesmid?
Pritkin összefonta a karját, és rám nézett. – Igen.
 7. Fejezet

– Nem rád gondoltam! – mondtam gonoszul, amikor

néhány perccel később a sötét, ködös mező közepén
materializálódtunk.
Pritkint túlságosan is lefoglalta a környezet felmérése,
hogy válaszra méltasson. Mint ahogy azt sem említette,
hogy meg fog ragadni, amikor ugrani kezdek. Gyanús
lehetett volna, hogy hirtelen együttműködővé vált, de
túlságosan is elfoglalt, hogy a tőle kapott túl rövid
smaragdzöld pólót eligazgassam magamon.
Nem igazán sikerült. Ismét megrángattam, azt kívánva,
bár hosszabb lenne, vagy legalább lenne kabátom is. Olyan
hideg volt, hogy ismét csupa libabőr lettem.
– Nagyon látszik, hogy nincs melltartó rajtam? –
kérdeztem idegesen. Nem igazán gondolkodtam eddig
azon, hogy mit veszek majd fel, amikor meglátogatom a
szüleimet, de egy vékony póló, amely alatt nincs semmi –
biztos nem volt a listámon.
– Én... nem vettem észre – válaszolta Pritkin.
Lenéztem az emlegetett halmokra, amelyeken megfeszült
a puha zöld pamut. És az egyéb fehérnemű hiányomat még
nem is említettem.
– Gondolod, hogy bárki más észreveszi?
Rám pillantott, majd gyorsan elfordult. – Hát...
– Nos?
– Egy kicsit... himbálódzik!
 – Himbálódzik? – néztem le rémülten. Nem is
himbálódzik; túlságosan fiatal voltam még ahhoz, hogy
himbálódzon. Szökdécseltem párat lábujjhegyen, és tényleg
himbálódzott. De ez normális is, nemde? – Nem
himbálódzik!
– Lehet, hogy rosszul fejeztem ki magam.
– Pokolian igazad van!
– Csak arra gondoltam, hogy hajlamosak kissé ringatózni,
amikor...
– Amikor mi?
– ...csinálsz valamit, de tényleg.
Sóhajtottam, és meggörnyedtem. – Szerinted ez segít?
Pritkin nem szólt semmit.
– Nos? – követeltem.
– Kicsit... nagyok... ahhoz, hogy könnyen el lehessen
rejteni őket...
– Nem nagyok! – A fenébe is, a melleim nem nagyok és
himbálódzók. Szép, hetyke melleim vannak. Mindig is
büszke voltam a melleimre. Csak nem akartam a
szüleimnek mutogatni, ennyi az egész. – Tökéletes
méretűek.
– Ezt nem tudom megcáfolni.
Rámeredtem, mert ez bárki mástól flörtölésnek számított
volna. De Pritkin nem flörtölt. De azért mégis levetette
kapucnis felsőjét, és rám terítette. Meleg volt a testétől, és
érződött rajta az illata. És tény, hogy seggfej volt, mert egy
pillanatra sem engedett el, miközben próbálta rám adni a
felsőjét.
– Hagyd abba! – szóltam rá élesen. Vissza akartam vinni.
Vissza akartam...
– Hol vagyunk? – kérdezte halkan.
 Egy pillanatig némán néztem, aztán mondtam, amit
mondanom kellett. – Visszaviszlek!
– Nem, nem fogsz.
– És hogy akarsz megállítani? – pillantottam rá élesen. –
Le akarsz láncolni? Nem hiszem, hogy működne.
– Nem! Arra számítok, hogy használod a fejed. Azt
mondtad, fegyverekre van szükséged...
– És neked van. Add át őket!
Az ajka megrándult. – Azok eszközök. Én vagyok a
fegyver. Nélkülem nem sok hasznukat vennéd.
– Megpróbálnám.
– Nem, nem fogod! – felelte magabiztosan. – Okosabb
vagy ennél!
– Ha okosabb lennék, másképp oldottam volna meg ezt.
– Talán nincs másik mód.
– Azt hiszem, kezdem elveszíteni az eszem! – motyogtam.
– Nem is olyan rossz, ha egyszer hozzászoksz – mondta
szarkasztikusan. Ő sem volt boldog. – Mit tudsz
nagyvonalakban? – folytatta, mielőtt bármit is
kommentálhattam volna. Éppen mintha intéznénk valamit.
Valószínűleg így történhetett, mert automatikusan
válaszoltam.
– Volt itt egy parkoló – nem.... Az később lett. Egy fás
ligetnek kell lennie.
Pritkin valahova mögém intett a fejével. – Azok a fák?
Hátrapillantottam, majd teljesen megfordultam. A köd
tett róla, hogy ne lássak túl sokat. Még Tony házát sem
láttam, aminek valahol jobbra kellett lennie, feltételezve,
hogy a horizont szélén látható szürke foltok voltak a fák.
Nem voltam biztos benne, mert nem emlékeztem
mennyinek kell lennie. És mert a szememet nem a fák
érdekelték.
 Azokat a járőröket kereste, amelyekről Tony állandóan
fecsegett, és amelyek ebben a ködben észrevétlenül
megközelíthettek bennünket. Bár, ha az emlékeim nem
csalnak, akkor a legtöbb éjszakát a lejárat mellett töltötték.
Cigiztek, pletykáltak, nem is gondoltak arra, hogy lenne
valaki barom, aki betörne egy vámpír erődbe. Persze Jonas
és én megtettük, de az évekkel később történt, miután a
szüleim már rég meghaltak. Tehát, még ha ez az őrjáratokat
nagyobb éberségre is késztette, nem kellene kihatnia...
– Cassie?
– Nem tudom – mondtam, és megpróbáltam a fákra
összpontosítani, miközben a szemem továbbra is
vámpírokat keresett. Nem mintha látnák őket. Ez a baj. Soha
nem láttad őket... amíg ők nem akarták. – Valószínűleg
említenem kellett volna, hogy.... hm... valaki más is lehet
körülöttünk.
– Valaki más? – ráncolta Pritkin a homlokát. – Mármint
démon seregen kívül?
– ...valószínűleg csendesebbnek kellene lennünk.
– Mennyire csendesebbnek?
Összébb húztam magam. – Ami elég csendes a vámpír-
fülek számára?
A homlokát ráncolta. – Mennyi vámpír? – kérdezte
komoran.
– Ez attól függ, mennyire voltunk hangosak.
Pritkin csendesen káromkodott az orra alatt.
– Tudsz csendvarázslatot csinálni? – kérdeztem
reménykedve.
– Nem! – Elkezdte cserélgetni a fegyvereit a tartójukban.
– De Jonas...
Pritkin felemelte a fejét.
 – Úgy értem, tudott, vagyis azt mondta tud, uh... valamit
összehozni...
– De mégsem őt hoztad, ugye? – kérdezte Pritkin édesen.
– Ő... nem ért rá...
Pritkin újabb fegyvereket hajigált újabb tokokba, és
motyogott valamit, ami „okos ember”-nek hallatszott.
– De ha Jonas meg tudja csinálni – folytattam kitartóan –
Akkor neked is képesnek kell...
– Nem a varázslat okozza a problémát – mondta röviden.
– Akkor mi?
– A mágia az emberi energiához kötődik.
– És?
– Mint tudjuk, az emberi energia vonzza a démonokat!
Hát, szar ügy.
Pritkin odaintett a ligetre. – Ezek azok az átkozott fák,
vagy nem?
Odapislantottam. Sokkal baljóslatúbbnak tűnt, mint az
vékony fasor, amire emlékeztem. Már-már erdőnek
látszott… De csak az volt a láthatáron.
– Igen! – mondtam. – Azt hiszem! Talán?
Pritkin motyogott megint valami. Ma este csak azt
csinálta.
– Gyerünk!
A megfelelő fák voltak. Ezt azonnal meg tudtam
állapítani, amint elég közel értünk ahhoz, hogy feltűnjenek
a fák ágai között átvilágító fénysugarak. Nem holdfény –
ahhoz túl fényes és más színű volt –, inkább tűz-, vagy
villanyfény volt. De a tölgyek és a köztük szétszóródott
fenyők lehetetlenné tették, hogy megbizonyosodjak, mert
nem láttam a házat.
De amit láttam, az nem tetszett.
 A fura világítás miatt mindenfelé szokatlan árnyak
keletkeztek, ezáltal a fák alatti területet félig megvilágított
labirintussá változtatták. Ködös, félig megvilágított
labirintus, szétváló fénysugarak, mint valami rémisztő
UFO-jelenség a filmekben. Nyeltem egy nagyot, és hirtelen
azt szerettem volna, ha megjelenik Scully az X-aktákból, és
megnyugtatóan megmagyarázza, hogy mindezeknek van
szép, megnyugtató és tudományos magyarázata.
Persze őt felcsinálta valami idegen, nemde bár? Talán
még jobb is, hogy a társam inkább Mulderhez hasonlított.
Egy színizom Mulder, rengeteg fegyverrel, aki tudta, hogy
az ágy alatt lévő szörnyek valódiak, és bántanak téged.
Pritkin több mint óvatosnak látszott. Vagy egyszerűen
csak nem szeretett volna harcolni ismeretlen ellenféllel.
Bármi is volt az oka, megállt egy távoli tölgynél, amely
őrszemként állt mintegy tízméternyivel a többi előtt, és
előhúzta a Dantéban már megcsodált furcsa pisztolyt.
– Mi az? – kérdeztem hirtelen feszülten. – Mi a baj?
– Nem érzek semmit!
– De... az jó, nem? – kérdeztem, és figyeltem, ahogy
pörgeti a forgótárat, mint egy régimódi revolveren.
– Jó, ha az információid tévesek – mondta komoran,
miközben a bőrövéből furcsa golyókat rakott a tölténytárba.
Úgy néztek ki, mint apró varázsfőzetes fiolák, tarka
folyadék lötyögött bennük. Nehezen volt hihető, hogy
kibírják, hogy egy pisztolyból kilövődjenek, de aztán az
jutott eszembe, biztos nem üvegből készültek. – Mennyire
vagy biztos benne?
– Tuti biztos!
– Akkor nem olyan jó – mondta Pritkin szárazon.
– Ez mit jelent?
 – Két lehetőség állhat fenn. Az egyik, hogy nincsenek
démonok odabent...
– Vagy? – szóltam utána, mert nekiindult, hogy
közelebbről is megvizsgálja a fás ligetet.
– Vagy valami olyannal állunk szemben, ami elég idős és
erőteljes ahhoz, hogy ne tudjuk észlelni.
Megpróbáltam még jobban hozzásimulni a hátam
mögötti fába. – Az... kellemetlen.
– Igen. Éppen ezért itt maradsz.
Mondani akartam valamit, majd inkább a számba
haraptam. Ellentmondást nem tűrő hangját használta velem
szemben. Erre muszáj volt odafigyelnem, mert csak akkor
vette elő, amikor a szarcunami már elindult felénk.
– Lehet, hogy gyorsan kell majd menekülni – mutattam rá
néhány másodperc múlva. – Bármilyen fegyvernél
gyorsabban kimenekíthetlek!
Helyére kattintotta a forgótárat. – Nem, ha meghaltál.
– Ha együtt maradunk, akkor nem fogok. Azt mondom...
Hirtelen az arcomba nyomta az arcát. Állkapcsa
megfeszült, zöld szemei szinte lángoltak. – Nem! Ezzel
kapcsolatban ne szólj semmit! Azt teszed, amit mondok!
– A fenébe, Pritkin!
A holdfényben minden szín eltűnt az arcáról. Fekete-
fehéren ragyogott, éppolyan megalkuvás nélkül, mint a
keze a karomon, vagy halk hanghordozása. – Csak két
választásod van. Hallgatsz rám, és akkor tovább csináljuk;
visszautasítasz, és megyünk vissza! A segítségemet kérted;
az én módszereimmel csináljuk. Nem azért harcolok már
több évszázada ezek ellen a lények ellen, hogy ne lennék
tisztában vele, milyen veszélyesek is tudnak lenni.
Megértettél?
 Igen, jól értettem. A probléma az volt, hogy ő nem értette.
Azt hitte, hogy engem véd, de ha azért hal meg, mert nem
voltam ott, hogy elugorjunk, mindketten ráfázunk. De ezt
nem tudtam anélkül megmagyarázni neki, hogy többet is
megosztottam volna vele, mint amennyi biztonságos lett
volna számára.
– Mennyit tervezel kockáztatni? – suttogtam.
– Nem többet a szükségesnél! Megtalálom és
megsemmisítem – bármi is az, ami ott van. Jelzek, amikor a
házhoz mehetsz. Amint elintézted, amiért jöttél, ide
visszatérsz, itt foglak várni. De csak akkor mozdulhatsz,
amikor már jeleztem.
– És ha nem jössz vissza? – kérdeztem dühösen.
– Akkor menj innen! Térj vissza a saját idődbe...
– A fenéket! Nem foglak csak úgy itt hagyni...
– Akkor nem megyek.
És ez a bosszantó ember összefonta a karját,
nekitámaszkodott a fának miközben engem nézett.
Nyugodtan. Szívélyesen. Mint aki ráér egész rohadt éjszaka.
Visszameredtem rá. – És én még az utóbbi időben
kezdtem egyre jobbakat gondolni rólad!
– Szeretnék a kedvedbe járni.
– A kedv... – Összeszorítottam a számat, hogy
visszatartsam a kikívánkozó szavakat, amik közül egyiket
sem mondhattam ki. És nem csak azért, mert csendben
kellett maradnunk. Valójában egy pillanatra teljesen elállt a
szavam.
A kedvembe járás nem azzal járna, hogy úgy bánik
velem, mint valami katonai kiképző. Nem kérdőjelezné meg
minden utasításomat, amit valaha is adtam. És átkozottul
biztos voltam benne, hogy nem tartozik bele az élete cseréje
az enyémért cserébe, anélkül, hogy megkérdezné, mit is
gondolok erről.
Vagy, hogy hogyan érezném magam utána.
Miközben a könnyeimet hullattam az elmúlt héten ez
után az ember után, valahogy teljesen elfelejtettem milyen
seggfej is tud lenni.
Mint most is, ahogy nyugodtan elkezdte a körmeit
piszkálgatni.
– Hagyd abba! – ütöttem el a kezét.
Zavarodottan nézett rám.
– Neked... beszakad a körmöd! – csattantam fel, mert
semmi mást nem mondhattam.
– És ez tönkre tenné az estémet.
Egy pillanatig csak álltam, komolyan mérlegelve, hogy
elindulok a fák felé. Jönne utánam, vagy csak nézné, hogy
az a valami, ami ott van, megenne engem. Á, bármelyik
másik emberrel ez így lenne.
Pritkin kiütne valamivel a fegyvertárából, vállára dobna,
és isten tudja hova vinne. És ennyi. Kivéve, hogy holnap,
amikor felébredek, akkor sem leszek közelebb a
megoldáshoz, mint most.
És átkozottul belefáradtam a zsákutcákba.
Összefontam a karomat. – Jól van.
– Mi van jól?
– Rendben, a te módszereddel csináljuk! – Mintha lett
volna választásom.
Bármennyi hibája volt is, Pritkin nem kárörvendett.
– Várd meg a jelemet! – emlékeztetett. Aztán nekiindult a
fák felé. Ahol egy másodperccel később eltűnt.
És abban a percben, amikor megtette, biztos voltam
benne, hogy hibát követtem el. Amilyen formám van,
megöletem az embert, miközben próbálom megmenteni.
Körbepillantottam a fatörzs körül, ujjaim annyira
belemélyedtek a kéregbe, hogy úgy éreztem, szálkák
fúródnak az ujjaimba.
Gyerünk, gondoltam kétségbeesetten, ahogy a percek
peregtek. Gyerünk, gyerünk, gyerünk.
De semmi sem történt. Nem volt se hang, sem mozgás,
semmi. Csak egy gyenge szellő, amely eső és gyanta illatát
hozta, halkan kigúnyolva félelmeimet.
Egészen addig, amíg valaki sikoltozni nem kezdett.
Futottam, még mielőtt eszembe jutott volna a jel, aztán
basztam a jelre, mert soha még ezelőtt nem hallottam
Pritkin sikoltozását. És kétségbeesetten reméltem, hogy
most sem azt hallom. De emberinek hallatszott – mint
amikor egy medve támadt az emberre, vagy tűzön
sütögetik, vagy a karját tépik le, vagy...
Kikapcsoltam az agyam, még mielőtt teljesen pánikba
estem volna, és nagyobb sebességre kapcsoltam. Ugranom
kellett volna, de nem láttam tisztán, meg egyébként is már
elkéstem. A talaj egyenetlen volt, a fák koronája összezárult
a fejem felett. Elcsúsztam. Végigcsúsztam a feketére rohadt
leveleken, össze-vissza karcolódtam, mire kiértem a másik
oldalra, és...
Mi a fasz?
Valamiféle vörös villódzás félig elvakított, noha
semmiféle erős fénybe nem néztem. Mint ahogy levegő
nélkül sem maradtam, a környezet mégis úgy pulzált,
mintha maratont futottam volna. Az egész úgy nézett ki,
mint egy démon diszkó, egy forgó kaleidoszkóppal a
közepén, a földönkívüli sikoly meg csak folytatódott
tovább, és tovább, és tovább...
Aztán éppolyan gyorsan abbamaradt, mint ahogy
kezdődött is.
 Magához vonzotta a fényeket. Ami jó is lett volna, ha
nem hagyott volna támolyogni a teljes sötétségben. A
szívem hevesen vert, a pulzusom száguldott, az agyam
szinte lüktetett. De mint általában, a szám azért működött.
– Pritkin! – szólítottam nehézkesen. – Hol az ördögben...
– Itt.
A hangja meglepően nyugodt volt. Vagy az is lehet, hogy
az előbbi sikolyok miatt a fülem nem volt képes
megkülönböztetni a finom különbségeket. Mint ahogy a
lábaim se tudtak egyenes vonalban közlekedni. Nem
mintha egyébként a csúszdán le lehetne lábon csúszni. És
térden. És popsin. Estem keltem, de aztán egy különösen
rusnya levélcsomóra léptem, és utána már hanyatt esve
csúsztam le az út hátralevő részén az aljáig.
Pritkin a mocsokban térdelt a tisztás közepén. A csípője
körül vastag köd gomolygott, ami a túlvilági fényviszonyok
között nedves, szürke szitálássá vált. De teljesen épnek és
nyugodtnak tűnt.
Legalábbis amíg felnézve rám nem pillantott.
– Mit keresel te itt?
– Én... mit? – kérdeztem egyenetlenül, mert a tisztás
továbbra is forgott. És ez egy átkozottul ostoba kérdés volt.
– Azt mondtam, hogy várj a jelre!
– Sikoltottál!
– Az általában annak a jele, hogy maradj távol! – mordult
fel elfintorodva. – Egyébként is, nem én voltam.
– Akkor ki...
– Nem ki. Mi! – mondta, és próbált valamit átnyújtani.
Mivel erősen hasonlított egy iszappal borított kígyóra,
eltuszkoltam. – Mi a...
– Az a vámpír, akivel éltél, soha nem vitt játékboltba?
Rámeredtem. – Mi van?
 – Különleges alkalmakkor, születésnapon...?
– Tony abban hitt, hogy ő kapja, és nem adja az
ajándékot! – mondtam, miközben a kezében tartott
kísérteties dolog fölé hajoltam. Hosszú, fekete, élettelennek
tűnő rövid kígyónak, vagy hosszú meztelen csigának
látszott.
– Azt mondod, hogy ez egy játék?
– Volt. A bűvölet lejárt rajta.
Hála Istennek!
– Úgy érted, hogy nem valami harci varázslat? –
méltatlankodtam ingerülten. Oké, már rég lejárt.
– És mi a franc történik velem?
– Csak egy kis csíny! – Pritkin ajkai mosolyra húzódtak –
A fingópárna mágikus megfelelője. A zavarodottság helyett,
a bűbáj vizuális alkotóeleme a látóidegeket pusztítja. A
legjobb, ha nem nézel bele.
És ezt most mondja.
– Csak óvatosan! Valószínűleg több is van itt! –
figyelmeztetett, ahogy lépni kezdtem.
– Honnan tudod?
– Különben nem sok értelme lenne riasztóként! – Ujjával
egy újabb vékony feltekeredett zsinórt emelt fel. Gyengéden
megrántotta, és a sárból úgy másfél méterenként
kiemelkedett egy kígyó. Úgy néztek ki, mint az Addams
Family születésnapi transzparensének kipukkadt lufijai.
– Riasztó... – oké, ez egyszerűen hülyeség – mutattam rá.
A szőke szemöldök megemelkedett. – Ha hülyén is néz
ki, de működik... akkor nem hülyeség! – Rámutatott a
legközelebbi kígyó tetején levő kis ezüstös tárgyra. – A tető
eltávolítása kapcsolja őket. Szerencsére csak erre léptem rá,
ahelyett, hogy belebotlottam volna az egész vezetékbe, és
mindnek lerántottam volna a tetejét. Akkora zajt csaptak
volna, ami még a halottakat is felébreszti.
– Felébresztené a... ó, a francba! – gyorsan körbenéztem.
– Ez nem egy rossz rendszer – jegyezte meg, óvatosan
visszahelyezve a nyálkás vackot a sárba. – Nyers, de
hatékony és túl kevés varázslatot használ ahhoz, hogy
könnyen észlelhető legyen. Természetesen feltételezve,
hogy a betolakodók idáig eljutnak. De figyelembe véve a
fatörzsek vastagságát mindkét oldalon, ez nem túl széles
sáv. Összeszűkült a zöld szeme. – Az a kérdés, hogy ha
valakinek egy démonhadsereg áll a rendelkezésére, miért
használ a biztonsága érdekében egy gyerekjátékot.
– Ez egy jó kérdés! – értettem egyet, és megpróbáltam
megragadni.
De ő már talpra ugrott, és kívül került az
elérhetőségemen.
– Nem gondolod, hogy itt az ideje, hogy elmondd nekem,
mi folyik itt?
– Az folyik, hogy hamarosan társaságunk lesz.
Lehet, hogy a démonok süketek, de az emberek, akiket
ismertem, piszkosul jók voltak.
– Próbáld újra! – mondta Pritkin. – Kétlem, hogy valaha is
voltak itt démonok.
– Baszd meg a démonokat! – mondtam, és újra próbáltam
elérni. Megint távolabb lépett. – A fenébe, Pritkin! Tony
emberei az egész államból meghallhatták ezt...
– Tony?
Picsába!
A szőke szemöldökök megint összeértek.
– A ház, amit keresünk, a régi gyámodé?
Picsába, picsába!
 – Én... nem – mondtam bénán, és próbáltam valamiféle
hazugságot kitalálni, ami hihető is. Talán könnyebb lett
volna, ha az átkozott erdő abbahagyta volna a csacsacsázást.
Végül feladtam. – Tony háza ott van! – mutattam vissza az
útra amerről jöttünk. – De elég közel ahhoz, hogy mindent
halljon, tehát el kell tűnnünk.
– Egyetértek – mondta komoran a kezem után nyúlva. –
De aztán beszélnünk kell…
De nem úgy tűnt, mintha bármelyiket is csinálnánk. A
keze, amely a kezemhez kapcsolódott, meleg, valódi és
szilárd volt. De nyilvánvalóan nem elég.
– Mi a gond? – kérdezte néhány másodperc múlva, mikor
csak álltam ott és néztem rá.
– Nem működik!
– A Pythia hatalmad?
– Nem, az énektudásom! – csattantam fel, és újra
próbálkoztam. És megint semmi. Talán azért, mert nem
tudtam koncentrálni, amikor az agyam így lötyögött a
koponyámban.
– Mit mondtál, meddig tart ennek a vacaknak a hatása? –
kérdeztem kétségbeesetten.
– Nem mondtam. Attól függ ki készítette. Talán fél óra...
– Fél óra? – néztem rá rémülten. Lehet, hogy az idő
végezetéig is....
A mi számunkra valószínűleg az lenne.
– Csak azt tudom mondani, amit néhány kollégám
mesélt, miután egy a Központot látogató kisgyermek
beindított egy ilyet. Senkinek nem volt védőpajzsa, és
néhány embert körülbelül ennyi ideig láttak botladozni.
– Nos, ez probléma, nem igaz? – mondtam, miközben
próbáltam megnyugodni, pedig tudtam, hogy elbasztuk.
Pritkin jó volt, de csak egy ember volt, Tony pedig tucatnyit
tudott küldeni, közöttük sokan mesterek. És bár lehet, hogy
nem rendelkeznek mágikus ketyerékkel, de sok
olyasmilyük volt, amik fájdalmat, esetenként akár halált is
okozhatnak. És le se lőhetjük őket, mert meggyilkolásukkal
megváltoztathatjuk az időt, és akkor...
– Talán senki sem hallotta! – mondta Pritkin, és nem tűnt
túlságosan aggódónak. – Ez a sok fa felfogja a hangokat,
meg egyébként is mélyedésben vagyunk...
– Igen, Pritkin! Mert nekünk ilyen szerencsénk szokott
lenni! – válaszoltam élesen, mert a nyugtatása nem vált be.
És ez még azelőtt volt, hogy valami áthatolt volna a fák
közül a tisztásra.
 8. Fejezet

Nem vámpír volt. Hacsak rosszul nem emlékszem, és

Tony emberei között volt jeti is. A Pritkin arcára kiülő
kifejezés alapján nem is démon volt.
Lehet, hogy mégis jól gondoltam az elején, hogy Scullyt
kellett volna magammal hozni. Bár lehet, hogy még ő sem
tudta volna bekategorizálni ezt a teremtményt.
A fatörzsek körül kavargó ködből bukkant elő. Meg-
megállt, mintha keresne valamit. Talán a fejét, mert úgy
látszott, hogy nincs neki. Hacsak nem számoljuk annak azt
a kitömött zsákszerű valamit, amit a nyakára húztak. Úgy
billegett a nyakán, mint egy kalapos katicabogár. Nem is
nézett semmire. Szemei olyanok voltak, mintha filccel
rajzolták volna meg.
A nyakától lefelé sem volt több értelme. Nagyjából ember
méretű volt, már ha az az ember olyan, mint egy láncokkal
körbetekert vashordó, ami gólyalábakon áll. Fémből és
üvegből álló valami vonta körbe, feltételezem, ez volt a
páncélja. Az üvegek többsége ezüstös kék sugarakat
bocsájtott a ködbe, ám egy sor átlósan az elején
aranyszínűen pislogott. Hasonlított Pritkin varázsfőzetes
fioláit tartalmazó hevederére. De ha bájitalok voltak, nem
tudom, hogy fog megragadni belőle egyet.
Mivel a keze úgy nézett ki, mint egy kerti olló.
Egy pillanatra megmeredtem.
 Tudtam, hogy valószínűleg halálra kellene rémülnöm, de
nehezemre esett. Talán azért, mert amit láttam, minden
valamirevaló horror film készítőjét arra késztette volna,
hogy kirúgja komplett művészeti részlegét. Úgy nézett ki,
mintha Ollókezű Edward és az Óz varázslójában szereplő
Bádogember gyereke lett volna. Úgy nézett ki, mintha
valaki kukabúvárkodott volna, és robotot épített volna a
szemétből. Úgy nézett ki... nos, hülyén nézett ki.
– Homunkulusz! – lehelte Pritkin, még mielőtt
rákérdeztem volna. Nem mintha segített volna.
– Mi? – kérdeztem, miközben egyre dühösebbé váltam.
Mert nem, és nem. Az univerzum folyamatosan csavart
labdákkal bombáz, és én többnyire álltam is ezt, de nem
akkor, amikor lenyakazott robotokkal jön. Nekem elveim
vannak. Nekem standardjaim vannak. Nekem... az arcom
tele lett sárral, ahogy Pritkin hirtelen ledöntött.
Valami felvillant és sistergett. Úgy tűnt, a Bádogember
mégiscsak jól boldogul az ollókezeivel. Amikor végre
sikerült felnéznem, a világot sárfátylon keresztül láttam.
Egy csomó ragyogó, arany szál fonódott körénk kar
szélességben. Úgy tűnt, mi vagyunk a nap fogása.
Ami, oké, igen.
– Pritkin...
– Amikor azt mondom, hogy futás – mondta nyugodtan,
szemét le nem véve a teremtményről –, indulj a fák felé! Ne
állj meg, és ne nézz vissza!
Nem fáradtam a vitatkozással, mert nem láttam módot
arra, hogy bármelyikünk is képes lenne innen elindulni.
– És hogyan veszítjük el a hálót?
– Így! – mondta, miközben taszított rajtam egyet.
És hirtelen a háló egy olyan lufinak nézett ki, mint amibe
tűt szúrtak. Csak egy pillanatom volt felfogni, hogy Pritkin
védőpajzsának széle kapta el, és azzal, hogy kipukkasztotta,
szerzett nekünk néhány másodpercet, hogy kicsússzunk a
könnyű füstgomolyagok alatt, amelyek pókhálóként vettek
körül minket. Arrébb gurultam a sárban, majd amikor
sikerült felállnom, futni kezdtem... És rájöttem, hogy nincs
mögöttem.
Hátrafordulva láttam, ahogy küszködik a hálóval, ami az
inge hátuljánál ragadta meg. Amitől nem is lett volna nehéz
megszabadulni, ha nem éppen a csúszós, nyálkás leveleken
kellett volna szilárd ellenállást tanúsítania. Így minden
erőfeszítése csak arra volt elég, hogy az őt tartó szálak
gumiként megnyúltak, de nem engedték sehova.
– Menj már! – mondta dühösen, amikor segíteni akartam
neki. Feltehetőleg azért, mert időközben a Bádogember
elindult lefelé a lejtőn. Úgy csetlett-botlott, mint az éppen
járni tanuló kisgyerek. Mániákus kisgyerek, halálos
pengékkel és bájital-bombákkal felfegyverkezve.
Vagy talán valami más miatt, gondoltam, érezve, ahogy a
levegő meglibben a bal fülem mellett. Valami becsapódott
előttem. Csak azért nem talált el a két szemem között, mert
ismét a földre zuhantam. Lehet, hogy nem különösebben
tudok viselkedni mágikus robotokkal, de tökéletesen értem
a golyók etikettjét.
Pritkin átkozódva vetődött mellém. – Most mi van?
– Én figyelmeztettelek! – sziszegtem, megragadva a
gallérját. – Tony emberei! Vedd már le ezt az átkozott inget!
– Miért is nem gondoltam már erre? – horkant fel. És
aztán: – Ne nyúlj hozzá! – De már én is láttam a probléma
forrását. Az áttetsző szál már a ruhája elejét is befonta. Ami
nem is lett volna probléma, ha az összes fegyverét nem ott
tartotta volna. És az is tény, hogy a szál acélos
szakítószilárdságúnak tűnt.
 – Vesd le! – ragadtam meg a farmerja elejét. – Mindent
vegyél le!
– Próbálom!
– Igyekezz! – mondtam, miközben a sáros talajon
csúszkálva már egy félkört tettünk. Egy újabb bájital-bomba
robbant a közelünkben. Szerencsére irányt tévesztett, ahogy
beleakadt a mellettünk levő sziklába. Három láb sugarú
körben csapdába ejtette a leveleket. Úgy nézett ki mintha
egy hatalmas pók fészkelne a közelben. És a helyzet tovább
fog romlani.
Pritkin ugyanerre gondolhatott, mert megragadta a
kezem, amely már levette a fegyverövét, és már a
töltényhevederrel bíbelődött. Olyan keményen megrázott,
hogy összeütődtek a fogaim.
– Tűnj innen!
– Kényszeríts! – visítottam. Letéptem róla a hevedert,
annyira durván, hogy szitkozódásra késztettem.
Sajnálom; a zúzódásai meggyógyulnak. Más dolgoktól
eltérően, gondoltam. Felpillantva láttam, hogy a sárral
borított totyogós gyorsan közeledik. És ami még rosszabb,
újból dobáshoz készülődött. Nekünk meg már nem volt
hova menekülnünk. Azt tettem, amit már korábban is
tennem kellett volna. Kivettem Pritkin övéből egy pisztolyt.
Jellegtelen, ezüstös 22-esnek nézett ki. Nem úgy nézett ki,
mintha bármi ellen hatásos lenne, legkevésbé démon ellen.
De talán lelassítja ezt a valamit.
De nem akkor, ha előbb a földhöz vágják.
– Mit csinálsz? – kérdeztem, ahogy Pritkin rám meredt. –
Lődd le ezt az átkozott dolgot!
– Igen, a varázsfőzetekkel történő lövöldözés jó tervnek
látszik – mordult rám.
 Csak úgy tűnt, más is úgy gondolta. Alighogy a száját
elhagyták az iménti szavak, a Bádogember mellkasáról
lepattant valami. A következő leszakította a kalapját. Pritkin
káromkodva ragadott meg.
– Ugorj!
– Hova?
– Bárhova!
És megpróbáltam. De mielőtt helyet változtattam volna,
három dolog történt egyszerre. Egy halom sötét sziluett
lövöldözött a fák közül, a lény átívelte a bájitalt, és Pritkin
hatalmasat lökött rajtam, jelezve jóindulata végét.
És ó, a francba!
Ha azt hittem, hogy az utolsó kiruccanásom a
gyerekkoromba pokoli volt, az semmiség volt ehhez képest.
Kicsit elgondolkoztam azokon a mágikus szülőkön, akik
szerint jó ötlet volt gyermekeik számára játékként LSD-
utazást ajándékozni. De akkor feltételezem, bele sem kellett
volna kezdenem.
Úgy éreztem, mintha a testem ki akarna fordulni
magából. Mintha minden belső szervem elfolyósodott
volna. Mintha az elvarázsolt kastély tükreibe pillantottam
volna – minden furcsa, eltorzult formákat, mintázatokat
öltött. Ha a gyomrom még működött volna, valószínűleg
hánytam volna; Sikítottam volna, ha emlékeztem volna,
hogyan kell.
Mintha ágyból figyeltem volna, ahogy a vámpírok
botladoznak. Rájuk is hatott a varázslat. Az elegáns, halálos
horda úgy esett ki a lopakodó üzemmódból, mintha egy
falnak csapódott volna. Jelenleg remegő lábú üzemmódban
voltak, ami sokkal kevésbé volt lenyűgöző. Jó lett volna, ha
a lény is megbotlott volna.
 Sajnos úgy tűnt, a játékok a lényt egyáltalán nem
zavarták. Pritkin eléggé bódultnak látszott, én meg nem sok
mindent hallottam a nagy hangzavarban. De a következő
pillanatban szabad és meztelen volt, kivéve a seggébe rugó
bakancsokat. Reméltem valamit kitalál. Mert amikor a
legfrissebb bájital-bomba robbant, pont akkor nyúlt a
fegyvereiért, amelyek megbolondultak, és arra
kényszerítették, hogy üres kézzel térjen vissza.
Nem próbálkozott újra.
Átölelt a derekamnál, és a fákhoz botladoztunk.
És furcsa módon az a tény, hogy egyikünk sem tudott
egyenes vonalban járni, valóban segített. A háló szálai
előttünk, mögöttünk és mindkét oldalunkon csapódtak, de
soha nem rajtunk. Mintha a lény sem tudta volna kitalálni,
hova is megyünk.
Habár részegen támolygóknak látszottunk, relatíve
gyorsan haladtunk. Ahogy közeledtünk a fákhoz, Pritkin
még jobban rákapcsolt. Szorosan a nyomában maradtam.
Már szinte elértük az erdő sűrű részét, ahol a háló inkább
belegabalyodott az ágakba mielőtt még elért volna minket.
A lény felpillantott... vagy fel kellett volna néznie.
Leszámítva, hogy ennek a Bádogembernek már járnia
kellett a varázslónál. Mert nem volt agyatlan. Vagy az, és
akkor szörnyű célja lehetett azzal, hogy gyorslövetűként
kezdett bájitalokat hajigálni a közvetlen előttünk levő fákra.
Ennek következménye, egy hosszú, ragacsos, hullámzó
kibaszott háló lett, ami gyakorlatilag az arcunk előtt bomlott
ki. Egy pillanatig biztos voltam benne, hogy nem fogok
tudni megállni, mert a lábaim az idő felében a levegőben
lógtak. De Pritkinre vagy kevésbé hatott a bűbáj, vagy
jobban serkentette a kullancsként a seggébe tapadó bakancs,
mert sikerült kicsavarodnia, és kivetődött velünk oldalra,
még mielőtt egy hosszú szál elért volna minket.
A szél szétterítette a hálót a fejünk fölött. Felkiáltottam,
ahogy földet értem. A Bádogember újabb lövésre készült.
Amit nem volt lehetősége végrehajtani.
Tony embereiről sok mindent el lehetett mondani, még
ha eddig nem is találkoztak erdei vidámparkos
lövöldözéssel, vagy annyira mozgó célponttal, hogy
lehetetlen volt rá fókuszálni. De nem voltak gyávák. Nem is
lehettek, amikor egy gyilkos seggfej volt a főnökük. Futás
közben átcsoportosultak, és amennyi golyót kilőttek, előbb-
utóbb valamit el is kellett találniuk.
– Faszfejek! – mondta Pritkin lezserül. Hát igen. Semmit
sem tehettünk.
Nem láttam a becsapódó golyót; ehhez minden
túlságosan gyorsan történt. De biztosan láttam az
eredményt. Valószínűleg három megyében is láthatta
mindenki, ahogy a Bádogember izzó fénytengerben és
füstölgő bájital-gömbök közepette szétrobbant. Éreztem,
ahogy a fejünk fölött átsüvít a hőhullám, amit tucatnyi
robbanás okozott. Földöntúli üstökösként száguldott át
fölöttünk a forró levegő.
Az egyik kékesfehér lánggal érintette Pritkin arcát, olyan
közel suhanva el a feje fölött, hogy meglepődtem, hogy nem
gyújtotta fel a haját. De nem minden alakult ennyire
szerencsésen. Egy pillanattal később a hálón keresztül
megint a sárba csapódtam. Az ördögbe, láttam már néhány
robbanást az én időmben. De ilyet még nem.
Valami fafolyamszerűség haladt el a fejünk fölött. Amit
nem értettem mindaddig, amíg nem észleltem, hogy
mögöttünk a gyökerekből és fakéregből álló halmaz
kétségbeesetten robog a talaj alatt és fölött.
 És azt hinné az ember, hogy ez már eléggé felkelti a
figyelmet. Talán elég is lett volna, ha az üstökösök nem
ekkor fedezték volna fel a gravitációt. Magasan a fák fölé
röppentek, kék, fehér és piros szikrákat szórva. Aztán a
földre zuhanva halálra rémítettek egy halom morcos
vámpírt, mielőtt a sárban végleg kihunytak volna. Amely
azonnal sugárzóvá vált.
Minden üstökös, amint leesett röntgenszerűen
megvilágította néhány pillanatra a talajt. Így megmutatva a
mélyben kavargó lényeket. Teljesen ledermedtem, mert
eltévedt Cthulu-nak (rémisztő űrbeli lény) látszott, amely
Pennsylvania elhagyatott vidéke alatt szunyókált. És
egyáltalán nem tűnt boldognak, hogy megzavarták a
nyugalmát.
Nem lehetett boldogtalanabb nálam.
– Cassie! Gyerünk!
Pritkin gyakorlatilag kificamította a vállamat, nem is
húzott, hanem szinte kitépett a földből. De egyáltalán nem
panaszkodtam. Mivel a környezetünkben lévő sárból a fák
lándzsaként törtek elő és szárnyaltak az ég felé. Elég nehéz
volt már önmagukban is elkerülni őket, de így, hogy
fellövődtek, kibővült a repertoár iszapesővel, égő levelekkel
és földdarabokkal. Ezek mind visszahullottak ránk, és az
immár kétségbeesetten menekülő vámpírokra.
Akik elveszítették élőhalotti hidegvérüket, és szétfutottak
minden irányba, olykor még egymást is elgáncsolva. Ha a
jelenetet megzenésítették volna, valószínűleg tele lett volna
bambuszsíp dallamokkal. Ehelyett tele volt nyikorgó fákkal,
káromkodó vámpírokkal, kigyulladt levelekkel, és...
És közvetlenül a lábunk alatt megjelenő óriásfa
áttörésének hangjával, amely különböző irányokba dobott
bennünket.
 – Pritkin! – sikítottam, még mielőtt hanyatt zuhantam
volna a földre. A földre, amely úgy rázkódott és repedezett,
mintha földrengés lenne. Úgy vetődtem ide-oda, mint a
forró serpenyőben egy csepp olaj. Csengett a fülem a
pulzusom őrült száguldásától. A föld újra és újra
megremegett, a törmelék pedig a fejemre és a vállaimra
zuhant. A szemem telement porral, megnehezítve a látást, a
torkomat elzáró kosz pedig szinte lehetetlenné tette a
légzést. Aztán egy kar megragadta a derekamat,
hátrarántott és felhúzott.
És hirtelen őrült sebességgel repülni kezdtem a fák
között, de nem magamtól.
Néhány rendkívül zavaró másodpercig nem fogtam fel,
mi történik – amíg le nem néztem. És először még akkor
sem. A fenekem alatt a fafolyamot láttam. Pritkin átkulcsolt
a lábaival, és kullancsként tapadt a folyamatosan növekedő
gyökérhez, amelyből apró csápok csapódtak ki,
csiklandozva az arcomat.
– Mi a... – kiáltottam hitetlenkedve, mert úgy ültem a
hatalmas gyökéren, mint egy átkozott motorkerékpáron. Ez
is csak velem történhet.
Totál kész voltam. Pritkin elkapta az egyik előbukkanó
csápot, azt használva menekülési eszköznek. Túl gyors,
gondoltam kétségbeesetten, miközben mindkét oldalon fák
rohantak, a kisebbek pedig félreugráltak, ahogy az őrült
futamunk közben áthaladtunk közöttük, Isten tudja mit
keresve. Miközben az a veszély fenyegetett, hogy akár a
fejünket is elveszíthetjük közben.
– Bukj le! – kiáltotta Pritkin; Nem is tudom miért, mivel
ezzel egyidejűleg a fejemet lenyomta a lábam közé, hogy
elkerüljem az ágakkal való ütközést, mert egy különösen
sűrű területen haladtunk át.
 Egyenesen egy hatalmas öreg tölgy felé, amely előttünk
magasodott.
Rémülten eltátott szájjal néztem, mert felismertem ezt a
fát. Ahogy Tony minden embere is. Generálisnak hívták. Az
erdő szörnye; már akkor is öreg volt, amikor Washington és
rühes csapata a közelben átlépte a Delaware-t. Érdes és
időtálló volt, ősöreg ágakkal, amelyek vastagabbak voltak
más fák törzsénél, és szürkészöld mohával voltak bevonva.
De olyan szilárdan állt, mint egy átkozott hegy és szinte
akkora is volt. Ha egy fa rögeszmésnek tűnhet, akkor neki
sikerült. Nyilvánvaló, hogy nem megy sehova.
Ami azt jelentette, hogy nekünk kell.
Éreztem, ahogy Pritkin még szorosabban átölel, majd
elrugaszkodott oldalra, és megint repültünk. És ezúttal
biztonsági háló nélkül, már ha egy hatalmas, őrült gyökeret
annak nevezhetünk. Vagyis annak nézett ki, mindaddig,
amíg néhány másodperc múlva be nem csapódtunk a
talajba Pritkin pajzsai nélkül.
Azt hiszem, az utóbbi időben túl sok mindenen ment
keresztül, hogy még ezt is tudja kezelni. De ez rendben is
volt így. Jól volt. Mivel néhány másodperc múlva a
hatalmas erő összetalálkozott a rendíthetetlen fával, és
elkezdődött egy fa tűzijáték.
Át is süvített volna rajtunk, de addigra Pritkinnek
sikerült egy pajzsot felhúznia. Valahogy. Vékony volt és
remegő, és olyan masszívnak tűnt, mint egy
szappanbuborék, és valószínűleg olyan hosszú életű is lesz.
De igazán, igazán nagyra becsülendő, főleg amikor egy
lábméretű tölgyfaág száguldott a levegőben, egyenesen
felénk.
És a pajzs nem tört össze.
 Ennek ellenére meghajolt. Befelé. Lehetővé téve, hogy
végigkövessem a szememmel, ahogy egyre csak közeledik,
közeledik, és még mindig csak közeledik. Ahogy a
tehetetlenségi erő küzd Pritkin akadozó védelmével. Addig,
amíg már alig láttam, mert mindössze fél centire volt az
orrom hegyétől.
Aztán olyan keményen csapódott az aljnövényzetbe,
hogy a talaj megremegett a lábunk alatt. És elfedte Pritkin
pajzsának kimúló hangját, amikor az egy pillanattal később
kilehelte a lelkét. Egyébként is kétlem, hogy meghallottam
volna az apró pukkanást a többi robaj, robbanás és a
félbetörő fatörzsek zajában. És a szívem – talán
hangosabbnak hangzott, mint az összes többi együttvéve.
Hosszú ideig csak feküdtem ott.
Ellenőrizni akartam Pritkint, aki rá nem jellemző módon
csendes volt. Fel akartam kelni és sikoltozva elfutni,
bármilyen irányba, ami kiutat jelenthet ebből a pokolból. Fel
akartam mérni a sérüléseimet, mert úgy éreztem, egy rakás
újat szereztem. Sok mindent tenni akartam, de végül
mégsem tettem.
Mert már nem voltunk egyedül.
Még két drogos Bádogember hasonmás közeledett a fák
között, ahol tehetetlenül reszketve feküdtem. Egyiknek az
üvegjeit gonosz katicabogár pirossal töltötték meg, a
másiknak pedig éppoly baljóslatú zölddel. És mindkettő tele
volt pakolva az aranyszínű hálós varázsgömbökkel. De
mielőtt még esélyem lett volna foglalkozni velük, nem
mintha képesnek éreztem volna magam rá, valami
megjelent a fák között.
Pontosabban, valaki.
Mogorván vágott át az aljnövényzeten. Kajla kalapja alatt
hosszúkás, lószerű arc virított. Néhány lábnyira megállt, és
átfogta tekintetével az égő erdőt, a lángoló gyökereket, a
meztelen hadmágust és a sikítozó vámpírokat. És engem,
elomolva partnerem teste felett, reménykedve, hogy tényleg
nem öltem meg. Hosszú ideig nem szólt semmit. Aztán
felsóhajtott.
– Pont, mint az anyád! – mondta. – Tényleg tudjátok,
hogy kell valahova betoppanni.
 9. Fejezet

A szemerkélés felhőszakadássá erősödött, miközben a

ház felé tartottunk, így a beszélgetés a minimális szintre
szorítkozott. Bár tiltakoztam, a hatalmas vörös lény úgy
hajította a vállára az ájult Pritkint, mint egy zsák krumplit.
És aztán újból, amikor Pritkin nedves, csepegő feje az
oldalának ütődött, ahogy felegyenesedett.
– Ez a lény meg fogja ölni! – küzdöttem magam talpra.
De a férfit – a fogvatartónkat, Rogert – úgy tűnt, nem
érdekli. Úgy határoztam, hogy Roger után megyek –
semmiképpen sem akartam apának hívni. De valahogy csak
hívnom kellett.
– Ő egy hadmágus! Szinte lehetetlen megölni. – Felvonta
a szemöldökét. – Még szándékosan se.
Belépett a bozótosba. És mivel Big Red követte, nekem
sem maradt más választásom, mint utánuk menni.
Szerencsére jó nagy távolságot tettünk meg őrült rodeónk
során, mert néhány perc múlva házigazdánk már nyitotta is
a szép halványkék ház bejárati ajtaját.
A nagy vörös lény olyan keményen hajította le Pritkint az
asztalra, hogy a környező polcok beleremegtek.
– Mintha azt mondtad volna, hogy nem próbálod
megölni! – meredtem Rogerre, aki levetette vizes kabátját.
Elégedetlenül pillantott rám. – Nem úgy tűntél, mintha
segítségre lenne szükséged.
Aztán eltűnt a lépcsőn.
 Pritkin fölé hajoltam, szívem a torkomban dobogott. Egy
nap még az ő híresen kemény feje sem lesz elég kemény.
Talán már ma, mivel valami szivárgott az asztalra.
Nem tudtam megmondani mi, mert Roger nem kapcsolt
lámpát, és a szoba többnyire árnyékban volt. A lépcsőről
valami áttetsző köd szűrődött, de nem volt elég ahhoz, hogy
láthassam mi az. Mindaddig, amíg esetlen kezem nem talált
egy kapcsolót a falon, és az asztal fölötti kis lámpatest életre
nem kelt.
És egy piszkos víztócsát mutatott nekem, nem vért.
Hirtelen leültem, mert úgy éreztem, mindjárt elájulok. A
gyors ellenőrzés sok vágást és karmolást mutatott a
túlságosan is nyugodt testen, de egyik sem tűnt
életveszélyesnek. Levettem a kapucnis felsőt, és
ráterítettem, hogy megőrizzem maradék szemérmét.
Észrevettem, hogy remegnek a kezeim. Egy pillanattal
később a remegés átterjedt az egész testemre. Még az ülést
is megnehezítette.
Nem voltam biztos benne, hogy ezt a Pritkin miatti
aggódás váltotta ki, vagy a tucatnyi „játékszer” egyidejű
becsapódása, vagy hogy egy egész erdő támadt rám. De a
fejem hirtelen úgy érezte, hogy jobban fogja magát érezni a
térdemen.
Mint most.
Összerogytam, és úgy maradtam. A testem folytatta a
már régóta tartó demonstrációját arról, hogy nem erre a
szarságra van felkészítve.
Néhány percig csak a zihálásom volt az egyetlen
zajforrás, meg a valahol idegesítően ketyegő óra. Meg az
ablakon lecsorgó eső, mert úgy tűnik, Tonyt csak ótvar
időben tudtam meglátogatni. És valami, ami halkan
kaparászik, kaparászik, és csak kaparászik. Valami a
közelben.
A fejem reszketett és a szívem hevesen vert. Mintha
hazaérkeztem volna. De minden sötétségbe volt borulva.
Talán azért, mert a fő fényforrás közvetlenül a fejem fölött
volt.
De semmi ijesztő nem ugrott elő a félhomályból, amihez
lassan alkalmazkodott a szemem. Minden a 60-as évekbeli
tipikus konyhára hajazott. Feltételeztem, hogy utoljára
akkor nyúlt valaki ehhez a helyhez. A szemben levő falnál
helyezkedett el a tűzhely, a hűtőszekrény és a mosogató. A
négyzet alakú ablakra fehér függönyt raktak, és volt még
egy ajtó is, ami a szomszéd helyiségbe vezetett.
Az egyik robot lerogyott a székre, és elkezdte a szemét
bökdösni. Lefagytam.
Ez volt az, akinek mellkasáról úgy lógtak rémísztő zöld
bájital bombái, mint egy pestises beteg csomói. És bár most
semmi sem volt előttem világos, egy dologban nagyon,
nagyon biztos voltam: nem voltam kíváncsi mire képesek
ezek a bombák. Nem mertem megmoccanni sem, nem
tudva, hogy mit észlel fenyegetésnek.
Teltek a percek. Az ajtó melletti nagy kakukkos óra
továbbra is ketyegett. Az ablakokat továbbra is verte az eső.
És a robot tovább bökdöste a szemét, csak azt nem értettem,
mi a...
Ó!
A Bádogemberhez hasonlóan, a nagy vörös lénynek sem
volt megfelelő feje. Mintha, aki tervezte őket, éppen
elvesztette volna az érdeklődését, mire a gallérig ért. De
aztán valaki mégis úgy döntött, hogy folytatja, és egy nagy
fehér műanyagvödröt rakott a nyakkivágásba.
 Lehet, hogy nem is volt rossz döntés, mivel bár
halványan, de megfelelő formája volt. És vidám, hétköznapi
felülete kevésbé emlékeztette A kukorica gyermekei-re (horror
film), mint a Bádogember. De aztán valakinek jönnie kellett,
és tönkretette.
Az elejére egy pár műszempillát ragasztott.
Egy pillanatig csak meredtem rá.
Sűrűek, feketék és piszkosak voltak. Két csüggedt pókra
hasonlítottak. Az egyik le volt csúszva félig, azt hiszem arra,
amit az arcának kellene hívni; talán azért, mert a
műszempilla-ragasztót nem arra tervezték, hogy sima
műanyaghoz tapadjon. Úgy tűnt zavarta ezt a... bármi is
volt... mert tovább bökdöste, megpróbálva visszajuttatni a
helyére. De annak ellenére, hogy formás, robotkeze volt
ollók helyett, nem ért el túl sok haladást.
Egy ideig értetlenül néztem, csak a fülemben zümmögött
valami nem kellemetlen zaj. Arra az elhatározásra jutottam,
hogy lehet, jobb lenne egy ideig nem gondolkodni
egyáltalán. Az agyam szemmel láthatóan képtelen volt rá,
és a kikapcsolódás igazán jól hangzott...
De persze, hogy nem.
Dübörgés hallatszott a lépcsők felől, majd Roger esett be
a konyhába a szokásos lendületével, és egy lavór vízzel.
– Így beesni! – mormogta, mintha csak magával beszélne
– meg is ölethetted volna magatokat!
– Nem igazán könnyű benneteket megtalálni – mondtam,
a hangom furcsán elcsuklott. Az asztalra hajtottam a fejem.
Ez lehetővé tette, hogy inkább félre nézhessek, de ez sem
segített. Ebből a szögből is látszott, ahogy elfintorodott.
– Felhívhattál volna!
– Felhívni?
 – Benne vagyunk a telefonkönyvben – koppintott egyet
előttem az asztalra.
Összeszűkült szemmel néztem vissza rá.
– Istenek, vagy démonok alatt kellett volna keresnem?
– Az egyetlen démon itt az, akit magaddal hoztál –
mondta mogorván Pritkinre nézve.
És oké, gondoltam. Úgy tűnt, mintha anya itthon lenne.
Mert nem jutott eszembe... hogy ő... szerető? barát? házi
kedvenc?... különben hogy jött volna rá ilyen gyorsan, hogy
mi Pritkin. Alig pislantott a fickóra, és Pritkin úgy nézett ki,
mint egy ember.
Nos, általában. Ebben a pillanatban inkább hullának tűnt.
Halványan felmerült bennem, hogy valamit tennem kellene,
de a lábaim megvétózták a tervet, ami ott marasztalt a
helyemen.
Fájt. Nagyon. A térdem fájdalmas érintkezésbe került az
asztal egyik erős lábával, és az asztal nyert.
Visszazuhantam. Roger káromkodása felért az általam
ismert hadmágus átkozódásaival.
– Ülj le, mielőtt összeesnél!
– Túl késő – motyogtam, de a fenekem valahogy ismét
megtalálta a széket.
Lecsapta a lavórt az asztalra, és motyogott még egy kicsit,
miközben Pritkint tisztogatta, nehogy a kosztól, vagy mitől
meghaljon. Mindketten hasonló cipőben jártunk. De ha a
pozitív oldalát néztem, akkor a kinézetem nem volt
helytelen – illendően be voltam borítva iszappal.
Minden rosszban van valami jó – gondoltam elernyedve.
Tovább figyeltem a robotot, ahogy próbálja a szempilláit
helyre rakni. Úgy nézett ki, mint akinek kemény éjszakája
volt.
Meg tudtam érteni.
 – Mi ez? – kérdeztem néhány perc múlva.
Roger felnézett, miközben Pritkin ellenőrzését folytatta.
– Azért jöttél, hogy ezt megkérdezd?
– Nem.
– Akkor nem is kell tudnod, igaz? – csattant fel, és
kirobogott.
Egy pillanatig csak bámultam utána. Aztán
feltápászkodtam, hogy ellenőrizzem Pritkint, aki sokkal
tisztább volt, de továbbra sem volt eszméleténél. Kezdtem
pánikba esni, mert elsősegély tudományom nem készített
fel arra, hogy mi a teendő mágikus csínyek, emberevő erdők
vagy természetfeletti robotok támadása esetén. Arcára
simítottam a tenyerem, a bőre nyirkos volt. Lehet, hogy csak
azért, mert benn is hűvös volt. Ahogy az arca a kezemhez
simult, meleg lélegzete szinte megnyugtatóan simogatta a
bőrömet.
Amikor hirtelen abbamaradt.
Megráztam, de nem sokat értem el vele, mert nagyon
gyenge voltam. A következő pillanatban, amikor úgy
éreztem, a szoba falai rám omlanak, egyszerre van
szívrohamom meg agyérgörcsöm, felhorkant. És ami ezt
követte, a legnagyobb jóindulattal is csak horkolásnak
nevezhető.
Gyorsan leültem. Nem tudtam eldönteni, hogy sírva
fakadjak, vagy elájuljak. De egyik változat sem tetszett
igazán. Azán végül úgy döntöttem, hogy egy darabig csak
hallgatom, ahogy szuszog.
Az emeleti ember meg dühösen motoszkált odafenn.
– Azt hiszem, nem örül, hogy lát engem – mondtam
Pritkinnek, akinek nem volt véleménye a dolog kapcsán.
De valaki másnak volt.
– Ó, nem, ez nem így van! – nyikkant meg valaki.
 Összevontam a szemöldököm. Kimerült és kiborult
voltam, valószínűleg már kezdtem megőrülni is, de azért
csak nem tartok még ott. Szinte biztos voltam, hogy a
robotból származott a hang. De mivel nem volt szája, ez
igencsak...
Nos, érdekes volt.
Újra felálltam.
A bökdösés gyanúsan abbamaradt, a lény karja
nyugodtan feküdt az ölében. Az ölét, amit csak most vettem
észre, valami fodros kötényszerűség borította. A zöld alap
fehér csíkokkal volt átszőve, a fodor pedig lyukas volt.
Nem semmi kombináció, gondoltam, ahogy közelebb
húzódtam.
A lény nem mozdult.
Megálltam előtte.
Csak ült ott.
Lehajoltam, és bevallom, kissé remegő kézzel nyúltam
felé. De ez valószínűleg az esti szórakozás következménye
volt. Mert a kötény vagy a műszempillák, vagy a tény miatt,
hogy a pokolba kerültem, én nem voltam... valójában...
– Ó, köszönöm szépen! – mondta valaki vidáman,
miközben a szempilla a helyére került, én pedig
visszarántottam a kezem.
Valaki káromkodott.
– A fenébe, asszony!
– Mégis mit kellett volna tennem? – kérdezte az első
hang. Nő volt, és durcásnak hangzott. – Különben is, nem
számít! Nyilvánvalóan hall minket.
– Igen, persze, hogy hallja – mondta a férfi. – Ez benne a
lényeg!
 – Nos, nem akarok durva lenni, de mi van azzal, hogy
fájdalmai vannak és rémült, száraz és tiszta ruha sem ártana
neki... Akár a halálba is ugorhatott volna...
– Akkor jól illene ide! – morogta a férfihang.
Rendben. Lehet, hogy nem én vagyok a világ legnagyobb
harcosa. Sőt, még az is lehet, hogy a listán sem vagyok. De
egy valamit tudtam. Nagyon jól tudtam. Átkozottul... jól...
Közelebb hajoltam. A vödör fényes-fehér felületén láttam
visszatükröződni az asztal feletti fényt, a lépcsőházat, és
homályosan valami régi páncélszekrényt. És egy pár nagy
kék szemet, amely szintén visszatükröződött – a műanyag
belsejéből.
– Elkaptak – mondta a nő vidáman. – Most szólj hozzá!
Kissé imbolyogva, de sikerült felállnom. A mutatóujjam
neki szegeztem: – Te! Nem homun – humunk – akármi is
vagy – mondtam vádlón. – Te egy szellem vagy.
Ősz hajjal keretezett kellemes arc pattant ki a vödörből,
némi zöld párát engedve a sötét szobába. – Pontosan! –
mondta láthatólag izgatottan.
– Nem, ő nem! – mordult fel egy másik hang. Egy öreg
férfi ugrott elő az órából, kék, arany váll-lapos
egyenruhában. – Mi mindkettő vagyunk. És homunculus a
szó – szólt hivatalosan.
– Latinul „kis ember”-t jelent – fűzte hozzá a nő. – Bár
mindig azt gondoltam, hogy ez borzasztóan szexista.
Egyébként is jobb vagyok nála – És fém hüvelykujjával a
férfi szellem felé döfött.
– Nem igaz! – Remegtek meg méltatlankodva a férfi nagy
szürke barkói.
– De igen – felelte szívélyesen. – Ezért kaptam jó kezeket.
– Rámutatott az egyikre, és rám mosolygott. – Nem tudja
elviselni.
 – Még a szempillád sem vagy képes visszarakni, te nő!
– De képes vagyok! Próbáltam kifinomult lenni.
– Kifinomult? Vagy 230 kilós vagy, és olyan a felépítésed,
mint egy tank.
Megforgatta a szemeit. – Fogadok, régen minden lányt
megszereztél.
Újból lehuppantam.
– Mik vagytok ti? – kérdeztem, pillantásom oda-vissza
vándorolt közöttük. – Ha szellemek vagytok, miért
vagytok... ebben? – mutattam a fémtörzsre.
Lenézett. – Nem túl szép, igaz?
– Munkavégzésre megfelel – mondta az öreg komoran.
– Nos, igen, de… – pislantott rám – Melleket szerettem
volna, tudod!
– Jól van, elég már! – hallatszott házigazdám bosszús
hangja a hátam mögül.
Lassan fordultam meg, mert az utóbbi időben a túl gyors
mozdulatok nem mentek túl jól nekem. Láttam, hogy egy
másik lavór víz van a kezében. De az is lehet, hogy az
előbbi, csak kimosta közben. A karjára egy tiszta törölközőt
terített. Elém lökte egy rózsa illatú szappannal együtt.
– Ha esetleg meg akarnál mosakodni – mondta mereven.
Rámutathattam volna, hogy ahhoz több kellene egy lavór
víznél, esetleg egy folyó. De nem tettem. Mert nem lett
volna muszáj ezt sem hoznia, és jó lenne, ha az arcom
legalább tiszta lenne.
Persze a mosogatónál is megcsinálhattam volna ezt, mint
ahogy ő is kiüríthette volna az edényt ott. Az is lehet, hogy
igényes volt, és nem akarta az erdei mocskot ugyanabba a
mosogatóba önteni, ahol az ételt készítette. De le mertem
volna fogadni, hogy nem ez volt az oka.
Szándékosan nem néztem a lépcső felé.
 – Köszönöm! – mondtam, és visszaültem az asztalhoz.
– A barátod rendbe fog jönni – mondta egy perc múlva,
anélkül, hogy megemlítette volna, honnan tudja. – És
egyszer jól lesz, te... nos, indulnod kellene.
Figyelmen kívül hagytam, mert most nem volt kedvem
veszekedni. És mert nem készültem sehova. Nyugodtan
megmostam az arcomat, miközben ő esetlenül állt
mellettem.
Úgy döntöttem, hogy a változatosság kedvéért nagyon
kedves leszek. A sparhelten láttam egy ezüstszínű
teáskannát. Akkor figyeltem meg, amikor a mosogatónál a
nyakamat törölgettem.
– Szeretnék egy kis teát! – mondtam neki, mert tényleg
szerettem volna. Meg egy kicsit az időt is húzhattam vele.
Úgy nézett rám, mintha legszívesebben kidobott volna,
vagy legalábbis a pokolba küldött volna, de aztán
megszólalt a női szellem.
– Egy kis borsmentát, kedvesem! Az csodálatos az
idegekre.
– Ne avatkozz bele! – csattant fel. De azért elindult.
A gyomrom úgy korgott, mintha még soha nem kapott
volna vacsorát
– És van egy kis süti is – tette hozzá. – Azt hiszem, a...
– Tudom, hol van!
– Általában nem ilyen szokott lenni – ismerte be a nő,
miközben a férfi kinyitotta a kenyértartót, majd becsukta. –
Csak amikor ideges. Mellesleg Daisy vagyok.
– Százszorszép. Daisy a szellem. Rendben.
– Nos, a valódi nevem Gertrude, de mindig utáltam. A
nagymamámról neveztek el, de soha nem tudtam elviselni
azt a nőt. A férjem Daisynek hívott, mert nagyon szerettem
őket. Elmosolyodott, miközben kissé összehúzta a szemeit.
 Átnéztem róla a... hadnagy? Ezredes? Bármi is felé. – Ő
az?
– Atyaég! Dehogy! – mondta a férfi, bajuszát
felháborodottan felpöndörítve.
– Nincs neki olyan szerencséje – fanyalgott. – A férjem
Ralph volt. 1942-ben halt meg.
– Ellenséges tűzben? – tételeztem fel, figyelembe véve a
dátumot.
– Nem – válaszolta meglepődve. – Hajnali hatkor
Hoboken felé. Berúgott és elaludt a vasúti síneken. –
Felsóhajtott. – Nem volt egy okos ember.
– Jól van már, úgy értem... – közeledett Roger a
süteményes dobozzal – fejezd be!
A nő megforgatta szemeit.
Vettem egy sütit.
– Kik ők? – mutattam a robotokra.
– Azt hiszem, Daisy már bemutatta magát – mondta
savanyún. – Ez pedig Sam.
– Szolgálatára, asszonyom – motyogta az öregúr
kimászva teljesen az órából. Pocakos testén keményített, kék
egyenruha feszült.
– Kint hagytam – mondta a férfinak, azt hiszem, a Big
Redről beszélt. – Szeretné, hogy visszatérjek, hátha van még
valami megmenteni való?
– Nem tudom! – A házigazdám rám nézett. – Maradt még
valami?
– Másvalami? – tippeltem.
Bólintott.
Eszembe jutott. – A kalap?
Felvonta a szemöldökét. – Nem! – mondta az ezredesnek,
aki mormogott valamit, és odament, hogy megkukkolja
Pritkint.
 – Mit pusztítottunk el? – kérdeztem, miközben tömtem a
fejem. A sütik házi készítésűek voltak. Istenem, milyen
finomak.
– Téged nem etetnek a te idődben? – érdeklődött a
házigazdám.
– Nem sűrűn – válaszoltam őszintén.
Csatlakozott az ezredeshez a Pritkin nézésben.
– Mi volt az? – kérdeztem ismét, miközben a vízforraló
fütyülni kezdett.
– A kertészem – mondta, és felállt, hogy teát töltsön. – A
te... – a feleségem – módosította Pritkinre pislantva – szereti
az erdőt. De nem sok maradt belőle, mire megérkeztünk. A
korábbi tulajdonosok kiirtották, hogy gazdálkodhassanak.
Azután még többet, hogy felépíthessék a főépületet. Aztán
Tony egy csomót felégetett, hogy nyílt mező legyen a ház
körül, arra az esetre, ha valamelyik ellensége megpróbálna
belopakodni.
Ez jellemző volt Tonyra.
– A károk nagy részét sikerült visszafordítani, de
karbantartásra van szükség. És most még többre – mondta
szárazon. Levett néhány élénk színű kerámia bögrét.
– Akkor a bájitalok...
– Műtrágya volt, igen.
– Egy kis műtrágya!
A homlokát ráncolta, amíg felöntötte a teát a bögrékhez
illő kannában.
– Kiválóan működik a megfelelő mennyiségben. Lehet,
hogy legközelebb egy pillanatra felmérhetnéd, mi az, amit
meg akarsz támadni.
– Semmit sem támadtunk – mondtam élesen,
visszaemlékezve a félelemre. – Miért mondtad neki, hogy
célozzon ránk? Fel kellett ismerned engem!
 – Nem is voltam ott! – mondta, és a szükségesnél
keményebben tette a teáskannát a tálcára.
– Akkor azt mondod, hogy ez a lény mindent önállóan
csinált?
– Ez a homunculus lényege – saját akarata van. Néha túl
sok is – pillantott Daisyre.
– Csak csapdába próbáltalak ejteni – mondta Daisy
szégyenlősen.
– Ez... várj csak! – elvettem a felajánlott bögrét, és mivel a
szám tele volt aprósüteménnyel, alig tudtam beszélni. De
amint lenyeltem néhány kortyot az igazán finom teából,
letettem. – Az te voltál?
– Nos, nem én voltam – mondta az ezredes. – Egy jó
katona tudja, mikor kell cselekednie és mikor kell
utasításokat kérnie!
– Kár, hogy nem vagyok katona – fortyant fel Daisy.
– Ahogy folyamatosan demonstrálod is.
– És nem is számítottam rád – mondta nekem a nő,
figyelmen kívül hagyva az ezredest. – Csak egy kicsit
metszegettem, rendezgettem, meg ilyesmik, majd amikor a
riasztások beindultak, gyakorlatilag megijesztettek – nos,
nem halálra, de tudod mit...
– Elvesztetted a fejed! – vádolta meg az ezredes.
– Nincs is fejem, öreg, ahogy neked sem! – mondta
indulatosan. – És senkit sem akartam bántani, csak fel
szerettem volna őket tartani, amíg ki nem derítem, hogy kik
ők. De aztán megérkeztek azok a borzalmas vámpírok, és
felrobbantottak. Mire visszajöttem ide, felvettem a másik
testem, és visszatértem...
– Ott voltunk, emlékszel? – követelte az ezredes.
– Akkor ne engem hibáztass! – mondta sértődötten.
 – De te szellem vagy – állapítottam meg a nyilvánvalót. –
És a szellemek nem tudják mozgatni a tárgyakat. Nos,
esetleg egy papírt, vagy egy gemkapcsot. De semmi
ilyesmit... – mutattam a fém öltözetre, amely
bonyolultabbnak tűnt a Bádogember viseleténél – régimódi
búvárruhára hasonlított. – ...nem vagy képes megmozdítani.
– Nos, nem, persze, hogy nem – értett egyet velem. – Én
csak irányítom, kedvesem.
– Akkor hogyan...
– Megbeszélhetnénk, hogy miért vagy itt? – szakított
félbe Roger.
– Nem! – válaszoltam, és nem csak azért, mert vártam,
hogy anyám is csatlakozzon a bulihoz. Azt hittem mindent
tudok a szellemekről, de ez új volt. – Egyszerűen csak azt
mondod, hogy... adtál nekik egy új testet?
– Szeretek teljes testprotézisként gondolni rá – mondta az
ezredes.
Az ezredesről Rogerre néztem. – Te... hogy sikerült? Mert
én nem...
– Számít ez? – horkant fel. – Csak egy kísérlet volt, amit
soha nem fejeztem be. De ez nem...
– Milyen kísérlet? – fordultam az esetlen lények felé. Az
ajtó melletti ablakon keresztül láttam egy kis darabot Big
Redből. Lehet, hogy csak azért, mert nagyobb volt a zöldnél,
és túl sok helyet foglalt el. Ezért le kellett parkolni a feljárón,
mint egy családi autót. Csakhogy egy szellemnek nincs
autója.
– Ki csinál ilyet?
– A Fekete Kör – szólalt meg Pritkin ridegen, valahonnan
a hátam mögül.
 10. Fejezet

Pritkin hangja erősnek hallatszott, de úgy tűnt, csak a

hangja volt erős. Ki kellett magát támasztania a karjával,
hogy ülni bírjon, és reszketett. Zúzódások színesítették a
bordái vonalát, a szemei alatt egy monokli rajzolódott ki,
bőrének pedig szürkés-fehér színe volt – egyáltalán nem
tetszett ez nekem. De úgy tűnt, hogy őt nem érdekli az
egészsége. Inkább az apám érdekelte.
– Te Roger Palmer vagy! – mondta határozottan.
Nem kérdés volt. Rengeteg ideje volt kitalálni, hogy kit
látogatunk meg, és soha senki nem vádolhatta meg Pritkint,
hogy lassú lenne a felfogása. Beleértve a dühöt is, amit az
arca sugárzott.
– Mindig kimondja a nyilvánvalót? – nézett rám Roger,
félresimítva arcából a szőke hajfürtöket.
Nem válaszoltam. Túlságosan feszült voltam. Nem
voltam biztos benne, hogy mi történik, amikor egy világos
és egy sötét mágus találkozik, de úgy hiszem, nem túl
szórakoztató. Még akkor is, ha egyiknek nem volt fegyvere,
a másik pedig... Nos, legalább nem nyúlt értük.
Még.
– Ez az, amin a Kör számára dolgoztál, ugye? –
erősködött Pritkin, amivel nem segített rajtunk.
– Nyugdíjba vonultam – mondta Roger szelíden, de nem
kínálta meg teával.
 Átnyújtottam az én bögrémet. Tej nem volt benne, mert
én egy barbár vagyok, de Pritkin mégis elfogadta. De nem
kortyolt bele. Túlságosan is lefoglalta, hogy Rogerre
meredjen. Ami talán jobban működött volna, ha az
embernek az a bizonyos hosszú orra nem a sütis dobozba
lett volna belebújva.
– Ennek ellenére legalább három ilyened van, vagy még
több! – csattant fel Pritkin. – Miért?
– Amire csak használni akarom, hadmágus.
– A biztonság érdekében – mondtam gyorsan, mert
Pritkin sápadt arca éppen lilába váltott. És mert ez volt az
igazság.
És nem is túloztam. A szüleim rejtőzködtek az elől a
fattyú Tony elől, de ha hiszed, ha nem, még rosszabb
dolgok is akadtak odakint. Mint például egy csomó ókori
félisten, hosszú élettel és még hosszabb haragtartással. A
szpartoszok, Arész gyermekei voltak, akik itt ragadtak a
kevert vérük miatt, amikor az isteneket száműzték a földről.
Versenyt űztek abból, hogy vadásszanak és el is pusztítsák
azt, akit felelősnek tartottak apjuk száműzéséért.
Az én anyukámat.
Megbuktak, mint ahogy a régi Olympuson sem jött össze.
Pillanatnyilag anya és az ő fura védelmezője nem jött még
rá, hogy a kicsinyes és köpcös Tony egy nap majd sokkal
nagyobb veszélyt jelent rájuk, mint bármelyik ősi félisten.
Csak annyit tudtak, hogy anyám hatalma jelentősen
csökkent az évek során, és olyan rejtekhelyre van
szükségük, amire senki sem számíthat.
Roger úgy nézett rám, mintha tudná, mit gondolok. Nem
túl keményen, mert harcoltunk már együtt egyszer a
szpartoszok ellen. Nos, valamennyire.
Többnyire együtt menekültünk el.
 – Miféle biztonság? – követelőzött Pritkin. – Ha az igazat
mondja, akkor ezek csak szellemek...
– Szerinted a szellemeknek nincs hatalmuk? – kérdezte
Roger ravaszul. – Neked mindenkinél jobban kellene
tudnod!
– Miért is? – kérdezte Pritkin mézesmázosan. Nem sok
ember létezett, aki tudta mi is ő valójában, főleg nem fél óra
ismeretség után. De Roger csak rámosolygott.
Oké, ez jól ment.
– Még mindig nem értem, hogyan készítetted őket –
mondtam gyorsan.
– Ugyanúgy, ahogy a hadmágusok a gólemeket –
válaszolt nekem Roger.
– Még csak nem is hasonlóak – mondta Pritkin. Neki
aztán tudnia kellett. Volt egyszer egy gólemje.
– Nos, igen, az a baj, hogy ti arra kényszerítitek a
démonokat, hogy uralják a szerkezeteiteket – értett egyet
Roger. – Míg az én társaim ezt önként csinálják. Ezenkívül...
– A gólemek ellenőrzés alatt állnak...
– Szebb szó, mint a rabszolgaság.
– ...így nem randalírozhatnak szabadon...
– Mindaddig, amíg meg nem szabadulnak, és fel nem
zabálnak – jegyezte meg Roger szárazon.
– ...ellentétben ezzel a dologgal ma este. Meg is ölhetett
volna bennünket.
– Mivel? Nem volt nála fegyver.
– Elég jó munkát végzett anélkül is... – Pritkin döbbenten
elhallgatott. – Nő?
– Daisy a neve – tájékoztattam.
Pritkin szája már nyílt a következő visszavágásra, de
aztán elnyelte. A pillantása Rogerra siklott, majd vissza rám,
mintha a hasonlóságot kereste volna. Éreztem, hogy kezdek
elpirulni. Nem tudtam, miért. Kibaszottul biztos voltam
benne, hogy nem látom magam benne.
Roger Palmer magas, vonzó fickó volt, kicsit vékonyka,
arca, orra és fogai kissé túl hosszúak. Ez lószerű megjelenést
adott neki, amit nem tudott ellensúlyozni a halványkék
szemeibe hulló szőke fürtök tömege. Egy öreg barna öltöny,
meg egy kinyúlt barna pulóver volt rajta. Kopott lila
bársony papucs volt a lábán, mivel azt hiszem, az erdőben
viselt gumicsizmái tisztításra szorultak. Nem úgy nézett ki,
mint egy veszélyes sötét mágus, amiket hallottam róla. És
egészen biztosan nem olyannak tűnt, mint akinek egy
istennővel kellene összeházasodnia.
De hát én sem néztem ki Pythiának, tehát a megjelenés
megtévesztő is lehet. Csak azt nem tudtam, hogy ez rá is
igaz-e. Azt sem tudtam, hogy provokálja-e Pritkint, amikor
már ilyen hangulatban van, mert azt gondolja, hogy képes
megbirkózni vele, vagy csak nem veszi észre.
A reakciójából kiindulva azt hiszem, hogy Pritkin sem
tudta.
– De a szellemek nem képesek ilyesmire – ismételtem
meg, mielőtt újra egymásnak estek volna. – A legtöbben alig
tudnak magukra vigyázni...
– Badarság! – mondta Roger. És most először fordult elő,
hogy az arca életre kelt. – A szellemek csodálatos lények, a
létező legsokoldalúbbak. És a hatalmuk...
– Hatalmuk? – ismételtem meg, mert én nem ezt
tapasztaltam. Persze, a Tony házában lévők nagy pusztítást
vittek végbe, és néhányszor láttam már hasonlót. De csak
ritkán fordult elő, hogy szellemek sokasága összefogjon,
hogy együttműködjenek. Általában a kedvenc sportjuk – a
bosszú –, vagy valamilyen kétségbeesetten igényelt hatalom
érdekében történik. Anélkül fél létezésbe kerültek,
hozzáláncolva ahhoz, amit kísértettek, és ez csak aprócska
túlélési lehetőséget biztosított számukra, még mielőtt
teljesen elhalványulnának.
Gyakran gondolkoztam azon, hogy miért őrül meg annyi
ember. Az örökkévalóság minden előnyét elveszíti, ha
valójában fogoly vagy. És bizonyára elegendő őrült szellem
volt odakint.
De hatalmas?
– Ó, igen! – ragaszkodott hozzá Roger. – Vegyük például
a démonokat. Mindenki arról beszél, milyen erősek, milyen
nehéz ellenőrizni őket, milyen veszélyesek. – Utolsó
szavainál úgy mozdította meg az ujjait, mintha kigúnyolná
még azt az ötletet is, hogy bárki is félhetne az olyan alantas
lényektől, mint a démonok. – Ha tudnátok... a szellemek
sokkal többek.
– Őrült vagy! – mondta Pritkin, mintha végül kedvére
való magyarázatot kapott volna.
– Ó, igen, hozzuk fel a régi, elcsépelt sztereotípiát... –
gúnyolódott Roger.
– Aminek fenntartásáért ebben a pillanatban is mindent
megteszel!
– ...az őrült nekromanta...
– Te az vagy? – kérdeztem, miközben éreztem, hogy a
gyomrom összeszorul. Jonas ugyanezt mondta, de abban
reménykedtem, hogy tévedett.
Roger türelmetlen pillantást vetett rám.
– Annak ellenére, amit mondhattak neked, ez nem egy
rossz szó. Ez csupán annak a mágiával dolgozó egyénnek a
neve, aki a halottakra szakosodott – mindenféle halottra. Az
egyetlen oka annak, hogy gonosz értelmezése van, az az,
hogy a Kör mindent megtett, hogy ilyet adjon neki!
 – És mivel a fajtádból oly sokat be kellett zárni! – tette
hozzá Pritkin.
– Igen, ezen mindig eltűnődtem – mondta Roger
kedvesen. – Ha ennyire erőtlenek vagyunk, akkor miért kell
bajlódni velünk?
– Nem a hatalom ereje kérdőjeleződik meg, mágus! Az
elvek!
– Alapelvek! – nevetett fel Roger. – Mintha a hadmágusok
bármit tudnának róluk.
– Szemben a Fekete Körrel, ami az önzetlenségéről híres...
– Igen, tegyünk úgy, mintha csak ez a két lehetőség
létezne!
– A hadmágusok az egyetlen lehetőség, ami biztonságban
tartja a mágikus közösséget! – mondta Pritkin elvörösödve.
– Mindentől, kivéve önmagától!
– Azoktól, akik vakmerően figyelmen kívül hagynák az
évszázadok tapasztalatát...
– Azoktól, akik neheztelnek a stagnáló mágia
abszurditására, ami évről évre gyengül...
– ...és veszélyes kísérleteket próbálnak végezni, amik
szinte biztosan katasztrófával végződnek!
– ...miközben ellenségeink erősödnek! Igen! Rohanj a
vesztedbe, hadmágus! – robbant ki Roger. – De ne
kényszeríts kárhozatra minket, többieket, hogy veled együtt
menjünk a süllyesztőbe! Vannak olyanok, akik jobban
szeretnének egy harci esélyt! – És a bögre lezuhant.
Daisy és én összerándultunk. Az ezredes bajusza
megrándult. Pritkin és Roger dühösen meredt egymásra. Én
pedig közbevágtam, amíg volt rá lehetőségem, mert lehet,
hogy nem kapok még egy esélyt rá.
 – Hogy lehetnek a szellemek erősebbek, mint a démonok?
– kérdeztem. Mert ha ez igaz, akkor tényleg el kellett
beszélgetnem Billy Joe-val.
Roger olyan pillantást vetett rám, mintha tudná, mire
készülök. De egy pillanat múlva mégis válaszolt.
– Nos, egyrészt kevésbé sérülékenyek. Vegyük például az
ezredest. Látod az ellenőrző drágakövet a homlokán?
– Nincs is homloka – mondta Daisy rosszallóan. – Sőt, feje
sincs...
– Van fejem, asszony! – mondta az ezredes felháborodva.
– Az új testedre gondoltam.
– Én is! Az a lényeg, hogy üresen maradjon a nyakunk,
hogy a saját fejünknek legyen hová mennie!
– De senki sem látja a fejünket! – mutatott rá Daisy. – És
egyébként is... furcsán néznek ki!
– Nem csak ők az egyetlen furcsa dolgok errefelé!
– Az én elképzelésem – próbálta Roger túlkiabálni őket –
az volt, hogy az ezredesnek nem kell attól tartania, hogy
valaki letörli a varázslatot a homlokáról, vagy egy tekercset
húz elő a szájából...
– Ami elég egyszerű lenne, mivel általában nyitva van! –
tette hozzá Daisy.
– ...vagy bármi más tipikus módon mozgásképtelenné
tegyék, mint a gólemet. Mert ők nem szerkezetek; csak
használják őket.
– Mintha autót vezetnél – mondta nekem Daisy. –
Totálkáros lesz, de te elsétálsz.
– De a démon is elmehet, nem? – kérdeztem.
– Igen, de akkor nem fog visszatérni, igaz? – vágott vissza
Roger. – Amint a gólem – lényegében a börtöne –
megsemmisül, vége a büntetésének. És általában nem
pazarolja az időt arra, hogy kijusson onnan. Hacsak nem
dönt úgy, hogy... haragszik... az egykori mesterére. De
akárhogy is, elvesztetted a szolgádat.
Pritkin barátságtalanul nézett rá, de nem cáfolta. Amiből
arra következtettem, hogy Roger beszámolója elég pontos.
Élvezettel vitatkozott akkor is, amikor kedvelt valakit, és
nem gondoltam, hogy kedveli Rogert.
– És akkor itt van még, ahogy táplálkoznak – folytatta
Roger mindenről megfeledkezve. – A szellemek és a
démonok egyaránt energiafogyasztók, igaz?
– Nos, egyes démonok...
– És mindketten erőre kapnak, ha élő energiával
táplálkoznak.
Bólintottam.
– A különbség annyi, hogy a démonok csak annyit
fogyasztanak, amennyit meg tudnak tartani. Olyanok, mint
az emberek, vagy a vámpírok. Azért táplálkoznak, hogy
kielégítsék jelenlegi szükségleteiket, és hogy későbbre
energiát tartalékoljanak. És persze, minél idősebb egy
démon, a megtartható mennyiség nagyon-nagyon nagy
lehet. De még nekik is vannak korlátaik, bár nem szeretik
beismerni. Míg a szellemek...
– Mi van a szellemekkel?
– Ők örök szivacsok: soha nem telnek meg. Etetheted
őket, és etetheted, és etetheted, és ők csak... elnyelik.
Daisy bólintott a fejpótlójával, és a szempillái ismét
lehullottak.
– Honnan tudod? – fintorodtam el. – Egyetlen szellem
sem fér hozzá ekkora erőhöz.
Az általam ismert szellemek többségénél az is problémát
okozott, hogy elegendő energiát találjanak a folytatáshoz,
nem pedig, hogy mennyit képesek elnyelni.
– Megteszik, ha valaki biztosítja ezt számukra.
 – De miért tenne bárki is...
– Elpusztíthatatlan katonákat csinálsz! – vádolta meg
Pritkin.
Halvány meglepődéssel néztem rá, de nem annyira, mint
Roger. Aki megdöbbentnek látszott, hogy a mágus pasi fel
tudta fogni a kétszer kettőt. De a fejét rázta.
– Nem elpusztíthatatlan. Ezt már ma is felfedezhetted!
Nem mintha ez a modell harcra lett volna tervezve, ne
feledd, de bármelyiket meg lehet semmisíteni megfelelő
körülmények között. De valójában nem erről van szó!
– Akkor miről?
Roger elgondolkodónak látszott. – Azt hiszem, a II.
világháborús Spitfire *-ek lennének a legjobb hasonlat.
Pritkin arcán megjelenő zavarodott arckifejezésből ítélve,
ez nem sokat tisztázott számára. Nekem sem, de kissé
elterelte a figyelmem a gyomromban érzett fájdalmas érzés.
Mert nem Roger furcsa hobbijának a miértje érdekelt
engem.
Hanem a hogyan!
– A második világháború idején a nácik azt tervezték,
hogy megtámadják a Brit-szigeteket – folytatta Roger. – De
ehhez először át kellett venniük az égbolt felett az irányítást,
és ez azt jelentette, hogy el kellett törölniük a RAF-t – ez a
brit királyi légierő.
Zsibbadtan bólintottam.
– De a RAF kitartott, főleg azért, mert repülőgépeik, a
Spitfire-ek rohadt jó kis repülőgépek voltak, és mert gyáraik
kimeríthetetlen készletekkel rendelkeztek. Valahányszor
egy gép lezuhant, már kettő várta, hogy a helyébe lépjen.
Csak egy probléma volt.

*
Spitfire; brit együléses vadászrepülőgép
 – A gyárak nem tudtak pilótákat is piacra dobni – mondta
Pritkin, összeszűkült szemmel nézve Daisy felé, aki a
kötényében piszkálta az elveszett szempillát.
– Pontosan – mondta Roger. – A RAF folyamatosan
fogyatkozott pilótákból, és nem tudta olyan gyorsan
kiképezni az újakat, hogy megfeleljen az igényeknek. Csak a
külföldről érkező képzett repülősök érkezése miatt tartottak
ki. És akkor is csak hajszálon múlt. De képzeld el, ha
egyszer már kiképeztél valakit, majd újra és újra
felhasználhatod. Képzeld el, ha a jármű megsemmisítésekor
a teste sértetlen marad, és csak visszatér és felvesz egy
másikat. És utána megint, és megint...
– Soha nem fogyna ki – mondtam Pritkint figyelve. Aki
bosszúsnak indult, de most határozottan dühösnek látszott.
Roger bólintott. – Gondolj csak bele: katonák hada, akik
nem tudnak meghalni... már meghaltak. Vagy fogságba
esnek, és ellenségeik arra kényszerítik őket, hogy
válaszoljanak a kérdésekre. Vagy megakadályozzák, hogy
visszatérjenek a bázisra. Végül is, mi képes csapdába ejteni
egy szellemet?
Eszembe jutott valami, de nem mondtam semmit, mert
Pritkin amúgy is gutaütés közeli állapotba került. Talán
azon a pusztításon gondolkodott, amit egy ilyen erő képes
lenne végrehajtani a testületben. Vagy az is lehet, hogy
Roger hozzáállása zavarta. Olyan volt, mintha elfelejtette
volna, ki a közönsége, és boldogan tartott előadást a
kedvenc témájáról.
– Természetesen voltak problémák – mondta nekem
Roger. – A legbosszantóbb az volt, amikor a szellemek azt
mondták, hogy nem érzik magukénak a testeket.
– Folyton kisodródtam belőle – mondta Daisy –, és még
azelőtt, hogy próbáltam volna megmozdítani azt a dolgot.
 – És a gyakorlat sem segített túl sokat – tette hozzá Roger.
– Végül ráébredtem, hogy valójában csak egy járművet
hoztam létre, amikor nekik egy testre volt szükségük.
Szóval kutattam, és felfedeztem, hogy a gólemhez kötődő
varázslat hasonlóságot mutat a zombik készítésével, és
amikor ezt megértettem, a dolgok elkezdtek alakulni.
– Mondhatni – tette hozzá Daisy.
– Természetesen még mindig ki kellett gondolnom egy
varázslatot, hogy enyhítsem a testek súlyát, így azok nem
égetnek annyi energiát, mint egy 747-es. És a szellemek nem
tudnak varázsolni. Ezért minden varázslatukat hordozható
bájitallá kellett átalakítani...
– De sikerrel jártál – mondtam, mert nyilvánvaló volt.
– Hát... többé-kevésbé! – veregette meg Daisy hatalmas
combját. – És az élő katonákkal ellentétben az enyémek nem
fáradnak el. Nem sérülhetnek meg. Nincs szükségük
alvásra. Mindaddig, amíg van testük, amit elfoglalhatnak,
és van energia az ellátásukra, tovább tudnak haladni, és...
Félbeszakította a mondandóját, mert Pritkinnek elege lett.
Hatalmas kiáradó erő töltötte be a szobát, emlékeztetve
arra, hogy Pritkinnek nincs szüksége fegyverekre. Ő maga
is az volt. Egy hadmágus.
De akkor Roger is az volt.
Pritkin az asztalról a levegőbe emelkedett, olyasmivel a
kezében, amit nem tudtam kivenni, de átkozottul biztos
voltam benne, hogy nem tudja használni. Vége, akartam
ordítani. Nem bánthat senkit! Ő már meghalt!
De nem volt alkalmam rá.
Kinyújtott kézzel félig felemelkedtem a székről, és már
kezdtek a szavak formálódtak az ajkaimon, amikor Pritkin
hirtelen már nem volt ott. De egy másodperccel később
valami hatalmas csattanással csapódott a távolabbi falba.
Odanézve láttam, ahogy leszedi a festéket – és a vakolatot
meg a téglákat –, amíg valami homályos gomolyagként
mozgatja keresztül a szobán.
És még mindig, mert túlságosan lefoglalt, hogy
megkeressem. Félrelöktem egy széket, és letérdeltem az
összerogyott test mellett, akinek az egyik kezében egy fel
nem robbant bájitalgránát volt. Pritkin biztosan elég sokáig
maradt öntudatánál ahhoz, hogy ellopjon egyet a Big
Redről, miközben hozták vissza, és beledugta a bakancsába.
Basszus! Gondolnom kellett volna rá! De úgy véltem,
hogy nem szükséges egy meztelen férfit átvizsgálni.
– Ez majd megtanítja neki, hogy ne fárassza magát a
pajzsokkal! – mondta valaki, én pedig megfordultam, és
megláttam a lényt az ajtóban. Az eső keresztülesett azon a
kísérteties fejszerűségen, ami kiemelkedett az ezredes
nyakából, és meglehetősen önelégültnek látszott.
– Ez semmit sem tanít meg neki, ha meghalt!
– Jobban szeretnéd, ha meghalt volna az apád, te lány!? –
követelte az ezredes.
Felkaptam az arany gránátot és hozzávágtam.
– Csapdába akarta ejteni – nem megölni!
Az ezredes elmozdult az ajtóból, próbálta elkerülni a
ragadós szálakat, amelyek ahogy nekiütköztek a
gerendának, szétterültek a nyíláson, mint egy hatalmas
háló.
– Nos, honnan tudtam volna? – követelte a nyíláson át
rám meredve. – És mi haszna lenne a fogságba ejtésnek? Ez
nem a te időd!
– Ez rávette volna, hogy az igazat mondja! Hányan
vannak a Fekete Körben? Hol tartanak...
– Erre számítanom kellett volna! – mondta Roger
ingerülten, amikor átjött. Az ezredesre pillantott. –
Legközelebb engedd meg, hogy segítséget kérjek, mielőtt
beavatkoznál!
– Ő egy hadmágus! Nem lett volna időd kérdezni! –
tiltakozott az ezredes... immár a senkinek, mert már senki
sem figyelt rá.
– Csinálj valamit! – mondtam Rogernek, aki letérdelt
Pritkin mellé, és aznap éjjel immár másodszor ellenőrizte a
pulzusát.
Felnézett Big Redre. – Zseblámpa!
Az óriás a kezének használt kampóval előkapta az egyik
eszközt az övéről, és átdugta a háló résén keresztül. A
derekán lógó többi tárgyból látszott, hogy Red elsődleges
célja nem a kertészkedés volt. Megüthette volna Pritkint
valami sokkal rosszabbal is, mint a keze, bár ez is elég volt.
Roger elvette az elemlámpát, és felemelte Pritkin bal
szemhéját, vigyázva, hogy ne mozdítsa el a fejét.
– Normális tágulás – mondta nekem egy másodperc
múlva. – És a szívverése is erős. Rendben kell lennie, de
addig nem tudjuk biztosan, amíg magához nem tér!
– Ha magához tér!
– Túlzásba viszed az aggodalmat! Ő félig démon...
– De félig ember is!
– Nos, mit vársz tőlem? – kérdezte türelmetlenül. – Nem
vagyok orvos, és ő sem vámpír. A halott testeket bármilyen
módon manipulálhatom, de nincs hatalmam az élők felett.
Talán nem, de ismertem valakit, akinek igen.
Elkapta a karomat, amikor felugrottam. – Nincs ott! Ő...
– A fenéket nincs ott! – kiszakítottam magam a kezéből,
és a lépcső felé rohantam.
 11. Fejezet

Csak egy járat volt, ami egy kis folyosóra vezetett. Két
ajtó volt mindkét oldalon, az első egy kamraszerűségre
nyílt, amibe régi bútorokat halmoztak fel, a másik pedig egy
apró fürdőre. De az előszoba túloldalán lévő ajtó egy
hálószobához vezetett, amiben egy nagy réz ágy volt, egy
alig áttetsző ablak, és egy régimódi ruhásszekrény. És egy
másik ajtó...
A gyerekszobába vezető.
Nem volt benn senki, kivéve egy kiságyban fekvő
csecsemőt, aki valahogy átaludta a kinti vihart és a
földszinti harcot. De aki felébredt, amikor becsaptam az
ajtót. Felébredt és sivalkodni kezdett.
– Rendben, most már elég! – mondta Roger mögém lépve.
Egy pillanatig nem voltam biztos benne, hogy hozzám
vagy a babához beszél.
Nem mintha számított volna.
Elsietett mellettem, és felvette a sárga rugdalózóba
bújtatott, puha szőke, fürtös fejű apróságot, akinek teljesen
eltorzult az arca a sírástól.
– Az édesanyád az erdőben van! – mondta nekem,
miközben eszeveszetten keresgélt valamit a kabátjában. –
Igyekszik megbirkózni azzal a rendetlenséggel, amit ti
ketten okoztatok, mielőtt a fél államot felemészti!
Nem mondtam semmit. Végül talált egy cumit, amivel
betapasztotta a tágra nyílt szájacskát, ami az eddigi
hangzavart okozta. Ez néhány szippantásig működött, amíg
a kicsi azonnal ki nem köpte. Felsóhajtott.
– Mindig kíváncsi voltam azokra a csecsemőkre, akiket
meg lehet téveszteni ezekkel a dolgokkal – mondta, fel-alá
ringatva a gyereket. – Őt – téged – soha nem lehetett.
Néhány szívás, és ha semmi sem jön ki... – Megvonta a
vállát, és a baba fejét a vállához simította, és azt a kérlek-
fogd-be ringatást csinálta, amit úgy tűnik minden szülő
ismer.
Leültem.
A fenekem alatt egy hintaszék volt, de nem biztos, hogy
ebből bármit is észleltem. Abban a pillanatban nem voltam
biztos abban sem, hogy tudok-e valamit. Egy aggódó apát
láttam, aki gyengéden nyugtatgatta nyűgös gyermekét, a
kintről jövő tompa holdfény glóriaszerű fénykört vont a
szőke fejek köré, az egyik szögegyenes, a másik göndör
fürtökkel teli. És semminek sem volt értelme.
– Több száz embert öltél meg – mondtam zsibbadtan.
– Hogy mi? – nézett fel.
– A szellemek nem ingyen működnek! Ennyi erő...
– Milyen erő?
– Amit a katonáid működéséhez használsz! Valahonnan
jönnie kell!
– Már megint itt tartunk? – vonta össze a szemöldökét.
Bámultam rá, és azt kívántam, bárcsak arra a képre
hasonlítana, amit magamban hordoztam róla. Az őrült
mágus, aki lő rám és Agnesre a nyirkos pincében; a
mániákus, botladozó idióta, aki alig valamennyivel a
szpartoszok előtt kétségbeesetten menekül Londonon
keresztül; a gúnyos, dühös ember a földszinten.
Bármelyikük megkönnyítené ezt.
 Ehelyett egy kimerült kinézetű fickót kaptam, a vállán
leköpve. Kaptam egy kezet, ami kétségbeesetten szorongat
egy pelenkázott feneket – úgy látszik a férfiak mindenütt
egyformák, ha a babák anyja nincs otthon. Kaptam egy
nevetségesen ostoba vigyort, amikor rájött, hogy száraz.
Nem lett megkönnyítve számomra.
– Mit ajánlottál a seregednek? – kérdeztem szándékosan
durvára véve.
– Az én mimnek? – Egy pillanatra zavarodottnak tűnt,
talán azért, mert az asztal alá betuszkolt, szobai
hűtőszekrényből próbált kihalászni egy üveget, miközben
egy mocorgó babát is igyekezett megtartani.
– Akikről Pritkinnek meséltél!
Végül sikerült elérnie az üveget. – A hadmágusra
gondolsz? Soha nem jutottunk el a bemutatkozásig!
– Igen! Akit a lényed majdnem megölt! Azt mondtad
neki...
– Amit hallani akart – mondta az asztalra téve az üveget.
Utána még motyogott valamit, és legyintett a kezével. Aztán
próbálta a csuklóján ellenőrizni a hőfokot, de ez egy kicsit
nehéz, ha egy csecsemő nyáladzik az ember vállán.
– Tessék! – szólt, és a kezembe akarta nyomni a babát.
Visszarándultam, de ő megint felém nyújtotta.
Elvettem.
Nem hasonlított rám. Nem hasonlított semmire, mint
ahogy általában a csecsemők és a félig megsült kenyerek
sem. Egészen addig, amíg meg nem unta Pritkin
ingzsebének bámulását, és egy ismerős babakék szempár
találkozott az enyémmel.
Nem tűntek lenyűgözöttnek.
– Azt a kurva... – káromkodott Roger.
 Ahogy felnéztem, megláttam, hogy egy vörös folt jelent
meg a csuklóján, köszönve az üveg immáron forró és
megtúrósodott tartalmának. Vártam, amíg előhalászott egy
másik üveget, újra megpróbált valamilyen varázslatot
használni, és végül sikerült a megfelelő hőmérsékletet
elérnie.
– Nem szoktam ilyesmit csinálni! – magyarázta. – Nem
vagyok... vagyis figyelmen kívül hagyok dolgokat, és az
anyja azt mondta...
– A te! Seregeid! – ismételtem meg, mert muszáj volt.
Tudnom kellett.
– Ó, az... – szakította magát félbe, és úgy nézett ki, mintha
legszívesebben az én számat is betömné egy cumival.
– A seregem egy ex-tengerészből áll, aki a spanyol-
amerikai háborúban halt meg, és egy táskás hölgyből, aki a
Negyvennegyedik utcai híd alatt lehelte ki a lekét! És soha
senkit sem csapoltam le, hogy megtartsam őket. Éppen
ellenkezőleg – általában engem facsarnak ki!
Visszavette a babát, a szájába nyomta az üveget, és rám
meredt.
– De... sereget csináltál a Fekete Kör számára. Épp az
előbb mondtad...
Megvonta a vállát. – Mindig jól tudtam mesét szőni. És a
hadmágusod... hát megérdemelt néhány kínos pillanatot. Ő
is okozott épp eleget nekem ma este!
– Azt akarod mondani, hogy ez nem volt igaz? Hogy csak
te találtad ki az egészet? – Egy pillanatra sem hittem el. A
bizonyíték az ellenkezőjére éppen félig átdobta Pritkint a
falon.
Türelmetlenül nézett rám.
– Az elmélet eléggé megalapozott, de a gyakorlatban –
ahogy már mondtam is: Sikertelen kísérlet volt!
 – Számomra nagyon is sikeresnek tűnt!
– Persze! Hiszen úgy terveztem! – Az álla alá szorította az
üveget, és leült egy díványra, azt hiszem azért, nehogy
leejtsen.
– Mire tervezted?
– Hogy átverjem a Fekete Kört! – meglátva az
arckifejezésem, undorodó hangot adott ki. – Figyelj, nem
működik, rendben? De a Kör ezt nem tudta, mert soha senki
sem próbálta. Azok a démonológusok, akik megfelelő kötési
varázslatot tudtak létrehozni, nem látták a szellemeket, és
nem lehet megkötni azt, amiről még csak el sem tudod
mondani, hogy ott van! A szellemekre szakosodott
nekromanták pedig nem tudnak kötést készíteni!
– Daisy mást mondott – emlékeztettem.
Öntudatlanul is leutánozva, megforgatta a szemeit. –
Tudod, hogyan készülnek a zombik? – követelte, vállára
téve a csecsemőt, és megveregette a hátát. – Nem olyanok,
mint a szellemek. Nincs lelkük. Tehát egy nekromantának
bele kell tennie egy apró darabot magából, hogy éltesse az
alkotását.
– Igen?
– Tehát ez nem annyi, amennyit valaki nélkülözhet! Ezért
nem láthatsz kóborló zombi seregeket, a filmekben látottak
ellenére. Egy nekromanta csak kettőt, esetleg hármat
irányíthat sikeresen. Bárki mást próbál még feléleszteni, az
olyan lesz, mint az őrláng – világítanak a lámpák, de senki
nincs otthon, érted? És mint ilyenek, könnyű célpontok!
Haszontalanok!
– Még mindig nem látom...
A baba egy meghökkentően hangos böffenéssel szakított
félbe. Mindketten rá néztünk, én döbbenten, Roger
elégedetten. Megtörölte az állát, és visszadugta az üveget a
szájába.
– Mint már mondtam neked, módosítottam a gólemeken
használt kötési varázslatot azzal a varázslattal, amit a
zombik készítéséhez használunk. És működött, többé-
kevésbé. De tudod, hogy van a varázslattal – valahogy
mindig a seggedbe harap. És ebben a konkrét esetben azt
tapasztaltam, hogy az új varázslat ugyanúgy korlátozott,
mint a zombi varázslat – egyszerre csak két vagy három
„testet” tudtam megkötni. Akkor sem alkothatnék sereget,
ha megpróbálnám!
Fürkésztem az arcát – hinni akartam neki. Kék szeme
ártatlannak tűnt, és teljesen meggyőzően hangzott. De a
földszinten is.
Roger összevonta a szemöldökét, gondolom, mert túl
sokáig haboztam. – Gondolkodj, te lány! Mit gondolsz,
korábban már nem használta valaki a szellemeket
fegyverként? Nem vagyok zseni, és nincs semmi új a nap
alatt. Valaki valószínűleg próbálta már valamikor, aztán
undorodva feladta és visszatért a zombikhoz! Lehet, hogy
undorítóak, de legalább megbízhatóak.
– Mégis megtetted, legalább kettővel...
– Igen, kettővel. És azt sem hinnéd el, hogy néha milyen
pokoli pillanatokat okoznak! Mármint gondolkodj el egy
percig a logisztikán! Ha találnál elegendő önálló
gondolkodású szellemet, akik nincsennek a nap
huszonnégy órájában elfoglalva a bosszúvágyukkal, és még
ha valahogy találnál is elegendő energiát, hogy tápláld őket,
és ha meg tudod győzni őket, hogy támogassák az ügyed...
Nos, akkor lehet, hogy van akkora hatalmad, amivel
számolni kell. De tudod, mi az esélye ennek?
 Igaza volt, jöttem rá. És ha nem az az aggodalom kötött
volna le, hogy ő és Pritkin egymás torkának esnek, akkor
talán magamtól is rájövök. Billy Joe csak egy szellem volt, és
alkalmazkodott hozzám. El sem tudtam képzelni, hogy egy
hadsereget irányítsak, vagy kezdetben akár csak
toborozzak. Nem csoda, hogy soha senki nem tette meg.
Ahhoz lehetne hasonlítani, mintha macskákat próbálna
valaki terelgetni.
– Rögeszmés, fecsegő macskák – értett egyet Roger, mert
azt hiszem, ezt az utolsót hangosan is kimondtam.
– De Jonas – az Ezüst Kör vezetője – azt mesélte, hogy a
szellemhadsereged figyelte a Kör minden mozdulatát.
Roger nevetett. – Mostanában?
– Azt mondod, hogy ez sem volt igaz?
– Persze, hogy nem volt igaz. Nem szeretem az Ezüst
Kört, de a Fekete még rosszabb. Nem akartam neki segíteni,
de folyamatosan erőltették. Felmerült bennük az a gondolat,
hogy hazudjak több száz szellemről, amivel feltételezem,
meg akarták etetni őket. Tehát elintéztem, hogy a pletykák
eljussanak az Ezüst Körhöz, hogy különlegesen paranoiások
legyenek, és meglett a kifogásom is, hogy miért nem kötök
többet magamhoz.
Rá meredtem. Olyan ártatlannak hangzott, mintha a föld
két leghatalmasabb mágikus szervezetének hazudni nem
lenne nagy dolog. – És a sereged...
– Amikor az emberek bármivel párosítva hallják a
„sereg” kifejezést, hajlamosak megadni neki a tiszteletet.
Kérdezd csak meg Tonyt!
– De te neki is hazudtál! – Nem kérdés volt.
– Nos, nem maradhattunk a háznál! – mondta
mosolyogva, de kissé bosszúsan. Mintha azt várta volna
tőlem, hogy óh és áá a teljesítményei miatt. Lenyűgözött
voltam, persze – hogy kitartott, ameddig csak kitartott. De
egyre jobban közeledtem Pritkin nézőpontjához is –
kibaszottul lehetséges, hogy az apám bolond.
– Miért nem maradhattatok a háznál? – kérdeztem, bár
nem voltam biztos benne, hogy akarom tudni.
– Anyád visszautasította! Meséltem már neked, hogy
inkább az erdőt szereti, és egyébként sem szerette Tonyt.
Nem mondod!
– És nem legutolsó sorban, ott van az a halom elfajzott
szellem, ami folyamatosan próbálta megvadítani Samet és
Daisyt! Ki kellett mentenem magunkat!
– Tehát hamisítottál egy démontámadást, hogy Tony
száműzzön a házikóba – mondtam, mert persze, hogy ő
volt.
– Tűzvarázslat! Ismered, hogy milyenek a vámpírok!
– És akkor csapdának állítottad az erdőt...
– Nos, előbb meg kellett nőnie!
– ...és megépítetted ezeket a dolgokat, hogy senki ne
jöjjön kémkedni utánad!
– A kémkedés miatt kevésbé aggódom, mint a meghalás
miatt – mondta szárazon. – Ha felbukkan az az átkozott
szpartosz, Tony lelkénél valami többre van szükségem,
hogy időt nyerjek. Valamire, amire még egy isten sem
számít. És még mindig megvoltak az ismereteim a
homunculusokról, amikor még a Fekete Körrel voltam,
tehát... – vonta meg a vállát.
Csak ültem ott. Körülbelül ezer kérdésem volt, amiket fel
akartam – fel kellett – tenni, és ez lehet az egyetlen esélyem.
Mert ha anya olyan, mint Agnes, akkor nem fog örülni, ha
meglát. Tudtam ezt, tudtam, hogy meg kell ragadnom a
lehetőséget, amíg itt van, de rosszul érintett.
 – Te... mindenről hazudtál! – mondtam, és próbáltam
elfogadtatni az agyammal, hogy ez a teljesen hétköznapi
fickó, valahogy mindenkit meggyőzött – a Fekete és az
Ezüst Kört, Agnest, egy mestervámpírt, mindenkit –, hogy
számolni kell vele, mint hatalommal. Amikor csak néhány
ócska robotja és néhány nagyszájú szelleme volt.
– Inkább kreatív problémamegoldásnak nevezném! –
mondta mereven.
– És megúsztad – mondtam csodálkozva. Mert
valószínűleg ezt volt a legnehezebb elfogadni.
– Meglepettnek tűnsz!
– El vagyok képedve! – mondtam neki őszintén. Rám
mosolygott. – Már évekkel ezelőtt halottnak kellett volna
lenned!
A vigyor elhalványult.
– Köszönöm – mondta savanyúan, és áttette a babát a
másik vállára, mivel ez már eléggé nyálas volt. – De talán
egy nap megtanulod, hogy az emberek hiszékenyek.
Gyakran egyszerűen csak el fogják hinni, amit mondasz
nekik, ha elég magabiztosnak tűnsz – és ha ez a valami
tetszik nekik. Hinni akarnak, ezért a munka felét elvégzik
helyetted!
– De... de a Fekete Kör – mondtam, és próbáltam
rávezetni, hogy milyen típusú emberekkel volt dolga, mivel
láthatóan még mindig nem fogta fel.
– A mondás ugyanúgy igaz a rosszakra is, mint bárki
másra – mondta. – Talán még jobban is! Annyira hozzá
szoknak, hogy mindenki túlságosan is fél, hogy
megpróbálja becsapni őket, ezért csak azt gondolják, hogy
biztosan igazat mondasz.
 Csak ültem és bámultam rá. – És az a sereg, amit
folyamatosan ígértél? Nem várták, hogy előbb vagy utóbb
meglátják?
– Nos, igen – mondta halkabban, mert a baba visszaaludt.
– Ezért buktunk el. Eredményeket követeltek és én... nos,
ameddig csak tudtam, kitartottam, kiemelve, hogy a
szellemek toborzása kissé nehezebb, mint a szokásos
esetben. És akkor meg kellett építenem a prototípust, majd
kidolgoztam a kötés varázslatot, majd bemutattam...
legalább elégedettek voltak aznap. De végül többet akartak
látni, és nekem persze csak ez a kettő volt mindenem.
– De miért készítetted el egyáltalán? – kérdeztem
mérgesen, mert ennek semmi értelme nem volt. – Mit
kerestél egyáltalán ott?
Rám fintorgott, talán azért, mert sikerült felébresztenem a
babát, és felállt, hogy ringassa.
– Természetesen a hatalom miatt voltam ott. Mondtam
nekik, hogy nem tudok szellemeket toborozni nélküle, vagy
egyedül fenntartani egy sereget. Ha eredményt akartak,
adakozniuk kellett. És megtették! – vigyorodott el. – Ó, igen,
megtették! Éveken át szinte mindet szárazra csapoltam...
– Miért? – követeltem a választ, legalább egy igaz dologra
vágytam ebben a hazugsághegyben, amit felépített. – Miért
kockáztattad az életed olyan hatalomért, amire nem is volt
szükséged?
Válaszolni kezdett, de aztán felnézett. És az egész arca
megváltozott. Egy pillanatra szinte jóképű volt. Valamit
mögöttem nézett az ajtóban, és még mielőtt megfordultam
volna, tudtam, mi az.
Pontosabban, hogy ki az.
– Találtam a linóleumon egy vérző hadmágust!
– Vérző? – ugrottam fel.
 – Egykor a gyógyítás az egyik ajándékom volt – mondta
nekem. – Nem teljesen veszítettem el ezt a készségemet!
– Ébren van? – Nem kételkedtem benne, de szerettem
volna magam látni azt a morcos alakot.
– Hamarosan az lesz! – A férjére pillantott. – Figyelsz rá?
– Természetesen!
– További összetűzések nélkül?
Megforgatta a szemeit, de kissé bűntudatosnak látszott.
Elment. Otthagyva egy olyan istennővel, akit nem
ismertem, és egy anyával, akivel alig találkoztam.
Sokáig meg sem szólaltam. Olyan gyönyörű volt, mint
amilyenre emlékeztem, és nem amit a legendák mondtak
róla. Harcos volt – ezt tudtam, és nem csak néhány régi,
valószínűleg félig-meddig igaz történet miatt. Hanem azért,
mert a saját szememmel láttam. Porrá változtatott egy
szpartoszt, egy másikat csapdába ejtett egy időhurokban, a
harmadikat pedig lehagyta a szekér tizenkilencedik századi
változatában. És akkor, egy kis segítségemmel, a maradékot
szétszórta az időben, betaszítva őket egy történelmi
zuhanásba, amiben lehetetlen megállni.
De nem legendának nézett ki. Gyönyörű bronz csillogású
haja nedves gyűrűkben hullámzott végig a hátán, puha,
fehér ruhája nedves és koszos volt a szegélyénél, mintha
csak egy rövidebb kabátot viselt volna. És gyönyörű arca
derűs volt, miközben a gyermekét nyugtatta.
Orgona illata van, gondoltam közömbösen, az ismerős
illat simogatásként körözött a fejemen. Emlékeztem...
gyermekkoromból... szinte ez volt az egyetlen dolog, amit
én...
– Cassandra!
 Ibolyakék szemének pillantása találkozott az enyémmel.
Nyugodt volt, mint a hangja. De én hirtelen nem voltam az.
Hirtelen alig kaptam levegőt és fájt a mellkasom.
– Cassie – suttogtam. – A legtöbb ember... engem így...
Egy puha kéz megfogta az arcomat. Megdermedtem, nem
azért, mert az érintés nem kívánt volt.
De mégis hirtelen el akartam fordulni, elrejteni az
arcomat, száz különböző dolgot elmesélni neki, amit nem
tudtam keresztül erőltetni elszorult torkomon. Azt
akartam...
– Nem kellett volna eljönnöd!
Olyan volt, mintha gyomorszájon vágott volna, pedig
számítottam rá.
– Én... Tudom! – mondtam nagyot nyelve. – Agnes is
mondta... ő sem akart látni. Azt mondta, az túl sok elősejtést
enged meg számára, de az a lényeg, hogy én... Mármint azt
mondta, hogy ne térjek vissza! És nem tettem. De úgysem
tudott volna ebben segíteni. Azért kell veled találkoznom...
kérdezni...
– Tudom, miért jöttél!
– Tényleg? – kérdeztem röviden.
– Már nem vagyok az, ami voltam, Cassandra! De nem
vagyok ember!
Nem, de én igen. Kimondatlanul, de érezhetően ott lógott
a levegőben. Nem olyan voltam, mint ő. Egyáltalán nem
láttam magam benne. Sohasem. Sokkal inkább
hasonlítottam a földszinti hanyag fickóra, arra, aki elejtette a
csecsemőket – hé, talán ezért volt a baj velem –, aki olyan
harcokba bocsátkozott, amiket nem tudott megnyerni, aki
makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a maga módján tegye.
Ami megölte.
Kíváncsi voltam, hogy nekem mit hoz ez.
 – Örülök, hogy találkoztunk! – A keze még egy pillanatig
puhán és gyengéden az arcomhoz ért, mielőtt leesett. –
Menned kéne!
Csak bámultam rá, és dühös könnyek homályosították a
most nyugodt babát tartó látványát, és azon tűnődtem,
miért jött be hozzám egyáltalán. Miért zavart meg. Az
Istennők is ki tudnak bukni? Nehéz elhinni, hogy
szándékosan történt, amikor most szemmelláthatóan tud
nélkülözni. Nos, sajnálom! Itt vagyok, és itt is maradok,
amíg meg nem kapom, amiért jöttem. A szüleimtől
édeskevés felkészítést kaptam ehhez az őrült élethez. Pedig
szükségem lett volna rá.
Elfordult, hogy betegye a babát a kiságyba.
– Éppen olyan makacs vagy, mint az apád!
– Akkor tudod, hogy nem fogok csak úgy elmenni!
– Jól tennéd, ha átgondolnád!
– Mint ahogy át kellett volna gondolni, azon az éjszakán,
ott Londonban? – csúszott ki a számon, még mielőtt
megállíthattam volna, de nem sajnáltam. Egy ember –
kétbalkezes, esetlenül ügyetlen ember – mentette meg
aznap este, egy olyan csoport lénytől, ami még az isteneket
is megborzongatta. Nem volt szép, és biztosan nem volt
elegáns, de sikerrel járt.
Néha még mi, egyszerű halandók is okozhatunk
meglepetést.
– Ha nem lett volna ott, akkor meghaltam volna! – értett
egyet a nő, és betakarta a gyereket. – De az élete... lehet,
hogy egészen más lett volna!
– És az enyém nem is lett volna! Tehát bocsáss meg, hogy
örülök, hogy makacs volt!
Rám pillantott. – Még a hangod is az övére hasonlít!
 Az ő hangja kedves volt, szinte engedékeny.
Lehetetlennek tűnt, hogy bárkiért is aggódna... nem isteni.
Leginkább azt feltételeztem, hogy valamilyen módon
használta őt. De úgy hangzott...
– Hogy találkoztatok? – kérdeztem, mert soha nem
tudtam elképzelni.
Nem válaszolt. Nem is ült le, így én sem tudtam. Talán
emiatt érződött ez kevésbé látogatásnak, vagy akár
kihallgatásnak, inkább úgy, mintha üldözőbe vennénk
egymást az ajtóhoz.
Rendben, gondoltam dühösen. Ezt úgyis meg akartam
kérdezni. Figyelmen kívül hagyhat, de a fenébe is, azt
kérdezek, amit csak akarok!
– Nem azon az éjszakán! – mondta dacosan.
Még mindig nem ült le, de nekidőlt a kiságynak.
Fáradtnak tűnt, gondoltam, majd félre löktem a gondolatot.
Az istennők nem fáradnak el... vagy mégis?
Könnyedén elmosolyodott. – Akkor találkoztunk, amikor
Agnes visszahozta őt több mint három évszázad
távolságból. Egy londoni pincéből, ha emlékszel.
Eszembe jutott, hogy Agnes elvitte a dühös mágust, aki
miatt visszautazott, de nem gondoltam volna, hogy azt
tervezi, hogy megtartja. – Miért nem adta át a Körnek?
– A Körnek nincs lehetősége időutazók megfékezésére,
bármennyire is kétbalkezes. Ez a Pythia udvartartásának a
feladata. Londonba hozta, és nem sokkal később
találkoztam vele – a börtönben.
– És beleszerettél egy esetlen, időutazó börtöntöltelékbe?
Még azelőtt kicsúszott, hogy visszatarthattam volna, de
úgy tűnt, nem sértődött meg. – Akkor még senki sem tudta,
hogy ügyefogyott. Kijelöltek, hogy ételt vigyek neki, mivel
úgy vélték, hogy veszélyes sötét mágus, és én egy
másodperc alatt elugorhatok. Ehelyett vele maradtam. És
beszélgettünk.
– Miről? – Nem tudtam elképzelni még két olyan embert,
akikben ennyire kevés közös van.
– A múlt, a jövő... a sors, a szabályok, a fojtogató rend
gyűlölete.
– Azt hittem, hogy a rend jó dolog.
– Attól függ, kinek.
Pislogtam. Ez komoran hangzott. – Nem értem!
Odakinn felvillant egy villám, amitől a haja egy pillanatra
lángvörösen izzott.
– Te teszed. Cassie, te a káosz, a zűrzavar és csonkítás, és
a vad bizonytalanság gyermeke vagy. A létezésed a
bizonyítéka...
– Minek? – kérdeztem, amikor elhallgatott.
– Hogy a reményt nem lehet láncra kötni. Az a sors
megsemmisíthető!
Megint pislogtam. Bátran és szenvedélyesen mondta, ami
jól esett. Mert különben kevésbé tűnhetett próféciának egy
istennő ajkáról... és inkább úgy, mint néhány úgynevezett
tisztánlátó olcsó fecsegése, amit akkor használtak jósláskor,
amikor nem tudtak mit mondani.
Vagy amikor témát próbálnak váltani.
Ismét elmosolyodott, mintha olvasna a gondolataimban.
– Akkor meg akarod menteni ezt a démont?
Bólintottam.
– Miért?
– Én... mi?
– Egyszerű kérdés, nem? Nagy kockázatot vállalsz érte!
– Ő is megtenné értem!
– Megtenné? Önző lények, a démonok...
 – Ugyanezt elmondható az emberekről – vagy az
istenekről is!
– Talán! – emelkedett fel a szemöldöke. De most nem
róluk beszélünk! De ő olyan lény, aki a természete ellen
küzd. Előbb-utóbb megadja magát! Talán az a legjobb, ha a
saját fajtája között van!
– De ők nem az ő fajtái! Ők... – azokra a démonokra
gondoltam, akiket ismertem, a többnyire jóindulatúaktól az
őszintén szólva félelmetesekig. Egyik sem emlékeztetett egy
cseppet sem a földszinti férfira. – Ő ember!
– Részben ember! Ez a másik fele, amivel még ezután kell
megismerkednie!
– Nem hiszem, hogy meg akarna vele ismerkedni! –
mondtam szárazon. Pritkin elég világos volt ebben a
kérdésben.
– Ez nem az ő választása! Azok vagyunk, akik vagyunk.
Mindannyiunkat ez irányít bizonyos mértékben.
– És mindannyian választhatunk, valamilyen mértékben
– kivéve őt. Helyette döntöttek. Elvitték...
– Tőled.
– Igen.
– És nehezményezed!
– Igen!
– Mert a tied!
– Igen... – hirtelen zavartan elhallgattam. Amíg eszembe
nem jutott: az istenek mindig gondolkodás nélkül elvették
az embereket szolgálóiknak, játékoknak vagy bármi
másnak.
A megtestesülése előtt valószínűleg anyám is megtette.
De én nem voltam isten, és itt nem ez történt.
– Nem! Ő a saját ura...
– Akkor nem döntheti el ezt ő maga?
 – Nem érted! Nem kapott esélyt...
– De kapott. Hogy megmentsen és elkárhozzon, vagy
hagyjon meghalni. Az előbbit választotta.
– Nem! Neki – ez nem volt választás! Rá lett
kényszerítve... az apja, az adott körülmények...
– A sors szerint?
– Igen, azt hiszem.
– És most szeretnéd megváltoztatni a sorsát!
– Ha így akarsz fogalmazni...
– Légy biztos benne! – mondta hirtelen sürgetően. – A
sorsnak sok húrja van, Cassie, és amikor megpendítjük
valaki másét, a sajátunk is gyakran visszhangzik!
Oké, kezdtem azt gondolni, hogy talán nem tudom
tartani a lépést ebben a beszélgetésben. Kezdtem megérteni
azt a problémát is, amit az orákulumok okoztak
embereknek a múltban. – Kicsit érthetőbben? – kértem
reménykedve.
– Ha megváltoztatod valaki más sorsát, az gyakran
megváltoztatja a sajátodat is!
– Jobbra? – kérdeztem, és már tudtam, mi lesz a válasz.
– Azt nem lehet tudni! Ez a káosz lényege, a szikláról
való lelépés tudatlansága – nem tudni, mit találsz az alján.
Igen, csak én tudtam, mit szoktam általában találni.
– Azt hiszem, jobban szeretem a rendet! – motyogtam.
– Valóban? – ívelt fel a vékony szemöldök. – Akkor
hagyd a sorsára, és térj vissza a tiedhez!
– Nem!
– Akkor a káoszt választod!
– Rendben, rendben, én a káoszt választom! – mondtam
szenvedélyesen. – Csak mondd el, mit kell tudnom!
 12. Fejezet

Pár perccel később ismét testet öltöttem a szálloda

előcsarnokának kedvenc félreeső sarkában. Két oldalról a
fal, és egy kövér műcseppkő zárta el a kilátás nagy részét.
Egy cseppkő, aminek gyorsan meg kellett kapaszkodnom az
oldalában, hogy ne essek a fenekemre.
Oké, gondoltam, miközben a szoba őrülten kavargott a
fejem körül.
Oké, gondoltam, amikor a színek összefutottak, és
szélcsatornaszerű hatás zúgott a fülembe, és ez az egész
Roger játékainak adott esélyt fizetségül.
Oké, gondoltam, amikor a gyomrom is csatlakozott, és az
agyam úgy döntött, hogy csessze meg, és végül mégis a
fenekemre pottyantam.
Oké.
Esélyes volt, hogy szabadnapra van szükségem.
Hagytam, hogy hanyatt essek, hiszen egyébként is azt
csináltam. Aztán csak feküdtem, és a fejem felett magasan
lévő, homályba vesző, imbolygó gerendákat figyeltem,
ahogy a fejem fölött úgy hullámoznak, ahogy a
gerendáknak nem kellene. Ez meglehetősen szórakoztató
volt, de egy idő után be kellett csuknom a szemem, mert
kezdtem rosszul lenni.
És elég beteg voltam.
Utólag beláttam, hogy Pritkin visszahozása után,
valószínűleg kicsit társalognom kellett volna vele, és ezzel
egy kis időt adva magamnak a következő ugrás előtt. Amit
az érzésem alapján ítélve az utóbbi időben egy kicsit túl
gyakran csináltam. De már kezdett kijönni a támolygós
szakaszból, és el akartam kerülni egy olyan beszélgetést,
amire nem voltam felkészülve, ezért kihagytam.
Nem a legjobb húzásom volt, döntöttem el, mivel a
szédelgés egyre rosszabb lett.
Kis idő múlva oldalra fordítottam a fejem, mert ha
elájulnék és hánynék, nem akartam megfulladni. De nem
ájultam el. És semmi sem jött fel, talán azért, mert nem volt
annyi a gyomromban, hogy bajlódjak vele.
Az étkezések kihagyásának megvan a maga haszna,
gondoltam hálásan, és arra gondoltam, zavar-e bárkit is, ha
elalszom itt.
A szőnyegnek cipő- és cigarettaszaga volt.
Úgy döntöttem, hogy ezzel még tudok együtt élni, és
oldalra fordulva próbáltam kényelmesen elhelyezkedni.
És ehelyett az orrom egy pár, csillogó, Ferragamo cipővel
találta szembe magát.
– Tudtam! – mondta valaki keserűen.
Beletelt egy pillanatba, de a szemem végül egy jóképű
vámpír arcára összpontosult. Szerencsére nem Marco volt
az. Vagy Mircea. Vagy bárki más, akinek esetleg egy jó
történetet kellett volna kitalálnom, mert még nem voltam rá
képes.
– Már vártalak! – mondta komoran a vámpír. – Ezer más
dolgom is van, de tudtam, tudtam, hogy a lehető
legrosszabb pillanatban fogsz megjelenni! És lám! A hitem
megerősödött.
– Nincs is hited! – szédültem meg, miközben a szemem
próbált keresztbe akadni.
 A vámpír lába mögötti színek, hangok és zene örvénye
lassan összeolvadt az Alvilág képévé, ha az Alvilág
ragacsos pólókat és gyümölcsös italokat árult, és az
emberek szmokingban bóklásztak fel-alá.
Várjunk csak!
Szmokingok?
– Ó, hiszek én! – mondta a vámpír villámló, sötét
szemekkel. Jól mentek a szmokinghoz, amivel éppen a
spanyol megjelenését emelte ki. – Hiszem, hogy
tönkreteszed az életem!
Ő volt Casanova. Igen, Casanova, vagy legalábbis azt
állította, bár nem az volt és soha nem is volt az. De az őt
birtokló inkubus korábban birtokolta a híres latin szeretőt,
és a vámpír közösség sem mentes a hírességek imádatától.
Tehát „Casanova” átvette a nevet és az életmódot a
szellemmel együtt, ami azt jelentette, hogy jobban hozzá
szokott ahhoz, hogy selyem lepedőn hentereg, minthogy
bármilyen tényleges munkát végezzen.
Akkoriban meglepett, amikor vehemensen bevetette
magát az első igazi munkahelyén, bár ez
megmagyarázhatja, hogy miért mered rám ilyen dühösen.
Már megint foltot vetettem a szállodájára a jelenlétemmel.
Figyelembe véve, hogy általában ez a hely hogy néz ki, ez a
gondolat megmosolyogtatott volna, ha nem vagyok ennyire
rohadtul fáradt.
És, hogy a ma este sem az a kivétel, ami erősítené a
szabályt.
A Dante hotel és kaszinó egyszerre volt ízléstelen és
vulgáris, rikító és giccses, de nem olcsó. A Vegas Strip egyik
legfontosabb darabján semmi sem volt az. De csak azért,
mert a vendégei számolatlanul szórták a nehezen
megkeresett pénzüket a kaszinó feneketlen torkába, még
nem jelenti azt, hogy kiöltöztek. Annak ellenére, hogy mit
sugallnak a filmekben, a szokásos vegasi esti öltözék a póló
és rövidnadrág volt, kivéve télen, mert akkor alkalmanként
felöltötték a kapucnis felsőt és a farmert is.
De nem ma este. Ma este a csicsás előcsarnokban
található cseppköveket és gőzkilövő gejzíreket
elhomályosították – a gyönyörű emberek. Soha nem láttam
még egyszerre ennyi csillogó ruhát, élére vasalt öltönyt és
elegáns frizurát itt.
És az egy vonósnégyes volt?
– Bulit rendezünk? – kérdeztem az egyik karomra
támaszkodva.
– MI semmit sem rendezünk! – mondta, és elkapta a
pezsgős poharat, amit egy elhaladó pincérnő adott nekem. –
És ha valóban hinnék egy isteni lényben, akkor neki kell a
legnagyobb szadistának lennie a márki óta, amiért a
nyakamba varrt!
– Oké, fejezd be! – mondtam pofákat vágva a pohárba,
mert az az egy korty, amit sikerült meginnom, rossz ízű
volt. – Most értem vissza! És ha ezt szolgálod fel a
vendégeknek, akkor jobb, ha felkészülsz néhány perre!
– Ezek nem vendégek, hanem a személyzet. És nem
fizetek pezsgőt, amikor a kamerák nem tudnak különbséget
tenni!
– Milyen kamerák?
– A kamerák, amik miatt nem kell aggódnod! Most
rángasd meg az orrod, vagy bármid, amit csinálni szoktál,
és tűnj el innen! És csináld gyorsan, mielőtt bárki meglátna.
Vannak itt olyan csavargók a játékgépeknél, akik jobban
néznek ki, mint te!
Most az egyszer tényleg sértődöttnek tűnt.
Lenéztem.
 És rendben, jobban is néztem már ki.
A Pritkin által kölcsönadott pulcsi nagyrészt védte a
felsőtestemet a közelharc során. De a lábam szabadon
maradt – tele volt karcolásokkal és rovarcsípésekkel,
megszáradt iszap borította, meg valami, amit végül a fákról
rám ragadt gyantás foltokként azonosítottam. Az egykor
fehér lábbelim fekete volt, a körmeim alatt egy réteg piszok
volt, és ha jobban belegondoltam, jó, hogy az utóbbi időben
nem láttam az arcom a tükörben.
De éreztem a karcolásokat.
Kivettem egy fenyőtűt a hajamból, és méltóságteljesen
próbálkoztam. – Mondtam, hogy épp csak visszaértem! És
addig nem megyek fel a szobába, amíg nem kapok enni!
– Küldök valamit!
– Persze! Két óra múlva, és addigra már elalszom!
– Megmondom nekik, hogy siessenek!
– Soha nem sietnek! – Frednek egy dologban igaza volt –
a szobaszerviz itt szar volt. – Csak bekapok egy kis tacót...
– Az teljesen ki van zárva!
– Hogy?
– Ó, mert... várj meg itt! – mondta végül, és a padlóra
mutatott a mocskos cipőm előtt. És akkor még néhányszor
belebökött a levegőbe, hogy jobban kihangsúlyozza. – Így
ni! Itt! Érted?
– Guacamoléval és vörös mártással szeretem, de salátát
nem kérek – mondtam, és újra leültem a hamis szikla
tövébe.
Egy másodperc múlva visszatért, de nem étellel. Hanem
egy nagy cserepes páfránnyal, bronz vödörben, olyannal,
mint amik a bejelentkező pult körül voltak elhelyezve. Nem
tudom, mi köze a páfrányoknak a hangulathoz, de Dante
nem aggódott az ilyen apró következetlenségek miatt. Vagy
amiatt, hogy még a pokolnak sem lett volna ilyen a
szőnyege.
– Így ni! Itt! – ismételte, és lehajította a páfrányt. És akkor
ismét eltűnt.
Félretoltam a leveleket az arcomból, mivel közvetlenül
elém állította a cserepet, és megbámultam a jól öltözött
emberek buliját / gyűlését / véletlenszerű összejövetelét.
Nem tudtam, hogy Casanova vajon megpróbál-e egy
nagyobb, tehetősebb társaságot bevonzani azzal, hogy a
szolgálaton kívüli alkalmazottait Gucciban vonultatja fel,
vagy valami más történik-e. És egy perc múlva úgy
döntöttem, hogy nem is érdekel.
A fejemet a cseppkőnek támasztottam, és lehunytam a
szemem. Úgy éreztem a szoba így gyorsabban forog, de
furcsa módon a gyomrom jobban érezte magát. Ami persze
csak azt jelentette, hogy felébredt az agyam.
Elkezdett elgondolkodni azokon a gondolatokon, amiket
ma este kérdezhettem volna, ahelyett, hogy csak ültem ott
és beszélgettem Roger szellemeivel. De kicsit feszült voltam,
és több, mint egy kicsit kiborult, és nehéz is volt őket
figyelmen kívül hagyni. És aztán anyámmal...
Basszus! Az anyám. Nyeltem egyet, majd néhányszor a
sziklának vertem a fejem, mert megérdemelte.
Nem tudom, mit vártam tőle. Hogy majd tárt karokkal
fogad? Puszikkal áraszt el? Azt mondja, hogy hiányoztam
neki?
És igen, rájöttem. Valamelyik részem erre számított,
különben nem fájna annyira. Valamilyen ostoba részem,
mert természetesen nem hiányoztam neki. Soha nem volt rá
esélye. Nem töltött évtizedeket tűnődve, keresgélve,
álmodozva...
 És megadta, amit kértem. Nos, többé-kevésbé. És semmi
sem olyan volt, mint amire számítottam.
Nem annyira maga az információ – miután egy héten át
gondolkodtam a pokolba való betörésen, szinte mindenre
fel voltam készülve. De az a tény, hogy nem nevetett ki,
vagy azt sem mondta, hogy megőrültem, vagy nem
billentett fenéken... Csak... elmondta.
Megadta nekem mindazt, amire szükségem volt, hogy
felérjek a szarság valami következő szintjére, anélkül, hogy
sokat vitatkozott volna. Tehát, vagy komolyan alábecsül,
vagy... vagy talán tényleg beletrafáltam? Talán meglátott
bennem valamit, amit én nem? Talán...
Talán úgy gondolta, hogy a legjobb módja annak, hogy
megszabaduljon tőlem, ha megadja nekem, amit akarok, és
hagyja, hogy magamtól is rájöjjek, hogy ez őrültség.
Nem tudtam. Az a furcsa érzésem támadt, hogy most
még kevesebbet tudtam a szüleimről, mint korábban. Biztos,
hogy kevésbé tudtam értelmezni.
Mint az apám. Azt hittem, hogy az igazság – ha
egyáltalán azt kaptam – jobb, mint a hallott pletykák, de
nem volt kevésbé furcsa. Mit csinál egy ősi istennő a csaló
mágikus változatával? És ő mit művelt a Fekete Körrel?
Azt mondta, szüksége volt hatalomra. De minek? Mert a
pár szellem nem tudott annyit elhasználni, még akkor sem,
ha Vasembert játszottak. Tehát mire használta?
Nem segíthetett anyámnak. Anyám gyenge volt, igen.
Mágia kellett neki, igen. De nem az emberi változata. Ezért
szóltak a régi legendák arról, hogy az istenek meglátogatták
a földet, de valahol másutt élnek – Asgard, Vanaheim,
Olümposz –, bárhogy is nevezték. Mert nem tudtak
táplálkozni az emberi varázslatból. Nem tudtam, hogy
azért-e, mert összeegyeztethetetlen az övékkel, vagy nem
volt elég erős, vagy mi. De meggyengülnének, ha nagyon
sokáig itt maradnának.
Éppen ezért veszítette el anya végül erejének nagy részét,
miután itt csapdába esett. És ezért ment végül a Pythia
udvarába, miután évszázadokon keresztül kerülte. Apollón,
a próféciák istene, saját erejével ajándékozta meg Delphi
orákulumait, még akkor, amikor jó kis imádók voltak, és ez
még mindig erős volt. Gondolom, a Pythiák által felhasznált
cseppnyi energia elhanyagolható volt ahhoz a
mennyiséghez képest, amire egy éhes istennek szüksége
volt.
De anya nem sokáig lakomázhatott. A Pythia udvarához
csatlakozás lehetővé tette ellenségei számára, hogy
megtalálják őt, és a megszerzett hatalom nagy részét el
kellett használnia az ellenük való harcra. Így végül Tony
vendégházában kötött ki apával, aki kerülte a Fekete Kört,
ami feltehetően erőszakos dolgokat akart tenni vele. És a
várakozás...
Mire? Egészen a ma estig soha nem gondolkodtam rajta
igazán. Csak feltételeztem, hogy bujkálnak. Ezt teszed,
amikor rossz emberek vannak a nyomodban. De most,
miután találkoztam velük, ennek nem volt sok értelme,
legalábbis nem hosszú távú tervként.
A szpartosz könyörtelen volt. Anyámnak tudnia kellett,
hogy végül megtalálják, és amint megtalálják, a játéknak
vége. Az ereje már szinte teljesen elfogyott, Tony emberei
nem harcolnak érte, és ha még meg is tennék, a szpartoszok
körülbelül egy perc alatt ledarálnák őket. És miután
mindkettejükkel megküzdöttem, erősen kételkedtem abban,
hogy Roger őrült találmányai sokkal jobban járnának. És
még ha az erdőt is a védelme részének számítottam – és
miután átmentem rajta, nem láttam okát, miért ne kellene –,
hát Pritkin és én is túléltük. Egy csomó ősi félisten aligha
fog rosszabbul járni.
Szóval, igen, minden, amit láttam, átmenetinek tűnt,
valami, ami a szüleimet egy kis időhöz juttatja.
De mit lehetne csinálni?
– Tessék! – Felrezzentett a félig álomból, félig
álmodozásból, hogy valaki az orrom alá nyomott valamit.
Valamit, ami isteninek tűnt, amikor sikerült az ezüst tálcát
elég messzire eltolnom, hogy a tartalmára
összpontosíthassak.
– Ez nem taco! – mondtam álmosan.
– Nem, annál jobb! – vágta rá Casanova. – Most menj
vissza a szobádba, mielőtt valaki meglátna!
Visszavághattam volna, de tapintatos akartam lenni a
fickó iránt, aki éppen hozott nekem egy tálca ízletesnek
látszó előételeket. Egyenlő méretű lazacszeletek, szaftos
kolbászt, szalonnába csomagolt zsíros garnélát és kiadós
húsgombócokat tartalmazott. A gyomrom felébredt és
panaszosan morogni kezdett. Hirtelen majdnem éhen
haltam.
Megcsörrent egy telefon, és Casanova előkapta a
kabátjából.
– Természetesen! – mondta gonoszul. – Nem vehetek öt
perc... rendben, rendben! Jövök!
Rám hajította a tálat, és eltűnt, azzal a folyadék
sebességgel, ami jellemző a vámpírokra, amikor nem
baszakodnak. És én sem vesztegettem az időt.
Megragadtam egy lazacdarabot, ami egy növényi sajt
dombon ült, mellette egy szelet friss uborka szelet...
Ami örökké friss marad, ahogy egy másodperccel később
rájöttem.
Mert műanyagból készült.
 Sikerült kiköpnöm a dolgot, mielőtt megfulladtam volna,
majd csak ültem, és a tenyeremben lévő nyálkás dolgot
bámultam. És azt kérdeztem magamtól, hogy jutott az
életem idáig. Ledobtam, és kezemet a mocskos felsőmbe
töröltem, és felvettem a gumiszerű garnélát – ami úgy tűnt
valódi gumiból készült. Aztán egy kolbász, gyönyörű héjjal,
amit egy festékszóró palacknak köszönhetett. És akkor...
– Nem! – mondtam egyre kétségbeesettebben, és végig
tapogattam az egész tálcát. De mindegy volt. Hamisak
voltak. Mind hamis volt.
Casanova éppen most adott nekem egy tálca műanyag
ételt.
Úgy nézett ki, mint egy olyan mintatálca, amit az
éttermek csalinak használnak. Úgy tűnt, hogy az
alkalmazottak nem csak nem kaptak igazi pezsgőt, de enni
sem kaptak. És én sem.
– Szemétláda! – Hitetlenkedve, dühösen és teljesen
kiéhezetten ültem ott. Még egy másodpercig, mielőtt talpra
álltam volna, és félretoltam a pálmát.
A hely tele volt. Ha lehetséges, még szebben öltözött
emberek zúdultak a már turistákkal teli előcsarnokba, mióta
utoljára odanéztem. Nem volt mód úgy ugrani, hogy meg
ne lássanak, és amúgy sem éreztem elég erősnek magam
hozzá.
Lehet, hogy valóban hajléktalannak néztem ki, de ennek a
pokolnak kellett lennie. Ha az emeleti bárban szatírok, a
szalonban pedig inkubusok szolgálhatnak fel, a kettő között
pedig ördögfülű pincérnők cirkálhatnak, akkor egy
véletlenszerű utcai ember senkit sem sokkolhat. És ha mégis
megtörténik, az csak nagyon rossz volt. Lehet, hogy az
univerzum gyűlöli Casanovát, de engem éheztetni akart.
És elegem volt.
 Visszaszerzem az életem felett az irányítást, vagy
legalább a vacsorámat.
Elindultam kifelé.
Vagy, inkább a bejelentkezési pult mögött meglapulni,
mert nem akartam, hogy fülön csípjenek.
Szerencsére pillanatnyilag senki sem akart bejelentkezni.
Kaptam néhány érdeklődő pillantást a személyzettől, de a
legtöbben már ismertek, és a pult mögé settenkedni, az
egyik legkevésbé furcsa dolog volt tőlem, amit láttak. Senki
sem próbált megállítani, én pedig onnan átosontam egy
szolgálati folyosóra, azután pedig a fagylaltozó hátsó részén
keresztül újra kimentem az előcsarnokba. Pont ott, ahol a
pokolbéli táj egy régi vadnyugati szellemvárosba ment át,
már ha a régi vadnyugatra jellemzők voltak a műanyag
kaktuszok, neon feliratos koktélok és a túlárazott butikok.
És egy üvegszálas füles kocsi, villogó taco jelzéssel.
Megesküdtem volna, hogy egy égi kórus kezdett
énekelni, de az nem igazán valószínű errefelé. Előre léptem.
A sülő hús és a habanero szósz illata vonzott. Összeszorított
szájjal és üveges szemmel lépkedtem... és nekimentem egy
keményített ingnek.
– Azt hiszed, már nem ismerlek fel? – követelte
Casanova. Megjelent a kasztíliai akcentusa, és teljes
mértékben felindultnak látszott.
– Ó, az isten szerelmére! Tűnj el az utamból! – mondtam
neki, és megpróbáltam kikerülni.
De nem igazán sikerült. Casanova, annak ellenére, hogy
fele időben ócska kis ribancként viselkedett, vámpír mester
volt. Nem jutottam sehova. Az Isten verje meg!
– Ezt most nem teszed tönkre! – mondta nekem
fenyegetően.
 – Csak próbálok bejutni ebbe a kibaszott taco bárba! Nem
is tudom, mi ez az „ezt”!
– Ez az én próbálkozásom, hogy megmentsem a süllyedő
vállalkozásom! – sziszegte, és elmarkolva a karomat,
berántott pár hamis szénabála mögé. – Benne leszek a
televízióban, egy országos adásban és főműsoridőben!
– Miért?
– Ezért! – mondta Casanova, odaintve egy nagyfogú
pasasra, aki mikrofont viselt a hajtókáján és épp kilépett az
előcsarnok előtti szabad területre. Ő és a tucatnyi fekete
pólós srác, akik rohangáltak körülötte, akadályozták a
legtöbb ember hozzáférését a sarokban lévő liftekhez, de
úgy tűnt, senki sem bánta. Túlságosan lefoglalta őket, hogy
figyeljék, amint egy profi kinézetű kamerába vigyorog.
– Ördögök! – mondta hirtelen, majd egyre nagyobb
átéléssel folytatta. – Ogrék! Óriások! Mindenféle furcsa
lények! Ha nem hiszel a szörnyekben, akkor egy apró
kisebbség része vagy. A történelem során, a föld szinte
minden kultúrája hitt benne. És ami a különös,
mindannyian ugyanabban a szörnyben hittek. Vegyünk
például zombikat: „Feltámasztom a halottakat, és ők megeszik
az élőket... Tettem következtében a holtak száma meghaladja az
élőkét!” Mit gondolsz, honnan származik ez az idézet?
Stephen King? Élőhalottak éjszakája? Nem. Ősi babiloni
eposzból származik, amit ötezer évvel ezelőtt írtak. Ez az
egyik legrégebbi írott mű a világon. A zombiknak... van
származási vonaluk!
– Mi ez? – kérdeztem, miközben éreztem, hogy teljesen új
okokból zuhan ismét a gyomrom. – Hogy került ide a sajtó?
– Én hívtam őket! – mondta röviden Casanova.
– Hogy mi? – néztem rá hitetlenkedve.
 – Van fogalmad arról, milyen nehéz – kérdezte buzgón –,
nyereséget termelni, amikor a szobák felét és a személyzet
nagy részét az átkozott szenátus kisajátította?
A „átkozott szenátus” a vámpír szenátus volt, ami egy
korábbi háborús támadásában elvesztette a szokásos
tartózkodási helyét. Ideiglenesen ide költöztek, mivel a
kaszinó az egyik tagjuknak saját tulajdonában volt, ami
része volt Mircea kiterjedt portfóliójának. Eddig ez jobban
ment, mint amire számítottam, mivel jelen van egy csomó
idősebb mester és kísérete. De ez könnyen megváltozhat –
például ma este.
– Megőrültél? – sziszegtem. – Tudod, mi van fent. Mi a
fenéért lehetne ez jó ötlet?
– Én nézem!
– Mit?
– Ó, milyen gyorsan felejtesz! – mondta gúnyosan. – Vagy
talán homályosan emlékszel minderre, csak arra nem, hogy
a hotelemet egy röpke hónap alatt tönkre tetted?
– Mikor? – kérdeztem nyugtalanul. Mert oké, történt
néhány incidens.
– De a zombik újak a Wereshez képest – folytatta a
riporter. – Tizennégyezer évvel ezelőtti barlangrajzok
ábrázolnak olyan embereket, akik állati arcúak, vagy
mindenféle vadállattá változnak. Európából érkeznek a
leghíresebb vér-lény mesék: a vérfarkasok. De tudtad, hogy
Közép-Amerikában hasonló történetek vannak a
vérjaguárokról? Közép-Ázsiában a vérmedvékről?
– A hatalmas csata? – suttogta Casanova dühösen
fröcsögve. – Az, amit még mindig javítok?
– Ó. Az! Mi van vele?
– Nos, pletykák terjedtek szét, igaz? Az elfojtásuk nem
olyan egyszerű, ha óriási mágikus sárkányok röpködnek a
levegőben az átkozott tető felett! Megtettünk mindent, amit
tehettünk, de mégis néhány pletyka szárnyra kelt. Végül
annyira erősködtek, hogy a szenátus úgy döntött, hogy
könnyebb lesz, ha Hogwash embereit beengedi...
– Milyen emberei?
– Már biztos láttad őket! – mondta türelmetlenül. – Azok
a kis szarvakkal, a nyikorgásukkal és a... ó, nem érdekes! A
lényeg az, hogy ők járnak utána a városi legendáknak és
hasonlóknak. Ha idejönnek, és nem találnak semmit...
– De ha mégis?
– Aztán ott van mindenki örök kedvence, a vámpír –
hangzott el. – Mikorra nyúlnak vissza? Fogalmazzunk úgy:
vannak ókori perzsa kerámia maradványok, amik vérszívó
lényeket ábrázolnak. Ez megelőzi az összes írásos
feljegyzést, emberek!
– Akkor elvégezünk néhány mentális kiigazítást, törölünk
néhány felvételt, bármit, ami szükséges! – mondta
Casanova. – De végül elégedetten távoznak, és ami még
fontosabb, egy órás, főműsoridős hirdetést kaptam ingyen,
és ezt nem fogod elrontani nekem!
– Nem is csinálok semmit! – mondtam dühösen. – Mi a
bajod?
– Oh, kérlek! Ne gondold, hogy nem tudom, miért
vannak itt ezek a ribancok!
– Miről beszélsz?
Nem kaptam választ, mert egy biztonsági egyenruhás
fickó rohant felénk rémülten. Mivel a kaszinó körüli
biztonsági részletek nagy részéért a vámpírok feleltek, és
vámpírok már láttak jó néhány szarságot, ez nem tett túl
boldoggá. És most az egyszer úgy tűnt, hogy Casanova és
én egy hullámhosszon vagyunk.
– Mi van? – követelte, még mielőtt az őr megállt volna.
 – Uram, egyre rosszabb. Nem tudjuk visszatartani...
– Akkor hívd a biztonsági tartalékot! Filmeznek!
– Uram, már hívtuk az erősítést! Minden őrünk
szolgálatban van, vagy a helyén, vagy az úton, de nem
vagyunk, vagyis nem...
– Ne akard ezt nekem beadni! – vicsorgott Casanova. –
Csak hárman vannak! Üljetek rájuk, ha kell!
– Uram, nem hiszem, hogy tisztában lennél...
– Rendben, fogjátok vissza magatokat! – mondta nekünk
az egyik fekete pólós srác, akinek a pólója elején egy
rózsaszín disznó volt. – Belehallatszotok a mikrofonjainkba!
– Nagyon sajnálom! – suttogta Casanova megnyerően, és
visszarángatott a fal mellé.
– Ami pedig a démonokat illeti, nos, szinte minden szent
könyvben megemlítették őket – folytatta a riporter. –
Rengeteg világi szöveggel együtt. Vegyük például az
inkubust. Az egy szellem, aki állítólag álmában látogatja
meg az embereket, testi kapcsolatokért. Ez az ötlet
Mezopotámiába nyúlik vissza az írott történelem kezdetére,
legalább négyezer-ötszáz évvel ezelőtt.
Casanova ismét odafordult a vámpírjához. – Néhány perc
múlva befejezik a bevezetőt. Csak tartsatok ki, amíg...
Egy csirke repült el az arca mellett. – Mi a... mi volt ez?
– Uram, ezt próbáltam elmondani – mondta a vámpír
keményen. – Nincs egy percünk sem!
– De most mindezeket a legendákat, meséket, mítoszokat
és – igen – szörnyeket egy helyre hoztuk össze, az Önök
szórakozása érdekében! – mondta a riporter, és körbeintett a
kezével – Itt, a vegasi látványosságban, amiről mindenki
beszél! A Dante, ahol a hírek szerint megmagyarázhatatlan
dolgok történnek rendszeresen...
 Egy másik csirke repült el, ezúttal a férfi arca előtt. – Mi
az? Mi történik? – követelte a választ, kiesve a szerepéből.
– Azt hiszem, hogy kihagytál egyet! – hallatszott egy nő
vidám hangja.
– Mi van?
– A természetfeletti lények felsorolásában. Elfelejtetted a
legfontosabbat!
– Kit felejtettem el? – kérdezte a pasas zavarodottan.
De nem annyira, mint amikor a pánikba esett madarak
egész raja ereszkedett le hirtelen a tömegre, sikoltozva,
kattogva és arra kényszerítve az embereket, hogy
lekuporodjanak és nyüszítsenek. Vagy amikor egyikük
hirtelen meztelen vámpírrá alakult át a repülés közben. Aki
dübörgéssel és visítással csapódott a padlóra: – A
boszorkányokat!
Feltápászkodott és felszállt, csupasz fenekét villantva a
kamera felé, de kétlem, hogy bárki észrevette volna. Mert a
zűrzavar éppen elszabadult. Csirke, juh és egy konda – igen
– disznó rohangált, szárnyalt, csikorgott és nyikorgott
mindenfelé, az emberek sikoltoztak és összekuporodtak, és
valami vagy valaki beleütközött a taco állványba. Ami
megdőlt, mindenhol szétszórva a finom illatú húst és a
felaprított sajtot, és az utolsó alkalmamat a vacsorára.
És elértem a tűréspontom határát.
– Fejezd be! Ezt! – sikítottam teljes hangerőmön, képtelen
voltam többet elviselni.
És csak úgy, ez is megtörtént.
Abbamaradt.
Nem csak valami. Minden. Beleértve egy rosszalkodó
fejes salátát, elrugaszkodás közben elkapva.
Egy pillanatig csak bámultam. Aztán észrevettem a tacós
srácot, aki éppen át akart adni valakinek pár hatalmas fehér
papírzacskót. Megnyaltam az ajkaimat. Aztán odaléptem, és
kirángattam dermedt ujjaiból a zacskókat.
Majd később rosszul érzem magam emiatt. Most csak
éhséget éreztem. A mellkasomhoz szorítottam a nehezen
megszerzett kajámat, és átléptem a zsír folyamon. És egy
elesett turista felett. És egy lebegő madár mellett. És akkor
befordultam a sarkon...
Hogy megállapíthassam, hogy a véletlenül létrehozott
időbuborék nem terjedt ki egészen idáig. A cserepes
páfrány levelei enyhén zizegtek a légkondicionálóból kijövő
szellőben. A biztonsági őr egyenruhájába fogott csirke
abbahagyta a küzdelmet, hogy kibámuljon a gallér mögül.
És az egyik liftben lévő női trió pillantásokat váltott.
A lift csilingelt, és az ajtók kinyíltak. Beszálltam. Az egyik
nő elkezdett volna mondani valamit, de én felemeltem a
kezem. Taco szósz volt rajta. – Legközelebb – mordultam rá
– próbáljatok felhívni!
– Felhívni?
– Benne vagyok a telefonkönyvben! – mondtam neki
vadul.
És akkor az ajtók becsukódtak, és én eltűntem.
 13. Fejezet

Annyira jó! Ó, Istenem, olyan kibaszottul...

Kopogtak az ajtón. Felnéztem az ágytakarómra terített
lakomáról, és dühösen néztem rá. De nyilvánvalóan a
hangulatom nem jutott keresztül az ajtó lapján, mert egy
pillanattal később kinyílt az ajtó.
Egy vámpír nézett be.
A lehető legjobban elrejtettem az ételeimet, és
rávicsorítottam.
Lassan hátrált, felemelt kézzel. – Jézusom! Azt hiszem...
Jesszusom! – szürke szemei tágra nyíltak.
– Menj innen! Tűnj el! – figyelmeztettem, és egy újabb
nachost nyomtam az arcomba.
– Igen, uh, igen! Csak Marco azt mondta, hogy
kérdezzem meg tőled... – elhallgatott, amikor valamit
észrevett. – Hé, ez itt nem egy...
– Kifelé! – És hirtelen eltűnt.
Nem otthagyott, eltűnt.
Egy pillanatra pánikba estem, de aztán megláttam, nem
mentálisan, mint általában, ha valakit áthelyeztem, hanem
őt magát, ahogy pánikszerűen elfut a nyitott ajtó mellett.
Egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy egyáltalán
áthelyeztem-e őt. A vámpírok elég gyorsan tudnak
mozogni, hogy úgy nézzen ki...
De nem. A következő pillanatban utolért az energiám
lemerülése, nyögést váltva ki belőlem. Basszus, nagyon
szarul éreztem magam. Nem túl meglepő. Az az igazán
megdöbbentő, hogy nem voltam halott. A szinte állandó
ugrálás az időben az elmúlt egy hétben, alig megállva enni
és aludni, mielőtt újból útra kelnék, megállítani az időt –
ami hatalmas energia elvonást jelentett –, majd áthelyezni
valakit... nem csoda, hogy nem sikerült, csak néhány
lábnyira. Már azon is meglepődtem, hogy egyáltalán elment
valahová. És most hányingert éreztem.
Megittam a margaritát az ízléses pohárból, és mondtam a
gyomromnak, hogy foglalkozzon vele. Egy pillanattal
később egy újabb vámpír jelent meg az ajtóban.
Ez okosabb volt. Nem jött be. Csak nézett rám, keresztbe
font karokkal és nagytestvéri rosszallással, bár hogy a
kinézetem miatt, az ágyban való étkezésem miatt, vagy
szegény Fred megfélemlítése miatt, azt nem tudtam.
– Biztonságos bejönni? – kérdezte egy perc múlva.
– Megeszed a kajámat?
Marco felvonta terjedelmes, fekete szemöldökét. – Abból
a lenti gyomorforgató vityillóból van?
– Igen!
– Akkor az szent, biztosíthatlak róla!
– Akkor bejöhetsz! – mondtam, mintha lett volna
választásom. Marco kibaszottul oda ment mindig, ahova
akart.
Abban a pillanatban éppen az egyik kecses kis hercegnői
székhez, amiket a lakberendező a hálószobám díszítésére
választott. Mindig úgy néztek ki, mintha össze akarnának
törni a megterhelés alatt, de valahogy soha nem tették.
– Sokáig odavoltál! – mondta végül.
– Elaludtam.
– Egy fenyvesben? – vett ki valamit a hajamból.
A fenébe is, azt hittem, mindet eltüntettem.
 – Ezt azután szereztem, hogy felébredtem.
Rám nézett. Visszanéztem rá. És akkor megettem még
egy nachost.
Felsóhajtott. – Egész héten furcsán viselkedtél!
– Azt hittem, szerinted mindig furcsán viselkedem!
– Akkor furcsábban! – nézte elgondolkodva tépett,
piszkos és habanero-foltos énemet. – Nem akarsz
elmondani valamit?
És hirtelen késztetést éreztem. Tényleg. Nem tudtam,
hogy a vámpír képességeit használja-e, és manipulálja az
érzelmeimet, de valahogy kételkedtem benne. Marco
általában nem ment bele ilyesmibe. Ezért sikerült
kialakítanunk egyfajta köteléket azok alatt a hetek alatt,
amikor mindketten itt rekedtünk.
Tudtam, hogy Marcónak sem tetszett jobban a
bébiszitterkedés, mint nekem. Az ő feladata az volt, hogy
őrizzen engem, az én dolgom pedig, hogy engedjem,
legalábbis a jelenlegi mindenki-meg-akar-ölni-időszakban.
És mindketten végeztük a munkánkat. Marco volt a felelős,
hogy a dolgát minden kecsesség nélkül végezze, és ezt a
helyet annyira tette kényelmessé számomra, amennyire egy
vámpírokkal teli aranyozott ketrec csak lehet.
Lehet, hogy pont emiatt támadt az a hirtelen, őrült
késztetésem, hogy kiöntsem a lelkemet. Pontosan el
akartam neki mesélni mindent. Egész héten el akartam
mondani valakinek. A nyomás, az aggodalom, a bűntudat, a
gyomorszorító szorongás folyamatosan erősödött, amíg már
azt nem éreztem, hogy legszívesebben sikítanék.
És nézd meg, mi lett belőle, gondoltam komoran.
– Nem – mondtam, és a csokoládéval bevont csirkét
rágcsáltam.
 – Biztos vagy benne? – kérdezte, és célzottan a pólómra
nézett.
És basszus! Nem tudtam, milyen furcsa szaga lehet annak
a mocsoknak, ami a pólómra ragadt a fél erdő letarolása
után, de nem is számított. A vámpírok nem növényevők.
Nem úgy vannak tervezve, hogy megkülönböztessék a
növényfajtákat, még ha a szétmorzsolt növényeket istenek
nevelték is. Őket úgy tervezték, hogy zsákmányt
keressenek. Mint egy olyan fickót, akivel épp az erdőben
hemperegtem.
Bekaptam egy nachost, és nem válaszoltam.
Marco soha nem kérdezte meg, hogy hol van Pritkin. De
a többi fickó célozgatott rá, és valami okostojás, név szerint
Aleck, otthagyott egy szennylapot a konyhapulton. Azt,
amelyikben volt egy szemcsés kép arról, ahogy Pritkin és én
összegabalyodunk a főnök pázsitján.
Akkor készült, amikor az állítólagos koronázásom lett
volna, miután a szpartosz megtámadott. Megküzdöttünk, és
nyertem – ez a tény azóta is ámulatba ejtett. De a győzelem
kevés volt a túléléshez, és én majdnem ott maradtam. A kép
akkor készült, amikor Pritkin energiát adományozott, ami
szükséges volt, hogy életben maradjak – alapvetően a
szájból szájba inkubus változatát alkalmazta rajtam. Csak
nem úgy nézett ki.
És az a tény, hogy akkor meztelen voltam, nem segített.
Lehet, hogy Marco ugyanazt gondolta, mint a többiek,
hogy Pritkin meghúzta magát, hogy ne legyen Mircea
szeme előtt. Nem tudtam, mert soha nem beszéltünk róla.
És azért nem beszéltünk róla soha, mert soha nem kérdezte.
Ahogy ezúttal sem tette.
Csak kinyúlt, és kisajátította azt a hatalmas nachost,
amelyet szórakozottan építgettem, és egy falatban lenyelte a
guacamole-t, a húst, a sajtot, a sültbabot, a tejfölt és a
ráhalmozott salsa-szószt. Aztán szelíden így folytatta: –
Mert tudod, hogy ki lesz a következő, aki kérdezni fogja!
– A szenátus?
Marco furcsa pillantást vetett rám. – Bizonyos
értelemben.
Basszus, basszus, basszus!
– Azt hittem, Mircea New Yorkban van! – Mostanában
mindig New Yorkban volt. Nos, kivéve, amikor Vegasban
volt, vagy a washingtoni birtokán, vagy a köztük lévő fél
tucat pont egyikén. Azt felfogtam, hogy háború idején
hülyeség az összes tojást egy kosárban tartani, ezért logikus
volt, hogy a szenátus kiterjeszti hatalmi bázisát. De ez már
nevetséges volt. Meglepődtem, hogy nem volt
korbácscsattogtatás.
– Nem kell itt lennie, hogy itt legyen! – mondta Marco. –
Már ha érted, mit akarok mondani!
– Igen! – Ez volt az egyik előnye annak, hogy vámpír
mester volt: amit a családja látott, azt Mircea is látta. De én,
a többiekkel ellentétben, nem voltam képes a mentális
társalgásra, és nem terveztem felvenni a telefonom. Sőt, még
az is lehet, hogy kirántom a falból. Mirceát – a
barátot/szeretőt/védelmezőt/alkalmi partneremet a
bűncselekményekben –, szívesen láttam volna. Mirceát a
szenátort... nem annyira. Amúgy sem, amíg be nem fejezem
a jelenlegi ügyemet.
Lehet, hogy pokoli témájú kaszinója van, de el tudtam
képzelni, hogy mi lenne a véleménye az igazi
meglátogatásáról.
Marco ismét felsóhajtott, és végignézett a lakomámon.
– Mikor kapták?
 – A múlt héten! – mondtam, és adtam neki egyet. Még
bőven maradt.
Egy darabig csendben eszegettünk. Marco egyike volt
azoknak a srácoknak, akik nem érezték szükségét az állandó
beszélgetésnek. Egyszer rákérdeztem, és azt mondta, éveket
töltött azzal, hogy megtanulja gátolni a fejében a
családtagok szüntelen csacsogását. Azt gondolhatnád, hogy
a vámpírok a mentális képességeiket csak fontos dolgokra
használják, de nyilvánvalóan nem. Elmondása szerint
állandóan pletykáltak, és ez majdnem megőrjítette, amíg
meg nem tanulta, hogyan kell kiszűrni. És most nem
értékelte a helyébe lépő verbális fajtát.
Ez rendben is volt. Tetszett a csend is. Különösen akkor,
amikor az alternatíva sok olyan kérdés volt, amikre nem
tudtam válaszolni.
Nem mintha nem szerettem volna kipróbálni. Marcónak
széles vállai voltak, és megkönnyebbülés lenne áthelyezni
rá valamennyit. De nem lenne igazságos, és különben sem
tehetne semmit. Kivéve azt, hogy elmondaná Mirceának,
hogy mi történik, de nem azért, mert besúgó, hanem azért,
mert a vámpírok szolgái ezt teszik. Alapvetően csak
emlékeztetett erre a tényre, mivel tisztességes fickó volt. De
nem volt szükségem a célzásra.
Tudtam, hogy senkinek sem mondhatok semmit.
Ez volt az egyik legnehezebb dolog ebben a munkában.
És gyanítottam, hogy sok Pythiának miért lett az a híre,
hogy... különc. Hogy is ne lennél az, amikor tudsz
olyasmiket, amiket senki más nem tud, olyasmiket, amiket
senki más nem tudhat, és akkor még nem is említettem azt a
képtelenséget, hogy meglátgatni a halott szülőket,
megállítani az időt, elmenni a pokolba...?
 Megőrjített, és még csak néhány hónapja csináltam. Hogy
csinálta ezt Agnes? És évtizedekig?
Természetesen nem éppen ő volt a normalitás fokmérője.
És ez annak ellenére így volt, hogy ott volt neki segítségül
Jonas. És bár kételkedtem benne, hogy mindent elmondott
volna neki, vagy akár a nagyját is, azt tudtam, hogy
beszélgettek. Másképp nem lett volna képes kiképezni
engem.
És hirtelen – mekkora hülyeség –, éles féltékenységet
éreztem egy halott nő iránt.
És okéééé! Ennyi elég is egy napra.
Kikapartam az avokádókrém utolsó falatkáját is a kis
műanyag pohárból.
– Azt hiszem, feladom! – mondtam Marcónak. – Mit
akartál kérdezni tőlem?
A sötét fej kérdőn billent meg.
– Fred azt mondta, hogy van valami? – erőltettem.
– Ó igen! – vigyorodott el. – Azt akartam tudni, mit tettél
azokkal a boszorkányokkal!
– Miért? – kérdeztem óvatosan.
– Mert épp az előbb hívtak, és időpontot kértek holnapra!
– Ööö!
A sötét szemek összeszűkültek. – Valami baj van?
– Jobb lenne, ha holnaputánra tennénk! Én... azt
tervezem, hogy kialszom magam.
Még mindig nem kérdezte. – Fürödj meg! – mondta, és
megpöccintette az orrát.
És akkor mindent tönkretett azzal, hogy ellopta a
maradék nachosomat.
Fattyú!
Épp beáztattam az átkozott pólót, amikor SMS-t kaptam.
Lekaptam a telefonomat az éjjeliszekrényről, mielőtt leesett
volna a rezgéstől, és azt láttam, hogy egy nagy fekete
kérdőjel mered rám. Egy pillanatig visszabámultam rá,
majd elküldtem, hogy holnap.
Vártam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy átment-e.
Basszus!
Igen. Átment.
Otthagytam a pólót, hogy ázzon, és fáradt fenekemet a
zuhany alá vonszoltam. Miután egy hektárnyit lemostam
magamról Tony birtokából, a fejem a vizes csempének
támasztottam, kezem a nyakam köré fontam, és
megpróbáltam ellazulni. Nem sikerült. Fáradt voltam,
mérhetetlenül fáradt, annyira, hogy meglepődtem, hogy
nem aludtam ott el.
De mégsem voltam elég fáradt.
Nem tudok pihenni, felejteni, hagyni, hogy az egész
ülepedjen, és megállítsa ezt a forgószelet a fejemben. Az
utóbbi időben úgy éreztem magam, mint a vidámparki nagy
szerencsekerék, ami azt akarja, hogy fizesd be a pénzed és
használd ki az esélyeid. Csak az én kerekemnek nem volt
értelme. Mivel minden átkozott lehetőség egy újabb
problémát vetett fel.
És ahol most a mutató megállt, azt Mirceának hívták.
Istenem, Mircea! Nem csoda, hogy Marco kedves volt
velem. Valószínűleg azt hitte, hogy már megkaptam a
magamét!
Valahogy ezt is kitaláltam. A vámpírok sok mindenről
másképp gondolkodnak, mint az emberek, de úgy
gondolnám, hogy amikor a barátnőd a pázsitodon
hempereg egy másik fickóval, az nem tartozik ezek közzé.
Nem, amikor a helyszínen lévő néhány kamera fel akarta
venni a nagy pillanatomat, ami végül más lett, mint amit
mindenki várt.
 Nem mintha ez megakadályozta volna őket abban, hogy
közvetítsék az egész kibaszott világnak.
Arra számítottam, hogy hallok erről – ez volt az egyik
oka annak, hogy az elmúlt hét rohamtempója nem zavart.
Inkább valahol máshol voltam. De előbb-utóbb Mirceának
és nekem beszélnünk kell, és nem volt ez szórakoztató?
Amikor még el sem mondhatom neki, hogy mi történt, mert
ez leleplezné Pritkin inkubus részét? És egy ilyen éles
elmének nem sokáig tartana kettőt és kettőt összeadni, nem
akkor, amikor a történelem folyamán csak egyetlen
inkubus-ember hibrid létezett.
Kíváncsi voltam, vajon melyik zavarja jobban Mirceát, én
a hadmágussal, vagy azzal a fickóval, akit az egész világ
Merlinként ismert?
Természetesen nem csak nekem voltak titkaim. Mint ez
az egész a Pythiákkal, amit félig sikerült kihallgatnom. Mi a
fenét akar Mircea annyira egy Pythiától?
Tudtam, mit akar a szenátus: ha az ő oldalukon van a
Pythia, az nagy hatalmat biztosítana számukra a
természetfölötti közösségben a mágusokkal szemben,
amivel valójában soha nem rendelkeztek. És ez a háborúban
tett erőfeszítéseiknek sem ártott. De ez nem a szenátusról
szólt, igaz? Ez személyesen Mircea ügye.
Szóval mit akarhat?
Lehet, hogy csak arról van szó, amit már eddig is tudtam
– testvérét Radut, az inkvizíció börtönbe zárta és az őrületig
kínozta. Visszatérni a múltba, és megmenteni őt –
Mirceának szinte ez volt az első kérése felém, amikor
felnőttként ismét találkoztunk. És az biztos volt, hogy
szereti a testvérét. Folyamatosan róla beszélt...
De erről nem beszélt. Nem beszélt az évszázadok óta
tartó kampányról, amelyet a megmentése érdekében
folytatott. Megértettem, hogy nem mondta el nekem,
mielőtt megtettem volna, amit akar, hátha időközben
rájöttem, hogy az idő megváltoztatása a Pythiák számára
általában tabu. De utána sem mondott semmit. És miután
visszavitte Radut, mit ártott volna, ha elmondja?
Talán egyszerűen csak nem jött elő. De ez volt a helyzet
Mirceával – sok minden egyszerűen fel sem merült. És
amikor megpróbáltam a felszínes dolgokon kívül bármi
másról kérdezni, a beszélgetés gyorsan elterelődött. Nagyon
gyorsan.
Szóval mit nem akar, hogy tudjak?
Talán nincs is semmi, csak az a régi megszokás, amit már
rég megtanult, hogy mindent tartson meg magának. De én
nem egy rivális mester voltam. És randizgattunk. Ennél
többet kellene beszélnünk – nem?
Nem tudtam. Nem mintha lett volna korábban barátom.
A Tonynál való felnövekedésemnek köszönhetően, nem volt
olyan kapcsolatom, amelyet szigorúan véve normálisnak
lehetne nevezni. És Mircea évszázados korú vámpírokkal
társalog; valószínűleg nem is kell különösebben törnie
magát, hogy sötétben tartson.
De vajon azt teszi?
Az agyam nem tudta, de a zsigereim... a zsigereim mást
súgtak. Például megvétózta azt az ötletet, hogy Rafe-et,
Tony régi udvari festőjét és gyermekkori barátomat
kérdezzem a szüleimről. Könnyebb lett volna, mint
kifaggatni Laurát – sokkal könnyebb. És Tony régi
udvartartása közül egyedül Rafe nem hazudna nekem.
De akkor Mirceának sem tudott volna hazudni, ha
közvetlenül megkérdezi tőle, mire készülök. Szóval
elmentem Laurához, még akkor is, ha talán nem kellett
volna. Még akkor is, ha ezek a kételyek talán csak a
fejemben voltak. Még akkor is, ha...
Tizedszer mondtam magamnak, hogy hagyjam ezt abba,
és egyszerűen csak vonuljak vissza. Holnap lesz egy teljes
napom. Ki kell tisztítanom a fejem. Szükségem van egy kis
alvásra. Szükségem van...
A pokolba is, tudtam, mire van szükségem.
Azt is tudtam, hogy nem fogom megkapni.
A természetfeletti érzékkel rendelkező lényekkel való
együttélés egyik legnagyobb problémája, hogy állandóan
velem voltak. Még akkor is, ha nem voltak mellettem. És
nemcsak az orruk miatt kellett aggódnom. A vámpírok
hallása minden lélegzetet, minden szót, minden sóhajt
meghallott...
Ujjaim a meleg, nedves csempére tapadtak, de ez nem
segített. Szükségem volt egy kis egyedüllétre. Szükségem
volt egy kis térre. Legutoljára Pritkin szobájában voltam
egyedül arra a rövid kis időre, és akkor is főleg aludtam.
Nem mintha ez számítana, de egy háborús övezet nem
igazán alkalmas bizonyos dolgokra, bár ha jobban
belegondoltam, ha elég kétségbeesett lettem volna...
A zuhanyzó ajtajára pillantottam, ami be volt párásodva.
Ez, és a meleg víz zuhataga szinte olyan érzést keltett
bennem, mintha valahol máshol lennék. Lehunytam a
szemem, és elképzelhettem egy vízesést vagy egy esőerdőt
vagy... vagy egy zuhanyzót, ahol nincsenek vámpírok. Most
nem igazán voltam válogatós.
Egy pillanatig csak álltam ott, és azon gondolkodtam,
hogy juthat el az ember arra a pontra, amikor valójában
belső vitát kell folytatnia arról, hogy maszturbáljon-e vagy
sem. Félig hisztérikus kuncogást éreztem ébredni az
ajkaimon a puszta képtelenség miatt, amit természetesen
szintén vissza kellett nyelnem. A nagy Pythia, a félisten,
Artemis trónörököse...
Még kielégíteni sem tudja magát.
Ki tudnám. Abszolút ki tudnám. Olyan érzés volt, mintha
annyira akarnám, olyan közel vagyok a határhoz, hogy
lehet, hogy egyáltalán nem sokat kellene tennem.
Hagyhatnám, hogy a kezem végigsimítson a melleimen,
lecsússzon a hasamon, majd egy kicsit kövessem a víz
nyomait... kicsit... lejjebb...
És éreztem a testem hirtelen megremegését, ahogy egy
nyelv csúszik fel meztelen gerincemen.
Ugranom kellett volna; majdnem ugrottam is. De
ismertem ezt a nyelvet. Ismertem azokat a kezeket.
Ismertem... ó Istenem!
A tenyér meleg volt, dacolva a legendával. Az ujjakat a
több száz évvel ezelőtt kialakult bőrkeményedés érdesítette,
a háborúkban, amiket a legtöbb ember elfelejtett. És az
érintés... mesteri volt.
Ez az, amit ötszáz év tapasztalata tesz, gondoltam vadul,
miközben egy vizes test nyomódott az enyémhez.
Nem fordultam meg. Nem mozdultam. Nem számítottam
rá, hogy ma este látom Mirceát, még a telefonhívás miatt is
aggódtam, de most...
Beszélni akartam, el akartam neki mondani, hogy
sajnálom... hogy nem az történt, aminek látszott. De a
torkom összeszorult, és nem jött ki semmi. Kivéve egy
nyögést, ahogy a nedves, meztelen bőr hozzám simult.
Mircea sem mondott semmit, legalábbis nem szavakkal. De
ismertem ennek a karcsú testnek a feszültségét és
hajlékonyságát, és nem kellettek neki szavak. A kezek,
amelyek egy perccel azelőtt gyengédek voltak, megfogták
csípőmet, ujjai a meztelen húsomba mélyedtek. És
keményen visszahúzott magához, elég gyorsan ahhoz, hogy
újabb zihálást váltson ki belőlem.
Vagy talán az a kép, ami felvillant a látómezőmben: az
erős test áll a vízpermet alatt, egyik karja a falnak
támasztva, feszes állán vízcseppekkel, és a szemei félig
lehunyva... magát kényezteti?
Ennek semmi értelme nem volt, annál is inkább, hogy a
csempék, amelyekre támaszkodott, az enyémtől eltérő
színűek voltak. Vagy azt, hogy a zuhany, amelyben állt, más
irányba volt konfigurálva, így az agyam belefájdult. De nem
volt időm feldolgozni, mert a látvány kissé... ellenállhatatlan
volt.
Nedves, sötét haj hullámzott a válla felett, szabadon,
ahogy csak kevesen látták. A mellkas hullámzó izmai, a has
és a fenék megfeszülése, a bicepsz keményen és
kidudorodva a karján, amellyel támaszkodott, és azzal,
amellyel tartotta magát. Csak a tartás nem a megfelelő szó
volt.
Hosszú, lassú mozdulatokkal húzódott ki a tenyere
ketrecéből, majd keményen előredöfött, és hagyta, hogy
érezzem az erőt az egyes döfések mögött. Nem olyan
könnyed, pillangószerű érintés volt, amelyet gyakran
használt velem, amit összetévesztettem a vágyaival. De
most rájöttem, hogy egy vámpír túlkompenzálja az emberi
törékenységet, annyira fél, hogy megbánthatja, hogy
túlságosan szelíd, túl óvatos.
Most nem volt óvatos. És gyönyörű volt, gyönyörű a laza
brutalitásában. Valaki, aki nem bántja magát, és tudja, hogy
nem teheti meg, feszegetve a határait, elérve azt a
csúcspontot, ami...
Hirtelen engem is bekapcsolt?
 Azok a hihetetlen, csukott szemek, az alsó ajakba harapó
éles fogak, és az arcára hihetetlen összpontosítás vont
ráncokat. Egy kéz oldalra lökte nedves fürtjeimet, a nyelv
megtalálta a nyakamon lévő bemélyedéseket, amelyeken ott
hagyta birtoklásának jelét. És valami áramütésszerűség járta
át testemet. A kezek a testemen siklottak, kihegyesítve a
mellbimbóimat, megborzongatva a bőrömet, még mielőtt
összetéveszthetetlen vastagsága belém csúszna.
Kemény és forró volt, hihetetlenül kemény. Mircea nem
volt kicsi, sőt lágy sem, és így egyszerre volt szemet
gyönyörködtető és kissé rémisztő. Legalábbis normális
esetben. De pillanatnyilag egyik sem. Csak ez, csak a
zihálás, és a nyers szükség, valamint a lüktető,
beteljesítetlen sajgás, és én valójában fel akartam robbanni,
darabokra hullani, teljesen megőrülni, ha ő nem...
– Ó, Istenem! Igen! – Ez az, amit szerettem volna, amire
szükségem lenne, nem a saját érintésemre, hanem az övére,
az érzésre, amikor a lábaimat a dereka köré fonom...
És majdnem leestem. A hátam a nedves, csúszós
csempéhez, az elülső részem a szappanos, csúszós
vámpírhoz ért, és bármelyik pillanatban egy nevetséges
kupacban fogok landolni. És figyelembe véve a
tapasztalataimat, valószínűleg a fenekemen. De aztán
Mircea a combom alá csúsztatta erős kezeit, felemelt, és
testéhez szorított, miközben belém hatolt...
Óvatosan, nem úgy, ahogy néhány pillanattal ezelőtt.
Lelassított, óvatos lett, visszafogta magát. Én nem ezt
akartam.
– Nem! – ziháltam, még akkor is, amikor tartott engem,
olyan óvatosan. Mintha porcelánból lennék, mintha
eltörhetnék. Mintha össze akarnék törni; Érezni akartam. –
Ne így! Mint korábban!
 – Bántani foglak!
– Nem fogsz!
De Mircea makacs volt. – Az én fantáziám, az én
szabályaim! – mondta, és helyzetet váltott, és az utolsó
centit is megkapta... csak ott...
– Ez csalás! – lihegtem. – És ez az én fantáziám!
A sötét szemöldök megrándult, végigfuttatva a remegést
remekbe faragott arcán.
– Bocsáss meg, dulceaţă *, de úgy gondolom, hogy ez az én
fantáziám, amely megmagyarázná, hogy ez neked miért
nehéz!
– Tetszik, amikor nekem nehéz?
– Mindenféleképp tetszel! – mormolta a fülembe, sötét,
nedves haja ott röpködött körülöttem, miközben
felgyorsult...
De nem eléggé.
A hosszú, kemény mozdulatok inkább őrjítőek, mint
kielégítőek voltak, és már elfogyott a türelmem. – A fenébe
is! – nyaltam meg a fülcimpáját. – Tedd, amit mondok!
Még jobban lelassított, hosszú, érzéki siklásra.
– Vegyél rá!
Beleharaptam ebbe az izgalmas húsdarabba, és éreztem,
ahogy megremeg bennem. Ó, ez tetszett neki, igaz?
– Keményebben! – parancsoltam.
– Ez csalás! – motyogta, de a tempó érezhetően
felgyorsult.
Legközelebb a nyakába haraptam, pont azon a helyen,
ahol a kemény váll találkozott az erős torokkal, és
felnevetett.
– Most már tudom, hogy álmodom!

*
Cukorfalat
 Kicsit vérzett, de a víz elmosta. Legközelebb valamivel
magasabban próbálkoztam, közel ahhoz a ponthoz, ahol
nyomot hagyott a saját nyakamon, és éreztem, hogy hirtelen
megmerevedik. És aztán nekilök a falnak, és elvisz... elakadt
a levegőm, és ottmaradtam sajgón és zihálva, és...
– Cassie?
Ekkor megugrottam és felsikoltottam, majdnem a
fenekemre zuhantam. Mert ez nem Mircea hangja volt.
Kellett egy dezorientált másodperc kapaszkodás a
szappantartóba, hogy feldolgozzam a tényt, hogy a) ez
Marco mély hangja volt, b) a zuhanyon kívül volt, c) itt
senki más nincs, kivéve engem, és d) lehet, hogy esetleg
megőrültem, de ez nem éppen minősült újdonságnak.
– Minden rendben? – követelte Marco.
Nem válaszoltam. Nem voltam biztos benne, hogy képes
lennék. Úgy ziháltam, mint egy tehervonat, és a szemeim
keresztbe álltak, miközben egy nem igazán helyénvaló
orgazmust igyekeztem elfojtani. Mi a fene?
– Cassie?
Nyeltem egy nagyot, és a bepárásodott ajtót bámultam,
ahol a hálószoba fényét leginkább eltakarta Marco római
arcéle. A falat nézte, annak ellenére, hogy még a
vámpírszemek sem láthattak volna túl sokat odabent, mert
tudta, hogy milyen vagyok. Mindannyian tudták, hogy
milyen szemérmes vagyok, ami hülyeség volt, tekintve,
hogy milyen sokszor végeztem mezítelenül, de ez van.
De nem sokáig marad kint, ha nem sikerül válaszolnom.
Nem a szemérmem őrzése volt a feladata, hanem az
életemé. És egyszer már majdnem meghaltam a kádban,
mert az emberei nem akartak zavarni, bár vitatható volt,
hogyan sikerülne megölnöm magam egy zuhany alatt. De
ismerjük be, ha valaki képes lenne rá...
 – Cassie! – És igen, ebben benne volt az a – pontosan
három másodperced van válaszolni, mielőtt betörök és
megmentelek, szóval, ha nem akarod, hogy megmentselek,
pokolian jól teszed, ha megszólalsz! – hangsúly. És mivel
még mindig a falnak támaszkodtam, keményen megfeszült
testtel, leszögeztem, hogy ez nem lenne jó ötlet.
– Én... Igen! Jól vagyok!
– Biztos vagy benne? – Nem hangzott meggyőzöttnek, és
nem is hibáztathattam. A hangom repedtfazékszerű
károgásnak hangzott. Megköszörültem a torkom, és újra
megpróbáltam.
– Igen, én... jól vagyok!
– Oké! Csak egy ideje már bent vagy!
Igen, sejtettem. Az ujjbegyeim beráncosodtak, és több
mint elázottnak éreztem magam. Valójában ténylegesen
zavarodottnak.
Nyeltem egyet. – Épp ki akartam szállni!
– Rendben!
– Marco... Te... ma még nem értekeztél Mirceával, igaz?
– Nem, kicsit korai még a bejelentkezése! Tudod, hogy
időeltolódás van itt és New York között!
– Igen. Tudom!
– Megmondom neki, hogy jól vagy, ha hív! Aludd ki
magad, Cassie!
– Megteszem! – mondtam az üres zuhanyzót bámulva.
Elvégre a holnapi nap pokolian nehéznek ígérkezett.
 14. Fejezet

A pokol, mint kiderült, nagyon hasonlított Vegasra.

Nem a neonfényes, csillogó és villogóra. Inkább a száraz-
homokos-teli-kétségbeesett-emberekkel, de mégis.
Homályosan ismerős volt. Kíváncsi voltam, hogy ezt
miért nem említette soha egy bizonyos zöld szemű démon.
Persze, hogy nem sokat említett, gondoltam dühösen,
éppen amikor a fickó elterült mellettem.
Semmi olyat nem láttam vagy tettem, ami ezt kiválthatta,
kivéve a poros Pradáját, de ennek ellenére komolyan
megütötte magát. Hirtelen megálltam, és leguggoltam, attól
tartva, hogy egy védelmezőbe botlottunk. De azt hiszem,
nem. Mivel egy másodperc múlva megfordult, homok
tapadt az arca egyik oldalára, és azt a halványkék gömböt
bámulta, amit úgy döntöttem, hogy az égnek hívok. És
leleményesen káromkodott.
Kortyoltam egy adagot a kulacsomban lévő túl meleg
vízből, és vártam, hogy befejezze.
– Akarsz tevegelni? – kérdeztem, amikor a tiráda végül
elhalkult.
Az egyetlen válasz egy újabb káromkodás áradat volt.
– Feltételezem, hogy nem! – mondtam, és átadtam a
kulacsot triónk harmadik tagjának, aki egy kiadós korttyal
ki is ürítette.
 – Most épp megittátok az összes vizet? – követelte
Casanova, és megpróbált felülni. Csak azért, hogy a fenevad
elvékonyodó farka az arcába csapjon.
Erre lett volna valami okostónis válaszom. Valami
olyasmi, hogy Casanova vámpír, és valójában nincs is
szüksége vízre. Vagy annak a valószínűségéről, hogy úgyis
kiöntené, figyelembe véve jelenlegi kegyetlen hangulatát.
Vagy arról a tényről, hogy milyen nehezen találtunk valakit,
aki hajlandó volt eladni nekünk az egyik teveszerű lényt,
csak azért, hogy lovagolhasson, ahelyett, hogy részeg
fráterként tántorogjon a porban.
De Caleb csak szenvtelenül nézett le rá. Ez jól ment neki,
amilyen nagy, fekete, kopasz és megfélemlítő volt.
Valójában még nem láttam olyat, amit Caleb ne tett volna
jól, leszámítva, hogy tűrte Casanova hisztijét. Azt hiszem, a
hadmágusokat keményebb anyagból gyúrták. Legalábbis
azokat a hadmágusokat, akik hajlandók voltak a pokolba
menni, hogy megmentsék a barátjukat. De még Caleb
türelme is kezdett elkopni.
Mint ahogy Casanova divatos lábbelije is.
– Kelj fel!
A barna szemek, amelyek jelenleg sem gazdagok, sem
lágyak, sem csábítóak nem voltak, felnéztek rá a selymes,
sötét haj alól.
– Ha elengednéd ezt a pokoli varázslatot, akkor eleve
nem lennék a földön!
– A megbéklyózó varázslat nem akadályozza a járást! –
mondta Caleb, és összefonta a karjait.
– Nem, abban akadályoz, hogy rendesen járjak! Vagy
fussak, amit rohadtul tennem kellene!
– Nem lett volna rá szükség, ha önként jelentkezel!
 – Ó, hát persze! – mondta Casanova, és azzal a hatalmas
köntössel küszködött, amit azért vettünk, hogy leplezzük az
Armaniját. – Persze, hogy ez az én hibám! Persze hogy az!
El nem tudom képzelni, miért is ne vállalnám önként a
pokolba sétálást!
Caleb némán nézte tovább. Mint Pritkin egyik legrégebbi
barátja a Gárdában, és Casanova mellett az egyetlen olyan
ember, aki tudja, ki is ő valójában, természetes résztvevője a
mentőcsapatnak. Casanova kevésbé volt – sokkal kevésbé –,
de szükségünk volt rá. Vagy pontosabban, álcaként volt rá
szükségünk, amit a teste nyújtott a vezetőnkhöz.
Az említett vezető pillanatnyilag enyhe szemrehányással
nézett rá.
– Mondtam már – téged semmi veszély nem fenyeget,
Carlos! – mondta Rian, Casanova születési nevét használva.
Az volt a benyomásom, hogy a lány kissé megerőltetőnek
találta az állításait. – A házigazda nem felelős démonjának a
cselekedeteiért. Ha elkapnak bennünket, majd azt mondom,
hogy kényszerítettelek...
– Kényszerítve is voltam! – mondta gonoszul. –
Egyébként senki, akinek van egy csepp esze, nem lenne itt!
Rian nem tett megjegyzést. Általában ezt csinálta.
Valószínűleg ezért sikerült Casanovával olyan sokáig
fenntartani a kapcsolatukat. Meg persze az a tény, hogy egy
gyönyörű, fekete hajú, halványan perzsa kinézetű nőként
jelent meg, hatalmas sötét szemekkel, mézszínű bőrrel és
rubinvörös ajkakkal, ami valószínűleg szintén a hasznára
vált.
És a házigazdájától eltérően, Rian önként jelentkezett,
hogy segítsen. Már régóta ismerte Pritkint, még fiatal
korából, az apja udvarából, és mindig szimpatizált a
helyzetével. Ami szerencsés volt, mivel az említett udvarba
való bejutás bonyolultabbnak bizonyult, mint gondoltam.
Casanova viszont egyértelműen úgy érezte, hogy
kellemesebb valaki budoárjában heverészni, mint a
pokolban csavarogni. Nem mintha különösebben
megerőltette volna magát.
De végül csak felhúzta hatlábnyi elkeseredett kecsességét
a homokról.
– Mennyi még? – követelte.
Rian az égre pillantott. – Ne aggódj, tökéletesen
időzítettem! Estére érünk a városba. Legalább egy órával
előtte össze kell olvadnom veled, különben azt
kockáztatom, hogy felfedeznek!
– Igen, és azt nem szeretnénk! – motyogta Casanova.
– Nem, nem szeretnétek! – mondta komolyan. – Nem
vagy veszélyben, Carlos! De ha felfedeznek, a mester
visszavonhatja a jogaimat bizonytalan időre a Földön. Már
egyébként is úgy érzi, igazságtalanul van meghosszabbítva.
– Nem értem, miért! – mondtam, elkapva a teveszerű lény
gyeplőjét. Úgy látszik, tetszik neki Casanova. Legalábbis a
haja. Folyamatosan próbálta megenni.
– Hogy elkerüljék a Föld megszállását, a démonok
uralkodói megállapodtak – emlékeztetett a lány. –
Mindegyik fajtából csak meghatározott számú egyed
számára engedélyezett, hogy egyszerre legyen jelen a
Földön. Váltanunk kell!
– De te még mindig a tiédet használod! Nem három
házigazda engedélyezett?
– De igen! – A szeme sarkából pillantást vetett
Casanovára, aki a szokásos módján reagált, amikor a
teveszerű lény a haját kezdte csócsálni. – De azt hiszem,
hogy senki sem várta, hogy egy halhatatlant találok utolsó
házigazdámként. Már évszázadokkal ezelőtt kénytelen
lettem volna visszatérni!
– De technikailag semmilyen szabályt sem szegsz meg!?
– Most igen – mondta halkan, amikor visszaolvadtunk az
egy irányba haladó csoportok kesze-kusza vonalába.
Tulajdonképpen hálás voltam nekik, mivel amennyire
láttam, az „út” láthatatlan volt, csak végtelen kilométernyi
távolságban vöröses agyag, amelyeken óriási repedéseket
gyártott a perzselő nap. Csak az itt-ott, a repedésekből
kiemelkedő kiszáradt, satnya fák törték meg az
egyhangúságot, az utazók szakadozott sorával együtt, akik
mind nagyjából ugyanabba az irányba haladtak. Anya
elmulasztotta megemlíteni, hogy az inkubusok fő udvara
átkozottul messze van attól a portáltól, amelyen átjöttünk
ide.
Persze ez általában nem okozna problémát. Rian
ugyanúgy tud ugrani a démonvilágba és onnan vissza, mint
én az emberiben. De a démonhercegek paranoiásan
viszonyultak egymáshoz, és komolyan őrizték fő
udvarukat. Rosier pedig épp most emelte a biztonsági
szintet az erősről a mániákusra. Tehát nincs ugrás. Riannak
is át kellett esnie a TSA (Transportation Security
Administration – Közlekedésbiztonsági adminisztráció)
inkubus verzióján, hogy hazajusson, mint minden más
démonnak.
Szerencsére a mi csoportunkban nem voltak más
démonok. És ami a kapuban álló őröket illeti, mi csak utazás
közbeni tápláléknak minősültünk. Persze ez azt a kérdést
vetette fel, hogy pontosan hogy is fogunk kijönni, amikor a
csoportunkhoz csatlakozik még egy démon, méghozzá
egyik a „nem kiengedni” lista tetejéről.
Basszus, remélem, hogy anyunak igaza volt.
 – Kik ezek az emberek? – kérdezte Caleb a többi utazót
figyelve.
Nem voltak annyira érdekesek, mint amire számítottam,
legalábbis amit láttam belőlük. Sokan ugyanúgy be voltak
bugyolálva, mint mi, védekezésül a fenti vakító fénytől, és
az időnkénti széllökésektől, amik minden elérhető nyílásba
behordták a finom, puha homokot. De nagyjából emberinek
tűntek, legalábbis a legtöbben, egy csapat rongyos,
alultáplált, porlepte típus.
Pontosabban azok, akik ugyanolyan gyalogosak voltak,
mint mi. De néha-néha paták dobogása és egy miniatűr
porfelhő jelezte a jómódúbbnak tűnő egyének elhaladását,
akik finom, laza köntöst viseltek, hogy megvédje őket a
naptól. Belőlük sem láttam sokat, mivel a férfiaknak is és a
nőknek is fátylak lógtak a turbánjaikról vagy más
fejfedőikről, valószínűleg azért, hogy megpróbálják
csökkenteni a belélegzett rózsaszínű por mennyiségét. De
voltak, akik színes öltözéket viseltek a külső köpenyük alatt,
és kényelmesnek látszó szekereken utaztak.
Rian érdektelenül pillantott körül.
– Szolgák, vagy azok, akik azzá tették őket. Kereskedők –
kevés közülük, akikben meg lehet bízni. Ennek a világnak a
lakói, akik hazatérnek másik világokból...
– Ennek a világnak a lakói? – Caleb zavartnak tűnt.
– Sokféle pokol létezik! – mondta neki. – Ez csupán egy
kifejezés az ebben a dimenzióban lévő világok számára.
Kazallu az egyik; a Föld egy másik!
– Hülyeség! Nem a pokolban élünk!
– Csak a magad nevében beszélj! – mondta Casanova,
sántikálva a cipőjébe esett kavicstól.
– Pokol – folytatta Rian zavartalanul. – Amikor
rátaláltunk erre – eonokkal ezelőtt –, az itt élő emberek...
kevesen voltak és primitívek, betegségekben, éhínségben és
háborúban haltak meg. Mi átvettük az irányítást és
segítettünk nekik.
– Úgy érted, megettétek őket! – szólt közbe Caleb.
– Valamilyen formában! De nem igazán... táplálók?
Megélhetést biztosítanak, semmi mást. Ezért annyira
megbecsült a földön töltött idő! Néhány év alatt akkora erőt
halmozunk fel ott, amihez itt évszázadokra lenne szükség!
– Tehát szarvasmarhák vagyunk számodra! – mondta
Caleb, mintha csak megerősítést nyert volna valami, amit
már régóta gyanított.
Rian kacér pillantást vetett rá. – Nagyra becsült jószágok,
az biztos!
– Ó, hagyd abba! – mondta Casanova ingerülten. – Csak
ugrat! – tette hozzá Calebhez fordulva, és ez pislogásra
késztetett.
Rianre néztem, de lila poros szemhéja leereszkedett, a
hosszú szempillái magas arccsontját árnyékolták. Aztán
visszatért a tekintetem Casanovára. És akkor feltettem a
kérdést, hogy egy ragadozó hogy nem veszi észre, amikor
találkozik egy nagyobbal.
De nem mondtam semmit, ahogy Rian sem, akit elfoglalt
a fátyla könnyed igazgatása az arca előtt, miközben egy
jármű közeledett felénk.
Ez másmilyen volt, sportos kétkerekű, szinte olyan, mint
egy harciszekér, és úgy is kellett hajtani. Meg sem kellett
kérdeznem, hogy kié; Rian reakciója elég volt. Az inkubus
által birtokolt sofőr nem öltött külső köpenyt, mint
mindenki más. Ehelyett finom, vékony, vörös selyem
köntöst viselt, amin felvillantak a fényben az arany
hímzések, ahogy elrobogott mellettünk, szétszórva
bennünket, kisebb lényeket, miközben mennydörögve tova
száguldott.
– Azt a kurva... – mi miért nem találunk egy ilyet? –
követelte Casanova.
– Le vannak foglalva a Danimoknak, azoknak, akik
inkubusoknak adnak otthont! – mondta neki Rian. – Túl sok
figyelmet vonzana!
– És a véres lábam nem fog?
– Ha ez ennyibe kerül számodra, miért segítesz nekünk?
– kérdezte Caleb összehúzott szemmel.
– Ezt még nem azelőtt kellett volna megkérdezned,
mielőtt ideértünk? – követelte Casanova.
– Most kérdezem!
– A John és az apja közötti viszály széttépi a családot! –
válaszolta Rian. – Ettől, egyebek mellett, a mester
gyengének tűnik. Néhányan azt kezdték rebesgetni, hogy
ha már a saját fiát sem tudja irányítani, talán nem neki
kellene irányítania a családot – és ez veszélyes!
– Ki más tehetné?
– Mint minden udvarban, nálunk is vannak különböző
frakciók, idősebb démonok és híveik, akik állandóan
versengenek egymással valamilyen előnyért. Maga Rosier
általában felülkerekedik az ilyen civakodásokon, de John a
gyenge pontja, és ezt mindenki tudja. És mint mindenkinek,
aki hatalommal rendelkezik, neki is vannak ellenségei!
– Most gondolj bele! – mondta Casanova mérgezően. –
Pedig milyen egy kellemes lény!
– Jobb, mint azok, akik felváltanák! – mondta Rian
élesebben.
– Amikor azt mondtad, hogy ez megosztja a családot, ez
azt jelenti, hogy egyesek Pritkin oldalán állnak? –
kérdeztem reménykedve. Mert szükségünk lett volna
barátokra.
De persze, hogy nem!
– Nem! Senki sem érti, hogy miért vonakodik táplálkozni!
Az idegenkedését az embersége bizonyítékának tekintik.
Egy inkubus sem tarthat ki ilyen hosszú ideig... –
borzongott meg. – Ez szemben áll a természetünkkel, és
mindennel, amik vagyunk!
– Akkor úgy hangzik, hogy mindenki egyetért Rosierrel!
– mondtam savanyúan.
De a nő megrázta a fejét. – Szinte senki sem! Kevesen
értették meg azt a mániáját, hogy egy félig ember gyermeket
szerezzen, és még kevesebben tudják megérteni, miért nem
hajlandó ez a gyerek a választott utat követni! Igen, John a
család hasznára válhatna, ha hatalmát a mi érdekünkben
használná! De ha nem...
– Ó, igen! Borzalom! – mondta Casanova keserűen. – Az
apja azt akarja, hogy luxusban éljen, gyönyörű nők vegyék
körül, és hercegként kezeljék! És csak annyit kellene tennie
cserébe, hogy szexel néhány valószínűleg gyönyörű
démonnal! De mit választ helyette?
– A saját életét akarja élni! – mondtam. – Hogy az apja ne
prostituálja, hogy hatalmat szerezzen Rosier ambícióiért!
Amit nem tud irányítani, és ami átkozottul...
– Oh, kérlek! Mindannyian mások ambícióinak a
fogaskerekei vagyunk, akár tetszik, akár nem! Ez az élet! Ha
okos vagy, ahelyett, hogy meg akarnád váltani a világot,
mindent megkaphatsz belőle!
– Ja, ha egy önző kurafi...
– Ne is próbálkozz ezzel, kislány! – vágta rá Casanova. –
Önző vagyok? Mi van a drágalátos mágusoddal?
Háborúban állunk, ha nem vetted volna észre!
 – Éppen ezért van itt! – mondtam türelmetlenül. –
Megmentett engem...
– Igen, egy embert! És mi van a többiekkel?
– Mi van veled? Mit kellett volna Pritkinnek tennie...
– Rá kellett volna jönnie, hogy ha kihúzná a fejét a
seggéből, meghajtaná azt a makacs nyakát az apja előtt, és
szépen megkéri, talán szerezhetne nekünk néhány kibaszott
szövetségest, ami megérné a fáradtságot!
– Miről beszélsz?
– A démonhercegek! – mondta Casanova szigorúan. – A
démontanács! Van fogalmad arról, hogy mekkora erővel
bírnak?
– Carlos... – mondta Rian halkan.
– Azt akarjátok, hogy valaki megnyerje ezt a háborút
helyettetek, méghozzá gyorsan? – folytatta Casanova,
figyelmen kívül hagyva Riant. – Ide kellene segítségért
fordulni! De ehelyett mit csinálunk? – emelte fel a kezét. –
Mindent megteszünk, hogy felhúzzuk őket!
– Carlos! – mondta Rian kissé sürgetőbben.
De Casanova elemében volt. – Nézzük meg a tényeket,
rendben? A kibaszott mágus visszatér a Földre, és úgy dönt,
hogy nem akar démon lenni! Tehát eljön a Földre,
megfeledkezve arról, hogy az ilyesmire nem lehet csak úgy
legyinteni! Az vagy, ami vagy! Tagadni, az csak egy játék a
fejeddel, amit magaddal játszol! De az ő játéka a fejével egy
lány pusztulását eredményezte...
– Ez nem igazságos! – mondtam, dühösen nézve rá.
– Dehogynem igazságos! Talán nem tervezte megölni, de
lecsapolta, igaz? Igen, Rian mondta el! – mondta
felháborodott arckifejezésemre. – Ha kockáztatom a
nyakam, hogy visszaszerezzem, akkor megérdemeltem,
hogy tudjam!
 – Igen, de Carlos... – próbált közbeszólni Rian.
– Még nem fejeztem be! Tehát, most van egy halott
felesége, olyan képességeknek köszönhetően, amelyekről
soha nem vette a fáradságot, hogy bármit is megtudjon!
Tehát mit csinál? Elgondolkodtál azon, hogy talán az
apjának igaza volt? Persze, hogy nem! Megőrül és
megpróbálja megölni...
– Rosier tudta, hogy a nő mit tervez! – mondtam
dühösen.
A szóban forgó lány Pritkin felesége volt, maga is
alacsony szintű démon. De Pritkinnel ellentétben nem utálta
a démonvilágot. Szerette, áhította, mindennél jobban a
részese akart lenni. De szinte nem létező ereje miatt
megtagadták tőle. Ezért úgy döntött, hogy megnöveli ezt az
erőt – Pritkinével. Nem tudom, hogy vajon ezért került-e
eleve kapcsolatba vele, vagy volt-e ott valódi szeretet is. De
ha volt is szeretet, nem volt elég, hogy megakadályozza
abban, hogy a nászéjszakájukon energiacserét
kezdeményezzen, remélve, hogy ezzel megnöveli saját
képességeit és ezáltal státuszát a démonvilágban.
Sajnos ez borzalmasan visszaütött, és Pritkin nem tudta
megállítani. Korábban soha nem volt szexuális kapcsolata
egy másik démonnal, és nem ismerte az általa alkalmazott
rituálét. Rosier pedig nem figyelmeztette, annak ellenére,
hogy már előtte is ismerte a nő szándékait.
– Nem tudjuk, hogy Rosier mit tudott vagy mit nem
tudott! – érvelt Casanova, amikor erre rámutattam. – Az
esküvő előtt meglátogatta őt; ki tudja miért? Talán
megpróbálta kettejüket megbékíteni! Talán csak találkozni
akart híres apósával! Talán millió egyéb dolog! Nem tudjuk
– és Pritkin sem!
 – Szerintem Pritkin egy kicsit jobban ismeri az apját, mint
te!
– Rendben, mondjuk, ezt elismerem neked! Mondjuk,
hogy Rosier hamarabb is tudta, vagy sejtette, mit tervez az
az idióta lány! Kötelezi-e ez valahogy, hogy tájékoztassa
elidegenedett fiát – azt a fiát, aki azt mondta, hogy nem akar
semmit sem tudni a világukról, azt a fiát, aki megesküdött,
hogy emberként akar élni –, erről a dologról?
– Igen! Ha nem lenne egy komplett szemétláda...
Casanova úgy nézett rám, mintha őrült lennék. – A
démonherceg?
– Ez még mindig szarság!
– És a pokolba rohanni, hogy megöld, az nem? Hogy
kellett volna annak jól végződnie? És hogy ennek?
– Mert ez nem Rosierről szól! – mondtam neki
türelmetlenül. – Ez a démontanácsról szól. Ők azok, akik
Pritkint az apja rabszolgájává tették, a megkísérelt
merénylet miatt. Ők képesek visszafordítani!
– És miért segítenének neked? – követelte Casanova
undokul.
Vettem egy mély lélegzetet, és próbáltam megőrizni a
türelmem. Mert egy seggfej volt, de seggfej, akinek volt egy
pontja. Ha már eljött, megérdemli, hogy tudjon róla. És mert
szükségünk volt rá.
Rian nélkül soha nem találjuk meg Pritkint, mielőtt Rosier
lényei ránk találnának, Casanova nélkül pedig kiszúrják és
azonosíthatják, mielőtt segíthetne nekünk. A földön kellene
lennie, nem pedig itt. És senkinek – aki már régóta ismeri –
sem tartana sokáig, hogy rájöjjön, miért döntött hirtelen
úgy, hogy hazatér, miután ezt már pár száz éve elkerülte.
 – Te magad mondtad! – emlékeztettem. – Háborúban
állunk. A tanács sem akarja jobban az istenek visszatértét,
mint mi többiek...
– És adnak neked egy férfit, hogy megakadályozza ezt?
– Nagyon jó munkát végzett eddig!
– Nagyon jó munkát végzett, pontosan egy isten ellen, aki
már komolyan meggyengült az ideérkezésekor,
köszönhetően annak, amit meg kellett tennie, hogy
átvészelje édesanyád varázslatát! – gúnyolódott Casanova. –
És aki alábecsült téged – mért végig, pofákat vágva –, mert
túlságosan magabiztos volt, és meghalt. De nem hiszem,
hogy a következők is azok lesznek!
– Ez még inkább amellett szól, hogy megadják, amit
akarok! – mondtam, és nem voltam hajlandó megengedni,
hogy elérjen hozzám, amit mond. – Ez elég kicsi kérés;
nekik semmibe sem kerül; arra kérni őket, hogy ne
kockáztassanak semmit! De a haszon jelentős lehet!
– Akkor miért ne kérdezhetnéd meg őket, mielőtt
betörnénk ide? – követelte.
– Mert nem léphetnek be egy másik démon birodalmába!
A tanács egyik tagjának sincs joga megsérteni egy másik
herceg szuverenitását! És egyikük sem fogja megpróbálni,
és megkockáztatni, hogy precedenst teremtsen, amit
valamikor fel lehetne ellenük használni! De ha sikerül
kiszabadítanunk...
– A ha a leglényegesebb szó!
– ...akkor mondhatják Rosiernek, hogy ez a közjó
érdekében történt! – Vagy bármit, amit csak mondani
akarnak neki; Nem érdekelt. De anya jobban ismerte a
démonokat, mint én, és ő úgy gondolta, hogy ők erre fognak
hivatkozni – ha sikerül kiszabadítanunk.
 És azon voltunk. Valahogy. De a láthatáron pislákoló,
sötét, távoli és halványkék város láttán azt kívántam,
bárcsak hoztunk volna extra kulacsot is. Mert hirtelen
kiszáradt a szám.
– Nem szabad egymással harcolnunk! – mondta Rian,
kissé élesebben, mint a szokásos hangneme. Talán azért,
mert ő is a várost nézte. – Ha minden a tervek szerint megy,
ennek egy elég egyszerű eljárásnak kell lennie!
– És mikor történt valaha úgy? – morogta Casanova.
Igen. Én is ettől féltem.
 15. Fejezet

Ahogy Rian megjósolta, napszálltakor értünk a városba.

És ismét éreztem a hatalmas különbséget aközött, amit
valaha is ismertem, és mindaz között, amit átéltem. Nagyon
sokszor történt ez velem az utóbbi időben, az első ugrásom
óta, az elektromosság, az üveg felhőkarcolók és a
jogállamiság világából egy fáklyafényes, kővárakkal teli
világba kerültem, ahol egy ember szeszélye érvényesül.
Ez sokkoló volt.
Ez némi alkalmazkodást igényelt.
Ez rosszabb volt.
A sivatag hirtelen egy egyenetlen sziklafalnál ért véget,
egy meredek szakadékkal, ami talán néhány ezerlábnyi
mélynek tűnt. Járművek parkoltak szétszórva egy, az én
ízlésem szerint túl keskeny kőhíd feljárója körül. Karcsú
ujjként húzódott a szakadék fölött, túl szűk volt, kivéve a
gyalogosforgalom számára. A híd másik oldalán terült el
háromszög alakban a város, olyan öreg és olyan hatalmas,
hogy a földi városok összehasonlítva vele, játékszernek
látszottak.
Felsorakoztunk a többiekkel együtt, beállva a kisebb
állataik és a kézikocsik közé, és átmentünk, miközben a
gonosz szél éhes kezekként cibálta a ruhánkat, és
figyelmeztetően süvöltött a fülünkbe. Nem segített az sem,
hogy az átkozott híd oldalról nyitott volt, csak egy gyenge
korlát volt köztünk és a rohadt nagy szakadék között.
Valaki, tőlünk előrébb nem tartotta elég szorosan a hájas
szárnyasát, és a szél kitépte a kezéből, hogy aztán egy
pillanatig lebegjen a szakadék fölött, mielőtt kőként
alázuhanna.
Nem követtem a zuhanását.
– Valami baj van? – kérdezte Rian, Casanova hangján.
Néhány mérfölddel ezelőtt olvadt össze vele, és ez
megnehezítette a kommunikációt, mivel hajlamosak voltak
egymással beszélgetni a testen belül. De ez szükséges volt.
A testen belül még a saját fajtájának is nehézséget okozott
volna felismerni. Ha odafigyeltek, azt meg tudták mondani,
hogy mi ő, de azt nem, hogy ki.
Legalábbis nagyon reméltük, hogy nem tudták.
– Ez... nem pontosan az, amire számítottam! – ismertem
be, bámulva, ahogy lenn egy folyó aranyszínűen lángol a
lemenő nap utolsó fényében, vakító sebhelyet vágva a
személytelen vörös homokon. Néhány apró fekete pötty
volt rajta.
Megrezzenve jöttem rá, hogy csónakok.
– Mit vártál? – kérdezte kíváncsian.
– Valami olyasmit, mint az Árnyékvilág – mondtam, arról
a démonvilágról beszélve, ahol a tanács összeült, és ahol
Rosiernek volt egy kicsi, másodlagos udvara, amikor éppen
ülésezett. Nem olyan volt, mint a Föld, de legalább szép és
szilárd volt, egy kis kereskedelmi város az alkony
világában, ahol minden és mindenki kéznél volt.
Elfért volna azon a területen, ahová a híd másik végén
érkeztünk.
A fejünk fölé magasodó erődhöz hasonlóan, fakó vörös
volt és csillogott a lemenő nap utolsó fényében. A mérete
ellenére zsúfolt és zajos volt, az emberek csevegtek, az
állatok bőgtek, a hámokon és a kantárokon lévő csengettyűk
csörömpöltek, a tevénk pedig egy halom finom, vörös port
rázott le magáról – ránk. A legtöbb ember beállt a sorba,
hogy áthaladhasson a hatalmas, rácsos, közel tíz emelet
magas kapun, ami úgy tűnt, az egyetlen bejárat a várfalon
keresztül. De oldalra keveredtünk néhány száz emberrel,
akiknek nyilvánvalóan szünetre volt szükségük. A homokot
kirázva a hajunkból és a ruhánkból, csatlakoztunk a sorhoz
az egyik sekély szökőkútnál a tér oldalán.
Sok teve és ember ivott közvetlenül a hatalmas
medencéből, de vártunk, míg Rian a vámpírképességeit
használva feljutott a magasba, ahonnan a víz előbukkant a
rozsdaszínű sziklából.
– Ez... nem jó! – dörmögte a fülembe Caleb.
És indul az év alábecsülési díja, gondoltam,
kifejezéstelenül körbe bámulva. De főleg fel, fel, és még
mindig fel, a falakon belüli kilenc falra, amelyek a felettünk
tornyosuló hatalmas erődöt alkották. Olyan óriási volt, hogy
eltakarta az utolsó fényt is, hosszú árnyékokat vetve,
amelyek mindent elmaszatolt okkersárgában fürdettek.
– A cinóbervörös város fele olyan idős, mint az idő –
mormolta Caleb.
– Mi?
– Csak egy idézet egy egykori földi városról.
– Soha nem láttam még ilyet a földön!
– És nem is fogsz! – Valamiért nem nézett ki annyira
lenyűgözöttnek, mint én. – Az emberi társadalom túl
változékony ahhoz, hogy valami hasonlót felépítsen.
Valamelyik hódító, egy jóval korábbi szakaszban
elpusztította volna, vagy egy új technológia elavulttá tette
volna! Ehhez több ezer évnek kellett eltelnie, és olyan
emberek építették, akik elakadtak létezésük egyik fázisában,
és nem engedték őket tovább.
– Talán nem akarnak továbbmenni!
 Caleb rám pillantott.
– Vagy talán a vezetőik nem engedik meg, mivel az
megnehezítené az irányításukat! Az ellenőrzést! – Az ajka
felfelé görbült. – Kezdem megérteni, hogy John miért
gyűlöli ezt a helyet!
Úgy nézett ki, mintha még akarna mondani valamit, de
visszatért Rian, és a megtöltött kulacsokat a poros kezünkbe
nyomta. Ittam egy kis vizet, megforgattam a számban, és
kiköptem, megpróbálva megszabadulni a fogam között
korcogó homoktól. Nem sikerült.
– Oké, most már érted? – sziszegte Casanova. Mindig
könnyű volt megmondani, mikor beszél ő; Rian figyelmes,
kimért hangja és kecses mozdulatai átadták a helyet vadabb
gesztusoknak és durvább hangoknak.
Legalábbis akkor, amikor hozzám beszélt.
Addig nem válaszoltam, amíg el nem távolodtunk a
tömegtől, közelebb egy alacsonyra felhúzott kőszegélyhez,
közelebb a szakadékhoz. Csak derékig ért, és a szél is
valami más volt, ezért a teveszerű lény jobb oldalán
tartottam magam. De ez sem segített; úgy éreztem, hogy
bármelyik pillanatban lerepülhetünk.
Leguggoltam, és így egy kicsit jobb lett, elsősorban azért,
mert már nem láttam le.
– Most már értem, mit? – kérdeztem.
– Most már érted, hogy ez mekkora hülyeség? – követelte
Casanova leguggolva elém. – El kell tűnnünk innen, mielőtt
bárki felismerne minket!
– Felismerne? – intettem körbe. – Legalább két-háromezer
ember van ezen az átkozott téren!
– Igen, de amilyen a mi szerencsénk, kb. öt percet venne
igénybe!
 – Nem a felismerés a probléma – mondta Caleb, és a
kapura nézett. – Nem ellenőriznek mindenkit, sőt a legtöbb
embert nem! A kijutás a probléma!
– Nem fogunk kijutni! Valószínűleg be sem fogunk jutni!
– mondta Casanova, mielőtt Rian elhallgattatta volna a
szájához emelt kulaccsal.
– Kijutunk, ahogy be is bejutunk! – mondtam, próbálva
magam is ugyanúgy megnyugtatni, mint őket. – Anya azt
mondta, hogy képesnek kellene lennem megnyitni a világok
közötti kaput, az őr jóváhagyásával vagy anélkül! Ez volt a
legnagyobb ajándéka!
– Kellene? – sziszegte Casanova, és ellökte a kulacsot. –
Nem tesztelted?
– Hogyan kellett volna tesztelnem, Casanova? –
sziszegtem vissza. – A démonok hajlamosak rossz szemmel
tekinteni azokra az emberekre, akik betörnek az udvarukba!
– Rosszabb szemmel, mint Rosier, amikor megpróbáljuk
ellopni az örökösét, és akkor nem tudunk kijutni a
pokolból...
A kulacs visszatért.
– Anya azt mondta, hogy meg tudom csinálni! –
ismételgettem, elég lassan, hogy remélhetőleg átjusson a
vastag koponyáján. – A „kellene” az én megfogalmazásom,
és az is... rosszul választott. Sajnálom!
Reméltem, hogy a bocsánatkérés megnyugtatja, de
persze, hogy nem.
– Ha sajnálod, akkor vigyél innen ki! – fröcsögött, ellökve
a kulacsot, és vizet fröcskölve rám.
– Nem hagyom itt!
– Ő egy démonúr! Tud vigyázni magára! Ha ki akar jutni,
megtalálja a módját...
 – Hat hónap telt el, Carlos! – mondta Rian, aminek
következtében mondat közepén megváltozott a
hangmagassága és az arckifejezése. Furcsa, skizofrén
arcrándulásnak tűnt, de nem foglalkoztam vele. Túlságosan
lefoglalt, hogy megpróbáljam értelmezni, amit mondott.
– Hat hónap?
– Itt máshogy telik az idő! – emlékeztetett a lány. – Ezért
nem működik a hatalmad! Már nem a te időfolyamodban
vagyunk!
– De hat...
– Ez az egyik oka annak, hogy vállaltam, hogy veled
jövök! Lord Rosier sokáig várt erre! Nem fogja újra
elveszíteni a fiát, ha meg tudja akadályozni!
– Ezért van annyi őr? – követelte Caleb.
– Nem! – Rian körülnézett, és egy pillanatra úgy tűnt,
mintha nagy, mandula alakú szemei csúsznának Casanova
szemei fölé. – Soha nem láttam még ennyit egyszerre! Ez az
egyetlen jó jel!
– Jó? – kérdezte Casanova magától. – Hogy van ez...
Hirtelen elhallgatott, amikor több, indigószínű ruhát
viselő őr vált ki egy közeli csoportból, és felénk közeledtek.
A turisták sokat eltakartak belőlük, csak éles, sötét szemük
és ívelt fekete szemöldökük látszott turbánjaik és a
köpenyük nyakába bújtatott fátylaik között. Ami nem
teljesen takarta el az oldalukra erősített görbe pengéket.
Nem mondtam semmit, ahogy közeledtek. Nem is
mozdultam. Szinte levegőt sem vettem. Próbáltam azt
mondani magamnak, hogy viselkedjek természetesen, de ez
nem igazán működött. És nem én voltam az egyetlen.
Hirtelen az egyetlen mozdulat a kis csoportunkban az volt,
ahogy a szél cibálta a köntösünket, és a teveszerű-dolog
rágcsálta Casanova haját.
 Mindaddig, amíg az őrök el nem haladtak mellettünk, és
elkaptak pár gyereket, akik a szakadék sziklás peremén
játszottak. Egy eszeveszetten rémült anya jött fel keresve
őket, és már azelőtt zokogni kezdett, mielőtt az egyik férfi
elkezdett volna beszélni. Lenyeltem a homokot, lehajtottam
a fejem, és a víz egy részét a forró nyakamra öntöttem, amíg
újra el nem mentek.
– Jó! – mondta Rian megköszörülve a torkát. – Mert ez azt
mutatja, hogy a mester aggódik. Legalább háromszor annyi
őr van szolgálatban, mint általában, vagy még több is. Ez
nem lenne így, ha nem tartaná magát sebezhetőnek.
– Azt hiszi, hogy meg tudjuk csinálni! – fordítottam le.
– Úgy gondolja, hogy elég ostobák leszünk ahhoz, hogy
megpróbáljuk! – javított ki Casanova. – Az őröknek kell
gondoskodni róla, hogy ne járjunk sikerrel!
A kaput bámultam, amelynek tetején hatalmas, régimódi,
felhúzható hullórostély volt, hegyeit valamilyen fekete
fémből öntötték. A rács hegyei tompán csillogtak az utolsó
fénysugarakban, mintha vérbe mártották volna őket.
Calebre pillantottam, aki szintén azokat nézte.
És Casanovával ellentétben neki és nekem nem volt
kiutam. Rosier nemrégiben ugyan megígérte Pritkinnek,
hogy nem próbál újra megölni, de abban nem voltam biztos,
hogy ez hogyan működik, amikor én vagyok a támadó fél.
De még ha be is tartja, számos más lehetőséget hagyott
nyitva – valószínűleg egyiket sem élvezném. És ami Calebet
illeti...
– Ha vissza akarsz menni, megértem! – mondtam neki
halkan.
Kissé összeszorította az ajkát, és rám pillantott. Szinte
úgy tűnt, mintha megpróbálna visszafojtani egy vigyort,
csakhogy Caleb nem vigyorgott. Úgy tűnt, hogy az
ellenkezik a hadmágusok etikettjével, vagy valami ilyesmi.
És mert ezen körülmények között őrültség lett volna.
– Te visszamész?
– Nem! – Nem mintha ez később könnyebb lenne.
Felállt, és köntösének vékony anyaga alatt felhullámoztak
izmai.
– Úgy hiszem, akkor megyek, amikor te is!
– Ó, hogy az... Isten őrizzen meg engem az agyatlan
hősöktől! – tört ki Casanova.
– Nem gondoltam volna, hogy hiszel Istenben!
– A Sátánban hiszek! – mondta, és ellökte a teveszerű
lényt a hajától. – Kell is! Itt állok az istenverte küszöbén!
Ha a Sátán küszöbe lenyűgöző volt, akkor az előcsarnoka
lélegzetelállító volt.
A kapun áthaladva, egy tátongó alagútba jutottunk, a
mögöttünk elhalványuló fény vörös árnyalatban fürdette a
felettünk lévő mennyezetet, de ahhoz már késő volt, hogy
valóban megvilágítsa az utunkat, de túl korán, hogy a
fejünk fölött szakaszonként felcsillanó lámpák fel legyenek
kapcsolva. Úgy navigáltam, hogy az ujjbegyeimmel a
legközelebbi fal durva, sziklás felületét tapogattam, ami
még mindig tartotta a nap melegét, és valószínűleg – a kő
vastagságát figyelembe véve – akár órákon át. És éreztem,
ahogy a kezdeti félelemmel vegyes tisztelet egy része
visszakúszik.
Annak ellenére, hogy az itteni levegő meglehetősen
áporodott volt a túl sok testtől, amelyek túlságosan
egymáshoz szorultak, az állandóan lökdösődő tömegtől és a
komolyan fájó vádliizmomtól, mégis éreztem – az
évszázadok súlyát, ami extra légkörként nyomott le.
Calebnek igaza volt; ez a hely régi volt. Idősebb, mint a
mi piramisaink, idősebb, mint bármi a földön. Talán olyan
régi, mint maga ez a világ, mivel a sötétvörös kőben
vésőnyomok voltak, de habarcs nem látszott. Mintha
kifaragták, és nem pedig építették volna. Mintha valami
óriás elvitte volna a hegy tetejét, meghagyva az őrült
tervrajzához illő darabokat, és a többit elszállította.
Lenyűgözőnek kellett volna lennie, és talán úgy is hatott
volna rám, ha turista lettem volna. Így azonban ijesztő volt.
Úgy éreztem, hogy a gyomromban lévő csomó még jobban
összeszorul, még mielőtt néhány perccel később
kibotorkáltunk volna a másik oldalon.
Valamibe, ami nagyon hasonlított egy bazárra.
A minden irányba nyíló utcák úgy néztek ki, mint a
küllők a keréken. És mindent árultak, a fűszerektől az élő
állatokig, a fényes fémcuccoktól a tarka ruhákig, a
cserépedényektől a zöldségfélékig, a halaktól a bőrárukig és
a gyapjútól a frissen sült kenyérig. A kereskedők már akkor
behívták az újonnan érkezőket, amikor még csak próbálták
feltekerni az árnyékolókat a boltjaik fölött, vagy
meggyújtani a csillagként felfűzött lámpásokat az utcákon,
vagy éppen akkor hajították a friss húst a grillre,
ínycsiklandóan csábító aromákat küldve a porral borított
ízlelőbimbóink felé. Hangos, harsány, zsúfolt és furcsa
módon vidám volt, de Caleb nem tűnt elragadtatottnak.
– Szolgák, a seggem! – motyogta.
Egy pillanatba telt, mire rájöttem, mire gondolt, mert a
kapu körül lődörgő – barátokat és családtagokat váró –
emberek többsége úgy nézett ki, mint akikkel útközben
találkoztunk. Egy kivétellel. Nyomasztó számban voltak
olyanok, akiket rabszolgák követtek a hátuk mögött, sovány
férfiak és nők, és néhol még gyermekek is, mezítláb és
egyszerű tunikában, megpakolva csomagokkal, és az
állatokat vezetve. A rabszolgák többsége nem tűnt helyinek.
Néhányuk még csak embernek sem tűnt. Valószínűleg
udvariatlanul bámultam a kék foltos bőrűeket, akiknek úgy
tűnt mintha lenne néhány extra karja, mert Rian megfogta a
csuklómat.
Mert igen.
Mert itt is sok őr lézengett. Kicsit kevésbé voltak
feltűnőek, az étkezési standoknál heverésztek, vagy a kapu
melletti tömegbe olvadtak. De rengeteg volt belőlük, és
minden újonnan érkezőt zsarus vagy titkosszolgálatos
szemmel méregettek. És nem úgy tűntek, mintha bármi
elkerülné a figyelmüket.
De minket elkerültek, hála Calebnek.
Intett a kezével, és valami lökést küldött, hogy a tevék
sorából az utolsót elénk küldje. Az megrökönyödött hangot
adott ki, és nekicsapódott a sorban következőnek, majd
mivel az egész csoport már feszült volt a sötét alagútban
haladástól, bömbölve, nagy bakugrásokkal szétszóródtak
minden irányba. A kétségbeesett vezető, és a fia
segítségkérően kiáltozva futott utánuk. Néhány kereskedő,
akiknek sérülékeny – gyümölcs és zöldségféle – áruja volt,
vonakodva segített.
Az őrök egyáltalán nem segítettek.
De egy pillanatig mindenki a sor helyett a műsort nézte,
mi pedig átcsúsztunk.
– Erre, gyorsan! – mondta Rian, és kihúzott minket a
kapu körüli zűrzavarból, bele a névtelenebb tömegbe.
Vagy legalábbis, mintha ezt mondta volna. Francokat sem
hallottam. Az emberek beszélgetéséhez, a szekérkerekek
nyikorgásához, az állatok bömböléséhez, a kereskedők
káromkodásához, és az utcán minden kocsmából kiáradó
zenének a hangjaihoz épp most adódott hozzá a felső
falakból érkező dudaszó, ami az éjszaka beköszöntét jelezte.
 Belekapaszkodtam Rian karjába, hogy ne veszítsem el, és
lemondtam a finomságról. Amúgy sem hallhatott meg senki
ebben a hangzavarban.
– Hol tartják? – ordítottam, és ő csak bólintott magunk elé
az utcára. És valami olyasmit mondj, amit ki is tudok bogozni,
mert nincs vámpírhallásom.
De akkor, talán nem is volt rá szükségem.
A távolban, a büdös, nyüzsgő utcák felett, egy elegáns,
hosszú épület látszott, erkélyekkel és teraszokkal, és néhány
kecses toronnyal. Zöldes foltok bújtak ki itt-ott a kövek
között, szinte megdöbbentők ezen a vidéken. A
szökőkutaknak tűnő dolgok, helyenként elkapták a
lenyugvó nap utolsó fényeit. És bár ez a hely is úgy nézett
ki, mintha helyi kőből faragták volna ki, biztosan más
rétegből származott. Mert ez egy halvány, mézes aranyszín
volt, amely úgy ragyogott ki a sötétebb rétegekből, mintha
aranyporral lett volna beszórva.
Ha valaha is bármi palotára hajazott, akkor ez az volt.
– Nem a legmagasabb fal mögött van – mondta Caleb a
fülembe. Mintha ugyanarra a következtetésre jutott volna.
– Szóval... ez legalább jó!
– Attól függ!
Megfordultam, hogy ránézzek. – Mitől?
– Attól, hogy mi van azon a felső három szinten!
Sötétek voltak, most, amikor a helyi nap alámerült a
szakadékba, és csak néhány kóbor fény csillant itt-ott
vészjóslóan. Mint egy súlyos szemhéj a csillogó szemeken.
Éreztem, hogy újra kezdek megfeszülni, bár nem tudtam
miért. És meglett az ok, amikor Caleb egy hatalmasat
taszított rajtam hátulról.
Megtántorodtam, majd a földre zuhantam, kicsavarodott
csuklóval és lehorzsolt tenyérrel. De nem bántam. Mert egy
pillanattal később valaki, gyorsan mozgó szekérrel
száguldott át a bazáron – beleértve azt a területet is, ahol
éppen álltam. Ha ott maradtam volna, akkor a kerekei alá
kerültem volna, mint az egyik szerencsétlen bevándorló
összes holmija.
Úgy tűnt, a sofőr észre sem vette. A földről figyeltem,
ahogy bekanyarodik a kapu által kialakított csomópontból
kisugárzó egyik utcába, élénkzöld selyem köntöse lebegett
utána, ahogy a szekerét oda-vissza irányította egy őrült
pályán. Úgy tűnt, az a célja, hogy a lehető legnagyobb kárt
okozza. Egészen addig, amíg bele nem csapódott egy bolt
elejébe, a teveszerű lények bömbölése pedig
keresztülharsogta a tömeg zaját.
A sofőr nevetve ugrott le, és eltűnt az utca túloldalán lévő
kocsmában egy kevés ruhát viselő lánnyal együtt.
Otthagyva a kereskedőt a tevével teli boltban, hogy
egyedül hozza rendbe a dolgokat.
És engem, hogy egy haragos hadmágus rántson talpra.
– Köszönöm! – mondtam neki. – Nem láttam... –
elhallgattam, mert Caleb most nem tűnt igazán aggódónak a
lehorzsolt térdeim miatt. Caleb úgy nézett ki, ahogy Pritkin
néhányszor, amikor először találkoztunk.
Közvetlenül azelőtt, hogy meg akart volna ölni.
– Mi az? – kérdeztem, és körülnéztem, keresve a másik
szekeret. De az utca tiszta volt – legalábbis a mániákus
járművezetőket illetően. Az emberek visszaálltak a sorba,
beleértve a bevándorló családját is, akik összeszedték a
megmaradt holmijukat. A dolgok visszatértek ahhoz, ami
normális körülményeknek minősül errefelé.
De Caleb nem úgy nézett ki, mintha ezt gondolta volna.
– Észreveszel valamit? – sziszegte.
 – Mire vagy... – abbahagytam, mert igen. Épp most
vettem észre valamit. Nem valami pluszt, hanem valami
hiányát.
Vagy valaki.
– Hol van – kérdezte tőlem összeszorított fogakkal Caleb
– az az átkozott vámpír?
 16. Fejezet
Végigpásztáztam a tömegen, de nyomát sem láttam
annak a nagyszájú, poros Obi-Wan köntöst viselő
vámpírnak, aki üvöltözve menekülne. Vagy nyugodtan,
békésen állna, egy olyan lény irányítása alatt, ami
valószínűleg hozzá van szokva az itteni őrült sofőrökhöz.
Egyáltalán nem látszott egyik sem, csak a ritkuló
emberáradat a kapun keresztül, és az üzletek körüli élet
normalizálódása.
Nem értettem. Csak egy pillanatra váltunk szét. Hová
mehetett ilyen gyorsan? És miért hagyna itt minket egy
őrökkel teli idegen városban, akiknek valószínűleg a mi
képeinket ragasztották a céltábláikra?
Kiszáradt a szám, ezért nyeltem egy nagyot.
– Megkérdeztem tőle, hol tartják fogva Pritkint! Talán
elment, hogy megtudja!
Caleb dühös pillantást vetett rám.
– De az is lehet, hogy elment bónuszpontokat szerezni az
uránál és mesterénél, azzal, hogy felad minket!
Megráztam a fejem. – Ez nevetséges! Ha nem akarta,
hogy Pritkin után menjek, csak Vegasban kellett volna
maradnia. Soha nem jutottam volna el idáig nélküle!
Kinyithattam volna a kaput, de nem jutottam volna túl az
őrökön! Ehhez inkubusra volt szükségem...
– És gondoskodott róla, hogy szerezz egyet!
– Igen, de akkor miért segítene, ha éppen azt tervezi,
hogy felad minket?
– Talán úgy vélte, hogy nagyobb jutalmat kap, ha hiteles
fenyegetést jelentünk! – mondta Caleb dühtől tajtékozva. –
Ha drágalátos urának, akkor mondja el, hogy mit
tervezünk, amikor még Vegasban voltunk, azzal egy-két
pontot nyerhet. De ha akkor ad fel minket, amikor
ténylegesen a városában vagyunk, amikor többé-kevésbé
célba értünk, akkor sokkal bőkezűbb jutalomra számíthat!
– Nem, ha ő segített nekünk bejutni!
– Mondhatja, hogy attól félt, ha nem működik együtt,
akkor más utat találunk, és nem tudná figyelmeztetni, mivel
nem tudja, mi az!
Próbáltam ellenkezni – keményen próbáltam. Mert ha
Rian úgy döntött, hogy felad minket, akkor nagyjából
cseszhettük. És ez különösen igaz volt egy pillanattal
később, amikor egy gördülő, fémes hang csattogott végig a
bazáron, a kapu irányából érkezve.
Az ajtó ezen az oldalon még mindig nyitva volt, és még
mindig ontotta az érkezők tülekedő csoportjait. De nagyon
rossz érzésem volt, hogy a másik oldalon talán nem ez a
helyzet. Úgy tűnt, mintha az éjszaka üdvözlésére feltekerték
volna a szőnyeget – velünk bent.
– Tökéletesen időzített, rendben! – vicsorgott Caleb
megfogva a kezem, és az egyik mellékutca felé rángatott.
– Caleb, figyelj! – mondtam a háta mögött rohanva. –
Korábban már többször is segített Pritkinnek! Még
veszélybe is sodorta magát, hogy segítsen neki! Nincs
okunk azt hinni...
– Minden oka megvan! Magad is hallottad! Már néhány
száz éve vissza kellett volna térnie! Lehet, hogy Rosier
belefáradt a kis kibúvóiba, és abba, hogy segít a
szerencsétlen fiának, és azt mondta neki, hogy át kell adnia
a helyet másnak! És talán úgy döntött, hogyha már a
pokolba jut – akkor minket is oda juttat!
És a fenébe is, ez borzasztóan logikusnak hangzott.
 – Akkor miért vitatkozott folytonosan velünk Casanova?
– követeltem. – Megpróbált bennünket visszafordítani!
– Talán azt mondta neki, hogy játssza meg magát, hogy
biztos legyen benne, hogy nem gyanakszunk semmire.
Vagy talán tényleg nem tudta. Ő vámpír, és ők mindig csak
a mesterükre figyelnek. És az ő mestere Mircea. Mit
gondolsz, milyen fogadtatásban részesül, amikor Mircea
megtudja, hogy veszélybe sodort? – fordult vissza hirtelen
felém. – Meg tudja akadályozni, hogy Rian bármit is
mondjon? Vagy legalább le tudja lassítani?
– Ha a testében marad, talán! Nem tudom! De nincs rá
szüksége. Rian akkor jön és megy, amikor csak akar, és nem
hiszem, hogy Casanova erre bármilyen hatással lehetne! –
Legalábbis amit eddig láttam.
Caleb Pritkin egyik kedvenc káromkodását használta. És
aztán még néhányat.
– Kibaszott démonok! Nem lehet megbízni bennük,
egyikben sem! Tudhattam volna...
Nem igyekeztem rámutatni, hogy ez nem éppen korrekt
kijelentés, mert ebben a pillanatban valahogy egyetértettem
vele.
A „kibaszott démonok” úgy hangzott, mint az aznapra
való frázis.
Főleg, hogy egy csomót be akartam gyűjteni.
– Hová is megyünk? – kérdeztem kitekeredve, és
próbáltam elkerülni, hogy becsapódjak valakibe, és ezzel
villogó nyilat tegyek a fejünk fölé.
– El! Arra számít, hogy ott maradunk és azt gondoljuk,
hogy elsodródott a tömeggel! Valószínűleg azt gondolta,
hogy elárulhatja majd az őröknek, hogy hol találnak meg
minket, miközben itt bóklászunk, kebabot vagy valami más
szarságot eszegetve!
 – Szóval, mi a terv helyette?
– Találni egy rejtekhelyet!
– Rejtekhelyet? – Megfogtam a karját, és behúztam egy
napellenző árnyékába, amit valaki elfelejtett feltekerni. Nem
nagy rejtekhely volt, de legalább az utcán kívül volt.
– Tudod mekkora az esélye, hogy reggelig elkerüljük
őket? – kérdeztem. – Vagy, hogy visszatérjünk a portálhoz,
ha mégis sikerül?
– Van jobb ötleted? – követelte. – Mert jó vagyok –
nagyon jó –, de nem leszek képes kiverekedni magunkat
innen!
– Nem egyedül! De van itt valaki, aki legalább annyira jól
ismeri ezt a helyet, mint Rian!
Caleb egy undorodó hangot adott ki. – Casanova az ő
lénye! Megkövül a félelemtől, hogy tönkreteszi azt a csinos
arcát! Még ha nem is vált árulóvá, nem bízhatunk benne,
hogy megteszi azt az istenverte...
– Nem Casanova! – mondtam, mert nagyjából
egyetértettem az értékelésével. – Pritkin!
Caleb úgy nézett rám, mintha végre kibillentettem volna
a mérleget, mintha a gondolataiban a különc és az
egyenesen őrült között lebegtem volna, és végül eldöntötte,
hogy merre mutat a nyíl. – És mégis hogyan képzeled –
mondta komolyan –, hogy érjük el őt? Az esélyek már
korábban is elég rosszak voltak; most pedig bármelyik
percben a seggünkben lesz az egész város!
– De a város azt várja tőlünk, hogy bujkálunk, ha
felfedezzük az árulást, vagy a bazár körül lófrálunk, ha
nem! Nem várják, hogy Pritkin után menjünk!
– Igen, igen, ez valószínűleg igaz! És ennek van értelme! –
sziszegte Caleb. Aztán hirtelen felhúzta a köpenyem
kapucniját.
 – Mi a...
– Ne nézz hátra, de egy rakás őr éppen most futott be a
bazárba!
Ennyit a Rian iránti hosszútávú bizalmamról. Az Isten
verje meg! Ha lenne nyaka, akkor azt kitekerném,
gondoltam, és Caleb hóna alatt visszapillantottam a térre,
ahol az őrök letépték a fátylakat, rángatták a köntösöket, és
úgy viselkedtek, mintha egyik embernek sem lenne
semmilyen kibaszott joga...
Gondolataim megálltak, mint valami más is a
közelmúltban. Valami más, ami még mindig kivirított a
tönkrevágott üzletből. Mert errefelé vagy gazdag vagy,
vagy nem, és úgy tűnt, hogy akinek vagyona van, bármit
megcsinálhat, amihez csak kedve van.
És ezt senki sem kérdőjelezte meg.
– Gyerünk! – mondtam Calebnek. – Van egy ötletem!

***

– Azt gondolhatnád, hogy ennél többet kapunk egy

remek teveszerű lényért! – morogtam Calebnek tíz perccel
később.
– Amióta megjelent az XP-38, egyszerűen nincs rá
kereslet!
– Mi van?
– Ugye nem érted a kulturális utalásokat?
– Értem őket! – ráncoltam a homlokom. – Csak a tieid
furcsák!
– Ez a Csillagok háborújából volt! Nem volt furcsa!
– Láttam a Csillagok háborúját, és ez nem volt benne!
– Az első filmben, amikor a sivatagban vannak? –
kérdezte. – Amikor el kell adniuk Luke szárnyas-hajóját?
 – Ó! A régiekre gondolsz!
– Régiek? A régiek? Úgy érted, az egyetlen jó... – Meglátta
az arckifejezésemet. – Nem fontos! Miért lenne több pénzre
szükségünk?
– Hogy olyan ruhát szerezhessek, mint a tiéd! –
mondtam, és irigykedve néztem hosszú, zöld, kaftánszerű
ruhadarabjának vastag gyapjú anyagára. Meleg volt. Vonzó
volt. Eltakarta a fenekét.
– Mi a baj azzal, ami rajtad van?
– Azon kívül, hogy ribancnak nézek ki benne?
Megrángattam a rajtam lévő szűk rózsaszín bugyit, de ez
nem sokat segített. Még mindig legalább két mérettel kisebb
volt a szükségesnél, és bevágott a fenekembe. De ez volt a
legközelebb a kereskedőnk által választott dolgokból,
amiket megengedhettünk magunknak. És nem volt időnk
válogatni.
Persze, hogy nem számít, ha olyan szép, mindent fedő
köntösben vagy, mint Caleb. Kicsit problémásabb, ha a szexi
rabszolgalány öltözetet viseled, különösen ha a segget
eltakaró bugyin kívül mindössze egy áttetsző, végig hasított
háremnadrág, és egy olyan felső van rajtad, ami kevesebbet
takar, mint egy melltartó. De a nadrág volt az, ami
valamiért nagyon zavart.
– Úgy nézel ki, mint a Jeannie-ről álmodnék szereplője,
lófarok nélkül – mondta Caleb, egyáltalán nem segítve.
– Azt hiszem, inkább úgy tűnik, mintha egy alacsony
költségvetésű Aladdinból másolták volna! – vágtam rá. –
Minden mással együtt!
– Ha másolás történt, azt mondanám, hogy fordítva
történt! – mondta Caleb, s kissé sóvárogva pillantott az
épületekre, amik mellett elhaladtunk. Lehet, hogy az itt
élőknek nem áll rendelkezésükre fa, de teljes mértékben
kihasználták a fennálló lehetőségeket, és áthidalókat,
oszlopokat, lépcsőket, még bonyolult rácsokat is faragtak az
ablakaik felett, mind ugyanabból a vörös kőből.
Caleb úgy nézett ki, mint aki szerette volna egy kicsit
felfedezni a környéket. Úgy nézett ki, mint a közmondásos
gyerek az édességboltban, csak pénz nélkül. Valahogy
rosszul éreztem magam miatta. De nem gondoltam, hogy a
lófrálás túl egészséges lenne.
– Hogy érted? – kérdeztem.
– Az inkubusok innen jöttek a Földre, igaz? – kérdezte.
Bólintottam.
– És ez a hely volt az első! Tehát azt mondanám, hogy az
inkubusok hozták e kultúra darabjait a Földre, és nem
fordítva!
– Igen, de miért pont ezeket a darabokat? – kérdeztem,
miközben még mindig próbáltam kiráncigálni a bugyit a
fenekemből.
Caleb csak rám nézett. – Most tényleg? Meg kell
kérdezned, hogy az inkubusok miért ösztönzik az ilyen
ruhát?
Felsóhajtottam. – Ez csak... egyszer, tudod? Csak egyszer
szeretnék egy küldetésre menni anélkül, hogy a fenekem ne
lógna ki, ne lőnék meg, vagy semmilyen más módon ne
legyen probléma!
– Nézd más szemmel! – mondta, és átnyúlt a félig
összetört szekér hátulján, amelyet ellopni készültünk. –
Talán az őrök túlságosan el lesznek foglalva azzal, hogy
megbámuljanak, ahelyett, hogy ránk figyelnének!
– Igen! Talán! Vagy talán éppen nagyon-nagyon
megkönnyítjük Rosier dolgát!
De legalább az üzlet tulajdonosa nem akart minket
megállítani, pedig Caleb ruhája csíkos volt, a másik fickóé
pedig egyszínű, és bár a bőre is más színű volt, és én is
szőke voltam, a sofőr pedig egy barnával érkezett.
De mivel inkubus volt, ezért azt gondoltam, hogy ez az
utolsó megmagyarázható.
De a többi dologról sem kérdezett senki. Senki sem nézett
közvetlenül ránk, mintha dicsőséges jelenlétünk túl sok
lenne számukra. Valójában Caleb kissé túl közel került egy
hordárhoz, amikor a teveszerű dologgal küzdött, ami egész
idő alatt elégedetten legelészett a boltos portékáiból, és nem
sietett távozni. Ám a férfi csak megfordította a kis kocsiját,
szétszórva mindenfelé a csomagokat, nehogy hozzáérjen
Caleb ruhájának szegélyéhez.
A fenébe is, még egy órája sem voltam itt, és már utáltam
ezt a helyet.
Nagyon reméltem, hogy nem leszek állandó lakos.
– Akkor rendben! – mondta Caleb, és felemelte a gyeplőt.
És csak állt.
– Akkor rendben! – értettem egyet vele.
– Minden! Rendben! – mondta ismét összeszorított
ajkakkal, de továbbra sem mentünk sehova.
– Valami gond van? – kérdeztem néhány másodperc
múlva.
Egy pillantást vetett rám. – Egészen véletlenül nem
tudod, hogy kell vezetni ezeket a dolgokat?
– Tudom-e, hogy kell szekeret vezetni, Caleb? – néztem
rá. – Ezt kérdezed tőlem?
– Igen! – sóhajtott fel. – Nekem fogalmam sincs!
Még bíbelődött kicsit a gyeplővel, amíg az egyik teve meg
nem fordult, és egy hervasztó pillantást nem vetett rá. Caleb
mogorván nézett rá. – Tudod, ez nem része a hadmágus
képzésnek!
– Zavaró varázslatok a részei?
 – Ja, miért?
– Mert azt hiszem, a tulajdonosa szeretné visszakapni a
szekerét!
És elismeréssel kellett adóznom Calebnek. Lehet, hogy
nem vetekszik Ben-Hurral, de a reflexeivel nem volt semmi
baj. Megpördült és kinyújtotta a kezét, mire a feldühödött
démon, aki épp kirobogott a bárból, repülni kezdett. Szó
szerint: a varázslat letépte a fickót a lábairól, és legalább öt
méterre visszavetette, átküldve a kocsma nyitott elülső
részén, szétszórva a székeket, asztalokat és vendégeket.
És normális esetben ennyi lett volna. Leszámítva azt a
tényt, hogy sehol sem voltunk normálisak. Tehát az történt,
hogy most már egy kibaszottul ingerült inkubus emelkedett
ki eszméletlen házigazdájából, és jött felénk, nagyjából
ugyanakkor, amikor egy tucatnyi őr, akik addig az
üzletekben keresgéltek, ráébredt, hogy megütötték a
főnyereményt.
Nos, ez a rész a normális, gondoltam, és megfogtam a
gyeplőt. Caleb pedig egyik varázslatot lőtte a másik után,
ami egy kisebb mágusnál pániknak tűnhetett. De a
hadmágusok nem esnek pánikba. Vagy ha mégis, akkor
megbizonyosodnak arról, hogy mindenki a közelükben van.
És nincs közvetlen életveszély, ami a korábban szelíd
embereket tomboló tömeggé változtatja. Néhány
tűzvarázslat felgyújtotta az utca felét, néhány lökés-típusú
következtében az összes felső lámpa szikrázva robbant szét,
néhány kalapácsszerű csapás a kocsikra, a portékákra és az
éttermek előtti asztalokra – és hirtelen az őröknek több
aggódni valójuk akadt, mint mi. Velünk együtt őket is
elsodorta a hirtelen nekilóduló tömeg, amikor mind a pár
száz hirtelen úgy döntött, hogy valahol máshol akar lenni.
 Mindenki, kivéve Őseggfejségét, aki továbbra is csak
közeledett. De ezzel nem is volt gond, mert a tűz végre
megtette, amit mi nem tudtunk – megmozdította a tevéket.
Nemcsak hogy megmozdította, hanem vak pánikban lévő
száguldásra késztette őket, és épp olyan érdektelenek voltak
más személye és vagyona iránt, mint a tulajdonosuk.
Megpróbáltam legalább az emberek elől elterelni őket, de
kissé nehéz volt, mivel ők a szélrózsa minden irányába
szétfutottak, féltve a drága életüket. Caleb pedig nem tudott
a segítségemre lenni, mivel azzal volt elfoglalva, hogy
megpróbálja kideríteni, az arzenáljából mi működik egy
inkubuson.
Úgy látszott nem sok, mivel a démon még mindig jött, és
úgy tűnt, az utcán lévő helyzet sem zavarja, mert most már
nem is futott, hanem szinte repült felénk, és nem is akartam
belegondolni, hogy mi történne, amikor utolér minket.
– A táskám! – sóhajtottam Caleb felé, amikor áthaladtunk
a kapun, az inkubus pedig ragyogott a rövid alagút
sötétségében, miközben már a sarkunkban topogott.
– Milyen táska?
– Ez! – ütögettem meg a csípőmön az a kis bojtos
haszontalanságot, amit azért vettem, hogy a kaftánomról
elvesztett zsebeket helyettesítsem. Ugyan csiricsáré volt, de
a pokolba is, szükségem volt rá, mert azért annyira nem
voltam őrült, hogy teljesen felkészületlenül érkezzek. És
mert soha nem adtam vissza Pritkinnek a kicsi, ezüst,
démonölő fegyverét.
– Ez mire jó? – ordította Caleb, és kihúzta.
– Lőj, és megtudod!
Gondolom egyetértett, mert egy másodperccel később,
tökéletes lövést eresztett az inkubus ragyogó felhőszerű
alakjába. Ami ezután kisebb darab felhőkre szakadt szét,
amik egy pillanatig lebegtek a levegőben, viszont sokkal
kevésbé csillogtak. Aztán összeálltak – halványabban és
kisebben – de még mindig gyorsan haladtak.
A másik irányba.
– A fenébe! – nézett utána Caleb csillogó szemekkel. –
Nekem is kell egy ilyen!
– Ne idézz, inkább segíts! – kiáltottam fel, mert a tevék
teljesen megtébolyodtak, és az utcák közel sem voltak
egyenesek, és az inkubusnak sem kell megölnie minket egy
perc múlva, mert fejre állunk. – Vedd át a gyeplőt!
– Nem akarom a gyeplőt!
– A fenébe is, miért nem? Nem lehetsz rosszabb, mint...
– Ezért nem!
Nem kellett megkérdeznem, mire gondol. Valami piros és
sistergő csapódott be mellettünk, szinte ugyanabban a
pillanatban, amikor a szavak elhagyták a száját, aminek
következtében a tevék hátrahőköltek, majd átkanyarodtak
az utca másik oldalára. Mindenen keresztül. Hirtelen
szikrák pattantak a kőről, ahogy beleütköztünk, kosarakat
és felgöngyölt napellenzőket kellett kerülgetnünk, és
áttörtünk egy halom edényen, amelyek holnapra biztosan
tele lesznek karcolásokkal és a horpadásokkal, valamint
darabokra tört cserepekkel.
Persze lehet, hogy mi is.
Mert miközben megpróbáltam az átkozott lényeket
visszahúzni valami hasonlóba, mint az utca közepe,
elkerülni a lefejezést és nem belecsapódni az emberekbe,
akik szerencsére úgy tűntek, hogy hozzászoktak a
borzasztóan rossz vezetéshez, láttam, hogy minden oldalról
közelítenek felénk a biztonsági erők.
De nem azok, akik az előttünk álló kapunál álltak, akik
azt hiszem, még nem kapták meg a riasztást. Vagy csak a
régi beidegződés nem múlt el könnyedén. Annyira
megszokták, hogy hagyják uraikat és mestereiket bármit
tenni, amit csak azok akarnak, hogy csak zavart arccal álltak
ott, miközben mi elviharzottunk mellettük, egy tucatnyi
ordítozó őrrel a sarkunkban.
– Hányadik kapu ez? – kérdezte Caleb, és olyan
varázslatot dobott, amelynek hatására az oldalunkon lévő
kapurostélyok összeomlottak, mihelyt elszáguldottunk
mellette.
– Második!
– Basszus! És a külső falon három van, és három van az
átkozott palota felett...
– Három maradt!
– Nem, kettő! A palota a hatodik szinten van, nem azon
túl. Nem kell áthaladnunk a hatodik kapun!
Igen, de át kellett a negyediken és az ötödiken, és nem
gondoltam, hogy sikerülni fog. Mivel hirtelen
megkondultak a harangok, leadva a riasztást a fal tetejéről,
és az őrök egyre közelebb kerültek, amit a sikátorokból
folyamatosan, és egyre közelebbről felvillanó vörös fények
jeleztek. A haladási sebességünkből ítélve, kételkedtem,
hogy sikerül még egyet túllépnünk.
Persze tévedhetek is.
Pár őr lépett ki a következő kapu elé, figyelmeztetően
felemelt karokkal, túl messze, hogy azon aggódjanak, hogy
elsodorjuk őket. De nem túl messze ahhoz, hogy egyetlen
varázslattal el lehessen őket fújni az utcáról. Átviharzottunk
a kapun, amit nem igyekeztek leengedni, mert
természetesen meg fogunk állni, amikor ezt olyan
udvariasan kérték.
Hát persze!
 A modorunk még némi csiszolásra szorul, gondoltam, és
felkuncogtam. És azon gondolkodtam, vajon megőrültem-e?
– Még egy! – mondta Caleb furcsán nézve rám.
– Igen, talán! – leheltem, mert hirtelen már nem is láttam
a palotát.
A hullámos szőke hajon keresztül bámultam, és
próbáltam rájönni, hogy pontosan hol is fordultam rosszul,
mert egyáltalán nem emlékeztem, hogy megfordultam
volna. De az utcák itt fent még rosszabbak voltak, mint a
bazárban, a kereszteződő sikátorok kusza összevisszasága,
minden bandita álma, és minden, csak nem egyenes. És a
palota, amikor egyáltalán sikerült megpillantanom, úgy
tűnt, egyáltalán nem közeledik. Délibábként villant át az
épületek közti résekben, vagy a sikátorok végén, gúnyosan
csillogva, amikor szétszórtuk az embereket, kerülgettük a
villámokat és átgázoltunk minden kibaszott dolgon...
Hogy aztán egyenesen az őrök tömegébe érkezzünk.
Az utolsó kapu előtti kis téren gyülekeztek. Ketten
próbálták leengedni a rostélyt. De úgy tűnt, hogy ezeket a
belső kapukat már nagyon régóta nem zárták be, és nem
igazán foglalkoztak a javításokkal, mert úgy látszott,
gondjaik vannak. De egyértelműen nem szándékoztak
tovább engedni minket. Vörös villámvihar szakadt ránk a
levegőből, majd tevéink orra előtt vakító glóriába váltott,
amikor Caleb egy pajzsot vetett elénk.
Ez megvédett bennünket, hogy megsüljünk, de túl sok
volt belőlük, és ez a pajzs nem tart ki sokáig ekkora roham
mellett, és úgy tűnt, hogy végre sikerrel járnak a kapunál, és
a rostély megindul...
És bassza meg!
 – Megőrültél? – kérdezte Caleb, amikor abbahagytam a
félőrült tevék visszatartását, és helyette rájuk csaptam a
gyeplőkkel.
Nem válaszoltam, mert nem volt jó válaszom, és mert
hirtelen megugrottunk az utcán, feldöntöttünk több őrt,
egyik-másik felett át is gázoltunk... Bár nem láttam hogyan,
de rohadtul biztos voltam abban, hogy mindkét kerék
elhagyta a földet. Aztán visszazuhantunk, elég erősen
ahhoz, hogy félig leharapjam a nyelvem, amikor
átviharzottunk az utolsó kapun, a tevék orra szinte
belenyomódott a testükbe, én meg Caleb pedig próbáltunk
annyira összehúzódni, hogy alig látszódtunk ki a szekér
teteje felett.
És még így is éreztem, hogy azok a gonosz tüskék, a kinti
főkapun lévők miniatűr változatai beleakadnak a
fürtjeimbe.
Nem érdekelt. Lenyeltem a vért, túlságosan lefoglalt,
hogy próbáljam a seggem a kocsin tartani, hogy érdekeljen
bármi más. Már nem is próbáltam kormányozni; amúgy
ennél a sebességnél gyakorlatilag lehetetlennek látszott,
ráadásul úgy tűnt, hogy a tevék tudják, merre tartanak.
Csak kapaszkodtam, a szekér oldalán lévő kis lábtartó a
combomba mélyedt, csuklóm kifehéredett a
kapaszkodástól, Caleb káromkodott, a tevék bömböltek, a
harangok kongtak...
És a palota hirtelen újra felbukkant előttünk egy hosszú
úton felfelé a dombtetőn.
Volt még egy kapu előtte, egy vékonynak látszó valami,
ami díszesebbnek tűnt, mint bármi más, és pár fehér ruhás,
aranyszínű övet viselő fickó, akik sokkal szebbnek tűntek,
mint a mögöttünk lévő kék köpenyes démonok. De az
arckifejezéseikből ítélve, ők is többnyire csak a kinézetük
miatt voltak ott.
Gondolom, nem túl sokan próbálták megtámadni Rosier
palotáját. De ha mégis, akkor nem ezek a fickók állították
meg őket.
Egy hitetlenkedő pillantást vetettek ránk, az
irányíthatatlan tevékre, a menekülő emberekre és a ránk
áradó tüzes varázslatokra, miközben az őrök egyetlen
hosszú sorba tömörültek mögöttünk. Aztán szétrebbentek
mindkét oldalra, amikor berobbantunk a kapun, az értékes
fadarabok szétrepültek, és egy, a fejünk fölött lengő lámpás
összetört.
Aztán már bent is voltunk.
 17. Fejezet

Nem álltunk meg. További szép, csinos őrök jöttek le a

meglehetősen széles lépcsőn, és Caleb pajzsa éppen ekkor
adta fel a küzdelmet. És a csattanásból ítélve, nem is tér
vissza.
Tehát tovább száguldottunk közöttük, a tevékkel és
mindennel, egyenesen fel a lépcsőn, a ragyogó színek,
bonyolult minták és pompás csempék elmosódtak
körülöttünk. A fehér és arany színeket viselő szolgák egy
hosszú medencével és szökőkutakkal ellátott előtérben
köröztek, egy csomó gyönyörű embert kiszolgálva. Akik
elég sokáig abbahagyták az evést, hogy döbbenten
bámuljanak minket, a partira betolakodókat – az egyik
nőnek még a zsúrszendvics is kiesett a bájos szájából.
Aztán Caleb megfogta a kezem, már a viharvert
járművünk oldalán lógtunk, miközben egy újabb gyönyörű
lépcsőn haladtunk felfelé, nem mintha tudtuk volna hova
tartunk, hanem azért, mert a kék ruhás őrök nem lehettek
messze mögöttünk.
– Merre? – kérdezte Caleb, amikor felértünk a következő
emeletre, és majdnem fejbecsapott minket egy kevés ruhát
viselő, díszes tálcát tartó fickó.
Nem hiszem, hogy szándékosan történt; úgy nézett ki,
mint a földszinti szolgák, testhez tapadó nadrágban és egy
aranyszínű övvel. És miután Caleb elvette tőle a tálcát, csak
reszketve állt ott, tágra nyílt szemekkel bámulva. Egészen
addig, amíg Caleb a lépcső felé nem taszította, és akkor
futni kezdett, valamit kiabálva egy számomra ismeretlen
nyelven, de az egyetemes hangsúly alapján, a „basszus!”
lehetett.
– Merre? – kérdezte Caleb ismét, gyakorlatilag
összemorzsolva a bicepszemet.
– Nem tudom!
– Hogy érted...
– Ezért jött Rian!
– A francba!
És igen. De aztán hirtelen felhangosodott a földszinti zaj,
és nem maradt időnk vitatkozni.
– Futás! – javasoltam.
Egymást segítve és rángatva, végigdübörögtünk a
folyosón és még néhány lépcsőn, ezúttal egy keskeny, hátsó
lépcsőn. Úgy tűnt, hogy csak a szolgák használják, ami
rendben is volt – hacsak nem találkozunk velük úgy, hogy
nem marad mozgásterünk. De nem tettük, mert a minket
üldöző fickók mögöttünk jöttek, és az a néhány ember, akit
felfelé láttunk menni, nem tett erőfeszítéseket, hogy
akadályozzon minket.
Ami nagyszerű lett volna – ha tudjuk, hogy merre
tartunk.
– Keress őröket! – mondta Caleb, amikor elhaladtunk egy
apró pihenő mellett, ami egy tágas folyosóra vezetett. – Lesz
néhány az ajtaja előtt!
De azon az emeleten, a rákövetkezőn, sőt még az azt
követő emeleten sem állt egyetlen ajtó előtt sem őr.
Próbáltam elfojtani a pánikomat, de nem működött. Ez a
hely nem tűnt ekkorának a bazárból, de közelről más volt a
történet. Órákig tartana az egész átkutatása, feltételezve,
hogy Rian igazat mondott arról, hogy Pritkin itt van, amire
nem kötöttem volna fogadásokat...
Beleütköztem Calebbe, aki hirtelen megállt a felfelé
menetben, hogy ránézhessen valakire a folyosón. Nem egy
őr, bár a fickó kékben volt. És nem is egy szolga, bár
hátrafelé tántorogva jött ki az egyik szobából, mintha
valakinek nem tetszett volna a vacsora.
Vagy az arca, gondoltam, amikor Casanova a falnak
ütközött és visszapattant, hogy a visszaúton találkozzon egy
nagyon ismerős ököllel.
– Pritkin! – Caleb és én egyszerre üvöltöttünk fel, és az a
haragos szőke, aki követte Casanovát az ajtón keresztül,
felnézett, még mindig ökölbe szorult kézzel. Aztán a
komorság szétterjedt az arcán. Bámult rám, és dühösnek
látszott.
De nem, ez nem igazán írta le jól az arckifejezését.
Úgy nézett ki, mint amilyennek éreztem magam, amikor
azon a nyirkos, égő domboldalon magamhoz tértem, és
rájöttem, hogy éppen lemondott arról a függetlenségről,
amiért olyan sokat dolgozott, amiért annyit szenvedett,
elcserélve az életemért. Amikor rájöttem, hogy éppen
megsemmisítette a jövőjét, hogy megmentse az enyémet,
bár én nem kértem és soha nem is kértem volna tőle.
Ugyanaz a tehetetlen, mindent elárasztó düh volt az arcán,
ami aznap este az enyémen is volt, és ez hirtelen, gonoszul
megörvendeztetett.
Aztán lerángatta Casanovát a falról, és berángatta a
szobába, mi pedig utánuk rohantunk és becsaptuk az ajtót.
Ami hülyeség volt, mert nem mintha nem tudta volna
mindenki, hogy hová mentünk, és nem gondoltam, hogy
egy gyenge fadarab sokáig vissza fogja tartani őket. De jó
érzés volt becsapni, olyan jó, hogy majdnem újra
kinyitottam, hogy megismételjem.
Változatlanul Pritkinre meredtem, miközben ő
visszanézett. Próbálta volna felhánytorgatni, hogy pontosan
ugyanazt tettem, amit értem tett. Próbált volna mondani
bármit is.
– Eltörted a bütykömet! – rikoltotta Casanova.
– Te hoztad ide! – mondta Pritkin gonoszul, de a tekintete
nem hagyta el az arcomat.
– Nem szívesen, te kibírhatatlan...
– Hol van Rian? – követeltem félbeszakítva őt, de
továbbra is Pritkinre meredve. Másképp nézett ki. A haja
hosszabb volt, olyannyira, hogy rendesen meg lehetett
formázni, mint egy normális emberét. Meg volt
borotválkozva, a bőre puhának tűnt, enyhén csillogott, mint
a földszinten lévő embereké. Valamilyen hullámzó, sivatagi
sejkek öltözékéhez hasonló sötétzöld kaftánt viselt, ami
kiemelte a válla szélességét és kihangsúlyozta a szemét.
Szörnyen nézett ki.
Pritkin szépségápolási eszközei a szappanra és a
dezodorra korlátozódtak; korábban sohasem éreztem rajta
kölni illatát. De most éreztem valamilyen vad és csábító
illatot, és – és valami rosszat.
Pritkin izzadságszagú volt. Megégett lőpor illata volt.
Rossz bájital-alapanyagok és túl erős kávé szaga érződött
rajta, valamint azok az aprócska édességek, amiket lopva
fogyasztott, mert nem akarta kísérteni az édesség utáni
vágyamat.
De most nem.
Most erre a helyre emlékeztetett az illata.
Most semmire sem hasonlított az illata. Most semmi
szaga nem volt.
 – Mit gondolsz? – kérdezte keserűen Casanova. – Azt
mondta, azért jövünk ide, hogy megkeressük Johnt, de
amint megérkeztünk, Rosier után kezdett kérdezősködni.
Amikor számon kértem rajta, otthagyott, és egyedül indult
megkeresni. És hülyeség, én megpróbáltam figyelmeztetni...
– Tudtam, hogy te vagy az! – mondta Pritkin halk dühvel.
– Még mielőtt egy átkozott szót mondott volna! Amint
meghallottam a harangokat, tudtam...
Pofon vágtam. Keményen. A semmiből jött, olyan
hirtelen, hogy nem is tudtam, hogy ezt fogom csinálni, amíg
a feje hátra nem csapódott, és rám nem meredt a bal arcán
megjelent tenyérlenyomatom felett.
– Én... később beszélünk! – mondta Casanova, és
elpárolgott valahová.
– Milyen érzés? – kérdeztem halk, remegő hangon. És
nem a pofonról beszéltem.
– Te... – Pritkin szorosan összeszorított ajkakkal szakította
félbe magát, mintha attól tartana, ha belekezd, nem tudja,
hol álljon meg. Ami részemről rendben is volt. Szivárgott
belőlem az adrenalin, lüktetett a pulzusom, és bármi, amit
fel tudott vetni – bármilyen átkozott dolgot...
Ezt leszámítva, gondoltam, miközben egy kemény
mellkashoz bújtam.
– Te kurafi! – kezdtem volna, de a hangomat elfojtotta
valami, ami elakadt a torkomban. Nem elérzékenyülés volt.
Túl sötét volt ahhoz. Azt hiszem, talán gyűlölet.
Igen, ez az volt. Utáltam őt.
– Hallasz? – vakkantott Caleb a szoba túloldaláról.
– Mi van? – vágtam rá. És végül felnéztem. És pislogtam.
Mivel ez nem egy börtöncella volt.
A picike, bájitalokkal teli, rendetlen vegasi szoba helyett,
ami még jobb napokon is úgy nézett ki, mintha egy
hiperaktív kisgyerek és egy Rambo keveréke lakta volna, ez
a hely... szép volt. Elegáns. Tökéletes.
Hatalmas volt, kanapékkal, párnákkal és szőnyegekkel
teliszórva, és egy akkora ággyal, amiben hét vagy nyolc
ember is elférhetett. És lehet, hogy erre is tervezték,
figyelembe véve, hogy hol voltunk. Mindkét végén boltíves
ajtók voltak, amelyek további szobákba vezettek, de külön
történet volt az erkély, ami szinte olyan széles volt, mint a
szoba, és teljes hosszán végigért.
A csipkézett bronzlámpák halkan ringatóztak a
selyemláncokon, geometrikus glóriákat vetve maguk köré.
A szellő meglebegtette a hosszú, fehér függönyöket, így
láthatóak lettek az áttetsző csillagok rajtuk keresztül. A
függönyök szélei simogatták a mézszínűtől a sápadt
aranyszínűig, minden lehetséges árnyalatban pompázó,
gyémánt alakú köveket a padlón. Csak bámultam rájuk, és
próbáltam elképzelni, hogy Pritkin inkább egy palotában él
a Dante koszos cirkusza helyett, hogy a régi, ütött-kopott
bőr helyett finom, hímzett ruhákat visel, hogy egy ilyen
gyönyörű helyen lakjon, ahol semmi sem – sem egy könyv,
sem egy bájitalos üvegcse, sem egy kép, sem semmi nem
emlékeztette az elvesztett világra.
Mintha nem is számított volna. Mintha nem is hiányzott
volna...
– Cassie! – mondta Caleb, ezúttal sürgetőbben. – Ezt
nézd!
Kirohantam az erkélyre, ami elég jó kilátást nyújtott a
sziklameredélyre és a városra. De a csillogó fények közel
sem kötötték le annyira a figyelmemet, mint ami fentről
ereszkedett lefelé. Szóval ez van fent, gondoltam, miközben
bámultam a csomó sötét alakra, akik szó szerint lefutottak
az épületeken és a palota feletti sziklákon. Nem az utcákat
használták; úgy ugráltak a tetőkről a tetőkre, vagy
kiemelkedésekre, mintha saját autópályájuk lenne.
És mindegyikük egyenesen felénk tartott.
– Úgy tűnik, valaki hívta az elit csapatokat! – mondta
komoran Caleb. – Ez van, ezzel kell szembe néznünk!
– Vidd a dolgozószobába! – mondta Pritkin felénk
közeledve. – Barikádozzátok el magatokat belül! Nem
hívhatom vissza az őröket, de felhívhatom apámat...
– Nem bujkálunk; elmegyünk! – mondtam határozottan.
– Csak addig, amíg egyezségre jutok a biztonságos
áthaladásról...
– Apád nem fog számodra is biztonságos átjárást
biztosítani!
– Ez lényegtelen...
– Hülyeség!
– ...amit már akkor is jól tudtál, mielőtt belekezdtél ebbe
az őrültségbe! A fenébe, Cassie! Azt hittem, több eszed
van...
– Ismerhetnéd!? – jegyezte meg Casanova, kidugva véres
orrát az erkélyre.
És feladtam. Megmarkoltam Pritkin aranyhímzésű
kaftánjának az elejét – és mióta visel istenverte kaftánt? – és
odahúztam magamhoz.
– Ezt egyszer fogom elmondani! Te az én szolgám vagy!
Halálig tartó szolgálatomra esküdtél! Soha nem mentettelek
fel e kötelezettséged alól! És ha utánad akarok jönni, akkor
kibaszottul utánad fogok jönni!
Valami megmozdult a szeme mögött, valami veszélyes.
– És szó nélkül hagyom, és még tetszik is!
– Jelenleg nem foglalkoztat, hogy tetszik-e vagy sem! De
nem megyek el nélküled, úgyhogy te is...
 Az ajtó kinyílt, Caleb és Pritkin egyszerre nyújtotta ki a
kezét. És bárki is volt, vissza kilökték. Az ajtó halk
kattanással csukódott be.
Pritkin még egy másodpercig rám meredt, majd Calebhez
fordult. – Szőnyeg! – vicsorogta, és egy pillanatig Caleb
ugyanolyan zavartnak tűnt, mint én. És akkor...
– Ó, a fenébe, nem!
– Van jobb ötleted? – csattant fel Pritkin és előrelépve
megragadott valami nagy aranyszínűt, ami egy kellemes
beszélgetési helyet biztosított a hálószobában.
Caleb az ég felé nézett, de aztán nyilván eszébe jutott hol
van, és feladta. És felkapott egy vöröset az erkély padlójáról.
És ezzel egy időben a korláton át az éjszakába küldte az őrt,
aki éppen ráugrott valahonnan fentről.
Caleb megragadta Pritkin karját, amikor haverja a démon
után dobta a drága szőnyegnek látszó dolgot.
– A mágiám itt gyenge! – figyelmeztette.
– Az ott lenn a bazárban gyenge volt? – kérdeztem
hitetlenkedve.
Caleb rám nézett. – Az általam kiengedett
erőmennyiségtől az egész átkozott bazárnak lángokba
kellett volna borulnia! Viszont alig értünk ide! És nem
tudom...
– Elégnek kell lennie! – mondta komoran Pritkin.
– Persze! Mondja ezt egy fél démon!
– Ugye, ezt mindig fel fogod hánytorgatni?
– Ezt követően? – forgatta meg Caleb a szemét. És akkor
megragadta Casanovát. – Ezt is visszük?
– Igen! – mondta Casanova hevesen. – Nem akarok itt
lenni, amikor Rosier rájön, hogy mit csináltok!
– Mit csinálunk?
– Ebből semmi sem az én hibám!
 – Ó, itt leszel! – mondta Pritkin komoran. De aztán őt is
átdobta az erkélyen.
Kiakadni készültem, mert ez egy rohadt hosszú út volt
lefelé, még egy vámpírnak is. De nem kaptam rá esélyt.
Mert én voltam a következő.
Még sikoltani sem érkeztem, amikor a fenekem valami
szilárd, de puha helyre pattant, alig két méterre az erkély
alatt. Nem érkeztem megnézni, hogy mi az, mert Pritkin
érkezett mellém. És mielőtt felszálltunk volna, a váratlan
szélrohamtól összeszűkült a szemem. Vagy inkább a
varázslattól, ami átvillant az arcom előtt, és felgyújtott
valamit.
Visszafordultam, mert az fentről érkezett. És láttam,
ahogy egy csomó őr lóg a Pritkin erkélye feletti korlátról, és
villámgömbnek tűnő valamivel lőnek ránk. Ők is így égtek,
gondoltam, érezve az égett gyapjú szagát.
És rájöttem, hogy az a valami ég, amin ülünk.
Valami nagy és aranyszínű, és...
És hiányzik egyik sarka, ahogy Pritkin előhúzva egy kést,
levágta az égő darabot. Nem, nem szőnyeg, gondoltam
kifejezéstelenül, és megkapaszkodtam a meglepően
vékonynak érzett oldalba.
Ami most repül...
Szelíd, ringató mozdulatokkal lebegett a város felett, ami
bármelyik percben felgyújthatott bennünket. Az ürességen
keresztül Casanovára néztem, aki szintén két kézzel
kapaszkodott a szőnyeg szélébe, és az oldala mellett próbált
a seggére lesni. És olyan arckifejezése volt, amivel egyszerre
sikerült dühöt és rettegést kifejeznie.
És tudhatod, hogy a dolgok tényleg rosszak, amikor
elkezdesz egyetérteni Casanovával.
 – Még mindig lőnek ránk! – mondtam Pritkinnek, aki
körbe-körbemászott, valamit motyogva a szőnyegen.
– És ez meglep?
– Igen! Tudniuk kell, hogy itt vagy!
– Nyilvánvalóan!
– De megölhetnek!
– Ez lenne az elképzelés!
– Azt akarod mondani, hogy vannak itt olyanok, akik a
halálodat akarják? – Rövid bólintás, de minden információ
nélkül. Hát persze, hogy nem. – A fenébe, Pritkin! Nem
értem...
– Nem, tényleg nem! – mondta, és vadul felém fordult. –
Ezért nem kellett volna eljönnöd!
– Ezért nem kellett volna elmenned!
– Nem volt más választásom!
– Nekem sem!
– Menjetek szobára! – sikoltott fel Casanova, amikor
újabb varázslat villant át a köztünk lévő térben. – És tedd
ezt az átkozott dolgot nagy sebességbe, különben
mindannyian meghalunk!
– A varázslatok összekapcsolása a legjobb feltételek
között sem könnyű! – mondta neki Pritkin. – És ezek nem
azok!
– Milyen összekapcsolás? Csak mozgasd ezt a cuccot!
– Lebegtető varázslat – az egyik – mondta Caleb, és
felemelte egyik ujját. – A kibaszott szőnyeget mereven és
vízszintesen tartani – a második. – Újabb ujj. – És most egy
meghajtó varázslatot akarsz, ami a harmadik, és ami nem
történik meg!
Casanova pillantása oda-vissza járt közte és Pritkin
között.
 – Úgy érted, hogy ledobtál minket az erkélyről, és nem
volt terved, hogy hogyan engedj le bennünket?
– Valaki egyszer azt mondta: ha égő épületben vagy,
akkor ugorj ki az ablakon! Minden mást kitalálsz a föld felé
vezető úton!
– Épp a föld az, ami miatt aggódom!
És nem hibáztattam. Egy ilyen zuhanás azon kevés
dolgok egyike volt, ami megölhetett egy vámpír mestert. De
nem mintha lejjebb tudnánk menni. Úgy tűnt, hogy a vörös
villámgömböknek van hatótávolsága, és mi túl magasan
lebegtünk ahhoz, hogy elérjenek bennünket.
És egy időben el is kezdtünk egy kicsit előre haladni, alig
akkora sebességgel, hogy borzolja a hajam, bár ez is haladás
lett volna – ha az őrök nem váltottak volna másféle
varázslatokra. Ezek másképp néztek ki – hosszú farok és
szélesebb szóródás; Gondolom, azért, mert nehezebb volt
erre a távolságra célozni. De az eredmény következtében, az
ég tele lett tűzijátékkal, piros és rózsaszín, sárga és
narancsszínű, ami nagyon szép lett volna... Ha nem épp a
közepén repülünk.
Casanova felkiáltott, amikor egy újabb varázslat égett el a
közelünkben, sárga szikrákat árasztva, amik apró lyukakat
égettek a köntösébe, még mielőtt Caleb motyogva el nem
oltotta őket. Jobban aggódtam a robbanások által okozott
lökéshullámok miatt, amelyek minden irányba ringattak
bennünket, mint egy csónakot a nyílt tengeren.
Éppen erre gondoltam, amikor egy újabb hullám talált el
minket, keményebb a többinél, és legalább harminc
százalékos dőlésszögbe döntötte a szőnyeget, amibe kézzel-
lábbal kapaszkodtam. Lecsúsztam egészen a szélére, és egy
másodpercig egyenesen lefelé néztem a mélykék
árnyékokkal és narancssárga lámpafénnyel borított városra,
a felrobbanó varázslatokra, és az emberekkel teli utcákra,
akik visszabámultak ránk. De nem sikítottam.
Mert volt legalább egy dolog, amit nem láttam.
– Miért nem jönnek utánunk az inkubusok? – ziháltam
fel, miközben Pritkin elkapott, és a szőnyeg kiegyenesedett.
– Bármilyen magasan is vagyunk, elérhetnek minket!
– Igen, leszámítva, hogy néhány perccel ezelőtt lelőttünk
egyet! – emlékeztetett Caleb. Az áthaladó villám fénye
aranyszínűre festette az arcát.
– Mivel? – követelte Pritkin.
Caleb feltartotta a kis ezüst fegyvert, amit adtam neki.
Ekkor Pritkin káromkodni kezdett.
– Senkit sem öltünk meg! – mondtam. – Ami több, mint
amit ezek itt próbálnak velünk tenni!
– A démonurak között sokan vannak, akik szívesen
látnának engem holtan! – mondta Pritkin a fegyverért
nyúlva. – De engem, vagy a védelmem alatt állókat, nem
támadják meg az apám előtt. Hacsak ti ketten nem adtok
tökéletes okot nekik azzal, hogy rájuk lőttök!
– Csak egy volt! – mondta Caleb bátortalanul.
– Te is olyan rossz vagy, mint ő!
– Miért akarnának holtan látni? – követeltem. – Te Rosier
örököse vagy...
– És mint ilyen, közöttük és a hatalom között állok!
Mindenkit egy lépéssel távolabb löktem a tróntól, amikor
visszatértem.
– De ha nem tudnak megölni az apád előtt...
– Nem tehetik! Legalábbis nem nyíltan, bár az itteni őrök
felét egyik vagy másik frakció fizeti. De nem ők a lényeg...
– Augghhh! – Ez Casanova volt, vérfoltos arcát vöröses
varázslat világította meg, ami igazán pokolbéli kinézetet
adott neki. Nem mintha most segítségre lett volna szüksége
hozzá. – Csak én vagyok itt épeszű? Csak én vagyok
tisztában vele, hogy nem most van itt az ideje a
csevegésnek? Nem érdekel, hogy mit csináltok, és hogyan
csináljátok, de elvileg a repülőszőnyegek repülnek!
– A filmekben talán! – válaszolta a Caleb. – De ha nem
vetted volna észre, ez nem egy film! Ez – mutatott a messze
lenn csillogó városra –, nem számítógépes animáció, és le
foglak lökni erről a szőnyegről, ha nem hallgatsz el és
hagysz minket gondolkodni!
Csak úgy tűnt, hogy ez nem megy olyan jól.
És ez még azelőtt, hogy valami mennydörgésként
dübörgött fel körülöttünk. Csakhogy ez a hely nem úgy
nézett ki, mint ahol túl sokat dörögne az ég. És nem
gondoltam, hogy egy mennydörgés ilyen kifejezést rajzolna
Pritkin arcára.
– Mi az? – kérdezte Casanova feszülten. Mintha nem
lenne képes több rossz hírt befogadni. Ami nagyon rossz
volt, mivel úgy tűnt, hogy csak ilyenre számíthatunk.
– Egy démon herceg a hatalma helyszínén – mondta
szilárdan Pritkin, miközben hatalmas homokvihar tört át a
sziklameredély fölött.
 18. Fejezet

A város eltörpült mellette, a tekintélyes örvényléshez

képest gyermekjátéknak tűnt. A láthatáron végig, mindkét
irányból ameddig elláthattam, dühösen örvénylő kosz- és
porgörgeteg közeledett, több tíz méter magasan. Casanova
egy pillanatig vadul meredt rá, mint egy ember, aki
évszázadok óta sikeresen kitér a halál elől, és azt látja, hogy
egyenesen szembe néz vele.
És aztán elkezdett vetkőzni.
Letépte a poros köntöst, amit egész nap viselt, még akkor
is, amikor az első széllökések elértek minket, és ott köröztek
körülötte a levegőben. Motyogott, káromkodott és őrült
emberként viselkedett. De most az egyszer nem gondoltam
volna, hogy az.
Egyszeriben megértettem, hogy rohadt jó ötlete támadt.
Megfogtam Pritkin szép zöld kaftánját.
– Vedd le! – próbáltam túlordítani a körülöttünk üvöltő
szelet, és csodák csodájára, nem kezdett vitatkozni.
Talán ő is ugyanazt gondolta ki, vagy a zaj lehetetlenné
tette a vitát. Csak azt tudom, hogy kibújt belőle, és
szerencsére jó, nehéz gyapjú volt, kényelmes, meleg
azokhoz a hideg sivatagi éjszakákhoz. És strapabíró –
reméltem.
Az egyik végét a szőnyeg egyik sarkához erősítettem, és a
másik felé nyúltam – amikor rájöttem, hogy nincs meg,
köszönhetően a varázslatnak, ami felégette. Őrült
kapkodással igyekeztem kioldani a köntöst, átkúszni a
szőnyeg másik végére, és ott elhelyezni Pritkin segítségével.
Mondott valamit, de nem hallottam a fülembe süvöltő
széltől, és ahogy az első porfelhők elérték az arcomat, a
pánik miatt a kezeim ugyanolyan ügyetlenül mozogtak,
mint Casanováé, akit már nem is láttam.
De megkötöttük, és a rögtönzött vitorlás jármű
közvetlenül a vihar érkezte előtt megfordult. A szél és a
homok dühödt rohama belénk csapódott, akkora erővel,
hogy akár a Holdra is elrepíthetett volna minket. Vagy őrült
sebességgel át a város felett, mint a puskából kilőtt golyó.
Valójában egy nagyon ingatag puskából. Az előttünk lévő
összetákolt „vitorlának” csak az alja volt megkötve, vagyis
Pritkinnek és nekem a felső végeken kellett kapaszkodnunk,
mert nem volt árbocunk. Ugyanakkor a szőnyeg túlsó
oldalához is ragaszkodnunk kellett, így mivel nem
maradtunk a tetején, nem értünk gyorsan a végére az
egésznek. Elképesztő módon még működött is, talán azért,
mert a szőnyeg szintjét megtartó varázslat is stabilizálódni
látszott, és csak egy apró probléma adódott.
Az emberi testet nem arra tervezték, hogy egy vitorla
kötélzete legyen.
Tényleg, tényleg nem, gondoltam, és kétségbeesetten
pillantottam Pritkinre. A szőnyeg egyik végét a fogaival
tartotta, és valami olyasmi után tapogatott, amit az egyik
karja köré hurkolt. De nem tudtam megmondani, mi az,
vagy mit gondol, mit csinál, mert túl lefoglalt az inak
megnyúlásának, az ínszalagok meghúzódásának, és az
izmok visításának érzése, hogy ez nem jó, nem jó, nem jó...
És ekkor a szőnyeg közepére pattantam.
Egy pillanatra pánikba estem, arra gondoltam, hogy
elbasztam az egészet, de még mindig sodródtunk a
viharban, és olyan szinten helyt álltunk, ami egy összetákolt
vitorlástól alig volt várható. Pritkin biztosan elkapta azt a
darabot, amit én tartottam, és valahogy sikerült egyszerre
mindkettőt irányítania, mert a vitorla kiteltebb volt, mint
valaha. De nem tudtam megfordulni, hogy leellenőrizzem,
hogyan csinálta, mert félig vak voltam a homoktól, és
kétségbeesetten próbáltam hozzátapadni a
varázsszőnyeghez, ami közel sem volt olyan szórakoztató,
mint ahogy a mesékből gondolnád...
Amíg hirtelen ki nem egyenesedett.
Megfordultam, kétségbeesetten reménykedve, hogy
Rosier meggondolta magát, bár ismertem ennek esélyeit. De
a vállam felett ugyanaz a forrongó dühtömeg volt, csak
most sötétebb, ahogy elnyelte a város fényeit, amiket éppen
otthagytunk. De alig vettem észre, mert Pritkin...
– Nem! – mondtam, azonnal elutasítva, ami a szemem elé
tárult.
Pislogtam, majd eltoltam az arcom elé libbenő sálat, és
újra pislogtam. De a jelenet nem változott. Pritkin még
mindig lehajolt a szőnyeg hátsó széléről, a lába még mindig
a szőnyeg merev redőjében horgonyzott, és még mindig
olyannyira ívelt hátra, hogy szinte laposan feküdt. De most
az alkarjaira volt hurkolva a vitorlánk fölső sarkaira
biztonságosan odaerősített ruhadarab.
Széltől dagadt a vitorlánk. A rögtönzött kötél egyik vagy
másik oldalának meghúzásával, vagy a testének ide-oda
fordításával irányította. Tehát alapvetően...
– Nem! – mondtam újra, mert teljességgel lehetetlen...
nem szörfözhet a pokolban. Fájt az agyam, a viszonylag ép
elmém – bármit is mondjon erről Casanova –, már a szóra
gondolástól is, mert ilyen dolgok nem történhetnek meg.
 Hacsak tényleg nem őrültem meg. Ez a gondolat egy
másodperccel később megerősödött, amikor Pritkin hirtelen
elvigyorodott – rám vigyorgott –, és mondott valamit, amit
elfújt a szél.
– Mi?
– Miért járnak a terveid mindig az én meztelenségemmel?
– ordította, amire megint pislogtam. És aztán
elkomorodtam, mert a fenébe is, nem most kellene
elveszíteni az eszem!
– Nem vagy meztelen! – ordítottam vissza, mert ez volt
az igazság, még ha éppen csak is. Még mindig rajta volt egy
selymes-aranyszínű nadrág, ami lebegett a szélben, és
nevetségesnek látszott, testének kemény vonalai mellett.
És mert mi mást mondanál egy vigyorgó, szörfös
démonnak?
Mondott valamit, ami „csalódott vagy?”-nak hallatszott,
de biztos nem, mert az abszurd lenne.
Aztán Caleb és Casanova is elrugaszkodott, épphogy
csak elkerülve az őrült szerkezetünk elejét, mert úgy tűnt,
nem értették Pritkin módosítását. De a vámpír az erejével,
és Caleb a bátorságával úgy tűnt, hogy jól boldogulnak csak
a vitorla végébe kapaszkodva, bár ez sokkal kevesebb
kontrollt adott nekik, mint mi. De úgy látszott, hogy ez a
bukdácsolás ezen az őrült pályán nem zavarja őket.
Legalábbis úgy tűnt, hogy Calebet nem zavarja. Akit
végre láttam nevetni, ujjongani, és ez jól ábrázolja, hogy
miért tekintettük a hadmágusokat mindig is
távolságtartóknak. Nem úgy Casanova, aki az ép elméjét
rémült sikoltozással próbálta megtartani.
Pritkin felé fordultam, hogy rámutassak: lám, egy
normális ember így reagál, amikor egy démonuraság
hatalmas vihara üldözi a pokol egén. De nem tettem, mert
ordított valamit. Valamit, ami úgy hangzott, hogy a „kapu”.
És ó, beszarás!
Visszafordultam, hasra feküdtem, és a vitorlánk merev
széle alá bámultam. És rémülten konstatáltam, hogy néhány
perc alatt majdnem akkora távot tettünk meg, amennyit
órákba telt volna gyalogolva. Ami azt jelentette, hogy az e
világra nyíló portál hamarosan megjelenik.
Már láthatóak voltak a kanyon ikercsúcsai, ahonnan
Rosier udvarának kapuja ered, jó messze a várostól. Tehát
feltételeztem, hogy figyelmeztetést kap, ha megtámadják.
De nem tettem, és nem is tudtam biztosan, hogy képes
vagyok-e erre, és Casanova felháborodott arca, amikor azt
követelte, miért nem teszteltem Anya elméletét, sokkal
inkább a józan ész hangjának kezdett hangzani, és...
– Baaasszus! – ordítottam, miközben a szél süvített és a
por kavargott, és a portál körüli őrök meglátva minket a
földre zuhantak. Casanova és Caleb pedig újra felsikoltott,
és közben valahogy belekapaszkodtak a szőnyeg oldalába,
hatalmas ívbe fordítva magunkat. Mert senki sem tudta,
hogy a kapu nyitva marad-e bárki számra, aki nem velem
van.
Feltételezve, hogy egyáltalán megnyílik.
Nem tudtam megmondani, hogy csinálok-e valamit, mert
visszafordultunk, aztán újra körbe, még mindig a lehetséges
feledés felé haladva, de a vad, rángatódzó ívek lehetetlenné
tették a koncentrációt. Vagy a látvány. Vagy bármi, ami
nem bízott az őrült vitorlásunkban, és sikoltozott.
De tompán, az aranyvörös homok csíkjain keresztül
megláttam egy újabb színörvényt – azúrkék örvény, aminek
ragyogott a belseje. És ez rendben is volt, de nem tudtam
megmondani, hogy védi-e a pajzs a portált vagy sem, mert
jobb körülmények között általában átlátszó volt, ám ezek
nem jó körülmények voltak. De Pritkin, a francba, mindent
megtett, hogy a portál felé manőverezzen bennünket, mint
aki tudja, hogy tudom, hogy mit kell tennem, habár már
számtalanszor bebizonyítottuk, hogy ez nagyjából soha
nincs így, és hirtelen Casanova és én egyhangúan
felvisítottunk, de kit érdekel, mert ó Istenem...
És akkor áthaladtunk, áttépve a színek őrült örvényét,
ami általában megszédített – de már túl későn –, majd
kiértünk a sötétségbe.
De nem Rosier másodlagos udvarában. Ezt a sötétséget
homokkő, elcsendesedett szolgák, és fenséges elegancia
töltötte el. Neoncsíkok világítottak villogó fényekkel,
pörgős, több pénzt költésre csábító zenével és bömbölő
játékgépekkel. És egy sikoltozó fickó is, akit felkaptunk a
padlóról, amikor Pritkin próbált irányt változtatni, hogy
megakadályozzon minket abban, hogy egyenesen valami
bűnronda szőnyegbe csapódjunk, és ehelyett egyenesen a
cseppkövekkel borított plafon felé vette az irányt.
Beleértve azt a hatalmasat is, ami tőrként bukkant fel
közvetlenül előttünk.
– Auggghhhh! – mondta a malacrózsaszín inges fickó.
– Auggghhhh! – mondta Casanova, egyenesen a fülembe,
mert valahogy a szőnyegünkre került.
Auggghhh, nem mondtam, mert a nyakamba markolt,
megpróbált kapaszkodni, és közben majdnem megfojtott.
Ami nem egészséges, de nem rosszabb, mint
belecsapódni a hamis cseppkő óriási tömegébe, ami
mindhármunkat fel akart nyársalni...
Amíg Caleb az utolsó pillanatban nem küldött egy
varázslatot, ami millió szétrepülő darabkává zúzta a
cseppkövet.
 Csak köhögtem és krákogtam, és próbáltam kitartani. És
egyidőben kiszabadulni Casanova halálos markolásából, és
megakadályozni, hogy a malacrózsaszínű pólós emberke
lezuhanjon előttem a szőnyegről. Mert legalább féltucat
emelettel feljebb voltunk, és egy barlangszerű térben
haladtunk, ahol... Nos, valójában nincs semmi más, mint
egy száguldozó, homokkal teli, repülő szőnyeg, tele kiakadt
utasokkal.
És akkor Pritkinnek végül sikerült megállítania, erősen
felhúzta magát, és visszazuhantunk. Aztán visszafordult a
szőnyeg közepére, amikor az kiegyenesedett. A varázslat,
ami annyira gyengén érződött a pokolban, mostanra
felpörgött, hogy visszatértünk. A földre?
Nem értettem, de a szőnyegen kívüli látványosságok
kétségtelenül a Dante fő vonzerői voltak, ahol állítólag a
szellemek városa a téma, nem Aladdin, de úgy tűnt, ez
senkit sem érdekel. Az összegyűlt tömeg várakozóan
bámult ránk, mintha érdekesebb választásnak tűntünk
volna, mint az utcai előadók, akik általában az emberek
ijesztgetésével próbálkoznak. Csakhogy ezúttal fordítva
volt, abból ítélve, ahogy Casanova még mindig üvöltött.
Ugyanazon okok miatt én nem ordítottam.
– Segítség – fuldokoltam, mivel nem tudtam levegőhöz
jutni a hátamon fekvő közel 80 kilós vámpír alatt. Ennek
eredményeként, azt a bizonyos malacszínű pólót viselő,
pánikba esett fickó lassan kicsúszott a kezemből...
Pritkin utánanyúlt, elkapta a fickót, és visszarángatta a
szőnyegre, még mielőtt a tömeg élvezhette volna a remélt
látványosságot. A Dante egy csomó biztonsági őre futott
alattunk, egy pillanattal lemaradva, majd csak állt, és
bámult felfelé, mint mindenki más. Mert a kiképzésük egy
rövid időre nem volt elég. Amíg a főnökük koszosan és
szinte meztelenül – leszámítva az ütött-kopott szűk gatyáját
– átmászott rajtam, és a többé már nem tökéletes fejét
kidugta a szőnyeg szélén. És megint felüvöltött. Csak
ezúttal érthető szavakat.
– Engedj le, te idióta! Engedj le, engedj le, engedj le!
Az őrök egymásra bámultak, majd összefonták a karjukat
és visszanéztek rá. Remélhetőleg. Ami valahol
csodálatraméltó, tekintve, hogy ki a főnökük.
Azt gondoltam volna, hogy ezt évekkel ezelőtt kiverte
belőlük.
Gondolom, Casanova is, mert újra elkezdett kiabálni, de
nem hallottam. A szél észrevehetően megélénkült, és elfújta
a szavakat, mint ahogy izzadt arcomról a hajat is. És mivel
bent voltunk, ez valószínűleg nem minősült jó...
– John! – mondta sürgetően Caleb.
– Tudom!
– Tegyél le minket!
– Nincs rá idő!
És tényleg nem volt. Egy másodperccel később vihar
söpört végig a szállodán, mint egy ciklon a prérin. A tömeg
sikoltozva futott fedezékbe, pár ördögszekér pörgött
mellettünk, mi pedig újra elkezdtünk körbe-körbe
keringeni, rögtönzött vitorlánk részben visszafújódott, még
mielőtt Caleb leengedhette volna.
Kapaszkodtam a finoman forgó szőnyeghez, de nem a
leesés aggasztott. Még a vihar sem, aminek úgy tűnt, hogy
amúgy is épp a szemében vagyunk. Nem, a félelmemet
valahogy az az elegáns csizma generálta, ami a szőnyegen
materializálódott, miközben a vihar egy nagyon dühös
démonúr alakjává örvénylett össze.
 Aki értem nyúlt, és majdnem el is kapott, még mielőtt
befejezte a megszilárdulást, de én oldalra gurultam, és
helyettem a malacszínű pólós embert kapta el.
Akit azonnal el is dobott oldalra.
– Istenem! – A szőnyeg szélére gurultam, és egy
villanásra megpillantottam a döbbent tekintetű riportert, aki
egy csomó összefont vámpír karon ül, míg minden
különösebb ceremónia nélkül le nem dobták a földre. Aztán
megrántottak, és szembenéztem egy dühös zöld szempárral.
– Próbáld újra! – lehelte Rosier.
– Engedd el! – vicsorgott Pritkin előhúzva a kését, és
Rosier szeme egy rövid időre rávillant.
– Jó terv – mondta, és lelógatott a szőnyeg szélén. – A nő
volt az! – ordította, láthatóan a viharba. – Megtévesztette!
Fogd és csinálj vele, amit akarsz!
De a vihar nem tűnt lenyűgözöttnek. Bármi is volt, egyre
hangosabb lett, és a kavargó homokból új formák kezdtek
egyesülni. Az egyik a szőnyegünkön landolt, amitől az
egész megugrott, és Rosiernek lökött. Aki azonnal elhajított,
csakhogy ez most jó dolognak bizonyult. Villanás vakított
el, amikor visszaestem, és a testem melletti szőnyegdarab
elkezdett a saját pályáján forogni, Casanova pedig úgy
ragaszkodott hozzá, mint a hajótörött tengerész az utolsó
felszínen maradt hordóhoz.
Egy pillanatig nem voltam képben, hogy mi történik,
amíg Pritkin be nem lökött maga mögé. Beleszúrt egy
kinyújtott kézbe, minek következtében a kéz által tartott
görbe kard leesett a szőnyeg mellett, és a neonfény vérként
futott végig a pengén, amíg el nem találta az egyik hamis
kirakatot. És remegve beszorult.
De nem annyira, mint én, amikor egy egykezű,
feketeruhás démon támadt rám. Pritkin gonoszul
visszarúgta Caleb szőnyegére, ahonnan éppen két haverja
akart felénk lendülni. De a becsapódó súly elrepítette őket,
még mielőtt készen álltak volna, egyiket a közeli tetőre,
egyet pedig egyenesen felénk...
Ahol egy kardon landolt, amit... Rosier tartott?
És Rosier arcának ádáz elégedettségéből ítélve, nem
gondoltam, hogy tévedés történt volna.
– Hívd vissza őket! – ordította Pritkin.
– Nem tehetem! – Rosier kihúzta a pengét, és a testet
lerúgta a mélybe. – Nem nekem engedelmeskednek!
– Akkor miért hoztad őket? – követeltem.
– Nem hoztam őket! Megpróbáltam eltávolítani a fiamat
tőlük, mielőtt még megölnéd őt! – Dühösen nézett Pritkinre.
– Mi a kilenc pokol...
– Cassie nem akarta elhagyni nélkülem! Biztonságba
kísértem!
– És hogy sikerült? – követelte Rosier, miközben két
újabb, hirtelen megjelenő őrt küldött a mélybe.
– Azt hittem, az Árnyékvilágba megyünk! – mondta
Pritkin rám nézve.
– Ott voltunk – mondtam neki. – Azt gondoltam...
Biztosan átugrottam...
– Apám birodalmában nem lehet ugrani!
– Nem is tette! – vicsorgott Rosier. – Összekapcsolta a
kapukat, az enyémet és földre vezetőt, egyenesen
visszahozva oda, ahova szeretett volna!
– Nem tehettem! – mondtam hevesen. – Még abban sem
voltam biztos, hogy ki tudom-e nyitni...
– A nyomodban jöttünk át!
Ó. – Akkor valami hiba...
– Valami hiba! – sziszegte Rosier. – Éppen most tetted a
fiamat tilalom alá!
 – A tanács utasítására Rosier fennhatósága alá voltam
korlátozva – magyarázta Pritkin. Árnyékvilág semleges
rész; oda elkísérhettelek volna. De itt...
– Itt egy száműzött, akit meg kell ölni, amint meglátják! –
lihegte Rosier, éppen egy újabb őrt dobva oldalra.
– A tanács parancsa? – ismételtem meg, hirtelen rossz
érzésem támadt. – De miért akarják...
– Miattad! – köpte Rosier az arcomba. – Megvan a saját
múltja velük! Soha nem szerették, de csak akkor kezdtek
félni tőle, amikor veled kezdett. Egy tanácsgyűlölő démon
és egy időben utazó fenyegetés? Visszaléphettek a
történelemben, elpusztíthattok mindannyiunkat! Bár úgy
tűnik, hogy elég jól csinálod egyedül is!
– Már korábban is mondtam neked, nem fenyegetem a
tanácsot...
– Igen, és annyira megnyugtató, ha a szavad adod erre!
Sajnos ők inkább egy kicsit biztosabbat szeretnének –
például a fiam fejét!
– Miért nem az enyémet?
– Mert szükség van rád a háborúban! – mondta keserűen
Rosier. – Ő fogyó...
– Ő nem az!
– Mondd meg nekik!
– Hívd fel őket, és én megteszem!
Rosier szeme neonfényesen villant, és ha a tekintet ölni
tudna... nos, megtakaríthatott volna némi kellemetlenséget
számára. – Igen, azt szeretnéd, igaz? – vicsorgott.
– Csináld! Nincs más választás! – káromkodott Pritkin.
– Ezt te találtad ki! – sziszegte Rosier. – Végig ezt
tervezted! Rohadtul tisztában vagyok vele, hogy ő ezt
egyedül nem gondolhatta... – Pritkin megint káromkodott,
bár nem annyira, mint amikor az őrök fölébredtek, és
négyen úgy döntöttek, hogy egyszerre támadnak meg
minket. Ők négyen egyszerre csapódtak be a szőnyegünkre,
köztem és a két démonúr között landolva, és együttes
súlyuktól elrepültem. Le és fel, bele a mélységbe,
kapálódzva a karjaimmal, a testem kétségbeesetten próbál
ugrani – és kudarcot vall.
És bámultam Pritkin pánikba esett arcába, ahogy zuhanni
kezdtem, mert nagyon-nagyon hosszú út vezetett lefelé.
 19. Fejezet

Vagyis az lett volna, ha nem egyenesen Casanovára esek.

És ez remek is lett volna – ha az érkező súlyom miatt nem
horpad be a kis szőnyegdarab. És aztán nem repít vissza.
Aztán oda-vissza pattogtam a két darab között, jojózva a
most már mindkét szőnyegen tomboló csata között.
– Óóóóóh! – érkezett a lenyűgözött tömeg reakciója az
akrobatamutatványainkra.
– Ááááá! – mondtam Casanova nyakába kapaszkodva,
mert csak nem vagyok a Cirque du Soleil tagja.
– Szállj le! – vicsorgott, mert úgy gondolom, nem
szándékozott hőst játszani. Négykézláb állva kukucskált a
bizonytalan szőnyegdarabja pereme fölött, miközben
próbálta az embereit biztonsági hálónak felállítani. De azok
elfoglaltak voltak a fel-alá rohangálással, és megpróbálták
megóvni a tömeget attól, amiről legalább rájöttek, hogy nem
a műsor része.
És ezért senki sem volt, aki elkaphatott volna
bármelyikünket is.
Nem mintha annyira érdekelt volna a lemenetel. A vihar
még néhány tucat fekete ruhás figurát ejtett a környező
háztetőkre, túl messze ahhoz, hogy csatlakozzanak a fő
ütközethez, de csak néhány lépcsőfoknyira a padlótól.
Feltételeztem, hogy Pritkin és Caleb ezért tartotta a
szőnyegeket a levegőben. Egy apró, instabil platformon
harcolni nem túl szórakoztató.
De jobb, mintha két tucat túlvilági katona támadna meg
egyszerre.
Különösen, ha ezek a katonák.
Rosier udvarában, a félhomály és a szökésünk
hirtelensége miatt nem sikerült jól szemügyre vennem az
elit, fekete ruhás őröket. Most összejött. Az egyik lény
kapucnija eléggé hátracsúszott, hogy kilátsszon az arca – ha
lett volna. Ehelyett egy üres bronz előlap csillogott a fények
alatt, és a gyomrom hirtelen egészen a lábujjaimig zuhant.
– Bassza meg! – mondtam átéléssel.
– Mi az? – forgatta Casanova a fejét. – Mi van már
megint?
– Ez! – mondtam, és megmutattam.
– Mi az?
– Allû.
– Allû? – Egy másodpercig értetlenül meredt a
legközelebbi szőnyegre, majd megváltozott az arckifejezése.
– Bassza meg!
És igen, ezzel körülbelül mindent elmondott. Az Allûk
voltak a tanács személyi őrei, akik általában az
Árnyékvilágban táboroztak, és a pokolbéli életet kissé
pokolibbá tették mindazok számára, akik szembe mertek
kerülni démon uraikkal. De alkalmanként utasításokat is
teljesítettek, például amikor a tanács valakit nagyon
halottnak akart látni.
 És általában teljesítve is lett a kívánságuk, mivel bizarr
seregük valójában nem tudott meghalni. Ezt tudtam, mert
korábban már harcoltam velük. Nem mintha az a
tapasztalat túl sokat segített volna jelenleg, mivel leginkább
azzal járt, hogy újra és újra megöltek. Időhurokba kerültem,
és mindig „feltámadtam”, valahányszor az idő visszaállt,
míg végül rá nem jöttem, hogyan lehet őket legyőzni.
Sajnos ezúttal nem volt száz esélyem, hogy megoldjam a
dolgokat.
– Vigyél közelebb minket! – mondtam Casanovának, és
próbáltam megragadni Pritkin szőnyegének szélét, amikor
ismét visszafelé indultunk. De ez is mozgott, mivel
féltucatnyian harcoltak a tetején, és alig sikerült
megérintenem a peremét. Ami összességében jól jött, mivel
egy pillanattal később egy Allû, tűzvarázslat által felgyújtva
zuhant le a szőnyegről, és alig került el bennünket,
miközben a távoli padlóba csapódott. Aztán felkelt, még
mindig égve. És futott a legközelebbi épülethez, hogy újra
csatlakozzon a harchoz.
Egy másodperccel később visszarobogott a tetőre. Olyan
gyorsan haladt, hogy az oxigén hatására a lángok egyre
magasabbra csaptak rajta. Külső ruhája már nagyjából
eltűnt, csak néhány lángoló foszlány ragaszkodott még az
alatta lévő fémhez, ami most vörösen izzott. Nem mintha az
Allû látszólag észrevette volna.
Casanova azonban igen, az égő démon lángjai
visszatükröződtek rémült szemeiben, miközben rám
meredt.
 – Megőrültél? Vigyél ki innen minket!
– Csak egy próbálkozásra van erőm, ha szerencsém van! –
mondtam neki. És azt feltételezve, hogy tudok koncentrálni.
De ez volt Pritkin egyetlen esélye.
A jó hír az, hogy az Allû nem használ varázslatokat. A
rossz hír az, hogy nincs is szüksége rájuk. Őrülten erősek,
hihetetlenül gyorsak és érzéketlenek voltak a fájdalommal
szemben, mivel úgy tűnt, hogy valójában nincs is testük
belül. Legjobban úgy tudtam megfogalmazni, hogy ők nem
mások, mint animált páncélruhák.
Amely eléggé korlátozta a támadási stratégiát. Az
egyetlen mód, amit találtam, hogy megszabaduljak tőlük,
ha teljesen elpusztítom ezt a páncélzatot. Akár darabokra
szaggatni egy géppisztollyal, vagy szétrobbantani,
különben állandóan visszajönnek.
Lehet, hogy unatkozni kezdtek, mert úgy döntöttek, hogy
gonosz pengéket kezdenek dobálni. Hirtelen csillogó
halállal lett tele a levegő, amik közül Casanova megragadott
egyet, amikor az áthaladt felettünk. És arra használta, hogy
ellökjön vele néhány embert, akik az őrült pályánk vagy a
balszerencséjüknek köszönhetően az utunkba kerültek.
De nem azért, mert ránk céloztak.
Pritkinre irányultak.
– Vigyél fel oda! – mondtam Casanovának pánikba esve.
Az apró, talpunk alatti darabka még mindig liftezett, de
most jóval Pritkin szintje alatt voltunk. Ő és Rosier, épp az
imént állítottak röppályára egy rakás támadót, és a hirtelen
súlyhiány miatt felfelé lőttek.
 – Nem vagyok mágus! – mondta Casanova dühösen. –
Nem tudom, hogyan kell irányítani ezt a dolgot!
– Akkor találj ki valamit!
– Mit vársz tőlem? – követelte. – Ugrás? Van
egyszerűbb... – Meglátta az arckifejezésem. – Nem!
– Vámpír vagy! Túléled!
– Öt emelet magasan vagyunk!
– Most közelebb a négyhez...
– Pont néggyel több, mint kellene!
– ...és ott van lenn egy szekér szénával...
– Hamis! Ez az egész hely hamis!
– Tartozol nekem! – mondtam megragadva a karját. –
Csapdába vittél!
– Én vittelek... – Ha lehetséges, a szokásosnál is
felháborodottabbnak tűnt. – Elraboltál...
– Egy csapdába, ami majdnem megölt!
– Nem tudtam, mit fog csinálni Rian!
– Ez most csak úgy mondod! De nincs más, csak a te
szavad, igaz? Segíts most, és kezeskedek érted Mirceánál!
– Te... Dios! – vicsorgott. Sok olyan dolog következett
spanyolul, amelyek valószínűleg nem voltak hízelgőek,
mivel gyorsan közelítettünk a padló felé.
És aztán leugrott. De nem volt alkalmam megnézni,
hogyan vagy hol landolt. Mert az ő plusz súlya nélkül, a jojó
effektus inkább csúzli lett.
A felfelé vezető út félelmetesen elmosódott, az én
szőnyegdarabomról a Pritkin szőnyegére való ugrás még
rosszabb volt, aztán sikoltoztam, Pritkin káromkodott,
Rosier pedig döfött – egy őrt, és csodák csodájára nem
engem –, én pedig ugrottam...
És sehova sem mentem.
– Vidd el innen! – morogta Rosier, és megragadta a
karomat. – Most!
Bámultam rá, és kétségbeesetten próbáltam újra és újra
megtenni. De csak a fogaskerekek csikorgásának metafizikai
megfelelőjét éreztem. Négy ember átszállítása három
világon át, olyan szárazra merített, mint a homok, ami végre
összeszűkült, miután még néhány tucatnyi őrt letett a
körülöttünk lévő hamis szellemváros háztetőire. Rosiernek
bizonyára sikerült minden egyes átkozottat összeszedni a
domboldalról, amikor átjött, és nem tudtunk mindegyik
ellen harcolni.
Úgy tűnt, hogy osztozunk ezen a nézeten.
– Ha ez a fiamba kerül, te lány...
– A merev nyakú büszkeség már évekkel ezelőtt
megtette! – mondta Pritkin, és elütötte apja kezét. – A tied és
az enyém! Ez nem az ő küzdelme!
– De az övé is lett! Ragaszkodik hozzá, hogy az övé
legyen! – vicsorgott Rosier, és a keze visszatért, ezúttal a
torkom köré. Egy zöld szempár, olyan, mint a fiáé, de mégis
annyira más, az enyémbe meredt. – Ugorjatok most!
De nem voltam rá képes, egyáltalán nem fértem hozzá a
hatalmamhoz, és nem volt idő a gyógyulásra. Mivel az Allû
úgy döntött, hogy ha már a pengedobálás nem működik,
akkor helyette saját magukat kezdik dobálni. Az egyik
jobbra indult lefelé a tetőről, lepattant Caleb szőnyegéről,
majd a lendületet felhasználva, tovább haladt a levegőn
keresztül, és nyílegyenesen haladt a másik oldalon lévő
épület felé.
És a nyomában véres vonal maradt Pritkin hasán, ahol a
kardja kibelezte volna, ha a hadmágus reflexei kissé kevésbé
gyorsak.
De ez sem segített volna sokáig. Több mint egy tucat őr
tömörült a tetővonal mentén, és a számukkal akartak
lenyomni minket. És már nem maradt más hátra, csak a
sikoltozás, amikor ugrottak...
És hátrafelé repültek, mintha egy bomba robbant volna
előttük.
Pritkin és Rosier hangja együtt alkotott egy olyan
varázslatot, ami nemcsak megmentett minket, de
letakarította a másik szőnyeget is. Caleb az utolsó
pillanatban érkezett a szőnyegre, és most meglepetten és
hatalmas megkönnyebbüléssel bámult felfelé.
Egyedül küzdött két lénnyel, és nem ment neki túl
fényesen.
De akkor ez sem. Mert vissza fognak jönni. És nem
hittem, hogy sokáig kitarthatunk a levegőben röpködő
halálos pengék között, amik egyenesen a célra tartottak,
kamikáze módon.
És úgy sejtettem, hogy Rosier sem hitt benne.
Az Allû némelyike még mindig zuhant, amikor valamit
halkan, durván és gonoszul motyogott, mely elég erőteljes
volt ahhoz, hogy a nyakamon felálljon a szőr.
És ez rendben is lett volna; nagyon klassz lett volna.
 Ha valóban tett volna valamit.
– Ennek segítenie kellett volna? – kérdeztem, miközben
Rosier és Pritkin értetlenül bámult egymásra.
És akkor Rosier újra megpróbálta, és ezúttal szavainak
ereje szinte fájdalmasan szúródott a bőrömbe. És
folytatódott is, míg Pritkin ki nem nyúlt és el nem kapta az
apja karját. – Nem jönnek!
– Muszáj nekik! – mondta Rosier, és szinte komikusan
felháborodottnak tűnt. – A tanács tagja vagyok!
– Ugyanannak, amelyik megakadályozza, hogy visszatérj
az udvarodba? – kérdezte savanyúan Pritkin.
– Nem ők azok; ő az! – mondta Rosier, és felém intett. –
Meg akarja szerezni a kezem erejét...
– Megőrültél? Nincs ilyen ereje!
– Tudod, ki volt az anyja! Nem lehet megmondani, mire
képes...
– Nézz szembe a tényekkel! A tanács szívesebben lát
téged is inkább holtan, mint kockáztatja a drága nyakukat!
Addig nem hívják vissza az őröket, amíg meg nem öltek –
és mindenkit, aki velem van!
Pritkin tekintete összetalálkozott az enyémmel ennél az
utolsó mondatnál, amire megráztam a fejem. Mert
ismertem.
– Nem! Nem! Nem megyek...
Eddig jutottam, amikor megragadott és ledobott a
szőnyegről – Caleb karjába.
– Pritkin! A fenébe is...
 – Hallgass meg! Szükségem van rá, hogy megtaláld
Casanovát! Mondd meg neki, hogy legyen az embere...
De semmit sem hallottam abból, hogy mit akar, hogy
csináljon Casanova. Mert két nagyon ijesztő dolog történt
egyszerre. A lenti tömeg hatalmas ordításba tört ki, mintha
kedvenc csapatuk épp most ért volna el touchdownt, és az
utca túloldaláról egy handzsár szelte át a levegőt.
Még sikoltani sem érkeztem, ahogy Caleb lenyomott a
szőnyegre. Láttam, ahogy Rosier kihúzza az oldalából a
vörössel borított pengét, éreztem, ahogy a szőnyeg
bemélyed alattunk, hallottam Pritkin káromkodását, amikor
a két őr ránk ugrott, ugródeszkaként használva minket. És
akkor megmozdultunk. De nem túl gyorsan. Úgy tűnt, hogy
a varázslatnak problémái akadtak, talán azért, mert az Allû
gyakorlatilag darabokra szaggatta az általa használni kívánt
platformot. De a rossz bánásmód ellenére sem tűnt úgy,
mintha bárhová el akarnák engedni.
Mi viszont más kérdés voltunk.
Valami az oldalamnak lökődött, és harminc másodperc
alatt másodszor éreztem, hogy repülök.
És Caleb ezúttal nem tudott elkapni.
Mert éppen ott volt velem.
De egy másodperccel később valami megfogott minket,
amiről azonnal leestem, mert akkora volt, mint egy apró
konyharuha.
Nem, nem egy konyharuha, gondoltam, miközben Caleb
utánam gördült. Felsikoltottam, és próbáltam helyet adni
neki a szőnyegdarabkán, ami akkora volt, mint egy
lépcsőfok, hogy aztán újra leessek – egy másikra. Felnéztem,
és láttam, ahogy Pritkin lóg a szőnyegének oldalán, Rosier
és az Allû csatázik körülötte, ő pedig kinyújtott kézzel és
intenzív összpontosítással az arcán... a szőnyegdarabkákból
egy lépcsősort alakított, esetenként egy egész lábnyi
szélességűt.
És akkor Caleb ismét rám zuhant, mi pedig gurultunk,
ugráltunk és zuhantunk lefelé a négyemeletnyi
magasságból – a szőnyegdaraboknak mindig sikerült
elkapniuk minket, valahányszor meg voltam győződve
arról, hogy hamarosan elfogynak.
És akkor arcommal valami sokkal keményebbe
csapódtam, mint a szőnyeg. És felnézve láttam, hogy
Casanova mered rám. Aztán felkapott, és oldalra hajított.
Közvetlenül azelőtt, hogy egy Allû zuhant volna arra a
helyre, ahol feküdtem.
– Szedjétek szét! – visította Casanova, gyakorlatilag
hisztisen. Az emberei pedig nem vesztegették az időt. De ők
a szálloda biztonságáért feleltek, nem katonák voltak. Nem
hordoztak maguknál gránátokat vagy repeszbombákat, és
bár valamelyik előszedte a kézifegyverét, nem voltak túl
hasznosak valami ellen, aminek nincsenek belső szervei.
Feltápászkodtam és megfogtam Casanova karját.
– Pritkin azt akarta, hogy mondjak neked valamit...
– Szeretnék mondani neki valamit... – káromkodott
Casanova.
– Nem, figyelj! Szerintem valami olyasmi, hogy hogyan
lehetne harcolni ezekkel a dolgokkal! És neki tudnia kell!
Korábban volt egy gólemje – emlékszel? És nem sokban
különböznek!
– Nos, mi az?
– Csak ennyi. Nem tudom! Valakit vissza kell vinnünk
oda...
Casanova mondott valamit, ami elég szentségtörőnek
tűnt, de nem hallottam. Mert a tömeg most kezdett bele
igazán. Hamis elszörnyedéssel sikoltoztak, amikor a golyók
becsapódtak a lezuhant harcosba, majd jóváhagyóan
kiabáltak, amikor az újra felállt, a testében lévő mintegy
száz lyukon át pedig keresztülvilágított a közeli kirakat
neonfénye. Ezenkívül nekinyomultak a vámpírok
sorfalának is, akiket Casanova sorakoztatott fel az utca
túloldalán, ami rendben is lett volna. Mivel semmiféleképp
nem törhettek át ezen. De ekkor az Allû egy csapat
biztonsági őrt vágott a sorfalhoz, akik próbálták
visszatartani a tömeget, és ezzel rést ütött a soron, amit a
tömeg azonnal kihasznált.
– Szorítsátok vissza, szorítsátok vissza, szorítsátok vi... –
üvöltözte Casanova, mielőtt ő is kapott egy ütést.
Láttam, ahogy az emberei rettegve bámulnak –
képtelenek egyszerre segíteni és a tömeget irányítani.
Láttam, ahogy átsuhan a levegőben, és beleütközik a falba.
Elvettem egy közeli vámpír fegyverét, és utána
kapaszkodtam, mert nem láttam az Allût...
Amikor hirtelen újra a hátamon nem találtam magam, és
egy üres bronzarc meredt az enyémbe.
 Súlya azzal fenyegetett, hogy összezúz, a törzsében
keletkezett, golyók által felszaggatott éles élek apró
késekként döftek belém, páncéljának néhány elfeketedett
helyéből áradó hő meg akart perzselni. De mindezeket alig
észleltem. Mert ez az üres bronz előlap talán két centire volt
az orromtól, visszatükrözve saját döbbent vonásaimat.
És őrület, abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni,
ahogy Daisy rám nézett a vödör oldaláról, és szempillája
lecsúszott a fényes felületen.
És az is tény, hogy ez egy rohadtul furcsa utolsó gondolat
volt.
De ekkor Caleb bebizonyította, hogy tévedek, mert
lerángatta rólam a golyókkal teli testet, és a földre lökte.
Ami nem nagy segítség lett volna, csakhogy egy pajzsot
dobott fölé, még mielőtt az a talpára tudott volna állni.
Utánajártam az agyamban félig kialakult gondolatnak,
ahogy néztem a hátán fekvő lényt, ami úgy nézett ki, mint
egy borostyánba dermedt poloska.
De nem sokáig.
A hadmágusok kemények, és ha a Pritkin irányításával
elvégzett edzéseken bármit is megtanultam, akkor az a
mindenekfeletti kitartás. Mert nem irányíthatod a
varázslatot, ha elájulsz a kimerültségtől. De Caleb egész nap
harcolt, és az idő egy részében olyan helyen, ami további
erőfeszítéseket igényelt tőle. Látszott a megerőltetés az
arcán, és nem hittem, hogy csak én vettem észre.
Nem volt sem szem, sem száj, sem semmi, ami bármilyen
kifejezést képezhetett volna azon a csiszolt fémdarabon.
Csak az üres határozottság, ami menthetetlenül a pajzshoz
nyomja. Akkor miért lett határozottan az a benyomásom,
hogy a rosszindulat bámul ránk?
Lehet, hogy ezek a dolgok nem éreznek fájdalmat, de
egyértelműen éreznek valamit.
Mint a felé a nő felé, aki pár hete ripityommá zúzta őket.
Kár, hogy most nem volt nálam egy sem abból a
fegyverből. És ez, amim volt, valószínűleg nem okozott elég
kárt az anyagban. Nem volt semmi...
A gondolataim csikorogva fékezve álltak le, amikor
észrevettem, hogy egy kicsi, gyémánt alakú ékszer csillog a
bronzlap közepén – ami a lény homloka lett volna, ha van
arca. Korábban nem vettem észre, mert aprócska volt, talán
fele akkora, mint a kisujjamon a körmöm, és vöröses
aranyszínű, majdnem ugyanolyan árnyalatú, mint a
körülötte lévő fém. Gyakorlatilag láthatatlan volt bármilyen
távolságból...
De én nem voltam távol, és tisztán láttam.
Mintha apám hangját hallanám: „Látsz egy irányító
drágakövet a homlokán?”
Igen, gondoltam kábultan, legalábbis úgy gondoltam,
hogy igen. És úgy gondoltam, azt is tudom, mit próbált
mondani nekem Pritkin.
Casanova odafutott, én pedig megragadtam. – Van
fegyvered?
– Persze! – mondta gúnyosan. – Természetesen! A
gatyámban tartom!
– Akkor szerezz egyet!
 Az egyik vámpírja odadobott neki egy Berettát, amit
Casanova úgy kapott le a levegőből, hogy nem vette le a
pillantását rólam. A vámpírok érzékeit soha nem szűntem
meg csodálni. Legalábbis nagyon reméltem, hogy nem ez
lesz az első alkalom, hogy cserbenhagynak.
– Nem tudom, hogy szerinted ez mire jó – fogta meg. –
Már legalább száz golyót pazaroltunk arra az átkozott
dologra...
Caleb ordítva szakította félbe. – Casanova! Vidd innen!
De már túl késő volt.
Megsemmisült a pajzs, és mindannyian szétrepültünk,
majd földet értünk, ami Casanova és az én esetemben, jó öt
méterrel távolabbi seggre érkezést jelentett. Fájt, de nem
annyira, mint amennyire hamarosan fájni fog. Csak Caleb
tért magához majdnem olyan gyorsan, mint a teremtmény,
és a térdébe kapaszkodva próbálta visszatartani, ahogy
elindult felém.
– Lőj az ékszerbe! – kiáltottam, Casanovába kapaszkodva.
– Milyen ékszer? Mire...
– A szeme között! A köztük lévő...
– Nincsenek szemei! – kiáltott fel, amikor a lény Calebet a
vámpírok sorába dobta, és felénk közeledett...
És egy halom bronzszínű szemétté robbant, amikor
Casanova végrehajtotta az évszázad lövését.
Meglepettebbnek tűnt, mint én, és remegni kezdett a
keze. De amikor megragadtam és felsikoltottam: – Lőj az
ékszerekbe, és mondd meg az embereidnek, hogy lőjenek
a...
 Megtette.
Legalábbis azt feltételeztem, hogy megtette; Nem hallom
a vámpír kommunikációt. De láttam, amikor a tömeget
visszatartó vámpírok hirtelen megpördültek és elkezdték
lőni a látókörükben lévő Allûkat. És lehet, hogy az
embereknek problémája lenne a gyorsan mozgó
célpontokkal, amik kisebbek, mint az M&M’s fél
focipályányi távolságból...
De ők nem emberek voltak.
Egy pillanatig csak heverésztem ott a megviselt
fenekemen. És néztem, ahogy szétrobbannak a páncélok,
miközben leugranak az épületekről, vagy a háztetőkön
állnak, vagy a két dühös démon ledobja a maradékot az
egykor gyönyörű szőnyegről. Annak ellenére, hogy
mindenem fájt, és migrén dübörgött a halántékom mögött,
és úgy éreztem, hogy mindjárt hányok, kissé mániákus
vigyor terült el az arcomon.
És akkor kialudtak a lámpák.
 20. Fejezet

A velünk szemközti bár tábláján táncoló neonkaktuszok

hirtelen elsötétültek. A pár tucat mobiltelefon képernyője,
amelyekkel az emberek felvették a műsort, tönkrement. A
szamár utánzatot díszítő karácsonyi égők sora kihunyt. És
aztán az egészet egy hatalmas kék-fekete semmi váltotta fel,
ami széttépte az agyamat.
És erről a jelenlétről üvöltött a kor. Régi volt, öreg, annyira
öreg; általában meg tudtam becsülni a vámpírok korát, de
ez... Erre nem voltak szavaim. Vagy levegőm, amikor az
ereje belém csapódott.
Küzdöttem, hogy csak egy kis levegőhöz jussak, és nem
kellett megkérdeznem, mi történik.
Ha ez nem a démontanács volt, akkor átkozottul annak
kellett volna lennie.
Egy hang, ami minden nyelven beszélt, és egyik sem
érkezett egyszerre egy irányból.
– Te hívtál minket?
– Milyen kedves, hogy végre észrevettétek! – vicsorgott
Rosier, miközben igyekeztem talpra állni.
Aztán megint visszaereszkedtem, amikor úgy éreztem,
mintha egy láthatatlan ököl szorulna a torkom köré.
 Rosier mondott valamit, amit nem hallottam a hatalmas
óceántól, ami a hallójárataimba csapódott.
Azt hihettem volna, hogy egy testetlen Allû fojtogat, aki
bosszút akar állni, csakhogy ők nem nélkülözhetik a
testüket. És különben is, ismertem ezt a kezet. Csak azt nem
tudtam, hogy mit keres itt lent, mivel a rohadék démonúr,
akihez tartozott, öt emelettel feljebb egy szőnyegen volt.
Pritkin kiabált valamit, de nem tudtam megmondani, hogy
nekem, a gyilkos apjának, vagy annak, aki beszél. Csak a
hullámok robaját és a szívem dübörgését hallottam, lassú,
lomha verés, mintha elájulnék. De ha megteszem, mindez
hiábavaló volt. Ha megteszem, Pritkin visszatér a
börtönébe, még az is lehet, hogy rosszabb sors vár rá, mert
el merte hagyni. Ha megteszem, akkor azok a lények, akik
utána küldték az átkozott őreiket, esetleg találnak mást a
munka befejezéséhez, és véglegesen elhárítják a problémát.
Tehát nem tettem meg.
Nem is próbáltam újra felállni, mivel erre körülbelül
annyira lettem volna képes, mint repülni. Meg sem
próbáltam követni, amit mondtak, mert ez nyilvánvalóan
nem is történt. Teljesen arra összpontosítottam, hogy az
átkozott nyelvem fejezze be a lógást a számból, és a
nyáladzáson kívül is tegyen valamit. Hogy valahogy
kialakítsam azokat a szavakat, amelyek miatt Pritkint
áthúztam három világon keresztül, hogy kimondjam.
És azt hiszem, sikerült is, pedig nem hallottam a saját
hangomat. Mert hirtelen a sötétséget megvilágította egy
fény, mintha egy egyedülálló csillag ragyogott volna fel a
távolban. Aztán közvetlenül az arcom előtt, vakítóan és
hihetetlenül gyönyörűen felvillanva, változó színekkel
borítva be. Félig megbabonázva néztem bele, és le kellett
küzdenem a késztetést, hogy kinyúljak és megérintsem, ha
képes lettem volna mozogni. Nyeltem egyet, és újra
megpróbáltam, nem voltam biztos benne, hogy hangosan is
kimondtam-e, vagy csak a fejemben.
– Artemis... a tanácshoz fordulna.
– Az, akit te Artemisnek hívsz, már nincs! – tájékoztatott a
fény. – Hogyan szólnának a halottak az élőkhöz?
Próbáltam válaszolni, de csak egy öklendező zihálás jött ki.
Olyan érzésem volt, mintha a mellkasomon ülő lóhoz éppen
csatlakozott volna egy elefánt is. Rosier nagyon nem akarta,
hogy beszéljek, ami csak még eltökéltebbé tett.
– Átadott nekem... egy üzenetet – lihegtem. – Azt
mondta... vannak dolgok... felül kell vizs... – Kis beszédem
hirtelen befejeződött, amikor az elefánt mellé csatlakozott
pár haverja.
És oké, ennyi volt. Nem tudtam már beszélni, lélegzethez
sem jutottam. Úgy éreztem, hogy a mellkasom éppen
összelapult.
Egészen addig, amíg a fény nem mozdult előre és el nem
nyelt engem, fénylő sugarai elzárták a szoba többi részét és
az ezzel járó erőt.
– Te... te a tanács vagy? – ziháltam fel, amikor a nyomás
hirtelen enyhült.
– Én a kapuőr vagyok, gyermek! Felhívom a tanácsot, ha
szükséges. Mondd, miért hívnám fel neked?
 – Hallani... anyám üzenetét!
A fény erre egy pillanatra visszatükröződött, miközben
igyekeztem újratölteni a tüdőmet.
– Add át nekem, és továbbítom nekik!
És lehet, hogy csak képzelegtem, de a testetlen hang olyan
ravaszkodónak hangzott, ami nagyon nem tetszett nekem.
– Azt mondta... – nyaltam meg az ajkaimat, és kierőltettem
a szavakat. – Azt mondta... csak akkor működne... ha a teljes
tanács előtt játszom le!
– Játszd le! – ingadozott a fény. – Ez egy felvétel?
– Igen! Olyasmi. – Ezen a részen nem igazán voltam
egyértelmű, de nem úgy tűnt, mintha itt lenne az ideje,
hogy előhozakodjak vele.
– Attól, akit te Artemisnek hívsz... nekünk?
– Igen. És többről van szó, mint Pritkinről... John... Emrys –
ziháltam, mivel oxigénhiányos agyamnak nehezen jutott
eszébe a Rosier által a fiára használt neve. – Vannak más
dolgok is... tudnotok kell!
A fény egy hosszú pillanatig ismét villódzott, vagy talán
én voltam az. Nekem is kezdtek gondjaim akadni a látással.
Utolsó erőtartalékaimhoz nyúlva csak azt tapasztaltam,
hogy nincsenek. Ennek véget kell vetni...
És akkor vége lett.
– Meg fogjuk hallgatni, mit mondana nekünk a Vadásznő –
mondta nekem a fény. – Hívni fogunk!
És akkor a jó öreg elektromosság visszatért, és dühös taps-
és füttyögés hullám tört rám, és pár üres szőnyegdarab
hullott le a magasból, tartalmuk ugyanúgy eltűnt, mint a
csillag, mint az Allû, mint az egész szoba, ahogy
belezuhantam a semmibe.
Zihálva ébredtem, kezemet a torkomra szorítva, mintha
valami fojtogatna. És hogy valami homályos nemlétbe
ragadtam, olyan fontos ítéletre várva, ami mindent jelentett,
de nem tudtam irányítani. Vagy akár megjósolni...
De nem a félhomályban voltam; nem voltam semmilyen
fényben. És ha bárki is volt itt velem, rohadtul csendben
volt. Zihálva néztem körbe, de amennyire meg tudtam
állapítani, semmi sem bámult vissza. Csak a bársonyos
sötétség, a légkondicionáló puha susogása, és a szállodai
öblítő ismerős illata volt a lepedőmön.
Olyan mélységes megkönnyebbüléssel nyúltam el az
ágyon, hogy megszédültem.
Vagy talán ez valami más volt. Olyan érzés volt, mintha az
ágy lassan forogna alattam, halvány, lebegő érzés, mint a
szőnyegtekercs hullámzása, mielőtt Rosier megérkezett...
Rosier.
És hirtelen minden visszatért.
Pritkin, ziháltam fel, és kezdtem fel...
Ami azt eredményezte, hogy a lusta lebegés dagadó
hullámmá vált, ami azzal fenyegetett, hogy teljesen átsodor
a másik partra.
Lassan, óvatosan hátradőltem. És a viharos hullámok
fokozatosan émelyítő hullámzásokká csökkentek. Ami nem
volt túl nagy fejlődés, de legalább öntudatomnál maradtam.
De ott fekve a testem csapdájában, gyakorlatilag
tehetetlenül, amikor mintegy ezer kérdésem lett volna...
 Szinte azt kívántam, bárcsak eszméletlen lennék.
Mert ez kínzás volt.
De a szemem lassan alkalmazkodott. Eléggé ahhoz, hogy
lássam az ajtó alatt beszivárgó fénysávot, némi éjszakai
álsötétség szűrődik be az ablakok sötétítő függönyének apró
résén, és az ébresztőórám halvány fénye túl kevés ahhoz,
hogy elolvashassam. És egy kis téglalap csillog az
éjjeliszekrényen, közvetlenül alatta...
És felfedeztem, hogy mégis képes vagyok mozogni, mert
ez a telefonom volt.
A kezem annyira remegett, hogy majdnem elejtettem, és a
képernyő fénye teljesen elvakított közelről. De az ujjaim
valahogy megtalálták a megfelelő gombokat. Minden OK?
Megtaláltam a KÜLDÉS gombot. Aztán vártam, szédülve,
izzadva, reménykedve és betegen. És figyeltem az ajtót,
mert a vámpírok általában tudták, mikor ébredtem fel. A
pulzusomban és a légzésemben beállt változások akkor is
elárultak, amikor éppen nem hiperventilláltam.
Hosszú pillanatokig nem érkezett válasz. És a légzésem
kezdett szaggatottá válni, ami hülyeség volt, mert úgyse
segít. Mondtam magamnak, hogy nyugodjak meg, mert a
szorongás jelei miatt csak gyorsabban észrevesznek, hogy
az utolsó dolog, amire szükségem van, egy csomó kérdés,
amire nem tudok válaszolni...
De nem működött.
Aztán kaptam választ, és éreztem, ahogy a gerincem lassan
ellazul.
Amíg el nem olvastam.
 Igen, most hagyj aludni!
Persze, Caleb, gondoltam gonoszul, és pötyögtem a
választ.
P OK? msld el mi trtnt!
Sokáig nem érkezett válasz. A kezem behajlítottam, és
szinte fizikailag vissza kellett magam tartani attól, hogy a
telefont a falhoz vágjam. És akkor...
Túl öreg vagyok én ehhez a szarhoz!
Bámultam a kis képernyőt: Mi a @?!
Fejezd be!
Vettem egy mély levegőt. Caleb ritkán használt SMS-t, és
gyűlölte, amikor írtam neki. Nyelvtan náci is volt, ezért
próbáltam óvatos lenni fordítás közben.
P. rendben van? Mi történt?
P & R pkl. B. C. P elkapva. Te beidéz.
Egy pillanatig csak néztem ezt a katyvaszt, azon tűnődve,
én őrültem meg, vagy Caleb. Nem csoda, hogy utálta az
SMS-t. Megszívta.
Érthetően?
Vártam, míg Caleb gépelt. És gépelt. És gépelt.
Szívrohamot akar okozni nekem?
Ő és Rosier eltűntek. Beszéltem Casanovával. Elmondta, hogy
P.-t a tárgyalásig fogva tartják. Hívni fognak.
Ezt csak bámultam, de továbbra sem találtam sok értelmet
benne.
Hol tartják?
Mégis mit gondolsz?
A fenébe, Caleb!
 Nos, mire számítottál? Hogy csak itt hagyják?
IGEN! Átéltük mindezt, és hagyták, hogy R csak úgy elvigye?
További végtelen gépelés. Kezdtem azt hinni, hogy Caleb
csak az egyik ujját használja. Azt, amelyiket le akartam
tépni...
Nem nála van. A tanács vitte el. És mielőtt kiborulnál, Casanova
azt mondta, vannak szabályok.
Szabályok? Ezek démonok!
Ő is az uralkodó osztályuk része. És vannak kiváltságaik, ha
eddig nem vetted volna észre.
Eszembe villant az őrült szekérhajtó a bazárban, és az,
ahogy mindenki gyakorlatilag térdre esett, miközben
keresztülgázolt rajtuk. Igen, észrevettem. De Pritkin félig
ember volt, a másik fele inkubus, és úgy tűnt, hogy ők nem
kapnak sok tiszteletet. Úgy tűnt, a tanácsot nem zavarta
Rosier elvesztésének gondolata.
Persze ez csak ízlés kérdése.
Milyen kiváltságok? Gépeltem.
Mint például nem ölhetik meg tárgyalás nélkül.
Nagyszerű. Ettől most sokkal jobb a gyomromnak. Mikor lsz?
Mi van?
MIKOR LESZ?
Ne kiabálj velem! És nem tudom. Casanova szerint óráktól
napokig bármi lehet.
Honnan kéne tudnom, mikor lesz ez? Nem iratkoztam fel a Pokol
Közlönyére.
C. azt mondta, tudni fogod. Most aludj egy kicsit. Vagy legalább
engem engedj!
 Igen, persze, gondoltam, és elkezdtem pötyögni a
következő üzenetet. De Caleb a hadmágusok szokásos
makacsságával rendelkezett, vagy kikapcsolta a telefonját.
Mert nem kaptam semmilyen választ.
Egy darabig csak feküdtem, és újra próbálkoztam. És újra
és újra, mert én is tudok makacs lenni. De végül lihegve
feladtam, mert még az SMS-ezés is kimerített. Tehát csak
feküdtem, és inkább a plafont bámultam.
Nem értettem ezt az egész istenverte dolgot. Egy hetet
töltöttem kétségbeesett próbálkozással – mindennel, amit
csak tudtam –, hogy eljussak Pritkinhez. És amikor végre
sikerült, mi történt? Ugyanott kötött ki, ahol kezdte, de ha
lehet még rosszabb helyzetbe került. Mert az apja legalább
nem akarta megölni!
És a tanácsnak sem kellene. Arra számítottam, hogy
Rosierrel kell megküzdenem; számítottam az udvarával
kapcsolatos problémákra. De nem sokat foglalkoztam a
démontanáccsal, csak esetleges célként. Mert az egésznek
rohadtul nem így kellett volna történnie!
De lenn minden az ellenkezőjére utalt. És ez egyszerűen
őrültségnek tűnt számomra. Miért küldené a tanács a saját
őreinek nagy részét, hogy felügyeljen egy kis féldémont?
Ráadásul inkubus is? Azt hihetnéd, hogy Pritkin egy
Godzilla vagy valami hasonló, ahogyan viselkedtek.
És oké, egyszer megpróbálta megölni egyiküket. De mivel
az érintett Rosier volt, akit egyébként sem úgy tűnt, hogy
nagyon kedvelnének, azt gondoltam volna, hogy egy
évszázad elegendő idő, hogy túltegyék magukat rajta. Az
apjának nyilvánvalóan elég volt.
És ami a velem való kapcsolatát illeti, az még inkább WTF
volt. Mikor tettem valaha is valamit a tanács ellen? Egyszer
még segítettem is nekik, azzal, hogy segítettem Pritkinnek
legyőzni valamilyen ősi démont. El kell ismernem, hogy ez
főleg annak volt köszönhető, hogy az említett démon nem
akarta megölni, de mégis. Ők is jól jártak.
Szóval mi a franc volt ez a válasz?
Az alapján, amit Rosier mondott, úgy tűnt, hogy valahogy
azt vették a fejükbe, hogy Pritkin és én terveket dolgoztunk
ki, hogy visszalépve az időben megsemmisítjük őket. Ami a
legnagyobb faszság volt az összes közül, mert mikor
mentem azzal a céllal, hogy megváltoztassam az
időfolyamot? Mindent megtettem, hogy megpróbáljam
elkerülni, néhány kemény kísértés ellenére.
És ha valamiféle időutazós bosszúútra indulnék, úgyis az
isteneket céloznám meg. Nem egy rakás démont, akiket
nem is ismertem. Feltételezve, hogy megvan hozzá a
hatalmam, ami nincs, és ez még őrültebbé tette...
Most még jobban szédültem, de nem voltam biztos, hogy
mit nevezzek meg oknak. Ez lehet a kimerültség. Lehet,
hogy a kihagyott reggeli, mert nem volt időm enni azokból
a kellemes illatú kolbászokból a bazárban, még akkor sem,
ha hajlandó lettem volna megkockáztatni Rosier bosszúját.
Lehet, hogy a tanács, akiknél egy rakás paranoiás őrült
dolgozik.
De tudtam, hogy én melyikre szavazok.
 A hullámok végül gyengéd csobogássá mérséklődtek, és
úgy döntöttem, hogy elegem van a mennyezet bámulásából.
Óvatosan felkeltem és odatántorogtam a komódhoz.
Istenem, mindenem fájt. Addig kotorásztam, amíg meg nem
találtam az aszpirint, majd a fürdőszobába mentem, hogy
bekapjam egy kis vízzel, mert semmiképp sem akartam a
konyhába menni. Marco az utóbbi időben a „Nem látok
semmit” vonalat képviselte, ami nagyon szép volt tőle. De
azt gondoltam, hogy talán még ő is egy kicsit kíváncsi lehet
a hősies csatára, amely a visszatérésemkor zajlott.
Istenem, miért kellett ennek itt történnie? Miért kellett
mindig...
Pislogva álltam meg. És oké, lehet, hogy a fürdőszoba
rossz ötletnek minősült. Mert ez azt jelentette, hogy
belepillantottam a tükörbe.
És egy pillantás elég is volt. Félrenéztem. És azon kaptam
magam, hogy a hatalmas kötést bámulom, amit valaki a
hasam köré csavart.
Egy percig csak álltam ott, és próbáltam emlékezni, mivel
érdemelte meg a hasam a mumifikálást.
És akkor minden eszembe jutott: a rám meredő Allû,
aminek a testén szaggatott sebei megfelelő lyukakat ütnek
az enyémbe.
Hirtelen a mosdónak kellett támaszkodnom, de nem a
felidézett félelem miatt. Inkább a teljes elhatárolódás
érzésétől. Ilyen dolgok nem történnek a normális
emberekkel. Vagy még akár normális is, ha kacsintasz, és
figyelmen kívül hagysz néhány dolgot, mint én.
 Vagy mint én tettem volna.
Újra a tükörbe néztem, bár úgy döntöttem, hogy nem
fogok, és ez nem segített. Mert nem hasonlítottam
magamra.
Természetesen ennek része volt a fentebb említett
kimerültség is, ami megfeszítette az arcomat, és
krétaszínűre halványította a bőrömet. És a piszok, ami még
mindig rajtam volt, mivel senki sem akart a pokolba kerülni,
miután felébredek, és megtudom, hogy megfürdettek, mint
egy csecsemőt. Ugyanezen okból nem vetkőztettek le, és
nem adták rám az egyik rövid pizsimet. Úgy hagytak ott,
hogy úgy néztem ki, mintha „Jeannie a háziszellem” kétnapos
bulizásba keveredett volna valami rossz társaságban.
Mindennek ellenére, könnyedén elmosolyodtam, és azon
gondolkodtam, mit szólna Caleb, ha hallaná, hogy hogyan
gondolok rá. Mr. Igazi-hamisítatlan-hadmágus, aki úgy
nevetett és száguldozott a pokol egén, mint egy őrült.
„Olyan őrült vagy, mint ő” mondta neki Pritkin.
És talán az is volt. És talán én is az voltam. Mert a
tükörben látott szemek ma másként néztek ki. Nem színben,
nem alakban, semmi kézzelfoghatóban. Csak másnak.
Mintha olyat láttak volna, ami megváltoztatta a mögöttük
lévő gondolatokat.
Ujjaimmal végigsimítottam a nadrág anyagán, már ami
maradt belőle, és rájöttem, hogy ez nem selyem. Nem olyan
rovaroktól vagy állatoktól származott, amelyeket valaha
láttam. Nem erről a bolygóról származott. Mint a
halántékomhoz tapadó kosz.
 Megdörzsöltem az ujjbegyemmel, és nem érződött
másmilyennek.
De az volt.
Három hónap. Ennyi ideje, hogy Agnes otthagyta a
figyelmeztetést a számítógépemen, elkezdve ezt az egészet.
Kíváncsi voltam, mit gondolna az a Cassie, mit mondana,
ha elmesélném neki a ma látottakat. Ha leírnám a
szekérhajtást – ahogy azt Caleb hívta? Rózsaszínes-vöröses
város, fele olyan idős, mint az idő? Vagy szőnyegen repülni
egy idegen világ felett, miközben a varázslatok
tűzijátékként robbannak körülöttem. Vagy nézni, ahogyan
három hold kel fel a mélykék alkonyatban, a csillagok alatt,
amelyeket nem tudnék megnevezni...
Vagy, ahogy üldöz egy démonúr, vagy egy csomó
rosszindulatú őr célpontjává válsz, vagy majdnem
kizsigerel a bosszúálló gólemek tömege.
Nem kellett találgatnom; Tudtam, hogy mit mondott volna
a régi Cassie. Egyetlen szót: fuss! Menj ki, tűnj el, menj
máshova, menj biztonságos helyre! De épp ez benne az igazi
trükk, nem? Már nem volt biztonságos hely. És egyszer,
nem is olyan régen, ez a gondolat még megrémített.
Még most is. Persze, hogy megrémített. Nem mintha
élveztem volna, hogy üldöznek, vagy megvernek, vagy
majdnem megölnek...
De voltak dolgok, ezzel az új élettel kapcsolatban... amiket
valahogy élveztem. Vagy félhetek. Vagy, mint Caleb, azt
kívántam, bárcsak több időm lenne felfedezni...
 Vagy valami hasonló. A homlokom ráncolva meredtem a
tükörképemre, és lenyeltem a tablettáimat. Nem értettem
magam, és ugyanazokat a köröket futottam újra és újra.
Visszamentem az ágyba.
Puha volt, és a szoba folyamatosan örvénylett alattam,
annyira, hogy le kellett hunynom a szemem, hogy
megállítsam. Csak egy perc, és felkelek. Megpróbálnék még
néhány választ kifacsarni Casanovából, például, hogy is
kellene kinéznie egy démontanács idézésének. Meg is
fürödnék, mert biztosan hasznomra válna. Megpróbálnám
kitalálni, mit fogok mindenkinek mondani az egész
dologról. Szeretném... Szeretném...
 21. Fejezet

Másodszor arra ébredtem, hogy az orrom a valaha érzett

legcsodálatosabb illatot érzi.
– Ez az – mondta valaki, miközben ösztönösen követtem
az illatot. – Csak egy pár... még... ott!
És mielőtt észbe kaptam volna, valami szemétláda egy
párnát pottyantott a hátam mögé, megakadályozva, hogy
visszabújjak a kedves puha ágyamba. De mivel bárki is volt
az, aki egy tálcát csúsztatott az orrom elé, ami tele volt
szalonnával, palacsintával, juharsziruppal, narancslével és
kávéval, friss gyümölccsel és pirítóssal, nem panaszkodtam
túl sokat. És nem is szólaltam meg, mert már tömtem a
fejem.
Istenem, ennek a napi egy étkezésnek mennie kell. De
pokoli egy étkezés volt. Félúton tartottam, mire
felpillantottam, és láttam, ahogy Fred féltékenyen szemléli a
tányéromat.
– Tudod, soha nem értettem igazán a palacsinta és a
pirítós okát – jegyezte meg, az utóbbi mellé állva. –
Legalábbis nem ugyanabban az étkezésben. Úgy értem,
mindkettő alapvetően kenyér...
– Az én kenyerem – mondtam teli szájjal. És gyorsan
elkentem a vajat és az eperlekvárt a maradék két nyomorult
darabon, mert nyalogatni valószínűleg durva látvány lett
volna.
 – Van még lent! – hangsúlyozta ki Marco vigyorogva a
hátam mögött.
– Igen, de idefent van rá szükségem! Mondhattad volna,
hogy reggelit rendelsz – mutatott rá Fred.
– Nem suttogtam.
– De kint voltam az erkélyen és telefonáltam. Nem
hallottam...
– Nem az én bajom!
– ...és különben is, ki rendel reggelit este hétkor?
– Este hét? – kérdeztem zavartan. Mert úgy tűnt, mintha
ennél azért többet aludtam volna.
– Majdnem átaludtál egy teljes napot – mondta Marco.
Egy pillanatig bámultam rá. És akkor...
– Nem mész sehova! – mondta, ami nem hatott meg.
Sajnos ott volt a keze a vállamon, amikor megpróbáltam
kimászni az ágyból, és azt hiszem, tényleg ez történt. Mert
nem haladtam előre.
– Beszélnem kell Calebbel, Casanovával... – mondtam
küszködve. Mert az alvás ellenére sem éreztem úgy, hogy
képes lennék ugrani.
– Az a hadmágus az előbb hívott...
– Mit mondott?
– ...és azt hiszem, Casanova nem akar beszélni veled.
– Marco! – Úgy megszorítottam a vállát, ami fájdalmas
lett volna egy ember számára. Marco meg sem rezzent.
– Mit. Mondott. Ő?
– Hogy ne aggódj, mert semmi sem történt. – Marco egy
pillantást vetett rám. – Tudnom kellene, hogy minek kellett
volna történnie?
– Nem! És ne lopkodd a kajámat! – Ez utóbbi Frednek
szólt, akinek úgy tűnt, olyan étvágya van, amire még egy
kamionos is büszke lenne.
 – Ez nem kaja; kávé – mondta rám nézve. – És van egy
egész kannával.
– Most nem! – hangsúlyoztam ki, és távolabbra helyeztem
tőle a kannát. Megforgatta a szemeit. Aztán ellopott egy kis
tejszínt. – Miért vagy itt? – követeltem.
– Itt élek.
– De nem a hálószobámban!
– Igen, de az egyetlen alternatíva boszorkányokat
tartalmaz.
Abbahagytam az evést.
– Mi van?
– Egy órája jelentek meg – kezdte Marco.
– Nos, küldd el őket!
– Bejelentkeztek – nézett rám. – Emlékszel?
És igen. Hirtelen, határozottan eszembe jutott, hogy
szóltam az egyiküknek, hogy egyeztessen időpontot. És
basszus.
– Mit akarnak?
– Nem mondták.
– Nem kérdezted?
– Nem vagyok a titkárnőd! – ráncolta a homlokát. – És
nem túl készségesek!
– Marco!
– Nos, én megkérdeztem – mondta Fred tele szájjal.
– És?
Nyelt egyet. – És azt mondták, hogy törődjek a saját
dolgommal! Csak nem voltak olyan kedvesek. Azt hiszem,
dühösek, mert megvárakoztatod őket.
Visszazuhantam az ágyra. Ahhoz képest, hogy csaknem
egy egész napot aludtam, nem éreztem magam kipihentnek.
Mindenem fájt és megmeredt, ezenkívül teljesen tunyának
éreztem magam az imént elfogyasztott bőséges reggelitől.
Nem volt kedvem három dühös boszorkánnyal foglalkozni.
– Ez a munkád! – mondta Marco, és komolynak hangzott.
De ha azt mondanám, hogy nem állok készen, ő megy és azt
mondja nekik, hogy tűnjenek el. Ha bárki másról lenne szó,
azt feltételezném, hogy blöfföl, de Marco félelmetesebb
dolgokat is látott, mint három feldühödött boszorkány.
Attól féltem, hogy valóban megteszi.
És nem ismertem a csirke visszafordító varázslatot.
– Semmi baj – mondtam neki.
– Biztos vagy benne?
– Igen. Csak adj pár percet!
Bólintott, és otthagytak, hogy befejezzem az evést, amit
meg is tettem, mert szükségem volt az energiára, de
valahogy elvesztettem az étvágyamat. De mégis egy kicsit
jobban éreztem magam, miután befejeztem. Még mindig
fáradt voltam és pokolian fájt, de kevésbé, mint egy jó
széllökés, ami elfújhatna. Próbáltam megküzdeni vele,
letettem a tálcát az ágyra, és oldalra lendítettem a lábam.
És basszus!
– Mi a baj?
Felnézve láttam, hogy Fred visszatért, talán azért, mert a
hálószobámban nem voltak boszorkányok. Nos, rajtam
kívül, de én nem számítottam.
– Próbálok emlékezni, hova tette Marco a kodeint –
mondtam őszintén.
– Nem használhatsz ilyen dolgokat! Elrontja a Pythia
erődet. Emlékszel?
– Egyébként sem érzi úgy, mintha a fedélzeten lenne. És
úgy érzem magam, mint aki meghalt.
– Nem, nem! A halál nem fáj! – mondta, és mutatott
valamit a kis tálcán.
 – Nos, te már csak tudod!
– Nem az első harapás után.
– Mi ez?
– Minek néz ki?
– Ír kávénak – feleltem. És a fenébe. Olyan volt, mintha
olvasta volna a gondolataimat.
– Jobb? – kérdezte, az ágyamat paskolva.
Lenyaltam a tejszínhabot az orromról. – Közelít.
És igen, a meleg bizsergés nem annyira csillapította a
fájdalmakat, inkább már nem törődtem velük. Amíg be nem
pillantottam a szekrényembe. És rájöttem, hogy ebben az
esetben az örökös panaszkodás teljes mértékben igaz.
– Mi van most? – kérdezte Fred, miközben csak álltam
ott, és fintorogva kortyolgattam a kávém.
– Nincs mit felvennem!
– Tele a szekrényed cuccokkal!
– Igen. De nem a megfelelő dolgokkal.
– Mit számít, hogy mit viselsz? – kérdezte. – Olyan
emberekről beszélünk, akik hívatlanul jelentek meg az
éjszaka közepén és mindenkit terrorizálnak. Miért kell nekik
kiöltözni?
– Ma este nem hívatlanok – mutattam rá. – És ez nem
miattuk.
– Akkor ki miatt?
– Magam miatt – mondtam komoran, átlapozva az
akasztókat. Mintha csak úgy, varázsütésre feltűnne a
tökéletes ruha.
De nem. A varázslat bajba sodor; ritkán húz ki. És ez
nyilvánvalóan nem egy ilyen alkalom.
– Mit jelent ez?
– Ez azt jelenti, hogy fáradt és stresszes vagyok, és az
erőm bizonytalannak érzik...
 – De nem engedheted meg magadnak, hogy úgy nézz ki!
Meglepődtem, bár nem kellett volna. Fred nem hülye. Ő
csak... Fred.
Aki bámult valamit a kezemben és a homlokát ráncolta.
– Mi az? – kérdezte, rámutatva a kezemben tartott
fogasra.
– Szoknya – mondtam védekezően. Egy aranyos, tarka-
barkára festett alkotás volt, amit egy utcai árustól
vásároltam, és a bokám körül kavargott, valahányszor
viseltem. És a vámpírokat fájdalmas arckifejezésekre
késztette.
Fred sem okozott csalódást.
– Tedd vissza!
– Nos, nincs sok választási lehetőségem! – Valójában a
szekrényem jelenleg súlyos identitásválsággal küzdött.
Az egyik oldalon a régi ruháim voltak – pólók és
farmerek, többféle rövidnadrággal és néhány edzőcuccal a
változatosság kedvéért. Ezek azok a dolgok voltak, amiket
évek óta viseltem, és amik megfelelőek voltak, amikor az
volt a munkám, hogy tarot kártyákat olvastam egy
szórakozóhelyen, vagy titkárnőként dolgoztam egy utazási
irodában, ahol soha nem kellett a nyilvánosság előtt
mutatkoznom. Kényelmesek és ismerősek voltak, és már a
látványuktól is jobban éreztem magam.
Sajnos még én is rájöttem, hogy inkább azt sugallják,
hogy „A lány, aki a fagyit árulja az üzletközpontban” vagy,
és nem a világ fő látnoka.
Persze a másik oldal sem jobb. Nem mintha üres lenne;
éppen ellenkezőleg. Alig volt elég hely mindennek, ami
megmagyarázta, hogy az extravagáns estélyik szivárványos
áradata miért kezdett nyomorogni a 2-10 dolláros pólókkal.
 Duplán is idegesítő volt, mivel soha nem volt rajtam
egyik sem. Mert kinek kell húsz báli ruha? Senkinek,
ugyebár. Legkevésbé nekem, mivel amúgy sem szoktak
meghívni ilyen jellegű partikra.
Nos, általában nem.
És amikor igen, valaki megpróbált megölni.
Visszatettem a szoknyát, és tovább keresgéltem.
– Menj kosztümben! Általában azt szoktak viselni –
tanácsolta Fred.
– Nincsen kosztümöm!
– Miért nincs?
– Mert a ruhatáram folyamatosan felrobban!
– Akkor viselj valami Pythia-szerűt! Mit viselnek
hivatalos látogatásokon?
– Dögöljek meg, ha tudom! – Láttam Agnest kislány
fehérben, ötvenes évekbeli retro koktélruhában, és a
nyolcvanas években szokásos estélyiben. De ha létezik
hivatalos Pythia öltözék, akkor azt biztosan elmulasztottam.
– Fogadok, hogy valami görögös – mondta Fred. –
Tudod, olyan lenge cucc és szandál, mint amilyeneket a régi
szobrokon látsz. Mármint amikor viselnek ruhát.
Felvontam a szemöldököm. – Nem tudom. Delphi régen
volt. Azóta valószínűleg modernizálódtak. – A fenébe, még
az apácák sem a középkori szokásokat tartották.
– Igen, de tudja ezt az átlag boszorkány? – kérdezte
ravaszul. – Emellett valószínűleg rá kellene játszanod az
egész istennő dologra. Megfélemlítési tényezőként.
– Nem vagyok istennő!
– De rokonságban állsz eggyel!
Abbahagytam a ruhák közötti keresgélést, de nem
fordultam meg. Ez volt az első alkalom, hogy bárki felhozta,
legalábbis amit én is hallottam, amióta mindannyian
megtudtuk egy hete. Túl elfoglalt voltam, hogy valóban
aggódjak miatta, de most elgondolkodtam.
– Ez probléma?
– Azt gondolhatnád, hogy ez a hasznodra válna, bár úgy
tűnik, hogy eddig nem igazán lenyűgözöttek. Úgy értem, ki
tör be egy istennő lakosztályába?
Végül csak megfordultam, és olyan szürke szemekbe
bámultam, amelyek pontosan úgy néztek ki, mint mindig –
homályosan. És körülbelül a bal fülemre meredtek. Frednek
az átváltozása előtt szörnyen rossz látása volt, ami általában
megjavult a folyamat során. De a szeme biztosan nagyon
rossz volt, mert még mindig jócskán rövidlátó. Ő volt az
egyetlen szemüveges vámpír, akit ismertem, bár ő nagyon
ravaszul titkolta.
– Tudod, felteheted! – mondtam neki. – Senki más nincs
itt.
– Igen, de bejöhetnek. Különben is látok. Főleg, ha
folyamatosan olyan tarka rongyokat mutatsz, mint az a
szoknya. Úgy értem, ha nekem nevetségesnek tűnik...
– Remek! Csak gondoltam, felajánlom. – Egy percig csak
álltam. – Szóval, hogy viselik a srácok?
– Nem tudják. Legalábbis nem hiszem. Az odahazaiak
említhették volna, de leginkább a mesterről fecsegnek. És
nem hiszem, hogy bárki is látott volna szemüveggel, mióta
ideértem.
– Nem, úgy értem az eredetemről. Hogyan fogadták?
– Ó, igen! – vonta meg a vállát. – Hallottam, hogy
néhányan azt mondják, hogy van értelme. Hogy egyetlen
emberi nő sem kerülhet annyi bajba, mint... uh, vagyis nem
tűntek túlságosan nyugtalannak emiatt. Ha érted mire
gondolok.
 – Tudom, hogy érted! – És hirtelen mélységesen hálás
voltam, hogy többszáz éves lényekkel élek együtt, akik
nyugodtan fogadták a dolgokat. A vámpírokat nehéz
lenyűgözni, de nehéz őket felidegesíteni is. Éreztem, hogy a
gerincem kissé ellazul, amikor legalább az egyik félelmem
elpárolgott.
– Természetesen egy kicsit aggódnak amiatt, hogy ezáltal
nagyobb hírneved lett, ezért többen próbálnak majd
megölni. De mondtam nekik, hé, emlékeztek a múltkorira?
Úgy értem, ha egy rakás más félisten nem képes végezni
veled, akkor kiket küldenek? Valami nagyon furcsának,
valami igazán szokatlannak, valami nagyon veszélyesnek
kell lennie...
– Mint például egy háromfős boszorkány-gyülekezet?
Fred pislogott. – Ááá – mondta végül. – Csak hárman
vannak. Ha ártani akarnának, valószínűleg ennél azért
többet küldtek volna.
– Köszönöm! – mondtam savanyúan. – Ettől sokkal
jobban érzem magam!
– Azért vagyok itt, hogy segítsek. Nos, mit veszel fel?
– Nem tudom! – Újra elkezdtem nézegetni a ruhákat, de
reménytelenek voltak, inkább gálaruhák, mint istennőre
valók. És bár lenyűgözőnek akartam látszani, nem
szerettem volna, ha úgy nézek ki, mintha a Szőke hercegre
várnék.
– Ezek nem fognak működni – értett egyet Fred, és
megkavarta a kávéját. – De fogadok, hogy Augustine-nak
van valamije.
– Augustine küldte ezeket – mutattam rá, és a legjobb –
saját maga szerint, varázslatos – tervezőről beszéltem. Az ő
butikja foglalta el a legnagyobb helyet a földszinti drága
üzletsoron.
 – Nos, igen! De csak normális parti cuccokat küldött.
Fogadok, hogy van valamije, ami megfelelne!
Augustine hatkor bezárt. Semmiképp sem voltam képes
arra, hogy néhány órát visszaugorjak, hogy megpróbáljam
elkapni a nagy embert, mielőtt távozik.
– Gond egy szál se! – mondta Fred hirtelen üzletiesen. –
Milyen méretet hordasz?
– Bármekkorát kettő és hat között, a ruhától függően. De
nem számít. Augustine bezárt...
– Igen, tudom! Milyen színt szeretnél?
– Fehéret. De nem tudsz bemenni, ő pedig nem itt él. És
mire visszaér és kinyit, feltételezve, hogy ezt még meg is
teszi értem...
– Ó, megteszi! – mondta Fred cinikusan. – Lehet, hogy
nem tetszene neki, de mégis megtenné. Láttad mostanában
a tábláját?
– Milyen tábláját?
– Ami a boltja előtt van. Azt, amelyiken azt írja: „A Pythia
ruhatervezője”. Kihagyta a hivatalos részt, de ez
hallgatólagos!
Nos, ez megmagyarázta a ruhákat, amiket folyamatosan
kaptam. Tudnom kellett volna, hogy Augustine nem
nagylelkű. Nem a lágyabb érzelmeiről ismert. Vagy tudod,
bármelyikről.
– Rengeteg pénzt zsebel be a gazdag nőktől, akik úgy
akarnak öltözni, mint te – tette hozzá Fred.
– Láttak már? – pislogtam rá.
Felnevetett. – A lényeg az, hogy nincs olyan helyzetben,
hogy panaszkodjon. Csak elvesszük, amire szükségünk van,
és holnap értesítjük. Ha zűrözik, megmondhatod neki, hogy
tüntesse el az átkozott tábláját.
– Igen, de nem figyelsz rám! Nem tudunk bemenni!
 – Akarsz fogadni?
Pillanatokba telt, mire rájöttem, mire készül. – Nem! –
mondtam szigorúan. – Nem tehetjük!
– Ötven dollár? Vagy érdekessé akarod tenni?
– Elég érdekes. Nem hallottál azokról a fickókról a múlt
héten?
– Milyen fickók?
– Két ragadós ujjú tizenéves megpróbált letépni néhány
pólót vagy valami hasonlót. Augustine tehát arra késztette
őket, hogy valóban elakadjanak.
Fred összevonta a szemöldökét. – Miben?
– Mindenben. Olyan varázslatot készített, ami miatt
emberi tépőzárak lettek. Csak ha valami odaragadt, az nem
jött le. Az egyik fickó zokogva és kiborulva jelent meg a nap
végén, és maga után vontatott egy hosszú sor utcai
szemetet, egy összecsukható széket, néhány babakocsit... és
egy hajléktalan kocsiját tele cuccokkal.
– Nos, ez nem hangzik túl...
– És a hajléktalan, aki egy összetekert újsággal fejbe verte.
Egész nap össze voltak ragadva, miután a fickó megragadta
a karját, kegyelemért könyörögve.
– Ó! Nos, igen, ez valahogy...
– És ő volt a szerencsés. A másik fickót egy taxiról kellett
leszedni – miután tíz háztömböt ment!
Fred ajka összeszorult. – Tíz nem is olyan rossz, ha csak a
csomagtartón ülsz, vagy ilyesmi.
– Hátul kocogott! Csak azt volt a szerencséje, hogy rossz
forgalmú nap volt, és nem mentek túl gyorsan...
Elhallgattam, mert Fred már nem rám figyelt. Inkább a
falat bámulta, fókuszálatlan szemekkel.
– Mekkora cipőt hordasz? – kérdezte hirtelen.
– Nyolcast. Miért?
 – Csak úgy!
Összeszűkült szemmel meredtem rá. – Mondd, hogy nem
most törsz be!
– Én? Én csak ülök itt.
– És mi van a többiekkel? – Fred annak a szerencsétlen
triónak a része volt, amelyet Mircea valamivel több mint
egy hete ajándékozott. Először azt hittem, hogy a közelmúlt
néhány eseménye után csak megerősíti a védelmet. De
mostanában kezdtem gyanítani, hogy más okai is lehetnek.
Önző, egoista okok.
– Milyen többiek? – kérdezte Fred, és megpróbált
ártatlannak tűnni, pont amikor kinyílt az ajtóm.
– Ezek a többiek! – mondtam, és az ajtóban megjelent két
fickóra mutattam. Nos, az egyik fickó, mivel a másikat nem
láttam a ruhahegy alatt, bár tudtam, hogy ott van. – A
fenébe, Fred!
De Fred nem hallgatott rám. – Nos? – kérdezte
megfordulva.
– Utállak! – vicsorgott a hegy.
Aztán elkezdett tántorogni az étellel borított ágyam
irányába, mire mindenki azt kiabálta: – Ne!
A hegy káromkodott, és a vonzó, barna vámpír, aki utána
lépett be, elvigyorodott.
– Tisztán kijutottunk – mondta. – Nos, többé-kevésbé!
– Mennyivel kevésbé?
– Belefutottunk egy kisebb védelmezőbe. Vagy legalábbis
egyikünk.
– Ide! Tegyél le mindent erre a székre! – mondta Fred, és
az ablak melletti fotelhez lépett.
– Tedd le te! – csattant fel a hegy.
– Mi a baj? Csak dobd le őket!
– Nem dobhatom le őket!
 – Miért nem?
– Ugye, nem ragadtál hozzájuk? – kérdeztem aggódva.
Egy kék szemnek sikerült rám pillantania a ruhadarabok
résén keresztül. – Nem! Én ragadtam saját magamhoz! –
mondta. Aztán felemelte mindkét karját, és rettenetesen
drága földcsuszamlást okozott a szőnyegemen.
Eltátottam a számat, de nem azért, mert méltatlannak
találtam Augustine műveit.
– Óóóóóóóóó! – mondta Fred lenyűgözve.
– Csinálj valamit! – A hegy egy idegesnek kinéző szőkévé
vált, akinek Jules volt a neve, és aki kinyújtotta a kezeit.
Pontosabban azt kell mondanom, a kezét, mivel már nem
volt elválasztás a kettő között. Az egyik kezén lévő ujjai
egyenesen összeolvadtak a másik keze ujjaival, a sima,
halvány bőrön nem volt megszakítás. A tolvaj bilincsbe lett
verve – ami a saját kezéből készült.
 22. Fejezet

– Hová tűntek a körmeid? – kérdezte Fred, megmutatva a

kopasz feje búbját, amikor lehajolt, hogy megnézze. Inkább
kíváncsinak tűnt, mint gorombának.
– Honnan a fenéből tudjam? – sikította Jules. – Csak hozd
rendbe! – És ismét kinyújtotta a hátborzongató külsejű ujj-
kalitkát – felém.
Sikerült nem visszariadnom, de közel jártam hozzá. Mert
Frednek igaza volt; nem voltak láthatók a kis kiemelkedő
oválisok. Csak egy extra ízületnek tűnt, ahol az
összeolvadás megtörtént. Jules arckifejezéséből ítélve, pedig
úgy tűnt, hogy számára is annyira idegesítő, mint
számomra.
De nem annyira idegesítő, mint a hirtelen egyszerre rám
meredő három szempár. És mind várakozó, mert a srácok
még újak voltak, és még nem szoktak meg néhány dolgot.
Mint például azt, hogy lehet, hogy látnok vagyok, de
boszorkány nem.
Nos, oké, igen. Technikailag ebbe a kategóriába estem, de
csak azért, mert minden női mágiahasználó ide tartozott. Ez
mindent átfogó kifejezés volt, mint például a „varázsló” a
pasik számára, ami semmit sem mondott az adott illető
képességéről, képzettségéről vagy sajátosságáról. Vagy az
én esetemben, hogy képes vagyok-e egyáltalán egy alapvető
varázslatot is irányítani.
 Természetesen megvoltak a Pythiás dolgaim, de ez csak a
saját különlegesen őrült fajtámnak volt hasznos. Ez
időnként rávehetett, hogy rohangásszak az idővonalon, de
nem tudott egy egyszerű védelmezőt létrehozni, vagy a
szeplőimet elfedő csillogást csinálni, vagy hogy segítsen
csalni a kártyázásban. Ezért nyert Billy mindig.
Pritkin szerint tisztességes mennyiségű normál mágia
volt bennem, de mindez csak potenciális volt, mivel soha
nem tanultam meg használni. Ez a szemétláda Tony sara
volt, aki félt, hogy egyszer bármit felhasználhatok ellene,
amit megtanulok. És a szokásos szerencsémé.
Miután elmenekültem Tonytól, végül egy elfojtó
boszorkánnyal éltem, aki azzal a ritka tehetséggel
rendelkezett, hogy képes volt felszámolni a körülötte
végzett varázslatokat. Ez nagyon jól jött, amikor a rosszfiúk
elől kellett rejtőzni, akiknek bűbájai úgy csúsztak át Tammy
háza felett, mint a víz az üvegen. De ez azt is jelentette,
hogy ő maga sem tudott varázsolni, vagy engem tanítani.
Aztán három évre visszakerültem Tonyhoz, próbálva
megbosszulni, amit a szüleimmel tett, szóval az mocskos
volt. És amikor másodszor is elmenekültem, miután a
bosszúkísérletem látványosan félresikerült, időm nagy
részét az emberi világban töltöttem. Mivel ez sokkal
nagyobb, mint a természetfeletti közösség, így nagyobb
tömeget nyújtott a rejtőzködéshez.
Sikerült – Tonynak újabb három évébe telt, mire
megtalált, annak ellenére, hogy tényleg nagyon motivált
volt. Időközben fogadni mernék, hogy az emberei több száz
órát töltöttek azon helyek ellenőrzésével, ahol egy fiatal,
képzetlen boszorkány orvosolhatja ezt a kis problémát, és
nem találtak semmit. Mert egyik helyen sem jártam.
 Ez részben paranoia, részben a régi, savanyú a szőlő érzés
volt. Jó munkát végeztem, hogy meggyőzzem magam arról,
hogy a világ egyetlen részét sem szeretném, amibe
egyébként sem kerülhetnék be. De ez most gondot okozott
nekem, és olyat, amit még nem volt lehetőségem orvosolni,
mióta az összes Pythiás cuccot az ölembe hajították.
Nem mintha ezek közül bármi is érdekelte volna Julest,
aki szemmel láthatóan közel járt a síráshoz.
A reakciója még csak nem is volt sokkoló. Augustine kis
poénja bárki mást is kiborított volna, de Jules esetében ez
különösen kegyetlen volt. A keze ugyanolyan emblematikus
része volt a férfinak, mint Marco szivarja, Fred nagy szürke
szeme, vagy Rico egysoros aforizmái. Néhányszor
elgondolkodtam azon, hogy ez része-e az olasz
származásának, hiszen ugyanolyan hajlamos volt a
gesztikulálásra, amikor beszélt. Vagy amikor a többi
vámpírral vitatkozott. Vagy amikor zenét hallgatott, az ujjai
fuvolaszerű mozdulatokkal követték a zene dallamát.
Ujjak, amelyek egyszerre teljesen merevek és
mozdulatlanok lettek.
És hirtelen őszinte haragot éreztem az önelégült
bolttulajdonossal szemben. A többi dolog valahogy vicces
volt; ez egyszerűen kegyetlen. És rohadtul felemelhetné az
elegáns seggét az ágyból, és jöhetne rendbe hozni ezt.
– Hívd fel Augustine-t! – mondtam Frednek. – Mondd
meg neki...
– Ne! – mondta Jules pánikba esve. – Ne, nem teheted...
Hirtelen elhallgatott. És eszeveszetten csapkodott össze-
vissza a fejével. És aztán befutott a fürdőszobámba, ahol
hallottuk, ahogy csörömpöl, miközben mi bámultuk
egymást. És végül megmozdultunk, hogy megnézzük mit
csinál.
 A zuhany alatt találtuk.
Úgy tűnt, hogy próbálja elfordítani a csapot, csak ez nem
igazán működött túl jól könyökkel.
Segíts! tátogta Ricónak. Aki felsóhajtott, de szófogadóan
odament, és elfordította a csapot. A víz ömlésével egy
időben felhangzott egy újabb robaj – lárma, amitől
megugrottam. Fred bekapcsolta a rádiót, és minden
beépített hangszóróból a legújabb Beyoncé sláger ordított,
visszhangozva a csempézett falakon, és megremegtetve a
törülközőtartót.
Aztán Jules a fejem köré tette a karját, és behúzott a
zuhanytálcára.
Ebben nem volt semmi rossz szándék, hiszen tudtam, mit
csinál. Néhányszor magam is csináltam, amikor próbáltam
hozzáadni a kaszinó egyébként is hangos zajaihoz, hogy
megzavarjam a vámpírok hallását. De aztán a másik kettő is
betolakodott mögénk.
És bár hatalmas volt a zuhanyfülke, de ekkora mégsem.
De Jules nem törődött azzal, hogy mit gondolok. Jules
csak a saját mondanivalójával foglalkozott.
– Nem teheted – ígérd meg, hogy nem hívod fel
Augustine-t! – suttogta.
– Miért ne? – követeltem, és próbáltam kibújni a hóna
alatt, mivel nem nagyon tudott elengedni a szokásos
módon. De nem jutottam semmire, mivel Rico a seggemre
tapadt. Ennek következtében nekilöktem Julest az egyik
zuhanykarnak – és nem kellett megkérdeznem, melyiknek.
A langyos víz hirtelen a láva hozzávetőleges
hőmérsékletére ugrott.
Fájdalommal teli zihálás szakadt ki belőlem, mire egy kéz
tapadt a számra. Ricóé, állapítottam meg az elegáns csukló
körüli szép arany karkötőből. Amit meg fogok vele etetni,
ha nem...
Némi susogás támadt körülöttünk. És akkor a
hőmérséklet hirtelen visszaesett az elviselhetőig, csak félig
leforrázva hagyva. De nem kevésbé dühösen. És nem
kevésbé némán, mert a számról a kéz nem távozott.
– Engedd el! – mondta valaki, miközben elkezdtem
hadonászni.
Egy másodpercbe telt, mire felismertem a hangot, mert
meglepően utasító hangsúllyal hangzott. És mert a
piperepolc alatt guggoló alacsony fickótól származott, aki
beütötte volna a fejét, ha feláll. Fred összeszűkült szemmel
nézett Ricóra, és további meglepetésemre Rico elengedett, és
elhátrált egy lépést, helyet adva, hogy visszaforduljak és
ránézzek.
Nem tűnt túl bűnbánónak, talán azért, mert nem éppen
gyakorolta ezt az arckifejezést. Kételkedtem abban, hogy
sok nő túl sokáig haragudott volna rá, sötét fürtjeivel,
makacs állkapcsával és a vizes pólója alól kirajzolódó hat
kockával. De nálam ez nem segített rajta – miután három
hónapja kavarok Mirceával, néhány izomnál többre van
szükség, hogy elhomályosodjon az agyam.
– És azért nem hívjuk Augustine-t, mert...? – követeltem
újra.
– Nem lehet – mondta Jules visszatérve a pánik
üzemmódba. – Ha megtesszük, a mester biztosan megtudja!
– És? Nem mintha megtámadná Augustine-t...
– Kit érdekel Augustine? Magamért aggódom!
Nagy nehezen visszafordítottam magam, és igazi pánikot
láttam a kék szemekben.
 – Mircea nem hagyja figyelmen kívül a vámpírjait ért
támadásokat! – mutattam rá. Nem kellett neki. Legtöbben
úgy tettek, mintha már ő lenne a második.
– Nem annyira a támadás a probléma – mondta Fred,
látszólag Zen módban, annak ellenére, hogy ömlött rá a víz
a polcról.
– Akkor mi?
Ők hárman pillantást váltottak egymással. Legalábbis
úgy sejtettem, hogy azt tették. Ricót már nem láthattam, de
Fred előbb mögém, majd Julesre nézett. – Elmondom neki –
figyelmeztetett.
Senki sem szólt semmit.
– Mit mondasz el? – követeltem.
– Ez olyan, mint... – gondolkodott Fred egy percig. –
Tudod, hogy a britek az elítélteket Ausztráliába küldték? –
mondta végül.
Rámeredtem a rám ömlő vízen keresztül. – Mi van?
– Tudod, a régi rossz időkben. Amikor el kellett
távolítaniuk néhány bűnözőt, akik nem tettek annyit, hogy
fellógassák őket, de nem voltak elég jók ahhoz, hogy a
közelben maradjanak? Így felrakták őket a hajókra, és
elküldték a gyarmatra?
– Nem!
– Ausztrália rossz példa – tiltakozott Rico. – Ott
meghaltak az emberek! És előtte kínok, nehézségek,
fájdalmak és szenvedések...
Fred felvonta a szemöldökét. – És?
Rico egy pillanatig elgondolkodott. – Jó megállapítás.
Lehunytam a szemeim, és nagy levegőt vettem. Aztán
kinyitottam őket, hogy Fredre bámuljak. – Miért mondod
ezt nekem?
 Szürke szemei csipetnyi együttérzéssel néztek az
enyémbe. – Mert Ausztrália vagy?
Legszívesebben bevertem volna a fejem a csempékbe, de
nem értem el őket. Tehát csak álltam ott egy percig, és azon
gondolkodtam, hogy mekkora bajban lennék Mirceánál, ha
megölném három emberét. Ha jól értettem, amit mondtak,
nem annyira.
Rico felnevetett. – Bárcsak látnám az arcát!
– Nem! – mondta Fred. – Nem szeretnéd! De nincs időnk
diplomáciára!
– Nem is baj! – mondta Rico, és valahogy sikerült
rágyújtania. – Mindannyian megszívtuk!
– Szóval azt mondod, hogy elcsesztétek, és Mircea azzal
büntetett meg benneteket, hogy hozzám küldött? –
foglaltam össze.
– Látod? – mondta Rico. – Folyamatosan mondom
mindenkinek, hogy valójában nem hülye szőke!
Megfordultam, közben Jules hasába könyököltem, és
kikaptam a cigarettát Rico szájából. És ledobtam a nedves
csempékre, ahol kis szisszenéssel eloltódott.
– Ez bók volt! – tiltakozott.
– Szóval az a lényeg, hogy nem cseszhetjük el újra! –
mondta gyorsan Fred. – Vagy... nos, nem tudom, mi
történhet. De szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy
egyikünk sem akarja megtudni. De tudod, milyen
Augustine. A fickó még jó napokon is érzékeny...
– Művészi temperamentumnak hívják – mondta Rico
mulatva.
– Nos, én fasznak hívom – mondta Fred savanyúan. – De
ha fel kell kelnie az ágyból, és egészen el kell jönnie idáig,
hogy megfordítsa az igézetét, vagy bármit is, és meglátja azt
a rendetlenséget, amelyet a dolgozószobájában hagytatok...
 – Rendetlenséget hagytál? – kérdeztem Ricót, és
visszafordultam, hogy szembenézzek vele.
– Siettél!
– Én... nem kértem, hogy csináld ez a hülyeséget!
– Mindig azt mondják, hogy magunktól cselekedjünk –
mondta Jules magyarázkodva. – Vagyis otthon. A jó szolga
tudja, mit akar az ura, mielőtt az ura megtenné...
– Nem vagyok az urad! – mondtam neki, és végül sikerült
kievickélnem az összenőtt karok közül.
– Nos, te állsz most a legközelebb hozzá! – mondta Jules,
és csuklójával egy nedves, szőke tincset lökött ki az arcából.
– És azért mentem oda le, hogy gondoskodjak rólad. Most te
is gondoskodj rólam!
Rámeredtem, és bosszúsnak, elázottnak és dühösnek
éreztem magam. De furcsa módon megértőnek is. Mert
mindössze két mondatban tökéletesen megfogalmazta a
vámpír kódexet.
Az igazi vámpírok nem a filmek magányos farkasai
voltak, akik egyedül, de szexi létet éltek valahol egy
kastélyban, és egy megfelelő nő szerelmére vágyakoztak.
Valójában nagyjából az ellenkezője volt a helyzet. Ha
valamire, akkor a hangyákra emlékeztettek, akik kiterjedt,
közösségi családokban éltek, néha száz vagy akár több ezer
emberrel, és minden tag egy összetett hierarchiába került,
ami a legtöbb ember fejét megfájdította volna, ha
megpróbálja megérteni.
És ezek a tagok – kivéve egyet – különböző rangú szolgák
voltak. Akiknek a létrán feljebb levők parancsoltak,
irányítottak és diktáltak nekik olyan módon, ami
megdöbbentette volna a legtöbb embert. De a
korlátozásokkal együtt járt egy furcsa szabadság is, amelyet
a legtöbb ember többnyire soha nem tudott felfogni.
 Lehet, hogy nem hozol szabályokat, de nem is kell
foglalkoznod a következményekkel. Lehet, hogy nincs
hatalmad, de felelősséged sem. Hacsak nem te vagy a saját
háztartásod feje, minden mindig valaki más problémája,
valaki más terhe, függetlenül attól, hogy annak a valakinek
volt-e köze az adott helyzethez, vagy sem. Lehet, hogy
megfegyelmeznek, ha elég nagy valamit csesztél el, de soha
nem éreznéd a stresszt, hogy milyen, ha egyedül kellene a
dolgokkal foglalkoznod.
Mert soha nem lennél egyedül.
És mert a felelősség soha nem nálad áll meg.
És ez most igazán vonzónak tűnt.
– Rendben van! – mondta Fred egy perc múlva. – Várhat!
Jules hitetlenkedve nézett rá. Utána rám. Nem úgy nézett
ki, mint aki képes várni.
– Nem! – mondta riadtan felemelkedő hangon. – Hozd
helyre! Azonnal hozd helyre!
És igen. Valószínűleg én is így érezném magam a
helyében. Mintha szét akarnám tépni a kezeimet, vagy
letépném a testemről, mint idegen dolgokat, amelyekké
váltak. Az egyetlen különbség az, hogy Julesnak
vámpírereje volt. Képes lett volna megtenni. És az is biztos,
hogy végül visszanőnek, de nem minden heg gyógyul meg.
Mint például a saját testrészed letépésének emléke.
– Oké! – mondtam neki, és csapdába esett kezeire ejtettem
a kezem. – Oké! Csak... adj egy pillanatot!
Újra lehunytam a szemem, nem mintha gondolkodni
akartam volna, mert nem volt min gondolkodni. Hanem,
hogy ne kelljen találkoznom a tekintetével. De ez nem sokat
segített, mivel még mindig láttam magam előtt az összenőtt
kezek képeit, amelyeket olyan figyelmesen néztem.
 És a következő képen normálisnak, szépnek, finom
csontokkal és elegáns vonalakkal tűntek fel. Kezei egy
művész kezei voltak, egy színész kezei. Azt hiszem, nem
meglepő, hiszen Jules egykor az volt.
Nagyreményű, feltörekvő szereplője volt az első
hollywoodi filmeknek, amikor megismerkedett Mirceával,
aki másfajta üzletet ajánlott fel neki. Csak az nem úgy
sikerült, mint Jules remélte. Talán azért, mert bár volt
tehetsége, intelligenciája és lendülete, forrófejű és nyers
volt, valamint megvolt az a rossz szokása, hogy hamarabb
ugrott, mint szétnézett volna.
Ahogy Rico mondta, szörnyű diplomata volt.
Ami nem lett volna olyan rossz dolog, de Mircea családja
a diplomáciával foglalkozott. Szóval igen, egy fickó
számára, akinek jóformán csak a külseje maradt, valami
ilyesmi a kárára válna. Ami valószínűleg megmagyarázta,
miért remegett meg a keze hirtelen az enyémben.
A fenébe is! Pritkin ezt egy szívverésnyi idő alatt
megoldotta volna, anélkül, hogy beleizzadt volna. De
Rosiernek köszönhetően nem volt itt. És Jonast sem
hívhattam fel, aki egy halom boszorkányt talált volna a
nappalimban, és ez valószínűleg kiverte volna nála a
biztosítékot. Ami ugyanúgy valószínűleg megtorlást váltott
volna ki, mivel a boszorkány-szövetség eddig sem a
visszafogottságával jeleskedett. És akkor mindkét fél
segítséget hívna, majd...
És akkor mindannyian kotkodácsolva fejeznénk be az
éjszakát.
– Cassie? – Jules hangja ezúttal félénkebbnek hangzott.
Mintha aggasztotta volna az eltelt idő, amióta lesütve
tartom a szemem.
 Engem is kezdett aggasztani, mert semmit sem sikerült
kitalálnom. Nos, Roger régi hamis mantráját leszámítva,
„játszd el, amíg meg nem valósítod!”. Ami talán nem segít a
dolgokon, de megakadályozhatja Julest, hogy ámokfutásba
kezdjen, amíg nem találok ki valamit.
– Igen – mondtam elgondolkodva, és megsimogattam a
kezét, és megpróbáltam felidézni minden orvost, akit valaha
hallottam. – Igen. Így is gondoltam.
– Mit gondoltál?
– Nem kell aggódnod! – mondtam, kinyitva a szemem, és
egyenesen a szemébe nézve. – Ez nem nagy ügy!
– Nem nagy ügy? – kérdezte Jules hitetlenkedve.
– Nos, minden bizonnyal ez számodra nem úgy tűnik, de
ez egy könnyű varázslat. Inkább tréfa, mint bármi más. A
mágusok gyerekei valamikor szórakozásból használják
egymásra.
– Mert... – elakadt a hangja. – A mágusok őrültek!
– Nekem mondod? Nézd, csak pihenj egy kicsit, és tartsd
magad távol a tekintetektől! Amint lehet, megszabadulok a
vendégeinktől, és mindent megoldunk! Rendben?
Vízgyöngyös szempilláin keresztül pislogott rám,
valahogy kábultan, mintha halálra ítélték volna. De aztán
bólintott, kissé nyugodtabbnak látszott. És hagyta, hogy
Rico kivezesse nedves testét a zuhany alól.
Fred nem követte. – Mit szeretnél, kit hívjak fel?
Felvontam a szemöldököm. – Honnan tudtad, hogy azt
akarom, hogy felhívj valakit?
Csak nézett rám.
Felsóhajtottam. – A Gárda központját. Kérd Caleb
Cartert!
– Kit?
 – Pritkin egyik barátja. Aznap este találkoztál vele a
pizzázóban. Mondd el neki, mi történt, és kérd meg, hogy
jöjjön ide!
Fred egy pillantást vetett rám. – Tehát gondolom elég
rossz a helyzet, igaz?
– Nem tudom! De Caleb tudni fogja! És tudja, hogyan kell
befogni a száját!
– Mint ahogy Pritkin is! – mutatott rá Fred. – Miért ne őt
hívjam fel?
– Ő... elfoglalt!
– Hol van elfoglalva? Egész héten nem láttuk. Néhány
srác már kérdezte...
– Nem gondoltam, hogy hiányolnak egy hadmágust.
– Lehet, hogy kis mértékben mégis – ismerte el. – De ő
kevésbé kellemetlen, mint a legtöbb, és sört is hoz. Tehát
hova ment újra?
– Elküldtem egy megbízatásra.
– Ó, jesszusom! Ugye nem a tündérekhez? Legutoljára
majdnem belehalt, nem igaz?
– Ő nem... – elhallgattam. Nem megyek ebbe bele. Minél
kevesebb hazugságot mondok, annál jobb.
Rogerrel ellentétben, én nem voltam olyan ügyes ebben.
– Nézd, csak találd meg Calebet, rendben? Mielőtt Jules
idegösszeomlást kapna! – Vagy én.
– Túl késő! Ő Jules. Így született!
– Fred!
– Rendben, rendben! Pihenj! Fürödj meg! – Végignézett
rajtam tetőtől talpig, majd kissé elmosolyodott. – Vagy
tudod! Azt a másikat!
 23. Fejezet

Megfürödtem. Megszárítottam a hajam a törölközővel. És

felvettem egy pólót és egy farmert, mert fáradt voltam és
elegem lett, és egy éjszakára már elég volt a színlelésből.
Aztán boszorkányüldözésre indultam.
És megtaláltam őket a társalgóban, amint biliárdoztak.
Nos, legalábbis ketten közülük. A harmadikat megláttam
a nappali tolóajtaján keresztül, ami ismét nyitva volt. Talán
azért, mert Marco úgy döntött, hogy bekapcsolja a
vonzerejét. Vagy esetleg összehozzon magának egy
randevút; az esküdtszék még nem döntött.
De épp az egyik boszorkánnyal beszélgetett, akit azonnal
Jasmine-nak kereszteltem el, mert úgy nézett ki, mint a
Disney-karakter. Tudod, már ha Jasmine Armanit viselt
volna, és rövidre vágott haja stílusosan lebbent volna
gyönyörű arca körül. Olyan bájos volt, mint egy vámpír,
ami megmagyarázza, hogy Marco miért csevegett vele a
bárpultnál. Nem tudtam megmondani, hogy jutott-e
valamire, mert a nő szemei félig csukva voltak, a sötétvörös
ajkain lebegő halvány mosoly pedig akár szórakozás, akár
gúny is lehetett.
De a másik két boszorkány határozottan a szórakozás felé
fordult.
Az egyik egy zsámolyon állt a biliárdasztal mellett,
gyűrűkkel teli kezével sorakoztatta egymás után a
lökéseket. A zsámolyra azért volt szükség, mert alig érte el a
145 centit, ha nem számolod az igazán csodálatos afro
frizuráját, ami még további öt centit tett a magasságához.
Zöld selyem mu’umu’u (hawaii bennszülöttek laza ruhája)
volt rajta, hosszú körmeit csillogó aranyszínűre festette, és
egy rakás hozzáillő karláncot viselt, amelyek csilingeltek
lökés közben. És eltüntette a nyolcadik golyót, ami kiváltott
a társából egy káromkodást.
Az apró boszorkány kacsintott, leszállt a székről, és
visszaszerezte a sörét, amit az egyik asztalon hagyott.
Ellenfele újabb meccset kezdett, mivel ezt éppen elvesztette.
Úgy tűnt, nem idegesítette. Az volt a benyomásom, hogy
nem igazán érdekli.
Ő volt az, aki megpróbált velem beszélni az
előcsarnokban. Valahogy ledöbbentett, ahogy most
megláttam, mivel közel 190 centi magas volt, alacsony sarkú
topánjában verte a 195 centit is. A fekete topánok
kiegészítették a megjelenésének többi részét: rövid és szürke
haj, szúrós, acél színű szemek, csíkos öltözék, inkább
hasznos, mint divatos. Nem boszorkányra hasonlított. Úgy
nézett ki, mint egy öregedő valkűr. És mindennél inkább
úgy, mint Eugenie, a régi nevelőnőm, ami valószínűleg
megmagyarázza, miért kezdett fájni a gyomrom.
Mivel amúgy sem figyeltek rám, a konyhába mentem,
hogy találjak valami harapnivalót. És ehelyett találtam egy
újabb boszorkányt. Legalábbis gyanítottam, hogy az, bár ez
kissé elrontotta a Macbeth hatást, amit a trió keltett. De azt
hiszem, csak nem ragaszkodhatnak állandóan ezekhez a
dolgokhoz, különösen, ha úgy gondolják, hogy szükség
lehet biztonsági tartalékra.
Nem mintha úgy látszott volna, hogy nagyon sokat
nyújthatna.
 Egyrészt fiatal volt, talán öt-hat évvel fiatalabb nálam.
Talán még ez is optimista becslés volt, mert bár a teste egy
felnőtt ember teste volt, hosszú, fehér, magas nyakú ruhát
viselt, amelyet Eugenie „előkelőnek” nevezett volna, én
pedig egy tizenkilencedik századi hálóingnek. Ez volt az
egyik oka annak, hogy miniszoknyákba és combig érő
csizmában jártam, amint elszabadultam Tonyéktól és
fizetéshez jutottam: ifjú koromat Wendy Darlingnak (Peter
Pan szereplő) öltözve töltöttem.
Eugenie-nek a lány frizurája is tetszett volna, amely
hosszú és világosbarna volt, és furcsán ismerős módon
hullámzott a hátán. Ezt azért láttam, mert részben háttal állt
nekem, valamivel küzdött a pulton. Körülbelül ugyanabban
a pillanatban ismertem fel, amikor felismertem,
pontosabban rájöttem, kire emlékeztet.
– Agnes?
A barna fej hátrafordult, de természetesen nem ő volt az.
Nem is igazán gondoltam, mivel ez a csaj 4-5 centivel
magasabb volt nálam, és Agnes egy alacsony nőszemély
volt. De az általános megjelenése hasonló volt, és az arca is
ismerős volt, bár nem tudtam elhelyezni. Kicsit stresszesnek
látszott, ami Agnes alapértelmezett megjelenése volt, bár
általában több kellett ahhoz, hogy ez a kifejezés megjelenjen
az arcán, mint egy rosszul viselkedő kávéfőző.
– Ez egyike azoknak a kapszulás dolgoknak – mondtam
segítőkészen a lánynak.
Nem mondott semmit.
– Tudod, a kis csészékkel?
Nyilvánvalóan nem tudta. Vagy talán nem érdekelte.
Megfordult, és a mosogatónak támaszkodott, sápadt arccal
és hatalmas barna szemével értetlenül bámult rám. Úgy
döntöttem, hogy van esély arra, hogy nem beszél angolul.
 – Szükséged van kapszulára – ismételgettem lassabban,
és ujjammal felvázoltam egy kapszulaformát.
Semmi.
– Tessék! – mondtam neki, és elővettem a szekrényből a
kapszulás dobozt, és odaadtam neki. Vagyis megpróbáltam.
De ő csak maradt ott, ahol volt, nekisimulva a mosogatónak,
kezével a pultot szorongatva, a szeme nagy volt és
elkeseredett.
De nem, jöttem rá, nem elkeseredettnek tűnt.
Rémültnek nézett ki.
Körbefordultam a doboz kapszulával a kezemben, mert
errefelé soha nem lehet tudni. De senki sem volt ott. Még a
vámpírok közül sem, akik hajlamosak voltak az érzékeny
vendégekre hatással lenni. De nyilván máshol
traumatizálták az embereket, mert az ajtó üres volt.
Visszafordultam, de a horrorfilm-áldozat póz nem
változott, és ez kezdett kiborítani. A kapszulákat a pultra
csúsztattam. Kivettem egy sört a hűtőből. Lassan hátráltam
az ajtó felé.
És beleütköztem Marcóba, aki befelé jött.
– Gyerünk, csináljuk meg! – mondta nekem halkan. –
Kifogytam a viccekből!
– Még mindig megetetheted őket!
Felfelé görbült az ajka. – Ha etetjük őket, akkor tovább
maradnak!
– Nem, ha a konyha minősége olyan, mint a múltkor –
mondta a valkűr a szoba túloldaláról. – Vagy ez szándékos
volt? – dobta fel a labdát.
Marco rám nézett.
Fokozott hallás, tátogtam.
A védelmezőknek állítólag ezt meg kellene akadályozniuk,
tátogta vissza.
 – És a védelmezőitek szarok! – tette hozzá a boszorkány,
aminek hatására Marco valamit motyogni kezdett. – Igen,
hallottam!
Felsóhajtottam, és odasétáltam.
– Legalábbis a legtöbb – módosította a nő a botjára
támaszkodva és engem figyelve. – Volt egy rohadt
varázslat, ami némi gondot okozott, főleg azért, mert nem
számítottunk rá.
– Magyallal körbeszőtt – tette hozzá a kis boszorkány
énekelve. – Átszőve napfénnyel és megvilágítva a levegővel, hívd
a vizet, hívd a tüzet, hívd a szelet – védd, védd, védd! –
Belekortyolt a sörébe. – A három elemes az durva!
– De túljutottunk rajta – tette hozzá társa. – Főleg a te
oldaladon nincs karbantartva.
– A pasi, aki általában foglalkozik vele, városon kívül van
– mondtam kifejezéstelenül.
– Nos, vissza kell szerezned!
– Dolgozom rajta! – Bár ezt könnyebb lenne megtenni, ha
elmennének, így felkutathatnám Casanovát, és
megtudhatnám, mit tud a tanácsról. De úgy látszik, nem ez
történik.
És mivel már annyira felbosszantottam a boszorkányokat,
amennyire csak mertem, úgy tűnt, hogy egy ideig a
diplomatikusságomat kell gyakorolnom. – Játszol? –
kérdezte a valkűr, és egy újabb játékhoz készülődött, annak
ellenére, hogy alig kezdték el az utolsót.
Ránéztem az alacsony boszorkányra, aki a fogait
kivillantva vigyorgott rám. – Végig fogok ülni egyet –
ajánlotta fel.
– Oké – vontam meg a vállam.
Marco meglepettnek tűnt, valószínűleg azért, mert még
soha nem látott játszani. Valami abban, hogy heti
rendszerességgel halálos veszedelembe keveredek, elvitte a
szórakozást.
– Korábban egy bárban dolgoztam – emlékeztettem.
– Mit csináltál? – követelte a valkűr.
– Kisegítettem. Néha csapos voltam, amikor szükség volt
rá. Leginkább tarotot olvastam.
– A Pythia tarotot olvasott egy bárban – mondta a
boszorkány, mintha azt hitte volna, hogy hazudok.
– Akkoriban még nem voltam Pythia! És szeretek enni!
– Biztosan népszerű voltál! – mondta szárazon.
– Nem igazán! – Elhallgattam, amikor felsorakoztatta a
golyókat, de nem igyekezett ösztökélni a folytatásra. – A
legtöbb embernek nem tetszett, amit el kellett mondanom
nekik.
– És mi volt az?
– Az igazság!
A dákó megugrott a bársonyon, és ő elbaltázta a lökést. A
nő mogorván nézett rám, mintha ezt szándékosan tettem
volna. A sarokzsebből kihalásztam a fehér golyót, és
odadobtam neki.
– Ismételd meg!
Meglepettnek látszott, hogy átadom az előnyöm. De most
nem igazán éreztem magam versenyképesnek. És
kételkedtem abban, hogy azért törtek volna be a
lakosztályomba, és törték össze az előcsarnokot, hogy
biliárdozzanak.
A boszorkány ismét lökött, és most nem baltázta el,
hagyva magának néhány könnyű lökést kezdetnek. A
szürke frufruján keresztül nézett rám.
– Nem számítottam rá, hogy ilyen udvariasnak talállak!
– Miért? Mert nem beszéltem veletek, miután betörtetek
ide?
 – Nem. De rengeteg más okunk van. Szeretnéd hallani
őket?
A hangsúlya hallatán olyan érzésem támadt, hogy
mindenképpen hallani fogom.
– Persze! – Odaléptem a falhoz, és kiválasztottam egy
dákót.
– Nem hívtál meg minket a koronázásra, annak ellenére,
hogy az átkozott Kör ott volt – nagy számban! – Vad
mozdulattal süllyesztette el az első golyót. – Nem küldtél
nekünk szokásos üdvözletet, és más módon sem ismerted el
létünket, annak ellenére, hogy több mint elegendő időd volt
rá! – Két golyót is elsüllyesztett a második lökésével, csitt-
csatt. – És egy csomó istenverte vámpírral élsz! – Egy nehéz
lökéssel próbálkozott, ami nem jött össze – épphogy.
Káromkodott, és félreállt. Én pedig elfoglaltam a helyét.
Mert semmiképpen sem akartam második előnyt adni neki.
Szántam rá egy pillanatot, hogy felmérjem az asztalt.
– Az, hogy kivel élek, az az én dolgom! – mondtam
megmozdulva. – És nem küldtem üdvözletet, mert nem
tudtam róla, hogy kellene! – Vagy hogy léteztek, ezt már nem
tettem hozzá, mert úgy döntöttem, hogy szinte biztos, hogy
egy egész szövetség fejének lehet egója. – Ami a másodikat
illeti, nos, ha segít, engem sem hívtak meg!
– Mire nem hívtak meg? – követelte a nő, amikor az asztal
fölé hajoltam.
– A koronázásomra. – Belöktem két könnyű labdát az
oldalsó zsebbe. Alig-alig, de bement. Berozsdásodtam.
– Hogy érted, hogy nem hívtak meg? – ismételte meg a
boszorkány, mintha hülye lennék. Ami, oké. Akkoriban sem
volt sok értelme számomra.
– A Kör és a szenátus összeültek, és úgy döntöttek, hogy
túl veszélyes számomra ott lenni, a sok halálos fenyegetés
miatt, amiket kaptam – magyaráztam. – Tehát anélkül
módosították a dátumot, hogy nekem szóltak volna róla.
Alig tudtam meg időben, hogy odaérjek.
– Módosították a dátumot? – Még mindig zavartnak tűnt.
– És amikor megjelentem, kidobtak!
– Honnan?
Felnéztem a következő lökésem előtt, és láttam ahogy a
homlokát ráncolja.
– Az épületből. Marlowe – Kit Marlowe...
– Tudom, ki ő!
– Nos, akkor tudod, hogy meglehetősen... meggyőző.
Nem mintha aznap este szüksége lett volna rá. Csak kitolt a
hátsó lépcsőkre, és becsapta az ajtót. Volt valamilyen csaj,
aki úgy tett, mintha én lennék, és kínos lett volna, ha ketten
rohangálunk.
A valkűr nem mondott semmit, de ajka érezhetően
összehúzódott.
– Akkor miért nem ugrottál vissza? – kérdezte Afro
villogó, sötét szemekkel. Mintha arra számított volna, hogy
valami komoly szarságot fog hallani. Kár, hogy csalódást
fogok okozni neki.
– Mert őrizték azt az átkozott dolgot! Valami furcsa
varázslat, ami egy lei-vonal közepén parkolta le a házat,
alapvetően kivonva ebből a világból. Úgy tűnt, hogy ott
van, de a hatalmamat illetően mégsem. És nem ugorhatok át
a semmibe!
Könnyedén elsüllyesztettem három golyót, amikor
megváltozott az arca.
– Találtam volna módot arra, hogy megfizessenek! –
jelentette ki, és egy sétapálcával csapott a padlóra, amelyet
korábban nem vettem észre, de amire látszólag nem is volt
szüksége. Fekete volt, öreg és göcsörtös, de fényesen
ragyogott. Mint a szemek, amelyek dacosan találkoztak az
enyémekkel.
– Kár, hogy akkor nem voltál ott – mondtam szelíden. És
elsüllyesztettem a hatost, amikor Jasmine is megérkezett,
jeges whiskyvel a kezében és Freddel szorosan a sarkában.
Furcsa arcokat és gesztusokat vágott felém, majd hirtelen
megdermedt, egyik kezével és egyik térdével felfelé. Úgy
nézett ki, mintha elhatározta volna, hogy csatlakozik az
ostoba séták minisztériumához. Őszintén szólva
tébolyodottnak tűnt. Úgy nézett ki, mint aki kigúnyolja
vendégeinket, ami valószínűleg nem jól jött ki.
Aztán hirtelen megpördült és kiszaladt a szobából, egy
olyan ember kínos járásával és meglepett pillantásával,
akinek hatalmas kéz jelent meg a hátsó részén, hogy
megsegítse. Egy pillantás Marco arcára, és úgy döntöttem,
hogy ez valószínűleg nem is áll messze az igazságtól.
Felsóhajtottam.
Nem tudtam, mi Fred problémája, de meg sem próbáltam
követni. Mert rengeteg sajátom volt. Mint az a tény, hogy
most mind a három boszorkány ítélkezően nézett rám,
különösen a valkűr.
– Hagytad, hogy az átkozott Kör és egy csomó vámpír így
lökdössön? – követelte.
És rendben, kb. itt lett elegem. Kinyitottam a számat,
hogy rámutassak néhány fontos tényre, de nem kaptam rá
esélyt. Mert valaki megelőzött.
– Megölt egy szpartoszt!
A hang mögöttem szólalt meg, ezért megfordultam.
Láttam, hogy a lány a konyhából úgy döntött, hogy a pult
helyett az ajtó mellett reszket. Az arca még mindig fehér
volt, de két kis színes folt látszott az arcán. Vagy dühös volt,
vagy hamarosan elájul, és az eddigi tetteit figyelembe véve
tudtam, hogy melyikre fogadok.
– Mozdulj! – mondtam halkan Marcónak.
Rám nézett, egy korty szódás whisky közepén. – Mi van?
– Menj a nappaliba vagy ilyesmi!
– Miért?
– Mert szerintem megijeszted!
A lányra nézett, majd vissza rám.
– Én csak állok itt!
Igen, ez volt a probléma. Néhány vámpírnak sikerül
elmennie emberként, ha hunyorítasz, még csillogás nélkül
is. De Marco nem tartozott közéjük. Nem is annyira a
kinézete miatt, bár egy közel 110 kilós ragadozót nem
igazán leplez le egy rózsaszín golfing, vagy az a lomha
testtartás, amellyel állni szokott, hogy ne magasodjon az
emberek fölé. De általában ez volt a helyzet. A fickó
mosolyoghat, de még mindig úgy néz ki, mint aki kevesebb,
mint egy másodperc alatt kitépheti a torkod.
Az sem segít, hogy ez történetesen igaz is.
Engem soha nem aggasztott, valószínűleg azért, mert
Alphonse-zal nőttem fel, egy Marco-klónnal, kivéve, hogy ő
nem nézett ki ilyen jól. De már korán megtanultam, hogy a
fikció ellenére a vámpírok nem esztelen ragadozók és ok
nélkül nem ölnek. És különben is, az elképzelhető legkisebb,
legártalmatlanabb kinézetű – mint például Fred – épp
akkora kárt okozhat az emberben, mint Marco, tehát mi a
különbség a küllemben? De a legtöbb ember nem így látta,
Marco esetében pedig különösen azt láttam, hogy felnőtt
férfiak lapultak a falhoz, amikor elment mellettük,
ösztönösen zsákmány módba szálltak, remélve, hogy nem
veszi észre őket.
 És csak az Isten tudja, hogy milyen hatást gyakorol egy
lányra, aki engem is ijesztőnek gondolt.
– Menj! – löktem meg, ami persze hatástalan volt. – Hozz
nekem egy italt!
– Van már egy italod!
– És most szeretnék még egyet!
– Nem kell még egy! Korábban ittál egy ír kávét...
Megforgattam a szemem. – Igen, mintha Fred többet tett
volna bele, mint a parafadugót a...
– ...és most már kaptál egy sört! Nem akarom, hogy
megint mindenfelé szövegelj!
– Soha nem... – A dús szemöldök észak felé tartott. – Oké,
egyszer! De az nem másnaposság volt!
– És ez sem lesz az! – És elvette a sört.
– Hé!
– Kávét érzek? – kérdezte a lánytól, és egy fesztelen
vigyorral lépett felé, mert minden ellenkező bizonyíték
ellenére, Marco vonzónak hitte magát. És rendben, néha az
is volt a maga nagy, szőrös, sötét, izmos módján. De nem
gondoltam, hogy le fogja nyűgözni a lányt, aki nem is
nyűgöződött le, de nem egészen az történt, amitől tartottam.
Eltolta Marco kinyújtott kezét, és elosont mellette, mintha
alig látta volna a férfit. És talán tényleg nem. Mivel a szeme
a boszorkányokra szegeződött, és én úgy találtam, hogy
korábban tévedhettem. Nem félelmet sugároztak.
Dühösek voltak.
– Ti... hogy mertek... – lihegte a lány.
– Minden rendben, Rhea! – mondta a valkűr, és úgy
nézett ki, mint aki kényelmetlenül érzi magát.
– Nincs rendben! Nem voltál ott – nem láttad!
Megmentett minket, megmentett mindannyiunkat, és
semmivel... és ti még...
 Nem tudtam, mi történik, de a boszorkányok
elkomorodtak, a levegő egyre feszültebb lett, és a történések
elég rosszak voltak. Marco biztosan ugyanezt gondolta,
mert a lány vállára tette a kezét.
– Hé, miért nem...
– Vedd le rólam a kezed, vámpír! – vicsorgott, elég
keményen, hogy Marco pislogni kezdjen. És visszahúzza a
kezét. És rám nézzen.
– Cassie...
– Tudod, mégis szeretnék egy kis kávét – mondtam
élénken, nem is számítva valójában arra, hogy működni fog.
De működött.
A lány megfordult – igen, ahogy gondoltam is – kecsesen,
elegánsan és tökéletesen. A kedves Eugenie mindig is
megpróbált erre megtanítani, de soha nem sajátítottam el.
Aztán visszahúzódott, és olyan gyorsan áthaladt a
lengőajtókon, hogy pislogni sem érkeztem.
Oké. Ez jól ment... meglepően jól.
Aztán visszafordultam, hogy ott találjam a három
boszorkányt, ahogy még mindig engem bámulnak. És még
mindig boldogtalanok. Valójában az egyik most vakítóan
aktív volt.
Találd ki, hogy melyik.
Felsóhajtottam.
– Nézzétek, ha segít, sajnálom, rendben? – mondtam
nekik. – Meghívtalak volna benneteket a bulira, ha tudtam
volna, hogy buli lesz, és üdvözöltelek is volna, ha tudtam
volna, hogy léteztek...
– Tudtad, hogy létezünk... – morogta a valkűr.
Basszus!
– És meg fogok győződni arról, hogy nincs több tévedés
az ügyetekben – tettem hozzá gyorsan. – Nem mintha most
lenne valami beütemezve, amiről tudnék, de ha és amikor
megtudom...
– Ha? – tárta szét a kezét a valkűr a társai felé fordulva. –
Ha?
– Gondoskodok róla, hogy kapjatok meghívót. Rendben?
– Nem! – mondta komolyan a nő. – Semmi sem oké!
Újra felsóhajtottam, és a dákómra támaszkodtam, azon
gondolkodva, hogy mi a fenét akarnak. És mi kellene ahhoz,
hogy eltűnjenek. És miért tért vissza üresen a kezem, ami a
sörömért nyúlt.
Nyavalyás Marco!
– Segítene, ha hagynám, hogy nyerj? – kérdeztem
savanyúan. Mert nem Jules volt az egyetlen, akinek
problémái voltak ezzel a diplomáciai dologgal.
A valkűr bepöccent, de Jasmine közbeszólt, hangja hűvös
folyamként áradt szét a túlfűtött szobában.
– Segítene – mondta nekem gyengéden –, ha
elmondanád, mi folyik az udvarodban!
Oda-vissza néztem hármójuk között, most már teljesen
zavarodottan. Mintha bármi más tettem volna egész este. És
akkor kimondtam azokat a szavakat, amelyekről tudtam –
tudtam –, hogy meg fogom bánni.
– Milyen udvar?
 24. Fejezet

Ez körülbelül annyira ment jól, mint ahogy gondoltam is.

A valkűr kirobbant, a többiek próbálták lenyugtatni, majd
csoportjuk negyedik tagja ismét megjelent a helyszínen, és a
dolgok nagyon felforrósodtak. Fáradt voltam, és a sörömre
vágytam, ezért elindultam a konyha felé, ahol útközben
Marcóval találkoztam, aki a nappaliból ballagott kifelé.
Nem hallottam, ahogy távozik, de ebben semmi szokatlan
sem volt. A vámpírok mozgása még a macska lépkedését is
hangossá teszi.
– Hé, hova tetted... – kezdtem, de aztán elhallgattam,
meglátva az arckifejezését.
Ha ez nem lett volna elég, Caleb is a háta mögött állt.
– Ezt látnod kell! – mondta komoran.
Már el is indultam, még be sem fejezte a mondatot.
Jules már nem volt a hálószobában. A nappali kanapéját a
falhoz nyomták, így egy nagy, üres terület maradt az erkély
ajtaja előtt. Ott feküdt egy lepedőn – biztos azon hozták ide.
Nem kellett megkérdeznem, miért volt szükség a
lepedőre.
– Mi baja van? – suttogtam, érezve hogy Caleb jön
mögöttem.
– Nem tudom!
Megpördültem.
– Hogy érted, hogy nem tudod? Nézz rá! – intettem Jules
felé, aki teljesen felismerhetetlenné vált. Gyönyörű szőke
haja ugyanolyan volt, csak kissé begöndörödött a zuhanyzó
párásságában. De ami a többit illeti...
– Azt hiszem, rosszul leszek! – mondta az egyik vámpír,
és úgy hangzott, mint aki komolyan is gondolja.
– Láttál már sebeket! – mordult rá Marco.
– Ez nem seb! Ez a... a seb ellentéte!
És nem is tévedett. Ahelyett, hogy repedések nyílnának
Jules testén, mint egy kés vagy egy golyó következtében, azt
övé... összezárult. Nem tudtam, mi történik vele, de az arca
maszknak tűnt, mielőtt bárki lyukat vágott volna benne. A
füle szinte teljesen eltűnt, visszaolvadt a fejébe. Orra és szája
pusztán mély bemélyedések voltak a sápadt bőrön, ami
látszólag elveszítette pórusait, olyan földöntúlian sima volt.
És a szeme...
Megborzongtam, és megfogtam Marco ujját.
Ha Jules ember lett volna, akkor már rég halott lenne,
legalábbis oxigénhiányos, mivel már nem volt nyílás, amin
keresztül lélegezhetett. És azt feltételezve, hogy a teste
belsejében nem történnek rosszabb változások. De nem
ember volt. Valószínűleg ezért mozdult meg hirtelen a szem
nélküli arc. És lassan, nagyon lassan elfordult.
Hogy rám nézzen.
Elhátráltam egy lépést, és a szőlő alakú húsdarabokat
bámultam, ahol a szemeknek kellett volna lennie, mielőtt
azt mondtam volna magamnak, hogy szedd össze magad!
Nem rám nézett. Nem tudhatta, hogy itt vagyok. Ez csak
véletlen...
– Nem valami bolti lopásgátló varázslat – mondta durván
Caleb. – Ez egyike a különleges megrendeléseknek, amelyet
Augustine a gárdának készített.
– Különleges megrendelés?
– Lényegében fegyver.
 Felnéztem rá. – Augustine ruhákat tervez.
– És láttál már néhány bűbájt, amit a ruhádra tett. Úgy
gondolod, hogy az normális?
Ezt egy másodpercig próbáltam feldolgozni; aztán
félretoltam. Most nem foglalkoztam a magyarázatokkal.
– Csak hívd fel!
– Már megtettem. De nem tud segíteni rajtunk. A
varázslat még nincs befejezve, és még nincs ellenszere.
– Nincs... – bámultam rá. – Akkor mi a fenéért hagyta
csak úgy ott?
– Nem tette. A zárt és védett dolgozószobájában volt,
ahová senkinek sincs engedélye bemenni. És holnap
állítólag ő az első...
Hevesen megráztam a fejem. Nem érdekelt.
– Caleb! Csak fordítsd vissza!
– Ezt próbálom mondani; Nem tudom!
– Te... akkor mi történik? – követeltem, Jules felé intve.
Caleb keresztbe fonta hatalmas karjait.
– Kipróbálhatsz egy nekromantát, de a harci varázslat
lényege, hogy legyengít. Ha könnyű lenne visszavonni, az
nem nagy segítség lenne számunkra.
Nem mondtam semmit. Nem tudtam. Csak bámultam
Jules-ra, és olyan érzésem volt, mintha kizuhanna a
gyomrom. Azt mondtam neki, hogy rendben lesz. Azt
mondtam neki, hogy ez semmiség. Azt mondtam neki...
Zűrzavar támadt mögöttem, és megfordulva láttam,
ahogy a valkűr áttolakodik a vámpírok gyűrűjén. Odament
Jules-hoz, és lehajolt, hogy közelebbről is megnézze. Arca
kifejezéstelen maradt, de az ajkai szinte eltűntek.
– Csúnya munka! – mondta Jasmine-ra nézve, aki a másik
oldalon térdelt.
 Jasmine kinyújtotta a kezét, mintha meg akarta volna
érinteni, de a keze rövid időre megállt. – Ez is egy szó rá! –
mondta halkan.
– Meg tudjátok törni? – kérdeztem sürgetően.
Egymásra pillantottak, majd valahova a hátam mögé.
Megfordultam, hogy lássam a susogást a társalgó közelében
lévő vámpírok gyűrűjében, majd többen hirtelen
félreugrottak, hogy elkerüljék a bot csapásait, amelyet a
harmadik kis boszorkány arra használt, hogy utat törjön
magának.
– Miért vagytok mindannyian ilyen nagyok? –
morgolódott. – Vámpírok vagytok! A méret nem számít!
Miért nem változtatnak át soha normál méretű férfiakat?
Fred, aki velem szemben állt, mondani kezdett valamit,
de aztán elhallgatott. Talán azért, mert a nő végre
átnyomakodott a lábak között, és megállt Jules mellett. Akit
elkezdett a botjával piszkálni.
– Mit csinálsz...
– Hallgass! – mondta a kezemre csapva.
A piszkálás újrakezdődött. És akkor bólintott.
– Gondoltam. Okos fiú. Kicsavart egy manó varázslatot,
megfordította, hogy inkább ártson, mintsem segítsen.
– Tündér varázslat – magyarázta a valkűr, látva az
arckifejezésemet. – Ezért fizet a Kör Augustine-nak, hogy
segítsen nekik. Részben tündér.
– Tündér?
– Nem mondta? – vonta fel a szemöldökét.
Visszagondoltam arra az éteri lényre, akit ismertem,
magas, szőke és igen, tündéri. Valahogy nyilvánvaló lett,
most, amikor valaki rámutatott.
– Láttad a ruháit – tette hozzá Jasmine. – Semmi titkos
varázslat nem tehette azokat.
 – Jobb felhasználási lehetőségei vannak – motyogta
Caleb.
A valkűr felsóhajtott. – Igen, mondd el még egyszer,
mennyivel magasabb rendű a te mágiád! De nem látom,
hogy megoldanád a problémát!
– Én sem látom, hogy azt csinálnád!
– Legalább azonosítani tudnánk!
– Az azonosítás nem fordítja vissza!
– Még nem fejeztük be!
– A gyülekezetek évek óta befejezték! – vágta rá Caleb.
És egy botcsapás érte a sípcsontját.
– Megcsúszott – mondta az apró boszorkány, cseppet sem
megbánva.
Caleb káromkodott.
– Ha életben akarod tartani – vagy bárhogyan is
működnek ezek a lények –, tartsd távol tőlük! – mondta
nekem.
Igen. Csakhogy a boszorkánynak igaza volt; szinte
azonnal tudták, miről van szó. Caleb nem.
– El tudjátok távolítani? – kérdeztem újra a
boszorkányokat.
Ami újabb szemkontaktushoz vezetett, de senki sem szólt
semmit. Egészen addig, amíg a kicsi ismét bele nem fogott.
– Hajlandó vagyok megpróbálni! – mondta vidáman.
A másik kettő kevésbé látszott lelkesnek. De végül
bólintottak.
– A városban kellene – sóhajtott Jasmine.
– Miért számít ez? – kérdeztem – ostobán. Mert nem
mintha megértettem volna a választ.
– Nem számít! – mondta Caleb undorodva. – A varázslat
az varázslat!
 – A környezet energiáit használjuk a sajátunk
megerősítésére – mondta Jasmine, figyelmen kívül hagyva a
hadmágust. – Ahogy te is csinálod a pythiai hatalommal. De
a miénket maga a Föld, az ég, a szárazföld, a tengerek éneke
hozza létre.
– Hülyeség! – mondta Caleb. – Vad mágiával
baszakodtok, és ez meg fog benneteket ölni!
Jasmine lesütötte a szemét. – Talizmánokat használsz,
igaz? Azok szintén azt a varázslatot gyűjtik össze, amelyet a
föld ad.
– Lassan, óvatosan, biztonságosan! Amit mi teszünk, az
olyan, mintha elektromosságot használnánk. Te a
villámokkal játszol!
– Ez túlzás, ahogy te is...
– Hány emberetek sült meg, miközben megpróbálták
levezetni a vad mágiát? – követelte Caleb.
– És hányan mérgezték meg magukat a tieid közül,
miközben alkimistát játszottak? – szólt közbe a valkűr. – A
mágia eleve veszélyes...
– Nem, ha tudod, mit csinálsz!
– Ah, és itt a bökkenő, igaz? – mondta gúnyosan. – Csak
azért, mert te nem tudod megtenni...
– Nem... – Caleb elpirult. – Mi úgy döntöttünk, hogy nem
használunk valami veszélyesen instabilt és eredendően
megbízhatatlant...
– Olyan megbízhatatlan, hogy vállvetve harcoltunk
veletek...
– Olyan megbízhatatlan, hogy szinte mindannyian
megsemmisültetek!
– Miután elárultatok minket! Megszegtétek az
ígéreteiteket, és hátat fordítottatok a becsületnek...
 – Mintha a boszorkány-gyülekezet bármit is tudna a
becsületről! – köpte ki Caleb.
És nyert magának egy újabb ütést az aprócska
boszorkány botjától.
Egy pillanatra mindenki csak meredt egymásra.
– Nem biztos, hogy értem, mit tervezel csinálni! –
mondtam Jasmine-nak, aki úgy tűnt, jobban tartja magát,
mint a többiek.
– A druida, az emberi mágia – a Kör előtti – és a tündéri
kombinációja – magyarázta. – A kombináció lehetővé teszi
számunkra, hogy közvetlenül vegyünk kölcsön a föld
természetes erőforrásaiból, hogy a sajátunkat megnöveljük,
ahelyett, hogy talizmánokat használva, lassan gyűjtenénk
össze. A földi lét megköveteli némiképp a varázslatok
megváltoztatását, ezért mondhatjuk, hogy elkülönül a
tündér rendszertől. De biztosíthatlak, elég jól működik!
– És ez különbözik attól, amit a Kör csinál?
A három boszorkány ismét pillantást váltott egymással.
– Az övéké az ősi alkímián alapul – mondta Jasmine
lassan. – Amit kemény mágiának nevezünk, olyasmi, amit
kémcsőbe lehet tenni és lehet vele kísérletezni. A Kör
mindig olyan valamire vágyik, amit láthatnak,
megkóstolhatnak és megérinthetnek, valamit, amit tudnak
irányítani. A vadabb, rugalmasabb, ösztönösebb természetű
mágiát kerülik, mert összezavarja őket. Nem tudják uralni,
mert nem érzik.
– Látod? – kérdezte tőlem Caleb. – Ez pontosan az a fajta
hókusz-pókusz, amire számíthatsz a gyülekezettől. Én meg
tudom adni a képletet, pontosan meg tudom mutatni,
hogyan működik egy bájital, védelmező, vagy varázslat – és
hogyan lehet ezt visszafordítani. És ha Augustine a
Misztikumot használta volna, ő is megtehetné – és akkor
nem lennénk ebben a zűrzavarban!
– A Misztikum a Kör mágiája? – próbáltam pontosítani.
Hallottam már korábban is ezt a kifejezést, de biztos
akartam lenni abban, hogy értem is, mit jelent. Felelős
voltam Jules-ért, ezért biztosnak kellett lennem benne.
A boszorkányok újabb pillantást váltottak. Még Caleb is
kissé meghökkentnek tűnt. Aztán megint kapott egy
botütést.
– Boszorkány! – vicsorgott. – Ha még egyszer megütsz
ezzel az izével...
– Ne beszélj velem ilyen hangnemben! – válaszolta. – És
megérdemelnél egy alapos verést! Miért tesz fel a Pythia
egy ilyen kérdést?
– Mint például? – kérdeztem.
– Látod? Nem is... – Az aprócska boszorkány újabb ütést
indított, de Caleb eltáncolt előle.
Meglepetésemre azonban nem bámult rá. Meglepő
módon, kissé szégyenkezőnek nézett ki. – Ez nem az én
hibám!
– Akkor kinek a hibája?
– A vámpírok nevelték fel. És akinél élt, nem akarta, hogy
kiképezzék.
– Egyáltalán nem? – követelte a valkűr hitetlenkedve.
Caleb nem szólt semmit. De az igazság valahogy
nyilvánvaló volt.
Jasmine csak ült, és megdöbbentnek látszott. De úgy tűnt,
hogy a valkűr nem egészen fogta fel a koncepciót. – Nem
kaptál semmit? – követelte.
– Túloz! – mondta neki a kis boszorkány. – Kellett neki!
És ekkor valaki belém csípett.
 Megugrottam és megfordultam, de senki sem volt a
közelemben. Nem mintha ez bármit is jelentene a
vámpíroknál, akik szélvész gyorsan képesek mozogni. De
nem hittem, hogy az ajtó mellett állók túlságosan
tréfálkozós kedvükben lennének. Le sem vették elszörnyedt
tekintetüket Jules-ról.
Aztán valaki megint megcsinálta, és átkozottul jól
tudtam, hogy akkor meg sem mozdultak. És különben is, a
hátam mögött történt. Aztán balról és jobbról, és...
– Aú! – mondtam, miközben össze-vissza kapkodtam a
fejemmel. – Mi a...
– Fejezd be! – morogta Caleb, de nem rám. Az apró
boszorkányra nézett, és korábbi fenyegetésével ellentétben,
a hangja kifejezéstelen, a szeme hideg és üres lett. Egy-két
alkalommal láttam ezt a tekintetet Pritkin arcán, és ez
sokkal jobban megijesztett, mint néhány csípés.
– Caleb... – mondtam, és kinyújtottam a kezem.
– Nincs pajzsa! – mondta az apró boszorkány magán
kívül.
– Nem tudod, igaz? – kérdezte Jasmine csodálkozva. –
Megküzdöttél egy szpartosszal... védtelenül?
Nem válaszoltam, mert kezdtem Caleb miatt aggódni. –
Csak lazíts! – mondtam neki, amikor a csipkedés
abbamaradt.
– A hadmágus első számú kötelessége a Pythia védelme!
– mondta halkan, kezét a bájitallal töltött övén tartva. Sok
fiatalabb mágus nem használt ilyet, inkább a megbűvölt
golyókat részesítette előnyben, amelyek messzebbre elértek
és pontosabban lehetett velük célozni. De mint Pritkin,
Caleb is inkább duplán biztosította magát a fegyverei terén,
és mindkettőt használta.
 És nem akartam megtudni, hogy mi az a fiola, amelyet
éppen megfogott.
– Semmi baj! Nem fáj! – hazudtam. Mert holnapra tele
leszek véraláfutással.
– A támadás az támadás...
– Ó, kérlek! – mondta a valkűr. Rám nézett. – Bocsánatot
kérünk! De aligha hibáztathatsz minket! Az a tény, hogy a
Pythia – az a személy, akitől az egész életünk függhet – még
egy egyszerű védővarázslatot sem képes végrehajtani –
emelte fel a kezét –, elég ahhoz, hogy bárkit sokkoljon!
– A sokk nem az a szó, amit használnék – motyogta az
apró boszorkány, és lehajolt, hogy a karomra nézzen. Aztán
integetni kezdett a kezével és motyogott valamit...
Amit nem volt alkalma befejezni, mert hirtelen a szoba
másik felén, a falhoz szorítva találta magát. Jasmine is
hatástalanítva lett – a földön feküdt, a mellkasán lévő
hatalmas bakancs által esett csapdába. A valkűr és Caleb
pedig szembefordultak egymással, Caleb az egyik kezében a
fiolával, a másikkal pedig visszatartotta a harmadik
boszorkányt, a nő pedig azzal, ami riasztóan úgy nézett ki,
mint egy pálca, a férfi nyakába mélyedt.
– Nem csak neki kell dolgoznia a védelmi varázslatain! –
sziszegte.
– Csak rajta! – mondta keményen a nőnek. – És
meglátjuk, kinek lesz szüksége védelmezőre!
– Ne kísérts, mágus! Ez után a zagyvaság után, amit a
Kör csinált, lehet, hogy mindannyiunknak szívességet
teszek!
– A polgárháború újrakezdésével? – kérdezte valaki az
ajtó mögül.
Felnézve Jonast láttam meg, akinek csodálatos sörénye
elektromossággal teli glóriaként lebegett a feje körül, és úgy
recsegett-ropogott, mint amiben egy vihar kavarog. De a
hangja szelíd volt, és az érintése gyengéd, amikor a kis
boszorkányt lesegítette a falról. Vagy legalábbis
megpróbálta.
– Meg tudom oldani! – morogta a nő, és ugyanolyan
könnyedén ugrott le, mintha korombeli lenne. Bár nem
gondoltam, hogy olyan nyugodt lennék, mint ő az adott
körülmények között. A fenébe, nem mozdultam, és még
mindig nem voltam nyugodt.
– Te hívtad? – követeltem Calebre nézve. Aki kezdett
izzadni. De még akkor sem változtatott a pozícióján, amikor
a főnöke odajött az egyik oldalához. És finoman lelökte
beosztottjának bakancsát Jasmine-ról.
A nő egy vámpírhoz méltó kecsességgel mozdult el,
gyönyörű arca eltorzult. De nem tett semmit. Elhátrált, és a
valkűrre nézett, aki még mindig Calebet fenyegette.
Egy pillanatra senki sem mozdult.
Jonas megköszörülte a torkát.
– Nem – mondta nekem. – Nem ő tette!
Szelíden mondta, de Caleb nyelt egyet.
– Téged jöttelek meglátogatni. Legalábbis ezt terveztem,
de akkor a szálloda menedzsere felhívta a Központot, és
követelte, hogy jöjjön valaki, hogy... hmmm... alakítsa vissza
a csirkévé vált biztonságiakat?
A valkűr ajka megrándult.
Pislogtam, mert arra számítottam, hogy prédikációt fogok
hallani a csatáról. Valójában erre számítottam, amióta
felkeltem, csak senki sem említette. Ami kicsit furcsa volt,
ha jobban belegondolok.
De biztos, hogy nem én leszek az első, aki felhozza.
– Azt hittem, ez egyszerűen csak elkopik – mondtam
helyette.
 – Igen, nos, mi is ezt mondtuk neki! De az embereknél
sokkal tovább tart, tudod, és ő kitartó volt. És miután
idehívott... – Felvonta a szemöldökét, és a szeme körbejárt a
csoporton.
– Caleb az én kérésemre jött – mondtam neki –, hogy
megfordítson egy igézést. A szövetség tagjai pedig...
hmmm... segítenek neki!
Nem meglepő, hogy nem úgy nézett ki, mintha megette
volna a magyarázatot, bár a valkűr leengedte a pálcát. Még
mindig nem sikerült jól megnéznem; gyorsabban tűnt el a
kabátja belsejében, mint egy tinédzser kezében lévő
mobiltelefon. Amitől nem éreztem jobban magam, mivel
nyilvánvalóan ugyanolyan gyorsan újra elő is vehette.
Caleb viszont láthatóan megkönnyebbültnek látszott.
Legalábbis addig, amíg a kis boszorkány vissza nem jött,
úgy nézve ki, mint aki ég a vágytól, hogy harcolhasson. De
a fallal kapcsolatos események ellenére sem ő volt a célpont.
– Jonas Marsden! Az észszerű ember!
– Beatrice – mondta sóhajtva.
– Szeretném tudni, mit gondolsz, mit csinálsz, hogy
hagyod, hogy ez a lány képzetlen maradjon!
– Képezzük – mondta türelmesen Jonas. – De vannak
prioritások...
– Prioritások? Mint ahogy megengeded, hogy teljesen
védtelenül járkáljon?
– Aligha! Vannak testőrei, mint láthatod. És a
védelmezők. És általában a Gárda egyik megbízható tagja is
ki van mellé nevezve...
– Egyik sem akadályozta meg, hogy betörjünk ide...
– Igen, nos, a ti képességeitek valamivel nagyobbak, mint
az átlag...
 – ...vagy szétszedjük az előcsarnokot! Ahol a lány
vacakolt, teljesen egyedül és teljesen védtelenül...
– Nem olyan védtelen, mint amilyennek látszik, ahogy
gondolom, hogy már felfedezted! És egyébként is, mit
akartok tőlem? Zárjam be?
– Szeretném, ha mutatnál valamilyen értelmet! Fel kellett
volna hívnod minket, jóval ezelőtt! A régi rivalizálás jó és
rendben is van, de amikor életek kerülnek veszélybe...
– Azt hiszed, szándékosan veszélyeztetném...
– Azt hiszem, veszélyeztetted...
Abbahagytam a hallgatást. Nem érdekelt, hogy egy
csomó ember vitatja az oktatásomat vagy annak hiányát.
Megint. Egyáltalán nem érdekelt, hogy halljam őket
beszélgetni.
Jules érdekelt.
– El lehet távolítani az igézetet, vagy sem? – követeltem.
Az apró boszorkány dühösen meredt Jonasra. Most rám
fordította a tekintetét. Egy pillanatba telt, mire a szeme
megenyhült.
– Igen, igen! Nos, valószínűleg – habozott a nő. – De
aligha éri meg a fáradságot...
– Nem éri meg a fáradságot? – bámultam rá.
A szoba hirtelen elcsendesedett.
– Nem így gondolta – mondta Jasmine, és gyönyörű
szemei szánalommal teltek meg.
– Akkor hogy értette pontosan?
– Meg kell értened, az igézet máris megtette a legtöbb
kárt, amire tervezték. Ha most eltávolítanád, a többit
megakadályoznád, igen, de...
– De mi van?
 – De ez nem tudja visszafordítani azt, ami már
megtörtént – mondta nekem halkan. – Sajnálom, hölgyem!
Nem tudok semmi olyat, ami tudna.
 25. Fejezet

Azután már nem tudom, mi történt tovább. Már nem

hallottam őket. Jules-t hallottam. Gondoskodtam rólad! Most te
gondoskodj rólam!
Letérdeltem mellé a földre.
Az arca is csúnya látvány volt, de a teste sem volt jobb
állapotban. Szép kék, legombolós pamut ing volt rajta. Most
már majdnem olyan volt, mintha rajta lenne, a szövet
összefonódott a mellkas túl sima bőrével. Olyan volt,
mintha a teste összeolvadt volna saját magával, mint a
tészta a keverőtálban, és magához vette volna a pamut
darabjait. A válla körüli terület még mindig többnyire
sértetlen volt, többnyire normális. De a kezei...
A gyönyörű kezei már szinte eltűntek, csak két csomó
ugrott ki a hasából, néhány barázdával, ahol valaha a
csuklója volt. Amit a sajátommal borítottam be. Valahogy
már nem zavart, nem találtam idegennek, borzalmasnak
vagy durvának. Csak a részeinek, Jules részeinek. Ez elég
volt.
Behunytam a szemem, főleg azért, hogy kikapcsoljam a
bámuló arcok gyűrűjét. És amint megtettem, a kapcsolat
érzése megerősödött. Talán csak a képzeletem pörgött túl,
de megesküdtem volna, hogy érzem: a dühét,
zavarodottságát, szinte kétségbeesett vágyát, hogy
megmozduljon, kapkodja a levegőt, amire nincs is szüksége,
hogy lásson...
 De főleg a félelmét éreztem.
Hideg volt, elsöprő, legyengítő, majdnem annyira, mint
ami a testével történt. Az igézet kegyetlen volt; az elmét
nem ejtette csapdába. Talán Augustine nem gondolta ezt
szükségesnek. Végül is egy ember vagy egy tündér már
halott lenne.
De Jules egyike sem volt ezeknek a lényeknek.
És csak az maradt neki, hogy egy végtelenített
spekulációs hurokban őrlődjön: mi lesz, ha ezt nem lehet
visszafordítani? Mi lesz, ha örökre így csapdába esik? A
remény, a külső eltűnt, csak ez a szánalmas és sajnálatra
méltó dolog maradt, ami képtelen mozogni, beszélni, bármit
csinálni, csak sikoltani egy olyan sötétségbe, ami sohasem ér
véget, és sohasem válaszol vissza...
Kezeim megfeszültek az övén, és a fecsegés hirtelen leállt.
Aztán százszorosára növekedett, a fecsegő, félig őrült
rémület hirtelen eltalált. Felziháltam, és kinyitottam a
szemem, és ott találtam magam fölé hajolva, betegen,
szédülve és csendesen zokogva, miközben könnyeim a
tönkrement mellkasra záporoztak...
És megváltozott.
Mint a tóba eső esőcsepp, az örvények kifelé
hullámoztak, megzavarva a bőr hibátlan felszínét, és apró
foltokat tártak fel abban a pillanatban, amikor hozzáértek:
haj, szeplő, heg. Meglepetten engedtem el a kezeit, és a bőre
egy másodpercre megőrizte kezeim nyomát. És ez is
másképp nézett ki, a csuklók egy pillanatra jól láthatóak
voltak, mire a kísérteties igézet ismét elmosta őket, olyan
simán eltörölve őket, mint a dagály a lábnyomokat a
homokban.
Olyan gyorsan történt, hogy kétségbe vontam, hogy
tényleg megtörtént-e. De nem. Elfintorodtam a túl tökéletes
húsra, mert láttam, ha csak egy pillanatra is. Láttam Julest a
testzsák belsejében.
És valahogy meg kellett találnom a módját, hogy
kiszabadítsam.
Homályosan regisztráltam, hogy Marco mindenkit
visszaterelt a társalgóba – a boszorkányokat, a Kört, a
vámpírok kivételével mindenkit. Ez nem a kívülállóknak
szólt, ha nem tudnak segíteni. Ez a családról szólt.
Valaki letompította a fényeket; Nem tudom miért. Talán
azért, hogy a bámészkodók kevesebbet láthassanak; talán
csak azért, mert ez tűnt helyesnek. A vámpírszemeknek
pedig nem kellett a fény. Az enyémnek sem, a társalgóból
átszivárgó fénysugár reflektorfényként világította meg
Jules-t.
Elég is volt. Több mint elég. A kezeimet a testére
nyomtam, mindkettőt egyenes tenyérrel, kinyújtott ujjakkal,
elég erősen nyomva ahhoz, hogy bemélyedjen a bőre.
Aztán lefelé csúsztattam, felfedve a rózsaszín
mellbimbókat, a kemény hasizmokat, a konkáv gyomrot és
a sekély köldököt. Úgy nézett ki, mint amikor lekaparja
valaki a fal felületét egy vakolóval, hogy kiderüljön, mi
rejlik alatta. És ami ott feküdt, az Jules volt. Még mindig
bent volt, valahol.
De egy másodperccel később az egészséges bőr
elmosódott, helyébe az a sápadt, porózus tökéletesség
lépett, amelyet már annyira utáltam.
Valaki a vállamra tette a kezét, de én leráztam. És
megpróbálta újra, de ugyanaz történt. Bárhova tettem is a
kezeim, alattuk, és a körülöttük lévő kis helyen a bőr
normálisnak tűnt, a test pedig egész és tökéletes volt. De
amint elmozdítottam őket, az ott lévő akármilyen mágia is
eltűnt.
 És nem tudtam, hogyan lehetne maradásra bírni.
– Nem! – mondtam tehetetlenül. – Nem!
– Cassie! Gyere!
Felnéztem, és láttam, ahogy Marco sötét szeme
nyugtalanul rám mered.
– Menjek el? Segíteni próbálok neki!
– Tudom! De nem tehetsz semmit! Mi... majd felhívunk
valakit...
– Kit? – követeltem. – Már megpróbáltuk Augustine-t, és
ha a készítő és egy idősebb hadmágus nem tudja
eltávolítani, akkor tényleg azt gondolod...
– Szerintem a semmiért meríted ki magad! Szükséged
van...
– Semmi? – bámultam rá. – Hát nem látod?
– Mit nem látok?
Lenéztem, ahol az ökölbe szorított kezem Jules hasának
rózsás és tökéletes bőrén pihent. Valamiféle modern
művészeti installációnak tűnt, ahol egy fehérre festett
manökent kilyukasztottak, hogy feltárják alatta egy élő
ember részét. Csakhogy Marco nem látta azt a személyt.
Marco, jöttem rá értetlenül, nem lát semmit.
Zavartan pislogtam rá. Azt gondoltam, hogy az, hogy
talán örököltem Roger képességeit, talán az az oka... de csak
elképzeltem a dolgokat? Ez nekromancia vagy csak
vágyálom? Vagy valami egészen más?
– Gyere, kislány! – mondta nekem gyengéden. – Olyanok
a szemeid, mint egy mosómedvének! Pihenned kell...
Ne! Hadd próbálkozzon!
Istenem, Marcónak igaza van; Biztosan fáradt vagyok,
gondoltam a szememet dörzsölve. Mert ez Jules-nek
hangzott. Nagyon hasonlított rá, jöttem rá, amikor a hang
újra felhangzott.
 Kérlek, Cassie, kérlek! Istenem, nem teheted meg – ne hagyj így
itt! Nem tudom elviselni! Nem vagyok képes! Nem vagyok képes!
Én...
Hallucináltam; Az kell, hogy legyen. Hallasz engem?
Szinte ugyanolyan döbbentnek hangzott, mint amilyen én
voltam. Hallod ezt?
– Én... nem! Nem!
– Ne hazudj! – És hirtelen az agyamban megjelenő halk
hang, amiről eddig azt hittem, hogy csak a képzeletem
szüleménye, normális hangerőre váltott, és ezúttal nem volt
kérdés. Jules volt az. És csak magyarázott.
– Senki sem hall engem! Fogságba estem itt, és csak
üvöltöttem és sikoltoztam, de csak maradt a csend – ó,
Istenem! Ó, Cassie, ó, Istenem!
– Ez lehetetlen! – mondtam neki zsibbadtan. Én nem
vagyok vámpír; nem vagyok képes a mentális beszélgetésre.
Nos, senkivel, kivéve Billy Joe-t, és még neki is a lakhelyén
kellett lennie. Amikor kívül volt, úgy kellett vele beszélnem,
mint bárki mással.
– Nos, mégis csinálod! – mondta Jules kétségbeesetten. –
És nem tudok – senkivel sem sikerült beszélnem!
Szólítottam és szólítottam őket, de senki sem válaszolt! Még
csak nem is próbálkoztam veled; nem tudom miért! Azt
hiszem, nem gondoltam volna, hogy képes vagy rá...
– Nem is vagyok képes!
– Akkor minek hívod ezt?
Fogalmam sem volt.
– Mi folyik itt? – követelte Marco. – Kivel beszélsz?
Észre sem vettem, hogy újra lehunytam a szemem, de
amikor kinyitottam őket, láttam ahogy a homlokát ráncolja
mellettem guggolva, és a teste eltakarta a szoba felét.
– Jules-lel! Te nem hallod?
 – Nem! – Marco nem látszott boldognak ettől, és én sem
voltam az, mert a nehezebb úton ugyan, de megtanultam,
hogy minden olyan varázslat, amit nem értek, valószínűleg
visszatér, és valószínűleg visszaüt. De most fontosabb
dolgok voltak terítéken. Csak még mindig nem tudtam, mit
tudnék...
És hirtelen minden ott volt előttem, kiterítve. A
félhomályos nappali és az izzó, vámpírszemek gyűrűje
helyett valami régi könyvet láttam. Nem mágia-tankönyvet,
hanem csiricsáré, puhafedeles, harmincas évekbeli
papírborító, szörnyűséges fedlappal, és vastagra szedett
betűkkel. Nem sikerült a címet elolvasnom, mert feltámadt
a szél, és az oldalak elkezdtek pörögni. A könyv kinyílt.
Jules-ről szólt.
A napok, mint a mondatok, a hónapok, mint a
bekezdések, az évek, mint az oldalak, amelyek a szélben
visszafelé pörögnek, vissza, vissza Jules egész életén. Mint
egy önéletrajz, ami a testébe íródott.
– Mi van – hogy... – kérdezte fuldokolva Jules.
– Én azt hiszem... nem biztos! – De amikor kinyújtottam a
kezem, és megállítottam az oldalt, hirtelen már nem a
könyvet láttam. Őt láttam.
Láttam egy fiút egy farmon, ahol nem esett az eső, de
ahol hullámzó homokdűnék vonultak végig a tájon, és
egészen a parasztház ablakáig értek. Láttam, ahogy szülei
egy régi rozzant tragacsba ültetik, fél tucat testvérével
együtt, mint a kis lépcsőfokok, az anya hasa már kerekedett
a következővel. Láttam őket, ahogy menekülnek
tönkrement otthonukból egy szebb jövő felé, az ígéret
földjére. A kimerítő munka csak éhezést, megvetést és
állandó mozgást hozott számukra.
– De én tehetséges voltam – mondta Jules halkan.
 – Az arcod.
Láttam, hogyan változott, ahogy növekedett – a genetika
véletlenszerű elrendezése –, átvette anyja vékony és apja
érzéki vonásait, és egy tökéletesség alakult ki. Elég ahhoz,
hogy az emberek megálljanak és megbámulják az angyali
vonásokkal bíró rongyos kisfiút. És hirtelen mindannyian
segíteni akartak.
Pénz, éjszakai szálláshely, munka az apának, új ruhák... A
család újra és újra segítséget kapott olyan emberektől, akik
azt hitték, hogy jótékonykodnak, de akiket valójában csak
elbűvölt egy fiú, aki megtanulta használni a legnagyobb
tehetségét. Messzire vitte...
– Kicsit túl messzire – mondta Jules csendesen.
És nem is túlzott. Hollywood, partik, italozás, ahogy az
oldalak fordultak, Jules megváltozott. Apja cikornyássága
kezdett megjelenni a széleken, amikor a nagy szerepek, a
jelentősek, azok, amelyek a hírnevét és vagyonát szerezték,
máshová mentek. Egészen addig a napig, amíg a párkányra
nem került, és le nem nézett, azon tűnődve, hogyan eshetne
úgy le, hogy a tökéletes arca túlélje az ugrást.
– Mircea lebeszélt téged – mondtam, amikor megláttam,
ahogy Mircea végigmegy a párkányon, és pontosan
ugyanúgy néz ki, kivéve, hogy húszas évekbeli ruhát visel,
túl rövid hajtókával. Olyan biztos lábbal közlekedett,
mintha csak az utcán sétálna, annak ellenére, hogy tizenkét
emelet magasan voltak.
– Nem egészen! – vallotta be Jules. – Túl részeg voltam,
hogy felfogjam, ő pedig belefáradt egy olyan potenciális
tulajdonnal beszélgetni, amely úgy tűnt, eltökélte, hogy
megsemmisíti magát.
– Mit csinált?
 Jules felnevetett, és az élénk hang az adott körülmények
között több mint furcsának tűnt. – Ledobott.
És tényleg. A következő pillanatban láttam, ahogy Mircea
elmarkolja Julest az ingénél, és könnyedén ledobja maga
mellett, halvány mosollyal az arcán. Ezután használja a
vámpír sebességét, hogy elkapja, mielőtt még földet érne.
Éppen.
– Azt hallotta, hogy az öngyilkosságot elkövetők közül
sokan megbánják félúton – mondta Jules, levegő után
kapkodva. – Meg akarta tudni, hogy igaz-e.
– És az volt?
Jules fuldokolva nevetett fel. – Leizzadtam! És aztán
kijózanodtam, és megkérdeztem tőle, hogy csinálta ezt. És
egy újfajta szerződést ajánlott fel. Halhatatlant.
– De nem hangzol boldognak! – És tényleg nem.
Keserűnek, belefáradva a világába, és talán a hisztéria
határán a jószándékú lehajítás következtében, de
határozottan nem boldognak.
– Néhány nap – elakadt a hangja, és megállt, mielőtt
erősebben folytatta volna. – Azt kívántam, bárcsak Mircea
néhány napot késett volna.
– Mi? Miért?
– Gondolj csak bele, Cassie! – mondta hevesen. – Az
örökkévalóság, amikor elcseszett vagy, nagyon hosszú idő!
Arra gondoltam, hogy végül feltalálom magam, megtanulok
barátságos, magabiztos vámpír lenni, jól fogom magam
érezni – de ez soha nem történt meg. Most új módszereket
tanultam, hogy hogyan legyek kudarc. Mircea vámpírjai
vagy diplomaták, vagy katonák, én pedig egyik sem
vagyok!
 Nem igyekeztem kiemelni, hogy vannak más munkák is.
Jules nem az a fajta volt, akit boldoggá tesz a mosás.
Presztízshelyekről beszélt, és igen, jól összefoglalta.
– Mindig kérhetsz áthelyezést – mondtam helyette. –
Menj egy másik házba...
– És mit csináljak? Jól nézzek ki? – Jules ismét felnevetett,
ám ezúttal humor nélkül. – Egy olyan arc, mint az enyém,
vagyonokat szerezhet az emberi világban, ha megfelelően
csinálod. De tudod mit jelent a vámpírvilágban? Mikor
bármelyik harmadosztályú csillogás ugyanazt
eredményezheti?
– Több vagy, mint a kinézeted, Jules!
– Valóban? Hány színész vámpírt ismersz? Vagy
bármilyen előadóművészt?
– A vámpíroknak van... hobbijuk – ajánlottam kissé
tétovázva, de igaz volt. Szabadidejükben különféle dolgokat
tettek. Festés, faragás, éneklés... Régebben ismertem egyet,
aki furcsa fotókat készített az emberek legrosszabb
tulajdonságairól, egyfajta fordított szépségversenyként.
– De nem hivatásként – erősködött Jules. – Nem úgy,
hogy nyomot hagyjon, számoljon. Vannak emberek, akik
jók ebben a világban, akik természetesen fogadják ezt, aztán
ott vagyunk mi többiek is. De nincs mód megtudni, hogy ki
leszel, mielőtt belépsz, és ha egyszer bejutsz, csak egy kiút
létezik!
És igen. A felajánlott vámpírsági szerződésnek nem volt
lejárati ideje. Ez az, amit minden lelkes pályázó gyakran
elfelejt.
– Sajnálom! – mondtam neki, és komolyan gondoltam.
– Ne tedd! Csak ígérd meg – ha ez nem működik –, ígérd
meg, hogy véget vetsz az életemnek!
– Jules...
 – Vagy Marco is csinálhatja! Nem érdekel, csak... nem
tudok így élni! Érted? Nem tudok...
– Jules! – mondtam élesen, mert a hisztéria egyre
erősebben kúszott vissza.
– Sajnálom, sajnálom! – mondta, és kissé nyugodtabban
hangzott. – De a szavadat akarom!
– Figyelj rám! – mondtam nyugalomra törekedve, mert én
sem éreztem magam igazán jól. – Nem ígérem meg...
– Cassie...
– Nem, figyelj! – mondtam, és kissé megremegett a
hangom. – Őszinte leszek veled, rendben? Semmi
baromkodás! – Most nem; soha többé! Nem, azokkal az
emberekkel, akik számítanak!
Milyen módja, hogy megtanuld a leckét.
– Oké!
– És azt sem mondom, hogy ez működni fog! Nem
vagyok boszorkány; Nem tudom visszavonni az igézetet az
ő módszereikkel...
– Akkor sem segítene, ha tudnád!
Úgy tűnik, az eltűnt fülek még mindig jól működtek. És
igen. Ez biztosan szórakoztató volt, tehetetlenül feküdni, és
hallgatni, ahogy mindenki kongatja a vészharangot.
– Nem! – vallottam be. – De megpróbálhatlak visszavinni
azelőttre, mielőtt ezt az átkozott dolgot először kitalálták.
Alapjában egy időbuborékba helyezlek...
Jules elfojtott hangot adott ki.
– Kímélj meg a részletektől!
Igen. Valószínűleg én sem szerettem volna tudni az ő
helyében. Ma este már eleget átélt, de nem hagyhattam
nyugton, mert nem volt elég jól. És nem is lesz, ha ez nem
sikerül.
És ezt mindketten tudtuk.
 Bólintottam, megnyaltam az ajkaimat, és megpróbáltam
koncentrálni.
Ugyanakkor jól esett, hogy Jules nem akarta tudni a
részleteket, mert úgysem tetszettek volna neki. Nem csak
azért, mert korábban nem csináltam semmi hasonlót, hanem
azért, mert nem igazán voltam jó a precíziós időzítésben.
Ezért volt, hogy alig tudtam bármit is megúszni, amikor
ugrottam. Agnes gyakorlatilag ugyanabba a pillanatba
tudott visszatérni az ugrása után, amikor eltávozott, így
senki sem tudta, hogy elment, hacsak nem döntött úgy,
hogy elmondja nekik. De vagy tehetséges volt, vagy sokkal
többet gyakorolta, mert én általában kilométereket
tévedtem. Szerencsére erre most esélyem sem volt, ahogy
éreztem magam. Fáradtan ébredtem, és hamarosan elérem a
teljes kimerültség állapotát, és nem is tettem semmit, ami...
Egy buborék keletkezett Jules körül, kicsi, de tökéletesen
megformált.
Meglepetten pislogtam rá, mivel félig-meddig kudarcra
számítottam. De valóságos volt. A társalgó fénye irizáló
színekben kavargott körülötte. Úgy nézett ki, mint egy
szappanbuborék – és körülbelül olyan stabil is volt. Sietnem
kellett.
A mentális életrajzra koncentráltam, amelyet Jules
mutatott nekem.
Vastag volt. Nem csak amiatt, mert Jules hosszú életet élt;
sok mindennel foglalkozott. Szerencsére itt nem sok időt
töltöttünk, és nem kellett ezek az oldalak és lapok miatt
aggódnom. Csak néhány szó vissza, talán még néhány sor is
kellene...
A szél, amit korábban éreztem, ismét megélénkült,
ezúttal sokkal erősebben lapozta az oldalakat. Próbáltam
megfogni őket, de úgy csúsztak át az ujjaim alatt, mintha
olajazottak lettek volna. Egy, két, három oldallal hátrébb,
végül sikerült elkapnom az egyiket, és megpróbáltam
annyira lecsökkenteni az erőmet, hogy a vihart
megfékezzem, anélkül, hogy elpusztítanám – a buborékkal
együtt.
És biztosan működött, mert kollektív felzihálást
hallottam. Jules-re pillantottam. És káprázni kezdett a
szemem.
Úgy tűnt, hogy az arca, ami eddig el volt süllyedve a
halvány tartályban, most újra kiemelkedik. A szem, az orr, a
száj mind láthatóvá vált, mivel a sima, túl hibátlan felület
minden oldalról szétvált. Újra megjelentek a pórusok, a
szemöldökök, szempillák és...
És alig kaptam levegőt.
Mert működött.
A mellkasa látványa furcsa dolgokat tett az agyammal,
mivel úgy vonaglott és kavargott, ahogyan azokat a
részeket soha nem tervezték. De ugyanez a folyamat zajlott
akkor is, amikor a véletlenszerű anyagdarabok ismét pólóvá
álltak össze. Mint az alatta lévő test, amely kezdett ismét
férfihoz hasonlítani, és mint a kéz...
Alig fogtam fel, amikor Jules gyönyörű, kecses kezei
kiemelkedtek a hasából, mint két madár – még mindig a
buborék belsejében, de már nem csapdába esve.
Mint a könyv oldalai, jöttem rá. Hirtelen kirepültek a
kezemből, mintha saját akaratuk lenne. A furcsa szél
fuvallata elkapta őket, és egyetlen hullámzó rohanásba
kezdtek, az évtizedek, mint másodpercek röpültek.
Basszus! Próbáltam megragadni, de szinte tükörsima volt
a felületük, lehetetlen volt megtartani. Míg végül
kétségbeesésemben összecsaptam, és a még mindig mozgó
könyvet csapdába ejtettem a mentális testem súlya alatt.
 És végül elég lett.
– Cassie – mondta valaki, én pedig Jules-re pillantottam.
Aztán ledermedve bámultam, ahogy az egykor sápadt
orcákon kivirágzik a szín, ahogy a szőke haj kivilágosodik,
ahogy szakáll sarjad, majd visszahúzódik, majd újra sarjad...
– Cassie!
Marco hangja hangosnak és pánikba esettnek hangzott a
fülemben, miközben a kezemet áthúztam a buborékon.
Akkora fényes villanásban párolgott el, hogy le kellett
hunynom a szemem. És amikor kinyitottam őket,
megláttam Jules-t, aki még mindig a szőnyegen hevert, de
két teljesen finom kezet figyelt döbbent csodálkozással az
arcán.
És Marcót, aki elsápadt és összeszorította az ajkait. És
Fredet, aki úgy nézett ki, mint aki el akar ájulni. És Ricót, a
trió barna tagját, aki egy vakmerő típus, és aki híresen nem
félt semmitől.
Kivéve tőlem, gondoltam, találkozva a tekintetével,
amelyben megjelent ez a félreérthetetlen érzelem, mielőtt
gyorsan visszahúzódott volna.
– Mi az? – kérdeztem, és visszatért a pillantásom Jules-re.
Aki még mindig hajlítgatta a kezeit – a rózsaszínű,
egészséges és nyilvánvalóan tökéletes, finom kezeit.
– Istenem – suttogta Fred.
– Mi az? – kérdeztem újra, és elkezdtem aggódni. –
Sikerült! Visszatért a normális állapotába...
– Normális? – kérdezte hevesen Marco. – Te ezt
normálisnak nevezed?
Ránéztem Jules-re, aki végül felnézett. A szeme kissé más
volt, ahogy találkozott a pillantásunk, talán kékebb. És a
bőre is másképp nézett ki, szinte... napbarnított. Ha más
nem is, jobban nézett ki, mint korábban.
 – Igen? – mondtam, egyre jobban zavarba esve. – Te
minek hívod?
Jules megint megfogta a kezemet, és ezúttal az övé... más,
gyengébb, melegebb volt. És meg mertem volna esküdni,
hogy éreztem a pulzusát a csuklójában, ami hozzáért az
enyémhez. És ott voltak a szeplők, amelyeket egy perccel
azelőtt még igézet lepett. És...
Nem! Nem lehet, gondoltam, és hitetlenkedve bámultam
rá.
– Embernek – mondta rekedten Jules.
 26. Fejezet

Visszatértem az ágyba.
Nem azért, mert annyira akartam volna. De a szoba
örvényleni kezdett körülöttem, amikor megpróbáltam
felkelni, és Marco a sarkára állt. Azzal fenyegetőzött, hogy
el fog vonszolni, ha nem megyek magamtól.
Sikerült elkerülnöm, hogy úgy cipeljenek, mint egy zsák
krumplit, de csak éppen. És most hálószobám mennyezete
mintha le-fel lüktetett volna, még akkor is, ha hanyatt
feküdtem. Izgalmas is volt, de egyben zavaró is.
De nem annyira, mint ami éppen Jules-lel történt.
Istenem, mit tettem?
Hülye kérdés. Tudtam, hogy mit tettem. Elvettem Jules
mester státuszát, megsemmisítettem a családban betöltött
pozícióját, ami nagyjából minden volt egy vámpír számára,
és jobb esetben szolgává, rosszabb esetben zsákmánnyá
minősítettem.
Nem csak az életét tettem tönkre; Megsemmisítettem a
halálát.
És oké. Éppen befejezte, annak elmondását, hogy
mennyire vágyik valamilyen változásra, de ez volt Jules.
Színésznek kellett volna lennie, mert egy drámakirálynő
volt, és ezt mindenki tudta róla. És olyan helyzetben volt,
hogy még egy normális emberi élet is valószínűleg rohadtul
jobb alternatívának tűnt a meglévőhöz képest. De holnap?
Az azt követő nap? Az a nap, amikor a tükörbe nézve
megpillantja az első ráncot a gyönyörű, eddig változatlan
arcán?
Próbáltam magam meggyőzni, hogy minden rendben
lesz. Miután a mennyezet abbahagyja a hullámzást,
mindent kitalálok. Le fogok ülni, megfogom a kezét, és... és
mindent másképp csinálok, mint amit éppen tettem.
Kivéve, hogy nem tudtam, mit tettem.
A szándék az volt, hogy a vámpírnak csak egy kicsit
fiatalabb változata legyen. De nem az időből sikerült
lecsippentenem; az átkot próbáltam feloldani. Néhány
ember a vámpírságot ebbe a kategóriába sorolja. Tehát a
hatalmam, ami gyakran saját akarattal rendelkezett, talán
félreértette a szándékot.
És úgy döntött, hogy eltávolítja az összes átkot.
Ez megmagyarázná a könyv képét, ami annyira
különbözött a kevésbé kreatív naptártól, amit általában
mutatott az agyam, amikor ugrottam az időben. De egy
naptár nem lenne megfelelő, ha Jules-t az életében
próbálnám visszavinni, és nem csak az időn keresztül. Tehát
kiokoskodta, hogy a naptár helyett életrajzzal áll elő.
Oké, ezzel már lehet kezdeni valamit.
De ez még mindig nem magyarázza meg, hogy csináltam.
Vagy, hogy hogyan lehet visszavonni.
Kezem az arcomra téve próbáltam kizárni a szobát,
mindent kizárni. De ez sem segített. Még mindig láttam
Jules pánikba esett arcát – emberi arcát. Mert bármi is az
oka, mentes volt a vámpírságot okozó betegségtől.
Tehát, ha öregíteném, nem emberként öregedne? És mi
van, ha kapok megint egy olyan őrült energialöketet, mint
amelyik nyolcvan évet visszapörgetett pár másodperc alatt?
Már nem volt halhatatlan. Öregember lehet a végén.
A fenébe, meg is halhat.
 Mint én, amikor Mircea megtudja.
Mert Mircea meg fog ölni.
Nem mintha nem lenne oka rá. Persze, megint vámpírrá
teheti Jules-t, de ő újszülöttként indulna, nem? Akárcsak
mindenki más. Azt pedig nem lehet előre tudni, hogy az a
kényes elegy, ami annak idején vámpír mesterré tette,
másodszor is összeáll-e neki. Az egyenlet része a vágy is,
ami először Jules-nél adott volt. De most? Amikor tudja,
hogy csak eddig juthat, és nincs tovább? Mikor volt ideje
kiábrándulni?
Lehet, hogy örökre elveszett a család számára,
köszönhetően nekem.
És ez... ez nagyon rossz dolog.
Jules nem csak egyszerű vámpír volt; mester is. És a
vámpír mesterek nem teremtek minden bokorban. Értékes
részei voltak minden idősebb mester vagyonának,
értékesebb a pénznél, földbirtoknál, vagy gyakorlatilag
bármi másnál, kivéve a hatalmat, mert szinte bármi mást
könnyebb megszerezni. Bármelyik mester készíthet
vámpírt, de másik mestert... Az bonyolult volt.
Sok minden tartozott abba a folyamatba, aminek
eredményeként egyes vámpírok mesteri szintre léptek, de
az egyenlet nagy részét az átalakító ereje képezte. Ez azt
jelentette, hogy a totemoszlop-alján-elhelyezkedő mesterek,
mint Fred vagy Rico, vagy akár maga Jules is, csak nagyon
kicsi eséllyel hozhattak létre mestert. Olyannyira, hogy az
alacsony rangú mesterek többsége inkább a családnál
maradt, mintsem hogy kiváljon, és egy másik családot
alapítson, amit esetleg nem tudna megvédeni.
De még olyan esetekben is, mint amikor Mircea szintű az
átalakító, mesterek még mindig ritkán fordultak elő. A
vámpírok többsége egyszerű vámpír maradt, akik cseléd,
ügyintéző, lakáj és papírtologató szerepében ragadtak az
örökkévalóságig. A mester státuszra való átmenet
ünneplésre adott alkalmat, és személyes büszkeséget
jelentett átalakítója számára, valamint valószínűleg a
státuszának növekedését is.
Amikor a vámpírvilág gazdagságáról beszélnek, akkor
arról van szó, hogy hány mestert irányítanak.
És Mirceának most nekem köszönhetően eggyel kevesebb
lett.
Az ágyamon vészjóslóan csillogó telefont bámultam, és
azon tűnődtem, mennyi időm van még. Késő délután volt,
így rendes esetben Mircea még fel sem kelt. Persze
napjainkban nem igazán lehetett a szokásos napirendjére
támaszkodni.
A szenátus sok tagját elvesztette a háborúban, ami azt
jelentette, hogy minden megmaradt szenátornak kettő
helyett kellett dolgoznia. Ráadásul Mircea a többi
szenátussal is tárgyalásokat folytatott, és más olyan
dolgokat is csinált, amelyek nem voltak számomra
világosak, de valami olyasmiről volt szó, hogy új
szenátorokat keres a terhek arányosabb viseléséhez. Azt
mondta, hogy ezt hamarosan befejezi, talán a hét végére. De
most nagyon elfoglalt volt, és sok olyan ember volt, aki
igényelte az idejét, és...
És én az a gyáva voltam, akinek már fel kellett volna
hívnia.
Kinyújtottam a kezem, hogy megragadjam a telefont,
mert ez volt az egyetlen hasznos dolog, amit megtehettem
hanyatt fekve. De aztán leejtettem. Mert hol kezdjem? És
hova vezet?
Ugyanez volt a problémám egész héten. Szerettem
Mirceát; nem szerettem eltitkolni előle a dolgokat. De
bármit elmondani neki, alapvetően egyenértékű volt,
mintha a szenátusnak, Jonasnak, vagy a Körnek szóltam
volna.
Csakhogy én nem Jonasszal jártam. Ami valójában néha
megkönnyítette a dolgokat. Nem éreztem bűntudatot, hogy
Marco elrejtette Jules-t az egyik tartalék hálószobában,
mielőtt Jonas kíváncsi lett volna. Ez családi ügy volt; semmi
köze hozzá. És nem gondoltam volna, hogy Mircea
értékelné, ha a Kör megtudja, hogy most már mestereket is
meg tudok szüntetni.
De technikailag, ugyanezt az érvet lehetne felhozni az
egész Pritkinnel kapcsolatos dologra is, aminek semmi köze
sem volt Mirceához.
Mégis bűnösnek éreztem magam, amiért nem mondtam
el neki.
És ez akkora szarság! Mircea sem jobb a megosztással,
mint én; valójában valószínűleg fejhosszal nyerne. Vámpír
szemszögből feleségül mentem a fickóhoz, mégsem tudtam,
mi a kedvenc színe. Vagy a kedvenc itala. Vagy mit csinál,
amikor nincs itt – ami az utóbbi időben a legtöbbször
előfordult.
Igazából szinte semmit sem tudtam róla, és ez
megőrjített. De ami még rosszabb, nem is panaszkodhattam.
Mert akkor – a pokolba is, megtehetné – információcserét
javasolna, és olyan átkozottul sok mindent nem
mondhattam el...
A telefont bámultam.
Azután elfordítottam a tekintetem.
Egy ideig az ajkamat rágcsáltam, majd megundorodtam
magamtól. Nem akarok még órákig így várni. Addigra
gyomorfekélyt kapnék, hogy megbirkózzak mindezzel, ami
ennyire kimerít. Meg akartam tenni. Fel akartam hívni. Meg
akartam tenni, amit már napokkal ezelőtt meg kellett volna
tennem, és csak felveszem a telefont, és...
Valaki bekopogott az ajtón.
Felemeltem a tekintetem, szívem a torkomban dobogott,
biztos voltam benne, hogy Marco az, telefonnal a kezében.
És akkor Fred belökte a lábával az ajtót, mert a kezei tele
voltak sörrel, az egyiket papírtörlőbe tekerte, mert ilyen
előkelőek vagyunk.
– Ó, hála Istennek! – mondtam, amikor ide adta az
egyiket.
Kissé meglepettnek látszott az üdvözletem hevességétől.
– Gondoltam, jól esne egy ital – mondta, és a telefonomat
a székre dobta, hogy az ágyra ülhessen.
Egy korttyal leengedtem fél üveggel, majd újra hanyatt
fordultam. És továbbra is a mennyezetet bámultam, ami
kissé barátságosabban nézett ki most, miután ittam a sörből.
De nem volt több haszna.
– Jules jól van? – kérdeztem egy perc múlva.
– Ő ember – mondta Fred, szokatlan elevenséggel.
Mintha még mindig nem tudná elhinni. – Kicsit hisztis,
természetesen, de egyébként jól van. Úgy értem, talán nem
lesz, ha így marad, tudod, de egyelőre... Tehát nincs
szükség rá, hogy egyed magad rajta, rendben?
Persze. Hacsak nem jövök rá, hogyan lehet ezt
megfordítani.
– Mindenki hazament? – kérdeztem reménykedve.
– Á, a francokat!
Hát persze, hogy nem.
– Jonas és a boszorkányok egyezkednek. Tudod,
régebben azt hittem, hogy ez csak egy régi mese, de a
boszorkányok tényleg nagyon nem szeretnek kimaradni a
buliból, igaz?
 Nem tehettem róla. Felnevettem. – Úgy néz ki!
– Megpróbáltam kihallgatni őket, de a konyhára
csendvarázslatot tettek. És leengedték a rolót is. –
Megbántottnak látszott. – Annyit sikerült elkapnom, hogy
azt gondolják, hogy ő monopolizál téged, és egy csomó
hadonászást.
Reménykedtem, hogy a hadonászás nem valamilyen
varázslat része.
– Marco velük van?
– Nem, próbál valami értelmeset kihúzni abból a lányból.
– Milyen lányból?
– Valamilyen Rhea; Nem hallottam vezetéknevet. Tudod,
a boszorkányok hozták magukkal.
– Ő nem egy másik boszorkány?
– Igen, de nem a gyülekezetük tagja. A legtöbb, amit
megtudtam, hogy ő egy az udvarodból...
– Az én... – Egy másodpercbe telt, hogy értelmezzem. – A
Pythia-udvarára gondolsz?
– Kettő is van?
– Nem voltam biztos benne, hogy az enyém. Nem mintha
fáradtak volna azzal, hogy eljöjjenek és üdvözöljenek!
– Nos, most igen!
Igen, és azt hiszem, a ruhának rám kellett volna hatnia.
– Mit akar?
Fred felsóhajtott. – Nem tudom! De folyton valami
olyasmiről dumál, hogy az egész csakis az ő hibája...
– Mégis mi?
– Jules! Ó, nem az az igézetes dolog; az csak rajta múlt.
De a másik. Úgy tűnik, hogy a gyülekezeted egyik tagjának
jelenléte megnöveli a hatalmadat, vagy ilyesmi...
– Várj! – Ez túl gyors volt. – Milyen gyülekezet?
– A tied!
 – Fred! – mondtam türelmetlenül. – Ezt már egyszer
átvettük! Nem vagyok boszorkány. Nekem nincs...
– Nos, a lány szerint igen. Valójában a Pythia-udvar a
Pythia gyülekezete. A gyülekezet tagjai pedig hatalmat
adnak vezetőjüknek. Ez valahogy a létezésük oka – tette
hozzá, amikor csak bámultam rá. – Egy csomó mágiával
rendelkező tag egyesíti az erejét. Tudod?
Igen, csak azt nem tudtam, hogy ez rám is vonatkozik. De
ez az a fajta információ, ami hasznos lehet, ó, néhány
százszor. Összevontam a szemöldököm.
– Nem érzem, hogy bármilyen erősítést kaptam volna.
– Talán nem most! De azt hiszem, azt mondta, hogy nem
tudtad volna végig vinni Jules-lel, amit tettél, ha nem lett
volna itt. És adott egy olyan erősítést, amire nem
számítottál.
Egy másodpercet vett igénybe, hogy ezt felfogjam.
– És korábban nem vette a fáradságot, hogy ezt
megemlítse?
– Azt mondta, azt hitte, hogy tudod. És azt hiszem, a
boszorkányok távozására várt, mielőtt beszélt volna veled.
Az a benyomásom, hogy nem igazán jönnek ki egymással.
– Akkor miért van velük?
Fred nem szólt semmit.
– Fred?
– Talán várd meg, és kérdezd meg tőle...
– Téged kérdeztelek!
Újra felsóhajtott.
– Azt mondta, védelemért menekült a boszorkány-
gyülekezethez. Úgy tűnik, hogy valamilyen probléma van
az udvarodban. Nem mond semmit, senkivel sem akar
rajtad kívül beszélni, de felfedezett valamit, és a
boszorkányokhoz ment.
 – És ők úgy döntöttek, hogy elhozzák a küszöbömre.
– Úgy látszik! Felmerült bennem, hogy szerintük őrült, de
mindenképp meg akartak nézni téged, és jó ürügy volt. És
ő... Nos, neked talán több szerencséd lesz vele!
Több. A „szerencse” az én életemben most azt jelentette,
hogy egy újabb problémával találkoztam, amivel meg kell
küzdenem. Amikor már így is úgy éreztem, hogy túl sok
van a tányéromon, köszönöm.
De egy dologra megtanított ez az egész Mirceával
kapcsolatos helyzet: a dolgok elhalasztása ritkán könnyíti
meg a helyzetet.
– Gyere! – mondtam, és a lábamat az ágy oldalára
lendítettem, mert legalább a szoba végre megnyugodott. –
Menjünk, derítsük ki...
Valaki sikoltozni kezdett.
Lehunytam a szemem.
Hát persze!
Kiderült, hogy Jules áll az erkély előtt, egy dupla
whiskyvel a kezében, és gyakorolja az új, emberi hangszálak
használatát. De nem gondoltam, hogy az átalakulás a
bűnös. Legalábbis nem teljesen.
– Menj vissza a hálószobába, amíg ezt meg nem oldjuk! –
parancsolta Marco, amint kijöttem a szobából.
Nem válaszoltam, túlságosan lefoglalt, hogy a túlsó falon
kinyílt hatalmas, tátongó lyukat bámuljam, ami tűzpiros
szélű és zavaros hangokkal teli volt, valamint a benne
örvénylő fekete szívvel és akkora széllel, ami
meglebbentette a hajam. Úgy tűnt, Casanovának igaza volt,
gondoltam kifejezéstelenül.
Tudni fogod, amint meglátod.
– Cassie! – mordult rám Marco. – Menj innen!
– Nem tehetem.
 – Miért nem? – követelte.
– Mivel... Azt hiszem, ez nekem szól!
Hitetlenkedve nézett rám. – Mi van?
– Valamiféle találkozóm van.
– Kivel? Luciferrel?
– Remélem, nem! – motyogtam, és tettem egy lépést előre.
És megálltam. Mert először láttam Marcót valami
elképzelhetetlent cselekedni. Beledobta az egyik illegális, és
nevetségesen drága Cohiba szivarját a kukába.
– Menj vissza! A hálószobába! Most!
Egy pillanatig tétovázva álltam. De nem azért, mert
megfélemlített. A legrosszabb, amit Marco tehet, hogy a
széles vállára hajít és elhurcol. És figyelembe véve a
méltóságom jelenlegi állapotát, nem hiszem, hogy ez túl
sokat számítana.
– Itt mindig így megy? – jött ki a valkűr a társalgóból, és
csípőre tett kézzel megállt a tolóajtó előtt. És hitetlenkedve
nézte a pokol száját.
– Nagyjából – mondta az egyik vámpír lustán.
– A fenébe, Cassie! – Marco dühösnek látszott.
– Beszéltünk már erről – emlékeztettem. – Nem vagy a
börtönőröm!
– Nos, valakinek kibaszottul annak kellene lennie! –
vágott vissza, fekete haja lobogott a szélben. – Körözni ezek
körül a teremtmények körül, küzdeni a démonokkal, azzal
amit Jules-lel tettél, és most ez...
– Démonokkal küzdeni? – Pislogtam, mert nem hittem,
hogy tud erről.
Lehetetlennek tűnt, de nem úgy látszott. De nem
említette, és még Marco sem volt ilyen szűkszavú. És ez a
Dante volt, ahol minden nap hangos, természetfeletti témájú
műsorok zajlottak. És az egész meddig is tartott? Öt vagy
hat percig?
Nem voltam benne biztos, de nem gondoltam, hogy
ennél tovább tartott volna. És igen, rengeteg tanú volt, de
ezek vagy beavatatlan turisták, vagy a Casanova irányítása
alatt álló őrök voltak. Mint a biztonsági kamerák...
– Nem tudtál erről! – mondtam, és figyeltem őt.
– Hülyeség! Mindenki tudta...
– Nem! Még fél órája sem!
Marco nem mondott semmit, de az arckifejezése mindent
elárult. Mert nem volt ő sem jobb diplomata, mint Jules.
Mircea nem diplomatákat küldött hozzám; úgyis csak
elpazarlódnának.
Harckocsikat küldött.
– Hogy tudtad meg! – követeltem.
Marco összefonta a mellkasán a hatalmas karjait, és
megpróbált lefelé bámulni.
– Mondtam neked! Mircea tudja, mi folyik itt...
– Mircea? Felhívott?
– Ez nem az...
– Mikor?
– Néhány perccel ezelőtt, és mi nem...
– Mircea téged hívott... és nem engem? – kérdeztem újra,
mert biztos akartam lenni.
– Talán azt gondolta, hogy velem többre jut!
Igen, vagy talán el akart kerülni.
És ez hirtelen mázsás súlyként nehezedett rám. Mircea
kerül engem. Annyira lefoglalt, hogy ugyanezt csináljam
vele, hogy nem vettem észre. Hát persze!
Elfoglalt volt, de egyben első szintű mester is. Napokig
képes meglenni alvás nélkül, ha szükséges. A hatalomnak
bizonyára ára is volt, de neki bőven van. Ha akart volna
velem beszélni, akkor beszélt volna. Amíg tetszett és
megfelelt neki, működött, egyébként kételkedtem benne,
hogy a kijátszási kísérleteim egy másodpercig is működtek
volna.
De működtek.
– Ugye, kerül engem? – kérdeztem hitetlenkedve
Marcótól.
– Hagyd abba! Azonnal hagyd abba! – követelte a valkűr.
Ránéztünk. A portálra mutatott. – Mi a fene ez?
– Igen – mondta Jonas, és a háta mögé állt.
Visszafordultam Marcóhoz.
– Mondd meg az igazat! Mi történik? Miért nem akar
látni?
Marco körülnézett, mintha segítséget várt volna. De a
vámpírok túlságosan elfoglaltaknak látszottak. Páran
megpróbálták rábeszélni Jules-t, hogy menjen vissza a
folyosóra, de a hisztéria hisztériát szül, és nem úgy tűnt,
mintha szerencsével járnának. A többségük a bár mellett
tanyázott, egyértelműen kifejezve, hogy ma este elérték az
eddig és ne tovább kategóriát. A maradék – Jonas, a
boszorkányok és a lány – a pokolszájat bámulta, ami elég
gyorsan kezdett forogni ahhoz, hogy egy magazin oldalait
lapozza a dohányzóasztalon.
Marco nem kapott segítséget.
– Marco...
– Nem tudom, rendben? – mondta nekem elkeseredve. –
Azt sem tudom, hogy kerül-e!
– Kérte, hogy beszéljen velem?
– Nem! Én...
– Mondtad neki, hogy elájultam, vagy ilyesmi?
– Nem ő...
– Hogy zuhanyoztam?
 – Nem! A fenébe, ő nem... – Marco hirtelen elhallgatott.
– Ő mit nem? Nem kérdezte?
Marco csak bámult rám.
Visszabámultam. – Felhívott, közölte, hogy látták, hogy
démonokkal harcolok az előcsarnokban, kérdezett a vámpír
mesterről, akitől éppen most fosztottam meg, aztán letette?
– Ezt tőle kell megkérdezned! – mutatott rá.
– Hogyan tehetném, amikor nem akar velem beszélni?
Marco válaszolni kezdett, de ekkor Jules különösen éles
visítást hallatott. Talán azért, mert a portál egyre
gyorsabban kezdett kavarogni. És hacsak nem tévedtem,
egyre kisebb is lett.
– Valaki bezárná, a fenébe is? – vicsorogta Marco.
De úgy tűnt, hogy Jules-nek nem tetszik ez az ötlet. Úgy
tűnt, Jules-nek nagyjából elege lett belőlünk és az
ötleteinkből. Újra felsikoltott, és áttolakodott a haverjai
között, másokba beleütközött, kicselezte őket, mint a
gólvonal felé tartó futballista, majd az ajtó felé rohant.
Marco utána indult, de félúton megváltoztatta az irányt,
és inkább rám vetette magát. Mert a gyorsan záródó portál
közelébe húzódtam, mivel valószínűleg egyetlen
lehetőségem lesz. De aztán egy második lehetetlen dolog
történt, amikor a hatalmas, de kecses Marco hirtelen
megbotlott és elterült a szőnyegen, és akkorát zuhant, hogy
az ablakok megcsördültek, és a bárban lévő összes pohár
összeütődött.
Volt egy másodpercem, hogy lássam, amint a
hogyishívják – akivel mindössze néhány szót váltottam –,
kinyújtja a lábát. És a szögből ítélve nem véletlen volt.
Ránéztem, ő pedig nagy, kissé elborzadt szemeivel
visszanézett rám. És ekkor áthaladtam a lángokon és
eltűntem.
 27. Fejezet

– Tudod, hogy ki volt az anyád? – követelte Pritkin

komoran.
Elfintorodtam, de nem a hangsúlya miatt. Számítottam
erre. Valójában ez hazugság. Rosszabbra számítottam.
Elég rosszul esett, amikor meglepődött, majd harcba
keveredett az apja udvarában, főleg miután az életéért
küzdött a tanács őreivel szemben. De most volt ideje
elgondolkodni rajta. És nyilvánvalóan masszív hozzáállást
alakított ki.
Úgy tűnik, ilyen hatással vagyok az életemben lévő
férfiakra, gondoltam sötéten, és még egy kortyot ittam
valami borzalmas löttyből.
A pokol Árnyékvilágnak nevezett részén voltunk egy
bárban, mert a démontanácsnak nem volt semmi normális
börtönhöz hasonlója. Voltak valamilyen távoli világaik, ahol
az úgynevezett „ősi borzalmakat” tárolták, azokra a
lényekre egyáltalán nem voltam kíváncsi, köszönöm. És
akkor, a spektrum másik végén, ott volt a... semmi.
Gondolom azért, mivel a legtöbb ember, aki feldühítette a
tanácsot, nem élt annyi ideig, hogy szükség legyen cellára.
De ez azt jelentette, hogy ahelyett, hogy valami sötét,
nyirkos cellában látogattam volna meg Pritkint, egy sötét,
nyirkos bárban találkoztunk. Összességében a cellát
előnyben részesítettem volna. Keresztbe tett lábakkal ültem
a székemen, hogy ne érjek a padlóhoz, ami már egy évvel
ezelőtt is szörnyűséges lehetett.
Amúgy is vergődött valami a lábujjaim között, valami,
amibe az asztal felé vezető úton sikerült belelépnem.
Próbáltam nem gondolkodni azon, mi lehet pontosan.
Nagyon igyekeztem.
– Csapos! – próbálta Casanova rekedten hívni a pultost, és
próbált csettinteni az ujjaival. De nem jött össze neki,
folyamatosan elvétette, és a homlokát ráncolva nézte
hosszú, általában elegáns ujjait, mintha nem tudná
kideríteni, mi a baj velük.
Balszerencsénkre, az idézésbe mindenki belekerült, aki
megsértette a tanács kegyeit, vagyis egy csomó volt
rabszolgájukat is szabadon engedték az éterbe. Ebben benne
voltam én és Caleb, valamint Pritkin is. Valamint velünk
együtt egy kaszinó vezetője is, aki közel állt az asztal alá
csúszáshoz.
– Nem gondolod, hogy eleget ittál? – kérdeztem, még
akkor is, amikor a nagydarab csapos cammogva egy újabb
üveget helyezett a ragacsos asztalra.
Casanova beintett nekem, ami azt jelezte, hogy nem, ő nem
így érzi.
Nem viszonoztam, mert túlságosan lefoglalt, hogy ne
legyen túl nyilvánvaló, hogy elhúzódok a csapos elől.
Kötényén gyanús foltok látszottak, és a szaga egy vágóhídra
emlékeztetett. Valahányszor az asztalhoz jött, folyamatosan
megszorította Casanova vállát is, mintha az próbálná
felmérni, mennyi hús van a drága öltöny alatt. Normális
esetben ezt kellemetlennek találtam volna, de a mai nap
után teljesen figyelmen kívül hagytam. Casanova pedig túl
részeg volt ahhoz, hogy észrevegye.
– Hallasz? – követelte Pritkin.
 Megmarkoltam a poharam, és ellenálltam az erős
késztetésnek, hogy hozzá vágjam.
– Tudom-e, ki az anyám? Igen, igen, Pritkin, köszönöm!
– Kétlem! – Összefonta a karját, és hátradőlt a székében.
– Feltételezem, te igen!
– Nagyon sok szabadidőm volt az utóbbi időben – mondta
komoran. – Kutattam itt-ott. És mondjuk úgy, hogy a
pokolban nem ugyanúgy emlékeznek rá, mint a földön.
– Ez releváns? – dörmögte Caleb. – Nagyobb problémáink
is vannak, John!
Kimondottan nem a várost nézte a bár piszkos ablakain
túl. Én sem, mivel egyenesen elfordultam tőle, de olyan
volt, mint az elefánt a szobában. Éreztette jelenlétét.
A hátam mögött az épületek tömbökké olvadtak, az utcák
sugárutakká, ösvényekké, zsákutcákká váltak, az autók
megjelentek és eltűntek, a fák, sövények és a postafiókok
megtorpantak egy pillanatra a színpadon, majd bumm,
átváltottak egy teli parkolóvá. A fények is folyamatosan
változtak, ahogy a lámpák, az utcai lámpák és az
óriásplakátok világítása felvillant, majd eltűnt, és
mindegyikük megváltoztatta a jelenetet, az árnyak
váltakozását okozva, mint egy klub egy ócska DJ-vel.
Ez a migrénemnek újabb löketet adott, ami ironikus volt.
Mivel pontosan arra tervezték, hogy ne tegye.
A varázslatot, amely a valódi várost borította, arra szánták,
hogy kényelmesen, sőt otthonosan érezzük magunkat.
Állítólag úgy kellett volna kinéznie, mint a
szülővárosunknak, vagy legalábbis egy olyan területnek,
amelyet jól ismerünk, aminek feltehetőleg van értelme egy
olyan hely számára, mint a poklok óriási kereszteződése.
Egyetlen pillantás sem működött mindenki számára,
amikor a „mindenki” ezer különböző faj volt, teljesen más
érzékszervekkel. Tehát az Árnyékvilág gazdái azt mondták,
hogy basszák meg, és csak annyit adtak mindenkinek,
amennyit akartak.
Vagy legalábbis megpróbálták. Soha nem működött
teljesen úgy, ahogy tervezték, mivel nem fedte le az
embereket, akiknek többsége még a Vegas Stripen is későn
kapcsolt. De általában nem is úgy nézett ki, mint egy esetleg
őrült művész origami alkotása.
De akkor általában nem is dühöngött benne egy dühös
démonúr.
Legalábbis ezért gondoltam, hogy a kinti utca, amely
állítólag a tanács épületéhez kellett, hogy vezessen, hirtelen
súlyos hiperaktivitást mutatott. Rosier egyértelműen meg
akarta akadályozni, hogy előterjesszem a mondanivalóm. És
eddig kibaszottul szép munkát végzett.
Hatalmam korlátozott mértékben működött az
Árnyékvilágban, legalábbis amikor nem voltam kimerült.
De nem tudtam ugrani, amikor nem tudtam, hogy hova
megyek. És amikor az út az alatt az idő alatt is változott,
amíg csak néztem. És hozzá még vigyek magammal egy
fickót, aki láthatóan maradni akart.
– Igen, ez releváns! – mondta Pritkin. – Próbálom
megértetni Cassie-vel, miért kell ezt itthagynia és
hazamennie!
– Örömömre fog szolgálni – mondtam neki
kifejezéstelenül. – Miután találkoztunk a tanáccsal...
– Nincs szükségünk a tanácsra...
– De igen, amikor nélkülük nem térhetsz vissza a földre!
– Nem megyek vissza a földre! – Véglegesnek hangzott.
Pokolian véglegesnek.
 – Nem azért indultam el ezen az úton, és nem azért éltem
át mindezt – intettem vadul a kezemmel, mert az elmúlt
hétre nem volt szavam –, csakhogy hazamenjek nélküled!
– Nos, szoktasd magad a gondolathoz! – mondta Pritkin
szűkszavúan, és még egy kevés pokoli lét öntött a poharába.
– Mi ez a cucc? – kérdezte Caleb, és gyanakodva nézte az
italát. Még hozzá sem nyúlt.
– Helyi különlegesség. A dombokon termő bogyókból
erjesztik – mondta Pritkin szűkszavúan, lenyelve sajátjának
nagy részét.
– Erős?
Pritkin megvonta a vállát.
– Ha egy vámpír berúgott tőle, akkor erős –
figyelmeztettem.
Caleb felvonta a szemöldökét, és Casanovára pillantott. De
nehéz volt megmondani, hogy a vámpír valóban részeg-e,
vagy csak egyszerűen túlterhelődött. Azóta nyafog a-közel-
sem-sörébe, mióta ideértünk.
Gondolom, Caleb eldöntötte, hogy ez biztosan éppen a
szokásos túl drámai énje, és egy egészséges mennyiséget
kortyolt be. És valahogy lenn is tartotta. De ennyi kosz
között, olyan sápadt lett, amennyire egy fekete fickó csak
képes.
– Pritkin azt mondta egyszer nekem, hogy az alkohol nem
igazán hat rá – valamit azzal kapcsolatban, amin
nevelkedett – mondtam Calebnek.
Caleb a barátjára meredt. – Mi a francon nevelkedtél,
baszd meg?!
Pritkin felemelte a poharát. – Ezen.
– Hapsikám – zihálta Caleb, és eszeveszetten integetett a
csaposnak, hogy rendeljen egy kis vizet.
Visszafordultam Pritkin felé.
 Valamilyen homályos módon volt kielégítő, amit nem
tudtam azonnal meghatározni. Talán azért, mert ez volt az
egyetlen normális dolog most az életemben. Végig Pritkint
néztem. Úgy döntöttem, hogy jól fogom csinálni, és a
vonzerőt a háttérbe szorítottam.
– Nézhetsz rám, ahogy tetszik! Ez nem változtat a
tényeken – mordult fel.
– És melyek azok a tények?
– Ez a tanács elé járulás, még ha feltételezzük is, hogy
sikerrel járunk, nem fog segíteni! Utálnak...
– Fogadok, hogy az isteneket jobban utálják!
– És ez lenne a lényeg – mondta gonoszul, és kiitta a
festékhígítóval egyenértékű italát.
– Rendben – mondtam, és felé dőltem. – Oké. Valahogy
pokolian rossz hetem volt, és most nem igazán van
hangulatom találgatni. Úgyhogy miért nem vágsz csak bele,
és mondod el, mi a bajod? Vissza akarsz térni Rosierhez?
Csak ülsz és várod, hogy egy orgyilkosnak szerencséje
legyen? Vagy apád a legmagasabb ajánlatot tevő kurvájává
tegyen? Ez tényleg sokkal vonzóbb, mint visszatérni velem
a földre, és mit tudom én, élni az istenverte életet? Nos, így
van?
Ismét valami vergődni kezdett a lábujjaim között, és későn
ébredtem rá, hogy talpon vagyok, és félig behajoltam az
asztal fölé, és amit csináltam, már nem igazán nevezhető
észszerűnek. Ha lett volna rajta ing, akkor már
megmarkoltam volna. Körülbelül egy centire voltam az
orrától, és ha a tekintet ölni tudna, már mindketten halottak
lennénk.
– Ó, persze! – mosolyodott el Casanova. – Így kezdődik.
De akkor átadod nekik életed évszázadait, és mi történik?
Hazudnak neked és hátba szúrnak és... és... – Úgy tűnt,
elveszítette gondolatmenetét, feltételezve, hogy valaha is
volt neki. Elhallgatott.
Pritkin az asztalra csapott, elég erősen ahhoz, hogy az
összes pohár megugorjon. – Ez nem arról szól, hogy én mit
akarok! – mondta hevesen. – Soha nem is erről szólt!
– Akkor miről? Mert nincs értelme! – Reméltem, hogy ha
eljutunk idáig, lesz egy szövetségesem. Ehelyett mind vele,
mind az apjával meg kellett küzdenem. És ez szívás!
A kinézete alapján Caleb sem értette. – Ha van valami
mondanivalód, mondd ki! – mondta neki. – És akkor ki kell
találnunk, hogyan juttassunk ki innen.
– Nem fogok kijutni innen! Ti igen! – mondta Pritkin, és
hangjában ezúttal megjelent egy hang, a heves féltékenység
és a reménytelen vágyakozás hangja. És bassza meg! Bármit
is mondott, nem akart oda visszamenni.
– Miért? – követeltem.
Pritkin öntött még a poharába egy kis papramorgót-meg-
ki-tudja-még-mit, és hátradőlt.
– Emlékszel anyád becenevére a földön?
– Mi van?
– Válaszolj a kérdésre!
– A Vadásznő – dörmögte Caleb.
Pritkin rápillantott. – Igen. Kitalálod, hogy mire vadászott?
Visszaültem.
– Oka van annak, hogy az úgynevezett „istenek”, szerették
a földet – mondta nekem. – Annak ellenére, hogy ott nem
tudtak táplálkozni.
Nem mondtam semmit. Készülünk szembe nézni a
démontanáccsal, feltételezve, hogy eljutunk elébük,
valószínűleg egyik uraság hátba akar döfni bennünket, és
szinte biztosan megmérgez az átkozott csapos. De Pritkin
előadó módba váltott, és ezt nem ok nélkül tette.
 – Mint micsoda? – kérdeztem karjaimat keresztbe fonva és
hátradőlve a ragacsos ülésen.
– A földet a skandináv legendákban Midgard, vagy
óangolul Mittlegard néven ismerték – mondta. – A Tolkien
által kitalált „Középfölde” kifejezés szinte pontos fordítás. A
vikingek hívták így, mivel az ő kozmosz-térképük közepén,
félig az ég és a pokol között helyezkedik el.
– Igen, és?
– Olvastad a sagákat? – követelte.
– Szerepelnek a listámon! – Körülbelül ezer más dologgal
együtt.
– Nos, ha megtetted volna, tudnád, hogy azok az
„istennek” nevezett lények történetét mesélik el, akik
valahol az égiek dimenziójában keletkeztek. De mint a
vikingek, ők is nyugtalanná váltak, és felfedező utakra
indultak. Más világok mellett, felfedezték Faerie-t is,
amelyet Alfheim néven, vagy a „tündék földjeként”
ismernek a skandináv országokban. Elég jelentéktelen dolog
volt, egy dolgot leszámítva: közelebb állt a dimenziók
közötti szakadékhoz, mint bármely más világ, amellyel
találkoztak. És mint ilyen, olyan kapcsolatai voltak,
amilyenek egyik másiknak sem – kapcsolódások egy
teljesen új univerzumhoz, amelyről az úgynevezett istenek
nem tudtak semmit.
– A Faerie a földhöz csatlakozik – mondtam, miközben
azon tűnődtem, mire akar kilyukadni.
– Igen. A Föld a Faerie megfelelője a dimenziós hasadék
ezen oldalán. És ugyanúgy, ahogy Faerie-nek kapcsolatai
vannak az ég többi részével...
– A Földnek kapcsolata van a pokol többi részével –
mormolta Caleb, és úgy nézett ki, mint akinek valami éppen
a helyére kattant.
 Nos, legalább egyikünknek.
– A Föld technikailag a pokol dimenziójában van – értett
egyet Pritkin. – De mint a hasadék oldalához legközelebb
álló világ, mindkét dimenzió jellegzetességét megosztja,
csakúgy, mint a mennyei Faerie. Együtt alkotnak egy hidat
– az egyetlen ismertet, és valószínűleg az egyetlen létezőt –
a két univerzum között.
– A bifröszt híd * – mondta Caleb halkan.
Pritkin bólintott. – A régi legendák – a görög és a norvég
egyaránt – szivárvány hidat említenek, ami lehetővé teszi az
istenek számára, hogy oda-vissza utazzanak a Föld és a saját
világuk között. Feltehetően azokra a ley-vonalakra utaltak,
amelyek innen futottak Faerie-be, és a portálok átvágták
őket.
Caleb megrökönyödöttnek látszott. És ezáltal még a
szokásosnál is butábbnak éreztem magam, mert nem láttam,
hogy ez milyen különbséget jelent.
– És? Azt tudtuk, hogy valahonnan máshonnan
származnak – mutattam rá. – A legendák arról mesélnek,
hogy rendszeresen hazatérnek, Asgardba vagy az
Olympusra, vagy bárhová. Ez nem újdonság.
– Akkor talán ez az lesz! – mondta Pritkin, és előrehajolt. –
Az istenek a Földön maradtak, annak ellenére, hogy ott nem
tudtak táplálkozni. Miért? Miért volt ez olyan fontos
számukra? Miért voltak annyira dühösek, amikor
édesanyád megtalálta a száműzetésük módját? Miért
dolgoznak olyan keményen már évezredek óta, hogy
visszatérjenek?
Fintorogva néztem rá. Most, hogy így fogalmazta meg,
tényleg nem sok értelme látszott.

*
Összeköti a földet az éggel a skandináv mitológiában
 – Nem tudom! Talán szerették ahogy imádták őket?
– És az elég mindazért, amit láttunk tőlük? Elég ahhoz,
hogy szembenézzenek a halállal, méghozzá olyan
emberektől, akikkel alig bántak jobban, mint az állatokkal? –
ingatta a fejét. – Nem!
– Rendben, akkor mi az elméleted?
– Ez nem elmélet! Hónapokat töltöttem ezzel, és nem volt
könnyű! Az egyetlen lények, akiknek rendelkezésére áll a
kívánt információ, nem akarnak erről beszélni. De sikerült
tőlük kapnom egy tippet, némi visszaigazolást, aztán egy
újabb darabot...
– Pritkin! Csak mondd el!
Zöld szemek pillantása találkozott az enyémmel.
– Az isteneket nem maga miatt érdekelte a Föld. A saját
feladatuk miatt akarták... egy ivóhelyet... ha úgy tetszik, az
igazi zsákmányuknak.
– Milyen zsákmány? – kérdeztem, és kezdett nagyon rossz
érzésem lenni ezzel kapcsolatban.
– Az istenek nem tudják hasznosítani az emberi energiát,
nem azért, mert nem tudják feldolgozni, hanem azért, mert
annyira gyenge, hogy szinte észre sem veszik. Az
édesanyád kiszipolyozhatott volna egy egész várost, és alig
lendített volna rajta. De a szakadék ezen az oldalán voltak
olyan lények, akik sokkal tovább éltek, sokkal több energiát
lehetett belőlük nyerni, és sokkal hatékonyabban tárolták...
– Tehenek! – mondta Casanova, és meglengette a poharát.
– Mindenki valakinek a tehene!
Elfintorodtam, nem utolsósorban azért, mert végiglocsolta
a karomon a pokoli lét. De Pritkin bólintott.
– Ez nem egy rossz hasonlat!
– Az, hogy tehenek vagyunk? – követeltem, hiába nézve
körül, hogy találjak valamit, amivel letörölhetném magam.
 De itt már minden koszosabb volt, mint én.
– Nem, mi a fű vagyunk! – mondta Pritkin. – A démonok a
tehenek. – Látta az arckifejezésemet. – Gondolkodj, Cassie!
Az emberek megehetik a füvet, igaz?
– Igen, gondolom. Technikailag.
– De senki sem teszi. Miért van ez?
– Nem tudom... mert fű.
– Hiányzik a tápértéke, a kalória, minden olyan dolog, ami
az élethez szükséges, igaz?
Bólintottam.
– Az ember éhen halna ha a fű lenne az étrendje. De egy
tehén... egy tehén egész jól elél rajta. Sőt, hízik tőle. És ha az
ember megeszi a tehenet...
– Oké, várj! – mondtam szédülve. – Azt mondod... az
istenek a Földre jöttek, találtak egy csomó kövér démont,
amelyek az emberi füvet fogyasztották, és úgy döntöttek,
hogy grillpartyt csapnak?
– Valami hasonló – bólintott. – Ne feledd, a démonok
sokkal tovább élnek az embereknél, és képesek sokkal több
energiát elraktározni. Bizonyos esetekben több ezer
táplálékból több száz év alatt. És nem pusztán a Földről. De
a saját világukból is.
– De az otthoni világuk nem ad annyit – mondtam,
visszaemlékezve valamire, amit Rian mondott.
– Nem! Éppen ezért értékelték annyira a Földet, amikor
apám népe és mások már jóval korábban felfedezték, mint
az istenek. Aztán tömegesen kezdtek jönni, hogy azokból az
emberekből táplálkozzanak, akik nem tudták észlelni őket,
és gyakorlatilag képtelenek voltak védekezni ellenük.
– De valaki mindig magasabban áll a táplálékláncban –
mondta Caleb bizonyos komor elégedettséggel.
 Pritkin bólintott. – És amikor az istenek felfedezték a
démonokat, ugyanúgy viszonyultak hozzájuk, mint
ahogyan a démonok az emberi lakossághoz. Itt egy
hatalmas energiaforrás, csak arra vár, hogy leszakítsák, és
akinek szinte semmilyen védelme nincs ellenük. Igen,
tudnának kicsit rúgkapálni, de vajon ez megakadályozza az
oroszlánt, hogy elkapja a gazellát? És közülük is csak a
legnagyobbak képesek ennyit reagálni.
– Akkor a démonok miért nem fejezték be egyszerűen az
idejövetelt? – követeltem. – Miután megtudták, hogy itt
vannak az istenek...
– A gazellák nem mennek az ivóhelyre? – vágott vissza. –
Bár tudják, hogy az oroszlánok is odajönnek?
– Igen, de az víz. Az létszükséglet.
– Ahogy az energia is egy olyan világban, ahol a hatalom
uralkodik. Szerinted miért árulta el Rian Casanovát?
Évszázadok óta ismeri. Kapcsolatban vannak...
Casanova keserű nevetést hallatott.
– Igaz – erősködött Pritkin. – Nagyszerű ajándékot adtál
neki. A legnagyobbat, amit egy démonnak adhatsz. Több
hatalmat adtál neki, mint bármelyik másik házigazda, akit
csak találhatott volna. És a hatalom számára... minden mást
megadhat.
– Tehát eladott a hatalomért – mondta keserűen Casanova.
– Gondolom, azt hitte, hogy egy vámpír megérti ezt.
– Egész életére eladott – mondta élesen Pritkin. – Amit
egyébként elveszíthet az udvarban járványszerűen jelenlevő
hatalmi harcok egyikében – minden udvarban. Rian fiatal és
gyenge volt, amikor a Földre került. Miután évszázadokon
át annyi energiát fogyasztott el, amennyit csak magába
tudott szívni, hazamegy, de nem úgy mint egy bábu, akit
kihasználnak, esetleg feláldoznak valaki más ambíciói
érdekében, hanem a saját hatalmi jogán.
Casanova pislogva nézett rá, és olyan elgondolkodónak
nézett ki, mint amennyire képes egy fickó, akiben ennyi
pokoli lé van. De én csak bámultam az asztallapot, ahol a
villódzó fény topográfiai térképpé változtatta a ragacsban
összegyűlt port. Egy univerzum térképévé, amely hirtelen
sokkal nagyobb volt, mint azt valaha is elképzeltem.
– És abban az időben, amiről éppen beszélünk, a hatalom
még fontosabb volt, mint most – tette hozzá Pritkin. – Az ősi
háborúk folyamatosan zajlottak, és az a néhány démonfaj,
amely a Földre keveredett, sokat veszített a felfedezésével.
Az itt nyert erő hozzájárult erőforrásaik megújításához,
olyan esélyt adott nekik a harcaikban, amelyet az emberek
el sem tudnak képzelni, a több száz évig tartó csatákban,
amelyek számtalan világra szétterjedtek, és amelyeket ha
elvesztettek volna, egész fajuk pusztulását eredményezte
volna. Tehát igen, jöttek, nem számított a kockázat. És az
istenek tudták, hogy jönni fognak.
Egy pillanatra csend borult az asztalra, miközben
mindenki azzal küzdött, hogy ezt felfogja. Nem tudtam,
hogy érzik magukat a többiek, de nekem máris nem volt
olyan melegem. Pritkinnek igaza volt; nem tudtam
elképzelni ekkora mértékű háborút. Én mást sem tudtam
elképzelni.
– Még mindig nem látom, hogy ennek mi köze van
anyámhoz, vagy hozzád – mondtam egy pillanat múlva.
– Artemisz, a vadász – mormogta Caleb, és a szeme
hirtelen elkerekedett. Mintha talán megértette volna.
– Igen – erősítette meg Pritkin. – Ő volt az istenek közül a
legrettegettebb a démonvilágban. A legelismertebb és a
leggyűlöltebb.
 – Miért? Azt mondtad, hogy az összes isten vadászott a
démonokra! – mondtam hevesen.
– Igen, de ő nem csupán várakozott az ivóhelynél, hogy
odajöjjenek hozzá – mondta Pritkin csendesen. –
Megnyithatta a kapukat a világok között, és ez a tehetsége
lehetővé tette számára, hogy sokkal könnyebben végezze a
támadásokat, mint a többiek a fajtájából.
– Itt vadászott rájuk – mondta Caleb hitetlenkedve. – A
saját világukban vadászott rájuk.
– Nem! – mondtam, de Pritkin bólintott.
– Minden forrás, amit csak sikerült találnom, ugyanazt
mondja. Száz világon keresztül vágott véres rendet. Cassie...
– Feltartotta a kezét, amikor újra tiltakozni kezdtem. –
Sajnálom, de ez az igazság! Biztosan láttad a Zarr Alimban
található bazárt?
– Zarr Alim?
– Apám fővárosa.
Zavarodottan és dühösen bólintottam.
– Nos, ha lett volna időd körülnézni, akkor találkozhattál
volna olyan kis amulettekkel, amelyeket idős nők
árusítanak a piacon, amulettek, ismerős arccal. A helyi
lakosok még mindig védelmezőként használják őket a
balszerencse ellen, pedig már senki sem emlékszik rá, miért.
Csakhogy egyszer régen, őseik védelmet akartak az
érméken lévő arctól.
– És milyen szép arc is volt – mondta valaki, miközben egy
kéz végigsimított a hajamon, mielőtt hirtelen összeszorult
volna körülötte.
Nagyon ismerős kéz.
És bassza meg!
 28. Fejezet

– Engedd el! – Caleb talpra ugrott, kinyújtotta a kezét – és

egy varázsigét dobott. Ami visszapattant a mellettem álló
démonúrról, és szétrobbant a mennyezeten, nagy fekete
nyomot hagyva a kosz- és a füstfoltok között. A bár egyik
törzsvendége sem riadt meg különösebben, kivéve a
pultost, aki meghajolva, még egy pohárral sietett oda.
Pritkin nem reagált – csak egy újabb italt töltött magának
–, így én sem. Mindketten tudtuk, hogy Rosier nem árthat
nekem. Esküt tett, aminek megszegése nyilván megöli, ezért
biztos, hogy nem tör az életemre.
Sajnos nem mondott semmit a megkínzásomról.
– Ülj le, ülj le! – mondta Rosier szívélyesen Calebnek, aki
zavartan nézett Pritkinről az apjára, talán azért, mert végre
észrevette, hogy a támadóm és a barátja akár ikrek is
lehettek volna.
Azt hiszem, korábban nagyon elfoglalt volt.
Nos, leszámítva azt, hogy az ikrek egyik felének soha
nem volt esélye megfürdeni a pokolból való kiútja óta.
Ennek eredményeként Pritkin csupasz mellkasa
koszfoltoktól volt csíkos, a hajából kisebb porfellegek
szálltak fel, ha túl gyorsan mozdította meg a fejét, és a
cipőjét csak azért nem vesztette el, mert már eleve nem volt
neki. Valahol kerített valamilyen farmert a röhejes selymes
nadrág helyett, de ez volt az egyetlen javulás.
 Rosier ezzel szemben sima sötétszürke öltönyt viselt, de
olyan volt a szabása, hogy még Armani is sírva fakadt volna
az irigységtől. Cipője fényesen csillogott. Laza selyemingje
erdei zöld színű volt, fia kedvenc színe.
Vagy talán az övé is az volt, bár valószínűleg nem
ugyanazon okból.
Gondolom, Pritkinnek azért tetszett, mert ez emlékeztette
az otthonára, miközben ott ragadt a sivatag közepén. Rosier
valószínűleg szándékosan választotta, hogy kiemelje
szemének élénk színét. Azok, amelyek annyira hasonlítottak
a fiáéra. Amik rám mosolyogtak, amikor helyet foglalt.
Rá kellett ülnöm a kezemre, nehogy valami szórakoztató
dolgot próbáljak ki – például kikaparjam őket.
– Ne hagyd itt abba! – mondta Rosier, és Pritkinre
pillantott. – Mondd el neki a többit is!
Pritkin nem vett tudomást róla. Caleb állva maradt,
feszült és tettre kész testtartásban. Az egyetlen
megmozduló Casanova volt, aki szép lassan az asztal alá
csúszott.
– Nagyon jó! Akkor majd én, jó? – villantotta ki Rosier
fehér fogait. – Lássuk csak! Azt hiszem, Emrys kitért arra a
részre...
– Pritkinnek hívják – mondtam keményen félbeszakítva a
fattyút.
– Ez még rosszabb, mint az a szörnyűséges „John” –
mondta Rosier szemrehányóan. – Mindenesetre, az Emrys
emberi név.
– De ő nem szereti.
Még több nagy, fehér fog.
– Az életben, kedvesem, sok minden nem tetszik, de el
kell fogadnunk! A felnőtté válás része. Valami, amit
Emrysnek már rég meg kellett volna tanulnia.
 Átható pillantást vetettem rá. Széles vigyorral viszonozta.
Azzal a fajta vakmerő, nemtörődöm vigyorral, amelyről azt
hittem, hogy Pritkin képtelen lenne rá, mielőtt meg nem
láttam, ahogy szőnyegen szörfözget a poklon keresztül.
– Ugye, valóban nem kedveled az anyádat? – kérdezte
Rosier az arcomat kutatva. – Kár! – Hátradőlt, és egy
meggyújtott cigaretta jelent meg a kezében. – Nos,
gyönyörű nő volt!
– Kár, hogy marhaként gondolt rád! – vágtam rá.
Rosier nem tűnt nyugtalannak. – Igen, ez nem kétséges!
És ez is része a problémádnak, nem?
Elgondolkodtam azon, hogy nem válaszolok, de tudnom
kellett, mire gondol. Tudnom kellett, hogy Pritkin miért
csak ül és iszogat, ahelyett, hogy ordibálna, vagy
elhallgattatná... vagy tenne valamit, hogy kikeveredjen
ebből a zűrzavarból. Tudnom kellett, miért néz ki úgy,
mintha máris elbuktunk volna.
– Mi? – kérdeztem végül.
– Még nem raktad össze? – Rosier kifújt egy kis füstöt. –
De hát mindig is egy kicsit lassú voltál, nemde?
– Akkor egyszerűsítsd le! – mordultam fel, és azt
kívántam, bárcsak lenne valamim, bármi, ami működne
ezen a szemétládán. De kissé nehéz valaki létezését
elpusztítani, főleg ha ez a létezés évezredekben mérhető.
– Nagyon jó – mondta hirtelen lendületesen. – Lehet,
hogy az úgynevezett istenek belőlünk táplálkoztak, de úgy
tűnik, hogy semmivel sem voltak kedvesebbek az emberi
csalikhoz sem. Kivéve az édesanyádat, aki rájött, hogy
elpusztítják azokat a lényeket, amelyekhez ostoba módon
hagyta, hogy kötődjön. Vagy legalábbis azt mondta. – Ismét
kifújta a füstöt, és rám nézett a füstfelhőn keresztül. – Ezt a
kifogást mindig is eléggé... nyomorúságosnak találtam, mert
ha valakit határozottan nem öntöttek el az érzelmek, akkor
az ő volt.
– És? Mi köze ezeknek... – néztem rá áthatóan.
– Gondolj csak bele, te lány, feltételezve, hogy képes vagy
rá! Meg akarja védeni szeretett embereit, elhatározza, hogy
istentársainak menniük kell, és a tehetsége – ami egyébként
jóval erősebb volt, mint a te kis verziódé – lehetővé tette,
hogy száműzze őket, és becsapja mögöttük az ajtót. A trükk,
természetesen, annak biztosítása volt, hogy ne térjenek
vissza.
– Varázsigét használt – mondtam, és azon tűnődtem,
miért pont most szorult össze a gyomrom.
– Igen, egy varázsige. Amit neki kellett kivetni, majd
fenntartani a kis Ezüst Bandájáig, vagy mi a franc, amíg elég
erősek nem lettek, hogy maguk is fenntarthassák. És biztos
volt ellenkezés, biztosan tömegek tépázták a másik oldalról.
Azzal, hogy megtagadta istentársaitól a Földre való szabad
menetelt, ezzel egyidőben megtagadta tőlük az egyetlen
utat a pokolba is. Nincs több zsíros... tehén, igaz? Nincs több
potya étkezés. Föld nélkül az égre korlátozódtak, és ha ez
nem lenne elég, akkor ott van az is, hogy a Faerie-től is
elzárta őket! Gondolom, muszáj volt; jobb elzárni az egész
hidat, mint csak a felét, és annyi hűséges imádója volt a
tündérek között...
Rosier elhallgatott, de ezúttal nem szólaltam meg. Mivel
igaza volt – néha nem fogtam fel olyan gyorsan a dolgokat,
mint Pritkin vagy Caleb. Néha ez az őrült új világ, ahová
valahogy belebotlottam, megfájdította a fejem, amikor
megpróbáltam megérteni. Néha kibaszottul arra vágytam,
hogy bárcsak lenne egy használati utasításom, ami az
egészet helyre rakná, egyszerűbbé tenné.
Most valahogy örültem, hogy nincs.
 Mert az agyam most olyan válaszokkal állt elő, amelyek
nem tetszettek.
– Kezded felfogni? – kérdezte Rosier gonoszul. –
Hatalmas varázslat, egy isteneket visszatartó varázslat, és
nemcsak egy világ körül, hanem kettőt is magában foglal. És
akkor megtartani, minden behatoló ellen? Szükség szerint
megerősíteni, amíg a gyenge, szánalmas emberek átvehetik
az irányítást? Honnan vette az ehhez szükséges erőt, hmm?
Erős volt, igen, de nem ennyire erős! Még csak közel sem
volt hozzá! Szóval szerinted honnan szerezte?
Ránéztem Pritkinre, de az ő szeme az apjára szegeződött.
Nem mondott semmit, de az egyik keze kissé ökölbe
szorult. Nem tetszett ez nekem. Tetszett, amikor Pritkin
hangos és szemétkedő, más szóval, amikor normálisan
viselkedik. Nem tetszett, amikor elnémult.
Általában soha nem is tette.
– Honnan? – kérdezte Rosier, és kezével az asztalra
csapott, elég erősen ahhoz, hogy összerezzenjek. – Nem
lehetsz ennyire nehézfejű!
– Démonokra vadászott érte – mondtam, mert igaza volt;
ez nyilvánvaló volt.
– Igen! – sziszegte. – De nem akármilyen démonokra.
Minden esetben mindig a nagy zsákmányra ment, szerette a
kihívásokat! Miért lett volna ez másképp? És valóban, a kis
nyomorult démonok nem sokat segítettek rajta. Annyi
energiára volt szüksége, hogy csak a legnagyobb,
legszaftosabb zsákmány elégítette ki. Vadászott, ó, igen –
Artemisz, a vadász, Hel az ő tüzes vadászkutyáival, Diana,
az íjával! Bármilyen néven is vadászott, akárhogy is hívták,
és bármilyen zavart, megkínzott, zavaros emléke is van a
világomban élő embereknek, a tiédben élőknek, vagy a több
száz másikban, lehet, hogy sok mindent elfelejtettek, de
emlékeznek arra, hogy vadászott!
Most nem volt semmi barátságosság, sem nyugodt
viselkedés színlelése, semmilyen álarc. Rosier talpra állt, a
falhoz szorított, a fiáéhoz annyira hasonlító arca most
eltorzult a fájdalomtól és dühtől.
– Több ezer éven át, több száz generáción keresztül, még
a te néped sem tudta elfelejteni mindannyiuk legnagyobb
vadászatának homályos, de kitartó emlékét! Ott van a
szobrokban, vázákon, gyakorlatilag minden ábrázolásában
ott van. A módszeres, a taktikai, a könyörtelen mészárlás
emléke...
– Nem!
– De igen! Közülünk a legnagyobbak lemészárlása. A
démonurak nagy lekaszabolása! – A hátam a falnak
ütközött, de továbbra is közeledett felém. – Mit gondolsz
kedvesem, hova tűnt az apám? Miért én vagyok az
inkubusok ura, és nem ő? Soha nem gondoltál arra, hogy mi
lett vele? Soha nem fordult meg a fejedben? Nem?
Megráztam a fejem. Ez nem lehet igaz. Nem lehet. A
démonok... félelmetesek lehetnek, de nem voltak... nem
érdemelték meg... nem lehet igaz.
– Szeszélyből ölte meg! Egy nap, amikor valahol másutt
portyázott, hazafelé menet belebotlott. Talán nem fáradt
volna azzal, hogy a világunkba merészkedjen, ahogy a
lánya ilyen vakmerően és szeleburdin tette, mert mi
inkubusok nem érjük meg az erőfeszítést. De amikor az
apám életét féltve menekülni kezdett, felébresztette a
vadász ösztönét...
– Nem hiszek neked! Miért hinnék neked?
– Nem kell, hogy elhidd nekem! A tanács előtt szeretnéd
tölteni a napod? Kérlek! Csak bátran! Menj, terjeszd elő az
ügyedet anyád vérengzésének túlélői előtt, és nézd meg,
meddig jutsz el! De ezt – mondta Rosier, és megragadta a
fiának a vállát, aki még mindig nem mozdult. – Ezt, akit
elvettél tőlem, ahogy édesanyád elvette az apámat – nem!
Nem, Artemis kisgyermeke, nem! Őt nem veszed el!
És hirtelen valami megborzongtatott, amikor Rosier keze
Pritkinre szorult, és ujjai a húsába mélyedtek. Valami vad,
furcsa és váratlan. Valami, amit nem tudtam másképp
értelmezni, csak annak a sötét érzelemnek a csöppjének,
amelyet akkor éreztem, amikor újra megláttam Pritkint,
csapdába esve, kényeztetve az apja udvarában, olyan
finomságokba öltöztetve, aminek semmi haszna nem volt,
elegáns, steril tökéletességgel körülvéve a szokásos furcsa
zűrzavar helyett, minden olyan dolog nélkül, amit szeretett,
sem bájitalok, sem könyvek, sem őrült fegyverek azok ellen
a lények ellen, akik most a börtönőrei voltak.
Csak egy elveszett és keserű ember, egyedül, egy olyan
világban, amelyet gyűlölt. Olyan ember, akit körülvesznek
az udvar féltékenységei, és akik boldogan látnák holtan.
Egy ember, aki egy, és csakis egyetlen okból szenvedett.
Mert segíteni mert nekem.
És hirtelen a cseppből áradat lett.
– Elviszem! – mondtam, és elütöttem Rosier kezét –,
bárhol is kell kérnem, a pokolba is, démon!
– Ó, itt is van! – sziszegte. – Itt van! Az istennő
arroganciája! Balszerencsédre, te nem vagy az édesanyád, te
lány! Nincs erőd, amivel alátámaszthatnád! Nincs erőd
semmire sem! Miért nem haltál még meg, azt soha nem
fogom megérteni, de erős a gyanúm, hogy nagyon sok köze
van a fiam elbűvöléséhez! Valahogy. – Teljesen
zavarodottnak nézett ki. – Valahogy sikerült magadhoz
kötni, belevonni a harcaidba, újra és újra veszélyeztetni az
életét. De többé nem!
– Ezt a tanácsnak kell eldöntenie!
– Ez nem az ő gondjuk! – csattant fel Rosier, és
megrángatta a fia karját. – Nem jobban, mint a tiéd! Gyere,
Emrys!
Pritkin nem mozdult.
Apja undorodó hangot adott ki. – Tudod, hogy mi lesz
ennek vége!
– Nem tudja! – mondtam. – Egyikünk sem tudja, amíg a
tanács nem dönt! És anyám azt mondta...
– Anyád évezredek óta nem látta a tanácsot! Semmit sem
tud róluk! Hazudott neked, te lány, valószínűleg azért, hogy
ne keserítsd tovább az életét!
Összerezzentem, mert magam is hasonló véleményen
voltam. De nem igazán hittem el. És még ha igaz is lenne, az
sem változtatna semmin.
Milyen más választásunk volt?
– Nem tudom, mi fog történni, ha a tanács elé megyünk –
mondtam őszintén Pritkinnek. – De tudom, mi lesz, ha
visszamész oda, vissza abba az életbe! És te is!
Nem nézett rám – szinte mintha nem is hallott volna –, és
Rosier elmosolyodott.
– Igen, tudja! Egy nagy ház hercege lesz! Melletted egy
nincstelen lenne! Nagy udvar felett fog uralkodni, és
számtalan másikra lesz befolyással! Neked a szolgád lenne,
aki a dolgaidat intézi, eltakarítja a végtelen bukásaid
romjait! Én hatalmas királyságot adok neki – te mit adnál
neki?
Olyan dühösen néztem fel, hogy alig láttam. – A
szabadságát!
 Rosier felnevetett. – Mekkora közhely! Néha elfelejtem,
mekkora gyerek vagy.
– Nem gyerekes, ha a saját életedet akarod választani!
– Nem, ez már bűnösen naiv! Az egyetlen szabad ember a
koldus a csatornában. És az ő szabadsága is a tőle
előkelőbbektől függ. Minden lénynek vannak
kötelezettségei. Itt az ideje, hogy Emrys megfeleljen az
övének.
Újra megrántotta a fia karját, és ezúttal sikerrel járt.
Pritkin felkelt. És én mindkét kezemmel megfogtam a másik
karját, mert ez nem történhet meg.
– Pritkin, kérlek! Anya nem küldött volna ide, ha nem
gondolja, hogy van esélyünk!
Semmi.
– Miért nem fogadod el ezt az esélyt? – kérdeztem
pánikba esve, mert tényleg nem értettem. Semmit sem
értettem ebből!
– Jobban jársz, ha nem teszem! – válaszolta, és felemelte a
fejét.
– Mi van? – kérdeztem hitetlenkedve. Mert úgy nézett ki,
mint aki komolyan gondolja.
– Végül csak észhez tér – mondta Rosier, és elhúzta fiát,
hogy most Caleb álljon elé. – Vigyázz, hadmágus! Arra nem
esküdtem meg, hogy téged is megkíméllek!
– Csak rajta! – mondta Caleb nyugodt szemekkel és
mozdulatlanul állva.
– Ugyanolyan bolond vagy, mint ő! – mordult rá Rosier.
És aztán folytatta a mondókáját, amit éppen annyira
szeretett csinálni, mint a fia. De nem figyeltem rá.
– Hogy mondhatod ezt? – kérdeztem Pritkint. – Hogyan
adhatod fel?
– Nem adom fel! Elfogadom a valóságot.
 – Milyen valóság? Nem akarsz visszamenni oda! És
szükségem van rád...
– Nincsen, ahogy ezt az elmúlt napokban egyértelművé
tetted! Ha be tudsz törni apám udvarába, el tudsz bánni a
tanács saját őreivel, ki tudod erőltetni az ülést... – beletúrt a
hajába. – Rendben leszel, Cassie!
– Nem! Nem leszek! Szükségem van rád...
– Miért? Mit adhatok én neked, amit mások nem?
– Mi van?
A zöld szemek hirtelen égetően meredtek az enyémbe. –
Ez egy egyszerű kérdés. Azt mondtad, hogy szükséged van
rám. Miért?
– Mondtam már! Ez a munka...
– Amit csodálatosan kezelsz!
– Dehogy is! Még a szüleimhez sem tudnék eljutni
segítség nélkül!
– Vannak más démonszakértők is – Jonas az egyik!
– De nekem szükségem van rád!
És Pritkin hirtelen elkezdett közeledni felém az asztal
mellett. Nem dühösen, mint az apja, de lassan,
könyörtelenül. Annyira, hogy folyamatosan megbotlottam a
székekben.
– Akkor mondj egy okot!
– Én... annyi minden van...
– Nevezz meg egyet!
– Százat is meg tudok nevezni...
– Nem kértem százat; egyet kértem. És nem tudod
megadni nekem!
– De igen!
– Akkor tedd meg!
– Én... – bámultam rá, mert úgy nézett ki, mintha sokat
számítana neki a válaszom. Talán mindent. És én nem
tudtam, mit akar hallani, mert igazat mondtam neki. Szó
szerint annyi minden volt, hogy nem tudtam, hol kezdjem.
Hogy nem látja az összes dolgot, amivel megváltoztatta az
életemet? Hogy nem tudja...
De nem tudta. Benne volt abban, ahogy elfordította a
fejét, amikor csak álltam ott szótlanul. Ahogy lehunyta a
szemét. Az ajka körül játszó kicsi, magán gúnyolódó
mosolyban, amelyet nem értettem, de tudtam, hogy nem
lehet jó.
Mondanom kell valamit, és ennek helyesnek kell lennie,
és nem tudtam...
Pritkin szeme kinyílt, de nem tudtam olvasni az
arckifejezésében. Az egykor általában ezer érzelemtől áradó
arc most... üres lett. Lemondó. Már elhatárolódott, máris
minden szempontból otthagyott engem, még mielőtt a teste
kilépett volna azon az ajtón.
És én nem tudtam mit kezdeni ezzel.
– Igazad van! – mondtam neki kétségbeesetten. –
Rávehetek másokat, hogy tegyék azt, amit te! Nem lesznek
olyan jók, de... oké. Ez működhet! De ez nem számít, mert
bármennyire is jók, nem pótolhatnak téged! Nem tehetik,
mert nem csak azért van szükségem rád, amit tehetsz.
Szükségem van rád... miattad!
A nehezebb úton tanultam ezt meg, egész héten
keresztül. Nem vettem észre, mennyire támaszkodtam a
fintoraira, vagy a vállvonogatására, vagy mogorva
jóváhagyó tekintetére, hogy segítsen nekem valamit
kitalálni – amikor egyszer csak már nem voltak ott. Vagy
hogy beszélhetek néhány emberrel sok mindenről, de csak
vele vagyok képes mindenről.
És hogy ez mennyire hihetetlenül értékes volt.
 A szemébe néztem, és azon gondolkodtam, hogyan
értessem meg vele. Megszívtam az érzelmi dolgokkal;
Mindig is így volt. Könnyebb elviccelni vagy valami csípős
megjegyzést tenni, mint megpróbálni szavakba önteni olyan
érzelmeket, amelyeknek nem volna szabad bennem lenniük.
Érzelmek, amelyek veszélyesek, mert kiszolgáltatottá
tesznek, és én már korán megtudtam, hogy a sebezhetőség
nagyon rossz dolog.
Amikor meghallottam, hogy Tony meggyilkolta a
nevelőnőmet, nem sírtam. Olyan érzés volt, mintha valaki
kést döfött volna a beleimbe, de én még akkor sem sírtam,
mert tudtam, hogy ő utálná. Tudta, hogy gyengeségnek
látszódna. – A könny haszontalan – mondta nekem
százszor. – Ne sírj; cselekedj!
És én megpróbáltam. Próbáltam. Mert többnyire
egyetértettem vele. De most nem tudtam, milyen
cselekedetek segítenének, és nem voltak szavaim.
Nem volt semmim.
– Csodálatra méltónak neveztél – mondtam neki
szerencsétlenül. – De én nem vagyok az! Állandóan
elrontom, és nem mindegyiket tudom kijavítani. Állítólag a
Pythia rendelkezik ezzel az erővel, de én nagyon sok
mindent nem tudok kijavítani! És némely napokon, főleg az
utóbbi néhány napban csak úgy érzem... mintha fel akarnék
robbanni. És nincs senki a közelben, aki azt mondaná, hogy
hülye vagyok, vagy hozna nekem egy szörnyű kávét, vagy
arra késztessen, hogy fussam le a maratont, amíg annyira el
nem fáradok, hogy képtelen legyek aggódni miatta. Vagy
csak hallgatni...
– A véget nem érő fecsegésed? – vicsorgott Rosier, és
elfordult Calebtől. – Ha bizalmasra vágysz, vegyél naplót! A
fiam jobb dolgokra hivatott!
 Pillantásom találkozott Pritkin tekintetével. – Igen! Te
vagy az! De te kérdezted! És nem tudom, hogy mondjam
helyesen; nem tudom, mit akarsz! Csak tudom, hogy
szükségem van rád, szükségem van rád, nem tudom ezt
nélküled megcsinálni... – Most már sírtam, ahogyan sem
Eugenie-ért, sem magamért nem tettem. De nem tudtam
segíteni, mert ezt elcsesztem, félreértettem, ő pedig el akar
menni...
– Ó, kímélj meg minket! – mondta Rosier undorodva, de
alig hallottam. Csak Pritkin arcát láttam. Csak arra tudtam
gondolni, hogy talán utoljára látom.
És ez elég volt ahhoz, hogy megtegyem azt, ami a
démonok seregének sem sikerült – teljesen pánikba estem. –
Nem mehetsz el! Nem teheted!
Kemény kezek feszültek az enyémre. – Cassie...
– Csak próbáld meg! Csak meg kell próbálnod!
– Ez nem ilyen egyszerű! Még ha... – Elhallgatott.
– Még ha, mi?
– Cassie, a tanács... nem olyan, mint az emberi bíróság,
szabályokkal és eljárásokkal, valamint az igazságosság némi
látszatával. Legjobb esetben is önkényesek és szeszélyesek,
legrosszabb esetben pedig... ők a káosz definíciója.
Pislogtam rá. Mert ezt a szót már hallottam.
– Anya szerint a káosz olyan, mintha leugranál egy
szikláról, nem tudva, mi lesz az alján – mondtam neki. – De
úgy tűnt, nem gondolta, hogy ez olyan rossz lenne. Akkor
nem értettem, mire gondolt, de azt hiszem... talán most
igen. Néha nincs garancia. Néha, ha elég erősen akarsz
valamit, csak ugranod kell.
Pritkin továbbra sem mozdult, de valami megváltozott az
arcán, amikor rám nézett. Nem voltam biztos benne, hogy
mi ez, de úgy tűnt, az apjának nem tetszik. Egyáltalán.
 – Rendben! – mondta Rosier határozottan. – Akkor majd
a nehezebb utat választjuk!
 29. Fejezet

A nehezebb út kibaszottul nehéznek bizonyult.

– Basszus! – káromkodta el magát Caleb, amikor kinyílt
az ajtó, és a bárt ismerős, kék köpenyes őrök tömkelege
árasztotta el. Akik úgy nézett ki, szintén emlékeztek ránk.
És mi ketten semmiképpen sem tudnánk ennyi ellen
harcolni.
De ekkor Pritkin megragadta Rosiert, és az első hullámba
hajította. Amelyik hátratántorodott egy helyiekkel teli
asztalba, és lesöpörte az asztalról a pokoli lével teli
korsókat. És egy csomó poros, szürke ruhás vendéget is a
földre sodort.
Úgy tűnt, ez nem túlságosan zavarta meg az őröket, akik
azzal voltak elfoglalva, hogy újra talpra álljanak, és többen
is előhúzták azokat az átkozott görbe pengéket. Amíg egy
göcsörtös, rögös, szürkés-zöld végtag – kevésbé hasonlított
egy kézhez, mint inkább egy csáphoz –, ki nem kígyózott az
egyik vendég köpenye alól. És a legközelebbi kardot úgy
gyűrte össze, mint a fóliát.
És oké, ez működik, gondoltam, közvetlenül azelőtt,
hogy az őrök és a bútorok repülni nem kezdtek.
Le kellett hasalnom az undorító padlóra, hogy elkerüljem
a széket, amely a verekedés hevében felém röpült. De ekkor
már az asztal alatt voltam, és megmarkoltam Casanovát és a
palackot, amit még mindig szorongatott.
– Add ide!
 – Az enyém! – hebegte, és visszarántotta. És homályosan
pislogott, mielőtt az utánam vetődő lepellel borított őrre
koncentrált volna. Csakhogy Casanova látszólag azt hitte,
hogy az őr is a drága pokoli léjére áhítozik. Tehát jól fejbe
vágta vele.
– Mi történt? – követelte, amikor az őr lerogyott, és
láthattuk a küzdők lábait és a villogó pengéket. És egy
szürkés-zöld húsos csomót, amely úgy tűnt, hogy a széket
eszi.
– Kocsmai verekedés!
– Ó! Még soha nem voltam ilyenben! – Egy görbe kard
kettéhasította az asztalt. – És most miért vagyok a részese?
Hátrább húzódtunk, amikor az asztalrészek eldőltek, és
egy hatalmas, kék köpenyes harcost bámultunk, akinek a
pengéjét fekete vér borította. Bámultam rá, ő pedig
viszonozta, és láttam, ahogy mosolyog a lepel alatt. Mivel
fegyverünk nem volt, Caleb és Pritkin pedig el volt foglalva
az osztag felével, és a legközelebbi fedezék egy oszlop volt
néhány lábnyira mögötte, ami akár egy másik bolygón is
lehetett volna...
És akkor a kard lesújtott, és nem maradt időm sikoltozni,
sem semmi másra, csak ugrani vagy meghalni, és képtelen
voltam megmozdulni, és azt is tudtam, hogy nem...
És nem is tettem.
Legalábbis magunkkal nem.
Ezzel tisztában voltam azonnal, mivel egy másodperccel
később még mindig ugyanabban a kiömlött pokoli lé
tócsájában ültünk, ugyanazon a széthasított asztal két fele
között, ugyanazon gyilkos őr előtt. De az oszlop, ami ott
volt...
Az most itt volt.
Az éles penge pedig a közepénél beragadva.
 – Mit csináltál? – sikoltott fel Casanova fejhangon. Talán
azért, mert a penge hegye keresztbe álló szemétől
mindössze néhány centire állt meg.
Bámultam a pengére, majd ki az ablakon, ami mögött a
látvány még mindig úgy kavargott, mint egy pakli kártya.
És azt gondoltam, talán rájöttem valamire.
– Ez az Árnyékvilág – sziszegtem, miközben az őr
próbálta kihúzni a pengéjét.
– És?
Megragadtam Casanova fejét, és az ablak felé
fordítottam.
– Tehát azt gondolsz a dolgokról, amit csak akarsz!
– De... de ez csak körülbelül néz ki úgy!
– Biztos vagy benne? – kérdeztem, amikor az őr
frusztráltan felüvöltött, és belecsapott a makacs oszlopba.
Ami azonnal hátrább mozdult egy lábnyit, és az arcára
dőlt. És visszaütött.
– Lássuk, mire gondolsz – mondta Casanova, amikor a
fickó seggre esett, és a napi különlegességek tábla a
homlokára nyomódott.
És akkor még több őr sietett haverjuk segítségére. És az
asztalok felét a fejük felé küldte a gyorsan kijózanodó
vámpír. Aztán gurultunk, kiabáltunk és másztunk a
mocskos padlón, és próbáltuk a bár oszlopait köztünk és a
minket megölni akaró fickók között tartani. Ez egy kicsit
nehéz, amikor a vadul repkedő fadarabok között úgy
kígyózol, mint egy flippergolyó egy különösen agresszív
játékban.
Vagy lehetetlenné teszik. Hirtelen egy oszlop jelent meg
közvetlenül előttem, amitől majdnem eltört az orrom.
Casanova belecsapódott egy másikba, hanyatt zuhant, és a
harmadik oszlop a lába közé zuhant.
 Az italtól kipirult arcán fájdalommal vegyes düh áradt.
És akkor az egyik balszerencsés őr úgy döntött, hogy
megüti a vámpírt, amíg az lent van, és nekitámadt. És
visszapattant az ajtó felé, mint egy baseball labda, amikor
Casanova felugrott, megragadott egy széket és
meglendítette.
– Vigyél innen minket! – kiabálta.
– Nem tehetem!
– Mi van?
– Az erőm rakoncátlankodik...
– Mi?
Oldalra ugrottam, hogy kitérjek az őr elől, aki a hátán
csúszott. Majd újra, hogy helyet adjak az őt üldöző lénynek.
Ekkor egy harmadik kezdett egy furcsa, kerülgetős táncot
járni velem, a kardjával és az oszloppal, amit valahogy
pajzsként tartottam magam előtt.
Mert úgy tűnt, Rosier esküje, hogy nem öl meg, nem
terjedt ki az embereire.
És oké, nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy
elmagyarázzam, milyen nehézségekbe ütközik az erőm
földön kívüli használata. Vagy annak, hogy még odahaza is
problémáim akadnak vele. Vagy a tény, hogy nem értettem,
melyek ezek a problémák. Most csak egy dolog számított,
miközben Casanova szúrósan bámult rám, mert nem
tudtam egyet csettinteni, és kiszabadítani magunkat minden
lehetséges helyzetből.
– Rohadtul nem tudok ugrani! Gondolj valamire!
De Casanova nem gondolkodni akart; velem akart
szemétkedni.
– Úgy jöttél a pokolba, hogy nem tudsz kijutni? Te
megőrü...
 Félbeszakadt a mondandója, amikor három őr ugrott rá,
nyilvánvalóan megtévesztette őket az állandó nyafogás,
ezért gyengének gondolták. De Casanova nem volt gyenge.
Szívesebben hagyta, hogy más emberek foglalkozzanak a
problémáival, miközben ő csak áll a partvonalon, és
tájékoztatja őket arról, hogy mit csinálnak rosszul. De
amikor ledöntötték, tökéletesen képes volt ledobni őket – és
oldalra, és az ablakon át –, ahogy azt az őrök gyorsan
megtudták.
– Menj a bárpulthoz! – kiáltott rám. – A pulthoz!
És igen, a masszív, régi, tölgyfának-tűnő-de-valószínűleg-
nem-az téglalap volt az egyetlen fedezék, kivéve a gyenge
asztalokat, amelyek már attól is összetörtek, ha rájuk
néztek. De a bárpult nagyon távolinak tűnt, és gyorsan
kifogytunk az oszlopokból. És akkor szabadon maradtam,
mivel az előttem lévő oszlopot végül kettévágták, és egy
penge hasított a nyakam felé.
És eltévesztett.
Mert a fickó, akinek a kezében volt, megrándult és
hátratántorodott, aminek semmi értelme sem volt.
Amíg észre nem vettem, hogy hirtelen sokkal
alacsonyabb lett.
– Ha! – mondta Casanova, aki éppen kirántotta alóla a
szőnyeget.
Aztán egy vendéget hajítottak felé, aki nekem
tántorodott, és mindannyian a földre zuhantunk.
Beleütköztem egy asztalba, és visszapattantam, hogy valaki
könyöke a térdembe csapódjon. Aztán a földre zuhanva,
valaki térde alatt. Aztán az állam erősen lecsapódott, és
amikor kábultan és fájdalommal telve felnéztem...
Látnom kellett, hogy egy véres és összevert Pritkint
vonszolnak az ajtó felé.
 Tucatnyi démon vette körül, míg Rosier és még egy fél
tucat Caleb ellen védekezett. És hirtelen megértettem. A régi
mondásnak, miszerint a birtoklás a törvény kilenctizede,
igaznak kell lennie a démon birodalmakra is, mert Rosier el
akarja vinni őt.
És akkor dacolj a tanáccsal, hogy sértse meg a szuverenitását, és
hozza vissza.
A pillantásunk találkozott egy pillanatra a bárban, és
diadal villant át az övében. Mert mindketten tudtuk, hogy
nem fognak veszélyes precedenst teremteni egy régi
ellenség lányának. Ha egyszer Pritkin visszakerül az apja
birodalmába, nem jön ki többé.
Erre Pritkin is biztosan rájött, mert keményen küzdött. De
fegyvere nem volt, az egyik karja haszontalanul lógott az
oldalán, a másikon pedig öt őr lógott – akik hirtelen
sikoltozva hátratántorodtak, amikor Pritkin védett karja
körül tűzgömb robbant ki, és ruhájukat lángra lobbantotta.
De egy halom erősítés áramlott befelé, annak ellenére,
hogy az esélyek már így is nevetségesek voltak. Közülük
hat megragadta az asztallapokat, hogy pajzsként
használhassa őket, és Pritkinre ugrottak, a többiek pedig
rohantak Rosiernek segíteni. És ez lehetővé tette számára,
hogy a fia felé forduljon és felemelje a kezét...
És a tűz hirtelen kialudt.
Pritkinnek még mindig megvoltak a saját pajzsai,
legalábbis pillanatnyilag, de ez nem számított. Az őröknek
nyilván elegük lett, hogy egy vonakodó démonurat
próbáljanak elrángatni, és az újonnan érkezettekkel már
nem kellett aggódniuk. Csak felemelték a padlóról, és túl
sokan voltak ahhoz, hogy elbírjon velük, még ha róla is volt
szó, és már majdnem az ajtón kívülre került...
Tehát az egyetlen dolgot tettem, amit még megtehettem.
 Elmozdítottam őt.
Pontosabban áthelyeztem a mennyezetre, ami egyetlen
helyként jutott eszembe, ami segíthet. De úgy tűnt, hogy ez
meglepte az őröket, akik még mindig megpróbálták bejutni
az ajtón. És akik végül keresztülzuhantak a tetőn, és ráestek
a Pritkint körülvevőkre.
Bónusz, gondoltam közömbösen, miközben hadonászva
csapkodtak, Pritkin pedig kiszabadulhatott, bár kissé
tébolyodottnak nézett ki.
De nem annyira, mint Rosier, aki felém pördülve
felvisított valamilyen számomra ismeretlen nyelven. És
minden harcos megállt abban a pillanatban. És fel is nézett.
És akkor egyenesen felénk rohantak.
– Jodor (fasz – spanyol) – sóhajtotta Casanova.
Nem szóltam semmit, mert azzal küzdöttem, hogy talpra
álljak – hogy miért, fogalmam sincs. Nem mintha lett volna
időm bármit is megtenni, vagy valamilyen tervet kitalálni.
De nem számított, mert a lábaim nem engedelmeskedtek, és
a szemem is folyamatosan elvesztette a fókuszt, majd
valami a fejemnek csapódott.
De nem egy őr volt.
Ez...
– Szép volt – lihegte Casanova. Gyorsan üvegeket kezdett
hajigálni a pult felett, amelyek mögé hirtelen valahogy
odakeveredtünk. Megfogtam lüktető fejemet, amely a pult
alsó részéhez ért, szédült és zavarodott voltam, és nagyon
rosszul éreztem magam. És láttam, hogy a csapos
görnyedten kuporog a fal mellett, és ugyanolyan
zavarodottnak látszik. Talán azért, mert hirtelen nem volt
mi mellett kuporognia.
 Mert nem mi mentünk a pult mögé; a pult jött hozzánk.
De nem én tettem. Aztán valaki átvetődött rajta, és valaki
más pedig őrá ugrott, és...
– Te voltál? – kérdeztem Pritkint, aki valahogy most itt
volt, a hátán fekve, és az egyetlen jó keze az apja torkára
fonódott.
– Az ajtó! – mondta félig megfojtva, mert ugyanez
fordítva is igaz volt.
– Nem, én csináltam az ajtót – mondtam, és fejbe vágtam
Rosiert az egyre fogyó üvegpalack készletünkből egy
palackkal.
– Az az ajtó! – mordult fel Pritkin, és felfelé mutatott a
szemével.
Amit rossz jelnek vettem, amíg fel nem néztem.
És valami szőrös az arcára zuhant.
Lerántottam, és egy kötéltekercset találtam a kezemben.
Furcsa, gondoltam. És ekkor Rosier valahogy eltűnt, és
Pritkin a derekam köré fonta a kezét.
Megpróbáltam segíteni neki, mert úgy tűnt, hogy a keze
nem működik jól. De ekkor már az enyém sem.
– Hová megyünk?
– Ki!
– Ó, jó!
– Na, gyere! – hallottam Caleb hangját, és újra
felpillantottam. És láttam, ahogy lóg a bár bejárati ajtaján,
ami most a mennyezetből nyílt ki a fejünk felett.
Aztán gyorsan felhúzott a tetőre, ahol valamilyen csúf
zsindelyre érkeztem, amely felhorzsolta a fenekemet. Aztán
lefagyasztotta, mert az Árnyékvilágban mindig hideg volt.
De ez rendben is volt, mert legalább kissé kitisztította a
fejem.
 Eléggé ahhoz, hogy rádöbbenjek, Pritkin és Casanova
még mindig ott vannak lent.
Visszasurrantam az ajtó széléig, ahol valaki már lógott a
kötélen, valaki elég nehéz ahhoz, hogy Caleb erőlködjön.
Megfogtam a kötél végét, de mielőtt bármit is tehettem
volna, Casanova mászott ki a nyílásból.
– Megmentettem egyet! – mondta, és kissé ziláltnak tűnt.
– Mit?
Kihúzott egy üveg pokoli lét a sötétségből, és a zsindelyre
tette. – Csak ez az egy maradt!
Az épület megremegett, amikor valamiféle komoly
varázslat kezdődött a lenti helyiségben, én pedig
elmarkoltam a grabancát. – Hol van Pritkin?
És akkor megjelent az említett, az egyetlen működőképes
karjával igyekezett felhúzni magát az ajtófélfán. De sikerrel
járt, még mielőtt Caleb érkezett volna segíteni neki, mintha
rohadtul sietős lett volna neki. És egy másodperccel később
rájöttem, miért.
Amikor a tetőszakasz, amin térdeltem, hirtelen zuhanni
kezdett.
A másodperc törtrésze alatt elém villant Rosier gonosz
arca, a villogó kardok rengetegje, és a padló, amelyek mind
rohamosan közeledtek...
És akkor majdnem kiszakadt a karom a helyéről, amikor
valaki elkapott.
Felnézve láttam, ahogy Casanova úgy mered rám, mintha
ő sem hinné el, hogy sikerrel járt. Különösen, hogy csak
egyik kezét használta, mivel a másikkal még mindig azt az
átkozott üveget szorongatta. Aztán üvöltözött és próbált
felrángatni, majd újra felüvöltött, mert a lábai kezdtek
lecsúszni az egyre növekedő rés széléről.
 Aztán Caleb visszarángatta, Pritkin pedig engem
ragadott meg.
– Futás!
Aha, persze! De a régi cserép, a félig korhadt mennyezeti
gerendák és a penészes vakolat örvényében, ami eddig a
tető volt, úgy tűnt, mintha helyben futnánk, még akkor is,
amikor már elértünk a széléig. Mivel a szakadék szorosan a
sarkunkban követett bennünket.
Aztán elfogyasztotta a törmeléktömeget, épp akkor,
amikor Caleb megfogott és fellendített, ami rossz iránynak
tűnt, de nem tudtam a gipszporral teli torkommal
felsikoltani. És akkor ismét gyorsan haladtunk lefelé, és nem
értettem hogyan, amikor...
– Baaaasszus! – sikoltottam fel, mivel a szikrázó
elektromos vezetéken való lesiklás egy rajta átvetett kötélen,
és a gyors, rohadt gyors száguldás az utca túloldalán álló
emeletes épület felé eltüntette a port a torkomból.
Amihez éppen akkor értünk, amikor egy csomó
indigóruhás őr úgy tört ki a mögöttünk lévő bárból, mint a
pokolból felszálló denevérek. Vagy mint egy nagyon dühös
démonúr szolgái. És akkor már nem láttam őket tovább,
mert felrohantunk néhány lépcsőn, majd átvetődve a másik
épület lapos tetejére, a széléig rohantunk, és nem, nem,
nem...
Átugrottunk egy túl széles szakadékon, éppen csak
sikerült. Casanova lába megcsúszott a szélén, karjaival
vadul hadonászott, én pedig megragadtam, de én is
megpördültem, majd Caleb elkapott engem és mindhárman
valami furcsa, halált megvető táncot jártunk egy
kéthüvelynyi széles párkányon, mire Pritkin megragadott
bennünket és visszarángatott a tetőre.
És akkor megint elindultunk.
 – Hol van a tanács? – ordította Caleb, ahogy
végigdübörögtünk a tetőn.
– Kevesebb, mint egy háztömbnyire – mondta Pritkin,
aminek jó hírnek kellett volna lennie. Csakhogy nem úgy
hangzott.
Úgy tűnt, Caleb is így gondolja.
– Mi a baj? – követelte.
– Az! – mondta Pritkin, amikor átrohantunk a tető másik
oldalára.
És igen.
Ezen az oldalon a tűzlépcsőn lehetett leereszkedni, de
számunkra ez sem jelentett semmi jót. Mivel az alatta lévő
utca hirtelen úgy döntött, hogy nem akar többé utca lenni.
És vizesárokká változott.
Aztán egy csettintésre egy zárt, kőfalakkal rendelkező
kertté alakult át. És hókusz-pókusz, egy szennyvízcsatorna
lett belőle. Olyan gyorsan váltakozott, hogy beleszédültem,
és nem is voltam odalent. El sem tudtam képzelni, hogy
hogyan tudnék eligazodni egy folyamatosan változó
tájképpel rendelkező kertben, nemhogy egy egész tömbnyi
távolságon.
De úgy tűnt, mintha valaki azt akarná, hogy még ez az
apró esélyünk se legyen.
Mivel az épület hirtelen megrázkódott körülöttünk,
mintha földrengés érte volna. Csakhogy a földrengés
közeledett, és nem távolodott. És feldobott minket...
És még fel-fel és felfelé, ahogy az épület kibuggyant a
földből, további cuccok bukkantak elő a talajból, mint egy
tehervonat vagonjai, ami az ég felé tart.
– Ó, a francba! – mondta Casanova szerencsétlenül. És
akkor: – Baszd meg! – ahogy ismét megjelentek a
kötéldarabok.
 És ezúttal egyetértettem Casanovával.
Mivel igen, volt egy másik elektromos vezeték, amely az
épület oldalához volt rögzítve. És igen, ez a hely többi
részével együtt jött felfelé. De az épület most jó tizennégy
emelettel volt feljebb, aminek következtében a kábel szinte
merőlegesen feszült egy apró oszlophoz, odalent, a fenében.
Ami talán egy perc múlva már nem lesz meg, ahogy a
dolgok haladtak.
És máris nem volt ott, amikor Pritkin intett a kezével, és
az oszlop egy pillanatra újra felpattant az utcán, ami még
utcának számított, és kilőtt az őrült tájba, mint egy síelő a
hegyoldalon, hogy a legvégén megálljon egy nagy építmény
bejáratánál.
Egy épület, ami úgy nézett ki, mint egy városháza, de
valószínűleg nem az volt.
– Ó, Istenem – mondtam átérzéssel.
– Baszd meg! – ismételte Casanova, és elhátrált.
– Megvalósítható – mondta Caleb határozottan.
– Melyik univerzumban?
– Van jobb terved? – kérdezte Pritkin, és a kábel fölé
dobta nagyon vékony és egyáltalán nem erősnek kinéző
kötéldarabját.
– Igen! Bármi, ami a földön zajlik!
– Embereld meg magad! – tanácsolta Caleb.
– Vámpír vagyok...
– Mégis félsz a magasságtól!
– Igen! – mondta hisztérikusan Casanova. – Ez egyike
azon kevés dolgoknak, amelyek megölhetnek! Utálom a
tüzet és utálom a magasságot!
– Mit érzel a karóval kapcsolatban?
 – Nagyon vicces! Átkozottul... – elhallgatott, amikor egy
ismerős vörös villám haladt át a tető felett, és robbant szét
az épület alján.
– Mit csinálnak? – visította.
– Megpróbálom kihúzni fizetésig! – vicsorgott Pritkin. És
eszembe jutott, amit korábban mondott, hogy vannak
ellenségei, még az udvarában is. De a fenébe is, Rosier itt
van...
Csakhogy nincs itt, jöttem rá. A másik tetőről a miénkre
ugró kék öltözékek között nem volt sima szürke öltöny.
Biztosan lent van az utcán, és pörgeti a dolgokat. És ez azt
jelentette...
– Basszus!
És azt hiszem, Casanova végre beleegyezett. Mert
megragadta Calebet, aki megfogta a másik kötelet.
– Nem, Caleb viszi Cassie-t! – mondta Pritkin. – Gyere...
A többit nem hallottam, ha volt ilyen, mert brutálisan
hátrébb löktek. Keményen a betonba csapódtam, épp akkor,
amikor vörös villám robbant ott, ahol valamennyien álltunk,
és a tető egy része ripityommá omlott. Legszívesebben
lebuktam volna, és betakartam volna a fejem, de Caleb és
Casanova pont azon a részen álltak, és én sikoltoztam, és
remegtem, és...
És néztem, ahogy távolodnak a karcsú mentőkötél végén,
amelyet Calebnek valahogy sikerült elkapnia zuhantában.
Szinte beleszédültem a megkönnyebbülésbe, ami elöntött.
Minden rendben lesz; mindaddig, amíg a kábel kitart, ők...
– Cassie! – Mindenfelől fülsiketítő varázslatok
hallatszottak, de ezt meghallottam, és megrándult a fejem.
Hogy meglássam Pritkint, akit egy pillanatra
természetellenes fényekkel világított meg egy varázslat, és
egy árnyat egy szikrázó energiájú gömbben kirajzolódva. És
akkor elkaptam, mert ő nem volt képes megfogni sem
engem, sem a kötelet, feltételezve, hogy egyáltalán képes
bármit is megfogni, ám a furcsán villódzó fényben nem
láttam...
És akkor mi is ugrottunk, és zuhantunk, és a tető
felrobbant, és...
A szabadesés dezorientáló pillanata következett a repülő
törmelék és a forrón száguldó levegő közepette, és nem,
nem, nem, nem, NEM...
De aztán elkaptuk – egy alig észrevehető rántás egy olyan
szálon, amely egyáltalán nem változtatta meg a dolgok
érzetét, mert ez is majdnem szabadesés volt – őrült keveréke
a fütyülő szélnek, a rettenetes rémületnek és a nadrágot
nedvesítő kétségbeesésnek. És ez csak az ereszkedés
kezdete volt. Aztán elértük a görbe alját, ahol a kábel szinte
egészen az utca szintjéig süllyedt, és éreztem, hogy egy
pillanatra beleakadnak a mocskos lábujjaim az úttesten
heverő laza kavicsokba, egy teljesen szürreális élmény,
amely a torkomba emelte volna a szívemet, ha már nem
tanyázott volna ott állandó lakhelyként...
Aztán felszálltunk, lendületünk egyszerre vitt minket fel
és előre, egy őrült szlalommal az állandóan változó utcán.
Hosszú pillanatig nem láttam mást, csak a száguldó
neont mindkét oldalon, színes szalagok, mint a sárkányok
az éjszakában, felemelkedve és leereszkedve, miközben a
táblák és épületek kirajzolódtak majd eltűntek, a taxik
dudáltak, és az emberek vagy kiabáltak ránk, vagy
elrohantak az útból.
De valami őrült oknál fogva nevettem, amikor
rászáguldottunk egy autó tetejére, dobbantottunk,
átugrottunk egy busz tetejére, lesiklottunk a másik oldalon
egy másik őrülten dudáló autó elé, majd felpattantunk egy
piros, emeletes buszra, amely éppen akkor jelent meg,
amikor rögtönzött drótkötélpályánk megadta magát.
Találtam egy nyitott folyosót, még mindig zihálva a vad,
őrült, kontrollálatlan nevetéstől, ami illett az őrült
helyzethez, amely nem is létezhetett volna, de valahogy
mégis megtörtént, és egy másodpercbe telt, mire rájöttem,
hogy Pritkin is nevet. Aztán lefutottunk a csigalépcsőn,
felugrottunk a járdára, és beleütköztünk Calebbe és
Casanovába, akik felénk szaladtak az utcán.
– Felvágósok! – mondta Caleb kifulladva.
Innen egy rövid szakasz volt belépni a nagy épület
ajtaján, és egy szokatlanul-normális-kinézetű előcsarnokba
érkezni, végighaladni egy nem-túl-normális-kinézetű
folyosón, majd elhaladni egy rakás dupla ajtó mellett... majd
megérkezni egy végtelen sötétnek tűnő, ovális, hideg és
élnélküli, csillagokkal tarkítottba.
És egy hang, ami mennydörgésként zuhant közénk.
– A Tanács összeült!
 30. Fejezet

Nem tudom, mire számítottam. Talán egy

tárgyalóteremre vagy egy tanácsteremre, valami olyasmire,
amely az emberi szem számára ismerősnek tűnik. De
mindez az ajtónál véget ért. Gondolom, ha már idáig
eljutottál, akkor úgy vélték, vagy nincs szükséged
megnyugtatásra, vagy nem érdemled meg.
Kíváncsi voltam, mi vajon melyik kategóriába tartozunk,
miközben körülnéztem, és próbáltam felmérni a
környezetet.
Kicsit nehéz volt, mivel nem volt mit felmérni. Olyan
volt, mintha egy űrhajóból kiléptünk volna a csillagtérbe,
hirtelen szembesültünk a nagy, sötét térrel és a fénylények
száz, esetleg ezer változatával, amelyek szétszóródtak.
Néhány közülük kicsi és fakó, mások nagyok és ragyogóak
voltak, de nem tudtam volna megmondani, hogy ennek a
hatalmukhoz van-e köze, vagy ahhoz, hogy vannak, akik
csak közelebb vannak, mint mások.
Nem igazán tudtam bármi mást mondani, mivel szó
szerint még az arcom elé emelt kezemet sem láttam.
Rengeteg fény volt itt, de úgy tűnt, hogy nem verődik vissza
semmin. Olyan volt, mint a csillagok közötti tér, határtalan
és fekete, csak a jellegtelen űr.
És pokolian hátborzongató.
Ezenkívül nagyon kellemetlen is. Nem csak azért, mert
nem láthattam Pritkin, vagy Caleb, vagy akár Casanova
arcát sem, annak ellenére, hogy egy pillanattal ezelőtt még
szorosan mellettem volt, de a teljes sötétség teljesen
megzavarta a tájékozódási képességemet. Folyamatosan az
járt az eszemben, hogy el fogok esni, de úgy tűnt, hogy ezt
sem tudtam megtenni. Vagy talán már meg is tettem. Az
agyam folyamatosan furcsa érzéseket küldött felém, mintha
talán már nem is lennék teljesen függőlegesen.
Olyan érzés volt, mintha lebegnénk, random
szellemekként úszkálva az árral, én, a fiúk, egy rakás dühös
démonúr...
– Mindannyian lebegünk – motyogta Caleb, valahol balra
tőlem, mintha csak meghallott volna. És igen, éppen erre
van most szükségem, Caleb, gondoltam gonoszul, Stephen
kibaszott King. De most az egyszer az agyam nem reagált a
felszólításra, és nem kezdett kínozni. Talán azért, mert ez
már folyamatban volt.
Hihetetlen csend volt. A kezdeti nyilatkozat után nem
mondtak semmi mást. Nem tudtam, hogy várnak-e ránk,
kellene-e valamit csinálnunk, vagy mondanunk, de más sem
tudta. Beleértve Pritkint is, aki korábban már járt itt, így
vélhetően ismerte az eljárást. Tehát én sem tettem semmit,
de nem volt szórakoztató.
Valahol olvastam, hogy az emberi agy nem működik
olyan jól, ha megfosztják a szokásos bemeneti forrásoktól.
Mint amikor az emberek bemennek azokba a hangszigetelt
kamrákba, amelyek kizárják a normál háttérzajt. Úgy tűnik,
nyugodtnak, békésnek kell lennie, annyira csendesnek...
De néhány perc múlva, a bemeneti adatok hiánya miatt
kiéhezett agyuk elkezd kiborulni, mert ilyen dolgokra van
szükség a navigációhoz és az egyensúlyhoz, és hogy ne
kezdjenek szörnyeket képzelni a sarkokban.
Nem mintha ez itt felmerülhetett volna.
 De csak azért, mert ennek a helynek nem voltak sarkai.
Nem, csak egy rakás olyan dolog, ami éjszaka jelenik
meg, és engem nem nagyon szeret, és egyébként is
embereket eszik, és valószínűleg azt hiszi, hogy valamit
visszafizethet azért, amit anyám tett, és... – fejezd be, Cassie!
Igen. Igen, ez jó lenne. Leszámítva, hogy amikor
leállítottam a mentális fecsegést, gondjaim támadtak a
hallott dolgokkal, félhangos suttogásokkal és távoli,
földkívüli hangokkal. És a furcsa susogások, ha látnám a
kollektív fényvillogások mögött lévőt, nem tűnne teljesen
emberinek. Vagy, tudod, úgy általában.
És oké, talán tévedtem.
Talán a sötét mégsem olyan rossz.
És akkor hirtelen már nem volt sötét.
Két dolog történt egyszerre: anyám ugrott a hatalmas tér
közepére, nagy fényt sugározva maga körül, és hatalmas
energiaáramlás támadt, amely eléggé megdöbbentett.
Nem egy normális, annyira gyenge áramlás, mint amit
mostanában tapasztaltam... mint amióta meglátogattam. És
igen, talán ezt már korábban össze kellett volna raknom. De
ez még rosszabb volt, és sokkal inkább szó szerint is, mintha
mindaz a hatalom, amelyhez nem tudtam hozzáférni olyan
dolgok miatt, mint az ugrás, a küzdelem és az életem
megmentése, most áramlott, mint egy gát mögötti csillogó
vízfal. Egy gát, amely éppen átszakadt.
És ó, basszus!
Szinte láttam, ahogy a csillogó hatalom elfolyik tőlem
felé, és csillogó patakban kavarog a lába körül. Vagy talán
áradás, mert ez így sokkal nagyobb erő volt, mint amennyit
az időbeli ugrásokhoz, vagy az idő leállításához
használtam, vagy... vagy bármihez. Sokkal több, mint amit
valaha is irányítottam egyszerre az életemben.
 És mindezt úgy, hogy nem igazán volt itt. Láttam a
csillagokat rajta keresztül a túloldalon, bár nem szellem
volt. A szellemeket ismertem. Inkább olyan volt, mintha a
Skype intertemporális változatát használta volna.
És a jel egyenesen rajtam keresztül futott.
Szóval beletelt egy pillanatba, mire összeszedtem magam,
és másra is tudtam figyelni, nemcsak a túlságosan is emberi
testem erőteljes panaszaira, és észrevettem – hogy pontosan
ugyanúgy néz ki.
Oké, talán mégsem pontosan. Akadt néhány változás; a
világos hajkoronája rézszínű árnyalatot kapott a
sötétségben, az ibolyaszínű szemek óriásiak és fényesek
voltak, a porcelánbőr úgy ragyogott, mintha saját
fényforrása lenne. De még mindig egyszerű fehérbe
öltözött, nem volt harminc láb magas, vagy izzó
energiatömeg, mint az utolsó isten, akit láttam, és nem viselt
olyan kellékeket, amelyeket azt hiszem, tudat alatt vártam:
íjak, nyilak, pajzs, korona...
Nem az, hogy csalódtam... egész pontosan. Csak hát, nos,
most igazán alkalmazhattunk volna egy kis megfélemlítési
tényezőt. Ehelyett egy perc alatt felmérte a helyszínt, majd
szinte kacéran elmosolyodott.
– Hosszú idő telt el, urak! Hiányoztam?
Nem menő, anya, gondoltam kissé kétségbeesetten,
miközben egy boldogtalan dübörgés visszhangzott a
teremben.
De úgy tűnt, nem zavarta. A hosszú szempillák egy
pillanatra árnyékot vetettek a porcelánarcra, miközben
fanyar mosolyra húzta az ajkát.
– Nem! Feltételezem, nem!
– Ismerünk téged, ó, Ninmesarra!
 Az egyik csillag lezuhant az égről, és vonzó külsejű
férfivá változott, aki sötét öltönyt viselt. Szőke volt, mint
Rosier, de a hasonlóságok ezzel véget is értek. Haja
vékonyszálú és hátrafésült, arca kerek volt, és nem
különösebben figyelemre méltó, leszámítva a jelentős
hasadékot az egyébként jellegtelen állon. Fiatalnak látszott,
talán velem egyidősnek, esetleg néhány évvel idősebbnek,
hangja pedig szelíd, szinte édes.
Elfintorodva néztem rá.
Nem démonnak nézett ki.
– Amit nem tudunk, az az, hogy miért járultál elénk –
tette hozzá, és néhány lábnyira megállt attól a ragyogástól,
amelyet anya árasztott – igen, volt egy padló ott lenn, azt
hiszem, számunkra, akiknek teste is van. Láttam, amikor
sétált, a teste által vetett árnyékban. Mert anya fénye
valóban árnyékot vetett.
Elképesztő volt, hogy mennyivel jobban éreztem magam,
csak mert láttam azt a néhány négyzetméternyi normális
dolgot. Felemeltem a lábamat, egyenként, és újra
visszatettem, szándékosan végighúzva a földön, amit most
képes voltam érezni. És az a furcsa hurok-a-hurokban érzés,
amit az agyam csinált, kissé elcsendesedett.
Kár, hogy nem tett semmit az energiaáramlással.
Anya rám pillantott.
– A Seidr használatával alkalmazott kommunikáció nehéz
az emberek számára, és a lányomnak egyedül kell viselnie a
terhet. Ezért nyíltan beszélek, mivel rövid az itt
rendelkezésemre álló idő. Azért jött, hogy egy férfi életét
kérje tőled. Én... Nem.
Ez kába pislogást váltott ki belőlem. És Pritkin
történelemórájának néhány mentális visszajátszását. Kérlek,
mondjátok, hogy ezt nem basztam el, gondoltam
kifejezéstelenül. Kérlek, kérlek, kérlek...
– Akkor miért vagy itt? – kérdezte a férfi, kissé ráncolva a
homlokát. Mintha ő sem lett volna boldogabb a válaszától,
mint én.
– Áldást adjak neked, Adra! Vagy mondjak valami mást?
– Mikor tett a Világromboló valaha is mást a káron kívül?
– Ez egy élesebb hang volt, de nem tudtam megmondani,
honnan jött.
Amíg egy alacsonyabb, testesebb alak nem lépett arra a
részre, amit megvilágított anya fénye.
És oké, ez jobb volt. Az első pasas hamis biztonságérzetbe
ringathatott volna, ha bárhol másutt találkoztam volna vele,
de ez biztos nem történhetne meg ezzel a másodikkal. Nem
mintha ez bármit is jelentett volna – amennyire tudtam, az
új fickó könnyű esetnek tűnt. A vámpírokkal való
együttélésből már megtanultam, hogy ne a küllem alapján
ítéljek.
De ez nagyon nehéz, amikor a kérdéses külsőségek olyan
furcsák.
A férfi – legalábbis arra tippeltem, kizárólag a hangja
alapján – sápadt és darabos volt a sötét öltözéke alatt. És
nem voltak felismerhető arcvonásai, amennyire meg tudtam
mondani. Volt feje; legalábbis feltételeztem, hogy a dudor,
ami kiemelkedett a szintén feltételezett vállakból, az az, bár
ez nyitott kérdés maradt. A szemek, száj és orr helyett volt
egy csomó tapogatója vagy csápja, vagy, a franc tudja,
minek nevezzem, fehér hullámzó dolgok, amelyek göbös
pattanásokból fakadtak, mint a tengeri rózsa szálai. És
körbevették a legalább pár száz apró, hegyes fogakkal
rendelkező lyukat.
 És oké, talán ez volt a száj. Nem tudtam, mert nem
akartam elég közel kerülni ahhoz, hogy megtudjam. És
igen, diszkriminatív és bigott voltam, vagy bármi, de...
Nem voltam nyugodt.
De anya nem tűnt nyugtalannak. Úgy vonta fel egyetlen
szemöldökét, ahogy nekem még soha sem sikerült.
Valahányszor megpróbáltam, mindkettő felemelkedett, így
az elegánsan szórakozott helyett meglepettnek tűntem. De ő
eltalálta.
– Mikor, Asag? Amikor megöltem Ninurtát, és
felszabadítottam népedet tízezer év rabságából? Amikor
megöltem Pazuzut, a fél légiójával együtt, és ezzel véget
vetettem a háborúnak, amit ti nem tudtatok megtenni?
Amikor a nagy Kamish ezer sebből vérezve menekült
előlem, és elég gyenge volt ahhoz, hogy vadászhassatok rá
és száműzhessétek...
– Semmit sem tettél helyettünk! Nem akartál megmenteni
minket! – mondta dühösen.
– Persze, hogy nem! De a tetteim következménye hasznos
volt, nem? Vagy elfelejtetted, hogyan ostoroztak benneteket
azok, akiket most „ősi borzalmaknak” nevezel, de akiket
egykoron uraknak hívtál és alázatosan szolgáltál minden
rokonságoddal együtt? Olyan gyorsan elfelejtetted már,
hogyan büszkélkedtek a véres háborúkban, miközben
néped ínségben szenvedett és végtelen rettegésben élve
várta, hogy újra és újra besorozzák, mert soha nem
elegendő egyetlen győzelem sem, és egyetlen vereség sem
volt végleges...?
Anya folytatta a mondókáját, de nekem tényleg gondot
okozott, hogy rá koncentráljak.
Valami olyasmit tapasztaltam, mint amit Mirceával
éreztem, csak ez olyan volt, mintha azt mondanám, hogy az
esőcsepp özönvízként zúdul alá. És igen, ez megmagyaráz
néhány dolgot. Mintha folyamatosan más emberek fejébe
ugrottam volna, vagy ők az enyémbe... vagy ha legalább
tudtam volna, hogy mi a szar folyik. De nem tudtam, és
nem tudtam összpontosítani azzal az érzéssel, mintha
néhány ezer volt futna minden eremben.
Segítség, gondoltam tétován.
– Vérezve hagytak ott benneteket a csatatéren! – mondta
anya. – A dögevők takarmányaként! Vagy a védelmezők
mögött rejtőzködve, egyedül a saját kis világotokban,
képtelenül a növekedésre, az együttműködésre, vagy
felfedezésre, attól félve, hogy mi jár az éjszakában...
– Legfőképp te, főnök! – A démon úgy hangzott, mintha
meg akarna fulladni.
– Ó, nem főnök, Asag, biztosan! Nem neked! Én csak a
hatalmasokra vadásztam!
Nevetés hangzott fel, még ha kissé kényelmetlen is. Nem
igazán törte meg a feszültséget. Olyan érzésem volt, semmi
sem lenne rá képes.
– Bármit is gondoljatok rólam – folytatta anya –, az a tény
továbbra is fennáll, hogy a nagyok meggyilkolása
érvényesülni engedte a józanabb hangokat sok udvarban,
segített véget vetni az ősi háborúknak, és sokat tett, ha nem
is a béke, de legalább a nagyobb stabilitás jelenlegi korszaka
felé, mint amit ti valaha is tudtatok.
– És ezt most meg kellene köszönnünk? – kérdezte
szelíden az, akit Adrának nevezett.
– Nem, de talán meg kellene köszönnötök azt a több ezer
évet, mialatt mentesültetek a fajtám támadásaitól. Amikor
száműztem őket a Földről, az elzárta őket a ti világotoktól
is! Azt gondolhatjátok, hogy kihatással voltam a
létszámotokra, de ők vajon hányat vettek volna el? Több
mint négy évezreden át, mennyit?
– Halljátok? – követelte Asag. – Most ő a jótevőnk!
– Nehéz bármit is hallani – szólt közbe egy másik hang –
a fecsegéseden keresztül! Néhányan közülünk szívesebben
hallgatnák a Mennyek Királynőjét!
– A mennyországnak ott kellett volna maradnia! A
fajtájával együtt!
– De nem maradtunk! Nem is fogunk! – mondta élesen
anya. – Azt kérdezted, miért jöttem; ezt el kellett
mondanom neked! A fajtámbéliek kétségbeesettek lettek.
Dőzsöltek a múltban, és erősödtek. De sokkal többen is
lettek. És veletek ellentétben, ők nem korlátozták a
népességüket. Most jönnének, mert muszáj; világunk nem
képes ennyit eltartani, még alapszinten sem. És amikor
jönnek, bármi legyen is az ára, értetek is jönni fognak! És
nem csak az ősiekre fognak menni és végezni velük, mint
én. Mindenkit el fognak pusztítani!
– Hirtelen visszatérhetnek, miután olyan sokáig
száműzöttek voltak? – kérdezte az, akit Adrának hívott. –
Hirtelen nem működik a nagy védelmed?
Kevésbé hangzott őrültnek, mint a másik pasas, de nem
voltam biztos benne, hogy kevésbé szkeptikus. Azt hiszem,
nem hibáztathattam őt; úgy hangzott, mintha anyám a
múltban többször kijátszotta volna őket. De ha most meg
akarja győzni őket, akkor jobb, ha siet.
Bizseregni kezdtem, már-már lángolni, búcsút intettem az
izzásnak. És kezdtem közeledni ahhoz az állapothoz,
amikor az egyik rajzfilmfigura belenyomja az ujját a
konnektorba, és kilátszik a csontváza a bőrén keresztül. Úgy
éreztem még a hajam is szikrázik. Nem egy embernek
kellene ezt a rengeteg nyers erőt irányítania.
 És ez sem fogja sokáig csinálni.
– Nem, de ahogy növekszik az éhségük, nő az
elkeseredésük is – mondta anya egyre gyorsabban. – Most
olyan dolgokat is meg fognak kockáztatni, amelyeket
egykor megvetettek volna. És már nem vagyok itt, hogy az
ikervilágok vagy a ti védőbástyátok legyek!
– Olyan védőfal, amely nélkül meglehetünk! – mondta
Asag. – Nem látjátok, mit csinál? – kérdezte démontársaitól.
– Még a sírból is ránk támad! Emberi gyermekét használja
arra, hogy beszéljen velünk, és felhasználva őt és az inkubus
porontyot, befejezi, amit elkezdett. És mindannyiunkat
elpusztít!
– A fiamnak semmi köze ehhez! – hallatszott valahonnan
Rosier hangja. – Mondtam, hogy az a lány...
– Hallgass! Ha évekkel ezelőtt nem álltál volna ellen a
kivégzésének, akkor most nem néznénk szembe ezzel a
veszéllyel!
– Nem ők az a veszély, amellyel szembesülsz, Asag! –
mondta anya szelíden. – A paranoiád éppen olyan erős,
mint régen is volt, és mint mindig, nem a megfelelő dologra
irányul!
A démon válaszolni kezdett, de félbeszakította az
Adrának nevezett démon.
– Utána majd elmondhatja az aggodalmait, uram!
Egyelőre hadd beszéljen!
– Nem Asag félreértéseitől kell tartanotok! – mondta. –
Vagy más, hozzá hasonlóktól. Vagy azoktól, akik túl
gyávák, hogy most beszéljenek, de amint távozok, a józan
ész hangjával próbálják leplezni gyávaságukat. Azt
mondják majd, hogy úgy teszünk, mint korábban.
Menedéket keresünk a falaink mögött, a becsukott és bezárt
kapuk mögött, és várunk. Egyszer megmentett minket;
miért ne működne újra? És azoktól az ellenségektől, akik
lehet, soha nem térhetnek vissza, vagy akik, ha mégis
megteszik, nem lesznek olyan képességeik, mint annak, aki
irányítja a portálokat. Korábban nem mertek a saját
földjeinken vadászni ránk. Most sem mernek! Biztonságban
vagyunk...
Anyám hangja gyengéd gúnyolódással halkult el. A
teremben halálos csend lett.
– Azért jöttem, hogy elmondjam nektek, nem vagytok
biztonságban! Ahogy korábban sem, csak nem érdekeltetek!
Bárkit, bármikor elpusztíthattam volna közületek, és most is
vannak olyan hatalmasok, mint én voltam valaha! Nincs
meg nekik az én képességem, ez igaz! De vannak
másmilyenek! És használni is fogják őket!
– Hazugság! – robbant ki Asag. – Hazugságok! Ki az
egyetlen, aki vadászott ránk, aki pusztított minket, aki iránt
örök gyűlöletet esküdtünk? Olyan gyorsan elfelejtetted?
– Semmit sem felejtettünk el – mondta Adra. – És egyszer
már figyelmeztettelek!
Legalábbis azt hittem, hogy ezt mondta. Már alig
hallottam a szívverésemtől, nem éreztem a lábaimat, és az
egész testem remegett, mintha lázas lennék. Éreztem, valaki
kezét az enyém alatt, de nem tudtam megmondani, kiét.
Valaki, aki megpróbált egyenesen tartani, de nem törődtem
vele. Nem kellett állnom; Csak arra volt szükségem, hogy
ennek vége legyen. Csak arra volt szükségem...
Időt adni neki, hogy befejezhesse.
Anya pillantása végigsöpört a termen, és a hangjában
most nem volt szórakozás, nem volt tréfálkozás, ugratás.
Kifejezéstelen és kompromisszumok nélküli volt, egy
orákulum hangja, amit teljesen uralt a hatalma. Mindennek
ellenére libabőrös lettem. Kíváncsi voltam, vajon valaki más
is rájött-e; már nem csak beszélt.
Jövendölt.
– Borotvaélen álltok! Csatlakozzatok a lányomhoz!
Harcoljatok mellette! Adjátok neki az inkubust és bármilyen
más segítséget, amit adhattok! Mert ha nem, akkor
hamarosan eljön az idő, amikor azt kívánjátok, bárcsak
megtettétek volna!
 31. Fejezet

Öt perccel később egy kanapén voltam az előcsarnokban,

kissé gőzölögve. Ha rajzfilm figura lennék, akkor
megfeketedett arcom lenne, hajam kiegyenesedve
meredezne a fejemen, és gőzpamacsok úsznának ki a
fülemből. És nem én voltam az egyetlen.
– Nos, ez jobban is elsülhetett volna!
Ez Caleb volt, aki egy túlméretes zsebkendővel törölgette
az arcát. A haja csak azért nem meredezett az égnek, mert
nem volt neki, de általában élénk bőrszíne most
hamuszürke árnyalatot öltött, és a szeme kissé kerekebb
volt, mint ami technikailag szükséges volt. Ha valaki másról
lett volna szó, azt mondtam volna, hogy pánikrohammal
kacérkodik, csakhogy a hadmágusok soha nem tesznek
ilyet.
De persze ők általában nem is jelennek meg a
démonfőtanács teljes ülése előtt.
Nem mintha már ott lettünk volna. Nem sokkal azután
elveszítettem anyával a kapcsolatot, hogy kitört a káosz a
teremben. És nem a jó fajta. Az a furcsa rezgés, ami miatt a
bőröm olyan lett, mintha a csontjaim át akarnának bújni
rajta, mintha egy óriási dobban lennénk, és valaki hirtelen
úgy döntött, hogy a pokolian verni kezdi. És akkor zaj
hallatszott, ami nem fém sivítás volt, nem is magas hangú
elefánttrombitálás, de az agyam feladta, hogy megpróbálja
értelmezni, és hogy valami értelmetlenebbnél is
értelmetlenebb lehetőségeket vessen fel.
Szóval igen.
Mehetett volna jobban is.
Másrészt a rezgő, zajos dolgok émelygést és kudarc
érzetet váltottak ki. Semmit sem voltam képes normálisan
érzékelni, még a padlót sem, és amit átéltem, soha többé
nem szerettem volna megtapasztalni. De a jó hír az volt,
hogy kollektíven rúgták ki a seggünket.
A rossz hír az volt, hogy Pritkin nem volt velünk.
A nagy dupla ajtókat bámultam, amik visszavezettek a
pokol belső szentélyébe, és mindennek ellenére hirtelen
késztetésem támadt, hogy visszatérjek oda. És azt hiszem,
több mint késztetés, mert a következő dolog, amit észleltem,
hogy már félúton járok, és Caleb karja tart vissza.
– Esélytelen! – morogta.
– Csak hallgatódzni akarok...
– Mit? – követelte. – A visítást?
– Úgysem engednek be – emlékeztetett Casanova. – Azt
mondták, ember nem vehet részt a tanácskozáson.
– Pritkin bent van...
– Ő a vádlott. Az más.
– Ettől tartok én is!
– Tessék! – nyújtotta oda Casanova az értékes pokoli lével
teli üveget.
Csak pislogtam rá.
– Fehér vagy, mint egy lepedő – mondta mogorván.
Kissé óvatosan vettem el az üveget. És rendben, ha
megerősítésre lett volna szükségem, hogy a dolgok rosszul
állnak, most megkaptam. Casanova kedves volt velem.
Annyira elbaszottak voltunk.
 Ittam. Az emberek, vagy dolgok, vagy dolgok, amik
embereknek tettették magukat, jöttek-mentek, nem figyelve
a sarokban kuporgó három csavargóra. Caleb folyamatosan
körbepislogott, de nem mintha harcra készülne. Inkább
mintha megnyugtatólag hatott volna rá az előcsarnok
megismerése.
Rajtam nem sokat segített.
Hosszú percek teltek el.
– Talán tárgyalási taktikának szánják – fakadt ki hirtelen
Caleb.
Rápillantottam. Kicsit kevésbé volt kiborulva, de nem
volt boldogabb egy kicsit sem. Ismertem ezt az érzést.
A gondolkodásra szánt idő elég vacak volt.
– Mit?
– Tudod – mondta nekem. – Ez az összes dolog az
istenekről...
Átadtam az üveget.
– Szerinted anya hazudott?
Caleb kortyolt egyet, majd elfintorodott.
– Nem ezt mondom! Már megjelent az egyik isten, a
másiknak meg a nyavalyás, seggfej gyerekei. De túlozhatott.
Alkudozott velük, és egy tárgyalás során mindig többet
kérsz, mint amennyit remélsz. Pritkint akarjuk, ezért az
édesanyád kér...
– Egy sereget? – kérdezte hitetlenkedve Casanova. –
Démon sereget?
Caleb összevonta a szemöldökét.
– Azt hittem, hogy te jó ötletnek tartod. Erről nyafogtál
fele úton Rosier fővárosában...
– Az tény, hogy valamilyen segítséget igénybe vehetnénk
a már zajló háborúban – mondta Casanova, és visszavette az
üveget. – Nem beszélve arról, hogy van egy háborgó istenek
hada, akik készen állnak elpusztítani a poklot, és a földet
tervezik állomásként használni!
Jó néhány korty italt leküldött egyszerre.
– Nos, bocsáss meg, hogy abban reménykedem, hogy ez
nem igaz! – vágott vissza Caleb. – Mivel valakinek küzdeni
kell ellenük!
Casanova áthajolt fölöttem, hogy jobban rábámulhasson.
– És mi többiek nem fogunk? Azt hiszed, hogy az istenek
csak a hadmágusokat akarják kiirtani, és mindenki mást
békén hagynak...
– A Gárda nyilvánvaló célpont, igen. Csak nekünk van
annyi mágiánk, hogy szembeszállhassunk velük...
– Ó, kérlek! – mondta hevesen Casanova. – Ha ezek a
lények – láttad őket? – betojtak, szerinted nektek mennyi
esélyetek van?
– Több, mint gondolnád, vagy amire számítanak! A
Gárda már nem az a szedett-vedett kis csoport, amelyre
emlékeznek...
– Igen, ezért mondta épp az előbb az istennő, aki
megalapította az egységedet, hogy a démonok nélkül
rábasztunk! Nézz szembe vele – ha az istenek túljutnak
azon az átkozott varázslaton, akkor halottak vagyunk,
mindannyian...
– Fejezzétek be! – mondtam, de senki sem hallgatott rám.
– Így beszél egy kaszinó menedzsere, aki nagyszerű
katonai elme! – vágta rá Caleb.
– Aki elég sokat élt ahhoz, hogy jó néhány háborút
láthasson az élete során! – vágott vissza Casanova. – És soha
nem csak a harcosok szenvednek...
– Nem mondtam, hogy...
– És mindketten tudjuk, hogy könnyebb egy
hadszintteret vezetni, ha nem kell szabotázs miatt aggódni!
 – Fejezzétek be! – mondtam. De nem tették.
– Ha a helyükben lennék, senkit sem szeretnék az ide
vezető egyetlen kapu közelében, főleg azután, ami a
múltkor történt. Könnyebb megölni minket, megölni a
tündéreket, és a pokolba is, megölni az embereket is. Nem
mintha már szükség lenne rájuk, ha egyébként is a poklot
támadják...
– Szükségük lenne rájuk, hogy megetessék értékes
marháikat – morogta Caleb. – Esélytelen, hogy ők...
– Ha etetni akarják a marháikat, megtehetik olyan
lényekkel is, amilyeneket Rosier világában láttunk. Ha még
az inkubusok is képesek irányítani őket, az isteneknek soha
nem kell aggódniuk lázadás miatt. Soha nem kell
aggódniuk semmiféle... – elhallgatott, amikor felálltam.
Mert vagy ez, vagy elkezdek sikoltozni.
– Hová mész? – követelte Casanova.
– Valahova el!
– Cassie...
– Ne! – mondtam neki, amikor a csuklóm után nyúlt. És
elvétette, mert részegebb volt, mint a bárban. – Nem vagyok
rá képes, rendben? Én csak... nem vagyok képes!
– Rendben van! – mondta Caleb. És aztán elfintorodott,
mert nem volt, és ezt mindketten tudtuk. – Csak... ülj vissza!
– Nem akarok leülni!
– Nem mintha lenne választásod! – mutatott rá Casanova.
– Hová akarsz még menni?
Nem válaszoltam, mert nem tudtam. Csak azt tudtam,
hogy nem vagyok képes ott ülni és hallgatni, ahogy
vitatkoznak, amikor egyetlen átkozott dolgot sem tehetek
semmi ellen. Tántorogtam a kimerültségtől, de nem alhatok
el, nem, amikor Pritkin odabent könyörög az életéért. És
nem úgy tűnt, hogy maradt annyi az üvegben, hogy
berúgjak tőle.
Nem tudtam, mit akarok.
– Tudom, hogy érzel – mondta Caleb, és megfogta a
kezem.
Nem elmarkolta, nem rángatta, sőt nem is ejtette
csapdába, ami abban az állapotban, amelyben voltam, talán
átlökött volna a határon. Az ujjait kissé szétnyitotta, lazán
tartotta a kezem. Bármikor visszahúzhattam volna.
És így, perverz módon már nem akartam.
– Én is így érzek – mondta. – Tizenöt éve ismerem Johnt.
Fél tucatszor mentette meg a seggemet, és én talán
feleannyiszor viszonoztam a szívességet...
– Azt hiszem, ma kiegyenlíthetted volna a számokat –
mondtam kissé egyenetlenül.
– Talán. – Ha ez sikerül, kimondatlan maradt. – De most
semmit nem tehetek érte! Kivéve a várakozást. Majd
meghoznak egy döntést, és akkor Johnnak szüksége lesz
ránk. És itt kell lennünk, érte! Rendben?
Bólintottam, mert hirtelen nem tudtam mit mondani. És
hagytam, hogy Caleb visszahúzzon a kanapéra, vagy bármi
is volt valójában. Nem tudtam mi, de kényelmes volt. Aztán
a vállára húzott, ami már nem volt az. De akkor nem zavart.
– Sajnálom! – mondta Casanova, ami talán nem jelentett
semmit. De aztán újra nyújtotta felém az üveget.
– Rendben van – mondtam, és kábán néztem rá. – Azt
hiszem, elegem van!
– Egyáltalán nincs! – motyogta, és körülnézett. És
felfordította.

***
 Valami keményen ébredtem. Próbáltam megveregetni,
mert ez a párna látott már jobb napokat is. De úgy tűnt,
hogy nem segít.
Tehát újra megveregettem.
– Aú! – mondta valaki szelíden.
A szemem kinyílt, és azon kaptam magam, hogy valami
olyasmit nézek, ami egy térd lehetett. Pislantottam, és
sikerült jobban fókuszálnom. Igen, térd volt. Nagyon
piszkos farmerrel borított térd, amely össze volt nyálazva is.
Kissé felemelkedtem. És rájöttem, hogy miért volt ennyire
átkozottul kemény a párnám. A fejem valakinek a combján
pihent, és bárki is volt az, nem hagyta ki a láberősítő
napokat. A másik oldalra fordítottam a fejem, és megláttam
egy hasat. A homlokomat ráncolva meredtem rá, ami nem
volt igazságos, mert szép has volt. Lapos és kemény, és a
laza farmer felett látszottak a V izmok kezdetei, amit néha
Adonis övnek is neveznek.
De amúgy is valami nem volt rendben vele. És ez
magában foglalta az izmos, enyhén szőrös mellkast is. És
fölötte a sziklaszilárd vállak. És az arc...
A testem hirtelen kiegyenesedett. Talán kissé túl hirtelen,
mert a szoba elkezdett lustán forogni körülöttem. De nem
érdekelt, mert végre rájöttem a problémára: a test megfelelő
volt, a bőrszín azonban nem. Caleb élénk kávészíne helyett,
halványan napbarnított, és... Megragadtam az egyik
túlméretes vállat, és olyan erősen megmozgattam,
amennyire csak tudtam, ami azt jelentette, hogy talán kissé
összeráztam.
– Elengedtek?
Felemelkedett egy szemöldök. És a fenébe! Ezt rajtam
kívül mindenki meg tudja csinálni!?
 – Nem – válaszolta Pritkin. – Tanácskoznak. Úgy tűnik,
ehhez nincs rám szükségük.
– Ó! – Visszaültem, és teljesen felébredtem. És
leellenőriztem őt.
Jól nézett ki. Nos, valójában ez így nem volt igaz. A „jól”
egy viszonylagos kifejezés, figyelembe véve, hogy hol
voltunk, és sok mindent magában foglalt. De legalább nem
nézett ki összevertnek.
Sajnos ez volt az egyetlen plusz.
Nem talált semmilyen egyéb ruhát a piszkos farmerhez,
amely most már több helyen felhasadt, és az egyik oldalán
megégett, valószínűleg a tetőn hajszál híján célba ért
robbanás következménye. A mindig szörnyű haja most
extra Pritkines volt, vagyis bármelyik magára egy kicsit is
adó stylistet öngyilkosságra késztetett volna. Bár illett az
arcához, a tépett borostájához, a bal szeme alatti duzzadt és
színes monoklihoz, a hevederben lévő jobb karjához és a
bordáihoz...
– Még az ajtón se jutnál be, ha Rosier így nézne ki! –
mondtam neki egy perc múlva.
– Aggódnom kellene, hogy elégedettnek tűnsz? –
szorította össze az ajkát.
– Nem is! – Ez nevetséges volt. – És arra gondoltam, hogy
szörnyen nézel ki!
– Szeretnél tükröt? – kérdezte kedvesen.
– Nem!
Körbenéztem. Még mindig a kanapén voltunk, csak
valaki az egyik oldalához egy rattan paravánt tett, amely
eltakart minket az előcsarnok többi részétől. Úgy tűnt, ez
sűrűn előfordul velem.
Azt hiszem, még a pokolnak is vannak bizonyos normái.
 Bár Caleb legalább büszkén vállalta eredetét. Az
oszlopnál állt, keresztbe tett karokkal, figyelmes szemekkel,
arcán a szokásos baszakodj-velem-és-meghalsz kifejezéssel,
talán még fokozta is egy kicsit, tekintve, hogy hol voltunk.
A térdig érő bőrkabátja szintén élesnek látszott. Persze
mivel egy hadmágusé volt, inkább öngyógyító páncél, mint
kabát volt, szinte abban a pillanatban kezelte az apróbb
sérüléseket, ahogy keletkeztek. Gyanítottam, hogy egyben
öntisztító is lehet, mert gyanúsan hiányzott róla a kosz.
Casanova viszont visszahozta az átlagunkat, bár kevésbé
a külseje, inkább a hozzáállása miatt. Még mindig a másik
oldalamon feküdt a kanapén, és biztosan kiürítette az
üveget, amelyet még mindig szorongatott. Mert jóképű arca
sápadt és gyűrött volt, mint egykor elegáns öltönye. És a
szeme folytonosan pásztázott az előcsarnokban, mintha át
akarna látni a megnyugtató bézs csillogáson.
Összességében nagyon nyomorúságosak voltunk, és
akkor panaszosan megkordult a gyomrom.
– Sokáig voltam kiütve? – kérdeztem, és egy lógó tincset
túrtam a fülem mögé. És összerezzentem, mert még ez is
fájt.
– Néhány órát – válaszolt Pritkin. – Nem eszméletlen
voltál, csak kimerült. Úgy véltük, hogy a legjobb, ha
hagyunk aludni. Valószínűleg még órákba telik, mire
bármit is hallunk.
Ezt emésztgettem. És sajnos semmi mást. A gyomrom
ezúttal erősebben szólalt meg.
– Van ennek a helynek kávézója?
– Nincs – mondta, miközben fintorogva állt fel. Azt
hiszem, nem én voltam az egyetlen, aki megmerevedett. –
De van egy élelmiszeres kocsi a szomszédban. Ha jól
emlékszem, egyike a biztonságosabbaknak.
 – Biztonságos? – ráncolta Caleb a homlokát, mintha ez a
szó nem számítana errefelé. – Vajon rosszul emlékszem a
fickókra, akik éppen próbáltak megölni minket?
– Az még azelőtt történt, hogy elértük volna a tanácsot –
mondta Pritkin, és kinyújtózkodott, megropogtatva a hátát.
Ezt én is ki akartam próbálni, mert úgy hangzott, mintha
jobb lenne tőle, de túl görbe voltam. Csak megtántorodtam.
Tehát úgy tettem, mintha a lábujjaimat akarnám
megérinteni, ha már úgyis ott voltam lent.
És, Istenem, a lábujjaim! És szegény talpam többi része.
Mocskos, a pedikűr eltűnt, vágások és zúzódások rajta, és a
pokolbéli trutyi nyomai a lábujjak között.
És mindezek után, a futás, a harc és a szinte meghalás...
ez volt az utolsó csepp.
Ez volt az, amitől végül kiakadtam.
Egészen addig, amíg meg nem jelent az arcom előtt egy
hamisítatlan strandpapucs.
Felnéztem. – Hogyan...
– A sarkon túl van az üzlet – mondta Pritkin abban a
pillanatban, amikor észrevettem szép, tiszta lábát a
papucsokban.
– Megfürödtél! – vádoltam meg, bámulva a lábát.
– Megmosakodtam. – Bólintott egy diszkrét jelzésre a
közeli falon. Ami egy a folyosóra mutató nyíl volt, amelyen
kacskaringós betűkkel azt írta: Fürdőszobák.
És rájöttem, hogy még valamiről gondoskodnom kell.
– Gyere vissza! – mondtam, és megmarkoltam a
lábbelijét.
– Várj! – Ez Caleb volt, aki gyanakodva bámulta a táblát.
– Honnan tudjuk, mi van ott?
– Mi van?
 – Van egy WC odabent – mondta Pritkin, halványan
szórakozva. – Tudod, hogy sokfajta démonnak van teste.
– És mi van, ha az egyik ilyen test megtámadja őt? –
követelte Caleb. – Vagy valamilyen szellem? –
Boldogtalanul pillantott körül. – Ez a hely nyüzsög a
fenyegetésektől!
– De nem számunkra! Miután elkezdődött a tárgyalás, a
tanács oltalma alá kerültünk. És azt hiszem, emlékszel a
biztonsági személyzetükre?
Caleb a homlokát ráncolta, de nem tűnt elégedettnek.
– Vele megyek! – jelentette ki erőteljesen.
– Nem! – mondtam neki ugyanolyan erőteljesen.
A szeme összeszűkült. – Akkor John megy! Nem érdekel,
hogy melyikünk, de egyedül nem mész sehová! Itt nem!
– Most mondtam, hogy védelem alatt állunk – mondta
Pritkin, és türelmetlenül nézett a barátjára.
– Igen, a tanács védelme! Miért nem érzem ettől jobban
magam?
– Kellene! Senki sem fogja tesztelni őket, főleg nem a saját
épületükben! Cassie tökéletes biztonságban lesz!
Caleb felemelte az egyik hevedert, amelyen legalább 35
kiló fegyvert cipelt.
– Tudom, hogy abban lesz! Mert velem lesz!
– Ez nevetséges! – mondtam neki.
– A fülkén kívül maradok...
– Itt maradsz!
– Ez nem képezi vita tárgyát!
– Egyetértek!
Caleb keresztbe tette a karját, és dühösen sandított rám.
Ugyanolyan dühösen viszonoztam a pillantást. Valami
szortyogott a lábujjaim között, ami nagyjából ugyanannyira
akasztott ki, mint amennyire feldühített, mert mostanra már
le kellett volna mosnom.
– Ez a hely nem olyan veszélyes, mint gondolnád! –
mondta Pritkin Calebnek, újra próbálkozva.
Caleb áthatóan pillantott rá.
– Fejbe vertek?
– Igen, néhányszor...
– Gondoltam!
– ...de ez nem változtat a tényeken. Az Árnyékvilág a
kereskedelem miatt létezik. A tulajdonosoknak érdeke,
hogy fenntartsanak valamiféle rendet...
– Igen! Eddig igazán biztonságban éreztem magam!
– A legtöbb embert nem üldözi egy dühös démonúr,
amikor idejön – mondta Pritkin szárazon. – A tanács
hasznos találkozóhelynek tartja, mert semleges terep. De ők
csak nagyon kicsi részét képezik a helyi életnek. Nem azt
mondom, hogy a hely veszélytelen, de még az emberek is
eligazodhatnak. A mágusok meglehetősen gyakran járnak
ide például bájital-kellékeket vásárolni...
– Nem is épelméjűek!
– Jonas itt szerzi be a legtöbb...
– Nem segítesz magadon! – motyogta Caleb.
– Cassie pedig könnyedén felülmúlja hatalomban! Ha
Jonas félig törvényesen tud közlekedni ezeken az utcákon,
alkudozni tud a készleteire, és biztonságosan vissza is tud
térni, akkor azt hiszem, Cassie egyedül is el tud menni a
fürdőszobába!
Valamiért Caleb úgy nézett rá, mintha megőrült volna. A
hangja is így hangzott.
– Cassie erősebb, mint Jonas! – ismételte.
Pritkin a homlokát ráncolta.
– Természetesen! Ő a Pythia!
 – Ő... – Calebnek egy pillanatra elállt a szava, ezért
megragadtam az alkalmat.
– Korábban nem tudtam ugrani, mert anya az erőm nagy
részét átirányította... bármit is csinált odabent! De most már
jobban érzem magam...
– Igen, pont úgy nézel ki!
– Nem azt mondtam, hogy százszázalékos vagyok! –
mondtam türelmetlenül. – De képes vagyok megvédeni
magam...
– Jó! De az az én dolgom, hogy ne neked kelljen!
– Ha Agnes azt mondta volna, hogy maradj itt, akkor itt
maradnál! – mondtam dühösen.
– Lady Phemonoe nem lenne itt! Az udvarában lenne,
körülötte egy biztonsági csapattal! Találkozna a
méltóságokkal, és közvetítene a vitás esetekben, és... bármi
más, mint a rohangálás, szinte felrobbantva magát!
– Találkoztál valaha Agnessel? – kérdeztem, de Caleb
nem figyelt rám.
– Láttad ma? – kérdezte Johntól. – Igazuk volt azoknak a
boszorkányoknak; még pajzsai sincsenek, és én nem tudtam
elérni, és csak egy átkozott vámpír volt a védelme...
– Hé, menj te a picsába, haver! – hebegte Casanova
mögöttünk.
– ...és majdnem megölték! Majdnem hagytam, hogy
elkapják... – Caleb füstölögve hallgatott el.
– Nem hagytál te semmit se! – mondtam neki. – Bajba
kerültünk, de nem te voltál a hibás...
– Látom, ahogy ezt elmagyarázom az öregnek – mordult
fel Caleb. – Nézze, uram, végül elégett, de nem az én hibám
volt!
– Nem is! Én akartam ide jönni...
 – Igen, és nekem tudnom kellett volna nemet mondani!
Ahogy néhány nappal ezelőtt is kellett volna!
– Nemet kellett volna mondanod? – ismételgettem. – Azt
hittem, a hadmágusok azt teszik, amit a Pythia akar.
– A Pythia nem akarja ezt! – mondta Caleb hirtelen
haraggal. – Pythiák nem csinálnak ilyet! Nem támadják meg
a poklot, és nem harcolnak démonokkal és istenekkel...
– Valamint nem is éltek ezekben az időkben! – szakította
félbe Pritkin. – Nekik távolról sem kellett ilyesmivel
szembesülniük. Szerinted Lady Phemonoe képes lett volna
megtenni azt, amit Cassie tett ma? Vagy tegnap? Gondolod,
hogy merte volna?
– Azt hiszem, talált volna más utat! – mondta Caleb,
olyan férfiként, aki az utóbbi két órában ott állt az oszlop
mellett és gondolkodott. És arra a következtetésre jutott,
hogy talán Casanova részeg motyogása nem is volt olyan
messze az igazságtól. És végül is pánikba esett, mert mindez
egyszerre zúdult rá, szó szerint egyik napról a másikra. És
nem tudott mit kezdeni vele.
És azt hiszem, életében nem túl gyakran érezte ezt.
– Fogalmam sem volt... – nézett rám vádlón. – Úgy volt,
hogy csak besurrannunk valami palotába. Csak elkapod
Johnt, és kiviszed...
– Amit meg is tettünk!
– Nem ezt tettük! Mi... – Caleb elhallgatott, és újra
körülnézett, de a megnyugtató, bézs színű előcsarnok
látszólag nem hatott rá. – Ez a hely, a pokol, a méret... –
ismét elhallgatott, félig dühösen, félig csodálkozva bámult
rólam Pritkinre. – Egész világok vannak itt! – Pritkin a
barátjára nézett, és megváltozott az arca. A dühvel járó
ingerültségtől kezdve... a megértésig. Mert talán egyszer ő is
így érzett. Túlterhelt és alkalmatlan, hirtelen egy olyan
hatalmas világegyetemmel nézett szembe, amelyet
egyáltalán nem értett.
– Igen – mondta egyszerűen.
Caleb még egy percig bámult rá, majd hirtelen elfordult,
és a bőrkabát meglebbent.
És végre felfogtam.
Már több mint három hónapja foglalkozom ezekkel a
dolgokkal. És nehéz volt. És félelmetes. Annyira, hogy a
legtöbb nap úgy éreztem, hogy legszívesebben az ágy alá
bújnék, vagy csak elfutnék, és soha nem állnék meg. És az
volt az igazság, hogy ha bárki más elvégezte volna ezt a
munkát helyettem, akkor valószínűleg meg is tettem volna.
Mint ahogy Caleb is valószínűleg legszívesebben elfutna
innen. De nem tette. És nem is tenné, mert tisztességes fickó
volt. És mert egy életen át tartó kötelesség és fegyelem is
akadályozta. És mert neki sem volt hova mennie.
De most szüksége volt valamire, ami visszatartja. Valami
ismerős. Valami, amit meg tud csinálni. Még akkor is, ha
csak valami hülyeség volt.
Még ha az is, hogy elkísérjen a fürdőszobába.
– Gyere! – mondtam neki, és kezem a vállára csúsztattam.
– Ha senki nincs odabent, nyitva hagyom az ajtót.
 32. Fejezet

– Tényleg itt fogsz enni? – követelte Caleb tizenöt perccel

később.
– Átkozottul igen! – mondtam összeszorított szájjal.
Az étterem nem egy kocsi volt, bár körülbelül akkora.
Egy kis téglalap volt, beékelődve a bíróság épülete és egy
rakás bolt közé. Úgy tűnt az üzletek zárva voltak, bár az
utca túloldalán lévők nyitva voltak. A továbbra is forgalmas
úton autók haladtak el, cikázó fényszóróik még inkább
elmosódottabbá tették amúgy is fáradt látásomat, és
megduplázódtak az utcán lévő tükörszerű ragyogásban.
Felnéztem, és néhány csepp eső hullott az arcomra. Lehet,
hogy ez is illúzió volt, mint eddig bármi más is, de
valóságosnak éreztem. Minden az volt. Csak egy sötétkék,
esős utca, közelebb a télhez, mint a nyárhoz, és sietős
emberek csoportjai.
És előttem egy fényesen megvilágított Formica-tábla,
aminek a tetejére egy kétoldalas menüt ragasztottak. És egy
rakás illat áradt a hátam mögötti rács mögül, ami miatt
készen álltam, hogy átmásszak a pulton. A rohadt életbe,
gondoltam csodálkozva, tényleg vacsorázni fogok.
Talán.
Lopva pillantottam körbe, várva hogy beüssön a krach.
Valaki, vagy valami, ami megakadályozza, hogy ételt
kapjak. És nem mintha nem lett volna rengeteg jelölt.
 Nem tudtam megmondani, hogy milyen napszak van,
mivel úgy tűnt, itt mindig sötét van. De rengeteg ember volt
az utcán. És tudtam, hol vagyok; Egyébként is tudtam, hogy
mik ők, vagy legalábbis a többségük. De egyik sem tűnt
különösebben rosszindulatúnak.
Egy főleg emberi nőnek tűnő lény közeledett, sokkolóan
halványlila hajjal, amely ugyanolyan könnyen
származhatott volna egy divatos fodrászatból, mint
genetikai következménynek. Élelmiszeres zacskót cipelt, és
mobiltelefonon beszélt valakivel, bosszús pillantással egy
elkéső ember, vagy az eső miatt. Néhány lábnyira haladt el
mellettem, de rám sem pillantott. És nem is támadott meg.
Egy pillanatig halványan meglepődve néztem utána.
Tapasztalatból tudtam, hogy az Árnyékvilágban rengeteg
ember próbálkozna valamivel, amint egy kis esélyt kapna.
De akkor ez a legtöbb emberi városra is igaz volt, nem?
Valóban annyira más volt ez?
Oké, igen, más volt, de...
– Rendelsz? – kérdezte Pritkin, és visszavonta a
figyelmemet a menüre. Ahol minden rohadtul jól nézett ki.
Aztán az alacsony, zömök fickó, zsírral lefröcskölt
kötényben, átadott valamit Pritkinnek egy papírral átfogva,
amitől a szemem szinte kiugrott a fejemből. – Van
Philliesük? – kérdeztem szinte áhítatosan.
– Ez az utca a bájitalárusoké, és ennek a kocsinak elég
nagy az emberi forgalma – mondta, és ezzel el is vette az
áhítat nagy részét. – De máshol... óvatosnak kell lenned! Itt
nem minden biztonságos emberi fogyasztásra!
– Igen, de mi van benne? – kérdezte Caleb, és
gyanakodva pillantott a magasra halmozott húsra,
olvasztott sajtra, paprikára, hagymára és gombára, és...
 – Nekem is egy ilyen lesz! – mondtam gyorsan a
szakácsnak. Pillanatnyilag nem érdekelt mi van benne.
– A szokásos – vonta meg Pritkin a vállát. – Tudod,
milyen nehéz az ételeket megbűvölni, hogy minden
megfelelően nézzen ki: kinézet, illatok, ízek... Egyszerűbb és
olcsóbb csak az igazit megfőzni.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Caleb, s vágyakozva
nézte barátja étkezését. – Mi van azzal a régi szabállyal:
egyél a pokolban, és soha nem hagyod el?
Pritkin felvonta a szemöldökét. – Évekig éltem itt. És
elmentem.
– Igen, de folyton visszatérsz!
– Nem a saját akaratomból!
Végül Caleb is rendelt egy Phillyt. Casanova szemügyre
vette a démon szakácsot, aki viszonozta a pillantást, aztán
mindannyian kaptunk sört. És nekidőltünk az étkező
elejének, hogy megigyuk őket, mivel nem volt hova ülni.
Pritkin egy sajttal borított gombát vett le a szendvicsének
tetejéről, mire a gyomrom mennydörgés-szerűen
megkordult.
Megrándult az ajka, de a szemétláda csak megette.
Nézve, ahogy reménytelenül kétségbeesetten figyelem őt.
És aztán megnyalta az ujjait, míg nekem csorgott a nyálam.
És aztán átadta.
Ó Istenem. Annyira jó. Gyakorlatilag beletemettem az
arcom, és egy ideig nem is vettem tudomást semmi másról.
Amikor magamhoz tértem az étel okozta kábulatomból,
azt kellett látnom, hogy Pritkin megkapta azt, ami azt
hiszem, az én rendelésem volt, és megette annak körülbelül
a felét, amikor Caleb is megkapta a magáét.
– Megyek, leülök a padra – mondta Caleb, és a bíróság
épülete mellett levők egyikére biccentett, ahol Casanova
már elterpeszkedett a sörével. Gondolom, abban bízott,
hogy Pritkin megvéd a koleszterinen kívül mindentől.
Pritkin bólintott. Caleb nekilendült az ételével és egy
marék szalvétával. És ettünk, az én esetemben addig, amíg
annyira tele nem lettem, hogy azt hittem, szétdurranok.
Arra gondoltam, hogy kigombolom a farmerem felső
gombját, de amikor titokban körbepillantottam,
észrevettem, hogy Pritkin engem figyel. És hirtelen
rájöttem, hogy mit láthat – mindenfelé meredező hajat,
zsíros szájat és valószínűleg arcot is, piszkos és
izzadságfoltos pólót. Lenyeltem az utolsó falatot, és hirtelen
zavarodottnak éreztem magam, olyan éhesnek és fáradtnak,
mint korábban. Megnyaltam az ajkaimat.
És a szeme követte a mozdulatot.
A saját szemem kissé elkerekedett, majd elfordítottam a
tekintetemet, mert mindig ezt tettem, amikor valami
hasonló történt. Nem mintha gyakran történt volna. Néhány
metafizikai életmentés kivételével Pritkin többnyire úgy
viselkedett, mintha fiú lennék.
Ami jó volt. Ami tetszett nekem. Így is kellett, hogy
legyen.
Ittam egy kis sört.
– Szóval, szerinted, hogy ment ez?
Pritkin visszatért az ételéhez. – Nehéz megmondani. De
úgy tűnt, hogy komolyan veszik édesanyád
figyelmeztetését.
– Ez jó, igaz? – kérdeztem. Mivel ott volt az a bizonyos
ránc a szemöldöke között, amely azt árulta el, hogy valami
zavarja.
– Talán. De akkor nem lett volna rá szükségük!
– Fuss neki újra!
 Elégedetlen hangot adott ki, félúton a morgás és a sóhaj
között.
– Lehet, hogy a Körnek sikerült elrejteni Apollo rövid
visszatérését a természetfölötti közösség egészében, de
valóban úgy gondolod, hogy a démon urak nem tudtak
róla? Amikor a Danténál zajlott a csata? Ahol a bérlista felén
démonok vannak?
– Nos, igen, de ezek inkubusok. És talán Rosier nem
akarta, hogy bármit is mondjanak. Talán félt... Nem
tudom... hogy ez segítene az ügyedben...
– De akkor még nem volt ügyem – mutatott rá. – Csak azt
követően lett, hogy megölted a szpartoszt, aminek
önmagában elégnek kellett volna lennie, hogy felvonjon
néhány szemöldököt. Biztosan ez késztetett arra, hogy
kérdéseket kezdjek feltenni, amikor felébredtem apám
udvarában. Alig lehetett kevesebbet tenni a Tanácsért,
hacsak a Kör ezt is nem fedte el?
– Soha nem volt rá esélyük – mondtam neki, és
elfintorodtam az emlékre. – A vámpírok közvetítették a
koronázást, és az egész átkozott dolgot néhány százezer
ember élőben látta. Nem beszélve arról, hogy sokan látták
az újságcikkeket és a fotókat, és...
– Akkor tudják. És valószínűleg többet, mint amiről
beszámoltak. Az Apollóval történt eset nélkül is nyomoztak
volna. És ezzel együtt – ez két fő kísérlet az Ourobos
megkerülésére annyi hónap alatt. Lehet, hogy nem vették
észre. És mégis, a válasz édesanyád bejelentésére... szinte
úgy hangzott, mintha a többségüknek fogalma sem lenne
róla.
A homlokomat ráncoltam. – Talán a vezetők
megpróbálják megakadályozni, hogy pánik törjön ki, amíg
nem döntenek, hogy mit tegyenek.
 – Cassie, a Tanács a vezető. Nincs fej; minden tagnak
egyetlen szavazata van. A háborúk után hozták létre,
amikor senki sem akart több vérontást, hogy ki
kormányozzon. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek frakciók,
és természetesen egyes tagok szavazata hozza magával
másokét is. De most nem a szavazásról, hanem olyan
információkról beszélünk, amelyekkel egyszerűen úgy
tűnik, hogy nem rendelkeztek.
Ezen elgondolkodtam egy pillanatig, és egy gombát
rágcsáltam. Tele voltam, de vajban pirultak a sütőrácson,
majd olvasztott sajttal és ropogós húsdarabokkal borították
be, és na.
– De valakinek el kell döntenie, hogy miről beszélnek.
Úgy értem, nem tudnak mindenről beszélni – akkor mást
sem csinálnának.
– Ez Adramelech dolga.
– Ki?
– Anyád röviden Adrának nevezte. Nem tudom, miért.
– Én igen! – mondtam szárazon. Anya nem éppen a
legjobb viselkedését mutatta odabent. Vagy talán mégis.
De legalább ez alkalommal senkit nem ölt meg.
– Úgy tűnt, nem elégedett a tanács összetételével – értett
egyet Pritkin. – De bár talán nem volt udvarias, a kifejezés
nem volt sértés. Az Adramelech cím, és nem személynév. A
tanács szószólójaként, vagy elnökeként működik.
Az átkozott. És milyen kedvesnek tűnt. – Azt hittem, azt
mondtad, hogy a tanácsnak nincs feje.
– Nincs is, ha arra gondolsz, hogy valaki nagyobb
hatalommal rendelkezik bárki másnál. Főleg azért van,
hogy fenntartsa a rendet.
– Tehát neki kellett volna megemlítenie, hogy a régi
istenek vissza szándékoznak térni?
 – Nem feltétlenül. Az Adramelech csak a megbeszélendő
ügyeket szervezi, és megkísérli a vitát az adott mederben
tartani. Általában ő maga nem javasol témákat.
– Akkor ki teszi?
– Aki felügyeli a kérdéses régiót.
– És ki felügyeli a Földet? – kérdeztem, mert Pritkin
komoran hangzott.
– Láttad. Ezért hívták előre. Asag Asakkuból.
Nagyszerű!
– Szóval, mi oka van ennek az Asag nevű fickónak, hogy
egyszerűen figyelmen kívül hagyta az egyik isten
visszatérését és egy másiknak a gyerekeit?
Pritkin megrázta a fejét. – Nem tudom! És valószínűleg
nem is tudhatom! Nehezen tudtam még az alapismereteket
is megszerezni az anyádról. Senki sem akar beszélni az ősi
háborúkról – vagy azok végéről. A legtöbben megpróbálnak
úgy tenni, mintha meg sem történtek volna.
– Tehát hagyják, hogy újra megtörténjenek? – kérdeztem
hitetlenkedve. – Nem lehetnek ennyire vakok!
– Nem vakságról van szó – mondta Pritkin a sört
iszogatva. – Ez inkább... félelem, rettegés. Meg kell értened,
Cassie, a démonok, akik egyszer szembe mertek nézni az
istenekkel... ősiek voltak azokhoz képest, amelyeket most
láttál, hihetetlenül hatalmasok és végtelenül vérszomjasok
voltak. Dicsőítették a harcot, érte éltek, szórakoztak benne.
És mégis elbuktak – ahogy azt a kevesek egyike mondta, aki
erről beszélgetett velem –, mint a hullócsillagokkal teli ég. A
túlélők azt hiszik, hogy nem képesek harcolni...
– Nem képesek, ha meg sem próbálják! Inkább azt
szeretnék, hogy lemészárolják őket?
– Inkább azt szeretnék, hogy ne is kelljen gondolniuk rá.
Akik túlélték – ne feledd, azok voltak, akik nem érdekelték
anyádat vagy a többi istent. Akik nem voltak elég erősek
ahhoz, hogy üldözhetőek legyenek, vagy akik azért élték
túl, mert kivártak, a biztonságra játszottak, óvatosak
voltak...
– Lehetsz bármilyen óvatos! Meghalhatsz egy ágy alatt
bujkálva, vagy bármi is a démon megfelelője, ahogy talpon
is, harcolva!
Pritkin furcsa pillantást vetett rám.
– Mi az?
– Amikor megismertelek, jobban szeretted a menekülést,
a bujkálást. Többször is elmondtad, hogy ebben voltál a
legjobb.
– Igen, de akkor annak volt értelme, mert csak Tony miatt
kellett aggódnom. De ez most nem segít rajtunk. Mint
ahogy rajtuk sem fog segíteni!
Ha van bármi, ami az ellenségeinknek segítene, ha a
tanács úgy döntene, hogy a kollektív fejét elrejti a
homokban, amíg nem jön egy éhes isten, és le nem tépi.
Nem csoda, hogy anya dühös volt. Biztosan végignézett a
csoporton, és azon tűnődött, mi történt azzal, amellyel
harcolt. Vagy talán azt kívánta, bárcsak életben hagyott
volna néhányat a félelmetesebbek közül.
– Dühösnek látszol – mondta Pritkin engem figyelve.
– Csak... – nem tudom felfogni, hogy nem harcolok az
életedért... azért, amit akarsz. Csak feladom...
A szája sarka megremegett. – Nem! Te ezt nem értenéd!
Ugye soha nem hagyod abba a próbálkozást?
– Mi marad más?
– Kétségbeesés. Reménytelenség. Harag. Depresszió.
– De ezek nem visznek sehová!
Kiadott valamilyen hangot, ami nevetés akart lenni, csak
ez nem hangzott boldognak.
 – Nem! Tényleg!
Kortyoltam a sörömet, és nem szóltam semmit. Mert az
volt a benyomásom, hogy hirtelen már nem a tanácsról
beszélünk. De nem voltam benne biztos, mivel nem láttam
az arckifejezését.
Az étkező tulajdonosa nyilvánvalóan nem bízott abban,
hogy az illat elegendő vásárlót vonz be, ezért pislákoló
fényfüzérekkel borította be az üzlet elülső részét. Ennek
eredményeként sötétség árnyékolta Pritkin szemeit,
amelyek a fények felett voltak, de a napellenző árnyékában.
De vidám, egymáshoz nem illő színek fröccsentek
mindenfelé – zöld a járomcsont fölött, borostyánsárga a
feszült kar mentén, fel a nyakáig. Úgy nézett ki, mintha
szivárványszínű vízben úszna.
Kissé lehajtotta a fejét, és a szeme ragyogó smaragdként
villant az elkapott fényben.
– Hogy csinálod?
– Mit?
– Hogy ilyen... bizakodó maradj. Optimista. Határozott.
A démonokon kívüli legcinikusabb lények között nőttél fel.
Láttad, ahogyan ők látják a világot, mindig éhesek, mindig
ügyeskednek valamit. Hogy minden éber gondolatuk
valamilyen módon a helyzetük javításáról szól...
– Azt mondanák, hogy ez javítja családjuk és
szövetségeseik helyzetét is – emlékeztettem őt. – A
vámpírok emberi értelemben talán nem önzetlenek, de a
sajátjaikról gondoskodnak. Néha jobban, mint az emberek,
mivel árt a hatalmi bázisuknak, ha nem teszik.
– Erre mutattam rá! Ez valahogy mindig visszatér
hozzájuk. Ebben nőttél fel, ezzel vagy átitatva, és mégis...
eljöttél értem.
– Hát igen, tudod! Ez nem teljesen volt...
 – Mi nem volt teljesen?
– Csak azt akartam mondani, hogy én is kaptam valamit
belőle, így nem mondhatod...
– Mit kaptál?
– Én... kitértünk rá, emlékszel?
– Nem! Nem, nem emlékszem! Azt hiszem, abban
maradtunk, hogy sok más embert is találhatsz...
– Nem sokat! Nem ismerek túl sok féldémon hadmágust.
– ...akkor másokat. Hogy segítsenek helyettem. Mint
például Caleb. Vagy Jonas.
– Igen, nos... ez...
– De nem, ez sem egészen helyes, igaz? – oldalra döntötte
a fejét. – Mást mondtál... valami olyasmit, hogy szükséged
van rám. Mit értettél ez alatt?
– Úgy értettem – úgy értem, nos, barátok vagyunk...
– Azok vagyunk? Barátok vagyunk?
– Nos, igen. Mi mást szeretnél, hm...
– Nem tudom, hogy nevezném. A közelmúltig soha nem
gondoltam rá különösebben. Úgy tűnt, nincs értelme.
– Igen, igen, pontosan! És nincs miért hirtelen...
– De feltételezem, most kell, ha visszatérnék. Vagy nem?
– Ööö – mondtam és elhallgattam. Mert tudtam, hogyan
vitatkozik Pritkin. Kellett is; ez volt a kedvenc hobbija. Ami
rendben is lett volna, csakhogy ő jobb benne, mint én. És
épp most ment át gyilkosba.
Meg tudtam mondani a gyorsabb és élesebb hangból, de
az arckifejezése miatt is. Kissé megmozdult, felém hajolt,
egyik könyöke a pulton pihent, és megtámasztotta az állát
tartó kezét. Ez volt a fiús tekintete, amelyet akkor öltött,
amikor elégedett volt, és ez általában azt jelentette, hogy
valaki más pedig bajban van. És itt csak egy másvalaki volt.
 Valaki, aki a kétszáztizenötös taktikát alkalmazta a dühös
hadmágusok kezelésében és a téma megváltoztatásában.
– Én is kíváncsi voltam valamire, amit korábban mondtál
– mondtam neki, miután befejeztem a sört. – Azt mondtad,
nem szabad akaratodból jössz ide. Ez azt jelenti, hogy nem
hiányolsz semmit belőle?
Normális esetben Pritkin bosszankodott, amikor témát
váltottam – vagy amikor megpróbáltam. Mert az esetek
felében rám szólt. De ezúttal nem tette meg, és nem is tűnt
idegesnek. Még kissé el is mosolyodott, egy furcsa kis
félmosoly, ami egyáltalán nem tetszett.
– Mit hiányolnék?
– Nem tudom! Apád udvara... Nos, egyes részei
gyönyörűek voltak...
– Sok minden gyönyörű. Kevés, ami jó is! – Egy lépéssel
közelebb lépett.
– Igen, én... Gondolom – mondtam kissé hátrább
húzódva. – De nehéz lehetett, hátat fordítani ennek a
gazdagságnak és hatalomnak, és...
– Csak urak és rabszolgák vannak ott! Egyik sem akartam
lenni!
Újabb lépés.
– Hát nem! De bizonyára voltak más dolgok is. Úgy
értem, ő egy démonúr...
– Semmi olyat nem akarok, amit ő adhat nekem!
– De... de ott uralkodhatnál! Bármid lehet, amire vágysz...
– Semmi – mondta Pritkin halkan, és a hátam neki
ütközött a Formicának.
Úgy tűnt, hogy kifogytam a helyből. És még mindig
engem nézett. De nem tudtam olvasni az arckifejezésében,
csakhogy ezúttal ez nem a világításnak volt köszönhető.
Csak nem voltam ismerős abban a bizonyos...
 Valószínűleg arra gondol, milyen hülyén nézek ki,
mondtam sietve magamnak, és hogy így kell visszamennem
a tanács elé, és hogy ez nem fog segíteni az esélyeinknek, és
a fenébe is, bárcsak eszembe jutott volna, hogy mielőtt
elindulok, megragadok egyet az ellopott Augustine-
ruhákból, nem mintha túlélhette volna azt a sok mindent,
ami közben történt, de ezt soha nem lehet tudni, és kíváncsi
lennék, hogy ezek közül az üzletek közül bármelyik árul-e
valamit...
Kinyújtott hüvelykujjával letörölt valamit a szám
sarkából.
A gondolataim megdermedtek.
Nevetnem kellene, gondoltam kifejezéstelenül. Markolj meg
egy szalvétát, mondd, milyen rendetlenséget sikerült csinálnod...
csakhogy nem voltam képes. Mozdulni sem tudtam.
És ez hülyeség volt, mert egyértelműen csak kedves volt.
Megpróbált megbizonyosodni arról, hogy nem megyek
vissza oda úgy, hogy még jobban zavarba hozom magam,
mint valószínűleg akartam volna. Csak megpróbálta...
A hüvelykujj elkezdett mozogni az alsó ajkam mentén,
lassan követve a teltségét. És a lélegzetem felgyorsult, bár el
akartam fojtani. Ami meg kellett volna, hogy fojtson, de
valahogy elakadt a mellkasomban. Annyira, hogy fájt.
Ez nem volt... mi nem... ő nem...
– Valóban bánom az elmúlt hat hónapot – mondta
csendesen. – Úgy véltem amennyire átok, annyira áldás is,
ennyi ideig gondolkodni. Azokról a dolgokról, amelyeket
mondhattam volna, amelyeket el kellett volna mondanom...
– John! – A hang messziről hallatszott. Nem vette
figyelembe.
– Azt hittem, hogy téged kíméllek, de azt hiszem,
valójában magamat kíméltem. Sokáig szinte hálás voltam
apám átkáért. Bármennyire is nehéz volt, egyes dolgokat
egyszerűbbé tett. Nem kellett aggódnom; Nem kellett
kockáztatnom...
– John! – hallatszott megint a hang.
Pritkin felpillantott, elfintorodott, majd ismét visszanézett
rám. És az arckifejezése hevesebb volt, mint amilyennek egy
ideje láttam.
– De valahol az elmúlt hat hónapban rájöttem, hogy
miután megtörtént a dolog a feleségemmel, visszatértem a
Földre, igen. De nem tértem vissza az életbe. Ugyanolyan
fogoly voltam ott, mint az udvarban. Nem csak az átok
miatt, hanem azért, mert nem engedtem meg magamnak...
– John! – A hang most közelebb ért. Calebé volt.
Pritkin motyogott valamit az orra alatt, és megfogta a
kezeimet.
– Cassie, nem tudom, hogy alakul ez! A tanáccsal nem
lehet tudni. De bármi is történik, azt akarom, hogy tudd,
szeretném, ha emlékeznél arra, hogy örülök, hogy
visszajöttél értem! Örülök, hogy alkalmam volt megismerni
téged! Örülök...
– John! – Caleb megragadta a karját. – Most mennünk
kell! Hívnak téged – meghozták a döntést!
– Hát persze! – mondta Pritkin. – Persze, hogy
meghozták!
És nyilvánvalóan nem akarod megvárakoztatni a
démonok főtanácsát. Otthagytuk a maradék ételt, és
visszakocogtunk a járdán, Pritkin és Caleb komoran és
nesztelenül, Casanova kába szemekkel és tántorogva, én
meg – nem tudom, hogy néztem ki, de a fejemben úgy
örvénylettek a gondolatok, mint egy tornádó.
 Nem azért, amit Pritkin mondott; Erre most nem tudtam
gondolni. De el kell engedniük. Muszáj nekik! Mindazok után,
amit anya mondott, nem tehetik, hogy... megtehetik?
Nem tudtam. Legalább egymillió évesek voltak, de ez
csak megnehezítette a találgatást. Elég bajos volt kitalálnom
azt is, hogyan gondolkodnak az évszázados vámpírok.
Nulla esélyem volt megjósolni azoknak a lényeknek a
viselkedését, akik miatt gyermeknek tűntek. Annyit tudtam,
hogy igazán nem szerették anyát, és mint a gyermeke, én
sem voltam népszerűbb. Pritkin pedig visszaeső volt, ami
őket illeti. De ahogy anya mondta, ő csak egy fickó, és ha
nem akarnak kiállítani egy sereget, akkor a legkevesebb,
amit megtehetnek...
És akkor visszaértünk. Amint beléptünk a bejárati ajtón,
egyidőben kinyíltak a tanácsterem dupla ajtajai is. Ez
valamiféle módon meglepetés volt – azt gondoltam, hogy
ők azok a típusok, akik elvárják, hogy hozzájuk jöjjünk, és
nem fordítva. De a kellemes hangú szőke démon
mosolyogva jött felénk, és a kezét nyújtotta felé. És ez úgy
látszott – édes Istenem, úgy nézett ki – Caleb mondott
valami nyugtalanítót, de a megkönnyebbülés sóhaja
érződött mögötte. Én egy pillanatra felé fordultam, átölelve
a karját. Mivel végre ezt is megtettük...
És akkor valaki brutálisan keményen nekilökött
Calebnek, elég erősen ahhoz, hogy mindketten
megtántorodjunk. És felhangzott egy új, fülsiketítően
hangos hang. Egy sikoly, gyötrelmesen elkínzott, ahogy
átsivított a levegőn, és még a zuhanás közben is felkaptam
rá a fejem...
És megláttam Pritkint, akit egy pillanatra megvilágított
egy varázslat éles fénye, ami egy újabb robbanás ellen
rajzolódott ki. De ezúttal nem tudta megelőzni.
 A szája nyitva volt, de nem mozdult, és a többi része sem.
Egy másodpercre a levegőben lógott, elkapva egy ugrás
közepén, mintha sikerült volna lefagyasztanom az időt. De
nem tettem; Tudtam, hogy nem. Még mindig láttam, ahogy
a háta mögött, a varázslat fényében lustán forognak a
porszemcsék, aranysárgák és ragyogók, mint a nap... Aztán
mozdulatlanul a padlóra zuhant, az apja rohant elkapni, egy
éles sikoly hallatszott az általában cinikus szájból.
Zűrzavar tört ki az őrök és a tanács tagjai között, és az
emberek lökdösődtek, nekem ütköztek, ahogy tolakodtam
előre, majd Pritkin mellé térdeltem, megragadtam, és
Rosierre sikoltottam.
– Mi történt? Mi történt?
– Mi történt? – Zöld szeme az enyémbe lobbant, fényes a
bánattól és izzó a gyűlölettől. – Az történt, hogy megölted a
fiamat!
 33. Fejezet

Fél óra múlva visszatértem a vegasi szállodai

lakosztályomba, és egy újabb mészárlás helyszínét
bámultam. Irreálisnak éreztem, éppen úgy, mint amit éppen
otthagytam. Lehetetlen érzés volt.
– Nem sokkal azután történt, hogy itt hagytál minket –
mondta Jonas. – Csak néhány perccel ezelőtt sikerült
megszereznünk a képeket.
Megpróbáltam úgy tűnni, mintha odafigyelnék, bár
mondott még valamit, amit nem hallottam. Hangja
elhalkult, majd visszaerősödött, akár egy távoli hangszóró
nagy szélben. És még akkor is, amikor hallottam a szavakat,
néha nem volt értelme.
Mint a fejemben lévő jeleneteknek.
Ellöktem Rosiert, és megfogtam a túlságosan ernyedt testet.
Pritkin feje hátrahanyatlott, a rövid szőke tincsek a karomra
hullottak, puhák, túl puhák, ahhoz képest, hogy semmiféle
általában használt cuccot nem tett rá. Rossz. Mint a test, annyira
szörnyen mozdulatlanul, vagy az arc, amelyről hiányoznak mind
az értelem, mind a düh kifejezései, vagy a furcsa humorának
felvillanásai...
Vagy bármi.
– Nem! – Éreztem, ahogy a bőröm jéggé dermed.
– Nyilvánvalóan bomba volt – mondta Jonas. –
Valószínűleg több is. A védelmezőket megbabrálták. Még
mindig keressük az indítékot.
 Az idő hullámzott körülöttünk, Rosier pedig hebegett, mint egy
régi, villódzó tévéképernyőn álló alak. De hatalmam nem
működött jól az Árnyékvilágban; soha sem. Az időtorzítás alig
néhány másodpercig működött, és Caleb és én csak meredtünk
egymásra.
Jonas rám nézett, így bólintottam. Korábban már láttam
azt a kúriát, amelyben működött a Pythia udvara. Mircea
elvitt oda, hogy megnézhessem az anyámat, amikor még ő
volt az örökös. Gyönyörű György korabeli épület volt,
kivilágítva az aznap este rendezett parti miatt, a krémszínű
oszlopok és az elegáns téglahomlokzat meleg aranyló
fényben fürdött.
Most kicsit másképp nézett ki.
Londonban esett, ahonnan a kúria képei valamiféle
varázslaton keresztül érkeztek, ami nem érdekelt, de ami az
erkélyemre nyíló franciaajtókat furcsán feldarabolt
filmvászonná változtatta. Nem számított. A ferde
üvegtáblákon és a fényűző elhúzható ajtón hullámzó
jelenetet nem akartam jobban látni.
Jonas nézte a mentésre irányuló erőfeszítéseket,
szokatlanul nyugodtnak tűnt. Nem tudtam, hogy ez azért
van-e, mert ilyet már láthatott a Körnél eltöltött hosszú
évtizedek alatt, és egy másik helyszínen elkövetett
bűncselekmény egyszerűen nem hozta zavarba. Vagy azért,
mert engem akart megvédeni.
Akárhogy is, azt kívántam, bárcsak én is ilyen
távolságtartó lennék.
De az esőáztatta, kiégett épületet nehéz volt elfogadni.
Bár közel sem annyira, mint a járdára fektetett, rengeteg
testet a zsákokban. Vizesek lettek, az eső gyöngyözött, majd
lefutott a műanyag burkolatokról, bár nem volt más
választás. Túl sok volt belőlük ahhoz, hogy egyszerre
elvihessék őket, és folyamatosan újabbakat húztak ki a
törmelékek alól. Nagy volt ez az udvar, amelyet soha nem
láttam, ezek a lányok, akik szolgálatomra esküdtek, és
akikkel még soha nem is találkoztam. Ez... nagy...
– Segíts neki! – mondtam Calebnek, aki már elkezdett valamit
motyogni, ami már felénk borult, és a bőröm bizsergett a mögötte
megjelenő hatalomtól.
De ennyi volt az összes, amit tett.
Caleb káromkodott, és elrántotta Pritkint, ellökve engem,
amikor újra meg akartam fogni. Lenyomta a padlóra, és kezét
Pritkin mellkasára téve vicsorgott valamit, amitől a mozdulatlan
test megremegett, szinte úgy, mintha meg akarna fordulni. Amíg
a varázslat el nem halványult, és Pritkin mozdulatlanul vissza
nem zuhant az előcsarnok bézs szőnyegére.
– Kapcsold ki! – mondta Marco mogorván. Nem nézte a
felvételt, bár kételkedtem benne, hogy jobban megérintette
volna, mint Jonast. Marco az évek során olyan dolgokat
látott, amelyek egy veterán hadmágust is elsápasztanának;
egy csomó névtelen holttest a hullazsákokban, valószínűleg
nem fordította fel a gyomrát.
Nem, mint általában, rám vigyázott. Vagy legalábbis
megpróbálja. És értékeltem, de nem akartam.
Ezt látni akartam.
– Hol kezdődött? – kérdeztem rekedten, és
megpróbáltam azonosítani a törmelék egyik részét, ami
rosszabbnak látszott, mint a többi, ami a kiindulási pontot
jelezheti. De az épület már alig volt épület, a közepén egy
megfeketedett kráter volt, amely az enyhe eső ellenére is
gőzölgött. Az utca túloldaláig szóródtak a darabok, egyik-
másik belefúródott a környező épületekbe, és annyi
üvegdarab volt az úton, hogy a mentősöknek távolabb
kellett parkolniuk, hogy nehogy kilyukadjanak a járművek
gumijai.
Az egész hely úgy nézett ki, mint a kiindulási pont.
Nem csoda, hogy senki sem úszta meg.
Emberi szó, vad és dühös. Egy újabb varázslat, amely elég erős
ahhoz, hogy Pritkin ernyedt testét féllábnyival megemelje a
padlóról, és kirajzolódjon egy halványkék tűzben. És akkor egy
újabb káromkodás, mert ez sem működött.
– Caleb... – leheltem.
– Ősi átok – motyogta Casanova. – Láttam, ahogy leszállt...
– Caleb!
– Nem reagál! – nézett fel Caleb sötét szemekkel, benne
ugyanazok az érzelmek, amelyek engem is elárasztottak.
– Akkor próbálj ki mást!
– Már annyi varázslatot küldtem rá, ami tucatnyi átkot is
eltávolított volna!
– Cassie?
Felnéztem, és rájöttem, hogy elmulasztottam Jonas
válaszát. És az arckifejezése alapján, kérdezett is valamit.
– Mi az?
– Hagyd békén! Nem látod, hogy pihennie kell? – Rhea –
gondoltam tompán – mintha előbújt volna a burokból. A
szeme Jonasra villant, miközben egy kávét nyújtott nekem.
Gondolom, rájött, hogyan kell használni a kapszulákat.
Nem túl meglepő; egészen másképp nézett ki, mint az a
rémült lány, akivel a konyhában találkoztam.
– Majd fog – mondta nyugodtan Jonas. – De előbb
tudnom kell!
– Tudni... mit? – kérdeztem. Ajkaim elzsibbadtak.
Most kisebb hullazsákokat hoztak elő, nevetségesen
kicsiket. Nem tartozhattak a beavatottakhoz. Akkorák
voltak, hogy egy ötéves gyerek is alig fért volna el bennük.
 – Az óvoda – vicsorogta Rhea. És rendben van. A félénk
lány határozottan eltűnt. Olyan erősen markolta a bögrét,
hogy féltem összeroppan a kezében, és leforrázza magát a
kávéval. Nem úgy tűnt, mintha érdekelte volna. Nem
gondoltam volna, hogy valaha is látok még ilyen tiszta
gyűlöletet bármelyik arcon.
Nos, talán egyen.
– Mit gondolsz, hová viszed?
– Távol tőled! – vicsorgott Rosier, sápadtan a bánattól. Ha
valaha is megkérdőjeleztem, hogy szereti-e a fiát, most nem. –
Távol, tőled, ahol maradnia is kellett volna!
– Cassie! – vált élesebbé Jonas hangja. – Tényleg tudnom
kell, láttál-e valamit, bármit, ami segíthet nekünk!
– Erről? – Megráztam a fejem. – Nem...
– Nem erről! Aresről!
– Mi van? – néztem fel, és zavartan próbáltam
visszaemlékezni, miről beszéltünk. De nem számított, mivel
a válasz ugyanaz volt. – Semmiről sem volt látomásom!
– Még a tarotban sem?
– Nem. Vagyis megjelent a Csillag kártya, de...
– De...?
– Hazudott.
– Hogyan lehet ez a tanács akarata? – követelte Caleb. – Nem
hallottatok semmit abból, amit Artemis mondott?
De a tanács már távozott, az őrök visszatartottak minket. Nem
magyarázkodnak puszta halandóknak. Megölték, és nem mondták
el, hogy miért.
– Válaszolj! – követelte Caleb, mert soha senki sem mondhatta,
hogy nincs bátorsága.
Aztán az egyik habozott és lassan megfordult. A legutolsó,
akire számítottam. Az, akit anya Adrának nevezett.
Aki megölte.
 – Hallották – mondta Adra csendesen. – Jobban, mint te,
hadmágus!
– Ez mit jelent?
A démon tekintete megtalálta az enyémet. – Egy nagyszerű
játékban az utolsó lépést!
– A fenébe, Jonas! – Ez nem Marco, vagy a lány volt,
hanem a rövid, ősz hajú, magas boszorkány, akinek
elfelejtettem a nevét.
Legalábbis, amíg Jonas fintorogva fel nem nézett.
– Tudod, Evelyn, nekem igazán nincs szükségem...
– Nem érdekelnek a szükségleteid! – mondta, és
belenyomult Jonas arcába. Jonas mellett volt egy hadmágus,
nem Caleb, hanem valaki, akit nem ismertem. Valaki, akire
nem is emlékeztem, hogy megérkezett volna. De tett egy
apró mozdulatot, amire a boszorkány kivillantotta a fogait.
– Szerencsésnek érzed magad, fiam?
– Nincs szükségem szerencsére! – mondta nagyon halkan.
– Nem, de figyelembe véve, hogy kinek dolgozol,
feltételezem, hogy a képességed túl sok ahhoz, hogy...
Kikapcsoltam.
– Miről beszélsz? – Caleb úgy nézett ki, mintha az ökleit
legszívesebben Adra arcába merítené.
Én nem akartam. Én csak azt akartam, hogy Pritkin
megmozduljon. Azt akartam látni, ahogy a mellkasa fel-le mozog.
Látni akartam, ahogy kinyitja a szemeit, és rám mered valamiért,
bármire...
– Arról a tényről beszélek, hogy az a lény, akit te Artemisznek
hívsz, árulásával egy egész univerzumot nyert magának, mert ő
maradt az egyetlen nagyhatalom. Ezt azáltal biztosította, hogy
népem legjavát szinte a kihalásig levadászta, majd saját népét
száműzte. De téves volt a számítása. Túl gyenge maradt, ahhoz,
hogy kamatoztassa a győzelmét.
 – Hazudsz!
– Miért? Mert olyat mondtam, amit nem szeretnél hallani? –
kérdezte Adra közömbösen. – Lehet, hogy az, akit Artemisznek
hívsz, alapította a fajtátokat, a hadmágusokat, de ez ne tévesszen
meg! Ez az ő igényeit szolgálta és nem a tiéteket!
Caleb káromkodva fordult el, mire Adra rám nézett. – Nem
tudjuk, mi ment félre. Talán a varázslat több energiát vett el, mint
amennyit tervezett, talán istentársai erősebben küzdöttek, mint
várta. Annyit tudunk, hogy a következmények kiszolgáltatottá
tették, és bujkálni kényszerült. És jól értett hozzá, mert mi is
kerestük őt, azok, akiket igazságtalanul bántott. És bár nem
találtuk meg, biztosítottuk, hogy ne tudjon előbújni, nem
kockáztathatta, hogy az alacsonyabb rendű fajtársainkból
táplálkozzon, hogy visszanyerje hatalmas erejét. Lehet, hogy nem
tudtuk bíróság elé állítani, de arra kényszeríthettük, hogy
beolvadjon az emberek között, egyedül és dicsőítés nélkül haljon
meg, keserűen merengve azon, hogy milyen közel volt.
Pritkin fölé hajoltam, de az arcomra bukó hajamon keresztül
Adrára meredtem. – Mindent kiforgatsz!
– De egy dologban tévedtünk – mondta nekem rendületlenül. –
Messze alábecsültük, hogy meddig tart neki ez a hanyatlási
folyamat. És amikor már biztosak voltunk benne, hogy tényleg
meghalt, amikor végre biztonságban hittük magunkat, előjött egy
újabb tervvel. Amelybe a gyermekét is belevonta.
– Beszélni akarok a Pythiával! – mondta az idősebb
boszorkány. Nem kérésnek hangzott.
– Ha Cassie beszélni akar veled, megteheti, amint
befejeztük ezt! – tájékoztatta őt Jonas. – Talán egyetértesz
abban, hogy az ősi fenyegetés visszatérésének megállítása
valamivel fontosabb, mint bármilyen kisebb probléma...
– Igen, kisebb – mondta. – Gyerünk, foglalkozzunk a
politikával, mielőtt előjönnének a buta női kérdések! De ha
szabad emlékeztetnem, ezt az információt egy nő hozta,
nők, akik segítettek, hogy idehozd őt, nők, akik ma este
meghaltak!
– Nem megyek ebbe bele, Evelyn! Tényleg nem! –
mondta Jonas, és kis színes foltok jelentek meg sápadt
arcán. – Ez nem egy példa a nőgyűlöletre, annak ellenére,
hogy te mindenáron ezt akarod belemagyarázni! Ez...
– ...nevetséges! – mondtam, és értetlenül néztem Adrára.
– Ez? Gyerek, aki félig ember. Egy gyermek, aki tud a Földön
táplálkozni, ahogyan egy isten sem! Egy gyermek, akit a
legvalószínűtlenebb helyeken is el lehet rejteni, amíg fel nem nő, és
nem jut a hatalmához...
– Nem! Erről szó sincs...
– Egy gyermek, akit fel lehet nevelni arra, hogy elérje az
egyetlen földön maradt isten hatalmát, és ezt felhasználva
visszamenjen az időben, összefogjon az anyjával, aki az
évszázadok során talán elveszítette erejét, de egyetlen ravaszsága
sem...
– Harcoltam az istenekkel – mondtam neki dühösen. – Nem
visszahozni próbálok egyet!
– Hát persze! Ők ellenfelek, fenyegetések, amelyek kihívást
jelenthetnek és megdönthetnek. Meg kellett küzdened velük, amíg
meg nem találtad őt, hogy idehozd...
– Nem hoztam sehova!
– Elhoztad a gondolatait! Megnyitottad a kapcsolatot a tanács
saját termében! El tudod képzelni, hogy milyen érzés volt újra
látni? Ahogy ott áll, élve és szórakozva – mulatva – a
megrökönyödésünkön, a döbbenetünkön és félelmünkön? Hallani,
ahogy parancsol, mintha nem telt volna el annyi idő, mintha
semmi sem változott volna...
– Tanácsokat adott, nem parancsokat! És a gondolatai nem...
– De te kapcsolatban állsz vele! Visszamehetsz, megtalálhatod,
amikor csak akarod! Bebizonyítottad, hogy...
 – És mégsem hozta ide! – szólalt meg Caleb dühösen. – Ha
Cassie valamilyen kidolgozott séma része volt, akkor ez lett volna
az első dolog, amit Pythiaként tett volna! Ezt nem kerülheted
meg!
Adra kissé elmosolyodott. – Valóban? Világos, hogy nem vagy
politikus, hadmágus!
– Hagytad, hogy elmenjen a pokolba! – mondta Evelyn. –
Mégsem engeded, hogy megmentse a saját gyülekezetét? És
mióta hagyod, hogy a Pythia bármit megtegyen?
– Van egy egyezségünk a tanáccsal – válaszolta Jonas. –
És felismerem a tanács hívását, amikor látok egyet –
éppúgy, mint egy csapdát! Semmi sem indokolta ezeknek a
gyerekeknek a megölését – semmi, hacsak az nem, hogy
Cassie-t az ellensége által kiválasztott időben és helyre
kényszerítse...
– És akkor mi van? Bármi legyen is az oka, ezek a
gyerekek ugyanolyan halottak...
– És ez tragédia! De Cassie elvesztése nagyobb lenne! És
egyébként is, az ember akarva-akaratlanul sem rontja az
idővonalat!
– Te és én elrontottuk – emlékeztettem zsibbadtan. –
Visszamentünk...
– Megmenteni a világot! Nem egy maroknyit!
Nos, hol húzzuk meg a határt? Kérdeztem. Milliónál?
Ezernél? Egynél?
Mert nekem most egy is szörnyűséges veszteségnek tűnt.
– És mit jelent ez? – csattant fel Caleb.
– A tanács azt gyanítja, hogy ő több szempontból is Artemis
lánya – mondta Rosier rosszindulatúan, mielőtt még Adra
válaszolni tudott volna. – Hogy úgy döntött, miután
megismerkedett a fiammal, és megtudta, hogy ki és mi ő, hogy már
nincs szüksége az anyjára. Hogy az ő segítségével meg tudná
fosztani a démonurakat az erejüktől, hogy hozzájusson ahhoz a
hatalomhoz, ami szükséges a vetélytársai legyőzéséhez, és az
uralmának megtartásához...
– Nem akarok uralkodni! – fuldokoltam. – Nem is akartam
Pythia lenni!
– És soha nem is kellett volna, hogy az legyél!
– Arról az információról beszéltünk, amelyet Ms.
Silvanus hozott – mondta Jonas, és szemüvege felett Rheára
nézett.
– Milyen információ? – kérdeztem, és megpróbáltam
visszaszorítani a figyelmemet az itt és mostra, amikor az
csak vissza akart térni. Megoldást találni. Hogy rendbe
hozzam.
De néhány dolognak nincs megoldása.
– Az inkubus vissza lett küldve! – mondta nekem Adra. – Ez
egy régi végrehajtási módszer, amely visszaküldi a lelket az egész
életén, önmagának korábbi verzióiba. Amikor a lelke eléri
életútjának kezdetét, a létezése kialszik, és a test meghal!
– Ez egy rakás baromság! – kezdte Caleb.
– Nem – mondtam Julesre gondolva. És egy pillanatra
felpörgött a szívverésem, amikor arra gondoltam, vajon ugyanezt
megtehetem-e Pritkinnel. De volt különbség. Jules teste
megváltozott, de a lelke nem. Odabent volt, a teste börtönébe
zárva, de jelen volt. Pritkiné nem volt. És a lelkét átkozták meg.
Adra tökéletesen választotta ki a fegyverét.
Rhea hatalmas szemei fájdalommal telin nézett rám. Nem
mondott semmit, de nem is kellett. Ismertem ezt a kifejezést.
Egyszer-kétszer láttam a tükörben.
– Volt egy látomásod – mondtam.
A hatalmas barna szemek pillantása találkozott az
enyémmel.
 – Soha nincsenek látomásaim – suttogta. – Nos, szinte
soha, és soha semmi fontosról. Ezért vagyok még mindig
szenior tanítvány és nem beavatott. Segítek – segítettem – a
gyerekek, az új tanítványok képzésében.
– De ezúttal láttál valamit!
– Láttam Arest – mondta, és pillantása a távolba veszett. –
Egy mező fölé magasodott a viharos ég alatt. Itt volt, ezen a
világon, és ellenünk harcolt. És veszítettünk... súlyosan.
– Volt még valaki vele? – kérdezte Jonas élesen.
– Mi?
– Másik isten?
A nő megrázta a fejét. – Csak őt láttam. De olyan gyors
volt – csak egy villanás. Felfelé mentem valami megfázás
elleni gyógyszerrel. Az egyik gyerek szipogva érkezett, és
megfertőzte fele kollégiumot, és ez csak... megcsapott.
Hirtelen valahol máshol voltam, és láttam ezeket a
szörnyűséges dolgokat, villámlás és mennydörgés
hallatszott, az emberek sikoltoztak, és a fák a földre
zuhantak, és az eget vörösség árasztotta el, és... és elejtettem
a tálcát.
– Valószínűleg én is azt tettem volna – mondtam neki,
mert elsápadt, és újra remegni kezdett, a hangja alig volt
hangosabb a suttogásnál.
– Igen, de a lépcső márványból van; mindenki hallotta –
mondta a nő, és akkora fájdalommal nézett rám, hogy végre
megértettem; Nem csak én éreztem magam felelősnek ma
este.
– És annyira ideges voltam... a beavatottak arra
késztettek, hogy elmondjam nekik, és akkor még nem
vettem észre... Nem láttam okát, hogy ne... amíg meg nem
láttam. Boldogok voltak. Örültek neki. Aztán észrevették,
hogy nézem őket, és megváltoztatták az arckifejezésüket.
De tudtam, láttam...
– És ezért eljöttél, hogy elmondd nekem.
Nyelt egyet. – Nem! Meg kellett volna tennem, de olyan
pletykák voltak rólad... Csak a koronázásnál jöttem rá –
nem lehetsz az, aminek mondanak. A hatalom rád szállt, a
Kör elfogadott, majd a koronázáskor megölted a szpartoszt.
Megölted!
És hirtelen tudtam, hogy miért látszik ismerősnek. – Ott
voltál!
Ismét bólintott. – Láttalak, de én... nyilvánvaló volt, hogy
nem akarsz feltűnést kelteni, én pedig nem...
– De tudtad, hogy ki vagyok!
Meglepettnek látszott. – Természetesen!
– Annak ellenére, hogy valaki más tett úgy, mintha én
lennék?
Újra pislogott, mintha kissé fogyatékos lennék. – Igen, de
tudtam, hogy nem te vagy az! Nem volt sem erő, sem aura,
sem... – intett a kezével. – Nyilvánvaló volt!
Ennyit a nagy álcázásomról!
– De a többiek nem láttak téged, és mire elmenekültem
tőlük, te már eltűntél! Aztán amikor újra megláttalak... –
ismét meglebbentette kecsesen a kezét, talán azért, mert
nem tudta magát udvariasan kifejezni. – ...egy szpartosszal
küzdöttél anyaszült meztelenül, és majdnem ráfáztál. És
akkor a vámpírok elvittek téged, és én nem tudtam, hogyan
tudnálak elérni...
– Tehát elmentél a boszorkány-gyülekezethez.
– Igen! Az unokatestvérem...
– És a gyülekezet elhozott hozzám.
– Igen.
– Szóval akkor elmondanád? Mit terveznek?
 A nő megrázta a fejét. – Nem tudom, nem tudom!
Megpróbáltam követni a beavatottakat, hogy azt higgyék,
egyetértek velük, remélve, hogy többet is megtudok... De
nem vagyok színésznő, és aznap látták az arcomat. Nem
bíztak bennem!
Nem mondtam neki, hogy rendben van, mert nem
segített volna. Nem úgy nézett ki, mint akinek közhelyekre
volt szüksége. Úgy nézett ki, mint egy lány, aki tenni akar
valamit.
Ismertem az érzést.
– Visszamegyek – mondtam Rosiernek. – Megállítom a
varázslat kivetését...
– Meg leszel akadályozva – mondta szelíden Adra. – Azért
történt itt, hogy kizárják ezt a lehetőséget.
– Akkor add ide az ellenvarázslatot! Visszamegyek az időben,
megtalálom a lelkét! – Csak nézett rám. – Pritkin nem tett semmi
rosszat! Ha valakit bántani akarsz, engem bánts!
– Téged nem fognak bántani! Szükségük van rád – fuldokolt
Rosier. – De a fiam...
Adra ha nem is értett egyet, de nem is cáfolta. És ami a
legrosszabb, a szemében nem volt sem gyűlölet, sem rosszindulat.
Ez egy politikai döntés volt számára, semmi más. Beazonosították
a fenyegetést; elhárították a fenyegetést. De nekem...
Olyan érzés volt, mint a világ vége.
– Hány tanítvány van jelenleg? – kérdezte Jonas.
– Ez változó – mondta Rhea rám nézve. – Az udvar nagy
részét fiatal tanítványok alkotják, akiket most hoztak be –
fiatal lányok, akiket ígéretesnek azonosítottak. Az idősebb
tanítványok, azaz a legtöbbünk, akiknek van
képzettségünk, de nincs hatalmunk. A beavatottak csak egy
kis csoport, az idősebb tanítványok közül a
legtehetségesebbek. Myra halála után csak öten maradtak.
 Egy pillanatig csak néztem rá, és biztos voltam benne,
hogy a fejem baszakszik velem. De nem. Hallanom kell a
dolgokat.
– Még egyszer?
– Én... valami nem volt világos? – kérdezte a nő, és
aggódni kezdett.
– Nagyon remélem – mondtam szorosan. – Azt mondtad,
hogy az idősebb tanítványok nem hordozzák a Pythia
hatalmát. Tehát értelemszerűen... a beavatottak igen?
Ő bólintott. – Muszáj, a kiképzés céljából. Mindannyian
alapvető oktatásban részesülnek a Pythia működéséből, és
azt, aki a legjobban elsajátítja, azt választják ki örökösnek.
Olyan körülmények is előfordulhatnak, hogy egy örökös
meghal vagy elbocsátják. Kell, hogy legyen valaki más, aki
átveheti az irányítást, aki kiképzett. Szükség esetén a Pythia
rendelkezésre is állnak.
– Szükség esetén? – néztem Jonasra.
Nem mondott semmit, de levette a szemüvegét és
elkezdte fényesíteni, annak ellenére, hogy ezt harminc
másodperccel ezelőtt már megtette.
– Ha egy küldetés veszélyesebb, ha úgy érzi,
megfontolatlanság lenne egyedül kezelni – magyarázta
Rhea.
Továbbra is Jonasra meredtem.
– Nos, igen! – mondta élénken. – Már eddig is tudtuk,
hogy probléma van az udvarnál, de most hála Ms. Silvanus
vallomásának...
– Jonas!
– Eddig is elég sok minden volt terítéken, Cassie! Nem
volt szükség tovább tetézni...
– Nem volt szükséges elárulni, hogy egy rakás Myra
rohangál?
 – Aligha az – érvelt. – A beavatottak csak egy kis részt
birtokolnak az örökös hatalmából, alig elég a kiképzéshez...
– Jonas!
– És Myra áruló volt! Eddig nem volt okunk azt hinni,
hogy az udvar többi tagja is az, még kevésbé, hogy
megtámadnák a saját gyülekezetüket...
– Jonas! – Elhallgatott, és rám nézett. És valamit
nyilvánvalóan észlelt az arcomon, mert abbahagyta azt,
amit mondani akart. – Soha többé ne tarts vissza tőlem
ilyesmit! Soha!
Felkeltem és kimentem az erkélyre a francia ajtón
keresztül. Jonas szerencséjére nem követett. Őszintén
szólva, nem tudom mit tettem volna, ha megteszi.
Egész életemben így volt: az emberek elhallgatták előlem
a dolgokat. Néha, a szerintük jó okok miatt, néha
legtöbbször azért, mert a tudás hatalom, és minél
kevesebbel rendelkezem az előbbiből, annál kevésbé
tudnám kihívni őket az utóbbi miatt. Tony, a Kör, a
szenátus, Mircea... valaki mindig azon dolgozott, hogy
sötétben tartson.
De a sötétben vannak olyan dolgok, amelyek
megharaphatnak, ha nem tudod, hogy ott vannak. Ha nem
tudod elkerülni őket, mert nem is tudod, hogy léteznek. A
tudás nem csak a hatalomról szólt; a túlélésről szólt, az
enyémről és mindenkiéről, aki tőlem függött.
És én szívből gyűlöltem a sötétséget.
Evelyn jött ki az erkélyre. Nem mondott semmit. De a
csuklója a korláton pihent, nem messze attól, ahol a kezem
görcsösen rászorult. És az övében...
Egy pálca volt, gondoltam, és figyeltem, amint ügyesen
oda-vissza pörgeti az ujjai között.
Találkozott a tekintetünk.
 – Azt hiszem, itt az ideje, hogy a lányok és én elinduljunk
– mondta. És csak nézett rám, szürke szemek a kékbe.
Megnyaltam az ajkaimat.
– Kikísérlek – mondtam rekedten.
 34. Fejezet

A kastély sötét és csendes volt, amikor átugrottunk a

Pythia udvarának előcsarnokába. London hét órával előzi
meg Vegast, tehát valahol éjfél körül jártunk, én pedig
annyit ugrottam vissza, amennyire csak képes voltam. Ami
rohadtul nem vitt messzire, mert öt személy szállítása
kimerítő, nem is kicsit.
Térdre estem, megtántorodva az energiaveszteségtől.
– Hölgyem...
– Jól vagyok! – mondtam Rheának, elég durván ahhoz,
hogy visszarántsa a kezét.
Egy pillanatig lent maradtam, és néztem, ahogy Agnes
előcsarnokának márványcsempéje le-fel lüktet, és azon
gondolkodtam, vajon kiesnek-e hamarosan a szemgolyóim.
És káromkodtam magamban, mert beindult az időérzékem,
hogy elmondja, amit már eddig is sejtettem. Korábban le
kellett állnom az időben, mint szerettem volna, vagy azt
kockáztatom, hogy megszakadok.
Legfeljebb tizenöt percünk volt.
Ami azt jelentette, hogy erre nincs időm, mondtam
magamnak komolyan, és felálltam.
A hely nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint amikor
utoljára voltam itt. Valószínűleg az utcai lámpák fénye volt,
de ezüst holdsugaraknak tűnő nyalábok világítottak be
ferdén a magas, neoklasszikus ablakokon. Rengeteg
márvány volt, néhány valódi mahagóninak látszó burkolat,
és néhány görögnek kinéző, korsót tartó nő szobra. Egy
lépcső emelkedett felfelé, amin feltételezhetően Rhea
látomása történt.
Egy csillár lágyan csilingelt a fejünk fölött, amelyet a
huzat mozgatott meg. Lehetetlenül hangosnak hangzott
feszült fülemnek, mint a világ legdrágább szélcsengője.
Semmi más nem mozdult.
Ezt kevésbé találtam megnyugtatónak.
Rhea mintha ugyanezt gondolta volna.
– Lenniük kellene őröknek! – mondta aggódva a nő. – A
Kör állandóan tart itt embereket.
– Itt vannak – mondta Evelyn komoran a hátam mögül.
Megfordultam, és megláttam a főbejárat közelében, ahol egy
bőrkabátos alak hevert egy cserepes növény mögött.
Már kérdezni akartam, hogyan halt meg, de aztán a nő
megfordította. És nem kellett megkérdeznem. A bőr szürke
és papírszerű volt, és felismerhetetlenné gyűrődött, mivel az
alatta lévő hús többnyire elsorvadt. Néma sikolyra húzódott
a szája, a szemei a fejébe süllyedtek, a csontok pedig
annyira törékennyé váltak, hogy egy gyenge érintéstől is
eltörtek.
A leeső ujjáról legurult egy gyűrű, ami a padlón csattant,
és Rhea egy kis hangot adott ki magából.
– McClaren – suttogta. – Az egyik unokája... Új
tanítvány...
– Beavatottak – káromkodott Evelyn. – Reménykedtem,
hogy Marsden tévedett.
– Kérdés, hogy még mindig itt vannak-e? – kérdezte
Beatrice.
 – Nem kellene! – válaszolta Jasmine. – Bomba rombolta le
az épületet, nem támadás. Ha a beavatottaknak volt eszük,
elmenekültek, miután beállították azokat.
Nyeltem egyet. Talán az ugrás lerövidítése nem is volt
olyan rossz ötlet. De Beatrice nem tűnt meggyőződöttnek.
Egy utcai lámpa világított be az ablakon keresztül, és
csillant meg a láncain, és afro frizuráját halványkékre
váltotta. És kiemelte a ráncokat a homlokán.
– Akkor miért támadták meg a Kör embereit? A
beavatottak már bent voltak és szabadon mozoghattak.
Miért vonták be az őrséget?
– Ha a védelmezőket babrálták, idegesek lehettek –
vetette fel Jasmine. – Útban voltak...
– És a védelmezőket említve, miért nem indult be egy
sem, amikor bejöttünk?
– Velem vagy – mondta Rhea, de kételkedőnek tűnt. – De
ennek csak az általános riasztást kellett volna
megakadályoznia. Már ide kellett volna valakinek jönnie,
hogy ellenőrizze...
– Ezért gyilkolták le a hadmágusokat – mondta Jasmine.
– Mindegyiket? – követelte Beatrice. – És hogy sikerült ez
egy rakás képzetlen lánynak, akár birtokolja a Pythia
hatalmát, akár nem.
– Meglepték őket – mondta Evelyn pálcáját tapogatva. –
Csak így történhetett.
– És megint azt mondom, mindegyiket? Tudod jól, hogy
milyenek: gyanakvóak, ideges faszfej mindegyik. És mégis...
– Csak vigyük ki a gyerekeket! – mondtam, körülnézve.
A bőröm bizsergett. – Hol vannak?
Nem kellett kétszer kérdeznem. Rhea vibrált, eddig csak
állt ott, és most elindult a lépcső felé.
– Várj! – szólt utána Evelyn, és a kezemre tette a kezét.
 – Kevesebb, mint tizenöt percünk van – mondtam neki.
De nem válaszolt.
– Beatrice!
A kis boszorkánynak már fent is volt a botja. Az egyik
apró mélyedés, amelyet összetéveszthettem volna a fa
repedésével, halványkék fénnyel izzott fel, mint egy
elemlámpa. Aminek nem értettem a lényegét, mivel már
láthattuk...
Semmi, ahhoz képest, amikor a földre tette, keményen. És
egy lüktetés indult ki az aljából, mint egy hullám, amely a
strand felé tartott. Vagy inkább, mint egy tóba dobott kő,
mert ez kifelé haladt minden irányban, kiemelve a padlón a
felmosó nyomait, a sarkokban a port, a csempék közötti
fugákban itt-ott megjelenő repedéseket. Mint a fekete fény a
tetthelyen, minden rejtettet megmutatott.
Beleértve a falak mentén egy csomó férfi lábát is.
– Utálom, amikor igazam van – motyogta Evelyn, majd
az ajtó elé lökött.
– Menj!
Helyette a padlóra zuhantam, amikor a burkolatból
kidudorodtak a testek, legalább tucatnyian. Aztán teljesen
elváltak, amikor a varázslat végigfutott a lábukon, leszedve
az álcát. Hadmágusok, és nem a mieink, jöttem rá, amikor
elváltak a falaktól, és elkezdtek varázslatokat hajigálni,
amelyek megvillantak a Jasmine által éppen időben vetett
pajzson.
De az egyik túljutott rajta, a másodperc töredéke alatt,
mielőtt a pajzs összezárult volna, és mérgező zöld színnel
lepte el a szobát. Elvétette, egy igézetnek köszönhetően,
amit Evelyn villámgyorsan dobott, ami majdnem
ugyanabban a pillanatban találta el a dobót, amikor az
megmozdult. De vele együtt kiütötte a hátsó ajtót és a
bejárati ajtó nagy részét is, üvegszilánkokkal árasztva el
bennünket.
És végre felvisítottak a házban a védelmezők.
– Nos, a gyerekek felébredtek – mondta Beatrice,
miközben Evelyn felém fordult.
– A fenébe, süket vagy? – követelte.
– Ha elmegyek, és megjelennek a beavatottak, meghalsz!
– mondtam, és a halott hadmágus kabátjával küszködtem.
És megpróbáltam nem lélegezni, mert pehelyszerű fehér por
borította, ami mindenfelé felrepült, amikor meglöktem és
ráncigáltam, hogy megpróbáljam leszedni róla. De
szükségem volt rá. A kabátok úgy lettek tervezve, hogy
ellenálljanak a támadásoknak, és engem mindjárt meg is
fognak támadni, hacsak nincs nagyobb szerencsém a
szokásosnál.
– Hallottad Zarát – mondta Evelyn. – Valószínűleg már
elmentek!
Egy másodpercbe telt, mire rájöttem, hogy arra a
boszorkányra gondolt, akit Jasmine-nak neveztem. – És ha
mégsem? Lehet, hogy jók vagytok...
– Több mint jók vagyunk!
– De nem harcolhattok valakivel, aki képes az időt
manipulálni!
Válaszolni kezdett, de a pajzs összetört, amikor egyszerre
találta el egy tucatnyi varázslat. És akkor Beatrice ismét
felemelte a botját. Ezúttal egy másik mélyedés izzott fel,
sötét, vérvörös színben. És a szoba körüli összes fényforrás
hirtelen szétrobbant, szikrákkal öntve el a padlót, és
lángokat futtatva fel a falakon.
– Szép szalontrükk, öregasszony! – mondta az egyik
mágus, és megragadta.
A bot ismét lecsapódott.
 És minden lámpából lángvonalak szakadtak ki,
tűzpentagrammot vésve a levegőbe, és fél tucat mágust
borítva lángba.
– Örülök, hogy tetszett – mondta neki, amikor a férfi a
lábához zuhant.
De bár megtisztította körülöttünk a területet, mást nem
tett. Mivel mágusok rohantak felénk minden oldalról, és
minden szobából, ahol eddig elrejtőztek, nem tudva, hová
fogunk érkezni. De most már tudták, és nekünk kellett...
Csapás ismét a padlóra.
Zara motyogott valamit halkan és gonoszul, és a
boszorkányok maguk mellé rántottak, amikor az ablakok
kitörtek. A függöny befelé gomolygott, majd leszakadt,
hogy átrepüljön a szobán, és a házon keresztüldübörgött
valami, ami hurrikánnak érződött és hangzott. A tükrök
összetörtek, a csillár őrülten himbálózott, a szobrok
felborultak. És fél tucat mágus, akik nem emeltek időben
pajzsot, szintén elrepült. De mások csak lekuporodtak,
pajzsbuborékok borították a szobát, és várakoztak.
Mert igen.
Én sem gondoltam, hogy ezt sokáig képes lesz tartani.
– Ha ők telepítették a bombákat, akkor nincsenek itt –
kiáltotta Evelyn, hogy hallatszódjon a vihar zúgása felett. –
Ez valószínűleg csapda volt. Az öregnek igaza volt – téged
üldöznek!
– Neked is igazad volt – ziháltam, még mindig a kabáttal
küszködve. – Hajlandók megölni néhány tucat gyereket,
hogy elkapjanak!
Evelyn káromkodott. – Nem tudlak téged is védeni és
segíteni a lányoknak is, és nem tudnak ennyit maguk
megtartani!
 – Akkor ne védj meg! – mondtam, amikor a szél elült, és a
kabát egy utálatos nyikorgással kiszabadult, mindkettő
ugyanabban a pillanatban.
Pajzsok pattantak szét mindenfelé, amikor a mágusok
felemelkedtek. Le akartak minket gázolni, és a
boszorkányok nem tudtak egyszerre igézetet vetni és
pajzsot tartani, és nem lett volna okos dolog a rakás mágust
az üres területre engedni. Persze, ez sem volt az, gondoltam,
megragadva őket, és mindannyiunkkal oda ugrottam, ahol
Rhea a lépcsőhöz simult, pajzsának vékony buborékja
hullámzott a még mindig erős szélben.
Aztán teljesen összeomlott, amikor egy lila lángcsapás
érte.
Rávetettem magam, a kabát mindkettőnket eltakart, de ez
nem volt elég. Újabb bűbáj csapott le, és megbűvölt, vagy
sem, a kabát megöregedett a viselőjével együtt. Éreztem,
hogy valami a hátamat veri, egy vékony tűzvonal a
legyengült hátsó varrat mentén, és felsikítottam, miközben
ugrottam.
És egy csomó mágus között landoltam a lépcső tetején,
akik most ereszkedtek lefelé, amikor a hurrikán trópusi
viharrá szelídült.
Aztán megbotlottak és elestek, amikor közéjük érkeztünk.
Szó szerint, Rhea esetében. Egy mágushoz tapadt
ruhájának szoknyarésze, amely a bőrkabátot – és az alatta
lévő lábat – kettévágta. A lány megrándult, mire a férfi
felsikoltott, ami csak még tovább növelte a reszketését.
Aztán egy másik mágus megragadta Rheát, és oldalra
taszította...
És a férfi lába a combnál levált.
Mivel a hús és a csont nem túl jól reagál arra, hogy egy
hímzett vászon szétválasztja őket.
 Vér ömlött mindenfelé, bevonva a mágusokat és rám is
rám fröccsenve. És Rheát, akinek ez nyilvánvalóan nem volt
a képzése része, őrületbe kergette. Eltépte magát a
támadójától, belerúgott egy másikat a korlátba, és
felmenekült a fennmaradó lépcsőkön, egyik mágus sem
próbálta megállítani, mivel már halálosan sebesültnek tűnt.
Vagy talán azért, mert rám rohantak.
És nem tehettem semmit, mert nem tudtam újra ugrani,
most sem, talán soha többé. De ez nem számított, mert
valami vörös és halálos dolog háromszoros fonata hasított el
mellettem, egyik szál elég közel volt ahhoz, hogy elcsípje a
hajamat. És lyukakat hasított a felettem maradt mágusokon
keresztül.
És akkor három mániákus húzott felfelé a lépcsőn, akik
mindenre bűbájt vetettek a láthatáron. És rögtön vissza is
kapva, amikor a mágusok a teremben rájöttek, hogy már
nem vagyunk ott, talán azért, mert egy rakás társuk éppen
most esett a fejükre. De mögöttünk voltak, és a pihenő és
egy folyosó volt előttünk, ahol Rhea éppen eltűnt.
Valami a falba csapódott mellettem, súlyos égési nyomot
hagyva, és valami más eltalálta hátam, a karom még a kabát
védelme alatt is elzsibbadt. De ekkor már a folyosón
voltunk, és Jasmine – Zara – pajzsot dobott a végére, mint
egy dugót.
Amiről három mágus pattant vissza, amikor egyenesen
belefutottak.
Végigsuhantunk a folyosón, ahol néhány szobából már
özönlöttek kifelé a kicsi emberkék fehér hálóingben. Vagy
talán ez volt a nappali viseletük, hiszen ki tudna
különbséget tenni? De úgy tűnt, hogy Rhea nem volt
annyira elveszett, mint gondoltam, mert a folyosó egyik
szobájának ajtajában kissé viccesen lélegzett, de mindkét
kezében egy gyerek volt.
És felsikoltott: – Mögötted!
A fenébe, ez nem tartott sokáig, gondoltam, és a padlóra
hasaltam, amikor valami elfújta a lámpást a mellettem lévő
falon. Szétszóródott az üveg, és a gyerekek sikoltoztak, ám
ámulatomra, nem kezdtek ámokfutásba. Akkor sem, amikor
Rhea kiadott egy parancsot, és rendezett sorokban
elindította őket a folyosón, miközben a boszorkányok
káromkodva szidalmazták a mögöttük lévőket.
De az esélyek nevetségesek voltak, és kezdtünk fáradni.
Legközelebb, amikor Zara pajzsot próbált emelni, szinte
azonnal szétpattant, olyan sűrűn záporoztak rá a bűbájok,
mintha egy miniatűr nap keletkezett volna a folyosón. Az
egyetlen dolog, ami megmentett minket, az az a tény volt,
hogy ez nem csak látszólag volt régi hely, hanem
ténylegesen. És a folyosó keskeny volt, nem engedte, hogy
mindenki egyszerre rohanjon le minket.
De eleget engedett, több mint eleget. Zara karját
eltalálták. Félig fájdalmában, félig dühében felsikoltott. És
engem is eltalált valami, meggyújtva a kabátom egyik
oldalát, ami nem aludt ki. Le kellett vetnem az egyetlen
védelmemet, vagy lángba borulok vele együtt, és a folyosón
lévő mágusok felé dobtam.
Elütötték, de fél másodpercre elvonta a figyelmüket arról,
ami előttük volt, ami elég hosszú volt ahhoz, hogy Evelyn
varázsigét dobjon – nem rájuk, hanem a mennyezetre. És
volt annyi erő benne, hogy a folyosó felét lehozza, középen
végigrepesztette, és rengeteg gomolygó vakolatot és hulló
törmeléket ömlesztett üldözőinkre. Egy csomó
vízvezetékkel együtt, csöpögve, majd elárasztva a fejüket,
ami látszólag nem nagyon zavarta őket.
 Amíg Beatrice lángot nem küldött végig a folyosón, és a
vizet hólyagosító-forró gőzzé nem változtatta.
És úgy tűnt, hogy még a sötét mágusok is idegenkednek
attól, hogy halálra forralják őket. Néhányan pajzsot
állítottak fel, de többen bepánikoltak és próbáltak
visszafordulni, becsapódva a mögöttük állókba.
Ideiglenesen elég szűk keresztmetszetet hozva létre ahhoz,
hogy az utolsó gyerekeket is kihozhassuk a kollégiumi
szobákból, és olyan gyorsan lökdöshettük őket a folyosón,
amilyen gyorsan a kis lábak mozogni tudtak.
Nem tudtam, merre tartunk, de úgy tűnt, mindenki más
tudja, az idősebb gyerekek segítettek a fiatalabbaknak.
Végig a folyosón és egy kanyaron, egy hátsó lépcsőig. Ami
nagyszerű lett volna, leszámítva, hogy az is olyan keskeny
volt, mint a folyosó, amelyik belé csatlakozott.
Rámeredtem, nem is kellett semmilyen mentális
számításokat csinálnom. És a boszorkányok arcára vetett
tekintetem is igazolta volna ezt, még akkor is, ha nem lett
volna nyilvánvaló. Nem tudtam, mennyi időbe telik
ezeknek a gyerekeknek, hogy lemenjenek az összes lépcsőn,
de biztosan többe, mint amennyi nekünk van.
Sokkal többe.
És akkor a sötét mágusok megint jöttek, már a kanyarnál
jártak, kezdetben pajzsokkal, majd tüzelni kezdtek, amikor
rájöttek az igazságra. Bűbájok tömkelege, mint amit
korábban is tettek, és amelyek széttörték Zara pajzsát,
csakhogy ezúttal nem volt pajzsunk. De a bűbájok így is
megálltak.
Vagyis egészen pontosan: csigalassúságúra lassultak,
mert nem maradt annyi erőm, hogy teljesen megállítsam
őket.
 – Hat percetek van – mondtam nekik. – Vigyétek őket
minél messzebbre!
Beatrice bólintott, és szorosan megfogta Zarát a karjánál,
aki lihegett, remegett és halottsápadt volt. De Evelyn csak
rám nézett.
– És te mit fogsz csinálni?
– Szerzek neked időt! – fuldokoltam, mert a beszélgetés
az... nehéz volt most.
– Veled maradok! – mondta Evelyn határozottan.
– Az... nem lenne túl jó ötlet!
– És miért nem?
Most már ziháltam, a látásom elhomályosodott. És a
hülye nő még mindig velem beszélgetett.
– Mert nem fogom... eléggé... hogy kiszorítsalak!
– És elég lesz arra, hogy ugorj?
Oké, talán nem is olyan buta.
– Én rendben leszek!
– Halott leszel! És akkor az erő azoknak a nyomorult
beavatottaknak a birtokába jut...
– Nem, nem fog! – mondta Rhea. Először bölcsen a
nagyobb gyerekeket küldte le, és most a kisebbeket terelte.
De egy pillanatra megállt, hogy visszanézzen rám.
– És ezt honnan tudod? – követelte Evelyn. – Ők
következnek a sorban!
– Mivel a hatalom választja a Pythiát! – mondta Rhea
heves büszkeséggel az arcán, miközben rám nézett. – Ezt
kellett megértened ma, amire emlékeznem kellett ezekben
az elmúlt hetekben. Nem egyszerűen a sorban következőre
megy, akit az emberek a legjobbnak tartanak. A tényleges
legjobbnak, a legjobb választásra száll! – Egy tökéletes
pukedlit hajtott végre.
– Hölgyem!
 Bámultam rá, és először, és úgy sejtettem utoljára is,
büszke voltam, rohadtul büszke voltam, hogy eljött
hozzám.
És akkor elmentek, Evelyn még mindig panaszkodott,
amikor felemelte a hátsóját, ahogy az utolsó gyerekek is
eltűntek a sötétben. Letérdeltem, mert úgy könnyebb volt.
És mivel már nem számított, hogy jól nézzek ki, mivel senki
sem látott engem, csak egy csomó fickó, akik velem együtt
halnak meg.
Mert nem gondoltam volna, hogy ennyire lelkesek
lennének, ha a beavatottak megemlítették volna nekik, hogy
mi fog történni ezzel a hellyel. De nem volt módom
elmondani nekik, és erőm sem volt, hogy megtegyem. A
folyosó elsötétült, amikor a bűbájok felgyorsultak, és most
egy laza tempójú séta sebességét vették fel. És a padlót és a
mennyezetet természetellenes varázsfénnyel színesítették.
Figyeltem őket, ahogy közelednek, és viccesnek
tartottam. Mert furcsán ismerősnek tűntek. Mint az égbolt
Rosier udvara felett. Veszélyes, de olyan szép. Mint egy
idegen világ holdfényben fürdő homokja, mint a
tanácsterem végtelen csillagai, mint a vonzó villanás egy
zöld szempárban.
Pritkin, gondoltam, aranyszínű csillogást érezve az
arcomon. És becsuktam a szemem.
 Epilógus

Amikor újra kinyitottam őket, ágyban voltam, és egy

szőke démon ült mellettem.
Kiegyenesedtem, és megragadtam, mielőtt a szemem a
háromrészes szürke öltönyre, a vékony szőke hajra és az
állán lévő hasadékra nem összpontosult. Az egyik
megkülönböztető jellemző egy nyájas maszkon, hogy
könnyebb legyen úgy tenni, mintha valóban így nézne ki.
Adra, gondoltam, a nyugodt, szürke szemekbe meredve.
– Tehát mégis a pokolban kötöttem ki? – krákogtam
undorodva.
Elmosolyodott. Aztán nyilván úgy döntött, hogy többet
érdemel, és felnevetett.
– Azt hiszem, biztonságban vagy! – mondta bizalmasan,
miközben visszazuhantam az ágyra. – Nem ismerek túl sok
olyan embert, aki önként vállalná, hogy elvisz!
Nyeltem egyet, mert zsibbadtnak éreztem a nyelvem. És
csak pislogtam a rohadtul aprólékos illúzióra, még a
szőnyegen lévő rózsaszínű folt is ott volt, ami az egy hete
kiöntött bor nyoma volt, vagy ez a szobám volt Vegasban.
És nem tudtam, miért pazarolna valaki egy ilyen jó illúziót
rám.
– Miért vagy itt? – követeltem. – És én miért vagyok itt?
– Azért vagy itt, mert kihoztunk, amikor összeomlott a
varázslatod. Egészen közel volt. Egy pillanatig azt hittem,
nem fog sikerülni!
 – Kihoztatok – ismételgettem, mert ennek nem sok
értelme volt.
Bólintott.
– De... – összevontam a szemöldököm, és megpróbáltam
gondolkodni egy hatalmas migrén mellett. – Honnan
tudtad...
– Hogy segítségre volt szükséged? – kérdezte hátradőlve
és keresztbe téve a lábát. – Ennek köze lehet az anyád által
kivetett Seidr varázslathoz.
– Mi van?
– Az a varázslat, amellyel velünk beszélt, az istenek
használták egymás között. Olyan illúziót kelt, amely sok
tudatban megjelenik, hasonlóan ahhoz, amit te
konferenciahívásnak neveznél. Igaz, nem hiszem, hogy időn
keresztül is használták volna, de hát... ő mindig is okos volt.
– Igen, és? – kérdeztem durván. Mert úgy döntöttem,
hogy nem érdekel.
– Nos, ez egy nagyon régi varázslat. Nagyon ritka
varázslat, mivel az istenek már eltűntek. Manapság kevesen
tudják kivetni... vagy befejezni.
Ez eltartott egy percig, de felfogtam. – Kémkedtél
utánam!
– Lényegében igen. – Legalább nem próbálta
cukormázzal bevonni. – Amikor a tanács termében voltál,
észrevettük, hogy számos más Seidr-kapcsolat létezik a
fejedben. Úgy tűnt, egyikükről sincs tudomásod, és egyiket
sem igyekeztél bezárni.
– Több is... – Elhallgattam, mert hirtelen néhány dolognak
értelme lett. – Mircea és Jules.
– Nem tudok a vámpírról. Az első kapcsolatot szorosan
lezárták; még mi sem tudnánk feltörni anélkül, hogy ne
kockáztatnánk, hogy megsértünk.
 Mircea, gondoltam komoran. Voltak mentális ajándékai,
amelyekről nem beszélt, de amelyeket nehéz volt nem
észrevenni. Nem voltam biztos benne, hogy meddig
nyúlnak, de talán... talán elegek lennének, hogy magától
szakítson. Talán ezért is lett hirtelen elérhetetlen. Megtudni,
hogy barátnőd félig istennő, elég rossz lehet, anélkül, hogy
hirtelen kémkedni kezdene az agyadban.
Kiakasztottam Mirceát, gondoltam szédülten.
– De a második – folytatta Adra – igen, egy Jules nevű
emberrel van. Neked köszönhetően, meglehetősen
kényelmetlen álmai vannak.
Fogadni mertem volna. – Tehát azóta, hogy anyám az
első varázslatot kivetette rám a házánál, egészen addig,
amíg eljutottam a tanácsig, volt egy időszak, amikor
egyedül irányítottam a hívásokat, nem tudva, hogy ezt
csinálom?
– Úgy néz ki. Kíváncsi lennék, hogy édesanyád miért nem
tájékoztatott jobban a varázslatról, amelyet tervezett
használni, de... Azt hiszem, tudom. Mindenesetre aligha
gondoltuk volna, hogy valaki szándékosan úgy dönt, hogy
nyitva tart három különböző vonalat, még akkor is, ha az
egyik kissé gyengíti is. Ezért jutott eszünkbe, hogy van esély
arra, hogy nem tájékoztattak a varázslat működéséről, és
hogy te be sem tudnád zárni a mieinket.
– De úgy éreztem bezárult! Megkönnyebbülést éreztem...
– Az édesanyád és a tanács nagy részének távozásától.
Csak néhányan maradtunk „online” nálad. A teher még
mindig ott volt, de kisebb volt, ha kevesebb elme
kommunikált. A hatalom után, amelyet korábban kénytelen
voltál irányítani, megkönnyebbülésnek tűnt.
Összevont szemöldökkel néztem rá.
 – Tehát mit reméltetek, hogy mit fogok csinálni?
Felfedezitek, milyen bosszút tervezek?
Felsóhajtott.
– Cassandra – hívhatlak Cassandrának?
– Nem!
Újra felsóhajtott. – Úgy tűnik, hogy rosszul... indítottuk a
kapcsolatunkat? Ez a helyes kifejezés?
– Rosszul... – csak bámultam rá.
– Biztos vagyok benne, hogy így van – mondta, és
felnézett, mintha valamire hivatkozna. – Igen, igen, ez az a
kifejezés.
– Ez nem az...
– De meg kell értened a dilemmánkat. Ares és a többi
isten aktívan azon munkálkodik, hogy visszatérjen a földre,
amit néhányunknak nagyon nehéz elhallgatni, hogy
elkerüljük az általános pánikot. De ezt nemcsak
ellehetetlenítetted, hanem megjelentél az egész tanács előtt,
egy egész hadsereget követelve.
– Az anyám akart...
– Igen, és ez volt a lényeg, nem? Őszintén szólva, ha az
egyetlen választásunk Ares és Artemis között van, akkor az
előbbit részesítenénk előnyben. Félelmetesek a képességei,
de korlátozottan képes mozogni a pokolban. Visszatérése
hagyna némi időt mérlegelni... végszükség esetén. Az
anyádé nem!
– Tehát megölted Pritkint!
– Megfontolt döntésnek látszott. Szükséged lenne az
inkubusra, függetlenül attól, hogy vissza akartad-e adni
édesanyádnak a korábbi dicsőségét, vagy uralkodni akartál
helyette. Kevesen képesek továbbadni úgy az erőt, ahogyan
az ő vonala képes, és Lord Rosier ellenszenve édesanyád
iránt jól ismert. Azt hiszem, inkább meghalna, mint segítene
neki visszanyerni az erejét. De a fia... nem voltunk annyira
biztosak benne. Vagy benned.
– Tehát kémkedtetek utánam.
– Tudni akartuk, mit fogsz tenni, ha egyszer
megfosztottak tőle. A tanácsban néhányan a te halálodat is
szorgalmazták. De másoknak ez úgy tűnt...
megfontolatlan... az istenekkel, akik megpróbálnak
visszatérni, és a te múltbeli ellenállásoddal. További
információkra volt szükségünk.
– Mihez?
– Szerettük volna megtudni, mit teszel az inkubus nélkül.
Megpróbálsz találni még egy olyan erős lényt, aki
helyettesíti? Meglátogatod újra az édesanyád, és új tervet
készítetek? Elmennél valamilyen eddig ismeretlen
bűntárshoz, és stratégiát dolgoznál ki? Mit csinálnál?
– Tudjátok, hogy mit tettem!
– Igen. Tudjuk. És sok hosszú év óta először – több mint
amennyit meg tudok számolni –, elismerem, hogy amit
érzek... megrökönyödés.
Nem mondtam semmit. Csak azt akartam, hogy menjen
el. De nyilvánvalóan az ősi démonok akkor távoznak,
amikor akarnak.
– Eleinte nem értettük – mondta még mindig halványan
csodálkozva. – Azt hittük, akkor fogsz ugrani, amikor a
boszorkányok elmentek. Azt hittük, hogy te...
nagyképűség? Ez az a szó?
– Nézz utána! – mondtam gorombán, és kilendítettem a
lábam az ágyból.
– De akkor, amikor te nem... amikor rájöttünk, hogy nem
fogod magad megmenteni... eszünkbe jutott, hogy talán túl
cinikusak lehetünk. Elfelejtettük, hogy nem mindenki
gondolkodik úgy, ahogy mi.
 És tegnap nem kaphatta volna meg ezt a
megvilágosodást, gondoltam, ahogy a fájdalom belecsavart
a gyomromba. Megszédültem tőle, sajogtam. Mintha egy
részemet kivágták volna, és otthagyták volna remegve a
földön. Sikítani, dühöngeni, dolgokat akartam dobálni. Soha
abba nem maradó sírásra akartam fakadni. Azt akartam,
hogy elmenjen, hogy nyalogathassam a sebeimet.
– Több okot is említettél? – sürgettem.
– Igen! Oda akartam, oda akartuk adni ezt neked –
mondta, és elővett valamit, ami angolnabőrből készült
pénztárcának tűnt, de valószínűleg nem az volt. És
átnyújtott valamit belőle.
Egy darab papír volt. Egy jegyzetfüzetből kitépett lap,
amely elég ócskának tűnt egy ősi démontól, de nem
érdekelt. Mert csak egy rakás értelmetlen kriksz-kraksz volt
rajta.
– Mi ez? – követeltem, azon gondolkodva, hogy
széttépem.
– Az ellenvarázslat.
Egy pillanatig kifejezéstelenül néztem, majd felemeltem a
tekintetem rá. Nem tudom, mi volt az arcomon, de sokáig
kutatta. És akkor kissé elmosolyodott.
– Erre gondoltam. Ez az, amit... elfelejtettem.
Ez pontosan semmit sem jelentett számomra.
– Miért... – Megköszörültem a torkomat. – Miért csinálod
ezt?
– A tanács úgy véli, hogy nem valószínű, hogy valaki, aki
a világ megváltoztatására törekszik, ennyire könnyen
feladja nemcsak a küldetését, hanem az életét is – mondta
nekem szelíden. – És olyan lényekért, akikből semmi haszna
sem lehet.
 – Akkor... ez valóság. – Körbenéztem, és a szívem
hevesebben kezdett dobogni.
– Igen, valóság. Ha megtalálod, mielőtt az átok
befejeződik, megmentheted. De figyelmeztetlek – nem lesz
könnyű! Az általunk használt varázslat kifejezetten a
hatalmad meghiúsítására készült. A lelke átéli életének
minden évét, de csak egyszer, majd soha többé nem fogja
átélni. Utána felhasználhatod a képességeid, hogy újra és
újra visszatérj ugyanabba a pillanatba, de nem fogod többé
ott találni!
Ökölbe szorítottam a kezem a papír felett, és hallottam,
ahogy gyűrődik.
– De... Nem tudom ezt elolvasni!
– Ez egy ősi nyelv; kevesen tudják! Szerencsére egyikünk
örömmel elkísér!
– Nem az öröm a szó, amelyet használnék – hallatszott
egy metsző hang. Mielőtt valami gyomorszájon talált volna.
Egy hátizsák volt. És ugyanolyan tartása volt...
– Basszus!
– Pontosan ezek az érzéseim! – sziszegte Rosier. – Most
öltözz fel! Kifogyunk az időből!
– Van ebben ruha? – követeltem.
– Igen...
– Akkor felöltözök, amikor odaérünk. Mikorra megyünk?
– 1880. És csak reménykedjünk, hogy ott el is kapjuk!
– Miért ott?
– Az átok egyre gyorsabban halad tovább, te lány! És nem
vágyom arra, hogy valami barbár korszakban sétafikáljak
egy ilyen...
Igen, gondoltam. Még mindig szeret beszélni. Ez pokoli
lesz.
Akkor mégis miért tört mosoly az arcomra?
 Az egyik kezembe a varázslatot fogtam, a hátamra
dobtam a táskát, és megfogtam Rosiert.
– Fogd be! – mondtam neki.
És ugrottam.

VÉGE