2.

Kollektív emlékezet
(egyéni emlékezet és generációs identitás, kommunikatív és kulturális emlékezet, csoportok emlékezete és torzítások, a nyelv
szerepe az emlékezésben)

Kollektív emlékezet (egyéni emlékezet és generációs identitás, kommunikatív és kulturális emlékezet, csoportok
emlékezete és torzítások, a nyelv szerepe az emlékezésben)

Emlékezés: Az a megismerő folyamat, melynek során tapasztalatainkat, múltbeli élményeinket a tudatunkba

idézhetjük, az azokat eredetileg kiváltó ingerek jelenléte nélkül
Locke szerint az emlékezés fontos szerepet játszik a tudás és az identitás kialakításában. Locke állítása szerint az
emberi elmét a tapasztalatok és az emlékek formálják.
Az emberek nem csak a történetek hallgatói, hanem azok aktív résztvevői is. Elkezdte felfedezni, hogyan épül be az
élmény az emberi identitásba, hogyan válnak az események az átélők, a túlélők szerves részévé.
Az identitásnak ez a szerves része nem más, mint az emlékezet. Locke azt állította, hogy a személyiség kialakulásának
alapfeltétele az emlékezet. Az emlékezet nem csupán egy szimpla pszichológiai funkció, hanem egy olyan terület,
ahol a személyes identitás és a társadalmi rend egyezkedik egymással.
Az emlékezet olyan, mint egy könyvtár, ahol mindenki saját történetét őrzi. Az átélők, a túlélők személyes
élettörténeteibe szervesen beépülnek azok az események, amelyek jelentősen formálták az őket. Ebben az
emlékezetkönyvtárban minden oldal, minden sornak saját története van, és mindegyik egy kicsit hozzátesz az
identitáshoz.
Locke rámutatott arra, hogy az események nem csak egyéni, személyes identitásokat formálnak, hanem közösségi,
társadalmi identitásokat is. Példaként hozta fel a Holocaust túlélőit, akiknek emlékei nemcsak saját identitásukat
formálták, hanem a társadalom és a kultúra szempontjából is meghatározóak lettek.
A történetben az események, különösen a jelentős események, az identitás részévé válnak. Azok az események,
amelyek személyes érintettséget hordoznak, beépülnek az egyéni identitásba, míg azok, amelyek a közösségeket
érintik, az egész nemzet identitását formálják.
Locke filozófiai kalandja arra tanított minket, hogy minden eseménynek jelentősége van az emlékezetünkben, és ezek
az emlékek szervesen kapcsolódnak össze az identitásunkkal. Az emlékezet egyfajta tárgyalóasztal, ahol a személyes
és társadalmi érdekek egyezkednek, és minden emlék egy kicsit hozzátesz a történetünkhöz, azon szálakhoz, amelyek
összekötnek bennünket önmagunkkal és a világgal.

1. John Locke (1690)

Vannak egy történetnek átélői, van igény az esemény megőrzésére. Az átélők, túlélők élettörténetébe beépül, annál
szervesebb részét képezi az identitásnak.
 A személyiség kialakulásának előfeltétele az emlékezet
 Az emlékezet nem pusztán egy pszichológiai funkció, hanem egy olyan kulcsfontosságú terület, ahol a
személyes identitás és a társadalmi rend egyezkedése zajlik (pl. Holocaust túlélők emlékei). Egyezkedés:
társadalmi elvárás, hogy hogyan kell emlékezni egy eseményre.
Minden jelentős esemény az ID részét képezi. Azok az események, melyek nem egy személyt érintenek, a nemzet
identitásába épülnek be. Az eseményekre azért emlékszünk, mert jelentősek.

William James, az amerikai pszichológus és filozófus, a 19. század végén és a 20. század elején kifejtett gondolataival
jelentős hatást gyakorolt a pszichológia és az emlékezet kutatására. Az emlékezetről kifejtett nézetei néhány fontos
elképzelést tartalmaznak:
Az emlékezet dinamikus folyamat: James szerint az emlékezet egy dinamikus folyamat, amely aktív gondolkodási
tevékenységet igényel. Az emlékezés nem passzív visszahívás a memóriából, hanem az emlékek építését és
rekonstrukcióját jelenti a jelenlegi gondolkodás és kontextus alapján.
1
Az asszociációk szerepe: James hangsúlyozza az asszociációk fontosságát az emlékezetben. Az emlékezet egyik
alapja az, hogy az egyik emlék vagy gondolat összekapcsolódik és aktiválja a hozzá kapcsolódó emlékeket vagy
gondolatokat.
Az emlékezés szerepe az intelligenciában: James szerint az emlékezés az intelligencia fontos része. Az intelligens
gondolkodás magában foglalja az emlékek felidézését és azok összekapcsolását a problémamegoldás során.
Az emlékezet mint értelmezési eszköz: James úgy gondolja, hogy az emlékezet segít az egyéneknek értelmezni és
értelmezni a világot. Az emlékek segítenek az embereknek az összefüggések felismerésében és a múlt eseményeinek a
jelenre és a jövőre való alkalmazásában.
Az érzelmi emlékek szerepe: James az érzelmek szoros kapcsolatát az emlékezettel is hangsúlyozza. Az érzelmi
események erős emlékeket hozhatnak létre, amelyek hosszú távon is megmaradhatnak.
A tudat folytonosságát William James úgy írta le, mint egy történetet, ahol tapasztalataink különböző aspektusai
összekapcsolódnak. Ez a "tudat folytonossága" azt jelenti, hogy nem vagyunk csak egyes pillanatoknak a szemlélői,
hanem egy folyamatosan fejlődő történet részei vagyunk.
Emlékezet Mint Kapocs a Folytonosságban
James hangsúlyozta, hogy az emlékezet kulcsfontosságú szerepet játszik a tudat folytonosságában. Az emlékezet az a
képesség, amely révén össze tudjuk kapcsolni a tapasztalataink különböző aspektusait. Így az emlékek nem szigetek,
hanem összefonódnak, alkotva a folyamatos történetünket.
zen kívül James kiemelte a szükségszerű szelektálás fontosságát az emlékezetben. Az élménykapcsolatok természetét
megfelelően illesztette a jelen vonatkozásaihoz. A folytonosság érdekében szelektáljuk azokat az emlékeket, amelyek
beleillenek a történetünkbe, és ezzel teremtjük meg az életünk koherens és jelentésdús narratíváját.
A Történetiség és Fragmentáltság Ellentéte
William James szerint a folytonosság a történetiségben rejlik. Az események jelentését úgy konstruáljuk meg, hogy az
folytonos legyen, ne fragmentált. Ez azt jelenti, hogy az emlékezetünk nem pusztán egy rögzítő eszköz, hanem egy
építőelem a saját történetünk kialakításában. A tudat folytonossága révén látjuk magunkat a múltunkban és
jelenünkben, és az emlékek segítenek abban, hogy értelmet adjunk az életünknek.
William James mélyen ássa magát az emberi tudat rejtelmeibe, és elmélete a tudat folytonosságáról és az emlékezet
szerepéről továbbra is inspiráló és tanulságos a pszichológia és a filozófia területén. Ahogy James tanítása által
belemerülünk a tudat tengerébe, egy olyan világ tárul elénk, ahol az emlékek nemcsak múltunkat formálják, hanem az
életünk folyamatos és összefüggő szövetét alkotják.
Sir Frederick Charles Bartlett (1886-1969) a kísérleti pszichológia egyik legnagyobb úttörője. Nevéhez fűződik a
(re)konstruktív emlékezet és a séma koncepciója, melyet Az emlékezés című korszakalkotó művében tárgyal.
Abból a feltételezésből indul ki, hogy az emberek már meglévő sémákba, azaz mentális keretekbe illesztik be az új
információkat. (A séma fogalma egyébként Sir Henry Head nevéhez fűződik, de Jean Piaget is használta.) A séma itt a
tudás új egységének felel meg, amely rendszerezi az eddig összegyűjtött tapasztalatokat és magába foglalja az egyén
világról alkotott tudását. Ha azonban az új ismeretanyag nem illeszkedik ebbe a mentális struktúrába, akkor torzítások
jelentkezhetnek.
Ezt jól demonstrálja a következő kísérlet: Bartlett arra volt kíváncsi, hogy a kísérleti személyek a „Szellemek
háborúja” című indián mese kétszeri elolvasása után mennyire pontosan tudják felidézni a történetet percektől hetekig
terjedő időközönként. Ez az ismételt felidézés módszere. A következőket figyelte meg: a kísérleti személyek sikeresen
megőrizték a történet sematikus lényegét, de hajlamosak voltak hasonló kategóriájú torzításokat véteni, sőt saját
kultúrájukkal és egyéni tapasztalataikkal összhangban változtatták meg (racionalizáció), hagyták ki (redukció) a
sémájukba nem illő részleteket vagy éppen ellenkezőleg, olyan elemeket is betoldottak, amelyek az eredeti mesében
nem szerepeltek (konfabuláció).
A történet egyik eredeti momentuma jó példa:
„Amikor a nap felkelt, a földre zuhant. Valami fekete jött ki a szájából. Arca eltorzul.”
A kísérleti személyek variációi:

2
„Amikor a nap felkelt, a földre zuhant. Felkiáltott, s ahogy kinyitotta a száját, valami fekete dolog szállt ki abból.”
„Egészen másnap napfelkeltéig nem voltak fájdalmai, amikor is, mikor megpróbált felállni, egy nagy fekete dolog jött
ki a szájából.”
„Még túlélte ezt az éjszakát s a következő napot, naplementekor azonban lelke feketén elhagyta a száját.”
„Még élt az éjszaka során s a következő napon, naplementekor azonban meghalt, s lelke eltávozott a száján keresztül.”
„Szelleme elhagyta a világot.”
(Válogatás Bartlettől, 1932/1985, 192-193. o., ford. Pléh Csaba.)
Bartlett mindebből azt a következtetést vonta le, hogy az emlékezet valójában sematikus, a kísérleti személyek a
történet lényegi megértésére törekedtek, a részleteket pedig rekonstruálták, mégpedig úgy, hogy kombinálták a
ténylegesen felidézett elemeket azzal, ami megtörténhetett. A rekonstrukció számos dologtól függhet, mint például az
érzelmi állapottól, a személyes érdeklődési körtől, korábbi tapasztalatoktól valamint a világgal kapcsolatos
elvárásoktól. Innen ered a koncepció elnevezése: konstruktív emlékezet.
Az emlékezés általában három fő szakaszra osztható:
Kódolás (Encoding): Az emlékezés folyamata kezdetben a kódolással kezdődik. Ebben a szakaszban az érzékszervek
(látás, hallás, tapintás, stb.) érzékelik a külvilágból érkező információkat, és azokat átalakítják az agy által érthető
formátumra. Az információkat idegsejtek közötti impulzusokká alakítják át, majd az agyban ideiglenes raktárakban,
például a rövid távú memóriában, tárolják.
Tárolás (Storage): A tárolás szakaszában az információkat hosszú távú emlékezetbe kerülnek. Itt az információkat
tartósan megőrzik, és hosszabb időn át hozzáférhetők maradnak. A hosszú távú emlékezet azonban hatalmas és
összetett, és a benne található információk idővel elfelejthetők, ha nem lesznek újraaktiválva vagy frissítve.
Visszahívás (Retrieval): A visszahívás szakaszában az emlékezetből az információk elérhetők lesznek, amikor az
egyén igényli vagy szükséglete van rájuk. Ez a folyamat lehet szándékos (amikor az egyén próbálja aktiválni az
emléket) vagy spontán (amikor az emlék véletlenül vagy alattomosan jelenik meg). A visszahívás során az agy
megkeresi az emlékezetből az adott információt és előhívja azt a tudatba.
Fontos megérteni, hogy az emlékezet működése komplex és több szakaszból áll, és az információk kódolásától kezdve
a tárolásig és a visszahívásig sok tényező befolyásolja az emlékezet hatékonyságát. Az emlékezeti folyamatok
hatékonyságát az információ jelentősége, az ismétlés, az érzelmi töltet és más pszichológiai tényezők is befolyásolják.
Az emlékezet működésének megértése segít a tanulásban, a gondolkodásban és a mindennapi életben az információk
hatékonyabb kezelésében.

Az egyéni emlékezet típusai

• tartam szerint: rövid (recens) és hosszú távú;
• tudatosság szerint:
• implicit (öntudatlan)
• jellege: eleve nem tudatosodó/feledésbe merült;
• funkciója: asszociatív struktúrákat hoz létre ezek befolyásolják a döntéseket (priming)
• explicit (tudatos): tárgyai akaratlagosan előhívható emlékek
• funkció szerint:
• gyakorlati:
• perceptuális (felismerő – érzékelés és emlékezés kölcsönhatása);
• procedurális (képességeket rögzítő);
• szemantikus
• területe: adatok, szójelentések, jártasság;
• szerkezete: sémák és scriptek
• epizodikus

3
 • területe: egyedi időbeli események;
• szerkezete: narratívák

Rövid távú memória (munkamemória): A rövid távú memória dolgozza fel az érzékszervekből érkező információkat.
Kapacitása időben és mennyiségben is korlátozott, 20-30 mp-ig képes tárolni, 7±2 egységnyi információt. Az
információk ismétlés segítségével kerülhetnek át ebből a tárból a hosszú távú memóriába
Hosszú távú memória: A hosszú távú memória olyan emlékezeti tár, mely hosszú távra raktározza és rendszerezi az
információkat, lehetővé téve évek, évtizedek múltán is a felidézést. Összetevői közé sorolható az implicit és explicit
memória
Implicit memória (procedurális emlékezet): A hosszú távú memória azon része, ahol a képességek, tevékenységek
raktározódnak. Ilyen pl., hogy hogyan kell biciklizni, autót vezetni, cipőfűzőt bekötni vagy bármely más cselekvéssort
végrehajtani. Ezeket végrehajtjuk, ám a lépéssorokat elmondani csak akkor tudjuk, ha a cselekvéssor már nagyon
begyakorlott folyamat
Explicit memória (deklaratív emlékezet): A múltbeli események tudatos előhívását megalapozó emlékezeti folyamat,
a hosszú távú memória része. Az itt tárolt tényszerű és személyes információk előhívhatók, verbalizálhatók. Két részre
tagolódik: szemantikus tár és epizodikus tár
Szemantikus tár: Ebben a tárban az általános információk, tények tárolódnak. Ilyen például az egyes szavak jelentése,
dátumok, számok, adatok, amelyek nem jelentenek személyes érintettséget stb.
Epizodikus tár: A személyes események tényeit tároló emlékezeti tár. Itt életünk egyes epizódjai raktározódnak, ahol
mindenképp van személyes kapcsolat ( az én születésnapi vacsorám, az én nyaralásom stb.)
Önéletrajzi emlékezet

Az életünk során előforduló specifikus eseményekre és az önmagunkkal kapcsolatos információkra történő

emlékezés. Nem emlékezeti rendszer, hanem több rendszer „összeolvadása”. Egyaránt támaszkodik az epizodikus és
szemantikus memóriára is.

Az első: a direktív, vagyis, hogy pontosan tudunk emlékezni arra, hogy mikor mi történt velünk.
A második a szociális, aminek a szociális kapcsolatok fenntartásában van szerepe, azáltal, hogy emlékezünk a másik
élettörténetére, vagy legalább annak egy részére.
A harmadik funkció az, hogy az önéletrajzi emlékezet segít az önreprezentáció megteremtésében és fenntartásban. Ez
különösen fontossá válik az amnéziás betegek esetében, mert ők nem képesek emlékezni a múltjukra, ami által sérül
az önreprezentációjuk.
A negyedik funkciója az önéletrajzi emlékezetnek, hogy segítsen megbirkózni a negatív élményekkel, oly módon,
hogy egy egészséges ember könnyen fel tudja idézni a pozitív életeseményt, míg a negatívat nehezebben. Ez a
depressziós betegeknél fordítva van. Ezt a működési módot hívja a szakirodalom hangulat kongruens emlékezetnek.
Az önéletrajzi emlékezet néhány jellemzője:
Az önéletrajzi emlékezet hierarchikus szerveződése olyan keretet ír le, amelyben az egyének az életük során
megtapasztalt eseményeket és információkat rendszerezik és tárolják. A hierarchikus szerveződés azt jelenti, hogy az
emlékek egy rendszerben vannak elrendezve, ahol magasabb rendű kategóriák tartalmazzák az általánosabb, tágabb
témákat, míg az alsóbb rendű kategóriák részletesebb, specifikusabb emlékeket foglalnak magukban. Az alábbiakban
bemutatom az önéletrajzi emlékezet hierarchikus szerveződésének néhány aspektusát:
1. Életpériódusok és Évek
A legmagasabb szint az életpériódusokhoz és évekhez kapcsolódik. Itt az emlékek a legáltalánosabb kategóriákat
képviselik, például az iskolai évek, fiatal felnőttkor, családalapítás stb. Ezeken a szinteken az élmények általánosabb
témákhoz kapcsolódnak.

4
2. Élethelyzetek és Események
Az alsóbb szinten az élethelyzetekhez és az eseményekhez kapcsolódó emlékek találhatók. Például egy
munkahelyváltás, egy nagy utazás, vagy egy fontos családi esemény. Itt az emlékek már specifikusabbak és
részletesebbek.
3. Konkrét Élmények és Pillanatok
A legalsó szinten találhatók a konkrét élmények és pillanatok. Ezek az emlékek az adott élethelyzethez vagy
eseményhez kapcsolódnak, például egy születésnapi ünnepség részletei, egy különleges találkozás valakivel, vagy egy
jelentős döntés pillanata.
Az Aktiváció és Kulcsingerek Szerepe
Az emlékek ebben a hierarchiában nem statikusak; azok aktiválódnak a kontextus vagy külső kulcsinger hatására.
Például egy régi barát nevének hallása aktiválhatja azokat az emlékeket, amelyek azokkal a barátokkal töltött évekhez
kapcsolódnak. Ez a hierarchikus szerveződés lehetővé teszi az egyének számára, hogy hatékonyan navigáljanak az
emlékeik között, és összefüggéseket lássanak az életük különböző szakaszaiban.
Kontextus Függvényében Értelmezhetők
Az emlékek kontextus függvényében értelmezhetők. Például egy adott élethelyzet vagy esemény szempontjából egy
bizonyos emléknek más jelentése lehet. Ez az értelmezési rugalmasság lehetővé teszi az egyének számára, hogy az
emlékeiket különböző szempontokból közelítsék meg, és a kontextusnak megfelelően értelmezzék azokat.
Az önéletrajzi emlékezet nem holisztikus tárolódása azt jelenti, hogy az emlékek és élmények nem egy nagy, összetett
egységben vagy teljes egészben vannak tárolva, hanem inkább különböző tematikus vagy időbeli kategóriák mentén
szerveződnek és tárolódnak.
Például az időbeli kategóriák szerint az emlékek időrendben vagy időbeli szekvenciákban tárolódnak. Ez azt jelenti,
hogy az emlékek egy adott időponttal vagy időszakkal kapcsolatosak lehetnek. Például az egyetemi évek, az első
munkahely, egy fontos utazás vagy egy családi esemény időbeli szempontból elkülönülő emlékkategóriákat
alkothatnak az önéletrajzi emlékezetben.
Ugyanakkor a tematikus ismeretek mentén történő tárolás azt jelenti, hogy az emlékek csoportosíthatók vagy
tárolhatók olyan témák vagy tematikus kategóriák szerint, amelyek összekapcsolódnak vagy hasonlóak. Például a
munkához vagy a karrierhez kapcsolódó emlékek elkülönülhetnek a magánélettel vagy a családi eseményekkel
kapcsolatos emlékektől.
Tehát az önéletrajzi emlékezet nem egyetlen, egységes blokkban vagy egyszerűen elkülönülő darabokban tárolja az
emlékeket, hanem inkább különböző kategóriákba rendezve, időben és tematikus szempontok alapján szerveződve
tárolja azokat. Ez lehetővé teszi az emlékek strukturáltabb és kategorizáltabb elhelyezését, amely segíti azokhoz való
hozzáférést és az emlékek közötti kapcsolódásokat.
Ez a kifejezés arra utal, hogy az önéletrajzi emlékezetben található emlékek és élmények egy adott kontextusban
kerülnek elő és válnak elérhetővé. Az emlékek átmeneti, ideiglenes mentális reprezentációk, amelyek összetett
visszakeresési folyamatok során aktiválódnak, azaz az emlékek hozzáférhetősége, aktiválódása és értelmezése nem
egy egyszerű, lineáris folyamat.
Amikor egy adott emlék vagy élmény felidéződik vagy aktiválódik az emlékezetben, a kontextus rendkívül fontos
szerepet játszik az emlék értelmezésében és jelentésének megértésében. Az emlékek jelentése vagy értelmezése a
kontextus függvényében változhat. Ez azt jelenti, hogy az adott helyzet, környezet, érzelmi állapot vagy más
körülmények befolyásolhatják az emlékek értelmezését és jelentését.
Például egy adott esemény értelmezése vagy jelentése változhat attól függően, hogy milyen körülmények között
idéződik fel az emlék, vagy éppen milyen érzelmi állapotban van az egyén az emlék aktiválásakor. Az emlékek
kontextus-függő jellegét az is befolyásolhatja, hogy milyen más emlékek vagy információk kapcsolódnak hozzá, és
milyen összefüggésekkel rendelkeznek az adott időpontban vagy helyzetben.

5
Ezért az emlékek értelmezése és jelentése nem szigorúan meghatározott vagy állandó, hanem a körülményektől,
kontextustól és más faktoroktól függően változhat, és az emlékek aktiválódásakor vagy visszakeresésekor egy adott
kontextusban értelmezhetőek.

Az önéletrajzi emlékezet nem holisztikus, vagyis egységes egységekben nem tárolódik. Inkább időbeli és tematikus
ismeretek mentén szerveződik, és kulcsingerek hatására aktiválódik. Az emlékek gyakran átmeneti mentális
reprezentációkká válnak, amelyek egy komplex visszakeresési rendszer által aktiválódnak, amikor az egyén
visszaemlékszik vagy visszakeres bizonyos eseményeket vagy élményeket az önéletrajzában. Az önéletrajzi emlékezet
lehetővé teszi az egyének számára, hogy önmagukat megértse, életüket értelmezze és saját identitásukat alakítsa.
A vakuemlékezet (villanófény emlékezet) fogalma Roger Brown és James Kulik szerint „olyan körülményekre
vonatkozó emlékezet, amelyben rögzítjük a nagyon meglepő, fontos vagy érzelmileg megrázó eseményeket”.
Kutatásaik alapján (Kennedy-gyilkosság, Reagan elleni merénylet, Challenger-katasztrófa, Antall József halála, 9/11)
arra a következtetésre jutottak, hogy a vakuemlékek kapcsán „nem is a kiváltó hír részleteit őrizzük meg fotografikus
hűséggel, hanem olyan személyes részleteket, mint hogy hol voltunk, mit csináltunk stb., amikor meghallottuk a hírt.”
Hipotézisük sok későbbi kutatást indukált, ami a villanófény-emlékek pontosságát, hitelességét és hosszú élettartamát
vizsgálta. Neisser szerint ezek az emlékképek sem állnak ellen azoknak az emlékezeti torzításoknak, amelyek minden
más jellegű emléket módosítanak.
A vakuszerű élénk emlék, legyen akár személyes, akár publikus, nem jól kidolgozott esemény, hanem valamiféle
„önkéntelen emlékezeti momentum”, ami beindítja az érzelmi és hangulati elemekkel átszőtt, történetté formált
(narratív) szándékos visszaemlékezést.

A jelenség születése
Az élénk emlékek sajátosságainak feltárása a publikus emlékekkel kezdődött el; pontosabban a publikus események
hírbefogadásának emlékeivel. A jelenség névadói, Brown és Kulik 1977-ben írt tanulmányukban provokatív módon
azt állították, hogy „az erős, meglepődést okozó és következménnyel járó publikus eseményekből lenyomatszerű
emlékek maradnak vissza.” A szerzők az állítást arra a vizsgálati eredményükre alapozták, hogy az amerikai emberek
évek múltán is pontosan emlékeztek a helyzetre, amiből John F. Kennedy merényletéről értesültek. A Brown–Kulik
vizsgálat nagy port felvert eredménye nem önmagában a hírre való emlékezés volt, hanem az, hogy „az emberek a
tény mellett a hétköznapi személyes történésekre is igen jól emlékeznek” – azokra a körülményekre, amelyek között a
hírt hallották. A kiemelkedő esemény nélkül a mindennapi életnek ezek a finoman kidolgozott részletei nyilvánvalóan
feledésbe merültek volna.

„A jelenségnek a tanulmány nyomán elterjedt analógiás neve (a vaku) az élményből visszamaradó fényképszerű
lenyomatot sugallja, amelybe minden részlet belesűrűsödik, és amelyből a részleteket a felidézés során előhívjuk.”

Magyarázatok a jelenségre
A vaku-vizsgálat a személyes emlékre irányult, olyan múltbeli helyzetre, amelyben a mindennapi tevékenységet
félbeszakítja az érzelmet kiváltó hír, és ennek hatására kiemelkedően eleven emlék képződik. A jelenség
feldolgozásbeli magyarázatot kapott: e szerint, a hír figyelemkeltő és személyes érzelmeket kiváltó ereje beszűkíti a
figyelmet – a figyelem fókuszpontjába eső dolgokat pedig mélyebben feldolgozzuk, s ennek következményeként
jegyezzük meg hosszú távon az eseményt. A kontextuális keresés magyarázata: e szerint, az élményteli eseményben a
perceptuális eredetű tartalmak mellett, a mentális eredetű gondolat és hangulat is benne foglaltak. Az emlékezet így
definiált epizodikus egysége nem több, mint a pszichológiai pillanat – a tudat közvetlen élménytartalma, amely az
emlékben hajlik újra összeállni. Mindezt a vakura vetítve: gazdagon kidolgozott epizód áll előttünk, amelynek elemei
az esemény felidézésének, újraélésének hatékony támpontjai. A feldolgozási és a kontextus magyarázat is
megfelelőnek látszik, de hiányzik mellőlük az érzelemnek az élmény majd az emlék formálódását magyarázó ereje. A

6
figyelmi fókusz vagy akár az emlék hangulati tartalma nem ad elég specifikus magyarázatot az élénk emlék
formálódását tekintve.

A komputációról a neuropszichológiára tevődött át a hangsúly, és a váltás eredményeként olyan sokszoros emlékezeti

kép rajzolódott ki, amely emlékezeti rendszerekből áll, és amelyben az érzelmi emlék a rendszer egyik, emocionális
tapasztalatot őrző formája. Legvilágosabb a tapasztalati helyzethez kötni a sokszoros emlékezeti szemléletet; ha így
tekintjük, joggal indulunk ki abból, hogy az érzelmi emlék olyan biológiai emlék, amely a váratlan, céljainkat és
terveinket felborító helyzetekből képződik. A vakuszerű élénk emlék tekintetében a fentiek azt jelentik, hogy
formálódását meghatározott érzelmekhez köthetjük. A publikus vaku-emléket kísérő érzelmi szótár olyasmi, mint
például megrendültség, elérzékenyülés, meglepődés, megdöbbenés, csodálkozás, bizonytalanság, aggodalom; ahol
ilyesmi nem fejeződik ki, ott az emlék sem őrzi élő minőségét. A kevésbé élénk emlékek esetén a rekonstrukció
általános magyarázat, ám az, hogy a perceptuális részleteiben eleven emlék valódi-e, ugyanolyan provokatívan hat,
mint legelső gyermekkori emlékeink valódisága. A vaku által feltett kérdés: Van-e valamely sajátos emlékezeti forma,
amely ezt a valódinak (sőt hitelesnek) tetsző emléket magyarázza?

Pillanatfelvétel vagy rekonstrukció: az emlékezés pontosságának, hitelességének kérdése a vaku kapcsán

Neisser kísérletei azt mutatják, hogy az emlék bár részletező, ám mindemellett a személyes emlékek tekintetében
hamis. Ezekben az esetekben, valamely ellentmondás hívta fel a figyelmet az emlék megkonstruált természetére.
Olyankor, mikor az élénk pillanatot fenntartó környezet helyett újat találunk, a felidézésben nehéz elkülöníteni azt,
ami valóban megtörtént a képzelt szcenáriótól, és valamilyen lebuktató részletre van szükség ahhoz, hogy a történetet
elvessük, és annak felépítését újrakezdjük. Az ismételt felidézésben gyakran módosul az események sorrendje, és
gyakori, hogy a hír fogadásának pillanata más időpontba kerül. Olyankor, ha jobb, képileg élénkebb forgatókönyv
adódik (hírek esetén leggyakrabban ez a tévézés vagy a megszokott társasági élet), a hír kicseréli eredeti, váratlan,
forgatókönyvbe kevésbé illeszthető kontextusát. Ezt a konstrukciós hibát a kontextusnak a céleseményről való
leválásával értelmezhetjük, saját nevén forrás-amnéziaként.

A vaku-emlék kanonikusnak feltételezett perceptuális kategóriái: a hely (ahol az eseménynek részei voltunk), a forrás
(például az informáló személy), a folyamatban lévő cselekvés (amit az esemény félbeszakított), az affektus (saját
magunkra és a környezetünkben lévő személyekre gyakorolt hatás), valamint a közvetlen következmény mind
átfordíthatóak az elbeszélés hagyományos módjába; az esemény pontos időzítésére való törekvés pedig egyértelműen
kilóg az észlelés kategóriáiból, hiszen az idői adatokra csak gondolatilag lehet következtetni. A szigetszerűen
fennmaradó, élénk, kópiaszerű emlékek a séma-elméletekbe csak kerülő úton – a történetek által – illeszthetőek;
avagy oly módon, hogy a sémák megsértéséről, a megfelelő sémák hiányáról beszélünk, melyek az érzelmek
fellépését magyarázzák. Más megközelítésbe helyezve, tudatosuló emlékeink a kognitív folyamatok együttes
termékei, a fenomenálisan újraélt eseményekre úgy kell tekintenünk, mint amelyek töredékekből szerveződnek egybe.
Empirikus helyzetekben a mentális képről való introspektív beszámoló az „emlékszem” típusú válaszokat elkíséri, míg
a „tudom” típusúakat nem – ami arra mutat, hogy az élmény és nem pedig a tudás (szemantikus ismeret) áll az élénk
emlékezés hátterében. Másként fogalmazva, a személyes színezetű élénk emlékek egyedisége a mentális képek
fenomenális minőségéből ered, ami a megélt majd megidézett élmény természetével egyaránt magyarázható. Az élénk
személyes emlékeknek a vaku ebben a szélesebb rálátásban az esete, hisz a gyakran hír formájában érkező esemény
befogadásának pillanata személyes történések pillanata is egyben: az élénkséget nem a hír ténye, hanem annak
megélése adja.

Pszichológia
A pszichológia szerint az élénk emlékezés hátterében az élmények állnak, nem a szemantikus ismeret. Nem a hír
ténye, hanem egy fényképhez hasonlóan annak a megélése vésődik bele az emlékezetünkbe. Kutatásai során Ulrich
Neisser ennek az emléknek a pontosságát és a hitelességét egyaránt megkérdőjelezte. Megfigyelése szerint az
eseményekre nem mint epizódra, hanem mint fragmentumokra emlékezünk vissza, melyeknek sokszor módosul a

7
sorrendje. Gyakran más időpontra tevődik át a hír fogadásának a pillanata is. A vakuemlékezet fogalma ezért Neisser
óta nem annyira a világos és megbízható, éles kép megőrzésére irányul, hanem inkább egy felvillanó érzelmi behatás
által okozott élénk figyelemre

A self vagy szelf szerepe az emlékezésben komplex és fontos, és számos pszichológiai elmélet és kutatás vizsgálja,
hogyan kapcsolódik az önkép az emlékezéshez. Az alábbiakban bővebben kifejtem az említett állításokat és elveket:
Hosszútávú memória és az autobiografikus emlékezet: Az autobiografikus emlékezet az emlékek olyan típusa,
amelyek a saját élettörténetünkkel és identitásunkkal kapcsolatosak. Ezek az emlékek a hosszútávú memóriában
találhatók. Az önkép, vagy szelf, részben az autobiografikus emlékezet által kódolt emlékekből épül fel. Az önkép
azokból az emlékekből alakul ki, amelyek rögzültek az egyén életében, és hozzájárulnak az önazonosság
kialakításához.
Az emlékezet és a szelf kölcsönhatása: Az emlékezet és az önkép (szelf) nem függetlenek egymástól. Az önkép
hatással van az emlékezésre, és az emlékek is befolyásolják az önképet. Az önkép aktívan modulálja az emlékek
tárolását, visszakeresését és értelmezését. Az egyén saját önértelmezése és énkoncepciója alapján válogatja és értékeli
az emlékeit.
Szelf-témák és diszkrepancia: A szelf kapcsolódik a vágyott és a valós önéllapotokhoz. Higgins szelf-diszkrepancia
elmélete szerint az emberek érzékelik a vágyott (ideális) és a valós (aktív) önmaguk közötti különbségeket. Ennek
hatására cselekvési motivációt éreznek és érzelmi reakciókat tapasztalnak. Például, ha az egyén úgy érzi, hogy nem
felel meg a vágyott önének, lehet, hogy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy közelebb kerüljön az ideális
önéhez, vagy érzelmileg zavarodik.
Szelf és emlékezet torzítása: Az önkép és a szelf-diszkrepancia érzelmi hatásai befolyásolhatják az emlékezet
működését is. Például, a traumatikus vagy nehéz időszakok, amelyek diszkrepanciát okoznak a vágyott és a valós szelf
között, gyakran kieshetnek az emlékezetből. Ezt hívják represszió vagy elfojtásnak. Az érzelmi terhekkel járó emlékek
elfojtásával az egyén igyekszik védeni az önképét és a pszichológiai jólétét.
Összességében a szelf és az emlékezet közötti kapcsolat összetett, és az emlékek tárolásától a visszakeresésig és az
értelmezésig terjed. Az önkép és az emlékezet egymástól elválaszthatatlanul kapcsolódnak, és együttesen
befolyásolják az egyén élményeit, érzéseit és viselkedését. Az szelf és az emlékezet közötti kölcsönhatás mélyebb
megértést kínál arról, hogyan építjük fel identitásunkat és hogyan kezeljük az emlékeinket a mindennapi életünkben.

Higgins szelf-diszkrepancia elmélete egy pszichológiai elmélet, amely az önkép és az önértelmezés területén vizsgálja
az emberi élményeket és viselkedést. Az elmélet három fő fogalmat tartalmaz: az aktuális szelfet (actual self), az
ideális szelfet (ideal self) és a kellő szelfet (ought self). Ezen fogalmak közötti különbségek vagy diszkrepanciák
befolyásolják az egyén érzelmi állapotát és motivációját.
Aktuális/valóságos szelf (Actual Self): Az aktuális szelf az az önkép, amit az egyén jelenlegi önmagáról alkot. Ez a
kép az aktuális tulajdonságokból, képességekből és érzelmi állapotokból áll össze. Az aktuális szelf azt mutatja,
hogyan látja magát az egyén a jelen pillanatban.
Ideális szelf (Ideal Self): Az ideális szelf az a kép, amit az egyén ideálisnak tartna magáról. Ez az elképzelés arról,
hogy milyennek szeretné látni magát a jövőben, vagy milyennek szeretné, hogy mások lássák őt. Az ideális szelf olyan
tulajdonságokat és képességeket tartalmaz, amelyek elérését az egyén kívánja.
Elvárt szelf (Ought Self): A kellő szelf az az önkép, amit mások vagy a társadalom elvárnak az egyéntől. Ezek az
elvárások társadalmi normákból, értékrendből vagy mások elvárásaiból származnak. Az egyén úgy látja magát,
ahogyan mások vagy a társadalom szeretnék, hogy lássa.
Higgins elmélete azt állítja, hogy az aktuális szelf és az ideális szelf, valamint az aktuális szelf és a elvárt szelf közötti
különbségek diszkrepanciákat okoznak. Ezek a diszkrepanciák érzelmi válaszokat váltanak ki az egyénben, például
elégedetlenséget vagy szorongást. Az elmélet szerint az egyén motivációját is befolyásolják ezek a diszkrepanciák. Az
ideál szelf-diszkrepancia olyan motivációt eredményez, amely arra sarkallja az egyént, hogy elérje vagy közelebb

8
kerüljön az ideális szelfhez. Ugyanakkor a kellő szelf-diszkrepancia az olyan cselekedetekre ösztönzi az egyént,
amelyek segítenek neki megfelelni a társadalom elvárásainak.
Higgins elmélete tehát azt sugallja, hogy az önkép, az önértelmezés és az érzelmi állapotok összetett módon
kapcsolódnak egymáshoz. Az önképek és az ezek közötti különbségek hatással lehetnek az egyén életére és
viselkedésére, és az ideális és a kellő szelf közötti diszkrepanciák motivációt hoznak létre. Az elméletet gyakran
alkalmazzák a személyiségfejlesztés és a pszichoterápia területén is.

Erik Erikson pszichoszociális fejlődési elmélete azt állítja, hogy az egyének életük során különböző fejlődési
krízisekkel találkoznak, amelyek során konfliktusokat kell megoldaniuk. Erikson elmélete nyolc szakaszból áll, és
mindegyik szakaszt egy specifikus fejlődési feladat jellemez. Az egyén sikeres megoldása ezeknek a feladatoknak
segít az egészséges identitás és az élettel való elégedettség kialakításában. Az alábbiakban részletesen ismertetem az
elmélet nyolc szakaszát:
Csecsemőkor (0-1 év): Bizalom vs. Mistrust (Trust vs. Mistrust): Ebben a szakaszban a csecsemőknek ki kell
alakítaniuk az alapvető bizalmat a világ és a gondozóik iránt. Az ellátás és az érzelmi támogatás fontos a pozitív
eredmény szempontjából. Ha az alapvető bizalom kialakul, az egyén bízik az emberekben és a környezetében.
Kisgyermekkor (1-3 év): Autonómia vs. Szégyen és Kételkedés (Autonomy vs. Shame and Doubt) : A
kisgyermekeknek ebben a szakaszban önállóságot kell fejleszteniük. Azok, akik ebben a korban pozitív
visszajelzéseket kapnak az önállóságukért, magabiztosabbak lesznek, míg a negatív visszajelzések szégyenérzethez és
kételkedéshez vezethetnek.
Óvodáskor (3-6 év): Kezdeményezés vs. Bűntudat (Initiative vs. Guilt): Ebben a szakaszban a gyerekek kreatív és
kezdeményező magatartást fejlesztenek. A pozitív eredmény akkor következik be, ha az egyén megengedett, hogy
kreatív legyen, és kezdeményezzen. A túlzott korlátozás és kritika bűntudathoz vezethet.
Kisiskolás kor (6-12 év): Ipari (teljesítési) vs. Alsóbbrendűségi érzés (Industry vs. Inferiority): Ebben a
szakaszban a gyerekek iskolai készségeket és társadalmi kompetenciát fejlesztenek ki. A pozitív visszajelzés és a
sikerek önbizalmat adnak, míg a kudarcok alacsony önértékelést eredményezhetnek.
Serdülőkor (12-18 év): Azonosítás vs. Szerepkonfúzió (Identity vs. Role Confusion): A serdülők ebben a
szakaszban az identitásukat alakítják ki. Megpróbálják megtalálni, ki is ők valójában, és milyen szerepeket töltenek be
a társadalomban. A sikeres identitásfejlesztés önbizalmat és stabilitást eredményez, míg az identitászavar
szerepkonfúziót és bizonytalanságot okoz.
Ifjú felnőttkor (18-40 év): Intimitás vs. Magány (Intimacy vs. Isolation): Ebben a szakaszban az egyének
intimitást keresnek és alakítanak ki párkapcsolatokban és barátságokban. Az intimitás sikeres kialakítása mélyebb
kapcsolatokat és érzelmi biztonságot eredményez, míg a sikertelenség magányhoz vezethet.
Középkor (40-65 év): Termelékenység vs. Reménytelenség (Generativity vs. Stagnation): Ebben a szakaszban az
emberek elkötelezik magukat a munka, a család és a közösség szolgálata mellett. A termelékenység és a hozzájárulás
érzése örömöt és elégedettséget hoz, míg az érzés, hogy nem tesznek hozzá semmi értéket, reménytelenséghez
vezethet.
Időskor (65 évtől): Megküzdés az eltelés életkori konfliktusaival (Ego Integrity vs. Despair): Ebben a szakaszban
az egyének értékelik és reflektálnak az életükre. Azok, akik elégedettek és büszkék életük eredményeire, azok élettel
való egészséges elégedettséget érezhetnek. Azok, akik sajnálják vagy nem elégedettek az életükkel, reménytelenséget
és kilátástalanságot tapasztalhatnak.
Erikson elmélete hangsúlyozza az életciklusok és az identitás kialakulásának szerepét, és segíthet az egyének és a
szakemberek számára megérteni a fejlődési kihívásokat és azok hatásait az élet során.

Az Erikson pszichoszociális fejlődési elmélete a serdülőkor ötödik szakaszában az "Azonosítás vs. Szerepkonfúzió"
(Identity vs. Role Confusion) nevű szakaszt írja le. Ez a szakasz a serdülőkorra és a kora fiatalkor kezdetére fókuszál,

9
általában 12 és 18 év közötti korosztályhoz tartozik. A szakasz fontos időszak a személyiség kialakítása és az identitás
keresése szempontjából.
Az "Azonosítás vs. Szerepkonfúzió" szakaszban a serdülők és fiatal felnőttek fő fejlődési feladata az identitás
kialakítása és az önmegértés mélyítése. Azok, akik sikeresen átmennek ezen a szakaszon, erős és stabil identitást
fejlesztenek ki, ami magában foglalja az énképüket, értékeiket, hiedelmeiket és célaikat. Az identitás stabilizálása
lehetővé teszi az egyén számára, hogy világosabb értelmet találjon saját életének és szerepének a társadalomban.
Ez a szakasz az identitás kereséséről és az identitásfejlesztésről szól, és több fontos dolog is történik:
Identitáskeresés: A serdülők és fiatal felnőttek kérdéseket tesznek fel az életükkel, a céljaikkal, az értékeikkel és az
önazonosságukkal kapcsolatban. Kísérleteznek különböző szerepekkel és élményekkel, hogy jobban megértsék
önmagukat.
Szerepkonfúzió megelőzése: Ha az egyén nem találja meg az identitását, vagy nem képes meghatározni, ki is ő
valójában, akkor szerepkonfúzió vagy identitászavar léphet fel. Az identitászavarban szenvedő személyek nehezen
illeszkednek be a társadalomba és nem találják a helyüket.
Szülői támogatás: A szülőknek és a fontos felnőtteknek fontos szerep jutnak ebben a szakaszban. A serdülőknek
szükségük van támogatásra és lehetőségekre arra, hogy kifejezzék és kibontakoztassák saját identitásukat.
Az "Azonosítás vs. Szerepkonfúzió" szakasz eredményei hosszú távú hatással lehetnek az egyén életére. Az identitás
kialakítása lehetővé teszi az egyén számára, hogy világosabb értelmet találjon a céljaival és az értékeivel
kapcsolatban, és segít a későbbi életszakaszokban történő érzelmi stabilitás elérésében. Az identitászavar és a
szerepkonfúzió viszont problémákat okozhat az életciklus során, és befolyásolhatja az egyén pszichológiai jólétét és
társadalmi kapcsolatait.
Fontos megérteni, hogy ezek a fejlődési szakaszok nem merev szabályok, és az egyének eltérő ütemben és módokon
járhatnak keresztül rajtuk. Az Erikson által leírt szakaszok segíthetnek az egyén és az érintett felnőttek számára abban,
hogy jobban megértsék a serdülők fejlődését és segítséget nyújtsanak nekik ebben az időszakban.

Az "élettéma" vagy "életút" kutatása egy olyan interdiszciplináris terület, amely a személyes életutak, az életciklus, az
identitás és a kulturális hatások vizsgálatára összpontosít. Az élettéma kutatás célja, hogy megértsük, hogyan
alakulnak az egyének életek és élettörténetek, valamint hogyan alakulnak az életútjukat meghatározó tényezők.
Az élettéma kutatás különböző módszerekre és megközelítésekre támaszkodik, és a következő témákat vizsgálhatja:
Életút és identitás: Az élettéma kutatás feltárja, hogyan alakul ki az egyén identitása az élet során. Hogyan határozza
meg a családi hátterük, kulturális hagyományaik és élményeik az önmegértést és az identitást.
Életciklus és átmenetek: Az élettéma kutatás fókuszálhat a különböző életciklusokra, például gyermekkor,
serdülőkor, felnőttkor és időskor. Hogyan változnak az élettörténetek és az élettémák az élet különböző szakaszaiban.
Kulturális hatások: Az élettéma kutatás megvizsgálja, hogyan formálja a kulturális hátter az egyén életét és
élettémáját. Hogyan alakulnak az élettörténetek és identitások a különböző kulturális és társadalmi kontextusokban.
Az életút pozitív és negatív eseményei: Az élettéma kutatás az élet során megtörténő fontos eseményeket és
átmeneteket vizsgálja, beleértve a sikereket, a kihívásokat, a veszteségeket és a fejlődést.
Önismeret és pszichológiai fejlődés: Az élettéma kutatás a pszichológiai fejlődés és az önismeret alakulását is
vizsgálja. Hogyan segíthetnek az élettörténetek az egyéneknek abban, hogy jobban megértsék önmagukat és az
életüket.
Az élettéma kutatás számos tudományágban, például a pszichológiában, a szociológiában, az antropológiában és az
irodalomtudományban is fontos téma. A cél az, hogy mélyebb betekintést nyerjünk az emberi élet alakulásába és az
élet értelmébe. Az élettémák személyes és társadalmi jelentőséggel bírnak, és segítenek megérteni az egyének és a
közösségek fejlődését és változását.
Csíkszentmihályi és Beattie (kutatás)
10
A kutatók olyan személyeket vizsgáltak, akik különösen hátrányos helyzetben nőttek fel
Tapasztalataik szerint ezekből e gyermekekből olyan felnőttek váltak, akik vagy a biztonságos kispolgári életet, vagy
a sikerekben gazdag karrier útját választották
Eltérés a két csoport között az élettémában: gyermekkorban tapasztalt egzisztenciális problémára/ szegénységre adott
magyarázat
Akik a szegénységet társadalmi igazságtalanságként fogták fel: magas státuszú munka, karrier
Akik a szegénységet egy megoldandó problémának értékelték: gyakran munkásemberek, akik gyűjtögetéssel,
megtakarítással egy biztonságos életre rendezkedtek be.

Cantor és Kihlstrom két pszichológus, akik a "szelf-érzékelés" és az életfeladatok kapcsolatára összpontosítottak a

kutatásaikban. Az általad leírt három elemzési pont segít megérteni, hogyan kapcsolódik össze a személyes
élettörténet és az életfeladatok fogalma a pszichológiai folyamatokkal.
Az adott életszakasz problémáinak és megoldásának konceptualizálása: Ez az elem azt hangsúlyozza, hogy az
egyén az élet különböző szakaszaiban olyan problémákkal és kihívásokkal szembesül, amelyeket meg kell oldania.
Például egy fiatal felnőtt életfeladata lehet az identitás kialakítása és a pályaválasztás, míg egy idősebb felnőtt számára
az életfeladat lehet az élet visszatekintése és az elfogadás. A személyeknek ezeket a kihívásokat kell megoldaniuk
ahhoz, hogy egészségesen fejlődhessenek.
Az átmeneti életszakaszok esetében kifejezett élet-témák és lehetséges szelfek: Az életfeladatok általában
specifikus életszakaszokhoz kapcsolódnak, és ezekhez az életszakaszokhoz kifejezett élet-témák és lehetséges szelfek
tartoznak. Például az iskoláskorú gyerekek számára az iskolai teljesítmény és az önkifejezés lehet kiemelt témája. Az
ilyen témák és szelfek segíthetnek az egyéneknek azonosítani és megérteni az aktuális életszakaszuk jellemzőit.
Visszamenőleg a témához illeszkedő emlékeket keresünk, amely a szelfet erősíti; élményeinket a témához illően
értelmezzük: Az egyének hajlamosak visszamenőleg az életüket olyan emlékekkel és élményekkel értelmezni,
amelyek illeszkednek az aktuális életfeladathoz vagy élet-témához. Például, ha valaki az iskolai teljesítményre
koncentrál, hajlamos lehet az iskolai sikereket és kudarcokat erősítő emlékezetekre fókuszálni. Az élményeket és
emlékeket olyan módon értelmezik, amely támogatja az aktuális életfeladatok megoldását.
Ezek az elemek összekapcsolódnak annak értelmezésével, hogy az életfeladatok és az önismeret hogyan alakulnak ki
az élet során, és hogyan vezetnek az egyén pszichoszociális fejlődéséhez. Az életfeladatok és az ezekhez kapcsolódó
élet-témák segíthetnek az egyénnek megérteni és értelmezni az életüket, és iránymutatást nyújthatnak a fejlődésben és
az önismeretben.

Karl Mannheim a generáció fogalmát azzal a gondolattal határozta meg, hogy az azonos
szociokulturális környezetben felnövő emberek olyan csoportokat alkotnak, akik közös élményeket
osztanak meg. Ebben az élményvilágban hasonlóan reagálnak a külső ingerekre, ugyanazon vagy
hasonló egzisztenciális problémákkal küzdenek és hasonló módon konceptualizálják a világot.

Ez azt jelenti, hogy egy generáció tagjai között általában közös tapasztalatok, emlékek, és reakciók
formálódnak az adott időszakra jellemző társadalmi és kulturális hatásokra válaszul. Például, azok a
személyek, akik azonos történelmi időszakban nőttek fel vagy hasonló kulturális, társadalmi
eseményeket éltek át, jelentős mértékben hasonló emlékekkel, élményekkel és érzelmi reakciókkal
rendelkezhetnek.

Ezen belül, bár egy generáció tagjai hasonló kontextusban növekedtek fel és megosztják bizonyos
közös vonásokat, mégis vannak alcsoportok vagy rész-csoportok, amelyek eltérőek lehetnek.
Például, egy adott generációon belül lehetnek olyan alcsoportok, akik más-más specifikus
11
élményekkel rendelkeznek vagy eltérően konceptualizálják a világot, mert kisebb csoportokba
rendeződnek az életük során megtapasztalt egyedi vagy csoport-specifikus események hatására.

Így Mannheim elmélete szerint egy generáció összességében hasonló emlékeket, reakciókat és
élettapasztalatokat oszt meg, de belülük lehetnek olyan csoportok vagy alcsoportok, akiknek eltérő
élményviláguk van a saját egyedi tapasztalataik alapján.

A generációs identitás tulajdonképpen azt jelenti, hogy az egyén tudatában van annak, hogy valamely generációhoz
tartozik és emellett néhány érzelmi, értékbeli jelentőséget is társít e csoporthoz tartozáshoz. E megközelítésben a
generáció már nem csak egy személytől függetlenül létrejövő besorolás, hanem a generációba önmeghatározás útján
tartozik valaki.33 A generációs identitás tulajdonképpen egy társadalmi identitás, mely az életkor és a társadalmi-
történelmi helyzet keverékéből alakul ki azáltal, hogy az egyén önbesorolást végez valamely generációs csoportba,
kognitív és érzékelés útján értékeli a csoporthoz tartozás tényét, annak megkülönböztető jegyeit és jelentőségét.
Mindezek alapján a generációs identitás négy egymáshoz kapcsolódó elemből áll: - generációs csoport létezésének
felismerése - önbesorolás valamely generációs csoportba - a generációs csoportba tartozás jelentőségének, értékének
felismerése - érzések, hiedelmek a csoportról és annak megkülönböztető jegyeiről más csoportokhoz képest.34
Fentiekhez alapot jelentenek a csoportdefiníció, illetve a társadalmi identitás elméletei. A társadalmi identitás elmélete
szerint az emberek ösztönösen próbálják kategóriába sorolni önmagukat. A társadalmi önazonosítás az egyén
érzékelése arról, hogy ő a társadalom valamely csoportjába tartozik. Így az egyének azt is keresik, hogy melyik
generáció tagjai. Ha pedig egy generációval kapcsolatban ismert értékek egyezőséget mutatnak saját értékeikkel, azzal
tudnak azonosulni. Ahhoz, hogy valaki egy generációhoz tartozóként azonosítsa magát, látnia kell annak előnyeit és a
megkülönböztető jegyeit is más generációkhoz képest. Ha már azonosították generációjukat, jellemzően elkezdik az
azzal társított értékek és jellegzetességek szerint meghatározni önmagukat, sőt akár úgy is viselkedni, hogy az
illeszkedjen a generációról alkotott képhez, mellyel csak erősítik a kialakult sztereotípiákat.
A generáció fogalma azokat az embereket jelenti, akik meghatározott szociokulturális környezetben nőttek fel és
ugyanabban a környezetben osztoznak. Az emberek egy generációban általában hasonló módon reagálnak a világ és
környezetük ingereire, mivel közös élményeket és referenciapontokat osztanak meg. Az adott generáció tagjai gyakran
hasonló egzisztenciális problémákkal szembesülnek, és hasonló módon konceptualizálják a világot. A generációs
csoportok olyan közösségek, amelyek tagjai között közös értékek, normák, élmények és viselkedési minták találhatók.
Az említett példa, amelyet Rumelhart és Norman "típus/példány" fogalommal illusztrált, arra utal, hogy egy generáció
tagjai osztoznak egy közös "típusban" vagy általános élményben, de az egyéni "példányok" vagy személyes emlékek
különbözhetnek egymástól. Például a 1960-as évek generációja lehet a "rock koncert" típus, mivel sokan közülük
hasonló élményeket éltek meg a rockkoncerteken. Azonban az egyéni élmények, például a különböző rockkoncerteken
eltérhetnek, és minden egyénnek saját példányai lehetnek az emlékezetében. Az, ami hasonló marad egy generáció
autobiografikus emlékezetében, az a "rock koncert" típus vagy közös emlék.
Ez az elképzelés arra utal, hogy a generációs csoportokban közös élmények és referenciapontok lehetnek, amelyek az
egész generáció kulturális identitását formálják. Az ilyen közös élmények és referenciapontok fontosak lehetnek az
egy generáció tagjai közötti kötődés és az azonos identitás érzésének kialakulásában.

Az érzékeny periódus hipotézis az emlékezeti funkcióval és az identitás kialakulásával kapcsolatos. Az elmélet

alapján az identitás kialakulásának időszakában több emlékünk van, és az emlékezetünk ilyenkor különösen fogékony
a releváns élményekre. Ezt az elméletet kísérletekkel és kutatásokkal igazolták.
Példaként említett kísérlet az "idézzenek fel annyi emléket a 'bicikli' hívószóra, amennyit tudnak" feladat, amely során
résztvevőket arra kérik, hogy emlékezzenek vissza és említsenek meg minél több biciklihez kapcsolódó emléket. Az
eredmények azt mutatják, hogy az emberek több emléket hoznak fel olyan eseményekről, amelyek az identitás
kialakulásának időszakában történtek, mivel az emlékezet ebben az időszakban érzékenyebb a releváns élményekre.
Generációs különbségek is megjelennek az emlékezetben az érzékeny periódus hipotézis alapján. Példaként japán és
amerikai mintákat vizsgálva találhatunk eltéréseket az emlékezetben az identitás kialakulásának időszakában. A

12
kutatások azt mutatják, hogy a japánok és az amerikaiak különböző időpontokban érzik az identitás kialakulását.
Ennek eredményeként eltérő időpontokban emlékeznek azokra az eseményekre, amelyek az identitás kialakulásával
kapcsolatosak.
A kísérletben az embereket arra kérték, hogy idézzenek fel jelentős történelmi eseményeket az életük során. Az
eredmények azt mutatták, hogy azok az események, amelyek az identitás kialakulásának időszakára esnek (általában
10-30 év között), gyakrabban kerültek említésre, mivel az emlékezet ebben az időszakban érzékenyebb az ilyen
élményekre. Az idő múlásával az emberek kevésbé hajlamosak emlékezni ezekre az eseményekre.
Az elmélet tehát azt sugallja, hogy az életünk során vannak olyan időszakok, amikor az emlékezetünk különösen
fogékony azokra az eseményekre, amelyek az identitás kialakulásához kapcsolódnak. Az elmélet két fő modellt
különböztet meg az emlékezet működésében: az egyszerű és egyenes vonalú emlékezetet (amely az esemény
emlékezetét írja le, és egyenes arányban van az ismeretekkel és az életkorral) és a komplex generációs hipotézist
(amely szerint a fiatalkor egy kritikus periódus az emlékezet szempontjából). Mannheim, aki először bevezette ezt az
elképzelést, úgy véli, hogy az ilyen kritikus periódusok alatt az egyén jobban emlékszik az ért élményekre, mint más
életszakaszokra.

Halbwachs, a francia szociológus tett először komoly erőfeszítést annak kutatására, amit õ az „emlékezet társadalmi
keretének” nevezett. Halbwachs érvelése szerint az emlékeket társadalmi csoportok konstruálják. Szó szerinti, fizikai
értelemben véve egyének emlékeznek, de társadalmi csoportok határozzák meg, mi legyen „emlékezetre méltó”, s azt
is, miképp őrizze meg azt az emlékezet. Az egyének azokkal a nyilvános eseményekkel azonosulnak, melyek
csoportjuk számára fontosak. Nagyrészt olyasmire „emlékeznek”, amiről nincs közvetlen tapasztalatuk. Életünk
részévé válhat példának okáért valamilyen hír is. Az emlékezetet tehát a múltnak valamely csoport által elvégzett
rekonstrukciójaként írhatjuk le. Az ember kizárólag arra emlékszik, amit kommunikációban közvetít, és amit a
kollektív emlékezet vonatkozási keretei közé el tud helyezni.
A "kollektív emlékezet" és a "rekonstruktív" fogalmak összekapcsolása azt jelenti, hogy a társadalom vagy közösség
az emlékezetét újraalkotja, újraépíti vagy módosítja egy adott történelmi vagy kulturális esemény kapcsán. A
"rekonstruktív kollektív emlékezet" kifejezés azt sugallja, hogy a közösség egy adott esemény vagy időszak történetét
vagy jelentését újraértelmezi vagy újraalkotja, gyakran az aktuális körülmények, politikai vagy társadalmi
szükségletek vagy értékrend szerint.
Az emlékezet nem csak a múltat rekonstruálja, hanem a jelen és a jövő tapasztalatait is szervezi. A kettő kölcsönösen
meghatározza egymást, az egyik nincs a másik nélkül. A történelem azért nem emlékezet, mert nem létezik egyetemes
emlékezet, hanem kollektív, másszóval csoportspecifikus. Az emlékezet és a történelem viszonyát Halbwachs az
egymásra következtetés jellemzi. Ahol a múltat nem tartják emlékezetben, ott működésbe lép a történelem. A
hagyományt eltorzult emlékezetformának tekinti.
A "sodródó hasadék" kifejezést általában a kollektív emlékezet és történelem terén használják annak leírására, amikor
egy közösség vagy társadalom emlékezeti narratívái vagy az események értelmezése egyre inkább eltávolodik a
tényektől vagy a hivatalos történelemtől.

A sodródó hasadék azt sugallja, hogy az emlékezet és az események közötti kapcsolat egyre gyengül, és a közösség
vagy társadalom emlékezete változik vagy torzul az idő múlásával. Ez lehet olyan tényezők, mint az ideológiai vagy
politikai befolyás, az érzelmi vagy kulturális tényezők, valamint az emberek szubjektív tapasztalatai miatt.

Ez a jelenség lehet pozitív vagy negatív irányba ható. Egyes esetekben a sodródó hasadék lehetővé teszi a közösségek
vagy társadalmak számára, hogy új perspektívákat vagy értelmezéseket alakítsanak ki a múlt eseményeire, és esetleg
felszínre hozzák azokat a történeteket vagy emlékeket, amelyek korábban el voltak hallgatva vagy elfojtva. Más
esetekben azonban a sodródó hasadék elfedheti vagy elfedheti a valóságot, és politikai vagy ideológiai célok
szolgálatába állhat.

13
A sodródó hasadék kifejezés azt is hangsúlyozza, hogy az emlékezet nem statikus, hanem dinamikus, és folyamatosan
változhat az idők során. Ennek megértése fontos a kollektív emlékezet és a történelemkutatás területén, mivel segít
megérteni, hogyan alakulnak az emlékezeti narratívák és miként befolyásolják a társadalom vagy közösség
azonosítását és szemléletét.

Jan Assmann egy neves kulturális pszichológus, aki számos fontos elméletet és nézetet fejlesztett ki a kulturális
emlékezetről. Az egyik legfontosabb koncepciója a kulturális emlékezet fogalma és annak fő fajtái.
Assmann a kulturális emlékezetet a következő fő fajták szerint csoportosítja:
Kommunikatív emlékezet: Ez a fajta emlékezet a mindennapi kommunikáció, beszéd és írás során használt közös
tudást tartalmazza. Ide tartoznak az olyan köznyelvi kifejezések, szimbólumok és jelentések, amelyeket egy adott
kultúrában használnak. Ezek az elemek segítik az embereket abban, hogy értelmezhessék és kommunikálhassák
tapasztalataikat és gondolataikat.
Közvetlen emlékezet: Ez a fajta emlékezet az egyén saját tapasztalatait és élményeit tartalmazza. Ide tartozik minden
olyan információ, amit valaki első kézből tapasztalt, például saját élmények, események és érzések. Ez a fajta
emlékezet az egyén személyes identitásának és önértelmezésének kulcsfontosságú része.
Kulturális emlékezet: A kulturális emlékezet az adott kultúra hosszú távú emlékezeti tartalmainak összessége. Ide
tartoznak a kultúra alapvető történetei, mítoszai, hősfigurái és jelképei. Ezek az elemek az adott kultúra identitásának
és kollektív önértelmezésének részét képezik. A kulturális emlékezet közös tudást és emlékezeti struktúrát biztosít az
adott közösség számára, és segíti az embereket az önértelmezésben és a kultúrájukhoz való kötődésben.
Assmann hangsúlyozza, hogy ezek a fajták nem elkülönültek egymástól, hanem kölcsönhatásban vannak, és együtt
alakítják ki a kulturális emlékezetet. A kommunikatív emlékezet segíti az embereket az információk megértésében és
továbbadásában, a közvetlen emlékezet segít az egyéneknek az önmegértésben, míg a kulturális emlékezet szilárd
alapot nyújt az adott kultúra identitásának és önértelmezésének.
Ezenkívül Assmann az emlékezet politikai és társadalmi szerepének elemzésére is összpontosított. A kulturális
emlékezet gyakran fontos szerepet játszik a társadalmi identitás és hatalmi dinamikák kialakításában, és az
emlékezetet politikai célokra is felhasználhatják. Assmann munkássága jelentős hatással volt a kulturális pszichológia
és az emlékezetkutatás területére, és segített megérteni, hogyan alakul ki és működik a kulturális emlékezet.

Két fajtája: A két emlékezeti forma nem élesen elkülönült

Kommunikatív emlékezet:
 A közelmúltra vonatkozik
 Olyan emlékeket tartalmaz, amelyekben az ember a kortársaival osztozik
 Történetileg a csoporthoz kötődik
 Az idők során keletkezik és idővel elenyészik
 Ha megtestesítői kihalnak, újabb nemzedéki emlékezetnek adja át a helyét
 Eszköze a kommunikáció
 80-100 év az időtartama (3-4 nemzedék)
 A csoport tagjai egyenlő mértékben részesednek a kommunikatív emlékezetből
 egyesek többet vagy kevesebbet tudhatnak, de az informális hagyományoknak nincsenek specialistái
14
 erre a tudásra a tagok a mindennapi kommunikáció révén tesznek szert
Kulturális emlékezet (a hivatalos hagyomány):
 A nyelv vagy egyéb maradandóan tárgyiasított alakzatok közvetítik az emlékeket (könyv, szobor, épület)
 A múlt szilárd pontjaira irányul
 A múlt itt szimbolikus alakzatot ölt, ezekbe kapaszkodik az emlékezet, ezeken keresztül emlékszünk.
 A kulturális emlékezet szempontjából csak az emlékezetes, nem a tényleges történelem számít (a kulturális
emlékezet a tényszerű múltat emlékezetes múlttá, s így mítosszá alakítja)
 A történelem az emlékezés által válik mítosszá (ünnepeink, amiket minden évben megünneplünk)
 nem magától terjed
 megvannak a maga sajátos hordozói (sámánok, griótok, papok, művészek, tudósok, történészek)
 a hétköznapokon felülemelkedik (ünnepek, megemlékezések)

A kollektív emlékezet, különösen a csoportok emlékezete, az emberek közötti kapcsolatokban és az adott közösség
identitásában fontos szerepet játszik. Az alábbiakban részletesen ismertetem, mit jelent a csoportok emlékezete a
kollektív emlékezeti kontextusban:
Csoportidentitás és közösségi összetartás: A csoportok emlékezete az adott csoport tagjainak közösségi
összetartását és csoportidentitását erősíti. Az emlékezeti tartalmak, történetek és események közös értékeket és
hagyományokat képviselnek, és ezzel segítik a csoport tagjait azonosulni a csoporttal.
Történetek és emlékek közvetítése: A csoportok emlékezete az emlékezeti tartalmak közvetítésének és
továbbadásának fontos eszköze. Az idősebb generációk hagyományokat, történeteket és értékeket adnak át a fiatalabb
generációknak, így megőrzik a csoport emlékezetét.
Hagyományok és ünnepek: A csoportok emlékezete gyakran kapcsolódik hagyományokhoz és ünnepekhez. Az adott
csoport emlékezeti tartalmakat ünnepek, megemlékezések és hagyományok keretében idézi fel és tartja életben. Ezek
az események erősítik a csoport összetartását és hagyományait.
Kollektív trauma és emlékezet: A kollektív trauma eseményei is fontos szerepet játszanak a csoportok
emlékezetében. Az ilyen tragikus események gyakran hosszú távú hatással vannak a csoport emlékezetére, és az
emlékezeti tartalmak központi elemei lehetnek a csoport identitásának és történetének.
Konfliktus és hatalmi dinamikák: A csoportok emlékezete gyakran szerepet játszik a konfliktusokban és a hatalmi
dinamikákban is. Különböző csoportok közötti emlékezeti tartalmak és narratívák lehetnek vitásak, és ezek a viták
gyakran a hatalmi kérdésekről és a történeti igazság kialakításáról szólnak.
Kulturális örökség és identitás: A csoportok emlékezete hozzájárul a kulturális örökség megőrzéséhez és az
identitás kialakításához. Az emlékezeti tartalmak és történetek a csoportok sajátos kulturális identitásának részét
képezik, és hozzájárulnak ahhoz, hogy a csoportok megértsék, ki is ők valójában.
A csoportok emlékezete tehát a közösségi összetartás és az identitás fontos szerves része. Az emlékezeti tartalmak és
történetek közösségi megosztása és átörökítése segíti a csoportokat abban, hogy megőrizzék hagyományaikat és
azonosuljanak saját kulturális és történeti gyökereikkel.

A kollektív emlékezet, különösen csoportok emlékezete, olyan fogalom, amelynek számos jelentősége van a
csoportok identitásának és közösségi kapcsolatainak szempontjából. Az alábbiakban részletesen ismertetem az említett
pontokat:

15
Térkép, ami térben és időben egységesíti a csoportot: A csoportok emlékezete olyan "térkép", amely
összekapcsolja a csoport tagjait a közös múlttal és a közös jövővel. Az emlékezeti tartalmak és történetek segítenek a
csoport tagjainak megérteni, honnan jöttek, miért vannak itt most és merre tartanak. Ez az emlékezeti térkép összeköti
a csoportot és megerősíti a közösségi kötelékeket.
Tartalommal tölti fel a csoport identitását: A csoportok emlékezete meghatározza és gazdagítja a csoport
identitását. Az emlékezeti tartalmak olyan közös történeteket, hőseket és eseményeket tartalmaznak, amelyek
meghatározzák, ki is a csoport és miért tartoznak össze. Ezek az emlékezeti tartalmak erősítik a csoport identitását és
összetartását.
Folyamatos kiigazítást /értelmezést igényel a csoport jelenbeli szükségleteinek megfelelően: A csoportok
emlékezete dinamikus és folyamatosan alakul. Az emlékezeti tartalmak és narratívák gyakran újraértelmezésre és
kiigazításra kerülnek a csoportok jelenbeli szükségleteinek megfelelően. Például egy csoport az évtizedek során
újraértelmezheti a történeteket vagy eseményeket annak érdekében, hogy azok a jelenlegi helyzetükhöz és
értékrendjükhöz igazodjanak.
Önkiszolgáló: A csoportok emlékezete gyakran hajlamos önkiszolgáló lenni, azaz az emlékezeti tartalmak és
narratívák olyan szempontból kerülnek bemutatásra, amelyek előnyösek a csoport számára. Az emlékezeti tartalmak
segítenek a csoportnak megőrizni a pozitív értékeket és erősségeket, és elkerülni a negatív szempontokat.
Vakuemlékezet: A vakuemlékezet egy olyan gyors és drámai élmény hatására kialakuló emlékezet, amely hirtelen és
erőteljesen rögzül az emlékezetben. A csoportok esetében a vakuemlékezetek különböző kulturális és történelmi
kontextusokban eltérőek lehetnek. Például az Egyesült Államokban az 2001. szeptember 11-i terrortámadás egy
vakuemlékezetet hozott létre, amely másképpen működik és értelmeződik, mint más országok hasonló tragédiái
esetén.
Ezenkívül fontos megjegyezni, hogy a kollektív emlékezet és a csoportok emlékezete alapvetően befolyásolja az
emberi kultúrát és az identitást. Az emlékezeti tartalmak és narratívák révén az emberek megőrzik és átadják a
történeteiket és azonosulnak a csoportjukkal, ami hozzájárul a kultúra és az identitás gazdagságához és
sokszínűségéhez.

Emlékezet:
Megkülönböztetjük a történelemtől, a történelemmel kevés kapcsolata van: Az emlékezet és a történelem két
különálló fogalom. Míg a történelem az objektív események és tények tudományos rekonstrukciója, az emlékezet
szubjektív és személyes élményeken alapul. Az emlékezet az egyének vagy csoportok értelmezése és rekonstrukciója
a múltról, míg a történelem a múlt objektív dokumentációját kutatja.
Rekonstruktív természetű: Az emlékezet rekonstruktív jellegű, mivel az egyének vagy csoportok újraalkotják és
értelmezik a múltat. Az emlékezetben szereplő események és történetek gyakran torzulhatnak vagy átalakulhatnak az
idő múlásával, és az emlékezők saját értelmezési keretükhöz igazítják azokat.
Diszkurzív folyamat; a kommunikáció eredménye: Az emlékezet diszkurzív folyamat, vagyis az emlékezeti
tartalmak és narratívák kialakítása és fenntartása a kommunikáció révén történik. Az emberek megosztják és beszélik
az emlékezeti tartalmakat, és ezen kommunikáció eredményeként alakulnak ki közös emlékezeti narratívák.
Csoporthoz kötött:

A csoport nem tud létezni a hagyományai nélkül, a múltjával való folytonosság nélkül: Az emlékezet
kulcsfontosságú a csoportok identitásához és összetartásához. A csoportok saját múltjukra építik identitásukat, és az
emlékezet segít fenntartani a csoport folytonosságát.
Ahol nincsenek hagyományok, ott kitalálják őket: Ott, ahol egy csoportnak nincsenek hagyományai vagy mélyen
gyökerező emlékezeti tartalmai, gyakran létrehozzák vagy kitalálják azokat. Az emlékezet nemcsak a múlt
rekonstrukciója, hanem a múlt megalkotása is lehet.

16
A hagyomány kitalálása egy társas folyamat, amelyben az emlékezet elbeszélésre kerül a kollektív vagy nemzeti
identitás megalkotása céljából: Az emlékezet kialakítása és fenntartása egy társas folyamat, ahol az emberek
beszélnek és megosztják a múlt történeteit és élményeit. Ezek az emlékezeti narratívák segítenek az identitás
formálásában és a közösség összetartásában.
Összességében az emlékezet személyes és csoportidentitásunk fontos része, amelyet folyamatosan alakítunk és
osztunk meg másokkal a múltról való értelmezésünk során. Az emlékezet nem pusztán passzív raktár a múlt
eseményeinek, hanem aktív és folyamatosan formálódó folyamat, amely a közösségek identitását is meghatározza.

A kollektív emlékezet, bár rendkívül fontos a csoportidentitás és a közösségfejlődés szempontjából, hajlamos lehet
bizonyos torzításokra és elferdülésekre. Ezek a torzítások általában a következők lehetnek:
Selektív emlékezet: A kollektív emlékezet gyakran szelektív, vagyis a csoport csak bizonyos eseményekre és
történetekre összpontosít, miközben másakat figyelmen kívül hagy. Ez azért fordulhat elő, mert az emlékezet egy
adott csoport identitásához és értékeihez igazodik, és csak azokat az eseményeket és történeteket tartja fontosnak,
amelyek támogatják ezt az identitást.
Hősiesítés és idealizálás: A csoportok gyakran hajlamosak idealizálni és hősiesíteni saját történetüket és hőseiket.
Ennek eredményeként az emlékezet elferdülhet, és a valóságos eseményeket romlások nélkül tálalja, amelyek lehetnek
például hősies cselekedetek vagy a csoport pozitív szerepének túlzott hangsúlyozása.
Hegemonikus narratíva: A csoportok emlékezete gyakran függ a hatalmi dinamikáktól és a közösségen belüli
hatalmi struktúráktól. A hatalmon lévő csoportok hajlamosak meghatározni az emlékezeti tartalmakat és narratívákat,
és ezen keresztül saját verziójukat adni a történelmi eseményekről. Ez lehetővé teszi a csoportoknak a hatalmi és
politikai célok előmozdítását.
Események és személyek elfelejtése: Az emlékezeti torzítások magukban foglalhatják az események vagy személyek
elfelejtését vagy elhanyagolását, amelyek nem illenek bele a kívánt narratívába. Az ilyen elfelejtések azt
eredményezhetik, hogy fontos események vagy személyek nem kapnak megfelelő elismerést és emlékezeti helyet.
Ellentmondások és vita elfojtása: A kollektív emlékezet gyakran elnyomja a belső ellentmondásokat és vitákat, hogy
fenntartsa az egység és az összetartás látszatát. Az ilyen ellentmondások és vita elfojtása azonban hozzájárulhat a
torzított emlékezeti narratívákhoz és a valóságos történések elmaszkírozásához.
Az emlékezeti torzítások és elferdülések természetes jelenségek a kollektív emlékezetben, és gyakran kapcsolódnak a
csoportok identitásának és értékeinek védelméhez. Fontos azonban felismerni ezeket a torzításokat és kritikusan
vizsgálni az emlékezetet annak érdekében, hogy pontosabb és árnyaltabb képet kapjunk a múltból és az adott csoport
történetéből.

Torzítások okai
Időbeni szakadék az emlékezés és a történelem között
Az emlékezés a történelem folyamatos rekonstrukciója, ez vezet a torzításhoz
Torzítás okai
Az emlékezés mindig az esemény bekövetkezte után alakul ki és soha nem az aktuális múltbeli eseményhez tér vissza
Jelenbeli igények határozzák meg az emlékezés irányát és tartalmát
Ahogy az igények változnak, úgy az emlékezés is változik
A nemzet, csoport jelen igénye a pozitív identitás fenntartása (pl. Cél: elkerülni a kollektív bűntudat érzését)

17
A kollektív emlékezet torzulásának okai összetettek és különböző lehetnek a különböző csoportoknál és
kontextusokban. Az alábbiakban néhány közös okot mutatok be:
Ideológiai vagy politikai célok: Az emlékezet gyakran politikai vagy ideológiai célokra használják, és ez lehetővé
teszi a torzítást. Például egy politikai rezsim vagy hatalmi csoport gyakran újraírja a történelmet vagy elferdíti az
emlékezetet annak érdekében, hogy saját narratíváját és hatalmát erősítse.
Identitás védelem: A csoportok gyakran hajlamosak elferdíteni az emlékezetüket annak érdekében, hogy megvédjék
és erősítsék identitásukat. Ez magában foglalhatja hősiesítést vagy idealizálást, valamint az ellenséges vagy negatív
elemek eltussolását.
Emlékezeti rekonstrukció: Az emlékezet rekonstruktív jellege azt jelenti, hogy az emlékezetünk folyamatosan
változik és átalakul az idő múlásával. Az emlékezeti torzulások ennek a folyamatnak egyik következménye lehet. Az
idő múlásával az emberek hajlamosak elfelejteni bizonyos részleteket vagy hozzáadni új elemeket az emlékezethez.
Selektivitás: Az emlékezet szelektív lehet, vagyis csak bizonyos eseményekre vagy történetekre összpontosít,
miközben másakat figyelmen kívül hagy. A szelektivitás lehetővé teszi a csoportok számára, hogy kiválasszák azokat
az emlékezeteket, amelyek támogatják az adott narratívát vagy identitást.
Történelmi változások: A történelem során bekövetkező változások és események is befolyásolhatják az
emlékezetet. Az új politikai vagy társadalmi rendszerek bevezetése új emlékezeti narratívák kialakításához vezethet,
és ezek az új narratívák lehetnek eltérőek a korábbiaktól.
Szociális nyomás és konformitás: A csoportokon belül gyakran van szociális nyomás az emlékezet konformitására.
Az emberek hajlamosak elfogadni a csoport domináns emlékezeti narratíváját annak érdekében, hogy elkerüljék a
konfliktust vagy a kirekesztést.
Emlékezeti rekonstrukció: Az emlékezet rekonstruktív jellege azt jelenti, hogy az emlékezetünk folyamatosan
változik és átalakul az idő múlásával. Az emlékezeti torzulások ennek a folyamatnak egyik következménye lehet. Az
idő múlásával az emberek hajlamosak elfelejteni bizonyos részleteket vagy hozzáadni új elemeket az emlékezethez.
Ezek az okok gyakran egymással is kapcsolatban állnak, és különböző kontextusokban különböző mértékűek
lehetnek. Fontos megérteni ezeket az okokat, mivel segíthet felismerni és értelmezni az emlékezeti torzulásokat,
valamint kritikusan gondolkodni az emlékezetről és annak használatáról a közösségek és a társadalmak életé

Emile Durkheim egy neves szociológus volt, és a kollektív emlékezetet a társadalmi integráció és az identitás
fenntartása szempontjából vizsgálta. Durkheim elmélete a következőképpen kapcsolódik a kollektív emlékezethez:
Durkheim szerint a kollektív emlékezet célja a társadalmi integráció és az identitás fenntartása. Az ő nézőpontjából a
kollektív emlékezet egy olyan eszköz, amely segít a társadalmi csoportoknak összetartani és egységesíteni magukat.
Durkheim hangsúlyozta, hogy az emlékezetnek közösségi jellegűnek kell lennie, és az egész társadalomhoz kell
kapcsolódnia.
A kollektív emlékezet közös emlékeket és értékeket tartalmaz, amelyek a csoport tagjai között megosztottak. Ezek az
emlékezetek segítenek a csoportoknak azonosítani magukat és kijelölni azokat az értékeket, amelyek fontosak
számukra. Az emlékezet segít az embereknek értelmezni és értékelni a múlt eseményeit, valamint iránymutatást ad a
jelenbeli viselkedésükhöz és döntéseikhez.
Durkheim szerint a kollektív emlékezetnek szerepe van a társadalmi normák és értékek fenntartásában is. Az
emlékezet hozzájárul a társadalmi összhanghoz, és segít megakadályozni a társadalmi dezintegrációt és a normák
felbomlását.
Összességében Durkheim nézőpontja szerint a kollektív emlékezet a társadalom egységét és stabilitását szolgálja, és
fontos szerepet játszik a csoportok identitásának és közösségi értékeinek megőrzésében.

18
Az emlékezésnek a kollektív emlékezetben való szerepét Durkheim-i nézőpont alapján a következőképpen lehet
magyarázni:
Az emlékezés célja a múlt folytonosságának megőrzése. Ezt általában mnemonik formában valósítják meg, amely
különböző emlékezeti és megemlékezési eszközöket foglal magában. Ezek a mnemonik formák lehetnek kollektív, és
általában elaborált válaszok a múlt eseményeinek megőrzésére.
A kollektív emlékezetben a megemlékezések, ünnepségek, emlékművek és történelmi narratívák mind olyan
eszközök, amelyek segítik a múlt eseményeinek folytonosságát és emlékét. Az emlékezés tehát egy olyan folyamat,
amely hozzájárul a múlt emlékeinek és eseményeinek fenntartásához, és a mnemonik formák segítségével ezek az
emlékek továbbra is élnek a közösségben.
Az emlékezés funkciója a szolidaritás és a múlt folytonosságának fenntartása. Az emlékezet segít a közösség tagjainak
azonosítani magukat a múlt eseményeivel és az elődeikkel. Ez erősíti a közösségi szolidaritást és az összetartozás
érzését. Emellett az emlékezet segíti a múlt folytonosságának fenntartását, amely fontos ahhoz, hogy a közösség
megtartsa az örökségét és az identitását.
Összességében a kollektív emlékezet célja a múlt emlékeinek és eseményeinek megőrzése, és ez az emlékezés
hozzájárul a közösségi szolidaritáshoz és a múlt folytonosságának fenntartásához. Az emlékezetet különböző
mnemonik formák segítik elérni, mint például az ünnepségek, emlékművek és történelmi narratívák.
Neo-freudiánus nézőpont:
A kollektív emlékezet éppen a folytonosság hiányára, a társadalmi törésekre adott válasz
Ezt a nézőpintot erősíti:Amerikai polgárháború, Vietnám, K-Eu-i etnikai konfliktusok, Holocaust

Bruner: Kollektív történetek akkor keletkeznek, ha a társadalmi hagyományok/a múlt rendje megtörik.
Jan Assmann: Kollektív emlékezet szerkezete és dinamikája:
 Minden csoportnak létre kell hoznia az emlékezés kultúráját, mely szükséges a csoportidentitás fenntartása
szempontjából.
 Minden kultúra létrehozza a konnektív struktúráját: közös tapasztalati és cselekvési teret, amelyben megjelenő
élmények később emlékekké válnak, így kapcsolva össze a jelent a múlttal.
 Egy emlék fennmaradásához valamilyen konkrét esemény, hely vagy személy alakját kell öltenie – emlékezet
alakzatai

Jan Assmann a kollektív emlékezet szerkezetének és dinamikájának elemzésekor kiemeli az emlékezet alakzatainak
fontosságát és szerepüket a csoportidentitás fenntartásában. Az alábbiakban részletesen kifejtem ezeket a fogalmakat
és jellemzőiket:
Minden csoportnak létre kell hoznia az emlékezés kultúráját, mely szükséges a csoportidentitás fenntartása
szempontjából: A csoportidentitás fenntartása és erősítése érdekében a különböző csoportok kialakítanak egy sajátos
emlékezetkultúrát. Ez a kultúra magában foglalja a közösség közös emlékeit, hagyományait, történeteit és
szimbólumait.
Minden kultúra létrehozza a konnektív struktúráját: közös tapasztalati és cselekvési teret, amelyben megjelenő
élmények később emlékekké válnak, így kapcsolva össze a jelent a múlttal: A konnektív struktúra azt a közös tér
és időbeli keretet jelenti, ahol a csoporttagok megosztják tapasztalataikat és cselekedeteiket. Ezek a közös
tapasztalatok és cselekedetek idővel emlékezetté válnak, és összekapcsolják a jelenbeli élményeket a múlttal.
Egy emlék fennmaradásához valamilyen konkrét esemény, hely vagy személy alakját kell öltenie – emlékezet
alakzatai: Az emlékezet alakzatai olyan konkrét elemek, amelyek az emlékezés folyamatában kulcsszerepet
játszanak. Ezek a jellemzők tartalmazzák:

19
Konkrét időhöz és helyhez kötöttség: Az emlékezet alakzatai általában konkrét időpontokhoz és helyekhez
kötődnek. Ezek az emlékek tájékozódási pontként jelennek meg a kollektív emlékezetben, és segítenek az embereknek
azonosítani az események és helyszínek fontosságát.
Meghatározott csoporthoz kötődés: Az emlékezet alakzatai szorosan kötődnek a csoport identitásához. Ezek az
elemek hordozzák a csoport történetét, és a csoporttagok közös múltjának és jelenének fontos részei.
Rekonstruktivitás, mint önálló eljárás: Az emlékezet folyamatosan újraalkotható és rekonstruálható. A kollektív
emlékezet sosem őrzi meg a múltat változatlanul, hanem mindig a csoport jelenkori keretei között újraalkotja a múltat.
Az emlékezet alakzatai lehetővé teszik a csoport számára, hogy a múltat mindenkori szükségletei szerint értelmezze és
rekonstruálja.
A kollektív emlékezet nemcsak a múltat rekonstruálja, hanem a jelen és a jövő tapasztalását is szervezi: Az
emlékezet nem csupán a múltat hivatott megőrizni, hanem segít a csoportnak azonosítani magát a jelenben és a
jövőben is. Az emlékezet segíti a csoportot abban, hogy meghatározza sajátos jellegét és céljait a jelenben és a
jövőben, és megtartja önmagát az idők során. Az emlékezet folyamatosan összekapcsolja a múltat, a jelent és a jövőt,
és ezen keresztül erősíti a csoportidentitást és kohéziót.

Az emlékezet dinamikája olyan folyamatot ír le, amelynek során az egyének és csoportok emlékezete a múltról
állandóan változik és fejlődik. Ennek számos aspektusa van, és az alábbiakban részletesen kifejtem ezeket az
állításokat:
A múltról való diskurzust nagymértékben meghatározzák a jelen igények és vágyak: Az emlékezet nem csupán
egy objektív és állandó leképezése a múltnak, hanem olyan folyamat, amely folyamatosan alakul az aktuális
társadalmi, politikai és kulturális kontextus függvényében. Az emberek az aktuális jelen kihívásaihoz és
értékrendjéhez igazítják az emlékezetüket, és olyan eseményeket hangsúlyoznak vagy hagyhatnak háttérbe, amelyek a
jelenbeli érdekeiket és identitásukat szolgálják.
A jelentős történelmi események az emlékezetben jobban megőrződnek: Az emlékezetben gyakran erősebben
rögzülnek azok az események, amelyeknek nagy hatása volt a társadalmi vagy kulturális fejlődésre. Az ilyen
eseményekre gyakran erőteljesebben emlékeznek, és azok az idő múlásával is előtérben maradhatnak a kollektív
emlékezetben.
A jelen körülmények meghatározzák, hogy mely eseményeket tartjuk jelentősnek: A jelen körülmények, például
politikai, gazdasági és társadalmi változások határozzák meg, hogy mely történelmi események kapnak hangsúlyt az
emlékezetben. A jelenbeli politikai vagy társadalmi célkitűzések, valamint az identitásépítési szükségletek
befolyásolják, hogy mely eseményeket tartjuk jelentősnek.
A csoportok kollektív emlékezete meghatározza a csoport önképét: A csoportok, például nemzetek vagy kulturális
közösségek, saját kollektív emlékezetükön keresztül értelmezik és formálják saját önképüket. Az emlékezet hordozza
a csoport kulturális identitását és történetét, és ennek alapján határozza meg, ki is a csoport és mi jellemzi azt.
Gyakran torzítanak a csoportok:

A csoportos önkép fenntartása érdekében: A csoportok hajlamosak az emlékezetüket torzítani vagy idealizálni
annak érdekében, hogy pozitív önképüket erősítsék. Negatív események vagy cselekedetek elfelejtésre kerülhetnek
vagy kisebb jelentőséget kapnak.
A nemzeti önreprezentáció fenntartása / átalakítása miatt: Politikai vagy nacionalista okokból a nemzetek gyakran
újraírják vagy újraértelmezik a történelmi eseményeket, hogy megerősítsék nemzeti önreprezentációjukat vagy
érvényesítsék politikai célokat.
Az emlékezet dinamikája tehát szorosan kapcsolódik a társadalmi és kulturális változásokhoz, valamint az egyének és
csoportok identitásához. Az emlékezet folyamatosan alakul, és az emberi szükségletek és értékrendek tükröződnek
benne az idővel.

20
Az amerikaiak XX. századi történelemmel kapcsolatos emlékezetüket valóban számos tényező határozza meg,
amelyek között szerepel a csoportidentitásuk és az események saját identitásukra gyakorolt hatása. A Tetlock és mtsai
kutatásnak az emlékezetre gyakorolt hatásával kapcsolatban néhány példa és magyarázat a következő:
II. világháború (WWII): Az amerikaiak sokkal hangsúlyosabban emlékeznek a második világháborúra, mert ez az
esemény meghatározó volt az amerikai nemzeti identitás kialakulásában és az USA szerepének megerősödésében a
világpolitikában. Az USA sikere a háborúban az ország nemzetközi hatalommá történő felemelkedését jelentette, és a
háború utáni években az amerikai identitás fontos részét alkotta.
Vietnámi háború: A Vietnámi háború is fontos szerepet játszott az amerikaiak emlékezetében, de különböző okok
miatt. Ez az esemény megkérdőjelezte az amerikai szerepet a világban, és az Amerikai Egyesült Államok
szemszögéből nézve a háború gyakran konfliktust és ellentéteket váltott ki. Az eseménynek kihívásokkal teli
időszakot követően az amerikai identitásban.
Disznó-öböl háború (Gulf War) és Perzsa-öböl háború (Iraq War): Ezek a háborús konfliktusok is jelentősek
voltak az amerikaiak emlékezetében, de talán nem ugyanazzal a hangsúllyal, mint a második világháború vagy a
Vietnámi háború. A Disznó-öböl háború az amerikaiaknak lehetőséget nyújtott arra, hogy gyorsan és hatékonyan
reagáljanak egy globális veszélyre, míg a Perzsa-öböl háború különböző társadalmi és politikai vitákat hozott elő.
Az emlékezetre való hatás függ az adott esemény politikai, társadalmi és kulturális kontextusától, és az esemény
sajátos hatásaitól az amerikai társadalomra és identitásra. Az emlékezetre gyakorolt hatásokat azok az események
erősítik, amelyek kulcsfontosságúak voltak az amerikaiak identitásának kialakításában és átalakításában a XX.
században. Az emlékezet és az identitás összefonódik, és az emlékezés sokszor politikai vagy társadalmi célokat is
szolgálhat.

(Schwartz), rámutat egy érdekes és fontos aspektusra az amerikai emlékezetben és a felfedezőkkel kapcsolatos
történetekben. Az, hogy John Cabot felfedezte valójában Amerikát, mégis Kolumbuszt tekintik az Amerika
felfedezőjének, az amerikai társadalom kulturális emlékezetének egyik érdekes példája. Ennek az ellentmondásnak az
okai a következők:
Angolofóbia: Az Egyesült Államok függetlenségi háborúja során az amerikaiak az angolokkal vívott háborút is
megélhették. A brit uralom elleni lázadás egyik következménye az angolok iránti negatív érzelmek növekedése volt.
Az európai felfedezők közül Cabot angol volt, és a korabeli angolok, illetve az angol befolyás elleni érzelmek miatt
talán kevesebb figyelmet kapott az amerikai történelmi narratívákban.
Nemzeti hősökhöz való kötődés: Kolumbusz felfedezése jelentős és ikonikus esemény volt, és a hősiesnek ábrázolt
felfedezőnek hamarosan ikonikus szerep jutott a történelmi emlékezetben. Az Egyesült Államok, mint egy fiatal
ország, azokat az ikonikus figurákat igyekszik előtérbe helyezni, akik az amerikai nemzeti identitást erősítik.
Történelmi narratíva kialakítása: Az Egyesült Államok hivatalos történelemkönyvei és iskolai tantervei
meghatározzák azt, hogy mely felfedezőket emeljük ki és tanítjuk. Ezek a történelemkönyvek és oktatási programok
hajlamosak azokra a felfedezőkre koncentrálni, akiket az ország függetlenségének és identitásának kialakulásához
kapcsolnak.
Az angol felfedező, John Cabot, így alacsonyabb profilúvá válhatott az amerikai történelemben, mivel nem
illeszkedett jól az Egyesült Államok nemzeti narratívájához. Az emlékezet, a nemzeti identitás és a történelmi
narratíva összefonódik, és a kulturális, politikai és társadalmi kontextusok határozzák meg, hogy kiket tartunk
hősöknek vagy fontos személyiségeknek az emlékezetünkben.

Kutatás (Schwartz): XX. századi publikációkban vizsgálta Lincoln reprezentációjának változását: hogyan vált a fekete
mozgalmak kulcsfigurájává, miközben a megkülönböztetést ő maga sem ellenezte? Szükséges volt Lincoln feketékkel
szembeni állásfoglalásának megváltoztatása a valósról optimálissá ahhoz, hogy az amerikaiak önreprezentációjának
megfelelő kép alakuljon ki róla

21
A kutatás következtetései arra világíthatnak rá, hogy a történelmi reprezentáció rugalmas és változó, és hogyan
alakíthatja a kulturális kontextus és a társadalom változásai azt, hogy kiket tartunk fontos történelmi alakoknak és
hogyan értelmezzük őket. Az eredmények tanulságai segíthetnek megérteni, hogyan formálja az emlékezet az
identitást és a történelem iránti kapcsolatot egy adott közösség szemszögéből.

Az "lappangási idő" fogalma a kutatásokban és a kollektív emlékezet vizsgálatában egy olyan időszakot jelöl,
amelyben egy adott esemény vagy történet még nem kerül be vagy nem rögzül a csoport vagy nemzet kollektív
emlékezetébe, és csak később válik a részévé. Ez a fogalom arra utal, hogy vannak olyan események, amelyeknek
szükségük van egy bizonyos időre ahhoz, hogy bekerüljenek a közösségi vagy nemzeti emlékezetbe, és hogy a
megemlékezés vagy a reprezentáció késleltetett lehet.
A 25 év lappangási idő lehetőséget ad az eseményeknek és történeteknek, hogy a társadalom és a kulturális kontextus
alapján rendeződjenek, és hogy azok a generációk, akik közvetlenül érintettek voltak az eseményekben, hatalmi és
politikai erővé váljanak a társadalomban.
Az ilyen lappangási időt meghatározó okok között a következők lehetnek:
Kritikus periódus hipotézis: Az egyéni identitás és társadalmi tudat kialakulásának időszakában lévő generációk
általában az adott eseményre erősebben emlékeznek. Az időszakban lévő generációk tagjai az eseményt sokszorosan
megtapasztalták, és amikor elérkeznek a hatalomhoz vagy a politikai befolyáshoz, gyakran próbálják megemlékezni
vagy újraértelmezni az eseményeket a saját perspektívájukból.
Generációs források hipotézis: Az események megemlékezése akkor történik, amikor a generáció tagjainak
megvannak az anyagi forrásai és a társadalmi-politikai hatalma ahhoz, hogy emlékműveket állítsanak, kiállításokat
szervezzenek, vagy politikai cselekedeteket hajtsanak végre az emlékezés érdekében. Ennek megvalósítása gyakran
időt igényel.
Pszichológiai távolság hipotézis: Különösen a negatív események esetében az emlékezés gyakran időbeli eltolódását
okozhatja az esemény résztvevőinek személyes jelenléte vagy politikai befolyása. Azok, akik közvetlenül érintettek
voltak az eseményekben, lehetnek akadályozó tényezők a megemlékezésben vagy a reprezentációban.
Ezek a hipotézisek azt mutatják, hogy az emlékezet és az események közötti kapcsolat bonyolult és dinamikus, és
hogy az idő, a társadalom és a generációk szerepe kritikus ahhoz, hogy egy esemény vagy történet hogyan válik
részévé a kollektív emlékezetnek. Az ilyen lappangási idő egy fontos aspektusa a kollektív emlékezet kutatásának.

A trauma egy olyan fogalom, amely az emberi pszichológiában és orvostudományban használt, és azt jelenti, hogy
valaki olyan súlyos vagy megrendítő élményeket él át, amelyek fizikai vagy pszichológiai károsodást okozhatnak, és
hosszú távú hatásaik lehetnek.
A kollektív trauma egy olyan fogalom, amely egy csoport, közösség, vagy népesség által közösen átélt súlyos és
megrendítő eseményekre utal. Ez az esemény vagy sorozat általában olyan mértékű szenvedést és trauma kelt, hogy az
hosszú távon és kollektíven hatással lehet a csoport tagjainak mentális és érzelmi jólétére, kultúrájára és társadalmi
identitására. A kollektív trauma egy olyan fogalom, amely megkülönbözteti a közösségek által tapasztalt traumát az
egyéni traumától.
Néhány példa a kollektív traumára:
Történelmi traumák: Ezek olyan események vagy időszakok, amelyek során egy adott nemzet vagy közösség
számára súlyos szenvedés és trauma történt, például háborúk, népirtások, kolonializmus vagy diktatúrák.
Nemzeti traumák: Ezek azok az események, amelyek az egyes országok vagy nemzetek történelmében súlyos
traumaként élik meg, például nagy katasztrófák, terrortámadások vagy forradalmak.
Társadalmi traumák: Ezek a társadalmi problémák, mint például rasszizmus, szegénység, egyenlőtlenség vagy
erőszak, amelyek hatással lehetnek egy adott közösségre és hozzájárulhatnak a kollektív traumához.

22
A kollektív trauma megértése és kezelése fontos a csoportok és közösségek jólétének és gyógyulásának érdekében.
Ezt gyakran olyan módszerek segítik, mint például történelmi megbékélési folyamatok, emlékhelyek és
megemlékezések, valamint társadalmi és politikai változások, amelyek elősegítik a traumából való felépülést és a
gyógyulást. A kollektív trauma kutatása és kezelése összetett, mivel számos tényező, beleértve a kulturális, társadalmi
és történelmi kontextust, befolyásolja annak hatásait és kezelését.

A nemzeti trauma egy olyan fogalom, amely a nemzet vagy ország számára közösen átélt súlyos és megrendítő
eseményekre utal, amelyek hosszú távú hatással lehetnek az ország kulturális, társadalmi és politikai életére. A
nemzeti trauma egy kollektív emlékezet része, és jellemzően olyan történelmi vagy társadalmi eseményekhez kötődik,
amelyek súlyos szenvedést és sérülést okoztak az adott nemzetnek.
Néhány példa a nemzeti traumákra:
Háborúk és konfliktusok: A nemzeti traumához gyakran kapcsolódnak háborús konfliktusok, forradalmak és
háborúk, amelyek során sok ember vesztette életét, és súlyos pusztítás történt az országban.
Népirtás: Az etnikai vagy politikai népirtások, amelyek során egy népesség nagy része vagy kulturális csoport
szenvedett súlyos sérelmet vagy kiirtást, hosszú távú nemzeti traumákat okozhatnak.
Nagy katasztrófák: Természeti katasztrófák, mint például földrengések, cunamik, vagy járványok, amelyek nagy
veszteségeket okoztak, szintén okozhatnak nemzeti traumát.
Terrortámadások: Az olyan súlyos terrortámadások, mint például a szeptember 11-i támadások az Egyesült
Államokban, a nemzeti traumát váltottak ki.
A nemzeti trauma sok esetben az egyes országok történelmének mélyebb részévé válik, és hatással lehet az ország
politikai és kulturális emlékezésére. Az ilyen traumák gyakran hosszú távú hatásokkal járnak az ország társadalmára
és politikai döntéseire, és gyakran emlékhelyek, megemlékezések, vagy jogi és politikai intézkedések formájában
kezelik őket.
A nemzeti trauma kezelése és feldolgozása fontos az ország belső békéjének és gyógyulásának érdekében. Az ilyen
traumával való szembenézés gyakran az igazságszolgáltatás, a megbékélési folyamatok és az emlékezetpolitika részét
képezi, hogy az érintett nemzet vagy ország újraépítse az identitását és az egységét.

A nemzeti/csoport trauma nem szükségszerűen saját tapasztalatból ered: a trauma reprezentációkon keresztül
kapcsolja össze a múltat és a jelent

A trauma folyamata egy összetett pszichológiai és érzelmi folyamat, amely akkor következik be, amikor valaki súlyos
és traumatikus eseményeket él át. Ennek a folyamatnak a részei között szerepel a közvetítés, a szelektív konstrukció és
a jelentések harca, valamint a jelentés és az identitás küzdelme.
Közvetítés: A trauma folyamatának kezdeti szakasza a traumatikus esemény átélése vagy elszenvedése. Ez az
esemény lehet fizikai vagy pszichológiai, és gyakran váratlan és súlyos. A trauma közvetlen hatással van az érintett
személy mentális és érzelmi állapotára.
Szelektív konstrukció: Miután a trauma megtörtént, az egyén megpróbálja feldolgozni és megérteni az eseményeket.
A szelektív konstrukció azt jelenti, hogy az egyén kiválasztja és kialakítja, mely részleteket vagy aspektusokat tartja
fontosnak vagy relevánsnak az eseményekkel kapcsolatban. Ez a folyamat részben az emlékezet és az élmények
újraértelmezését jelenti.
Jelentések harca: A trauma folyamata során az egyén lehet, hogy küzd azzal, hogy milyen jelentést és értelmezést
adjon az átélt traumás eseményeknek. Ezek a jelentések lehetnek ellentmondásosak vagy zavarosak, és az egyén
kénytelen választani, hogy melyiket fogadja el és melyiket utasítja el. Ez a harc azzal kapcsolatos, hogy az egyén
próbálja megérteni, mi történt vele, és hogyan illesztheti az eseményeket a saját világképébe és önmagához.

23
A jelentés és az identitás harca: Az egyénnek szembe kell néznie azzal, hogy a trauma milyen hatást gyakorol az
identitására és az önképére. A traumás események megkérdőjelezhetik az egyén önmagáról, másokról és a világról
alkotott képét. Ez a harc az identitás fenntartásáról és az eseményekkel való szembenézésről szól.
A trauma folyamata hosszú távú hatással lehet az érintett egyén pszichés egészségére, és azon dolgozni, hogy
megbirkózzon vele és újraépítse az életét, gyakran pszichoterápiát vagy más terápiás módszereket igényel. Az
identitás és az önmegértés újjáépítése és a jelentések rendezése segíthet az érintett személynek megtalálni a traumából
való felépülés útját.

A közvetítés hordozói olyan személyek vagy csoportok, akik aktívan részt vesznek a trauma átadásában, megértésében
és értelmezésében. Ezek a hordozók a kulturális és politikai színtereken belül működnek, és közvetítik az
eseményeket, a traumát és annak hatásait az egyén és a közösségek között. Néhány példa a közvetítés hordozóira:
Kulturális és politikai színterek között: Az eseményeknek és traumának az átadása és értelmezése általában
kulturális és politikai színtereken belül történik. Ilyen hordozók lehetnek médiumok, oktatók, művészek vagy
politikusok, akik segítik az események és traumák megértését és értelmezését a szélesebb közönség számára.
Átélők beszámolói: Azok, akik közvetlenül átélték a traumás eseményeket, gyakran fontos szerepet játszanak a
traumának a társadalom számára való közvetítésében. Beszámolóik és élményeik hozzájárulnak a traumának való
megértéshez és az empatikus kapcsolat kialakításához másokkal.
Sámánok, írók, rendezők, történészek: A művészek és tudósok is hordozói lehetnek a traumának és az
emlékezetnek. Írók, rendezők és művészek gyakran alkotnak műveket, amelyek segítenek a traumát kifejezni és
megosztani a közönséggel. Történészek kutatásaik révén hozzájárulhatnak az események és a trauma történetének
megismeréséhez és dokumentálásához.
Ezek a közvetítés hordozói hozzájárulnak ahhoz, hogy a traumás események és azok hatásai megérthetők legyenek a
társadalomban, és segíthetnek az érintett közösségeknek a traumával való megbirkózásban és a gyógyulásban. Az
emlékezeti munka és a közvetítés fontos szerepet játszik a traumát átélők és az emlékezési folyamatok számára a
trauma feldolgozásában és az újjáépülésben.

A kollektív trauma pszichés következményei komplexek lehetnek és különbözőek, mivel az egyének reakciói sok
tényezőtől függhetnek, például az esemény súlyosságától, az egyén életkorától és korábbi tapasztalataitól. Az
alábbiakban néhány olyan pszichés következményt sorolok fel, amelyek gyakran előfordulhatnak a kollektív
traumával való szembesülést követően:
Posttraumás stressz zavar (PTSD): A kollektív trauma átélésének egyik gyakori következménye a PTSD. A PTSD
tünetei között szerepelhetnek az ismétlődő rémálmok, a flashbackek (a traumás esemény ismételt átélése), a fokozott
szorongás, az irritabilitás és a túlzott éber állapot. Ezek a tünetek hosszú távon fennmaradhatnak és jelentős lelki
szenvedést okozhatnak.
Szorongás és depresszió: A kollektív trauma megnövelheti a szorongásos és depressziós zavarok kialakulásának
kockázatát az érintett egyéneknél. Az események súlyossága, a veszteségek és a bizonytalanság miatt az egyének
hosszú távon is szenvedhetnek szorongásos és depressziós tünetektől.
Társadalmi visszavonulás: Az egyének hajlamosak lehetnek a társadalomtól való visszavonulásra és a szociális
kapcsolatok elvesztésére a trauma hatására. Az izoláció és a visszahúzódás megnehezítheti a gyógyulást és a
támogatás elérését.
Identitászavar: A kollektív trauma meghatározó hatással lehet az érintett csoport tagjainak identitására. Az események
megváltoztathatják az egyének önértelmezését és értékrendjét, és kérdéseket vethetnek fel a saját helyükről a világban.
Feszültségek és konfliktusok: A kollektív trauma hatására növekedhet a feszültség és a konfliktusok a közösségek és a
társadalmi csoportok között. Az eseményekhez való különböző reakciók és az erőforrásokhoz való hozzáférés
egyenlőtlenségei miatt megosztottság és feszültség alakulhat ki.

24
Közösségi erősödés: Ugyanakkor a kollektív trauma lehetőséget teremthet a közösségi erősödésre és az
együttműködésre. A közösségek gyakran összetartanak a trauma utáni gyógyulás és az emlékezés érdekében. Az
események megélése közös élmény lehet, amely erősítheti a közösség egységét.
Kognitív változások: Az érintettek gondolkodásmódjában és világnézetében is változások következhetnek be a trauma
hatására. Például növekedhet az életnek és a biztonságnak az értékelése, és az optimizmus csökkenhet.
Fontos megjegyezni, hogy a kollektív trauma hatásai széles skálán mozognak, és az egyének és közösségek különböző
módon reagálhatnak rá. Az érintettek támogatása és segítése, valamint a szakemberekkel való együttműködés
rendkívül fontos a gyógyulás és a trauma feldolgozása szempontjából.

Az események diszkurzív rekonstrukciója olyan koncepció, amely az események és a történelem interpretációjával és

emlékezetének kialakításával kapcsolatos folyamatokat írja le. A diszkurzus a kommunikáció és az értelmezés
eszköze, és az események diszkurzív rekonstrukciója azt jelenti, hogy az emberek és a társadalom által kialakított
események emlékezetét és narratíváját azáltal alakítják, hogy beszélnek, írnak, gondolkodnak és kommunikálnak
azokról.
A diszkurzív rekonstrukció számos fontos elemet tartalmaz:
Nyelv és narratíva: Az események diszkurzív rekonstrukciója a nyelvi és narratív eszközökön keresztül történik. Az
emberek történeteket készítenek az eseményekről, amelyek meghatározzák az emlékezetüket és az értelmezésüket. Az
események narratívái határozzák meg, hogyan értelmezik azokat az egyének és a társadalom.
Politikai és kulturális kontextus: A diszkurzív rekonstrukció a politikai és kulturális kontextuson belül történik. Az
események értelmezése és emlékezete gyakran politikai és társadalmi hatalmi dinamikákban gyökerezik. Az
események narratívája befolyásolhatja a hatalmi struktúrákat és a politikai döntéseket.
Emlékezetpolitika: Az események diszkurzív rekonstrukciója része lehet az emlékezetpolitikának, amely az emlékek
és a történelem kezelését és irányítását foglalja magában. Az emlékezetpolitika arra irányul, hogy meghatározza,
hogyan emlékezünk az eseményekre és azokra az eseményekre adott reakciókat.
Identitás és hovatartozás: Az események diszkurzív rekonstrukciója befolyásolhatja az egyének és a közösségek
identitását és hovatartozását. Az események narratívája hozzájárulhat az identitás kialakításához és az egyének vagy
csoportok hovatartozásának érzéséhez.
Konfliktus és konszenzus: Az események diszkurzív rekonstrukciója során gyakran vannak olyan konfliktusok és
ellentmondások, amelyek körülbelül azt vitatják, hogy hogyan kell értelmezni az eseményeket. Ugyanakkor a
társadalomnak vannak közös narratívái, amelyek segíthetnek a közösségek összetartásában.
A diszkurzív rekonstrukció azt hangsúlyozza, hogy az emlékezet és az értelmezés dinamikus folyamat, amely
folyamatosan változik az idő múlásával és a társadalmi változásokkal. Az események diszkurzív rekonstrukciója
megmutatja, hogy az emlékek és az értelmezés nem statikusak, hanem folyamatosan formálódnak és
újraértelmeződnek a társadalomban.

A traumatikus vereségeket, veszteségeket valamilyen módon fel kell dolgozni a csoport egzisztenciájának és
működésének fenntartása érdekében:
A traumaelaboráció folyamata a trauma megértésének és feldolgozásának lépcsőfokait írja le, és különböző
módszerekkel próbálja megragadni az érintett egyének vagy közösségek reakcióit a traumatikus eseményekre.
Elisabeth Kübler-Ross svájci pszichológus és pszichiáter által kifejlesztett "tagadás-harag-alkudozás-depresszió-
elfogadás" modell azokat a lépéseket mutatja be, amelyeken az egyén átmegy, amikor megpróbálja feldolgozni a
traumás élményeket. Fontos megjegyezni, hogy minden egyén egyedi, és nem feltétlenül követi szigorúan ezeket a
lépéseket vagy nem feltétlenül minden lépést tapasztal meg.
A Kübler-Ross által javasolt lépcsőfokok a következők:

25
Tagadás: Az első reakció a traumára általában a tagadás. Az egyén nehezen hiszi el vagy fogadja be a traumát, és
gyakran megpróbálja minimalizálni vagy tagadni az események súlyosságát.
Harag: A tagadás után az egyén gyakran haraggal reagál a traumás eseményekre. A düh azzal kapcsolatos lehet, hogy
miért kellett átélniük ezt a traumát, és hogy miért történhetett meg velük.
Alkudozás: Ebben a szakaszban az egyén megpróbál alkudozni vagy kibogozni a traumás helyzetet. Lehet, hogy
ígéreteket tesz vagy megpróbálja megtalálni a kiutat a traumás helyzetből.
Depresszió: A depresszió a trauma feldolgozásának egyik fázisa, amikor az egyén rádöbben a trauma súlyosságára és
a veszteségek érzésére. A depresszió során gyakran jelen van szomorúság és kilátástalanság.
Elfogadás: Az elfogadás szakasza az, amikor az egyén kezdi elfogadni a traumás események tényét, és elkezdi
újraépíteni az életét. Ez a folyamat lehetővé teszi az egyén számára, hogy újra talpra álljon és elkezdje újraépíteni az
életét a trauma után.
Fontos megérteni, hogy ezek a lépcsőfokok nem minden esetben követik egymást lineárisan, és az egyének különböző
sebességgel és módokon járhatnak végig rajtuk. Az egyének egyéni körülményeik és személyes erőforrásaik alapján
reagálnak a traumára. A traumaelaboráció folyamata segíthet az érintett személyeknek megérteni és feldolgozni a
traumát, de nincs egyetlen "helyes" vagy univerzális reakció a traumás eseményekre.

A poszttraumatikus növekedés egy olyan pszichológiai és személyes folyamat, amely az emberi erőforrások
erősödését és fejlődését hozza létre a trauma után. Richard G. Tedeschi és Lawrence G. Calhoun, két elismert
pszichológus, dolgozta ki ezt a fogalmat. A poszttraumatikus növekedés azt sugallja, hogy a trauma nemcsak pusztító
hatásokkal jár, hanem lehetőséget kínál a személyes fejlődésre és a pszichés erőforrások mélyebb megértésére.
A poszttraumatikus növekedés folyamatának fontos elemei lehetnek:
Önismeret növekedése: A trauma után az egyén gyakran jobban megérti önmagát, a saját erősségeit és gyengeségeit.
Ez lehetővé teszi számára, hogy hatékonyabban kezelje az élet különböző kihívásait.
Empátia növekedése: A traumás élmények által megnövekedett empátia segít az egyénnek jobban megérteni
másokat, akik hasonlóan nehéz helyzetekkel küzdenek. Ez hozzájárulhat a közelebbi kapcsolatokhoz és az emberek
közötti támogatás növekedéséhez.
Új prioritások és értékek: A trauma után az egyén gyakran újraértékeli az életében fontos dolgokat. Előfordulhat,
hogy kialakulnak új értékek és prioritások, amelyek segítenek neki a jobb életminőség elérésében.
Spiritualitás és hit: A traumás élmények gyakran hozzájárulhatnak az egyén spirituális fejlődéséhez és az élet
értelmének mélyebb megértéséhez.
Személyes erősségek kibontakozása: A trauma után az egyén hajlamosabb lehet kifejleszteni és használni az eddig
rejtve maradt erőforrásait, például a belső kitartást, a problémamegoldó készségeket és az alkalmazkodóképességet.
A poszttraumatikus növekedés nem azt jelenti, hogy a trauma könnyű vagy elhanyagolható lett volna. Sok esetben a
trauma továbbra is nehéz és fájdalmas, és az érintett személyeknek szakmai segítségre lehet szükségük a
feldolgozáshoz. Azonban a poszttraumatikus növekedés azon elképzelésen alapul, hogy a trauma után az egyénnek
lehetősége van a személyes fejlődésre és erősödésre, és a trauma megtapasztalása nem feltétlenül zárja ki a pozitív
változásokat az életében.

Választott trauma egy fogalom, amelyet Vamik D. Volkan, a ciprusi-török pszichiáter és csoportpszichoterapeuta
fejlesztett ki. Ez a fogalom a csoportok és nemzetek kollektív emlékezetének sajátosságait vizsgálja, különösen a
traumákhoz és a történelmi eseményekhez való viszonyukat.
A választott trauma olyan történelmi vagy kollektív emlékezetekre utal, amelyek egy csoport vagy nemzet kollektív
identitásának részévé válnak, és amelyeknek az emlékezés és a megőrzés módját meghatározza az adott közösség.

26
Fontos jellemzője, hogy ezek a történelmi események gyakran hősies vereségek, amelyeket a csoport tagjai büszkén
hordoznak, és amelyek az identitásuk és az önazonosságuk részét képezik.
Az érdekes és kihívást jelentő aspektusa a választott traumának az, hogy az érintett csoport vagy nemzet gyakran nem
hajlandó elfogadni a valóságot vagy reálisan értékelni a történelmi eseményeket. Ehelyett a hősies vereségek vagy
tragikus események romantizálására vagy idealizálására hajlamosak. Ezt az idealizált emlékezést gyakran használják
az identitásuk és az összetartozásuk megerősítésére.
Ez a fajta emlékezetpolitika lehet pozitív hatással a csoport összetartására és identitására, de ugyanakkor hozhat
magában konfliktusokat is más csoportokkal, mivel a választott traumával kapcsolatos idealizált emlékezetek gyakran
ütközhetnek a más csoportok történelmi emlékezetével.
A választott trauma és az idealizált emlékezetek példái közé tartozhatnak olyan események, mint a történelmi csaták
vagy konfliktusok, amelyeket a csoportok hősiesként emlékeznek meg, anélkül, hogy reálisan megítélnék azokat. Az
ilyen emlékezetek és identitások általában erőteljesek és mélyek, és gyakran járulnak hozzá a csoportok
szolidaritásához és összetartásához. Azonban az érintett csoportoknak kihívásokat is jelenthetnek a más csoportokkal
való békés együttélésben és a történelem objektív elemzésében.

A nyelv kiemelkedő szerepet játszik az emlékezésben és az emlékek történeti konstrukciójában. Az emlékek nem
egyszerűen objektív események vagy információk tárolása, hanem a nyelv révén válnak valódi történetekké, amelyek
jelentéseket hordoznak és részei az egyének és a csoportok identitásának konstrukciójának.
Néhány mód, ahogyan a nyelv befolyásolja az emlékezést és az identitást:
Emlékek történeti konstrukciója: Az emlékek nemcsak az események pontos reprodukcióján alapulnak, hanem a
nyelv segítségével újraépítik és rekonstruálják azokat. Az emlékek elbeszélésbe és történetekbe vannak beágyazva,
amelyeket az egyén vagy a csoport tagjai létrehoznak. Ez a történeti konstrukció segít az emlékek értelmezésében és
kontextusba helyezésében.
Jelentésadás: A nyelv segítségével az emlékeknek jelentést adunk. Az emlékezés során az egyének vagy a csoportok
kialakítják azt a narratívát, amely azt magyarázza, mi történt, miért történt, és milyen hatása volt az érintettekre. Ez a
jelentéskonstrukció lehetővé teszi az események értelmezését és az emlékekkel való azonosulást.
Identitáskonstrukció: Az emlékek és az azokkal kapcsolatos történetek szerves részét képezik az identitásnak. Az
egyének és a csoportok az emlékek és az emlékezet révén határozzák meg, ki is vannak, és honnan jönnek. Az
emlékek hozzájárulnak az egyén vagy a csoport identitásának konstrukciójához, és segítenek meghatározni, hogy kik
ők és milyen értékeket képviselnek.
Az emlékezet, a nyelv és az identitás összefonódik, és együtt alakítják az egyének és csoportok történetét és önképét.
A csoportok és nemzetek gyakran használják az emlékezetüket arra, hogy egy koherens és elfogadható identitást
építsenek ki önmagukról, és a nyelv a kulcsfontosságú eszköze ennek a folyamatnak. Az emlékezetpolitika és a
történetmesélés ereje befolyásolhatja, hogy milyen identitást hoznak létre az emlékezetükből és az emlékezésükből.

Az események verbális megosztása rendkívül fontos a személyes és kollektív emlékezet szempontjából. Az verbális
megosztás segít abban, hogy az eseményeket szervezni lehessen az emlékezetben, és lehetővé teszi az elaborációt,
vagyis az emlékek gazdagítását, részletekkel való kibővítését és mélyebb megértését. Néhány módja, hogyan segít az
események verbális megosztása az emlékezetben:
Szervezés: Amikor valaki megosztja egy esemény részleteit vagy történetét másokkal, az segít az események
szervezésében az emlékezetben. Az események kronológikus sorrendben vagy tematikus csoportokban kerülnek
bemutatásra, ami segíti az emlékezet strukturálását.
Elaboráció: Az események verbális megosztása lehetővé teszi az elaborációt, vagyis az emlékek gazdagítását további
részletekkel és kontextusokkal. Amikor valaki beszél egy eseményről, hajlamos hozzáadni saját érzéseit, gondolatait
és tapasztalatait, ami gazdagabbá és részletesebbé teszi az emléket.

27
Társadalmi emlékezés: Az események verbális megosztása a társadalmi emlékezés része. Amikor egy csoport vagy
közösség beszél egy adott eseményről, az hozzájárul a közös történelmi tudathoz és a kollektív emlékezethez.
Értelmezés: Az események verbális megosztása lehetőséget teremt az események értelmezésére és magyarázatára. Az
emberek gyakran megpróbálják megérteni az események okait, következményeit és jelentőségét, amikor elbeszélik
vagy megosztják őket.
Kapcsolódás és kötődés: Az események megosztása másokkal hozzájárul a kapcsolódáshoz és az emberi kötődéshez.
Amikor az emberek beszélnek saját élményeikről vagy történeteikről, ez lehetővé teszi az empátia és az azonosulás
kialakulását másokkal, ami erősíti a közösségi kötelékeket.
Az események verbális megosztása tehát nemcsak a személyes emlékezet és az önkifejezés eszköze, hanem a
társadalmi emlékezés, az identitáskonstrukció és az emberi kapcsolatok erősítésének is fontos eszköze. Az aktív
beszélgetés és az emlékek megosztása lehetővé teszi az emberek számára, hogy jobban megértsék saját és mások
emlékeit, és gazdagabbá tegyék az emlékezetüket.

James W. Pennebaker és Joshua M. Smyth pszichológusok kifejlesztettek egy olyan kutatási eljárást, amely a verbális
kifejezés és az emlékek közötti kapcsolatot vizsgálja. Az eljárást néha a "diszkurzív terápia" vagy "önkielégítő írás"
módszerként is említik. Az alapötlet az, hogy az aktív verbális kifejezés segíthet az emlékek feldolgozásában és az
érzelmi megküzdésben.
Az eljárás részeként az embereket arra ösztönzik, hogy írjanak vagy beszéljenek egy adott témáról, például egy
traumatikus élményről vagy stresszhelyzetről, és fejezzék ki az érzéseiket, gondolataikat és élményeiket. A kutatások
azt mutatják, hogy az ilyen verbális kifejezés segít az élmények feldolgozásában, az érzelmi megküzdésben és az
emlékekkel való megbékélésben.
A naplóvezetés, különösen ismételt naplóvezetés, pozitív hatást gyakorolhat a fizikai és mentális egészségre. Azok,
akik rendszeresen vezettek naplót betegségük lefolyása alatt, jobban tudták szervezni az élményeiket és kevésbé
szenvedtek fizikai és mentális problémáktól. Ez azt sugallja, hogy az írás és az ismételt naplóvezetés segíthet az
érzelmi feldolgozásban és az érzelmi megküzdésben, ami pedig pozitív hatással lehet az egészségre.
A csoportidentitás nyelvi változói között az "ágencia" fogalma is fontos szerepet játszik. Itt az "ágencia" a
csoporttagok szemszögéből kerül értelmezésre, és különféle aspektusokon keresztül határozza meg a csoportidentitás
kialakítását. Néhány kulcsfontosságú szempont az ágencia kapcsán a csoportidentitás nyelvi változóiban:
Személyes és társas identitás része: Az ágencia fogalma része az egyén és a csoport identitásának. A csoporttagok
számára fontos, hogy érezhessék, hogy rendelkeznek cselekvőképességgel és kompetenciával a csoportjukban. Az
ágencia hozzájárul a személyes és társas identitás erősítéséhez, mivel azt mutatja, hogy az egyén és a csoport képes
cselekedni és irányítani saját sorsát.
Cselekvőképesség és kompetencia: Az ágencia összekapcsolódik a cselekvőképességgel és a kompetenciával. A
csoporttagoknak az ágencia révén lehetősége van arra, hogy hatékonyan cselekedjenek a csoportjuk érdekeinek
érvényesítése érdekében. Az ágencia hozzájárulhat a csoporttagok önbizalmához és önbecsüléséhez.
Sors irányítása és kontroll: Az ágencia lehetővé teszi a csoporttagok számára, hogy érezzék, hogy képesek irányítani
saját sorsukat és befolyásolni a csoportjuk jövőjét. Az ágencia összefügg a döntéshozatallal és a cselekvéssel, és
erősítheti a csoportidentitást a kontroll és az irányítás érzésén keresztül.
Az ágencia tehát fontos szempont a csoportidentitás nyelvi változóiban, és hozzájárul ahhoz, hogy a csoporttagok
értelmezzék és erősítsék saját identitásukat a csoportjukban. Az ágencia szorosan kapcsolódik a cselekvéshez és a
kontrollhoz, és befolyásolja, hogyan élik meg a csoporttagok saját és a csoportjuk identitását a nyelv és a
kommunikáció révén.

A magyar nyelvben az ágenciát a szöveg szintjén az aktivitás-passzivitás illetve az intencionalitás, kényszer

kifejezései hordozzák. Az aktivitás-paszivitás leginkább az igehasználatban érhető tetten. Nem mindegy, hogy az

28
elbeszélő épp tesz valamit, vagy történik vele valami az események során, esetleg befejez egy kapcsolatot, vagy
befejeződik egy kapcsolata.
Az ágencia és az identitás között szoros összefüggés van, és ez az összefüggés különösen hangsúlyos lehet
csoportidentitás és csoportközi eloszlás esetén, valamint negatív események kezelésekor. Az alábbiakban részletesen
bemutatjuk ezeket az összefüggéseket:
Csoportközi eloszlás vizsgálata: Az ágencia és az identitás összekapcsolódnak a csoportközi eloszlás vizsgálata
során. Csoportközi eloszlás alatt azt értjük, hogy hogyan értékelik vagy osztályozzák a különböző csoportokat
egymáshoz viszonyítva. A csoportidentitás részeként a csoportok gyakran összehasonlítják saját csoportjukat más
csoportokkal, és az ágencia képessége, valamint az identitás pozitív vagy negatív értelmezése jelenik meg ebben a
folyamatban. Például, ha egy csoport magas ágenciát tulajdonít saját csoportjának, akkor hajlamosak lehetnek pozitív
módon értékelni saját csoportjukat, ami a csoportidentitás megerősítését szolgálja.
Negatív események: Negatív események, mint például kudarcok vagy veszteségek, szintén befolyásolhatják az
ágencia és az identitás összefüggését. Az, hogy a csoport milyen módon reagál egy negatív eseményre, összefügg
azzal, hogy hogyan értelmezik az ágenciát és az identitást:
Saját csoport magas ágencia – kudarc elfogadása: Ha a saját csoportot magas ágenciával társítják, akkor
könnyebben elfogadhatják a kudarcokat vagy a negatív eredményeket. Az ágencia érzése azt jelentheti, hogy a csoport
képes megbirkózni a kihívásokkal, és képesek elfogadni a negatív eseményeket anélkül, hogy azok károsítanák a
csoportidentitást. Az ágencia erősítése pozitív módon befolyásolhatja az identitást.
Külső csoport magas ágencia – defenzív identitás: Ha egy külső csoportot magas ágenciával ruháznak fel, és a saját
csoportot alacsony ágencia jellemzi, akkor a saját csoport defenzív identitást alakíthat ki. Ez azt jelenti, hogy a csoport
próbálja megvédeni vagy megerősíteni saját identitását, és gyakran ellenállást tanúsít azokkal a személyekkel vagy
csoportokkal szemben, akik fenyegetést jelenthetnek a csoportidentitásra nézve.
Az ágencia és az identitás összefüggése tehát meghatározó lehet a csoportok közötti értékelésben és az identitás
kialakításában, különösen akkor, amikor negatív események fordulnak elő. Az ágencia érzése és az identitás védelme
vagy megerősítése fontos tényezők lehetnek a csoportidentitás alakulásában és fenntartásában.

A pozitív és negatív eseményekben magas ágencia rendelkezése esetén kialakuló jól szervezett autonóm identitás egy
olyan jelenség, amikor a csoport vagy egyén a képességüket és a cselekvőképességüket mind pozitív, mind negatív
események során magasnak éli meg. Ez a kettős állapot hozzájárulhat a jól szervezett és autonóm identitás
kialakulásához. Itt van néhány fontos szempont ezzel kapcsolatban:
Magas ágencia pozitív események során: Pozitív események, például siker, elismerés vagy győzelem során a
csoport vagy egyén magas ágenciát érezhet, mivel ezek az események azt jelzik, hogy a csoport vagy az egyén képes
volt valamilyen pozitív eredményt elérni. Ez erősítheti az önbizalmat, az önértékelést és az ágencia érzését.
Magas ágencia negatív események során: A negatív események során is megnyilvánulhat a magas ágencia,
különösen akkor, ha a csoport vagy az egyén képes megbirkózni a kihívásokkal és megtanulni a negatív
eseményekből. Ez azt jelentheti, hogy a negatív események nem rombolják le az ágencia érzését, hanem lehetőséget
kínálnak a tanulásra és a fejlődésre.
Jól szervezett autonóm identitás: A jól szervezett autonóm identitás azt jelenti, hogy a csoport vagy az egyén
rendelkezik egy olyan identitással, amely független és autonóm, és nem hagyja, hogy pozitív vagy negatív események
határozzák meg. Ez a fajta identitás erős és stabil, és képes megőrizni az ágencia érzését mind pozitív, mind negatív
körülmények között.
Egy jól szervezett autonóm identitás lehetővé teszi a csoport vagy az egyén számára, hogy hatékonyan kezelje mind a
sikereket, mind a kudarcokat anélkül, hogy azok komolyan veszélyeztetnék az identitásukat. Az ágencia és az identitás
közötti szoros összefüggés lehetővé teszi a pozitív és negatív események kezelését anélkül, hogy azok túlzottan
befolyásolnák az önbizalmat és az önbecsülést.

29
A csoportközi értékelés olyan folyamat, amelynek során egy csoport vagy csoporttagok értékelik és értelmezik saját
csoportjukat más csoportokkal való összehasonlításban. Ebben a kontextusban több fontos szempont és jelenség is
érvényesül:
Pozitív szociális identitás fenntartása: Az egyik kulcsfontosságú szempont a csoportközi értékelés során a pozitív
szociális identitás fenntartása. Az emberek hajlamosak pozitívan értékelni saját csoportjukat és annak tagjait annak
érdekében, hogy fenntartsák a pozitív csoportidentitást. Ez a pozitív értékelés segít erősíteni az önbizalmat és az
önbecsülést, ami fontos az egyéni és csoportos identitás szempontjából.
Külső csoporttal való összehasonlítás: A csoportközi értékelés mindig külső csoportokkal való összehasonlításban
értelmeződik. Az emberek gyakran azáltal értelmezik saját csoportjukat, hogy hogyan viszonyulnak más
csoportokhoz. A csoportközi értékelés során gyakran azonosítják azokat a jellemzőket vagy értékeket, amelyek saját
csoportjukat pozitív módon kiemelik más csoportokkal szemben.
Csoport elfogultság: A csoportközi értékelés gyakran vezethet a csoport elfogultság kialakulásához. Ez azt jelenti,
hogy az emberek pozitívabban értékelik saját csoportjukat és annak tagjait, és negatívabban értékelik más csoportokat.
Ez az elfogultság azért alakul ki, mert az emberek hajlamosak védeni és erősíteni saját csoportidentitásukat.
Végső attribúciós hiba: A végső attribúciós hiba egy olyan kognitív torzulás, amikor az emberek hajlamosak
túlzottan a külső okokat hibáztatni más csoportok cselekedeteiért vagy viselkedéséért, miközben saját csoportjuk
esetében azokat az okokat keresik, amelyek magyarázatot nyújtanak pozitív viselkedésükre vagy cselekedeteikre.
A végső attribúciós hiba (ultimate attribution error) egy olyan kognitív torzulás vagy szociális értelmezési hiba,
amelynek során az emberek hajlamosak más csoportok tagjainak viselkedését vagy cselekedeteit az egyéni belső
tulajdonságokkal, személyes jellemzőkkel vagy állandó attribúciókkal magyarázni, míg saját csoportjuk tagjainak
viselkedését a külső körülményekkel, helyzeti faktorokkal vagy átmeneti attribúciókkal magyarázzák. Az elnevezése
"végső attribúciós hiba" arra utal, hogy az emberek hajlamosak "végső" vagy alapvető okokat tulajdonítani más
csoportok tagjainak, míg saját csoportjuk tagjainál az okokat kevésbé belső tényezőkkel magyarázzák.
Ez a torzulás egy olyan sztereotípia kifejeződése, amely az idegen vagy más csoportok tagjainak negatív viselkedését
vagy cselekedeteit azoknak állandó és belső tulajdonságaikkal magyarázza, míg saját csoportjuk tagjainak
viselkedését a külső körülményekkel vagy helyzeti faktorokkal hozza kapcsolatba. Ez a hiba hozzájárulhat a
társadalmi elkülönüléshez és az intercsoportos konfliktusokhoz.
Példa a végső attribúciós hibára:
Ha egy személy más csoportba tartozik, és valamilyen pozitív vagy negatív viselkedést tanúsít, a hiba azt
eredményezheti, hogy az emberek ezt a viselkedést az illető állandó jellemzőinek tulajdonítják. Például, ha egy másik
etnikumhoz tartozó személy hibázik egy csoportban, az emberek hajlamosak lehetnek azt gondolni, hogy az illetőnek
nincs elegendő intelligenciája vagy képessége, nem pedig arra hivatkoznak, hogy a személy esetleg egyedi vagy
ideiglenes problémával szembesült.
Ugyanakkor, ha saját csoportjuk tagja hibázik, az emberek hajlamosak lehetnek az okot a külső körülményekben vagy
ideiglenes stresszben látni, és nem az illető állandó jellemzőiben.
A végső attribúciós hiba széles körben vizsgált és dokumentált szociálpszichológiai torzulás, amely a csoportközi
értékeléshez és az intercsoportos konfliktusokhoz kapcsolódik. Az ismerete fontos lehet a sztereotípiák és előítéletek
leküzdésében és a pozitívabb intercsoportos kapcsolatok kialakításában.

Nyelvi elfogultság: A csoportközi értékelés a nyelvi szinten is megnyilvánulhat. Az emberek gyakran használnak
nyelvi eszközöket, például pozitív kifejezéseket és metaforákat saját csoportjukhoz kapcsolódóan, míg negatív vagy
pejoratív nyelvezetet használhatnak más csoportokkal szemben.
Felerősödés konfliktusos helyzetekben: A csoportközi értékelés és a csoportidentitás megerősítése különösen
felerősödhet konfliktusos helyzetekben. Amikor egy csoport identitását fenyegetve érzi, akkor hajlamos lehet
erőteljesebben kiemelni és védeni saját csoportidentitását a külső csoportokkal való összehasonlítás során.

30
Ezek a szempontok és jelenségek azt mutatják, hogy a csoportközi értékelés kulcsfontosságú szerepet játszik a
csoportidentitás és az egyéni identitás kialakításában és fenntartásában, és számos pszichológiai és nyelvi
mechanizmuson keresztül valósul meg. Az emberek hajlamosak olyan stratégiákat alkalmazni, amelyek segítik a
pozitív csoportidentitás fenntartását és erősítik az önbizalmat a csoporton belül.

A nyelvi elfogultság (linguistic bias) egy olyan jelenség, amikor a nyelvhasználat során a beszélők vagy írók
részrehajló vagy elfogult kifejezéseket használnak saját csoportjuk vagy más csoportok jellemzésére. A nyelvi
elfogultság olyan nyelvi torzulásokat tartalmaz, amelyek a csoportközi értékelés és a csoportidentitás kialakításához
vagy megerősítéséhez kapcsolódnak.
Maass és munkatársai által végzett kutatások és elméleti munka alapján a nyelvi elfogultság néhány fontos
megnyilvánulása a következők:
Pozitív kifejezések saját csoportra: A beszélők vagy írók hajlamosak pozitív kifejezéseket és metaforákat használni
saját csoportjukra vonatkozóan. Ezek a pozitív kifejezések erősítik saját csoportjuk pozitív értékelését és
csoportidentitását. Például, saját csoportot hívnak "bátor harcosoknak" vagy "nagy hősöknek."
Negatív vagy pejoratív kifejezések más csoportokra: A nyelvi elfogultság azon is megnyilvánulhat, hogy a
beszélők vagy írók negatív vagy pejoratív kifejezéseket használnak más csoportokra vonatkozóan. Ezek a kifejezések
leértékelik vagy stigmatizálják más csoportokat. Például, más csoportokat negatív sztereotípiákkal vagy sértő
kifejezésekkel írhatnak le.
Nyelvi kontrasztálás: A nyelvi elfogultság magában foglalhatja a nyelvi kontrasztálást, amikor a saját csoport pozitív
tulajdonságait hangsúlyozzák, miközben más csoportok negatív tulajdonságait hangsúlyozzák. Ez a nyelvi stratégia
azért használható, hogy a csoportközi különbségeket hangsúlyozzák és megerősítsék.
A nyelvi elfogultság azért fontos, mert befolyásolja a kommunikációt és a kultúrát. Az elfogult nyelvhasználat
hatással lehet az emberek véleményére és érzéseire a csoportokkal szemben, és hozzájárulhat a sztereotípiák és a
szociális elkülönülés fenntartásához. Az ilyen nyelvi elfogultságok az interkulturális kommunikációban és a csoportok
közötti konfliktusokban is fontos szerepet játszhatnak.
A nyelvi elfogultság megértése és felismerése fontos lépés lehet a pozitívabb és elfogadóbb csoportközi
kommunikáció és kapcsolatok kialakítása felé.

Az explicit társas ítéletek, amelyek az esemény szereplőire vonatkoznak, olyan nyelvi jegyek, amelyek segítenek
kifejezni, hogy az emberek hogyan értékelik vagy ítélik meg másokat. Ezek a nyelvi jegyek hozzájárulnak a szociális
interakciókhoz, és lehetővé teszik az emberek számára, hogy kifejezzék véleményüket, érzelmeiket és értékeiket az
adott személyek vagy csoportok viselkedésével kapcsolatban. Az explicit társas ítéletek közé tartoznak:
Attribútumok: Az attribútumok olyan tulajdonságok vagy jellemzők, amelyeket az emberek egy adott személyhez
vagy csoporthoz társítanak. Például, ha valaki azt mondja, hogy valaki "bölcs" vagy "igazságtalan," ezek az
attribútumok olyan tulajdonságokat fejeznek ki, amelyeket az emberek az adott személyről gondolnak. Az
attribútumok lehetnek pozitívak vagy negatívak, és hozzájárulhatnak a személy vagy csoport értékeléséhez.
Érzelmi reakciók és viszonyulások: Az érzelmi reakciók és viszonyulások olyan kifejezések vagy kijelentések,
amelyek az érzelmeket és a viszonyulást fejezik ki egy adott személy vagy csoport iránt. Például, ha valaki azt
mondja, hogy valakit "csodál" vagy "megvet," ezek az érzelmi reakciók és viszonyulások azt mutatják, hogy az illető
milyen érzelmi reakciókat él meg az adott személy vagy csoport viselkedése kapcsán.
Értékelő interpretációk: Az értékelő interpretációk olyan kifejezések vagy kijelentések, amelyek értelmező és
értékelő jelentést hordoznak. Például, ha valaki azt mondja, hogy valakit "kizsákmányol" vagy "megaláz," ezek az
értékelő interpretációk azt fejezik ki, hogy az illető hogyan értékeli az adott személy vagy csoport viselkedését, és
milyen értelmezést ad neki.
Ezek a nyelvi jegyek segítenek az embereknek kifejezni, hogy hogyan értékelik másokat a mindennapi kommunikáció
során. Az attribútumok, érzelmi reakciók és értékelő interpretációk egyaránt hozzájárulnak a társadalmi
31
interakciókhoz és a szociális értelmezéshez. Az ilyen nyelvi jegyek segítenek az embereknek kifejezni, hogyan
értékelik vagy ítélik meg másokat az élet különböző helyzeteiben.

Az explicit társas ítéletek, mint például a pozitív elfogultság és az értékelő interpretációk, szoros összefüggésben
vannak az identitással és a csoportidentitással. Itt bemutatok néhány ilyen összefüggést:
Pozitív elfogultság és identitásfenyegetés: A pozitív elfogultság az a tendencia, amikor egy személy vagy csoport
pozitívan értékeli saját csoportját, és pozitívabb sztereotípiákat alkot róla. Ennek az összefüggése az identitással az,
hogy amikor egy csoport identitása fenyegetve érzi magát, például kulturális vagy történelmi kontextusban, az
emberek hajlamosak erősebben ragaszkodni pozitív elfogultságukhoz, hogy fenntartsák pozitív identitásukat.
Történeti nagyság kiemelése és identitásfenntartás: A csoportok gyakran hajlamosak a történelmi nagyságukat
vagy eredményeiket hangsúlyozni annak érdekében, hogy fenntartsák pozitív csoportidentitásukat. Az összefüggés az
identitással itt az, hogy a csoport tagjai hajlamosak lehetnek az identitásukat azonosítani a csoport múltjával és
történetével. Az idegen csoportok vagy kultúrák leértékelése ebben az összefüggésben azért fordulhat elő, mert a
csoport identitásának fenntartása érdekében az emberek hajlamosak lehetnek a saját csoportjukat kiemelni és más
csoportokat leértékelni.
Ezek az összefüggések példái annak, hogyan befolyásolhatja a pozitív elfogultság és az identitásfenntartás a
csoportidentitást és a szociális értékelést. Az identitásfenyegetés, a csoportok közötti rivalizálás és a pozitív
elfogultság mind olyan tényezők, amelyek meghatározhatják, hogyan értelmezzük és ítéljük meg más csoportokat, és
hogyan próbáljuk megfenntartani saját csoportidentitásunkat. Az ilyen összefüggések segíthetnek megérteni a
csoportok közötti konfliktusokat és az identitás alakulását.

A csoportidentitás nyelvi változói a pszichológiai perspektívában fontos téma, mivel az emberi identitás és
csoporttagság meghatározó szerepet játszanak az egyének érzelmi és kognitív folyamataiban. Az alábbiakban
részletesebben ismertetem a csoportidentitás nyelvi változóit és ezek pszichológiai vonatkozásait:
Befolyásolja az események észlelését és a jelentések kialakítását: A csoportidentitás a csoporttagság tudatára
vonatkozik, és ez az identitás meghatározza, hogyan észleljük és értelmezzük a körülöttünk zajló eseményeket. Az
egyén hajlamos lehet azokat az eseményeket észlelni és értelmezni a csoportja szemszögéből, ami befolyásolhatja a
jelentések kialakítását. Például, ha valaki erősen az egyik politikai csoport tagja, akkor az eseményeket gyakran a
csoportjának megfelelően értékeli és értelmezi.
Az empátia mutatója: A csoportidentitásnak fontos szerepe van az empátia kialakításában és kifejezésében. Az
emberek általában könnyebben tudnak azonosulni és empátiát érezni olyan személyek iránt, akik ugyanahhoz a
csoporthoz tartoznak, mint ők. Ezt nevezik azonos csoporttagok iránti empátiának. Ugyanakkor lehet ellentétes hatás
is, amikor az emberek azonosulnak a saját csoportjukkal, és nehézséget okozhat empátiát érezni az idegen csoportok
iránt.
Kognitív állapotok megjelenítése: A csoportidentitás nyelvi változói kognitív állapotokat is tükrözhetnek. A
csoporttagság és az azonosulás a csoporttal befolyásolhatja a kognitív folyamatokat a következő módon:
a. Szubjektivizáció - nézőpont felvétele: A szubjektivizáció azt jelenti, hogy az egyén egy adott csoport tagjaként
szemléli a világot, és a saját csoportjának nézőpontját veszi figyelembe az események értelmezése során. Ez vezethet
elfogultsághoz vagy egyoldalú nézőpont kialakításához.
b. Az esemény megértése - kognitív elaboráció: A csoportidentitásnak van hatása az események mélyebb
megértésére is. Az emberek hajlamosak lehetnek jobban kifejleszteni vagy mélyebb szinten megérteni azokat az
eseményeket, amelyek a saját csoportjukkal kapcsolatosak. Ez segíthet az identitás erősítésében és az azonosulás
fokozásában.
Az emberi csoportidentitás és a hozzá kapcsolódó nyelvi változók tehát számos pszichológiai folyamatot és
viselkedést befolyásolnak, és a pszichológiai kutatások segítenek jobban megérteni, hogyan működik ez a kapcsolat az
egyéni és csoportidentitás között.

32
A csoportidentitás nyelvi jegyei és azok összefüggései az identitással a pszichológiai perspektívából nézve:
Kognitív cselekvések (hisz, gondol, vél, szerinte): Az egyének csoportidentitásukat kifejezhetik olyan nyelvi
cselekvésekkel, amelyek arra utalnak, hogy milyen meggyőződéssel rendelkeznek a saját csoportjukkal kapcsolatban.
Az ilyen nyelvi kifejezések segíthetnek megerősíteni és kifejezni az egyéni identitást a csoporton belül, valamint
összekapcsolhatják az egyént a csoport értékeivel és meggyőződéseivel.
Érzelem szavak és kifejezések:

Explicit érzelmek: Az explicit érzelmek olyan nyelvi kifejezések, amelyek közvetlenül kifejezik az érzelmi állapotot
vagy reakciót. Az ilyen kifejezések, mint például "sajnál," "dühös," "félelem," "remény," stb., hozzájárulhatnak az
érzelmi kifejezéshez és az azonosuláshoz a csoporttal, például azáltal, hogy megosztják az egyének érzéseit vagy
érzelmi reakcióit a csoportjuk iránt.
Implicit érzelmek: Az implicit érzelmek olyan kifejezések, amelyek önmagukban nem az érzelmeket fejezik ki, de
érzelemmel bíró fogalmakra utalnak. Például, "csonkítás," "népirtás," "öldöklés," "összeomlás" olyan kifejezések,
amelyek eleve érzelemmel bírnak, és ezen keresztül érzelmeket hozhatnak felszínre az egyénekben. Az ilyen
kifejezések használata az identitás erősítéséhez és az empatikus kapcsolatok kialakításához vezethet a csoporttagok
között.
Összefüggései az identitással:

Saját csoport pszichológiai perspektívája pozitív tartalommal – csoportidentitás erősítése: Az egyének pozitív
nyelvi kifejezéseket használhatnak, hogy erősítsék a csoportjuk iránti pozitív érzelmeiket és az azonosulásukat a
csoporttal.
Párhuzamos külső csoport perspektívájának bemutatása – érzelmileg kiegyensúlyozott, stabil identitás: Az
egyének olyan nyelvi eszközöket alkalmazhatnak, amelyek segítenek megérteni vagy bemutatni más csoportok
perspektíváját is. Ez hozzájárulhat egy érzelmileg kiegyensúlyozott és stabil csoportidentitáshoz, amely nyitott más
kultúrák és csoportok felé.
Külső csoport perspektívájának hangsúlyozása negatív tartalommal – felelősség áthárítás: Ha az egyének a
külső csoport perspektíváját negatív tartalommal hangsúlyozzák, ez segíthet a felelősség áthárításában vagy az
azonosulás hiányában a másik csoporttal.
Explicit és implicit érzelmi kifejezések csökkenő tendenciája – trauma elaboráció: Az explicit és implicit érzelmi
kifejezések csökkenő tendenciája is megfigyelhető lehet, különösen olyan traumatikus események kapcsán, amikor az
egyének nehezen tudnak kifejezni vagy feldolgozni érzelmeiket.
Kognitív-érzelmek aránya lényeges: Az identitás és az érzelmek közötti kapcsolatban az érzelmi kifejezések és a
kognitív elemek, például a meggyőződések, gondolatok és vélemények aránya is kulcsfontosságú. Ezen arányok
változhatnak a csoportidentitás és az egyéni identitás kialakításának és fenntartásának folyamatában.
Ezek a nyelvi jegyek és az azokhoz kapcsolódó érzelmek és kognitív elemek fontos szerepet játszanak a
csoportidentitás és az egyéni identitás kialakításában, valamint az érzelmi és kognitív folyamatokban, amelyek segítik
az egyéneket azonosulni saját csoportjukkal és más csoportokkal.

A trauma elaboráció hiányának nyelvi jegyei és a narratív szerveződés pszichológiai és strukturális tulajdonságai a
következőképpen értelmezhetők:
Trauma újra átélése: jelen idejű elbeszélés, indulatszavak: Az egyén trauma elaborációja során az eseményeket
gyakran úgy idézi fel, mintha azok a jelenben zajló események lennének. Az események részletes és élénk leírása,
valamint az indulatos kifejezések (pl. düh, rettegés) jelenléte jellemzi a narratív szerveződést. Az érzelmi
túlélőképesség csökkenhet, és az érzelmi reakciók szembetűnőek lehetnek.

33
Jelentős érzelmi bevonódás: az érzelemkifejezések magas száma vs. kognitív kifejezések: A narratíva
hangsúlyozza az érzelmi kifejezéseket a kognitív kifejezésekkel szemben. Az érzelmi reakciók és megnyilvánulások
erőteljesek és gyakoriak a történetben, míg a kognitív elemek és az értelmezés hiányozhat vagy korlátozott lehet.
Regresszív működésmód: primitív elhárító mechanizmusok: A narratívban megjelenhetnek olyan primitív elhárító
mechanizmusok, mint a tagadás, a hasítás (devalváció és idealizáció), a torzítás és a negatív szándékok és érzések
projekciója.
Tagadás: Az egyén tagadhatja vagy minimalizálhatja a trauma súlyosságát vagy a saját érzelmeit, és ezt kifejezheti a
narratívban, például azzal, hogy a trauma hatásait eltúlozza vagy megkérdőjelezi.
Hasítás (devalváció és idealizáció): Az egyén hajlamos lehet két szélsőséges nézőpont között váltogatni, például az
eseményeket vagy az önmagát devalválva, majd idealizálva. Ez a hasítás elhárító mechanizmus lehet az élmények
kognitív feldolgozásában.
Torzítás: Az egyén elfogult észlelési és értelmezési módszereket alkalmazhat, amelyek torzítják az események
valósághű ábrázolását vagy az önmaga szerepét az eseményekben.
Negatív szándékok és érzések projekciója: Az egyén másokra is projekcióval élhet, azaz saját ellenséges érzéseit
vagy szándékait vetítheti másokra vagy a külvilágra, kialakítva egy ellenséges ellenség képet.
Beszűkülés: a perspektíva-váltás képtelensége: A narratívban hiányozhat vagy jelentősen korlátozott lehet a
perspektíva-váltás képessége. Az egyén nehézségekbe ütközhet más szemszögökből való megértésben vagy az
események alternatív értelmezésében.
Ágencia és kontroll elvesztésének érzése: a felelősség átruházása másokra: Az egyén érzéseket tapasztalhat meg,
amelyekben elveszíti az ágenciát és a kontrollt. Lehet, hogy a trauma okát vagy következményeit másokra hárítja, és
az eseményekért vagy az érzelmeiért másokat hibáztat.
Ezen nyelvi jegyek és narratív szerveződési elemek együttesen jelzik a trauma elaboráció hiányát, és azt, hogy az
egyén nehézségekkel küzd a traumatikus élmények feldolgozásában és megértésében. A professzionális segítség
keresése és a megfelelő terápia rendkívül fontos lehet az ilyen esetekben, hogy segítse az egyéneket a trauma kognitív
és érzelmi feldolgozásában, valamint az identitásuk és érzelmi jólétének helyreállításában.
A narratív szerveződés társadalmi aspektusai kulcsfontosságúak a trauma feldolgozás és az identitás kialakítása
szempontjából. Az alábbiakban részletesen kifejtem ezeket a társadalmi aspektusokat:
Polémikus reperentációk megjelenése hegemonikus reprezentációk helyett: különböző alcsoportok versengő
narratívái: A hegemonikus reprezentációk olyan narratívák, amelyek a társadalom által elfogadott, gyakran domináns
eseményeket vagy perspektívákat tükröznek. Azonban a trauma kapcsán gyakran előfordul, hogy különböző
alcsoportok különböző, versengő narratívákat alakítanak ki az eseményekről. Ez azt jelenti, hogy eltérő csoportok
eltérő módokon értelmezik és reprezentálják a traumás eseményeket.
Például, egy háborús konfliktusban részt vevő két ellenséges csoport lehet, hogy teljesen eltérő narratívákat alakít ki
ugyanarról a traumás eseményről. Az ilyen versengő narratívák a társadalmi konfliktusok mélyítéséhez és a csoportok
közötti megosztottsághoz vezethetnek.
A témával való elárasztottsága: a traumával kapcsolatos narratívumok mennyiségének állandó magas szintje:
A társadalmi szinten az a tapasztalat, hogy a traumával kapcsolatos narratívumok rendszeresen jelen vannak a média,
a kultúra és a közösségi kommunikáció területén. A trauma témája gyakran dominálja az emberi történetmesélést, és
folyamatosan jelen van a közösségi beszéd és a közösségi média felületeken.
Az ilyen elárasztottság többféle hatást gyakorolhat az egyénekre és a társadalomra. Egyrészt hozzájárulhat az
érintetteknek valószínűsíthetően szembesülnek a traumával kapcsolatos narratívumokkal, ami számukra kihívást
jelenthet. Másrészt fokozhatja az empatikus reakciókat és az empátia megnyilvánulásait a traumával kapcsolatban,
amely fontos az empatikus közösségi reakciók kialakításában.
Ezen társadalmi aspektusok azt mutatják, hogy a trauma narratíváinak társadalmi kontextusa és sokszínűsége jelentős
hatással van az egyénekre és a társadalomra. Az eltérő narratívák lehetőséget teremtenek az empatikus megértésre és a

34
szolidaritás megteremtésére, de ugyanakkor fokozhatják a társadalmi konfliktusokat is. A trauma témája fontos terület
a társadalmi pszichológiában és a társadalomtudományokban, mivel segíthet megérteni, hogyan alakul ki és változik a
társadalom trauma kapcsán.
A Trianoni békeszerződés a magyar nemzet számára traumatikus esemény volt, és a trauma feldolgozása a későbbi
évek során számos sajtóanyagban nyomon követhető volt. Az önálló kutatás azonosította a trauma
feldolgozottságának különböző aspektusait és az ezekhez kapcsolódó nyelvi jegyeket. Az alábbiakban részletesen
kifejtem az eredményeket és a sajtóanyagokban megfigyelhető narratívák alakulását:
Tagadások: A sajtóanyagokban a tagadások magas és viszonylag azonos szinten mozogtak. Ez azt mutatja, hogy a
trauma feldolgozása során az egyének vagy a közösség nehezen fogadják el vagy tagadják a traumatikus eseményeket.
A tagadás lehetőséget nyújthat az érzelmek és a feldolgozás elkerülésére.
Explicit érzelmek: Az explicit érzelmek száma kezdetben magas volt, ami azt mutatja, hogy az események közvetlen
követésében heves érzelmek és érzelmi reakciók voltak jelen. Azonban az érzelmi kifejezések száma később csökkent,
majd emelkedő tendenciát mutatott. Ez azt jelezheti, hogy az érzelmi reakciók idővel változhatnak, és az emberek
később újra feldolgozzák az eseményeket.
Extrém kifejezések: Az extrém kifejezések folyamatosan magas gyakorisággal fordultak elő a sajtóanyagokban. Ez
azt mutatja, hogy a trauma narratívájában az extrém vagy erőteljes kifejezések rendszeresen jelen vannak, és az
élmények erőteljesen hatottak az emberekre.
Kognitív állapotok: A kognitív állapotok tekintetében megfigyelhető volt a magyar perspektíva hangsúlyozása,
különösen az események magyarázatában. Az emberek passzív szerepben látják saját csoportjukat és arra kerestek
magyarázatokat, hogy miért kerültek ilyen helyzetbe. A rendszerváltást követően azonban egy kiegyensúlyozottabb
perspektíva mutatkozott.
Ezen eredmények alapján a Trianoni trauma feldolgozása a sajtóanyagokban több szempontból is nyomon követhető
volt:
1920: Azonnali reakciók, erőteljes érzelmi kifejezések és az identitásfenyegetés ellensúlyozására szolgáló pozitív
magyar értékelés.
1935-40: A veszteség teljes elutasítása, saját és külső csoport negatív értékelése.

Rendszerváltás után: Az identitás és trauma feldolgozásának hiánya, a saját és külső csoport alacsony pozitív
értékelése. A magyar csoport ágenciája sebezhetőséget és instabil identitást tükrözött.
1990-től: Az újrakezdődő nyilvános Trianon-diskurzus, magasabb szintű explicit érzelmek és az alacsony magyar
ágencia, valamint a cselekvőképtelenség hangsúlyozása.
Ezenkívül a sajtóanyagokban megjelent a Trianoni békeszerződés traumatikus jellege és a kollektív emlékezet
részeként történő tárolása. Az események közvetlen követése során heves érzelmek és revizionista törekvések voltak
jelen. Az 1945-1990 közötti időszakban Trianon tabutémaként kezelték. A rendszerváltást követően azonban újra
előtérbe került a Trianonról folytatott nyilvános diskurzus, az explicit érzelmek száma megugrott, és az említett
magyar csoport ágencia cselekvőképtelenségét tükrözte.
Ezen eredmények azt mutatják, hogy a traumás események és azok feldolgozása hosszú távú hatással lehet a
társadalmi narratívákra és az identitásra, és a sajtóanyagok nyomon követése segíthet az emlékezet és a trauma
megértésében.
A Trianoni trauma kutatása sajtóanyagok segítségével az egyik módszer, amely lehetővé teszi a trauma
feldolgozottságának, az élményeknek és az azokhoz kapcsolódó narratíváknak a vizsgálatát. Az ilyen kutatás során a
sajtóanyagok elemzése segíthet megérteni, hogy a trauma miként jelenik meg a társadalmi diskurzusban, és hogyan
változik az idő múlásával. Az alábbiakban összefoglalom, hogyan lehet végrehajtani a Trianoni trauma kutatását
sajtóanyagok alapján:
Adatgyűjtés: Az első lépés az adatgyűjtés, amely során a kutatók megkeresik és összegyűjtik a Trianoni traumával
kapcsolatos sajtóanyagokat. Ezek lehetnek újságcikkek, riportok, politikai beszédek, publicisztika, irodalom vagy

35
egyéb médiaanyagok, amelyek a Trianoni békeszerződéssel, annak következményeivel vagy a traumával
kapcsolatosak.
Korpusz kialakítása: Az összegyűjtött sajtóanyagokból egy korpuszt vagy adatbázist hoznak létre. A korpusz
tartalmazza az összes releváns anyagot, amelyet a kutatás során elemeznek. A korpusz lehetőséget nyújt a nagy
mennyiségű anyag hatékony kezelésére és elemzésére.
Nyelvi elemzés: A nyelvi elemzés során a kutatók elemezik a sajtóanyagok nyelvi jegyeit, például a szókincset, a
kifejezéseket, a narratívákat, a stílust és az érzelmi tartalmat. A cél az, hogy feltárják, milyen nyelvi jegyek utalnak a
traumára vagy annak feldolgozására.
Időbeli elemzés: Az időbeli elemzés segítségével követik a sajtóanyagokban megjelenő változásokat az idő
függvényében. Az időbeli dimenzió lehetővé teszi a trauma feldolgozottságának és az identitás alakulásának nyomon
követését az évek során.
Narratív elemzés: A narratív elemzés központi szerepet játszik a kutatásban. A kutatók vizsgálják, hogyan alakulnak
ki és változnak az események narratívái a sajtóanyagokban. Meghatározzák, hogy milyen szereplők, események és
értékek jelennek meg a narratívákban, és hogyan változik azok megítélése az idő függvényében.
Társadalmi kontextus elemzése: A kutatók figyelembe veszik a sajtóanyagokat körülvevő társadalmi kontextust. Az
események, politikai változások vagy társadalmi mozgalmak hatással lehetnek a sajtóanyagok tartalmára és a
traumával kapcsolatos diskurzusra.
Eredmények értékelése: A kutatók az elemzés eredményeit értékelik, és megpróbálják értelmezni, hogyan változott a
trauma feldolgozottsága az évtizedek során. Az eredmények segíthetnek megérteni, hogyan alakul ki és változik a
kollektív emlékezet és az identitás a traumás események hatására.
A Trianoni trauma kutatása sajtóanyagok segítségével lehetővé teszi a traumás események és azok társadalmi
hatásainak mélyebb megértését. Az ilyen kutatások hozzájárulhatnak a kollektív emlékezet és az identitás
alakulásának és fejlődésének feltérképezéséhez, és segíthetnek a trauma feldolgozásának és az érintett közösségeknek
nyújtott támogatásnak a fejlesztésében.

36