Konstrukció a szervezetpszichológiában (a szervezetek narratív sajátosságai; a szervezeti kultúra,

mint szociális reprezentáció; a közösséghez tartozás pszichológiai előnyei; jelentés-konstrukció a

munkahelyen; a szervezeti azonosulás konstrukciója – személy-szervezet interakció)

SZERVEZETEK NARRATÍV SAJÁTOSSÁGAI - a szervezet nem csak egy fizikai tér, hanem egy
konstruált társas tér is - a szervezeti valóság társas konstrukció, a dolgok szervezeti jelentése is a társas
értelmezési folyamatokban alakul ki  a fő kérdés, hogy mi mit jelent a szervezetekben és miért, mely
szereplők definiálják a szervezet valóságát és milyen folyamatban, milyen közös jelentésminták
jönnek létre, maradnak fenn és válnak domináns valóságalakító erővé - az emberi közösségek
reprezentációs természetűek, amelyeket a csoportműködés során végbemenő közös konstrukció hoz
létre - csoporttagok interakciója hatására kiemelkednek olyan viselkedésszabályozó rendszerek (pl. a
kultúra), amelyek nem kézzelfoghatóak, és csak addig léteznek, ameddig a tagok fenntartják a
közösségen belüli interakciókat - ezeknek a viselkedésszabályozó rendszereknek az elsődleges
funkciója, hogy egymáshoz hangolja a tagok viselkedését, összhangba hozza a tagok kognitív
folyamatait és hasonlóvá tegye a tagok pszichológiai működését és állapotait SZERVEZETI
KULTÚRA  megosztott jelentéseket és koordinált cselekvéseket hoz létre - szervezetei kultúrának
nevezzük az interszubjektív térben kommunikáció útján létrejövő, a világról és az embereknek
önmagukról alkotott, a munkára vonatkozóan releváns közös tudások jelentésterét, ami a szervezet
tagjai számára értékek, hiedelmek és cselekvések formájában lehetővé teszi az összehangolt működést
- mindent átható, ritualizált cselekvések szintjén jelenik meg - a tagok közösen birtokolják, strukturális
elemekből áll (értékek, hiedelmek és elvárások) - annak a megélése, hogy közös, alapvetőnek
értelmezett ideáink vannak, kulcsfontosságú abban, hogy a viselkedésünket hatékonyan tudjuk
koordinálni, hiszen ez teszi lehetővé az interakciót folyamatos zavar nélkül, és ha ez meg van, akkor a
jelentéseket nem kell folyamatosan újraértelmeznünk magunk körül - a kultúra funkciója, hogy
ismerőssé tegye a tagokat egymás számára, tudják, hogy hol a helyük a közösségen belül és mi lehet
mások fejében  egyértelműsítse a tagok számára a közösségen belül történő létezés és tevékenykedés
szabályait - a kultúra az emberi közösségek működésében kiemelkedő jelenség, sajátos valóság, ami
leginkább a tagok számára létezik és bír jentőséggel - emberi interakciók által konstruált tér, amit
hétköznapi interakciókon keresztül jön létre és, ami értelmezési keretet hoz létre a tagoknak, ami
magától értetődő és aminek segítségével a közösség tagjai interpretálhatják, értelmezhetik az őket ért
ingereket és eseményeket - a konstrukció során meghatározzák azokat a szabályokat, amelyek az
egyéni és közösségi viselkedéseket előírják - a társas világot szimbolikus interakció és
szimbólumhasználat segítségével teremtjük meg, a szimbólum jelentése mindig egy adott
interszubjektív térhez (csoporthoz) kötött, emiatt jelentése csoportról csoportra változhat, de egy
csoport számára közös értelmezési és referenciakeretet teremt - a referenciakeret feltételezések és
attitűdök rendszere, ami a percepciós folyamatainkat szabályozza és befolyásolja a megértési és
döntéshozatali folyamatainkat 1  a szervezeti kultúra olyan referenciakeret, ami a munkavégzés
körüli pszichés és viselkedésbeli folyamatok szabályozásáért felelős - minden kultúra egyedi valóság,
egyedi viselkedésszabályozó közeg - a szervezeti kultúra funkciója minden közösségben az, hogy
létrehozza a közös referenciakeretet és valóságot - az egyén viselkedésének a megértése mindig annak
a társas világnak a függvénye, amiben él - a szervezeti kultúra jelentésképző funkciója az, hogy a
munkahelyi társas világba biztonságot és stabilitást vigyen - a szervezeti kultúrát, szervezeti valóságot
kommunikáció útján, diszkurzív aktusokon át a nyelv segítségével konstruáljuk meg, ezeket az
aktusokat a történetek mediálják - a szervezetben történetek születnek, ezek a szervezeti konstrukció
eszközei és jelzői - pl: a szervezet működése során megjelenő narratívumok, a tagok által mesélt
történetek, a vezető által mesélt vízió, a szervezet eddigi története  ahogy működik a szervezet,
kitermeli a történeteket - a történet nem csak egy melléktermék, nem csak valami, ami a szervezeten
belül történik, hanem maga hozza létre ezt a társas világot  a szervezetek narratívák által konstruáltak
a társalgás hálózatán keresztül - a történet is aktívan konstruálja a szervezetet  (a narratív
szervezetelméletek szerint) a szervezet a nyelvi aktivitáson keresztül jön létre, alakul át és ismételhető
meg SZERVEZETI KULTÚRA, MINT SZOCIÁLIS REPREZENTÁCIÓ SZOCIÁLIS
REPREZENTÁCIÓELMÉLET - a szociális reprezentációelmélet a ’60-as évektől terjedő irányzat,
Moscovici nevéhez köthető - az objektív, külső valóságot létezőnek tekinti, párhuzamosan létező
tudások világát vallja, amelyek konstruáltak és egymással összefüggésben állnak - a szociális
reprezentációk olyan konstruktumok, amely a világ eseményeit és dolgait kategóriákba helyezi el,
ezeknek létezik egy rendszere, ami a világ egy modelljét írja le, és amelyet közösen osztunk a
körülöttünk lévő csoportunk tagjaival - a reprezentációk preskriptívek, vagyis ellenállhatatlan erővel
írnak elő nekünk dolgokat - a reprezentációk a humán interakcióban jönnek létre, 2 ember vagy 2
csoport között - az interakcióban közös jelentésadás zajlik - ez a társadalmi valóság a csoportban
mindenki által osztott, más csoportokétól eltérő és hagyományok által marad fenn - a fizikai és
szociális világ alapvető formái ezekben a reprezentációkban rögzülnek, az egyének a csoportba
bekerülve ezekkel, mint a szocializáció tartalmával lépnek kapcsolatba - a szocrep legalapvetőbb
funkciója, hogy az ismeretlent ismerőssé tegye, a külsőt belsővé alakítsa, megszüntetve ezáltal a
szorongást - a szocrepek birtoklása a csoporthoz tartozást és az identitás érzését biztosítja -
interszubjektív jelenség, az egyének által birtokolható és alakítható - nem kizárólag az egyénekhez
kötött, hiszen minden létező reprezentáció közös, a csoport tagjai által osztott tudás, a kollektív
tudatosságot őrzik, megmagyarázzák az eseményeket és jelenségeket, hogy elfogadhatóvá váljanak -
leképezik annak a csoportnak a történeti, kulturális és makroszociális rendszerét, amelyben a
jelenségek előfordulnak  kollektív jelenség, ami folyamatosan újrakonstuálódik a mindennapokban, a
kommunikációkban - folyamatos diskurzusban definiálódik a szubjektum és a tárgy viszonya - ez a
közös formálás a társas cselekvéseket összehangolja a csoport szintjén és a csoport közös identitását
dolgozza ki - a megértésnek és a dolgokról való tudásnak egy specifikus körét, a helyi világot
hordozzák létre, ami sajátos alapot teremt a cselekvéseknek 2 - minden esemény, ami érinti a
csoportot, feldolgozásra szorul, ezt a feldolgozási folyamatot támogatja - Moscovici definíciója: a
szocrep értékek, elképzelések és tevékenységek rendszere annak érdekében, hogy a szubjektum, az
individuum képes legyen megküzdeni és tájékozódni a materiális és a szociális térben, hogy képes
legyen kommunikálni azon keresztül, hogy nevet ad a szociális változásoknak, kódolja, csoportosítja
és osztályozza a világ különböző aspektusait akár egyéni, akár csoportos szinten - szervezeti
kultúra+szocrep kapcsolata - mindkettő csoportalapú, csoportszervező és viselkedésszervező hatású -
akkor vagyunk egy közös csoport tagjai, ha osztozunk ezekben - Giddens – strukturációs elmélet  a
csoport tagjai interakcióban vannak egymással, létrehozzák a kultúrát, ami befolyásolja a
viselkedésüket, állandó interakció van a struktúra és az egyén között SZERVEZETI KULTÚRA ÉS
SZOCIÁLIS REPREZENTÁCIÓ - a szervezeti kultúra egy specifikus reprezentáció, amit az adott
kultúra tagjai közösen alakítottak ki - úgy tekintünk a kultúrára, mint egy reprezentált rendszerre, ami
a tagok interakciója mentén, természetes módon jön létre  biztosítja a tagok pszichológiai
orientációját, kognitív iránytűként működnek - automatikus módon jön létre és arra szolgál, hogy a
körülöttünk lévő emberekhez kapcsolódni tudjunk - a szervezeti keretben ez kimondottan fontos,
hiszen a munkahely egy olyan mesterséges közösség, amit gazdasági és termelési célok tartanak össze
 ha nem működik a tagokat pszichológiai szinten összekapcsoló társas ragasztó, akkor önmagában a
mesterséges célok nem lesznek elegendőek a közösség összetartására - a közös konstrukciók tehát egy
sajátos valóságot hoznak létre a szervezeten belül egyedi szimbólumokkal és egyedi szabályokkal -
minden szervezeten belül van egy sajátos játéktér, ahogy az emberek interakcióba lépnek egymással,
ahogy viselkedhetnek  az attól függ, hogy a szervezet hogyan alakítja ki a társas valóságát (ami
létrehozza a hatékony együttműködést és az interakciók rendjét) - reprezentáció és kultúra kapcsolata:
magukba foglalják a szabályokat, amik mentén interakcióba léphetünk másokkal, azáltal tesszük
magunkévá, hogy ezeket újra és újra megalkotjuk, ezek az összes tag által osztott tudások, amik
összekapcsolják az egyéni világot a szervezeti valósággal - a kultúra viselkedésszabályozó ereje a
szocrep azon funkciójából ered, hogy a csoport tagjainak konfliktusmentes és a világhoz való
alkalmazkodáshoz felhasználható jelentéseket kínál  minél sikeresebb és mélyebb az alkalmazkodás,
annál mélyebben épül be a kultúra az egyén identitásába - a szervezeti kultúra egy közös tudás, ami
tartalmazza a csoport által természetesnek tartott feltételezéseket, amik meghatározzák, hogy a csoport
hogyan észleli az eseményeket - a szervezet értelmezi a környezet eseményeit és annak megfelelően
értékeli, ahogyan azt az önmagáról kialakított képhez tudja illeszteni - szervezetekben a kultúrát
kifejező rituális cselekvések, hagyományok azok, amik az együttes cselekvés hatására időről időre
megerősítik a szocrepeket (bemutatkozások és bemutatások, ünnepek, tér használata a
mindennapokban  sajátos módon jelenítik meg a szervezet önmagáról kialakított képét) - vezetők
kultúrateremtő és –alakító befolyása kiemelkedő - összefügg azzal a lehetőségükkel, hogy a
kommunikációban aktívabbak - megnyilvánulásaikkal viselkedési és nyelvi mintát jelenítenek meg a
tagoknak - előértelmezik a világ eseményeit és viselkedésükkel strukturálják a helyzetet - az új
szocrepek és kultúraelemek beépítése a vezető feladata - a követett és vallott értékek közötti
különbségek rontják a szervezet teljesítményét - a szocrep figuratív magjának elsajátítása függ annak
konfliktusmentességétől és megismerhetőségétől 3 - ha az idő előrehaladtával az ismétlődő
viselkedések és a kommunikációs jelzések egymást megerősítik, akkor a világról és a szervezetről
alkotott tudás centrális részévé válnak - a szocrep mint elméleti és módszertani keret - eszközt ad a
megismerő kezébe a szervezeti kultúra strukturális elemeinek, alakulásának és jelentéstartalmának
feltérképezésére - képes dinamizmusában, a változásokkal együtt kezelni egy strukturális jelenséget - a
megértés fókuszába a jelentést állítja - kognitív polifázia (pl. villámlástól való félelem) - a szervezet
különböző részein teljesen más lehet a tudás - irodánként változhat, hogy ki mit gondol a
szervezetekről - versengő, hegemonikus reprezentációk (a vezető reprezentációja fontosabb lehet)
JELENTÉSKONSTRUKCIÓ A MUNKAHELYEN SENSEMAKING (Weick, Sutcliffe és Obstfeld) -
a történetek kulcsfontosságúak az értelemadásban - a szervezetekben az emberek komplex
eseményeket csak úgy értenek meg, ha azok integráltak és koherenciával rendelkeznek - a történetek
elősegítik a felfogást, ok-okozati összefüggésbe rendezi az eseményeket, képessé teszi az embereket,
hogy olyan dolgokról beszéljenek, ami nincs jelen, vezetik a viselkedést és közös értékeket és
jelentéseket közvetítenek - a szervezeti életben (a szervezeti kultúra is) segítenek az embereknek
lecsökkenteni a többértelműséget (komplexitás, ambivalencia, kiszámíthatatlanság)  ami a csoporthoz
tartozás pszichológiai előnye, megmutatja hogyan kell viselkedni, ez biztonságot ad a tagoknak -
közös aktivitás, ami meghatározza, hogy egy jelenséggel kapcsolatban hogyan kell viselkedni és mit
jelent a csoport számára - az, hogy hogyan reagálnak a tagok az adott eseményre kialakítja, hogy
hogyan fognak róla gondolkozni és hogyan fognak viselkedni a jövőben, ha újra megtörténik - a
reakció mentén kialakul a közös megegyezés, hogy számukra mit jelent - fő funkciója, hogy az egyéni
és csoportos szervezeti tapasztalatok néhol kaotikus világába rendet vigyen, azáltal, hogy a szervezetei
tagok által közösen osztott referenciakeretet hozzon létre, ami mentén a tapasztalatok egységes
értelmezést nyerhetnek - olyan folyamat, amely során az egyén értelmes magyarázatokat próbál adni a
szituációkra és az azokban szerzett tapasztalataira  közös kognitív feladata a szervezet tagjainak,
amikor valami történik, azt közösen szavakba öntsék és kiértékeljék - interpretáció fontos része a
folyamatnak  ha valami új, meglepő ingerrel találkozunk, akkor jelentést próbálunk neki tulajdonítani
úgy, hogy a meglévő keretrendszerünkbe próbáljuk helyezni - az elbeszélés által válik világossá
minden történet - nincs egyéni jelentésalkotási folyamat, mindig egy társas csoportban történik, hiszen
ott lehet lekötni - akkor történik sensemaking, amikor egy eseményt megpróbálunk szavakba önteni,
mindig egy már megtörtént eseményre vonatkozik (retrospektív folyamat), a cselekedet racionalizálása
történik, amit közösen hajtunk végre - amikor a világ aktuális állapota eltér az elvárt állapotától, nem
egyeztethető össze az eddigivel - minden ismeretlen, hirtelen bekövetkező eseményre - ha nincs egy
magától értetődő mód, ahogyan értelmezni tudnánk 4 - a jelentésadás folyamatán keresztül egyeznek
meg a szervezet tagjai abban, hogy a hétköznapi működés során bekövetkezett új és ismeretlen
események milyen jelentőséget kapnak a csoport életében  ezek a viszonyulások fogják meghatározni
a közösség jövőbeni viselkedéseit egy hasonló eseménnyel kapcsolatban - a szervezet az
értelemadáson keresztül emelkedik ki  a szervezet egy próbálkozás arra, hogy rendet teremtsen és
keretet adjon az emberi cselekvések természetes áramlásának, hogy egy megfelelő formát adjon nekik
bizonyos szabályok és jelentések generalizálásával és szervezeti szintre történő emelésével - a
sensemaking jellemzői: 1. a szervezetben megélt tapasztalatok áramlásáért felelős, mindig káosszal
kezdődik, differenciálatlan dolgokkal, ami a figyelem által lesz kifaragva és megnevezve 2.
észrevétellel és keretezéssel (bracketing) kezdődik  a sensemaking azt jelenti, hogy egy új jelentést,
interpretációt találunk ki valaminek, ami már megtörtént, de nincs rá nevünk, ezelőtt még nem
észleltük különálló folyamatnak, tárgynak, eseménynek… 3. alapja a felcímkézés és kategorizálás a
tapasztalat stabilizálása érdekében 4. retrospektív folyamat - honnan tudhatnám, hogy mit látok addig,
amíg nem látom? 5. társas és rendszerszintű folyamat 6. a szervezeti cselekvés szervezője  mi folyik
itt?, mit fogok csinálni? – a beszéd és a cselekvés ciklusban vannak egymással 7. automatikusan
szervező folyamat, ami a kommunikáción keresztül megy végbe  mi a történet? – a válasz
retrospektív folyamatokból emelkedik ki, múltbeli tapasztalatokkal kapcsolatban és dialógusokon
keresztül emberek között, akik egy társas egységben cselekednek  most mit tegyünk? – a válasz a
jövőre vonatkozó feltételezésekből emelkedik ki, egyidejűleg a cselekvéssel való összeillesztéssel és
projektekkel, amelyek világossá válnak, ahogy kibontakoznak VEZETŐ SZEREPE A
JELENTÉSKÉPZÉSBEN (Smircich és Morgan) - a vezetés abban a folyamatban valósul meg, amikor
valaki sikeresen meghatározza mások valóságát - strukturálatlan csoporthelyzetekben az egyének
azoknak tulajdonítanak vezetést, akik a tapasztalatokat értelmes úton tudják strukturálni, ezáltal
keretezik a cselekvéseket és megváltoztatják a szituációt  megosztott jelentéssel teli rendszert
alakítanak ki, ami az alapja a szervezett cselekvéseknek - akkor válik valaki formális vezetővé, amikor
elvárás van felé, vagy joga van arra, hogy keretezze a tapasztalatokat - a vezetés fogalma
interakciókon keresztül társasan konstruált - vezető és követő között - egyezkedésen keresztül -
expliciten vagy impliciten - függ az egyének hajlandóságától és hatalmától arra vonatkozóan, hogy
formálják mások valóságát - a vezetés nagyban függ attól, hogy ki tudnak e alakítani egy közös
referenciapontot  a vezető keretezi és konkretizálja a valóságot, amire közben az egyének
reagálhatnak, visszautasíthatják és megváltoztathatják - 4 fontos jellemzője van a vezetésnek: 1. a
vezetés egy társas folyamat, amit interakciókon keresztül konstruálunk 2. a vezetés kialakítja a valóság
olyan fajta definiálását, amire a követők érzékenyek 3. a vezetés egy függő kapcsolat, amiben az
egyének átadják a hatalmukat arra vonatkozóan, hogy értelmezzék és definiálják a valóságukat
másoknak 5 4. a formális vezetői szerep kiemelkedése reprezentálja a magasabb szintjét az
intézményesedésnek, amiben a tapasztalatok definiálásának a joga és kötelezettsége elismert és
formalizált - a vezetőnek iránytű szerepe van  irányt szab a társas interakcióknak - a vezető feladata
az értelemadásnak a menedzselése  a szervezeti tagokat a valóság közös értelmezése felé irányítja -
úgy keretezik a kontextust, hogy az abban osztozó tagok képesek legyenek értelmet tulajdonítani és
ezt az értelmet referenciapontként használni a saját viselkedésükre és a saját megértésük
kialakításában - bármit csinál a vezető, az befolyással lesz a társas térre  a vezető viselkedése egy sor
különböző interpretációt indít el, ami az értelmezett cselekvések alapját adhatja - a munkavállaló
valóságát keretezi és alakítja az, ahogyan a vezető viselkedik - a vezetői viselkedések befolyásolják a
munkavállaló tapasztalását a szervezetről - amikor valaki belép egy szervezetbe, feladja a jogait, hogy
befolyásolhassa a munkahely valóságát - alkalmazkodik a szervezet szabályaihoz és időbeosztásához -
ez a vezetőnek felhatalmazást ad, amivel vagy él, vagy visszaél (tejesen átveszi a munkahely az élete
felett az irányítást), vagy nem él vele (laza keretezés/mindenki azt csinálhat, amit akar) - törekszik egy
olyan értelemadásra, ami mindenki számára többé-kevésbé elfogadható - a vezető ebben a
folyamatban referenciapont  bármit csinál, annak szimbolikus jelentősége van SZEMÉLY-
SZERVEZET INTERAKCIÓ SZOCIALIZÁCIÓ - az értelemadó tevékenységnek része a
szocializáció, amikor a szervezet új tagjai megtanulják és elsajátítják azokat a viselkedési normákat,
nyelvi formákat és szimbolikus viszonyokat, amelyek az adott szervezetet jellemzik - a beilleszkedő
személy sikerességét befolyásolja, hogy felismeri e azokat a mintázatokat a kommunikációban, ami
ezeket a jelentéseket hordozza - a beilleszkedő személy minden észlelési kapacitását mozgósítja,
annak érdekében, hogy feltérképezze a csoport szocrepjeit - ha a szervezetben uralkodó szocrepeket az
új tag elfogadja, akkor: - az identitása részévé válik a csoporthoz való tartozás - kialakul az
elköteleződése a szervezet iránt - cselekvésire egyre inkább a másokkal való összehangoltság lesz
jellemző - a szocializáció időszakában kiderül, hogy a személy mely tudásokat tudja összhangban
tartani saját értékeivel és attitűdjeivel  a két értékrend közötti konfliktusos illeszkedés megszakíthatja
a beilleszkedést - ha a beilleszkedés végbemegy, akkor a szervezetben uralkodó szocrepek a tagok
értékrendjét erőteljesen alakítják, lehetővé téve ezáltal az erős elköteleződést és a kívülről látható
hasonlóságot - ez meghatározza, hogy a szervezet által birtokolt identitáselemek mennyire válnak az
identitásom részévé A SZERVEZET IDENTITÁSRA VALÓ HATÁSA - az egyének az
identátitásukat narratívumokon keresztül alkotják meg, az identitások csak a narratívumokkal együtt
léteznek - a tapasztalatokat értelmes mintázatokban elmeséljük, ezáltal a narratív identitásunk
alapjaivá válnak, ami ideiglenes és reflexív  az életünkről szóló történeteinket folyamatosan
újraalkotjuk - a szervezeti kultúrában kialakuló közös jelentések a közösségi-szervezeti identitás
kialakulására is hatással vannak, konstruálják az egyéni identitásunkat is 6 - a narratívumoknak óriási
ereje van abban, hogy kialakítsa a szervezeti és csoportidentitásokat  a közösen osztott történetekből
szervezetek emelkednek ki, életet és jelentést töltenek bele - a szervezeteknek is szükségük van
történetekre, amik fenntartják őket - a szervezetekben érdekes lehet az egyéni identitás és a szervezeti
identitás összefonódása  lehet teljes identifikáció, ideiglenes vagy ambivalens identifikáció, vagy
teljes diszidentifikáció (megszűnteti a korábbi dolgokkal való azonosulást) vagy elhatárolódás
SZERVEZETI AZONOSULÁS - a szervezettel való azonosulást az határozza meg, hogy a
szervezetben uralkodó szocrepek milyen illeszkedésben vannak az egyén saját értékeivel és
attitűdjeivel - a történetek elősegítik az identifikációt - a történeteken keresztül fejezik ki a
megértésüket és elköteleződésüket a szervezet felé - a szervezeti történetekben való bizalmuk foka
jelzi a szervezethez való adaptációjuk mértékét - az azonosulási narratívumok jelentése, amiket az
emberek tudatosan vagy tudattalanul hoznak létre, kifejezik a kapcsolatukat azzal a szervezettel,
amihez tartoznak (ambivalens, különálló vagy elkötelezett)  ez az integráció a szelf és a szervezet
között a szerző szelf-narratívumaiban tetten érhető - ugyanúgy, ahogy a személyes identitást,
csoportidentitást, kollektív identitást is (szervezeti, közösségi vagy nemzeti) kifejeznek
narratívumokkal - a közösség identitása szempontjából is központi a közösség megosztott
narratívumai  megalkotják és fenntartják a szervezeti identitást KONSTUKTIVISTA
(INTERPRETATÍV) SZEMLÉLET - szubjektivista irányzat: a szervezeti valóság nem vizsgálható
közvetlen módon, a szervezetek lényegét a mögöttes jelentéstartalmak és értelmezések jelentik, amik a
tagok tudatában és interszubjektív folyamataikban, vagyis interakcióik és kommunikációjuk révén
létezik - szociális konstruktivista irányzatok a pszichológiában: diszkurzív pszichológia és narratív
pszichológia (de nincs köztük világos határvonal) - az egymás és önmagunk megértésére használatos
diskurzust és a narratívumot tekintik központinak - interpretatív/konstuktivista megközelítés erősségei:
1. ráébreszti a szervezeti szereplőket arra a szerepre, amit a szervezeti valóság alakításában, saját
szervezeti környezetük formálásában játszanak 2. a szervezeti értelmezések és jelentések
újradefiniálásával a szervezeti innováció és változás újszerű lehetőségét teremti meg 3. felhívja a
figyelmet a szervezeti jelenségek és cselekedetek szimbolikus természetére 4. a szervezeti valóság
folyamat jellegének hangsúlyozásával oldja a szervezeti valóság merevségét és ezáltal növeli az aktív
változtatás esélyét 5. ugyanez igaz a külső környezetre is, ami sikeresen átalakítható és befolyásolható
- a megértés és a dialógus középpontba állításával kiemelten fontossá válik a másik világ
szempontjainak figyelembe vétele  árnyaltabb, beleérzőbb látásmód - személyes és kollektív
felelősségünk van a valóságunk konstruálásában - újraértékelődik a szubjektivitás fogalma 
objektivitás nincs, csak szubjektivitás lehetséges - a szöveg formázása is és értelmezése is hatalmat
jelent  a szervezetben a dolgok definiálása körül zajlik jelentős harc 7 - a szervezet a helyi kulturális
jelentésvilágon keresztül ismerhető meg  a szervezeti kutatónak emiatt közvetlen kapcsolatba kell
kerülni a szervezeti valósággal, a szervezetkutatás csak a helyi értelmezések, jelentések és interakciók
megértésén keresztül lehetséges - kitűntetett figyelem a szervezeti nyelvhasználatra, fontos a lokális
tudás és nyelv és az előzetes szervezetelméleti összefüggések és koncepciók is - a jelentés megértése a
fő cél, a feladat a belső, mögöttes szervezeti jelentésvilág feltárása - az egyéni munkavállaló
viselkedéséhez közelebb juthatunk, ha egy konstrukciós szemléleten keresztül nézzük - mivel a
szervezetekben lévő konstrukció alapvetően nyelvi és kommunikációs folyamat, a narratív elméletek
egy lehetséges keret lehet a szervezetek tanulmányozására - a szervezetek működése során megjelenő
narratívumok, a tagok által mesélt történetek, a vezető által elmesélt vízió, a szervezet eddigi története
mind olyan szervezeti jelenség, ami hasznos többlettudást adhat a szervezetek egyediségéről - a
narratív elmélet azért is értékes, mert megengedi azt a feltételezést, hogy egy szervezeti cselekvésnek
több lehetséges jelentése van, ezáltal a kutatók képessé válnak arra, hogy ne úgy fókuszáljanak az
elmesélt történetre, mint az egyetlen realitásra - a narratív kutatók arra törekednek, hogy a kutatás
fókuszába helyezzék a szervezetben lévő tagok szubjektív tapasztalatait  a szervezetek nem
egyedülállóak és objektívek, hanem különböző perspektívák alakítják ki, vagyis különböző
embereknek különböző dolgot jelentenek - a szervezet összefüggő narratívumok interpretációinak a
hálózata - ha keretbe akarjuk foglalni, akkor fontos (mert újraértékelődnek ebben a keretben): - a
munkavállaló megértése - a vezető funkciója - akinek a legnagyobb befolyása van a közösen
konstruált társas térre, a szervezeti kultúrára, a jelentésadásra - a szervezeti
kutató/szervezetpszichológus módszere, mert őt is befolyásolja ez a konstrukciós szemlélet - ő is csak
saját reprezentációinak függvényében képes befogadni a szervezeti kultúrát, emiatt tisztában kell lenni
azzal, hogy a kutató fejében mi van - a módszer, amit használunk, befolyásolja az eredményeket -
kutatóként mindig értelmezünk, elfogultak vagyunk, értékeket képviselünk - Tamara szervezeti
metafora  szervezetpszichológus szerepe: megfigyelek valamit, de csak egy dolgot tudok, így a többit
nem látom - narratív módszer, ami erre reagál – a szervezetben szövegeket gyűjtünk és próbáljuk
megragadni a közös konstrukciót - Bábel tornya (nyelvzavar)  megszűnik a bizalom, nem tudnak
egymás munkájára építeni - vezető szerep és funkciója: közös nyelvet teremtsen a munkavállalók
között  ezáltal hasonlóan fognak gondolkozni és bízni fognak egymásban - vezető=karmester
(conductor-áramvezető)  különböző minőségű tudással rendelkező részek közös tudását, formáját
teremti meg

Bevezetés

A közösségben élő és dolgozó emberek sajátos légkört teremtenek maguk körül. Mindennapi
interakcióik során egymáshoz csiszolódnak, befolyásolják egymás világlátását és érzelmeit. Újra és
újra megalkotják egymás mellett élésük szabályait, újraírják közös történeteiket, és újabb értelmezést
adnak a közöttük és a körülöttük lévő valóságnak. Ezek a folyton változó jelentések képezik az emberi
közösségeket összetartó gondolatok és elméletek alapját. A közösen átélt események, a közösen
kialkudott jelentések, a megosztott történetek megismételhetetlenül egyedivé tesznek minden egyes
emberi közösséget, csoportot. A csoport történetisége, világlátása, sajátos – az egyének interakcióiból
fakadó – kognitív és érzelmi berendezkedése egyszerre alkotják a társas együttélés szabályait, és az
újraértelmezés anyagát.

A szervezeti kultúra

Hofstede és Hofstede (2008, 16. o) úgy fogalmaznak, hogy a szervezeti kultúra „a gondolkodásmód és
érzület olyan kognitív programozottsága, amelyik az egyik szervezet tagjait megkülönbözteti a
másiktól.” Ebben a megfogalmazásban két fontos szempontot figyelhetünk meg. Az egyik, hogy a
szervezeti kultúra minden szervezet esetén egyedi mintázatokat mutat, a másik, pedig hogy a
mintázatok kialakulását maga a szervezeti kultúra szabályozza. Egyszerre tölt be egy szervező és egy
– külvilág és a szervezeti tagok számára egyaránt fontos – jelző funkciót.

Akármilyen céllal is hozzanak létre egy kultúrát a benne élők, az interakciót, mint a kognitív
összecsiszolódás eszközét nem hagyhatják el. Az interakció fontosságát emeli ki Richard Seel (2000)
„Állandó alkudozásokból kiemelkedő eredmény, amely alkuk az értékekről, jelentésekről és
tulajdonokról szólnak és a szervezet tagjai, és annak környezete között zajlanak le. Más szavakkal a
kultúra a szervezet tagjai között lezajló napi beszélgetések és alkudozások eredménye. Folyton
egyeztetnek a dolgok intézésének megfelelő módjáról, és hogyan értelmezzék a környezetben
történteket.”

Ebben a megközelítésben a jelentésalakulás jelenségére figyelhetünk fel. A szervezet tagjai

folyamatosan egyeztetnek, a különböző jelenségek, események, cselekedetek kapcsán, feltéve a
kérdést, hogy ezek számukra mit is jelentenek. Ezt sokszor valószínűleg nem is tudatosan teszik. Egy
közösség tagjának lenni azt is jelenti, hogy egy bizonyos történéssel kapcsolatban számunkra fontos,
hogy tudjuk, mit gondol a közösség egy másik tagja. Ez már egy lépéssel közelebb visz minket a
kultúra megértéséhez: az interakciók során a tagok a különböző jelentések meghatározásán
munkálkodhatnak.

A jelentésadás és az értelmezés tehát kéz a kézben jár a szervezeti kultúra esetén. Szükségünk van
olyan kognitív eszközökre, amelyek segítenek bennünket az eligazodásban. Nem értékelhetünk saját
magunk minden egyes közösséggel történt eseményt, bizonyos jelentéseket el kell fogadnunk. Mats
Alvesson (2002, 2. o) szerint a kultúra: „a közös, mindenki által alapvető ideák, jelentések,
meggyőződések elengedhetetlenül fontosak a szervezett (együttes) működéshez/ cselekvéshez. Ez
teszi lehetővé az interakciót anélkül, hogy a tagok összezavarodnának, vagy hogy minden egyes
esetben értelmezni vagy újra-értelmezni kellene az adott közös cselekvés jelentését/ jelentőségét.”

A kultúra magjai ott vannak tehát minden emberi interakcióban, a jelentésalakulásokban, a jelentés-
elfogadásokban. Ebben a formájában, persze, nehéz tetten érni a kultúrát. A szemmel látható, és
tudományosan eddig inkább vizsgált szint, a kultúra termékeit jelenti. A zászlók, szobrok, versek,
törvények azok, amelyekben kumulálódnak a tagok interakcióinak eredményei (megmutatkozik a
társas többlet). A kultúra több a tagok puszta interakcióinál, de nehéz megmondani, hogy hol érhetjük
ezt tetten.

Edgar Schein (2004, 1. o) a következőképpen fogalmaz. „A kultúra egy dinamikus jelenség, amely
állandóan körülvesz bennünket; állandóan megéljük és alakítjuk másokkal való interakcióink során.
Meghatározza továbbá a vezetői viselkedés, struktúrák, rutinok szabályok és normák összessége,
amelyek irányítják és alakítják a viselkedést.” Schein úgy látja a kultúrát, mint a szervezet
evolúciójának termékét. A szervezet, élete során különböző nehézségekkel találja szembe magát, az
hogy hogyan oldja meg őket, az a tagok közös munkájának eredménye.

Szervezeti kultúra és narratív pszichológia

A szervezeti kultúrát, jelen keretek között, úgy értelmezzük, mint egy olyan kognitív eszközt, amely
meghatározza az adott közösség viselkedéses, gondolkodási, érzelmi sajátosságait, és segít a tagoknak
a mindennapi események értelmezésének kialakításában. Ez az értelemadási funkció az, amely
lehetővé teszi a narratív pszichológia módszertanának beoltását a szervezeti kutatásba. A szervezeti
tagok által átélt élményeket itt történet-formában próbáljuk megragadni. A kérdőívekkel szemben így
pontosabban tudjuk meg vizsgálni, hogy milyen pszichológia folyamatok mennek végbe az egyénben.

A narratív pszichológia elméletéből kiindulva, az elbeszélést olyan egyéni megnyilvánulásnak tartjuk,

amely tükrözi az egyén és az elbeszélés tárgyának viszonyát. Azt feltételezzük, hogy a szervezetről
szóló elbeszélésekben, – a narratív pszichológia módszereivel – kitapinthatjuk az egyén szervezetre
vonatkozó reprezentációit, feltérképezhetjük azt a kognitív viszonyulást, amellyel az egyén a
szervezet, mint társas közösség iránt viseltetik.
Ha bármikor a narratív pszichológiáról gondolkodunk, László János gondolatai, vonatkozó munkái
megkerülhetetlenek, és a téma szempontjából rendkívül fontos alapvetéseket foglalnak magukban.
2005-ben megjelent könyvében A Történetek tudományában, a következőket írja: „A narratív
pszichológia mindenekelőtt pszichológiai metaelmélet, amely az elbeszélő funkciót a pszichikum
általános antropológiai sajátosságaként fogja fel. Ebben az értelemben az elbeszélés már a verbális
történet vagy akár a nyelv előtt létezik, mint a valóság tudati konstrukciójának, jelentésekkel és
értelemmel való felruházásának természetes módja.” (43. o) A csoport alakulása és működése során
egy többé-kevésbé jól látható társas valóságot hoz létre maga körül. A fentebb már ismertetett kognitív
folyamatok segítségével szerveződik meg az egyének interakciói révén, a közösségeik sajátos
reagálási módja, a társas klíma, a szervezeti kultúra. Ez a feladat igencsak bonyolult és csak egy olyan
jól fejlett kognitív eszköztárral rendelkező lény képes csak rá, mint az ember- „antropológiai
sajátosság” tehát. A kognitív eszköztár „elbeszélő funkciója” az egyik legfontosabb alkotóeleme ennek
az összerendezési folyamatnak. A társas világ bonyolult ingereit – feltételezésünk szerint –, a metafora
segítségével egyszerűsítjük le, mások cselekedeteinek megértését a nyelv segítségével tesszük rendbe
a fejünkben. Egyszóval a nyelv a fejünkben lévő reprezentációk „pásztora”. Ebből jól következik,
hogy amikor verbálisan is megnyilvánul (elbeszéltté válik), akkor olyan szöveget kell eredményeznie,
amely tükröz valamit a fejünkben lévő reprezentációs berendezkedésről. A csoport által kognitíve
kimunkált jelentések, íratlan szabályok tehát – és ez dolgozatunk egyik sarokköve – az elbeszélés
útján, a nyelv közvetítésével megismerhetők. Pontosabban az ismerhető meg ezen a módon, hogy az
egyén mit ’szűrt le’ a körülötte zajló interakciókból.

„Az elbeszélés a narratív pszichológiában a pszichológiai állapotok és viszonyulások ’hordozójaként’

is megjelenik. Az elbeszélt történetben, vagyis abban a módban, ahogyan az emberek életük és
környezetük cselekményeinek értelmet és jelentést adnak, kifejezésre jutnak belső állapotaik és
egymáshoz fűződő viszonyaik. Ugyanígy egy csoport kanonizált vagy reprezentatív történetei a
csoportban uralkodó értékekről és normákról, a csoportban elfogadott megküzdési módokról, a
csoportidentitás jellemzőiről stb. informálnak.”- írja László János (2005, 44. o)

I.1. Társas konstrukció A munkahelyi szervezetek vizsgálata kapcsán gondolhatunk a szervezetekre

fizikai térként, valamint társas-konstruált térként. Az első felfogás kapcsán azokat az aspektusokat
helyezzük a vizsgálat középpontjába, amelyek megfigyelhetőek, mérhetők, és objektív módon
leírhatók (pl. épület, technológia, irodák, parkoló). A második felfogás kapcsán a szervezeteknek azon
sajátossága kerül a középpontba, amely a munkát végző egyének interakciója során jön létre; egy
olyan egyedi ’világ’, amely sajátos ’játékszabályokkal’ rendelkezik és csak az adott szervezet
munkavállalói számára relevánsak. Ez a társas tér azt foglalja magában, hogyan használják a
munkavállalók a rendelkezésükre álló fizikai teret (Jakab, 2003). A társas-konstruált tér
’játékszabályai’ határozzák meg a munkavállalók szervezeten belüli viselkedését, érzelmeit és
kognitív folyamatait, valamint szervezeti identitását. Annak érdekében, hogy minél pontosabban
megérthessük és bejósolhassuk a munkavállalók viselkedését, ismernünk kell azt a specifikus társas
teret, amelyben a munkavégzés mindennap zajlik. A társas konstruált tér minden szervezetben egyedi
sajátosságokat mutat – egyedi világként tekinthetünk rá – (Schein, 2006), ám célja és funkciója
minden szervezetben ugyanaz. A társas konstrukció azt a folyamatot írja le, amely során egy csoport
tagjai, interakcióik mentén létrehoznak egy közös viselkedési teret, amely aztán visszahat a csoport
tagjainak viselkedésére (Giddens, 1991; Alvesson, 2002). Célja, hogy az egyének közös koordinált
cselekvését megalapozza továbbá, hogy az egyének a saját csoporton belüli viselkedésüket
szabályozni tudják (Schabracq, 2003). Szervezetpszichológiai szempontból tehát egyaránt lényeges a
szervezetek működése és a munkavállalók viselkedésének megértéséhez. Ebben a szemléletben a
közösség működése és az egyén viselkedése egymástól nem elválasztható. A társas-konstrukciós
elméletek a 20. század eleje óta részei a társadalomtudományi gondolkodásnak. A Mead által leírt
szimbolikus interakció elmélet az elsők között hívta fel a figyelmet az egyén és a társas környezet
közötti elválaszthatatlan kötelékre. Mead szerint a társadalom tagjai a szimbólumok használata mentén
képesek interakcióba kerülni egymással és ezen túl pedig közösen osztott társas világokat létrehozni
(Hewitt, 2007). Rom Harré (idézi Bodor, 2002) szerint a pszichológia annak vizsgálata, hogy az aktív
készségekkel rendelkező emberi lények a különféle szimbolikus rendszereket hogyan használják
különféle feladataik 2 elvégzésére, terveik végrehajtására. Berger és Luckmann (1991) a valóság
társadalmi felépítettségére hívták fel a figyelmet. Az, hogy miként viselkedünk, mi a normális (mi
például a betegség és egészség, vagy a valóság maga), az mindig egy társadalmi „alku” eredménye.
Ezek a társadalmi alkuk folyamatos változásban vannak, de a társas rend, a rítusok és ismétlés
segítségével képesek vagyunk stabilizálni ezek folyamatos változásait. A konstrukciós szemlélet a
szociálpszichológia diszciplínáján belül is fontos szerepet tölt be, hiszen a viselkedésmagyarázó
elméletek (theory of action), Hewitt (2007) ugyanúgy részei a szociálpszichológiának, mint a
szociológiának és egyéb társadalomtudományi irányzatoknak. A konstrukciós szemlélet a
pszichológiában arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyén viselkedésének megértése kapcsán nem
hagyhatjuk figyelmen kívül azt a társadalmi kontextust, amelyben a személy az életét éli; az egyén
önmagában, kontextusából kiszakítva, nem lehet az elemzés egyedi egysége (László, 2005 és 2012).
Azok a kutatók, akik a pszichológiai vizsgálatok életszerűtlenségét vetik a pszichológia szemére
előszeretettel fordulnak a társas interakcionalista nézetek felé (Gelei, 2006). Gergen (1985) a
szociálpszichológiai kutatások jövőjét egy konstruktivista keretben vázolta fel. Számára ez a nézet azt
jelenti, hogy előnyben részesítjük a közösségben való gondolkodást az egyénben való gondolkodás
helyett, az egymásra utaltságot az individualizmus helyett, a résztvevő döntéshozatalt a hierarchikussal
szemben és a társas integrációt a társas megosztottsággal szemben. Bodor (2002) úgy határozza meg a
konstruktivizmust a pszichológián belül, mint a tudományos pszichológia alapvető egységét, amely
nem az individuumban keresi a kutatás alapját, hanem a szociális, társas, társadalmi szférában.
„Eszerint mindaz, amit hagyományosan lelkinek, pszichológiainak, mentálisnak szokás tekinteni, a
társas szférán belül működik, vagyis szociális konstrukció.” (1. oldal) Bodor azt is hangsúlyozza, hogy
a konstruktivista alapállásból az is következik, hogy a pszichológiai kutatásmódszertan alapja a
narratívum, illetve a diskurzus vizsgálata kell, hogy legyen. A konstruktivizmus tehát egy olyan
tudományos paradigma, amely az egyén-közösség közötti interakcióra helyezi a hangsúlyt mind az
elméletekben, mind a módszertanokban. A szervezetben a fizikai térrel párhuzamosan tételezünk tehát
egy társas teret, amelyben sajátos, a szervezetre egyedi módon jellemző pszichológiai és viselkedési
szabályok lehetnek érvényben. Ez nem csak azért fontos, mert általuk létrejönnek a munkahelyek
sajátos világai, hanem mert egyéni szinten a konstrukcióban való részvétel az egyén viselkedésének
szabályozásában is fontos szerepet játszik. Ezek a szabályok kognitív iránytűként (Restás és 3 mtsai,
2018) működnek, amelyek a munkavállaló egyéni viselkedés-szervezésében alapvető fontosságúak.
Egy közösség működéséhez elengedhetetlenül hozzátartozik valami felülről jövő szabályrendszer,
amely a tagok közötti interakciókat előírja és szabályozza. A csoport a konstrukció során kialakított
viselkedési szabályokat igyekszik minél tovább fenntartani és az újonnan jövő tagjainak, például a
szocializáció során, megtanítani (Czibor és Restás, 2017). I.2. Konstrukciós elméletek a
szervezetpszichológiában A társasan konstruált terek szervezetenként eltérő fenomenológiával ugyan,
de általános kognitív pszichológiai folyamatokat szabályoznak. Az ezeket vizsgáló konstrukcionista
elméletek régóta meghatározó részét képezik a társadalomtudománynak, de csak a ’80-as évek óta
vannak jelen a szervezeti kutatásban. A társadalomtudományokban bekövetkezett konstruktivista
fordulat a szervezetkutatást sem hagyta érintetlenül. A ’80-as évektől sorra jelentek meg olyan
tanulmányok, amelyek a szervezetet társas konstrukcióként tételezték (pl. Smircich és Morgan, 1982;
Trice és Beyer, 1984; Weick és Browning, 1986). Arra hívták fel a figyelmet, hogy a szervezeti
működéseknek van egy olyan nem objektíven mérhető szintje, ami a szervezeti folyamatok megértése
szempontjából kulcsfontosságú. Továbbá, hogy a szervezeti folyamatok életszerűbb megragadása is
lehetségessé válik ezzel az elméleti kerettel és az ebből származó módszertani következményekkel. A
konstrukciós elméletek a nyelv szerepét úgyszintén hangsúlyozzák. Úgy tekintik, hogy a nyelv az a
közeg, amelyen keresztül a konstrukció folyamata végbemegy. Ezek az elméletek nem egyszerűen
kommunikációs eszközként tekintenek tehát a nyelvre, hanem egy világ-teremtő jelenségként. A
szervezetpszichológia nyelvi fordulata kapcsán felbukkantak olyan elgondolások, amelyek a
munkahelyi szervezeteket nyelvi konstruktumként és történetmesélő rendszerekként határozzák meg
(Van Maanen, 2011; Gabriel, 2000 és 2015; Hatch, 1996; Czarniawska, 2004). A szervezetekben
létrejövő történetek, mítoszok, legandák, viccek és metaforák kulcsot jelenthetnek a szervezetek jobb
megértéséhez (Cleary és Packard, 1992). A konstrukciós és narratív szervezetelméletek részben
szemben állnak a korábbi szervezetelméletekkel vagy azok kritikáját fogalmazzák meg. A weber-i
bürokrácia-elmélet, vagy taylor-i munkaszervezési elvek mentén kialakult szervezetelméletek a
munkahely racionális, személytelen és strukturális tulajdonságaira helyezték a hangsúlyt. A
szervezeteket gyakorlatilag kultúra nélküli gépekként tekintették és vizsgálták (Gabriel, 2015). A
narratív elméleteket megelőzően a szervezetben megjelenő történeteket puszta műterméknek
tekintették, amelyek elemzését, a tudományos 4 kutatásra alkalmatlannak tartották (Brown, Gabriel és
Gherardi, 2009; Gabriel, 2015). A szervezetpszichológia nyelvi fordulata után már nem tekintettek
ugyanúgy a szervezetekben létrejövő nyelvi termékekre. A szervezeti kutatás fókusza tehát lassan
megváltozott. A narratív fordulat mentén a posztmodernizmus kezdett el beszivárogni a
szervezetelméletekbe (Parker, Gardner és Wiltshire, 1992). Parker szerint a posztmodern gondolat arra
világít rá, hogy a rendszerezés, a definiálás eszközeivel egy bizonyos logikát erőltetünk a
megfigyelésünk tárgyára, ezáltal lesznek olyan jelenségek, amelyeket figyelmen kívül hagyunk vagy
rosszabb esetben a létezésükről sem fogunk tudni. Az általános szabályok mellett a szervezetek helyi
jellegzetességire (pl. nyelvhasználat) helyeződött a hangsúly. A kutatók felfigyeltek az olyan, eddig
elhanyagolt, jelenségekre, mint az irónia, a véletlenszerűség, az anarchia, fragmentáció és allegória.
Mitroff és Kilmann (1975) az elsők között hívták fel a figyelmet a történetek szerepére a
szervezeteken belül. Úgy fogalmaztak, hogy a történetek a szervezet „véreként” értelmezhetők – ezek
nélkül működni sem lenne képes. Úgy tekintettek a történetekre, mint amelyeknek fontos szerepük van
a szervezeti szocializációban. A társas konstrukcióra alapuló szervezetelméletek tehát olyan újszerű
módon ragadták meg vizsgálatuk tárgyát, amely szembement az addigi elterjedt elméletekkel. A
szervezetekre úgy gondoltak, mint élő organizmusokra és nem, mint egyszerű gépekre. A szervezeti
jelenségek és folyamatok életszerű megragadása és a szervezetben dolgozók viselkedésének
holisztikusabb megragadása lett a cél. I.3. Szervezeti kultúra és társas konstrukció A kultúra
fogalmában összpontosulnak mindazon elképzelések, amelyek a konstrukciós elméletek sajátjai. A
kultúra, széles értelemben, közösen létrehozott, egyedi jelenségvilág, amely meghatározza és előírja a
munkavállalók viselkedését (Schein, 2006; Alvesson, 2002). A kultúrát a tagok konstruálják,
miközben az hatással van a tagok viselkedésére. A kultúra az elfogadott és elvárt munkahelyi
viselkedések rendszere; továbbá a viselkedést meghatározó feltételezések, hitek, értékek, attitűdök,
szokások és szimbólumok összessége (Klein és Klein, 2006). A társas konstrukció és a viselkedés-
szabályozás egyaránt megjelenik a szervezeti kultúra fogalmában. Szervezetpszichológiai
szempontból tehát lényeges ismernünk a kultúra által biztosított szabályokat ahhoz, hogy a benne
tevékenykedő munkavállalók viselkedését a lehető legpontosabban megérthessük. 5 A szervezeti
kultúra megértésére és leírására nagy számú elmélet született. A következőkben csak néhányat
mutatunk be ezek közül, főként azokat, amelyek a kultúra konstruált természetére, és pszichológiai
funkcióira koncentrálnak. A konstrukciós szemlélet előtt a kultúra gondolkodásban kifejtett hatását is
egy pár szóban tárgyaljuk. Hofstede és Hofstede (2008) a kultúrát ez „elme szoftvere” -ként definiálja;
egy olyan kognitív komponensként, amely a kultúra tagjainak gondolkodási folyamatait vezérli. A
kultúrára tekinthetünk tehát úgy, mint egy társas kogníció eszközére (Harris, 1994). A társas kogníció
elmélete azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy egyének miként értelmezik a körülöttük lévő társas
világot, és hogyan szereznek információkat a társas világból (Fiske és Taylor, 2013). Úgy definiálja az
embert, mint olyan adaptív társas lényt, amely arra fejlődött ki, hogy más emberekre fókuszáljon,
utánozza azok viselkedését, következtessen mások szándékaira, együttműködjön másokkal és
szimbolikus rendszereket tanuljon meg (Ackerman és mtsai, 2012; idézi Fiske és Taylor, 2013). A
kultúrát jelen tanulmányban a kognitív funkción túl egy viselkedés-szabályozó rendszerként
definiáljuk. Ezen viselkedés-szabályzó rendszerek elsődleges funkciója, hogy finom hangolja
egymáshoz a tagok viselkedését; összhangba hozza a tagok kognitív folyamatait és hasonlóvá tegye a
tagok pszichológiai működését és állapotait. Edgar Schein (2006) meghatározása szerint a szervezeti
kultúra egy olyan a munkavállalók által közösen osztott, viselkedésszabályozó tér, amely a szervezet
belső integrációjához és külső adaptációjához járul hozzá. Továbbá a kultúra értékek, normák,
viselkedési mintázatok, rituálék, a hagyományok összessége; és a belső integráció és a külső adaptáció
folyamataiért felelős. Schein (2006) elmélete értelmében minden szervezeti kultúra egyedi jelenség,
nincs két egyforma – hiszen teljesen más emberek összessége alkotja őket, más a fizikai tér és eltérőek
a piaci feltételek. Ha meg akarjuk érteni a kultúra működését, akkor meg kell értenünk azokat a sajátos
működési elveket, amelyek létrehozták és működtetik azt. Schein szerint a kultúrát feloszthatjuk
tudatos és tudattalan aspektusokra; a tudattalan aspektusok pedig alapvető hatással vannak a tudatos
részekre. A kultúrát egy jéghegyhez hasonlítja. Ez a jéghegymetafora azért szerencsés, mert a jéghegy
tulajdonsága, hogy annak a legnagyobb része nem látható, és a víz alatt lévő részek emelik ki a látható
részeket a felszín fölé. A valódi szervezetpszichológusi feladat a nem látható részek (értsd: tudattalan)
megértése. Ehhez le kell merülnünk a vízszint alá, azaz meg kell tudnunk ragadni a társas konstrukció
egyediségeit. 6 Schein a szervezeti kultúrát három fő részre tagolja: 1) artefaktumok (műtermékek); 2)
vallott hitek, meggyőződések, vélekedések, valamint 3) alapvető feltételezések. A műtermékek szintje
mindaz, amely szabad szemmel látható, vizsgálható és leírható – ezek a „vízszint fölött lévő”
jelenségek. Ide tartozik az irodák kialakítása; a munkatársak öltözködése és kommunikációja; a sajátos
zsargon, amit a szervezetben használnak; a késés; a parkolási rendszer és hogy vannak-e személyes
tárgyak a munkatársak asztalain. Schein egyik fő üzenete az, hogy pusztán a megfigyelt jelenségekből
még nem lehet következtetni a szervezeti kultúra főbb jellemzőire. A hitek, meggyőződések és
vélekedések szintje az, ahol a kultúra viselkedésszervező funkciója először megnyilvánul. Itt olyan
gondolatok találhatók itt, amelyek befolyásolják a munkavállalók szervezeti viselkedéseit. Többek
között ilyenek a „családbarát cég vagyunk”; „piacvezetők szeretnénk lenni”; vagy „számunkra a
munkavállaló az első” elvek. Ezek már nem kézzelfoghatók, mint a műtermékek. A szervezet itt már
inkább szavakba önti ezen értékeit. A kultúra tudattalan aspektusai itt szivárognak át a tudatosba. Az
alapvető feltételezések jelentik a kultúra mélyrétegét. Az itt jelenlévő tartalmak legtöbbször a
szervezet tagjai számára nem hozzáférhetők, ám ezek az elvek a szervezeti kultúra valódi irányítói.
Mind a meggyőződések, mind a műtermékek az alapvető feltételezésekből származnak. Schein szerint
a szervezeti szakember egyik legfontosabb feladata feltárni ezeket a tudattalan elveket és tükröt tartva
megmutatni a szervezetnek, hiszen a szervezet tagjai vakfoltokkal rendelkezhetnek saját kultúrájukat
illetően. Az alapvető feltételezések lényegében olyan ’nagy kérdések’, amelyek minden emberi
közösség működését befolyásolják: minden csoportnak választ kell adni valamilyen módon ezekre.
Schein öt ilyen kérdéscsoportot különít el: 1) Külső adaptáció; 2) Belső integráció; 3) Valóság és
igazság; 4) Idő- és tér használat; 5) Munkát végző ember és a munka értelme. A kultúra a fent említett
három szint interakciója során jön létre, ám a három szint közül az alapvető feltételezések azok,
amelyek a leginkább meghatározzák a kultúra arculatát. A kultúra megértéséhez tehát az alapvető
feltételezések feltárását kell elvégeznünk. Mats Alvesson (2002) elmélete szerint a szervezeti kultúra
koncepciójának legfontosabb vonása, hogy megosztott jelentéseket alakít ki és ezáltal koordinált
cselekvést hoz létre. A kultúra központi jelentőségű a viselkedés, a társas események, a szerveződés és
a folyamatok megértésének vezérlésében. Alvesson elképzelése szerint a kultúra nem más, mint a
tagok interakciója által létrehozott viselkedés-szervező rendszer. Ezen túlmenően a szervezeti kultúra
ehelyütt egy jelentésképzőként is meghatározásra kerül. A kultúra funkciója eszerint, hogy jelentést és
értelmet tulajdonítson a munkahelyi folyamatoknak. Továbbá, hogy – hellyel- 7 közzel – minden
munkavállaló azonos értelemzési kerettel rendelkezzen a munkavégzés kapcsán. Alvesson elméletében
a kultúra mellett az is tárgyalásra kerül, hogy miként értelmeződik a munkát végző egyén, valamint a
szervezeti kutató szerepe. Az egyén szempontjából a közös interakción túl az is lényegessé válik, hogy
az egyéni munkavállaló hogyan éli meg azt, hogy ő egy konstruált rendszer része, illetve, hogy részt
vesz a szervezeti jelentésadási folyamatokban. A szervezeti kutató szempontjából pedig az is lényeges,
hogy egy külső szemlélő miként tudja megérteni a szervezeten belül zajló folyamatokat. Mindkét
esetben elsősorban azzal a problémával találkozunk, hogy túlzott mennyiségű információt, szempontot
és párhuzamos történéseket kell mind a munkavállalónak, mind pedig a külső szemlélőnek
feldolgoznia és szem előtt tartania. A konstruált rendszerek csak részben érthetőek meg az egyének
számára. Ezért olyan eszközöket kell alkalmazni, amelyek az információ mennyiségét csökkenteni
tudják – azaz leegyszerűsítik a szervezeti valóságot. Schabracq (2003) elmélete a szervezeti kultúrát,
annak konstruált természete és a szociális reprezentáció elmélet felől közelíti meg. A kultúrát a
szociális reprezentáció elméleten keresztül úgy írja le, mint a munkavállalók szervezetre vonatkozó
tudásainak összességét. A kultúrát egy konstruált és reprezentált térnek tartja, amely sajátos
működései mentén hatással van, többek közt, a szervezetben megélt stresszre, konfliktusokra, és
általában a mindennapi működésekre. Schabracq úgy definiálja a kultúrát, hogy segítségével a
szervezet visszatérő válaszokat adhat visszatérő problémákra. A kultúra funkcióját ezáltal az ismétlés
és a pszichológiai biztonság szempontjából határozza meg. A szervezet egyik legfontosabb funkciója,
hogy az ismétlés által rendet vigyen a szervezeti hétköznapokba. Amennyiben ez a rend felborul, az
stresszhez és konfliktusokhoz, alapvetően rossz munkavállalói élményekhez, vezethet. Ezen túl pedig
elvégzi a figyelem fegyelmezését, azaz segít a munkavállalóknak a munkafeladatokra koncentrálni.
Schabracq (2003) tehát a szervezeti kultúrát közösen létrehozott szociális reprezentációként értelmezi,
és azt hangsúlyozza, hogy az ilyen rendszereknek az egyik legfontosabb törekvésük a stabilitás
kialakítása, hiszen ellenkező esetben a folyamatos változások nem tennék lehetővé az összehangolt
interakciókat. 8 I.4. Szervezeti kultúra és szociális reprezentáció A szociális reprezentáció az emberi
viselkedést társas aspektusok mentén írja le, miközben társas világunk konstrukciós felépítettségét
hangsúlyozza. A szociális reprezentáció elmélet kidolgozása Moscovici (1961) nevéhez kötődik.
Elméletével a modern társadalmak tudásstruktúráját kívánta leírni (Jovchelovitch, 2007). A
reprezentációk itt olyan társas képződmények, amelyek csoportalapon szerveződnek és az adott
közösség társas világra vonatkozó ismereteit foglalják magukban. Csoporthoz tartozni az jelenti, hogy
az egyén osztozik a csoport többi tagjával a reprezentációkban – azaz hasonló tudásaik és ismereteik
vannak a körülöttük lévő világról. Moscovici egyik legnagyobb felismerése azt volt, hogy az
ismeretek a modern társadalmakban és emberi közösségekben nem központosulnak (mint azt korábban
például a Dürkheim (1978) neve által fémjelzett kollektív reprezentációk elmélete mentén gondolták),
hanem töredezettek (fragmentáltak), azaz ugyanazon csoportok különböző tagjai eltérő mennyiségű és
minőségű tudással rendelkezhetnek. Ezt a jellegzetességet kognitív polifáziaként nevezi meg, és ez azt
jelenti, hogy egy közösségen belül egyszerre több, egymással versengő, egymásnak ellentmondó
tartalmú és minőségű tudások lehetnek egyszerre jelen. Moscovici kidolgozott tehát egy olyan elméleti
keretrendszert, amely mentén a tudás fragmentált elemei elhelyezhetők és értelmezhetők. Az 1960-as
évek párizsi lakosságát vizsgálva kimutatta, hogy a tudás a figuratív mag és a perifériális elemek köré
szerveződik. Az elsőben olyan tudáselemek találhatóak, amelyek a legtöbb ember számára ismertek és
általánosan osztottak, a másodikban ehhez csak laza asszociációs kapcsolatban lévő elemek találhatók.
A figuratív mag és a perifériális elemek szerepe nem pusztán leíró, hanem a reprezentációk időbeli,
tartós fennállásáért is felelősek. A figuratív magban lévő elemek nehezen változó asszociációk és
tudáselemek, nehezen kerülnek ki a közös tudásokból. Ezzel szemben a perifériális elemek
turbulensen változnak és könnyen cserélődhetnek. Ez a fajta elrendeződés a társadalmi tudás
stabilitását, illetve lassú, kontrollált változását hivatott biztosítani. A szervezeti kultúrára
gondolhatunk úgy is, mint ami a szervezetre vonatkozó tudásmenedzsmentért is felelős (Nonaka,
1994). A reprezentáció elmélet alapvetően két szempontból lehet releváns a szervezeti vizsgálatokban:
a tudásszerveződés és a világépítés kapcsán. A munkaszervezés kapcsán rendkívül fontos lehet, hogy
ismerjük a szervezetet alkotó személyek szervezetre vonatkozó tudásait. A szervezeti működések
során is kialakulhatnak olyan tudáselemek, amelyek a legtöbb munkavállaló számára köztudott
(figuratív mag) továbbá olyan elemek, amelyek a például a fluktuáció – bejövő tagok új tudása vagy a
lemorzsolódó/ 9 elvándorló munkaerő által „elvitt” tudás – miatt csak kevés munkavállaló számára
ismertek (perifériális elemek). A szociális reprezentáció elmélet valóságalkotó aspektusa kapcsán azt
is tárgyalja, hogy egy adott csoporton belül egyszerre több, párhuzamos, akár egymásnak ellentmondó
reprezentáció (tudásstruktúra) is jelen lehet. Moscovici három féle tudásalakulási módot
különböztetett meg: 1) hegemonikus, 2) emancipált és 3) polemikus. Ezek a szerveződési módok a
társadalom különböző megosztottságaira reflektálnak, azaz arra, hogy mennyire egységesek az adott
jelenségekről való gondolkodási folyamatok egy adott csoportban. A szervezet különböző divízióiban
lényeges kérdés lehet, hogy a kultúrára vonatkozó tudások mennyire fragmentáltak, melyek azok,
amelyek nagyobb jelentőséget kapnak a reprezentációk között (hegemónia), amelyek versengenek
egymással (polémia), vagy amelyek egy adott alcsoport tudásai lesznek a szervezetről (emancipált). A
szervezet akkor képes hatékonyan működni, amennyiben véges számú lehetséges reprezentáció létezik
csak a munkavállalók fejében arról, hogy mi a szervezet. Amennyiben a szervezeti tagok túl sok
különböző tudásstruktúrával rendelkeznek arról, hogy mi is a szervezet, vagy a munka értelme, akkor
a közös koordinált cselekvések lehetősége kerül veszélybe (Restás és mtsai, 2018). A szociális
reprezentáció a valóság létrehozásának eszköze (Jovchelovitch, 2007). A valóság kifejezés itt arra utal,
hogy a reprezentációban osztozó egyének mit fogadnak el a közösségen belül létezőnek és igaznak
(Schein, 2006; Gelei, 2006). A valóságot egy csoport saját magának alakítja ki, és alakítja újra
(Schabracq, 2003), amely értelmezési keretet hoz létre a tagok számára, és amelynek segítségével a
közösség tagjai értelmezhetik az őket ért ingereket és eseményeket. Jakab (2003, 112. o): „Szervezeti
kultúrának nevezzük az interszubjektív térben kommunikáció útján létrejövő, a világról és az
embereknek önmagukról alkotott, a munkára vonatkozóan releváns közös tudások jelentésterét, ami a
szervezet tagjai számára értékek, hiedelmek és cselekvések formájában lehetővé teszi az összehangolt
működést”. A szervezeti kultúra ebből a szempontból nem más, mint közösen osztott reprezentációk
sokasága arról, hogy mi számít tudásnak és elfogadható viselkedésnek az adott munkahely keretein
belül. Mind a szervezeti kultúra, mind pedig a szociális reprezentációk egyik legfontosabb funkciója,
hogy a csoportok számára létrehoznak egy viselkedés-szabályozó teret, amelynek segítségével az
egyének képesek lesznek saját viselkedéseiket szabályozni a csoporton belül. A munkahelyek
világában ez a különösen fontos, mind a munkavállaló, mind pedig a munkáltató szempontjából. A
reprezentáció elméleten keresztül nézve az egyén szervezethez való kapcsolódása azt is jelenti, hogy a
szocializációs folyamatok kapcsán 10 megismeri és önmagára vonatkoztatja a munkahelyen osztott
reprezentációkat. „A kultúra, mint viselkedést szabályozó erő jelentősége a szociális reprezentáció
azon funkciójából adódik, hogy a csoport tagjainak konfliktusmentes, és a világhoz való
alkalmazkodás során felhasználható jelentéseket kínál. Minél sikeresebb és tartósabb az
alkalmazkodás, annál mélyebben épül be a kultúra az egyénbe. Az értelemadó tevékenységnek egyik
jelentős része a szocializáció, amikor a szervezet új tagjai megtanulják, elsajátítják azokat a
viselkedési normákat, nyelvi formákat, szimbolikus viszonyokat, amelyek az adott szervezetet
jellemzik. A csoportba újonnan bekerülő személy beilleszkedésének sikere azon múlik, hogy
felismeri-e azokat a mintázatokat a kommunikációban, amelyek a jelentéseket hordozzák.” (Jakab,
2003, 118. o). A szervezeti konstrukció megértésében a szociális reprezentáció elmélet fontos szerepet
tölt be. A reprezentációk társas világokat konstruálnak, szabályozzák a társas tudást. Ezen túlmenően
jelentéskonstruáló szereppel is bírnak: szabályozzák a csoport tagjainak viselkedéseit. Ezek nélkül
nem lenne lehetséges a csoportban lévő interakció és a közös koordinált cselekvés. A közösen
létrehozott jelentések megkönnyítik a munkavállalók számára a mindennapi szervezeti viselkedéseket,
hiszen a különböző jelenségeket, és eseményeket nem kell folyton újra-értelmezniük maguk körül. I.5.
Jelentéskonstrukció (sensemaking) a szervezetekben A társas konstrukciót a szervezeti irodalom, a
jelentésadás és az értelemadás (sensemaking) fogalma mentén tárgyalja. Az értelemadást az emberi
közösség működések alapjának és szervezeti viselkedések kiindulópontjának tekintik (Weick, Sutcliffe
és Obstfeld, 2005; Harris, 1994). A jelentésadás a szervezeti életben arra az alapvető interakciós
folyamatra utal, amelynek során a kultúra tagjai közösen létrehoznak egy egyedi társas valóságot
maguk körül (Jakab, 2003). A szervezeti jelentésadás és a szervezeti kultúra egymást kiegészítő
jelenségek, és egyben olyan társas kognitív folyamatok, amelyek a szervezetek hétköznapi
működéséért felelősek (Harris, 1994). A kultúra tagjai jelentésadás folyamatán keresztül egyeznek
meg abban, hogy a hétköznapi interakció során bekövetkezett új és ismeretlen események milyen
jelentőséget kapnak a csoport életében (Seel, 2003; Weick és mtsai, 2005). Ez azért is lényeges, mert
ezek a viszonyulások határozzák meg a közösség jövőbeni reakcióit egy hasonló jelenség
felbukkanásakor. Az értelemadás folyamatát az váltja ki, amikor a szervezeti tagok olyan
eseményekkel, cselekvésekkel, jelenségekkel találják szemben magukat, amelyek zavarba ejtők,
illetve 11 meglepőek (Gioia és Thomas, 1996). Az értelemadás magában foglalja azt a mozzanatot,
amelyben a körülményeket szavakkal expliciten megérthető szituációvá alakítjuk át, és ez szolgál
majd a cselekvés ugródeszkájaként (Weick és mtsai, 2005). Az értelemadás tehát egy csoport szinten
zajló kognitív folyamat, amelynek segítségével a csoport egy közös értelmezési keretet alakít ki egy
korábban történt esemény vagy jelenség kapcsán, hiszen a közös jelentések nélkül a tagok megélik a
dezorganizációt (Smircich és Morgan, 1982). Az értelemadás fontos szerepet játszik az emberi
cselekedetek racionalizálásában. Az ezt végző ember megvizsgálja a társas környezetben lévő más
cselekvők viselkedését a fennálló körülményekkel kapcsolatban. Ezekből jelzőingereket lehet kivonni,
és visszatekintő módon plauzibilis magyarázatokat lehet adni arra nézve, hogy ki miért viselkedett az
adott módon az adott körülmények között (Weick és mtsai, 2005). Értelemadásra akkor kerül sor,
amikor: a világ aktuális állapota nem tűnik összeegyeztethetőnek annak elvárt állapotával; nincs
magától értetődő módja a világgal való kapcsolatba kerülésnek (Weick és mtsai, 2005; Bruner, 1991).
A jelentésadásnak tehát az egyéni pszichológiai folyamatokra is van hatása; amikor nem vagyunk
biztosak abban, hogy miként kell viselkedni az adott helyzetben, akkor fordulunk a csoport által
meghatározott viselkedés szervező elvekhez. Taylor és Van Every (2010) szerint az értelemadás a
cselekvések konszenzuálisan létrehozott rendszere. Értelemadás akkor történik, amikor a szervezeti
események szavakba és kiemelkedő kategóriákba fordul át. A folyamat továbbá írott és beszélt
szövegekben testesül meg. A helyzet az elbeszélés által válik valóságossá (talked into existence).
Szervezeti keretben az értelemadási folyamatok kapcsán a vezetőnek kiemelt szerepe van. Az
értelemadási folyamatok akkor tudnak hatékonyak lenni, amennyiben a vezető által meghatározott
értelmezéseket fogadja el a csoport. Smircich és Morgan (1982) a vezetés funkcióját abban látta, hogy
a leader a szervezeti jelentések menedzselését végzi el. A vezető az, aki „előértelmezi” a munkatársak
számára a különböző jelenségeket. A vezetés ebből a szempontból nem más, mint a munkavállalók
számára a szervezeti tapasztalatok „keretezése”. Smircich és Morgan (1982) a munkahelyi szervezetet
egy jelentések mentén konstruált társas térként definiálták, ahol a vezető az a személy, aki vezényli a
jelentések kialakulását. Úgy fogalmaznak, hogy a vezetés (leadership) a szervezett tevékenység fontos
alapjait hozza létre azáltal, hogy a szervezeti tagokat a valóság közös értelmezése felé irányítja. A
vezetés, mint jelenség egy szélesebb kontextusban definiálható, mint olyan cselekvés formája, amely a
kontextus (át)alakítására törekszik. A vezetők úgy keretezik és alakítják a kontextust, hogy az 12
abban osztozó tagok képesek legyenek értelmet tulajdonítani, és ezt az értelmet referenciapontként
használni a saját viselkedésükre vonatkozóan és a saját értelmezésük kialakításában. A vezető
viselkedése egy sor különböző interpretációt indít el, amely az értelemmel teli cselekvések alapját
adhatja. A vezető az elmélet miatt azért teheti meg ezt, mert a munkavállalók a szervezetbe történő
belépéskor részben átruházzák rá a valóság befolyásolására vonatkozó jogukat. Ebben az
elgondolásban a vezető funkciója nem a klasszikus vezetéselméleti paradigmák mentén magyarázható,
hanem abban, hogy milyen hatékonyan képesek működtetni a jelentésadási folyamatokat, és
befolyásolni a társaskonstrukciós folyamatokat. I.6. A szervezet, mint komplex, adaptív (CAS)
rendszer A komplex adaptív rendszerek elmélete (CAS) egy interdiszciplináris megközelítés, amely
arra jött létre, hogy olyan rendszerek sajátosságait vizsgálja, amelyben nagy számú ágens van
interakcióban egymással, és a működés során olyan rendszer-szintű tulajdonságok jönnek létre,
amelyek az egyes ágensek tulajdonságaira nem vezethető vissza. (Az az egész több, mint a részek
összessége.) Az elmélet nem elsősorban a szervezeti jelenségek vizsgálatára lett megalkotva, viszont a
modern szervezetelméletek elkezdték beépíteni az elmélet egyes részeit a szervezeti jelenségek
magyarázatába (pl. Seel, 2003; Stacey, Griffin és Shaw, 2000; Snowden és Boone, 2007). A komplex
rendszerek elmélete a klasszikus szervezetelméletekkel szemben olyan aspektusokat emel be, amely a
korábbi elméletekben nem voltak megtalálhatóak. A komplexitás mentén azt hangsúlyozzuk, hogy
nem gondolhatunk úgy a szervezetekre, mint magányos cselekvők halmazára. A klasszikus
szervezetelméletek, valamilyen formában, de mindig egymástól független egyének párhuzamos
tevékenységeként írták le a munkahelyeket, a komplexitás ehelyett egy élő egységként mutatja be
azokat. A klasszikus szervezetelméletek úgy gondolkodtak a vizsgálatuk tárgyáról, mint egy olyan
jelenségről, amely teljes mértékben megérthető, leírható és logikus szabályszerűségek szerint működik
(Restás, Czibor és Szabó 2018). A komplexitáson alapuló elméletek cáfolják ezen elgondolásokat.
Ennek egyik oka komplex adaptív rendszerek újfajta sajátosságok mentén kerül meghatározásra.
Snowden és Boone (2007) hat pontban foglalják össze, hogy melyek a komplex rendszerek jellemzői:
1) nagyszámú egymással interakcióban álló elemek összességéből áll; 2) az interakciók nem lineárisak
és apró változások is aránytalanul nagy következményekkel járhatnak; 3) a rendszer 13 dinamikus, az
egész több, mint a részek összessége és nem lehet bármilyen megoldást ráerőltetni a rendszerre, azok
inkább kiemelkednek a körülményekből. Ezt gyakran emergenciaként azonosítják; 4) a rendszernek
története és múltja van, amely a jelenével szoros összefüggésben áll; a szervezet elemei együtt
fejlődnek a rendszerrel – ami egy visszafordíthatatlan folyamat; 5) a komplex rendszerek múltbeli
viselkedése retrospektív módon szemlélve tűnhet rendszerezettnek és megérthetőnek, ám ez nem
jelenti azt, hogy a jelenbeli viselkedésből megérthetővé válnak a lehetséges jövőbeli események; 6)
egy rendezett rendszerrel ellentétben (amelyben a rendszer korlátozza a tagokat) vagy egy kaotikus
rendszerrel szemben (ahol semmilyen korlátozás nincsen), a komplex rendszerben a tagok és a
rendszer egyszerre korlátozzák egymást. A komplex rendszerek elmélete sok szállal kapcsolódik a
társasan konstruált terek elméletéhez. A tagok által végzett mindennapos interakciók adják a rendszer
tartalmi elemeit. A társas konstruált terek szintén nehezen megragadhatók és szükség van olyan
technikákra, amelynek a segítségével leírhatóvá válnak. A társas tér korábbi története hatással van a
rendszer jelenére és jövőjére. Ahhoz, hogy a közös cselekvés lehetővé váljon, a konstruált
rendszerekbe is korlátozásokat kell bevezetni, ahogy Smircich és Morgan elméletében láttuk, ahhoz,
hogy a szervezeti viselkedések lehetővé váljanak. Stacey (2000) a komplexitáselmélet fontosságát
hangsúlyozza a szervezeti működések megértésében. A komplex rendszerek természete olyan, hogy
leginkább paradoxonok mentén vagyunk képesek megérteni a működésüket. Ezek a paradoxonok a
következők: 1) bejósolható és bejósolhatatlanság; 2) felhatalmazás és korlátozás; 3) egyén és
csoportosság. Az ilyen rendszerek Stacey szerint bejósolhatatlanul bejósolhatók és bejósolhatóan
bejósolhatatlanok. A vizsgálatok során abban biztosak lehetünk, hogy nem tudunk minden lehetséges
információt beszerezni róluk és nem feltétlenül olyan logikus a működésük, mint azt a klasszikus
rendszerelméletek mentén gondoljuk. Ahhoz, hogy a viselkedés létrejöhessen korlátozni kell az egyes
ágensek viselkedését. Az egyén és csoportosság egymást közösen hozza létre: csoport nélkül nem
érthetjük meg az egyént, és egyén nélkül nem érthetjük meg a csoportot. Restás, Czibor és Szabó
(2018) négy fontos aspektust emel ki a szervezeti élet komplex sajátosságainak ismertetésére. 1)
Interakció: a rendszer és a tagok tehát egymástól elválaszthatatlanok, amikor bármilyen csoporton
belüli viselkedésről gondolkodunk, mindig egy rendszer működését feltételezzük. Az interakció
nemcsak azt jelenti, hogy az egyén függ a rendszertől és a rendszer az egyéntől, hanem azt is, hogy
áttételesen a rendszerrel való interakcióban a tagok egymás kognitív működéséért is felelősek. 2)
Emergencia / Kiemelkedés: 14 az emergencia a komplex rendszerek egyik alapvető tulajdonsága. Azt
a folyamatot jelenti, amely során a komplex rendszer tagjainak interakciója során olyan rendszerszintű
tulajdonságok jelennek meg, amelyek nem visszavezethetők az egyes tagok saját tulajdonságaira. Az
egész több, mint a részek összessége. 3) Irracionalitás: az irracionalitás fogalma két lényeges
aspektusban kapcsolódik a szervezeti elméletekhez. Egyfelől az egyéni információ-feldolgozás
korlátozottsága, másfelől a rendszerek működéséről történő gondolkodás kapcsán. Sem a
munkavállaló, sem a vezető nem rendelkezhet az összes, a szervezet által produkált, információ
megszerzésére, azért a döntéshozásában alapvetően mindig csak az információk egy bizonyos részével
rendelkezik majd. Továbbá megjelenhetnek olyan jelenségek, mint a „szervezeti butaság” (Alvesson
és Spicer, 2012), amely azt a jelenti, hogy a munkavégzés során a szervezet tagjai nem működtetik
teljes kapacitáson a kognitív képességeiket; lényegében „hozzá butulnak” a munkacsoportban meglévő
színvonalhoz. A klasszikus rendszerelméletek azt hangsúlyozták, hogy a szervezeti rendszerek
tökéletesen megismerhető gépezetek, a legtöbb működésük logikus módon megérthető, bejósolható és
befolyásolható. Az irracionalitás gondolata kapcsán tehát arra kell felhívni a figyelmet, hogy egy
szervezeti rendszer közel sem annyira kiszámítható működést produkál, mint azt kutatóként
gondolnánk. 4) Megfigyelő-függőség: a komplexitás elmélet használatának következménye, hogy a
szervezetre olyan rendszerként gondolunk, amely összetett és szerteágazó cselekvések, gondolatok,
tervek és interakciók hálózatát mutatja. Egy komplex rendszer leírása és interpretálása nem lehetséges
objektív módon – mindig csak egy sajátos nézőpontból végezhető el. Ez a sajátosság egyaránt hatással
van a munkavállalók és a vezetők tevékenységére és a szervezeti szakemberek munkájára.

2. A szociális reprezentáció elmélet A dolgozatot az előítélet, a diszkrimináció, stigmatizáció, illetve

az identitás jelenség és fogalomköre inspirálta, melyek mind egyfajta tudásként foghatóak fel:
másokról illetve önmagunkról alkotott tudásokként, melyek meghatározzák viszonyulásainkat. Serge
Moscovici (1961,1979) szociális reprezentáció elméletéből kinövő interdiszciplináris elméleti
paradigma ezért vált a dolgozat egyik alapkövévé, mivel magával a tudással és annak konstrukciójával
foglalkozik. Moscovici elméleti megközelítésének legfontosabb megállapításai, hogy (a.) a
szociálpszichológia jelenségekkel kapcsolatos vizsgálódások kapcsán nem lehet egymástól
szétválasztani a szubjektumot és az objektumot, (Jovchelovitch, 1996, 2007) illetve hogy (b.) a kettőt
egy közös társadalmi és kulturális keretben kell értelmezni (Wagner, 1998; Bigazzi, 2015). Ezek azért
nagy jelentőségű megállapítások, mivel feloldják az egyéni és társas folyamatok közt feszülő éles
határvonalat, lehetőséget teremtve az intrapszichikus és szociális jelenségek holisztikus értelmezésére,
illetve a kontextus szerepének hangsúlyozásával olyan új perspektívát hoznak be a pszichológiai
vizsgálódás elméleti és módszertani eszköztárába, mellyel pontosan, illetve sokrétűen lehet leírni
társas folyamatokat. A szociális reprezentáció elmélet alapkutatása A szociális reprezentáció
elmélettel kapcsolatos alapkutatás a tudományos elméleteknek a köztudatba való beszivárgásával
foglalkozott. Moscovici azokat a folyamatokat vizsgálta, amelyek mentén egy tudományos elmélet,
mint pl. a pszichoanalízis, a társadalmi kommunikáció különböző csatornáin közlekedve, a ’common
sense’, azaz a mindennapi tudás részévé válik. A vizsgálat végső konklúziója szerint, az eltérő
kommunikációs csatornák – mint az 1950-60 évek Franciaországának ismeretterjesztő újságjai, vallási
vagy marxista lapjai – olyan eltérő kommunikációs stratégiákkal élnek mint a diffúzió, a propagáció
vagy a propaganda. Ezek függvényében eltérő kognitív szerveződés mint a vélemény/ismeret, az
attitűd vagy a sztereotípia– fogja jellemezni a különböző csatornákon keresztül konstruálódó szociális
reprezentációkat (László, 1999; Bigazzi, 2015). Később a vizsgálódás kiterjedt az egyes társadalmi
csoportoknak a különböző kulturális tárgyakkal kapcsolatos sajátos reprezentációs formáira, így a
szociális reprezentációkat úgy definiálhatjuk, mint a „mindennapi életből eredő koncepcióknak és
magyarázatoknak az egyének közötti kommunikációban kialakuló halmazait, a common sense modern
változatai” (László, 1999:12). Ahhoz, hogy pontosabban megértsük a szociális reprezentációk
természetét, és helyüket a szociálpszichológiában, fontos megértenünk a különböző társadalmi
csoportok vizsgálatának jelentőségét. Ahhoz, hogy megértsük, miért kiemelten fontos a diverz 10
társadalmi csoportok vizsgálata, vissza kell nyúlnunk a szociális reprezentáció elmélet elméleti
gyökereihez. A szociális reprezentáció elméleti gyökerei Moscovicit elmélete megalkotásakor
nagyban inspirálta Durkheim (1898, id. Pinheiro Filho, 2004) kollektív és egyéni reprezentáció
fogalma. Az egyéni reprezentációk az egyénen belül léteznek, és vizsgálatuk a pszichológia tárgyát
képezi, ezzel szemben a kollektív reprezentációk az egyéni tudaton kívül helyezkednek el, egyének
csoportjai hozzák őket létre, és a szociológiai tárgykörébe tartoznak. Durkheim a kollektív
reprezentációk alatt olyan intellektuális formákat értett, mint pl. a jog, a morál, a hagyomány vagy
akár a tudomány. Úgy gondolta, ezek mindenki által osztott, homogén társadalmi valóságot képeznek,
illetve preskriptív erejű normaként hatnak a kollektíva minden tagjára. Ezek egyben a
„társadalomtudományok atomjai”, azaz olyan egységes entitások, amelyek további összetevőkre nem
bonthatók, és önmagukban elégségesek a társadalmi jelenségek magyarázatára (Szabó, 2009).
Moscovici (1961, 1979), amikor megalkotta a szociális reprezentáció fogalmát egyszerre kritizálta az
egyéni és kollektív reprezentációk megkülönböztetésének létjogosultságát, illetve a „tagolhatatlanság”
tézisét, felhívva a figyelmet arra, hogy a modern társadalmakban már nincsenek jelen olyan
gondolkodásmódok, hiedelemrendszerek, melyeket a társadalom minden tagja illetve csoportja
osztana. A kollektívnak a szociális jelzőre való változtatásával Moscovici tehát egyfelől az egyén és a
társas egymástól elválaszthatatlan egységét fejezi ki, másrészt a társadalmi töredezettséget, vagy ha
úgy tetszik, rétegzettséget kívánja érzékeltetni, mely olyan különböző társadalmi dimenziók mentén
ragadható meg, mint etnikum, társadalmi osztály, nem, etc.. A szociális reprezentáció formái A
kollektív és a szociális reprezentációk közti különbséget, illetve a kettő közti fogalmi átmenetet
világítja meg, ahogy Moscovici (1979) a reprezentációknak különböző formáiról – hegemonikus,
emancipált és polemikus reprezentációkról – beszél. A hegemonikus reprezentációk állnak
legközelebb a dukrheimi kollektív reprezentáció fogalmához, mivel ezek olyan reprezentációk, melyek
egy közösségen belül erősen konszenzuálisak, stabilak és homogének, leíró és előíró normaként
működnek. Az emancipált reprezentációk egy társadalmi kontextusban élő, egymással érintkező
csoportok különböző reprezentációi. Ezek leginkább egymást kiegészítő reprezentációk,
különbségüket a reprezentációt meghatározó információk minősége és mennyisége, illetve az
információhoz való hozzáférést befolyásoló kommunikációs csatornák határozzák meg. A polemikus
reprezentációk ezzel szemben társadalmi konfliktusban gyökereznek, csoportok közti antagonisztikus
viszony manifesztálódik bennük. Nevezhetjük 11 őket egymással versengő reprezentációknak is,
hiszen eltérő, egymásnak gyakran ellentmondó, tudáselemeket tartalmaznak. Ezek az egymással
ellentétes tudások identitáshoz köthetőek, az egyes társadalmi csoportok önkifejező formáiként, illetve
a konfliktualizált viszonyrendszer artikulációjaként is tekinthetünk rájuk. A kognitív polifázia fogalma
Moscovici munkájában kifejti, hogy egy közösség vagy egyén egy entitással kapcsolatban
párhuzamosan több, egymás viszonylatában akár inkoherens reprezentációt birtokolhat. Ezeket az
egymással inkoherens viszonyban álló tudásformák együttes meglétét kognitív polifáziának nevezi
(Moscovici, 2008, Jovchelovitch, 2002). A különböző tudásmodalitások különböző társadalmi
kontextusokban aktiválódó identitásállapotokhoz kötődnek, mely identitásállapotok különböző
tudásformákat aktiválnak (Jovchelovitch, 2011). Moscovici elmélete nyomán a különböző társadalmi
csoportok, illetve az egyének sajátos reprezentációs folyamatainak vizsgálata azért vált a
szociálpszichológiai kutatások egyik kiemelt tárgyává, mivel olyan, gyakran burkoltan jelenlévő
csoportközi dinamikákról, illetve az identitáshoz köthető folyamatokról informálódhatunk belőlük,
melyek révén sokkal pontosabban tudunk magyarázni, és előre jelezni kontextusba ágyazott társas
jelenségeket (Jovchelovitch, 2002, 2011). A szociális reprezentáció folyamatai A továbbiakban a
szociális reprezentációk természetét mutatom be, a folyamatainak és struktúrájának ismertetésén
keresztül. Struktúra és folyamat a reprezentáció fogalmának alapvető jellemzője (Jochelovitch, 1996,
László, 1999, Szabó, 2009), mivel a reprezentáció egy struktúrával rendelkező konstrukció,
ugyanakkor konstruktív folyamat is egyben, maga a tudásalkotás folyamata. Ez a feltevés implikálja,
hogy a szociális reprezentációk soha nem érnek el egy végleges állapotot, hanem dinamikusan, a
kontextus változásaira érzékenyen reflektálva formálódnak, állandó mozgásban vannak. A
reprezentálás folyamatának lépései a lehorgonyzás és a tárgyiasítás, mely lépések során a csoporttagok
diskurzusaiban az addig jelentés nélküli cselekvések, jelenségek, események, fogalmak jelentéstelivé
válnak. A lehorgonyzás és tárgyiasítás folyamatában az újonnan létrejött tudás a már meglévő
tudáselemekhez kötődik, azaz új tudás a már meglévő reprezentációk mátrixába integrálódik. Ebben a
folyamatban az egész, már meglévő reprezentációs háló átalakul. A lehorgonyzás két egymással
integratív viszonyban álló alfolyamat eredménye: ezek az osztályozás és a megnevezés. Az
osztályozás során összehasonlítjuk már meglévő fogalmakkal az ismeretlent. Ennek két módja van: a
partikularizáció 12 és a generalizáció. Generalizációkor a hasonlóságokat hangsúlyozzuk, ezzel
szemben partikularizációkor az új fogalom egyedi tulajdonságait emeljük ki, azokat a különbségeket,
amitől az új és ismeretlen más, mint a többi fogalom.. A két folyamat ellentétes irányú, de mindkét
esetben az új fogalom a már meglévő fogalmakkal való viszonyából töltődik fel tartalommal
(Moskovici, 1984; Bigazzi, 2015). Megnevezéskor névvel ruházzuk fel az ismeretlent. A megnevezés
a nyelvi kódon keresztül az osztályozáshoz hasonlóan meghatározza az új fogalomnak a már meglévő
fogalmakhoz való viszonyát. A megnevezésnek nagyon fontos szerepe van nem csupán a
reprezentáció, hanem a re-reprezentáció (Howarth, 2004) folyamatában is, amikor a név
megváltoztatásán keresztül (újra nevezés) az adott entitás viszonyrendszeren belüli pozíciójának a
megváltoztatása történik (pl. amikor a cigány szót a roma szóra cseréljük, az egész kisebbséggel
kapcsolatos negatív reprezentáció megváltoztatására törekszünk) (Bigazzi, 2015). A megnevezés,
illetve átnevezés folyamata társadalmi változások katalizátora illetve manifesztációja, így
vizsgálatából a társadalmi diskurzusok mögött álló társadalomlélektani folyamatokra
következtethetünk. A tárgyiasítás folyamata során az absztrakt fogalmak konkrét tárgyakká alakulnak,
ami azt jelenti, hogy a tárggyal kapcsolatos legesszenciálisabb információk kiemelkednek és
integrálódnak, így megalkotva az adott entitás „figuratív magját” mely képviseli az adott entitást. Az
eredménye egy konkrét figura, kép vagy metafora, melyhez az adott fogalom kötődik, és ami aztán
referencia keretet nyújt a későbbi információknak a fogalommal kapcsolatos viszonyát illetően
(Bigazzi, 2015). Ahogy az többször megjelenik, a reprezentációs folyamat a kommunikációban, a
csoporttagok közti diszkurzivitásban jön létre, így a reprezentációk soha nem tekinthetőek egyedi
termékeknek. Ezt a megállapítást tovább gondolva levonhatjuk a következtetést, hogy a tudás a társas
kontextusba ágyazott, továbbá hogy nem csak a tudás, de a legszemélyesebb tapasztalás is társas
jellegű, olyan értelemben, hogy a társasan konstruált jelentéskategóriákon (nyelv) keresztül tudunk
csak viszonyulni hozzájuk, interpretálni és megosztani őket (László, 1999; László, 2005; Wagner &
Hayes, 2005; Bigazzi, 2015). A reprezentáció struktúrája A reprezentáció strukturalista megközelítése
az Aixen-Provence-i iskola nevéhez kötődik, (Abric, 1996, 2001; Guimelli, 1994; Moliner, 1995,
Bigazzi, 2015), mely irányzat a reprezentációs folyamat eredményeként létrejött reprezentációk
szerkezetét helyezi vizsgálódásának középpontjába. A reprezentációt szerkezetének tekintetében két
részre oszthatjuk: a tárgyiasítás 13 fogalmának tárgyalásakor már említett figuratív magra és a
perifériás rendszerre (Abric, 1993). A különböző szerkezeti egységek eltérő információkat
tartalmaznak, és eltérő funkciókat látnak el. A szociális reprezentáció figuratív magját azok az
alapfogalmak alkotják, melyek körül a tárgyról való tudás kikristályosodik. Ezek a tartalmak a
tárgyiastás folyamatán keresztül konszolidálódnak, társadalmi és történelmi gyökerekkel
rendelkeznek, és nagymértékben konszenzuálisak, homogének az egész csoport számára, normatív
jellegűek. Abric (1993) figuratív magra vonatkozóan három funkciót határozott meg: stabilizáció,
alkotás, és szervezés. A figuratív mag adja meg a reprezentáció koherenciáját, és stabilitását, az itt
található elemek rezisztensek és konzisztensek, ezzel biztosítva a reprezentáció folyamatosságát. Az
alkotó funkció tekintetében a reprezentáció figuratív magja meghatározza a lehetséges változást és
tartalmakat, ezzel megalkotja, és újra alkotja magát a reprezentációt, valamint megszervezi a
reprezentáció különböző elemei közötti kapcsolatokat. A központi mag elemeinek sajátosságát
kvantitatív és kvalitatív mutatókkal határozhatjuk meg. A kvalitatív mutató az adott elem
szükségességére, hangsúlyosságára vonatkozik, míg a kvantitatív mutató a konszenzus mértékét
definiálja. A periférikus rendszer a figuratív maggal szemben sokkal rugalmasabb, szerkezete és
tartalma is könnyen változik, itt manifesztálódnak az egyéni különbségek és a hirtelen történő, de nem
feltétlen fajsúlyos kontextusbeli változások. A társadalmi kommunikáció révén megjelenő új
elemeknek a perifériás rendszerbe való beépülése, illetve onnan való kikerülése sokkal könnyebben
megy végbe, mint a figuratív magba történő integrálódás, azonban a különböző tartalmi elemeknek a
perifériás rendszeren belüli mozgása nem változtat jelentősen a reprezentáció szerkezetén (Bigazzi,
2015). A periférikus rendszer három különböző funkciót tölt be, ezek a konkretizálás, szabályozás
illetve az egyéni különbségek megjelenésének biztosítása. Konkretizálás alatt azt értjük, hogy a
központi mag elemeit egy konkrét viselkedés sorozattá fordítja át a tudás, reprezentáció trágyával
kapcsolatban, és azt a külső kontextushoz adaptálja, illetve szervező funkciója révén védi a figuratív
magot és annak szerkezeti egységét. Ez összehangoltan működik az ellentétes irányú harmadik
funkcióval, mely lehetőséget teremt az egyéni különbségek megjelenésére. Ezekben a különbségekben
a társadalmi heterogenitás, avagy a reprezentáció magja és a külső valóság közti átmeneti tér
töredezettsége manifesztálódik. A reprezentáció funkciói Funkciót nem csak a különböző strukturális
elemekhez, hanem az egész reprezentációhoz társíthatunk. „Egyrészt, a szociális reprezentációk
hozzák létre azt a rendet, ami képessé teszi az egyéneket, hogy tárgyi és szociális világukban
eligazodjanak, másfelől lehetővé teszik a csoport 14 tagjai közötti kommunikációt azáltal, hogy
biztosítják a társas érintkezés kódját, valamint azt a kódot, mely egyéni és csoporttörténetük
különböző aspektusainak egyértelmű osztályozására, és megnevezésére szolgál.” (László, 2005, 72.o.).
Ezeket a szociális reprezentáció irányító funkciójának illetve magyarázó funkciójának nevezhetjük
(Jesuino, 2014; Bigazzi, 2015), tehát a reprezentációk segítenek minket abban, hogy eligazodjunk a
minket körülvevő világban, illetve, hogy értelmezzük és jelentést tulajdonítsunk saját magunk és
mások viselkedésének, gondolkodásának és viszonyulásainak, a minket körülvevő szociális térnek,
melyben olyan, személyes jelenlétet befolyásoló szimbolikus aktusok manifesztálódnak mint
hagyományok, rítusok, szokások. A szociális reprezentációk harmadik funkciója az identitás funkció,
ami a csoportkohézió megteremtésében nyer értelmet. Egy közösség tagjai közti kölcsönös függés
egyik meghatározója, hogy egymáshoz hasonlóan értelmezik az őket körülvevő „valóságot”. Minél
inkább nagyobb a konszenzus a valóságértelmezést illetően, annál nagyobb a csoporttagok közti
kohézió, és annál erősebb a csoporttagok csoportidentitása. Ennek a dinamikának az eredménye, hogy
a csoportidentitás fenntartása érdekében a reprezentációs folyamatok, tehát a megismerés, a már
közösen megalkotott valóság tükrében történik, így a reprezentáció visszahat magára a
reprezentációalkotás folyamatára. Identitás és reprezentáció közötti kölcsönös összefüggésről még szót
ejtek a harmadik átfogó elméleti fejezetben, azonban már itt fontos megemlíteni, hogy a
reprezentációs folyamatok az identitás folyamatoktól nem elválaszthatók, hiszen a reprezentációk
egyben azt is szolgálják, hogy fenntartsanak már meglévő identitás struktúrákat, vagyis a
reprezentáció és az identitás ugyanannak az érmének a két oldala (Jovchelovitch, 1996). A szociális
reprezentáció elmélet és a hatalom A szociális reprezentáció elmélet szerint a társadalmi valóság
olyan, ahogyan vélekednek róla. Egy közösség tagjai minél nagyobb mértékben osztoznak egy adott
reprezentációban, annál inkább domináns az adott reprezentáció, és annál inkább tűnik úgy, hogy az
autonóm módon, a közösségtől függetlenül létezik. Egy reprezentáció dominanciája a konszenzus
mértékétől függ, amit erősen definiálnak a hatalmi viszonyrendszerek. Egyetemes igazság, hogy az
„információ hatalom”, illetve hogy a „tudás hatalom”, ami a szociális reprezentáció elmélet mentén
interpretálva annyit jelent, hogy azok a csoportok, melyek nagyobb hatalommal bírnak, sokkal inkább
tudják érvényesíteni saját reprezentációik által képviselt valóság verziót. Egyrészt ezeknek a
csoportoknak több 15 kommunikációs csatornához, így több információhoz – tudáshoz – van
hozzáférésük, másrészt ezek a csoportok definiálják is ezeket a kommunikációs csatornákat:
meghatározzák, hogy milyen csatornán milyen tartalmak hova és kihez juthatnak el. Ebben a
folyamatban saját hatalmi pozíciójukat stabilizálják, és egyben meghatározzák a fennálló csoportközi
viszonyrendszert, azaz a közösségek közti viszonyrendszert, társadalmi szerkezetet (Bigazzi, Serdült,
Bokrétás, 2019). Ahogy arról már többször szót ejtettünk, a reprezentációk változásának lehetősége a
diszkurzivitásban rejlik, azaz az egyének és csoportok közti párbeszédben. A diskurzus során
megvitatott tartalmak mentén épülhetnek fel új reprezentációk, illetve alakulhatnak át már meglévők,
melyek a valóságot másképp közvetítik. Elnyomó társadalmi rendszerekben, illetve erősen
hierarchikus hatalmi kultúrákban ezek a diszkurzív folyamatok gátoltak, azaz a különböző társadalmi
csoportok közti párbeszéd el van némítva, ami megbénítja az információ áramlásának és cseréjének
lehetőségét. Ilyen társadalmi folyamatok lehetnek a sajtószabadság korlátozása, a média
monopolizálása, az oktatás színterein történő aktív beavatkozás, a tudomány és a tudományos
diskurzusok befolyásolása. Ezekben a folyamatokban konszolidálódnak a hatalom által közvetített
domináns reprezentációk, hegemónná válnak, azonban a hegemóniát nem a konszenzus hanem az
információ és diskurzus hiánya szüli. A hatalmi elnyomás következtében nincs lehetőség alternatív
valóság magyarázatok kialakítására és közvetítésére. A hatalom által megteremtett és terjesztett
domináns reprezentációk a közösségről leválva, autonóm módon kezdenek el létezni, megteremtve azt
a pszichológiai tapasztalást, hogy a valóságnak csak egyfajta módon való értelmezése lehetséges. Ez
egyben a meghatározója a szubjektum létezési lehetőségeinek is, mely az intrapszichikus identitás
dinamikáit, interperszonális, és csoportközi viszonyait definiálja (Billig, 1991; Howarth, 2004, 2006;
Andreouli, 2010; Bigazzi, 2015; Serdült, 2015). Ez a gondolat elvezet minket a reprezentáció és
identitás közti kölcsönös viszonyrendszer taglalásához, amiről mind a 3. mind a 4. fejezetben szó lesz.
Elöljáróban, pár szóban kifejtve, a felvetés azt jelenti, hogy a domináns reprezentációk határozzák
meg az egyének azonosulási, azaz identitás lehetőségeit. Egyrészt definiálják, hogy az egyének milyen
csoportokkal azonosulhatnak, másrészt meghatározzák a csoportazonosulások minőségét, és a velük
járó társadalmi pozíciót, melynek függvényében tudunk cselekedni, létezni adott társadalmi mátrixban.
A szociális reprezentáció elmélet vizsgálati módszerei A következőkben a szociális reprezentációk
vizsgálatának módszereit fogom ismertetni, melyek közül több a dolgozatban bemutatásra kerülő
empíria módszertani készlettárának is részét 16 képezi. Wagner munkatársaival közösen szerkesztett
cikkében (1999) hat különböző, szociális reprezentációval kapcsolatos empirikus kutatás bemutatásán
keresztül világít rá a szociális reprezentáció elmélet keretein belüli lehetséges módszertani
komplexitásra. A cikkben bemutatott módszerek az etnográfia, ami egy, a gyermek nemi identitás
fejlődésével kapcsolatos kutatáson keresztül kerül bemutatásra, illetve az interjús technika és
fókuszcsoportos eljárás, melyet a brazil nyilvános szféra szimbolikus konstrukcióját vizsgáló kutatás
prezentál. Megjelenik továbbá a médiaelemzés, mely az őrület televízió által közvetített
reprezentációjának vizsgálatán keresztül, a szó asszociációk statisztikai elemzése, egy, az
androgíniáról való hétköznapi gondolkodással foglalkozó kutatáson kapcsán, továbbá kérdőíves és
kísérleti eljárások. A cikkben bemutatott kérdőíves eljárás az egyén, a közösség és a demokrácia
reprezentációjával foglakozik a posztkommunista európai kontextusban, míg a kísérleti eljárás a
sperma és a petesejt találkozásáról való imaginárius gondolkodást vizsgálja. A felsorolt technikák
mind a kvalitatív mind a kvantitatív módszerekben rejlő lehetőségekre rávilágítanak , illetve ami
módszertani szempontból forradalmi, hogy különböző eljárások ötvözése útján teremtenek lehetőséget
a vizsgálódási és értelmezési keretek tágítására. Eltérő módszerek párhuzamos alkalmazását
módszertani triangulációnak nevezzük (Casey & Murphy, 2009, De Rosa, 1993, 2001). A módszertani
trianguláció arra nyújt lehetőséget, hogy egy reprezentáció különböző fogalmi szintjeit és ezeknek
egymásra gyakorolt hatását megragadja. Ennek értelmében a különböző módszerek egymással nem
alá-fölérendelt hanem kiegészítő viszonyrendszerben állnak. A módszertani triangulációt rendkívül jól
szemléltető példa, Jovchelovitch-nak (1999, 2000) a brazil nyilvános szféra szimbolikus
konstrukcióját vizsgáló tanulmánya, melyben a szerző három különböző módszer, nevezetesen a
fókuszcsoportos eljárás, az interjús technikákat, és a média analízis, együttesére épít. Jovchelovitch
szerint, a brazil nyilvános szféra szociális reprezentációjának vizsgálatából következtetni lehet a brazil
társadalom közéleti kérdésekről alkotott elképzeléseire, illetve ezekhez való viszonyára, ami a
nyilvános szférához való hozzáférés lehetőségein túl a hozzáférés korlátozottságának megértéséhez is
hozzájárul – nem csak Brazíliában, hanem minden olyan országban, ahol a történelmi és kulturális
események fokozatosan aláásták az átlagos életszínvonal minőségét (Wagner et al. 1999). A
tanulmány tehát a brazil társadalom különböző szintjein uralkodó, domináns reprezentációk
feltérképezésére, és ezek összevetésére törekszik. Jovchelovitch kulcsszereplőkként a politikusokat és
az utca emberét emeli ki, akik a társadalom különböző szintjeit képezik, valamint a tömegmédiát,
mely e kettő között közvetít. A három mintán, eltérő sajátosságaikat figyelembe véve, más-más
módszert alkalmaz. A tömegmédia, melyhez a legbefolyásosabb három napi, és két hetilap tartozott,
tartalom elemzéssel lett 17 feldolgozva, a hétköznapi emberek (kétkezi munkások, diákok,
taxisofőrök, rendőrök, utcagyerekek) fókuszcsoportos vizsgálatban vettek részt, míg a politikai szféra,
vagyis a brazil kormány tagjainak beszédei narratív elemzés mentén kerültek vizsgálatra. Az így nyert
adatok feldolgozásában egyaránt használtak kvalitatív és kvantitatív módszereket, mind az adatok
szisztematizálása, mind pedig interpretációja során. A három, különböző mintából származó
tanulmány eredményeinek egymással való összecsengése egy centrális reprezentáció megteremtését
tette lehetővé, mely az úgy nevezett „brazil karakter” fogalmában manifesztálódik. A „brazil karakter”
ambivalens, bizonytalan tartalmakat sűrít magába, párhuzamot mutatva azon reprezentációs
tartalmakkal, melyek a társadalom és a politikai szféra közötti egymásnak feszülő, ellentétes
viszonyulásra mutatnak rá. (A társadalomhoz, a mindennapi élethez kapcsolódó központi fogalmak a
félelem, fenyegetettség, individualizmus, míg a politikai szférához a korrupció, az önérdek, és az
érdek-képviseleti politika fogalmai társulnak). Jovchelovitch tanulmányában rávilágít arra, hogy a
nyilvános szféra szociális reprezentációjának esszenciája a „brazil karakter”, magának a kultúrának és
a brazil identitásnak a szerves része, így különböző társadalmi dinamikák katalizátora, és fenntartója
egyben. Ezen konklúziók megállapítására önmagában egyik módszertan sem lett volna alkalmas, a
különböző eljárások kreatív szintézisére volt szükség ahhoz, hogy a szerző egy teljes képet
alkothasson a vizsgált jelenségről. Amiben a szociális reprezentáció módszertana újat mutat, az
egyrészt az, hogy a klasszikus kvalitatív módszerek mellett hagyományt teremt a kvalitatív
antropológiai eljárásoknak. Az ilyen típusú vizsgálatokban a kutatók megfigyelésekből, és
beszélgetésekből nyert adatokra támaszkodva vonnak le következtetéseket a vizsgált jelenségre
vonatkozóan. Erre példa, Duveen és Loyd által végzett 1993-as kutatás, melyben a nemi szerepek
szociális reprezentációját vizsgálták gyerekeknél (Wagner, et al. 1999). A reprezentációk vizsgálatánál
nagyon fontos az idő, mint tényező. Adott jelenséggel kapcsolatos reprezentációnak különböző
almintákon való vizsgálata esetében elemi jelentőségű, hogy az adatfelvétel egy időben történjen,
ahhoz, hogy a különböző alminták összehasonlíthatók legyenek. Ennek oka, ahogy Wagner is
hangsúlyozza, hogy reprezentációk társadalmi térben és időben kötött kulturális konstruktumok.
Amikor a reprezentációk változását szeretnénk vizsgálni, akkor szintén kiemelt jelentősége van az idői
dimenziónak. Ilyenkor pont hogy nem egyidőben, hanem különböző időpontokban vizsgáljuk
ugyanannak a csoportnak adott jelenséggel kapcsolatos reprezentációjat, a két adatfelvétel
eredményeit összehasonlítva a változó 18 tartalmakból következtetünk társadalmi változásokra és azok
pszichológiai konzekvenciáira (Bauer & Gaskell, 1999, 2008). Az idői dimenzió, mint változó, a
hatalmi viszonyok és a szociális reprezentációk összefüggésének vizsgálatakor szintén kiemelt
jelentőséggel bír. Egy adott szociális reprezentációnak a reprezentáció tárgyát képező csoportra
gyakorolt disztális hatásai a reprezentáció keletkezésének idejében talán egyáltalán nem érhetők tetten.
Éppen ezért, a reprezentációt létrehozó és annak tárgyát képező csoportok egyidejű vizsgálata nem
vezet eredményre. Ehelyett, az integrált szemléletű kutatásmódszertan a különböző csoportok eltérő
idejű vizsgálatát javasolja, kihangsúlyozva a minta összeállításának és a csoportosítási szempontok
precíz leírásának jelentőségét, ami révén érvényes megállapításokat vonhatunk le a konszenzuális,
emancipált vagy polemikus tartalmakra vonatkozóan. A szociális reprezentáció elmélet és a narratív
szociálpszichológia elmélet A módszertanok közül kiemelt jelentőséggel bír a narratív elemzés, mely
nem csak sokszínű, és innovatív lehetőséget magában hordozó módszertani eljárás, hanem egyben
László János nevéhez fűződő elméleti paradigma (2003, 2008, 2011). A narratív pszichológia és a
szociális reprezentáció elmélet intellektuális gyökerei nem esnek távol egymástól. Halbwachs (1925,
id.: László, 1999) elméletében kiemelten hangsúlyozta a narratívum szerepét a társas tapasztalatok
megfogalmazásában, és szervezésében: az emberek a világ megértésének céljából történeteket
alkotnak, melyeket megosztanak egymással, így a közösségi érzés és a szociális identitás is a
narratívumokban gyökerezik (László, 1999). Bartlett (1985, id.: László, 1999) a narratívumot szintén
szociális aktusnak, nem pedig egyéni megnyilvánulásnak tekintette, annak a társadalmi közegnek a
közvetlen hatása alatt áll, melyben megfogalmazódik, és elterjed. A mindenütt jelenlévő narrativitás az
alapja Sperber (1990, id.: László, 1999) elméletének is, aki a reprezentációk epidemológiájáról
kifejtett elméletében rámutat arra, hogy a reprezentációk terjedése, és csoportok közti megoszlásuk
összefügg a reprezentációk formáival. A folyamat, amelyben a reprezentáció a csoportok között
átadódik, rávilágít a reprezentációk természetére, mely értelmében a narratívák kulturális közvetítők,
mivel rajtuk keresztül alakulnak át, és jutnak be a szociális reprezentációk a közösségekbe (László,
1999). A reprezentációs folyamatok narratív megközelítése tehát, egyrészt egy olyan új modelljét
javasolja a szociális tudásnak, mely szerint az ismeretlen jelenségek lehorgonyzása és tárgyiasítása
egy olyan szempontú kategóriarendszer mentén történik, mely később koherensen és kulturálisan
elfogadható narratívum részét képezheti. Másrészt rámutat arra, hogy az egyéneknek, illetve
csoportoknak a jelentések közös, társadalmilag megosztott rendszerében elfoglalt helyét is úgy
érthetjük meg a 19 legjobban, ha megfigyeljük, hogy ezeket a kategóriákat miként szövik be
különböző narratív kontextusokba. Másképp megfogalmazva, az egyéni és kollektív történetek
együttesen a jelenségeknek egy olyan “sűrű narrációját” hozzák létre, melyek később analitikusan
vizsgálhatók (László, 1999). Ennek egyik lehetősége az új számítógépes technikák alkalmazása,
melyek a minőségi szövegelemzést új dimenziókba helyezik, így sokkal szélesebb körű
vizsgálódásnak nyílik tere, mintha pusztán kvalitatív vagy kvantitatív módszereket használnánk. A
technológia vívmányainak köszönhetően ma már lehetőség van olyan gyors hipertext elemzésre, mely
képes egy populáció által előállított összes szöveget egyetlen adatbázisként kezelni. Ez olyan
potenciálokat hordoz magában, mint például, egy terjedelmes szövegbázisban a tartalmi szerkezetek
mélystruktúrájának gyors, automatikus feltárása, beazonosítása, egyes pszichológiai markerek együtt
járásának vizsgálata, időbeli és más szövegre vonatkoztatható változók mentén történő különbségek
feltérképezése (László, 1999). Ügyelni kell azonban arra, hogy a számítógépes programokkal végzett
digitális kutatások következtében a narratív szövegelemzés ne egy pusztán mechanikus eljárás jellegét
öltse, hiszen ez pont az alkotói kreativitást és a narratívum adottságaiban rejlő gazdag lehetőségek
kiaknázását korlátozná: a narratívumnak számtalan formája létezik, és ehhez kapcsolódóan számtalan
elemzési módja. A kutató felelőssége, hogy a vizsgálat szempontjából a legmegfelelőbb narratívumot,
és a hozzá legmegfelelőbb elemzési eljárást válassza (László, 1999). A narratív paradigma, tehát,
rengeteg lehetőséget hordoz magában. Intencionális cselekvések és gondolatok kognitív értelmezése
mellett lehetőséget nyújt olyan dimenziók kezelésére, mint például az érzelmek, képek, idői és téri
perspektíva. A pszichológia berkein belül a narratívával foglalkozó kutatások kiterjednek az elbeszélés
módjára, valamint azon tartalmakra és funkciókra, melyek a narratívának az egyének életében betöltött
szerepére vonatkoztathatók. Más szavakkal, az emberi élmények elbeszélések formájában
maradéktalanul megoszthatók, így elemzésekből pszichológiai folyamatokra, diszpozíciókra
következtethetünk, mivel a narratívum nemcsak a körülöttünk lévő valóság-konstrukciók létrehozását
teszi lehetővé, hanem egyúttal az én szerveződés eszköze is (László, 2005). A szociális reprezentáció
elmélet, illetve a narratív szociálpszichológia paradigmáján belül az egyik leghangsúlyosabb kutatási
terület a személyes és nemzeti identitás, valamint a csoportközi viszonyok vizsgálata a történelem
szociális reprezentációja mentén. Ezekben a vizsgálatokban jelentős szerepe van a narratívumnak,
hiszen az egyik módszertani lehetőség a néphistóriák, eredetmondák, történelmi témájú elbeszélések,
illetve a történelmi események egyéni elbeszéléseinek elemzése. A valódi történelmi szöveg esetében
nem csak egyszerű kognitív 20 kategóriákba rendezett tudásokról van szó, hanem olyan narratív
formákról, melyek a puszta történelmi tényeken túl, történetekbe rendezve, szimbolikus jelentéseket
hordoznak, azaz, egy olyan reprezentációs forma, ami a csoportidentitás fenntartásában
nélkülözhetetlen (Liu & László, 2007). A történelem szociális reprezentációjának vizsgálatára, a
narratív elemzés mellett, számos egyéb módszertani lehetőség áll rendelkezésre. Ilyen például, a
kérdőíves eljárás, amikor a vizsgálati személyek egy megadott listán szereplő, különböző történelmi
események fontosságát, illetve az azokhoz kapcsolódó érzelmi diszpozíciójukat egy hétfokú Likert
skálán ítélik meg (Cabecinhas, 2006). Egy másik, az előzőhöz hasonló lehetőség, az asszociációs
eljárás, amikor a kíséleti személyeket asszociáltatják a számukra legfontosabb történelmi
eseményekre, történelmi személyekre, és az ezekkel kapcsolatos érzelmi diszpozícióikra, tehát nem
egy előre megadott szempontok szerint összeállított listán dolgoznak, hanem ők maguk állítják össze
azt. Cabecinhas és munkatársai (2008) a Guiné-Bissau és Portugália közötti post-kolonizációs
diskurzust és a kolonizációval kapcsolatos kollektív emlékezetet vizsgáló kutatásukban nem csak a
történelmi eseményekre, és szereplőkre kérdeztek rá, hanem a kísérleti személyeknek a különböző
csoportokkal való identifikációjára is – nemzeti, etnikai és nyelvi szinten – mely a csoportközi
viszonyrendszerek árnyaltabb ábrázolását tette lehetővé. Az itt bemutatott módszerek nem csak a
történelem reprezentáció kapcsán alkalmazható technikák, hanem szinte bármilyen társadalmi jelenség
vizsgálatára alkalmas módszerek. Relevanciájukat gyakran a kommemorációval kapcsolatos kutatások
teremtették meg, azonban nagyon jól adaptálhatók más kontextusokra, sokszínűségüknek csak a
kutatói kreativitás szab határt. A szociális reprezentáció elmélet helye a szociálpszichológiában A
szociális reprezentáció elmélet az 1930-as években uralkodó kognitív pszichológia (social cognition)
irányzatra született válaszul, mely egy individualizált irányzat volt, abban az értelemben, hogy bár
társas helyzetben megjelenő, de az egyénen belül lejátszódó, általánosítható folyamatok leírására
törekedett. A „social cognition”, mely mai napig a tudomány főáramát képezi, kiragadja az egyént
társadalmi kontextusából, és arról leválasztva, kísérleti helyzetekben vizsgálja, úgy, hogy aztán
univerzálisan alkalmazható törvényszerűségeket fogalmazzon meg a társas viselkedésre vonatkozóan.
Olyan fogalmakkal operál, mint attitűd, attribúció, előítélet, melynek számszerűsíthető és mérhető
módon való megragadására törekszik, kiiktatva a társadalmi kontextusból származó tartalom szerepét
a folyamatokból (Bigazzi, 2015). A szociális reprezentáció elmélet ezzel az elméleti és módszertani
koncepcióval élesen szembe megy, és abban hoz új perspektívát, hogy a szociális konstrukcióra
fókuszál, azaz a szerveződés 21 tartalmára, valamint a szerveződési elvek szociális eredetére (Lahlou,
2015). Ez a célkitűzés nehezíti a szociális reprezentáció elméletnek a mainstream
szociálpszichológiába való érvényesülését, mivel a tudomány által megszabott kritériumoknak a
reprezentációk vizsgálata nem felel meg: nem replikálhatóak, nem általánosíthatóak, térben és időben
kötött konstruktumok. Ugyanakkor, a rajtuk keresztül vizsgálható és leírható társadalmi valósággal
kapcsolatban be tudnak jósolni változásokat, értelmezni képesek, vagy éppenséggel előre jelezni
viselkedéses mintázatokat. Az általuk levont tudományos konzekvenciák mentén olyan ajánlásokat és
irányvonalakat lehet meghatározni, melyek formálják és alakítják az adott társadalmi teret.

A legtöbb dolgozó ember ideje nagy részét a munkahelyén tölti. Legyen szó bármilyen
szakmáról, hivatásunk valamilyen szinten énképünk részévé válik. Hogyan határozza meg
identitásunkat munkahelyi szerepkörünk és viselkedésünk?

Az identitáskutatás a szociálpszichológia egyik központi kérdésköre, számos szakember foglalkozik a

témával. Pataki Ferenc, híres magyar pszichológus szerint az identitás tulajdonképpen azonosságtudat,
melyet jelentősen meghatároz a személy környezete. Kialakulását két nagy aspektusból közelíthetjük
meg, az egyén és a csoport szemszögéből. Az individuális megközelítést előnyben részesítő elméletek
az énidentitással foglalkoznak, míg a társadalomközpontú koncepciók a csoportidentitást és a társas
identitást hangsúlyozzák. Ebbe a csoportba tartozik Henri Tajfel szociálpszichológus társas identitás
elmélete, mely szerint az egyén azonosságtudatát bizonyos társadalmi kategóriák határozzák meg. A
csoporttagsághoz kapcsolódó, abból eredő értékek, emóciók, kognitív faktorok beépülnek az egyéni
azonosságtudatba, pozitívan megítélt kategória esetében identifikáció jön létre. Az emberek identitása
rendkívül sokrétű lehet. A saját magunknak tulajdonított struktúrák a különböző életszakaszok,
tapasztalatok során dinamikusan változnak.

Mivel a felnőtt emberek idejük nagy részét munkájuk elvégzésével töltik, különösen fontos szakmai
identitásuk minősége. A szakmai identitást számos szakember definiálta. Tajfel szerint

a szakmai identitás „az egyén énképének az a része, amely a saját (szakmai) csoportjához való

tagságához kötődik”
(Tajfel, 1992, idézi Pálinkó, 2011). Slay és Smith tanulmányában úgy határozza meg a szakmai
identitást, mint egyfajta professzionális önképet. Ez a reprezentáció saját attribútumainkon,
hiedelmeinken, értékeinken és motivációnkon alapul. Caza és Creary szerint pedig a szakmai
identitásunk tulajdonképpen egy útmutató ahhoz, hogyan viselkedjünk a munkahelyünkön.

A szakmai identitás kialakulásának folyamata a laikus képzett szakemberré válását foglalja

magában. De hogyan történik mindez? Szakmától függően általában már a középfokú, illetve
felsőfokú oktatás során szembesülünk azzal, milyen szerepet fogunk betölteni a társadalomban. Nem
mindegy, milyen kép alakul ki bennünk jövőbeli hivatásunkat illetően. Több tanulmány szerint
ebben a legmeghatározóbbak azok a mentorok, akiktől tanulunk.

Egy jó szakember, akire tudása és személyisége miatt is felnézünk, egyfajta példaképpé válik.
Szeretnénk majd úgy dolgozni, illetve olyan sikeresek lenni, mint az adott, pozitívan értékelt személy.
Óriási jelentőséggel bír mindezek mellett a szakmai gyakorlat mennyisége és minősége. A tapasztalati
tanulás a sok-sok tankönyvből megtanult anyag hasznosításával rendkívül fontos, főként a munkába
állás első éveiben. A szakmai identitás fejlődése nem egyenletes. A különböző hivatások más-más
gyakorlatból, tudásból, motivációból építkeznek, ám mindenhol létrejöhetnek kisebb-nagyobb
megakadások, regressziós időszakok. Amikor valaki szakemberré válik, azonosulnia kell bizonyos
normarendszerekkel, melyek eltérhetnek az egyén személyes értékeitől. Előfordul, hogy ez nem jelent
különösebb problémát a szakma elsajátítása során, ám például orvostanhallgatók és
pszichológushallgatók esetében a titoktartás elbagatellizálása nem elfogadható.

A szakmai identitás előkészítésében a munkahelyi kultúra is befolyásoló tényező. Multi cégek

alkalmazottai teljesen más körülmények között töltik mindennapjaikat, mint egy általános iskolai tanár
vagy egy idegenvezető. Továbbá rendkívül fontos a szakmai identitás kialakulásában a beválás
motívuma is. Amennyiben van lehetőség a személyes fejlődésre, és az illető számos sikert él át
munkája során, hivatása iránti elköteleződése egye inkább beépül énképébe. A hivatással párosuló
pozitív attitűd mind saját magunk, mind a társadalom részéről erősebb szakmai identitást eredményez.

Hogyan fejlődik a pszichológusok szakmai identitása az egyetemi évek alatt?

Orosz és kazahsztáni pszichológushallgatók vizsgálatát végezte Volkova, Kravchenko és Petukhova

2019-ben, melyben a professzionális pszichológus személyiségének jelentős tulajdonságairól
kérdezték meg a vizsgálati személyeket. A kutatók több síkon próbálták csoportosítani ezeket a
jellemzőket. A személy tevékenységét tükröző tulajdonságok közül az etikai alapelvek betartásának
fontosságát igazolja, hogy

az egyetemi hallgatók a pszichológusok lelkiismeretességét és a tisztességet tartják a legfontosabbnak.

Külön csoportot képeztek a kommunikációs készségeket érintő faktorokból, melyből a barátságosság
és a beszédesség volt a legnépszerűbb. A személy aktivitására vonatkozóan a függetlenség, az
energikusság, és a döntések meghozatalának képessége érte el a legmagasabb pontszámot. A kutatás
eredményei szerint a pszichológusképzés első évében a szakmai tevékenység tárgya körvonalazódik a
hallgatókban. Tanulmányaik folytatásával megismerik a pszichológus személyes profiljának
jellemzőit, és önismeretük növekedésével árnyaltabb képet kapnak az ideális szakemberről. Szakmai
identitásuk fokozatosan fejlődik, melyhez az önfejlesztő tevékenységek mellett szükség van a
bevonódásra a professzionális környezetbe.

Bevezetés A világot egy szemüvegen keresztül nézzük, másképp nem láthatjuk. Vannak élesebb és
kevésbé élesebb szemüvegek, amelyek többet vagy kevesebbet mutatnak a világból, amit nézünk.
Ezek a szemüvegek hozzánk nőnek, észrevétlenek, alkalmazkodnak ahhoz, amilyenek vagyunk, és
ahonnan nézünk. Néha ráérzünk arra, hogy homályos a kép, nem mutat mindent, amit látni szeretnénk,
ilyenkor megpróbáljuk lecserélni. Néha mások akarnak ránk erőltetni egy másik szemüveget, de
tudjuk, hogy nem áll jól, esetleg nem is arra nézünk, nem azt akarjuk látni, nem a mi szemüvegünk.
Néha lecseréljük a szemüvegeinket újakra, amelyek többet és jobban megmutatják azt, amit nézünk.
Ez a szemüveg a vélekedéseink, a tudásunk, a reprezentációink mátrixa. Egyszerre határozza meg kik
vagyunk, hol, és abból a pontból épp merre nézünk, mit látunk és azzal mit kezdhetünk. A szociális
reprezentáció elmélete viszonylag új paradigma a pszichológiában. A hatvanas években született – egy
másik elmélettel, Henri Tajfel szociális identitás elméletével együtt részben válaszként – egy
individualizáló, főleg az egyéni mű- 51 Bigazzi Sára: Tudás és kontextus: a szociális reprezentáció
elmélete Forray R. Katalin: Bevezetés ködésmódra, az egyéni psziché általánosítható folyamataira
összpontosító, a 1930-as évek óta uralkodó leginkább amerikai szociálpszichológiára, ami
véleményem szerint, a tudománypolitikában megjelenő hatalmi viszonyok eredményeképpen a mai
napig a szociálpszichológia és a pszichológia tudományának főáramlatát képezi. Ez a fő áramlat, más
néven social cognition, olyan fogalmakkal operál, mint attitűd, sztereotípia, előítélet, attribúció
(oktulajdonítás), de e fogalmak vizsgálatánál egy társadalmi vákuumban bemért kísérleti paradigmával
(ld. Tajfel kritikája, 1981) az egyének pszichológiai folyamatait vizsgálja, leválasztva a folyamatot a
tartalomról, amin dolgoznak, kiragadva őket kontextusukból. Célja egy idealizált általánosítás, a
világban élő minden egyénre jellemző pszichológiai és társas folyamatok beazonosítása. Szerepeljen
itt példaként az egyszerűség kedvéért az az állítás, miszerint a frusztráció agressziót eredményez.
Ugyanakkor az általánosítás mítosza helyett a társadalomtudományok egy másik célja lehetne egy
emberi, társas, társadalmi esemény, viselkedés bejóslása; egy ilyen megközelítés dinamikájában és
kontextusához igazítva kell, hogy értelmezze a jelenségeket, viselkedést, véleményeket. Azért, hogy
előre jelezzen, bejósoljon, ajánlásokat és irányvonalakat határozzon meg és így kihasson mint
tudomány a társadalmi valóságra. Ebből a perspektívából tehát a tudás alkotása és a társadalmi
kontextus közötti összefonódás megértése elsődleges. Átfordítva a fenti példánkra, ahhoz, hogy az az
állítás, miszerint a frusztráció agressziót szül bejósolható legyen, tudnunk kell, hogy egy adott
közegben milyen feltételek eredményeznek frusztrációt, és mi minősül agressziónak. Ezek a tartalmak,
példánkban a frusztrációt eredményező feltételek és az agresszív viselkedés minősítése az agresszió
megjelenésének bejósolásához alapvetően szükségesek. Tartalom (tudás) és forma (a pszichológiai
folyamat, viselkedés, egyéni vagy csoportos egyaránt) egyazon érme két oldala. Vagy másképp, ha
valaki hisz abban, hogy a boszorkányok léteznek, eszerint fog gondolkodni, élni és cselekedni. De
kezdjük az elejéről. 52 A nevelésszociológia alapjai A nevelésszociológia alapjai A szociális
reprezentáció A reprezentáció egy folyamat, a tudás alkotásának folyamata, ami által a világunkat
képező anyagi dolgoknak, absztrakt fogalmaknak és másoknak értelmet tulajdonítunk. Jelentéssel,
tartalommal ruházzuk fel a világunkat képező dolgokat és embereket. Ebben a folyamatban
beazonosítunk, elnevezünk, mögöttes tartalmakat tulajdonítunk, más dolgokhoz viszonyítunk. A
következőkben a szociális reprezentációt, tudást, véleményt egymás szinonimáiként fogom kezelni. A
tartalmakra, jelentésekre utaló szavak ezek, amelyek elválaszthatatlanok azoktól az emberektől, akik
megalkotják. Az objektum és a szubjektum egymás viszonyulásában létezik. A valóság számunkra
csak közvetetten tapasztalható, mivel bármilyen új, konkrét vagy absztrakt tárgyat csak a már
számunkra meglévő jelentéseken keresztül észlelhetünk és értelmezhetünk. Képzeljük el, hogy
sétálunk egy erdőben és leesik az égből egy tárgy. Első reakciónk, hogy megijedünk és elfutunk. Ha
van bennünk elég bátorság, visszamerészkedünk. Ott fekszik előttünk ez a dolog, és nem tudjuk, mi
az. És akkor nem tehetünk mást, elkezdjük értelmezni, jelentéssel ruházzuk fel. Tesszük ezt úgy, hogy
a fejünkben összehasonlítjuk a már meglévő dolgokról alkotott tudásunkkal, mihez hasonlít, miben és
miben nem. Így, a legszemélyesebb és legintimebb tapasztalás is társas jellegű, mivel jelentésének
konstruálásában összehasonlítjuk, megkülönböztetjük a társasan konstruált és a mindennapokban
használt „régi” kategóriákkal, vagyis az érzelmeinkkel ös - szefonódott már létező tudásunkkal.
Minden tudás tartalmaz kognitív elemeket és érzelmeket egyaránt. Szétválasztásuk lehetetlen, mivel
velünk való viszonyulásukban jön létre jelentésük. Minél fontosabb számunkra valami, élő vagy
élettelen, társadalmi tárgy, annál jobban érzelmekkel telítve jön létre a róla alkotott tudásunk. Ezért
van az például, hogy előítéletes embereknek, hiába adunk információkat az általuk gyűlölt emberekről,
csoportokról, azokat nem fogják tudni beépíteni már meglévő tudásukba. Az általuk képviselt tudás e
csoportokról identitásukkal összefüggésben 53 Bigazzi Sára: Tudás és kontextus: a szociális
reprezentáció elmélete Forray R. Katalin: Bevezetés létezik. Minél fontosabb számukra az adott
csoport, annál telítettebb lesz érzelmileg tudásuk, és annál nehezebb lesz a már meglévő tudásukkal
ellentétes információkat befogadniuk. Tudásunk mélyen gyökerezik abban a társadalmi kontextusban,
amelyben létrejön, fennmarad, eltűnik vagy átalakul. Az a társadalmi valóság, amelyben egy
reprezentáció, egy tudás létrejön, rétegzettségén, kapcsolati hálóin és történelmi keretein keresztül,
jelzi a reprezentáció korlátait és lehetséges változásait. A társas/társadalmi tér így egyszerre objektív
és szubjektív. Objektív, mert dinamikájában történelmi, politikai és gazdasági elemeket, hatalmi
viszonyokat zár magába, amelyek az egyének és csoportok gondolkodásának, viselkedésének,
interakciójának, újításának és megőrzésének lehetőségeit korlátozzák és csökkentik. A lehetséges
reprezentációk és súlyaik egy adott társadalmi kontextusban létező (hatalmi) viszonyok szimbolikus
harcainak eredményei (Jovchelovitch, 1996). Néhány csoportnak több lehetősége van saját verziójának
kinyilvánítására és terjesztésére, mint másoknak. Ebből a szempontból a társas/társadalmi tér –
intézményesített határok és korlátok tere. Ez az első olyan pszichológiai elmélet, amelyik számol a
hatalommal. A nagyobb hatalommal bíró csoportok befolyásköre nagyobb, több kommunikációs
csatornát érnek el, vagy azokat képesek saját maguk számára kiépíteni, mások számára korlátozni, így
nagyobb beleszólásuk van abba, mit gondolunk a világról. Több lehetőségük van saját véleményük,
tudásuk, reprezentációik elterjesztésére. A sajtószabadság, az önálló vélemény, a szabad
információáramlás azért is fontos szlogenek, mert lehetővé teszik más, új vagy épp kisebbségben
lévők tudásához való hozzáférést és így egy nagyobb merítést a lehetséges értelmezések között. Ezek a
határok nem abszolútak, mivel a társas/társadalmi tér szubjektív is, ahol új lehetőségek születhetnek,
intézményesített határokat lehet meghaladni és újakat felállítani (Jovchelovitch, 1996). A
reprezentációk másokkal történő egyeztetését és lehetséges változását a kommunikáció dialogikus és
dialektikus karaktere teszi lehetővé (Markova, 2000). A reprezentáció dinamikussága a kontextusban
betöltött funkciójától függ. Egy új gondolat, tudás csak akkor képes 54 A nevelésszociológia alapjai A
nevelésszociológia alapjai relevánssá válni, ha azt az abban a társadalmi, gazdasági, történelmi
közegben élő emberek képesek beépíteni életükbe. Jó példa rá, hogy mindig is vannak és voltak olyan
tudósok, írók, költők, akik alkotásait évtizedekkel vagy évszázadokkal haláluk után ismertek vagy
fogadtak el. Gondolatiságuk, újító megközelítéseik túl messze álltak még az akkori korszellemtől és a
hatalom által képviselt tudástól. Gondoljunk például Giordano Brunóra, akit eretneknek kiáltottak ki,
majd tanaiért élve elégettek. Tanai, többek között, hogy a Föld forog a Nap körül, hogy a távoli
csillagok akár más napok is lehetnek, az univerzum pedig végtelen, szembement a katolikus egyház
által képviselt tudással, miszerint a Föld és az ember körül forog minden, a Föld, amit Isten teremtett,
áll az univerzum középén. Ugyanakkor egy reprezentáció addig működik, amíg felül nem írja egy
olyan új reprezentáció, amely jobban és összefüggéseiben több részét értelmezi számunkra egy
jelenségnek (Wagner, 1998), de egy társadalmi tárgy régi és az új reprezentációja együtt is élhetnek,
ha a társadalmi kontextusban betöltött funkcióik nem helyettesítik, hanem kiegészítik egymást. Nekem
a macska, leginkább Schrödinger macskája az egyetemen. Az amelyikről nem lehet tudni, hogy él-e
vagy hal, amíg fel nem nyitjuk a dobozt. Szoktam róla beszélni, amikor módszertanórán a kutató
kutatásra gyakorolt hatását fejtegetem. Aztán van, amikor hazafele átmegy előttem egy másik macska,
lesem, milyen a színe, tudásomat, ilyenkor az olasz identitásom aktiválja, a fekete macska, jobbról
balra szerencsétlenséget hoz. Gyorsan csurit mutatok, ahogy ezt a babonás olaszok is teszik. A
szociális reprezentáció funkciói A szociális reprezentációk a tudásra vonatkoznak: az ismeretlent
ismerőssé formálják, a régi és az új közötti átmenetet biztosítják, a változásokat funkcionalitásukban
magyarázzák. A szociális reprezentációk összetett funkcióit Bonardi és Roussiau (1999) összegzik
könyvükben. Elsősorban informatív funkcióról beszélhetünk: a reprezentációk megmutatják, ma- 55
Bigazzi Sára: Tudás és kontextus: a szociális reprezentáció elmélete Forray R. Katalin: Bevezetés
gyarázzák és értelmezik a valóságot, segítik a valóságra irányuló konkrét és koherens viselkedések
létrejöttét. Ugyanazok a jelentéskonstrukciók az alapjai a kommunikációnak és a szociális
interakciónak. Irányító funkciójuk által orientálják mind az egyéneket, mind a csoportokat a társadalmi
szokások és a mindennapi élet diskurzusai felé. Elfogadott és normatív viselkedésformákat írnak elő.
Dinamikájukban meghatározzák a társadalmi szokások lehetséges változásait. Pár éve történt. Az olasz
híradó az esti hírek végén bemondta, hogy a Genf–Róma részecskegyorsítóban egy OPERA nevű
kísérlet során a neutrinó nevű részecskék meghaladták a fénysebességet. Ezt a hírt további kommentár
követte: „Ha ez a kísérlet valósnak bizonyul, megdől a fizika egyik alaptörvénye, el kell
gondolkodnunk az idő létezéséről és az ok-okozati viszonyokról, lehet, hogy valójában egyszerre több
dimenzióban élünk, nincs idő, ok és okozat, és mindenki máshogy észleli a körülötte lévő világot.”
Aztán vége lett a híradónak. Elgondolkodtam azon, mit érezhet most az, aki végighallgatta ezeket a
híreket. Mennyire képes megkérdőjelezni saját létét? Mennyire vagyunk képesek hirtelen másképp
működni, mint ahogy eddig egy hír hallatán? Mennyire lehet egyik pillanatról a másikra újraírni
reprezentációinkat arról, hogy mondjuk, ha vacsora után elmosogatok, annak igenis van
következménye, tiszták lesznek a tányérok, amiből a család a híradó alatt a spagettit ette. Minden
csoportnak megvannak a saját társadalmi szokásai. A reprezentációk identitásfunkciója a csoport
kohéziójának terminusaiban értelmezhető, amely kölcsönösen függ a tagok közös és hasonló
valóságértelmezésétől. Minél nagyobb a tagok közötti konszenzus arról, hogyan értelmezzék a
valóságot, annál nagyobb lesz a csoport kohéziója; ugyanakkor minél nagyobb a csoport kohéziója,
annál nagyobb lesz annak valószínűsége, hogy tagjai hasonlóképpen értelmezik a valóságot. Amikor
emberek egy halmazát szegregáljuk, ilyen-olyan okok miatt elkülönítjük magunktól, e csoport tagjai
magukra maradnak, érzik a határokat és nincs más lehetőségük, mint egymásra számítani. Amikor
nincs kiút, az emberek e halmazon belül kölcsönösen függenek egymástól. A halmaz lassan csoporttá
válik, ahogy a benne lévők tagjaivá válnak, bevonódnak 56 A nevelésszociológia alapjai A
nevelésszociológia alapjai a csoport létébe, megérzik ezt az egymásra utaltságot. Minél erősebb a
csoport körbehatárolása, annál kevesebb információhoz jutnak kívülről, amit beépíthetnének saját
világukba, annál kevesebbet tudnak a kinti tartalmakról, annál nagyobb a lehetősége, hogy saját
reprezentációik másképp képezik le azt az egyébként is másmilyen valóságot, amiben élnek. Amikor
egy Pécs város szélén lévő szegregátumban élő gyerekeket megkérdeztem arról, mi szeretnének lenni
majd felnőtt korukban, egyik gyerek se tudott odáig álmodni, hogy akár fizikus, csillagász vagy
közgazdász is lehetne, és nem azért, mert a képességeik hiányoztak volna hozzá. Az, hogy hogyan
gondolkodunk, meghatározza, kik is vagyunk. Az, hogy kik vagyunk, befolyásolja, hogyan
gondolkodunk. Az egyik oldalról a reprezentációk mint a kollektív tudás produktumai lehetővé teszik,
hogy különbséget tegyünk egy kontextusban élő különböző csoportok között. A másik oldalról mind a
személyes, mind a szociális identitást közvetítik számunkra, így az egyének és a csoportok önmagukat
igazolják, határaikat jelzik. A reprezentációk magyarázó funkciója meghatározza a társadalmi élet
mindennapi viselkedéseinek és szokásainak lehetséges okait és magyarázatait. Egy szociális
reprezentáció vizsgálatában elsődlegessé válik, hogy megértsük az egyének kapcsolatainak
természetét, az adoptált társadalmi szokásokat és a csoportokban és csoportok közötti viszonyok
magyarázatát (Bonardi és Roussiau, 1999). Mennyire befolyásolja azt, hogyan gondolkodunk a
munkáról, ha azokat a napokat, amikor nem dolgozunk, szabadságnak nevezzük a magyar nyelvben?
Ha Magyarországra nyitott és befogadó társadalomként gondolunk, mennyire fér bele a kisebbségek és
másságok megvetése ebbe a képbe? És ha büszkék vagyunk magyarságunkra és úgy gondoljuk, hogy a
történelem során mások áldozatai voltunk, mennyire érezhetjük magunkat sértve és e sérelemtől
felhatalmazva arra, hogy másokat, akiktől fenyegetve érezzük magunkat, persze erőnk függvényében,
elnyomjunk? A szociális reprezentációk alapvető funkciója tehát az újjal, ismeretlennel és így
veszélyessel való kollektív megküzdés (Moscovici, 1973). Wagner és mtsai (2002) ezt a mindennapi
57 Bigazzi Sára: Tudás és kontextus: a szociális reprezentáció elmélete Forray R. Katalin: Bevezetés
élet szimbolikus megküzdésével integrálják. Hipotézisük szerint nemcsak a dolgok új és ismeretlen
oldala motiválja az embereket a tudásra, a jelentéstulajdonításra, hanem a mindennapi diskurzusban
való részvétel is. Minél jobban foglalkoztat egy csoportot valami, tagjai annál hajlamosabbak lesznek
az információ beszerzésére, az adott dologról való tudás elmélyítésére. Egy szociális reprezentáció
kialakulásában nagyon fontos az általa betölthető funkciók mennyisége. Ha a környezetemben
mindenki a Trónok Harcáról beszél, nyilvánvaló, hogy el fogom olvasni, meg fogom nézni a sorozatot,
de legalább is valami gyors infót szerzek, hogy tudjam, miről is van szó körülöttem. A szociális
reprezentáció folyamatai Két folyamat mentén jön létre a szociális reprezentáció (Moscovici, 1984): a
tárgyiasítás és a lehorgonyzás mentén, amelyek egyszerre mutatnak rá a reprezentációk kialakulásának
egyéni, pszichikus munkájára és a kultúra (ki)alakulására, azaz a csoportok sajátos
valóságértelmezésére. A lehorgonyzás folyamata A lehorgonyzás folyamatában az újnak,
ismeretlennek, zavarónak tartott entitásokat a már ismert reprezentációk rendszerébe integráljuk,
miközben jelentésük létrejön (Moscovici, 1984). A már létező rendszer értékkel telített kategóriák és
jelentések hálója (Abric, 1996; Doise és mtsai, 1999; Spini és Doise, 1998). Először lehorgonyozzuk a
már meglévő reprezentációink közé ezt az új és ismeretlen dolgot. Hasonlóságok és különbségek
mentén feltérképezzük a helyét e rendszerben, meghatározzuk kapcsolatait a már kialakult
reprezentációinkkal. Ebben a folyamatban az egész reprezentációs háló újraszerveződik. A
lehorgonyzás folyamata két egymással kölcsönös viszonyban álló alfolyamat eredménye: a
megnevezésé és az osztályozásé. A megnevezés folyamatában a számunkra ismeretlen entitást névvel
látjuk el. A név nemcsak egy címke, amellyel a megnevezett dolog identifikálható, hanem a nyelvi
kategóriák- 58 A nevelésszociológia alapjai A nevelésszociológia alapjai ban betöltött pozícióját jelöli,
meghatározza a tárgy más reprezentációkkal való viszonyát. A néger, nigger szavak, nemcsak a fekete
bőrszínt jelentették, hanem egy alsóbbrendűnek, megvetettnek tekintett embercsoportot jelöltek. Ezt a
megnevezést felváltotta a fekete (black). A csoportok közti különbség még mindig a bőrszínre, a
biológiai másságra helyezte a hangsúlyt. Az afroamerikai politikailag felülről bevezetett terminus e
biológiai különbségtételt és mögöttes jelentéseit úgy próbálta felülírni, hogy a csoportokat kulturális
eredetük (afro-, ázsiai, európai stb.) és közös identitásuk (mind amerikaiak vagyunk) mentén határozta
meg. Az afroamerikai megnevezés bevezetése nemcsak kisebb előítéletességet eredményezett, hanem
a csoportról való vélekedést tartalmában változtatta meg (Philogène, 1994). Az osztályozás folyamata
alatt az ismeretlen tárgyat ös - szehasonlítjuk már létező kategóriák prototípusaival. Ebben az esetben
vagy általánosítunk vagy partikularizálunk. Amikor általánosítunk, csökkentjük a prototípusok és az
ismeretlen tárgy közötti távolságot, nem a különbségeket, hanem azokat a dimenziókat részesítjük
előnyben, amelyek a hasonlóságot határozzák meg. A partikularizáció folyamata alatt a figyelem a
másságra, a különbségekre irányul, azokat az összehasonlítási dimenziókat részesítjük tehát előnyben,
amelyek lehetővé teszik az ismeretlen dolog megkülönböztetését a már létező kategóriák
prototípusaitól (Moscovici, 1984). Vegyünk egy nagyon egyszerű példát. Amikor azt próbáljuk
elmondani másoknak, mi az a moussaka, a következő leírást használhatjuk: a görögök egy népi étele,
olyan, mint nálunk a rakott krumpli (általánosítás), csak a tojás helyett padlizsán van, a tejföl helyett
darált hús (partikularizálás). Amikor valami ismeretlennel találkozunk, kategóriák mentén való
lehorgonyzását gyakran az „olyan, mint” és az „abban más, hogy” szavak segítségével tesszük. Doise
(1992) három különböző lehorgonyzási folyamatot különböztet meg. A pszichológiai lehorgonyzás a
reprezentációt az általános hiedelmek és értékek közé vetíti, azaz konkrét vélekedésekhez általános
tudásformákat rendel. A szociológiai lehorgonyzás egyesíti a reprezentációt egy társadalmi csoporttal.
A pszichoszociális lehorgonyzás a társadalmi dinamikákra 59 Bigazzi Sára: Tudás és kontextus: a
szociális reprezentáció elmélete Forray R. Katalin: Bevezetés és a szociokognitív működésre épül,
ilyenkor a reprezentáció szabályozása az egyén identitásának dinamikáitól függ. A tárgyiasítás
folyamata A tárgyiasítás alatt az absztrakt fogalmak konkrét tárgyakká alakulnak. Az egyén egy
társadalmi tárgy reprezentációjának folyamata alatt választhat a társadalmi térben elérhető információk
közül, előnyben részesít néhányat és figyelmen kívül hagyhat másokat. Ezeket aszerint szelektálja,
mennyire ismerősek és konkrétak. Ezek az információk elősegítik a tárgy materializálódását, és ennek
következtében, akkor is, ha leegyszerűsítik, az adott tárgy megértését, fontosak lesznek az egyén
számára és a „figuratív mag” részeivé válnak. A „figuratív magban” találhatjuk meg a reprezentáció
esszenciális elemeit (Abric, 1984; 2001). A tárgyiasítás végeredménye pedig egy kép, metafora vagy
figura, amely az új jelenséget képviseli és ettől kezdve referenciakeretet nyújt a beérkező új
információk integrálásánál. A tárgyiasítás elemeinek kiválasztása nem véletlenszerű, hanem a
társadalmi hovatartozás sajátosságával kapcsolatban történik. Nem az abszolút igazságra és a
pontosságra törekszik, hanem a hihetőségre (Wagner és mtsai, 1999). Billig szerint (1988) míg a
lehorgonyzás egy általános folyamat, a tárgyiasítás sajátos, nem minden reprezentációnál jön létre.
Moscovici (Moscovici és Hewstone, 1983:112) a tárgyiasítás alfolyamataiként az ábrázolást, a
megszemélyesítést és az ontologizálást határozta meg. Az ábrázolás folyamata alatt az absztrakt
fogalom egy metaforikus képpé szerveződik (a kreativitás például egy vulkáni kitörés képében), a
megszemélyesítés folyamata alatt a fogalomhoz egy híres személyiség képe társul (a pszichoanalízist
gyakran Freud képével azonosítjuk), míg az ontologizálás alatt a fogalom valóssá válik, fizikai
tulajdonságokkal ruházódik fel (az agy mint egy adatokat feldolgozó komputer). A tárgyiasított
fogalom a mindennapi diskurzus részeként rögzül. A lehorgonyzás és a tárgyiasítás folyamatait a
reprezentáció naturalizálása követi (Moscovici, 1981; Philogène, 1994). A naturalizáció folyamata
alatt a tárgyiasított reprezentáció képe kognitív sémából konkrét valósággá, társadalmi kategóriává vá-
60 A nevelésszociológia alapjai A nevelésszociológia alapjai lik, és el kezdi szabályozni a konkrét
történéseket. A tudást el kezdjük használni, mint szemüveget a valóság értelmezésében. A szociális
reprezentáció struktúrája A szociális reprezentációk strukturalista megközelítése az Aixen-Provence-i
iskola nevéhez fűződik (Abric, 1993, 1994a; 1994b; Flament, 1994, Guimelli, 1994; Moliner, 1995). A
francia szerzők egy kettős rendszer működéséhez kapcsolják a szociális reprezentációk szerveződését.
A mélyre nyúló történelmi és társadalmi gyökerekkel rendelkező központi rendszer vagy figuratív mag
a reprezentáció kollektív alapjait képezi; ez a reprezentáció legjobban konszenzuális része, homogén
az egész csoport számára. A rugalmas periferikus rendszer az egyéni különbségeket és a kontextusbeli
változásokat tükrözi; lehetővé teszi, hogy a reprezentáció alkalmazkodjon a külső kontextusbeli
változásokhoz, olyan információkat épít magába, amelyek tükrözik a kontextuális változásokat vagy
az egyéni különbségeket ebben a tudásban, mégis még nem annyira jelentősek, hogy a reprezentáció
egésze megváltozzon. A társadalmi heterogeneitást tehát ezek a tartalmi különbségek tükrözik. A
periferikus rendszer a konkrét valóság és a reprezentáció magja közti felület. 1. ábra. A szociális
reprezentáció struktúrája 61 Bigazzi Sára: Tudás és kontextus: a szociális reprezentáció elmélete
Forray R. Katalin: Bevezetés Abric (1994a) a figuratív mag elemeinek normatív, a periferikus
rendszer elemeinek funkcionális karakterét emeli ki. Míg egy elem normativitás foka az egész
társadalmi csoport kollektív értékeitől függ, funkcionalitása az egyén társas cselekvéseitől, a
mindennapi életben való részvételétől. A központi rendszer vagy figuratív mag három funkciót tölt be:
stabilizál, mivel a konszenzuális részt tartalmazza stabilitást és koherenciát nyújt a reprezentációnak;
alkot, megszabja a reprezentáció tartalmát és a lehetséges változásokat; és szervez, mivel
meghatározza a reprezentáció elemeinek lehetséges kapcsolatait. Flament idézve „a központi mag nem
egy egyszerű szervező elv, hanem egy struktúra (a szó szoros értelmében), ami az egész
reprezentációnak jelentést tulajdonít, beleértve a változásra hajlamos elemeket is” (1994:104). A
központi mag elemeinek sajátosságát mennyiségi (a konszenzus mértékétől függő kvantitatív
hangsúlyosság) és minőségi (az elem szükségességétől függő kvalitatív követelmény) mutatókkal lehet
meghatározni. A periferikus rendszernek úgyszintén három funkciója van: konkretizál, szabályoz és
lehetővé teszi az egyéni változatosságot. Lefordítja a központi mag elemeit viselkedéssorra, a
kontingens külső helyzethez adaptálja a mag sajátosságait, így a külső hatásoktól megvédi a mag
jelentőségét, és teret ad az egyéni tapasztalás és az egyén saját élményének reprezentációba való
integrálására. Ebben a megközelítésben minden szociális reprezentáció rendelkezik időben és a külső
nyomásra rezisztens elemekkel. Ezek az elemek adják meg a reprezentáció folyamatosságát és
konzisztenciáját. Ugyanakkor a periferikus elemek átalakulhatnak a társadalmi kommunikáció során,
tükrözve így a társas terek variabilitását és különbségeit. A strukturalista megközelítés a
reprezentációk átalakulásának lehetőségét a társadalmi szokások és cselekvések átalakulásában látja.
Flament szerint (1994) egy reprezentáció átalakulása attól függ, mennyire észleljük
visszafordíthatónak az új szokások és cselekvések által létrejött helyzetet. Ha a csoport ideiglenesnek,
bizonytalannak és visszafordíthatónak észleli a helyzetet, és abban a hitben él, hogy visszatérnek a régi
szokások és társadalmi cselekvések, csak a reprezentáció periferikus elemei fognak megváltozni. 62 A
nevelésszociológia alapjai A nevelésszociológia alapjai Ha az új helyzetet a csoport
visszafordíthatatlannak értékeli, a régeikkel ellenkező új szokások sokkal mélyebb átalakulást fognak
előidézni, akár a reprezentáció magja is érintetté válhat. Abric a reprezentáció három lehetséges
átalakulását feltételezi: a rezisztens átalakulásban a régiekkel ellentmondó új szokásokat magába
szívja a védekező mechanizmusként működő periferikus rendszer. Ebben az esetben, Flament szerint
(1994) a periferikus elemek között ismeretlen sémák is jelentkezhetnek, amelyek emlékeztetnek az
elfogadottra, jelzik az idegen elemeket, megjelölik a kettő közötti ellentmondásokat és megpróbálják
ezeket racionalizálni. A progresszív átalakulás esetében az új szokások nem állnak teljes
ellentmondásban a régiekkel. A változás lassan jön létre, a központi mag osztódása nélkül. Az új
szokások által aktivált sémák folyamatosan integrálódnak a régi elemek közé, mielőtt végleg
felváltanák őket. A brutális átalakulás során az új szokások kétségbe vonják a reprezentáció központi
magjának jelentőségét. Ezekben az esetekben – ha az új szokások fontossá válnak, fennmaradnak és
egy visszafordíthatatlan helyzetet idéznek elő – a központi mag teljes és direkt átalakulása megy
végbe. Az elmélet történelmi háttere Moscovici 1961-ben prezentálta La Psychanalyse, son image et
son public (A pszichoanalízis, képe és közönsége) című doktori tézisét, melyben a pszichoanalízis
leképződését vizsgálta a francia társadalomban: hogyan és milyen átalakuláson keresztül kerültek a
köztudatba a pszichoanalitikus elmélet fogalmai és gondolatai, és a különböző ideológiai háttérrel
rendelkező kommunikációs rendszerek, adott esetben az újságok, hogyan közvetítették ezeket a
jelentésbeli transzformációkat. A kutatás első részében Moscovici a párizsi lakosság reprezentatív
mintáján a pszichoanalízissel kapcsolatos tudásukról és attitűdjükről végzett felmérést. Eredményei
kimutatták, hogy annak ellenére, hogy az ötvenes évek végére a pszichoanalízis jelentősen behatolt a
francia mindennapi életbe, ezeknek a tudásformáknak sajátos szerveződései jelentkeztek az
embereknél és az elmélet nem minden aspektusát ölelték fel (László, 63 Bigazzi Sára: Tudás és
kontextus: a szociális reprezentáció elmélete Forray R. Katalin: Bevezetés 2005). A mindennapi tudás
részeivé váltak olyan fogalmak, mint a tudatalatti, a represszió, a terápia és a komplexusok, míg más
fogalmak, mint például a libidó és a szexualitás nem. Moscovici a vizsgálat második részében a
pszichoanalízisről 1952 és 1956 között három különböző újságtípusban megjelent cikkeket vetette
tartalomelemzés alá: a (1) nagy példányszámban megjelenő népszerű újságok, (2) a katolikus újságok
és (3) a kommunista lapok cikkeit. Eredményként azt kapta, hogy a különböző lapok különböző
kommunikációs stílusokat alkalmaznak, attól függően, mennyire képesek a pszichoanalízis elméleti
kereteit saját ideológiai felfogásukba integrálni. A népszerű lapok a diffúzió kommunikatív stílusával
éltek, a pszichoanalízisről különböző, nem összehangolt és gyakran ellentmondó információkat
közöltek, egyszerre használták az iróniát, a komoly információátadást és a kritikus szemlélet
eszközeit. A katolikus újságok másképp kommunikáltak. Voltak olyan tudásegységek, amelyek
beleillettek saját ideológiai rendszerükbe, például a spiritualizmus vagy a gyónással párhuzamba
hozható terápiás ülés, ugyanakkor azokról az elemekről nem írtak, amelyek saját gondolati
rendszerükbe nem illeszkedtek, mint a libidó vagy a szexualitás. Ezt a fajta kommunikációs stílust
Moscovici propagációnak nevezte el. Végül a kommunista lapok – individualista megközelítése miatt
– a pszichoanalízis elméletét szembeállították a sajátjukkal. A pszichoanalízisről szóló cikkek tehát az
elmélet kritikájára épültek, ellenvéleményként fogalmazódtak meg, a róluk szóló kommunikáció a
propaganda stílusával élt. Moscovici szerint a különböző kommunikációs stílusok, a diffúzió,
propagáció és propaganda a vélemény, az attitűd és a sztereotípia sajátos tudásformáit hozták létre
(Moscovici, 1961). A vélemény egy pró és kontra felsorakoztatására épülő tudás, az attitűd egy
identitáshoz köthető explicit viszonyulás a tudás tárgyához, végül a sztereotípia a releváns másikról
alkotott sematikus tudás. Moscovici tézise nemcsak a társadalmi kontextust kötötte össze a tudás
szerveződésével, hanem a tudás szerveződését is a kommunikációval. 64 A nevelésszociológia alapjai
A nevelésszociológia alapjai KOMMUNIKÁCIÓS FORMÁK Nagy példányszámú népszerű újságok
Katolikus újságok Kommunista lapok KOMMUNIKÁCIÓS STÍLUSOK diffúzió propagáció
propaganda TUDÁSFORMÁK vélemény attitűd sztereotípia Ebben a már klasszikusnak tekintett
tanulmányban Moscovici az egész tudományos világban interdiszciplináris szinten elterjedt és elismert
szociális reprezentáció elmélet alapköveit rakta le. Jovchelovitch (2002) szerint Moscovici
tanulmányával egy a 20. század elején született tudományos vitában foglalt állást, melynek tárgya a
tudás és a társadalmi kontextus közötti kapcsolat volt, és az, hogy ez a kapcsolat miként alakítja a
tudás racionalitását. Moscovici a reprezentációs mező sokszínűségéről kapott eredményének
értelmezésében a „kognitív polifázia” fogalmát használta, mellyel azt próbálta megmagyarázni, miként
élnek együtt egyszerre különböző, gyakran össze se hangolható tudások egy egyénben vagy egy
csoportban. Hipotézise szerint ezek a dinamikusan együtt létező tudásmodalitások az egyén és
társadalmi kontextusa közötti többfajta sajátos kapcsolatnak felelnek meg. Így ezek az egyszerre
létező tudásformák különböző funkciókat töltenek be. Minden új gondolat egy régi újragondolása és
meghaladása. Így ahhoz, hogy megértsük, miként járult hozzá Moscovici a tudás és a kontextus
kapcsolatáról szóló tudományos vitához, fontosnak tartom, hogy kitekintsünk azokra az elméleti
megfontolásokra, amelyekre munkája épült: a szociológia területén Durkheim kollektív reprezentáció
fogalmára, az antropológia területén Lévy-Bruhl primitív és civilizált gondolkodás magyarázatára és
Piaget és Vigotszkij a tudás társadalmi természetével kapcsolatos pszichológiai megközelítéseire.
Moscovici elméleti megfontolásaiban Durkheim kollektív és egyéni reprezentáció fogalmaiból indul
ki. Durkheim szerint (1898) az egyéni reprezentációk a pszichológia, a kollektív reprezentációk a
szociológia tárgyát kell, hogy alkossák, mivel a „társadalmi tények” nem magyarázhatóak a
pszichológia keretein belül. Ahogy az egyéni reprezentációk függetlenek az „idegi központok
állapotától”, úgy a kollektív reprezentáci- 65 Bigazzi Sára: Tudás és kontextus: a szociális
reprezentáció elmélete Forray R. Katalin: Bevezetés ók is függetlenek az egyénektől. Az egyéni
tudaton kívül állnak, és nem az egyének, hanem azok csoportjai hozzák létre. Durkheim számára, a
kollektív reprezentációk kollektívek, mert a kollektivitás hozza őket létre, a kollektivitás a tárgyuk és
egy adott kollektivitás egyénei számára közösek és homogének. A kollektív reprezentációk egy
társadalmi valóságot képeznek, melybe különböző intellektuális formák tartoznak, mint a vallás, a
morál, a jog, a mítosz és a tudomány. Farr szerint (1998) Durkheim, azáltal, hogy különbséget tesz
egyéni és kollektív reprezentáció között, Wundt egyéni és szociálpszichológia (Volkerpsychologie)
felosztását idézi, melyben e második célja a kollektív tapasztalások, mint a nyelv, a mítosz, a vallás, a
mágia és hasonló jelenségek tanulmányozása, amelyeket nem lehet az egyéni tudat szintjén
megmagyarázni. Moscovici a kollektív reprezentáció fogalmát felcseréli a szociális reprezentáció
fogalmára. A szociális nemcsak megnevezésbeli különbség, hanem azoknak a fő elméleti reflexióknak
a hangsúlyozása, amelyek megkülönböztetik a durkheimi reprezentáció fogalmától. A reprezentáció
szociális karaktere egyszerre törli el (a) az egyéni és a kollektív szint közti különbséget, (b) mutat rá
kommunikációba ágyazottságára és így dinamikus jellegére, (3) illetve a különböző dimenziók mentén
létező társadalmi rétegződésre (gazdasági, etnikai stb.). Ez a rétegződés a hovatartozás és identifikáció
pszichológiai folyamatait eredményezi, amelyek mentén a reprezentációk (tudástartalmak)
töredezettsége és/vagy a konszenzus minősége érhető utol. Moscovici (1988) a reprezentációk társas
karakterére utalva hegemonikus, emancipált és polemikus reprezentációkról beszél. E típusok közötti
különbség a kollektív és szociális reprezentáció közötti fogalmi átmenetet hangsúlyozza. A szerző
hegemonikus reprezentációk alatt olyan reprezentációkat ért, amelyek jelentése erősen konszenzuális,
közös egy adott csoport (pl. nemzet, társadalmi osztály stb.) minden tagja számára. Ez a típusa a
reprezentációknak – a durkheimi reprezentációkhoz hasonlóan – minden szimbolikus és affektív
cselekvést irányít, egységes és kényszerítő, jelentésének stabilitását és homogeneitását tükrözve. Ezzel
ellentétben, az emancipált reprezentációk egy kontextusban élő többé-kevésbé érintkező 66 A
nevelésszociológia alapjai A nevelésszociológia alapjai csoportok különböző reprezentációi. A
különbség a csoportok számára elérhető új információk mennyiségétől és minőségétől, a lehetséges
kommunikációs csatornák hozzáférésétől és használatától függ, és attól, mennyire fontos és
funkcionális az adott reprezentáció a különböző csoportok számára. Ezek a reprezentációk többé-
kevésbé függetlenek egymástól, inkább kiegészítik egymást, mivel a csoportok között elcserélt és
megosztott különböző értelmezésekből és szimbólumokból jönnek létre. Végül a polemikus
reprezentációk egy társadalmi konfliktusra épülnek. Csoportok közötti antagonisztikus kapcsolatokhoz
tartoznak, lényegük egymás kölcsönös kizárása. Értelmezésük a konfliktushelyzethez és a csoportok
közötti harchoz kötődik, valós vagy elképzelt dialógusban fejeződnek ki. Az eltérő tudások itt a
különböző csoportidentitások közötti konfliktusból eredeztethetőek. Ha te „A” csoportba tartozol, én
meg „B” csoportba, és a két csoport között antagonizmus vagy konfliktus (akkor is, ha csak
szimbolikus konfliktus) van, akkor ha te arról a dologról ezt gondolod, én biztos, hogy mást fogok
gondolni. Lévy-Bruhl (1910/1985) is foglalkozik a kollektív reprezentáció fogalmával. Szerinte egy
társadalomban megtalálható domináns reprezentációk az egyének számára kényszerítő jellegűek,
mivel meghatározzák azt a referenciakeretet, amit az egyénnek használnia kell, hogy magáról
gondolkozzon és kifejezze érzelmeit. Különböző társadalmakban különböző kollektív reprezentációk
jönnek létre, így minden mentalitás típusnak megfeleltethető egy társadalomtípus – saját
intézményeivel és szokásaival. Lévy-Bruhl (1975) az emberi társadalmak két prototípusát különbözteti
meg sematikusan: a primitív és a civilizált társadalmat, melyeket különböző emberi gondolkodás
jellemez. A primitív gondolkodás nem értékelés, hanem minőségében más működésmód;
természetfeletti elemeket követ, gyakran inkoherens, az ellentmondás elvét nem ismeri, míg a
civilizált gondolkodás koherens és racionális, az ellentmondás és a logikai gondolkodás elveire épül.
Moscovici szerint (1998) Lévy-Bruhl ezen elméleti konstrukciója a reprezentációk affektív és
intellektuális struktúráit szabadabban hagyja és – akkoriban radikális feltevés – a gondolkodás
kulturális formáinak nem általánosíthatóságát feltételezi. 67 Bigazzi Sára: Tudás és kontextus: a
szociális reprezentáció elmélete Forray R. Katalin: Bevezetés Piaget a húszas években (1926) a
fejlődéslélektan keretein belül újraértelmezi Lévy-Bruhl primitív és civilizált gondolkodás fogalmát,
azzal a céllal, hogy megmagyarázza, miként válik a primitív gondolkodás tudományossá. Munkájában
a figyelem a reprezentáció kollektív karakteréről dinamikájára irányul. Piaget számára a kisgyerekek
gondolkodása a nagyokhoz képest nem alacsonyabb rendű, hanem egyszerűen csak más. A gyerekek
és a felnőttek világa közti különbséget a reprezentációk teszik lehetővé: a társadalmi részvétel, az
interakciókban leosztott szerepek minőségi különbségei a gondolkodás minőségi különbségeit
tükrözik vissza, míg a reprezentáció tartalma egyéni marad. Piaget érvelése szerint, ahogy a primitív
gondolkodásban, úgy a gyermeki gondolkodásban is a gondolkodási folyamatoknak és a környezet
aspektusainak fúziói nyilvánulnak meg. Piaget elméletében is (1972) tehát a szociális interakciók
elsődleges szerepet játszanak a logika kialakulásában; amit vizsgálni kell, hogy milyen típusú
interakciók milyen típusú logikát generálnak. Jó példa rá az a vizsgálat, melyben a szerző azt
tanulmányozta, hogy a kooperáció és a kényszerítés szociális interakciói milyen gondolkodástípusokat
hoznak létre (Piaget, 1972, id. Jovchelovitch, 2002, id. Pléh, 1996). Moscovici szerint Piaget elmélete
a reprezentáció pszichikus oldalának sajátosságaival foglalkozik. Ahogy Piaget tanulmányaiban azzal
foglalkozik, hogy a társadalom hogyan plazmálja a gyermek logikai struktúráit, Vigosztkij azt
vizsgálja, ahogy különböző típusú kapcsolatok különböző tudásformákhoz vezetnek. A húszas
években Üzbegisztán és Kirgizisztán parasztjaival folytatott kultúrközi vizsgálatokban Vigotszkij és
tanítványa, Lurija (Vigotszkij és Lurija, 1993; Lurija, 1979) ugyanarra a következtetésre jutottak: a
tudás és a mentalitás mélyen gyökereznek saját társadalmi kontextusukban. Jovchelovitch (2002)
rámutat arra, hogy ezek az elméletek ugyan elfogadják azt az elgondolást, miszerint a tudás
szerveződése a társadalmi kontextustól függ, és így elismerik a különböző tudásformák létezését,
különböznek abban, hogy hogyan magyarázzák e tudásformák közti különbséget, azaz milyen
kritériumok mentén hasonlítják össze őket és mi alapján döntik el, hogy egy gondolati szerveződés
felsőbb vagy 68 A nevelésszociológia alapjai A nevelésszociológia alapjai alsóbb rendű. Többé-
kevésbé explicit módon mind a négy elméleti megközelítésben a szerzők a fejlődéssel magyarázzák e
különbséget; azt felételezik, hogy egy tradícióktól mentes és az érvelésre alapozott társadalmi élet
teszi lehetővé a racionalitás legmagasabb fokát és a világ mélyebb szintű megértését. Lévy-Bruhl az
egyetlen, aki számára a logika egy rugalmas kategória, és így a különböző létező logikák nem az
egyetlen és helyes logika fejletlen állapotai, hanem minden tudásforma egy önmagában működő tudás.
Többek között a szerző azt is megfogalmazza, hogy ezek a különböző logikák nem zárják ki egymást a
priori és nem feltétlenül helyettesítik egymást, mivel egyszerre több funkciót is betölthetnek.
Vigotszkij egyetért Lévy-Bruhl azon állításaival, melyek szerint a tudás transzformációja nem
folyamatos, egy adott társadalmi kontextusban egyszerre különböző tudástartalmak létezhetnek, és
hogy megértsük ezeket a különböző tartalmakat, szükségünk van kontextusukban tanulmányozni az
általuk betöltött funkciókkal együtt (Vigotszkij és Lurija, 1993). Moscovici kognitív polifázia fogalma
ennek az elgondolásnak a kifejtése, rámutat arra a tényre, hogy nemcsak a társadalmi helyzetek és
tudástípusok közötti kapcsolatot szükséges vizsgálni, hanem ezeknek a tudástartalmaknak az
átalakulását és egyidejű fennállását is. A szociális reprezentáció dinamikája: kommunikáció és
konszenzus A szociális reprezentáció mint metaelmélet feloldani látszik az egyénről és a társadalomról
szóló évezredes vitát – kölcsönös kapcsolatot teremtve a kettő között. Az elmélet szerint az egyén
pszichológiai folyamatai elválaszthatatlanok tudásának tartalmától, azaz reprezentációitól.
Ugyanakkor ezek a tartalmak a kommunikáción és az interakción keresztül a társadalmi kontextusban
jönnek létre, szerveződnek és maradnak fenn. Ebben az interszubjektív térben egyén és társadalom
kölcsönösen hatnak egymásra. Míg a társadalom már létező jelentéseket kínál, kötelezve az egyént
azok használatára, az egyén megkérdőjelezésükkel változásokat indíthat be ezekben a kokonstruált,
másokkal közösen létrehozott tartalmakban. 69 Bigazzi Sára: Tudás és kontextus: a szociális
reprezentáció elmélete Forray R. Katalin: Bevezetés Ahogy barátainkkal, családtagjainkkal,
munkatársainkkal elvitatkozunk a politikán vagy egy nemrég olvasott könyv tartalmán vagy azon, mit
ért a másik szerelmen, szereteten, munkán, háborún, szegénységen, vagy hogyan is értelmezzük azt a
jelenetet, amit tegnap láttunk az utcán, a tévében vagy épp velünk történt – ezek azok a helyzetek,
amelyekben tetten érhető a közös tudás alkotása, a szociális konstrukció. A sok időt együtt töltő baráti
közösségek; az egy nyelvet beszélő emberek csoportja, akik ugyanazokat a tévé- és rádióműsorokat
nézik, hallgatják és ugyanazokon a híradókon keresztüli figyelik a világot; a szegregált közösségek,
ahol szoros egymásrautaltságban együtt élnek az emberek; a cyberspace adatbűvészeinek közössége –
ezek azok a rétegek, csoportok, amelyek közösen használt kommunikációs síkjaikon keresztül hasonló
tartalmakról gondolkoznak el, azokat megvitatják, tágítják vagy szűkítik a mögöttes tartalmakat, és
ezáltal egyre mélyebb, bár soha se teljes konszenzusban gondolkodnak fogalmakról, absztrakt és
konkrét tárgyakról, emberekről és azok csoportjairól. Hasonlóan szemlélik a világot. A reprezentációk
tartalmának (néha tudatos, explicit, bújtatott, láthatatlan, nem megfogalmazott, nem intencionális)
konszenzusra törekvő közös alkotása (egymás valamilyen mértékű megértése) egymásnak feszülő
információegységek, érvek és ellenérvek, szempontok ütköztetése mentén történik. A konfliktusra és
feszültségre alapozott kommunikáció dialektikus és dialogikus karaktere teszi lehetővé ezeknek a
tartalmaknak a ki- és átalakulását (Markova, 2000). Markova Bakhtin (1981) dialogikus fogalmára
hivatkozik, aki szerint a dialogikus egy közösség hangjainak polifóniájában rejlik, melynek célja nem
egymás kiegészítése, hanem, ellenkezőleg, a másság folytonosságának megerősítése. Ugyanakkor
fontos kiemelni, hogy a szociális reprezentációk kommunikációja nemcsak azok átalakulását teszi
lehetővé, hanem terjedését és megosztását. A többé-kevésbé megosztott tartalmak, a konszenzus
mértéke csökkenti az interakciók bizonytalanságát (Moscovici, 1981). A dialogizmus létrejöttének
feltétele a teljes konszenzus hiánya. A dialogikus tudás mások gondolatai, értelmezései felé irányul.
Azokkal összefüggésben fogalmazódik meg, kiegészítve, elmélyítve, részben vagy egészben vitatva,
értelmezve, 70 A nevelésszociológia alapjai A nevelésszociológia alapjai átértelmezve, saját sémákba
illesztve. Minden jel, szöveg, művészeti alkotás, zenei darab, koherens és komplex történelmi
értelmezés, tudományos mű önmagába zár dialogikus jellegzetességeket: mások elméje és gondolatai
felé irányul. Az emberi dialógus a világfelfogás dialektikáját magyarázza. A hegeli dialektika szerint
minden élő jelenség egy belső feszültséggel rendelkezik, egymásnak ellentmondásos elemeket hordoz.
A szociális reprezentáció elmélete ezeket a reprezentációkat átszövő alapvető feszültségpárokat
themata-nak nevezi, mint például a férfi-női, kicsi-nagy, érzelmi-gondolati stb. Az elme dialektikus
működését generáló ellentétpárokat a természetben és a társadalmi valóságban egyaránt
megtalálhatjuk, ezek köré szerveződnek az interakcióink, a kommunikációnk, a dialógus, ezekre a már
meglévő feszültségpárokra épül a változás lehetősége is. Ahogy Moscovici bemutatatta
pszichoanalízisről szóló kutatásában, a különböző kommunikációs síkok a tartalmakat másképp
közvetítik számunkra. A kommunikáció és a tudás egymással való és egymástól elválaszthatatlan
összefonódását jól ábrázolja az orális kultúrák kommunikációjának elemzése, talán azért, mert
távolabb van tőlünk és így messzebbről szemlélhetjük. Az orális kultúrákban a fő érzékszerv a szem
helyett a fül, az emlékezés a legfontosabb pszichológiai folyamat, a gondolat helyzetfüggő, a gondolat
szubsztanciáját a közmondások és maximák kommunikációs síkjai közvetítik a legjobban. A
kommunikációban elsődlegessé válik a ritmusosság és a prózaiság, a kompetitív stílus, ami lehetővé
teszi az érzelmi telítődést és az ismétlések áradatát. A kommunikáció befogadása enfatikus és a
részvételre kötelez (Ong, 1986; McLuhan, 1976). Az így közvetített tudás homeosztatikus, azt zárja
magába, aminek itt és most, a jelenben fontos és értelme van. Lévy-Strauss szerint (1962) azokban a
kultúrákban született meg az írás, amelyekben gazdasági és társadalmi változások miatt szükség volt
az információ kihelyezésére. A szerző különbséget tesz hideg és meleg kultúrák között, a különbség a
gazdasági és/vagy társadalmi átalakulás felismerése és az arra adott reakció vagy épp ellenkezőleg a
kultúra és az emlékezet lefagyasztása, a fenyegetettségre adott válaszreakció- 71 Bigazzi Sára: Tudás
és kontextus: a szociális reprezentáció elmélete Forray R. Katalin: Bevezetés ként. Eszerint nemcsak a
tartalmak, a szociális reprezentációk, hanem a kommunikációs síkok használata is társadalmi
funkciójukhoz köthető. Potter és Litton (1985) az elmélet kritikusaiként eufemizmusnak definiálják a
csoporthatárok és a konszenzuális tudás adott emberek közt megosztott reprezentációkat. Azt az
elméleti állítást kritizálják, miszerint a csoportok közötti különbségeket az eltérő reprezentációk
tükrözik, míg a csoportok csoportokként identifikálhatóak, mert eltérő reprezentációik vannak. A
szerzők szerint ez az ördögi kör a nem kidolgozott konszenzus fogalmából ered, azt nem igazolja.
Szerintük nem lehet a reprezentációkat esszenciájukban a társadalmi csoportokhoz kötni, inkább a
nyelvben utolérhető értelmezési repertoárokról beszélhetünk. Bellelli szerint (1994) viszont a
reprezentációk szociális/társadalmi csoportokhoz kötött karakterét vélemények egyhangúságaként
kezelni korlátolt gondolkodáshoz vezet, mivel a reprezentáció fogalma így csak a gyakoriság és az
elterjedés folyamataira redukálódna. Miközben vannak olyan helyzetek, amikor különböző csoportok
hasonló tudással rendelkeznek egy adott dologról, vagy egy csoporton belül is nagy a változatosság
egy reprezentáció tekintetében, vagy ugyanaz az egyén különböző reprezentációkat aktivál másmás
helyzetekben, ahogy azt a fentebb leírt kognitív polifázia fogalmával körvonalaztuk (Fraser, 1994;
Mugny és Carugati, 1989, Potter és Litton, 1985). A csoportokat mint érzelmileg telített
kommunikációs hálókat határolhatjuk körül, amelyek lehetővé teszi a jelentések konszenzuális
megosztását. Sőt, azok a jelentések válnak majd a kommunikáció tárgyává e csoporton belül, amelyek
fontosak a csoport tagjai számára és még nem alakult ki egy többé-kevésbé közös értelmezés az adott
jelenségről. Minden ember egyszerre több csoport és társadalmi kategória tagja is, és ez az összetett és
többszörös hovatartozás határozza meg saját nézeteit. Így annak függvényében, hogy egy adott
társadalmi helyzetben mely identitás aktiválódik erőteljesebben, meghatározza, hogy az adott
társadalmi tárgyról alkotott, nem feltétlenül koherensen összehangolt tudásunk mely elemei
aktiválódnak. Sőt, minden társadalmi helyzet alkuhelyzet is, egyeztetést és különböző tudások
valamekkora összehangolását 72 A nevelésszociológia alapjai A nevelésszociológia alapjai igényli.
Minél jobban érzelemmel telített egy csoporttagság, annál jobban fog kihatni egy egyén életére, annál
fontosabb lesz az egyén számára a csoport számára közös reprezentációk elfogadása, sajátként való
képviselete. Wagner és Hayes szerint (2005) a konszenzus mértéke funkcionális jellegű, mivel a
társadalmi csoportok koordinált interakciók mentén szilárdítják meg önmagukat. Egy társadalmi tér
résztvevői például széles mértékben osztják az interakciók szerveződését, ami lehetővé teszi számukra
a csoport és intézményei struktúrájának megerősítését. Minden társadalmi csoportnak számolnia kell a
lehetséges eltérésekkel, így a konszenzus soha nem lesz teljes, hanem funkcionális. Minősége és
mennyisége a tagok saját csoportjuk dinamikájába és szabályaiba vetett hitének függvénye. Így a
statisztikai eljárásokban kapott variancia nem ’bias’-ként, hibaként, értelmezendő, hanem a társadalmi
rendszerben megjelenő véleménykülönbségek és heterogenitás visszatükröződése. A társadalmi
változások pedig ott érhetőek utol, ahol nagy a lehetséges vélemények variabilitása. Szociális
reprezentáció és identitás A fent leírtak szerint észlelhetnénk magunkat mint egy a tér és idő
koordinátájában elhelyezett pont. A pont lehorgonyzása teszi lehetővé, hogy a világ, benne saját
magunk észlelhetővé, valóssá, érthetővé váljon önmagunk számára. Átfordítva, a társadalmi kontextus
és történelmi dimenzió meghatározása nyújtja azokat a mentális és társadalmi eszközöket, amelyek
filterezik számunkra a valóságot. Mert a valóság egy közvetett valóság, a koordinátában megjelenő
pontok szempontokká, referenciapontokká válnak bármilyen kognitív, érzelmi vagy viselkedésbeli
folyamatnál; az észlelésbeli különbségektől a fizikai és társadalmi tárgyak minimális vagy
komplexebb kategorizációján keresztül a használt érték- és normarendszerekig. Önmagunk szabadsága
a társadalmi rendszerbe gyökerezett szerepek kreatív elsajátításában és idővel új szerepek
megalkotásában rejlik. Identitásunk egy empirikus folyamat időben folytonos változásaiban jön létre
és alakul át. Ugyan- 73 Bigazzi Sára: Tudás és kontextus: a szociális reprezentáció elmélete Forray R.
Katalin: Bevezetés akkor identitásunk nem redukálható azokra a belsővé tett szerepekre, amelyeket a
mindennapi életben átélt komplex társadalmi interakciók mentén sajátítunk el. Az identitás nem egy
„valami”, ami az ember tulajdona, nem is egy „tárgy”, még ha különleges is, ami elveszthető,
megtalálható, másoknak adható vagy örökölhető. Az identitás egy folyamat, pillanatról pillanatra a
külső és a belső közti egyeztetésre épül, a legintimebb elemeitől a legkollektívebbekig (Erős, 2001).
Önmagunk reprezentációja tehát a Másik reprezentációjával összefüggésben létezik. Tartalommal
ruházva fel a Másikat, egy törékeny határt építünk önmagunk és az önmagunkon kívüli közé.
Létrehozva olyan társadalmi egységeket, mint mi, ti vagy ők, meghatározzuk az identifikációs
folyamatok mentén létrejött kategóriák minőségét, funkcióit és különválasztási kritériumait. A
társadalmi kategóriák közti különbségtétel kritériumainak kiválasztása folytonos hatalmi harcok
szimbolikus tárgya. Összegzés Ez az elmélet lehetővé teszi, hogy megértsük azt, ahogy emberek –
gyerekek, fiatalok, felnőttek egyaránt – viszonyulnak a világukban található dolgokhoz. Csak akkor
tudunk bárhogyan is hatni rájuk, ha alapból elfogadjuk és elismerjük e tudásukat, és megértjük
miértjét. Másokra gyakorolt hatásunk annak függvénye, mennyire tudjuk az általunk képviselt „újat”
úgy átadni, elmondani, kommunikálni, hogy az a sajátjukká váljon, életükben értelmet nyerjen,
valóban magukénak tudják és képesek legyenek alkalmazni mindennapjaikban.

Értelmet adni
 Kathleen M. Sutcliffe
 Referenciamunka bejegyzés
 Első online:2018. január 01
 613 Hozzáférés
 1 Idézetek
Absztrakt
Érzékelés alatt általában képek, címkék, történetek vagy szimbólumok folyamatos előállítását értik, az
élmény áramlásának stabilizálása érdekében. Az emberek értelmet nyernek, ha a jelzések korlátozott
halmazára összpontosítanak, és ezt a néhány jelzést egy elfogadható, pillanatnyilag hasznos cselekvési
útmutatóvá alakítják. És maguk a tettek részben meghatározzák az általuk követett útmutatót. Az
érzékszerzést jobb úgy tekinteni, mint a valóság megteremtésének folyamatát, nem pedig annak
felfedezését. Az értelmes perspektíva a valóság társadalmi felépítésére helyezi a hangsúlyt, és fontos
ellentéte a hagyományos szervezetelmélettel, amely az információfeldolgozást és a bizonytalanság
melletti döntéshozatalt helyezi előtérbe .
Access by PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont / University of Pécs Library and Knowledge
Center
Töltse le a referencia munkabejegyzést PDF-ben
Meghatározás
Az érzékkeltés egy olyan folyamat, amely akkor következik be, amikor meglepő vagy ellentmondásos
jelek megzavarják az egyének folyamatban lévő tevékenységeit, és visszamenőleg kidolgozzák
azoknak a jelzéseknek elfogadható jelentését, amelyek racionalizálják tevékenységüket.
Bár az értelemalkotást néha szó szerint az értelem megteremtésének nevezik, sokkal bonyolultabb
annál. Az érzékkeltés elmélete betekintést nyújt abba, hogy az egyének és a kollektívák hogyan
faragnak ki jelzéseket környezetükben, hogyan adnak jelentést (vagyis értelmezik) ezeket a jelzéseket,
és hogyan fordítják ezeket az értelmezéseket tettekre (Weick 1995 ) . Más szavakkal, az
értelemalkotás egy olyan folyamat, amelyen keresztül az egyének a tapasztalatok áramlását
megértésekké és szavakká alakítják, amelyek ugródeszkaként szolgálnak a cselekvéshez (Taylor és
Van Every 2000 : 40; Weick et al. 2005 ).). Azáltal, hogy többé-kevésbé rendet teremtenek a
folyamatban lévő körülményekben, amelyekből jelzéseket vonnak ki, és visszamenőleg elfogadható
értelmet nyernek, az emberek a tudás felé haladnak. Ily módon az értelemalkotás egyfajta
diagnosztikai folyamat, amely magában foglalja egy helyzet feltérképezését és annak felfedezését,
hogy mivel néz szembe, miközben egyidejűleg cselekszik és meghatározza annak természetét, amit
felfedez (Weick 1995 ) .
Az értelmezést gyakran használják a jelentésalkotás szinonimájaként, amelynek van bizonyos fokú
igazsága. Ez a szinonim használat azonban elmossa azokat a fontos különbségeket, amelyek
szükségesek az értelemalkotás szervezett környezetben való gazdagabb megértéséhez (Weick 1995 :
6–16). Igaz, hogy az értelmezés az értelemalkotás összetevője. A két kifejezés közötti kulcsfontosságú
különbség az, hogy az értelemalkotás arról szól, ahogyan az emberek megkonstruálják azt, amit
értelmeznek. Az értelmezés feltételezi, hogy egy jelentéskeret már a helyén van, és egyszerűen csak
egy új jelet kell csatlakoztatni egy meglévő kerethez. Azt is feltételezi, hogy valaki felismeri az
értelmezés szükségességét. Ahol nincs keret, vagy ahol nincs nyilvánvaló kapcsolat a jelzések és a
keret között, és létre kell hozni egyet, ott van értelmes kialakítás (Weick 1995 ; Weick et
al.2005 ). Következésképpen az értelemalkotás jobban foglalkozik a feltalálással, mint a
felfedezéssel; találmány megelőzi az értelmezést.
Érzékelés és döntéshozatal
Az értelemalkotást néha összevonják a döntéshozatallal , de a két kifejezés nem felcserélhető. Az
érzékszerzés a döntések előtt és a döntések után jön, de önmagában nem döntéshozó. Taylor és Van
Every ( 2000 : 275) úgy írja le az értelemalkotást, mint „közállomást a konszenzusosan felépített,
összehangolt cselekvési rendszer felé vezető úton”. Ez a leírás rávilágít arra a tényre, hogy az
útállomás korábban történik az úton, mint a döntéshozatal, és jobban irányítja a későbbi állomásokat
és cselekvéseket, mint a döntéshozatalt (Weick et al. 2005) .). Vagyis az értelemalkotás meghatározza,
hogy a döntés „entitása” egyáltalán belekerül-e a folyamatban lévő tevékenységbe; Az értelemalkotás
jóval azelőtt megtörténik, hogy az emberek azt gondolnák, hogy valamiféle döntést kell hozni (Weick
et al. 2005 ).
Az értelmes perspektíva egy fontos hiányt pótol a szervezetelméletben, különösen, ha szembeállítjuk a
hagyományos szervezetelmélettel. Emlékezzünk vissza, hogy March és Simon ( 1958 ) a szervezeteket
beágyazott rutinok rendszereinek tekintették, amelyeken keresztül az információkat számítási módon
dolgozzák fel, kódolják és értékelik (Lant és Shapira 2001 ). Számítógépes lencsén keresztül a
szervezetek előtt álló kulcsproblémák a bizonytalanság melletti döntések meghozatalával
kapcsolatosak – a releváns információk keresése és feldolgozása, amikor a keresés költséges, és a
döntéshozók racionálisak (Lant és Shapira 2001) .). A döntéshozatal az értékelésnek a választásra
gyakorolt hatásáról szól. Ezzel szemben az értelemalkotás a cselekvés és az értelmezés
kölcsönhatásáról szól. Amikor a cselekvés a központi hangsúly, akkor az értelmezés, nem a választás a
központi jelenség (Weick et al. 2005 ). Ahogy Scott Snook ( 2001 ) világossá teszi baráti
tűzelemzésében, a baráti helikopterek Irak feletti lelövése nem olyan eset volt, amikor az F-15-ös
pilóták úgy döntöttek, hogy meghúzzák a ravaszt. Ehelyett egy kollektív, elfogadható értelemalkotás
végén tett cselekedet volt. Snook ( 2001) megjegyzi, hogy azáltal, hogy elemzését a döntéshozatal
helyett az értelemalkotás kutatásaként fogalmazta meg, a hangsúlyt az attribúciókról, a választásokról
és a korlátozottan racionális (és hibás) egyéni döntéshozókról a cselekvést befolyásoló erős helyzeti
tényezőkre helyezte át. Ahogy Snook kifejti ( 2001 : 206–207; kiemelés az eredeti), „felnyitotta
a szemem annak lehetőségére, hogy a körülmények között még én is elkövethettem volna ugyanazt a
„buta” hibát”.
Mi ösztönzi az érzékszerzést?
A természetes érzékszerzés folyamatos tevékenység. De az intenzitása változó. A leglátványosabb,
legnyilvánvalóbb és legintenzívebb kétértelmű helyzetekben, ahol az emberek értelmet keresnek a
bizonytalanság kezelésének módjaként. Az érzékkeltő tevékenységek akkor indulnak el, ha változások
és ingadozások következnek be a folyamatban lévő események áramlásában, és ha a világ jelenlegi
állapotát a világ várható állapotától eltérőnek érzékelik (Weick et al. 2005 ) . Ha egy helyzet „másnak”
érzi magát, azt meglepetés (Louis 1980 ), lökdösődés (Meyer 1982 ), eltérés (Orlikowski és
Gash 1994 ), összeomlás (Patriotta 2003 ; Christianson és mtsai 2009 ), elbizonytalanodás (Weick)
szituációjaként élik meg. és Sutcliffe2007 ) vagy megszakítás (Barton és Sutcliffe 2009 ). Bár
sokfélék, ezek a helyzetek megosztják azt a tulajdonságot, hogy a folytonosság elvárása megtörik, a
szervezett cselekvések szervezetlenné válnak, és válaszul az emberek arra törekednek, hogy
elfogadható magyarázatot alkossanak a történésekről. A hihető magyarázatok értelmes helyzeteket
alakítanak ki: normalizálják a jogsértést, helyreállítják az elvárásokat és lehetővé teszik a projektek
folytatását (Weick et al. 2005 : 415).
A szervezett érzékelés kulcsfontosságú összetevői
Általános folyamatként az értelemalkotás számos feltevést és megkülönböztető jellemzőt testesít meg,
például az alábbiakat (Weick et al. 2005 ). Először is, az értelemalkotás explicit válasz valamiféle
káoszra, amely „röpke érzéki benyomások differenciálatlan áramlását hozza létre” (Chia 2000 :
517). A szervezeteket fenyegető káoszt gyakran felkavarja a váratlan és a kétértelmű. Másodszor, az
értelemalkotás képessége befolyásolja a megbízható működést a váratlan és kétértelmű helyzetekkel
szemben (Weick és Sutcliffe 2007 ). Harmadszor, az értelmes képességet legalább hét tulajdonság
határozza meg (Weick 1995: 17): (1) Az értelemalkotás társadalmi, mivel a tényleges, vélelmezett
vagy elképzelt másokkal folytatott interakció és beszélgetés befolyásolja (Weick 1995) .: 461); (2) az
identitás és az azonosítás világos referenciakereteket biztosít, amelyekből az ítéletek és értelmezések
kirajzolódnak; (3) a visszatekintés vagy a releváns múltbeli tapasztalat bizonyítékul szolgál az
értelemalkotáshoz; (4) az egyének olyan kontextuális jelzéseket vonnak ki, amelyek magvakként
szolgálnak, amelyekből jobban érzékelik, hogy mi történik; (5) az értelemalkotás folyamatban van, és
a képesség abból fakad, hogy hajlandóak vagyunk frissíteni és lépést tartani a változó igényekkel; (6)
az egyének beszámolókat készítenek és értékelnek arról, hogy mi történhet, nem pontosságuk, hanem
hihetőségük alapján; és (7) a cselekvés az értelem megszerzésének eszköze, ami azt jelenti, hogy az
emberek a cselekvést és annak következményeit értelmes adatként használják fel, beleértve a saját
szerepükkel kapcsolatos adatokat is, amelyekkel beültetik azt, amivel most szembe kell nézniük. A
negyedik feltételezés az, hogy ez a hét tulajdonság többé-kevésbé teljes mértékben
működik,1999 ; Weick és Sutcliffe 2007 ). A tudatos szervezetek teljes körűen megvizsgálják
kudarcaikat, egyszerűsítéseiket, működésüket, rugalmasságukat és szakértelmüket (Weick et
al. 1999 ). Ötödször, a szervezeti élet lényegében reaktív, még akkor is, ha a legitimitás az előremutató
látszat előmozdításához kötődik, amint azt a tervek, haladás és napirendek iránti elfoglaltság
bizonyítja (Weick 1979 ) . Hatodszor, az érzékelés mindig kissé elmarad a tetteink mögött, és bár
próbálunk felzárkózni, sosem járunk sikerrel (Weick 2011) .). És végül a hatékony értelemalkotás
nemcsak a „Mi a történet?” kérdésre ad választ, hanem egy olyan képet is generál a cselekvésről,
amely megválaszolja a „Most mi van? Az érzékszerzés egy ismeretlen jövőbe vonzza az ügynököket
abban a hitben, hogy bizonyos mértékig kontrollálják, mi fog történni (Weick et al. 2005 ).
Az előző áttekintés megmutatja, hogyan fonódik össze az értelemalkotás és a végrehajtás. Az
érvényesítés összekapcsolja az értelemalkotást a szervezéssel (Weick et al. 2005 ). Az emberek azért
cselekszenek, hogy kitalálják, mit kell tenniük ezután, és a cselekvésük jellemzően együtt határozza
meg a választ. Nem meglepő módon az egymásra utalt cselekvések során a retrospektív értelmezések
felépítésének ez a folyamata az ökológiai változásból, törvénybe iktatásból, szelekcióból és
megtartásból álló alapvető szerveződési folyamathoz hasonlít (Weick 1979: 132; Weick et
al. 2005 ). Ahogy Weick és mtsai. megjegyzés ( 2005 : 414), az értelemalkotást a cselekvők
(enactment) és környezetük (ökológiai változás) közötti kölcsönös cserékként kezelhetjük, amelyeket
értelmessé tesznek (kiválasztás) és megőriznek (megtartás).
Lásd még
 Megismerés és stratégia
 Döntéshozatal
 Információ és tudás
 Innováció
Hivatkozások
 Barton, MA és KM Sutcliffe. 2009. A diszfunkcionális lendület leküzdése: A szervezeti
biztonság mint társadalmi teljesítmény. Human Relations 62: 1327–1356.

Google ösztöndíjas

 Chia, R. 2000. Diskurzuselemzés mint szervezeti elemzés. Szervezet 7: 513

Értelmet adni
 12 nyelv
 Cikk
 Beszélgetés
 Olvas
 Szerkesztés
 Előzmények megtekintése
Eszközök


A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ez a cikk a szervezetekben való értelemalkotásról szól. Az információs és számítástechnikai
értelemalkotáshoz lásd: Sensemaking (information science) .
Az értelemalkotás az a folyamat, amelynek során az emberek értelmet
adnak kollektív tapasztalataiknak . Úgy határozták meg, mint "az emberek tevékenységét
racionalizáló, elfogadható képek folyamatos retrospektív fejlesztése" ( Weick, Sutcliffe és Obstfeld,
2005, 409. o. ). A koncepciót Karl E. Weick vezette be a szervezettanulmányokba az 1960-as évek
végén, és az elméletre és a gyakorlatra egyaránt hatással volt. Weick arra törekedett, hogy
elmozduljanak a szervezetelméleti szakemberek hagyományos döntéshozatali fókuszától, és
elmozduljanak a viselkedésben meghozott döntések jelentését alkotó folyamatok felé.

Definíció [ szerkesztés ]
Az értelemalkotásnak nincs egységes definíciója, de konszenzus van abban, hogy ez egy olyan
folyamat, amely lehetővé teszi az emberek számára, hogy megértsék a kétértelmű, kétértelmű vagy
zavaros kérdéseket vagy eseményeket. [1] : 266 Az értelemalkotás jelentésével kapcsolatban
nézeteltérések vannak a körül, hogy az értelemalkotás az egyénen belüli mentális folyamat, társadalmi
folyamat vagy olyan folyamat, amely a vita részeként megy végbe; hogy ez egy folyamatos napi
folyamat, vagy csak ritka eseményekre reagálva következik be; és hogy az értelemalkotás a múlt
eseményeit írja-e le, vagy a jövőre gondol. [1] : 268 Összességében öt különböző érzékalkotási/érzéki
iskolát azonosítottak. [2]

Gyökerek a szervezetpszichológiában [ szerkesztés ]

1966-ban Daniel Katz és Robert L. Kahn megjelentette a The Social Psychology of
Organizations ( Katz és Kahn, 1966 ) című művét. 1969-ben Karl Weick ezzel a címmel játszott a The
Social Psychology of Organizing című könyvében , áthelyezve a hangsúlyt a szervezetekről mint
entitásokról a szervezésre mint tevékenységre. Különösen a tíz évvel később megjelent második kiadás
( Weick, 1979 ) alapozta meg Weick szervezettudományi megközelítését.

Weick megközelítése az érzékalkotáshoz [ szerkesztés ]

Ez a rész valószínűleg eredeti kutatást tartalmaz . Kérjük , javítsa az
állítások ellenőrzésével és a szövegközi hivatkozások hozzáadásával . A
kizárólag eredeti kutatásból álló kijelentéseket el kell távolítani. ( 2019.
február ) ( További információ arról, hogyan és mikor távolítsa el ezt a
sablonüzenetet )

Weick az értelemalkotás hét tulajdonságát azonosította ( Weick, 1995 ):

1. Az identitás és az azonosulás központi jelentőségű – az, hogy az emberek

kontextusában kik gondolják magukat, meghatározza azt, amit előadnak, és hogyan
értelmezik az eseményeket ( Pratt, 2000 ; Currie és Brown, 2003 ; Weick és mtsai,
2005 ; Thurlow és Mills, 2009 ; Watson, 2009 ).
2. A retrospekció lehetőséget ad a jelentésalkotásra: az időbeli visszatekintés pontja
befolyásolja, hogy az emberek mit vesznek észre ( Dunford & Jones, 2000 ), így a
figyelem és a figyelem megszakításai nagyon relevánsak a folyamat szempontjából
( Gephart, 1993 ).
3. Az emberek párbeszédekben és narratívákban adják elő azt a környezetet, amellyel
szembesülnek ( Bruner, 1991 ; Watson, 1998 ; Currie és Brown, 2003 ). Miközben az
emberek beszélnek, és narratív beszámolókat készítenek, segít megérteni, mit
gondolnak, megszervezni tapasztalataikat, irányítani és előrejelezni az eseményeket
( Isabella, 1990 ; Weick, 1995 ; Abolafia, 2010 ), valamint csökkenteni a
komplexitást a változáskezelés kontextusában ( Kumar és Singhal, 2012 ).
4. Az érzékszerzés társadalmi tevékenység abban az értelemben, hogy a hihető
történeteket megőrzik, megtartják vagy megosztják ( Isabella, 1990 ; Maitlis,
2005 ). Az értelemalkotás közönsége azonban magukban foglalják a beszélőket
( Watson, 1995 ), és a narratívák "egyszerre egyéniek és megosztottak... az
önmagunkkal és másokkal folytatott beszélgetések fejlődő termékei" ( Currie és
Brown, 2003 : 565).
5. Az érzékszerzés folyamatban van , így az egyének egyszerre alakítják a
környezetüket, és reagálnak rá. Ahogy kivetítik magukat ebbe a környezetbe, és
megfigyelik a következményeket, megismerik kilétüket és a világról szóló
beszámolóik pontosságát ( Thurlow & Mills, 2009 ). Ez egy visszacsatolási folyamat,
így bár az egyének mások velük szemben tanúsított viselkedéséből következtetnek
identitásukra, megpróbálják befolyásolni ezt a viselkedést. Ahogy Weick érvelt: "Az
értelemalkotás alapötlete az, hogy a valóság egy folyamatos teljesítmény, amely a
rend megteremtésére és a történések utólagos értelmezésére irányuló erőfeszítésekből
fakad" (Weick, 1993: 635 ) .
6. Az emberek jelzéseket vonnak ki a kontextusból, hogy segítsenek eldönteni, milyen
információ releváns, és milyen magyarázatok elfogadhatók ( Salancick és Pfeffer,
1978 ; Brown, Stacey és Nandhakumar, 2007 ). A kinyert jelzések hivatkozási
pontokat jelentenek az ötletek szélesebb jelentéshálózatokhoz való kapcsolásához, és
„egyszerű, ismerős struktúrák, amelyek olyan magvak, amelyekből az emberek
jobban érzékelik, hogy mi történik” (Weick, 1995: 50 ) .
7. Az emberek az eseményekről és összefüggésekről szóló beszámolókban a
hihetőséget részesítik előnyben a pontosság helyett ( Currie és Brown, 2003 ; Brown,
2005 ; Abolafia, 2010 ): „egy kétértelmű, posztmodern világban, amelyet átitat az
 értelmezés politikája és az ellentmondásos érdekek, és ahol több ember él. Az
identitások megváltoztatása, a pontosság iránti rögeszme eredménytelennek tűnik, és
nem sok gyakorlati segítséget sem nyújt” ( Weick, 1995 : 61).
E hét szempont mindegyike kölcsönhatásban van és összefonódik, ahogy az egyének értelmezik az
eseményeket. Értelmezéseik nyilvánvalóvá válnak narratívákon – írott és beszélt – keresztül, amelyek
közvetítik az eseményekről alkotott értelmüket ( Currie és Brown, 2003 ), valamint a diagrammatikus
érvelés és a kapcsolódó anyagi gyakorlatok révén ( Huff, 1990 ; Stigliani és Ravasi, 2012 ).
A döntéshozataltól az értelemalkotásig [ szerkesztés ]
Az értelemalkotás perspektívájának térnyerése a szervezettanulmányok fókuszának eltolódását jelzi
afelől, hogy a döntések hogyan alakítják a szervezeteket arrafelé, hogy a jelentés miként vezeti a
szerveződést ( Weick, 1993 ). A cél az volt, hogy a nagyrészt kognitív tevékenységre irányítsa a
figyelmet, hogy az átélt helyzeteket értelmesnek fogalmazza meg. Ez egy olyan együttműködési
folyamat, amelynek során a különböző egyének nézőpontjai és változatos érdeklődési körei alapján
közös tudatosságot és megértést alakítanak ki.
A tervezéstől a cselekvésig [ szerkesztés ]
Az értelmes tudósokat kevésbé érdeklik a tervezés bonyolultsága, mint a cselekvés részletei ( Weick,
1995, 55. o. ).
Bizonytalanság, kétértelműség és válság [ szerkesztés ]
A jelentésalkotási megközelítést gyakran használják arra, hogy betekintést nyújtsanak olyan
tényezőkbe, amelyek akkor merülnek fel, amikor a szervezetek bizonytalan vagy kétértelmű
helyzetekkel foglalkoznak ( Weick 1988 , 1993 ; Weick et al., 2005 ). Az 1980-as évektől kezdve a
bhopali katasztrófa hatásos újraelemzésével Weick nevét a katasztrófák kimenetelét befolyásoló
helyzetérzékelés tanulmányozásával hozták kapcsolatba ( Weick 1993 ).

Kategóriák és kapcsolódó fogalmak [ szerkesztés ]

Egy 2014-es áttekintés a szervezetek jelentésalkotásáról szóló irodalmakban az értelemalkotás egy
tucat különböző kategóriáját és féltucat, az értelemalkotáshoz kapcsolódó fogalmat azonosított
( Maitlis & Christianson, 2014 ). Az értelemalkotás kategóriái a következők voltak: alkotói
gondolkodású, kulturális, ökológiai, környezeti, jövőorientált, interkulturális, interperszonális, piaci,
politikai, proszociális, leendő és találékony. Az értelemalkotáshoz kapcsolódó fogalmak a következők
voltak: érzéktörés, érzékkövető, érzékcsere, érzékelés, értelemrejtés és érzékspecifikáció.

Egyéb alkalmazások [ szerkesztés ]

Az érzékszerzés központi szerepet játszik a katonai hálózatközpontú műveletek (NCO) fogalmi
keretében, amelyet az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma támogat ( Garstka és Alberts,
2004 ). Közös/koalíciós katonai környezetben az értelemalkotást számos technikai, társadalmi,
szervezeti, kulturális és működési tényező bonyolítja. Az altiszt központi hipotézise az, hogy a
megosztott értelemalkotás és együttműködés minősége jobb lesz egy „erőteljesen hálózatba kötött”
erőben, mint egy platform-centrikus erőben, amely képessé teszi az embereket a jobb döntések
meghozatalára. Az altiszt-elmélet szerint kölcsönösen megerősítő kapcsolat van az egyéni
értelemalkotás, a megosztott értelemalkotás és az együttműködés között.
A védelmi alkalmazásokban az értelemteremtő teoretikusok elsősorban arra összpontosítottak, hogy a
megosztott tudatosság és megértés miként fejlődik a parancsnoki és irányítási szervezetekben
működési szinten. Taktikai szinten az egyének figyelemmel kísérik és felmérik közvetlen fizikai
környezetüket, hogy előre jelezzék, hol lesznek a különböző elemek a következő
pillanatban. Működési szinten, ahol a helyzet sokkal szélesebb, összetettebb és bizonytalanabb, és
órákon és napokon keresztül fejlődik, a szervezetnek együttesen kell értelmeznie az ellenséges
beállítottságot, szándékokat és képességeket, valamint előre kell látnia az ellenség (gyakran nem
szándékolt) hatásait. saját erejű akciók összetett rendszerrendszeren .
A Sensemaking-et a betegbiztonsági szakirodalom tanulmányozta ( Battles, et al. 2006 ). Fogalmi
keretként használták a nagy kockázatú beteghelyzetek azonosítására és észlelésére. Például Rhodes és
mtsai. (2015) az alaporvosi ellátásban részt vevő betegek jelentéstartalmát és biztonságának
koprodukcióját vizsgálta.
Beszámoltak arról, hogy a távmunka megzavarhatja az értelemalkotás folyamatát. [3]