Dsida Jenő:

Arany és kék szavakkal

Miképpen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetűk közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli:

úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.
Szép Ernő: Imádság

Ki ülsz az égben a vihar felett,

Én Istenem, Hallgass meg engemet.

Hozzád megy szívem ajkam csak dadog,

Hazámért reszketek, magyar vagyok.

A népekkel, ha haragod vagyon,

A magyarra ne haragudj nagyon.

Ne haragudj rá, bűnét ne keresd,

Bocsáss meg néki, sajnáld és szeresd.

Szeresd, vigyázz rá Istenem atyám,

El ne vesszen veszejtő éjszakán.

Mert itt a népek nem tudják mit ér,

Hogy olyan jó, mint a falat kenyér,

Hogy nem szokott senkit se bántani,

Lassú dallal szeretni szántani.

Édes Istenem, te tudod magad,

A bárány nála nem ártatlanabb.

Te tudod ezt a fajtát, mily becses,

Milyen takaros, mily kellemetes.

Te látod életét minden tanyán,

Te tudod, hogy beszél: édes anyám.

Te tudod a barna kenyér izét,

Te tudod a Tisza sárga vizét.
Te tudod, hogy itt milyen szívesen
Hempereg a csikó a fűvesen.

Tudod s nyáj kolompját, ha megyen,

Édes szőlőnket tudod a hegyen.

S keserű könnyeink tudod Uram,

Hogy mennyit is szenvedtünk csakugyan,

S hogy víg esztendőt várunk mindenért

S hisszük, hogy lesz még szőlő, lágy kenyér.

Óh, keljetek a magyart védeni

Ti Istennek fényes cselédei:
Uradnak mondd el, arany arcu Nap,
Hogy kedveled te délibábodat.

Dicsérjed a Balatont, tiszta Hold,

Hogy szebb tükröd a földön sohse volt.

Csillagok, értünk könyörögjetek:

Kis házak ablakába reszketeg

Szerteszét este mennyi mécs ragyog...

Könyörögjetek értünk, csillagok.

Gyurkovics Tibor: Hajnal

Lobognak a fák a szelekben,

a réteken át idejön,
két nagy szeme ég, haja lebben,
az én szeretőm, szeretőm.

A nap aranyos karikája

sugaraz rá nagy sisakot,
karját kinyújtva a tájba,
mint hajnali fáklya, lobog.

Lesem, idejössz, ideérsz-e,

a fák közt, rajz a vizen
cikázik az árnya, a lépte,
hogy sajdul és fáj a szívem!

Ne siess, ne siess, de szeretlek!

tudod-e, hova érsz, te leány?
itt zúgnak estente a vermek,
itt hullik a fűzfa reám.

A sípjaim is szomorúak,
az ünneplőm fekete,
ősszel madarak raja krúgat
és csontos a férfi keze.

Csak a fejsze villog a vállon,

a melledet hó födi el
és nappal oly nagy a magányom,
hogy estére nem bírom el:

gyere már, gyere már, ideérsz-e?

sugaras kicsi énekesem,
kapaszkodj nyírfa-levélbe,
azon érsz ide szélsebesen!

Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd,

tiéd a sóm, kanalam,
mezítlen kell idejönnöd,
hogy rádadjam, ami van.

Rádadjam ruhául a tájat,

s a bíbor nagy hegyeket,
el kell, hogy bírja a vállad,
mindent, amit szeretek:

örökké hordjad a házam,

csiga fel, csiga le, ez az út,
és én adok néked majd három
szívet, falevél-alakút.

Szeretlek, jobban a szélnél,

mi öleli hosszan a fát,
szeretlek, mintha Te élnél
helyettem egy életen át.