Várj, amíg sötét lesz!

Riley Sager
Lettero (2021)

Címke: krimi, thriller, Horror, Lélektani regény

krimittt thrillerttt Horrorttt Lélektani regényttt
ELHAGYOTT HÁZ, VÁRATLAN ÖRÖKSÉG ÉS EGY MÉLYEN
ELTEMETETT TITOK – vajon kiderül-e az igazság? Maggie Holt
hozzászokott, hogy mindenki arról faggatja, milyen volt a Beléndek-
villában élni. Huszonöt éve, még kislányként költözött a szüleivel ebbe a
különös, régi házba. Ám alig három hét után, a család az éjszaka kellős
közepén menekült el onnan.
Maggie édesapja később könyvet írt a kalandról a Horrorház – igaz történet
címmel, ami szenzációs világsiker lett: tele túlvilági szellemekkel és
megmagyarázhatatlan eseményekkel. Ám Maggie sosem hitt el egy szót se
belőle. Így amikor megörökli a Beléndek-villát, habozás nélkül visszatér
oda. Csakhogy a házban egyre többször tapasztal olyan hátborzongató
jelenségeket, amelyekről az apja írt a könyvében.
Talán mégsem volt kitaláció az egész? És miért leskelődnek Maggie után a
helyiek? Mit titkolnak előle? Mi lehet félelmetesebb még a túlvilági
szellemeknél is?
„Ha tetszett a Holtodiglan, kezd ej olvasni Riley Sager-krimiket.”
STEPHEN KING
„Új hang, a régi rettegéssel töltve.”
THE NEW YORK TIMES
„Éjsötét, gonosz és kegyetlenül jó írás.”
KARIN SLAUGHTER
„Maggie gyorsan rájön: a valóság félelmetesebb, mint bármilyen kitaláció.”
THE WASHINGTON POST
„Riley Sager a feszültségkeltés nagymestere.”
RUTH WARE
 RILEY SAGER
VÁRJ, AMÍG SÖTÉT LESZ!
 Azoknak, akik kísértethistóriákat mesélnek… és azoknak, akik hisznek
bennük.
 Minden háznak megvan a maga története és titkai.
Az ebédlő tapétáján talán még láthatók a ceruzanyomok, amelyek sok
évtizeddel korábban ott élt gyermekek növekedését dokumentálták. A
napszítta linóleum alatt még épek a deszkák, amelyeken a forradalom
katonái trappoltak végig.
A házak örök változásban élnek. A festékek egymásra rétegződése.
Laminált falak. Ilyen-olyan szőnyegek. Mind-mind családok életének tanúi,
titkok őrzői. Némán vigyáznak kincseikre, míg valaki nem érkezik, hogy
fölfedje azokat.
Ezt teszem most én is.
A nevem Maggie Holt. Belsőépítész vagyok, és sok tekintetben történész
is. Egy háznál mindig érdekel annak története, és megpróbálom
kicsalogatni a falaiból. Büszke vagyok a munkámra. Tehetségem is van
hozzá.
Figyelek. Tanulok.
A megszerzett tudást a belső terek kialakításánál felhasználom úgy, hogy
legyen az bármilyen modern, mégis mindig kapcsolódni fog az elmúlt
időkhöz is.
Minden háznak megvan a maga története. A miénkben hemzsegnek a
kísértetek.
Meg a hazugságok.
Most, hogy még egy ember lelte halálát e falak között, legfőbb ideje,
hogy kiderüljön az igazság.

Ewan Holt
HORRORHÁZ
IGAZ TÖRTÉNET
 PROLÓGUS
JÚLIUS 1.
– Apu, nézd meg, vannak-e itt szellemek.
Döbbenten torpantam meg a gyerekszoba ajtajában. Tipikus szülői
reakció, amikor a gyerek valami váratlan dolgot kér vagy mond. Pedig
Maggie ötéves kora óta ilyen, már hozzászokhattam volna. Kérése
azonban ezúttal valóban nagyon furcsa volt.
– Nézzem meg?
– Igen, nézzed! – mondta Maggie makacsul. – Nem akarom, hogy itt
legyenek a szobámban.
Eddig a pillanatig nem is tudtam, hogy a lányom hallott már
szellemekről, nemhogy attól féljen, hogy ott van egy a szobájában.
Illetve, a szavaiból ítélve, nem is csak egy.
Szellemek.
Kérését annak tulajdonítottam, hogy új házba költöztünk. Egy hete
laktunk a Beléndek-villában – és ez a rövid időszak is elég volt arra,
hogy számos furcsaságot tapasztaljunk. A falak hirtelen
megmozdultak. Éjszakánként furcsa hangokat hallottunk. A
mennyezeti ventilátor teljes sebességre kapcsolva olyan hangokat adott
ki, mintha valaki a fogát csikorgatná.
Maggie, mint minden érzékeny kislány, nehezen élte meg ezeket a
tapasztalatokat. Előző este lefekvéskor megkérdezte, mikor megyünk
vissza a régi otthonunkba, ami egy sötét burlingtoni lakás volt. Most
meg ezek a szellemek.
– Jól van, megnézem. Ártani nem árthat – válaszoltam kedélyesen. –
Hol kezdjem?
– Az ágy alatt.
Nem volt ebben semmi meglepő. Maggie korában nekem is
ugyanilyen félelmeim voltak. Én is biztos voltam benne, hogy a
matracom alatt, a sötétben ott ólálkodott valami egészen félelmetes.
Fürgén négykézlábra ereszkedtem, és bepillantottam az ágy alá. Finom
porrétegen és egy fél pár rózsaszín zoknin kívül semmi mást nem
találtam ott.
– Itt nincsenek – jelentettem. – Hol nézzem még?
– A szekrényben – felelte Maggie.
 Sejtettem, hogy ezt fogja kérni, és már léptem is a szekrényhez. A
háznak ezt a részét „Maggie lakosztályaként” emlegettünk. A kis
hálóból ugyanis egy játszószoba is nyílt, a második emeleten volt, a
rézsútos tető alatt. A mennyezeti fal ferde formája miatt a szekrény
egyik ajtaja is lejtett. Amikor kinyitottam, mindig egy mesebeli kunyhó
ajtaját juttatta eszembe.
– A szekrény is üres – közöltem, látványosan megráncigálva az
odalógatott villanykörte zsinórját, miközben bekukkantottam a
ruhákkal teleaggatott vállfák közé. – Még hol nézzem?
Maggie remegő mutatóujja most arra a másik, méretes szekrényre
bökött, amely a ruhásszekrény mellett terpeszkedett. Ereklye volt ez a
bútor, a ház múltjának egy darabja. Különös szerzet. Csaknem két és
fél méter magas, alsó része középtájon kiszélesedett, hogy végül egy
vékony tető zárja. Az egészet megkoronázandó, a sarkait faragások
díszítették, kerubok, madarak és kúszónövények rajzai. Számomra ez a
ruhásszekrényhez hasonlóan egyfajta mesekönyvbe illő hangulatot
varázsolt a gyerekszobába. Narnia utazásait idézte.
Ám amikor a hatalmas szekrény dupla ajtaját harsány
nyikordulással résnyire kinyitottam, Maggie visszafojtott lélegzettel
várt, rettegve, mi bukkan elő belőle.
– Biztos vagy benne, hogy azt akarod, hogy kinyissam?
– kérdeztem.
– Inkább ne – felelte Maggie, de kisvártatva meggondolta magát. –
Vagyis de, nyissad.
Szélesre tártam a szekrény dupla ajtaját. Odabent hatalmas üresség
tátongott, csak néhány fidres-fodros ruhácska árválkodott benne. A
feleségem hozta őket, remélve, hogy a fiús kislányunk talán egy nap
mégis hajlandó lesz magára ölteni valamelyiket.
– Itt sincs semmi – mondtam –, látod?
Maggie továbbra is az ágyon ült. Egy darabig meredten bámult a
szekrény sötétjébe, majd megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Tudod, ugye, hogy szellemek nem léteznek? – kérdeztem.
– Tévedsz. – Maggie feljebb húzta magán a takarót. – Én igenis
láttam őket.
Ránéztem. Próbáltam leplezni a döbbenetemet, noha igencsak
megleptek a szavai. Mindig is tudtam, hogy a lányom élénk fantáziával
van megáldva, de hogy ennyire élénkkel, arra nem számítottam. Nem
létező dolgokat vizionált, és valóságosnak látta őket.
Teljesen komolyan gondolta, amit mondott. Egyértelműen láttam,
hiszen tágra nyílt szemének sarkából folytak a könnyek. Tényleg hitt
abban, amit mondott, és megrémítette a gondolat.
Leültem az ágy szélére.
– Szellemek nem léteznek, Mags. Ha nekem nem hiszel, kérdezd meg
anyát. Ugyanez lesz a válasza.
– De igenis léteznek! – jelentette ki Maggie csökönyösen. – Mindig
látom őket. Az egyik beszél is hozzám. Árnyék bácsinak hívják.
Jeges borzongás futott végig rajtam.
– Árnyék bácsi?
Maggie rettegve bólintott.
– És mit mondott neked ez az Árnyék bácsi?
– Azt mondta – Maggie nagyot nyelt, a könnyeivel küszködve –, azt
mondta, hogy ebben a házban mindannyian meg fogunk halni.
 Egy
Amikor belépek az irodába, máris pontosan tudom, mi fog történni.
Annyiszor láttam már ezt. Meg se tudnám számlálni, hányszor. És noha
minden alkalom kicsit más, a vége mégis ugyanaz. Ezúttal sem számítok
másra, különösen amikor a recepcióslány mindentudó mosollyal fogad,
szemében tisztelet csillog. Egyértelmű, hogy jól ismeri a Könyvet.
Ami a családom életében a legnagyobb áldás. Egyúttal a legnagyobb
átok is.
– Arthur Rosenfelddel van találkozóm – közlöm vele. – A nevem
Maggie Holt.
– Igenis, Miss Holt. – Villámgyorsan végigmér, összeveti benyomásait
azzal a képpel, ami arról a kislányról alakult ki a képzeletében, akiről oly
sokat olvasott. Kopott csizmában állok előtte, zöld nadrágban, olyasfélében,
amit rakodómunkások hordanak, flanelingem tele faforgáccsal. – Rosenfeld
úrnak sürgősen el kellett mennie. Nemsokára visszajön.
A recepcióslány – mint kiderül, Wendy Davenportnak hívják – egy fal
melletti székre mutat. Leülök, miközben ő továbbra sem veszi le rólam a
szemét. Gondolom, az arcom bal oldalán éktelenkedő sebhelyet veszi
szemügyre. Két és fél centi hosszú, halvány vágás.
– Olvastam a könyvét – jegyzi meg, de ezt már úgyis tudtam.
Nem álltam meg, hogy kijavítsam.
– Úgy érti, az apám könyvét?
Elterjedt tévhit ez. Annak ellenére, hogy a Könyv szerzőjeként egyedül
az apám van feltüntetve, mindenki azt hiszi, hogy mi valamennyien részt
vettünk a megírásában. És noha ez anyám esetében kicsit igaznak is számít,
én a magam részéről semmilyen szerepet nem játszottam a létrejöttében.
Bár kétségtelen, hogy az egyik főszereplő valóban én vagyok.
– Nagyon tetszett – folytatja Wendy. – Már amikor nem rettegtem halálra
magam olvasás közben.
Itt megáll egy pillanatra, én pedig képzeletben egészen kicsire húzom
össze magam, mert tudom, mi következik ilyenkor. Mindig ugyanaz.
Kivétel nélkül minden alkalommal.
– Milyen érzés volt? – Wendy előrehajol, dús keblét nekinyomja a
pultnak. – Milyen volt ott élni?
Ez az a kérdés, amit mindenki óhatatlanul azonnal feltesz, mikor kiderül,
hogy közöm van a Könyvhöz. Mostanra már egy sor kész válasz van rá a
tarsolyomban. Hamar megtanultam, hogy muszáj felelni valamit, ezért
mindig tartogatok magamnál egy választ bevetésre készen.
– Már nem igazán emlékszem semmire abból az időből. A lány szeme
elkerekedik.
– Semmire? Egyáltalán?
– Ötéves voltam. Maga mire emlékszik ötéves korából?
Az a tapasztalatom, hogy az esetek felében ennyi elég is szokott lenni,
hogy lezárhassam a beszélgetést. Aki csak kíváncsiságból érdeklődik, az
megérti a kelletlenségemet, és békén hagy. Akit viszont egyfajta morbid
érdeklődés hajt, nem rázható le ilyen könnyen. Arra tippeltem volna, hogy
Wendy Davenport, ez a cipóképű, Banana Republic feliratú pólót viselő
lány inkább az előbbi kategóriába tartozik. Tévedtem.
– De hiszen ez annyira szörnyű élmény lehetett a családja számára –
mondja. – Én biztosan egy életre emlékeznék rá, legalábbis valamennyire.
Ilyen megjegyzésekre többféle reakcióm is van, a pillanatnyi
hangulatomtól függően. Ha buliban hangzik el, amikor néhány pohárka után
már ellazultam, és nem annyira akadok fenn dolgokon, nagy eséllyel
megadnám azt a választ, amit az illető hallani akar:
„Arra emlékszem, hogy állandóan féltem, anélkül hogy tudtam volna,
mitől.”
Vagy valami ilyesmit:
„Azt hiszem, annyira félelmetes volt, hogy pont ezért igyekeztem
elfelejteni az egészet.”
Vagy itt egy másik örök kedvenc:
„Tudja, vannak olyan dolgok, amelyek annyira félelmetesek, hogy
inkább nem akar emlékezni rájuk az ember.”
Azonban most nem buliban vagyok. Miként a hangulatom sem laza,
kedveskedő. Ügyvédi irodában várakozom, örökösödési tárgyalásra, a
nemrég elhunyt apám házának ügyében. Egyetlen lehetséges reakcióm jelen
pillanatban csakis a kíméletlen őszinteség lehet.
– Semmi ilyesmi nem történt – közlöm Wendyvel. – Valójában az apám
találta ki az egészet. Mondom: az egész históriát, úgy, ahogy van. Az egész
könyv kitaláció.
Wendy kíváncsiságtól tágra nyílt szeme hirtelen megkeményedik,
elsötétül. Csalódott, noha inkább értékelnie kellene az őszinteségemet.
Apám soha nem érezte szükségét, hogy őszintén válaszoljon.
 Az ő verziója arról, hogy mi is történt valójában, nagyban különbözik az
enyémtől. Neki is voltak ugyan előre gyártott válaszai, de ezek mereven
egyformák maradtak, függetlenül attól, kivel beszélt.
„Rengeteg dologról hazudtam életemben, az igaz – közölte volna Wendy
Davenporttal, legsármosabb mosolyát véve elő.
– De ami a Beléndek-villában történt, kivétel. Annak a könyvnek
minden szava igaz. Esküszöm a mindenható Istenre.”
Ez a válasz teljesen összhangban is áll azzal, ahogy a nyilvánosságnak
tálalta a sztorit, körülbelül így: Huszonöt évvel ezelőtt családommal egy
Beléndek-villa nevű rezidenciában laktunk, Bartleby falucska közvetlen
szomszédságában, Vermontban.
Június 26-án költöztünk oda.
Július 15-én, az éjszaka leple alatt menekültünk el. Húsz nap.
Ennyi időt bírtunk ki abban a házban, mielőtt a rettegéstől már egy perc
maradásunk sem volt ott tovább.
Az apám azt mondta a rendőrségnek, hogy nem volt biztonságos a ház.
Valami nem stimmelt ott, a villában. Számos furcsa dolog történt ugyanis.
Veszélyes dolgok.
Habozva hozzátette, hogy gonosz szellem járta. Megesküdött, hogy soha
többé nem megy vissza oda. Soha.
Ez a kijelentés, amely a hivatalos rendőrségi jelentésben is szerepel, a
Bartleby Gazette nevű, nagy népszerűségnek örvendő helyi napilap
riporterének is feltűnt. Az általa írt cikkre, amely sűrűn meg volt tűzdelve
az apámtól vett szó szerinti idézetekkel, gyorsan lecsapott a sajtó, és
nemsokára minden nagyobb város jelentősebb újságjában olvasható volt.
Burlingtonban, Essexben, Colchesterben is. Innen már pusztító járvány
módjára terjedt, kisvárosokból nagyobbakba, államról államra. Két hét
nyugalmunk lehetett csupán, mert egy New York-i szerkesztő addigra már
fel is hívott bennünket azzal az ajánlattal, hogy könyvben szeretnék
megjelentetni a történetünket.
Mivel akkoriban egy dohánytól és citromillatú légfrissítőtől bűzlő
motelszobában laktunk, apám kapva kapott az ajánlaton. A motel parányi
fürdőszobáját sebtében dolgozószobává alakította át, és egy hónap leforgása
alatt megírta a könyvet. Az egyik legkorábbi emlékem apámról ez: a
lehajtott vécékagylón ül, és veri az írógépet a mosdószekrényen.
A többi már történelem, a könyvkiadóé. Hatalmas siker lett.
A világon mindenütt kiadták.
 A Rettegés háza óta nem jelent meg ennyire népszerű regény, mely valós
eseményeket beszél el a fizikai világon túli tapasztalásokról.
Egy időben a Beléndek-villa volt a leghíresebb ház egész Amerikában.
Az újságok a címlapon írtak róla. Híradókban szerepelt. Turisták tolongtak
a kovácsoltvas kerítés előtt, fejüket nyújtogatva, hogy bepillanthassanak a
tetőtér egy sarkába vagy elkapják a napsugár villanásait az ablakok üvegén.
Még a The New Yorker Magazinig is eljutott, karikatúra formájában, két
hónappal a könyv megjelenése után. A képen egy házaspár látható az
ingatlanossal, amint egy rozoga ház előtt ácsorognak.
„Nagyon szép ház – mondja a feleség –, de vajon van-e benne annyi
kísértet, ami már elég egy sikerkönyvre?”
Ami engem és a családomat illeti… szó, mi szó, nagyon felkapottak
lettünk. A People magazin fotóján ott állunk hárman, elborult arccal egy
ház előtt, ahogy éppen nem vagyunk hajlandóak bemenni oda. A The Time-
ban apám árnyékba burkolózott képe jelent meg, erősen zord
arckifejezéssel. A tévés beszélgetésekben szüleimet a riporterek vagy
babusgatták, vagy rendőrségi kihallgatás stílusában faggatták.
Jelen pillanatban bárki megnézhet minket a YouTube-on, a 60 Minutes
című tévéműsor egyik epizódjában. Íme, ott vagyunk: a tökéletes család.
Apám, a kócos, de sármos férj, olyan szakállal, amely majd tíz évvel
később jött csak divatba. Anyám, a csinos, de szigorú asszony,
összeszorított ajkából is látszik, hogy nem igazán ura a helyzetnek. Azután
ott vagyok én fodros ruhácskában, kapcsos bőrcipőben, fekete hajpánt és
nagyon ciki frufru teszi teljessé a képet.
Az interjú alatt én magam nemigen mondtam semmit. Inkább csak
bólogattam vagy időnként ráztam a fejem, olykor-olykor szégyenlősen
anyámhoz bújva. Ha jól emlékszem, az egész beszélgetés alatt mindössze
egyszer szólaltam meg. Azt mondtam, hogy: „nagyon féltem”, noha
egyáltalán nem emlékszem ilyenre. A Beléndek-villában eltöltött húsz
napból egyáltalán nem rémlik semmi sem. Emlékeimet a Könyv
elbeszélései színezik át. Emlékek helyett szövegfoszlányok úszkálnak az
elmémben. Olyan, mintha egy fénykép fényképét nézegetném. Kusza képek
villannak be. Elmosódott színek. Kicsit minden sötétebbnek látszik.
Sötét homály.
Igen, ez a tökéletes leírása annak, milyen volt ott, a villában.
Nyilván nem meglepő, hogy sokan kételkednek abban, igaz- e apám
sztorija. Igen, természetesen vannak olyanok is, mint Wendy Davenport,
akik hisznek abban, hogy valóság, amit olvastak. Hiszik – vagy hinni
akarják – azt, hogy minden pontosan úgy esett meg velünk, ahogyan azt
apám elmeséli. De több ezren vannak olyanok is, akik szerint az egész egy
nagy átverés.
Láttam rengeteg olyan internetes oldalt és fórumot, ahol mintegy
„leleplezik” a Könyvet. Olvastam az összes elméletet. A legtöbben arra
gyanakszanak, hogy a szüleim gyorsan rájöttek, hogy túlköltekeztek a
házvásárlással, és ürügyet kellett keresniük, hogy megszabadulhassanak
tőle. Mások azt feltételezik, hogy a szüleim egyszerű szélhámosok, akik
szándékosan vettek egy ilyen szomorú múltú házat, hogy azután a történet
kiaknázásával előnyökre tegyenek szert.
De a még ennél is kevésbé hihető elmélet szerint a szüleim rájöttek,
hogy mesés vagyon ütheti a markukat, ha valamilyen úton-módon meg
tudnák növelni a ház értékét, majd gyorsan túladnak rajta. A költséges
tatarozás helyett a Beléndek-villát valami egészen mással turbózták fel:
hírnévvel. Nem egyszerű feladat ez. Azok a házak ugyanis, amelyekről az a
hír terjed el, hogy kísértetek járnak bennük, a legtöbb esetben inkább
veszíteni szoktak az értékükből. Vagy azért, mert a potenciális vevők
tényleg megijednek, vagy mert egyszerűen nem kívánnak a ház baljós
hírével bajlódni.
Azóta sem tudom, miért menekültünk el onnan ilyen fejvesztve. A
szüleim soha nem árulták el nekem az okát. Lehetséges, hogy tényleg
megrémítette őket ott valami. Lehet, hogy valóban és őszintén az életükért
rettegtek. De azt is biztosan tudom, hogy az nem lehetett az eljövetelünk
oka, hogy szellemek jártak volna a Beléndek-villában. Egyszerűen azért
nem, mert szellemek nem léteznek.
Nyilván rengeteg ember hisz a szellemek létezésében, de hát az emberek
sok mindent elhisznek. A Télapót. Hogy nem volt semmilyen holdra
szállás. Hogy Michael Jackson él, egészséges, és krupié Las Vegasban.
Én a tudományban hiszek, amely szerint amikor meghalunk, vége. Nem
marad meg a lelkünk, nem bolyong mindenfelé kóbor macskaként. Nem
leszünk halálunk után önmagunk árnyékai. Nem kísértünk.
A másik ok, amiért azt gondolom, hogy a Könyv tökéletes badarság, az
az emlékeim teljes hiánya erről az időszakról. Wendy Davenport úgy
gondolta, hogy egy ennyire félelmetes élmény mindenképpen nyomot kell
hagyjon az emlékezetemben. Nyilván emlékeznék, ha úgy lenne, ahogy a
Könyv állítja, és gyerekkoromban láthatatlan erők kergettek volna abban a
házban. Nem felejtettem volna el, ha valami annyira megszorongatja a
torkomat, hogy az ujjnyomok ottmaradnak a nyakamon.
Emlékeznék Árnyék bácsira is.
De tény, hogy semmire nem emlékszem ezek közül – ami csakis azzal
magyarázható, hogy nem is történt semmi ilyesmi.
Mindennek dacára azonban elmondható, hogy a Könyv egész életemben
üldözött. Mindig én voltam a borzongató kislány, aki kiskorában egy
szellemjárta házban lakott. Felsőben már teljesen leprásként kezeltek, és
mindenki kerülte a társaságomat. Gimiben még mindig én voltam a fura
különc, de addigra ez már inkább vagány dolog lett, miáltal egyfajta kétes
népszerűségre tettem szert. Aztán jött a főiskola, ahol arra számítottam,
hogy vége lesz ennek végre, mivel messze költöztem a szüleimtől, és a
távolság reményeim szerint a Könyv átkától is megszabadíthatott volna.
Ehelyett azonban továbbra is csodabogár voltam a többiek szemében. Nem
igazán keltettem bennük félelmet, de inkább csak távolságtartóan
barátkoztak velem vagy messziről méregettek.
A fiúkkal sem volt szerencsém. A legtöbben elkerültek. Ha mégis
megkörnyékeztek, az csakis azért volt, mert Horrorház- rajongók voltak, és
inkább érdekelte őket a Beléndek-villa, mint én. Ha egy potenciális jelölt
elkezdett célozgatni, hogy szívesen találkozna apámmal, máris tudtam,
miről van szó.
Mostanában már bármilyen újdonsült barátot, szeretőt nagy adag
szkepticizmussal kezelek. Miután számtalan ott alvós buliban toltak az
orrom alá szellemidéző összejöveteleken használatos táblát, illetve több
randevúm alkalmával cipeltek ki temetőkbe, hogy próbáljuk ki, látok-e
kísérteteket a sírok körül, óhatatlanul megrendült a bizalmam az
emberekben. A legtöbb barátomat régről ismerem. Ők zömmel úgy tesznek,
mintha a Könyv nem is létezne. De még ha dolgozik is némelyikükben a
kíváncsiság, megtanulták, hogy inkább ne tegyenek fel kérdéseket a
Beléndek-villáról.
Ennyi év után is megelőz a hírem, bárhová megyek. Ismertségem inkább
baljósnak mondható. Vadidegenektől kapok e-maileket, melyekben apámat
hazugnak nevezik, biztosítanak róla, hogy imádkozni fognak értem, vagy
tanácsot kérnek, hogyan űzhetnék ki a pincéjükbe szorult szellemet.
Időnként valamilyen paranormális témákkal foglalkozó podcast keres meg
vagy egy kísértetekkel foglalkozó tévéműsor kér fel interjúra. Egy
horrorisztikus eseteket feldolgozó „szakmai konferencia” pedig nemrégiben
arra kért, menjek el egy rendezvényükre, ahol a Rettegés háza egyik
gyerekszereplőjével szerveznek nekem találkozót. Elutasítottam. Remélem,
a gyerek is.
Most itt vagyok, a Beacon Hill egyik ügyvédi irodájának nyikorgó
székében fészkelődve, nem múló érzelmi viharokkal viaskodva, melyek
apám halála óta meg-megújulnak bennem. Hangulatom jelenleg részben
ingerült (köszönöm neked, Wendy Davenport), de dupla annyi részt foglal
el lelkemben a gyász. Az íróasztal túloldalán az ügyvéd sorolja, mennyiféle
módon húzott apám hasznot a Könyvből élete során. Az érdeklődés
szemernyit sem csökkent az évek során, Halloween környékén pedig még a
szokásosnál is magasabb volt az eladási statisztika. Hollywood több-
kevesebb folytonossággal tartotta a kapcsolatot vele, nemrégiben egy olyan
ajánlatot is tettek, hogy tévésorozatot csinálnak a történetből. Apám nekem
ezt egy szóval sem említette.
– Az ön édesapja nagyon okosan tudott bánni a pénzzel – állapítja meg
Arthur Rosenfeld.
Apám múlt idejű említése késszúrásként hasít belém. Megint
szembesülök vele, hogy elment, véglegesen, visszavonhatatlanul. A gyász
ki tud fogni az emberen. Sok órán keresztül nyugodni hagy, és amikor az
ember lelke lehiggadt, hirtelen elé ugrik, mint egy csontváz a vidámparki
szellemvasúton, és arcul csapja a gyász összes fájdalmával. Tegnap ez az
arculcsapás akkor történt, amikor a rádióban meghallottam apám kedvenc
számát. Ma pedig akkor, amikor közlik velem, hogy egyedüli örökösként
négyszázezer dollárra vagyok jogosult.
Az összeg nem lep meg. Apám említette nekem néhány héttel a halála
előtt. Ez volt az a beszélgetés, amely egy ilyen helyzetben kínos és
szükségszerű is egyben. Zavaromat tovább fokozta a tény, hogy anyám a
váláskor lemondott minden olyan jogosultságáról, ami a Könyvből
befolyhat. Apám könyörögve kérte, hogy ne tegye, erősködött, hogy
anyámnak igenis jár ötven százalék. De ő hajthatatlan volt.
– Nem tartok igényt semmire – förmedt rá apámra az egyik
veszekedésük alkalmával, amely oly gyakori volt a témában. – Soha nem is
tartottam, és ez így is marad!
Vagyis én kapok meg mindent. A pénzt. A Könyv szerzői jogait. Az
átkos ismertséget. Anyámhoz hasonlóan én is feltettem magamnak a
kérdést, vajon jobb lenne-e inkább, ha nem lenne mindez.
– Továbbá itt van a ház – folytatja Arthur Rosenfeld.
 – Milyen ház? Apámnak lakása volt.
– A Beléndek-villa, természetesen.
A meglepetéstől összerándulok. A székem megreccsen.
– A Beléndek-villa az apámé volt?
– Az övé – hangzik a válasz.
– Újból megvásárolta? Mikor?
Arthur rákönyököl az asztalra, ujjait egymásba fonja.
– Tudomásom szerint soha nem is adta el.
Mozdulatlanságba merevedve ülök, bénultan a döbbenettől. Próbálom
felfogni a hallottakat.
A Beléndek-villa, az a bizonyos hely, amely állítólag annyi félelemmel
töltötte el a családomat, hogy nem volt más választásunk, mint hogy
elmenjünk onnan, folyamatosan apám tulajdonában volt, mindvégig, az
elmúlt huszonöt évben.
Gondolom, vagy nem sikerült megszabadulnia tőle – ez lehetséges
magyarázat, tekintve, mennyire hírhedt ház volt –, vagy talán nem is állt
szándékában eladni. Ami, bármit is jelentsen, minden logikát nélkülöz. Egy
dolog egészen biztos: apám soha, egyetlen szóval sem említette, hogy övé a
ház.
– Ez biztos? – kérdezem, reménykedve, hátha Arthur téved.
– Egészen biztos. A Beléndek-villa az ön édesapja tulajdonában volt.
Amiből az következik, hogy most már az öné. Tokkal-vonóval, ahogy
mondani szokták. Át is adnám ezt.
Arthur egy kulcscsomót helyez az asztalra, és felém tolja.
Két kulcs, egy egyszerű karikára erősítve.
– Az egyik a kaput nyitja, a másik a bejárati ajtót – magyarázza.
Nem nyúlok érte. Nehezen tudom elfogadni az örökségemnek ezt a
részét. Abban a tudatban nőttem fel, hogy a Beléndek-villa félelmetes hely,
bár hogy miért az, sosem tudtam meg. Noha apám sztorijának sosem
hittem, mégsem lelkesít a gondolat, hogy immáron birtokosa lettem annak a
helynek.
Eszembe ötlik, mit mondott apám a halálos ágyán. Kifejezetten nem
említette, hogy a Beléndek-villa az övé. Amit viszont ehelyett mondott,
még mindig elevenen visszhangzik a fejemben, és beleborzongok, ha
rágondolok:
– Az a hely nem biztonságos. Legalábbis neked nem.
 Amikor végre sikerül összeszednem a lelkierőmet, elve- szem a
kulcscsomót. Mintha égetné a tenyeremet.
Ebben a pillanatban a gyász újabb hulláma temet maga alá.
Ezúttal keserűség is keveredik hozzá és némi kétely is.
Apám halott.
Egész életében elhallgatta az igazságot a Beléndek-villáról. Most pedig
enyém az a hely. A szellemekkel egyetemben, akár léteznek, akár nem.

MÁJUS 20.
A vizit
Tudtuk, mire vállalkozunk. Hazugság lenne tagadni. Amikor úgy
döntöttünk, hogy megvásároljuk a Beléndek- villát, már ismertük a
történetét.
– Nem semmi ennek a háznak a múltja, nekem elhiheti – jelentette ki
az ügynök, egy madárszerű, fekete kosztümös nő. Janie June Jones volt
a neve. – Nagyon durva.
Janie June ezüst Cadillacjében ültünk. A nő olyan agresszívan
vezetett, hogy Jess, Maggie és én csak remélni tudtuk, hogy nem esik
bajunk.
– Jó vagy rossz? – kérdeztem, közben gyorsan meghúzkodva a
biztonsági övet, hogy lássam, jól van-e bekapcsolva.
– Ez is, az is. Az első tulaj William Garson volt. Fakitermelő. A
város leggazdagabb embere. Ő építtette a Beléndek-villát 1875-ben.
Jess, a feleségem a hátsó ülésen átölelte a lányunkat.
– Beléndek-villa. Szokatlan név.
– Igen, szerintem is – bólogatott Janie June, miközben a városból
kifelé hajtva olyan hévvel forgatta a kormánykereket, hogy az autó
folyamatosan egyik sávból a másikba csalinkázott. – Mr. Garson arról
a bizonyos növényről nevezte el. Az elbeszélés szerint amikor megvette
a telket, a domboldal telis-tele volt ezekkel a végtelen, kúszó indákkal.
A városiak szerint úgy nézett ki a növény, mintha apró fehér halálfejek
lettek volna.
Rápillantottam Janie June-ra az anyósülésből. Meg akartam
bizonyosodni róla, hogy valóban kilát a kormány mögül.
– A beléndek nem mérgező?
– De igen. Mindegyik fajtája.
 – Akkor ez nem kimondottan ideális hely gyerekeseknek – jegyeztem
meg, mert rögtön megjelent előttem Maggie a maga fékezhetetlen
kíváncsiságával és csillapíthatatlan evéskényszerével, amint
marokszám tömködi a szájába a mérgező bogyókat, mikor épp
egyikünk sem figyel rá.
– Sok gyerek nőtt fel itt az évek során, kutya bajuk se lett – felelte
Janie June. – Az egész Garson família ott élte le az életét, több
generáció, egészen a válságig, amikor is, másokhoz hasonlóan, minden
vagyonukat elveszítették. A birtokot valami hollywoodi producer vette
meg, aki nyaralónak használta a filmsztár barátaival. Clark Gable is
megfordult ott. Meg Carole Lombard.
Janie June éles kanyarral lefordult a főútról, és máris két kisebb
villaépület között vágott kavicsos úton haladtunk tovább. A két épület
zömök volt, takaros, hasonló méretű és kinézetű. A bal oldali törtfehér,
piros és sárga zsalugáterekkel, ablakait kék színű függönyök
díszítették. A jobb oldali ház sötétbarnára volt mázolva, és
rusztikusabb hatást keltett, cédrusfából készült ablakkeretei
harmonikusan olvadtak az erdős háttérbe.
– Ezeket is Mr. Garson építtette – kaptuk rögtön a tájékoztatást
Janie June-tól. – Körülbelül egy évvel a villa elkészülte után. Az egyik
ház a Beléndek-villa mindenkori házvezetőnőjéé lett, a másik a
gondnoké. Máig ők laknak benne, annak ellenére, hogy mostanra
egyikük sem a villa kizárólagos alkalmazottja. De bármikor az önök
rendelkezésére állnak, ha netán úgy éreznék, elkélne a segítség.
Már az erdő mélyén suhant az autónk, fenyők, juharfák és
terebélyes tölgyek között, amíg csak egy kovácsoltvas kapu nem állta el
az utunkat. Abban a pillanatban Janie June hirtelen teljes erőből
rátaposott a fékre. A Cadillac nagy robajjal lecövekelt a porban.
– Megérkeztünk – közölte ekkor Janie June.
Hatalmas, tiszteletet parancsoló kapu magasodott előttünk. Egy
három méter magas kőfalhoz tartozott, amely mindkét oldalán az erdő
fái között vágott teret magának. Jess a hátsó ülésről szemlélte a
látványt, alig leplezett aggodalommal.
– Ez azért túlzás, nem? – kiáltott fel. – Ez a fal az egész házat
körülveszi?
– Igen – bólintott Janie June. – Örülni fognak, hogy itt van, nekem
elhihetik.
 – Hogyhogy?
Janie June nem válaszolt, a táskájában kotorászott, kihalászott
belőle egy kulcscsomót. Hozzám fordulva így szólt:
– Segítene nekem, Mr. Holt?
Együtt indultunk el az autótól a kapuhoz. Janie June nyitotta a
zárat, mire én már tártam is ki a kaput. Hangos, rozsdás csikordulással
nyílt. Visszaültünk az autóba, áthaladtunk a bejáraton, végig a házhoz
vezető úton, felfelé egy meredek domboldalon. Ahogy egyre
magasabbra jutottunk, meg-megvillant az épület alakja, a fák közül
kikandikálva. Egy-egy méretes ablak, a díszes tetőcserepek mozaikjai.
Beléndek-villa.
– Amikor a filmsztárok elhagyták a terepet, szállóvá alakult át –
mesélte Janie June. – Három évtizedig tartotta is magát, de utána
jöttek-mentek a tulajok. A legutóbbiak kevesebb mint egy évig laktak
itt.
– Hogyhogy ilyen rövid ideig? – kérdeztem.
Janie June megint úgy tett, mint aki nem hallja a kérdést. Már azon
voltam, hogy megismétlem, amikor épp abban a pillanatban felértünk a
domb tetejére. Feltárult előttem a Beléndek-villa, a maga teljes
pompájában.
Három emelet magasan, vészjóslóan tornyosult a dombtető kellős
közepén. Csodálatos építmény volt, tiszteletet parancsoló. Az a fajta
ház, aminek látványától eláll az ember lélegzete. Pontosan ez történt
velem is, amikor kipillantottam a Cadillac rovartetemektől koszos
szélvédőjén.
Vastagon kiérdemelte a „villa” nevet. Sokkal nagyobb volt, mint
amit mi igényeltünk vagy amit normális körülmények között a
pénztárcánk megengedett volna. Tíz éve különböző magazinok
munkatársaként dolgoztam, mikor az még jól fizetett munka volt,
azután társszerkesztője voltam egy olyan folyóiratnak, amely
tizenkilenc lapszámot ért meg. Ezután kénytelen voltam visszatérni a
szabadúszáshoz, ami akkor viszont már nehéz kenyér volt. Minden
egyes nappal azt láttam, hogy Maggie egyre csak nő, cseperedik, míg a
lakásunk mintha folyamatosan zsugorodott volna. Jess és én úgy
kezeltük ezt a helyzetet, hogy rengeteget veszekedtünk. Leginkább a
pénz miatt.
Meg amiatt, hogy mi lesz.
 Több helyre volt szükségünk, sürgősen. Változtatnunk kellett.
A változás teljes gőzzel érkezett, két, életünket gyökerestül
felforgató eseménnyel, egyetlen hét leforgása alatt. Az első az volt, hogy
Jess nagyapja, egy régi vágású bankár, aki még szivarozott, és a
titkárnőjét „aranyom”- nak nevezte, elhunyt, kétszázötvenezer dollárt
hátrahagyva. A második pedig az, hogy Jessnek sikerült kifognia egy
tanári állást egy Bartleby melletti magániskolában.
A tervünk az volt, hogy Jess örökségéből veszünk egy házat. Azután
Jess dolgozna, miközben én az írásra koncentrálnék. Rövidebb
elbeszéléseket terveztem, illetve reményeim szerint a Nagy Amerikai
Regény általam megálmodott verziója is megszületett volna.
Egy ilyenfajta ház, mint a Beléndek-villa, nem pontosan fedte az
elképzeléseinket. Jess-szel egyetértettünk abban, hogy szép és nem túl
drága házat szeretnénk. Egy komolyabb erőfeszítés nélkül fenntartható
házat.
Amikor Janie June a Beléndek-villát említette, erősen haboztam.
Aztán közölte velünk, mennyi a kikiáltási ára, ami az ingatlan becsült
értékének felét tette ki.
– Hogyhogy ennyire olcsó? – kérdeztem.
– Némi tatarozásra szorul – felelte Janie June. – De ne gondoljanak
semmi komolyra. Csak egy kis szerető gondoskodás kell ennek a
háznak.
Amikor élőben is megnéztük, kiderült, hogy azért nem apróságokról
van szó. Súlyosan elhanyagolt házat láttunk. Szerkezetileg rendben
volt, bár elég merész fantáziával épült. Minden felsőbb szintje egy
árnyalatnyival keskenyebb volt, mint az alatta lévő, ezáltal az egész
leginkább egy hivalkodó, emeletes esküvői tortára hasonlított. Az első
szint ablakai a magasba nyúltak, ívesen végződtek. Mivel a második
szint eltörpült az elsőhöz képest, az ablakai rövidebbek voltak, de nem
kevésbé tekintélyt parancsolóak. A harmadik emelet élesen lejtő tetője
lényegesen összezsugorította az ottani ablakokat, olyan formájúakra,
mintha egy szempár figyelné minden mozdulatunkat odalenn.
Az alsó két szintet merev formában építették, egyenes falakkal,
élesen határolt terekkel. A felső harmad teljesen másmilyen volt,
mintha az építész közben ráunt volna az egészre. Így aztán a Beléndek-
villa utolsó darabja kör alakú tornyocskaként türemkedett elő, mint
valami zömök világítótorony. Az ablakok rendszertelen ritmusban
szakították meg a fal folytonosságát. Az egészet egy csúcsban végződő
tető koronázta, mint valami boszorkánysüveg.
Viszont tisztán lehetett érezni, hogy ez a ház nyugtalan. A mindent
beburkoló csend erősítette bennem azt, hogy ebből az otthonból
hirtelen távoztak a lakói. Az elhagyatottság érzése borostyánként
borította be a falakat.
– Miért mondta, hogy még hálásak leszünk azért a kőfalért? –
tudakolta Jess, aki addigra a két első ülés között hajolt előre, hogy
jobban lásson. – Veszélyes ez a környék?
– Egyáltalán nem az – felelte Janie June, kicsit se meggyőző hangon.
– Sok a bámészkodó, ennyi. A házhoz kapcsolódó legendák úgy
vonzzák a kíváncsiskodókat, mint a legyeket. A helyiek már
megszokták. A turisták jönnek ide, főleg tinik. Ők időnként szeretnek
átugrálni a falon.
– Mégis minek? – kérdezte Jess.
– Tudja, milyenek a fiatalok. Egy kis entyem-pentyem a lányokkal a
tilosban. Semmi komoly. Emiatt nem kell aggódni, higgyék el nekem.
Most pedig menjünk, nézzük meg belülről. Biztosíthatom magukat,
tetszeni fog, amit látnak.
A verandán álltunk valamennyien, és vártuk, amíg Janie June
kiszedte a ház kulcsait a biztonsági dobozból. Mélyet sóhajtott, majd
mielőtt kinyitotta az ajtót, keresztet vetett.
Követtük őt a házba. Ahogy átléptem a küszöböt, jeges fuvallat
csapott meg. Akkoriban egyszerű huzatnak könyveltem el.
A borzongás nem tartott sokáig. Csupán néhány lépést tettünk a
gondosan takarított előszobából a hatalmas nappaliba. A mennyezet
legalább hat méter magasra nyúlt, csupasz gerendák támasztották. Az
egész olyan volt, mint egy hotel tágas lobbija. Egy hasonlóan
grandiózus méretű lépcsőfeljáró vezetett lendületes ívben az emeletre.
A fejünk fölött masszív rézcsillár lógott a mennyezetről, nyúlványai
polipkarokként tekergőztek a kristálydíszek között. Aláállva arra
lettem figyelmes, hogy a csillár alig észrevehetően megmozdult, mintha
valaki a fölöttünk lévő szinten dobogott volna a padlón.
– Van itt még rajtunk kívül valaki? – kérdeztem.
– Természetesen nincsen – válaszolta Janie June. – Miért kérdezi?
A csillárra mutattam, amely még mindig enyhén ingott. Janie June
vállat vont.
 – Gondolom, a huzat csapta meg, amikor benyitottunk.
Határozottan továbbirányított minket a szoba belsejébe. A jobb
oldali falrészt jókora méretű kandalló uralta. Jól jön majd a
fogcsikorgató vermonti télben.
– A párja ott van ennek a falnak a másik oldalán – adta meg a
tájékoztatást Janie June. – Az Indigo-szobában.
A kandallónál jobban érdekelt a fölötte lógó festmény. Egy férfi
képmása volt századfordulós ruházatban. Kemény vonások. Keskeny,
hegyes orr. A járomcsontja élesen kiugró. Szemhéja alól sötét pillantású
szempár villant elő, a szemöldöke viszont fehér volt, mint egy
aggastyán szakálla.
– Ez William Garson – közölte Janie June. – Ő építtette a házat.
Lenyűgözött az a részletgazdagság, ahogyan a festő képes volt
Garsont ilyen hű pontossággal ábrázolni. Észrevettem a vidámság
halovány szarkalábait a szeme sarkában, szája enyhén felfelé görbülő
ívét. Nem igazán volt méltóságteljes a megjelenése. Inkább egyfajta gőg
áradt belőle, szinte gúnyos volt a pillantása. Mintha még a saját festőjét
is kinevette volna, miközben modellt állt.
A lányom, Maggie, aki egy pillanatra sem eresztette el a kezemet,
pipiskedve próbálta szemlélni a képet.
– Milyen félelmetes ez a bácsi – suttogta.
Nem tudtam ellentmondani neki. William Garson, legalábbis az őt
ábrázoló művész szemében, olyan embernek tűnt, aki komoly
galádságokra is képes.
Mellettünk állva Jess is a festményt tanulmányozta, állát
dörzsölgetve.
– Ha megvesszük a házat, ennek a képnek mennie kell.
– Nem tudom, lehetséges-e ez – válaszolta Janie June, miközben
megérintette a képkeret alsó sarkát, az egyetlen részét, amit el tudott
érni. – Közvetlenül a falra van festve.
Közelebb hajoltam, és be kellett látnom, hogy igaza van. A kandalló
kőből készült, de egy négyszögletes része tégla volt. Ezáltal ideális
felszínre festhette a művész a portrét.
– Ezek szerint ez egy valódi freskó – állapítottam meg. Janie June
bólintott.
– A képkeret csak látszat.
– Vajon miért készíttetne bárki is egy ilyen képet?
 – Gondolom, Garson úr örökre a Beléndek-villa része akart
maradni. Közismerten rátarti ember volt. Feltételezem, hogy el lehet
valahogy távolítani a képet, de igen költséges mulatság lenne.
– Szabad egyáltalán ilyesmit csinálni? – tette fel a kérdést Jess. –
Hiszen ez a ház nagyon régi, a város fontos emléke, hozzátartozik a
történelmükhöz.
– A műemlékvédők felé sem akarnak nézni ennek a háznak –
mondta erre Janie June.
– Hogyhogy? – kérdeztem.
– Ezt tőlük kell megkérdeznie.
A hatalmas nappali a ház hátsó traktusában egy elegáns étkezőben
végződött. Akkora volt, hogy szinte elvesztünk benne. Következett a
hosszú konyha, ahová néhány lépcső vezetett lefelé. A szinteltolás miatt
nem tartozott igazán a házhoz, de nem volt pince sem. A berendezése is
erről a nyugtalanító bizonytalanságról árulkodott. A lépcső felőli része
meglehetősen előkelő volt magas tárolókkal, zöldre mázolt falakkal és
egy akkora mosogatóval, hogy Maggie nyugodtan használhatta volna
fürdőkádnak.
A falakra fémkarikákon csengettyűk voltak erősítve. Huszonnégyet
számláltam, kétszer tizenkettes sorba rendezve. Minden egyes csengő
fölött egy cédula a ház különböző lakrészeinek nevével: Társalgó.
Királyi lakosztály. Indigo-szoba. Volt olyan is, amin csak egy szám
szerepelt. Valószínűleg abból a korszakból származtak, amikor a
Beléndek-villa szállóként működött.
– Ezeket a csengőket évtizedek óta nem használták – jegyezte meg
Janie June.
A konyha belsejében változott a berendezés stílusa, minden
komorabb lett, praktikus szempontok érvényesültek. Volt egy hosszú
asztal, tele vágásnyomokkal és régmúlt időkben ejtett foltokkal. A
konyhaszekrények sorának egyszer csak vége szakadt, helyet adva a
csupasz falaknak. Mire a helyiség túlsó végére értünk, már nem is
emlékeztetett konyhára. Egy boltíves átjáróhoz jutottunk, amelyből
rozoga lépcsősor vezetett további mélységekbe.
– Akár egy barlang – jegyezte meg Jess.
– Gyakorlatilag ez az alsó szint – magyarázta Janie June.
– Könnyedén átalakítható hasznos térré. Fantasztikus borospincét
lehetne belőle csinálni.
 – Nem iszom bort – felelte Jess.
– Én pedig sörözni szoktam – tettem hozzá. Janie June még
szélesebbre húzta a mosolyát.
– Szerencsére más fantasztikus dolgokra is lehet majd használni.
Kétségbeesetten kényszeres jókedve valahogy azt súgta nekem, hogy
nem ez az első alkalom, hogy a Beléndek- villába vezet ügyfeleket.
Elképzeltem, ahogy megérkezik ide egy, hozzánk hasonló pár lelkesen,
várakozásokkal telve, majd minden egyes szobával egyre hervasztóbb
lesz az élmény.
Én épp az ellenkezőjét éltem meg. A ház minden egyes furcsasága
csak tovább növelte a kíváncsiságomat. Világéletemben vonzottak a
különc dolgok. Hatéves koromban, amikor a szüleim végre
megengedték, hogy kutyám legyen, nem is törődtem a fajtisztákkal a
kereskedőnél, hanem azonnal kiválasztottam egy nyiszlett, de vagány
korcsot. És miután hosszú éveket töltöttünk egy kicsi és jellegtelen
lakásban, lelkesen fogadtam végre egy kis változatosságot. Valami
olyat, aminek erős karaktere van.
Miután megnéztük a konyharészt, visszamentünk a ház első részébe,
ahol a csillár most teljes fényében tündökölt.
– Nem kapcsoltuk fel, ugye? – kérdeztem. Janie June arcán ideges
mosoly suhant át.
– De, azt hiszem, felkapcsoltuk.
– Biztos, hogy nem – tiltakoztam. – Van valami érintkezési probléma
a vezetékekkel?
– Nem hiszem, hogy lenne, de utánanézek.
Janie June egy aggódó pillantást vetett a csillárra, majd sietve
átterelt minket az előszobából balra nyíló szobába.
– A társalgó – mondta, ahogy beléptünk a kör alakú térbe.
A falakat kifakult rózsaszín tapéta borította, a bútorokat porlepte
védőhuzatok takarták. Az egyik félrecsúszott, egy terebélyes
cseresznyefa íróasztal türemkedett ki alóla.
Jess, akinek az apja régiségkereskedő volt, az asztalhoz sietett.
– Ez legalább százéves!
– Valószínűleg még régebbi – jegyezte meg Janie June. – A bútorok
közül rengeteg a Garson család tulajdona volt, és itt maradtak a
házban. Ezzel meg is ragadnám az alkalmat, hogy elmondjam: a
Beléndek-villa mindennel együtt eladó. Az árban a bútorok is benne
foglaltatnak. Ami tetszik, megtartják, a többitől szabaduljanak meg
nyugodtan.
Jess szórakozottan cirógatta az íróasztal lapját.
– A tulaj tényleg nem kér pénzt semelyik bútorért sem?
– Semelyikért sem – ingatta a fejét szomorúan Janie June. – Nem
állítom, hogy nem tudom megérteni.
Átmentünk abba a helyiségbe, amit az ügynökünk Indigo-szobának
nevezett, és ami a valóságban zöldre volt festve.
– Igen, tudom, hogy meglepő – ismerte el. – Lehetséges, hogy
valamikor réges-régen a falak valóban indigó színűek voltak, bár
kétlem, hogy így lenne. A szoba igazából William Garson lányáról
kapta a nevét, nem a színéről.
Janie June a kandallóra mutatott, amely a nappaliban lévőnek volt
a pontos mása. Fölötte, megint csak egy négyzet alakú téglafalrészre
pingálva, egy csipkés, lila ruhát viselő, fiatal nő portréja virított.
Kesztyűs kezét ölében egy fehér nyúlon nyugtatta.
– Ő Indigo Garson – tette hozzá Janie June.
A festmény egyértelműen ugyanannak a festőnek a keze nyomát
viselte, mint aki William Garson portréját is megfestette. Egyforma
ecsetvonásokkal készültek: finom vonalak, minden részletre kiterjedő
figyelem. Ám miközben Garson úr gőgösnek hatott és szívtelennek, a
lánya portréja maga volt a megtestesült kellem. Finom vonások.
Annyira sugárzó jelenség volt, hogy az ember szinte glóriát képzelt
aranyfürtös feje köré. Nem lepett volna meg, ha azt hallom, hogy a
művész, bárki is volt, kicsit bele is szeretett Indigóba, miközben a lány
modellt állt neki.
– A Garsonok famíliája kiterjedt volt – mesélte Janie June. –
Williamnek és a nejének négy fia született, akik aztán később szintén
népes családokat alapítottak. Indigo volt az egyetlen lányuk. Tizenhat
évesen halt meg.
Közelebb léptem a portréhoz, a nyulat néztem. Azon a részen a
festék némileg lepattogzott. Közvetlenül a nyúl bal szeme fölött volt a
hiányzó rész, üres szemgödör benyomását keltve.
– Hogyan halt meg? – kérdeztem.
– Nem tudom pontosan – felelte Janie June olyan hangon, hogy azt
kellett gondolnom, nem mond igazat.
 Eme második levakarhatatlan festményt teljesen figyelmen kívül
hagyva Jess keresztülment a szobán, szemét le nem véve egy másik
képről: egy bekeretezett fotót pillantott meg, amely az egyik szakadt
védőhuzat alól kandikált elő. Kezébe vette. Családi fotó volt, a
Beléndek-villa előtt készült. Hozzánk hasonlóan háromtagú családot
ábrázolt: apa, anya, lánygyermek.
A kislány hatévesforma volt, az anyja kiköpött mása. Erősítette a
hasonlóságukat, hogy egyforma frizurát viseltek: hátul hosszú,
összefogott fürtöket. A ruhájuk is hasonló volt, fehér színű. Egymás
mellett, kézen fogva néztek a kamerába, sugárzó arccal.
Az apa kissé távolabb volt tőlük, mintha utasították volna, hogy nem
állhat mellettük. Több számmal nagyobb, gyűrött öltönyt viselt, és
morcos arcot vágott.
A kelletlen arckifejezés ellenére tagadhatatlanul jóképű férfi volt.
Filmsztárnak is beillett volna, először arra is gondoltam, hogy talán a
hollywoodi évek látogatóiról van szó. De ekkor szemembe ötlött,
mennyire maiak, bármelyik amerikai város utcáin feltűnhettek volna.
Az egyetlen divatjamúlt dolog a képen a nő kerek szemüvege volt.
– Kik ezek? – kérdezte Jess.
Janie June a fényképre pillantott. Megint próbált úgy tenni, mintha
nem tudná a választ, noha világos volt, hogy tudja. Némi begyakorolt
hunyorgás után azt felelte:
– Azt hiszem, ők az előző tulajdonosok. Carverék.
Fejével a fotóra bökött, jelezve Jessnek, hogy ideje visszatenni oda,
ahonnan elvette. Folytattuk a nézelődést, némileg sietősebb tempóban,
ami olyasféle gyanút keltett bennem, hogy Janie June el akarja kerülni
a további kérdezősködésünket. Gyorsan végigvezetett minket a
zeneszobán, amelyben egy hatalmas zongora állt, illetve az üvegházon,
ahol a növények a bomlás különböző fázisaiban voltak.
– Remélem, valamelyikük ért a növények ápolásához – vetette oda
nekünk könnyedén.
Fölvezetett bennünket az emeletre azon a lépcsőn, amely
valószínűleg a cselédlépcső lehetett valaha, az ebédlő és az üvegház
között vitt az utunk. A második emelet teljes egészében hálószobákból
állt, valamint egy tágas fürdőből, a folyosó végén.
Jess, aki éveken keresztül nyafogott amiatt, milyen szűkös a
burlingtoni lakásunk, elidőzött a királyi lakosztályban, amely a torony
második emeleti kanyarulatában kapott helyet, és amely saját
fürdőszobával rendelkezett.
Engem viszont inkább az előtér túlsó vége ragadott meg. A
hálószoba a rézsútos mennyezettel és az égig érő szekrénnyel tökéletes
lakrésznek tűnt a lányunk számára. Azt hiszem, a baldachinos ágy
lelkesített fel. Méretben pont megfelelt egy Maggie korú lánynak.
– Ez a szekrény egészen egyedülálló – mutatta Janie June. – William
Garson csináltatta a lányának, különleges ajándékként. Ez volt a
kislány hálószobája.
Jess az apjától örökölt szakértő szemmel vizsgálta meg a
bútordarabot.
– Ez mind kézi faragás, ugye? – kérdezte, miközben ujjaival
végigsimított a szekrény oldalán kitüremkedő faragásokon.
– Természetesen – bólintott Janie June. – Rendkívül ritka darab, és
minden bizonnyal nagyon értékes is.
Maggie az ajtóban állt, és befelé pislogott.
– Ez lehetne a te szobád, Mags – fordultam hozzá. – Mit gondolsz?
Maggie a fejét rázta.
– Nem tetszik.
– Miért nem?
– Hideg.
Fölemeltem a kezem, megpróbáltam érzékelni a hőmérsékletet.
Teljesen normálisnak éreztem, sőt melegebb is volt a szobában a
kelleténél.
– Biztos vagyok benne, hogy megszokod majd és meg is szereted –
mondtam neki.
A harmadik emelet, ahova ezután mentünk, feleakkora volt, mint a
második. Nem igazán padlástér, inkább nyitott és levegős dolgozószoba.
Két falat beépített könyvespolcok borítottak, és két páros ablak nézett
a birtok elülső és hátsó területére. Ezek azok az aprócska ablakok,
amelyeket az érkezésünkkor először megpillantottam. A szemek.
– Eredetileg itt volt Mr. Garson dolgozószobája – magyarázta Janie
June.
Most pedig az enyém lehet. Lelki szemeimmel már láttam magam a
nagy tölgyfa asztal mögött. Máris beleéltem magam az alkotói
válságban senyvedő író szerepébe, aki hajnalig kalapálja
szenvedélyesen a billentyűket, és a kávé, az ihlet, valamint az ideges
alkotói láz tartja életben. A gondolat széles vigyorgásra késztetett.
Próbáltam azonban visszafogni magam, nem akartam, hogy Janie June
túlságosan nyeregben érezze magát az eladással. Már eddig is attól
tartottam, hogy az izgatottságom nyilvánvaló, ezért is gyorsult fel
vezetőnk tempója.
A feleségem érzéseit nehezebben lehetett megfejteni. Fogalmam sem
volt, hogy Jessnek mi a véleménye a helyről. Az egész látogatás alatt
láttam, hogy kíváncsi, de érezhető volt a habozása is.
– Nem rossz – súgta oda nekem Jess, amikor lefelé igyekeztünk a
másodikról.
– Mi az, hogy nem rossz?! – feleltem. – Tökéletes!
– Igen, tényleg számos pozitívuma van – állapította meg Jess,
szokásos óvatosságával. – De nagyon régi a ház. És óriási.
– Engem nem a mérete érdekel, az ár a fontos.
– Szerinted drága?
– Inkább gyanúsan olcsó – közöltem. – Hogy egy ilyen hely ennyibe
kerüljön… Kell, hogy legyen valami oka, gondolj bele, bútorokkal
együtt ennyi.
Valóban volt oka az alacsony árnak, amit csak a körbenézés végén
tudtunk meg, amikor Janie June sietve terelt vissza bennünket a
veranda felé.
– Van kérdésük?
– Van valami probléma a házzal?
Spontán szakadt ki belőlem a kérdés, Janie June-t váratlanul is érte,
amikor már az ajtózárral foglalatoskodott.
Teste láthatóan megmerevedett.
– Miért gondolja, hogy valami nem stimmel?
– Nem létezik, hogy egy ekkora házért ilyen nevetséges összeget
kérjenek, kivéve ha valami komoly gond van vele.
– Gond? Nem, az nincsen. A híre… az más kérdés. – Janie June
felsóhajtott, és nekitámaszkodott a veranda korlátjának. – Őszinte
leszek magukkal, noha hivatalosan nem kötelességem erről
tájékoztatást adni. Azért mondom el mégis, mivel tény, hogy Bartleby
kis hely, és az emberek beszélnek ezt-azt. Úgyhogy úgyis a fülükbe jut
majd, ha ennek a háznak a tulajdonosai lesznek. Szóval nincs értelme
elhallgatnom. Ez a ház úgynevezett terhelt ingatlan.
– Az mit jelent? – kérdezte Jess.
 – Azt, hogy valami szörnyűség történt itt – vágtam rá én a választ.
Janie June lassan bólintott.
– Igen, az előző tulajdonosokkal.
– Akiket a fotón láttunk? – kiáltott fel Jess. – Mi történt?
– Meghaltak. Legalábbis ketten közülük.
– Itt, a házban?
– Igen, itt – hangzott a válasz.
Elküldtem Maggie-t játszani a veranda előtti füves részre, hogy
hallótávolságon kívül legyen, majd feltettem a kérdést:
– Hogyan haltak meg?
– Gyilkosság, majd öngyilkosság.
– Te jó ég! – Jess elsápadt. – Ez rettenetes. Janie June erre is
bólintott.
– Igen, az volt, Mrs. Holt. Sokkolóan hatott mindenkire. Curtis
Carver, az az ember a fényképen megölte a lányát, és utána magával is
végzett. Szegény felesége talált rá mindkettőjükre. Azóta sem tért ide
vissza.
A családra gondoltam a fotón. Milyen boldog és ártatlan kislány. És
mellettük, némi távolságban, a morcos fejű apa.
– Valamilyen elmezavarban szenvedett? – kérdeztem.
– Egyértelműen – felelte Janie June. – De nem feltűnő módon. Senki
sem számított egy ilyen tragédiára, ha erre gondol. A kívülálló számára
boldog családnak néztek ki. Curtist mindenki tisztelte. Ugyanez volt a
helyzet Maria Carverrel, akié a pékség, lent a városban. A kislány
pedig iszonyú édes volt. Katie-nek hívták. A kis Katie Carver.
Mindannyiunkat megrázott, ami történt.
– Szerencsétlen asszony – tette hozzá Jess. – El se tudom képzelni,
min mehetett keresztül.
Biztos vagyok benne, hogy ezt Jess szó szerint gondolta. A feleségem
rendkívül empatikus teremtés volt, különösen a női szenvedéssel
kapcsolatban. De én azért éreztem a hangjában némi
megkönnyebbülést is. Olyasfajtát, amit akkor érez az ember minden
zsigerében, amikor egészen bizonyos benne, hogy ő maga soha nem
fogja elveszíteni a férjét és a gyermekét ugyanazon a napon.
Amit Jess ekkor még nem tudott – és amiről természetesen hosszú
időn át fogalma sem lehetett –, az az volt, mennyire hajszálon múlott,
hogy végül nem történt meg vele is pontosan ugyanez. De azon a májusi
délutánon semmi másra nem gondoltunk, mint hogy meg kell találnunk
az igazi otthonunkat. Amikor Janie June elhívta Maggie-t egy kis
sétára, lehetőséget adva nekünk Jess-szel, hogy átbeszéljük a helyzetet,
azonnal azt mondtam a feleségemnek, hogy meg kell venni ezt a házat.
– Nem vicces – felelte, lekezelő szipogással.
– Komolyan beszéltem.
– Miután ez kiderült?! Hiszen itt emberek haltak meg, Ewan!
– Az emberek nagyon sok helyen meg szoktak halni.
– Ezt én is tudom. De jobban örülnék, ha nem pont olyan házat
vennénk, ahol konkrétan ez történt.
A Beléndek-villa ilyen ház volt. A története már a múltba tartozott,
mi viszont a jelenben éltünk. Két választási lehetőségünk volt: vagy
hagyjuk az egészet, vagy megvesszük, és olyan vidám helyet
varázsolunk belőle, hogy a múlt árnyai nem kísérthetnek tovább.
– Gondolkozzunk racionálisan – indítványoztam. – Nekem nagyon
tetszik ez a ház. Neked is.
Jess fölemelt mutatóujja megállított.
– Én azt mondtam, hogy sok szerethető dolog van itt.
Nem azt, hogy én a magam részéről szeretem is.
– Legalább annyit ismerj el, hogy szerinted is fantasztikus a ház.
– Az, az! – felelte Jess. – És bármilyen más körülmények között már
közöltem is volna Janie June-nal, hogy vevők vagyunk rá. Ám attól
félek, hogy ha itt élnénk, a múlt mindig nyomasztana. Tudom, hogy
babonaságnak hangzik, de attól tartok, ez az egész valahogy
beárnyékolná az életünket.
Átkaroltam a vállát, és közelebb húztam magamhoz.
– Dehogy. Hidd el, nem fogja.
– Honnan tudod ennyire biztosan?
– Mert nem fogjuk hagyni, hogy beárnyékolja. Az az ember, az a
Curtis Carver nevezetű, nem volt normális. Csak beteg elme képes
olyasmire, amit ő tett. Egy zavart elméjű ember tette azonban nem
akadályozhat meg bennünket abban, hogy miénk legyen álmaink háza.
Jess hallgatott. A derekam köré fonta mindkét karját, és a mellemre
hajtotta a fejét. Végül így szólt:
– Hallani sem akarnál róla, hogy ne vegyük meg, igaz?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy biztos vagyok abban, hogy egyik
ház sem tudja majd felvenni a versenyt a Beléndek-villával, amit
ezután nézünk meg.
Erre a válaszra Jess sóhajtott.
– Egészen biztos vagy benne, hogy tényleg ezt akarod?
Igen, ezt. Évekig senyvedtünk egy szűkös kis lakásban. Világosan
láttam, hogy ha egy efféle különleges házban kezdünk új életet, mint ez
a villa, akkor helyesen cselekszünk.
– Igen, egészen biztos.
– Hát legyen – bólintott Jess.
Széles mosoly terült el az arcomon, szélesebb, mint amire bármikor
életemben képes voltam.
– Nos, akkor vágjunk bele.
Egy perccel később, Janie June autójánál, a boldogságtól szédülten,
levegő után kapkodva közöltem vele:
– Megvesszük!
 Kettő
Arthur Rosenfeld irodájából kábultan távozom, a lábam remeg, ahogy
lefelé igyekszem a köves úton az étterembe, ahol anyámmal beszéltünk meg
találkozót. Dacára annak, hogy gyönyörű májusi nap van, egész testem
hideg verejtékben fürdik.
Noha számítottam rá, hogy a mai megbeszélés alatt erős érzelmekkel
kell majd megküzdenem – gyász, bűntudat, a sok elszalasztott lehetőség
fölötti bánkódás –, a szorongás érzésére nem készültem fel. Egy erőteljes,
szívet szorongató rettegés az, ami ebben a pillanatban leginkább elborít, ha
arra gondolok, hogy a Beléndek-villa az enyém. Ha egy szikrányit is
babonás lennék, elkezdenék aggodalmaskodni a szellemek miatt, az átok
miatt és mindenféle egyéb, ismeretlen veszély miatt, ami annak a háznak a
falai között leselkedik. De mivel racionális ember vagyok, teljesen máshol
járnak a gondolataim. Sokkal idegesítőbb dolgokon jár most az eszem, mint
holmi szellemektől való rettegés.
Mit fogok kezdeni ezzel a házzal?
A Könyv információin kívül semmit sem tudok a Beléndek- villáról.
Fogalmam sincs arról, most milyen állapotban van. Azt sem tudom, lakott-e
egyáltalán benne valaki az utóbbi huszonöt évben. Még csak arról sincs
semmilyen elképzelésem, mennyit érhet.
A telefonom pityegni kezd a zsebemben, amikor a sarkon befordulok a
Beacon Streetre. Titkon abban reménykedem, hogy anyám az, és az utolsó
pillanatban lemondja a megbeszélt ebédet. De nincs ilyen szerencsém. Csak
Allie üzent, a Telegraph Hill-i összenyitott lakás kapcsán, amit most
alakítunk át. A két lakótér dupla munkát jelent, dupla költséget és dupla
fejfájást is. De a nyereség is megduplázódik. Ezért vállaltuk el azt a lakást.
„Csempe leverve mindkét nagy fürdőszobában. Következnek a lábas
fürdőkádak.”
„Segítek” – írom vissza.
Kapva kapok az alkalmon, hogy lemondhassam az ebédet. Allie azonban
rögtön visszaír, hogy nem kell. Újabb csalódás.
„Hogy ment?” – kérdezi.
„Meglepően – írom vissza, mivel lehetetlen üzenetben taglalni az
eseményeket. – Mindent elmondok ebéd után.”
„Mondd meg Jessicának, hogy még mindig érdekel az örökbefogadás” –
jön megint Allie üzenete, egy kacsintó emojival.
 Ez állandó viccünk, miszerint anyám sokkal jobban örülne, ha Allie
lenne inkább a lánya az örökös tévébemondónő- mosolyával és a mindig
kéznél lévő szerszámkészletével.
Viccesebb lenne persze, ha nem lenne valóban így. Visszateszem a
mobilt a zsebembe, és tovább igyekszem az étterembe, egy drága helyre,
pazar kilátással Bostonra. Az üvegen át belesve már látom is anyámat az
egyik hátsó sarokban. Pontosan érkezett, mint mindig. Én viszont öt percet
késtem. Mivel bizonyos vagyok benne, hogy anyám ezt szóvá fogja tenni,
maradok még egy kicsit az ablaknál, figyelem, ahogy belekortyol a
martinijába, ránéz az órájára, megint kortyol.
Noha Bostonban született és itt is nőtt fel, a Palm Springsben eltöltött
évtized idegenné tette a saját szülővárosában. Amikor gyerek voltam,
lazábban öltözködött. Pasztellszínek, bő ruhák, kötött pulóverek. Ma az
egész ruhakollekciója leginkább egy karrierje alkonyára ért filmsztáréra
hasonlít. Fehér sztreccsnadrág. Lilly Pulitzer felső. Hidrogénezett szőke haj,
vaskos copfba fonva. Az egészet megkoronázza az az óriási napszemüveg,
ami a fél arcát eltakarja. Ritkán veszi le, úgyhogy a korallszínű rúzsos
szájáról kell leolvasni az érzelmeit. Jelenleg ez az ajak rosszallóan biggyed
le, mikor az étterembe lépek és az asztala felé igyekszem.
– Már majdnem rendeltem nélküled! – mondja, a hangsúlyokat pontosan
kimérve, mintha már jó előre begyakorolta volna őket.
A félig üres martinispohárra bandzsítok.
– Ha jól látom, már megtetted.
– Ne szemtelenkedj. Kértem neked is egy gin-tonikot. – Orrára húzza a
napszemüveget, hogy jobban szemügyre vehesse a külsőmet. – Ebben
mentél el az ügyvédi irodába?
– Munkából indultam oda. Nem volt időm átöltözni.
Anyám vállat von, láthatóan nem hatja meg a magyarázatom.
– Illett volna kicsit csinosabban felöltöznöd.
– Csak megbeszélésre mentem, nem temetésre. Az ugyanis már egy
hónappal ezelőtt megvolt.
Nem voltak sokan. Utolsó éveiben apám meglehetősen remeteszerű
életet élt, szinte senkivel nem tartotta már a kapcsolatot. Dacára, hogy
huszonkét éve elváltak – apám nem házasodott újra –, anyám
kötelességtudóan beült mellém az első sorba. Mögöttünk Allie foglalt
helyet és a nevelőapám, Carl, egy barátságos, de meglehetősen unalmas
ingatlanügynök.
 Anyám ezután még visszajött a hétvégére, hogy – amiként ő fogalmazott
– lelkileg támogasson. Ez gint és tonikot jelent, inkább az előbbit. Amikor
kihozzák, az első kortytól megszédülök. De megvan a kívánt hatása. A gin
elég ütős, a tonik kellemesen pezseg – a kettő együtt valóságos balzsam
számomra a mai nap meglepetései után.
– Szóval, milyen volt? – kérdezi anyám. – Amikor utoljára beszéltem
apáddal, azt mondta, hogy mindent rád fog hagyni.
– Ez így is lett – előrehajolok, vádlón. – A Beléndek-villát is beleértve.
– Micsoda??? – kiált fel anyám, rendkívül rosszul megjátszott
meglepődéssel.
A színjátékot a martinispohárral próbálja takarni, amit az ajkához emel,
és nagyot szürcsölve belekortyol.
– Miért nem mondta apa soha, hogy az övé volt a villa?
Vagy te miért nem szóltál?
– Nem gondoltam, hogy ez az én feladatom lenne – felelte anyám,
mintha ez a körülmény bármely más esetben visszatartotta volna. – Apád
tulajdonában volt a ház, nem az enyémben.
– Egy időben mindkettőtöké volt. Miért nem adtátok el? Anyám kitér a
válasz elől úgy, hogy ő maga is feltesz egy kérdést:
– Jobban alszol már?
Kérdésével arra céloz, hogy megvannak-e még azok a rémálmaim,
amelyek gyerekkorom óta üldöznek. Rettenetes álmok ezek, sötét alakok
jelennek meg éjszakánként, és figyelnek, az ágyam szélére telepednek,
kezüket a hátamon nyugtatva. Gyerekként rengetegszer riadtam fel éjjel,
kiabálva, levegő után kapkodva. Ez is az átkozott osztálytársnőim egyik
kedvenc szórakozása volt: lessük meg Maggie-t osztálykiránduláson
éjszaka, ahogy álmában kiabál.
Noha ezek a rémálommal teli éjszakák tinikoromra megritkultak, soha
nem szűntek meg teljesen. Még mindig rámtör hetente egy-egy ilyen
éjszaka, aminek köszönhetően előreláthatólag egy életen át Váliummal
fogok csak tudni aludni.
– Általában igen – felelem, nem említve az előző éjjelt. Hosszú, sötét kar
nyúlt fel az ágy alól, a bokám felé.
Dr. Harris, a korábbi terapeutám úgy vélte, ezek a rémképek a Könyv
által okozott megoldatlan érzésekre vezethetőek vissza. Ezután abba is
hagytam nála a kezelést. Nem kell havi két alkalommal meghallgatnom azt,
amit úgyis tudok.
 Anyám szerint más oka van az éjszakai rémálmaimnak, és ezt nem
felejti el újra és újra megemlíteni, minden találkozásunk alkalmával. A
mostani sem kivétel.
– A stressz lesz az – mondja. – Agyonhajtod magad.
– Nekem jó így.
– Jársz valakivel?
– Abba az ikerházba járok, amit most újítunk fel – adok kitérő választ. –
Az is ér?
– Túl fiatalok vagytok az ilyen kemény munkához.
Aggódom értetek, lányok.
Nem lehet nem észrevenni, mennyire összetartozó párosnak tekint
minket anyám Allie-vel, mintha testvérek lennénk, nem pedig volt kollégák,
jelenlegi üzlettársak. Én tervezek, Allie megépíti. Már négy házat
csináltunk meg együtt a nulláról és hármat újítottunk fel.
– Most építjük fel a vállalkozásunkat – közlöm anyámmal. – Ehhez
elengedhetetlen, hogy…
Nem is folytatom tovább, mivel ráébredek, hogy pontosan azt teszem,
amit anyám akart. Letértem a vágányról, elterelődött a figyelmem. Nagyot
húzok a gin-tonikból, részben dühből – anyám és magam iránt –, részben
pedig, hogy felvértezzem magam a továbbiakra.
A kérdésekre.
A rengeteg kérdésre.
Olyan kérdések lesznek, amelyeket anyám nem szívesen hall, és
mindent meg fog tenni, hogy kibújjon a válaszadás alól. De nem hagyom,
hogy megússza. Ezúttal nem.
– Anya – kezdek neki –, mi volt az igazi oka, hogy elköltöztünk a
Beléndek-villából?
– Tudod, hogy erről nem beszélünk.
Némi figyelmeztetés érezhető a hangjában.
Utoljára akkor hallottam ezt a hangot, mikor tizenhárom évesen anyám
türelmének határait tesztelő korszakomat éltem. Az előnytelen smink
korszakban. A szarkasztikus korszakban. Az életvitelszerűen hazudozó
korszakban, amikor három teljes hónapon át a leghajmeresztőbb
hazugságokkal traktáltam a szüleimet abban a reményben, hogy egyszer
csak megtörnek, és bevallják nekem, hogy ők maguk is folyamatosan
hazudnak.
 Azon a bizonyos napon anyám felfedezte, hogy ellógtam a suliból, és
egész nap a Bostoni Szépművészeti Múzeumban töltöttem az időt. Azzal a
kifogással lógtam el, hogy azt mondtam az iskolában, szennyezett salátától
E. coli fertőzést kaptam. Anyám természetesen kiborult.
– Kedves lányom, azt kell mondanom, komoly bajban vagy – dörögte a
kocsiban az igazgatói irodából hazafelé. – Egy hónapra kivonunk a
forgalomból.
Döbbentem fordultam hozzá a másik ülésről.
– Egy hónapra?
– Még egy ilyen trükk, és hat hónap lesz a következő. Abba kell
hagynod végre a hazudozást.
– Te és apa folyamatosan hazudtok – feleltem ekkora igazságtalanságtól
feldühödve. – Szinte ebből csináltatok karriert. Arról a nyavalyás Könyvről
beszéltek boldog- boldogtalannak.
A Könyv említésére anyám összerezzent.
– Tudod, hogy nem akarok erről beszélni.
– Miért nem?
– Mert az más volt.
– Hogyhogy más volt? Miben más a ti hazugságotok az enyémhez
képest? Én legalább nem ártok velük senkinek.
Anyám arcára a düh pírja ült ki.
– Azért más, mert én nem azért mondtam, amit mondtam, hogy bosszút
álljak a szüleimen. Nem abból az egyetlen célból, hogy hazug ribanc
legyek.
– Nyilván tudod, miről beszélsz. Tapasztalatból – vágtam rá. Anyám
jobb keze elengedte a kormányt, és villámgyorsan csapódott a bal arcomra
– olyan váratlanul és fájdalmasan ért, hogy egy pillanatra elakadt a
lélegzetem is.
– Soha többé ne merj hazugnak nevezni – ripakodott rám. – És soha, de
soha többé, semmilyen körülmények között ne tegyél fel nekem kérdéseket
a Könyvről. Világos?
Bólintottam, kezemet égő arcomra szorítva. Emlékezetem szerint ez volt
az egyetlen alkalom, amikor pofont kaptam. Valószínűleg azért emlékszem
rá, mert nyomot hagyott. Anyám pofonjának helye két napon át jobban
látszódott az arcomon, mint a sebhelyem. A mai napig nem említettem neki
ezután a Könyvet.
 Arra a napra visszagondolva mindig belém nyilall ugyanez a fájdalom.
A gin-tonikot arcomhoz szorítva belekezdek:
– Beszélnünk kell most erről, anya.
– Olvastad a könyvet – feleli. – Tudod, mi történt.
– Nem apa fantáziasztorija érdekel. Hanem az igazság. Anyám felhajtja a
martinija maradékát.
– Ha az igazságra vagy kíváncsi, apádat kellett volna megkérdezned,
amíg még lehetőséged volt rá.
Hányszor meg is tettem. Rengetegszer. Mivel apám soha nem reagált a
kérdésemre, fáradhatatlanul nyaggattam, hogy árulja el végre, mi az igazság
a Beléndek-villával kapcsolatban. Szerettem akkor letámadni ezzel, amikor
a legkevésbé számított rá, azt remélve, egyszer végre lépre megy, és őszinte
választ kapok. Reggelinél, közvetlenül mielőtt odatette a pirítóst a
tányéromra. A moziban, abban a pillanatban, amikor elsötétült a nézőtér.
Egyszer akkor, amikor a baseballbajnokságon a labda egyenesen abba a
sarokba repült a külső pályáról, ahol mi ültünk a nézőtéren.
Minden egyes alkalommal ugyanaz volt a válasza:
– Az történt, ami történt, Mags. Eszem ágában sincs hazudni erről.
Pedig pontosan ezt tette. A nyilvánosság előtt is. A tévében is.
Noha apámat mindenekfelett szerettem, azt is gondoltam róla, hogy ő a
leghazugabb ember, akivel életemben találkoztam. Serdülőkoromban
nagyon nehéz volt napirendre térni efölött. Felnőttként sem könnyű.
Egy idő után feladtam a Könyvről való kérdezősködést. Tiniéveim végén
és a húszas éveimben nem hoztam fel a témát. Több mint egy évtizedig nem
említettük a kérdést. Egyszerűbb volt így. Addigra jól megtanultam, hogy a
családban jobban szeretik a feszültséggel terhes hallgatást, mint azt, hogy
beszéljünk végre a Könyv alakú elefántról a szobában.
Egy héttel a harmincadik születésnapom előtt azután ismét
megpróbáltam. És akkor is csak azért, mert tudtam, ez lesz az utolsó
esélyem, hogy végre megkapjam a választ.
Apám napjai meg voltak számlálva. Haldoklott.
Egy napfényes, áprilisi napon következett el. Nem beszéltem sokat az
utolsó órái alatt. Nem tudtam, mit mondjak, és nem voltam biztos abban
sem, hogy apám értené, amit beszélnék hozzá. Alig volt már magánál, a
morfium egyfajta álomszerű transzban tartotta. Az egyetlen tudatvillanása
akkor történt, amikor már egy órája sem maradt a halálig – és olyan
váratlanul ért, hogy szinte úgy éreztem, álmodom.
 – Maggie – szólt, pillantását rám függesztve, mely ebben a pillanatban
megszabadult minden zavartól és fájdalomtól. – Ígérd meg nekem, hogy
soha többé nem mész vissza oda. Soha többé.
Nem volt szükséges megkérdeznem, mire gondol. Pontosan tudtam.
– Miért ne?
– Az a hely… nem biztonságos. Neked nem.
Apám összerándult a hirtelen belé nyilalló fájdalomtól.
Egyértelmű volt, hogy nemsokára megint elveszti az eszméletét, talán
örökre.
– Nem fogok odamenni. Megígérem.
Hadarva mondtam ezeket a szavakat, attól tartva, hogy késő, apám már
nem hall engem. De még eszméleténél volt. Még egy elkínzott mosolyra is
futotta az erejéből, amikor odasuttogta nekem:
– Te vagy apu jó kislánya.
Kezemet az övére helyeztem, és elcsodálkoztam, mennyire apró volt ez
a kéz. Amikor kicsi voltam, apám keze mindig hatalmasnak, erősnek tűnt.
Most pontosan simult az enyém alá.
– Itt az idő, apa – mondtam. – Eleget hallgattál. Végre elárulhatod
nekem, mi volt az igazi oka, hogy eljöttünk onnan. Tudom, hogy egy szó
sem igaz abból, amit erről mondtál. Tisztában vagyok vele, hogy az egészet
csak kitaláltad. A házról. Hogy mik történtek ott. Bevallhatod nyugodtan.
Nem fogok haragudni. Nem fogok pálcát törni fölötted. Csak azt szeretném
tudni, miért csináltad.
Elsírtam magam, nem tudtam tovább uralkodni az érzéseimen. Apám
egyre távolodott, és máris kezdett hiányozni, noha még ott volt mellettem,
én pedig olyan kézzelfogható közelségbe kerültem az igazság
megismeréséhez, hogy egész testemben beleremegtem az izgalomba.
– Mondd el – suttogtam. – Kérlek.
Apám ajka szétnyílt, két szót formálva a súlyos lélegzetvételek között.
Egyenként mondta ki őket, mindkettő élesen hasított bele az egyébként
tökéletesen csöndes szobába.
– Annyira. Sajnálom.
Ezután apámtól eltávozott minden fény. Noha orvosi szempontból még
vagy ötven percig életben volt, számomra ez volt halálának pillanata. Már a
másvilágon járt, ahonnan tudtam, hogy nem fog többet visszatérni.
A rá következő napokban nemigen tépelődtem ezen az utolsó
beszélgetésünkön.
 Túlságosan elzsibbasztott a fájdalom és túlságosan lefoglaltak a
temetéssel kapcsolatos tennivalók. Csak miután véget ért ez az
elfoglaltságokkal terhes időszak, derengett föl bennem újra, hogy apa
valójában úgy ment el, hogy soha nem kaptam tőle választ.
– Apát már nem tudom megkérdezni – válaszolom anyámnak. – Csak te
maradtál nekem. Most elérkezett a pillanat, hogy beszéljünk.
– Nem értem, miért lenne erre szükség. – Anyám a vállam fölött a
távolba tekinget, kétségbeesetten keresve a felszolgálót, hogy még egy italt
hozasson magának. – Ez már mind réges-rég elmúlt.
A mellkasomban nyomasztó érzés formálódik lassan. Az az ismerős
érzés, ami azóta kísér, hogy eljöttünk a Beléndek- villából. Azóta minden
nappal egyre csak növekszik a szorongató buborék ott belül. A válásukkal.
Amelynek oka egészen bizonyosan a Könyv hatalmas sikere volt. Minden
egyes kérdéssel, amire apám adós maradt a válasszal. Az osztálytársak
örökös piszkálódásával. Minden egyes kényelmetlen találkozással olyan
emberekkel, mint például Wendy Davenport. Huszonöt éve növekszik ez a
buborék, egyre csak növekszik, már szinte szétdurran.
– Ez az életünkről szól – mondom. – Az én életemről. Ötéves korom óta
elválaszthatatlanul kapcsolódom a Könyvhöz. Az emberek olvassák, és azt
hiszik, személyesen ismernek engem. De ami ott áll, az hazugság. Az,
ahogy az emberek engem látnak, hazugság. Sose tudtam, mit kezdjek ezzel,
mert te és apa soha nem voltatok hajlandóak a Könyvről beszélni. De
könyörgöm, kérve kérlek, beszélj róla most!
– Honnan vagy egyáltalán biztos benne, hogy a Könyvről beszélt?
Pedig arról beszélt, ez száz százalék. Az az utolsó beszélgetés köztünk
felért egy vallomással. És az egyetlen ember a világon, aki pontosan tudja,
miről szólt ez a vallomás, itt ül velem szemben, idegesen lesve a következő
adag italát.
– Áruld el, mire gondolt apa – kérlelem.
Anyám leveszi a napszemüvegét, szemében olyan gyengéd pillantást
fedve fel, amelyet felnőtt éveim alatt nagyon ritkán láttam nála. Azt hiszem,
megsajnált. Azt is gondolom, hogy karnyújtásnyira vagyok attól, hogy
végre megtudjam az igazságot.
– Apád nagyon jó tollú író volt – kezdi. – De sok csalódás érte, mielőtt a
Beléndek-villába költöztünk. Ez volt többek között az oka, hogy megvettük
azt a házat. Hogy tiszta lappal indulhassunk. Azt remélte, ihletet kap majd
attól a helytől. És egy darabig ez valóban így is volt. Az a ház az összes
vele járó gonddal, a furcsaságaival végső soron aranybánya lett apád
számára. Így találta ki azt is, hogy kísértethistóriát fog írni.
– De apa nem regényként írta meg, hanem valóságként – tiltakozom,
miközben eszembe jutnak azok a színes újságcímoldalak, amelyek
bekeretezve, büszkén lógtak a lakásában: az Esquire, a Rolling Stone
magazin, a The New Yorker; fénykorában mindegyikbe írt.
– Igen, így ismeri mindenki. És ezt is várta el tőle mindenki a kiadóknál.
Kizárólag ezt. Tényeket, nem kitalációkat.
Már kezdem érteni, hova vezet ez a gondolatmenet. Mivel apám
képtelen volt regényre szóló megbízást elcsípni, más utat választott a
sikerhez. Úgy tett, mintha az igazat írná, egy teljesen fiktív sztorival.
– Apád ráébredt, hogy csak akkor fog működni ez a terv, ha valóságnak
állítjuk be. Ami azt jelentette, hogy el kellett hagynunk a Beléndek-villát, és
elmesélni a rendőrségen, hogy miért hagytuk el. – Anyám zavartan megállt.
– Tudom, hogy ez az egész most már szörnyen nevetségesnek hangzik. De
úgy tűnt, hogy sikerülhet a terv, ha mindent pontosan csinálunk.
Belementem a játékba, mivel… hát mert szerettem apádat. Hittem benne.
És ha már az őszinteségnél tartunk, most bevallom neked, hogy gyűlöltem
azt a házat.
– Akkor semmi nem igaz abból, amit leírt?
– Valami igazság azért van benne. A Beléndek-villa története. A Carver
családról szóló fejezet. És sajnos a konyha mennyezetének a sztorija is.
Igaz, annak egy csőtörés volt az oka, nem pedig a… tudod, mi. Ami pedig
azokat a szellemeket illeti, amiket apád elbeszélése alapján kislányként
láttál, nos, azokat csupán a rossz álmaid ihlették.
– Már akkor is rémálmokkal küzdöttem?
– Ott kezdődtek – felelte. – Apád minden ilyen eseményt ihlető
forrásként használt fel, így gyúrt a valóságból fikciót.
Igazam volt tehát: a Könyv hazugság. Nem teljes egészében, de a
lényegét tekintve igen. Ami ránk vonatkozik közvetlenül, abban igen.
No és Árnyék bácsi?
Mindig azt gondoltam, ha egyszer végre megtudom az igazságot, óriási
teher esne le a vállamról. Tévedtem. Megkönnyebbülésemet
megakadályozza a frusztrációm, hogy miért kellett ezzel a felesleges
titkolódzással együtt élnem.
Amikor gyerek voltam, a Könyv miatt egyesek csodabogárnak
tekintettek, mások pedig egyenesen kiközösítettek. Ha megtudom az
igazságot, lehet, hogy semmi sem változott volna, de egy dolog biztos: én
magam könnyebben viseltem volna ezt az egészet. Annak a felismerése,
hogy ez a rengeteg szenvedés, amin keresztülmentem, nagyrészt elkerülhető
lett volna, dühös, nyugtalanító fájdalommal tölti meg a szívem.
– Ezt miért nem mondtátok el nekem soha?
– El akartuk mondani – sóhajt anyám. – Ha eljön az ideje. Ezt
mondogattuk mindig. „Ha eljön az ideje, elmondjuk Maggie-nek az
igazságot.” De ez az idő valahogy soha nem jött el. Különösen amikor a
Könyvnek akkora sikere lett, amilyenre álmunkban sem számítottunk.
– Attól féltetek, hogy kikotyogom?
– Attól féltünk, hogy csalódást fogunk okozni neked – feleli.
– Különösen apád aggódott emiatt.
Anyám ezek szerint úgy gondolja, hogy az nem okozott csalódást
nekem, hogy évekig hazudtak és elhallgattak előlem mindent. Pedig ez így
volt. Kevés olyan dolog van az életben, ami nagyobb csalódást tud okozni,
mint az, ha rájössz, hogy a szüleid nem őszinték hozzád.
– Ez már mind teljesen mindegy – a hangom elcsuklik, észreveszem,
hogy a könnyeimmel küszködöm. – El kellett volna mondanod nekem.
– Annak a könyvnek köszönhetsz mindent, amid van – jelenti ki anyám.
– Abból lett étel, abból ruháztunk. A Horrorház állta az egész
iskoláztatásod költségét. Nem is beszélve arról, micsoda örökséged lett
most. Nem tudtuk biztosan, hogyan fogadnád, ha kiderülne a számodra,
hogy az egész sztori egyetlen nagy hazugság.
– Emiatt váltatok el apával?
Ez a másik tabutémánk. Amikor különköltöztek, az egyetlen dolog, amit
velem, nyolcévessel közöltek, az volt, hogy mostantól kezdve két lakásban
fogok élni. Azt elfelejtették hozzátenni, hogy apám lesz az egyikben, anyám
a másikban, és hogy már soha többé nem élnek ők ketten egy fedél alatt.
Hetekig tartott, mire erre sikerült magamtól rájönnöm. És évekig, mire már
nem üldözött a gondolat, hogy a válásuk valamiképp az én hibámból
történt. Ez is egy olyan gyermekkori traumám, amit könnyedén el lehetett
volna kerülni.
– Nagyrészt igen – mondta anyám. – Már előtte is voltak problémáink
persze. Távolról sem voltunk tökéletes pár. De miután megjelent a könyv,
belefáradtam a folyamatos hazudozásba. És a folyamatos aggódásba, hogy
egyszer csak kiderül az igazság. Meg az egész miatti lelkifurdalásba.
– Ezért nem akartad apa pénzét sem – állapítottam meg.
 – Egyszerűen meg akartam szabadulni az egésztől, úgy, ahogy van.
Cserébe megígértem apádnak, hogy soha nem árulom el neked az igazat. –
Anyám megint sóhajt. Most szomorúbban. A legyőzöttség finom lehelete. –
Bizonyos ígéretek arra valók, hogy megszegje őket az ember.
A napszemüveg visszakerül az orrára, egyértelmű jeleként, hogy több
mondanivalója nincs e tárgyban. Valóban ennyi lenne? Valószínűleg nem.
De mégis elég ahhoz, hogy elhozza nekem azt a pici megkönnyebbülést,
amiben reménykedtem. Az igazságot kaptam meg végre, amely végső soron
pontosan az volt, amit mindig is gondoltam.
Ezután az ebéd már teljesen szokványosan telik. További pohár italok
érkeznek. Anyám elítélően figyel a napszemüvege mögül, ahogy dupla adag
sonkát rendelek a hamburgeremhez. Ő salátát eszik. Mesélek neki a
lakásról, amin most dolgozunk Allie-vel. Ő pedig arról, hogy Carllal az
egész júniust Caprin tervezik eltölteni. Amikor befejeztük az evést, anyám
meglepetésszerűen ismét szóba hozza a Beléndek-villát. Olyan spontánul,
ahogy a csekkjeit szokta kitölteni. Mintha csak úgy bevillant volna neki
még valami.
– Jut eszembe, Carl és én átbeszéltük a dolgot, és szeretnénk megvenni
tőled a villát. Teljes áron, természetesen.
– Ez komoly?
– Ha nem lenne komoly, nem mondanám.
– Ez nagyon kedves tőletek. – Itt elhallgatok, hálásan is, de hirtelen
érzett aggodalommal is. Kell lennie itt valaminek, amiről nem tudok. – De
nem engedhetem, hogy csak úgy ideadjátok nekem a pénzt.
– Nem is fogjuk – válaszolja anyám. – Ingatlant vásárolunk.
Carlnak ez a foglalkozása.
– Viszont egyikünk se látta még, milyen állapotban van most az a ház –
ellenkezem. – Nem tudjuk, pontosan mennyit érhet.
– Csak keríts egy becsüst, amíg távol vagyunk, és amint visszaérkeztünk,
a teljes árat megfizetjük neked. Ez a legegyszerűbb és leggyorsabb
megoldás. A becsüs költségeit is mi álljuk. Még csak el se kell menned a
Beléndek-villába.
Lefagyok, előbbi megkönnyebbülésemnek már nyoma sincs. Mert noha
más szavakkal mondják, a szüleim üzenete újra és újra ugyanaz a
számomra.
Soha ne térj oda vissza.
Az a hely nem biztonságos. Legalábbis neked nem.
 Ami azt jelenti, hogy továbbra sem, még mindig nem tudom az igazat a
Beléndek-villáról. Lehet, hogy anyám most részben az igazat mondta
nekem, de kétlem. Ha azt mondta volna, miért hallom folyamatosan
mindkét szülőmtől, hogy nem szabad odamennem? Ennyi év után is, még
mindig van valami takargatnivalójuk. A szívembe visszatér a szúró
fájdalom, élesebben, mint korábban, mintha anyám a kezében tartott villát
most szúrta volna bele a mellkasomba.
– El kell ismerned, hogy nagyon nagyvonalú az ajánlatunk – szólal meg.
– Igen, az – felelem halkan.
– Ígérd meg nekem, hogy legalább elgondolkozol rajta.
Rámeredek a napszemüvege fekete lencséjére, a szemét kutatva
mögötte, abban a reményben, hátha kiolvashatom belőlük a gondolatait.
Tudja vajon, hogy tisztában vagyok vele, megint csak hazudott nekem?
Látja vajon a fájdalmamat és fegyelmezett igyekezetemet, hogy elrejtsem
előle ezt a csalódást?
– Jó, végiggondolom – ígérem, annak ellenére, hogy a legszívesebben
csak az igazságért esdekelnék neki.
De nem teszem, mert biztos vagyok benne, hogy nem fogok semmit
hallani tőle. Könyöröghetnék, a világ minden kincséért sem mondana
többet. Ha apám hallgatott a halálos ágyán, semmi okom feltételezni, hogy
anyám előjön a farbával.
Megint gyereknek érzem magam. Nem annak a furcsa, kísértetek
üldözte kislánynak a Könyvből, ahhoz a figurához semmi közöm. Hanem
annak a lánynak, aki kilencévesen először olvasta a Könyvet, és válaszokat
követelt. Kettőnk között az egyedüli különbség, hogy nekem van egy olyan
lehetőségem, ami annak a kislánynak még nem volt: elmenni a villába.
A zsebembe mélyesztem a kezem, kitapogatom a kulcsokat, amiket oda
gyömöszöltem, amikor kiléptem Arthur Rosenfeld irodájából.
Van egy állandó megjegyzésem, amit a potenciális vevőinknek mondok
mindig, amikor körbevezetem őket a frissen felújított ingatlanon.
Minden háznak megvan a maga története.
A Beléndek-villa sem kivétel. Hogy miért is jöttünk el onnan. Miért
hazudott róla kényszeresen az apám. Pontosan mit éltem át ott. Mindezen
kérdésekre a válaszok a villa falai között rejtőzhetnek, csak arra várva, hogy
végre megjelenjek, és megmutathassák magukat nekem.
– Örülök neki – nyugtázza anyám. – Annyira elfoglalt ember vagy.
Igazán nem akarom, hogy még ennek az utálatos háznak a gondjait is a
nyakadba vedd.
– Eszem ágában sem lesz foglalkozni vele, amíg te és Carl távol vagytok
– válaszolom erre. – Megígérem.
Belekortyolok a gin-tonikomba, és megjátszott mosoly ül ki az arcomra.
Arra gondolok, hogy legalább egyetlen morzsa igazságot azért mégiscsak
kaptam tőle a mai napon.
Azt, hogy bizonyos ígéretek arra valók, hogy megszegje őket az ember.

JÚNIUS 25.
Lezárás
– Meg kell ígérned valamit – szólt Jess útban a Beléndek- villa felé,
abban a pillanatban, amikor rákanyarodtunk az oda vezető útra.
– Amit csak akarsz, a csillagokat is lehozom neked – feleltem.
– Nekem még annál is több kell. Amit kérek tőled, a házzal
kapcsolatos.
Természetesen készen álltam. Jess örökségének legnagyobb része
elment a villa megvásárlására. Ennek több értelmét láttuk annál, mint
hogy belemenjünk egy jelzáloghitelbe, bevállalva azt a kockázatot,
hogy Jess tanári fizetése és az én soványka szabadúszói tiszteletdíjam
bevételei egy napon elapadnak, és nem tudjuk tovább fizetni a
részleteket. És noha a házat nevetséges áron vettük meg, mégiscsak
beleremegett a kezem, amikor kitöltöttem a csekket a teljes vételárról.
Még akkor is remegett, amikor a főútról ráfordultam a házhoz
vezető útra. Jóllehet a költözést másnapra terveztük, úgy döntöttünk,
beugrunk egy kicsit, leginkább azért, hogy próbáljuk megszokni a
gondolatot, hogy ez a ház valóban a miénk.
– Szóval? – kérdeztem.
– Most, hogy belevágtunk ebbe, szeretném, ha megígérnéd nekem,
hogy a múltat örökre meghagyod a múltban.
Jess megállt, a válaszomra várva, amelyben biztosítom, hogy értem,
mire gondol. Újságíróként bevett szokásom volt, hogy a dolgok mélyére
ások, a minket folyamatosan körülvevő sztorik után kutatva. Bevallom,
valóban átfutott az agyamon, hogy ha egy olyan komoly kaliberű házba
költözünk, ahol egy férfi megölte a lányát, abban nagy sztori rejlik. De
Jess merev, halálosan komor arca egyértelműen arról tanúskodott:
hallani sem akar róla, hogy ezzel foglalkozzak.
 – Megígérem – feleltem.
– Komolyan mondom, Ewan. Az az ember és a tette olyan téma,
amivel tényleg nem kell foglalkoznod. Ha holnap beköltözünk ide,
szeretném, ha nem létezőnek tekintenénk a ház múltját.
– Igen, különben mindig nyomasztani fog minket – értettem vele
egyet.
– Pontosan – felelte Jess határozott bólintással. – És Maggie-re is
gondolnunk kell.
Már korábban megegyeztünk abban, hogy Maggie-nek egy szóval
sem fogjuk említeni a Beléndek-villa korábbi lakóinak szomorú sorsát.
Persze tisztában voltunk vele, hogy eljön majd a nap, amikor
beszélnünk kell neki erről, de ez a nap még várhat néhány évet. Jess és
én kerültük a témát, amíg Maggie el nem aludt vagy délutánonként át
nem ment Jess anyjához.
– Esküszöm, hogy Maggie jelenlétében soha nem ejtem ki a számon
Curtis Carver nevét – mondtam. – Miként esküszöm arra is, hogy soha
nem próbálom kideríteni, hogyan kattanhatott be ennyire az az ember.
Egyetértek veled: ami elmúlt, elmúlt.
Ekkorra majdnem odaértünk a Beléndek-villa bejáratához, amely
tárva-nyitva várt bennünket. A gondnok már megérkezett.
Madárijesztő-szerű bácsika volt, Vermont állam egyenruháját viselte,
kordbársony nadrágot és flanelinget.
– Önök bizonyára a Holt házaspár – jegyezte meg, amikor
kiszállunk az autóból. – Janie June említette nekem, hogy ma
beugranak. Hibbets a nevem. Walt Hibbets. De szólítsanak csak
Hibbsnek. Mindenki így hív.
Elvigyorogta magát, méretes aranyfogat villantva. Jó karban lévő,
szívós, hetven felé járó férfi volt, mintha csak egy Stephen King-
regényből lépett volna elő. Engem lenyűgözött fesztelen stílusa és
karakteres fellépése.
– Már előkészítettem önöknek a házat – folytatta. – És Elsa Ditmer
felsikált mindent jó alaposan. Szóval minden rendben van. Tudjuk, mi
a dolgunk, Elsa és én. Mindketten itt nőttünk fel. A családjaink
évtizedeken át a Beléndek-villa alkalmazottai voltak. Csak ennyit
akartam mondani, arra az esetre, ha netán állandó személyzetre lenne
szükségük.
 Őszintén szólva tényleg szükségünk lett volna. A Beléndek-villa túl
sok munkával járt kettőnknek. De a ház megvásárlásával a pénzünk
nagy része el is úszott. Nem tellett személyzetre.
– Ami azt illeti – kezdtem bele –, időnként előfordulhat, hogy
igénybe vennénk az ön vagy Ditmer asszony segítségét. Jelen
pillanatban azonban…
– Ön derék fiatalembernek látszik, aki maga is nagyon jól meg tud
oldani számos feladatot – felelte Hibbs, váratlan kegyességgel. –
Tisztelem és csodálom az ilyet. Sőt mi több, irigylem. Amint látja, nem
vagyok már ifjú.
– Egészen bizonyosan hívni fogom, ha úgy adódik – jegyeztem meg.
– Kérem, föltétlenül. – A két, út menti házikó irányába bökött a
fejével. – Odaát lakom. Csak szóljanak, ha bármire szükségük lenne.
Akár az éjszaka közepén is.
– Ez igazán nagyon kedves öntől, de nem áll szándékomban
túlságosan a terhére lenni.
– Azért csak jusson eszébe. – Hibbs elhallgatott, olyan módon, amit
csak baljósnak tudnék jellemezni. – Lehet, hogy elkél majd a segítség,
ha eljön a boszorkányok órája.
Már útban voltam vissza, az autóhoz, de ez a mondat megállított.
– Hogy érti?
Hibbs gyengéden átkarolt, és messzebb vont Jesstől, mígnem
teljesen hallótávolságon kívül kerültünk a feleségemtől. Ekkor halkan
így felelt:
– Tudni szeretném, vajon Janie June elmondott-e mindent önöknek,
amit erről a házról tudniuk kell.
– Igen, el – válaszoltam erre.
– Rendben. Jó, hogy tudatában vannak, mit vállaltak. A Carver
család nem volt eléggé felkészülve az itteni életre, és… nos, minél
kevesebbet beszélünk róluk, annál jobb. – Hibbs barátságosan
megveregette a hátamat. – Nem szeretném feltartani önt és kedves
nejét. Menjenek, kukkantsanak be új otthonukba.
Hibbs elment, a távolodó hátát figyeltem, ahogy lassan
visszabaktatott a házikójához. Csak amikor visszaültünk az autóba, és
nekiindultunk a dugóhúzó formájú útnak, jutott eszembe, mennyire
fura volt ez a beszélgetés.
 – Hibbs azt kérdezte, tudjuk-e, mire vállalkozunk – szóltam oda
Jessnek, amikor a Beléndek-villa felbukkant a láthatáron, ugyanolyan
hatalmas méretekkel, mint ahogy az emlékeimben élt. – Először azt
hittem, hogy a Carver családról beszél.
– Biztos vagyok benne, hogy őrájuk gondolt – jelentette ki Jess. – Mi
másra?
– Én is úgy értelmeztem. De azután megjegyezte, hogy Carverék
nem voltak eléggé felkészülve arra, hogy ebben a házban lakjanak, és
nem értem, mit akart ezzel mondani. – Leállítottam az autót a ház előtt,
és felnéztem az emberi szempárra emlékeztető ablakokra a
harmadikon. Visszabámultak rám. – Szerinted elképzelhető, hogy más
dolgok is történtek itt? Még azelőtt, hogy Carverék beköltöztek volna?
Jess olyan szemet villantott rám, hogy azonnal a torkomra forrt
minden további gondolatmenet.
– Emlékszel? A múlt az múlt. Mostantól csak a jövő érdekes a
számunkra.
Ezt a jövőt szem előtt tartva szálltam ki az autóból, lendületes
léptekkel felsiettem a verandára, és elfordítottam a bejárati ajtó
kulcsát. Azután színpadias mozdulattal kisegítettem Jesst a kocsiból, az
ölembe kaptam, és átléptem vele a küszöbön, be a házba. Ezt a
romantikus szertartást nem volt alkalmam eljátszani vele, amikor
összeházasodtunk.
Az együtt járásunk viharos időszak volt. Docensként dolgoztam,
modern újságírást tanítva a Vermonti Egyetemen. Jess általános iskolás
tanítónői diplomáján dolgozott. Egy közös barátunk buliján
ismerkedtünk meg, egész éjszaka Truman Capote Hidegvérrel című
regényéről beszélgettünk. Egészen különleges találkozás volt a
számomra – Jess okos és életörömtől kicsattanó nő volt. Az arca
felragyogott, amikor mosolygott, amit elég gyakran tett, a szeme pedig
egyenesen a gondolataiba vezető, tágra nyílt ablaknak bizonyult. Azon
a hajnalon már tudtam, hogy Jess az a nő, akivel életem további részét
el akarom tölteni.
Hat hónappal később házasodtunk össze. Rá hat hónappal
megszületett Maggie.
– Most avassuk fel a helyet hivatalosan is, vagy holnap?
– kérdeztem, ahogy az ölemből ismét talpra állt az előszobában.
– Most akarom – kacsintott Jess. – Most azonnal.
 Kéz a kézben lépdeltünk be a ház mélységeibe. Egy pillanattal
később megtorpantam, mert a mennyezeti csilláron akadt meg a
szemem. Égett, teljes fényességében. Jess is észrevette.
– Talán Hibbs hagyta nekünk felkapcsolva.
Reméltem, hogy valóban ez történt. Különben a villamoshálózati
probléma, amiről Janie June azt ígérte, gondja lesz rá, még mindig nem
oldódott meg. Nem akadtam fenn ezen túlságosan, mivel ebben a
pillanatban Jess a kanyargós lépcsősor felé vonszolt, pajkos szemmel,
csintalan ábrázattal.
– Mennyi szoba! – ámuldozott. – Lehet, hogy mindegyiket fel kéne
avatnunk.
Fürgén követtem őt a lépcsőkön, teljesen megfeledkezve a csillárról.
Egyetlen gondolatom a feleségem és a lányom volt, és az, milyen
csodálatos lesz a közös életünk ebben a házban.
Fogalmam sem volt, mit tartogat a számunkra a Beléndek-villa.
Nem sejtettük, hogy az a ház kis híján megfojt majd bennünket.
Hogy az az összesen húsz nap, amit végül benne eltöltünk, egyetlen
folyamatos rémálom lesz.
Ha bármit is sejtettünk volna ebből, azonnal hátat fordítunk annak
a helynek, otthagyjuk, és felé se nézünk soha többé.
 Három
Lassan besötétedik, amikor csörömpölve megállok a kocsival a
kovácsoltvas kapu előtt. Az ég olyan lilás színben pompázik, akár egy
véraláfutás. A kapu túloldalán haloványan látszik a meredeken emelkedő
kavicsos út, amely az erdőbe vezet. A domb tetején, a fák közül előkandikál
egy ház sötét teteje és egy ablaküveg villanása, ahogy a hold fénye
tükröződik benne.
A Beléndek-villa. Maga a Horrorház.
A fejemben apám intelmei visszhangoznak.
Az a hely nem biztonságos. Legalábbis neked nem.
Elhessegetem őket, Allie-t hívom, közlöm vele, hogy minden rendben,
megérkeztem.
– Milyen? – kérdezi.
– Nem tudom. Még nem nyitottam ki a kaput. Allie megáll egy
pillanatra, mielőtt válaszol.
– Még meggondolhatod.
– Tudom.
– Nem késő visszafordulni.
Ezt is tudom. Sarkon fordulhatnék, visszaindulhatnék Bostonba, és
elfogadhatnám anyám ajánlatát: megvennék tőlem a Beléndek-villát úgy,
hogy meg se nézem.
Megpróbálhatnám elfogadni, hogy soha nem derül ki a számomra,
valójában mi volt az oka annak a villámgyors távozásnak azon a régi júliusi
éjjelen. Úgy tehetnék, mintha a szüleim nem hazudtak volna nekem egész
életemben, és mintha ezek a hazugságok nem lennének ma elválaszthatatlan
részei annak, aki vagyok.
De képtelen vagyok rá. Próbálkozni is fölösleges vele.
– Tudod, hogy nincs más választásom – jelentem ki.
– Tudom, hogy azt hiszed, nincs – feleli erre Allie. – De nem lesz
könnyű.
Azt tervezem, hogy a nyarat a Beléndek-villában töltöm, és rendbe
szedem a házat annyira, hogy el lehessen adni. Nem teljes felújításban
gondolkodom. Egyértelműen nem olyan kipofozásban, mint amit Allie-vel
rendszeresen végzünk. Inkább egyfajta állapotfrissítésben. Tisztasági festés,
új járólapok. Ami használható, rendbe hozni, ami nem, kicserélni.
 – Úgy beszélsz, mintha legalábbis soha életemben nem újítottam volna
fel egyetlen régi házat sem.
Erre a megjegyzésemre Allie felsóhajt.
– Nem erre céloztam.
A tervem másik részére gondol, ami abban áll, hogy megpróbálok
kideríteni néhány morzsát az igazságból, bárhol, bármelyik sarokban is
rejtőzzenek ezek a morzsák. Pontosan ezért nem jött el ide velem. Ahogy a
mozifilmekben szokták mondani, ez személyes ügy.
– Minden rendben lesz velem – közlöm Allie-vel.
– Mondja ezt nekem az a csaj, aki még mindig nem szállt ki az autóból –
kommentálja, és tagadhatatlanul rátapintott. – Tényleg biztos vagy benne,
hogy készen állsz erre? És nem építőanyagok és kocsi tele mindenféle
elképzelhető szerszámmal típusú készen állásra gondolok. Hanem a
lelkiekre.
– Szerintem igen.
Ez a legőszintébb válaszom jelen pillanatban.
– Mi lesz, ha az igazság, ami után kutatsz, mégsem ott van?
– Minden háznak megvan a maga története – felelem erre.
– A Beléndek-villáé már ismert – jegyzi meg Allie.
– Azt a sztorit apám írta. Az égvilágon semmi beleszólásom nem volt,
ugyanakkor a mai napig meghatározza az életemet. Legalább meg kell
próbálkoznom azzal, hogy az igazi történetet is megismerjem, amíg még
van rá lehetőségem.
– Biztos, hogy nem akarod, hogy én is odamenjek? – kérdezi Allie
ellágyult hangon. – Ha nem is lelki támasznak, legalább azért, mert a régi
házak gyakran kiszámíthatatlanok. Nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy
van segítséged.
– Hívni foglak, ha bármi gond lesz – ígérem.
– Nem – tiltakozik Allie. – Naponta legalább egyszer felhívsz vagy
üzenetet írsz. Különben azt fogom gondolni, hogy elhaláloztál valamilyen
kalandos balesetben, amiben szerepel egy láncfűrész is.
Befejezve a beszélgetést kiszállok végre a kocsiból, és a kapuhoz
megyek. Legalább másfél méter magasan tornyosul fölém. Az a fajta kapu,
amit leginkább zárt intézetek vagy börtönök bejárataként szokott látni az
ember.
Megtalálom a kulcsot, behelyezem a zárba, és elfordítom.
Fémes kattanással nyílik.
 Szinte ezzel egy időben felhangzik egy – legalább annyira érdes, mint
amennyire váratlan – férfihang a ház belsejéből.
– Ha a bajt keresi, már meg is találta. Most pedig tűnés attól a kaputól.
Megpördülök a tengelyem körül, kezemet fölemelve, mint valami
betörő, akit rajtakaptak.
– Elnézést, én ebben a házban laktam.
A kocsi reflektorfénye, amit azért hagytam bekapcsolva, hogy jobban
lássak, most elvakít. A mögötte lévő területet próbálom vizslatni a sötétben,
amikor a hang tulajdonosa belép a fénybe. Magas, izmos férfi
farmernadrágban és fekete pólóban. Fiatalos külseje ellenére negyven
fölöttinek saccolom, különösen amikor közelebb lép, és meglátom az őszülő
foltokat a borostájában.
– Maga Ewan Holt gyereke? – kérdezi.
A tarkómon kellemetlen viszkető érzés. Igen, Ewan Holt lánya vagyok,
de attól még nem „gyerek”. Csak azért nem tiltakozom, mert egyértelmű,
hogy ez az ember ismerte apámat.
– Igen. Maggie.
A férfi erőteljes léptekkel közelít, kezét nyújtva. Közelről feltűnik az is,
mennyire jóképű. Most már egyértelmű, hogy negyvenes, de olyan
kidolgozott izmokkal és sportos alkattal, hogy arra gondolok, biztosan
fizikai munkát végez. Feszes alkar, vaskos bicepsz. A pólója alatt széles
mellkas és irigylésre méltóan vékony csípő.
– A gondnok vagyok – közli, megerősítve a benyomásaimat.
– Dane a nevem. Dane Hibbets.
Apám említett egy Hibbetset a Könyvben. De azt Waltnak hívták, nem
Dane-nek.
– Maga Hibbets gyereke?
– Az unokája, egészen pontosan – feleli. – Walt néhány éve meghalt.
Átvettem a helyét, úgymond. Ami azt is jelenti, hogy talán jobb lenne, ha
befejezném az ácsorgást, és segítenék a kapuval.
Segédkezik a nyitásban, ő húzza az egyik oldalon, én tolom a másikon.
– Jut eszembe, hallottam a szomorú hírt, hogy az édesapja meghalt.
Nagyon sajnálom. A helybeliek közül néhányan talán nem fognak szépeket
mondani róla. Errefelé nem túl népszerű a könyv, amit írt. Enyhén szólva.
De jó ember volt, és ezt szoktam is mondogatni mindenkinek itt. Nem
sokan lettek volna olyanok, mint ő, hogy folyamatos fizetést adnak nekünk,
még azután is, hogy huszonöt éve nem is itt laknak.
 Mellkasomba hasít a meglepetés.
– Apám folyamatosan fizetett maguknak?
– Igen, végig. Először a nagyapámnak, azután nekem. És, majd
elfelejtettem, Mrs. Ditmernek is. Füvet nyírok, csinosítgatom a kertet,
hetente egyszer ránézek a házra. Elsa – vagyis Mrs. Ditmer – havonta
egyszer alaposan kitakarított. A munkát a lánya vette át, most, hogy Elsa
már nincs abban az állapotban, hogy finoman fejezzem ki magam…
– Beteg?
– Alzheimere van. Szegény. A legrosszabb ellenségemnek se kívánom.
De az apja megtartott minket, és amikor csak ellátogatott ide, mindig
benézett hozzám.
Újabb meglepetés. Akkora, hogy elengedem a kaput, ami nagy
lendülettel ismét becsukódik.
– Apám visszajárt ide?
– Igen, vissza.
– Gyakran?
– Nem, nem annyira – feleli Dan. – Évente egyszer.
Noha megesküdött, hogy soha nem teszi be ide a lábát többé.
Noha a halálos ágyán nekem is amiatt könyörgött, hogy ne jöjjek el ide
soha.
Ezeknek a látogatásoknak a ténye ellentmondásban áll mindazzal, amit
életem során a Beléndek-villáról hallottam. Hogy tiltott zóna a
családunknak. Hogy távol kell tartanom magam tőle.
„Az a hely nem biztonságos. Legalábbis neked nem.”
Miért gondolta azt az apám, hogy ő idejöhet, én viszont nem? Miért nem
említette soha, egyetlenegy szóval sem, hogy a Beléndek-villa még mindig
az ő tulajdonában van, mi több, rendszeresen visszalátogat ide?
Dane folyamatosan furcsán méreget. Pillantásába kíváncsiság és
aggódás vegyül. Sikerül annyira összeszednem magam, hogy végre
feltegyem neki a következő kérdést.
– Mikor járt itt apám utoljára?
– Múlt nyáron – érkezik a válasz. – Minden évben ugyanazon a napon
jött: július 14-én.
Ismét döbbenet. Mintha egy jókora pofont kaptam volna. Meg kell
kapaszkodnom a kapuban, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Zsibbadt
ujjakkal markolászom a kovácsoltvas cirádákat.
– Minden oké, Maggie? – kérdezi Dane.
 – Igen – motyogom, bár nem őszinte a válaszom.
Július 14-e volt az a bizonyos éjjel, amikor a családunk elmenekült a
Beléndek-villából. Ez nem lehet véletlen, noha fogalmam sincs, mire
utalhat. Próbálok logikus magyarázatot találni, miért pont ezen a félelmes
dátumon látogatott el ide minden évben az apám, de minden igyekezetem
kudarcot vall.
– Mennyi ideig maradt, amikor eljött? – kérdezem.
– Csak egyet aludt mindig – válaszolja Dane. – Nem akartam
kérdezősködni, hisz nem volt kötelessége az orromra kötni, mi járatban van.
Mint ahogy magának sem kell elárulnia, mégis…
Azt akarja tudni, mi a fenét keresek itt most én?
Dane hátrapillant a kocsim rakományára. A furgon hátuljában, a
vászontető alatt egy halom tartós élelmiszer, több szerszámosláda, és annyi
dinamó, ami egy kisebb építési területet ellátna árammal. Asztali körfűrész.
Fúrógép. Csiszoló.
– Azért jöttem, hogy megnézzem, milyen állapotban van a ház, rendbe
hozzam, és előkészítsem az eladásra.
– A ház állapota kiváló – közli erre Dane. – Erős az alapozása, a
szerkezete is stabil. Jó karban van, ahogy mondani szokás. Persze itt-ott
lehetne rajta javítani. De hát rajtam is.
Hamiskás vigyorral néz rám, világossá téve, hogy tudatában van,
mennyire jóképű. Fogadnék, hogy a bartlebyi nők bomlanak utána. Pechjére
én nem vagyok nyitott az ilyesmire.
– Maga szerint el tudom adni a házat? – tudakolom, visszaterelve a
beszélgetést a gyakorlatiasabb mederbe.
– Egy ilyen házat? Amit ráadásul ennyi titokzatos sztori is körbeleng?
Persze. De érdemes lesz vigyázni, kinek adja el. A helyiek nem igazán
díjazzák, hogy turistalátványosság lett ez a ház.
– Bartleby lakói gyűlölik apám könyvét, ugye?
– Utálják, igen – ismeri el Dane, úgy köpve ki a szót, mintha valami
undorító falat lett volna a nyelvén. – A legtöbben a pokolba kívánják azt a
könyvet.
Nem állíthatom, hogy nem értem meg őket. Egyszer azt mondtam Allie-
nek, hogy a Könyv árnyékában élni olyan, mintha valamelyik szülőm
gyilkosságot követett volna el. Én pedig tettestárs lennék. El lehet képzelni
ennek alapján, mit jelenthet a városnak, hogy ennyire a figyelem
középpontjába került. Oda a jó híre, az ingatlanok árai mélyre zuhantak. A
Horrorház a Vermont-beli Bartlebyt feltette a térképre, de ez esetükben
semmi pozitívat nem jelentett.
– És maga? – kérdezem Dane-t. – Mit gondol az apám könyvéről?
– Semmit. Nem olvastam.
– Akkor maga az egyetlen ember. Örülök, hogy végre találkoztunk.
Dane megint elvigyorodik. Ezúttal őszintén, ami sokkal jobban áll neki,
mint az előző, művi mosolya. Előtűnik egy gödröcske a jobb orcáján,
közvetlenül a borostája fölött.
– Ha jól látom, nem igazán lelkesedik a könyvért – jelenti ki.
– Fogalmazzunk úgy, hogy rosszul bírom a baromságokat. Különösen ha
én vagyok ezeknek a baromságoknak az egyik főhőse.
Dane nekitámaszkodik a kapu melletti kőfalnak, karját keresztbe fonja,
fejét a Beléndek-villa felé billenti.
– Akkor feltételezem, hogy nem fog félni egyedül ebben a nagy házban.
– Maga több időt töltött benne, mint én. Van valami okom félni?
– Csak ha megijesztik a porcicák – feleli. – Azt mondja, renoválni akarja
a házat. Ért az ilyesmihez?
Az idegesítő viszketés visszatér a tarkómon.
– Ehem. Egy kevéskét.
– Elég komoly munka.
Ez a mondat többről szól, a ki nem mondott célzás úgy marad a
levegőben, mint egy hulló őszi levél. De pontosan értettem így is. Valami
halvány macsójelleg, atyáskodás egy nő fölött. Rengetegszer tapasztalom.
Folyamatosan tesznek fel nekem az emberek olyan kérdéseket, amelyek egy
férfi esetében eszükbe sem jutnának. Biztos, hogy meg tudom csinálni? El
fogom bírni? Tényleg értek hozzá?
Dane megjegyzésének második fele kis szünet után érkezik – és
valamivel több hely jut benne a női egyenjogúságnak.
– Úgy értem, egy embernek.
– Elbírok vele.
– Elég sok meló lesz – vakargatja az állát. – Különösen ha tényleg
komolyan abban gondolkodik, hogy elpasszolja.
Rájövök, hogy mégsem valami kemény macsóval állok szemben. Inkább
arról van szó, hogy munkát szeretne, és ezt kerülő úton közli velem.
– Van tapasztalata házfelújításban? – kérdezem.
– Ehem. Egy kevéske.
 A saját válaszomat szó szerint visszahallani inkább vicces, mint irritáló.
Világos, hogy Dane Hibbets és én kölcsönösen alulértékeltük egymást.
– Ez a specialitásom – teszi hozzá. – Generál kivitelezés. Lakások
felturbózása. Ilyenek. De mostanában nem igazán virágzik az üzlet.
Egy pillanatra végigmérem, azon gondolkodva, megéri-e felvennem
Dane-t, vagy inkább csak a gond lesz vele. Allie- nek azonban igaza van, a
szaktudásom és a tapasztalataim ellenére biztosan elkél majd a segítő kéz.
Dane ismeri a Beléndek-villát. Jobban, mint én. És ha apám valami miatt
érdemesnek találta arra, hogy hosszú éveken keresztül az alkalmazásában
tartsa, akkor valószínűleg nem lesz rossz ötlet, ha most én is felveszem
magam mellé.
– Fel van véve – közlöm vele. – Tisztességes bért fogok fizetni a házban
végzendő munkálatokért. Amikor eladom, mondhatja nyugodtan, hogy
nagyrészt maga végezte a felújítást. Ez adhatna egy lökést a cégének is.
Oké?
– Oké – feleli. Kezet ráztunk.
– Rendben. Holnap kezdünk. Nyolckor? Dane összecsapja a bokáját és
szalutál.
– Itt leszek, főnök.

***
A bejárati kaputól a házig vezető kocsiút tele van várakozással, időnként
csalódással is. Arra számítok, hogy a kanyargós úton felfelé olyan érzésem
lesz, mintha hullámvasúton lennék – rémülettel teli pillanatok, szúrós
szorongás. Ehelyett nyugalomban halad az autó az erdő belsejébe. Békés a
vidék, noha az alkony köde tompítja az erdő körvonalait.
Egyetlen dolog tűnik fel: egy hegyes levelű növény burjánzása, végig az
út mentén. Dús virágai fehéren fénylenek a kocsi reflektorfényében, mint
megannyi ásító koponya.
Beléndek. Mindenütt.
Az erdő mélyén is tenyészik. Körbefonja a fatörzseket. Befutja a
domboldalt. Egyedül a domb tetejét kímélte meg, mintha csak a Beléndek-
villa riasztotta volna el onnan.
Gondolatban már megacéloztam magam a pillanatra, amikor majd teljes
pompájában felbukkan előttem a villa. Mivel saját emlékeim nincsenek már
róla, arra számítottam, hogy a torkomban fog dobogni a szívem, amikor
megpillantom az apám leírásából oly ismerős épületet. A Könyvben a
Beléndek-villa olyan, mintha valami régi vágású, fekete-fehér horrorfilmből
került volna a dombtetőre. Fekete ablakokkal, viharfelhőkkel a hegyes tető
fölött.
Első pillantásra azonban a Beléndek-villa kicsit sem tűnik
félelmetesnek. Egyszerűen csak egy méretes házat látok, amire bizony ráfér
a felújítás. Még az alkonyati fényben is látszik, hogy a homlokzati részeket
durván elhanyagolták az utóbbi években. Az ablakpárkányokról nagy
darabokban pattogzik a festék, az egyik második emeleti ablak végig van
repedve.
De nem mondhatni, hogy ne lenne meg a maga szépsége. Masszív falak.
Első pillantásra szerkezetileg is teljesen rendben lévőnek tűnik. A veranda
lépcsői megőrizték a formájukat, az alapszerkezet sem mutat repedéseket.
Dane-nek igaza van. Jó karban van a ház.
Mielőtt elindultam Bostonból, utánanéztem, hogy az épület valóban rá
van-e még kötve mindenfajta közműszolgáltatásra. Már ott gyanút kellett
volna fognom: ha van víz és gáz is, akkor apámnak nyilván kellett a ház
valamire, nem csak emlékbe tartotta meg. A Beléndek-villa az összes
modern komforttal el van látva: folyó víz, gáz, villany. Egyedül a telefon
hiányzik, ezért aztán az autóból hívom fel anyámat. Szándékosan olyan
időpontot választottam az idejövetelre, amikor ő és a mostohaapám már
Caprin tartózkodnak. Amikor anyám ezt az üzenetet hallgatja, már messze
járnak.
– Szia, anyu. Én vagyok. Csak annyit szerettem volna mondani neked,
hogy noha nagyra értékelem az ajánlatodat, miszerint megvásárolnátok
tőlem a Beléndek-villát, inkább úgy döntöttem, hogy magam fogom rendbe
hozni és eladni. – A feszültségtől itt elmélyül a hangom, mert most jön az a
rész, amit tényleg nem fog bírni. – Igazából már innen telefonálok.
Csak akartam, hogy tudd. Jó szórakozást Caprin!
Leteszem a mobilt, becsúsztatom a zsebembe, és a hátsó ülésen lévő
csomagjaimért nyúlok. Két bőrönddel és egy jókora méretű vitorlavászon
hátizsákkal a hátamon lépkedek a Beléndek-villa bejáratához. Egy
pillanatig a kulcsokkal matatok, majd az ajtó panaszos nyikorgással
kinyílik.
Bedugom a fejem a résen, sötétbe burkolódzó belső tereket látok. Furcsa
szag csapja meg az orromat – áporodott levegő, por és még valaminek a
szaga. Egy nagyon kellemetlen valaminek.
A bomlásnak.
 Ahogy ott állok, és beszippantom a Beléndek-villa levegőjét, eszembe
jut, hogy talán most félnem kellene. A Könyv lelkes olvasótábora biztosan
félne. Wendy Davenport meg a többi tíz- és tízezer rajongó. Ha ők lennének
itt, minden bizonnyal halálra lennének rémülve attól a rengeteg
szörnyűségtől, ami csak arra les, hogy valaki rájuk nyissa az ajtót.
Én viszont nem.
Ha félek is most valamitől, az prózaibb okokra vezethető vissza.
Leginkább az aggaszt, hogy honnan jön ez az átható bűz. A fa korhadása
okozza? Termeszek? Valamilyen erdei állat betévedt ide a télen, és bent
pusztult el?
De az is lehet, hogy a képzeletem űz tréfát velem. Hiszen biztos voltam
benne, hogy egy rothadó házat találok. Nem arra számítottam, hogy lesz
gondnok, házvezetőnő. Álmomban sem gondoltam volna, hogy apám
minden évben egyszer eltöltött itt egy éjszakát.
Belépek az előszobába, lerakom a holmijaimat. Felkapcsolom a
világítást az ajtó mellett. A fejem fölötti lámpa felgyullad. Egy molylepke
került a csapdájába. Az üvegbúra belsejében jól kivehető a verdeső
szárnyak sziluettje.
Nem igazán tudnám megmondani, mire számítok, amikor elindulok
felfedezőútra a ház belsejébe. Nyilván mocsokra mindenütt.
Elhanyagoltságra. Pókhálókra. Lyukakra a mennyezeten. Madárpiszokra a
padlón. Ehelyett minden tiszta, bár nem makulátlan. Az előszoba padlóját
vékony porréteg fedi. Amikor hátrafordulok, látom a cipőm nyomait.
Haladok tovább, hajt a kíváncsiság. Azt gondoltam, ha majd belépek ide,
biztosan feltörnek az emlékek, bármilyen haloványan is. Felsejlik, amikor
kislányként ott álltam a verandán vagy a konyhában ücsörögtem, vagy
bevillan, hogyan másztam meg a szobámba vezető lépcsőket lefekvéskor.
De semmi.
Az összes emlékem a Könyv leírásaiból származik. Végiglépdelek azon
az útvonalon, amelyen a szüleim jártak, amikor először nézték meg a házat.
Amit apám oly részletesen taglalt. Elhaladok a lépcsőház mellett. A csillár
alatt állok, felnézve néhány pókhálót látok a karjain. A nagyszobába lépek.
Megállok a kandalló előtt, ahol elvileg William Garson komor képmása
kellene hogy visszanézzen rám.
A festménynek azonban nyoma sincs. Csupán egy nagy, szürkére festett
kőfalat látok. Ami két dolgot jelenthet: vagy soha nem létezett az a kép,
vagy apám lefestette valamelyik titkos látogatása alkalmával.
 Ezután következik az ebédlő és a konyha a csengőkkel teleaggatott
falával, amelyek hajdan bizonyosan fényesen ragyogtak, mostanra viszont
erősen eszi őket a rozsda. Megérintem az egyiket, amelyik fölött a
„Társalgó” felirat áll. Rövid, rosszkedvű csengést hallat.
Átvágok a konyha túloldalára, közben felpillantok a mennyezetre. Az
asztal fölötti négyszögletes falrész elüt a környezetétől. A festés színe azon
a részen nem igazán harmonizál a konyha többi részével, és jól látható a
szegély vonala, ahogy bemeszelték azt a felületet. A középső részén
szürkés, ovális folt, ahol a fal kezdett felpúposodni.
Egy vízfolt.
Noha több évtizedesnek néz ki, ez a folt mégiscsak azt jelenti, hogy
valamikor valamilyen szivárgás volt a mennyezeten. Nem jó hír.
A konyha végében már nem megyek le a pincébe. A penész orrfacsaró
bűze arra késztet, hogy halasszam el felfedezőutamat, és napközben,
védőfelszerelésben látogassak le oda.
Visszamegyek a kör alakú társalgóba, amely kisebb, mint amilyennek
elképzeltem. Mint ahogy az egész ház az. Apám elbeszélései felnagyították
– olyasfajta zegzugos helyet festett le, amilyen leginkább a rémregényekben
szokott előfordulni. A valóság sokkal szerényebb. A ház persze nagy, de
meglepően szűkösek benne a terek. A zsúfoltság érzetét tovább fokozza a
sötét fából készült berendezés és a régimódi, dohos tapéta.
A társalgó tele van bútorokkal, mindegyik letakarva, ezáltal szellemek
tanyájára hasonlít. Felhajtom a lepleket, hatalmas porfelhő kavarodik.
Amikor leülepszik, olyan értékes bútorkollekció tárul fel a szemem előtt,
hogy egy múzeum is megirigyelhetné.
Valószínűleg Garsonék családi bútorai lehetnek. Ilyen bútorokat
akkoriban az én szüleim egészen biztosan nem engedhettek volna meg
maguknak. Különösen azt a cseresznyefa íróasztalt nem, amely a félkörív
alakú, ablakokkal teli fal közelében állt. Az íróasztal felső részén az ajtókat
szárnyként lehetett kitárni. Benne fiókok, tintásüvegekkel és
írószerszámokkal, egy kis méretű, ovális tükör és farekeszek a levelek
szortírozására. A porlepte papírhalmazt átbogarászva találok felbontatlan
számlákat, régi szórólapokat és fakult bolti reklámokat, több közülük
legalább tízéves volt.
Mellettük aranykeretes fénykép áll. Kezembe veszem, és megpillantom
magamat a szüleimmel. Ez a kép feltételezhetően még a Beléndek-villába
költözésünk előtti időkből származik, mivel mindannyian boldognak
nézünk ki rajta. Különösen a szüleim. Csinos pár voltak. Anyám karcsú,
nyúlánk alakjával, szemtelen pillantásával jól ellenpontozta apám kissé
elhanyagolt sármos fazonját. A képen apám átkarolja anyám derekát, és
magához húzza. Anyám apámra néz, olyan mosollyal, amit már hosszú
évek óta nem láttam nála.
Egy nem nagy, de boldog család. Volt.
A képen a szüleim előtt állok, lófarkas frizurával, széles vigyorgásom
felfedi, hogy az egyik első fogam hiányzik. Annyira fiatal vagyok és
annyira felhőtlenül boldog, hogy szinte nem ismerek magamra. Belenézek
az ovális tükörbe, és egy pillanatra összevetem annak a nőnek a képét, aki
ma vagyok, azzal a kislánnyal, aki voltam. A hajam most egy árnyalattal
sötétebb, lazán omlik a vállamra. Ha olyan széles mosolyra húzom az
ajkamat, mint a képen, erőltetettnek, természetellenesnek tűnik. A
mogyoróbarna szemem nemigen változott, bár mostanra van a
pillantásomban egy olyasfajta keménység, aminek akkoriban még nyoma
sem volt.
Visszateszem a képet az asztalra. Nem szívesen nézegetem ezt a régi
énemet, aki sokkal fiatalabb és boldogabb. Azt juttatja eszembe, hogy ki
voltam régen – és hogy talán ma is ő lennék, ha a Könyv nem létezne.
Lehet, hogy Allie-nek igaza volt. Lehet, hogy mégsem állok készen erre
az egészre.
Elhessegetem ezt a gondolatot. Most itt vagyok, ezen a helyen, és
rengeteg a tennivalóm. Idetartozik az íróasztal további vizsgálata is. A
papírhalmok között lapul egy ezüst levélvágó kés, amely ugyanolyan
patinásnak tűnik, mint maga az íróasztal. Feltételezésem bebizonyosodik,
amikor a kezembe véve fölfedezem rajta a bevésett, cirádás kezdőbetűket.

W. G.
William Garson, gondolom.
Visszateszem a kést, kezem a mellette lévő papírlapot érinti. Kettéhajtva,
írással lefelé fekszik az asztalon. Megfordítom. Egyetlen szó mered rám,
tintával írott, széles, nyomtatott, kiabáló betűk.

HOL???
 Tömör, egyetlen szavas kérdés, de egy sereg másikat vet fel. Hol van
micsoda? Miért keresi valaki ezt a valamit? És, mindenekelőtt, ki írta? Mert
egy dolog biztos: ez nem apám kézírása.
Fölemelem a papírt. A vaskos kérdőjeleket vizsgálom még akkor is,
amikor hirtelen zajt hallok.
Reccsenést.
A szomszéd szobából. Az Indigo-szobából.
Egy ugrással kipenderülök a konyhát a társalgótól elválasztó előtérbe, és
a másodperc töredékéig biztos vagyok benne, hogy Árnyék bácsit pillantom
majd meg. Ostobaság, tudom. De a Könyv végigkísérte a gyerekkoromat, és
ezért már valóságosnak érzem őt, noha tudom, hogy nem létezik.
Árnyék bácsi természetesen nincs ott. Semmi sincs. Csak az előszoba
másik végét látom az Indigo-szoba bejáratával, belül sötétség, teljes csend.
Amikor azonban visszaindulok az íróasztalhoz, megint reccsenést
hallok.
Ezúttal hangosabbat.
Belepillantok az íróasztal ovális tükrébe. Benne az Indigo- szobába
vezető folyosó látszik a vállam fölött. Bent továbbra is sötét van. Továbbra
is csend.
Ekkor valami megmoccant.
Halovány, foltszerű alak suhan át a folyosón. Egy villanás, semmi több.
Átrohanok az Indigo-szobába, próbálok nem Árnyék bácsira gondolni,
de pontosan őrá kell gondolnom egyfolytában, annak ellenére, hogy három
szó visszhangzik a fejemben.
Ő nem létezik.
Ami azt jelenti, hogy ez valami más volt. Nagy valószínűséggel
valamilyen állat. Egy olyan lény, aki tudja, hogy ez a ház az év 364 napján
üresen szokott állni. Egy olyan lény, akinek a jelenlétét egészen biztosan
nem óhajtom elviselni most, hogy itt vagyok.
Az Indigo-szobában nekiesem a villanykapcsolónak. A mennyezetről
lógó csillár nem reagál. Vagy a vezetékek öregedtek el, vagy kiégtek az
izzók. De az előtérből bevilágító fényben mégiscsak ki tudok venni néhány
részletet. Harsogó zöld falak, parketta, további, kísértetruhába öltöztetett
bútordarabok.
Ami viszont nem látható, az Indigo Garson portréja a kandalló fölött. A
nagyszobához hasonlóan a kőfal itt is le van festve szürke festékkel.
 Hátat fordítok a kandallónak, és valami hirtelen felém mozdul a szoba
egyik koromsötét sarkából.
Nem valamilyen állat. Nem Árnyék bácsi.
Egy hihetetlenül sápadt öregasszony arca bontakozik elő a félhomályból.
Kiáltás hagyja el a torkomat, amikor az asszony felém közelít.
Botladozva halad felém, tárt karokkal, papucsba bújtatott lába felbukással
fenyegetve tapossa minden lépésnél a hálóinge szegélyét. Nemsokára odaér
hozzám, két kezébe veszi az arcomat, a tenyerét is rászorítja, majd a keze
befedi az orromat, számat. Először azt hiszem, meg akar fojtani, de azután
karja a vállamra hull, és kétségbeesett ölelésben magához szorít.
– Petra, édes kicsikém – mondja. – Hát visszajöttél.

JÚNIUS 26.
1. nap
Átköltözésünk a burlingtoni lakásból a Beléndek-villába
zökkenőmentes volt. Leginkább azért, mert az én nagyszámú
könyveimen, a ruháinkon és néhány válogatott csecsebecsén kívül
nemigen volt költöztetnivaló. Úgy döntöttünk, hogy a villában lévő
legtöbb bútort használatba fogjuk venni, ami leginkább anyagi
megfontolásból volt célszerű döntés. Egyedül a hálószoba-garnitúrától
szabadultunk meg.
– Nem fogom arra kényszeríteni a lányomat, hogy egy halott
ágyában aludjon – jelentette ki Jess. – Én magam pedig egészen
biztosan nem fogok annak a férfinak az ágyában aludni, aki megölte.
Még egy dologhoz ragaszkodott a feleségem: el kellett égetnünk egy
nagy csokor zsályát, mivel ez állítólag megszabadítja a házat a negatív
energiáktól. Úgyhogy miközben Jess parázsló füvekkel a kezében
járkált a házban, füstcsíkot húzva maga után, mint valami két lábon
járó füstölőpálcika, én a konyhában foglalatoskodtam. Kipakoltam azt
a sokdarabos étkészletet, amit Jess szintén a nagyapjától örökölt.
A segítségem Elsa Ditmer volt, aki a kapu előtti terület egyik kis
házában lakott, míg a másik házban Mr. Hibbs a feleségével. Anyjához
és nagyanyjához hasonlóan ő is takarításból élt, többek között a
Beléndek-villa takarításából. És miközben mi nem engedhettünk volna
meg magunknak egy teljes állású takarítónőt, nagy örömmel vettük fel
őt pár napra, a beköltözésünk idejére segítségnek.
 Keménykötésű asszony, a negyvenes évei elején járhatott. Lágy
szavú, barátságos ábrázatú teremtés. Első alkalommal mindjárt
házavató ajándékkal jelent meg nálunk: egy vekni kenyeret és egy kis
sót hozott, apró fadobozban.
– Így szokás – magyarázta. – Azért, hogy soha ne éhezzenek az új
otthonukban.
Ennél több szava azután alig volt, míg dolgozott. Csak akkor szólt,
ha kérdezték. Amikor Jess zsályafelhőbe burkolózva áthaladt a
konyhán, igyekeztem megnyugtatni Elsát:
– Nem vagyunk ám fura népek. Most valószínűleg azt gondolja, hogy
mi vagyunk a legbabonásabb emberek a Földön.
– Egyáltalán nem gondolom. Ahonnan én származom, ott mindenki
nagyon babonás.
Elsa fölemelt egy frissen kicsomagolt desszertestányért.
– Németországban hagyományosan ezt most eltörném.
A cserepek szerencsét hoznak. Úgy tartják.
– És tényleg hoznak?
– Az én tapasztalatom szerint nem. – Szomorúan elmosolyodott. –
Talán mert nem törtem el elég tányért életemben.
Elsa óvatosan visszatette a tányért az asztalra. Észrevettem a gyűrűt
a jobb keze gyűrűsujján. Alig negyven, és már özvegy.
– Vegye csak fel újra azt a tányért – mondtam, majd fürgén
kicsomagoltam még egyet ugyanabból a készletből, és odakoccintottam
az Elsáéhoz. – Akkor most.
– Képtelen lennék rá – enyhén elpirult. – Olyan szép tányérok.
Tényleg azok voltak. És rengeteg volt belőlük. Kettővel több vagy
kevesebb, nem számít.
– Megér ennyi áldozatot, ha cserébe szerencsét hoznak nekünk itt.
Elsa Ditmer vonakodva ráállt. Együttes erővel földhöz vágtuk a két
tányért. Ezer darabra törtek.
– Már most nagyon szerencsésnek érzem magam – jegyeztem meg,
kezemben a kis seprűvel és lapáttal, a cserepeket takarítva. –
Legalábbis szerencsésebbnek, mint Curtis Carver.
Elsa arcára fagyott a mosoly.
– Bocsánat – szabadkoztam –, durva megjegyzés volt.
Ön valószínűleg ismerte őket.
 – Egy kicsit, igen – bólintott Elsa. – Átjártam takarítani, amikor
szükség volt rám.
– Milyen emberek voltak?
– Boldognak tűntek kezdetben. Barátságosan viselkedtek.
– És Curtis Carver? Ő…
Megálltam, kerestem a megfelelő szót. Elsa Ditmer ismerte azt a
férfit. Az is lehet, hogy kedvelte, és nem akartam megbántani az
érzéseiben, ha ez így volt. Meglepő módon ő fejezte be helyettem a
mondatot.
– …szörnyeteg volt-e? – tette fel a kérdést leplezetlen haraggal a
hangjában. – Mi más lehetett volna? Aki ilyet képes tenni a saját
gyermekével – vagy bárki máséval –, az csakis szörnyeteg lehet. De
nagyon ügyesen leplezte. Legalábbis az elején.
A kötelességtudó férj azt súgta bennem, hogy ne reagáljak erre a
mondatra. Hiszen megígértem Jessnek, hogy nem fogom a múltat
átráncigálni a jelenünkbe. De az újságírói énem legyőzte az engedelmes
házastársat.
– Mi történt? – kérdeztem a hangomat visszafojtva, hátha Jess épp
valahol a közelben járkál a zsályafelhőben.
– Megváltozott – mondta Elsa. – Ám az is lehet, hogy mindig is olyan
volt, csak én nem vettem észre azonnal. Kezdetben nagyon barátságos
ember volt. Lehengerlő. Utána, az utolsó látogatásaim alkalmával, már
idegesnek látszott. Nyugtalannak. A külseje is megváltozott. Fáradtnak
tűnt és nagyon sápadt volt. Akkoriban arra gyanakodtam, hogy a lánya
lehet az ok. Beteg volt.
– Komoly beteg?
– Csak azt tudom, amit Carver úr maga mondott el nekem. Hogy a
lánya beteg, és a szobájában kell maradnia. Az én lányaim szinte
összeomlottak emiatt. Nagyon szerettek átjárni játszani.
– Vannak lányai?
– Igen, kettő. Petra tizenhat, Hannah hatéves. – Elsa szeme
felragyogott, amikor kimondta a nevüket. – Jó gyerekek. Végtelenül
büszke vagyok rájuk.
Végeztem a cserepek összetakarításával, és kiürítettem a lapátot a
legközelebbi szemetesbe.
– Bizonyára nagyon nehéz lehetett a számukra egy jó barát
elvesztése, méghozzá ilyen rettenetes módon.
 – Nem hiszem, hogy Hannah teljesen felfogta, mi történt. Túl fiatal
hozzá. Annyit tud, hogy Katie nincs többé, de nem tudja, miért vagy
hogyan ment el. Petra viszont tud mindenről, részletesen. Még mindig
nem heverte ki. Erős védelmező ösztöne van. Sokat bír, az apja is ilyen
volt. Azt hiszem, Katie-t a második húgának tekintette. És nagyon fáj
neki a gondolat, hogy nem tudta megvédeni.
Megkockáztatok még egy kérdést, tudván, hogy Jess nagyon dühös
lenne, ha megtudná. Úgy döntöttem, bármit is derítek ki erről, nem
említem meg neki.
– Pontosan mit tett Curtis Carver? Semmit nem hallottunk a
részletekről.
Elsa habozott, figyelmét látszólag a megmaradt tányérok gondos
egymás tetejére rakására összpontosítva.
– Mondja el – kérleltem. – Ez a ház most már a mi otthonunk, és
tudni akarom, mi történt itt.
– Szörnyű volt – kezdte Elsa bizonytalanul. – Megfojtotta Katie-t,
amikor aludt. Szívből remélem, hogy nem ébredt fel közben. Hogy nem
jutott el a tudatáig, mit tesz vele az apja.
Megérintette a nyakában lógó keresztet, mintha magát próbálná
megnyugtatni, és elhinni, hogy ez a valószínűtlen eset valóban
megtörtént. – Utána Curtis, vagyis Mr. Carver, felment a
dolgozószobába, felhúzott egy szemeteszacskót a saját fejére, és egy
övvel szorosra kötötte a nyakán. Megfulladt. Próbáltam feldolgozni a
hallottakat. Semmit sem értettem. Őszintén szólva tökéletesen
érthetetlen volt a számomra, hogy egy ember hogyan képes
végrehajtani két ilyen tettet. Nem értettem, hogyan tekerhet valaki egy
övet a saját nyaka köré, amíg csak meg nem fullad, azt pedig, hogyan
volt képes megfojtani a lányát álmában, végképp nem tudtam felfogni.
Arra gondoltam, csakis elmebaj lehetett a háttérben. Valami beette
magát Curtis Carver agyába, és gyilkosságra, majd öngyilkosságra
késztette.
Vagy így történt, vagy Elsa Ditmernek van igaza: szörnyeteg volt.
– Nagyon szomorú történet – jegyeztem meg, de csak azért, hogy
mondjak valamit.
– Igen, az – felelte Elsa, ismét gyengéden megérintve nyakában a
keresztet. – Sovány vigasz, hogy az az édes Katie most már boldogabb
helyen van. Mert Jézus azt mondta: „Engedjétek hozzám jönni a
kisgyermekeket, mert ilyeneké az Isten országa.”
Mögöttünk megszólalt az egyik falicsengő. Elég meglepő volt,
tekintve, mennyire régiek és elhanyagoltak voltak azok a csengők. Nem
gondoltam volna, hogy még bármelyik ki tud adni hangot. Elsát, úgy
tűnik, váratlanul érte a hang. Keze továbbra is a feszületet simogatta,
arcára aggodalom ült ki. Egyre erősödő aggodalom, amikor a csengő
ismét megszólalt. Ezúttal folyamatosan szólt – gyenge, remegő hang
volt csupán, de így is betöltötte a konyha csendjét.
– Ez Maggie lesz, a lányom – tudtam, csak idő kérdése, hogy
észrevegye ezeket a csengettyűket. – Fölmegyek, és megkérem, hogy
hagyja abba.
Megnéztem a még mindig csilingelő csengő fölötti réztáblát –
Indigo-szoba –, és felsiettem a lépcsőn. Az első emelet levegője vaskos
zsályaillatú volt, amiből arra következtettem, hogy Jess néhány
pillanattal korábban járhatott ott. Lehet, hogy túl gyorsan ítélkeztem,
és nem a lányom, hanem a feleségem volt a ludas a csengetésben.
A ház elülső traktusa felé igyekeztem, arra számítva, hogy Jess a
társalgóban hordozza éppen a bokrétáját, aztán az Indigo-szobába érve
húzogatja a csengőzsinórokat, zsályafelhőben. De a társalgó üres volt.
Miként az Indigo-szoba is.
Semmi nem volt ott, csupán a bútorok, még mindig a vászonleplek
takarásában, valamint Indigo Carson csodálatos portréja a kandalló
fölött. Az egyetlen logikus magyarázat a csengetésre immáron csakis a
szél lehetett, bár az is elég valószínűtlennek tűnt, mivel semmilyen
huzatot nem lehetett érezni a szobában.
Már majdnem elhagytam a szobát, amikor valami villanásszerűen
megmozdult a kandalló belsejében.
A következő pillanatban a valami előjött.
Egy kígyó. Szürke volt, a hátán párhuzamosan futó, rozsdaszínű
csíkozással. Kicsusszant a farakások alól, és sebesen tekergőzött tovább
a padlón.
Gyorsan reagálva lerántottam a vászonlepedőt a legközelebbi
bútorról, és rádobtam a kígyóra. A lepedő sziszegő, mozgó kupaccá
változott. Szívem a torkomban dobogott, amikor megragadtam a
lepedő négy sarkát, és összehajtogattam az anyagot zsák formájúra.
Benne a kígyó csapkodva vonaglott. Kartávolságra eltartva magamtól a
vadul izgő-mozgó batyut, rohantam a bejárati ajtóhoz.
Amint kiértem a verandára, kidobtam a lepedőt a kocsifeljáróra. A
lepedő szétnyílt, előtűnt belőle a kígyó. A hátán feküdt, láthatóvá téve
hófehér hasát, mielőtt megfordult, és bekúszott a közeli fák közé. Még
láttam a farka ide-oda verdesését, aztán végleg eltűnt a sűrű
aljnövényzetben.
Amikor ismét a ház felé fordultam, Elsa Ditmer állt a verandán,
reszkető kezét a szíve fölött nyugtatva.
– Kígyó volt a házban? – hangjában érezhető volt a pánik.
– Igen. – Figyelmesen megnéztem az arcát, és ugyanazt a
gondterheltséget láttam rajta, mint korábban, a konyhában. – Ez
rosszat jelent?
– Lehet, hogy túlságosan is babonás vagyok, Mr. Holt – válaszolta
erre. – De a maga helyében én összetörnék még néhány tányért.
 Négy
Az asszonyt Elsa Ditmernek hívják, de ezt csak akkor tudom meg,
amikor a rendőrség, rá egy percre pedig a lánya is megérkezik.
Öt perccel azután ott voltak, hogy kétségbeesetten hívtam a 911-et.
Méghozzá a rendőrfőnök, Tess Alcott parancsnok vezetésével, aki szemmel
láthatólag egyáltalán nem szívesen jött ki erre a helyszínre.
Belép a házba, látványosan komor ábrázattal és egy cowboyfilmhős
magabiztos járásával. Szerintem mindkettőt megjátssza. Én is így szoktam
fellépni, amikor dolgozom. Esetemben azonban ez a póz a határozott
benyomás kialakítását segíti, és olyan ruházat dukál hozzá, amit anyám nem
bír elviselni.
– Azt hiszem, máris kitaláltam, hogy kettejük közül ki itt a betolakodó –
jelenti ki Alcott parancsnok.
További megjegyzésre már nincs ideje, mert ez az a pillanat, amikor
Mrs. Ditmer lánya beront a még mindig nyitva álló ajtón. Az anyjához
hasonlóan ő is hálóruhában van. Flanel pizsamanadrág és egy több számmal
nagyobb Old Navy póló lóg rajta. Ügyet se vetve a rendőrnőre és rám,
azonnal a társalgóba rohan az anyjához, aki egy fotelba zuhanva ül.
– Anyu, mit keresel te itt?
Az öregasszony felém nyújtja a kezét, ujjait meresztve, mintha a jó
félméternyi távolságot próbálná áthidalni köztünk.
– Petra – mondja.
Ekkor esik le, ki ő. Hogy kik ezek az emberek, mindannyian. Elsa
Ditmer, a lánya, Alcott rendőrfőnök – valamennyien szereplői a Könyvnek.
Azonban nem csak könyvben léteznek. Hús-vér emberek. Addig a pillanatig
a szüleim kivételével soha nem találkoztam senkivel, aki szerepelt volna a
Könyvben, ezért újra és újra emlékeztetnem kell magam, hogy ők a
valóságban is léteznek.
– Ő nem Petra, anyu – feleli a nő. – Egy idegen.
Mrs. Ditmer arca, amelyen valamifajta üdvözült reménység tükröződött,
hirtelen elsötétül. Drámai felismerés rendezi át hirtelen az arcvonásait,
szemében a fény kihuny, alsó ajka megremeg. Annyira szívszorító látvány,
hogy el kell fordulnom.
– Miként ön is láthatja, Mrs. Ditmer néha kicsit megzavarodik – szól
Alcott parancsnok. – Előfordul, hogy kiszökdös otthonról.
– Hallottam, hogy nincs jól – jegyzem meg.
 – Alzheimer-kórja van. – Ezt már a lánya mondja, aki mellettem áll. –
Van, amikor minden rendben van vele. Szinte el is felejti az ember, mi a
baja. Máskor viszont ködbe borul az elméje. Nem tudja, milyen évet írunk,
vagy elmászkál otthonról. Azt hittem, alszik. De mikor megláttam a
rendőrkocsit, már tudtam, hogy idejött.
– Gyakran teszi ezt?
– Nem – válaszolja a lány. – Általában zárva van a kapu.
– Nos, akkor mi végeztünk is – közli Alcott parancsnok. – Senki nem
akart senkit bántani, és nem is esett bántódása senkinek. Azt hiszem,
legjobb lesz, ha Elsa most szépen hazamegy, és lefekszik aludni.
Mrs. Ditmer lánya nem mozdul.
– Maga Maggie Holt – szinte vádló a hangja.
– Az vagyok.
Amikor kezet nyújtok neki, tüntetően elutasítja a kézfogást.
– Hannah – mondja, noha amúgy is kitaláltam. – Már találkoztunk.
Tudom, de csak azért, mert benne volt a Könyvben. Jóllehet apám
leírása szerint Hannah akkoriban hatéves volt, legalább tíz évvel
idősebbnek látszik nálam. Csontsovány. Olyan nő, akinek minden lágyságát
kiszárította az élet. Nehéz lehetett az utóbbi huszonöt éve.
– Sajnálom, hogy ilyen beteg az édesanyja – jegyzem meg.
Hannah vállat von. Mintha csak azt mondaná ezzel a mozdulattal: „Igen,
én is sajnálom.”
– Petra az ön nővére, ugye?
– Ő volt – helyesbít Hannah. – Elnézést, ha anyám megijesztette. Nem
fordul elő többet.
Segít anyjának felállni a fotelból, és finoman az ajtóhoz vezeti. Kifelé
menet Elsa Ditmer utoljára visszapillant és rám néz. Hátha közben, valami
varázslat folytán mégiscsak átváltoztam a lányává. De én még mindig én
vagyok, amit az asszony csalódottan vesz tudomásul.
Miután elmennek, Alcott még az előszobában ácsorog. A feje fölött, a
lámpabúrában a molylepke abbahagyta a verdesést. Lehet, hogy csak
átmenetileg. De az is lehet, hogy örökre.
– Maggie Holt. – Alcott hitetlenkedve ingatja a fejét. – Talán nem
kellene meglepődnöm azon, hogy itt van. Hiszen elhunyt az édesapja, meg
minden. Jut eszembe: őszinte részvétem.
Észreveszi a csomagjaimat, amelyek még mindig az előszobában állnak.
– Ha jól látom, egy darabig maradni is szándékozik.
 – Csak addig, amíg rendbe nem hozom a házat, hogy el tudjam adni.
– Komoly terv – bólint a parancsnok. – Valami nyaralószerűséggé akarja
átalakítani Wall Street-i fazonoknak? Netán szállót csinál belőle? Ilyesmi a
terv?
– Még nem találtam ki. Felsóhajt.
– Kár. Azt reméltem, földig fogja rombolni ezt a helyet. A Beléndek-
villa mást nem érdemel, csakis azt, hogy porig rombolják.
A szavai után beálló csend alapján arra számít, hogy most
megsértődtem. De nem így van.
– Gondolom, apám könyve a probléma – jelentem ki.
– Az volt. Körülbelül egy éven keresztül rendőrökkel kellett őriztetnünk
ezt a házat. Vicces volt. Akadt köztük olyan, aki nagyon nehezen viselte,
amikor megtudta, hogy a Horrorháznál állt végig őrségben. Valakinek távol
kellett tartania a zombikat.
– A kukkolókat?
– A kísértetnézőbe ideözönlő turistákat. Így hívtuk őket. Idejöttek,
megpróbáltak felmászni a kapun vagy beugrani a falon át, és besurranni a
házba. Nem fogok hazudni, volt olyan is, aki elég messzire jutott.
A hátamban és a vállamban érzem, ahogy megfeszülnek az izmaim.
– Bejutottak ide?
– Néhányan igen – veti oda közönyösen Alcott parancsnok.
– De ez már a múlt. Az igaz, hogy néhány részeg gyerek időről időre
megpróbál bejutni a kapun. De semmi komoly eset nem volt. Dane Hibbets
vagy Hannah Ditmer általában észreveszi őket, és telefonálnak nekem.
Mostanában nyugalom van, aminek nagyon örülök.
Alcott kemény pillantással rám néz. Figyelmeztetően.
– Mint említettem, csak rövid időt fogok itt tölteni. De lenne egy
kérdésem: mi történt Petra Ditmerrel?
– Elszökött – feleli a parancsnok. – Legalábbis mi így gondoljuk. Senki
sem tudta felkutatni és megerősíteni ezt a feltételezést.
– Mikor?
– Huszonöt éve. – Alcott hunyorít, szeme gyanakvó réssé szűkül. –
Pontosan emlékszem, mert abban az időben történt, amikor az ön édesapja
azt mesélte nekem, hogy ebben a házban kísértetek járnak.
Szóval ő az. Ő az a rendőrtiszt, aki azt a bizonyos jelentést írta, amely
elindította az egész Horrorház-lavinát. Nem tudom, hálás legyek neki vagy
átkozzam el. Csak azt tudom, hogy a Könyv egyik valóban autentikus
forrása itt ácsorog az előszobában, és őrültség lenne, ha nem használnám ki
az alkalmat arra, hogy további információkhoz jussak.
– Ha már úgyis itt van, parancsnok, nem kérne egy csésze kávét?

***

Annak ellenére, hogy a Beléndek-villa bővelkedik mindenféle

hátrahagyott holmiban, kiderül, hogy a kávé nem tartozik ezek közé. Teával
kell beérnünk, filteressel, ami annyira régi, hogy az a gyanúm, még a mi
beköltözésünk előtti időből származik. A tea borzalmas – a levelek réges-
rég elveszítették minden zamatukat –, de Alcott parancsnok a jelek szerint
nem bánja. Ahogy a konyhában ülünk, korábbi dühe egyfajta kedélyes
nyugalommá lágyul. Még egy mosolyát is elkapom, amikor meglátja,
milyen grimaszt vágok a tea megkóstolása után.
– Be kell vallanom, amikor ma megkezdtem az ügyeletet, elképzelni sem
tudtam volna, hogy itt fogom befejezni – jelenti ki. – De mikor az a hívás
beérkezett, miszerint valami történt a Beléndek-villában, azonnal tudtam,
hogy én magam leszek az, aki kiszáll a helyszínre.
Csodálkozva húzom fel a szemöldököm.
– A régi idők emlékeinek kívánt adózni?
– Réginek régiek, az biztos. – Leveszi a sapkáját, és az asztalra helyezi.
Ezüstszínű a haja, tövig levágva. – Atyaisten, mintha ezer éve lett volna!
Nehéz elhinni, milyen fiatal és naiv nő voltam akkoriban.
– A könyvében apám Alcott őrmesterként emlegeti. Újonc volt
akkoriban?
– Teljesen új. Zöldfülű, minden tekintetben. Annyira zöld, hogy amikor
egy ember arról kezdett el nekem beszélni, hogy kísértetek járják a házát,
minden szót híven felírtam a jegyzőkönyvbe.
– Feltételezem, hogy nem hitt neki.
– Egy ilyen mesét? – Alcott parancsnok ajkához emeli a csészéjét,
azután meggondolja magát, és leteszi a sapkája mellé. – Dehogyis, egy
szavát sem. Persze felvettem a jegyzőkönyvet, mert az volt a feladatom. És
azt is észrevettem, hogy voltak furcsaságok, amikor maguk mindannyian a
Két Fenyőben laktak.
A Két Fenyő egy motel, közvetlenül a város szélén.
Elmentem mellette idejövet, a két, ikrek módjára egyforma fát ábrázoló
neonfelirat a ház homlokzatán bevilágította a környéket. Emlékszem, arra
gondoltam, milyen szomorú hely lehet az L alakú, napszítta ajtósorral meg
a parkolóval, ahol több gyom volt, mint autó. Nehezen tudom elképzelni a
családomat és Alcottot, ahogy egy ottani szűkös, dobozszerű szobába
zsúfolódva szellemekről társalognak.
– Pontosan mit mondott önnek apám azon az éjszakán?
– Nagyjából azt, ami a könyvében is szerepel.
– Maga olvasta?
– Természetesen – mondja a parancsnok. – Bartlebyben vagyunk. Itt
mindenki olvasta. Aki az ellenkezőjét állítja, hazudik.
Ahogy hallgatom Alcottot, pillantásom rátéved a csengőkkel szembeni
falra. A foltokban megmaradt, szürke fedőfesték csíkjai itt-ott takarják csak
a zöld színű alapot.
Hirtelen bevillan egy emlékkép – legalább annyira váratlan, mint
meglepő emlék.
Én és apám. Egymás mellett annál a falnál. Mártogatjuk a festékhengert
a sűrű szürkébe, és fedjük be vele a zöldet. Apámnak ekkor az az ötlete
támad, hogy csináljunk kéznyomokat is a falra.
„Így mindig a részei maradunk ennek a helynek” – mondta.
Tudom, hogy ez az emlék saját emlékem, nem a Könyvből való, mivel
apám ilyen jelenetet nem írt le. És nagyon élénk ez az emlék. Olyannyira,
hogy szinte arra várok, hogy apám besétáljon a konyhába, festőecsetet
lóbálva a kezében, és azt kérdezze tőlem: „Na, befejezzük, Mags?”
A gyász vasmarka ismét összeszorítja a szívemet.
– Maggie, jól van?
Elszakítom a pillantásomat a falról, vissza Alcottra, aki aggodalmasan
fürkészi az arcomat.
– Ehem – mondom, annak ellenére, hogy szédülés kapott el, és eléggé
forog velem a világ.
Nemcsak az emlék és a nyomában feltörő gyász teszi, hanem annak a
felismerése is, hogy mégiscsak vannak saját élményeim erről a helyről.
Nem számítottam arra, hogy lesznek, és kíváncsian várom – izgatottan, de
félelemmel –, mi lesz a következő. Mert apám emléke nem egyetlen nagy
meleg idill. Rajta hagyta a nyomát az a sokéves átverés, ami a
későbbiekben következett.
– Valaha is… – forgatom a kezemben a teásbögrét, próbálom
megfogalmazni a parancsnokhoz intézendő kérdésemet. – Feltette magának
a kérdést valaha is, mi okból mesélhette ezeket a dolgokat apám önnek?
Hiszen maga is mondta, hogy nem hitt neki. Mit gondol, mégis miért tette?
 Alcott hosszan elgondolkozik a kérdésemen. Fejét hátravetve,
mutatóujját szögletes állához támasztva egy televíziós vetélkedő
szereplőjére hasonlít, aki egy olyan kérdést kapott, amivel láthatólag már
nem képes megbirkózni.
– Szerintem jól kitervelt átverés volt az egész – válaszolja végül. – Amit
az ön apja, és talán az anyja is, ekkor készített elő, hogy utána már minden
terv szerint haladjon. És amilyen naiv voltam, én voltam a palimadár. Nem
állítom, hogy már akkor tudták, mekkora siker lesz ebből. Ezt akkor senki
nem láthatta előre. De abban biztos vagyok, hogy azt remélték, ez a
szokatlan sztori, amivel előálltak, legalábbis feltűnést fog kelteni. Ha én
akkor lerázom őket, minden bizonnyal a Bartleby Gazette lett volna a
következő próbálkozásuk. De nekem köszönhetően azok a firkászok már
maguktól mentek őhozzájuk.
– Miután meghallgatta a szüleimet, eljött ide is nyomozni?
– Úgy érti, szellemek után? – A parancsnok elneveti magát, világossá
téve, hogy még a gondolatát is abszurdnak tartja. – Semmit sem találtam,
csupán egy házat, amelyben egyetlen lélek se volt. A maguk holmijai még
ott voltak, bizonyítva, milyen rohanva távoztak. De testi erőszaknak nyoma
se volt. Semmi sem utalt arra, hogy bárki is megtámadta volna magát vagy
a szüleit. Viszont önnek volt egy vágott sebe. Az arcán egy ragtapaszt
láttam, közvetlenül a szeme alatt. Azért maradt meg bennem, mert
emlékszem, azt a megjegyzést tettem magának, hogy úgy néz ki, mint egy
futballista.
Szórakozottan a bal arcomhoz nyúlok, a mutatóujjammal végigsimítom
az egyujjnyi hosszúságú kidudorodást a bőrömön.
– Mi történt, miután végignézte a házat?
– Visszamentem a Két Fenyőbe, és közöltem a szüleivel, hogy minden
rendben van – válaszolja Alcott. – Azt mondtam, bármi is lehetett az, ami
ott volt, már biztosan nincs ott, és mindannyian nyugodtan visszatérhetnek
a házba. Ekkor közölte velem az ön édesapja, hogy esze ágában sincs ide
visszatérni. Erre felhívtam Walt Hibbetset, megkértem, hogy zárjon kulcsra
mindent, és eljöttem.
– Ennyi?
– Ahhoz képest, hogy maga személyesen is átélte ezt az egészet,
hihetetlenül sok kérdést tesz fel – jegyzi meg a parancsnok. – Elárulná
nekem, hogy miért?
Belekortyolok a penészes ízű teába, és mindent elmesélek.
 Nem, nem emlékszem az itteni időkre. Nem, nem gondolom, hogy a
Beléndek-villában szellemek járnának. Igen, azt gondolom, hogy a szüleim
hazudtak. Nem, nem tudom, miért. Igen, egészen bizonyos vagyok abban,
hogy a szüleim az utóbbi huszonöt évben valamit eltitkoltak előlem. És igen,
teljes mértékben el vagyok szánva arra, hogy tisztázzam, mi az.
Az egyetlen dolog, amiről nem teszek említést: apám utolsó szavai. Az
túl személyes ügy ahhoz, hogy egy idegennel megosszam.
Amikor elhallgatok, Alcott parancsnok átgereblyéz a kezével az
ezüstszínű haján, és megállapítja:
– Szóval ezért akart leülni velem beszélgetni.
– Igen, ezért – vallom be. – Az a célom, hogy minél több, a könyvben
említett szereplővel beszéljek. Szeretném meghallgatni, ők miként
emlékeznek a történtekre ahhoz képest, ahogy apám leírta. Talán jobban
megértem, miért viselkedtek így a szüleim, és mi a takargatnivalójuk.
– Lehet, hogy bolondnak gondol – mondja a parancsnok –, de a szüleit
megkérdezte már?
– Megpróbáltam. Nem jutottunk sehova.
– Nos, nem lesz egyszerű feladat a szereplők összeszedése és a velük
való beszélgetés, mivel többen közülük már halottak.
– Walt Hibbetsről tudom, hogy meghalt – bólintok.
– Janie June is – teszi hozzá Alcott. – Brian Prince azonban még él.
Ismerős a név. Az ember nemigen felejti el azt az embert, akinek azt a
cikket köszönheti a család, amely megváltoztatta az életünket.
– Még mindig a Bartleby Gazette-nél dolgozik?
– Igen. Csakhogy mostanra ő a tulajdonos, a szerkesztő, egyben az
egyetlen riporter is. Szerintem azonnal hallani fog róla, amint a fülébe jut,
hogy maga visszajött ide.
– Van még valami, amire emlékszik abból az éjszakából? – kérdezem. –
Bármi, amiről úgy gondolja, hogy jobb, ha tudom?
– Attól tartok, többel nem szolgálhatok. – Alcott parancsnok kezébe
veszi a sapkáját. – Olykor azonban eszembe jut az az éjjel. Hogy miként
nézett ki az apja. Hogy milyen állapotban voltak önök mindannyian. Ismeri
a mondást? Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott. Mind a hárman pontosan
úgy néztek ki. Időnként felmerül bennem a kérdés, nem lehetséges-e, hogy
egy szemernyi igazság azért mégiscsak volt abban a könyvben.
A kezem elzsibbad a döbbenettől, olyannyira, hogy le kell tennem a
bögrét.
 – Maga szerint a Beléndek-villában tényleg kísértetek járnak?
– Azt azért nem állítanám – válaszolja. – Nem tudom, mi történhetett a
házban azon az éjjelen. De bármi is volt, halálra rémült tőle az egész család.
Ezekkel a szavakkal Alcott távozik. Kikísérem, és elfordítom a kulcsot a
zárban. Elsa Ditmer hívatlan látogatását már megtapasztaltam, és hallottam
a Horrorház-rajongókról is, akik közül néhánynak sikerült a házba is
bejutnia, szóval tanácsosnak tűnt bezárni az ajtót.
Most, hogy újra magam vagyok, folytatom a ház körbejárását, amit
olyan váratlanul kellett félbeszakítanom. Valami különös dologra leszek
figyelmes, amikor ismét a társalgóba lépek. Az íróasztal felső részén lévő
szárnyas ajtócskák vissza vannak hajtva, noha szinte biztos vagyok benne,
hogy nyitva hagytam őket.
De nem ez az egyetlen furcsaság.
A levélvágó – a William Garson iniciáléival díszített kés, amit ott
hagytam az asztalon – eltűnt.

JÚNIUS 27.
2. nap
Az első teljes napunk a Beléndek-villában korán reggel kezdődik,
leginkább azért, mert egyikünk sem aludt jól az éjszaka. Én ezt annak
tudom be, hogy új helyen vagyunk, a maga szokatlan zajaival,
zörejeivel, amilyen a mennyezeti ventilátor kattogása vagy a
hálószobaablakhoz verődő faág hátborzongató kaparászása.
Még álmomban is elkísértek a zajok. Furcsa hangok, fentről és
lentről is. Álmaimban bevágódó ajtók robaját hallottam, fiókokat
téptek fel, szekrények csukódtak nagy hanggal, majd ismét kinyitották
és megint becsukták őket. Biztos voltam benne, hogy csak álmodtam
ezeket, mert ahányszor felriadtam, azt gondolván, hogy behatoló van a
házban, a zajok azonnal elnémultak.
Maggie-nek is hasonló álmai voltak, noha gyanítom, hogy az ő
esetében inkább a fantáziája űzött tréfát vele. Kevéssel éjfél után bejött
a szobánkba, párnáját átölelve, akár egy játék mackót.
– Valamit hallottam – mondta.
– Én is, édesem – válaszoltam. – Csak a ház az. Emlékszel, amikor
meséltem neked, hogy a lakás éjjelente énekel? Ez a ház is. Ez azonban
mást dalt énekel, nem azt, amit már megszoktunk.
 – De én nem szeretem ezt a dalt – tiltakozik Maggie. – Aludhatok itt
ma éjjel?
Jess-szel már beszéltünk arról, hogy talán Maggie nem akar majd a
saját szobájában aludni. Kicsi volt még, nehezen viselte a változásokat.
– Egyszer itt aludhat velünk – közölte Jess. – Tudom, hogy
keménynek hangzik, de meg kell tanulnia a saját szobájában aludni.
Mivel Jess mélyen aludt – az én feleségem egy földrengést és egy
azzal egyidejű ufóinváziót is békésen átaludna –, a döntés az én
kezemben volt. Ma éjjel lesz az az éjjel.
– Persze, aludj itt – válaszoltam Maggie-nek. – De csak ma éjjel.
Holnap már ott kell maradnod a szobádban.
Maggie bebújt mellém az ágyba, és én megpróbáltam újra elaludni.
De az álmok megint visszatértek. Az összes zaj. Nem tudtam volna
megmondani, honnan erednek. És mindig elcsendesedtek, amikor
felébredtem.
Az egyetlen eset, amikor a zaj nem csupán álomnak tűnt,
pirkadatkor történt. Mélyen aludtam, amikor meghallottam.
Egy puffanás.
A felső szint padlója felől jött. Olyan hangosan, hogy a mennyezet
beleremegett. Erőteljesen. Mintha valami súlyos tárgy zuhant volna a
földre.
Álmomból felriadva felültem, levegő után kapkodtam.
Fejemet félrebillentve, fülemet a plafon felé hegyezve próbáltam
kivenni, vannak-e további zajok. De minden csendesnek tűnt. Ez is csak
álom volt tehát, akár az összes többi.
De hogy biztos legyek benne, ránéztem Maggie-re és Jessre, hogy
lássam, ők is hallották-e, amit én. Mindketten mélyen aludtak, Jess
szorosan átölelte a lányunkat, hajuk egybekócolódott a párnán.
Ránéztem az órára: hajnali 4 óra 54 perc volt.
Próbáltam visszaaludni, de az álmaim olyan nyugtalanítóak és
félelmetesek voltak, hogy amint behunytam a szememet, újrakezdődtek
a zajok. Öt óra tájban feladtam a küzdelmet, és lementem a lépcsőn.
Amikor leértem az első emeletre, azt láttam, hogy a csillárt égve
hagytuk egész éjjel, és vakító fényességben ragyogott a kora reggeli
álmos szürkeségben. Szóval tényleg van érintkezési probléma.
Figyelmeztettem magam, hogy szóljak Hibbsnek, nézze meg.
 Az első emeleten rögtön odaléptem a villanykapcsolóhoz az előszoba
közvetlen szomszédságában, és határozott mozdulattal lekapcsoltam.
Így mindjárt jobb.
Folytattam utamat a konyha felé, ahol kávét főztem. Jess egy órával
később ébredt, álomittasan nyomott egy puszit az arcomra, majd
megragadta a kávésbögrét.
– Nem is hiszed, milyen furákat álmodtam az éjjel – jegyezte meg.
– Dehogynem – válaszoltam erre. – Én is.
– Hát Maggie? Gondolom, nem véletlenül fekszik a mi ágyunkban.
– Nagyon félt.
– Azért ebből nem csinálhatunk rendszert – emlékeztetett Jess.
– Igen, tudom. De ez most óriási változás a számára. Gondolj bele,
világéletében abban a kis lakásban élt. Most idehoztuk, egy tízszer
akkora terű helyre. Képzeld el, mennyire félelmetes érzés lehet a
számára. Még nekem is az. Egész éjjel olyan álmaim voltak, mintha
hangokat hallottam volna.
Jess felpillantott a bögréjéből, hirtelen nyugtalansággal.
– Milyen hangokat?
– Hát mindenfélét: ajtók, szekrények, fiókok.
– Nekem is pont ilyen álmaim voltak – mondta erre Jess. –
Szerinted… igazi hangok lehetnek?
Idegesnek tűnt.
– Dehogyis. Biztosan nem.
– Akkor meg hogy lehet, hogy mindketten hallottuk? Ahogy Maggie
valószínűleg szintén. Ezért is volt úgy megrémülve. – Jess arca hirtelen
megmerevedett. – A francba! Mi van akkor, ha betörő volt? Lehet,
hogy most is itt van a házban, Ewan. Megnézted, hogy hiányzik-e
valami?
– A cuccaink fele még dobozokban áll. És mivel a házban is van
eleve egy rakás holmi, fogalmam sem lenne róla, ha valamit elvisznek.
Mellesleg a bejárati kapu és az ajtó is kulcsra volt zárva. Senki nem jut
be ide.
– De azok a zajok…
Magamhoz húztam Jesst, és átöleltem. A teste egészen befeszült,
forró kávésbögréje a bordáimat nyomta.
– Biztosan semmiség. Egyszerűen nem vagyunk hozzászokva egy
ekkora házhoz és a természetes zajaihoz, és kissé elszabadult a
képzeletünk.
Hihető magyarázat volt. Logikus. Vagy legalábbis annak gondoltuk.
Jess félelmei később teljes mértékben megalapozottnak bizonyultak,
akkoriban azonban még hittem abban, amit mondtam.
Néhány órával később azonban felbukkant egy másik furcsaság,
mintha valami nem lenne rendben vagy hiányozna. Ez akkor történt,
amikor Elsa Ditmer megérkezett, hogy segítsen nekünk kicsomagolni
beköltözésünk második napján. Ezúttal a lányait is magával hozta.
– Gondoltam, talán Maggie örülne az új barátoknak – mondta.
Mindkét lány a megszólalásig hasonlított az anyjára. Ugyanaz a
nyílt, kifejező tekintet, ugyanaz a barátságos szempár. A különbség a
személyiségükben mutatkozott.
A fiatalabbik, Hannah, anyja távolságtartásának morzsáját sem
örökölte. Amikor Maggie lejött, Hannah olyan nyíltsággal mérte végig,
amilyet csak a nagyon fiatal gyerekek engedhetnek meg maguknak.
Szemlátomást kedvére volt, amit látott, mert így szólt a lányomhoz:
– Hannah vagyok. Hatéves. Szeretsz bújócskázni? Mert most azt
fogunk játszani. Itt nagyon sok jó búvóhely van, és én ismerem
mindegyiket. Csak szólok, hogy ne csodálkozz, ha nyerek.
Petra, az idősebb Ditmer lány csendesebb volt. Anyjával ellentétben
cseppet sem jött zavarba. Nagyon távolságtartó volt. Mindenre volt egy
dicsérő szava – rám, Jessre, a házra –, de végig hidegen és szenvtelenül
viselkedett.
– Szemmel tartom őket – jelentette ki Petra, amikor Maggie és
Hannah elviharzottak bújócskázni. – Nehogy beleessenek valami kútba,
vagy ilyesmi.
Tizenhat évesen már magasabb volt az anyjánál. Az öltözéke – pink
atlétatrikó és khakiszínű rövidnadrág – még nyúlánkabbá tette az
alakját. Egy szarvasra emlékeztetett – magas volt és fürge. A haját
copfba kötötte, mely láttatni engedte az aranyfeszületet a nyakában,
hasonlót ahhoz, amit az anyja is hordott.
– Ha Petra ott van, minden rendben lesz – magyarázta Elsa. – A
lányom jó gyerekvigyázó.
Ahogy néztem, hogyan szalad el Petra a gyerekek nyomában,
óhatatlanul eszembe ötlött, amit Elsa előző nap mondott a lányáról:
hogy erős védelmező ösztöne van, és sokat bíró típus. Az új
otthonunkban eltöltött első, nyugtalan éjszaka után megnyugtató érzés
volt.
Nemkülönben az a gondolat is megnyugtatott, hogy Maggie
Hannah-ban remélhetőleg új barátra lel. Az utóbbi évben Jess-szel
egyre inkább aggódni kezdtünk, amiért a lányunk nem barátkozik
senkivel. Gyanítottuk, hogy a magánya nagyobb, mint amit elárult
belőle. Maggie csendes lány volt. Nem mondanám szégyenlősnek.
Inkább szerette megfigyelni a dolgokat. Megelégedett azzal, ha
hátradőlve szemlélődhetett, akárcsak Petra.
Amikor a lányok magunkra hagytak minket, felnőtteket, elkezdtük
magunk között megszervezni a munkát. Jess és Elsa az Indigo-szobába
ment, amely az előző napi incidens óta remélhetőleg már kígyómentes
volt. Én visszatértem a konyhába, ahol átnéztem az evőeszköz-, tányér-
és konyhafelszerelés-készletet, amit Carveréktől megörököltünk.
Annak ellenére, hogy tudtam, mi történt, még mindig nehezen hittem
el, hogy Carver felesége ebből az egészből az égvilágon semmit nem
akart magával vinni. Talán attól való félelmében, hogy minden egyes
tárgy ebből a házból rossz emlékeket hordoz? Ha ez tényleg így volt,
annál szívesebben néztem át aprólékosan minden csorba teáscsészét és
patinás ezüstneműt, néhány darabot megtartva, másokat
visszacsomagolva.
Nagyjából a munka felénél tarthattam, amikor az egyik csengő
ismét megszólalt a falon. Nem az, amelyik tegnap. Ezúttal a számozott
csengők egyike volt, amelyik az egyik hajdanvolt vendégszobához
tartozott. A négyes számúhoz. Vagyis Maggie szobájához.
Először nem vettem róla tudomást, azt gondolván, csak a gyerekek
szórakoznak. Már felkészültem, hogy csengőkoncertet fogok hallani,
ahogy a lányok szobáról szobára járva derítették fel a terepet, hiszen
nyilván minden szobában meg fogják húzni a csengők zsinórját. De
csak a Maggie szobájához tartozó csengő szólt.
Folyamatosan. Szünet nélkül.
Hevesség is volt ebben a csengésben, igen erőteljes. Nem úgy tűnt,
hogy két kislány játszik a zsinórokkal. Hanem úgy, mintha valaki teljes
erőből rázná.
Kíváncsian léptem ki a konyhából, és elindultam felfelé a második
emeletre. Fent már nem magának a csengőnek a hangját hallottam,
hanem a zsinór erőteljes falhoz súrlódását.
 Maggie volt az, ő rángatta eszelősen a zsinórt. Amikor beléptem a
szobájába, épp megint rántani akart rajta egy hatalmasat.
– Itt volt egy lány – mondta, szeme fénylett a félelemtől.
– Biztos vagy benne, hogy nem csak Hannah-t láttad? – kérdeztem. –
Nem bújócskázni mentetek?
Addigra Elsa Ditmer is odajött, hogy megnézze, mi ez a nagy
felfordulás. Az előszobában állt meg, látszólag nem akaródzott neki
bejönni a szobába.
– Lehet, hogy Petra volt – vélekedett.
– Nem – tiltakozott Maggie –, Petráék bújócskáznak.
A nevük hallatára Hannah és Petra előbújtak a rejtekhelyeikből a
második emeleten. Most mindketten ott álltak az anyjuk mellett az
előszobában.
– Itt vagyunk! – harsogta Hannah.
Petra bekukucskált a szobába.
– Mi történik?
– Maggie szerint volt valaki a szobájában.
– Igenis volt – toppantott mérgesen Maggie.
– És hová lett?
Maggie a szekrényre mutatott, arra a hatalmas faóriásra, amely
közvetlenül az ággyal átellenesen állt. Az ajtaja csukva volt. Kitártam,
mutatván, hogy belül nincs más, csak üresség. Maggie, noha világos
volt, hogy füllentett, megmakacsolta magát.
– De én tényleg láttam azt a lányt! – kiabálta.
Ekkorra már Jess is odaért. Azzal a fajta elgyötört türelemmel, ami
egyedül az édesanyákban van meg, kiterelgette Maggie-t a szobájából.
– Gyere, egyél valamit, utána jól fog esni egy kis délutáni alvás.
Valószínűleg kimerítő éjszakád volt.
Én is velük indultam lefelé, amikor Elsa megállított az előszobában.
– A lánya, úgy látom, meglehetősen érzékeny teremtés.
– Nem minden kislány ilyen az ő korában?
– Van ilyen is, olyan is – felelte Elsa. – Katie volt ilyen érzékeny
gyerek.
– A Carver lány?
Elsa gyorsan bólintott.
– Az ilyen lányok olyan dolgokat is érzékelnek, amiket mi nem. És
ha ilyesmi történik, jobban teszi az ember, ha hisz nekik.
 Ezzel otthagyott, és csendben eltűnt a ház másik végében.
Először el akartam hessegetni, amit mondott. Maggie az én lányom
volt, nem az övé. És nem fogok úgy tenni, mintha elhinném a
kitalációit, csak azért, hogy a kedvében járjak. De azon az éjszakán
semmi más nem járt az eszemben, csak Elsa szavai.
Különösen amikor a zajok visszatértek.
Ezek nemcsak a ház szokványos hangjai, a hosszú nyári éjszaka
utáni ébredés hangjai voltak, hanem álombeli zajok is. Az ajtók ki-be
csapódása, a konyhaszekrény nyikorgása, a szekrények nyitódása-
csukódása. A hangkavalkád betöltötte az álmaimat, és csak akkor
csendesedett el, amikor kevéssel éjfél előtt felriadtam.
Felültem az ágyban, a hálószoba ajtajára néztem, bármilyen apró
jel után kutatva, mely meggyőzhetne a zajok valódiságáról. De semmi
mást nem hallottam, mint Jess mély álmának lomha légzését meg a
tücsökkórust odakint a fák között.
Azonnal Maggie-re gondoltam, és hogy Elsa Ditmer milyen találóan
állapította meg róla, mennyire érzékeny gyerek. Sejtettem, hogy
amikor azt tanácsolta nekem, higgyek a lányomnak, valójában arra
gondolt, hogy próbáljak meg az ő szemével nézni a dolgokra. Hogy
jobban megértsem, mire gondolt, annak ellenére, hogy biztos voltam
benne, a zajok, amiket hallok, egy éjszakai nyugalomra készülő ház
hangjai, mégis világos volt, hogy egy gyerek számára ezek a hangok
félelmetesek is lehetnek. És ha engem ébren tartanak, lehetséges, hogy
Maggie sem tud aludni. Ezért úgy döntöttem, hogy nem árt, ha ránézek
a gyerekre.
Kimásztam az ágyból, és hangtalanul kiosontam a hálószobából.
Elindultam a folyosón Maggie szobája felé. Közeledtemben láttam,
hogy nyitva a hálószobája ajtaja – ragaszkodott ahhoz, hogy ne
csukjuk be, miután megvolt a jóéjt-puszi –, és hogy ugyanaz az ajtó
hirtelen kattanással becsukódik.
Akkor tényleg ébren van.
Résnyire nyitottam az ajtót, arra számítva, hogy Maggie-t fogom
látni, amint éppen visszamászik az ágyába, hogy valamelyik
mesekönyvét olvasgassa még egy kicsit a holdfénynél. Ehelyett azt
látom, hogy már az ágyban fekszik, lábujjától a válláig a takaróba
burkolózva. Az is látszott, hogy mélyen alszik. Eddigre már
mindketten, Jess is, én is világosan meg tudtuk állapítani, mikor alszik
tényleg a lányunk és mikor csak imitálja az alvást. Az apró
lélegzetvételek. A cikázó szemgolyó a szemhéja alatt. Maggie tényleg
aludt, ami viszont fölvetett egy rendkívül aggasztó kérdést: Ki csukta
be a szobája ajtaját?
Az a lány, akit Maggie látott.
Ez volt az első gondolatom. Őrültség volt, azonnal ki is vertem a
fejemből. Nem létezik semmiféle lány. Ami a szoba ajtaját illeti,
magától csukódott be, vagy valami kis huzat okozta, vagy a zsanérok
túlságosan lazák, de az is lehet, hogy egyszerűen rosszul szerelték fel
akkoriban, sok-sok évtizeddel ezelőtt.
Ekkor azonban a szekrényre pillantottam. Arra a helyre, amiről
Maggie azt állította, hogy abban tűnt el a képzeletbeli lány.
Az ajtaja tárva-nyitva volt.
 Öt
A nagyszekrény ajtaja be van csukva.
Nem meglepő. Valószínűleg huszonöt éve nem nyitotta ki senki.
Ami viszont meglep, az az, hogy valaki – gondolom, az apám –
beszögelte mindkét szárnyat, nem is akárhogy, hanem keresztdeszkákkal. A
deszkák az ajtónyílást is cikcakkban lezárják, ami az egésznek ad egy
ellentmondást nem tűrő jelleget. Úgy néz ki, mint egy marcipán kísértetház
Halloweenkor.
Hangulatos.
No meg nevetséges.
Mint ahogy nyilván az is az, hogy úgy döntöttem, a régi szobámban
fogok aludni. Rengeteg másik helyen is felüthettem volna a tanyámat. A
szüleim régi hálószobája például tágasabb, és valószínűleg kényelmesebb
választás lett volna.
De ebben a szobában érzem mégiscsak leginkább otthon magam, miután
felcipeltem a csomagjaimat. A konyhai csengők közül a 4-es számmal
jelzett tartozik ide. Arra gondoltam, ez az otthonosság abból eredhet, hogy
ez a helyiség a leginkább ismerős a számomra a házban. De gyanítom, hogy
a valóság inkább az, hogy egyszerűen szép ez a szoba. Értem, miért döntött
úgy akkoriban apám, hogy ez legyen az én szobám. Tágas és bájos.
Az öreg szekrényt kivéve, ami sok mindennek mondható, de bájosnak
egyáltalán nem. Hatalmas, idomtalan monstrum, uralkodik a szobán,
egyúttal azt az érzést is kelti az emberben, mintha nem ez lenne az igazi
helye. Hanem a társalgó. Az Indigo-szoba. Bárhol másutt jobb helye lenne,
mint itt.
A bedeszkázottsága sem javít a helyzeten. Csak találgatni tudok, miért
érezte szükségét az apám ennek. Ezért aztán ki is megyek az autóhoz, egy
feszítővassal térek vissza, és máris elkezdem vizsgálni, hova érdemes
behelyezni a szerszámot.
Faforgács hullik, szekrényajtó résnyire nyílik.
Amikor végre kitárom mindkét ajtószárnyat, ruhákat látok. Kis méretek.
Kislányruhák sora, színesek, fodrosak- bodrosak. Átvizsgálom őket, az
anyag már kissé elhasználódott, porréteg fedi. Az egyiken egy
pókhálófoszlány húzódik végig, az ujján át le a szoknyarészig. Ekkor jut el
a tudatomig, hogy ezek az én ruháim, de az én sokkal fiatalabb kiadásom
számára készültek. A Könyv állítása szerint anyám azért aggatta ezeket a
szekrénybe anno, mert abban reménykedett, hogy egy napon kedvem lesz
úgy öltözködni, mint egy tökéletes nő. Emlékezetem szerint egyetlenegyet
sem vettem fel soha. Ami miatt azután itt is maradtak, eredeti állapotban
felakasztva, használatlanul és szeretetlenül.
De amikor tovább kutakodom, és elérek az eresz alatt vágott, rézsútos
ajtó mögötti rekeszhez, még több ruhámra bukkanok. Olyanokra, amelyeket
biztosan hordtam is. Pontosan a stílusomnak megfelelőek. Kényelmes
farmerek, csíkos pólók és egy pár edzőcipő, a bal talpán odatapadt
rágógumival. Mennyi ruha. Ötéves korom teljes kollekciója minden jel
szerint itt maradt, ebben a szobában.
A 60 Minutes interjújában – ahol szerény kislányként szerepeltem, azzal
a rettenetes frufrus frizurával – a szüleim azt mesélték, hogy a Beléndek-
villából egy szál ruhában menekültünk el. Annyiszor megnéztem azt az
adást, hogy a beszélgetés minden egyes szava pontosan beleégett a
memóriámba.
– Igaz az, hogy azóta soha nem voltak abban a házban? – kérdezte a
műsorvezető.
– Soha – válaszolta apám.
– Egyszer sem – tette hozzá anyám, a nyomaték kedvéért.
– De mi lett a holmijaikkal? – jött a következő kérdés. – A ruháikkal? A
használati tárgyakkal?
– Még ott van minden – felelte erre apám.
Mint a legtöbb, a Könyvvel kapcsolatos dolgot, ezt sem hittem el soha.
Kizárt dolognak tartottam, hogy csak úgy otthagyjunk mindent.
De a régi ruháimmal zsúfolásig tömött szekrénybe bámulva először jut
eszembe az a lehetőség, hogy talán a szüleim az igazat mondták. Sejtésem
tovább erősödik, amikor átmegyek a hálószobámmal szomszédos egykori
játszószobámba. A padlón mindenütt játékok. Fakockák. Duplo. Egy Barbie
baba arccal lefelé fekszik a padlón, mintha gyilkosság áldozata lenne. Úgy
néz ki az egész, mintha egy kicsi lány a játéka kellős közepén hagyta volna
ott ezt a szobát, örökre.
Próbálok magyarázatot találni arra, vajon miért tehették ezt a szüleim.
Miért szakították el egyetlen gyermeküket a ruháitól? A játékaitól? Egészen
biztos, hogy sok játékomat szerettem. Volt kedvenc pólóm. Imádott
plüssállatom. Vagy olyan könyvem, amit a szüleimnek ezerszer fel kellett
olvasniuk. Miért vették el tőlem mindezt, minden látható ok nélkül? Az
egyetlen épkézláb magyarázatom erre semmi más nem lehetett, mint az,
hogy ez is a sztori hihetőségéhez kellett. Senki emberfia nem hitt volna
nekik ugyanis, ha visszajönnek később egy Barbie babáért vagy egy
rágógumis tornacipőért. Vagyis ahhoz, hogy ez a „jól kitervelt átverés” –
ahogy Alcott nevezte – működhessen, szándékosan ott kellett hagyniuk
mindent.
Gondolom, a szüleim tervei szerint ez az áldozat megérte. Később
nyilván kárpótoltak mindenért, amikor a Könyv sikereit besöpörték. Apám
különösen lelkesen kényeztetett. Nekem volt először az iskolában DVD-
lejátszóm. Meg lapos tévém. És iPhone-om. Amikor tizenhét éves lettem,
autóval ajándékozott meg. Akkoriban ezeket az ajándékokat annak
könyveltem el, hogy bűntudatból teszi, a válás miatt. Most viszont már úgy
érzem, egyfajta vezeklés volt azért, hogy egész életemet a Könyv határozta
meg.
Talán hálátlanságnak tűnik, de én ezerszer jobban szerettem volna
inkább az igazat, mint az ajándékokat.
Kimegyek a játszószobából, elindulok visszafelé, útközben be-
bepillantva a második emelet többi helyiségébe. A legtöbbjük kicsi, és
nagyrészt üresek is. Az egyikben, nyilván a szálló emlékeként, dupla ágy
van és egy csálé lábú éjjeliszekrény, ernyőtlen lámpával. A szomszédos
szobában régi varrógép cérnaspulnikkal, takaros piramisalakba rendezve. A
padlón kartondoboz, tele az ötvenes évekből visszamaradt Life
magazinokkal.
Mivel ezen holmik legtöbbje már a házzal együtt került a tulajdonunkba,
érthető, hogy legnagyobb részét a szüleim nem is akarták elvinni magukkal.
Nem hiszem, hogy érzelmileg kötődtek volna akár egy törött lábú
éjjeliszekrényhez, akár egy század derekáról itt maradt Singer varrógéphez.
Teljesen más viszont a helyzet a szüleim hálószobájában, a folyosó
másik végén. Noha valószínűsítem, hogy apám az éves látogatásai
alkalmával ebben a szobában aludt, mégis olyannak tűnik, mintha huszonöt
éve semmi nem mozdult volna benne. A játszómhoz hasonlóan itt is megállt
az idő. Anyám akkori ékszerei – sokkal szolidabbak, mint amilyeneket
mostanában hord – szanaszét hevernek a fésülködőasztalon. Mellette egy
csíkos nyakkendő kígyózik, annyira élethűen, mint egy igazi kígyó.
A szoba telis-tele van ruhával. A ruhásszekrény, két részre osztva anyám
és apám felére, tömve van. Minden fiók újabb zokni- és alsóneműhegyeket
rejt magában, olyasmiket, amiket a szüleim elrejtettek a szemem elől. Egy
doboz gumi óvszer. Egy régi ragtapaszos dobozkában apró zacskó
marihuána.
Anyámnak további ruhái kerültek elő a másik szekrényből, többek
között egy virágos nyári ruha, amire csak azért emlékszem, mert apám
lakásában a bekeretezett fotón azt viselte. Boldognak látszik azon a képen,
mellette apám, karjában én, kisbabaként.
Ha visszagondolok arra a képre, nem is értem, hogy került végül apám
lakásába. Talán a Beléndek-villában díszelgett korábban? Ha igen, vajon
apám tette el, a menekülés napján? Vagy csak később, valamelyik titkos
látogatása alkalmával csente el innen, hogy a lakásába vigye?
És felmerül a legnagyobb kérdés: miért csak azt a fotót vitte el?
Minden más ugyanis itt maradt. Apám öltönyei, farmerjei, alsóneműi.
Az éjjeliszekrényen még ott az óra. Anyám esküvői ruhája, amelyet a
szekrény leghátsó sarkában fedezek fel, nejlon ruhazsákba cipzározva.
Minden itt van. Apám erről nem hazudott. Kíváncsi vagyok, még mi
igaz a Könyvből.
Minden.
Villámlásszerűen hasít belém ez a válasz. Váratlanul, hívatlanul.
Behunyom a szemem, a fejemet rázom, próbálok megszabadulni tőle. Csak
azért, mert mindent hátrahagytunk ezen a helyen, még nem kell arra
gondolni, hogy tényleg kísértetek járják a házat. Egyszerűen arról van szó,
hogy apám képes volt tényleg mindent feláldozni – a házát, a holmijait, a
családját – a Könyv kedvéért.
A szobámba visszatérve kicsomagolom a cuccaimat, a felnőtt
ruhatáramat beteszem a gyerekkori ruháim mellé. Leveszem a farmeremet
és a munkaruhámat, és felveszek helyettük egy rövidnadrágot meg egy
kopott Szellemirtók- pólót, amit egy főiskolai fiúmtól csentem el hajdan.
Nem tudtam ellenállni a vicces iróniának.
Ezután bemászom az ágyba, ami ötévesen kicsit túlméretezett volt a
számomra, mostanra viszont már kicsi. A lábam túlnyúlik a peremén, és ha
lendületesebben fordulok meg éjjel, nagy valószínűséggel a padlón találom
magam. De egyelőre megteszi.
Alvás helyett a következő órát azzal töltöm, amit minden rám bízott
házban csinálni szoktam: figyelem a hangokat.
A Beléndek-villának, úgy látszik, nagyon sok mondanivalója van. A
mennyezeti ventilátor nyikordulásától az alattam lévő matrac roppanásáig
nagyon sokféle zajt hallok. Kinn egy meleg nyári szellő legyintésétől a tető
egyik sarka feljajdul. A hangja beleolvad a házat körülvevő erdő lakói, a
tücskök, békák és éjszakai madarak kórusába.
Már majdnem álomba merülök a természet monoton hangjaira, amikor
hirtelen zajra leszek figyelmes.
Egy faág.
Súlyos reccsenéssel törik ketté.
Hirtelen elnémul az erdő. Ebben az újonnan beálló csöndben érzem,
hogy valami történik a hátsó kertben.
Valami van odakint.
Kimászom az ágyból, és az ablakhoz lépek, ahonnan éles szögből rálátni
az éjszakába burkolózó hátsó kertbe. Végigpásztáz a szemem a házhoz
legközelebb eső területeken, de csak a gyepet látom a holdfényben, illetve
egy tölgyfa felsőbb ágait. Most a kert széleit vizslatom, ott, ahol az erdő
átveszi az uralmat a füves terület fölött. Arra számítok, hogy szarvast fogok
látni, óvatosan lépkedve a füvön.
Ehelyett egy ember alakját látom, a fákkal szinte egy vonalban.
Nem tudom kivenni a részleteket. Túl sötét van, és bárki is legyen, a
bevilágítatlan részen áll. Ha pár lépéssel hátrébb állna, nem is venném
észre.
Így viszont látom őt. Azt a nőt vagy férfit. Szoborként megmerevedett
pózban áll ott. Semmit nem csinál, csak a házat nézi meredten. Egyelőre.
Eszembe jutnak Alcott parancsnok szavai arról, hogy időnként valaki
megpróbál bejutni a házba. A kukkolók, így nevezte őket. És hogy
néhánynak sikerülni is szokott.
De nem akkor, ha én is itt vagyok.
Elfordulok az ablaktól, kivágtatok a szobából, le a lépcsőn, a bejárati
ajtóhoz. Amikor kiérek, futva megkerülöm a házat, harmattól nedves fű
cuppog mezítlábas lépteim alatt. Gyorsan elérem a hátsó kertet, pontosan
arrafelé tartva, ahol az alakot láttam.
De most nincs ott senki. Végig, a kert fák szegélyezte végén, sehol
senki.
Hallgatózom, hátha meghallom az erdő mélyére visszahúzódó léptek
zaját, de már csak az ismét rázendítő tücskök, békák és éjszakai madarak
hangját hallom, kórusuk elnyom minden más hangot a közelemben.
Néhány percig még ott maradok, és azon töprengek, vajon tényleg
láttam-e valakit a sötétben ólálkodni. Lehet, hogy csak egy fa árnyéka volt.
Vagy a hold fénye űzött tréfát az érzékeimmel. Vagy a fantáziám indult be
túlságosan, paranoid üzemmódba kapcsolva, az Alcott-tal történt
beszélgetésem hatására.
Mindegyik magyarázat lehetséges. Ámbár egyik sem valószínű.
Ugyanis pontosan tudom, mit láttam. Egy embert. Pontosan ott állt, ahol
most én.
Ami azt jelenti, hogy be kell ruháznom egy riasztórendszerbe, és
figyelmeztetésnek a hátsó kertbe fel kell szerelnem egy lámpát is. Mert a
bejárati kapu, az erdő és a kőfal dacára az a helyzet, hogy a Beléndek-villa
távolról sincs elvágva a külvilágtól.
És nem vagyok itt annyira egyedül, mint gondoltam.

JÚNIUS 28.
3. nap
Miután két napot töltöttünk azzal, hogy a saját bútorainkat
kicsomagoljuk, és megfelelő helyet találjunk nekik a többi bútor között,
végre eljutottam oda, hogy meghódítsam a harmadik emeleti
dolgozószobát. Micsoda boldogság! Mindig saját dolgozószobára
vágytam. Egész addigi írói pályafutásom szűkös, dobozszerű
irodákban, jobb napokat látott motelszobák íróasztalainál és a
burlingtoni lakás ebédlőasztalán bontakozott ki. Abban
reménykedtem, hogy egy saját tér visszahoz valamit abból a rég elmúlt
érzésből, mikor még íróként komolyan tudtam venni magam.
Az egyetlen lehangoló részlet itt az, hogy ez a szoba egyben Curtis
Carver öngyilkosságának a helyszíne volt. Ez a gondolat nyomasztott,
amikor megmásztam a harmadik emeletre vezető szűk lépcsősort. Attól
féltem, a szoba levegője őriz még valamit ennek az embernek a
halálából. Hogy a bűntudata, a kétségbeesése és az elborult elméje
valahogy azóta is megszállva tartják a szobát, és úgy keringenek a
levegőben, mint a felkavart por.
Félelmeim azonnal szertefoszlottak, amint beléptem a
dolgozószobába. Pont olyan elbűvölő hely volt, ahogyan az az
emlékeimben megmaradt: a magas mennyezet, a vaskos könyvespolcok
és a masszív tölgyfa asztal, ami minden kétséget kizáróan valaha
William Garson tulajdona volt. A Beléndek-villa egészéhez hasonlóan
ebben is volt valami nagyszerűség, ünnepélyesség, olyasmi, amilyet csak
vagyonos és társadalmi elismerésnek örvendő ember képes
megteremteni az otthonában. Az egész szoba ezt a hangulatot
sugározta. Nem Curtis Carver, hanem William Garson jelenléte lengte
be a szobát.
Azonban nem tudtam nem tudomásul venni a kíméletlen tényeket:
egy ember önkezével vetett véget az életének ezeken a falakon belül.
Ahhoz, hogy ez a helyiség valóban az enyém legyen, meg kellett
szabadulnom mindentől, ami akárcsak nyomokban is Curtis Carverre
emlékeztet.
Az első két szekrénnyel kezdtem. Mindkettőnek ferde ajtói voltak,
csakúgy, mint a Maggie szobájában lévő párjuknak. A polcokon
békebeli társasjátékok sorakoztak, némelyik még az 1930-as évekből.
Monopoly, Cluedo, Kígyók és létrák. Még egy spiritiszta szeánszokon
használatos szellemtáblára is rábukkantam, a sarkai a használattól
fehérre koptak. Eszembe jutott, mit mesélt Janie June Clark Gable-ről
és Lombardról, a híres szállóvendégekről, és elmosolyodtam,
elképzelve, amint a gyertyafényes társalgóban körbeülik a
szellemtáblát.
A társasjátékok dobozai alatt, a padlón két szögletes bőrönd állt,
vastagon pergett róluk a por. Óvatosan kiemeltem a szekrényből,
meglepően súlyosak voltak.
Valami volt bennük.
Az első bőrönd, mint kinyitásakor felfedeztem, egyáltalán nem is
volt bőrönd. Egy régi lemezjátszó volt hordozható bőrtáskában. Ezt
kiegészítendő a második bőrönd bakelitlemezekkel volt tele, eredeti
papírborítókban. Átnézni őket csalódás volt: Big Bandek, Broadway-
musicalek.
Oklahoma! South Pacific. A király és én.
Valaki a családban nyilvánvalóan Rodgers és Hammerstein-rajongó
lehetett, és szinte biztos voltam benne, hogy nem Curtis Carver volt az.
Az asztalhoz cipeltem a lemezjátszót, és bedugtam a konnektorba.
Kíváncsi voltam, működik-e még. Kiemeltem a legelső lemezt – A
muzsika hangja –, és ráhelyeztem a tűt a bakelitre. Zene töltötte be a
szobát.
Miközben Julie Andrews arról énekelt, hogy a dombok életre
kelnek, már mentem is a második szekrényhez. Elhaladtam az emberi
szemre emlékeztető kettős kajütablak mellett, amelyek nagyon
hasonlóak voltak a ház elülső homlokzatán lévőkhöz. Ez az ablakpár a
hátsó kertre nézett, amely a domboldalról meredeken lefelé terjeszkedő
erdőben végződött. Az egyiken kipillantva Maggie-t és Jesst láttam meg
a ház sarkánál, kézen fogva. Tudván, hol vagyok, Jess felnézett az
ablakra, és integetett.
Széles mosollyal visszaintegettem. Kemény napok álltak mögöttünk,
fájt minden porcikám a költözés és a kipakolás fáradalmaitól, fáradt
voltam a nyugtalan éjszakáktól és tele voltam aggódással Maggie miatt,
akinek szemmel láthatólag nehezen ment az új környezethez való
alkalmazkodás. Aznap reggel, reggelizés közben megkérdeztem a
lányomat, miért nyitotta ki a szekrénye ajtaját az éjszaka közepén, de ő
esküdözött, hogy hozzá se nyúlt. Ebben a pillanatban azonban minden
feszültség elszállt belőlem, ahogy néztem őket boldogan az új
kertünkben. Mindketten gondtalannak, jókedvűnek tűntek, ahogy
felfedezőútra indultak az erdő fái közé, és megállapítottam, hogy
életünk legjobb döntése volt, amikor megvettük ezt a helyet.
Folytattam a második szekrény feltárását, amely majdnem teljesen
üres volt. Egy cipősdoboz árválkodott benne a legfelső polcon, mellette
majdnem tucatnyi zöld- fehér színű polaroid filmes doboz. A
cipősdoboz kék volt, egy árulkodó Nike-hullámmal mindkét oldalán.
Benne pedig megtaláltam a rengeteg filmtekercshez tartozó tárgyat is:
egy Polaroid fényképezőgépet és egy halom fotót.
Először a gépet vizsgáltam meg, szögletes, súlyos darab volt. Az
oldalán lévő gombot megnyomva kiemelkedett a kamera lencséje és a
vaku. A tetején lévő gombbal lehetett exponálni. Kattant. A hátulján
lévő számláló alapján még két fénykép elkészítésére maradt elég papír.
A lemezjátszóhoz hasonlóan a fényképezőgépet is kipróbáltam. A
hátsó ablakhoz mentem, Jess és Maggie továbbra is ott voltak, az erdő
felé tartottak. Maggie előrefutott. Jess próbált lépést tartani vele, és
utánakiabált, hogy lassítson. Benyomtam az exponálógombot. Egy
pillanattal később nagy surrogással, lassan előbukkant a gép elején lévő
résből egy négyzet alakú fotópapír. A kép ekkor kezdett csak
megformálódni rajta. Homályos formák rajza, tejfehér ködből
kibontakozva. Félretettem a képet, hogy időt hagyjak neki, és
elkezdtem nézegetni a dobozban lévőket. A halom legtetején rögtön
Curtis Carver fényképe volt.
Egyenesen a kamerába nézett, kifejezéstelen arccal. A vaku fénye
betegesen sápadttá halványította a bőrét. A kép alján kivehető
kinyújtott karjából arra lehetett következtetni, hogy maga készítette a
fotót. De a rossz beállítás miatt arcának csak a kétharmada volt a
képen és a bal válla látszódott teljesen. Mögötte a dolgozószoba,
nagyjából ugyanúgy nézett ki akkor is, mint most. Üres volt. Homályos.
A boltíves mennyezet sarkában árnyak gyűltek.
A fotó alján lévő ujjnyi vastag fehér csíkba filctollal oda volt írva a
dátum is.
Július 2.
Megint a dobozba nyúltam, és kivettem egy másik képet. A tárgy
ugyanaz volt – Curtis Carvernek a dolgozószobájában készült rosszul
beállított önarcképe –, de eltérő részletekkel. Itt piros pólót viselt az
előző képen lévő fehér helyett. Kócos haj, az állán borosta feketéllett.
A kép alá firkált dátum július 3. volt.
Még három képet szedtem ki, július 5-i, július 6-i és július 7-i
dátumozással.
Ezek pont olyanok voltak, mint az előző képek. Szintúgy, mint a
következő négy. Július 8., július 9., július 10. és július 11.
Ahogy végigpörgettem őket, olyan érzésem volt, mintha egy
gyorsított felvételt játszanék vissza. Olyasmi, mint amit minden
általános iskolás lát, kinyíló virágokkal, hulló falevelekkel. Azzal a
különbséggel, hogy ezek a képkockák Curtis Carverről tudósítottak, és
ahelyett, hogy kinyílt volna az emberalak rajtuk, inkább ellenkezőleg,
összehúzódott. Minden egyes képpel egyre beesettebb lett az arca,
hosszabb a szakálla, elgyötörtebb az arca.
Az egyetlen dolog, ami nem változott a képeken, a szeme volt.
Ha belenéztem, üresség nézett vissza rám. Semmi nyoma
érzelemnek. Vagy emberségnek. Minden egyes képen ugyanaz: Curtis
Carver szeme tökéletesen kifejezéstelen, fekete üresség.
Egy régen hallott idézet jutott eszembe: Ha szakadékba nézel, a
szakadék is visszanéz beléd.
Visszadobtam a fotókat a dobozba. Noha volt még több is, nem
bírtam rávenni magam, hogy azokat is megnézzem. Elég szakadékot
láttam egy reggelre.
Ehelyett kezembe vettem a néhány perce általam készített képet,
ami mostanra már beélesedve hevert az asztalon. Tetszett, amit láttam
rajta. Sikerült elkapnom azt a pillanatot, amikor Maggie és Jess
mindjárt eltűnnek a fák között.
 Maggie alig látszódott – csak valami barna hajú folt volt a
háttérben, az edzőcipője villanó fehérsége arra utalt, hogy futott. Jess
alakja élesebb volt. Hátrafordulva, a kamera felé, fejét kissé oldalra
vetve, jobb karja kinyújtva, ahogy egy alacsony ágat seper el az
útjából.
Olyannyira rájuk koncentráltam, hogy eltartott egy kis ideig, mire
észrevettem valami mást is a képen. Amikor azonban megpillantottam,
egész testem összerándult a meglepetéstől. A könyököm a
lemezjátszóhoz ütközött, s az éppen forgó szám – „Tizenhat éves vagy,
mindjárt tizenhét…” – a lemezt végigkarcoló fájdalmas sikoltással
szakadt félbe.
Nem figyeltem a zenére, továbbra is a fotóra meredtem. A kép
legszélén egy árnyékba burkolózó alak állt.
Azt gondoltam, hogy egy férfi az, de nem voltam biztos benne. Nem
lehetett jól kivenni a részleteket. Csak egy ember formájú alakot láttam
az erdőben, néhány lépésre a gyep és a fák találkozásának vonalától.
Hogy ki volt az, sejtelmem sem volt. Csak annyit tudtam, hogy a
látványtól megfagyott a vér az ereimben.
Még mindig a homályos alakot bámultam a fotón, amikor hatalmas
sikoly rázta meg az erdőt, akkora, hogy az egész hátsó traktus is
beleremegett.
Magas, éles, rémült hang. Azonnal felismertem: Jess. Egy ugrással
kint teremtem a szobából, és leszáguldottam a lépcsőn. Futva
megkerültem a házat, és a hátsó kertbe rohantam, miközben a
sikoltozás folytatódott.
Ez azonban most Maggie hangja volt. Egyetlen hosszú, fájdalmas
kiáltás.
Gyorsítottam, ahogy a fákhoz értem, átugrálva az alacsony
bokrokon, és a fákat kerülgetve már láttam Jesst és Maggie-t.
Mindketten a földön voltak – Jess térdelve, Maggie pedig mellette,
arccal a földre borulva feküdt, még mindig visítva, mint akit nyúznak.
– Mi történt? – kiabáltam, feléjük rohanva.
– Maggie elesett – magyarázta Jess, sikertelenül próbálva nyugalmat
színlelni. A hangja idegesen remegett. – Futott, azután felbukott
valamiben, és beütötte a fejét valami kőbe. Atyaisten, Ewan, nézd, hogy
néz ki.
 Amikor odanéztem, kisebb tócsányi vért vettem észre közvetlenül
Maggie feje mellett. A látvány – világospiros, vegyülve a talaj
mohazöldjével – pánikba ejtett. Levegő után kapkodva, gyengéden a
hátára fordítottam Maggie-t. A lányom a kezét a bal orcájára
szorította, ujjai közül dőlt a vér.
– Minden rendben, kicsim – suttogtam neki. – Mutasd, hadd lássam,
mi a baj.
Eltoltam Maggie kezét az arcáról, és egy seb tárult fel a bal szeme
alatt. Hosszú ugyan nem volt, de elég mély vágásnak tűnt ahhoz, hogy
megállapítsam: össze kell varrni. Levettem a pólómat, és a sebhez
szorítottam, azt remélve, hogy csillapíthatom a vérzést. Maggie megint
felvisított.
– Be kell vinnünk az ügyeletre – jelentettem ki.
Jess anyai ösztönei vadul dolgozni kezdtek, és nem engedte, hogy én
vegyem a karjaimba Maggie-t.
– Majd én! – mondta, azzal felnyalábolta a lányunkat, miközben a
pólójára patakokban folyt a vér. – Az autónál találkozunk.
Jess elrohant, a még mindig nyöszörgő Maggie-vel a karjában. Én
még ott maradtam, de csak azért, hogy gyorsan megvizsgáljam azt a
helyet, ahol Maggie beütötte az arcát. Nem volt nehéz megtalálni. A
kifröccsent vér még mindig nedves foltja fényesen csillogott egy
négyszögletes formájú kődarabon, amely kiállt a földből.
Csakhogy nem közönséges kő volt.
A formája túlságosan is szabályos volt ahhoz, hogy a természet
alkotta volna.
Legnagyobb és legteljesebb megdöbbenésemre egy sírkő volt.
Villámgyorsan letérdeltem előtte, és kezdtem lesöprögetni róla az
évtizedes földrétegeket. Ismerős név bontakozott ki a rögök alól, a kőbe
vésett betűk földdel teli feketéje élesen elütött a márvány sápadt
színétől.
WILLIAM GARSON
A szeretett édesapa
1843–1912
 Hat
Miután azt az emberi alakot megláttam odakint, két órára és egy
Váliumra volt szükségem, hogy lenyugodjak, és még többre, hogy el is
aludjak. Így is rémálmok gyötörtek, amikor elszenderedtem. Arra riadtam,
hogy az erdőből kibukkanó alak fölöttem lebeg, háttal a mennyezetnek.
Levegő után kapkodva ébredtem, verejtékben fürdő bőröm csillogott az
ablakon beszűrődő holdfényben. Bevettem még egy Váliumot. Az már
hatott.
Most reggel hat óra van, és noha minden porcikámmal szeretnék még
ágyban maradni, nem tehetem. Rengeteg a tennivaló.
Mivel az egész házban nincs kávé, hideg zuhannyal próbálom a koffeint
pótolni. Teljesen éberen jövök ki a zuhany alól, de távolról sem kellemes az
érzés. Olyan, mintha valaki végigpofozott volna, a bőröm lüktet. A
fürdőszobatükörbe pillantva látom a hajnal bágyadt fényében, hogy virít az
arcomon a sebhely. Megtapogatom. A bőr puffadt körülötte, és az
alváshiánytól minden feszességét elvesztette.
Reggelire energiaszeletet eszem, leöblítem egy második csésze bűnrossz
teával, és megesküszöm magamnak, hogy ma elmegyek a boltba
bevásárolni.
Evés közben megnézem a telefonomat, anyám üzenetét látom. Az üzenet
tárgya is egyértelművé teszi, hogy meghallgatta a hangüzenetemet.
„Nagyon csalódott vagyok. Menj el onnan. Kérlek.”

A válaszom akár egy felnőttségi vizsga mintaválaszának is beválna.

„Próbáld csak megakadályozni, hogy ne maradjak itt.”

Megnyomom az Elküld gombot, felmegyek az emeletre, aztán átfésülöm

az Indigo-szobát és a társalgót a levélvágó után kutatva, amit minden
bizonnyal letettem valahol, miközben az Elsa Ditmerrel és a lányával
történt váratlan drámai találkozás elvonta a figyelmemet. Más magyarázatot
nem tudtam elképzelni. Levélvágó kések nem szoktak csak úgy maguktól
eltűnni. De néhány perc eredménytelen keresés után feladom.
Azt mondogatom magamnak, biztosan itt lesz valahol, valószínűleg sok
év felgyülemlett levélszemete alatt lapul, betemetve. Majd rábukkanok
egyszer. Vagy ha nem, hát annyi baj legyen.
 Hétkor már kint vagyok a teherautónál, lepakolok mindent, még mielőtt
Dane megérkezik, annak ellenére, hogy nyilván könnyebb lenne ez a munka
is az ő segítségével. Mégis magam állok neki, mivel egyrészt már itt
vagyok, és nincs kedvem fecsérelni az időt, másrészt pedig neki is meg
akarom mutatni, hogy igenis boldogulok egyedül. Hogy ő csak segítségnek
jön, a munka oroszlánrészét én fogom végezni.
Mire Dane pontosan nyolc órakor megjön, a fél teherautó üres, a
szerszámok szanaszét szórva hevernek a ház előtti gyepen. A létra melletti
fúrógépkészlettel szemez, ami közvetlenül a járólapvágó mellé van
támasztva. Láthatóan mély benyomást tesz rá a látvány.
Segít a maradék pakolásban, miközben elmondom neki a tervet.
Kiürítjük a házat, megtartva minden olyan tárgyat, ami esetleg még értékes
lehet, a többi mehet a kukába. A tetőtérben kezdjük, apám
dolgozószobájában, majd szobáról szobára haladunk lefelé.
Egyelőre nem találtam ki, hogyan fogom kialakítani az egészet, időre
lesz szükségem, mire összeáll a fejemben a terv. De azáltal, hogy nagyjából
felmértem, mi minden van itt, máris okosabb lettem. Minőségi faanyag,
cirádás díszítések, drágakőberakások. Ha valamilyen nevet kellene találnom
az egészre, azt mondanám, viktoriánus kori fényűzés.
Miután végzünk az autó kirámolásával, magunkhoz veszünk néhány
kartondobozt, és elindulunk befelé. A reggeli fényben tágasabbnak tűnik a
ház. Világosabbnak. A legtöbben, akik nem ismerik a történetét,
otthonosnak neveznék. De a múlt árnya vészjóslón lebeg a Beléndek-villa
fölött. Meg is borzongok, amikor az egyik ablak mellett elhaladunk
odalenn. Pont oda látok, ahol tegnap az a homályos alak ólálkodott.
– Van kulcsa a kapuhoz, ugye? – kérdezem Dane-t, amikor felmegyünk a
harmadikra.
– Milyen gondnok lennék, ha nem lenne? – kérdez vissza.
– Nem járt errefelé véletlenül tegnap éjjel? Úgy tizenegy felé?
– Akkor épp bealudtam a Red Sox-meccs közben. Miért?
– Láttam valakit az erdőben. A hátsó kert végében.
Dane hirtelen hátrafordul a lépcsőn, rám néz, szemében ijedtség.
– Mit csinált?
– Amennyire meg tudtam ítélni, semmit. Csak ácsorgott, a házat
bámulta, utána eltűnt az erdőben.
– Valószínűleg egy kukkoló volt – mondja Dane.
– Ezek szerint nem csak a rendőrök használják ezt a szót.
 – Itt mindenki úgy hívja őket. Legtöbbször gyerekek. Azt hallottam,
szeretik heccelni egymást, hogy ki mer beosonni a híres-nevezetes
Horrorházba. Nem ártanak senkinek. De talán jobb lenne, ha kicsit
megnehezítené a dolgukat. A kapu tárva-nyitva volt ma reggel. Olyan,
mintha egyenesen meghívná őket.
Dane atyáskodó stílusától eltekintve tudom, hogy igaza van.
Megfeledkeztem a kapuról tegnap éjjel. Tanultam belőle, többször nem fog
előfordulni.
– Vettem az üzenetet – mondom, miközben benyitok a dolgozószoba
ajtaján.
Bent forróság, noha reggel kilenc óra van, a nap épphogy felkelőben, az
erdő horizontja fölött. Hatalmas porcicák kavarognak körülöttünk,
szabályosan felragyognak az ablakokon beeső fényben.
Dane körülnéz, szemmel láthatóan mély benyomást tesz rá a látvány.
– Szuper hely. Mi a terve vele?
– Talán vendégszobának jó lesz.
– Akkor szükség lesz egy fürdőszobára is. Vágok egy grimaszt, mert
igaza van.
– A vízvezeték beszerelése durva meló lesz – jegyzem meg.
– Továbbá költséges is – feleli erre. – Tudom, hogy őrültségnek hangzik,
de ha szeretné, felszedhetnénk a parkettát…
– …és az alattunk lévő szobát királyi rezidenciának alakítjuk ki,
üvegmennyezettel!
Elhallgatunk mindketten, levegő után kapkodunk. Egy hullámhosszon
vagyunk. Ez jó.
Dane a fal mentén elhelyezkedő könyvespolcsort vizslatja. Én apám
íróasztalához lépek. Feltámad az emlék, amikor Allie-vel kiürítettük a
lakását a halála után. Durva volt. Az egész lakásban ott volt még az illata,
az arcszesz és a régi könyvek illatának elegye. Minden egyes tárggyal, amit
a kartondobozokba pakoltunk, az volt az érzésem, hogy létezésének egy
darabját zárom el örökre a külvilág szeme elől. Minden kardigánnal,
minden szamárfüles könyvvel. Apám nyomait tüntettem el fokozatosan, és
ez a gondolat iszonyattal töltött el.
Még ennél is rosszabb volt, amikor egy kéziratokkal teli dobozra
bukkantam az irattartó szekrényében, mellette a jó öreg írógépe meg egy
alig használt golffelszerelés.
 Kiderült, hogy a Horrorház után még másik öt könyvet írt. Mindegyik
regény. Mindegyik kiadatlan. Az egyikben volt egy levél is a régi
ügynökségétől, amelyben arról értesítik apámat, hogy az olvasók kizárólag
kísértetsztorit akarnak tőle olvasni, semmi mást.
Lassan kihúzom apám íróasztalának legfelső fiókját, lélekben
felkészülve arra, hogy kudarcának további dokumentumai látnak onnan is
napvilágot. De nincs más benne, mint néhány toll, iratkapocs, valamint egy
nagyító.
A következő fiók azonban már tartogat meglepetést. A Könyv egy
példánya van benne.
Kezembe veszem. Kemény borítós. Első kiadás. Ezt azonnal
megállapítom, mert ez volt az egyetlen kiadás, amelyről még hiányzik az a
felirat, amiről minden szerző álmodik: The New York Times Bestseller.
Minden további kiadáson ugyanis ez már ott virított, mint valami magas
rangú kitüntetés.
A borító illusztrációja egyszerűen remek, ami sokak véleménye szerint
hozzájárult átütő sikeréhez. A Beléndek- villát ábrázolja olyan szögből,
amelyből a valóságban lehetetlen lenne az épületet látni. Madártávlatból
látszik, magas, rozzant ház a domb tetején. A harmadik emeleten
villanyfény – ez pontosan az a hely, ahol most Dane-nel állunk –, zöldesen
foszforeszkálva végigsöpör az ablakokon, olyan érzést keltve, mintha a
Beléndek-villa figyelő szemei követnék az olvasót. Az erdő körülöleli a
házat, a fák feléje hajlanak, mintha valami onnan érkező felsőbb utasításra
várnának.
Ez az a kiadás, amit én is olvastam annak idején, kilencévesen. Tudtam,
hogy apám írt egy könyvet. Tudtam azt is, hogy nagy szám. Emlékszem az
interjúkra, a tévéstúdiókra, a reflektorok erős fényeire, amelyektől sajgott a
szemem.
Amit nem – vagy nem igazán – értettem, az volt, hogy pontosan miről
szól a könyv, és miért nézett ránk mindenki másképp, mint az
átlagemberekre. Azután egyszer csak egy Kelly nevű osztálytársnőm tette
világossá, miről van szó. Kelly közölte, hogy sajnos vissza kell vonnia a
meghívását a szülinapi bulijára.
– Anyukám azt mondta, hogy a te apukád gonosz könyvet írt, és nem
szabad veled barátkoznom – közölte.
Azon a hétvégén belopóztam apám irodájába, és levettem a polcról a
Könyv első kiadását. A következő hónapot azzal töltöttem, hogy titokban
elolvastam, mint valami pornóújságot. Zseblámpa fényében, a paplan alatt.
Tanítás után, még mielőtt apám hazaért volna a kreatívírás-órájáról, amit
unaloműzés céljából tartott. Egyszer, miután merészen betettem reggel a
táskámba a könyvet, és elvittem az iskolába, ellógtam az utolsó óráról, hogy
a lányvécében olvashassam.
Lebilincselően izgalmas volt ez a kaland. A tilosban jártam. Végre
megértettem, miért vonzotta ellenállhatatlanul az osztálytársnőimet, hogy
idősebb lánytestvéreiktől elcsenjék a Virágok a padláson-t. Egyúttal viszont
nyugtalanító is volt a szüleim nevét – meg a sajátomat – nyomtatásban látni
egy olyan történetben, amiből az égvilágon semmire nem emlékeztem.
Ennél is nyugtalanítóbb volt azonban az a tény, hogy apám olyan
szereplővé formált, amire nyomokban sem hasonlítottam a való életben. Én
magamat mindig okosnak, ügyesnek és bátornak tartottam. Puszta kézzel
felvettem a földről a pókokat, a bátorságpróbákat az elsők között
teljesítettem. A könyvbeli Maggie félős volt, ügyetlen. Egy furcsa,
magányos különc. Nagyon bántott a tudat, hogy a saját apám ilyennek
festett le. Valóban ilyennek is látott? Tényleg apa rettegő kicsi lánya
voltam? És vajon mindenki ezt tartotta rólam?
Amikor végeztem a Könyv olvasásával, némileg átverve éreztem
magam. Kihasználva. Pedig még a szó igazi értelmét sem értettem
akkoriban. Csak azt tudtam, hogy össze vagyok zavarodva, hogy
megaláztak, és olyannak írtak le, amilyen nem vagyok.
Nem beszélve arról, mennyire dühös is voltam.
Annyira dühös, hogy akkoriban nem is tudtam mit kezdeni ennyi
haraggal. Hetekig tartott, mire végre képes voltam odaállni a szüleim elé,
egy olyan alkalommal, amikor átadott egyikük a másiknak, mintha csak
valami stafétabot lettem volna.
– Hazudtatok rólam! – ordítottam, miközben a Könyvet lengettem a
kezemben. – Miért tettétek ezt velem?
Anyám erre leszögezte, hogy a Könyv tabutéma volt és marad köztünk.
Apám első alkalommal adott világos választ:
– Pontosan így történt minden, Mags. Ilyesmiről soha nem hazudnék.
– De igenis, hazudtál! – kiabáltam erre. – Az a lány a könyvben nem én
vagyok!
– Dehogynem te vagy – tiltakozott erre anyám, próbálva lezárni a vitát.
– De én egyáltalán nem hasonlítok erre a lányra! – Sírva fakadtam, ami
csak tovább erősítette bennem a megalázottság érzését. Erősnek akartam
látszani az ellenállásukkal szemben. – Vagy a könyvbeli lány vagyok, vagy
az, aki itt áll előttetek. Akkor szerintetek melyik a lányotok?!
A szüleim erre nem válaszoltak semmit. Anyám elbúcsúzott, arcomra
puszit nyomva, apám pedig elvitt fagyizni. Legyőzötten nyeltem a dühömet,
mint valami keserű pirulát. Ez az eset előrevetítette a serdülőkori éveimet
is. Anyám hallgatott, apám tagadott, én pedig belekezdtem sokéves
kutatásaimba, hogy többet tudjak meg a dologról.
Kilencéves kori haragom kezd újra előtörni, ahogy a Könyvet
lapozgatom ismét, olyan fejezeteket olvasgatva, melyeket régen a múlt
valamelyik fiókjába utasítottam.
– Szívből gyűlölöm ezt a könyvet – jelentem ki. Dane kíváncsian néz
rám.
– Állítólag jó.
– Nem. Nem igazán.
A másik dolog, amit a Könyvvel kapcsolatban soha nem tudtam
megmagyarázni, és szintén frusztráció forrása lett: a megmagyarázhatatlan
sikere. A kritikusok nem bántak vele kesztyűs kézzel, az írást amatőrnek, a
cselekményt könnyen kitalálhatónak nevezték. Ilyen kritikákkal nem kellett
volna ekkora port vernie. De annyira új színt jelentett akkoriban a valós
történeteket feldolgozó könyvek piacán, ahol ez a műfaj főleg imádság
révén való gyors meggazdagodásról vagy Ebola-járványokról szólt.
Úgyhogy azért vált ilyen népszerűvé, mert mindenki elolvasta, hiszen
mások is olvasták.
Továbblapozgatok a Könyvben, de hirtelen lefagyok, amikor egy
kétmondatos párbeszéden akad meg a szemem.

– Maggie, nincs ott az égvilágon senki.

– De igen! – sírt a lányom. – Mindannyian itt vannak!
Mondtam nektek, hogy dühösek lesznek!

Összecsapom a könyv fedelét, és az asztalra dobom.

– A tiéd lehet, ha akarod – mondom Dane-nek. Közben érzem, hogy
felszabadultabbak vagyunk, mint eddig bármikor. – Igazából akármit
elvihetsz ebből a szobából.
Nem mintha bármi érték lenne itt. Nem hiszem, hogy lenne piaca
bárminek egy olyan házból, amiről azt kamuzták, hogy kísértetek járnak
benne.
 Két szekrény áll a szoba egy-egy oldalán, mindkettőnek ferde vágású az
ajtaja, a rézsútos mennyezet vonalát követve. Kiválasztunk egyet-egyet,
Dane-é rozsdás nyikorgással nyílik.
– Itt semmi nincs, csak bőröndök – állapítja meg.
Átmegyek hozzá, benézek a válla fölött. A szekrény aljában két
szögletes bőrönd lapul. Kirángatjuk őket, mindketten kinyitunk egyet-egyet.
Dane bőröndjében lemezjátszó van, az enyémben egy lemezgyűjtemény. A
legfelső lemez ismerős: A muzsika hangja.
Ugyanaz a hátborzongató érzés fog el, amit tegnap éjjel éreztem, amikor
rá kellett jönnöm, hogy apám nem hazudott, amikor azt állította, mindent
otthagytak a házban. Összerándulok, mintha megpróbálnám lerázni
magamról a gondolatot. Csak azért, mert ezek a dolgok a valóságban
ténylegesen léteznek, még nem jelenti azt, hogy apám igazat írt. Ezt nem
szabad elfelejtenem. A Beléndek-villában feltehetőleg hemzsegnek az olyan
tárgyak, amelyeket a Könyv is említ.
Apám kedvenc tanácsa ez volt: Azt írd meg, amit tudsz.
– Értéktelen kacatok – jegyzem meg, ahogy mindent visszagyömöszölök
a szekrénybe. – Ki kell dobni.
Dane épp az ellenkezőjét teszi, kiveszi a lemezjátszót, és az asztalra
helyezi. Mellé a lemezekkel teli másik bőröndöt.
– Tegyünk fel egyet – javasolja, miközben válogat. – Musicalek vagy
inkább… khm… musicalek?
– Inkább csendet szeretnék – vágom rá élesen.
Dane veszi az üzenetet, és ellép az asztaltól. Odajön hozzám, amikor
kinyitok egy újabb szekrényajtót.
Odabent egy játék mackó van.
A szekrény alján ül, hátát a falnak támasztva, mint valami túszdráma
áldozata. Hajdanvolt barna bundája hamuszínű a rárakódott porrétegtől. Az
egyik fekete gombszeme hiányzik, helyén cérnaszál lóg. A mackó nyaka
körül vörös csokornyakkendő kirojtosodott végekkel, mintha elhasználódott
volna a sok ölelésben.
– A tiéd volt? – kérdezi Dane.
Megnyomkodja a mackót, mire óriási porfelhő száll fel a vállrészéből.
– Nem – felelem. – Legalábbis nem hiszem. Semmi emlékem nincs róla.
Eszembe ötlik valami. Szomorú gondolat. Lehetséges, hogy ez a mackó
hajdanán Katie Carveré volt, és egyszerűen itt hagyták, annyi más családi
holmihoz hasonlóan. Apám pedig, jobb ötlete nem lévén, berakta a
szekrénybe, és megfeledkezett róla.
Kiveszem a mackót Dane kezéből, odaültetem az íróasztalra a
lemezjátszó mellé, és visszamegyek a szekrényhez. Van ott még valami, a
legfelső polcon.
Egy kék színű cipősdoboz.
Pont olyan, amilyet apám a Könyvben említ. Amelyik azokkal a furcsa
fotókkal volt tele Katie apjáról.
A nyugtalanságom visszatér. Erősebben, alattomosabban. Remegő
kézzel emelem le a dobozt a polcról, kinyitom, tudván előre, mi lesz benne:
egy Polaroid fényképezőgép, mellette nagy halom fotóval.
Mindkettőben igazam lett.
A gép ott van a doboz egyik sarkában, súlyos, vaskos darab. A fotók –
összesen hat darab – rendetlenül töltik ki a doboz alját. Azonban nem Curtis
Carver kifejezéstelen arcát látom rajtuk. Az elsőn döbbenetes módon én
vagyok. A társalgóbelihez hasonlóan ez a kép is csak halványan hasonlít
rám.
Farmernadrágot viselek és batmanes pólót. A kép a Beléndek-villa előtt
készült, a háttérben a ház úgy áll lesben, mintha hallgatózna. Ötéves
lehettem. Mivel még nem látszódik a seb az arcomon, nyilván még a
megérkezésünk első három napjának valamelyikén készülhetett.
A következő képen se látszik. Ezen két lánnyal vagyok, az egyik
nagyjából egykorú velem, a másik lényegesen idősebb. A kép a szobámban
készült, a szekrény előtt sorakoztunk fel, szemünk a vakufényben vörösben
fénylik, egészen démoni megjelenést kölcsönözve mindhármunknak.
A fiatalabbat felismerem. Ugyanezeket a vonásokat láttam annak a
nőnek az arcán, aki tegnap éjjel itt járt. Akkori arcában azonban még nyoma
sem volt a mostani keménységnek.
Hannah Ditmer.
Ebből következik, hogy az idősebb lány a képen csakis Petra lehet.
Lélegzetelállítóan csinos lány. Hosszú láb, krémfehér bőr, feje tetején
összetűzött, szőke haj. Hannah-val és velem ellentétben, akik merev
tartásban, szinte vigyázzállásban állunk, Petra játékosan pózol. Keze a
csípőjén. Egyik lábával kissé hátralép. Mezítelen lábfeje kivillan a pirosra
festett körmeivel.
Hálóruhában vagyunk, Hannah és én pizsamában, Petra bő fehér pólót és
rövidnadrágot visel. Nyaklánc is lóg a nyakában – egy aprócska feszület,
vékony aranyláncon.
Emlékszem erre az éjszakára. Vagy legalábbis a könyvbeli változatára.
Az ott alvós bulinak szörnyű vége lett. Ez volt az egyik olyan dolog, ami
kilencévesen szenvedélyesen foglalkoztatott – hogyan is felejthettem el azt
a borzalmas éjszakát? Hónapokig le sem tudtam hunyni a szemem
félelmemben, hogy amit a Könyvben olvastam, valóban megtörtént. Mert
tényleg félelmetes dolgok voltak. Egyfajta rémálom a horrorfilmben, amit
senki nem kívánna megtapasztalni. Én viszont átéltem, csak egyszerűen
semmilyen emlékem nem volt ezekről az eseményekről, ami azt jelenti,
hogy valami nagyon nincs rendben nálam.
Számos álmatlan éjszaka után, amit azzal töltöttem, hogy a mennyezetet
bámultam órákon át apám és anyám lakásában, lassan eljutottam arra a
felismerésre, hogy azért nem emlékszem semmire abból, amit a Könyv
elmesél, mert ezek a dolgok egyszerűen nem történtek meg.
Az ott alvós éjszakát is beleértve.
Ennek a polaroid fényképnek a tanúsága szerint azonban tévedtem. Az
alatt az összesen húsz nap alatt, amíg a Beléndek-villában laktunk, tényleg
volt egy olyan este, amikor Hannah és Petra átjött hozzánk aludni.
Vagy legalábbis az estét együtt tölteni.
Petra szerepel a következő fotón is, anyámmal áll a konyhában.
Mindketten a mennyezeten éktelenkedő hatalmas lyukat nézik, akaratlanul
is egyforma testtartásban, mintha anya és lánya lennének. Mindketten
profilból látszanak, hátravetett fejjel. Kíváncsi lennék, vajon anyám látta-e
valaha ezt a képet, és ha igen, milyen érzés volt neki magát egy hozzá
ennyire hasonló fiatal lány társaságában látni. Egy minden ízében nőies
lány mellett. Aki kicsit sem hasonlít a saját lányára.
Két másik szereplő is felbukkan a képen, egymást eltakarva a háttérben.
A közelebbi egy idős férfi, mászik fel a létrán. Mögötte egy valamivel
fiatalabb alak. Nem látok belőle mást, mint egy félhold alakú kivágást az
arcából, a behajlított könyökét.
Walt Hibbets az, apámmal. Két nappal az után a bizonyos konyhai eset
után.
Az ott alvós buli mellett ez a fejezet a másik legnépszerűbb rész a
Könyvben. És ha hihetek ennek a képnek, szintén nem minden
valóságalapot nélkülöző történetről van szó.
Mindkét fotót a kezembe veszem, egymás mellé tartva tanulmányozom
őket. A gyomromban lassan, fokozatosan erősödik az az émelygés, ami már
a cipősdoboz megpillantásakor elfogott. Ez az a zsigeri érzés, amit rossz
hírek, szertefoszlott remények vagy egy összetört szív okoz.
Ez az az érzés, amikor rájössz, hogy amit mindig hazugságnak hittél,
mégis igaz lehet.
Az egyik énem pontosan tudja, hogy ez nevetséges gondolat. A Könyv
színtiszta fikció, függetlenül attól, hogy Igaz történet felirat virít a
borítóján. De egy másik, cérnavékony hang a fejemben azt súgja, hogy
lehetséges, igenis lehetséges, hogy tévedek. Ez a hang ugyanaz, amelyik
tegnap éjjel, közvetlenül Elsa Ditmer felbukkanása előtt azt súgta nekem,
hogy az Indigo-szobában talán Árnyék bácsit láttam.
Most is hallom, ott sziszeg a fülembe.
Hiszen tudod, hogy mindez igaz. Mindig is tudtad.
Ami őrjítővé teszi, az az, hogy felismerem ennek a kitartóan suttogó
hangnak a gazdáját.
Apám az. Pontosan úgy suttog, mint élete utolsó perceiben.
Megint hallom a suttogást, amikor az utolsó két fotót halászom ki a
dobozból. Az elsőn apám látható, egy önarcképet készített magáról. A
karját kinyújtja. Az állát leereszti. Egyenesen a kamerába mered, amitől az
az érzése támad az embernek, mintha mögé nézne, valahová a jövőbe,
huszonöt évvel ezelőtti szeme összefonódik a pillantásommal.
Soha ne térj oda vissza, szól apám hangja. Az a hely nem biztonságos.
Legalábbis neked nem.
Abban a reményben, hogy meg tudok szabadulni apám suttogó
hangjától, ha nem nézem tovább a fotóját, megfordítom az utolsó fényképet.
Az egyik hátsó kertre néző ablakból fényképezték, valamilyen szédítő
érzést keltő szögben. Lent két ember alakja, amint épp eltűnnek a fák
között.
Az egyikük anyám. A másik én vagyok ötévesen.
A kép hajszálpontosan úgy néz ki, ahogy apám a Könyvben leírta. Ez az
a fotó, amit akkor készített, amikor rábukkant a Polaroid gépre. Pillantásom
ösztönösen a kép bal széle felé téved, a biztos tudás, hogy mit fogok ott
látni, valamint az attól való félelem egyszerre dolgozik bennem.
És valóban, a fénykép szélét betölti egy fák mögött rejtőző, sötétbe
burkolózó alak.
Lehetséges, hogy csak egy fatörzs, amely az árnyékban feketének
látszik.
De lehet emberi alak is.
 Nem tudnám pontosan megmondani, mert a polaroid kép elég rossz
minőségű. Szemcsés, és a fókusz sincs jól beállítva, ezáltal minden
elmosódva látszik. Mindennek ellenére az a sötét leginkább valami emberi
alakra hasonlít.
A legrosszabb az egészben az, hogy ez a figura nagyon közel áll ahhoz a
ponthoz, ahol tegnap este azt a másik valakit megpillantottam. Ez persze
lehet véletlen is. Ám a gyomromat egyre inkább összeszorító érzés azt
sugallja, hogy nem az.
Apám suttogását megint hallani vélem.
Árnyék bácsi az. Hiszen tudod.
Árnyék bácsi azonban nem létező személy. Mint ahogy a Könyv sem
valóság.
Továbbra is a képet bámulom, arra gondolva, mi történt a felvétel
elkészülte után néhány pillanattal. A kezem máris az államhoz ér, ujjaim a
sima bőrt tapintják a szemem alatt. Ráébredek, hogy ez a heg is megerősíti:
a Könyv – bármilyen hihetetlenül hangozzék is ez – igazságmorzsákat
tartalmaz.
Ledobom a kezemből a képeket, az asztallapon landolnak. A halom
tetején apám önarcképe, egyenesen a szemembe néz, mintha pontosan
tudná, mit fogok most tenni.
Dane-t magára hagyva kimegyek a dolgozószobából. Egyenesen ki az
ajtón, elhaladok a teherautó mellett, átgázolok a füvön szanaszét heverő
szerszámok között, és máris ott vagyok, a ház mögött, a hátsó kertben.
Bevágok egyenesen az árnyékba burkolózó fák közé. Lerohanok a
domboldalon, megküzdve az aljnövényzettel, beléndektől fehérlő
növényszigetek mellett haladok el, fák gyökereit taposom.
Végül megállok egy márványkövekkel teleszórt tisztáson. A kockaszerű
kövek rothadó, szuvas fogak gyanánt meredeznek ki a földből.
A temető.
Ez is igaz volt tehát.
Mögöttem Dane a nevemet kiáltja. Már beért az erdőbe, utolért engem
is. A sírkövek láttán megdermed.
– Tyűha – szalad ki a száján.
– Pontosan – mondom én.
Letérdelek a legközelebbi kő elé, letisztítom a rátapadt földet, és
előtűnik egy odavésett név.
Kitör belőlem a nevetés.
 Nem tudom elhinni, hogy ha csak egy pillanatra is, mégis komolyan azt
gondoltam, hogy a Könyv tényleg igaz. Ez is csak azt mutatja, hogy apám
milyen ügyesen hazudott és hogy mennyire alábecsültem ebbéli tehetségét.
Persze hogy teleszórta a történetet mindenféle valós hellyel, eseménnyel.
Ha a tulajdonodban lévő földterületen van egy temető, nem lehet nem
megemlíteni. Ha elég valós tényt építesz bele a kitalációidba, összekuszálva
egyiket a másikkal, mintha valami kígyófészket fonnál, sokan hajlamosak
lesznek hinni neked. A politikusok régi trükkje ez.
Egy pillanatra én is bedőltem. Nehéz volt nem beleesni a csapdába,
miután olyan sok, a Könyvben említett dolgot láttam meg a valóságban is.
A lemezjátszó. A fénykép, amin anyámmal vagyok. Az ott alvás, a konyhai
mennyezet, a temető. Mind-mind arra késztettek, hogy elhiggyem: a Könyv
igaz.
De most itt vagyok, a márványkőbe vésett nevet olvasom, és rá kell
jönnöm, hogy mindig is jól gondoltam: a Könyv baromság.
ROVER
Jó kutya volt

Dane már ott áll mellettem, a kőre mered:

– Ez valami elcseszett házikedvenc-temető?
– Annak tűnik. Ha nem az, akkor a Garson család tagjai komoly kaliberű
őrültek voltak.
Megnézzük a többi sírhelyet is. Meg kell hagyni, a kövek valóban
régiek, és az egészben van valami hátborzongató is, mégis, semmi ez ahhoz
képest, ahogy apám leírta. Több kutyasírt találtunk, megszámlálhatatlanul
sok macskáét is, sőt még egy Windy nevű póni is itt van eltemetve.
A sírkövére bökve Dane megjegyezte:
– Lehet, hogy a családod egy lókísértettel találkozott.
– Kísértetek nem léteznek – válaszolom. – Se lóféle, se másmilyen.
– Lassan a testtel. Ne gondolkodj ennyire elhamarkodottan a
kísértetekről.
– Csak nem hiszel bennük? Dane elgondolkodik.
– Hogy hiszek-e kísértetekben? Nem igazán. Legalábbis abban nem
hiszek, amit általában természetfölöttinek hívnak az emberek. De abban
igen, hogy szoktak történni dolgok. Olyanok, amelyekre nincs magyarázat,
bárhogy is próbálkozunk megérteni őket. Félelmetes titkok. Így nevezte
őket a nagyanyám.
 – Ő hitt bennük?
– De még mennyire! Régi vágású ír asszony volt. Gyerekkorában
rengeteg mesét hallott koboldokról meg szirénekről. Én mindig
hülyeségnek tartottam ezeket, meg azt, hogy ő hisz bennük. – Most
lehalkítja a hangját. Suttogva folytatja: – De aztán tízéves koromban láttam
egyet. Nem biztos, hogy szellem volt. De hogy valami volt, az tuti.
– Valami félelmetesen titkos dolog? – kérdezem.
Kicsit elpirul, a tarkóját vakargatja. Kisfiús ez a mozdulat, de furcsa
módon szeretetre méltóvá teszi. Dane Hibbets számos megjelenési formái
közül, amelyeket az utóbbi huszonnégy órában megismerhettem –
szemtelenül jóvágású gondnokfiú, buzgó alkalmazott, információk tárháza
–, ezt az arcát kedvelem eddig a legjobban.
– Egy régi házban laktunk, néhány településre innen – meséli. – Magas,
keskeny épület volt. A szobám a legfelső emeleten volt, kissé elszigetelve a
ház többi részétől. Nem zavart nagyon. Tízéves voltam. Egyedüllétre
vágytam. De azután egy októberi éjszakán arra ébredtem, hogy a
hálószobám ajtaja kinyílik. Felültem az ágyamban, és a nagymamám fejét
láttam meg az ajtóban: „Csak jó éjszakát akartam kívánni, öcskös”, mondta.
Így hívott mindig. Öcskös. Aztán eltűnt, becsukta az ajtót maga mögött.
Elalvás előtt ránéztem az éjjeliszekrényen lévő órára. Hajnali egy óra
harminckét percet mutatott. Reggel azután lementem, és a szüleimet a
konyhaasztalnál ülve találtam. Anyám zokogott, apám zavartan bámult
maga elé. Kérdeztem tőlük, hol van Mami és miért nem szólt nekem senki,
hogy eljött hozzánk látogatóba. Erre közölték velem, hogy a nagyanyám
meghalt az éjjel. Pontosan egy óra harminckét perckor.
Csendben állunk. Egyikünk sem szól, mert a szavaink megtörnék az épp
kialakulóban lévő különös kapcsolatot kettőnk között. Kicsit hasonlít az
egész a korábbi, dolgozószobai beszélgetésünkre, de ez most még
különlegesebb, mert személyes. Ebben a csendben gondolkodom Dane
történetén és azon, hogy inkább aranyosnak találom, mint félelmetesnek.
Arra gondolok, de jó lett volna, ha apám is valami hasonlót mond a halála
előtt. Ehelyett csupán egy homályos figyelmeztetéssel ajándékozott meg a
Beléndek-villáról meg egy bocsánatkéréssel valami olyasmivel
kapcsolatban, amit soha nem volt képes megvallani. Ezen két megjegyzése
miatt vagyok most itt.
– Be kell vallanom valamit – szólalok meg végül.
 – Hadd találjam ki – mondja Dane faarccal. – Igazából Windynek
hívnak.
– Majdnem eltaláltad. Az a helyzet, hogy nem csak a ház felújítása
céljából tértem ide vissza. Ennél sokkal fontosabb számomra az, hogy
megtaláljam az okát, miért menekültünk el a Beléndek-villából olyan
hanyatt-homlok.
– Szerinted több van itt annál, mint ami látszik?
– Egészen biztos vagyok benne.
Mindent elmondok neki. Az egész gyötrelmes kapcsolatomat a
Könyvvel. Apám titokzatos utolsó szavait. A meggyőződésemet, hogy a
szüleim huszonöt éven át nem árulták el nekem az igazságot.
– Tudom, hogy apám hazudott – jelentem ki, fejemmel Rover kutya
sírköve felé bökve. – Most nincs más hátra, mint hogy kiderítsem, miben
hazudott. És persze miért.
– De hiszen már tudod, hogy amit mondott, nem volt igaz – veti föl
Dane. – Miért ennyire fontos arra pazarolnod az idődet, hogy minden apró
részletet is kideríts?
– Mert… – itt megállok, próbálom szavakba önteni azt a zsigeri érzést,
amit nagyon nehezen lehet szavakban kifejezni – mert életem legnagyobb
részében a Könyv határozta meg azt, hogy ki vagyok én. A szüleim
azonban nem voltak hajlandók erről beszélni. Így aztán magányosan és
teljesen megzavarodva nőttem fel, miközben végig nagyon furcsának
éreztem magam, mert körülöttem mindenki azt tartotta rólam, hogy valami
félelmetes titok áldozata vagyok.
Az ismerős szóhasználatra Dane megértően bólint.
– Nagyon találó kifejezés.
– Igen, az – értek vele egyet mosolyogva, bár a szemem közben megtelik
könnyel. Gyorsan megtörlöm a szememet, mielőtt egy csepp is látható
lenne. – De én ezeket nem tapasztaltam meg. Ezek a dolgok nem történtek
meg. Tudni akarom, hogy volt ez az egész valójában. Íme, ez a zavaros,
egyúttal megejtően személyes válaszom.
– Köszönöm az őszinteségedet – feleli Dane. – Nem lehetett könnyű
neked.
– Nem is volt az. De a Beléndek-villát annyira maga alá temette az a
rengeteg hazugság, hogy szerintem épp ideje, hogy valaki végre kimondja
róla az igazat is.
 JÚNIUS 29.
4. nap
Másnap visszamentem az erdőbe, ezúttal Hibbs társaságában. Jess a
házban volt Maggie-vel, gyerekaszpirin és rajzfilmek segítségével
próbálta feledtetni vele a fájdalmat. A kórház sürgősségi ügyeletén tett
látogatásunk jobban sikerült, mint amire számítottunk. Meg kell
hagyni, az ellátás nem volt gyorsnak nevezhető – több mint három órát
töltöttünk ott –, és sokba is került. Az egyértelműen jó hír azonban az
volt, hogy Maggie sebét mégsem kellett összevarrni.
A rossz hír viszont az, hogy kiderült, a kertünkben egy temető is
van, ezért is kértem meg Hibbset, hogy kísérjen el. Szükségem volt
valakire, aki segít megszámolni a sírhelyeket.
– A városban beszélték, hogy itt lehetnek valahol, de nem hittem a
pletykáknak – jegyezte meg Hibbs, miközben átfésültük a terepet,
további sírkövek után kutatva.
Eddig hármat találtam. Kettő feltehetően William Garson
legidősebb fiáé és unokájáé – ifj. William és III. William –, a harmadik
felirata viszont annyira elporladt, hogy lehetetlen volt elolvasni.
– Senkinek nem volt tudomása erről a helyről?
– Valaki bizonyára tudott róla réges-régen – válaszolta Hibbs. – De
telt-múlt az idő, a ház tulajdonosai jöttek- mentek, az erdő meg csak
burjánzott. Szomorú, ha belegondol. Egy hajdanvolt nagyszerű család
végső nyughelye itt van, egy erdőben, mindenki által elfeledve.
Egyébként itt van egy újabb.
Rámutatott a negyedik téglaformájú, földből kimeredő kőre. Egy
név és egy dátum volt belevésve.
INDIGO GARSON
Imádott leányunk
1873–1889

– Micsoda szépség volt – jegyezte meg Hibbs. – Látta a képét a

házban? Élethű ábrázolás, legalábbis azt hallottam.
– Ön sok mindent tud Garsonékról?
– Ó, rengeteg mindent hallottam róluk az évek során.
– Tudja azt is, mi történt Indigóval? Annyira fiatalon halt meg.
 – Hallottam róla, igen. A nagyapám ismerte őt, amikor még kisfiú
volt. Ő mesélte nekem, mennyire jó az a festmény róla. Nem csoda,
hogy a festő, aki készítette, halálosan beleszeretett a lányba.
Nekem is ez volt az első gondolatom, amikor megláttam azt a képet.
Hogy ennek az egészen angyali ábrázolásnak csakis egy oka lehet: a
festő szerelmes lett a modelljébe.
– Kölcsönös volt a szerelem?
– Igen, az – válaszolta Hibbs. – Azt mesélik, hogy már eltervezték a
szökésüket és össze akartak házasodni. William Garson rettentő dühös
lett, amikor megtudta. Közölte a lányával, hogy túl fiatal a
házassághoz, noha akkoriban tizenhat évesen már igen sok lány ment
férjhez. Megtiltotta neki, hogy találkozzon azzal a művésszel. A
reménytelen szerelemtől kétségbeesve Indigo megölte magát.
Beleborzongtam a tudatba, hogy a ház egy újabb egykori lakójáról
derült ki, miszerint öngyilkos lett.
– Hogyan történt?
– Megmérgezte magát. – Hibbs a távolba mutatott, a domb aljának
környékére, a szigetekben burjánzó kúszónövényekre, melyeknek
nyúlánk ágai telis-tele voltak fehér virágokkal. – Azokkal.
– Beléndeket evett? – kérdeztem. Hibbs komoran bólintott.
– Igazi tragédia ez. Az öreg Garsonnak megszakadt a szíve. Azt
beszélik, hogy ugyanazt a festőt kérte fel azután a saját arcképe
megfestésére, a kandalló másik oldalára. Hogy ekként ő és a lánya
örökre együtt maradjanak a Beléndek-villában. A festőnek semmi
kedve nem volt hozzá, de mivel egy fillérje sem volt, kénytelen-kelletlen
elvállalta a munkát.
Most értettem meg, hogy William Garson portréja miért volt olyan
alattomosan ellenszenvesre festve. A festő nyilván gyűlölte azt az
embert, ami meg is látszik a művén.
Odaléptem Garson sírjához, Maggie vérének nyomai még látszódtak
rajta száradt, sötétvörös foltokban.
– Mennyire tudnak az emberek erről a történetről? – kérdeztem. – A
városban mindenki hallott róla?
– Szerintem a legtöbben igen. – Hibbs vigyora kivillantotta
aranyfogait. – Legalábbis mi, idősebbek tudjuk, mi történt.
– Még mi mást tud erről a helyről?
 – Többet tudok, mint a legtöbben errefelé – felelte az öreg,
leplezetlen büszkeséggel.
– Amikor először találkoztunk, feltette nekem a kérdést, hogy Janie
June elmondott-e nekünk mindent. Akkoriban azt gondoltam, igen.
Most viszont…
– Most viszont gyanítja, hogy az a nő nem közölt magukkal mindent.
– Pontosan – vallottam be őszintén. – És nagyon hálás lennék
magának, ha tudatná velem a hiányzó részleteket.
– Nem vagyok biztos benne, hogy valóban jó lenne az magának,
Ewan – felelte erre Hibbs, miközben úgy tett, mintha további sírkövek
keresésére koncentrálna. – Lehet, hogy most azt gondolja, mindent
tudni akar, de higgye el, néha az a jobb, ha nem tudja az ember.
Éreztem, ahogy gyűlik bennem a harag, forrón, hirtelen és váratlan
erővel. Csak rontotta a helyzetet, amikor a földre nézve a pillantásom a
lányom William Garson sírkövén éktelenkedő vérfoltjaira esett.
Dühömben lendületes léptekkel átgázoltam a fákkal benőtt temetőn, és
galléron ragadtam Hibbset.
– Azt mondta, hogy erre a helyre készen kell állni – sziszegtem neki.
– De nem állok rá készen. És a lányom súlyosan megsérült. Meg is
halhatott volna, Hibbs! Úgyhogy ha van valami, amit eltitkol előlem,
nyögje ki most azonnal, amíg szépen kérem!
Hibbs nem próbált meg kiszabadulni a szorításomból, pedig
biztosan könnyűszerrel megtehette volna. Korát meghazudtoló módon
erős volt, erős, akár egy bulldog. Könnyedén lefejtette az ujjaimat az
inggallérjáról, és így szólt:
– Az igazságot akarja hallani? Akkor megmondom magának az
igazságot. Abban a házban történtek bizonyos dolgok. Tragikus dolgok.
Igen, Indigo Garsonról beszélek meg az egész Carver családról. És
ezek… szóval ezek a dolgok még mindig itt vannak.
Ettől a mondattól jeges borzongás futott végig a hátamon.
Valószínűleg attól, ahogyan Hibbs kiejtette ezeket a szavakat – lassan,
megfontoltan sorjázta őket, mintha valamiféle csúzli gumiját feszítené
ki velük.
– Azt akarja ezzel közölni, hogy a Beléndek-villában kísértetek
járnak?
– Csak annyit akarok mondani, hogy a Beléndek-villa nem felejt.
Nem felejtett semmit abból, ami azóta történt itt, hogy Indigo Garson
behabzsolta a beléndek bogyóit. És a történelem időnként hajlamos
megismételni önmagát.
Eltartott néhány másodpercig, mire felfogtam ennek a mondatnak
az értelmét. Annyira hihetetlen volt, hogy nehezen értettem meg a
szavakat. Amikor mégis sikerült megemésztenem, olyan szédülés fogott
el, hogy kis híján én is elvágódtam, fejjel William Garson sírkövének,
akárcsak Maggie.
– Nem azt állítom, hogy magukkal is ugyanez fog történni – jegyezte
meg Hibbs. – Csak annyit mondok magának, hogy ez is lehetséges.
Csakúgy, mint ahogy az is lehetséges, hogy például villám csap a
házukba. Hogy mit tanácsolok? Azt, hogy igyekezzen a lehető
legboldogabban élni ebben a házban. Szeresse a családját. Ölelje meg a
lányát minél többször. Csókolja meg a feleségét. Amennyire tudom, ez a
ház nem látott túl sok szeretetet. A fájdalomra emlékszik inkább. A
maguk feladata, hogy ezt elfeledtessék vele.

***
Amikor visszamentem a házba, Maggie-t a társalgó kanapéján fekve
találtam, fejét Jess ölében nyugtatta. Az arca felét jókora kötés takarta.
A környező bőr haragosvörösen égett, és biztos voltam benne, hogy
idővel csúnya véraláfutássá sötétül.
– Hányat találtatok? – kérdezte Jess.
– Vagy egy tucatot. Már amennyire meg lehet még találni őket. Nem
csodálnám, ha több is lenne arrafelé, elporladva vagy növényektől
benőve.
– A legszívesebben megfojtanám azt a nőt, Janie June-t. Közölhette
volna, hogy a hátsó kertünkben van egy porladó temető is!
– Talán nem tudott róla – véltem. – Eléggé el vannak rejtve azok a
kövek.
– Az a nő ingatlanügynök – vágott vissza Jess. – Az a munkája, hogy
mindent tudjon az adott ingatlanról. Szerintem tisztában volt vele,
hogy elijesztene minket a vételtől, ha elárulná, és kereshet más balekot,
akit átverhet.
– Nem vert át minket senki – tiltakoztam erre, annak ellenére, hogy
lassan én is kezdtem ugyanezt sejteni.
Ha átverni nem is vertek át, de legalábbis félrevezettek. Mert
Jessnek igaza volt: az ingatlanos egész biztosan tudott a temető
létezéséről.
– Mi volt Hibbs mondanivalója az egészről?
Miközben visszamentem a hátsó kertből a házba, elhatároztam
magamban, hogy nem beszélek Jessnek Indigo Garson tragikus
haláláról. Egy harmadik haláleset nagy valószínűséggel annyira
megrémítené, hogy hátra se nézve elmenekülne a házból. És ha igazán
őszinte akarok lenni, akkor az a helyzet, hogy ez anyagilag lehetetlen
helyzetbe hozott volna minket. A ház megvásárlására gyakorlatilag
ráment az összes vagyonunk. Nem maradt annyink, hogy egy új ház
első részletét kifizessük vagy akárcsak egy lakást kibéreljünk.
Bármi is következzen ezután, tény, hogy nem tudtunk hová menni
innen.
Ami egy dolgot jelentett: meg kell fogadnom Hibbs tanácsát, és a
lehető legboldogabb életet megteremtenem itt a családomnak. Akár
azon az áron is, hogy nem leszek mindenben őszinte a feleségemhez.
Úgy láttam, egyszerűen nincs más választásom.
– Nem mondott sokat – feleltem tehát, miközben felnyaláboltam
Maggie-t a kanapéról. – Most pedig irány fagyizni. Három gombóc
mindenkinek. Szerintem megérdemeljük.
***
Ha azt vesszük, mennyi mindent közölt velem Hibbs azon a
délutánon, elég meglepő volt az a kimerültség, amit estére éreztem.
Arra számítottam, hogy a fél éjszakát ébren töltöm majd, azon
morfondírozva, amit a temetőben hallottam Indigo Garsonról meg
arról, hogy a Beléndek-villa nem felejt. Ehelyett azonban mély álomba
zuhantam abban a pillanatban, hogy letettem a fejem a párnára.
De nem sokáig tartott az álmom.
Éjfél előtt öt perccel furcsa hangra ébredtem. Zene szólt.
Valaki valahol énekelt.
Egy férfi volt. Lágyan, energikusan szólt a hangja. A ház valamelyik
távoli sarkából hallatszott.
Az ágy másik oldalára pillantottam, kutatva, Jess vajon szintén
felébredt-e, de a feleségem mélyen aludt. Abban reménykedve, hogy ez
így is marad, nesztelenül fölkeltem, és kiosontam a szobából.
A folyosón hangosabban szólt a zene. Felismertem a dalt.
„Tizenhat éves vagy, mindjárt tizenhét…”
 A zene fentről hallatszott. Erre akkor jöttem rá, amikor a folyosó
túlsó végére értem. Tisztán hallottam visszhangozni a dolgozószobámba
vezető lépcsősoron. A zenét egy annyira erős hideg fuvallat is kísérte,
hogy belereszkettem.
„Bébi, légy észnél.”
Lassan, idegesen elindultam felfelé a lépcsőn. Minden egyes lépéssel
hangosabban hallottam és egyre fagyosabb lett a levegő. A lépcső
tetején már annyira hideg volt, hogy ha bármennyi fény lett volna,
biztosan láttam volna a leheletemet.
„Jobb, ha vigyázol…”
Kinyitottam a dolgozószoba ajtaját, és a zene ereje szinte elsöpört a
küszöbről. Bent koromsötét volt. Olyan sötét, hogy meg kellett állnom.
És hideg. Annyira hideg volt a szoba, hogy lúdbőrzött a csupasz bőröm.
„…okos légy…”
Beléptem a dolgozószobába, karommal átfonva a testem, hogy kicsit
melegen tartsam. Felkapcsoltam a villanyt, a fény betöltötte a szobát.
„…és óvatos…”
A lemezjátszó pontosan ott volt, ahol hagytam, az íróasztalon. A
lemez teljes sebességgel forgott rajta, a hangerő maximumra csavarva.
„Bébi, vigyázz, ne feszí…”
Levettem a tűt a lemezről, a csend hirtelen zuhant a házra, akár egy
gyapjútakaró. A hideg is elszállt – a szobát azonnal kellemes melegség
öntötte el. Vagy legalábbis így éreztem. Ahogy ott álltam ebben az
újonnan beállt csendben, arra gondoltam, talán megint csak a
képzeletem űzött velem tréfát.
Nem a zenére gondolok.
Az nagyon is valóságos volt.
A lemez még mindig a korongon forgott, barázdáin megcsillant a
fölötte lógó lámpa fénye. Kikapcsoltam a lemezjátszót, és nem vettem le
a lemezről a szemem addig, míg teljesen meg nem állt. Arra gondoltam,
hogy Jess műve az egész. Egy álmatlan órán feljött ide zenét hallgatni,
amíg el nem álmosodott.
A hidegre más magyarázatom nem volt, mint az, hogy csak
képzelődtem. Bármilyen más verzió – huzat, jeges szél a nyitott
ablakon keresztül – valószínűtlennek tűnt, sőt lehetetlennek. Ezért
csakis a fantáziám szüleménye lehetett, annak hatására, amit Hibbs
mesélt ma. Tessék, meg is kaptam azt az irracionális félelmet, amit
egész este vártam.
Mert pontosan az volt – irracionális.
A házaknak nincs emlékezetük. Természetfölötti dolgok nem
léteznek. Semmi okom arra, hogy féljek.
Mire visszafeküdtem az ágyba, már meg voltam győződve arról,
hogy az egészet csak képzeltem.
Hogy minden teljesen normális a házban.
Hogy a Beléndek-villában az égvilágon semmi rendkívüli nincsen.
Kiderült, hogy tévedtem. Hatalmasat tévedtem.
 Hét
Temetői beszélgetésünk után Dane-t hazaküldtem. Úgy érzem, így volt
helyénvaló, annak ellenére, hogy a mai napon gyakorlatilag semmit sem
csináltunk. Miután fölelevenítettük múltbeli traumáinkat, úgy éreztem,
mindketten megérdemlünk egy szabad délutánt.
Esetemben ez azt jelenti, hogy máris indulok a városba, a rég esedékes
bevásárlást megejteni.
Végigmegyek Bartleby főutcáján, amit természetesen Juhar utcának
hívnak. Keskeny, deszkaborítású házak mellett haladok el, amelyek annyira
merevek és hajthatatlanok, amilyenek a bennük élő emberek lehetnek,
boltok nagy kirakatokkal, hatalmas hirdetések, valódi, hamisítatlan
juharszirupot ígérve, a templom is itt áll vakító fehér, égbe nyúló tornyával.
Még egy főtér is van – zsebkendőnyi füves terület kilátóval és zászlórúddal.
Noha van patinája ennek a kisvárosnak, mégis érződik benne valami
más, hasonló kisvárosokra nem jellemző lélektelenség. Olyasmi érzés, hogy
elhaladt mellette az idő. De azért észreveszek néhány kísérletet a
modernizálására is. Egy szusiétterem. Egy vegetáriánus bisztró. Egy outlet,
divatos márkákkal, a kirakatban mindjárt szembeötlően elhelyezve egy
átlátszó Gucci póló látható.
És megpillantok egy pékséget, amitől ott, a Juhar utca közepén a fékre
lépek. Tapasztalataim alapján ahol péksütemény van, ott kávé is. Általában
nem is akármilyen. Mivel akut koffeinhiányban szenvedek, ott, azonnal
meg kellett állítanom a kocsit.
Leparkolok az utcában, és belépek az üzlethelyiségbe. A belső
kialakítása egyszerre divatos és időtlen. Rézlámpák. Csempézett lapokkal
fedett asztalok, szándékosan össze nem illő székek. Mélykék falak,
teleaggatva régimódi madárillusztrációkkal, díszes keretekben. A bolt hátsó
részében régi időkből itt maradt, faltól falig nyúló üvegpult telis-tele a
legínycsiklandóbb tortákkal, süteményekkel és pitékkel, Instagramra
kívánkozó mesteri formákban. A látványt illetően a tulaj minden kétséget
kizáróan érti a szakmáját.
Odalépek a vitrinhez, hogy megmondjam a benne süteményeket
rendezgető nőnek, mennyire tetszik itt minden. Azonban a dicsérő szavak
ráfagynak az ajkamra, amikor a nő végre fölegyenesedik, és megpillantom
az arcát.
Marta Carver.
 Azonnal felismerem őt azokról a fényképekről, amelyeket tizenévesen, a
Horrorház megszállott kutatójaként a Google- kereséseim során felleltem
abban a reményben, hogy végre összeáll a kirakós. A nő idősebb, lágyabb
megjelenésű, mint a képeken. Ötvenes éveiben járhat, talán hatvan is van
már, barna hajában lenőtt, ősz hajszálak, kissé matrónás benyomást kelt
sárga blúzában és fehér kötényében. A szemüvege sem javít a külsején,
ugyanaz az előnytelen keret, mint a róla készült összes képen.
Minden jel szerint nem csak én folytattam kutatást a világhálón, mivel
világos, hogy ő is felismer engem: a szeme elkerekedik, az állkapcsa
összeszorul. Megköszörüli a torkát, és én gondolatban már fel is készülök
egy haragos, apámat gyalázó tirádára. Minden joga meglenne rá. Bartleby
összes lakosa közül Marta Carvernek van a legtöbb oka gyűlölni a Könyvet.
Ehelyett udvarias mosolyra kényszeríti az ajkát.
– Mit parancsol, Miss Holt?
– Én…
„Én nagyon sajnálom”, akarom mondani. „Nagyon sajnálom, hogy
apám szégyentelenül kihasználta az ön tragédiáját a regényében. Sajnálom,
hogy őmiatta az egész világ tudomást szerzett arról, mit tett a férje.”
– Egy kávét kérek – szólalok meg végül, miközben a szavak szinte a
torkomba szorultak. – Elvitelre.
Marta szó nélkül kitölti nekem a kávét és átnyújtja a poharat. Makogok
valami köszönésfélét, és tízdollárossal fizetek. Az apró a borravalós
dobozban landol a pulton, mintha hét dollár bármiben is kompenzálhatná
huszonöt év fájdalmát.
Azt mondogatom magamnak, hogy semmi okom a bocsánatkérésre.
Hogy apám volt az, nem én, aki ezt tette vele. Hogy én is, akárcsak ő,
áldozat vagyok, nem bűnös.
De kilépve az ajtón két dologban egészen biztos vagyok. Az egyik, hogy
gyáva nyúl voltam.
A másik pedig, hogy remélem, ebben az életben soha többé nem látom
Marta Carvert.

***

A boltból vagy egy tucat papírzacskóval a hátsó ülésen térek vissza. A

Beléndek-villa konyhája igen sok kívánnivalót hagy maga után, így aztán
olyan élelmiszereket vettem, amelyeket könnyű elkészíteni. Dobozos
levesek, zabpehely, mirelit készételek, amiket csak be kell vágni az özönvíz
előtti mikróba.
Amikor beállok a kocsival a ház elé, egy Toyota Camryt látok, szintén a
kocsifeljárón. Kisvártatva egy férfi tűnik fel a ház oldalánál, láthatólag már
tett egy kört a kertben. Ötvenes évei elején járhat, ápolt szakáll, kockás
sportdzseki, hozzá illő csokornyakkendő. Régi vágású házaló ügynök
benyomását kelti. Ahogyan egyik kezét kézfogásra nyújtva közelít, a
másikban jegyzetfüzetet szorongat, már pontosan tudom, ki ő.
Brian Prince.
Nem állíthatom, hogy nem figyelmeztettek a jövetelére.
– Örülök, hogy látom, Maggie – köszönt, mintha csak régi barátját
üdvözölné.
Fenyegető arccal kiugrom a kocsimból.
– Ez birtokháborítás, Mr. Prince.
– Ezer bocsánat – mondja rögtön, udvarias meghajlást mímelve. –
Hallottam, hogy újra eljött, ezért elhatároztam, hogy idelátogatok, és a saját
szememmel is meggyőződöm a hírről. Miután láttam, hogy nyitva a bejárati
kapu, meg kellett állapítanom, hogy igaz a szóbeszéd. Remélem, nem
zavarom.
Megragadok egy szatyrot, becipelem a verandára.
– Hajlandó lenne elmenni, ha azt mondanám, hogy igenis zavar?
– Nem szívesen tenném – válaszolja erre. – De föltett szándékom, hogy
akkor is visszajönnék, szóval szerintem az lenne a legjobb, ha most
túlesnénk rajta.
– Mármint min?
– Az interjún, természetesen.
Visszamegyek a kocsihoz, két másik szatyrot veszek ki a hátsó ülésről.
– Attól tartok, nem lennék túl érdekes sztori az újságjának, Mr. Prince.
– Dehogynem, épp ellenkezőleg! Azt hiszem, mindenkit érdekelne a hír,
hogy a Holt család egy tagja visszaköltözött a Beléndek-villába.
– Nem költözöm vissza – jelentem ki –, sőt épp kiköltözőfélben vagyok.
Íme, már meg is van a cikke, két mondatban összefoglalva.
– Mi a terve a házzal?
– Rendbe hozom, eladom, remélhetőleg némi haszonnal – felelem, útban
a veranda felé, fejemmel a szerszámokra bökve, melyek még mindig
szanaszét hevernek a füvön.
 Elhaladok a fűrész mellett. Azután az elektromos csiszoló mellett. Végül
az ütvefúró mellett.
– Már a puszta tény, hogy a Beléndek-villa mint ingatlan ismét a piacra
kerül, önmagában is hírértékű – szögezi le Brian.
Valahol a lelkem mélyén pontosan tudom, hogy Prince semmiben nem
hibáztatható. Hallott egy szaftos sztorit egy kísértetekkel teli házról, riportot
készített apámmal, és egyszerűen leírta a hallottakat. Csak a munkáját
végezte, ahogy Tess Alcott is. A szüleim az egyedüli két ember, akiknek
kizárólagos felelőssége van a történtekért, és még ők sem lehettek tudatában
annak, mennyire kicsúszik az ellenőrzésük alól a Beléndek-villa története.
Ennek ellenére leghőbb vágyam, hogy az ütvefúrót hirtelen felkapva
kiebrudaljam Brian Prince-t a birtokom területéről.
– Akár hírértékű, akár nem, tény, hogy semmi kedvem beszélni magával
– közlöm.
– Az apjának volt – feleli erre. – Sajnos végül nem volt rá lehetősége.
Leeresztem a kezemből a szatyrokat a verandán, lábam a meglepetéstől
megremeg.
– Maga beszélt az apámmal?
– Nem túl gyakran – feleli Brian. – Az évek során azonban hellyel-
közzel levelezésben voltunk. És az egyik dolog, amit röviden érintettünk,
mielőtt elhatalmasodott volna rajta a betegsége, az volt, hogy visszajön, és
interjút ad nekem.
– Nyilván a maga ötlete volt.
– Nem, képzelje, az apja javasolta ezt. Exkluzív interjút akart. Hogy ő és
én, ketten ebben a házban, huszonöt év elteltével beszélgessünk.
Ez is egyike azoknak a dolgoknak, amit apám egy szóval sem említett
soha, valószínűleg azért, mert arra számított, hogy azonnal le fogom
beszélni róla.
– Említette magának, hogy nagyjából miről szeretne beszélni? –
kérdezem, azzal a gondolattal a fejemben, hátha színt akart vallani ennyi év
után.
Mintha a bűnös be akarná vallani a tettét a tetthelyen. De Brian Prince
csírájában fojtotta el a reményeimet.
– Azt mondta, hogy szeretné újból megerősíteni mindazt, amit leírt az itt
történtek kapcsán.
– És maga mindezt szó nélkül elfogadta volna tőle? – kérdezem,
miközben a Brian Prince-ről kialakult benyomásom gyökeres fordulatot
vesz. Lehetséges, hogy mégsem annyira ártatlan ez az ember, mint elsőre
gondoltam. – Meghallgatta volna apám hazugságait, és egy az egyben
tényként megírta volna őket?
– A tervem az volt, hogy kíméletesen bánok majd vele – válaszolja
Brian, miközben gyors mozdulattal megigazgatja a csokornyakkendőjét. –
Néhány kellemetlen kérdést azért fel akartam tenni neki. Megpróbáltam
volna közelebb jutni az igazsághoz.
– Az egészet kitalálta, úgy, ahogy van. Ez az igazság – közlöm. –
Mindenki tudja.
– Nem hinném, hogy ilyen egyszerű lenne a dolog – ellenkezik erre.
Mivel Brian Prince semmi jelét nem adja annak, hogy hajlandó lenne
távozni, leülök a veranda lépcsőjére. Brian mellém telepszik, nekem pedig
nincs erőm elhajtani őt. Tulajdonképpen fölkeltette a kíváncsiságomat ez az
ember. Tudni akarom, ő mit gondol, mi volt akkoriban a Beléndek- villából
történt hirtelen távozásunk valódi oka.
– Utánanézett, hogy igaz-e, amit apám magának mesélt?
– Akkoriban nem – vallja be Brian. – Nem volt alkalmam eljönni ide, a
házba. És más hírek is lefoglaltak.
Elkerekedett szemekkel nézek rá.
– Nem lehettek azok annyira fontos hírek. Az újság apám hablatyolását
első helyen közölte!
Ami azután azt eredményezte, hogy más sajtóorgánumok is azonnal
felkapták a sztorit – tenném még hozzá a legszívesebben. Ha Brian cikke
valahol az egyik belső lapon eltemetve jelenik meg, a kutya se vette volna
észre. De mert ez a hír töltötte meg az egész címlapot, a Beléndek-villáról
készült, különösen komor fényképpel megspékelve, az újság azt
kommunikálta a külvilág felé, hogy apám hazugságai hitelt érdemelnek.
– Ha a lapzárta akár csak egy nappal később lett volna akkor, az apja
sztorija minden valószínűség szerint még csak be se került volna az
újságba. De amikor a Ditmer lány eltűnéséről értesültem, az a lapszám már
a nyomdában volt.
Petra nevének említésére egész testem megfeszül.
– Azt hittem, megszökött az a lány.
– Látom, volt már alkalma Alcott parancsnokkal beszélni – jegyzi meg
erre Brian, behízelgő mosollyal. – Ez ugyanis a rendőrség hivatalos
álláspontja. Miszerint Petra Ditmer elszökött otthonról. Gondolom, ez
jobban hangzik, mint az, hogy egy tizenhat éves lány titokzatos
körülmények között eltűnt, és a rendőrség képtelen volt kideríteni, mi lett a
sorsa.
– Maga szerint mi lett?
– Ez is egyike azoknak a kérdéseknek, amelyeket az apjának szerettem
volna feltenni.
Nyugtalanság járja át minden porcikámat. Noha nem vagyok biztos
benne, ez az ember pontosan hova akar kilyukadni, annyit már biztosan
érzek, hogy semmi jó nem fog kisülni ebből a beszélgetésből.
– Miért őt akarta megkérdezni? – teszem fel neki a kérdést.
– Apámnak semmi köze nem volt ahhoz, hogy Petra megszökött…
– …eltűnt – vág a szavamba ekkor Brian.
– Rendben, akkor eltűnt. Ahogy tetszik. – Felállok, indulok vissza az
autóhoz, részemről a beszélgetés befejezve. – Apámnak semmi része nem
volt benne.
– Én magam is így gondoltam ezt – jelenti ki Brian, még mindig a
veranda lépcsőjéről, továbbra is mosolyogva, továbbra is úgy téve, mintha
ez az egész nem lenne más, mint egy baráti látogatás, amikor egyértelmű,
hogy nem az. – Csak később, jóval a könyv megjelenése után kezdtem
gyanút fogni, hogy talán mégiscsak lehetséges, hogy van valami
összefüggés a dolgok között.
– Hogyhogy?
– Kezdjük azzal, hogy Petra Ditmert július 15-én látták utoljára –
pontosan ugyanazon az éjszakán, amikor maguk elmenekültek innen. Ez
azért puszta véletlennek elég furcsa lenne, nem igaz?
Ez kemény volt. Egy pillanatra azt éreztem, elájulok. Annyira hirtelen
fog el a szédülés, hogy meg kell kapaszkodnom az autóban, különben
összerogynék.
Petra Ditmer ugyanazon az éjjelen tűnt el, mint amikor mi
elmenekültünk a Beléndek-villából.
Briannek igaza van: itt nyilvánvalóan többről van szó, mint holmi
véletlen egybeesésről. De fogalmam sincs, mi egyéb lehetne. Petra egészen
biztosan nem velünk szökött el. Ha így lett volna, azért emlékeznék rá. És
Alcott parancsnok ott volt személyesen a motelszobánkban, a Két Fenyőben
azon az éjszakán. Bizonyára feltűnt volna neki, ha rajtunk kívül ott lett
volna egy tizenhat éves lány is.
– Szerintem elragadta a képzelete – jegyzem meg.
 – Valóban így lenne? Számtalanszor elolvastam az édesapja könyvét.
Rengeteg szó esik benne Petra Ditmerről. Ha a korkülönbséget nézzük, elég
közel álltak egymáshoz ők ketten.
Ez a meglehetősen frivol fordulat felforralja az agyvizemet rendesen.
Igen, valóban, Petra számos alkalommal szerepel a Könyvben, gyakran
bukkan fel a történet fordulópontjainál is. Ez tagadhatatlan, különösen
azoknak a fotóknak a tükrében, amelyeket ma láttam. Ez azonban még
távolról sem jelenti azt, hogy ő és az apám közel álltak egymáshoz, ahogy
Brian meglehetősen finoman megfogalmazta.
Jobban ismertem apámat, mint ő saját magát. Ewan Holtról sok mindent
el lehet mondani. Hogy hazudós volt. Hogy mindenkit levett a lábáról a
csábos mosolyával. De nem volt gazember, sem szoknyavadász. Ezt annyira
biztosan tudom, mint amennyire az is holtbiztos, hogy ha apám megcsalta
volna anyámat, anyám az utolsó fillérig kisemmizte volna őt. Ám mivel
nem tette, azt kell gondolnom, hogy nem ez volt a Beléndek-villából való
távozásunk oka.
– Apám könyvének legnagyobb része bizonyíthatóan hazugság.
Semmiben sem lehet hinni, amit ott leír. Abban sem, amikor arról mesél,
milyen sok időt töltöttek ők ketten együtt Petrával. Apám nem volt ostoba,
Mr. Prince. Nyilvánvaló, hogy nem írt volna ilyen sokat Petráról egy olyan
könyvben, amit több százezren olvastak, ha az a lány valóban őmiatta tűnt
volna el.
– Most viszont magát ragadta el a képzelete. Én soha nem állítottam,
hogy Petra eltűnését a maga apja okozta. Csak annyit mondtam, hogy a
kettőnek feltételezésem szerint van valami köze egymáshoz. A maga
családjának a Beléndek- villából való elmenekülése és Petra Ditmer
nyomtalan eltűnése szinte azonos időpontban történt. Ez nem lehet normális
dolog, Maggie. Itt, Bartlebyben biztosan nem az.
Brian feláll, és tüntetően elkezdi porolgatni a nadrágját, mintha a
Beléndek-villa valahogy bemocskolta volna őt.
– Valami furcsa történt azon az éjjelen, amikor maga a családjával együtt
elmenekült innen, és feltett szándékomban áll, hogy kiderítsem, mi volt az.
Maga ezt vagy akadályozni fogja, vagy segíteni…
– Én aztán nem fogok magának segíteni, arra mérget vehet – vágom rá.
Annak ellenére, hogy Brian Prince és én ugyanazon dolgozunk, mégis
világos, hogy más eredményeket várunk a kutatásainktól.
 – Noha ez nem igazán az a válasz, amiben reménykedtem, természetesen
tiszteletben fogom tartani – közli Brian. – De szeretném, ha tudná, hogy én
mindenféleképpen ki fogom deríteni, mi történt azon az éjszakán.
– Ezt viszont a birtokom területén kívül kell majd lebonyolítania. Ami
azt jelenti, hogy most távoznia kell innen. Azonnal.
Brian még egyszer, utoljára megigazgatja a csokornyakkendőjét, majd
beszáll az autójába, és elhajt. Utánasietek, végig a kanyargós domboldali
úton, egészen a bejárati kapuig. Amikor meggyőződtem róla, hogy kívül
van, becsukom a kaput és elfordítom a kulcsot a zárban.
Ezután visszamegyek a házhoz, és végre beviszem a vásárolt holmikat.
Mindkét kezemet lehúzzák a nehéz szatyrok, így megyek végig az
előszobán, amikor útközben feltűnik valami furcsa.
Világos van idebent. Vakítóan világos.
Fölnézek a mennyezetre, és azt látom, hogy a csillár teljes
fényességében tündököl.
De ami furcsa, az az, hogy amikor kiléptem a házból, sötét volt.
Valahogy felkapcsolódott, amíg távol voltam.

JÚNIUS 30.
5. nap
Puff.
Csakúgy, mint három éjszakával ezelőtt, ez a zaj verte föl a csendet
és rázott föl álmomból. Megfordulok az ágyban, ránézek az
éjjeliszekrényen lévő ébresztőórára. A hajnali világosság még nem
érkezett el, úgyhogy a számok foszforeszkálása jól látszódik: 4 óra 54
perc.
Pontosan ugyanaz az időpont, mint az előző, amikor ugyanezt a zajt
hallottam.
Idegesítő volt, de akadt egy előnye is: megbizonyosodhattam végre,
hogy nem csak álmodtam az egészet. Ez a zaj igazi volt, és a harmadik
emeletről jött.
Annak ellenére, hogy korán volt még, hangtalanul kimásztam az
ágyból, és elindultam felfelé, a dolgozószobába. Odabent minden
rendben lévőnek tűnt. Mindkét szekrény csukva volt, a lemezjátszó
néma.
 Ami a zajt illeti, sejtésem sem volt, mi lehetett az. Gyanítottam, hogy
az eredetét a házban kell keresnem. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy
a fűtőrendszer bizonyos időközönként újrakalibrálja magát. Igaz, a
hajnali öt óra eléggé szokatlan időpont ehhez, de más magyarázatot
nem sikerült találnom.
Visszafekvés helyett lementem a földszintre. Már másodszorra
fordul ez elő, mióta beköltöztünk. A csillár ismét égett. Megint csak
gondolhattam volna azt is, hogy a vezetékekkel lehet valami gond, ha
nem lett volna a lemezjátszó-incidens előző éjjel. Egyértelmű, hogy
mindkettőben a szokatlanul kialvatlan nejem lesz a ludas. Amikor Jess
reggel hat után bejött a konyhába, üdvözlésképpen megjegyeztem:
– Nem is tudtam, hogy ekkora Muzsika hangja-rajongó vagy.
– Dehogy vagyok – tiltakozott, a válasza végét nagy ásításba nyújtva
el.
– Pedig tegnap éjjel az voltál. Nem baj, ha felmész a dolgozószobába.
Csak ne felejtsd el kikapcsolni a lemezjátszót, ha kimész.
A feleségem álmos és teljesen zavart szemmel bámult rám.
– Milyen lemezjátszóról beszélsz?
– Amelyik az íróasztalomon van – feleltem. – Tegnap éjjel be volt
kapcsolva. Gondoltam, nem tudtál aludni, és felmentél zenét hallgatni.
– Nem értem, miről beszélsz – mondta Jess, útban a kávéskanna felé.
– Aludtam egész éjjel.
Most rajtam volt a sor, hogy össze legyek zavarodva.
– Egyáltalán nem is jártál fent?
– Nem.
– És nem kapcsoltad be a lemezjátszót?
Jess kávét öntött magának.
– Még ha be is kapcsoltam volna, egész biztosan nem A muzsika
hangját teszem fel. Maggie-t kérdezted? Ő szereti azt a filmet. Lehet,
hogy felfedezőútra indult az éjjel.
– Éjfélkor?
– Nem is tudom, Ewan – Jess leült a konyhaasztalhoz. – Te
használtad azt a lemezjátszót valamikor?
– Igen, használtam. De az tegnapelőtt volt. Pont azelőtt, hogy Maggie
olyan csúnyán elesett.
– És kikapcsoltad?
 Nem emlékeztem. Csak az maradt meg, hogy az erdő felől sikítást
hallok, és majdnem felbukom a lemezjátszóban, amikor hanyatt-
homlok kirohanok a dolgozószobából. Abban az időszakban, ami a
kórházi ügyelet és az erdei temető feltárása között eltelt, nem volt időm
visszamenni, egészen a múlt éjjelig.
– Most hogy mondod, azt hiszem, nem.
– Na tessék. – Jess hatalmasat kortyolt a bögréjéből, láthatóan
nagyon büszke volt magára. – Bekapcsolva felejtetted a lemezjátszót, és
a tű valamitől mindig visszaugrott a lemez elejére. Ily módon az egész
házat életre keltette a zene.
– De mitől ugrott vissza?
– Egér? – találgatott Jess. – Vagy talán egy denevér? Régi ez a ház.
Biztosan lakik a repedések között mindenféle állat.
Összerándultam.
– Erre gondolni sem akarok.
Pedig folyamatosan erre gondoltam. Lehetséges, hogy a
dolgozószobában van valamilyen állat. Hiszen az Indigo- szobában is
találtam kígyót. Viszont elég kevéssé valószínű, hogy bármilyen állat
képes legyen véletlenül beindítani egy lemezjátszót.
Reggeli után újra fölmentem a harmadikra, és gondosan szemügyre
vettem a lemezjátszót. Minden teljesen normálisnak tűnt rajta. Ki volt
kapcsolva, a lemez a korongon, rágcsálónak nyomát sem találtam rajta.
Megmozgattam egy kicsit a lejátszókart, csak hogy lássam, mennyire
könnyen tudná megmozdítani ember vagy egér.
Nem mozdult könnyen.
Ennyit Jess elméletéről. Ez csakis azt jelentheti, hogy Maggie volt a
ludas.
Mielőtt kimentem a szobából, a biztonság kedvéért kihúztam a
lemezjátszót a konnektorból. Ezután Maggie lakosztályába mentem,
hogy közöljem vele: engedély nélkül nem léphet be máskor a
dolgozószobámba. Azt gondoltam, csak így vehetem elejét még egy
ilyen történésnek.
Maggie-t egyedül találtam a hálószobája melletti játszószobában.
Kivéve, hogy nem úgy viselkedett, mintha egyedül lenne. A földön ült,
előtte játékarzenál, és úgy tűnt, mintha egy vele szemben helyet foglaló,
képzeletbeli személlyel társalogna.
 – Megnézegethetsz mindent, de nem szabad hozzányúlni semmihez –
mondta éppen, Jess szavait ismételve, aki pontosan ezt szajkózza neki
mindig a boltban, amikor bevásárolunk. – Ha játszani akarsz, keress
magadnak saját játékot.
– Kivel beszélsz? – kérdezem az ajtóból.
Burlingtonban Maggie semmi jelét nem mutatta, hogy valamilyen
képzeletbeli barátja lenne. Most viszont úgy tűnik, lett neki egy, és azon
gondolkoztam, hogy ez a Ditmer lányok három nappal korábbi
látogatásának hatása lehet. A barátság, amit végre megtapasztalt, talán
felébresztette benne a vágyat, hogy társaságban legyen.
– Csak egy lánnyal – felelte.
– Új barátod van? Maggie vállat vont.
– Nem igazán.
Beléptem a szobába, arra a helyre szegezve tekintetemet a padlón,
ahol a képzeletbeli nem barát lehetett. Noha senki nem volt ott, Maggie
helyet csinált neki.
– Van neve is?
– Nem tudom – felelte Maggie. – Nem tud beszélni.
Leültem mellé a padlóra, vigyázva, nehogy kiszorítsam a
képzeletbeli barátot. Még mindig lelkifurdalásom volt, amiért nemrég
hazugsággal vádoltam a lányomat a miatt a szekrényben lakó lány
miatt. Maggie nem hazudott. Csak játszott.
– Értem – bólogatok. – Szóval akkor melyikőtök volt fent tegnap
éjjel a dolgozószobámban?
Maggie ugyanolyan értetlenül nézett rám, mint az előbb Jess a
konyhában: a fejét kicsit félrefordította, a jobb szemöldökét felhúzta.
Annyira hasonlított ebben a pillanatban az anyjára, hogy
beleborzongtam. Az egyetlen különbség az arcán a kötés volt, ami a
grimaszban szintén meggyűrődött.
– Milyen dolgozószobában? – kérdezett vissza.
– A harmadik emeleti szobában. Nem voltál ott, vagy igen?
– Nem – válaszolta Maggie olyan hangsúllyal, hogy biztos voltam
benne, igazat mond.
A hangjában általában volt valami üresen kongó felhang, amikor
füllentett. És ugyanilyen meggyőző hangon fordult oda a vele szemben
lévő üres tér felé:
– Te sem voltál ott, ugye?
 Elhallgatott, a válaszra fülelve, amit csakis ő hallott.
– Nem, nem volt ott ő sem – közölte Maggie. – Az előző éjszakát a
fadobozban töltötte.
Ez az önmagában teljesen ártalmatlan szó kimondva egészen
morbid jelentést kapott. Koporsót juttatott az eszembe, benne egy
kislánnyal. Rámosolyogtam Maggie- re, miközben próbáltam leplezni
hirtelen támadt nyugtalanságomat.
– Miféle fadobozban, édesem?
– Abban, ami a szobámban van. Ahová anyu be szokott akasztani
ruhákat.
A nagy szekrény. Már megint. Elcsodálkoztam, mennyire
megszállottan figyel arra a bútordarabra a lányom. Azt hajtogattam
magamnak, hogy Maggie mindössze ötéves, és olyan dolgokat csinál,
amelyek ötévesen teljesen normálisak. Játszik. Beleképzeli magát
helyzetekbe. Nem hazugságok ezek.
Ám ekkor eszembe jutott, milyen hangokat hallok rendszeresen
álmomban. És a puffanás, ami egész biztosan nem álom volt. Muszáj
volt arra gondolnom, amit Hibbs mondott: hogy a ház nem felejt. És
ahogy Maggie ajtaja is csukva volt tegnap éjjel, mintha csak valami
láthatatlan erő vonzásában állt volna. Rettegés fogott el, és minden
kedvem elment attól, hogy további felfedezéseket tegyek a lányom
képzeletbeli világának darabjairól. Már csupán egyetlen vágyam volt:
hogy kimehessek a szobából.
– Van egy ötletem: menjünk ki játszani. – Megálltam, és úgy
döntöttem, hogy Maggie fantáziavilágának is megadom, ami jár. –
Hozhatod az új barátodat is.
– Nem engedik neki, hogy kimenjen – felelte erre a lányom,
miközben kézen fogott. Mielőtt kiléptünk a játszószobából, még egyszer
visszafordult, és arra a helyre nézett, ahol a képzeletbeli barátja még
mindig ült.
– Te itt maradhatsz. De mondd meg a többieknek, hogy nem
akarom, hogy ők is itt maradjanak.
Megtorpantam ennek hallatán. A többieknek.
Az a láthatatlan kislány, aki Maggie beszélgető- és játszótársa, nem
az egyetlen képzeletbeli barát.
***
 – Aggódom Maggie miatt – jegyeztem meg Jessnek aznap este,
amikor lefekvéshez készülődtünk. – Attól tartok, nagyon egyedül van.
Tudtad, hogy vannak képzeletbeli barátai?
Jess kinézett a fürdőszobából, kezében fogkefe.
– Nekem is volt egy képzelt barátom, amikor akkora voltam, mint
Maggie.
– Több is volt?
– Csak egy. – Jess megint eltűnt a fürdőben. – Minnie.
Megvártam, amíg befejezi a fogmosást és kijön a fürdőszobából,
mielőtt a következő kérdést feltettem volna.
– Amikor azt mondod, hogy volt egy Minnie nevű képzelt barátod,
akkor Minnie Mouse-t érted alatta?
– Nem, ő egy másik Minnie volt.
– Egér volt?
– Igen – felelte Jess, annyira elpirulva, hogy még a válla is
rózsaszínű lett. – De esküszöm, hogy nem ugyanaz az egér volt. Az én
Minnie-m akkora volt, mint én. És bundája volt. Szóval teljesen
normális egérkinézete volt, csak nagyobb.
Hátulról odaléptem hozzá, átöleltem, megcsókoltam a vállát
pontosan a hálóinge pántja mellett, ahol a bőr még melegebb volt.
– Szerintem hazudsz – suttogtam oda neki.
– Na jó – vallotta be –, az én képzeletbeli barátom Minnie Mouse
volt. Nincs valami gazdag fantáziám, bevallom. Most boldog vagy?
– Igen, mindig, ha veled vagyok. – Bemásztunk az ágyba, Jess
hozzám bújt. – De attól tartok, a lányunkról ugyanez már nem
mondható el. Szerintem nagyon magányos.
– Ősztől oviba fog járni. Ott majd lesznek barátai – jegyezte meg
erre Jess.
– De mi lesz vele most, amíg tart a nyár? Nem várhatjuk el tőle,
hogy végig itt penészedjen a képzeletbeli barátaival!
– Mit javasolsz tehát?
Csak egy lehetőségünk volt, és ez a lehetőség a Beléndek-villa
bejárati kapujának közvetlen szomszédságában lakott.
– Szerintem át kellene hívnunk a Ditmer lányokat.
– Játszani?
Ez lett volna kézenfekvő, ha az előző találkozásuk jól sikerült volna.
De mivel Hanna meglehetősen parancsolgató hajlamú kislány, Maggie
viszont mimóza, nem volt meg közöttük az az összhang, amiben
reménykedtünk. Ahhoz, hogy szorosabb barátság alakuljon ki kettejük
között, többre lesz szükség, mint valami rövidke délutáni
bújócskázásra.
– Inkább arra gondoltam, hívjuk át őket egy itt alvós éjszakára –
válaszoltam.
– Mindkettőjüket? – csodálkozott Jess. – Szerinted Petra nem nőtt
még ki ebből?
– Nem, ha azt mondjuk, fizetünk neki gyerekvigyázásért. Ő
felügyelne Maggie-re és Hannah-ra, mi pedig, édesem, végre
istenigazából randizhatnánk egyet.
Megint belecsókoltam a vállába. Azután ajkam átvándorolt a
tarkójára.
Jess teste az enyémre olvadt.
– Ha így kérdezed, melyik lány tudna ellenállni?
– Szuper – húztam szorosabban magamhoz. – Holnap felhívom
Elsát.
Megbeszéltük, megszervezzük Maggie-nek élete első ott alvós
buliját.
Ezt a döntést később mindannyian keserűen megbántuk.
 Nyolc
Este Allie sms-t küld.

„Csak kérdezem, mi újság a házzal?”

„Látok benne fantáziát” – írom vissza.
Allie küld egy „klassz!” hüvelykujjas emojit, és:
„Gondolom, nincsenek szellemek.”
„Egy szál se.”

De azért elég sok minden van, ami egyáltalán nem nyerte el a

tetszésemet. Az a valaki tegnap éjjel a hátsó kertben, például. Vagy a
magától, mintegy varázsütésre felgyulladó csillár. Attól olyan frászt
kaptam, hogy fel kellett hívnom Dane-t, hogy megkérdezzem tőle, járt-e a
házban, amíg a városban voltam. Megesküdött, hogy nem.
Azután mindaz, amit Brian Prince-től megtudtam, ami után muszáj volt
leülnöm a konyhában a Könyvvel a kezemben, és szétteríteni apám fotóit az
asztalon. Úgy néztek ki a fényképek egymás mellett, mintha egy-egy
személyes teríték helyét jelölnék. Lapozgatom a Könyvet, nyomokat
keresve, melyek Brian igazát bizonyítanák, annak ellenére, hogy
gyanúsítgatása, miszerint apámnak titkos viszonya lett volna Petra
Ditmerrel, tökéletesen valótlan és őszintén szólva sokkoló.
Nem sokkal azután, hogy anyám hozzáment Carlhoz, elutaztunk
apámmal Párizsba. Nekem nem akaródzott odamenni. Éppen csak
betöltöttem a tizennégyet, és ez pontosan az a kor, amikor egyetlen lány
sem akar a szüleivel nyilvános helyeken mutatkozni. De azt is tudtam, hogy
apám nagyon rosszul viselte, amiért anyám újra férjhez ment, és neki
nagyobb szüksége volt erre az utazásra, mint nekem.
Néhány hónappal azelőtt mentünk el erre az útra, hogy végleg
felhagytam volna a Könyvvel kapcsolatos faggatózással, belefáradva, hogy
sohasem kapom meg az egyenes választ. Csak egyszer hoztam fel a témát
az utazásunk alatt – a szokásos kígyóharapásaim egyike volt ez is, amikor a
Mona Lisa előtt álltunk –, apám pedig a szokásos választ adta. Ezért van az,
hogy számomra az egész út egyik legemlékezetesebb pillanata – a croque
monsieur-ket és a Jean-Paul nevű, álmodozó tekintetű, csábos kávéházi
pincért leszámítva – az a nagyon ritka őszinte pillanat volt, amikor este az
Eiffel-torony lábánál piknikeztünk.
 – Szerinted te is újraházasodsz majd, mint anya? – kérdeztem.
Apám elgondolkozva rágta a falat baguette-et.
– Valószínűleg nem.
– Miért nem?
– Mert anyád volt életem egyetlen szerelme.
– Még mindig szereted?
– Ha őszinte akarok lenni, igen – felelte apám.
– Akkor miért váltatok el?
– Néha az történik, Mags, hogy egy férfi és egy nő olyan szörnyű
dolgokon megy keresztül, hogy a legnagyobb szerelem se tudja
megmenteni a kapcsolatukat.
Ezután hallgatásba burkolódzott, elnyúlt a füvön, és a napot nézte,
ahogy lassan lebukik az Eiffel-torony mögötti horizonton. Noha világos volt
a számomra, hogy a Könyvre célzott, nem mertem tovább kérdezősködni.
Kaptam tőle egy óvatlan, őszinte választ. Nem akartam tovább feszíteni a
húrt.
Talán ha mégis úgy teszek, akkor és ott őszinte választ kaptam volna.
Leteszem a kezemből a Könyvet, és a fényképek után nyúlok.
Különösen azokat veszem jobban szemügyre, amelyeken Petra is szerepel.
Első pillantásra teljesen ártalmatlannak tűnnek.
Egyszerű tini lány, aki önmagát adja. De minél tovább szemlélem a
képeket, annál inkább erőt vesz rajtam valami borzongató érzés velük
kapcsolatban. A konyhában készült felvételen sem anyám, sem Petra nem
veszi észre, hogy valaki fényképezi őket, ezáltal a képnek van némi
kényelmetlen hatása, mintha csak valaki megleste volna őket.
Az ott alvós fénykép még ennél is rosszabb. Petra olyan rajta, mintha ő
lenne a világ közepe. Olyannyira, hogy senki nem is vette volna észre, ha
Hannah és én rajta sem lennénk a fotón. A konyhai képpel ellentétben itt
Petra nagyon is tudatában van annak, hogy fényképezik – és élvezi. Csípőre
tett kezével, előrelépő lábtartásával a negyvenes évek Playboy-képeire
emlékeztet. Szinte olyan benyomása van az embernek, mintha direkt
flörtölne a fotóssal, aki ebben az esetben nem lehetett más, mint apám.
Visszadobom a képeket az asztalra, lefelé fordítva. Nagyon csalódott
vagyok magamban, amiért ennyire hagyom, hogy a pletyka befolyásoljon.
Mögöttem megszólal az egyik falicsengő. Egyetlen, harsány csilingelés.
Olyan hirtelen pattanok fel a székből a hangra, hogy az felborul.
Nekitámaszkodom az asztalnak, a széle belenyomódik a derekamba,
miközben a csengőket vizslatom. A konyhában tökéletes csend uralkodik,
csak a szívdobogásomat lehet hallani – valósággal lüktet a mellkasomban.
Hinni akarom, hogy nem hallottam semmit. Hogy csak fura
érzékcsalódás volt, ami mindenkivel előfordul. Mint például a fülcsengés.
Vagy mint amikor tömegben a nevedet hallod, de csak valami zaj tévesztett
meg.
A szívverésem viszont azt sugallja, hogy nem csupán a képzeletem
szüleménye volt.
Az egyik csengő igenis megszólalt.
Ami egyetlen dologra enged következtetni teljes bizonyossággal: a
házban rajtam kívül van még valaki.
Kis ívben megkerülöm az asztalt, szememet le nem véve a csengőkről,
hátha újra megszólal valamelyik. Hátrálok, elérem a konyhapultot,
kezemmel vakon tapogatózom a deszkalapon, amíg rá nem akadok arra,
amit kerestem.
Egy hatdarabos késkészletre, tömörfa tartóban.
Kihúzom a legnagyobbat – filézőkés öt centi hosszú pengével. Az acél
visszatükrözi az arcomat.
Rémültnek látszom. Az is vagyok.
A kést magam előtt tartva óvatosan kilopakodom a konyhából, és
felmegyek a ház belsejébe vezető lépcsőn. A nagyszobába érve hallom meg
a zenét. Recsegő, szinte melankolikus dallam, azonnal felismerem, még
mielőtt valahonnan fentről a dalszöveg is megérkezne a fülemhez.
„Tizenhat éves vagy, mindjárt tizenhét…”
A szívem, amely csak néhány másodperccel korábban is vadul dobogott,
most szinte lefagy, miáltal a dallam még hangosabban hallatszik.
„Bébi, légy észnél.”
Átvágok a nagyszobán, a lábam a félelemtől annyira zsibbadt, hogy
szinte lebegve haladok előre. Amikor a ház frontjához érek, látom, hogy a
csillár inog. Szinte úgy, mintha valaki fölötte erősen dobogna a padlón.
„Jobb, ha vigyázol…”
Két lehetőségem van most: vagy elmenekülök innen, vagy szembenézek
azzal a lénnyel, aki itt van a házban. Szívem szerint az elsőt választanám. A
testem könyörögve kéri, hogy tegyek így, a lábam reszket, mint a
nyárfalevél. Mégis úgy döntök, hogy látni akarom, noha ez tutira nem a
legbölcsebb döntés. A menekülés még több kérdést szülne. A konfrontáció
pedig csak és kizárólag válaszokat ígér.
 „…okos légy…”
Meghoztam a döntést. Elkezdek futni, esélyt sem adván a testemnek a
tiltakozásra. Felrohanok a lépcsőn, végig a második emeleti folyosón,
megint fel a harmadikra vezető lépcsősoron. Továbbrohanok, már a
harmadik emeleten vagyok. A dolgozószoba ajtaja csukva, de mintha
figyelné, mi történik.
„…és óvatos…”
Megrohamozom az ajtót, kezemben szorosan markolva a kést, miközben
felordítok. Egyrészt önvédelemből. Megpróbálom megfélemlíteni azt a
valakit bent, bárki is legyen az. Másrészt a kiabálásom félelem, amely
ugyanazzal az erővel szakad ki belőlem, mint amivel berontok a szobába.
„Bébi, vigyázz, ne feszítsd a húrt…”
A szoba üres, annak ellenére, hogy az összes villany ég, a lemezjátszó az
asztalon pedig teljes hangerőn bömböl.
„Tizenhat éves…”
Lepöckölöm a tűt a lemezről, és lüktető pulzussal vizslatom át a szoba
minden egyes sarkát, ismét megállapítva, hogy egy lélek sincs itt. Bárki is
jött fel ide, a lemezjátszó beindítása után azonnal kiment a szobából,
útközben még meghúzva a csengő zsinórját.
Ami azt jelenti, hogy kukkolókkal van dolgom. Valami nehezen
kezelhető kölyök, aki olvasta a Könyvet, hallott róla, hogy visszajöttem, és
elhatározta, hogy újrajátssza velem a Könyv egy jelenetét.
Elméletem egyetlen gyenge pontja az, hogy Brian Prince távozása után
becsuktam és kulcsra zártam a bejárati kaput. A ház ajtaját is becsuktam és
kulcsra zártam, amikor bejöttem. Ha tényleg Horrorház-tréfamester volt az
illető, miként sikerült bejutnia?
Ez a kérdés nyomtalanul elpárolog, amikor pillantásom ismét az
íróasztalra téved, és észreveszek valamit.
Csakúgy, mint a levélvágó kés a társalgóból, az a játék mackó is eltűnt,
amit Dane-nel a szekrényben találtunk.

JÚLIUS 1.
6. nap
– Azt mondta, hogy ebben a házban mindannyian meg fogunk halni.
Eddig a pillanatig ezen a napon az a feltűnő, hogy semmi feltűnő
nem történt. Se csengők nem szólaltak meg, se mérges kígyó nem
bukkant fel sehol, sem semmilyen egyéb, nyugtalanító felfedezést nem
tettünk. Ha bármilyen tompa puffanás hallatszott is hajnali 4.54- kor,
nem ébredtem fel rá. Egyszerű, normális nap volt. A legelső, mióta a
Beléndek-villába költöztünk.
Egészen addig, amíg a lányom ki nem ejtette ezeket a szavakat,
tönkrevágva ezzel mindent.
Azonnal elmentem Jessért, tudván, hogy az a legjobb, ha ezt
együttesen kezeljük. Még így sem tudtam azonban, mit kellene
tennünk. A lányom egyik képzeletbeli barátja ugyanis kijelentette neki,
hogy meg fog halni. Erről a helyzetről semmilyen nevelési tanácsadó
kézikönyvben nem találunk megfelelő passzust.
– Árnyék bácsi nem létezik – magyarázta Jess, miközben bemászott
Maggie-hez az ágyba, és a karjaiba vette őt. – És nem is szellem. Csak a
képzeleted gyümölcse, aki összevissza hazudozik neked.
Maggie-t ez távolról sem győzte meg.
– De ő igenis létezik – ellenkezett. – Éjszakánként elő szokott jönni,
és azt mondja, hogy mindannyian meg fogunk halni!
– A többi barátod is mond ilyeneket?
– Nem a barátaim – jelentette ki Maggie olyan hangsúllyal, hogy
megszakadt a szívem. Hiszen ezzel azt közölte velünk, hogy nincsenek
barátai. Még képzeletbeliek sem. – Csak ide szoktak jönni, a szobámba.
– Hánnyal találkoztál eddig? – kérdezte Jess.
– Hárommal. – Maggie az ujjain számolt, miközben beszélt. – Van
először is Árnyék bácsi. Aztán a lány, akinek nincs neve. És Pénzszemű
néni.
Jess-szel aggódva pillantottunk egymásra. Bármit is jelentsen ez, az
biztos, hogy nem normális.
– Pénzszemű néni? – kérdeztem döbbenten. – Miért nevezed így?
– Mert pénzek vannak a szeme fölé ragasztva. De attól még lát. Most
is figyel minket.
Maggie a ferde ajtós szekrény sarkára mutatott. Semmi mást nem
láttam, mint nagy ürességet ott, azon a ponton, ahol a mennyezet éles
vonalban megkezdi rézsútos lejtését. Nyilván Jess sem látott semmit,
mivel rögtön cáfolta is:
– Nincs ott senki, édesem.
– Igenis, hogy van! – kiáltott Maggie, megint csak a könnyeivel
küszködve. – És pont miránk néz!
 Annyira szilárd meggyőződéssel állította ezt, hogy nem álltam meg,
hogy ne nézzem továbbra is azt a pontot a szoba sarkában, árnyékok
után kutatva, reménytelenül próbálva valami olyat találni, amit a
lányom láthat, még akkor is, ha csak a fantáziája kerekíti azt valós
személlyé.
Ekkor zajt hallottam.
Kopp.
Valahonnan a folyosó másik végéből jött a hang.
Egyetlen koppanás a kemény fapadlón.
– Ez meg mi a franc volt? – kérdezte Jess.
– Nem tudom.
Kopp.
A koppanás erősebb volt, mint az előző. Mintha az a valami, ami
okozta, közben közelebb ért volna Maggie szobájához.
Kipp-kopp.
Még hangosabban szólt, és a második közelebbről hallatszott, mint
az első.
– Szerinted a csövek lehetnek? – kérdezte Jess.
– Ha azok lennének, eddig miért nem hallottuk őket?
Kipp-kopp-kipp.
Már három koppanás, egyre hangosabb és hangosabb, mígnem az
utolsó közvetlenül az ajtó elől hallatszott.
Maggie szorosan odabújt az anyjához, tágra nyílt szemével még
pislogni is elfelejtett.
– Árnyék bácsi az – jelentette ki. Jess próbálta csitítgatni.
– Maggie, ne mondj már ilyet. Ő nem létezik.
Az ugyan lehet, hogy Árnyék bácsi valóban nem létezik, de a
kopogás nagyon is valóságos volt. Más magyarázat nem lehetett, mint
az, hogy a Beléndek-villában betolakodó jár.
– Van valaki a házban – suttogtam.
A kopogás mostanra folyamatos lett, hangos és közvetlen közeli. Úgy
tűnt, az a valaki elhalad Maggie szobájának ajtaja előtt, noha más
mozgásra utaló jel nem volt.
Kipp-kopp-kipp-kopp-kipp-kopp.
A zaj egyre inkább elhalt, ahogy a léptek távolodtak a folyosón.
Egyértelműen a harmadik emeletre vezető lépcső irányába tartottak.
 Fölpattantam az ágyról, azzal a feltett szándékkal, hogy a léptek
nyomába eredek.
– Te és Maggie itt maradtok. Jess tiltakozni kezdett.
– Ewan, várj…
Bármit is mondott még a feleségem, én már hallótávolságon kívül
voltam. Egy pillanat múlva a folyosó végére értem, próbáltam
beazonosítani a zaj forrá…
Kipp-kopp-kipp-kopp-kipp-kopp.
Végigjártattam a szemem a folyosón. Semmi.
Legalábbis semmi olyan, ami ilyen hangot…
Kipp-kopp-kipp-kopp.
A kopogás halkult, mintha az a valaki már a ház távoli részeiben
járna. Egy utolsó koppot hallottam, mielőtt teljesen elhalt, én meg ott
maradtam a néma folyosón állva.
A csend azonban nem tartott sokáig.
Néhány pillanat múlva ismét hangok hallatszottak. Zene.
Pontosan a fejem fölül hallatszott.
„Tizenhat éves vagy, mindjárt tizenhét…”
Felszáguldottam a lépcsőn a harmadik emeletre, kettesével szedve a
fokokat. Megpillantottam a folyosón előbukkanó dolgozószobám
ajtaját, amely be volt csukva, de az alsó szegélyénél látszódott egy
vékony csík.
„Bébi, légy észnél.”
Tudom, hogy okosabb lett volna visszafordulnom, de már késő volt
ilyen döntést hozni. Bárki is volt az ajtó túloldalán, hallotta, hogy
jövök. És a lendület is vitt előre. A maradék lépcsőn fel, át az ajtón, be
a dolgozószobába.
„Jobb, ha vigyázol…”
A múlt éjszakához hasonlóan a dolgozószobában ismét nem
tartózkodott egy lélek sem. Egyedül én voltam benne, a lemezjátszó,
meg az az istenverte lemez, amelyik csak forgott és forgott,
rendíthetetlenül.
„…okos légy…”
Kikapcsoltam a lemezjátszót. A dal egyre torzabb, mélyülő hangon
szólt, miközben a lemez lassulva végül megállt. Ekkor alaposan
körülnéztem a szobában. Üres volt. Vajon hol lehet a betolakodó? –
tettem fel magamban a kérdést.
 És mi volt ez a kopogás? Előfordul vajon még egyszer?
Mivel egyszer már megtörtént ugyanez. Két éjszakával ezelőtt,
amikor először figyeltem fel a lemezjátszó hangjára. Nem Jess volt,
nem Maggie, és még csak nem is valami istenverte egér.
A tudat, hogy illetéktelenek már kétszer behatoltak az otthonunkba,
komoly megrázkódtatást okozott. Remegő kézzel levettem a lemezt a
korongról, és begyömöszöltem a papírborítójába. Nem akartam esélyt
adni a betolakodónak arra, hogy harmadszorra is elővehesse. Ezután
kihúztam a lemezjátszó csatlakozóját a konnektorból, és mindenestül
visszacsomagoltam a bőröndbe. Végül mindkét bőröndöt
visszahelyeztem a szekrénybe, oda, ahol találtam őket.
Utána visszamentem a földszintre, és felhívtam a rendőrséget.
***

A házba kiérkező rendőrnő, Tess Alcott annyira fiatal volt, hogy

először szinte hitetlenkedtem, hogy tényleg rendőr. Úgy nézett ki, mint
aki tegnap még cserkészkedett. Nehéz volt elhinni, hogy már a
rendőrakadémiát is elvégezte. Alcott őrmester valószínűleg máskor is
tapasztalhatta, hogy hasonló benyomást kelt, ezért természetellenesen
nyers fellépéssel kompenzált.
– Hiányzik valami a holmijaik közül? – kérdezte, tollhegyét a
kezében szorongatott apró jegyzetfüzetre nyomva. – Eltűnt valami
értékes tárgy? Készpénz?
– Tudomásunk szerint nem – válaszoltam. – Itt azonban rengeteg
minden nem a miénk volt eredetileg. Csak megörököltük, amikor
megvettük a házat. Szóval ha hiányzik is valami, nem nagyon vesszük
észre.
Mindhárman a társalgóban voltunk, én Jess-szel a kanapé sarkán
ültem. Túlságosan idegesek voltunk ahhoz, hogy kényelmesebben
foglaljunk helyet. Alcott őrmester velünk szemben ült, szeme körbejárt
a helyiségben.
– Curtis Carver és a felesége voltak az előző tulajok, ugye? –
kérdezte.
– Így van – bólogatott Jess. – Ön szerint ennek lehet valami köze a
betöréshez?
– Nem igazán tudnám elképzelni. Kíváncsian ráhunyorítottam.
– Akkor miért kérdezte?
 – Csak azért, hogy rá tudjak majd nézni az adatbázisunkra, hogy
lássam, volt-e itt az ő idejükben betörés. Hogyan jutott be az illető?
Gondolom, az ajtó nem volt bezárva.
– De igen, be volt – ellenkeztem. – Mielőtt felmentem lefektetni
Maggie-t, bezártam. És zárva volt akkor is, amikor a betolakodó
eltávozott.
– Akkor az ablakon jöhetett be.
– Mindegyik ablak zárva volt – közölte Jess.
Alcott őrmester, aki mindent szorgalmasan lejegyzett a füzetébe,
hirtelen fölnézett. Keze megállt a jegyzetelésben.
– Egyáltalán, biztosak benne, hogy bejött ide valaki?
– Hangokat hallottunk – jegyeztem meg, de mostanra éreztem,
mennyire nevetségesen hathatok.
Nevetségesnek hangzik ez az egész és gyerekesnek. Egy rettegő,
élénk fantáziával megáldott gyerek beszél így. Mint Maggie.
– Zajt sok házban lehet hallani – mondta Alcott.
– Ilyen zajt nem. – Próbáltam pontosan leírni a kopogó hangot,
ahogy végighaladt a folyosón, még meg is próbáltam utánozni ott, a
társalgó padlóján lépkedve. Amikor láttam, hogy az őrmestert távolról
sem sikerült meggyőznöm, hozzátettem: – Zene is volt. Valaki
beindította a lemezjátszót a dolgozószobámban. És ez másodszorra
fordult elő.
Alcott most Jesshez fordult.
– Maga is hallotta a lemezjátszót?
– Én nem. – Jess bocsánatkérőn nézett rám. – Egyik alkalommal
sem.
A jegyzetfüzet és a toll eltűnt Alcott őrmester egyenruhájának
zsebében.
– Hallgassanak ide. Ha semmi sem tűnt el, betörésnek nincs nyoma,
és csak egyikőjük hallott hangokat, akkor…
– A kopogást mindketten hallottuk – vágtam közbe. Alcott
nyugtatóan fölemelte a kezét.
– Nem igazán tudom, mit várnak most tőlem, hogy mit tegyek.
– Higgyen nekünk – jelentettem ki idegesen.
– Uram, én hiszek önnek. Elhiszem, hogy hangokat hallottak, és azt
gondolták, egy betörő. De az az érzésem, hogy bármit hallottak is, az
biztosan nem az volt, aminek gondolták.
 Ebben a pillanatban mélyen át tudtam érezni Maggie tehetetlen
dühét, amikor a képzeletbeli barátairól mesélt nekünk. Őrjítő érzés, ha
nem hisznek az embernek. Csakhogy az én esetemben mindez a
színtiszta igazság volt. Ezek a dolgok tényleg megtörténtek.
– Akkor ön szerint csak úgy engedjük, hogy ezek a dolgok újra
megtörténjenek?
– Nem – tiltakozott Alcott. – Legyenek okosak, éberek, és hívjanak
minket újra, ha valami gyanúsat látnak.
A szóhasználata nem kerülte el a figyelmünket: ha valami gyanúsat
látnak. Nem hallanak.
Alcott őrmester köszönésképpen ujját az egyensapkájához érintve
szalutált és a fejével biccentett. Magunkra hagyott Jess-szel ebben a
helyzetben, hogy tegyünk, amit jónak látunk. Egyetlen ötletem volt
csupán – átfésültem az egész házat a megfelelő eszközökért, amelyek
egy házi készítésű riasztórendszerhez szükségesek.
Egy adag kartonpapír. Több orsó cérna.
Egy doboz kréta.
– Ezek mire kellenek? – kérdezte Jess, amikor széttéptem egy
kartont.
– Arra, hogy lássam, ha valaki beoson a házba. – A papírcafatokkal
betömködtem az ajtó rését, hogy biztosan kiessenek, ha valaki be
akarna jönni. – Ha bejönne, látni fogjuk, hol tette.
A krétát arra használtam, hogy húztam keresztben egy vékony
vonalat az ajtónál. Majd kifeszítettem a cérnát az ajtó előtt
bokamagasságban. Ha bárki bejön, látni fogom. A cérna elszakad, a
kréta elmaszatolódik.
– Hány helyen fogod ezt megcsinálni? – tette fel a kérdést Jess.
– A bejárati ajtónál meg az összes ablaknál is.
Mire ágyba kerültem, a ház összes kinyitható ablaka előtt cérna
feszült és egy aprócska papírfecni lapult a résekben.
Bárki is volt az, a következő látogatására fel voltam készülve.
Vagy legalábbis azt hittem.
De kiderült, hogy egyáltalán semmire sem voltam felkészülve abból,
ami ezután várt ránk.
 Kilenc
Még mindig a mackó hűlt helyére meredek az asztalon, amikor újabb
dologra leszek figyelmes. A szemem sarkából mozgást észlelek a
dolgozószoba egyik ablakán kívül. Odarohanok, és egy sötét alakot látok,
amint épp eltűnik a ház mögötti erdőben.
Egy szempillantás alatt lerohanok. Le a lépcsőn, át az előszobán, aztán
még több lépcső lefelé. A bejárati ajtóhoz vezető utamon még szakítok időt
arra, hogy kezembe kapjak egy zseblámpát az egyik dobozomból a
nagyszobában.
Amikor végre kint vagyok, körbenyargalom a házat, és bevágok a fák
közé. Szuroksötét vesz körül, a fák eltakarják a hold fényét. Bekapcsolom a
zseblámpát. A fény az aljnövényzeten cikázik előttem, beléndek indázik
mindenütt.
– Tudom, hogy itt vagy! – kiáltok bele a sötétségbe. – Láttalak!
Semmi válasz. Nem mintha számítottam volna rá. Csak azt akarom,
hogy bárki is legyen az illető, tudjon róla, hogy észrevettem. Abban
reménykedem, hogy már ez is el fogja venni a kedvét a további
látogatásoktól.
Beljebb gázolok a fák között, a lejtőn meggyorsítom a lépteimet. Már az
állattemetőnél járok, a sírkövek fehéren villannak a zseblámpa fényében. A
domb aljára érek, a kőfalhoz. A sötétben igencsak félelmet keltő látvány –
három méter magas, és olyan vastag, akár egy erődítmény fala.
Mellette állva szinte eltörpülök, ami tulajdonképpen megnyugtató érzés
kellene hogy legyen. Ezen aztán senki emberfia át nem jut, az biztos. Létra
nélkül tutira nem. Ám ez a gondolat azonnal felveti a kézenfekvő kérdést:
miként jutott be a kukkoló a kertbe?
Egy perccel később érkezik is a válasz, amikor elhatározom, hogy a
bejárati kaputól induló fal mentén fogom megtalálni a kifelé vezető utat az
erdőből. Húsz métert sem teszek meg, amikor észreveszem, hogy a fal egy
darabja egyszerűen szétmállott. A hézag nem túl nagy, csupán fél méter
széles a rés. Ahhoz, hogy ki tudjak mászni rajta, oldalazva kell bebújnom a
résbe. Amikor átérek a túloldalra – ami hivatalosan már nem a Beléndek-
birtok része –, látom kivillanni az egyik kis ház hátulját a fák mögött.
Halványsárga ház, az egyik ablakában fény. Bent a tévéképernyő neonzöld
fénye villódzik.
 A ház vagy Dane-é, vagy Ditmersé. Nem tudom, az út melyik oldalán ki
lakik. Gondolom, ezt tisztáznom kellene, mivel a hátsó udvaruktól nem
messze immáron egy véletlenszerűen keletkezett bejárat található, egyenest
az én birtokom területére.
Nem mintha akár Dane-nek, akár Hannah Ditmernek bármi oka lenne
észrevétlenül beosonni a kertembe. Mindkettejüknek van kulcsa a kapuhoz
és a ház főbejáratához is. Bármikor bejöhetnek azokon keresztül.
Szóval bárki legyen is, aki bejött, itt jutott be. Egyszerűen átpréselte
magát ezen a résen a falon. A dolog legnehezebb része valószínűleg a rés
fölfedezése lehetett. De nem lennék meglepve, ha Bartlebyben és
környékén már sokan tudnának erről a felfedezésről.
Visszaindulok a Beléndek-villa felé, megszaporázom a lépteimet.
Hirtelen teljes bizonyosság fog el afelől, hogy egy csomó kukkoló van
útban a ház felé, és még idejében le kell állítanom őket. Amikor végre ismét
bent vagyok, felmarkolom a késemet, és elindulok, hogy aprólékosan
átkutassam az egész villát. Idegölő feladat. Minden egyes ajtót kinyitok,
sosem tudom, mi leselkedik mögötte. Minden villanykapcsolót benyomok,
és az alatt az ezredmásodperc alatt, amíg fel nem gyullad a fény, a
legrosszabbra készülve várakozom.
A végén meg kell állapítanom, hogy a Beléndek-villa teljesen üres.
Hogy mióta, arról fogalmam sincs.
Megfogok egy lapot apám könyvéből, és apró darabokra tépem.
Korábban soha életemben nem csonkítottam meg egyetlenegy példányát
sem, és az a megkönnyebbülés, amit most érzek, azt súgja, bárcsak évekkel
ezelőtt megtettem volna.
Apámra gondolok, amikor begyűrök egy papírfecnit a bejárati ajtó rése
alá, és azt kérdezem magamtól, vajon élvezné-e a látványt, miszerint a
lánya most pontosan azt csinálja, amit ő írt le a Könyvben. Valószínűleg
nem. Sőt nagyon csalódott lenne, amiért megszegtem az ígéretemet, és
visszatértem a Beléndek-villába.
Gyerekkoromban mindent megtettem azért, hogy ne okozzak neki
csalódást. Kilencévesen ugyan hazugnak neveztem, ennek ellenére az élet
minden helyzetében kerestem a jóváhagyását. Az igyekezetem talán onnan
eredt, hogy ha kellően bizonyítok, talán egyszer méltónak talál arra, hogy
mégis elárulja az igazat a Könyvről. De az is lehet, hogy a viselkedésem
egyszerűen az elvált szülők gyereke típusú lázadás volt. Mivel tisztában
voltam azzal, hogy soha nem fogok tudni megfelelni anyám toronymagas
elvárásainak, inkább apámat céloztam meg, aki összehasonlíthatatlanul
alacsonyabbra tette a lécet.
Ez nem azt jelenti, hogy ne lett volna jó apa. Az volt. Sok szempontból
fantasztikus apa volt, és nem azért, mert halálra kényeztetett. Figyelmes
volt és kedves. Soha nem beszélt lekezelően velem, mint anyám. És soha,
de soha nem becsülte alá a képességeimet.
Gyerekkoromban olvasnivaló-listákat kaptam tőle, megnézendő filmek,
meghallgatandó lemezek listáit. Olyanokét, amelyeket egyetlen szülő se
ajánlana a tini lányának. Bergman-filmeket. Miles Davis-lemezeket.
Tolsztojt, Joyce-t és Pynchont. Minden egyes ajánlás arról tanúskodott,
hogy apám biztos volt benne, képes vagyok megnyitni az elmémet és
szélesíteni a látókörömet. És noha egyáltalán nem érdekelt a jazz, a
könyvek egy részét pedig akkor nem értettem, mégis mindent megtettem,
hogy megfeleljek apám ízlésének. Apám hitt bennem, és én nem akartam
neki csalódást okozni.
Így is csalódnia kellett bennem, mert főiskolán a belsőépítészet szakot
választottam az újságírás vagy az angol irodalom helyett, szertefoszlatva
abbéli álmait, hogy lesz még egy író a családban. És csalódott, amikor
felmondtam az unalmas, bár stabil munkahelyemen, ahol diploma után
kezdtem dolgozni, és Allie-vel vállalkozásba fogtam.
A viszonyunkban innentől kezdve hullámhegyek és hullámvölgyek
váltakoztak, ami egészen a haláláig tartott. Egyszer megjegyezte, hogy a
kapcsolatunk olyan, mint a rózsa. Gyönyörű, igen, kétségtelenül, de nem
nélkülözi a tüskéket sem. Én inkább az időjáráshoz hasonlítottam. Jeges
időszakok váltakoznak melegebb napokkal. Hónapokon keresztül naponta
beszélünk, azután hosszú ideig se kép, se hang.
Az egészet elsősorban én irányítottam, a Könyvhöz fűződő aktuális
viszonyom függvényében. Ha sikerült néhány hónapot átvészelnem anélkül,
hogy valaki összefüggésbe hozott volna a Horrorházzal, apám volt a
legjobb barátom. De abban a minutumban, ha valahol felmerült, hogy
közöm van a Könyvhöz – például amikor egy bulvárújságíró letámadott a
megjelenés huszadik évfordulóján –, hűvössé, sőt keserűvé váltam apámmal
szemben.
Mindeközben apám kezdett visszahúzódni a világból. Elbarikádozta
magát a lakásában imádott könyvei és klasszikusfilm-gyűjteménye mögött.
Ő, aki hajdanán a csapból is folyt, készségesen adott interjúkat bármilyen
témában a természetfölöttitől kezdve a könyvkiadói piacig, fokozatosan
elvágta magát a média világától. Hosszú ideig azt gondoltam, egyszerűen
belefáradt a saját maga által kreált hazugságba, és már nem szeretné, ha
kapcsolatba hoznák vele. De a Brian Prince-szel történt levelezése rácáfol
erre az elméletemre.
Amikor megbetegedett, a kapcsolatunk megváltozott. A rák agresszív
volt, gyorsan, kérlelhetetlenül mélyesztette fogait a húsába. Már nem
lehetett kicsinyes dolgokon fennakadni. Ott voltam vele végig, az utolsó
pillanatig.
Éjfélre a bejárati ajtó és az ablakok réseiben minden helyen van egy-egy
fecni begyűrve a Könyvből.
Fölmegyek a szobámba. Bezárom az ajtót.
A késemet az éjjeliszekrényre helyezem.
Az utolsó dolog ma este az, hogy beveszek egy Váliumot, bebújok a
paplan alá, és megpróbálok elaludni, noha tisztában vagyok vele, hogy nem
lesz egyszerű. Ha egyáltalán sikerülni fog.

JÚLIUS 2.
7. nap
Egész éjjel nem aludtam. Miközben teltek a percek és az órák,
éberen feküdtem, a mennyezetet bámulva, azon morfondírozva, hogy
tudott ide bárki bejönni, ha tényleg bejött valaki. Az éjszaka telítve volt
zajokkal, mindegyik teljesen ártalmatlan. Mégis minden egyes
zörrenésnél arra gondoltam, a betolakodó az, visszajött egy újabb
körre. A kőfalra gondoltam meg a kovácsoltvas kapura a kocsifeljáró
előtt, és létezésük gondolata keserű gúnnyal töltött el. Mostanra nem
volt más vágyam, mint hogy magasabb legyen a kapu is, a kerítés is.
Mire az éjszaka sötétje hajnallá lágyult, a gondolataim kezdtek
elkalandozni.
Puff.
Na tessék.
Az órára néztem: 4.54. Nem késett.
Feladva a reményt bármiféle alvásra, kicsusszantam az ágyból –
nagyon csendesen, mert nem akartam felébreszteni Jesst és Maggie-t,
aki ismét az ágyunkban aludt. Lementem a földszintre, és rögtön a
teljes fényárban úszó csillár látványa fogadott. Még egy teljességgel
lehetetlen dolog. Kimondottan figyelmet fordítottam rá, hogy
lekapcsoljuk lefekvés előtt.
Attól félve, hogy újfent betörtek hozzánk, a bejárati ajtóhoz
rohantam. A cérna változatlanul ki volt feszítve. A kréta vonalán sem
volt változás. Csakúgy, ahogy az ajtórésbe gyűrt cetli is ugyanott volt.
Megbizonyosodtam tehát arról, hogy az ajtót nem feszítették fel.
Lementem a konyhába, főztem magamnak egy kanna különösen erős
kávét, és beletöltöttem egy levesestál méretű bögrébe. Néhány frissítő
korty után végigjártam a ház helyiségeit, mindenhol ellenőrizve az
ablakok állapotát. Ugyanazt találtam, mint az ajtónál, vagyis
semmilyen változást.
Senki nem jött be.
Senki, csak mi, tyúkocskák.
Ez a szófordulat nagyanyám egyik kedvence volt, még kisfiú
koromban. Az unokatestvéreim sokszor bújócskáztak a ház mögötti
hatalmas pajtában. Én voltam a legfiatalabb és a legkisebb is köztük,
ezért aztán a nagyi mindig velem jött, a karjába vett, és korát
meghazudtolóan mozgékony testét bepréselte velem együtt a
szénakazlak mögé vagy más zegzugos, motorolaj- és nyersbőr illatú
búvóhelyekbe. Ha valamelyik unokatestvérem a keresésben közeledett,
kiáltozva, hogy van-e ott valaki, nagyi mindig ezt mondta: „Senki, csak
mi, tyúkocskák!”
Biztonsági ellenőrzés befejezve. Visszamentem a konyhába, és
kezembe vettem megint a kávés bögrét. Belekortyolva arra lettem
figyelmes, hogy az asztal lapját fehér por borítja. A porba szürke
gumidarabkák vegyültek.
Azután éreztem is valamit. A bögrében.
Valami aprót, cérnavékonyat.
A felső ajkamat érintette, mielőtt az elülső fogamhoz csúszott,
nyálkásan, rettenetes ízűen.
Villámgyorsan elrántottam a számtól a bögrét. A kávé maradéka
patakokban folyt le az államon. Amit pedig lenyeltem belőle, szintén
feljött a gyomromból, fullasztó köhögéstől kísérve.
A bögrébe meredtem. Körkörös fodrozódás látszódott a kávé
felszínén, neki-nekiütközve a bögre oldalának. Megdöntöttem a bögrét,
és az, ami benne volt, a felszínre került: olajszürkén fénylő valami volt,
emelkedve- süllyedve mozgott az iszapos folyadékban.
 Kiejtettem a bögrét a kezemből, elhátráltam az asztaltól, amelynek
felszínét elöntötte a kávé. A barna hullámokon, akár valami mini
tengeri szörny, egy bébikígyó tekergett.
Átvergődött az asztalon, kanyargós utat vágva a kiömlött kávéba. A
döbbenettől és az undortól sóbálvánnyá meredve figyeltem. A
gyomrom úgy felkavarodott, hogy a kezemet a számra szorítottam.
A mennyezetre pillantva észrevettem, hogy a habarcsban van egy
lyuk, körülbelül olyan, mint egy kupicáspohár körvonala. További két
bébikígyó csusszant ki rajta, az asztalra esve. Az esésük olyan hangot
adott, mint két kövérebb esőcsepp a szélvédőn.
Sietve kutattam valami után, amibe bele tudom rakni őket. Valami
edénybe, cseréptálba, bármi jó. A szekrényben keresgéltem lázasan, az
asztalnak hátat fordítva, amikor még valami esett le, hatalmas
loccsanással.
Lassan fordultam meg, előre rettegve attól, milyen látvány fogad,
noha már úgyis tudtam, mi az.
Egy negyedik kígyó volt. De nem bébi.
Teljesen kifejlett példány, több mint harminc centi hosszú. A hátára
zuhant, hasa fehéren világított, mint a beléndek virága. Átfordult,
hátán két rozsdaszínű, párhuzamosan futó sávot villantva, pontosan
olyanokat, mint amiket az Indigo-szoba kígyóján láttam a
beköltözésünk napján.
Ez a nagyobb méretű kígyó elsiklott a kicsik mellett, és egyenesen a
felborult kávésbögréhez tartott, amibe megpróbált beletekeredni.
Sziszegett. Hogy haragjában vagy félelmében, nem tudtam volna
megmondani.
Még mindig a rémülettől bénultan bámultam az asztalra, amikor
további két bébikígyó potyogott le rá.
Fölnéztem a mennyezeten lévő lyukra, ahol egy hetedik kígyó, egy
szintén kifejlett példány tört magának utat kifelé, a feje már látszódott
a résen keresztül. Testét a mennyezet felé hajlítva próbálta elkerülni a
kiesést, de ez csak siettette a kizuhanását.
Esésébe – újabb csattanás, mintha vízilufi érne földet – az asztal
belerázkódott. A mennyezeti vakolat apró darabjai úgy szállongtak a
levegőben, akár a konfetti. Eddigre az összes bébikígyó leesett az
asztalról, és mindenfelé cikáztak. Az egyik egyenesen felém tartott.
Felugrottam a konyhaszekrény kiálló pultjára.
 Fönt, a mennyezeten hangos reccsenés hallatszott. Repedések
indultak minden irányba a felszínén, cikcakkosan, mint a villámlás. A
pulton állva a konyhaszekrénysornak szorítottam a hátamat, s
egyszerre egy hatalmas mennyezetdarab zuhant nagy robajjal az
asztalra.
Gomolygó porfelhő töltötte be a konyhát. Behunytam a szemem, és
ismét befedtem kezemmel a számat, hogy megakadályozzam a
torkomban formálódó üvöltés kijutását. A porfelhő megcsapta az
arcomat. Szemcsés volt, mint a homok. Apró darabok ragadtak belőle a
bőrömre, a hajamon finom réteg képződött belőle.
Amikor újból kinyitottam a szemem, a leülepedőben lévő porfelhő
felfedte a vérfagyasztó méreteket öltött rombolást. A mennyezeten egy
négyzet alakú lyuk tátongott. A hiányzó darab ott hevert a
konyhaasztalon, apró darabokban.
És kígyók mindenütt.
Egy tucat. Vagy még több.
Egy kupacban estek le – egyetlen tekergőző, sziszegő kígyócsomó
volt ott, akkora, hogy attól féltem, az asztal összerogy a súlyuk alatt.
Pillanatokon belül kibomlottak a csomóból, és a szélrózsa minden
irányába tekergőztek.
Át az asztalon. A padlón.
Néhány elkésett példány most esett le, magával hozva a saját
porfelhőjét.
Az eddig visszatartott ordítás most felszakadt a torkomból,
visszhangja betöltötte a konyhát.
Jess nevét kiáltottam. Segítségért kiáltottam.
Addig soha nem hallott hangok jöttek ki a torkomból, mert
másképp nem tudtam kifejezni a pánikot, az undort és a félelmet, amit
abban a pillanatban éreztem.
Amikor elhallgattam – lassan, fokozatosan, mint a mennyezet
porfelhőjének ülepedése –, eljutott a tudatomig, hogy ebben a
helyzetben semmilyen kiáltozás nem segít. Le kellett ugranom a
konyhaszekrény alsó lapjáról, és menekülni. Nem volt más lehetőség.
Egy újabb kiáltás kíséretében leugrottam. Amikor mezítláb földet
értem, a kígyók körülöttem felágaskodtak. Az egyik felém vágott a
fejével. Elülső, hegyes fogaival elkapta a pizsamanadrágom alsó
szegélyét, beleakadt a redőkbe, és addig rángatta, míg ki nem szakított
egy darabot.
Egy másik a jobb lábamat célozta meg. Még épp idejében sikerült
elugranom a harapása elől, de azonnal ott termett egy harmadik a bal
lábamnál. Sikerült kivédenem ezt is.
Így haladtam keresztül a konyhán, cikcakkban ugrálva, mint valami
mezei nyúl. Egyszer pont egy kígyóra ugrottam. Egy bébire. A teste
hányingert keltően tekergőzött mezítelen talpam alatt.
Pontosan abban a pillanatban jutottam el a lépcsőhöz, amikor Jess
és Maggie odaért hozzám. Az ordításomat hallva siettek a konyhába.
Bárcsak ne tették volna! Mert így ők is tanúi voltak a konyhában
uralkodó horrorisztikus állapotnak.
Maggie felsikított a kígyók láttán, a torkából feltörő hangok nagyon
hasonlóak voltak az enyémhez. Jess iszonyodott hörgést hallatott. Azt
gondoltam, mindjárt hányni fog, ezért karjánál fogva felvezettem a
lépcsőn, mielőtt feltör belőle. A másik kezemmel Maggie-t fogtam, aki
néhány lépésnyire állt az anyja mögött.
Együtt mentünk fel az emeletre, átrohanva az ebédlőn. Jess és
Maggie az elülső verandán vártak, míg én berohantam a
hálószobánkba a kulcsaimért, a pénztárcáért és az edzőcipőmért.
Ezután mindhárman kimenekültünk a házból, nem tudva, hová, de
egy dolog biztos volt: ott nem maradhatunk.
Két héttel később ugyanezt tettük.
Akkor azonban már soha többé nem tértünk vissza.
 Tíz
Sűrű éjszaka van, az ágyban fekszem, álom és ébrenlét között lebegek.
Apámnak volt erre az állapotra egy saját kifejezése.
A szürke zóna.
Az a tudattalan hely, ami valahol a mély alvás és a teljes ébrenlét között
található.
Szóval a szürke zónában vagyok.
Vagy legalábbis azt gondolom, hogy ott.
Lehet, hogy álmodom, mert ebben a meleg, bolyhos szürkeségben
hallom, ahogy a nagy szekrény ajtaja résnyire kinyílik.
Felpattan a szemem, fölemelem a fejem a párnáról, és az ággyal
szembeni falnál tornyosuló szekrényre nézek.
Az ajtó tényleg nyitva. Nem nagyon, csupán háromcentinyire. Sötét rés,
amin keresztül belátni a szekrény belsejébe.
Egy férfi van bent. Rám mered.
Mozdulatlan szempárral. Összeszorított ajakkal.
Árnyék bácsi.
Ez nem valóság – ismételgetem mantraszerűen a fejemben.
Ez nem valóság. Ez nem valóság.
De Árnyék bácsi még mindig ott van, bent lapul. Meg se moccan. Csak
rám mered.
Azután a szekrény ajtaja kinyílik, hirtelen az ágyamnál terem, fölém
hajol, megragadja a karomat, és a fülembe sziszegi:
– Meg fogsz halni itt.
A szemhéjam felpattan – ezúttal a valóságban is. Fölülök az ágyban, a
félelemtől felsikoltva. Pánikkal teli pillantást vetek a szekrényre. Az ajtó
zárva. Árnyék bácsi nem létezik. Csak álom volt az egész.
Nem, nem álom volt. Rémálom.
Az a fajta, amelyik elkísér még akkor is, amikor kikelek az ágyból, és
lábujjhegyen közelítek a szekrényhez. Noha tisztában vagyok vele, hogy
amit csinálok, nevetséges paranoia, mégis hozzászorítom a fülemet az egyik
ajtószárnyhoz, élesen figyelve a legkisebb zörejre is.
Semmi nincs odabent. Tudom, hogy semmi.
Ha nem ezt gondolnám, ugyanolyan naiv lennék, mint Wendy
Davenport, vagy bárki, aki hisz a Könyvben.
 Mégis, a félelem összepréseli a mellkasomat, ahogy óvatosan résnyire
nyitom az ajtót. Azt bizonygatom magamnak, hogy csak
elővigyázatosságból cselekszem. Benézek a résen. Tegnap betörtek a házba,
minden okom megvan tehát, hogy leellenőrizzem, nem jött-e vissza az
illető, bárki legyen is az.
De belül úgyis tudom, miről szól ez. Árnyék bácsi után kutatok.
A szekrény belsejében semmi mást nem látok, mint a még mindig ott
lógó ruhákat, sötétségbe burkolva. Abban a pillanatban kiszínesednek,
amint hirtelen mozdulattal kitárom a szekrényajtót, és a hálószoba
ablakából beszűrődő szürke fény rájuk vetül.
A szekrény üres. Persze, hogy az.
A rémálom azonban még így sem ér véget. Elég ok arra, hogy ne
feküdjek vissza. Úgy döntök, a korai óra ellenére elkezdem a napot. A
zuhany alatt a rozoga csövekből kiszakadó nyikordulások minden egyes
alkalommal Árnyék bácsi jövetelét jelzik. Minden alkalommal, amikor
behunyom a szemem a vízsugár alatt, arra számítok, hogy újra kinyitva
Árnyék bácsi fog ott állni előttem.
A rémálomban az zavar leginkább, hogy nagyon nem tűnt annak. Inkább
olyan érzés, mintha valóban megtörtént volna velem ez valamikor.
Valóságíze van.
Egy emlék.
Pont olyasmi, mint amikor apámmal a konyhát festettük. De ez
lehetetlen.
Lehetetlen olyasmire emlékezni, ami sohasem történt meg.
Ami azt jelenti, hogy emlékem a Könyvből származik. Jól is hangzana
ez az elmélet, ha nem lenne az a bökkenő, hogy apám az egészet egyes
szám első személyben írta. Az olvasó mindent apám szemén keresztül lát,
és én magam elég sokszor olvastam el a Horrorházat ahhoz, hogy pontosan
tudjam: ilyen jelenet nem szerepel apám leírásában.
Természetesen ép bőrrel megúszom a zuhanyozást, és elindulok lefelé. A
papírfecni még mindig bent van a bejárati ajtó rése alatt. Ugyanez a helyzet
az ablakokkal is.
Semmit nem bolygattak meg. Teljesen egymagam vagyok.
Senki, csak mi, tyúkocskák.
Mire nyolc órakor Dane megérkezik, már a harmadik csésze kávémnál
tartok, a koffeintől túlságosan is élénken. A bizalmatlanságom is megnőtt.
Ha teljesen őszinte akarok lenni, persze tudom, hogy Dane-nek semmilyen
szerepe nem volt a tegnap éjjeli eseményekben. De azt látva, ahogy bejön a
Beléndek-villába anélkül, hogy én magam kinyitottam volna a bejárati kapu
zárját, eszembe jut a hiányzó falrész meg a közvetlenül mögötte álló kis
ház. És ne felejtsük el a lemezjátszót. Senki más nem tudhatja, hogy tegnap
rátaláltunk. Kizárólag én és Dane, aki ragaszkodott ahhoz, hogy az asztalra
tegyük.
– Melyik ház a tiéd? – kérdezem. – A sárga vagy a barna?
– A barna.
Ami azt jelenti, hogy az, amelyiket tegnap láttam, Ditmerék háza. Dane-
é az út túloldalán áll.
– Most viszont én kérdeznék – mondja, a kávésbögrémmel szemezve. –
Van még ebből több, és kérhetek?
– Van még egy fél kanna, csak rád vár.
Lent a konyhában töltök egy hatalmas bögrével, és átnyújtom neki.
Belekortyol, majd rám néz:
– Miért kérdezted a házamat? El akarsz jönni látogatóba?
Érzékelem a flörtölő hangnemet. Nem lehet nem észrevenni. Ezúttal már
nem lep meg. És nincs is teljesen ellenemre. De az időzítése hagy némi
kívánnivalót maga után. Most fontosabb dolgokkal vagyok elfoglalva.
– Tegnap valaki betört a házba – mondom.
– Komolyan?
– Komolyan.
Vázolom az éjszaka eseményeit, nem hagyok ki egyetlen részletet sem.
Az egészet végighallgatja: a csengőt, a zenét, a hiányzó mackót, hogy
kiabáltam az illetőre, bárki is legyen az, és hogy az illető bemenekült a fák
közé.
– Azt gondolod, hogy én voltam az? – kérdezi.
– Dehogyis – felelem, kicsit kozmetikázva a valóságot, mert nem
akarom megbántani. – Csak gondoltam, megkérdezem, láttál-e valami
gyanúsat tegnap éjjel.
– Semmit. Hannah-t megkérdezted?
– Még nem volt rá alkalmam. De te tudsz arról a résről a falban? Van egy
szakasz, ami teljesen elporladt.
– Az már évtizedek óta úgy van, azt hiszem. Tavaly írtam is az apádnak,
kérdeztem, hogy szeretné-e, ha megjavíttatnám, de nem válaszolt.
Ennek az az oka, hogy baromi erős kemoterápiás kezeléseket kapott
akkoriban, annak ellenére, hogy semmi remény nem volt a gyógyulására.
Csak időhúzásra volt jó. Néhány hónappal sikerült velük meghosszabbítani
az életét.
– Nos, valaki tehát többször is bejött ott a kertbe – ismétlem meg. –
Bejutottak a házba is, bár fogalmam sincs, hogyan.
Dane megfog egy széket, és fordítva rátelepszik, szétterpesztett lábbal.
– Biztos vagy benne? Lehet, hogy a mackó csak leesett valahová az
asztal mögé. Elég sok cuccot pakoltunk oda.
– Ez viszont még mindig nem ad magyarázatot a lemezjátszóra. Kizárt,
hogy magától kapcsolt be.
– Nem, hacsak nincs valami furcsa érintkezési problémája.
Más szokatlan dolgot is tapasztaltál?
– Igen – bólintok, mert eszembe jut az érkezésem éjszakája.
– Az Indigo-szoba villanykapcsolója nem működik. Nem is szólva arról,
hogy a csillár égett, amikor tegnap hazaértem.
– És itt lent? – Dane felnéz a konyhai mennyezetre, a lámpákat vizsgálja.
Vaskos, füstös üvegű négyszög aranyozott szegéllyel, a konyha többi
berendezési tárgyához hasonlóan ez is tipikus nyolcvanas éveket idéző
darab. Dane pillantása a kitüremkedő részre téved, a mennyezet foltos
darabjára, amely pontosan az asztal fölött helyezkedik el. – Beázásnak tűnik
– állapítja meg.
– Már hozzáadtam ezt is ahhoz a nagyon hosszú tennivalólistához, ami a
konyhára vonatkozik.
Dane feláll az asztal tetejére, és közvetlenül a púposodó rész alá áll.
Próbálja minél közelebbről megszemlélni.
– Mit csinálsz?
– Azt nézem, a mennyezet is sérült-e – feleli. – Jó lenne ezt minél
hamarabb rendbe hozni.
Mutatóujjával belefúr a kitüremkedésbe. Azután a tenyerével benyomja.
Amikor azt látom, hogy a mennyezet kicsit behorpad a keze alatt, újabb, a
Könyvből származó emlék tör fel. A gyomrom összerándul, mert
elképzelem, hogy megnyílik a vakolat, és kígyózuhatag omlik elő belőle.
– Dane, hagyd abba. – A hangom aggodalmasabbnak hangzik, mint
szeretném. – Hagyd azt most, kérlek.
– Ez a vakolat iszonyú gyengén tartja magát – magyarázza, és még
mindig tolja a tenyerével ugyanazt a helyet.
A mennyezet kitüremkedik, majd megint visszahúzódik – akárcsak egy
alvó ember emelkedő-süllyedő mellkasa.
 Kígyók, hallom a tegnapi suttogó hangot. Apám hangja.
Tudod, hogy ott vannak, Maggie.
Ha vannak is kígyók összetekeredve a mennyezet fölött, úgy akarok
tenni, mintha nem lennének. Ahogy a szüleim tettek úgy, mintha a Könyv
nem tépte volna darabokra a családunkat.
– Dane, komolyan beszélek – emelem föl a hangomat, most már
dühösen. – Hagyd abba.
– Én csak…
Dane keze keresztültör a mennyezeten, csuklóig behatol a gipszbe.
Káromkodik, és visszahúzza az öklét.
A mennyezet megremeg. Gipszdarabok hullanak le körülötte.
A foltozás varratai elsötétülnek, erőteljesebbé válnak. Az újonnan
keletkezett repedésekből gipszpor száll fel és hullik az asztalra.
Halk reccsenés, ahogy a mennyezet elenged. Azután lezuhan.
Egy négyszögletes darab válik le, mint egy kinyíló csapóajtó. Dane felé
lendül, aki megpróbál kitérni az útjából. A mennyezet így is megüti őt,
leveri a lábáról.
Földet ér, és azonnal hátraugrik, éppen csak elkerülve a mennyezet
négyszögét, amely most teljesen leszakad, és darabokra törik a
konyhaasztalon. A törmelékből por száll fel, büdös felhő, amely betölti a
konyhát.
Behunyom a szemem. A konyhapultnak támaszkodom, kezemmel
megragadva a szélét, várva a kígyókat, amelyek minden pillanatban
elkezdhetnek lefelé hullani.
Nem vagyok meglepve, amikor azt látom, hogy valami aláhull a
mennyezetről.
Vártam már.
Nem is lépek hátrébb, amikor tompa puffanással a konyhaasztalra zuhan.
A por elültével Dane és én egyszerre nyitjuk ki a szemünket. Az asztal
közepén, mint egy dísztál, nagy, formátlan kupac trónol.
Dane hitetlenkedve nézi.
– Mi a szar?
Leugrik az asztalról, és hátrál. Én épp ellenkezőleg, közelebb lépek.
Egy zsák. Vászon, azt hiszem. Nehéz megmondani a ráülepedett portól.
Megnyomom az ujjammal, s akármi legyen is benne, olyan hangot ad, mint
a Scrabble betűlapocskái a textilzacskójukban.
 – Talán valami elrejtett kincs – véli Dane olyan tompa hangon, hogy nem
tudom, viccel-e vagy komolyan beszél.
Válasz nélkül fölemelem és megbillentem a zsákot. Tartalma poros
folyamban ömlik ki, és szürke kupacként tornyosul az asztalon.
Csontok.
Emberi csontok.
Egyértelmű, mert utoljára egy koponya gurul ki a zsákból a kupac
tetejére. A csonton bőrszerű szövetfoszlányok drótszerű szőrszálakkal. Két
szemgödre két fekete lyuk.
Döbbenten bámulok rá, s valahol mélyen, ott, ahol legsötétebb
gondolataim és félelmeim lakoznak, tudom, hogy ezért menekült el a
családom a Beléndek-villából.

JÚLIUS 3.
8. nap
– Mondja meg azonnal, ebben a kurva pillanatban, milyen rejtett
hibája van még a háznak, vagy esküszöm az élő istenre, hogy elérem,
hogy visszavonják az ingatlanközvetítői engedélyét.
Jess hangja, amely dühében mindig fölerősödött, most mind
dühben, mind hangerőben jelentős szintet lépett, ahogy Janie June-nal
beszélt a telefonban.
– Kurvára jól látja. Kibaszott dühös vagyok! – üvöltötte Jess
válaszul valamire, amit Janie June mondott. – Ahogy kibaszott
komolyan mondtam azt is, hogy a gatyát is leperelem magáról.
Persze ezek üres fenyegetések voltak. Jogilag semmit nem tehettünk.
Amikor aláírtuk a Beléndek-villa adásvételi szerződését, a ház
problémái a mi problémáink lettek. Meg is nézettük a házat, de arra
nem derült fény, hogy a mennyezet fölött egy kígyócsalád lakik. Ez
Természet anyánk csúnya játéka volt csupán.
Jess azonban további negyedórán keresztül üvöltött Janie June-nal,
hogy zengett belé a ház.
A Két Fenyő Motel még az olcsó útszéli motelek között is alsó
kategóriásnak számított. A szobák miniatűrök voltak, a világítás
gyengécske, s mindent betöltött a cigarettafüst meg az ipari fertőtlenítő
szagának kombinációja. Ha bármi más szálláslehetőség lett volna
Bartlebyben, oda mentünk volna. De a Két Fenyő volt az egyetlen opció
a városban. S minthogy otthonunkat ellepték a kígyók, nemigen
válogathattunk.
Igyekeztünk kihozni a legjobbat ebből a rossz helyzetből. Miután
bejelentkeztünk, Jess elment, hogy kifossza a rágcsaautomatákat. Nagy
táska sós keksszel, cukorral és langyos üdítővel tért vissza. A padlón
ülve ettük meg. Maggie boldog volt, hogy cukrot ehet ebédre. Majd
miután egy nyolcszáz méternyire lévő vendéglőben megvacsoráztunk, a
két ágyat összetolva, összezsúfolódva töltöttük az éjszakát, a villódzó
tévét bámulva.
Reggel nagy megkönnyebbüléssel fogadtuk Alcott őrmestert, aki
közölte, hogy a kígyókat eltakarították, és hazatérhetünk.
– Milyen kígyók voltak? – kérdezte Jess, miután befejezte a
társalgást Janie June-nal.
– Egy fehérhasú kígyó család – magyarázta Alcott őrmester. –
Teljesen ártalmatlanok.
– Mert nem a maga kávéjában úszkált egy – replikáztam.
– Akárhogy is, eltűntek. Az állatvédelem begyűjtötte őket. De előre
szólok, a konyha katasztrófa sújtotta területté vált. Csak hogy
készüljenek fel rá.
– Köszönöm a figyelmeztetést – bólintottam.
Alcott őrmester távozása után búcsút mondtunk a Két Fenyőnek, és
nehéz szívvel tértünk vissza a házba, merthogy abban sem voltunk
biztosak, hogy vissza akarunk térni. Csöndben vezettem, és ostobának
éreztem magam, amiért nem gondoltam bele, mennyire más lehet a
Beléndek-villát birtokolni, mint az az álomvilág, amelyet előre
kiszíneztem magamban. Most a valósággal néztünk farkasszemet. Egy
hét alatt a Beléndek-villáról szövögetett álmok lidércnyomássá
változtak.
Mert valóban lidércnyomás várt ránk, amikor Jess-szel beléptünk a
konyhába.
Alcott őrmester tévedett. A hely nem katasztrófa sújtotta területté,
hanem háborús övezetté vált. Mint London a bombázások idején. A
kígyók ugyan eltűntek, de a törmelék maradt. Mennyezetdarabok,
faszilánkok, valószínűleg azbeszttartalmú szigetelőgyapot-foszlányok.
Befogtam az orromat és a számat, és Jesst is erre biztattam, mielőtt
beléptünk volna a törmelék sűrűjébe.
 Jól tettük, mert a levegőt átható, émelyítő szag töltötte be, por,
rothadás és valami kénes elegye, ami még nem volt jelen egy nappal
ezelőtt.
Összeszorult gyomorral vágtam keresztül a törmeléken. Ez nagy
rendbetételt igényel. Költségeset. Szerettem volna Jesst karonfogva
egyszer s mindenkorra hátat fordítani a Beléndek-villának. Túl nagy
volt, túl sok problémával és túlságosan sok történelemmel.
De nem tehettük. Minden pénzünket ebbe a házba öltük. És noha
nem terhelt minket a jelzálog fizetése, tudtam, hogy képtelenek lennénk
eladni. Legalábbis nem gyorsan és nem ilyen állapotban.
A Beléndek-villa ragaszkodott hozzánk.
Ami nem azt jelentette, hogy szeretnünk is kell.
Jess tökéletesen összefoglalta az érzéseimet, amint a konyhánk
egykori mennyezetén ásító nyílásra nézett.
– Bazd meg ezt a házat – mormogta.
 Tizenegy
A bejárati tornácon ülök, és fogalmam sincs, szabad-e visszamennem a
Beléndek-villába. Még ha igen, akkor sem akarok, noha nagyon szeretnék
lezuhanyozni. A hajam tele van porral, az arcom mocsokkal. És bűzlök. Az
izzadtságtól. A gipszkartontól. A zsáktól, ami egyébként vászonból volt,
mint néhány órája megtudtam. Egy vászon katonai zsák, amelybe a testet
gyömöszölték.
Sok mindent megtudok a hat óra alatt, amelyet a tornácon töltök. Tudom
például, hogy a Beléndek-villa most bűnügyi zónának minősül, bejárati
ajtaja sárga szalaggal lezárva, és a rendőrség helyszínelő kocsija parkol a
feljárón.
Tudom, hogy amikor a mennyezetről egy csontváz zuhan a
konyhaasztalodra, rengeteg kérdést tesznek fel neked. Némelyiket meg
tudod válaszolni. Ezeket például: „Mitől szakadt be a mennyezet?” „Miután
megtalálták a csontvázat, mit tettek a csontokkal?” Mások hallatán, például:
„Hogyan kerül egy csontváz a mennyezet fölé?”, csak tanácstalanul
hallgatsz.
És azt is tudom, hogy ha ketten vagytok jelen, amikor
megmagyarázhatatlan módon csontok kerülnek elő a mennyezet fölül,
külön-külön hallgatnak ki titeket, hogy lássák, egybevág-e a két történet. Ez
történt velem és Dane-nel is, akit a ház hátsó részébe vittek kihallgatásra.
Dane már elment. Alcott parancsnok hazaküldte. Én itt vagyok, mert ez
voltaképpen az én házam. És ha egy házban emberi maradványokat
találnak, a rendőrség szereti, ha a tulajdonos még elérhető a környéken egy
darabig.
Alcott parancsnok, aki órákon át ki-be járt a házba, kezén
gumikesztyűvel, lábán cipővédővel jön ki hozzám. Leül mellém a tornácra,
lehúzza a kesztyűt, ruhájába törli a kezét.
– Gondolkodnia kellene, hol tölti az éjszakát – szólal meg. – Ez eltart
még egy darabig. A helyszínelő fiúk összegyűjtöttek minden maradványt,
de meg kell vizsgálniuk a szobákat, bizonyítékokat gyűjteniük, jelentéseket
írniuk. A szokásos piros szalag. Ha mindez megvan, remélhetőleg kitaláljuk
majd, ki volt a halott.
– Petra Ditmer – mondom.
Csakis ő lehetett. A lány, aki huszonöt éve hiányzik. Aki nem ment haza
azon az éjszakán, amikor az én családom elhagyta az otthonát.
 A lány, aki minden valószínűség szerint nem szökött el.
– Nem szeretnék túl hamar levonni semmilyen következtetést –
ellenkezik a parancsnok. – Magának sem kellene. A maradványokat a
waterburyi igazságügyi laboratóriumba viszik. Ott mindent megvizsgálnak,
ellenőrzik a fogászati nyilvántartásokat, megpróbálnak egyértelmű
személyazonosságot megállapítani.
Jó lenne, ha azt gondolhatnám, hogy tévedek. Hogy azok valaki másnak
a csontjai, nem egy tizenhat éves lányé. Mondjuk, a Garson család egy
különösen utálatos tagjáé. Vagy Curtis Carver egy ismeretlen áldozatáé.
De biztos vagyok benne, hogy Petra az.
– Meg tudták állapítani, hogyan került a holttest a mennyezet fölé? –
kérdezem.
– Felülről – feleli Alcott. – Az első emeleten néhány padlódeszka
különösen laza volt. Körülbelül másfélszer egy méter. Könnyű volt
felszedni és visszahelyezni őket, anélkül hogy bárki bármit észrevett volna.
Számítsa hozzá a mindent eltakaró szőnyeget, s már meg is van a tökéletes
rejtekhely.
Tudom. Apám említette is a Könyvben. Eddig azt hittem, ő találta ki.
Rengeteg minden kavarog a fejemben. Mind szörnyűséges. Hogy amióta
itt lakom, emberi maradványok vannak a házban. Hogy ezek a
maradványok, bármit totojázik is Alcott parancsnok, Petra Ditmeréi. Hogy
a testét egy vászonzsákba gyömöszölve a padlódeszkák alá gyűrték. Hogy
valószínűleg tucatnyiszor jártam-keltem fölötte, anélkül hogy tudtam volna
róla.
– Melyik szobában volt ez? – kérdezem.
– A bejárat felőli másodikban. A zöld fallal és kandallóval. Szóval az
Indigo-szobában.
Ugyanott, ahol Elsa Ditmer bolyongott, amikor visszatértem a Beléndek-
villába. Talán nem annyira zavarodott, mint azt mindannyian gondoljuk.
Lehet, hogy a betegsége ellenére többet tud, mint bármelyikünk, és keresi a
módját, miként hozza a tudomásunkra.
– Hallgasson ide, Maggie – kezd bele Alcott parancsnok. – Őszinte
akarok lenni magával. Ha kiderül, hogy ez Petra Ditmer…
– Ő az.
– Ha ő az, az nem sok jót jelent az apja számára.
Jóindulatúan mondja, mintha én nem gondoltam volna végig ezerszer ezt
az elmúlt hat órában. Mintha apám utolsó szavai nem visszhangoznának a
koponyámban vég nélkül.
Annyira. Sajnálom.
– Megértem – bólintok.
– Előbb vagy utóbb fel kell tennem magának ezt a kérdést, úgyhogy
miért ne most tenném: Gondolja, hogy az apja képes volt megölni valakit?
– Nem tudom.
Szörnyű válasz, s nem csak azért, mert hárítom a felelősséget. Hanem
azért is, mert rossz gyermeknek állít be engem. Szeretnék olyan lenni, mint
a feltételezett gyilkosok gyermekei a bulvárlapokban. Akik biztosak apjuk
ártatlanságában.
Apám a légynek sem ártana. Jámbor lélek.
Tudnám, ha képes lenne ölni.
Persze senki sem hisz nekik. Én legalábbis soha.
Én azonban nem tudok ilyen határozottan nyilatkozni apám
ártatlanságáról. Hiszen az ég megáldja, egy holttest volt a mennyezetünk
fölé rejtve! Azután ott vannak az utolsó szavai, amelyek annyira magukért
beszélnek, hogy szívből örülök, amiért nem említettem őket Alcott
parancsnoknak. Nem szeretném, ha még a tények ismerete előtt meg lenne
győződve apám bűnösségéről. Különösen mivel a már ismert tények
meglehetősen bűnösnek állítják be őt.
Utána viszont a Brian Prince-szel folytatott társalgásra gondolok, aki, ha
burkoltan is, apámat vádolta meg Petra eltűnéséért. Akkor határozottabban
keltem a védelmére. Amit akkor mondtam, most is fenntartom: együtt
hagytuk el a Beléndek-villát. Ez megkérdőjelezhetetlen tény. Apám nem
ölhette meg Petrát és rejthette el a testét, míg anyám és én a házban voltunk,
s miután bekuckóztunk a Két Fenyőbe, már nem lett volna módja
visszajönni.
De visszajött. Nem azonnal, hanem később, évről évre mindig
ugyanazon a napon.
Július 15-én.
Azon az éjszakán, amikor mi elmentünk és Petra eltűnt. Nem tudom, mi
indította erre.
Már-már megemlítem Alcottnak ezeket a látogatásokat, amikor a
bejárati ajtó nyílik, és a helyszínelők kilépnek a holttesttel. Noha már
minden emberi formáját elveszítette, mégis úgy hozzák ki a házból, mint
bármilyen más gyilkosság áldozatát, hordágyra helyezett halottaszsákban.
 A tornác lépcsőjén viszik lefelé, amikor valami felbolydulás támad a
kocsifelhajtó másik vége felől. A zaj felé fordulok, és látom, ahogy Hannah
Ditmer átverekszi magát a rendőrökön.
– Igaz? – kérdezi mindenkitől és senkitől. – Megtalálták a nővéremet?
A halottaszsákot nézi a hordágyon, arcára nyugalom ül ki.
– Látni akarom őt – követeli, a zsák felé lépve.
Az egyik rendőr, egy őzszemű ifjú, aki valószínűleg első helyszínelésén
vesz részt, a vállára teszi kék kesztyűs kezét.
– Nincs mit látni rajta – jelenti ki.
– De muszáj látnom, hogy ő-e az. Kérem.
A hangsúly egyszerre elszánt és fájdalmas. Alcott parancsnok feláll a
tornác lépcsőjéről.
– Nyissák ki neki – parancsolja. – Nem baj, ha egy pillantást vet rá.
Hannah a hordágy mellé áll, egyik kezével a torkát szorongatva. Amikor
az őzszemű rendőr óvatosan kicipzározza a halottaszsákot, a hang másokat
is odavonz, mint a méz a legyeket.
Köztük engem.
Néhány méterrel távolabb állok meg, tudva, mennyire nem kívánatos
lehetek most némelyek számára. De Hannah-hoz hasonlóan muszáj látnom.
A fiatal rendőr kinyitja a zsákot, benne a csontokkal, nagyjából úgy
elrendezve, mint egy érintetlen csontvázéi. A koponya fölül, a bordák
középen, a karok kétoldalt, még mindig összekötve megfeketedett inakkal.
A csontok tisztábbak, mint amikor megtaláltam őket. Sok mocskot
letisztítottak róluk a konyhában. Most bronzszínű árnyalatuk van.
Hannah intenzíven tanulmányozza a maradványokat. Nem sír. Nem
sikoltozik.
Csak felnéz, és megkérdezi:
– Találtak bármi mást is ott? Egy másik rendőr előrelép.
– Ezek voltak még mellette a zsákban – mutat föl néhány, bizonyítékot
rejtő zacskót.
Bennük az egykori ruházat foszlott maradványai. Egy kockás
flanelruháé. Egy bugyi, amelynek textilfoszlányai megsárgult gumin
lógnak, és egy melltartó, amely már szinte csak drótváz. Egy másik
zacskóban gumifoszlányok tanúskodnak egy egykori papucsról.
– Ő az – nyel nagyot Hannah. – Petra az.
– Honnan tudja? – kérdezi Alcott parancsnok. Hannah a legkisebb
bizonyítékos zacskóra mutat.
 Benne, fényesen mint a nap, egy aranykereszt ragyog.

JÚLIUS 4.
9. nap
Walt Hibbets aranyfoga teljes pompájában ragyogott, amint tátott
szájjal bámulta a lyukat a konyha mennyezetén.
– A kígyók csinálták az egészet? – hitetlenkedett.
– Tegnap kellett volna látnia – jegyeztem meg. – Sokkal rosszabbul
nézett ki.
Elsa Ditmer, Jess és én az egész előző délutánt romeltakarítással
töltöttük. Miközben Petra Maggie-re felügyelt, mi törmeléket
lapátoltunk, padlót söpörtünk, a konyhaasztalt és a konyhapultot
sikáltuk. A végére teljesen kimerültünk, arról nem is szólva, hogy
mocskosabbak voltunk, mint valaha is életünkben.
Ideje volt betapasztani a látványos lyukat a mennyezeten. Ezzel
bíztam meg Hibbset, aki hozott egy fiút a városból, mert a feladat túl
nagy volt ahhoz, hogy egyedül végezze. Együttes erővel félretolták a
konyhaasztalt, s egy létrát állítottak a lyuk alá. Hibbs felmászott rá, a
feje és a válla eltűnt a lyukban.
– Add ide az elemlámpát – kérte a segédjétől.
Lámpával a kézben körbevilágított a mennyezet fölötti üreg
sötétjében.
Mind megnyúlt képpel néztük. Én, Jess, Hibbs segédje, valamint
Petra Ditmer, aki látszólag véletlenül bukkant fel, megkérdezni, nem
kell-e Maggie-re vigyáznia a takarítás alatt. Világos, hogy a morbid
kíváncsiság csalta ide. Amióta megjött, egyszer sem nézett Maggie-re.
Már előző nap lehoztam a fényképezőgépemet a dolgozószobából, s
készítettem néhány képet, ha a biztosító bizonyítékokat kérne a kárról.
Aznap délelőtt Petráról és Jessről készítettem egyet, ahogy Hibbset
bámulták a létrán. Jess a kattanást meghallva felém pillantott, majd
Petrára, aztán megint rám. Mondani készült valamit, de Hibbs
megelőzte.
– A jó hír az, hogy odafent nincs más kár. A gerendák jó állapotban
vannak, a vezetékek rendben. De mintha a fészek egy része még mindig
ott volna.
 A padlóra söpörte a fészek maradványait. Főleg port, de pókhálót is
láttam közte, megszáradt kígyóbőrt és felkavaró látványt nyújtó
egércsontokat is.
– Hát ez furcsa – morogta Hibbs. – Van ott még valami.
Lemászott a létráról, kezében egy óndobozzal, amely legalább olyan
réginek nézett ki, mint maga a ház. Átadta Jessnek, aki a
konyhaasztalra tette, és egy ronggyal letörölgette.
– Kekszesdoboz – mondta, a kezében forgatva. – Szemmel láthatólag
az 1800-as évek végéről.
A doboz jobb napokat láthatott, mielőtt a mennyezet fölé került. A
tetejét horpadás süllyesztette be, az alját rozsda borította. De a színe
szép volt, aranykacskaringókkal díszített sötétzöld.
– Gondolják, hogy értékes lehet? – kérdezte Petra.
– Nemigen – felelte Jess. – Apám a régiségboltjában öt dollárért
árult ilyeneket.
– Hogy kerülhetett oda fel?
– Valószínűleg a padlódeszkákon át – vélte Hibbs. – Melyik szoba az
ott fenn?
Megpördültem, próbálva lokalizálni pontos elhelyezkedésünket a
Beléndek-villában. Minthogy a konyha a ház hosszában végignyúlt, ez
vagy a nagyszoba, vagy az Indigo-szoba lesz.
A második tippem volt jó, mint kiderült, amikor Hibbsszel
felmentünk ellenőrizni. Mindkét szobát bejártuk, a cipőnk sarkával
kopogtattuk a deszkákat, mígnem az Indigo-szoba egy szakasza tompa
dübögéssel válaszolt.
Négykézláb álltunk a deszkák fölött, amelyeket a szoba közepére
terített keleti szőnyeg takart el. Feltekertük a szőnyeget, s láthatóvá
vált a nagyjából másfélszer egyméteres padlódeszkaszakasz, amely nem
kapcsolódott a padló többi részéhez. A két végénél megfogva kiemeltük
őket. A konyhába láttunk le, ahol Jess és Petra a kekszesdoboz fölé
hajoltak.
Ez sok mindent megmagyarázott. Nemcsak azt, miként került a
doboz a mennyezet fölé, hanem azt is, hogyan került egy kígyó az
Indigo-szobába az első napon. Valahogy felkúszott a laza padlódeszkák
között.
Jess meglepetten nézett bennünket, ahogy bámulunk le a
mennyezetről, és így szólt:
 – Gyertek vissza. Van valami a dobozban.
Mire Hibbs és én visszaértünk a konyhába, a dobozt már
kinyitották, és a tartalmát kiterítették az asztalon. Négy megsárgult
boríték volt benne.
Jess benyúlt az egyikbe, s kivett egy háromba hajtott papírlapot. A
papír recsegő hangot adott, ahogy kisimította. Mint ősszel a száraz
levelek.
– Egy levél. – Megköszörülte a torkát, és olvasni kezdte.
– „Drága Indigóm! Nehéz szívvel írom ezt a levelet, miután
beszéltem apáddal.”
Petra kikapta a kezéből. A papír recsegett.
– Uramatyám! Szerelmes levelek.
– Úgy tűnik, Indigo Garsonnak írták őket – jegyezte meg Jess.
– A drága Indigónak – helyesbített Petra. – Elkérhetem őket?
Majdnem nemet mondtam. Mert szeretnék először én vetni rájuk
egy pillantást. Jess azonban megállított egy figyelmeztető pillantással,
emlékeztetve az ígéretemre.
A múlt múlt marad.
– Nagyon szépen kérem – tette hozzá Petra. – Bolondulok az efféle
régi dolgokért.
– Persze, rendben – válaszoltam. Jess elégedett bólintással
jutalmazott. De nem tudtam hozzá nem tenni:
– Ha valami történetileg fontosat találsz benne, szólj.
Petra rám kacsintott.
– Ígérem, elmesélem, ha valami pikáns van benne.
***

Aznap éjjel régi borítékokról álmodtam. Mindegyikben, amit

felbontottam, egy-egy kígyó volt, amely a kezembe siklott és az ujjaim
köré tekeredett. Mégis egymás után bontottam fel a borítékokat, azon
imádkozva, hogy legalább az egyik legyen üres. De egyik sem volt az.
Mire végeztem velük, elborítottak a kígyók. Egyetlen vonagló, sziszegő
burok, amelyet képtelen voltam lerázni magamról.
Hideg verítékben ébredtem, épp időben, hogy meghalljak egy
ismerős hangot.
Kopp.
A mellettem alvó Jessre néztem.
 Kipp-kopp.
Felültem, hallgatva, ahogy a hang végigvonul a folyosón.
Kipp-kopp-kipp-kopp-kipp-kopp-kipp-kopp.
Elhaladt az ajtónk előtt.
Aztán eltávolodott, és egy távoli, de összetéveszthetetlen zene
foszlányai váltották fel.
„Tizenhat éves vagy, mindjárt tizenhét…”
Felültem az ágyban. A szörnyű álom minden maradványát
száműztem a gondolataimból. Egyedül a dalra tudtam gondolni, amely
annak ellenére szólt, hogy a lemezjátszót és a lemezt is visszatettem a
szekrénybe.
„Bébi, légy észnél.”
Ami ezután következett, olyan volt, mint egy másik álom. Egy
visszatérő álom, amely nem múlt el, bármennyire is szerettem volna.
Kibújtam az ágyból.
Mezítláb végigmentem a folyosón.
Fölmentem a lépcsőn a harmadik emeletre. A dolgozószobából
váratlan hűvösség csapott meg.
A déjà vu érzése folytatódott, mert belépve a szobába láttam, hogy a
lemezjátszó ott van az asztalon, mintha soha nem raktam volna el.
„Jobb, ha vigyázol, okos légy és óvatos…”
Levettem a tűt a lemezről és kikapcsoltam a lemezjátszót. Aztán
teljes csöndben álltam ott egy darabig, azon tűnődve, vajon álmodom-e,
és ha igen, mikor lesz vége.
 Tizenkettő
A Két Fenyő Motel cégére már színesen világít, amikor beállok a
parkolóba. Neonfái zöld fénnyel sugároznak, amely mohaként szóródik szét
az aszfalton. Az előtérbe lépve a recepciós fel sem néz az újságjából. Ami
nem is jön rosszul, amilyen izzadt, rendezetlen és poros vagyok még
mindig.
– A szoba ötven egy éjszakára – közli.
Előbányászom a pénztárcámat, két húszast és egy tízest helyezek az
asztalára. A recepciós felmarkolja a pénzt, leakaszt egy kulcsot a
falitábláról, és felém csúsztatja.
– A négyes szoba lesz – mondja. – Az automaták az épület másik felében
vannak. Kijelentkezés délben.
Fölemelem a kulcsot, és a ruhaujjamból porfelhő száll fel. Minthogy a
ház még tele volt dolgozó rendőrökkel, amikor eljöttem, nincs tiszta váltás
ruhám. Csak fehérnemű, amelyet idefelé vettem egy rövidáruboltban.
– Ööö… lehet itt valahol mosatni?
– Sajnos nem. – A recepciós végre rám néz, zavart arckifejezéssel. – De
ha mindent beáztat most a mosdóba, reggelre valószínűleg megszárad. Ha
nem, van egy fali hajszárító is.
Megköszönöm, azzal felsietek a szobába. Ahogy kinyitom az ajtót,
felmerül bennem, nem ugyanitt töltöttem-e a szüleimmel az éjszakát,
amikor elmenekültünk a Beléndek- villából. Ha igen, nem sok változott
azóta. A szoba úgy néz ki, mint amit nem újítottak fel legalább harminc
éve. Mintha egy időgépbe lépnék be, amely visszaröpít a nyolcvanas
évekbe.
A fürdőszobába megyek, megnyitom a zuhanyt, és úgy, ruhástul
aláállok. Könnyebb, mint a mosdóval babrálni.
Először úgy érzem magam, mint a Psycho zuhanyjelenetében.
Rozsdafoltos víz kering alá a lefolyóba. Amikor elég mocskot lemosok
róluk, egyenként leveszem magamról őket.
Csak amikor már minden ruhámat lehúztam és kiteregettem a
zuhanyfüggönyre, akkor ülök le a zuhanyzó aljára, felhúzott térddel, és
kezdek el sírni.
Jó fél órán át zokogok dühösen és zavarodottan. Siratom Petrát, még ha
nem is emlékszem a vele való találkozásra. Siratom apámat, próbálom
összeegyeztetni a férfit, akit ismerni véltem, ezzel a szörnyűséggel, amelyet
talán ő követett el.
Végül siratom önmagam minden változatát, amely az évek során
létezett. A zavarodott ötévest. Az elvált szülők mogorva gyermekét. A
dühös kilencévest. A kíváncsit. A dacosat. A kötelességtudót. Megannyi
megtestesülésemet, amely mind választ keres, végül ide kalauzolva engem,
a potenciális igazsághoz, amellyel nem tudom, hogyan nézzek szembe.
Azt reméltem, a zuhany és a sírás erőt ad, egyfajta katartikus
megtisztulást. Ehelyett csupán kimerít és törékennyé tesz. Minthogy
semmilyen száraz ruhám nincs, egy törülközőt csavarok magam köré, s az
egyik ágytakaróból készítek ideiglenes köpenyt magamnak. Aztán a csíkos
ágy szélére ülök, és a telefonomba nézek.
Allie hívott, amíg zuhanyoztam. Az üzenete szinte fárasztóan laza.
„Helló, munkáslány. Ma jutott eszembe, hogy pontosan nulla képet
küldtél a ház belsejéről. Pótold! Részleteket akarok. Párkányokat. Pókokat.
Faburkolatokat. Ne éheztess!”

Szeretném felhívni, hogy elmeséljem, mi történt az elmúlt huszonnégy

órában. De nem teszem, mert pontosan tudom, mit mondana. Hogy jöjjek
el. Hogy menjek vissza Bostonba, és feledkezzem el a Beléndek-villáról.
De már túl késő. Ha akarnék, sem mehetnék el, azt hiszem. Alcott
parancsnoknak biztosan lennének még kérdései. Aztán ott vannak a saját
kérdéseim – kilométer hosszú lista, mind megválaszolatlan. Amíg többet
meg nem tudok arról, mi történt abban a házban, nem megyek sehová.
SMS-t írok Allie-nek, igyekezve stílusban maradni.

„Bocsánat! Túlságosan elfoglalt voltam a képekhez. Holnap igyekszem

szexi faburkolatokat küldeni.”

Ez a feladat letudva. Még egy másik van hátra: egy újabb hívás
anyámnak. Szeretném, ha most felvenné.
Azt remélem, anyám több fényt tud vetni apám és Petra kapcsolatára.
Brian Prince-nek igaza volt, ők ketten tényleg közel állnak egymáshoz a
Könyvben. Ami nem azt jelenti, hogy így is volt. Egyedül anyám tudhatja
az igazságot. Kizárólag ő igazolhatja apám ártatlanságát.
Életemben először szükségem van a véleményére. Ezért szorul össze a
szívem, amikor a rögzítőt hallom.
 „Szia, anya. Én vagyok az. Még mindig Vermontban, a Beléndek-villán
dolgozom. És… ööö… találtunk valamit.”
Szünetet tartok, megrettenve a megfogalmazásomtól. Petra nem valami
volt. Élő ember volt. Sugárzó fiatal nő.

„Beszélnünk kell róla. Amilyen hamar csak lehet. Hívj vissza. Kérlek.”

Leteszem a telefont, és körülnézek a szobában.

Maga a pusztulat.
A faburkolatú falat az ablakkal szemben kiszívta a nap. A mennyezeten
a sarok táján csúnyább folt éktelenkedik, mint a Beléndek-villa
konyhájában, ami nem kelt túl pozitív gondolatokat. A szőnyegre nézek.
Narancsszínű bozont.
Kopognak.
Talán a recepciós jön bejelenteni, hogy Vermont állam egészségügyi
kockázatnak minősítette a szállót, és elrendelte a kiürítését. Ehelyett amikor
ajtót nyitok, Dane áll odakint.
– Ne haragudj, amiért beszakítottam a mennyezetet – szólal meg
zavartan. – Szeretnélek ezekkel kárpótolni.
Fölemeli mindkét kezét, az egyikben egy üveg whisky, a másikban egy
hatos doboz sör.
– Nem tudtam, mennyire akarsz lerészegedni. Megragadom a whiskyt.
– Nagyon.
Dane – helyesen – invitálásnak veszi ezt. Beljebb lép. Átkozottul jól néz
ki. Farmert és izmos mellkasán feszülő Rolling Stones-pólót visel. A pólón
kerek lyuk van pontosan a szíve fölött, feltárva a barna bőr egy darabját.
– Szép póló – jegyzem meg, amikor Dane rajtakap, hogy bámulom.
– Tizenéves korom óta hordom.
– Látszik rajta.
– Szép ágyterítő – mondja ő. Meglengetem az ágyterítő egyik sarkát.
– Kaftánnak viselem. Kimostam a ruháimat.
Dane kipattint egy sört, én kinyitom a whiskysüveget. A szobában nincs
pohár, úgyhogy közvetlenül az üveget húzom meg. Az első korty még csak
égeti a torkomat. A második az első ismétlése. A harmadik már élvezet.
Ettől kezdem érezni, ahogy a jótékony bénultság szétárad a tagjaimban.
– Hogy találtál meg? – kérdezem.
 – Kizárásos alapon. – Dane nagyot húz a sörből. – Először a házhoz
mentem. A rendőrség ott volt, tehát valahol másutt kellett lenned. Ami
Bartlebyben ezt a helyet jelenti.
– Szerencsém van – mondom két korty whisky között.
Barátságos csönd telepszik ránk. Dane az egyik ágyon ül, én a másikon,
elégedetten kortyolgatva, a villódzó Red Sox játékot bámulva a huszonéves
tévén.
– Azt gondolod, tényleg Petra Ditmer volt az a mennyezet fölött?
– Igen.
– Uramisten, szegény anyja.
– Ismerted őt?
– Talán egyszer találkoztam vele, amikor a nagyszüleimnél voltam. De
ha így van is, nem emlékszem rá.
– Azt mondtad, beszéltél apámmal, amikor évente visszajárt. Miről
beszéltetek?
Dane újra belekortyol a sörbe, gondolkodik.
– A házról. Hogy kell-e valamit javítani.
– Ennyi? Csak a karbantartásról?
– Főleg arról – feleli Dane. – Néha a Red Soxról is.
– Beszélt valaha Petra Ditmerről?
– Elsáról és Hannah-ról kérdezett. Hogy hogy vannak. Hogy szükségük
van-e pénzre.
Különös kérdés. Szeretném azt hinni, apám nagylelkű volt. De azt
gyanítom, valami más munkált benne. Talán a bűntudat miatt akart pénzt
adni nekik.
Újra kortyolok a whiskyből, hátha gátat vet a gondolataimnak. De pont
az ellenkezője történik. Bizonytalanná válok.
– Mit gondolsz, lehetséges két dologban hinni egyszerre? – kérdezem
Dane-t.
– Attól függ, a két dolog ellentmond-e egymásnak – feleli. – Például én
azt hiszem, Tom Brandy a valaha volt legjobb középhátvéd. Ugyanakkor azt
is hiszem, hogy egy seggfej. A kettő nem zárja ki egymást. Egymás mellett
létezhetnek.
– Valami személyesebbre gondoltam.
– New Englandben vagyunk. A Patriots itt személyes ügy!
Egyfelől hálás vagyok Dane-nek, amiért az itallal és a vicceivel
megpróbálja elterelni a gondolataimat, másfelől frusztráló is.
 – Tudod jól, miről beszélek – csóválom a fejem. – Komolyan azt hiszem,
hogy apám képtelen lett volna megölni bárkit, különösen egy tizenhat éves
lányt. Soha nem volt erőszakos. Soha nem emelt rám kezet. Ráadásul
ismertem őt. Nagylelkű volt, kedves és udvarias.
– De azt is gondolod, hogy hazug volt – figyelmeztet Dane, mintha
bizony szükségem volna rá.
– Az volt. Ezért vélem úgy, hogy talán mégis tett valamit. Hogy ha a
Könyv hazugság volt, talán minden egyéb is az volt körülötte. Amit
mondott. Amit tett. Ahogyan élt. Lehet, hogy senki sem ismerte a valódi
arcát. Még én sem.
– Azt feltételezed, ő ölte meg Petrát?
– Nem – vágom rá.
– Akkor azt gondolod, hogy ártatlan.
– Azt sem állítom.
Az igazság az, hogy nem tudom, mit gondoljak. Noha minden jel arra
mutat, hogy része volt Petra halálában, nehéz gyilkosnak látnom apámat.
Ugyanilyen nehéz teljesen ártatlannak hinnem is. Szó szerint élete végéig
hazudott nekem. És az emberek nem hazudnak, hacsak nem rejtegetnek
valamit.
Vagy meg akarnak óvni valakit az igazságtól.
Akármi legyen is az igazság, most már világos, hogy Petra halálának
része volt benne.
– Egy dolog biztos – szakítja félbe a gondolataimat Dane. – A cél, amiért
ide jöttél, megváltozott. Nagyon.
A házzal kapcsolatos terveim mindenképpen. Még ha a rendőrség vissza
is enged a Beléndek-villába, hogy helyreállítsam, nem biztos, hogy akarom.
Gyakorlati szempontból ostobaság volna: a házat most csak az értéke
töredékéért lehet eladni, ha egyáltalán, az újabb tragikus esemény után.
Petra Ditmer több mint két évtizeden át enyészett a Beléndek-villában.
Ha így gondolok rá, könnyű egyetértenem Alcott parancsnokkal. A
Beléndek-villát a földig kellene rombolni.
– Azért jöttem ide, hogy megtudjam az igazságot – mondom Dane-nek.
– Még mindig ez a célom. Akkor is, ha nem fogom szeretni azt az
igazságot.
– És a ház?
– Holnap visszamegyek oda. – Karomat kitárom a napszítta fal, a foltos
mennyezet és a penészszagú, bozontos szőnyeg felé. – Addig is dúskálok az
élvezetekben.
Dane közelebb húzódik, a térdünk szinte találkozik. A légkör valahogy
megváltozott a szobában. Szikrázik közöttünk a levegő. Csak ekkor veszem
észre, hogy ledobtam magamról az ágytakarót, és most egy szál
törülközőben ülök.
– Itt maradhatok veled – ajánlja Dane rekedt hangon. – Ha akarod.
Jézusom, milyen vonzó, különösen ahogy rám néz! Pláne negyed üveg
whisky után. Újra meg újra a lyukra pillantok a pólóján. Szeretném látni,
hogy néz ki ing nélkül. Olyan könnyű lenne. Csak le kellene dobnom
magamról a törülközőt.
És aztán? Minden ellentmondásos érzelmem és zavarodottságom itt
lenne reggel is, ráadásul tovább bonyolítva munka és élvezet
összevegyítésével.
– Menned kell – szólalok meg, ahogy visszahúzom magamra az
ágyterítőt.
Dane bólint. Nem kérdez vissza, hogy biztos vagyok-e benne. Nem
folyamodik a vonzerejéhez, hogy leszerelje a tiltakozásomat.
– Akkor hát holnap – nyugtázza.
Itt hagyja a whiskyt. Hálótársnak. Maga helyett. Szeretném fenékig
üríteni az üveget, és édes, részeg álomba merülni. De akárcsak a Dane-nel
való összebújás, ez is több gondot okozna, mint amennyit segítene. Így
inkább a fürdőszobába megyek az üveggel, hogy a maradékot a mosdóba
öntsem.

JÚLIUS 5.
10. nap
– Szórakozol velem?
Noha tudtam, hogy nem ez a legjobb módja a feleségem reggeli
köszöntésének, nem tudtam legyűrni. Hogy megint a lemezjátszón
találtam a lemezt, amint azt a pokolbéli dalt játssza, olyan sötét
lelkiállapotba hozott, hogy az éjszaka hátralévő részét forgolódva
töltöttem, attól félve, hogy amint elalszom, a zene újból felhangzik.
Amikor aztán a puffanás pontban 4.54-kor megérkezett, tudtam,
hogy az alvásnak befellegzett.
Attól pedig még feszültebb lettem, hogy az első emeletre leérve a
csillárt is égve találtam.
 Mire Jess lejött a konyhába, már csak támadni tudtam.
– Miről beszélsz? – kérdezte megbántottsággal vegyes
zavarodottsággal.
– Jól tudod, miről beszélek. A lemezjátszó megint be volt kapcsolva
este.
– A dolgozószobádban? Keserűen sóhajtottam.
– Igen, a dolgozószobámban. Elraktam a szekrénybe, de éjszaka
ismét ott volt az asztalon, és újra azt az ostoba dalt játszotta. Ha ez
egyfajta piszkálódás, akkor tudd meg, hogy nem vicces. Most már nem.
Jess magába roskadva dőlt a pultnak.
– Nem tudom, miért gondolod, hogy bármi közöm volna hozzá.
– Mert te vagy az egyetlen ember, aki tehetted.
– Elfeledkezel a lányunkról.
A csengő megszólalt odafönt. Nem figyeltem rá. Bárki volt is az, tud
várni.
– Maggie nem olyan ügyes.
– Igazán? – kérdezte Jess. – Tudom, azt gondolod, ő a papa kicsi
lánya, és semmi rosszra nem képes, de nem olyan ártatlan, mint
amilyennek látszik. Biztos vagyok benne, hogy a láthatatlan barátainak
legalább a fele csak arra való, hogy magára vonja a figyelmedet.
Olyan keserű nevetést hallattam, hogy engem is meglepett.
– Ez a kifogásod a lemezjátszós ostobaságra?
Akkorra már világos volt, hogy a veszekedés nem pusztán a
lemezjátszóról szól. Hanem mindenről, ami a Beléndek-villába való
beköltözésünk óta történt. A tíz nap fejfájásról és megbánásról,
valamint a feszültségekről, amelyekről mindaddig nem beszéltünk.
Most a felszínre tört, a bozóttűz erejével és sebességével.
– Nem nyúltam a lemezjátszóhoz! – kiáltotta Jess. – És ha
hozzányúltam volna is, igazam lenne, mert te kényszerítettél minket
beköltözni ebbe az istenverte házba!
– Nem kényszerítettelek – vágtam vissza. – Neked is tetszett ez a ház.
– Nem annyira, mint neked. Láttam az arcodon, amint beléptél. Ez
volt az a ház, amit akartál.
– Mondhattad volna…
– Nem – szakított félbe Jess. – Megpróbáltam, Ewan. Nem ment.
Sose megy. Vitatkozol és hízelegsz, míg csak el nem éred, amit akarsz.
Mindig. És nekünk Maggie-vel nincs más választásunk, mint hogy
beletörődünk. Most itt vagyunk egy házban, a kertjében egy kibaszott
temetővel, a lányunk különösebben viselkedik, mint azelőtt bármikor,
és itt van ez az istenverte mennyezet is…
Vörös arccal, sírástól kifulladva hagyta abba. Könnyek csorogtak le
az arcán, amit semmilyen körülmények között nem viseltem volna el.
Már éppen át akartam ölelni, amilyen szorosan csak tudom, hogy
megnyugtassam, minden rendben lesz. De akkor újra beszélni kezdett,
amitől lefagytam.
– És hadd ne beszéljek Petráról. Megmerevedett a gerincem.
– Mi van vele?
– Láttam, hogy nézel rá, Ewan. Láttam, hogy lefotóztad tegnap.
– Te is rajta voltál a fotón.
– Csak mert éppen ott álltam.
Hitetlenkedve néztem rá. Petra körülbelül annyira érdekelt
szexuálisan, mint, mondjuk, Hibbs.
– De hát még gyerek, Jess. Pusztán a gondolat is nevetséges, hogy rá
gerjednék.
– Csak annyira nevetséges, mint az, hogy az éjszaka közepén
felkelek, hogy bekapcsoljak egy lemezjátszót, amit sosem láttam.
Jess megtörölte a szemét, és kiment a konyhából.
Utánafutottam egészen az első emeleti feljáróig.
– Jess, várj!
De ő továbbhaladt felfelé a lépcsőn, az ebédlő mellett. Én viszont
hirtelen megálltam, mert megpillantottam valakit, aki a nagy szobában
állt, az ebédlő ajtajában.
Petra Ditmer.
– Én csöngettem – szólalt meg. – Maggie engedett be.
– Mennyi ideje vagy itt? – kérdeztem.
– Nem régóta – felelte Petra, noha kipirosodott arca arról
tanúskodott, hogy ha nem is az egész veszekedésünket, de annak nagy
részét hallotta.
– Most nem alkalmas, Petra.
– Tudom, és bocsánat. – Zavartan a padlót nézte. – De elolvastam
tegnap a leveleket. Amelyek a mennyezet fölött voltak. – Petra a
hátizsákjába nyúlt, és elővette a borítékokat, ezúttal egyenként
műanyag tasakba helyezve. A kezembe nyomta őket, és így szólt: –
Muszáj elolvasnia őket, Mr. Holt.
 Az ebédlőasztalra dobtam a leveleket. Abban a pillanatban ezek
érdekeltek a legkevésbé.
– El fogom, de…
Petra fölemelte és újra a kezembe nyomta őket.
– Most. Higgyen nekem.
***

A levelek kibontva feküdtek az Indigo-szoba padlóján, ahová

Petrával kettesben visszavonultunk, miután azt kérte, hogy azonnal
olvassam el őket. Négy volt belőlük, elegáns, lendületes kézírással írva.
– Mindegyiket valami Callum nevű pasi írta – magyarázta Petra. –
Indigónak szólnak, úgyhogy azt hiszem, ő rejthette el a padló alatt. A
biztonság kedvéért.
– Miért kellett volna elrejtenie?
Petra a fejével az első levél felé intett.
– Ott van a válasz.
Fölemeltem a pergamennél is merevebb levelet, és olvasni kezdtem.
1889. július 3.

Drága Indigóm!
Nehéz szívvel írom ezt a levelet, miután épp most beszéltem atyáddal.
Ahogy mindketten tartottunk tőle, drágám, egyértelműen elutasította,
hogy megkérhessem a kezedet. Döntésének okai ugyanazok voltak, mint
amitől mi is féltünk. Hogy nincs elég anyagi hátterem ahhoz, hogy az
általad megszokott életstílust nyújthassam számodra, és hogy nem
bizonyítottam még semmit az üzleti és pénzügyi világban. Noha kérleltem
őt, hogy gondolja meg magát, és biztosítottam, hogy ha a feleségem leszel,
mellettem semmiben sem szenvedsz hiányt, elutasította, hogy átgondolja a
dolgot. Tervünk, hogy illő módon – atyád áldásával, Isten színe előtt és a
hozzánk legközelebb állók tanúságával – kössük össze életünket mint férj
és feleség, ilyenformán zátonyra futott.
De még éltet a remény, édes szerelmem, hogy más útja is van annak,
hogy férj és feleség lehessünk, noha ezt az utat tiszta szívemből szerettem
volna elkerülni. Minthogy atyád teljes világossággal értésemre adta, hogy
a véleménye nem fog megváltozni, ezért merészen azt sugallom, hogy
tegyünk keresztbe a terveinek. Ismerek egy tiszteletest Montpellier-ben,
aki beleegyezett, hogy a családod jóváhagyása nélkül ad össze minket a
házasság szent kötelékével. Jól tudom, a lányszöktetés erőszakos
vállalkozás, de ha a szerelmed irántam valóban olyan erős, mint
hangoztatod, akkor arra kérlek, fontold meg. Kérlek, válaszolj azonnal,
értesítve a döntésedről. Még ha ez nemleges lenne, akkor is biztosítalak
róla, hogy maradok mindig és örökké
odaadó híved,
Callum
Leeresztettem a levelet, és föltekintettem a tűzhely fölötti portréra.
Hibbs említette nekem Indigo meghiúsult kísérletét, hogy elszökjön
azzal a férfival, aki akkora szeretettel készítette ezt a festményt, s
kíváncsi lettem rá, vajon ő és a levél írója ugyanaz a személy-e.
Felálltam, a festményhez léptem, és újra elámultam a
részletgazdagságán. A vidám szikrán Indigo szemében. A kibontakozó
mosolyon rubinpiros ajkán. Az ölében tartott nyúl külön-külön
megfestett szőrszálain. A nyúl szeme körül lepattogzott festéktől
eltekintve a kép hibátlan volt. Egy kicsit sem voltam meglepve, amikor
a jobb alsó sarokban felfedeztem a festő nevét.
Callum Auguste.
– Ő az – mondta Petra, aki hirtelen mellettem termett. – Ez a pasi
írta a leveleket.
– Igen – bólintottam, kissé megütődve a szóhasználatán. – Ugyanaz a
pasi.
Visszatértünk a padlón heverő levelekhez, és a következőre tértem
át, amely három nappal az első után íródott.
1889. július 6.

Drága Indigóm!
Szívem örömódát zeng, amióta megkaptam válaszodat, s örvendeni is
fog, míg csak élek. Köszönöm, drágám, hogy beleegyeztél a tervembe,
bármennyire fáj is ellentmondanod atyád akaratának. Tudom, hogy
szorosabb köztetek a kapcsolat, mint a legtöbb apa és leánya között. Te
vagy az ő szeme fénye, és senki nem hibáztathatja, amiért a legjobbat
akarja neked. Hőn remélem, hogy hamarosan ő is belátja és elfogadja,
amit mi már tudunk: hogy te és én csupán kiolthatatlan szerelmünket
kívánjuk megélni.
Ismét beszéltem a tiszteletessel, aki beleegyezett, hogy titokban összead
minket. Szeretné a szertartást a következő két hétben megejteni. Noha
tudatában vagyok, hogy ez nem ad sok időt felkészülnöd egy ilyen
sorsfordító eseményre, mégis jobb ezen minél hamarább túl lenni. Ha
hosszan halogatjuk egybekelésünket, azzal azt kockáztatjuk, hogy atyád
felfedezi a terveinket. Már elintéztem, hogy kilenc nap múlva pontban
éjfélkor egy kocsi várakozzék rád a Beléndek-villa kapuja előtt. A bakon
egy megbízható barátom fog ülni, aki már beleegyezett, hogy arra a helyre
visz téged, ahol kölcsönös hűséget esküdhetünk egymásnak. A helyszínt
vonakodom feltárni e levélben, hátha illetéktelen kezekbe kerül. Készülj
fel, ahogy csak tudsz, és olyan diszkréten, ahogy csak lehetséges. Amikor
éjfélt üt az óra, gyere ki a házból, abban a reményben, hogy egy napon
atyádnak a házasságunkat illető véleménye megváltozik, és ismét
visszatérhetsz e szeretett otthonba, ezúttal már mint nőm.
Örökké a tiéd
Callum

1889. július 10.

Drága Indigóm!

Utolsó leveled aggodalommal töltött el, jobban, mint amennyire

szeretném beismerni. Úgy gyanítod, atyád valamiképpen megsejtette
tervünket? Ha igen, milyen okból véled így? Nagyon remélem, hogy
gyanúd csupán az idegességből fakad amiatt, amit tenni készülünk, hiszen
atyád tudásából semmi jó sem származhat ránk nézve. Ismételten kérlek,
járj el ez ügyben a legnagyobb titokban.
Imádód Callum
1889. július 15.
Fájdalom szorítja el szívem, ahogy ezeket a szavakat írom – mély,
csontig ható fájdalom, hogy atyád minden lehetséges eszközzel gátat kíván
vetni küszöbönálló házasságunknak. Legutóbbi leveledből úgy veszem ki,
hogy valóban ismeri tervünket, noha ezt nem vallja be nyíltan. Ne bízz
benne, drágám. Az egyetlen ok, ami meggátol abban, hogy
megostromoljam a Beléndek-villa kapuit és nyíltan elraboljalak, az annak
tudása, hogy csupán néhány óra van hátra éjfélig. Maradj erős, és légy
biztonságban addig, szerelmem.

Örökké a te Callumod
Szomorúan eresztettem le az utolsó levelet, tudván, hogy Indigo soha
nem ment hozzá a szegény, csalódott Callumhoz. Petra, a fájdalmamat
megérezve, rákérdezett:
– Soha nem házasodtak össze, ugye?
– Nem. Én azt hallottam, hogy az apja megtudta a dolgot,
megakadályozta a szökést, és megtiltotta, hogy találkozzék Callummal.
Petra halkan füttyentett.
– A fenébe. És mit csinált Indigo?
– Megölte magát.
– A fenébe. – Elgondolkodott. – Mennyi idős volt Indigo, amikor
meghalt?
– Tizenhat.
– Mint én. Higgye el, ha én szerelmes lennék valakibe, senki nem
akadályozhatná meg, hogy találkozzam vele. Még anyám sem. És én
biztosan nem ölném meg magam.
A levelek között kotorászott, nem törődve törékeny állapotukkal.
Ahogy rábökött az egyikre, apró törmelékek hullottak le a széléről.
– Itt van, ni – olvasta hangosan:
Atyád minden lehetséges eszközzel gátat kíván vetni küszöbönálló
házasságunknak.

Átadta a levelet, és újra elolvastam, különös figyelmet szentelve

Callum William Garsont illető figyelmeztetésének.
Ne bízz benne, drágám.

– Mi van, ha… – Petra megakadt, arcát elfutotta a pirosság, mintha

tudná, hogy ostobaságot készül mondani. – Mi van, ha Indigo Garson
nem öngyilkos lett? Mi van, ha az apja ölte meg?
Én is ugyanerre gondoltam. Mindig úgy véltem, hogy a Hibbs által
közvetített hivatalos történetből hiányzik a kulcsmozzanat, amely az
egészet összeköti. Tessék, most itt van.
 – Azt hiszem, igazad lehet – ismertem el. – A kérdés, mit kezdünk
ezzel?
Petra szeme felragyogott, mintha a válasz világos lenne.
– Utánanézünk kicsit. Hátha be tudjuk bizonyítani, hogy William
Garson gyilkos volt.
 Tizenhárom
Reggel egy órán át szárítgatom hajszárítóval a még mindig nedves
ruháimat, mielőtt kijelentkezem a motelből. Azt hiszem, mindent elárul
Bartleby szálláslehetőségeiről, hogy szívesebben térek vissza egy állítólag
kísértetjárta házba, amelynek álmennyezete csontvázat rejtett, mintsem
hogy még egy éjszakát a Két Fenyőben töltsek.
De nem csupán a motel gyászos állapota hajt vissza a Beléndek-villába.
Muszáj visszatérnem. Az igazság – hogy miért menekültünk el, hogy apám
miért járt vissza és hogy mi történt szegény Petrával – karnyújtásnyira
került. Mindössze meg kell találnom.
Rendőri felvezetést kapok Alcott parancsnok személyében, aki épp a
kijelentkezésemkor ér a motelhez, hogy jelezze, szabad az út haza.
Ellentmondást nem tűrően végig előttem halad ütött-kopott Dodge
Chargerjével. Amikor a Beléndek- villához érünk, megértem, miért.
A villa kapuját újságírók és tévések hada állja el. Számos közvetítőkocsi
parkol az út szélén, nyitott hátsó ajtóval, s odabent, akár az unatkozó
gyerekek, operatőrök várakoznak. Amikor a kapuhoz érünk, kiugrálnak a
kocsikból, rám emelve kameráikat. A riporterek az autóm körül tülekednek,
közöttük Brian Prince, „ugye megmondtam” arckifejezéssel.
– Maggie! – kiáltja. – Azt gondolja, hogy a maga apja ölte meg Petra
Ditmert?
Továbbvezetek, centinként haladva előre, míg csak a kapuhoz nem érek.
Alcott kiszáll a cirkálójából, s előveszi a kulcsokat, amelyeket még én
adtam neki a Két Fenyőből elindulva. Átfurakodik a tömegen, és kinyitja az
ajtót.
– Álljanak félre – parancsol az egymással dulakodó riporterekre, néhány
erőteljes karcsapással félresöpörve őket. – Engedjék be.
Brian Prince tágít utoljára. Végig a kocsi ablakába kapaszkodva egyetlen
mondatért rimánkodik.
– Mondjon valamit, Maggie. Mondja el a maga verzióját.
A gázpedálra lépek, a kocsi felgyorsul, porfelhővel borítva be a
csapkodó Briant. Nem lassítok, míg csak fel nem futok a domboldalra, a
Beléndek-villa elé. Most még baljósabbnak néz ki, mint tegnap ilyenkor,
noha ez szinte lehetetlen. Az egyetlen változás csupán az, amit a helyről
megtudtam, valamint a bejárati ajtóról fityegő rendőrségi zárószalag.
 Alcott parancsnok beáll mögém az autófeljáróra. Kiszáll a Chargerből,
majd én is kipattanok a kocsiból. Egymással szemben állunk, mint
cowboyok egy tűzpárbaj előtt, teljesen tudatában annak, hogy esetleg nem
egyazon oldalon állunk. Minden attól függ, mennyire gondolom bűnösnek
apámat, ami percről percre változik bennem.
– Reméltem, hogy tudunk négyszemközt beszélni – szólal meg. – A
waterburyi kollégák tegnap este elvégezték a maradványok előzetes
vizsgálatát.
– Petra az, nem?
– Hivatalosan egyelőre nem. Még egyeztetni kell a fogászati
nyilvántartást. De a csontok egy tízes évei közepén-végén járó lányéi. Ezért
aztán megehetősen valószínű, hogy ő lesz az.
Noha nem vagyok meglepve, a hír lesújt. A tornáchoz megyek, és leülök
a lépcsőre. Nedves farmerem szorítja a combomat. Kényelmesebben
érezném magam, ha átöltözhettem volna, de nem állok rá még készen, hogy
a Beléndek-villába lépjek.
– Tudják már a halál okát?
– Nem igazán – feleli Alcott. – Az egyetlen sérülés, amit biztosan
azonosítottak, a koponyatörése. Egyelőre nem tudják, mi végezhetett vele.
A csontok állapotát tekintve nem is lesz könnyű.
– Miért gondolta, hogy Petra annak idején elszökött otthonról? –
kérdezem.
– Ki mondta, hogy azt gondoltam?
– Brian Prince.
– Képzelődik – morogja. – Az az igazság, hogy már akkor sejtettem,
hogy valami történhetett Petrával.
– Miért nem járt utána?
– Nem én voltam megbízva vele. Nem akartam beleártani magam.
Három rendőrfőnökkel ezelőtt történt az eset. A rendőrségen senkit nem
érdekelt egy tinédzser lány sorsa. Engem igen, de nem avatkoztam bele,
amit azóta is minden átkozott nap megbántam az elmúlt huszonöt évben. –
Alcott nagy levegőt vesz, hogy összeszedje magát. – De most igenis
beleártom magam. Szeretném tudni, mi történt ezzel a szegény lánnyal.
Szóval beszéljünk a gyanúsítottakról. Mit gondol, az apján kívül ki más
tehette a holttestet a padlódeszkák alá?
– Ezt én kérdezhetném magától – vetem ellene. – És amúgy muszáj erről
egyáltalán beszélnünk?
 A parancsnok leveszi a sapkáját, és ujjaival végigszánt rövid, ezüstös
haján.
– Nem látom be, miért ne beszélhetnénk róla. Szeretném feltérképezni a
lehetőségeket. Nem kellene ellenségnek tekintenie engem, Maggie.
– Maga azt hiszi, hogy az apám megölt valakit.
– Nem adott még rá semmilyen okot, hogy másként gondoljam.
Ha anyám visszahívott volna, most jobban fel lennék készülve erre a
beszélgetésre. De nem tette, noha ma reggel is hívtam. Most csak vakon
lődözhetek elméleteket a nagyvilágba, mint dartsnyilakat egy sötét bárban.
– Tudom, hogy apám gyanúsnak tűnik – ismerem el. – És tényleg
meglehet, hogy ő tette. De ha valóban ő volt, nem értem, miért emlegette
annyiszor Petrát a könyvében. Ha valamiféle viszonya volt vele, ahogy
Brian Prince gondolja, vagy ő ölte meg, ahogy valószínűleg mindenki
gondolja, akkor észszerűbb lett volna egyáltalán nem említenie őt.
– Esetleg épp azt remélte, hogy ezt gondoljuk majd – tűnődik Alcott
parancsnok.
– Vagy netán valaki más tette.
A parancsnok a bejárati ajtó felé int a fejével.
– Nem sok embernek volt bejárása ide.
– Walt Hibbetsnek igen – felelem. – Neki kulcsa volt a házhoz.
– Igaz. De mi oka lett volna rá? Petra egész életében ott lakott vele
szemben, az utca túloldalán. Ezer alkalma lett volna megölni őt. És az öreg
Walt nem is volt az a gyilkostípus. De ha mégis, miért várt volna ilyen
hosszan?
– Talán mert tudta, hogy a Beléndek-villa üres – próbálkozom. – És azért
rejtette ide a testet, hogy apámra terelődjön a gyanú.
– Egy testet elrejteni nem a legbiztosabb módja, hogy valakit gyanúba
keverjen. Mindenesetre érdekes, hogy pont a Hibbets családot említi. – A
parancsnok hangszíne erőteljesre vált, ezért kényelmetlenül fészkelődni
kezdek. A farmerem nyikorog a lépcső szélén. – Meglepve láttam itt tegnap
Dane-t.
– Segít nekem kipofozni a házat – felelem. – Miért lepődött meg? Hiszen
építési vállalkozó, noha szerinte csak döcög az üzlet.
– Rákérdezett, miért?
Nem én, nem is törődtem vele. Segítségre volt szükségem.
Dane kéznél volt, így megkötöttük az üzletet.
– Mire akar kilyukadni? – tudakolom.
 – Nos, a helyiek többsége nem szívesen alkalmaz egy volt
börtöntölteléket – válaszolja a parancsnok.
Elakad a lélegzetem. Ez az új információ ugyan nem annyira megrázó,
mint a tegnapi események, de hát kevés dolog lehet az.
– Mit tett?
– Súlyos testi sértés – meséli a parancsnok. – Burlingtonban volt, úgy
nyolc évvel ezelőtt. Verekedés tört ki a kocsmában. Dane úgy belelovallta
magát, hogy eszméletlenre verte az ellenfelét. Nagyon súlyos állapotban
hagyta ott. Az áldozat egy hónapot töltött a kórházban, Dane pedig egy évet
a börtönben.
Képzeletemben megjelenik Dane egy pubban, amint öklével újra meg
újra egy idegen vértől ázó, kábult arcába sújt. Szeretném azt gondolni, hogy
nem képes ilyen erőszakra, de ha az életemben előforduló férfiakról van
szó, semmiben sem vagyok biztos.
Alcott ráérez, mert így folytatja:
– A maga helyében annyira nem izgulnék. – Feláll, de előtte még
barátságosan megveregeti a térdemet. – Sokkal komolyabb dolgok miatt
kell most aggódnia.
Visszateszi a fejére a sapkát, a cirkálójához megy, és elhajt, egyedül
hagyva a lépcsőn, hogy elgondolkodjak három dolgon. Az egyik, hogy
Dane – az a férfi, akivel csak hajszál választott el az összebújástól tegnap
este – ilyen erőszakos lehet. A másik, hogy semmilyen jó ok nem jutott
eszembe, miért is ne gyanúsíthatná Alcott parancsnok az apámat. A
harmadik, hogy talán azért hozta elő az elsőt, hogy ne is jusson eszembe a
második.
Amiről újabb gondolatom támad: hogy noha egyfolytában az
ellenkezőjét bizonygatja, talán Tess Alcott parancsnoknak is megvan a
maga forgatókönyve.

***

Alcott távozása után még jó fél óráig nem megyek be a házba. Az idő
nagy részét az érthetően ideges Allie-vel való telefonbeszélgetéssel töltöm.
– Miért nem mondtad, hogy egy halott lányt találtak a Beléndek-
villában? – kérdezi elsőként, amint felveszem a telefont.
– Nem akartam, hogy aggódj.
– Nos, aggódtam – közli. – Különösen miután a Twitteren azt olvastam:
„Holttestet találtak a Horrorház villájában.” Ez volt a főcím. És egy
pillanatig azt hittem, te vagy az.
A gyomrom görcsbe rándul, több okból is. Utálom, hogy Allie-nek, ha
egy pillanatra is, azt kellett hinnie, hogy valami baj történt velem. Meg
hogy a Beléndek-villa, lám, ismét az országos sajtó vérkeringésébe került.
Mert ha Allie látta, akkor látták sokan mások is.
– Ne haragudj – válaszolom. – Mondanom kellett volna.
– Kurvára igazad van, mondanod kellett volna.
– De itt most abszolút bolondokháza van. Tegnap találták meg annak a
szegény lánynak holttestét, a rendőrség azt hiszi, hogy apám tette, és valaki
még be is tört a házba.
– Betört? – kérdezi Allie, nyilvánvaló ijedtséggel. – Mikor?
– Tegnapelőtt éjszaka. De nem csinált semmit. Csak körbejárt a házban.
– Durva – kommetálja Allie.
– Nem vagyok veszélyben.
– Egyelőre. – Hallom, ahogy Allie jó nagy levegőt vesz. – Maggie, én
értem, hogy szükséged van válaszokra. Tényleg megértem. De nem éri
meg.
– Megéri – ellenkezem. – Valami történt ebben a házban aznap éjjel,
amikor elmenekültünk. És az életem java részében azt találgattam, mi volt
az. Nem mehetek el most innen. Tudnom kell.
Allie azt válaszolja, hogy érti, noha világos, hogy nem. Nem is várom el
tőle. A legtöbben ilyen rémes helyzetben örülnének, ha nyugodtan
hazamehetnének. Foglalkozzon az üggyel a rendőrség, aztán majd
megtudják a választ. De a tényszerű válasz arról, hogyan halt meg Petra,
csak a történet egyik fele.
Összefüggésekre van szükségem. Részletekre van szükségem.
Az igazságra van szükségem.
Ha apám ölte meg Petrát, azt is tudnom kell, főleg azért, hogy hogyan
gondoljak apámra.
Azért jöttem ide, hogy megbocsássak neki.
De egy gyilkosnak megbocsátani nem leszek képes.
Ezért nem akarom elengedni azt a gondolatot, hogy ártatlan. Apám lánya
vagyok. Külön utakon jártunk, és sok tekintetben nem értettünk egyet, de
sokkal több közöm van hozzá, mint anyámhoz. Sokkal több dologban
hasonlítottunk egymáshoz, mint ahányban különböztünk. Ha ő gyilkos, mit
árul el az rólam?
 Az Allie-vel folytatott telefonbeszélgetés végeztével még jó tíz percre
van szükségem, hogy összeszedjem a bátorságomat, és belépjek a
Beléndek-villába. Befelé menet letépkedem a rendőrségi zárószalagok
maradványait, amelyek úgy rezegnek, mint levelek a szélben. Az
előszobában megpihenek egy percre. Mint érkezéskor. A különbség csak
annyi, hogy most tényleg kísértetjártának érzem a Beléndek- villát.
Nyugodt határozottsággal lépek tovább. Talán a Petra iránti tiszteletből.
Vagy talán valami tudatalatti félelemből, hogy a lelke továbbra is ott lebeg
valahol. Az Indigo-szobában a nagy padlószőnyeget a falig feltekerték. A
rendőrség bizonyítékként vitte el az alatta lévő padlódeszkákat. Most egy
lyuk tátong a padlón, nagyjából olyan alakú és méretű, mint egy gyerek
koporsója.
Lenézek rajta keresztül a konyhába, amelyből közben eltakarították a
mennyezet törmelékét. Valószínűleg az is bizonyítékként szolgál,
kartondobozokba gyűjtve, a rendőrségen.
Belépek a szalonba. Az esetlen íróasztalon ott van az aranykeretes
családi fotónk. Fölveszem, és nézem, ahogy ott állunk boldogan, mit sem
sejtve arról, mit hoz a jövő. Jóképű, csinos apám. Mosolygó anyám. Én,
hiányzó szemfoggal. Mindannyian idegenek számomra.
Egy darabig sóvárogva bámulom a képet. Aztán az asztalhoz vágom.
És újra.
Aztán megint. És megint.
Addig csapkodom, míg az üveg száz szilánkra nem törik, a fémkeret el
nem görbül, s a családom képe felismerhetetlenné gyűrődik.
Ez így pontosabb portré.
Noha az akció katartikus volt, üvegszilánkokkal borította be az asztalt.
Megpróbálom összesöpörni őket a kezem ügyébe eső első papírdarabbal,
amely, most látom, egy összehajtott cetli azzal az egyetlen, talányos szóval:

HOL???
Az elmúlt napok fejetlenségében el is feledkeztem róla. Akkortájt fel
sem fogtam, mit jelenthet. Most, hogy újra látom, hirtelen a megértés
világossága csap le rám.
Petra.
Valaki kereste őt, még ha a rendőrség nem is. És mindjárt a forráshoz
jöttek: apámhoz.
 Végigkutatom az asztalt, hasonló üzeneteket keresve. Meg is találom
őket egy alsó fiókban. Egyik-másik összehajtva, mások kihajtogatva.
Némelyik széle törékennyé fakult, mások fehérek, mint a patyolat.
Fölveszek egyet, rajta hórihorgas, kusza betűkkel:

MIÉRT?
Fölveszek egy másikat, egy megsárgult szélűt. A kézírás ugyanaz, talán
kicsit rendezettebb. A vonalak nem olyan görcsösek. Az írás kevésbé
ideges:

MONDJA MEG, HOL VAN.

Összebogarászok a fiók mélyére süllyesztett minden egyes lapot,
oszlopba rendezve őket. Aztán végigolvasom. Mindegyiken hasonló üzenet.

MIT TETT VELE?

Kihajtogatom a cédulákat, egymásra simítva őket, mint pénztáros a
bankókat.
Huszonnégy darab.
Egy minden egyes évre, amióta Petra Ditmer eltűnt. A legutolsóból azt
is látom, ki írta őket:

HOL VAN A NŐVÉREM?

JÚLIUS 6.
11. nap
A bartlebyi könyvtár belső tere különös módon hasonlított a
Beléndek-villához. A tágas neogótikus épület falait csúcsíves ablakok és
faragott párkányok sokasága borította. Belépve tényleg olyan érzésem
támadt, mintha hazamennék. Nem voltam meglepve, amikor az ajtó
mellett azt olvastam a bronztáblán, hogy a könyvtár William Garson
adományából épült.
A folyosó szemközti oldalán is az ő arcképe függött. Felismertem a
vonásait a Beléndek-villa szalonjának képe után, noha ennek a
portrénak a festője jóval kegyesebb volt ábrázoltjához. Mr. Garson
vonásai puhábbak voltak, a szeme kevésbé sötét. Cilinderében és fehér
szakállával inkább jólelkű öregembernek tűnt, semmint
olyasvalakinek, aki képes lenne megölni a tulajdon lányát.
A könyvtár nagy olvasóterme nyolcszög alaprajzú, faborítású
helyiség volt az épület közepén. A könyvkiadó pult a terem közepén
helyezkedett el. A pulttól sugárirányban kifelé, mint a küllők a
keréken, fa könyvespolcok álltak, amelyek a padlótól a mennyezetig
emelkedtek, két külön szintre tagolva. Az ajtó mellett induló lépcső a
második szintig kanyargott fel.
Itt találtam rá Petrára.
Egy egész asztalt foglalt le magának, amelyet teljesen beborítottak a
Bartleby város történetéről szóló könyvek és számos, cikkekkel teli
dosszié.
– Szóval ideért – jegyezte meg, amikor meglátott. – Nem hittem,
hogy eljön.
Magam sem voltam benne biztos – Jess miatt. Noha bocsánatot kért
előző napi kirohanásáért – igaz, nem túl meg-győzően: „Bocsánat a
Petra-dolog miatt. Tudom, hogy féltékeny voltam és nevetséges” –,
nyilvánvalóan nem örülne, ha tudná, hogy kettesben találkozom
Petrával. Különösen hogy a Beléndek-villa történetébe akartunk
belepillantani, amiről kifejezetten megígértem Jessnek, hogy nem
ártom bele magam. De a kíváncsiságom Indigo Garson sorsa iránt
felülírt minden megfontolást.
– Úgy tűnik, jócskán elfoglaltad magad – jelentettem ki Petra mellé
leülve.
– Akadt segítségem – mutatott rá Petra az újságkivágás-
gyűjteményre. – A könyvtárostól kaptam. Azt mondja, sokan
kíváncsiak a maguk házának történetére. Nem furcsa érzés egy ilyen
híres helyen lakni?
– Még nem laktam itt elég hosszú ideig, hogy tudjam – feleltem, nem
részletezve, hogy a Beléndek-villát még hányféle okból érzem
különösnek. – És nem furcsa szinte szó szerint az árnyékában élni?
Petra szórakozottan tekergette egyik szőke tincsét.
– Nem igazán. Nem éltem sehol másutt, úgyhogy nem tudom a
különbséget, de anyám tényleg furcsa néha.
– Hogyhogy?
 – Mindig imádkozik, mielőtt átmenne oda. Megcsókolja a feszületét,
meg hasonlók. Egyszer kijelentette, hogy azt a házat kísértetek lakják.
– Ezt komolyan gondolja?
– Hát ilyen babonás – felelte Petra, miközben megragadta és
átnyújtotta az egyik dossziét. – A német vére. Nagyon precíz. Nagyon
keresztény. Ha például tudná, hogy ezzel foglalkozom, azt mondaná,
hogy semmi jó nem sülhet ki ebből. Hogy csak annyit érek el vele, hogy
William Garson gonosz lelke engem is kísérteni fog, vagy ilyesmi.
A dosszié tele volt újságkivágásokkal. A legtöbb a helyi lapból, a
Bartleby Gazette-ből származott, amely éppolyan öregnek tűnt, mint a
Beléndek-villa. Az első egy 1876. szeptember 3-i dátumú címlap
fénymásolata volt. A főcím – NYÍLT NAP A GARSON-LAKBAN – egy
estélyről szólt, amelyre William Garson az egész várost a birtokára
invitálta.
A dosszié számos más cikke is hasonló társadalmi eseményekről
szólt. Főcímek bálokról, születésnapokról és híres látogatókról a
Beléndek-villában. Különösen megfogott egy 1940-es cikk:
HOLLYWOODI CSILLAGOK BARTLEBYBEN. A cikket Clark Gable
és Carole Lombard elmosódott fotója illusztrálta, amint éppen
koktéloztak az Indigo-szobában.
De a ragyogás és a nagyvilági élet történetei között a halál is ott
bujkált. Sokkal inkább, mint gondoltam volna. Tragédiák egész sora,
amely Indigo Garson halálával kezdődött. Egy 1926-os autóbaleset,
amelyben a Garson klán egy másik tagja életét vesztette. Fulladás a
fürdőkádban 1941-ben. Két fizetővendég titokzatos halála, az egyik
1955-ben, a másik egy évvel később. Egy halálos zuhanás a lépcsőről
1974-ben.
Ahogy rendezgettem őket, eszembe jutottak Hibbs szavai.
A Beléndek-villa emlékezik.
Felötlött bennem, vajon miért nem beszélt nekem soha a többi
halálesetről. Lehetetlen volt, hogy ne tudott volna róluk. A családja
nemzedékek óta dolgozott a villában. Ami azt jelenti, hogy oka volt
elhallgatni ezeket az eseteket.
Talán nem akart megrémíteni minket. Vagy nem akarta, hogy
tudjunk róluk.
Rábukkantam a Curtis és Katie Carverről, a legutolsó tragédiáról
szóló cikkre, amelynek szerzője nem fukarkodott a hátborzongató
részletekkel.
Egy férfi és ifjú lánya vesztették életüket a Beléndek- villában. A
bartlebyi rendőrség bizarr „gyilkosság plusz öngyilkosság”-nak tételezi az
esetet. Közlésük szerint a 31 éves Curtis Carver megfojtotta hatéves lányát,
Katie- t, majd önmagával is végzett. A bűneset megdöbbentette az amúgy
nyugodt közösséget.

A cikkhez mellékelt fotó ugyanaz volt, mint amelyet Jess talált meg
a házban. Marta Carver és Katie egymáshoz illő öltözékben és
mosollyal, Curtis távolságot tartva tőlük, a kinézete egyszerre jóképű és
baljós.
A kivágást a beléndek-villabeli további halálesetekről szóló cikkek
tetejére dobtam. Szerettem volna többet olvasni mindegyikről. Most
azonban azért voltunk itt, hogy William és Indigo Garson haláláról
tudjunk meg többet. A többiek várhattak.
– Lemásolom ezeket – szóltam oda Petrának. – Mindjárt
visszajövök.
A könyvtár egyetlen fénymásolója az olvasóterem ajtaján kívül állt,
tíz centért készített egy másolatot. Aprópénzt halásztam elő a
zsebemből, s nekiálltam minden cikkről egy-egy példányt készíteni.
Az utolsó másolat, a Carver családról szóló cikk az elmosódott, sötét
fényképpel éppen kicsusszant a fénymásolóból, amikor egy nő ment el
mellettem, és belépett az olvasóterembe. A könyvtár hangulata
érezhetően megváltozott tőle. Mintha elektromos szikra futott volna
végig az egész termen, csöndesen, mindenki számára érezhetően. Az
olvasók föltekintettek könyvükből. A suttogva beszélgetők hirtelen
elhallgattak.
Megfordultam, és ugyanazt az arcot láttam, mint ami épp most jött
ki a fénymásolóból.
Marta Carverét.
Az akaratlan figyelemmel látványosan nem törődve az új
szerzemények polcát kezdte böngészni. Azután viszont észrevette, hogy
bámulom, így nem volt más választásom, mint hogy bemutatkozzam
neki. Idegesen mondtam:
– Bocsásson meg, Mrs. Carver. Szemüvege mögül rám pillogott.
– Igen?
– A nevem Ewan Holt.
 Kiegyenesedett. Nyilvánvaló volt, hogy tudja, ki vagyok.
– Örvendek, Mr. Holt.
Kezet ráztunk. A keze kicsi volt, és minden rezdülését az ellenőrzése
alatt tartotta.
– Elnézését kérem, hogy zavarom. Csak azt szeretném kérdezni, van-
e még a Beléndek-villában bármi, amit szeretne megtartani. Ha igen,
örömmel vinném el magához.
– Köszönöm, nálam van minden, amire szükségem van onnan.
– De a bútorok…
– Az a maguké. Kifizették.
Noha a hangja nem volt elutasító, mégis éreztem valami
kimondatlant a szavai mögött. Mintha félelem lett volna.
Marta Carver rémült volt a Beléndek-villától.
– Nem csak a bútorokra gondolok – folytattam. – Más dolgok is a
magukéi ott. Egy fényképezőgép. Egy lemezjátszó. Azt hiszem, néhány
családi fotó is.
A fotók említésére Marta Carver a kezemben tartott friss
újságmásolatokra pillantott. Most jöttem rá, hogy a legfelső éppen az
volt, amelyen a lányát meggyilkoló férjéről írtak. Magam felé
fordítottam a másolatot, de már késő volt. Észrevette, és akaratlanul is
hátrébb lépett.
– Mennem kell – mondta. – Örülök, hogy találkoztunk, Mr. Holt.
Elsiklott mellettem, és gyorsan elhagyta a könyvtárat. Csak egy
bocsánatkérést tudtam mormogni a háta mögött, amitől nemcsak
ostobának, de tapintatlannak is éreztem magam. Felmentem az
emeletre, miközben megfogadtam, hogy soha többé nem zavarom őt.
– Nézze csak – fogadott Petra, amikor visszaértem az asztalhoz.
A Gazette cikkét olvasta Indigo Garson haláláról. Az eset után
néhány hónappal született. Rápillantottam a főcímre:
GARSONT ÁRTATLANNAK NYILVÁNÍTOTTÁK LÁNYA
HALÁLÁBAN

– A cikk szerint egy szolgáló azt vallotta a rendőrségen, hogy Indigo

öngyilkosságának éjszakáján látta Mr. Garsont, aki mintha beléndeket
rakott volna egy tálba. A szolgáló a pincéből jött fel, ezért Mr. Garson
nem látta őt. A szolgáló szerint Mr. Garson felvitte a tálat és egy
kanalat az emeletre. Egy órával később Indigo halott volt. Mr. Holt,
biztos vagyok benne, hogy ő ölte meg.
– Akkor miért nem állították bíróság elé gyilkosságért?
– Hát pont ezt részletezi ez a hitvány cikkecske. Hogy semmilyen
bizonyíték nem volt, és hogy mennyire világos, hogy egy ilyen ember,
mint William Garson, sose tenne ilyesmit. „A közösség példamutató
tagja.” Ezt a rendőrség mondta róla. – Petra rámutatott az idézett
szavakra. – Tudom, hogy akkoriban más volt a világ, de úgy tűnik, meg
sem próbálták kideríteni az igazságot. „Ó, egy kamasz lány meghalt.
Kinek hiányzik?” De kurvára biztos lehet benne, hogy ha fordítva
történt volna, ha Indigót látták volna, amint egy nagy tál beléndeket
visz az apjának, ő ekkorra már a főtéren lógott volna.
Hátradőlt, és dühös lélegzetet vett. Megértettem a haragját.
Zsákutcába jutottunk. Noha mindketten meg voltunk győződve róla,
hogy William Garson ölte meg a lányát, nem tudtuk bizonyítani.
– Mennem kell – állt fel Petra. – Túlságosan felpörögtem. Muszáj
vennem egy fagylaltot. Vagy beleüvöltenem a párnámba. Még nem
tudom, melyiket. Viszlát holnap.
– Holnap? – zavartan néztem rá.
– Hát ott alszunk, nem? Menjünk, ugye?
A mennyezettel kapcsolatos felfordulás és a Jess-szel való vita
teljesen kiverte a fejemből, hogy másnap éjjel Hannah és Petra a
Beléndek-villában alszanak. Nem a legjobb alkalom volt ez erre. Sőt
úgy éreztem, a lehető legrosszabb. De Maggie-nek égető szüksége volt
barátokra. Nem tagadhattam meg ezt a lányomtól.
– Persze, hogyne – válaszoltam, a cikkeket visszatuszkolva a hónom
alá, kifelé indulva az olvasóteremből. – Maggie már alig várja.
 Tizennégy
Az újságírók még mindig a kapunál tolonganak.
Ahogy az autófeljáró végére érek, látom, hogy ott nyüzsögnek, a
felbukkanásomra várva. Miután ez végre megtörtént, mind előrenyomulnak,
mikrofonjaikat átdugva a kerítés vasrácsain, mint az élőhalottak hordája egy
zombifilmben.
Köztük van Brian Prince is. Csokornyakkendője elferdült, ahogy
másokon áttiporva az első sorba küzdi magát.
– Maggie! – kiáltja. – Mondja meg nekem: mik a tervei a Beléndek-
villával?
Mögötte vakuk villannak. A fényüktől elvakítva lassan hátrálok, először
csak egy-két lépést téve, aztán hátat fordítva a tömegnek. Felszaladok a
kocsifeljárón a Beléndek-villához.
Hogy innen kiszabaduljak, egy másik, egy vészkijáratra van szükségem.
Hál’ istennek ismerek egyet. És szerencsémre Brian Prince és a többi
riporter még nem találtak rá.
Az autófeljáróról letérve bevetem magam az erdőbe, és leereszkedem a
dombon, ezúttal a fák fedezékében. Keresztülvágok az erdőn, míg csak el
nem érek a birtokot körülvevő kőfalig. A fal mentén haladva eljutok a
beomlott részig. Átbújok rajta, és öt perccel később már Elsa Ditmer
házánál érek ki az erdőből.
Mivel az utcafronton itt is lehetnek újságírók, a hátsó kerten vágok át
gyorsan, és felugrom a hátsó tornácra. Még mielőtt kopoghatnék, az ajtó
kivágódik. Hannah áll ott, összeszorított szájjal.
– Mit akarsz? – kérdezi.
– Elmondani, mennyire sajnálom. Osztozni a gyászotokban.
– Ez nem hozza vissza a nővéremet az életbe.
– Tudom.
Hannah az ajkába harap, aztán megkérdezi:
– Akarsz még mást is?
– Nos, igen. – A táskámba nyúlok, és előhúzom a cédulákat, mind a
huszonnégyet. – Azt szeretném kérdezni, meg tudod-e mondani, mik ezek.
Ellép oldalra, betessékel a házba. Követem. Elhaladunk a nappali
mellett, ahol valamilyen show villódzik a tévében. Egy pillanatra Elsa
Ditmert is látom a kanapén, állig begubózva egy kötött pokrócba.
 Kíváncsi vagyok, Hannah elmondta-e neki, hogy Petrát megtalálták. Ha
igen, kíváncsi lennék, vajon Elsa felfogta-e.
A konyhában leülünk az asztal mellett, amelynek egyik lába rövidebb a
másiknál. Hannah elővesz egy cigit, és rágyújt. Kirakom a jegyzeteket az
asztalra.
Hannah egy pillantásra sem méltatja őket. Világos, hogy nem először
látja.
– Akkor kezdtem írni őket, amikor elmentetek, és Petra eltűnt – kezdi. –
Akkor jött ki az az átkozott könyv, amit az apád írt, és teljesen fel voltam
dúlva.
– Mert ti hárman szerepeltetek benne? Hannah hitetlenkedve néz rám.
– Mert művelt valamit Petrával, és ezt megúszhatja. Amikor napra
pontosan egy évvel Petra eltűnése után felbukkant a semmiből, nem bírtam
tovább.
A cédulákért nyúl, lapozgat közöttük, míg meg nem találja azt, amelyik
ehhez az ajtóhoz vezetett.

HOL VAN A NŐVÉREM?

– Annyira dühös voltam, amikor ezt írtam – idézi fel Hannah,
kisimogatva a cédulát a billegő asztalon. – Azt gondoltam, terápiás hatása
lesz, vagy ilyesmi, ha végre leírom a kérdést, ami egy álló éven át
foglalkoztatott. De nem segített. Csak még dühösebbé tett. Olyan dühössé,
hogy átmentem a Beléndek- villához, és letettem a bejárat elé. Amikor apád
másnap elment, már nem volt ott. Ebből tudtam, hogy látta.
– Ez aztán évenkénti hagyománnyá vált – állapítom meg. Hannah
füstfelhőt fúj a levegőbe.
– Úgy véltem, ha elég sokszor teszem meg, végül választ kapok rá. És
néhány év múlva, azt hiszem, apád is várta már.
– Rákérdezett valaha?
– Dehogy – ingatja a fejét Hannah. – Soha nem beszélt velünk. Azt
hiszem, félt attól, amit mondanék.
– De továbbra is fizetett anyádnak? – kérdezem.
– Minden áldott hónapban. – Hannah egy kerámia hamutartóba pöcköli a
hamut. – Évről évre egy kicsit többet fizetett, közvetlenül anyám
bankszámlájára. Valószínűleg bűntudatból. Nem mintha érdekelt volna,
miért teszi. Ha egy beteg anyáról kell gondoskodnod, nem érdekes, honnan
jön a pénz vagy miért.
– Még ha egy olyan embertől jön is, aki megölte a nővéredet?
Hannah résnyire szűkült szemmel hátradől a széken.
– Különösen akkor.
– A legtöbben úgy hitték, Petra elszökött. Miért gondoltad, hogy
apámnak bármi köze lehet az eltűnéséhez?
– Mert láttam visszajönni a Beléndek-villába.
– Mikor?
– Körülbelül két héttel Petra eltűnése után.
Döbbenten könyökölök az asztalra, ami nagyot döccen.
– Két héttel később? Biztos vagy benne?
– Egészen biztos. A Petra eltűnése utáni hetekben nemigen tudtam
aludni. Éberen feküdtem egész éjjel, várva, hogy hazajön. Egyik hajnalban
felkeltem, és kimentem sétálni az erdőbe, azt remélve, ha erősen keresem,
megtalálom. – Keserűen kacag. – Ezért ott bolyongtam az erdőben, a
házunk mögött. A birtokotokhoz elérve a kapuig mentem a fal mentén.
Majdnem kiértem az útra, amikor egy autót láttam érkezni.
– Apámat – jelentem ki.
– Igen. Világosan láttam őt. Kiszállt a kocsiból, kinyitotta a kaput, és
felhajtott a bejáratig.
– Észrevett téged?
– Nem hiszem. Még az erdőben voltam. Azonkívül szemmel láthatólag
azzal volt elfoglalva, hogy minél gyorsabban bejusson.
– Mennyi ideig volt odabent?
– Nem tudom. Mire elment, én már otthon voltam.
– Mit gondolsz, mit csinálhatott? Hannah beleszív a cigarettájába.
– Akkoriban elképzelésem sem volt. De most? Most azt gondolom,
akkor rejtette el Petra holttestét.
Alcott parancsnok elmondása szerint amikor a távozásunk éjszakáján a
Beléndek-villában járt, semmi rendkívülit nem látott. Ha apám ölte meg
Petrát és gyömöszölte be a testét a padló alá, az azt jelenti, hogy vagy jóval
a rendőrnő látogatása előtt, vagy jóval azután tette.
Mondjuk két héttel azután.
Ebben az esetben Petra teste két hétig valahol másutt rejtőzött. Amibe
bele sem akarok gondolni.
– Szóltál bárkinek, hogy láttad őt a háznál? – kérdezem Hannah-t.
 – Nem, mert nem hittem, hogy bárki figyelne rám – válaszolja. – A
rendőrséget nem igazán érdekelte az ügy. Apád története a kísértetjárta
Beléndek-villáról addigra széles körben elterjedt. Kezdtek jönni a
kíváncsiskodók, beálltak a kapu elé, bebámultak a birtokra. Petráról azt
gondolták, hogy megszökött, meg voltak győződve arról, hogy legföljebb
akkor jön majd haza, ha ő úgy érzi jónak. De sosem jött.
– Ezt gondolta anyád is, igaz?
– Igen – bólint Hannah. – Mert én is ezt hajtogattam neki.
Másik cigarettára gyújt, beleszív. Egyetlen hosszú szippantást, amely
alatt eldönti, hogy mindent elmesél nekem.
– Petrának volt egy barátja. Vagy valami hasonló.
Hannah hagyja, hogy a szavak vádlón ott lebegjenek a szobában.
Kíváncsi vagyok rá, vajon Brian Prince vele is megosztotta-e az elméletét
az apámról.
– Nem tudom, ki volt az és milyen hosszan tartott – folytatja aztán. – De
egyik éjjel kilopózott hozzá. Tudom, mert közös szobában aludtunk. Addig
várt, amíg azt nem hitte, hogy már alszom, s akkor kimászott az ablakon.
Reggel, amikor felébredtem, már újra ott feküdt az ágyban. Egyszer
rákérdeztem nála, és azt felelte, hogy bizonyára álmodtam.
– Miért kellett kilopóznia?
– Mert anyám nem engedte, hogy fiúkkal találkozzon. Vagy bármi más,
istennek nem tetsző dolgot műveljen. – Hannah felmutatja a cigarettáját
mint példát, és újabb ördögi szippantást tesz. – Anyámról tudnod kell, hogy
rendkívül szigorú volt. Miként az ő anyja is meg a nagyanyja. A Ditmer nők
istenfélő népek voltak.
Egy kis hamu az asztalra pereg Hannah cigarettájáról. Nem söpri le.
Apró lázadás.
– Ahogy nőttünk, Petrának és nekem szinte minden tilos volt: iskolai
táncpartira menni vagy moziba a barátainkkal. Egyedül az iskola, a munka
és az imádság volt megengedett. Idő kérdése volt, mikor lázad fel Petra.
– Milyen hosszan szökdösött el éjszakánként?
– Egy vagy két héten át, amennyire tudom. Július elején vettem észre
először.
A szívem elnehezül. Azt reméltem, hetekkel az előtt kezdődött, hogy a
családom a Beléndek-villába költözött volna. De nem, mi is július elején
érkeztünk.
 – Petra eltűnése éjszakáján láttad őt elmenni? Hannah hevesen megrázza
a fejét.
– De gondoltam, hogy elment, mert másnap reggelig nem jött vissza.
– Akkor szóltál anyádnak, hogy elszökött?
– Igen.
– És miért?
– Mert Buster is eltűnt.
Hannah látja az értetlenséget az arcomon, és elmagyarázza.
– Buster Petra mackója volt. Mindig vele aludt. Talán nem emlékszel rá,
de akkor is vele volt, amikor átmentünk hozzátok arra az ott alvós
éjszakára.
Hannah fölkel, és kimegy a konyhából. Egy perccel később visszatér egy
fotóval, és folytatja, ahol abbahagyta.
– Sosem ment el otthonról éjszakára nélküle. Soha. Amikor láttuk, hogy
Buster is eltűnt, azt gyanítottuk, hogy megszökött. Valószínűleg azzal a
fiúval, akivel találkozgatott.
Az a fiú akár az apám is lehetett. Ez a gondolat teljesen felkavar. Még
rosszabb érzés lesz úrrá rajtam, amikor Hannah megmutatja a fotót. Ő van
rajta és Petra, a hálószobájukban. Petra mellett, az ágyon egy zavarba ejtően
ismerős mackó.
Barna szőrű. Gombszemű.
Vörös csokornyakkendővel a nyakán.
Ugyanaz a mackó, amelyet Dane-nel találtunk apám irodájában. És
amelyik most eltűnt. S noha nem tudom – és valószínűleg nem is fogom
soha megtudni –, ki vitte el, csak két okot tudok elképzelni, miért volt a
Beléndek-villában.
– Azt állítod, Petra magával hozta Bustert az ott alvós éjszakára.
– Igen – feleli. – Jóllehet végül nem töltöttük ott az egész éjszakát.
Ezt pontosan tudom, a Könyvnek hála.
– Nem lehet, hogy Petra otthagyta? – kérdezem, remélve, hogy nem
árulok el ezzel túl sokat. Hannah-nak nem kell tudnia, hogy néhány
éjszakával ezelőttig Buster még a Beléndek-villában volt. – Talán akkor
veszett el.
– Hazahozta – válaszolja Hannah. – Biztos vagyok benne.
Ezek után Buster mindössze egyetlen okból lehetett a házban. Abból az
okból, amiről reméltem, hogy nem igaz.
 Petra azért hozta magával a mackót, mert úgy gondolta, egyszer s
mindenkorra távozik. Valószínűleg az apámmal együtt.
A gondolat minden erőt kiszív a testemből.
Ezek után nincs mit tennem, mint hogy felálljak, és szédelegve
elhagyjam a házat. Hannah kikísér. Ismét elhaladunk a nappali előtt, ahol a
tévé időközben a show-ról egy sorozatra váltott át.
A hátsó ajtónál eszembe jut még egy utolsót kérdezni Hannah-tól. A
kérdést nemcsak Petra és a mackója fotója vetette fel, hanem a tegnap
reggeli emlék is, ahogy Árnyék bácsi ott ül a szekrényben, rám bámul, és
közelebb kúszik.
– Úgy tűnik, sok részletre emlékszel arról az éjszakáról, amikor
átjöttetek aludni a Beléndek-villába.
– Nem könnyű elfelejteni – Hannah kis kacajt hallat, mintha nem hinné
el, hogy mindezek után erről akarok beszélni.
Számomra azonban van jelentősége a dolognak. Ő ott volt.
És emlékszik. Én nem.
– Amit apám arról az éjszakáról írt, az mind baromság, ugye?
– Nem hiszem – feleli Hannah.
Ránézek, valami árulkodó vonást keresek, hogy nem mond igazat. Rám
néz, jelezve, hogy halál komolyan beszél.
– Szóval amit apám arról az éjszakáról írt…
– Az mind igaz – fejezi be Hannah, pillanatnyi habozás nélkül. – Minden
egyes átkozott szó.

JÚLIUS 7.
12. nap
Az ott alvás napja pontosan úgy kezdődött, mint minden egyes
áldott nap a Beléndek-villában.
Bang.
Kiugrottam az ágyból. Nem néztem az órára – szükségtelen volt –, és
lementem az alsó szintre, ahol a csillár fényesen ragyogott. Nehéz
sóhajjal lekapcsoltam, majd a konyhába mentem, hogy egy csésze erős
kávét főzzek magamnak. Ez már szokásos reggeli rutinommá vált.
A kimerültség ekkorra a mindennapok része lett a Beléndek-
villában. Mintha a ház szándékosan tagadta volna meg tőlem az egész
éjszakás alvást. Amennyire tőlem tellett, védekeztem ellene, délutáni
alvással és korai ágyba bújással.
Ma azonban nem fér bele a délutáni szunyóka. A délutánt
előkészületekkel töltjük két extra személy érkezése miatt. Bevásárlás,
takarítás, a ház álcázása boldog otthonná, ami határozottan soha nem
volt.
Az ötlet, hogy az ott alvást Petra felügyelje, némi pihenőidőt adott
volna Jessnek és nekem, ami nagyon is ránk fért volna. De amikor
Hannah és Petra megérkeztek kis hátizsákjaikkal, hálózsákjaikkal és
az anyjuk által küldött süteményes dobozokkal, ráébredtem, hogy a
jelenlétük csak fokozza a stresszünket. Különösen amikor Maggie
vacsora közben váratlanul megkérte, hadd beszéljen külön velem és
Jess-szel.
– Nem lehetne később? – kérdeztem. – Vendégeid vannak.
– Fontos – jelentette ki Maggie.
Átmentünk hármasban a szalonba, magukra hagyva Hannah-t és
Petrát, hogy dermedt csendben egyék a spagettijüket és a
húsgombócukat.
– Tényleg legyen fontos, ha már egyszer átjöttünk – szólította fel
Jess. – Udvariatlan dolog magukra hagyni a barátaidat.
Maggie arckifejezése halálosan komoly volt. A seb az arcán már
begyógyult annyira, hogy nem kellett rá kötés. Az erős fényben
túlvilágian hatott.
– El kell menniük – közölte. – Pénzszemű néni nem akarja őket itt
látni. Nem szereti őket. Egész éjjel dühös lesz. – Maggie egy üres
sarokra mutatott. – Látjátok?
– Nincs most idő erre – válaszolta Jess. – A barátaiddal kell
foglalkoznod.
– Nem a barátaim.
– De azok lehetnek – sugalltam, a lehető legbátorítóbb hangomon. –
Csak egy éjszakát adj nekik. Oké?
Maggie gondolkodott. Keskenyre összeszorított szájjal mérlegelte a
Hannah-val való barátság előnyeit és hátrányait.
– Oké – felelte végül. – De valószínűleg dühösek lesznek.
– Kik?
– A szellemek.
 Visszament az asztalhoz, válasz nélkül hagyva bennünket. Maggie
azonban annál beszédesebb lett, s az is maradt a vacsora végéig. Meg
az azt követő fagylaltkehelyig. Meg az utána játszott társasjátékig.
Amikor egy egérfogójátékban ő győzött, diadalmasan üvöltve rohanta
körbe az ebédlőt, mintha a világbajnokságot nyerte volna meg.
Remek volt látni, milyen jól érzi magát a lányokkal. Amióta
beköltöztünk a Beléndek-villába, először látszott boldognak, még a
szoba sarkaiba vetett alkalmi pillantásaival együtt is.
A félelemmel teli pillantások megszaporodtak, ahogy a lányok lassan
lefekvéshez készülődtek. Míg Petra a húga unszolására ímmel-ámmal
párnacsatába bonyolódott, Maggie csak ott ült, a szekrény melletti
sarokra szögezett tekintettel. Amikor felsorakoztattam őket egy
polaroid fotóra, akkor is inkább a falat bámulta, mint a fényképezőgép
lencséjét.
– Lefeküdtek – jelentettem be Jessnek, miután lekapcsoltam a
villanyt Maggie szobájában, és visszavonultam a magunkéba. –
Bármire szükségük van, Petra be tudja vinni.
Az ágyba roskadtam, karommal eltakarva a szememet. Azonnal
álomba merültem volna, ha a vacsora óta nem motoszkált volna valami
a fejemben.
– Azt hiszem, el kellene vinnünk Maggie-t megnézetni.
Jess, aki épp hidratálókrémet kent magára, egy pillantást vetett rám
a tükörből.
– Egy gyogyóhoz?
– Igen, egy terapeutához. Valami nyilvánvalóan nincs rendben vele.
Nem viselte jól a költözést. Nincsenek barátai, és nem is úgy tűnik,
mintha akarná, hogy legyenek. Ezek az ő képzeletbeli barátai, nos, ezek
nem normálisak. És nem is azért csinálja, hogy figyelmet zsaroljon ki
magának.
Jess hallgatott.
– Vagy nincs erről véleményed – törtem meg a csendet –, vagy nem
értesz velem egyet, csak nem akarod mondani.
– Pszichológushoz menni komoly dolog – szólt végül.
– Szerinted Maggie-nek nincsenek problémái?
– Képzeletbeli barátai vannak, és nehezen talál valódiakat. Nem
hiszem, hogy ezért büntetnünk kellene.
 – Ez nem büntetés. Épp ellenkezőleg, segítség, hogy megtalálja,
amire szüksége van. – Felültem, és az ágy szélére húzódtam. – Nem a
szokásos képzeletbeli barátok ezek, Jess. Pénzszemű néni és Árnyék
bácsi. Ijesztő nevek egy ijedt kislánytól. Hallottad, minek nevezi őket:
szellemeknek. Képzeld el, mennyire meg lehet rémülve.
– Ez csak egy korszaka – csökönyösködött Jess. – A költözés meg
minden miatt, ami ebben a házban történt. Attól félek, ha gyogyóhoz
vinnénk Maggie-t, végképp kitaszítottnak érezné magát. Engem ez
sokkal jobban aggaszt, mint bármi egyéb, amit amúgy is ki fog nőni,
amint hozzászokik ehhez a helyhez.
– És mi van, ha nem növi ki? Mi van, ha ez valódi mentális zavar,
ami…
Egy sikoltás szakított félbe.
Maggie szobájából jött, golyóként süvítve végig a folyosón. Mire a
második sikoly is felhangzott, már a lépcsőn rohantunk lefelé Jess-szel
a hálószobából.
Én értem először Maggie szobájához, és összeütköztem Petrával, aki
éppen kirontott a folyosóra. Mindkét karját összekulcsolta magán,
mintha hirtelen hideg ellen védekezne.
– Maggie az – mondta.
– Mi történt? – kérdezte Jess, amikor odaért hozzánk.
– Nem tudom, de nagyon ki van borulva. A hálószobában Maggie
kiáltozott:
– Menj el!
Berontottam, aztán döbbenten álltam.
A nagy szekrény ajtaja tárva-nyitva állt, s minden ruha, amit Jess
felakasztott belé, szétszórva hevert a szobában. Hannah nyakig a
hálózsákjába takarózott, a félelemtől némán, hátrafelé húzódva, akár
egy menekülő féreg.
Maggie az ágyán állt, a nyitott szekrény felé kiabálva.
– Menj el! Menj el!
Hallottam, amint Petra a folyosón magyarázza Jessnek, mi történt.
– Aludtam – mesélte akadozva. – Hannah kiáltozására ébredtem,
hogy Maggie cibálja a haját. De Maggie azt mondta, nem ő volt, hanem
valaki más. Aztán hallottam, hogy a szekrényajtó kinyílik, ruhák
repülnek ki rajta, és Maggie sikoltozik.
 Maggie az ágyon maradt állva. Kiáltozása szívet tépő sírássá
alakult, amely nem akart alábbhagyni. A sarokban Hannah két keze
kinyúlt a hálózsákból, és befogta a fülét.
– Maggie, nincs ott az égvilágon senki.
– De igen! – sírt. – Mindannyian itt vannak! Mondtam nektek, hogy
dühösek lesznek!
– Édesem, csillapodj. Minden rendben.
Meg akartam simogatni, de ellökte a kezemet.
– Nincs rendben. Ott van lent.
– Kicsoda?
– Árnyék bácsi.
Amikor a sírása enyhült, tényleg hallottam valami
beazonosíthatatlan zajt az ágy alól.
– Semmi sincs ott – jelentettem ki, remélve, hogy meggyőzöm
Maggie-t is, magamat is.
– De ott van! – zokogott fel Maggie. – Láttam! És Pénzszemű nénit
is!
A sarokra mutatott a kis szekrény ajtaja mögött, amelyről láttam,
hogy szintén kinyílt. Nem emlékszem, hogy nyitva lett volna, amikor a
szobába léptem, bár lehet, hogy úgy volt.
– Itt van a kislány is – tette hozzá Maggie.
– Hol? – kérdeztem.
– Pont melletted.
Noha tudtam, hogy valószínűleg a képzeletem játszik velem, mégis
mintha valakinek a jelenlétét éreztem volna magam mellett. Ahogy azt
is érzi az ember, ha valaki mögéje lopakodik. Valamiképp a légkör
zavara elárulja őket. Szerettem volna magam mellé nézni, de féltem,
hogy akkor Maggie azt gondolja, elhiszem, amit mond.
Úgyhogy nem néztem oda, még akkor sem, amikor éreztem – vagy
legalábbis érezni véltem –, hogy valaki a kezemhez ér. Ehelyett
Hannah-ra pillantottam a szoba másik felében, hátha a reakciójából
megtudom, van-e ott valami. De Hannah szorosan becsukott szemmel
igyekezett visszahúzódni a sarokba, ahol Maggie szerint Pénzszemű
néni állt.
Természetesen nem állt ott senki. Semmiféle Pénzszemű néni. De
amikor Hannah a sarokig ért, elkezdett kiáltozni.
– Valaki hozzám ért!
 Két kiáltás között ismét hallottam a zajt az ágy alól. Valami tompa
kaparászást.
Akár egy óriáspók.
Gondolkodás nélkül letérdeltem.
Fölöttem Maggie ismét kiáltozni kezdett, Hannah-val versenyezve
hangerőben. A bejárat felől is zajt hallottam: Jess megkérdezte, mi az
ördögöt csinálok.
Nem válaszoltam. Nem érdekelt semmi.
Kizárólag az ágyra koncentráltam. Muszáj volt látnom, mi van
alatta.
Reszkető kézzel húztam fel és toltam félre az ágytakarót.
Bekémleltem a sötétbe Maggie ágya alatt. Semmi sem volt ott.
Az ágyrugó hirtelen lesüllyedt, olyan váratlanul, hogy felkiáltottam,
és odébb ugrottam az ágytól. Felnéztem, és láttam, Hannah volt, aki
kimászott a hálózsákjából, és most az ágyon állt. Maggie kezét fogta,
készen arra, hogy félrerántsa, ha bármi volna odalent.
– Hagyd abba, Maggie! – kiabálta. – Hagyd abba! Maggie
abbahagyta a sírást.
A feje Hannah felé fordult. Azután megütötte az arcát.
Hannah orrából dőlni kezdett a vér, lefröcskölve Maggie-t, az ágyat,
a padlót.
Hannah arcán elképedt kifejezés jelent meg, ahogy hátralépett, és
leesett az ágyról. A padlóra zuhant, és sírni kezdett. Jess és Petra
odarohantak hozzá.
Én ott maradtam, ahol voltam. Szintén a padlón.
Felnéztem a lányomra, aki, úgy tűnt, nem is fogta fel, mit művelt.
Ehelyett a sarkot bámulta a kis szekrény mellett. Az ajtó most zárva
volt, noha fogalmam sincs, hogyan és mikor záródott be.
Ugyanúgy a nagy szekrény is. Mindkét ajtó teljesen be volt zárva.
Maggie rám nézett, és megkönnyebbüléstől remegő hangon így szólt:
– Elmentek.
 Tizenöt
Az ott alvásról szóló fejezetet elolvasva becsukom apám példányát a
Könyvből. A Beléndek-villa légi fotóját bámulom a címlapján, amikor
eszembe jut, mit mondott Hannah arról az éjszakáról.
Az mind igaz.
De az nem lehet. Kizárt. Mert ha az ott alvásról szóló rész igaz, akkor a
Könyv többi része is az. Ezt pedig nem akarom elhinni. A Könyv merő
baromság.
Tényleg?
Tulajdon bizonytalanságomon elképedve megrázom a fejem. Hát persze
hogy baromság. Kilencéves korom óta tudom.
Akkor miért ülök itt az ebédlőasztalnál a Könyv egy példányával? Miért
kényszerítettem magam, hogy leüljek, és újraolvassam az ott alvásról szóló
fejezetet? Miért akarom újra elolvasni?
Azt hiszem, azért, mert mélyen alámerülni a Horrorházba könnyebb,
mint szembenézni azzal a gondolattal, hogy esetleg apám ölte meg Petrát.
Szükséges figyelemelterelés, semmi más.
De tudom, amit tudok. Túl sok egyezést láttam már a való élet és a
Könyv között ahhoz, hogy egyszerűen elvessem, és nem tudom lerázni
magamról az érzést, hogy tényleg valami kísérteties történik itt. Valami, ami
elég ahhoz, hogy remegjen a kezem, amikor kinyitom a Könyvet.
Aztán becsukom. Majd újra kinyitom.
Végül az ebédlő túlsó falához vágom, hogy zizegő oldalakkal csúszik le
róla.
Előveszem a mobilomat, hogy megnézzem, olvasás közben nem hívott-e
anyám. Nem hívott. Újra megpróbálom én. Miután megint üzenetrögzítőre
kapcsol, szó nélkül leteszem. Mit mondjak? Szia, mama, tudsz a
mennyezetbe rejtett holttestről? Vajon papa tette? És tényleg láttam
szellemeket gyerekkoromban?
Az asztalra hajítom a telefont, és előveszem az ebédemet, egy zacskó
tortillachipset és egy doboz vegyes magot. Noha számos ebédre és
vacsorára elegendő étel van a házban, a főzés most kizárt. Azok után, ami a
konyhában történt, a lehető legkevesebb időt akarom ott tölteni. Ezért csak
a pofazacskómba tömök némi chipset és leöblítem egy doboz sörrel. Ezt
egy maroknyi mag követi, s míg rágcsálom, a Könyvnek a földön szétterült
példányát bámulom. Megkísért a gondolat, hogy újra felvegyem. De inkább
az apám dolgozószobájában talált polaroidokat veszem kézbe.
Az elsőn én vagyok anyámmal, ahogy belépünk az erdőbe. A kép távoli
szélén ott az a sötét figura, amelyről azt gondoltam, talán egy ember, de
most világos, hogy árnyékban álló fa.
A következő az ott alváskor készült, velem és Hannah-val mint
mellékszereplőkkel a Petra Show-ban. A testtartását tanulmányozom:
csípőre tett karját, behajlított lábát, flörtölő mosolyra húzott ajkát. Nem
tudom elhessegetni a gondolatot, hogy apámnak tette közszemlére magát.
Petrának volt egy barátja, mesélte Hannah. Vagy valami hasonló.
Nem lehet, hogy apám volt az? Képes volt ilyen mélyen elárulni
anyámat? Igaz, egyszer azt mondta nekem, hogy anyám volt az egyetlen nő,
akit szeretett. De olykor a szerelemnek nincs köze ehhez.
A következő képen a konyhai mennyezetjavítás látszik, amely az utóbbi
napok eseményei után új, morbid jelentéssel gazdagodott. Egy tizenhat éves
lány bámul fel egyenesen arra a helyre, ahol majd huszonöt év múlva az ő
maradványait fedezik fel. Annyira beleborzongok ebbe a gondolatba, hogy
a szék táncolni kezd alattam.
Ellököm magamtól a fotót, és azt nézem, amelyiken én állok a
Beléndek-villa előtt, miközben valami érdekes dolog köti le a figyelmemet.
A bal szemem alatt nincs kötés, ami arra utal, hogy közvetlenül a
beköltözésünk után készülhetett. Viszont ha az ott alvós képre nézek, azon
sincs rajtam kötés. Még csak sérülés, vágás, heg sem, noha a Könyv szerint
az ott alvás az után történt, hogy megsérültem a sírkövek között az erdőben.
Egybefogom az összes polaroidot, és kiterítem az asztalon, hogy a Könyv
eseményei alapján időrendbe állítsam őket.
Az elsőn én vagyok a Beléndek-villa előtt, jámborul mosolyogva. Erről
a kislányról sosem gondoltam, hogy én voltam, de most elfog az aggódás,
hogy tényleg én lehettem.
A másodikon én és anyám, amint belépünk a ház mögötti erdőbe.
A harmadikon az ott alvás, a negyedik a konyhában készült kép.
Az ötödik apám egy önarcképe, ami bármikor készülhetett, de az
érzéseim azt súgják, hogy az ottlétünk vége felé.
Meglehetősen lepusztultnak néz ki. Mintha valami gyötörné belül.
Tudom, hogy kellett lennie egy kötésnek, mert Alcott parancsnok
említette, hogy látta, amikor kihallgatta apámat a Két Fenyőben. És megvan
a heg is az arcomon.
 Ha nem a harmadik napon szereztem, ahogy a Könyv állítja, mikor
történt?
És hogyan?
És miért manipulálja apám a tényeket?
Költői kérdések, amelyekre már tudom a választ. Azért, mert a Könyv
egy hülye…
Gondolataim áramlása itt hirtelen megszakad, mert valahol a házban
felhangzik egy hang, és egy dalt dalol, ami felforgatja a gyomromat.
„Tizenhat éves vagy, mindjárt tizenhét …”
Az asztalba kapaszkodom, átjár a félelem. Újra Hannah szavai jutnak
eszembe: Az mind igaz. Minden egyes átkozott szó.
A dal tovább szól, most hangosabban, mintha valaki közben feltekerte
volna a hangerőt.
„Bébi, légy észnél.”
Baromság.
Nincs szellem a házban.
De kukkoló kétségkívül van.
„Jobb, ha vigyázol, okos légy…”
Felpattanok az ebédlőasztaltól, végigviharzok a szalonon. A csillár
megint ég, noha biztos vagyok benne, hogy nem kapcsoltam fel az elmúlt
napokban.
A bejárati ajtónál ellenőrzöm, zárva van. A papírszelet, amit Ditmeréktől
hazaérve az ajtó és a tok közé dugtam, a helyén.
„Bébi, határon állsz…”
Az ablakok is zárva. Már korábban megnéztem őket. Ha ez egy kukkoló
– márpedig csak az lehet –, hogy került a házba?
Mindössze egyetlen módon lehet kideríteni.
A dal továbbra is szól, ahogy lábujjhegyen fölsettenkedem a lépcsőn,
ügyelve, hogy semmi zajt ne keltsek. Ha el akarom kapni, aki ezt műveli,
nekem kell őt meglepni.
A második emeletre fölérve a zene hangosabbá válik, ami nekem
kedvez. Elnyomja a lépteimet, ahogy besurranok a hálószobámba, hogy
fölkapjam a kést az éjjeliszekrényről.
Végigmegyek a folyosón, úgy szorítva a kést, hogy a csuklóm teljesen
belefehéredik. Így is marad, ahogy fölmegyek a lépcsőn a harmadik
emeletre. A dolgozószoba bezárt ajtaja mögül tovább szól a dal.
 Betaszítom az ajtót, és berobbanok a szobába állati üvöltéssel, föltartott
késsel nyomatékosítva a jelenlétemet.
A dolgozószoba üres. Szinte.
Az asztalon ott ül a semmiből visszatért Buster.

***

A kocsifeljárón állok, átkarolva magamat a hirtelen jött hűvösségtől,

amíg Alcott parancsnok végigjárja a Beléndek- villát. Azonnal felhívtam,
amint megtaláltam Bustert, és a kapunál várom őt. Hál’ istennek eddigre az
összes riporter szétszéledt. Ha ott lebzselne még valamelyik, látná, hogy
reszkető kézzel nyitom ki a kaput, és sápadtan, akár egy szellem.
Alcott először a ház külsejét veszi szemügyre, ide-oda járkálva, erős
lámpával vizsgálva meg a falakat. Most odabent ellenőrzi az ablakokat.
Látom innen a kocsifeljáróról sötét árnyát a harmadik emeleti ablakban.
Végzett, kilép a tornácra.
– Betörésnek semmi nyoma.
Pontosan ez az, amit nem szerettem volna hallani. Ha bármi jel –
mondjuk, egy törött ablak – erőszakos behatolásra utalt volna, az sokkal
jobb lenne, mint a valóságnak az az alternatívája, amellyel most kell
szembenéznem. Vagyis hogy nincs racionális magyarázat a lemezjátszó
hirtelen elindulására és Buster váratlan felbukkanására.
– Biztos benne, hogy tényleg megtörtént, amiről úgy gondolja, hogy
megtörtént?
Szorosabban fogom át magam.
– Azt hiszi, mindezt csak kitaláltam?
– Nem ezt mondom – javít ki. – De nem zárom ki a lehetőséget, hogy a
képzelete egy kicsit elragadta. Nem lennék meglepve, tekintve, hogy mit
talált a minap a konyhában. Az bárkinek az idegeit felborzolná.
– Tudom, hogy mit láttam. És tudom, hogy mit hallottam.
– Maggie, mindent végignéztem. Abszolút semmi esélye, hogy kívülről
hatolt volna be valaki a házba.
– És mi van, ha… – Próbálom nem kimondani, mert már előre tudom,
milyen hihetetlenül hangzik. De túl késő, a szavak maguktól buknak ki a
számon: – Mi van, ha nem egy behatoló volt?
Alcott parancsnok ferdén néz rám.
– Hát mi más?
– Mi van, ha az, amit apám leírt, igaz volt?
 Most már le sem tudom állítani magam. A szavaim engem is meglepnek.
Alcott nem annyira meglepettnek, inkább dühösnek tűnik. Látom, hogy az
orrcimpája megremeg.
– Azt akarja mondani, hogy a Beléndek-villát kísértetek lakják?
– Azt mondom, hogy valami rettenetesen különös történik itt. Nem
hazudok magának.
Először arra gondolok, ez úgy hangzik, mintha a saját apám volnék a
Horrorház utolsó fejezeteiből: összezavarodott, ijedt és a borderline szintig
őrült az alváshiánytól. De aztán belém villan, mint egy övön aluli ütés: úgy
hangoztam, mint az az én, akiről apám írt.
A Könyv Maggie-jévé lettem.
– Nézze, Maggie, én kedvelem magát – jelenti ki Alcott. – Maga okos
nő. Jó fej. Ezért szeretnék egy esélyt adni magának, hogy megálljon itt, és
ne folytassa tovább.
– Mit?
– Ugyanazt, amit az apja tett. Megsértette az egész várost. Megsértette
Ditmeréket. Biztos vagyok benne, hogy ő ölte meg Petra Ditmert.
Megúszta, mert kitalálta ezt az ostoba kísértethistóriát, és elég embert
elszórakoztatott vele. Köztük engem is. De nem hagyom, hogy maga
ugyanezt csinálja. És ha már itt tartunk, nem akarom, hogy tovább rontsa itt
a levegőt a kísértetjárta házról kitalált históriákkal. Nem hagyom, hogy egy
kurva folytatást írjon ahhoz a könyvhöz.
A cirkálójához viharzik, és elhúz. Az autó féklámpái dühödt vörösen
villognak, ahogy eltűnnek a domb alján.
Egy darabig követem a szememmel a hosszú, kanyargós úton, aztán
bezárom a kaput, azon tűnődve, vajon elég-e ez ahhoz, hogy kívül tartsam
mindazt, ami ezután következik. Azt remélem, igen, noha kételkedem
benne. Ebben a pillanatban a Könyv valóságosabbnak tűnik, mint valaha.
Nem akarom újraélni.
Nem akarok az a megrettent kislány lenni, akiről apám írt.
A házba visszatérve az egyetlen megelőző intézkedés, ami eszembe jut,
az, hogy felmasírozom a harmadik emeletre, megfogom a lemezjátszót, és
leviszem az előkertbe. Majd fogom a kőtörő kalapácsot a közeli kőrakás
mellől. A vállamhoz emelem. A karom remeg a megerőltetéstől.
Aztán egyetlen erős lendülettel lesújtok, és ezer darabra zúzom a
lemezjátszót.
 JÚLIUS 8.
13. nap
Jess-szel a váróban ültünk, immár tizenkét órája egy szót sem szólva
egymáshoz. Mit mondhattunk volna? Mindketten tudtuk, hogy valami
nagy baj van a lányunkkal.
Az előző éjszakai kudarc óta mindössze egyetlen mondatot
mondtam a feleségemnek:
– Találtam egy gyermekpszichológust, aki fogadja Maggie-t, ma
tizenegykor.
– Remek – válaszolta Jess.
Ez volt a második szó, amit az éjszaka óta kiejtett. Az előző az volt,
amit azután mondott, hogy Elsa Ditmer eljött a lányaiért, és
mindkettőnk sűrű bocsánatkérése közepette elvitte őket: „Elmentek”,
tudattalanul megismételve azt, amit Maggie-től hallottunk, miután
megütötte Hannah-t.
Ez a szó hosszan csengett a fejemben, miután Maggie- től és Jesstől
hallottam. Még mindig ott visszhangzott, hol a feleségem, hol a lányom
hangján, ahogy fanyarul körbetekintettem dr. Lila Weber várótermén.
Egy gyermekpszichológustól sokkal barátságosabb környezetet
vártam volna. Játékokat az ajtónál, a Teletubbiest a képernyőn a
háttérben. Ehelyett a váróterem pont olyan steril, visszafogottan bézs
színű volt, mint egy fogorvosi rendelőben. Csalódás volt, már csak azért
is, mert szívesen eltereltem volna a gondolataimat arról, hogy Maggie
majdnem egy órája beszél dr. Weberrel, akitől perceken belül meg
fogjuk tudni, mekkora a baj. Nyilvánvalóan nem kicsi, ha valaki úgy
viselkedik, mint ő az ott alvásnál. És vajon Jess és én vagyunk az oka?
Maggie nem volt betervezve, véletlenül jött. Örültünk neki, de nem
számítottunk rá. Többek között azért kellett olyan gyorsan
összeházasodnunk, mert Jess terhes lett. Minthogy nagyon szerettem
Jesst, és úgyis egybe akartunk kelni, nem láttuk okát, miért halogassuk.
Az apává válás gondolata azonban megrémített. Az én apám a saját
bevallása szerint is egy rohadék volt. Ivott és nem fogta vissza a dühét.
Noha tudtam, hogy szereti anyámat és engem is, ezt nagyon ritkán
mutatta ki. Féltem, hogy olyan leszek, mint ő.
Aztán megszületett Maggie.
 Jess terhességének utolsó hónapja nagyon nehéz volt, s a nehézségek
a szülőszobában is folytatódtak. Maggie születését csend kísérte. Semmi
sírás, semmi gügyögés a nővérektől. Tudtam, hogy valami baj van.
Kiderült, hogy a köldökzsinór Maggie nyaka köré tekeredett, kis
híján megfojtva őt a születés pillanatában. A csönd nehéz perce, míg a
nővérek Maggie életének megmentésén dolgoztak, volt életem
legrémítőbb perce.
Semmi mást nem tehettem, mint vártam és reménykedtem.
Megragadtam Jess kezét, és imádkoztam egy olyan Istenhez, akiben
nem voltam biztos, hogy még hiszek. Megígértem neki, hogy ha Maggie
túléli, a tőlem telhető legjobb apa leszek.
S akkor végre Maggie felsírt, teli torokból. Imám meghallgatásra
talált. Ott és akkor megesküdtem, hogy mindent megteszek, hogy
megvédelmezzem őt.
Aznap délelőtt dr. Weber várótermében azon szorongtam, hogy az
én védelmem nem elegendő, és hogy Maggie baja túl van azon, amit
még kontrollálni tudnék. De ahogy dr. Weber szobájából kilépett,
nyalókát szopogatva és az egyik kezén matricát mutogatva, teljesen
normálisnak tűnt.
– Nagyon jó voltál ma, Maggie – dicsérte meg a pszichológus. – Most
arra kérlek, legyél még jó néhány percig, amíg beszélek a szüleiddel,
oké?
– Oké – bólintott Maggie.
Dr. Weber sugárzó mosollyal fordult felénk.
– Kedves anyuka és apuka, jöjjenek be.
Beléptünk a rendelőbe, és helyet foglaltunk a páciensek számára
fenntartott bézs színű kanapén. Dr. Weber velünk szemben ült, arcán a
nyugalom maszkjával. Hiába próbáltam rajta bármilyen jelét találni
annak, hogy a lányunk súlyosan sérült, s ennek mi vagyunk az okai.
– Először is, Maggie-vel minden rendben – jelentette ki.
– Biztos benne? – kérdeztem.
– Száz százalékig. Rendkívüli képzelőerővel bír, ami csodálatos
adomány. De megvannak a maga hátulütői.
A legfontosabb, ahogy dr. Weber kifejtette, az, hogy olykor képtelen
megkülönböztetni a valóságot a nem valóságtól. Maggie képzelete olyan
eleven, hogy amikor kapcsolatba lép képzeletbeli barátaival, valóban
azt hiszi, hogy ott vannak.
 – Ez történhetett tegnap éjjel is – magyarázta a doktornő. – Azt
gondolta, ezek a képzeletbeli barátai…
– Szellemek – vetettem közbe. – Szellemeknek hívta őket.
Dr. Weber bólintott, résnyire szűkült szemmel jelezve, milyen
feszülten figyel. Elviselhetetlennek tartottam ezt.
– Erre még visszatérünk. Szóval tegnap éjjel azt gondolta, tényleg
azt gondolta, hogy mások is vannak a szobában, és a magatartása ehhez
igazodott.
– Ezért ütötte meg a szomszéd kislányt? – kérdezte Jess.
– Ezért – válaszolta dr. Weber. – Maggie leírása alapján úgy
gondolom, inkább reflex volt ez, s nem valami erőszakos gesztus. Mint
amikor egy sarokba szorított vagy megijesztett kutya odakap
valakihez. Maggie abban a pillanatban egyszerűen nem tudta, mit tesz,
és csak odacsapott a semmibe.
Ez azonban nem adott magyarázatot mindenre. A nagy és a kis
szekrény ajtajára, és Hannah sikoltozására, hogy valami megérintette
őt.
Továbbá a zajra az ágy alatt.
Az nem csupán Maggie képzelődése volt. Én is hallottam.
– Szeretnék többet tudni a szellemekről – szólaltam meg.
Dr. Weber mosolya erőltetetté vált.
– Ezek természetesen nem valódi szellemek. Azt hiszem, a
továbbiakban érdemes lenne ezekről mint képzelt figurákról beszélni.
– Maggie szerint valódiak – vetettem közbe.
– Amin még dolgoznunk kell – közölte dr. Weber.
– Beszélt róluk?
– Igen. Három állandó képzelt figurája van. – A kedvemért direkt
hangsúlyozta a terminust. – Az egyik egy kislány, akivel néha beszélget.
A másik egy nő, akit Pénzszemű néninek nevez.
– És ne feledkezzen el Árnyék bácsiról sem – mondtam, hiszen
Maggie sem tudott.
– Tőle fél a leginkább – bólintott dr. Weber.
– De ha mindezek… – itt egy pillanatra megálltam a képzeletbeli
barátok kifejezés előtt, s inkább dr. Weberét használtam – képzelt
figurák, akkor Maggie miért fél tőlük annyira?
– A gyerekeknek is vannak sötét gondolataik, miként a felnőtteknek.
Továbbá jó megfigyelők. Sokkal többet felfognak, mint hinnénk. Az
ilyen problémák hátterében az áll, hogy a gyerek nehezen dolgozza fel,
amit hall. Valami baljós dolog történt abban a házban, valami tragikus.
Maggie tisztában van ezzel, de nem tudja, hogyan dolgozza fel.
– Akkor tehát mit kell tennünk? – kérdeztem.
– Ha rám hallgatnak, legyenek egyenesek vele. Magyarázzák meg,
általa érthető fogalmakban, mi történt, miért volt az rossz, és hogy soha
többé nem fog megtörténni.
***

Aznap este dr. Weber tanácsát követve leültettük Maggie-t a

konyhaasztalhoz, rajta néhány kedvencével: forró csokival, sütivel és
egy zacskó savanyú gumicukorral.
Az asztalon volt, némileg távolabb, az a Gazette-cikk is Curtis és
Katie Carverről, amelyet a könyvtárban fénymásoltam.
– Mielőtt ideköltöztünk volna – kezdte Jess –, valami történt ebben a
házban. Valami szörnyű és nagyon szomorú dolog.
– Tudom – felelte Maggie. – Hannah elmesélte. Felszisszentem. Hát
persze.
– Elmondta neked, pontosan mi történt?
– Egy gonosz ember megölte a lányát, aztán önmagát is. A szívem
majdnem megszakadt, hogy a lányom szájából kellett ezt hallanom.
Jessre néztem az asztal túloldalán, aki apró biccentéssel bátorított.
Nem volt valami sok, de nekem sokat jelentett. Azt, hogy a közelmúlt
veszekedései után még mindig együtt vagyunk.
– Így van – válaszoltam. – Rettenetes, ami történt, és mindenkit
nagyon szomorúvá tett. Néha megesnek rossz dolgok. De nem mindig.
Sőt igazából nagyon ritkán.
Tudjuk, hogy ami itt történt, az megijeszthetett téged, és szeretnénk,
ha megértenéd, hogy ez elmúlt. Semmi ilyesmi nem fog történni, amíg
mi itt vagyunk.
– Megígéred? – kérdezte Maggie.
– Megígérem – válaszoltam.
Jess átnyúlt az asztalon, és megsimogatta a kezünket.
– Megígérjük.
– Ha bármilyen kérdésed van arról, mi történt, nyugodtan kérdezz
minket – bátorítottam Maggie-t. – Bármikor beszélhetünk róla. Van is
itt egy újságcikk erről az esetről, ha meg akarod nézni.
 Megvártam, míg Maggie bólint, aztán elé toltam a cikket. Minthogy
az olvasási képességei korlátozottak voltak, pillantása egyből a fotóra
esett.
– Á! – bökött az ujjával Katie Carver arcára. – Ez az a lány.
Feszültté váltam.
– Milyen lány, édesem?
– Akivel néha játszani szoktam.
– Hannah? – kérdezte Jess reménykedve. Maggie megrázta a fejét.
– Nem. Az a lány, aki nem mehet ki a szobámból.
Utána a fotó másik felére nézett, ahol Curtis Carver ráncolta a
homlokát, és azonnal felnyögött.
– Ő az – azzal az ölembe kúszott, és arcát a mellkasomhoz nyomta.
– Kicsoda?
Maggie egy utolsó, rémült pillantást vetett Curtis Carverre.
– Ő Árnyék bácsi.
 Tizenhat
Az újságírók kora reggel visszatértek. Tudom, mert egész éjjel ébren
voltam. Olykor fel-alá járkálva a szalonban. Olykor másodjára, harmadjára,
negyedjére is végigellenőrizve a bejárati ajtót és az ablakokat. De az
éjszaka legnagyobb részében a társalgóban ültem, feszülten figyelve, a
késsel a kezemben, valami újabb furcsaságra várva.
Hogy ilyen nem történt, az nem csökkentette a feszültségemet.
Pulzusom minden árnyékra feljebb szökött. A ház minden nyikordulására
felpattantam. Egy alkalommal, ahogy a szobában járkáltam, és észrevettem
magam a toalettasztal tükrében, nemcsak hirtelen jelenlétem, hanem őrült
kinézetem is megrémített.
Mindig azt hittem, hogy az apám könyvében szereplő ijedt gyerek nem
létezett. Erre kiderült, hogy mindig is az voltam.
Most, ahogy a harmadik emeleti ablaknál állva kibámulok a fák között a
kapu elé érkező közvetítőkocsikra, azon tűnődöm, vajon mennyi időbe
telik, hogy feladják. Azt remélem, már csak néhány óra, és nem néhány
nap.
Mert újra el kell mennem, s ezúttal nem mehetek a leomlott falon át.
Ehhez az úthoz autóra van szükségem.
Eljátszom a gondolattal, hogy egyszerűen beülök a kocsimba, és
keresztülhajtok a tömegen, az áldozatokkal nem törődve. De tudom, hogy
ez nem kivitelezhető. Meg kell állnom a kapunál, hogy kinyissam, elég időt
adva Brian Prince-nek és társainak, hogy akcióba lendüljenek. És ha el is
tudnék hajtani, semmi sem akadályozza meg őket, hogy kövessenek.
Csak úgy tudok észrevétlenül meglépni, ha valaki más elvisz. Ez egy
telefonhívással jár Dane-nek, noha nem beszéltünk, amióta elment a Két
Fenyőből. Világos, hogy kerüljük egymást, igaz, teljesen más-más okból.
Feltételezem, hogy Dane-nek rosszul esett, amiért elutasítottam a
közeledését.
Az én ürügyem az, hogy még fel kell dolgoznom, amit Alcott
parancsnok mesélt a büntetett előéletéről. Elfogadom, hogy az emberek
olykor hibáznak. Mégis átvertnek érzem magam. Amíg be nem bizonyítja,
hogy már nem az az ember, aki a börtönbe vonult, addig a Dane iránti
bizalmam maximum egy fuvarra terjed a városba.
– Egy szívességet szeretnék kérni – mondom, amikor felveszi a kagylót.
– El tudnál vinni valahová autóval?
 – Persze. Mindjárt ott leszek.
– Épp ezt nem akarnám. Állj meg a kocsival a háztól úgy nyolcszáz
méterre, és várj rám az út szélén.
A javára írom, hogy Dane nem kérdezi meg, miért.
– Tíz perc múlva ott leszek.
Kocsija, ahogy ígérte, ott várakozik az út szélén, amikor kibukkanok az
erdőből, miután átmásztam a fal repedésén.
– Hová parancsolja, hölgyem? – kérdezi, amint beszállok.
Megadom neki dr. Weber rendelőjének címét, amelyet a neten találtam.
Meglepő módon még mindig Bartlebyben praktizál.
Látogatásom célja egyszerű: meg akarom kérdezni, hogy valóban
fogadott-e engem, s ha igen, mikről beszéltem neki. Nagyon kevés olyan
emlékem van ugyanis a Beléndek- villáról, amelyet nem befolyásolt a
Könyv. Szükségem van egy harmadik személy emlékeire, hogy megértsem,
mi folyik itt. De lényem egy része már pontosan tudja, mi folyik.

Az mind igaz. Minden egyes átkozott szó.

Az a hely nem biztonságos. Legalábbis neked nem.

– Hogy vagy? – kérdezi Dane, megtörve a csendet.

– Minden oké – válaszolom. Oldalról rám pillant.
– Ennyi? Minden rendben? Tegnapelőtt éjjel egyfolytában beszéltél.
– Megváltoztak a dolgok.
A csend még mélyebbre válik. A hosszú, feszült szünet annál is
elviselhetetlenebb, mert Dane-nek igaza van. Aznap éjjel a Két Fenyőben le
se tudtam állni a beszéddel. Könnyű volt beszélgetni vele, mert még nem
tudtam, mit tett és hogy mire lehet képes. Most csak annyit akarok, hogy a
lehető legkevesebb szóval az út végére érjünk.
Dane azonban nem hagyja.
– Azért, ami akkor éjjel történt? – kérdezi. – Bocsánat, ha kényelmetlen
helyzetbe hoztalak. Olyan volt a kisugárzás a szobában. Máskülönben soha
nem vetettem volna fel. Soha nem tettem volna…
– Miért nem árultad el, hogy börtönben ültél? – teszem fel a kérdést,
amelyet képtelen vagyok magamban tartani.
Nem válaszol azonnal, csak kissé megköszörüli a torkát.
– Sosem került szóba.
– Szóval nem tagadod?
 – Nem hát, ez az igazság. Egy évet töltöttem a Northern State
Correctionalben. A kaja szar volt, a társaság még rosszabb, a zuhanyozókról
meg hadd ne beszéljek.
A tréfás hangnem hamisan cseng az autó feszült légkörében.
– Igaz, hogy majdnem megöltél valakit? – kérdezem.
– Nem szándékosan.
– De bántani akartad…
– Nem tudom, mit akartam – válaszolja Dane, most már ingerült hangon.
– Valahogy minden kiszaladt a kezem közül. A másik kezdte, érted? Nem
mintha ez számítana, de tény. Részeg voltam? Igen. Túl messzire mentem?
Abszolúte. És sajnálok minden egyes átkozott ütést. Letöltöttem a
büntetésemet, megváltoztam, az emberek viszont azóta is annak az egyetlen
szörnyű hibának az alapján ítélnek meg.
– Ezért nem szóltál róla? – kérdezem. – Mert azt gondoltad, hogy
megítélem?
Dane nagy levegőt vesz.
– Pontosan azt teszed, nem?
– Nem tenném, ha őszinte lettél volna velem. Túlságosan jól ismerem,
milyen kipécézettnek lenni. Megértettem volna.
– Akkor miért vagy mégis ennyire megbántva?
– Mert megérdemeltem volna, hogy tudjam. Alkalmaztalak egy
munkára, Dane.
– Szóval most főnök és alkalmazott vagyunk?
– Eddig is azok voltunk – felelem, kísértetiesen az anyám hangján;
megalázó az ő passzív agresszivitását hallanom.
– Nem úgy tűnt a múlt éjjel – ellenkezik Dane. – Egyáltalán nem.
Anyám tónusa ismét befurakszik a hangomba.
– Hát most igen.
– Csak mert megtudtad, hogy börtönben ültem?
– Nem, hanem minden miatt, amivel most szembe kell néznem. A
Könyvvel, apámmal, hogy esetleg mit művelt. Nincs szükségem még egy
hazudozóra az életemben.
Beérünk Bartleby belvárosába, a város ébredezik. Dane leáll az út
szélére, és türelmetlenül pillant rám.
– Itt kiszállhatsz. Tekintsd ezt felmondásnak. Találj valaki mást, akit
belekeverhetsz az apakomplexusodba.
Habozás nélkül kiszállok, egy zavart „Köszönöm a fuvart” odavetve.
 Mielőtt elindulnék, Dane utánam kiált:
– Maggie, várj!
Megfordulok, és látom, ahogy kihajol a kocsi ablakából. Úgy tűnik,
mintha száz gondolat kavarogna a fejében megfogalmazatlanul. Végül beéri
egy csendes kérdéssel:
– Akarsz egy fuvart visszafelé is?
Szinte igent bólintok rá. Hogy egy fuvarnál többre van szükségem. Hogy
az kellene, hogy segítsen megérteni, mi az ördög folyik itt, és mit tudok
tenni, ha egyáltalán bármit. De nem tudom rászánni magam. Jobb itt véget
vetni az egésznek.
– Nem – felelem. – Egyedül is hazajutok.

***

Eltalálok dr. Weber rendelőjéhez, egy rendezett mellékutcába, amely

lakóövezetnek néz ki, de valójában inkább üzletekkel van tele. Kézműves
jellegű házak előkertekkel, a legtöbbjükön cégtábla. Fogorvos. Ügyvéd.
Temetkezési vállalkozó. Ilyen dr. Weber rendelője is.
Belül a váróterem az unalmasságig megnyugtató. Minden vagy krém-,
vagy bézs színű, beleértve a nőt is, aki előrehajolva böngészi a naptárat az
asztalon. Bézs ing. Törtfehér blúz. A belépésemre feltekint, pillantása
nyájas, de kíváncsi. Ő dr. Weber. Az az arckifejezés, ami csak sok évtizedes
intenzív figyelem terméke lehet.
– Nem emlékszem, hogy volt ma reggelre megbeszélve időpont – szólal
meg.
– Nem beszéltünk meg időpontot – felelem. – Az utcáról estem be, hátha
tudnánk néhány szót váltani.
– Sajnos nem fogadok bejelentés nélkül. És nem is dolgozom
felnőttekkel. De meg tudom adni néhány nagyon jó terapeutakollégám
nevét.
– Nem terápiára van szükségem. Azt már végigcsináltam.
– Akkor fogalmam sincs, miben állhatnék a rendelkezésére – jegyzi meg
dr. Weber nyájasan.
– Egy korábbi páciense vagyok. Egyetlen találkozónk volt.
Amennyire tudom.
– Sok páciensem akadt az évek során.
– Engem Maggie Holtnak hívnak.
 Dr. Weber nem válaszol. Az arckifejezése nem változik. Az egyetlen
dolog, ami a meglepetésére utal, hogy a keze szinte magától elindul a szíve
irányába. De észreveszi, és azzal leplezi, hogy megigazítja a blúza legfelső
gombját.
– Emlékszem magára – bólint.
– Miről beszéltünk? – térek rá a lényegre, mindjárt utána egy ennél is
nyomatékosabb kérdéssel folytatva: – És milyen voltam?
Dr. Weber gyors pillantást vet a naptárára, mielőtt átterelne egy belsőbb,
még több bézzsel és krémmel dekorált rendelőbe, beleértve a falon lógó
diplomák ízléses kereteit is. Felmerül bennem, nincs-e a doktornak saját
fóbiája, a színektől.
– Fölteszem, látogatását a Beléndek-villában nemrég történt eset
motiválta – kezdi, ahogy leülünk, ő a maga helyére, én a látogatóknak
fenntartott székre. – Gondolom, nagy megrázkódtatás lehetett önnek.
– Hogy finoman fogalmazzunk – mondom.
– Feltételezi, hogy az apja ölte meg azt a lányt?
– Nem tudok senki másra gondolni.
– Értsem ezt egy igennek?
– Inkább egy nem tudomnak. – A hangom élessé válik. A Dane-nel
folytatott vita védekező lelkiállapotba juttatott. Vagy talán az váltja ki
belőlem ezt, hogy dr. Weber figyelmes pillantása előtt kell ülnöm. – Azt
reméltem, talán maga ki tudja tölteni a hiátusokat.
– Őszintén szólva fogalmam sincs, mennyire segíthetek – jelenti ki dr.
Weber. – Mindössze az az egy találkozónk volt, amelyet az apja említett a
könyvében.
Micsoda meglepetés. Nem hittem volna, hogy dr. Weber olvasta a
Könyvet.
– Mit gondol a Horrorházról? – kérdezem. A doktornő összekulcsolja
ölbe tett kezét.
– Mint irodalmi mű, látom a hiányosságait. Pszichológiai szempontból
azonban lenyűgöző.
– Hogyhogy?
– Míg a felszínen egy kísértetjárta házról és gonosz szellemekről szól, én
tisztában vagyok azzal, valójában mi ez a könyv: egy apa kísérlete a lánya
megértésére.
Ilyesmit hallottam volna dr. Harristől is. Tipikus analitikus baromság.
– Ötéves voltam. Nem sok mindent kellett megértenie rajtam.
 – Meg lenne lepve, ha tudná, milyen bonyolult a gyermeki lélek.
Kezdek fölemelkedni a székből. Hirtelen sürgetést érzek a távozásra. Ez
sehová sem vezet. Legalábbis nem oda, ahová el akarnék jutni. Ami még itt
tart, a szék bézs kárpitja fölött lebegve, a válasz reménye.
– Annak a könyvnek csupán annyi eredménye volt, hogy megnehezítette
az egész családunk életét – jelentem ki. – Különösen az enyémet.
– Akkor miért jött vissza a Beléndek-villába?
– Megörököltem. Most elő kell készítenem eladásra.
– Nem kell – ellenkezik a doktornő. – A házzal kapcsolatos minden
ügyet el lehet intézni távolról is. A rakodómunkásokat, a belsőépítészeket
és minden mást.
– Én magam is belsőépítész vagyok – vetem közbe. – Muszáj volt
látnom a ház állapotát.
– Azt hiszem, ez a kulcsszó.
– A ház?
Dr. Weber türelmes mosolyt küld felém.
– Nem. Az, hogy látnia kellett a ház állapotát. Olyan ez, mint amikor azt
mondjuk: „Hiszem, ha látom.” Amiből arra következtetek, hogy nem a ház
állapotát akarta látni, hanem hogy az apja vajon az igazat írta-e abban a
könyvben.
Előrehajolok.
– Mit mondtam magának azon az egy találkozón?
– Szóval belsőépítész? – kérdez vissza dr. Weber, figyelmen kívül
hagyva a kérdésemet. – Lenyűgöző.
Egyértelmű, hogy most ezen az információn kérődzik. Dr. Harris
legalábbis így tett. Szerinte a Beléndek-villa miatt lettem belsőépítész.
Hogy a családomnak a villában megélt rövid története ösztönzött arra, hogy
más történeteket keressek más házakban. Az igazság állandó keresése.
– Mit remél annak a háznak a rendbetételétől? – kérdezi.
– Anyagi hasznot.
– Biztos benne, hogy nem inkább módosítani akarja az egykori
benyomást? Megváltoztatja a házat, megváltoztatja a múltat?
– Azt hiszem, azért ennél bonyolultabb – felelem.
– Biztos benne? Épp most mondta, hogy az a ház megnehezítette az
életüket.
– Nem. Az apám könyve tette azzá. A háznak ahhoz semmi köze.
 – Abszolút van köze hozzá – ellenkezik dr. Weber, friss csillogással a
szemében, jelezve, hogy úgy gondolja, jó nyomon jár. – Mindez összefügg,
Maggie. A ház, a könyv, a családja. Nem lep meg, hogy az apja könyve így
magára nehezedett. El tudom képzelni, milyen nehéz lehetett ilyen teherrel
felnőni. Most itt van, hogy rendbe hozza a Beléndek- villát. Nem gondolja,
hogy ez a projekt lényegében a múlt újraírásának a kísérlete?
– Nem analízisre jöttem ide – vágom rá, és ismét elfog a távozás
kísértése. Ezúttal felállok. Dr. Weber ülve marad. Hirtelen
magasságkülönbségünk felbátorít. – Ha nem akarja elárulni, miket
mondtam azon a találkozón, rendben van. De nem akarom, hogy hiába
vesztegesse mindkettőnk idejét.
Az ajtó felé indulok, de dr. Weber hangja megállít:
– A szülei kerestek fel, hogy nehezen szokik hozzá az új házhoz. Amikor
megtudtam, hol laknak, nem lepődtem meg rajta.
Int, hogy üljek vissza. Ismét leülök, és megkérdezem:
– Azért, ami a Carver családdal történt?
– És más egyébért – teszi hozzá. – Történetek. Pletykák.
Minden városnak megvan a maga kísértetháza. Bartlebyben a Beléndek-
villa az. És az volt már jóval az apja könyvének a megjelenése előtt is.
A Könyvnek a ház történetéről szóló passzusaira gondolok. Mindazokra
a cikkekre, amelyeket apám talált állítólag a Carver család tragédiáját
megelőző halálesetekről. Eddig azt gondoltam, csak kitalálta őket.
– Amikor a szülei idehozták hozzám, egy olyan kislánnyal való
beszélgetésre készültem, aki fél a sötéttől. Ehelyett egy okos, erős akaratú
ötévessel találkoztam, aki meg volt róla győződve, hogy a házban
természetfölötti lények vannak.
– Szellemekről beszéltem?
– Ó, igen. Egy kislányról, Pénzszemű néniről és Árnyék bácsiról.
Félelem fut végig a gerincemen.
– Ezeket apám találta ki.
– Lehetséges – tűnődik dr. Weber. – A gyerekek könnyen
befolyásolhatók. Ha egy felnőtt mond nekik valamit, hajlandóak elhinni,
akármilyen lehetetlen legyen is. Gondoljon csak a Mikulásra. Szóval
valóban lehet, hogy az apja plántálta ezeket a figurákat a maga agyába.
Találkozónk kezdete óta először érzékelek bizonytalanságot dr. Weber
hangjában.
– De azt gondolja, hogy nem ez történt? – szegezem neki a kérdést.
 – Így van. – A doktornő hátrébb dől a széken. – Meg tudom állapítani,
ha egy gyerek gondolkodását manipulálták. Magával nem ez történt. Ezért
emlékszem arra a találkozóra olyan elevenen annyi év után is. Maga
tökéletes meggyőződéssel beszélt.
– A szellemekről?
Dr. Weber bólint.
– Azt mondta, hogy éjjel bemennek a szobájába. Egyikük suttogott
magának a sötétben, hogy mind meg fognak ott halni.
– Ezek valószínűleg éjszakai félelmek voltak. Egészen kicsi
gyerekkorom óta voltak ilyenek.
– Nem emlékszem, hogy a szülei bármi ilyesmit említettek volna –
szögezi le dr. Weber. – Még mindig vannak?
– Ez áll a Válium-receptemen.
Dr. Webert nem fakasztja mosolyra a gyenge viccem.
– Akiknek éjszakai félelmeik vannak, csak az adott pillanatban tartják
őket valóságosnak. Felébredés után tudják, hogy az egész rossz álom volt.
A három éjszakával korábbi félelmemre gondolok, ahogy az ágyban
fekszem, és Árnyék bácsi figyel engem a nagy szekrényből. Még napokkal
később is szorongás fogott el a gondolatára.
– Szóval amit állítólag láttam, azt valóságosnak gondoltam?
– Igen, még teljesen éber állapotban is – erősíti meg dr.
Weber.
A szék mintha elolvadna alattam. Mintha belesüllyednék, s egyúttal a
semmibe süllyednék el. Az érzés olyan erős, hogy le kell pillantanom, hogy
meggyőződjek arról, nem így történik.
– Szóval amit a Könyv ír… amit a szüleimnek mondott…
– Az túlnyomórészt igaz – bólint dr. Weber. – A könyv többi részének
hitelességét nem szavatolhatom, de ez valóban így történt. Tényleg úgy
gondolta, hogy ezek a lények léteznek.
– Pedig nem léteznek – jelentem ki, miközben érzem, hogy tovább
süllyedek.
Még, még, még, egyre mélyebbre a nyúlüregbe.
– Én nem hiszek a szellemekben – jegyzi meg dr. Weber. – De maga hitt
abban, hogy éjszakánként valami bemegy a szobájába. Hogy tényleg ez
történt-e vagy sem, azt nem tudom megmondani. De magát ez
nyomasztotta. Valami mindenképpen kísértette magát.
 Megkönnyebbülten állok fel, hogy nem kell tovább abban a székben
ülnöm. Visszapillantok rá: a kárpit még rajta van. A süllyedés érzése csak a
fejemben volt.
Örülnék, ha ugyanezt mondhatnám a szellemekről is, amelyeket
gyerekkoromban valóságosnak gondoltam. De semmi sem bizonyítja, hogy
kitalálták őket, akár apám, akár én.
Mindössze annyit tudok, hogy legalábbis az én gyermeki agyam számára
az a három szellem, köztük Árnyék bácsi, abszolút valóságosak voltak.

JÚLIUS 9.
14. nap
Jess új munkájának része volt a tanítás a nyári iskolában, amelyet
ezen a reggelen kezdett el. Maggie és én magunkra maradtunk.
Elmentünk a helyi piacra, aztán a boltba.
Jó volt egy kicsit kiszabadulni a házból, még ha csak efféle
hétköznapi teendőkre is. Azok után, amiket Maggie előző éjszaka
mondott, a lehető legkevesebb időt akartam tölteni a Beléndek-
villában.
– Ne felejtsd el, amit dr. Webertől hallottunk – figyelmeztetett Jess,
mielőtt munkába ment volna, mintha a pszichológus az ő ötlete lett
volna –: mindez csak arról szól, hogy Maggie hogyan dolgozza fel, ami
történt vele.
Én mégis aggódtam. Olyannyira, hogy Maggie-t a konyhaasztalhoz
ültettem, papírral és ceruzákkal ellátva, míg elpakoltam a bevásárlást.
Éppen a konzerveket rakosgattam a szekrénybe, Maggie-nek hátat
fordítva, amikor az egyik fali csengő hirtelen megszólalt. Csak egy
rövid csengetés volt, amely éppolyan gyorsan elült, ahogy jött.
– Maggie, kérlek, ne csináld ezt.
– Mit?
A csengő újra megszólalt.
– Hát ezt.
– Nem csináltam semmit.
A csengő harmadszor is megszólalt. Megperdültem, és azt vártam,
hogy Maggie-t a falnál találom lábujjhegyen ágaskodni, hogy elérje a
csengőket. De továbbra is az asztalnál ült, ceruzával a kezében.
 A csengő újra megszólalt, s ezúttal láttam is, hogyan mozdult meg. A
kis fémgyűrű finoman megdőlt, magával húzva a csengőt, míg újra fel
nem hangzott az ismerős hang. Észleltem, hogy Maggie-nek semmi
köze hozzá, és hogy a csengőhöz kötött madzagot szándékosan húzták
meg.
Az újra néma és mozdulatlan csengő fölötti címkére néztem.
Indigo-szoba.
– Maradj itt – kértem Maggie-t. – El ne mozdulj. Kettesével szedtem
a lépcsőket fölfelé, azt remélve, hogy a sebesség segít rajtakapni, bárki
műveli is ezt. A szalonon végigrohanva beestem az Indigo-szobába.
Üres volt.
Nyugtalanság vett erőt rajtam, ahogy lassan a szoba közepére értem.
Az az érzés, hogy valami rendkívüli dolog folyik itt. Valami, ami
túlmutat Maggie képzelt figuráin. Ahogy körbejártam,
megbizonyosodni arról, a szoba tényleg üres, hirtelen meglepett, hogy
nem érzek valamit.
Belül mélyen azt vártam, hogy az Indigo-szoba üres lesz.
Addigra már az a gondolat, hogy valaki besurrant a Beléndek-
villába, inkább jámbor óhaj volt, semmint lehetséges valóság. Emberek
nem törnek be mások otthonába csak azért, hogy megrángassanak egy
csengőt vagy bekapcsoljanak egy lemezjátszót. És az efféle dolgokat
nem is egerek, huzat vagy netán kígyók okozzák.
Valami más történik itt. Valami megmagyarázhatatlan.
A csillár alatt elhaladva láttam, hogy fel van kapcsolva, noha reggel
még nem volt.
Lekapcsoltam, és visszaindultam a konyhába. Félúton tartottam,
amikor hirtelen csengők egész kórusa harsant fel a konyhából, ezért
futásnak eredtem. A konyhába lépve láttam, hogy minden csengő
remeg, mintha egyszerre húzták volna meg őket.
Remegett Maggie is, aki már nem a konyhaasztalnál ült, hanem a
csengőkkel szemközti sarokban állt, szorosan a falhoz simulva. A
tekintetében félelem ült.
– Itt volt – suttogta.
– Árnyék bácsi? – suttogtam vissza.
Maggie egyetlen súlyos bólintással válaszolt.
– Elment? Megint bólintott.
– És mondott valamit?
 Maggie az újra csendes csengők felé fordította a tekintetét.
– Azt, hogy beszélni akar veled.

***
Este a konyhaasztalra dobtam a szellemidéző táblát, amely olyan
hangos puffanással landolt, hogy felriasztotta Jesst a pohár bor tompa
bámulásából. Nem tudtunk sokat beszélni a csengőincidensről, mert
Maggie végig velünk volt. De most, hogy végre ágyba került, részletesen
beszámoltam Jessnek az eseményekről, beleértve a szellemtábla
megtalálását.
– És hol találtad?
– A dolgozószobában.
– Mit akarsz vele?
– Ha Árnyék bácsi beszélni akar velem, megadom neki a lehetőséget.
Jess úgy pillantott a borospohárra, mintha az egészet egy hajtásra
akarná kiinni.
– Komolyan?
– Tudom, hogy ostobán hangzik – mentegetőztem. – És a
nevetségesség határán áll.
– Szerintem már át is lépte azt a határt. Nem gondolod?
– Te voltál az, aki a beköltözésünkkor zsályát égettél.
– Az más. Az egyszerű babona. Amiről te beszélsz…
– Azok szellemek – fejeztem be helyette. – Igen, azt gondolom, hogy
a Beléndek-villában kísértetek járnak.
Oké, kimondtam. Azt, amit már napok óta kerülgettünk. Nem volt
értelme tovább óvakodni a szótól.
– Ugye tudod, milyen hülyén hangzik ez?
– Tudom, és nem érdekel – válaszoltam. – Valami különös történik
itt. Ezt te sem tagadhatod. Valami, amit nem bírunk megállítani, amíg
nem tudjuk, mivel állunk szemben.
Jess arcára bizonytalanság ült ki, ahogy a táblát vizslatta. Végül
elszánta magát, kortyolt egyet a borból, és így szólt:
– Rendben. Próbáljuk meg.
A szellemtábla jóval öregebb volt, mint gondoltam, és nagyon más,
mint amivel tinédzserkorunkban a barátainkkal ijesztgettük egymást.
Például valódi tábla volt, tömör fából.
 A lakkozás narancsszínű árnyalatot adott neki. A betűk két ívben
voltak ráfestve egymás fölött, akár egy dupla szivárvány. Alattuk
egyenes sorban a számok.

1234567890
A két felső sarokban egy-egy szó. Baloldalt IGEN, jobboldalt
NEM. A tábla alján ugyancsak egy szó:
VISZLÁT
A táblához hasonlóan a mutatója, a planchette is más volt, mint
gyerekkoromban. Nem műanyagból készült, hanem valódi
elefántcsontból, egyik végén csúcsosan elvékonyítva.
Meggyújtottam egy gyertyát, kitettem az asztalra, és leoltottam a
lámpát.
– Romantikus – kommentálta Jess.
– Nem tudnál komolyan hozzáállni?
– Őszintén, Ewan, azt hiszem, nem tudnék.
Egymással szemben ültünk, a tábla két ellentétes oldalán. Kezünket
kezdésre készen a planchette-re helyeztük.
– Van jelen itt szellem? – kérdeztem valahová a konyhaasztal fölé
címezve.
A planchette nem mozdult.
Újra megkérdeztem, ezúttal úgy hangsúlyozva a hangokat, mint a
médiumok a filmekben.
– Van jelen itt szellem?
A planchette lassan megindult, s szaggatott mozgással végighaladt a
táblán a jobb felső sarokig.

NEM
A tábla fölött Jessre néztem, aki nem tudta visszafojtani a
kuncogását.
– Bocsánat – mondta. – Nem tudtam uralkodni magamon.
– Kérlek, maradj nyitott. Maggie kedvéért.
 A lányunk említésére Jess komollyá vált. Ő is pontosan tudta, hogy
az egészet Maggie-ért tesszük. Ha vannak szellemek a Beléndek-
villában, egyedül ő képes látni őket. Ami azt jelenti, hogy látni is fogja
őket, míg csak el nem mennek.
– Rendben. Megígérem.
Ismét feltettem a kérdést, vajon van-e jelen szellem. Ekkor a
planchette megindult, olyan erővel, hogy azt gondoltam, kitépi magát
az ujjaim közül. Erősen tartottam, míg felvágtatott a bal felső sarokba.

IGEN
– Bánj vele finomabban – figyelmeztetett Jess. – Ne nyomd ennyire.
– Te nyomod!
A táblára néztem, ahol a planchette egyre csak az IGEN szócska
körül körözött, noha az ujjaim alig érintették. Ugyanígy Jess: ő is olyan
finoman érintette, hogy az ujjai szinte csak lebegtek az elefántcsont
fölött.
Hűvösség tört a konyhába. A hőmérséklet annyira lehűlt, hogy a
csontjaimba hatolt. Nem éreztem ilyen hideget azóta, hogy az első
éjszakán meghallottam a zenét a harmadik emeletről. A lélegzetem
láthatóvá vált a levegőben.
Reszketve újabb kérdést préseltem ki magamból, még mielőtt a
planchette megállt volna.
– Szellem, valaha a Beléndek-villában éltél?
A planchette továbbra is a bal felső szó körül körözött.

IGEN
– Szellem, mi a neved?
A planchette ismét nekilódult. Olyan gyorsan, hogy Jessnek elállt a
lélegzete. Én csak döbbenten bámultam, ahogy látszólag magától
mozdult a tábla közepén lévő egyik betű felé.

C
Aztán:
 U
Aztán:

R
– Curtis Carver szelleme vagy? – kérdeztem.
A planchette ismét felugrott a bal felső sarokba, az IGEN
szócskához. Jess aggódó pillantást vetett rám a tábla másik oldaláról.
Már azon volt, hogy levegye az ujjait a planchette-ről, de a fejemet
rázva győzködtem, hogy tartsa rajta.
– Curtis, maga az, akit a lányom Árnyék bácsinak nevez?
A planchette továbbra is baloldalt körözött.

IGEN
– A lányunk azt mondta, beszélt vele. Igaz ez?
Újabb körözés a szó körül.

IGEN
– Van valami mondanivalója számunkra?
A planchette gyorsan a V betűre ugrott. Hat további betű követte, s
a mutató olyan gyorsan mozgott, hogy hallottam a nyikorgását a
táblán. Jess és én rajta tartottuk az ujjainkat, csuklónk minden betűvel
ide-oda mozgott.

I
Aztán G.
Aztán Y.
Aztán Á.
Aztán Z.
Aztán Z.
 – VIGYÁZZ – olvastam össze hangosan.
A planchette visszalendült az IGEN-re, röviden megérintve,
mielőtt visszatért volna a betűk kettős szivárványához, ahol végigjárta
ugyanezt a szót.

VIGYÁZZ
– Mit jelent ez? – kérdeztem.
A planchette megállás nélkül mozgott, háromszor újra végigjárva a
hétbetűs szót.

VIGYÁZZ VIGYÁZZ VIGYÁZZ

Amint a planchette hegyes vége az utolsó Z-hez ért, azonnal a tábla
aljára ugrott.

VISZLÁT
A hűvösség eltűnt a konyhából. Éreztem, hogy újra meleg van.
– Mi az ördög volt ez? – hüledezett Jess.
Fogalmam se volt. De nem maradt időm gondolkodni rajta, mert
abban a percben velőtrázó sikoly hasított át a ház csöndjén.
Maggie.
Ugyanaz a szirénaszerű sikoly, mint az ott alvás idején.
Jess-szel felrohantunk az emeletre, kettesével szedve a lépcsőket,
míg ott nem álltunk Maggie szobája előtt. Ismét az ágyán találtuk,
ahogy a szekrény irányába nézve sikoltozott.
A szekrény ajtaja nyitva volt.
– Árnyék bácsi! – kiáltotta. – Itt volt!
 Tizenhét
Dr. Weber rendelőjét elhagyva a könyvtár felé indulok. A doktornő
utalása a Beléndek-villának a Carver család előtti történetére kíváncsivá
tett. Szeretnék többet megtudni. Hátha Árnyék bácsiról is eltereli a
figyelmemet, amire nagy szükségem van.
De a bartlebyi könyvtár már nem létezik, ahogy ezt egy
szépségszalonban megtudom, ahová érdeklődni megyek be.
– Évekkel ezelőtt bezárt – magyarázza a fodrász, miközben nyíltan
bámulja töredezett végű fürtjeimet. – Tűz volt, és szinte az egészet
elpusztította. A város úgy határozott, hogy nem építik újjá.
Megköszönöm, és ajánlatát egy hajvágásra elhárítva továbbmegyek.
Könyvtár híján egyetlen hely létezik, ahol információt kaphatok: a Bartleby
Gazette.
Az újság központja egy jelentéktelen irodaházban van. A bejárat melletti
tablón a legutolsó szám címlapja. A címlapon végigfutó betűk olyan
vastagok, hogy szinte üvöltenek.
HOLTTESTET TALÁLTAK A BELÉNDEK-VILLÁBAN

Ha minden újság címe ilyen szenzációhajhász, akkor nem csodálom

Allie ijedtségét. Én magam is megrettentem volna.
A főcím alatt alcím, kisebb betűkkel, de éppolyan szenzációhajhász.
Huszonöt éve eltűnt lány maradványai a hírhedt házban.

A cikket, amelyet maga Brian Prince írt, három fénykép illusztrál. Az

egyik a Beléndek-villa régi fotója, valószínűleg a Könyv megjelenésének
idejéből. A másik kettő apám régi szerzői portréja, illetve Petra Ditmer
elmosódott iskolai fotója.
A címlap már-már eltántorít attól, hogy belépjek az épületbe. De az a
szomorú igazság, hogy nekem nagyobb szükségem van most Brian Prince-
re, mint neki énrám. Úgyhogy mégis belépek, s egy olyan irodában találom
magam, amelyik nem annyira egy működő szerkesztőségnek, mint inkább
elhagyatott klubnak tűnik. A szerkesztőséget üres asztalok töltik be, rajtuk
számítógépekkel, amelyek valószínűleg a Clinton-korszak óta használaton
kívül állnak.
A bejárattal szemközt nagymamakorú recepcióshölgy ül.
 Amikor megpillant, a szája elkerekedik a csodálkozástól.
– Mr. Prince…
Fölemelt kézzel félbeszakítom.
– Mr. Prince beszélni szeretne velem.
A hangom hallatán Brian kidugja a fejét a SZERKESZTŐ feliratú
szobából.
– Maggie! – kiáltja. – Micsoda meglepetés!
Nem vitatom. Én legalább annyira meglepett vagyok, mint ő, főleg
amikor így szólok hozzá:
– A segítségére van szükségem.
Brian önelégült mosolya szélesebb, mint a csokornyakkendője.
– Miben?
– Szeretnék belenézni az archívumukba.
– Minden, ami a Gazette-ben az elmúlt húsz évben megjelent,
megtalálható az online archívumunkban – jelenti ki, noha jól tudja, hogy
nem azt keresem.
Egy percig némán bámulunk egymásra. Én pislogok először. Nincs túl
sok választásom.
– Segítsen, és exkluzív interjút adok magának. Kérdezhet bármiről.
Brian úgy tesz, mintha fontolgatná az ajánlatot, noha nyilvánvalóan
eldöntötte a választ. Szemének könyörtelen villanása elárulja őt.
– Jöjjön velem.
Azzal egy ajtóhoz vezet a szerkesztőség hátsó folyosóján. Az ajtó egy
kis folyosóra nyílik, amelyen lépcső vezet le a pincébe.
– Ez a hullaház – magyarázza Brian, ahogy haladunk lefelé a lépcsőn. –
Minden régi számunk itt van.
Fölkapcsolja a villanyt, amely halvány fénnyel tölti be a két szobát. A
hosszú fal mentén fémállvány, rajtuk bekötött évfolyamok. Gerincükön a
kiadás éve, 1870-nel kezdődően.
Azonnal kiveszem az 1889-est, Indigo Garson halálának évét.
– Melyikre kíváncsi még? – kérdezi Brian.
Olyan sokszor olvastam a Könyvet, hogy fejből tudom az apám által
említett összes évszámot. Brian kigyűjti őket. Öt kötet négy különböző
évtizedből.
– Mikor csinálhatjuk meg az interjút? – kérdezi, ahogy lerakja a
köteteket egy fémasztalra.
Leülök, és felütöm az első kötetet. 1889.
 – Most.
Míg felrohan az emeletre tollért és jegyzetfüzetért, én magamnál száz
évvel öregebb újságok törékeny példányait lapozgatom. Minthogy a Gazette
mindig is hetilap volt, nem telik sok időbe megtalálni a cikket Indigo
Garsonról:

A VÁROS GYÁSZOLJA A GARSON ÖRÖKÖSNŐT

Megütközöm a főcím csúsztatásain. Az örökösnőnek volt neve, és illett

volna ekként emlegetni. Amellett a főcím a figyelmet Indigóról Bartlebyre
irányítja, mintha egy tizenhat éves halott nem számítana annyit, mint a
város fájdalma.
A cikk éppilyen frusztráló. Kevés részletet árul el Indigo Garson
haláláról, de részletesen elbeszéli, hogy az apja vigasztalhatatlanul
bezárkózott a hálószobájába. A történet java néhány lapszámmal később
jön, ahol egy szobalány a Beléndek-villából azt állítja, hogy William
Garson a ház nevét adó bogyókat vitt fel a lányának. Két héttel később
pedig az a főcím, amit apám is említ a Könyvben:

GARSONT ÁRTATLANNAK NYILVÁNÍTOTTÁK LÁNYA

HALÁLÁBAN

Apám nem hazudott. Mindez igaz volt.

Már a következő, 1926-os kötetnél tartok, amikor Brian visszatér. Egy
polcra fekteti a jegyzetfüzetét, és megkérdezi:
– Készen áll a kezdésre?
Bólintok, miközben átpörgetem a női kalapszalonok hirdetéseivel, Ford
T-modellekkel és a városi Bijou moziban futó legutóbbi filmek képeivel teli
oldalakat. Csak május közepe táján találom meg azt a cikket, ahol a Garson
család egy tagja elhunyt autóbalesetben.
A kettes számú igazság.
– Azt gondolja, hogy az apja ölte meg Petra Ditmert? – kérdezi Brian.
– Azt remélem, nem ő volt.
– De azt gondolja, hogy ő volt?
– Ha azt gondolom, maga lesz az első, aki megtudja. – Kinyitom az
1941-es kötetet. – Következő kérdés.
– Ön szerint a családja Petra halála miatt hagyta ott olyan sietve a
Beléndek-villát?
 – Lehet.
Rátalálok a cikkre a fürdőkádba fulladt családtagról. Harmadik igazság.
A negyedik és ötödik néhány perccel később bukkan elő az 1955-ös és
1956-os kötetekben. Két fizetővendég halála két egymást követő évben.
Közben Brian Prince egyre-másra szegezi nekem a kérdéseket:
– Gondol bármilyen más okra, ami miatt a családja elmenekülhetett a
házból?
– Kísértetek járták – felelem, miközben az 1974-es kötetért nyúlok. –
Nekem legalábbis ezzel magyarázták.
Épp megtalálom a keresett cikket:

HALÁLOS ZUHANÁS A BELÉNDEK-VILLÁBAN

Ekkor Brian a szétterpesztett ujjait az újságoldalra tapasztja,

megakadályozva, hogy elolvassam. Nem számít. A főcím már megerősíti,
hogy apám a Beléndek-villában bekövetkezett egyetlen halálesetről sem
hazudott.
– Nem tartja be az egyezséget – közli.
– De hát éppen interjúvol, nem?
– Az nem interjú, ha nem válaszol a kérdéseimre. Felállok az asztaltól,
és a következő kötetekért indulok.
– Hiszen válaszolok rájuk. Őszintén remélem, hogy nem apám ölte meg
Petra Ditmert. És igen, lehet, hogy az ő halála miatt mentünk el a villából.
Ha ennél pontosabbat akar hallani, mást kell kérdeznie.
– Legalább valamit mondjon, amit felhasználhatunk a következő heti
kiadásban – könyörög Brian, miközben a két évtizeddel korábbi bekötött
évfolyamokhoz kísér. – Egy hiteles idézetet.
Két újabb kötetet ragadok meg, az egyiket huszonöt évvel ezelőttről, a
másikat egy évvel korábbról, és odaviszem az asztalhoz.
– Legyen ez az idézet: „Bartleby valamennyi lakójához hasonlóan a
Beléndek-villában nemrégen tett felfedezés engem is mélyen megráz és
elszomorít. Legmélyebb együttérzésem Petra Ditmer családjának.”
Míg Brian felfirkantja ezt a jegyzetfüzetébe, én kinyitom azt az
évfolyamot, amikor a családom sietve otthagyta a Beléndek-villát. Nem
nehéz megtalálni a menekülésünkről szóló cikket: címe a július 17-i szám
egész főoldalát elfoglalja:

KÍSÉRTETEK A BELÉNDEK-VILLÁBAN
 Az új tulajdonosok életüket féltve menekülnek a történelmi
birtokról

A sztori, amellyel minden kezdődött.

Persze láttam már korábban is. Az internet tele van a cikk másolataival.
A bulvárcímlap és a Beléndek-villa fotója – amely kísértetiesen hasonló a
mostani Gazette címlapján láthatóhoz – örökre fennmaradnak.
Akárcsak annak neve, aki a cikket írta.
– A legfényesebb órám – dicsekszik Brian Prince, ahogy a vállam fölött
átkandikál az oldalra.
– És a legsötétebb az én családomnak – mormolom.
Talán századszor olvasom el a cikket, miközben azon tűnődöm, vajon
hogy alakult volna az életem, ha Brian nem írja meg. Sokkal normálisabb
gyerekkorom lett volna, az egyszer biztos. Nem lettem volna kitaszított.
Nem cukkoltak és gyötörtek volna. Nem szálltak volna rám a rockerek, azt
gondolva, hogy én is egy vagyok közülük.
Esetleg író lettem volna, aminek apám látni akart. Ha nem lett volna ez a
cikk, nem született volna meg a Könyv sem, amelyik a legfőképpen
elriasztott ettől a hivatástól.
Talán a szüleim továbbra is boldog házasságban éltek volna, a családom
pedig ép marad, így a hétvégéimet és a nyaraimat nem töltötte volna ki a
feszültség a két otthon között.
A cikk azonban létezik. Akkor is, ha nem szeretném. Halálom napjáig
összekötnek majd apámmal és amit arról írt, hogy mi történt a Beléndek-
villában.
Megállok egy szó szerinti idézetnél, amit ő mondott Briannek:
– Az emberek nevetni fognak. Bolondnak fognak tartani. De én biztos
vagyok benne, hogy van valami abban a házban, valami természetfölötti,
ami az életünkre tör.
Ennek olvastán önkéntelenül is eszembe jut a beszélgetésem dr.
Weberrel, aki meg volt győződve, hogy igazat beszéltem. Hogy valóban
hittem abban, amit a házban láttam.
Valami mindenképpen kísértette magát.
Összecsapom a kötetet. Nem akarom tovább látni a cikket, noha
valószínűleg emlékezetből tudnám idézni.
Megragadom a másik kötetet, amit a polcról leemeltem. Az előző évet.
 Nem nehéz megtalálni a keresett cikket, annak a dátumát is ismerem.
Odaérve először az egyszerűségében brutális szalagcím üti meg a szemem.

GYILKOSSÁG ÉS ÖNGYILKOSSÁG A BELÉNDEK-VILLÁBAN

Alatta egy fotó a Carver családról, amely újra meg újra előbukkant
tinédzserkorom megszállott guglizásai során. Csak most döbbenek rá,
Carverék mennyire hasonlóak voltak az én családomhoz. Egy kicsit kell
csak megváltoztatni az arcokat, s mintha a szüleim és a magam fotóját
látnám a Beléndek-villában.
De az igazi megdöbbenés csak azután következik, hogy megpillantom a
cikk aláírását.
Brian Prince.
Két család két teljesen más életúttal a Beléndek-villában. És
mindkettőről Brian írt.
A még mindig mögöttem álló riporter felé fordulok. Az interjú csak
most kezdődik. Most viszont én teszem föl a kérdéseket.

JÚLIUS 10.
15. nap
Jess a kukába dobta a szellemtáblát, látványosan jó mélyre
passzírozva azt a szemétkupacban. A tetejére ráöntötte a reggelink
maradékát, zabkását, rántottát és a tányérokról lekapart
pirítósmorzsákat.
– Végeztünk ezzel, Ewan – jelentette ki nyomatékosan.
– Többet egy szót sem szellemekről. Sem a szellemekhez. Ne tegyünk
úgy, mintha minderre nem volna logikus magyarázat.
– Nem tagadhatod, ami történik – vetettem ellene.
– Ami történik, az az, hogy a lányunk minden éber percét
félelemben tölti ebben a házban.
Ezzel nem szállhattam vitába. Az éjszaka legnagyobb részét Maggie
vigasztalásával töltöttük, aki nem volt hajlandó visszamenni a
szobájába. Sírógörcsök és pánikrohamok között elmesélte, hogy aludt,
amikor a szekrény ajtaja kinyílt. Árnyék bácsi lépett ki rajta, leült az
ágya végébe, és azt mondta neki, hogy hamarosan meg fog halni.
A történet soha nem változott, függetlenül attól, hányszor mesélte el.
 Az én reakcióm aggódóbb volt, mint korábban. Meg voltam
győződve arról, hogy valamilyen kísérteties lény lakik a házban, és
féltettem a lányunk biztonságát.
Jessnek más reakciója volt: a tagadás.
– Nem gondolhatod örökké, hogy bármelyikük valóságos volna –
fakadt ki, ahogy kialvatlanul a következő napi munkába készült. –
Amíg csak abba nem hagyod, Maggie mindig azt fogja hinni, hogy
Árnyék bácsi valóságos.
– De hát tegnap este…
– Az agyunk tréfált meg! – kiáltotta Jess, hogy visszhangzott a
konyha.
– Az agyunk nem mozgatja azt az izét a táblán.
– Mi voltunk azok, Ewan. Elsősorban te. Nem vagyok hülye. Tudom,
hogyan működik a szellemtábla. Csupa finom mozdulat és meggyőzés.
Minden, amit a tábla kiírt, az volt, amit te akartál látni.
Jess ebben tévedett. Én nem akartam egyiket sem látni. De akárhogy
is, ez történt. Például egyszer, amikor neki és Maggie-nek már sikerült
elaludnia az ágyunkban összebújva, én még ébren voltam. Először az
ismerős zaj a folyosón.
Kipp-kopp-kipp-kopp.
Ezt a dal követte a fenti dolgozószobából.
„Tizenhat éves…”
A dalt az a zaj szakította félbe, ami mindig 4.54-kor következik.
Puff.
Ezek a zajok valódiak voltak. Tényleg megtörténtek. És választ
akartam kapni arra, mi történik és hogyan lehetne leállítani.
– Mégsem vehetjük semmibe – ellenkeztem.
Jess dühöset kortyolt a kávéból, és a markában szorongatott
bögrére bámult.
– Mindig van választásunk – közölte. – Például választhatom azt,
hogy figyelmen kívül hagyom azt a késztetést, hogy a fejedhez vágjam
ezt a bögrét. Ez lenne a racionális választás. Így megőrizném a békét, és
megelőzném azt a mocskot, amit valamelyikünknek fel kellene
takarítania. Így akarom én kezelni ezt a helyzetet. De ha te továbbra is
azt gondolod, hogy ezt a házat kísértetek járják, az olyan, mint ez.
Figyelmeztetés nélkül dühösen felém hajította a bögrét. Az átrepült
a szobán, kávécseppeket permetezve széjjel, mielőtt összetört volna a
falon.
– A választás a tiéd – nyomatékosította. – De biztos lehetsz benne,
hogy ha tiéd a rossz választás, akkor nem segítek összetakarítani a
mocskot.

***
Jess elment munkába. Én feltakarítottam a bögre cserepeit és a
kávéfoltokat. Éppen csak bedobtam a szemétbe a törmeléket, amikor a
csengők megszólaltak a falon.
Négy is.
Először az Indigo-szobáé. Nem nagy meglepetés.
Mindig ez volt a legaktívabb.
Aztán az első sor ötödik csengője, a szaloné.
Utána az első sor utolsó csengője, amely kétszer csengetett. Két
rövidet gyors egymásutánban.
Utoljára a második sor harmadik csengője szólalt meg, egyetlen
rövid csengéssel.
A csengés ugyanígy folytatódott tovább. Négy csengő, összesen
ötször. Újra meg újra, meghatározott mintával. Miután egy darabig
figyeltem a kombinációt, sejteni kezdtem, hogy nem lehet véletlenszerű
a kísérteties csengetés.
Mintha egy kód lett volna. Mintha a csengők – akárki mozgatta is
őket – mondani akartak volna valamit.
Kikotortam a szellemtáblát a kukából, letörölve róla egy makacs
zabkásafoltot, mielőtt az asztalra tettem. Miközben a csengők
folytatták kóddalukat, rájöttem, hogy nem más, mint egy falméretű
szellemtábla. És ha egy-egy betűt rendelek a csengőkhöz,
kihámozhatom, mit akarnak mondani. Ehhez először is leszűkítettem
az ábécét, tehát nem vettem figyelembe az ékezetes és a kettős betűket,
kihagytam a q-t, továbbá az utolsó három betűt, az x-et, az y-t és a z-t
az utolsó csengőhöz rendeltem.
Az első sor első csengője A volt. Folytattam a betűk hozzárendelését
az első soron át, amely L-lel végződött. Aztán a második sorban
kezdtem, amely M-mel kezdődött.
Semmi sem szavatolta, hogy működni fog. Sőt azt gondoltam, nem
fog. Nevetséges azt gondolni, hogy egy kísértet szavakat pötyög nekem,
hogy dekódoljam őket. Egyáltalán, nevetséges a kísértetekben hinni. De
minthogy ezen a lehetetlenségen már rég túlléptem, úgy döntöttem,
nyitott leszek minden lehetőség iránt.
Megszólalt az első csengő:

H
A második ugyancsak az első sorban volt:

E
Aztán jött az a csengő, amelyik mindig kétszer szólt. Az első sor
utolsó előttije:

LL
Amikorra a második sorban is megszólalt egy csengő, már
kitaláltam, melyik betűt jelöli, s ezzel a teljes szót is:

HELLÓ
– Helló! – válaszoltam, figyelmen kívül hagyva az olyan abszurd
tényeket, hogy nem csupán egy szellem üzenetét betűzöm ki, de most
még beszélek is a szellemhez. – Ki az?
A csengők ismét megszólaltak, ezúttal más sorrendben.
Először az első sorban:

C
Másodszor a második sorban:

U
Különféle csengők szólaltak meg, kiadva a nevet, amelyet már egy
ideje sejtettem.

CURTIS CARVER
– Curtis, beszéltél a lányommal tegnap éjjel?
 Megszólalt az első sor egyik csengője, ezt két másik követte
ugyanebben a sorban és egy negyedik a második sorban:

IGEN
– Azt mondtad neki, hogy meg fog halni? Ugyanazok a csengők
ugyanabban a sorrendben.

IGEN
Nagy lélegzetet vettem, nekikészülve a kérdésnek, amelyet nem
akartam feltenni, de muszáj volt.
– Meg akarod ölni a lányomat?
Szünet következett, amely talán ha öt másodpercig tartott, de egy
órának tűnt. Ezalatt belegondoltam, mit tett Curtis Carver a saját
lányával. A párna az arcán, miközben aludt. Milyen szörnyű lehetett
neki, ha felébredt közben, és hát biztos vagyok benne, hogy mielőtt
meghalt volna, Katie Carver felébredt. Elképzeltem, hogy ugyanez
történik Maggie-vel, és elfogott a pánik.
Akkor megszólalt a csengő. Második sor eleje:

N
Aztán két csengő, az egyik az első sorban, a másik a második sor
legelején:

E
Fellélegeztem. Hosszú, nehéz, megkönnyebbült lélegzettel, miközben
eszembe jutott egy újabb kérdés. Valami, amire eddig sosem
gondoltam, mert tudni véltem rá a választ, amióta beköltöztünk a
Beléndek-villába. De miután láttam ennek a három csengőnek az
üzenetét, kételkedni kezdtem a válasz helyességében.
– Curtis – kérdeztem –, te ölted meg a lányodat?
Ismét szünet. Aztán három csengetés. Egyetlen is elég lett volna a
nap hátralévő részére. Curtis Carver válasza abszolút egyértelmű volt.
NEM
 Tizennyolc
– Nem tudtam, hogy maga írta az eredeti cikket Curtis Carverről –
jegyzem meg.
– Én bizony – vigyorodik el Brian Prince úgy, hogy felfordul tőle a
gyomrom. Még büszke is a kreálmányára. – Az volt az első nagy sztorim.
Visszatekintek a cikkre, mert szívesebben nézem a Carver családot Brian
morbid pedantériájánál.
– Mennyire emlékszik arra a napra?
– Nagyon – feleli Brian. – Ahogy említettem, eléggé új voltam a
Gazette-nél, noha egész életemben Bartlebyben éltem. Az újság jelentősebb
volt akkor. Minden újság jelentősebb volt azokban az időkben. Minthogy
egy csomó veterán riporter dolgozott még nálunk, engem az apró-cseprő
ügyekre állítottak rá. Kutyakiállítás és süteményverseny. Néhány nappal a
gyilkosság előtt interjút készítettem Marta Carverrel. Végigvezetett a
Beléndek-villán, és elmondta, mi mindent tervez azzal a hellyel. Szerettem
volna hasonló sztorit készíteni az ön anyjával is, de a családja nem maradt
ott elég hosszan, hogy lehetőségem legyen erre.
– Gondolom, a bejárás közben nem találkozott szellemekkel.
– Eggyel sem. Na, az lett volna a nagy sztori!
– Milyen volt Marta Carver önnel?
– Kedves. Barátságos. Beszédes. Határozottan boldognak látszott. –
Brian szünetet tart, gondolkodó kifejezés ül az arcára. A nap folyamán
először látszik majdnem emberinek.
– Sokszor jut eszembe az a nap. Hogy talán az volt élete egyik utolsó
boldog napja.
– Soha nem ment újra férjhez? Vagy nem született több gyereke?
Brian a fejét rázza.
– El sem hagyta a várost, ami tulajdonképpen mindenkit meglepett. A
legtöbben úgy vélték, hogy elköltözik valahová, ahol senki nem tudja, ki ő
és mi történt vele.
– Maga szerint miért maradt itt?
– Azt hiszem, hozzászokott ehhez a városhoz – találgatja Brian. – Katie
a templom mögötti temetőben nyugszik. Talán azt gondolta, ha elköltözik,
magára hagyja a lányát.
Ismét a nyitott újságoldalra nézek. Curtis Carver külön áll a családjától.
– Curtist nem temették vele?
 – Őt elhamvasztották. Marta kérésére. Úgy hírlik, hogy a hamvait a
szemétbe dobta.
Az urna apám hamvaival egy szekrény hátsó polcán áll a bostoni
lakásomban, még mindig abban a dobozban, amelyben a temetkezési
vállalat átadta a szertartás után. Azt terveztem, hogy a bostoni kikötőben
szórom szét valamikor ezen a nyáron. Ha bebizonyosodik, hogy ő ölte meg
Petra Ditmert, akkor feladom ezt a tervet, és Marta Carvertől merítek
ötletet.
– Nehéz lehet neki – jegyzem meg. – Még ennyi év után is.
– Minden városnak van olyan lakója, akivel valami nagy rossz történt.
Akit mindenki sajnál – vélekedik Brian. – Bartlebyben ez Marta Carver.
Méltósággal viseli, ezt meg kell hagyni. A legtöbb embert tönkretette volna,
amin ő keresztülment. A város felnéz rá ezért. Különösen most.
Erre nem gondoltam. Hogy a Beléndek-villa újabb hírei Marta Carvert is
érintik. Újabb halott lányt fedeztek fel abban a házban, ahol az ő lánya is
meghalt. Ez biztosan sok rossz emléket hoz újra felszínre.
– Apám azt írta, hogy Marta a legtöbb holmiját a Beléndek- villában
hagyta. Igaz ez?
– Valószínűleg – feleli Brian. – Soha nem ment vissza abba a házba. Ezt
biztosan tudom. Amikor felfedezte a halott férjét és lányát, Marta
hisztérikusan hívta a rendőrséget. Amikor kiértek, kábultan találtak rá a
bejárati tornácon, és kórházba vitték. Egyik barátjától tudom, hogy soha
többé nem tette be a lábát a Beléndek-villába.
A fénykép fölé hajolok, Marta Carver arcát tanulmányozom. Nem sokat
látni rajta. A vonásai elmosódottak. Öreg nyomdafestékfoltok. De története
van.
– Mennem kell – állok fel az asztaltól, hátrahagyva az újság bekötött
évfolyamait a múltból. – Köszönöm a segítséget.
– Köszönöm az interjút – feleli Brian, ujjaival idézőjeleket húzva a
levegőbe, hogy kiemelje a szarkazmusát.
Úgy teszek, mintha nem látnám. Sürgősebb dolgom van. Valami, amit
reméltem, hogy kihagyhatok. De nem kerülhetem meg.
Beszélnem kell Marta Carverrel. A Beléndek-villáról.
És arról, hogy az ő története mennyivel közelebb áll az apám
változatához, mint bárki gondolná.

***
 Ebédidő van, alig járnak emberek az utcán. Valaki belép a szusibárba, a
szomszéd vegán étteremből egy nő lép ki sok elviteles csomaggal. De
Marta Carver pékségét keresik fel a legtöbben. Odakint emberek lepik el a
kávézóasztalokat, mobiltelefonjaikat nyomogatva és jeges kávét szürcsölve.
Odabent hosszú sor áll, a vége az ajtón kívül kígyózik a madaras fal előtt.
Amikor én kerülök sorra, Marta ugyanazzal a formális udvariassággal
köszönt, mint korábban.
– Mit parancsol, Miss Holt?
Most jut eszembe, hogy valami tervet kellett volna készítenem, mielőtt
ide jövök. Vagy legalább gondolkodnom kellett volna, hogy mit mondjak.
Ehelyett ügyetlenül habozok, mielőtt kibökném:
– Szeretném megkérdezni, hogy beszélhetnénk-e. Valahol kettesben.
Nem árulom el, miről, és Marta sem kérdez rá. Tudja. A nagy kérdés az,
rááll-e. A Könyv miatt minden oka megvolna arra, hogy ne tegye. Ezért
lepődöm meg, amikor hevesen rábólint.
– Én is szeretném.
– Igen?
Meglepettnek tűnhetek, mert úgy is érzek, valószínűleg ezért teszi hozzá
Marta:
– Nagyon hasonlóak vagyunk, Maggie. Mindkettőnket a Beléndek-villa
határoz meg.
A mögöttem álló vendég torokköszörüléssel jelzi a türelmetlenségét.
– Majd később visszajövök. Ha a pékség bezárt.
– Elmegyek én magához – válaszolja Marta. – Hiszen tudom az utat.
Azonkívül ideje újra szembenéznem azzal a hellyel.
Jobban fogom érezni magam, ha tudom, hogy ott van velem.
Megkönnyebbült érzéssel hagyom el a pékséget. Ez jobban ment, mint
vártam.
Szerencsésnek érzem magam azért is, hogy a Gazette-ből való hirtelen
távozásom után Brian Prince nem döntött úgy, hogy követ. Ha így tett
volna, egy másik vaskos sztorira talált volna.
Marta Carver vissza akar térni a Beléndek-villába.

JÚLIUS 11.
16. nap
 Miután Jess elment dolgozni, rávettem Petra Ditmert, hogy néhány
órán át vigyázzon Maggie-re. Nem szívesen vállalta. Érthető, azok után,
amit a legutóbb a villában átélt. Csak akkor állt rá, amikor
megdupláztam szokásos óradíját.
Míg Petra Maggie-re felügyelt, én elmentem Marta Carver belvárosi
pékségébe. A pult mögött állt, arcán udvarias mosollyal:
– Mit parancsol, Mr. Holt?
– Szeretnék beszélni magával.
Marta a mögöttem álló vevők felé intett a fejével.
– Sajnálom, de most nagyon elfoglalt vagyok.
– Fontos lenne. Arról az időszakról, amikor a Beléndek- villában
laktak.
– Nem szívesen beszélek arról az időről.
A válla megsüllyedt, mintha szó szerint lenyomná a bánat súlya. Azt
gondoltam, békén hagyom. Volt már elég baja, nem akartam ezeket
szaporítani. Nekem lett volna szükségem a beszélgetésre, hogy jobban
értsem, mi folyik a Beléndek-villában.
– A lányom miatt aggódom – tettem hozzá mégis. – Különös
dolgokat lát. Próbálom megérteni őket, de nem megy.
Marta gerince hirtelen kiegyenesedett. Még egy pillantást vetett a
mögöttem álló vevőkre, majd odasuttogta:
– Találkozzunk a könyvtárban tíz perc múlva.
Odamentem. Az olvasóteremben várakoztam. Marta pontosan tíz
perc múlva érkezett, még a kötényét se vette le. A szemüvegén lisztpor
ült, ami azt az érzést keltette, mintha hóviharon kelt volna át.
– Mesélje el, mit tapasztal a lánya!
– Dolgokat lát. Amikor maga és a családja a Beléndek- villában
éltek, tapasztalt bárki bármi különöset?
– Milyen különöset?
– Szokatlan jelenségeket. Megmagyarázhatatlan hangokat.
– Azt gondolja, hogy a házban kísértetek járnak?
– Igen. – Kár lett volna tagadni. Pontosan ezt gondoltam. – Azt
hiszem, természetfölötti lények vannak a Beléndek-villában.
– Nem, Mr. Holt – felelte Marta –, soha nem tapasztaltam semmit,
ami szellemek jelenlétére utalt volna.
– És Katie vagy Curtis?
Marta szeme összeszűkült családjának említésére.
 – Nem hiszem – felelte. – A férjem azt állította, hogy valami
kopogást hall az előszobában éjjel, de biztos vagyok benne, hogy a
vízvezeték volt az. Öreg ház, tudja.
Azt hiszem, ugyanazt hallottam én is a hallból.
Kopp-kopp-kopp.
Azt hittem, Curtis Carver nyughatatlan szelleme az, de ha már ő is
hallotta, akkor bizonyára valami más. Vagy valaki más.
– A lánya… – kérdezte Marta –, beteg?
– Fizikálisan nem. Szellemileg talán. A maga… – Visszafogtam
magam, hogy ne említsem Katie nevét. Ahogyan az első említésére
reagált, abból kitaláltam, jobb, ha nem próbálkozom vele még egyszer.
– A maga lánya beteg volt?
– Igen, – bólintott Marta. – Nagyon beteg. Folytonos gyengeség,
hányinger. Nem tudtuk, mi az oka. Orvosról orvosra cipeltük, remélve,
hogy valamelyikük meg tudja mondani, mi baja van. Még
onkológushoz is elmentünk vele, azt gondolva, talán valamiféle rák.
Tanácstalanul állni egy beteg gyerek előtt minden szülő rémálma.
Már engem is megcsapott ez, amikor dr. Weberhez vittem Maggie-t. De
amiről Marta beszámolt, az sokkal súlyosabb volt.
– Minden tesztje negatív volt. Papíron Katie tökéletesen egészséges
gyermek volt. Valami diagnózishoz hasonlót csak egy orvos mondott,
hogy talán penész lehet a házban. Valami, amire Katie allergiás, mi
viszont nem. Meg is szerveztük a ház kivizsgálását, de erre már nem
került sor.
Nem folytatta, rám hagyva, hogy kitaláljam az okát.
– Megértem, milyen nehéz erről beszélnie – jelentettem ki. – De nem
mondaná el, mi történt aznap?
– A férjem megölte a lányomat, aztán önmagát is.
Marta Carver merőn nézett a szemembe, mintha szuggerálná, hogy
fordítsam el a tekintetemet.
Nem fordítottam el.
– Szeretném tudni, hogyan történt.
– Nem látom be, miben segíthetne magának, ha leírnám életem
legszörnyűbb napját.
– Nem nekem segítene – tiltakoztam. – A lányomnak. Marta apró
biccentéssel válaszolt. Meggyőztem.
 Mielőtt beszélni kezdett, az asztalra fektette a két tenyerét. Minden
érzelem elhagyta az arcát. Értettem, mit csinál: megpróbál távolságot
tartani, míg elmeséli a családja pusztulását.
– Először Curtist találtam meg. – A hangja is megváltozott.
Élettelenné, szinte hideggé vált. Egy másik rejtőzködési technika. – A
harmadik emeleten volt. A dolgozószobájában. A barlangjában, ahogy
ő hívta. Nők nem léphettek be oda. Nevetségesnek tartottam volna ezt,
ha a Beléndek-villa nem lett volna olyan nagy. Volt hely bőven
mindannyiunknak. Aznap reggel valami zajra ébredtem Curtis
szobájából. Amikor láttam, hogy üres a helye mellettem az ágyban,
aggódni kezdtem. Azt gondoltam, talán elesett. Felszaladtam a lépcsőn
a harmadik emeletre, nem is gondolva, hogy az az élet, amelyet
ismertem és szerettem, most ér véget. Megláttam Curtist a padlón, és
tudtam, hogy halott. Szemeteszacskó volt a fején, öv a nyakán, és nem
mozdult. Lehet, hogy sikoltottam, ebben nem vagyok biztos.
Emlékszem, kiabáltam Katie-nek, hogy hívja a 911-et. Amikor nem
válaszolt, visszaszaladtam a második emeletre, azt kiáltozva, hogy
keljen fel, szükségem van a segítségére, és hogy semmilyen
körülmények között ne menjen fel a harmadikra. – Kis szünetet tart,
majd folytatja: – Bele se gondoltam, miért nem válaszol, amíg csak
néhány lépésre nem voltam a hálószobája ajtajától. Akkor villant
belém. Hogy talán ő is halott. Már tudtam, mielőtt az ajtóhoz értem
volna. És amikor benyitottam, ott feküdt, mozdulatlanul. És egy
párna…
A fájdalom mint egy balta vágta el a hangját. Arcának maszkszerű
kifejezése összetört. A fájdalomnak, szomorúságnak és kimerültségnek
valami szívet tépő kombinációja vette át a helyét.
– Nem tudom folytatni… Bocsásson meg, Mr. Holt.
– Én kérek bocsánatot. Nem kellett volna forszíroznom. Még valamit
azonban meg akartam tudni. Nehezen kérdeztem rá, mert tisztában
voltam azzal, hogy csak fokozza Marta fájdalmát.
– Egyetlen utolsó kérdésem volna még.
– Micsoda? – kérdezte Marta, érthető kimerültséggel.
– Azt mondta, egy hang ébresztette fel a harmadik emeletről.
– Igen. Később rájöttem, hogy Curtis testének a hangja lehetett,
ahogy a földre zuhant. Egy hangos, rettenetes puffanás.
– Tudja, mikor történt?
 – Amikor észrevettem, hogy Curtis nincs az ágyban, az órára
néztem. Reggel négy óra ötvennégy perc volt.
Gondoltam. Mégis kilelt a hideg a hallatán.
A Beléndek-villa nem felejt, jelentette ki Hibbs. És így is volt.
Emlékezett a legfontosabb mozzanatokra, és megismételte őket.
Csak azt szerettem volna megérteni, miért teszi. Kellett lennie valami
okának, amiért minden reggel hallottam odafentről azt a rettenetes
puffanást. Ahogy kellett lennie valami okának a csengetésnek és az
Árnyék bácsinak nevezett férfi visszatérő látogatásának Maggie-nél.
Azt mondta, hogy ebben a házban mindannyian meg fogunk halni.
Így, a lányom tolmácsolásában fenyegetésnek hangzott. Hogy Curtis
Carver elvadult szelleme kárt akar tenni bennünk.
De akkor miért nem tette meg eddig? Ehelyett megpróbált
kommunikálni velünk. Ez azt sugallta a számomra, hogy egyáltalán
nem fenyegetni akart.
Ellenkezőleg, figyelmeztetni.
– A férje a folyosói kopogáson kívül valami más gyanúsat is
tapasztalt? – kérdeztem Martát.
– Mondtam már, hogy nem.
– És soha nem említette, hogy valami nyomasztót érez a házban?
– Nem.
– Vagy hogy bármi módon aggódik a biztonságukért?
Marta összefonta a kezét, úgy válaszolt:
– Nem. És örülnék, Mr. Holt, ha elárulná, mire gondol.
– Hogy valaki vagy valami más ölte meg a férjét és a lányát.
Marta Carver akkor sem döbbent volna meg jobban, ha pofon
vágtam volna. Arcából minden vér kifutott. A kinézete olyan ijesztőre
változott, hogy egy pillanatra megrémültem, nem fog-e holtan összeesni
ott, a könyvtár közepén. De aztán magához tért, és azt sziszegte:
– Hogy merészeli?
– Bocsánatot kérek – szabadkoztam. – Csak elkezdett
körvonalazódni bennem, hogy ami aznap történt, talán nem az, amit
hisz, hogy történt.
– Maga csak ne mondja meg nekem, mit tudok és mit nem tudok a
családom pusztulásáról – förmedt rám Marta hangsúlyozott undorral.
– Honnan tudná maga jobban nálam, hogy mi történt?
 Haboztam, tudván, hogy amit mondani készülök, óriási
ostobaságnak hangzik. Sőt őrültségnek. Hogy ne is említsem a
mélységes tapintatlanságot vele szemben.
– A férje mondta nekem.
Marta nyílként pattant fel a székről. Felülről nézett rám, arcán düh
és szánalom tükröződött.
– Tudtam, hogy naiv, Mr. Holt. Nyilvánvaló volt ez attól a perctől
fogva, hogy hallottam a Beléndek-villa megvásárlásáról. Amit nem
tudtam egészen eddig a percig, az az, hogy kegyetlen is.
Hátat fordított, és távozott. El az asztaltól, ki az olvasóteremből, s
végül ki a könyvtárból.
Én az asztalnál maradtam, átérezve Marta szavainak teljes súlyát.
Igen, kegyetlenség volt részemről kérdésekkel terhelni őt. És igen, talán
naiv voltam Curtis Carver szándékait illetően. De valami történt a
Beléndek- villában. Egy újabb ismétlődés és emlékezés. Akár naiv
voltam, akár nem, úgy hittem, hogy Curtis Carver meg akar menteni
minket ugyanattól a sorstól, mint ami az ő családját sújtotta. Hogy
elkerüljem, meg kellett tudnom, ki volt a bűnös.
Bűntudattal hagytam el én is a könyvtárat. Kifelé menet elhaladtam
William Garson portréja előtt.
Megállva konstatáltam, hogy nem csak Mr. Garson lágyabb
arckifejezése más a villában található képhez képest.
Ezen egy sétapálcát is szorított a jobb kezében. Meredten bámultam,
minden részletét magamba szíva.
Az elefántcsont pálcát. Az ezüstmarkolatot. Azt, hogy milyen erősen
szorítja William Garson, mintha soha nem akarná elengedni. A látvány
emlékezetembe idézett egy hangot, amelyet oly gyakran hallottam az
előző napokban.
Kopp-kopp-kopp.
Hideg futott végig az egész testemen, éppolyan hideg, mint aznap
este, amikor először hallottam a lemezjátszót. Nem, gondoltam.
Nevetséges vagy. William Garson szelleme nem járkál a Beléndek-
villában, nem az ő sétapálcája kopog fel-le a lépcsőkön.
De a hideg bennem maradt akkor is, amikor kiléptem a júliusi
melegbe, és a kopogás egészen hazáig visszhangzott a fejemben.
 Tizenkilenc

Marta Carver közvetlenül napnyugta előtt érkezik, szégyenlős mosollyal

és süteménnyel.
– A pékségből van – magyarázza. – Minden reggel frisset sütünk,
úgyhogy ami estére marad, a barátaimnak adom.
Őszintén meghatódva elfogadom a váratlan ajándékot.
– Ezek szerint barátok vagyunk?
– Azt remélem, azok tudunk lenni, Maggie. Nekünk… – megáll,
bizonytalan benne, miként fogadom, ami most következik – több közös
vonásunk van, mint sok más embernek.
Ezt olybá veszem, hogy bűnösnek tartja az apámat. Lehet, hogy igaza
van, bár én kezdek kételkedni benne. Az a tény, hogy a Könyv szinte
minden részletében igaznak bizonyult, azt sugallja, hogy valaki más okozta
Petra Ditmer halálát.
Vagy valami más.
Valami, ami mélyen megrémít.
Ha valaki egy hete azt mondta volna, hogy hinni kezdek a Könyvben,
bolondnak neveztem volna. De most, életemben először, úgy hiszem, hogy
apám tudott valamit, aminek én még csak a sejtése közelében járok.
Azt remélem, Marta Carver segíthet nekem átlépni ezt a határt.
– Finomnak néz ki – mondom, a süteményre nézve. – Jöjjön be, eszünk
egy falatot belőle.
Marta nem mozdul. A Beléndek-villa ajtajára bámul. Fekete szeme
félelemtől csillog kerek szemüvege mögött. Félelme láttán annyira
megkönnyebbülök, hogy lelkifurdalásom lesz tőle. A saját félelmemet
igazolja.
– Azt hittem, képes leszek bemenni – szabadkozik. – Szeretnék bemenni.
Hogy megmutassam ennek a háznak, nem félek tőle. Hogy képes erre,
Maggie?
– Azt mondtam magamnak, hogy ami itt történt, az nem volt igaz.
– Nekem nem adatott meg ez a fényűzés.
– Akkor hát beszélgessünk kinn. Csak hadd vigyem be ezt. Beviszem a
sütit a konyhába, és két üveg sörrel térek vissza.
Noha nem tudom, Marta iszik-e, világos, hogy szüksége van valamire a
látogatás túléléséhez. A tornácon ülve elfogadja az üveget, és tétova kortyot
iszik belőle. Látom a gyűrűket az ujján – egy menyasszonyi és egy esküvői
karikagyűrűt –, és eszembe jut, amit Brian Prince mondott, hogy soha nem
ment újra férjhez. Elképzelni se tudom, milyen magányos lehetett az elmúlt
huszonöt évben.
– Ne haragudjon – szólal meg Marta egy újabb, hosszabb korty után. –
Azt hittem, elég bátor vagyok hozzá, hogy bemenjek. De ennek a háznak
megvan a maga hatalma. Nem tudom kiverni a gondolataimból, noha
szeretném elfelejteni mindazzal együtt, ami itt történt.
Tósztra emelem az üvegemet.
– Jól ismerem az érzést.
– Gondoltam – bólint egyetértően Marta. – Ezért örülök, hogy benézett
ma a pékségbe. Igazából vártam is. Szinte már én kerestem magát, de az
elmúlt néhány nap eseményei után nem tudtam, hajlandó lenne-e beszélni
velem. Sok mindenről kellene.
– Kezdjük apámmal – javaslom.
– Azt szeretné tudni, igaz-e az a könyv. Legalábbis az én szerepem
benne.
Marta úgy néz rám, mintha arra volna kíváncsi, meglep-e, hogy olvasta a
Könyvet. Meglep.
– Az ügyvédem tanácsára olvastam – magyarázza.
– A maga szerepe igaz benne?
– Bizonyos mértékig igen. Pontosan úgy találkoztam az apjával, ahogy
leírta a könyvben. Ő jött el a pékségbe, s aztán én hozzá a könyvtárba.
– Miről beszéltek?
Marta a melléhez szorítja az üveget. Olyannak tűnik tőle, mint aki
petrezselymet árul egy táncos mulatságon. Félénknek és bizalmatlannak.
– A nagy része bekerült a könyvbe. A házban töltött időszak. Hogy mi
történt azon a szörnyű napon. Azt mondta, egy könyvön dolgozik a
Beléndek-villáról. Ezért álltam rá a beszélgetésre. Azt akartam, hogy tudja
az igazat. A valóságot meséltem el mindenről, Katie betegségétől odáig,
hogyan fedeztem fel az ő és Curtis holttestét.
– És az, amit apám gondolt, hogy nem a férje tette?
– Erről sosem beszéltünk – jelenti ki Marta. – Az teljesen fikció.
Az üveg mélyét bámulom. Apám miatt szégyellek Marta szemébe nézni.
– Bocsánatot kérek apámért. Ezt rosszul tette.
Apámnak Curtis Carverről írott bekezdése az egyik oka, amiért annyit
harcoltam a Könyv hagyatékával. Egy dolog kitalálni egy fikciót és igaznak
beállítani. A bulvárlapok hetente megcsinálják. De valaki más történetét
átírni egészen más dolog. Azáltal, hogy nyilvánosan azt állította, Curtis
Carver nem is ölte meg a saját lányát és önmagát, apám annyira kiforgatta
Marta tragédiáját, hogy fikcióba csapott át. Az a tény, hogy Marta eljött ide,
a megbocsátás magasabb szintjéről tanúskodik.
Ezért annyira fájdalmas most azt gondolnom, hogy mégiscsak van
valami igazság abban, amit apám írt. Nem csupán az, hogy a Beléndek-
villát kísértetek járják.
Hanem minden más is.
Az a hely nem biztonságos. Legalábbis neked nem.
– Említette valaha apám a szellemeket? – kérdezem.
– Ó, persze – feleli Marta. – Addigra már a családja sztorija benne volt a
hírekben.
– Az után beszéltek, hogy mi eljöttünk a Beléndek-villából?
– Körülbelül két héttel utána – számolgatja Marta. – Azért emlékszem
rá, mert a vásárlók a pékségben csak erről beszéltek. Aggódtak, hogy fáj
nekem a Beléndek-villát újra a hírekben látnom.
– És fájt?
– Először igen – ismeri el. – De kíváncsi voltam arra is, hogy mit élt át
ott a családja.
– Miért?
– Mert nem lennék meglepődve, ha a házat tényleg kísértetek laknák. –
Marta hátrébb lép a tornácról, hogy tekintetével befogja a Beléndek-villa
bejáratát. A ház tükörképe betölti szemüvegének lencséjét, eltakarva a
félelemmel vegyes kíváncsiságot, ami bizonyára ott ül a szemében. – Én
nem hiszek a kísértetekben. De ez a ház és mindaz, ami itt történt, képes
lenne megváltoztatni a véleményemet.
Én a tornácon maradok, onnan nézem, ahogy ő a Beléndek- villára
pillant. Most kell feltennem a mindent vagy semmit kérdést, amelyikből
Marta Carver azt gondolhatja, hogy pont olyan vagyok, mint az apám.
Kegyetlen.
– Gondolt már rá, akár csak egy percig is, hogy apámnak igaza volt? –
kérdezem. – Abban, amit a könyvben felvetett. Mi van, ha nem a férje ölte
meg a lányukat?
Dühkitörést várok, de épp az ellenkezője történik. Marta a tornácra
visszatérve szorosan átölel.
 – Ó, Maggie, tudom, mit érez most. Én is éreztem ezt. Hogy szeretne az
ember elhinni bármit, csak azt nem, ami ott van a szeme előtt. Hónapokig,
sőt évekig dédelgettem azt a fűszálnyi reményt, hogy nem Curtis tette.
Hogy nem lehetett ekkora szörnyeteg. De ő tette, Maggie.
– Miért ilyen biztos benne?
– Hagyott egy üzenetet. Nem került bele a hivatalos rendőrségi
jegyzőkönyvbe, ezért az újságcikkekbe sem. Curtis depressziós volt, amiről
akkoriban nem beszéltek annyit, mint manapság. Katie betegsége végzetes
spirálba taszította. Azt írta, nem bírja tovább. Hogy véget akar vetni Katie
és önmaga szenvedésének. A rendőrök megerősítették, hogy az ő kézírása
volt, a bűnügyi szakértők pedig azt, hogy ő ölte meg Katie-t és önmagát.
Szünetet tart, mintha ezek a szavak minden erőt kivettek volna belőle.
Belőlem mindenképpen. Alig tudok lélegzethez jutni.
– Nehéz elfogadni, hogy valaki, akit szerettél, ilyen kegyetlenségre
képes – mondja végül Marta.
Nekem még nehéz erre az útra lépnem. Hogy is tehetném, amikor oly
sok minden, ami aznap éjjel történt, az ismeretlenség homályában maradt?
Közben Marta magához tért, és így folytatja:
– Mindig kíváncsi voltam rá, miért írta meg az apja azt a könyvet.
Mindig furdalt a kíváncsiság, miért tér el valaki ennyire a valóságtól, miért
terjeszt ilyen hazugságokat. Csak most, amikor hallottam, hogy megtalálták
a Ditmer lányt a Beléndek-villában, állt össze a kép. Ezzel a könyvvel
igazolta magát.
– Igazolta? Mit?
– Hogy megölte őt – nyugtázza egyszerűen Marta. – Azáltal, hogy
felmentette a férjemet a könyvében, magát is próbálta felmenteni. Csakhogy
egészen mostanáig senki sem tudta, miféle bűne volt.
Nem találok hibát a gondolatmenetében. Valóban, utólag nézve az egész
Könyv egyfajta gyónás. Apám odáig elment, hogy rámutatott a padlónak
arra a darabjára is, ahol Petra teste rejtőzött, mintha azt kívánná, hogy
nézzünk oda.
– Nem hibáztatom magát ezért, Maggie. Semmiért, amit az apja mondott
vagy írt. Azt is értem, miért műveli ezt az árverési webhelyeken.
A beszélgetésünk alatt talán már huszadszor nézek totális döbbenettel
Martára.
– Mit? Milyen webhelyeken?
 – Hát hogy online árulja a dolgokat. A Beléndek-villából. Hiteles
beléndek-villabeli szuveníreket. Maga nevezi így őket.
– De én semmi ilyesmit nem csinálok.
– Valaki pedig csinál – jelenti ki Marta. – Sokan hívták fel már rá a
figyelmemet, köztük az ügyvédem is. Ő azt tanácsolta, pereljem be magát,
amiért anyagi hasznot kovácsol a tragédiámból.
Előhúzom a zsebemből a mobilt, és megnyitom a böngészőt.
Három keresőszó – Beléndek-villa szuvenírek –, és máris az árverési
webhelyen vagyok, ahol legalább egy tucat tárgy kínálja magát az eladó
kifejezésével „Amerika legkísértettebb házából”. Végigfutok a kínálaton:
töltőtoll, több tányér, egy pár gyertyatartó, a legutóbb felkerült tárgy egy
ezüst papírvágó kés.
Rákattintok a képre, felnagyítom, a nyelét vizsgálom. Az ezüstbe vésett
W. G. monogram láttán tudom, hogy az eladó nem hazudik. A papírvágó
kés ugyanaz, mint amelyik eltűnt a Beléndek-villából.
És már pontosan tudom, ki vitte el.
– Bocsánat – mondom hirtelen –, mennem kell.
– Valami rosszat mondtam? – kérdezi Marta.
– Nem, ellenkezőleg. Sokkal többet segített, mint gondolná. Marta zavart
arckifejezést ölt, ahogy az autójához kísérem.
Megköszönöm neki a süteményt, és megígérem, hogy később mindent
megmagyarázok. Most viszont beszélnivalóm van egy szellemmel.
Vagy, hogy pontosabb legyek, egy kukkolóval.

JÚLIUS 12.
17. nap
Nem beszéltem Jessnek semmit a csengőkről, sem a Marta
Carverrel való találkozásomról, sem arról a félelmemről, hogy valami
szörnyű dolog készül a Beléndek-villa falai között. Tudtam, hogy nem
akarná meghallgatni. Ő már elhatározta, hogy minden, ami itt történik,
ha nem is normális, de legalább jóindulatú. A tagadás hatalmas erő, és
Jess teljesen átadta magát neki.
Miután Jess munkába ment, átmentem Maggie-vel Elsa Ditmer
házához, hogy ismét rávegyem Petrát a gyerekvigyázásra. Petra helyett
azonban Elsa nyitott ajtót. Nem beszéltünk az ott alvás éjszakája óta, és
ideges hanghordozásában még a harag maradványait véltem felfedezni.
 – Szüksége van valamire, Mr. Holt? – kérdezte, nem rám, hanem a
lányomra nézve.
Előadtam, hogy néhány órát dolgoznom kellene, és hogy Petra
esetleg vigyázhatna addig Maggie-re.
– Petra büntetésben van – közölte Elsa, nem részletezve, miért.
Az azonban világos volt, hogyan. Petra hangja valahonnan a ház
mélyéről szűrődött a bejárati ajtóhoz:
„Uram, könyörülj rajtam – hallottam a mormogását. – Moss
egészen tisztára vétkemtől, bűnömtől tisztíts meg engem.”
Elsa úgy tett, mintha nem hallaná. Helyette végre rám nézett, és így
szólt:
– Vigyázok én Maggie-re, ha akarja. De csak egy órát.
– Rendben. Nagyon köszönöm.
Elsa néhány percre visszament a házba. Ahogy becsukta az ajtót,
még hallottam Petra lázas imádkozását:
„Teremts belém tiszta szívet, az erős lelket újítsd meg bennem.”
Hármasban indultunk el a Beléndek-villa irányába, viszonylag
csöndben végighaladva a kanyargós úton. Elsa csak akkor szólalt meg,
amikor már felbukkant a ház teteje.
– A lánya lát még dolgokat?
– Igen – válaszoltam. – Az orvos szerint nagyon gazdag és
szerteágazó a képzelete.
– Bárcsak igaz lenne. Meglepve néztem Elsára.
– Azt gondolja, Maggie hazudik?
– Ellenkezőleg. Úgy hiszem, olyan dolgokat lát, amiket a legtöbben
képtelenek vagyunk látni.
Kísérteteket.
Erről beszél Elsa. Hogy Maggie kísérteteket lát. Tudtam. Amit nem
tudok – s amit Marta Carvertől sem tudtam meg –, az az, hogy kell-e
miattuk aggódnom. A ház felé közeledve már világos volt, hogy rossz
személyt kérdeztem. Mindjárt Elsa Ditmerhez kellett volna mennem.
– Azt gondolja, a lányom veszélyben van?
Elsa komoran biccentett a Beléndek-villa felé.
– Abban a házban minden lány veszélyben van. A könyvtárban
talált cikkekre gondoltam.
– Ismeri a történetét, ugye?
 – Ismerem – bólintott Elsa. – Anyám ott dolgozott. Ahogy az ő anyja
is. Jól ismerjük a tragédiákat, amelyek a falai között megestek.
– Mit tegyek?
– Az őszinte véleményemre kíváncsi?
– Igen.
– Én a maga helyében olyan gyorsan elköltöznék innen, ahogy
lehetséges. Addig pedig vigyázzon nagyon a lányára. És legyen óvatos,
amennyire csak tud.
Ahelyett, hogy bementek volna, Elsa azt javasolta, hogy a hátsó
kertben játszik Maggie-vel. Az elhangzottak után ez tűnt a legjobb
ötletnek. Az egyik énem a legszívesebben megtiltotta volna Maggie-nek,
hogy valaha is belépjen abba a házba, noha tudtam, ez lehetetlen.
Amíg játszottak, felmentem a dolgozószobámba, és a cikkeket
rendeztem, amelyeket a könyvtárban fénymásoltam. Nemcsak azokat,
amelyek Indigo Garson és Katie Carver haláláról szóltak, hanem a
többieket is. Azokról a félelmetes balesetekről, amelyekről senki nem
beszélt nekünk.
Az 1926-os baleset úgy történt, hogy egy autó, amely lefelé haladt a
domboldalon, hirtelen letért az útról, és beszaladt az erdőbe. A sofőr
azt állította, hogy valami fehér folt jelent meg a kocsi előtt, s
kényszerítette őt elrántani a kormányt. Az autó fának ütközött, s az
utas – William Garson tizennégy éves unokája – meghalt.
A kormány mögött az apja ült.
1941-ben az, aki a fürdőkádba fulladt, a lánya volt annak a
hollywoodi producernek, aki megvette a helyet a Garson családtól.
Négyéves volt, túl kicsi ahhoz, hogy egyedül lehessen a fürdőkádban.
Ezért az apja is ott volt vele.
Azt mondta a rendőrségnek, hogy valami ismeretlen okból hirtelen
rosszul lett. Mire magához tért, a lánya teste már élettelenül lebegett a
kádban. A rendőrség a vádemelést fontolgatta, de nem volt ellene
elegendő bizonyíték.
Aztán két újabb haláleset két egymást követő éven át, miután a
Beléndek-villa szálló lett. Az egyik vendég, egy tizenöt éves lány
ismeretlen okból kimászott a második emeleti ablakon, és halálra zúzta
magát. A másikat, egy tizenhárom éves lányt holtan találtak az
ágyában, valami ismeretlen szívbaj áldozataként.
Mindkét lány az apjával volt ott.
 Az 1974-es haláleset ismét nyilvánvaló baleset volt. Az áldozat,
egyetlen lánya a családnak, amely megvette a házat, lezuhant a főlépcső
tetejéről.
Ötéves volt.
Pont, mint most Maggie.
Az egyetlen tanú az apa volt, aki nem tudott magyarázatot adni rá,
miként történhetett, hogy a lánya, aki ezerszer ment már fel-alá azon a
lépcsőn, hirtelen leesett.
Ha Indigo Garsont és Katie Carvert is hozzászámítjuk, heten haltak
meg a Beléndek-villában vagy környékén.
Mindannyian lányok.
Mindannyian tizenhat évesek vagy fiatalabbak. Mindannyian az
apjuk jelenlétében.
Ekkor mintha valami belépett volna a szobába.
Megéreztem, felfoghatatlanul, valaki más jelenlétét.
– Curtis Carver? Csönd.
– Ha maga az, adjon valami jelet.
A lemezjátszó mellettem bekapcsolt. Láttam, de nem hittem el, amit
látok: a korong az egyik pillanatban még mozdulatlan volt, a másik
pillanatban már forgott, s a lemez barázdái lassan összefolytak, ahogy
felgyorsult.
Még hihetetlenebb volt, hogy a lemezjátszó karja magától mozdult
meg, mintha egy láthatatlan kar tolta volna arrébb. A tű a szokásos
helyre pattant, s felhangzott a zene.
„Tizenhat éves vagy, mindjárt tizenhét…”
A szobát fürkésztem, hátha elkapok egy villanást Curtis Carverből.
Ha Maggie képes volt látni, akkor talán én is.
Semmit sem láttam.
Pedig Curtis ott volt. A lemezjátszó igazolta.
– Maga ölte meg a lányát? – kérdeztem tőle. A zene tovább szólt.
„Bébi, légy észnél.”
Ezt nemleges válasznak tekintettem. Talán mert már kezdtem
ártatlannak tartani őt. Hiszen nem volt ott az összes többi halálesetnél.
De William Garson igen. Ő ott volt a Beléndek-villában az elejétől
fogva, noha a történet túlnyomó részében csupán szellem formájában.
– William Garson volt az?
„Jobb, ha vigyázol, okos légy és óvatos. Bébi, vigyázz…”
 A lemez hirtelen ugrani kezdett, ugyanaz a szó ismétlődött újra meg
újra.
„vigyázz”
„vigyázz”
„vigyázz”
Curtis üzenete világos volt. William Garson gyilkoltatja meg az
apákkal a lányaikat, ahogyan ő is megölte a sajátját.
És ha nem találok ki valamit ellene, Maggie lesz a következő.
 Húsz
Hannah Ditmer nem tűnik meglepettnek, amikor bekopogok hozzájuk.
Inkább türelmetlennek. Mintha az a kérdés sütne a szeméből: „Mi tartott
ezen ilyen sokáig?”
– Hányszor voltál a Beléndek-villában, mióta ide jöttem? – kérdezem. –
És mióta lopkodsz tőlünk?
– Ha senkinek nem kell, az nem lopás – feleli Hannah.
– Csak mert a ház üresen áll, még nem azt jelenti, hogy azok a holmik a
tieid.
– Visszaadhatom azt, ami még megvan – rántja meg a vállát. – De a
legtöbb dolog, amit elhoztam onnan, rég elkelt.
Eláll a nyitott ajtóból, felajánlva a választást, hogy belépek- e vagy sem.
Bemegyek. Elhaladok a nappali előtt – a tévében most főzőműsor megy –,
be a konyhába.
– Nem válaszoltál a kérdésemre. Mióta folyik ez?
– Néhány éve. – Hannah leül a konyhaasztalhoz, a csomag Marlboro
Lightjáért nyúl. – Amióta a mama beteg lett.
Ez megválaszolja a következő kérdésemet, hogy miért. Értem. Elsa
Ditmer beteg lett, pénzre volt szükségük, és a Beléndek-villa üresen állt.
Egy kincstár a dombtetőn.
– És hányszor lopóztál be, mióta itt vagyok?
Most már tudom, hogy ő járogatott be a Beléndek-villába, és nem
valami random kukkoló a városból. Ő az az árnyszerű figura, akit a
megérkezésem estéjén odakint láttam. És aki a következő éjszakán a ház
mögé surrant. A csengők, a csillár, a lemezjátszó, mind Hannah műve.
– Elégszer ahhoz, hogy meglepjen, miért nem kaptál el korábban – gyújt
cigarettára.
– Miért csináltad? Engem nem érdekel az a sok szemét a házban. Ha
neked kellett, csak kérned kellett volna. Nem kellett volna elszórakoztatnod
engem a csengőkkel és a lemezjátszóval.
– Nem szórakoztatás volt – jelenti ki Hannah. – Próbálkozás arra, hátha
elmész. Az a ház egy aranybánya. Nem akartam elveszíteni.
– Szóval csak afféle Scooby-Doo trükk volt, hogy elijessz?
– Gondoltam, megpróbálom. – Hannah füstfelhőt ereget ki a száján,
szemmel láthatólag elégedett önmagával. – Megúsztam volna, ha nincsenek
ezek a kotnyeles kölykök.
 – Szóval ezért mondtad, hogy igaz volt, amit apám az ott alvásról írt.
– Egy része tényleg igaz volt – helyesbít Hannah. – Tényleg azt
gondoltad, hogy van ott valaki a szekrényben, és parázni kezdtél. És
megütöttél. Noha elég pimaszul viselkedtem aznap este, és valószínűleg
már érett a dolog. Úgyhogy igen, apád elég sokat kitalált, de az eredmény
ugyanaz volt: korán elmentünk, és anyám annyira fel volt dúlva, hogy
megtiltotta, hogy valaha is átmenjünk.
– Nem kellett volna hazudnod róla. Sem ezt a kísértetházat játszani, a
lemezjátszóval és azzal a hülye mackóval.
– Miféle mackó? – nyomja el a cigarettáját.
– Tudod, miféle. Buster.
– Nem láttam Bustert, amióta Petra eltűnt.
Próbálom megállapítani, hazudik-e. De Hannah arca most olyan, mint a
maszk, elrejt minden érzelmet.
– Azt hiszem, a legjobb, ha ideadod a kulcsaidat. A kapuhoz és a házhoz
is.
– Ha akarod – vonja meg a vállát Hannah.
Kimegy a konyhából, felszalad az emeletre, léptei visszhangoznak a
folyosón. Pár perccel később egy árny fut végig a konyha falán.
Megfordulok, és Elsa Ditmer áll az ajtóban, ugyanabban a hálóingben, mint
amiben a Beléndek- villába való megérkezésemkor volt. A nyakában
hordott feszületen megcsillan a konyhai lámpa fénye.
– Te nem Petra vagy – mondja, felém csoszogva.
– Nem – felelem. – Én Maggie Holt vagyok.
– Maggie. – Elsa hozzám ér, keze hidegét érzem az arcomon. – Ne
maradj abban a házban. Meg fogsz ott halni.
Hannah a konyhába lép, kulcskarikával a kezében. Az anyja láttán
megdöbben.
– Mama, pihenned kéne – finoman elhúzza tőlem Elsát.
– Petrát akarom látni.
– Mondtam, Petra elment.
– De hová? – Elsa hangja annyira szívet tépő, hogy a legszívesebben
befognám a fülem. – Hová ment?
– Majd holnap beszélünk róla. – Hannah rám néz, mintha aggódna, hogy
megítélem őt, amiért nem mondja meg az igazságot az anyjának. Én
biztosan nem merném. Tudom, hogy az igazság mennyire fájhat. – Menjünk
lefeküdni.
 A két nő kimegy a konyhából. Percekkel később Hannah visszajön, és
lerogy a székre. Csak sajnálat van bennem iránta. Tolvaj. Hazudozó. De
sokkal nehezebb az élete, mint az enyém. Gyakran elfelejtem, hogy
bármennyi fájdalmat hozott is nekünk a Beléndek-villa, az az idő, amit a
családom ott töltött, gazdaggá tett minket.
Amikor Hannah felém löki a kulcsot az asztalon, visszacsúsztatom neki.
– Figyelj – szólalok meg. – A legtöbb holmit nem akarom megtartani. A
jövő héten átjöhetsz, és elvihetsz mindent. Egy rakás régiség van ott. És
elég sok pénzt lehet csinálni belőle.
– Mind a tiéd – feleli Hannah.
– Nem igazán. A legtöbb a házban volt. Igazából senkié.
Tekintsd úgy, hogy a tiéd.
– Gondolkodom rajta. – Hannah megfogja a kulcsot, és köszönő
bólintással visszateszi a zsebébe. – De csak hogy tudd, amióta visszajöttél,
ezek nélkül surrantam be a házba.
Megütközve meredek rá.
– Tessék?
– Hogy más bejárat is van a házba.
– Hol?
Újabb cigaretta után nyúl, de meggondolja magát.
– A hátsó ajtón mentem be.
– De hát a Beléndek-villának nincs is hátsó ajtaja.
– El van rejtve. Anyám mutatta meg évekkel ezelőtt.
Próbálom kifürkészni, hazudik-e, de semmi jelét nem látom. Ebben a
pillanatban Hannah Ditmer a legőszintébb, amióta csak ismerem.
– Kérlek, áruld el, hol van.
– A ház hátuljában. A borostyán mögött.

JÚLIUS 13.
18. nap
Aznap reggel ökölcsapásokra ébredtem az arcomon és a
mellkasomon. Az álom és ébrenlét közötti szürke zónában először azt
hittem, William Garson szelleme az, aki a botjával csépel. De amikor
kinyitottam a szemem, láttam, hogy Jess az, aki mindkét öklével ver.
– Mit tettél? – sikoltotta. – Mi a szart tettél?
 Rajtam ült, vörös arccal, dühösen. Noha le tudtam fordítani
magamról, sikerült az ágyon maradnia. Fájdalom lüktetett az
állkapcsomban, ahogy most, fordított pozícióban, én ültem rugdalózó
lábán és haragtól vonagló csípőjén.
– Mi bajod van? – kiáltottam.
– Nekem? Neked mi a bajod?
A túlerőtől, a haragtól, az elkeseredéstől és a kimerültségtől legyőzve
Jess feladta a harcot. Fájdalom hasított belém, ahogy láttam elernyedt
testtel sírni. Jobban örültem volna még annak is, ha folytatja az
öklözést.
– Hogy tehetted ezt, Ewan? – motyogta. – Hogy bánthattad Maggie-
t?
A lányunk említése pánikra lobbantott. Kiugrottam az ágyból, és
Maggie szobájába rohantam, közben Katie Carverre és Indigo
Garsonra gondolva, meg az összes többi lányra, akik e falak között
lelték halálukat.
Amikor a szobájába érve láttam Maggie-t az ágyon ülni, a
megkönnyebbülés nagyobb volt minden azelőtt vagy azóta tapasztalt
érzésnél. A lányom biztonságban volt. William Garson nem végzett
vele.
Aztán a nyakára néztem, és a pánik visszatért.
Körben olyan vörös nyomok látszottak rajta, mintha megégették
volna a bőrt. S ami rosszabb, kezek lenyomatát formázták. Jól kivehető
volt a tenyér íve és az ujjak bíbor gödrei.
Maggie ijedten nézett rám az ágyról, és sírni kezdett. Felé indultam,
de valami váratlan erő ragadott meg hátulról. Jess volt az, újra
fellobbant haraggal. Egy pillanat alatt a földre döntött.
– Ne merj hozzáérni! – kiáltotta.
Hátrébb csúsztam a padlón, nehogy Jess megüthessen. Olyan dühös
volt, hogy bármelyik pillanatban várhattam a csapást.
– Mi történt vele?
Jess kimondhatatlan gyűlölettel nézett rám. Félreérthetetlen volt.
Abban a pillanatban a feleségem valósággal utált.
– Maggie sírására ébredtem. Idesiettem, és láttam, hogy levegő után
kapkod. Az arca szederjes volt. Akkor láttam meg ezeket a nyomokat a
nyakán…
– Jess, tudod, hogy sosem bántanám. Higgy nekem.
 – Én a lányunk fájdalmának hiszek – közölte Jess. – És minthogy én
nem bántottam, csak te lehettél.
Maggie még hangosabban sírt, ezért elsőre azt gondoltam, Jess meg
sem hallotta, amikor azt feleltem:
– Nem csak.
Ám meghallotta. Egyetlen pillanatba tellett reagálnia:
– De igen, te voltál – vicsorogta.
– Gondolj bele, Jess, aludtam. Hiszen te keltettél fel.
– Nem aludtál. Csupán egy másodperccel azelőtt lopóztál vissza az
ágyba, hogy meghallottam volna Maggie sírását.
Pánik tört rám, mindent elárasztó hullámban. A földön ültem, a
kezembe temettem az arcomat. Ijedt voltam és bűntudatos. Szóval
bántottam a lányomat, és nem is voltam tudatában.
– Nem én voltam, Jess – tiltakoztam. – Muszáj elhinned.
– Ewan, láttam, ahogy visszafeküdtél az ágyba.
– Lehet, hogy én voltam, de nem volt szándékos – válaszoltam,
miközben éreztem, milyen ostobán hangzik, amit mondok. – William
Garson kényszerített rá.
Eljött hát Maggie-ért is, ahogy korábban a többiekért. Minden
módszer más volt: beléndek a tulajdon lányának, párna Katie Carver
arcára. Fulladások és balesetek. Mindegyik halált az apa okozta, noha
nem volt ura önmagának.
– Minden gyereket megölt már a ház története során. Mind lányok
voltak. Mind tizenhat évesek vagy fiatalabbak. Megölte a saját lányát
is, Jess. És most más apákat kényszerít rá, hogy megöljék a sajátjukat.
Évtizedek óta ezt csinálja.
Jess úgy nézett rám, mint egy idegenre. Nem hibáztatom. Abban a
pillanatban én sem ismertem volna önmagamra.
– Tudod, mit beszélsz, Ewan? – kérdezte. – Csak nyomatod ezt a
süket dumát, hogy megpróbáld elmaszatolni, amit tettél. Szerencséd
van, hogy nem hívom a rendőrséget.
– Hívd őket. – Ez legalább kiút lett volna a helyzetből, ha elzárnak
valahová, ahol nem érhetek Maggie-hez, és William Garson sem érhet
hozzám. – Kérlek, hívd őket.
– Te beteg vagy, Ewan – közölte Jess, mielőtt felnyalábolta volna
Maggie-t és elhagyta volna a szobát.
 A hálószobáig követtem őket, lépésről lépésre bénultabban. Nem
hittem volna, hogy legnagyobb félelmem valóra válik, hogy épp most
veszítem el a családomat.
– Nem akartam.
Jess becsapta a hálószoba ajtaját az orrom előtt. Megragadtam a
kilincset, s miután zárva találtam az ajtót, teljes testsúlyommal
nekidőltem.
– Jess, kérlek! Hinned kell nekem!
Az ajtó túloldaláról fiókokat hallottam kinyílni, szekrényajtókat
becsapódni. Tíz perccel később Jess tűnt fel, bepakolt bőröndöt húzva
maga mögött, miközben továbbra se engedte el Maggie-t. Átmentek
Maggie szobájába, ahol a folyamat megismétlődött.
Csatt. Katt.
Csomagolás.
A folyosón sétáltam, azon tűnődve, mit tegyek. A válasz akkor
villant belém, amikor Jess kijött Maggie szobájából egy másik, kisebb
bőrönddel.
Semmit.
Hagynom kell elmenni őket. Vigye Jess a lehető legmesszebbre
Maggie-t a Beléndek-villától. Nem számít, hogy dühös rám, és hosszú
ideig az is lesz még. Talán örökre. Egyedül az számít, hogy Maggie nem
marad ezek között a falak között.
– Csak azt mondd meg, hová mentek – kértem, mialatt követtem
őket lefelé a lépcsőn.
– Nem – felelte Jess olyan dühvel, amit addig elképzelhetetlennek
tartottam volna.
A lépcső alján utolértem őket, s elébe kerültem a ziháló Jessnek.
– Nézz rám, Jess – mondtam, azt remélve, hátha még felismeri az
igazi énemet. Hogy még maradt valami abból az emberből. – Soha nem
bántanám szántszándékkal a lányunkat. Tudod jól.
Jess, aki addig zord arcot öltött Maggie kedvéért, most hagyta, hogy
ez lehulljon.
– Már semmit sem tudok.
– Tudod, hogy szeretlek. Szeretem Maggie-t is. És helyrehozom ezt,
amíg távol vagytok. Ígérem. Ez a ház nem bántja többé Maggie-t.
Jess a szemembe nézett. Ezer érzés suhant át az arcán: szomorúság,
félelem, zavarodottság.
 – Nem a háztól félek – jelentette ki.
Elment mellettem a lányommal és a két bőrönddel. Mindhármat
letette a folyosóra, amíg kinyitotta a bejárati ajtót. Akkor felvette a
nagy bőröndöt, Maggie a kicsit. S aztán úgy, ahogy voltak,
hálóruhában, elhagyták a Beléndek-villát.
Az előszobából figyeltem, ahogy elindulnak, és az autó eltűnik a
semmiben. Más körülmények között összeomlottam volna. A feleségem
és a lányom elhagytak. Nem tudtam, hová mennek. Nem tudtam,
visszatérnek-e. Most mégis megkönnyebbülést éreztem. Maggie távol
kerül a Beléndek-villától.
Itt nem volt biztonságos. Legalábbis neki nem.
És soha nem lett volna biztonságos, amíg William Garson szelleme
itt van. Noha tudtam, hogy el kell űznöm őt innen, nem tudtam,
hogyan. Csak egyvalakihez fordulhattam tanácsért.
Az illető viszont már nem élt.
Minthogy más választásom nem volt, a konyhába mentem, és
leültem a csengőkkel szemben.
És vártam.
 Huszonegy
A munkám során sok kertépítővel találkoztam. Egyesek igazi művészek,
akik gyönyörű kerteket alakítanak ki, figyelve a színekre, formákra,
textúrákra. Mások kétkezi munkások, akiknek az erőssége a gyomirtás és a
mulcslapátolás. De mindannyiuktól ugyanazt hallottam: Ültess borostyánt,
és megbánod. Ha nem ügyelsz rá, sokkal erőteljesebben terjeszkedik és
ágazik szét, mint bármi más folyondárféle.
A Beléndek-villa borostyánja pontosan ezt tette évtizedeken át. Sűrű
zöld dzsungelével teljesen elborította a ház hátsó falát. Ha van ott egy ajtó,
a borostyán tökéletesen elrejti azt.
Először csak megpróbálok néhány indát félresöpörni, de szorosan
kapaszkodnak a falba. Nem megy, úgyhogy vakon nyúlok be mögéjük és
kezdek tapogatózni, bár ujjaim csak a falat tapintják.
Aztán egyszerre megérzem. Fa.
Tovább tapogatózom, míg egy ajtó kezd körvonalazódni mélyen az
indák mögött. Alacsony és keskeny, nem is annyira ajtó, inkább deszkalap,
ott, ahol valaha ajtó volt. Kilincse sincs, csak egy rozsdás retesz, amelyet
félrehúzok.
Az ajtó nyikorogva kinyílik, s én tovább húzom, míg elég széles nem
lesz a nyílás ahhoz, hogy beférjek rajta. Aztán mint az alámerülni készülő
búvár, nagy lélegzetet veszek, és keresztülnyomakodom a borostyán
függönyén.
Odabent alig látok. Nem találok felkapcsolható lámpát, s a borostyánon
csupán apró fényfoltok hatolnak át. Szerencsére gondoltam erre, és hoztam
magammal elemlámpát.
Felkapcsolom, s egy nedves téglafallal találom szemben magam.
Százlábú szalad rajta végig az elemlámpa fényétől felriasztva. Baloldalt is
fal. Jobbra sötétség, amely távolabb terjed a lámpa fényénél. Elindulok.
Kisvártatva egy falépcsőhöz érek.
A látvány meglep.
Hogyhogy erről nem tudtam?
Kíváncsi vagyok, a szüleim tudtak-e róla. Valószínűleg nem. Ha apám
tudta volna, hogy a Beléndek-villában egy titkos hátsó lépcső van, beletette
volna a Könyvbe. Túlságosan is rémregénybe illő lett volna ahhoz, hogy
kihagyja.
 Lassanként feljebb lépegetek a lépcsőn. Nem tudom, hová visz, ami
idegessé tesz. Olyan idegessé, hogy az elemlámpa remeg a kezemben,
reszkető árnyakat rajzolva a lépcsőház falára.
Egy tucat lépcső után pihenőre érek, amely mintha egy kísértetfilmből
lenne. Kicsi, nyikorgó, pókhálókkal teli. Megállok, nem látva, milyen
magasan vagyok és hol lehetek a házon belül.
Aztán újabb tizenkét lépcsőfok és egy másik pihenő után már
egyértelmű, hogy a második emeleten. Itt is van egy ajtó, hasonló a
borostyán takarta lentihez. Sima, kidolgozatlan, egyetlen retesszel elzárva.
Elhúzom a reteszt. Kinyitom az ajtót.
Valami szekrényre nyílik.
Az elemlámpa fénye kis fehér ruhákra hullik. Rajtuk túl vékony
fénycsík.
Még egy ajtó.
A ruhák között keresztülfurakodva kinyitom az ajtót, és egy hálószobát
látok.
Az én hálószobámat.
Kilépek az ajtón, körbejárok a szobában. Itt az ágyam, a bőröndjeim, a
kés az éjjeliszekrény tetején.
Aztán a szekrényre nézek.
Az ajtóra, amelyen keresztül bejöttem.
Rémület fut át rajtam. Értetlenül meredek a szekrényre, noha az igazság
könnyen felfogható.
Odakintről közvetlen bejárás nyílik a hálószobába.
Ezért tartotta fontosnak apám beszögezni a szekrény ajtaját.
Így tudott Hannah Ditmer az ajtókat és ablakokat kikerülve
észrevétlenül behatolni a házba.
Így tud behatolni bárki más is, aki ismeri az ajtó meglétét.
Ekkor újabb rémület tör rám. Megszédülök tőle, s úgy érzem, mindjárt
hanyatt esem.
A Beléndek-villának ez a bejárata nem új. Évtizedek óta itt van.
Valószínűleg a ház építése óta.
Amikor itt laktunk, valaki bejárt ebbe a szobába. Miközben itt aludtam.
Nem Árnyék bácsi lopakodott be éjjel a szobámba és suttogott a
fülembe.
Valaki más volt. Valaki élő.
 JÚLIUS 14.
19. nap
Az első csengő nem sokkal délután kettő után szólalt meg. A hangja
felriasztott álmos dermedtségemből, amiben szinte az egész napot
töltöttem. Még vécére sem mentem ki, nehogy elmulasszak egy fontos
csengetést. Immár két, vizelettel teli üveg állt a konyha sarkában.
Felfogtam – már amennyire ilyen kimerült állapotban felfoghattam
–, hogy valószínűleg az őrület határán vagyok. Ez nem egy épelméjű
ember viselkedése. De minden alkalommal, amikor már éppen elhagyni
készültem a konyhát, történt valami, ami emlékeztetett, hogy nem én
vagyok őrült.
Hanem a Beléndek-villa.
A konyhában töltött huszonnégy órás várakozásom alatt a ház tele
volt zajokkal. Olyan zajokkal, amelyeknek normális körülmények
között nem kellene lenniük egy házban. És én mégis régóta hallom őket.
A harmadik emeleti dolgozószobából kiszűrődő s a fenti üres
szobákban szétterjedő zene.
„Tizenhat éves vagy, mindjárt tizenhét…”
William Garson fel-alá jár a második emeleti folyosón, minden
lépését sétabotja egy-egy koppanásával kísérve.
Kopp-kopp-kopp.
Azonkívül reggel 4 óra 54 perckor az ismerős zaj a dolgozószobából,
olyan hangosan, hogy az egész házat átjárja.
Puff.
Curtis Carver, mint most már tudom. A padlóra zuhan, amikor az
élet elhagyja a testét. Amit a szellemének minden reggel meg kell
ismételnie, míg csak a Beléndek- villa áll.
De egyetlen hang sem ragadta meg annyira a figyelmemet, mint az
az egy csengetés délután kettőkor. Végtére is erre vártam egész nap.
– Helló – mondtam.
Ugyanaz a csengő szólt. Az Indigo-szobából.
Más csengők is megszólaltak, összesen négyszer, megismételve azt a
mintát, amelyből először rájöttem a csengetés értelmére.

HELLÓ
 Még több csengő szólalt meg. Összesen négy. Egy az első sorban.
Egy a másodikban. Vissza az elsőbe, ahol a legelső csengett. Aztán újra
a másodikba.

EWAN
– Helló, Curtis. – Szomorúan elmosolyodtam. Igen, tegező viszonyba
kerültem egy kísértettel. – Már vártam rád.
Egy csengetés.
Aztán még négy a fal különböző részeiről.

TUDOM
– Akkor azt is tudod, hogy a segítségedre van szükségem.
Az első sor csengője kezdte meg a négycsöngetéses választ, amelyet
már jól ismertem.

IGEN
– Akkor segíts, Curtis – kértem. – Segíts, hogy megállíthassam
William Garsont.

Egy csöngetés.

N
Aztán egy második.

E
Majd egy harmadik.

M
A székben előredőlve vártam egy darabig. Tíz másodperc múlhatott
el újabb csengőszó nélkül, ezért rákérdeztem:
– Miért nem?
Ugyanaz a három csengő még egyszer.
 NEM
– De hát megölte a lányodat.
Még egyszer ez a három csengő válaszolt.

NEM
– Nem ő volt?
Ismét ugyanaz a csengetés.

NEM
– Hát akkor ki tette?
Négy csengetés egymás után.

NÉZD
– Mit? – kérdeztem csalódottan. – Mit kellene néznem?
Egy darabig csönd volt, s a falat bámultam, válaszra várva. Amikor
megjött, a csengetés olyan sebes volt, hogy alig tudtam lépést tartani
vele. Csak amikor elhallgatott, akkor tudtam összepárosítani a
csengőket a megfelelő betűkkel.
A szó, amit kiadtak, az volt:

PORTRÉ
– William Garson portréja? – kérdeztem. Ismét a három csengő
szólalt meg:

NEM
Újabb kérdéshez készülődtem, de ekkor a csengők újra életre keltek.
Négyet csengettek, rövid szünet következett, aztán csaknem ugyanaz a
minta, amit épp most hallottam. Megint egy percbe telt kisilabizálnom.

LÁNY PORTRÉJA
 Felszaladtam az emeletre, át a zöld szobán. A bejárati lépcsőhöz
érve ismét égve találtam a csillárt, noha legutóbb, amikor átmentem
alatta, még sötét volt.
A szellemek tevékenységének jele. Ostoba voltam, hogy nem jöttem
rá korábban.
Továbbmentem az Indigo-szobába. Megálltam a kandalló előtt, és
felnéztem a portréra, amelyre Curtis utalt.
Indigo Garson.
A képet bámultam, kíváncsian, hogy mit kellene látnom rajta.
Minden rendben lévőnek tűnt. Egy fiatal nő arcmása, amelyet egy
olyan férfi festett meg, aki szerette őt.
Semmi különöset nem találtam benne.
Aztán a fehér nyúlra tévedt a pillantásom, amelyet Indigo a kezében
tartott. Már korábban is felfigyeltem rá, hogy az állat bal szeme helyén
hiányzik a festékréteg. Ez volt a kép egyetlen hibája, úgyhogy nem volt
nehéz felfigyelni rá. De ez elvonta a figyelmet arról, hogy a nyúl kicsit
másként volt megfestve, mint a kép többi része. Nem volt olyan
részletes, mintha egy másik festő munkája lett volna.
Közelebb mentem. A nyúl nem ugyanazokkal a részletes vonásokkal
volt ábrázolva, mint Indigo. A festék is vastagabb volt ezen a részen.
Amikor a nyúl szeme helyére koncentráltam, láttam, hogy egy másik
festékréteg van alatta.
Valaki itt átfestette a képet.
A körmömmel lekapargattam a festékréteget a nyúl szeme körül.
Kis pikkelyekben hullott alá a kandalló párkányára. Minden lehulló
darab kicsivel többet tárt fel az eredeti képből. Szürke, vörös és barna
foltokat.
Addig kapartam, míg fájdalom költözött a körmöm alá. Ekkor
kihalásztam egy tompa kést a konyhaszekrény fiókjából, és azzal
folytattam.
Lassan. Módszeresen.
Óvatosan, hogy ne kaparjam le az alsó festékréteget is, amely
polaroid fotó mintájára bontakozott ki: színek, amelyek lassan
egybefüggő képpé álltak össze.
Amikor a nyúl már lassan eltűnt, a testem engedett a
kimerültségnek. Szédüléssel kezdődött, amely ijesztő gyorsasággal lett
úrrá rajtam. Hátratántorodtam, forgott a szoba.
 Minden elszürkült, és éreztem, hogy elvágódom. A padlóra estem, és
ott is maradtam a hátamon fekve. A szememre szállt szürkeség feketévé
vált.
Ám mielőtt ez történt volna, utolsó pillantásomat a frissen feltárt
képre vetettem.
Indigo Garson éppolyan angyali külsejű volt, mint korábban.
Ugyanaz az alabástrombőr, aranyfürtök és mennyei arckifejezés.
De már nem a nyúl volt finom kesztyűs kezében. Hanem egy kígyó.
 Huszonkettő
– Segítségre van szükségem.
Dane hallgat. Habozása még a telefonon keresztül is érzékelhető. Nem
hibáztatom. Mindazok után, amiket mondtam neki. Megérteném, ha többet
felém se akarna nézni.
– Miben? – kérdezi végül.
– Egy szekrényt eltolni.
Nem árulom el, hogy a szekrényt nem eltolni kell, hanem teljesen
szétszedni. És a lyukat a hálószoba falán, amelyet maga mögött hagy, le kell
zárni. És hogy van egy ajtó a ház hátsó falán, amelyet szintén le kell zárni
úgy, hogy többé senki ne tudjon ott bejutni a Beléndek-villába. Megtudja,
ha ideér.
– Nem várhat holnapig? – kérdezi Dane.
– Nem. Muszáj segítened. Kérlek. Nem tudom egyedül megcsinálni.
– Rendben – sóhajt hatalmasat. – Tíz perc múlva ott vagyok.
– Köszönöm.
Dane ezt már nem hallja, mert lerakta.
Zsebre vágom a telefont, és felkészülök az előttem álló feladatra. A terv
egyszerű: lezárni a hálószobába vezető titkos feljárót, összepakolni, és
elmenni a Beléndek-villából.
Ezúttal nem térek vissza.
Ha Bostonban leszek, meghirdetem a házat, és eladom, bármilyen
keveset kínáljanak is érte. Az igazságot sem akarom tudni arról, mi történt
itt.
Egyszerűen csak el akarok innen tűnni.
Nem biztonságos itt. Legalábbis nekem nem.
Az ebédlőben összeszedem az asztalon heverő öt polaroid képet és apám
példányát a Könyvből, amely még mindig gerinccel felfelé hever a padlón.
Visszatérnek oda, ahol találtam őket. Hamarosan valaki más problémái
lesznek.
Tele kézzel fölmegyek a harmadik emeleti dolgozószobába, egyenesen
az íróasztalhoz, és lehányom rá a könyvet meg a fotókat. Aztán
megragadom Bustert, és bezárom a szekrénybe, ahol először rátaláltam.
Ahogy az egész Beléndek-villát, úgy ezt a mackót sem akarom többé
látni.
 Visszafordulok az asztalhoz, ahol a Könyv nyitva fekszik. Becsukva
tettem oda.
Biztos vagyok benne.
Most viszont ott fekszik nyitva, mintha valaki épp beleolvasott volna.
Lassan közelítek a Könyvhöz, számba véve minden lehetőséget, ahogy
magától kinyílhatott. Ám egyet sem találok. Legalábbis olyat nem, aminek
ne volna köze a természetfölöttihez. Vagy, hogy Dane nagyanyjának
kifejezésével éljek, a félelmetes titkokhoz.
Baromság, gondolom.
Aztán hangosan is kimondom, azt remélve, hogy a kimondás igazzá
teszi.
– Baromság.
Hát nem az. Azonnal tudom, amint észlelem, melyik oldalnál nyílt ki a
Könyv. A július 4-én játszódó fejezet az. Amikor a konyha mennyezetét
betapasztották. Az oldalon különösen egy bekezdés ragadja meg a
figyelmemet.

Ideje volt betapasztani a látványos lyukat a mennyezeten. Ezzel bíztam

meg Hibbset, aki hozott egy fiút a városból, mert a feladat túl nagy volt
ahhoz, hogy egyedül végezze.

A szívem gyorsabban kezd verni, ahogy újra elolvasom, és hagyom a

szavak teljes súlyát rám telepedni.
Egy fiú a városból.
Aki ugyanakkor volt ebben a házban, mint Petra. Aki valószínűleg
ismerte őt.
Aki a barátja lehetett. Vagy valami hasonló.
Aki rávehette őt, hogy szökjön meg a hálószoba ablakán át.
Aki győzködhette őt, hogy szökjön meg vele, és dühbe gurulhatott,
amikor Petra meggondolta magát.
Aki aztán betört a Beléndek-villába, és elrejtette a holttestét a padló
alatt, mert tudta, hogy van ott egy rejtekhely.
Az a fiú, fogom fel lassan, aki rajta van apám egyik polaroidján.
Fölemelem a fotót az asztalról. Amikor először láttam, azt hittem, apám
áll Walt Hibbets és a létrája mögött. Gondolhattam volna, hogy apám
valószínűleg a kamera mögött áll, s hogy valaki más kószál a kép
hátterében.
 Nem tudok túl sok részletet kivenni, bármennyire közel emelem is a
képet hunyorgó szememhez. Csak a ruha egy keskeny részlete és az arc egy
még keskenyebb csíkja látszanak ki a létra mögül. Talán egy nagyítóval
jobban látnám.
Az íróasztal legfelső fiókjában találok egyet. Már a szobában tett első
felderítőutamon megtaláltam. Most is ott van, tollak és gemkapcsok között.
Felkapom, és a fotó elé illesztem. A titokzatos férfi most jelentősen
nagyobb lesz. Látom sötét haját, egy szép arc felét, izmos karját és
mellkasát.
És a pólóját.
Fekete, rajta egy csak félig látható emblémával. Rolling Stones.
Visszagondolok a Két Fenyő kopott szobájára. Dane belép, olyan
vonzón, hogy csak bámulni tudok rá. Amikor rajtakap, a trikóját dicsérem.
Hangja most is a fülemben cseng.
Tizenéves korom óta hordom.
És most újra hallom a hangját, a dolgozószoba ajtajából, ahol leeresztett
kézzel áll, arcán morcos kifejezéssel.
– Meg tudom magyarázni.

JÚLIUS 15.
20. nap – Sötétedés előtt
A padlón tértem magamhoz.
Hogy a háznak melyik pontján, fogalmam se volt.
Csak annyit érzékeltem, amikor magamhoz tértem, hogy valahol a
Beléndek-villában vagyok, a padlón fekszem, az ízületeim merevek, a
fejem fáj. Csak amikor kinyitottam a szemem, és megpillantottam
Indigo Garsont, amint a képről rám bámult, akkor kezdett minden
megvilágosodni.
Az Indigo-szobában vagyok. Kapartam a festményt.
Láttam a kígyót Indigo kezében.
A kígyót, amelyet minél hosszabban néztem, annál erőtlenebbé
váltam. Szerettem volna azt hinni, hogy Indigo póza a kígyóval csak
egy a sokféle viktoriánus különcség közül. Mint a halotti maszkok vagy
a kitömött madarak a női kalapokon. De valami belül azt súgta, hogy
sokkal sötétebb dologról van szó.
Hogy a kígyó Indigo valódi természetét jelképezte. A ragadozót.
 Úgy véltem, William Garson rendelte meg a kígyó átfestését, hogy
így leplezze el az igazságot a lányáról.
Gondolom, nem tudta rávenni magát, hogy az egész képet átfestesse.
A művész – a szegény, megkeseredett Callum Auguste – túlságosan jó
munkát végzett. Így a természetben elő nem forduló ironikus átfordítás
révén a nyúl vette át a kígyó helyét.
Most ismét megjelent a kígyó, s vele az a komor megérzés is, hogy
mind ez idáig rossz helyen tapogatóztam.
Nem William Garson volt az, aki az apákat lányaik megölésére
ösztönözte a Beléndek-villában.
Hanem Indigo.
Jéghideg józansággal értettem meg. A kezében tartott kígyóhoz
hasonlóan befurakodott az itt élő férfiak elméjébe, s a maga sorsát
helyezte gondolkodásuk középpontjába. Nem tudom, az apja vagy saját
keze által halt-e meg. Végső soron nem is érdekes. Indigo meghalt, de a
szelleme itt maradt. Most azzal tölti az idejét, hogy bosszút áll azért,
amit az apja elkövetett vele. Nem érdekli, hogy az apja is rég halott.
Számára minden apa büntetést érdemel.
Így hát megöleti velük a lányaikat. Idáig hatszor.
De nem lesz hetedik.
A padlón töltött éjszakától mereven visszavánszorogtam a
konyhába. A lépcsőn lebotorkálva ismét a csengők előtt találtam
magam.
– Curtis – suttogtam, attól félve, hogy Indigo valahol a közelben
lehet, bujkálva, hallgatózva. – Ott vagy?
Négy ismerős csengetés.

IGEN
– Indigo volt, ugye? Ő ölette meg veled Katie-t. Ismét négy csengetés.

IGEN
– Mit tegyek? – kérdeztem. – Hogyan állíthatom meg?
Honnan tudhatom, itt van-e?
Öt különböző csengő szólalt meg összesen hat alkalommal. Az
utolsónál – az első sor első csengőjénél – fogtam fel, hogy új szót
betűzött ki a maga furcsa módján.

KAMERA
Tudtam, mire utal. A Polaroid gépre a dolgozószobában.
– Köszönöm, Curtis.
Ahogy ezt elsuttogtam, valamiképpen felfogtam, hogy soha többé
nem hallom őt. Elmondott mindent, amit tudott. A többi rajtam múlik.
Ezért aztán mielőtt eljöttem volna a csengőktől, komoran még
hozzátettem:
– Remélem, ez megszabadít téged ettől a helytől.
Őszintén remélem, hogy békét találsz.
Azzal felcaplattam háromemeletnyi lépcsőn, miközben az ízületeim
egész úton nyikorogtak. A harmadik emeleti dolgozószobában
megtaláltam, amit a szekrényben kerestem.
Egy cipősdoboznyi polaroidot.
Rendezgettem őket, azokat keresve, amelyeket első nap, a dobozt
fölfedezve nem néztem meg. Képről képre Curtis Carver egyre
gyötrődöttebb portréja. Vajon ő is ilyen kiszolgáltatottnak érezte magát
akkor, mint én most? Vajon ugyanaz a szorongás és bűntudat gyötörte,
mint engem?
Curtis fotói annyira hasonlóak voltak, hogy az aljukra írt
dátumokra nézve tudtam csak megmondani, melyiket láttam, melyiket
nem. Július 12. Ez új volt. És voltak képek július 13-ról és 14-ről is.
Az utolsó polaroid a doboz alján feküdt, képpel lefelé. Ahogy
megfordítottam, láttam, hogy ennek az alján is ott van keresztben a
dátum.
Július 15.
Ma van egy éve, hogy Curtis Carver megölte magát.
Pillantásom a dátumról a képre vándorolt. Először olyannak tűnt,
mint a többi. De második pillantásra valamiben különbözött a többi
képtől. Valami nagyon baljós dologban.
Valaki más is volt a szobában Carverrel. Egy sötét figura a
dolgozószoba sarkában.
Noha Maggie Pénzszemű néninek hívta, én egy másik nevén
ismertem.
Indigo Garson.
 Pontosan úgy nézett ki, mint a képen látható nő.
Ugyanaz a lila ruha és éteri sejtelmesség. Az egyetlen különbség a
festmény és a szellem között a szeme volt.
Mindkét szeme le volt takarva egy-egy pénzérmével. Világos volt
azonban, hogy attól még lát. A képen Curtis Carver fejét nézte
hátulról, mintha olvasni tudna a gondolataiban.
Miközben a fotót tanulmányoztam, hirtelen valami láthatatlan, de
szinte tapinthatóan érezhető jelenlét töltötte be a szobát.
– Curtis, te vagy az? Nem kaptam választ.
A jelenlét viszont erősödött, olyan erős hőséggel töltve be a szobát,
hogy szinte fojtogatott. És a fenyegető forróságban volt valami még
szorongatóbb.
Düh.
Úgy lángolt a szobában, mint a tűz.
Felkaptam a kamerát az asztalról, és készítettem egy Curtiséhez
hasonló önarcképet.
A blende kattant.
A kamera zümmögött.
Egy fotópapír csusszant ki belőle, amelynek hófehér tisztasága
fokozatosan átváltott egy képre.
Én voltam rajta. Kitárt karral. A kamerába nézve.
Mögöttem a dolgozószoba tere.
És ott volt Indigo Garson, félig becsusszanva a képbe. Egy karcsú
kart láttam, a válla ívét és szőke hajának néhány fürtjét.
Ott volt.
És várt. Nem rám. Maggie-re.
– Várhatsz, szuka – sziszegtem hangosan.
Fölemeltem a gépet, és egy másik fotót is készítettem. Klikk.
Zümm. Papír.
Ezen a fotón közben Indigo átment a szoba másik oldalára. A falhoz
simult, kissé meggörnyedve, érmék takarta szeme rám bámult hajának
függönye mögül. Ajka olyan baljós vigyorba rándult, hogy megfagyott
a vér az ereimben.
Egyedül azért nem menekültem el azonnal a házból, mert tudtam,
hogy nem nekem akar ártani. Egyelőre. Eljön majd az a perc is. Most
azért volt rám szüksége, hogy végezzek Maggie-vel.
 Mivel tudtam, hogy egy rövid ideig még védett vagyok, a
szekrényhez léptem, kivettem belőle az összes polaroid papírt, és az
asztalra tettem őket.
Ott maradtam, ahogy a sápadt reggeli fény lassan az aranyló
délutáni napsütésnek adta át a helyét. Időről időre újabb fotót
készítettem, csak hogy felderítsem Indigo hollétét a szobában. Olykor
egy távolabbi sarokban volt, arccal a fal felé fordulva. Máskor csak
elmosódott lila folt volt a kép szélén. Egy-két fényképen nem is volt
rajta.
De tudtam, hogy ott van.
Éreztem jelenlétének forró dühét.
Egész nap éreztem, míg csak a nappali világosság lassan át nem
ment az alkony magányos kék színeibe. Indigo akkor hirtelen eltűnt, s a
levegő is azonnal lehűlt.
Ismét készítettem egy képet. Klikk.
Zümm. Papír.
Kihúztam a polaroidot a kamerából, s magam elé téve néztem,
hogyan áll össze rajta a kép.
Olyan volt, mint az összes többi: én, a háttérben egy nővel.
De ez a nő nem Indigo volt.
Hanem Jess. A dolgozószoba ajtajában. Teljesen megfeszülve.
Arcán, mint a villámlás, zűrzavar futott végig.
Lassan fordultam meg, remélve, hogy csak az éhség, a szomjúság és
a kialvatlanság gyötörte képzelet játéka. Jess azonban megszólalt:
– Ewan? Mit csinálsz idefenn? – és a szívem összeszorult.
Tudtam, hogy valóságos, és hogy Indigo türelme meghozta
gyümölcsét.
Maggie visszajött.
 Huszonhárom
Dane egy lépést tesz a dolgozószobában. Én hátrébb lépek, az asztal
szélébe fogózva.
– Nem úgy van, ahogy gondolod. Fölemelem a polaroid képet.
– Ismerted őt.
– Igen – feleli Dane. – Azon a nyáron a nagyszüleimnél laktam. A
szüleim azt gondolták, jót fog nekem tenni. Tizenhét éves voltam, igazi
csirkefogó, és egy darabig szerettek volna távol tudni maguktól. Úgyhogy
ideküldtek.
– És találkoztál Petrával. Miattad szökött ki akkor éjjel. Dane bólint.
– Az erdőben találkoztunk, a ház mögött. Összebújtunk.
Semmi komoly. Csak nyári flört.
Miközben beszél, beljebb nyomul a szobába, remélve, hogy nem veszem
észre. De észreveszem.
– Ha nem volt komoly, miért ölted meg?
– Nem én tettem – tiltakozik Dane. – Higgy nekem, Maggie.
Nem hiszek. Különösen ha fölelevenítem, hogyan találtuk meg Petrát.
Dane a gipszmennyezetet böködte, a szilárdságát próbálgatva, egyre
erősebben, míg csak ki nem szakadt. Mostanra úgy vélem, pontosan ezt
akarta. Tudta, hogy valamikor a helyreállítás során amúgy is felfedezik
Petra maradványait, és úgy gondolta, a legjobb, ha ő fedezi fel. Ily módon
minden gyanú apámra vetül majd.
Dane megint előrébb jön, már csak egy lépés választ el minket
egymástól.
– Ha még egy lépést közeledsz, hívom a rendőrséget – figyelmeztetem.
– Nem teheted, Maggie. Akkor azonnal visszaküldenek a börtönbe.
Senki sem fog hinni nekem. Számukra csak egy volt börtöntöltelék vagyok,
aki majdnem megölt egy embert. Esélyt se adnak.
– Talán nem is érdemelsz.
Dane közelebb lép. Megpróbálom előhúzni a telefont a zsebemből, de
kiüti a kezemből. A falnak csapódik, és több méterrel arrébb esik a földre.
Megragadja a vállamat, és megráz.
– Figyelj, Maggie. Úgy kell tenned, mintha semmit sem fedeztél volna
fel rólam és Petráról.
Gonosz pillantással néz rám. A tekintetéből düh árad. Olyan sötétség,
hogy felmerül bennem, nem ez volt-e az utolsó dolog, amit Petra ebben az
életben látott. Félrenézek, és megpillantom a kést az asztalon, amelyet
magammal hoztam. Odanyúlok.
Dane észreveszi, és odakap érte. Ebben a pillanatban kezdek futni.
Ellököm magam az asztaltól, és gyorsan megkerülöm Dane-
t. Amikor felém indul, a mellkasába ütök. Teljes erővel.
Hátratántorodik, nekiütközik az egyik könyvespolcnak. A karjával
hadonászik, könyvek hullanak le mellette.
Futok.
Le a lépcsőn.
Le a második emeleti folyosóra, közben hallom, hogy Dane utánam
iramodott, gyors léptei erősen dobognak a lépcsőn.
Futok tovább. Kapkodva lélegzem. A szívem riadtan ver.
Teljes sebességgel érek el a főlépcsőhöz, lerohanva rajta, és igyekszem
nem hallani, ahogy Dane végigdübörög a folyosón a nyomomban. Meg
hogy milyen gyorsan fut. És hogy biztosan elér.
Már ő is a lépcsőnél van. Hallom, ahogy a csizmája a legfelső
lépcsőfokra ér, és érzem a lépcsők remegését, ahogy a nyomomban dobog.
Gyorsítok. Az előszobára tekintek s mögötte a bejárati ajtóra. A pillanat
töredéke alatt, míg leérek az utolsó két lépcsőfokon, azt mérlegelem, vajon
elérek-e az ajtóig anélkül, hogy Dane utolérne.
Úgy ítélem, nem.
Még ha ki is jutnék az ajtón – ami bizonytalan –, tovább kell
menekülnöm Dane-től, míg végigszaladok a tornácon és be tudok ülni a
kocsimba.
Erre nincs időm, amilyen sebesen viharzik mögöttem.
Taktikát váltok. Pillanatnyi elhatározással elfordulok az előszobától, és
befutok a társalgóba.
Dane nem téveszt nyomot, ahogy ugyanerre fordul, olyan erővel és
olyan közelről zihálva a nevemet, hogy szinte a tarkómon érzem a leheletét.
Igyekszem nem törődni vele, miközben átrohanok a társalgón, be az
Indigo-szobába.
Odabent sötét van. Nagyon jó.
Így akartam.
Épp csak annyi fény van, hogy láthatom a lyukat, ahonnét felszedték a
padlódeszkákat. Ahhoz, hogy valaki elkerülje, tudnia kell, hogy ott a lyuk.
Dane nem tudja.
 Átugrom a nyílást, és zihálva megállok, majd megfordulok, hogy
szembenézzek vele.
Dane lelassít, de felém tart. Egy lépés.
Kettő.
Aztán lezuhan, keresztül a lyukon, és szempillantás alatt eltűnik. Az
egyetlen jele, hogy ott van, a nagy puffanás, ahogy teste a konyha
kövezetéhez csapódik.

JÚLIUS 15.
20. nap – Sötétedés után
– El kell mennünk innen – jelentettem ki Jessnek. – Most rögtön.
– Miért? Mi történt?
– Maggie itt nincs biztonságban.
Fölvettem a Polaroid gépet az asztalról a két doboz fotópapírral
együtt. Aztán kituszkoltam Jesst a dolgozószobából, le a lépcsőn.
– Nem értem, mi folyik itt – mondta.
Leértünk a második emeletre, aztán megfordultam, és fotót
készítettem a lépcsőről magunk mögött.
Klikk. Zümm. Papír.
– Egy kísértet van a házunkban – magyaráztam, a képre várva. –
Indigo Garson. Ő kényszeríti az apákat, hogy öljék meg a lányaikat.
Nem Curtis Carver ölte meg Katie-t. Indigo kényszerítette rá.
Jess kezébe nyomtam a friss fényképet, amelyen remekül látható
volt Indigo alakja, lefelé libegve a lépcsőn, szemén a vaku fényét
visszatükröző pénzérmékkel. Jess a szájára szorítja a kezét, próbálva
elfojtani egy sikítást. Még így is kiszakad belőle az ujjai résein át.
– Hol van Maggie? – kérdeztem.
Jess, továbbra is szájára szorított kézzel, Maggie hálószobája felé
tekintett tágra nyílt, rémült szemmel. Mögöttünk futó hőhullám jelezte
Indigo jelenlétét.
– Ki kell jutnunk innen – suttogtam. – Gyorsan. Mindketten
végigfutottunk az előszobán, hátunkban Indigo forró jelenlétével. A
hálószobában Maggie állához felhúzott térddel ült az ágyon. A félelem
lángjai szikráztak a szemében.
– Vidd te – szóltam oda Jessnek. – Én… én nem bízom magamban.
 Nem volt idő habozásra. Jess egyenesen az ágyhoz ment, és a
karjába kapta Maggie-t.
– Mama, félek – jelentette ki Maggie. Jess arcon csókolta.
– Tudom, drágám. De nincs mitől félned.
Ami hazugság volt. Nagyon is sok mindentől volt okunk félni.
Különösen amikor a szekrény ajtaja kicsapódott. Forró levegő tört
elő belőle, Jess hátratántorodott. Maggie kiszakadt a karjából, mintha
forgószél emelte volna föl. Aztán összegubancolódott kézzel-lábbal-
hajjal, sikoltozva a szekrény felé repült.
Indigo megkaparintotta a lányunkat.
Még éppen elértem a szekrényt, mielőtt Maggie eltűnt volna benne.
Ahogy az ajtó kezdett bezárulni, a nyílásba vetettem magam. A fa a
bordáimhoz szorult, ahogy a szekrény alaktalan, homályos terébe
léptem. Maggie nevét üvöltöttem, és kinyújtott kézzel tapogatóztam,
míg csak az egyik csuklóm a bokájába nem ütközött.
Megragadtam, és kezdtem a kezemmel egyre feljebb tapogatózni
rajta. Amikor kitapogattam a térdét, nagyot rántottam rajta, így
Maggie hirtelen kiszakadt a szekrényből. A padlóra estünk, Maggie
énrám, még mindig sírva és sikoltozva.
Mögöttünk Jess az ágynak feszült, és a szekrényhez tolta, hogy
eltorlaszolja az ajtaját. Noha ez édeskevés volt ahhoz, hogy megállítsa
Indigót, mégis azt reméltem, legalább néhány percnyi előnyt adott.
Kifordultunk a szobából, végigfutottunk a folyosón. Jess Maggie-vel,
én a kamerával, egy utolsó képet készítve az üres folyosóról mögöttünk.
Klikk. Zümm. Papír.
Ránéztem a képre. Semmi.
Lefutottunk a lépcsőn, Jess elöl, Maggie a rémülettől bénultan a
karjában. A lépcső alján újabb képet készítettem.
Klikk. Zümm. Papír.
Még mindig semmi.
– Azt hiszem, elment – jegyeztem meg.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Jess.
– Nem látom őt. – A szememhez emeltem a képet, vajon látom-e
Indigo forró-fehér jelenlétét. – Nem is érzem őt.
Egy utolsó képet készítettem: Jessről, amint Maggie-t tartja a lépcső
alján.
Klikk. Zümm. Papír.
 – Nem maradhatunk itt – sürgetett Jess. – Össze kell csomagolnunk
és elmennünk, mielőtt visszatér.
– Tudom.
Ránéztem a kezemben tartott fotóra, amelyen Jess és Maggie
bontakoztak ki a fehérségből.
És mögöttük, Jess háta mögött lebegve, Indigo Garson.
Visszanéztem a képről a feleségemre és a lányomra, akik még mindig
ugyanabban a helyzetben álltak.
És akkor Maggie fölrepült a mennyezetre. Egy pillanat alatt történt.
Az egyik másodpercben még Jess karjában volt. A másikban már a
mennyezeten, amelyen valami láthatatlan erő igyekezett áthúzni őt.
Jess-szel rémülten figyeltük, ahogy Maggie a mennyezethez szorult,
sikoltozva, ahogy egy nagyobb erő felfelé húzta. Amikor
karnyújtásnyira ért a csillárhoz, megragadta, és teljes erővel szorítani
kezdte. A csillár fel- alá lengett. Néhány üveggömb leesett róla, és
szilánkokra tört a padlón körülöttünk.
Közben az a nagyobb erő a csillárt valamiképpen kitépte Maggie
kezéből, és ismét kezdte keresztülhúzni a mennyezeten. Jess továbbra is
Maggie nevét sikoltozta, mintha ezzel megszabadíthatná.
De én tudtam, mi az egyetlen útja, hogy Indigo elengedje a
lányomat. Minthogy akkora fájdalmat akart okozni nekem, amekkorát
az ő apja okozott neki, ki kellett vonnom magam a képletből.
Vagy legalábbis úgy tennem.
Térdre estem a törött csillár szilánkjai között. A szilánkok
szerencsét hoznak.
Megragadtam a legnagyobb üvegdarabot, a torkomhoz nyomtam, és
felkiáltottam a mennyezet felé:
– Indigo, engedd el, vagy megölöm magam. Jess rémülten nézett
rám.
– Ewan, ne!
– Bízz bennem, Jess – suttogtam. – Tudom, mit teszek. Indigo nem
akart kockáztatni. Ha holtan akarta látni Maggie-t, azt nekem kellett
elvégeznem. Ami nem lett volna lehetséges, ha megölöm magam.
– Komolyan beszélek – üvöltöttem. – Nem tudod megtenni nélkülem.
Erősebben nyomtam az üveget a nyakamhoz, míg csak az éle át nem
vágta a bőrömet. Vékony vércsík szaladt végig a nyakamon.
 Maggie figyelmeztetés nélkül lehuppant. Jess és én egyszerre
nyúltunk érte. Karjaink alkalmi bölcsővé kapaszkodtak össze, amely
felfogta a lányunk zuhanását.
Mindössze egyetlen másodpercig volt a karjaink között, amikor új
forróság tört felülről a szobára. Forróbb, mint korábban. A düh teljes
kitörése.
Hirtelen zaj támadt körülöttünk, erőteljes sziszegés, mintha a ház
minden sarkából jött volna. Egy perc múlva kígyók kezdték elözönleni
a szobát.
Fehérhasúak.
Egy pillanat alatt jelentek meg, a sötét sarkokból, a padlódeszkák
alól. A második emeleten is láttam őket, ahogy lefelé siklottak a
lépcsőn.
Pillanatok alatt körülvettek minket, oldalazva közelítettek felénk. A
legtöbb dühödten sziszegett, nyitott szájukból pengeéles fogak tűntek
elő.
Jess karjába taszítottam Maggie-t, még mindig rettegve, mit
művelhetek vele, ha továbbra is én tartom őt. Aztán harcolni kezdtem a
kígyókkal, próbálva ösvényt nyitni az előszoba felé. Néhány kígyó
meghátrált. Mások a lábam után kapdostak.
Az egyik Jess felé lendült. Elrúgtam őt, mielőtt hozzáérhetett volna.
– Menekülnünk kell – kiáltottam. – Futás!
És pontosan ezt tettük. Mindhárman végigfutottunk az előszobán.
Át a bejárati ajtón. Ki a tornácra.
A kígyók a nyomunkban, kavargó, nyüzsgő masszaként nyomulva ki
a nyitott ajtón.
Indigo Garson velük volt, láthatatlanul, de határozottan érezhetően.
Fehér-forró levegő égette a hátam, ahogy lefutottam Jess-szel és
Maggie-vel a tornác lépcsőjén, s be a kocsiba.
– És a holmijaink? – kérdezte Jess, ahogy benyomult a hátsó ülésre
Maggie-vel.
– Itt maradnak – feleltem. – Túl veszélyes itt. Nem is jöhetünk vissza
értük.
Beindítottam a kocsit, és végiggördültünk az autófeljárón.
Mögöttem Maggie a hátsó ülésen térdelt, és kifelé bámult a hátsó
ablakon.
– Még mindig jön utánunk! – kiáltotta.
 A visszapillantó tükörbe néztem, de semmit sem láttam.
– Pénzszemű néni?
– Igen! Mögöttünk van!
Ebben a pillanatban valami nekiütközött az autó hátuljának.
Kemény, erőteljes lökés.
Jess felsikoltott, megragadta Maggie-t. Én erősen szorítottam a
kormányt, megpróbálva az úton maradni, s nem lefutni a fák közé,
mert Indigo pontosan ezt akarta volna. A gázpedálra taposva, csikorgó
kerekekkel téptem tovább végig a kanyargós úton.
Az autót újabb ütés érte, ezúttal az oldalsó ajtón. Egy pillanatra
elvesztettem az uralmamat a kocsi fölött. Az út menti fűre
kanyarodtam, veszélyesen közel a fákhoz. Hatalmas akaraterőre volt
szükségem, hogy visszakormányozzak, és folytassam az utat.
Jess szerencsére nyitva hagyta a kaput, amikor Maggie- vel
visszatért, ezért akadálytalanul kijutottam rajta. Ahogy kívül
kerültünk a birtokon, kiszálltam a kocsiból, és becsuktam a kaput.
Hőség csapott meg, ahogy a kulcsokkal babráltam, eszeveszetten
igyekezvén bezárni a kaput. Indigo közben áttört a kovácsoltvas
rácson, felforrósítva azt. Ha van pokol, az lehet olyan forró, mint az a
düh, amelyet akkor éreztem, amikor végre elfordítottam a kulcsot és
bezártam a kaput.
Ez volt az a pillanat, amikor Indigo Garson bosszúszomjas szelleme
felismerte, hogy vesztett.
Épségben menekültünk meg a Beléndek-villából. És többé semmi
nem csábíthatott vissza oda.
Talán egy napon mások majd behajtanak azon a kapun, fel a
kanyargós kocsifeljárón, és belépnek a Beléndek- villába. Sok
szerencsét kívánok nekik. Szükségük lesz rá, hogy életben maradjanak
azon a helyen.
Ami engem és a családomat illeti – drága Jessicát, szeretett Maggie-t
–, mi nem térünk vissza. Soha többé nem áll szándékunkban betenni a
lábunkat arra a helyre.
Számunkra a Beléndek-villa a szörnyűségek háza.
Ahová egyikünk sem fog belépni többé.
 Huszonnégy
Fél tucat készenléti jármű áll a Beléndek-villa előtt, vészvillogójuk
váltakozó vörös-fehér fénnyel festi meg a házat. Alcott parancsnok
cirkálóján kívül egy mentőautó, három rendőrkocsi és, minden eshetőségre
készen, egy tűzoltóautó is.
A tornácról nézem, ahogy Dane-t a mentőbe teszik. Hordágyra van
szíjazva, nyaka körül merevítő. Mindent egybevéve nem törte össze magát
nagyon. Ahogy a mentősök kifelé tolták, egymás között törésről beszéltek,
talán agyrázkódásról is. Akármi történt is vele, eléggé megsérült ahhoz,
hogy kimenekülhessek a házból és hívhassam a rendőrséget.
Most úton van a sürgősségi osztályra, s aztán feltehetően a börtönbe.
Ahogy a mentőautóba tolják, engem néz fájdalmas arckifejezéssel, vádló
szemmel.
Végül a kocsi ajtaja becsapódik, és Dane eltűnik.
Ahogy a mentő elindul, Alcott parancsnok lép ki a házból, és csatlakozik
hozzám a tornácon.
– Tett vallomást? – kérdezem.
– Még nem. De fog. Idő kérdése. – A parancsnok leveszi a sapkáját, és
végigsimít ezüstös haján. – Bocsánatot kell kérnem magától, Maggie.
Amiért azt mondtam az apjáról.
Amiért feltételeztem, hogy ő volt az.
Nem haragszom rá. Én is gyakran gondoltam ugyanerre az egész
hercehurca alatt. Ha valakinek szégyellnie kellene magát, az én vagyok.
– Mindketten hibásak vagyunk ebben – válaszolom neki.
– Akkor mit akar még itt?
Én is ezt kérdezem magamtól. A válasz valahol dr. Weber szavaiban
rejtőzik. Hogy így akarom megírni a történet saját változatát. S noha
teljesen önző okokból tettem ezt, most jövök rá, hogy a történet nem csak
az enyém.
Része Petra is. Ami megtörtént, nem lehet megváltoztatni. Elsának nincs
többé idősebb lánya és Hannah-nak nincs többé nővére.
De tudják az igazságot. És ez fontos. Nekem is tudnom kell.
Alcott parancsnok távozik a többi készenléti járművel. Hosszú sorban
vonulnak le az úton, a szirénájuk néma, de a fényük még villog.
Mielőtt teljesen eltűnnek a domb alján, egy újabb autó érkezik.
Reflektora váratlanul bukkan fel a horizonton. A vakító fények egy
pillanatra kaleidoszkóppá keverednek össze, ahogy az autók lelassítanak és
elkerülik egymást. Kék, vörös, fehér, az erdő fáin át villózva. Aztán a
vészfények eltűnnek. A reflektor fényesebbé válik, ahogy az autó
felkanyarodik az úton, és csikorogva megáll a kavicsokon.
Nem látom, ki ül benne. Túl sötét van, és a szemem még mindig
káprázik a villogók fényétől. Csak annyit észlelek, hogy egyetlen ember ül
benne, teljes csendben a kormány mögött, mintha bármelyik pillanatban
újra el akarna indulni.
Aztán az ajtó kinyílik, és anyám száll ki a kocsiból.
– Anya?! – döbbenek meg. – Mit csinálsz te itt?
– Én is ugyanezt kérdezhetném.
Az autófeljárón állva kimerültnek néz ki. Fehér nadrágot visel, mintás
blúzt, pántos szandált. Leveszi a napszemüvegét, a szeme bevérzett. Nincs
bőröndje. Csak egy táska lóg a válláról.
– Az isten szerelmére, Maggie! Miért jöttél vissza ide? Mit akartál itt
csinálni?
– Szükségem volt az igazságra.
– Én elmondtam neked az igazságot – rázza a fejét anyám. – De az nem
volt neked elég. Ezért kellett átrepülnöm a fél világon, hogy idejöjjek, és
lássam a rendőrautókat. Mi az ördögöt műveltél?
Behívom. A bejáratnál egy pillanatig habozik. Világos, hogy nemigen
vágyik beljebb kerülni a Beléndek-villába. De túl fáradt a vitához. Odabent
azonban határozottan a konyhában akar leülni.
– Ne itt – kéri. – Ne ezen az emeleten.
Lemegyünk a konyhába. Leülünk egymással szemben a nagy asztal
mellé. Ott mindent elmesélek. Hogy miért akartam visszajönni. Hogy mi
történt, amikor ideértem. Hogy Petra holttestének felfedezése apámra terelte
a gyanút, de végül kiderült, hogy a bűnös Dane volt.
Amikor befejezem, anyám rám bámul. Öregnek tűnik a konyha éles és
rideg fényében. Jól látszanak rajta az idő nyomai, amelyeket többnyire
igyekszik leplezni. A ráncok, a foltok, a frizurájából kibukkanó ősz fürtök.
– Ó, Maggie – sóhajtja. – Ezt igazán nem kellett volna tenned.
Valami teher nehezedik a vállamra, olyan erővel, hogy a Beléndek-villa
megrázkódni tűnik bele.
– Miért? – kérdezem.
Anyám körbenéz a helyiségben, mint egy csapdába esett madár.
– Menjünk innen.
 – Miért nem mondod el?
– Menjünk innen, és soha többé ne jöjjünk vissza.
A súly egyre nő rajtam, belém hatol, lehúz. Amikor anyám feláll,
minden erőmre szükség van, hogy én is felálljak, és visszanyomjam a
székbe.
– Itt maradunk. Ülünk, és beszélgetünk, ahogy rendes családok szoktak.
– Ahogy visszaülök, észreveszem a süteményt a pulton. – Nézd, még
desszert is van.
Megfogom a sütit, az asztalra teszem. Két villát csapok le mellé.
Invitálásként megfogom az egyiket, nagy darabot szelek le a süteményből,
és a számba tömöm.
– Látod? – kérdezem nyeldekelve. – Hát nem szép? Anya és lánya
csevegése, amire már oly régen szükség volt. Akkor most beszélgessünk.
Egy újabb nagy darabot szelek, várom, hogy anyám megszólaljon.
Ehelyett fölemeli a villát, és ő is vág egy aprócska falatot. Megpróbálja a
szájába tenni, de a keze annyira remeg, hogy a sütemény leesik a villájáról.
Zselatinos plötty az asztal lapján.
– Fogalmam sincs, mit akarsz tőlem – jelenti ki.
– Az igazságot. Mindig is azt akartam. – Harmadik falat süteményt is a
villámra tűzök, mintegy bizonyítva, hogy meg tudok tenni valamit, amit ő
nem. – El kell mondanod nekem minden kurva részletet, amit az elmúlt
huszonöt évben rejtegettetek előlem.
– Nem jó neked tudnod az igazságot. Azt hiszed, hogy jó, Maggie. De
nem jó.
Anyám madárszerű pillantása megállapodik a konyha mennyezetén.
Ekkor fogom fel, hogy tévedtem Dane-nel kapcsolatban. Talán mindennel
kapcsolatban.
– Apának van hozzá köze?
– Nem akarok beszélni róla.
– Ő ölte meg Petra Ditmert?
– Apád sose tett volna ilyet.
– Pedig nagyon úgy tűnik, hogy ő volt – jegyzem meg. – Ez az egész
titkolózás. A hazugságok. Nagyon az az érzésem, hogy megölt egy tizenhat
éves lányt, és te segítettél ezt eltitkolni.
Anyám a székbe süllyed. Asztalra tett keze hosszú, kimerült zuhanással
hull alá.
– Ó, kicsikém – a hangjában ezer különféle érzelem. – Édes kicsikém.
 – Szóval igaz? – kérdezem. Anyám a fejét rázza.
– Nem apád ölte meg azt a lányt.
– Akkor ki?
A táskájába nyúl, és előhúz egy nagy borítékot, amelyet átcsúsztat az
asztalon. Kinyitom, és rápillantok. Vaskos köteg papír van benne. A
legfelsőn váratlan címzés.

MAGGIE-NEK
– Apád és én azon imádkoztunk, hogy ez a nap sose jöjjön el.
– Miért?
– Egyikünk sem akarta elmondani neked az igazságot.
– Miért?
– Mert nem apád ölte meg Petrát.
Szemem mereven tapad az előttem fekvő papírra.
– Akkor ki?
– Te, Maggie – közli anyám. – Te ölted meg őt.

Maggie-nek

Neked írom ezt, Maggie, noha azt remélem, Isten nem engedi, hogy
valaha is lásd. Ha mégis látod, az azt jelenti, hogy anyád és én hibáztunk.
Amit nagyon sajnálunk.
Mostanra tudsz valamennyit az igazságból, hogy mi történt azon az
éjszakán, amikor eljöttünk a Beléndek-villából. Ez itt a maradék. És noha
mélyen remélem, hogy nem olvasol tovább ennél a bekezdésnél, pontosan
tudom, hogy dehogynem. Végtére is az én lányom vagy.
Soha nem úgy terveztük elhagyni a Beléndek-villát, ahogy tettük.
Egyáltalán nem is terveztük elhagyni. Hiányosságai és a korábbi tragédiák
ellenére kellemes otthon volt. És boldog otthon is lehetett volna, ha engem
nem ragad meg annyira a ház története.
Bevallom, hogy egy extra okom is volt arra, amiért rávettem anyádat,
hogy vegyük meg. Olyan házat akartam, amelyiknek múltja van, amelyet
kikutathatok és megírhatok, és sikeres könyvet publikálhatok a hajszolt
szabadúszó íróról, aki rendbe tette az ostoba módon megvásárolt
romhalmazt.
Amikor azonban megismertem Indigo Garson halálának körülményeit,
rájöttem, hogy még jobb témát találtam. Én leszek a hajszolt szabadúszó
író, aki megoldja az ostoba módon megvásárolt romhalmazban elkövetett
gyilkosság rejtélyét.
Végül egészen másmilyen könyvet írtam.
Csak néhány szó a Horrorházról. A legnagyobb része igaz. Sok minden
nem. Valóban felfedeztük a leveleket, amelyeket Indigo Garsonnak írt az a
férfi, aki el akarta szöktetni. Petra Ditmer és én áttanulmányoztuk a
leveleket, és egyéb tragédiákat is felfedeztünk, amelyek az évtizedek során
történtek abban a házban.
De minden igazság mellé egy hazugság is társult.
Természetesen nem éltek kísértetek a házban, noha neked több
képzeletbeli barátod is létezett. Árnyék bácsi volt az egyik. Pénzszemű néni
a másik. Nyilvánvalóan a képzeleted szülte őket, mégis úgy tűnt, egyszerre
rémítenek meg és bűvölnek el téged. Annyira, hogy dr. Weber segítségét
kellett kérnünk.
Portrék sem voltak William és Indigo Garsonról a tűzhelyek fölött. Katie
Carver és Indigo halálán kívül – az utóbbiban biztos vagyok, hogy az apja
ölte meg, s ennek bizonyítására vágtam bele a könyvbe – a többi haláleset a
Beléndek-villában egyszerűen tragikus baleset volt, és semmi közük nem
volt egymáshoz.
Kivéve Petra Ditmer halálának.
A bűntudat amiatt, amit tettünk, kicsit sem csökkent a halála óta eltelt
huszonnégy évben. Ragyogó fiatal lány volt. Jobbat érdemelt.
Sosem felejtem el azt az éjszakát, noha ezt szeretném a legjobban.
Valószínűleg csak a halál törli ki azt a rettenetes éjszakát az
emlékezetemből.
Ha meghalunk, magunk mögött hagyjuk a testünket.
Remélem, emlékeinket is magunk mögött hagyhatjuk.
Az este nagyon jól indult, jól megérdemelt kiszabadulásnak a Beléndek-
villa mindennapi robotjából. A ház és minden problémája ránehezedett
anyádra és rám. Éreztük, hogy minden egyes nap egy kicsit eltávolodunk
egymástól. A szikra elmúlt a házasságunkból, és rettentően nagy szükségünk
lett volna rá, hogy újra meggyújtsuk.
Ezért elhatároztuk, hogy szervezünk egy „randevúestét”, ami udvarias
megfogalmazás arra, hogy kivettünk egy szobát a Két Fenyőben, hogy ott
úgy dugjunk, ahogy csak a tinédzserek. Távol akartunk lenni nemcsak a
háztól és ezer problémájától, de tőled is. Csupán egyetlen estére. Ez
nyersebbnek hangzik, mint amilyen a valóságban volt. De amikor ezt
olvasod, talán már te is szülő leszel, és akkor biztosan megérted.
Hogy elmehessünk, Petra Ditmert kértük meg, hogy vigyázzon rád. Az
ott alvás éjszakáján rendezett műsorod miatt Petrának megtiltották, hogy a
Beléndek-villába jöjjön. Azt mondta, el kell szöknie otthonról, hogy
vigyázhasson rád. Anyád és én vitatkoztunk azon, mennyire etikus ez, de
minthogy csak néhány óráról volt szó, egy ilyen kis tisztességtelenség Petra
részéről megérte nekünk azt az estét. Szükségünk volt rá. Szükségünk volt
saját időre, hogy ismét önmagunk lehessünk.
Petra kilopózott otthonról, és nem sokkal nyolc után nálunk volt.
Anyáddal a motelbe mentünk. Éjfél körül indultunk el a motelből,
kipihenten és boldogan. Hetek óta a legboldogabban.
Ez akkor ért véget, amikor beléptünk a Beléndek-villába, és
megpillantottam Petra Ditmer testét.
A lépcső aljában feküdt, maga alá gyűrt karral és lábbal. Annyira össze
volt csomózva, hogy első pillantásra azt sem tudtam, melyik a lába és
melyik a keze. Semmi sem volt a megfelelő helyen.
Tudtam, hogy halott. Nyilvánvaló volt. A nyaka is ki volt csavarodva.
Olyan természetellenes szögben, hogy most is rosszul leszek, ha rágondolok.
Arca a földre borult, haja eltakarta legnagyobb részét. De a haján keresztül
láttam a szemét. Két tágra nyílt, döbbent, halott szemet.
Nem bírtam róla levenni a tekintetemet. Túl szörnyű volt, hogy másfelé
nézhessek. Láttam már halott embert. De nem ilyen fiatalt. És nem ilyen
egyértelműen halottat. Minden más holttest úgy nézett ki, mintha aludna.
Petra határozottan nem aludt.
Te a lépcső tetején ültél, és sírtál. Amikor megkérdeztük, mi történt,
felnéztél, és azt mondtad:
„Nem én voltam.”
Többször is elmondtad, mintha magadat is meg kellene róla győznöd,
nem csak minket.
„Nem én voltam. Nem én voltam. Nem én voltam.”
Először elhittem. Hiszen a lányom voltál. Jobban ismertelek, mint bárki
más, beleértve anyádat is. Édes és kedves kislány voltál. Biztosan nem
akartál volna bántani senkit.
Aztán visszaemlékeztem, hogyan vágtad arcon Petra nővérét az ott
alváskor. Akkor is megdöbbentett, és most is megdöbbent, ha rágondolok.
Azt bizonyította, hogy a békés felszín alatt harag forrong.
 És fizikai bizonyítékok is voltak. Petra inge elszakadt. A varrás felhasadt
a vállán, látni engedve sápadt bőrét. Közvetlenül fölötte három karmolás
volt a nyakán, mintha megtámadták volna. Rajtad is volt egy vágás, egy
mély vágás a bal szemed alatt. Csak azt tudtam feltételezni, hogy Petra
okozta, amikor verekedtetek.
Mégis tagadtad.
„Nem én voltam. Nem én voltam.”
„Akkor ki volt, Maggie?” – kérdeztem, minden tekintélyemet latba vetve,
hogy logikus választ kapjunk tőled.
Te a szemünkbe néztél, és így feleltél:
„Pénzszemű néni.”
Pontosan emlékszem arra a pillanatra. Akkor értettem meg, hogy a
félelmeim helyesek voltak. Minthogy Pénzszemű néni nem létezik, te voltál
az, aki megölted Petrát.
A dolgok egészen más fordulatot vettek volna, ha Petra anyja tudta
volna, hogy a lánya a Beléndek-villában van. Nem lett volna más
választásunk, mint hogy hívjuk a rendőrséget. De senki más nem tudta, hogy
itt van. Senki, csak mi.
Úgyhogy amikor anyád a 911-et akarta hívni, megállítottam őt, mielőtt
tárcsázhatott volna.
Kértem, gondoljuk végig alaposan a dolgot, mielőtt cselekszünk. Hogy
talán nem áll érdekünkben beavatni a rendőrséget.
„De hisz egy lány meghalt, Ewan – erősködött. – Nem érdekel, mi áll
érdekünkben.”
„És az, hogy mi áll Maggie érdekében? Mert akármit is teszünk, az az ő
egész életére kihat majd.”
Közöltem vele, hogy ha hívja a 911-et, a rendőrségnek még nálunk is
kevesebb időre lesz szüksége megállapítani, hogy ez nem volt baleset. Petra
szakadt inge és a karmolások a nyakán sokkal rosszabbra utaltak.
Úgy tűnt, te lökted le őt a lépcsőről.
Fogalmam se volt, mi ösztönzött erre. Nem is akartam tudni. Éreztem,
hogy minél kevesebbet tudok, annál jobb. De tudtam, hogy bármit is tettél,
szeretlek. Tudtam, hogy nem tehetsz semmit, amitől kevésbé szeretnélek.
Féltem, hogy ha megismerem a részleteket, hogyan történt, az esetleg
megváltoztathatja ezt az érzést. Nem akartalak szörnyetegnek látni, aminek
mindenki más látott volna, ha kiderül, hogy te ölted meg Petrát.
 Ez az érvelés győzte meg végül anyádat is, hogy az én tervemet
kövessük. Megmagyaráztam neki, hogy az ítélet bonyolult dolog. Ha az
emberek bizonyos módon látnak, akkor szinte lehetetlen visszagyömöszölni
a szellemet a palackba. És ha a világ szörnyetegnek lát valakit, az emberek
úgy kezelik, és végül ő maga is annak látja magát.
„Ezt akarod Maggie-nek? – kérdeztem. – Hogy nevelőintézetbe zárják?
Aztán az emberek ítéletének kereszttüzében töltse az életét? Akármit is
csinál, úgy fognak ránézni, mint gyilkosra. Mit gondolsz, mit fog ez csinálni
belőle? Miféle élet lesz az?”
Nem vagyok büszke rá, amit azon az éjjel tettem. A szégyen még mindig
nyomja a szívemet, és nem hagy aludni éjszakánként. De szeretném, ha
tudnád, hogy érted tettük. Szerettünk volna megkímélni attól a brutális
léttől, amelyben minden bizonnyal részed lett volna, ha a rendőrség
beavatkozik.
Ezért elhatároztuk, hogy titokban tartjuk a dolgot.
Míg anyád felment, hogy ellássa a sebet az arcodon, én elrejtettem a
holttestet. Noha ezeknek a szavaknak a puszta leírása is hányingert kelt
bennem, mégis pontosan ezt tettem. Egy vászon hátizsákba gyömöszöltem
Petra testét. Bedobtam a lyukba a padlón, ahol az Indigo Garsonhoz írott
leveleket találtuk, visszatettem a padlódeszkákat, és ráterítettem a
szőnyeget.
Ezzel Petra eltűnt.
Anyád követelte, hogy hagyjuk el a Beléndek-villát. Mindketten
lejöttetek, te egy kötéssel az arcodon, ő pedig kezében a mackóval, amelyet
Petra magával hozott éjjelre.
Azt hiszem, a mackó volt az oka annak, ami ezután történt.
Ő rántotta ki anyádat a döbbenetből, és ébresztette rá, hogy nem egy
ismeretlen személyt temettünk el a deszkák alá, hanem egy fiatal lányt. Egy
édes teremtést, aki még mindig mackóval aludt.
„Nem tudok itt maradni – szólt anyád fuldokolva, ahogy cselekedetünk
teljes súlya rátelepedett. – Hogy tudom, itt van. Mindazok után, amit tettünk
vele. Egyszerűen nem tudok.”
Megértettem, hogy nincs más választásunk, mint elmenni. Még mindig
kábultan a dolgozószoba szekrényébe rejtettem a mackót. Aztán beültünk a
kocsiba anélkül, hogy bármit összepakoltunk volna, és visszatértünk a Két
Fenyőbe. A műszakváltásnak köszönhetően addigra más volt a recepciós.
Készpénzben fizettünk, így nem maradt nyoma, hogy korábban is ott
jártunk.
„Soha nem akarok visszamenni oda – közölte anyád, amikor végre a
szobában voltunk. – Nem tudok, Ewan. Bocsáss meg.”
Én is bölcsebbnek tartottam nem visszamenni. Szörnyű dolgot
műveltünk. Ha visszamegyünk a Beléndek-villába, naponta emlékeznénk rá,
mit tettünk. És én el akartam felejteni.
„Nem megyünk vissza többé – nyugtattam őt. – Egyikünk sem megy
vissza soha többé.”
„De keresni fogják Petrát – ellenkezett anyád. – Ha felfedezik, hogy
eltűnt, minket is megkérdeznek, miért vagyunk itt, és nem a Beléndek-
villában. Valami magyarázatot kell adnunk rá.”
Tudtam, hogy igaza van. Magyarázattal kellett előállnunk, miért jöttünk
el. Valami egyértelművel, ártatlanul hangzóval. Ami nem volt könnyű.
Különösen ha majd keresni kezdik Petrát. Tudtam, hogy a rendőrség
átkutatja a házat, hogy igazat mondunk-e.
Egy másik szerencsétlenséget mégsem találhattunk ki. Az ok nem lehetett
egy csőtörés vagy egy újabb kígyófészek. A távozás okának kellően
súlyosnak, ugyanakkor teljesen láthatatlannak kellett lennie.
Ironikus módon te álltál elő az ötlettel.
„Mikor megyünk haza?” – kérdezted.
„Nem megyünk haza” – válaszolta anyád. A te újabb kérdésed indított el
mindent.
„Azért, mert Pénzszemű néni elijesztett minket?”
Először abszurdnak tűnt azt állítani, hogy kísértetek miatt hagytuk ott a
Beléndek-villát. Senki nem hiszi el. De minél többet gondolkodtam rajta,
annál logikusabbnak tűnt. Lehetetlen bebizonyítani, hogy hazudunk. Plusz
akkorra már ismertem annyira a Beléndek-villa történetét, hogy csinos
mesét köríthessek köré. És minthogy a kísértetház gondolata olyan
nevetséges volt, ez elvonhatta a figyelmet a házban elrejtett nagyobb
titokról.
Így tettünk. Nem volt más választásunk.
És nem volt sok időnk a gondolkodásra sem. Tudtam, hogy ahhoz, hogy
eltereljem magunkról a gyanút, még azelőtt kell bejelentenem, hogy a
Beléndek-villát kísértetek járják, mielőtt Petra eltűnésének híre elterjed.
Felhívtam a rendőrséget, hogy a házban súlyos problémák vannak.
Alcott őrmester hamarosan a motelbe ért. Mindent elmeséltem neki Árnyék
bácsiról, Pénzszemű néniről és az általunk tapasztalt szörnyűségekről.
Tudom, hogy az őrmester nem hitt nekem, különösen miután megnézte a
házat.
Amikor visszatért, úgy tűnt, minden rendben. Éreztem, hogy esélyt
kaptunk arra, hogy megússzuk. Elköltözünk egy másik városba.
Letelepszünk valahol távol, és úgy teszünk, mintha a Beléndek-villa
históriája meg sem történt volna.
Nem számítottam azonban arra, ami ezután történt. Az interjúra,
amelyet muszáj volt adnom, nehogy a rendőrség azt higgye, nem komoly a
dolog.
Ez volt a csavar, Maggie.
Nem érdekelt, hisznek-e nekünk. Arra volt szükségünk, hogy azt
gondolják, mi hiszünk a történetben.
Úgyhogy fenntartottuk állításainkat, még akkor is, amikor a történet
terjedni kezdett az államban és azon kívül is. Aztán jött az ajánlat a
könyvre, amely annyira váratlan és anyagilag annyira kecsegtető volt, hogy
el kellett fogadjuk.
Anyád nem akarta, hogy megírjam a Horrorházat. Különösen amikor két
hét múlva vissza kellett térnem a Beléndek-villába, hogy elhozzam az
írógépemet. Anyád felhagyott a tanítással, én pedig az író-olvasó
találkozókkal. Kétségbeejtően szükségünk volt pénzre. Nem tudtam, mi sül
ki a könyvből. Egy időre jó munkának tűnt, amely talán majd más
megbízásokat is hozhat. Egy pillanatra sem gondoltam, hogy azzá a
zűrzavarrá növi ki magát, amelyet nem tudunk többé kézben tartani. De
akkorra a kocka el volt vetve. Anyád és én arra voltunk kárhoztatva, hogy
egész életünkben úgy tegyünk, mintha a könyv fikciói igazak lennének. Ez a
hazugság szakított szét végül is minket.
Folytonosan arról beszéltünk anyáddal, hogyan segítsünk neked
továbblépni. Akár dühből, akár véletlenül, de megöltél valakit, és
aggódtunk, milyen hatással lesz ez rád, milyen ember leszel. Én terápiára
akartalak küldeni, anyád viszont, jogosan, attól félt, hogy az egyik ülésen
elárulhatod, mit tettünk. Ő azt akarta, hogy mondjuk el neked az igazságot,
amit én kétségbeesetten el akartam titkolni előled. Nem akartam, hogy te is
olyan bűntudatot cipeljél, mint én.
Minthogy idővel úgy tűnt, egyre kevesebbre emlékszel a Beléndek-
villában töltött időnkből, arra az éjszakára meg egyáltalán nem, anyád és
én úgy döntöttünk, a legjobb, ha hagyunk felejteni. Némák maradtunk,
figyeltük a hangulataidat és a lelkiállapotaidat, és igyekeztünk a lehető
legjobban nevelni téged.
Tudom, hogy nehéz volt neked, Mags. Tudom, hogy olyan kérdéseid
voltak, amelyeket egyikünk sem válaszolhatott meg tisztességesen. Arra
törekedtünk, hogy elleplezzük előled az igazságot, noha tudtuk, hogy a
hazugság, amit a helyére tettünk, a maga módján okoz kárt. Az a könyv kárt
tett benned. És mi is.
Jobban is csinálhattuk volna. Jobban kellett volna csinálnunk.
Azt hiszem, még egy okom van arra, hogy ezt leírom neked, Maggie.
Hogy megszabaduljak a bűntudattól, amelyet majdnem negyed százada
hordozok. Tekintsd ezt a mi közös vallomásunknak.
Most reggel öt óra van, hamarosan kel a nap. Egész éjszaka ezt írtam itt,
a beléndek-villabeli dolgozószobában. Talán tudod már, de sosem adtuk el a
házat. Nem is gondoltunk erre. Tudván, mi van a padló alatt, túl nagy
kockázat lett volna eladni.
A bűntudat minden évben visszahoz ide annak az éjszakának az
évfordulóján. Hogy emlékezzem Petrára. Hogy bocsánatot kérjek azért,
amit elkövettünk ellene. Azt remélem, ha elégszer teszem, talán megbocsát
nekünk.
Minden alkalommal, amikor itt vagyok, ugyanazt a kérdést teszem fel
magamnak: Jól döntöttünk azon az éjszakán?
Igen, ha arra gondolok, milyen okos, erős akaratú nővé váltál.
Kemény ítélet vár rám odaát?
Igen. Komolyan gondolom, hogy igen.
Azt hiszem, hamarosan meglátom.
Azt azonban biztosan tudom, hogy te voltál az, akire a legbüszkébb
vagyok életemben. És ugyanúgy szeretlek azóta is, mióta eljöttünk a
Beléndek-villából.
Te vagy az életem, Maggie.
Mindig is az voltál, és az is maradsz.
 Huszonöt
Apám levelét olvasni olyan volt, mint keresztülzuhanni egy sor
csapóajtón. Egyiken a másik után. És nem állíthatom meg. Nem küzdhetek
a zuhanás ellen.
– Hazudtok. – A hangom tompán szól, mintha víz alól beszélnék. –
Hazudtok nekem.
Anyám hozzám lép.
– Nem hazudok, drágám. Így történt.
Átfog mindkét karjával. Úgy érzem, mintha csápok lennének. Idegenek.
Hidegek. Megpróbálom ellökni. Amikor nem engedi, kibújok a
szorításából, és leesem a székről. Közben a kezem végigszánkázik az
asztalon, lesöpörve apám levelének lapjait. Együtt esünk a földre, a
papírlapok körülöttem lebegnek.
– Hazugság – mondogatom. – Minden hazugság.
Noha újra meg újra elismétlem, a szívem mélyén tudom, hogy nem az.
Apám nem talált volna ki ilyesmit. Anyám sem. Nem lett volna rá okuk.
Ami azt jelenti, hogy amit olvastam, az igaz.
Sikítani akarok. Hányni.
Megragadni az első, kezem ügyébe eső éles eszközt, és felvágni az
ereimet.
– Hívnotok kellett volna a rendőrséget – mondom csuklások közepette. –
Nem lett volna szabad eltitkolnotok.
– Azt tettük, amit a legjobbnak láttunk a te érdekedben.
– De hát egy lány meghalt, anya! Még gyerek volt.
– Miként te is – feleli erre anyám. – A mi gyerekünk. Ha hívtuk volna a
rendőrséget, az tönkretette volna az életedet.
– Megérdemeltem volna – tiltakozom.
– Dehogy érdemelted volna meg – anyám közelít hozzám a földön,
lassan, óvatosan, ahogy egy csapdába esett állathoz közelítenek. – Kedves
voltál, szép és okos. Apád és én tudtuk ezt. Mindig is tudtuk. És nem
akartuk tönkretenni az életedet, csak mert egyszer hibáztál.
– De hát megöltem valakit!
Alighogy kimondom, minden érzelem kitör belőlem, amelyet
megpróbáltam visszatartani. Kicsordul könnyekben, takonyban, nyálban,
amely síró számból csöpög.
 – Nem akartad – vigasztal anyám. – Biztos vagyok benne. Könnyektől
elhomályosult szemmel nézek rá.
– El kell mondanunk az igazságot.
– Nem kell, Maggie. Össze kell csomagolnunk a holmidat, és elmenni
innen. Eladjuk a házat, és sose jövünk vissza. Most már biztosan nem.
Döbbenten meredek rá. Nem tudom elhinni, hogy elutasítja az egyetlen
helyes megoldást. Hogy annyi év és annyi hazugság után még mindig úgy
akar tenni, mintha semmi nem történt volna. Egyszer már megpróbálták, és
szinte tönkretett minket.
Valami eltörik bennem. Ami meglep, mert nem gondoltam volna, hogy
van még sértetlen részem. De a szívem még ép volt, anyámra várt, hogy
összetörje. Érzem, ahogy éppen darabokra hullik. A mellkasom zihál a
borzongástól.
– Menj innen – lihegem.
– Maggie, hallgass rám.
Anyám közelít, én feléje rúgok. Amikor ismét közelebb jön, arcul ütöm.
– Kifelé! – sikoltom újra meg újra. A csengős fal visszaveri a hangot.
Addig sikoltozom, míg végül kivörösödöm és fulladozom. – Kifelé! Kifelé
a kurva házamból!
Anyám kővé váltan, arcára tapasztott kézzel ül a padlón. A szeméből
pergő könnyek azt jelzik, az ő szíve is összetört.
Jól van.
Most kvittek vagyunk.
– Ha el akarod dobni az életedet, nem akadályozhatom meg – szólal meg
végül. – De nem fogom végignézni. Nem csak apád szeretett téged feltétel
nélkül. Én is ugyanígy éreztem. Mindenben.
Feláll, kisimítja a nadrágját, és elhagyja a konyhát.
Nem mozdulok, amíg a bejárati ajtó csapódását nem hallom. Addigra
eldöntöttem, mit teszek.
Várok.
Mostanra Alcott parancsnok már valószínűleg kifaggatta Dane-t Petra
halálának éjszakájáról. Velem ellentétben nem jutott semmi kézzelfogható
eredményre. Rájön, hogy valami még hiányzik a történetből. Szóval vissza
fog jönni ide, kérdésekkel felfegyverkezve.
Mindegyiket megválaszolom.
Most, hogy anyám elment, fölállok, és felbotorkálok a lépcsőn. Kész
küzdelem. A lábam és egész testem elnehezült a döbbenettől. Nem jobb az
első emeleten sem. A szoba minden lépésre mozogni látszik. A falak
inognak, mintha szél fújná őket ide-oda. Lábam alatt hullámzik a padló.
Szédülök, noha tudom, hogy a padló nem hullámzik és a falak sem inognak.
Bennem van a változás.
Azért jöttem ide, hogy megtudjam az igazságot. Most már tudom.
Gyilkos vagyok.
Ehhez a tényhez hozzá kell szoknom. Egyelőre olyan nehéz felfognom,
hogy nem tudok megállni a lábamon. Felkúszom a lépcsőn a második
emeletre. Továbbkúszom a folyosón. Még így is annyira szédülök, hogy
úton a hálószobám felé folyton a falnak ütközöm.
Ott az ágyra vetem magam. Túlságosan kimerült vagyok minden
máshoz. Aludni akarok. Napokon és napokon át.
Talán örökké.
Mielőtt lehunynám a szemem, az ággyal szemközti szekrényre pillantok.
Eszembe jut, hogy csak néhány órával ezelőtt is azt terveztem,
szétszedem. De még mindig ott áll, és valami furcsa hang hallatszik belőle.
Elég furcsa ahhoz, hogy úrrá legyek az ernyedtségemen, és döbbenten
felüljek.
Szeretném hinni, hogy álmodom. Hogy ez az egész csupán valami éjjeli
szörnyűség, amelyből bármelyik percben felébredhetek.
De nem, nem lidércnyomás.
Ez a valóság, és nem tudok ellene tenni.
A szekrény ajtaja kinyílik, és láthatóvá válik a sötét figura odabent.
Árnyék bácsi. Valódi.
Most már tudom. Mindig is valódi volt.
Ám amikor végül a figura kiemelkedik a szekrényből, látom, hogy
tévedtem. Nem Árnyék bácsi lép ki óvatosan a szobába.
Hanem Pénzszemű néni.
Még egy lépést tesz, és a pénz leesik a szeméről. Pontosabban nem is
pénz. Soha nem is volt az. A hálószoba ablakán besütő holdfény tükröződik
egy szemüvegen.
Most, hogy a tükröződés elmúlt, látom, kicsoda valójában Pénzszemű
néni.
Marta Carver.
– Helló, Maggie – üdvözöl. – Rég találkoztunk így.
 Huszonhat
Marta megáll az ágy lábánál, fölém hajol, és engem elfog a déjà vu
érzése.
Nem.
Több annál. Egy emlék.
Hogy ugyanígy áll, csak mindketten jóval fiatalabbak vagyunk.
Huszonöt évvel fiatalabbak. Én ötéves vagyok, és reszketek a takaróm alatt,
úgy téve, mintha aludnék, de félig lehunyt szemem alól titokban őt nézem.
Nézem őt, ahogy ő néz engem, s a holdfény ismét megcsillan a
szemüvegén.
S ami még rosszabb, nem is egyszer történt meg. Az emlékek csak úgy
sorjáznak, egyik a másik után, mint valami szörnyű diavetítés a szemhéjam
belső felén.
Pénzszemű néni, aki meglátogat engem éjjel. Újra.
És újra.
Marta bizonyára látja a szememen, mire gondolok, mert így szól:
– Amikor Katie élt, szinte minden éjjel idejöttem a szobájába, csak hogy
lássam őt alvás közben. Annyira szerettem őt, Maggie. Elmondhatatlanul.
Soha nem tudtam, milyen mély az anyai szeretet, míg csak magam is anya
nem lettem. Akkor megtudtam. Az anya szeretete nagyon vad dolog.
Anyai mosolyt küld felém, majd közelebb lép az ágyhoz.
– De a férjem mindent elvett tőlem. Katie-t is, önmagát is. És többé nem
tudtam, mit kezdjek azzal a vad szeretettel. Aztán megjött a családotok.
»Van egy kislányuk«, mondta nekem Janie June. »Egy gyönyörű
kislányuk.« Ezt meghallva tudtam, hogy őt nekem is látnom kell.
Fejével a szekrény felé int, amely nemcsak rejtekhelye volt, hanem
titkos útvonala is a Beléndek-villába és vissza. Elég hosszan élt itt ahhoz,
hogy tudjon róla. Az én családomnak nem volt erről tudomása.
– Minden éjjel visszatértem ide – folytatja. – Nem azért, hogy bántsalak.
Nem állt érdekemben, Maggie. Csak látni akartam, ahogy alszol, ahogy
korábban a saját lányomat néztem. Úgy éreztem, mintha nem halt volna
meg. Csupán néhány percre. Szeretném, ha megértenéd, Maggie. Soha nem
akartam bántani senkit.
Egy utolsó emlék csap meg hirtelen, akár egy pofon. Marta mögöttem
áll, néz engem. De nem vagyunk egyedül. Hallom, hogy valaki jön a
folyosón, fel a szobába, hogy vigyázzon rám.
 Petra.
Felsikolt, amikor meglátja Martát, aki felé rohan.
– Nem az van, amit gondolsz – jelenti ki.
Petra az ágy felé lép, hogy elérjen engem. Marta elé áll, megragadja a
karját.
– Mit csinál itt? – kiáltja Petra.
– Hadd magyarázzam meg.
– Majd a rendőrségnek.
Petra kitör Marta szorításából, és kifut a szobából, lefelé igyekezve, a
ház egyetlen telefonjához.
Marta utána. Dulakodást hallok a folyosón. Dübögő lábakat a
padlódeszkákon. Hangos puffanást a falnál. Rémülten mászom ki az ágyból
a hangok nyomában. Marta és Petra a lépcső tetején állnak civakodva.
Marta a vállánál fogva rázza Petrát, miközben azt mondja:
– Csak hallgass meg. Hadd magyarázzam meg.
Rémülten feléjük futok, rájuk kiáltok, könyörgök, hogy hagyják abba.
Megragadom Marta jobb kezét. Kiszabadítja, és felém lendíti. Kézfeje az
arcomat éri. Gyűrűje a szemem alatt hasít bele az arcomba. Két és fél
centinyi hosszú sérülés, amely azonnal vérezni kezd.
Még egy sikoltás, és Petra háttal lezuhan a lépcső tetejéről. Az emlék itt
véget ér, én pedig visszahanyatlom az ágyba.
Képtelen vagyok tovább egyenesen ülni. Minden erőm elhagy. Az ágy
hullámzik, mint egy elszabadult csónak a hullámok kényére-kedvére.
Amikor Marta az ágy szélére ül, olyan furcsa szögben látom, ami lehetetlen
a való életben.
– Maga ölte meg Petrát – motyogom.
– Nem akartam, Maggie. Baleset volt. Szörnyű baleset. – Marta a kezem
után nyúl, megfogja. – Miután megtörtént, nem tudtam, mitévő legyek.
Ezért elfutottam. Tisztában voltam vele, hogy értem jön a rendőrség. Csak
idő kérdése volt. Egész éjjel vártam rájuk, szinte éppolyan rémülten, mint
amikor a férjem testét fölfedeztem a dolgozószobájában. De valami különös
dolog történt: a rendőrség nem jött. Aztán hallottam, mit mondott az őrsön a
családod.
Megérinti a homlokomat, amely izzadságban fürdik, ahogy egész testem
is. Hirtelen kihagy a lélegzetem, a gyomrom görcsbe rándul. Éles, szúró
fájdalommal, amitől újra zihálni kezdek.
– Megetted a süteményt – nyugtázza Marta –, ez jó.
 Megkönnyíti a dolgot.
Próbálok sikoltani, de mindössze rekedt hörgés tör föl belőlem.
– Maradj nyugton – szól rám Marta. – Nem nagy ügy. Csak egy kis
beléndekes sütemény volt.
A gyomromra szorítom a kezem, és oldalra fordulok. Forog velem a
szoba. Marta mellettem marad, anyai módon ragadja meg a vállamat.
– Sosem értettem, miért titkolták el a szüleid Petra halálát – folytatja. –
Még a könyv megjelenése után is azon töprengtem, mit gondolhattak róla.
Csak hosszú idő elteltével értettem meg, hogy azt hitték, te tetted, Maggie.
A keze továbbra is a hátamon köröz. Arra gondolok, vajon ugyanezt
tette-e Katie-vel is, amikor beteg volt.
– El kell ismernem, hogy megkönnyebbültem. Úgy gondoltam, Isten
velem van. Sokat gyötrődtem Petra miatt. Szegény lány, nem ezt érdemelte.
Olykor eszembe jutott, hogy vallomást teszek. Egyszerűen elmegyek Tess
Alcotthoz, és elmondom neki az igazságot. De nem tettem meg, mert senki
nem hitte volna el, hogy baleset volt. Senki nem gondolta volna ezt.
Büntetést kaptam volna érte. Hát nem bűnhődtem már épp eléggé?
Marta szünetet tart, mintha az egyetértésemre várna. Én azonban
hallgatok.
– Az utóbbi huszonvalahány évet abban a tudatban töltöttem, hogy
biztonságban vagyok – teszi hozzá. – Hogy Isten úgy határozott, egy életre
eleget szenvedtem. És akkor visszajöttél. Megtaláltátok Petrát. Tudtam,
csak idő kérdése, hogy fény derüljön az igazságra.
Marta keze megáll a hátamon, és ott is marad. Megfeszülök az érintése
alatt, félve attól, ami következik.
– Ezt nem engedhetem, Maggie. Eleget szenvedtem. Sokkal többet, mint
a legtöbb ember. Egyazon napon veszítettem el a férjemet és a lányomat.
Kevés ember ismeri ezt a kínt ezen a világon. De én igen. Túlságosan is jól.
Bocsáss meg, de nem akarok többet szenvedni.
Egyetlen durva, hirtelen mozdulattal a hátamra fordít. Túl gyenge
vagyok, hogy küzdjek vele. Egy rongybaba vagyok a kezei között. A szoba
hullámzik körülöttem, ezért nem veszem észre a párnát, amelyet a melléhez
szorít.
Aztán az arcomra nyomja a párnát. Minden elsötétül. Addig is akadozó
lélegzetem hirtelen megáll. Levegő után kapkodok, de csak a párnahuzatot
harapdálom, szinte lenyelve a szövetet.
 Rám dől, megnövelve a párna nyomását. Próbálok felállni alóla,
megvetni a lábam, de nincs több erőm. A beléndek kiszívta belőlem. A
legtöbb, amire képes vagyok, hogy újra oldalra fordulok.
Működik.
Marta kibillen az egyensúlyából, és eltántorodik mellőlem. Én is leesem.
Az ágyról a padlóra.
Mély lélegzetet veszek az áldott levegőből. Az adrenalin szétárad
bennem, és erőt ad, hogy kúszni kezdjek a padlón. Már az ajtónál vagyok,
amikor Marta megragadja az egyik bokámat, és visszahúz az ágy felé.
Sikoltozom, és szabad lábammal elkeseredetten rugdalózom. Marta
arcába rúgok, amitől ő is sikoltozni kezd. A falak visszaverik a hangunkat,
őrült sikoltásom megtölti az előszobát.
Marta csak akkor fog meg újra, amikor a lépcső tetejére érek. Ismét
megragadja a lábamat, és azt várom, hogy újra visszahúz a hálószobába.
Ehelyett fölemeli a lábam és oldalra fordít.
Egy pillanatig az egész ház a feje tetejére áll. Azután a lépcsőn találom
magam.
Gurulok lefelé.
A szegélyek a hátamba hasítanak. A fejem a falnak ütközik. Nyitott
szememmel látom a korlátot elsuhanni az arcom előtt. Amikor leérek, a
hátamon fekszem a lépcső aljában. Messze fölöttem Marta áll a lépcső
tetején, kissé előrehajolva, azt kémlelve, meghaltam-e.
Nem.
De azt gondolom, mindjárt meg fogok.
Hirtelen fény támad a lépcső tetején, vakító erejű. Olyan fényes, hogy
hunyorgok tőle. Összehúzott szemmel is látom, hogy valaki megjelenik a
fényességben. Egy fiatal nő Marta mögött, a válla fölé hajolva.
Petra Ditmer.
Még mindig tizenhat éves és gyönyörű, a mosolya elégedett. A fény nem
tart tovább egyetlen pillanatnál. Nem elég hosszú ahhoz, hogy megtudjam,
valóban Petra volt-e az, vagy netán mérgezett elmém játéka.
Csak azt tudom, hogy mielőtt a fényesség kialszik, Marta Carver
előredől, mintha lelökték volna. Legördül a lépcsőn, a csontjai recsegnek,
mint a letörő faágak. Amikor leér, még egy utolsó reccsenés hallatszik – a
nyaka hangos roppanása. Mintha a csontjaimban érezném.
A teste csupán egy méterre fekszik az enyémtől, a feje kicsavarodva,
mint egy játék babáé.
 Látom, hogy meghalt.
Én viszont nem.
Végre az egésznek vége.
Visszafordítom a fejem, újra felnézek a lépcső tetejére, ahonnét
mindketten leestünk.
Ekkor pillantom meg az alakot a lépcső tetején. Azt, aki a halálba lökte
Martát.
Nem Petra az, mint gondoltam. Hanem az anyja.
Elsa Ditmer rám tekint, a szeme vad és figyelmes. Világos, hogy
pontosan tudja, hol van, mit tett, huszonöt év után pedig azt is, hogy mi
történt a lányával.
 Epilógus
Vermontban gyönyörű az ősz. Azúrkék égbolt, égővörös levelek, finom
füst illata a levegőben. Reggelenként szeretem a Beléndek-villa tornácán
meginni az első kávémat, és átélni mindezt.
Ez az első őszöm Vermontban. Valószínűleg az utolsó is.
Nincs már sok munka a házon. Allie alkalmi segítségével a nyarat és az
ősz nagy részét is a rendbetételével töltöttem. Az eredeti tervem szerint,
csak a stílus változott. A korábban elképzelt viktoriánus glamour helyett a
modern kényelmesség mellett döntöttem. Tágas terek, laminált padlók,
minden fehér. Ez tűnt a legjobb megoldásnak. Néhány ház nem érdemli
meg, hogy a történetét megőrizzék.
Fogalmam sincs, mennyiért kel majd el a Beléndek-villa. A ház ismét
bekerült a hírekbe, ami nem mindig tesz jót egy épületnek az
ingatlanszakmában.
Annak ellenére, hogy mindenütt közhírré tettem, a Könyv hazugság volt
annak leplezésére, amiről a szüleim úgy gondolták, én tettem, továbbra is az
járja, hogy a Beléndek- villát kísértetek lakják. Az emberek azt is vélik,
hogy apámnak igaza volt, és nem Curtis Carver ölte meg a lányát, mielőtt
végzett volna magával. Egyre többen tartják úgy, hogy Marta maga volt a
tettes, noha minden jel másra utal.
Mindez idecsalogatta a kukkolókat, akik újult erővel rohamozták meg a
házat. A helyzet olyan elviselhetetlenné vált, hogy Alcott parancsnok
állandó járőrt állomásoztat a kapu előtt. Esténként kávét viszek a
rendőröknek.
De már nem érzem magam fenyegetve itt. Segít, hogy újjáépíttettem a
fal leomlott részét, még ha csak Ditmerék és Marta Carver jártak is át rajta.
Befalaztattam a titkos bejáratot is, és modern biztonsági rendszerrel láttam
el a házat. Nem kell többé papírszeleteket dugdosnom az ajtórésekbe.
Ami a szekrényt illeti, boldogan vertem szét kőtörő kalapáccsal, a fa
minden reccsenését élvezve. Ezzel együtt sem alszom abban a szobában. A
szüleim régi hálószobájába költöztem át.
Kiderült, hogy nem Marta Carver volt az egyetlen, aki azon a
szekrényen keresztül éjszakánként meglátogatott. Elsa Ditmer is átjött rajta.
Noha csak félig volt eszénél, amikor Alcott kihallgatta, a maga ködös,
hosszadalmas módján elismerte, hogy amikor gyerek voltam, legalább
kétszer bejött a szobámba.
 Csakhogy én más néven ismertem. Árnyék bácsinak.
Nem kísértet volt, hanem babonás nő, aki ismerte a Beléndek-villa
történetét, és éjszakánként olyan figyelmeztetést suttogott, amely szinte
igazzá vált.
Mindannyian meg fogtok halni.
Elsa és a lánya közben elköltöztek. Elsa Ditmer Alzheimer- kórja túl
soknak bizonyult Hannah-nak, és gondozóházba vitték valahová
Manchester mellé. Hannah is vele ment, egy kis lakásba, hogy közel
lehessen hozzá.
A költözés előtt anyám bocsánatot kért Hannah-tól, aki közben egyik
cigarettát szívta el a másik után. Amikor anyám befejezte, Hannah csak
annyit mondott:
– Huszonöt év fájdalmat okoztak a családomnak. Ezzel semmiféle
bocsánatkérés nem ér fel.
Akkor láttam őt utoljára, noha az indulása előtti napokban egyre több
tárgy tűnt el a Beléndek-villából, köztük Petra mackója, Buster. Ez utóbbi
kivételével szinte minden egyéb feltűnt Hannah árverési webhelyén. A
Beléndek-villa és a Könyv iránti megújult érdeklődésnek köszönhetően sok
minden az értéke ötszöröséért kelt el.
Dane is eltűnt.
Nem sokkal azután, hogy mindkettőnket kiengedtek a kórházból,
megálltam a házánál. Becsületére legyen mondva, végighallgatta a
mondanivalómat, pedig jó tíz percen át álltam az ajtajában és makogtam a
bocsánatkérésemet.
Amikor befejeztem, semmit nem szólt. Egyszerűen megfordult, és
bezárta az ajtót.
Egy héttel később elköltözött.
Ironikus, hogy egyedül én maradtam itt. Én, aki soha nem akartam
visszatérni ide. De nem csak a ház miatt maradtam. Addig itt akarok lenni a
Beléndek-villában, amíg az összes jogi ügy le nem zárul.
Ez a jövő héten megtörténik, amikor anyám fölött ítéletet mondanak,
amiért elleplezte Petra Ditmer halálát.
Kiderült, hogy amit a konyhában mondott, nem volt igaz.
Megakadályozhatta volna, hogy eldobjam az életemet, ahogy
szándékomban állt, ha bevallotta volna Petra Ditmer meggyilkolását, és
pontosan ezt tette, miután egyedül hagyott engem a Beléndek-villában. Míg
Marta Carver a hátamat dörzsölgette és elmesélte, hogyan ölte meg
véletlenül Petrát, anyám Alcott parancsnoknak vallotta ugyanezt.
A parancsnok, miután meghallgatta anyám elbeszélését, a házhoz jött,
hogy engem is bevigyen kihallgatni. Ekkor talált rá Elsa Ditmerre, aki
Alzheimer-kórtól gyötörten bolyongott a nagyszobában, továbbá Martára és
rám a lépcső alján kiterülve.
Marta addigra halott volt. Én is jó úton voltam afelé.
Miután kimosták a gyomromat, helyreállították a vízháztartásomat és
begipszelték törött csuklómat, mindent elmondtam Alcott parancsnoknak.
Még azt is, hogy Petra Ditmert láttam, amikor Elsa letaszította Martát a
lépcsőn, noha mindenki azt hiszi, hogy hallucináltam.
Én nem.
Szeretném azt gondolni, hogy Petra szelleme volt az, amely segített az
anyjának megmenteni az életemet.
Miután Alcott mindenki történetét meghallgatta, anyám formálisan is
vallomást tett. Júliusban bűnösnek vallotta magát holttest elrejtésében. Most
a bírón múlik, milyen ítéletet hoz. Jóllehet három évig terjedő
börtönbüntetést kaphat, az ügyvédje szerint valószínűleg elkerüli a börtönt.
Amikor anyámat kérdezem, fél-e a börtöntől, azt válaszolja, nem.
– Noha azt tettük, amit helyesnek tartottunk, szörnyű volt – mondta
tegnap a telefonban. – Amennyit a bíró jogosnak ítél, leülöm. Egyedül az
érdekel, hogy megbocsátasz-e nekem.
Persze.
Megbocsátottam már akkor, amikor hallottam, hogy bevallotta, amit
mindketten az én bűnömnek tartottunk. Természetesen nem engedtem
volna, hogy magára vállalja. Ha én öltem volna meg Petrát, elismertem
volna. De a tény, hogy anyám ilyen módon fel akarta áldozni magát, azt
mutatta, hogy tévedtem felőle. Nem volt szörnyeteg. Ahogy apám sem. Két
ijedt ember voltak csupán, egy felfoghatatlan helyzetben, amelyben attól
rettegtek, mi történhet a lányukkal.
Ami nem menti, amit tettek. Magyarázatot azonban ad rá.
Kiderült, hogy mindent értem tettek. Hogy mi minden volt ez, arra
lassanként jövök rá.
Ironikus, hogy a viszony anyám és közöttem hosszú idő óta most a
legjobb. Tréfásan azt mondja, hogy az ára ennek egy lehetséges
börtönbüntetés. De nem tudok nem belegondolni, mi lett volna, ha. Annyi
év ment el titkolózással és hazugságokkal. Muszáj bepótolnunk az
elvesztett időt. Nagyon szeretném ugyanezt tenni apámmal is. Azt remélem,
akárhol is van, tudja, hogy neki is megbocsátottam.
Anyám és Carl sokat tartózkodtak Bartlebyben az elmúlt néhány
hónapban. Noha anyám már hajlandó egy-egy délutánt a Beléndek-villában
tölteni, még mindig nem akar ott maradni éjszakára. Ő és Carl mindig a Két
Fenyőben szállnak meg, amely, legalábbis számomra, rosszabb, mint a
börtön.
Amikor nincsenek a városban, fel-alá járkálok a Beléndek- villában,
mindarról gondolkodva, ami e falak között történt. Olykor csak ülök, és
várom, hogy Petra felbukkanjon. Mindenki mással szemben nem hiszem,
hogy a beléndek mérge és a közelgő halál okozta hallucináció volt csupán.
Azt hiszem, hogy valóság volt, és szeretném még egyszer látni őt,
mielőtt elmegyek.
Talán tud is minderről. Talán végre békében nyugszik.
Most épp a harmadik emeleti dolgozószobában vagyok, apám asztalánál
állok. Csupán az öreg írógép áll rajta. Sok estét töltöttem előtte ülve,
ujjaimmal a billentyűkön dobolva, s azon tűnődve, vajon leüssem-e
néhányukat.
Ma este úgy határoztam, eljött az ideje. Noha a ház átalakításához nincs
szükség a Beléndek-villa történetének leírására, azért szeretném megtenni.
Ugyanaz a kiadó, amelyik annak idején a Könyvet megjelentette, már
felkért a folytatásra.
Először elhárítottam, jóllehet jelentős előleget kínáltak. Belsőépítész
vagyok, nem író. Mostanra mégis azt gondolom, elfogadom az ajánlatukat.
Nem a pénz miatt, habár az jó néhány évig segítségünkre lesz Allie-vel.
Azért írom meg, mert azt hiszem, apám is ezt akarta volna. Végül is a
lánya vagyok.
Úgyhogy ma este leülök az írógép elé, és leírom azt, ami a Könyv új
változatának vagy az első mondata lesz, vagy sem.

Minden háznak megvan a maga története és titkai.

Maggie Holt
A TITKOK HÁZA
A valódi történet