eesHarmadik Birodalom és a Vatikán

Pápaság a nácik árnyékában

Négy évvel a Vatikáni Államot létrehozó lateráni szerződés aláírása után XI.
Pius pápa konkordátumot kötött a náci Németországgal. Adolf Hitler alig fél
éve volt ekkor hatalmon, így nem lenne méltányos az egyezményt a
Harmadik Birodalom későbbi bűnei fényében értékelni. Tény ugyanakkor,
hogy a „birodalmi konkordátum” érvényben maradt a háború végéig, és a
történészek véleménye is élesen megoszlik arról, hogy hallgatása miatt
felelőssé tehető-e az 1939-ben megválasztott XII. Pius pápa a vészkorszak
tragédiájáért.
A pápaság 1919 és 1938 között harmincnyolc konkordátumot kötött, ám ezek közül
egyetlenegy sem volt – beleértve a Mussolinivel aláírt lateráni szerződést is –, amely
akkora vitát váltott ki, és akkora kárt okozott a katolikus egyház megítélésének és
erkölcsi tartásának, mint a náci Németországgal való egyezmény – állítja a New York-i
Szent János Egyetem történész professzora, Frank J. Coppa az 1999-ben megjelent
Controversial Concordats (Vitatott konkordátumok) című könyvében.

Mi indította a Vatikánt arra, hogy nem sokkal a nácik hatalomra jutása után elismerje
Adolf Hitlert? Az 1933. július 20-án aláírt konkordátum (a kifejezés a latin concordia
szóból származik, ami „szívbéli összhangot, egyetértést” jelent) preambuluma szerint a
felek nem viták lezárására, hanem további együttműködés céljából kötötték meg az
egyezményt: „Őszentsége, XI. Pius pápa és a Német Birodalom elnöke, attól a közös
vágytól vezérelve, hogy a Szentszék és a Német Birodalom között fennálló baráti
kapcsolatokat megszilárdítsa és tovább erősítse, állandó formában és mind a két fél
számára elfogadható alapon szabályozni kívánja a Katolikus Egyház és az Állam közötti
kapcsolatokat a Német Birodalom egész területére vonatkozóan” – így kezdődik az
„ünnepélyes egyezmény”, amelyet a Szentszék részéről Eugenio Pacelli bíboros – berlini
nuncius, a későbbi XII. Pius pápa –, a Német Birodalom részéről pedig Franz von Papen
alkancellár – Adolf Hitler helyettese – írt alá a Vatikánban.
A megállapodást bíráló történészek szerint Hitler rendszerének nagyon korai és
gyakorlati szempontból is indokolatlan elismerése súlyos hiba volt, sőt van olyan
álláspont is, hogy a konkordátummal a Vatikán a nácik „csendestársa lett” a
holokausztban. Az egyezmény megkötését nyilvánvalóan segítette, hogy a Mussolinivel
aláírt konkordátum nyomán a pápaság újra megerősödött – politikai és gazdasági téren
egyaránt. A német püspökök 1931–32-ben fenntartásokkal figyelték a nácik előretörését,
de Adolf Hitlerben esélyt láttak arra, hogy helyreállítsa a weimari köztársaság végére
szétzilált rendet és társadalmi biztonságot, megmentve ezáltal a keresztény kultúrát az
ateista kommunizmussal szemben. „Hitler – csakúgy, mint korábban Napóleon és
Mussolini – diktátorként arra akarta fölhasználni a konkordátumot, hogy kiterjessze és
megerősítse hatalmát országának katolikus lakossága fölött” – írja J. A. Biesinger
amerikai történész, aki szerint a huszadik században kötött konkordátumok nemzetközi
legitimációt biztosítottak a fasiszta rezsimek számára, és az adott országokon belül élő
katolikus állampolgárok így lelkiismeret-furdalás nélkül válhattak a totalitárius rendszerek
hű kiszolgálóivá.
Antikommunista szövetség

Amikor 1933. szeptember 10-én Berlinben Caesare Orsenigo pápai nuncius ünnepi
misét celebrált a frissen aláírt vatikáni–német konkordátum tiszteletére, a szertartáson
jelen lévő Adolf Hitler birodalmi kancellár úgy üdvözölte az egyezményt, mint „az Egyház
és Állam közötti béke és barátság szimbólumát”. Az eseményen prominens katolikus SA-
és SS-tagok is jelen voltak, majd a mise végeztével hálaadó Te Deum-ot adtak elő.
Bár hálaadó misét nem minden németországi egyházban voltak hajlandóak celebrálni a
konkordátum tiszteletére (Bajorországban júliusban több magas rangú papot is
eltüntetett a Gestapo, itt ugyanis jelentős ellenállás fogadta a szerződést), a
konkordátumot általában megelégedéssel nézték Németországban.
Adolf Hitler – ugyancsak hasonlóan Napóleonhoz vagy Mussolinihez – nem volt vallásos,
bár katolikus családból származott. A Nemzetiszocialista Párt 1933. január 10-ei
hatalomátvétele után közvetlenül Hitler több ízben is barátságos hangot ütött meg a
katolikus egyházzal kapcsolatban. Megígérte a Reichstagban, hogy az egyházi iskolák
jogait és a katolikus ifjúsági szervezeteket érintetlenül hagyja. Cserébe a katolikusok
márciusban feloldották azt a tilalmat, amelynek értelmében a klérus tagjai nem léphettek
be pártokba.
A püspökök ennek hatására felülbírálták a náci párttal kapcsolatos korábbi óvatos
magatartásukat. Faulhaber bíboros örömmel hozta a hírt a Vatikánból, mely szerint a
pápa dicsérőleg említette, hogy Hitler „elsőként emelte fel hangját az európai vezetők
közül a bolsevizmus ellen”. A történészek között nincs megegyezés abban a kérdésben,
hogy Vatikánból avagy Berlinből érkezett-e nagyobb nyomás a konkordátum megkötése
érdekében. A Vatikán szerint a németek akarták a megegyezést. Ezt látszik
alátámasztani, hogy 1933. április 7-én az egyezmény lebonyolításával megbízott Franz
von Papen alkancellár mellett Hermann Göring marsall (Hitler bizalmasa és porosz
miniszterelnök) is Rómába érkezett tárgyalni. A 34 pontból álló egyezmény hamar
készen lett, miután a nácik szinte valamennyi vatikáni követelést hajlandóak voltak
teljesíteni. Miután a német püspökök egyedül a 31. cikkelyben találtak kivetnivalót (lásd
keretes írásunkban), június végén von Papen még egyszer Rómába utazott. A nácik
azonban már ekkor megkezdték a klérus egyes politikailag aktív tagjainak üldözését,
június 22-én pedig valamennyi pártot, így a katolikus Centrumpártot is feloszlatták. Ebből
már világosan látszott, hogy a konkordátum csakis a katolikusok kezét köthette meg,
Hitler azt tett, amit akart. Ráadásul senkinek sem tűnt fel, hogy az egyezményben
nincsenek garanciák a vallásszabadság megvédésére.

XI. Pius (1922‒38) élete utolsó éveiben igyekezett figyelmeztetni a hívőket.

Ennek ellenére az egyezmény megszületett, és Hitler számára mindenben előnyösnek

bizonyult: bebizonyította ezzel, hogy rezsimje nem egyházellenes; a Vatikán egy nyíltan
fajvédő, rasszista politikát folytató országgal is jó kapcsolatokat tud ápolni; az egyház
pedig önként visszavonul a politikától. Ezek az előnyök azonban másik oldalról a
Vatikánnal szembeni vádakként fogalmazódtak meg. Az egyezményt aláíró Eugenio
Pacelli bíboros az Osservatore Romano lapjain már 1934 januárjában magyarázkodásra
kényszerült. Azzal védekezett, hogy a Vatikán nem a náci államot ismerte el, hanem a
mindenkori fennálló rendszerrel kötött egyezséget: „Kötött már az egyház konkordátumot
monarchiákkal, köztársaságokkal, demokráciákkal és totalitárius államokkal is” – írta a
bíboros.
Hitler hamar érvényesítette „jogait” a katolikus klérussal szemben: 1933. szeptember 19-
én – a misék kivételével – minden klerikális összejövetelt betiltottak. A náci vezér korábbi
ígéretét és a konkordátumot is megszegve 1936. decemberében beolvasztotta a
cserkészmozgalmat a Hitlerjugendbe, ahová 1939-től minden német gyermeket kötelező
volt beíratni. (Így lett tag 1941-ben, 14 éves korában Josef Ratzinger is.) Hitler 1939.
január 30-án kilátásba helyezte, hogy az egyházakat az egyesületek szintjére süllyeszti
vissza, megvonva tőlük minden állami támogatást. Márpedig a konkordátum az egyház
számára több százmillió dollár nyereséget hozott, ugyanis ennyi folyt be a háború ideje
alatt egyházi adóként a katolikus egyházba.
Az elveszett enciklika

XI. Pius azonban halála előtt egy évvel, 1938-ra már minden reményét elveszítette, hogy
valamiféle modus vivendit találjon a nácikkal – írta a Hetekben 2000-ben megjelent
írásában Karsai László történész. 1938 nyarán a vatikáni magyar követ egyik
jelentésében szentszéki forrásokra hivatkozva Hitlerről és propagandafőnökéről,
Göbbelsről csak mint „hitehagyottakról” tett említést. Ghyczy Jenő berlini követségi
tanácsos 1938. január 3-i jelentésében beszámolt a nácik egyházellenes politikájáról.
Göbbelset idézte, aki többször kijelentette, hogy a nemzetiszocializmus – vallásos
mozgalom. A nácik antiklerikális politikáját elemezve Ghyczy rámutatott: a cél az, hogy a
nemzetiszocialista ideológiát minden más felekezet fölé helyezzék, de ezt addig nem
tudják megtenni, ameddig az egyházak erősek. Tehát tönkre kell tenni, el kell
sorvasztani az egyházakat, például az egyházakból való kilépés megkönnyítésével, az
állami segélyek megvonásával és az egyházi adók reformjával. A nemzetiszocialista
vallásnak – fogalmazta meg Ghyczy – „a láthatatlan Mindenható mellett szüksége van
egy látható hatalomra is, és ez Hitler”.
XI. Pius pápa 1937. március 14-én kiadott, nagyrészt Faulhaber kölni bíboros érsek által
fogalmazott, Mit brennender Sorge (Égő aggodalommal) kezdetű enciklikájában elítélte a
nemzetiszocialista újpogányságot, az egyházüldözést és a fajelméletet. A pápa, aki
korábban többek között Mussolinivel és Hitlerrel kötött konkordátumot, a harmincas évek
második felében felismerte, hogy az európai diktátorok közvetlenebb és súlyosabb
veszélyt jelentenek, mint a korábban fő ellenségnek tartott szovjet kommunizmus.
Hitlerék dühöngtek, amikor kiderült, hogy a pápai üzenetet Németország valamennyi
katolikus templomában felolvasták.
Michael Marrus torontói történészprofesszor – aki tagja volt annak a hattagú, zsidókból
és keresztényekből álló bizottságnak, amely 1999-ben a Szentszéknek a holokauszttal
kapcsolatos szerepét vizsgálta – úgy véli, hogy XI. Pius élete utolsó éveiben
határozottan szembefordult a nácizmussal és a fasizmussal.
Amikor 1938 májusában Adolf Hitler Rómába látogatott, hogy meglátogassa Mussolinit,
a pápa széles kíséretével együtt tüntetőleg elutazott a városból, hogy ne kelljen
találkoznia a náci vezérrel. Belga zarándokok egy csoportja előtt 1938. szeptember 6-án
XI. Pius kijelentette: a keresztények számára az antiszemitizmus elfogadhatatlan.
„Szellemünkben mindnyájan szemiták vagyunk” – tette hozzá. A római kúriában nem
mindenki osztotta ezt a nézetet, és a pápának ezeket a szavait nem közölte a hivatalos
vatikáni lap, a L’Osservatore Romano sem, amely ekkor Pacelli államtitkár irányítása
alatt állt.
A pápa 1938 nyarán megbízást adott egy új, a korábbinál erőteljesebb szövegű enciklika
kidolgozására. John LaFarge amerikai jezsuita szerzetes két másik pappal együtt
Párizsban munkához látott, és néhány hónap alatt elkészültek a közel százoldalas
szöveggel, amely címét a hagyományoknak megfelelően az első szavakról kapta:
Humani Generis Unitas (Az emberi faj egységéről).
A katolikus szerzők 1938 késő őszén juttatták el a dokumentumot a Vatikánba, ahol
azonban hónapokba telt, míg XI. Pius asztalára került a tervezett enciklika szövege.
Időközben a pápa betegsége olyan súlyosra fordult, hogy orvosai feladták a reményt.
„Csak néhány napot adjatok még nekem” – könyörgött a beszámolók szerint a pápa az
őt kezelő doktoroknak, azonban hiába: XI. Pius 1939. február 10-én, a Humani Generis
Unitas enciklika kihirdetése előtt egy nappal elhunyt. Mussolini nem is rejtette véka alá
örömét a pápa halálhíre hallatán: „Végre megszabadultunk ettől a makacs öregembertől”
– jelentette ki.
XI. Pius utóda az az Eugenio Pacelli bíboros, vatikáni államtitkár lett, aki korábban berlini
nunciusként személyesen tárgyalt Adolf Hitlerrel az 1933-as „birodalmi konkordátum”
előkészítéséről, és aki a pápa nevében kézjegyével látta el a náci rezsim első külpolitikai
sikereként ünnepelt dokumentumot.
A történészek szerint Pacelli még beiktatása előtt olvasta az enciklika szövegét, de úgy
döntött, hogy nem szolgálná a Vatikán érdekeit annak nyilvános kihirdetése. A
dokumentumot elnyelte a pápai levéltár, és a Szentszék egészen a közelmúltig még a
létezését sem volt hajlandó elismerni. Az „elveszett enciklika” csak 1997-ben bukkant fel
újra, miután John LaFarge hagyatékában megtalálták a dokumentum kéziratát. „Az
üldözés következtében emberek millióit fosztják meg legalapvetőbb jogaiktól és polgári
kiváltságaiktól a szülőföldjükön” – így kezdődik a zsidó lakosság elleni pogromokat és a
faji alapú antiszemitizmust elítélő rész a tervezett enciklikában.
Pacelli bíborost 1939-ben pápának választották, XII. Pius néven. Az új egyházfő
tisztában volt azzal, hogy a német katolikusok mélyen megosztottak a zsidókérdésben.
Jelentős részük a zsidók jogainak korlátozását, szervezett kivándoroltatásukat vagy
helyeselte, vagy elfogadta. Nyilvánvalóan nem lehet egyetlen okkal magyarázni, miért
hallgatott XII. Pius pápa akkor, amikor a zsidók üldözése ellen kellett volna felemelnie
szavát. Bírálói azt állítják, hogy hallgatásának egyik oka az lehetett, hogy szimpatizált a
nemzetiszocialista rendszerrel. Valószínűbbnek tűnik azonban, hogy azért nem emelte
föl szavát az üldözött zsidók érdekében, mert úgy vélte: nyilvános tiltakozásokkal nem
sokat érne el, jobban hitt a színfalak mögötti, óvatos diplomáciai lépésekben.
Lehetséges, hogy a pápa úgy vélte: legfontosabb feladata a katolikusokat
védelmezni. (Folytatjuk.)

A „Birodalmi konkordátumból” (1933)

A Német Birodalom és a Szentszék közötti konkordátum aláírása a Vatikánban. Középen Pacelli bíboros,
a későbbi XII. Pius pápa.

16. cikkely Egyházmegyéje birtokba vétele előtt minden püspök hűségesküt tesz az
Állam által kiküldött illetékes
Birodalmi Képviselő előtt a következő formula szerint:
„Isten és az Ő Szent Evangéliuma előtt esküszöm és ígérem, hogy püspökhöz méltóan
hű leszek a Német Birodalomhoz és az államhoz. Esküszöm és ígérem, hogy
tiszteletben tartom a törvényesen létrehozott kormányt, és egyházmegyém papjaival is
tiszteletben tartatom azt. Szellemi hivatalom betöltésében a Német Birodalom jólétét és
érdekeit szem előtt tartva elkerülök minden olyan káros tevékenységet, amely azokat
sérthetné.”
25. cikkely A vallási rendeknek és gyülekezeteknek joga van magániskolák
létrehozására és fenntartására, az oktatást irányító általános törvények és
rendelkezések hatálya alatt. Amennyiben ezek az iskolák követik az állami iskolák
számára előírt tantervet, tanulóik ugyanazokat a képesítéseket kapják, mint az állami
iskolákat látogatók.
29. cikkely A Birodalmon belül élő nem német kisebbség katolikus tagjai a vallásos
szertartásokon, a vallási oktatásban és egyházi életben az anyanyelv használatának
jogát tekintve nem részesülnek hátrányosabb elbánásban, mint ami már ténylegesen
létezik, és ami összhangban van az idegen államok területén élő, német eredetű és
német ajkú egyéneket érintő törvényekkel.
31. cikkely Azoknak a katolikus szervezeteknek és társaságoknak az intézményei és
tevékenysége, amelyek kiemelt karitatív, kulturális vagy vallási tevékenységet folytatnak,
és mint ilyenek, egyházmegyei fennhatóság alá tartoznak, védelmet élveznek. Azok a
katolikus szervezetek, amelyek vallási, kulturális és karitatív tevékenységük mellett
mással is foglalkoznak, például társadalmi vagy szakmai kérdésekkel, még ha országos
szervezetekhez tartoznak is, az 1. rész 31. cikkelye szerinti védelmet élvezik azzal a
feltétellel, hogy tevékenységüket minden politikai párttól függetlenül végzik. (…) Annak
eldöntése, hogy mely szervezetek tartoznak e cikkely hatáskörébe, a központi kormány
és a német püspöki kar közös megegyezésen alapuló joga. (…) Mivel a sport és más
ifjúsági szervezetek tevékenységét a Birodalom és az azt alkotó államok felügyelik,
figyelmet fordítanak arra, hogy a tagok számára lehetőség nyíljon vallási
kötelezettségeik gyakorlására vasárnap és ünnepnapokon, és semmilyen, vallási és
erkölcsi elkötelezettségükkel és kötelességeikkel ellentétes kötelezettség ne nehezedjen
rájuk.

Több ezer nemzetiszocialista menekülésében segédkezhetett a Vöröskereszt és a Vatikán - állítja

Gerald Steinacher.

A Harvard kutatójaként dolgozó történész új könyvében foglalta össze kutatási eredményeit. Egy eddig

kiadatlan forrásokon alapuló könyv szerint a Vöröskereszt és a Vatikán nemzetiszocialisták ezreinek

segített a menekülésben. A nemzetközi segélyszervezet már korábban elismerte, hogy az irataikat vesztett

rászorulók megsegítésére létrehozott speciális dokumentumát (10.100s) nemzetiszocialisták használhatták

fel.

A 10.100s igazolás a menekültek elvesztett iratait pótolta, lehetővé téve az egyes országok közötti szabad

mozgást.

Gerald Steinacher, a Harvard kutatója most azonban a Vöröskereszt archívumaiból származó utazási

dokumentumokat hasonlította össze a keresett "háborús bűnösök" jegyzékével, és arra a következtetésre

jutott, hogy egyedül Nagy-Britanniába és Kanadába 8000 egykori Waffen-SS tag jutott el.

Steinacher könyvében (Nazis on the Run: How Hitler's henchmen fled justice) a menekülőknek nyújtott

egyházi segítséget is elemzi. Szerinte a Vatikán azért segíthette a menekülőket, mert egyrészt
reménykedett az európai kereszténység újjászületésében, másrészt rettegett a kommunista Szovjetuniótól.

Így Vatikáni Menekült Bizottságon keresztül ismert nemzetiszocialisták kaptak hamis személyazonosságot.

A háború utáni zavaros helyzetben a túlterhelt Vöröskereszt megbízott az egyházi állam által kiadott

igazolásokban és a gyakorta felületes szövetséges katonai vizsgálatok után kiadott nyomtatványokban. A

Harvard kutatója a Vöröskereszt-delegációk belső levelezésének vizsgálata során arra a következtetésre

jutott, hogy a segélyszervezet egyes tisztviselői is tudták, hogy igazolásaikat menekülő nemzetiszocialisták

használják fel.

Steinacher szerint a dokumentumokból kiderül, hogy a Vöröskereszt főképp Rómában és Genovában 120

ezer ilyen dokumentumot adott ki, így a menekülő nemzetiszocialisták 90 százaléka Olaszországon

keresztül jutott főként Spanyolországba és Észak- és Dél-Amerikába.

A Vöröskereszt elzárkózott Steinacher felfedezéseinek kommentálásától, ugyanakkor a segélyszervezet

kifejezte a sajnálkozását amiatt, hogy "okmányaival visszaéltek".

Hitler pápája
A könyv, a "XII. Pius és a második világháború" a vatikáni levéltár 1965 és
1981 között megjelent 12 kötetes, jeles vatikáni történészek által válogatott
és kommentált dokumentumgyűjteményre épül. A munka azért kapott ilyen
nagy visszhangot, mivel azt nem sokkal a brit történész, John Cornwell
botránykönyve, a "Hitler's Pope, the Secret History of Pius XII" után
jelentették meg.

A jezsuita szerző könyvében visszautasítja Cornwell vádjait, melyek szerint

XII. Pius azért jelentéktelenítette el a Holokausztot, mert német érzelm ű volt,
és mielőtt pápa lett volna, ő is aktív része volt az európai antiszemita
köröknek. Blet nyilvános újságcikkekben is megtámadta Cornwell könyvének
hitelességét, mondván: "Csak egyvalaki lát tisztán, és ő (mármint Cornwell)
nem történész". "Nem is vitás, hogy Pius kedvelte a németeket, de az már
valami mást jelent, ha azt mondjuk, hogy szerette a nácikat" - mondta Blet.

A Vatikán a mai napig erőteljesen elutasítja a második világháború alatt is

regnáló XII. Pius személyének bármilyen kapcsolatát az antiszemitizmussal és
a náci-szimpatizánsokkal. "Biztos nem volt antiszemita. Segített a zsidókon" -
mondta a konferencián a könyv szerzője, Pierre Blet atya, a korszak vezet ő
vatikáni történésze.

A beszédében mind Blet atya, mind pedig az utána következő Pio Laghi bíboros
megismételte a Vatikán hivatalos álláspontját, mely szerint Pius azért nem állt
ki nyíltan a zsidók mellett, mert attól félt, hogy akkor Hitler a katolikusokat
azért üldözné, mert segítik a zsidókat. "XII. Pius nyilvános csendje valójában
azokat a vatikáni nagykövetségeken és püspökségeken szervezett titkos
tevékenységeket rejtette, mely az embermentéseken kívül a deportálások
leállítására irányultak" - mondta a francia jezsuita Blet. Szerinte ugyanis a
pápa a színfalak mögött minél több zsidót próbált megmenteni, és szenvedett
az érzéseitől, melyet azonban nem mondhatott el senkinek. Ezért
dokumentumokkal is igazolható, hogy a Vatikán diszkrét aktivitása több zsidót
is megmentett, akiknek a számát egy izraeli történész korábban 850000-re
tette, és a zsidó vezetők e miatt mondtak köszönetet a pápának a háború
végén.
Ezen kívül szerinte a pápa üzenetei titkos tartalmat
rejtenek mind a zsidók, mind az őket mentők
számára, hogy mi zajlik a náci táborokban. Ilyen
volt a pápa 1942. karácsonyán elmondott beszéde
is: "Ezeket az embereket a származásuk miatt
ítélték halálra". Bár a zsidó szervezetek szerint a
pápa többet is tehetett volna kétes üzeneteknél,
Blet szerint ez azért nem történt meg, mert Pius
nagyon féltette a németországi és lengyel
katolikusokat és elöljáróikat. Pius 1943-ban így
fogalmazta meg kétkedését: "Minden szó mit a
hatóságoknak címezve mondok....jól és komolyan
átgondolandó, hogy mennyiben érinti a szenvedők
sorsát, mert nehogy ettől váljon a többiek sorsa is borzalmasabbá".

A jezsuita történész szerint az is problémát jelenthet, hogy a Vatikánban nem

rendelkeztek olyan információkkal, melyből biztosan lehetett volna tudni, hogy
mit terveznek a németek a hatmillió zsidóval.

A kérdés azonban ma is összetett: a zsidó szervezetek évtizedek óta kérik,

hogy nyissák meg a vatikáni levéltárat külső történészek előtt is, hogy az ott
lévő anyagot ne csak saját kutatóik tanulmányozhassák és értékelhessék. A
legutóbbi ilyen kérést júliusban adták át az új pápának, de valószín ű, hogy
most is elutasítják majd őket, és a vatikáni levéltár titkai továbbra is
ismeretlenek maradnak.

Eddig titkos vatikáni dokumentumok szerint Adolf Hitler a

második világháború folyamán szerette volna elraboltatni a
pápát. Karl Friedrich Otto Wolff tábornok, az SS olaszországi
vezetőjének végrendelete szerint 1944-ben, mikor a
szövetségesek már Róma felé közeledtek, megparancsolták
neki, hogy rabolja el XII. Pius pápát, és szállítsa
Németországba.

A dokumentumokat a múlt hétvégén az olasz püspöki

konferencia (CEI) tulajdonában álló Avvenire magazin hozta
nyilvánosságra. A kézzel írt testamentumot Wolff 1972.
március 24-én adta a Vatikánnak, ahol ezt akkor a boldoggá avatási eljárás
során használták fel. A tisztviselők ezt most azonban a pápa szentté avatási
procedúrája kapcsán hozták nyilvánosságra, mely a pápa ellentmondásos
második világháborús szereplése kapcsán komoly vitákat váltott ki korábban
is. A háborúról és a Pacelli-pápa szerepéről készült dokumentumok ugyanis
eddig titkosak voltak.

Az iratok szerint Hitler megparancsolta, hogy az SS foglalja el a Vatikánt,

szerezze meg az ott található kincseket, "szállítsák el a pápát a kúriával
együtt a saját biztonságuk érdekében, így nem kerülhetnek a szövetségesek
kezébe, és nem használhatják fel őket politikai célokra". A parancs szerint a
pápa egy liechtensteini kastélyba került volna. Wolff a szövetségesek
közeledésekor civil ruhában jelent meg a Vatikánban a Szalvatoriánus Rend
vezetője, Pancrazio Pfeiffer atya segítségével. Az 1944. május 10-én tartott
pápai audiencián figyelmeztette Piust a "személyét fenyegető komoly és
sürgető veszélyre", ám megígérte, hogy nem hajtja végre a parancsot. Hitler
már 1943 óta játszott a pápa elrablásának gondolatával - amit Wolff
megerősített már a Nürnbergi per során tett vallomásában is-, ám az ötlet
igazán komolyan csak 1944-ben került elő. Bár a szövetségesek az audiencia
után alig egy hónappal elfoglalták Rómát, így a páparablás már csak álom
maradt. Az azonban máig rejtély marad, hogy miért nem vonták felel ősségre a
parancsot megtagadó SS-tábornokot.

Pius pápa neve utoljára akkor került a figyelem középpontjába, mikor egy
hónappal ezelőtt olyan dokumentumok kerültek elő, melyek arra utaltak, hogy
a pápa utasítása szerint a templomokban bújtatott zsidó gyerekeket nem
adhatják vissza a szüleiknek, ha közben sikerült őket megkeresztelni.