„Csinálni, csinálni, csinálni kellene!

”
Idén kétszáz éves a magyar Himnusz, melynek okán a Rádiusz Könyvek sorozat legújabb
daraja Kulin Ferenc Kölcsey Ferencről szóló tanulmánykötetével bővült. A Kétszáz éves
Himnusz költője címet viselő kötet megjelenése kapcsán beszélgettünk az íróval, Kulin
Ferenccel.
Elmondaná nekünk röviden, hogyan keletkezett a könyv, a Kétszáz éves a Himnusz költője?
A Himnusz 200 éves fordulója kapcsán kértek föl arra, hogy állítsak össze egy kötetet
Kölcsey Ferencről. Ez a gyűjtemény egy több több évtizedes Kölcsey-kutatásnak az
összefoglalása. Pontosabban több, korábban már megjelent tanulmányomnak a témában,
melyeket a legfontosabbnak éreztem Kölcsey kapcsán, illetve Kölcsey-ről szóló drámámnak,
A bukásunk lesz a veszteteknek az újraközlése.
Már csak a tanulmányok címeit tekintve is, látható, hogy a könyv Kölcsey számtalan oldalát
mutatja meg. Szó van benne szépírói, filozófiai, politikusi mivoltáról, de Kölcsey
„nőtelenségével” is behatóan foglalkozik. Mit gondol, e sokszínűség pusztán a kötet
határozott célja, vagy elengedhetetlen szempont a Kölcseyről való beszédben?
Ez a sokszínűség mindenképpen Kölcseyből jön. De a tartalmi jegyzék oldalszámai alapján
már érzékelhető, hogy itt nem a költő áll a középpontban, hanem a gondolkodó és a politikus,
úgy is mondhatnám, hogy a gondolkodó politikus. Nem azért, mert a lírája nem érdemel meg
egy külön műfajtörténeti elemzést, hanem mert csak annak megmutatására akartam
szorítkozni, hogy miért lesz belőle föltétlenül politikus. Számtalan vívódása saját
személyiségével, illetve a kor megoldhatatlan problémái serkentik arra, hogy kilépjen a
szövegek világából, hogy meghaladja a műfajok világát is, és belevágjon a közéleti
szereplésbe. Ez a hajlam és vágy arra, hogy egyszerre legyen jelen a tudományok, a kultúra és
a közélet világában, már a fiatal Kazinczyban is megvan. Ez indokolta azt, hogy külön
kiemeljem Kazinczyval való kapcsolatát. Kazinczy atyai-baráti segítsége és biztatása nélkül
Kölcsey még a költői pályán sem indult volna el, amikor azonban kiéleződik a két óriás
közötti alkati különbség, és Kazinczy mindenképpen el akar határolódni a gyakorlati
politikától, Kölcsey nagyon tudatosan azt fogalmazza meg, hogy „csinálni, csinálni, csinálni
kellene!” Kölcsey tehát azt fogalmazza meg, hogy a tudományokkal való foglalkozás, a
bölcselkedés sokat ér, de elveszik, ha nem lépünk be a közéletbe és nem próbálunk meg
változtatni a történelmi folyamatokon. Nem úgy foglalkozott közélettel, mint ami élesen
elkülöníthető dimenziója lenne az életünknek. Nem is egy szenvedélyes szerepelni vágyással
lépett fel, miként nem követett semmilyen politikai divatot sem. Helyette azt kereste, hogy hol
lehet átvinni a gyakorlati politikába a kultúrának, elsősorban a magyar kultúrának a
többévszázados teljesítményét és eredményeit. Kölcsey az az ideális értelmiségi típus, aki a
filozófiát, a művészet- és irodalomtörténetet nem különálló diszciplínákként kezeli, hanem
mint amely lényegének össze kell forrnia a közéleti ember nagy problémáival.
Ennek személyes küzdelmét láthatjuk a kötetet záró drámában is.
A drámában azt próbáltam egyértelművé tenni, hogy az ő politikusi szerepe teljesen
egyenrangú az írói szereppel, de semmiképpen nem akartam belemélyedni az írói
teljesítményének az értelmezésébe vagy értékelésébe, hanem ezt a többnyire az irodalomból
ismert szerzőt próbáltam a reformkor politikus hőseként bemutatni. Kölcsey az a figura, akire
a reformkorban mind a két tábor abszolút tekintélyként hivatkozik, mint egy értékközpont és
-hagyomány képviselőjére. Egy egészen kivételes kultúratörténeti pozíció, amit kialakít és
elfoglal.
Mit gondol erről, mi lehetett Kölcsey titka?
Szerintem számos ilyen van. Az egyik biztosan a Himnusz, mert a Himnusszal válik egy több
évszázadra visszamenő felekezeti küzdelemnek vagy háborúnak a lezárójává. Mert vallásos
ihletésű versről van szó, de úgy, hogy ezt a fajta vallásosságot az addig kíméletlenül
szembenálló protestáns és katolikus felekezetek egyként magukénak tudják vallani. Már
ebben megjelenik alkatának az integráló ereje, melyet én ideális típusnak tartok, és bevallom,
hogy napjainkban fogyatkozónak látom e típusnak az arányát a közéletben. Mind a művész,
mind a tudós értelmiségben erős a hajlam arra, hogy saját szakterületében elmélyüljön, a
politikától azonban távol tartsa magát. Ez egy rettentően veszélyes hozzáállás mind a
szellemi-, mind a közélethez. Mert mindaddig, amíg ez az uralkodó jellemvonás, addig a két
szféra szükségszerűen elszigetelődik. Ennek az elszigetelődésnek csak a feszültségei és a
feszültségek kirobbanása érezteti azt, hogy itt sokkal közelebb kellene hozni egymáshoz a két
dimenziót.
Ennek kapcsán felmerül bennem a kérdés, hogy mi Kölcsey legnagyobb öröksége?
Egyáltalán, jelen van még ez az örökség?
Szerintem igen, és ezt annak tulajdoníthatjuk, hogy a Himnusz megmaradt, ráadásul a
rendszerváltozást követően jogszabályi védelem alá is került, hiszen az Alkotmány
szövegének része lett. Ha csak megnézünk egy világbajnokságot, és a közönség Himnusz-
éneklésére gondolunk: akár tudják, akár nem, ez a reformkor öröksége. Ennek az örökségnek
a lényege pedig az, hogy ilyenkor nem értékelik az emberek azt, hogy a mellettem álló
katolikus, református vagy zsidó-e, hogy német vagy szerb származású. Kölcsey egy nemzeti
érzésnek adott kifejezést, egy tömegesen, tömegek által vállalható és elsajátítható élményt.