8.

Timothy Zahn
PROTOKOLL
– Azon gondolkoztam, hogy lemegyek a piacra – mondta
Aimee Shondar mintegy mellékesen, mialatt a tányérokat rakta
be a mosogatógépbe.
Férje, Ted felnézett a monitorjáról, arcán pont olyan
kifejezéssel, amire a nő számított.
– Ma rendbe akartam hozni a kertet – mondta a férfi, enyhe
rosszallással a hangjában, mintha Aimeenek is tudnia kellett
volna ezt. – Éjszaka megint itt volt egy Tipró, te is tudod.
– Nem, én nem láttam – csodálkozott a nő. Általában ő riadt
föl elsőnek, ha egy Tipró gázolt keresztül a földjükön az éjszaka
közepén. – Mit taposott le?
– Legnagyobb részben a parokádó ültetvényeket. Meg
mernék esküdni, hogy szándékosan ott trappolnak végig a
hatvanas lábukkal, ahol a legnagyobb pusztítást tudják okozni. –
Felsóhajtot. – Nagyrészt helyrehozható a kár, de az új palánták
elültetése az egész napot el fogja venni. Nincs időm, hogy
elkísérjelek a piacra.
– Nem is kértelek erre – felete Aimee. Próbált uralkodni
remegő hangján. – Egyedül is el tudok menni.
Ted arca még inkább elsötétült.
– Ezt már megbeszéltük – mondta nyugodt hangon, mintha
egy gyereknek magyarázna. – Nem akarom, hogy egyedül menj
be a faluba.
– Tudom – válaszolt Aimee, és érezte, amint az a bizonyos
remegés mégiscsak megjelenik a hangjában. Szívből gyűlölte a
veszekedéseket. – De már huszonnégy éves vagyok. Meg kell
tanulnom egyedül csinálni ezt-azt.
– Akkor tanulj meg kötni! Vagy tanulmányozd a hidroponikus
kertészetet! Vagy az építészetet. Még jobbat mondok, segíts
rendbehozni a kertet, aztán holnap mindketten elmegyünk a
piacra.
 – De a halászok mind ma jönnek! Holnapra az összes jó hal el
fog fogyni.
Ted nagyot sóhajtva letette a monitorját.
– Oké, rendben – mondta. – A kertet holnap is meg tudom
csinálni.
– Már mondtam, hogy nem kell velem jönnöd! – válaszolt
Aimee, miközben a jólismert érzések, a düh és a csalódottság
vettek erőt rajta. Ted már megint atyáskodik fölötte. Ezt ki nem
állhatta. – Én is tudom, mit kell tenni, ha egy Tipró megjelenik!
– Valóban? – vágott vissza a férfi. Az imént még nyugodt
hangja most élesebben szólt. – Tudok egy esetről, amikor
egyedül maradtál velük!
Aimee tudta, hogy megint ide lyukadnak ki. Minden egyes
alkalommal, ha be akart menni a faluba, előkerült ez a téma. De
még így is, hogy számított rá, a mondat úgy mart belé, akár egy
Tipró körfűrésze.
– Ez nem igazságos! – Most már tényleg remegett a hangja. –
Ruth nénikém eltüsszentette magát a protokoll alatt. Nem az én
hibám volt!
– Nem is mondtam ilyet – válaszolt Ted nyugodtan. – Nézd,
kölyök, egy percig nem hibáztatlak. Igazság szerint nagyon
meglepett, hogy egy gyerek, amilyen te voltál akkor, nem esett
pánikba, és még haza is tudott menni egyedül. Sőt, ha jól
emlékszem, még két további Tipróval futottál össze.
– Hárommal – mondta a lány csendesen.
– Hárommal – visszhangozta a férfi. – Csak arra akarok
kilyukadni, hogy egy ilyen élmény nem múlik el belőled
nyomtalanul. Látom, milyen feszültség lesz úrrá rajtad, ha
meglátsz egy Tiprót. Mintha egy nyúl nézne farkasszemet egy
vadászkutyával. Én csak attól félek… szóval csak félek, ez
minden. Rendben?
Aimee mélyet sóhajtott.
– Tudom – mondta. – De egyszer fel kell nőnöm.
Ted mosolygott.
 – Már így is elég felnőtt vagy, Aimee – biztosította a férfi. –
Talán én izgulok túlságosan a múltbeli dolgok miatt.
– Szóval tegyem meg miattad?
– Valahogy úgy. – Ted felállt, lerázta, a reggeli morzsáit a
ruhájáról. – Várj néhány percet, amíg átöltözöm, aztán
mehetünk.

Ezen a reggelen a faluba vezető út zsúfoltabb, mint általában,

gondolta Aimee, ahogy a piacra igyekvő árusok és vevők között
lépkedtek. Úgy tűnt, a friss hal az egész járást idevonzotta.
Örült, hogy nem hagyta magát rábeszélni, hogy holnap jöjjenek.
– Úgyis pont jó az idő egy sétához – jegyezte meg Ted, ahogy
kikerültek egy zajosan döcögő szekeret. A szekér egyik kereke
már majdnem kiesett, pedig a jármű amúgy teljesen újnak
látszott.
Persze manapság egyik gép sem tartott túl sokáig. Aimee még
emlékezett a nagyanyja történeteire, amelyek a kolonizációs
hajókról szóltak. A hajókon lévő gépekkel tökéletes kör alakú
kerekeket lehetett gyártani, meg más fantasztikus gépeket,
amelyek hihetetlenül tartósak voltak.
De ez már rég a múlté, és a jövőben sem lehetett ilyesmire
számítani. A Tiprók már nagyon régóta vágták a csapásaikat
keresztül-kasul az emberlakta területeken, és nem hagytak mást
maguk mögött, csak romokat. A telepesek csak az elektronikai
eszközök területén tudtak megőrizni valamicskét abból a
technológiából, amit a Földről hoztak.
Még jó, hogy ezek az eszközök megmaradtak. A
tolmácsprogramok és a protokoll nélkül már mindannyian rég
halottak lennének.
– Megnézted a listát, mielőtt elindultunk?
Aimee bólintott.
– Az utolsó jelentés szerint négy Tipró van a területünkön, két
másik pedig…
– Tipró! – kiáltotta valaki előttük.
 Az emberek végig az úton azonnal megmerevedtek.
Vészjósló csend borult a tájra.
Aimeenek a torkában dobogott a szíve, miközben lassan
előhúzta a monitorját. Valahol előtte a megtestesült halál
ólálkodott. Jött, hogy elragadja a figyelmetleneket, az
elővigyázatlanokat, a bolondokat…
Aztán előbukkant a fák mögül az út bal oldalán. Három méter
magas, aranyszín bőrű lény volt, mint egy görög isten, amely
hihetetlen módon életre kelt. A körív, amin haladni látszott,
keresztezte az emberek útját.
Mellette Ted mellmagasságba emelte a monitorját, és ezt
suttogta:
– Ötven méterrel van előttem, harminc fokos szögben halad
balról jobbra. – Körülöttük az emberek ugyanezt suttogták a
monitorjuknak.
Miközben a gyomra tornamutatványokat végzett a hasában,
Aimee azon kapta magát, hogy mosolyog. Legalább nem kellett
sokat gondolkozni. Hajtsa le a fejét, fonja össze a karját…
– Hajtsa le a fejét, fonja össze a karját! – hallotta Ted
monitorját, ahogy megadja az utasításokat egy ilyen típusú
találkozásra. – Az, hogy van-e valami a kezében, nem számít.
Ha a Tipró tíz foknál kisebb szögbe fordul, ereszkedjen térdre, a
feje legyen végig lehajtva! Csak akkor folytassa addigi
tevékenységét, ha már nem látja a Tiprót. Ha a Tipró
ugyanilyen, vagy nagyobb szögben folytatja útját, maradjon az
előírt helyzetben! Ilyenkor csak akkor folytassa a
tevékenységét, ha már nem hallja a lépteit.
Aimee hallotta, ahogy az őt körülvevő emberek monitorjai
mind ugyanezt ismétlik. Úgy helyezkedett, ahogy a protokoll
előírta. Próbált felfelé nézni, hogy lássa, ha felé fordul a Tipró.
Próbált nem figyelni a feszültségtől remegő izmaira.
Vajon mindenki így remegett? Mert okuk az volt rá. A
telepesek érkezése után két hónappal a Tiprók már negyedüket
megölték, az azóta elmúlt harminc évben pedig legalább hetente
egy embert gyilkoltak meg. Mindenki ismert olyat, akivel egy
Tipró körfűrésze végzett kegyetlen gyorsasággal, mert valami
hibát vétett a protokollban. Aimee is elvesztett jó néhány
barátot.
De ők valahogy, napról napra mindig életben maradtak. Talán
Tednek igaza volt, gondolta. Talán még mindig nem volt elég
erős ahhoz, hogy egyedül nézzen szembe egy Tipróval.
A dobogás egyre közeledett. Aimee még jobban kezdett
remegni, de aztán a lépések túlhaladtak rajta, és a jobbra fekvő
erdő felől hallatszottak. Mély levegőt vett, és lassan fújta ki. A
dübögés lassan elhalt az erdő hangjai között.
– Tiszta a levegő – mondta valaki halkan.
Halk morajlás hallatszott, ahogy az emberek feltápászkodtak
sajgó térdükről, és vettek néhány mély levegőt. Sustorgás kelt a
tömegből, itt-ott egy ideges kacajjal vegyítve. Az anyák
csendben nyugtatták megrémült gyermekeiket.
A szekerek csikorogva újra elindultak, az emberek folytatták
útjukat.
– Miért nem ellenőrizted a protokollt? – kérdezte kemény
hangon Ted.
– Nem volt rá szükség – felelte Aimee. A legtöbbször a
Tiprók tíz és kilencven fokos szögből közelítenek. Ezt a részt
már kívülről tudom.
– Az sem érdekel, ha a retinádra tetováltattad – morogta a
férfi. – Soha ne vedd félvállról a Tiprókat!
– Nem vagyok már gyerek, Ted! – vágott vissza Aimee
halkan. Érezte, hogy elpirul.
Nem elég Tednek, hogy otthon leckéztette, de az, hogy
mindenki füle hallatára rendreutasította, nagyon megalázó volt.
– Tudok vigyázni magamra!
– Akkor bizonyítsd be! – mondta a férfi, nem halkítva le a
hangját. – Kezdhetnéd például azzal, hogy te is lehívod a
protokollt, és nem más monitorjáról hallgatod meg!
Aimee összeszorította a fogát, és az előtte haladó hátát
bámulta.
– Mondj, amit akarsz!
 Az út hátralevő része – a kocsik nyikorgásától, az emberek
duruzsolásától és az erdő suttogásától eltekintve – csendesen
telt.
Vállalkozást, az első emberi települést úgy alapították, hogy
ez lesz az új kolónia fővárosa, egy hatalmas metropolisz, amely
az erdőtől egészen a harminc mérföldre keletre húzódó
óceánpartig fog érni, a közepén a titokzatos fehér piramissal,
amit egy park vesz majd körül. A Tiprók megjelenése óta
azonban a grandiózus terv füstbe ment. Az emberek kis, elszórt
falvakban éltek, de jobb is volt így. Minél kevésbé tömörülnek
össze, annál jobb.
Amikor beértek a faluba, Aimee megkönnyebbült. Még ez a
kis település is felüdülést jelentett az erdei elszigeteltség után. A
lány nagy levegőt vett, ahogy a házak és a boltok közé értek,
szinte itta a különféle illatokat: a sütés-főzés, a piac, az emberek
illatát. Olyan, mintha egy álomból ébrednék, gondolta. Itt
legalább érzem, hogy milyen embernek lenni.
– Még kettő ólálkodik a közelben – morogta Ted, a monitorját
vizsgálva. – Valószínűleg az egyikkel össze is fogunk futni.
– Rendben – mondta Aimee. Körülnézett, és látta, ahogy a
boltosok kinyitják üzleteiket, és megpróbálnak megfeledkezni a
gyomrukat szorongató érzésről. Aimee is ismerte az érzést:
mintha darazsak röpködnének a gyomrában. – Kész vagyok.
– Ha és amikor megjelenik a Tipró, te ellenőrződ a protokollt
– mondta Ted kemény hangon. – Nem látok halaspultot –
folytatta. – A halárusok a Menedék másik oldalán lehetnek.
– Igen, valószínűleg a keleti oldalon vannak, a hentesek
mellett – bólogatott Aimee, miközben jobbfelé vették az irányt.
– A legtöbb ember arrafelé tart…
– Tipró! – kiáltotta valaki. Az emberek továbbadták az
üzenetet.
– Hol? – kérdezte egy férfi. – Nem látok semmit!
– Arra! – kiáltott egy fiatal lány balra mutatva, hangjában
izgalommal és félelemmel.
– Én már hallom!
 Még csak tizenkét éves, gondolta Aimee megborzongva,
ahogy a lányra nézett. Ő is ennyi volt, amikor egy Tipró
közvetlenül mellette végzett Ruth nénivel.
Ted sürgetően bökdöste az oldalát. Aimee kiverte a fejéből az
emlékeket, és előhúzta a monitorját.
Aztán abból az irányból, amerre a lány mutatott, egy fa
mögül feltűnt a Tipró. Ahogy közeledett, nekiment egy bódé
oldalának, hatalmas súlyával benyomva azt. A bódéban az
edények összetörtek, az emlékező-műanyag falak megtartották a
Tipró által kialakított új formát. A lény egyenesen feléjük
tartott.
A darazsak Aimee gyomrában felbolydultak. Felemelte a
monitort.
– Ötven méter balra. Felénk tart. – A lány szája teljesen
kiszáradt. – Most ment neki egy bódénak. Valamit összetört
benne.
– Ereszkedjen a jobb térdére, a bal térdét hajlítsa be
derékszögben! – hallatszott a monitorból. – Tegye a bal kezét a
bal térdére, a tenyerét helyezze a térdkalácsára, az ujjai lefelé
mutassanak! Tegye le a monitort a földre, majd a jobb karját
hajlítsa be derékszögben, és dugja át a bal karja alatt úgy, hogy
ujjai egyenesen a Tipró felé mutassanak! Fejét hajtsa le!
Úgy tett, ahogy hallotta. A jobb karja nem volt elég hosszú,
hogy teljes derékszögbe tudja hajlítani a balon keresztül, ezért
vállát is előre kellett hajtania. A szeme sarkából látta, ahogy a
többiek is felveszik a pózt. A távolabb lévők már kissé
elfordultak, hogy a Tipró felé nézzenek.
Mi volt ennek az értelme? Harminc év telt el, mégsem talált
rá választ senki. Úgy tűnt, a Tiprók észre sem veszik a lábuk
előtt térdeplő embereket, legalábbis addig, amíg azok
betartották a protokoll szigorú szabályait. Nem lehetett
kommunikálni vagy más módon kapcsolatba lépni velük, nem
lehetett eltéríteni, elcsalni vagy elijeszteni őket azokról az
ösvényekről, amelyek átszelték az emberlakta területeket; és
végül nem lehetett megölni őket, legalábbis azokkal a
fegyverekkel nem, amiket a telepesek ellenük tudtak fordítani.
 Mintha dühödt fenevadak vagy Visnu isten megtestesülései
lettek volna. Egy titokzatos, zárt világban éltek, és rejtélyes
szabályokat találtak ki az emberek számára. Csak akkor törtek
ki a megközelíthetetlenség burkából, amikor valaki megszegte a
protokollt, de akkor is csak azért, hogy hideg hatékonysággal és
gyorsasággal végezzenek vele. Senki sem tudta, hol laknak, ha
egyáltalán laktak valahol. A telepeshajó szenzorai nem
érzékeltek semmiféle csoportosulást, és az a maroknyi bátor
vagy felelőtlen ember, aki megpróbálta követni őket, soha többé
nem került elő.
Minden lehetséges módon megpróbáltak már kommunikálni
velük, de eredménytelenül. Emberi beszéddel kezdték, normál
rezgésszámon, majd végig az egész hangtartományon.
Fényekkel is próbálkoztak, matematikai és geometriai
szimbólumokkal, szagokkal, ízekkel, Morze-kóddal. A Kla’ka
Négyes, az egyetlen nyelvszerűség, amelynek az archeológusok
a nyomaira bukkantak az űr ezen szegmensében, sem volt több
hatással a Tiprókra, mint bármelyik emberi nyelv.
Valaki egyszer engedélyt kért a vezetőktől, hogy
kommunikatív tánccal próbálkozzon. Ez a próbálkozás
ugyanúgy eredménytelen volt, mint a többi, azzal a
különbséggel, hogy a táncos még a többieknél is gyorsabban
halt meg.
A Tipró egyre közeledett, lassú, dübörgő léptei megrengették
a földet. Aimee térde átvette a remegést. Leszegte a fejét, még
egyszer ellenőrizte a kartartását és arra gondolt, nem túl sűrű-e a
tömeg, a Tipró át tud-e menni rajta anélkül, hogy rálépne
valakire. Amennyire tudta, ilyen még soha nem történt, de hát
mindig van egy első alkalom. Szeme sarkából látta az előtte
térdelő embert, aki egész testében remegett és valószínűleg
ugyanezen gondolkozott.
– Maradjon nyugton! – súgta neki, de a férfi túl ideges volt.
Már bőven a Tipró körfűrészének hatósugarán belül volt, és
Aimee nem akarta, hogy a férfi előtte szakadjon véres cafatokra.
A lény már csak méterekre járt tőlük…
És hirtelen a levegő megtelt egy hanggal, aminek hallatára
megfagyott a vére, és felrémlett annak a tizenkét évvel azelőtti
szörnyű napnak az emléke, amikor Ruth néni meghalt. Olyan
volt a hang, mint egy sebesült farkas vinnyogása.
 A Tipró bekapcsolta a körfűrészét. Sikoly készült előtörni
Aimee torkából, ő pedig kétségbeesetten próbálta visszafojtani.
A sikoltást nem engedte a protokoll.
Az előtte térdeplő ember nem volt olyan erős és fegyelmezett,
mint ő. Eltorzult hangon felrikoltott, a legszörnyűbb hangon,
amit Aimee hallott.
Aimee szaporán, rémülten kapkodta a levegőt. Semmi kétség,
a körfűrész a férfi felé fordult. A lány le akarta hunyni a szemét,
hogy ne lássa, amint a sivító halál átvágja a férfi szívét, tüdejét,
gerincét, csupán egy formátlan húshalmot hagyva hátra.
A szem lehunyása azonban szintén nem volt a protokoll
része. Ehelyett Aimee a kézfejére szegezte tekintetét, számolta a
vénája lüktetését, s azért imádkozott, hogy most az egyszer a
Tipró gondolja meg magát, és menjen tovább, anélkül, hogy
megölne valakit…
A sivító hang megváltozott; a napfény megcsillant a
körfűrészen, ahogy a fegyver lecsapott közvetlenül a szeme
előtt, majd egy szívveréssel később visszahúzódott. Vér
fröccsent szét Aimee előtt, csillogva a reggeli napsütésben.
Ted egyetlen hang nélkül előrebukott, és beledőlt saját kiömlő
vérének tócsájába.
A dübörgés ismét fölhangzott, ahogy a Tipró továbbment az
emberek között, anélkül, hogy akár csak a ruhájuk szélére
rálépett volna.

A Menedék kissé szabálytalan, kör alakú terület volt a falu

főterének közepén. Méteres sövény és gyönyörű, narancssárga
virágok szegélyezték. Valami ismeretlen oknál fogva a Tiprók
soha nem mentek a kör közelébe, és figyelmen kívül hagytak
mindent, ami azon belül történt. Ha valaki arra vágyott, hogy
egy kis időre elfelejtkezhessen a Tiprókról, egy pár percre
beléphetett a körbe, és leülhetett az egyik padra, amit odabent
állítottak fel.
A legtöbb ember számára az időkorlát tíz perc volt, aztán át
kellett adni a helyét valaki másnak. Az olyanok számára, mint
Aimee, nem volt ilyen megkötés.
 A lány a kör árnyékos oldalán üldögélt, a földet bámulva,
amikor két csizma jelent meg előtte.
– Halló – mondta egy férfihang, de mintha nagyon messziről
visszhangzott volna.
Aimee felnézett, a köd lassan eloszlott a szeme elől. Egy nyílt
tekintetű fiatal férfit látott, aki egyenruhát viselt.
– Tessék? – kapott észbe. Saját hangja is pont olyan távolinak
tűnt, mint a férfié.
– Hoztam egy kis innivalót. Ettől majd jobban érzi magát.
A lány lenézett a férfi uniformisára, szemügyre vette a
rangjelzését, majd a kezében levő csészére nézett.
– Nem, köszönöm – motyogta.
A férfi tétovázott, majd leült mellé a padra.
– Fogadja részvétemet, Mrs. Shondar – mondta csöndesen. –
Bárcsak tudnék valamit tenni vagy mondani, ami segíthetne.
– Köszönöm – válaszolta Aimee gépiesen, és még mindig a
férfinál lévő csészét nézte. – Én nem… Mit rontott el Ted?
– Nem tudom – mondta a járőr. – Nem vett észre semmit?
Aimee megrázta a fejét, és a csészéről felnézett a kör
túlfelére, a sövényre és a sárga virágokra. Régebben a telepesek
próbálkoztak azzal, hogy a kört szegélyező bokrokkal az egész
kolóniát körbekerítik, hogy állandó védelmet kapjanak a
Tipróktól. De bárhol, ahol elültették őket, elszáradtak, és a
Tiprók ugyanúgy a földbe taposták őket, mint a parokádó
cserjéket.
– Csak azt láttam, hogy az előttem térdelő férfi remeg. Nem
Ted felé néztem.
– Nem, persze hogy nem – bólintott a járőr. – Nos, Royce
őrmester most futtatja le a monitorok által rögzített adatokat.
Hamarosan megtudjuk, mi történt.
– De hogyan csinálhatott volna bármit is rosszul? – tört ki
Aimee. – Minden rendben volt! Pontosan tudta, mit ír elő a
protokoll.
 – Elhiszem – mondta a járőr. – De gyakran olyan apró
hibákon múlik egy ember élete, amiket észre sem vesz, csak
amikor már túl késő. Biztos, hogy nem látott semmit?
– Biztos – mondta Aimee, és zord pillantást vetett a járőrre.
Bár tizenkét év telt el azóta, hogy utoljára keresztülment ezen,
egyáltalán nem ilyen kérdésekre emlékezett. – Elnézést, milyen
nevet mondott?
– Ricardo Clay járőr – válaszolt a férfi minden rosszallás
nélkül, bár Aimeenek volt egy olyan érzése, hogy már legalább
kétszer mondta a nevét. – Azért kérdezősködöm, Mrs. Shondar,
mert már végigkérdeztük azokat, akik a közelben voltak. Ők
sem látták, hogy a férje megsértette volna a protokollt.
– De hát ez lehetetlen! – mondta Aimee. – Ha követte a
protokollt, a Tiprónak életben kellett volna hagynia! Vagy nem?
Clay szája megrándult.
– Hát, amit eddig tudunk, abból nem következik, hogy a
Tipróknak bármit is tenniük kell – emlékeztette a lányt. –
Mostanáig, ha valaki követte a protokollt, akkor nem volt baj.
– Hogy érti azt, hogy mostanáig? – kérdezte Aimee. –
Megváltozott valami?
– Nem tudom. – Clay átnézett a válla fölött. – Talán
hamarosan megtudjuk.
Aimee megfordult. Egy idősebb járőr közeledett,
egyenruháján őrmesteri rangjelzéssel, kezében a lány
monitorjával.
– Mrs. Shondar – köszönt, ahogy melléjük ért. – Royce
őrmester vagyok. Most készültünk el az ön és a férje
monitorjának számítógépes analízisével. – A férfi felhúzta a
szemöldökét. – És az ördögbe is, semmit sem találtunk, ami arra
utal, hogy a férje megsértette volna a protokollt.
Aimee libabőrös lett. Az őrmester legjobban a „férje” szót
hangsúlyozta.
– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte. – Ha nem szegte meg a
protokollt, akkor miért halt meg?
– Ahogy mondtam, fogalmunk sincs – tárta szét a karját
Royce. – Bár lehetséges, hogy valami elkerülte a figyelmünket.
Az ön monitorján nem láthatók igazán jól az események, a
férjéét pedig még ellenőrizzük.
– De mi van, ha nem hagytak ki semmit?
– Akkor valami teljesen új dologgal állunk szemben –
válaszolt az őrmester. – Talán van egy nüansznyi részlet a
Piramis utasításai között, amit nem vettünk észre.
Aimee automatikusan a fehér gúla irányába nézett, amely a
környező fák fölé magasodott. A Nagy Fehér Piramis és az öt
nyelven – köztük Kla’ka Négyen – kiírt protokoll volt a kolónia
egyetlen támasza, mióta kudarcot vallott minden kísérlet, amit a
Tiprókkal való kommunikációra vagy az elpusztításukra tettek.
– De hát ez lehetetlen, vagy nem? – hitetlenkedett a lány. – A
nyelvészek és az archeológusok vagy ezerszer átnézték már a
szöveget. Hogyan hagyhattak volna ki valamit?
– Nem tudom – ismerte el Royce. – De azt hiszem, abban
egyetértünk, hogy bármi megtörténhet. Tényleg, volt már ön a
Piramisnál?
– A nagynéném elvitt egyszer, még tízéves koromban. Azóta
nem voltam ott.
– Ja igen – mondta Royce. – Lydia nagynénje, igaz? Aki jól
értette a Kla’ka Négyet.
Aimee Clay járőrre tekintett, aki pedig Royce-ot nézte. A
fiatalember ugyanolyan zavartnak tűnt, mint ahogy Aimee
érezte magát.
– Felolvasott nekem néhány sort a protokollból – bólintott
Aimee. – Nagyrészt olyanokat, amelyeket már tudtam.
– Nagyrészt? – visszhagozta Royce.
– Rendben, csak olyanokat, amelyeket már tudtam, így
megfelel? – Aimee érezte, ahogy a dühe lassan átalakul egyfajta
kábulattá. Miről beszél az őrmester tulajdonképpen?
– Ha ez igaz – mondta a férfi ugyanazzal az arckifejezéssel –,
akkor árulja el, Mrs. Shondar, milyen volt a kapcsolatuk a
férjével?
A düh átcsapott valami hideg, fagyos érzésbe.
– Miért akarja tudni? – kérdezte óvatosan.
 – Azért, mert a megkérdezettek közül többen említették, hogy
önök ketten vitatkoztak a Vállalkozásba vezető úton – mondta
Royce. – Miről?
– Az egy magántermészetű dolog volt köztem és a férjem
között.
– Talán – nézett Royce keményen. – Talán nem. Egy haláleset
ügyében nyomozunk, és ilyenkor szabadabban dönthetünk arról,
hogy mi a magánjellegű és mi nem.
Clay megköszörülte a torkát.
– Elnézést, őrmester úr, de nem igazán értem. Ez egy
egyszerű, Tipró okozta haláleset, nem gyilkosság.
– Valóban? – vágott vissza Royce. – Újra csak azt tudom
mondani: talán igen, talán nem. Nem válaszolt a kérdésemre,
Mrs. Shondar.
Kellett egy kis idő, amíg Aimee egyáltalán felidézte, mi volt
a kérdés.
– Ted haragudott rám, mert fejből csináltam a protokollt,
ahelyett, hogy lehívtam volna a monitoromról. Mondtam, hogy
tudom fejből, de ő úgy gondolta, nem helyes ha ezt csinálom.
– Amiben igaza volt – morogta Clay. – A Tiprók által okozott
halálesetek kétharmada azért történt, mert az áldozat túl
vakmerő vagy figyelmetlen volt.
– Én nem voltam túl vakmerő! – csattant fel Aimee. – Ha
valaki, hát én aztán igazán tudom, hogy mi történik, ha valaki
összekeveri a protokoll utasításait.
– Igen, minden bizonnyal – mondta Clay gyorsan. – Nem
akartam azt sugallni, hogy félvállról vette a dolgot.
– Ha már itt tartunk – vágott közbe Royce –, elmondaná
nekünk, milyen volt a kapcsolata Ruth nagynénjével?
Aimee érezte, összeszorul a gyomra, ahogy arra a napra
gondol.
– Miféle kérdés ez? – fortyant fel dühtől remegő hangon. –
Szerettem őt!
– Ahogy a férjét is? – kérdezte Royce éles hangon. – Mondja,
vitatkozott vele hasonló dolgokról azon a reggelen? Talán pont
ugyanarról, nevezetesen hogy gyerekként kezeli önt?
Royce arca elmosódott Aimee szeme előtt.
– Nem tudom, miről beszél… – mondta, de hangja mintha
egy mély kútból jött volna. Az egész világ elmosódott előtte…
Hirtelen tért magához, azon a padon feküdt, ahol az előbb a
járőrök kérdezték. A feje fölött az ég bíborszínűvé vált, melybe
vörös és sárga keveredett.
Mi a fene…?
Megpróbálta felemelni a fejét, de szinte azonnal megbánta,
mert a hirtelen mozdulat hatására a nyaka több ponton is
megfájdult. Óvatosan, magába fojtva egy nyögést,
visszaeresztette a fejét a padra.
– Ó… felébredt – jött egy hang a háta mögül. Most már
sokkal óvatosabban emelte fel a fejét, és nézett körül. Clay járőr
tartott felé a kör másik oldaláról, ingjének ujja lobogott az esti
szélben.
Az esti szélben?
Ismét körülnézett. Valóban esteledett, a lenyugvó nap ezernyi
színnel borította be a tájat.
– Mi történt? – kérdezte.
– Elájult – mondta Clay, miközben odalépett hozzá, és ülő
helyzetbe segítette. Hívtuk dr. Bhahatyát, aki azt mondta, hogy
a lehető legjobb, amit tehetünk, hogy hagyjuk önt aludni, így
tehát megkértük, adjon be önnek egy altatót.
– A maga ötlete volt? – kérdezte Aimee, óvatosan tornáztatva
elmerevedett karját. – A doktor, úgy értem.
Clay megvonta a vállát.
– Hát, nagyrészt….
– Royce őrmester biztos nem volt túl boldog, hogy ilyen
módon szakadt meg a kihallgatás.
Clay legyintett.
– Túl fogja élni.
 – Hát, nem is tudom. – Aimee lehunyta a szemét. – Az
őrmester azt gondolja, hogy én öltem meg a férjemet, ugye?
Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy Clay az ajkába harap.
– El kell ismernie, zavarba ejtő gondolat – mondta a járőr. –
Ha valahogy talált módot arra, hogy valaki megszegje a
protokollt – miközben ön persze szabályosan viselkedett –,
akkor elkövethette a tökéletes gyilkosságot. Méghozzá több
tucat tanú jelenlétében.
Aimeenek összeszorult a torka.
– Én szerettem a férjemet, Clay járőr! Teljes szívemmel. Nem
akartam, hogy meghaljon! Ruth nénit sem akartam, hogy
meghaljon! Miért nem hisz nekem senki?
– Én hiszek magának – mondta csendesen Clay. – De azt nem
hiszem, hogy ami ma történt, az csak egy véletlen baleset volt.
Valami történt, ami támadásra késztette a Tiprót.
– De micsoda? Én nem tettem semmit! Tudom hogy nem
tettem!
– Talán valami tudatalatti dolog volt – próbálkozott Clay. –
Valami olyan jelentéktelen dolog, amit észre sem vett. Vagy
talán valami más a titok nyitja, a protokoll egy újfajta
értelmezési szintje, amire még nem jöttünk rá.
– Mint például?
– Nem tudom – ismerte el Clay. – Talán valami, ami személy
szerint önnel kapcsolatos. Ön, mennyi is, tizenkét éves volt,
amikor a nagynénje meghalt?
– Igen.
– Azóta pedig pont tizenkét év telt el – folytatta Clay.– Talán
a Tiprók valami évfordulót ünnepelnek…
– Ez szörnyű gondolat! – hőkölt hátra Aimee.
– Egyetértek – mondta Clay. – És személy szerint egy percig
sem hiszek benne. De amíg rá nem jövünk, mi történt, nem
engedhetjük meg magunknak, hogy kizárjunk bármit is.
– Beleértve azt is, hogy szándékosan öltem meg őket?
Clay szólásra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát.
 – Nézze, sötétedik. Miért nem marad éjszakára a
Menedékben, aztán holnap folytatjuk.
Aimee először tiltakozni akart, hogy nem fél a sötéttől, és
képes hazamenni. De ezt csak büszkeségből tette volna, a
büszkesége pedig elég bajt okozott már neki aznap. Emellett
tényleg nem akart éjszaka a sötétben kódorogni.
– Rendben van – mondta.
– Nagyszerű! – A járőr szinte félszegen mosolygott rá. –
Vissza kell mennem dolgozni. Éjszakai őrjáraton vagyok. Itt
hagyom a kabátomat, ha netán fázna.
Aimee lepillantott, és észrevette, hogy a járőr kabátja szép
szabályosan össze van hajtogatva ott, ahol az előbb feküdt.
Láthatóan a férfi tette a feje alá, párnának.
– Köszönöm – mondta.
– Nincs mit – felelte a járőr, az egyik sövényen vágott nyílás
felé véve útját. – Kicsit később visszanézek, hogy minden
rendben van-e. – Megtorpant a nyílás előtt, körülnézett, hogy
vannak-e a közelben Tiprók, majd kilépett az alkonyatba.
Aimee sokáig csak ült a padon, nézte, ahogy az ég egyre
mélyebb bíborba fordul, majd teljesen besötétedik, és
felragyognak a csillagok. A téren a boltok már rég bezártak, de
a közeli házakból elég fény szűrődött ki, hogy ne legyen
teljesen sötét.
A kísérteties félhomályban a lány a csillagokra bámult és a
szellő suhogását hallgatta a fák között.
Gondolkozni próbált.
Mit csinálhatott? Mert hogy valamit csinált, abban biztos
volt. Ezt a véleményt mindenki osztotta, még az olyanok is,
mint Clay járőr, aki nem gondolta, hogy a lány szándékosan tett
volna bármit. Mégis, valamilyen módon valami, amit ő tett, arra
késztette a Tiprót, hogy megölje a férjét. De hogyan? És miért?
Lehet, hogy jobban haragudott rá, mint gondolta? Volt valami
mély, lappangó harag, amelyet nem is vett észre magában?
Nem. Szerette a férjét. Vagy nem? De, persze hogy szerette.
És Ruth nénit is szerette. Az idős asszonyra néha ugyan
megsértődött, de hát akkoriban mindenkivel így volt. Mint
általában a tizenkét évesek, gondolta.
De mi van, ha a tudatalattija talált valami módot, hogy valaki
mást arra késztessen, hogy megszegje a protokollt…?
Megrázta a fejét. Nem, ez lehetetlen. Ruth néni tüsszentett. A
tüsszentés miatt megváltozott a fejének és karjának helyzete,
ezzel megszegte a protokollt. A két eset abszolút különbözött
egymástól, csak Royce őrmester akarja mindenáron
összekapcsolni őket.
És mi van Clay járőr elméletével? Nem az számított, hogy
mit tett vagy nem tett, hanem csak az, hogy ki volt? Talán a
Tiprók a fejükbe vették, hogy tizenkét évente meg kell ölniük
valakit, aki mellette áll vagy térdel?
Nem. Ennek nem volt semmi értelme.
Mi volt a protokoll érdeme egyáltalán? Miért kellett
viselkedési mintákat rákényszeríteni kiszolgáltatott emberekre,
és halállal büntetni őket minden apró szabálytalanságért?
És nem csak az embereket. Bárkik építették is a Piramist,
azért fordították le öt nyelvre a protokollt, hogy legalább öt faj
követhesse azt. Úgy tűnt, a Tiprók mindenkivel eljátsszák ezt a
kegyetlen játékot, aki a bolygóra vetődik.
Csakhogy ennek a bizonyos fajnak nem csupán egy ideig kell
játszania, mielőtt továbbáll. Ha a Föld eddig nem küldött értük
egy második hajót utánpótlással, akkor már soha nem is fog.
Csapdába estek ezen az egyébként gyönyörű és gazdag bolygón
a Tiprókkal és a protokolljukkal.
És hacsak valami nem történik azzal a protokollal, már nem
lesznek itt sokáig. Tehát az Isten szerelmére, mit tehetett, ami
helytelen volt?
A monitorja a padon feküdt, Clay járőr összehajtott kabátja
mellett. Kelletlenül érte nyújt és felemelte. Ott voltak benne Ted
halálának körülményei, szörnyű részletességgel.
Tizenkét év telt el, mondta Clay járőr. Talán a Tiprók valami
évfordulót ünnepelnek…
 Mély lélegzetet vett. Majdnem belepusztult a gondolatba,
hogy még egyszer végig kell néznie Ted halálát. Karját maga
köré fonva elindította a felvételt.
Olyan érzés volt, mint amilyenre számított. Sőt, még annál is
rosszabb. Arról a helyről, ahol a monitor volt, csak Ted bal
oldalát lehetett látni, de az is elég volt, hogy görcsbe ránduljon a
gyomra. Nézte, ahogy a férje leereszkedik a protokoll által előírt
pozícióba, nézte, ahogy a Tipró feléjük közeleg, nézte, ahogy a
körfűrész közvetlenül mellette előrelendül, belevág Ted
oldalába, majd vér fröccsen szét, és a penge visszatér
gazdájához. Hallotta magát, ahogy fojtottan felhördül,
miközben Ted a földre omlik, és a kép vörösre vált, ahogy egy
csepp vér fröccsen a lencsére, elhomályosítva a képet.
Aztán látta, hogy a Tipró elmegy előtte, úgy tör a magasba,
mint egy óriási fa, ahogy közömbösen távolodik áldozatától.
Hallotta, ahogy a dübörgés a távolba vész, aztán hallotta magát,
ahogy nyöszörögve borul le Ted mellé.
Rácsapott a leállítógombra, és szorosan lehunyta a szemét,
mintha ettől valahogy elfelejthetné a történteket.
Ugyanakkor tudta azonban, nem engedheti meg magának,
hogy akár a legkisebb részletet is elfelejtse. Még nem. Royce
őrmester azt mondta, hogy Ted monitorján sem látszott minden.
Ha rá lehet jönni arra, hogyan szegte meg Ted a protokollt,
tudta, hogy csak ő jöhet rá.
Lassan, fásultan kinyitotta a szemét.
Egy Tipró állt a Menedék határánál, és rá bámult.
Megfagyott a vér az ereiben. Senki nem tudta, a sövény
milyen módon tartja vissza a Tiprókat attól, hogy a Menedékbe
lépjenek. Az egyik elmélet szerint annyira szépnek találták a
narancs-színű virágokat, hogy nem akarták összetaposni őket.
Egy másik szerint a virágokból áradó illat elhomályosította a
látásukat, ezért nem láttak túl a sövényen.
De biztosan csak annyit tudtak, hogy eddig a sövény távol
tartotta tőlük a Tiprókat. Csakhogy eddig a protokoll is erre
szolgált.
Eddig.
 A Tipró csak állt a sövényen kívül. Még mindig rá szegezte a
tekintetét. Aimee farkasszemet nézett vele, miközben Tedre
gondolt, és arra, amit a férfi mondott: mintha egy nyúl nézne
szembe egy vadászkutyával. Még sohasem nézett egy Tipró
szemébe. Egyébként nem is emlékezett olyan esetre, hogy egy
Tipró mozdulatlanul állt volna. Még akkor sem álltak meg,
amikor gyilkoltak.
Mégis, ez a Tipró csak állt és bámulta őt.
Vajon ugyanaz, aki Tedet megölte? Voltak köztük apró
különbségek, de ő soha nem tudta megkülönböztetni egyiket a
másiktól. Talán Royce őrmester jó nyomon járt, amikor azt
mondta, hogy valamiképp Aimee váltja ki a támadásokat? Talán
a Tipró is rájött erre, és úgy döntött, hogy neki is meg kell
halnia.
Észrevette, hogy nem vesz levegőt. Lassan, óvatosan
belélegzett, és nagyon egyedül érezte magát. Bárcsak itt lenne
vele valaki, Clay járőr, vagy akár Royce őrmester! Ha a Tipró őt
akarja, akkor persze egyikük sem tehetne semmit. Megrémült
azonban a gondolattól, hogy úgy haljon meg, hogy senki nincs
mellette, akitől elbúcsúzhatna.
A Tipró még mindig nem mozdult, és ő tűnődni kezdett, hogy
vajon mire vár. A sövény természetesen nem jelenthetett fizikai
akadályt a lény számára, és ő valószínűleg belül volt a
körfűrésze hatósugarán. Akkor meg mire vár?
Aztán valami megváltozott. Ha ezen az éjszakán kell
meghalnia, gondolta Aimee, akkor nem fog a bokorban lapítani,
mint valami rémült nyúl. Felállt, visszacsúsztatta monitorját a
tokjába, majd a Menedéken keresztül elindult a Tipró felé.
Minden lépés után azt várta, hogy a lény felemeli jobb karját,
és kilendíti a körfűrészt. Az pedig áthatol a szívén, a tüdején, és
mindörökre elfojtja Ted halálának fájó emlékét. De a Tipró csak
állt ott, és nem mozdult.
Végül már csupán a sövény választotta el őket.
Egy hosszú pillanatig a lány csak állt és a lény arcába bámult.
A protokoll minden variációja szerint le kellett térdelni, ha egy
Tipró közeledett; és bár számtalan, Tiprót ábrázoló telefotót
látott már, hirtelen észrevette, hogy a képek nem pontosan adták
vissza őket.
A Tipró arca öregnek tűnt. Sokat látott arc, amely valahogy
visszatükrözte a magányos utakat az ösvényeken, és a lény
gondolatait. Még így is, hogy sötét volt, szemei világítva
fordultak felé, és Aimee a méltóság, a titokzatosság és a
nyugalom légkörét érezte körülötte. Mint egy görög isten,
gondolta, vagy a bölcs tanító, akire az emberiség századokon át
vágyott.
Csakhogy ezek a tanítók múló szeszélyből gyilkolnak.
Mély levegőt vett. Ha tényleg ezen az éjszakán kell
meghalnia, akkor semmit sem tehet ez ellen. De talán hangot
adhatna tiltakozásának az egész őrület ellen, mielőtt a Tipró
végez vele.
– Miért? – kérdezte a lány, hangja olyan rekedt volt, akár egy
varjúé. – Miért ölted meg?
A Tipró úgy tűnt, mintha gondolkodna. Vagy talán nem is
figyelt rá. Az első telepesek is megpróbáltak beszélni a
Tiprókkal. Csak azt érték el vele, hogy meghaltak.
Aztán a Tipró lassan felemelte a karját.
Aimee visszahőkölt, tekintete a lény alkarjára csatolt
körfűrészre szegeződött. De a kar megállt, a fegyver pedig nem
visított föl. Aimee tekintete lassan a lény hatalmas kézfejére
irányult, amely felé nyúlt, át a sövényen. Az ujjai enyhén be
voltak hajlítva, a tenyér fölfelé nézett, mintha a Tipró kérne
valamit.
Aimee nyelt egyet. Mit akarhat? Embereknél ez a gesztus azt
jelentette, hogy a lény kézen akarja fogni őt, és elvinni
valahová. Valahogy mégis úgy érezte, a Tipró nem ezt akarja.
Aztán észrevette, hogy nem minden ujj volt behajlítva. Az
egyik feléje nyúlt – lefelé mutatott, a lány derekára.
A monitorjára.
– A monitor? – kérdezte, és óvatosan felé nyúlt. – Ez az, amit
akarsz?
A Tipró mozdulatlanul állt, és nem szólt. Miközben azon
töprengett, hogy vajon jól értelmezi-e a mozdulatot, Aimee
elkezdte kibontani a monitor tokját. Talán a lény azt akarta
mondani, hogy az ilyen, szemtől szembeni találkozásokra is van
protokoll? Nem tudta elképzelni, hogy így volna, és ha mégis, a
Tiprók soha nem utaltak ilyesmire. Csak kétféle reakciójuk volt:
a közöny vagy a gyilkosság.
Mégis, ez a Tipró olyan dolgot csinál, amiről Aimee még
sosem hallott. Most az egyszer a viselkedése legalább
kételyeket ébreszt, a szörnyű bizonyosság helyett. Aimee
kivette a monitort, és felemelte…
A Tipró pedig lassú mozdulattal kinyúlt, és kivette azt a lány
kezéből. Aztán megfordult, és a monitorral a kezében átvágott a
téren, majd eltűnt egy bolt mögött.
Aimee csak nézett utána, és úgy érezte, mintha már csupán a
bőre tartaná össze a testét. Hát ennyi volt. Nincs válasz a
kételyekre, se kommunikáció, se semmi. A Tipró tudta, hogy
hibát követett el, és e módon próbálta kiköszörülni a csorbát.
Mert a monitor nélkül Aimee halott volt. Arra a napra
gondolt, amikor Ruth néni meghalt, utána még háromszor
kellett végrehajtania a protokollt, mielőtt hazaért. Azzal, hogy a
Tipró elvette a monitort, gyakorlatilag halálra ítélte őt, attól a
pillanattól, hogy elhagyja a Menedéket.
Lassan megfordult, és visszament a padhoz. Várj, amíg Clay
járőr visszatér és hoz neked egy új monitort.
Az azonban a legjobb esetben is csak átmeneti megoldás
lehetett. Ha a lények elvehettek tőle egy monitort, akkor
elvehették a következőt is, majd az azután következőt, egész
addig, amíg egyszer csak egyedül nem marad szemtől szemben
egy Tipróval, és fogalma sem lesz, mit ír elő a protokoll.
Még kétségbeesésében is észrevette a helyzet iróniáját. Royce
őrmester majdhogynem meggyanúsította őt, hogy egy Tipróval
megölette a férjét. Azzal, hogy elvette a monitorját, a Tipró is
pontosan ugyanezt tette vele.
Leült a padra, Clay járőr kabátjára. Mindenféle kétségbeesett
terv viharzott át az agyán, de tudta, hogy egyiket se lenne
értelme megpróbálni. Talán reggel majd tisztábban tud
gondolkodni.
Már ha addig nem jönnek érte a Tiprók.
 De ha netán így lesz, akkor sem tehet már semmit ma éjjel.
Pillanatnyilag túl sok érzelem kavargott benne, hogy emiatt
aggódjon. Végignyúlt a padon, fejét a kabátra hajtotta, és
elaludt.

– Mrs. Shondar? Aimee?

Hirtelen ébredt fel, ijedtében összerándult. De nem az a Tipró
volt, ami az álmaiban kísértette őt, csak Clay járőr hajolt fölé. A
rózsaszín hajnali fényben láthatta, hogy a férfi arcára visszatért
az előző napi feszültség.
– Ébren vagyok – felelte. – Mi történt?
– Jöjjön! – mondta a férfi. – Ezt látnia kell.
Hirtelen az éjszaka történtekre gondolt.
– Nem mehetek – felelte, miközben felült. – Elvette a
monitoromat.
– Kicsoda, Royce őrmester? – csodálkozott Clay.
Aimee megrázta a fejét.
– Nem. Egy Tipró.
Clay szeme tágra nyílt.
– Egy Tipró? De hát…
Felsóhajtott, arca hirtelen megváltozott.
– Ó, Istenem – mondta halkan. – Tehát ezért… Jöjjön! Ezt
mindenképpen látnia kell.
Volt valami a hangjában ami miatt elszállt Aimee ellenkezése.
Felállt, és hagyta, hogy Clay kivezesse a körből.
A téren, néhány méterre a Menedéktói, egy Tipró feküdt.
Holtan.
Aímeenek elállt a lélegzete.
– Mi a…?
– Már itt volt, amikor néhány perce ideértem – mondta Clay.
– Megnézhetjük a férje monitorját, de a nyakam rá, hogy ez
ugyanaz a Tipró, amelyik végzett vele.
Fejével a lény felé intett.
– A másik Tipró ezért vehette el a monitorját. Hogy megtudja,
ki ölte meg Tedet.
– Nem értem – mondta Aimee. Képtelen volt levenni a
szemét a Tipróról. Már olyan régen gondolt halálhozóként rájuk,
hogy nagyon megdöbbentő volt egyet holtan látni.
– Miért halt meg?
– Hát nem érti? – kérdezte Clay halkan. – Ez ölte meg a
férjét. Csakhogy nem kellett volna ezt tennie, mert a férje
mindent jól csinált!
Aimee Clay felé fordult, a hirtelen bizonyosság
összeszorította a szívét.
– Azt akarja mondani, hogy…?
– A férje nem szegte meg a protokollt. Maga sem szegte meg.
A Tipró volt az, aki megszegte! – Clay összeszorította az ajkát.
– És ha jól látom, a protokoll megsértésének büntetése a Tiprók
számára ugyanúgy halál.
Aimee ismét a földön fekvő testre nézett, lelkében zavaros
érzelmek kavarogtak.
– Hát ők ugyanúgy a hatalmában vannak, mint mi – mondta
halkan. – A hidegvérű gyilkosságaik ellenére ugyanúgy rabjai a
protokollnak, mint mi vagyunk!
– Úgy tűnik – bólintott Clay. – Nos, menjünk és szerezzünk
magának egy új monitort, aztán hazakísérem.
– Ez nem ilyen egyszerű! – Aimee a Tipróra nézett. – És vele
mi lesz?
Clay kérdőn nézett rá.
– Hogy érti azt, hogy vele mi lesz?
– Mit csínálunk a testtel? – kérdezte a lány. – Itt hagyjuk,
hogy a Tiprók elvigyék? Vagy eltemetjük, vagy elégetjük, vagy
körbe-körbe járkálunk lehajtott fejjel, vagy mi? Mit ír elő a
protokoll erre az esetre?
Clay arcán elmélyültek a ráncok.
 – Ó, Istenem – suttogta. – Valakit ki kell küldenünk a
Piramishoz, de nagyon gyorsan!

Fordította: Hidy Mátyás

„Protocol” © 2002 by Timothy Zahn
This story originally appeared in Asimov’s Science Fiction.
Reprinted by the permission of Dell Magazines.
 Harry Harrison
HONARIO HARPPLAYER
KAPITÁNY, KIR. HADIT.
Honario Harpplayer kapitány föl-alá járkált a HMS
Redundant aprócska tatfedélzetén, kezét összekulcsolta a háta
mögött, fogait pedig egyre csikorgatta tehetetlen dühében.
Előtte a megviselt francia flotta a kikötő felé vánszorgott, tépett
vitorláikat cibálta a szél, a félig leszakadt árbocok a
nyomdokvizüket hasították, oldalukat pedig több helyen
fölszaggatta a mozsárágyúk zárótüze.
– Küldjön előre két embert, legyen szíves, Mr. Shrub –
mondta. – Locsolják le vízzel a fővitorlát. Nedves vászonnal
akár egy nyolcad csomóval is nőhet a sebességünk, és így talán
még mindig megelőzhetjük azokat a gyáva békazabálókat.
– De… de uram – dadogta az elsőtiszt riadtan, mivel esze
ágában sem volt ellenkezni szeretett kapitányával. – Ha még
több embert vonunk el a szivattyúktól, uram, elsüllyedünk,
uram. Tizenhárom helyen találták el a hajót a vízvonal alatt,
és…
– Az ördögbe is! Parancsot adtam, nem vitát akartam
kezdeményezni! Tegye, amit mondtam!
– Igenis, uram – motyogta Shrub meghunyászkodva és
kidörzsölt egy könnycseppet szelíd spánielszeme sarkából.
Víz loccsant a fővitorlára, a Redundant pedig rögtön
mélyebbre merült a vízbe. Harpplayer hátrakulcsolta a kezét és
gyűlölte magát, amiért ilyen igazságtalanul ráförmedt a hűséges
Shrubra. A szigorú külsőt azonban a legénység, e kikötői
kocsmák söpredékének és legaljának fegyelme és kordában
tartása érdekében fönt kellett tartani, mint ahogy neki is fűzőt
kellett hordani, hogy kordában tartsa dagadozó sérvét. Jó példát
kellett mutatnia, mivel ő volt a hajó kapitánya, amely mellesleg
a legkisebb hajó volt a blokádban, éppen csak akkora, hogy
kapitányt legyen érdemes kinevezni rá. Mégis fontos része volt
a flottának, mely fojtogató hurokként szorult Európa köré és
tartotta belül az őrült zsarnokot, Napóleont, akinek terve, hogy
meghódítsa Angliát is, sosem valósulhat meg, míg ezek az apró
hajók az útját állják.
– Imádkozzék értünk, kapitány, hogy hamarébb jussunk a
mennyekbe, mer’ süllyedünk! – kiáltotta valaki a szivattyút
kezelők sokaságából.
– Tudni akarom, ki volt az, Mr. Dogleg – szólt oda
Harpplayer a fedélközmesternek, aki még gyerkőc volt csupán,
hat, talán nyolc esztendős. Ő felügyelt a részletekre. –
Megvonom egy heti rum adagját.
– Igenis, uram – csipogta Mr. Dogleg, aki még csak most
tanulgatott beszélni.
A hajó süllyedt, ez megmásíthatatlan tény volt. A patkányok
már a fedélzeten futkároztak, mit sem törődtek a szitkozódó,
topogó matrózokkal, és a tengerbe vetették magukat. Előttük a
francia flotta elérte a Pietfieux-fok part menti ágyúinak
hatósugarát, melyek most mind a Redundant felé fordultak,
hogy azonnal tüzet nyissanak a törékeny hajóra, amint az
tűzvonalba ér.
– Vonják be a vitorlát, Mr. Shrub! – rnondta Harpplayer, aztán
fölemelte a hangját, hogy mindenki jól hallja. – Ezek a gyáva
franciák meglógtak előlünk, egymillió font vérdíjtól estünk el
miattuk!
Morajlás hallatszott a legénység soraiból, akik a rumnál csak
a csendülő shillingeket, fontokat és pennyket szerették jobban,
amin rumot vehettek. A morgolódást hirtelen elfojtott kiáltások
és fájdalmas ordítások törték meg, ahogy a főárboc, amit
meggyengítettek a francia ágyúk pontatlan lövései, megadta
magát és a matrózok közé zuhant.
– Fölösleges bevonni a vitorlát, Mr. Shrub, Boncsi barátunk
csahosai már megtették nekünk – jegyezte meg Harpplayer; bár
a legénység imádta, ő mégis ritkán tréfálkozott.
Gyűlölte magát, amiért ilyen hamis módon leplezte valódi
érzéseit, és ilyen módon próbálta megkedveltetni magát a
tudatlan, ostoba legénységgel. De hát, kötelessége volt, hogy jó
karban tartsa a legénységet. Mellesleg, ha olykor-olykor nem
mondana néhány tréfát, az emberek meggyűlölnék,
rabszolgahajcsárnak, hidegvérű, vakmerő parancsnoknak
tartanák. Persze, még így is gyűlölték, de közben legalább
nevettek.
Most is felharsant a nevetés, ahogy levagdosták az árboc
kötélzetét és kiszabadították az alászorult testeket, majd szépen
sorba fektették őket a fedélzeten. A hajó még jobban
megsüllyedt.
– Elég a cipekedésből! – parancsolta. – Mindenki a
szivattyúkhoz, különben a tenger fenekén vacsorázunk!
Az emberek megint hangosan fölnevettek és a dolgukra
siettek.
Olyan könnyű volt örömet szerezni nekik, gondolta
Harpplayer, és irigyelte őket ezért az egyszerű életért. A
kemény munka, a rossz víz és az alkalmi korbácsolások ellenére
az ő életük sokkal jobb volt, mint Harpplayer kínzó
magányossága a parancsnoki poszton. Minden döntést neki
kellett meghoznia, és az olyan morbid, paranoiás természetnek,
mint neki, ez maga volt a megtestesült pokol. A tisztjei mind
alkalmatlanok voltak és gyűlölték őt. Még Shrubnak, a hűséges,
hányattatott sorsú Shrubnak is megvolt a gyengéje: az IQ-ja úgy
hatvan körül mozoghatott, ami alacsony származásával együtt
azt jelentette, hogy ellentengernagyi posztnál följebb sosem
viheti.
Miközben végiggondolta a nap eseményeit, Harpplayer újra
megkezdte föl-alá járkálását az aprócska tatfedélzeten, míg a
többiek sietve félrehúzódtak a fedélzet jobb oldalára, hogy ne
legyenek útban. Négy lépés az egyik irányba, fordulás, aztán
három és fél lépés vissza, mert a térde mindig halk reccsenéssel
ütközött neki a korlátnak. Harpplayer azonban mit sem vett
észre mindebből, kártyajátékos agyában szédítő sebességgel
száguldottak a gondolatok, terveket mérlegelt, elvetett minden
olyat, amelyben a józanság szikrája volt felfedezhető, és csakis
azokat vette fontolóra, amelyek túl őrültnek tűntek, hogy
működhessenek. Nem csoda, hogy flottaszerte „Futóbolond
Hárfásnak” nevezték és a csodájára jártak, mert ő volt az az
ember, aki vereségből győzelmet volt képes kovácsolni, és
mindig hatalmas emberáldozatok árán. A háború azonban erről
szólt. Parancsokat osztogatnak, jó emberek halnak meg miattuk,
de pontosan ezek pótlására valóak a kocsmai toborzók a parton.
Hosszú és fárasztó nap volt, mégsem engedélyezett pihenőt
magának. A feszültség és a mérlegelés agóniája tartotta
könyörtelen fogságában mióta aznap hajnalban az őrszem
vitorlákat fedezett fel a horizonton. Csak tízen voltak, francia
hajók, szépen sorban, és mielőtt a reggeli köd fölszállt volna, a
Redundant bosszúszomjas tömege már ki is bontakozott
mellettük, aztán lecsapott, mint farkas a juhnyájra. Egymás után
törte föl a hajók oldalát a precíz angol ágyúkkal.
Tíz golyóbis jutott minden francia ágyúlövésre, amit azok a
hitvány, szürkeszakállú pátriárkák és pelenkás csecsemők
kezeltek, akik csak azt kívánták, bárcsak a családi szőlősben
lennének megint, nem pedig a Zsarnok flottájában, szemben a
szigetországi ellen halálosztó ágyúival, akik készek voltak
megküzdeni egy egész kontinens hatalmával szemben.
Könyörtelen hajsza volt, s csak az mentette meg a hajóoszlopot
a teljes pusztulástól, hogy még időben beértek a kikötőbe, a
parti ágyúk védelmébe. Négy hajó így is a tenger fenekére
jutott, a maradék hatnak pedig jó alapos javításokon kell
átesniük, mire újból kifuthatnak a nyílt vizekre, hogy ismét
szembeszállhassanak a brit flotta blokádjával.
Harpplayer tudta, mit kell tenniük.
– Mr. Shrub, legyen szíves, intézkedjen a csövek felől. Úgy
vélem, itt az ideje egy kis fürdésnek.
Elszórt üdvrivalgás hallatszott a legénység soraiból, mivel
tudták, mi következik. A leghidegebb északi vizeken, akár a tél
kellős közepén is, Harpplayer ragaszkodott a fürdéshez. A
csöveket sietve rácsatlakoztatták a keményen dolgozó
szivattyúkra, és nemsokára hideg vízsugarak íveltek át a
fedélzeten.
– Befelé! – kiáltotta Harpplayer és gondosan hátralépett a víz
útjából, miközben hosszú mutatóujjával megvakart egy pontot
az oldalán, mivel jómaga múlt nyár óta nem mosdott. Atyaian
elmosolyodott a pucéran pancsoló fedélzeti tisztek és matrózok
gyermeteg gesztusai és topogása láttán, és csak akkor intett,
hogy fejezzék be a szivattyúzást, mikor az emberek fehér bőre
lassan égszínkékbe váltott.
Az északi horizont felől távoli mennydörgéshez hasonlatos
morajlás hallatszott. Harpplayer megfordult és egy hosszú
pillanatig látni vélte, amint vékony tűzcsík izzik föl a sötét
felhők előtt, majd kialszik és csak a szeme kaprázott tovább a
fényjelenség hatására. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, és
gyorsan pislogott párat. Meg mert volna esküdni rá, hogy az a
fénylő csík lefelé tartott az égen, ám ez teljességgel lehetetlen
volt. Túl sok éjszakán át kártyázgatott a tisztekkel, nem csoda,
hogy cserben hagyta a szeme.
– Mi volt az, kapitány? – kérdezte fogvacogva Shrub, hogy
alig lehetett érteni a szavát.
– Jelzőrakéta… avagy talán egy olyan harci rakéta. Valami
történt amarra, nekünk pedig meg kell tudnunk, mi lehetett az.
Minden embert a kötélzetre, legyen szíves, dagadjanak azok a
felső vitorlák és kezdjék meg a jobbrafordulást.
– Felvehetem előbb a nadrágomat, uram?
– Ne arcátlankodjék, vagy vasra veretem!
Shrub parancsokat kiáltott a szócsövön keresztül, a legénység
pedig jót mulatott reszkető, pucér lábának látványán. Mégis,
alig pár másodperc múltán a jól képzett legénység, akik alig hat
nappal korábban a kikötői kocsmákban tivornyáztak, mielőtt a
felfegyverzett toborzók egy csoportja szolgálatra nem terelte
őket, a korlátokhoz futottak, a vízbe hajigálták a törött
árbocokat és keresztrudakat, lezárták a lékeket, eltemették a
halottaikat, felhajtották a napi grogjukat, és még mindig maradt
elég idejük, hogy néhányan eljárjanak egy vidám matróztáncot
is. A hajó megdőlt a kanyarban, víz tajtékzott a gerince alatt,
aztán máris az új irányba fordult és távolodott a parttól,
egyenesen a különös esemény helyszíne felé tartva. A világ
leghatalmasabb flottájának blokádhajójaként figyelmet követelt
magának.
– Hajó előttünk, uram – kiáltott az őrszem. – Két fokkal
jobbra, előre.
– Forduljunk irányba – parancsolta Harpplayer.
A nehéz dobogástól, a matrózok kiáltásaitól és sürgölődésétől
alig lehetett hallani az őrszem hangját.
– Se árboc, se vitorlák, uram. Körülbelül olyan hosszú, mint a
mi csónakunk, uram.
 – Utasítás törölve. Ha az őrszem végzett a szolgálattal, azt
akarom, hogy büntetésből öt-százszor mondja el, hogy a csónak
olyan vízijármű, amit fölhúznak és hajóra emelnek.
A frissítő, szárazföldi légáramlattól hajtva a Redundant
gyorsan közeledet a csónak felé, míg végül már a fedélzetről is
tisztán ki lehetett venni az alakját.
– Se árboc, se evező, se vitorla… vajon mi hajtja? – kérdezte
Shrub tátott szájjal bámulva.
– Fölösleges előre spekulálni, Mr. Shrub. Ez a hajó vagy
francia, vagy semleges jármű. Nem kockáztatunk. Tolják ki a
jobb oldali ágyúkat, a katonák pedig fegyverrel a kézben
sorakozzanak föl, ha szabadna kérnem. Senki sem nyithat tüzet,
amíg parancsot nem adok. Aki meg meri szegni a parancsot, azt
olajban süttettem meg és felszolgáltatom reggelinek!
– Maga a főnök, uram!
– Ugye? Emlékszik a kormányosra, aki tegnapelőtt
összekeverte a parancsokat?
– Mondhatom, kellemesen ropogós volt, uram – felelte Shrub
a fogát piszkálva. – Kiadom a parancsokat, uram.
A különös járműhöz foghatóval Harpplayer még sosem
találkozott azelőtt. Látható meghajtás nélkül közeledett, ettől
először víz alatti evezősök jutottak eszébe, de azoknak is
törpéknek kellett volna lenniük, hogy elférjenek egy ilyen apró
szerkezetben. A fedélzete lapos volt, a közepét pedig mintha
üvegkupola borította volna. Fura egy masina volt, az biztos, és
bizonyosan nem francia építmény. A Párizsi Polip akaratlan
szolgái sosem lennének képesek ehhez fogható precíz
technológiával előállítani egy ilyen remekbeszabott vízi
járművet. Nem, ez valami idegen vidékről származhatott, talán
Kínából, vagy azon is túlról, a keleti tengerek vidékéről. Egy
ember ült a járműben, megérintett egy kart, amitől
hátrahúzódott a kupolaszerű üveg. Fölállt és integetett feléjük.
A korláthoz tódult matrózok egy emberként hördültek föl és
mind a különös jelenségre meredtek.
– Mi folyik itt, Mr. Shrub? – kiáltotta Harpplayer. –
Vurstliban vagyunk talán, vagy Betlehemes játékon?
Fegyelmezze az embereket!
 – D… de uram – habogta a hűséges Shrub. – Az az ember,
uram… zöld!
– Elég legyen az efféle nonszenszből, Mr. Shrub – csattant föl
Harpplayer ingerülten.
Mindig bosszantotta, ha az emberek „színeket” képzelődtek
maguknak. Festmények, napnyugták meg effélék. Badarság. A
világot a szürke megnyugtató árnyalatai uralták és kész. Valami
ostoba Harley Street-i kuruzsló egyszer azt a képzelt betegséget
próbálta bemagyarázni Harpplayernek, hogy „színvak” volt, de
meggondolta magát, mikor Harpplayer felvázolta, milyen
lehetőségek közül választhat.
– Zöld, rózsaszín, vagy lila, nem érdekel, milyen szürke
árnyalata van a jóembernek! Dobjanak neki kötelet és hozzák
elém, hogy meghallgassuk, mi járatban van errefelé.
Átdobtak neki egy kötelet, amit egy gyűrűhöz rögzített a
csónakján, majd megérintett egy kart, ami bezárta az üvegkabin
tetejét. Az idegen ezután könnyedén átmászott a fedélzetre.
– Zöld bundája van… – motyogta Shrub, aztán Harpplayer
szigorú tekintetét látva gyorsan a szája elé kapta a kezét.
– Elég legyen ebből, Mr. Shrub. Ez a fickó idegen földről jött,
mi pedig kellő tisztelettel fogadjuk, legalábbis amíg megtudjuk,
milyen osztályból való. Beismerem, egy kicsit szőrös, de a
Nippóni-szigetektől északra, úgy halottam, ilyenek az emberek.
Talán ő is onnét érkezett. Üdvözlöm, uram – mondta az
idegenhez fordulva. – A nevem Honario Harpplayer kapitány,
én vagyok Őfelsége Redundant nevű hajójának parancsnoka.
– Kwl-kkli-wrrl-kl…!
– Határozottan nem francia – dünnyögte Harpplayer. – Nem
is latin, vagy görög. Talán valamelyik barbár, baltikumi nyelven
beszél. Megpróbálom németül. Ich rate Ihnen, Reisechecks
mitzunehmen? Vagy talán olaszul? E proibito; peró quí si
vendono cartollne rícordo.
Az idegen izgatott föl-le ugrándozással válaszolt, aztán a
napra mutatott, körkörös mozdulatokat tett a feje körül, a
felhőkre mutogatott, kezével zuhanást imitált, és azt kiabálta,
M’kul M’ku!
 – A fickó ütődött – jegyezte meg a katonák parancsnoka. –
Mellesleg, túl sok ujja van.
– Magamtól is el tudok számolni hétig – dünnyögte Shrub
ingerülten. – Azt hiszem, azt akarja mondani, hogy esni fog.
– Lehet, hogy a hazájában meteorológus – mondta
Harpplayer türelmesen –, de itt csak ugyanolyan idegen, mint
bárki más.
A tisztek egyetértően bólogattak, ami láthatóan nagyon
felizgatta az idegent, mert előre ugrott, miközben tovább
káricsált érthetetlen nyelvén. Az egyik éber katonatiszt
villámgyorsan tarkón vágta muskétája tusával, a szőrös fickó
pedig eszméletlenül terült el a fedélzeten.
– Megpróbálta megtámadni magát, kapitány – jegyezte meg a
férfi. – Áthúzzuk a hajó alatt, uram?
– Nem. Szegény flótás biztosan messzire került otthonról,
lehet, hogy csak aggódott. Tekintettel kell lennünk a nyelvi
korlátokra. Olvassák föl neki a háborús törvénycikkelyt és
vegyék lajstromba. Amúgy is emberhiánnyal küszködünk a
legutóbbi ütközet óta.
– Ön nagyon megbocsátó természet, kapitány, és jó példát
mutat mindannyiunknak. Mit tegyünk a hajójával?
– Megvizsgálom. Lehet, hogy akad benne olyasféle műszaki
újdonság, ami érdekelheti a Whitehallt. Eresszenek le egy létrát;
magam kutatom át.
Némi tapogatózás után megtalálta azt a kart, ami felhajtotta
az üvegburát, aztán beugrott a fülkébe. Odabent egy kényelmes
dívány állt szemben egy asztallal, amin furcsa karmantyúk,
gombok és egyéb masinériák sorakoztak kristályszerű felület
alatt. A kelet dekadenciájának tökéletes bizonyítéka volt a fülke;
túlzott díszítések és bonyolult mintázatok mindenütt, ahol egy
sima, angol tölgyfa lap is megtette volna, meg egy cső, amin
keresztül parancsokat lehetett lekiabálni a rabszolgáknak. De az
is lehet, hogy a pult egy állatot rejtett, hallott is valami mély
morgást, mikor megérintette az egyik kart. Ez bizonyára jelzett
a rabszolgának – vagy állatnak –, hogy lásson munkához, mivel
a kis jármű immár tekintélyes sebességgel szelte a hullámokat.
Tajték csapott a fülkébe, ezért Harpplayer becsukta a fedőt, amit
jól is tett, mert egy másik gombbal valószínűleg elfordított egy
rejtett lapátot, és a csónak a tengerfenék felé fordította az orrát,
majd alámerült. Szerencsére derék kis szerkezet volt, nem
eresztett sehol, egy másik gomb megnyomására pedig újból a
felszínre emelkedett.
Ebben a pillanatban született egy ötlet Harpplayer fejében.
Dermedten ült a székben, miközben gondolatai eszelős
sebességgel zakatoltak és vették sorra a lehetőségeket. Igen,
talán beválhat – biztosan működni fog! Öklével nyitott
tenyerébe csapott, és csak ekkor vette észre, hogy miközben
gondolkozott, a kis jármű megfordult és egyenesen a Redundant
felé száguldott, melynek korlátjánál halálra vált alakok
kapaszkodtak a korlátba. Egyetlen higgadt mozdulattal jelzett az
állatnak (vagy rabszolgának), hogy álljon meg, és végül finom
koccanással érkezett meg a hajó oldalához.
– Mr. Shrub! – kiáltotta.
– Uram?
– Kérek egy kalapácsot, hat szöget, hat hordó puskaport
kétperces kanóccal és hurkolt kötéllel hozzá, meg egy
eltakarható lámpást.
– De uram… miért van rá szüksége? – a megszeppent Shrub
most az egyszer megfeledkezett magáról annyira, hogy
megkérdőjelezze a kapitányát.
A terv annyira felvidította Harpplayert, hogy észre sem vette
ezt a bizalmaskodást. Még el is mosolyodott kabátujja
takarásában.
– Nos, hat hordót, mert hat hajó van – mondta szokatlan
derűvel a hangjában. – Most pedig munkára.
A tüzér és a segédei sietve teljesítették a parancsot, és a
hordókat leeresztették a kapitány mellé. A hordóktól Harpplayer
számára alig maradt hely, hogy leüljön. A kalapácsot már így is
a fogai közt kellett tartania.
– Mifter Frab – dünnyögte alig érthetően a kalapács mögül,
és hirtelen elöntötte a levertség, mivel rájött, hogy alig pár
pillanat múlva egyedül fog megütközni a zsarnok leigázott
kontinensnyi hordája ellen. Szinte inába szállt a bátorsága
ekkora vakmerőségétől, amivel szembeszállt a veszéllyel, aztán
elcsüggedt saját undorán, amiért ennyire félt saját gyarlóságától.
Az emberek nem tudhatják meg, hogy ilyen gondolatokat táplált
magában, hogy ő volt közülük a leggyengébb.
– Mr. Shrub – szólalt meg újból, s ezúttal nyoma sem volt
érzelemnek a hangjában. – Ha hajnalra nem térek vissza, magát
teszem meg parancsnoknak és maga tesz majd jelentést. Ég
önnel.
– Ó, uram… – kezdte Shrub, de szavait elnyelte a bezáródó
üvegbúra, és az apró jármű nekiveselkedett, hogy megküzdjön
egy kontinens hatalmával.
Nemsokára Harpplayernek nevetnie kellett első gyengeségén.
Maga a ravasz művelet olyan egyszerűnek ígérkezett, mint
végigsétálni a Fleet Street-en egy kellemes vasárnap reggelen.
Az idegen hajó a felszín alá bukott és észrevétlenül surrant át a
Pietfieux-fok – amit az angol matrózok csak Pitfixfoxnak
neveztek – ágyúinak vonalán, egyenesen a Cienfique védett
vizeire. Egyetlen őrszem sem vette észre a finoman fodrozódó
vízfelszínt és egyetlen szempár sem vette észre a francia hajó
tövében felbukkanó árnyékot. Két erős ütés a kalapáccsal, és
máris elhelyezte az első hordót, aztán egy aprócska villanás,
ahogy az elsötétített lámpással meggyújtotta a kanócot. Mielőtt
a tanácstalan őrszemek elérték volna a palánkot, hogy
lenézzenek a vízre, a titokzatos látogató már odébbállt, és az
árulkodó kanóc izzását is cselesen eltakarta a pusztító erőt rejtő
hordó. Még öt alkalommal ismételte meg Harpplayer ezt az
egyszerű, mégis halálos műveletet, és éppen az utolsó szöget
verte be, mikor az első hajó felől tompa robbanás moraja
hangzott fel. Bezárta az üvegburát és kiúszott az öbölből,
mögötte pedig hat hajó, a Zsarnok flottájának büszkeségei
lobbantak lángra, majd félig elszenesedve lassan a tenger
fenekére süllyedtek.
Mikor kiért a part menti ágyúk tűzvonalából, Harpplayer
kinyitotta a fülke tetejét, és elégedett ábrázattal nézett vissza a
lángoló hajókra. Megtette kötelességét és eljátszotta a maga
aprócska szerepét, hogy véget vessenek ennek a szörnyű
háborúnak, amely feldúlt egy kontinenst, s amely még pár év
leforgása alatt annyira megtizedelné a franciák népét, hogy azok
átlag magassága a tizenöt centit is alig haladná meg. Mikor
kihunyt az utolsó lángnyelv is, némi bűntudatot érzett, mivel
remek hajók voltak, álljanak bár a Párizsi Őrült szolgálatában is,
aztán hajója orrát a Redundant felé fordította.
Hajnal volt már, mikor elérte a hajót, a kimerültség is lassan
úrrá lett rajta. Megragadta a létrát, amit leeresztettek neki, és
nehézkesen a fedélzetre mászott. Dobpergés hallatszott, a
matrózok tisztelegtek.
– Remekül csinálta, uram, remekül csinálta – ujjongott Shrub,
és sietett, hogy megrázza a kezét. – Még innen is láttuk
felcsapni a lángokat.
Mögöttük, a víz felől mély bugyborékolás hallatszott,
olyasféle, mint mikor a kádból a lefolyón át távozik a víz,
Harpplayer pedig még épp idejében fordult meg, hogy lássa a
különös járművet, amint eltűnik a víz alatt.
– Ah, milyen ostoba is voltam – dünnyögte. – Elfelejtettem
bezárni a masinát. Bizonyára belefolyt a víz.
Zsörtölődésének éles sikoltás vetett véget. Megpillantotta az
idegent, aki éppen ekkor ért a korláthoz, és szörnyülködve
nézett le a vízre. A férfi, aki nyilván megháborodott a
látványtól, újból felordított, nagy csomókban tépkedte ki a
haját, ami nyilván nem volt nehéz, hiszen olyan sok volt neki.
Aztán, mielőtt bárki megállíthatta volna, felpattant a korlátra és
fejjel előre a vízbe vetette magát. Úgy süllyedt el, mint egy
nyeletlen fejsze, s vagy nem tudott úszni, vagy nem akart;
furcsamód kötődhetett a járművéhez, mivel többet nem is tért
vissza a felszínre.
– Szegény flótás – jegyezte meg Harpplayer egy érző ember
minden irgalmával –, olyan magános lehetett, olyan távol az
otthonától. Talán boldogabb így, halottan.
– Igen, meglehet – dünnyögte Shrub közönyösen. – Ámbár
remek matróz vált volna belőle. Látnia kellett volna, uram,
ahogyan a köteleken meg az árbocon tudott mászni, bizony ám,
azokkal a hosszú körmeivel, meg a sarkán azzal a másikkal.
Úgy kapaszkodott velük, mint a csuda.
– Kérem ne részletezze a deformitásait, viseltessünk
kegyelettel a holtak iránt. Majd lajstromba vesszük a vízbe
zuhantak között. Mi volt a neve?
 – Nem mondta meg nekünk, uram, de majd Mr. Greenként
vezetjük be.
– Úgy legyen. Bár idegen származású volt, talán büszke
lenne, ha tudná, milyen jóféle, angol nevet adtunk neki. – Aztán
kurtán elbocsátotta a hűséges és ostoba Mr. Shrubot, ő pedig
újfent róni kezdte a tatfedélzetet, bensőjében néma agóniájával,
ami csak az övé volt, senki másé, és így is marad, míg a
Korzikai Ogre ágyúit örökre el nem hallgattatják.

Fordította: Horváth Norbert

„Honario Harpplayer” © 1962 by Harry Harrison
 László Zoltán
JÁTÉKVALÓSÁG
Ülök a padon, a nap átsüt a fák ágai közt, s a csípős szél rég
nem ürített kukák szagát hozza felém. Távolabb, a rajzfilmkék
ég háttere előtt két biztonsági ember ácsorog. Engem néznek;
tükrös Avanglionjuk akár egy imádkozó sáska rezzenéstelen
tekintete. Hát rám várhattok, srácok, ártalmatlanabb vagyok,
mint egy Disney-hologram.
Arra gondolok, részesei-e a JátékValóságnak. Ha én még az
lennék, a központi szerver címkéket jelenítene meg sötétzöld
baseballsapkájuk sildje mellett a játékban betöltött szerepükről.
Úgy lebegne ott a feliratmező, követve mozgásukat, mint annak
a görögnek a kardja. Izé, Damoklész, vagy ki.
Ha még a JátékValóságban lennék, az ég vérvörös lenne, a
Duna medrében izzó láva folyna, Budapest nem lenne más, mint
egy hatalmas, sokszintű labirintus, nyirkos hangyavár. Ha a
JátékValóságban lennék, meghalhatnék, és kezdhetném elölről.
Balkanról sose hallottam az előtt a buli előtt, pedig jó tíz éve
még ott volt a topon – de hát hol a francban voltam én akkor?
Egy Barbie-valósággal játszottam, ha jól emlékszem; szobámat
csak rózsaszínnek akartam látni, és pár klikkeléssel hetente
többször is átrendeztem. Barbie okos tanácsokkal segített, de
nagyjából ebben ki is merült minden képessége. Amikor Anyu
döbbenetesen gyors haláláról kérdeztem, csak hallgatott
kimerevedve, arcán tizenhatmillió színben ragyogott a smink.
Két markommal ma már átérném a derekát. A szuka.
Balkan az idő tájt a legkeresettebb álomfilmes volt szerte az
Unióban, fizetése hatszámjegyű.
Naponta.
Ahogy ülök itt a padon, letölthetném az alkotásait, meg a róla
szóló bulvárhíreket, amelyek gombafonalakként szétterjedve
veszik körül a sztárok életét, minden nyilvános szereplésükkel
újabb linkek százait generálva a neten, továbbszőve a hírnév
puha, mérgező gubóját… Mind letölthetném, de nem teszem,
mert úgy akarok emlékezni rá, ahogy utoljára láttam: borostás,
elveszett alak a rozsdarágta sportkocsi ablakában.
 Az a buli igazán nem volt az én világom. Tök véletlenül
kerültem oda. Illetve tök véletlenül ismertem meg Ilkát, aki
bevitt oda.
A JátékValóság aznap már megint a suliból rángatott el, pedig
erre iszonyúan allergiásak a tanárok. Szerintem gőzük sincs, mit
jelent tagnak lenni egy ilyen játékszerveren – az csak egy dolog,
hogy egész nap online kell lenni, reggeltől estig. Szóval nem
csak könyörtelenül beírják az igazolatlant, de számíthat az
ember egy e-mailre is a szülők felé. Apa is kapott már… Két
alkalommal vért izzadtam, hogy feltörjem a postaládáját, az
összes pénzemet egyszer használatos szoftverekre költöttem,
míg a harmadik esetben úgy alakult, hogy már nem volt időm
cselekedni. Borzongva álltam a szobám ajtajában, és a nappalin
át néztem, ahogy Apa este leül a terminálja elé (nem volt
MindExe), hogy elintézze a számlákat meg hasonlókat. Láttam
a monitor fényeit kiszűrődni a szobájából: kék derengés az apró
nappali plafonján. Aztán tíz perc múlva elsötétült a képernyő,
Apu kijött – és nem történt semmi. Észre sem vette a levelet a
sulitól… Én meg, bár tulajdonképpen ezt akartam, furcsa, fájó
gombócot éreztem a torkomban.
Aznap tehát ülök a médiahasználat órán, a halántékomba
ültetett MindExen keresztül online vagyok a neten. Az
ablakokon túl sötétvörösen lángol az ég, a Belvárosban sohasem
látott, Giger-stílusú épületek magasodnak, csupa sötét porc és
csont… Már napok óta számítottam egy feladatra a
Játékmestertől.
…Mélyről induló mormolás éledt a terem alapzaja alól,
Oooommm, mint valami mantra. Megfeszültem, és
körülnéztem. Az osztályból rajtam kívül még ketten voltak
részesei a JátékValóságnak, de ők mást játszottak; Géza valami
kiberpunk őrületet, a másik lány, Gigi pedig egy ostoba Gyűrűk
Ura adaptációt, amit még nem láttam ugyan, de tuti agyonvágja
a városi környezet. Nincs az a hardverháttér, ami kikopírozza
egész Budapestet, és erdőket meg hegyeket rak a helyére. És ha
lenne is, Gigi nekimenne mindennek, vagy szépen kisétálna egy
busz alá, anélkül, hogy bármit is látna belőle.
A tanárnő valami kultiváció-elméletről beszélt, hangját
azonban lassan elnyomta az erősödő mormolás, sötét litánia,
mittudomén, minek nevezzem. Ijesztő volt, de hát ez volt a
lényege, hozzá tartozott a fílinghez. A tanárnő mit sem sejtve
magyarázott, miközben a tábla a háta mögött megváltozott,
mélysége lett, ablakká vált egy másik valóságra, és azon az
ablakon valami leírhatatlan nyomult át. Szívem a torkomban
dobogott, pedig tudtam, hogy az egész játék, de te is tudod,
hogy van ez: ha látsz valamit, még ha rajtad kívül nem is látja
senki, még ha virtuális valóság is, nehéz elvonatkoztatni.
Vizuális lények vagyunk, épp egy ilyen médiahasználat órán
hallottam.
És persze nem is akartam elvonatkoztatni. Látni akartam,
ahogy az a valami, ami ráfonódott Kriszta néni hátára, izzó
szemeit rám emeli. A JátékValóság megelégelte az órát, úgy
intézte, hogy ne halljam többé a tanárnő hangját, és úgy intézte,
hogy felakadt szemű élőhalottnak lássam, ott, annak a
valaminek az ölelésében.
És a valami beszélni kezdett hozzám, a feladatomat szavalta
leírhatatlan hangján. És odakint, a vérvörös fellegek alatt,
sárkányok vitorláztak tova.
Elég simán ment, kikéredzkedtem a mosdóra, aztán már
futottam is, tornacipőm gumitalpa surrogott az üres folyosó
kövén. A beléptetőkaput kihagytam; a kerítésen másztam át, a
nagyapám által rám hagyott, hasítottbőr-kabáttal nyomva le a
szögesdrótot. A hideggel nemigen törődtem.
A térkép, melyet a szervertől kaptam, s a MindExem saját
memóriájába mentettem el, rongyos volt és elnagyolt; csak
hosszas böngészés, meg a valós Budapest-térképpel való pont-
pont szoftveres egyeztetés után jöttem rá, hogy az Örs vezér
terét ábrázolja. Illetve azt, ami a valóságban az Örs vezér tere –
gőzöm se volt, én milyennek fogom látni, ha odaérek. Busszal
mentem, és néztem, ahogy a jármű hátuljában, ott, ahol a
motornak kell lennie, egy homályos, biomorf hártya mögött
hatalmas szív dobog. A vér feketén és lüktetve áramlott a
plafont behálózó érrendszeren. A többi utas némán állt, szemük
vak, fehér márványgömb az arcukban – megannyi viaszarcú báb
a hintázó kapaszkodók alatt. A lényeg abban állt, hogy egyedül
erezzem magam a feladat közben. Én, csak én éltem e
pillanatban, az adrenalin felturbózta az érzékeimet, az
izgatottság majd szétvetett – igen, ez az én világom, nem a
szürke és reménytelen valóság, én tényleg más, különb vagyok!
Akkor, mint már annyiszor, úgy tűnt, sokkal több dolog köt a
játékhoz, mint magához a valósághoz.
Ahogy itt ülök a padon, eszembe jut az összekapcsolódás
Balkannal. Egyensúlyozás a mélység fölött.
A kocsiszín volt az. Rozsdás sínek és száraz, fagyott gaz
között osontam, egyszerre tartva attól, hogy valaki észrevesz a
metrósoktól, meg hogy belerohanok a JátékValóság egyik
ravasz csapdájába. Mögöttem nagyfrekvenciás nyüszítése
kíséretében gördült tovább egy szerelvény a Pillangó utca felé,
amúgy viszont csend volt. Rozsdaszín, befagyott tócsák kérge
ropogott a cipőm alatt.
Óvatosan kilestem egy alacsony, koszossárga épület mögül,
mely talán öltöző vagy melegedő lehetett; az ablakán kidugott
homályos alu gégecsőből pára szállongott vérszínű felhő-bátyjai
felé. Nem láttam mást, csak a metrók garázsát, rozsdásodó
rendező-sínpárokat és egy hatalmas halomban üres, horpadt
vashordókat. Távolabb, egy drótkerítésen túl német és magyar
gyártmányú villamosok korrodáltak a novemberi ködben,
szépen, csöndben.
Az öltöző, csakúgy, mint a többi épület a kocsiszínben,
minimum ezerévesnek tűnt, érintetlenül ősinek, de csak a
JátékValóság miatt – ami nekem patina, az a valóságban
alighanem csicsás graffiti és szürke beton…
Itt kellett lennie, éreztem. A garázsépület sarka mögül…
Mintha… Igen, kékes villódzás szűrődött ki, amit csak a
szemem sarkából vehettem észre. Ez az! Most kell piszkosul
óvatosnak lennem…
Kiléptem az épület sarka mögül, és a fedezék nélküli
rendező-placcra léptem.
Hibáztam. Talán a suli terelte el a figyelmemet, hogy megint
lógnom kellett, talán más, de hibáztam. Már azelőtt éreztem,
hogy a fal védelmet adó síkját elvesztettem volna a vállam
mellől, s ezer megkínzott csecsemő sírásával felém lendült
volna az a szörny.
Ott várt rám, a sarok másik oldalán, opálos szemhártyáján
visszatükröződött az ég vörös izzása, ölelőkarjait imádkozó
sáska módjára görbítette be.
 Önkéntelenül is felsikoltottam, de azért ahogy csak tudtam,
földre vetettem magam, és Pajzsvarázs! – üvöltöttem. Hangom
nevetségesen vékony volt a rémülettől.
Meg sem vártam, hat-e a varázs, mellyel elvesztegettem hét
pontot, hét piszkosul értékes pontot. Körmeim alá fagyott sár
szorult, ahogy sután tovább gördültem-másztam, igyekezvén
minél messzebbre kerülni attól a lénytől. Átfordultam egy
fényes krémszínűre kopott sínvason, és visszanéztem. A szörny
tehetetlenül tombolt az őt fogva tartó mágikus fal rabságában,
üvöltését talán a pajzsvarázs nyelte el, de az is lehet, csak a
fülemben doboló vértől nem hallottam semmit.
Nagyot sóhajtottam, ahogy a jelenés a szemem láttára
halványodott el, visszakúszva a JátékValóság szerverére.
Nekiláttam, hogy feltápászkodjak, tenyerem alatt jéghideg és
szögletes murva csikordult…
A metró kürtje úgy hasított át a fülemben doboló vér hangján,
akár egy szike. Teljesen nevetségesen eltátottam a szám, ahogy
a garázsból kiálló metró, ez a nagyon is valóságos kék acél- és
plasztikszörnyeteg sebesen közeledik felém, máris mintha az
égig nőve magasodna az orrom előtt.
Elugrottam, csak azt nem tudom, hogyan. Egyik pillanatról a
másikra már arccal a magasra nőtt, száraz gazban feküdtem,
orromba gyenge szénaillat hatolt, és nem vicc, addig
sikoltottam, amíg a szerelvény el nem dübörgött mellettem.
Aztán felnéztem, és láttam, amint egy alak sebesen
beiramodik a garázs mögé, a kék ragyogás irányába. O a másik,
a vetélytárs, aki ugyanazt a feladatot kapta, mint én.
Megelőztek.

Ha minden igaz, háromszor öltöztem át, mialatt Ilkára

vártam. De az is lehet, négyszer. Hirtelen rádöbbentem,
mennyire semmi ruhatáram van – csupa olcsó utcai darab; a
menő holmik kínai és afrikai klónjai. Na meg, aki
JátékValóságot játszik, annak nem igazán számít az öltözködés,
mondják. Talán van benne valami.
 Apu nem is nagyon kérdezte, hova megyek. Megint
hazahozta a munkáját; a grafikonjaiba mélyedt, és csak az orra
alatt motyogta, hogy vigyázzak magamra.
Fel se nézett, úgy mondta, hogy csinos vagyok.
Taxival mentünk, mint a filmekben. Azt hittem, elég jól
nézek ki a szűk fekete ruhámban – a srácok szerint jó a mellem
–, de ahogy Ilka kiszállt a taxiból, már tudtam, hogy elhibáztam
a dolgot. Ilka, a magas, szőke, hamvas bőrű lány úgy festett,
mint egy istennő: ezüstszínű ruhája merészebb volt, mint az
enyém, vele együtt mégis valahogy visszafogottnak tűnt. Ezzel
szemben én, akárhogy is néztem, úgy festettem, mint egy kis
kurva: amit kitettem, az ki volt téve… Nem, nagyon jól nézel ki,
nyugtatott meg Ilka, amikor javasoltam, hogy visszamegyek
átöltözni, mégis, mintha lesajnáló mosolyt láttam volna
átsuhanni finoman sminkelt arcán. Teljesen elkenődve ültem a
sárga Honda hátsó ülésén, Anyu bundájába burkolózva, és arra
gondoltam, miért nem olyan egyszerű minden, mint a
JátékValóságban…?
A vetélytárs neve Ilka volt. Miután megszerezte a tekercset,
elégedetten ballagott vissza a metrógarázs mögül, mintha nem is
idegenektől elzárt, vállalati területen jártunk volna. Meglátott,
ahogy ott kuporogtam a gazban, remegve a csalódottságtól és
rosszulléttől, amit egyébként a sokk késleltetett utóhatásának
gondoltam.
A Szabálykönyv szerint nem szabadna szóba állnunk
egymással, Ilka mégis megtette. A szokások szerint a gazdag
budai csajok nem beszélnek akárkivel, Ilka mégis megtette. A
partitörvények szerint az igazán menő házibulikba nem hívnak
meg egy csóró kőbányai csajt, Ilka mégis megtette.

Mire a buliba értünk – a villa úgy bújt meg a kőfalak, a

hatalmas park és a szkennerek védelmében, mint gyöngy a
kagylóban –, zúgott a fejem a sok névtől. Ilka elmesélte, kik
lesznek ott, és ki szervezi a bulit: úgy mondta ki a menő arcok
neveit, mint a hírnév varázsigéit: tisztelettel és suttogva, én meg
csak bólogattam, pedig a vendégek feléről soha nem hallottam,
és a nevek semmit sem mondtak nekem. A csajszi hangsúlya
azonban hatott rám; mire kiszálltunk az Ilka parfümjétől illatos
kocsiból, egy zabszem nem fért volna a fenekembe, és egyre
csak azt kérdezgettem magamtól, mi a fenének vagyok itt.
Bármit megadtam volna érte, hogy hívás érkezzen a
Játékmestertől, de erre most kicsi volt az esély. Ráadásul
kiderült, Ilka nem is volt mindig felcsatlakozva. Csak akkor
játszom, ha kedvem van hozzá, mondta, furcsán nézett rám, és a
szemében ismét azt a sajnálkozást láttam… De hát csak úgy ér
valamit, mondogattam utána magamnak makacsul, és
igyekeztem meggyőzni magam, hogy akkor is mi vagyunk
többségben, az igazi játékosok, és Ilkának fogalma sincs a
filozófiáról, ami a Játék mögött áll – de nehéz volt; elnézve a
ruháit, a villát és a bulit, nagyon nehéz volt.
Ilka bemutatott néhány arcnak, akik csak rám néztek,
végigmértek, és tovább beszélgettek filmekről, zenékről és
művészetekről. Nem küldtek el, ó nem, csak épp finoman
kirekesztettek a társalgásból, nem szóltak hozzám, nem
kérdeztek, rám bízva, belefolyok-e az eszmecserébe, vagy sem.
Hogy képes vagyok-e belefolyni. Leteszteltek semmi perc alatt.
Ilka rövid úton eltűnt mellőlem, én pedig az áramlástan jó öreg
szabályai szerint a legkisebb ellenállás felé mozdultam: jó
negyedóra múlva a fal mellett felállított bárpult mellől
bámészkodtam a tömegbe, a drága ruhák és magabiztosan
hányaveti testtartások forgatagát szemlélve. Vodkát ittam,
Finlandiát. Nagyon csúszott.
Kábé ekkor láttam meg Balkant, a második feles után. Persze
ekkor még nem tudtam, ki ő, csak összeakadt a pillantásunk.
Gyűrött fehér ing és fekete zakó volt rajta; láthatólag köpött a
megjelenésére. És egyedül volt. Mint én. És nézett rám.
Azt hiszem, kicsit elpirultam, pedig nem volt kihívó a
tekintete. Inkább… Valahogy rokonszerű. Elkaptam a
pillantásom, és ismét a tömeget fixíroztam. Igyekeztem lazán
kifújni a cigim füstjét, ahogy kell.
A zene egy másik helyiségben volt, ide épp kellemesre
halkulva jutott el. Volt amúgy a bárban minden, csak el kellett
venni; egy csomó ismeretlen piamárkát fedeztem fel, na meg az
ismertek is valószínűleg eredetiek voltak. Drogokat is
felszolgáltak, füvet, porokat és rafinált koktélokat, amiknek a
nevét se tudtam. Elegánsan konzervatív buli volt, csak semmi
elektronikus, modern drog, semmi MindExen keresztül a fejbe
letölthető valóság-módosítás! Az olcsó elektronikus kábulatot
meghagyták az utcának, pedig a reklámokban mindig ilyen
arcok töltötték le a VR-filmeket.
Elérkezettnek láttam az időt, hogy ismét a magányos pasira
nézzek, s így jól láthattam, ahogy két vihorászó csaj – vékony
és napbarnított gazellák – lép oda hozzá, valamit mondanak
neki, az válaszol, majd mindhárman eltűnnek a tömegben.
Nem tudom, miért, de utánuk indultam, pedig sejtettem, mi
az ábra. Talán a pia tett be, fene tudja. Átvágtam a tömegen, és
egyszer csak ott voltam az emeletre vezető lépcső alján,
bámulva fölfelé, mint a mennybe vezető lajtorjára. A két nő
birtoklón ölelte Balkant, úgy tűntek el a galéria mögötti
folyosón. Én pedig óvatosan, a lépcsőn ülő párocskákat és a
szertehagyott kristálypoharakat kerülgetve elindultam utánuk.
– Engem Georg hívott meg – kezdte Balkan, egy
whiskyspohárral a kezében figyelve a buli forgatagát. Nem
pillantott rám, és egy pillanatig azt hittem, nem is hozzám
beszél. – Tudod, ez a buli már lassan egy éve tart, igazából
sosincs vége, legfeljebb a helyszín változik. Georg legtöbbször
meghív, és nem bánja, ha leiszom magam a pénzén. Azt se
bánja, ha néha-néha haza visz valamelyik vendége. – Annyira
természetesen és nyíltan mondta ezt, hogy önkéntelenül
felkaptam a fejem, és rámeredtem. – Na mi van, valamiből
élnem kell, nem? – nézett rám csodálkozva.
Huszonöt volt. Ekkor még csak huszonöt éves volt.
A galérián még üldögélt néhány bemákolt párocska,
alighanem szobára vártak, de a folyosón már csend volt és
félhomály; a buli zajai és a zene lüktetése csak tompítva jutott el
idáig. Valahol valaki felnevetett.
Nem csukták be az ajtót, talán szándékosan nem. A
hálószobában ültek, az ágy előtt, mindhárman, lehunyt
szemmel. Előttük a szőnyegen, mély kék ledekkel jelezve aktív
állapotát egy kis fekete hasáb állt. Bár a technika ezen szintjén
már nem voltak kábelek, egyből felismertem: egy közösítő
interfész volt. A csajok és a pasi összekapcsolódtak.
A két csajszi kísértetiesen egyszerre hajtotta hátra a fejét, és
sóhajtott fel. A srác pedig kinyitotta a szemét, és rám nézett.
 Szívdobogva álltam a bárpultnál, és egymás után nyeltem a
vodkákat, hogy ne remegjen annyira a kezem. Olyan volt,
mintha szex közben lestem volna meg őket. Sőt, rosszabb –
émelyegtem és majd felfordult a gyomrom. Rettegtem, hogy
ezek után újra összetalálkozom a sráccal, hogy még egyszer rám
néz, hogy tudja, hogy undorodtam tőlük…
Majdnem hazamentem. Miután lerobogtam a lépcsőn (jó kis
feltűnést keltve), rögtön elindultam a kabátomért, de pechemre
éppen Ilkába botlottam. A csaj már biztosan beszedett valamit;
kába volt és mosolygós, és meg sem akart hallgatni, úgy
motyogta folyamatosan, hogy maradnom kell, mert irtó frenki a
buli, és nem mehetek el, mert úgysem jár erre semmi, úgyhogy
majd reggel taxival elmegyünk mind a ketten. Amilyen
szétkalapált volt, olyan lerázhatatlan, így hát inkább
visszamentem a bárpulthoz, bízva abban, hogy feltűnés nélkül
belesimulhatok a tapétába, vagy ha ez nem sikerül, legalább jól
leigyam magam.
Ez utóbbi elég jól ment: mire Balkan egyszer csak ott állt
mellettem a whiskyjével, már meg sem lepődtem.
– Tipikus sztori, nem nagy történet – magyarázta, és töltött
magának. Egyáltalán nem tűnt részegnek, pedig már régóta
dumáltunk, és a második üveg whiskynél tarthatott. – Mondjuk
úgy, túl gyorsan és túl magasra emelkedtem. Vagy ennyi volt
mindössze bennem, kiégtem. Talán annyi az egész, hogy
egyszerűen ez a piac törvényszerűsége. A sztárok jönnek és
mennek, mielőtt a közönség rájuk un, és átkapcsol máshová.
Ettől rettegnek a legjobban: hogy a közönség átkapcsol.
Ez a dolgom, szórakoztatom a vendégeket. Mint az udvari
bolond modern kiadása, érted? Ha unják a drogokat, vagy ha
másfajta drogra vágynak, felviszem őket. Nem, nem vagyok
menő, a vendégek másra nem kíváncsiak belőlem, az új sztárok
meg szóba sem állnak itt velem. Talán attól félnek, saját kései
önmagukat látják bennem. De megtűrnek maguk közt, és ez
elég nekem.
A buli történetei lassan másodlagossá váltak, ahogy ott álltam
és dumáltam Balkannal. Én is meséltem neki pár dolgot, de
inkább csak hallgattam őt, ahogy körvonalazza az életét, ablakot
nyitva nekem valamire, amiről eddig sejtelmem se volt. És
ittunk is, elég sokat, mert utólag csak epizódokra emlékszem,
egy-egy mondatára, a cigije füstjére, ahogy kócos tincsei körül
kavarog, a borostára az ingje nyitott gallérja fölött.
Szóval benyomtam rendesen. Nem ellenkeztem, egyáltalán
nem, amikor már olyan közel álltunk egymáshoz, hogy szelíden
átölelt, és – „Gyere velem” –, az emelet felé kalauzolt a táncoló
tömegen át.
Csak a szoba csendjében tértem magamhoz egy kicsit.
Először kurvára felháborodtam, és legszívesebben a képébe
ordítottam volna, hogy én nem ezt akarom, de aztán különös
nyugalom szállt meg.
És amikor bekapcsolta az interfészt, a MindExem pedig
jelezte, hogy telepítette az új perifériát, szinte alig mozdult az
ajkam, úgy mondtam: – Ne ezt, ne a szexet. Én a régit akarom.
Fura dolog egy az egyben összekapcsolódni valaki
tudatalattijával. A boltokban kapható klipek egészen mások, jól
szerkesztettek és profik, de ez itt nyers volt és csupasz: Balkan
álmai, az alfa-állapot meséi. Utólag csupán egyetlen
benyomásra emlékszem kristálytisztán, egy hegytetőre. Egy
sziklanyeregre a mélység fölött, az egyensúlyozásra a keskeny
peremen, az egyensúlyozásra, egy életen keresztül.
Hánytam, azt hiszem. Az alkoholmámor rosszul jött ki a
neurolátomással, én meg kidobtam a taccsot. Bocs, motyogtam,
ahogy megtöröltem a számat, és óvakodtam lenézni a mocskos
foltra a szőnyegen.
– Bocs, bocs, ne haragudj – motyogtam, amikor nem tudtam
többé visszatartani a könnyeimet. – A pia miatt van…!
Balkan nem ölelt át, hogy megvigasztaljon. Néma volt és
sápadt, ahogy bizonytalanul fölkelt, és az ablakhoz lépett, háttal
nekem.
– Senki… Senki nem kért azóta tőled ilyen előadást, ugye? –
kérdeztem szipogva, pedig tudtam jól a választ.
Zakós háta néma volt, egy merő magány.
 – Na, menjünk inni! – morogta ki tudja, milyen hosszú szünet
után, és zsebre dugott kézzel kisétált a szobából.
Utána már csak akkor láttam, amikor hazaindultunk. Ilka
rosszkedvű volt és nyűgös; durva hangon szidta a késlekedő
taxit. Én csak álltam mellette a járda szélén, dideregve a
novemberi reggel hidegében, és nem szóltam semmit.
Tökéletesen szarul jött ki minden, de legalább Ilka nem tett
utalást arra, hogy jöjjek el máskor is.
Mellettünk, a kert széles kapubejáróján folyamatosan
áramlott ki a fáradt vendégsereg; nem is gondoltam, hogy
ennyien voltunk. Lehettek vagy százan. Aztán egy ismerős zakó
és egy ismerős gyűrött ing: Balkan kabát nélkül, egy sállal a
nyaka körül ballagott a kocsija, az út túloldalán parkoló, egykor
jobb napokat látott Mitsubishi kupé felé.
– Balkan! – szóltam utána, magam sem tudom, miért.
Megfordult, és rám meredt.
Enyhén imbolygott, és úgy tűnt, erőltetnie kell az agyát, hogy
felismerjen.
– Szia, Zsu – mondta egyszerűen. Aztán csak állt ott, és
nézett kifürkészhetetlen arccal.
– Figyelj… – kezdtem, aztán leléptem a járdáról, és
odasiettem hozzá. Ilka abbahagyta az anyázást, és utánam
bámult. – Csak… csak el akartam köszönni – mondtam, amikor
odaértem a pasihoz.
– Jól van. Légy jó kislány! És légy szíves, ne töltsd le egy
klipemet se az archívumokból, jó? – Poénnak szánhatta, de
szánalmasra sikerült: még csak meg se sértődtem.
– Nem kéne neked is eljönnöd…? Úgy értem, nem kellene
ilyen bulikba járnod, meg ilyen… Szóval odalent – intettem a
hegyeken túl derengő hajnali város, meg a soha nem létezett
biomorf tornyok felé – többet is kezdhetnél… Ez nem való
neked.
Elnevette magát, és megcsóválta a fejét.
– Nem, nem, ez kedves tőled, de én maradok. Nem megyek
én sehova. De azért kösz. Kösz. És talán még találkozunk.
 Ezzel megfordult, és beült a közeledtére pittyegni kezdő és
feltáruló ajtajú, horpadt kocsiba. Én meg álltam ott, mint egy
rakás szar. Hátulról mintha Ilka gúnyos kacaját hallottam volna,
de nem nagyon figyeltem rá.
Balkan mintaszerűen állt ki a két kocsi közül, mintha nem is
lenne részeg. Valami még az eszébe juthatott, mert előttem
lefékezett. Az ablak surrogva ereszkedett le.
– Zsu? – kezdte, aztán fújt egyet. – Csak maradj ilyen. Oké?
Nem volt kedvem Ilkához, a taxihoz, hazamenni: nem volt
kedvem semmihez, így hát kisétáltam ide a parkba, és azóta itt
ülök a padon.
Lekapcsolódtam a JátékValóságról; szemem káprázik a
szokatlanul fényes, kék égbolt ragyogásától. De megszokja,
ebben biztos vagyok.
Megnéztem a napfelkeltét – jó másfél éve nem láttam.
Tényleg szép volt.
A biztonsági őrök még egyszer rám pillantanak, aztán
bemennek a kis park szélén álló hiperelegáns, kétszintes
irodaépületbe. Talán váltás van, jön a nappalos műszak.
A cigisdobozom összegyűröm, bedobom a kukába, és
elindulok le, a városba.
 Larry Niven
A GUBÓ
Mióta a Disszonáns Akkord leszállóegysége megérkezett, az
illangók naponta megfordultak a Draco fogadóban.
A csirpszitrák egy sok szótagú névvel illették ezt a fajt, amit
szörcsögő hangon ejtettek ki. Az én tolmácsom úgy fordította a
nevet, hogy „illangó”. Heten voltak. Leginkább a hernyókra
hasonlítottak: szelvényelt testükön néhány tucat törékeny láb
ágaskodott, a hármas szájszervű fej köré csoportosulva. A
lények súlya nagyjából a fele volt az enyémnek. A
csontrepesztő szibériai hideg ellenére nem viseltek sem
szkafandert, sem meleg ruhát, csak néhány hátizsákot a fejük
mögé akasztva.
A hosszú, alacsony mennyezetű zsilipkamrán keresztül léptek
be, majd szétszéledtek a fogadóban. Társas lények voltak,
ugyanúgy keveredtek az emberekkel, mint más bolygóról
származó lényekkel. Ketten közülük egy washburni, végzős
egyetemista lány mellé ültek, és a filozófiáról kezdtek vitázni
vele. Aztán kvantumfizikára váltottak, majd asztrofizikára és
evolúcióelméletre, két irányból bombázták a lányt a tudásukkal;
megcáfoltak minden elméletet, amivel csak előállt.
A hetedik napon az egyikük még a fogadóban maradt, miután
a többiek elmentek. Hozzám fordult, és megszólalt:
– Abban reménykedem, hogy dolgozhatok itt, mint
felszolgáló.
Igazán mulatságos ötlet volt. Még soha nem alkalmaztam
idegen lényt a fogadóban. Másrészt viszont kellett valaki Gail
helyére, aki a Harmonikus Harangjáték fedélzetén hajózott el,
hogy megkeresse a Bölcs Elmét, és csak jóval az én halálom
után tér majd vissza.
Persze azért voltak problémák.
– A testi felépítésed…
– Ti ti veiom úúl – válaszolta –, de a létfenntartó tartály
kompenzálja a környezeti hatásokat. – Az illangó egyik
csápjával megérintette a hátizsákját. – Kibírom a ti ti nexúúl
környezetet és a Föld hőmérsékleti, páratartalmi körülményeit.
Az ultraibolya sugárzás azonban veszélyt jelent rám nézve. Az
épületen kívül is kell dolgozni?
– Nem. Miért akarod ezt csinálni?
– Ennivalóért és szállásért. Ne félj, nem lesz velem semmi
probléma.
– Kiskorú vagy? – kérdeztem.
A tolmács félrefordíthatta a kérdést. Az illangó így válaszolt:
– Idősebb vagyok, mint te. A gyermekek munkavégzéséről
szóló szabályok nem vonatkoznak rám. Azt akarod tudni, felnőtt
vagyok-e? Természetesen nem. Első fázisban lévő nőstény
vagyok, késleltetett éréssel. Azt akarod tudni, elkötelezhetem-e
magam? Igen, megtehetem.
Aurorának nem volt neve, amíg én nem adtam neki. A
szokásos tarifáért dolgozott: Mount Forel Townban volt
szakszervezet. A tarifa még így is elég alacsonynak számított.
Másrészről viszont olyan problémákra kellett megoldást
találnom, amik csak a régi sci-fi magazinok lapjain fordultak
elő.
Például az étkeztetés és az elszállásolás. Szerencsére Aurora
közölte, hogy a tápanyagellátása megoldott. A hátizsákjában
volt egy ellátóegység, amely figyelt az esetleges allergiákra és a
földi étrend hiányosságaira, s túlnyomórészt növényekből álló,
de változatos étrendet biztosított a számára.
A szállást tekintve improvizálnom kellett. Az ételtartó
szerkények a fogadó pincéjében többcélúak voltak – annak is
kellett lenniük –, úgyhogy átprogramoztunk egyet, hogy
megfeleljen az illangónak.
Az a néhány földi antropológus, aki betért a fogadóba,
alaposan meglepődött, hogy egy idegen szolgál föl nekik. Nem
hinném, hogy egyetlen idegen lény megütközött volna ezen,
kivéve Aurora saját faját.
Két napra rá, hogy Aurora dolgozni kezdett mind a hat
illangó bejött a bárba. Zöld, rostokban gazdag glopot rendeltek,
hűtve, de nem fagyasztva, jó sokat. Aurorát küldtem ki a
rendeléssel. Kocsányos szemeikkel kerülték Aurora tekintetét,
pillantásuk a fogadót és a nagy tartály glopot pásztázta. Majd
egyszer csak megindultak kifelé, anélkül, hogy átvették volna az
italt. Egyikük megállt, hogy kifizesse az otthagyott rendelést.
Nem szóltak Aurorához.
Úgy tűnt, őt nem viselte meg nagyon a dolog. Amikor az
esetről kérdeztem, közölte, hogy ez az ő magánügye, és
fogadkozott, hogy az eset nem fogja befolyásolni a Draco
fogadó üzletmenetét. Többet nem volt hajlandó a témáról
beszélni.
A csirpszitrák bonyolítják a csillagközi személy- és
áruszállítást. Beszédes teremtmények, akik azt állítják, hogy
övék az egész galaxis. Valóban így van, ha csak a vörös törpéket
számoljuk. A Draco fogadó az ő terveik szerint épült, és részben
ők is finanszírozták. Általában segítőkészek, ha probléma merül
fel. Amikor azonban valami zavarja őket, akkor hajlamosak
ravasz csapdákat kitalálni, amellyel csőbe húzzák azt, aki
szerintük helytelenül cselekszik. Ezért megpróbálom nem
mindig őket zavarni, ha információkra van szükségem. Van más
lehetőség is.
Például a tolmácsgépek. Hatalmas adatbázisokhoz férnek
hozzá. Nehéz elhinni, hogy egy gép, ami egy nagyobbacska
zsebben elfér, ilyen sok adattal szolgálhat, de még ezek sem
használják a csirpszitrák Hold körül keringő hajóinak
adatbázisait. Ha a fordítógépek hozzáférnének az
adatbázisokhoz, lenne egy rövid, a fénysebességből eredő
várakozási idő, de nem tapasztaltam ilyesmit.
Azt hiszem, a zsebtolmácsok önálló mesterséges
intelligenciáknak tekinthetők.
Az enyémnek megadtam a következőket: {illangó [„faj”
utótaggal] + éretlen + munka} és ezt kaptam eredményül:
növényevő, szénalapú, szikla/oxigén/víz borította világ, G4
típusú nap. Bolygóközi szintű ipar. Az éretlen illangók
hatvanegy egész nyolc kilogramm fölött szerződéses
alkalmazásba léphetnek. A szolgák és a gépek egy bizonyos
névmással mondandók, a polgárokat egy másik névmás illeti
meg. (A szolgák annyit érnek a szemükben, mint a gépek? Elég
merev kasztrendszernek tűnik a dolog.)
 Az {illangó + utazás} kérdés annyi anyagot adott
eredményül, amin egy életre elrágódhattam volna. Ezért
kipróbáltam az {illangó + csillagközi utazás + szerződés}
szavakat, és megtudtam, mit tesznek magukkal az illangók,
hogy a csirpszitra hajókkal járhassák az űrt. Ezzel az
információval felfegyverkezve léptem oda Aurorához.
Ezen a reggelen kihalt volt a fogadó. Csak mi voltunk ott és
egy csúszómászószerű lény, aki egyedül ivott.
– Hány éves vagy, Aurora? – kérdeztem.
– Földi idő szerint a hetvenhez közelítek. Persze a hajónkon
eltelt idő szerint, nem számítva a relativitás hatását. –
Felágaskodott, hogy megpucolja a bár felett lévő tükröt. Kerülte
a tekintetemet, de a tükörben mégis rám nézett. – Kémiai
anyagokkal késleltetjük a fejlődésünket.
– Tudom, hogy hosszú életre vágyakoztok. De miért nem
nőtök fel előbb?
– Rick, hogy kérdezhetsz ilyen személyes dolgot egy
pincértől?
– Miért ne kérdezhetnék?
– Mert nem vagyunk egy kasztba tartozók és azonos
rangbeliek.
– A főnököd vagyok – emlékeztettem. – Tudnom kell rólad
egy-két dolgot.
Kocsányos szemei előre hátra mozogtak, ahogy engem
vizsgálgatott.
– Hát rendben – mondta. – A mi felnőttformánk alig több,
mint egy nemi szerv szárnyakkal. Nincsen emésztőrendszere és
nagyon kicsi az agya. Tíz-tizenegy napot élünk, miután
előbújtunk a gubóból. Feltételezem, hogy a gligsztit (esett)
optok vagy a csirpszitrák génhamisítói ki tudnák eszelni,
hogyan tehetnek egy felnőtt illangót halhatatlanná.
De egy ilyen inkább csak élő kiállítási tárgy lenne, semmi
több. A teljes értékű társak, polgárok, gondolkodók csak
gyerekek lehetnek. Amikor egy idősebb gyerek begubózódik,
fiatalabb testvérei és a testvérek gyermekei védelmezik, amíg ki
nem repül a gubóból. Bolygónk százezer éve alatt a mi fajunk
hosszabb életre tett szert, hogy késleltessük a párzást, hogy még
jobban meg tudjuk védeni génállományunkat.
– És a többi hat illangó? A testvéreid?
– Ők a párzó-csoportom – hallatszott a fordítógépből. –
Férjek és feleségek.
– Miért mentek el, amikor itt láttak téged?
– Mert kasztot és rangot váltottam. Nem tudják, hogyan
viszonyuljanak hozzám. Csak úgy szólhatnak hozzám, mint
pincérhez, de a rendelésen kívül másról nem beszélhetünk.
Figyelembe kell venniük a kasztomat. Mivel nem szólhatnak
hozzám, nem is vehetnek rá… nem vehetnek rá semmire.
– Mire akarnak rávenni?
– Arra, hogy hazatérjek.
– És azután? Újra fel akarják gyorsítani a metabolizmusodat?
Azt akarják, hogy felnőj? – Kerülte a pillantásomat. – Azt
akarják, hogy szaporodj?
– Hogy szaporodjak, utódokat szüljek és meghaljak –
mondta.
– És mit akarsz te, Aurora?
– Itt maradni, és dolgozni. Megvárni, hogy a párzó-
csoportom elhagyja a Földet.
– Mi lesz, ha nem mennek el?
– A Disszonáns Akkordon van a szállásuk. Akkor elvesztenék
azt, csakúgy, mint én. Csupán akkor próbálhatnánk meg új
szálláshelyet szerezni, amikor a következő hajó megérkezik. De
engem ez nem zavar, mert itt, a Draco fogadóban olyan pezsgő
az élet! Ezzel a rengeteg utazóval találkozni ugyanolyan
izgalmas, mint a hajóval járni az Univerzumot.
Az illangók majdnem egy hónapon keresztül közelébe sem
jöttek a Draco fogadónak. Aztán egy nap az állomáson azt
kezdték pletykálni, hogy a Disszonáns Akkord hamarosan
felszáll. A hat illangó még aznap megjelent a fogadóban.
A bár zsúfolt volt, az illangók hamarosan más vendégekkel
elegyedtek beszélgetésbe. Corliss és Jehaneh kiment, hogy
felvegye a rendeléseket, és kinn is maradt jó ideig.
 Berda Wilsonn, a végzős filozófia-hallgató is itt volt egy
évfolyamtársával. Egy nagy asztalhoz ültek le, amely szinte
hívogatta a társaságot. Egy csirpszitra tiszt csatlakozott
hozzájuk, aztán két illangó. A többiek mind megemelték a szék
magasságát egy fél méterrel, hogy fejük egyforma magasan
legyen a csirpszitráéval.
Hallgatóztam egy kicsit. Wilsonnék asztalánál, ha jól
hallottam, a félelemről beszélgettek. Corlisst és Jehaneh-t a
többi asztalnál az illangók lefoglalták mindenféle összetett
rendeléssel és a konyhaművészetről folytatott
eszmefuttatásokkal. Olyan volt, mintha megrendezték volna.
Ha meleg helyzet adódna, volt néhány csirpszitra a
fogadóban. Ők jók a rendcsinálásban. Aurorát beküldtem a
bárpult mögé, majd Wilsonnék asztalához léptem, hogy
fölvegyem a rendelést.
A csirpszitra tiszt hozzám fordult.
– Kérlek, innál velünk egy ír kávét, Rick?
– Ó, köszönöm, de nagyon sok a… azaz persze. Örömmel. –
Megengedtem magamnak egy kis pihenőt.
Rangjelzése szerint a csirpszitra valami főnökféle lehetett. Ha
ez valami játék, biztos hogy ő is benne van. Leültem, és a
vállam fölött Aurorára pillantottam.
A csirpszitra megkérdezte:
– Te mitől félsz, Rick?
– Úgy érted, épp most?
– Általában véve.
– Sok mindentől – mondtam. – A fájdalomtól. A sérüléstől.
Új adóktól. Korlátozó törvényektől. És te?
– A változástól, a haláltól, a közönytől – felelte. – Tudod,
hogy mi csirpszitrák mennyire nem szeretjük a változást, és
mennyire próbáljuk elkerülni a halált. Mindenhol a tudást
keressük.
– De vajon nem jellemző minden élőre, hogy megpróbálja
elkerülni a halált és a változást? Az élőlények, ahogy fejlődnek,
egyre tökéletesebb módokat dolgoznak ki erre.
 – Ez nem általános – mondta a csirpszitra. – Berda,
megismételnéd, amit mondtál?
– Azt mondtam, hogy néha vannak rémálmaim arról, hogy
hibákat követek el a társadalommal szemben – szólalt meg
Berda Wilsonn. – Ez vajon nem a közönytől való félelem?
– És mi van a fájdalommal? – kérdeztem.
Aurora az asztalhoz lépett, hogy felvegye a rendelést.
A csirpszitra tiszt előtt egy jóféle kerítésszaggató pezsgett, de
én inkább egy kapucsínót kértem. Jobb, ha most nem iszom
alkoholt. Amíg Aurora felvette a rendeléseket, az illangók és az
egyetemisták elmélyedtek a beszélgetésben. Gyűlölöm ezt. Van
egy olyan íratlan szabály, hogy soha ne hagyd megszökni a
pincért az asztalodtól, ha már egyszer sikerült elkapnod, de az
nem azt jelenti, hogy hagyjuk a szerencsétlent az asztalnál
álldogálni, amíg mi teljesen másról beszélgetünk. A hangzavar
különben is megbolondította a tolmácsgépemet.
A vitában elhangzottakból az derült ki, hogy az emberek
szinte mindentől félnek. Az idegen fajok nagy része a haláltól
fél. Mások a tudatuk elvesztésétől. Sokat voltam űrutazók
között; számomra olybá tűnt, mintha ők semmitől sem félnének.
Nagyon kevés űrutazó félt a fájdalomtól; mindegyik megtalálta
a módját, hogyan uralkodjon rajta. A hím Szürke Gyászruhások
például a védekezés nélküli szextől féltek. És az illangók?
– Zöld glopot kérek, ötvenegy fokosat – mondta az egyik
illangó Aurorának.
A másik ezt kérdezte az egyetemistáktól:
– Hogy élnétek az életet, ha tudnátok, hogy mikor és hogyan
fogtok meghalni?
– Emlékszem egy régi sci-fi történetre, ami erről szólt –
mondta a fiú, akit Willisnek hívtak. – A marslakók látták a
jövőt, de a múltat nem. Úgy élték az életüket, mint egy
felhúzható játékbábu.
– Azt hiszem, én jobban meg tudnám tervezni az életemet –
mondta Berda. – A nagymamám mindig azt mondta: „ha tudtam
volna, hogy ilyen sokáig fogok élni, jobban vigyáztam volna
magamra”.
 – A menüben guakamol is szerepel. Van? – kérdezte Willis.
– Igen, el is van készítve – válaszolt Aurora.
– Guakamolt és fritót kérek – mondta Willis. Aurora távozott.
– Akkor kevesebb dologtól kellene félnünk – folytatta a lány.
– Még ha öreg lennék is, nem kellene aggódnom, hogy leesem
az erkélyről, vagy elüt egy busz. A busz vagy elütne, vagy nem.
– Nekem erről más a véleményem – mondta az első illangó. –
Tegyük fel, pontosan tudod, hol és mikor fogsz meghalni, ha
minden rád leselkedő veszélyt túlélsz. Először az elméd kopik
el. Mire eljön a halálod, önkívületben leszel, és még azt sem
fogod felfogni, hogy itt a véged.
– A gubóban mélyen alszik a báb – mondta a második
illangó. – Ami pedig kikel belőle, az alig mondható
értelmesnek. Érzékszervei is alig vannak. Nincs semmi
motivációja, kivéve a párzást, aztán még ezek az ösztönök is
megszűnnek.
– De el is lehet odázni ezt a véget határozatlan ideig –
folytatta az első. – Ennek viszont az a veszélye, hogy minden
téged fenyegető veszélynek több ideje van, hogy megtaláljon.
– Ez nem csak egy elmélet, ugye? – kérdezte a fiú.
– Nem. Ez a mi sorsunk. Azonban a véletlen történésektől is
tartanunk kell. A ragadozóktól, egy hajókatasztrófától, attól,
hogy valaki hibát követ el a Disszonáns Akkord antianyagának
adagolásában és nem teljesedik be a sorsunk. De ezt a
kockázatot készek vagyunk vállalni, hogy megismerjük az
Univerzumot.
Aurora egy lebegő tálcát tolva visszatért.
Willis mert magának egy kis guakamolt. Én a csészémmel
takartam el a vigyoromat, de először megbizonyosodtam róla,
hogy véletlenül nem az illangók gloptartályába meríti a poharát.
– Mi is ezt tesszük – mondta a fiú.
Az illangók meglepettnek látszottak.
– Micsoda? Valóban?
– Úgy értem, mi is próbálunk olyan sokáig élni, ameddig csak
lehet. Bármi is legyen az oka egy ember halálának, a többiek
mindig nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy megmentsék az
életét. Úgy érezzük, hogy a következők mi leszünk.
Gyerekkoromban főleg a rákról és Alzheimer-kórról volt szó, de
már akkor is gyógyítani tudtunk egy sor más betegséget. Az
öregek általában így is nagy szenvedések közepette halnak meg,
és néha sokáig eltart a gyötrelmük…
– Meghalni sehogy sem jó – mondta a lány. A csirpszitrára
nézett. – Nem így van?
– Szerintem te is tudod, mi a véleményem erről. Néhányan
közülünk földi idő szerint már több millió évesek. Minden
értelmes lény próbálja kitágítani a biológiai korlátait. Próbálunk
beleszólni a sorsunkba. Még az illangók is. De egy illangó, aki
hosszú életet él, képtelenné válik a párzásra. Különös, nem?
– A halál mindenkit utolér, és mindig rosszkor jön – mondta a
második illangó. – Mi csapdába ejtettük az evolúciót, de mindig
tudatában vagyunk a kockázatnak.
Az illangók akkor távoztak, amikor kissé alábbhagyott az
odakint tomboló jégvihar. Kicsit később Aurora hozzám lépett.
– Nem vállalhatom a további munkát.
– Hallottad a beszélgetést, igaz?
– Igen.
– Tudod, hogy miattad csinálták az egészet?
– Hát persze. Velem nem beszélhettek, de vitatkozhattak az
én jelenlétemben. Felnőtt illangóktól származó feromonminták
is voltak náluk. Biztonságban éreztem magam, ezért
végighallgattam a beszélgetést. Tudom, mit csináltak velem.
Tudom, de ez nem számít.
– Feromonok! Nem gondolod, hogy ez nem volt valami
sportszerű tőlük? – Én az egész játékot szörnyen
igazságtalannak éreztem.
– A felnőttek közelében kell lennünk, hogy védjük őket. A
feromonokat a kabinjainkba is befecskendezik. Ha a Földön
maradok, nem kapom a feromonokat. De akkor nem tudok
szaporodni. Rick, az érvelésük kétféleképpen értelmezhető.
Meglátjuk, saját logikájuk szerint cselekszenek-e.
Kifizettem a járandóságát, ő pedig elment.
 Két héttel később a Draco fogadó pangott az ürességtől.
Corliss elment, hogy meglátogassa a családját Kanadában.
Jehaneh természetesen maradt. Nem is igen akart utazni, mert
némi bacilussal a szervezetében és egy gyermekkel a szíve alatt
nem is tudott volna nagyobb túrákat tenni. Mindannyian azt
vártuk, hogy a Disszonáns Akkord elhagyja Hold körüli
pályáját.
Ehelyett egy légikocsi parkolt le a zsilip előtt. Egy csirpszitra
lépett be, ugyanaz, aki legutóbb Wilsonnék asztalánál ült. Szólt,
hogy menjek vele a kocsihoz. A járműben hat bolyhos gubó
volt, nagyjából akkorák, mint én, plusz egy késleltetett érésű
illangó.
– Ezeket be lehet hozni a Földre? – kérdezte a csirpszitra.
– Nem én hozom a bevándorlási törvényeket – feleltem. – Mi
történt?
– Talán nem kerülte el a figyelmedet, hogy…
Elvesztettem türelmemet.
– A fél kocsma azon mesterkedett, hogy Aurora
visszakerüljön a Disszonáns Akkordra. Miért?
– Amikor az ügyfeleink csoportosan érkeznek a hajónkra,
szeretjük együtt tartani őket. Nem akarunk később
magyarázkodni, hogy miért hagytunk el egyet-kettőt. Néhány
más utas pedig beszállt a játékba, mert érdekesnek talált újra
összehozni egy szétesett… családot.
– Most pedig mind a hetet itt akarjátok hagyni – dühöngtem.
– Aurora! Mi történt?
– Hallottad az érveiket. Ésszerűek voltak – mondta az illangó.
– De én is tudok meggyőző lenni. Ha mi – a párzó-csoportom és
én – visszaindulnánk a szülőbolygónkra, a hosszú utazás alatt
bármilyen baleset közbejöhetne. Ha akár csak egyet is
elvesztünk a hétből, a genetikai variációnk elégtelen lenne. A
génállományunk továbbvitele érdekében itt kell gyermekeket
nemzenünk.
– Hogy érted azt, hogy „nemzenünk”? Te nem gubózódtál bel
– Egynek meg kell maradnia, hogy tanítsa a gyerekeket. Én
még mindig párosodhatok a következő generációval.
 – Vagy az utána következővel. És ezt bevették?
– Rick, a legtöbb fajnál, amiket láttam, a szülés bizonyos
következményekkel jár, de a mi helyzetünk nagyon különböző.
Nem volt nehéz meggyőznöm a családomat, hogy eljött az idő a
párzásra. Az én időm is el fog jönni.
Sóhajtottam.
– Be akarod hozni őket? – kérdeztem a csirpszitrától.
– Nincs erre megfelelő helyiségünk a Disszonáns Akkord
fedélzetén. Rick, a bolygótok olyan tágas! Egy pár tucat
menekült nem oszt, nem szoroz.
– Mivel táplálkoznak?
– Köszönöm, Rick, ez nagyon jó kérdés. Meg fogom tudni.
Akkor már láttam, hogy nem tehetek mást. Elküldtem a hírt
néhány hírügynökségnek, mielőtt a kormányt értesítettem volna.
Az illangók násztánca a Draco fogadó fölött kavarog,
színkavalkádja gyönyörűen harmonizál az Aurora Borealis, a
sarki fény színeivel. A felnőtt illangók hatalmas, csillogó
szárnyakon röpdösnek, de testük szinte nincs is. Inkább
papírsárkányra, mint pillangóra hasonlítanak. Szabadesés alatt
párzanak. Az eseményt az egész Földön közvetítik a
tévécsatornák.
Most a tundra fölött repülnek. A csirpszitra tudósok találtak
néhány Szibériában honos növényfajt, amit a fiatal illangók
megehetnek, és megjelölhetik őket szagukkal, hogy a felnőttek
megtalálják őket.
Beszélnem kell Aurorával a következő generációk
élelmezését illetően. A szibériai tundra nem épp egy kánaán.

Fordította: Hidy Mátyás

„Chrysalis” © 2002 by Larry Niven
This story originally appeared in Analóg Science Fiction and
Fact. Reprinted by the permission of Dell Magazines.
 Robert Sheckley
AZ A BIZONYOS HÁROM
KÍVÁNSÁG
Az idegen felemelte poharát.
– A helyes döntésekre!
– Egészségünkre – felelte Nelson Silversmith.
Ünnepélyesen felhörpintették Orange Juliusukat. Odakint a
Nyolcadik utcán lustán hömpölygőit az autók folyama kelet
felé, ahol a Washington sugárút várta őket. Silversmith
csámcsogva rágta chilis virslijét.
– Most bizonyára azt gondolja, hogy őrült vagyok – kezdte
újra az idegen.
– Nem gondolok semmit – vonogatta a vállát Silversmith.
– Helyes, helyes. A nevem Terence Maginnis. Jöjjön,
meghívom egy normális italra!
– Miért is ne? – felelte Silversmith.
Húsz perccel később már Joe Mangeri Kagyló Bár és
Sörözőjében ültek, vörös, repedezett műanyag székeken, és
szórakozottan tárgyaltak a világ dolgairól, ahogy ez két
idegentől várható egy enyhe, fáradt októberi délutánon.
Maginnis alacsony, vörös képű fickó volt, és elég furán festett
élénk taglejtéseivel és bolyhos Harristweed öltönyével.
Silversmith mintha csak az ellentéte lett volna, ahogy ott ült
nyurgán, szomorkás arcával, hosszú, vékony ujjaival.
– Nos – vágott bele Maginnis hirtelen –, eleget fecsegtünk.
Lenne egy ajánlatom a számára.
– Halljuk! – felelte Silversmith nyugodtan.
Sok mindent látott és hallott már élete harminckét éve alatt a
new jersey-i belvárosi dzsungelben.
– A helyzet a következő. Egy igen komoly szervezetet
képviselek, akik természetesen szeretnének névtelenek maradni.
Az ajánlatunk rendkívül előnyös és egyszerű. Teljesítjük három
kérését teljesen ingyen, minden kötelezettség nélkül. Nevezzen
meg három dolgot, és én megpróbálom megszerezni Önnek,
persze, ha módomban áll.
– És nekem mit kell tennem cserébe?
– Semmit a világon. Csak dőljön hátra, és élvezze az életet.
– Három kérés – mormogta Silversmith tűnődve –, úgy érti,
három kívánság?
– Nos, igen, nevezhetjük így is.
– A kívánságokat csak a tündérek szokták teljesíteni.
– Nem vagyok tündér – mondta Maginnis határozottan.
– Mégis teljesíti a kívánságaimat?
– Igen. Egy átlagos ember vagyok, és kívánságokat teljesítek.
– Én pedig – kezdte Silversmith – egy átlagos ember vagyok,
és kívánságaim vannak. Először is azt szeretném, ha lenne egy
remek hi-fi-tornyom, hatalmas hangszórókkal, meg a szokásos.
– Maga határozott egy fickó – mondta Maginnis.
– Azt várta, hogy meglepődöm majd?
– Vagy éppen kételkedik, aggodalmaskodik netán ellenséges
lesz. Az emberek általában gyanakvóan fogadják az efféle
ajánlatokat.
– Az egyedüli dolog, amit az egyetemen megtanultam –
mondta Silversmith – az volt, hogy ne kételkedjek fölöslegesen.
Sok ügyfele van?
– Jelenleg Ön az egyetlen. Az emberek általában egyszerűen
nem hiszik el, hogy az ilyesmi egyáltalán lehetséges.
– A kételkedés nem éppen a legalkalmasabb hozzáállás a
heisenbergi fizika korában. Mióta a Scientific Americanban azt
olvastam, hogy a pozitron tulajdonképpen egy elektron, ami
visszafelé halad az időben, én már mindent elhiszek.
– Rendben. Most arra kérném, hogy adja meg a címét! Majd
jelentkezem.
 Három nappal később Maginnis felkapaszkodott Silversmith
ötödik emeleti lakásába. Egy hatalmas csomagot cipelt őrülten
izzadva. Az öltönye úgy bűzlött, mint egy túlhajszolt teve.
– Micsoda nap! – panaszkodott – Átkutattam egész Long
Islandet ezért a cuccért. Hova rakhatom?
– Ott pont jó lesz – felelte Silversmith. – És mi lesz a
hangszórókkal?
– Délután hozom. Gondolkodott már a második kívánságán?
– Igen. Egy tűzpiros Ferrarit szeretnék.
– Kívánsága számomra parancs – mosolygott Maginnis. –
Mondja, nem tűnik ez az egész hihetetlennek?
– Ilyen gondjaim nincsenek. Ahogy a buddhisták mondanák:
„Ebből áll az élet. A Ferrariból tudna valami újabb modellt
szerezni?
– Azt hiszem, tudok keríteni egy vadonatújat – felelte
Maginnis. – Kompresszorral és valódi diófa műszerfallal.
– Ön kezd bámulatba ejteni. Hol fogok parkolni vele?
– Ez már az Ön gondja – indult Maginnis.
– Viszlát!
Silversmith szórakozottan intett utána, és nekilátott, hogy
kibontsa a csomagot.

Aztán Maginnis kerített az ügyfelének egy tágas, Patchi téri

lakást, ami havonta mindössze 102.78 dollárba került, a rezsivel
együtt, persze. A kulcsokkal együtt öt ráadás kívánságot is
átadott Silversmithnek.
– Ezt tényleg megteheti? – kérdezte Silversmith. – Nem kerül
bajba a cégnél?
– Ó, ne aggódjon. Ön remek ügyfél. A vágyai nagyratörőek,
de nem bűnösek. Érdekesek, de nem hihetetlenek. Vannak, akik
palotákat kérnek rabszolgákkal, és háremet tele
szépségkirálynőkkel.
– Gondolom, az már túlzás, mi?
 – Á, nem, meg tudom szerezni, ha kell. Csak aztán az
ügyfélnek lesznek vele gondjai. Egyszer odarittyentettem New
York közepére egy negyvenhektáros területre egy cári palota
pontos mását, aztán már másnap úgy körülvették a pasast az
adóellenőrök, mint valami háborús bűnöst. Aztán
magyarázkodhatott, hogy hogyan spórolt össze egy palotára
valót a heti százhuszonöt dollárjából, amit programozóként
keresett. Az IRS aztán persze felállított egy jó kis elméletet.
– Mit?
– Azt, hogy biztos a maffia kifutófiúja, és tudja, hogy hol
ásták el annak a Crater nevű bírónak a holttestét.
– De ugye nem volt semmilyen bizonyítékuk?
– Persze, hogy nem, de azóta az FBI még a vécén is figyeli.
– Nem valami bíztató – mondta Silversmith, és komolyan
átgondolta a terveit.
– Igazán jó ügyfelünk volt, uram – mondta Maginnis két
héttel később. – Bonuszként ma fogadjon el egy Chris-Craft
jachtot. Tizenöt méter hosszú, természetesen teljes
felszereléssel. Hova vihetjük?
– Csak kössenek ki vele a nassaui dokkomban – felelte
Silversmith. – És köszönöm.
– Még egy ráadás – mondta Maginnis három nap múlva. –
Tíz kívánság, ingyen, feltételek nélkül.
– Az már összesen tizennyolc felhasználatlan kívánság –
ingatta a fejét Silversmith –, talán valaki másnak kéne
felajánlania őket.
– Ugyan már! Nagyon elégedettek vagyunk önnel.
– Hol a csapda? – kérdezte Silversmith, miközben a
brokátokat piszkálta a nyakkendőjén. Ez már egy hónappal és
tizennégy kívánsággal később történt. Maginnissel a francia
Riviérán lévő birtokán, a kerti nyugágyakon heverésztek. A
háttérben egy vonósnégyes játszott nagyon lágyan. Silversmith
egy Negronit kortyolgatott, Maginnis, aki még hajszoltabban
nézett ki, mint általában, whiskey-t szódával.
– Nos, nevezhetjük éppen csapdának is – vallotta be
Maginnis –, de ez nem afféle csapda, amire Ön gondol.
 – Hát milyen?
– Tudja jól, hogy erről nem beszélhetek.
– Talán el kell adnom magának a lelkem és a pokolba
kerülök?
Maginnisből kirobbant a nevetés:
– Dehogy. Emiatt igazán nem kell aggódnia. De most
bocsásson meg, Damaszkuszban lesz egy megbeszélésem az
arab csődörrel kapcsolatban, amit kért. Ja, és még öt bonusz
kívánságát is teljesítjük a héten.
Két hónappal később Silversmith egyedül feküdt királyi
méretű ágyában a tizennyolc szobás római lakásában. A
hastáncos lányokat épp az imént küldte el, és kedvetlenül
gondolkodott. Még mindig volt huszonhét felhasználatlan
kívánsága, és egyszerűen nem akart már semmit. Ráadásul
boldog sem volt.
Sóhajtott és a poharáért nyúlt, ami mindig az éjjeliszekrényén
állt, szódavízzel. Üres volt.
– Tíz inas, és még egy nyomorult poharat sem tudnak
megtölteni – motyogta. Kiszállt az ágyból, áttámolygott a
szobán, csengetett az inasoknak, aztán visszabújt az ágyba.
Három percig és harmincnyolc másodpercig tartott, míg a
komornyik helyettese besietett a szobába. Legalábbis
Silversmith Rolex Oyster órája szerint, aminek a hátlapja
egyetlen óriási borostyánból volt kifaragva.
Silversmith a pohárra mutatott. Az inas meredten, leesett állal
bámulta.
– Üres! – kiáltott fel. – Pedig világosan megmondtam a
szobalánynak…
– Francba a kifogásokkal! – vágott közbe Silversmith. –
Valakit páros lábbal fogok kirúgni!
– Igen, uram! – felelte a komornyik-helyettes. Az ágy mögé
épített hűtőhöz sietett, kinyitotta, és kivett egy üveg szódavizet.
Egy tálcára tette, előkapott egy hófehér kendőt, széthajtogatta és
a karjára terítette. Kiválasztott a hűtőből egy poharat,
megvizsgálta, hogy tiszta-e, aztán választott egy másikat és
megtörölte.
 – Gyerünk, gyerünk – sürgette Silversmith dühösen.
A komornyik-helyettes gyorsan átfogta az üveget a kendővel,
és óvatosan, nehogy egy csepp is kárba vesszen, teletöltötte a
poharat. Az üveget visszatette a hűtőbe, a poharat pedig
átnyújtotta Silversmithnek. A művelet összesen 12 perc 43
másodpercig tartott.
Silversmith visszafeküdt az ágyába, a szódat kortyolgatta, és
azon tűnődött, mennyire csalfa a boldogság és a
megelégedettség. Az egész világ a lábai előtt hevert, s ennek
ellenére – vagy talán éppen ezért – már hetek óta unatkozott.
Átkozottul igazságtalannak tűnt, hogy a világon mindent
megkaphat, amit csak akar, de nem talál benne semmi örömöt.
Hiszen az élet egy óriási csalódás volt, és a legjobb, amit
ajánlani tudott, sem volt elég jó. A sült kacsa sosem volt olyan
ropogós, mint a reklámban, és a medence vize egy picit mindig
melegebb vagy hidegebb volt a kelleténél.
Na és mennyire csalóka a minőség utáni hajsza! Tíz dollárért
egész jó steaket lehet kapni. Százért egy csodálatos
bélszínszeletet.
Ezerért pedig egy kiló Köbe marhahúst, amit szent szüzek
simogattak, és hozzá még a világ legjobb szakácsát is, aki majd
elkészíti. Ez mind tényleg nagyon szép és jó. De nem ezer
dollárért. Minél többe kerül, annál kevésbé közelíti meg annak a
steaknek az esszenciáját, amit az Úr és angyalai esznek rendes
évi konferenciájuk után.
Vagy vegyük a nőket. Silversmith kipróbálta már a Föld
legmámorítóbb hölgyeit, külön-külön és egyszerre is. De talán
éppen ezért semmilyen emlékezetes élmény nem maradt meg
benne. Az étvágya túl gyorsan elszállt a buján rengő hús
mindent elsöprő áradatában, amiről Maginnis gondoskodott. Az
ismeretlen nők testének vibráló érintése viszkető érzéssé vált
csupán, a sok ismeretlen lélek smirglije eltörpült Silversmith
kéretlen-kelletlen gazdagodása mellett.

Visszagondolt háreme eddigi hölgyeire, és a nők egyénisége

csak annyira rémlett föl benne, mint mondjuk egy
fagylalttölcséré gyermekkorából. Halványan emlékezett arra a
Miss Universe-győztes lányra, akinek göndör hajából mindig
átható cigarettaszag áradt, vagy ott volt az a Sea Island-i,
Georgia-béli búvároktatónő fekete, nedves gumiruhájában, aki
mindig a lehető legrosszabbkor fújt hatalmas, rózsaszínű lufit a
rágójából. De a többiek beleolvadtak valami álomszerű
képregénybe, amiben összevissza kavarogtak izzadt combok és
hullámzó keblek, festett mosolyok és büszke ajkak, és persze az
emberiség legősibb tornagyakorlatának ritmikus mozdulatai.
A legjobb közülük mégis az a három kambodzsai táncoslány
volt, a bőrük barna, a szemül csak úgy villogott, kezük-lábuk
gyenge és vékony, mellük pedig kemény, mint az illatos
datolyaszilva. De ők sem tudták túl sokáig elszórakoztatni. Igaz,
azért a közelben tartotta őket, hogy éjjelente bridzsezzen velük.
Még egyet kortyolt a szódából, és a pohara ki is ürült.
Rosszkedvűen feltápászkodott az ágyból, és a személyzeti
csengőhöz ment. Felemelte az ujját, hogy megnyomja a
csengőt…
És akkor rájött, olyan világosan látta, mintha csak egy
egymillió wattos villanykörte gyulladt volna ki a fejében.
És már tudta, mit kell tennie.
Maginnis tíz nap múlva talált rá egy lerobbant szállodában a
Tizedik sugárút és a 41-és utca sarkán. Kopogott és benyitott.
Koszos, bádogfalú, méregzöldre festett szoba volt, a százszor
használt rovarirtó szaga összekeveredett a csótánygenerációk
ezreinek otthonos illatával. Silversmith egy vaságyon ült, amire
egy olívazöld pokróc volt terítve, és éppen keresztrejtvényt
fejtett. Derűsen biccentett Maginnisnek.
– Nos – kezdte Maginnis –, ha befejezte a nyomornegyedben
tett látogatását, megszereztem egy csomó mindent a
negyvenharmadik és a negyvennegyedik kívánságához, és még
amit a negyvenötödikhez össze tudtam szedni. Melyik házába
szállítsuk?
– Nem kellenek – felelte Silversmith.
– Nem kellenek?
– Nem bizony.
 Maginnis rágyújtott egy cigarettára. Elgondolkozva szívta
egy darabig, aztán megszólalt:
– Vajon tényleg Silversmith áll előttem? A híres aszkéta, az
ismert sztoikus bölcs, a taoista filozófus, maga az élő Buddha?
Elege lett a világi javakból? Higgyen nekem, sosem fog
sikerülni. Ez csak a gazdagok tipikus depressziója, csak pár
hétig vagy hónapig fog tartani, mint a többieknek. Egy nap a
barnarizs hihetetlenül undorító lesz majd, a zsákvászon ruha
pedig kikezdi az ekcémáját. Aztán jön egy kis ésszerű
gondolkodás, és azon kapja majd magát, hogy Benedict-tojást
reggelizik a Sardinál, és a barátainak meséli, hogy milyen
értékes tapasztalat volt.
– Talán igaza van – felelte Silversmith.
– Akkor meg mire várunk? Túl sok Fat City-t vágott be
hirtelen, és feltolult a vér az ereiben. Pihennie kéne. Hadd
ajánljak egy kellemes kis faházat a Kilimandzsáró déli
lejtőjén…
– Nem – felelte Silversmith.
– Talán valami spirituálisabbra vágyik? Ismerek egy gurut…
– Nem kell.
– Kezd elkeseríteni. Sőt, meg is sért. Silversmith, mit akar
tulajdonképpen?
– Boldog akarok lenni – mondta Silversmith. – De rájöttem,
hogy attól, hogy van egy csomó mindenem, még nem leszek
boldog.
– Szóval a szegénységet választja?
– Nem. Attól se leszek boldog, ha semmim sincs.
– Hát jó – mondta Maginnis. – Úgy tűnik, bezárult a kör.
– Azt hiszem, van valami – mondta Silversmith. – De nem
tudom, mit fog szólni hozzá.
– Igen? Mi az?
– Csatlakozni akarok magukhoz.
Maginnis leült az ágyra.
– Csatlakozni akar hozzánk?
 – Bárkik is maguk – folytatta Silversmith. – Be akarok lépni.
– Miért döntött így? – kérdezte Maginnis.
– Észrevettem, hogy maga sokkal boldogabb, mint én. Nem
tudom, miféle disznóság ez, Maginnis, és komoly fenntartásaim
vannak a cégével kapcsolatban. De be akarok lépni.
– Feladja a megmaradt kívánságait, és mindent mást is, csak
ezért?
– Bármibe is kerüljön – felelte Silversmith határozottan.
– Oké – mondta Maginnis. – Fel van véve.
– Tényleg? Ez nagyszerű. Kinek az életét teszzük tönkre
először?
– Ó, mi egyáltalán nem az a cég vagyunk – mondta Maginnis
mosolyogva. – Az emberek néha összekeverik a kettőt, nem is
tudom, miért. De jöjjön, aminek jönnie kell: maga nekünk adta
mindenét, amije csak volt, Maginnis, és ezt nem kivételezésért
vagy jutalomért tette, hanem csak azért, mert egyszerűen csak
szolgálni akart. Értékeljük a gesztust, Silversmith, Isten hozta a
Mennyországban!
Rózsaszín felhő vette őket körül, és Silversmith meglátott egy
hatalmas, igazgyöngyökkel díszített ezüst kaput.
– Hé! – kiáltott. – Ez csalás! Maga átvert engem, Maginnis,
vagy akárki is maga!
– A másik cég már olyan régen csinálja – vont vállat
Maginnis. – Arra gondoltunk, mi is kipróbáljuk.
A hatalmas kapu kitárult. Silversmith benézett, és látta, hogy
éppen kínai bankettet tartanak, ahol lányok is vannak, és úgy
tűnt, néhány vendég füves cigit szív.
– Nem mintha panaszkodnék – mondta Silversmith.

Fordította: Szegedi László

„Silversmith Wishes” © 1977 by Robert Sheckley
 Robert Charles Wilson
A VÉGSŐ BÚCSÚ
A Végső Búcsúban az volt a legrosszabb, hogy tudtam, soha
nem látom többé a nagyapámat. Valami ritka dolog volt
közöttünk: olyan barátság, amely átívelt a posztevolúciós világ
határvonalain. Nagyon szerettem őt.
2350 őszére az emberiség két nagyon különböző fajra oszlott
– ha használhatom ezt a divatjamúlt szót. Az egyik faj, az Átlag
Emberek megmaradtak olyannak, amilyennek az evolúció
teremtette őket. Az Új Nép azonban túllépett mindezen.
Nevezzük bár evolúció utáni, biológiai fejlődés utáni,
tenyésztett vagy tervezett fajnak, a lényeg az, hogy az Új Nép
minden emberi korláttól végleg megszabadult. Az egyetlen
dolog, amely közös a két fajban, az az Isteni Akarat, amely az
ősi anyagból csillagokat, bolygókat, aztán férgeket, majd
embereket alkotott. A nagyapám mondta nekem mindezt.
Mindig is éreztem, hogy egyszer majd elválunk. De csak
akkor beszéltünk róla először – akkor is csupán puhatolózva,
kelletlenül –, amikor a nagyapám elvitt a brüsszeli Találmányok
Múzeumába, ahol egy egész napot eltöltöttünk. Még gyerek
voltam, és lenyűgözött a gőzmozdony életnagyságú, működő
modellje a Gépek galériájában, az ősi fémipar és a gőzhajtásos
technológia magával ragadóan egzotikus találkozása. A
mozdonyt bámulva eszembe jutott nagyapám világról alkotott
‘hitvallása’, és arra gondoltam, hogy ezt a gépezetet is az Akarat
hozta létre. Csillagporból teremtetett, a csillagok által.

A Gépek galériájából a Bolygók galériájába sétáltunk.

Számos Átlag Ember figyelmét magunkra vontuk, főleg a
gyermekekét. Az emberek ritkán láttak saját szemükkel egy Új
Embert. A Végső Búcsú már majdnem egy évszázada zajlott, az
Új Emberek pedig egyre kevesebben voltak a Földön. Az pedig,
hogy egy Új Ember egy Átlag Emberrel sétáljon, még annál is
szokatlanabb volt: a legjobb esetben is illetlen, ha nem
egyenesen megbotránkoztató. Mi mégis büszkén álltunk a
tekintetek kereszttüzében. Nagyapa felszegte a fejét, és nem
törődött a sértő megjegyzésekkel.
A Bolygók galériája azt mutatta be, hogyan hódította meg az
emberiség a Naprendszert. Reméltem hogy a körülöttünk
fintorgók észreveszik a helyzet iróniáját: az Átlag Emberek soha
nem tudták volna kolonizálni ezeket a kietlen égitesteket
(vegyük csak a nemrég még oly zabolátlan Ganümédésztl) az
Újak segítsége nélkül. Tulajdonképpen, mondta nagyapa, ez
legmegfelelőbb hely, ahová jöhettünk. Ez a hely jelképezi
legjobban a két faj hosszú együttműködését, amely oly gyorsan
közeledik a végéhez.
A csillagok végre elérhető közelségbe kerültek a számunkra,
mondta nagyapa. Vagy legalábbis az Új Emberek számára. Ez
az a bizonyos ok, kérdeztem őt, ami miatt te és én ennyire
különbözünk?
– Néhányan – válaszolta – a régi dolgokat részesítik
előnyben. Már nem kell sok, és a Föld ismét az Átlag Embereké
lesz, bár nem vagyok benne biztos, hogy ez olyan jó dolog. –
Szomorúan nézett rám. – Sokat tanultunk egymástól. De többet
is tanulhattunk volna.
– Ó, bárcsak együtt lehetnénk évszázadokon keresztül! –
sóhajtottam.
Utoljára néhány éve találkoztunk a hajógyárban, ahol Detroit
festői romjai emelkednek ki a Michigan-folyóból, és a
csillagutazó Poliszok mint hatalmas, zöld gyerekjátékok várják,
hogy végre örökké felemelkedjenek a csillagokba. A találkozót
a nagyapa szervezte.
Próbáltuk addig halasztani a búcsút, amíg csak lehetett. Az Új
Emberek türelmesek, ez a lényükből fakad. Az Átlag Emberek
mindig csak ábrándoztak a csillagokról, de a csillagok
elérhetetlenek maradtak számukra. Egy Átlag Ember élete
egyszerűen túl rövid. Egykétszáz év alatt nem lehet túl messzire
jutni. A relativitás korlátai miatt a csillagok közt utazóknak
otthonra is kell találniuk a csillagok között. Csak az Új
Emberekben van meg a megfelelő kitartás, türelem és
rugalmasság, hogy boldoguljanak a Galaxis végtelenjében.
Nagyapámmal a hajóra vezető platformon találkoztam. A szél
hűvös volt és szilaj. Üdvözöltem őt, ő pedig felemelt, és csak
nézett rám ragyogó, tengerkék szemével. Semmiségekről
beszélgettünk, csak a beszélgetés kedvéért. Aztán azt mondta:
– Nehéz dolog ez. Nagyon nehéz a búcsú. Eszembe juttatja a
halandóságot, az ősi ellenséget.
– Semmi baj – mondtam én.
– Nem gondoltad meg mégis magad?
Megráztam a fejem, hogy nem. Egy Új Ember átalakíttathatja
magát Átlag Emberré, és fordítva is, de a társadalmi tabuk
nagyon erősek, az akadályok pedig – a család rosszallása, a jogi
huzavona – szinte leküzdhetetlenek. Ezt nagyapa is tudta jól.
Egyébként nem is akartam meggondolni magam. Elégedett
voltam a helyzetemmel. Vagy legalábbis elégedett akartam
lenni.
– Hát, akkor – mondta, de egyszerre kifogyott a szavakból. A
távolba révedt. A Polisz hamarosan felemelkedik, és megkezdi
eónokon át tartó útját a Föld csillagközi szomszédaihoz. És nem
vitás, hogy hatalmas csodákra fog bukkanni.
– Isten veled, fiam – mondta.
– Isten veled, nagyapa – mondtam én.
Aztán felemelkedett, egész testsúlyát ráhelyezte tucatnyi
áttetsző lábára, kacsintott egyet hatalmas, tányérnyi méretű
szemével, majd elindult lassan, gépies méltósággal a hajóhoz,
amely majd magával viszi őt. Én pedig csak néztem utána, a
hatalmas platformon szomorúnak és magányosnak éreztem
magam. Aztán a szél belekapott a hajamba, a hajó pedig
felemelkedett, és eltűnt a tiszta, kék égbolton.

Fordította: Hidy Mátyás

„The Great Goodbye” © 1998 by Robert Charles Wilson
 Kelly Link
UTAZÁSOK HÓKIRÁLYNŐVEL
Egy részed mindig gyorsabban jár nálad, mindig előtted
halad. Még ha mozogsz is, nem vagy elég gyors ahhoz, hogy ezt
a részedet kielégítsd. Kora estén, amikor bemész a városba,
amikor a macskaköveken visszatükröződik a lenyugvó nap
fénye, és a talpad alatt érzed a kő húsét, a kapuőrt kéred,
ajánljon egy jó helyet, ahol meghálhatsz. A párnázott,
levendulaillatú ágyban, akár egyedül vagy, akár egy másik
utazóval, akár a barnaszemű, kackiás bajszú kapuőrrel, akinek a
nevét sem tudod, és aki álmában mást szólongat, még akkor is
az útról álmodsz, ismét. Amikor alszol, mindig a hosszú, fehér
távolságokról álmodsz, amik előtted állnak. Amikor felébredsz,
a kapuőr már szolgálatba állt, kellemes fájdalom jár az
ágyékodon, és a lábad sajog, mintha álmodban egész éjjel
vándoroltál volna. Amíg aludtál, nem jött helyre a lábad.
Ügyeltél arra, hogy ne csókold a kapuőrt, és így nem is igazán
számít ugyebár.
A célod Észak, a térképed pedig egy tükör. Apró
üvegdarabokat veszel ki a lábadból, a térkép darabjait, amely
összetört, és a földre zuhant, amikor a Hókirálynő elhúzott
szánján a fejed felett. Hol vagy? Honnan jössz? Ezeket
képtelenség papírtérképről leolvasni, hiszen ha könnyű lenne,
mindenki utazó lenne. Hallottál korábban más utazókról,
akiknek a térképük kenyérmorzsa, vagy kövek voltak,
olyanokról, akiknek a térképük a négy szél volt, vagy
olyanokról, akiknek sorba rakott sárga téglák szolgáltak térkép
gyanánt. Te a lábaddal olvasod a térképet, és valahol mögötted
kell, hogy legyen egy másik utazó, aki az utánad hagyott véres
lábnyomokat használja térképnek. Talpadon a térkép finom,
fehér sebhelyekből áll, amelyek elmesélik, hogy merre jártál
azelőtt. Amint a Hókirálynő szemüvegének szilánkjait
húzogatod ki a lábadból, megpróbálod elképzelni, milyen érzés
lehetett, amikor Kay szemei és a szíve volt át és átlyuggatva
ugyanezekkel a tükörcserepekkel. Néha biztonságosabb, ha a
lábaiddal olvasod a térképet.
Hölgyeim, tapasztalták már, hogy a tündérmesék nem is
annyira könnyedek, ha lábbal olvassuk őket?
 Hát ez történt eddig. Felnőttél, beleszerettél a szomszéd
fiúba, a kékszemű Kaybe, aki madártollakkal és rózsával
kedveskedett neked, és aki annyira jó volt a kirakósban. Azt
hitted szereted, s talán ő is azt hitte, szeret téged. Ajkai édesek
voltak, édesek, mint a szerelem, és az ujjai szerelmesen
bizsergették a bőrödet. De pontosan három évvel és két nappal
azután, hogy összeköltöztetek, már ott ittál kint a teraszon. Nem
igazán veszekedtetek, és nem is nagyon emlékszel, hogy
pontosan mitől is lettél dühös rá, mindenesetre a poharadat
hozzávágtad. Égzengés hangját hallottad.
A nadrághajtókáját lefröcskölted, és mindenütt apró
üvegszilánkok voltak.
– Ne mozdulj – mondtad; nem volt rajtatok cipő.
A kezét az arcához emelte, és megszólalt:
– Azt hiszem, van valami a szememben.
Természetesen semmi nem volt a szemében, bár este, amikor
levetkőzött, a ruháiból mint a cukorkristályok, úgy hullottak az
apró üvegcserepek. Amikor kezeddel a mellkasát simogattad,
valami megkarcolt, s apró vérfoltot hagytál a szíve fölött.
Másnap havazott, és elment egy csomag cigarettáért, azután
soha nem tért vissza. Kinn ültél a verandán, forró, alkoholos,
szerecsen-diós italt kortyolgattál, közben a hó a vállaidra
hullott. Rövid ujjú pólót viseltél, úgy tettél, mintha nem fáznál,
mintha a barátod hamarosan visszatérne. Az ujjaddal egy kevés
havat veszel a szádba. Úgy néz ki, mint a cukor, de az égvilágon
semmilyen íze nincs.
A sarki boltos fickó azt mondta, hogy látta a barátodat beülni
egy hosszú fehér szánba. Egy gyönyörű nő vezette, és harminc
hófehér lúd vontatta.
– Szóval ő volt – mondtad, mintha erre számítottál volna.
Hazamentél, és a szekrényből elővetted az üknagyanyádtól
örökölt köpönyeget, és azon tűnődtél, hogy utána kellene
menned. Tudod, a gyapjúköpeny jó meleg és csodálatosan piros
– igazi utazóköpeny. De amikor széthajtottad, csak akkor tűnt
fel, hogy szaga, mint az ázott kutyáé, és hogy a bélés
szakadozott, mintha valami megrágta volna. Rossz szerencse
szagát árasztotta, tüsszentettél tőle, s inkább gyorsan
visszaraktad a szekrénybe. Egy darabig várakoztál még.
Eltelt két hónap. Kay még mindig nem jött vissza, így
bezártad magad mögött az ajtót, és elhagytad otthonod.
Elindultál, hogy megtaláld a szerelmet, cipő és köpeny nélkül,
úti cél nélkül. Ez az egyik dolog, amit egy nő tehet, ha elhagyja
őt a szerelme. Bizonyára kemény dolog útra kelni, de otthon
ülni még nehezebb volt a szívednek, ezen felül, pedig még nem
adtad fel a reményt. Úgy vélted, hogy a szános nő bizonyára
valamilyen bűbájt ragasztott kedvesedre, és talán már hiányzol
neki. Amellett van néhány dolog, amit meg akarsz kérdezni tőle,
és néhány dolog, amit el akarsz mondani neki, ezt mondogattad
magadban.
A hó gyengéden és hűsen érintette a lábadat, azután egyszerre
ráleltél az üvegcsapásra, a térképre.
Három hét erőltetett utazás után érkeztél a városba.
Most komolyan, gondolj csak bele! Gondolj a kis sellőre, aki
eladta az uszonyát a szerelemért cserébe, kapott is két lábat, de
minden lépés késként hasított belé. És hová jutott ezzel? Ez
persze elméleti kérdés, de ott van lányka, aki felvette azokat a
gyönyörű, piros tánccipőket. Az erdész le kellett hogy vágja a
lábfejét egy fejszével.
Aztán ott van Hamupipőke két mostohatestvére, akik a saját
lábujjukat vágták le, vagy Hófehérke mostohája, aki halálba
táncolta magát a piros cipőiben. Vágy a Libapásztorlány
komornája, akit legurítottak egy szöges hordóban a
domboldalról. Bizony az utazás nagy megpróbáltatás egy
magányos lánynak. S az asszony, aki a Naptól keletre, s a
Holdtól nyugatra tartva kereste a szerelmét, aki elhagyta, mert
véletlenül faggyú cseppent a hálóingére. Útja során elnyűtt egy
kitűnő vascipőt, mire megtalálta a férfit. Higgyenek nekünk,
nem érte meg. Mit gondolsz, mi történt, amikor kifelejtette a
keményítőt a mosóvízből? A mosás bizony nehéz dolog, az
utazás még annál is nehezebb. Megérdemelsz egy kis
szabadságot, de azért persze óvatos vagy. Olvastad már a
meséket, mi ott voltunk, mi tudjuk.
Ezért mi itt a Hókirálynő Utazási Irodánál összeállítottunk
egy luxusutazást, amely nem túl megerőltető, és még a
pénztárcát is kíméli. Nézd meg a világot lúd vontatta szánon,
járd be az ősi erdőt, a téli csodaföldet, és beszélgess valódi, élő,
beszélő állatokkal (az állatok etetése tilos!). Elszállásolás
háromcsillagos, kényelmes, borsmentes matracokon, az ételeket
pedig, világhírű mesterszakácsok készítik. Idegenvezetőink
barátságosak, igen tájékozottak, világlátottak. Mesterük maga a
Hókirálynő volt. Elsősegélynyújtásban járatosak, a szabad ég
alatti élet mesterei, és három nyelven beszélnek folyékonyán.
Idősebb nővéreknek, mostohanővéreknek, mostohaanyáknak,
gonosz boszorkányoknak, vén banyáknak és szipirtyóknak,
ismeretlen békákat csókolgató hercegnőknek árengedmény!
Elhagyod a várost, egész nap vándorolsz, követed a kis
csermelyt, amely olyan selymes, mint a kékróka prémje. Azt
kívánod, bárcsak a víz lenne a térképed, nem pedig az
üvegszilánkok. Délben megállsz, hogy megmosd a lábad egy
gázlónál, és a piros vércsíkokat nézed, amint a kék vízben
kanyarognak.
Egyszer csak egy rózsasövényhez érkezel, amely olyan széles
és magas, hogy nem látod, hol vezet körbe út. Megérintesz egy
rózsát, de az felsérti az ujjadat. Arra gondolsz, hogy
megkerülhetnéd, de a lábad azt mondja, hogy az út egyenesen a
rózsasövényen keresztül vezet, és nem térhetsz le a számodra
kijelölt útról. Emlékezz csak, mi történt a piros köpenyes
kislánnyal, az üknagyanyáddal. A térkép megvédi az utazóját,
de csak akkor, ha az utas betartja a térkép utasításait, ezt
mondták neked.
A fejed fölött, a sövényben egy holló ül, fekete és fényes,
mint a kapuőr pödört bajusza. A holló rád néz, te is felnézel rá,
és így szólsz:
– Keresek valakit, egy Kay nevű fiút.
A holló kinyitja nagy csőrét, és így szól:
– Tudod, hogy nem szeret téged!
Vállat vonsz, soha nem szeretted a beszélő állatokat. Egyszer
a szerelmed adott neked egy beszélő macskát, de az elszökött,
és ennek te titkon örvendtél.
– Egy-két dolgot szeretnék neki elmondani, ez minden. –
Valójában van egy listád, mindazokról a dolgokról, amit
mondani szeretnél neki. – Amellett szeretném látni a világot,
turista lennék egy időre.
– Nem rossz az sem – szól a holló, aztán megenyhül. – Ha be
akarsz jönni, hát gyere. A hercegnő éppen most házasodott
össze a fiúval, akinek csikorgott a cipője a márványpadlón.
– Ez sem rossz – mondod te.
Kay bakancsai valóban csikorgósak, és azon gondolkodsz,
hogy hogyan találkozott a hercegnővel, ha egyáltalán ő az,
akivel összeházasodott a hercegnő, és egyáltalán honnan tudja a
holló, hogy nem szeret téged. Milye van ennek a hercegnőnek,
ami neked nincs, a harminc ludas szánon és az áthatolhatatlan
rózsasövényen és talán egy kastélyon kívül. Lehet, hogy csak
egy lotyó.
– Vadrózsa Hercegnő nagyon okos hercegnő – így a holló –,
de ő a világ leglustább leánya. Egyszer kerek száz napig aludt,
és senki nem tudta felébreszteni, bár minden nap a matraca alá
tettek egy újabb borsószemet.
Ez tényleg a legmegfelelőbb és a legtisztelettudóbb módja
egy hercegnő felébresztésének. Téged Kay néha a lábadra
csorgatott hideg vízzel, néha pedig suttogással ébresztett.
– Aztán a századik napon – mondja a holló – egyszer csak
magától felébredt, és azt mondta a tizenkét tündér-
nagymamából álló tanácsának, eljött az ideje, hogy
megházasodjon. Ezért mindenfelé hirdetéseket ragasztottak ki,
és jöttek is a hercegek és a legifjabb fiúk a királyság minden
sarkából.
Amikor a macska elszökött, Kay mindenfelé ragasztott
cetliket a szomszédos utcákban. Azon gondolkodsz, hogy neked
is ezt kellett volna tenned.
– Vadrózsa okos férjet kívánt magának, de rettenetesen
fárasztotta, hogy üldögélnie kell, és fiatal hercegek beszédeit
kell hallgatnia arról, hogy ők milyen okosak, vonzóak és
gazdagok. Álomba szenderült, és addig nem is ébredt fel, amíg
a csikorgó bakancsos fiatalember meg nem érkezett. A fiú
csizmái ébresztették fel. Szerelem volt első látásra. Ahelyett,
hogy megpróbálta volna lenyűgözni mindazzal, amit tudott,
vagy amit látott, egyszerűen kijelentette, hogy azért jött el ilyen
messzire, hogy hallgassa Vadrózsát, amint az álmairól beszél.
Kay neked is elmondta az álmait minden reggel. Hosszúak
voltak és bonyolultak, és ha Kay úgy látta, hogy nem figyelsz,
akkor megsértődött. Te soha nem emlékszel az álmaidra.
– Mások álmai mindig unalmasak – közlöd a hollóval.
A holló felkapja a fejét, és odaszáll a lábad elé, a fűre.
– Akarsz fogadni? – kérdezi a holló, és mögötte észreveszel
egy kis zöld ajtót, besüllyesztve a rózsasövénybe. Meg mernél
esküdni rá, hogy egy perccel azelőtt még nem volt ott.
A holló átvezet a zöld ajtón, keresztül egy hosszú zöld
pázsiton egy kétemeletes kastély felé, amely pontosan olyan
rózsaszínű, mint a sövény virágai. Szerinted ez eléggé giccses,
pontosan olyan, amit olyasvalakitől várnál, akit egy virág után
neveztek el.
– Egyszer azt álmodtam – szólal meg a holló –, hogy
kihullottak a fogaim. Egyszerűen szétőrlődtek a számban, aztán
felébredetem, és tudatosult bennem, hogy a hollóknak
egyáltalán nincsenek is fogai.
A holló nyomában belépsz a palotába, fel egy hosszú,
kanyargós lépcsőn. A kőlépcsőket fényesre koptatták, olyan,
mint valami öreg, vastag selyem. A rózsaszínű kőpadlón
üvegszilánkok csillannak meg, mintha elnyelnék a gyertyák
fényét. Ahogy felfelé mész, észreveszed, hogy egy nagy, szürke,
tolongó tömeg része vagy. Csodálatos teremtmények, laposak és
keskenyek, mint füst, férfiak és nők, fényes szemű, mogorva
lények csak rohannak felfelé a lépcsőn. Bólintanak neked, amint
elhaladnak melletted.
– Kik ezek? – kérdezed a hollót.
– Álmok – mondja a holló, miközben ügyetlenül szökdécsel
fokról fokra. – A hercegnő álmai, akik most eljönnek, hogy
tiszteletüket tegyék a hercegnő új férjének. Persze ők túlságosan
kifinomult lelkek ahhoz, hogy a hozzánk hasonlókkal szóba
állnának.
Úgy tűnik, némelyikük ismerős neked, ismerős az illatuk,
mint a párna, amelyen a kedvesed feje pihent.
 A lépcső tetején egy faajtó áll, ezüst kulcslyukkal. Az álmok
átszivárognak a kulcslyukon, az ajtó alatt, és amikor kinyitod,
az édes illat és az álmok felhője olyan sűrűvé válik a Hercegnő
hálószobájában, hogy alig bírsz lélegezni. Néhányan bizonyára
összetévesztik a Hercegnő álmainak illatát a szex illatával,
mások a szexet a szerelemmel.
Feltűnik egy akkora ágy, amilyenben egy óriás is
kényelmesen elférne, mennyezetét négy magas tölgyfa tartja. Az
ágy oldalához támasztott létrán felkapaszkodsz, hogy
megpillanthasd a hercegnő alvó férjét. Ahogy erőlködsz, egy
felröppenő lúdtoll megcsiklandozza az orrodat. Elhessegeted a
tollat, közben arrébb löksz néhány mogorva álmot. Vadrózsa
megfordul, és felkacag álmában, de a mellette fekvő férfi
felébred.
– Ki az? – kérdezi. – Mit akarsz?
Ez nem Kay, egyáltalán nem úgy néz ki, mint Kay.
– Te nem Kay vagy – mondod a hercegnő ágyában fekvő
férfinak.
– Ki a picsa az a Kay? – kérdezi, te pedig elmagyarázod a
helyzetet neki. Zavarban vagy.
A holló nagyon elégedett magával, úgy néz ki, mint a beszélő
macskád, mielőtt elszökött.
Rápillantasz a hollóra, majd a férfira, aki nem Kay.
Miután végeztél, kijelented, hogy valami gond lehet, mert a
térképed egyértelműen azt jelzi, hogy Kay itt volt, ebben az
ágyban. A lábad véres nyomokat hagynak az ágyneműn, és
hogy állításaidat alátámaszd, kihúzol egy üvegszilánkot az ágy
lábából; mindenki láthatja, nem hazudsz. Vadrózsa hercegnő
felül az ágyában, rózsaszínes-barnás haja a vállára omlik, –
Nem szeret – mondja ásítva.
– Tehát itt volt, ebben az ágyban, és te vagy az a jeges ringyó
a szánnal a sarki bolt előtt, ne is próbáld tagadni – mondod.
Megvonja rózsaszín-fehér vállát.
– Négy, öt hónapja erre járt, és én felébredtem – mondja. –
Kedves fiú volt és jó az ágyban. Bár a csaj egy igazi ribanc volt.
– Ki volt ribanc? – kérdezed.
 Vadrózsa észreveszi, hogy az új férje értetlenül bámul rá.
– Mit mondhatnék? Csípem a csikorgó bakancsos fiúkat.
– Ki volt a ribanc? – kérdezed ismét.
– A Hókirálynő – válaszol. – A ringyó a szánon.
Ez az a lista, amit a zsebedben hordasz, a lista, amin a
kérdéseid vannak, meg azok a dolgok, amiket közölni akarsz
Kayel, amikor megtalálod, ha megtalálod.
Sajnálom, hogy nem öntöztem a páfrányaidat, amikor egyszer
nem voltál otthon.
Amikor azt mondtad, hogy az anyádra emlékeztetlek, az jó
volt?
Soha nem kedveltem túlságosan a barátaidat.
Egyetlen barátom sem kedvelt téged.
Emlékszel, amikor elszökött a macska, és én csak sírtam,
sírtam, és kirakattam veled a hirdetéseket, és soha nem jött
vissza? Nem azért sírtam, mert nem jött vissza, hanem azért,
mert én vittem ki az erdőbe, és attól féltem, hogy visszajön, és
elmond neked mindent, de azt hiszem, egy farkas elkaphatta,
vagy valami. Amúgy sem kedvelt engem.
Soha nem szerettem az anyádat.
Amikor elmentél, szándékosan nem locsoltam a virágaidat,
mind elpusztult.
Isten veled!
Egyáltalán szerelmes voltál belém valaha?
Jó voltam az ágyban, vagy csak átlagos?
Pontosan mit akartál mondani akkor, amikor megjegyezted,
hogy jó, hogy fölszedtem néhány kilót? Azt gondoltad, hogy
szebb lettem, és továbbra is többet kellett volna ennem? Csak,
mert amikor megmértem magam a fürdőszobai mérlegen,
pontosan ugyanannyit nyomtam, mint azelőtt, egy árva dekát
sem szedtem föl.
Hát minden alkalommal, őszintén beszélek, minden egyes
alkalommal, és az sem érdekel, ha nem hiszel nekem, csak
tettettem minden orgazmust, mindig, amikor azt hitted, megvolt.
Tudod, a nők képesek ilyesmire, egyszer sem mentem el tőled,
egyetlen egyszer sem.
Lehet, hogy egy hülye vagyok, de valaha szerelmes voltam
beléd.
Lefeküdtem néhány sráccal, nem terveztem, csak úgy jöttek.
Veled is ez történt? Nem mintha mentegetőznék, vagy elvárnám
tőled ugyanezt, csak tudni szeretném.
Fájnak a lábaim, és ez mind miattad van.
Azt hiszem itt az ideje, Isten veled.
Ez a Vadrózsa hercegnő igazából nem is lotyó, még akkor
sem, ha hülye neve van, és rózsaszínű kastélyban lakik.
Csodálod, hogy mennyire elhivatottan gyakorolja az alvás
művészetét. Mostanra már elgyengülsz, és kifáradsz az
utazástól, nem kívánsz semmit jobban, mint összekucorodni egy
pihe-puha ágyban és aludni száz napig, vagy talán száz évig. De
a hercegnő felajánlja a hintóját, és amikor elmagyarázod, hogy
neked gyalogolnod kell, akkor melléd rendel egy csapat
fegyveres őrt. Ők átkísérnek majd az erdőn, amely tele van
tolvajokkal, és kalandozó herceg fiákkal, akik rád leselkednek.
Az őrök udvariasan nem veszik észre az általad hagyott
vérnyomokat, talán azt hiszik, hogy ez valami női dolog.
Már lement a nap, de ti még egy fél mérföldet sem tettetek
meg. Az erdő sötét és félelmetes, tele mindenféle hangokkal.
Hirtelen egy csapat rabló támadja meg a kíséretedet, és levágják
mindegyiket. A rablókirálynő őszülő és ráncos, örvendezve
rikoltja:
– Milyen finom, kövér falatka, jó leszel ebédre!
És a kését kihúzza az egyik halott kísérő hasából. Éppen
elvágná a torkodat, és te ott állsz, mintha nem látnád az őrök
vérét, ami mindent elborít már, eltüntetve véres lábnyomaidat.
A kés a torkodhoz feszül, amikor hirtelen egy korodbéli lány
ráugrik a rablókirálynő hátára, és tépni kezdi a haját, mint
valami gyeplőt.
Van valami hasonlóság a rablókirálynő és a lányka között, aki
most a térdével fojtogatja a királynőt.
 – Nem akarom, hogy megöld őt! – mondja a lányka, s rájössz,
hogy rólad van szó, egy perccel ezelőtt majdnem meghaltál, és
hogy az utazás sokkal veszélyesebb, mint azt korábban
gondoltad.
Hozzáteszel egy panaszpontot a listához, amit majd
elmondasz Kaynek, ha megtalálod.
A lány majdnem megfojtotta a királynőt, aki most térdre esik,
és úgy kapkod levegőért.
– Lehetne a húgocskám! – mondja a lány határozottan. –
Megígérted, hogy lehet egy húgocskám, és én őt akarom.
Mellesleg pedig vérzik a lába.
A rablókirálynő leengedi a kést, a lányka pedig a földre
huppan, és puszit nyom anyja őszen szőrös arcára.
– Jól van, jól van – dünnyögi a rablókirálynő, a lány pedig
megragadja a kezed, és szalad egyre beljebb, egyre sebesebben,
be az erdőbe.
Csak rohantok, és botladoztok, ő pedig melegen szorítja a
kezedet.
Teljesen elvesztetted az irányt, lábaid már nem a térképet
követik, félned kellene, ehelyett teljesen felvillanyozódtál. A
lábaid már nem fájnak, és bár nem tudod, hogy merre mentek,
most először olyan gyorsan mozogsz, mintha repülnél az erdő
sötét talaja fölött. Olyan mintha egy tó felszínén szaladnál,
lábaid madárként röpítenek.
– Hová megyünk? – kérded a rablólánytól.
– Megérkeztünk – mondja, és olyan hirtelen áll meg, hogy
majdnem átesel rajta. Egy tisztásra érkeztetek, az eget betölti a
telihold. Most már jobban szemügyre veszed a rablólányt, a
hold megvilágítja az arcát. Olyan, mint azok a lányok, akik a
sarki boltnál lézengenek, akik állandóan fütyültek Kaynak.
A combjáig felkötött műbőrcsizmát visel, fekete, bordázott
pólót, zöldes műanyag rövidnadrágot a hozzá illő
nadrágtartóval. Tövig rágott körmeit feketére lakkozta. Egy
düledező kőkunyhóba vezet, amely olyan sötét belülről, mint a
lány körömlakkja, s az egészet bűzös szalma és állatszag lengi
be.
 – Te hercegnő vagy? – kérdezi a lány. – És mit keresel az
anyám erdejében? Ne félj, nem hagyom, hogy megegyen.
Elmagyarázod neki, hogy nem vagy hercegnő, elmondod,
hogy mi járatban vagy, hogy kit keresel, és hogy ő mit tett
veled, vagy talán nem is ő volt az, aki ezt tette veled. Amikor
befejezed, a rablólány szorosan átölel, – Te szegény lélek,
milyen hülye módját választottad az utazásnak! – A fejét
ingatja, leültet a kőpadlóra, és gondosan szemügyre veszi a
lábadat. Hiába mondod, hogy begyógyulnak a sebek, és hogy
igen erős lábad van, ő leveszi a műbőrbakancsot és odaadja
neked.
A padlón mindenfelé mozdulatlan árnyak vannak szanaszét.
Az egyik hortyog álmában, s ebből rájössz, hogy kutyák
fekszenek mindenfelé. A rablólány négy karcsú oszlop alatt ül,
és amikor egy kutya morogni kezd, ez a dolog nyugtalanul
megmozdul, lehajtja ágas fejét. Ekkor látod, ez egy
megbéklyózott rénszarvas.
– Rajta, próbáld fel, nézd meg, hogy jók-e neked? – mondja a
rablólány, miközben késével a kőpadlót karcolgatja. – Mit fogsz
tenni, ha megtalálod?
– Néha úgy vagyok, hogy legszívesebben levágnám a fejét. –
A rablólány elfintorodik, és a kés hegyét a rénszarvas
mellkasához szúrja.
A rablólány lábmérete csak kicsivel nagyobb, mint a tiéd, és a
cipő még meleg a lábától. Elmagyarázod, hogy nem viselheted a
csizmákat, mert akkor nem fogod tudni, hogy merre menj.
– Képtelenség! – válaszol ingerülten a rablólány.
Megkérdezed, hogy tudja-e, hogyan találhatnád meg Kayt
könnyebben. Azt mondja, ha még mindig meg akarod találni,
annak ellenére, hogy egyértelműen kiderült, nem s/eret, és hogy
a legkisebb fáradtságot sem éri meg, akkor csak annyit kell
tenned, hogy megkeresed a Hókirálynőt.
– Ez itt Bae. Te haszontalan, vén rühes Bae, te! Tudod, hol
lakik a Hókirálynő?
A rénszarvas unott, reménytelen hangon azt válaszolja, hogy
ő ugyan nem tudja, de biztos, hogy az idős anyja tudja a választ.
A rablólány jókorát csap a lágyékára.
 – Akkor elviszed az anyádhoz, és csak semmi piszmogás az
úton!
Feléd fordul, és cuppanós nedves csókot nyom az ajkaidra,
majd így szól:
– Tartsd meg a csizmákat, neked amúgy is sokkal jobban
állnak. És nehogy meghalljam, hogy megint üvegen jártál! –
Töprengve néz a rénszarvasra.
– Tudod Bae, azt hiszem hiányozni fogsz.
A rablólány felsegít a rénszarvas csontos hátára, aztán
késével megböki a szarvas hátát, és egy hangos kiáltással
felébreszti a kutyákat. Jól megmarkolod Bae sörényét, amint
rázkódva ügetni kezd. A kutyák egy darabig követnek, a szarvas
lábai között ugrálnak, de egy idő után elmaradnak, olyan
gyorsan vágtattok, hogy a hideg szél furcsa grimaszba fintorítja
az arcodat. Reggelre kiértek az erdőből, és Bae lábai nagy
hófelhőket kavarnak.
Néha azt hiszed, kell, hogy legyen egy könnyebb módja is
ennek az egésznek, néha úgy tűnik, hogy a dolgok maguktól
mennek. Most már van csizmád és rénszarvasod, de mégsem
vagy boldog. Néha azt kívánod, bárcsak otthon maradtál volna.
Belefáradtál, hogy az örök boldogság után utazzál, akárhol a
fenében is lehet ez az örök boldogság. Te most szeretnéd a
boldogságot. Köszönöm szépen.
Látszik a leheleted, és látod a rénszarvas leheletét, mint
valami finom köd lebeg az orra előtt, amíg a szél szét nem
szórja. Bae rohan tovább.

A hó felszáll, és a levegő mintha egyre sűrűbb és sűrűbb

lenne. Ahogy Bae száguld, magadon érzed a hideg levegőt, mint
valami vastag ruha, s amikor hátrafordulsz látod, amint a
körvonalatok megmarad a levegőben. Nő és rénszarvas, mint
egy végtelenbe vezető folyosó. Most már látod, hogy több féle
térkép létezik, és hogy az utazás bizonyos formái valóban
könnyebbek.
– Csókolj meg! – mondja Bae, a szél röppenti a szavait
hozzád, szinte látni a szavak formáját, amint a sűrű levegőn
függenek.
– Valójában nem vagyok rénszarvas – mondja –, hanem egy
elvarázsolt herceg.
Udvariasan elutasítod, azzal, hogy nem ismered olyan régen,
amellett pedig az utazás céljainak egy rénszarvas sokkal inkább
megfelel, mint egy herceg.
– Nem szeret. – mondja Bae. – Amúgy is fogyhatnál néhány
kilót, a hátam kikészült.
Belefáradtál már a beszélő állatokba, meg az utazásba.
Sohasem mondanak olyat, amit korábban ne tudtál volna. Arra a
beszélő macskára gondolsz, amit Kay adott neked, és amelyik
mindig titkolózva és önelégülten jött oda hozzád, amikor
elmondhatta, hogy Kay ujjai egy másik nő illatát hordják. Nem
bírtad elviselni, amikor Kay kényeztette, amikor a fehér
bundáját simogatta, – Éppen ott, drágám, tökéletes, ne hagyd
abba! – Az ujjai a hasát és a farkát simogatták, és a kis nyelvét
feléd öltötte.
– Csönd legyen! – mondod Baenek.
Bae sértődött hallgatásba merül, dús bundája bederesedett, és
te érzed, amint a könnyeid kicsordulnak, és megfagynak az
arcodon. Egyedül a lábad nem fázik, a jó meleg csizmában, amit
a rablólánytól kaptál.
– Most már nincsen messze – mondja Bae, amikor úgy tűnik,
hogy órák óta utaztok. – Hamarosan hazaérünk.
Ismét egy folyosóhoz érkeztek, jól látszik a fehér légben, Bae
pedig boldogan kiáltva kanyarodik rá.
– Közel vagyunk a Lapmarki öregasszony házához, ő az
anyám.
– Honnan tudod? – kérdezed.
– Felismerem az alakját, amit maga után hagy – mondja. –
Nézd csak!
Odanézel, és látod, hogy a légfolyosó egy alacsony, tömzsi,
szoknyás emberalak formáját idézi, mely derékban harang
alakú.
– Mennyit kell még menni?
 – Addig, amíg a levegő nehéz lesz és sűrű – mondja Bae. –
Mi alagutakat szakítunk a levegőben, mint valami férgek, de
aztán jön a szél, és eltünteti nyomainkat.
Az asszony-alagút egy alacsony piros ajtónál ér véget. Bae
lehajtja a fejét, és agancsaival bekopog, kissé lekaparja a
festéket. Lapmark öreganyója kinyitja az ajtót, te pedig
lekászálódsz Bae hátáról. Nagy az öröm, amikor anya felismeri
fiacskáját, még ha az jócskán meg is változott. Lapmark
öreganyója kövér és görnyedt, mint egy lárva. Teát készít neked,
ezalatt Bae elmondja, hogy a Hókirálynő palotáját keresed.
– Most már nem kell messze menned – mondja az anyja. –
Néhány száz mérföld csupán Finmany asszonyság háza után.
Majd ő elmondja, onnan merre. Mindjárt írok egy levelet neki,
és mindent elmagyarázok. És ne feledd megmondani neki, hogy
holnap átmegyek teázni hozzá. Bae, ha szépen kéred, ő vissza
fog téged változtatni.
A Lapmarki öreganyónak nincs papírja, így levelét egy darab
száraz tőkehalra írja, amely olyan lapos, mint egy tányér. Aztán
ismét úton vagy. Miközben Bae egyre csak szalad előre, néha
elalszol, néha nem tudod pontosan, hogy alszol, vagy ébren
vagy. Hatalmas zöldes fénygömbök suhannak recsegve a fejed
fölött, az égen. Néha úgy tűnik, mintha Bae együtt repülne a
fényekkel, és eltársalog velük, mint valami régi barátokkal.
Végre megérkeztek Finmany asszonyság házához. Kopogtatsz a
kéményén, mivel ajtó nincs.
Talán felmerül benned a kérdés, hogy miért él annyi
magányos, öreg nő itt kint? Lehet, hogy ez egy nyugdíjas-
közösség? Mert egy még nem lenne különös, kettő bizonyára
több mint elég, de ahogy körülnézel, mindenütt kis hó-halmokat
látsz, és mindegyiknek karcsú füstoszlop emelkedik a tetejéből.
Oda kell figyelned a lépteidre, mert különben könnyen
beeshetsz valakinek a konyhájába. Talán a csönd miatt költöztek
ide, talán, mert kedvelik a lékhorgászást, vagy egyszerűen
szeretik a havat.
A ház meglehetősen párás odabent, ráadásul le kell mászni a
kéményen, a ropogó tűz mellett, hogy bejuthass. Bae ugrik
elsőként a kéménybe, s amikor lehuppan, mindenfelé
széndarabkák repülnek szét. Finmany asszonyság kisebb és
gömbölyűbb, mint Lapmark anyó, és úgy néz rád, mint egy
nagy tál puding a feketeribiszke szemeivel. Csupán egy koszos,
zsíros kombinét visel, és egy kötényt, rajta felirat: „Ha nem
bírod a meleget, ne gyere a konyhámba!”
Baet még az anyjánál is gyorsabban felismerte, mivel, mint
utóbb kiderült, éppen ő változtatta rénszarvassá, azért mert a
súlyával viccelődött. Bae mentegetőzik, de – úgy véled – nem
igazán őszinte, ennek ellenére Finmany asszonyság megígéri,
hogy utánanéz, mit tehetne Bae visszaváltoztatásának
érdekében. Nem tűnik valami reménykeltőnek. Valószínű, hogy
a csók lenne a visszaváltozás leghatékonyabb módja, de te nem
ajánlod fel, hogy megcsókolod, mert nagyon jól tudod, hogy az
hová vezet.
Finmany asszonyság elolvassa a tőkehalra írt levelet a tűzhely
fényénél, majd a halat az edénybe dobja. Bae elmesél mindent
Kayről és a Hókirálynőről, és a lábaidról, mivel az ajkaid az út
utolsó szakaszán úgy összefagytak, hogy egy szót sem tudsz
szólni.
– Te olyan okos vagy és erős – mondja a rénszarvas a
Finmany asszonyságnak, és szinte hallod, amint sziszegve
hozzáteszi: és kövér. – Egyetlen cérnaszállal össze bírod kötözni
a világ szeleit, láttam, amint a villámcsapásokat dobáltál le a
hegyről, mint valami tollpihéket. Nem tudnád tíz ember erejét
nekiadni, hogy megkereshesse a Hókirálynőt, és visszaszerezze
Kayt?
– Tíz ember erejét? – kérdezi Finmany asszonyság. – Jó
lenne, de hát nem is szereti őt!
Bae önelégülten rád vigyorodik, mintha azt mondaná: na
ugye, megmondtam. Ha az ajkaid nem lennének öss/efagyva
megmondhatnád, hogy eddig semmi újat nem mondott.
– Nos, – mondja Finmany – még egyszer utoljára vedd a
hátadra, és ne is tedd le addig, amíg a piros-bogyós bokorig nem
értél. Az jelzi a Hókirálynő kertjének a sarkát. És ne maradj ott
soká, hanem siess vissza azon nyomban! Csinos fiú voltál, de én
kétszer olyan csinossá változtatlak, majd hirdetéseket
ragasztunk ki, hátha valaki jelentkezik, hogy megcsókoljon.
– Te pedig, kisasszony – így Finmany –, mondd meg a
Hókirálynőnek, hogy most, hogy visszakaptuk Bae-t, jövő
kedden átmegyünk a Palotába egy bridzs partira, amint lesznek
kezei, hogy a lapokat tarthassa.
Felrak Bae hátára, és olyan meleg csókot ad, hogy kiolvad az
ajkad, és ismét bírsz beszélni.
– Lapmark anyó átjön holnap teázni – mondod neki.
Finmany asszonyság felemeli Bae-t, veled a hátán, és kövér
karjával finoman kitol a kéményen.
Jó reggelt, hölgyeim! Örömmel üdvözlöm Önöket a
Hókirálynő Utazási Iroda nyitóünnepségén. Remélem, jó
éjszakájuk volt, mert ma meglehetős nagy távolságot fogunk
beutazni. Bízom benne, hogy mindenkinél van egy pár
kényelmes utazócipő. Megszámolom önöket, hogy jelen van-e
mindenki, utána pedig bemutatkozunk. Én Gerda vagyok, és
már alig várom, hogy mindenit megismerhessek.
Hát végre itt vagy, itt állsz a Hókirálynő palotája előtt, annak
a palotája előtt, aki elvarázsolta a szerelmedet, majd elragadta a
hosszú, fehér szánján. Nem tudod pontosan, hogy mit fogsz
neki, vagy Kaynek mondani.

Amikor ellenőrződ a zsebedet, akkor döbbensz rá, hogy a

listád elveszett. Nagyjából tudod kívülről, de arra gondolsz,
hogy vársz még, mielőtt bármit mondasz. Egyik feled
legszívesebben elrohanna innen, mielőtt a Hókirálynő megtalál,
vagy Kay észrevesz. Attól tartasz, hogy elsírod magad, vagy
valami még rosszabb történik: megtudja, hogy azért gyalogoltál
át üvegszilánkon, mezítláb egy fél kontinensen, hogy megtudd,
miért hagyott el.
A bejárati ajtó nyitva áll, és nem foglalkozol a kopogással,
egyenesen bemész a palotába. Nem valami nagy palota, tényleg.
Nagyjából akkora, mint a te házad, még hasonlít is hozzá,
kivéve a berendezést. A modern dán stílusú bútorokat kékes-
zöld jégből faragták, csakúgy, mint a falakat, és minden mást. A
hely nagyon csúszós, örvendsz, hogy a rablólány csizmája rajtad
van. El kell ismerned, hogy a Hókirálynő igen takaros
háziasszony, sokkal gondosabb, mint amilyen te valaha is voltál.
Nem találod sem a Hókirálynőt, sem Kayt, viszont minden
szobában ludak vannak, és a legnagyobb megkönnyebbülésedre
és meglepetésedre, egyetlen szót sem szólnak.
– Gerda!? – Kay egy asztalnál ül, és egy kirakós játék
darabjait próbálja összerakni.
Amikor felkel az asztaltól, lever egy pár darabot, és ezek a
padlón még apróbb darabokra törnek. Mindketten letérdeltek, és
szedegetitek a darabkákat. Az asztal kék, a kirakós játék
darabjai kékek, Kay is kék, ezért nem vetted észre, amikor
először a szobába léptél.
A ludak hozzád dörgölőznek finoman és fehéren, mint a
macskák.
– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezi Kay. – Honnan a francból
szerezted ezeket a nevetséges csizmákat?
Hitetlenkedve nézel rá.
– Egy fél kontinenst bejártam üvegszilánkokon, hogy
idejöjjek. – mondod, de legalább nem kezdesz el sírni. – Egy
rablólány adta a csizmákat.
Kay felhorkan, kék orrlikai kitágulnak.
– Édesem, ezek nagyon rondák.
– Miért vagy kék? – kérdezed.
– Átok ül rajtam, megcsókolt a Hókirálynő, amellett, a te
kedvenc színed a kék.
A kedvenc színed mindig a sárga volt. Azon gondolkodsz,
hogy vajon a Hókirálynő az egész testét végigcsókolta, vajon
mindenütt kék? Testének minden látható része kék.
– Ha megcsókolsz, megtöröd az átkot, és hazamehetek veled.
Ha megtörnéd az átkot, ismét szerelmes lennék beléd.
Nem kérdezed meg inkább, hogy akkor, amikor a
megcsókolta a Hókirálynőt, akkor is szerelmes volt-e beléd?
Bocsánat, inkább amikor a nő csókolta meg őt.
– Mi az a kirakós, amivel bíbelődsz?
– Óh, az? Az a másik módja, hogy megtörjem az átkot, ha ki
tudnám rakni, de a másik módszer könnyebb. És sokkal jobb
érzés is. Nem akarsz megcsókolni?
 Nézed a kék ajkát, a kék arcát. Megpróbálod felidézni, hogy
szeretted a csókjait.
– Emlékszel a fehér macskára? – kérdezed Kayt. – Valójában
nem szökött meg, én vittem ki az erdőbe, és otthagytam.
– Szerezhetünk egy másikat.
– Azért vittem az erdőbe, mert állandóan beszélt hozzám.
– Nem kell beszélő macskát szereznünk, és egyébként miért
jártál be üvegcserépen egy fél kontinenst, ha nem akarsz
megcsókolni, és az átkot megtörni? – Kék arcára sértődött
kifejezés ült ki.
– Talán csak a világot akartam látni, érdekes emberekkel
találkozni.
A ludak a bokádhoz simulnak. Rásuhintasz a fehér tollaikra,
ők pedig finoman az ujjaidat csipkedik.
– Jobb, ha gyorsan eldöntőd, hogy megcsókolsz, vagy sem,
mert hazajött.
Amikor megfordulsz, ott áll, és mosolyog rád, mintha éppen
terád várt volna.
A Hókirálynő nem úgy néz ki, mint ahogyan elképzelted.
Alacsonyabb nálad, pedig nem erre számítottál. Tényleg nagyon
szép, most már látod, hogy Kay miért csókolta meg (hogy ő
miért csókolta meg Kayt, az rejtély), szemei feketék és
kedvesek, amire egyáltalán nem számítottál. Melletted áll, és rá
sem néz Kayre.
– Én a helyedben nem tenném – mondja.
– Ugyan már! – aggodalmaskodik Kay. – Adj egy kis pihenőt,
hölgyem. Nem mondom, szép volt, de te sem akarhatod, hogy
örökre ebben a hűtőládában maradjak, főleg, hogy nem is
akarok. Hadd csókoljon meg Gerda, aztán hazamegyünk, és
élünk boldogan, amíg meg nem halunk. Úgy illenék, hogy
minden jól végződjön.
– Tetszik a csizmád – mondja a Hókirálynő.
– Gyönyörű vagy – válaszolsz.
– Szerintem nem! – mondja Kay, és rácsap az asztalra, hogy
szanaszét repülnek a kirakós darabjai. A darabok, az égkék
üvegszilánkok ékkőként csillognak a ludak fehér hátán. Az
asztal egy darabkája letörött, kíváncsi vagy, hogy vajon össze
kell-e majd újra raknia?
– Szereted őt?
Ránézel a Hókirálynőre, amikor ezt kérdezi, majd Kayre
pillantasz
– Sajnálom – mondod, és kinyújtod a kezedet, hátha kezet
akar fogni.
– Sajnálod! Te sajnálod! És én mit kezdjek ezzel?
– Most mi lesz? – kérdezed a Hókirálynőt.
– Tőled függ – mondja. – Nem unod még az utazgatást?
– Nem is tudom, azt hiszem, a végén kezdtem belejönni.
– Ebben az esetben van egy üzleti ajánlatom – így a
Hókirálynő.
– Hé!! – kiált Kay. – És velem mi lesz? Megcsókolna végre
valaki?
Segítesz neki összeszedni a kirakós darabjait.
– Legalább annyit megtennél, hogy megcsókolsz? A régi idők
emlékére. Kérlek, terjeszd el a világban, mondd el néhány
hercegnőnek, hogy itt ragadtam. Szeretnék kijutni innen,
valamikor a jövő században. Köszönöm, igazán hálás vagyok.
Tudod, szép időket töltöttünk együtt, emlékezni fogok rá.
A rablólány csizmái eltakarják a sebeket a lábadon. Amikor
ezeket nézed, kirajzolódik az utazásod belőlük. Néha a tükrök
térképpé lesznek, néha pedig a térképek válnak tükörré. Néha a
sebek történetet mesélnek, és talán egy napon elmeséled ezt a
történetet a szeretődnek. A talpaid is történetek, a fekete
csizmába rejtve ragyognak, mint a tükrök. Ha levennéd a
csizmáidat, láthatnád az egyik talp-tükörben Vadrózsa
hercegnőt, amint nekikezd a nászutazásnak, a hatalmas ágyában,
amelynek most már kerekei vannak, és húsz fehér ló húzza.
Jó látni, amint a nők felfedezik az utazás különös módozatait.
A másik láb-tükörben – annyira közel van, hogy
megérinthetnéd – láthatod a rablólányt, akitől a csizmákat
kaptad. Éppen elindul, hogy megkeresse Baet, hogy
megcsókolja, és hazavigye magával. Nem akarsz tanácsot adni
neki, de reméled, hogy talált magának egy új pár csizmát.
Talán valamikor, valaki eljut a Hókirálynő palotájába, és
megcsókolja Kay hideg, kék ajkait. Talán meg is találják a
boldogságot.
Ott állsz a fekete csizmáidban, a lábad körül a Hókirálynő
fehér lúdjai gágognak és dörgölőznek, lassan kezded érteni, mit
mondanak. A szán súlyával elégedetlenkednek, az időjárás sem
tetszik nekik, és persze baj van azokkal a nyámnyila hajtókkal
is. De ezek mind jóindulatú megjegyzések. Elmondod nekik,
hogy a lábaid térképek, és hogy a lábaid tükrök is. De azt is
elmondod nekik, hogy járkálásra is nagyon jól megfelelnek.
Tökéletes lábak.

Fordította: Kabdebó Flórián

„Travels with the Snow Queen” © 1997 by Kelly Link
 Tanith Lee
JEDELLA, A KÍSÉRTET
Azon az őszi reggelen Luke Baynes a város felé bandukolt az
erdőn át, miután az éjszakát a nagymamájánál töltötte fenn a
hegygerincen. Egy óra telt el napfelkelte óta, és a fény finoman
pergett le a fákról, melaszvörösen és mézsárgán tündökölve.
Madarak énekeltek, mókusok játszadoztak az ösvényeken.
Ahogy rálépett a folyón átívelő hídra, Luke lepillantott a
völgybe. Az oszladozó köd úgy sziporkázott a napfényben, akár
egy esküvői fátyol, és Luke egyszer csak meglátta a közeledő
lányt: a folyóból bukkant elő, akár egy szellem. Rögtön tudta
róla, hogy idegen. Fiatal, sápadt és vékony volt az idejét múlt,
hosszú, fekete ruhában. Sötét haja úgy hullott hátára, mint egy
gyereknek. Amint a lány közelebb ért, Luke már megállapította,
hogy úgy tizennyolc éves lehet, már fiatal nő. Arcát nem
mondta volna szépnek, de nyugodt és kellemes benyomást
keltett; jó érzés volt nézni. A lány pedig, miközben közeledett,
egyenesen ráemelte tekintetét, nem kihívóan vagy bántóan,
hanem őszinte érdeklődéssel. Luke leemelte kalapját, és
köszönt. – Jó reggelt! – A lány bólintott, majd megszólalt. – Van
ház errefelé? – Luke elárulta, hogy több is van, az út a városba
igyekszik. A lány megint bólintott és megköszönte. A hangja,
Luke így mondta, kellemesen csengett, dallamos volt, és felfelé
kunkorodott, akár egy mosoly. A lány letelepedett az út szélén,
ahol egy kivágott fa helyén már csak egy tuskó árválkodott. Már
nem Luke-ot figyelte, hanem az ágakat odafent. Mintha minden
elhangzott volna. Luke azért megkérdezte, hogy tud-e segíteni.
A lány rögtön válaszolt: – Nem, köszönöm. – így aztán, egy
pillanatnyi szünet után otthagyta, bár nem volt biztos benne,
hogy ez a helyes döntés. A lány azonban nem tűnt aggódónak
vagy gondterheltnek.
– Egész különös cipője volt – mesélte Luke.
– Cipője? – kérdeztem. Luke soha nem tűnt olyan embernek,
aki bármiféle érdeklődést mutat nők, vagy egyáltalán bárkinek a
lábbelije iránt.
– Az erdő színeit viselte – mondta –, karmazsint, aranyat és
zöldet. És úgy tűnt számomra, mintha üvegből lenne.
 – Hamupipőke – jegyeztem meg –, aki éppen a bálból
menekült.
– De mind a kettő rajta volt – felelte, majd elvigyorodott.
Ezután átballagott Millie-hez egy kávéra és sütire.
Nem kételkedtem abban, hogy látta azt a nőt, de arra
gondoltam, hogy kissé kiszínezte a történetet. Mivel író vagyok,
az emberek néha megpróbálnak elbűvölni – óh, John Cross, ez
érdekelni fogja. Ezt tényleg érdemes megírni. Az csak jó, ha
megmozgatjuk az ember fantáziáját. De ragadják meg ők a
tollat, ne én. Nekem rendszerint elég saját ötletem van.
Tíz óra körül visszavonultam a szobámba dolgozni, és ki sem
jöttem egészen háromig. Akkor azonban én is megpillantottam
Luke ködből jött asszonyát. Ott állt az öreg fák alatt, és a
templom régi tornyát nézte, amint az éppen az a hármat ütötte
el.
Az arra sétálók kíváncsian mérték végig, még a padon
ücsörgő helybeli vének is őt lesték. Idegen volt, kecses, mint
egy liliom. S bizony tényleg csillogó, festett üveg cipellőt
hordott.
Amikor az óra elhallgatott, elfordult és körbenézett. Akad
köztünk olyan, aki úgy tud nézni? Az ember gyanakvó, óvatos,
– vagy éppen hogy arrogáns. Ám ő egyik sem volt. Egy gyerek
tekintetével figyelt, nyíltan, talán nem éppen gondtalanul, de
nem is aggódva. S akkor észrevette – mert nyilvánvalóan
észrevette az öregeket a padon: Will Marks, Homer Avory és
Nut Warren. Egészen mozdulatlanná dermedve nézte őket,
amitől viszont az öregek váltak egyre nyugtalanabbá. Láttam
rajtuk, hogy nem tudnak magukkal mit kezdeni, és Nut, aki már
kilencvenedik esztendejéhez közeledett, egészen begurult.
Kiléptem, és átvágtam az udvaron. Egyenesen a lányhoz
mentem, megálltam közte és az öreg fiúk között.
– Üdvözlöm városunkban. A nevem John Cross.
– Az enyém Jedella – felelte azonnal.
– Örülök, hogy találkoztunk. Segíthetek?
– Eltévedtem – válaszolta. Egyszerre nem tudtam, hogy mit
mondjak. Akik eltévednek, nem így beszélnek. Ezt akkor is
tudtam. Jedella mindjárt hozzátette. – Látja, egész életemet egy
helyen töltöttem, és most itt vagyok.
– Van rokona errefelé?
– Rokon? – kérdezte. – Nincs rokonom.
– Sajnálom. Mégis, nincs valakije…?
– Nincs – vágta el a vitát. – Ó, fáradt vagyok. Szeretnék egy
pohár vizet. Leülni.
Megszólaltam, és már akkor is keménynek és érzéketlennek
tartottam magam miatta. – A cipője.
– Ó, az én hibám. Másikat kellett volna választanom.
– Üvegből van?
– Nem tudom – mondta.
Egyenesen Milliékhez vittem, leültettem egy asztalhoz a
nagyszobában. Amikor megjött a kávé, rögtön meg is itta. Úgy
tűnt, jól esik neki, és én meglepődtem. Addigra már
rádöbbentem, hogy a civilizált élet dolgai eléggé ismeretlenek
számára.
Hannah visszatért, és újratöltötte a csészéket. Jedella
visszautasította a felajánlott ételt. Ahogy Hannah távozott,
Jedella utánanézett. Mély és komor pillantással. A lány szeme
olyan volt, akár görög alvilág folyói – szomorú és egészen sötét.
– Mi a baj vele?
– Kivel?
– A nővel, aki kihozta a kávét.
Hannah negyven körüli, robosztus teremtés volt, Ábel
Sorensen felesége, öt gyereket szült, mindegyik eszes és
egészséges – egy boldog és kedves asszony. Soha nem láttam
betegnek vagy fáradtnak.
– Hannah Sorensennel minden rendben.
– De… – folytatta Jedella. Rám nézett, és tekintete ámulatot
tükrözött. – Ó, azok az emberek odakint…
– Az öregek a padon – mondtam.
– Bocsánat. Nem akartam pimaszkodni.
 Ekkor kihúztam magam. – Azt hiszem, meg kéne látogatnia
McIvor dokit. Biztosan van valami ötlete, hogy mit kéne tennie.
Az a benyomásom támadt, hogy egy kicsit bolond. És
bevallom, kíváncsian vártam, miként reagál a doktor említésére.
Ám Jedella rám mosolygott, s akkor megláttam azt, amit
Luke csak a lány hangjában érzett. A mosolya gyönyörűvé
varázsolta. Egy pillanatra a múzsámat láttam benne. Kíváncsi
voltam, hogy vajon beleszeretek-e, és megoldom-e a rejtélyét.
Egy író önzővé válhat. De talán mentségem lehet, hogy tudtam,
most valami ritka kincsre bukkantam.
– Természetesen fel fogom keresni – válaszolt. – Nincs
senkim, és nincs hová mennem. Maga egészen kedves.

Mi történik, ha az orvos betegszik meg? Bizonyosan régi

kérdés. Mclvor doki mégis bement a városba, hogy
meglátogassa unokahúgát, aki első gyermekét várta. Mindenki
tudott róla, kivéve engem. Azonban még csak öt éve éltem itt.
Nem akartam, bevallom, törvényre adni a Léthé szemű
Jedellát, Hamupipőke cipőjével és mennyei mosolyával, ezért
magammal vittem az albérletbe. Ott Abigail Anchor termett elő,
lila ruhája a földet söpörte.
– Neki adhatom azt a kis szobát a nyugati oldalon – mondta
Abigail. – Ez a lány menekül valahonnan. Látom rajta.
– Úgy gondolja?
– Ó, biztosan. Az apukája valami erőszakos ember. Talán
hozzá akarja adni valakihez. Nem akarok elhamarkodottan
ítélni. Valójában, uram, ön többet is tudhat, mint amit elárul
nekem. De persze én nem akarok kíváncsiskodni…
– Semmit sem tudok, Mrs. Anchor.
– Akkor biztosan úgy is van, uram.
Még aznap éjjel összefutottam Luke Baynes-szel a
kocsmában. Megittunk egy sört. Megint rám vigyorgott.
– A városban az a szóbeszéd járja, hogy a kedvesed Anchor
mamánál lelt menedéket.
 – Nem csak az én kedvesem, hanem a tied is. Te láttad meg
először.
– Tehát valóban az üvegcipős lányról van szó.
– Fura szerzet – tettem hozzá. – Magának való. Amikor ma
kijöttem, akkor ott állt az ablaknál, és a redőny fel volt húzva.
Az utcát bámulta.
– Semmit sem tudsz róla? – kérdezte Luke.
– Az égvilágon semmit. Abigail megóvja őt saját szívének
ártatlanságától. A neve Jedella.
– Nem hiszem – közölte Luke –, hogy élő ember. Egy
szellem.
– Fogtam a karját – mondtam. – Hús és vér, akárcsak te vagy
én.
– Akkor mi lehet? – kérdezte.
– Szerintem bolond. Egy kicsit megbolondult. Valószínűleg
valaki majd jelentkezik érte. Nem jöhetett túl messziről.
– De – folytatta –, mégis… csodálatos.
– Igen – mondtam. – Elbűvölő nő. A nő, akit nem kaphatsz
meg, mindig elbűvölő.
– Túl sokat okoskodsz – felelte. – Miért ne udvarolhatnék
neki?
– Ne tedd! – figyelmeztettem. Rosszallóan meredtem az
italomra. – Ne tedd!
Két hét telt el, és Jedella ott lakott az Anchor ház nyugati
szárnyában. Nem okozott bajt, én meg váltottam pár szót
Abigaillel a bérleti díjról. Azt hiszem, Abigail segítette őt
minden olyan női praktikában, amire szüksége lehetett, és
persze hamarosan benyújtotta nekem a számlát. Az írás közepes
sikerrel ment, így hát szó nélkül fizettem.
Egyébként nem láttam okát, hogy közbeavatkozzam.
Abigailtől megtudtam, hogy Jedella nem akart kimozdulni, de
amúgy úgy tűnt, hogy elég jól érzi magát. Magányosan étkezett,
és élvezte a ház vendégszeretetét. Időnként észrevettem Jedellát,
ahogy az ablakból az utcát bámulja. Egyszer intettem is felé, de
nem reagált. Ennyiben hagytam a dolgot.
 Természetesen az ismeretlen fiatal nőnek hamar híre terjedt a
városban. Néha kérdezgettek felőle, de szinte semmit sem
tudtam róla, így kevés információt adhattam.
Ki akartam szedni belőle a történetét? Inkább hajlottam arra,
hogy elkerüljem őt. Amikor a valóságból történet lesz, vagy
valami hasonló, az gyakran kiábrándító. Amikor valaki
drágakövekről hall, akkor feltétlenül árulóvá kell válnia, akiben
többé nem lehet megbízni? Inkább magam találok ki dolgokat,
ez éppen eléggé leköt.
Luke már nem próbált bemutatkozni a nyugati szárnyban lakó
lánynak. Egyik délután vitt neki virágot, és egy doboz édességet
zöld tálban egy másik alkalommal. De Jedella mindössze
megrökönyödöttnek tűnt. Nem úgy reagált, ahogy egy nőnek
kellett volna, a hőn áhított, kacérkodó, de beleegyező nőnek.
Mivel Luke számítását így keresztülhúzták, visszavonult, két
vagy három ifjú városi hölgy legnagyobb megkönnyebbülésére,
akik komoly majdani reményeket fűztek Luke-hoz.
Annak a második hétnek a reggelén, éppen miután befejeztem
egy hosszú történetet a Fost számára, Millie-nél hallottam, hogy
Homer Avory meghalt ágyában. Majdnem nyolcvan volt, ami a
városban elég fiatalnak számított. A lánya őrjöngött, mert
mindig is szerette, és születésnapi vacsorát tervezett számára.
Mindenki el akarta kísérte a temetésre, amiről megtudtam,
hogy keddre esik. Tréfás kedv és bánat kavargott bennem,
amikor fekete kabátomat kerestem. Annak idején apám
figyelmeztetett egyszer. „Addig nem érzed igazán a halál
közelségét, amíg az nem érted jön.” Ötven volt, amikor ezt
mondta, és két évvel később elhunyt, szóval nem vitatkozom
vele. Mégis úgy gondoltam, hogy nem ezt érdemelte Homer és
lánya, aki maga is betöltötte már a hatvanat, és tíz hónappal
korábban vesztette el férjét egy lázban.
Hétfő este néhány postával érkezett könyvet olvastam,
amikor halk kopogás hallatszott az ajtón.
Bizonyosan nem lehetett Abigail, aki mindig mennydörgött,
sem Luké, aki egyszerűen rám törte az ajtót. Felálltam, hogy
megnézzem ki az, és ott állt a jelenség, aki Jedellá-nak nevezte
magát, még mindig sötét ruhájában, csak cipőjét cserélte le
egyszerűbbre. A haját feltűzte.
 – Jó estét, Miss Jedella. Segíthetek valamiben?
– Mr. Cross – kezdte, – valami történni fog holnap.
– Holnap? Ó, bizonyára szegény öreg Homer temetésére
gondol.
– Így nevezte – mondta – Abigail Anchor.
– Abigail? Mi másnak hívta volna? Temetés. Végső búcsú.
Egyenesen a szemembe nézett. Hangja nyugodt volt és halk.
– De mi az?
Abigailnek megvoltak a saját szabályai, de nem ragaszkodott
hozzájuk. Behúztam Jedellát a szobába, ám az ajtót résnyire
nyitva hagytam.
Leültettem egy kényelmes székbe, a könyveket odébb
pakoltam.
– Mit értett ez alatt, Miss Jedella?
Egy pillanatra zavartnak látszott. Aztán rendezte sápadt
arcának vonásait, mielőtt folytatta. – Azt mondják, az
öregember… meghalt.
– Így történt.
– Egyike volt annak a háromnak, akiket azon a napon láttam
az udvaron?
– Pontosan.
– Valami borzalmas betegséget kapott – mondta. Pillantása
háborodottá vált. – Igazam van?
Most már nyugtalan lettem. Nem értettem az egészet.
Emlékeztem, hogy kissé őrültnek tartottam. Csöndesen
magyaráztam. – Sajnos öreg volt, és ezért meghalt. De higgye
el, nem betegeskedett. Békésen távozott, álmában, úgy
hallottam.
– De mit jelent mindez? – kérdezte.
– Meghalt – válaszoltam. – Attól tartok, ez elő szokott
fordulni. – Viccnek szántam, de olyan lázas tekintettel nézett,
hogy szégyenemben elvörösödtem, mintha megbántottam volna.
Nem tudtam, hogyan szólalhatnék meg újra. Ő kezdett el
beszélni.
 – Ez a temetés mit jelent?
– Jedella – kezdtem határozottan. – Azt akarja mondani, hogy
nem tudja, mit jelent a temetés?
– Nem – mondta Jedella. – Fogalmam sincs.
Három évvel korábban valószínűleg valamiféle tréfa
áldozatának vagy egy játék résztvevőjének éreztem volna
magam. De különös dolgok történhetnek. Furcsaságok.
Leültem a másik székre.
– Mikor egy ember meghal, akkor leeresztjük a földbe. A
vallásosak azt hiszik, hogy ott várja az utolsó harsona hangját,
amikor az Úr magához szólítja őt.
– A földbe – ismételte. – De hogy bírja ki? Ez valamiféle
büntetés?
– Meghalt – feleltem kővé meredve. – Nem fogja föl.
– Hogy lehet, hogy nem fogja föl?
Az ablakon beszűrődő napfény kezdett halványulni. És újból
úgy hatott rám, mint néha gyermekkoromban; ilyenkor eljött a
vég, és azt hittem, a nap soha nem fog újból felkelni.
Tíz percen belül Abigail fia megszólaltatja a vacsorára hívó
csengőt. Jedella soha nem csat-lakozott az asztaltársasághoz.
– Jedella – kezdtem. – Nem segíthetek rajtad. Ez túlságosan
profán kérdés számomra. Megkérjem a lelkészt, hogy beszéljen
veled?
– Minek? – kérdezte.
– Ő segíthet.
Amikor ismét megszólalt, tekintete zavart, mégis higgadt volt
még abban a pillanatban is, mintha ő hinné, hogy én és az egész
világ megőrültünk volna. – Ez egy borzalmas hely. Bárcsak
segíthetnék magán, de nem tudom, hogyan. Hogy tudja
elviselni, Mr. Cross, hogy mások a szeme láttára így
szenvednek?
Elmosolyodtam. – Egyetértek, valóban nehéz. De még
mindig lehetett volna rosszabb. Elvégre mindannyian erre a
sorsra jutunk.
 Megkérdezte. – Milyen sorsra?
Megszólalt a csengő. Talán korán, vagy csak én tévedtem.
Mindössze annyit mondtam, maga még nagyon fiatal, Jedella.
Bizonyára apám szavai kísértettek.
De Jedella továbbra csak nézett engem Léthé szemeivel.
Kertelés nélkül folytatta. – Ezt hogy érti?
– Ez most már értelmetlen. Folyton ezt kérdezi tőlem. Úgy
értem, hogy fiatal. Talán tizenhat lehet. – Bevallom,
megpróbáltam hízelegni neki, kevesebbnek tüntetve fel, mint
amennyinek látszott. Akkoriban a tizenhat volt a választóvonal;
ma már húsz felett van.
Ám Jedella, akit Luke kísértetnek hitt, tovább fürkészte
arcomat. Nem ingott meg.
– Tizenhat éves, úgy érti? Természetesen nem.
– Tizenhat, tizennyolc, bármennyi.
Odakint asztaltársaim vonultak le a lépcsőn; meghallhatják a
beszédet, és rájönnek, hogy John Cross egy nővel van
szobájában.
Jedella felállt. Az utolsó fénypászmák még beszűrődtek
mögötte, és hirtelen vékonynak és kifosztottnak tűnt alakja.
Bizonyára Abigail vette rá, hogy feltűzze haját. Árnyék volt,
ugyanakkor valaki másnak az árnyéka is, mintha rajta keresztül
megláttam volna valami egyebet is – de micsodát?
Én – mondta – hatvanöt éves vagyok, Felnevettem. De az
ijedtség nevetése volt ez. Mert ott láttam őt, mint egy kicsi öreg
hölgyet, öt évvel idősebbnek, mint Homer lánya.
– Lemegyek vacsorázni, Jedella. Velem tart?
– Nem.
Megfordult és elindult; a felkapcsolt lámpa fénye az ajtó
mögül rávilágított. Megint tizennyolc éves volt. Odaért a
lépcsőfordulóhoz, és elindult felfelé.
Már nem emlékszem, hogy mit ettünk akkor. Egyikünk – azt
hiszem Clark – viccekkel szórakoztatott minket, és mindenki
nevetett Miss Pim és Abigail kivételével, aki az egészet
helytelenítette. Én is nevetgéltem, de csak Isten tudja, miért.
Egyáltalán hallottam, amit mondtak?
Végül eszünkbe jutott, hogy másnap Homert a föld alá
temetik, és csönd borult ránk. Emlékszem, ahogy Abigail
meggyújtott egy gyertyát az ablakban, egy megható gesztus,
régi babona, mégis kedves és drága szokás, hogy a lélek
hazataláljon.
Egy szót sem szóltam arról, amit Jedella mondott nekem, és
senkinek nem volt mersze megkérdezni, hogy miről
beszélgettünk kettesben.
Később a szobámban sétálgattam. Meggyújtottam a lámpát,
felvettem a könyveimet, majd leraktam őket. A ház túlsó
nyugati oldalán ott volt a sötét hajú lány, aki úgy bukkant elő a
hajnali ködből, akár egy kísértet.
Az Isten szerelmére, miről beszélt? Mit akart mondani?
Egyáltalán mi a célja?
Említettem, hogy néhány évvel korábban valami játék
részesének éreztem volna magam. És most, így negyven évvel
öregebb fejjel már nem vetném el a gondolatot, hogy átvágjak a
házon, és bekopogjak hozzá. Változnak az idők, és velük együtt
a szokások is. Ez régen elképzelhetetlen volt.
Végül ágyba bújtam, feküdtem a sötétben, beburkolóztam a
szoba gyengéd csendjébe, amely az egyetlen menedékem volt a
várostól. De képtelen voltam pihenni. Azt mondta, fogalma
sincs, mit jelent a temetés, azt kérdezte, hogyan képes Homer
elviselni, hogy a föld alá dugják. Azt állította, hatvanöt éves.
Megőrült. A folyóból jött festett üvegcipőjében, és bolond.
Azt álmodtam, hogy apám temetésén vagyok, ahogy egyszer
már meg is történt mindez, de senki nem jött el, kivéve Jedellát.
A lány lenézett a fekete gödörbe, és azt kérdezte, odalent
fogjátok hagyni?
Könnyes arccal ébredtem. Persze, hogy nem akartam odalent
hagyni. Az apámat nem, ezt a szeretetre méltó, jó embert, aki
annyi mindent adott másoknak. De az ott lent, ugye, többé már
nem az én apám?
 Besütött az első fénysugár, felkeltem, és leültem az ablak
mellé. A város csendes volt, csak a madarak énekeltek. Annyira
kitisztult a levegő, hogy messze az erdőkön és fenyveseken túl
látni lehetett a hegyek áttetsző vonulatát.
Reggel fél tíz körül kopogtattam Jedella ajtaján, és amikor
kinyitotta, megkérdeztem tőle, nem szeretne-e velem jönni
sétálni. Nem akartam több titkos találkát a szobámban.
A temetés kettőkor volt. Odakint ment minden a szokásos
útján. A fák bágyadt színekben pompáztak. Az üzletek
kinyitottak, és néhány kutya szaglászott az utcán. Jedella
mindezt szomorúan és csendben megcsodálta. Egy özvegyre
emlékeztetett.
Lementünk az udvarra, és letelepedtünk egy üres padra a fák
tövében.
– Azt szeretném, ha elmesélné nekem, Jedella, hogy honnan
jött. Ha nincs ellene kifogása.
Annyit válaszolt. – Az erdőkön túlról. Fent a fenyők között.
Egy ház áll.
– Milyen messze? – kérdeztem. Összezavarodtam.
– Nem tudom. Egy nap alatt értem a városba. Egy nap és még
az előző éjszaka.
– Miért jött ide?
– Nem tudtam, mi mást tehetnék. Nem akartam idejönni.
Egyszerűen csak elindultam.
– Akkor miért hagyta el a házat, a házat a fenyők között?
– Mindannyian elmentek – mondta. Egy pillanatra úgy nézett,
mint azok az emberek, akiket láttam valami nagy katasztrófa,
egy vonatszerencsétlenség vagy háborús szörnyűség után.
Akkor még nem tudtam. Olyan borzalomról beszélt, amit fel
sem tudott fogni.
Szenvedett tőle, de értelmetlenül, akár az isteni cselekedetek.
– Kik mentek el?
– Az emberek, akikkel együtt laktam ott. Gyakran előfordult,
természetesen, de sohasem együtt. A ház egyszerre üresen állt.
Hiába kerestem őket.
 – Meséljen a házról.
Ekkor elmosolyodott. Kedves, játékos mosoly volt. A
visszaemlékezés örömmel töltötte el.
– Mindig is az volt a lakhelyem.
– Hol született? – kérdeztem.
Tovább mosolygott rám, mintha egész messze járt volna. –
Az első dolog, amire emlékszem – mondta.
Ahogy ott ült a padon, egyszer csak rádöbbentem, hogy
divatjamúlt ruhájával úgy öltözött, mint egy öreg néni, mint
Homer lánya vagy Elsie Baynes, vagy egy másik idős hölgy a
városból. A levegő édes volt és csípős, és a nyár meghalt.
Megszólaltam. – Szeretném hallani.
– Egy nagy fehér ház – kezdte –, rengeteg szobával. Én főleg
az emeleten tartózkodtam, de néha lementem a földszintre.
Magas fal vette körbe, de látni lehetett a fák tetejét. A kertben is
voltak fák, és én minden nap köztük sétáltam, kivéve télen.
Mire lehullott a hó, már túl hideg lett.
– Kik laktak magával a házban?
– Sok ember. Ó, rengeteg ember, Mr. Cross. Gondoskodtak
rólam.
Kíváncsian kérdeztem, mintha egy gyereket bátorítanék. – És
kit kedvelt a legjobban?
– Mindegyiket, de látja, nem maradtak sokáig. Soha nem
maradtak.
Ismét elszomorodott, de ezúttal mélyebb, gyengédebb
bánattal. Tényleg úgy viselkedett, mint egy gyermek, ezt abban
a pillanatban tisztán láttam; a gyermeket egy idős hölgy
ruhájában, ami illett rá. – Amikor kislány voltam – mesélte,
furcsa módon rímelve gondolataimra –, mindig kiborultam,
ahányszor elhagyott minket valaki. De a végén már tudtam,
hogy ennek így kell lennie.
– Miért kellett így lennie? – kérdeztem vaktában.
– Az volt az ő életük. De én maradtam. Ez volt az enyém.
– Meséljen még a házról! – kértem.
 – Ó, csak egy egyszerű ház volt. Ott éltem. Voltak benne
nagy szobák, és voltak, mint például az én hálószobám is, egész
picik is.
– Mivel töltötte ott az idejét?
– Könyveket olvastam, papírra festettem. És játszottam
zongorán. Mindig volt mit tenni.
– Mit tud az apjáról és anyjáról? – faggattam tovább.
Jedella rám emelte tekintetét. – Kikről?
A nap melegítette arcomat és kezemet, a levegő mégis hűvös
volt. A templomtorony kék árnyéka ránk ereszkedett. Hirtelen
valami megragadott, és visszatartott a kérdéstől. – Meséljen
arról, amit különösen szeretett csinálni!
Felnevetett. Szépen, őszintén és pajkosán nevetett. – Egy
csomó mindent. Mindig elképzeltem a helyeket, a helyeket, ahol
sosem jártam; a tornyokkal teli városokat, amikről a
könyvekben olvastam, a folyókat és tengereket. És az állatokat
is. Léteznek oroszlánok és tigrisek, és medvék, ugye?
– Azt hiszem.
– Igen, én is azt hiszem. Látta őket valaha?
– Ketrecekben.
Egy pillanatra meghökkent. Aztán mindezt félresöpörte, mint
egy lehullott falevelet. – Arra vágytam, hogy lássam őket, és azt
ígérték, hogy majd egy napon.
– Elárulták, hogy mikor?
– Nem. Gondolom, erre az alkalomra gondoltak. Miután
elhagytam a házat.
– Ezek szerint ők küldtek el a házból?
– Ó, dehogy. Ám amikor elmentek, az ajtókat nyitva hagyták.
A nagy kaput a falon szintén.
Elég keményen összpontosítottam, hogy szó nélkül kövessem
mondandóját, nehogy közbevágásokkal összezavarjam vagy
megakasszam. Arra gondoltam, hogy amikor a születéséről
kérdeztem, akkor hogyan tűnt fel arcán annak az udvarias
vendégnek a kifejezése, aki nem ért valamit az asztalnál, de túl
szerény ahhoz, hogy visszakérdezzen.
– A kapu sosem nyílt ki előtte?
– Nem, soha.
– Elárulták, miért nem?
– Sosem kérdeztem, hiszen ahogy említettem, én így éltem.
Semmi másra nem volt zükségem.
Fiatal volt – ha egyáltalán fiatal volt? – mégis láthatóan
sóvárgott, ahogyan az állatok után is, amiket a könyvekben
látott. A fiatalok börtönlakónak érzik magukat, még akkor is, ha
nincsenek bezárva, legalábbis nem a szó szoros értelmében.
Valami eszembe jutott. – Látott képeket az oroszlánkölykös
könyvében?
– Hát persze – mondta.
– És valamikor gyermek volt.
– Természetesen.
Felettünk megkondult az óra – bizonyára már korábban is.
Most dél volt.
Jedella körbenézett. – Valami nagyon rossz történik itt. Nem
tudja megmondani, hogy mi lehet az?
– Az, ahogyan mi létezünk, ahogyan mi élünk – feleltem.
Sóhajtott. Amikor megszólalt, a hangjában volt valami, ami
ősi félelemmel töltött meg. – És ez mindenhol így van?
Borzadva feleltem. – Igen, Jedella.
Így folytatta. – Abigail Anchor hozott néhány könyvet
nekem. Kedves volt tőle. Azokat viszont nem értettem.
– Milyen szempontból?
– Olyan dolgok történnek azokban a könyvekben, amik
nincsenek.
Mondhattam volna, hogy ez sokszor előfordul az olcsó
irodalomban. De ő bizonyára nem erre gondolt.
– Maga is olvasott könyveket a házban. Miféle könyvek
voltak?
 – Lapokat téptek ki belőlük – mondta.
Hallgattam, de mintha csak a fel nem tett kérdésemre
válaszolna, hozzátette. – Kérdezgettem, hogy hol lehetnek a
hiányzó részek. De mindössze annyit feleltek, hogy a könyvek
már nagyon hosszú ideje ott kallódtak.
Ismét, akárcsak korábban, vakon próbálkoztam. – Például ott
voltak az oroszlánkölykök, amik aztán felnőttek nagy
oroszlánná. De fogalma sincs, hogy hogyan keletkeztek. –
Hallgatott. Én folytattam. – És meddig éltek az oroszlánok,
Jedella? Említették a könyvek?
Jedella, a kísértet, rám nézett sötét szemével. Többé már nem
kívántam őt, már nem volt a múzsám. – Mindig, természetesen.
Élni, az annyi, mint élni.
– Örökké?
Ennyit mondott, és nem mozdult. Éreztem, ahogy a szívem
vad vágtába kezd, és egyszer csak a meghitt udvar, a városka,
ahova azért jöttem, hogy békét leljek, hirtelen vad vonaglásba
kezdett, akár egy lombfűrész. Aztán minden lecsendesesedett. A
szívem is lenyugodott.
– Eljön – kérdeztem – Homer temetésére?
– Ha úgy gondolja.
Felkeltem, és feléje nyújtottam a karomat. – Megebédelünk
Millie-nél. Aztán elindulunk.
A keze könnyű volt, akár a száraz levél.

Jedella végig csendesen és csaknem mozdulatlanul állt a

ceremónia alatt, és bár a koporsó lezárása előtt lenézett a
gyűrött, üres arcra, nyugodtan viselkedett.
Ám amikor minden befejeződött, és egyedül álltunk az úton,
megszólalt. – Régebben figyeltem a fákon és a falak tetején
játszadozó mókusokat. Fekete mókusok voltak.
Süteményfalatokat dobáltam nekik. Egy nap, John Cross, egy
fekvő mókust pillantottam meg a kert füvén. Mozdulatlanul.
Olyan nyugodt volt, hogy megsimogathattam az oldalát. Aztán
valaki kijött a házból. Azt hiszem, Orlennek hívták a férfit. És
fölvette a mókust. Azt mondta nekem: – Szegény teremtés,
leesett és megbénult. Néha előfordul velük. Ne izgulj, Jedella.
Visszarakom a fára, és jobban lesz.
Homer lánya sétált át a gyepen, fia karjára támaszkodott.
Arcát dörgölte, mérgesen motyogott a hústálakról és édes
pitékről, amiket a születésnapra akart készíteni. Fia mellére
szorított kalappal, fejét lehajtva haladt, és zavarban volt, ahogy
mi is gyakran tesszük, ha nem tudunk együtt érezni valakivel a
gyászban.
– Szóval a mókus lebénult – mondtam.
– Igen. És később megmutatta nekem, ahogy a falon
futkározott.
– Ugyanazt a mókust.
– Azt mondta, ugyanazt.
– És most azt gondolod, hogy Homer is csak lebénult, és mi
behajítottuk egy gödörbe, és földet szórtunk rá, és nem tud majd
kijönni. – Ott álltunk, két tiszteletteljes, jól nevelt alak. Egész
élete a beletörődésről szólt, és most el kell fogadnia még az
elfogadhatatlant is.
– Jedella, leírná nekem nagyon részletesen az utat a házból a
fenyők között egészen idáig?
– Ha akarja.
– Nagy segítség lenne – mondtam. – Tudja, szeretnék
elmenni oda.
– Én nem mehetek vissza.
Arra gondoltam, hogy olyan, mint Éva, akit száműztek a
Paradicsomból, amiért evett a tiltott gyümölcsből.
– Nem, arra nem fogom kényszeríteni. De nekem, azt hiszem,
oda kell mennem. Kell, hogy ott mindenre legyen magyarázat.
Nem szállt vitába velem. Már kezdte elfogadni tökéletes
másságát. Hogy egyedül maradt. Úgy érezte, valamit elkövettek
vele; akárcsak én. Többé már nem vitatkozott, és soha nem állt
ellen.
Amikor elkezdtem itteni életemet, gyakran sétáltam vagy
lovagoltam az erdőben. Aztán belefogtam a munkámba, és
kevesebbet kalandoztam. Nem okozott nehézséget kilovagolni
azon a hideg reggelen, habár egy kissé már berozsdásodtam, és
attól féltem, hogy később érezni fogom csontjaimban ezt a
tornát, és így is történt. Lovam, egy szép kanca, a Május névre
hallgatott.
Óvatosan haladtunk az úton, amit Jedella kijelölt, sőt még a
tereppontokat is lerajzolta – ügyesen bánt a ceruzával –,
amelyek segíthetnek a tájékozódásban. Az úton túl
felkapaszkodtunk a fák közé, fel a Cukorszikla nevű dombon, át
a fenyvesbe.
Alkonyatkor már magasan jártam, és éreztem a távoli hófödte
hegygerinc felől áramló hideget. Sátorverés közben arra
gondoltam, hogy farkasüvöltést is hallhatnék, de csak a csend,
és a csillagok raja vett körbe. Nagyszerű nyugalom és a
végtelenség érzése járja át ezeket a helyeket. Néhány ember
csak itt tud élni, de én elvesznék. Szeretem a kis dolgokat.
Ennyi elég, egy éjszaka vagy kettő, oly közel az éghez.
Hajnalban tovább álltam.
Találkoztam emberi lénnyel is. Egy fegyveres prémvadász,
egy folyón utazó férfi. Amikor megpillantottak, mindketten
felém kiáltottak, és én is üdvözöltem őket. Rajtuk kívül csak az
erdő vadjai jöttek-mentek, egy tarajos sül, egy szarvas,
madarak, és rovarok. Május könnyedén lépkedett e tájon, szőre
ragyogott, akár a tűz. Egyszer-kétszer szóltam hozzá néhány
szót, vagy elénekeltem neki egy dalt.
Gond nélkül megtaláltam a házat a második nap délutánján.
Jedella gyorsabban utazott, mint én, hacsak nem vesztette el
időérzékét.
A ház, amely hatalmas fehér erődítményként emelkedett ki a
fenyőfák gyűrűjéből, ragyogó kilátást biztosított a hegyekre. De
a közvetlen közelben olyan sűrű volt az erdő, hogy úgy kellett
átvágnom magamat rajta. A ház egy tisztáson állt, ahogy Jedella
elmondta, körbezárva a magas, fehér fallal. Különös látványt
nyújtott, a tervezés legkisebb jele nélkül építhették, egyetlen
stílust sem véltem felfedezni rajta. Mintha dobozokat raknának
egymás hegyére-hátára, s arra egy tetőt, majd ablakokat vágnak
bele. Egy gyerek tákolmánya, de egy fantázia nélküli gyereké.
 A kapu nyitva állt, és ahogy a napfény átszűrődött a fákon,
egy férfit világított meg, aki az úton várakozott. Fehér öltönyt
viselt, és cigarettát szívott. A városban már egészen
hozzászoktam a pipákhoz és a bagóhoz. És valahogy előre
megéreztem – a jó ég tudja micsodát. Habár nagyon öreg
lehetett, és sovány, de egyenes háttal állt; sűrű, fehér haja volt,
sötét szemöldöke acélszalagként ívelt szeme fölött.
Felém intett, amikor meglátott. De ez nem a prémvadász
vagy a folyón utazó magányos üdvözlése volt. Éreztem, hogy
számított rám, vagy valakire. Azért jött elő, hogy engem várjon?
Nem tudom átérezni a színjátékokat, kivéve néha, amikor
írok, és a saját szavaimmal teremtem meg őket. Most mégis
könnyedén pattantam le a lóról, kinyitottam a nyeregtáskát, és
kivettem a pár ragyogóan festett színes cipellőt, amely mintha
üvegből lett volna. Magasra emelve léptem elé.
– Jedella papucsa – mondta. – Ilyen messzire jutott benne?
– Elég messzire.
– Nem üvegből van – folytatta –, még én készítettem,
fiatalabb koromban. Gyantaféleségből.
– Abban bíztam, hogy eljön és hazaviszi őt.
– Nem, azt nem tehetem. Most nincs rá időm. Véget kellett
vetni a dolognak, és Jedellának tovább kell mennie a legjobb
tudása szerint. Már amúgy se ismerne engem. Öt vagy hat éven
át látott még gyerekkorában, és én a húszas éveimben jártam.
– Akkor Jedella öreg – jegyeztem meg.
– Hatvanöt éves.
– Ezt mondta ő is.
– Persze – tette hozzá – ez lehetetlen, hiszen tizennyolc vagy
tizenkilenc lehet, vagyis még lány.
Mögöttem Május megrázta borostyánszínű fejét, mintegy
figyelmeztetően; egy madár fatörzset kopogtatott távolabb.
– Azért jöttem, mert azt reméltem, hogy fény derül az
igazságra.
– Igen, tudom. És el fogom árulni magának. Jedediah Goëste
vagyok, és e pillanatban ez az én házam. Beljebb jön?
 Felmentem vele az úton, Májust magam mellett vezettem,
végül egy napsütötte helyen hagytam. Mindenfelé fák álltak a
fal innenső oldalán, fák, amelyeken fekete mókusok
játszadoztak. A neve megfogott – talán skandináv lehetett.
Jedediah, az apa neve, a lánya pedig a női változatát kapta,
Jedella. Ennyire egyszerű lett volna? Ha igen, és ha akkor
tényleg húsz év körül járt, akkor az öreg mára elmúlt kilencven
is, a lány pedig hatvanöt.
Az ajtó mögött nyitott szoba várt, fehérre meszelt, elég
otthonos, teli díszekkel és képekkel. Egy kandallóban fahasábok
és tobozok égtek. Forró kávé gőzölgött az asztalon. Tudta
érkezésem óráját? Nem, az túl mesébe illő lenne. Úgy éreztem,
hogy legalább annyira óvatosan kell viselkednem, mint amikor
a fenyvesek sűrűjében lovagoltam. Valami különös dolog a
levegőben, de nem értettem, mi az.
Egy széles lépcső vezetett fel a szobából, amely egy
galériaszerűségbe nyílt. Egy másik férfit vettem észre odafent
állni, és Jedediah Goëste szó nélkül intett neki, mire az alak
elhagyta a helységet.
– A szolgám. Nem zavar minket.
– Ő Orlen?
– Ó, nem. Orlen már rég elment. De Orlen volt Jedella
kedvence, azt hiszem, amikor még gyerek volt. Szomorú, hogy
mindenkinek el kellett hagynia a lányt. Eleinte mindig sírt.
Akkor is sírt, amikor én távoztam. De később, úgy mesélték
nekem, filozofikussá vált. Lassan megszokta.
Válaszképpen elárultam a nevem, és ő egyből kihasználta az
idősebb jogát, hogy Johnnak szólítson. Leültünk két hatalmas
bársony karosszékbe, és ittam egy keveset a forró, édes, finom
kávéból.
– Azért jöttem vissza – közölte –, hogy meghaljak. Itthon
érzem magam, és itt mindenem megvan. Már csak néhány
hónap van hátra, nem több.
– Akkor nem kellett volna itt tartani a lányát? – kérdeztem.
– Valójában az ő kezében volt a döntés. Maradhatott volna,
bár sejtettem, hogy nem úgy dönt. Ha itt lett volna, amikor
visszatérek, akkor, azt hiszem, valaki másnak kellett volna
kiadnom magam. De még akkor is a sokk…
– A kora. A halála az ok, amiért elengedte.
– Igen. Látja, többé nem tudom kezelni dolgokat. A
kísérletnek vége.
– Kísérlet – ismételtem.
– Most jöjjön – mondta. – Azt hiszem, megértette, John.
Igazán azt hiszem.
– Sok mindent olvastam. Évekkel ezelőtt találkoztam Buddha
legendájával. – Goëste összekulcsolta kezeit. Mosolya felfedte
öreg, erős fogait. – Buddha eredetileg herceg volt –
magyaráztam –, és elhatározták, hogy minden szörnyűséget
elrejtenek előle, szegénység, járványok, öregség és halál. Csak
szépséget látott. Amíg egy nap valami rosszul sült el, és
megtudta az igazat.
Jedediah Goëste megszólalt. – Tudja, John, már egészen fiatal
koromban elkezdtem gondolkozni rajta. Kezdetektől fogva,
minden az utunkba kerül. Ha hazudnak nekünk, a tények akkor
is elénk kerülnek. Van egy pillanat, amikor nem halogathatjuk
tovább, szembe kell néznünk vele. Az öreg hölgy a mályvaszínű
ruhájával a reumában megrokkant kezével. A kutya, amin
áthajtott a kocsi. A madár, amit vacsorára lőttek. A középkori
Európában koponyát szögeztek a templom bejárata fölé. A
koponya alá a következőt vésték: „Emlékezz, te is ez leszel.” –
Hátradőlt. Szeme fekete volt, akár a lányáé, de az öregség miatt
már vizenyőssé vált és halványabbnak tűnt. – Hogy tanul az
árva? – kérdezte. – Másol. A szájon kiköpött hangok, amik
nyelvvé alakulnak. A mozdulatok, amik kifejezéssé állnak
össze. A vélemények, amiket vagy elfogad, vagy fellázad
ellenük. És megtanulja, hogy a nap felkel és lenyugszik, és
ahogy a napok és évek telnek, ő felnő és megváltozik.
Mindenfelől azt halljuk, hogy egy ideig egyre tökéletesebbé
fejlődünk, aztán meg hanyatlásnak indulunk. A hegy csúcsáról
az út mindig csak lefelé vezet. Le a gyengeség és betegség, le az
első ráncok, le a lassulás és sorvadás útján. Le a sírba, amely
mindnyájunkra vár. Emlékezz, te is ez leszel. A kezdetektől
kioktatnak minket, és újból és újból a szánkba rágják.
 Rámutatott a tűz előtt heverő szőnyegre, amire letettem az
üvegcipőt, ami mégsem üvegből volt.
– Azért készítettem, hogy bebizonyítsam, létezhet ilyen. Sok
ilyesmi kerül ki a kezem alól. Volt pénzem, John, időm és
agyam. És bevallom, néha-néha kísérleteztem élőlényekkel,
nem azért, hogy fájdalmat okozzak nekik, sohasem azért.
Hanem hogy lássak. Mindig csak lássak.
– Jedella – mondtam –, soha nem beszélt korról vagy halálról.
Betegséget valamilyen okból emlegetett, de úgy, mintha többé
az már nem létezne. Lapokat téptek ki a könyvekből. A házban
lakók mindig fiatalok és egészségesek voltak, és amikor
felmerült, hogy meghalhatnak, akkor elküldték őket. És amikor
a mókus elpusztult az ablaka alatt, Orlen azt mondta a
gyermeknek, hogy az csak megbénult, és hogy visszarakja a
fára, később pedig mutatta neki, hogyan rohangál a falon.
– Egy lány jött oda hozzám a városban – mesélte Jedediah
Goëste –, megrázó találkozás volt. Született tőlem egy gyereke.
Nem akarta. Ezért lefizettem, és magamhoz vettem a kislányt. Ő
volt Jedella. Kisbaba volt, fiatalabb, mint Buddha, aki azt
hiszem, tizenkét éves lehetett; túl fiatal, hogy még bármit
tanulhatott volna. Annyira tökéletes lehetőség volt, John, és
rendelkezésemre állt minden eszköz. Idehoztam, és az első
néhány évben a barátja lettem. Aztán szükségből eltűntem, és
akik utánam jöttek, folytatták a munkámat. Megfizettem őket,
és okosan csinálták. Nem vétettek hibát. Olyan világban nőtt
föl, amelyben senki sem betegedett meg, senki nem öregedett,
senki nem halt meg. Ahol semmi nem halt meg, nem láthatta az
elmúlást, még az ételéhez szükséges állatok tetemét sem. Még
az elszáradt faleveleket sem. Ez igaz volt. Csak az örökzöld
fenyőfákkal találkozott – és aztán kilépett a kapun az ősz, rubin,
és sárga gyanta erdejébe, ahol halál leselkedik minden fáról.
– Most már látja – mondtam. – Kezdetben csak a betegséget.
Még nem értette. De most már kezdi felfogni azt a borzalmas
valóságot, Mr. Goëste, hogy minden elhervad.
– Ne feledje – figyelmeztetett –, hogy hatvanöt éves. Olyan,
mint egy lány. Annyi lecke, mindegyik ugyanarról szól. Meg
lehet feledkezni róluk?
 Felálltam. Nem éreztem dühöt, nem volt szavam arra, ami
bennem kavargott. De képtelen voltam tovább ülni a székében a
tűz előtt, inni az illatos kávéját, az öreg arcát bámulni, amely
oly erős és magabiztos volt.
– Istent játszott, Mr. Goëste.
– Valóban? Hogyan tudnánk mi kifürkészni, hogy Isten mit
tenne meg és mit nem?
– Azt gondolja, hogy örök fiatalságot adott neki. Azt
gondolja, halhatatlanná tette őt.
– Hatalmamban állt – felelte.
– Egy világban, ahol minden véget ér, mi lesz vele?
– Mostantól maga viseli gondját – jelentette ki egyszerre oly
könnyedén, oly gyengéden. – A maga csendes kis városa. Jó
emberek. Kedves emberek.
– De a fájdalma – feleltem. – A fájdalma.
Jedediah Goëste rám emelte tekintetét.
A lány módján ártatlan volt. Esély sincsen ilyen ártatlanság
ellen. – A fájdalom, véleményem szerint, a kifürkészhetetlen
isteni igazságszolgáltatásból ered. Sohasem tudtam elhinni, az
emberiség minden hibája ellenére, hogy képesek lennénk ilyen
borzalmas és összetett dolgot teremtem.
– És Jedella sosem kérdezett?
– A kérdések a kételyből erednek. Most már kérdez,
gondolom.
Egy hasáb pattant a tűzben. Kisebb fájdalom nyílalt a
hátamba, amilyen nem volt évekkel korábban.
– Ha kívánja, boldogan látom vendégül ma éjszakára, John.
Megköszöntem, és találtam valami üres kifogást. Még akkor
és ott is az apám tanította etikett szólt belőlem. Azok az első
leckék.
Amikor az ajtóhoz értem, Jedediah Goëste még utoljára
hozzám szólt. – Örülök, hogy Jedellah meglelte az önhöz vezető
utat.
 De ő nem lelt rá a hozzám vezető útra, nem lelhetett
semmilyen útra, hogyan is tehette volna? Számára nem léteztek
utak.
A városban eltelt évek nem hagyták cserben Jedellát. Tőlünk
telhetően a legjobb biztonságba helyeztük. Van egy háza a
templom mögött, egy zongorája, amit a nagyvárosból hozattunk,
festményei, könyvei – most már mindenféle könyve. Napokon
keresztül olvas, azzal a tiszta, fekete szemével. Néha felolvas
nekem valamit, ha már szemüveggel sem birkózom meg az apró
betűs szöveggel.
Idővel egyre több ember érkezett a városba, számukra a lány
rejtély volt, de Jedella közömbösen fogadta őket. A világ új
teremtményei túlságosan el voltak foglalva magukkal. Ez
visszafogja a velük született kíváncsiságot, tudásszomjat.
Ugyanakkor a háború örvénye, félelme, a csodálatos
találmányok, amelyek annyi ártalmat, zavart, és zajt okoznak,
sokkal inkább átalakítanak bennünket, ennek a másik világnak a
gyermekeit.
Luke meghalt a háborúban. Már egy másik helyen
elmeséltem, és itt nem fogom megismételni, hogy én miként
éltem át a csatamezőt. Sokan odavesztek, és sokan magukat
vesztették el. Mások azonban jól jártak. Én egy évig még híres
is lettem, a nagy városokat és a többi kontinenst jártam, de
belefáradtam, hazajöttem. A város úszott reggeli ködös
csendjében, amit még az új kakofónia sem tudott megtörni.
Az is egy olyan reggel volt, mint a régi, őszi reggel színes
fákkal; új étterem állt Millie vendéglője helyén, ablakait éppen
mosták.
Ám akkor ma az étterem is réginek és ismerősnek mutatta
magát, és átsétáltam Jedella házához, ő kijött, én meg tudtam,
hogy be kell mennem, csak egy órára, talán, és kávét iszunk, és
a csokis süteményét esszük hozzá, amire teljes joggal büszke.
Óvatosan keltem át az úttesten, mivel mostanában néha
motorosok száguldoznak rajta, és ott láttam őt várakozni: sápadt
volt és karcsú, egy lány rövidre nyírt és bedauerolt hajjal, és egy
leheletnyi ajakrúzzsal a száján.
Az ajtajában megérintette a karomat.
 – Óvatosan, John! – mondta.
A szemem már nem volt olyan jó, mint szerettem volna, de a
csupasz, tiszta napfényben mindent elkövettem, hogy lássak.
Orcájára mutatott, aztán egyik ujjával a haját érintette meg.
– Púder, Jedella? Igen, a frizurád is nagyszerű.
És akkor észrevettem. Ahogy ott állt, rám mosolyogott,
szemében ott csillogott az egész reggel és egy vadonatúj
kezdetnek a fénye, s megláttam, hogy mit akar megmutatni
nekem oly nagy büszkeséggel. Az apró ráncot az arcán.
Az ősz hajszálat.

Fordította: Szentkirályi András

„Jedella Ghost” © 1998 by Tanith Lee
 TARTALOM
Timothy Zahn PROTOKOLL
Harry Harrison HONARIO HARPPLAYER KAPITÁNY, KIR.
HADIT.
László Zoltán JÁTÉKVALÓSÁG
Larry Niven A GUBÓ
Robert Sheckley AZ A BIZONYOS HÁROM KÍVÁNSÁG
Robert Charles Wilson A VÉGSŐ BÚCSÚ
Kelly Link UTAZÁSOK HÓKIRÁLYNŐVEL
Tanith Lee JEDELLA, A KÍSÉRTET
 Table of Contents
Timothy Zahn PROTOKOLL
Harry Harrison HONARIO HARPPLAYER KAPITÁNY, KIR.
HADIT.
László Zoltán JÁTÉKVALÓSÁG
Larry Niven A GUBÓ
Robert Sheckley AZ A BIZONYOS HÁROM KÍVÁNSÁG
Robert Charles Wilson A VÉGSŐ BÚCSÚ
Kelly Link UTAZÁSOK HÓKIRÁLYNŐVEL
Tanith Lee JEDELLA, A KÍSÉRTET