Gerhard Schulze

A Német Szövetségi Köztársaság kulturális átalakulása *

Bevezetés

Az alábbi összegzési kísérlet korábbi megfontolásaink legfontosabb

megállapításait a Német Szövetségi Köztársaság kultúrtörténeti vizsgálatában
érvényesíti. Az áttekinthetőség kedvéért három forgatókönyvet különböztetünk
meg. Itt mindenekelőtt elejét kell vennünk egy félreértésnek. E felosztás nem
korszakok diszkontinuus egymásutánját, nem állítólag szilárd társadalmi
viszonyok hozzávetőleges időhatárokkal megadott periodizációját kívánja
érzékeltetni, hanem átmeneti állapotok sorozatát. Az időközi szociológiai
mérlegek sorával, mint egy film pillanatfelvételeinek egymásutánjával próbáljuk
ábrázolni a mozgást. Hogy mi mutatkozik változásnak, az szükségképp a
választott optikán, a képsor időbeli felbonthatóságán múlik. Megpróbálhatnánk
ugyan az 1945 óta lezajlott fejlődést három helyett akár harminc egymást követő
keresztmetszetben is bemutatni, csakhogy ez szétfeszítené a rendelkezésünkre álló
keretet. Az alábbi fejtegetések szándéka az, hogy kutatásunk fogalmi
eszköztárával első megközelítésben olyan átfogó társadalomtörténeti leírást
nyújtsanak, amelynek a lehető legegyszerűbb felosztással él. Ha a váltás az egyik
képről a másikra szaggatottnak tűnik, az nem a valóságból fakad, hanem csupán a
tökéletlen vetítési technikából.
A három egymást követő "állókép" a Német Szövetségi Köztársaságról –
az ipari társadalom helyreállítása (1. szakasz), a kulturális konfliktus (2. szakasz),
az élmények társadalma (3. szakasz) – a társadalom mozgását hivatott
szemléltetni. Az egyik állapotból a másikba való átmenet során a szubjektivitás
mindenkor mélyreható változáson ment keresztül (4. szakasz). E munka végén az
összefoglaló táblázatban az egész kutatás fő téziseit és fogalmait vonatkoztatja a
három stádiumra (5. szakasz).

1. Első kép: Az ipari társadalom helyreállítása

A második világháborút követő első évtizedben még egyszer újjáéledt a

szociokulturális tagolódás hagyományos, ipari társadalmi szerkezete. Amikor az
összeomlás utáni a por fokozatosan elült, láthatóvá váltak a nagycsoportok jól
ismert alakzatának körvonalai. A születőben lévő Szövetségi Köztársaság a
társadalmi miliőknek azt a konstellációját teremtette újjá, amely annyiban
hordozta az ipari társadalom vonásait, amennyiben a termelési folyamatban
elfoglalt hely volt a miliőhovatartozás és a miliőhatárok meghatározásának a fő
kritériuma. Szociológiai szempontból a háború utáni társadalom közelebb állt a
19. századhoz, mint az 1968-as évhez.
A háború utáni évek nélkülözésétől hajtva az emberek ismét a túlélés
évszázadokon át ható normális létprobléma-meghatározásának szemszögéből
tekintettek az életükre. Csak a növekvő jóléttel kezdődött meg e gondolkodási
modell eróziója és az élményorientáltság erősödése az ötvenes években. Az
erőforrásokhoz igazodó gondolkodás középpontját olyan fundamentális
szemantika alkotta, amely elemi gazdasági tapasztalatokon nyugodott, az észlelés
*Gerhard Schulze, Die Erlebnisgesellschaft. Kultursoziologie der Gegenwart. Frankfurt/New
York: Campus Verlag, 1992, 531–553. o. — Novák Zsolt fordítása.
 2

modellje a több és a kevesebb, illetve a fent és lent fogalmaira épült. Ez a

homológiákat létrehozó fundamentális szemantika különböző területeken fejtette
ki hatását. Ily módon a nagycsoportok alkotta struktúrával kapcsolatban
hierarchikus valóságmodellek uralkodtak, s velük párhuzamosan az a hétköznapi
esztétika, amelyet értékrangsorokra utaló fogalmakkal fejeztek ki. A kultúra egy
"magas" és egy "alantas" régióra esett szét. A társadalmi valóságnak ebben az
ipari társadalmakat jellemző felfogásában az élet középpontjában a munka állt.
Az anyagi nehézségek mellett Németországban sajátos okai is voltak
annak, hogy a munka került az élet középpontjába, levéve az emberek válláról a a
nulladik óra morális témáinak terhét. Hogy a nemzetiszocializmust követő évek
erkölcsi agóniája közepette mennyire általános volt az élet értelmének intenzív
keresése, azt jól mutatja a katolikus és a protestáns egyház második világháború
utáni története. A népesség vallásos érdeklődése a gyakran életfilozófiává emelt
1

munkakedvvel párosult. A munka nemcsak pénzt hozott, hanem etikai tőkeként

értelmet is adott az életnek.
A munkára épülő társadalom újjáéledésével gyorsan megújult a rá
jellemző szociokulturális tagolódás, a státus-csoportok hierarchiája is, amely a
nemzetiszocialista időszakban, különösen a háború éveiben felbomlott. Azáltal,
hogy a gondolkodás a termelési folyamatban elfoglalt hely körül összpontosult, a
társadalmi észlelésben az összehasonlító kategóriák sokasága érvényesült,
meghatározva, mi van fenn és mi lenn: jövedelem, rendelkezési hatásmiliők,
képesítések, presztízs, javakkal való ellátottság. A vagyontárgyak jelrendszerének
még volt társadalmi jelentősége. Az autó meglétéből vagy éppen hiányából, az
öltözködésből vagy a lakás berendezéséből viszonylag pontosan következtetni
lehetett arra, hogy valaki melyik réteghez tartozik.
A miliőt jelző régi jelek — az életszínvonal, a munka, a környezet — még
sokatmondóak voltak. A társadalmi miliők kialakításában még egyszer utoljára
fontos szerep jutott az eleve adott kapcsolatoknak, a társadalmi és térbeli
környezetbe való beleszületetésnek, noha a mobilizáció, a tömegkommunikáció és
a tömegfogyasztás következtében időközben már bomlásnak indult ez a
miliőképződési forma.
E nagycsoport-struktúrának megfelelően alakult a hétköznapi esztétikai
sémák dimenzionális tere. A háború utáni időszak hétköznapi esztétikája egyetlen
dimenzióban, a magaskulturális séma és a közönséges séma két hagyományos
pólusa között bontakozott ki. Koncertre csak kiöltözve ment az ember, ezzel is
jelezve azt a szentséges aurát, amely a magaskulturális séma jeltartományát
övezte. Az egészséges népi érzület presztízse ismét hamar odalett. A tömeg és az
elit felhagyott az esztétikai közeledésre irányuló kísérlettel, s mindkét fél
visszatért a helyére, amelyet még a 19. század jelölt ki számára. Így mintha mi
sem történt volna, újjáéledt a barbárságot elutasító kiválóság. A kétpólusú
esztétika feltámasztott észlelési és viselkedési sémájában feltámadtak a régi
ellentétpárok is: művészet és giccs, művelt és műveletlen, nívós és primitív,
Apolló és a kerti törpe, zongoraverseny és sláger. A hétköznapi esztétika
restaurált rendje zökkenőmentesen kapcsolódhatott a társadalmi miliők
hierarchiájához.

1Blessing, W. K., „Kirchlich-religiöse und politische Lagen” és Vollnhals, C., „Die

Evangelischen Kirchen zwischen Traditionswahrung und Neuorientierung”, in: Broszat, M. et al.
(szerk.), Von Stalingrad zur Währungsreform. Zur Sozialgeschichte des Umbruchs in
Deutschland. München, 1988, 3–112 és 113–168. o.
 3

Ebben az időben az élménykereslet még a munka utáni szórakozásra

korlátozódott. A belülről meghatározott fogyasztás furcsaságnak számított egy
túlnyomórészt külső meghatározottságú áruvilágban. A hétköznapi esztétika
tekintetében is létezett nulladik óra. Az élménypiac terjeszkedése előtt még
feltáratlan területek nyíltak, a halmozás elve még nem fulladt ki, a fogyasztás
élénkítése még nem indult meg. A racionális élményfogyasztónak akkoriban az
azóta normálissá vált időegységre jutó élménymennyiségnek csak egy töredékét
kellett feldolgoznia. Ha a korabeli filmeket, filmhíradókat vagy sporttudósításokat
abból a szempontból vesszük szemügyre, hogy hallgatólagosan milyen
közönséggel számoltak, akkor mindenekelőtt az érzelmi hangsúlyosság a
leginkább szembeötlő vonásuk. Amit napjaink közönsége minden bizonnyal
komótosnak és eltúlzottnak, sőt gyerekesnek tartana, az akkoriban még
hitetlenkedő csodálatot, izgalmat, részvétet, diadalérzetet és derültséget keltett. A
háború utáni időszak filmhíradóinak tudósítói még elhasználatlan esztétikai
energiákat mozgósítottak. E boldog átmeneti korban, az élménypiac
kialakulásának kezdetén, amikor az élmény még a teljes nélkülözés sötét háttere
előtt ígért szerény ellátást, a kielégülés még könnyen elérhető volt.
Ahelyett, hogy tanácstalanul állna a játékok óriási hegye előtt, a gyermek
egy-két tárgyat talál, amelyben azután örömét leli. Néhány évig a társadalom
elmerül az ártatlan szórakozások átmeneti állapotának élvezetében.
Nejlonharisnya, babkávé, cigaretta, az első autó, az első utazás a hegyekbe, az új
ülőgarnitúra, málnafagylalt, mozi, nagyritkán koncertestek a községi ház
nagytermében, diavetítéssel egybekötött előadások stb. a hétköznapi esztétika
elszigetelt epizódjaiként emelkedtek ki a normalitás szürkeségéből. A háborút
követő években a hanglemezeknek — amelyek a hangzás minőségében messze
elmaradtak a mai technika által elért tökéletességtől — összehasonlíthatatlanul
nagyobb volt a szubjektív jelentősége, mint évtizedekkel később, amikor a
mindennapi életben gyakran már nem a zenehallgatás igényel valamilyen különös,
célirányos cselekedetet, hanem a zenenélküliség, a nyugalom.
A későbbi szakaszokkal összevetve az élménykereslet legszembetűnőbb
ismérve először is az, hogy még egyszerű volt élményracionálisan cselekedni.
Élménykeresleti stratégiákra — megfeleltetésre, elvonatkoztatásra, halmozásra,
variálásra, sugalmazásra — nemigen volt szükség. Az izgalomra irányuló
várakozás felébresztéséhez már az is elég volt, hogy a kínálat egyáltalán
kapcsolódott a fogyasztás belülről jövő indítékaihoz. A megfeleltetés elve
problémamentesen alkalmazható volt a hétköznapi esztétika kétpólusú terében. A
művelt polgár tudta, mi kiművelt és mi ízléstelen, az "egyszerű" emberek tudták,
mi tartozik az egészséges világhoz és mi a rátartiság fagyos terepére. Ami az
akkori mértékek szerint "sok" volt, az még messze nem támasztott túlzott
igényeket az emberi fogékonysággal szemben.
Az élménykínálat még személyes vonásokat hordozott. A terjeszkedés és a
fokozás akkori mértéke ma egyenesen archaikusnak tűnik. Ennek megfelelően
csekély volt a kínálaton belüli verseny. Az eladók beérhették a sematizálás és az
arculatteremtés marketingstratégiáival; a variálás és a sugalmazás csak alárendelt
szerepet játszott, mert a korporatív túlélés szempontjából még nem volt rájuk
kényszerítő szükség. Az élménykínálat egykori volumene ma egyenesen
aszkétikusként hat, ingertelítettsége pedig szerénynek.
A nemzetiszocialista állam megszűnése egyben a részletekbe menően
megszervezett totalitárius kultúrpolitika összeomlását is jelentette. 1945 után a
legbefolyásosabb kultúrpolitikai áramlat a hagyományos kultúrafelfogásokhoz
 4

való visszatérés volt, hogy újraálmodhassák az álmot a szépségről, az igazságról

és a jóságról. Sokak számára a művészet soha nem lehetett eléggé messze a
hétköznapoktól, a politikától, a jelentől és a közelmúlttól. A lehető
legsürgősebben újrahonosították a kultúra röviddel azelőtt törvényen kívül
helyezettjeit: Thomas Mannt, Herman Hessét, Bert Brechtet, Ernst Barlachot,
Arnold Schönberget és másokat. A saját történelemtől való megrémülés
utóhatásaként a műemlékvédelem és az esztétikai képzés vált a kultúrpolitika fő
motívumává. A nyugati világ kulturális öröksége érettségi vizsgaanyag lett, újra
berendezték az operaházakat és színházakat, újra felépítették a múzeumokat,
rendbehozták a templomokat. Aki még nem szerezte meg a műélvezethez
szükséges általános műveltséget, az elsajátíthatta a szabadegyetemen. A
városokban fokozatosan kialakult a magaskultúra színtere.
Még a hatvanas évek elején is széles körű egyetértés uralkodott azt
illetően, hogy a kultúrpolitikának elsősorban magaskulturális politikának kell
lennie. E konszenzusnak része volt az örök szépség definíciója. A magaskulturális
politika lényege a zseniális teljesítmények óriási tárházának ápolása, gyarapítása,
illetve bemutatása. A művelődéstörténet készletéből értékes egyedi darabokként
folyvást újabb szimfóniákat, festményeket, kastélyokat, klasszikus drámákat stb.
hoztak elő, hogy kiállítsák, bemutassák, előadják. A modern képzőművészetet és
irodalmat is – részben alkotóik kifejezett szándéka ellenére – rögtön a klasszika
szentélyébe szállították, és szertartásos, távolságteremtő áhítat tárgyává tették.
Wolfgang Borchert, Bert Brecht, Max Frisch műveit éppúgy mesterien felépített,
nagyszerű és kulturális védelemre méltó magaskultúraként kínálták és észlelték,
mint a Kis éji zenét vagy a Heilbronni Katicát.
A háborút követő időszak kultúrpolitikai felfogását a műélvezet
demokratizálására irányuló törekvés különböztette meg a fejedelmi udvarok
műgyűjtő és művészetpártoló tevékenységétől. Jóllehet a magaskultúra 18. és 19.
századi polgári elsajátítása lehántotta a művészet feudális és klerikális vonásait,
de nem demokratizálta a művészetet, hiszen az éppenséggel az új elit
kialakulásának eszközéül szolgált. Bármilyen széles körben hatottak is a
munkásmozgalom művelődési kezdeményezései, nem vonhatták kétségbe a
magaskultúra polgári birtokbavételét. Ami a nemzetiszocialista időszak előtt még
majdhogynem felforgatónak számított, az ettől kezdve a kultúrpolitika
vezérfonala lett: Műveltséget és kultúrát mindenkinek! A Német Szövetségi
Köztársaságban 1945 után a demokratikus gondolat újdonság volt. A
demokratizálás eszméje, amelyet a számtalan vasárnapi prédikáció még nem
koptatott el, még érezhetően haladást képviselt, s egyszerre volt
konszenzusteremtő és lelkesítő.

2. Második kép: A kulturális konfliktus

A társadalmi csoportoknak a hatvanas években végbement átalakulását a

szociológia sokáig nem fogta fel igazán. A társadalmi struktúra leírásának a
hagyományos ipari társadalmakra jellemző sémája a miliőkre tagolódásból csak
azt volt képes megragadni, aminek valami köze volt a termelési folyamatban
elfoglalt hellyel. A minden megfigyelő előtt nyilvánvaló társadalmi változások
osztály- vagy rétegződéselméleti ábrázolására irányuló kísérletek nem tudták
megragadni a lényeget. Az újat időben és szociostrukturálisan elszigetelő és az
elmélet különös esetévé minősítő fogalmi címkék – "szubkultúra", "társadalmi
mozgalom", "tiltakozás", "értékváltozás", "lázadás" – minden bizonnyal jobban
 5

illettek e jelenségekre, de azt az alapvető tényállást már nem tudták kifejezni,

hogy a Német Szövetségi Köztársaság társadalmi tagolódásának egész struktúrája
átalakult attól, hogy új csoportosulások avatkoztak bele a viszonyhálóba és
változtatták meg a kontextust. A társadalomtörténetileg régebbi csoportosulások
hirtelen megszűntek egykori önmaguk lenni, még ha a hozzájuk számítandó
személyek ugyanazok maradtak is. A hivatásos tudósok például szociokulturálisan
továbbra is együvé tartoztak, csakhogy e miliő strukturális azonossága
megváltozott az újabb miliők kialakulása következtében.
A társadalmi miliők hagyományos vertikális rétegződése a miliők
kialakulásának új feltételei közepette hirtelen elvesztette hierarchikus
egyértelműségét. Az életkor hatalmas erővel nyomult a társadalmi észlelés
előterébe. A művelt fiatalok — a gimnazisták és az egyetemisták — alkották a
korszak meghatározó miliőjét. A "fiatal/öreg" különbség köré szerveződő észlelés
fényében a fent és lent szokásos helyzetmeghatározása kétértelművé vált, sőt
átmenetileg megfordult. Rövid időn belül meg kellett érteni azt, hogy vannak
olyanok, akiknek szemszögéből a fennálló rendszer képviselői öregnek
számítanak. A társadalmi miliők gazdasági hierarchizálását keresztezte életkor
szerinti hierarchizálásuk. A társadalmi miliők új szemlélete már csak azért is
megkerülhetetlenné vált, mert az életkori ismérvben egymástól elválaszthatatlanul
egyesült a differenciálódás két, a hatvanas években különleges társadalmi
jelentőséget nyerő szempontja: a nemzedéki helyzeté a világháború utáni első
nemzedék felnőtté válásakor és a fiziológiai öregedésé az élmények
társadalmának kialakulását megelőző időszakban.
A megváltozott anyagi feltételek miatt lehetővé vált, hogy a fő
létproblémát már ne a megélhetés, hanem az élményszerzés jelentse. Legelőször
azokban alakult ki ez a szemlélet, akik nemzedéki helyzetüknél fogva nyitottak
voltak az új tájékozódási pontok iránt. A gazdasági szemantika elhalványuló
kategóriái mögött kirajzolódtak a pszichofizikai szemantika körvonalai. A
legszokatlanabb benne a spontaneitás kategóriája volt, amelynek társadalmi
kódolására a hetvenes évek eleje táján került sor.
A nagycsoportok fejlődéstörténetének elméleti kontextusában szinte
másodrendűnek tűnik, ami akkoriban a fő dolog volt: a politikai célkitűzések, a
nyilvános viták témái, a stratégiák és ellenstratégiák. Az a járulékos körülmény
viszont, hogy a hozzájuk kapcsolódó csoportképződési folyamatok egyben
mindenki előtt nyilvánvalóvá tették a korcsoportok elválását, hosszú távú
szociológiai jelentőségre tett szert. Az öltözködést, a hajviseletet és a
kifejezésmódot eleve a korcsoport szimbólumának szánták, de most hirtelen azzá
lehetett bármi, amit egyes korcsoportok elfogadtak, mások viszont elutasítottak: a
politikai beállítódások, az együttlakás formái, a családformák, a karrierek és az
antikarrierek.
A fiatalabb miliőkben új miliőjelzők váltották fel a régieket,
mindenekelőtt az életkor és a stílus. A létformák kialakulásának régi típusa – a
szükség parancsával és a társadalmi szabályozás formájával együtt – bírálat
tárgyává vált; a központi jelentőségű új módozat a választás lett. E módozatot az
izgalmas séma konvencióellenes kiválóságra törekvése is támogatta. Így juthatott
érvényre a fiatalabb miliőkben, amelyek ennek megfelelően már
kapcsolatválasztással jöttek létre.
Fokozatosan kirajzolódott egy vertikalitásában meghasadt miliőstruktúra.
Noha az egyre inkább strukturális jeggyé váló korcsoport szerinti tagolódás
egyelőre nem váltotta fel a hagyományos gazdasági differenciálódást, hanem
 6

csak rátelepedett, mégis elmozdulást idézett elő azokban az uralkodó

kritériumokban, amelyek mentén az emberek meghatározták egymáshoz fűződő
viszonyaikat. Egyenlőség és egyenlőtlenség definíciója túlterjedt az objektív
életkörülmények tartományán. Egyre fontosabbá vált a szubjektivitás, ahol az
életkor különös jelentőséggel bír. Bár a társadalmi miliők a mai napig világosan
különböznek egymástól objektív élethelyzetük ismérveiben, a hatvanas évek óta
az emberek az azonos helyzetűek hagyományos csoportidentitását egyre inkább
új, a szubjektum köré szerveződő csoportidentitással kezdik felváltani. Ezzel
átalakult a társadalmi konfliktusok tematikája is. A hagyományos elosztási harcok
helyébe kulturális konfliktusok léptek. Stíluskérdések, szemléleti dolgok,
életfilozófiák szubjektíve fontosabbá váltak a társadalmi igazságosságnál, az
esélyegyenlőségnél, az életszínvonal emelkedésénél. A nyilvános eszmecserében
persze továbbra is hemzsegtek az objektív életkörülményekre vonatkozó
fogalmak, amelyek azonban egyre kevésbé fejezték ki az egyének személyes
létérdekeit, inkább csak a szubjektum-csoportok egyikéhez való tartozás
szimbólumává váltak. Az "osztályharcot" nem a munkásosztály folytatta, hanem
állítólagos értelmiségi képviselői, akik az osztályharc szókincsét ugyanúgy
beépítették miliőjük szimbolikus kultúrájába, mint a farmert, a szabad szexualitást
és a marihuánát.
Az újonnan létrejövő, önmegvalósításra törekvő társadalmi miliő és a
"fennálló rendszer" összetűzéseit kísérő negatív érzelmek mások, mint a korábbi
nagycsoportok közötti konfliktusokban. Az egyik fél irigysége és a másik
fukarsága helyett a megvetés, a kulturális elbizonytalanodás, az identitásvesztés
félelme és a tudálékosság volt a jellemző. A megtámadottak védekező
gesztusaiban is világosan megmutatkozott, hogy erre az időszakra (mindenekelőtt
az 1965 és 1975 közötti évtizedre) lényegében a szociokulturális miliők kulturális
konfliktusa nyomta rá a bélyegét. A nyugalom és rend követelését sem a
veszélyeztetett objektív birtokviszonyok védelme motiválta, hanem a kulturális
provokációk kiváltotta idegenségérzet, a leértékelődés érzése az újabb politikai,
intellektuális, nyelvi és a hétköznapi ízlésvilágot jellemző stílusokkal szemben.
Az ifjúság kizárólagos igényt jelentett be a progresszivitásra és a fölényre, s az
idősebbek léthelyzetüktől függetlenül hirtelen úgy érezték, mindebből ki vannak
zárva. Az önmegvalósító miliő ellen folytatott kulturális önvédelmi harcban
váratlanul ugyanarra a (vesztes) oldalra kerültek azok, akik a hagyományos
forráselosztási konfliktusokban ellenfelek voltak.
A társadalmi miliők közötti új, az életkorhoz igazodó viszonyok
legjelentősebb kifejezőeszközévé az izgalmas séma vált: action,
antikonvencionális kiválóság, narcizmus. Az izgalmas séma máig szorosan
kötődik az életkorhoz, noha sok jel utal arra, hogy a miliőket elválasztó korhatár a
hatvanas évek óta folyamatosan kitolódik. A folk, a pop, a rock, a blues és a többi
zenei stílus rajongói kezdetben csak a fiatalkorúak és a harmincévesnél fiatalabb
felnőttek csoportjaiból kerültek ki; időközben rég túllépték e korhatárt.
Valószínűleg nemzedéki hatással van itt dolgunk. Az izgalmas séma megteremtői
e hétköznapi esztétikai mintát életüknek azon későbbi szakaszaiba is átvitték,
amelyektől eredetileg éppen az izgalmas sémával igyekeztek elhatárolódni.
A hétköznapi esztétika dimenzionális terét gyökeresen átrendezte az
izgalmas séma gyors kialakulása. A izgalmas séma soha nem ellenpólusa sem a
magaskulturális, sem a közönséges sémának. Az egyén közelsége vagy távolsága
az izgalmas sémától messzemenően független attól, mennyire közel vagy távol áll
a másik két sémától.
 7

A hétköznapi esztétika stílusainak dimenzionális terében a

differenciálódást követő átrendeződéssel mindenkinek bővült az esztétikai
repertoárja. Egyszerre lehetett eltérő sémákhoz is igazodni anélkül, hogy ez
különösebb feltűnést keltett volna. Az életstílusok pluralizálódásának
megértéséhez nem elég csak azt tudni, hogy a különböző társadalmi miliők
kialakítják a saját stílusukat, mert a stílusok pluralizálódása a szubjektumon belül
is végbemegy: az egyén egyidejűleg és egymástól függetlenül is megszabhatja
közelségét vagy távolságát a hétköznapi esztétika különböző sémáival szemben. E
pluralizálódási tendencia végül a magaskulturális és a közönséges séma
viszonyára is kiterjedt — képesek lettek arra, hogy egymás mellett létezzenek
ugyanannál az embernél (jellegzetesen az integráló miliőben). A "képes" ebben az
összefüggésben a konvenciók csökkenő erejére utal. Nagyobb lett a hétköznapi
esztétikán belül az a játéktér, amelyen belül az egyes ember még nem számít
különcnek. A kétpólusú dimenzionális tértől az egymástól mindinkább független,
egypólusú dimenziók teréhez vezető átmenet az egyes ember szintjén
kombinációs lehetőségeket jelent, s ezáltal a hétköznapi esztétikai normalitás
tartományának kiszélesedését. A társadalmi miliők hétköznapi esztétikai
gyakorlata nem írható már le egyetlen dimenzió mentén, hanem csak a különböző
hétköznapi esztétikai sémáktól mért távolságok kombinációjával. Ez idő tájt
alakult ki két új hétköznapi esztétikai konfiguráció, amelyek azóta már szilárdan
egy-egy társadalmi miliőhöz kötődnek: egyrészt a magaskulturális és a
közönséges séma összekapcsolódása az integráló, másrészt a magaskulturális és az
izgalmas séma összekapcsolódása az önmegvalósító miliőben.
Az élménypiac kialakulásának a háború utáni időszakban megfigyelhető
szerény kezdetei után a hatvanas éveket az esztétizálódás roppant lendülete
jellemezte. Eladók és vevők egymást erősítve növelték a kínált élmények
forgalmát. Az egyre sűrűsödő hétköznapi esztétikai epizódok kivételből szabállyá
lettek és arra késztették az embereket, hogy az élet értelmének hagyományos
meghatározásait az élményhajszolásnak a szubjektumra vonatkoztatott
meghatározásaival váltsák fel. Elindult diadalútján a belülről vezérelt fogyasztói
motiváció. Az élménykereslet kielégítésének egyre nagyobb lehetőségeivel —
idő, pénz, mobilitás, készülékek — rendelkező fogyasztók felfedezték, hogy a
hétköznapi élet egésze esztétizálható. A közönség magáévá tette a korlátlan
lehetőségeket a zenehallgatásra, az utazásra, a ruhavásárlásra, az evésre és ivásra,
a szexualitásra, a táncra, az esti szórakozásra stb. Az élményeknek ez a soha nem
látott bősége még izgató volt, különösen az izgalmas séma gyakorlatában, ahol az
élmények ugrásszerűen megnövekedett sűrűségének izgató hatása az excentricitás
és a kulturális úttörés varázsával párosult. Az élménykínálat növekvő tömegére új
élménykeresleti stratégiák válaszoltak: a halmozás és az elvonatkoztatás.
Az élménypiaci szolgáltatók kihasználták terjeszkedési lehetőségeiket.
Igyekeztek további esztétizálható termékfajtákra lelni, növelni a forgalmazott
mennyiségeket és az értékesítési területeket. Megkezdődött az élményfogyasztás
fokozásának a fogyasztók élménykapacitásának jobb kiaknázásával megvalósított
szakasza: a hétköznapi esztétikai epizódok közti szabad időintervallumok
kitöltése, az élményepizódok lerövidítése és egymásra rétegzése, illetve
luxuskínálata révén. Az egyre növekvő élménykínálati dömpingben a gyártók a
sematizálás és az arculatteremtés bevált stratégiáin túl termékeik tervszerű
variálását is tökéletesítették. Ha az élménykínálat tömegtermelése már az
előrehaladott expanzió stádiumában is nagy korporációkat előfeltételez, akkor
ezek még inkább szükségesek akkor, ha a termékeket a túlcsorduló élménypiacon
 8

értékesíteni képes technikák alkalmazása már szakismereteket igényel.

Hamarosan megszólaltak az első kritikus hangok a rohamos elszemélytelenedéssel
szemben; a "kommersz" és a "fogyasztás" negatív csengésű kulcsszóvá lett, harci
fogalommá a "tömegközönséget" a saját gazdasági túlélésének kendőzetlen
érdekében alakító "kultúripar" ellen.
A kultúrpolitikát mindig is az élménypiac ellenpólusának tartották, nem
pedig az egyik alkotóelemének. Így azután a Német Szövetségi Köztársaságban a
hatvanas évek vége felé kirobbant viták jellegét és erőszakosságát a mind az
emelkedettel, mind a kommersszel való szembefordulás kettős konfliktushelyzete
magyarázza. A saját táborban, a helyi kulturális igazgatásban egyre nagyobb
hangot kapott a magaskultúra ellenzése. Ebben a megerősödött önmegvalósító
miliőnek a nívós miliőtől való elhatárolódása nyert szimbolikus kifejezést,
ugyanakkor nem került sor szakításra a magaskulturális sémával. Mai szemmel
nézve a magaskultúra és az alternatív kultúra összetűzése szalmalángnak tűnik. A
kultúrpolitikai támadások másik célpontja a kommercializált szabadidő-
társadalom volt.
A háború utáni időszak kultúrpolitikájának kiindulópontjai — a
műalkotás-központú politika és a demokratizálás — eközben túlságosan is
magától értetődővé váltak ahhoz, hogy még lelkesedést szüljenek. A hatvanas és
hetvenes években, amikor a "kultúrpolitika" kifejezés nagy karriert futott be a
nyilvánosságban, a kulturális örökség ápolásával szembeforduló elvként
fogalmazódott meg a hagyományos magaskultúrával szembeni távolságtartás.
Külső jele a néha kényszeresnek ható fesztelenség volt. A magaskultúra addigi
kétségbevonhatatlansága és szentmiséje hirtelen kétes megvilágításba került. A
baloldali kultúrkritika elterjedésével a hatvanas évek végén úgy lehetett
eltávolodni a magaskultúrától, hogy ettől az ember még nem minősült
nyárspolgárnak, sőt a tagadáshoz a leleplezés presztízse járult. A stigmák —
affirmatív! ideologikus! polgári! — ugyan nem vezettek a magaskultúra
bukásához, nimbusza azonban elhomályosult. Először a hivatalos kultúrpolitikán
kívül formálódott az alternatív kultúra gondolatvilága. A kultúrpolitikai vita az
évek folyamán átvette s fokozatosan modellekké és programokká alakította át az
alternatív mozgalmak meghatározó eszméit: a kisművészetek támogatása, helybe
jövő kultúra, kerületi művelődési központok, önsegélyezési programok,
utcabálok, az Új Kulturális Színtér fesztiváljai stb.
A kultúrpolitikai csatározások másik frontján, a "kommersz" elleni
támadásban kristályosodott ki az új kultúrpolitikai gondolkodás két súlypontja: az
autonóm én és a helyi csoport. Úgy tűnt — s ma is úgy tűnik — mindkettő
veszélyben van. A személyes, illetve a helyi sajátosságok támogatásával válaszol
arra a fogyasztói társadalmat ért bírálatra, amely legkésőbb a hatvanas évek óta a
közszellem része. Ez a kritika jelezte a kultúrpolitikának, hogy újszerű
cselekedetekre van szükség. Előtérbe került a hétköznapi kultúra újjáélesztésének
motívuma. Persze sem a kultúrpolitikai vita témáinak ilyetén alakulása, sem a
bevett magaskultúra bírálata nem veszélyeztette a magaskultúra intézményes
biztosítékait. Az ifjúsági és kerületi központok megnyitása, a kisművészetek
támogatása, a lakónegyedeket érintő programok kidolgozása nem a kultúrpolitika
irányváltását, hanem csak a kiegészítését jelentette. A közönség műélvező
közösségként való meghatározása a közönség kultúratermelőként való
meghatározásával bővült.
A kultúrpolitikai vita eme szakaszának varázsszavai a "kreativitás", az
"önmegvalósítás", az "autonómia", az "identitás", az "öntevékenység", az
 9

"aktiválás" és az "ösztönzés". A hetvenes és nyolcvanas évek "kulturális munkása"

a kultúra belső dinamikájának mozgásba lendítéseként értelmezi a maga szerepét:
gondolati impulzusokat kíván adni, a kezdeményezéseket útjukra indítani,
felébreszteni és tétlenségükből kiragadni a szunnyadó képességeket, közös
munkára ösztönözni. A hagyományos kultúrpolitikussal ellentétben a kulturális
munkásnak nem a kultúra objektivációja a legfontosabb, nem a műalkotás, hanem
a keletkezési folyamata. Nem az eredmények érdekesek, hanem a részvétel. A
színházban divatba jön a nézők "bevonása". Az új kultúrpolitika
problématudatának szimbólumai a passzív tévénéző, a letargikus nyaraló
Riminiben, az automata szolgájává lett játékos, a magasház szomszédai mellett
köszönés nélkül elhaladó lakója. Ügyfele a kommersz kultúra kemény
szorításában vergődő, kulturális önállóságától és társadalmi kontextusától
megfosztott egyén.
A szabadság birodalmáról szóló álom ilyetén lezárulásával szemben
megfogalmazódó ellenutópiában fontos szerep jut a csoportnak mint az egyén
támaszának. Ahhoz, hogy megtalálja önmagát, az embernek társakra van
szüksége. A "kultúrbolt" (Kulturladen) a miliőpolitikaként elgondolt
kultúrpolitika eszköze. Rendeltetése, hogy nem centralizáló kristályosodási ponttá
váljék a szomszédság, a környék, a kerület, a helyi csoport számára.
Találkozóhely, amely feloldja otthonosság és nyilvánosság ellentmondását. Ahol
ez az elképzelés megvalósult, ott a "kultúrboltok" közönségéből az évek során
kialakult a kulturális érintkezés regionális színtere. A régiókon átívelő
jelentőségre is szert tesz az Új Kulturális Színtér, amely ekkor még csak
körvonalazódik, de hamarosan kultúrpolitikai tereppé válik.

3. Harmadik kép: Az élmények társadalma

"Ide mindazt, ami luxusnak számít.

Ami nélkülözhetetlen, arról könnyűszerrel lemondok."
(Oscar Wilde)

Az élményre orientáltság érvényre jutásával olyan társadalmi miliők jönnek létre,

amelyeknek létszemlélete a pszichofizikai szemantikával mutat homológiát. Az
egyszerűség és a bonyolultság, a rend és a spontaneitás alkotja a tájékozódás
keretét, amelyben a létproblémák élményre orientált meghatározásai – rang,
konformitás, harmónia, önmegvalósítás, szórakozás – helyet kapnak. A társadalmi
miliők nem korlátozódnak egy-egy régióra, választott kapcsolatokból nőnek ki, a
választás pedig az életkor, a műveltség és a stílus jelosztályaira figyelve történik.
A miliőspecifikus stílusalakzatok a hétköznapi esztétika sémáinak sokdimenziós
terében helyezkednek el, amely szintén homológ a pszichofizikai szemantikával.
A valóságmodellekből kiveszett a kollektív jelleg. A gondolkodás és
viselkedés az élménybeállítódásokra alapozott miliőstruktúrában már nem
viszonyul a társadalmi miliők alkotta struktúra egészére, ami a megelőző
társadalmi stádiumokkal való összevetésből világosan kitűnik. Így például a
felfelé irányuló mobilitás indítékai – a társadalom ipari stádiumának
ismertetőjegye – hierarchikus valóságmodellnek felelnek meg, a kulturális
konfliktusok stádiumában kialakított távolságteremtő gesztusok viszont egy
horizontális, konfliktusokkal terhes valóságmodellnek, amelyben egyik oldalon a
konvenciók hiánya, a másikon a támadó tradicionalizmus áll. Mindkettőben
 10

leképeződött a miliőstruktúra egésze. Csak az élmények társadalmában léteznek

úgy az ízléscsoportok egymás mellett, hogy gondolkodásukból hiányzik az
egymásravonatkozás. Fokozatosan elhalványul a nagycsoportok össztársadalmi
konstellációjának hétköznapi szociológiai gondolata, hogy egyfajta miliő-
etnocentrizmusnak adja át a helyét.
Ha az élmények válnak uralkodó témává, az ember mindenekelőtt
önmagával kezd el foglalkozni. Az irigység és a fukarság, a felemelkedés vágya
és a lesüllyedés félelme, a kulturális küldetéstudat és az utánzási szándék még a
társadalmi észlelés kifelé irányuló mintáit példázzák, amelyek — akár pozitív,
akár negatív megvilágításban — a többi társadalmi nagycsoportot is láttatták. A
második világháború után, az ipari társadalom helyreállításának időszakában és a
hatvanas évek tumultusában az efféle gondolati struktúrákból adódóan intenzív
kapcsolatok létesültek a társadalmi miliők között, még ha e kapcsolatok
konfliktussterhesek voltak is. Minél inkább a nyaralás, a hétvége, a ruhatáruk, az
autó, a televíziós műsorkínálat, a képes újságok, az étlapok — tehát
általánosságban a közvetlen jövő élménytartalmai kezdték foglalkoztatni az
embereket, annál érdektelenebbé vált számukra a többi társadalmi miliő.
Első ránézésre mindebből a társadalmi csoportok egyre kisebb kulturális
egységekre osztódása következne. E már-már magától értetődő feltevés két
elemből tevődik össze: hogy korábban egyszerű volt, ma pedig egyre
áttekinthetetlenebbé válik a miliőszerkezet. De nem éppen fordítva áll a dolog?
Sem a társadalmi miliők korábban egyszerű, a régiókon átívelő struktúrája nem
bizonyított, sem a jelenlegi elsorvadásáról tett kijelentés. A népesség egyre
növekvő élményre orientáltsága és a már régóta nemzetközivé tágult élménypiac
kialakulása az ellenkezőjéről tanúskodik. A nyolcvanas évek végén a Szövetségi
Köztársaság történeti összevetésben nem a kisebbnél is kisebb életmód-
csoportocskák végtelenül szétszabdalt képződményének mutatkozik, hanem a
társadalmi miliők alkotta, kifejezetten egyszerű, a régiókat átfogó feletti
csoportstruktúrával jellemezhető (amiről a háború utáni időszakban szó sem
lehetett).
Az élménypiac a mindennapi életet uraló tereppé vált. Roppant
mennyiségű termelőkapacitást, keresleti potenciált, politikai energiát, gondolati
aktivitást és emberi időráfordítást sűrít magában. A közönség és az
élményszolgáltatók már rég egymásra hangolódtak. A termelők rutinosan
alkalmazzák az élménymarketing íratlan szabályait, egyre többször vetve be a
sugalmazás technikáit. Az élménypiac továbbra is növekedő üzletág. A
terjeszkedő növekedés korábbi módja (a termékskála kiszélesítése, egyes
termékfajtáknál a forgalomba hozott mennyiség növelése, az értékesítési területek
bővítése) mellett megjelent intenzitásfokozó módja is (az élménysűrűség
növelése, az élményanyag finomítása, a minőség javítása).
Rutinossá váltak a fogyasztók is. Mindent kipróbáltak már, a bevált
termékeket így is, úgy is, de — bár paradoxan hangzik — már az újításokat is. A
közönség hozzászokott az újdonsághoz. Ha a változatosság az elv rangjára
emelkedik, észrevétlenül ismétlés lesz belőle. A közönség egykedvűen nyugtázza
az élménykínálat mutációinak szakadatlan áradatát: a divatokat és a
divatáramlatokat, az információkat, a termékmódosításokat, az élménysugalmazás
poénjait, az elektronikus médiumok műsorának újításait, a zene vagy a
folyóiratok piacán megjelenő újdonságokat, a turizmus legfrissebb felfedezéseit, a
merész színházi felújításokat, a forradalmi stílustöréseket, a hallatlan
provokációkat stb. Épp azért nincs sehol, se a magaskulturális séma
 11

jeltartományában, se a közönséges séma vagy az izgalmas séma

szimbólumvilágában új élmény, mert mindig az új a kínálat tárgya — persze a
termékek olyan sematizálásával és arculatával, hogy elegendő kulcsingert
hordozzanak ahhoz, hogy a már meglévő élménymintákra támaszkodhassanak. A
mai élményfogyasztó nem szokott önkívületbe esni, vagy ha mégis, hát csak
mértékkel és leheletnyi öniróniával. Az élménykeresletben működő halmozás
elve, amelyet az élményt kínálók felhívásai folyamatosan ébren tartanak,
gondoskodik arról, hogy az újonnan piacra dobott hatalmas tömegű árut mindig
meg is vegyék, hogy azután a termékek következő hulláma szállítható legyen. Aki
ebben az összefüggésben még "fogyasztói szükségletekről" beszél, az gondolja
meg, milyen fokot ért el az élmények sűrűsége a mindennapi életben. Ezen a
szinten az élmények szükséglete már nem nevezhető, mint még a hatvanas évekig,
az esztétikai tapasztalat éhének. Más képek találóbbak: Mint egy megszokott,
kényelmes heverő, a napi élménykínálat már túlságosan is magától értetődő
ahhoz, hogy még intenzíven érezhetnénk a rá irányuló vágyat. Vagy ahogyan a
gyógyszerfüggők hozzászoknak a tablettáikhoz, legyen az nyugtató- vagy
izgatószer, úgy szoknak hozzá az élményfogyasztók a pszichofizikai ingerlés napi
adagjához. A "szükséglet" nem más, mint félelem az élmények szokásossá vált
szintjének a csökkenésétől. Minél inkább a végletekig feszítik a halmozás elvét,
annál inkább átcsap a szépre vágyakozás indítéka az unalom elkerülésének
indítékába.
Az élménykereslet megfeleltetési elve defenzív vonást ölt: az
élménykínálat sűrűjében a szépség szubjektív kódolása megóv a káosztól. A
szubjektív élménysémák és a kiválasztott élményajánlatok megfeleltetése jellegét
tekintve a kínálat gyors és szakadatlan válogatásával ér fel. A szépség kereséséből
a tudatba folyamatosan beáramló lehetőségek kiválasztása és elhárítása lett. Az
élménypiac átláthatatlansága miatt az élményfogyasztó a sugalmazásokra
hagyatkozik. Egyre több termékhez tartozik esztétikai használati utasítás, szoftver
az érzelmi önprogramozáshoz. Az élménykeresleti stratégiák az önszuggeszció
elvével bővülnek.
A kultúrpolitika tartósan intézményesített helyi politikai adottság lett. A
kultúrpolitikát igazoló konszenzus egyelőre még eltereli a figyelmet e politika
paradox mellékhatásairól. A kultúrpolitikai diskurzus posztutópikus szakaszának
témájaként a kultúrpolitika határaira és kockázataira vonatkozó kérdés
körvonalazódik.

4. Az élmény megváltozása

Az előző fejezetekben bemutatott három forgatókönyv csaknem összemérhetetlen

társadalmi valóságokat jelez. Nehéz megőrizni az össztársadalmi identitás ama
képzetét, amely a "Német Szövetségi Köztársaság" fogalmához tapad. Mi is
maradt olyan, mint volt? A távolság az újjáépítés időszakának kései ipari
társadalmat jelző társadalmi tájrajza és az élményeknek a kilencvenes évek elejére
teljesen kifejlődött társadalma között áthidalhatatlannak tűnik, jóllehet a
különböző stádiumokban részben ugyanazok az emberek hozták, illetve hozzák
ma is létre az eltérő társadalomkonstrukciókat. Csakhogy a szubjektumok
mélyreható átalakulása láttán aligha van még értelme "ugyanazokról" az
emberekről beszélni. A személyes identitás ugyanúgy merő fikciónak bizonyul,
mint az össztársadalmi.
 12

A szubjektumok átalakulásának számos vonatkozása közül a szép élmény

megváltozása érint bennünket a legközvetlenebbül. Önmagunkat mindenekelőtt
abban érezzük, ahogyan a világot igenlően kezeljük. Bár a negatívval szembeni
védekezés is része a magunkról szerzett tapasztalatnak, személyes mivoltunk
sokkal határozottabban fejeződik ki az elsajátításban, mint a visszautasításban. A
szép élmény megváltozását firtató kérdés a szubjektum legbensőbb lényegét
érinti. Nem is a pozitív élményt nyújtó tárgyak és helyzetek kiválasztása itt az
érdekes, hanem az élmény belső felépítése. Robert Lembke "Vidám
pályaválasztási tanácsadója" ezernél is több adást ért meg, de másféle élményt
nyújtott a sorozat vége felé, mint indulásakor. Az évtizedekkel ezelőtt vásárolt
Beatles-lemez ma már másként hangzik, mint annakidején. A szubjektumok
átalakulása az élmények objektív azonosságukat megőrző tárgyaival kapcsolatban
érezhető a legjobban. Ha megpróbáljuk felvázolni az átalakulás fő vonásait,
hasznunkra lehet a hétköznapi esztétika különböző jelentéssíkjainak analitikus
megkülönböztetése. Az élvezet, a kiválóság és az életfilozófia tartalma éppúgy
megváltozott, mint a különböző síkok közti relevanciaviszonyok.
Az ötvenes éveknek a kései ipari társadalmakra jellemző társadalmi
struktúrájában a hétköznapi esztétika dimenzionális tere szerkezetét tekintve még
kétpólusú volt. A magaskulturális séma és a közönséges séma viszonyát a
fundamentális gazdasági szemantikával és a rétegzett miliőstruktúra vertikális
valóságmodelljével homológ felépítésű dimenzióban lehetett ábrázolni. Ebben, de
kizárólag csak ebben az időszakban voltak a Német Szövetségi Köztársaságban
olyan viszonyok, amelyek jól leírhatók Bourdieu elméletének segítségével. A 2

magaskulturális séma gyakorlatában a barbárságot elutasító kiválóság uralkodott

és az igazság, szépség és jóság régi életfilozófiájának maradványaival ékesített
magaskultúra, amelyből a modern szkepszis hatására fokozatosan a tökély
életfilozófiája lett, mint ami egyaránt összeegyeztethető a magaskulturális séma
heterogén jelkészletének pozitív és negatív elemeivel. A normatív
ellentmondásosságra egyfajta értéksemleges életfilozófia volt a válasz. A
hétköznapi esztétika másik, közönséges pólusán az élvezet jelentéssíkja játszott
fő szerepet, miután a magaskultúra kibérelte magának a kiválóságot és az
életfilozófiát. A közönséges séma gyakorlata mindenekelőtt a kedélyesség, e
jellegzetesen német pszichofizikai alapbeállítódás gyakorlatát jelentette és jelenti
ma is.
A kulturális konfliktus időszakában alapvetően megváltoznak a viszonyok.
Sokdimenzióssá lesz a hétköznapi esztétika dimenzionális tere — létrejön az
izgalmas séma, miközben a közönséges séma kiválik a magaskulturális sémával
alkotott egydimenzionális polaritásból, és a jelek és jelentések olyan
komplexumává alakul át, amely más dimenzióban helyezkedik el, mint a többi
séma. A korcsoportok között kulturális ellentétek támadnak, az egyes társadalmi
miliők kölcsönösen állásfoglalásra kényszerítik egymást. A magaskultúra
esztétikája ebben a szakaszban veszíti el a kiválóság monopóliumát. A társadalmi
megkülönböztetés új mintái jönnek létre, például a konvenciókat elutasító
kiválóság az izgalmas sémában vagy a különcséget elutasító kiválóság a
közönséges sémában. A gazdasági szemantika hanyatlásával a kiválóság
hierarchizáltsága megszűnik. Míg a régi típusú kiválóságot az arrogancia és a
tisztelet viszonya jellemezte, új típusában a kölcsönös elhatárolódás érvényesül. A
kulturális konfliktus helyzetmeghatározásra szólít fel — e helyzetet negatíve a

2Bourdieu, P., Distinction. Paris: Minuit, 1979.

 13

kiválóság, pozitíve az életfilozófia fejezi ki. A magaskulturális séma mindkét

síkon elveszíti monopóliumát. Gyorsan népszerűvé válik a narcizmus
életfilozófiája. A közönséges séma területén átmeneti egyértelműségre tesz szert a
harmónia, a nyugalom és a rend életfilozófiája, ami mindaddig nem is hiányzott,
amíg kétségbe nem vonták. A kulturális konfliktus forgatókönyve egészében a
pluralizálódásnak, a vertikalitás elsikkadásának, valamint a kiválóság és az
életfilozófia fokozódó relevanciájának korszakáról szól.
Ezzel szemben az élmények társadalmának forgatókönyve egyrészt a
kiválóság és az életfilozófia relevanciájának csökkenésével, másrészt az élvezet
relevanciájának növekedésével jellemezhető. Az élvezet motívumának
viszonylagos karrierjéhez a legfontosabb lökést az élménypiaci szolgáltatók
viselkedése adta. Az általuk sugalmazott élmények az élménykínálat
elmaradhatatlan kellékévé válva túlnyomórészt az élvezet jelentéssíkján szólítják
meg az élményfogyasztót. Előfordul ugyan, hogy más jelentéssíkokat is célba
vesznek – például a kiválóság motívumát "A különleges ízlés mindig is pénzbe
került" jelmondattal –, de ez csak alárendelt szerepet játszik az élményekre
hivatkozó reklámban. Lehetetlen nem észrevennni, hogy az élvezet pszichikai és
fiziológiai formái kerültek túlsúlyba: a jó hangulat, a lazítás, az izgatottság, a
szórakozás, a kedélyesség, a szenvtelenség (coolness), a érzékek szenzációi — a
soha nem látott, a soha nem hallott, a hasonlíthatatlan érzések stb.
A kiválóság melléktermék. Az a tény, hogy a különböző életkori és
műveltségi miliőkben a hétköznapi esztétika más-más formái uralkodnak, nem az
egymástól való elkülönbözés vágyából fakad, hanem az egyes életkori és
műveltségi kategóriák jellegzetesen különböző pszichofizikai igazodásából. A
társadalmi nagycsoportok különbözősége anélkül mutatkozik meg a hétköznapi
esztétika gyakorlatában, hogy fontos szerepe volna az élményben, mint egykor a
kiválóságnak a polgári időszakban.
Az élménypiac kialakulását megelőzően a kiválóságon túl az életfilozófiai
jelentés síkjának is fontos szerep jutott. A katarzis fogalma az életfilozófiai
megtisztulást állította a görög dráma esztétikájának középpontjába. A
magaskultúra jeltartományában az évszázadok során bekövetkezett valamennyi
változás ellenére egyvalami nem változott: kapcsolódása a létezés általános
témáihoz – az emberképhez, a társadalomképhez, a metafizikai kérdésekhez, a
nemzeti identitáshoz, az alapvető társadalmi és politikai értékekhez, az élet
értelméhez. A zene, a festészet, a költészet, az építészet, a színház és a többi
művészeti ág nemcsak alkotóik életfilozófiai álláspontját fejezte ki, hanem a
közönség számára is életfilozófiai dekódolás tárgyául szolgált. A hagyományos
esztétikai nevelés szokványos alapkérdése — "mi a műalkotás mondanivalója?"
— a magaskultúra hagyományos, életfilozófiai szempontú műélvezetéről
tanúskodik.
Az élmény életfilozófiai összetevőjének elsorvadása egyaránt végbement
valamenyi hétköznapi esztétikai sémában, de persze sehol sem annyira
szembeszökő az esztétika normatív konnotációinak hanyatlása, mint a
magaskulturális séma terepén. A modern színrevitel és kiállítás kultúrájában az
életfilozófiai üzenet elhalványult a közönség élményhorizontján. A tartalom
legfeljebb értelmező játékok tárgya a színházlátogatás után a pizzériában, de
sokkal kevésbé foglalkoztatja a közönséget, mint az előadásmód. Mindinkább
járulékos jellemzők és felszíni ingerek borítják el a tartalmi mélystruktúrákat.
Gyakran már a jelentőségteljesség puszta sugalmazása, a különlegességre utaló
jelek elhintése, a szimbolikus biztosíték arról, hogy a szerző csak gondolt
 14

valamire, elég ahhoz, hogy a rendezvény kiérdemelje a "magaskultúra"

minősítést. A szerzők, interpretátorok, recenzensek és a közönség a
jelentéstulajdonítás testvéri csapatában egyesül, ahol minden résztvevő hízelgően
feltételezi, hogy a többiek tudják, miről is van szó. Az életfilozófiai jelentés
feltáratlan, titkoktól körüllengett sírja felett, a rutinná váló kultúrpesszimizmus
füstfelhőibe burkolózva zajlik a nagy várakozások mágikus megidézésének
színjátéka. Értéke az agyafúrt formai ötletnek, a még el nem koptatott stílustörés
kiváltotta bizsergető kis meghökkenésnek, a hatásos megjelenítésnek, a tabuk jól
megrendezett megsértésének van, még akkor is, ha e tabuk már csak a
társadalomtörténeti emlékezetben élnek.
Az életfilozófia jelentéssíkjának elhalványulása a magaskultúra klasszikus
tartományában még erősebben érezhető, mint a modernben. Az interpretáció
helyességét vagy helytelenségét firtató kérdéshez képest lényegtelenné válik a
tartalom kérdése. Egy Schiller-dráma felújításakor nem a szabadságvágy az
érdekes, hanem az a körülmény, hogy a színészeket modern ruhákba öltöztették s
olykor rockzene hangzott fel. A kíváncsi, voyeur és esetenként jól tájékozott
közönségnek az efféle ötletek okoznak élvezetet. Nem valószínű, hogy a darab
ezen túl bárkit alapvető értelmezési mintái szintjén is megérintene. Az
elragadtatott kultúrafogyasztó, aki nem pusztán a formai tökélyt csodálja, hanem
felkavarodott lélekkel a létkérdésekkel kapcsolatos álláspontokat igyekszik
tisztázni, provinciálisnak és régimódinak hat a modern kulturális üzemben:
megható, komikus figurának. Az ember megőrzi higgadtságát, még akkor is, ha
úgy véli, megérintette a dolog. A művészeti kiállításon nem a képek érdekesek,
hanem a nagy nevek. A Haydn-vonósnégyesnél fontosabb az a kérdés, hogy az
egyik zenész melléfogott-e. Egy magaskulturális esemény csak akkor figyelemre
méltó, ha felfigyeltek rá — a közönség reakciója az igazi vonzerő, amely a mű
elébe tolakodik. A műélvezet új mintáját utánozhatatlan pontossággal fejezte
ki 1989-ben Björn Engholm, Schleswig-Holstein miniszterelnöke a schleswig-
holsteini zenei fesztivált reklámozva: "Három itt töltött éjszaka, két gyertyafényes
vacsora schleswig-holsteini ételekkel és két kitűnő koncert... zene az
élménycsomagban" (Der Spiegel, 1989, 31. sz., 136. o). Folyik a magaskultúra
piacosítása: Worpswede "művészfalu" az emléktárgyüzleteivel, Herbert von
Karajan mint "mágus", a veronai Arena operaelőadásainak "egyedülálló légköre"
stb.
A közönség élménymintáit erőteljesen alakítja a műkritika. A kulturális
rovat elsősorban arról szól, mit gondoljunk egy könyvről, filmről, rendezésről
vagy előadóról. Kultúraszociológiai szempontból az esetenkénti jó vagy rossz
minősítésnél fontosabb a megítélés általános kritériumainak közvetítése. E
kritériumok újra meg újra az élvezet jelentéssíkját hangsúlyozzák. A
magaskulturális szórakoztató érték számít, az hogy a művet izgalmasnak vagy
unalmasnak, eredetinek vagy epigonnak, tökéletesnek vagy elfuseráltnak kell-e
tartanunk. Már a "megérintettség" is – ami voltaképpen az életfilozófia síkjához
tartozó érzelmi minőség – rég az élvezet kategóriájává lett. A katarzis többé nem
az életfilozófiai tisztázás és önazonosítás tapasztalata, hanem a magaskultúra
ínyencének felkínált étvágygerjesztő falatka elfogyasztása. Az emberek a
megérintettség keltette borzongást (ha netán megadatik) úgy ünneplik, mint az
önismereti csoportok tagjai saját sírvafakadásukat. Rendszerint seholsem az élet, a
társadalom, a világ megismerése a fontos, hanem az, hogy az embernek érzelmei
legyenek.
 15

Nyilvánvalóan hasonló fejlemények következtek be az izgalmas séma

terepén is. Woodstock már a múlté. Az új példaképekkel a hétköznapi esztétikai
gyakorlatban megvalósított lelkes azonosulás helyébe a kultúra veteránjainak
nosztalgikus emlékei léptek. Az átélésnek az a hitvallásszerű mélysége, amellyel a
hatvanas évek végén a rockot, a bluest és az izgalmas séma többi zenei irányzatát
hallgatták, elérhetetlenné vált. A felszabadulás életfilozófiájának prófétái, Jimmy
Hendrix, Jim Morrison, Janis Joplin nemcsak fizikai, hanem kulturális értelemben
is halott. Ma a piacon az "oldies" (nagy öregek) kategóriában kínálják őket. A
Rolling Stones, mely felívelése után huszonöt évvel még mindig a színen van, az
új korszak hírnökéből szórakoztató árucikké vált. Bár a rock-koncertek közönsége
kifejezőbben viselkedik, a rajongók valós vagy képzelt extázisai már nélkülözik
azt az életfilozófiai alapot, mely az izgalmas séma kikristályosodásának
szakaszában az önkiélést (acting out) vonzóvá tette. Az élvezet jelentéssíkja
dominál, miközben az ellenkultúra aurája (a kiválóság) és az átélésben kifejezett
személyes állásfoglalás (az életfilozófia) varázsa megfakult. Az action mint
válasz pszichofizikai izgalmi állapotokra korlátozódó maradványa azon
élménymodalitás jelentésének, amelynek eleinte még volt egy központi
életfilozófiai összetevője: a farmerviselet, a motorkerékpár, a popzene, az utazás
és a tánc felszabadult formái egy világnézet kifejezői voltak. Időközben a
normatív konnotációk jórészt elsorvadtak, elborította őket az, hogy az ember
egyszerűen egy kis szórakozásra vágyik.
Az élménykínálat szakadatlan hullámokban árad a társadalomra. A
fogyasztás aktusában már a következő ajánlat nyomása érződik: a következő adás,
a folyóirat újabb száma, a legújabb sláger, a következő modell az autópiacon, az
aktuális divatkollekció stb. Az egymást követő termékkibocsátások szüntelen
lüktetése olyan fogyasztót előfeltételez, akinek fontosabb a megszerzés a
birtoklásnál. Az élménypiac ideális fogyasztója olyan csatorna, amelyen a kínálat
csak keresztüláramlik, nem pedig tartály, melyben felgyülemlene.
A termékek állandó finomodása és javuló minősége képtelen
ellensúlyozni az élményintenzitás csökkenését. Az ember egyre messzebbre és
egyre kényelmesebben utazik, a fényképezőgépek egyre fortélyosabbak, a
joghurtkínálat egyre egzotikusabb változatokat produkál, az autókra
áramvonalasító díszek és szélesebb gumiabroncsok kerülnek, a régi
sztereokészülékeket CD-lejátszók váltják fel, a "nyárspolgári" bútorok mutatós
berendezésnek adják át a helyüket, a belvárosok fogyasztásbarát sétálózónákká
alakulnak át. Csakhogy megvenni élménykínálatot lehet, de nem élményt — ez
utóbbiról mindenkinek magának kell gondoskodnia. Az élményre orientált
cselekvés kitűzött célja újra meg újra kicsúszik a racionális cselekvéstervezés
kezei közül. Az élmények iskolapéldái azoknak "a lelkiállapotoknak, amelyek
lényegük szerint melléktermékek". Ha valaki ezeket tűzi célul, majd komolyan és
3

elszántan törekszik feléjük, kérdésessé válnak. Ami valójában hibás körforgás,

ésszerűnek tűnik. Ahelyett, hogy kielégülnének, a fogyasztók annál jobban
fokozzák élményéhségüket, minél inkább csillapítanák. Az élvezet nem nő
egyenes arányban a megszerzésére fordított eszközökkel.
Áldozatoknak tekintsük hát magunkat? A kultúrpolitikai eszmecserében a
közönség sokszorosan veszélyeztetett ügyfélként szerepel, mint valami
szociokulturális gondozást igénylő, terápiára szoruló tárgy. A televíziót
kikapcsolni, a fogyasztás csábításainak ellenállni, a bonyolult gondolatokat

3Elster, J., Sour Grapes. Cambridge: University Press, 1983.

 16

elviselni képtelen közönséget eszerint elbutulás, manipuláció, passzivitás és

magány fenyegeti. Társadalomgondozók és kultúrpolitikai terapeuták lépnek
színre, hogy az elgyötört beteget újra talpra állítsák. Kapjon szellemi
impulzusokat, ösztönözni és mozgósítani kell, a fogékonyságát növelni és
felvilágosítani stb. A megértő és részvétteljes magatartás az uralkodó. A hatvanas
évek gyorsan népszerűvé vált szociológiai konszenzusának szellemében a
közönség rendszerint a társadalmi feltételek függvényében szemlélendő. Így
azután a közönség, még ha csődöt mond is, korlátozott beszámíthatósága
következtében enyhítő körülményekre hivatkozhat. Nem hárítják rá a felelősséget,
hanem elemzik a körülményeket, amelyeknek kiszolgáltatott. A kiskorúvá
lefokozó gondoskodás azonban nem enyhíti a személyiség jelenlegi válságát.
Nekünk, a közönségnek, kell felismernünk, hogy helyzetünk olyan, amilyet
megérdemlünk.

5. Összefoglaló táblázat

Az alábbi táblázat az egész kutatás fontosabb megállapításait a Német Szövetségi

Köztársaság kulturális átalakulásának három stádiumára vonatkoztatja – az ipari
társadalom helyreállításának, a kulturális konfliktusnak és az élmények
társadalmának stádiumára. A táblázat egyrészt a társadalmi valóság egyes
oldalainak a változásairól tájékoztat (függőleges irányú olvasás esetén), másrészt
valamely adott időpontban a társadalom helyzetéről (vízszintes irányú olvasás
esetén).
 17

A kulturális átalakulás Egzisztenciális szemlélet- Fundamentális Miliõképzõdés

stádiuma módok szemantika

Az ipari társadalom Az eleinte kifelé irányuló Gazdasági szemantika. Az eleve adott és a

helyreállítása (a 40-es életfelfogások Az alapvetõ kategóriák: a megválasztott
évek végétõl a 60-as évek dominanciája a növekvõ "több" és a "kevesebb" kapcsolatokra épülõ
közepé- jóléttel foko- fokozatai. Homológ formák keveredése
ig) zatosan felmorzsolódik kategóriák: a "fenn" és a
"lenn" fokozatai

A kulturális konfliktus (a A belülrõl meghatározott A pszichofizikai Az eleve adott kap-

60-as évek közepétõl a életfelfogások szemantika elõkészítése csolatokra épülõ
70-es évek végéig) kialakulása, a "spontaneitás" miliõképzõdés erõs
eleinte az ifjúsági kategóriájának visszaszorulása; a
szubkultúrákra kódolásával. kapcsolatválasztással
korlátozódva Ezzel párhuzamosan történõ miliõképzõdés
a gazdasági szemantika normalizálódása
továbbélése
Az élményre orientált Az élményorientáltság Pszichofizikai szemantika A kapcsolatok
társadalom (a 80-as évek érvényre jutása a kognitív megválasztásával történõ
elejétõl) miliõspecifikus differenciáltság miliõképzõdés
változatokban (rang, (gondolkodási stílusok) és dominanciája
konformitás, harmónia, a
önmegvalósítás, szabályozottság
szórakozás) (viselkedésmódok)
dimenzióiban.
Az alapvetõ kategóriák:
egyszerûség vs
komplexitás, rend vs
spontaneitás. Különbözõ
homológiák:
létszemléletmódok;
élvezet, kiválóság,
életfilozófiák a
hétköznapi esz-
tétika területén; pszicho-
szociális diszpozíciók; az
élethelyzet aspektusai
 18

A kulturális átalakulás A létformák A miliõre utaló jelek Valóságmodellek

stádiuma képzõdése

Az ipari társadalom A régi és új minta A termelési folyamatban Határozott kép a

helyreállítása (a 40-es keveredése; a régi minta elfoglalt hely/életszín- vertikális nagycsoport-
évek végétõl a 60-as évek jellegzetességei vonal (régi jelek) struktúrákról; soportokat
közepéig) (korlátozás és társadalmi átfogó
szabályozás) presztízskritériumok; a
még nagyon jelentõsek termelési folyamatban
elfoglalt helyre
vonatkoztatott
nagycsoporttudat; a
csoportellentétek
észlelése az elosztási
konfliktusokban

A kulturális konfliktus (a Kritikus eltávolodás a A régi és az új jelek Az ifjúsági szubkultúrák

60-as évek közepétõl a korlátozásoktól és a tár- egymásmellettisége kiválása a hagyományos,
70-es évek végéig) sadalmi szabályozástól vertikális
mint az ifjúsági miliõk valóságmodellekbõl;
létformáinak konstitutív új, élményre orientált
módozatai; a választás új presztízs-kritériumok
módozatának megnõtt létrejötte a társadalmi
jelentõsége miliõkben (spontaneitás,
nonkonformizmus,
személyes stílus stb.);
az elosztási
konfliktusokat elfedik a
kulturális konfliktusok;
az életkori nagycsoport-
tudat elõtérbe kerülése

Az élményre orientált Az új minta normalizá- Életkor (a biológiai Vertikalitásában kettévált

társadalom (a 80-as évek lódása: a választásnak és életkor és a nemzedéki miliõstruktúra;
elejétõl) a szimbolizáció autonóm hovatartozás kettõs miliõspecifikus
módon kialakított jelentésében) presztízskritériumok;
formáinak a /mûveltség/személyes miliõ-etnocentrizmus és
dominanciája; a stílus értetlenség a korábbi
korlátozás és a társadalmi miliõk közti
szabályozás konfliktusok helyett;
jelentõségének az egyes miliõk
erõsen csökkenõ különbözõ fokú
jelentõsége észlelhetõségébõl adódó
aszimmetriák;
a valóságmodellek
kollektivitásának
elsikkadása
 19

A kulturális átalakulás A hétköznapi esztétika Élménystruktúrák Az élménypiac

stádiuma sémáinak dimenzionális
tere

Az ipari társadalom Kétpólusú, egydimenziós A kiválóság és az A fogyasztás külsõ

helyreállítása (a 40-es tér: magaskulturális séma életfilozófia motívumainak
évek végétõl a 60-as évek vs közönséges séma dominanciája dominanciája;
közepéig) a magaskulturális séma használati értékhez
gyakorlatában; az élvezet igazodó termékszerke-
dominanciája a zet, fejletlen
közönséges séma élménykínálati és
gyakorlatában élménykeresleti
racionalitás

A kulturális konfliktus (a Az izgalmas séma A kiválóság A belsõleg motivált

60-as évek közepétõl a kialakulása; a pluralizálódása fogyasztás elõtérbe
70-es évek végéig) magaskulturális (barbárellenes, kerülése;
és a közönséges séma különcségellenes és a termékszerkezet
dimenzionális konvencióellenes átalakítása a belsõleg
elválásának kiválóság) és az motivált fogyasztás
kezdete életfilozófiában (tökély, tömegének élményre
harmónia, narcizmus). A vonatkoztatott
kulturális konfliktusban a átértelmezése, újítása,
kiválóság és az változtatása, bõvítése
életfilozófia síkja révén; az élménykínálat
mindegyik stílustípusnál értékesítési
nagyon releváns területeinek kiterjesztése;
korporációk és
koncentráció;
ugrásszerû fejlõdés az
élménykínálat
és az élménykereslet
racionalitásában

Az élményre orientált Egypólusú dimenziók A kiválóság és az A belsõ indíttatású

társadalom (a 80-as évek sokdimenzionális tere: életfilozófia relevanciája fogyasztás dominanciája;
elejétõl) magaskulturális séma, elvész; a teljesen kifejlett
közönséges séma, kulturális konfliktus élménypiac az
izgalmas séma; szakaszának jelentésbeli élménykínálat
a szemantikai stagnálás hagyományai és az élménykereslet
és a továbbélnek. Az kiérlelt racionalitásával;
további elkülönülés élvezet jelentéssíkjának az élménypiac
tendenciája fontossága (domináns fokozódó befolyása a
pszichofizikai kódolás: hétköznapi esztétikai
kontempláció, sémák dimenzionális
kedélyesség, action) terére és a
miliõstruktúrára
 20

A kulturális Az élménykereslet Az élménykínálat A nagyvárosi Kultúrpolitikai

átalakulás racionalitása racionalitása színterek vezérmotívumok
stádiuma kultúrája
Az ipari Egyszerû A sematizálás és az Magaskulturális A magaskultúra és
társadalom racionalitás: arculatteremtés elve színtér a
helyreállítása (a a megfeleltetés (az élménykereslet demokrácia
40- elve (kiválasztási megfeleltetés- motívu-
es évek végétõl a stratégia) elvének mai
60-as évek megfelelõen)
közepéig)

A kulturális Elsõ kibõvülés: a Az átalakítás elve További Elsõ kibõvülés:

konflik- halmozás és a (az élménykereslet színterek szociokulturális
tus (a 60-as évek variálás elve (az variálási elvének kialakulása: a motívum
közepétõl a 70- idõegységre jutó megfelelõen) kocsmák, a
es élmények sport, a
évek végéig) sûrítésének népünnepély
stratégiái) színterei,
az Új Kulturális
Színtér,
helyenként a
kultúrboltok
színtere

Az élményre Második kibõvülés: A sugalmazás elve A meglévõ Második

orientált az elvonatkoztatás (az élménykereslet színterek kibõvülés:
társadalom (a és az önszuggeszció önszuggeszciós el- terjeszkedése és ökológiai
80-as elve vének megfelelõen) differenciálódása motívum.
évek elejétõl) (az orientációt Az összes
megerõsítõ vezérmotívum
stratégiák) egymás mellett
Az élménykereslet élése
teljesen kifejlett
racionalitása mind
az
öt elvet tartalmazza.