Akit szerettek a nők

Börtönnovella

Első fejezet

A fegyház jobb csillagjának második emeletén az egyik szárny acélrács

ajtaját általában nyitva tartják, itt őrzik a külföldi állampolgárságú elítélteket;
néhány törököt, nyugatnémetet, jugoszlávot.
Ők nem járnak ki munkára, állítólag egyszer megpróbálták befogni őket, de
valutában kérték volna a járandóságukat, így a börtönparancsnokság inkább
felhagyott a szándékával. Napjaik meglehetősen egyformán telnek: takarítják a
körletet, segítenek az ételosztásban, televíziót néznek. Az új idők szellemében a
parancsnokság bármikor engedélyezi nekik a beszélőt, de rokonok ritkán
látogatják őket, a nyugatnémetekhez, törökökhöz még be-benéz egy-egy követségi
munkatárs, a jugoszlávokhoz viszont szinte soha senki.
Végigjárom a cellákat, kérdezgetem, milyen „balhékat” követtek el;
kamionos csempészés, valutázás a válasz. Csak egy nyugatnémet bukott le
komolyabb üggyel: egy kurva jelentette fel nemi erőszakért.
– És megállt a vád? – érdeklődöm.
– Sajnos meg, pechem volt. Ketten mentünk el a nővel, fizettünk is neki, de
mire a tárgyalásra került sor, a társamat elgázolta egy autó és meghalt. Így egy
állítás állt szemben egy tagadással, és ilyenkor a bíróság mindig a sértettnek ad
igazat. Én is megkaptam a magam öt évét.
– Vigyázni kell a nőkkel.
– Köszönöm, most már én is tudom.
Az elítéltek többsége gyengén beszél magyarul, ezért szervezetszerűen egy
tolmácsot rendeltek melléjük. A tolmács „sitiprinc”-nek számít, komoly
kiváltságokat élvez: a legmagasabb napibér-kategóriába tartozik a rabok között,
csak a műszaki fordítók és az „őrzők” – a halálraítéltekre vigyázó önkéntesek –
kapnak ugyanannyi pénzt. A külföldiek megajándékozzák csomagjaikból, más
munkára ritkán vezénylik, legfeljebb a körletirodában segít. Érthető, hogy
„bebukott” mérnökök, tanárok, magas beosztású hivatalnokok törik magukat ezért
a posztért.
 Jelenleg Schubert Viktor a tolmács – a név kitalált. Maga „Schubert”
ragaszkodott volna hozzá, hogy ha írok róla, ne használjak álnevet, mert ő büszke
arra, amit végigcsinált, de én kitértem a kívánsága elől. Nem akartam egy egész
életre rásütni a bűnöző megbélyegzést és arra is hivatkoztam, hogy a lánya is az ő
nevét viseli, neki is jutna ebből a kétes dicsőségből. De ne vágjunk a dolgok
elébe.
Schubert harmincöt év körüli, még börtön viszonylatban is szokatlanul
„kigyúrt” szélesvállú férfi – pedig itt sokan százával nyomják le a
fekvőtámaszokat, naponta ezerszer megemelik a súlyzókat helyettesítő
vizeskannákat, melyeket titokban sóderral töltöttek fel. Az ülő életformában
viszont elhízott, hasa kifeszíti a szürke molinó rabinget. Ajka és orra keskeny,
sűrű vöröses hajába már néhány fehér szál is beakadt.
– Megkínálhatom egy kávéval, Moldova úr? – kérdezi, mikor végigjártuk a
körletet. – Ha van egy kis ideje, szeretnék beszélni magával.
Bólintok, beülünk a cellájába. Napközben Schubert magában tölti az idejét,
csak az esti zárásnál jön be egy külföldi a felső ágyra aludni – a magyar
börtönszabályok megalkotói valamiért különösen súlyos büntetésnek találták,
hogy valaki egyedül maradjon egy cellában, ezért csak a különféle
fenyítő-fegyelmező körletekben lehet magánelzárást alkalmazni.
Körülnézek: a cella, ha az adott helyzetben lehet ezt a kifejezést használni,
fényűzően van berendezve. A közelgő ünnepet feldíszített kis karácsonyfa várja,
nekitámasztva egy kerekarcú tizenhat év körüli lány fényképe – Schubert
gyerekéről készült, csokoládé, könyvek. Oldalt egy asztalra legalább ötféle
külföldi cigaretta van kirakva kartonszámra, a szekrényben háromfajta neszkávé,
az egyiket, egy svájci márkájút még sohasem láttam bolti forgalomban. A stokin
pornó folyóiratok halmozódnak, időnként bekopog egy-egy elítélt, és kölcsönkéri
valamelyiket nézegetni, vagy ajzószernek onániához, ki tudja?!
Maga a cella ragyogóan tiszta, a padlót valószínűleg frissen kenték fel
viasszal, Schubert, ha belép a folyosóról, két rongyot dob le a talpa alá, és azon
csúszkál, hogy ne hagyjon foltot maga után. Kiszól németül egy elítéltnek, forró
vizet hozat és kever két kávét, óvatosan szürcsöljük.
– Szóval arra gondoltam Moldova úr, hogy az én életemből össze lehetne
hozni egy könyvet. Én elmesélek mindent, maga megírja, aztán a többit
megbeszélnénk.
– Gondolja, hogy a maga élete kitenne egy egész könyvet? Történt magával
annyi érdekes?
– Nézze: én disszidáltam, aztán Olaszországban éltem menekülttáborban,
átszöktem a francia határon, beléptem az Idegenlégióba, aztán évekig strici voltam
Nyugatnémetországban.
– És min bukott meg?
 – Három kocsival variáltam: egy Ford Sierrával, egy Opel Kadettel és egy
240-es Mercedesszel. Hamis papírok, rendszámok – tudja, hogy van az.
Hárommilliós érték jött ki, de deviza bűncselekménynek minősítették, öt év
börtönt kaptam…
Schubert elhallgat és várakozóan néz rám, hogy mondja-e tovább?! Már
hónapok óta járok börtönökbe, megtanultam, hogy ilyenkor nem kell kapásból
válaszolnom – a téma nincs olyan helyzetben, hogy elfusson.
– Jól van Viktor, majd meggondolom és beszólok. Minden jót.
A nyilvántartóban elkérem Schubert aktáját, nézegetem az anyagot: Schubert
Viktor született 1953 augusztusában, tehát 37-ik évében jár, szakképzettsége
villanyszerelő.
Munkahelyek: 1977 és 1979 között uránbányász
1980-ban a Baranya megyei Vendéglátóipari Vállalatnál portás
Házasságkötés 1972, válás 1976, a házasságból egy lánygyermek született, aki az
anyjával él.
1973–74. között katonai szolgálatot teljesített, idegállapota miatt a szolgálati
idő letelte előtt leszerelték, és három hónapon át a Honvéd Kórház zárt osztályán
kezelték.
Bíróság előtt állt a következő alkalmakból:
a) 1973. Foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés vétsége
miatt hat hónap fegyelmező zászlóalj.
b) 1974. Budapesti Katonai Bíróság a készenléti szolgálat szabályainak
megszegése miatt öt hónap fogházra ítéli – kettő évi próbaidőre
felfüggesztve.
c) 1979. Pécsi Városi Bíróság nyolc hónap fogház két évre felfüggesztve.
d) 1981. Dabasi Bíróság egy év börtön sikkasztás bűntette miatt.
Ezt az utóbbi két ítéletet összbüntetésbe foglalták, 1981. február 26-án egy év
és hat hónap börtönre ítélték, de Schubert 1980. július 26-án disszidált, és mire
visszatért, a büntetés már elévült.
Jelenleg foglalkozása nincs, lakcíme: NSZK 5000 Köln, Strudelhof Weg 7.
Bólintok magamban: az adatok nagyjából stimmelnek, átfutom magát az
ügyet, amiért bekerült.
Schubert 1985-ben ismerkedett meg az NSZK-ban élő Kormos Miklóssal, aki
bűncselekmények útján birtokba vett személygépkocsikat értékesített hamis
okmányok segítségével, ilyen ügyekbe vonta bele Schubert Viktort is a következő
esetekben:
a) Ulrich Donner AC-EP 705 forgalmi rendszámú 705-ös Opel Kadett GSI-típusú
gépkocsiját ellopták, Kormos Miklós megszerezte és megállapodott Schuberttel,
hogy a gépkocsit behozza Magyarországra formailag édesanyjának ajándékozva,
itt értékesíti és a költségekkel csökkentett vételárat átadja Kormosnak.
Szolgálataiért Kormos kilátásba helyezte, hogy jutányos áron egy gépkocsit szerez
neki.
A tulajdonos feljelentését megelőzve, az eredeti motor- és alvázszám,
valamint egy Kölnben szerzett K-AK 32-72 forgalmi rendszám felhasználásával,
egy valótlan tartalmú ajándékozó levelet készíttetett, melyet február 21-én
közjegyzőileg hitelesíttetett.
Kormos és Schubert 1986. február 23-án Hegyeshalomnál lépett be a szóban
forgó gépkocsival, a belépésnél a gépkocsi valódi okmányait és eredeti forgalmi
rendszámát használták, magukkal hozták azonban a K-AK 32-72 rendszámtáblát
és a hamisított forgalmi engedélyt, ezek segítségével vámkezeltették a gépkocsit,
és az névlegesen B. Sámuelné tulajdonába került. Az autó belföldi forgalmi
értékét 478 ezer forintban, a fizetendő vámot 239 500 forintban határozták meg, a
vám kifizetéséhez Schubert Kormos édesanyjától 200 ezer forint kölcsönt vett fel.
Az eladási nehézségek miatt Schubert eltávozott az országból, a kocsit a
Fővárosi Garázsipari Vállalat megőrzésében hagyta, később visszatért, és
édesanyja megbízottjaként a gépkocsit 650 ezer forintért eladta. A befolyt
vételárból megadta a vám kifizetésére kapott kölcsönt, a többit magára költötte.
Kormos Miklós közben az NSZK-ban börtönbe került, mikor kiszabadult,
kérte a pénzt, Schubert nem tudta kifizetni, jóvátételként arra vállalkozott, hogy
egy német cégtől kölcsönzött gépkocsit áthoz Magyarországra, és az annak
eladásából kapott pénzt átadja majd Kormosnak. A bűncselekményt egy
magyarországi autókölcsönző cég sérelmére is elköveti, az így birtokba vett
gépkocsit eladás végett az NSZK-ba kiviszi.
Az ügylet hamarosan létrejött. 1987 májusában Kormos két fényképet kért
Schuberttől és Dutkiewitz Gerhard Heinz névre útlevelet és jogosítványt váltott ki
neki. Ezekkel a hamis okmányokkal Schubert a müncheni Hertz cégtől kibérelte a
WÜVC 342 forgalmi rendszámú Ford Sierra személygépkocsit. Kormos a hamis
útlevél felhasználásával és egy K-LD 809 rendszámtábla-pár birtokában Schubert
nevére hamis gépjárműforgalmi engedélyt is készíttetett. Schubert a hamis
okmányokat nem találta megfelelőnek, ezért a lebukástól tartva, az NSZK-ban
nem használta fel ajándékozó levél kiváltására.
Schubert 1987. május 27-én lépett be Magyarország területére – az autó
eredeti okmányaival, valamint a saját útlevelével, de a kocsiban elrejtve magával
hozta a K-LD 809-es forgalmi rendszámtáblákat, és a hamisított papírokat.
Budapesten kicserélte a rendszámokat és a hamis forgalmi engedéllyel
közlekedett. Augusztus elején a 710 000 forint belföldi értékű gépkocsit
Százhalombattán lerakta egy ismerőse garázsában – a gépkocsit a nyomozás során
lefoglalták.
Augusztus 15-én Schubert a Dutkiewitz névre kiállított hamis útlevéllel
felkereste az IBUSZ Rent a car Novotel szállóbeli kirendeltségét és 300
nyugatnémet márkás bérleti díjért két napra kivette az XX 30-08 forgalmi
rendszámú Mercedes 260 SE típusú gépkocsit, melynek forgalmi értéke 1 796 774
forint volt.
Az XX-es belföldi rendszámtáblát Schubert leszerelte és felrakta helyébe a
Ford Sierra eredeti WÜVC 342 jelzéseit; a leszerelt táblákat, a hamis útlevelet és
vezetői engedélyt elrejtette a kocsiban. 1987. augusztus 17-én Hegyeshalomnál a
nevére szóló eredeti okmányokkal kilépésre jelentkezett – de akkor már körözték
őt a magyar hatóságok. Elfogatásánál derült ki, hogy a Mercedest eltulajdonítás
szándékával próbálta meg kivinni az országból.
Köztudomású, hogy amennyiben bérelt gépkocsival el akarják hagyni az
országot, ezt a tényt a Rent a car-nál be kell jelenteni, ahol az előírt pénzösszeg
letétbe helyezése és egyéb adminisztrációs előírások teljesítése esetén megadják
az engedélyt – ezt a szabályt Schubert természetesen nem tartotta be. A határőrök
kiemelték a sorból és félreállították, majd a helyszínre érkező rendőrség
letartóztatta.
Cselekményeiért, mint különös visszaeső, öt év börtönbüntetést kapott.
Becsukom a dosszié fedelét, kérek egy kávét, hosszú kortyokban megiszom,
és úgy döntök, megpróbálom. Nincs túl nagy kockázat, ha az anyag nem érdekes,
bármikor abba lehet hagyni.

Második fejezet

– Egy Üllői úti kórházban születtem, alig néhány napos lehettem, mikor az
anyám lelépett, és soha többé nem jelentkezett értem. Később, már
felnőttkoromban próbáltam nyomozni utána, a kórházban bizalmasan kezelték az
adatokat, szóba sem akartak állni velem. Végül egy tisztviselőnő megszánt, bevitt
a nyilvántartóba, és megnézhettem az 1953-as kötetet, de fel nem írhattam az
anyám nevét, fejben kellett megjegyeznem: Danits Erzsébetnek hívták és a
Bezerédi utcában lakott. Kimentem a címre, megkérdeztem két legrégebbi lakót a
házban, és sorra leültem velük beszélgetni. Az egyik öregasszony emlékezett az
anyámra, azt mondta: egyedül élő elvált asszony volt, állítólag szerb származású
katonatisztek jártak fel hozzá étellel-itallal, minden este mulatoztak, valamelyik
vitéz úr lehetett az apám.
A nevelőanyám az Üllői úti kórházban ugyanabban a teremben feküdt, egy
halott gyereket szült. Mikor megtudta, hogy engem otthagytak, utánajárt, hogy
örökbe fogadhasson. Ott helyben persze nem lehetett megoldani, intézetbe utaltak
és ő onnan váltott ki, a nevére is vett. Kint éltünk Békásmegyeren egy rozoga
polgárházban, anyám kétszer ment férjhez, de egyik házassága sem sikerült
valami fényesen, az idegei kikészültek, anyagilag egyre lejjebb csúszott,
igyekeztem elfele hazulról. Alig töltöttem be a 19-et, mikor megnősültem,
Dabasra kerültem egy gazdag piacozó családba.
Gyerekkorom óta sportoltam: kalapácsot vetettem a Honvédben, 65 méter
körül tudtam, ha nem jön közbe a gerincműtét, elérhettem volna a 70-71 métert is,
amivel az én időmben magyar bajnokságot lehetett volna nyerni. Amellett
bokszoltam is, bekerültem a nagy Honvédba, évekig nem volt ellenfelünk a
csapatbajnokságon, akit ne mostunk volna le – Schubert az asztalfiókból néhány
régi sportfotót szed elő – ugye nem ismer meg? Jó negyven kilóval voltam
könnyebb, mint most.
Mikor behívtak, a sportszázadba kerültem, itt hoztam össze az első balhémat.
Egyik nap kint a megyeri Duna-parton a töltésen állítottak fel őrnek, untam
magam, lőszert adtak a haverok bőven, lövöldöztem a madarakra. Egy varjú
berepült a szomszédos kis kertes házak közé, embert nem láttam abban az
irányban, utánaeresztettem egy sorozatot. Később kiderült, hogy eltaláltam egy
asszonyt, akit nem vettem észre, mert egy bokor eltakarta, mikor kilépett a
lakásból. Épp a mellén kapta el a lövedék, le is kellett operálni. Két biciklista jött
be a laktanyába bejelenteni, hogy mi történt, még azzal is megvádoltak, hogy
direkt tettem, mert az asszony nem engedte, hogy a lányának udvaroljak.
A parancsnokaim sokat elnéztek nekem, de ezt az ügyet már nem lehetett
eltussolni, a Fegyelmező Zászlóaljhoz küldtek vagy ahogy mondani szokás a
Futkosóra. Képzelheti mennyi kedvem volt ott „gályázni” – mikor megszületett a
lányom, bilincsbe vittek át a klinikára és úgy kísértek be a szülőterembe is. Még
azért annyi rendesség volt az őrben, hogy útközben vett nekem egy csokor
virágot. Az ágynál összefutottam az apósomékkal, nem voltak büszkék a bilincses
vejükre.
Egyszer azt hallottam, hogy aki befalcol, vagyis felvágja az ereit, azt
bolondnak nyilvánítják és leszerelik. Május elsején megbuktam valamivel és
fogdába vágtak, a gyakorló ruhám nadrágszárán egy külső zsebben találtam egy
kisollót, azzal összevissza kaszaboltam a karomat. Hogy a tócsa minél nagyobb
legyen, a vérbe öntöttem még egy-két liter vizet is, mindenki azt hitte, hogy
rögtön elvérzek, rohamkocsival vittek át a Róbert Károly körúti kórházba.
Beraktak a bolondok közé, szerencsére összeakadtam egy orvossal, aki a
Futkosóra is kijárt, én szoktam lemosni a kocsiját. Behívatott, elbeszélgettünk:
– Ha normálisan viselkedsz, el tudom intézni, hogy néhány hónap múlva
leszereljenek.
Igyekeztem megbecsülni magam, az ápolók is megbíztak bennem, egy idő
után a városba is kiengedtek vásárolni.
A katonaidőm alatt tönkrement a házasságom, leszerelés után elváltunk.
Pénzt kellett keressek, hogy újra kezdhessem. Lementem Pécsre, beálltam az
uránbányába vájárnak, de nem fizettek úgy, ahogy vártam, váltottam: beálltam az
Olimpia bárba portásnak, magyarul kidobó embernek, esténként ezer forint is
összejött.
Ritkán kellett közbelépnem, sokan tudták rólam, hogy bokszoltam, aki meg
nem hallotta, az is látta, hogy 40-42-es karom van. Egyik este zárás után
felmentem a „Mecsekbe”, egy kolléga születésnapját ünnepeltük, végre én is
elengedhettem magam, iszogattam és felszedtem egy nőt is. Éppen táncoltunk,
mikor elmegy mellettem egy cigány pincér, és fejbe vág egy alumíniumtálcával.
– Haver, nagyon albérleti a humorod – mondtam neki, de nem bántottam.
Visszafelé megint rám csapott, akkor lefejeltem, két foga kiesett. Bíróságra
vitte az ügyet, nyolc hónapot kaptam két évre felfüggesztve, és figyelmeztettek,
hogy nincs több dobásom. Összecsaptam a bokámat: értettem.
Bejárt hozzánk a bárba egy Magos nevű pali, az NB I-ben kosarazott,
akkoriban épp a katonaidejét töltötte lenn Pécsen. Mivel már két és félszer
szerepelt a Sportban, azt hitte, hogy ő a menő, mindenkinél erősebb akart lenni,
egyszer részegen velem is kötekedett, gyomron vágtam alig-alig szigorúan, rögtön
összeesett. Mikor magához tért, fenyegetőzni kezdett.
– Meglesz a kontra!
– Kontra?! Éljen, aki mondta.
Egyszer a Vasutas Klubban segítettem ki, mikor jön Magos egy csapatra való
hentes haverjával. Meglát, felemeli a mutatóujját:
– Ma lesz a visszavágó! – mondja, és elindulnak a bejárat felé, elébük állok:
– Uraim, Önök alapvető tévedésben vannak, ez egy klub, itt a belépő
megváltása kötelező. Inkább ajánlanám a szemközti Zöld Takony kocsmát,
tökéletesen megfelel az Önök igényeinek.
– Ne fizessetek!
– Attól félek, hogy muszáj lesz.
Magos szembefordult velem:
– Na, elég volt. Leverekedjük, vagy leszkanderozzuk az ügyet?
– Most egyiket sem, dolgozom.
Egy új, ötezer forintos olasz bőrdzseki volt rajtam, Magos megfogta és letépte
a vállamról:
– Na, most már hajlandó vagy kiállni?
– Ugyan ne hülyéskedj, beszéljük meg inkább. Hiába vagy te a jobb, olyan
nincs, hogy közben te ne kapjál.
Régi trükk volt, de bejött, Magos azt hitte, hogy megijedtem, leengedett egy
kicsit és közelebb lépett, rögtön ütöttem egy „empi”-t, azért hívják így, mert az
amerikai rendőrség, az MP szokta alkalmazni; egy alkaros ütés a fejre. Ahol
eltaláltam, rögtön betörött az arccsontja, egy kis kerek lyuk keletkezett rajta, úgy
nézett ki, mintha pisztollyal lőtték volna meg. Ezt reflexszerűen követte a
második mozdulat. Belemarkoltam a hajába, a fejét lefelé rántottam, a térdemet
pedig felfelé lendítettem és szétcsaptam az arcát elölről is.
Egy haverja közbe akart avatkozni, őt lefejeltem. Az illető magasabb volt
nálam, fejelni viszont mindig fentről lefelé kell, ezért a vállára támaszkodtam és
lenyomtam, így a karját sem tudta használni.
– Maga Viktor, sokszor került padlóra?
– Aki kiáll, annak mindig van esélye, hogy „padlózik”. Akárhogy erősíti
magát az ember, ahogy mondani szokás: „állcsúcsra nem lehet gyúrni”, vannak
gyenge pontjaink, ha odatalál valaki, akkor lefekszünk. Nekem, el kell ismerni,
szerencsém volt, mert csak egyszer kerültem reménytelen helyzetbe.
– Lent Pécsen?
– Nem, jóval később, már kint Kölnben. Ha érdekli, elmesélhetem, de egy
kicsit előre kell ugranom, nem zavarja?
– Nem, csak nyugodtan.
– Mondom, kint Kölnben ismertem egy Ronnie nevű kaszinóportást az
éjszakából, kopasz, szakállas férfi volt 45-46-os karokkal, nagy fogakkal,
verekedés közben néha leharapta a pohár peremét és úgy szúrt vele. Félvér volt,
csoki színű és Németországban lenézik a félvéreket, nincs semmi esélyük, hogy
vigyék valamire; Ronnie magányos és veszélyes bölénnyé vált.
Deszantruhát hordott és bakancsot, azt mondta, nosztalgiából, mert állítólag
Vietnamban harcolt egy amerikai kommandóban. Gyakran mutogatott magáról
egy fotót: kezében két vietkongos katona levágott fejét tartotta, a koponyákból
még kilógtak a fecnik-inak, vagy erek lehettek. Ezt látták a nők is, persze, hogy
egyikük sem feküdt le vele, de nem hiszem, hogy ez nagyon érdekelte volna
Ronnie-t.
Egyszer egy kölni lokálban a WC előtt beszélgettünk egy társasággal, ő jött
kifelé és ahelyett, hogy helyet kért volna, a vállával szétlökdösött minket. A
többiek méltatlankodtak, de én védtem őt:
– Ne bántsátok, biztos nincs jó napja. – Ronnie visszafordult és a pofámba
mondta:
– Du bist ein Arschloch. Te egy seggdugasz vagy.
– Vond vissza, kérj bocsánatot! – és már ütöttem is, hanyatt esett, rátérdeltem
és ököllel öt-hat kalapácsütést vittem be a fejére. Leszedtek róla, engem négyen
fogtak le, őt csak ketten, kitépte magát és jött felém. Ahogy próbáltam
kiszabadulni, megcsúsztam, kirúgta a lábamat és rám feküdt, fojtó fogásba
szorította a torkomat, közben a fülembe suttogta:
– Ugye, jól mondtam, hogy te csak egy seggdugasz vagy.
 Eltörte volna a nyakcsigolyámat, mozdulni se bírtam, talán lábbal lehetett
volna lerázni magamról, de nekem rövid a lábam, nem tudok jól rúgni. Aztán
hirtelen egy tompa puffanást hallottam, valaki fejbevágta Ronnie-t. Utána sokat
gondolkodtam, hogy történhetett, mert nem volt jobb nálam, de szűk volt a hely,
és ilyen körülmények között a nyers fizikai erő mindig érvényesül a
mozgékonyság ellen. De térjünk vissza a pécsi ügyre.
Magos kórházba került, egy hét múlva üzent, hogy menjek be hozzá:
– Adjál húszezer forintot, vagy feljelentelek.
– Nem fizetem ki a húszast. És ha még egyszer a közelembe jössz, a kezedbe
adom a fejedet.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy feljelent, de egyik nap hívatnak a
rendőrségre:
– Megint verekszünk, Viktorka? Na, jól van, nem vesszük komolyan, ha
maga is hajlandó szívességet tenni nekünk.
– Milyen szívességet?
– Ha ezt és ezt az embert, aki az Olimpia bárba jár, megfigyeli, utána bejön
hozzánk egy kicsit mesélni.
Lehet, hogy nem hiszi el, de én portás létemre sem „vamzoltam” soha és most
sem akartam, de tudtam, ha nem dolgozok nekik, előbb-utóbb ledarálnak. Hogy
helyhez kössenek, rámverték az ötéves kijelentkezési tilalmat – ezalatt csak
Pécsen lehetett állandó lakásom. Ez hétfőn történt, csütörtökön disszidáltam.
Feljöttem Pestre, megkerestem egy régi társamat a sportszázadból, aki az
IBUSZ-nál dolgozott:
– Meg akarok pattanni innen, tudsz segíteni?
– Szerezzél egy kocsit és indulj el, mintha Bulgáriába mennél Jugoszlávián
keresztül, útközben átléphetsz Olaszországba.
Kaptam tőle egy „ablak”-ot az útlevelembe és háromszáz forintért egy jugó
vízumot, de honnan szerezzek hirtelen egy kocsit? Lementem az apósomékhoz
Dabasra és bejelentettem: rádöbbentem, hogy mégis szeretem a feleségemet, újra
akarom kezdeni a közös életünket. Az apósom gyanakodott rám, de végül is
odaadta a másfél éves Zsiguliját, hogy hazahozzam a cuccomat Pécsről – tudta
nélkülözni, ezenkívül még három kocsi állt az udvarán.
Volt 16 ezer forint tartalékom, ezen valutát vettem a jugóktól, hogy legyen
egy kis startpénzem, a Zsiguli lámpájába dugtam el. Összepakoltam, együtt éltem
egy táncosnővel, neki megmondtam, hogy lelépek, mert nem akarok rendőrspicli
lenni és egy-két sráctól is elbúcsúztam.
Az udvari határkilépő felé indultam el, versenyző koromban már sokszor
jártam külföldön, de mindig repülőgéppel vagy vonattal utaztam, kocsival még
soha. Nem tudtam, mennyire vizsgálnak át majd a határőrök, mindenesetre
kitaláltam egy mesét; felvettem a régi válogatott melegítőmet, a csomagtartóba
pedig beraktam a dobókalapácsomat. Idegességemben túlhajtottam a piros
lámpán, utánam kiabált a határőr:
– Álljon meg! Hová siet annyira?
– Tudja, Szófiában indulok a szpartakiádon, jól akarok szerepelni, nem
állhatok ki fáradtan.
Felnyitotta a csomagtartót, meglátta a dobókalapácsomat, megemelte a
vasgolyót, majdnem ráejtette a lábára, intett, hogy mehetek, átgurultam a határon.
A padlóig nyomtam a gázt, legalább 130-cal mentem, aztán rájöttem, hogy most
már nincs hová sietnem, levettem a tempót.
Eszéken megszálltam, kialudtam magam, vettem egy autóstérképet és
megnéztem az útvonalat: Kozinánál kellett volna belépnem Olaszországba.
Átöltöztem a legjobb ruhámba, vásároltam egy napszemüveget is, hogy mutassak
valahogy, de a jugó határőröket ez nem hatotta meg.
– Nincs olasz vízumod, menj az anyádba! – épp, hogy bele nem köptek az
útlevelembe. Mondhattam, amit akartam, visszazavartak. Egy jugoszláviai magyar
hallotta a vitát, megkérdezte:
– Segíthetek valamit?
– Vízum kellene.
– Jöjjön el Koperbe az olasz konzulátusra. Ma már péntek van, nem hiszem,
hogy ott találja majd a konzult, de hétfőn biztos bejut hozzá. Ismeri az utat?
– Nem nagyon, most járok itt először.
– Álljon be mögém, én Koperben lakom.
A hétvégi forgalomban lassan haladtunk, de én élveztem az utat, az Adria a
legszebb tenger a világon. Koperben megálltunk.
– Hol akar megszállni?
– Keresek valami hotelt.
– Most a szezonban itt nem talál helyet. Lakjon nálunk, elfér. Egyébként
Pájónak hívnak, szervusz.
– Szervusz.
Lerakodtam náluk, aztán leültünk a kertjében:
– Tulajdonképpen hová mész? – kérdezte.
– Anyámék karamboloztak Triesztben, azért kell átmennem – és löktem a
rizsát, de egy szót sem hitt el belőle, csak nézett rám:
– Vannak egyáltalán szüleid?
– Anyám azért van.
 – Szóval le akarsz lépni?
– Erről van szó.
– Kocsival nem fog sikerülni. Rakd le a verdát az olasz konzulátus előtt az
őrzött parkolóban, ott nem szedik szét. Érte jön valaki?
– Majd az apósom, írok neki Olaszországból.
Pájó elővette a térképet.
– Látod, ez itt az Ankaran-öböl, ezt kell átúsznod. Én a túloldalon dolgozom
– Patricianóban – mutatott egy pontot a térképen –, itt fogok várni rád.
Szombat-vasárnap strandoltunk, kirándultunk, este bepakoltunk a bőröndbe,
Pájó vállalta, hogy átviszi magával. Az igazolványaimat azonban magamnál
akartam tartani, ezért az útlevelemet, a jogosítványomat és a pénzemet betettem
egy nejlonzacskóba, vasalóval lehegesztettem és a nadrágomba dugtam.
Hétfő délelőtt még egyszer lesétáltam a partra, bemértem magam, a
túloldalon állt egy kis templom, elhatároztam, hogy ahhoz igyekszem igazodni.
Alkonyatkor akartam elindulni, megebédeltem, lementem a parkolóba és beültem
a kocsiba, a Szabad Európát hallgattam. Bíztam magamban, otthon
Békásmegyeren minden srác ötéves korára megtanul úszni, csak a cápáktól
féltem, akkoriban láttam a „Fehér cápa” című film első részét. Mikor kezdett
lemenni a nap, bezártam a kocsit és elindultam a víz felé; egy kempingnadrág volt
rajtam, alatta egy fecske. Pancsikoltam, mint aki csak hűti magát, aztán lassan
mellúszó tempókkal elindultam.
Pájó elfelejtette mondani, hogy az öböl közepén hullámtörő sziklákat raktak
le, belepte a moha és az alga, nem vettem észre, és ráúsztam, összevissza törtem
magam a köveken. Két és fél órát tartott az átkelés, az izgalomtól nem is éreztem
a fáradtságot, csak mikor az olasz parton a sekély vízben felemelkedtem, és rá
akartam állni a lábamra, összecsuklott a térdem, akkor vettem észre azt is, hogy
legalább hat sebből vérzek.
Pájó jött segíteni, bekötözött, adott konyakot, hogy magamhoz térjek,
felöltöztetett. Én nem is figyeltem rá, bámultam a sok finom pipit, akik ott
üldögéltek a mólón, szólt a zene, a srácok fehér öltönyben vágtattak a robogókon.
Senkit sem ismertem, nyelveket sem tudtam, bár volt két szakmám is:
villanyszerelés, szakmásított sofőr jogosítvány, egyikhez sem értettem igazán,
nem maradt választásom, be kellett mennem a latinai lágerbe.
Pájó bevitt Triesztbe, átváltotta a dollárjaimat lírára, megvette a
vonatjegyemet Rómáig, felírta, hogy melyik vicinálisra kell átszállnom Latina
felé, aztán elbúcsúzott.
Még maradt időm az indulásig, leültem a restiben kint a teraszon, hogy
lássam a síneket, kértem egy Camparit. Elfogott a pánik, hogy végem van, itt
idegenben senkivel sem fogok szót érteni, éreztem, hogy jobb ha felszállok, és
nem töprengek tovább. A vonaton épp bevonuló katonák közé kerültem, egész
éjszaka ittak, gitároztak, énekeltek a folyosón, én is beálltam közéjük mulatni;
lassan megvigasztalódtam.

Harmadik fejezet

Reggel öt-hat óra körül értem be Rómába, Latina innen még 90 kilométerre
fekszik déli irányban. A latinai állomáson beültem egy taxiba, de nem tudtam,
hogy mondják olaszul: tábor.
– Auschwitz, Dachau… – próbáltam elmagyarázni a sofőrnek, ő csak bámult
vissza rám –, aztán a homlokára csapott:
– Aha, láger. Andiamo.
Azt mondják, hogy a tábort eredetileg amerikai laktanyának építették, csak
Tito halála után adták át a menekülteknek, a katonai külseje megmaradt, két és
fél–háromméteres fallal vették körül. A bejáratnál vietnamiak árultak mindenféle
bóvlit, nem értettem, honnan kerültek ide, később megtudtam, hogy a kommunista
győzelem után menekültek el a hazájukból, csónakkal vágtak neki a tengernek,
amerikai hajók szedték össze őket a nyílt vízen, és hozták át Olaszországba.
Jelentkeztem a portán, az ügyeletes elkérte az útlevelemet:
– Á, ungherese!
Kihívta a magyar tolmácsot, egy velemkorú férfit, és átadott neki. A tolmács
segített bevinni a bőröndömet az irodába, ahol a mennyezeten egy háromágú
ventilátor forgott körbe épp úgy, mint a légiós filmekben. Felvette az adataimat,
aztán átkísért a raktárba; ágyneműt, törölközőt, csajkát vételeztem.
– Gyere, beteszlek a magyar srácok közé.
Egy barakképületbe kerültem, aminek a falait préselt lemezekből szegezték
össze, harmincöt-negyven fok meleg lehetett bent, mint a többi újoncot, engem is
egy nyolcszemélyes szobába raktak. Az emberek gatyában hevertek az ágyakon,
mikor beléptem, felugrottak:
– Van pénzed? Cigid? Hoztál valamit?
Kiraktam a pénzemet:
– Ha tudtok szerezni valami piát, szívesen meghívlak titeket.
Egyikük elszaladt, hozott egy ötliteres vörösbort fonottas üvegben, leültünk
beszélgetni.
– Innen hová lehet tovább menni? – kérdeztem.
 – Több helyre is regisztrálhatsz; Ausztrália gyors, Amerika és Kanada lassú.
A szobatársaim 23–25 évesek lehettek, már hónapok óta ültek a koszos
szobában, és vártak a sült galambra, vagy Isten tudja mire. Estére megjött a többi
magyar is, köztük egy Farkas Tamás nevű erdélyi fiú, aki már öt éve élt kint –
ebből kettőt töltött Latinában, a táborból már rég kitiltották, a hátsó falon szokott
bemászni. Tamás behúzott egy sarokba és kifaggatott, mikor meghallotta, hogy a
Zsigulit otthagytam Koperben, úgy nézett rám, mint egy hülyére:
– Meg vagy veszve?! Menjünk el érte és hozzuk át!
Ha akkor nem hallgatok rá, és megírom az apósomnak, hogy vigye el a
kocsit, most fogház fokozatú büntetést kaptam volna, és nemsokára szabadulnék,
de akkor ki gondolt erre?! Örültem, hogy lesz egy autóm, könnyebben
mozoghatok.
Tamásnak volt egy lopott belga Simcája, abba ültünk bele hárman, és
elindultunk Trieszt felé. Felváltva vezettünk, csak éjszaka haladtunk, mert
ilyenkor tudtunk benzint, gyümölcsöt, tejet lopni, napközben behúzódtunk az
erdőbe és aludtunk, két nap alatt értünk le a jugoszláv határra. Tamásnak és a
másik fiúnak már volt lágerigazolványa, ezzel majdnem olyan szabadon
mozoghattak, mint egy útlevéllel, ők mentek át Koperbe, leírtam nekik, hol parkol
a kocsi, az antennájára egy nyúlfarok van kötve, a kulcsot megtalálhatják a tank
alatt.
Féltünk, hogy a vámosok firtatják majd a kocsi eredetét, ezért
megállapodtunk, hogy nem a hivatalos határátkelőhelyen jönnek vissza, hanem
egy félreeső kis kőhídon, melyet csak a környékbeli gazdák használtak, akik
lovaskocsival szoktak áthajtani a túloldali földjeikre. Én egy apácakolostor falai
alatt bújtam el – az olasz oldalon.
Mivel nem akartuk megkockáztatni, hogy hang- vagy fényjelzést adjunk,
ezért minden fél és egész órában lementem a hídhoz. Tamásék éjjel két óra körül
érkeztek meg a két kocsival, a Zsigulinak olyan keskeny volt a híd, hogy én előtte
mentem és fogtam az ajtót, hogy ne ütközzön bele a korlátba. A Simca így is
ráfutott egy határt lezáró betonkockára, úgy kellett leugrasztani róla.
Egy gumicsővel és két marmonkannával elmentem benzint lopni, a második
slukknál nem légtelenítettem, így a benzin egyenest a torkomba futott, legalább
egy fél litert lenyeltem. Mikor feltankoltunk, különváltunk, Tamás nem akarta
megkockáztatni, hogy egy esetleges karambolnál együtt igazoltassanak minket,
mert őt, mint román állampolgárt, ráadásul rovott múltút, biztos kiutasították
volna Olaszországból. Menjek, ahogy tudok.
Sütött a nap, élveztem az utat, farmernadrágban, meztelen felsőtesttel és cipő
nélkül vezettem. Róma után rátértem a Strada di Napolira, nem sokkal utána egy
konvojba kerültem, harminc-negyven kocsi ragadt össze, kivágtam az indexet és
leelőztem őket. Alig húzódtam vissza a jobb oldalra, mikor észrevettem, hogy az
út mellett egy vörös hajú, kiöltözött nő integet, azt hittem, hogy stoppos,
megálltam. Beült mellém és mutatja, hogy forduljak jobbra egy ösvényen be a
bozótosba.
– Hová megyünk? – kérdeztem. – Mi van itt?
Ő nem felelt, tekerte hátra az ülést, én is észbekaptam, dobtam le magamról a
ruhát. Rá akartam feküdni, de a nő előbb kinyitotta a retiküljét; legalább százötven
koton volt benne, egy egész raktár, intett, hogy húzzak fel egyet.
– Lám egy kurva! – mondtam magamban. Átöleltem, közben benyúltam a
lába közé, és megszagoltam a kezemet, nem akartam valami betegséget felszedni.
Mikor vége volt a numerának, és lefordultam róla, a nő lelépett a kocsi mellé
és törölgette magát. Én hirtelen elfordítottam a slusszkulcsot, start, még az ajtókat
sem csuktam be, csak úgy lebegtek menet közben. Egyes után gyorsan
felkapcsoltam kettesre, hogy a kerekek ne kaparjanak bele a homokba. A nő
kiabált utánam, szentségelt, de én nem törődtem vele, úgy ahogy voltam,
meztelenül, kihajtottam a sztrádára, és meg sem álltam Latináig. A tábla előtt
félrehúzódva az útról Tamás várt rám a Simcával:
– Te hogy nézel ki? Buzival voltál?
Elmondtam, hogy mi történt, akkor vettem észre, hogy a nő retikülje ott
maradt mellettem az ülésen.
– Öt rossz! – mondta Tamás. – Mindjárt jönnek a stricik, és levágják a
farkadat!
Elbújtunk a kocsikkal, a retikülből kidobáltuk a kotonokat, rúzst, sprayket,
százötvenezer lírát találtunk benne csupa tízezres bankjegyben – úgy látszik,
ennyit kért a nő egy fordulóért.
A Zsigulit elég jól ki tudtam használni, a tábor 6-8 kilométerre feküdt a
tengerparttól, ha le akartunk menni fürödni, az autóbusz elég sokba került, most
megspórolhattuk a jegy árát. Egyszer magánfuvar is akadt: egy kanadai magyar
fiú fogadott fel, kőrisbogarakat gyűjtött, valamilyen orvosságot akart készíteni
belőle, őt furikáztam napi 20 ezer líráért.
Tamás egyszer bevitt egy „okosságba” is. Egy román barátjának a gádzsija,
vagyis a szeretője bent dolgozott a városban, egy gazdag házaspár villájában
takarított, azt állította, hogy halmokban áll náluk a pénz és az arany. Tamás
felajánlotta, hogy „csináljuk meg” együtt a házat, négyen már benne vannak a
buliban, de én csak annyit vállaltam, hogy szállítom őket.
Az egyik román figyelt; fél kilenckor a házaspár elment hazulról, akkor
ketten a bandából átmásztak a kerítésen. Egy kutya nekik ugrott, ezt valahogy
leküzdötték és betörték az ablakot, egy öngyújtót tudtak kivenni az asztalról,
mikor megszólalt a riasztókészülék, menekülés közben fennakadtak a kerítésen,
alig bírtak lekecmeregni róla. El kellett adnom a nyakláncomat, így tudtunk venni
annyi benzint, hogy leléphessünk a helyszínről.
 Egyre jobban untam magam Latinában. Mi magyarok talán nyolcvanan
voltunk, a románok több mint négyszázan, persze, hogy ők vették kezükbe a
tábort. Az alkalmi munkákból csak románoknak adtak, magyaroknak legföljebb
jattért. Mindenki lezüllött, volt például egy magyar nő, akinek a férjét valamikor
régen otthon lelőtték, megijedt és kimenekült a bolond kislányával – ez a nő 26
éve nem kapott munkát, strichelni járt, abból tartotta fenn magát. Nem akartam én
is valami hasonló sorsra jutni, körülnéztem, hogy juthatnék tovább.
Az orvosi vizsgálatok után bementem jelentkezni az ausztrál konzulátusra,
előbb önéletrajzot kellett írni, aztán egyes és kettes konzuli beszélő következett –
de tulajdonképpen minden fiatal srácot felvettek a listára, kéthetenként hatvan fő
ment ki busszal a repülőtérre.
Engem is beírtak a névsorba, azt ígérték, hogy négy hónapos „kolónia” után
állást kapok Perthben, gondolatban már csomagoltam. Aztán egyszer csak kezdtek
jönni a levelek Ausztráliából, akik az első szállítmánnyal mentek ki,
panaszkodtak, hogy nem bírják a meleget, nem tudnak hozzászokni a
balkormányos vezetéshez és így tovább. Jártak ki a kikötőbe és könyörögtek a
hajóskapitányoknak, hogy hozzák haza őket Európába, megcsinálnak bármit,
súrolnak, mosogatnak, ha kell.
– Na, ez savanyú, nem nekem van kitalálva – gondoltam magamban, és
lemondtam Ausztráliáról. Latinából azonban mindenképpen tovább akartam lépni
– a szállás lezüllött, már meleg víz sem volt, én is egyre jobban lerongyolódtam.
A jugoszláv házimunkás benéz a cellaajtón és valamilyen magyar-német
keveréknyelven beszól, hogy itt a vacsora. Schubert nagyot nyújtózkodik.
– Hát akkor egyelőre ennyit, Gyuri bátyám, legközelebb innen folytatjuk.

Reggelenként néha benéztem Pataki ezredeshez, a fegyház parancsnokához,

és egy csésze tea mellett eldiskuráltunk. Egyik nap megjegyezte:
– Hallom, hogy bejársz beszélgetni Schuberthez.
– Igen, szeretnék írni róla.
– Mit gondolsz, meddig tart? Mondj egy körülbelüli időt.
– Azt hiszem, néhány hét, miért kérdezed?
– Mert csak addig tartom itt, amíg neked szükséged van rá, utána elszállítjuk
innen.
– Miért, mit csinált?
– Láttad, hogy úgy él, mint egy sitiprinc, de nem becsülte meg magát. Tudod,
hogy az amnesztia után itt is többen megtagadták az étkezést – ami a zendülés
egyik fajtájának számít, Schubert állt kint a folyosón és kiabált lefelé:
 – Ma nem jó a leves fiúk, nagyon nem jó a leves.
Ez, akárhogy nézzük, felbujtás és a felbujtókat nem szabad meghagyni
ugyanabban a börtönben, mert mások is azt hiszik, hogy megengedhetik
maguknak ezt a fegyelemsértést. – Pataki ezredes rám néz. – Szeretném, ha nem
említenéd meg neki a szándékunkat, mert ha előre megtudja, elpasszolja, amit
esetleg összeszedett, és innen úgy kell elmennie, ahogy bejött.
– Hidd el, éppúgy nem szólok neki erről, mint ahogy neked sem mondom el
azt, amit a rabok közölnek velem.
Pataki bólintott.
– Ez így korrekt. Szóval: szólj, ha végeztél, és akkor Schubert megy a
„csurmába”, a szállító zárkába, valahová Sátoraljaújhelyre vagy Vácra kerül.
Tudomásulvevőleg bólintok; amíg a börtönöket járom, el kell fogadnom a
büntetésvégrehajtás szabályait. Kihörpintettem az utolsó korty teát, hónom alá
csaptam a kézitáskát jegyzeteimmel és elindultam a jobb csillag, a fegyházkörlet
felé. Önkéntelenül az „1001 éjszaka” jutott eszembe, Seherezádé, aki addig
kerülhette el a szultán pallosát, amíg mesélni tudott neki.

– Senkinek sem szóltam arról, hogy le akarok lépni Latinából – folytatta

Schubert –, az ember a sírig tartsa a pofáját, inkább kétszer csináljon meg valamit,
mint egyszer beszéljen róla. Csak bólogattam, mikor felolvasták, hogy beraktak a
következő ausztrál csoportba, két hét múlva indult volna. Együtt utaztam volna
egy Kemény Feri nevű focistával, valaha a Budafokban játszott, itt
Olaszországban megpróbált bekerülni a profik közé, de nem talált csapatot
magának.
Egyik este kiültünk beszélgetni az udvarra, kóstolgattuk egymást; kiderült,
hogy Feri sem akar Ausztráliába menni.
– Tudsz valami okosságot? – kérdeztem.
– Menjünk Franciaországba, rokonaim élnek Párizsban.
Sok vesztenivalónk nem volt, csak az útlevelünk maradt ott a
páncélszekrényben, otthagytuk a felesleges cuccunkat, és a kerítésen keresztül
leléptünk, elindultunk a francia határ felé.
Feri azt mondta, hogy otthon hivatásos jogsit szerzett, 350 kilométer után
átadtam neki a volánt, gondoltam: hunyok egyet. Arra ébredtem fel, hogy egy
kanyarban sodródunk lefelé az útról, oldalt nézek: Feri a kuplungon tartja a lábát,
alig tudta visszahozni a kocsit egyenesbe.
– Add vissza a kormányt, és máskor az anyádat etesd a jogsival.
 Én vittem le a Zsigulit egészen Ventimigliáig. Szeptember volt, a franciák épp
tértek vissza a nyaralásból, az országút egy lassan gördülő parkolóhelyhez
hasonlított.
Az útlevelünket, mondom, ott fogták Latinában, semmilyen papírunk nem
volt, Feri a régi focista igazolását, én a jogsimat mutattam fel a határon. Az
olaszok röhögtek és átengedtek minket, de a franciák rögtön félreállítottak.
Először azt hitték, hogy megváltozott a magyar útlevél, elővettek egy vastag
könyvet, lapozgattak benne, aztán intettek:
– Ez nem útlevél, hanem szar! Mars vissza!
Visszamentünk Ventimigliába, megvacsoráztunk, aztán Feri körülnézett a
terepen, hátha sikerül felszednie valamilyen tippet. Találkozott egy német
csoporttal, megtudta tőlük, hogy a vonatok egy két kilométer hosszú alagúton
mennek át Franciaországba. Feltételeztük, hogy a kijáratot nem nagyon őrzik,
meg lehet játszani ezt az esélyt.
A Zsigulit mindenképpen ott kellett hagynunk, megpróbáltam eladni, de
annyira lerobbant már, hogy nem akadt vevő rá. Félreállítottam és lezártam.
Mikor leállt az élet az állomáson, belopakodtunk az alagútba. Annyi eszünk
nem volt, hogy legalább egy elemlámpát vettünk volna, a falat tapogatva
lépkedtünk a sínek mellett. A különféle kábeleket és vezetékeket egy árokban
fektették le, ez eredetileg kőlapokkal volt letakarva, de a fedés már hosszú
szakaszokon hiányzott, időnként át kellett térnünk a talpfákra. Ha épp akkor jött
volna egy vonat, úgy széttrancsíroz, hogy még koporsó sem kellett volna nekünk.
Este fél tizenegykor indultunk el, hajnali fél háromkor érkeztünk ki az
alagútból – egy hídra jutottunk, mely az autópálya fölött ívelt át. Még alig
világosodott, továbbra is a talpfákon lépkedtünk, hogy bele ne rúgjunk a kövekbe,
mert a csendben ez messzire elhallatszott volna.
Ott fenn a hídon elkapott minket két francia határőr, a kezünket
hátrabilincselték és letérdepeltettek, ott görnyedtünk egy órát, mintha
imádkoztunk volna. Ha szólni próbáltam a haveromhoz, oldalba vágtak.
Hallottuk, hogy lent az úton lefékez egy kocsi, aztán jött két rendőr nagy
belga farkaskutyával – nem tudom, ismeri-e ezt a fajtát, a világ legkegyetlenebb
vérebe. A rendőrök bementek az alagútba körülnézni, mert azt hitték, hogy
kábítószercsempészek vagyunk, és az árut bent leraktuk, mielőtt kijöttünk volna
felmérni a terepet. Persze nem találtak semmit. Bilincset cseréltek rajtunk,
levezettek az útra és bedobtak egy Renault 12-es Combi hátsó ülésére, a kutyát
pedig a rács mögé.
Bevittek a mentoni kapitányságra. Egy rácsos cellába helyeztek el, egy
kalitkára hasonlított, később hallottam, hogy csakugyan „sasröptető”-nek becézik,
egy csöves pali már ott aludt benn. Az éjszakás nyomozók hamarosan leléptek, ott
előttünk öltöztek át, kávéztak, vakarództak, mintha mi ott sem lennénk. A reggeli
szolgálat levitt minket az irodába, ujjlenyomatot vettek, lefotóztak, aztán
megkérdezték, hogy milyen nyelven akarunk tárgyalni. Kemény Feri sváb fiú volt,
két évig dolgozott az NDK-ban is, német tolmácsot kértünk. Hívtak egy
öregembert, valamilyen kereskedő lehetett a városban.
– Mit akarnak Franciaországban? – kérdezte.
– Rokonaink élnek Párizsban, ők segítenének elhelyezkedni.
– Ide nem kellenek magyarok, így is van pont elég munkanélküli.
– Akkor most mi lesz velünk?
– Visszaadjuk magukat az olaszoknak, ahonnan jöttek, a többi már az ő
dolguk.
– Más lehetőség nincs?
– De, még egy van: az Idegenlégió – a tolmács intett. – Beszéljék meg
egymás között.
Összenéztünk Ferivel, semmiképp sem akartunk visszakerülni Latinába, meg
kellett játszanunk ezt a sanszot. Gondoltuk, majdcsak lesz valami.
– Rendben van, mondd meg az öregnek, hogy jelentkezünk a Légióba.

Negyedik fejezet

Még aznap délelőtt kijött értünk egy légiós tiszt Nizzából, fekete csákóban, a
paroliján arany nyíllal, formára szabott nadrágot és vastag arany dögláncot viselt.
Megkérdezett minket: minden oké-e, mondjuk, hogy okébb már nem is lehetne,
akkor felhívta a parancsnokságot, hogy két magyar önkéntes jelentkezett. Átvett
minket a rendőröktől, beültünk egy vendéglőbe, kávét, kólát, szendvicset hozatott,
prospektusokat adott a Légióról.
Közben bármelyik percben kisétálhattunk volna az ajtón, de nem lett volna
értelme lelépni. A nyelvet nem ismertük, a rendőrségnél levették a fotónkat, az
ujjlenyomatunkat, tudja meddig maradtunk volna szabadlábon? Déltől
harangszóig.
A nizzai helyőrségre mentünk, az irodán öt-hat tiszt dolgozott húsz kiszolgáló
emberrel. Egy 120 kilós lengyel hadnagy fogadott minket, vállon veregetett:
– Mágyár? Polák-venger dvá brátánki…
Beírta az adatokat, aztán egy üveg bort kitöltött porcelánpoharakba. Én nem
tudom, mikor ittam utoljára komolyabb piát, a második pohártól fejreálltam.
Kaptunk pizsamának egy melegítőt, lefeküdtünk, öt órakor ébresztettek fel. A
melegítőt visszacserélték az eredeti civil ruhánkra és két MP-s katona, sapkájukon
a Légió jelvényével a három fáklyával, lekísért minket a vasútállomásra.
Felszálltunk a marseille-i vonatra, a katonák is velünk tartottak. Be-bementünk a
büfékocsiba, hat-nyolc sört megittunk a Légió számlájára. Most Ferinek ártott
meg az ital, minden állomáson meg akart szökni.
– Ne hülyéskedj – mondtam –, én nem tudok futni.
– Neked nem is kell, te majd lököd félre a tömeget.
Nem lehetett lecsendesíteni. Szerencsére eszembe jutott egy régi film, abban
mondta egy légiós tiszt a szökevénynek:
– A Szolgálat huszonöt évig nem felejt és nem bocsát meg! Ehhez tartsd
magadat.
Ettől Feri végre megijedt és elhallgatott.
Marseille-ben hárman vártak ránk, úgy bántak velünk, mint a letartóztatott
rabokkal, egy szót sem szóltak hozzánk, csak beraktak egy kis teherautóba – az is
pont olyan volt, mint egy rabszállító kocsi. Egy tengerparti épületben működött a
parancsnokság, bevezettek minket egy terembe, már 20-25 srác várakozott itt, az
asztalon gyümölcs, konzervek, kenyér, üdítőitalok. Ettünk, aztán próbáltunk
beszélgetni a többiekkel, de egyik nyelvet sem értettük. Hozták-vitték őket, mi is
hamarosan sorra kerültünk.
Elénk raktak egy magyar formanyomtatványt, melyben kijelentjük, hogy
önként lépünk be a Légióba. Beírhattunk egy új nevet is, én egy P. Howard-hőst
választottam: Senki Alfonz lettem. Azután csak annyit kérdeztek, hogy voltunk-e
már katonák, és visszaküldtek a várakozóba.
Délután négy órakor előállt egy teherautó, a platóján padokkal.
Húszan-harmincan felszálltunk és fegyveres kísérettel elindultunk Aubanie-ba. Itt
áll az Idegenlégió központi támaszpontja, a katonák innen indulnak el kiképzésre,
bevetésre. Tizenöt-húszezer ember fért el benne, csak az alakulótere akkora, mint
otthon a Hősök tere.
Ahogy lekászálódtunk a kocsiról, zárt alakzatba állítottak fel minket és egy
nagyméretű udvari sátorhoz vezettek, ez volt a raktár, leadtuk a civil ruhánkat. A
szomszédos tégla épületben megfürödtünk, ahogy jöttünk ki a zuhany alól, szét
kellett rakni a lábunkat, a felcser alánk vágott egy-egy marék féregirtó port. A
hajunkat levágták egycentisre, a bajuszt és a körszakállt nem bántották.
Visszatértünk a sátor-raktárba; inget, alsónadrágot, leopárdfoltos gyakorló
egyenruhát kaptunk, egy zsákba bedobáltuk a többi felszerelést: egy váltás ruhát
és fehérneműt, fogkefét, fogkrémet, fésűt, aztán felvonultunk a körletbe. Az
újoncokat karanténba rakták, amíg tetőtől talpig végig nem vizsgálják őket, mi
Ferivel egy 12 ágyas szobába kerültünk. Rendbe raktuk az ágyunkat, aztán
névsorolvasás következett:
– …Senki Alfonz! – mondta az őrmester. Én egy pillanatig elbambultam,
aztán kivágtam, amire tanítottak:
 – Present, sergeant!
Levittek az étkezőbe, a többi légiós már megvacsorázott, minket utolsónak
hagytak, hogy ne találkozzunk velük, és ránk maradt a takarítás is. Nem
tányérokat kaptunk, hanem egy műanyag tálcát formára nyomott mélyedésekkel, a
szakács ezekbe csapta bele a húst, a főzeléket, pudingot. Automatákból üdítőt
lehetett csapolni, az asztalokon gyümölcs állt és csokoládé, aki akart, vihetett fel
belőle a körletbe is. Mondom Ferinek:
– Latinán kibírtad, itt meg a Kánaán van és innen akarsz meglépni?
Egy karszalagos öreg altiszt meghallotta, hogy mit beszélünk, odalépett az
asztalunkhoz:
– Üdvöz légy, magyar! Új húsok, légiósok akartok lenni? Egyébként Feri
bácsinak hívnak.
A barátom rögtön vette a lapot:
– Engem is, druszák vagyunk.
A nyakába akartunk ugrani, de intett: türtőztessük magunkat, nem kell, hogy
a többiek is észrevegyék, mi a helyzet. Mikor végeztünk a takarítással,
felvezényeltek a körletbe, de minket Feri bácsi kikért és átvitt a tiszti kantinba,
söröztünk.
– Mi vár ránk itt? – kérdeztem.
– A hét végén átvesz titeket egy parancsnok, és orvosi vizsgálatra mentek
vele. Ha ott nem találnak semmi bajt, egy piros lemezt kaptok a vállatokra és
megkezdődik egy négy hónapos kiképzés, de olyan kemény, hogy a bolhák
vízipólózni fognak a tökötök alatt. Ja, és mellesleg, meg kell tanulnotok franciául
is.
Ezt mind a ketten soknak találtuk, csavargattuk a nyakunkat:
– Hogy lehetne lelécelni?
– Nézzétek: a Légiónak nem kell mindenáron az ember, ha akartok, már
holnap is visszaléphettek, de akkor kitoloncolnak titeket Franciaországból. Más a
helyzet, hogy ha majd az orvos talál alkalmatlannak a szolgálatra, akkor kaptok
egy igazolványt, és itt maradhattok az országban. Ha rám hallgattok, ezt
próbáljátok meg. Hogy álltok egészségileg?
Nekem operálták a gerincemet és egy csavar fogta a térdemet, Feri pedig úgy
gondolta, hogy meg tudja játszani a rövidlátót.
Elkezdődtek a vizsgák, először az IQ-t, az intelligenciapróbát csináltuk végig.
Mi magyar nyelvű lapokat kaptunk, olyan kérdésekkel, hogy ki építette a
Lánchidat, meg hány ablaka van a Parlamentnek? Három felelet közül lehetett
választani, nekem elég jól sikerült.
Az orvosi ellenőrzésre a végén került sor, le kellett vetkőznünk meztelenre:
 – Magának ugye műtétje volt? – mondja nekem a doktor.
– Igen, két évvel ezelőtt.
– Akkor maga nem fogja bírni a kiképzést. Ragaszkodik hozzá, hogy légiós
legyen?
– Szeretnék, de ha nem megy, nem akarom erőltetni.
Feri már a nyomtatott nagybetűknél elkezdte a kamuzást, de olyan
szégyentelenül, hogy ő maga is belevörösödött, az orvos csak ránézett és
legyintett.
– Mars!
Épp egy hét telt el. Szombat reggel felállítottak minket parancskiosztásra, a
sergeant felolvasta azok nevét, akik beváltak, egy szakaszvezető rátette a vállukra
a piros lapot. Öten voltunk, akik nem feleltünk meg, minket a falhoz állítottak,
hátratett kézzel. Később felengedtek a körletbe összeszedni a holminkat,
elbúcsúztunk a többiektől, nekik adtuk a maradék cigarettánkat, beszélgettünk, a
hamburgi stricik azt ajánlották, hogy menjünk át az NSZK-ba, mert ott jobb az
élet, mint Franciaországban.
Áthívattak az irodába, egy tiszt ült az asztal mögött, a váll-lapjából ítélve
legalább őrnagy, Feri bácsi tolmácsolt:
– Mi a tervetek? Haza akartok menni?
– Nem – mondja Feri –, nekem vannak rokonaim Párizsban.
– Milyen utcában laknak, küldünk nekik egy táviratot.
– Az utca nevét elfelejtettem, de a környékre ráismernék, annyiszor láttam
már fotón.
A vak is látta, hogy hazudik. Meghűlt bennem a vér: a puszta levegőre csalt át
Franciaországba, odasziszegtem neki:
– Átvertél?! Majd számolunk.
Feri bácsi legyintett:
– Nem kell beszarni. A kiszolgált magyar légiósok Párizsban fenntartanak
egy házat, keressétek meg őket. Írok egypár sort, hogy segítsenek.
A pénzügyi szolgálatnál megkaptuk a zsoldunkat; a levonásokkal 250 frankot,
egy napra 40 frank járt és vasúti jegyet Párizsig. Átöltöztünk, aztán kiléptünk a
kapun, kint Feri a nyakamba ugrott, a franciák néztek ránk: hülyék ezek? Az
állomáson beültem a fotóautomatába, készítettem egy képet a légiós időm
emlékére.
Másnap reggel értünk fel Párizsba a Gare de l’Est-re, ha jól emlékszem.
Vettünk egy halom „croissant”-t és megittunk hozzá két üveg bort.
 Lementünk a metróba, egy német eligazított minket; Marienbourgba kellett
kiutaznunk. Ott taxiba ültünk, mutattam a sofőrnek a címet, bólintott, néhány perc
múlva megálltunk egy háromemeletes ház előtt; ez volt a leszerelt idegenlégiósok
otthona.
Becsengettünk, nem nyitnak ajtót, megpróbálom még egyszer, akkor végre
kijön egy férfi:
– Titeket ki küldött ide?
Mutatjuk a Feri bácsitól kapott ajánlólevelet, elolvassa, aztán beenged:
– Itt van egy szoba, feküdjetek le, majd később beszélgetünk.
Már besötétedett mikor arra ébredek, hogy bablevesszagot érzek a levegőben,
megráztam Ferit:
– Kelj fel, itt magyar kaja van.
Kibaktattunk a konyhába; két nagy kuktában csakugyan bablevest főztek;
tíz-tizenkét magyar ült az asztal mellett, francia csajokkal. Nekünk is leraktak két
tányért, amíg ettünk, kérdezgettek, mi újság odahaza, aztán meghívtak a Rouguet
utcába a Nino bárba, itt szoktak összejönni a magyarok.
Az egycentis hajunkról a vendégek hamar kiszúrták, hogy honnan jövünk,
gyűjtést rendeztek a javunkra, ötven-száz frankokat dobtak be a sapkába. Egy
Szöllösi nevű magyar festő megfogadott minket kerítést mázolni, napi száz
frankot adott plusz ebédet és vacsorát.
A hétvégeken megnéztük az Eiffel-tornyot, Napóleon sírját, kivittek minket a
Pigalle-ra, de nem éreztük jól magunkat Párizsban. Be sem jelentkeztünk, tovább
akartunk menni az NSZK-ba. Már összegyűjtöttünk nyolcszáz frankot fejenként,
de hiába vettünk volna vonatjegyet, a határon biztos, hogy lebukunk.
Megörültünk, mikor az egyik volt légiós, aki Németországba készült, felajánlotta,
hogy átvisz magával minket is. Nem nagyon bíztunk benne, hogy sikerül. Feri azt
ajánlotta, hogy legalább egy útlevéltokot vegyünk, néha a kapanyél is elsül. A
végén ennyit megreszkíroztunk.
Egy Ford Granadával indultunk el egy viharos este, gondoltuk ilyen időben
nem nagyon szőröznek az ellenőrzésnél. Kilenc-fél tíz felé értünk le Aachenbe a
hármas határhoz. Feri, szokása szerint, az utolsó pillanatban, most is megijedt, azt
akarta, hogy szálljunk ki és próbáljunk inkább gyalog átjutni, de én nem engedtem
hisztizni.
A volt légiós kimutatta az ablakon az útlevelét és a mi üres tokjainkat, a
német vámos látta a kocsin a 75-ös párizsi rendszámot, csak intett, és tovább
engedett minket. Beértünk Kölnbe, itt a légiós megállt egy hotelnél, kivett egy
négyágyas szobát, aludtunk egypár órát. Másnap reggel adott nekünk 300-300
frankot, beszállt a kocsijába, dudált egyet: hajrá magyarok! – és már nem is láttuk.
 Ötödik fejezet

Legközelebb újév után kerestem fel Schubertet a cellájában; a falnak fordulva

aludt, kétszer kellett szólítanom, amíg felébredt. Rosszkedvűen dörzsölte meg az
arcát, öszszeszorított fogakkal keverte meg magának szokásos neszkávéját.
– Fáradt, Viktor?
– Tudja, hogy van ez szilveszter után, egy kicsit elengedtük magunkat a
külföldiekkel.
– Más baja nincs?
Schubert keze megállt és rám nézett:
– Tulajdonképpen mi okosság van abban, hogy én itt mesélek magának?
– Ezt hogy érti?
– Hát úgy, hogy mi hasznom van belőle? Mikor Bütyök meg a többi betörő
„énekelt” az újságírónak, pénzt kaptak érte, állítólag fejenként húszezer forintot.
Vállat vontam:
– Ez Bütyök dolga meg az újságíróé – ha igaz a húszezer forint. Nekem
ennyit nem ér meg. Megköszönöm, amit eddig mondott és beszélgetek valaki
mással, aki örül, hogy egyáltalán szólnak hozzá.
– Mégis mennyiről lehet szó, mert lássa be, valami pénz jár!
– Egyelőre ötezerről. Ezt sem adom oda magának, mert tilos, de ha akarja,
feladhatom postán valamilyen címre.
– Küldje el a lányomnak és írjon engem feladónak, hadd lássák az apósomék,
hogy én innen a börtönből is törődök vele.
– Nem írhatom magát feladónak, mert az apósa bejöhet érdeklődni a
nevelőhöz, hogy honnan szerzett maga ennyi pénzt, és akkor mind a ketten
lebuktunk. Majd kitalálok valami nevet. A legközelebbi alkalommal bemutatom
magának a csekket. Így megfelel?
Schubert bólogatott, de arcáról nem tűnt el a gyanú árnyéka, a szívemre
tettem a kezem:
– Viktor, én nem verem át magát, a rabok hírszolgálata jobb, mint a sajtó, egy
héten belül minden börtönben értesülnének arról, hogy én hazudok és nem
érdemes szóba állni velem. A maga kezében is van adu: ha legközelebb jövök és
nem hozom a csekket, maga egyszerűen nem mesél tovább, és én ott állok egy
befejezetlen történettel, kárba veszett az eddigi munkám.
 – Jól van, Gyuri bátyám, üljön le, folytassuk. Szóval ott tartottunk, hogy
megérkeztünk Kölnbe Ferivel. Átváltottuk a frankot márkára, ha jól emlékszem,
négy az egyhez adták, megreggeliztünk, aztán eltöprengtünk, hogy mihez
kezdjünk, egy lelket sem ismertünk a környéken.
Feri elkérte a pincértől a telefonkönyvet, a „K” betűhöz lapozott és elkezdte
hívogatni a „Kovács”-okat. Mindnek ugyanazt a szöveget adta le:
– Menekültek vagyunk, most érkeztünk Kölnbe, tudnak-e segíteni rajtunk?
Öten lecsapták a kagylót, aztán a hatodik Kovács azt mondta, rendben van,
találkozzunk a Főpályaudvaron a virágüzletnél. Egy jó félórát vártunk, Feri már el
akart menni, hogy felhívjon egy másik Kovácsot, mikor megjelent egy ötven
körüli férfi a feleségével, egyenest odalépett hozzánk:
– Isten hozott titeket!
A testvérem nem fogadhatott volna különbül. Meghívott minket az otthonába,
egy városszéli családi házban lakott, lefürödtünk nála, ebédet-vacsorát kaptunk.
Másnap Kovács elkérte magát a munkahelyéről, és elvitt minket a
Mindszenty-házba, bemutatott a magyar papnak és elköszönt, de azután is sokáig
tartottuk még a kapcsolatot. Én mondom, Gyuri bátyám: az Isten áldja meg a
Kovácsokat!
A háztitkár elkísért minket a Fremdenpolizeira, az idegenekkel foglalkozó
rendőrkapitányságra. Senki sem kérdezte, hogy kerültünk Kölnbe, adtak egy
hónapos tartózkodási engedélyt a város területére, 300 márka segélyt és egy 500
márkás csekket, melyet egy erre a célra kijelölt használt ruhákat árusító üzletben
válthattunk be.
A Mindszenty-házban már minden szobát lefoglaltak azok, akik családdal
érkeztek, ezért a Kiefhäuser utcában lévő menekültszállásra utaltak be minket, két
magyar sráccal laktunk együtt. Maga a környezet nem különbözött a kölni átlagos
házaktól, még egy házmester is vigyázott ránk: egy NSZK-ba nősült arab férfi,
egész nap ott ült a portán és a Koránt olvasta.
Állást nem kaphattunk – épp akkor, 1980 nyarán hoztak egy törvényt, hogy
akik szocialista országokból disszidáltak, egy évig nem vállalhatnak munkát,
emellett az ingyenes nyelvtanfolyamra sem vettek fel minket, szótárból kezdtük
tanulni a németet.
Megkerestük a belvárosban az „Ungarische Keller”-t, a magyar kocsmát.
Czakó Csaba volt a góré, aki később itthon lebukott és engem is feldobott. Ide
jártak a környékbeli magyarok, zsugáztunk, kockáztunk. Magyar kolbászt és
szalámit is lehetett kapni, Csaba néha kocsonyát is főzött, de mindennek megkérte
az árát, egy sör 1 márka 40 pfennigbe került nála.
Néhány magyar csaj is tengett-lengett nála a pult körül, ezek már rég feladták
a reményt, hogy viszik valamire, elhíztak a sörtől és a kenyértől, a 300 márkás
menekültsegélyből éltek, amit később le is csökkentettek 240-re. Ezek a csajok
lefeküdtek bárkinek bárhol, már nagyon hiányzott nekem a nő, de ezekhez nem
volt kedvem, ha nem bírom tovább, inkább elkötöm magam cérnával.
A tél elején megint kaptam egy csekket a használt ruhaboltba, elmentem
beváltani. Egy nagy darab német nő szolgált ki, később megtudtam, hogy
Angelicának hívják. Egy barna kordbársony öltönyt néztem, ahogy felpróbáltam,
valamit éreztem a zsebében, belenyúltam: két elsárgult tízmárkást találtam.
Odaadtam a pénzt a nőnek, az örömében megpuszilt, és az öltöny árát nem
számította bele a keretbe. Biztatott, hogy nézzek be máskor is. Meghívott egy
olasz vendéglőbe, színházba, moziba, aztán egyszer azt mondta:
– Szeretném látni, hogy élsz.
Ez szépen hangzik, de az állt mögötte, hogy az anyjával lakott – ez a kégli
eleve kiesett –, szállodára sajnálta volna a pénzt, az én szobámban viszont ingyen
együtt lehettünk.
– Meg tudod oldani, hogy kettesben maradjunk?
Megoldottam.
Kemény Feri közben szorgalmasan forgatta a telefonkönyvet, a Kovácsokról
áttért a Nagyokra, majd a Szabókra, gyakran leesett neki valami. Egyszer csak
bejelenti, hogy levelet kapott hazulról, amiben megírták a stuttgarti unokabátyja
címét:
– Menjünk le hozzájuk.
– Ezek azok a rokonaid, akik korábban Párizsban éltek.
– Nem, ez most frankó! Esküszöm.
– Jól van, ugorjunk le Stuttgartba.
Negyven márkába került a vonatjegy. Feri unokabátyja kint várt ránk az
állomáson, elhívott egy szupermarketbe, kis ajándékokat vásárolt nekünk. Az
ebédnél Feri külön húzódott vele és smuzoltak, este megkérdeztem tőle:
– Megbeszéltél valamit a rokonoddal?
– Igen.
– Én benne vagyok a buliban?
– Ne haragudj. Az unokabátyám kukás sofőr és most csak egy üresedés van a
rakodóknál.
– Nem baj. Isten veled, majd összefutunk még a kanyarban. Főleg, ahogy te
tudsz vezetni. Megyek is, még épp elérem az utolsó vonatot.
Egyedül utaztam vissza Kölnbe, Ferit azóta sem láttam, remélem az ő élete
jobban sikerült, mint az enyém. Szakadtak el a szálak, haza csak az anyámnak
írhattam, apósoméknak nem, mert tudtam, hogy haragszanak a Zsiguliért.
Nemsokára egészen egyedül maradtam, mert a két másik magyar elköltözött,
afgánokat raktak a helyükbe, egész nap imádkoztak vagy veszekedtek.
Ismertem egy magyar orvost, Vígh Zsuzsának hívták, azt mondtam neki,
hogy szeretnék megszabadulni innen:
– Tud segíteni?
Írt egy „attestat”-ot, hogy búskomorságba estem, helyezzenek más
körülmények közé, majdnem visszaadtam neki a papírt: ugyan ki eszi meg ezt a
szöveget?! De behívtak a központba és szereztek egy szobát a Hotel Rothban,
negyedosztályú szálloda volt, általában menekülteket fogadott. Egy szót sem
szólhattam a szobámra, az ablakai az utcára nyíltak, volt benne melegvíz, tv,
szőnyeg, virágváza.
Az estéimet továbbra is a magyar kocsmában töltöttem, sokan szerettek, mert
el tudtam mondani 100-150 viccet egymás után, főleg ha ittam. Itt ismerkedtem
meg két zsidó testvérrel, a Szemere fiúkkal, mind a ketten bundával kereskedtek,
de külön-külön üzletet tartottak fenn. András, az idősebbik lazábban élt: ivott és
nőzött, vele könnyebben szót értettem.
András vett egy üzlethelyiséget az Eben téren, át kellett alakítani, felfogadott
segédmunkásnak, reggel fél nyolctól ötig dolgoztam 70 márkáért – egy
magamfajta „feketemunkás” örülhetett ennyi pénznek. Amellett tanultam a szűcs
szakmát is, elmentem vele Frankfurtba a téli kollekcióért, azt hittem, bevesz majd
segédnek.
Munka után átöltöztem és Andrással benéztünk az éjszakába. Kártyázott,
sokat vesztett, és nem adta meg az adósságait, félt, hogy leverik rajta, engem
olyan testőrfélének tartott. Amíg ő zsugázott, én leültem sakkozni, akkor szoktam
rá a cigarettára, fújtam a füstöt és körülnéztem a „hüvelyeskertben”. Felszedtem
egy Margó nevű magyar nőt, egy fogorvos mellett dolgozott, mint technikus, este
beült valahová, beivott rendesen, aztán elvitt magával egy férfit hálótársnak.
Egy kétszobás lakást bérelt, odaköltöztem hozzá, de fenntartottam a helyemet
a Hotel Rothban. Margó nem volt teljesen komplett; mikor lelépett Pestről,
otthagyta a fiát és később nem tudta kihozatni maga után. Gyakran kitört rajta a
lelkiismeret-furdalás, ilyenkor nyűgös volt, nem beszélt, hanem horgolni kezdett,
mikor nyúlt a tűkért, én már tudtam, hogy mennem kell. Egy hónapig tartott a
kapcsolatunk, mással sem bírta ki tovább. Később hallottam, hogy kivették a fél
gyomrát, fizikailag teljesen összeesett.
Közben az Eben téren elkészültünk a szőrmeüzlettel, de Szemere nem vett fel
segédnek, talán attól félt, hogy túl sokat tudok róla. Valamiből élni kellett,
beálltam mosogatni Csang asszony kínai vendéglőjébe, napi öt órát dolgoztam 7
márka 50-es órabérért.
Innen egy romániai magyar detektív irodájába kerültem át, ő figyelőket
közvetített a nagy kölni áruházaknak, a Kaufhofnak, a Kaufhallénak, a Hertienek,
engem is elpasszolt nekik. Azt hiszem, nem tartoztam az igazán jó csőszök közé,
ahogy ott sétálgattam a 185 centimmel és 100 kilómmal, rögtön kiszúrt mindenki.
Nem is nagyon törtem magam; láttam, hogy egy török család az áruház minden
emeletén lopott valamit, de nem szóltam, hadd vigyék a nyomorultak. Egyszer én
is kicseréltem a cipőmet egy újra, és mindennap befújtam magam a legdrágább
férfikölnivel.
Ha mint detektív nem is sokat produkáltam, de sikerült felszednem egy nálam
13 ével idősebb eladónőt. A Kaufhofban árult télen sálat-kesztyűt, nyáron
napszemüveget, önálló standot bérelt az áruháztól, a bevétel húsz százalékáért.
Elég nehezen állt kötélnek, mert volt már egy vőlegénye, aki kicsalt belőle
húszezer márkát és lelépett, azóta nem kezdett senkivel. Én gondoltam: lassú víz
partot mos, együtt ebédelgettünk, esténként segítettem neki; a Kaufhofban
ugyanis az volt a szokás, hogy a hivatalos zárás után az alkalmazottak még egy
félóráig vásárolhattak, az én nőm, Ingetraud standját ilyenkor ellepték a vevők.
Végül is elcsaltam egy gyertyafényes borozóba, ittunk rendesen, de a Hotel
Rothba nem akart feljönni velem, a szemembe nézett:
– Rendben van, választhatsz: vagy most az egyszer feljössz hozzám, és aztán
soha többé nem találkozunk, vagy vársz még egypár hetet és akkor sokszor,
nagyon sokszor a tiéd leszek.
Én jobb ma egy veréb alapon az elsőt választottam. Együtt töltöttük az
éjszakát, és bár Berger bácsi megmondta, hogy mind bolond ember az, aki a
farkával dicsekszik, Ingetraudnak nem lehetett oka panaszra. Reggel ő ment el
korábban, a párnán otthagyta a tartalék kulcsot.
Minden este találkoztunk, egy évig tartott a viszony. Ingetraudtól tanultam
meg tökéletesen németül – az ágy ilyen tekintetben többet ér, mint a legjobb
szótár. Aztán én kezdtem bejárni az éjszakába, ez nem tetszett neki, hisztizett,
adtam neki két fülest és otthagytam.
Az áruházból el kellett jönnöm, beajánlottak sofőrnek egy külvárosi
autószervizbe. Törökök jártak hozzánk, mert nálunk 500 márkából megúszhatták
a hatósági vizsgát, jobb helyeken ennek a háromszorosát kellett volna fizetniük.
Napi öt kocsit vittem vizsgára, száz márkát kaptam érte, és gyakorlatot
szereztem a menő típusokon: Fordon, Mercedesen, VW-n, ahogy hoztam-vittem
őket. Ha maradt egy kis szabadidőm, az öreg tulajdonos befogott szerelni:
féktárcsát cseréltem és tanulgattam a motorcserét is.
Az egyik szerelőtársam sportolt, engem is levitt az ASV Kölnbe, csak úgy
amatőr alapon újrakezdtem a kalapácsvetést, aztán egyre jobban ment. Ma is kint
áll a nevem a klub dicsőségtábláján, 62 méteres dobással harmadik lettem a
megyei bajnokságban. Hiába értem el eredményeket, pénzt továbbra sem adtak,
csak útiköltséget és ebédmegváltást a versenyekre, de később kiderült, hogy mégis
megérte.
Manfred German, a régi híres atléta volt a klub elnöke, civilben a városi
lottórészleget vezette. Elmentem hozzá és elpanaszoltam, hogy kihasználnak a
szervizben, German megsajnált és egy féléves munkavállalással felvett a céghez
sofőrnek. Személyautókat, zárt kiskocsit, lottószelvény-gyűjtő Mercedest
vezettem, később átkerültem egy irodákat berendező vállalathoz, egy személyben
rakodtam és szállítottam.
A munkámat délig végeztem, a fuvarlevelekkel csak négy órakor kellett
elszámolnom, bejártam a magyar kocsmába ebédelni. Itt találkoztam össze
Alexszel, vagy úgy is mondhatnám, hogy az alvilággal.
Alexet valódi nevén Körösi Sándornak hívták, magassága két méter körül
járt, 50-52-es karokkal. Ugyanakkor mindenkit elbájolt, mert úgy nézett ki, mint
egy angyal: sima pubiarc, kék szemek, hosszú szőke haj. Beszélgetni kezdtünk,
elmondta, hogy Kaposváron élt, 1978-ban lépett le, átúszta a Drávát, utána egy
évet töltött a transkircheni táborban, onnan jött át Kölnbe.
Alex „steinz” volt, ahogy a németek hívják a legkeményebb striciket. Agitált,
hogy milyen jó élet folyik az éjszakában, mennyit lehet keresni, de én kitértem
előle. Akkoriban havi 1500 márkáért dolgoztam, hiába láttam el két munkakört is,
mint legényembert a legrosszabb fizetési kategóriába soroltak.
Aztán jött az a bizonyos Isten ujja. Egy rakodásnál nem támasztottam ki
rendesen az emelést és megrándultam. Orvoshoz kellett mennem, ő beírta az
egészségügyi lapomra a régi gerincműtétemet, amit én a felvételnél elhallgattam.
A cég szándékos megtévesztésre hivatkozva felmondott, és fizetni sem akart. Én
pert indítottam, megnyertem, kaptam valamennyi kártérítést, ehhez már csak a
havi 740 márka munkanélküli segély jött hozzá, ennyi pénzből nem nagyon
ugrálhattam. Ekkor elhatároztam, hogy megkeresem Alexet.

Hatodik fejezet

Mikor legközelebb meglátogattam Schubertet, vittem magammal a befizetési

cédulát az ötezer forintról, de meg sem kellett mutatnom, a nagy darab bajuszos
férfi széles mosollyal bólogatott.
– Írt nekem Krisztina, hogy megkapta az „ajándékot”, nagyon szépen
köszöni, rögtön vett belőle magának egy kabátot, nekem meg küldött két kiló
kekszet – ugye milyen élelmesek a mostani lányok?! Egy jó kávét Gyuri bátyám?
Ugye tej nélkül szokta?
Szóval találkoztam Alexszel, azt ajánlotta, menjek el portásnak az éjszakába.
Összehozott egy montenegrói barátjával, Andréval, aki három danos minősítést
szerzett karatéban. Tudnia kell, hogy a német alvilágban a jugók a legkeményebb
menők. André a „Römerbad”-ban, a Római fürdő nevezetű szalonban dolgozott,
mint főportás, havi tízezer márkáért, Alex hordta a piát a vendéglőből, mert a
cégnek nem volt engedélye alkoholkimérésre; engem egyelőre masszőrnek vettek
fel. Még sportoló koromban tanulgattam a gyúrást, elég jól ment, párnásak az
ujjaim.
Persze adni kellett a reprezentációra is, vettem egy összecsukható
masszőrasztalt, fehér köpenyt, gyógypapucsot, Penaten olajat meg hasonló
varázsszereket. Az első páciens, akit meg kellett gyúrnom, maga a tulajdonosnő
volt, egy biszex zsidó nő, Ruthnak hívták, meg volt velem elégedve.
A szalon este tíztől reggel ötig tartott nyitva, a legmagasabb színvonalon
működött. Ruth 35 lányt foglalkoztatott, csupa fotómodellt, egy betűnyi tetoválást
sem tűrt meg rajtuk. Tunikához hasonló egyenruhát hordtak – úgy volt szabva,
hogy a mellet jó magasan tartsa.
A vendég az előcsarnokból egy oszlopos terembe lépett be, láthatta a teljes
kínálatot, választhatott, aztán ittak valamit és mentek szobára. A bolt jól ment, a
taxisok 70 márka jattot kaptak minden fejért, akit ide hoztak. A kölni vásár idején
95-100 férfi is megfordult itt egy éjszaka, némely lánynak csak éppen annyi ideje
maradt, hogy megmosakodjon két fuvar között. Reggelre 25-30 ezer márka gyűlt
össze a kasszában, Ruth két év alatt hárommillió márkát keresett.
Én ötven márkát kaptam egy masszírozásért, az első napot 650 márkával
zártam, de a stricik féltékenyek voltak rám, megtiltották, hogy az ő nőiket
gyúrjam. Csak férfi vendégeim maradtak, de a 3-400 márka így is összejött.
Szerettem volna fejleszteni magam szakmailag, beiratkoztam egy egy hónapos
masszőr tanfolyamra 1500 márkáért.
Kezdtem lazábban élni, már éjjel-nappal cigarettáztam és rászoktam a hasisra
is, akkor még csak könnyebb márkákat szívtam: a „rote Libanese”-t, a „schwarze
Moroccó”-t. Feladtam a kéglimet a Hotel Rothban, kivettem egy
egyszoba-fürdőszobás lakást 450 márkáért és vásároltam egy 1200-as Ladát –
nem nosztalgiából, hanem mert ez volt a legolcsóbb kocsi a piacon. Amíg
Németországban éltem, összesen huszonkétszer cseréltem autót.
Éjjel három óra után már ritkán érkezett vendég a Römerbadba, ezért
általában korábban bezártunk. Alexszel elmentünk a kaszinóba, bakkarátoztunk,
majd végigjártunk egy-két hajnalban nyitó kocsmát és megreggeliztünk.
Elköszöntünk, aludtunk délig, akkor André pincéjében találkoztunk; bokszoltunk,
zsákoltunk, karatéztunk, egy öreg német profi foglalkozott velünk. A mi
szakmánkban állandó edzésben kellett maradnunk.
Munka előtt megvacsoráztunk, általában valamilyen jugoszláv helyen, én
szerettem ezt a konyhát. Egyszer a „Balkán” étterembe vetődtünk el, kiszúrtam
egy pincérnőt magamnak. Bozsának hívták, hét-nyolc évvel idősebb lehetett
nálam, de a kedvenc típusom volt: fehér bőr, fekete haj, nagy mellek, szőrös láb –
csak a szemüveg zavart rajta. Mindegy, azt majd úgyis leveti.
Alex előtt nem lehetett szóba hozni, hogy megtetszett nekem egy nő, mert
akkor csak azért is ráhajt, és elviszi előlem. Kivártam egy szabadnapot, és egyedül
mentem el a „Balkán”-ba felcsípni Bozsát. Hazavittem és szeretkeztünk, nem
tartoztam a szűz fiúk közé, Kölnben volt már dolgom arab, lengyel nőkkel, sőt
egy japán muzsikusnővel is, de Bozsa mindegyiknél többet adott. Ölelkezés
közben teli torokból ordibált, először azt hittem, hogy csak színészkedik, de
akárhová nyúltam, mindenütt úszott a lucsokban.
Bozsa volt az első nő, akitől pénzt kaptam, felmérte, hogy idősebb nálam, és
meg akart tartani magának. Két állása is volt, a „Balkán” után még eljárt
kiszolgálni egy éjszaka nyitva tartó görög étterembe. A tulajdonos nem törődött a
bolttal, folyton kockázott, Bozsa a keresete mellett a bevételből is eltett 200-250
márkát éjszakánként. A két vendéglő között mindig dugtunk egyet, reggel érte
mentem és folytattuk.
Bozsa felajánlotta, hogy kifizeti a lakbéremet, aztán vett nekem egy használt
BMW 525-öst 8500 márkáért, egy aranyláncot briliáns függővel 2500-ért és
mindig csúsztatott költeni 50-60 márkát. Kezdtem gyűjtögetni a pénzt a
fürdőköpenyem zsebében.
Hajnalonként eddig csak néztem Alexéket, hogy játszanak a kaszinóban, de
most már egyre gyakrabban gondoltam arra, hogy én is beszállok. Egyszer egy
perzsa orvos nyitott bankot tartott, már 8000 márka feküdt előtte zsetonokban –
készpénzt senki sem rakott le, mert bármikor betoppanhattak a rendőrök. A perzsa
folyton nyert, mi a körön kívülről figyeltük a játékot, Alex nyelni sem tudott az
izgalomtól:
– Most szakad meg a széria, biztos el fog bukni, bár volna nálam pénz!
– Ezen ne múljék! – én sohasem jártam üres zsebekkel, bedobtam egy ezrest.
– Tausend von aus! Ezer kívülről!
A krupié rögtön váltott, kiadott tíz zsetont. Mivel én tettem a legnagyobbat,
én kaptam a lapot. Megnéztem és letakartam:
– Rest! – mondtam.
A bankos feldobta a lapját: négyes volt, kapott még egy tízest, én héttel
nyertem. Tovább játszottam, reggel háromezer márka plusszal zártam. Vettünk
egy üveg whiskyt, aztán Alex megcsavart egy „joint”-ot, egy hasis cigarettát és
elszívatta velem.
– Gyerünk a szaunába a lányokhoz!
Ott el is ment a háromezer márka, később is mindig elköltette velem a pénzt,
amit nyertem.
Bozsa mellé felszedtem egy német kurvát is, Annie Schumachernek hívták,
rövid fekete hajú, kék szemű, biszex nő volt. Mint minden nő, aki megtetszett
nekem, ő is idősebb volt nálam két-három évvel. A Römerbad közelében
dolgozott egy szaunában, ő vonzotta a vendégeket; egy öreg férfi, akinek
nemrégiben halt meg a felesége, minden este beült és beszélgetett vele,
vagyonokat költött rá.
Hajnalban Annie be szokott ülni barátnőjével a Tóni vendéglőbe, ahová mi is
jártunk zárás után. Háromszor-négyszer átküldtem neki egy üveg pezsgőt, Annie
visszahívott, átültem az asztalukhoz. Alex szeretett volna beszállni negyediknek,
de az összenőtt szemöldökével, egyenes arcával nem tetszett Friderikának, Annie
barátnőjének.
Az egyik szabadnapján Annie megkért, hogy vigyem át Bonnba – a bíróságra
idézték be tanúskodni, felugrottam érte. Egy 100 négyzetméteres tetőlakásban élt
együtt a barátnőjével, a nappaliból egy lépcső vitt föl a hálószobába, ahol körben
mindent tükör borított. Ott helyben le akartam rohanni, de ő adott egy puszit és
kitért. Tudott Bozsáról.
– Vagy ő, vagy én. Ha összejövünk, én is feladom érted Friderikát.
Bozsa, mintha érezte volna a bajt, vásárolta nekem a cuccokat: egy
szarvasbőr csizmát 1500 márkáért, egy órát 3000-ért, de nekem már allergiám volt
tőle, ha hozzám ért, kivert a libabőr, nyugtatgattam magam, hogy ne vesszek össze
vele.
Egyik este meghívtam Bozsát egy úgynevezett páros szaunába, komoly hely
volt, csak a belépő 100 márkába került. Előtte jól bevacsoráztam, hasist is szívtam
– ez feldobja a potenciát, a zene, a tánc is olyan, mintha csak álmodná az ember.
Becsöngetünk a kapun, egy nő fogad minket:
– Jó estét. Ott az öltöző.
Ez bizony inkább csak vetkőző volt, Bozsa most nézett körül:
– Hova hoztál?! Én nem akarom! – de aztán ő is csak levetkőzött. Leültünk a
bárban, ittunk egy vodkát almalével, aztán áttértünk a borra. Közben újabb párok
jöttek, szemeztem egy fekete nővel, aki a szomszéd asztalnál ült a férje
társaságában, meghívtam őket egy italra, ők visszahívtak:
– Ugye milyen kellemes itt?! – mondták.
Videón pornófilmeket néztünk, aztán a társaság bement a medencébe,
leültünk egymás mellé. Pezsgett a víz, nem lehetett látni, hogy mi történik a
felszín alatt, az én kezem elbarangolt a fekete nő lába közé, aztán mikor láttam,
hogy megpuhult, hirtelen kiemeltem és szobára vittem.
Bent szólt a zene, lefeküdtünk a széles franciaágyba, én nagy formában
voltam, hajtott az alkohol és a hasis. Közben a tükörben néztük magunkat, hogy
ügyeskedünk. A tükör lapján hirtelen megjelent Bozsa, intettem neki, hogy tűnjön
el, levette a szemüvegét és kilépett a képből.
Egy óra múlva jöttem ki, Bozsa várt:
– Jó volt?
– Jó. Miért nem ittál valamit?
Már annyira lelombozódott, hogy nem volt érdemes ott maradni,
hazamentünk.
– Szeretnék veled lenni – mondta.
 – Én is, de már nem megy. Ellőttem a patronokat.
Erre elővett egy vibrátort és megcsinálta saját magának, akkor megutáltam,
de még mindig korai lett volna szakítani.
Egy héttel később Alexszel hármasban elmentünk kaszinózni Aachenbe,
leégtünk az utolsó pfennigig. Mikor visszaértünk Kölnbe, Bozsa meghívott
minket az Altstadtba vacsorázni.
– A vendégeim vagytok.
– Ilyen vastag vagy?! Miért nem mondtad Aachenben?
– Mert akkor ezt a pénzt is eljátszottátok volna. De ez a vacsora nem lesz
ingyen.
Éjszakára mind a kettőnket felvitt magához és négy órán keresztül
szeretkezett velünk. „Meleg csákány váltással” dolgoztunk, de Bozsa így is
gúnyolódott:
– Ennyi az egész?! Nem is vagytok olyan jók, mint gondoltam.
Azután már ritkábban találkoztunk. Egyszer felajánlotta, hogy nyit nekem
egy éttermet és betanít, de éreztem, hogy játék az egész, már nem vesz komolyan.
Hamar el is jött a vég, felhívott, hogy hazaköltözik Jugoszláviába, tegyem meg
neki, hogy kiviszem a repülőtérre. Feladta a cuccát, aztán még leültünk egy
kávéra. Bozsa kinyitotta a retiküljét és megmutatta: kétszázezer márka volt benne:
– Látod, milyen hülye vagy?! A tiéd lehetett volna, ha csak egy kicsit is
rendes vagy.
A rossz szériám folytatódott, a Römerbad is megszűnt. A házban sok orvos
dolgozott, és panaszt nyújtottak be a bíróságra, hogy az alagsorban működő
szalon rontja az ő szakmai jó hírüket, meg is nyerték a pert. Búcsúzóul Ruth
mindenkinek adott egy borítékot:
– Bonne chance fiúk, viszontlátásra!

Hetedik fejezet

Alexszel és Andréval úgy döntöttünk, hogy elmegyünk kaszinóba portásnak,

én a „Goldene Nugat”-ba kerültem egy perzsához, 200 márkát fizetett egy
éjszakára. Emellett három hónapig futtattam egy angliai néger csajt, Jázminnak
hívták, nagy darab nő volt, túl a nyolcvan kilón, egyszer három török palit ütött le
puszta ököllel. Addig nem tartott stricit, annyit dolgozott, amennyit akart, de az én
kedvemért elkezdett hajtani.
 Féltem, hogy Annie felplankolja az ügyet – már együtt éltünk a tetőlakásban
–, ezért azt találtam ki, hogy Akit, Annie pudliját minden reggel elvittem sétálni
és akkor ugrottam fel Jázminhoz, egy alkalommal 3-400 márkát adott le nekem.
De akárhogy is vigyáztam, mégsem tudtam elkerülni a lebukást.
Egy éjszaka Jázminnal és Alexszel együtt ültünk lent a Saphir diszkó
pincéjében, mikor nyílik az ajtó és bejön Annie, a bonni csapatával. Én
lebénultam, szerencsére Alex rögtön kapcsolt, lelökte a kezemet és ő fogta át
Jázmin vállát. Annie odajött hozzánk:
– Csucsu, te itt vagy?! Már mindenütt kerestelek.
Elmentünk együtt szórakozni, tánc közben Jázmin odasúgja:
– Most azonnal válassz köztünk!
– Mi a probléma? Annie.
Jázmin inni kezdett, szóltam Alexnek:
– Átveheted. Végleg.
Összeköltöztek, Alex keményen befogta a nőt, Jázmin egy darabig dolgozott
neki, de aztán eltűnt. Alex két nap múlva találta meg egy thaiföldi barátnőjénél;
be volt lőve hasissal. Ott a helyszínen kiosztotta, aztán hazavitte, újra megverte,
Jázmin elájult, fellocsolta és megint adott a testének. Ezután Jázmin már csak
dáfkéból sem keresett, inkább hagyta ütni magát. Alex persze nem tudta, hogy
minden verés után elmegy az orvoshoz, látleletet csináltat és elrakja.
Alex nem fizette ki a nő lakbérét, mikor összejött háromezer márka hátralék,
kirúgták őket. Alex a maga sorsát egyszerűen megoldotta, beállított egy kölni
magyar vendéglős házába és közölte, hogy ezentúl itt fog lakni. A vendéglős nem
mert visszabeszélni, Alexnek veszett híre volt, a ruhájára sohasem folyt a saját
vére, mindig csak a másoké – egy eset kivételével, amikor rálőttek, de erről majd
később mesélek. Ami Jázmint illeti, őt Alex elzavarta egy bremenhafeni
kuplerájba:
– Dolgozz rendesen, addig ne is gyere haza, amíg legalább 8000 márkát nem
hozol.
Alex hamarosan fölszedett egy szőke csodapipit; Giginek hívták. Küldte neki
a virágcsokrokat, elszedte a magyar vendéglős fehér Mercedesét és azzal vitte át
mulatni Düsseldorfba, egy-két hónapos udvarlás után meg is hódította a nőt.
Kivettek egy apartmant – persze Jázmin nevére, hogy ha majd fizetni kell, ő állja
a cechet.
Jázmin összeszedte a 8000 márkát és hazajött, Alex épp szeretkezett Gigivel,
a csöngetésre kijött és az előszobában elvette a pénzt:
– Most elmégy innen, ha összeszedsz még húszezer márkát, akkor végleg
szabad vagy és leléphetsz, de ha nem, akkor az Isten irgalmazzon neked.
 Jázmin nem szólt egy szót sem, csak elment, én valami rosszat sejtettem, mert
nem szabad valakit ennyire a sarokba szorítani, de nem akartam idegesíteni
Alexet.
Néhány hét múlva profi bokszdöntőt rendeztek Kölnben, Rene Walker is a
szorítóba lépett – ő volt a német stricik kedvence. Az összes nagyvárosból eljöttek
a menő „steinzek”, „zuhälterek”: Bitter, Nutella, Harry – őt később a nagy
strici-háború idején lelőtték, a barátai egy Rolls-Royce-ot építettek virágokból a
sírjára. Mindegyikük kiöltözött: 120 ezer márkás Rolex órát viseltek, vastag
aranyláncokat, amikre briliánsokból volt kirakva a nevük, a Sporthalle előtt a
világ legjobb autói parkoltak.
A társaság a „Love Story”-ban és a „Satoric”-ban ült le, back gamont
játszottak. Én is ott ténferegtem körülöttük, egy bremeni strici, Toni meglátott és
üzent velem Alexnek: Jázmin feljelentette őt a bűnügyi rendőrségen.
Megdöbbentem:
– Hogy merte megtenni, mi történt vele?
– Összeállt négy jugoszláv stricivel, ők futtatják most. Négy testvér, én csak a
legidősebbet ismerem, Li-nek hívják.
Rohantam a hírrel Alexhez, ő csak legyintett, én hiába figyelmeztettem, hogy
Jázmin nehezen indul be, de akkor nem lehet megállítani. Alexet másnap
letartóztatta a Kripo, a vizsgálóbíró olyan súlyos vádakat emelt ellene, hogy
egyenest Ossendorfba vitték, ahol a legveszedelmesebb bűnözőket és terroristákat
tartották.
Látogatási engedélyt kértem, akkor láttam először német börtönt belülről, úgy
nézett ki, mint egy szanatórium, mindenütt pálmák, virágok álltak, csokoládé- és
cigarettaautomaták működtek. Az őr jelenlétében és németül kellett beszélnünk,
de Alex annyit be tudott dobni magyarul, hogy hozzuk fel Jázmint Bremenből és
vonassuk vele vissza a feljelentést.
Mindenekelőtt pénzt kellett szerezni, felugrottam Gigihez, hogy Alex
mennyit tartott otthon, de a szőke bomba azzal fogadott, hogy épp most törtek be
hozzájuk és mindent elvittek. Ezt egy gyerek sem hitte volna el, mert a lakást
kettős elektromos ajtó védte, csak maga Gigi nyelhette le a pénzt, nem bízott
benne, hogy Alex kiszabadul és már mentette a menthetőt.
Végigjártam a környékbeli kaszinókat és a portásoktól összegyűjtöttem
Alexnek nyolcezer márkát, ebből négyet odaadtam az ügyvédnek, hogy indítsa be
az ügyet – a többit félretettem, hátha kauciót kell majd fizetni.
Arról viszont fogalmam sem volt, hogy hozhatnám fel Jázmint Bremenből és
vonathatnám vissza a feljelentést vele. Azt tanácsolták, hogy forduljak Kosztához,
ő Alex legjobb barátai közé tartozott. Koszta egy félszemű görög menő volt,
állandó harcban állt, az arcát már száz helyen is megvágták. Egy karate klubot
tartott fenn, koncessziót persze nem kapott, és ezért görög nemzetiségi
kultúrháznak álcázta, amellett „kaszinóztatott”, vagyis a játékbarlangok
tulajdonosai fizettek neki a védelemért.
Kosztát persze nem lehetett egyből megtalálni, csak a testvérét sikerült
felhajtanom, aki megtudva miről van szó, azonnal adott 2000 márkát és másnapra
előkerítette a bátyját. Koszta végighallgatott, aztán vállat vont:
– Nem értem: mi a probléma? Fogjuk meg a csajt és hozzuk vissza. Szólj egy
pár fiúnak, de ne soknak.
Megkerestem Andréékat, a Ringen zsugáztak a „Le Journal”-ban, ahová azok
a menők jártak, akik már átmosták a pénzüket valami legális vállalkozásban és
nem kellett tartaniuk a rendőrségtől. Mikor meghallották, miről van szó, letették a
kártyát és húszan is eljöttek volna, de csak öten fértünk be a kocsiba. Elindultunk
Bremenhafen felé, Koszta vezetett, két és fél óra alatt megtettük a négyszáz
kilométeres utat.
Informátorunkat, Tónit ott találtuk a kuplerájban, mondja, hogy Linek és a
testvéreinek egy imbisz büféje van a kikötőben, amerikai néger katonák járnak
hozzájuk:
– Vigyázzatok velük. A három fiatalabb fizikailag jobb, de Li az ész a
csapatban. Fegyvert hoztatok?
– Nem – mondta Koszta –, előfordulhat, hogy megmotoznak és akkor annál
rosszabb.
Csak Lit találtuk benn az imbiszben, egy csontos hegyi paraszthoz hasonlított.
Koszta farmerszerelésben, szarvasbőr csizmában odament a pulthoz:
– Du bist der Li?
– Ich bin. Warum?
– Mi Kölnből jöttünk.
– Látom a kocsitokon!
Aztán André átvette a szót, szerbül folytatták. Kiderült, hogy földiek; mind a
ketten Szarajevó környékén születtek, mosolyogtak, veregették egymás vállát. Li
kijött a pult mögül, kiderült, hogy egy stukkert tartott csőre töltve a pénztárgép
fiókjában. Ha fegyverhez nyúlunk, mi is ott maradtunk volna.
Hátrahívott az irodába, itt csak egy íróasztal állt, egyébként edzőteremnek
volt berendezve, Li whiskyt bontott:
– Szerencse, hogy most kerestetek meg, mikor egyedül vagyok, az öcséim
nem nyelték volna le, hogy négy ember csak úgy ide mer jönni Kölnből.
Tudott Jázmin ügyéről, egy időben csakugyan ők futtatták a lányt, de mikor
meghallották, hogy feljelentést tett a rendőrségen, egyből kirúgták.
– Most egy kuplerájban dolgozik. Ha akarjátok, ide hívatom.
 – Tedd meg nekünk.
Li feltárcsázta a kuplerájt, a telefont hangszóróra kapcsolta, hogy mi is
halljuk:
– Szervusz Jázmin, sürgősen akarok veled beszélni.
– Miért annyira sürgős?
– Egy jó üzletet akarok ajánlani. Pénz van benne.
– Rám férne. Félóra múlva ott leszek.
Li kiállt az ajtóba, mi behúzódtunk egy oldalsó bokszba. Megjött a taxi
Jázminnal, mióta nem találkoztunk, Angela Davis frizurát csináltatott magának.
Mikor belépett, meglátott minket és elrohant volna; de Li fogta a vállát. Helyet
csináltunk neki a bokszban magunk mellett, remegett, amikor leült.
– Jázmin, kutya kötelességed visszavonni a feljelentést, mert egy életre
tönkreteszed vele Alexet – mondtam neki. – Ma péntek van, eljössz velünk
Kölnbe, hétfőn bemész a bíróságra, addig nálam fogsz lakni.
Jázmin Lire nézett: megvédi-e, ha szembeszáll velünk, de látta, hogy a jugó a
kisujját sem mozdítaná érte. Ismerte Kosztát, Andrét, engem, felmérte magában,
hogy most hiába ugrik fel és szalad el, akkor sincs esélye egész Németországban.
– Jól van, elmegyek veletek.
Megebédeltünk, André egy kocsit bérelt, átengedte a helyét Jázminnak a mi
kocsink hátsó ülésén. Li kivezetett minket az autópálya-feljáróig, visszamentünk
Kölnbe. Jázmint nálunk szállásoltam el, hogy kibírja a hétvégét, vettem neki
kólát, csokoládét, egy üveg whiskyt és hasist. Arra is vigyáznom kellett, nehogy
kettesben maradjon Annie-val, mert kidumálta volna a mi régi kapcsolatunkat,
hogy futtattam őt.
Hétfőn elvittük a rendőrségre, hogy vonja vissza a feljelentését, mondja azt,
hogy csak féltékenységből vádolta be Alexet. Álltunk a hivatal előtt és kivert
minket a verejték, hiszen Jázmin azt is vallhatta volna, hogy erőszakkal hozták
ide, megkérdezik: ki tette, lemutat ránk és minket is visznek Alex mellé
Ossendorfba. Megkönnyebbültünk, mikor azzal jött ki, hogy mindent visszavont.
Ez hétfőn történt, a tárgyalás szerdára volt kitűzve, Jázmin addig nálam maradt.
Beültünk a terembe Andréval és a többiekkel, a bíró elsőnek Jázmint
szólította:
– Milyen módon jött vissza Bremenből? Vonattal?
– Nem, kocsival.
– De hiszen ön nem tud vezetni, ezek szerint visszahozták?
– Igen.
– Erőszakkal?
 – Nem, önként jöttem.
– Jelen vannak a teremben azok a személyek, akik visszahozták?
– Igen.
A bíró tanácskozott az esküdtekkel, aztán zárt tárgyalást rendelt el. Folytatta
Jázmin kihallgatását, megfenyegette, hogy a hamis tanúskodásért és a titkos
prostitúcióért épp annyit kaphat, mint Alex. A lány megijedt és „terített”, mindent
elmondott.
Alex első fokon két év hat hónapot kapott, Jázmint védőőrizetbe vették,
nehogy befolyásolni tudjuk. Az ügyvéd fellebbezett, de Alexet nem helyezték
szabadlábra. Koszta, mikor meghallotta, hogy mi történt, elzavarta az ügyvédet:
– Tombolán nyerted a diplomádat, add vissza a 4000 márka honoráriumot,
mert széttéplek.
Megivott egy fél üveg whiskyt, eltöprengett, aztán felénk fordult:
– Meg kell szereznünk Alexnek Katzweiler doktort, ő ott van az ország első
tíz ügyvéde között. Emlékezzetek rá: ő védte Niccolo Raspót is.
Schubert egy pillanatra megállt:
– Ez olyan ügy volt, hogy el kell mesélnem magának. Én ismertem Niccolo
Raspót, szegény kis strici volt, olyan alacsony, hogy ha az ételt felrakták volna a
szekrény tetejére, éhen hal, de adott magára; öltönyben és nyakkendőben járt.
Egyetlen csaj futott neki, ő egy kávé és egy Ramazotti mellett végigülte a napot,
olvasott és pfennigekbe kártyázott.
Niccolo hosszú évek alatt összeszedett 60 ezer márkát, akkor elhatározta,
hogy rendbe hozza az életét. Elvette feleségül azt a lányt, akit eddig rodáztatott,
vásárolt egy használt Porschét és akart nyitni egy pizzériát kártyával,
biliárdasztallal, ahová odacsalogatja majd az olaszokat.
Egy környékbeli kocsmán épp akkoriban húzták le a rolót, Niccolo
jelentkezett, hogy kiveszi a helyiséget. Le is rakott húszezer márka foglalót, aztán
kocsiba ült, hazament Szicíliába, hogy a rokonoktól összekéregesse a többi pénzt.
Megállapodtak, hogy két hét múlva leteszi a teljes összeget.
Szicíliából telefonálgatott Kölnbe az olasz barátainak, hogy mi újság?
Egyszer mondják neki, hogy azonnal jöjjön vissza, mert Pasquale Aquino, a nagy
cápa leszarta a foglalóját és ő vette át az üzletet. Niccolo kocsiba ült, megállás
nélkül pörgetett le kétezer kilométert; de így is elkésett, mire hazaért, Aquino már
be is rendezkedett.
Aquinóval nem lehetett kikezdeni, egy tucat testőr nyüzsgött körülötte,
mindent megengedett magának: Rómeót, a nagy olasz stricit letérdepeltette a
„Love Story”-ban és lehugyozta. Niccolo kérdezte, hol lehet megtalálni.
– Este benéz a „Satoric”-ba.
 Megvárta, és azt mondja neki:
– Szeretnék veled négyszemközt beszélni. Adjál nekem néhány percet.
Aquino ráállt, félrevonultak tárgyalni, egy negyedóra múlva a kis olasz
felpattant és sápadtan elszaladt.
Aquino szombatra hirdette meg az új üzlet premierjét. Niccolo ezen a napon
későn kelt, a felesége azt mesélte, hogy délben csak egy pár falatot evett,
felöltözött most is öltönybe-nyakkendőbe, kiment a kamrába és valamit zsebre
vágott. Sütött a nap, kiült az olasz kávézó teraszára, ivott egy capuccinót és egy
Ramazottit.
Estefelé átment az új vendéglőbe, ott már nyüzsgött egy csomó pincér, a
cserepes virágokat rakták le a helyükre, a háttérben egy emelvényen Aquino
zongorázott. Niccolo itt is rendelt egy kávét és egy Ramazottit, megitta, aztán
mintha a WC-re tartana, átment a termen, megállt Aquino mellett, előkapta a
pisztolyt a zsebéből és hármat belelőtt:
– Pezzo di merde! – mondta neki. – Te darab szar!
A testőrök elmenekültek, Niccolo leült a pult mellé, és ott várta be a
rendőröket.
A felesége eladta a Porschét és az árából Katzweilert fogadta meg védőnek.
Négy tárgyalást tartottak, az ügyvéd minden alkalommal órákig beszélt, anélkül
hogy a papírjaiba nézett volna. Bebizonyította, hogy bűnei alapján Aquino
Interpolos sztár lehetett volna: géppisztolyos bankrablás, gyerekrablás tapadt a
kezéhez, csak azért úszhatta meg, mert mindenki félt tanúskodni ellene. Azt
állította, hogy Niccolót is szándékosan kergette kétségbeesésbe.
A kis olasz végül három és fél évet kapott, ebből is kedvezménnyel szabadult,
két évet és néhány hónapot ült le összesen. Mindegyikünk emlékezett erre az
ügyre, bólintottunk:
– Igen, Katzweiler a mi emberünk.
Koszta tízezer márkát rakott le, hogy Katzweiler elvállalja a védelmet – de az
ügyvéd meg is szolgálta ezt a pénzt. Három hét múlva megtartották az elsőfokú
tárgyalást, utána két másodfokú következett. A vád egyre olvadt: az életveszélyes
fenyegetés, kényszerítés, kifosztás mind megdőlt, végül csak a könnyű testi sértés
állt meg. Alex nyolcezer márka pénzbüntetést kapott, Jázmin ott helyben kifizette
– ezzel is rendezték a számlát egymás között.
Ott vártuk Alexet a börtön kijáratánál és elmentünk mulatni. Odaadtam neki a
kétezer márkát, ami a gyűjtésből megmaradt, és a teljes havi fizetésemet
startpénznek, de őszintén szólva, velem alig törődött, folyton Kosztán lógott. Ez
rosszul esett, de hát egyikünk sem volt homokos, hogy féltékenykedtünk volna.
 Nyolcadik fejezet

A börtönben szállongó „fülesek”-ből azt lehetett kivenni, hogy Schubert

pozíciója egyre inkább meginog.
– Mi igaz ebből, Viktor? – kérdeztem tőle.
Schubert mielőtt felelt volna, kiment a folyosóra, körülnézett, aztán behúzta
az ajtót.
– A múlt hét végén bejött hozzám a „Százados” – hadd ne mondjam ki a
nevét, mert még azt is utálom –, messziről kezdte, de aztán rátért a lényegre. Azt
hallotta, hogy valakik szervezkednek, fel akarják gyújtani a börtönhöz tartozó
bútorgyárat – úgy, ahogy Szegeden történt és a soproni szövödében –, neveket
nem tudott, arra kért, hogy én derítsem fel ezt a csoportot.
– És maga elvállalta?
– Olyannak ismer?! Ha engem be lehetne ütni vamzernek, akkor annak idején
disszidálnom sem kellett volna. Emlékszik rá, hogy mit ajánlottak? Időnként
bejárok egy kicsit beszélgetni a rendőrségre, és békén hagynak. Nem mondtam
meg nyíltan a „Százados”-nak, hogy ne számítson rám, arra gondoltam, hátha
akad majd valami szemét tróger közöttünk, akit így fel lehet dobni. Felkelt és
mosolyogva a szemembe nézett: maga egy mézeshordóban ül, Schubert, csak
nyalni kell, de ne felejtse el: valamit valamiért.
Eszembe jutott a börtönparancsnok korábbi közlése, hogy Schubertet
mindenképpen leváltják és elszállítják majd, de nem szólhattam. Nagyot nyeltem
és kitettem az asztalra a jegyzetfüzetemet.
– Hát akkor folytassuk, Viktor.
– Szóval Alexszel lelanyhult a barátságunk, és otthon Annie-t sem lehetett
elviselni. Kezdett betörni az AIDS Németországba, a vendégek megritkultak a
szaunában, régen 7-800 márkát is hazahozott egy éjszaka után, most a felét sem
kereste meg. De az a teljes igazság, hogy túl régen éltünk már együtt és, mint
mondani szokás: ha megfogtam a fenekét, már nem tudtam, hogy az övét fogtam
meg vagy a sajátomat.
Munka után nem siettem haza, le-leültem egy kocsmában. Akkor
ismerkedtem meg egy magyar sráccal, Tallós Mikivel. Solymáron született, de a
világosszőke fejével németebbnek nézett ki, mint egy bajor vagy porosz. Két vagy
három félévet végzett a jogi karon, de aztán otthagyta az egyetemet,
csekkhamisítással, biztosítási csalásokkal kezdett foglalkozni. Lopott például egy
Eurocheque-et, erre készpénzt senki nem vehetett volna fel, Miklós mégis
hozzájutott. Úgy csinálta, hogy egy nagy áruházban bútort vásárolt, a kártyával
fizetett, aztán egy óra múlva az egész szállítmányt visszavitette a raktárba, hogy
sajnos a feleségének nem tetszik, sztornó lett az egész, és itt már készpénzben
térítették meg neki a vételárat. Csak ilyenekbe nyúlt bele, erőszakos ügyektől
távol tartotta magát.
Miki a legelőkelőbb helyen, a 44 emeletes Unicenterben lakott, akkor épp egy
Carmen nevű német lánnyal élt együtt. Eljárogattunk együtt magyar
rendezvényekre: táncestekre, színi előadásokra. Egyszer vidékre is lementünk,
magyar fiatalok disznót vágtak karácsonyra, és meghívtak minket. Berúgtunk,
próbáltuk megjátszani a böllért, de elszúrtuk a kolbászt és a hurkát, hazafelé
végighánytam az utat egészen Kölnig.
Otthon Annie nézte a videót, hátra sem fordult, úgy mondta:
– Tegnap Alex keresett, hogy valami baj van. Ha lehet, ne keveredj bele
semmibe.
Alexet nem találtam a kaszinóban, hívtam Kosztát:
– Mi van?
– Gyere gyorsan, Alexet lelőtték Düsseldorfban.
Bevágódtunk a kocsiba és áthajtottunk Düsseldorfba, sorra jártuk a
kórházakat, a harmadikban megtaláltuk Alexet. Az ápolónő nem engedett be
hozzá:
– Várni kell, két nyomozó hallgatja ki.
– Akkor már jó, mert legalább beszélni tud.
Félóra múlva mehettünk be hozzá, egy gurulós ágyon feküdt felpolcolva,
karjába bekötve az infúzió.
– Szevasz, Viktor – mondja nekem –, nem tudod, miből maradtál ki. Rá
akarok gyújtani.
Az infúziós készülékkel együtt kitoltuk a dohányzóba, ott elmesélte, mi
történt. Pár nappal korábban épp Kosztánál vacsorázott, mikor Düsseldorfból
felhívta őket egy görög kaszinótulajdonos, panaszkodott, hogy rászállt egy
olasz-jugoszláv banda. Bejönnek, elszedik a kockákat, beszállnak a játékba és ha
vesztenek, egyszerűen visszaveszik a pénzt. Ha a személyzet bezárt, rájuk törték
az ajtót. Egy Piaggio nevű menő vezette őket – Piaggiót én is ismertem, a profi
bokszmeccsek után, ha a stricik krémje leült játszani, ő volt a krupié. A kaszinós
védelmet kért, Koszta megkérdezte:
– Mennyi az esti bevétel?
– 15-20 ezer márka, mennyit kérsz a segítségért?
– Harminc százalékot, amíg szükséged van rám.
– Rendben, gyere át.
 Jó este volt a kaszinóban, legalább negyven-ötven ember játszott az
asztaloknál. Kosztáék leültek beszélgetni, közben betoppant Piaggio, a tulajdonos
rámutatott:
– Ő csinálja az arénát!
Koszta odaintette az asztalhoz:
– Mától százalékom van ebben az üzletben. Ajánlom, hogy ezt tartsd
tiszteletben.
– Meg akarsz félemlíteni? A saját városomban?!
Összeverekedtek, de a rövid asztal fölött nem bírtak egymással, Alex hátulról
átfogta Piaggiót és félrelökte. Az olasz felnézett, megismerte:
– Te voltál az, Alex?! Nem élhetünk addig, hogy ezt elfelejtsem neked! –
Felvette kalapját a földről és elvonult.
– Tűnjetek el gyorsan – mondta a tulajdonos –, mert rögtön visszajön, és
fegyvert hoz magával.
Kosztáék meg akarták mutatni, hogy nem félnek, leültek egy görög
vendéglőben, megvacsoráztak. Közben hozták nekik a híreket: Piaggióék
felbérelték ellenük a düsseldorfi kuplerájokból a wirtschaftereket, a
rendfenntartókat, akik már el is indultak. Koszta bement a kuplerájba a főnökhöz:
– Mi közötök van nektek ehhez? Mióta szólnak bele a németek külföldiek
ügyeibe?!
A főnök bocsánatot kért és azonnal intézkedett, szerencsére a telefonos
kocsiban megtalálta a wirtschaftereket és vissza tudta hívni őket.
Eltelt vagy két hét, Alex megkereste Kosztát:
– Kellene a pénz, ugorjunk át Düsseldorfba.
– Ahogy gondolod, Alex, de ez most már nem habos kakaó parti lesz,
fegyvert kell vinnünk magunkkal.
Alex kapott tőle egy 18 lövetű Berettát, Koszta kitartott a régi jó Smith és
Wesson mellett. Akkor jutottam eszükbe én is, egy fegyverrel több nem árthat –
gondolták, magukkal akartak vinni, de a disznótor miatt nem találtak meg.
Átmentek Düsseldorfba, megálltak a kaszinó előtt, minden csendes volt, nem
folyt játék, csak az öreg tulajdonos rámolta az üvegeket, megijedt, mikor meglátta
Kosztáékat:
– Hozok italt, addig is ott van a kávé a termoszban – azzal eliszkolt.
Egy óra múlva beállít egy csapat, Piaggio és négy embere, nem Kosztára
szálltak rá, hanem Alexre:
– Gyere ki!
 Alex letette a fegyvert:
– Nem kell csúzli, üssük le az ügyet.
De Piaggio nem vette a lapot, azonnal tüzelt. Egy komolyabb pisztolylövés
hatszáz kilónyi súllyal üti meg az embert, Alexet is odavágta a falhoz, a bal keze
lebénult. Koszta nem várta meg, amíg ő következik, egyből hanyatt vágta magát a
székkel, már a bukfenc közben lőtt, ötször is talált. Persze a jugók is odapörköltek
keményen, később 27 golyót találtak a falban. A Beretta pont Alex mellé esett le,
nem volt csőre töltve, a bal kezét nem tudta használni, megpróbálta a fogával
felhúzni, de nem sikerült, Koszta odakiabált neki:
– Dobd ide!
Piaggióék menekültek, Koszta még utánuk lőtt egy párat. Amikor végre csend
lett, az öreg tulajdonos is bedugta a fejét:
– Adjátok ki gyorsan a fegyvereket, jönnek a rendőrök, nehogy megtalálják
nálatok.
Először a mentők értek ki, elvitték Alexet – meg volt ijedve:
– Életben maradok, Koszta?
– Biztos, ilyen dolgokba nem illik belehalni.
Beállítottak a rendőrök is, Koszta úgy adta elő a történetet, hogy ők békésen
beszélgettek, mikor egy rablótámadást intéztek a kaszinó ellen, felvették a
vallomását, mivel a tulajdonos ugyanezt mondta, egy óra múlva elengedték.
Koszta tudta, hogy rövidesen minden kiderül, elpasszolta az érdekeltségeit és
lelépett. Néhány nap múlva öt golyó által megsérült ember jelentkezett a
kórházakban; Piaggio és csapata. Mind az öten találatot kaptak, próbálták otthon
kezelni magukat, de nem sikerült kiszedni a golyókat, egy orvos pedig a börtönnel
játszott volna, ha segít nekik. Akkor kiderült, hogy itt bizony komoly tűzharc
folyt, de Koszta már Isten tudja, merre járt, szerintem hazaszökött Görögországba.
Alex hat hónapig feküdt benn a kórházban, a detektívek rászálltak, de ő
mindent Kosztára fogott. Kiderült, hogy már a tűzharc elején megsérült és nem is
volt olyan állapotban, hogy használhatta volna a fegyverét. A rendőröknek
Piaggio feje kellett, elfogadták a vallomását és nem kutattak tovább.
Mikor Alex már lábadozott, sokat jártam át hozzá Düsseldorfba, hogy neki ne
kelljen mozognia, de már nem állt helyre köztünk a régi barátság. Később
el-eltűnt Kölnből, én úgy gondolom, hogy meglátogatta Kosztát.

Kilencedik fejezet
 Továbbra is a „Goldene Nugat”-ban dolgoztam, a perzsánál. Egyik este
megállt a kaszinó előtt Kormos Miki egy AC-s, vagyis aacheni rendszámú fehér
Opel Kadettel.
– Jutányos áron vettem – mondja –, szeretném Magyarországon eladni, de az
én nevem nem jó, már túl sokszor csináltam ilyen bulit. Te már jártál otthon?
– Mióta leléptem, még nem.
– Vidd át akkor ajándékozási szerződéssel.
– Ne nézz madárnak! Magyarországon egy külföldinek nem érdemes
belemenni egy link stószba, mert biztos lebukik.
– Milyen linkségről beszélsz? Azt hiszed, megkockáztatnám, hogy
lebukjunk? Nézd meg a papírokat.
Megnéztem: tökéletesnek látszottak.
– Jó, majd meggondolom.
Nem tudtam felmérni, hogy mekkora kockázatot vállalok, érdemes-e
belemennem. Csak anyámmal tartottam a kapcsolatot, ő meg szegény
beszámíthatatlan epilepsziás volt, azt terjesztette rólam, hogy postát raboltam,
azért kellett disszidálnom. Miki addig járt a nyakamra, amíg meggyőzött, hogy
semmi bajom nem történhet.
– És nekem mi a rebach belőle? – kérdeztem.
– Fizetem az utadat és a költségeidet, kapsz kétezer márkát és majd segítek
venni egy jó kocsit Münchenben.
Elkérte a Fremdenpassomat, az ideiglenes útlevelemet és átíratta a kocsit –
akkor már kölni rendszám állt rajta, a közjegyzőnél megcsináltuk anyám nevére
az ajándékozási szerződést. Még aznap este el is indultunk, én vezettem Pestig,
Kormos Miki ült mellettem és piálgatott. A Novotelben szálltunk meg.
Levámoltattuk a kocsit a mama nevére, Miki anyja fizette ki a vámot, a társam
aztán vissza is repült Kölnbe.
Hazamentem anyámhoz Békásmegyerre, körbejártam a haverokat, este az
„Arany Bárány”-ban megvendégeltem őket. Leutaztam Dabasra is a régi családi
házhoz, de nem mertem meglátogatni a lányomat. Tudtam, hogy az apósom még
mindig haragszik rám, az asszony pedig újra férjhez ment. Csak bajt kevernék
magamnak, ha megjelenek.
A kocsi persze nagy feltűnést keltett Békásmegyeren, de a világon mindenütt
így történt volna. Ezt a típust még sehol sem ismerték, a harmadik vagy negyedik
darab lehetett a sorozatból. Egy környékbeli autószerelő, Kacsának hívták, rá is
kérdezett, hogy eladó-e.
– Egyelőre kell az anyámnak, tanul vezetni.
– Ne hülyéskedj.
 – Majd visszatérünk rá.
Nem akartam elkapkodni az ügyet, leraktam az Opelt egy garázsba, és
felszálltam a kölni repülőre. Arra értem haza, hogy Kormos a börtönben ül. Négy
hónapja volt „talonban” még korábbról és most hirtelen berángatták. Mielőtt
bevonult a sittre, a szeretőjénél hagyott nekem 500 márkát. Azt üzente, hogy
minél hamarább térjek vissza Budapestre és bonyolítsam le az üzletet, mert kell a
pénz.
Most már a Római-parton szálltam meg a Vénuszban. Reggel kivettem a
kocsit a garázsból és mintha csak véletlenül tenném, elkerültem Kacsa műhelye
felé, az autószerelő észrevett, intett, hogy álljak félre:
– Vevőt keresel?
– Igen, most már aktuális az ügy.
Kacsa beült a kocsijába:
– Gyere utánam.
Elvitt az Alkotás utcába egy maszek kötős barátjához. A pali kijött, látta,
hogy a kocsi perfekt, csak azt nézte meg, hány kilométert raktam bele.
– Mennyi a vége? – kérdezte.
– Hétszáz.
– Hatszázötvenet kifizetek.
– És egy tízest Kacsának – adtam a nagylelkűt.
– Ez a mi dolgunk, egyébként oké.
Megcsináltuk az adásvételi papírt, még ki kellett ugrani Békásmegyerre, hogy
az anyám is aláírja a szerződést – formailag az övé volt a kocsi. Mikor végeztünk,
a kötős kinyitott egy zöld páncélszekrényt – belül is zöld volt az ezres kötegektől.
Levonta az ajándék kocsi eladásánál fizetendő plusz tíz százalék vámot, 603 ezret
kaptam kézhez tisztán.
Elküldtem Kormos anyjának a vámolásnál kapott kölcsönt, 20 ezer forintos
tételekben adtam fel, hogy ne keltsen feltűnést. Aztán úgy éreztem, eljött az idő,
hogy egy kicsit magammal is törődjek. Találkozni akartam a lányommal,
kiballagtam a Fény utcai piacra, apósomnak itt volt egy zöldséges standja. Mikor
meglátott, nem kapott levegőt:
– Még van pofád a szemem elé kerülni?
– Ki kíváncsi magára? Én a lányomat szeretném látni.
– Tartozol a kocsi árával. Legalább kilencvenezret ért.
– Ja, csak az a baj?! Itt van százezer, a többi a kamat.
Megszámolta, egyből megnyugodott:
 – Jól van, de csak a dabasi temetőben találkozhatsz Krisztinával, hogy az
anyósod meg a feleséged meg ne tudja.
Egy Trabant Combival mentem le, falból még egy koszorút is vittem
magammal. A lányom már ott ült a padon a családi sírbolt előtt, mikor meglátott,
rohant felém, a nyakamba ugrott. Aztán fenn Pesten többször is találkoztunk.
Nem siettem haza, öt hetet töltöttem el a Vénuszban egy Magdi nevű
táncosnővel, akit a Lídó bárban csíptem fel. Amellett végre megcsináltattam a
fogaimat is, a legmodernebb csavaros protézist rakattam be 90 ezer forintért.
Anyámnak vettem egy színes tévét antennával – a végén annyi pénzem maradt,
hogy 2800 márkát vehettem rajta az araboktól, de ezt is „benyeltem”. Kölnben
bementem Mikihez a börtönbe:
– Apukám, sajnos eltapsoltam a pénzt.
– Mind a tízezer márkát? – mert ennyit remélt az üzletből.
– A legutolsó fillérig. Minta sem maradt belőle.
Elsötétedett az arca:
– Nem tudod, kivel kezdtél ki.
– Ugyan ki vagy te, apukám?! – mondtam és ellibegtem, de nem hagyott
nyugodni a fenyegetődzése. Utánanéztem az ügyeknek, kiderült, hogy Mikinek
komoly kapcsolatai vannak régi börtöntársaival, ötszáz „komálósa” is akad, aki
elvágja a torkomat. Megijedtem, és újra meglátogattam:
– Ne haragudj a múltkoriért, Miklós, megadnám neked a pénzt, de nem
tudom miből. Annie-tól is hiába kérnék, mostanában neki sem megy a bolt.
– Menj el Carmenhez, ő majd ajánl valamit.
Miklós még korábban hozott Pestről egy XX-es Volvót, egy hamis
ajándékozó levelet készített hozzá, mintha egy magyar diplomatától kapta volna –
ő már nem jutott hozzá, hogy elpasszolja, nekem kellett eladni helyette. Találtam
egy verebet, 14 ezer márkát adott érte. A pénzt úgy, ahogy megkaptam, odaadtam
Carmennek, Miklós rajta keresztül visszaüzent, hogy ötezret leírt az
adósságomból. Szerettem volna letörleszteni a hátralékot, kaszinóztam, de nem
sikerült összenyernem a pénzt. Mikor kijött Miklós, megvártam a börtön előtt,
leültünk egy vendéglőben:
– Mire mentél? – kérdezte.
– Az az igazság, hogy rosszul állok.
De látta rajtam az igyekvést és újra elfogadott partnernek; sorban szerezte a
hamis csekkeket, amiket beváltottam neki, de még így sem tudtam a teljes
adósságot letörleszteni. Közben magam is kikoptam mindenből, a kaszinóban a
perzsa megjegyzéseket tett, hogy milyen szakadt kezdek lenni. Bejött egy családi
tragédia is; anyám még 1974-ben másodszor is férjhez ment, 1987-ben meghalt az
ura, kaptam egy táviratot: „Soma bácsi meghalt, gyere haza a temetésre.”
Mutatom az üzenetet Miklósnak, rögtön váltott az agya:
– Ne menj üres kézzel. Vigyél egy kocsit és lekvittelheted az adósságodat, sőt
még neked is marad pénzed.
De még két-háromezer márka induló tőkénk sem volt, úgy gondoltuk, lopunk
egy BMW-t, és a hét végén eladjuk a müncheni autópiacon. Sietni kellett a
végrehajtással, mert mikor eszünkbe jutott, aznap már péntek volt. Nem az utcán
akartuk elkötni, órák alatt lebukhattunk volna vele. Miklós ismert egy piti maszek
autókölcsönzőt, ott szokott üldögélni az Unicenter épület földszinti presszójában,
szerencsére most is bent találtuk.
– Teljesen meszes a pali – mondta Miklós –, menj oda hozzá és csinálj úgy,
mintha régi ismerősök volnátok.
Odalépek hozzá, vállon veregetem:
– Szevasz öreg, de rég láttalak.
– Szevasz, te jugó vagy, ugye? Ismerlek.
– Még szép, bár megvolna az a sok sligovica, amit mi együtt megittunk. Arról
van szó, hogy egy esküvőre hívtak meg, mindenki BMW-vel jön, nem tudsz
szerezni nekem egyet? De valami új modellt, mert szeretnék jól kinézni.
– Szerencséd van fiú, épp most szólt valaki, 350 márkát kér egy hétvégére.
Nem sok?
– Mindegy. Qualität kostet Geld – a minőség pénzbe kerül.
– Akkor mindjárt fel is hívom.
Félórán belül betoppant a tulajdonos, egy fiatal srác. Megállapodtam vele, de
nem hozta magával a forgalmi engedélyt, felmentünk a lakására, ott sem találta.
– Nem baj – mondta –, adok egy papírt, hogy kölcsönadtam az autót, és ha
valami baj lesz, engem keressenek.
Jó képet vágtam és leraktam a bérleti díjat, de a kocsi úgy sem ért semmit,
mert papírok nélkül nem lehetett eladni. Még nagyobb baj volt, hogy ezt a típust
akkor bocsátották ki, fogalmunk sem volt, hogy nézhetnek ki a papírjai.
Keringtünk a városban, kerestünk egy ugyanilyen BMW-t, egy sportpálya
mellett meg is találtuk. Kérdezzük a büfében, hogy kié a verda, mondják, hogy
egy osztrák srácé.
Leültünk vele egy kávéra, hogy bizalmat keltsünk, megmutattuk a mi
BMW-nket. Elmagyaráztuk, hogy szeretnénk hazaküldeni a vasfüggöny mögé,
épp most adódott egy lehetőség, de a papírok a feleségemnél maradtak. A hét
végén már nem tudunk újat beszerezni, engedje meg, hogy az övéről készítsünk
egy kópiát, nem verjük át, ellenőrizheti, hogy a mi rendszámunkat írjuk be. Az
osztrák sportfiú volt, nyíltszívű, nem gyanakodott:
– Gut.
Miklós lehúzatott egy másolatot és kitöltötte, nem tudom, kivel dolgoztatott,
de gratuláltam neki: mestermunka volt.
Elutaztunk Münchenbe és kivettünk egy motelszobát, nem messze az
autópiactól. Reggel korán kivittük a BMW-t a vásárra, az első sorba kerültünk. A
kocsi újonnan 56 ezer márkába került, mi kiírtunk a szélvédőre ötvenet,
gondoltuk, ha nem megy el ennyiért, akkor engedünk az árból. Felváltva ültünk be
a kocsiba, a másikunk figyelt, mert különféle bandák portyáztak a piacon, féltünk,
hogy rájönnek, a BMW „dűtött jószág”, és egyszerűen elveszik, mert mi nem
merünk szólni a rendőröknek.
Egy magyar galeri valóban ránk is szállt, ha jött egy vevő felénk, odaléptek
hozzá, súgtak valamit a fülébe, és az illető rögtön visszafordult. A vak is látta:
csak idő kérdése, hogy lecsapjanak. Körülnéztem; láttam, hogy egy jugoszláv
csapat épp akkor adott el egy vacak Opelt, gratuláltam nekik, és meghívtam őket
egy körre a Gomba büfébe. Összehaverkodtam velük, aztán csak úgy mellesleg
megkértem őket, hogy segítsenek kiállni a helyünkről a tömegben, mert távozni
szeretnénk. A magyar maffia látta, hogy mi történik, de kevesebben voltak, csak a
fogukat csikorgatták. Hogy elveszítsék a nyomunkat, tettünk egy kerülőt a
repülőtér felé, csak aztán kanyarodtunk vissza Münchenbe.
Az autóvásár a belvárosban is folyt, a Siegestor mellett beálltunk az utca jobb
oldalán. Az ablakokba kiírtuk, hogy a kocsi eladó 48 ezer márkáért, a komoly
vevőket öt órára várjuk, és elmentünk egy pincébe sörözni.
Fél ötkor visszaértünk, körbejártuk a parkolót, néztük, hogy nem jött-e be a
piacról a magyar maffia, de csak érdeklődők álltak a kocsi mellett: hat fiatal
„Zuhälter”, vagyis strici. Odamentünk, bemutatkoztunk, az egyik fiú elment
Mikivel próbaútra, addig én tartottam a frontot. Megtettek egy kört, aztán a fiúk
indítványozták, hogy menjünk ki Schwaburgba aláírni a szerződést.
– Nehogy valami csapda legyen! – mondom Mikinek.
– Akkor leütsz, akit tudsz, aztán elmenekülünk.
Leültünk sörözni, de én változatlanul veszélyt éreztem a levegőben,
gondoltam, úgy szerelhetem le őket a legbiztosabban, ha megkínálom a társaságot
kokainnal. Intettem, hogy menjünk be a WC-be.
Egy háromgrammos adag volt nálam, egy vízálló, összehajtogatott papírban
tartottam. A zacskó egyik végét tölcséresen kinyitottam, a körmömmel
kikocogtattam a szert egy zsebtükör lapjára. Az öngyújtóm aljával összetörtem,
egy pengével tovább aprítottam, egy halomba söpörtem és még egyszer
összevágtam. Kis „utcákra”, adagokra osztottam, egy tízmárkás bankjegyből
tölcsért csavartam, bedugtam az egyik orrlyukamba, a másikat bedugva felszívtam
egy „utcá”-t, aztán körbekínáltam a port. Rám nem hatott különösebben, éppúgy,
mint a hasis, három-négy órára feldobott – a németek ezért Aufputschmittelnek
hívják – ilyenkor jobban reagáltam zenére, nőre, cigarettára. A fiúk persze csak
óvatosan kóstolgatták, engem nem érdekelt különösebben, az volt a lényeg, hogy
húzzuk az időt.
Mire visszatértünk az asztalhoz, Miki már végzett a papírokkal, a
„Zuhälterek” vezetője, mielőtt odaadta volna a pénzt, még egyszer megkérdezte:
– Kóser ez a kocsi? Száz százalékig?
– Hogyne volna – mondta Miki és a nap felé fordította a forgalmit.
Olyan jól sikerült a hamisítvány, hogy még ezt is meg merte kockáztatni. A
fiú benyúlt a zsebébe, és leszámolta a pénzt. Ez megvan, összenéztünk Mikivel,
hogy tudnánk minél hamarabb lelépni?! Rendeltem még egy kört és egy nagyot
nyújtóztam:
– Korán keltünk, elvinnétek a szállásunkra?
Falból kiszálltunk egy szálloda előtt, megvártuk, amíg eltűnnek, akkor
fogtunk egy taxit és kimentünk a motelba. Itt is csak addig maradtunk, amíg
összecsomagoltunk, egy másik taxit hívtunk és átköltöztünk a Hotel Flamengóba.
Hétfőn reggel besétáltunk egy Hertz autókölcsönzőbe.
– Kérek egy kocsit.
– Milyet?
Odaadták a katalógust, én egy kétajtós BMW-t szerettem volna, de nem
találtam, végül egy 1,6-os Ford Sierrát választottam; hat hónapos kocsi volt,
hibátlan, teli tankkal. Akkor nekem már megvolt a hamis útlevelem, Gerhard
Heinz Dutkiewicz névre szólt, erre vettem ki. 300 márkába került három napra,
valamelyik kölni fióknak kellett volna visszaszolgáltatni.
Kint a repülőtéri fotóautomatában csináltunk egy kópiát a forgalmiról, azt
Miki visszavitte Kölnbe kidolgozni. Abban állapodtunk meg, hogy én elmegyek
Bécsbe és oda küldi utánam az átalakított forgalmit és az új rendszámtáblapárt.
Ötezer márkát adott, igazság szerint kérhettem volna a felét annak a pénznek, amit
a müncheni „Zuhälterekből” kiszedtünk, de láttam Miki arcán: fél tőle, hogy
leragadok valahol és eltapsolom, ezért inkább nem erőltettem.
Bécsben Rudinál, Annie egyik rokonánál szálltam meg, onnan
telefonálgattunk egymásnak Miklóssal, négy napig vártam, de nem jött meg a
rendszámtábla. Meguntam.
– Én átmegyek Pestre, küldd majd utánam.
Épp a Bayern München-Porto-meccset közvetítették a tévében, mikor
elindultam, üres volt az út egészen Hegyeshalomig. Nem bíztam a Dutkiewicz
névre szóló papírokban, így a saját útlevelemmel léptem be a határon.
Tatabányáról felhívtam a szeretőmet, aki a Lídóban táncolt.
 – Siess – mondta Magdi –, itt a Lídóban rögtön végzek, aztán van egy
fellépésem a Tavasz bárban.
Időben odaértem, átvittem a Tavaszba – de mintha valami rosszat éreztem
volna, nem adtam oda neki az ajándékokat. Beültem a Trojkába, ott vártam
Magdira, egy fél óra múlva megjött, elindultunk:
– Hová megyünk? – kérdeztem.
– Sehova. Együtt élek egy férfival.
Ráléptem a fékre, kinyitottam előtte az ajtót és kiraktam az esőbe. Kimentem
a Római-partra, a Vénuszban vettem ki szobát. Egy fiatal ült a portán, bólintok
felé:
– Van valami piád?
Ötszáz forintért adott egy Lánchíd konyakot, megittuk együtt. Akkor kezdtem
sejteni, hogy rossz passzba kerültem, ha egy nő ezt meg merte csinálni velem.
Kifáradt a szerencsém.
Aludtam egy pár órát, aztán kimentem anyámhoz. Azt hittem, már lekéstem a
mostohaapám temetéséről, de kiderült, hogy az öreget elhamvasztották, az urnát
tárolták valahol, és megvártak engem a szertartással. Utána két napig otthon
laktam, de nem akartam anyámat zavarni, találkoztam egy régi haverommal, aki
odaadta a budakalászi üdülőjét.
Bejártam a Fórum Szállóba, innen hívogattam Mikit Münchenben. Közben
felszedtem egy etióp nőt, vele utaztam le Sopronba, mikor Rudi, Annie
unokatestvére végre áthozta a rendszámtáblákat.
Általában hagytam Schubertet folyamatosan beszélni, mert ha megzavartam,
könnyen elvesztette a fonalat, de most közbeszóltam:
– A periratokban azt olvastam, hogy a rendszámtáblákat maga csempészte be
és nem ez a Rudi, vagy rosszul emlékszem?
Schubert leszegte a fejét:
– Az a helyzet, Gyuri bátyám, hogy ha az ember megbukik, ne keverjen bele
senkit feleslegesen a balhéjába. Egyrészt azért, mert ha a társunk szabadon marad,
tud segíteni: csomagot küld, ügyvédet fogad vagy támogatja a családot. Másrészt,
ha feldobom és behozzák, ő „bevesz” olyan bulijaiba is, amikben én ott sem
voltam, és neki fognak hinni, mert önmagára is terhelő vallomást tett. Megérti,
hogy jobb a békesség, felejtse el Rudi nevét, vagy írjon mást helyette.
A budakalászi ház kertjében kicseréltem a rendszámokat, de nem mertem
elmenni a közjegyzőhöz, hogy egy ajándékozási szerződést csináltassak. Nem
bíztam a Dutkiewitz névre szóló útlevélben, gyengén dolgozott a nyomdász. A
határon a nagy forgalomban megfelelt, de ha egy jogász szakértő komolyan
megnézi, biztos bukovári lett volna. Azt találtam ki, hogy foglalót veszek fel a
kocsira, aztán hazamegyek, csináltatok egy elfogadható útlevelet, és nyélbe ütjük
a boltot.
Kijártam az autópiacra, de ilyen körülmények között a Ford Sierra senkit sem
érdekelt. A vevők csak a vállukat vonogatták, majd ha lekezelik a vámon, vagy
magyar rendszáma lesz, végül meguntam a házalást, leraktam a kocsit
Százhalombattán, egy maszek garázsba.
– Miért épp Százhalombattán? Ott így is adtak rá előleget?
– Ez megint olyan dolog Gyuri bátyám, amit nem kellett volna megkérdeznie.
Olvasta az ítéletet; ott semmit sem írnak erről, akkor nem is fordulhatott elő,
logikus, nem?
Nem akartam üres kézzel hazamenni. A Novotel Szállóban működött az
IBUSZ-nak egy XX-es kocsi kölcsönzője, kivettem egy sötétkék 260-as
Mercedest, 27 ezer kilométer volt a motorban. Három napra háromszáz márkát
kértek.
Budakalászon átraktam rá azt a német rendszámtáblát, amit a Sierráról
szedtem le, az XX-es táblákat pedig eldugtam a padlószőnyeg alá. Este indultam
el, Győrnél lefotózott a traffipax, 300 forintot fizettem.
– Ez már rosszul kezdődik! – gondoltam magamban. Éjfélre értem le
Hegyeshalomra. A határnál a frankó nevemre szóló Fremdenpassomat adtam ki –
ezzel is léptem be egy pár hete. A katona megbámulta a Mercedest:
– De szép kocsija van!
– Ugyan, ócska vacak, most viszem a roncstelepre bezúzatni – és adtam neki
egy doboz cigarettát. Bevitte az útlevelet, tíz perc múlva jött ki egy főhadnagy.
– Schubert úr egy kis baj van magával, de jönnek le Pestről és tisztázzák.
Addig is legyen szíves forduljon a kocsi orrával Magyarország felé.
El nem tudtam képzelni mi történhetett, aztán arra gondoltam, hogy egyszer
késelésbe keveredtem a cigányokkal valamilyen nő miatt és lehet, hogy bosszúból
feldobtak. Míg várakoztam, eszembe jutott, hogy az XX-es rendszámtáblák ott
hevernek a gumiszőnyeg alatt – Ausztriában visszaszereltem volna a kocsira –
nem örültem volna, ha megtalálják nálam. Arra gondoltam, hogy eldugom a
bőrdzsekim alá, aztán a WC-ben szétverem és lehúzom. Elmentem körülnézni: a
mosdó ki volt csempézve, ha eltöröm a lemezt, akkorát szól, mint egy robbanás.
Eldobni nem mertem, tudtam, hogy figyelnek rám, inkább ott hagytam a szőnyeg
alatt.
Már hajnalodott, mikor kinézett a főhadnagy hozzám:
– Iszik egy kávét?
– Igen.
– Váltson magának az automatából.
 De már jött is egy Zsiguli Pest felől megrakva nyomozókkal. Kezelésbe
vettek: kiboríttatták velem a táskámat, végigmotoztak és megbilincseltek.
– Megmondanák, hogy mi bajuk van velem?
– Majd Pesten megtudja.
Egy rendőr hozta utánunk a Mercedest, még szóltam is neki, hogy vigyázzon
a vezetéssel, mert a kocsi automata. A IX. kerületi kapitányságra vittek. Egy
Polgár nevű őrnagy fogadott, elővett egy dossziét, már rá volt írva a nevem:
Schubert Viktor. Egy darabig kóstolgattuk egymást, aztán az őrnagy megunta,
biztos volt a dolgában és terített. Czakó Csaba köpött be a kölni „Ungarische
Keller” tulajdonosa – lebukott a határon és így próbált jó pontokat szerezni a
nyomozóknál.
– De hát honnan tudhatott az ügyről? – kérdezem Schubertet.
– Látott engem Kölnben az Opellel, aztán találkoztunk itt Pesten és én teli
voltam pénzzel.
– Mitől lettél ilyen vastag? – kérdezte.
– Eladtam a kocsimat.
Ebből aztán kikombinált mindent.
A rendőrök előbb kivittek a kötős kisiparoshoz, aki megvette tőlem a
Kadettet, jegyzőkönyvet készítettek, aztán újra átnézték a Mercedest, most már
töviről hegyire, megtalálták a rendszámot, a hamis útlevelet.
– De hát ez a mi kocsink, magyar Mercedes. Hová lett a Ford Sierra, amivel
bejött?
Egy órán belül azt is előkerítették, láttam jobb lesz, ha én is nyitok:
elmondtam, hogy a kocsikat Kormos Miklóstól kaptam eladás céljából. Aláírtam
mindent, aztán megkérdeztem:
– Nem lehetne szabadlábon védekeznem? Lelépni úgysem tudok, anyámnál
megtalálnak.
– Dehogynem. Hol lakik az anyja?
– Békásmegyeren.
– Majd onnan bejár a kihallgatásokra, üljön be a kocsiba, elvisszük hozzá.
Persze, hogy a Tolnaiban kötöttünk ki, a BRFK vizsgálati osztályán. A
Mercedesből kivették a holmimat és letétbe rakták, öt-hat oldalt tett ki a leltár: a
bőröndök, a sportszatyrok, a ruháim, vagy negyven kazetta.
Felvittek az irodába, éjjel 11-től reggel 4-ig tartott a kihallgatás, a vége felé
már ülni is alig tudtam a fáradtságtól. Az előadó látta rajtam, hogy hol tartok és
vigasztalt:
 – Nálunk ilyen tempóban mennek az ügyek, viszont az az előnye megvan,
hogy tíz nap alatt mindent lepörgetünk.
Az első emeleten a 109-es zárkában helyeztek el, mint új fiú a legrosszabb
helyre, a csap mellé kerültem. Tálán két-három órát aludtam, arra ébredtem fel,
hogy ketten beszélgetnek mellettem a priccsen.
– Na apukám eltelt az első száz napom, a következő százat már bilin is
kibírom.
Jó isten, itt száz napokat lehet ülni?! Bizony lehetett. A nyomozók nem hitték
el, hogy csak ennyi balhét csináltam, azt hitték, más néven is hoztam be kocsikat,
végigjárták az ismerőseimet, érdeklődtek utánam. Megkeresték a német
jogsegélyszolgálatot, az is hosszú időbe tellett. Én is próbáltam kezdeni valamit,
ügyvédet fogadtam, a haverok ezer márkát adtak neki, de ő nem sokat
ügyeskedett.
Hogy a rabok ne tudjanak tartós kapcsolatokat, rejtekhelyeket kiépíteni, a
fogdások időnként megkeverték a zárkák összetételét. Engem is előbb felvittek a
II. emeletre, aztán le a földszintre. Sok furcsa figurával találkoztam; cigányokkal,
akik egész nap kártyáztak és röhögtek közben, aztán valamelyiküknek hirtelen
eszébe jutott, hogy otthon várja a kisfia és minden átmenet nélkül elkezdett sírni.
Egy cérnavékony hangú lengyel a hármas cellában, ha ki akart menni a
WC-re, mindig megverte az ajtót, és jelentkezett:
– Parancnok, budi, hármasz!
Az őrök persze nem szívesen kísérgették, megfenyegették, hogy ha még
egyszer felkelti őket, kígyóst játszanak vele: rálépnek a farkára és hanyatt lökik.
Elhatároztuk, hogy csinálunk egy balhét. Éjjel kivártuk míg mindenki elalszik, én
kopogtam az ajtón, nem lehetett megállapítani honnan jött és utánoztam a lengyel
hangját:
– Parancnok, budi, hármasz!
Épp egy Lekvár nevű fogdás volt szolgálatban, felébredt és keményen
lerendezte a lengyelt, aki nem értett semmit az egészből.
Egy jó nyolcvankilós férfit azzal vádoltak, hogy kirabolt két embert. Az
ügyvédje egyetlen tanácsot adott neki: igyekezzék minél jobban lefogyni a
tárgyalásig. Hogy ne vádolhassák étkezésmegtagadással, ami fegyelmi vétségnek
számít, az illető megette a kaját, de ivott rá egy kanna vizet és rögtön ki is hányta
az egészet. A tárgyalásig 37 kilót adott le, a bíró csak a fejét rázta, ez a csontváz
hogy üthetett volna le két embert?!
Én egy cellatársammal kötöttem barátságot, egy soltvadkerti zöldségessel, aki
engedély nélkül hordott fel árut Pestre és lebukott egy ellenőrzésnél. Eleinte
együtt „gyúrtunk” és gimnasztikáztunk, aztán ahogy múltak a hetek, a hónapok,
mind a ketten lelankadtunk. Egyszer a zöldséges ült a priccsen és jajgatott, nekem
is rossz napom volt, ráüvöltöttem:
 – Mit gyászolsz itt nekem?! Miért nem dögleszted meg inkább magadat?
– Dögölj meg te!
Már majdnem összeverekedtünk, mikor eszembe jutott:
– Tudod mit? Kockázzuk ki, hogy melyikünk legyen öngyilkos. Játsszunk
három partit, aki kettőt elbukik, az megy gajdeszba.
Beleegyezett, nekiálltunk játszani, én vesztettem. Álltam a fogadást,
tizennyolc nap alatt összegyűjtöttem egy marék Pipolphent, Tardylt és bevettem,
az utolsó pillanatban mosták ki a gyomromat.
Talán jobb is lett volna, ha nem rángatnak vissza erre a világra. 1989.
szeptember ötödikén elítéltek öt év börtönre – harmadot sem kaphatok, mert
apósom Zsigulija miatt a dabasi bíróság egyszer már elítélt távollétemben, és
hiába évült el közben az ítélet, én visszaesőnek számítok. Szeretnék
perújrafelvételt kérni, nem tud egy jó ügyvédet?

Tizedik fejezet

A munkám úgy hozta, hogy a tököli börtönben és kórházban folytattam az

anyaggyűjtést. Csak február közepén vetődtem el újra a fegyházba, Schubertet
nem találtam a régi cellájában. A kísérő őrnagy mosolygott a bajusza alatt:
– Leváltottuk a kádert. Nem becsülte meg a helyét és a külföldiek is szóltak,
hogy nincs szükségük külön tolmácsra.
– Most hol van?
– Nemdolgozó körletre helyeztük. Gyere, nézzük meg, nekem is volna
néhány szavam hozzá.
Átmentünk a fegyház új körletébe, útközben megkérdeztem az őrnagyot,
hogy mi történt Schuberttel, miért akar beszélni vele.
– Csak a szokásos: nem tud vigyázni a szájára. Egy küldöttség látogatott el
hozzánk, társadalmi pártfogókból, önkéntes támogatókból és megnézték az új
börtönt. Schubert épp ebédelt, felkapta a fejét és azt mondta:
– Mit bámulnak minket, mint a majmokat?
A vendégeink hallották és meg is sértődtek egy kicsit, most szeretném jobb
modorra inteni őt.
Az új épület portáján ültünk le egy üvegfalú helyiségben, az ügyeletes
behívatta Schubertet. Mikor belépett az ajtón, alig ismertem meg; még jobban
elhízott, öltözékét elhanyagolta, a sötétkék posztókabátra fehér cérnaszálak
tapadtak, egész magatartása és megjelenése visszahullott az átlag rabok
színvonalára. Schubert szemén látszott, hogy rangvesztése kikészítette az idegeit,
alig leplezett ingerültséggel jelentkezett az őrnagynál, aki megfeddte előző napi
viselkedéséért:
– Tudnia kell, hogy az a küldöttség tisztességes munkásemberekből,
tanárokból, nyugdíjasokból állt, akik a szabadidejüket áldozzák fel, hogy segíteni
próbáljanak magukon. Nagyon helytelennek tartom azt a hangot, amit maga
megütött.
– És azt nem tartja helytelennek…
A tiszt felemelte a kezét:
– Megkérem, hogy ha szól hozzám, szíveskedjék a rendfokozatomon
szólítani!
– Azt nem tartja helytelennek őrnagy úr, hogy egy csomó szívességet tettem
maguknak? Az összes parancsnoknak én fordítottam le németből a
videokazettáikat, legalább húsz darabot. Néha egészen reggelig írtam!
– Ez nem tartozik rám, ha jól emlékszem, nekem nem fordított semmit. Még
egyszer figyelmeztetem, hogy változtasson a magatartásán – biccentett felém – én
elköszönök, beszélgessetek.
Mikor becsukódott az ajtó az őrnagy mögött, széttártam a karom:
– Csodálkozom magán Viktor, hogy belement ebbe a vitába. Ez olyan meccs,
ahol maga labdába sem rúghat.
– Már nem érdekelnek. Holnap a körszállítással levisznek Tökölre a
kórházba. Kivétetem a rögzítő csavart a térdemből, az orvos azt mondja, hogy
egész elmeszesedett már.
Edénycsörgés hallatszott, a börtön vasárnapi ebédre készülődött, én is
szedelőzködni kezdtem:
– Nem zavarom tovább, majd lent Tökölön megkeresem. Minden jót Viktor.
Kedden lent jártam Tökölön, bementem a rabkórház nyilvántartójába:
– Érkezett a szállítással egy Schubert Viktor nevű elítélt?
Az írnokok reflexszerűen nemet mondtak – ha valamit nem tudunk, abból
nem lehet bajunk! Én nem hagytam ennyiben, átnéztem a BMO-ra, a
Bajmegállapító Osztályra – itt helyezik el ömlesztve a frissen érkezett
jövevényeket. Benéztem a cirklin:
– Ismerik Schubert Viktort?
– A szemközti cellában van.
Ide is beszóltam:
– Itt van Schubert Viktor?
 – Igen, az egyik felső ágyon alszik.
– Keltsék fel őt, legyenek szívesek.
Belülről dübörgő léptek hallatszottak és hirtelen elsötétedett a tésztaszűrő
kanálhoz hasonlító lyuggatott cirkli, Schubert odaszorította az arcát és teli
torokból kiabált:
– Kérjen ki Gyuri bátyám, ne hagyjon visszavinni!
Próbáltam csillapítani:
– Ne kiabáljon, ha mindenki ránk figyel, nem tudok segíteni. Mi történt?
Schubertet nem lehetett megállítani, zengett tőle a folyosó:
– Ledarálnak, meglátja, hogy ledarálnak!
– Most el kell mennem, de egypár nap múlva megkeresem.
A folyosóőr és az ápolónő is felém fordult, összehúzott szemmel figyeltek,
nem tehettem semmit. Lehajtottam a fejem és elindultam visszafelé.
– Így végzik tehát a menők is! – gondoltam magamban.
Tíz nap múlva újra érdeklődtem Schubert után, de a nyilvántartóban csak
annyit közöltek, hogy már elszállították Tökölről. Vagy a váci vagy a
sátoraljaújhelyi fegyházba vitték – a kartotékján nincs pontosan feljegyezve.

1990. március 10.

Moldova György