Rebecca Yarros

FOURTH WING

NEGYEDIK SZÁRNY
 A Fourth Wing – Negyedik szárny izgalmas kalandregény, amely
bár függővéggel, de az olvasók többsége számára alighanem
kielégítő módon zárul le. Ezzel együtt érdemes megjegyezni, hogy a
történet számos eleme próbára teheti némelyek érzékenységét.
Háború, pusztakezes harc, életveszélyes helyzetek, vér, erőszak,
sérülések, halál, mérgezés, durva nyelvezet, szexualitás – mindezek
szintén jelen vannak a regény lapjain. Ha valaki érzékeny az
ilyesmire, csak saját felelősségére olvassa el a könyvet.

Aaronnak, az én Amerika Kapitányomnak.

A segítségért, a lépésekért, a napsütötte magaslatokért,
a komor mélységekért – mindig csak te és én voltunk, kölyök.
Ezt pedig a művészeknek. A ti kezetekben van az erő,
amivel átalakíthatjátok a világot.

A következőkben olvasható szöveget navarre-iról Jesinia

Neilwart, a Basgiath Hadi Iskola Írnokok Kvadránsának kurátora
ültette át a modern nyelvre. Minden, a szövegben leírt esemény
megfelel a valóságnak, és az elesettek iránti tisztelet jeleként az
elhunytak nevét is egytől egyig eredeti formájukban őrizték meg.
Találja meg az utat a lelkük Malekhez.
„Egy sárkány a lovasa nélkül tragédia.
Egy lovas a sárkánya nélkül halott.”
– A sárkánylovasok kódexe, Első szakasz, első cikkely
 ELSŐ FEJEZET

Mindig a Sorozás Napja a legszörnyűségesebb. Talán ezért is

lehetséges, hogy ilyenkor a legszebb a napfelkelte – hiszen tisztában
vagyok vele, könnyen előfordulhat, hogy ez lesz az utolsó.
Szorosabbra húzom a durva vászonból szőtt hátizsákom szíját,
majd elindulok a széles lépcsősoron a kőerődítmény felé, amit az
otthonomnak nevezek. A mellkasom sajog az erőfeszítéstől, és a
tüdőmet lángok nyaldossák belülről, mire elérem a Sorrengail
tábornok irodájához vezető kőfolyosót. Ennyit ért tehát hat hónap
intenzív testedzés – még egy tízkilós hátizsákkal is alig tudok
felkapaszkodni a hatodik emeletre.
Azt hiszem, rohadt nagy szarban vagyok.
A több ezer huszonéves, akik odakint várják a kapuk előtt, hogy
beléphessenek választott kvadránsukba, Navarre legkiválóbb és
legrátermettebb fiai és lányai közül került ki. Egy jelentős részük
már születésétől kezdve a Lovasok Kvadránsába készül, és abban
bízik, hogy esélye nyílik az elit tagjai közé emelkedni. Nekem
mindössze hat hónapom volt a felkészülésre.
A teremben kétoldalt sorakozó, kifejezéstelen ábrázatú őrök
kerülik a tekintetemet, ahogy elsétálok köztük, de ebben nincs is
semmi meglepő. Az én esetemben egyébként is az
a legszerencsésebb, ha nem vesznek rólam tudomást.
A Basgiath Hadi Iskola nem arról ismert, hogy túlságosan
kesztyűs kézzel bánna a… Nos, ha már itt tartunk, senkivel sem
bánik túlságosan kesztyűs kézzel, még azokkal sem, akiknek
történetesen az anyja vezeti az intézményt.
Minden navarre-i tiszt, akár úgy dönt, hogy gyógyító, írnok,
gyalogos katona vagy lovas lesz belőle, három éven át pallérozódik a
könyörtelen falak szorításában, hogy olyan fegyver váljék belőle,
amellyel a hegyektől szabdalt határvidék hatékonyan védhető
Poromiel királyságának és grifflovasainak támadásaitól. A
gyöngéknek itt nincs esélyük, különösen nem a Lovasok
Kvadránsában. A sárkányok gondoskodnak erről.
 – A halálba küldöd őt! – ismerős hang szűrődik ki a tábornok
irodájának vaskos faajtaján, nekem pedig nyelnem kell egyet. Csak
egyetlen nő él a Kontinensen, aki elég vakmerő ahhoz, hogy
felemelje a hangját egy tábornokkal szemben, neki viszont most a
határon volna a helye a Keleti Szárnnyal. Mira.
Válaszképpen fojtott hangok érkeznek ugyanonnan. Elérem az
ajtót, és a kilincsre csúsztatom a kezem.
– Nincs esélye – kiáltja Mira, ahogy kinyitom az ajtót, amitől a
hátizsákom súlya egyszer csak előrebillen, és kis híján orra bukom.
Francba.
A tábornok az íróasztal mögött ülve szitkozódik, én pedig sietve
megkapaszkodom a bíborszínű kanapé sarkában, hogy visszanyerjem
az egyensúlyomat.
– A francba, Anya, hiszen még ezt a hátizsákot is alig bírja el –
csattan fel Mira, majd hozzám szökken.
– Jól vagyok. – Az arcom felforrósodik a szégyentől, miközben
igyekszem kihúzni magam. Mira alig öt perce tért vissza, és máris
azzal van elfoglalva, hogy megmentsen engem. Azért, mert valakinek
muszáj lesz megmentenie téged, te bolond.
Nem akarom ezt a marhaságot. Egy fikarcnyit sem vágyom arra,
hogy a Lovasok Kvadránsába kerüljek. Szó sincs róla, hogy meg
akarnék halni. Jobban jártam volna, ha megbukom a vizsgán, és
inkább rögtön besoroznak a seregbe a többi újonccal együtt. A
hátizsákomat mindenesetre elbírom, és egyedül is boldogulok vele.
– Violet. – Aggodalmas, barna szempár méreget, miközben erős
kezek ragadják meg a vállamat.
– Helló, Mira. – Mintha mosoly készülődne a szám sarkában.
Lehet, hogy Mira csak búcsúzkodni jött, mindenesetre örülök, hogy
évek óta most először láthatom a nővéremet.
A tekintete ellágyul, és az ujjai úgy szorulnak a vállamra, mintha
mindjárt magához készülne ölelni, de aztán hátrál egy lépést, majd
megfordul, hogy mellettem állva nézzen szembe anyánkkal.
– Nem teheted.
– Már megtettem. – Anya vállat von. A mozdulat hatására jól
szabott fekete uniformisa megemelkedik, majd ugyanazzal a
sebességgel lesüllyed.
 Ennyit a haladékkal kapcsolatos reményeimről. Nem mintha
valaha is számítottam volna rá, vagy esetleg reménykedtem benne,
hogy az a nőszemély fog egy csipetnyi könyörületet mutatni az
irányomban, aki éppen annak teljes hiányáról ismert.
– Akkor csináld vissza! – fortyogott Mira. – Egész életében arra
készült, hogy írnok legyen. Szó sem volt róla, hogy lovas lesz.
– Azt hiszem, ezt nem te fogod eldönteni, nem igaz, Sorrengail
hadnagy? – Anya összefűzi az ujjait az íróasztala makulátlanul sima
felületén, majd egy kissé előredől, és olyan összeszűkült, fürkésző
tekintettel mustrál bennünket, mint amilyen a bútor masszív lábaiba
faragott sárkányoknak is van. Nincs szükségem az elmeolvasás
tiltott tudományára ahhoz, hogy pontosan tisztában legyek vele, mit
lát.
Mira huszonhat évesen tökéletesen hozza anyánk fiatalabb
változatát. Kellőképpen magas termetű, ruganyos izmait
megedzették az évek küzdelmei és a sok száz óra sárkánylovaglás.
Valósággal kicsattan az egészségtől, aranybarna haját pedig a harcra
készülve – Anyához hasonlóan – rövidre nyírva hordja.
A külsejénél csak már-már arrogáns magabiztosságában hasonlít
rá jobban, és az abban való rendíthetetlen meggyőződésében, hogy
őt repülésre teremtették. Kár is volna tagadni: Mira ízig-vérig
sárkánylovas.
Vagyis ő mindaz, ami én nem vagyok, és amikor Anya
megcsóválja a fejét, tudom, hogy ő is ugyanígy látja. Én túl alacsony
vagyok. Túlságosan törékeny. A tagjaim csenevészek, és a testem
árulásának köszönhetően kínosan sebezhető vagyok.
Ahogy Anya felénk lép, tisztára pucolt fekete csizmáján
megcsillan a fali gyertyatartókban szökdécselő varázsfény. Az ujjai
közé csippenti hosszú ezüstfonatom végét, gúnyolódik egy kicsit a
vállam feletti szakaszon, ahol a barna szálak kezdődnek, majd
elveszítve meleg árnyalatukat a végei lassan fémes ezüstté fakulnak,
majd egy horkantás kíséretében visszaejti.
– Sápadt bőr, sápadt szem, sápadt haj.
A tekintete mintha egyébként is csekély önbizalmam
maradékának minden egyes unciáját magába szippantaná.
Igyekszem erősnek mutatkozni, úgyhogy felszegem az állam, és a
szemébe nézek.
– Mintha a láz a színt is elvette volna az erőddel együtt – teszi
hozzá egy fájdalmas fintorral. – Mondtam apádnak, hogy ne tartson
ott abban a könyvtárban.
Nem ez az első alkalom, hogy a betegség miatt panaszkodott,
amely majdnem végzett vele, amíg velem volt állapotos, vagy azt a
könyvtárat szidta, amelyet Apa a második otthonomnak tett meg,
amíg Anya itt állomásozott Basgiathban, Apa pedig ugyanitt volt
írnok.
– Én szeretem azt a könyvtárat – felelem. Több mint egy év telt el
azóta, hogy Apa szíve végül megadta magát, és ebben a hatalmas
erődítményben még mindig az Archívum jelenti számomra az
egyetlen olyan helyet, ahol igazán otthon lehetek, és ahol magam
mellett érezhetem a jelenlétét.
– Úgy beszélsz, mint egy írnok lánya – mondja Anya, és egyszer
csak azt a nőt látom magam előtt, aki akkor volt, amikor Apa még
élt. Gyöngédebb. Kedvesebb… Legalábbis a családtagjaival.
– Mert egy írnok lánya vagyok. – A hátam feljajdul, úgyhogy
leengedem a hátizsákomat, és most először szívom be mélyen a
levegőt azóta, hogy elhagytam a szobámat.
Anya pislog egyet, és az iménti gyöngédség máris tovatűnik, hogy
újra a szigorú tábornok maradjon a helyén.
– Te egy lovas lánya vagy, azonkívül betöltötted a húszat, és ma
van a Sorozás Napja. Megengedem, hogy befejezd a tanulmányaidat,
Violet, de ahogy tavaly tavasszal is elmondtam, nem fogom ölbe tett
kézzel végignézni, hogy a gyerekem az Írnokok Kvadránsához
csatlakozzon.
– Mert az írnokok ennyivel alávalóbbak a lovasoknál? –
morgolódok, miközben magam is tisztában vagyok vele, hogy a
katonai hierarchiában a lovasok foglalják el a legmagasabb helyet.
Ehhez persze az is kell, hogy a sárkányaik, akikhez különleges
kapcsolat fűzi őket, sokszor puszta szórakozásból elevenen megsütik
az embereket.
– Pontosan! – Megszokott tartása egyszer csak meginog.
– És ha a mai napon végig merészelsz menni azon az alagúton,
amely az Írnokok Kvadránsához vezet, akkor én magam tépem le azt
a nevetséges hajfonatodat, és puszta kézzel foglak kilógatni a
Mellvédre.
Összeszorul a gyomrom.
– Apa sosem akarta volna ezt! – ellenkezik Mira, és nyomban
elvörösödik.
– Szerettem Apátokat, de sajnos ő már nincs az élők között –
feleli Anya, mintha csak a várható időjárásról tájékoztatna
bennünket. – Kétlem, hogy bármit is akarna mostanában.
Már készülök rá, hogy ismét tiltakozzak, de aztán inkább
becsukom a számat. Vitatkozással itt úgysem megyek sokra. Anya
soha nem hallgatott a szavamra, bármit is mondtam, és ez aligha
most fog megváltozni.
– Ha a Lovasok Kvadránsába küldöd Violetet, azzal aláírod a
halálos ítéletét. – Úgy tűnik, Mira még nem fejezte be a tiltakozást.
Persze, Mira mindig is ilyen volt, és ami a legzavaróbb, hogy Anya
kifejezetten becsüli ezért. Ezt nevezem kettős mércének. – Anya,
hiszen te is tudod, hogy Violet nem elég erős ehhez! Tavaly egyszer
már eltörte a kezét, minden héten kificamítja valamelyik tagját,
azonkívül nem elég magas ahhoz, hogy felmásszon egy akkora
sárkány hátára, amelyen esélye volna túlélni egy ütközetet.
– Komolyan beszélsz, Mira? – Mi. A. Franc. A körmömmel a saját
tenyerembe vájok, ahogy szép lassan ökölbe szorul a kezem. Egy
dolog tudni, hogy minimálisak a túlélési esélyeim, és egy másik,
hogy a nővérem ugyanezt a képembe mondja. – Gyengének neveztél?
– Nem. – Mira megszorítja a kezem. – Csak… Törékenynek.
– Az semmivel sem jobb. – A sárkányok nyilvánvalóan nem
kapcsolódnak törékeny nőkkel. Az ilyeneket inkább felégetni szokták.
– Tehát alacsony. – Anya tetőtől talpig végigmér, és jól megnézi
magának a krémszínű övvel megkötött tunikát és nadrágot, amiről
ma reggel úgy ítéltem, hogy remekül passzol az esetleges
kivégzésemhez.
– Most épp listát írunk az összes hibámról? – horkanok fel.
– Sosem mondtam, hogy hiba volna. – Anya a nővéremhez fordul.
– Mira, Violetnek több nehézséget kell elviselnie ebéd előtt, mint
neked az egész héten. Ha valamelyik gyerekem képes túlélni a
Lovasok Kvadránsát, akkor az ő.
Felvonom a szemöldököm. Ez bizony nagyon is bóknak hangzott,
de persze Anyával sosem mehet biztosra az ember.
– Anya, hány lovasjelölt vesztette az életét a Sorozás Napján?
Negyven? Ötven? Valóban ennyire vágysz rá, hogy egy másik
gyerekedet is eltemesd?
Összerezzenek, ahogy a viharkeltésnek köszönhetően – ez Anya
pecsétereje, amelyet a sárkányán, Aimsiren keresztül tud
működtetni – egyszer csak hűvösre fordul a levegő a helyiségben.
Összeszorul a szívem, ahogy eszembe jut a bátyám. Öt év telt el
azóta, hogy Brennan életét vesztette a Tyrr-felkelés során délen, és
azóta egyszer sem beszéltünk sem róla, sem pedig a sárkányáról.
Anya elvisel engem, és tiszteli Mirát, de kétségkívül Brennan volt az,
akit igazán szeretett.
Ahogy Apa is őt szerette a legjobban. A szíve, amely végül elvitte,
közvetlenül Brennan halála után kezdett fájni.
Anya állkapcsa láthatóan megfeszül, és a tekintete is fenyegetően
villódzik, ahogy Mirára pillant. A nővérem nyel egyet, de egyelőre
állja a sarat.
– Anya – mondom. – Mira nem úgy értette…
– Kifelé, hadnagy! Azonnal! – A szavai gőzpamacsok a fagyossá
vált szobában. – Távozz, mielőtt még jelentést teszek az
egységednek a hiányzásodról.
Mira kihúzza magát, biccent, majd katonás fegyelemmel
megfordul, magához veszi a kis hátizsákját, és egyetlen szó nélkül
elhagyja a helyiséget.
Hónapok óta most először maradok kettesben Anyával.
A tekintetünk összetalálkozik, és a hőmérséklet valamelyest
megemelkedik, miközben vesz egy nagy levegőt.
– A felvételi vizsgán a legjobbak közt végeztél a gyorsaságod és az
ügyességed miatt. Szerintem bírni fogod.
A Sorrengailek kibírják. – Lágy mozdulattal végigsimít a kézfejével
az arcomon. – Mennyire hasonlítasz apádra – suttogja, mielőtt
megköszörülné a torkát, és hátrálna egy lépést.
Azt hiszem, az érzelmi megközelíthetőségért nem osztanak
katonai elismeréseket.
 – A következő három évben nem vehetek rólad tudomást
anyaként – mondja, miközben leül az asztala sarkára. – Basgiath
főparancsnokaként a legfőbb felettesed leszek.
– Tudom. – Ez a legkisebb a gondjaim közül, annál is inkább,
mert eddig se nagyon éreztem, hogy különösebben tudomást venne
rólam.
– Nem fogsz külön bánásmódban részesülni csak azért, mert a
lányom vagy. Inkább arra számíts, hogy még annál is keményebbek
lesznek veled, és még többet kell tenned majd azért, hogy bizonyítsd
a rátermettséged – mondja, miközben felvonja a szemöldökét.
– Ezt is tudom. – Milyen szerencse, hogy mióta Anya meghozta a
döntést, az elmúlt néhány hónapban Gillstead őrnaggyal
gyakorlatoztam.
Anya felsóhajt, és kiprésel magából egy mosolyt.
– Nos, akkor azt hiszem, hamarosan találkozunk a Cséplésen,
jelölt. Mire lemegy a nap, jó eséllyel kadét lesz belőled.
Vagy hulla.
Ezt a második eshetőséget inkább egyikünk sem mondja ki.
– Sok szerencsét, Sorrengail. – Ezzel visszatér az íróasztala mögé,
lényegében utasítást adva a távozásra.
– Köszönöm, Tábornok. – A vállamra kanyarítom a táskám szíját,
és elhagyom az irodát. Az őrök becsukják mögöttem az ajtót.
– Tisztára megőrült – mondja Mira a folyosó közepén, pontosan
két őr között állva.
– Jelenteni fogják, hogy így beszélsz a háta mögött.
– Mintha ők nem tudnák – sziszegi. – Induljunk! Már csak egy
óránk maradt, amíg a jelölteknek fel kell sorakozniuk, és több ezret
láttam belőlük a magasból, amikor iderepültem. – Ezzel elindul, és
végigkísér a kőlépcsősoron és a termeken keresztül a szobámhoz.
Vagyis… A régi szobámhoz.
Abban a fél órában, amíg távol voltam, minden személyes
holmimat ládákba pakolták, amelyek most türelmesen ácsorognak a
sarokban. Émelyegni kezdek a gondolattól, hogy az anyám egész
eddigi életemet ilyen könnyen összecsomagoltatta.
– Elismerem, átkozottul hatékony – mondja Mira, mielőtt felém
fordulna, hogy végigmérjen. – Bíztam benne, hogy talán le tudom
majd beszélni róla. Te nem vagy a Lovasok Kvadránsába való.
– Már említetted. Többször is.
– Bocs. – Hozzálát, hogy kicsomagolja a táskáját.
– Mit művelsz?
– Amit Brennan is tett, amikor én kerültem ide – feleli a gyásztól
reszelőssé vált hangon. – Hogy állsz a kardforgatással?
Megrázom a fejem.
– Túl nehéz. De a tőrrel már egész jól bánok. – Valóban gyors
vagyok. Villámgyors. Az erőm nem az igazi, cserébe viszont a
sebességemre nem lehet panasz.
– Remek. Vedd le a táskád, és bújj ki azokból a szörnyűséges
csizmákból. – Végignézi a holmikat, amiket magával hozott, majd
átnyújt egy pár új csizmát és egy fekete uniformist. – Vedd fel ezt!
– Mi a baj az én csomagommal? – kérdezem, miközben a földre
eresztem a táskámat. Mira erre rögtön kinyitja, és elkezdi kihajigálni
belőle mindazt, amit korábban oly gondosan összekészítettem. –
Mira! Egész este ezzel bajlódtam!
– Túl sok felesleges holmi van nálad, a csizmád pedig kész
életveszély. Ha ilyen sima a talpa, bármikor megcsúszhatsz benne a
hídon. Hoztam neked egy gumitalpú lovaglócsizmát, kedves Violet.
Tudod, a legrosszabb eshetőségre készülve, márpedig azt hiszem,
éppen a legrosszabb eshetőség előtt állsz. – Miközben beszél, egy
sor könyvet is kihajít a táskából, amelyek a ládák környékén érnek
földet.
– Hé, ezeket magammal akartam vinni! – Ugrok a következő
könyvért, mielőtt még azt is elhajítaná, és éppen sikerül
megmentenem a kedvenc, sötét meséket tartalmazó
gyűjteményemet.
– Akár meg is halnál érte? – kérdezi.
– Elbírom! – Ez az egész nincs rendben. Semmi sincs rendben.
Hiszen nekem a könyveknek kellett volna szentelnem az életem,
ehelyett most a sarokba kell hajítanom őket, hogy könnyebb legyen a
táskám.
– Nem tudod. Alig háromszor annyit nyomsz, mint a csomagod. A
híd nagyjából fél méter széles, és majdnem száz méteres
magasságban van. Amikor utoljára ellenőriztem, elég felhősnek tűnt
az ég. Nem fogsz haladékot kapni csak azért, mert a híd egy kissé
csúszós lesz, hugi. Le fogsz zuhanni. És ha lezuhansz, meghalsz.
Hajlandó vagy végre rám figyelni? Azt akarod, hogy holnap reggel a
halott jelöltek egyike legyél?
Az előttem álló sárkánylovasban nem sok nyomát látom a
nővéremnek. Ez a nő itt velem szemben ravasz, dörzsölt, és egy kissé
talán kegyetlen is. Ez a nő a kiképzése három évét megúszta
egyetlen sebhellyel, amit még a Csépléskor szerzett a sárkányától.
– Mert nagyjából erre számíthatsz. Egy újabb sírkő lehet belőled.
És egy újabb név, amit beleégetnek a kőbe. Úgyhogy inkább felejtsd
el azokat a könyveket.
– Ezt Apától kaptam – felelem, és magamhoz szorítom a kötetet.
Lehet, hogy gyerekes dolog, elvégre olyan mesék szerepelnek benne,
amelyek a mágia veszélyeire figyelmeztetnek, sőt még a sárkányokat
is rendkívül rossz színben tüntetik fel, ennek ellenére ez minden,
ami megmaradt tőle.
Mira felsóhajt.
– Ebben a könyvben van szó a sötétségnek parancsoló vénekről és
a wyvernekről? Nem olvastad el már így is ezerszer?
– Talán többször is – ismerem el. – És veninek, nem pedig vének.
– Apa és az ő hasonlatai – mondja. – Csak ne akarj varázsolni
anélkül, hogy kapcsolódnál egy sárkánnyal, és biztos lehetsz benne,
hogy nem fognak vörös szemű szörnyetegek rejtőzni az ágyad alatt,
arra várva, hogy elragadjanak a kétlábú wyvernek, és bevegyenek a
titokzatos seregükbe. – Kiveszi azt a könyvet a hátizsákból, amit
utolsóként pakoltam el, és átnyújtja. – Felejtsd el a könyveket. Apa
nem tud megmenteni. Megpróbálta. Én is megpróbáltam. Döntened
kell, Violet. Írnokként halsz meg, vagy inkább lovasként élsz?
Lepillantok a kezemben lévő könyvekre, és meghozom
a döntést.
– Az agyamra mész.
Leteszem a meséket a sarokba, a másikat viszont megtartom, és
visszafordulok a nővéremhez.
– Lehet, hogy az agyadra megyek, de cserébe segítek neked
életben maradni – mondja. – Ez meg mire kell?
– Hogy megölhessek másokat – felelem.
 Mosoly terül el az arcán.
– Nagyszerű. Akkor ezt megtarthatod. Most viszont öltözz át,
amíg én átnézem ezt a kuplerájt.
Valahol a magasban megszólal a harang. Még negyvenöt percünk
van.
Sietősen öltözködöm, de minden ruha, ami a kezembe kerül,
olyan, mintha valaki másé volna, pedig nyilvánvalóan rám szabták
őket. A tunikám helyett felveszek egy szűk fekete pólót, ami a
karomat is fedi, a szellős nadrágomat pedig egy jóval szorosabb
bőrnadrágra cserélem. Mira ezután beleszuszakol egy fűzőbe.
– Megvéd a kidörzsölődéstől – mondja.
– Mint az a felszerelés, amiben a lovasok indulnak a csatába. – El
kell ismernem, hogy elég vagány a szerelésem, még úgy is, hogy
közben egyáltalán nem érzem magam kényelmesen bennük; mintha
csalnék, amiért ilyesmit öltök magamra. Egek, hát tényleg
megtörténik.
– Igen, mivel pontosan ez fog történni. Csatába indulsz.
A kemény bőr és az ismeretlen típusú, lágyabb ruhaszövet
kombinációja egészen a szegycsontomtól a derekamig beburkol.
Végighúzom az ujjam a bordázat mentén elrejtett hüvelyeken.
– A tőröknek – mondja Mira.
– Csak négy van. – Felveszem a fegyvereket a padlón lévő
halomból.
– Majd többet is kiérdemelsz.
Becsúsztatom a pengéket a hüvelyekbe, és olyan érzés fog el,
mintha a bordáim maguk volnának a fegyvereim. Igazán zseniális
kialakítás; kettő a bordák, kettő pedig a combok mellett. Így egy
szempillantás alatt elő tudom kapni a tőröket, ha szükség van rájuk.
Ahogy megállok a tükör előtt, alig ismerek magamra. Úgy festek,
mint egy lovas, pedig továbbra is írnoknak érzem magam.
Percekkel később az eredetileg elcsomagolt holmim mintegy fele
visszakerül a ládákba. Mira újra elpakolja a megmaradt dolgaimat,
gondosan kihagyva mindent, amit feleslegesnek ítél, és majdnem
mindent, amit csak a ragaszkodás miatt készítettem be, miközben
egyre-másra köpködi felém a jó tanácsait arról, hogy miként lehet
túlélni a kvadránsban. Azért az ő tarsolyában is maradt még egy
meglepetés, ugyanis éppen ő teszi a legérzelmesebb gesztust, amit
el tudok képzelni – felszólít, hogy üljek az ölébe, mert be akarja
fonni a hajam.
Mintha megint kisgyerek lennék, nem pedig felnőtt nő, de azért
engedelmeskedem.
– Ez meg mi fene? – Éppen csak a körmöm hegyével megérintem
a szövetet a szívem fölött.
– Én terveztem – feleli, és fájdalmasan meghúzza az egyik
tincsemet. – Külön neked készítettem. Teine pikkelyeit is
belefűztem, úgyhogy bánj vele óvatosan.
– Sárkánypikkelyek? – Felé fordulok. – Hogyhogy? Hiszen Teine
hatalmas.
– Történetesen ismerek egy lovast, akinek hatalmában áll
egészen nagy dolgokat is kicsivé tenni. – Hamiskás mosoly jelenik
meg az arcán. – És kicsi dolgokat… nos…, egészen naggyá.
Elkerekedik a szemem. Mira mindig is jóval szókimondóbb volt a
férfiakkal kapcsolatban, mint én… Legalábbis azzal a kettővel
kapcsolatban, akivel eddig dolga volt.
– Mennyivel… nagyobbá?
Felnevet, majd játékosan meghúzza a hajamat.
– Fordulj már előre! Le kellett volna vágatnod a hajad.
– Szorosan kézbe veszi a tincseket, és folytatja a fonást. –
A hosszú haj gondot jelenthet a harcban, nem is beszélve arról, hogy
könnyebben kiszúrnak a távolból. Senkinek sincs annyira ezüstös
haja, mint neked. Igazán remek célpontot nyújtanál az ellenségnek.
– Ez az egyetlen részem, ami legalább egészségesnek mondható.
Ha levágatnám, mintha csak azért büntetném a testem, mert végre
valamit jól csinált.
– Ugyan már. – Mira megint ránt egyet a tincseken, hátrébb
húzza a fejem, és mélyen a szemembe néz. – Te vagy
a legokosabb nő, akit ismerek. Ezt ne felejtsd el! Az eszed
a leghasznosabb fegyvered. Okosabbnak kell lenned náluk, Violet.
Megértetted?
Bólintok, mire enged a szorításán, majd végez a fonással, és segít
talpra állni. Ezután szinte lélegzetvételnyi szünet nélkül vagy
negyed órán át folytatja az életbölcsességei megosztását.
 – Mindent figyelj meg alaposan magad körül. Jó, ha nem keltesz
feltűnést, de közben ügyelj rá, hogy mindennel és mindenkivel
tisztában legyél, ami és aki csak körbevesz. Olvastad a Kódexet?
– Néhányszor. – A Lovasok Kvadránsának lakói jóval rövidebb
útmutatót kapnak a többieknél. Talán azért, mert úgyis tudják róluk,
hogy a szabályok betartása nem tartozik az erősségeik közé.
– Remek. Akkor bizonyára azt is tudod, hogy a többi lovas
bármikor végezhet veled, és elhiheted, hogy az orgyilkos kadétok az
első adandó alkalommal meg is próbálkoznak majd ezzel. Minél
kevesebb kadét marad a kvadránsban, annál több esélyük lesz a
Cséplés során. Sosincs elég sárkány, aki hajlandó volna kapcsolódni,
azonkívül azok, akik elég elővigyázatlanok voltak ahhoz, hogy csak
úgy hátba szúrják őket, úgysem méltók rá, hogy lovasok legyenek.
– Kivéve, ha történetesen álmukban történik a dolog. Ha álmában
ölnek meg egy kadétot, azért halálbüntetés jár. Hármas cikkely…
– Igen, de ebből még nem következik, hogy éjszaka biztonságban
lennél. Ha lehet, aludj ebben – mondja, és megütögeti a fűzőmet.
– A fekete lovasruhát ki kell érdemelni. Biztos vagy benne, hogy
nem a tunikát kéne ma viselnem? – Végigfuttatom az ujjaimat a
bőrszöveten.
– A hídon fújó szél olyan könnyen belekap a szabadon lengő
ruhába, mintha csak vitorlavászon volna. – Átnyújtja a mostanra
jóval könnyebbé vált csomagomat. – Minél szorosabban tapadnak
rád a ruháid, annál több esélyed lesz odafent, és persze akkor is, ha
egyszer megkezdődik a harc. Mindig legyen rajtad a páncélod. És
mindig legyenek a helyükön a tőreid. – Lemutat a saját combja
oldalához simuló hüvelyekre.
– Azt fogják mondani, hogy nem érdemeltem ki a tőröket.
– Sorrengail vagy – feleli, mintha ez önmagában mindenre
magyarázattal szolgálna. – Rohadtul nem kell vele foglalkozni, hogy
mit mondanak.
– És nem gondolod, hogy a sárkánypikkely csalásnak számít?
– Ha egyszer felkapaszkodsz a toronyba, nincs többé olyasmi,
hogy csalás. Csakis túlélés és halál van. – Megszólal a harang; alig
harminc percünk maradt. Mira nyel egyet. – Itt az idő. Készen állsz?
– Nem.
 – Én sem álltam készen. – Újabb hamiskás mosoly jelenik meg a
szája sarkában. – Pedig egész életemben erre készültem.
– Nem ma fogok meghalni. – A vállamra kapom a táskám, és
valamivel nyugodtabban veszem a levegőt, mint reggel.
El kell ismernem, hogy sokkal könnyebb így.
Az erőd központi, adminisztrációs ügyekért felelős részében
kísérteties csend uralkodik, miközben végigmegyünk az egymás után
következő lépcsősorokon, ugyanakkor minél lejjebb ereszkedünk,
annál világosabban ki tudjuk venni az odakintről érkező hangokat.
Az ablakokon keresztül megpillantom az ezrével gyülekező
jelölteket, akik a kapu előtti füves területen a szeretteiket ölelgetik,
és még egyszer utoljára búcsút vesznek tőlük. Minden évben tanúja
voltam, hogy a családtagok egészen az utolsó harangszóig
szorongatják az övéiket. Az erődbe vezető négy út mindegyikét lovak
és szekerek állják el, különösen ott, ahol összeérnek egymással,
mindenesetre a mező szélén futó üres utak azok, amelyek láttán
émelyegni kezdek.
Ezeket ugyanis a holttesteknek tartják fenn.
Épp mielőtt befordulnánk az udvarra vezető utolsó sarkon, Mira
egyszer csak megáll.
– Mi…? Aú… – Mielőtt befejezhetném, magához húz, és a folyosó
viszonylagos nyugalmában szorosan átkarol.
– Szeretlek, Violet. Emlékezz mindarra, amit mondtam. Próbáld
meg nem gyarapítani a halottak listáján szereplő neveket, rendben?
– A hangja remeg, válaszképpen pedig én is átölelem, és ugyanolyan
erősen magamhoz szorítom.
– Minden rendben lesz – ígérem.
Mira bólint; mivel magasabb nálam, az álla a fejem búbjához
nyomódik.
– Tudom. Hát persze. Menjünk.
Ez minden, amit mond, mielőtt elhúzódna, és kilépne az erőd
főkapuja előtti, nyüzsgő belső udvarra. Oktatók, parancsnokok, sőt
még az anyánk is a helyszínen tartózkodik, várva, hogy az odakint
uralkodó káosz idebent renddé szelídüljön. A hadiiskola összes
bejárata közül éppen a főkapu az, amelyen ezen a napon egyetlen
kadét sem fog belépni, minthogy mindegyik kvadránsnak megvan a
maga bejárata és a saját létesítményei. A fenébe is, hiszen a
lovasoknak még saját fellegváruk is van. Beképzelt, önérzetes
pöcsök.
Követem Mirát, és néhány hosszabb szökkenéssel még utol tudom
érni.
– Keresd meg Dain Aetost – közli velem, miközben átvágunk az
udvaron a nyitott kapu felé tartva.
Önkéntelenül is elmosolyodom, ha arra gondolok, hogy újra
láthatom Daint. Már egy év is eltelt, és azóta is hiányzik gyöngéd,
barna tekintete és a nevetése, amiben valahogy nem csupán az arca,
de minden porcikája részt vesz. Hiányzott a barátsága, hiányoztak
azok a pillanatok, amelyekről úgy véltem, hogy a megfelelő
körülmények között esetleg valami több is lehet belőlük… Hiányzott,
ahogy rám néz és ahogy el tudta hitetni velem, hogy olyasvalaki
vagyok, akire érdemes odafigyelni.
– Csak három éve hagytam el a kvadránst, de úgy hallom, jól van,
és gondoskodni fog rólad. Ne vigyorogj! – figyelmeztet Mira. – Ő
idén már másodéves lesz. – Felemeli a mutatóujját. – Ne kavarj
másodévesekkel! Ha mindenáron össze akarsz jönni valakivel, ami
egyébként nem rossz ötlet, akkor jobban teszed, ha a saját
évfolyamodban keresgélsz. Semmi sem kellemetlenebb annál, mint
amikor a többi kadét arról pletykál, hogy kifeküdted magadnak a
saját védelmed, hogy legyen.
– Vagyis az elsőévesek közül azt rángatok az ágyamba, akit csak
akarok – mondom, ezúttal még szélesebb vigyorral.
– Csak a másod- és harmadévesektől tartsam távol magam.
– Pontosan. – Mira rám kacsint.
Elhagyjuk az erődöt, majd kilépünk a kapun, és csatlakozunk az
odakint uralkodó zűrzavarhoz.
Navarre hat tartománya idén is mind elküldte a jelöltjeit a
katonai szolgálatra.Vannak, akik önként érkeztek, vannak, akiket
büntetésképpen küldtek ide, és vannak, akiket besoroztak. Az
egyetlen, ami közös azokban, akik most összegyűltek Basgiath előtt,
hogy mindannyiuk felvételije sikeres volt, az írásos rész és az
ügyességi szintén – ez utóbbiról még mindig alig tudom elhinni,
hogy nekem is sikerülhetett –, ami elvileg garantálja, hogy
legalábbis nem lesz belőlünk ágyútöltelék.
A levegőben tapintható a várakozás feszültsége, ahogy Mira
végigvezet az elkoptatott kockaköveken, és megcélozzuk a déli
tornyot. A főépületet a Basgiath-hegy oldalába építették, és kívülről
úgy fest, mintha egyenesen a hegygerincből vájták volna ki. A
tekintélyes és tiszteletet parancsoló képződmény jócskán az ideges,
várakozó jelöltekből és könnyes szemű családtagjaikból álló tömeg
fölé magasodik. Mind a négy sarkán őrtornyok szöknek az ég felé,
amelyek egyikében rejlenek a harangok.
A tömeg nagy része az északi torony lába előtti sorban gyülekezik
– ez a Gyalogsági Kvadráns bejárata. Néhányan a mögöttünk lévő
kapu felé igyekeznek, amely a kollégium déli végében lévő Gyógyítók
Kvadránsához vezet. Irigység fog el, amikor észreveszem azt a
néhány embert, akik a középső alagúton indulnak meg az erőd alatt
található Archívumba, hogy ott felvételüket kérjék az Írnokok
Kvadránsába.
A Lovasok Kvadránsába a torony aljában lévő, vaspántokkal
megerősített kapun keresztül lehet bejutni, ami nem sokban
különbözik az északi oldalon lévő Gyalogsági Kvadráns bejáratától.
Csakhogy amíg az utóbbi lakói talajszinten közelíthetik meg a
lakhelyüket, addig nekünk, kapaszkodnunk kell.
Mirával beállunk a lovasok sorába, és amíg a jelre várunk,
elkövetem azt a hibát, hogy felpillantok.
Odafent ott szikrázik a kőhíd, amely elválasztja egymástól a
kollégium főépületét a Lovasok Kvadránsának a déli hegyháton
kialakított, még annál is magasabban lévő, már-már fenyegetően
terpeszkedő fellegvárától. A következő néhány órában ez a kőhíd
fogja elválasztani egymástól
a lovasjelölteket a többi kadéttól.
El sem hiszem, hogy rövidesen nekem is át kell kelnem rajta.
– Ha arra gondolok, hogy éveken át az írnokok vizsgájára
készültem… – A hangomba nem kevés irónia vegyül. – Valószínűleg
jobban jártam volna, ha helyette inkább a rúdon gyakorlok.
Mira ezúttal nem vesz tudomást a siránkozásomról. Közben a sor
rendületlenül halad előre, és a jelöltek egymás után tűnnek el a
bejáratban.
 – Ügyelj rá, hogy ne billentsen ki a szél az egyensúlyodból.
Két jelölt áll előttünk, és egy nő sírva szakítja el a partnerét egy
fiatalembertől; a páros kiválik a sorból, és továbbra is a könnyeikkel
küzdve indulnak meg a domboldalban az út mellett várakozó
hozzátartozók tömegéhez. Más szülőket nem látunk magunk előtt,
csupán néhány tucat jelöltet, akik kimért léptekkel masíroznak az
ajtónállók felé.
– Figyelj mindig az előtted lévő kövekre, és ne nézz le – mondja
Mira, miközben az arcvonásai megfeszülnek. – Tárd ki a karod
kétoldalt, úgy majd könnyebben tudsz egyensúlyozni. Ha
megcsúszik a hátizsákod, hajítsd el. Inkább az zuhanjon le, mint te.
Hátrapillantok, és mintha alig néhány perc leforgása alatt további
százak jelentek volna meg a helyszínen.
– Talán előre kellene engednem őket – suttogom, ahogy lassan
eluralkodik bennem a pánik. Mi az ördögöt keresek itt egyáltalán?
– Nem – feleli Mira. – Minél tovább vársz azokon a lépcsőkön –
mutat a torony felé –, annál tovább növekszik benned a félelem. Még
azelőtt át kell kelned azon a hídon, hogy végleg kétségbe esnél.
A sor halad, és újra felhangzik a harangszó. Nyolc óra van.
A mögöttünk lévő, több ezer fős tömeg mostanra a választott
kvadránsoknak megfelelően szétvált, és mindenki sorban állva várja
a beiratkozást és a szolgálat megkezdését.
– Figyelj ide! – csattan fel Mira. – Lehet, hogy keményen hangzik,
Violet, de ne akarj barátokat szerezni odabent. Szerezz
szövetségeseket!
Most már csak ketten maradtak előttünk – egy tömött hátizsákkal
érkező lány, akinek a magas arccsontja és ovális ábrázata Amari, az
istenek királynőjének ábrázolásait juttatja eszembe. Barna haját
több rövid fonatra szétválasztva viseli, amelyek éppen csak
megérintik a hasonlóképpen barna nyakát. A második egy izmos,
szőke fiú, akitől az anyja az imént búcsúzott el sírva. Nála egy még
nagyobb hátizsák van.
A tekintetem az asztal felé vándorol, ahol a sorozást végzik, és
egyszer csak elkerekedik a szemem.
– Csak nem…? – suttogom.
Mira is odapillant, és halkan szitkozódik egyet.
 – Egy szeparatista gyereke? Igen. Látod azt az izzó jelet a csuklója
tetején? Ereklye a felkelés idejéből.
Felvonom a szemöldököm. Az egyetlen ereklye, amiről hallottam,
az, amit a sárkányok égetnek varázslattal a választott lovasuk
bőrébe. Ezek az ereklyék a megbecsülés és a hatalom jelképei, és
általában azt a sárkányt ábrázolják, aki adta őket. Az a jel azonban,
amit ennek a fiúnak a csuklóján látok, nem több, mint kusza vonalak
és hullámok összessége, és inkább tűnik figyelmeztetésnek, mintsem
az erő kifejezésének.
– Ez is egy sárkány műve? – suttogom.
Mira bólint.
– Anya mesélte, hogy Melgren tábornok sárkánya művelte ezt
velük, miután kivégezte a szüleiket, de ennél többet nem akart
elárulni a történtekről. Nincs is jobb módja annak, hogy elvedd a
többi felnőtt kedvét az árulástól, mint hogy kilátásba helyezed a
gyerekeik megbüntetését.
Valóban elég kegyetlennek tűnik, mindenesetre Basgiath első
szabálya, hogy soha ne kérdőjelezd meg egy sárkány tetteit.
Hajlamosak rá ugyanis, hogy bárkit porig égessenek, akit
barátságtalannak találnak.
– A felkelés ereklyéit magukon viselő kölykök többsége
Tyrrendorból származik, de akadnak olyanok is, akiknek a szülei más
tartományokban váltak árulóvá… – Kiszalad a szín az arcából, ahogy
megragadja a hátizsákom pántját, és maga felé fordít. – Csak most
jut eszembe. – Lehalkítja a hangját, úgyhogy közelebb hajolok
hozzá, mivel érzem, hogy fontos tanács következik. – Maradj távol
Xaden Riorsontól.
A levegő kiszalad a tüdőmből. Ez a név…
– Igen, az a Xaden Riorson – erősíti meg, miközben félelem
költözik a tekintetébe. – Harmadéves, és amint megtudja, hogy
kicsoda vagy valójában, garantáltan meg akar ölni.
– Az ő apja volt a Nagy Hitszegő. Ő vezette a felkelést
– mondom csendesen. – De mit művel itt Xaden?
– A szülők bűneiért a gyerekeik kénytelenek bűnhődni. Az összes
felkelő gyerekét besorozták – suttogja Mira, miközben megteszünk
néhány további lépést előre. – Anya azt mondta, nem számítottak
rá, hogy Riorson túljut a kőhídon. Aztán arra számítottak, hogy
valamelyik kadét úgyis megöli, csakhogy miután a sárkánya
kiválasztotta… – Megrázza a fejét. – Nos, azután már nem volt mit
tenni. Rövid idő alatt a szárnyvezetők rangjára emelkedett.
– Képtelenség – mondom.
– Felesküdött Navarre-ra, bár, ami téged illet, nem hiszem, hogy
ez sokat számít. Ha egyszer végigmész azon a hídon – mert végig
fogsz rajta menni –, keresd meg Daint. Ő majd bevesz a csapatába, és
remélhetőleg távol leszel Riorsontól. – Még egyet húz a szíjakon. –
Maradj. Távol. Tőle.
– Megértettem.
– Következő! – Egy hang szól ki a faasztal mögül, amelyen
kiterítve ott díszelegnek a Lovasok Kvadránsának tekercsei. A karján
szintén ereklyét viselő lovas, akit nem ismerek, az írnok mellett
foglal helyet, akiről viszont tudom, hogy kicsoda; Fitzgibbons
kapitány felvonja ezüstös szemöldökét, ahogy viharvert ábrázattal
felém fordul.
– Violet Sorrengail?
Bólintok, majd felveszem a tollat, és rákörmölöm a nevemet a
tekercs következő üres sorára.
– Azt hittem, az Írnokok Kvadránsába készülsz – jegyzi meg
Fitzgibbons kapitány.
Irigylem a krémszínű tunikáját, miközben hiába keresem a
megfelelő választ.
– Sorrengail tábornok máshogy döntött – siet a segítségemre
Mira.
Az öregember tekintetébe szomorúság költözik.
– Milyen kár. Pedig igazán tehetségesnek tűntél.
– Egek – szól közbe a Fitzgibbons mellett ülő lovas. – Te vagy
Mira Sorrengail? – kérdezi leesett állal, és idáig érzem a belőle áradó
hódolatot.
– Én vagyok – bólint Mira. – Ez itt a húgom, Violet. Most lesz
elsőéves.
– Amennyiben túléli a hidat – kuncog valaki a hátam mögött. –
Előfordulhat, hogy a szél ledönti a lábáról.
– Részt vettél a strythmore-i ütközetben – folytatja a lovas
lenyűgözve. – Megkaptad a Karom Rendjét, miután kiiktattad az
ellenséges vonalak mögötti lövegeket.
A kuncogás abbamarad.
– Mint mondtam – Mira megpaskolja a hátamat –, ez itt a húgom,
Violet.
– Ismered az utat. – A kapitány bólint, majd a toronyba vezető
nyitott ajtóra mutat. A küszöbön túl baljós sötétség kezdődik, és
komolyan erőt kell vennem magamon ahhoz, hogy ne akarjak most
azonnal elrohanni.
– Ismerem az utat – biztosítja róla Mira, majd elhúz az asztal
mellől, hogy az utánam következő kuncogó seggfej is fel tudjon
iratkozni.
Megállunk a küszöbön, és egymás felé fordulunk.
– Ne halj meg, Violet. Nyomorult dolog volna egykének lenni. –
Mira elvigyorodik, majd megfordul, és elhalad az őt megbámuló
jelöltek sora mellett, miközben mindenki arról susmorog, hogy
kicsoda és mi mindent vitt véghez.
– Nehéz lehet felnőni egy ilyen testvérhez – jegyzi meg a lány
előttem, aki már átlépett a küszöbön.
– Valóban az – felelem, majd rámarkolok a hátizsákom szíjára, és
belépek a homályba. A szemem hamar hozzászokik a megváltozott
fényviszonyokhoz; nincs teljes sötétség, mivel a kőbe vájt lépcsősor
fölötti ablakokon keresztül beesik némi fény.
– Sorrengail, mint…? – kérdezi a válla fölött hátrapillantva,
ahogy megkezdjük a kapaszkodást a több száz fokból álló
lépcsősoron, ami könnyen lehet, hogy a halálunkhoz vezet.
– Ühüm. – Nincs korlát, úgyhogy fél kézzel igyekszem végig
érinteni a falat, ahogy egyre magasabbra jutunk.
– Mint Sorrengail tábornok? – kérdezi a szőke fiú előttünk.
– Igen – felelem, és rámosolygok. Ha valakit ennyire szeret az
anyukája, az mégsem lehet annyira szörnyű, nem igaz?
– Szép csizma – feleli szintúgy mosolyogva.
– Köszönöm. A nővéremtől kaptam.
– Azon gondolkozom, vajon hányan zuhantak le a lépcsőn, és
haltak meg azelőtt, hogy egyáltalán a hidat elérték volna – mondja a
lány, majd lepillant a mélybe.
 – Tavaly ketten – felelem. – Nos, hárman, ha azt a lányt is
beleszámoljuk, akire az egyik fiú zuhant.
Barna szeme felizzik, de aztán inkább visszafordul, és folytatja a
kapaszkodást.
– Hány lépcsőfok van? – kérdezi.
– Kétszázötven – mondom, és a következő perceket csendben
tesszük meg.
– Nem is rossz – mondja végül mosolyogva, amikor már majdnem
odafent vagyunk, és a sor megáll. – Rhiannon Matthias vagyok.
– Én pedig Dylan – mondja a szőke egy lelkes integetés
kíséretében.
– Violet. – Feszült mosollyal viszonzom a gesztusukat,
látványosan megfeledkezve Mira korábbi tanácsáról, miszerint ne
akarjak barátkozni, és inkább csak a lehetséges szövetségesekre
koncentráljak.
– Úgy érzem, mintha egész életemben erre vártam volna. – Dylan
megigazítja a hátizsákját. – El tudjátok hinni, hogy valóban itt
vagyunk? Mintha egy álom válna valóra.
És valóban. Rajtam kívül az összes többi jelölt felettébb
izgatottnak tűnik. Ez az egyetlen kvadráns Basgiathban, ahová nem
lehet sorozás útján bekerülni – ide csak önkéntesek jelentkezhetnek.
– Én már piszkosul várom – Rhiannon mosolya is kiszélesedik. –
Ki ne vágyna rá, hogy egy sárkányon lovagoljon?
Nos, például én. Nem mintha elméletben ne hangzana
kétségkívül izgalmasnak a dolog. El kell ismernem, hogy izgalmas.
Egyedül amiatt környékez rosszullét, hogy olyan borzalmasan
csekélyek a túlélési esélyek.
– A szüleid is támogatják? – kérdezi Dylan. – Csak mert az én
anyám hónapokon át könyörgött, hogy gondoljam meg magam.
Ezerszer elmondtam neki, hogy több esélyem van a fejlődésre
lovasként, de ő akkor is ragaszkodott hozzá, hogy a Gyógyítók
Kvadránsába menjek.
– Az én szüleim mindig is tudták, hogy ezt akarom, úgyhogy elég
támogatóak voltak. Azonkívül ott van az ikertestvérem, akiért
továbbra is bolondulhatnak. Raegan már megvalósította az álmait,
megházasodott, és gyereket vár. – Rhiannon hátrapillant. – És mi a
helyzet veled? Hadd találgassak! Egy olyan névvel, mint Sorrengail,
gondolom te voltál idén az első, aki önkéntesnek jelentkezett.
– Inkább önkéntesnek jelentettek – mondom.
Az én történetem érezhetően kevésbé bizalomkeltő, mint az övé.
– Vagy úgy.
– A lovasok több juttatásban részesülnek a többi tisztnél –
közlöm Dylannel, miközben a sor ismét tovább mozdul. Időközben
felér mögém a jelölt, aki odalent olyan jóízűen nevetgélt; izzad és ki
van vörösödve. Nézzenek oda, kinek nincs már kedve kuncogni? – Jobb
fizetés, azonkívül az uniformisukkal kapcsolatban is megengedőbbek
– folytatom. Való igaz, senkit nem érdekel, hogy a lovasok mit
viselnek, csak fekete legyen. A rájuk vonatkozó összes szabályt
megtanultam a Kódexből.
– És hivatalosan is jogukban áll iszonyatosan menőnek érezni
magukat – teszi hozzá Rhiannon.
– Igen – felelem. – Gondolom, a repüléshez való bőrszerelés
mellett még egy új egóval is megajándékoznak.
– Úgy hallottam, hogy a lovasok hamarabb házasodhatnak, mint a
többi kvadráns lakói – teszi hozzá Dylan.
– Így van. Rögtön a képzés végén megházasodhatnak. – Már
amennyiben élve eljutnak odáig, teszem hozzá magamban. – Azt
hiszem, a vérvonal megőrzése az oka. – A legsikeresebb lovasoknak
gondoskodniuk kell az örökségükről.
– Vagy talán az, hogy általában hamarabb meghalunk a
többieknél – jegyzi meg elmélázva Rhiannon.
– Én nem fogok meghalni – jelenti ki Dylan olyasféle
önbizalommal, amelynek én sajnos híján vagyok, majd kihalássza a
nyakláncát a tunikája alól, hogy megmutassa a rajta fityegő gyűrűt.
– Azt mondta, balszerencsét hoz, ha még a beiratkozásom előtt
megkérem a kezét, úgyhogy arra jutottunk, hogy megvárom vele a
kiképzés végét. – Megcsókolja a gyűrűt, majd visszaengedi a láncot a
gallérja alá. – Hosszú lesz a következő három év, de minden perce
meg fogja érni.
Megtartom magamnak a sóhajtozást, noha el kell ismernem,
könnyen lehet, hogy ez volt a legromantikusabb dolog, amit valaha
hallottam.
 – Lehet, hogy te végigmész azon a hídon – sziszegi a fickó
mögöttünk –, de ezt itt csak egy fuvallat választja el a szakadék
aljától.
Felvonom a szemöldököm.
– Pofa be, és foglalkozz inkább saját magaddal! – csattan fel
Rhiannon, miközben feljebb kapaszkodunk a lépcsőkön.
Hamarosan megpillantjuk a csigalépcső tetejét, és már ki tudjuk
venni az ajtó szűrt fényben derengő körvonalát. Mirának igaza volt.
Azok a felhők komoly veszélyt jelentenek, és alighanem jobban
tesszük, ha a lehető leggyorsabban átérünk a híd túloldalára.
Még egy lépés. Rhiannon talpának kopogása.
– Hadd nézzem meg a csizmád – mondom halkan, hogy a
mögöttem lévő bunkó ne hallja.
Rhiannon zavartan pillant rám, de aztán megmutatja a lábbelijét.
Sima talpa van, olyan, mint amit korábban én viseltem. Mintha
kövek húznák le a gyomromat.
A sor ismét mozgásba lendül, és csak akkor áll meg, amikor
mindössze néhány lépésre vagyunk az ajtótól.
– Hányas a lábad? – kérdezem ismét.
– Tessék? – feleli Rhiannon.
– A lábad. Hányas méret?
– Nyolcas – feleli.
– Az enyém hetes – mondom sietve. – Fájni fog, de szeretném, ha
elfogadnád a bal cipőm. Cseréljünk. – A jobb cipőmben egy tőrt
őrzök.
– Micsoda? – Úgy méreget, mintha elment volna az eszem. Talán
így is van.
– Ezek lovaglócsizmák. Jobban tapadnak a kövön. Szorítani fogja
a lábujjaid, de legalább nem fogsz elcsúszni, ha esni kezd.
Rhiannon kipillant az ajtón, majd a tekintete az egyre sötétebbé
váló égre téved, mielőtt visszatérne hozzám.
– El akarod cserélni a csizmát?
– Csak amíg átérünk a túloldalra. – Én is kinézek. Három jelölt
már megindult a hídon. Mindhárman kitárják a karjukat oldalra. –
Sietnünk kell. Mindjárt mi következünk.
Rhiannon elgondolkozva összepréseli az ajkát, és végül
beleegyezik, úgyhogy kicseréljük a bal cipőnket. Alig végzek a
fűzőkkel, amikor a sor ismét megmozdul, és a mögöttem álló fickó
deréktájt előretaszít. A következő pillanatban már a szabad levegőn
vagyok.
– Indulás! Néhányunknak még a túloldalon is lesz dolga
– teszi hozzá olyan hangon, amitől közel kerülök hozzá, hogy
idegbajt kapjak.
– Nem érsz annyit – suttogom, miközben igyekszem visszanyerni
az egyensúlyomat. A szél simogatja a bőrömet, a nyári reggeli levegő
nehéz a párától. Igazad volt a hajfonattal kapcsolatban, Mira.
A torony tetején már nincs további mennyezet; a szabad ég alatt
vagyunk. A köríves létesítmény peremén a mellkasom magasságában
futó kőcsipkézet egyenletesen emelkedik és süllyed. Semmi sem
akadályozza a kilátást. A szakadék és a mélyben futó folyó egyszer
csak nagyon, nagyon távolinak tűnik. Vajon hány szekér várakozik
odalent? Öt? Hat? Ismerem a statisztikákat. Nagyjából a
lovasjelöltek tizenöt százaléka odavész a hídon. A kvadráns
mindegyik próbatételét – ezt is beleértve – úgy tervezték, hogy a
kadét bizonyíthassa a lovaglásra való rátermettségét. Ha valaki
képtelen végigmenni a keskeny, szélfútta kőépítményen, akkor egész
biztos, hogy egy sárkány hátán sem tudná megőrizni az egyensúlyát
– különösen nem harc közben.
Ami pedig a halálozási arányt illeti, azt hiszem, a lovasok mind
úgy vélik, ennyi kockázatot érdemes vállalni a dicsőségért – de az is
lehet, hogy a többségük csak túlságosan elbizakodott, és meg sem
fordul a fejében, hogy lezuhanhat.
Én egyik csoportba sem tartozom.
Ismét a rosszullét környékez. Az orromon szívom be a levegőt, és
szájon át lélegzek ki, ahogy Rhiannon és Dylan mögött megteszek
néhány lépést előre, miközben végigfuttatom az ujjamat a finoman
megmunkált kőcsipkézeten.
Három lovas várakozik a bejáratban, ami nem több, mint egy
ásító lyuk a torony oldalában. Az egyikük, akinek le van szakítva az
ingujja, feljegyzi a veszedelmes hídhoz érkező jelöltek nevét. A
másik, akinek egy középütt húzódó keskeny sávot leszámítva tarra
van borotválva a feje, utasítja Dylant, hogy készüljön. Dylan
megütögeti a ruhája alatt rejtőző gyűrűt, alighanem abban bízva,
hogy szerencsét hoz neki. Bízom benne, hogy így lesz.
A harmadik lovas felém fordul, mire a szívem… kihagy egy
ütemet.
A magassága mellett először a szélfútta, fekete haja és a sűrű,
sötét szemöldöke tűnik fel. Az állkapcsa hangsúlyos,
a bőre meleg, napbarnított és fekete borosta pettyezi. Amikor
összefűzi a karját a mellkasán, az izmai úgy lüktetnek, hogy rögtön
nyelnem kell egyet. És a szeme… A szeme olyan, akár az aranyfoltos
ónix. Megdöbbentő, szinte már hihetetlen a kontraszt – az
arcvonásai olyan kemények, mintha sziklából faragták volna, és
mégis elképesztően tökéletes, mintha egy művész egy egész életen
át csak ennek a szobornak szentelte volna a tehetségét, és abból az
életből legalább egy esztendőt az ajkak vonalának szentelt.
Ő a leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam. Márpedig
a hadiiskolában elég sok férfit volt alkalmam látni.
Még a bal szemöldökét keresztülszelő, átlós sebhely is csak
vonzóbbá teszi. Átkozottul vonzóvá. Pusztítóan vonzóvá. Amolyan
„bajba fogsz kerülni miatta, de kit érdekel” típusú vonzóvá. Hirtelen
megfeledkezem Mira figyelmeztetéséről, miszerint jobban teszem,
ha nem akarok senkivel sem lefeküdni a saját évfolyamomon kívül.
– A túloldalon találkozunk! – szól vissza Dylan a válla fölött
izgatott vigyorral, majd kitárt karral kilép a hídra.
– Jöhet a következő, Riorson? – kérdezi a szakadt ingujjú lovas.
Xaden Riorson?
– Készen állsz, Sorrengail? – kérdezi Rhiannon.
A fekete hajú lovas teljes alakjával felém fordul, és a szívemben
rögtön olyan vihar kél, aminek nem szabadna ott lennie. A bal
csuklóján neki is a felkelésre emlékeztető, kacskaringós ereklye
villan fel, amely végighúzódik a karján, majd eltűnik az uniformisa
alatt, hogy aztán ismét előbukkanjon a gallérjánál, és egy utolsó
csavarmenetet követően az állánál érjen véget.
– Francba – suttogom, mire a szeme összeszűkül, mintha még a
biztonságosan befont hajam fonatait cibáló szélen keresztül is
hallaná, amit mondtam.
– Sorrengail? – felém lép, mire felnézek… Úgy értem, igazán
felnézek.
Szentséges egek, még a szegycsontjáig sem érek fel. Igazán
tekintélyt parancsoló jelenség. Legalább százkilencven centi lehet.
Pontosan úgy érzem magam, amilyennek Mira nevezett –
törékeny –, de azért bólintok, mire a szemében játszó izzó ónixfény
egyszer csak hideg, leplezetlen gyűlöletté alakul át. Szinte már
érzem a megvetést, amely úgy párolog belőle, mint valami keserű
kölni.
– Violet? – kérdezi Rhiannon.
– Te vagy Sorrengail tábornok legfiatalabb gyereke. – Hangja
mély és vádló.
– Te pedig Fen Riorson fia – riposztolok, miközben a felismerés
szép lassan a csontjaimba fészkeli magát. Felszegem az állam, és
megpróbálom a testemben lévő összes izmocskát megacélozni, hogy
ne kezdjek el remegni.
Abban a pillanatban meg akar majd ölni, amikor rájön, hogy ki vagy.
Mira szavai ott visszhangoznak bennem, és félelem szorítja össze a
torkomat. Ezek szerint ennyi volt, és mindjárt lehajít a Mellvédről.
Még csak esélyt sem kapok rá, hogy végigmenjek a hídon. Pontosan
úgy fogok meghalni, amilyennek anyám nevezett mindig – gyengén.
Xaden mély levegőt vesz, és az állkapcsában lévő izmok még
egyszer megfeszülnek. Aztán még egyszer.
– Anyád elfogta az apámat, és felügyelte a kivégzését.
Várjunk csak. Ez azt hiszi, hogy csak neki van oka gyűlölni?
Egyszer csak elönt a harag.
– Az apád pedig megölte a bátyámat. Azt hiszem, kvittek
vagyunk.
– Aligha. – A tekintete úgy pásztáz végig, mintha minden egyes
részletet magába akarna fogadni. Vagy mintha a gyengeség jeleit
keresné. – A nővéred sárkánylovas. Gondolom, ez a magyarázat a
bőrre.
– Gondolom. – Állom a pillantását, mintha ezzel a
teljesítményemmel nyerhetnék bebocsátást a kvadránsba, nem pedig
azzal, hogy sértetlenül végigmegyek a mögötte kezdődő hídon.
Bárhogyan is, de át fogok menni. Nem hagyom, hogy Mira mindkét
testvérét elveszítse.
 A keze ökölbe szorul.
Várom, hogy megüssön. Lehet, hogy valóban le fog hajítani
innen, de legalább megnehezíthetem a dolgát.
– Minden rendben? – kérdezi Rhiannon, miközben a tekintete
Xaden és köztem vándorol.
Xaden felé fordul.
– Ti barátok vagytok?
– Csak a lépcsőn találkoztunk – feleli Rhiannon.
Xaden lepillant, észreveszi az össze nem illő cipőnket, és felvonja
a szemöldökét. Aztán a keze ellazul.
– Érdekes.
– Meg fogsz ölni? – kérdezem, valamivel még feljebb emelve az
állam.
A tekintetünk ismét egymásba fonódik, ahogy az ég megnyílik
fölöttünk, és rögtön hatalmas cseppekben hullani kezd az eső.
Pillanatok alatt csuromvizes lesz a hajam, a ruhám, nem is beszélve
arról, hogy a kövezet is rendkívül csúszóssá válik.
Ekkor sikoly hasít keresztül a levegőn. Rhiannon és én egyszerre
fordulunk a hang felé, és még éppen látjuk, ahogy Dylan elcsúszik.
Elakad a lélegzetem, és a szívem egészen a torkomig ugrik fel.
Úgy tűnik, hogy Dylan meg tud kapaszkodni. Két kézzel
csimpaszkodik a kőhídba, miközben a lába a szakadék fölött
kalimpál, keresve a talajt, ami azonban sehol sincs.
– Húzd fel magad, Dylan! – kiáltja Rhiannon.
– Istenem! – A szám elé kapom a kezem, amikor Dylan elveszti a
fogást a nedves kövön, zuhanni kezd, és kikerül a látóterünkből. A
szél és az eső elfojtja a hangját, így azt sem halljuk, ahogy
megérkezik a völgybe. Ahogyan az én fojtott kiáltásom sem
hallatszik.
Xaden egy másodpercre sem veszi le a tekintetét rólam. Amikor
elborzadva visszafordulok felé, nem tudom értelmezni a pillantását.
– Miért pazarolnám az erőmet arra, hogy megöljelek, ha a híd
úgyis megteszi helyettem? – Ívelt ajka gonosz mosolyra húzódik. –
Te következel.
„Létezik egy közkeletű félreértés a Lovasok Kvadránsával
kapcsolatban, miszerint vagy te ölsz, vagy téged ölnek meg.
Valójában a lovasoknak korántsem az a célja, hogy meggyilkolják a
többi kadétot, hacsak abban az esztendőben nincsenek híján a
sárkányoknak, ami miatt minden új kadét fenyegetést jelenthet a
szárnyukra. Ilyenkor a dolgok kétségkívül… érdekessé válhatnak.”
– Afendra őrnagy, Útmutató a Lovasok Kvadránsához (nem
hitelesített változat)
 MÁSODIK FEJEZET

Nem ma fogok meghalni.

A szavak a mantráim, ezeket ismételgetem miközben Rhiannon
megadja a nevét a lovasnak, aki a Mellvéd bejáratánál számlál
minket. A Xaden tekintetében lángoló gyűlölet szinte már éget, és
habár az eső minden egyes széllökéssel az arcomba vágódik, ez sem
segít enyhíteni a forróságot – sem pedig azt a reszketést, amely
most végigfut a gerincemen.
Dylan meghalt. Egy név csupán, egy újabb sírkő a Basgiathhoz
vezető utakat szegélyező temetők egyikében. Újabb figyelmeztetés a
becsvágyó jelölteknek, akik inkább kockáztatják az életüket a
lovasoknál, semmint egy másik kvadráns biztonságát válasszák.
Most már értem – megértettem, miért figyelmeztetett Mira, hogy ne
akarjak barátokat szerezni magamnak.
Rhiannon megragadja a torony nyílásának két oldalát, majd a
válla fölött még egyszer hátrapillant.
– A túloldalon várlak – kiáltja a viharon keresztül. A szemében
tükröződő félelem akár a sajátom is lehetne.
Kilép a keskeny kőhídra, és megkezdi a gyaloglást. Habár tudom,
hogy ma már aligha ér rá, azért néma csendben küldök egy fohászt
Zihnalnak, a szerencse istenének.
– Név? – kérdezi a lovas, miközben a társa egy köpenyt tart a
tekercs fölé, kevés sikerrel próbálva azt szárazon tartani az esőtől.
– Violet Sorrengail – válaszolom, miközben villám hasít keresztül
az égen valahol a fejem fölött; különös, de valamiért
megnyugtatónak találom a hangját. Mindig is szerettem a viharos
éjszakákat, amikor a szél és az eső rázta az erőd ablakait, egyszerre
bevilágítva és különös árnyakkal megfestve a könyveket, amelyekkel
körbevettem magam
– igaz, ez a mostani özönvíz könnyen az életembe kerülhet. A
tekercsre pillantva látom, hogy Dylan és Rhiannon neve máris
elmosódott, ahol a víz összekeveredett a tintával.
Ez az egyetlen alkalom, hogy Dylan nevét bárhová is leírják, mielőtt
még egyszer utoljára felvésnék a sírkövére. A Mellvéd túlsó oldalán
van egy másik tekercs, ahol az írnokok régi kedvtelésüknek eleget
téve felírhatják az elhalálozottak statisztikáit. Egy másik életben
talán én lehettem volna az, aki feljegyzi ezeket az adatokat, hogy
megőrizze azokat
a történelem számára.
– Sorrengail? – A lovas felpillant, és felvonja a szemöldökét
meglepetésében. – Mint Sorrengail tábornok?
– Igen. – A fenébe is, ez már most kezd unalmassá válni, pedig
tudom, hogy ennél csak rosszabb lesz. Úgysem kerülhetem el, hogy
az anyámhoz hasonlítsanak, úgy biztosan nem, hogy ő a parancsnok.
És, ami még rosszabb, valószínűleg mindenki azt hiszi rólam, hogy
ugyanolyan tehetséges lovasnak születtem, mint Mira, vagy
zseniális stratégának, mint amilyen Brennan volt. De az is lehet,
hogy elég egy pillantást vetniük rám, és rögtön látják, hogy
szemernyit sem hasonlítok egyikükre sem – akkor aztán szabad
préda lennék.
Fél kézzel megkapaszkodom a torony peremében, és még egyszer
végigfuttatom az ujjaimat a kőcsipkén. Még mindig meleg a reggeli
napsütéstől, noha az eső gyors ütemben lehűti; a felület sima, de
nincs rajta moha vagy bármi egyéb, ami még csúszósabbá tehetné.
Valamivel előttem Rhiannon a karját széttárva halad előre. Az út
negyedénél járhat, és minél tovább jut, annál inkább belevész az
alakja az eső keltette ködbe.
– Azt hittem, csak egy lánya van – mondja a másik lovas, majd
valamivel szorosabbra húzza magán a köpenyét, amikor egy újabb
szélfuvallat ér el bennünket. Ha még úgy is ennyire erős a szél
idefent, hogy derékmagasságig az erőd falától védve vagyunk, akkor
a hídon sokkal rosszabb lesz a helyzet.
– Ezt már másoktól is hallottam. – Belégzés orron át, kilégzés
szájon át. Kényszerítem magam, hogy lelassítsam a
lélegzetvételemet, és lecsillapítsam a még mindig szélsebesen
zakatoló szívverésemet. Ha bepánikolok, meghalok. Ha elcsúszom,
meghalok. Ha… Ó, a francba az egésszel. Most már úgysem tudok
jobban felkészülni.
Megteszem az első lépést, és még egyszer megkapaszkodom a
kőfalban, amikor egy újabb szélfuvallat ér el, és nekivág a torony
oldalának.
– És szerinted képes lennél megülni egy sárkányt? – gúnyolódik a
mögöttem érkező seggfej. – Ezt nevezem egyensúlyérzéknek,
Sorrengail. Bármelyik szárnyban is végzed majd, őszintén sajnálni
fogom a többieket.
Visszanyerem az egyensúlyomat, és meghúzom a hátizsákom
szíját.
– Név? – kérdezi a lovas ismét, de tudom, hogy már nem hozzám
beszél.
– Jack Barlowe – érkezik a felelet. – Jegyezd meg ezt a nevet. Egy
szép napon szárnyvezér leszek. – A hangja szinte bűzlik a
beképzeltségtől.
– Jobban teszed, ha elindulsz, Sorrengail – utasít Xaden.
Hátrapillantok a vállam fölött, és látom, hogy megint rám szegezi
a pillantását.
– Hacsak nincs szükséged egy kis ösztönzésre – jegyzi meg Jack,
majd felemelt kézzel előreszökken. A rohadt életbe, ez le akar lökni!
A félelem szétárad az ereimben, ahogy megteszem az első lépést,
hátrahagyva a torony biztonságát. A hídon vagyok. Most már nincs
visszaút.
A szívem olyan hevesen kalapál, mintha dobok lüktetését
hallanám a fülemben.
Csak figyelj az előtted lévő kövekre, és ne nézz le. Mira tanácsa
visszhangzik a fejemben, de nehéz megfogadni, ha egyszer
mindegyik lépésről tudom, hogy könnyen az utolsó lehet. Kitárom a
karjaim, hogy könnyebben megtaláljam az egyensúlyt, majd
elindulok azokkal az apró, kimért léptekkel, amelyeket még Gillstead
őrnagy mellett gyakoroltam az udvarban. Csakhogy a szél, az eső és
a százméteres magasság miatt mindez jottányit sem hasonlít az
egykori gyakorláshoz. A talpam alatti kövek helyenként
egyenetlenek, és az őket összetartó habarcs úgy ütközik ki közöttük,
hogy könnyű bennük elbotlani. Igyekszem az előttem lévő útra
összpontosítani, és nem állandóan a csizmámat fürkészni. Az
izmaim megfeszülnek, ahogy a súlypontomra figyelek, és kihúzom
magam.
 A fejem mintha víz alá kerülne. A pulzusom az egekben jár.
Csak nyugalom. Muszáj lesz nyugodtnak maradnom.
Nem tudok énekelni, de még csak rendesen dúdolni sem, úgyhogy
ezzel a módszerrel aligha tudom elvonni a figyelmem a veszélyről –
viszont tudós vagyok. És mivel semmi sem olyan megnyugtató, mint
az Archívum, így aztán erre gondolok. Tények. Logika. Történelem.
Az elméd már ismeri a választ, úgyhogy csak nyugodj meg, és hagyd
magad emlékezni. Ezt mondogatta Apa. Szükségem van valamire,
amivel ráveszem az elmém józanabb felét, hogy ne forduljak meg, és
ne induljak el vissza a torony felé.
– A Kontinens két királyságnak ad otthont, amelyek négyszáz éve
harcban állnak egymással – mormolom, felidézve azokat az
alapvető, egyszerű tényeket, amelyeket az írnokok próbájára való
felkészülés során ismételgettem magamban. Lépésről lépésre
haladok előre a hídon. – A két királyság közül Navarre, az otthonom
a nagyobb, amelyhez hat tartomány tartozik. Tyrrendor, a legdélibb
és legnagyobb tartomány határos a Poromiel királyságához tartozó
Krovla tartománnyal.
Minden egyes szóval sikerül valamelyest rendeznem a légzésemet
és a szívverésemet. Mintha már kevésbé szédülnék.
– Keletre fekszik Poromiel további két tartománya, Braevick és
Cygnisen. Ezen az oldalon az Esben-hegység alkotja a két királyság
közti természetes határvonalat.
– Áthaladok a féltávot jelző festett vonal felett. Most járok a híd
legmagasabb pontján, de nem szabad erre gondolnom.
Ne nézz le. – Krovlán, vagyis az ellenséges vidékeken túl terülnek el a
távoli Puszták, a sivatag…
Újabb villámcsapás hasít keresztül az égen, és egy széllökés
oldalba kap, mire önkéntelenül is hadonászni kezdek.
– Francba!
A testem az erős szél hatására oldalra penderül, úgyhogy muszáj
egy kissé lehajolnom. A perembe kapaszkodom, de igyekszem
továbbra is állva maradni, miközben olyan kicsire húzom össze
magam, amennyire csak tudom. A gyomrom lesüllyed, a tüdőm
veszettül sípol, és érzem, hogy pillanatokon belül eluralkodik rajtam
a pánik.
 – Tyrrendor volt az utolsó a határtartományok közül, amely
csatlakozott a szövetséghez, és hűséget esküdött Reginald királynak
– kiáltom az üvöltő szélbe, és közben kényszerítem magam, hogy
gondolatban eltávolodjak a bénító rettegés nagyon is lehetséges
veszélyétől. – Szintén ez volt az egyetlen tartomány, amely
hatszázhuszonhét évvel később megkísérelt elszakadni Navarre-tól,
ami idővel védtelenné tette volna a királyságot a külső támadásokkal
szemben.
Rhiannon még mindig előttem van, úgy becsülöm, a táv
háromnegyedénél járhat. Remek. Megérdemli, hogy sikerrel járjon.
– Poromiel királysága többnyire művelésre alkalmas földekből és
lápvidékekből áll. Kivételes minőségű szőtteseiről, végtelen
búzamezőiről és különleges, a kisebb varázslatokat felerősíteni
képes drágaköveiről híres. – Csak egy rövid pillantást vetek a fölém
tornyosuló, sötét fellegekre, majd folytatom az utamat előre. Egyik
lépés következik a másik után. – Poromielhez képest Navarre
hegyvidékes térségeire az ércbányászat jellemző, azonkívül a keleti
erdőségekben bőségesen zajlik a fakitermelés, és rengeteg az őz és a
jávorszarvas.
A következő lépésemmel véletlenül kirúgok némi habarcsot a
helyéről, és meg kell állnom, amíg vissza tudom nyerni az
egyensúlyomat. Nyelek egyet, majd próbát teszek, a teljes
súlyommal ránehezedek az útra mielőtt ismét mozgásba lendülnék.
– A több mint kétszáz éve aláírt Ressoni Kereskedelmi egyezmény
értelmében Navarre évente négy alkalommal húst és faanyagot ad
Poromielnek ruháért és terményért cserébe a Krovla és Tyrrendor
között fekvő athebyne-i határőrállomáson.
Innen már látszik a Lovasok Kvadránsa. A fellegvár hatalmas
kőalapzata a hegy aljától egészen az erődig ér fel, és tisztában
vagyok vele, hogy amennyiben el tudok odáig jutni, az fogja az utam
végét jelenteni. A vállamat borító bőrszövettel igyekszem letörölni
az arcomról az esővizet, és hátrapillantok, hogy megnézzem, hol
lehet Jack.
Az út negyedénél jár, és zömök alakja mozdulatlannak tűnik –
mintha várna valamire. Úgy tűnik, a szél nem tudja kizökkenteni az
egyensúlyából; szerencsés a rohadék. Megesküdnék rá, hogy még a
távolból is vigyorog, de persze lehet, hogy csak a szemembe csorgó
eső tréfál meg.
Nem szabad megállnom. Csak akkor láthatom meg a következő
napfelkeltét, ha megpróbálok továbbmenni. Nem hagyhatom, hogy a
félelem gúzsba kösse a tagjaimat. Megfeszítem az izmokat a
lábamban, majd lassan kihúzom magam.
Karokat oldalra. Indulj.
A lehető legmesszebb kell jutnom, mielőtt még rám rontana egy
újabb széllökés.
Még egyszer hátrapillantok, hogy megnézzem, merre jár Jack, és a
következő pillanatban meghűl a vér az ereimben.
Háttal áll nekem, és szembefordul a következő jelölttel, aki
veszélyesen imbolyogva közeledik felé. Amikor közelebb ér hozzá,
Jack megragadja a langaléta fiút a túlságosan megpakolt hátizsákja
szíjánál, én pedig elborzadva nézem végig, ahogy lehajítja a hídról,
mintha csak egy zsák liszt volna.
Még hallom a sikolyát, aztán eltűnik.
A rohadt életbe.
– Te leszel a következő, Sorrengail! – üvölti Jack. A mélység felől
ismét felé fordulok, és látom, hogy egyenesen rám mutat, miközben
a szája sunyi mosolyra húzódik. Ezután elindul felém, és a kettőnk
közti távolság máris ijesztő sebességgel csökkenni kezd.
Indulj. Most azonnal.
– Tyrrendor a Kontinens délnyugati részén terül el – folytatom,
miközben egyenletes, riadt léptekkel haladok tovább a csúszós,
keskeny úton. A bal lábam minden alkalommal megcsúszik egy
kissé. – Ami a domborzati viszonyokat illeti, a zord hegyvidéket
nyugatról a Smaragd-tenger, délről pedig a Sarki-tenger határolja,
amelyeknek köszönhetően Tyrrendor gyakorlatilag
megközelíthetetlen. Habár földrajzilag a természetes védvonalat
alkotó Dralor-sziklák…
Újabb széllökés penderít ki az egyensúlyomból, és ismét
megcsúszom. A szívem megugrik, ahogy a híd kövezete egyszer csak
sebesen közeledni kezd felém. Elvágódok, a térdem durván a kőnek
ütközik, és felnyögök a fájdalomtól, ahogy ismét négykézláb találom
magam. A kezem kétségbeesve keresi a kapaszkodót, miközben a bal
lábam félig már lelóg erről a pokolbéli hídról. Jack egyre közelebb ér
hozzám.
Ekkor elkövetem a gyomorszorító hibát, és a mélybe pillantok.
Víz csordogál az orromról és az államról, és folyik le az alattam
lévő kövezetre, majd onnan tovább a völgybe, hogy belezuhanjon a
közel száz méteres mélységben hömpölygő folyóba. Megpróbálom
lenyelni a torkomban képződő gombócot, és igyekszem erőt venni
magamon.
Nem ma fogok meghalni.
Két kézzel megragadom a kőhíd peremét, és óvatosan
egyensúlyozva felhúzom a bal lábamat. A sarkam végül rátalál egy
pontra, ahol meg tudok állni. Nincs annyi tény és ismeret a világon,
ami segíthetne rendezni a gondolataimat. Nem tehetek mást, mint
hogy a jobb lábamat is irányba állítom, azt, amelyikkel már jobban
megy a talajfogás, ám elég egyetlen rossz lépés, és rögtön kiderül,
hogy milyen fagyos az alattam zúgó folyó.
A becsapódás pillanatában meghalnál.
– Elkaplak, Sorrengail! – hallom a hátam mögül.
Csak remélni tudom, hogy a csizmám nem csúszik ki alólam,
ahogy újra feltápászkodom. Ha leesem, rendben, az én hibám. De azt
mégsem fogom hagyni, hogy ez a seggfej végezzen velem. Hát
persze, sokkal jobb, ha átjutok a túloldalra, ahol a többi gyilkos vár
rám. Nem mintha a kvadránsban mindenki meg akarna ölni.
Valószínűleg csak azoktól a kadétoktól van félnivalóm, akik úgy
vélik, hogy kockázatot jelentek a szárnyra. Nem véletlen, hogy a
lovasok tisztelik az erőt. Egy osztag, egy szárny csak annyira lehet
eredményes, amennyire a benne lévő leggyengébb láncszem engedi,
és ha az a láncszem eltörik, azzal mindenkit veszélybe sodor.
Jack vagy azt hiszi, hogy én vagyok ez a láncszem, vagy
egyszerűen csak egy idegbeteg rohadék, aki élvezi a gyilkolást. Az is
lehet, hogy mindkettő. Bárhogyan is, de gyorsabbnak kell lennem.
Kitárom a karom, és igyekszem az út végére összpontosítani, a
fellegvár udvarára, ahová Rhiannon ebben a pillanatban lép ki. Az
eső ellenére megszaporázom a lépteimet. Próbálok minden izmomra
odafigyelni, stabilan tartani a súlypontomat, és most az egyszer
hálás vagyok érte, hogy alacsonyabb vagyok az átlagnál.
 – Zuhanás közben végig sikoltozni fogsz? – gúnyolódik Jack. Még
mindig üvöltve beszél, és a hangja most közelebbről szól. A kettőnk
közt lévő távolság rohamosan csökken.
Nincs helye a félelemnek, úgyhogy ellököm magamtól, és
bezárom valahova a tudatom egyik eldugott szegletébe. Már látom a
híd végét, és látom a fellegvár bejáratában várakozó lovasokat.
– Kizárt, hogy olyasvalaki kiállja ezt a próbát, aki még egy teli
hátizsákot sem tud elcipelni. Reménytelen vagy, Sorrengail –
folytatja Jack még közelebbről, de ezúttal nem fecsérlem arra az
időmet, hogy még egyszer hátrapillantsak, és meggyőződjek róla,
hol is jár pontosan. – Nem gondolod, hogy mindenkinek jobb volna,
ha inkább még most elintéznélek? Sokkal kíméletesebb, mint
hagyni, hogy a sárkányok martalékává legyél. Szép lassan rágnák le a
lábadat, amíg még életben vagy. Ugyan már – folytatja hízelkedve –,
igazán örömömre szolgálna, ha kisegíthetnélek.
– Képzelem, te rohadék – mormolom magam elé. Már csak alig
egy tucat lépés választhat el a fellegvár irdatlan falaitól. A bal lábam
megcsúszik, egy pillanatra elveszítem az egyensúlyomat, de csak egy
szívdobbanásnyi időt veszítek, és képes vagyok továbbmenni. Az
erőd baljósan magasodik az irdatlan vastagságú falak mögött. Az L-
alakú képződményt egyenesen a hegyoldalba vájták, és úgy
alakították ki, hogy – nyilvánvaló okokból – kibírja a tüzet. Az
udvart körbevevő falak vagy három méter szélesek és legalább
ugyanilyen magasak, és mindössze egyetlen helyen lehet bejutni –
pontosan ott, ahová most igyekszem. Már. Majdnem. Ott. Vagyok.
A megkönnyebbüléstől könnyek tolulnak a szemembe, ahogy két
oldalt immár kő vesz körül.
– Gondolod, hogy odabent biztonságban vagy? – Jack hangja
egyre durvább… És egyre közelebbről szól.
Miután kétoldalt már biztonságot jelentő falak magasodnak
mellettem, az utolsó métereket futva teszem meg.
A szívem zakatol, ahogy az adrenalin csúcssebességgel dübörög a
tagjaimban, és jól hallom, hogy Jack léptei egyre közelebb érnek.
Előreszökken, és megpróbálja megragadni a táskámat, de elvéti –
helyette a keze a csípőmhöz ütközik épp abban a pillanatban, hogy
elérjük a túloldalt. Én is előreszökkenek, és az utolsó fél métert
egyetlen ugrással hidalom át. Bent vagyok az udvaron, ahol két lovas
várakozik.
Jack felüvölt dühében, és hangja satuként szorítja össze
a mellkasomat.
Megpördülök, és kirántom az egyik tőrt a hüvelyéből, ahogy Jack
megtorpan fölöttem. A légzése szaggatott, a képe vörös az
erőlködéstől. Összeszűkült, jeges tekintetében gyilkos vágy tombol,
ahogy lepillant rám… és észreveszi
a pengémet, amelyet egyenesen a golyóinak szegezek.
– Azt. Hiszem. Itt. Már. Biztonságban. Vagyok – lihegem,
miközben az izmaim továbbra is reszketnek, de legalább
a tőrt biztos kézzel tartom.
– Valóban? – Jack is reszket a haragtól. Szőke szemöldöke kék
szeme fölé borul, hatalmas alakjával pedig mintha mindenestül
beburkolna. De bármilyen fenyegető is, nem lép közelebb.
– Törvénybe ütközik. Hogy egy lovas másik lovast bántson. Amíg
a kvadráns alakzatában vannak. Egy magasabb rangú kadét
társaságában – idézem a Kódexből, továbbra is zakatoló szívvel. – Az
ilyesmi aláásná a szárny működését. Tekintve, hogy hányan állnak
mögöttünk, azt hiszem, joggal beszélhetünk alakzatról. Hármas
cikkely…
– Rohadtul nem érdekel! – Ezzel tesz egy lépést előre, de én nem
tágítok, és a tőröm átvágja a bőrnadrágja első rétegét.
– Azt javaslom, gondold át még egyszer. – Kissé változtatok a
tartásomon. – Előfordulhat, hogy megcsúszik a kezem.
– Név? – kérdezi a mellettem lévő női lovas olyan álmatagon,
mintha ez a kis közjáték volna a legunalmasabb, amit aznap látott.
Csak egy tizedmásodpercre pillantok felé. Fél kézzel a füle mögé
sodorja állig érő, tűzvörös hajzuhatagát, a másikkal pedig a tekercset
tartja, és közben figyeli, hogy mire jutunk egymással. A köpenye
vállába varrt három ezüstszínű, négyágú csillag elárulja, hogy
harmadéves.
– Elég kisnövésűnek tűnsz ahhoz, hogy lovas legyél,
mindenesetre úgy látom, átjutottál.
– Violet Sorrengail – felelem, de továbbra is száz százalékban
Jackre koncentrálok. Az esőcseppek rendületlenül hullnak alá a
szemöldökéről. – És mielőtt még megkérdezed, igen, az a Sorrengail.
– Ezt a manővert látva nem is meglepetés – jegyzi meg a lány,
egy olyan tollat tartva a tekercs fölött, amilyet Anya is használ.
Könnyen lehet, hogy ez a legkomolyabb bók, amit valaha kaptam.
– És mi a te neved? – kérdezi újra. Minden valószínűség szerint a
kérdés címzettje Jack, de túlságosan elfoglalt vagyok ahhoz, hogy
ismét felé pillantsak.
– Jack Barlowe. – Ezúttal nyoma sincs a sunyi kis mosolynak, és
nem gúnyolódik tovább arról, hogy milyen élvezettel fog megölni.
Nincs benne más, csak színtiszta rosszindulat és bosszúvágy.
Rossz előérzetem támad.
– Nos, Jack – szólal meg a férfi lovas a jobbomon, miközben
végigsimít sötét kecskeszakállán. Ő nem visel köpenyt, és a kopott
bőrzekéjébe varrt foltok hamar magukba szívják az esővizet. – Úgy
látom, Sorrengail kadét rendesen elkapta a golyóidat. Azonkívül
igaza van. Az alakzatban lévő lovasok között semmiről nem lehet szó
a tiszteleten kívül.
Ha meg akarod ölni, akkor a küzdőtéren vagy a szabadidődben
próbálkozz. Már amennyiben engedi, hogy legyere a hídról. Jelenleg
ugyanis még nem jutottál át, vagyis még nem vagy kadét. Ő viszont
igen.
– És ha úgy döntök, hogy abban a pillanatban kitekerem a nyakát,
hogy lelépek innen? – hörög Jack, és közben úgy villódzik a szeme,
hogy az meggyőz: valóban képes lenne rá.
– Akkor idő előtt meg fogsz ismerkedni a sárkányokkal
– válaszolja a vörös hajú nő közömbös hangon. – Errefelé nem
várjuk meg a tárgyalást, csak kivégezzük, akit kell.
– Mi legyen, Sorrengail? – kérdezi a férfi. – Szeretnéd, hogy
Jackből eunuch legyen?
A francba. Tényleg, mi legyen? Mégsem ölhetem meg, ilyen
szögből biztosan nem, és ha lenyisszantom a golyóit, csak még
jobban fog gyűlölni, mint eddig – már amennyiben ez lehetséges.
– Követni fogod a szabályokat? – kérdezem Jacktől. Zúg a fejem,
és átkozottul nehéznek érzem a saját karomat, de továbbra is a célra
szegezem a fegyvert.
– Úgy látszik, nincs választásom. – A szája sarkában ismét
megjelenik az a fertelmes vigyor, de a tartása ellazul, ahogy nyitott
tenyérrel kinyújtja a karját.
Leengedem a tőrömet, de továbbra is készenlétben vagyok, ahogy
félreállok, és a tekercset tartó vörös hajúhoz lépek.
Jack is belép az udvar területére, és a válla az enyémhez ütközik,
ahogy elhalad mellettem. Mielőtt eltűnne, még egyszer közel hajol:
– Halott vagy, Sorrengail, és én leszek az, aki végez veled.
„A kék sárkányok a kivételes Gormfaileas-vérvonalból erednek. A
hatalmas termetű fajta elsősorban a könyörtelenségéről ismert.
Különösen igaz ez a ritka Kék Tőrfarkra, amely
a farka végén lévő tüskékkel egyetlen csapással képes kizsigerelni az
ellenséget.”
– Kaori professzor, Útmutató a sárkányok fajtáihoz
 HARMADIK FEJEZET

Ha Jack valóban meg akar ölni, akkor ki kell várnia a sorát. És erős
a gyanúm, hogy Xaden Riorson meg fogja előzni.
– Lehet, de nem ma – felelem, továbbra is stabilan tartva a
tőrömet, és valahogy képes vagyok nem beleremegni, ahogy fölém
hajol, és alaposan beszívja a levegőt. A rohadt életbe, úgy szagolgat,
mint egy átkozott kutya. Aztán felhorkan, majd eltűnik a fellegvár
tekintélyes udvarán összegyűlt ünneplő kadétok és lovasok
sűrűjében.
Még korán van, talán kilenc óra lehet, de már látom, hogy
nincsenek annyian, ahányan előttem várakoztak a sorban.
A bőröltözék gyakoriságából kiindulva a másod- és harmadévesek is
kijöttek, hogy megnézzék maguknak az újoncokat.
Az eső időközben szemerkéléssé szelídült, mintha eleve csak
azért zendített volna rá, hogy még nehezebbé tegye életem
egyébként is legnehezebb próbatételét… Mindenesetre sikerült.
Életben maradtam.
Megcsináltam.
Minden porcikámban remegni kezdek, és egyszer csak fájdalmas
lüktetés kezdődik a bal térdemben, amivel a kőnek ütköztem.
Megteszek egy lépést, de máris úgy érzem, hogy nem leszek képes
többre. Be kell kötöznöm, mielőtt más
is észrevenné.
– Azt hiszem, szereztél magadnak egy ellenséget – jegyzi meg a
vörös hajú egy laza mozdulattal átvetve a nyílpuskáját az egyik
válláról a másikra. Hamiskás tekintettel pillant rám a mogyoróbarna
szemével, majd tetőtől talpig végigmér.
– A helyedben gyakran néznék a hátam mögé.
Bólintok. Az ilyen alakok közelében, mint Jack, valóban indokolt,
hogy gyakran pillantsak a hátam mögé. És egyáltalán bárhová, ahová
elrejtőzhet.
Éppen megérkezik a következő jelölt is a kőhídról, amikor valaki
hátulról megragad, és maga felé fordít.
 Már emelném a tőröm, amikor ráébredek, hogy Rhiannon az.
– Megcsináltuk! – mondja egy vigyor kíséretében, és megszorítja
a vállamat.
– Megcsináltuk – felelem kényszeredett mosollyal. A combom
reszket ugyan, de valahogy sikerül visszacsúsztatnom a tőrt a
hüvelyébe. Most, hogy itt vagyunk, és mindketten kadétok lettünk –
vajon megbízhatok benne?
– Nem is tudom, hogy háláljam meg – mondja. – Legalább
háromszor leestem volna, ha te nem segítesz. Igazad volt.
Az a cipőtalp rohadtul csúszik. Láttad ezeket az alakokat? Esküszöm,
épp az imént láttam egy másodévest, akinek rózsaszínű tincsek
voltak a hajában. Az egyik srácnak pedig az egész bicepszét
sárkánypikkelyes tetoválások fedik.
– Úgy tűnik, az unalmas stílust meghagyják a gyalogságnak –
mondom, miközben Rhiannon átkarol, és magával húz a tömeg
irányába. A térdem sajog, és a fájdalom mindkét irányba, a talpam és
a csípőm felé is továbbsugárzik. Bicegni kezdek, és a súlyom
veszélyesen Rhiannon felé dől.
A francba.
De honnan ez a rosszullét? Miért nem marad abba a reszketés?
Bármelyik pillanatban elájulhatok – kizárt, hogy képes leszek
kihúzva tartani magam, ha egyszer a lábaim úgy reszketnek, mintha
földrengés volna, és mellette ilyen iszonyatosan zúg a fejem.
– Ha már itt tartunk – mondja Rhiannon, miközben lepillant. –
Cseréljük vissza a cipőnket. Ott egy pad…
Egy makulátlan, fekete uniformist viselő magas figura válik ki a
tömegből, majd ront felénk, és habár Rhiannonnak még van ideje
kitérni előle, én egyenesen a mellkasának ütközöm.
– Violet? – Erős kezek ragadják meg a könyökömet, hogy
megtartsanak. Amikor összeszedem magam, felpillantok, és
belenézek abba az ismerős, barna szempárba, amely most alaposan
elkerekedik a meglepetéstől.
Elönt a megkönnyebbülés, és igyekszem kipréselni magamból egy
mosolyt, de valószínűleg csak egy torz grimaszra futja. Magasabbnak
tűnik, mint tavaly nyáron, a szakálla is új, azonkívül mintha
termetesebb lenne… De lehet, hogy csak túlságosan elhomályosult a
látásom. A csodálatos, könnyed mosoly, amelyről annyit
fantáziáltam, meglehetősen különbözik attól a mogorva ábrázattól,
amellyel most pillant rám, ráadásul minden szempontból…
keményebbé vált, bár nem mondanám, hogy rosszul állna neki. Az
álla vonala, a szemöldöke, de még a karján lüktető izmok is
merevnek érződnek, ahogy kitapintom őket az ujjammal, miközben
próbálom visszanyerni az egyensúlyomat. Ki tudja, hogyan, de Dain
Aetosnak sikerült egy év leforgása alatt helyesből elképesztően
vonzóvá válnia.
Engem pedig egy lépés választ el tőle, hogy kiadjam
a taccsot.
– Mi az ördögöt csinálsz itt? – kérdezi nyersen, és a tekintetében
tükröződő megdöbbenés pillanatok alatt valami idegenné és
halálossá alakul át. Ez már nem ugyanaz a fiú, akivel együtt nőttem
fel. Nem – ő már másodéves sárkánylovas.
– Én is örülök, hogy látlak, Dain. – Enyhén szólva, de ennél nem
tudok pontosabban fogalmazni, minthogy a korábbi remegésem
után most minden porcikámban csillapíthatatlanul reszketek, az epe
feltolul a torkomban, a szédülés pedig csak még cudarabbá teszi a
rosszullétet. A térdem megadja magát.
– A fenébe, Violet – suttogja, és felsegít. Fél kezét a hátamon, a
másikat a könyököm alatt tartva megtámogat, és sietős léptekkel
elvonszol a tömegtől, majd besegít a falban nyíló egyik alkóvba,
közel a fellegvár első védtornyához. Árnyékos, rejtett zug, ahol
szerencsére van egy kemény fapad, ahová leültet, majd lehámozza
rólam a hátizsákomat.
– Azt hiszem, hánynom kell.
– Hajtsd a fejed a térded közé – utasít olyan ellentmondást nem
tűrő hangon, amelyhez korántsem vagyok hozzászokva tőle,
mindenesetre engedelmeskedem. Körözni kezd a kezével a hátam
alsó részén, miközben továbbra is igyekszem az orromon át beszívni
és a számon át kifújni a levegőt.
– Az adrenalin miatt van. Várj egy percet, és elmúlik.
Ekkor lépteket hallok a kövezeten.
– Te meg ki a csuda vagy?
– Rhiannon. Violet… barátja.
 A kövezetet borító kavicsokat mustrálom az össze nem illő cipőim
mellett, és próbálom meggyőzni a gyomrom tartalmát arról, hogy
maradjon a helyén.
– Hallgass ide, Rhiannon! – mondja Dain. – Violet jól van. És ha
bárki kérdezi, mondd nekik azt, hogy csak az adrenalin dolgozik
benne. Megértetted?
– Mi köze lehetne hozzá bárkinek, hogy mi van Violettel? – feleli
Rhiannon legalább olyan éles hangon. – Nem mondok nekik semmit.
Főleg miután neki köszönhetem, hogy átjutottam a hídon.
– Ajánlom is, hogy így legyen – figyelmezteti Dain olyan
szigorúsággal, ami nehezen összeegyeztethető a hátamat
masszírozó keze gyöngédségével.
– Ha már itt tartunk, esetleg megkérdezném, hogy te ki az ördög
vagy – folytatja Rhiannon.
– Az egyik legrégebbi barátom – adom meg a választ.
A reszketés lassan alábbhagy, és a rosszullétem is enyhül, bár nem
tudom, hogy az idő múlása vagy a testhelyzetem miatt, úgyhogy
egyelőre még a térdem között lógatva hagyom a fejem, és közben
hozzálátok, hogy kioldjam a bal cipőm fűzőjét.
– Vagy úgy – mondja Rhiannon.
– Azonkívül másodéves lovas, kadét – teszi hozzá Dain.
A sóder csikorog; alighanem Rhiannon hátrált egy lépést.
– Itt nem láthatnak meg, Violet, úgyhogy csak nyugodtan –
mondja Dain gyöngéden.
– Tehát gyengének tartanának, ha azután rókáznék egyet, hogy
túléltem a hidat és azt a seggfejt, aki le akart hajítani a szakadékba.
– Pontosan – érkezik a válasz. – Fáj valamid? – Dain aggódva
végigpásztáz, mintha minden egyes négyzetcentimétert be akarna
járni a tekintetével.
– Bedagadt a térdem – mondom suttogva, hiszen Dainról van szó.
Dainról, akit azóta ismerek, hogy öt- és hatévesek voltunk. Dainról,
akinek az apja az anyám egyik legmegbízhatóbb tanácsadója.
Dainról, aki segített összeszednem magam, miután Mira
csatlakozott a Lovasok Kvadránsához, és akkor is mellettem állt,
amikor Brennan meghalt.
A hüvelyk- és a mutatóujja közé fogja az államat, majd lassan
oldalra fordítja a fejem, hogy alaposan megvizsgálhasson.
– Ennyi? Biztos vagy benne? – A keze végigszalad az oldalamon,
és megáll a bordámnál. – Te tőröket hordasz magadnál?
Rhiannon leveszi magáról a cipőmet, és megkönnyebbülten
felsóhajt, ahogy a lábujjai végre kiszabadulnak a szorításból.
Bólintok.
– Hármat itt, egyet a csizmámban. – Ami nagy szerencse,
különben az sem biztos, hogy most itt lennék.
Dain leengedi a kezét, és úgy méreget, mintha most látna
életében először – aztán pislog egyet, és a pillanat elmúlik.
– Cseréljétek ki a csizmátokat. Röhejesen néztek ki. Violet,
megbízol benne? – kérdezi, és Rhiannon irányába biccent.
Rhiannon megvárhatott volna a fellegvár biztonságában, és
megpróbálhatott volna lelökni a magasból, ahogyan Jack tette – de
semmi ilyesmi nem történt.
Ismét bólintok. Pontosan annyira bízom benne, amennyire ezen a
helyen egy elsőéves egyáltalán megbízhat egy másik elsőévesben.
– Rendben. – Dain feláll, és Rhiannon felé fordul. Az ő
csizmájában is vannak hüvelyek, és azokban az enyémekkel
ellentétben tőrök is vannak. – A nevem Dain Aetos. A Második Raj
vezetője vagyok. Láng Osztag, Második Szárny.
Rajvezető? Ennek hallatán felvonom a szemöldököm.
A legmagasabb rang a kvadránsban lévő kadétok esetében a szárny-
és az osztagvezető. Mindkét pozícióba csak a legjobb harmadévesek
kerülhetnek. A másodévesek lehetnek ugyan rajvezetők, de csak
akkor, ha igazán kivételes képességekről tesznek tanúbizonyságot. A
Cséplés előtt – ez az esemény, amikor a sárkányok kiválasztják
azokat, akikkel kapcsolódnak – mindenkit egyszerűen csak kadétnak
hívnak, majd miután megtalálják a sárkányukat, lovasok lesznek. Az
emberek errefelé túl gyakran és túl korán meghalnak ahhoz, hogy
érdemes volna idő előtt rangot adni nekik.
– A kőhíd próbája néhány órán belül véget ér, attól függően, hogy
a jelöltek milyen gyorsan jutnak át… Vagy zuhannak le. Keresd meg
a vörös hajú lányt a tekerccsel, akinél a számszeríj van, és mondd
meg neki, hogy Dain Aetos téged és Violet Sorrengailt is a saját
rajába helyezett. Ha kérdőre von, mondd azt, hogy tartozik nekem
eggyel, miután tavaly megmentettem a Cséplés során. Hamarosan
visszatérünk Violettel az udvarba.
Rhiannon rám pillant, mire bólintok.
– Indulj, mielőtt még meglátnak! – adja ki az utasítást Dain.
– Megyek – feleli Rhiannon, majd beleugrik a saját csizmájába, és
olyan sietősen köti meg a fűzőjét, ahogyan én teszem a sajátommal.
– Tényleg olyan lovaglócsizmában mentél végig a hídon, ami
nagyobb a méretednél? – kérdezi Dain hitetlenkedve.
– Rhiannon meghalt volna, ha nem cserélek vele. – Felállok, és
elfintorodom, ahogy a térdem még egyszer tiltakozik, és kis híján
újból összerogyok.
– Te pedig akkor fogsz meghalni, ha nem jutunk ki innen. – Dain
felém nyújtja a kezét. – Tessék. Vissza kell mennünk a szobámba,
hogy bekössük a térdedet. – Felvonja a szemöldökét. – Hacsak nem
ismertél meg valamilyen csodaszerű gyógymódot az elmúlt év során,
amiről még nem hallottam.
Megrázom a fejem, és megkapaszkodom a karjában.
– A francba, Violet. – Észrevétlenül közelebb húz magához, majd
a szabad kezébe veszi a hátizsákomat, és odavezet a beugró végén
kezdődő alagúthoz, amelyet eddig nem vettem észre. Az üstökben
varázsfények ragyognak fel, ahogy elhaladunk mellettük, majd
hunynak ki, miután elhagyjuk őket. – Nem szabadna itt lenned.
– Tisztában vagyok vele. – Mivel senki sem lát, megengedek
magamnak egy kis bicegést.
– Az Írnokok Kvadránsában volna a helyed – folytatja
méltatlankodva, miközben tovább vezet az alagútban. – Mi az ördög
történt? Kérlek, csak azt ne mondd, hogy önként jelentkeztél a
Lovasokhoz.
– Szerinted mégis mi történt? – kérdezem, miközben elérjük a
kovácsoltvas kaput, ami a méretéből ítélve arra szolgál, hogy távol
tartson egy trollt… Vagy egy sárkányt.
Dain szitkozódik.
– Az anyád műve.
– Az anyám műve – bólintok. – Hiszen mindegyik Sorrengailből
lovas lett. Nem tudtad?
Elérünk egy csigalépcsőt, majd Dain vezetésével felmegyünk az
első, aztán a második emeletre, és végül megállunk a harmadikon,
ahol kinyit egy újabb kaput. Vas csikordul vason.
– Ez a másodévesek szintje – mondja. – Ami azt jelenti, hogy…
– Hogy nyilvánvalóan nem volna szabad itt tartózkodnom –
mondom, és valamivel közelebb húzódom hozzá. – Ne aggódj, ha
valaki meglát minket, majd azt mondom, hogy magával ragadott a
vágy, és egy percet sem tudtam várni, hogy lerángassam rólad a
nadrágot.
– Látom, még mindig nagyon okosnak hiszed magad
– hamiskás mosoly jelenik meg a szája sarkában, miközben
végigmegyünk a termen.
– Talán még néhány „Ó, Dain!” sóhajt is ki tudok préselni
magamból, hogy hihetőbb legyen a dolog – teszem hozzá. Ami azt
illeti, egészen komolyan gondolom.
Dain felhorkan, ahogy leveti a táskámat a faajtó elé, majd anélkül,
hogy megérintené a kilincset, tesz előtte egy félfordulatot a
csuklójával. Hallom a zár kattanását.
– Úgy látom, új képességekre tettél szert – mondom.
Ez persze nem újdonság. Mégiscsak másodéves, és az összes lovas
képes a kisebb mágiára, miután a sárkányuk úgy dönt, hogy
átcsatornázza belé az energiáját… De hát mégiscsak Dainról van szó.
– Nem kell úgy meglepődnöd. – Kinyitja az ajtót, és betessékel.
A szobája meglehetősen egyszerűen van berendezve: ágy,
kredenc, asztal és egy szekrény. Egyetlen személyes holmit sem
látni, leszámítva néhány könyvet az asztalán. Némi elégtétellel
veszem tudomásul, hogy az egyik krovlai nyelven íródott könyvet
még én adtam neki tavaly nyáron. Mindig is volt érzéke a
nyelvekhez. Még az ágyán lévő pokróc is egyszerű, fekete, mint a
lovasok öltözéke, mintha csak abban hivatott volna segíteni, hogy
még álmában se feledkezzen meg róla, miért is van itt egyáltalán.
Odalépek a boltíves ablakhoz, és a színtiszta üvegen keresztül jól ki
tudom venni Basgiath többi, a szakadékon túl elterülő részét.
Ugyanaz a hadiiskola, és mégis mintha egy világ választana el
tőle. Két jelöltet bírok felismerni a Mellvéden, de inkább gyorsan
elkapom a tekintetem, mielőtt még túlságosan is érdeklődni
kezdenék a sorsuk iránt ahhoz, hogy túl fájdalmas legyen végignézni
a zuhanásukat. Erre a napra már elegendő halált láttam, és rohadtul
nem vágyom többre.
– Van kötszered? – kérdezi, és átnyújtja a hátizsákomat.
– Gillstead őrnagytól kaptam – felelem egy bólintás kíséretében,
majd lehuppanok a makulátlanul bevetett ágy szélére, és hozzálátok,
hogy feltúrjam a táskám tartalmát. Szerencsére Mira
összehasonlíthatatlanul jobban pakol nálam, úgyhogy hamar
megtalálom a kötést.
– Érezd otthon magad! – vigyorodik el Dain, majd az ajtónak veti
a hátát, és az egyik lábát hanyagul a másik elé helyezi. –
Bármennyire is ellenzem, hogy itt legyél, Violet, azért örülök, hogy
látlak.
Felpillantok, és a tekintetünk találkozik egymással. A
mellkasomat az egész múlt héten – vagy inkább az elmúlt hat
hónapban – szorító feszültség most mintha egy másodperc alatt
elillanna. Nincs más, csak mi ketten.
– Hiányoztál – mondom. Lehet, hogy ez a gyengeség jele, de nem
érdekel. Dain úgyis mindent tud rólam, amit csak tudni lehet.
– Te is hiányoztál nekem – mondja halkan.
Különös figyelemmel fürkészi a mozdulataimat, és már-már
tapintható… Várakozással. Talán annyi év után végre ugyanazt
érezzük, már ami az egymás iránti vágyat illeti.
De az is lehet, hogy még mindig csak annak szól a
megkönnyebbülése, hogy egy régi baráttal találkozhat.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha gyorsan végzel a kötözéssel.
– Az ajtó felé fordul. – Nem fogok leskelődni.
– Semmi olyasmit nem látnál, amit ne láttál volna korábban. –
Megemelem a csípőm, és a bokámig leráncigálom magamról a
bőrnadrágot, hogy ellenőrizzem a térdemet. Mi tagadás, elég
csúnyán megduzzadt. Bárki más ütötte volna így be magát,
valószínűleg megússza egy karcolással, ehhez képest nekem rögtön
be kell kötöznöm, hogy a térdkalácsom ne mozduljon el a helyéről.
És ha már itt tartunk, nem csak az izmaim gyengék, ugyanis az
ízületeim sem tartanak megfelelően.
– Azt hiszem, nem fogunk elszökni, hogy együtt fürdőzzünk a
folyóban, nem igaz? – kérdezi viccelődve. Együtt nőttünk fel.
Minden egyes őrállomáson rengeteg időt töltöttünk együtt, ahová a
szüleinket küldték, és bárhová is kerültünk, mindig megtaláltuk a
módját, hogy találjunk egy tavat, ahol úszhatunk, és fákat,
amelyeket megmászhatunk.
Valamivel a térdem fölött megszorítom a kötést, majd csavarok
rajta egyet, és ugyanazzal a módszerrel rögzítem a szövetet, amire a
gyógyítók tanítottak, amikor már elég idős voltam hozzá.
Begyakorolt mozdulat, és akár álmomban is képes volnék rá. A
művelet ismerőssége megnyugtatóan hat rám, vagy inkább
megnyugtatóan hatna, ha közben nem kellene arra gondolnom,
hogy rögtön egy sérüléssel kezdem a kvadránsbeli pályafutásomat.
Miután elkészülök a kötözéssel, egy kis fémkapoccsal
megerősítem a szövetet, majd felállok, és visszaügyeskedem
magamra a nadrágomat.
– Kész.
Dain megfordul, és végigmér.
– Valahogy… Más lettél.
– Biztosan a bőrruha miatt – vonom meg a vállamat.
– De miért? Úgy érted, valami nem stimmel? – Becsukom a
hátizsákomat, majd felkapom a vállamra. Hála az égnek, a kötésnek
köszönhetően már a térdem is elviselhetőbb.
– Csak… – Dain lassan megrázza a fejét, majd beleharap az alsó
ajkába. – Más.
– Ugyan már, Dain Aetos. – Elvigyorodom, majd odalépek hozzá,
és megragadom a kilincset. – Láttál már fürdőruhában, tunikában,
de még estélyiben is. Csak nem azt akarod mondani, hogy éppen a
bőrtől indulsz be?
Egy kissé elvörösödik, ahogy a keze az enyémre csusszan a kilincs
fölött.
– Örülök, hogy a nyelved még mindig ugyanolyan csípős, Violet.
Kilépünk a folyosóra.
– Meglepődnél, hogy milyen sok mindenre képes vagyok a
nyelvemmel. – Olyan szélesen vigyorgok, hogy szinte már fáj, és egy
másodpercre teljesen megfeledkezem róla, hogy a Lovasok
Kvadránsában vagyunk, és épp az imént éltem túl a Mellvédet.
 A tekintetébe forróság gyűlik. Úgy tűnik, ő is megfeledkezett róla,
hogy hol vagyunk. Aztán eszembe jut Mira megjegyzése arról, hogy a
lovasok nem igazán szokták visszafogni magukat az erőd falai
között. Végül is, nincs sok okuk rá, hogy megálljt parancsoljanak a
késztetéseiknek, ha egyszer sosem lehetnek biztosak benne, hogy
megérik a holnapot.
– Ki kell juttatnunk innen téged – mondja, majd megrázza a fejét.
Aztán ismét előrukkol a csuklóforgatós trükkel, és a zár félrecsúszik.
Kilépünk az üres folyosóra, és hamar elérjük a lépcsőt.
– Köszönöm – mondom, ahogy elindulunk lefelé. – Már sokkal
jobb a térdem.
– Még mindig nehezemre esik elhinni, hogy jó ötlet volt anyád
részéről a Lovasok Kvadránsába küldeni téged. – Szinte érzem
lüktetni benne a haragot, ahogy ott lépked mellettem a lépcsőn. Az
ő oldalán nincs korlát, de nem úgy tűnik, hogy különösebben
zavarná, noha egyetlen rossz lépés, és a mélyben lelheti a halálát.
– Nekem is. Tavaly tavasszal jelentette be a döntését, hogy
melyik kvadránst szánja nekem, miután már letettem az előzetes
felvételi vizsgát, és meg is kezdtem a további felkészülést Gillstead
őrnaggyal. – Biztosan büszke lesz rám, amikor holnap elolvassa a
tekercseket, és látni fogja, hogy nem szerepelek rajtuk.
– A lépcső alján, a talajszint alatt van egy ajtó, amely egy további
folyosóra nyílik. Az a folyosó elvisz a szakadék másik oldalán lévő
Gyógyítók Kvadránsába – mondja, ahogy megközelítjük az első
emeletet. – Odamegyünk, majd onnan átviszünk az Írnokok
Kvadránsába.
– Tessék? – Éppen abban a pillanatban állok meg, ahogy
megérkezem a simára csiszolt kövezetre, ő azonban folytatja az útját
lefelé.
Már három lépcsőfokot is megtett, mire észreveszi, hogy nem
tartok vele.
– Az Írnokok Kvadránsa – ismétli meg lassan.
Jelenleg magasabban vagyok, mint ő, úgyhogy lepillantok rá.
– Nem mehetek az Írnokok Kvadránsába, Dain.
– Tessék? – felvonja a szemöldökét.
– Anyám sosem egyezne bele – felelem, és megcsóválom a fejem.
 Dain szája szólásra nyílik, majd ahelyett, hogy bármit is
mondana, ökölbe szorítja a kezét.
– Ez a hely végezni fog veled, Violet. Nem maradhatsz itt.
Mindenki megérti majd. Nem önként jelentkeztél. Vagyis nem
igazán.
Harag kúszik végig a gerincemen, ahogy a tekintetem
összeszűkül. Mit sem törődve azzal, hogy önként jelentkeztem vagy
sem, felcsattanok:
– Először is, pontosan tisztában vagyok vele, hogy milyenek a
kilátásaim, másodszor a jelöltek átlagosan tizenöt százaléka nem éli
túl a kőhidat, én viszont itt vagyok, úgyhogy azt hiszem, máris
javultak az esélyeim.
Hátrál egy lépést.
– Violet, nem vonom kétségbe, hogy komoly teljesítmény volt
idáig eljutnod. Most viszont távoznod kell. Csak egyszer kell
berakniuk a küzdőtérbe, hogy összeroppanj, és akkor arról még nem
is beszéltünk, hogy a sárkányok megérzik, hogy te… – Megrázza a
fejét.
– Megérzik, hogy én micsoda? – kérdezem éles hangon. –
Gyerünk, mondd ki. Amikor megérzik, hogy kevesebbet érek, mint a
többiek? Erre gondoltál?
– Hagyjuk. – Végigsimít a rövidre nyírt, halványbarna haján. – Ne
adj szavakat a számba! Tudod, hogy értettem. Még akkor is, ha
esetleg túléled a Cséplést, nincs rá garancia, hogy lesz olyan
sárkány, aki kapcsolódna veled. Tavaly harmincnégy olyan kadétunk
volt, akinek nem lett sárkánya, és akik csak ültek itt tétlenül, várva,
hogy elkezdődjön az új esztendő, amikor kapnak egy második esélyt.
Márpedig ők mind tökéletesen egészséges…
– Ne légy már ilyen bunkó. – A gyomrom lesüllyed. Azért, mert
igaza van, még nem biztos, hogy hallani akarom…, hogy valaki
egészségtelennek nevez.
– Én csak próbállak életben tartani! – kiáltja, és a hangja
visszhangot ver a kőfalakon. – Ha most átviszünk az Írnokok
Kvadránsába, akkor még mindig megcsinálhatod a felvételit, és
aztán egy ital mellett megoszthatod a többiekkel a kalandjaidat. Ha
viszont visszamegyünk oda – az udvarra vezető ajtóra mutat –, akkor
már semmit sem tehetek érted. Nem foglak tudni megvédeni. Vagy
legalábbis nem mindig.
– Nem is kértelek rá! – Várjunk csak… Valóban nem kértem rá?
Valóban nem ezt akartam? Hát nem ezt javasolta volna Mira? –
Miért mondtad Rhiannonnak, hogy tegyen a rajodba, ha közben ki
akarsz csempészni a hátsó ajtón?
A mellkasomon lévő fűző egyszer csak szorosabbnak érződik.
Mira után Dain az az ember, aki a legjobban ismer az egész átkozott
Kontinensen, és még ő is azt gondolja, hogy nincs itt semmi
keresnivalóm.
– Azért mondtam neki, hogy végre elhúzzon, és kimenthesselek
innen! – Visszajön két lépcsőfokot, csökkentve a kettőnk közti
távolságot, de a válla továbbra is olyan feszült marad, mint az imént.
Ha az eltökéltségnek volna fizikai alakja, alighanem úgy festene,
mint Dain Aetos. – Szerinted végig akarom nézni, ahogy meghal a
legjobb barátom? Gondolod, szórakoztató lesz látni, hogy mit
csinálnak majd veled, miután mindenki megtudja, hogy Sorrengail
tábornok lánya vagy? Az, hogy magadra húzod ezt a bőrszerelést,
még nem tesz lovassá, Violet. Ízekre fognak szedni, vagy ha ők nem,
akkor majd a sárkányok megteszik helyettük. Te is tudod, hogy a
Lovasok Kvadránsában vagy kiválóan teljesítesz, vagy meghalsz.
Engedd, hogy megmentselek. – A tartása egyszer csak kienged, és a
tekintetében megjelenő könyörgés hatására máris kevésbé vagyok
dacos. – Kérlek.
– Nem tudsz megmenteni – suttogom. – Anya azt mondta, hogy
visszatoloncol, ha bármivel próbálkozom. Vagy lovasként távozom
innen, vagy koporsóban.
– Nem gondolta komolyan. – Dain megrázza a fejét. – Nem
gondolhatta komolyan.
– De igen. Még Mira sem tudta lebeszélni róla.
Fürkészően végigmér, és egyszer csak megfeszül, mintha
felfedezné a tekintetemben az igazságot.
– A rohadt életbe.
– Úgy bizony. A rohadt életbe. – Vállat vonok, mintha már nem is
az életemről beszélgetnénk.
– Nos, rendben. – Látom, hogy igyekszik feldolgozni az új
információt, és más fokozatba kapcsol. – Akkor majd találunk más
megoldást. Most viszont induljunk. – Karon ragad, majd visszavezet
abba az alkóvba, ahonnan eltűntünk. – Menj vissza az udvarra, és
csatlakozz a többi elsőéveshez. Én majd visszamegyek, és a torony
felől érkezem. Úgyis kiderül, hogy ismerjük egymást, de azért ne
adjunk nekik több pletykálnivalót annál, mint ami feltétlenül
szükséges.
Megszorítja a kezem, majd megfordul, és egyetlen további szó
nélkül eltűnik az alagútban.
Rámarkolok a hátizsákom pántjára, és kilépek a napfénytől
pettyezett udvarra. A felhők kezdenek felszakadozni, az eső pedig
már sok helyen felszáradt a kövezetről, ahogy elindulok a lovasok és
kadétok csoportja felé.
A tekintélyes udvar, amelyen könnyedén elférne akár ezer lovas
is, épp olyan, mint amilyennek az Archívumban található térképek
mutatják. A lekerekített könnycsepp formájú teret a kerek oldalon
egy hatalmas, legalább három méter széles külső fal határolja, míg a
többi oldalán kőből emelt csarnokok találhatóak. Tudom, hogy a
hegyoldalba vájt, négyemeletes épület a tudósok számára készült,
abban pedig, amelyik jobb felé található, és a szikla fölé tornyosul, a
hálókörletek kaptak helyet, ahová Dain is vitt az imént. A két
épületet összekapcsoló rotunda lényegében egy gyülekezőhely,
egyúttal itt található az étkező és a könyvtár bejárata is. Befejezem a
bámészkodást, és visszafordulok az udvar felé, hogy alaposabban is
megnézzem magamnak a külső falat. A Mellvéd jobb oldalán egy
kőemelvény áll, amelyen két, uniformist viselő férfi, a parancsnok és
a helyettese őrködik; mindketten tetőtől talpig katonai egyenruhát
hordanak, és a kitüntetéseik ragyognak a napfényben.
Beletelik néhány percbe, amíg megtalálom Rhiannont az egyre
nagyobbra duzzadó tömegben. Éppen egy másik lánnyal beszélget,
aki éjfekete haját ugyanolyan rövidre nyírva viseli, mint Dain.
– Hát itt vagy! – Rhiannon mosolya őszinte megkönnyebbülésről
árulkodik. – Már aggódtam. Minden rendben?
– Igen. – Bólintok, majd a másik lány felé fordulok, Rhiannon
pedig bemutat minket egymásnak. Tarának hívják, és az északi
Morraine tartományból érkezett, a Smaragd-tenger partjairól.
Ugyanolyan önbizalmat sugároz, mint Mira, és a tekintete táncol az
izgatottságtól, miközben megtárgyalják Rhiannonnal, hogy
gyerekkoruk óta mennyire lelkesednek a sárkányokért. Próbálok
odafigyelni, de csak annyira, hogy fel tudjam idézni a részleteket, ha
esetleg szövetségre kell lépnünk egymással.
Eltelik egy óra, majd még egy, legalábbis az idáig elhallatszó
basgiathi harangok szerint. Aztán nagy sokára az utolsó kadétok is
megjelennek az udvaron, a nyomukban három lovassal a másik
őrtoronyból.
Xaden is köztük van. Nem csupán a magassága miatt tűnik ki a
tömegből, de az is feltűnő, ahogy a többi lovas viselkedik körülötte –
mintha csak mind halacskák volnának, akik elővigyázatosan kitérnek
a nagy fehér cápa útjából. Azon tanakodom, vajon mi lehet a
pecsétje, vagyis az egyedi ereje, amelyre a sárkánnyal való
kapcsolódásból tett szert, és vajon összefüggésben lehet-e azzal,
hogy még a harmadévesek is láthatóan sietős léptekkel
félrehúzódnak előle, miközben halálos eleganciával felkapaszkodik
az emelvényre. Már tízen tartózkodnak az emelvényen, és Panchek
parancsnok egyszer csak ránk emeli a tekintetét.
– Azt hiszem, mindjárt kezdünk – közlöm Rhiannonnal és
Tarával, akik erre az emelvény felé fordulnak. Ahogyan mindenki
más is így tesz.
– Háromszázegyen éltétek túl a Mellvédet a mai napon, hogy
kadétté váljatok – kezdi Panchek parancsnok a politikusokra
jellemző üres mosollyal, miközben tesz egy mozdulatot felénk a
kezével. Azt gyanítom, hogy ezzel a testrészével mindig is jobban
tudott beszélni. – Szép munka. Hatvanheten nem voltak ilyen
szerencsések.
Fejben gyorsan elvégzem a számolást. Majdnem húsz százalék.
Talán az eső miatt? Vagy a szél tehet róla? Az biztos, hogy több az
átlagnál. Hatvanheten meghaltak, mert nem tudtak végigmenni azon
a hídon.
– Úgy hallottam, ez a pozíció csak ugródeszka a számára
– suttogja Tara. – Valójában Sorrengail posztját szeretné. Aztán
Melgren tábornokét.
Melgren tábornok Navarre hadseregének főparancsnoka. A
gombszemeitől minden alkalommal elfogott a reszketés, amikor
anyám miatt találkoztam vele.
– Melgren tábornok? – kérdezi Rhiannon a másik oldalról.
– Abból nem eszik – felelem halkan, miközben a parancsnok
üdvözöl bennünket a Lovasok Kvadránsában. – Melgren sárkánya
olyan pecsétet ad a lovasának, amitől az még a befejeződése előtt
látja az ütközet kimenetelét. Képzeld csak el! Senki sem tud
merényletet elkövetni ellened, ha tudod, hogy éppen erre készülnek.
– Amint a Kódex mondja, most veszi kezdetét az igazi
tűzpróbátok! – kiáltja Panchek annak az ötszáz főnek, aki becslésem
szerint jelenleg az udvaron tartózkodik. – A feljebbvalóitok majd
próbára tesznek benneteket, a társaitok vadászni fognak rátok, az
ösztöneitek pedig mutatják majd az utat. Ha életben maradtok a
Cséplésig, és kiválasztanak benneteket, akkor lovasokká válhattok.
Aztán majd meglátjuk, hányan jutnak el a harmadik év végéig.
A statisztikák szerint nagyjából a kadétok negyede éli túl a
képzést, ennek ellenére a Lovasok Kvadránsa sosincs híján a
jelentkezőknek. Az udvaron lévő összes kadét úgy véli, rendelkezik
azokkal a képességekkel, amelyek ahhoz kellenek, hogy az elit
soraiba emelkedhessenek, és a legjobbakká váljanak, akiket csak
találni Navarre-ban – egyszóval, hogy sárkánylovasok legyenek
belőlük. Azon tanakodom, vajon én is el tudom-e ezt hinni
magamról. Talán többre is képes lehetek a puszta túlélésnél.
– A tanítóitok majd gondoskodnak a nevelésetekről – ígéri
Panchek, és a tudósok szárnyához vezető ajtóknál álló
professzorokra mutat. – Rajtatok áll, hogy mennyit tanultok. –
Ezután ismét felénk bök az ujjával. – Minden egységtől elvárjuk a
fegyelmet, és minden kérdésben a szárnyvezetőké az utolsó szó. Ha
olyan zűr támad, hogy nekem kell rendet tennem… – Lassú,
alattomos mosoly jelenik meg az arcán.
– Nos, inkább nem akarjátok, hogy én tegyek rendet.
– Ennyi elég is mára. Átadlak benneteket a szárnyvezetőiteknek.
A legjobb tanács, amit adhatok, hogy ne haljatok meg. – Ezzel a
helyettese társaságában lesétál az emelvényről, ahol csupán a többi
lovas marad.
Egy barna hajú, széles vállú, sebhelyes arcú nő lép előre. Az
uniformisa vállán lévő ezüstös csipkék megcsillannak a napfényben.
– Nyra vagyok, a kvadráns rangidőse, egyúttal az Első Szárny
vezetője. A rajvezetők és egységvezetők foglalják el a helyüket!
Valaki vállon taszít, ahogy átnyomakodik köztem és Rhiannon
között. Mások is követik, és pillanatokon belül már ötvenen állnak
előttünk alakzatba rendeződve.
– Rajok és osztagok – suttogom Rhiannonnak, ha esetleg nem
katonacsaládban nőtt fel. – Három raj van minden osztagban, és
három osztag mind a négy szárnyban.
– Kösz – feleli Rhiannon.
Dain a Második Szárny rajában áll, és felém fordul ugyan, de
kerüli a pillantásomat.
– Első Raj! Karom Osztag! Első Szárny! – kiáltja Nyra.
Az emelvény közelében álló egyik alak felemeli a kezét.
– Kadétok, ha meghalljátok a neveteket, álljatok be az alakzatba a
rajvezetőtök mögött! – adja ki az utasítást Nyra.
A vörös hajú, nyílpuskás lány előrelép, és hozzálát, hogy
felolvassa a neveket a tekercsről. A kadétok egymás után válnak ki a
tömegből, és csatlakoznak az alakzathoz. Megszámolom őket, és az
öltözékük és fellépésük alapján mindegyikről rögtönzött értékelést
készítek magamban. Úgy tűnik, mindegyik rajba tizenöt-tizenhat fő
jut.
Jacket az Első Szárny Láng Osztagába hívják.
Tara a Fark Osztagba kerül, és az alakzatuk hamarosan összeáll a
Második Szárnnyá.
Hálás sóhaj szakad fel belőlem, amikor megjelenik a
szárnyvezető, és kiderül, hogy nem Xaden az.
Rhiannont és engem a Második Szárny Láng Osztagának Második
Rajába raknak. Hamar beállunk a helyünkre, és felsorakozunk a
téren. A rajunkat Dain vezeti, aki továbbra sem néz rám. Rajta kívül
van egy másik, női vezetőnk is, továbbá négy lovas, akik másod-
vagy harmadévesnek tűnnek, és kilenc elsőéves. Az egyik lovasnak,
akinek két csillag virít az uniformisán, és rózsaszínű haja
félhosszúra van vágva, a felkelésereklyéje látszik az alkarján; a
minta a csuklójától egészen a könyökéig ér, ahol eltűnik az
uniformisa alatt, de mielőtt követném a tekintetemmel, inkább
elkapom a pillantásomat, nehogy észrevegyen.
Szép csendben kivárjuk, amíg a többi szárnyat is összehívják. A
nap teljes fényével ragyog a magasban, felhevítve a bőrruhámat és
égetve a bőrömet ott, ahol szabadon maradt. Mondtam neki, hogy ne
tartson abban a könyvtárban. Anya reggeli szavai még mindig
kísértenek, persze, ez nem olyasmi, amire fel lehetett volna
készülni. Ami a napsütést illeti, nekem csak két árnyalatom van:
vagy sápadt vagyok, vagy pedig leégtem.
Amikor elhangzik az újabb parancs, mindannyian az emelvény
felé fordulunk. Igyekszem a tekercset tartó lányon tartani a
tekintetem, de közben úgy forgatom a szemem, mintha bármelyik
pillanatban árulók ronthatnának ránk. A pulzusom megemelkedik.
Xaden hideg, számító pillantással méreget a Negyedik Szárny
éléről. Mintha csak azon töprengene, hogy milyen halálnem volna a
megfelelő a számomra.
Felszegem az állam, mire felvonja a szemöldökét, majd mond
valamit a Második Szárny vezetőjének, és az összes szárnyvezető
lázas diskurálásba kezd.
– Szerinted miről beszélnek? – kérdezi suttogva Rhiannon.
– Csendet! – szisszen fel Dain.
A gerincem megfeszül. Persze, aligha várhatom, hogy az én
Dainom legyen idekint, jelen körülmények között biztosan nem, de
még így is fájdalmasan érint a hangja.
A szárnyvezetők végül megfordulnak, hogy szembenézzenek
velünk. Xaden az ajka egyetlen rezdülésével eléri, hogy
kényelmetlenül érezzem magam.
– Dain Aetos, te és a rajod helyet cseréltek Aura Beinhavennel –
adja ki az utasítást Nyra.
Várjunk csak. Micsoda? Ki a fene az az Aura Beinhaven?
Dain bólint, majd felénk fordul.
– Kövessetek!
Ezzel elindul az alakzaton keresztül, mi pedig sietve a nyomába
eredünk. Elhaladunk egy másik raj mellett, és megérkezünk a… a…
Még a lélegzet is megfagy bennem.
A Negyedik Szárnyba tartunk. Xaden szárnyába.
Beletelik egy percbe, talán kettőbe is, mire megtaláljuk a
helyünket az új alakzatban. Emlékeztetem magam, hogy ne felejtsek
el levegőt venni. Xaden arrogáns és átkozottul csinos arcán utálatos
vigyor jelenik meg.
Ezek szerint ettől a pillanattól kezdve teljes mértékben az ő
kegyelmén múlik minden, elvégre az ő beosztottja vagyok. Bármikor
és bármiért, a legkisebb kihágásért is megbüntethet. Ha éppen úgy
tartja kedve, ki is találhatja, hogy miben vétkeztem.
Nyra Xadenre pillant, miközben végez az átírással. Xaden bólint,
majd előrelép, és végre megszakítja a szemkontaktust. Nehéz volna
tagadni, hogy ő nyert, legalábbis az alapján, hogy a szívem úgy
kalapál, mint egy versenylónak.
– Mostantól kadétok vagytok. – A hangját messzire viszi a szél az
udvaron; érezhetően erőteljesebb, mint a többieké. – Nézzetek csak
körbe! Azok, akik a rajotokhoz tartoznak, az egyetlenek, akik a
Kódex szabályai alapján nem ölhetnek meg titeket. De csak azért,
mert ők nem végezhetnek veletek, még nem lehettek biztosak
benne, hogy mások nem fognak így tenni. Szeretnétek egy sárkányt?
Rajta, próbáljátok meg kiérdemelni!
A többiek éljeneznek; én inkább csendben maradok.
A mai napon hatvanheten zuhantak a mélybe. Hatvanheten,
köztük Dylan, akiknek a szülei vagy maguk gyűjtik be a holttestüket,
vagy csak végignézik, ahogy egy egyszerű sírkő alá temetik őket.
Úgyhogy nem igazán tudom rávenni magam, hogy éljenezzek.
Xaden ismét megtalál magának, és a gyomrom megugrik, mielőtt
félrenézne.
– Gondolom, elég vagánynak érzitek magatokat, nem igaz,
elsőévesek?
Újabb éljenzés.
– A Mellvéd után máris legyőzhetetlennek gondoljátok
magatokat? – kiáltja. – Érinthetetlenek vagytok! Hamarosan az elit
soraiba emelkedtek! A kevesek, a kiválasztottak közé!
Újabb éljenzés, egyre hangosabban és hangosabban.
Nem. Ez nem csak az éljenzés hangja. Ez szárnyak csapkodása.
Szárnyaké, amelyek épp most szelídítik meg maguk körül a levegőt.
– Ó, istenek! – suttogja Rhiannon. – Milyen gyönyörűek.
Ekkor tanúivá leszünk a sárkányok felemelkedésének.
 Az egész életemet sárkányok között töltöttem, de valójában
mindig csak távolról láthattam őket. Ami nem csoda, hiszen nem
túlságosan türelmesek azokkal szemben, akiket nem saját
akaratukból választottak ki maguknak. Ez a nyolc teremtmény most
viszont egyenesen felénk repül – mégpedig nyaktörő sebességgel.
Már éppen amikor azt hiszem, hogy elzúgnak a fejünk felett,
egyszer csak zuhanórepülésbe váltanak, a hatalmas, félig
fényáteresztő szárnyaikkal belecsapnak a levegőbe, majd megállnak;
az általuk keltett szél olyan erejű, hogy kis híján hátraesem, ahogy
leszállnak a külső, félköríves falon.
A mellüket borító pikkelyek hullámoznak, pengeéles karmaik
mindkét oldalt belemarnak a kőfalba. Most már értem, hogy miért
három méter vastagok ezek a falak. Ez nem akadály.
Az erődítmény fala egy átkozott kakasülő.
Öt éve élek itt, de még sosem láttam ehhez foghatót, hiszen
sosem nézhettem végig, hogy miként zajlik a Sorozás Napja.
Néhány kadét felsikolt. Mindenki sárkánylovas szeretne lenni,
legalábbis addig a pillanatig, amíg olyan tízméteres közelségbe nem
kerül egy ilyen bestiától.
Forró gőz éri az arcomat, ahogy a közvetlenül előttem
terpeszkedő tengerészkék példány kifújja a levegőt az orrlyukain
keresztül. Izzó, kék szarva egyetlen elegáns, gyilkos mozdulattal a
magasba emelkedik, az erőteljes karomban végződő szárny pedig
még egy pillanatra felragyog, mielőtt behúzná az oldalához. A farkuk
legalább olyan végzetes, ebből a szögből mindenesetre nem látom,
és enélkül nem tudom megállapítani, hogy az előttem tornyosuló
példány milyen fajtába tartozik.
De bármelyik is legyen, mind egyaránt halálos.
– Már megint hívhatjuk a kőműveseket – mondja Dain, ahogy a
sárkányok karmai alatt egészben szakadnak ki az embernagyságú
darabok a falból, hogy aztán hatalmas robajjal az udvar kövezetére
hulljanak.
Három sárkányt látok a vörös különböző árnyalataiban, kettő zöld
– akárcsak Teine, Mira sárkánya –, az egyik barna, mint Anyáé, egy
további narancs, és itt van még előttem ez az irdatlan tengerkék
színű dög. Mindannyian egyaránt hatalmasra nőttek, és hosszú
árnyékokat vetnek a fellegvárra, miközben úgy pásztázzák végig az
előttük reszkető kadétokat, mintha máris meghoznák róluk a végső
ítéletüket.
Biztos vagyok benne, hogy ha nem volna szükségük ránk,
nyomorult emberekre ahhoz, hogy kifejlesszék a kötődés során
létrejövő pecsétképességeiket, és védőhálót szőjenek Navarre köré,
akkor itt helyben mindannyiunkat felfalnának. Mivel azonban meg
kell védeniük a Völgyet – a Basgiath mögött elterülő térséget,
amelyet a sárkányok az otthonuknak tekintenek – a könyörtelen
griffektől, mi pedig szívesebben maradnánk életben, így aztán létre
is jött a Kontinens legvalószínűtlenebb szövetsége.
A szívem már-már azzal fenyeget, hogy kiszakad a mellkasomból,
és nem tudom hibáztatni érte, mert a legszívesebben én magam is
menekülőre fognám. Már a gondolat is nevetséges, hogy meg kellene
ülnöm egy ilyen szörnyeteget.
Az egyik kadét kitör a Harmadik Szárnyból, és kiáltozva
megcélozza a mögöttünk lévő erődöt. Minden tekintet felé fordul,
ahogy a hatalmas kőkapu felé igyekszik. Innen nem tudom kivenni a
boltívbe vésett szavakat, de enélkül is pontosan tudom, hogy mi van
odaírva. Egy sárkány a lovasa nélkül tragédia. Egy lovas a sárkánya
nélkül halott.
Ha egyszer megtörténik a kapcsolódás, a lovasok nem élhetnek a
sárkányuk nélkül, a legtöbb sárkány azonban köszöni szépen,
továbbra is remekül el tud lenni nélkülünk.
Ez az oka, amiért ezek a teremtmények olyan alaposan megfontolják
a választásukat, nehogy aztán megaláztatásban részesüljenek, mert
esetleg túlságosan gyáva lovast szemeltek ki maguknak – nem
mintha egy sárkány bármikor elismerné, hogy hibázott.
A baloldalt álló vörös sárkány kitárja hatalmas pofáját,
felvillantva a fogait, amelyek egyenként akkorák, mint én magam.
Az állkapcsa oly könnyen szétroppanthatna, mint egy szőlőszemet.
Tűz szökik ki a nyelve fölött, majd zúdul előre egyetlen, halálos
nyalábban a menekülő kadét irányába.
A szerencsétlen még azelőtt egy kupac hamuvá válik, hogy
elérhetné az erőd kapuját.
Hatvannyolc halott.
 Érzem az arcomon a forróságot. Ha bárki más futni készülne,
alighanem rá is ugyanez a sors vár, márpedig nem szeretném még
egyszer végignézni ezt a jelenetet. Körülöttem többen is sikoltozni
kezdenek. Összeszorítom a fogam, és igyekszem olyan néma
maradni, amennyire csak lehetséges.
Két további hőhullám zúg el mellettem, az egyik a bal, a másik a
jobb oldalamon.
Hetven.
A tengerkék sárkány mintha felém döntené a fejét, és egy
pillanatra olyan érzésem támad, mintha keresztüllátna rajtam, és a
gyomromban fészkelő félelemben, és a szívemet alattomosan
szorongató kétségekben gyönyörködne. Azon sem lepődnék meg, ha
még a térdemen lévő kötést is látná. Tudom, hogy hátrányból
indulok, elvégre túl alacsony vagyok ahhoz, hogy felkapaszkodjak a
lábán és megüljem, nem is beszélve arról, hogy egyébként is túl
törékeny vagyok a sárkánylovagláshoz. Márpedig a sárkányok mindig
kiszagolják a gyengeséget.
Akkor sem fogok elfutni. Nem állnék most itt, ha minden
alkalommal sarkon fordultam volna, amikor valamilyen
lehetetlennek tűnő akadályba ütköztem. Nem ma fogok meghalni. A
szavak úgy visszhangoznak a fejemben, mint amikor nem sokkal
ezelőtt a kőhídon álltam.
Erőt veszek magamon, és kihúzom magam.
A sárkány pislog egyet, ami éppúgy lehet az elismerés jele, mint
az unalomé. Aztán ahogy felém fordult, most ugyanúgy el is fordítja
a fejét.
– Esetleg más is meggondolta magát? – kiáltja Xaden, miközben
ugyanazzal az alamuszi pillantással vizslatja a kadétok tömegét,
mint a mögötte álló tengerkék példány. – Nem? Nagyszerű. Jövő
nyárra nagyjából minden második halott lesz közületek. – Az alakzat
néma marad, leszámítva a bal oldalam felől felhangzó
csillapíthatatlan szipogást. – Aztán minden harmadik a következő
évben, és az azutániban. Itt senkit sem érdekel, hogy ki az apukátok
vagy az anyukátok. Még Tauri király második fia is otthagyta a fogát
a Cséplésnél. Úgyhogy hadd halljam még egyszer: legyőzhetetlennek
érzitek magatokat, mert bejutottatok a Lovasok Kvadránsába?
Érinthetetlenek vagytok? A legkiválóbbak?
Ezúttal sehonnan sem hallani örömujjongást.
Újabb forró légáram ér el, és a forróság ezúttal közvetlenül az
arcomba csapódik – minden izom megfeszül a testemben, ahogy
ösztönösen készülök a halált hozó tűzre. Csakhogy ezek nem
lángok… Csupán a gőz ér el ismét mindannyiunkat, ahogy a
sárkányok egyszerre lélegeztek ki a hatalmas orrlyukaikon,
hátrafújva Rhiannon tincseit.
Az előttem álló elsőéves bőrnadrágja gyanúsan sötétre vált; a folt
gyors ütemben terjed lefelé a lábán.
Azt akarják, hogy féljünk. És úgy tűnik, sikerrel jártak.
– Csak mert számukra nem vagytok érinthetetlenek, sem
különlegesek. – Xaden a tengerkék sárkány felé mutat, majd kissé
előrehajol, mintha csak egy titkot akarna megosztani velünk.
– Számukra csupán préda vagytok.
„A küzdőtér az a hely, ahol a lovasok születnek – és ahol
elbuknak. Egyetlen valamirevaló sárkány sem választana olyan
lovast a társának, aki képtelen megvédeni magát, és egyetlen
valamirevaló kadét sem hagyná, hogy olyasvalaki folytassa a
kiképzést, aki veszélyt jelent a szárnyára…”
– Afendra őrnagy, Útmutató a Lovasok Kvadránsához (nem
hivatalos változat)
 NEGYEDIK FEJEZET

– Elena Sosa, Brayden Blackburn – olvassa Fitzgibbons kapitány a

halottak tekercséről, mellette két másik írnokkal az emelvényen,
miközben mi a korai napsütésben hunyorogva, alakzatban állunk az
udvaron.
Ezen a reggelen mindannyian a lovasok fekete öltözékét viseljük.
A szegycsontomnál egyetlen, ezüstszínű négyágú csillag – az
elsőévesek szimbóluma –, a vállamon pedig a Negyedik Szárny
jelvénye virít. Tegnap kaptuk meg a rendes uniformisunkat: nyári,
szűk tunika, nadrág és a hozzávalók, de egyelőre még nincs a
repüléshez való bőrszerelésünk. Nincs is értelme addig odaadni a
vaskosabb, több védelmet nyújtó harci öltözéket, hogy a kadétok fele
az októberben esedékes Cséplés után már nem is lesz többé köztünk.
A páncélozott fűző, amit Mirától kaptam, nem igazán felel meg az
előírásoknak, mindenesetre emiatt még nem lógok ki a többszáz
kadét közül, akik mind egyedi felszerelésben virítanak körülöttem.
Az elmúlt huszonnégy óra, illetve az első emeleti barakkokban
töltött első éjszaka után kezdek rájönni, hogy ezt a kvadránst a
„lehet, hogy holnap meghalunk” típusú élvhajhászat és az
ugyanebből a belátásból következő brutális hatékonyság sajátos
elegye jellemzi a leginkább.
– Jace Sutherland – folytatja Fitzgibbons kapitány, miközben a
mellette álló írnokok egyik lábukról a másikra állnak. – Dougal
Luperco.
Azt hiszem, ötven körül járhatunk, de pár perce, Dylannél
elvesztettem a fonalat. Ez az egyetlen szertartás, amelynek során
megemlékezünk az elhunytakról, az egyetlen alkalom, amikor ezek a
nevek elhangzanak a fellegvár falai között, úgyhogy próbálok
odafigyelni, és igyekszem mindenkit külön megjegyezni, de
egyszerűen túl sokan vannak hozzá.
A bőröm kidörzsölődött attól, hogy Mira tanácsának megfelelően
egész éjszaka viseltem a páncélomat, és a térdem továbbra is sajog,
de ellenállok a késztetésnek, hogy lehajoljak, és megigazítsam rajta
a kötést, amit az elsőévesek barakkjában lévő priccsem nem létező
magánszférájában helyeztem fel, mielőtt még a többiek felébredtek
volna.
Százötvenhatan vagyunk az alvókörlet első emeletén, és az összes
ágy négy sorban, egyetlen, összefüggő teremben helyezkedik el.
Habár Jack Barlowe a harmadik emeletre került, így tőle legalább
éjszakánként nem kell tartanom, attól még nem szeretném, hogy
bárki tudomást szerezzen a gyengeségeimről. Legalábbis addig nem,
amíg biztos nem lehetek felőle, hogy kik azok, akikben megbízhatok.
A saját szoba itt olyan, mint a repüléshez használatos bőrszerelés:
addig nem reménykedhetsz benne, amíg túl nem éled a Cséplést.
– Simone Casteneda. – Fitzgibbons kapitány félreteszi
a tekercset. – Emelkedjen fel lelkük Malekhez.
A halál istene.
Ezek szerint közelebb jártunk a sor végéhez, mint gondoltam.
Az alakzat kitartásának hivatalosan nincs vége, ahogyan a
hallgatásnak sincs utolsó pillanata. A tekercsről felolvasott nevek az
írnokokkal együtt elhagyják az emelvényt, és a csendet végül a
rajvezetők törik meg, akik a kadétjaikhoz fordulnak.
– Remélhetőleg nem voltatok finnyásak a reggelinél, ebédig
ugyanis nem lesz lehetőségetek újra enni – mondja Dain, és a
tekintetünk egy másodperc törtrészére összetalálkozik, mielőtt
tettetett közömbösséggel félrenézne.
– Egész ügyesen játssza, hogy nem ismer – suttogja mellettem
Rhiannon.
– Szerintem is – felelem ugyanolyan halkan. Érzem, hogy kezdek
elmosolyodni, de igyekszem olyan kifejezéstelen maradni,
amennyire csak lehetséges, miközben Dain látványában fürdőzöm. A
nap gyöngéden játszik a homokbarna hajával, és ahogy megfordul,
észreveszem, hogy egy sebhely húzódik a szakállától az álláig, ami
tegnap valahogy nem tűnt fel.
– Másod- és harmadévesek, ti, gondolom tudjátok, hova kell
mennetek – folytatja, miközben az írnokok végigmennek az udvar
tőlem jobbra lévő peremén a saját kvadránsuk felé. Próbálok nem
tudomást venni a fejemben tiltakozó kisördögről, aki azt mondja,
hogy annak kellene az én kvadránsomnak is lennie. Azon
töprengeni, hogy minek kellett volna történnie, aligha fog segíteni
abban, hogy megpillantsam a következő napfelkeltét.
Valamivel előttünk az idősebb kadétok egyetértően pusmognak
valamiről. Elsőévesként mi a Második Raj hátsó két sorában állunk.
– Elsőévesek, remélem, legalább az egyikőtök megtanulta a
tegnap kiosztott napirendet – dörög felettünk, és meglehetősen
nehezemre esik összeegyeztetni a szigorú és komoly rajvezetőt azzal
a vicces, örökké vigyorgó fiúval, akit ismertem. – Tartsatok össze!
Szeretném, ha ma délután még mind életben lennétek, amikor a
küzdőtéren találkozunk.
A francba, majdnem elfelejtettem, hogy ma gyakorlatozni fogunk.
Hetente csak kétszer van ilyen óránk, vagyis amennyiben sikerül
sérülés nélkül átvészelnem a mai alkalmat, kapok néhány nap
haladékot. Legalább lesz egy kis időm, hogy összekapjam magam,
mielőtt meg kell birkóznunk a Vesszőfutással – így hívják azt a
félelmetes, függőleges akadálypályát, amelyen meg kell tanulnunk
gond nélkül végigmenni, mielőtt még két hónap múlva
megsárgulnának a falevelek.
Ha végzünk az utolsó Vesszőfutással, akkor következhet a fölötte
kezdődő kanyon, amely elvezet a Bemutatás helyszínére, ahol a
kapcsolódásra hajlandó sárkányok megnézhetik maguknak a
megmaradt kadétokat. Két nappal ezután pedig sor kerül a fellegvár
alatti völgyben a Cséplésre.
Körbepillantok az új rajtársaim között, és azon tanakodom, vajon
kik lesznek azok – ha lesznek egyáltalán –, akik eljutnak majd a
Bemutatásig, nem is beszélve a Cséplésről.
Kár előre aggódni a holnap miatt.
– És ha nem? – kérdezi egy elsőéves okostojás a hátam mögött.
Nem fecsérlem rá az energiámat, hogy megforduljak, Rhiannon
azonban megteszi helyettem, majd felvont szemöldökkel rám
pillant.
– Akkor nem kell vesződnöm azzal, hogy megtanuljam a nevedet,
mert holnap reggel majd úgyis felolvassák – feleli Dain egy vállvonás
kíséretében.
Az egyik előttem álló másodéves visszafojt egy nevetést; a
mozdulattól megugrik a bal fülcimpájában lévő két karikagyűrű.
Közben a rózsaszín hajú nyugton marad.
– Sawyer? – Dain a tőlem balra álló elsőévesre pillant.
– Odaviszem őket. – Válaszolja egy biccentés kíséretében a magas
és inas kadét, akinek sápadt bőrét megannyi szeplő borítja. Az álla
megfeszül, engem pedig elönt az együttérzés. Egyike az
ismétlőknek, vagyis olyan kadét, aki nem kapcsolódott egyetlen
sárkányhoz sem a Cséplés során, úgyhogy most az egész évet újra
kell kezdenie.
– Indulás! – adja ki az utasítást Dain, mire a rajunk a többivel egy
időben szétszéled. Az udvaron, ahol az imént még rendezett
alakzatok álltak, most egymással cseverésző kadétok fürtökben
tolonganak. A másod- és harmadévesek – köztük Dain – a többiektől
eltérő irányba távoznak.
– Nagyjából húsz percünk van az óráig – kiáltja Sawyer a velem
együtt nyolc elsőévesnek. – Negyedik emelet, balra a második
helyiség a tudósok szárnyában. Kapjátok össze magatokat, és ne
késsetek el! – Nem fecsérli az idejét arra, hogy ellenőrizze,
megértettük-e, amit mondott, és rögtön a hálókörlet felé indul.
– Biztos nehéz lehet – mondja Rhiannon, ahogy mi is követjük a
többieket. – Egy ilyen kudarc után elölről újrakezdeni az egészet…
– Egy fokkal jobb, mintha meghalnál – jegyzi meg az okostojás a
jobb oldalunkon. Sötétbarna hajának tincsei minden lépéssel a
homlokába hullnak. Ridocnak hívják, ha jól emlékszem a tegnapi
vacsora előtt megejtett rövid bemutatkozásról.
– Ez igaz – felelem, miközben megközelítjük a bejáratot.
– Hallottam, ahogy egy harmadéves azt mondja, hogy ha egy
elsőéves sárkány nélkül éli túl a Cséplést, akkor a kvadráns lehetővé
teszi a számára, hogy a következő évben újra próbálkozzon – teszi
hozzá Rhiannon, én pedig azon töprengek, vajon mennyi eltökéltség
kell ahhoz, hogy miután túléled az első évet, újra végigcsináld az
egészet, hátha mégiscsak esélyed lesz rá, hogy egy napon lovassá
válj. Arról nem is beszélve, hogy a második alkalommal ugyanúgy
meghalhatsz.
Mintha madárka füttyentene a balomon, és a szívem megugrik,
ahogy felismerem a hangot. Dain.
Ismét meghallom, és úgy becsülöm, valahol a rotunda felé járhat.
A széles lépcsősor tetején áll, és egy másodpercre összetalálkozik
egymással a tekintetünk. Tesz egy mozdulatot az ajtó felé, majd alig
észrevehetően biccent.
– Én… – kezdenék magyarázkodni Rhiannonnak, de időközben ő
is követte a tekintetemet.
– Hozom a cuccodat, és ott találkozunk. Az ágyad alatt van, ugye?
– kérdezi.
– Nem bánod?
– Az ágyad az enyém mellett van, Violet. Nem akkora ügy. Menj
csak. – Cserfes mosolyt villant, majd utamra indít.
– Köszönöm! – sietve rámosolygok, majd átvágok a tömegen,
amíg átérek a túloldalra. Szerencsére az étkező felé most nem
mennek annyian, vagyis aligha fogják észrevenni, ahogy beslisszolok
a rotundára vezető négy hatalmas ajtó egyikén.
Veszek egy mély levegőt. A hely épp olyan, mint amilyennek az
Archívumban lévő ábrázolások mutatják, csakhogy egyetlen rajz
vagy festmény sem tudná visszaadni, hogy milyen hatalmas is a tér,
és milyen gyönyörűségesen megmunkált minden egyes apró
részlete. Könnyen lehet, hogy a rotunda nem csupán a fellegvár, de
egész Basgiath legpompásabb része. A helyiség három szinttel
rendelkezik; a földszintet simára csiszolt márvány alkotja, míg a
magasban egy üvegkupola zárja le, amely kellemesen megszűri a
lágy reggeli napsütést. Balra két roppant, boltíves kapu vezet tovább
a tudósok szárnyába, jobbról pedig két ugyanilyen kapu nyílik a
hálókörletekbe. Fél tucat lépcsőfokkal magasabban négy további
ajtónyílást tudok kivenni, amelyek a gyülekezőhelyre vezetnek.
A rotunda körül egymástól egyenlő távolságban egy-egy vörös,
zöld, barna, narancssárga, kék és fekete márványoszlop magasodik.
Ezekből az oszlopokból mind sárkányokat faragtak ki, mégpedig oly
módon, mintha éppen most zúgnának le a magasból. A talapzatnál
lévő szájak között elegendő hely van ahhoz, hogy középütt egy egész
raj elférjen, mindenesetre jelenleg az egész rotunda üres.
Elmegyek az első, sötétvörös márványba vájt sárkány előtt, és
egyszer csak egy kéz ragadja meg a karomat, és húz be az oszlop
mögötti beugróba.
– Csak én vagyok az – mondja Dain halkan, ahogy maga felé
fordít. Minden porcikájában érezni a feszültséget.
– Gondoltam, hiszen te szólítottál madárhangon. –
Elvigyorodom, majd megrázom a fejem. Kölyökkorunk óta használta
ezt a jelet, azóta, hogy a krovlai határvidékre kerültünk a
szüleinkkel, ahová a Déli Szárnnyal küldték őket állomásozni.
Dain összevonja a szemöldökét, majd alaposan végigmér, hogy
megállapítsa, szereztem-e esetleg új sérüléseket.
– Csak néhány percünk maradt. Hogy van a térded?
– Fáj, de túlélem. – Valóban voltak már súlyosabb sérüléseim, de
nincs értelme azt mondani, hogy ne aggódjon, ha egyszer ennyire a
szívén viseli a sorsomat.
– Senki sem kötött beléd tegnap este? – Úgy ráncolja a homlokát,
hogy gyorsan összefűzöm magam előtt a karom, mielőtt véletlenül
még megsimogatnám azokat a barázdákat. Az aggódása kőként
nehezedik a mellkasomra.
– Akkora baj lenne, ha megpróbálták volna? – kérdezem, és a
mosolyom szélesebbre húzódik.
Leengedi a karját, majd úgy sóhajt fel, hogy az egész rotundában
visszhangzik.
– Ez nem tréfa, Violet.
– Senki sem akart megölni, Dain, és bántani sem próbáltak. –
Hátradőlök a falnak, hogy kissé könnyítsem a térdemre nehezedő
nyomást. – Valószínűleg mindannyian túlságosan fáradtak voltunk,
és mindenki örült, hogy egyáltalán élve eljutott idáig, hogy másnap
elkezdhessük legyilkolni egymást. – A barakkok elég hamar
elcsendesedtek, miután kihunytak a fények. Nem kétséges, hogy az
újoncokból sokat kivettek a nap eseményei.
– Tudtál enni? Sietni kell, amikor hatot ütnek a harangok.
– A többi elsőévessel étkeztem, és mielőtt még kiselőadást
tartanál, a pokróc alatt átkötöttem a térdemet, és befontam a
hajamat még a harangszó előtt. Éveken át készültem rá, hogy írnok
legyek, Dain. Márpedig az írnokok egy órával korábban kelnek.
Simán jelentkezhetnék önkéntesnek a reggelihez.
Megvizsgálja az ezüstfonatot, amit egy kapoccsal a hajkoronám
tetejéhez erősítettem.
– Jobban tennéd, ha levágnád.
 – Ne kezdd el megint.
– Nem véletlen, hogy a nők errefelé rövidre nyírva viselik a
frizurájukat, Violet. Abban a pillanatban, hogy valaki megragadja a
hajad…
– A hajam a legkisebb problémám a küzdőtéren.
A szeme elkerekedik.
– Én csak szeretnélek biztonságban tudni. Szerencséd, hogy nem
löktelek Fitzgibbons kapitány karjaiba ma reggel, és nem
könyörögtem érte, hogy vigyen ki innen.
Nem veszek tudomást a fenyegetéséről. Csak az időnket
fecséreljük, márpedig mielőbb ki kell derítenem valamit.
– Miért tették át a rajunkat a Második Szárnyból a Negyedikbe?
Dain megfeszül, és félrenéz.
– Áruld el. – Tudnom kell, hogy helyesen értelmezem-e a
helyzetet, vagy csak képzelődöm.
– Francba – mondja, és végigsimít a haján. – Xaden Riorson
holtan akar látni. Tegnap óta minden vezető tisztában van ezzel.
Legalább kiderült, hogy nem reagáltam túl a dolgot.
– Azért helyezte át a rajt, hogy közvetlenül alá tartozzam. Vagyis
bármit megtehet, amit csak akar, és senki sem vonhatja miatta
felelősségre. Rajtam keresztül akar bosszút állni az anyámon. – Még
csak meg sem lepődöm azon, hogy biztossá válik, amit eddig is
sejtettem. – Számítottam erre, de legalább kiderült, hogy nem
képzelődöm.
– Nem hagyom, hogy bármi is történjen veled. – Dain előrelép, és
egy gyöngéd mozdulattal végigsimít az arcomon.
– Nem sokat tehetsz. – Ellököm magam a faltól, és távolabb lépek
tőle. – Órára kell mennem. – A rotunda felől már hallani az első
kadétokat.
– Próbálj meg észrevétlen maradni, különösen, amikor a Harci
Eligazításon vagyunk. Nem mintha a hajad színe ne árulna el rögtön,
mindenesetre ez az egyetlen olyan óra, amelyen az egész kvadráns
közösen vesz részt. Majd utánanézek, hogy esetleg az egyik
másodéves tud-e őrködni…
– Senki sem fog megölni történelemóra közben – felelem. – A
tanórák az egyetlenek, ahol nem kell aggódnom. Mit tenne Xaden?
Kiráncigál az óráról, és levág a kardjával a folyosón? Vagy komolyan
attól tartasz, hogy a Harci Eligazítás alatt akarna hátba szúrni?
– Bármit kinézek belőle. Könyörtelen, Violet. Mit gondolsz, miért
éppen őt választotta a sárkánya?
– Az a tengerkék bestia, aki tegnap mögötte szállt le az
emelvényen? – Lesüllyed a gyomrom. Ahogy az aranyszínű szempár
méregetett…
Dain bólint.
– Sgaeyl egy Kék Tőrfark, és jobb, ha tőlem tudod, hogy igazán…
alattomos példány. – Dain nyel egyet. – Ne érts félre. Cath is
félelmetes tud lenni, ha felbosszantják, elvégre minden Vörös
Kardfark ilyen, de Sgaeyltől még a sárkányok többsége is próbál
távolságot tartani.
Végignézek az álláig futó sebhelyen, majd azon kezdek
töprengeni, hogy milyen ismerős, és mégis milyen távoli a tekintete.
– Mi az? – kérdezi. Közben egyre zajosabbá válik körülöttünk a
rotunda, ahogy egyre többen érkeznek.
– Te már kapcsolódtál egy sárkánnyal. Olyan erők felett
rendelkezel, amelyekről nincs is tudomásom. Mágiával nyitod ki az
ajtót. Azonkívül rajvezető vagy. – Mindezt lassan tagolva mondom
el, mintha csak magamat akarnám emlékeztetni rá, hogy mennyire
megváltozott. – Egyszerűen nehéz észben tartanom, hogy közben te
még mindig… ugyanaz a Dain vagy.
– Ugyanaz vagyok. – A tartása kienged, majd feljebb húzza a
tunikája ujját, felvillantva a vállán lévő vörössárkány ereklyét. –
Csak most már van egy ilyenem. Ami az erőket illeti, Cath a többi
sárkányhoz képest valóban jelentős mágiát képes közvetíteni, de
még közel sem tudok mindent befogadni. Még nem változtam meg
hozzá eléggé. Az ereklyén keresztül ható kisebb mágiák pedig inkább
hétköznapi dolgok: ajtónyitás, gyorsítás, továbbá varázstollak,
ahelyett, hogy a macerás igaziakkal kellene bajlódnom.
– És mi a pecséterőd? – kérdezem.
Minden lovas képessé válik a kisebb mágiák alkalmazására,
miután a sárkányuk megkezdi az ereje átcsatornázását, a pecsét
ugyanakkor különleges képesség, a legerősebb, amely a sárkány és a
lovasa között létrejövő kivételes kapcsolatból származik. Bizonyos
lovasoknál ez a képesség ugyanaz lehet. A leggyakoribb a tűz-, a jég-
és a vízmágia, amelyek mind hasznosak a harcban.
Aztán ott vannak azok a pecséterők, amelyek igazán különlegessé
tesznek valakit.
Az anyám képes parancsolni a viharoknak.
Melgren előre látja az ütközetek végkimenetelét.
Azon tanakodom, vajon mi lehet Xaden különleges képessége –
és hogy vajon akkor is fogja használni, amikor majd meg akar ölni,
és alighanem a legkevésbé számítok rá.
– Tudok olvasni a másik emlékeiben – vallja meg a titkát Dain
halkan. – Ez nem valódi elmeolvasás, és rá kell helyeznem a kezem
az illetőre, vagyis nem tudom észrevétlenül megtenni. Ezzel együtt
ritka képesség. Valószínűleg a felderítőknél fognak majd használni.
– A vállán lévő iránytűt ábrázoló varrásra mutat, valamivel a
Negyedik Szárny jelvénye alatt. Ez a jelvény jelzi, hogy a viselője
titkos pecséttel rendelkezik. Tegnap még nem vettem észre.
– Hűha. – Elmosolyodok, és kissé megkönnyebbülök, ahogy
eszembe jut, hogy Xaden uniformisán nem voltak efféle jelvények.
Dain bólint, és izgatott mosoly jelenik meg a szája sarkában.
– Még mindig tanulok, és persze jobban megy, ha Cath közelében
vagyok. Ami azt illeti… tényleg hihetetlen. A minap rátettem
valakinek a halántékára a kezem, és láttam, amit ő látott.
Döbbenetes élmény volt.
Ez a képesség nem egyszerűen különlegessé teszi Daint. Ha eljön
az ideje, kevesen lesznek nála alkalmasabbak arra, hogy kihallgassák
az ellenséget.
– És azt mondod, hogy nem változtál meg – jegyzem meg.
– Ez a hely teljesen ki tudja fordítani magából az embereket,
Violet. Itt nincs többé félrebeszélés és udvariaskodás, és hamar
kiderül, hogy mennyit is érsz valójában. Szándékosan így tervezték.
Azt akarják, hogy eltávolodj a korábbi kapcsolataidtól, és ettől
kezdve egyedül a szárnyadnak tartozz hűséggel. Ez az egyik oka,
amiért az elsőévesek nem levelezhetnek a családtagjaikkal és a
barátaikkal, különben én is írtam volna neked. Egyetlen esztendő
azonban nem változtat azon, hogy még mindig a legjobb
barátomnak tartalak. Még mindig ugyanaz a Dain vagyok, és egy év
múlva, amikor itt leszünk, te is ugyanaz a Violet leszel. Ugyanazok
maradunk, hidd el.
– Már amennyiben túlélek addig – felelem félig-meddig viccelve,
éppen amikor megszólal a harang. – Ideje órára menni.
– Igen, én pedig el fogok késni a felszállóhelyről. – Megtesz egy
lépést az oszlop pereme felé. – Riorson még mindig szárnyvezető. Le
akar vadászni, de ügyelni fog rá, hogy a Kódex szabályainak
megfelelően járjon el, legalábbis, ha mások is látják. Én… –
Elvörösödik. – Jó barátságban voltam Amber Mavisszel, a Harmadik
Szárny jelenlegi vezetőjével. Ez még tavaly volt, mindenesetre biztos
lehetsz felőle, hogy a Kódexet ők is tiszteletben tartják. Most viszont
indulj. Találkozunk a küzdőtéren – teszi hozzá, és biztatásképpen
még egyszer elmosolyodik.
– Találkozunk a küzdőtéren – felelem, majd sarkon fordulok,
megkerülöm a hatalmas oszlopot, és kilépek az időközben félig
megtelt rotundára. A tudósokhoz vezető ajtók a narancs és fekete
oszlopok között találhatóak, és én is efelé veszem az irányt.
Éppen elvegyülök a tömegben, amikor egyszer csak feláll a szőr a
nyakamon, és jeges borzongás fut végig a gerincemen. A rotunda
közepén járok, amikor meg kell torpannom. Kadétok jönnek-mennek
körülöttem, az én tekintetem azonban feljebb vándorol, a
gyűlésterembe vezető lépcsősor teteje felé.
A rohadt életbe.
A magasból Xaden Riorson mustrál összeszűkült szemmel. Az
uniformisa ujját feltűrte az izmos karján, amit keresztbe fon a
mellkasa előtt. Olyan tartást vesz fel, hogy jól látszódjon az
ereklyéje, miközben az egyik mellette álló harmadéves mond neki
valamit, amiről látványosan nem vesz tudomást.
A szívem megugrik. Olyan tíz méter lehet köztünk.
Az ujjaim megfeszülnek, és már készen állok rá, hogy előkapjam az
egyik tőrömet. Vajon itt akarja megtenni? A rotunda kellős közepén?
Legalább nem lesz nehéz feltakarítani a vért a szürke
márványpadlóról.
Xaden oldalra dönti a fejét, és úgy vizslat a végtelenül sötét
szemével, mintha éppen azt igyekezne felmérni, hogy melyik a
legsebezhetőbb pontom.
 Talán menekülnöm kellene. De ha itt maradok, legalább látom,
hogy megindul felém.
A figyelme egyszer csak oldalra kalandozik, és felvonja a
szemöldökét.
Dain bukkan elő az oszlop mögül.
– Te meg mit… – lép felém Dain zavartan.
– A lépcső tetején. Negyedik ajtó – sziszegem.
Dain a megadott irányba fordul, majd szitkozódik egyet, és
ezúttal nem is annyira leplezve a szándékait közelebb lép hozzám.
Ha kevesebben vannak jelen, az azt jelenti, hogy kevesebb a
szemtanú, de persze nem vagyok olyan bolond, hogy azt higgyem,
Xaden ne ölne meg ugyanúgy az egész kvadráns előtt, ha épp úgy
tartja a kedve.
– Eddig is tudtam, hogy a szüleitek közel vannak egymáshoz –
kiáltja Xaden, majd kegyetlen mosolyra húzódik a szája. – De nektek
tényleg muszáj ilyen átkozottul egyértelművé tennetek?
Az a néhány kadét, akik még a rotundában tartózkodnak, most
mind felénk fordul.
– Hadd találgassak! – folytatja Xaden hol Dainra, hol rám
pillantva. – Gyerekkori barátság? Netán első szerelem?
– Nem bánthat, ha nincs rá oka, ugye? – suttogom. – Ha nincs rá
oka, és ha nem hívja össze előtte a szárnyvezetők tanácsát. Hiszen te
is rajvezető vagy. Négyes cikkely, hármas szabály.
– Így van – feleli Dain, ezúttal ügyet sem vetve rá, hogy lehalkítsa
magát. – Rád azonban mindez nem vonatkozik.
– Azt hittem, legalább egy ideig megpróbálod titkolni, hogy
gyöngéd érzéseket táplálsz iránta, Aetos. – Xaden elindul lefelé a
lépcsőn.
A francba. A francba. A francba.
– Fuss, Violet! – utasít Dain. – Most.
És én futok, ahogy csak bírok.
„Noha tisztában vagyok vele, hogy ezzel közvetlenül
ellenszegülök Melgren tábornok parancsainak, a mai eligazításon
hivatalosan is tiltakozásomat fejezem ki a tervvel kapcsolatban.
Azon a véleményen vagyok, hogy a felkelők gyerekeinek nem
szükséges végignézniük a szüleik kivégzését. Egyetlen gyermeknek
sem volna szabad látnia, ahogy meghalnak a szülei.”
– A Tyrr-felkelés; Lilith Sorrengail tábornok hivatalos levele Tauri
királyhoz
 ÖTÖDIK FEJEZET

– Üdvözöllek benneteket az első Harci Eligazításotokon.

Devera professzor asszony a hatalmas előadó süllyesztett
földszintjén áll. A reggeli fény megvilágítja a vállán a Láng Osztag
jelvényét, amely remekül illeszkedik a rövidre nyírt hajához. Ez az
egyetlen óránk, amit ebben a teremben tartanak, amely az egyike
annak a mindössze két helyiségnek, ahová az összes kadét befér.
Mindegyik nyikorgó pad foglalt, a harmadévesek pedig a mögöttünk
lévő falnak támaszkodnak.
Az előző történelemórán csak három elsőévesekből álló raj volt
jelen, most viszont a rajunkban lévő elsőévesek mind együtt
ülhetnek. Már csak arra volna szükség, hogy mindannyiuk nevét meg
tudjam jegyezni.
Ridocra persze könnyű emlékezni; egész óra alatt be nem áll a
szája, és egyre-másra dőlnek belőle az okoskodó poénok.
Remélhetőleg több esze van annál, mint hogy itt is ilyesmire
ragadtassa magát. Devera professzor asszony nem tűnik túlságosan
türelmesnek a bohóckodással szemben.
– Régen a lovasokat ritkán hívták be szolgálatra a képzésük
befejezése előtt – folytatja Devera, miközben lassan végigsétál a
Kontinenst ábrázoló, majdnem tíz méter magas térkép előtt,
amelyen aprólékosan feltűntették a határainknál húzódó
helyőrségeket. Számos varázsláng ragyogja be az előadót, így szinte
fel sem tűnik, hogy nincsenek ablakok. A fények csillogva verődnek
vissza a Devera hátához csatolt hosszúkardról.
– Ha így is történt, mindig csak a harmadéveseket hívták be, akik
többnyire az előttük harcoló szárnyakat fedezték. Azt várjuk tőletek,
hogy mire végeztek, tökéletesen tisztába kerüljetek azzal, hogy
miféle ellenségekre számíthattok odakint. Nem elég tudni, hogy
merre állomásoznak a csapataink. – Devera szünetet tart, és minél
több elsőévessel igyekszik szemkontaktust teremteni. A vállán lévő
rangjelzés alapján kapitány, de a mellkasán díszelgő medálokat látva
tudom, hogy még a tanítás befejezése előtt őrnagyi rangra fog
emelkedni. – Tisztában kell lennetek az ellenfél szándékaival, és
azzal, hogy miként védhetitek meg az állásaitokat a folyamatos
támadásokkal szemben. Ismernetek kell a jelenkor és a régmúlt nagy
ütközeteinek történetét és sajátosságait.
Ha nem vagytok tisztában az alapokkal, akkor semmi keresnivalótok
sincs egy sárkány hátán.
Összevonja a szemöldökét, amely néhány árnyalattal sötétebb az
egyébként is sötétbarna bőrénél.
– Csak semmi nyomasztás – suttogja Rhiannon mellettem,
miközben kapkodva jegyzetel.
– Minden rendben lesz – ígérem. – A harmadéveseket csak a
Kontinens középső részén lévő helyőrségekbe küldik erősítésnek.
Sosem mennek rögtön a frontra. – Mindig nyitott füllel jártam
anyám mellett, úgyhogy legalább ebben biztos vagyok.
– Ez az egyetlen tanórátok, amire mindennap sor kerül, mivel ez
az egyetlen tantárgy, amire szükségetek lesz, ha netán idő előtt
szolgálatra hívnak benneteket. – Devera tekintete még egyszer
keresztülvándorol a hallgatók fölött, majd megállapodik rajtam. Egy
szívdobbanásnyi időre elkerekedik a szeme, majd elmosolyodik, és
egy bólintás kíséretében így folytatja. – Mivel ezen az órán mindig a
legfrissebb információkra számíthattok, így aztán Markham
professzornak tartoztok számadással, aki felé mindig a lehető
legnagyobb tisztelettel kell lennetek.
Int egyet, mire az írnok előrelép. A professzor asszony élénk
fekete uniformisa erős kontrasztban áll az írnok krémszínű
öltözékével. Közelebb hajol, mire Devera a fülébe súg valamit. Az
írnok szemöldöke felszalad, és egyszer csak az én irányomba fordul.
Az ezredes ábrázatán már korántsem látom az elismerő mosolyt.
Csupán egy sóhajtás ér el hozzám, ami fájdalommal tölti el a
bensőmet. Azt várták tőlem, hogy az Írnokok Kvadránsának
legkiválóbb tanulója lesz belőlem, és a visszavonulása előtt majd én
lehetek Markham legnagyszerűbb tanítványa. Milyen ironikus, hogy
éppen erre mutatkozik most a legkevesebb esély.
– Az írnokok feladata nem csupán abban áll, hogy megismerjék és
elsajátítsák a múlt ismereteit, hanem abban is, hogy elbeszéljék és
feljegyezzék a jelent – mondja, és megvakarja tekintélyes
orrnyergét, majd végül elszakítja a tekintetét az enyémtől. – A
frontvonalak pontos leírása nélkül nem hozhatnánk megfelelő
stratégiai döntéseket, és, ami még fontosabb, a történetünk
feljegyzése nélkül nem szolgálhatnánk az elkövetkező nemzedékek
javát, márpedig enélkül királyságként és közösségként egyaránt el
vagyunk átkozva.
És pontosan emiatt akartam én is írnok lenni. Nem mintha ez
bármit is számítana.
– Lássuk a nap első témáját. – Devera professzor asszony a
térképhez lép, és az egyik varázsfény a csuklója egyetlen
mozdulatára a keleti határ, illetve a Poromiel királyságához tartozó
Braevick tartomány fölé szökken. – Tegnap este néhány braevicki
griff és a lovasaik Chakir mellett rárontottak a Keleti Szárnyra.
A rohadt életbe. Zúgolódás kezdődik a teremben, miközben a
tintatartóba mártom a tollam, hogy folytathassam a jegyzetelést.
Alig várom, hogy végre nekem is legyen varázserőm, és én is
használhassak olyan tollakat, amelyeket Anya tart az asztalán.
Önkéntelenül is elmosolyodom a gondolatra, hogy mégiscsak
vannak előnyei, ha lovas lesz az emberből.
– Természetesen néhány információt biztonsági okokból
visszatartunk, mindenesetre annyit elárulhatunk, hogy az Esben-
hegység csúcsán lévő mágikus védőhálónk kudarcot vallott. – Devera
professzor asszony tesz egy újabb mozdulatot a kezével, mire a fény
kiterjed, és most már az egész braevicki határt beragyogja. – A
támadók így nem csupán bejutottak Navarre területére, de a lovasaik
éjfél körül mágiát is tudtak használni.
A gyomrom összeugrik és lesüllyed, miközben a kadétok –
különösen az elsőévesek – felől újabb morajlás hangzik fel. Nem
csupán a sárkányok képesek továbbadni az energiáikat a lovasaiknak
– a poromieli griffek is rendelkeznek ezzel a képességgel,
ugyanakkor a sárkányok az egyetlenek, akik olyan erőt kölcsönöznek
a mágikus védőhálónknak, amitől a királyságunk határain belül
egyedül a mieink képesek a varázslásra. Ez az oka annak, hogy
Navarre határai többé-kevésbé körívesek, ugyanis a sárkányok ereje
a Völgyből sugárzik kifelé, és nem ér el a végtelenségig, még úgy
sem, hogy mindegyik helyőrségnél ott állomásoznak a csapataink. A
varázserejű védvonalaink nélkül cseszhetnénk. A navarre-i falvak
védtelenek volnának a poromieli rablóhordákkal szemben. Azok a
kapzsi rohadékok sosem elégszenek meg a zsákmánnyal, és
bármennyit is kaparintanak meg maguknak, mindig többet akarnak.
Egészen addig, amíg meg nem tanulják, hogy beérjék azzal, ami
jutott nekik, és eszükbe jussanak a kereskedelmi megállapodásaink,
sajnos nem engedhetjük meg magunknak Navarre-ban, hogy
eltöröljük a sorkatonaságot. Kizárt, hogy ilyen körülmények között
békében reménykedjünk.
Ha viszont nem kell készültségben lennünk, az azt jelenti, hogy
vagy újraszőtték, vagy legalábbis sikerült valemelyest
megerősíteniük a védhálót.
– A támadásban harminchét civil halt meg, mielőtt még a Keleti
Szárny egyik raja a helyszínre érhetett volna. Ezután a lovasoknak és
a sárkányaiknak sikerült visszaverniük a támadást – folytatja Devera
professzor asszony, majd összefűzi a karját a mellkasa előtt. – Ezen
információk birtokában milyen kérdéseket tennétek fel a
történtekkel kapcsolatban? – Feltartja az egyik ujját. – Először csak
az elsőévesek jelentkezzenek.
Az első kérdésem az volna, hogy mi az ördögért gyengült meg a
védőháló, persze egy ilyen kérdésre aligha fogok választ kapni egy
olyan tanteremben, amely tele van olyan kadétokkal, akiknek
semmiféle hozzáférésük nincs a titkosított információkhoz.
Megvizsgálom a térképet. Az Esben-hegység a legmagasabb a
Braevickkel közös keleti határon, vagyis ez a legkevésbé alkalmas
arra, hogy az ellenség itt támadást vezessen, különösen, hogy a
griffek közel sem viselik olyan jól a jelentős tengerszint feletti
magasságot, mint a sárkányok; talán mert félig oroszlán, félig sas
teremtményként nem érzik magukat olyan kényelmesen a ritkásabb
levegőben.
Megvan az oka, amiért az elmúlt hatszáz évben minden
jelentősebb támadást vissza tudtunk verni, és a szűnni nem akaró
háború alatt sikerrel megvédtük a királyságot. A sárkányaink több
energiát képesek átcsatornázni a griffeknél, így aztán a képességeink
– legyen szó a csekélyebb vagy a jelentősebb varázserőről – is
hatékonyabbak. De miért támadnak a hegyek felől? És miért nem
volt elég hatékony a védelmünk?
– Gyerünk, elsőévesek, mutassátok meg, hogy többre is képesek
vagytok annál, mint hogy ügyesen egyensúlyoztok a Mellvéden! –
mondja Devera professzor asszony. – Mutassátok meg, hogy van
némi sütnivalótok! Itt ugyanis elég nagy szükségetek lesz rá. És még
annál is nagyobb szükségetek lesz az eszetekre, ha egyszer a
határainkon túlra merészkedtek.
– Ez az első alkalom, hogy meggyengült a védőháló?
– kérdezi az egyik elsőéves néhány sorral előttem.
Devera professzor asszony és Markham egy pillanatra
összenéznek, majd Devera visszafordul a kadét felé.
– Nem.
A szívem megugrik, miközben a terem hallgatásba burkolózik.
Tehát nem az első alkalom.
A lány megköszörüli a torkát.
– És… milyen gyakran történt ilyesmi?
Markham professzor rászegezi a tekintetét.
– Ez nem tartozik rád, kadét – közli vele, majd visszafordul a
rajunkhoz. – Volna esetleg valakinek olyan kérdése is a támadással
kapcsolatban, ami előrébb vihet bennünket?
– Hány áldozata volt a szárnynak? – kérdezi valaki tőlem jobbra.
– Egy sárkány megsérült. Egy lovas meghalt.
Újabb pusmogás kezdődik, ahogy mindannyiunknak eszébe jut:
csak azért, mert túléljük az iskolát, még nincs rá garancia, hogy a
szolgálatot is túl fogjuk élni. Ha a statisztikát nézzük, a legtöbb
lovas még a nyugdíjazása előtt életét veszti, ráadásul az elmúlt két
évben különösen rosszra fordult az arány.
– Miért tetted fel éppen ezt a kérdést? – fordul Devera
a kadét felé.
– Hogy tudjuk, mennyi erősítésre lesz szükségünk – feleli amaz.
Devera professzor asszony bólint, majd Pryorhoz, a rajunkban
lévő legszégyenlősebb fiúhoz fordul, aki már feltartotta a kezét, de
most sietve visszahúzza.
– Netán kérdezni akartál valamit?
– Igen – bólint végül, amitől néhány fekete tincs a szemébe hull,
majd mégis megrázza a fejét. – Nem, inkább nem. Nem fontos.
 – Milyen határozott valaki! – jegyzi meg Luca, az okoskodó
elsőéves a rajunkból, akit igyekszem mindenáron elkerülni. A
többiek felnevetnek. Luca elvigyorodik, és fesztelen mozdulattal
hátraveti hosszú, barna haját a válla fölött. Hozzám hasonlóan
egyike annak a néhány lánynak a kvadránsban, akik nem nyírják
rövidre a hajukat. Irigylem a magabiztosságát, a magatartásában
ugyanakkor találok némi kivetnivalót, noha alig egy napja ismerem.
– Ő is a mi rajunkhoz tartozik – mondja Aurelie, vagy legalábbis
úgy rémlik, így hívják, miközben szigorúan Luca felé fordul. –
Mutass némi lojalitást.
– Ugyan már! – tiltakozik Luca. – Egyetlen sárkány sem akarna
kapcsolódni egy olyan sráccal, aki még azt sem tudja eldönteni, hogy
fel akar-e tenni egy kérdést vagy sem. És láttad ma reggeli közben?
Az egész sort feltartotta, mert nem tudta, hogy szalonnát kérjen
vagy kolbászt.
– A Negyedik Szárny kadétjai befejezték a csipkelődést?
– kérdezi Devera professzor asszony.
– Kérdezd meg, milyen magasságban található az a falu
– súgom oda Rhiannonnak.
– Tessék?
– Csak kérdezd meg – mondom, miközben igyekszem észben
tartani Dain tanácsát. Szinte érzem a hátam közepén a pillantását,
noha legalább hét sorral mögöttem helyezkedik el, mindenesetre
csak azért sem fogok megfordulni, főleg úgy nem, hogy Xaden is ott
van valahol.
– Milyen magasságban van a falu?
Devera professzor asszony felvonja a szemöldökét, ahogy
Rhiannonhoz fordul.
– Markham?
– Körülbelül háromezer méteren – mondja. – Miért?
Rhiannon lopva felém pillant, és megköszörüli a torkát.
– Csak mert az kissé magasnak tűnik ahhoz, hogy tervezett
támadást hajtsanak végre a griffekkel.
– Szép munka – súgom.
– Valóban magas hozzá – mondja Devera. – Miért nem fejti ki
mindannyiunknak, hogy mi ezzel a probléma, Sorrengail kadét? És
ha már itt tartunk, esetleg tegye fel maga a kérdéseit ahelyett, hogy
másokra bízza őket!
Fészkelődni kezdek a helyemen, ahogy minden tekintet felém
fordul. Ha bárkinek esetleg kétségei voltak afelől, hogy ki vagyok,
most már úgyis mindegy. Egyszerűen fantasztikus.
– A griffek nem olyan hatékonyak ebben a magasságban, és nem
is képesek megfelelően átcsatornázni az erejüket
– mondom. – Nem tűnik logikusnak, hogy itt hajtsák végre a
támadást, hacsak nem tudták előre, hogy a védvonalunk nem fogja
bírni. Azonkívül a falu nagyjából… egy órányi repülésre lehet a
legközelebbi helyőrségtől. – A térképre pillantok, és csak remélni
tudom, hogy nem csinálok bolondot magamból. – Az ott Chakir,
ugye? – Tessék, ezért már megérte írnoknak tanulni.
– Igen – feleli Devera egy mosoly kíséretében. – Folytassa!
Várjunk csak egy percet!
– Nem azt mondta, hogy egy órába telt a sárkánylovasoknak, hogy
odaérjenek? – kérdezem.
– De igen – feleli, és továbbra is várakozva méreget.
– Ezek szerint már hamarabb úton voltak – felelem, de rögtön
rájövök, hogy milyen nevetségesen hangzik, amit mondtam. Az
arcom felforrósodik, ahogy a többiek felnevetnek körülöttem.
– Nem véletlenül. – Jack megfordul az elülső sorban, és
felszabadultan nevet rajtam. – Melgren tábornok előre tudja az
ütközetek kimenetelét, azt viszont még ő sem tudja, hogy mikor fog
rájuk sor kerülni.
A legszívesebben bemásznék a pad alá szégyenemben.
– Dugulj el, Barlowe! – csattan fel Rhiannon.
– Nem én találtam ki a jövőbe látást – feleli vigyorogva.
– Az istenek segítsenek meg bennünket, ha ez a szerencsétlen
egyszer egy sárkány hátára ül. – Újabb nevetés. Most már minden
porcikám lángol.
– És miért gondolja így, Violet… – mondja Markham professzor. –
Sorrengail kadét?
– Azért, mert egy óra alatt nem lehet odaérni a támadás
helyszínére, hacsak nem indultak el már korábban – felelem, és
közben Jackre szegezem a tekintetemet. Elmehet a francba, és
röhöghet tovább magában, ha akar. Lehet, hogy gyengébb vagyok
nála, de az biztos, hogy sokkal több eszem van.
– Legalább feleennyi időbe telik begyújtani a jelzőfényeket, és
segítséget hívni. Azonkívül egyetlen teljes raj sincs készültségben,
várva, hogy mikor szólítják. Azoknak a lovasoknak a fele
valószínűleg aludt. Vagyis ha valóban egy órán belül odaértek, akkor
korábban el kellett indulniuk.
– És miért indultak volna el korábban? – kérdezi Devera, és a
tekintetéből látom, hogy rátapintottam valamire, ami kellő
önbizalmat ad hozzá, hogy folytassam a gondolatmenetet.
– Azért, mert valamiért előre tudták, hogy a védőhálónk
összeomlik. – Felszegem az állam, és közben egyszerre
reménykedem benne, hogy nem tévedek, és imádkozom Dunne-hoz,
a háború istenéhez, hogy mégse legyen igazam.
– Ez a legnagyobb baromság, amit… – kezdi Jack.
– Igaza van – szakítja félbe Devera, mire az egész terem
elcsendesedik. – A szárny egyik sárkánya megérezte, hogy a
védőháló megadja magát, és a szárny útnak indult. Ha nem így
tettek volna, akkor most sokkal több áldozatról beszélnénk, és a
falvat ért pusztítás mértéke is jóval nagyobb lenne.
Ezek hallatán némi magabiztosságra teszek szert, amiből csupán
Jack pillantása tud kizökkenteni – azt üzeni, korántsem feledkezett
meg az ígéretéről, hogy végezzen velem.
– Másod- és harmadévesek, rajtatok a sor – mondja Devera
professzor asszony. – Lássuk, hogy ti vajon több tiszteletet tudtok-e
mutatni a többi kadét felé. – Ezzel Jack felé fordul, miközben a
mögöttünk ülő lovasok felől egyre csak záporoznak a kérdések.
Hány lovast küldtek a helyszínre?
Mi okozta az egyedüli áldozat halálát?
Mennyi ideig tartott megtisztítani a falvat a griffektől?
Voltak-e túlélők közöttük, akiket kihallgathattak?
Minden egyes kérdést és választ gondosan lekörmölök, és közben
azon töprengek, vajon milyen jelentést írnék, ha az Írnokok
Kvadránsába kerültem volna, és mely információk elég fontosak
ahhoz, hogy említést tegyek róluk, és melyek azok, amelyeknek
nincs jelentősége.
 – Milyen állapotban volt a falu? – kérdezi egy mély hang a terem
végéből.
Az ösztöneim rögtön megérzik a mögöttem készülődő
fenyegetést.
– Riorson? – kérdez vissza Markham, ellenzőt formálva
a tenyeréből a varázsfényekkel szemben.
– A falu – ismétli meg Xaden. – Devera professzor asszony
szerint a pusztítás még súlyosabb is lehetett volna, de milyen súlyos
volt valójában? Felégették az épületeket? Mindent porig romboltak?
Ha ők is támaszpontot akartak volna kialakítani a helyén, akkor
aligha pusztítanak el mindent, úgyhogy tisztában kell lennünk a falu
állapotával, ha meg akarjuk érteni, hogy milyen szándékai voltak az
ellenségnek.
Devera professzor asszony elmosolyodik.
– Azokat az épületeket, amelyeket már átkutattak, felégették. A
többit éppen ki akarták fosztani, amikor a szárny odaért.
– Tehát kerestek valamit – közli Xaden teljes meggyőződéssel. –
És nem kincseket. A közelben nincsenek drágakőbányák. Ami felveti
a kérdést, hogy vajon mi lehetett ennyire fontos a számukra?
– Pontosan – mondja Devera, majd körbepillant a jelenlévőkön. –
Ez a legfontosabb kérdés. És ezért Riorson a szárnyvezető. Ahhoz,
hogy jó lovas legyen valakiből, nem elég erősnek és bátornak lenni.
– Tehát, mi a válasz? – kérdezi az egyik elsőéves.
– Nem tudjuk – feleli Devera egy vállrándítás kíséretében. – Ez is
része annak a talánynak, hogy vajon Poromiel királysága miért
utasítja el állandóan a békére vonatkozó ajánlatainkat. Mit kerestek?
És miért éppen abban a faluban keresték? Vajon ők felelősek a
védvonalaink összeomlásáért, vagy az már korábban meggyengült?
Holnap, jövő héten, a jövő hónapban majd sor kerül az újabb
támadásra, és akkor talán többet fogunk tudni. Ha válaszokat
akartok, tanulmányozzátok a történelmet. Azokat a régi háborúkat
már alaposan kielemezték. A Harci Eligazítás célja, hogy a még
képlékeny helyzeteket is megtanuljuk értelmezni. Ezen az órán kell
megtanulnotok, hogy melyek azok a kérdések, amelyeket ilyen
helyzetekben fel kell tennetek, és így mindannyiótoknak esélye nyílik
rá, hogy élve kerüljön haza.
 Van valami a hangjában, ami miatt úgy sejtem, hogy idén nem
csak a harmadéveseket fogják behívni idő előtt szolgálatra.
***
– Minden választ tudtál a történelemórán, és azt is tudtad, hogy
mely kérdéseket kell feltenned a Harci Eligazításon
– mondja Rhiannon a fejét csóválva, miközben ebéd után a
küzdőpást mellett ácsorgunk, és Ridocot és Aurelie-t figyeljük,
ahogy egymás körül köröznek a harci szerelésükben. Ami a
méretüket illeti, méltó ellenfelei egymásnak. Ridoc valamivel kisebb,
Aurelie-nek pedig olyan alkata van, mint Mirának, ami nem lep meg,
elvégre az apja tulajdonságait örökölte.
– Neked még csak tanulnod sem kell a vizsgákra, igaz?
A többi elsőéves is a mi oldalunkon áll, a másod- és a
harmadévesek azonban a másik oldalon sorakoznak. Ezen a helyen
nyilvánvalóan előnyből indulnak, hiszen már legalább egyévnyi
felkészülésen túl vannak.
– Írnoknak készültem – felelem, és megvonom a vállam, amitől a
Mira által készített mellényen megcsillan a fény. Leszámítva azokat
a pillanatokat, amikor az álcaként szolgáló háló alatt lévő pikkelyek
visszatükrözik a fényt, a felszerelésemnek ez a darabja jól illik
azokhoz a felsőkhöz, amelyeket tegnap kaptunk kézhez. Most már
minden lány ugyanazt viseli, bár azt mindenki magának választhatta
meg, hogy mekkora kivágást szeretne hagyni a felsőrészen.
A fiúk nagy része félmeztelen, mivel a többség úgy véli, a felső
csak sebezhetővé tenné, ha netán az ellenfele megragadná. Nem
kívánok vitába szállni ezzel a logikával, és inkább csak élvezem a
látványt… természetesen a kötelező tisztelet megadásával, ami azt
jelenti, hogy a tekintetemet továbbra is a saját rajom pástjára
szegezem, és nem figyelek arra a további húszra, amely a tudósok
szárnyának első emeletén lévő gyakorlóteret elfoglalja. Az egyik
falat teljes egészében ablakok és ajtók borítják, és habár ezeket
nyitva hagyták, hogy járjon a levegő, még így is fojtogató a meleg.
Patakokban csorog
a hátamon az izzadtság.
Ma délután minden szárnyból három raj képviselteti magát a
gyakorlatozáson, és amilyen a szerencsém, az Első Szárny éppen a
harmadik raját küldte be, amelyhez Jack Barlowe is tartozik. Azóta
leplezetlen gyűlölettel bámul, hogy beléptem.
– Ezek szerint aligha kell aggódnod a tanulmányaid miatt –
mondja Rhiannon. Ő is bőrmellényt választott, de az övé a
szegycsontja felett van kivágva, így jól védi a nyakát, a válla viszont
szabadon marad, és kényelmesen tud benne mozogni.
– Nem tánciskolában vagytok, ne csak kerülgessétek egymást!
Támadás! – kiáltja Emetterio professzor a pást széléről, ahol Dain
társaságában figyeli Aurelie és Ridoc küzdelmét a rajunk másik
vezetőjével, Ciannával. Hála az égnek, Dain nem vette le a felsőjét –
aligha van szükségem még valamire, ami elvonja a figyelmemet, ha
egyszer rám kerül a sor.
– Nem tetszik ez nekem – közlöm Rhiannonnal, és a pást felé
biccentek.
– Igazán? – kérdezi egy kétkedő pillantás kíséretében.
A tincsei kis kontyba állnak össze a nyakánál. – Azt hittem,
Sorrengailként nincs ellenedre egy kis csihi-puhi.
– Hát, nem igazán. – Mira annyi idősen, mint amennyi most én
vagyok, már tizenkét éve gyakorolta a közelharcot. Én mindössze hat
hónapja készülök, ami még ennyire sem látszana meg, ha alapból
nem volnék olyan törékeny, mint egy porceláncsésze.
Ridoc rohamra indul, ám Aurelie elhajol a támadása elől, és
közben otthagyja a lábát, hogy kigáncsolja az ellenfelét. Ridoc
megbotlik, de nem kerül földre. Szélsebesen megfordul, és egy tőr
villan meg a kezében.
– Ma nem használunk pengét! – kiáltja Emetterio professzor a
pást mellől.
Ő mindössze a negyedik a tanárok közül, akikhez eddig
szerencsém volt, de egyértelműen tőle tartok a legjobban. Persze az
is lehet, hogy az általa oktatott tárgy miatt látom olyannak, mint egy
fenyegető óriást.
– Még csak felmérjük, hogy ki hol tart.
Ridoc felmordul, majd még éppen időben csúsztatja vissza a
pengét a hüvelyébe ahhoz, hogy védekezni tudjon Aurelie jobb
horogja ellen.
– Úgy látom, a barna tud ütni – jegyzi meg Rhiannon egy
elismerő mosoly kíséretében.
– És veled mi a helyzet? – kérdezem, miközben Ridoc bevisz egy
ütést Aurelie bordái közé.
– Francba! – Ridoc megrázza a fejét, és hátrál egy lépést. – Nem
akartalak bántani.
Aurelie megdörzsöli az ütés helyét, majd felszegi az állát.
– Ki mondta, hogy bántottál?
– Azzal nem segítesz neki, ha visszafogod magad – mondja Dain,
majd összefűzi maga előtt a karját. – A cygnusiak az északkeleti
határon aligha fognak kíméletesebben bánni vele, csak azért, mert
nő, ha esetleg az ellenséges vonalak mögött leesne a sárkánya
hátáról. Elhiheted, Ridoc, hogy ugyanúgy megölnék.
– Gyerünk! – kiált fel Aurelie, és egy kézmozdulattal magához
inti az ellenfelét. Nyilvánvaló, hogy a kadétok többsége egész
életében arra készült, hogy ebbe a kvadránsba kerüljön. Különösen
feltűnő ez Aurelie esetében, aki kitér Ridoc újabb ütése elől, majd
egy pördülést követően a veséjére sújt.
Ez fájhatott.
– A mindenségit – mondja Rhiannon, majd még egy pillantást vet
Aurelie-re, mielőtt visszafordulna felém. – Elég jó vagyok a páston.
A falum a cygnusi határon fekszik, úgyhogy elég hamar
megtanuljuk, hogyan kell megvédeni magunkat. A fizikával és a
matekkal is elboldogulok. De a történelem…? – Megcsóválja a fejét.
– A halálom.
– Aligha fognak megölni azért, mert nem vagy jó történelemből –
mondom, miközben Ridoc újabb rohamra indul, és olyan erővel viszi
földre a másikat, hogy szinte még nekem is fáj. – Nekem inkább ez a
pást lesz a halálom.
Aurelie megpróbálja az ellenfele köré vetni a lábát, és sikerül úgy
fordulnia, hogy végül fölé kerekedik, ahonnan szabadon ütlegelheti
a fejét. Pillanatokon belül mindent vér borít.
– Talán adhatok néhány tippet, hogy miként éld túl a felkészülést
– jegyzi meg Sawyer a másik oldalról, majd végigfuttatja a kezét az
egynapos borostáján, ami még korántsem elég sűrű ahhoz, hogy
elrejtse a szeplőit. – Ha már itt tartunk, a történelem nekem sem
tartozik az erősségeim közé.
 Egy fog repül keresztül a küzdőtéren, én pedig megint közel
kerülök hozzá, hogy kidobjam a taccsot.
– Ennyi elég lesz! – kiáltja Emetterio professzor.
Aurelie legördül Ridocról, majd feláll, és megtapogatja a
felhasadt ajkát, hogy ellenőrizze, mennyire vérzik. Ezután az
ellenfele felé nyújtja a karját, hogy felsegítse.
Ridoc elfogadja a gesztust.
– Cianna, vidd át Aurelie-t a gyógyítókhoz. Nincs értelme, hogy
már a felmérőn otthagyja a fogát – adja ki az utasítást Emetterio.
– Kössünk üzletet – mondja Rhiannon felém fordulva. – Mi
segítünk neked a közelharcban, te pedig korrepetálsz minket
történelemből. Mit szólsz hozzá, Sawyer?
– Benne vagyok.
– Rendben. – Nyelek egyet, miközben az egyik harmadéves
megtisztítja a pástot egy törölközővel. – De azt hiszem, én fogok
jobban járni.
– Még nem láttad, hogyan próbálok dátumokat bemagolni –
jegyzi meg Rhiannon.
Közben az egyik távolabbi páston valaki felkiált, és mindannyian
a hang forrása felé fordulunk. Jack Barlowe fojtófogásba szorított egy
másik elsőévest. Az ellenfele kisebb és vékonyabb nála, de így is vagy
harminc kilóval többet nyomhat nálam.
Jack kicsavarja a karját, miközben továbbra is stabilan tartja a
fejét.
– Micsoda egy alávaló… – kezdi Rhiannon.
Csontok roppanásának hideglelős hangja járja be a küzdőteret,
ahogy az elsőéves elernyed, majd élettelenül lejjebb csúszik Jack
karjaiban.
– Szentséges Malek – suttogom.
Azon tanakodom, vajon a halál istene valóban itt lakozik e falak
között, és milyen gyakran kell még kimondanom a nevét. Komolyan
fennáll a veszélye, hogy pillanatokon belül újra szembenézhetek az
ebédemmel, de aztán emlékeztetem rá magam, hogy elvégezzek
néhány mély, nyugodt légzést, orron át be, szájon át ki. Arra most
nincs lehetőségem, hogy leüljek, és a térdem közé hajtsam a fejem.
– Mit mondtam? – kiáltja egy másik felügyelő tanár. – Kitörted a
nyakát!
– Honnan kellett volna tudnom, hogy ilyen gyengék a csontjai? –
tiltakozik Jack.
Halott vagy, Sorrengail, és én leszek az, aki végez veled.
A tegnapi ígérete még mindig ott visszhangzik a belsőmben.
– Nézzétek csak meg! – adja ki az utasítást Emetterio, miközben
mindannyian elfordulunk a halott elsőévestől.
A professzor hangja ezúttal valamivel együttérzőbb a korábbiaknál.
– Nem kell hozzászoknotok a látványhoz – folytatja. – Arra viszont
nagyon is szükség van, hogy még a halál közelségében is ugyanúgy
tudjatok működni. Te ott és te – mondja, majd Rhiannonra és a
rajunkban lévő másik elsőévesre, egy zömök, kékesfekete hajú,
kerekded arcvonású fiúra mutat. A francba, nem emlékszem a
nevére. Trevor? Vagy talán Thomas? Túl sokan vannak, hogy meg
tudnám jegyezni.
Dainra pillantok, de ő már a párost figyeli, ahogyan felvonulnak a
pástra.
Rhiannon szélsebesen elintézi az ellenfelét. Minden alkalommal
lenyűgöz, ahogy elkerüli a támadásait, és cserébe rögtön bevisz neki
egy ütést. A csapásai gyorsak és erőteljesek, és rögtön látszik, hogy –
Mirához hasonlóan – tőle is hamar tartani fognak a többiek.
– Megadod magad? – kérdezi az ellenfelétől, amikor már a hátán
térdepel, és a keze alig egy centire van a torkától.
Talán Tanner? Majdnem biztos vagyok benne, hogy T-vel
kezdődik.
– Nem! – kiáltja amaz, és egy váratlan mozdulattal valahogy
sikerül átfordulnia, és a hátára vágnia Rhiannont. Őt azonban
ennyivel nem lehet zavarba hozni, és pillanatokon belül megint
leszorítja az ellenfelét – ezúttal a csizmáját tartva a nyakán.
– Nem tudom, Tynan – morfondírozik Dain. – Szerintem lehet,
hogy mégiscsak meg akarod adni magad. Úgy látom, alaposan
szétrúgta a seggedet.
Ó, hát persze. Tynan.
– Pofa be, Aetos! – csattan fel Tynan, Rhiannon azonban fokozza
a szorítását, mire az ellenfele képe baljós vörös színt vesz fel.
Hát igen, úgy tűnik, Tynannak többet osztottak büszkeségből,
mint józan észből.
– Megadja magát! – kiáltja Emetterio, mire Rhiannon hátralép, és
ő is kinyújtja a jobbját.
Tynan elfogadja.
– Te következel – mutat Emetterio egy rózsaszín hajú
másodévesre, akinek a karján a felkelés ereklyéje díszeleg. – És te –
teszi hozzá, ezúttal felém bökve.
A másik lány legalább egy fejjel magasabb nálam, és ha a teste
többi része is olyan kidolgozott, mint a karja, akkor biztosra
vehetem, hogy nekem csengettek.
Az egyetlen esélyem, ha nem hagyom, hogy elkapjon.
A vadul kalapáló szívem már azzal fenyeget, hogy bármelyik
pillanatban kiszakadhat a mellkasomból, mindenesetre bólintok, és
fellépek a pástra.
– Menni fog – mondja Rhiannon, és megveregeti a vállamat,
ahogy elmegyek mellette.
– Sorrengail – mondja a rózsaszín hajú lány, miközben úgy
méreget az összeszűkült zöld szemével, mintha most vakart volna le
a csizmája orráról. – Jobban tennéd, ha befestenéd a hajad, hacsak
nem akarod, hogy mindenki tudja, hogy kicsoda az anyád. Te vagy az
egyetlen ezüst hajú bolond a kvadránsban.
– Egyáltalán nem érdekel, hogy hányan tudnak a felmenőimről. –
Körözni kezdek az ellenfelem körül. – Büszke vagyok rá, hogy anyám
a királyságunkat szolgálja, és egyaránt segített megvédeni a külső és
belső ellenségektől.
Amikor a lány állkapcsa ennek hallatán egy pillanatra megfeszül,
egyszer csak reménykedni kezdek. A megjelöltek, ahogyan ma reggel
néhányan hivatkoztak a felkelés ereklyéjét viselő kadétokra, az
anyámat teszik felelőssé a szüleik kivégzéséért. Felőlem
gondolhatnak, amit akarnak. Gyűlölhetnek miatta. Anya gyakran
mondta, abban a percben, hogy az érzelmeid átveszik feletted az
irányítást, máris vesztettél. Sosem kívántam ennél jobban, hogy a
többnyire jégszívűnek mutatkozó anyámnak igaza legyen.
– Te kis cafka – sziszegi. – Az anyád megölte a családomat.
Ezzel előreszökken, de én gyorsan félreállok, és magam elé húzott
kézzel védekezem. Ezt még bemutatjuk néhányszor, és mivel közben
még néhány ütést is be tudok vinni, kezdem elhinni, hogy a tervem
működhet.
Az ellenfelem felhördül, amikor ismét elvéti a támadását. Újra
próbálkozik, és ezúttal a fejem irányába rúg, én azonban ezúttal is el
tudok hajolni. A földre kerül, és a másik lábával lendül felém –
ezúttal mellkason talál, amitől megtántorodom, majd egy tompa
puffanás kíséretében a matracra esek. Egyetlen pillanat elegendő
hozzá, és máris fölém kerekedik.
Hogy lehet ilyen átkozottul gyors?
– Itt nem használhatod a képességeidet, Imogen! – kiáltja Dain.
Imogen ezek szerint mindent megtesz azért, hogy megölhessen.
Rám szegezi a tekintetét, és valami keményet érzek az
oldalamban, miközben elvigyorodik. A mosolya azonban hamar
lehervad, és ahogy mindketten lepillantunk, látom, hogy
visszacsúsztatja a tőrt a hüvelyébe.
A páncél megmentette az életemet. Köszönöm, Mira.
Imogent csak egy másodpercre zökkentette ki ez a váratlan
fejlemény, de ez is elég ahhoz, hogy arcon vágjam, és kiszabaduljak a
szorításából.
A kezembe fájdalom nyilall, noha biztos vagyok benne, hogy
megfelelően szorítottam ökölbe, mindenesetre most nem érek rá
ezzel foglalkozni. Mindketten talpra szökkenünk.
– Ez meg miféle páncél? – kérdezi, miközben óvatosan körözünk
a másik körül.
– Kíváncsi vagy, mi? – felelem, majd elhajolok ugyan a támadása
elől, de a mozdulatai egyre jobban összefolynak előttem.
– Imogen! – kiált fel Emetterio. – Még egyszer ilyesmivel
próbálkozol, és…
Ezúttal a rossz irányt választom, és ahogy megragad, ismét földre
tud vinni. Arccal előre zuhanok a pástra, miközben Imogen tiszta
erőből a hátamba térdel, és hátracsavarja
a jobb karomat.
– Add meg magad! – kiáltja.
Nem tehetem. Ha rögtön az első küzdelmem során megadom
magam, akkor mit hozhat a holnap?
– Nem!
 Ezúttal tehát én vagyok az, akinek annyi esze sincs, mint
Tynannek, ráadásul jóval törékenyebb is vagyok nála.
Még jobban hátrafeszíti a karomat, és a fájdalom pillanatok alatt
minden gondolatomat súlyos ködbe burkolja. A látóterem pereme
elszürkül. Felkiáltok, ahogy az ízületek megfeszülnek, majd
elpattannak.
– Add meg magad, Violet! – kiáltja Dain.
– Add meg magad! – ismétli Imogen.
Kétségbeesve kapkodok levegőért, majd oldalra fordítom a fejem,
ahogy széthúzza a két vállamat. A fájdalom elviselhetetlen.
– Megadta magát – mondja Emetterio. – Ennyi elég lesz.
És ekkor újra meghallom a kettétörő csont irtózatos roppanását –
csakhogy ezúttal a saját csontom az.
„Véleményem szerint a lovasok által birtokolható összes
pecséterő közül a foltozás a leghatékonyabb, ugyanakkor nem
engedhetjük meg, hogy túlságosan elbizakodottá váljunk, amiért
esetleg egy ilyen képességgel rendelkező társunk is van a
közelünkben. A foltozók ugyanis ritkák, a sérülések viszont jóval
gyakoribbak.”
– Frederick őrnagy, Modern útmutató gyógyítóknak
 HATODIK FEJEZET

A kín lángjai mardossák a felkaromat és a mellkasomat, miközben

Dain az egyik alacsonyabban húzódó, fedett járaton keresztül átkel
velem a Lovasok Kvadránsából, és a szakadék felett átvisz a
Gyógyítók Kvadránsába. A járat lényegében egy méretes
kőtömbökből épített híd, amelyet oldalt és a mennyezeten is további
kőelemek határolnak, amitől lényegében egy néhány ablakkal
ellátott, felfüggesztett alagútra emlékeztet, bár jelenleg nem tudok
elég tisztán gondolkodni ahhoz, hogy teljes mértékben értékelni
tudjam az építészeti sajátosságokat.
– Mindjárt ott vagyunk. – Határozottan, de annál óvatosabban
tart a bordáimnál és a térdem alatt, miközben a hasznavehetetlenné
vált karom a mellkasomon pihen.
– Mindenki látta, hogy felzaklattak a történtek – suttogom, és
igyekszem erőt venni magamon, és kizárni a fájdalmat, ahogyan
korábban már annyiszor tettem. Ilyenkor afféle mentális falat építek
a testemben lüktető fájdalom köré, és azt mondogatom magamnak,
hogy a fájdalom kizárólag e falakon belül létezik, és így nem is kell
éreznem – a módszer azonban most valamiért nem működik kellő
hatékonysággal.
– Nem zaklattak fel a történtek – feleli, majd háromszor belerúg
az ajtóba, amikor odaérünk.
– Kiabáltál, és úgy vittél ki a küzdőtérről, mintha fontos volnék a
számodra. – Az állkapcsán lévő sebhelyet és a borostáit mustrálom,
bármit, csak ne kelljen a vállamban lüktető fájdalomra figyelnem.
– Valóban fontos vagy a számomra. – Újabb rúgás.
És ezt most már mindenki tudja.
Az ajtó végre kitárul, és a küszöbön Winifred jelenik meg, a
gyógyító, aki már túl sokszor segített ki a bajból ahhoz, hogy
felsorolhatnám. Hátrál egy lépést, hogy Dain bevihessen.
– Újabb sérülés? Ti lovasok aztán gondoskodtok róla, hogy… Jaj
ne, Violet? – kérdezi elkerekedett szemmel.
– Helló, Winifred – nyöszörgöm.
 – Erre.
Bevezet minket a gyengélkedőre, egy ágyakkal teli, hosszúkás
terembe. Az ágyak nagyjából felében a lovasok fekete öltözékét
viselő alakok fekszenek. A gyógyítóknak nincs varázserejük, és
helyette hagyományos orvoslással és gyógynövényekkel végzik a
munkájukat, a foltozók azonban a varázserejüket is használják az
orvosláshoz. Remélem, Nolon is itt van valahol, az elmúlt öt évben
ugyanis minden alkalommal ő volt a foltozóm.
A foltozás ereje rendkívül ritkának számít a lovasok között. Aki
ilyen képességgel rendelkezik, az bármit meg tud javítani, más
szóval vissza tud állítani az eredeti állapotába – legyen szó szakadt
ruhaanyagokról, lerombolt hidakról vagy eltört emberi csontokról. A
fivérem, Brennan, szintén foltozó volt – és könnyen lehet, hogy az
egyik legnagyobbá válhatott volna, ha életben marad.
Dain gyöngéden lefektet az ágyba, ahová Winifred vezetett
bennünket, majd a gyógyító is leül a matrac szélére. Az arca minden
egyes barázdája megnyugtató hatással van rám, miközben a ráncos
kezével végigsimít a homlokomon.
– Helen, kerítsd elő Nolont! – utasítja az egyik, ránézésre a
negyvenes éveiben járó gyógyítót a közelben.
– Ne! – feleli Dain.
Tessék?
A gyógyító tekintete Dain és Winifred között vándorol, és
láthatóan nem tudja, mitévő legyen.
– Helen, ő itt Violet Sorrengail, és ha Nolon megtudja, hogy itt
volt, és te nem szóltál neki… Nos, akkor megnézheted magad – közli
Winifred megtévesztően nyugodt hangnemben.
– Sorrengail? – ismétli meg a gyógyító valamivel élesebben.
Igyekszem Dainra koncentrálni, és elnyomni a vállamban lüktető
fájdalmat, csakhogy közben a terem egyre gyorsabban forogni kezd
körülöttem. Meg akarom kérdezni tőle, miért nem akarja, hogy
rendbe tegyék a vállamat, ám ekkor a fájdalom újabb hullámától kis
híján elveszítem az eszméletem, úgyhogy szavak helyett végül csak
erőtlen nyöszörgés szakad fel belőlem.
– Helen, kerítsd elő Nolont, vagy elevenen megetet a sárkányával.
– Winifred összevonja az ezüstösen csillogó szemöldökét, és
láthatóan nem kíván tudomást venni Dain tiltakozásáról.
A nő elsápad, majd elindul.
Dain odahúz egy széket az ágyamhoz, ami fülsiketítő hanggal
karistolja végig a padlót.
– Violet, tudom, hogy fájdalmaid vannak, de talán…
– Talán micsoda, Dain Aetos? Netán azt akarod, hogy tovább
szenvedjen? – kérdezi Winifred.
– Mondtam anyádnak, hogy el fognak bánni veled – suttogja
ezúttal nekem, ahogy közelebb hajol, és aggodalommal a
tekintetében méreget. Winifred a legjobb gyógyító egész
Basgiathban, és minden egyes főzetet saját kezűleg készít el,
azonkívül az évek során többször kellett kezelésbe vennie, mint azt
fel tudnám sorolni. – De hogy hallgatni rám? Ugyan már. Anyád
hihetetlenül konok tud lenni.
Megérinti és megemeli egy kissé a sebesült karomat, én pedig
önkéntelenül is elfintorodom.
– Nos, ez bizony eltört. – Felvonja a szemöldökét. – Úgy tűnik,
sebészre is szükségünk lesz. Mi történt? – kérdezi Daintól.
– Küzdőtér – feleli kurtán.
– Pihenj. Tartalékold az erőd – mondja, majd visszafordul
Dainhoz. – Tedd magad hasznossá, fiatalember, és húzd el a
függönyt körülöttünk. Minél kevesebben látják sérülten, annál jobb.
Dain talpra szökken, és sietve eleget tesz a kérésnek.
A függöny elhúzásával kicsi, de a célnak megfelelő helyiségünk lesz,
és végre külön lehetünk az ide szállított többi sérülttől.
– Ezt idd meg. – Elővesz az övéből egy borostyánsárga
folyadékkal teli fiolát. – Segít elviselni a fájdalmat, amíg rendbe
teszünk.
– Nem kérheted tőle, hogy megfoltozza – tiltakozik Dain,
miközben Winifred kihúzza a dugót.
– Már számtalanszor megfoltoztuk az elmúlt öt évben
– feleli amaz. – Ne mondd meg nekem, hogy mit tehetek és mit
nem.
Dain fél kezével a hátamat, a másikkal a fejemet támasztja, és
segít felülnöm, hogy magamba tudjam erőltetni a folyadékot.
Keserű, mint mindig, de tudom, hogy segíteni fog. Amikor végzek,
Dain visszaenged az ágyra, és Winifredhez fordul.
– Nem akarom, hogy fájdalmai legyenek. Ezért is jöttünk ide. De
ha ilyen súlyos sérülés érte, akkor biztosan el tudjuk intézni, hogy az
írnokok utólag felvegyék. Hiszen csak egy nap telt el a beiratkozás
óta.
Ahogy próbálom feldolgozni, hogy miért nem szeretné, hogy egy
foltozó is kezelésbe vegyen, szép lassan elönt a düh.
– Nem megyek az írnokokhoz.
Ezután felsóhajtok, és lehunyom a szemem, ahogy kellemes
zümmögés kezdődik az ereimben. Hamarosan már elég nagy a
távolság köztem és a fájdalom között ahhoz, hogy újra ki tudjam
nyitni a szemem.
Elhúzzák a függönyt, és Nolon bukkan fel, szinte teljes súlyával a
botjára támaszkodva. Rámosolyog a feleségére, kivillantva a barna
bőrével éles kontrasztot alkotó, hófehér fogsorát.
– Értem küldtél, Wini… – A mosolya lehervad, amint megpillant.
– Violet?
– Helló, Nolon. – Kipréselek magamból egy mosolyt.
– Integetnék, denemműködik akarom, a másikatmegnagyon
nehéznekérzem. – Szentséges istenek, már beszélni is elfelejtettem?
– Leigheas szérum – jegyzi meg Winifred.
– Veled érkezett, Dain? – kérdezi Nolon egy vádló pillantással,
amitől ismét úgy érzem magam, mint amikor tizenöt évesen
behoztak törött bokával, miután olyan helyre próbáltunk meg
felmászni, ahová nem lett volna szabad.
– Én vagyok a rajvezetője – feleli Dain, kitérve Nolon útjából,
hogy közelebb léphessen hozzám. – A legtöbb, amit tehettem érte,
hogy a saját rajomhoz veszem.
– Úgy látom, mégsem sikerült szavatolni a biztonságáért – jegyzi
meg Nolon.
– Felmérést végeztek pusztakezes harcban – folytatja Dain. –
Imogen kificamította Violet vállát, és eltörte a karját.
– A felmérés alatt? – dörmögi a férfi, majd a tőrével felszakítja a
rövidujjú ingemet. Már betöltötte a nyolcvannégyet, de még mindig
lovasfeketét visel, és az összes fegyverét magánál hordja.
– AzanyjaFennRiorson… Egyikszeperatistájavolt…
– nyöszörgöm lassan, ahogy minden erőfeszítésem ellenére
továbbra sem sikerül normálisan beszélnem. –
ÉnpedigSorrengailvagyok… Úgyhogymegtudomérteni…
– Én nem – horkan fel Nolon. – Sosem értettem egyet azzal,
ahogy a szülők bűnei miatt besorozzák azokat a kölyköket a Lovasok
Kvadránsába. Korábban sosem volt példa a kényszersorozásra. Soha.
És ez nem véletlen. A legtöbb kadét nem éli túl a kiképzést, ami,
gondolom, nem véletlen. Bárhogyan is, neked aligha kellene
szenvedned az anyád becsületéért. Sorrengail tábornok
megmentette Navarre-t, amikor elfogta a Nagy Hitszegőt.
– Akkor nem fogod megfoltozni, igaz? – kérdezi Dain elég halkan
ahhoz, hogy ne hallatszódjon a függönyön túlra a hangja. – Csak
annyit kérek, hogy a gyógyítók tegyék a dolgukat, a többit pedig
bízzuk a természetre. Ne használjunk mágiát. Violetnek nincs
esélye, ha gipszben kell visszatérnie a többiek közé, vagy úgy kell
megvédenie magát, hogy a válla még nem jött helyre teljesen.
Legutóbb ehhez négy hónapra volt szükség. Itt az esély, hogy
kimentsük a Lovasok Kvadránsából, amíg nem késő.
– Nemmegyekazsírnokokhoz. – Tessék, ez egyre felemelőbb. –
Zsírnokokhoz. – Megpróbálom még egyszer.
– Zsírnokokhoz. – Kész, ennyi elég volt. – Foltozzmeg.
– Bármikor megfoltozlak – ígéri Nolon.
– Csak. Most. Az. Egyszer – ezúttal minden egyes szóra külön
koncentrálok. – Ha. Mások. Is. Látják. Azthiszikmajd. Hogy. Gyenge.
Vagyok.
– Pontosan ezért kell elvinnünk innen, amíg még lehetséges! –
mondja Dain pánikba esve, amitől egy emelettel mélyebbre süllyed a
szívem. Nem tud megvédeni a rám leselkedő veszélyektől, és azt sem
tudja végignézni, hogy megtörnek, és előbb vagy utóbb meghalok
ezen a helyen. – Most szépen felállunk, és egyenesen az Írnokok
Kvadránsába megyünk. Ez az egyetlen esélyed a túlélésre.
– Válogasd meg a szavaidat! – figyelmezteti Winifred, mintha ő
maga nem élt volna együtt egy lovassal, és nem kellett volna tűrnie a
modorát az elmúlt hatvan esztendőben.
Dain felé fordulok, és alaposan megfontolom a válaszomat.
– Nem. Hagyom. Ott. A. Lovasokat. Hogy. Aztán. Anya.
Visszavigyen. – A mennyezet ismét forogni kezd felettem.
Megpróbálom Nolonra szegezni a tekintetemet. – Foltozz. Meg. De.
Csak. Most. Az. Egyszer.
– Tisztában vagy vele, hogy pokolian fog fájni, és még hetekig
érezni fogod, igaz? – kérdezi Nolon, majd helyet foglal az ágy
melletti széken, és újra megvizsgálja a vállamat.
Bólintok. Nem ez volna az első alkalom. Ha valaki olyan
törékenynek születik, mint én, akkor a foltozással járó fájdalom
másodlagos a sérülés fájdalmához képest.
– Kérlek, Violet – könyörög Dain. – Kérlek, cserélj kvadránst. Ha
nem magad miatt, hát miattam. Nem tudtam elég hamar
közbeavatkozni. Meg kellett volna állítanom Imogent. Nem tudtalak
megvédeni.
Azt kívánom, bárcsak még azelőtt rájöttem volna a tervére, hogy
megittam Winifred gyógyitalát, hátha úgy világosabban is ki tudnám
fejteni az álláspontomat. Semmi sem az ő hibája, ennek ellenére
Dain magát fogja okolni a történtek miatt, ahogyan mindig is tette.
Mély levegőt veszek, és végül annyit mondok:
– Döntöttem.
– Térj vissza a kvadránsodba, Dain! – utasítja Nolon anélkül,
hogy rápillantana. – Ha egy másik elsőévesről volna szó, már rég
nem lennél itt.
Dain továbbra sem veszi le rólam az aggódó tekintetét, úgyhogy
én is megismétlem, hogy mire jutottam.
– Döntöttem. Menj. Reggel. Találkozunk. Az. Alakzatban.
Egyébként sem akarom, hogy ilyen állapotban lásson.
Nyel egyet, majd biccent, aztán megfordul, és egyetlen szó nélkül
kisétál a függöny alatt. Őszintén remélem, hogy a döntésemmel nem
tettem semmissé a barátságunkat.
– Készen állsz? – kérdezi Nolon, miközben a tenyerével
a vállam fölött köröz.
– Harapj rá – mondja Winifred, majd egy bőrdarabot tesz a szám
elé.
– Lássuk – dünnyögi Nolon. A szemöldökét összevonja a
koncentráció, mielőtt tenne egy köríves mozdulatot a csuklójával.
Fehéren izzó kín hasít a vállamba. A bőrdarabba mélyesztem a
fogaim, ahogy üvölteni akarok. Eltelik egy szívdobbanásnyi idő.
Aztán még egy. És utána elveszítem az eszméletemet.
***
Mikor aznap este visszatérek, a barakkok már majdnem tömve
vannak. A még mindig lüktető jobb karom halványkék hevederben
pihen, amitől, ha lehet, még könnyebb célpontot nyújtok az
ellenségeimnek, mint eddig.
A hevederek elárulják a gyengeséget. Márpedig aki gyenge,
megtörhető. És aki megtörhető, az egész szárnyra veszélyt jelent. Ha
ilyen könnyen megadom magam a páston, akkor mire számítsak, ha
egyszer egy sárkány hátára kerülök?
A nap már rég lebukott a láthatáron, de a termet továbbra is
lágyan borongó fényben fürösztik a varázsfények, ahogy az elsőéves
lányok lefekvéshez készülődnek. Rámosolygok az egyikükre, aki
éppen egy vérfoltos kendőt tart a felduzzadt ajkához. Egy
kacsintással viszonozza a figyelmességet.
Három üres priccset számolok össze a sorunkban, de ez még nem
jelenti, hogy azok a kadétok mind meghaltak… Vagy legalábbis
nagyon remélem. Éppúgy lehetnek a Gyógyítók Kvadránsában, ahová
én is kerültem. Az is lehet, hogy még a tisztálkodóban vannak.
– Hát megjöttél! – Rhiannon felszökken az ágyáról. Már az
alvóruháját viseli, és láthatóan őszinte megkönnyebbülés tölti el,
amiért visszatértem.
– Itt vagyok – felelem. – Egy felsőmet már elvesztettem, de azért
itt vagyok.
– Holnap tudsz majd szerezni egy újat. – Rhiannon úgy néz rám,
mintha a következő pillanatban meg akarna ölelni, de aztán
észreveszi a hevederemet, és inkább leül a priccse szélére. Követem a
példáját.
– Mennyire súlyos?
– Pár napig még fájni fog, de ha sikerül pihentetni, rendbe jön.
Mire megkezdődnek a kihívások, már jól leszek.
Vagyis két hetem van rá, hogy kitaláljam, hogyan éljem túl a
következő küzdelmet.
– Én majd segítek – ígéri. – Úgyis te vagy itt az egyetlen barátom,
úgyhogy nekem is jobb, ha életben maradsz – teszi hozzá egy
hamiskás vigyor kíséretében.
– Igyekszem. – Én is elmosolyodom, noha a vállamban és a
karomban még mindig lüktet a fájdalom. A gyógyital hatása már
elmúlt, és így a kín is újult erővel tér vissza. – Én pedig segítek
neked a történelemmel.
A kezem a párnám alá téved. Mintha volna ott valami.
– Megállíthatatlanok leszünk – jelenti ki Rhiannon, miközben
megpillantja Tarát, a Morraine-ből származó, sötét, hullámos hajú
lányt elhaladni a priccsünk mellett.
Egy kis könyvet húzok elő a párna alól – nem is könyv, hanem egy
napló, a tetején egy összehajtogatott jegyzettel, amelyen a nevem
szerepel. Felismerem Mira kézírását. A jó kezemet használva
kihajtogatom a papírt.
Violet,
Elég sokáig maradtam, hogy elolvassam a tekercseket ma reggel, és, hála az isteneknek,
nem szerepeltél rajtuk. Nem maradhatok tovább. Vissza kell térnem a szárnyamhoz, de
akkor sem engednék, hogy találkozzunk, ha tovább maradnék. Meg kellett vesztegetnem az
egyik írnokot, hogy becsempéssze ezt a jegyzetet az ágyadba. Remélem, tudod, milyen
büszkeséggel tölt el, hogy a nővéred lehetek. Ezt Brennan írta nekem azon a nyáron,
mielőtt beléptem a kvadránsba. Megmentett vele, és téged is megmenthet. Igyekeztem
hozzátenni a magamét is abból a bölcsességből, amire itt-ott szert tettem, de azért
nagyrészt az ő szavait találod benne. Ő is biztosan azt akarná, hogy a tiéd legyen. Ő is azt
akarná, hogy élj.
Szeretettel,
Mira
Lenyelem a torkomban képződött gombócot, és félreteszem az
üzenetet.
– Mi az? – kérdezi Rhiannon.
– A bátyámé volt – felelem, de alig tudom kimondani a szavakat,
ahogy kinyitom a könyvecskét. Anya a hagyományokat követve
Brennan minden holmiját elégette a halála után. Az idejét sem
tudom, hogy mikor láttam utoljára a kézírását, hogy mikor láttam
utoljára ezeket a különleges tollvonásokat – de most itt vannak
előttem. Újult erővel tör rám a gyász. Brennan könyve, olvasom az
első oldalon, majd lapozok.
 Mira,
Sorrengail vagy, úgyhogy túl fogsz élni. Talán nem olyan
eredményesen, mint én, de azért előbb-utóbb mind
felnövünk a velünk szemben támasztott elvárásokhoz, nem
igaz? Viccet félretéve, itt megtalálsz mindent, amit
tanultam. Őrizd meg ezt a könyvet, vigyázz rá, és tartsd
titokban. Élned kell, mert Violet is figyel. Nem hagyhatod,
hogy bukni lásson.
Brennan
Könnyek gyűlnek a szemembe, de néhány pislogással igyekszem
megszabadulni tőlük.
– Csak a naplója – füllentem, és átpörgetem a lapokat. Szinte
hallom az örökké viccelődő, csípős hangját, és ahogy a szavait
olvasom, mintha teljes valójában ott állna mellettem, és minden
egyes veszély láttán csak megvonná a vállát, és rám kacsintana.
Iszonyatosan hiányzik.
– Öt éve hunyt el.
– Jaj, akkor… – Rhiannon közelebb hajol. – Mi sem szoktunk
mindent elégetni. Néha mégiscsak érdemes megőrizni valamit, nem
igaz?
– De igen – suttogom. Elvégre ez minden, ami tőle maradt, ennek
ellenére biztos vagyok benne, hogy Anya ezt a könyvet is tűzre
vetné, ha tudomást szerezne a létezéséről.
Rhiannon visszadől a priccsre, majd kinyitja a történelem
tankönyvét, én pedig visszatérek Brennan könyvéhez, és folytatom
az olvasást.
Túlélted a Mellvédet. Nagyszerű. A következő napokban
igyekezz mindent alaposan megnézni magad körül, és ne
csinálj semmit, amivel feleslegesen felhívnád magadra a
figyelmet. Készítettem neked egy térképvázlatot, ami nem
csupán az osztálytermeket mutatja, de a tanárokat is, akikkel
majd találkozni fogsz. Tudom, hogy nyugtalansággal
töltenek el az előtted álló kihívások, de amilyen jobb horgod
van, nincs félnivalód.
A kihívások véletlenszerűnek tűnhetnek, de valójában nem
azok.
A tanárok nem mondják el, de egy héttel a mérkőzés előtt
döntenek a párosításokról. Igaz, hogy bármelyik kadét
kérvényezhet mérkőzést, mindenesetre a tanárok
gondoskodnak róla, hogy a küzdelmek során kihulljanak a
leggyengébbek. Azt jelenti, Mira, hogy mire megkezdődik a
gyakorlatozás, a tanárok már tudják, hogy aznap kivel fogsz
összekerülni. Vagyis a trükk az, hogy időben kiderítsd, hogy
kivel fognak összerakni, és így lehetőséged lesz rá, hogy
alaposabban felkészülj.
Mély levegőt veszek, és igyekszem befogadni a bejegyzés többi
részét, miközben szép lassan eltölt a remény. Ezek szerint, ha
tudom, hogy kivel fogok megküzdeni, lesz időm megtervezni a
lépéseimet a harc során. Ahogy haladok az olvasásban, egy terv kezd
körvonalazódni előttem.
Két hét. Ennyi időm van, hogy összekapjam magam, mielőtt
megkezdődnének a kihívások, és senki sem ismeri olyan jól
Basgiathot, mint én. Hiszen minden itt van előttem.
Mosoly terül el az arcomon. Már tudom, hogy miként fogok
túlélni.
„A Navarre-ral való béke megőrzésének érdekében egyetlen
kvadráns egyik rajában sem lehet három olyan kadétnál több, akik a
felkelés ereklyéjét viselik magukon.”
– A Basgiath Hadi Iskola Szabályzata, Függelék, 5.2,
„Az elmúlt évek változásainak következtében, amennyiben három
vagy annál nagyobb számú megjelölt személy gyülekezik egy helyen,
úgy az ilyesmit összeesküvés kísérletének, ebből következően pedig
főbenjáró bűnnek tekintjük.”
– A Basgiath Hadi Iskola Szabályzata, Függelék, 5.3,
 HETEDIK FEJEZET

– A francba – dünnyögöm, ahogy véletlenül belerúgok egy kőbe,

és megbotlom a fellegvár előtt húzódó folyó melletti, derékig érő
sásban. A telihold gyönyörűségesen ragyog a magasban, és
megvilágítja ugyan az utat, emiatt viszont szétizzadom magam a
köpenyemben, amit azért vettem fel, hogy észrevétlen maradjak, ha
esetleg rajtam kívül más is idekint tartózkodna a kijárási tilalom
idején.
A Iakobos folyó a fenti csúcsokból lezúduló nyári hozamtól
megduzzadva vágtat előre medrében. Az áramlat az évnek ebben a
részében különösen gyors és veszedelmes tud lenni, főleg azon a
szakaszon, ahol a folyó a szurdokból ömlik alá. Nem csoda, hogy az
egyik elsőéves meghalt tegnap, miután a szünetünkben beleesett. A
Mellvéd óta a mi szakaszunk az egyetlen a kvadránsban, amelyik
még egyetlen kadétot sem veszített, de tisztában vagyok vele, hogy
ebben a könyörtelen iskolában ez aligha maradhat így sokáig.
A hevederemre húzom nehéz táskámat, és megközelítem a folyót
az ősi tölgyek mellett, ahol hamarosan fonillabogyók szöknek
szárba. Ha egyszer megérnek, a lila színű termések meglehetősen
kesernyések, és alig lehet elfogyasztani őket, ha azonban még érés
előtt leszedik és kiszárítják őket, akkor remekül alkalmassá tehetők
arra, hogy gyarapítsák a fegyvertáramat, amely a kilencedik éjszakai
szökésem után már így is jelentősnek mondható.
Pontosan ez az oka, amiért a méregkeverők könyvét is magammal
hoztam. Jövő héten kezdődnek a kihívások, és nekem minden
lehetséges előnyt ki kell használnom.
Ahogy megpillantom azt a sziklát, amellyel az elmúlt öt évben
betájoltam magam, megszámolom a fákat a folyóparton.
– Egy, kettő, három – suttogom, majd észreveszem azt a tölgyet,
amelyikre szükségem van. Az ágai szélesen és magasan terülnek
szét, némelyik merészen a folyó fölé is benyúlik. Szerencsére az
alacsonyabban lévő ágak egész jól megmászhatóak, főleg úgy, hogy a
füvet alatta valamilyen megmagyarázhatatlan okból mások már
letaposták.
Fájdalom kúszik fel a vállamba, ahogy kihúzom a karom a
hevederből, és a holdfényre és az emlékezetemre hagyatkozva
mászni kezdek. Aztán a fájdalom hamarosan sajgássá szelídül,
ahogyan az a korábbi estéken is történt, miután Rhiannon ellátta a
bajomat a páston. Remélhetőleg holnap Nolon megengedi, hogy
végre megszabaduljak ettől az idegesítő hevedertől.
A fonillaszár megtévesztően hasonlít a borostyánhoz, ahogy
végigkúszik a törzs körül, de már elég sokszor felmásztam erre a fára
ahhoz, hogy tudjam, ez az, amelyiket keresem. A különbséget
mindössze az jelenti, hogy korábban még sosem kellett köpenyben
végrehajtanom ezt a mutatványt, ami meglehetősen bosszantó
nehézséget jelent. A szövet majdnem minden ágba beleakad, ahogy
lassan, de biztosan megpróbálok felfelé haladni, és magam mögött
hagyom azt a széles ágat, amelyen annyi órát töltöttem
olvasgatással.
– Francba! – A talpam megcsúszik a kérgen, és a szívem kihagy
egy ütemet, amíg sikerül újra megvetni a lábamat. Nappal sokkal
könnyebb dolgom lenne, de nem kockáztathatom, hogy
rajtakapjanak.
A kéreg felsérti a tenyeremet, ahogy magasabbra kapaszkodom. A
tő leveleinek csúcsa ebben a magasságban már fehér, vagyis alig
látszik a lombkoronán átszűrődő holdfényben. Elmosolyodom,
amikor megtalálom, amit kerestem.
– Hát itt vagytok.
A lila bogyók igazán pompásan festenek, akár az éretlen
levendula. Tökéletes. Megkapaszkodom a fejem fölött lévő ágban, és
sikerül annyi időre rátalálnom az egyensúlyomra, hogy előszedjek
egy üres fiolát a táskámból, és a fogammal kihúzzam belőle a dugót.
Annyi bogyót gyűjtök, amennyit csak tudok, majd a helyére rakom a
dugót. Ezekkel, a szintén ma megszerzett gombákkal és a korábbi
gyűjtögetésem gyümölcseivel már elegendő alapanyagom van
ahhoz, hogy átvészeljem az elkövetkező hónapok kihívásait.
Már majdnem leérek a fáról, és alig néhány ág van csupán hátra,
amikor mozgásra leszek figyelmes odalent. Remélhetőleg csak egy
kíváncsi őz látogatott ide.
 Csakhogy ez nem egy kíváncsi őz.
Két fekete köpenyt viselő alakot pillantok meg alattam – úgy
tűnik, ma este mindenki ilyesmivel álcázza magát. Az alacsonyabb
nekitámaszkodik az egyik ágnak, és hátraveti a csuklyáját, felfedve a
túlságosan is ismerős rózsaszín frizurát.
Imogen, a rajtársam, aki tíz nappal ezelőtt kis híján kiszakította a
karomat a helyéről.
A gyomrom megugrik, amikor a második lovas is lehúzza a
csuklyáját.
Xaden Riorson.
A rohadt életbe.
Alig öt méter lehet köztünk, és senki nem akadályozhatja meg
idekint, hogy puszta kézzel megöljön. A félelem összeszorítja a
torkomat, ahogy minden erőmmel kapaszkodom a körülöttem lévő
ágakba, és lázasan gondolkozom, hogy visszatartsam-e a
lélegzetemet, nehogy meghalljanak, vagy ezzel csak az ájulást
kockáztatom.
Beszélgetni kezdenek, de a folyó zúgásától nem értem a
szavaikat. Ettől valamelyest megkönnyebbülök, ha ugyanis én nem
hallom őket, akkor ők sem hallanak engem, legalábbis amíg képes
vagyok nyugton maradni. Csakhogy elég egyszer felpillantaniuk, és
nekem annyi. Xaden simán úgy dönthet, hogy megetet azzal a Kék
Tőrfarkkal. A holdfény, amelyért pár perccel korábban még hálát
rebegtem, most azzal fenyeget, hogy elárulja a hollétemet.
Lassan, óvatosan, csendben megmozdulok, és elhagyva azt a
pontot, ahol túlságosan világos volt, átmászom az árnyak közé.
Vajon mit művel idekint Xaden Imogennel? Talán szeretők?
Barátok? Engem aztán nem érdekel, de azért nem tudok nem azon
töprengeni, vajon tényleg az ilyen lányok-e az esetei – az a típus,
akinek a szépségével csak a brutalitása vetekszik. Az biztos, hogy
rohadtul megérdemlik egymást.
Xaden elfordul a folyótól, mintha keresne valakit, és valóban,
kisvártatva újabb lovasok érkeznek, és köréjük gyűlnek a fa alá.
Mindannyian fekete köpenyt viselnek, és üdvözlésképpen kezet
ráznak egymással. És mindannyiuknak a felkelés ereklyéje izzik a
karján.
 A szemem elkerekedik, ahogy összeszámolom őket. Már majdnem
két tucatnyian idesereglettek. Néhány harmad- és másodéves is van
köztük, de a többségük elsőéves. Ismerem a szabályokat. Azok,
akiket megjelöltek, háromnál többen nem gyülekezhetnek egy
helyen. Már azzal is főbenjáró bűnt követnek el, ha egyáltalán együtt
vannak. Nyilvánvalóan valamiféle tanácskozásról van szó, én pedig
úgy érzem magam, mint egy macska, ahogy próbálok
megkapaszkodni a falevelektől pettyezett ágakban, miközben
alattam farkasok köröznek.
A találkozójuk alighanem ártalmatlan… Vagy talán mégsem?
Lehet, hogy honvágyuk van, mint azoknak a Morraine-ből jött
kadétoknak, akik a szombatokat a közeli tónál töltik, csak mert az
óceánra emlékezteti őket, amelytől annyira nehezen szakadnak el.
Vagy talán a megjelöltek összeesküvők, akik azt tervezik, hogy
porig égetik Basgiathot, és befejezik, amit a szüleik elkezdtek.
Akár úgy is dönthetek, hogy csak ücsörgök idefent, és nem veszek
róluk tudomást, de az önelégültségem – vagy a félelmem – könnyen
veszélybe sodorhat másokat, amennyiben ezek idelent tényleg
valamilyen alattomos tervről diskurálnak. A legjobb, ha elmondom
Dainnak, csak hát egy szót sem értek abból, hogy miről beszélnek.
A francba. Muszáj lesz közelebb kerülnöm hozzájuk.
A törzs másik oldalán és az engem remélhetőleg elrejtő árnyak
közt maradva egy lajhár sebességével lejjebb ereszkedem, és
lélegzet-visszafojtva próbát teszek minden egyes ággal, hogy elbírja-
e a súlyomat, mielőtt teljesen ránehezednék. Az alattam gyülekező
lovasok hangja még mindig csak fojtottan ér el hozzám, de a
leghangosabb szavait már jobban ki tudom venni – egy magas, sötét
hajú, fehér bőrű fiú az, akinek nagyjából kétszer olyan széles a válla,
mint bármelyik elsőévesnek. Xadennel szemközt állt, és a
rangjelzése alapján harmadéves.
– Sutherlandet és Lupercót már elvesztettük – mondja, de nem
hallom a választ.
Még két ággal lejjebb kell ereszkednem, amíg tisztábban ki tudom
venni a beszélgetést. A szívem úgy zakatol, mintha ki akarna szökni
a mellkasomból. Most már elég közel vagyok hozzá, hogy ha nagyon
fürkésznek, észrevehetnek – kivéve Xadent, aki éppen háttal áll
nekem.
– Tetszik vagy sem, de össze kell tartanunk, ha túl akarjuk élni a
kiképzést – mondja Imogen. Nem kellene sok hozzá, hogy egy
fejrúgással viszonozzam az alattomos manővert, amivel a
gyakorlatozás során úgy elbánt velem, csak éppen ebben a
pillanatban az életem fontosabbnak tűnik, mint a bosszú, úgyhogy
mozdulatlan maradok.
– És ha tudomást szereznek a találkozónkról? – kérdezi egy
olívazöld képű elsőéves lány, miközben a tekintete riadtan cikázik a
többiek között.
– Már két éve csináljuk, és még nem jöttek rá – feleli Xaden
összefűzve maga előtt a karját. – És nem is fognak rájönni, hacsak
valaki nem árulkodik. Márpedig ha valaki árulkodik, én tudni fogok
róla. – Félreérthetetlen a fenyegetés a hangjában. – Ahogy Garrick
mondta, máris elvesztettünk két elsőévest az elővigyázatlanságuk
miatt. Most már csak negyvenegyen maradtunk a Lovasok
Kvadránsában, és nem akarunk közületek másokat is elveszíteni,
márpedig ez óhatatlanul bekövetkezik, ha nem vigyáztok magatokra.
Az esélyek mindig ellenünk szólnak, és nekem elhihetitek, hogy a
kvadránsban mindegyik navarre-i csak az ürügyet keresi, hogy
árulónak kiáltson ki benneteket, vagy valamilyen hibára
kényszerítsen.
A többiek fojtott mormolását az egyetértés jelének veszem. Meg
kell hagyni, elég meggyőző hangja van. A fenébe is… Nagyon nem
örülök neki, hogy Xaden Riorson akár csak egyetlen tulajdonságát is
vonzónak találjam, de nincs más választásom, bármilyen beképzelt
seggfej is legyen egyébként.
Azt is el kell ismernem, nem bánnám, ha a mi rajunk valamelyik
magas rangú tagja esetleg mutatna némi érdeklődést aziránt, hogy
az elsőévesek túlélik-e a képzést vagy sem.
– Hányat vertek el közületek a küzdőteremben? – kérdezi Xaden.
Négy kéz emelkedik a magasba, de egyik sem a tüskés szőke hajú
elsőévesé, aki vagy egy fejjel a többiek fölé magasodik. Liam
Mairinek hívják, a mi szárnyunk Második Rajának Fark Osztagához
tartozik, és már most az évfolyam legkiválóbb kadétjaként
tekintenek rá. Gyakorlatilag végigszaladt a Mellvéden, a felmérésen
pedig az összes ellenfelét játszi könnyedséggel intézte el.
– Francba – mondja Xaden, és bármit megadnék érte, hogy
lássam az arckifejezését.
A nagydarab, akit ezek szerint Garricknek hívnak, felsóhajt.
– Majd megtanítom őket küzdeni.
Most már felismerem. Ő a Negyedik Szárny Lángosztagának
vezetője. Vagyis Dain után ő a közvetlen felettesem.
Xaden megrázza a fejét.
– Te vagy a legjobb harcosunk…
– Te vagy a legjobb harcosunk – vág közbe egy másodéves Xaden
mellett egy vigyor kíséretében. Jóképű, barna bőrű fiú, egy felhőnyi
fekete hajpamaccsal a fején, azonkívül jó néhány jelvénnyel a
ruháján. A vonásai eléggé hasonlítanak Xadenre ahhoz, hogy akár
rokonok is lehessenek. Talán unokatestvérek? Ha nem tévedek, Fen
Riorsonnak volt egy nővére.
A francba, hogy is hívták ezt a fickót? Évek teltek el azóta, hogy
olvastam róla, de azt hiszem, B-vel kezdődött.
– Inkább a legalattomosabb – jegyzi meg Imogen.
A többség felnevet, de a megjegyzés még az elsőévesekből is
kicsal egy mosolyt.
– Átkozottul alattomos – teszi hozzá Garrick.
A megállapítást közmegegyezés kíséri. Még Liam Mairi is bólint.
– Garrick a legjobb harcosunk, de Imogen is szorosan ott jár a
nyomában, ráadásul jóval türelmesebb nála – mondja Xaden, ami
elég abszurdnak hangzik annak fényében, hogy a karom eltörése
során nem mutatkozott túlságosan türelmesnek. – Úgyhogy ti ketten
tanítsátok négyüket harcolni. Két háromfős csoport nem fogja
magára vonni a nem kívánt figyelmet. Más is van még?
– Én nem bírom – mondja az egyik nyurga elsőéves, és az arcához
emeli a kezét.
– Hogy érted? – kérdezi Xaden keményen.
– Nem bírom! – feleli a másik. – A halált. A harcot. Ezt az
egészet! – A hangja egyre jobban felszalad. – A felmérésnél
közvetlenül előttem törték ki az egyik srác nyakát! Haza akarok
menni! Ebben vajon tudsz segíteni?
Minden fej Xaden felé fordul.
 – Nem. – Xaden vállat von. – Neked nem fog sikerülni.
A legjobb, ha még most elfogadod, és nem vesztegeted feleslegesen
az időmet.
Próbálom visszatartani a lélegzetemet, de néhányan odalent
leplezetlenül sóhajtoznak. Micsoda seggfej.
Az elsőéves annyira le van sújtva, hogy még én is megsajnálom.
– Ez egy kicsit kemény volt, testvérem – mondja a másodéves, aki
Xadenhez hasonlít.
– Mit akarsz, mit mondjak, Bodhi? – kérdezi Xaden ezúttal
nyugodt és kimért hangon. – Nem tudok mindenkit megmenteni,
azokat biztosan nem, akik még saját magukon is képtelenek segíteni.
– A francba, Xaden – jegyzi meg Garrick. – Ez aztán
a lelkesítő beszéd.
– Mindketten tudjuk, hogy ha lelkesítésre van szükségük, akkor
úgysem repülnek ki sárkányháton az utolsó napon. Beszéljünk
őszintén. Megfoghatom szépen a kezüket, és tehetek néhány üres
ígéretet arra, hogy úgyis mindenkinek sikerül, ha ettől
nyugodtabban alszanak, de tapasztalatom szerint mindannyian
jobban járunk vele, ha szembenézünk az igazsággal. – Megfordul, és
gondolom, a pánikba esett elsőévesre szegezi a tekintetét. – A
háborúban az emberek meghalnak. És korántsem olyan
dicsőségesen, ahogyan arról a bárdok énekelnek. A háborúban kitört
nyakakat és százméteres zuhanásokat látsz magad körül. Semmi
romantikus nincs a felégetett föld látványában és a kéngőz
szagában.
Ez – mondja, és a fellegvár irányába mutat – nem valami
tündérmese, amelynek a végén mindenki megtalálja a boldogságot.
Ez a kemény, hideg, könyörtelen valóság. Erről a helyről nem
mindenki fog hazatérni… Már ha marad egyáltalán bármi, amit még
a hazánknak nevezhetünk. És ne áltassátok magatokat: minden
alkalommal háborúzunk, amikor átlépjünk a kvadráns küszöbét. –
Közelebb hajol
a kadéthoz. – Úgyhogy, barátocskám, ha nem kapod sürgősen össze
magad, és nem kezdesz harcolni az életedért, akkor nem, nem fogod
kibírni.
Ezúttal csak a tücskök merészelik megtörni a csendet.
 – Most pedig valaki felvethetne egy olyan problémát, amelyre
esetleg megoldást is tudunk találni – fűzi hozzá Xaden.
– Harci Eligazítás – mondja az egyik elsőéves, akit mintha
felismernék. A priccse alig egy sorral az enyémtől és Rhiannonétól
található. De hogy is hívják…? Túl sok lány van a teremben ahhoz,
hogy mindenkit ismerjek, de biztos vagyok benne, hogy a Harmadik
Szárnyban van. – Nem mintha nem tudnám követni, de az
információ… – folytatja, majd vállat von.
– Nehéz ügy – jegyzi meg Imogen, és Xadenhez fordul. Profilból,
a holdfényben alig lehet megmondani, hogy ugyanaz a személy, aki
kitekerte a vállamat. A páston küzdő Imogen kegyetlen, sőt gonosz
volt. Ahogy azonban most néz Xadenre, egész lágynak tűnik a
tekintete, az ajka, az egész tartása, és amikor hátrasimít egy
rózsaszín tincset a füle mögé, sokkal több gyöngédséget sugároz.
– Megtanuljátok, amit tanítanak – mondja Xaden az elsőévesnek.
– Tartsd meg magadnak, amit tudsz, de mondd vissza, amit
elvárnak.
Összeszalad a szemöldököm. Ez meg mi az ördögöt jelent? A
Harci Eligazítás egyike azoknak az óráinknak, amelyeket azért
tartanak az írnokok, hogy a kvadráns naprakész lehessen a nem
titkosított csapatmozgásokkal és a frontvonalak változásával
kapcsolatban. Az egyetlen, amit vissza kell mondanunk, a
közelmúltbeli és az aktuális fronteseményekre vonatkozó alapvető
ismeretek.
– Még valaki? – kérdezi Xaden. – Jobban teszitek, ha most
felteszitek a kérdéseiteket. Nem érünk rá egész este.
Ekkor értem meg… Azon kívül, hogy többen vannak jelen három
főnél, valójában semmi rossz nincs abban, amit tesznek. Nincs
összeesküvés, nincs intrika, nincs veszély. Nem történik más, mint
hogy idősebb lovasok egy csoportja összegyűlt, hogy tanácsokat
adjanak az elsőéveseknek. De ha Dain megtudná, hogy mi folyik itt,
akkor a becsület kötelezné rá, hogy…
– Mikor ölhetjük meg Violet Sorrengailt? – kérdezi egy fiú a hátsó
sorokból.
A vér meghűl az ereimben.
Egyetértő mormolás hangzik fel odalentről, amitől jeges rémület
szánkázik végig a hátamon.
– Úgy van, Xaden – mondja Imogen lágyan, ráemelve sápadtzöld
tekintetét. – Mikor állhatunk végre bosszút?
Xaden épp annyira fordul meg, hogy ki tudom venni a profilját és
az arcán keresztülfutó sebhelyet, ahogy Imogen szemébe néz.
– Már mondtam neked, a legkisebb Sorrengail az enyém, és én
majd akkor intézem el, ha eljön az ideje.
Ezek szerint ő fog… elintézni? Az izmaim megfeszülnek a
sértettségtől. Mégsem vagyok csupán valami apró kellemetlenség,
amit „el kell intézni”. A tisztelet, ami az imént Xaden iránt ébredt
bennem, meglehetősen rövid életűnek bizonyult.
– Hát nem tanultad meg a leckét, Imogen? – kérdezi Xaden
unokatestvére. – Úgy hallom, Aetos már intézkedett róla, hogy a
következő hónapban tányérokat mosogass, amiért használtad az
erődet a páston.
Imogen a hang irányába fordul.
– Sorrengail anyja felelős az anyám és a nővérem kivégzéséért.
Nem kellett volna annyival beérnem, hogy eltöröm a vállát.
– Az anyja felelős majdnem mindannyiunk szüleinek az
elfogásáért – feleli Garrick, majd összefűzi a karját a mellkasa előtt.
– Az anyja, nem pedig a lány. A navarre-iak szokása, hogy a
gyerekeket büntetik meg a szüleik bűneikért.
A tyrrendoriek nem vesznek részt ilyesmiben.
– Dehát azért soroztak be bennünket, amit a szüleink tettek
évekkel ezelőtt – mondja Imogen. – Ezért kerültünk ebbe a halálos
ítélettel felérő katonaiskolába.
– Ha esetleg nem vetted volna észre, a lány is ugyanebben a
halálos ítélettel felérő katonaiskolában tanul – feleli Garrick. – És
úgy tűnik, nem is viseli túl jól.
Komolyan annak válok tanújává, ahogy ezek ketten arról
vitatkoznak, vajon büntetést érdemlek-e azért, mert Lilith
Sorrengail lánya vagyok?
– Ne feledkezzetek meg róla, hogy a bátyja Brennan Sorrengail –
teszi hozzá Xaden. – Neki épp annyi oka van gyűlölni bennünket,
mint amennyi okunk nekünk van gyűlölni őt. – Szigorúan Imogenre
és a kérdést feltevő elsőévesre pillant. – Nem fogom még egyszer
elmondani. Violet Sorrengailt majd én elintézem. Akar még valaki
vitatkozni?
Hallgatás.
– Remek. Akkor térjetek vissza a hálókörletekbe. Hármas
csoportokban menjetek. – Biccent egyet, mire a társaság az
utasításának megfelelően, hármas csoportokba rendeződve
szétszéled. Xaden az utolsó, aki elhagyja a helyszínt.
Lassan kifújom a levegőt. A mindenit, úgy tűnik, mégis túléltem.
Mindenesetre biztosnak kell lennem abban, hogy valóban
eltűntek. Nem mozdulok, még akkor sem, amikor a combjaim már
égnek a megerőltetéstől, és nem érzem az ujjaimat. Elszámolok
magamban ötszázig, és közben igyekszem annyira egyenletesen
lélegezni, amennyire csak lehetséges, hátha ezzel valamelyest le
tudom lassítani a szívverésemet.
Csak akkor gyűjtök elég bátorságot hozzá, hogy lemásszak,
amikor már biztos vagyok benne, hogy egyedül vagyok, és mókusok
surrannak tova alattam a földön. Az utolsó nagyjából másfél métert
egyetlen ugrással teszem meg. Zihnal bizonyára a szívén viseli a
sorsomat, ugyanis én vagyok a legszerencsésebb lány a Kontinens…
Egy árnyék húzódik mögém, és már sikolyra nyitnám
a számat, de egyetlen hangot sem tudok kiadni, mert a következő
pillanatban egy könyök szorul a nyakamra.
– Ha sikoltasz, meghalsz – suttogja, és a következő pillanatban az
erős kar helyett egy tőr hegyét érzem a torkomon.
Megdermedek. Bárhol azonnal felismerném Xaden hangját.
– Kibaszott Sorrengail! – Hátrarántja a csuklyámat.
– Honnan tudtad? – kérdezem, és a hangom szinte már sértetten
cseng, de aligha számít. Ha meg kell halnom, legalább nem kell
könyörögni az életemért, mint valami szerencsétlen koldusnak. –
Hadd találgassak! Megérezted a parfümömet, igaz? A könyvekben
mindig így buknak le a hősnők.
Felhorkan.
– Én az árnyaknak parancsolok, de persze, nyilvánvalóan a
parfümöd árult el. – Lejjebb ereszti a pengét, és hátrál egy lépést.
Elakad a lélegzetem.
– Ezek szerint az árnyforgatás a pecséted? – Nem csoda, hogy
ilyen magasra jutott a rangsorban. Az árnyforgatók hihetetlenül
ritkák, és nagy becsben tartják őket a harcban, mivel össze tudják
zavarni a griffeket, sőt az árnyforgató erejétől függően akár le is
tudják őket vadászni.
– Mi az, Aetos nem figyelmeztetett, hogy ne maradj kettesben
velem a sötétben? – A hangja olyan, mintha durva bársony érne a
bőrömhöz. Összerezzenek, majd előrántom a hüvelyéből a tőrömet,
készen állva rá, hogy az utolsó leheletemig védekezzek.
– Tehát így akarsz elintézni?
– Szeretsz hallgatózni, mi? – Felvonja a szemöldökét, majd
elteszi a kését, mintha semmiféle fenyegetést nem jelentenék a
számára, amivel csak még jobban felbosszant. – Ezek szerint
valóban meg kell, hogy öljelek.
Van valami a gúnyolódásában, amit nem tudok megfejteni.
Hiszen… Nem beszél komolyan.
– Gyerünk, essünk túl rajta. – Előveszek még egy tőrt, ezúttal a
köpenyem alól azt, amelyiket a bordáim mellett tartok, majd
hátrálok pár lépést, hogy jobb pozícióból hajíthassam felé a
pengéket – már amennyiben nem ront nekem.
Rápillant az egyik tőrre, aztán a másikra, majd felsóhajt, és
összefonja a karját a mellkasa előtt.
– Tényleg ez a legjobb védekezés, amivel elő tudsz rukkolni? Nem
csoda, hogy Imogen kis híján leszakította a karodat.
– Veszélyesebb vagyok, mint gondolnád.
– Vagy úgy. Mindjárt összecsinálom magam. – A szája gúnyos
mosolyra húzódik.
Átkozott. Rohadék.
Megpörgetem a tőröket a kezemben, elkapom őket a hegyüknél,
majd egy csuklómozdulattal belevágom mindkettőt a mögötte lévő
fa törzsébe – egyet-egyet mindkét oldalon.
– Nem talált. – Még csak meg sem rezdült.
– Valóban? – Előveszem az utolsó két megmaradt tőrömet. –
Miért nem lépsz egyet hátra, hogy ellenőrizd?
Kíváncsiság villan a szemében, de egy pillanattal később rögtön
visszatér a gúnyos közömbösség.
Minden egyes porcikám készültségben van, de a körülöttem lévő
árnyak nem mozdulnak, ahogy hátrál egyet, továbbra is rajtam
tartva a tekintetét. A hátával nekiütközik a fának, és a tőreim
markolatai megérintik a fülét.
– Mondd még egyszer, hogy nem találtam – figyelmeztetem, és
megpörgetem a jobbomban lévő tőrt.
– Izgalmas. Milyen törékenynek tűnsz, pedig egészen heves tudsz
lenni, nem igaz? – Azok a tökéletes ajkak elismerő mosolyra
húzódnak, ahogy a tölgyfa törzse körüli árnyékok egyszer csak életre
kelnek, és ujjak alakját veszik fel.
Az árnyujjak kihúzzák a tőröket a törzsből, majd átadják őket
Xadennek.
Elkerekedett szemmel figyelem a jelenetet. Ezek szerint olyan
erővel rendelkezik, amivel anélkül is elbánhat velem, hogy a kisujját
meg kellene mozdítania. Szinte már nevetséges, hogy milyen
hiábavaló volna küzdenem.
Utálom, hogy ilyen átkozottul jól néz ki, és hogy milyen halálos
erővel áldotta meg a sors. Megindul felém, és a léptei nyomán vele
mozdulnak az árnyékok is. Olyan, akár a keleten fekvő Cygnis-
erdőben termő mérgező virágok. Figyelmeztetem magam, hogy ne
kerüljek hozzá túl közel – de sajnos máris túl közel vagyok.
Újra pördítek egyet a tőrökön, hogy a nyelüket tartsam, és
igyekszem felkészülni a támadásra.
– Meg kellene mutatnod ezt a kis trükköt Jack Barlowe-nak –
mondja Xaden, majd felém nyújtja a tőröket.
– Tessék? – Ez csak valami csel lehet. Biztosan át akar verni.
Még egy lépéssel közelebb jön, én pedig átveszem a pengéket. A
szívem megugrik, ahogy a félelem szétárad a bensőmben.
– Az a megvadult elsőéves, aki mindenki előtt kinyilvánította,
hogy meg akar ölni téged – teszi hozzá, miközben valamivel a hasa
fölött a köpenyének szegezem a pengém hegyét. Mit sem törődve
ezzel fogja a másik pengét, és becsúsztatja a combomnál lévő
hüvelybe, majd hátrahúzza a köpenyemet, és vár egy pillanatot. A
tekintete megállapodik a hajfonatomnak azon a pontján, ahol az a
vállamra hullik, és megesküdnék rá, hogy egy pillanatra ő sem vesz
levegőt, mielőtt visszacsúsztatná a másik pengét is a bordáim
mellett lévő hüvelybe. – Ha előtte is megvillantanád a
tudományodat, valószínűleg kétszer meggondolná, hogy valóban így
akar-e tenni.
Ez… Ez… Nagyon bizarr. Ez biztosan valami játszma, amivel össze
akar zavarni. Ha viszont így van, akkor átkozottul jól csinálja.
– Miért, mert téged illet a dicsőség, hogy végezhetsz velem? –
kérdezem. – Te már azelőtt el akartál tenni láb alól, hogy
összehívtad volna ezt a kis gyűlést a fa alá, úgyhogy gondolom,
képzeletben már el is temettél.
A pillantása a neki szegezett tőrre téved.
– Szeretnél másnak is mesélni a kis gyűlésünkről? – kérdezi, és a
tekintetében nincs más, csak hideg számítás.
– Nem – felelem az igazságnak megfelelően.
– Miért nem? – Oldalra dönti a fejét, és úgy vizsgálgat, mintha
valami különleges műtárgy volnék. – A szeparatista tisztek
gyerekeinek tilos…
– …háromfősnél nagyobb csoportban találkozniuk. Tudom.
Régebb óta élek Basgiathban, mint te. – Felszegem az állam.
– És nem fogsz elszaladni anyucihoz vagy a te drágalátos
Dainodhoz, hogy árulkodj nekik a találkozónkról? – kérdezi
összeszűkült tekintettel.
A gyomrom fordul egyet, ahogy akkor is tette, mielőtt kiléptem
volna a Mellvédre, mintha a testem előre tudná, hogy bármire
szánom is el magam a következőkben, az fog dönteni a várható
élettartamomról.
– Segítettél nekik. Nem hiszem, hogy ez büntetendő
volna.
Valóban nem volna méltányos vele vagy a többiekkel szemben.
Törvénytelen volt a kis találkozójuk? Abszolút. Igazságos volna, ha
halállal lakolnának érte? Abszolút nem. Márpedig erre
számíthatnak, ha beárulom őket. Azokat az elsőéveseket már
pusztán azért kivégeznék, mert tanácsot kértek az idősebbektől, a
másod- és harmadéveseket pedig azért, mert segíteni akartak nekik.
– Nem fogom elmondani.
A kezem most nem remeg, de az idegszálaim láthatatlanul
reszketnek, ahogy azt várom, vajon mit hoz a következő perc. Akár
itt rögtön végezhetne velem, és behajíthatna a folyóba. Senki sem
tudná, hogy mi történt, amíg jóval lejjebb meg nem találják a
holttestemet.
Az viszont biztos, hogy nem fogom csak úgy hagyni magam.
– Érdekes – mondja. – Meglátjuk, hogy tartod-e a szavad. Ha
igen, akkor sajnos tartozni fogok neked egy szívességgel.
– Ezzel hátralép, megfordul, majd elindul a sziklába vájt lépcső felé,
amely visszavezet a fellegvárba.
Várjunk csak. Hogy micsoda?
– Tehát nem fogsz elintézni? – kiáltok utána.
– Ma este nem – veti hátra a válla fölött.
Felsóhajtok.
– Mire vársz?
– Akkor nem olyan érdekes, ha számítasz rá – feleli, majd eltűnik
a sötétben. – Most pedig azt javaslom, térj vissza a hálókörletedbe,
mielőtt még a szárnyvezetőd észreveszi, hogy kijárási tilalom alatt
idekint vagy.
– Micsoda? – hápogom. – Hiszen te vagy a szárnyvezetőm!
Nem érkezik válasz. Az árnyak elnyelték, én pedig magamhoz
beszélek, mint egy idióta.
Még csak meg sem kérdezte, hogy mi van a hátizsákomban.
Lassan elmosolyodom, ahogy visszacsúsztatom a karomat a
hevederbe, és megkönnyebbülök, ahogy megszűnik a súly.
Egy idióta, aki megszedte magát fonillabogyókkal.
„Létezik a mérgezés tudományának egy olyan eleme, amelyről
ritkán beszélnek, éspedig az időzítés. Csak a mesterek képesek
tökéletesen adagolni a mérget ahhoz, hogy az a kívánt időpontban
kezdje kifejteni a hatását. A méregkeverőnek ilyenkor tekintettel kell
lennie az áldozata tömegére, és a beadás módjára is.”
– Lawrence Medina kapitány, A vadon termő és a házilag gondozott
gyógynövények használatáról
 NYOLCADIK FEJEZET

Amikor reggel öltözködöm, a lányok termére csend borul, és a

nap még alig kapaszkodott fel az ablakokon keresztül felsejlő
láthatárra. Magamhoz veszem a sárkánypikkelyes fűzőmet az ágy
végéről, ahová száradni tettem fel, majd felhúzom a rövidujjú fekete
ingemre. Még szerencse, hogy sikerült megtanulnom befűzni a
hátam mögött, mivel Rhiannon nincs itt, hogy segítsen.
Legalább egyikünk hozzájut néhány hőn áhított orgazmushoz.
Elég valószínű, hogy egyik-másik priccsen találni még párocskákat.
A rajvezetők előszeretettel beszélnek a kijárási tilalomról, de az
igazság az, hogy senki sem foglalkozik ilyesmivel. Nos, senki,
leszámítva Daint. Ő minden szabályt szigorúan betart.
Dain. A mellkasom elnehezedik, ahogy végzek a hajfonással. Még
olyankor is ő jelenti a napom fénypontját, ha a többiekkel vagyunk,
és semmilyen jelét sem adja, hogy egyébként ismernénk egymást.
Még olyankor is, amikor éppen azzal van elfoglalva, hogy kimentsen
erről a helyről.
Kifelé menet magamhoz veszem a táskámat, és elhaladok az üres
ágyak mellett, amelyek azoké a lányoké voltak, akik nem élték meg
az augusztust. Aztán elérem az ajtót, és lenyomom a kilincset.
Hát itt van.
Dain szeme felragyog, ahogy ellöki magát a folyosó falától.
– Jó reggelt.
Önkéntelenül is elmosolyodom.
– Ugye tudod, hogy nem kell minden reggel elkísérned?
– Ez az egyetlen alkalom, hogy anélkül találkozhatunk, hogy a
rajvezetődként kellene viselkednem – feleli, ahogy végigmegyünk az
üres folyosón, és elhaladunk a termek mellett, amelyek majd az új
szobáinkba vezetnek, ha sikerül túlélnünk a Cséplést. – Hidd el,
megéri korán felkelni, bár még mindig nem értem, hogy miért a
reggelinél való közreműködést jelölted be külön feladatnak.
Megvonom a vállam.
– Megvan az oka.
 Nagyon, nagyon jó oka van. Bár az is igaz, hogy hiányzik az a
pluszóra alvás, ami a külön feladatom előtt még megvolt.
Az egyik ajtó jobb kéz felé kinyílik, és Dain rögtön elém szökken,
amitől gyakorlatilag a hátába ütközöm. Bőr- és szappanillata van,
és…
– Rhiannon?
– Bocs – mondja Rhiannon elkerekedett szemmel.
Kisurranok Dain mögül, és megállok mellette.
– Tanakodtam, hogy hol lehetsz ma reggel – mondom egy vigyor
kíséretében, ahogy Tara jelenik meg mellette. – Helló, Tara.
– Helló, Violet. – Felém int, majd elindul a folyosón, és közben
begyűri a felsőjét a nadrágjába.
– Nem véletlenül van kijárási tilalom a körletünkben, kadét –
okítja ki Rhiannont a szabályokról Dain, én pedig igyekszem komoly
képet vágni hozzá. – Te is tudod, hogy a Cséplésig senki sem mehet
a magánszobákba.
– Egyszerűen csak korán ébredtünk – feleli Rhiannon, majd egy
hamiskás vigyor kíséretében hozzáfűzi: – Ahogyan ti is.
Dain megdörgöli az orrnyergét.
– Nos… A legjobb, ha visszatérsz a fekhelyedre, és úgy teszel,
mintha egész végig aludtál volna, rendben?
– Hát persze! – Rhiannon még egyszer megszorítja a kezem,
ahogy elhalad mellettem.
– Ezt nevezem – suttogom magam elé. Rhiannon azóta rá volt
indulva Tarára, hogy a kvadránsba kerültünk.
– Elismerem, amikor rajvezetőnek jelentkeztem, még nem
gondoltam, hogy felügyelnem kell az elsőévesek szexuális életét –
dünnyögi Dain, miközben továbbmegyünk a konyha felé.
– Ugyan már. Mintha tavaly nem lettél volna te magad is
elsőéves.
Felvonja a szemöldökét, majd vállat von.
– Ez igaz. Te pedig most vagy az. – Elérjük a rotundára vezető
boltíves bejáratot, és az ajka már elválik egymástól, mintha még
mondani készülne valamit, de aztán félrenéz, és kinyitja nekem az
ajtót.
– Ugyan már, Dain Aetos! Csak nem a szexuális életem felől
érdeklődsz? – Végigfuttatom az ujjaim a zöld sárkányoszlop fogain,
és igyekszem nem túlságosan egyértelműen vigyorogni.
– Dehogyis. – Megrázza a fejét, majd megtorpan. – Vagyis… Van
egyáltalán szexuális életed, ami iránt érdeklődhetnék?
Felmegyünk az étkezőhöz vezető lépcsősoron, majd az ajtó előtt
megállok, és szembefordulok vele. Két lépcsőfokkal alattam áll,
amitől egy szinten van a tekintetünk.
– Amióta itt vagyok? – Megkocogtatom az államat, és
elmosolyodom. – Ehhez sajnos semmi közöd. Mielőtt ide kerültem?
Ehhez szintén nincs közöd.
– Rendben – feleli, de olyan tekintettel, aminek láttán nagyon is
azt kívánom, bárcsak köze volna hozzá.
Gyorsan megfordulok, mielőtt még valami őrültségre
ragadtatnám magam, és tennék róla, hogy tényleg köze legyen hozzá.
Folytatjuk az utunkat, és elhaladunk az üres asztalok és a könyvtár
bejárata mellett. Semmi sem olyan vonzó, mint az írnokok
Archívuma.
– Készen állsz a mai napra? – kérdezi Dain, ahogy megközelítjük
a gyülekezőt. – Délután kezdődnek a kihívások.
A kihívások említésére rögtön görcsbe áll a gyomrom, de
próbálok úrrá lenni az érzésen.
– Minden rendben lesz – mondom, Dain azonban elállja az
utamat.
– Tudom, hogy gyakoroltál Rhiannonnal, de…
– Nem lesz baj – ígérem, és a szemébe nézek, hogy tudja,
mennyire komolyan gondolom. – Nem kell aggódnod miattam. –
Előző este Oren Seifert neve került az enyém mellé, ahogy Brennan
előre figyelmeztetett rá. Magas, szőke fiú az Első Szárnyból. A
pengével nem bánik kiemelkedően, az ökle viszont rettentő erős.
– Mindig aggódom miattad.
– Ne tedd. – Megrázom a fejem. – Elboldogulok vele.
– Csak nem akarom újra látni, hogy fájdalmat okoznak neked.
– Akkor ne nézz oda. – A kezembe veszem a kezét. – Nem tudsz
mindentől megóvni, Dain. Előbb-utóbb úgyis kihívtak volna, ahogy
az összes többi kadétot is. És ezzel még nincs vége. Nem tudsz
megóvni a Csépléstől, a Vesszőfutástól, Jack Barlowe-tól…
 – Jobban teszed, ha vigyázol vele. – Dain elfintorodik.
– Kerüld el azt a fennhéjázó seggfejt, amikor csak lehet. Ne adj neki
ürügyet arra, hogy utánad menjen, Violet. Már így is túl sok halál
szárad a lelkén.
– Akkor a sárkányok biztosan odáig lesznek érte. – Való igaz, a
sárkányok tényleg az erőszakos kadétokat részesítik előnyben.
Dain gyöngéden megszorítja a kezem.
– Csak maradj távol tőle.
Pislogok egyet. Mi tagadás, Dain tanácsa meglehetősen eltér
attól, amit Xaden javasolt.
Xaden. A bűntudat, amit a múlt heti találkozásunk óta érzek,
most jóval súlyosabbá válik a bensőmben. A szabályok értelmében
jelentenem kellene Dainnak, hogy láttam a megjelölteket a fa alatt
gyülekezni, de nem mondok semmit, hiszen megígértem Xadennek,
hogy nem árulkodok, és ezúttal azt érzem helyesnek, ha betartom az
ígéretemet.
Soha életemben semmit sem titkoltam el Dain elől.
– Violet? Hallottad, amit mondtam? – kérdezi, és megérinti az
arcomat.
Bólintok, és megismétlem a szavait.
– Távol maradok Jack Barlowe-tól.
Leengedi a kezét, majd becsúsztatja a nadrágja zsebébe.
– Remélhetőleg hamarosan megfeledkezik róla, hogy bosszút
forralt ellened.
– A férfiak gyakran megfeledkeznek róla, ha egy nő tőrt szegez a
golyóiknak? – kérdezem.
– Nem – feleli egy sóhaj kíséretében. – Tudod, még mindig nem
késő átvinni téged az írnokokhoz. Fitzgibbons kapitány biztosan
fogadna, és…
Megszólalnak a harangok. Negyed hat van, úgyhogy Dainnak
nincs lehetősége újabb szónoklatot tartani arról, hogy milyen
nagyszerű lenne, ha kimenekíthetne az Írnokok Kvadránsába.
– Minden rendben lesz. Az alakzatban találkozunk.
Ezzel magára hagyom, és elsétálok a konyha irányába. Mindig én
vagyok az első, és ez alól a mai nap sem jelent kivételt.
Előhúzom a kiszárított és porrá őrölt fonillabogyókat a
táskámból, és munkához látok, miközben szép lassan a többiek is
megérkeznek. Mindenkinek csipás a szeme, és a többség még alig
van magánál. A por majdnem fehér, szinte láthatatlan. Egy órával
később beállok kiszolgálni a kadétokat. Senki sem veszi észre, hogy
rászórok egy adagot Oren Seifert tükörtojására.
***
– Ne feledkezzetek meg a fajták jellegzetességeiről, amikor
eldöntitek, hogy mely sárkányokat akarjátok megközelíteni, és
melyektől akartok távol maradni a Cséplés során – mondja Kaori
professzor, miközben komoly tekintetét végigjáratja az új
kadétokon. A következő pillanatban az elénk varázsolt Zöld
Tőrfarkot egy Vörös Skorpiófarkra változtatja. Kaori professzor
illuzionista, egyúttal az egyetlen tanárunk a kvadránsban, aki a
pecsétképességével mások előtt is meg tudja jeleníteni az elméjében
lévő képeket; nem meglepő, hogy emiatt igencsak közkedveltnek
számít az órája. És nem mellesleg neki köszönhetem, hogy pontosan
tudtam, hogyan fest Oren Seifert.
Emészt-e a bűntudat, amiért minden további nélkül hazudtam
róla egy professzornak, hogy miért akarok megtalálni egy másik
kadétot? Nem. Csalásnak minősül-e az ilyesmi? A válasz szintén
nemleges. Pontosan azt tettem, amit Mira javasolt: az eszemet
használtam.
A körben felállított asztalaink között megjelenő Vörös
Skorpiófark az igazi példány méretének csak töredéke.
Az illúzió legfeljebb kétméteres lehet, ezzel együtt minden
részletében tökéletesen visszaadja azt a tűzokádót, aki majd a
Cséplés során vár ránk.
– A Vörös Skorpiófarkak, mint Ghrian, a legszeszélyesebbek közé
tartoznak – folytatja Kaori professzor. Tökéletesre nyírt bajsza
megreszket, ahogy elmosolyodik a saját illúziója láttán.
Mindannyian buzgón jegyzetelünk. – Vagyis, ha valamelyikőtök
megsérti, akkor…
– Nyami – mondja Ridoc, mire az egész osztály nevetésben tör ki.
Még Jack Barlowe is jót derül, aki azóta nem vette le rólam a
tekintetét, hogy fél órával ezelőtt a társaival bevonult a terembe.
– Pontosan – feleli Kaori professzor. – Nos, mi a legjobb módja
annak, hogy megközelítsünk egy Vörös Skorpiófarkat?
Tudom a választ, de megfogadom Dain tanácsát, és igyekszem
észrevétlen maradni.
– Az, hogy nem közelítjük meg – dünnyögi Rhiannon mellettem,
mire elfojtok egy nevetést.
– Jobban szeretik, ha balról vagy szemből közelítenek feléjük –
mondja egy lány.
– Nagyszerű – bólint Kaori professzor. – A következő Cséplésen
három Vörös Skorpiófark áll majd készen a kapcsolódásra. – Az
elénk varázsolt kép megváltozik; a következő pillanatban már egy
másik sárkányt látunk.
– Hány sárkány lesz összesen? – kérdezi Rhiannon.
– Idén száz – feleli Kaori professzor, és újra megváltoztatja a
képet. – De lehetséges, hogy néhányan közülük meggondolják
magukat a két hónap múlva esedékes Bemutatáson, attól függően,
hogy milyen a felhozatal.
A gyomrom lesüllyed.
– Ez harminchéttel kevesebb, mint tavaly.
Sőt, talán még kevesebb, ha nem tetszik nekik, ahogyan két
nappal a Cséplés előtt felvonulunk előttük. Az is igaz, hogy addigra
valószínűleg kadétból is kevesebb lesz.
Kaori professzor felvonja a szemöldökét.
– Így igaz, Sorrengail kadét, és huszonhattal kevesebb, mint az
azelőtti évben.
Tehát kevesebb sárkány hajlandó a kapcsolódásra, ugyanakkor a
kvadránsba belépő kadétok száma változatlan.
A keleti határt a Harci Eligazításokon hallottak alapján egyre
gyakrabban érik támadások, ennek ellenére kevesebb sárkány mutat
rá hajlandóságot, hogy megvédje Navarre-t.
– Elárulják, hogy miért nem akarnak kapcsolódni? – kérdezi egy
másik elsőéves.
– Dehogyis, idióta – feleli Jack, jéghideg tekintetét a kadétra
szegezve. – A sárkányok csak azokkal állnak szóba, akikkel már
kapcsolódtak, ahogyan a teljes nevüket is csak a lovasaik ismerhetik.
Ennyit legalább megtanulhattál volna.
Kaori professzor olyan pillantást vet Jack felé, amitől annak beáll
a szája, azt viszont nem akadályozza meg, hogy továbbra is
gúnyosan méregesse a másik kadétot.
– Nem árulják el az okát – veszi át a szót a tanárunk. – És bárki,
akinek kedves az élete, nem is tenne fel nekik olyan kérdést, amelyre
nem kívánnak válaszolni.
– A számuk befolyásolja a védelmi vonalainkat? – kérdezi Aurelie
valahonnan a hátam mögül, miközben a tollával ütögeti a padot.
Egyszerűen képtelen nyugton maradni.
Kaori állkapcsa kattan egyet.
– Nem tudjuk biztosan. A kadétokhoz kapcsolódó sárkányok
száma korábban sosem veszélyeztette a Navarre körüli mágikus
védőhálót, de nem akarok hazudni nektek, és nem állítom, hogy –
mint arról a Harci Eligazításon is értesülhettetek – ne törnének át
gyakrabban a határon.
A védőháló gyengeségének említésétől minden alkalommal
görcsbe rándul a gyomrom, amikor Devera professzor megkezdi a
Harci Eligazítást. Vagy mi váltunk gyengébbé, vagy az ellenségünk
lett erősebb, mindenesetre bármelyik is az igaz, a teremben lévő
kadétokra most nagyobb szükség van, mint valaha.
Engem is beleértve.
Az illúzió ismét változik. Ezúttal Sgaeyl, Xaden tengerkék
sárkánya jelenik meg előttünk.
Megborzongok, ahogy eszembe jut, hogyan méregetett az első
napomon.
– A kék sárkányok esetében nem kell amiatt aggódnotok, hogy
melyik oldalról közelítitek meg őket, az idei Cséplésen ugyanis
egyetlenegy sem akar majd kapcsolódni. Ezzel együtt nem árt, ha
felismeritek Sgaeylt – fűzi hozzá Kaori professzor.
– Csak hogy tudd, mikor kell elfutnod – mondja Ridoc.
Újabb nevetés.
– Sgaeyl Kék Tőrfark, a legritkább a kékek közül, és így igaz, ha a
lovasa nélkül találkoztok vele, akkor… Nos, akkor jobban teszitek, ha
kitértek az útjából. A könyörtelen szó nem igazán adja vissza a
természetét, azonkívül még azt sem igazán tartja érvényesnek saját
magára, amiről mi úgy véljük, hogy a sárkányok között törvénynek
számít. Többek közt az egyik korábbi lovasa rokonával kapcsolódott,
amiről mind tudjátok, hogy általában tilosnak számít. Sgaeylt
azonban ez nem zavarta, ő csak teszi, amit éppen tenni akar. Ha már
itt tartunk, inkább egyáltalán ne menjetek közel a kék sárkányokhoz.
A legjobb, ha…
– Elfuttok – ismétli meg Ridoc.
– A legjobb, ha elfuttok – fejezi be a gondolatmenetet Kaori
professzor, miközben egy kissé megremeg a hetyke bajsza. – Néhány
másik kék példány is aktív szolgálatot teljesít, de a többségük a
keleti Esben-hegységben tartózkodik, ahol jelenleg a legkeményebb
harcok folynak. Ki tudja, hogy milyen szabály vonatkozik a farkakra?
– Minél erősebb fénnyel izzanak, annál nagyobb hatalommal
rendelkezik a sárkány – feleli Sawyer. Hihetetlen, hogy alig két hét
mire volt elegendő, ugyanis már most jóval több színt látni a szeplői
körül.
– Kitűnő, Sawyer. A biológia egyik apró csodája. Az elsődleges
értelme, hogy párzás idején magához csábítsa a többi sárkányt,
ugyanakkor a farkuk akkor is nagyobb fénnyel világít, ha a
szokásosnál több energiát használnak. A többi, szolgálatot teljesítő
kéknek valamivel haloványabb a farka, és mint azt láthatjátok,
Sgaeylé… Nos, meglehetősen fényes. Mindenki levonhatja a
megfelelő következtetést.
Vagyis átkozottul erős példányról van szó.
Elakad a lélegzetem. Nem csoda, hogy Xaden tud parancsolni az
árnyaknak – az árnyaknak, amelyek aztán tőröket húznak ki a fák
törzséből, és talán maguk is képesek elhajítani azokat. És mégis…
életben hagyott. Próbálok megfeledkezni a melegségről, ami ettől a
gondolattól ébred a bensőmben.
Talán csak azért, mert szórakozik veled. A szörnyeteg, aki még
játszik egy kicsit a zsákmánnyal, mielőtt lecsapna rá.
– Mi a helyzet a fekete sárkánnyal? – kérdezi a Jack mellett ülő
elsőéves. – Egy olyan is van itt, ugye?
Jack rögtön elvigyorodik.
– Azt én akarom.
– Nem mintha számítana. – Kaori professzor tesz egy mozdulatot
a csuklójával, mire Sgaeyl eltűnik, és egy masszív, fekete példány
foglalja el a helyét. Még maga az illúzió is nagyobb, úgyhogy
nyújtogatnom kell a nyakam, ha látni akarom a fejét. – De hogy
kielégítsem a kíváncsiságodat, mivel ez az egyetlen alkalom, hogy
látni fogod, íme, az egyetlen fekete sárkány Melgren tábornoké
mellett.
– Óriási – mondja Rhiannon. – És az a farok…?
– Tüskés buzogány. Ugyanolyan erő rejlik benne, mint a
közönséges buzogányban, de a tüskék még ki is zsigerelik az
áldozatát. – Kaori megfordítja az illúziót, hogy mindannyian
megcsodálhassuk a félelmetes farkat, amely akkora fénnyel ragyog,
hogy egy pillanatra a szemem elé kell kapnom a kezemet.
– Hihetetlen – mondja Jack. – Egy igazi gyilkológép.
– Valóban – feleli Kaori professzor. – Hogy őszinte legyek, már öt
éve nem láttam, úgyhogy elképzelhető, hogy ez az illúzió már nem
mindenben felel meg a valóságnak. De ha már itt tartunk, mit tudtok
a fekete sárkányokról?
– Ők a legokosabbak és a legválogatósabbak – feleli Aurelie.
– A fekete sárkányok a legritkábbak – teszem hozzá. – Egyetlen
egy sem született már vagy… Száz éve.
– Így igaz. – Kaori professzor még egyszer megperdíti az illúziót,
és egyszer csak szemközt találom magam a sárgán izzó szempárral. –
És ők a legravaszabbak. Ne is gondoljatok rá, hogy túljárhattok egy
fekete sárkány eszén. Ez a példány valamivel több százévesnél,
vagyis középkorúnak számít.
A fajtája körében harci sárkányként ismerik, és könnyen lehet, hogy
nélküle nem tudtuk volna leverni a Tyrr-felkelést. Ha még
hozzávesszük, hogy tüskés buzogányfarkú, akkor nem túlzás azt
mondani, hogy ő Navarre egyik legveszedelmesebb sárkánya.
– Tuti, hogy rendkívüli pecsétereje van. Hogyan lehet
megközelíteni? – kérdezi Jack, és előrébb hajol. Semmi más nincs a
tekintetében, csak kapzsiság.
Az utolsó, amire szüksége van a királyságnak, hogy egy Jackhez
hasonló fickó egy fekete sárkányon üljön. Köszönöm, ebből nem
kérek.
– Sehogy – feleli Kaori professzor. – A legutóbbi és egyetlen
lovasa óta senkivel sem akart kapcsolódni, márpedig ő életét
vesztette a felkelés során. Az egyetlen lehetőségetek, hogy közel
legyetek hozzá, ha a Völgybe látogattok, amit nem ajánlok, mert
abban a pillanatban porig égetnek, hogy átléptek a hágón.
A kör túloldalán helyet foglaló sápadt, vörös hajú lány fészkelődni
kezd a székében, és lejjebb húzza az ingujját, hogy elrejtse a
felkelésereklyéjét.
– Talán mégiscsak érdemes próbát tenni vele – mondja Jack.
– Ez nem így működik, Barlowe. Rajta kívül egyetlen másik fekete
sárkány van szolgálatban…
– Melgren tábornoké – mondja Sawyer. Becsukta a könyvét, de
nem tudom hibáztatni. Én sem akarnék jegyzetelni, ha már
másodszor kellene végigülnöm ezt az órát. – Codaghnak hívják.
– Úgy van – bólint a professzor. – A falkájuk legöregebb tagja.
Egy kardfarkú példány.
– Csak kíváncsiságból – folytatja Jack, miközben egy pillanatra
sem veszi le jéghideg tekintetét az elénk varázsolt sárkányról. –
Milyen pecséterőt adna ez a sárkány a lovasának?
Kaori professzor ökölbe szorítja a kezét, mire az illúzió eltűnik.
– Nem tudni. A pecsétek a lovas és a sárkány közti egyedi
kémiából származnak, és általában többet elárulnak a lovasról, mint
a sárkányáról. Minél erősebb a kapcsolódás kettőjük között, és minél
hatalmasabb a sárkány, annál erősebb lesz a pecsét.
– És mi volt az előző lovas képessége? – kérdezi Jack.
– Naolin pecsétje az elszívás volt. Különböző forrásokból erőre
tudott szert tenni. Ezek lehettek más sárkányok, vagy más lovasok…
Aztán az így megszerzett energiát újra szét tudta osztani.
– Menő – mondja Ridoc elámulva.
– Valóban az – ért vele egyet a professzor.
– Hogyan lehet megölni valakit, akinek ilyen képessége van? –
kérdezi Jack, és összefűzi a karját a mellkasa előtt.
Kaori professzor egy másodpercre rám pillant, mielőtt
továbbvándorolna a tekintetével.
– Naolin megpróbálta arra használni az erejét, hogy feltámasszon
egy elesett lovast, csakhogy ez nem működhetett, ugyanis egyetlen
pecséterő sem képes visszahozni a holtakat az életbe. A kísérlet
közben viszont teljesen kimerítette a saját tartalékait. Hogy egy
olyan kifejezéssel éljek, amihez alighanem hozzá fogtok szokni a
Cséplés után: kiégett, és a másik lovas után halt.
Valami megmozdul a bensőmben; egyelőre nem értem miért, de
nem tudok szabadulni az érzéstől.
Megszólalnak a tanóra végét jelző harangok, úgyhogy mindenki
hozzálát, hogy összeszedje a holmiját. A kadétok kiáramlanak a
folyosóra. A terem kiürül, én pedig lassan felkelek a padomról, és a
vállamra vetem a táskám, miközben Rhiannon zavart tekintettel vár
rám az ajtóban.
– Brennan volt az, igaz? – kérdezem Kaori professzortól.
Szomorúság villan a szemében.
– Igen. Naolin akkor halt meg, amikor megpróbálta feltámasztani
a bátyádat. De Brennant akkor már nem lehetett megmenteni.
– De miért próbálkozott volna ilyesmivel? – kérdezem. – Hiszen
senkit sem lehet feltámasztani. Akkor mégis miért végzett
gyakorlatilag saját magával, ha már úgyis mindegy volt? – Gyász
kúszik a szívembe, ahogy arra gondolok, Brennan biztosan nem
akarta volna, hogy bárki is meghaljon a kedvéért. Nem, ilyesmi
sosem jutott volna az eszébe.
Kaori professzor hátradől a székében, majd babrál egy sort a
bajszán, miközben továbbra is engem méreget.
– Nem sok előnyöd származik belőle, hogy Sorrengail vagy, igaz?
Megrázom a fejem.
– Akad néhány kadét errefelé, akik szívesen elbánnának velem.
Kaori professzor bólint.
– Ez meg fog változni, ha egyszer kikerülsz innen. A
tanulmányaid után majd rájössz, azért, mert Sorrengail tábornok
lánya vagy, a nagy többség bármit megtenne, hogy életben tartson.
Persze, nem feltétlenül azért, mert annyira szeretik édesanyádat,
hanem mert félnek tőle, vagy mert szívességet akarnak tenni neki.
– Naolin melyik kategóriába esett?
– Egy kicsit talán mindkettőbe. Az olyan lovasoknak, akik ilyen
hatalmas pecséterővel rendelkeznek, olykor nehezükre esik
elfogadni a korlátaikat. Elvégre a kapcsolódás tesz lovassá, de…
Feltámasztani valakit a halottaiból? Nos, egy ilyen teljesítmény után
már nem lovas volnál többé, hanem isten. Márpedig nem hiszem,
hogy Malek díjazná, ha valamelyik halandó az ő felségterületére
merészkedne.
– Köszönöm, hogy válaszolt, professzor. – Ezzel megfordulok, és
a kijárat felé indulok.
– Violet – szól utánam Kaori professzor. – Mindkét testvéredet
tanítottam. Az én pecséterőm túl hasznos a tanteremben ahhoz,
hogy sokáig szolgálatot teljesíthetnék valamelyik szárnynál.
Brennan káprázatos képességű lovas és igazán jó ember volt. Mira
pedig ravasz, és ami a lovaglást illeti, szintúgy felettébb tehetséges.
Bólintok.
– Te viszont mindkettejüknél okosabb vagy.
Ennek hallatán pislognom kell egyet. Nem gyakran fordul elő,
hogy úgy hasonlítanak a bátyámhoz és a nővéremhez, hogy abból én
kerülök ki győztesen.
– Láttam, hogy esténként segítesz a barátodnak a tanulásban, és
ez alapján úgy tűnik, hogy együttérzőbb is vagy náluk. Ne feledkezz
meg erről.
– Köszönöm, de az eszem és az együttérzésem nem sokat fog
segíteni a Cséplés során – mondom, és magamat korholva
felnevetek. – Maga többet tud a sárkányokról, mint bárki más a
kvadránsban. Talán többet, mint bárki más a Kontinensen. Márpedig
a sárkányok az erőt és a ravaszságot díjazzák.
– A sárkányok sokszor olyan okok miatt választják ki a lovasukat,
amelyeket nem osztanak meg velünk. – Kaori feltápászkodik az
asztala mellől. – Nem csak a testünkben lakozhat erő, Violet.
Bólintok, leginkább azért, mert nem igazán tudom, mit
felelhetnék a jószándékú dicséretre, majd Rhiannon felé indulok. Az
egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy ebéd után már nem sok
segítségemre lesz az együttérzés.
***
Olyan ideges vagyok, hogy kis híján kidobom a taccsot, miközben
a széles, fekete pást mellett várakozva végignézem, ahogy Rhiannon
jó alaposan ellátja az ellenfele baját. A srác a Második Szárnyból
való, és Rhiannonnak fél percébe sem telik, amíg fojtófogást
alkalmaz rajta, ezzel lényegében lehetetlenné téve számára a
levegővételt. Az elmúlt hetekben minden tőle telhetőt megtett, hogy
engem is megtanítson rá.
 – Amikor ő csinálja, egészen könnyűnek tűnik – mondom a
mellettem álló Dainnak, akivel összeér a könyökünk.
– Meg fog próbálni megölni.
– Tessék? – felpillantok, és követem a tekintetét.
Xaden két pásttal arrébb merő közömbösséggel figyeli, ahogy
Rhiannon kiszorítja a szuszt az elsőéves ellenfeléből.
– Az ellenfeled – folytatja Dain. – Hallottam beszélgetni néhány
barátjával. Ennek a Barlowe-nak hála úgy vélik, veszélyt jelentesz a
szárnyra. – A tekintete Orenre téved, aki úgy méreget, mintha
valami játékszer lennék, amit most készülne ripityára törni.
Csakhogy van valami zöldes árnyalat az ábrázatában, aminek a
láttán muszáj elvigyorodnom.
– Minden rendben lesz – felelem, ugyanis egy ideje már ez a
mantrám. Egészen a sárkánypikkelyes mellényemig levetkőztem,
ami lassan már a második bőrömnek érződik. Mind a négy tőröm a
hüvelyében pihen, és ha sikerül a tervem, akkor hamarosan egy
továbbival is gyarapíthatom a gyűjteményemet.
A Második Szárnyhoz tartozó elsőéves elveszti az eszméletét.
Rhiannon győztesként tápászkodik fel, mi pedig megtapsoljuk.
Ezután odahajol az ellenfeléhez, és elveszi az oldalán fityegő tőrt.
– Azt hiszem, ez mostantól az enyém. Jó szundikálást
– Megveregeti a vállát, amitől muszáj nevetnem.
– Nem tudom, miért vagy olyan jókedvű, Sorrengail
– szólal meg a hátam mögött egy gúnyos hang.
Megfordulok, és látom, hogy tőlem néhány méterre Jack álldogál
a fal mellett. Olyan vigyor ül a képén, amit csak gonosznak lehet
nevezni.
– Dugulj el, Barlowe – mondom, és felmutatom neki a középső
ujjam.
– Őszintén remélem, hogy megnyered a mai kihívást.
– Olyan szadista várakozás villódzik a tekintetében, amitől máris a
rosszullét környékez. – Igazán sajnálnám, ha rögtön megölne valaki,
mielőtt még nekem lehetőségem nyílna rá. Persze, azért nem
lepődnék meg. Elvégre a magadfajta virágszálak olyan… törékenyek,
nem igaz?
Meg kellene mutatnod ezt a kis trükköt Jack Barlowe-nak.
 Előhúzom a két tőrömet a bordáim mellől, és egyetlen lágy
mozdulattal felé hajítom őket. Pontosan ott érnek célt, ahová
szántam őket – az egyik kis híján lenyesi a fülét, a másik pedig egy
centivel a golyói alatt áll a falba.
Egy pillanatra döbbent csend telepszik a küzdőtérre.
– Violet – sziszegi Dain, ahogy Jack óvatosan odébb lép a
pengéimtől, és eltávolodik a faltól.
– Ezért megfizetsz – mutat felém, majd bizonytalan léptekkel
eloldalog.
Figyelem, ahogy elvonul, majd felveszem és a helyére csúsztatom
a tőreimet, mielőtt visszatérnék Dain mellé.
– Ez meg mi az ördög volt? – kérdezi. – Mondtam neked, hogy
maradj észrevétlen, te pedig… – Megrázza a fejét. – Csak még
jobban fel akarod bosszantani?
– Eddig nem sokra mentem azzal, hogy észrevétlen próbáltam
maradni – felelem egy vállrándítás kíséretében, miközben Rhiannon
ellenfelét leviszik a pástról. – El kell fogadnia, hogy nem jelentek
veszélyt a szárnyra.
És jóval nehezebb lesz megölnie, mint gondolta.
Nehéz nem tudomást venni a tarkómra szegeződő tekintetről,
úgyhogy inkább egyenesen Xaden felé fordulok.
A szívem megint újrakezdi azt az átkozott ugrándozást, mintha
egyenesen a mellkasomba irányítaná az árnyakat, hogy ott
babráljanak vele. Felvonja a sebhelyes szemöldökét, és megesküdnék
rá, hogy már majdnem elmosolyodik, ahogy átmegy a következő
pásthoz, hogy végignézze a Negyedik Szárny kadétjainak küzdelmét.
– Nem semmi – lép oda hozzám Rhiannon. – Azt hittem, Jack
mindjárt összecsinálja magát.
Lesütöm a szemem.
– Ne bátorítsd – jegyzi meg Dain.
– Sorrengail – hangzik fel Emetterio professzor hangja, ahogy a
jegyzetfüzetébe pillant. – És Seifert.
Igyekszem leküzdeni a belsőmben képződő pánikot, és kilépek a
pástra az ellenfelemmel szemközt, aki ekkor már határozottan
zöldre vált.
Épp időben.
 A lehető legjobban felkészültem, és még a bokámat és a térdemet
is bekötöttem, ha esetleg azokra akarna támadni.
– Ne vedd magadra – mondja, ahogy körözni kezdünk egymás
körül. – De úgyis csak veszélyt jelentesz a szárnyra.
Ezzel nekem ront, de a léptei nehézkesek, úgyhogy ki tudok térni
előre, és lesújtok a veséjére, mielőtt újra megpördülnék, és
kirántanám az egyik tőrömet.
– Nem jelentek rá nagyobb veszélyt, mint te – felelem.
Verejték ütközik ki a homlokán, de lerázza magáról, ahogy egyre
sűrűbben pislogva keresi a saját fegyverét.
– A nővérem gyógyító. Hallottam, hogy úgy törnek a csontjaid,
mint a gallyak.
– Miért nem jössz, és győződsz meg róla magad? –
Elmosolyodom, és várom, hogy ismét támadásba lendüljön. Három
alkalommal is megfigyeltem, hogy milyen modorban küzd. Egy igazi
bika, duzzad az erőtől, de híján van minden eleganciának.
Egész testében összerázkódik, mintha mindjárt elhányná magát,
aztán az üres kezét valóban a szája elé is kapja, és igyekszik mély
levegőket venni. Most megtámadhatnám, de inkább még kivárok.
Ismét ő indul nekem, a magasba tartva a tőrét.
A szívem megdobban, ahogy kivárom azokat a gyötrelmes
tizedmásodperceket, amíg odaér hozzám. Az agyamnak valahogy
sikerül rábírnia a testemet, hogy az utolsó pillanatig a helyemen
maradjak. Aztán amikor lesújt a pengével, ismét kitérek előle, és
közben ugyanazzal a mozdulattal felhasítom az oldalát, majd amikor
mögé kerülök, hátba rúgom.
Most.
A pástra zuhan, amit azonnal kihasználok, és úgy térdelek a
gerincébe, ahogyan korábban Imogen tette velem. A torkához
szorítom a pengét.
– Add meg magad!
Kinek kell az erő, ha van helyette acél és sebesség?
– Nem! – kiáltja, majd a teste ismét megreszket, és egyszer csak
kiadja a taccsot. Minden feljön belőle, amit reggel óta evett, és
alaposan beteríti vele a pástot.
Mit ne mondjak, elég undorító.
 – Ó, istenek! – kiált fel Rhiannon émelyegve.
– Add meg magad! – ismétlem, de most már komolyan
rángatózni kezd, úgyhogy el kell vennem a tőrt a torkától, hacsak
nem akarok véletlenül végezni vele.
– Megadta magát – jelenti ki Emetterio professzor, akinek szintén
nem nyerte el a tetszését a korábbi étkezés látványa.
A hüvelyébe csúsztatom a tőrömet, majd lemászom Orenről, és
igyekszem kikerülni a hányástócsát. Ezután elveszem a tőrt, amit
még korábban elejtett. Nehezebb és hosszabb, mint a többi
fegyverem, de most már az enyém, hiszen kiérdemeltem. Miután
megnézem magamnak, ezt is becsúsztatom a bal combomnál lévő
üres hüvelybe.
– Győztél! – mondja Rhiannon, és átölel, amint lelépek a pástról.
– Csak rosszul lett – felelem egy vállrándítás kíséretében.
– Azért inkább neked legyen szerencséd, mint neki – feleli.
– Kerítenem kell valakit, aki ezt feltakarítja – mondja Dain.
Vége. Győztem.
***
Az időzítés jelenti a tervem legproblémásabb részét.
A következő héten is győzök, amikor az egyik lány az Első
Szárnyból nem tud eléggé koncentrálni ahhoz, hogy akár csak
egyetlen valamirevaló ütést is bevigyen – köszönhetően néhány, ki
tudja, mi módon az ebédjébe került, közismerten hallucinogén
hatású sáfránygombának. Egyszer azért térden tud rúgni, de nem
olyan súlyos a dolog, hogy ne gyógyulna be néhány nap alatt.
A következő héten is diadalmaskodom, amikor a Harmadik
Szárnyból egy magas fiú elcsúszik, miután ideiglenesen elveszíti az
egyensúlyérzékét – ezúttal néhány forgógyökér a ludas, amelyeket a
szakadék mellett szedtem. Az időzítésem most nem tökéletes, és
többször is képen tud törölni, úgyhogy felszakadt ajkakkal és egy
tarka zúzódással hagyom el a pástot, amit még egészen pontosan
tizenegy napig viselni fogok, de legalább elmondhatom, hogy nem
törte el az államat.
Aztán a következő héten is megnyerem a kihívást, amikor egy
nagyobb darab lány tekintete a küzdelem közepén rejtélyes okokból
elhomályosul – az okok azért mégsem teljességgel rejtélyesek, én
legalábbis tudom, hogy a teájába hullt tűzlevelek tehetnek róla. A
lány a termetéhez képest egyébként meglepően fürge, és le is tud
vinni a földre, majd bevisz néhány fájdalmas rúgást a gyomrom
környékére, szintúgy tarkabarka zúzódásokat okozva, azonkívül a
bordáimon is rajta hagyja a csizmája nyomát. Ezután majdnem
összeomlottam, és elmentem Nolonhoz, de végül összeszorítottam a
fogaimat, bekötöztem a bordáimat, és eldöntöttem, hogy senkinek
nem teszem meg azt a szívességet, hogy Jackhez vagy a többi
megjelölthöz hasonlóan gyengének lásson és végezni akarjon velem.
Megszerzem az ötödik tőrömet, amelynek ezúttal egy csinos
rubint forrasztottak a nyelébe. A fegyverre az augusztusi utolsó
kihívásom során teszek szert, amikor is egy rendkívül izzadós fiúval
kerülök össze, akinek hézag van az első fogai között. A
vizestömlőjébe jutott karmazsinfa kéreg tesz róla, hogy kellőképpen
tohonya legyen. A hatás egy kissé túlságosan is hasonlít a
fonillabogyóéra, és őszintén sajnálom, hogy ezúttal a Harmadik
Szárny egész Harmadik Rajának ugyanolyan gyomorbántalmakkal
kell megküzdenie. Valószínűleg vírus lehet, legalábbis ezt mondom,
amikor az ellenfelem végre megadja magát, miután már vagy fél
perce tartom fojtószorításban, de sajnos csak azt követően, hogy
előtte még kificamította a hüvelykujjamat, és kis híján eltörte az
orrom.
Eljön a szeptember, és már nagyobb önbizalommal lépek ki a
pástra, mint korábban. Öt ellenfelet is legyőztem anélkül, hogy
bárkivel végeznem kellett volna – ezt a teljesítményt nem sokan
mondhatják el azután, hogy egyedül a múlt hónapban további húsz
nevet kellett felkörmölni a halottak listájára az elsőévesek közül.
Hátrahúzom a vállamat, és várom, hogy megérkezzen az
ellenfelem.
A Harmadik Szárnyban szolgáló Rayma Corrie azonban nem
jelenik meg.
– Sajnálom, Violet – mondja Emetterio professzor, majd
megvakarja rövidre nyírt fekete szakállát. – Raymával kellett volna
megküzdened, de átvitték a gyógyítókhoz, miután úgy tűnt, hogy
nem tud egyenesen járni.
A barátkörte héja okozhat ilyesmit, ha nyersen fogyasztják.
Például, ha véletlenül rákerül egy kevés a reggelire kapott
kenyeredre.
– Ó… Milyen kár – mondom. Túl korán szolgáltam fel neki. –
Akkor esetleg…
– Én majd beugrom helyette.
Az a hang. Az a hanghordozás. Az a jeges tekintet a hátam
közepén…
Jaj, ne. A francba. A francba. Nem, nem, nem…
– Biztos vagy benne? – kérdezi Emetterio professzor a
jelentkezőtől.
– Hát persze.
Megáll bennem az ütő.
A következő pillanatban Xaden lép a pástra.
„Nem ma fogok meghalni.”
– Violet Sorrengail megjegyzése Brennan könyvéhez
 KILENCEDIK FEJEZET

Teljesen kész vagyok.

Xaden előlép – mind a százkilencven centijével, teljes
életnagyságban –, az éjféli harchoz bőrt visel, és egy szűk, rövidujjú
felsőt, amelytől az alkarján izzó, sötét ereklye mintha még
fenyegetőbb lenne.
A szívem zakatolni kezd, mintha a testem már előre tudná, amit
az elmém még nem hajlandó elfogadni. Pillanatokon belül súlyosan
helyben fognak hagyni… Vagy valami sokkal rosszabb történik.
– Ez különlegesnek ígérkezik – mondja Emetterio professzor, és
tapsol egyet. – Xaden az egyik legkiválóbb harcosunk. Csak
figyeljetek és tanuljatok.
– Hát persze hogy az vagy – dünnyögöm magam elé, és a
gyomrom úgy rándul össze, mintha én fogyasztottam volna
barátkörtét.
Xaden szája sarkában mosoly jelenik meg, és a szemében játszó
aranyszínű foltok mintha táncra perdülnének. Ez a szadista még
élvezi is a dolgot.
A térdem, a csuklóm és a bokám is be van kötözve. A sérült
hüvelykujjam köré csavart fehér szövet éles kontrasztban áll a fekete
bőrruhával.
– Nincsenek egy súlycsoportban! – mondja Dain a pást széléről,
érezhető feszültséggel a hangjában.
– Csak nyugalom, Aetos. – Xaden hátrapillant a válla fölött abba
az irányba, ahol Dain szokott állni a küzdelmeim idején. A
tekintetéből látom, hogy velem még egész visszafogott volt a
„nézzünk minél könyörtelenebbül” versenyben. – Ígérem, hogy még
egy darabban lesz, miután móresre tanítottam.
– Nem hiszem, hogy ez méltányos – kezdi Dain.
– Senki sem kérdezte a véleményedet, rajvezető – feleli Xaden,
majd oldalra lép, és lecsatolja magáról az összes fegyverét – jó
néhány van belőle –, hogy átadja azokat Imogennek.
Keserű, zavarba ejtő féltékenység tör rám, de most nincs itt az
ideje, hogy ezzel foglalkozzak, ugyanis a következő másodpercben
már ismét szemben áll velem.
– Gondolod, hogy nem lesz rá szükséged? – kérdezem, miközben
kézbe veszem a saját tőreimet.
A mellkasa terebélyes, akárcsak a széles válla és az izmoktól
duzzadó karja. Egy ekkora célpontot bizonyára könnyen el tudok
találni.
– Ugyan. Minek, ha nálad elég fegyver van mindkettőnknek? –
Őrült mosolyra húzódik a szája, ahogy kinyújtja a karját, és maga
felé int. – Kezdjük.
A szívem hevesebben ver, mint ahogy a kolibri csapkod a
szárnyával, miközben felveszem a küzdőtartást, és várom, hogy
meginduljon. A pást mindössze nyolcméteres, de most az egész világ
erre korlátozódik – erre, és a túloldalán lévő veszedelemre.
Xaden nem az én rajomhoz tartozik, vagyis bármiféle büntetés
nélkül megúszhatja, ha végez velem.
Megcélzom a nevetségesen izmos mellkasát, és útjára indítok egy
tőrt.
Amit egyszerűen röptében elkap.
– Nem okoztál meglepetést – mondja, és csettint egyet
a nyelvével.
A rohadt életbe. Meg kell hagyni, elég gyors.
Ezek szerint nekem még gyorsabbnak kell lennem. Ez az egyetlen
előnyöm – legalábbis ebbe a gondolatba kapaszkodom, ahogy egy
lendületes mozdulattal előreszökkenek, és megpróbálkozom egy
vágás-rúgás kombinációval, amit Rhiannonnal gyakoroltunk az
elmúlt hetekben. Xaden egy elegáns mozdulattal kitér a penge elől,
majd elkapja a lábamat. A terem megfordul körülöttem, ahogy a
hátamra vág, és a becsapódás erejétől kiszalad a levegő a tüdőmből.
De egyelőre még nem akarja befejezni. Helyette elhajítja a tőrt,
amit az imént szerzett meg tőlem. Aztán egy másodperccel később,
miután a levegő ismét visszatér a tüdőmbe, előkapom a következő
pengét, és megcélzom a combját.
Az alkarjával blokkolja a támadást, majd a másik kezével elkapja a
csuklómat, kicsavarja belőle a tőrt, és olyan közel hajol, hogy alig
néhány centire legyen egymástól az arcunk.
 – A vérre mész, igaz, Kicsike? – suttogja.
A tőr ezúttal is a pástra hull, majd odébb rúgja a fejem mellett,
hogy ne érhessem el.
Nem azért veszi el a tőröket, hogy aztán ellenem fordítsa;
egyszerűen azért akar lefegyverezni, hogy megmutassa, milyen
könnyedén képes rá. Forrni kezd a vérem.
– A nevem Violet – sziszegem.
– Szerintem a Kicsike jobban passzol hozzád. – Elengedi a
csuklómat, majd feláll, és felém nyújtja a kezét. – Még nem
végeztünk.
A mellkasom összeszorul, és még mindig nem teljesen tértem
magamhoz abból, hogy kipréselte belőlem a szuszt, mindenesetre
elfogadom a felém nyújtott jobbot. Talpra segít, majd azzal a
lendülettel a hátam mögé csavarja a karomat, és a kemény
mellkasához ránt, mielőtt még bármit is tehetnék.
– Francba! – tör ki belőlem.
Érzek valamit a combomnál, és a következő pillanatban az egyik
tőrömet már a torkomhoz szorítja, miközben továbbra is magához
húzva tartja a fejem. Az alkarja irtózatos erővel szorítja a bordáimat,
és most úgy állunk, mintha akár szoborba is önthetnének minket –
nincs értelme hátrafejelnem, mert túl magas ahhoz, hogy eltaláljam.
– Senkiben se bízz, akivel szembekerülsz a páston – figyelmeztet
suttogva, és közben érzem a meleg leheletét a fülem körül. Habár
mások is körbevesznek bennünket, egyszer csak rájövök, hogy nem
véletlenül halkítja le a hangját. Ezt a leckét csak nekem szánja.
– Még abban se, aki tartozik nekem eggyel? – felelem szintúgy
halkan. A vállam kezd tiltakozni a természetellenes helyzet miatt, de
egyelőre nem mozdulok meg. Nem akarom megadni neki ezt az
elégtételt.
A földre veti, majd odébb rúgja a harmadik tőrt is – éppen abba az
irányba, ahol Dain várakozik, aki már korábban felvette a másik két
fegyvert. Gyilkos indulat cikázik a tekintetében, ahogy Xadent
méregeti.
– Én döntöm el, hogy mikor teszek szívességet, nem te.
– Ezzel elengedi a karomat, és hátrál egy lépést.
Megfordulok, és megcélzom a torkát, de könnyűszerrel hárítja a
támadást.
– Remek – mondja egy mosoly kíséretében, és ugyanolyan játszi
könnyedséggel kivédi a következő ütésemet is. – A legjobb esélyed,
ha a torokra mész, legalábbis, amíg az ellenfél fedetlenül hagyja.
A dühtől feltüzelve újabb rúgással próbálkozom, de ugyanúgy
elkapja a lábamat, mint először, csakhogy most még a combom
mellett őrzött tőrt is magához veszi, mielőtt a földre hajítana, és
csalódottan méregetni kezdene.
– Azt hittem, tanulsz a hibáidból.
Már csak öt tőröm maradt. Mindegyik a bordáim melletti
hüvelyekben lapul.
Megragadom az egyiket, majd védekező állásba helyezkedem, és
körözni kezdek. Bármilyen idegesítő, de még csak rám sem hederít,
és felém sem fordul. Csak áll a pást közepén, lazán csüngő karral.
– Táncolsz még egy kicsit, vagy megpróbálkozol egy újabb
támadással?
Bekaphatja.
Rohamra indulok, de kitér előlem, és a pengém a válla fölött
suhan el, vagy húsz centivel eltévesztve a célt. A gyomrom lesüllyed,
ahogy megragadja a karomat és előreránt. Egy másodpercre a
levegőben úszom, mielőtt ismét a páston landolnék. Ezúttal
egyenesen a bordáimra esem.
Hátrafeszíti a karomat, mire felkiáltok, és vakítóan fehér fájdalom
járja át a tagjaimat. Elejtem a kést, de még nem végzett. Továbbra is
a bordáim közé térdel, miközben fél kézzel béklyóban tartja a
karomat, a másikkal pedig előhúzza az egyik megmaradt tőrömet, és
odaveti Dain elé, hogy aztán elővegye a következőt, és arra a pontra
szegezze, ahol az állkapcsom találkozik a nyakammal.
Ezután közelebb hajol, és azt suttogja:
– Elismerem, okos dolog, hogy még a harc előtt elintézed az
ellenségeidet.
A lehelete melegsége ott kavarog a fülkagylómban.
Jaj, istenek! Ezek szerint rájött, hogy miben mesterkedtem. A
karomban lévő fájdalom egyszer csak jelentéktelennek tűnik ahhoz a
rosszulléthez képest, ami attól a gondolattól ébred bennem, hogy
ellenem fordíthatja ezt a tudást.
 – A gond csak az, hogyha nem teszed itt próbára magad –
folytatja, és végighúzza a penge hegyét a nyakamon, de mivel nem
érzem a vér melegségét, tudom, hogy nem hasított belém –, akkor
fejlődni sem fogsz.
– Gondolom, örülnél, ha holtan látnál – felelem, miközben a fél
arcomat továbbra is a pásthoz szorítja. Nem egyszerűen fájdalmas –
megalázó.
– És le kellene mondanom a társaságodról? – gúnyolódik.
– Rohadtul utállak. – A szavak még azelőtt elhagyják a számat,
hogy uralkodhatnék magamon.
– Ettől még ne érezd magad különlegesnek.
A mellkasomra nehezedő nyomás enged, ahogy feláll, és ezúttal is
mindkét tőrt Dain irányába rúgja.
Csak két fegyverem maradt, de a megaláztatásom és a dühöm már
nagyobb, mint a félelmem.
Ezúttal nem veszek tudomást a felém nyújtott jobbjáról. Talpra
szökkenek, mire elismerő mosolyra húzódik a szája.
– Hát mégis tanulsz.
– Gyorsabban, mint gondolnád.
– Azt majd meglátjuk. – Hátrál két lépést, hogy legyen köztünk
némi távolság, majd ismét magához hívogat.
– Eleget beszéltél – mondom elég hangosan ahhoz, hogy
Imogennek meglepetésében elálljon a lélegzete.
– Ugyan, még éppen csak elkezdtem. – Összefűzi maga előtt a
karját, kissé hátradől, és láthatóan azt várja, hogy én induljak meg.
Nem gondolkodom, csak cselekszem. Ahogy előrerontok, egyszer
mélyebbre ereszkedem, és megcélzom a térdét.
Úgy csuklik össze, mintha egy fát döntenének ki. A hang
elégedettséggel tölt el, úgyhogy kihasználom az alkalmat, és
megpróbálkozom egy fojtófogással. Nem számít, hogy mekkora az
ellenfél, levegőre mindenkinek szüksége van. A könyökömmel
beszorítom a nyakát, és préselni kezdem.
Ahelyett, hogy a karomba kapaszkodna, inkább megpördül, és
megragadja a combjaimat, amitől elveszítem az előnyt, és egymásba
gabalyodva odébb gördülünk. Végül ismét ő kerekedik fölém.
Hát persze hogy ő nyer.
 Ezúttal ő préseli az alkarját a nyakamhoz. Még nem szorítja el a
levegő útját, de nyilvánvalóan jelzi, hogy bármikor képes lenne rá. A
csípőjével leszorítja az én csípőmet, és úgy nehezedik rám, hogy még
a lábamat sem tudom megmozdítani. Semmit sem tudok kezdeni
vele.
Körülöttünk minden elhomályosul, ahogy az egész világ a
fennhéjázó tekintetére szűkül. Ő minden, amit látok, minden, amit
érzek.
Nem hagyhatom, hogy győzzön.
Előhúzom az utolsó megmaradt tőrömet, és célba veszem a vállát.
Elkapja a csuklómat, és a fejem fölé rántja.
A francba. A francba, a francba!
Forróság szalad végig a nyakamon, és lángok nyaldossák az
arcomat, ahogy olyan közel ereszkedik hozzám, hogy az ajka alig
néhány centire legyen az enyémtől. Minden egyes aranyszínű foltot
ki tudok venni abban az ónixsárga szempárban. A sebhelye minden
egyes kis rovátkáját teljes élességgel látom magam előtt.
Gyönyörű. Átkozott. Rohadék.
Elakad a lélegzetem és a testem, ez az áruló, felforrósodik. Nem
vonzódhatsz toxikus férfiakhoz, emlékeztetem magam, és mégis,
tessék, itt vagyok, és nem tehetek ellene semmit. Ha őszinte akarok
lenni, már attól a pillanattól kezdve vonzódom hozzá, hogy először
megláttam.
Az öklömbe préseli az ujjait, kényszerítve rá, hogy elengedjem a
tőrt.
– Szedd össze a tőröket! – utasít.
– Tessék? – Elkerekedik a szemem. Hiszen védtelen vagyok.
– Szedd. Össze. A. Tőröket – ismétli.
Tűz száguld végig a bőrömön, ahogy az ujjaink önkéntelenül is
összefonódnak.
Toxikus. Veszélyes. Azonkívül meg akar ölni.
Nem számít. A pulzusom attól még úgy vágtázik, mintha csak egy
kis fruska volnék.
– Kicsi vagy – mondja, és nem tudom eldönteni, hogy sértésnek
szánja-e vagy sem.
– Tisztában vagyok vele.
 – Inkább ne próbálkozz olyan manőverekkel, amelyek túlságosan
sebezhetővé tesznek. – Lejjebb húzza a tőrt az oldalához. – Éppen
elég lett volna, ha a bordákra mész.
– Ezután egyszer csak a háta mögé húzza mindkettőnk kezét,
sebezhetővé téve magát. – Ebből a szögből a vese is megfelelő
célpontot jelenthet.
Nyelnem kell egyet, és nem vagyok hajlandó arra gondolni, hogy
ebből a szögből még mi minden más jelenthetne megfelelő
célpontot.
A csípőjéhez húzza a kezemet, miközben egy pillanatra sem veszi
le rólam a tekintetét.
– Ha az ellenség páncélt visel, akkor jó esély van rá, hogy ezen a
ponton sebezhető. Ez rögtön három célpont, ahová lesújthattál
volna, még mielőtt a másiknak van ideje reagálni.
Azonkívül halálos célpontok, amit mindenképpen el akartam
volna kerülni.
– Hallottad, amit mondtam?
Bólintok.
– Remek. Csak mert nem tudsz megmérgezni mindenkit, akivel
majd meg kell küzdened – súgja, mire elsápadok.
– Nem lesz időd teával kínálni valamelyik braevi grifflovast, aki
teljes sebességgel feléd repül.
– Honnan tudtad? – teszem fel a kérdést végül. Az izmaim
megfeszülnek, beleértve a még mindig a csípője köré font
combjaimat.
A tekintete elkomorul.
– Meg kell hagyni, ügyesen csináltad, Kicsike, de ismertem nálad
tehetségesebb méregkeverőket is. A trükk az, hogy ne csináld olyan
feltűnően.
Az ajkaim elválnak egymástól, és sikerül visszaszívnom, hogy
elmondjam, éppenséggel ügyeltem rá, hogy ne csináljam feltűnően.
– Azt hiszem, mára eleget tanult – jegyzi meg Dain,
mindkettőnket emlékeztetve rá, hogy nem vagyunk egyedül.
Korántsem. Ami azt illeti, igazi látványosság vagyunk.
– Mindig ilyen aggódó? – dünnyögi Xaden, majd feljebb tolja
magát néhány centivel.
 – Ha rólam van szó, igen – felelem, és továbbra is állom a
tekintetét.
– Csak visszatart téged. De ne aggódj. A kis titkod biztos helyen
van nálam. – Xaden szemöldöke összeszalad, mintha csak arra
emlékeztetne, hogy mindeközben természetesen én is ugyanúgy
őrzöm az ő titkát. Aztán visszavezeti a kezemet a bordámhoz, és
becsúsztatja a rubinköves tőrt
a hüvelyébe.
A mozdulat idegesítően… izgató.
– Ezek szerint nem fogsz lefegyverezni? – kérdezem, ahogy enged
a szorításán, majd még feljebb tolja magát, enyhítve a testemre
nehezedő súlyon. Végre mélyen be tudom szívni a levegőt.
– Dehogy. Sosem élveztem, ha védtelen nőket kell elintéznem.
Mára elég volt ennyi.
Feláll, majd egyetlen további szó nélkül odébb megy, és átveszi a
fegyvereit Imogentől, miközben én feltérdelek. Minden egyes
porcikám sajog, de sikerül valahogy feltápászkodnom.
Dain jól láthatóan megkönnyebbül, amikor odamegyek hozzá,
hogy visszavegyem tőle a tőröket.
– Jól vagy?
Bólintok, és remegő kézzel visszacsúsztatom a pengéket a
helyükre. Minden lehetősége, sőt minden oka megvolt rá, hogy
végezzen velem, de életben hagyott – ráadásul most már kétszer is.
Miféle játékot űz velem?
– Aetos! – kiáltja Xaden a pást túloldaláról.
Dain felpillant.
– Talán jobban járna, ha nem akarnád mindentől megóvni, és
inkább harcolni tanítanád.
Xaden addig méregeti Daint, míg az végül bólint.
Emetterio a pástra szólítja a következő párost.
***
– Meglep, hogy életben hagyott – mondja Dain, amikor később az
este folyamán a szobájában vagyunk, és az ujjaival a nyakam és a
vállam közti izmot masszírozza.
Fáj, de olyan csodálatos fájdalommal, hogy megérte elviselnem
érte ezt a sok megpróbáltatást – nem is beszélve a kockázatról, amit
azzal vállaltam, hogy éjszaka felosontam hozzá.
– Nem hiszem, hogy azzal vívja ki a többiek tiszteletét, ha kitöri a
nyakamat a páston. – Dain pokróca puhának érződik a hasam és a
mellkasom alatt, ahogy az ágyán fekszem. Deréktól felfelé csupasz
vagyok, leszámítva a mellemet és a bordáimat takaró kötést. –
Azonkívül neki nem ilyenek
a módszerei.
Dain keze egyszer csak megáll.
– Miért, ismered a módszereit?
Elönt a bűntudat, ahogy eszembe jut, hogy Xaden titkát őrzöm.
– Azt mondta, nem látja értelmét, hogy megöljön, ha a Mellvéd
úgyis megteszi helyette – felelem az igazságnak megfelelően. – És
nézzünk szembe vele, elég sok lehetősége lett volna rá, hogy
elintézzen.
Dain hümmög egyet, majd folytatja sajgó izmaim masszírozását.
Vacsora után további két órát gyakorlatoztunk Rhiannonnal, és a
végén már mozdulni is alig bírtam.
Azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, akire Xaden ráijesztett
ma délután.
– Lehetséges, hogy összeesküvést forral Navarre ellen, és közben
mégis kapcsolódni tud Sgaeyllel? – kérdezem, arccal továbbra is a
pokrócnak.
– Először erre gyanakodtam. – Dain végighúzza a kezét a
gerincemen, és megnyomkodja azokat a csomókat, amelyek miatt az
edzés utolsó fél órájában már alig tudtam megemelni a karomat. –
De aztán én is kapcsolódtam Cathszel, és rájöttem, hogy a sárkányok
bármit megtennének azért, hogy megvédjék a Völgyet és a szent
tojásrakó területüket. Kizárt, hogy egy sárkány úgy kapcsolódjon
Riorsonnal vagy bármelyik szeparatistával, hogy azok nem
gondolják komolyan a Navarre-nak tett esküjüket.
– De vajon tudnának róla, ha hazudna az illető? – Megfordulok,
hogy láthassam az arcát.
– Igen. – Dain elvigyorodik. – Cath tudná, hiszen a fejemben van.
A sárkányod elől nem tudod elrejteni a gondolataidat.
– Mindig a fejedben van? – Tudom, a szabályok tiltják, hogy
ilyesmiről érdeklődjek – a kapcsolódás ügyében majdnem minden
tabunak számít, tekintve, hogy milyen titkolózóak ezek a
teremtmények, de hát mégiscsak Dainról van szó.
– Igen – feleli. – Ha mindenképp szükségem van rá, akkor ki
tudom zárni. Ezt megtanítják a Cséplés után… – Egyszer csak
elkomorodik.
– Mi az? – Felülök, a mellkasom elé húzom az egyik párnát, és
nekidőlök a falnak.
– Ma este beszéltem Markham ezredessel. – Feláll, és kihúzza az
asztala melletti széket, helyet foglal, majd a kezébe temeti az arcát.
– Történt valami? – Elönt a félelem. – Mira szárnyáról van szó?
– Nem! – Dain felpillant, és olyan nyomorúság tükröződik a
szemében, hogy kis híján odaszaladok hozzá. – Nem erről van szó.
Elmondtam neki, hogy… Attól tartok, Riorson meg akar ölni téged.
Pislogok egyet, majd visszadőlök az ágyra.
– Vagy úgy. Nos, ez nem igazán újdonság, nem igaz? Bárki, aki
olvasott a felkelés történetéről, össze tudja rakni, hogy mi történt.
– Beszámoltam neki Barlowe-ról és Seifertről is. – Végigfuttatja a
kezét a haján. – Ne hidd, hogy nem vettem észre, hogy a reggeli
alakzat előtt Seifert a falhoz lökött.
– Csak nem tudta feldolgozni, hogy elvettem a tőrét az első
kihívás során.
– Rhiannon elmondta, hogy a múlt héten összezúzott virágokat
talált az ágyadban.
Vállat vonok.
– Csak néhány halott növény, semmi több.
– Megcsonkított violák voltak. – A szája megfeszül, úgyhogy
végül mégiscsak odalépek hozzá, és megérintem a feje búbját.
– Ne vedd halálos fenyegetésnek vagy bármi hasonlónak –
mondom, és megsimogatom a barna haját.
Felpillant, és a szemében most valamivel élénkebben
tükröződnek a szobában reszkető varázsfények.
– De igen, ezek fenyegetések.
Ismét megvonom a vállam.
– Bármelyik kadéttal történhet ilyesmi.
– De nem kell minden kadétnak minden reggel újrakötöznie a
térdét – feleli.
 – A sérülteknek igenis kell. – Összevonom a szemöldököm, és
kezdem elveszíteni a türelmemet. – Miért beszéltél egyáltalán
Markhammel? Ő írnok, vagyis akkor sem tehetne semmit az
ügyemben, ha akarna.
– Azt mondta, még mindig hajlandó bevenni a kvadránsba – feleli
Dain, és épp amikor hátralépnék, elkap a csípőmnél. –
Megkérdeztem tőle, hogy a saját biztonságod érdekében
átmehetnél-e az írnokokhoz, ő pedig beleegyezett. Az elsőévesek
közé kerülnél. Nem kell kivárnod a következő Sorozás Napját.
– Hogy micsoda? – Kiszabadulok a szorításából, és elhátrálok a
legjobb barátomtól.
– Rájöttem, hogyan tudlak megóvni a veszélytől, és éltem a
lehetőséggel – mondja.
– A hátam mögött áskálódtál, mert meg vagy győződve róla, hogy
itt úgysem boldogulnék. – Magam is meglepődöm, hogy milyen
fájdalmas kimondani ezeket a szavakat, amelyek most úgy szorítják
a mellkasomat, hogy alig kapok levegőt. Dain jobban ismer, mint
bárki, és még ő is azt gondolja, hogy ez a legtöbb, amit tehetünk.
Azután, hogy idáig eljutottam…
Könnyek szöknek a szemembe, de ezúttal nem akarom elsírni
magam. Helyette inkább felszegem az állam, fogom a
sárkánypikkelyes fűzőmet, felveszem, majd meghúzom a hátamnál.
Dain felsóhajt.
– Sosem mondtam, hogy ne tudnál itt boldogulni, Violet.
– Dehogynem! – csattanok fel. – Minden nap csak ezt
ismételgeted. Elmondod, amikor elkísérsz a reggeli alakzatra, ami
miatt tudom, hogy elkésel a saját repülésedről. Elmondod, amikor a
szárnyvezetőddel kiabálsz, amiért megküzd velem a…
– Nem volt joga hozzá, hogy…
– Ő a szárnyvezetőm! – Belebújok a tunikámba. – Nagyon is joga
volt hozzá. Ha akarja, ahhoz is joga van, hogy kivégeztessen.
– Pontosan ezért kell egyszer és mindenkorra eltűnnöd innen! –
Dain fel-alá kezd járkálni a szobában. – Figyeltelek, Violet. Csak
szórakozik veled, ahogy macska az egérrel, mielőtt utoljára rávetné
magát, és végezne vele.
– Idáig mindent kibírtam. – A vállamra veszem a könyvektől
nehéz táskámat. – Minden kihívást megnyertem, azonkívül…
– Kivéve a mait, amikor újra és újra feltörölte veled a padlót. Vagy
esetleg elfelejtetted, hogy minden fegyveredtől megfosztott, csak
hogy megmutassa, milyen könnyedén le lehet győzni téged?
Felszegem az állam, és állom a tekintetét.
– Majdnem két hónapot túléltem ezen a helyen, ami több, mint
amire az évfolyamom negyede képes volt!
– Tudod, hogy mi vár rád a Csépléskor? – kérdezi hűvösen.
– Tudatlannak tartasz? – Egyre jobban dühbe gurulok.
– Nem csak a kapcsolódásról van szó – folytatja. – Az összes
elsőévest belökik egy olyan küzdőtérre, ahol még sosem jártál, és
aztán a másod- és harmadévesek végignézik, amíg ti eldöntitek,
hogy melyik sárkányokhoz menjetek közel, és melyektől fussatok el.
– Tudom, hogy működik.
– Nos, amíg a többi lovas nézi az előadást, az elsőévesek
kihasználják az alkalmat, és… Végeznek a szárnyukban lévő gyenge
láncszemekkel.
– Én nem vagyok gyenge láncszem. – A mellkasom ismét
megfeszül, hiszen a lelkem mélyén tudom, hogy ami a testi erőmet
illeti, nagyon is az vagyok.
– Számomra valóban nem vagy az – teszi hozzá suttogva, és
megérinti az arcomat. – Ők azonban nem ismernek téged úgy,
ahogyan én ismerlek. És amíg az olyan elsőévesek, mint Barlowe és
Seifert a nyomodban vannak, addig résen kell lennünk. Nekem résen
kell lennem, Violet. – Elcsuklik a hangja, amitől nyomban elpárolog
a haragom. – A Cséplés során nincs rá lehetőségünk, hogy segítsünk.
Hogy megmentsünk.
– Dain…
– És amikor összegyűjtik a holttesteket, senki sem jegyzi fel,
hogyan haltak meg a kadétok. Éppen annyi esélyed van rá, hogy
Barlowe pengéje végez veled, mint hogy az egyik sárkány farka.
A félelem ellenére próbálom egyenletesen szedni a levegőt.
– Markham azt mondja, anélkül is át tud venni az elsőévesekhez,
hogy szólna róla az anyádnak. Mire rájön, addigra már bejegyzett
írnok leszel, ő pedig nem tehet semmit.
– Most már két kézzel tartja az arcomat, ahogy maga felé fordít. –
Kérlek, Violet. Ha magadért nem vagy hajlandó megtenni, akkor
tedd meg értem.
Elnehezül a szívem, és a szavai már majdnem elérik a kívánt
hatást. De hát már ilyen messzire eljutottál – suttogja egy hang a
bensőmben.
– Nem akarlak elveszíteni – suttogja, és a homlokához dönti a
homlokomat. – Egyszerűen… Nem… Veszíthetlek… El.
Lehunyom a szemem. Talán valóban ez jelenthetné a menekülést.
És én mégsem akarom ezt az utat választani.
– Csak annyit ígérj meg, hogy gondolkozol rajta – fogja
könyörgőre. – Még mindig van négy hetünk a Cséplésig. Csak…
gondolkozz rajta. – A hangjában felcsendülő remény, és a
gyöngédség, amellyel megtart, védtelenné tesz.
– Gondolkozni fogok rajta.
„Ne becsüld le a Vesszőfutást, Mira. Úgy tervezték, hogy próbára
tegye az egyensúlyodat, az erődet és az ügyességedet. Az időd nem
számít, a lényeg, hogy feljuss a tetejére. Ha szükség van rá,
kapaszkodj meg a kötelekben. Még mindig jobb utolsónak
megérkezni, mintha otthagynád a fogad.
– Brennan könyve, 64. oldal
 TIZEDIK FEJEZET

Felpillantok. A tekintetem egyre magasabbra vándorol, ahogy a

félelem is egyre jobban felágaskodik a bensőmben, készen állva rá,
hogy lecsapjon.
– Hát… – Rhiannon nyel egyet. Ugyanúgy hátra kell hajtania a
fejét, mint nekem, ahogy próbálja befogadni az előttünk tornyosuló,
félelmetes akadálypályát, amelyet egyenesen a meredek sziklafalból
vájtak ki. A cikcakkos halálcsapda összesen öt szakaszból áll,
amelyek a fellegvárat a Völgytől elválasztó csúcs felé haladva egyre
nehezednek.
– Lenyűgöző – mondja Aurelie.
Rhiannonnal felé fordulunk, és mindketten úgy méregetjük,
mintha azt gyanítanánk, hogy ma reggel alaposan beütötte a fejét.
– Szerinted ez a pokolbéli valami lenyűgöző? – kérdezi Rhiannon.
– Évek óta vártam erre! – vigyorodik el Aurelie, és az általában
komoly, fekete tekintete most valósággal táncol a napfényben,
ahogy összedörzsöli a kezét, és izgatottságában egyik lábáról a
másikra áll. – Az apám, aki szintén sárkánylovas volt, amíg tavaly
nyugdíjba nem vonult, számos akadálypályát épített nekünk, amin
gyakorolhattunk. A bátyám, Chase szerint ez a legjobb móka a
Cséplés előtt. Igazi adrenalinbomba.
– A bátyád a Déli Szárnynál szolgál, igaz? – kérdezem, és a
tekintetemet továbbra is az akadálypályára szegezem.
Inkább tűnik halálcsapdának, mint adrenalinbombának, de hát
mindenki nevezheti, aminek akarja. A pozitív gondolkodás kisegít a
bajból, nem igaz?
– Bizony. Ahhoz képest, hogy milyen eseménydús az élet a
krovlai határnál, az ő feladata inkább aktatologatásnak nevezhető. –
Vállat von, majd a magasba mutat a pálya nagyjából kétharmadánál
lévő pontra. – Figyelmeztetett rá, hogy ügyeljek azokra a hatalmas
póznákra, amelyek a szikla oldalából merednek ki. Forognak, és ha
nem vagy elég gyors, könnyen összezúzhatnak.
– Remek, már éppen kérdezni akartam, hogy hol kezdődik a
nehéz része – motyogja Rhiannon.
– Kösz, Aurelie. – Megnézem magamnak az egymás szoros
közelségében lévő, nagyjából egy méter széles gerendákat, amelyek
úgy merednek elő a köves felületből, mintha csak óriási lépcsőfokok
volnának. Tehát gyorsnak kell lenni.
Ez nem tűnik bonyolultnak. Azért te is említést tehettél volna erről,
Brennan.
Az akadálypálya a legsötétebb rémálmaim megtestesülésének
tűnik. A Dainnal folytatott múlt heti beszélgetés óta most először
veszem komolyabban fontolóra Markham ajánlatát. Az biztos, hogy
az Írnokok Kvadránsában nem kellene ilyen kihívásokkal
szembenéznem.
De ha már eddig eljutottál… Tessék, már megint az a kis
hangocska, ami mostanában oly gyakran csiripel a fülembe, és azzal
hiteget, hogy akár még túl is élhetek a Bemutatásig.
– Még mindig nem tudom, miért hívják Vesszőfutásnak – mondja
Ridoc a jobbomon, és belefúj a két tenyere közé, hogy egy kissé
felmelegítse magát ezen a hűvös reggelen.
A nap még nem világítja meg azt a részt, ahol mi állunk, de a pálya
felső negyede már fényárban úszik.
– Mert arra való, hogy kiszórják a gyengéket, és a sárkányoknak
több kedvük legyen eljönni a Cséplésre – feleli Tynan, majd
összefűzi a karját maga előtt, és kihívóan
rám néz.
Egy darabig állom a pillantását, majd inkább nem veszek róla
tudomást. Azóta mérges, hogy Rhiannon elbánt vele a felmérésen.
– Fejezd már be! – csattan fel Ridoc, mire az egész raj felé fordul.
Felvonom a szemöldököm. Még sosem láttam, hogy Ridoc
elvesztette volna az önuralmát, vagy ne akarta volna tréfálkozással
megoldani a stresszesebb helyzeteket.
– Mi a gond? – kérdezi Tynan, miközben kisöpör egy sötét
hajtincset a szeméből, és úgy fordul Ridoc felé, mintha rá akarna
ijeszteni, de nem igazán működik a dolog, mivel Ridoc vagy kétszer
szélesebb és egy fejjel magasabb nála.
– Hogy mi a gond? Azt hiszed, csak azért, mert összehaverkodtál
Barlowe-val és Sieferttel, máris jogod van hozzá, hogy egy igazi
seggfejként viselkedj a rajtársaiddal? – kérdezi Ridoc.
– Pontosan. Rajtárs. – Tynan az akadálypálya felé mutat. – Az
időnket nemcsak egyéniben mérik, Ridoc, hanem csapatként is,
márpedig ennek alapján döntenek a Bemutatás sorrendjéről. Csak
nem gondolod, hogy a sárkányok szívesen kapcsolódnának olyan
kadétokkal, akik mindig a többi raj mögött kullognak?
Bármilyen kellemetlen beismerni, de ebben lehet némi igazság.
– Ma úgysem időre kell teljesítenünk a feladatot – folytatja Ridoc,
és tesz egy lépést előre.
– Megállj! – Sawyer beáll kettejük közé, és elég erősen taszítja
mellbe Tynant ahhoz, hogy az hátrapenderüljön, és nekiütközzön a
mögötte álló lánynak. – Én végigcsináltam a tavalyi Bemutatást,
úgyhogy nekem elhihetitek: az időtök semmit sem jelent. Az a
kadét, aki tavaly utoljára ért be, simán megtalálta a sárkányát,
viszont néhányan, akik jobb eredmény értek el nála, egyedül
maradtak.
– Ez biztosan kellemetlenül érint, nem igaz? – gúnyolódik Tynan.
Sawyer nem vesz róla tudomást.
– Mellesleg nem azért hívják Vesszőfutásnak, mert a kadétok
kiszórása a célja.
– Ez a szikla őrzi a Völgyet – szól közbe Emetterio professzor. Tar
fején megcsillan az egyre ragyogóbb napfény, ahogy felénk csoszog.
– Azért hívják így, mert az igazi vesszőfutás legalább ilyen
kellemetlen tud lenni. Nagyjából húsz évvel ezelőtt ragadt rá a név.
– Tynan és Sawyer felé biccent. – Befejeztétek a marakodást? Csak
mert pontosan egy órátok van rá, hogy felérjetek a csúcsra, mielőtt a
következő rajnak is lehetősége nyílik a gyakorlásra. És az alapján,
amit eddig a páston láttam tőletek, érdemes volna minden
másodpercet kihasználnotok.
A kilencfős csapatunk egyetértően hümmögni kezd.
– Mint azt ti is tudjátok, a Bemutatás napjáig hátralévő két és fél
hétben szüneteltetjük a küzdelmeket, hogy erre a feladatra tudjatok
koncentrálni. – Emetterio professzor kinyitja a kis jegyzetfüzetét. –
Sawyer, mutasd meg nekik, hogy miről is van szó, elvégre te már
ismered a terepet. Utána a következő sorrendben induljatok el:
Pryor, Trina, Tynan, Rhiannon, Ridoc, Violet, Aurelie és Luca. – A
szája mosolyra húzódik, ahogy végez a névsorolvasással, mi pedig
engedelmesen sorba állunk. – Ti vagytok az egyetlen raj, amelyik
még senkit sem veszített a Mellvéd óta. Ez nagyszerű teljesítmény.
A rajvezetőtök bizonyára büszke rátok. Várjatok egy percet.
Ezzel elmegy mellettünk, és integetni kezd valakinek
a szikla tetején.
Alighanem az illetőnél óra is van.
– Aetos különösen büszke Sorrengailre – mondja Tynan egy
gúnyos vigyor kíséretében, miután a tanárunk hallótávolságon kívül
kerül.
Elvörösödöm a méregtől.
– Ha kekeckedni akarsz, csak rajta, de Daint hagyd ki
a dologból.
– Tynan – figyelmezteti Sawyer a fejét csóválva.
– Mintha titeket nem zavarna, hogy a rajvezetőnk dugni szokott
az egyikünkkel? – Tynan feltartja a kezét.
– Én soha… – kezdem, és már majdnem elveszítem a fejem,
amikor sikerül visszanyerni az önuralmamat. – Őszintén, rohadtul
semmi közöd hozzá, hogy kivel fekszem le, Tynan. – De ha már
megvádoltak, miért ne élvezhetném ki a helyzetet? Ha jól tudom,
Dainnak nincs igazán kedvére a hadi iskolán belüli ismerkedés. Ettől
függetlenül kezdeményezne, ha valóban akarna… vagy nem?
– Nagyon is köze van hozzá, ha ez azt jelenti, hogy kitüntetett
bánásmódban részesülsz! – teszi hozzá Luca.
– A rohadt életbe – dünnyögi Rhiannon, és megdörgöli az
orrnyergét. – Luca, Tynan, fogjátok be! Nem szoktak kamatyolni.
Gyerekkoruk óta barátok. Még annyira sem ismeritek a vezetőinket,
hogy tudnátok, hogy Dain apja Violet anyja mellett szolgált?
Tynan szeme elkerekedik a meglepetéstől.
– Valóban?
– Valóban. – Megrázom a fejem, és visszafordulok az
akadálypálya felé.
– A francba. Én… Sajnálom. Barlowe azt mondta…
– Ez az első hibád – vág közbe Ridoc. – Hamar megöleted magad,
ha arra a szadista állatra hallgatsz. Azonkívül szerencséd, hogy
Aetos nincs itt.
 Igaza van. Dain nem hagyná annyiban a dolgot, és minimum egy
hónapra takarítani küldené Tynant. Csak az a szerencséje, hogy ma
reggel a repüléssel van elfoglalva.
Xaden pedig egyszerűen félholtra verné.
Pislogok egyet, és igyekszem mielőbb megfeledkezni Xaden
Riorsonról.
Közben újra felbukkan Emetterio professzor, és beáll
a sorunk elejére.
– Ha sikerrel jártok, odafent majd lesz némi időtök szusszanni
egyet, de emlékezzetek rá, hogy még kilenc alkalmatok lesz
gyakorolni, mielőtt leosztályoznánk titeket a Bemutatás napján,
amikor majd eldől, hogy a sárkányok méltónak találnak-e a
Csépléskor.
– Nem volna több értelme, ha az elsőévesek rögtön a Mellvéd
után elkezdhetnének gyakorolni ezen a falon? – kérdezi Rhiannon. –
Csak hogy esetleg egy kicsivel több esélyünk legyen a túlélésre?
– Nem – feleli Emetterio. – Az időzítés része a kihívásnak.
Esetleg további tudnivalók, Sawyer?
Sawyer lassan kifújja a levegőt, és a tekintete még egyszer
végigjár a veszedelmes pályán.
– Kétméterenként van egy kötél, amely a magasból lóg le egészen
a szikla aljáig – mondja. – Vagyis, ha zuhanni kezdtek, próbáljátok
megragadni az egyik kötelet. Lehet, hogy kaptok harminc másodperc
büntetést, de a halálért még többel fizetnétek.
Nagyszerű.
– És mi a helyzet azzal a lépcsővel? – mutat Ridoc egy meredek
lépcsősorra, amely alig valamivel a Vesszőfutás mellett húzódik a
falban.
– Az a lépcső arra szolgál, hogy fel tudjatok menni a hegygerinc
tetején lévő röpmezőre a Bemutatás után – mondja Emetterio, majd
a szikla felé tartja a kezét, és tesz egy mozdulatot a csuklójával.
A kapaszkodó elején lévő ötméteres cölöp forogni kezd. A
harmadik szinten lévő oszlopok megremegnek. Az első fordulónál
lévő óriási kerék az óramutató járásával ellentétesen kezd forogni,
azok a kisebb póznák pedig, amelyekről Aurelie beszélt, ezzel
ellentétes irányban jönnek mozgásba.
 – Az út mind az öt szakaszát úgy tervezték, hogy modellezzék
azokat a kihívásokat, amelyekkel az ütközetek során kell
szembenéznetek. – Emetterio felénk fordul, és ezúttal éppolyan
szigorúan mustrál bennünket, mintha csak a küzdőtéren lennénk. –
Egyensúly, amelyre a sárkányotok hátán lesz szükségetek. Erő,
amellyel a nehezebb manőverek során is meg kell tudni tartanotok
magatokat. – Ismét a magasba mutat, az utolsó akadály felé, amely
idelentről egy hosszú rámpának látszik. – Állóképesség, ami ahhoz
kell, hogy még a harc után is maradjon erőtök felkapaszkodni a
sárkányotokra.
A cölöpök forgásának hatására a hegyoldalból kiválik egy
gránitdarab, irtózatos erővel végiggördül az akadálypályán, és végül
alig néhány méterre tőlünk a földbe csapódik. Ha létezik kifejező
hasonlat az életemre… Nos, azt hiszem, ez volt az.
– Hűha – suttogja Trina elkerekedett szemmel, ahogy a sziklára
pillant. Én vagyok a legalacsonyabb a rajunkban, de Trina a
legcsendesebb és legvisszafogottabb közülünk. Két kezemen meg
tudom számolni, hogy hányszor hallottam megszólalni a Mellvéd
óta. Már aggódnék érte, ha nem lennének barátai az Első Szárnyban,
mindenesetre nem kell megnyílnia előttünk ahhoz, hogy túlélje a
kvadránst.
– Jól vagy? – kérdezem.
Nyel egyet, majd bólint, amitől az egyik gesztenyebarna tincs a
homlokába hull.
– És mi van, ha nem jutunk fel? – kérdezi Luca, aki ma reggel
korántsem tűnik olyan elbizakodottnak, mint máskor. – Van másik
út?
– Nincs másik út. Ha nem juttok fel, akkor nem vesztek részt a
Bemutatáson. Most pedig készülj, Sawyer! – adja ki az utasítást
Emetterio professzor, mire Sawyer odalép a pálya elejére. – Ha végez
az utolsó akadállyal, és mindannyian látjátok, hogyan kell teljesíteni
az akadálypályát, hatvan másodpercenként indulhattok. És… rajta!
Sawyert mintha nyílpuskából lőnék ki. Könnyedén végigfut a
sziklával párhuzamosan futó, ötméteres cölöpön, majd eléri az
oszlopokat, de aztán három forgásra van szüksége a kerék
belsejében, mielőtt ki tud ugrani az egyedüli nyíláson – ezt
leszámítva nem látom, hogy egyetlen helyen is vesztegetné az idejét
az első szakaszon. Egyetlen rossz lépése sem volt.
Megindul az akadálypálya második szakaszát alkotó hatalmas, a
magasból lelógatott golyóbisok felé, és az egyikről a másikra ugrál.
Amikor újra biztos talajt tudhat a lába alatt, megfordul, és nekiindul
a harmadik szakasznak, amely két részre oszlik. Az első a sziklával
szintúgy párhuzamos, egymás után lelógatott vasrudakból áll;
Sawyer a lendületét és az egyensúlyérzékét kihasználva könnyedén
át tud szökkenni az egyikről a következőre, amely mindig valamivel
magasabban helyezkedik el az előzőnél. Az utolsó rúdról aztán
megérkezik a rázkódó oszlopok egyikére, amelyek a szakasz második
felét alkotják. Amikor ezeken is túljut, visszatér az útra.
Miután eléri a negyedik szakaszt, vagyis a tengelyük körül forgó
facölöpöket, amelyekre Aurelie bátyja figyelmeztetett bennünket,
Sawyert látva mindannyian úgy érezzük, hogy az egész gyerekjáték –
kezd felébredni bennem a remény, hogy a pálya talán valóban nem
olyan nehéz, mint amilyennek
a földről tűnik.
Ezután azonban egy hatalmas kürtő következik, amellyel
szemben neki is meg kell állnia.
– Meg tudod csinálni! – kiáltja Rhiannon.
Mintha csak hallotta volna, Sawyer nekiindul, felfelé lendül,
megragadja a kürtő két oldalát, és sikerül valahogy átvergődnie a
túloldalra, hogy aztán megérkezzen az utolsó akadály, a tekintélyes
rámpa elé, amely szinte függőlegesen kanyarodik a magasba a szikla
oldalában.
A szívem a torkomban dobog, ahogy Sawyer még egyszer
lendületet vesz, és futni kezd, ezúttal is a lendületében bízva, ami el
is juttatja nagyjából a rámpa kétharmadáig. Már éppen zuhanni
kezdene, amikor meg tud kapaszkodni a tákolmány peremében, és
felhúzza magát.
Rhiannonnal együtt kiáltunk fel örömünkben. Megcsinálta!
Ráadásul majdnem hibátlanul.
– Nagyszerű technika! – mondja Emetterio professzor.
– Pontosan erről lenne szó.
– Nagyszerű, és mégis ejtették a Cséplésnél – jegyzi meg Luca. –
Úgy tűnik, a sárkányoknak mégiscsak van ízlésük.
– Fogd be, Luca – mondja Rhiannon.
Hogy lehet, hogy egy olyan tehetséges és értelmes srác, mint
Sawyer, egyetlen sárkánnyal sem tudott kapcsolódni? És ha már így
volt, akkor mennyi esélyünk van nekünk, többieknek?
– Túl alacsony vagyok ahhoz a rámpához – suttogom.
Rhiannon rám pillant, majd visszafordul az akadálypálya felé.
– Átkozottul gyors vagy. Ha sikerül felpörögnöd, akkor a
lendületed majd felvisz.
Pryor, a krovlai határterületről származó, szégyellős kadét
elbizonytalanodik a harmadik szakaszban lévő acélrudaknál, miután
szokásához híven tétovázni kezd, de végül sikerrel jár, nagyjából egy
időben azzal, hogy Trina majdnem leesik a rázkódó oszlopokról, és
meg kell kapaszkodnia a kötélben. Idelentről csak a vörös haját
látom, ahogy nekiindul a forgó lépcsőknek, viszont annál élesebben
halljuk a sikolyát, amikor az a kötél egészen a talajig megreszket.
– Meg tudod csinálni! – kiáltja neki Sawyer a magasból.
– Csak óvatosan! Ellentétes irányban forognak! – próbál neki
segíteni Aurelie is.
– Tynan, indulhatsz – adja ki az utasítást Emetterio, miközben a
zsebóráját nézegeti.
Szinte hallom a szívverésemet, ahogy Trina végül túljut a
lépcsőkön, és a dübörgés akkor sem marad abba, amikor Rhiannont
szólítják a rajtvonalra. Az első szakaszt irigylésre méltó eleganciával
teljesíti, ami nem is lep meg, ám utána egy kissé neki is le kell
lassítania.
Tynan az öt golyóbis közül a másodikon kapaszkodik. Ha innen
leesik, van némi esélye, hogy nekiütközzön az első szakaszon lévő
forgó cölöpnek, de annál valószínűbb, hogy egyenesen lezuhan a
mintegy tíz méter mélyen lévő talajra.
– Maradj mozgásban, Tynan! – kiáltom, habár nem valószínű,
hogy elér hozzá a hangom. Lehet, hogy kellemetlen egy flótás, de
attól még a rajtársam.
Felkiált, és kétségbeesetten kapaszkodik az ide-oda lökődő
golyóbisba. Teljesen nem tudja átérni – szándékosan tervezték így –,
úgyhogy pillanatokon belül csúszni kezd.
 – Rengeteg időt veszít – mondja Aurelie, és unottan felsóhajt.
– Még szerencse, hogy ez csak gyakorlás – feleli Ridoc, majd
odakiált Tynannek: – Mi az, Tynan? Csak nem félsz a magasságtól?
Ki most a gyenge láncszem a csapatban?
– Hagyd – mondom, és oldalba bököm Ridocot. Most már ő sem
olyan vékony, az elmúlt hetekben ugyanis tekintélyes mennyiségű
izmot szedett magára. – Csak azért, mert egy seggfej, neked még
nem kell annak lenned.
– Pedig elég sok okot ad rá – feleli Ridoc egy vigyor kíséretében,
majd a rajtvonalra lép.
– Lendülj át a következőre! – kiált le Trina a pálya tetejéről.
– Nem megy! – kiáltja Tynan, és a hangja olyan élességgel
visszhangzik a sziklafalak között, hogy úgy érzem, akár az üveget is
meg tudná repeszteni.
– Ridoc, indulhatsz – mondja Emetterio professzor.
Ridoc megindul a rudak felé.
– Rhiannon! – kiáltok. – Figyelj a kötélre!
Rhiannon lepillant rám, majd átugrik az első golyóbisra,
megkapaszkodik a tetejében, ahol a vaslánc tartja a felette futó
síneken, majd átbillenti a testsúlyát a túloldalra.
Ügyes módszer, bízom benne, hogy ez nálam is működni fog.
A kavicsok ropognak a talpam alatt, ahogy elfoglalom a helyemet
a rajtvonalon. Nocsak, ezek szerint még ennél is tud gyorsabban
kalapálni a szívem. Beletörlöm az izzadt tenyeremet a
bőrnadrágomba.
Rhiannon átlöki a kötelet Tynan kezébe, aki ahelyett, hogy a
segítségével átlendülne a következő golyóra, mászni kezd… Lefelé.
Leesett állal figyelem. Mindenre fel voltam készülve, kivéve erre.
– Violet, indulhatsz – hallom meg Emetteriót.
Légy velem, Zihnal. Nem mondhatnám, hogy elegendő időt
töltöttem a szerencse istenének templomában ahhoz, hogy túl sok
oka volna komolyabban is érdeklődni a sorsom iránt, de azért egy
próbát megér.
Végigszaladok az első szakasz elején, és másodpercek alatt
elérem a forgó cölöpöt. Émelyegni kezdek, ahogy próbálom őrizni a
tartásomat ezen a pokolbéli játékszeren.
 – Csak egyensúlyoznod kell. Képes vagy rá – suttogom magam
elé. – Gyors lépések. Gyors lépések. Gyors lépések – ismételgetem,
majd leugrom a túlsó végéről, és ezzel átjutok a négy termetes, egyre
nagyobb kőoszlop közül az elsőre.
Nagyjából egy méter lehet az oszlopok között, mindenesetre
sikerül úgy átszökkennem a következőre, hogy nem csúszom meg a
peremén. Ez még csak a bemelegítés. A félelem szép lassan szétterjed
a tagjaimban.
Beugrom a mókuskerékbe, majd futni kezdek, várva a pillanatot,
amikor feltárul előttem a kijárat. Az első alkalommal még nem
mozdulok. Időzítés. Minden az időzítésen múlik.
Amikor másodszor is felbukkan a nyílás, már nem habozok.
Megragadom a lehetőséget, kiugrom a kerékből, és visszatérek az
útra, hogy megkezdjem az akadálypálya második szakaszát. A
kőgolyók következnek, de tudom, hogy először is le kell higgadnom,
azonkívül ügyelnem kell rá, hogy ne izzadt kézzel lássak a
feladathoz.
A tollfark sárkányokról tudunk a legkevesebbet, idézem
a tanulmányaimból, és a tüdőm minden erejére szükségem van,
ahogy nekifutok, és elrugaszkodom az első golyóbis irányába, majd
megkapaszkodom a tetején, ahogyan Rhiannon tette. A vállamra
nehezedő nyomás következtében rögtön az összes izom megfeszül a
testemben, és komolyan aggódom, hogy károsodhatnak az
ízületeim.
Nyugalom. Csak próbálj meg nyugodt maradni.
Áthelyezem a súlypontomat, és ezzel mozgásba hozom a
golyóbist, hogy közelebb kerüljön a következőhöz. Ez azért van, mert
a tollfarkak a beszámolók szerint viszolyognak az erőszaktól, és ezért
nem alkalmasak a kapcsolódásra.
Megismétlem az iménti mozdulatot, majd átfogok a következő
golyóbis láncára, és közben igyekszem kizárólag az előttem lévő
feladatra koncentrálni.
Habár a tudósok sem lehetnek biztosak benne, minthogy az élete
során egyetlen példány sem hagyta el a Völgyet. Továbbra is
magamban mormolom a szöveget, amíg elérem az ötödik, egyben
utolsó golyóbist. Még egy nekilendülés, majd oldalra vetem magam,
elengedem a láncot, és megérkezem a nagyjából vállszélességű útra
– szerencsére anélkül, hogy kificamítanám a bokámat.
A következő szakasz már mindenestül a lendületen fog múlni.
– A zöld sárkányok – folytatom – elsősorban páratlan eszükről
ismeretesek. Ez a fajta a méltóságos Uaineloidsig-vérvonaltól
eredeztethető, és mind a mai napig ők testesítik meg a sárkányok
nemzetségének leginkább racionális példányait. Ebből adódóan
remek ostromfegyverek, különösen a buzogányfarkak esetében. – A
végére érek az újabb passzusnak, majd felkészülök, hogy
nekiinduljak az első vasrúdnak.
– Te… tanulsz? – kiált fel Aurelie valamivel alattam, ahol éppen
eléri az első golyóbist.
– Jó hatással van az idegeimre – felelem. Itt most nincs idő az
önérzeteskedésre.
Három vassín húzódik előttem úgy felállítva, mintha mindegyik
egy-egy faltörő kos volna.
– Innen nézve egész csábítónak tűnik az Írnokok Kvadránsa –
dünnyögöm magam elé, majd megindulok, és célba veszem az elsőt.
Legalább a felületében viszonylag könnyen meg tudok kapaszkodni.
A vállamban kezdődő sajgás lüktető fájdalommá fokozódik, mire
elérem az első rúd végét, és talpra szökkenek, hogy elég lendületet
szerezzek a következőhöz.
A két vasrúd ütközésének erejétől megcsúszik a kezem, és eltölt a
jeges rémület. A narancs sárkányok különböző árnyalatokban
fordulnak elő a baracktól a répáig, és alapvetően – átugrom a
következő rúdra – őket tekintik a sárkányok közül a
legszeszélyesebbeknek, ebből adódóan állandó kockázatot jelentenek.
Ugyanazzal a taktikával kúszom végig a rúdon, fittyet hányva a
vállaimban lüktető fájdalomra. A Fhaicorain-vérvonaltól erednek…
A jobb kezem elveszti a fogást, én pedig egyenesen a meredek
hegyoldalnak dőlök, és jól beütöm az arcomat a sziklába. Éles sípolás
hangzik fel a fülemben, és a látómezőm pereme elsötétül.
– Violet! – kiált le Rhiannon a magasból.
– Előtted! Ott van a kötél előtted! – csatlakozik hozzá Aurelie.
A vas feldörzsöli a tenyeremet, ahogy lecsúszik róla a kezem, de
szerencsére észreveszem a kötelet, és sikerül is elkapnom. Valahogy
meg tudom támasztani a lábamat az alattam lévő csomón, és néhány
másodpercig csak arra koncentrálok, hogy elmúljon a sípolás a
fülemben. Vagy átjutok a következő golyóbisra, vagy pedig le kell
másznom innen.
Hét hetet sikerült túlélnem ebben az átkozott kvadránsban, és
nem ez az akadálypálya fog elintézni.
Veszek egy nagy levegőt, és sikerül átugranom a következő
vasrúdra, majd ugyanazzal a lendülettel átjutok a következőre, és
végül az első rázkódó oszlop tetején találom magam. Vadabbul
mozog, mint gondoltam, és szinte még a fejem is belefájdul,
mindenesetre sikerül átugranom a következőre, és csak egy
pillanatra állok meg visszanyerni az egyensúlyomat, hogy aztán
továbbugorjak az útra, és onnan elérjem a szakasz végét.
Aurelie közvetlenül mögöttem jön, és egy vigyor kíséretében
érkezik le a kavicsos útra.
– Vicces, nem?
– Szerintem el kellene menned a gyógyítókhoz. Valami biztosan
nincs rendben a fejeddel, ha ezt viccesnek találod. – Szakadozva
veszem a levegőt, de azért örülök, hogy mindkettőnknek sikerült –
legalábbis egyelőre.
– Csak fuss végig rajta – mondja, amikor elérjük a sziklából
egyenesen előreszökő, forgó lépcsőket.
Mindegyik egyméteres fa ugyanúgy forog a tengelye körül, és
alighanem ez alkotja az egész pálya legmeredekebb szakaszát. Sietve
kiszámolom, hogyha innen lezuhanok, akkor legalább tíz-tizenöt
méteres eséssel számolhatok, nem is beszélve arról, hogy odalent
kemény és köves a talaj. Próbálom leküzdeni a bensőmben felébredő
félelmet, és arra gondolok, hogy az ügyességem és a könnyűségem
előnyt jelenthet ennél az akadálynál.
– Bízz bennem – mondja Aurelie. – Ha megállsz, rögtön ledob
magáról.
Bólintok, majd szökdécselek egyet, összegyűjtve bátorságom
minden kis morzsáját. És aztán futni kezdek. A lábam gyors, és
mindegyik lépcsőt pusztán arra a rövid pillanatra érintem, amíg
elrugaszkodom róla, hogy megérkezzem a következőre. Néhány
szívdobbanással később már a túloldalon vagyok.
 – Ez az! – kiáltom, és ünneplésképpen a levegőbe öklözöm,
miközben félreállok az útból, hogy helyet teremtsek Aurelie-nek.
– Vigyázz, Violet! – mondja. – Jövök! – Az enyémnél ügyesebb
lábmunkával ugrik az egyik forgórúdról a következőre.
Mintha mennydörgés hangzana fel a magasból, és még éppen
időben pillantok fel ahhoz, hogy ki tudjam venni
a felettünk elsuhanó Zöld Tőrfark alhasát.
Alighanem a Völgybe tart; de bárhová is igyekszik, sosem fogok
hozzászokni ehhez a látványhoz.
Aurelie felkiált, majd megbillen, és az ötödik rúdon megcsúszik.
A mellkasom összeszorul, miközben ő előredől, és a hasával
beleütközik a következő – egyben utolsó előtti – rúdba.
– Aurelie! – sikoltom, és előreszökkenek, hátha még el tudom
kapni.
A tekintetünk összetalálkozik, és még látom az elkerekedett,
fekete szemébe költöző iszonyatot, ahogy a rúd eltaszítja tőlem, és a
mélybe zuhan.
***
A nap égeti az arcomat, ahogy a reggeli alakzatban állunk.
– Calvin Atwater – olvassa Fitzgibbons kapitány a tőle
megszokott komor hangon.
Első Raj, Karom Osztag, Negyedik Szárny. Calvin két sorral
mögöttem ül a Harci Eligazításon.
Vagyis csak ült.
Semmi meglepő nincs a mai reggelben. Az első próbánk a
Vesszőfutáson hosszabbá tette ugyan a tekercsen szereplő listát, de
ez is csak egy nap… Leszámítva, hogy mégsem. Csak most kezdem
teljes egészében felfogni, hogy milyen különösen kegyetlen ez a
szertartás. Ez most már nem olyan, mint az első napon volt, ugyanis
a felolvasott nevek nagyjából feléhez arcot is tudok társítani.
Elhomályosul a tekintetem.
– Newland Jahvon – folytatja Fitzgibbons.
Második Raj, Láng Osztag, Negyedik Szárny. Az étkezői
szolgálatban mellettem dolgozott.
Mostanra már csak huszonvalahányan maradhattunk. Hogy lehet
ez? Még egyszer utoljára kimondják ezeket a neveket, és aztán
mindenki úgy tesz, mintha nem is léteztek volna?
Rhiannon egyik lábáról a másikra áll, majd szipogni kezd.
– Aurelie Donans.
Egyetlen könnycsepp csordul végig az arcomon, de sietve
letörlöm, a mozdulattal leszakítva némi vart az egyik sebemről,
úgyhogy a könny helyén most vér látszik – ezt azonban már nem
szárítom fel.
***
– Biztos vagy benne? – kérdezi Dain másnap. A szemöldöke
között két, aggódó barázda jelenik meg.
– Ha a szülei nem jönnek el, hogy eltemessék, akkor én vagyok
felelős a holmijaiért, hiszen én voltam az utolsó, akit látott –
felelem, miközben próbát teszek Aurelie csomagjával.
Minden Basgiathban tanuló kadét szülőjének két lehetősége van,
ha a gyermeke a hadiiskola falai között veszíti az életét. Eljöhetnek a
testéért és a dolgaiért, hogy maguk gondoskodjanak a temetésről,
vagy az iskolára bízhatják, hogy elföldeljék egy sírkő alatt, és
elégessék a személyes tárgyait. Aurelie szülei az utóbbi mellett
döntöttek.
– Nem akarod, hogy veled tartsak? – kérdezi.
Megrázom a fejem.
– Tudom, hogy hol van az égető.
Dain halkan szitkozódik magában.
– Ott kellett volna lennem.
– Semmit sem tehettél volna, Dain – felelem lágyan, a kezére téve
a kezemet, hagyva, hogy az ujjaink lassan egymásra kulcsolódjanak.
– Egyikünk sem tehetett érte semmit. Még arra sem volt ideje, hogy
elkapja a kötelet.
Jó néhányszor újrajátszottam a fejemben a történteket, de
minden alkalommal erre a következtetésre jutottam.
– Még nem volt alkalmam megkérdezni, hogy te feljutottál-e.
Ismét megcsóválom a fejem.
– A kürtőnél tartottam, amikor úgy éreztem, nem megy tovább.
Túl alacsony vagyok ahhoz, hogy onnan csak úgy továbbugorjak.
Végül lejöttem a kötélen. Még kitalálok valamit a hivatalos
Vesszőfutás előtt.
 Muszáj lesz. A Bemutatás napján már nem engedik, hogy csak
úgy leereszkedjen az ember. Vagy végigmész az akadálypályán, vagy
a mélybe zuhansz.
– Rendben. Szólj, ha szükséged van valamire – teszi hozzá, és
utamra enged.
Bólintok, és elhagyom a hálókörletet. Aurelie hátizsákja ólmos
súllyal húzza le a vállamat. Elég erős volt hozzá, hogy ennyi
holmival végigmenjen a Mellvéden, most mégis lezuhant.
Én viszont valahogy még mindig itt vagyok.
Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy őt is magammal viszem,
ahogy felmegyek a tudósok tornyának lépcsőjén, elhaladok a Harci
Eligazítás terme mellett, majd elérem a tetőt, és közben elhaladok
néhány kadét mellett, akik ugyanonnan igyekeznek lefelé. Az égető
nem több, mint egy jó nagy vashordó, amelynek egyetlen célja, hogy
hatékonyan elemésszen mindent, amit belevetnek. A lángjai most is
nagy fénnyel lobognak, ahogy elfúló lélegzettel felérek a tetőre.
Néhány hónappal ezelőtt még aligha tudtam volna ekkora súllyal
felkapaszkodni ide.
Senki sincs idefent, úgyhogy zavartalanul lecsúsztathatom a
vállamról a hátizsákot.
– Sajnálom – suttogom, majd jó erősen megfogom a szíjat, és
átlendítem a vashordó peremén.
A lángok belekapnak a szövetbe, és pillanatokkal később már
jóval magasabbra szöknek – újabb áldozat Maleknek,
a halál istenének.
Ahelyett, hogy visszamennék a lépcsőn, inkább elsomfordálok a
torony pereméig. Ma este sok a felhő az égen, de azért ki tudom
venni a nyugatról közeledő három sárkány árnyékát, és még azt a
sávot is látom a hegyoldalban, ahol a Vesszőfutás rejtőzik, várva,
hogy újabb áldozatokat szedjen.
Nem én leszek az.
De miért? Mert én majd le tudom győzni? Vagy mert megadom
magam Dain győzködésének, és végül mégiscsak elrejtőzöm az
Írnokok Kvadránsában? Minden porcikám tiltakozik a második
lehetőséggel szemben, ami óhatatlanul együtt járna azzal, hogy
mindent megkérdőjelezek, amiért egyáltalán itt vagyok. Telnek a
percek, és hamarosan megszólalnak a kijárási tilalom kezdetét jelző
harangok. Anélkül ereszkedem le a lépcsőn, hogy választ kaptam
volna a kérdéseimre.
Átvágok az udvaron, ahol most egyetlen párt leszámítva senki
sem tartózkodik; láthatóan nem tudják eldönteni, hogy ott helyben
csókolózni kezdjenek, vagy inkább behúzódjanak az emelvény mellé,
én pedig illedelmesen elfordulok, és megcélzom azt a beugrót, ahol
az első napon megpihentem Dainnal a Mellvéd után.
Már két hónap eltelt, de még mindig itt vagyok. Még mindig a
napfelkeltével kelek reggelente. Hát ne jelentene ez mégiscsak
valamit? Ne volna esélye, bármilyen csekély is, hogy talán elég
vagyok ahhoz, hogy kibírjam a Cséplést? Hogy talán mégiscsak ide
tartozhatok?
Egyszer csak kinyílik a tudósok szárnya melletti ajtó. Vajon ki jár
erre ilyen kései órán?
Nekidőlök a falnak, és hagyom, hogy a sötétség beburkoljon,
miközben Xaden, Garrick és Bodhi – Xaden unokatestvére –
elhaladnak a varázsfény alatt, és egyenesen az én irányomba
tartanak.
Három sárkány repült az égen. Odakint voltak… Vajon mit
csináltak? Legjobb tudomásom szerint ma este nem volt
gyakorlatozás, persze nem mintha részletekbe menően ismerném a
harmadévesek felkészülését.
– Biztosan van még valami, amit tehetünk – mondja Bodhi
Xadenre pillantva. Lehalkítja a hangját, ahogy elhaladnak
mellettem, és csak a csizmáik alatt csikorgó kavicsokat
hallani.
– Mindent megteszünk, ami módunkban áll – oktatja ki Garrick.
Feláll a szőr a hátamon, ahogy Xaden egyszer csak megtorpan, és
érezhetően megfeszül.
Francba.
Tudja, hogy itt vagyok.
Ám ahelyett, hogy a korábbiaknak megfelelően félelem töltene el,
most csak haragot érzek a mellkasomban. Ha meg akar ölni, hát
legyen. Elegem van a várakozásból. Elegem van abból, hogy
félelemben kelljen élnem.
 – Mi az? – kérdezi Garrick, és rögtön hátrapillant a válla fölött.
Az udvaron enyelgő pár láthatóan arra jutott, egyelőre fontosabb,
hogy egymáséi legyenek, mint hogy időben visszajussanak a
hálókörletbe.
– Menjetek tovább – mondja Xaden. – Odabent találkozunk.
– Biztos vagy benne? – Bodhi végigpásztázza a tekintetével az
udvart.
– Igen – feleli Xaden, és tökéletes mozdulatlanságban megvárja,
amíg a két társa bemegy a barakkokba, majd balra fordul a lépcső
felé, amelyen keresztül visszatérhetnek a másod- és harmadévesek
emeletére. Csak akkor fordul pontosan abba az irányba, ahol én
ücsörgök, amikor már eltűntek.
– Tudom, hogy tudod, hogy itt vagyok – mondom, majd
feltápászkodom, és elindulok felé, nehogy azt higgye, hogy direkt
rejtőztem el, vagy, ami még rosszabb, hogy félek tőle. – És kérlek, ne
hencegj azzal, hogy parancsolni tudsz az árnyaknak. Ma este nem
vagyok olyan hangulatban.
– Meg sem kérdezed, hogy merre jártam? – Összefonja a mellkasa
előtt a karját, és végigmér a holdfényben. A sebhelye ilyen
fényviszonyok között még fenyegetőbbnek tűnik, mint egyébként, de
most ahhoz sincs erőm, hogy megijedjek tőle.
– Őszintén nem érdekel – felelem egy vállrándítás kíséretében,
hogy aztán a mozdulattól nyomban felélénküljön a vállaimban
lüktető fájdalom. Nagyszerű, épp a legjobbkor. Holnap folytatódik a
Vesszőfutásra való felkészülés.
Oldalra billenti a fejét.
– Valóban nem érdekel, igaz?
– Nem. – Felsóhajtok. – Én is kint vagyok a kijárási tilalom után.
– És te mit művelsz ilyenkor idekint, elsőéves?
– A menekülésen töprengek – felelem. – Mi a helyzet veled?
Esetleg el akarod árulni? – kérdezem gúnyolódva, miközben
tisztában vagyok vele, hogy úgysem fog válaszolni.
– Szintúgy.
Úgy tűnik, vicces kedvében van.
– Figyelj, most meg akarsz ölni, vagy sem? Kezd rohadtul elegem
lenni ebből a játékból. – A vállamhoz emelem a kezem, és
masszírozni kezdem az izmokat, de nem sokat segít a fájdalmon.
– Még nem döntöttem el – feleli, mintha csak arról volna szó,
hogy mit szeretne vacsorára. Közben a tekintete egyre jobban
összeszűkül, ahogy az arcomat mustrálja.
– Nem lep meg – mondom. – Pedig sokat segítene, hogy terveket
kovácsoljak a hét további részére. – Markham vagy Emetterio. Írnok
vagy lovas.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy bekavarok a napirendedbe,
Kicsike?
– Egyszerűen tudni szeretném, hogy milyenek az esélyeim.
A kezem ökölbe szorul, de ennek a rohadéknak még ahhoz is van
mersze, hogy leplezetlenül vigyorogjon.
– Ennél furább módon még sosem kezdtek ki velem…
– Nem a veled kapcsolatos esélyeimről beszéltem, te felfújt
hólyag! – Francba. Francba ezzel az egésszel. Elmegyek mellette, de
elkapja a csuklóm; nem szorít meg durván, de elég erősen ahhoz,
hogy ne tudjak csak úgy továbbhaladni.
– Hanem? – kérdezi, és éppen annyira húz magához közel, hogy a
vállam a bicepszéhez érjen.
– Semmi. – Úgysem értené. Végül is szárnyvezető, ami azt jelenti,
hogy mindenben, amiben csak lehetséges, kiválóan teljesített a
kvadránsban, és még valahogy a saját vezetékneve jelentette
hátrányát is ledolgozta.
– Hanem? – ismétli. – Ne akard, hogy háromszor is
megkérdezzem. – A hangja ezúttal fenyegetőbben cseng, és közben
azon töprengek, miért ilyen átkozottul vonzó az illata. Menta, bőr, és
valami, amit nem tudok beazonosítani, valahol félúton a vadvirág és
a citrus között.
– Hanem arról, hogy mennyi esélyem van túlélni! Nem fogom
tudni végigcsinálni a Vesszőfutást. – Kevés meggyőződéssel rántok
egyet a karomon, de nem enged el.
– Értem. – Dühítően nyugodt, én pedig még azt sem tudom, hogy
pontosan mit érzek.
– Dehogyis érted. Gondolom, örülsz, hogy jó eséllyel a halálomba
zuhanok, és nem kell vesződnöd a megölésemmel.
– Aligha volna vesződség megölni téged, Kicsike. Inkább úgy
tűnik, abból származik a legtöbb gondom, hogy életben hagylak.
A tekintetem megtalálja az övét, de semmit sem tudok kiolvasni
az arckifejezéséből. Árnyak, árnyak mindenütt.
– Bocs, ha kellemetlenséget okoztam – mondja szarkasztikusan.
– Tudod, mi a baj ezzel a hellyel?
Teszek még egy hiábavaló kísérletet a karom kiszabadítására.
– Azonkívül hogy állandóan olyasmit fogdosol, ami nem tartozik
hozzád? – kérdezem.
– Szerintem mindjárt kitalálod.
A gyomrom szökken egyet, ahogy a hüvelykje megérinti a
csuklómat, és végül elengedi a kezem. Azelőtt válaszolok, hogy
végiggondolhatnám, mi is szalad ki a számon.
– A remény.
– A remény? – közelebb hajol hozzám, mintha nem volna biztos
benne, hogy jól hallott.
– A remény. – Bólintok. – A magadfajták ezt nem értik, én
mindenesetre tisztában voltam vele, mikor idekerültem, hogy
Basgiath halálos ítélettel ér fel. Nem számít, hogy egész életemben
az Írnokok Kvadránsára készültem, ha egyszer Sorrengail tábornok
máshogy dönt, aligha tiltakozhatsz. – Istenek, miért beszélek
ilyesmiről ennek az embernek? Mi a legrosszabb, ami történhet? Hogy
megöl?
– Miért is ne tiltakozhatnál – feleli, és megvonja a vállát. –
Legfeljebb nem örülsz a következményeknek.
Elkerekedik a szemem, és én magam is megdöbbenek, amikor
ahelyett, hogy a pillanatnyi lehetőséget kihasználva elhúzódnék,
közelebb hajolok hozzá, mintha csak el tudnék szívni egy keveset a
belőle áradó erőből. Talán mert nagyon úgy tűnik, hogy elegendővel
rendelkezik belőle.
– Tudtam, hogy milyenek az esélyeim, mégis idejöttem, és bíztam
benne, hogy meg tudom csinálni. És aztán eltelik két hónap, és… –
Megrázom a fejem. – Elkezdtem reménykedni.
A szavak keserűnek érződnek, ahogy kiejtem őket.
– És aztán elveszíted az egyik rajtársad, nem tudsz
felkapaszkodni a kürtőn, és feladod. Már értem. Nem túl hízelgő, de
ha át akarsz menekülni az Írnokok Kvadránsába…
 Elakad a lélegzetem, és visszatér a félelem a bensőmbe.
– Te meg honnan tudsz erről?
Ezek szerint, ha tudja… Ha másnak is elmondja… Akkor Dain
veszélyben van.
Kifürkészhetetlen mosoly jelenik meg a szája sarkában.
– Én mindenről tudok, ami ezen a helyen történik. – A sötétség
kavarogni kezd körülöttünk. – Az árnyak… Emlékszel? Mindent
hallanak, mindent látnak, és mindent elrejtenek. – Egyszer csak
eltűnik a világ. Bármit megtehetne velem, anélkül, hogy valaha
kiderülne.
– Anyám bizonyára megjutalmazna, ha beszámolnál neki Dain
tervéről.
– Bizonyára megjutalmazna téged, ha beszámolnál neki a…
Hogyan is fogalmaztál? A kis gyűlésünkről.
– Nem fogok árulkodni – felelem, de mintha védekezni
kényszerülnék.
– Tudom. Ezért is vagy még életben. – Továbbra sem ereszti el a
tekintetemet. – Ide figyelj, Sorrengail. A remény csalóka,
veszedelmes dolog. Elveszi tőled a koncentrálás képességét, és a
lehetőségek felé terel, ahelyett, hogy arra összpontosítanál, ami
körülvesz.
– Akkor mégis mit kellene tennem? Ne reménykedjek abban,
hogy életben maradhatok? Egyszerűen készüljek
a halálra?
– Koncentrálj arra, ami megölhet, hogy megtalálhasd a módját,
miként tudsz életben maradni. – Megcsóválja a fejét. – Alig tudom
összeszámolni, hányan szeretnének holtan látni a kvadránsban,
vagy azért, mert bosszúra szomjaznak anyáddal szemben, vagy
azért, mert igazán tehetséges vagy abban, hogy felhúzd őket,
mindenesetre még mindig itt vagy. – Az árnyak körbevesznek, és
megesküdnék rá, hogy simogatást érzek
a sérült arcomon. – Elég meglepő, hogy őszinte legyek.
– Örülök, hogy szórakoztatónak találod. Most viszont szeretnék
pihenni. – Ezzel sarkon fordulok, és a barakkok bejárata felé veszem
az irányt, de Xaden a nyomomban van, elég közel ahhoz, hogy éppen
az arcába vágjam az ajtót, ha ne volna olyan észvesztően gyors, hogy
még időben elkapja.
– Talán ha nem merülnél el folyton az önsajnálatban, akkor
megértenéd, hogy mindazzal rendelkezel, ami a Vesszőfutáshoz kell
– szól utánam, és a hangja visszhangot ver a folyosón.
– Az önmicsodában?
– Az emberek meghalnak – mondja lassan, mielőtt venne egy
mély levegőt. – Ez mindig is így volt, és így lesz ezután is. Errefelé ez
a dolgok rendje. Az tesz lovassá, amit azután teszel, hogy a többiek
meghalnak. Tudni akarod, hogy miért vagy még életben? Azért, mert
te vagy a mérce, amelyhez minden éjszaka mérem magam. Minden
egyes nap, amikor életben hagylak, meggyőzőm magam róla, hogy
maradt még bennem valami, amit tisztességesnek lehet nevezni.
Úgyhogy, ha ki akarsz szállni, akkor kérlek, kímélj meg a kísértéstől,
és egyszerűen csak szállj ki. Ha viszont tenni akarsz valamit, akkor
tegyél.
– De hát túl alacsony vagyok, hogy átugorjam azt az átkozott
kürtőt! – szisszenek fel, már azzal sem törődve, hogy esetleg más is
meghallhat bennünket.
– Nem a helyes út az egyetlen út. – Ezzel megfordul, és elindul. –
Gondolkozz rajta.
„Hatalmas sértés Malekkel szemben, ha meg akarjuk tartani egy
elhunyt szerettünk holmiját. Ezek mind az Odaáthoz tartoznak, a
halál istene és az eltávozottak mellé. Igazi templom híján bármilyen
tűz is megteszi. Azt, aki nem rak tüzet Maleknek, Malek tüze
emészti el.”
– Rorilee őrnagy, Útmutató az istenekkel szemben mutatandó helyes
magatartáshoz (második kiadás)
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

A következő próbálkozásom a Vesszőfutáson nem lett

eredményesebb az elsőnél, de legalább nem veszítünk újabb kadétot.
Tynan már nem járatja annyit a száját, miután világossá vált, hogy
neki is megvannak a maga nehézségei.
Ő a lengő golyóbisokkal nem tud megbirkózni. Én pedig a
kürtővel.
A kilencedik – utolsó előtti – próbálkozás idejére már közel állok
hozzá, hogy az egész akadálypályát felgyújtsam. A pályának azon a
szakaszán, amellyel nem tudok megbirkózni, elvileg azt tudjuk
gyakorolni, hogy milyen erő és ügyesség kell egy sárkány
megüléséhez, és bizony egyre nehezebb volna tagadni, hogy az
alacsony termetemmel itt nem fogok sokra menni.
– Talán felmászhatsz a vállamra, és aztán… – Rhiannon
megcsóválja a fejét, ahogy együtt vizsgáljuk az időközben esküdt
ellenségünkké vált sziklafalat.
– Akkor még mindig el lennék akadva félúton – felelem, és
letörlöm a verejtéket a homlokomról.
– A kadétok úgysem érhetnek egymáshoz a Vesszőfutás alatt –
mondja Sawyer, akinek az orra hegye vörösre égett a magasan járó
naptól.
– Van valamilyen építő javaslatod is, vagy beéred azzal, hogy a
maradék reményt is elveszed tőlünk? – horkan fel Rhiannon. – Csak
mert holnap lesz a Bemutatás, úgyhogy igazán értékelnénk, ha
előállnál valamivel.
Ha mégis át akarom kérni magam az Írnokok Kvadránsába, akkor
ezt ma éjszaka kell megtennem. Összeszorul a szívem, ahogy a
helyzetemen töprengek. Ez volna a logikus döntés. Ez volna a
biztonságos döntés.
Egyedül két dolog akadályoz meg benne.
Egyrészt nincs rá garancia, hogy anyám ne tudja meg, mi történt.
Csak azért, mert Markham nem fog beszélni róla, még nem lehetek
biztos felőle, hogy a többi tanító is így tenne.
 De ami ennél is fontosabb… Hogyha elrejtőzöm, akkor sohasem
derül ki, vajon elég jó lettem volna-e lovasnak. Lehet, hogy nem
élem túl, ha itt maradok, de azzal sem tudnék együtt élni, ha csak
úgy hátat fordítanék a Lovasok Kvadránsának.
***
– Doria Merrill – mondja Fitzgibbons kapitány az emelvényről.
Az arcvonásai kristálytiszták, és nem is csupán azért, mert a nap a
felhők fátyla mögé rejtőzött, hanem azért is, mert most közelebb
vagyok hozzá. Az alakzatunk minden egyes kadét elvesztésével
zsugorodik.
Brennan és a statisztikák szerint a mai lesz a leghalálosabb nap
az elsőévesek számára.
Ez a Bemutatás Napja, és ahhoz, hogy eljussunk a röpmezőre,
először is a Vesszőfutáson kell túljutnunk. A Lovasok Kvadránsának
minden elemét úgy tervezték, hogy kiszűrje a gyengéket, és ez alól a
mai sem jelent kivételt.
– Kamryn Dyre – folytatja Fitzgibbons a felolvasást.
Hunyorgok. Kamryn velem szemközt ült a sárkányokról szóló
órán.
– Arvel Pelipa.
Imogen és Quinn – mindketten másodévesek – kihúzzák
magukat; nem csak az elsőévesekre leselkednek veszélyek, csupán
mi vagyunk azok, akiknél a legrosszabb a halálozási arány.
– Michel Iverem. – Fitzgibbons kapitány összecsavarja a
tekercset. – Átadjuk lelküket Maleknek. – Ezekkel a szavakkal az
alakzat felbomlik.
– Másod- és harmadévesek, amennyiben nem a Vesszőfutásnál
van dolgotok, indulhattok az órátokra. Elsőévesek… Eljött az ideje,
hogy megmutassátok, mit tudtok. – Dain kiprésel magából egy
mosolyt, ahogy végigtekint
a rajunkon.
– Sok szerencsét – mondja Imogen, miközben helyreigazítja az
egyik virgonc rózsaszín tincsét, és megajándékoz egy negédes
mosollyal. – Remélem, nem fogsz… leesni.
– Később találkozunk – felelem.
Egy másodpercig leplezetlen gyűlölettel néz utánam, majd
csatlakozik Quinnhez és Ciannához.
– Sok szerencsét.
Heaton, a rajunk zömök harmadévese, aki tűzpiros sávokat festett
a hajába, megütögeti a mellkasát valamivel a szíve és a jelvényei
fölött, majd őszinte, bár nem túlságosan meggyőző mosolyt villant,
mielőtt elvonulna az órájára.
Ahogy a hátát figyelem, azon tanakodom, vajon mit jelenthet a
jobb felkarján lévő kör alakú, vízben lebegő gömböket ábrázoló
jelvény. Az attól balra lévő, hosszúkardot ábrázoló háromszöget már
ismerem – ez azt jelenti, hogy az illetővel nem érdemes ujjat húzni a
küzdőtéren. Amióta Dain elárulta a titkos pecsétjét, igyekszem
jobban odafigyelni rá, hogy a többi kadét uniformisába milyen
jelvényeket varrtak.
A többség amolyan becsületrendként viseli ezeket, de most már
tudom, hogy micsodák valójában – információk, amelyeket arra
használhatok, hogy egy nap legyőzzem őket.
– Nem is tudtam, hogy Heaton tud beszélni – jegyzi meg Ridoc.
– Talán rájöttek, hogy mégiscsak érdemes köszönniük, mielőtt
ma esetleg megsütnek bennünket – mondja Rhiannon.
– Visszarendeződni alakzatba! – adja ki az utasítást Dain.
– Velünk tartasz? – kérdezem.
Bólint, de továbbra sem néz rám.
Nyolcan két négyes sorba rendeződünk, akárcsak a többi raj
körülöttünk.
– Bizarr – súgja oda Rhiannon. – Mintha mérges lenne rád.
Felpillantok Trina keskeny válla fölött, miközben a szellő belekap
a koronaként befont hajamba. A szél Trina frizurájából is kicibál
néhány tincset.
– Olyasmit akar tőlem, amit nem adhatok meg.
Rhiannon felvonja a szemöldökét.
– Nem úgy… Nem arról van szó.
– Nekem édesmindegy, hogy arról van-e szó – feleli fojtott
hangon. – Előttem nem kell magyarázkodnod. Kétségkívül vonzó
jelenség.
Próbálok nem elvigyorodni, mivel sajnos igaza van.
– A miénk a legnagyobb raj – jegyzi meg Ridoc, miközben a
tőlünk legtávolabbi, Első Szárnyhoz tartozó rajt követi a
tekintetével, akik épp most jönnek ki a nyugati kapun.
– Hányan vagyunk? – kérdezi Tynan. – Száznyolcvanan?
– Százhetvenegyen – feleli Dain.
A Második Szárny rajai mozgásba lendülnek. Ezek szerint Xaden
valahol előttünk van.
Az idegeimet az akadálypályára tartogatom, de nem tudok nem
azon tanakodni, vajon milyen hangulatban lehet ma.
– Száz sárkányra? De mi lesz, ha… – kérdezi Trina, de aztán
inkább nem fejezi be a mondatot.
– Ne hagyd, hogy a félelemtől megremegjen a hangod!
– csattan fel Luca Rhiannon mögött. – Ha egy sárkány azt látja, hogy
gyáva vagy, akkor biztos lehetsz, hogy holnapra már csak a neved
marad meg belőled.
– Ezzel csak még jobban ráijesztesz – veszi át a szót Ridoc.
– Pofa be! – feleli Luca. – Te is tudod, hogy így van.
– Csak próbálj magabiztosnak tűnni, és minden rendben lesz. –
Előrehajolok, hogy a mögöttünk lévő társaink ne hallhassanak,
miközben a Harmadik Szárny masírozni kezd a kapu felé.
– Kösz – feleli Trina suttogva.
Dain összeszűkült tekintete rátalál az enyémre, de ő legalább
nem hív hazugnak. Persze, így is eléggé vádló a tekintete ahhoz,
hogy bűnösnek érezzem magam.
– Izgulsz, Rhiannon? – kérdezem, mivel tudom, hogy
következőnek minket fognak szólítani.
– A próba miatt? – kérdezi. – Dehogyis. Sima ügy.
– Ó, én a holnapi történelemvizsgára gondoltam – felelem
hamiskásan. – Ma szerintem sincs miért aggódni.
– Lehet, hogy az Arifi Egyezménytől tényleg ki fogok készülni –
mondja egy vigyor kíséretében.
– Ó, a Navarre és Krovla közti megállapodás a Sumerton és
Draithus között, az Esbeni-hegység keskeny sávjában létesített
légtérről, amelyet a sárkányok és a griffek egyaránt használhatnak –
idézem.
– Hihetetlen az emlékezőtehetséged.
Talán így van, mindenesetre az emlékezőtehetségem nem nagyon
lesz a segítségemre a Vesszőfutáson.
– Negyedik Szárny! – kiált fel Xaden valahol a távolban. Még csak
látnom sem kell ahhoz, hogy tudjam, ő adta ki a parancsot. –
Indulás!
Mindannyian megindulunk: Láng Osztag, aztán a Karom, végül
pedig a Fark.
A kapunál kialakul egy kis tülekedés, de aztán sikerül átjutnunk,
és bekerülünk a varázsfényektől megvilágított alagútba, amelyen
keresztül minden reggel megközelítjük a veszedelmes sziklát.
Árnyak lopakodnak a köves talaj peremén.
Vajon mire képes Xaden valójában? Netán végezni tudna
mindenkivel, aki most idebent van? És vajon kimerül-e az árnyak
irányítása során, és utána pihennie kell? Van bármi vagy bárki, aki
ellenőrizné ezt a roppant erőt?
Dain lemarad, majd beáll közém és Rhiannon közé.
– Még meggondolhatod magad – mondja alig hallhatóan.
– Nem – felelem, és a hangom magabiztosabban cseng, mint
amilyennek valóban érzem magam.
– Violet. – A keze rátalál az enyémre, amit most a szoros
alakzatban észrevétlenül meg tud szorítani. – Kérlek.
– Nem tehetem. – Megrázom a fejem. – Te sem tudnád
hátrahagyni Catht, és átmenni az írnokokhoz.
– Ez nem ugyanaz. – Megszorítja a kezem, és érzem a
feszültséget az ujjaiban. – Én lovas vagyok.
– Talán én is az vagyok – felelem, ahogy kezd beáramlani a fény
az alagútba. Korábban nem hittem benne, akkor nem, amikor azért
nem mehettem el, mert anyám nem engedte volna, most viszont
enyém a döntés. És én úgy döntöttem, hogy maradok.
– Ne légy ilyen… – Elharapja a szavát, és elengedi a kezem. –
Nem akarlak eltemetni, Violet.
– Elkerülhetetlen, hogy előbb vagy utóbb egyikünk eltemesse a
másikat.
– Tudod, hogy értem.
A fény beömlik az alagút mintegy háromméteres száján, és
kiérünk a Vesszőfutás elejére.
– Ne csináld, kérlek – könyörög Dain, ezúttal már arra sem
ügyelve, hogy lehalkítsa a hangját, miközben kilépünk a napfényre.
A látvány, mint mindig, ezúttal is lenyűgöző. Továbbra is a
magasban járunk, több száz méterrel a völgy felett.
A déli irányba nyújtózó tarkabarka virágos réteket csak néhol tagolja
egy-egy kisebb facsoport. A tekintetem a szikla oldalába vájt
Vesszőfutásra téved, majd képzeletben végigjárok minden egyes
akadályt, amíg feljutok a hegygerincre, amelyek az általam
tanulmányozott térképek tanúsága szerint elvezetnek a röpmezőre.
Az ajkamba harapok, ahogy a fák közötti hézagra pillantok, ahol az
út kezdődik.
Alapvetően csak a sárkánylovasokat engedik be a röpmezőre –
leszámítva a Bemutatás Napját.
– Nem vagyok biztos benne, hogy végig tudom-e nézni – mondja
Dain, mire visszafordulok felé. Összeszorított ajkát tökéletesen nyírt
szakáll keretezi.
– Akkor ne nézz oda.
Van egy tervem. Nem biztos, hogy működik, de megér egy próbát.
– Mi változott a Mellvéd óta? – kérdezi Dain olyan kavargó
érzelmekkel a szemében, amelyeket nem tudok megfejteni. Nos,
kivéve a félelmet. Az ugyanis világosan látszik.
– Én, Dain. Én változtam.
***
Egy órával később már a pörgő falépcsőkön egyensúlyozom.
Sikerrel veszem az akadályt, és rendben visszaérkezem az útra. A
harmadik szakasz ezzel letudva – még kettő van hátra. Ráadásul
eddig egyszer sem kellett a kötelekhez nyúlnom.
Megesküdnék rá, hogy Dain továbbra is engem méreget
odalentről, ahonnan hamarosan Tynan és Luca megkezdi a
kapaszkodását, mindenesetre erőt veszek magamon, és nem nézek
le. Most nincs idő arra, hogy még egy utolsó pillantást váltsunk, és
nem foglalkozhatok az érzéseivel, amíg két további akadály vár rám.
Ami egyúttal azt is jelenti, hogy az egyik akadállyal – az
utolsóként következő függőleges rámpával – még egyszer sem
tudtam próbát tenni.
– Meg tudod csinálni! – kiáltja Rhiannon a magasból, amikor
elérem a kürtőt.
 – Vagy esetleg tehetnél mindannyiunknak egy szívességet, és
lezuhanhatnál – üvölti egy másik hang. Természetesen Jack az. A
gyakorlatozáson csak a mi rajunk vett részt, de most már minden
elsőéves végignézheti a többiek kísérletét vagy a pálya aljáról, vagy
egyenesen a sziklán lévő út mellől.
Felpillantok az üreges oszlopra, amit elvileg meg kellene
másznom, majd hátrálok egy lépést.
– Mit csinálsz? – kiáltja Rhiannon, miközben elkapom az egyik
kötelet, és vízszintes irányban végighúzom a sziklafalon, amitől
kisebb kődarabok zuhannak a mélybe.
Átkozottul nehéz, de sikerül valahogy elhúznom a kötelet a
kürtőig, majd egy utolsó erőfeszítéssel belehajítom. Ezután
amennyire csak képes vagyok rá, meghúzom, majd stabilan megállok
a kürtő oldalán, próbát teszek a kötéllel, és gyors fohászt rebegek
Zihnalnak.
– Ez szabályos? – kérdezi valaki hitetlenkedve.
Kit érdekel?
Ezután felemelem a másik lábam, és mászni kezdek a kürtő
oldalán úgy, hogy közben félig a kötéllel tartom a súlyomat. Félúton
a kötél megakad egy nagyobb sziklában, de sikerül elmozdítanom,
úgyhogy folytatni tudom a mászást. Érzem a fülemben a
szívverésemet, de ezúttal a kezem okozza a legtöbb bosszúságot. A
kötél úgy dörzsöli a tenyerem, mintha egyenesen lángok mardosnák,
és össze kell szorítanom
a fogam, hogy ne üvöltsek fel a fájdalomtól.
Tessék, itt van. Ez már a teteje.
Az utolsó centimétereken már saját erőből húzom fel magam, és
végül négykézláb visszaérkezem az útra.
– Ezt nevezem! – kiáltja Ridoc a magasból.
– Kelj fel! – mondja Rhiannon. – Már csak az utolsó van hátra!
A mellkasom lüktet, és a tüdőm majd felrobban, de sikerül
valahogy feltápászkodnom. Az utolsó akadály következik, az utolsó
szakasz, amely elvezet a röpmezőre. A fából ácsolt rámpa, amely
mintegy három méterre szökik ki a sziklafalból, majd úgy kanyarodik
felfelé, akár egy edény belseje, és a legmagasabb pontja nagyjából öt
méterrel feljebb, a szikla csúcsáig ér.
 Ez az akadály hivatott felmérni, hogy mennyire képes a kadét
felmászni a sárkány mellső lábán, és el tudja-e érni
a nyerget. Itt kezdődnek a problémák: én ugyanis túl alacsony
vagyok a feladathoz.
Egész éjszaka Xaden szavai visszhangoztak a fejemben, miszerint
nem a helyes út az egyetlen út. Mire felkelt a nap, és elüldözte a
sötétséget, már tudtam, hogy mit kell tennem.
A terv tehát kész van – már csak végre kell hajtanom.
Előhúzom a legnagyobb tőrömet, majd letörlöm a kézfejemmel a
verejtéket a homlokomról. Igyekszem megfeledkezni a kezemben
lüktető fájdalomról, a sajgó vállamról és a térdemről, ami azután
kezdett reszketni, hogy rosszul fogtam talajt a forgó oszlopok után.
Elnyomom magamban a fájdalmat, bezárom a négy fal közé,
ahogyan mindig is tettem, és kizárólag a rámpára koncentrálok,
mintha az életem múlna rajta – mint ahogyan a következő
másodperceken valóban így is van.
Itt már nincsenek kötelek. Csak egyféleképpen tudok feljutni.
Akaraterővel.
Úgyhogy futni kezdek, és megpróbálom kihasználni
a gyorsaságomat.
A lábam olyan hanggal érkezik a rámpára, mint egy dobverő, és
ahogy tovább szaladok, a rámpa dőlésszöge pillanatok alatt
meredekebbé válik. Lehet, hogy én magam sosem tehettem próbát
korábban ezzel az akadállyal, de attól még elég sokszor láttam a
társaimat idefent. Előrevetődöm, és a lendület továbbvisz.
Megvárom a pillanatot, amikor alig egy méterre vagyok
a csúcstól, és a gravitáció elkezdi visszahúzni a testemet, majd
előrelendítem a karom, és belevágom a tőrt a rámpa lágy
faanyagába, hogy az utolsó lépést már ebbe kapaszkodva tehessem
meg.
Állati üvöltés szakad ki a torkomból, ahogy éles fájdalom hasít a
vállamba, amikor az ujjaim megtalálják a peremet. Gyorsan
felkönyökölök, majd továbbra is kapaszkodóként használva a
tőrömet felhúzom magam, és végül megteszem az utolsó lépést.
Még nincs vége.
A hasamon oldalra gördülök, és visszafordulok a rámpához, majd
lehajolok, és kirántom a tőrt a fából. Nagy nehezen feltápászkodom,
és a hüvelyébe csúsztatom a fegyvert. Sikerült. Fent vagyok. A
megkönnyebbülés szétárad a testemben.
Rhiannon odaszalad hozzám, hogy átöleljen, miközben én
továbbra is csak kapkodom a levegőt. Ridoc is gratulál, és Rhiannon
után ő is megölel, úgyhogy pár másodpercig egy szendvicsnek
érezhetem magam – szeretnék tiltakozni, de jelenleg ők az
egyetlenek, akik meg tudnak tartani.
– Ilyet nem lehet csinálni! – kiáltja valaki.
– Hát, ő megcsinálta – veti oda Ridoc az akadékoskodónak.
A térdem még mindig remeg, de legalább már talpon tudok
maradni, miközben igyekszem rendezni a légzésemet.
– Hihetetlen! – mondja Rhiannon, miközben könnyek gyűlnek a
szemébe. – Megcsináltad!
– Szerencsém volt – felelem, és magamban azért könyörgöm,
hogy legalább egy kissé csillapodjon a szívverésem.
– Az adrenalin is segített.
– Csaló!
A hang felé fordulok. Amber Mavis az, az eperszőke szárnyvezető
a Harmadik Szárnyból, aki tavaly még közeli barátságban volt
Dainnal. Most haragtól forró arccal Xaden felé tart, aki alig néhány
lépésre áll a tekerccsel, és az akadálypályát teljesítő kadétok
idejének feljegyzésével van elfoglalva. Ami azt illeti, elég unottnak
tűnik.
– Tűnés innen, Mavis – mondja Garrick. Ahogy beáll Amber és
Xaden közé, a napfény megcsillan a hátához erősített két kardon.
– A csaló kadét nem egyszer, de kétszer is tiltott eszközökhöz
nyúlt! – kiabálja Mavis. – Ez tűrhetetlen! Szabályok szerint élünk,
vagy szabályok szerint halunk meg!
Nem csoda, hogy ilyen közel vannak egymáshoz Dainnal –
láthatóan mindketten odáig vannak a Kódexért.
– Nem igazán értékelem, ha bárki csalónak nevez egy kadétot az
osztagomból – figyelmezteti Garrick. – Biztos lehetsz felőle, hogy a
szárnyvezetőm minden ilyen ügyben megfelelően fog eljárni. –
Félreáll, és ekkor Amberrel összetalálkozik a tekintetünk.
– Sorrengail? – kérdezi Xaden, kihívóan felvonva a szemöldökét,
a tollát a tekercs fölé tartva. Feltűnik, hogy a Negyedik Szárnyat és a
szárnyvezetői rangot jelző jelvények mellett most nincsenek rajta
továbbiak.
– Harminc másodperc levonást érdemlek, amiért használtam a
kötelet – válaszolom.
– És mi a helyzet a tőrrel? – kérdezi Amber összeszűkült
tekintettel. – Ez nem számít teljesítésnek! – Ismét Xadenhez fordul.
– Hiszen mindannyian láttuk, hogy mi történt! Nem tűrheted meg a
csalókat a saját szárnyadban, Riorson!
Xaden egy pillanatra sem veszi le rólam a tekintetét, és csendben
várja, hogy mit válaszolok.
– A lovas csak azt viheti be a kvadránsba, amit elbír
– kezdem.
– Csak nem nekem akarsz idézni a Kódexből? – hitetlenkedik
Amber.
– …és ezektől a tárgyaktól nem lehet megfosztani, bármilyenek is
legyenek – folytatom. – Ha egyszer átviszi őket a kőhídon, akkor a
személyük részének számítanak. Hármas szakasz, hatodik cikkely, B
kiegészítés.
Amber kék szeme izzik a dühtől, de továbbra is állom
a tekintetét.
– Ezt a függeléket azért tették hozzá, hogy a tolvajlást főbenjáró
bűnnek ismerjék el – mondja.
– Így igaz – bólintok, majd egy pillanatra visszafordulok
Xadenhez. – Mindenesetre a Mellvéden átvitt tárgyak ennek
köszönhetően elidegeníthetetlenek a lovasoktól. – Előhúzom a
leharcolt tőrt, nem törődve a tenyerembe hasító fájdalommal. – Ezt
nem a küzdőtéren szereztem. Ezt a tőrt én hoztam magammal,
vagyis a szabályok értelmében a részemet alkotja.
Xaden szemében megmozdulnak azok az ónixsárga foltok, és nem
tudom nem észrevenni azt a bosszantóan hamiskás mosolyt a szája
sarkában. Ha már a Kódexnél tartunk, talán arról is szabályt kellene
hozni, hogy senki ne nézhessen ki ennyire jól.
– Nem a helyes út az egyetlen – mondom őt idézve.
– Amber? – kérdezi.
– Ez csak szócsavarás!
 – Attól még igaza van – mondja Xaden, majd a lány felé fordul, és
olyan tekintettel méregeti, amit sosem kívánnék magamnak.
– Úgy gondolkozol, mint egy írnok – köpi felém Amber, majd
megfordul, és eloldalog.
Visszacsúsztatom a tőrt a hüvelyébe, és hagyom, hogy a kezem az
oldalam mellé hulljon, aztán ismét elönt a megkönnyebbülés.
Megcsináltam. Átmentem egy újabb próbatételen.
– Sorrengail – mondja Xaden. – A kezed.
Lepillantok. Az ujjaim hegyéről vér csordogál.
Ekkor úgy önt el a fájdalom, mintha egy belső gátat szakítana át –
akár egy folyó, amelyet feldühített, hogy mit műveltem a saját
kezemmel.
– Lásd el a sérülésedet! – utasít Xaden.
Bólintok, majd csatlakozom a rajomhoz. Rhiannon segít levágni
az ingem ujját, amivel bekötözi a sebemet. Aztán megünnepeljük a
két utolsó társunkat, akik sikeresen felkapaszkodnak a sziklán.
Mindannyian feljutottunk.
„A Bemutatás Napja semmi máshoz sem hasonlítható. Ilyenkor
tapintható az izgatottság, és a levegőben ott reszket a kéngőz,
amelyet a megsértett sárkányok hagynak maguk után. Soha ne nézz
a vörösek szemébe! Soha ne hátrálj el a zöldektől! Ha esetleg
tétováznál egy barna előtt… Nos, ilyesmi inkább ne is jusson az
eszedbe.”
– Kaori professzor, Útmutató a sárkányok fajtáihoz
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Százhatvankilencen vagyunk, mire végzünk a Vesszőfutással, és

még a kötél miatt kapott büntetésemmel együtt is a tizenegyedik
helyen végzünk a Bemutatás Napján felvonuló harminchat raj közül
– ez az a kadétparádé, amely után az adott év sárkányai eldöntik,
hogy kivel akarnak kapcsolódni.
Megremeg a lábam, ha arra gondolok, hogy közel kell mennem
azokhoz a bestiákhoz, amelyek még a Cséplés előtt szívesen
megszabadulnának a gyengébbektől, és egyszer csak azt kívánom,
bárcsak utolsóként kerülnék sorra.
Liam Mairi volt a leggyorsabb, amiért elismerésképpen megkapja
a Vesszőfutás jelvényét. Szerintem ez a srác nem is tudja, hogyan
legyen valamiben második, mindenesetre én már azzal is beérem,
hogy nem én lettem a leglassabb.
A kanyon igazán gyönyörűséges látványt nyújt a délutáni
napsütésben. Több mérföldes messzeségben mindent őszi színekbe
burkolózó rétek és változatos alakú sziklaképződmények borítanak.
Mi a legszűkebb résznél, a völgy bejáratánál várakozunk. Valahol a
távolban felsejlik a vízesés, amely most lágyan csörgedezik ugyan,
de az áradás idején jóval bőszebb folyamként zúdul majd alá.
A fák levelei mostanában fordultak aranyszínűre. Mintha valaki
úgy festette volna meg a tájat, hogy csak egyetlen színt hozott
magával.
És aztán ott vannak a sárkányok.
Az átlagosan mintegy tízméteres teremtmények a maguk
alakzatába rendeződve várakoznak, jó pár lépéssel az út mellett, de
elég közel ahhoz, hogy ítéletet formáljanak magukban az előttük
elhaladó kadétokról.
– Gyerünk, Második Raj, ti következtek – mondja Garrick, és
felénk int, amitől felizzik az alkarján a felkelésereklyéje.
Dain és a többi rajvezető hátramarad. Nem tudom biztosan, hogy
értékeli-e, hogy végigcsináltam a Vesszőfutást, vagy inkább
csalódott, amiért egy kissé rugalmasan értelmeztem a szabályokat.
Mindenesetre én nem vagyok csalódott.
– Alakzatba rendeződni! – adja ki az utasítást Garrick. Mindig is
vezéregyéniség volt, aki nem vesztegeti az idejét kedélyeskedésre.
Nem csoda, hogy ilyen közel vannak egymáshoz Xadennel. Tőle
eltérően azonban neki az uniformisa jobb oldalán csinos kis
vonalban jó néhány jelvény látszik, amelyek nemcsak azt árulják el,
hogy a Láng Osztag vezetője, de azt is, hogy milyen fegyverekkel
bánik felsőfokon.
Végrehajtjuk a parancsot, és Rhiannon és jómagam ezúttal hátra
kerülünk.
Szél zúg fel valahol a távolban, majd marad abba olyan hamar,
ahogyan kezdődött. Tudom, hogy mi történt: valaki kevésnek
találtatott.
Garrick ránk emeli mogyoróbarna tekintetét.
– Remélhetőleg Aetos jó munkát végzett, és tisztában vagytok
vele, hogyan kell egyenesen végigmennetek a mezőn. Azt javaslom,
tartsatok egymástól legalább háromméteres távolságot, ha netán…
– Ha netán valamelyikünket lángba borítanának – mondja Ridoc
az alakzat elejéről.
– Így van, Ridoc. Közel maradhattok egymáshoz, ha akartok, de
legyetek tisztában vele, hogyha a sárkány fel akarja égetni az
egyikőtöket, akkor valószínűleg a társait sem fogja kímélni –
figyelmeztet Garrick. – Ne felejtsétek, nem azért vagytok itt, hogy
közel menjetek hozzájuk. Ha ezzel próbálkoztok, ma este már nem
fogtok visszatérni a hálókörletbe.
– Feltehetek egy kérdést? – mondja Luca az első sorból.
Garrick bólint, bár az állkapcsa remegéséből látom, hogy
bosszantja az akadékoskodás. Nem hibáztatom. Luca engem is
halálra szokott idegesíteni. Ahogyan a többieket is.
– A Harmadik Raj, Fark Osztag, Negyedik Szárny már
végigcsinálta, és beszéltem néhány kadéttal, akik…
– Ez nem kérdés. – Garrick felvonja a szemöldökét.
Tehát valóban bosszús.
– Igen, nos… Igaz, hogy van köztük egy tollfark? – A hangja
felszalad.
– Egy… tollfark? – ismétli Tynan közvetlenül előttem. – Ki az
ördög akarna kapcsolódni egy tollfarkkal?
Rhiannon megcsóválja a fejét.
– Kaori professzor nem említette, hogy tollfark is van köztük –
mondja Sawyer. – Tudom, mert az összes sárkányt megjegyeztem,
akiket csak megmutatott nekünk. Mind a százat.
– Nos, ezek szerint most már százegyen vannak – feleli Garrick,
és úgy néz ránk, mintha neveletlen gyerekek volnánk, akiktől jó
volna mielőbb megszabadulni. Kisvártatva visszafordul a Völgy
bejárata felé. – Csak nyugalom. A tollfarkak úgysem kapcsolódnak
senkivel. Nem is emlékszem, mikor láttak egyáltalán utoljára ilyen
példányt a Völgyön kívül. Lehet, hogy csak kíváncsi. Mindenesetre ti
következtek. Maradjatok az úton! Csak menjetek előre, várjátok be
az egész rajt, aztán jöhettek is vissza! Ha ezeket az egyszerű
utasításokat sem tudjátok követni, akkor megérdemlitek, bármi is
vár rátok a következőkben.
Ismét megfordul, majd felmegy a kanyon fala előtt kanyargó útig,
ahol a sárkányok várakoznak.
Elszakadunk a többi elsőévestől, és követjük Garricket.
A szellő végigsimít a meztelen vállamon, ahonnan leszakítottuk a
szövetet, hogy legyen mivel bekötözni a kezem – legalább a vérzést
sikerült elállítani.
– Itt vannak – mondja Garrick a kvadráns rangidős
szárnyvezetőjének, egy nőnek, akit néhányszor már láttam
sugdolózni Xadennel a Harci Eligazításon. Az uniformisa vállán
ezúttal is ott díszelegnek a tüskék, ám ezúttal aranyból vannak, és
átkozottul élesnek tűnnek – mintha a mai napon még vagányabbnak
szeretne kinézni, mint egyébként.
Bólint, majd útjára engedi Garricket.
Mindannyian sorba rendeződünk. Rhiannon mögöttem, Tynan
pedig előttem van, ami azt jelenti, hogy egész idő alatt a
megjegyzéseit hallgathatom. Nagyszerű.
– Beszélj – mondja a rangidős szárnyvezető, összefűzve
a karját a mellkasa előtt.
– Remek nap a Bemutatáshoz – viccelődik Ridoc.
– Ne hozzám beszélj. – A szárnyvezető tekintete összeszűkül,
majd a mögötte lévő kadétokra mutat. – Beszélj a rajtársaidhoz,
amíg az úton tartózkodtok, hogy a sárkányok megérthessék, kik
vagytok, és hogy jöttök ki egymással. Kimutatható az összefüggés a
kapcsolódó kadétok száma és
a beszélgetés intenzitása között.
Nos, most még szívesebben helyet cserélnék.
– Nyugodtan megnézhetitek a sárkányokat, különösen, ha a
farkukkal büszkélkednek, de kerüljétek a szemkontaktust, ha kedves
az életetek. Ha égésnyomot láttok valahol a talajon, győződjetek
meg róla, hogy már kialudt a tűz. – Szünetet tart, hogy feldolgozzuk
az új információkat, majd hozzáteszi:
– Hamarosan találkozunk.
Int egyet, majd félreáll, feltárva a mögötte kezdődő földutat,
amely a völgy középpontjába vezet, és aminek a mentén tökéletes
mozdulatlanságban, mintha csak kőből faragták volna őket, nem
kevesebb, mint százegy sárkány várakozik, hogy kiválassza, kivel
szeretne idén kapcsolódni.
A menet elindul. Az utasításnak megfelelően mindenki lemarad
két-három métert a másiktól.
Minden lépésemre gondosan odafigyelek. Az út keménynek
érződik a talpam alatt. A levegőben kéngőz reszket.
Először három vörös sárkány mellett haladunk el. Már
a karmaik nagyjából feleakkorák, mint én magam.
– Nem is látjuk a farkukat! – mondja Tynan. – Honnan kellene
tudnunk, hogy milyen fajtához tartoznak?
Ahogy elhaladunk előttük, igyekszem a válluk vonalában tartani a
tekintetem.
– Senki sem várja, hogy tudjuk, milyen fajták – felelem.
– Francba – mondja. – Én azért tudni szeretném, hogy melyikhez
megyek oda a Csépléskor.
– Azt hiszem, ez a kis séta arról szól, hogy ők miként szeretnének
dönteni.
– Remélhetőleg az egyikük úgy dönt, hogy nem jutsz el a
Cséplésig – mondja Rhiannon Tynannek, de a hangja hozzám is alig
ér el.
Felnevetek, ahogy elérünk két barnát. Mindkettő valamivel kisebb
Aimsirnél, anyám sárkányánál – de nem sokkal.
 – Nagyobbak, mint amire számítottam – mondja Rhiannon. –
Nem mintha ne láttam volna azokat a Mellvé-
den, de…
Hátrapillantok a vállam fölött. A tekintete az út és a sárkányok
között cikázik; láthatóan nem maradt teljességgel nyugodt.
– Szóval, tudod már, hogy unokahúgod vagy unokaöcséd lesz? –
kérdezem, miközben továbbindulunk néhány narancssárga példány
felé.
– Tessék? – kérdezi.
– Úgy hallottam, néhány gyógyító egész jól ki tudja találni a
gyerek nemét, ha a terhesség már előrehaladott szakaszába lépett.
– Vagy úgy – feleli Rhiannon. – Nem, nem tudom. De azért egy
kicsit remélem, hogy lány lesz. Gondolom, majd kiderül, ha vége lesz
az évnek, és írhatunk a családunknak.
– Micsoda hülye szabály – jegyzem meg, majd rögtön lesütöm a
szemem, miután véletlenül szemkontaktust teremtek az egyik
sárkánnyal. Csak lélegezz nyugodtan. Szívd vissza a félelmed. A félelem
és a gyengeség könnyen az életembe kerülhet, és mivel már
egyébként is vérzem, nem túl jók az esélyeim.
– Nem gondolod, hogy ez fokozza a szárnyhoz való hűség
kialakulását? – kérdezi Rhiannon.
– Inkább úgy gondolom, hogy ugyanolyan hűséges vagyok a
nővéremhez, akár kapok tőle levelet, akár nem – felelem. – Vannak
olyan kapcsolatok, amelyeket úgysem lehet elszakítani.
– Én is hűséges lennék a nővéredhez – szólal meg Tynan, majd
vigyorogva felém fordul, és megtesz pár lépést visszafelé. –
Átkozottul jó lovas, ami pedig a seggét illeti…
A Mellvéd előtt volt alkalmam megnézni magamnak, Violet. Igazán
ennivaló.
Elhaladunk egy újabb csapat vörös sárkány mellett, majd egy
barna és két zöld következik.
– A helyedben megfordulnék – felelem, és mutatom az ujjammal,
hogy mire gondoltam. – Mira reggelire elfogyasztana, Tynan.
– Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy lehet, hogy az
egyikőtöknek jutott minden előnyös tulajdonság, a másiknak meg a
maradék. – Gúnyosan végigmér.
 Igazán visszataszító jelenség.
– Micsoda barom vagy – mondom, és bemutatok neki.
– Csak szólok, ha végre lehetőségünk lesz rá, lehet, hogy én is
meglepem egy levélkével. – Ezzel végre megfordul.
– Persze, egy unokaöcs is jó lenne – mondja Rhiannon, mintha az
iménti kis közjáték meg sem történt volna. – Nincs baj a fiúkkal sem.
– Igazán nagyszerű bátyám volt, mindenesetre rajta és Dainon
kívül nem igazán ismertem más fiúkat kiskoromban. – Elmegyünk
néhány további sárkány mellett, és hála az isteneknek időközben
sikerült rendeznem a légzésemet. Hamarosan tovaszáll a kénszag;
bár az is lehet, hogy egyszerűen csak hozzászoktam. A sárkányok
elég közel állnak ahhoz, hogy bármelyikünket könnyedén lángba
borítsanak – a mintegy fél tucat felperzselt talajnyom ezt ékesen
bizonyítja –, mindenesetre nem hallom a légzésüket. – Habár azt
hiszem, Dain egy kissé szabálykövetőbb volt a többi gyereknél.
Szereti a rendet, és nem igazán tűri, ha valami nem illeszkedik az
elképzeléseihez. Lehet, hogy Amber Mavis mellett ő is alaposan le
fog teremteni, amiért így jutottam túl a Vesszőfutáson.
Eljutunk a féltávig, majd folytatjuk az utunkat.
Tényleg olyan átkozottul félelmetes, ahogy ezek a bestiák
megbámulnak bennünket? Kétségkívül igen, mindenesetre ők is itt
akarnak lenni, nem csak mi, úgyhogy bízom benne, hogy
visszafogottan élnek a tűzerejükkel.
– Miért nem szóltál, hogy mire készülsz a kötéllel? Vagy a tőrrel?
– kérdezi Rhiannon kissé megbántva. – Tudod, hogy megbízhatsz
bennem.
– Csak tegnap találtam ki – felelem hátrapillantva. – Nem
akartam, hogy te is cinkos legyél, ha esetleg nem jön be. Neked
komoly jövőd van ezen a helyen, és nem akartam volna, hogy bármi
károd származzon belőle, ha én kudarcot vallok.
– Nincs szükségem rá, hogy gyámkodj felettem.
– Tudom. De hát erre vannak a barátok. – Vállat vonok, majd
elhaladunk három barna mellett, és néhány percig nem hallani mást,
csak a csizmáink csikorgását a kavicsokon.
– Vannak még más titkaid is? – kérdezi egy idő után Rhiannon.
Szurkálni kezd a lelkiismeret, ahogy eszembe jut Xaden és a többi
megjelölt kadét találkozása.
– Szerintem lehetetlen mindent tudni egy másik emberről. –
Nem mondanám, hogy kielégítő válasz, de legalább nem hazudok.
Rhiannon elfojt egy nevetést.
– Ügyes. Mit szólnál ahhoz, ha megígérnéd, hogy amennyiben
segítségre van szükséged, nekem szólsz először?
Elmosolyodom, noha éppen most következik néhány igazán
letaglózó megjelenésű zöld példány.
– És mit szólnál ahhoz – mondom a vállam felett –, hogy ha
szükségem van a segítségedre, akkor nem leszek rest hozzád
fordulni, de csak akkor, ha te is ugyanígy teszel velem.
– Meg van beszélve.
– Ti már végeztetek ott hátul? – sziszegi Tynan. – Csak mert már
majdnem a sor végénél járunk, ha esetleg nem vettétek volna észre.
– Ezzel megáll, és jobbra fordul. – És még mindig nem tudom, hogy
melyiket válasszam.
– Ilyen elbizakodottsággal biztos lehetsz benne, hogy bármelyik
sárkány boldogan megosztaná veled a tudatát az életed hátralévő
részében. – Persze igazából sajnálom, bármelyik is választja majd;
ha lesz egyáltalán ilyen.
A raj további tagjai is körénk gyűlnek. Elhaladunk az utolsó barna
sárkány mellett, és élesen beszívom a levegőt.
– Mi az ördög? – kérdezi Tynan.
– Csak menj tovább – felelem, de én sem tudom róla elfordítani a
tekintetemet.
A sor végén ugyanis egy kisebb aranysárkány áll. A pikkelyei és a
szarvai visszatükrözik a napfényt, ahogy kihúzza magát, és
megcsóválja a tollas farkát. Tehát ez a tollfark.
Leesik az állam, ahogy megnézem magamnak azokat az éles
fogakat. A feje villámgyorsan mozog, ahogy cikázva végigmér
bennünket. Ha teljesen kihúzza magát, talán csak egy-két méterrel
lehet magasabb nálam. Mintha a mellette álló barna példány
miniatűr változata volna.
Egyenesen beleütközöm Tynan hátába. Elértük az út végét, ahol a
raj további tagjai várakoznak.
– Szállj le rólam, Sorrengail – mondja Tynan, és ellök magától. –
Mégis ki akarna kapcsolódni ezzel?
A mellkasom megfeszül.
– Hallanak – emlékeztetem rá.
– Ez sárga – mutat Luca a sárkányra leplezetlen undorral. – Nem
csupán túl kicsi ahhoz, hogy csatába vigyen egy lovast, de még
ahhoz sincs elég ereje, hogy igazi színt vegyen föl.
– Lehet, hogy egy újszülött narancsszínű – mondja Sawyer
halkan.
– Ez egy kifejlett példány – feleli Rhiannon. – Kizárt, hogy a
többi sárkány megengedné, hogy egy újszülött is kapcsolódjon.
Egyetlen élő ember sem látott még sárkányfiókát.
Tynan végigméri az aranyszínű sárkányt, és felhorkan.
– Neked pont jó lenne, Sorrengail. Mindketten szánalmasan
gyengék vagytok. Az istenek is így akarták volna.
– Ahhoz azért elég erősnek látszik, hogy hamuvá égessen –
felelem, miközben felébred bennem a harag. Gyengének nevezett, és
nem is csak a rajunk, de a sárkányok előtt.
Sawyer közénk ugrik, és elkapja Tynan gallérját.
– Soha ne mondj ilyet egy rajtársadról, különösen nem
a sárkányok előtt.
– Engedd el – szól közbe Luca. – Csak azt mondta ki, amit
mindannyian gondolunk.
Tehát abban a minutumban ez történik, hogy hallótávolságon
kívül kerülünk valamelyik felettesünktől? Máris rögtön egymás ellen
fordulunk?
– Mi az? – A hajamra mutat. – Ezüstszínű… És hozzá még kicsi is
vagy. – Gúnyosan elmosolyodik. – Az pedig aranyszínű… És szintén
elég kicsi. Tényleg összeilletek.
Trina Sawyer karjára fekteti a kezét.
– Ne hibázz előttük. Nem tudjuk, hogy mit tennének. Ráadásul
egymás mellett állunk.
Hátralépek egy kissé, miközben Sawyer elengedi Tynan gallérját.
– Valakinek meg kellene ölnie, még mielőtt kapcsolódik – szakad
ki Tynanból, és életemben először érzem, hogy szeretnék belerúgni
valakibe, és a legszívesebben addig rúgnám, amíg a földön nem
marad. – Csak arra jó, hogy megölje a lovasát, márpedig nem
mondhatunk nemet, ha esetleg közülünk választ valakit.
– És ez csak most esett le neked? – kérdezi Ridoc a fejét csóválva.
– Vissza kellene mennünk – mondja Pryor. – Mármint… Ha
egyetértetek vele. De persze nem muszáj.
– Csak egyszer az életben próbálj meg valamiben döntésre jutni,
Pryor – mondja Tynan, miközben elmegy mellette.
Egyesével továbbindulunk, ügyelve rá, hogy tartsuk a javasolt
távolságot egymás között. Ezúttal Rhiannon halad előttem, Ridoc
pedig mögöttünk jön, és Luca zárja a sort.
– Hihetetlenek, nem igaz? – kérdezi Ridoc, és az őszinte
csodálkozása hallatán elmosolyodom.
– Igen.
– Hogy őszinte legyek, nekem egy kis csalódás volt a kék példány
után, amivel a Mellvéd végén találkoztunk.
Rhiannon megrökönyödve felé fordul.
– Szerinted nem elég stresszes ez anélkül is, hogy még
sértegetnéd is őket? – kérdezi.
– Lehetne rosszabb is – szólok közbe sietve. – Végül is wyvernek
között is végigmehettünk volna, nem igaz?
– Violet, kérlek, kímélj meg bennünket az idegborzoló
történeteidtől – mondja Luca. – Hadd találgassak! A wyvernek
valamiféle elit grifflovasok, akiket egy olyan ütközet után hoztak
létre, amire csak te tudsz visszaemlékezni az írnokokhoz méltó
agyaddal.
– Nem tudod, mi az a wyvern? – kérdezi Rhiannon. – Hát a
szüleid nem olvastak neked esti mesét?
– Csupa fül vagyok – motyogja Luca.
Folytatjuk az utunkat.
– A wyvernek mitikus teremtmények. Hasonlítanak a
sárkányokhoz, csak nagyobbak náluk, négy helyett két lábuk van, és
pengeéles tollak tarkítják a nyakukat. Azonkívül szeretik az
emberhúst, ellentétben a sárkányokkal, akik szerint egy kissé
rágósak vagyunk.
– Anyám sokat mesélt a nővéremnek, Raegannek arról, hogy ha
feleselünk, akkor egy este majd elragad a wyvern a házunk elől, és a
kísérteties cickánylovasok fogságába esünk, ha rájárunk a
finomságokra – folytatja Rhiannon.
Észreveszem, hogy már könnyebbek a léptei, és ahogy ezen
töprengek, feltűnik, hogy már az én szívem sem zakatol annyira.
– Apám nekem is minden este elmesélte ezeket a történeteket –
mondom. – Egyszer megkérdeztem tőle, mi lesz, ha Anya az
energiák csatornázása során veninné változik.
Rhiannon kuncog egyet, ahogy elhaladunk a parázsló tekintetű
vörös sárkányok csoportja mellett.
– Azt is mondta neked, hogy az emberek csak akkor változnak
veninné, ha közvetlenül a forrásból csatornázzák az energiát?
– Igen, de ez azután történt, hogy anyámnak egy igazán hosszú
éjszakát kellett eltöltenie a keleti határon, és vérvörös szemmel
érkezett haza, amitől megrémültem és sikoltozni kezdtem. –
Elmosolyodom, ahogy felidézem az emléket.
– Egy egész hónapra elrakta a mesekönyvemet, mert a határőrök
mind futva jöttek, én pedig a bátyám mögé bújtam. Nem bírtam ki
nevetés nélkül, és… elég nagy volt a felfordulás. – Továbbra is
igyekszem előre nézni, miközben a közelben az egyik narancssárga
sárkány beleszimatol a levegőbe.
Rhiannon válla rázkódik a nevetéstől.
– Bárcsak nekünk is lett volna egy ilyen könyvünk! Komolyan,
szerintem Anya csak azért találta ki ezeket a történeteket, hogy ránk
ijesszen, ha rakoncátlankodunk.
– Micsoda határvidéki képtelenség ez? – kérdezi Luca. – Venin?
Wyvern? Bárki, aki minimális ismeretekkel rendelkezik, pontosan
tisztában van vele, hogy a védőhálónk mindenféle varázslatot
feltartóztat, amely nem közvetlenül a sárkányoktól származik.
– Ezek mesék, Luca – feleli Rhiannon a válla fölött, miközben
észreveszem, hogy már mekkora utat megtettünk. – Pryor, mehetsz
gyorsabban is, ha szeretnél.
– Esetleg lelassítsunk? – kérdezi Pryor, és beletörli a tenyerét az
uniformisába. – Vagy menjünk mégis gyorsabban, hogy hamarabb
kijussunk innen?
Ekkor egy vörös sárkány lép ki a sorból, az egyik karmát felénk
próbálgatva, és félelem árad szét a tagjaimban.
– Nem, nem, nem… – suttogom.
 Képtelen vagyok megmozdulni, de ekkor már késő.
A sárkány kinyitja a száját, felvillantva éles fogsorát.
És a következő pillanatban lángcsóva szökik elő a torkából, és hasít
keresztül a levegőn.
Rhiannon felsikolt.
A forróság az arcomba csap.
Aztán egyszer csak vége lesz.
A kén és az égett fű csavarja az orromat… És valami más, ami
megégett… Ekkor megpillantom a Rhiannon előtti szakaszon azt a
felperzselt sávot, ami eddig nem volt ott.
– Jól vagy? – kérdezem.
Bólint, de látom rajta, hogy minden ízében reszket.
– Pryor…
Pryor meghalt. Keserűség gyűlik a számba, és már attól tartok,
hogy menten kiadom a taccsot, de aztán sikerül emlékeztetnem
magam, hogy továbbra is nyugodtan, az orromon vegyem a levegőt,
és a számon át fújjam ki, egészen addig, amíg az érzés elmúlik.
– Menjetek tovább! – kiáltja Sawyer.
– Minden rendben – mondom Rhiannonnak. – Csak annyit kell
tenned, hogy…
Pontosan mit kell tennie? Lépje át a holttestet? Maradt
egyáltalán valahol holttest?
– A tűz kialudt – mondja.
Bólintok, minthogy semmi nem jut az eszembe, amivel erőt
önthetnék belé.
Ha eddig nem tudtuk volna, most végre kiderült, hogy milyen
jelentéktelenek is vagyunk valójában.
Rhiannon elindul, én pedig követem, és óvatosan kikerülöm azt a
kupac hamut, ami egykor Pryor volt.
– Istenek, milyen szaga van – panaszkodik Luca.
– Megpróbálnál legalább most az egyszer normálisan viselkedni?
– csattanok fel, majd felé fordulok, hogy álljam a tekintetét, ám
Ridoc ábrázata megállásra késztet.
Ridoc szeme akkorára nyílik, mint egy csészealj.
– Violet.
Suttogva beszél, és egy pillanatra nem is tudom, valóban
hallottam-e, hogy a nevemet mondja, vagy csak a szájáról olvastam.
– Vio…
Forró gőzt érzek a nyakamon. A szívem egyre ütemtelenebbül
kalapál, miközben lehet, hogy életem utolsó levegőjét veszem,
ahogy a sárkányok felé fordulok.
Nem egy, de rögtön két zöld sárkány szempárja is rám szegeződik.
A két teremtmény teljesen kitölti a látómezőmet.
Ha zöldekkel kerülsz szembe, csak süsd le a szemedet, és várd meg,
hogy mit tesznek. Jól emlékszem, hogy így szerepelt a könyvben?
A talajra szegezem a tekintetemet, miközben az egyikük újabb
löket meleg levegőt fúj ki az orrlyukain. Hihetetlenül forró és
émelyítően párás, de legalább egyelőre nem haltam meg.
A másik torkából közben mély morajlás hangzik fel. Várjunk csak,
ez vajon azt jelenti, hogy elégedettek velem?
A francba, bárcsak megkérdeztem volna Mirát.
Mira. Milyen szomorú lesz, ha meglátja a nevemet a tekercseken.
Felnézek, és élesen beszívom a levegőt. Most még közelebb
vannak. A bal oldali hozzádörgöli a hatalmas orrát a kezemhez, de
valahogy sikerül nyugton maradnom, és még arra is ügyelek, hogy
ne boruljak fel.
A zöldek a legértelmesebb fajták.
– Az akadálypályán vágtam meg a kezemet – mondom, majd
felmutatom a tenyerem, mintha keresztül láthatnának a kötésen.
A jobb oldali a mellem felé közelít az orrával, és horkant egyet.
Mi a fene?
Ugyanazt a hangot hallatja, miközben a másik most a bordámat
szaglássza, én pedig felemelem a karom, hogy jobban hozzám férjen.
– Violet! – mondja Rhiannon.
– Minden rendben – kiáltom vissza, majd pislogok egyet,
remélve, hogy nem most pecsételtem meg a sorsomat azzal, hogy a
sárkányok fülébe kiabáltam.
Újabb horkantás. Aztán még egy – mintha így diskurálnának
egymással, miközben végigszagolgatnak.
Az, amelyik az imént a bordámnál kíváncsiskodott, most a
hátamat is megszagolja.
Egyszer csak megértem, hogy mi történik, és felnevetek.
 – Megéreztétek Teinét, nem igaz?
Erre mindketten eléggé hátrahúzódnak ahhoz, hogy az
aranyszínű szemükbe nézhessek. Csukva tartják a szájukat, de úgy
pillantanak rám, ami meghozza a bátorságomat, hogy tovább
beszéljek.
– Mira húga vagyok. Violetnek hívnak. – Leengedem a karomat,
majd végigfuttatom az ujjaimat a sárkánynyáltól borított mellényen
és páncélon. – Azután gyűjtötte be Teine pikkelyeit, hogy tavaly
levedlette őket, majd kiszárította, hogy belevarrhassa ebbe a
mellénybe.
A jobb oldali sárkány pislog egyet.
A bal oldali ismét felemeli az orrát, és nagy horkantások
kíséretében folytatja a szaglászást.
– Ezek a pikkelyek már többször megmentették az életemet –
suttogom. – De senki sem tud róluk. Csak Mira és Teine.
Most már mindketten pislognak, én pedig ismét a földre
szegezem a tekintetemet, és lehorgasztom a fejem, miután ezt
érzem helyesnek. Kaori professzor alaposan felkészített bennünket,
hogy miként közelítsünk a sárkányokhoz, arról azonban semmit sem
mondott, hogy miként kell elválni tőlük.
Szép lassan, lépésről lépésre elhátrálok, amíg meg nem látom a
szemem sarkából, hogy ők is visszatértek a helyükre, és csak ekkor
emelem fel ismét a fejem.
Veszek néhány nagy levegőt, és próbálok úrrá lenni a
remegésemen.
– Violet. – Rhiannon alig néhány lépésre áll tőlem, és rettegés ül
a tekintetében. Bizonyára a sárkányok feje mögött lehetett.
– Minden rendben. – Kipréselek magamból egy mosolyt és
bólintok. – A sárkánypikkelyes páncél – suttogom. – Megérezték a
nővérem sárkányát. – Ha bizalomra van szüksége, hát tessék. –
Kérlek, ne mondd el senkinek.
– Nem fogom – feleli suttogva. – Jól vagy?
– Leszámítva, hogy öregedtem néhány évet – felnevetek. A
hangom reszket, és kissé hisztérikusan cseng.
– Tűnjünk innen. – Nyel egyet, majd visszafordul a sárkányok
felé.
 – Remek ötlet.
Ezzel visszatér a helyére, és miután körülbelül öt méter van
köztünk, követni kezdem.
– Azt hiszem, sikerült összecsinálnom magam – mondja Ridoc,
amin muszáj újra nevetnem.
– Komolyan, már azt hittem, fel fognak falni – jegyzi meg Luca.
– Én is – ismerem el.
– Nem hibáztattam volna őket érte – teszi hozzá.
– Javíthatatlan vagy – szól oda neki Ridoc.
Az útra szegezem a tekintetemet, és csak megyek tovább.
– Miért? Pryor után nyilvánvalóan ő a leggyengébb láncszem a
csapatban, és nem hibáztatom érte a sárkányokat, hogy kiszagolják
az ilyesmit – folytatja. – Ti is jól tudjátok, hogy Pryor soha az
életben nem volt képes semmiben sem dönteni, márpedig aligha van
sárkány, aki ilyen lovast akarna magának…
Forróság perzseli a hátamat, és megtorpanok.
Csak ne Ridoc legyen, kérlek, csak ne…
– Úgy látszik, a sárkányok őt is javíthatatlannak találták –
mondja Ridoc.
A rajunkban most már csupán hat elsőéves van.
„Semmi sem tanítja az embert jobban alázatra, mintha tanújává
válhat a Cséplésnek… Legalábbis, amennyiben túléli az élményt.”
– Kaori professzor, Útmutató a sárkányok fajtáihoz
 TIZENHARMADIK FEJEZET

A Cséplés napját mindig október elsejére tűzik ki.

Lehet ez a nap az adott esztendőben hétfő, szerda vagy vasárnap,
nem számít. Október elsején a Lovasok Kvadránsának elsőéves
kadétjai összegyűlnek, és belépnek a fellegvártól délnyugati
irányban található, erdőséggel borított völgybe, hogy aztán attól a
perctől kezdve, hogy odakerültek, azért imádkozzanak, hogy élve
kijussanak onnan.
Nem ma fogok meghalni.
Szándékosan nem reggeliztem, és sajnálom Ridocot, aki éppen
egy fának támaszkodva adja ki magából a gyomra tartalmát.
Rhiannon kinyújtóztatja a karját, amitől mozgásba jön a hátához
erősített kard.
– Ne felejtsetek el befelé figyelni – mondja Kaori professzor a
száznegyvenhét kadét előtt, és megütögeti a mellkasát. – Ha egy
sárkány kiválasztott benneteket, akkor szólítani fog. Vagyis ne csak a
környezetetekre legyetek tekintettel, de az érzéseitekre is. És ha az
érzéseitek azt üzenik, hogy menjetek a másik irányba… Akkor
alighanem jobban jártok, ha így tesztek.
– Te melyiket szeretnéd? – kérdezi Rhiannon halkan.
– Nem tudom. – Megrázom a fejem, de nem tudok szabadulni a
gondolattól, hogy az égvilágon semmit sem érzek a mellkasomban.
Mira ezen a ponton már tudta, hogy Teinét akarja.
– Megtanultad a kártyákat, ugye? – kérdezi, és felvonja a
szemöldökét. – Vagyis tudod, hogy mi vár ránk?
– Igen, csak még nem érzem, hogy bármelyikhez is kapcsolódni
tudnék. – Ami még mindig jobb, mint amikor az ember egy olyan
sárkányhoz kezdi közel érezni magát, amire már egy másik lovas is
szemet vetett. Semmi kedvem ma egy újabb párviadalhoz. – Dain
megpróbált rábeszélni a barnára.
– Dain jobban teszi, ha csendben marad, főleg miután
megpróbált rábeszélni a távozásra – feleli Rhiannon.
Ebben kétségkívül van igazság. A Bemutatás óta eltelt két napban
csak egyszer beszéltem vele, és rögtön az első öt percben újra arról
kezdett győzködni, hogy el kell tűnnöm innen. A tanárokkal csak ma
reggel találkoztunk, de tudom, hogy a völgy tele van másod- és
harmadévesekkel, akik azért jöttek, hogy megfigyeljék az
eseményeket.
– És mi a helyzet veled?
Rhiannon elvigyorodik.
– Én a zöldön gondolkozom. Ő állt hozzám a legközelebb, amikor
a többi veled ismerkedett.
– Nos, láthatóan nem fogyasztott el, ami máris ígéretesnek
mondható – felelem mosolyogva, leküzdve a bensőmben szétáradó
félelmet.
– Egyetértek. – Rhiannon belém karol, majd a figyelmünk
visszatér Kaori professzorra.
– Ha együtt maradtok, akkor nagyobb esély van rá, hogy
megsütnek benneteket, mintsem kapcsolódnak veletek – közli
valakivel a völgy közepén. – Az írnokok összegyűjtötték a
statisztikákat. Jobban jártok, ha egyedül indultok el.
– És mi történik, ha estig sem választanak ki? – kérdezi egy rövid
szakállú fiú tőlem balra.
Ahogy felé pillantok, észreveszem Jack Barlowe-t, aki felém
fordulva végigfuttatja az ujját a nyakán. Milyen eredeti. Aztán Oren
és Tynan mellé állnak, és eltakarják.
Ennyit a rajhűségről. Úgy tűnik, a mai napon mindenki csak
magára számíthat.
– Ha nem választanak ki estig, az baj – feleli Kaori professzor. A
bajuszkája két vége most mintha egy kissé lekonyulna. – Ebben az
esetben valamelyik tanár vagy rangidős ki fog hozni innen, úgyhogy
ne add fel, és ne tarts tőle, hogy megfeledkeztünk rólad. – Megnézi a
zsebóráját. – Ne feledkezzetek meg róla, hogy széledjetek szét, és
próbáljátok kihasználni a völgy egészét. Kilenc óra van, vagyis
bármelyik pillanatban felbukkanhatnak. Nincs más hátra, mint hogy
jó szerencsét kívánjak mindannyiótoknak. – Biccent, majd még
egyszer végigjáratja rajtunk a tekintetét, de olyan áthatóan, hogy
tudom, legközelebb már ezt a látványt is vissza tudná adni az
illúzióival.
 Kaori ezután felcaplat a tőlünk jobbra magasodó dombra, és
eltűnik a fák között.
A gondolatok vadul cikáznak a fejemben. Eljött hát az idő. Vagy
lovasként hagyom el ezt az erdőt, vagy pedig… Egyáltalán nem is
hagyom el többé.
– Légy óvatos – húz magához Rhiannon, és ahogy még egyszer
átölel, a hajfonatai beterítik a vállamat.
– Te is – felelem, mielőtt a következő pillanatban valaki más is
megölel.
– Próbálj meg nem meghalni! – utasít Ridoc.
Ez a cél lebeg mindannyiunk előtt, ahogy lassan szétszéledünk a
szélrózsa minden irányába, mintha csak véletlenszerűen sodródó
porszemek volnánk.
***
A nap állásából kiindulva órák telhettek el azóta, hogy a
sárkányok elrepültek a fejünk felett, majd a vihar morajlására
emlékeztető hangok kíséretében szép sorban leszálltak, kisebbfajta
földrengést okozva maguk körül.
Eddig két zöld, egy barna, négy narancssárga és egy…
A szívem kihagy egy ütemet, a lábam pedig földbe gyökerezik,
ahogy az egyik vörös megjelenik a látóteremben. A feje éppen csak a
hatalmas fák lombkoronáinak vonala alatt van.
Nem ez lesz az én sárkányom. Nem tudom, miért vagyok benne
olyan biztos, de érzem, hogy így van.
Visszatartom a lélegzetemet, és igyekszem néma maradni, amíg a
teremtmény kissé oldalra dönti a fejét, én pedig a talajra szegezem a
tekintetemet.
Az utolsó nagyjából egy órában már láttam néhány kadétot –
immár lovast –, akik sárkány hátán emelkedtek a magasba, de
ugyanúgy láttam néhány füstoszlopot is, amelyek minden
valószínűség szerint az érdemtelennek ítélt kadétokból maradtak
hátra – őszintén örülnék neki, ha én magam nem az utóbbiak között
végezném.
A sárkány felhorkan, majd ahogy folytatja az útját, a
buzogányfarka a magasba lendül, és elkapja az egyik alacsonyabban
csüngő ágat. A faág irtózatos roppanással kitörik a törzsből, és a
földre hull, én pedig csak azután merek felpillantani, hogy a
teremtmény már elvonult.
Mostanra az összes színnel találkoztam, de egyik példány sem
szólított meg, vagy adta jelét olyasféle kapcsolódásnak, amit
állítólag éreznünk kellene a belsőnkben.
A gyomrom lesüllyed. Mi van akkor, ha én vagyok az egyetlen
kadét, akiből sohasem lesz sárkánylovas? Ha vissza kell mennem az
időben, és újra kell járnom az első évet mindaddig, amíg valami nem
gondoskodik róla, hogy a halottakat listázó tekercsre kerüljön a
nevem? Lehetséges, hogy hiába jutottam el idáig?
Ez a gondolat túl nehéznek bizonyul ahhoz, hogy sokáig
magamban tudnám hordozni. Talán, ha láthatnám a Völgyet, akkor
jobban megérteném, hogy miről beszélt Kaori professzor.
Körbenézek, hogy melyik a legközelebbi fa, amelyre még
biztonságosan fel tudok kapaszkodni, majd megkezdem a mászást.
Fájdalom hasít a tenyerembe, de nem törődöm vele. A kéreg
beleakad a kezemet borító kötésbe… Kellemetlen, és többször is meg
kell állnom miatta.
Úgy tűnik, a magasabban lévő ágak már nem elég erősek ahhoz,
hogy elbírják a súlyomat, úgyhogy nagyjából a fa háromnegyedénél
járhatok, amikor úgy döntök, hogy megállok, és felmérem a
környező terepet.
Balra megpillantok néhány zöld példányt az őszi növénytakaró
között ácsorogni. Érdekes módon az évnek éppen ez a szakasza az,
amikor a narancssárgáknak, barnáknak és a vörösöknek a legtöbb
esélyük van rá, hogy beleolvadjanak
a környezetükbe. Figyelem a fákat, és próbálom felmérni, hogy
merrefelé látni mozgást, amikor észreveszek egy déli irányba tartó
párost, de nem érzek húzást, nem érzek kínzó sóvárgást, hogy
kövessem őket, ami alighanem azt jelenti, hogy ők sem lehetnek az
enyémek.
Némiképp zavarba ejtő megkönnyebbülés tölt el, amikor vagy fél
tucat, céltalanul őgyelgő elsőévest számolok össze odalent. Nem
kellene túlságosan örülnöm annak, hogy egyelőre ők sem találták
meg a sárkányukat, de legalább reménykeltő, hogy nem én vagyok az
egyetlen, aki nem járt sikerrel.
 Észak felé nem látok tisztásokat, de hunyorognom kell, amikor
egyszer csak megvillan valami a távolban, mégpedig olyan fénnyel,
mintha csak a napot tükrözné vissza.
Az aranysárkány.
Úgy tűnik, a kis tollfark itt maradt, hogy csillapítsa a
kíváncsiságát. Mivel jó eséllyel nem a fa tetején kapaszkodva fogom
megtalálni a sárkányomat, arra jutok, a legjobb, ha óvatosan és a
lehető legnagyobb csendben leereszkedem. Még éppen azelőtt érem
el a földet, hogy hangokat hallanék közeledni, és gyorsan a fa
törzséhez lapulok, hogy ne vegyenek észre.
Nem lenne szabad csoportban közlekednünk.
– Mondom, hogy erre jött – szólal meg egy hang, és az
elbizakodottságából rögtön ráismerek Tynanre.
– Ajánlom, hogy igazad legyen, mert baromira meg fogod bánni,
ha hiába jöttünk el idáig. – A gyomrom fordul egyet. Jack Barlowe.
Senkinek a hangja nem gyakorol rám ilyen zsigeri hatást, még
Xadené sem.
– Biztos vagy benne, hogy nem a sárkányunkat kellene
megtalálnunk ahelyett, hogy levadásszuk azt a nyomorultat? –
Sejtem, hogy ki az, de azért kikukucskálok annyira a
rejtekhelyemről, hogy meggyőződjek róla. Nem tévedtem. Oren a
társaság harmadik tagja.
Gyorsan visszahúzódom a fa mögé, ahogy a hármas elhalad
mellettem; mindegyiküknél kard van. Én kilenc tőrt rejtegetek
magamnál különböző helyeken, vagyis engem sem lehet éppen
fegyvertelennek nevezni, de mivel nem tanultam meg a
kardforgatást, reménytelenül hátrányban lennék velük szemben.
Sajnos bárhogy is próbálkoztam vele, a közönséges kard egyszerűen
túl nehéznek bizonyult a számomra.
Várjunk csak… Mit is mondtak, mit csinálnak? Vadásznak?
– A mi sárkányaink úgyse fognak másokkal kapcsolódni – mondja
Jack. – Ne aggódj, megvárnak. Ezt viszont el kell intéznünk. Az a
csenevész kis gyík még megöli valamelyikünket. Jobb, ha mielőbb
végzünk vele.
Émelyegni kezdek, és belevájok a körmömmel a tenyerembe.
Tehát az aranysárkányt keresik.
 – Ha elkapnak, nekünk csengettek – jegyzi meg Oren.
Enyhén szólva. Nem hiszem, hogy a sárkányok túlságosan
megértőek lennének azokkal az emberekkel szemben, akik a
fajtájukra vadásznak, ugyanakkor az is igaz, hogy ők is előszeretettel
kigyomlálják a gyengébbeket a sorainkból, így aztán az sem tűnik
elképzelhetetlennek, hogy saját maguk közt is így járjanak el.
– Akkor jobban tennéd, ha végre befognád, mielőtt még valaki
észreveszi – feleli Tynan azzal a gúnyos hangjával, aminek a
hallatán a legszívesebben orrba vágnám.
– Ez mindenki érdeke – feleli Jack. – Azt a kis férget nem lehet
még csak rendesen megülni sem. Nyilvánvalóan hasznavehetetlen,
hiszen ti is tudjátok, hogy a tollfarkak semmire sem jók a harcban.
Még csak nem is hajlandóak részt venni az ütközetekben. – A hangja
fokozatosan elhal, ahogy folytatják az útjukat észak felé.
Észak, vagyis a tisztás felé.
– Francba – suttogom magam elé, noha a csapat mostanra
hallótávolságon kívül került. Senki sem ismeri igazán a tollfarkakat,
úgyhogy nem tudom, Jack honnan szedi az értesüléseit,
mindenesetre most nincs időm ezen töprengeni.
Nincs lehetőségem értesíteni Kaori professzort, és egyelőre annak
sem láttam jelét, hogy a rangidős lovasok a közelben volnának,
úgyhogy nem számíthatok rájuk abban, hogy megállítsák ezt az
őrültséget. Az aranyszínű sárkánynak is képesnek kell lennie arra,
hogy tüzet okádjon, de… Mi van, ha mégsem?
Van némi esélye, hogy nem találnak rá, de… Sajnos ebben a
pillanatban ez nem tűnik túl valószínűnek. Pontosan abba az
irányba tartanak, ahol az a sárkány világítótoronyként hívja fel
magára a figyelmet. Nem kétséges, hogy megtalálják.
Az ég felé fordulva felsóhajtok, így próbálva meg kiengedni
magamból a magatehetetlenség miatt felgyűlt frusztrációt.
De hiszen nem vagy tehetetlen. Előbb odaérhetsz, mint ők, és
figyelmeztetheted a sárkányt.
Jó terv, sokkal jobb, mint a másik lehetőség, hogy egyedül
küzdjek meg három felfegyverzett férfival, akik együttesen legalább
száz kilóval többet nyomnak nálam.
Igyekszem halkan, ugyanakkor gyorsan is haladni, és kissé más
utat választok, mint Jack és a cimborái, miközben nem mulasztok el
hálát rebegni Dainnak, amiért régen annyit bújócskáztunk az
erdőben. Ebben legalább szakértőnek nevezhetem magam.
Előnyből indultak hozzám képest, és a tisztás is közelebb van,
mint gondoltam, úgyhogy szaporázom a lépteimet, és közben a
tekintetem a levelek borította út és a tisztás feltételezett helye
között cikázik. Hamarosan már ki tudom venni a távolból a
körvonalaikat.
Egyszer csak roppanást hallok, és kiszalad a lábam alól a talaj. A
karom a magasba lendül, és próbálom védeni magam, mielőtt még a
földnek ütődnék. Beleharapok az alsó ajkamba, hogy ne kiáltsak fel,
ahogy fájdalom hasít
a bokámba. A roppanás nem jó jel. Nagyon nem jó.
Hátrapillantok, és magamban elátkozom a földre hullt faágat,
amelyet elrejtett az avar, és ami most tönkretette
a bokámat. Már csak ez hiányzott.
Zárd be a fájdalmat! Zárd be a négy fal közé!
Csakhogy ezúttal nincs olyan mentális cselfogás, ami segíthetne
leküzdeni a tagjaimban szétáradó kínt. Azért megpróbálok
feltérdelni, majd óvatosan feltápászkodom, ügyelve rá, hogy a bal
lábamra helyezzem a súlyomat.
Nincs más választásom, bicegve, összeszorított foggal teszem
meg a tisztásig hátralévő utolsó lépéseket. Bármilyen elviselhetetlen
is a fájdalom, legalább az vigasztal, hogy sikerült megelőznöm
Jacket és a bandáját.
A magas fákkal övezett tisztás legalább tíz sárkánynak is elég
tágas lenne, az aranyszínű példány azonban egyedül ácsorog
középen, mintha csak szeretne lebarnulni a napsütésben. Pont olyan
gyönyörű, mint ahogy emlékeztem rá, és hacsak nem képes tüzet
okádni, teljesen ártalmatlan.
– El kell tűnnöd innen! – sziszegem a fák rejtekéből, remélve,
hogy innen is hallja a hangomat. – Ha nem távozol tüstént, meg
fognak ölni!
Felém fordul, majd olyan szögben dönti oldalra a fejét, amitől
még a saját nyakam is megfájdul.
– Jól hallottad! – mondom. – Hozzád beszélek, aranyoskám!
 Pislog egyet az aranyszínű szemével, és meglobogtatja
a farkát.
Ez szórakozik velem?
– Menj! Fuss! Repülj! – folytatom, és megpróbálom elhessegetni,
majd eszembe jut, hogy mégiscsak egy átkozott sárkányról van szó,
amely már a karmaival pillanatok alatt szét tudna tépni, úgyhogy
inkább leengedem a kezem. Ez így nem fog menni.
Zörejt hallok déli irányból, és a következő pillanatban Jack lép a
tisztásra, kivont kardjával a jobbjában. Mellette két oldalt ott van
Oren és Tynan is, akik már szintén előhúzták a fegyvereiket.
– Francba – mondom, és a mellkasom elnehezül. A helyzet
hivatalosan is kezd kétségbeejtővé válni.
Az aranysárkány ezúttal rájuk emeli a tekintetét, és mély morgást
hallat.
– Ne félj, nem fog fájni – mondja Jack, mintha ettől máris
elfogadhatóbbá válna, amire készülnek.
– Égesd fel őket! – suttogom zakatoló szívvel, ahogy azok hárman
egyre közelebb érnek hozzá. A sárkány azonban semmi ilyesmit nem
tesz, és valamiért a csontjaimban érzem, hogy nem is képes rá. A
fogait leszámítva védtelen a három jól képzett harcossal szemben.
Meg fog halni – azért kell meghalnia, mert kisebb és gyengébb a
többi sárkánynál. Ahogyan én is gyengébb vagyok a többieknél.
Hátralép, és a morgása most valamivel fenyegetőbbé válik, ahogy
kivillantja a fogait.
A gyomrom lesüllyed, és már megint úgy érzem magam, mint az
első napon a Mellvéden – bármit is teszek a következő pillanatban,
komoly esély van rá, hogy az életembe kerül.
És mégis meg fogom tenni, mert tudom, hogy amire ezek
készülnek, az nem helyes.
– Ezt nem tehetitek! – Kilépek a térdig érő fűvel borított
tisztásra, mire Jack rögtön felém fordul. A bokám mintha saját
szívveréssel rendelkezne, újult erővel tör rám és szorítja össze a
fogaimat a fájdalom, miután igyekszem szabályosan járni, hogy ne
vegyék észre a sérülésemet.
Ha egyesével nézek szembe velük, akkor talán elég időt nyerek
ahhoz, hogy a sárkány el tudjon menekülni. De ha egyszerre
rontanak rám…
Erre inkább ne is gondolj.
– Nézzenek oda! – Jack elvigyorodik, és felém bök a kardjával. –
Ki hitte volna, hogy mindkét gyenge láncszemtől egyszerre
megszabadulhatunk. – A barátaira pillant, majd felnevet.
Mindegyik lépés jobban fáj, mint az előző, de azért eljutok
valahogy a tisztás közepéig, és beállok az aranysárkány és Jack
csapata közé.
– Már régóta vártam erre, Sorrengail – mondja, és lassan közelít
felém.
– Ha tudsz repülni, ez a megfelelő pillanat – kiáltom hátra a
vállam fölött a sárkánynak, miközben előhúzok két tőrt a bordáim
mellé erősített hüvelyekből.
A sárkány pöfög egyet. Nem mondhatnám, hogy ezzel sokat
segítene.
– Nem szabad sárkányt ölni – próbálom jobb belátásra bírni, és
megcsóválom a fejem, miközben a félelem lassan szétárad az
ereimben.
– Ó, dehogyisnem – feleli Jack egy vállrándítás kíséretében, de
észreveszem, hogy Oren bizonytalanabbnak tűnik, úgyhogy Jack
helyett igyekszem inkább rá koncentrálni, miközben egy kissé
eltávolodnak egymástól, és támadóállásba helyezkednek.
– Nem teheted. – Ezúttal közvetlenül Orennek címzem
a szavaimat. – Ez ellentétes mindennel, amiben hiszünk!
Oren tekintetében kétely villan, Jacknek azonban arcizma sem
rezdül.
– Mi abban hiszünk, hogy egyik sem maradhat életben, amelyik
ilyen gyönge, és még repülni sem képes! – kiáltja Jack, és tudom,
hogy valójában nem csak a sárkányra gondol.
– Akkor először velem kell elbánnod. – A szívem majd kiszakad a
mellkasomból, ahogy felemelem a tőröket, majd megpördítem az
egyiket és elkapom a hegyénél, készen állva rá, hogy elhajítsam.
Nagyjából húsz lépés lehet köztem és
a támadók között.
– Azt hiszem, ez nem fog különösebb problémát jelenteni –
mondja Jack egy gonosz vigyor kíséretében.
 Felemelik a kardjukat, én pedig mélyen beszívom a levegőt, és
lélekben felkészülök a harcra. Ezúttal nem a küzdőtéren vagyunk.
Most nincsenek itt a tanáraink. Senki sem adhatja meg magát a
küzdelem végén. Semmi sem akadályozza meg, hogy végezzenek
velem… Hogy végezzenek velünk.
– Erősen javaslom, hogy gondoljátok végig, mire készültök.
Egyszer csak egy hang – az ő hangja – hallatszik a mező jobb
oldaláról.
Megborzongok, miközben mindannyian a hang forrása felé
fordulunk.
Xaden az egyik fának támaszkodik, karját összefűzve a mellkasa
előtt. És mögötte, összeszűkült szemmel, a fogait kivillantva ott áll
félelmetes, Tengerkék Tőrfarkú sárkánya, Sgaeyl.
„A sárkányok és lovasok hatszáz esztendőt átfogó írott
történetében több száz olyan esetet jegyeztek fel, amikor a sárkány
képtelen volt érzelmileg túljutni a vele kapcsolódott lovasa
elvesztésén. Ilyesmi akkor fordul elő, ha a kettejük közti kapcsolat
kivételesen erős, és legalább három esetben a történtek a sárkány
idő előtt bekövetkező halálához vezettek.”
– Lewis Markham ezredes, Navarre története
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Xaden.
Most először fordul elő, hogy a felbukkanása reménnyel tölt el.
Hiszen nem engedheti, hogy ez megtörténjen. Lehet, hogy gyűlöl, de
mégiscsak szárnyvezető, és nem nézheti végig ölbe tett kézzel, hogy
ezek a brigantik végeznek egy sárkánnyal.
Ugyanakkor talán senki nincs a kvadránsban, aki nálam jobban
ismerné a szabályokat.
Nincs választása. Epe gyűlik a torkomba, ahogy eszembe jut,
bármit is akar Xaden – és persze sosem lehetek biztos felőle, hogy
mit akar –, az most nem számít. Csak megfigyelőként lehet jelen, és
nem avatkozhat közbe.
Ezek szerint kivételes közönséget kaptam a halálomhoz.
Nagyszerű. Ennyit a reményről.
– És ha nem akarjuk végiggondolni, hogy mire készülünk? –
kiáltja vissza Jack.
Xaden rám pillant, és megesküdnék, hogy egy pillanatra
megfeszül az állkapcsa.
A remény csalóka, veszedelmes dolog. Elveszi tőled a koncentrálás
képességét, és a lehetőségek felé terel, ahelyett, hogy arra
összpontosítanál, ami körülvesz.
– Semmit sem tehetsz, igaz? Szárnyvezető! – kiáltja Jack.
Ezek szerint ő is egész jól ismeri a szabályokat.
– Nem is miattam kellene aggódnod – feleli Xaden, mire Sgaeyl
előredönti a fejét, és fenyegetően végigméri a társaságot.
– Tényleg ezt akarjátok? – kérdezem Tynantől. – Rátámadtok egy
rajtársatokra?
– A rajok ma semmit sem jelentenek – feleli, és fenyegető
mosolyra húzódik a szája.
– Ha jól értem, ezek szerint tényleg nem tudsz repülni?
– kérdezem hátrapillantva, mire az aranysárkány felmordul.
– Remek. Nos, azért igazán hálás volnék érte, ha tudnál fedezni
azokkal a karmokkal.
 Újabb két mordulás, én pedig lepillantok a karmaira…
Vagy talán pontosabb lenne mancsokat mondanom.
– Még karmaid sincsenek?
Éppen akkor fordulok vissza a három figura felé, amikor Jack egy
csatakiáltás kíséretében megindul felém. Ezúttal nem tétovázom.
Áthajítom a tőrt a kettőnk közti, rohamosan csökkenő távolságon, és
eltalálom a kardforgató vállát. A fegyver kiesik a kezéből, ő pedig
térdre hull, és felüvölt a fájdalomtól.
Eddig egész jó.
Csakhogy Oren és Tynan ugyanúgy rám rontanak, és már
majdnem oda is érnek hozzám. A második fegyverrel Tynant veszem
célba, és sikerül combon találnom, ez azonban nem állítja meg.
Oren a nyakam felé sújt, de sikerül elhajolnom, majd előrántok
egy újabb tőrt, és a bordái felé vágok, ahogyan a kihívás során is
tettem. A sérült bokámmal aligha fogom tudni megrúgni, sőt még
rendesen ütni sem vagyok képes, úgyhogy csak a pengéimben
bízhatok.
Gyorsan összeszedi magát, megpördül, majd végighasít a
kardjával a hasam magasságában, és minden bizonnyal ki is
zsigerelne, ha nem viselném Mira páncélját, így azonban
a fegyvere lepattan a sárkánypikkelyekről.
– Mi az ördög? – kérdezi Oren.
– Tönkretette a vállamat! – hörög Jack, majd feltápászkodik, és
ezzel magára vonja a többiek figyelmét. – Nem tudom mozgatni! –
Megtapogatja a sebet, én pedig elmosolyodom.
– Ez a jó abban, ha valakinek gyengék az ízületei – mondom, és
előhúzok egy újabb tőrt. – Legalább tudod, hol kell támadni.
– Öljétek meg! – utasítja a társait Jack még mindig a vállát
szorongatva, miközben ő maga hátrál néhány lépést. Ezután
megfordul, futni kezd az ellenkező irányba, és másodperceken belül
eltűnik a fák között.
Gyáva féreg.
Tynan felém szúr a kardjával, én pedig kitérek előle, és egy
szívdobbanásnyi időre nem is látok a lángolóan fehér fájdalomtól.
Aztán sikerül támadásba lendülnöm, és belevágom a tőrt az
oldalába, majd újra megpördülök, és állba könyökölöm Orent, amitől
az egész koponyája alaposan összerázkódik.
– Rohadt kurva! – kiáltja Tynan a vérző oldalához szorítva a
kezét.
– Milyen eredeti sértés – felelem, majd kihasználom, hogy Oren
összezavarodott, és felhasítom a csípőjét.
A húzásért én is nagy árat fizetek, és felsikoltok a fájdalomtól,
ahogy Tynan kardja a csont vonalával párhuzamosan belevág a jobb
karomba. A páncél ezúttal is megóv attól, hogy elhatoljon a
bordámig, de így is tudom, hogy holnap elég csúnya sérülést kell
majd ellátnom, ha túlélem ezt a napot. A vér feltartóztathatatlanul
ömlik a sebből, miközben megpróbálok hátrébb húzódni.
– Mögötted! – kiáltja Xaden.
Megfordulok, és látom, hogy Oren a magasba lendíti a kardját,
készen állva rá, hogy elválassza a fejemet a törzsemtől, ám az
aranysárkány ekkor kitátja a száját, és Oren tekintetébe úgy költözik
a rettegés, mintha csak ebben a pillanatban döbbent volna rá, hogy a
teremtménynek fogai is vannak.
Oldalra lépek, és a tőröm nyelével tiszta erőből a koponyájára
sújtok.
Oren eszméletét vesztve összerogy, én pedig máris visszafordulok
Tynanhez, aki előretartja a vértől csöpögő kardját.
– Nem avatkozhatsz közbe! – kiáltja Xadennek, de inkább nem
veszem le róla a tekintetemet, és nem nézem meg magamnak, hogy
miként reagál a szavaira a szárnyvezetőnk.
– Beszélni azért csak szabad, vagy nem? – feleli Xaden.
Nyilvánvalóan az én pártomat fogja, ami rettenetesen zavarba
hoz, hiszen mindennél biztosabb vagyok benne, hogy holtan akar
látni. Persze, az is lehet, hogy nem az én életemet akarja megóvni,
hanem a sárkányét.
Megkockáztatok egy rövid pillantást oldalra. Való igaz, Sgaeyl
elég bosszúsnak látszik. A feje kígyószerűen tekereg ide-oda – a
sárkányoknál ez egyértelműen az ingerültség jele –, összeszűkült,
aranyszínű szeme pedig Tynanre mered, aki most úgy köröz
körülöttem, mintha a küzdőtéren volnánk. Mindenesetre továbbra
sem hagyom, hogy megközelítse a kis aranysárkányt.
– Eltalálták a karod, Sorrengail – sziszegi Tynan sápadtan,
verejtékezve.
– Hozzászoktam a fájdalomhoz, seggfej. Ezt vajon te is
elmondhatod magadról? – A magasba emelem a jobbomban tartott
kést, hogy bizonyítsam, attól még harcképes vagyok, mert vér csorog
a karomból, majd onnan végig a penge hegyéig. Aztán az oldalára
pillantok. – Pontosan tudom, hogy hol vágtalak meg. Ha nem látsz
hamarosan egy gyógyítót, belehalsz a belső vérzésbe.
Düh torzítja el a vonásait, majd felkészül, hogy lesújtson.
Megpróbálom belévágni a tőrömet, de a vér miatt kicsúszik a
kezemből, és jó pár méterrel tőlem ér földet a fűben.
Most már a bátorság sem lesz elég, hogy megmentsen. Megsérült
a karom. Megsérült a lábam. De legalább meg tudtam futamítani
Jack Barlowe-t, mielőtt meghalok.
Ez nem is olyan rossz utolsó gondolatnak.
Éppen amikor Tynan már két kézzel ráfogna a kardjára, hogy
bevigye a halálos csapást, a jobbomon mozgásra leszek figyelmes.
Xaden az. Bármit is írnak elő a szabályok, most előrelép, mintha
meg akarná állítani Tynant.
Alig van időm azon töprengeni, hogy Xaden bármikor, bármilyen
okból is meg akarna menteni engem, amikor egyszer csak egy
széllökés talál el hátulról, amitől előrezuhanok a tönkrement
bokámra, és széttárt karral próbálom visszanyerni az
egyensúlyomat.
Tynan szája elnyílik a meglepetéstől, hátrálni kezd, és a fejét úgy
dönti hátra, hogy szinte már félkörívet zár be a törzsével. És ahogy
hátrálni próbál, egy árnyék borul fölénk.
Levegőért kapkodva hátrapillantok a vállam fölött, hogy lássam,
mi okozza Tynan megfutamodását – és a szívem akkorát dobban,
mintha ki akarna szökni a helyéről.
Az aranysárkány most egy óriási, sebhelyes fekete szárny alá
húzódott be – a lovas nélküli fekete sárkány az, amit Kaori
professzor megmutatott nekünk az órán. Ez a legnagyobb példány,
amit valaha láttam; még a bokájáig sem érnék fel.
Morajlás készülődik a mellkasában, és ahogy lejjebb engedi
irdatlan fejét, megreszket alatta a talaj. Félelem terjed szét a
tagjaimban, ahogy forró lehelete keresztülszáguld felettem.
 – Állj félre, Ezüsthajú! – szólal meg egy mély, egyértelműen
férfihang.
Pislogok. Várjunk csak! Micsoda? Lehetséges, hogy tényleg
hozzám beszélt?
– Így igaz. Állj félre! – Nem úgy tűnik, mint akivel érdemes
vitatkozni, úgyhogy engedelmeskedem, és bicegve, de félreállok az
útból. A művelet közben majdnem orra bukom az eszméletét
vesztett Orenben, miközben Tynan sikoltozva futni kezd, hátha még
el tudja érni a fákat.
A fekete sárkány szeme összeszűkül, ahogy kinyitja a száját, és a
következő pillanatban tűzcsóva vágtat keresztül a tisztáson,
felperzselve mindent, ami az útjába kerül… Beleértve Tynant.
Lángok táncolnak a tűz megfeketedett útjában, én pedig lassan
megfordulok, hogy szembenézzek a sárkánnyal, és azon tanakodom,
vajon én leszek-e a következő.
Óriási, aranyszínű szemmel méreget, de egyelőre állom
a sarat, és felszegem az állam.
– Végezz a lábad előtt lévő ellenséggel.
Felszalad a szemöldököm. A sárkány anélkül beszél, hogy
megmozdult volna a szája. Megszólított, de… Nem mozdult meg.
Hát persze – azért, mert a fejemben van.
– Nem ölhetek meg egy harcképtelen embert. – Megcsóválom a
fejem, magam sem tudom, hogy tiltakozásképpen, vagy egyszerűen
csak azért, mert összezavartak a történtek.
– Fordított helyzetben ő nem habozna így tenni.
Lepillantok Orenre, aki még mindig mozdulatlanul fekszik
mellettem a fűben. Ezzel nehéz volna vitatkozni.
– Ez őt jellemzi, nem pedig engem.
A sárkány ezúttal válasz helyett beéri egy pislogással, és nem
tudom eldönteni, hogy ez jót vagy rosszat jelent-e rám nézve.
A szemem sarkában kék villanásra leszek figyelmes, ahogy Xaden
és Sgaeyl a magasba emelkedik, magamra hagyva a tisztáson a
kisebb aranyszínű és a hatalmas fekete sárkánnyal. Úgy tűnik, Xaden
aggodalma az életemért csak átmeneti volt.
A sárkány hatalmas orrlukai kitágulnak.
– Vérzel. Lásd el a sebed.
 A karom.
– Nem olyan könnyű, ha beléd vágtak egy karddal…
– Ismét megrázom a fejem. Tényleg egy sárkánnyal akarok
vitatkozni? Ez az egész rohadtul szürreális. – Tudod mit? Mégis jó
ötlet. – Valahogy levagdosom magamról az ingujjam maradékát, és a
sebre tekerem, a fogammal tartva a szövet egyik végét, és közben
óvatosan rászorítom, amíg el nem állítom a vérzést. – Tessék. Így
megfelel?
– Megteszi. – Közelebb hajol hozzám. – A kezed is be van kötve.
Gyakran vérzel?
– Igyekszem minél ritkábban.
Felhorkan.
– Indulás, Violet Sorrengail. – Ezzel felemeli a fejét, és az
aranysárkány is kikukucskál a szárnya alól.
– Honnan tudod a nevem?
– Már majdnem megfeledkeztem róla, hogy milyen sokat beszélnek
az emberek. – Felsóhajt, és a leheletétől megremegnek a fák levelei.
– Szállj fel a hátamra.
Ez lehetséges? Engem választott?
– Szálljak fel a hátadra? – Úgy ismétlem meg a szavait, mint egy
istenverte papagáj. – Tudod, hogy mekkora vagy? – Legalábbis egy
létrára lenne szükségem, hogy felkapaszkodjak rá.
Olyan pillantással méreget, amit már ingerültnek is nevezhetnék.
– Százévesen a sárkányok általában már tisztában vannak vele, hogy
mekkorára nőttek. Most pedig szállj fel.
Az aranysárkány előbújik a nagyobb társa szárnya alól. Hozzá
képest akár parányinak is mondhatnám, és a fogait leszámítva
teljesen ártalmatlannak tűnik, akár egy játékos kedvű kölyökkutya.
– Nem hagyhatom csak úgy itt – mondom. – Mi van, ha Oren
felébred, vagy Jack visszatér?
A fekete sárkány ismét felhorkan.
Az aranyszínű lehajol, megfeszíti a lábait, majd kilő az ég felé. A
szárnyán megcsillan a napfény, ahogy elsuhan a fák lombjai felett.
Ezek szerint mégiscsak tud repülni. Nem bántam volna, ha ez
húsz perccel korábban kiderül.
– Szállj fel! – A fekete sárkány felmordul, amitől ismét mozgásba
jönnek a tisztás szélén álló fák levelei.
– Te nem akarhatsz engem – tiltakozom. – Hiszen én…
– Nem mondom még egyszer.
Rendben. Megértettem.
A félelem újult erővel szorítja össze a torkomat, mindenesetre
odabicegek a lábához. Ez nem olyan, mint fára mászni. Nincsenek
kapaszkodók, nincs könnyű útvonal, csak kőkemény pikkelyek,
amelyeken aligha tudom megvetni a lábamat. A bokám és a karom
állapota sem segít a mutatványban. Hogy a pokolba fogok feljutni
rá? Felemelem a bal karomat, és beszívom a levegőt, majd
ráhelyezem a kezem az elülső lábára.
A pikkelyek nagyobbak és vaskosabbak a tenyeremnél, és
meglepően melegnek érződnek. Kifinomult mintázat szerint
illeszkednek egymáshoz, emiatt viszont nincs köztük hézag, ahol
megkapaszkodhatnék.
– Lovas vagy, nem igaz?
– Azt hiszem, ebben a pillanatban ez nem olyan egyértelmű. – A
szívem kalapálni kezd. Vajon elevenen megfőz, amiért ilyen lassú
vagyok?
Újabb mély, ingerült morgást hallat, majd a frászt hozza rám
azzal, hogy egyszer csak előrehajol – de csak azért, hogy az elülső
lábából afféle rámpát teremtsen a számomra. A sárkányok senki
előtt nem hajtanak térdet, és tessék, ez a fekete most meghajol
előttem, csak hogy könnyebben felkapaszkodhassak a hátára. Még
így is elég meredek, de azért már nem tűnik lehetetlennek.
Ezúttal nem habozok, és négykézláb mászni kezdek felfelé,
ügyelve rá, hogy minél kevesebb súly nehezedjen a sérült bokámra,
mindenesetre a karom miatt így is alig kapok levegőt, mire elérem a
vállát, és onnan átkecmergek a hátára, óvatosan kikerülve a
nyakából előtörő éles tüskéket.
Szentséges ég. Egy sárkány hátán vagyok.
– Ülj le.
Meglátom az ülést – egy sima, pikkelyes dudort a szárnyai előtt –,
és elhelyezkedem, úgy hajlítva be a térdemet, ahogy Kaori professzor
tanította. Aztán azon a környéken, ahol a nyak találkozik a vállakkal,
rámarkolok a pikkelyek vaskos, kápáknak nevezett peremére.
Minden ízében nagyobb, mint bármelyik modell, amelyen gyakorolni
volt lehetőségem.
A testemet egyébként sem a sárkánylovaglásra találták ki, és főleg
nem egy akkorára, mint ez a példány. Ki van zárva, hogy meg tudok
maradni az ülésben. Valószínűleg életem első és utolsó repülésének
nézek elébe.
– A nevem Tairneanach, Murtcuideam és Fiaclanfuil fia.
A bölcs Dubhmadinn-vérvonal leszármazottja vagyok. – Ezzel
felágaskodik, és máris szemmagasságba kerülök a tisztás körüli fák
lombkoronáival, mire önkéntelenül is erősebben rászorítok az ülésre
a combommal. – De nem feltételezem, hogy erre emlékeznél, mire
elérjük a mezőt, úgyhogy egyelőre a Tairn is megteszi.
Beszívom a levegőt, és sajnos hamar kiderül, hogy igaza van, és
valóban nincs időm megjegyezni a nevét és a származásának
részleteit, ugyanis a következő pillanatban egy kissé meghajol, majd
kilő a magasba.
Nagyjából olyan élmény lehet, amit egy katapultból kilőtt szikla
érezhet – és nekem minden erőmre szükségem van, hogy
megkapaszkodjak ebben a bizonyos sziklában.
– Szentséges ég! – A talaj rohamtempóban távolodik tőlünk,
miközben Tairn roppant szárnycsapásokkal hajtja uralma alá a
levegőt, ahogy egyre feljebb és feljebb emelkedünk.
A testem kezd elemelkedni az üléstől, úgyhogy próbálok még
erősebben kapaszkodni, de a szél és a dőlésszög túl soknak bizonyul,
és pillanatokon belül elveszítem a fogást.
És aztán megcsúszom.
– Nem! – Kétségbeesve keresek másik kapaszkodót, ahogy egyre
hátrébb csúszom a hátán, el a szárnyai mellett, szélsebesen
közeledve a buzogányfarkhoz. – Nem, nem, nem!
Ekkor balra fordul, és ha még abban reménykedtem, hogy újra
meg tudok benne kapaszkodni, immár ez is lehetetlennek tűnik.
Szabadesésben hullok a föld felé.
„Abból, hogy túléled a Cséplést, még nem következik, hogy a
röpmezőre való utazást is túl fogod élni. Nem a kiválasztás az
egyetlen próbatétel, és ha nem tudsz megmaradni a sárkány hátán,
akkor minden bizonnyal a földbe csapódsz.”
Brennan könyve, 50. oldal
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A rettegés acélos erővel szorítja össze a torkomat, és hallgattatja

el a szívemet. A levegő szélsebesen zúg el mellettem, ahogy riasztó
sebességgel közeledek az alattam elterülő hegyvidékes talaj felé.
Valamivel távolabb ki tudom venni az aranysárkányt, amint éppen
megcsillan a pikkelyein a napfény.
Meg fogok halni. Más eshetőség nincs.
Aztán egyszer csak satuba kerül a törzsem és a vállam, és a
zuhanásom sebessége gyors ütemben mérséklődik. Minden tagom
összerándul, ahogy irányt váltok, és a következő pillanatban már
ismét a magasba tartok.
– Ez elég rossz fényben tüntet fel bennünket.
Tairn karmai között vagyok. Ezek szerint… elkapott, ahelyett,
hogy könnyűnek talált és hagyott volna lezuhanni.
– Nem olyan könnyű megmaradni rajtad, amikor
tornamutatványokat végzel! – kiáltom.
Lepillant rám, és megesküdnék rá, hogy összevonja
a szemöldökét.
– A közönséges repülést nem nevezném tornamutatványnak.
– Veled kapcsolatban semmi sem közönséges! – Erősebben
kapaszkodom belé, és közben észreveszem, hogy az egyébként
pengeéles karmai milyen ártalmatlanul szunnyadnak a testem körül.
Hatalmas teremtmény, de feltűnően óvatosabban bánik velem,
ahogy tovább haladunk a hegy felett.
Navarre egyik leghalálosabb sárkánya cipel magával. Hiszen maga
Kaori professzor mondta nekünk az óráján. Mit is mondott még? Az
egyetlen olyan sárkány, amely még szabad volt, idén sem akart
kapcsolódni. Még csak nem is látták az elmúlt öt esztendőben. A
lovasa a Tyrr-felkelésben vesztette életét.
Tairn a magasba lendít, majd elenged, és méterekkel fölé repülök,
miközben vadul hadonászok a karjaimmal.
A gyomrom lesüllyed, és aztán két szívdobbanásnyi ideig ismét
zuhanok, mielőtt alám szállna, és ismét a szárnyai között találnám
magam a hátán.
– Most pedig helyezkedj el, és ezúttal kapaszkodj rendesen, különben
senki sem fogja elhinni, hogy téged választottalak – morogja.
– De hát én is alig hiszem el, hogy engem választottál!
– Azon tanakodom, esetleg érdemes volna jeleznem a számára, hogy
korántsem olyan könnyű visszakapaszkodni az ülésre, mint
gondolja, ám ekkor kiegyenesedik, és lágy siklórepülésbe kezd,
amelytől jelentősen csökken a légellenállás, így én is előre tudok
mászni annyira, hogy végre el tudjak helyezkedni a dudoron. Olyan
erősen szorítom a kápákat, hogy pillanatok alatt begörcsöl tőle a
kezem.
– Meg kell erősítened a lábadat. Nem gyakoroltál?
– Dehogynem! – felelem a felháborodás határán.
– Nem kell kiabálni. Anélkül is remekül hallak. Valószínűleg az egész
hegy jól hallja, amit mondasz.
Vajon minden sárkány ilyen goromba lesz vénségére, vagy csak
nekem van ilyen szerencsém?
Elkerekedik a szemem. De hiszen… van egy… sárkányom. És nem
csak egy akármilyen sárkányom. Az enyém Tairneanach.
– Kapaszkodj erősebben a térdeddel. Alig érezlek.
– Igyekszem. – Úgy teszek, ahogy mondta, és a combjaim rögtön
remegni kezdenek, ahogy a sárkány balra fordul, igaz, ezúttal
lágyabban lavírozik, mint az imént, és finomabb szögben kanyarodik
vissza Basgiath felé. – Csak hát… Nem vagyok olyan erős, mint a
többi lovas.
– Pontosan tudom, hogy kicsoda vagy, Violet Sorrengail.
Egyszer csak elmúlik a lábaim reszketése, és már biztosabban
ülök a helyemen. Az izmaim köré mintha kötést tekertek volna, de
nem érzek fájdalmat. Hátrapillantok a vállam fölött, és meglátom a
buzogányfarkat, amely most mintha mérföldnyi távolságban
lengedezne tőlünk. A hegye egy kissé még izzik is, talán nem
annyira, hogy bárki észrevegyen bennünket, de azért…
És ekkor megértem. Ez Tairn műve – ő tart a helyemen.
Bűntudat fészkeli magát a belsőmbe. Jobban kellett volna
ügyelnem rá az edzéseken, hogy megerősítsem a lábamat. Több időt
kellett volna szánnom rá, hogy felkészüljek a lovaglásra. Nem
igazság, hogy ő pazarolja az erejét arra, hogy a lovasa a helyén
maradhasson.
– Sajnálom. Nem hittem volna, hogy eljutok idáig.
Hosszú sóhajtás hangzik fel a tudatomban.
– Én sem, úgyhogy legalább ez közös bennünk.
Kissé feljebb ülök, hogy jobban ki tudjam venni az alattunk
nyújtózó tájat, miközben a csípős szél könnyeket csal a szemembe.
Nem csoda, hogy a legtöbb lovas szemvédőben üli meg a sárkányát.
Legalább tucatnyi sárkányt látok még körözni a magasban, és úgy
tűnik, mindegyik azzal van elfoglalva, hogy néhány váratlan
ereszkedéssel és fordulással próbára tegye a lovasát. Vörösek,
narancssárgák, zöldek, barnák – mintha az egész ég tarkabarka
színekbe öltözött volna.
A szívem megugrik, amikor észreveszem, hogy az egyik lovas
leesik a Vörös Kardfark hátáról, aki Tairntól eltérően nem siet az
elsőéves segítségére. Még azelőtt elkapom a tekintetem, hogy
látnám a földbe csapódni.
Nem ismertem. Legalábbis ezt mondogatom magamnak.
Rhiannon, Ridoc, Trina, Sawyer… Ők alighanem mind biztonságban
túljutottak a kapcsolódáson, és már a röpmezőn várakoznak.
– Tartsunk egy kis bemutatót.
– Remek ötlet – felelem nem túl nagy meggyőződéssel.
– Nem engedem, hogy leess. – Már nemcsak a lábam, de a kezem
körül is ott érzem azokat a láthatatlan kötéseket és
a belőlük érkező energiát. – Bízni fogsz bennem.
Nem kérdés. Utasítás.
– Legyünk túl rajta. – Nem tudom megmozdítani a lábamat, az
ujjaimat, a kezemet, úgyhogy nincs mit tenni, hátradőlök, és
megpróbálom élvezni, amit nekem tartogat.
A szárnyaival erőteljesen belecsap a levegőbe, amitől mintha
kilencven fokos dőlésszögben emelkednénk a magasba, miközben a
gyomromat valahol odalent hagyom. Átsuhanunk a hófödte csúcsok
felett, és egy pillanatra megállunk, majd Tairn megpördül, és
ugyanabban az irtózatos szögben megkezdi az ereszkedést.
Ez a legfélelmetesebb, egyúttal a legizgalmasabb dolog, amiben
valaha részem volt.
 Ismét fordul egyet, és spirálban kezd körözni.
Próbálom valahogy kibírni a testemre nehezedő nyomást, ahogy
egyik fordulatot hajtja végre a másik után, majd egyszer csak véget
vet a zuhanásnak, hogy ismét megforduljon, de mindezt olyan
erővel, hogy egy pillanatra úgy érzem, mintha a talaj volna az
égbolt. Aztán ezt megismétli még néhányszor, amíg már képtelen
vagyok bármit is tenni a vigyorgáson kívül.
Nem, ilyesmiben kétségkívül soha nem volt még részem.
– Azt hiszem, ez már elég meggyőző. – Ismét egyenesen repül
tovább, majd jobbra fordul, és megcélozza a kanyonhoz vezető
völgyet. A nap már közel jár hozzá, hogy alábukjon a csúcsok
mögött, de azért még elég fényt áraszt ahhoz, hogy valamivel
előttünk megpillantsam az aranysárkányt – úgy lebeg a helyén,
mintha várna valamire. Lehet, hogy nem választott magának lovast,
de legalább életben maradt, hogy jövőre újra itt lehessen, márpedig
most csak ez számít.
De az is lehet, hogy végképp meggyőződött róla, hogy az emberek
mégsem méltóak a bizalmára.
– Miért engem választottál? – Tudnom kell a választ, hiszen
rögtön azután, hogy földet érünk, mások is ezt fogják kérdezni.
– Azért, mert megmentetted őt. – Tairn előrebök a fejével az
aranyszínű társa felé, és ahogy megközelítjük, ő is a nyomunkba
szegődik. Közben egy kissé lelassítunk.
– De hát… – Megrázom a fejem. – A sárkányok az erőt, a
ravaszságot és… a vadságot értékelik a lovasokban. – Kétségkívül
egyik sem kifejezetten jellemző rám.
– Kérlek, mesélj még róla, hogy mit kellene értékelnem a
lovasomban. – Félreérthetetlen a hangjában az irónia, ahogy
elrepülünk a Vesszőfutás felett, és megközelítjük a gyakorlómezők
felé vezető keskeny bejáratot.
Élesen beszívom a levegőt, ahogy megpillantom az odalent
várakozó rengeteg sárkányt. Több százan gyűltek össze a hegy
sziklás pereménél tegnap felállított tribünök mögött. Ezek szerint ők
lesznek a közönség. A völgy aljában pedig, ugyanazon a mezőn, ahol
alig néhány nappal ezelőtt még én is mászkáltam, egymással
szemközt két sorban további sárkányok várakoznak.
 – Az egyik sor azokból áll, akik az elmúlt években választottak lovast
maguknak, a másik pedig azokból, akik ma – közli Tairn. – Mi vagyunk
a hetvenegyedikek.
Anya is itt lesz a mai napon, alighanem a tribün előtti
emelvényen, és ezúttal talán többet is kiérdemlek majd egy röpke
pillantásnál, de az sem kétséges, hogy a figyelme elsősorban az
újonnan kapcsolódott párosokon lesz.
Diadalittas morajlás hangzik fel a sárkányok felől, ahogy
berepülünk, és egyszer csak minden fej felénk fordul – tisztában
vagyok vele, hogy a többi sárkány kivételes tisztelettel viseltetik az
irányában. Ugyanez igaz a mező közepén álló példányokra, amelyek
most hátrálnak néhány lépést, hogy Tairnnak legyen elég helye a
landoláshoz. A leszállás előtt megszünteti az engem a helyemen
tartó varázslatot, majd néhány szárnycsapás erejéig lebegni kezd,
hogy az aranyszínű társa is csatlakozhasson hozzá.
Milyen ironikus – Tairn a legünnepeltebb sárkány a Völgyben, én
pedig alighanem a legkevésbé alkalmas személy vagyok rá a
kvadránsban, hogy a lovasa legyek.
– Te vagy a legokosabb az évfolyamodból. A legravaszabb.
A bók hallatán nyelnem kell egyet. Írnoknak tanultam, nem
lovasnak.
– Erővel és meggyőződéssel védelmezted a legkisebbet a fajtánkból.
Márpedig a bátorság fontosabb, mint a testi erő. Ezzel nem árt, ha
tisztába kerülsz, mielőtt földet érünk.
A torkom összeszorul a szavai hallatán.
Ó, a fenébe. Hiszen én nem mondtam ki ezeket a szavakat. Csak
gondoltam őket.
Márpedig ő olvas a gondolataimban.
– Látod? A legokosabb az évfolyamodból.
Ennyit a magánszféráról.
– Többé sosem leszel egyedül.
– Ez inkább hangzik fenyegetésnek, mintsem biztatásnak –
gondolom. Természetesen tudok róla, hogy a sárkányok mindig
fenntartják a lovasukhoz fűződő mentális kapcsolatot, ugyanakkor
nehéz felfogni, hogy ez mit is jelent a gyakorlatban.
Tairn válaszképpen csak horkant egyet.
 Közben az aranysárkány is utolér bennünket. Kétszer olyan
gyorsan verdes a szárnyával, mint Tairn, miközben leszállunk a
tisztás közepén. A talajfogástól kissé összerázkódom, de sikerül ülve
maradnom a helyemen, sőt még a kápát is el tudom engedni.
– Látod, ha éppen nem repkedsz, egész jól elboldogulok.
Tairn behúzza a szárnyát, és olyan ábrázattal pillant hátra a válla
fölött, ami alighanem a legközelebb áll ahhoz, amit egy sárkány
esetében homlokráncolásnak nevezhetünk.
– Jobban teszed, ha leszállsz, mielőtt meggondolom magam. Közöld
a tekercs őrzőjével, hogy…
– Tudom, hogy mi a teendő. – Veszek egy mély levegőt. – Csak
nem hittem, hogy élve eljutok idáig. – Miután végiggondolom, hogy
melyik oldalt válasszam, végül jobb felé próbálok meg leszállni,
hátha így kímélni tudom a bokámat. A röpmezőre nem engedik be a
gyógyítókat – itt most csak a lovasok lehetnek jelen –, de azért
valaki remélhetőleg hozott magával egészségügyi csomagot, ugyanis
sürgősen szükségem lesz kapcsokra és egy sínre.
Átmászom Tairn vállának pikkelyein, és mielőtt még
végiggondolhatnám, hogy milyen magasságból kell majd leugranom
a tönkrement bokámra, a sárkány fordul egyet, és kinyújtja az elülső
lábát.
A tribünök felől olyan hangok hallatszanak, amelyek suttogásnak
is beillenének… Már amennyiben a sárkányok képesek suttogni.
– Nagyon is képesek rá. Ne foglalkozz velük. – Ezúttal sem hagy rá
sok esélyt, hogy vitatkozzak vele.
– Köszönöm – felelem, majd, mintha csak valamiféle halálos
játszótéren volnék, lecsúszom a fenekemen, és igyekszem a bal
lábammal tompítani az érkezést.
– Ez sem rossz megoldás.
Önkéntelenül is elmosolyodom, ahogy megpillantom a
sárkányaik előtt álló többi elsőévest. Túléltem a Cséplést, és már
nem számítok kadétnak. Lovas lett belőlem.
Az első lépés pokolian fáj, de valahogy odafordulok az aranyszínű
sárkány felé, amely még mindig Tairn mellé húzódva ácsorog, és
élénken izzó szemével méreget, miközben csapkod néhányat a tollas
farkával.
 – Örülök, hogy túlélted. – Az „öröm” aligha fejezi ki, amit érzek.
Fel vagyok villanyozva, megkönnyebbültem és hálás vagyok. – De ha
valaki legközelebb arra kér, hogy mentsd az irhád, egyszerűbb volna,
ha elrepülnél.
A sárkány pislog egyet.
– Talán inkább én mentettelek meg téged.
A hangja gyöngéden szólal meg a tudatomban.
Az ajkaim elválnak egymástól, és az arcizmaim elernyednek a
meglepetéstől.
– Hát neked meg nem szóltak, hogy ne beszélj olyan emberekkel,
akik nem a lovasaid? Ne kerülj bajba miattam, Aranyoskám –
suttogom. – Úgy hallom, a sárkányok elég szigorúan veszik a saját
szabályaikat.
A sárkány ennek hallatán leül, behúzza a szárnyát, majd olyan
lehetetlen szögben fordítja felém a fejét, hogy kis híján elnevetem
magam.
– Szentséges ég! – kiált fel az egyik vörös sárkány lovasa tőlem
jobbra, mire felé fordulok. Az egyik elsőéves az a Negyedik Szárny
Karom Osztagából, de nem emlékszem a nevére. – Ez… Ez… –
Elkerekedett szemmel méregeti Tairnt.
– Úgy bizony – mondom egy széles mosoly kíséretében. – Ő az.
A bokám továbbra is lüktet a fájdalomtól, és egyébként is úgy
érzem magam, mintha bármelyik pillanatban darabokra hullhatok,
ahogy bicegve megindulok az előttem gyülekező alakzat irányába.
Mögöttem újra és újra feltámad a szél, ahogy egyre több sárkány
érkezik a lovasával, akik mind leszállnak a földre, hogy hozzám
hasonlóan felírassák a nevüket a tekercsekre.
Hamarosan beáll az alkonyi derengés, és a tribünökön és az
emelvényen álló embereket a nap helyett már a varázslángok fénye
borítja be. A tisztás közepén, közvetlen jobbra attól a vörös hajú
lánytól, aki már a Mellvéden is felelős volt a tekercsért, ott ül az
anyám a katonai uniformisában, rajta az összes kitüntetésével és
érdemrendjével, nehogy véletlenül bárki is megfeledkezzen róla,
hogy kicsoda valójában. Habár az emelvényen más tábornokok is
helyet kaptak a szárnyuk képviseletében, közülük csak egyvalakinek
van Lilith Sorrengailnél is több kitüntetése.
 Melgren, a navarre-i hadsereg főparancsnoka leplezetlenül
Tairnra függeszti gombszemét. Aztán egyszer csak rám pillant,
amitől megborzongok. A tekintetében nincs más, csak hűvös
számítás.
Anyám feláll a helyéről, ahogy megközelítem az emelvény aljában
lévő tekercshordozót, aki feljegyzi az összekapcsolódott párok nevét,
mielőtt intene a következő lovasnak, hogy az titokban megsúghassa
a sárkánya teljes nevét.
Kaori professzor leszökken a kétméteres emelvényről, és
tiszteletteljesen végigméri Tairnt, a tekintetével bejárva a roppant,
fekete sárkány minden kis szegletét, hogy később is minden részletre
pontosan emlékezzen.
– Ez valóban…? – kérdezi Panchek ezredes az emelvény szélén
állva, és a meglepetésében láthatóan vagy egy tucatnyi további,
magas rangú katonatiszt is osztozik.
– Ne mondd ki – sziszegi Anya, a tekintetét nem rám, hanem
továbbra is Tairnra szegezve. – Csak a lovasa után ejtheted ki a
nevét.
Hiszen csak a lovas és a tekercshordozó ismerheti a sárkány teljes
nevét, és Anya egyelőre nem biztos benne, hogy valóban az ő lovasa
vagyok. Legalábbis erre utal a megjegyzése. Mintha képes lennék
csak úgy eltéríteni Tairnt. Harag ébred bennem, és átveszi a
testemben lüktető fájdalom helyét, ahogy előrébb megyek a sorban,
ahol mindössze egyetlen lovas áll előttem.
Anya kényszerített rá, hogy a Lovasok Kvadránsába jöjjek. Nem
érdekelte, hogy életben maradok, vagy rögtön végez velem a
Mellvéd. Az egyetlen, ami foglalkoztatja, hogy a gyengeségeim
mennyire tüntethetik fel rossz színben, illetve a sárkányom
mennyire szolgálhatja az ő javát.
És most úgy méregeti Tairnt, hogy még csak arra sem veszi a
fáradtságot, hogy rám pillantson, és meggyőződjön róla, jól vagyok-
e.
Pontosan erre számítottam, és mégsem tudom leküzdeni a
csalódottságomat.
Az előttem lévő lovas is végez, a tekercshordozó pedig felpillant,
és elkerekedett szemmel végigméri Tairnt, mielőtt visszatérne
hozzám, és intene, hogy lépjek közelebb.
– Violet Sorrengail – mondja, miközben felírja a nevemet a
Lovasok Könyvébe. – Örülök, hogy sikerrel jártál. – Rövid, reszketeg
mosolyt villant felém. – Kérlek, áruld el a sárkány nevét, aki téged
választott.
Felszegem az állam.
– Tairneanach.
– A kiejtést még gyakorolni fogjuk – szólal meg Tairn hangja a
fejemben.
– Hé, legalább emlékeztem rá! – válaszolom gondolatban, bár nem
vagyok biztos benne, hogy a mező túloldaláról is hallani fog.
– Legalább nem hagytam, hogy a halálodba zuhanj. – Ezúttal
unottnak hangzik, de legalább az kiderült, hogy ilyen távolságból is
remekül hall.
A lány elvigyorodik, majd megcsóválja a fejét, ahogy leírja a
nevét.
– El sem hiszem, hogy idén végre kapcsolódott valakivel. Violet, ő
egy igazi legenda.
Már éppen válaszolnék, amikor…
– Andarnaurram. – Az aranysárkány édes, magas hangja tölti be a
tudatomat. – Röviden Andarna.
Érzem, hogy kiszalad a szín az arcomból. A jó bokámon
megpördülök, és a mező túlsó végét kémlelem, ahol az aranyszínű
sárkány most Tairn elülső lábai között áll.
– Tessék?
– Violet, minden rendben? – kérdezi a lány, és körülöttem –
illetve fölöttem – mindenki közelebb hajol.
– Mondd meg neki! – erősködik a kis sárkány.
– Tairn. Mit kellene…?
– Mondd meg a tekercshordozónak a nevét – visszhangozza Tairn.
– Violet? – kérdezi a lány még egyszer. – Szükséged van egy
gyógyítóra?
Visszafordulok hozzá, és megköszörülöm a torkomat.
– És Andarnaurram – suttogom.
Alig jut szóhoz a megdöbbenéstől.
– Mindkettő? – hápogja.
 Bólintok.
És ekkor elszabadul a pokol.
„Habár jelen sorok szerzője a sárkányok szakértőjének mondhatja
magát, még neki is el kell ismernie, hogy sok mindent nem értünk a
sárkányok működéséből. Világos, hogy a legerősebb példányok
között szigorú hierarchia áll fenn, amelyben a fiatalabbak tisztelettel
adóznak az idősebbek felé, azt ugyanakkor nem tudtam kideríteni,
hogy pontosan miként is alkotják meg a törvényeiket, és mikor
jutottak arra, hogy egy lovassal kapcsolódnak, ahelyett, hogy rögtön
kettővel is próbát tennének.”
– Kaori professzor, Útmutató a sárkányok fajtáihoz
 TIZENHATODIK FEJEZET

– Teljességgel ki van zárva! – kiáltja az egyik tábornok elég

hangosan ahhoz, hogy még a tribünök végénél a lovasoknak
felállított orvosi állomásnál is jól értem. Az egész mindössze egy
tucatnyi asztal, rajta néhány alapvető felszereléssel, ami a
segítségünkre lehet, amíg a Gyógyítók Kvadránsába érünk – legalább
a fájdalomcsillapító kezdi megtenni a hatását.
Két sárkány… Tényleg két sárkányom van.
A tábornokok már vagy fél órája vitatkoznak egymással,
legalábbis elég régóta ahhoz, hogy az esti levegő kellemesen
lehűljön, miközben az egyik tanár, akivel korábban nem találkoztam,
mindkét karomon bevarrja a sebeimet.
Szerencsére Tynan nem tett súlyos kárt az izmokban. Ami már
kevésbé szerencsés, hogy Jack vállát alig néhány lépésre tőlem
vizsgálgatják. Az egyik Narancs Skorpiófark hátáról szállt le, majd
feljegyeztette a sárkányát a tekercshordozóval, aki annak ellenére
példás elkötelezettséggel végzi a munkáját, hogy a hadsereg vezetői
a feje fölött perlekednek egymással.
Jack továbbra sem tudja levenni a tekintetét Tairnról.
– Hogy bírod? – kérdezi az akkor érkező Kaori professzor, majd
megerősíti a sínt a kificamodott bokámon. Borús szemében további
kérdések kavarognak, de azokat egyelőre megtartja magának.
– Átkozottul fáj – felelem. A duzzadás miatt még úgy is alig
tudom felhúzni magamra a csizmámat, hogy a lehető leglazábbra
hagyom a fűzőket, de nekem legalább nem kellett csúszva-mászva
végigmennem a mezőn, mint annak a másodéves lánynak, aki a
leszállás során a lábát törte. Hét asztallal hátrébb ül, és halkan
pityereg, ahogy megpróbálják ellátni a sérülését.
– A következő hónapokban az lesz a feladatod, hogy megerősítsd
a kapcsolódást, és megtanuld ügyesebben megülni a sárkányodat,
úgyhogy, hacsak nem lesz gondod a fel- és leszállással, jó esélyed
van rá, hogy a sebed teljesen begyógyuljon a következő kihívás előtt.
– Oldalra dönti a fejét, ahogy a homlokát ráncolva megerősíti a
kapcsokat a sín felett. – De ha akarod, szólhatok Nolonnak, és…
– Nem. – Megrázom a fejem. – Be fog gyógyulni.
– Biztos vagy benne? – Neki láthatóan megvannak a maga
kétségei.
– Mindenki engem és a sárkányomat nézi. Vagyis a sárkányaimat
– igazítom ki magam. – Nem engedhetem, hogy gyengének tűnjek.
Kaori elfintorodik, de aztán bólint.
– Tudja, hogy kik jártak sikerrel a rajomból? – kérdezem, és a
félelem összeszorítja a torkomat. Kérlek titeket, istenek, adjátok, hogy
Rhiannon életben legyen. És Trina. És Ridoc.
És Sawyer. Legyenek életben.
– Trinát és Tynant nem láttam – feleli Kaori professzor lassan,
mintha ezzel elvehetné a szavai súlyát.
– Tynan már nem is fog megérkezni – felelem, és elfog a
bűntudat.
– Nem a te érdemed a halála – horkan fel a tudatomban Tairn.
– Értem – feleli Kaori professzor.
– Hogy az ördögbe érted, hogy meg kell műteni? – üvölti Jack a
bal oldalam felől.
– Úgy tűnik, a fegyver több ízületet is átszakított, de egy
gyógyítónak is meg kellene néznie, hogy biztosak lehessünk felőle –
érkezik a végtelen türelemmel megfogalmazott felelet.
Egyenesen Jack gonosz szemébe nézek, és elmosolyodom. Többé
már nem vagyok hajlandó félni tőle. Hiszen ő volt az, aki
visszamenekült a fák közé.
A varázsfény bevilágítja az arcát, ahogy elönti a düh, majd a
következő pillanatban talpra szökken, és nekem ront.
– Te!
– Én micsoda? – Leereszkedem az asztalomról, készenlétben
arra, hogy ha szükséges, előhúzhassam a tőreimet.
Kaori szemöldöke felszalad, ahogy a tekintete vadul cikázik
kettőnk között.
– Mi történt? – kérdezi.
– Esetleg kérdezzük meg tőle – felelem, továbbra is Jackre
fókuszálva.
Kaori professzor azonban beáll közénk, és figyelmeztetésképpen
feltartja a kezét.
– Ennél közelebb úgysem jutsz hozzá.
– A tanáraink mögé rejtőzöl, Sorrengail? – kérdezi Jack, ökölbe
szorítva az ép kezét.
– Nem én voltam az, aki bárhová is elrejtőztem délután, és most
sem rejtőzködöm. – Felszegem az állam. – Nem én voltam az, aki
elfutott.
– Nem is volna szüksége rá, hogy elrejtőzzön, ha egyszer az év
legerősebb sárkányával kapcsolódott – figyelmezteti Kaori Jacket,
aki továbbra is összeszűkült tekintettel méreget.
– A narancsszínű is jó választás, Barlowe. Baide-nek hívják, igaz?
Már négy lovasa is volt előtted.
Jack bólint.
Kaori hátrapillant a válla fölött a még mindig sorban álló
sárkányokra.
– De bármilyen agresszív is legyen Baide, abból ítélve, ahogyan
Tairn téged méreget, szerintem egyetlen pillanat alatt hamuvá
porlaszt, ha még egy lépést teszel a lovasa
felé.
– Te vagy a lovasa? – kérdezi Jack hitetlenkedve.
– Én. – A bokámban lévő lüktetés elviselhetővé szelídült, és már
rá is tudok állni.
Jack megcsóválja a fejét, majd a megdöbbenést felváltja az
irigység, aztán az irigységet a félelem, ahogy a professzorhoz fordul.
– Fogalmam sincs, hogy mit mondott arról, mi történt az
erdőben, de…
– Semmit sem mondott. – A tanárunk összefonja maga előtt a
karját. – Esetleg tudnom kellene valamiről?
Jack elsápad, és a varázsfény alatt most olyan fehér, mint
a lepedő, amikor behoznak egy újabb sérült elsőévest, akinek vér
csordogál a combjából és a törzséből.
– Akinek tudnia kell róla, az már úgyis tudja – mondom, továbbra
is Jack szemébe nézve.
– Azt hiszem, ma estére ennyi elég lesz – zárja le a disputát
Kaori, ahogy újabb sárkányok körvonalai jelennek meg az esti
égbolton. – Érkeznek a rangidős lovasok. Jobban teszitek, ha
visszatértek a sárkányaitokhoz.
Jack felhorkan, majd átvág a mezőn.
A tábornokokra pillantok, akik még mindig egymással pörölnek
az emelvényen.
– Kaori professzor, előfordult korábban, hogy valaki két
sárkánnyal is kapcsolódott? – Ha bárki tudja a választ a kérdésre, az
csakis a sárkányok szakértője lehet.
A professzor az emelvényen vitatkozó vezetők felé pillant.
– Te lennél az első. Ennek ellenére nem értem, miről vitatkoznak.
Az ilyen kérdésekben úgysem ők az illetékesek.
– Valóban nem? – Ismét szél kerekedik, ahogy több tucatnyi
sárkány száll le az elsőévesekkel szemközt. A két oszlop között több
sorban reszketnek a varázsfények.
– Az embereknek nincs befolyásuk arra, hogy a sárkányok kit
választanak – biztosít róla Kaori. – Persze, szeretjük fenntartani a
látszatát, hogy mi döntünk. Valami azt súgja nekem, csak a
többiekre vártak, mielőtt még gyűlést tartanának.
– A hadvezetés? – Felvonom a szemöldököm.
Kaori megcsóválja a fejét.
– A sárkányok.
Ezek szerint a sárkányok gyűlést tartanak?
– Köszönöm, hogy helyre tette a bokámat. Azt hiszem, jobban
teszem, ha visszamegyek. – Tétova mosolyt villantok, majd
megindulok a gyéren megvilágított mezőn keresztül Tairn és
Andarna irányába, és ahogy megállok kettejük között, érzem, hogy
minden tekintet rám szegeződik.
– Elég nagy felzúdulást okoztatok. – Andarnára pillantok, majd
Tairnra, végül a többi elsőévest követve visszafordulok a mező felé. –
Nem fogják hagyni. – Jaj nekem, mi lesz, ha választanom kell
kettejük közül?
A gyomrom lesüllyed.
– A gyűlésnek kell döntenie – közli Tairn némi feszültséggel a
hangjában. – Eltarthat egy ideig.
– És mi lesz, ha…? – A kérdést azonban nem tudom befejezni,
ekkor ugyanis a völgy bejáratában felbukkan a legnagyobb – még
Tairnnál is hatalmasabb – sárkány, akit valaha láttam. Mindegyik
teremtmény, amelyik mellett elhalad, megcélozza a mező közepét,
és hamarosan már több tucatnyian összegyűlnek. – Csak nem…?
– Codagh – feleli Tairn.
Melgren tábornok sárkánya.
Jól ki tudom venni a harcedzett, sebhelyekkel borított szárnyak
foltjait, ahogy közelebb jön hozzánk. Aranyszínű tekintetét úgy
szegezi Tairnra, amitől kis híján émelyegni kezdek. Felhorkan, majd
rám pillant.
Válaszképpen Tairn is mély morajlást hallat, majd tesz egy lépést
előre, hogy a két hatalmas karma között legyek.
Nem kétséges, hogy én vagyok a vita tárgya.
– Így igaz! Rólad beszélgetünk! – mondja Andarna, ahogy
csatlakozik a nagyobbakhoz.
– Maradj közel a szárnyvezetőhöz, amíg visszatérünk!
– utasít Tairn.
Bizonyára a rajvezetőmre gondolt.
– Hallottad, hogy mit mondtam.
Ezek szerint mégsem.
Körbepillantok, és kiszúrom Xadent a mező túloldalán.
A karját összefűzi a mellkasa előtt, a lábát pedig szétveti, ahogy
Tairnt méregeti.
A lovasok kísérteties csendbe burkolóznak, ahogy a sárkányok
egymás után szállnak fel a déli csúcs felé vezető útról. Pillanatokkal
később már csak az árnyékos körvonalaik látszódnak belőlük.
Abban a másodpercben, hogy az utolsó sárkány is távozik, kitör a
káosz. Az elsőévesek beáramlanak a mező közepére, ahol
történetesen én is állok, és vad kiabálásba kezdenek, miközben a
barátaikat keresik. Végigpásztázom a tömeget, hátha
megpillanthatom…
– Rhiannon! – kiáltom, amikor észreveszem a bicegő barátomat.
– Violet! – Átölel, majd nyomban elhúzódik, ahogy felnyögök a
karomba nyilalló fájdalomtól. – Mi történt?
– Tynan kardja. – Alig tudom kibökni a választ, amikor Ridoc is
megérkezik, és örömében felkap a földről és pördít rajtam egyet.
– Nézzenek oda, kicsoda lovagolt a legvagányabb sárkányon!
– Tedd le! – csitítja Rhiannon. – Vérzik!
 – A francba, bocsánat – mondja Ridoc, és visszaenged a földre.
– Minden rendben. – Friss vér áztatja át a kötést, de nem hiszem,
hogy elszakadt volna a varrás. Azonkívül a fájdalomcsillapítók
igazán nagyszerű szolgálatot tesznek. – Jól vagytok? Kikkel tudtatok
kapcsolódni?
– Egy Zöld Tőrfarkkal! – vigyorodik el Rhiannon. – Feirge-nek
hívják. Egyszerűen… – Felsóhajt. – Olyan simán ment. Megláttam,
és rögtön tudtam, hogy ő lesz az.
– Az enyém Aotrom – mondja Ridoc büszkén. – Barna Kardfark.
– Sliseag! – kiált fel Sawyer, miközben átveti a karját Rhiannon és
Ridoc válla fölött. – Vörös Kardfark! – Mindannyian éljenzünk, majd
következhet egy újabb ölelés. Sawyernek örülök a leginkább, hiszen
neki kellett a legtöbbet kiállnia, amíg eljuthatott idáig.
– Trina? – kérdezem, ahogy elenged.
Egymás után megcsóválják a fejüket, és összenéznek, mintha
mindenki a másiktól várná a választ. Lehetetlen súly ereszkedik a
szívemre, ahogy arról győzködöm magam, talán mégiscsak más oka
van a távolmaradásának.
– Talán… Egyszerűen csak nem talált sárkányt magának, nem?
Sawyer megrázza a fejét, és látom rajta, hogy a gyász lehúzza a
vállát.
– Láttam lezuhanni az egyik Narancs Buzogányfark hátáról.
Ennek hallatán elakad a lélegzetem.
– Tynan? – kérdezi Ridoc.
– Tairn végzett vele – válaszolom. – A védelmében hozzátenném,
hogy Tynan egyszer már megsebesített. – A karomra mutatok. –
Megpróbálta…
– Micsodát próbált meg?
A vállamnál fogva megfordítanak, és nekiütközöm Dain
mellkasának. Átkarolom, és jó erősen magamhoz húzom, miközben
mélyeket lélegzem.
– Violet. – Viszonozza az ölelésemet, majd eltol magától. –
Megsebesültél.
– Jól vagyok – biztosítom róla, de ez nem elég hozzá, hogy
megnyugtassam. Egyre kevésbé hiszem, hogy bármi képes volna
erre. – De csak mi maradtunk meg a rajunk elsőévesei közül.
 Dain végignéz a többieken, majd bólint.
– Négyen a kilencből. Ez – az állkapcsa megreszket – nagyjából
megfelel a várakozásoknak. A sárkányok jelenleg gyűlést tartanak.
Maradjatok itt, amíg visszatérnek – teszi hozzá, majd még egyszer
felém fordul. – Te velem jössz.
Talán az anyám küldte Daint. Biztosan találkozni akar velem,
hogy a saját szemével is meggyőződjön róla, mi történt velem.
Keresztülpillantok a mezőn, de Anya helyett Xadenbe ütközik a
tekintetem, aki ezúttal is kifürkészhetetlen arckifejezéssel méreget.
Amikor Dain megfogja a kezemet, elfordulok Xadentől, és
követem a mező túloldalára, ahol már elrejtenek az árnyak. Ezek
szerint nem Anyáról van szó.
– Az istenekre, mi történt? Cath azt mondta, hogy nemcsak Tairn
választott ki, hanem a kicsi is… Adarn? – Az ujjai az enyémbe
kapcsolódnak, ahogy lassan pánik költözik a tekintetébe.
– Andarna – igazítom ki, majd elmosolyodom, ahogy
a kis aranysárkányra gondolok.
– Ezek szerint választanod kell közülük. – Szigorúbban pillant
rám, és a hangjában csengő eltökéltségtől összerezzenek.
– Nem fogok választani. – Megrázom a fejem, és elengedem a
kezét. – Korábban senkinek sem kellett választania, és nem én
leszek az első. – Különben is, ki a fenének képzeli magát, hogy
megmondja, mit kell tennem?
– Pedig így lesz. – Végigsimít a haján. – Bíznod kell bennem. Meg
tudsz bízni bennem, ugye?
– Hát persze, de…
– Akkor válaszd Andarnát. – Bólint, mintha a kijelentése azt
jelentené, hogy máris döntés született az ügyben. – Az aranyszínű a
biztonságosabb kettejük közül.
Miért, mert Tairn… Tairn? Netán Dain úgy véli, túl gyenge vagyok
egy olyan erős sárkányhoz, mint amilyen ő?
Már éppen elnyílik a szám, de aztán inkább néma maradok,
miután semmi egyéb nem jut eszembe azon kívül, hogy „menj a
francba!”. Kizárt, hogy visszautasítsam Tairnt. Ugyanakkor az is
igaz, hogyha a szívemre hallgatok, akkor Andarnának sem tudnék
nemet mondani.
 – Tényleg választanom kell közületek? – Feléjük irányítom a
gondolataimat.
Csakhogy ezúttal nem érkezik válasz, és ahol egykor a tudatom
meghosszabbítását éreztem, és ki tudtam terjeszteni a mentális
határaimat, amikor Tairn először megszólított, ott most semmit sem
érzek.
Elvágtak maguktól. Nem baj. Légy türelmes. Ne ess pánikba.
– Nem fogok választani – ismétlem, ezúttal valamivel lágyabban.
Különben is, mi van, ha egyikük sem lehet az enyém? Mi van, ha
megszegtek valamilyen szent szabályt, és most mindannyiunkat
megbüntetnek?
– De igen. És Andarnát kell választanod. – Megragadja
a vállamat, majd közelebb hajol. – Tudom, hogy túl kicsi ahhoz,
hogy elbírjon egy lovast, de…
– Efelől nem lehetünk biztosak – mondom, noha tudom, hogy
igaza van. A fizika törvényeit még a sárkányok sem játszhatják ki.
– Nem számít. Ez csupán annyit jelent, hogy nem fogsz a
szárnnyal repülni. Lehet, hogy megtesznek állandó oktatónak, mint
Kaori professzort.
– Ő azért tanít, mert a pecsétereje nélkülözhetetlenné teszi
Basgiathban, nem pedig azért, mert ne tudna repülni a sárkánya –
felelem. – És ő is leszolgálta a kötelező négy évet az egyik harci
szárnyban, mielőtt berakták volna az íróasztal mögé.
Dain félrenéz, és szinte látom magam előtt, ahogy csikorognak a
fejében a fogaskerekek. Vajon min tanakodik? A kockázatokat
latolgatja? A választásomról töpreng?
A szabadságomról? – Még akkor is, ha harcba kell menned
Andarnával, lesz rá esély, hogy túléld. Ha viszont Tairnnal repülsz,
Xaden gondoskodik róla, hogy meghalj. Úgy véled, hogy Melgren
félelmetes? Én már egy évvel régebb óta itt vagyok, mint te, Violet.
Melgren esetében legalább tudod, hogy mire számíthatsz. Xaden
viszont nem csupán kétszer olyan könyörtelen, hozzá még sokkal
kiszámíthatatla-
nabb is.
Pislogok egyet.
– Várjunk csak. Mit is akarsz ezzel mondani?
 – Ők egy pár, Violet. A két sárkány. Tairn és Sgaeyl. A legerősebb
páros évszázadok óta.
Megszédülök. A sárkánypárok tagjai nem lehetnek sokáig távol
egymástól anélkül, hogy elhalványulna az erejük, úgyhogy minden
ilyen esetben egy helyen állomásoztatják őket. Mindig. Ami azt
jelenti, hogy… Ó, istenek.
– Csak… Mondd el, hogy történt. – Bizonyára látja rajtam, hogy
meginogtam, mert ezúttal jóval gyöngédebben szól hozzám.
Elmesélem a délutánt. Elmondom, hogy megláttam Jacket és a
gyilkos kedvű barátait, ahogy Andarnára vadásznak. Elmondom,
hogy elzuhantam, hogy mi történt a mezőn, hogy felbukkant Xaden,
aki… Megdöbbentő módon segített azzal, hogy figyelmeztetett,
amikor Tynan mögém került. Tökéletes alkalom volt arra, hogy
végezzen velem, és még csak a kisujját sem kellett volna hozzá
megmozdítania, de ő mégis inkább segített. Mi az ördögöt kezdjek
ezzel?
– Tehát Xaden is ott volt – mondja Dain csöndesen.
– Igen – felelem. – Miután Tairn felbukkant, elment.
– Xaden ott volt, amikor megvédted Andarnát, Tairn pedig csak
úgy… Felbukkant? – kérdezi lassan.
– Igen. Éppen ezt mondom. – Vajon összezavartam valamivel? –
Mi jár a fejedben?
– Hát nem érted, hogy mi történt? Nem látod, mit tett Xaden? –
A szorítása erősebbé válik. Hála az isteneknek a sárkánypikkely-
páncélért, különben holnapra valószínűleg ismét zúzódásaim
lennének.
– Kérlek, mondd el, hogy szerinted mit tettem. – Egy alak válik ki
az árnyak közül, és a pulzusom nyomban felszalad, ahogy Xaden
kilép a holdfénybe. A sötétség fátyolként hull le róla, mint amit épp
most vet le magáról.
Forróság lüktet az ereimben, és minden idegszálam megfeszül.
Utálom, hogy a testem így reagál a felbukkanására, mindenesetre
nehéz volna tagadni, hogy hatással van rám – bármilyen
képtelenségnek is tűnik, hogy ilyen vonzó jelenség.
– Beavatkoztál a Cséplésbe. – Dain leveszi a kezét a vállamról,
majd szembefordul a szárnyvezetőnkkel, és beáll kettőnk közé.
 A francba, ez aztán elég súlyos vád ahhoz, hogy csak úgy
odavessék valakinek…
– Dain, ez… – Paranoia. Kilépek a fedezékéből. Ha Xaden meg
akarna ölni, akkor nem lett volna oka ilyen sokáig várnia. Minden
lehetősége megvolt rá, ennek ellenére még mindig itt vagyok. És
kapcsolódtam. Ráadásul az ő sárkányának a társához.
Xaden nem fog megölni. A felismeréstől összeszorul a mellkasom,
és újra átgondolom, hogy mi történt délután. Úgy érzem magam,
mintha bármelyik pillanatban kiszaladhatna a lábam alól a talaj.
– Ezt vegyem hivatalos vádnak? – Xaden úgy méregeti Daint,
mint valami apró kellemetlenséget, amitől ideje volna
megszabadulni.
– Valóban beavatkoztál? – kérdezi Dain.
– Hogy mit csináltam? – Felvonja a szemöldökét, és úgy méregeti
Daint, amitől egy bátortalanabb ember már rég minden ízében
reszketni kezdett volna. – Hogy láttam-e, amint többen meg akarják
támadni, miután már egyébként is sérült volt? Hogy netán úgy
véltem, a bátorsága tiszteletreméltó, de legalább annyira botorság?
– Ezután felém fordul, és a lábujjamtól a fejem búbjáig érzem
magamon a tekintete súlyát.
– Újra megtenném – felelem felszegett állal.
– Abban átkozottul biztos voltam! – feleli Xaden, most először
elveszítve az önuralmát, mióta találkoztam vele a Mellvéden.
Beszívom a levegőt, mire Xaden is így tesz, mintha őt magát is
megdöbbentette volna a kitörése.
– Hogy láttam-e, ahogy megfutamít három, nála jóval nagyobb
kadétot? – Visszafordul Dain felé. – Mert a válasz az összes
kérdésre: igen. Csakhogy rossz kérdéseket teszel föl, Aetos.
Valójában azt kellene kérdezned, hogy Sgaeyl is látta-e.
Dain nyel egyet, majd félrenéz.
– A társa elmondta neki – suttogom. Sgaeyl hívta oda Tairnt.
– Sohasem kedvelte a zaklatókat – közli Xaden. – De azért ne
hidd, hogy ezzel neked akart kedveskedni. Egyszerűen csak szereti
azt a kis sárkányt. Sajnos Tairn saját akaratából választott téged.
– Francba – motyogja Dain.
– Pontosan. – Xaden megcsóválja a fejét. – Sorrengail az utolsó
személy a Kontinensen, akit szívesen látnék magamhoz láncolva.
Nem az én művem volt.
Ajjaj. Minden akaraterőmre szükségem van ahhoz, hogy ne
nyúljak a mellkasomhoz, és győződjek meg róla, hogy nem
szakította ki a szavaival a szívemet a bordáim közül, aminek persze
semmi értelme, hiszen ugyanígy érzek vele kapcsolatban. Elvégre
Xaden a Nagy Hitszegő fia. Az apja közvetlenül felelős volt Brennan
haláláért.
– De még akkor is, ha így lett volna – tesz egy lépést Dain felé, és
valósággal fölé tornyosul –, még akkor is ilyesmivel vádolnál,
miközben tudhatnád, hogy jó eséllyel ez mentette meg a lányt, akit a
legjobb barátodnak nevezel?
A tekintetem Dainra téved, és eltelik néhány néma, fájdalmas
másodperc. Egyszerű kérdés, és mégis lélegzetvisszafojtva várom a
választ. Vajon mit jelentek neki valójában?
– Akkor is vannak… szabályok. – Dain felszegi az állát, és Xaden
szemébe néz.
– Akkor csak kíváncsiságból hadd kérdezzem meg, te magad
esetleg hajlandó lettél volna kissé rugalmasabban értelmezni azokat
a szabályokat, ha ez kell ahhoz, hogy megmentsd a drágalátos
Violeted? – A hangja jegesen csikorog, ahogy egyre növekvő
érdeklődéssel tanulmányozza Dain ábrázatát.
Xaden megtett egy lépést. Közvetlenül azelőtt, hogy Tairn
leszállt, felém indult.
Dain állkapcsa megfeszül, és látom a szemében, hogy milyen
érzelmek dúlnak benne.
– Nem méltányos ilyesmit kérdezni tőle. – Dain mellé húzódom,
ahogy szárnysuhogás szakítja meg a vitát. A sárkányok visszatértek.
Ezek szerint meghozták a döntésüket.
– Utasítalak, hogy válaszolj, rajvezető! – Xaden ezúttal még csak
rám sem pillant.
Dain nyel egyet, és lehunyja a szemét.
– Nem – mondja. – Nem lettem volna rá hajlandó.
A szívem mintha egészen a földig süllyedne. A lelkem mélyén
mindig is tudtam, hogy Dain többre értékeli a rendet és a
szabályokat, mint a kapcsolatait, többre, mint akár engem, de hogy
ennek ilyen kegyetlenül kell kiderülnie, az jobban megsebez, mint
Tynan kardja tette.
Xaden felhorkan.
Dain rögtön felém fordul.
– Belehalnék, ha történne veled valami, Violet, de a szabályok…
– Minden rendben – felelem, és megérintem a vállát, de az az
igazság, hogy egyáltalán nincs rendben.
– Visszatértek a sárkányok – mondja Xaden, ahogy az első
közülük leszáll a varázsfényektől beragyogott tisztáson. – Térj vissza
az alakzatba, rajvezető!
Dain elszakítja a pillantását az enyémtől, majd eloldalog, és
eltűnik az izgatott lovasok tömegében.
– Miért tetted ezt vele? – vetem Xaden felé, és megcsóválom a
fejem. – Mindegy. Nem érdekel, hogy miért. Felejtsd el – teszem
hozzá, majd hátat fordítok neki, és elindulok arra a pontra, ahol
Tairn utasításának megfelelően várakoznom kell.
– Azért, mert túl sok bizalmat fektettél belé – feleli Xaden, és
közben olyan könnyedén utolér, hogy még a lépteit sem kell
megnyújtania. – Az egyetlen, ami segíthet neked – segíthet nekünk
– életben maradni, ha tudod, hogy kiben bízhatsz. Nemcsak a
kvadránsban, de a képzés befejezése után is.
– Hogy érted, hogy segíthet nekünk? – kérdezem, és kitérek az
egyik lovas útjából. Mindkét oldalt folyamatosan érkeznek a
sárkányok, és a föld megrázkódik a leszállásuk erejétől. Még sosem
láttam egyszerre ennyit közülük.
– Majd rá fogsz jönni – suttogja Xaden, majd megragadja a
könyökömet, és félreránt az egyik szintúgy futva érkező lovas
útjából.
Tegnap még hagyta volna, hogy egyenesen nekem rontson. Sőt az
is lehet, hogy odalökött volna elé.
– Tairn rendkívül erős kapcsolatot teremt mind a társával, mind a
lovasával. Nem véletlen, hiszen ő maga is roppant erővel
rendelkezik. Kis híján belehalt az utolsó lovasa elvesztésébe, amibe
pedig Sgaeylnek kellett majdnem belehalnia. A sárkánypárok élete…
– Egymástól függ. Tisztában vagyok vele. – Folytatjuk az utunkat,
amíg megérkezünk a tisztás közepére. Ha nem kavart volna fel, hogy
Xaden milyen érzéketlenül bánik Dainnal, akkor bizonyára több
energiám jut arra, hogy megcsodáljam a körülöttünk földre szálló
több száz sárkányt. Vagy talán el tudok töprengeni a kérdésen, vajon
miként képes a mellettem álló férfi minden levegőt magába szívni a
völgyből.
– Amikor egy sárkány új lovast választ magának, a kapcsolat
minden alkalommal erősebb, mint az utóbbi, ami azt jelenti, hogy
ha meghalsz, Kicsike, azzal olyan események láncolatát indítod el,
amelyek végén jó eséllyel én is meghalok. – Az ábrázatát továbbra is
mintha márványból faragták volna, de a szemében villanó harag
láttán elakad a lélegzetem. Nincs benne más, csak színtiszta… düh.
– Úgyhogy tetszik vagy sem, de mostantól együtt vagyunk ebben a
slamasztikában, már amennyiben a sárkányok gyűlése arra jutott,
hogy elfogadja Tairn döntését.
Szentséges istenek. Ezek szerint hozzá vagyok láncolva Xaden
Riorsonhoz.
– És most, hogy Tairn is képbe került, és a többi kadét is tudja,
hogy hajlandó kapcsolódni… – Felsóhajt, majd félrepillant.
– Ezért mondta Tairn, hogy maradjak veled – suttogom, ahogy
szép lassan megértem, milyen következményekkel járnak a mai nap
eseményei. – Azok miatt, akik még nem kapcsolódtak. – Legalább
három tucatnyian ácsorognak a mező másik oldalán, kapzsin
méregetve bennünket; ha nem tévedek, Oren Seifert is köztük van.
– Megpróbálnak majd megölni, azt remélve, hogy ezzel
megkaparinthatják Tairnt. – Xaden megrázza a fejét, ahogy Garrick
halad el mellettünk szigorú ábrázattal. – Tairn a Kontinens egyik
legerősebb sárkánya, és az irdatlan erőt, amivel rendelkezik,
hamarosan át fogja csatornázni beléd.
A következő néhány hónapban azok, akik nem kapcsolódtak más
sárkányokkal, bizonyára meg fogják kísérelni megölni valamelyik
lovast, kihasználva, hogy ebben az időszakban a kapocs még gyenge,
vagyis ilyenkor még lehet rá esélyük, hogy a sárkány meggondolja
magát, és őket választja, és így nem kell elvesztegetniük egy évet a
semmiért. Ráadásul, ha Tairnról van szó… Érte valószínűleg
egyébként is bármire hajlandóak. – Ismét felsóhajt, mintha ez volna
a mestersége. – Negyvenegy ilyen lovasról beszélünk, akik számára
mostantól te jelented az első számú célpontot.
– És Tairn azt hiszi, hogy te leszel a testőröm. – Felhorkanok. –
Ezek szerint nem tudja, hogy mennyire utálsz.
– Elég az, hogy pontosan tudja, mennyire becsülöm a saját
életemet – feleli Xaden, és végigpillant saját magán. – Ijesztően
nyugodt maradtál ahhoz képest, hogy kiderült, mától kezdve
vadászni fognak rád.
– Eddig is így néztek ki az átlagos hétköznapjaim. – Vállat vonok,
és igyekszem nem tudomást venni róla, hogy mennyire égeti a
pillantása a bőrömet. – És, hogy őszinte legyek, az a negyvenegy
vadász kevésbé ijesztő, mintha állandóan sötét sarkokat kellene
fürkésznem, ahol te rejtőzhetsz.
Fuvallat éri a hátamat, ahogy egyszer csak Andarna száll le
mögöttem, majd egy másik, jóval nagyobb széllökés következik,
amikor Tairn is megérkezik a nyomában.
Xaden egyetlen további szó nélkül elszakítja tőlem a tekintetét,
majd elsétál abba az irányba, ahol Sgaeyl a többi szárnyvezető
sárkánya fölé magasodik.
– Mondjátok, hogy minden rendben lesz – suttogom gondolatban
Andarna és Tairn felé.
– Úgy lesz, ahogy lennie kell – feleli Tairn kelletlenül, mint akit
már untat a sopánkodásom.
– Korábban nem válaszoltál. – Ez kissé vádlón hangzik, de nem
bánom.
– Az emberek nem szerezhetnek tudomást arról, hogy mi történik a
Vének gyűlésén – feleli Andarna. – Ez a szabály.
Ezek szerint minden lovast kizártak a megbeszélésből, nem csak
engem. Ez a gondolat legalább furcsa mód megnyugtatóan hat.
Azonkívül „a Vének gyűléséről” sem hallottam eddig. Kaori biztosan
boldog, hogy ennyi minden kiderül a sárkányok belügyeiről. De
vajon miként döntöttek?
Anyámra pillantok, de ő egyszer sem néz felém.
A kitüntetésekkel tarkított uniformist viselő Melgren tábornok az
emelvény széléhez megy. Dainnak igaza volt – a királyságunk első
számú hadvezére kétségkívül félelmet keltő jelenség. Sosem
habozott, ha esetleg ágyútöltelékként kellett bevetnie a katonákat,
és széles körben ismert, hogy milyen kegyetlen módszerekkel él a
kihallgatások, sőt a kivégzések során; ezekről legalábbis elég sokat
hallottam otthon a vacsoraasztal mellett. Hatalmas, rémálomba illő
sárkánya az emelvény melletti terület egészét elfoglalja. A tömeg
elcsendesedik, ahogy Melgren feléjük int.
– Codagh a tudomásunkra hozta, hogy a sárkányok döntésre
jutottak a Sorrengail lány ügyében. – A kisebb mágia felerősíti a
hangját, amely így a mező távolabbi sarkaiba is elér.
Nem örülök neki, hogy csak úgy „lánynak” nevez, de nem tehetek
semmit.
– A hagyományok szerint a lovasoknak csupán egyetlen
sárkányuk lehet, és egyetlen olyan esetet sem ismerünk, amikor két
sárkány választotta volna ki ugyanazt a lovast, ámde éppen ezért
nincs is olyan törvény, amely tiltaná az ilyesmit – folytatja. – Habár
mi, lovasok, talán nem találjuk a dolgot… méltányosnak – a
hanghordozása nyilvánvalóvá teszi, hogy ő maga is osztozik ebben
az érzésben –, mindenesetre nincs beleszólásunk, hogy a sárkányok
milyen törvényeket hoznak a maguk számára. Tairn és… –
Hátrapillant a válla fölött, mire az egyik segédje odaszökken, és a
fülébe súgja a másik sárkány nevét. – Tairn és Andarna egyaránt
Violet Sorrengailt választották a lovasuknak, és a döntésüket ezzel
elfogadjuk és tiszteletben tartjuk.
A tömeg felmorajlik, engem mindenesetre eltölt a
megkönnyebbülés. Így legalább nem kell egy lehetetlen döntést
meghoznom.
– Ahogy lennie kell – dörmög Tairn. – Az embereknek valóban nincs
beleszólásuk a sárkányok törvényeibe.
Anya is előrelép, és ugyanolyan mozdulatot tesz a kezével, mint
az imént Melgren, amivel felerősíti a hangját, de nem nagyon tudok
odafigyelni arra, hogy pontosan mit mond – annyit azért érzékelek,
hogy formálisan is befejezettnek nyilvánítja a Cséplést, és azoknak a
lovasoknak, akik idén nem találtak sárkányra, megígéri, hogy jövőre
újabb lehetőséget kapnak. Már amennyiben nem sikerül megölniük az
egyikünket a következő néhány hónapban, hogy elvehessék a
sárkányunkat.
Egy dolog tehát biztossá vált: immár Tairnhoz és Andarnához
tartozom. És… Valami őrült, elcseszett módon Xadenhez is.
Megborzongok, ahogy felé pillantok a mezőn keresztül.
Mintha csak megérezné a pillantásomat, ő is felém fordul, és
feltartja az egyik ujját. Ugyanaz a figyelmeztetés, amivel búcsúzott
tőlem: mostantól célpont vagyok.
– Üdvözöllek benneteket a családban, amely nem ismer
határokat, és amelyet semmi sem korlátozhat – fejezi be anyám a
beszédét, mire a lovasok üdvrivalgásban törnek ki. – Lovasok,
lépjetek előre!
Zavartan oldalra pillantok, de láthatóan a többiek sem igazán
tudják, hogy mit kellene tenniük.
– Öt lépés megteszi – szólal meg Tairn.
Engedelmeskedem.
– Sárkányok, mint mindig, ezúttal is megtiszteltetés, hogy
eljöttetek – kiáltja Anya. – Most pedig eljött az ünneplés ideje!
Forróságot érzek a hátamon, és felszisszenek a fájdalomtól,
miközben mindkét oldalamon lovasok hosszas sora tör ki
éljenzésben. Olyan érzés, mintha lángra kaptam volna, ennek
ellenére mindenki érthetetlenül boldognak tűnik, néhányan pedig
felénk futnak.
Közben más lovasok is ölelgetni kezdik egymást.
– Tetszeni fog – ígéri Tairn. – Igazán egyedülálló élmény.
A fájdalom hamarosan sajgássá szelídül, én pedig hátrapillantok
a vállam felett.
– Micsoda fog tetszeni?
– Violet! – Dain ebben a pillanatban ér oda hozzám, és széles
mosoly ül az ábrázatán, ahogy megérinti az arcomat. – Mindkettőt
megtarthattad!
– Úgy tűnik, igen. – Én is elmosolyodom. Olyan… hihetetlen, ami
történt. Kissé zsúfolt napom volt ahhoz, hogy teljes egészében
felfoghatnám az eseményeket.
– Hol van a…? – Elenged, majd megkerül. – Kioldhatom? Csak a
felső részét? – kérdezi, és megérinti a mellényem hátsó részét.
Bólintok. Néhány mozdulat, és hamarosan már a nyakamon
érzem a hűvös októberi levegőt.
– Szentséges ég. Ezt látnod kellene.
 – Mondd meg a fiúnak, hogy lépjen odébb! – utasít Tairn.
– Tairn azt mondja, hogy odébb kellene állnod.
Dain engedelmeskedik.
Egyszer csak rájövök, hogy nem a saját szememmel látok. A saját
hátamat látom, mégpedig… Andarna szemén keresztül. A hátamat,
amelyen most egy izzó fekete ereklye látszik: egy fekete sárkány,
amely szélesre tárja a szárnyát repülés közben, középütt pedig egy
másik, aranyszínű példány körvonalai vehetőek ki.
– Gyönyörű – suttogom. Az ő mágiájuk ereje jelölt meg, most már
valóban lovas vagyok. Az ő lovasuk.
– Tudjuk – feleli Andarna.
Pislogok egyet, mire ismét a saját szememmel látok. Dain sietve
újra beköti a fűzőmet, és maga felé fordítja az arcomat.
– Violet, tudnod kell, bármit megtennék azért, hogy
megmentselek, és biztonságban tudjalak – tör ki belőle, miközben
félelem kavarog a tekintetében. – Amit Riorson mondott… –
Megrázza a fejét.
– Tudom – felelem biztatásképpen, és bólintok, noha valami
megroppan a szívemben. – Tudom, hogy mindig megvédenél. –
Valóban bármit megtenne értem. Csak éppen sosem szegné meg a
szabályokat.
– Tudnod kell, hogy miként érzek irántad. – A hüvelykujjával
végigsimít az arcomon, mintha keresne valamit, és a következő
pillanatban az ajka az ajkamra tapad.
Az érintése lágy, a csók azonban határozott, amitől elégedettség
szánkázik végig a gerincemen. Annyi év után, Dain végre
megcsókolt.
Aztán az izgalom egy szívdobbanásnyi idő után, ahogy jött, úgy el
is múlik. Nem érzem a forróságot. Az energiát. Nem érzem a vágy
élességét. Csalódottságot érzek, de nem Dain miatt. Ő továbbra is
csupa mosoly, ahogy elhúzódik tőlem. Egyetlen perc, és vége.
Ez volt minden, amire vágytam, kivéve…
A francba.
Kivéve, hogy most már nem vágyom rá.
„Természetes tehát, hogy minél hatalmasabb a sárkány, annál
hatalmasabb a lovasán keresztül megjelenő pecsétképesség.
Óvakodni kell az erős lovastól, aki kisebb sárkánnyal kapcsolódott,
és még inkább az olyan kadéttól, akinek nincs sárkánya, és semmi
sem állíthatja meg azon törekvésében, hogy kapcsolódjon
valamelyik példányhoz.”
– Afendra őrnagy, Útmutató a Lovasok Kvadránsához (nem
hivatalos változat)
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Miután az elmúlt két hónapban a zsúfolt barakkokban laktam,

különös, szinte már bűnös érzés fog el, ha arra gondolok, hogy végre
saját szobám van. Biztos vagyok benne, hogy ettől kezdve soha nem
fogom már természetes adottságnak venni a magánszférát.
Becsukom magam mögött az ajtót, és bicegve kilépek a folyosóra.
Rhiannon szobája az enyémmel szemközt található, és ahogy az ő
ajtaja is kinyílik, Sawyer lép ki rajta. Beletúr a hajába, és ahogy
megpillant, felvonja a szemöldökét, majd egyszer csak
mozdulatlanná dermed, és az orcája olyan vörössé válik, mint a
szeplői.
– Jó reggelt – mondom vigyorogva.
–Violet. – Kiprésel magából egy kényszeredett mosolyt, majd
eloldalog az elsőévesek hálókörlete felé.
A Rhiannon melletti szobából egy párocska bukkan fel, akik a
Második Szárnyhoz tartoznak – kézenfogva jelennek meg, én pedig
rájuk mosolygok, miközben az ajtómnak dőlök, és a bokám sérülését
próbálgatva várakozom. Ahogyan a hasonló esetekben mindig,
ezúttal is rendesen bedagadt, de a kötés és a csizmám elég jól a
helyén tartja ahhoz, hogy már elbírja a súlyomat. Ha másutt lennék,
mankót is kérnék, de Basgiathban ezzel csak felhívnám magamra a
figyelmet, és – mint Xaden mondta – még inkább célpontot
teremtenék magamból.
Rhiannon is felbukkan, és amint meglát, elmosolyodik.
– Már nem kell a reggelinél serénykedned? – kérdezi.
– Tegnap este hallottam, hogy a kevésbé örömteli
kötelezettségeket azokra a kadétokra bízták, akik nem találtak
maguknak sárkányt, hogy nekünk annál több energiánk maradjon a
lovaglás gyakorlására. – Ami azt is jelenti, hogy meg kell találnom a
módját, miként gyengíthetem meg az ellenségeimet az újabb
kihívások előtt. Xadennek igaza van. Nem számíthatok rá, hogy
minden alkalommal a mérgekre bízhatom a piszkos munkát,
ugyanakkor az is igaz, hogy az egyetlen előnyömről sem szeretnék
lemondani.
– Még egy ok, hogy a magukra maradt kadétok gyűlöljenek
bennünket – jegyzi meg Rhiannon.
– Jól láttam… Sawyer? – Elindulunk a folyosón, és elhaladunk
néhány további szoba ajtaja előtt, mielőtt kiérnénk arra a másik,
nagyobb folyosóra, amely a rotundára vezet.
Az elsőévesek szobái nem olyan tágasak, mint a másodéveseké, de a
miénknek legalább ablakai is vannak.
Rhiannon elvigyorodik.
– Gondoltam, indokolt egy kis ünneplés. – Lapos pillantást vet
rám. – És miért nem hallottam, hogy te is ünnepeltél volna?
Csatlakozunk a gyülekezőterem felé hömpölygő tömeghez.
– Senkit sem találtam, akivel ünnepelhettem volna.
– Valóban? Csak mert azt hallottam, hogy forró pillanataid voltak
egy bizonyos rajvezetővel.
Felé fordulok, és kis híján orra bukom.
– Ugyan már, Violet – folytatja. – Mégis mit gondoltál, hogy
senki sem veszi észre? Az egész kvadráns odakint volt! – Felvonja a
szemöldökét. – Nem foglak kioktatni. Kit érdekel, ha másoknak
problémájuk van azzal, ha viszonyt folytatsz egy feljebbvalóddal?
Erre vonatkozóan nincsenek szabályok, és egyébként sincs rá
garancia, hogy bármelyikünk megéli a holnapot.
– Igazad van – ismerem el. – Csak éppen… – Megrázom a fejem,
és keresem a megfelelő szavakat. – Köztünk nem erről van szó.
Mindig reménykedtem benne, hogy talán megtörténhet, de amikor
megcsókolt, egyszerűen… Nem éreztem, amit kellett volna. – Nem
tudom leplezni a csalódottságomat.
– Nos, ezt szomorú hallani. – Belém karol. – Sajnálom, Violet.
– Én is – felelem, és felsóhajtok.
Egy újabb ajtó nyílik ki a folyosó végén, és Liam Mairi bukkan elő
a nyílásból, átkarolva egy másik elsőévest, aki egy Barna
Buzogányfarkkal kapcsolódott. Nagyon úgy tűnik, hogy tegnap este
mindenki ünnepelt a kvadránsban – engem kivéve.
– Jó reggelt, hölgyeim! – Ridoc nyomakodik felénk a tömegen
keresztül, majd átkarolja a vállunkat, ahogy beérünk a rotundára. –
Vagy hívjalak inkább lovasnak benneteket?
 – A lovas jól hangzik – feleli Rhiannon mosolyt villantva felé.
– Kétségkívül jobban, mint a hullajelölt. Hol van az ereklyéd? –
kérdezem Ridoctól, ahogy átmegyünk a faragott sárkányok oszlopai
között, és az étkező felé vesszük az irányt.
– Itt. – Leveszi a karját a vállamról, majd felhúzza a tunikája
ujját, és megmutatja a felkarját: egy barna sárkány körvonalai
virítanak rajta. – Hát a tiéd?
– Itt nem tudom megmutatni. A hátamon van.
– Így biztonságosabb, ha esetleg elválasztanának attól a hatalmas
bestiától. – A tekintete valósággal táncra perdül. – Esküszöm, már
azt hittem, összecsinálom magam, amikor megláttam azt a feketét a
mezőn. Mi a helyzet a tiéddel, Rhiannon?
– Az enyém olyan helyen van, amit sosem fogsz látni
– feleli.
– Ez fájt – feleli Ridoc, és a szívéhez kap.
– Azt kétlem – replikázik Rhiannon, de nem tudja leplezni az
arcán megjelenő mosolyt. Közben átérünk az étkezőbe,
és beállunk a sorba a reggeliért.
Érdekes ezúttal a másik oldalra kerülni. Annál is nagyobb a
meglepetésem, amikor észreveszem, hogy ki áll a pult túloldalán –
Oren Seifert.
Olyan gyűlölettel mér végig, amitől jeges borzongás vágtat végig
a gerincemen. Az ő állomását kihagyom, és inkább azokat a friss
gyümölcsöket választom, amelyekhez nem nyúlhatott hozzá – hátha
időközben neki is eszébe jutott, hogy kipróbálja a módszereimet, és
esetleg hozzáad valamilyen nem kívánt összetevőt az ételemhez.
– Rohadék – dünnyögi a hátam mögött Ridoc. – Még mindig nem
tudom elhinni, hogy megpróbáltak megölni.
– Én sajnos elhiszem – felelem, majd vállat vonok, és próbát
teszek az almalével. – Elvégre én vagyok a leggyengébb láncszem,
nem igaz? Amiből egyenesen következik, hogy a szárny tagjai a
közérdekre hivatkozva megpróbálnak eltenni láb alól. – A Negyedik
Szárny részlege felé tartunk, és végül találunk egy asztalt három
pluszszékkel.
– Nem bánjátok, ha… – kezdi Ridoc.
– Hát persze! Üljetek csak le – feleli néhány srác a Fark
Osztagból, majd nyomban fel is pattannak, és átülnek máshova.
– Bocs, Sorrengail – szól vissza a másik a válla fölött, és
magunkra hagy minket.
Mi az ördög?
– Hát, ez különös. – Rhiannon megkerüli az asztalt, én pedig
követem, hogy hátunkkal a fal felé ülhessünk, majd letesszük
magunk elé a tálcánkat.
Nagy a kísértés, hogy szaglászni kezdjem magamat, csak hogy
meggyőződjek róla, netán a szagom ijesztette-e el őket.
– Akkor mit szóltok ehhez? – kérdezi Ridoc, majd az Első Szárny
irányába mutat.
Követem a pillantását, és egyszer csak Jack Barlowe-ra leszek
figyelmes, akit éppen kiszorítanak az asztalától. Állnia kell, amíg
mások elfoglalják a helyét.
– Mi az ördög folyik itt? – Rhiannon beleharap egy körtébe, és
rágni kezd.
Jack átmegy egy másik asztalhoz, ahol viszont nem adnak neki
helyet, majd végül két asztallal odébb talál magának egy szabad
széket.
– Úgy tűnik, a legnagyobbak is elbuknak néha – jegyzi meg Ridoc,
de nem érezni benne kárörömöt. Annál is kevesebb oka van rá: a
veszett kutyák még vadabbul harcolnak, ha sarokba szorítják őket.
– Helló, Sorrengail – szólít meg az a zömök lány az Első
Szárnyból, akit a második kihívásom során győztem le. Feszült
mosolyt villant rám, ahogy elhalad az asztalunk mellett.
– Helló – intek utána, miközben továbbmegy, majd Ridochoz és
Rhiannonhoz fordulok. – Azóta nem beszélt hozzám, hogy elvettem
az egyik tőrét a kihíváson.
– Annak köszönheted, hogy Tairnnal kapcsolódtál.
– Imogen kisöpör néhány rózsaszín tincset az arca elől, majd felveti
a lábát a velünk szemközt lévő padra, amitől feljebb csúszik a
tunikája, kivillantva a felkelésereklyéjét. – A Cséplés utáni reggelen
mindig nagy a zűrzavar. Ilyenkor megváltoznak az erőviszonyok.
Neked pedig, kis Sorrengail, jó esélyed van rá, hogy a kvadráns
legerősebb lovasa legyen belőled. Bárki, akinek van némi
sütnivalója, kétszer is meg fogja gondolni, hogy ujjat húzzon veled.
 Pislogok egyet, és érzem, ahogy a pulzusom megemelkedik. Tehát
erről lenne szó? Körbepillantok a teremben,
és igyekszem felmérni a többieket. A korábbi csoportok sok helyütt
felbomlottak, és jó néhány olyan kadét, akiben korábban fenyegetést
láttam, most nem ott ül, mint tegnap.
– Ez az oka, hogy te is mellénk ültél? – Rhiannon felvonja a
szemöldökét. – Csak mert egy kezemen meg tudom számolni, hogy
hány emberi szavad volt hozzánk az ittlétünk alatt. – Ezzel feltartja
az öklét, de egyetlen ujját sem nyújtja ki.
Quinn, a magas másodéves lány a rajunkból, aki olyan
látványosan unatkozott a Mellvéd során, helyet foglal Imogen
mellett, majd megérkezik Sawyer, aki pedig letelepszik Rhiannon
mellé. Quinn hátrasimít egy szőke tincset a füle mögé, és
elmosolyodik valamin, amit Imogen súg neki.
El kell ismernem, elég fantasztikusak a piercingek a fülében. Az
öltözékén fél tucat jelvény virít, és a szemével megegyező színű, két
alakot ábrázoló sötétzöldet találom a legizgalmasabbnak.
Alaposabban tanulmányoznom kellett volna, hogy mit is jelentenek
ezek a jelvények, mindenesetre az alapján, amit hallottam, évről
évre változnak.
Személy szerint azok tetszenek a leginkább, amelyeket először
kaptunk. A Negyedik Szárny lángoktól ölelt emblémáját kellett az
uniformisomba varrnom, továbbá vörös színnel a kettes számot,
ügyelve rá, hogy a páncélomnak csak a szövetén szaladjon át a tű,
minthogy a sárkánypikkelyeket egyébként sem lehetne ilyesmivel
átszúrni.
A kedvenc jelvényem mindenesetre az, amelyik a Láng Osztag
mellett virít. Mivel a Mellvéd óta a mi rajunkban található a legtöbb
túlélő, így aztán idén mi érdemeltük ki, hogy a Vasraj jelvényét
viseljük.
– Korábban még nem voltatok elég érdekesek ahhoz, hogy veletek
ücsörögjek – feleli Imogen, majd beleharap egy muffinba.
– Általában a barátnőmmel ülök a Karom Osztagból. Nem sok
haszna van összebarátkozni veletek, ha a többség úgyis meg fog
halni – teszi hozzá Quinn, majd ismét a hajtincseivel kezd babrálni.
– Ne vegyétek rossz néven.
 – Nem vesszük úgy – felelem, és hozzálátok az almám
elfogyasztásához.
Majdnem kiköpöm az első falatot, amikor a rajunkban lévő
harmadévesek, Heaton és Emery odaállnak Imogen és Quinn mellé.
Már csak Dain és Cianna hiányzik, akik a szokásukhoz híven
ezúttal is a vezetőkkel étkeznek.
– Azt hittem, Seifert is talál magának sárkányt – mondja Heaton
Emerynek, mintha csak félbeszakítottuk volna a beszélgetésüket. A
máskor lángvörös tincsei ma valamiért zöldre vannak festve. –
Leszámítva, hogy kikapott Sorrengailtől, az összes kihíváson jól
szerepelt.
– Meg akarta ölni Andarnát. – Francba. Ezt talán jobb lett volna
megtartanom magamnak.
Minden tekintet felém fordul.
– Talán Tairn szólt róla a többieknek – teszem hozzá, majd
megvonom a vállam.
– És Barlowe-nak mégis sikerült kapcsolódnia? – kérdezi Ridoc. –
Habár úgy hallom, a Narancs Skorpiófarkja a kisebbek közé tartozik.
– Valóban – erősíti meg Quinn az értesülését. – Ezért is olyan
rosszkedvű ma reggel.
– Ne aggódjatok, biztosan megtalálja a módját, hogy újra kivívja a
többiek megbecsülését – dünnyögi Rhiannon, és összeszűkül a
szeme. – Violet, némi fehérjét is be kellene vinned. Nem élhetsz
csak gyümölcsökön.
– Ez az egyetlen étel, amihez nem nyúlhattak hozzá – mondom,
és hozzálátok, hogy meghámozzak egy narancsot. – Ami korántsem
mellékes, főleg úgy, hogy Oren áll a pult mögött.
– Ó, a rohadt életbe – Imogen odalök három kolbászt a
tányéromra. – Igaza van. Minden erődre szükség lesz, hogy rendes
lovas váljon belőled, főleg úgy, hogy ilyen óriási sárkányod van.
Megbámulom a kolbászokat. Imogen éppen annyira gyűlöl, mint
Oren. Azonkívül a felmérés napján majdnem kiszakította a karomat
a helyéről.
– Megbízhatsz benne – szólal meg Tairn a fejemben, amitől kiesik
a narancs a kezemből.
– De hát gyűlöl engem.
 – Ne vitatkozz, és inkább egyél. – Ezzel valóban nehéz volna
tovább vitatkozni.
A tekintetem rátalál Imogenére, aki kissé oldalra dönti
a fejét, és várja a döntésemet.
A villámmal lehasítok egy darabot az ennivalóból, majd rágni
kezdek, és igyekszem ismét az asztalnál folyó beszélgetésre
koncentrálni.
– Mi a pecséterőd? – kérdezi Rhiannon Emerytől.
Fuvallat kerekedik a semmiből, és az erejétől zörögni kezdenek a
poharak az asztalon. Tehát légforgatás. Nagyszerű.
– Menő! – mondja Ridoc elkerekedett szemmel. – Mennyi levegőt
tudsz így megmozgatni?
– Az nem tartozik rád. – Emery még csak rá sem pillant.
– Sorrengail, a mai óra után kimenőt kapsz, és az enyém leszel –
mondja Imogen.
Lenyelem a falatot.
– Tessék?
Sápadtzöld tekintete a szemembe fúródik.
– Az edzőteremben találkozunk.
– Már velem gyakorolja a küzdelmet, és… – kezdi Rhiannon.
– Remek. Nem engedhetjük, hogy egyetlen kihívást is elveszítsen
– feleli Imogen. – Mi súlyokkal fogunk gyakorolni. Meg kell erősíteni
az ízületeid körüli izmokat, mielőtt újrakezdődnének a kihívások. Ez
az egyetlen esélyed arra, hogy túlélj.
Feláll a szőr a hátamon.
– És mióta érdeklődsz ennyire a túlélésem iránt? – Az ilyesmi
nem jellemző a rajokra. Vagy legalábbis eddig nem tűnt fel. Talán
ezért nem, mert eddig nem igazán így viszonyult hozzám.
– Mostantól – feleli, és felkapja a villáját, de a terem túlsó
végében lévő emelvény irányába vetett villámgyors pillantása
elárulja. A törődése nem a szívjóságával magyarázható. Valami azt
súgja, hogy parancsot kapott rá. – A reggeli alakzatokban már kisebb
létszámmal fognak szerepelni a rajok. Minden osztagból ketten
hiányoznak – folytatja. – Aetosnak sikerült a legnagyobb arányban
életben tartani az elsőéveseket, ezért is kaptuk a kitüntetést,
úgyhogy lehetősége nyílt rá, hogy megtartsa a raját. Mindenesetre
néhányan talán csatlakoznak hozzánk, ha feloszlatják azokat a
rajokat, akik nem voltak ilyen sikeresek.
Lopva oldalra pillantok, a Negyedik Szárny asztala, illetve az
emelvény felé, ahol Xaden is helyet foglal a másodtisztjével és a
szakaszvezetőkkel, köztük Garrickkel, akinek akkora a válla, hogy
úgy fest, mintha inkább két székre volna szüksége. Garrick az, aki
először felém pillant, és a homlokán megjelenő ráncok arról
árulkodnak, hogy… Nem is tudom, talán aggódik valamiért? Mielőtt
választ kaphatnék a kérdéseimre, már vissza is fordul.
Az egyetlen, amiért valóban oka lehet aggódni, az, ha tudja.
Garrick tudja, hogy a sorsom mostantól összefonódott Xadenével.
A tekintetem Xadenre téved, és a mellkasom megfeszül. Milyen.
Átkozottul. Gyönyörű. A jelek szerint a testem koránt sincs tekintettel
arra a körülményre, hogy mellette egyébként rendkívül veszélyes is,
legalábbis erre utal, hogy elönt a forróság.
A tőrével hámozza meg az almáját, egyetlen köríves mozdulattal
eltávolítva róla a héjat, majd egyszer csak felpillant, és a tekintetünk
összetalálkozik.
Megszédülök.
Istenek, van egyáltalán olyan pontja a testemnek, ami ne
reagálna a látványára?
Imogenre, majd ismét rám pillant, és nincs is szükség többre,
hogy biztos lehessek felőle. Xaden utasította rá Imogent, hogy
edzzen engem. Xaden Riorson eltökélt szándéka, hogy valamiképpen
életben tartsa halálos ellenségét – vagyis engem.
***
Néhány órával később, miután a rajokat újraszervezik, és
felolvassák a halottak nevét tartalmazó tekercset, a Negyedik Szárny
elsőéves lovasai felsorakoznak az új bőrszerelésükben, hogy
megvárják a sárkányaikat a röpmezőn. Az új uniformis nehezebb,
mint a korábbi, és még egy egész kabátot is be kellett gombolnom a
sárkánypikkelyes páncélom fölött.
A hagyományos öltözékünktől eltérően – bármit is választottunk
– a bőrfelszerelésen nincsenek jelvények, leszámítva a vállunkon
lévő rangjelzést, illetve a vezetők jelzéseit. Nincsenek nevek,
nincsenek kitüntetések, vagyis semmi, ami elárulná a
személyazonosságunkat, ha esetleg az ellenséges vonalak mögött
elveszítenénk a sárkányunkat. Semmi, csupán megannyi hüvely a
fegyvereknek.
Igyekszem nem azon töprengeni, hogy egy napon akár a
háborúban is harcolhatok, és helyette inkább a röpmezőn
kibontakozó, rendezett káoszra koncentrálok. Nehéz nem
észrevenni, hogy a többi kadét hogyan pillant Tairnra, ahogyan az
sem kerüli el a figyelmemet, hogy még a sárkányok is kitérnek az
útjából. Őszintén, ha felém villantaná az egyik fogát, én is hátrálnék
néhány lépést.
– Nem tennéd, hiszen aznap sem tettél így. Ott maradtál, és
megvédted Andarnát. – A hangja betölti a tudatomat,
és úgy sejtem, más elfoglaltságot is el tudna képzelni a maga
számára erre a napra.
– Csak azért, mert annyi minden történt egyszerre – felelem. –
Andarna nem fog eljönni ma reggel?
– Nem kell repülőleckéket vennie, ha úgysem bír el.
– Milyen igaz. – Azért nem bántam volna, ha láthatom.
Ő a fejemben is csendesebb szokott lenni, és nem olyan súlyos
jelenség, mint Tairn.
– Hallottam. Most pedig figyelj ide!
Nehéz megosztani a figyelmem, ezzel egy időben ugyanis Kaori
professzor is beszédet intéz a lovasokhoz a mező közepén. Felemeli
a kezét, és a kisebb mágia segítségével felerősíti a hangját, hogy
mindenki jól értse.
Az istenek segítsenek rajtunk, ha egyszer Ridoc is rájön, hogyan
csinálja utána ezt a mutatványt. Elmosolyodom, ahogy arra
gondolok, úgyis megtalálja a módját, hogy minden lovast az őrületbe
kergessen a kvadránsban.
– …kilencvenkét lovasunk van, ami azt jelenti, hogy ti alkotjátok
a valaha volt legkisebb osztályunkat.
Megereszkedik a vállam.
– Azt hittem, százegyen akartak kapcsolódni, plusz te. Nem így volt?
– Ez nem azt jelenti, hogy mindannyian találtak is méltó lovast –
feleli Tairn.
– És mégis ketten választottatok engem? – Úgy, hogy negyvenegyen
nem találtak sárkányt? Ezt nevezem sértésnek.
– Te méltó voltál a választásunkra. Legalábbis most így gondolom,
de láthatóan nem sok figyelmet fordítasz arra, hogy mi hangzik el az
órán. – Felhorkan, mire meleg gőzt érzek a tarkómon.
– Negyvenegy olyan lovasunk van, aki nem kapcsolódott össze
egyik sárkánnyal sem, és aki akár ölni is hajlandó lenne azért, hogy
most a helyetekben lehessen – folytatja Kaori.
– A sárkányaitok tisztában vannak vele, hogy a kapcsolatotok most a
leggyengébb, vagyis ha lezuhantok, vagy másképpen elbuktok, akkor
jó esély van rá, hogy a sárkányotok nem fog megmenteni, és azt
gondolja, hogy egy másik kadéttal jobban járna.
– Milyen megnyugtató – dünnyögöm.
Tairn ismét felhorkan.
– Most pedig felszállunk a sárkányokra, majd kipróbálunk néhány
manővert, amit ők már ismernek. A mai napon egyszerű lesz a
feladatotok. Próbáljatok megmaradni a sárkányátok hátán – fejezi be
Kaori professzor. Ezután megfordul, majd futólépésbe vált, és
könnyedén felszalad a sárkánya mellső lábán, majd végül a
függőleges szakaszon is felkapaszkodik, hogy elhelyezkedhessen az
ülésen.
Az egész pont olyan, mint a Vesszőfutás utolsó akadálya.
Nyelnem kell egyet, és azt kívánom, bárcsak ne ettem volna
annyit reggelire, majd megfordulok, és szembenézek Tairnnal.
Tőlem mindkét oldalra a lovasok ugyanazt a mozdulatsort hajtják
végre, mint az imént Kaori. Kizárt, hogy erre én is képes legyek,
főleg úgy, hogy még nem is gyógyult meg teljesen a bokám.
Tairn leereszti a vállát, és úgy nyújtja ki a mellső lábát, hogy
rámpát képezzen belőle a számomra.
Előre érzem, hogy kudarcot fogok vallani. Sikerült a kvadráns
legnagyobb – és kétségkívül a legmorcosabb – sárkányával
kapcsolódnom, és még így is engedményeket kell tennie a
kedvemért.
– Magam miatt csinálom. Láttam az emlékeidet. Nem szeretném,
hogy tőröket vágj a lábamba csak azért, hogy fel tudj kapaszkodni. Most
pedig, rajta!
Nincs más választásom, úgyhogy nekiiramodok, majd a pikkelyek
közt megtalálom az ülésemet. A combom sajog
a tegnapitól, és hunyorognom kell, amikor végül megragadom a
pikkelyek peremét.
Kaori sárkánya kilő az ég felé.
– Kapaszkodj erősen!
Ugyanazokat az energianyalábokat érzem a lábam körül, mint a
legutóbb, és Tairn egy tizedmásodpercre összekuporodik, mielőtt
hatalmas erővel a magasba szökkenne.
A szél belekap a szemembe, a gyomrom pedig lesüllyed,
miközben megkockáztatom, hogy fél kézzel elengedem a
kapaszkodómat, hogy a másikkal a helyére csúsztathassam a harci
szemvédőmet. Így mindjárt más.
– Muszáj volt másodikként elindulnunk? – kérdezem Tairnt, ahogy
elhagyjuk a kanyont, és feljebb emelkedünk a hegylánc felé. Most
már értem, miért nem láttam gyakran a sárkányokat gyakorlatozás
közben, noha lényegében Basgiathban nőttem fel. Nincsenek mások
körülöttünk, csak lovasok. – Mindenki látni fogja, amikor lecsúszom.
– Csak azért egyeztem bele, hogy követem Smachdot, mert a lovasa a
tanárod.
– Ezek szerint igazi vezéregyéniség vagy. Jó tudni. Legalább nem
felejtem el, hogy több időt töltsek a templomban, ahol majd fohászkodni
tudok Dunne-hoz. – Továbbra is Kaorin tartom a szemem, és várom a
pillanatot, amikor megkezdődik a manőverezés.
– Az erő és a háború istennőjéhez? – Tairn jól érezhetően
felhorkan.
– Miért, talán a sárkányok úgy vélik, hogy nincs szükségük istenekre
az oldalukon? – A mindenit, milyen hideg van idefent. Hiába viselek
kesztyűt, így is fázik a kezem.
– A sárkányok nem hajtanak térdet a ti nyomorúságos isteneitek
előtt.
Kaori kitér jobbra, Tairn pedig a nyomában marad, és meredeken
ereszkedni kezdünk az egyik közeli csúcs előtt. Rászorítok az
ülésemre a combommal, de közben tudom, hogy valójában továbbra
is Tairn varázsereje tart a helyemen.
Akkor is így tesz, amikor emelkedni kezdünk, majd spirálalakban
megfordulunk, és nem tudom nem észrevenni, hogy még nehezebbé
is teszi azokat a manővereket, amelyeket Kaori mutat be előttünk.
– Te is tudod, hogy nem tarthatsz végig a helyemen.
– Csak figyelj! Vagy azt szeretnéd, hogy téged is arról a gleccserről
kaparjanak össze odalent, mint Gleann lovasát?
Hátrafordulok, de csak Tairn farkát látom csapkodni
a levegőben. A hatalmas tüskéi elállják a kilátást.
– Inkább ne nézz oda!
– Már most elveszítettünk egy lovast? – Gombóc képződik a
torkomban.
– Gleann rosszul választott. Sajnos nem erőssége az ilyesmi.
Szentséges. Istenek.
– Ha továbbra is te tartasz meg a helyemen, akkor erre megy el az
energiád, ahelyett, hogy az ütközetre tartogatnád.
– Az ilyesmi nem kerül túlságosan nagy erőfeszítésembe.
Hogy az ördögbe lesz belőlem igazi lovas, ha magamtól még a
sárkányomat sem tudom rendesen megülni?
– Rendben, tégy vele próbát.
A láthatatlan kötés megszűnik.
– Köszönööööömóóóóóóaaaapiiiiiiiiiiiiiiiii! – Tairn balra fordul, és a
combom megcsúszik, amit rögtön a kezem is követ. Csúszni kezdek
az oldalán, és hiába keresnek kapaszkodót az ujjaim, semmit sem
tudok megragadni.
Szélsebesen vágtató levegő tölti meg a fülemet, ahogy a gleccser
felé közeledem. A nyers félelem satuként szorítja össze a szívemet.
Odalent ki tudom venni egy holttest körvonalait, amely most egyre
nagyobbá és nagyobbá válik.
Egyszer csak irányt változtatok, és a testemet valami felfelé
rántja, ahogy Tairn karmai elkapnak, éppúgy, ahogy már a
Csépléskor is tette. Ismét magasabbra emelkedik, majd még egyszer
a hátára hajít, de most legalább készülök a megérkezésre.
Kelletlen hörgést hallok a fejemben, aminek ezúttal nem értem a
jelentését.
– Ez meg mi a csuda volt? – elhelyezkedem az ülésemen, és
próbálok irányba állni, miközben egy darabig ő is egyenesen repül
tovább.
– A legpontosabb fordítás az emberek nyelvére talán az volna: „A
büdös francba.” Most pedig, ezúttal hajlandó vagy a helyeden maradni?
– Visszaáll az alakzatba, nekem pedig sikerül megkapaszkodnom a
pikkelyekben.
– Meg kell tanulnom, hogy egyedül is képes legyek rá – mondom. –
Ez mindkettőnk érdeke.
– Makacs, ezüst hajú ember – motyogja Tairn, majd követi Kaorit,
aki zuhanórepülésbe kezd.
Vagyis ismét lezuhanok a sárkányom hátáról.
Aztán még egyszer.
És még egyszer.
***
Aznap este vacsora után felkeresem az edzőtermet. Mindenem fáj
attól, hogy már nem is számolom, hányszor csúsztam végig Tairn
hátán, és biztos vagyok benne, hogy tele vagyok zúzódásokkal,
miután annyiszor el kellett kapnia.
Átvágok a rotundán, majd megcélzom a tudósok szárnyát, amikor
Dain hangja üti meg a fülemet – utánam kiált, és futólépésben
felzárkózik hozzám.
Várom, hogy elöntsön az ismerős derű, amit a felbukkanása
szokott okozni, de ezúttal semmi ilyesmi nem történik. Helyette
zavarban vagyok, és fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem.
Mi a franc ütött belém? Dain fantasztikus férfi, gyönyörű, kedves
és igazán jó ember. Azonkívül becsületes, és a legjobb barátomnak
mondhatom. Akkor miért nincs köztünk semmiféle kémia?
– Rhiannon mondta, hogy erre jöttél. – Az aggodalom barázdákat
rajzol a homlokára.
– Gyakorolni fogok. – Kipréselek magamból egy mosolyt, ahogy
befordulunk a sarkon, és megpillantjuk az edzőterem szélesre tárt,
boltíves ajtaját.
– Nem gyakoroltál ma már eleget? – Megérinti a vállamat, és
megállít, úgyhogy én is így teszek, és szembenézek vele az üres
folyosón.
– Az biztos, hogy elég sokszor lezuhantam. – Megnézem a
kötéseket a karomon. Legalább nem szakadtak fel.
– Pedig miután Tairn téged választott, már azt hittem, hogy
minden rendben lesz.
 – Minden rendben is lesz – biztosítom róla valamivel magasabb
hangon, mint szándékomban állt. – Csak meg kell erősödnöm, hogy
a veszélyesebb manőverek alatt is a helyemen tudjak maradni. Tairn
ragaszkodik hozzá, hogy mindent keményebben csináljunk Kaori
után.
– A te érdekedben.
– Te mindig itt legyeskedsz? – csattanok fel gondolatban.
– Igen. Jobb lesz, ha megszokod.
Igyekszem leküzdeni a késztetést, hogy visszaszóljak a nem
kívánt zavarásért, de…
– Még mindig itt vagyok.
– Violet? – kérdezi Dain.
– Bocs, nem vagyok hozzászokva, hogy Tairn állandóan a
fejemben csacsog.
– Az ilyesmi jó jel. Azt jelenti, hogy a kettőtök közti kapocs egyre
erősebb lesz. És, hogy őszinte legyek, nem tudom, miért tör borsot
az orrod alá azokkal a manőverekkel. Semmilyen légi fenyegetéssel
nem kell szembenéznünk a griffeken kívül, és mindenki tudja, hogy
elég egyetlen tűzcsóva, és azoknak a madaraknak annyi. Mondd meg
neki, hogy legyen egy kicsit türelmesebb veled.
– Mondd meg neki, hogy foglalkozzon a saját dolgával.
– Ööö… Így fogok tenni – mondom, és elfojtok egy kuncogást. –
Ne legyél olyan szigorú vele. Ő a legjobb barátom.
Tairn felhorkan.
Dain felsóhajt, majd gyöngéden végigsimít az arcomon, és a
tekintete egy pillanatra az ajkamra téved, mielőtt hátrálna egy
lépést.
– Figyelj, ami a tegnap estét illeti…
– Arra gondolsz, amikor elmondtad, hogy Xaden megölet, ha
Tairnnal kapcsolódom? Vagy arra, amikor megcsókoltál? –
Összefűzöm a karomat a mellkasom előtt, de azért ügyelek rá, hogy
ne sértsem fel a jobbomat.
– A csókra – ismeri el, lehalkítva a hangját. – Nem… Nem lett
volna szabad megtörténnie.
Elönt a megkönnyebbülés. Hála az isteneknek, hogy ő is ugyanígy
érez.
 – Attól még ugyanúgy barátok vagyunk, ugye?
– A legjobb barátok – feleli, de a tekintetébe olyan szomorúság
vegyül, amit nem tudok megfejteni. – És nem arról van szó, hogy ne
akarnám…
– Tessék? – Felvonom a szemöldököm. – Mit akarsz mondani? –
Lehetséges, hogy valamiképpen mégis össze vagyunk huzalozva?
– Ugyanazt mondom, amit te. – Újabb barázdák jelennek meg a
homlokán. – Mindenki megveti azokat, akik viszonyba bonyolódnak
valamelyik feljebbvalójukkal.
– Vagy úgy. – Nos, ez egész biztosan nem az, amit én mondtam.
– És hát tudod, milyen keményen dolgoztam azért, hogy
rajvezető lehessek. Jövőre szeretnék szárnyvezető lenni, és
bármilyen sokat is jelentesz a számomra, én… – Megrázza a fejét.
Tehát erről van szó. Dain számára már csak a politika létezik.
– Rendben – felelem, és lassan bólintok. – Értem.
Nem kellene számítania, hogy az egyetlen ok, amiért nem akar
összejönni velem, a hadiiskola íratlan szabálya, és valóban nem is
számít. Ezzel együtt a hallottak után óhatatlanul megcsappan egy
kissé az iránta érzett tiszteletem – márpedig nem hittem volna,
hogy ilyesmi bármikor megtörténhet.
– Talán jövőre, ha másik szárnyban leszel, vagy akár
a képzés végén – kezdi, és remény csillan a szemében.
– Sorrengail, induljunk! – szólít meg Imogen a küszöbről. – Nem
szeretnék egész este várni rád. Már amennyiben
a rajvezetőnk végzett veled.
Dain hátrál egy lépést, és a tekintete kettőnk közt kezd cikázni.
– Vele akarsz edzeni?
– Saját maga ajánlkozott. – Megvonom a vállam.
– Rajhűség, és a szokásos bla-bla-bla. – Imogen elmosolyodik
ugyan, de a tekintete továbbra is hűvös marad. – Ne aggódj, Aetos.
Vigyázni fogok rá.
Sietve Dainra mosolygok, majd eloldalgok, és erőt veszek
magamon, hogy ne pillantsak még egyszer hátra ellenőrizni, vajon
ott van-e még. Imogen követ, majd elvezet a terem sarkáig, ahol az
üveg találkozik a kővel, és kinyit előttem egy ajtót, amit korábban
észre sem vettem.
 A szobát varázsfények világítják be, és tele van mindenféle fából
ácsolt szerkezettel: állványokkal, fogókkal, húzókarokkal és
padokkal.
A másik oldalon a matracon az egyik elsőéves tyrrendori kadét
fekvőtámaszozik. Garrick térdel mellette, és igyekszik nagyobb
teljesítményre ösztökélni.
– Ne aggódj, Sorrengail – mondja Imogen negédes hangon. –
Csak mi vagyunk idebent. Biztonságban vagy.
Garrick megfordul, és a tekintetünk találkozik, miközben
folyamatosan számol az elsőévesnek. Felém biccent, majd visszatér a
feladatához.
– Te vagy az egyetlen, aki miatt aggódom – mondom, miközben
odavezet az egyik szerkezethez, aminek van egy simára csiszolt fa
ülőkéje, és ami előtt térdmagasságban még két kipárnázott fa
tolókar is áll.
Felnevet, és úgy érzem, ez az első őszinte gesztus, amivel
találkoztam a részéről.
– Van benne valami. Mivel nem tudunk a bokáddal és karjaiddal
foglalkozni, amíg be nem gyógyulnak, így aztán a legfontosabb
izmokat fogjuk kezelésbe venni, amelyekre szükséged van a
sárkánylovagláshoz. – Végigmér, majd alig leplezett megvetéssel
felsóhajt. – Azokat az átkozottul gyönge belső combokat.
– Csak azért csinálod, mert Xaden erre utasított, igaz? –
kérdezem, miközben elhelyezkedem az ülésben, és a két térdem közé
fogom a kipárnázott fakarokat.
Imogen összeszűkült tekintettel a szemembe néz.
– Első szabály: neked ő Riorson, elsőéves, és soha ne kérdezz róla.
Soha.
– Úgy számolom, ez két szabály. – Kezdem azt hinni, hogy az első
megérzésem igaz volt velük kapcsolatban. Ha ilyen elszánt hűséggel
viseltetik iránta, akkor biztosan szeretők.
Nem vagyok féltékeny. Ugyan, dehogy. Ez a rút métely a
belsőmben minden, csak nem féltékenység. Kizárt, hogy az legyen.
Imogen meghúz egy kart, aminek következtében azonnal nyomás
keletkezik a két fában, amelyek megpróbálják szétfeszíteni a
combomat.
 – Most pedig lássunk munkához! Szorítsd össze! Harminc
ismétlés.
„Semmi sem szentebb az Archívumnál. A lerombolt templomokat
is fel lehet még egyszer építeni, a könyveket azonban senki sem
írhatja újra.”
– Daxton ezredes, Útmutató az Írnokok Kvadránsához
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

A fából ácsolt könyvtári kocsi halkan nyikorog, ahogy áttolom a

Lovasok Kvadránsát a Gyógyítók Kvadránsával összekötő hídon,
majd elhaladok a kórtermek bejárata mellett, és megérkezem
Basgiath szívébe.
Varázsfények világítják be az utat, ahogy végigmegyek az
alagutakon, és rátalálok arra az útvonalra, amelyen még bekötött
szemmel is végig tudnék menni. Minél mélyebbre ereszkedem, a
tüdőmet annál inkább megtölti a föld és a kövek illata, ugyanakkor
az a fájdalmas vágyódás, amely az elmúlt hónapokban majdnem
mindig elfogott, mióta az Archívumba helyeztek át szolgálatra, már
nem olyan erős, mint az előző nap, ami egy fokkal szintúgy
elviselhetőbb volt, mint az azt megelőző.
Biccentek az Archívum bejáratában lévő elsőéves írnoknak, aki
nyomban felpattan, és sietve kinyitja előttem a kriptákhoz illő ajtót.
– Jó reggelt, Sorrengail kadét – mondja. – Hiányoltuk tegnap.
– Jó reggelt, Pierson kadét. – Rámosolygok, és betolom a kocsit.
Ami a kvadránsban szokásos feladatokat illeti, sikerült a
kedvencemet kapnom. – Sajnos nem voltam jól. – Valóban egész nap
szédültem, valószínűleg azért, mert nem fogyasztottam elég vizet,
de azóta legalább ki tudtam pihenni magam.
Az Archívumban tekercsek, a könyvkötéshez használt ragasztó és
tinta illata terjeng. Ezen a helyen mindig otthon érzem magam.
A majdnem tíz méter magas könyvespolcok hosszú sorokban
nyújtóznak előre a barlangszerű helyiségben, és igyekszem
magamba szívni a látványt, amíg a bejárathoz legközelebb lévő
asztal mellett várakozom – éppen azon a helyen, ahol az elmúlt öt
évben már annyi órát töltöttem. Innen már csak az írnokok
mehetnek tovább, márpedig én nem írnok vagyok, hanem lovas.
Észreveszem, hogy egy krémszínű tunikát és csuklyát viselő lány
közelít felém; a ruhája vállára egyetlen aranynégyzetet hímeztek.
Ezek szerint elsőéves. Amikor hátraveti a csuklyát, felfedve hosszú,
barna haját, és a tekintetünk összetalálkozik, muszáj
elmosolyodnom.
– Jesinia! – jelzek felé.
– Sorrengail kadét – jelez vissza. A tekintete szikrázik, de nem
mosolyog rám.
Ha csak egy rövid másodpercre is, de most nagyon utálom az
írnokok szertartásait és szokásait. Mégis, mi rossz volna abban, ha
magamhoz húznám és átölelném a barátomat? Csakhogy ilyesmiről
szó sem lehet, neki ugyanis már ez is elegendő volna ahhoz, hogy
megszegje a szabályokat. Végül is, honnan tudnánk, hogy mennyire
elkötelezettek az írnokok, és milyen becsületesen végzik a
munkájukat, ha bármikor csak úgy rámosolyoghatnak a másikra?
– Örülök, hogy látlak – jelzek, és nem tudom abbahagyni a
vigyorgást. – Biztos voltam benne, hogy átmész a vizsgán.
– Csak azért sikerült, mert az elmúlt évben veled tanultam – jelez
vissza, továbbra is összepréselve az ajkát, hogy még véletlenül se
keveredhessen gyanúba. Aztán egyszer csak elsápad. – Halálra
rémültem, amikor meghallottam, hogy a Lovasok Kvadránsába
küldtek. Jól vagy?
– Igen, jól vagyok – biztosítom róla, majd próbálok
visszaemlékezni, hogy mi a sárkányokkal való kapcsolódás jele. –
Kapcsolódtam, és… – Ellentmondásos érzések dúlnak bennem,
ahogy eszembe jut, hogy milyen Tairn hátán ülni, és milyen, amikor
Andarna szelíden bökdös a csőrével, és akkor is biztat, amikor az
Imogennel folytatott edzések után már úgy érzem, hogy alig tudok
állva maradni. Végiggondolom, hogy milyen új ismeretségekre
tettem szert, és nem tudom tagadni az igazságot: – Boldog vagyok.
Ennek hallatán elkerekedik a szeme.
– Nem aggódsz folyamatosan amiatt, hogy… – Oldalra pillant, de
senki sincs a közelben, aki hallana bennünket. – …hogy bármikor
meghalhatsz?
– De igen – felelem. – Furcsa, de hozzá lehet szokni.
– Ha te mondod. – Azért nem úgy tűnik, mint akit teljességgel
meggyőzött a válaszom. – Gyerünk, intézzük el, amit kell! Ezeket
hoztad vissza?
Bólintok, majd előhúzok a zsebemből egy kis tekercset, amit
átnyújtok neki, majd jelelve így folytatom:
 – Volna még néhány további kérvény Devera professzor
asszonytól. – A mi kvadránsunk könyvtáráért felelős lovas minden
este megküldi a kikölcsönzésre váró és a visszatérített könyvek
listáját, amelyeket aztán én hozok el reggeli előtt; talán ezzel is
magyarázható, hogy már korog a gyomrom.
A repülésnek, Rhiannon vívóleckéinek és Imogen edzőtermi
kínzásának köszönhetően mostanában sokkal nagyobb az étvágyam,
mint eddig.
– Még valami? – kérdezi, majd becsúsztatja a tekercset
a tunikája egyik rejtett zsebébe.
Talán az Archívum az oka, de egyszer csak fájdalmas erővel hasít
belém a honvágy.
– Esetleg megvan nálatok A Puszták Meséi?
Mirának igaza volt. Nem a legjobb ötlet, hogy magammal vigyem
azt a mesekönyvet, ugyanakkor jó volna bekuckózva tölteni az
éjszakát, az ölemben azokkal az ismerős történetekkel.
Jesinia szemöldöke összeszalad.
– Nem ismerem azt a szöveget.
– Nem a tanuláshoz kell, egyszerűen csak egy népmesei
gyűjtemény, amit az apám olvasott nekem régen. Egy kicsit komor,
de nagyon szerettem. – Egy percre eltöprengek. Nincs jel a wyvernre
vagy a veninre, úgyhogy ezeket a szavakat betűzve jelelem el
Jesiniának: – Wyvern, venin, varázslat, a jó és a gonosz harca…
Tudod, csak a szokásos. – Elvigyorodok. Ha valaki megérti a könyvek
iránti rajongásomat, akkor az Jesinia.
– Sosem hallottam erről a kötetről, de utánanézek, amíg elrakom
ezeket.
– Köszönöm, igazán hálás vagyok érte. – Most, hogy hamarosan
én is varázshasználó leszek, nagy hasznát látnám néhány olyan régi
történetnek, amely arról szól, hogy mi vár azokra, akik helytelenül
használják a beléjük csatornázott energiákat. Az ilyen történeteket
kétségkívül azért írták, hogy figyelmeztessenek rá bennünket,
milyen veszélyeket rejt a sárkányokkal való kapcsolódás, ugyanakkor
az olvasmányaim alapján a Navarre egyesítése óta eltelt hatszáz
évben egyszer sem fordult elő, hogy egy lovas ilyesmi miatt
veszítette volna el a lelkét. A sárkányok gondoskodnak róla, hogy
ilyesmi ne fordulhasson elő.
Jesinia bólint, majd tolni kezdi a kocsit, és eltűnik a polcok
között.
Általában negyedórára van szüksége, hogy összegyűjtse a
kvadránsomban lévő professzorok és diákok által kikért könyveket,
de szívesen várakozom. Közben jönnek-mennek az írnokok, akik
mind arra készülnek, hogy egy napon a királyság történészei
váljanak belőlük, én pedig azon kapom magam, hogy alaposan
megnézem az összes, csuklyás alakot, hátha megpillanthatom azt az
arcot, amelyről pedig tudom, hogy úgysem találhatom meg – az
apámat.
– Violet?
Megfordulok, és egyszer csak Markham professzorral találom
szemközt magam, aki éppen egy elsőéves írnokokból álló rajt
kalauzol keresztül a könyvtáron.
– Üdv, professzor – felelem. Viszonylag könnyen érzelemmentes
tudok maradni a közelében, hiszen tudom, hogy ő is ezt várja tőlem.
– Nem is tudtam, hogy a könyvtárba küldtek szolgálatra. – Abba
az irányba pillant, ahol Jesinia is eltűnt az imént. – Találtál
segítséget?
– Jesinia… – Összerezzenek. – Úgy értem, Neilwart kadét igazán
segítőkésznek bizonyult.
– Tudjátok – fordul az ötfős raj felé, akik most körém gyűlnek –,
Sorrengail kadét a legkiválóbb diákom volt, legalábbis addig, amíg a
Lovasok Kvadránsa el nem orozta tőlem.
– A tekintetünk összetalálkozik. – Reménykedtem benne, hogy egy
napon visszatér, de sajnos nem is egy, hanem rögtön két sárkánnyal
is kapcsolódott.
Az egyik lánynak elakad a lélegzete, de gyorsan a szája elé kapja a
kezét, és bocsánatot kér.
– Ne aggódj, én is ugyanezt éreztem – mondom neki.
– Talán mesélhetnél ezt-azt Nasya kadétnak, aki épp az imént
panaszkodott róla, hogy nincs elég levegő. – Markham professzor a
balján álló fiúhoz fordul. – Ez a csapat még csak most kezdte a
munkáját az Archívumban.
Nasya ábrázata pillanatok alatt céklavörösre vált.
 – A tűzvédelmi előírások miatt van – mondom. – Valóban
kevesebb az oxigén, ugyanis így kisebb a kockázata, hogy
a történelmünk porig ég.
– És mi a helyzet a csuklyákkal? – kérdezi Nasya.
– A csuklyák miatt nem üttök el annyira a könyvektől – felelem.
– Ez annak szimbóluma, hogy senki és semmi nem lehet fontosabb
az ebben a teremben található dokumentumoknál és köteteknél. – A
tekintetem körbejár a helyiségben, és újult erővel sújt le rám a
honvágy.
– Pontosan. – Markham professzor Nasyára pillant. – Most pedig,
ha megbocsátasz, Sorrengail kadét, sajnos dolgunk van. Holnap
találkozunk a Harci Eligazításon.
– Igenis, uram! – Hátralépek egyet, helyet adva a csapatnak, hogy
továbbmenjenek.
– Szomorú vagy? – kérdezi Andarna lágy hangon a fejemben.
– Épp az Archívumba látogattam – felelem. – Nincs miért
aggódnod.
– Nehéz egy második otthont is úgy szeretni, mint az elsőt.
Nyelnem kell egyet.
– Akkor nem, ha a második lesz az igazi otthonod. – Márpedig
pontosan ez lett számomra a Lovasok Kvadránsa: igazi otthon. A
békesség és magány, amelyre ezen a helyen leltem, nem
hasonlítható ahhoz az adrenalinbombához, amivel a repülés minden
egyes alkalommal megajándékoz.
Jesinia bukkan fel a kocsival, amely most tele van pakolva a kikért
könyvekkel és a kvadránsomban tanító tanároknak címzett
levelekkel.
– Nagyon sajnálom, de nem találtam meg azt a könyvet, amiről
beszéltél – mondja jelnyelven. – Még a wyvernek katalógusát is
átnéztem, de semmit sem találtam.
Ezen eltöprengek. Az Archívumban Navarre majdnem minden
művéből megvan vagy az eredeti példány, vagy legalább egy
másolat. Kizárólag a legritkább vagy a tiltott könyvek hiányoznak,
de hát mikor válhatott a folklór ilyenné? Habár most, hogy
belegondolok, az itt töltött időm során egyszer sem találkoztam A
Puszták Meséihez hasonló kötetekkel a polcokon. Kimérák? Igen.
Krákenek? Persze. De wyvernek vagy veninek, akik létrehozzák őket?
Róluk sehol nem volt semmi. Különös.
– Minden rendben – felelem. – Köszönöm, hogy megnézted.
– Megváltoztál – mondja, majd átadja a kocsit.
Elkerekedik a szemem.
– Nem rossz értelemben, csak… Mintha más lennél. Arcod
megnyúlt, és még a tartásod is… – Megcsóválja a fejét.
– Talán a gyakorlatozás teszi. – Szünetet tartok, és
végiggondolom, hogy mit is mondhatnék. – Nem könnyű, de megéri.
Egyre gyorsabb vagyok a páston.
– A páston? – Összevonja a szemöldökét.
– Ahol a harcot gyakoroljuk.
– Vagy úgy. Meg is feledkeztem róla, hogy odaát harcolni is
szoktatok. – Együttérzés költözik a tekintetébe.
– Tényleg jól vagyok – győzködöm, elhallgatva azokat a
pillanatokat, amikor Oren a tőréhez nyúlt a jelenlétemben, vagy Jack
valami aljasságot vetett oda a fogai közt felém.
– És veled mi a helyzet? Megtaláltad a számításaidat?
– Még annál is többet. A mi felelősségünk nem csupán abban áll,
hogy feljegyezzük a történelem eseményeit, de abban is, hogy
begyűjtsük az információkat a frontvonalakról. Ennek óriási
jelentősége van, és megelégedésemre szolgál, hogy ilyen fontos
munkát végezhetek. – Ismét összeszorítja az ajkát.
– Nagyszerű – mondom. – Igazán boldog vagyok, hogy
megtaláltad a helyed.
– Miattad viszont aggódom. – Beszívja a levegőt. – Egyre
gyakoribbak a rajtaütések a határnál…
– Igen, sokat hallunk erről a Harci Eligazításon. – Mindig
ugyanazt mondják el. A védvonalaink egyre gyengébbek, az ellenség
kifosztja a hegyi falvakat, és egyre több lovast veszítünk. Minden
alkalommal megszakad a szívem a jelentéseket hallva, és lényem egy
része teljesen magába záródik, amikor az újabb és újabb
támadásokat kell kielemeznünk.
– Mi a helyzet Dainnal? – kérdezi, ahogy az ajtó felé indulunk. –
Szoktad látni?
A mosolyom lehervad.
 – Erről talán máskor beszélgessünk!
Jesinia felsóhajt.
– Megpróbálok máskor is itt lenni, hogy találkozhassunk.
– Az igazán remek lenne. – Türtőztetem magam, és nem ölelem
át, majd megfordulok, és kisétálok az ajtón.
Mire visszatolom a kocsit a könyvtárba, és kivárom az ebédre
várakozó sort, majdnem le is telik az időnk, ami azt jelenti, hogy
igencsak sietősen kell magamba lapátolnom az ételt, miközben a
rajunk megmaradt tagjai csicseregnek körülöttem. Miután a
harmadik rajt feloszlatták, két elsőéves és két másodéves
csatlakozott hozzánk, akik most a szomszéd asztalnál foglalnak
helyet. Nem hajlandóak olyanok mellett étkezni, akik a felkelés
ereklyéjét viselik magukon.
Elmehetnek a francba.
– Elképesztő volt – folytatja Ridoc. – A harmadéves ellen küzdött,
aki olyan átkozottul jól bánik a hosszúkarddal, és aztán Sawyer…
– Esetleg hagyhatnád, hogy ő mesélje el – szól közbe Rhiannon.
– Kösz, de inkább nem – mondja Sawyer, majd megcsóválja a
fejét, és félelemmel a tekintetében méregeti a villáját.
Ridoc elvigyorodik, és átszellemülten folytatja.
– És akkor a kard egyszer csak fordul egyet Sawyer kezében…
Meghajlik a harmadéves felé, noha az előző pillanatban még úgy
tűnt, hogy sokkal messzebb áll tőle… – Sawyer felé pillant. – Bocs,
de hát te is tudod, hogy így történt. Ha a kardod nem találja ki, hogy
meghajlik, és egyenesen célba veszi annak a srácnak a karját…
– Ezek szerint fémhajlító vagy? – Quinn felvonja a szemöldökét.
– Ez komoly?
Szentséges ég, ezek szerint Sawyer át tudja alakítani a fémeket.
Lenyelek még egy kis pulykahúst, és leplezetlen csodálkozással
bámulom a rajtársamat. Ha nem tévedek, ő az első közülünk, aki
valamilyen különleges képességre tett szert – ráadásul rögtön egy
pecséterőről beszélünk.
Sawyer bólint.
– Carr szerint igen. Aetos rögtön elvitt a professzorhoz, miután
látta, hogy mi történt.
– Irigy vagyok! – Ridoc a mellkasához kap. – Már alig várom,
hogy az én pecséterőm is életre keljen.
– Nem lennél olyan lelkes, ha evés közben végig azon tanakodnál,
hogy a villád bármikor beleállhat a szájpadlásodba – mondja Sawyer,
és ellöki magától a tálcáját. – Még nem tudom irányítani.
– Mondasz valamit. – Ridoc a saját tálcáját kezdi méregetni.
– A képességed akkor lép működésbe, amikor a sárkányod
hajlandó rád ruházni az erejét – mondja Quinn, majd lehúz egy
pohár vizet. – Remélhetőleg erre hat hónapon belül sor kerül,
különben… Puff! – A kezével olyan mozdulatot tesz, mintha
felrobbanna valami.
– Ne ijesztgesd a gyerekeket! – mondja Imogen. – Ilyesmire
évtizedek óta nem volt példa. – Amikor mindannyian rápillantunk,
felvonja a szemöldökét. – Az ereklye, amit a sárkányaitok rátok
ruháztak a Cséplés során, egyfajta csatorna, amelyen keresztül a
mágikus erejük a testetekbe jut. Ha nem derül ki, hogy micsoda a
pecséterőtök, és a mágikus energia túl sokáig bennetek marad,
akkor… Nos, kellemetlenségekre is sor kerülhet.
Mindannyian leesett állal hallgatjuk.
– A mágia elemészt – teszi hozzá Quinn, és még egyszer
elbábozza maga előtt a robbanást.
– Csak nyugalom. Ez a fél év nem szigorú határidő. Inkább csak
az átlag. – Imogen vállat von.
– A francba, hogy mindig valami zűr van – dünnyögi Ridoc.
– Most már legalább valamivel szerencsésebbnek érzem magam –
mondja Sawyer, továbbra is a villáját mustrálva.
– Majd szerzünk neked néhány fa evőeszközt – mondom. – És
talán jobban teszed, ha egyelőre távol maradsz a fegyvertártól
vagy… Bármi ilyesmitől.
Sawyer felhorkan.
– Így igaz. Legalább ma délután a repülés alatt biztonságban
érezhetem magam.
A Cséplés óta a napirendünk egyik legfontosabb eleme a repülés.
A szárnyak egymás után mennek ki a röpmezőre, és a hétnek ezen a
napján miénk a megtiszteltetés.
Bizsergést érzek a tarkómon, és rögtön tudom, hogy Xaden
minket figyel. Pontosabban engem. Inkább nem adom meg neki az
elégtételt, hogy felé forduljak. A Cséplés óta nagyjából egy szóra
sem méltatott. Ami persze korántsem jelenti, hogy egyedül lennék –
ó, dehogy. Sosem vagyok egyedül. Mindig a nyomomban van valahol
egy nálam magasabb beosztású kadét, ha végigmegyek a folyosókon,
vagy este felkeresem az edzőtermet.
És mindannyian a felkelés ereklyéjét viselik magukon.
– Jobban szeretem, ha reggel repülünk – mondja Rhiannon. –
Sokkal rosszabb, ha már a reggelit és az ebédet is elfogyasztottuk
előtte.
– Egyetértek – felelem teli szájjal.
– Azért csak fejezd be, ami a tányérodon van! – utasít Imogen. –
Ma este találkozunk. – Quinn -nel letakarítják a tálcáikat, majd
visszaviszik őket a helyükre.
– Kedvesebb veled, mióta felügyeli az edzéseidet? – érdeklődik
Rhiannon.
– Nem. De legalább elég hatékony. – Megeszem a húst. Közben a
terem kezd kiürülni, és szép lassan mindannyian megcélozzuk az
ablakot, ahová beadhatjuk a tálcáinkat.
– Milyen figura Carr professzor? – kérdezem Sawyertől.
A varázslatokért felelős tanárunk egyike azoknak a keveseknek,
akikkel még nem találkoztam, minthogy eddig még nem derült fény
a saját pecsétképességemre.
– Rohadtul félelmetes – feleli Sawyer. – Alig várom, hogy az
egész évfolyam megkezdhesse a varázsórákat, és végre mindenki
élvezhesse a tanítási módszereit.
Átmegyünk a rotundán, majd kiérünk az udvarra, és mindannyian
begombolkozunk. A november csípős széllel érkezett, hajnalonként
kiül a fagy a fűszálakra, és valószínűleg már az első havazásra sem
kell sokat várni.
– Tudtam, hogy össze fog jönni! – mondja Jack Barlowe valamivel
előttünk, majd a karja alá kap valakit, és játékosan ütlegelni kezdi a
fejét.
– Ez Caroline Ashton? – kérdezi Rhiannon leesett állal, ahogy
Caroline és Jack a tudósok szárnya felé fordul.
– Ühüm – mondja Ridoc. – Ma reggel kapcsolódott Gleann-nel.
– Gleann-nek már volt lovasa, nem? – Rhiannon követi őket a
tekintetével, amíg eltűnnek a szárnyban.
– A lovasa az első repülőlecke során életét vesztette.
– A röpmezőre kivezető kapu felé fordulok.
– Ezek szerint azok is megkapják az áhított második esélyt,
akiknek nem sikerült sárkányt találniuk – mondja Rhiannon.
– Igen. – Sawyer feszülten bólint. – Megkapják.
***
– Alig tucatnyi alkalommal zuhantál le – jegyzi meg Tairn, ahogy
leszállunk a röpmezőn.
– Nem tudom, hogy ezt bóknak kellene-e vennem. – Mély levegőt
veszek, és próbálom lecsendesíteni zakatoló szívemet.
– Annak veszed, aminek szeretnéd.
Gondolatban felvonom a szemöldököm, majd lemászom az
ülésről, és miután Tairn leereszti a vállát, leszánkázom a mellső
lábán. Mostanra olyannyira begyakoroltam ezt a mozdulatsort, hogy
szinte fel sem tűnik, amikor a többi lovas hozzám képest az előírt
módon szökken le a talajra.
– Ha nem tudnád, meg is könnyíthetnéd a dolgomat.
– Ó, nagyon is tudom.
– Nem én tehetek arról, hogy őrülten pörgünk a magasban,
miközben Kaori professzor csak a közönséges ereszkedést igyekszik
megtanítani. – Végre biztos földet tudok a talpam alatt.
– Én a harcra próbállak felkészíteni. Ő bemutatókra való
manővereket tanít neked. – Pislog egyet az aranyszínű szemével, majd
félrenéz.
– Szerinted rá tudnánk beszélni Andarnát, hogy csatlakozzon
hozzánk a jövő héten? Az is elég lenne, ha mellettünk repülne. –
Elvégzem a kötelező ellenőrzést, amelyre Kaori tanított bennünket,
és megnézem, hátha maradt némi törmelék Tairn hatalmas
karmokban végződő lábujjai, vagy az alhasát borító, kőkemény
pikkelyek között.
– Nem vagyok olyan bolond, hogy ne tudnám, ha valami beleragadt
a húsomba. És nem kérném Andarnát, hogy csatlakozzon hozzánk,
hacsak ő maga nem szeretné. Nem tud olyan sebességgel repülni, mint
én, és csupán magunkra vonná a figyelmet.
– Sosem láthatom – felelem sopánkodva. – Muszáj megelégednem
ezzel a mogorva sárkánnyal.
– Én mindig itt vagyok – szólal meg Andarna, de hiába szólít meg,
ha közben nem látom megvillanni az aranysárga tollait.
Valószínűleg most is a Völgyben tartózkodik, mint általában, ahol
legalább nem kell tartani tőle, hogy baja esik.
– Ez a mogorva sárkány már vagy tucatszor megmentette az életedet,
Ezüsthajú.
– Ha akarod, Violetnek is hívhatsz. – Gondosan átvizsgálom az
összes pikkelyt a kérdéses területen. A sárkányokra leselkedő egyik
legnagyobb veszedelmet azok a testükbe fúródó parányi tárgyak
jelentik, amelyeket nem tudnak kiszedni a helyükről, az ilyesmi
ugyanis fertőzéseket is okozhat.
– Tudom – feleli. – Sőt, akár Kicsikének is hívhatnálak, mint a
szárnyvezetőd.
– Azt nem ajánlom. – Összeszűkül a tekintetem, majd előrelépek,
és hozzálátok, hogy átvizsgáljam a mellkasát. – Ha annyi mindent
tudsz, bizonyára azzal is tisztában vagy, hogy mennyire irritál az a
seggfej.
– Irritál? – Tairn kuncog egyet; nagyjából úgy hangzik, mint
amikor egy macska miákol. – Szóval így hívod, amikor a szívverésed
váratlanul emelkedni kezd…
– Ne merészeld!
Egyszer csak morajlás hangzik fel Tairn belsejéből, amitől
egészen a csontjaimig összerázkódom. Megpördülök, és máris a
hüvelyükben szunnyadó tőrjeimhez nyúlok, amikor észreveszem,
hogy Dain közelít felénk.
– Csak Dain az. – Kilépek Tairn mellső lábai közül, Dain pedig pár
méterre megáll tőlünk.
– Nem illik hozzá a harag – jegyzi meg Tairn, majd egy újabb
fújtatás után gőz üt ki az orrlikaiból, és forrósítja fel a halántékomat.
– Csak nyugalom – mondom, és hátrapillantok rá a vállam fölött.
Tairn aranyszínű szemével kémleli Daint, és ahogy kivillantja a
fogait, nyálcseppek csordulnak alá a szája széléről.
– Fenyegető vagy – mondom. – Hagyd abba!
– Mondd meg neki, hogyha egy ujjal is hozzád nyúl, felégetem, ott,
ahol áll.
 – A francba, Tairn. – Összevonom a szemöldökömet, és odalépek
Dainhoz, aki mozdulatlanul, de feszülten vár rám.
– Mondd meg neki, vagy Cath is tudni fog róla.
– Tairn azt mondja, hogy ha egy ujjal is hozzám nyúlsz,
megbánod – mondom, miközben mindkét oldalt sárkányok lőnek ki
az ég felé a lovasaik nélkül, hogy visszatérjenek a Völgybe. Tairn
azonban nincs köztük. Ő továbbra is ott áll mögöttem, akár egy
apuka, aki túlságosan aggódik a gyermekéért.
– Eszembe sem jutna hozzád nyúlni! – csattan fel Dain.
– Szó szerint, Ezüsthajú.
Lassan kifújom a levegőt.
– Bocs, de szó szerint azt mondta, hogy feléget ott, ahol állsz. –
Hátrapillantok a vállam fölött. – Így már megfelel?
Tairn pislog egyet.
Dain továbbra is rajtam tartja a szemét, és egyszer csak
megpillantom benne azt a dühöt, amire Tairn figyelmeztetett.
– Inkább meghalnék, minthogy bántsalak. Te is tudod, hogy így
van.
– Most boldog vagy? – kérdezem a sárkánytól.
– Éhes vagyok. Azt hiszem, elfogyasztok egy birkacsordát. – Ezzel
megsuhogtatja a szárnyait, és a magasba emelkedik.
– Beszélnem kell veled – mondja Dain.
– Rendben. Ha gondolod, visszakísérhetsz. – Intek Rhianonnak,
hogy induljon el nélkülem, aki csatlakozik a többiekhez. Dain és én a
többiek mögött haladunk.
A mező szélén aztán még jobban lemaradunk.
– Mi az ördögért nem szóltál nekem, hogy nem tudsz
megmaradni a sárkányod hátán? – kiáltja, és megragadja
a könyökömet.
– Tessék? – Elhúzódom tőle.
Tairn felmordul a fejemben.
– Minden rendben – üzenem neki.
– Egész idő alatt hagytam, hogy Kaori tanítson, mivel abból
indultam ki, hogy mindent az ellenőrzése alatt tart. Ha a kvadráns
legerősebb sárkányának lovasa nem tud megmaradni az ülésén, arról
nyilván mindannyiunknak tudnia kell. – Idegesen beletúr a hajába. –
Legalábbis nekem biztosan tudnom kellene róla, hogy a legjobb
barátom minden egyes nap lezuhan, amikor csak repülni indul!
– Egy percig sem titkoltam! – Most már én is dühbe gurulok. –
Mindenki tudja a szárnyban! Sajnálom, ha nem követed, hogy mi
zajlik a saját rajodban, de elhiheted, Dain, hogy mindenki más tudja.
És nem fogom ölbe tett kézzel nézni, hogy kioktatsz, mint egy
gyereket. – Elindulok, és megpróbálom utolérni a többieket.
– Nekem nem mondtad el! – kiált utánam, és harag helyett most
már inkább a sértettséget hallom ki a hangjából, miközben
pillanatokon belül utolér.
– Nincs miért aggódnod. – Megcsóválom a fejem. – Tairn a
varázserejével a helyemen tud tartani, ha szükség van rá. Én
szoktam megkérni rá, hogy oldja el ezeket a kötelékeket. És a
helyedben kétszer is meggondolnám, hogy kérdőre vonom-e emiatt.
Eléggé „előbb-felégetlek-és-aztán-kérdezek” típusú sárkánynak
tűnik.
– Igenis van miért aggódnom, ugyanis ha nem tudja
átcsatornázni a…
– A varázserejét? – kérdezem, miközben elhagyjuk a röpmezőt, és
lefelé indulunk a Vesszőfutás melletti lépcsősoron. – Tisztában
vagyok vele. Szerinted miért kértem meg rá odafent, hogy lazítson
rajta? – Egyre frusztráltabbá tesz ez a beszélgetés, és már nem tudok
józanul gondolkodni.
– Több mint egy hónapja gyakorlod a repülést, és még mindig
rendszeresen leesel.
– Akárcsak a szárnyban szolgáló kadétok fele, Dain!
– Ők aligha esnek le ennyiszer – feleli. Továbbra is a sarkamban
van, miközben szaporázom a lépteimet, és rátérünk a fellegvár felé
vezető, sóderrel felszórt útra. – Én csak segíteni szeretnék, Violet.
Mondd el, hogyan segíthetnék.
Felsóhajtok a hangjában csengő búskomorság hallatán.
Mostanában gyakran megfeledkezem róla, hogy mégiscsak a legjobb
barátomról van szó, akinek végig kell néznie, hogy nap mint nap az
életemet kockáztatom a magasban. El sem tudom képzelni, fordított
helyzetben hogyan éreznék, de könnyen lehet, hogy én is ugyanígy
aggódnék. Úgyhogy megpróbálom oldani a hangulatot, és azt
mondom:
– Látnod kellett volna egy hónappal ezelőtt, amikor háromszor
ennyi zuhanásom volt.
– Háromszor ennyi? – kérdezi hitetlenkedve.
Megállok az alagút szájában, és rámosolygok.
– Nem olyan szörnyű, mint ahogy hangzik, Dain. Kérlek, bízz
bennem!
– Legalább elárulod, hogy a repülés melyik részével vannak
nehézségeid? Csak engedd meg, hogy segítsek.
– Listát szeretnél a hibáimról? – Felvonom a szemöldököm. – A
combizmaim túlságosan gyengék, de egy ideje legalább elkezdtem
edzeni rájuk. Nem tudok megkapaszkodni a kápában, viszont egy
ideje már a kezem is erősebb. Hetekig tartott, amíg a bicepszem
begyógyult, úgyhogy most már ezzel is külön foglalkozom. Nem kell
aggódnod miattam, Dain. Imogen odafigyel rám.
– Mert Riorson utasította rá – jegyzi meg, és összefűzi
a karját a mellkasa előtt.
– Talán igen. De mit számít ez?
– Nagyon is számít, ha egyszer nem a legjobb szándékokból tette.
– Megcsóválja a fejét, és ebben a pillanatban idegenebbnek tűnik,
mint valaha. – Először rugalmasan értelmezted a szabályokat, hogy
megcsináld a Vesszőfutást, és igen, kitaláltad, Amber legalább egy
óráig magyarázott arról, hogy milyen tisztességtelenül jártál el.
Tisztességtelenül? Na, most lett elegem ebből az egészből.
– És te csak szó nélkül hallgattad, és elhitted, hogy mit mondott?
Anélkül, hogy engem megkérdeztél volna róla?
– Amber szárnyvezető, Violet. Nem fogom megkérdőjelezni, hogy
mit mondott!
– A Kódexre hivatkoztam, és Riorson elfogadta a magyarázatot. Ő
is szárnyvezető.
– Rendben. Ne érts félre, mert nem viselném el, ha történne veled
valami, függetlenül attól, hogy milyen eszközökkel birkózol meg egy
kihívással. Azt hittem, ha egyszer túléled a Cséplést, minden
rendben lesz, ráadásul a legerősebb sárkánnyal kapcsolódtál… – Újra
megcsóválja a fejét.
– Gyerünk. Mondd ki. – Lassan ökölbe szorul a kezem. Érzem,
ahogy a körmeim a bőrömbe vájnak.
– Rettegek, hogy nem fogod túlélni az iskolát, Violet. –
Lecsügged a válla. – Pontosan tudod, hogy miként érzek irántad,
akár tehetek róla, akár nem. És elhiheted, hogy rettegek.
Az utolsó mondat megteszi a hatását. Nem tudom türtőztetni
magam, és kipukkad belőlem a nevetés.
Elkerekedik a szeme.
– Ezen a helyen elválik egymástól, hogy mennyit ér a jópofizás, és
mennyit érsz valójában – ismétlem a nyáron elhangzott szavait. –
Hát nem ezt mondtad? Valóban ez volnál a lelked mélyén? Valaki,
aki annyira bele van szerelmesedve a szabályokba, hogy még azt sem
tudja, mikor kell megszegnie azokat olyasvalaki kedvéért, aki fontos
a számára? Valaki, aki csak arra tud koncentrálni, hogy mik a
gyengeségeim, és közben el sem tudja képzelni, hogy esetleg többre
is képes lehetek?
A melegség kiveszik a barna szeméből.
– Tisztázzunk valamit, Dain! – Közelebb lépek hozzá, mégis olyan
érzésem van, mintha csak növekedne köztünk a távolság. – Nem a
szabályaid az oka, amiért soha nem leszünk többek barátoknál.
Hanem az, hogy te nem hiszel bennem. Még most is, amikor pedig
sikerült túlélnem, noha semmi esélyt nem adtak nekem, és amikor
nem is egy,
de rögtön két sárkánnyal is kapcsolódtam… Te még most is meg
vagy győződve róla, hogy úgysem vihetem itt semmire. Úgyhogy, ha
megbocsátasz, de számomra ebben a pillanatban éppen te jelented a
jópofizást, amire ezen a helyen nincsen szükségem. – Ezzel
elindulok az alagúton, és mélyen beszívom a levegőt.
Leszámítva a tavalyi évet, amikor belépett a Lovasok
Kvadránsába, egyetlen olyan időszak sem volt az életemben, hogy
Dain ne lett volna a mindennapjaim része. Ezzel együtt nem bírom
tovább, hogy ilyen borúlátó a jövőmet illetően.
Ahogy kilépek az udvarra, a napfény egy másodpercre letaglózó
erővel vakít el. Az osztályok ma délután idekint vannak, és hamar
megpillantom Xadent és Garricket a tudósok épülete mellett –
olyanok, mint két isten, akik éppen hanyagul felmérik birodalmukat.
Xaden felvonja a szemöldökét, ahogy elmegyek mellette.
 Bemutatok neki.
Ma ehhez sincs túl sok kedvem.
– Minden rendben? – kérdezi Rhiannon, amikor odaérek hozzá és
a többiekhez.
– Dain egy igazi segg…
– Elég! – Sikoltás hangzik fel, ahogy valaki lerohan a rotunda
lépcsőin, és a kezébe temeti az arcát. Az egyik elsőéves a Harmadik
Szárnyból. Két sorral alattam ül a Harci Eligazításon, és állandóan
leejti a tollát. – Az istenekért, elég! – kiáltja ismét, és dülöngélve
halad tovább az udvaron.
A kezem önkéntelenül is az egyik tőröm felé tart.
Egy árnyék mozdul mellettem, és hamar meggyőződök róla, hogy
Xaden lépett elém.
A tömeg felmorajlik, és körbeállja a kiabáló elsőévest.
– Jeremiah! – mondja valaki.
– Te! – Jeremiah megpördül, és ujjával a másik felé bök. – Azt
hiszed, megbolondultam, mi? – Oldalra dönti a fejét, miközben
felizzik a szeme. – Honnan tudja? Nem volna szabad tudnia róla! –
Valami megváltozik a hangjában. Mintha nem a saját szavait
mondaná.
Jeges borzongás fut végig a hátamon.
– És te! – Ezúttal a Második Szárny egyik másodévesére mutat. –
Mi az ördög ütött belé? Miért üvöltözik? – Most Dain felé fordul. –
Vajon Violet örökké gyűlölni fog? Miért nem hajlandó megérteni,
hogy csak életben akarom tartani? Miért…? Olvas a
gondolataimban! – Az ábrázata zavarba ejtő és iszonyatos.
– Ó, istenek – suttogom, és a szívem olyan viharos erővel
dübörög a mellkasomban, hogy érzem a vér áramlását a fülemben.
Hagyjuk is, hogy mennyire zavarba ejtő. Kit érdekel, ha más is tudja,
hogy Dain mit gondol rólam? Hiszen most válunk a tanúivá, ahogy
kibontakozik Jeremiah pecsétereje. Képes olvasni mások
gondolataiban: elmelátó. Csakhogy ez a képesség felér egy halálos
ítélettel.
Ridoc hátrapenderül – valaki hátralöki –, és nem kell
odafordulnom, hogy lássam, kinek az izmos karja ér a vállamhoz. A
mentaillat valahogy még jobban felgyorsítja a szívverésemet.
 Jeremiah előhúzza a rövidkardját.
– Elég! Hát nem látjátok? Nem hagynak békén! – Szinte
tapintható a benne eluralkodó pánik.
– Csinálj valamit! – kérlelem Xadent.
Továbbra is rezzenéstelen arccal figyeli Jeremiah-t, de érzem
rajta, hogy meghallotta a kérésemet. Minden izma megfeszül, és
készen áll rá, hogy ha szükséges, lecsapjon.
– Kezdj gondolatban felidézni valami marhaságot, amit tanultál.
– Micsoda?
– Ha fontosak számodra a titkaid, akkor ürítsd ki a tudatodat! –
utasít Xaden. – Mégpedig most azonnal.
Francba.
Semmi sem jut az eszembe, márpedig nyilvánvalóan közvetlen
veszélyben vagyunk. Ööö… Számos navarre-i helyőrség létezik a
védvonalaink biztonságán túl. Az ilyen hadállások közvetlenül a
veszélyzónában helyezkednek el, így aztán ezeken kizárólag katonai
személyzetet szabad állomásoztatni, nem pedig az őket egyébként
másutt kísérő civileket.
– Te! – Jeremiah ezúttal Garrickhez fordul. – A pokolba
mindennel! Tudni fog róla… – Jeremiah lábánál egy árnyék jelenik
meg, és kúszik fel szempillantás alatt a lábán, majd fonja körbe a
mellkasát, és végül betömi a száját is.
Nyelek egyet.
Az egyik tanárunk vág keresztül a tömegen. Sűrű, ősz haja
minden egyes lépéssel lobog utána.
– Elmelátó! – kiáltja valaki, mintha nem is kellene más
magyarázatot fűzni a helyzethez.
A professzor hátulról két kézzel megragadja Jeremiah fejét, és a
következő pillanatban roppanás zaja visszhangzik az egyébként
némaságba burkolózó udvar falai között. Xaden árnyai semmivé
foszlanak, Jeremiah pedig a földre omlik.
A feje természetellenes szögben áll a törzsén. Eltörték a nyakát.
A professzor lehajol, és meglepő könnyedséggel felkapja az
élettelen testet, majd átviszi a rotundába.
Xaden élesen beszívja mellettem a levegőt, majd Garrick
társaságában elhagyja az udvart, és elindul a tudósok szárnya felé.
Én is örültem a szerencsének.
– Talán nem is vágyom olyan nagyon a pecséterőmre – dünnyögi
Ridoc.
– Ez a halál még kegyes volt ahhoz képest, hogy mi történik
veled, ha nem derül ki az erőd időben – mondja Dain, és
megesküdnék rá, hogy érzem felforrósodni a hátamon díszelgő
ereklyét, noha a sárkányaim még nem kezdték átcsatornázni az
erejüket.
– Ez pedig – mondja Sawyer – nem más volt, mint Carr
professzor.
***
– Mindig ellenőrizned kell a forrásaidat – mondja Apa, és
megsimogatja a hajamat, ahogy odaáll mellém az Archívum egyik
asztalánál. – Emlékezz rá, hogy az első kézből származó beszámolók
mindig megbízhatóbbak, de ennél mélyebbre kell pillantanod,
Violet. Meg kell vizsgálnod, hogy kicsoda beszéli el a történetet.
– De mi van, ha lovas akarok lenni? – kérdezi saját magam
fiatalabb verziója. – Mint Brennan és Anya?
– ÉBRESZTŐ! – ismerős, mindent betöltő hang zúg keresztül az
Archívumon. Olyan hang, amelynek nem itt volna a helye.
– Te nem olyan vagy, mint ők, Violet. Ez nem a te utad. – Apa
már-már bocsánatkérően elmosolyodik. Együttérez velem, de
semmit sem tehet; akkor szokott így tenni, ha Anya meghoz egy
döntést, amivel nem ért egyet. – Mindenkinek így lesz a legjobb.
Anyád sosem értette, hogy habár a lovasok a királyságunk fegyverei,
valójában az írnokok azok, akik a legnagyobb erővel rendelkeznek
ezen a világon.
– Ébredj fel, mielőtt meghalsz! – Az Archívum könyvespolcai
megreszketnek, és a szívem megugrik. – Most!
A szemem felpattan, és az álom semmivé foszlik. Nem az
Archívumban vagyok. A szobámban fekszem a Lovasok Kvad…
– Gyorsan! – bömböl Tairn.
– A francba! Ébren van! – Valamivel a fejem fölött holdfény
csillan a kard pengéjén.
Átgördülök az ágy másik oldalára, de nem vagyok elég gyors, és a
penge olyan erővel hasít az oldalamba, hogy még a vaskos téli
pokrócok sem tudják útját állni.
Az adrenalin elnyomja a fájdalmat, ahogy a támadó visszahúzza a
fegyvert, miután nem tudta vele átszúrni a sárkánypikkelyeket.
A térdem a keményfa padlónak ütközik. Gyorsan benyúlok a
párnám alá, ahonnan előrántok két tőrt. Hogy az ördögbe nyitották
ki az ajtót?
Kifújom a szabadon lobogó hajamat az arcomból, és szembenézek
az egyik elsőévessel, aki nem tudott kapcsolódni – a szeme tágra
nyílik, de nem ő az egyetlen támadóm. Összesen hét kadét hatolt a
szobámba. Négyen közülük sárkány nélkül maradt fiúk, hárman
pedig lányok – elsápadok, ahogy észreveszem az egyiküket az ajtó
felé szaladni. Ahogy odaér, és kiront a szobából, még be is csapja
maga után.
Tehát ő nyitotta ki az ajtót a többieknek. Nincs más magyarázat.
A többiek mind fel vannak fegyverkezve. Elhatározták, hogy
végeznek velem. És mindannyian az ajtó és köztem helyezkednek el.
A kezem a tőröm nyelére csúszik, miközben a szívverésem az egekbe
szökik.
– Gondolom, nincs sok értelme arra kérni titeket, hogy szép
nyugodtan távozzatok.
Ezek szerint harcolnom kell.
– Távolodj el a faltól! Ne hagyd, hogy bekerítsenek!
Remek ötlet. Azt az apróságot leszámítva, hogy ebben az
egyébként sem túl tágas szobában nincs hová húzódnom.
– A francba! Mondtam nektek, hogy nem lehet átszúrni a
páncélját! – sziszegi Oren a szoba másik végéből, elállva
a kijáratot. Átkozott rohadék.
– Meg kellett volna öljelek a Csépléskor – mondom.
Az ajtó be van csukva, de biztos meghallja valaki, ha kiál…
Ekkor az egyik lány nekem ront. Átugrik az ágyon, én pedig
kitérek előle, és elcsusszanok az ablak fagyos üvege mellett. Hát
persze! Az ablak!
– Túl magasan van. Nem tudok elég gyorsan odaérni, és lezuhannál!
Értem, akkor hagyjuk az ablakot. Egy másik lány felém hajítja a
kését, és a penge felhasítja a hálóingem ujját, mielőtt beleállna a
szekrénybe, mindenesetre a bőrömet nem sértette fel. Megpördülök,
és hagyom, hogy tovább szakadjon a szövet, majd megforgatom a
kezemben a tőrt, és megkerülöm az ágyam végét. Az én támadásom
már jobban sikerül: a tőröm egyenesen a lány vállába, a kedvenc
célpontomba áll, mire összeesik, és eltorzult arccal a sebéhez kap.
A többi fegyverem az ajtó mellett pihen.
– Már nem tudsz mit elhajítani. Tartsd magadnál az utolsó
fegyveredet!
Ahhoz képest, hogy nem tud segíteni, Tairn nagy átéléssel
osztogatja a jó tanácsokat.
– Menjetek a torkára! – üvölti Oren. – Majd én elintézem!
Átveszem a pengét a jobbomba, és hárítok egy balról érkező
támadást, majd belevágok a lány alkarjába. Aztán jobbra fordulok, és
combon szúrom az egyik fiút. Előrerúgok, és ágyékon találom a
következőt, amitől az hátratántorodik az ágyamra.
Csakhogy most beszorultam az asztal és a szekrény közé.
Túl sokan vannak. És mindannyian egyszerre támadnak.
Valaki könnyűszerrel kirúgja a kezemből a tőrt, a szívem pedig kis
híján elfelejt működni, ahogy Oren megragadja a torkomat, és maga
felé ránt. A térde felé rúgok, de mezítláb nem jelentek rá
fenyegetést. Felemel a földről, elszorítva
a légutakat, miközben hiába rúgkapálok, hogy kapaszkodóra leljek.
Nem. Nem. Nem!
Tíz körömmel a karjába vájok, és érzem, ahogy kiserken a vére.
Lehet, hogy magán fogja viselni a sebhelyeket, de ez nem
akadályozza meg, hogy összeroppantsa a torkomat.
Levegő. Nincs levegő.
– Már majdnem odaért! – mondja Tairn a kétségbeesés határán.
Kicsoda? Nem kapok levegőt. Már képtelen vagyok gondolkozni.
– Végezz vele! – kiáltja az egyik támadóm. – A sárkány csak akkor
fog tisztelni minket, ha végzünk vele!
Tehát erről van szó. Tairnt akarják.
Tairn haragja megtölti a tudatomat, ahogy Oren lejjebb engedi a
testemet, majd megfordít, hogy a hátam a mellkasának ütődjön.
Legalább újra szilárd talajt tudhatok a talpam alatt, csakhogy a
látómezőm így is elhomályosul, ahogy a tüdőm hiába könyörög
levegőért.
 A vérző elsőéves rám mereszti a kapzsi tekintetét.
– Csináld! – mondja.
– A sárkányod az enyém lesz – sziszegi Oren, majd visszahúzza a
fél kezét, és a következő pillanatban már egy penge van nála.
Ahogy a hideg fém a nyakamhoz ér, újra levegőhöz jutok, és ettől
annyira legalább kitisztul a fejem, hogy felfogjam: ezúttal valóban
eljött a vég. Meg fogok halni. A jó eséllyel utolsó szívverésem
pillanatában mindent elborító szomorúság lesz úrrá rajtam, és egy
röpke pillanatra azon tanakodom, vajon sikerrel járhattam volna.
Vajon elég erős lehettem volna ahhoz, hogy eljussak a képzés
végéig? Vajon méltó lovasa lehettem volna Tairnnak és Andarnának?
Vajon anyám büszke lehetett volna rám?
A bőrömön érzem a kés hegyét.
Ekkor kicsapódik a szobám ajtaja, és faforgács hull mindenfelé,
ahogy nekiütődik a falnak, de nincs rá időm, hogy megnézzem, ki áll
a küszöbön.
– Az enyém! – sikoltja Andarna. Libabőrös leszek a gerincemen
végigszánkázó energiától, amely továbbterjed a végtagjaimba és az
ujjaimba, és ahogy még egyszer levegőt veszek, egyszer csak
mindenre teljes némaság borul.
– Indulj! – utasít a sárkány.
Pislogok, és észreveszem, hogy az előttem lévő elsőéves nem
mozdul. Nem lélegzik.
Ahogyan a többiek sem.
A szobában mindenki mintha megfagyott volna… Kivéve engem.
„A Nagy Háború után a sárkányok a nyugati, míg a griffek a
középső területeket vették birtokba, hátrahagyva a Pusztákat és
Daramor tábornok emlékét, aki a hadseregével kis híján romlásba
döntötte a Kontinenst. A szövetségeseink visszahajóztak az
otthonukba, és ezzel kezdetét vette a béke és a bőség időszaka.
Navarre tartományai először egyesültek,
a határokat pedig az első sárkánylovasok őrizték.”
– Lewis Markham ezredes, Navarre története
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Mi. A. Szent. Szar?

Mintha a szobában mindenki kővé vált volna. Oren teste még
meleg. Érzem a bőre puhaságát, ahogy kicsúszok a szorításából, és
eltolom magamtól a vérző felkarját, hogy végre megszabaduljak a
nyakamnak szegeződő pengétől.
Egyetlen vércsepp hull alá a hegyéről, és csapódik a keményfa
burkolatnak.
– Gyorsan! Nem bírom sokáig! – sürget Andarna.
Ezek szerint ez az ő műve? Próbálom rendezni a légzésemet,
habár még mindig sajog a torkom, majd átbújok Oren karja alatt, és
igyekszem minél távolabb kerülni tőle.
Teljes, hideglelős csend.
Az asztalomon lévő óra megállt. Átnyomakodom Oren könyöke és
az egyik megtermett támadóm között, aki a Második Szárnyhoz
tartozik. Senki sem lélegzik. A tekintetük megfagyott. Balra a lány,
akit megvágtam, kétrét görnyed, és továbbra is a karját fogja. A fiú,
akit combon szúrtam, a falnak dől, és iszonyodva mustrálja a sebét.
Mennydörgésszerű szívdobbanásokban mérem az időt, ahogy
kitámolygok a szoba egyetlen szabadon maradt pontjára, de az
ajtóhoz vezető utat továbbra is elállja valaki.
Xaden úgy tölti meg a nyílást, akár egy sötét, bosszúálló angyal –
vagy mint az istenek királynőjének hírvivője. Teljes harci szerelést
visel, az arca akár egy haragból szőtt maszk, és körülötte a falakon
mindenütt árnyak tekergőznek, és állnak meg aztán vészjóslóan a
levegőben.
Azóta, hogy átmentem a Mellvéden, most először tölt el
megkönnyebbüléssel a felbukkanása – olyan megkönnyebbüléssel,
hogy a legszívesebben elsírnám magam.
Andarna felcsipog a tudatomban – és a káosz újrakezdődik.
Émelygés tör rám.
– Itt az idő – dörmög Tairn.
Xaden tekintete az enyémbe fúródik. Ónix szeme egy
tizedmásodpercre felragyog a meglepetéstől, majd előreszökken, és
ahogy odaér mellém, az árnyékok is követik. Csettint egyet, mire a
szobát bevilágítják a felettünk megjelenő varázsfények.
– Nektek kibaszottul befellegzett. – A hangja hátborzongatóan
nyugodtan cseng, amitől csak még félelmetesebb.
Minden tekintet felé fordul a szobában.
– Riorson! – Oren tőrje csilingelve a földre hull.
– Csak nem hiszed, hogy megadhatod magad? – Xaden halálosan
lágy hangjától feláll a szőr a karomon. – A szabályzatunk szerint
tilos egy másik lovast megtámadni álmában.
– Te is tudod, hogy a sárkánynak sosem szabadott volna vele
kapcsolódni! – Oren feltartja a kezét. – Ha valakinek, neked aztán jó
okod volna rá, hogy holtan akard látni ezt a nyomorultat. Mi csak
kijavítjuk a hibát.
– A sárkányok nem követnek el hibákat. – Xaden árnyékai az
összes támadót torkon ragadják Orenen kívül. Hiába védekeznek,
semmit sem ér. Az arcuk pillanatokon belül lilára válik, ahogy az
árnyak egyre erősebben szorongatják őket, majd térdre ereszkednek,
és végül élettelen bábukként csuklanak össze.
Nem sok együttérzést találok magamban ahhoz, hogy
megsajnáljam őket.
Xaden előrelép, mintha a világon minden idő az övé lenne, majd
előrenyújtja a tenyerét, és egy újabb sötét csáp indul előre, hogy
felvegye a tőrömet a padlóról.
– Megmagyarázom! – Oren tekintete követi a pengét. Látom,
hogy remeg a keze.
– Már mindent hallottam, amit hallanom kellett. – Xaden ujjai a
kés nyelére fonódnak. – Sorrengailnek még a Cséplésen végeznie
kellett volna veled, de sajnos ő túl könyörületes az ilyesmihez.
Szerencsére nekem nincsenek ilyen jellemhibáim. – Olyan
sebességgel ront előre, hogy szinte nem is látom, és a következő
pillanatban egy vízszintes vonalban már fel is hasította Oren torkát.
A vér feltartóztathatatlan folyamban bugyog alá, beterítve a nyakát
és a mellkasát.
Oren a sebhez kap, de hiába. Másodpercek alatt elvérzik, és a
földre rogy. A teste körül egyre csak terebélyesedik
a bíbor tócsa.
– A francba, Xaden. – Garrick jelenik meg az ajtóban, és a
hüvelyébe csúsztatja a kardját, miközben a tekintete végigjár a
szobában. – Nem volt idő kihallgatni őket? – Felém fordul, mintha a
sérüléseimet igyekezne felmérni, majd a tekintete megállapodik a
nyakamon.
– Nem volt rá szükség – mondja Xaden, majd kisvártatva Bodhi is
megérkezik. Még most is meglepődöm az unokatestvérek közti
hasonlóságon. Bodhinak is ugyanolyan bronzbarna bőre és erőteljes
szemöldökcsontja van, ugyanakkor a vonásai nem olyan íveltek,
mint Xadennek, és a szeme is halványabb az övéhez képest.
Összességében az unokatestvére gyöngédebb, megközelíthetőbb
változatának tűnik, bár a testem nem hevül fel úgy a közelében,
mint Xaden esetében. De persze az is lehet, hogy Oren a levegő
mellett a józan észt is kiszorította belőlem.
Indokolatlan nevetés buggyan ki belőlem, mire mindhárman úgy
pillantanak rám, mintha nem lennék magamnál.
– Hadd találgassak! – mondja Bodhi, és megdörzsöli
a halántékát. – Takarítani jöttünk?
– Hívj segítséget, ha szükség van rá – feleli Xaden.
Holttestek.
Én viszont életben vagyok. Életben vagyok. Életben vagyok. Ezt a
mantrát ismételgetem magamban, miközben Xaden beletörli a véres
tőrt Oren tunikájába.
– Igen. Életben vagy. – Xaden átlépi Oren és két társa holttestét,
majd kirántja a tőrömet a lány vállából. Még csak nem is ismerem az
illetőt, ennek ellenére meg akart ölni.
Garrick és Bodhi kiviszi az első holttesteket.
– Észre sem vettem, hogy hangosan beszéltem. – Reszketni kezd
a térdem, majd úrrá lesz rajtam a rosszullét. Francba, pedig már azt
hittem, túl vagyok azon, hogy így reagáljak az adrenalinra, és most
tessék, itt vagyok, és úgy reszketek, mint egy nyárfalevél, miközben
Xaden olyan kimérten kutakodik a szekrényemben, mintha nem épp
az imént végzett volna féltucat kadéttal.
Mintha az efféle mészárlás errefelé mindennaposnak számítana.
– A sokk miatt van – mondja, majd lekapja a köpenyemet a
fogasról, és előszed egy pár csizmát. – Megsebesültél? – A szavai
áttörik a falakat, amelyek mögé ideiglenesen a fájdalmamat zártam,
így az most lüktetve vágtat végig a gerincemen. Ennyit az
adrenalinról.
Minden lélegzetvétel olyan, mintha üvegszilánkokat szívnék a
tüdőmbe, úgyhogy igyekszem röviden, kapkodva venni a levegőt.
Legalább sikerül talpon maradnom. Hátrálok néhány lépést, amíg
nekiütközöm a falnak, és megtámaszkodom az ép oldalammal.
– Gyerünk, Kicsike – A hízelgése nehezen összeegyeztethető a
hangja keménységével, ahogy a karjára veti a köpenyemet, majd a
csizmával együtt áthozza a szobám padlóján maradt holttestek
fölött. – Szedd össze magad, és mondd el, hogy hol sérültél meg. –
Hat emberrel végzett anélkül, hogy akár csak egyetlen vércsepp
került volna az éjfekete bőrszerelésére. A cipőm a lábam mellett ér
földet, a köpenyem pedig a sarokban lévő kis karosszékre kerül.
Alig kapok levegőt, de vajon beismerhetem előtte, hogy ebben a
pillanatban egyedül miatta érzem magam elgyengülve?
Az ujjai melegnek érződnek, ahogy megemeli egy kissé az
államat, hogy a tekintetünk találkozhasson egymással. Várjunk
csak… Valóban félelmet láttam villanni a tekintetében?
– Nem valami biztató a légzésed, úgyhogy gondolom…
– A bordáim – felelem, mielőtt találgatni kezdene. Előtte aligha
tudnám elrejteni a fájdalmamat. – Az, amelyik az ágy mellett hever,
eltalálta az oldalamat a kardjával, de azt hiszem, csak zúzódásokat
okozott. – Legalábbis ebben reménykedem, miután nem hallottam a
csonttörést általában kísérő roppanást.
– Akkor gyenge volt a kardja. – Felvonja a szemöldökét. – Vagy
talán az a bőrmellény az oka, amit még éjszaka is magadon viselsz.
– Bízhatsz benne – mondja Tairn.
– Nem olyan könnyű.
– Most annak kell lennie.
– Sárkánypikkely. – Felemelem a jobbomat, és úgy fordulok, hogy
bepillanthasson a hálóingem alá. – Mira készítette nekem. Ezért
maradtam mostanáig életben.
Összeszorítja az ajkát, majd bólint.
– Ügyes, bár én inkább azt mondanám, több oka is van, amiért
életben maradtál. – Mielőtt még vitába szállhatnék vele, a tekintete
a nyakamra téved, és az ott jó eséllyel hátramaradt lila nyomokat
mustrálja. – Lassabban kellett volna megölnöm.
– Jól vagyok – mondom, noha ez aligha felel meg az igazságnak.
Ismét a szemembe néz.
– Soha ne hazudj nekem! – Ezt olyan indulattal, ugyanakkor
olyan kétségbevonhatatlan egyértelműséggel mondja, hogy nem
tehetek mást, mint bólintok.
– Fáj.
– Hadd nézzem!
– Ez kérés vagy utasítás?
– Amit szeretnél, mindenesetre ellenőrizni akarom, hogy az a
rohadék eltörte-e a bordáidat.
Két másik fiú érkezik a szobába a nyitott ajtón keresztül
Garrickkel és Bodhival a nyomukban. Mindannyian uniformist
viselnek, noha – az órára pillantok – hajnali kettőre jár.
– Vigyétek ki azt a kettőt, mi pedig kihozzuk a maradékot! – adja
ki az utasítást Garrick, mire a társai munkához látnak, és kicipelik a
holttesteket az ajtón. Észreveszem, hogy mindannyiuknak a felkelés
ereklyéje izzik a karján, de egyelőre megtartom magamnak ezt az
információt.
– Köszönöm – mondja Xaden, majd fordít egyet a csuklóján, mire
az ajtó egy kattanás kíséretében becsukódik
a többiek mögött. – Most pedig nézzük meg azokat a bordákat.
Fogytán az idő.
Nyelnem kell egyet. Igaza van, jobb, ha most kiderül, hogy eltört-
e valamim. Háttal fordulok neki, de így is látom az arcát az egész
alakos tükörben, miközben felhúzom a hálóingemet, és megtartom a
szövetet a mellem fölött.
– Először…
– Tudom, hogy mi a teendő a fűzővel. – Az állkapcsa ismét
megfeszül, és egy pillanatra nyers éhség suhan át az ábrázatán,
mielőtt meglepő gyöngédséggel hátravetné a hajamat
a vállam mögé.
Az ujjai végigsimítanak a meztelen bőrömön, én pedig igyekszem
úrrá lenni a remegésen, és próbálom megacélozni az izmaimat.
 Mi a csuda ütött belém? Hiszen a szobám padlója még mindig
csurom véres, ennek ellenére a légzésem most már teljesen téves
okból ilyen szaggatott. Hozzálát, hogy kihámozzon a ruhámból. Nem
tréfált, valóban tudja, hogy miként bánjon a fűzővel.
– Hogy az ördögbe tudod ezt minden reggel magadra húzni? –
kérdezi, majd megköszörüli a torkát, ahogy centiről centire halad
felfelé.
– Átkozottul ruganyos vagyok – felelem a vállam fölött. – Tudod,
legalább ennyi haszna van, ha könnyen törnek
a csontjaid, és bármikor kificamíthatod a tagjaidat.
A tekintetünk találkozik, amitől melegség tölt el. Aztán a
pillanat, ahogy jött, olyan gyorsan el is tűnik, amikor Xaden
széthúzza a páncélomat, és megvizsgálja a jobb oldalamat.
Gyöngéden végigsimít a sérült bordákon, és gyakorlott
mozdulatokkal nyomást gyakorol a zúzódásokra.
– Csúnya, de nem hiszem, hogy eltört volna.
– Én is így éreztem. Kösz, hogy megnézted. – A jelenetnek
kínosnak kellene lennie, de valahogy mégsem az. Xaden közben
hozzálát, hogy visszafűzze a madzagot.
– Túléled. Fordulj meg.
Engedelmeskedem, és közben visszahúzom a hálóingemet, ő
pedig térdre ereszkedik előttem.
Elkerekedik a szemem. Xaden Riorson térdel előttem, és a sűrű,
fekete haja pont olyan magasságban van, hogy végigsimíthatnék
rajta a kezemmel. Talán ez a teste egyetlen része, ami puhának
érződhet. Vajon hány nő érezte már azokat
a tincseket az ujjai között?
És miért érdekel ez engem egyáltalán?
– Túl kell jutnod a fájdalmon, mégpedig gyorsan. – Megfogja az
egyik csizmát, majd megérinti a bokámat. – Fel tudod emelni?
Bólintok, és megemelem a lábamat, mire a következő pillanatban
minden józan gondolatomnak búcsút inthetek, ahogy felhúzza rám a
csizmát, és befűzi egyiket a másik után.
Ugyanaz a férfi, akinek alig néhány hónappal ezelőtt még semmi
kifogása nem lett volna azzal szemben, ha a halálomat lelem.
Nehezen tudom felfogni, hogy mi változott ilyen rövid idő alatt.
 – Induljunk! – A vállam köré kanyarítja a köpenyt, majd úgy
kapcsolja össze a galléromnál, mintha valami drága kincs volnék.
Most már biztos vagyok benne, hogy valóban sokkos állapotba
kerültem, ugyanis minden lehetek a számára, csak éppen drága kincs
nem. A tekintete a frizurámra téved, és pislog egyet, mielőtt
felhúzná a csuklyámat az ezüstszínű hajamra. Ezután megfogja a
kezemet, és magával húz a folyosóra. Határozottan tart, de nem túl
erősen.
Az összes ajtó csukva van. Ezek szerint a rajtaütés nem járt elég
zajjal ahhoz, hogy felébressze a többieket, vagyis ha Xaden nem
bukkan fel, akkor mostanra halott lennék, még akkor is, ha valahogy
esetleg sikerül kiszabadulnom Oren szorításából. De hogyan
történhetett mindez?
– Hová megyünk? – A folyosókat gyéren bevilágítják a kéken
derengő varázsfények.
– Ha ilyen hangosan beszélsz, akkor jó eséllyel megállítanak,
mielőtt bárhová is eljutnánk.
– Nem tudsz elrejteni bennünket az árnyak közé?
– Mert egy nagy, fekete felhő, ami keresztüllebeg a folyosón,
nyilván kevésbé feltűnő, mintha egy pár lopakodna.
– A pillantásával belém fojtja a szót.
Nem mintha egy pár lennénk.
Nem mintha ne másznék rá, ha a körülmények megfelelőek
volnának. Összerezzenek, ahogy kiérünk a hálókörlet főfolyosójára.
Sajnos, ami Xadent illeti, soha, de soha nem lesznek megfelelőek a
körülmények, úgy főleg nem, ha épp az imént végzett fél tucat
kadéttal.
A saját védelmemben azért emlékeztetem rá magamat, hogy
valami beteges módon igenis izgató volt, ahogy megmentett, még
akkor is, ha most követhetetlen sebességgel akar végigráncigálni a
folyosón. Még akkor is, ha csak azért tette, mert a sárkányainknak
köszönhetően egymáshoz vagyunk láncolva. Minden porcikám
könyörög a pihenőért, de nincs ilyen szerencsém, és hamarosan
elérjük a másod- és harmadévesek hálókörletét, illetve a rotundára
vezető csigalépcsőt.
Hetekre lesz szüksége a bordáimnak ahhoz, hogy teljesen
begyógyuljanak.
A tudósok szárnyában egyetlen zörejt sem hallani, leszámítva a
csizmáink surrogását a márványpadlón. Ezúttal nem balra, a
gyakorlótér felé, hanem jobbra irányít, a raktárba vezető lépcsőkhöz.
Félúton járunk, amikor egyszer csak megtorpan, amitől kis híján
nekiütközöm a hátához erősített kardnak. Ezután tesz egy ismerős
mozdulatot a jobb csuklójával, miközben a baljával továbbra is
engem tart.
Klikk. Elcsúsztat egy követ, és a következő pillanatban egy
rejtekajtó tárul fel előttünk.
– Mi az ördög?! – suttogom, ahogy feltárul előttünk egy újabb
alagút.
– Remélem, nem félsz a sötéttől. – Magával húz, és miután
körbeölel a fojtogató feketeség, még az ajtó is bezáródik mögöttünk.
Minden rendben. Minden a legnagyobb rendben.
– De ha esetleg mégis… – teszi hozzá, majd csettint egyet, mire
varázsfények jelennek meg a fejünk fölött, gyéren megvilágítva a
környezetünket.
– Kösz.
Az alagutat kőből emelt boltívek tartják. A talaj egyenletes, ami
arra utal, hogy a járatot gyakrabban használják, mint gondolná az
ember. Földszagot érzek, de a levegő nem dohos. Sehol sem látni az
alagút végét.
Xaden elengedi a kezem, és továbbmegy.
– Gyerünk!
– Nem lehetne, hogy… – Elfintorodom. Átkozottul hasogat a
mellkasom. – Nem tudnál egy kicsit figyelmesebb lenni? – Utána
csoszogok, és hátravetem a csuklyámat.
– Nem fogok veled kisbabaként bánni, ahogyan Aetos teszi –
mondja anélkül, hogy megfordulna. – Az ilyesmi aligha válna
hasznodra, ha egyszer elhagyod Basgiathot.
– Dain nem bánik velem kisbabaként!
– Dehogynem, és ezt te is tudod. Azonkívül erős a gyanúm, hogy
te is utálod, amikor ezt csinálja. – Kissé lelassít, hogy utol tudjam
érni. – Vagy talán tévedek?
– Csupán úgy véli, hogy ez a hely túlságosan veszélyes
olyasvalakinek, mint… mint én, és azután, ami történt, szerintem
nem is lehet vele nagyon vitatkozni. – Végül is aludtam. Ez az
egyetlen időszak, amikor elvileg biztonságban vagyunk az iskolában.
– Nem biztos, hogy ezután valaha is álomra tudom hajtani a fejem. –
Oldalra pillantok, és látom, hogy idegesítően csábítóan vigyorog. –
És ha netán csak megfordulna a fejedben, hogy biztonsági okokból
velem aludnál, akkor…
– Ugyan – feleli. – Nem dugok elsőévesekkel. Már akkor sem
tettem, amikor én is az voltam. És főleg nem kezdenék… veled.
– Ki beszél dugásról? – felcsattanok, de aztán korholom magam,
hogy a bordámban szúró fájdalom felerősödik.
– Mazochistának kellene lennem ahhoz, hogy lefeküdjek veled, de
biztosíthatlak róla, hogy nem vagyok az.
Azt már nem teszem hozzá, hogy azért szívesen fantáziálok róla.
– Mazochista, mi? – A vigyora szélesebbre húzódik.
– Különben sem igazán vagy az a típus, akihez szívesen
odabújnék reggelente. – Én is elvigyorodom. – Hacsak nem amiatt
aggódsz, hogy esetleg én végzek veled, amíg alszol. – Befordulunk a
következő sarkon.
– Emiatt nem igazán aggódom. Bármilyen heves természetű vagy,
és bármilyen jól is bánsz a tőrrel, őszintén szólva abban sem vagyok
biztos, hogy akár egy legyet képes volnál megölni. Szerinted nem
vettem észre, hogy hármat is meg tudtál sebezni közülük, de egyszer
sem próbáltad bevinni a halálos csapást?
– Sosem öltem embert – felelem suttogva, mintha egy titkot
vallanék be.
– Márpedig ezen előbb vagy utóbb túl kell esned. A képzés
végeztével nem vagyunk egyebek, mint fegyverek, és jobban jársz, ha
még azelőtt kipróbálod magad, hogy kilépnél azokon a kapukon.
– Tehát oda tartunk? Kilépünk a kapukon? – Időközben teljesen
elveszítettem az irányérzékemet.
– Megkérdezzük Tairntól, hogy mi az ördög történt. – Xaden
állkapcsa megfeszül. – Nem a támadásról beszélek. Hogyan jutottak
be a zárt ajtón?
Vállat vonok, és inkább nem kezdek magyarázkodni, mivel
úgysem hinne nekem. Hiszen még én magam is alig hiszem el.
 – Jobban tesszük, ha kiderítjük, mielőtt még újra megtörténne.
Nem fogok melletted aludni a padlón, mint valami átkozott őrkutya.
– Várjunk csak! Ez az út is a röpmezőre visz? – Minden tőlem
telhetőt megteszek, hogy mentális falak mögé zárjam a torkomban
és a bordáimban lüktető fájdalmat. – Feléd tartunk – mondom
Tairnnak.
– Tudom.
– Igen – mondja Xaden, és közben beveszünk egy újabb fordulót.
– Nem sokan tudnak róla. És ezúttal nem is kérlek rá, hogy a
kedvemért ezt a titkot is őrizd meg a többi mellett.
– Hadd találgassak! Úgyis tudnád, ha árulkodnék?
– Afelől biztos lehetsz. – Újabb vigyor terül el a képén, de
elkapom a tekintetemet, mielőtt még észrevehetné, hogy
megbámultam.
– Netán újabb szívességre készülsz? – Az út emelkedni kezd,
mégpedig elég meredeken. Minden lélegzetvétel fájdalmasan
emlékeztet rá, hogy mi történt alig egy órával ezelőtt.
– Egy is elég, azonkívül már így is elértünk a kölcsönös garantált
megsemmisítés állapotába, Sorrengail. Most pedig lássuk, egyedül is
megy, vagy vegyelek föl?
– Ez inkább hangzik sértésnek, mint ajánlatnak.
– Kezdesz belejönni. – Valamelyest lassít a léptein, hogy
a nyomában tudjak maradni.
A talaj megfordul a talpam alatt, mintha rázkódni kezdene, de
tudom, hogy nem erről van szó. A fejemmel van baj – a fájdalom és a
stressz az oka. Egyre bizonytalanabbá válnak a lépteim.
Xaden átkarolja a derekamat, és megtart. Utálom, hogy az
érintésétől rögtön feljebb szökik a pulzusom, miközben folytatjuk a
kapaszkodást, de nem tiltakozom. Nem akarok hálálkodni, de azért
ellenállhatatlannak találom a mentaillatát.
– Egyébként mit csináltál ma este?
– Miért kérdezed? – A hangjából nyilvánvaló, hogy nem szívesen
válaszol a kérdésemre.
Milyen kár.
– Perceken belül a szobámhoz értél, és nem úgy tűnt, hogy
aludtál volna. – Hiszen még kard is volt nála.
 – Arra nem gondoltál, hogy esetleg én is páncélban alszom?
– Akkor megbízhatóbb hálótársakat kellene találnod.
Egy szívdobbanásnyi időre elmosolyodik. Igazán, őszintén
elmosolyodik, nem azzal a hamis erőltetett vigyorral, amihez már
kezdtem hozzászokni. Ez valódi, lélegzetelállító mosoly, amellyel
szemben tehetetlen vagyok. Aztán ahogy jött, olyan gyorsan el is
tűnik.
– Nos, el fogod árulni? – kérdezem. Ha nem küzdenék a
fájdalommal, most biztos bosszús lennék. És arról ne is beszéljünk,
hogy miért akar Tairn elé vinni, ha a távolból is bármikor
cseverészhetek vele.
Leszámítva, ha ezúttal ő akar beszélni Tairnnal, ami… Nos,
maradjunk abban, hogy bátor lépés volna.
– Nem igazán. Ez csak a harmadévesekre tartozik. – Elérjük az
alagút végét, és elengedi a kezem. Ismét tesz néhány mozdulatot a
csuklójával, amire újra felhangzik a már ismerős klikkelés, majd
kinyitja az ajtót.
Kilépünk a csípős novemberi levegőre.
– Mi a jó ég… – suttogom.
A kijáratot a röpmező keleti oldalán lévő sziklákba vájták.
– Jól elrejtették. – Xaden int egyet, mire az ajtó becsukódik, és
olyan tökéletesen beleolvad a sziklákba, hogy aki nem tudja, hogy
mit keressen, annak esélye sincs észrevenni.
Szárnycsapásokra leszek figyelmes, és ahogy felpillantok, három
sárkányt látok kirajzolódni az éjszakai égbolton.
A föld ezúttal is beleremeg, ahogy leszállnak.
– Ha nem tévedek, a szárnyvezető beszélni óhajt velünk. – Tairn
előrelép, majd Sgaeyl is követi, szorosan behúzva a szárnyát,
aranyszínű tekintetét ezúttal rám függesztve.
Andarna is ott sompolyog Sgaeyl mancsai között, majd felénk
galoppozik. Közvetlenül előttem áll meg, és ahogy az orrával a
bordáim körül szaglászik, egyszer csak aggodalom tölti meg a
tudatomat – tudom, hogy az ő érzéseit érzem.
– Ne félj, nem tört el – mondom neki, és végigsimítok a
hepehupás fején. – Csak zúzódások.
– Biztos vagy benne? – kérdezi az aggodalomtól elkerekedett
szemmel.
– Amennyire csak biztos lehetek. – Elmosolyodom. Ha csak azért
jöttünk ki ide az éjszaka közepén, hogy ne aggódjon annyira értem,
már megérte.
– Igen, beszélni szeretnék veled. Mégis miféle erőt csatornázol át
belé? – kérdezi Xaden, és úgy pillant fel Tairnra, mintha… nem is
Tairn volna.
Mit is mondhatnék? Bátornak kétségkívül bátor. Minden izmom
megfeszül, és már arra készülök, hogy Tairn ropogósra süti Xadent a
tiszteletlenségéért.
– Semmi közöd hozzá, hogy miféle erőt csatornázok át
a lovasomba – feleli Tairn, és felmordul.
Ez jól kezdődik.
– Azt mondja, hogy… – kezdem.
– Én is hallottam – vág a szavamba Xaden anélkül, hogy rám
pillantana.
– Tessék? – A szemöldököm felszalad, Andarna pedig időközben
visszatért a társaihoz. Hiszen a sárkányok csak a saját lovasaikkal
beszélhetnek. Legalábbis mindig így tanították.
– Nagyon is közöm van hozzá, ha azt szeretnéd, hogy megvédjem
őt – feleli Xaden.
– Időben üzentem neked, amikor szükség volt rá. – Tairn feje
kígyószerűen tekergőzni kezd, amitől még nyugtalanabb leszek, az
ilyesmi ugyanis nem sok jót ígér.
– Alig értem oda – mondja Xaden összeszorított fogakkal. – Ha
csak fél percet kések, a lány már halott lenne.
– Akkor úgy tűnik, ajándékba kaptad azt a fél percet.
– Újabb baljós morgás.
– Tudni akarom, hogy mi történt odabent!
Élesen beszívom a levegőt.
– Ne bántsd – mondom Tairnnak. – Megmentette az életemet. –
Sosem láttam, hogy bárki megszólítaná egy másik lovas sárkányát,
nem is beszélve arról, hogy számon kéri, és főleg nem egy olyan
hatalmas példányt, mint amilyen Tairn.
A sárkányom mérgesen fújtat.
– Tudnunk kell, hogy mi történt a szobában. – Xaden komor
tekintete késként hatol keresztül rajtam, mielőtt visszafordulna
Tairnhoz.
– Ne merészelj olvasni bennem, emberlény, különben megbánod! –
Tairn kinyitja a száját, és összegöngyöli a nyelvét. Jól tudom, hogy
ez mit jelent.
Beállok kettejük közé, és felszegett állal Tairn felé fordulok.
– Csak egy kicsit megijedt, ennyi az egész. Ne égesd fel!
– Ebben legalább egyetértünk – szólal meg egy női hang
a fejemben.
Sgaeyl.
Döbbenten felpillantok a Tengerkék Tőrfarkra, miközben Xaden
odaáll mellém.
– Beszélt hozzám.
– Tudom – mondja. – Én is hallottam. Azért lehetséges, mert ők
ketten egy párt alkotnak. Ugyanez az oka, amiért mi ketten
egymáshoz vagyunk láncolva.
– Úgy beszélsz róla, mintha örülnél neki.
– Elhiheted, hogy nem örülök. – Felém fordul. – De akár tetszik,
akár nem, pontosan erről van szó, Kicsike. Egymáshoz vagyunk
láncolva. Ha te meghalsz, én is meghalok, úgyhogy rohadtul jogom
van tudni, miként lehetséges, hogy az egyik pillanatban még Seifert
kése alatt voltál, a következőben pedig már a szoba másik végében
álltál. Ez volna a pecséterőd, amit Tairnnak köszönhetsz? Gyerünk,
áruld el! Mégpedig most rögtön.
– Nem tudom, hogy mi történt – felelem őszintén.
– A természet szereti az egyensúlyt – mondja Andarna olyan
hangon, mint ahogyan én szoktam idézni a tanulmányaimból. – Ez
az első, amit megtanulunk.
Megpördülök, hogy szembenézzek az aranysárkánnyal, és
megismétlem a szavait Xadennek.
– És ez mégis mit jelent? – kérdezi Xaden tőlem.
Ezek szerint csak Tairnt hallja, Andarnát viszont nem.
– Nos, talán nem az első – folytatja Andarna, és suhint egyet a
tollas farkával a fagylepte fű felett. – Az első, hogy nem szabad
kapcsolódnunk, amíg nem növünk fel teljesen.
– Oldalra dönti a fejét. – Vagy az első talán mégiscsak az, hogy merre
vannak a bárányok? Vagy inkább kecskék.
– Ez az oka, amiért a tollfarkak nem kapcsolódnak. – Tairn
felsóhajt.
– Hadd magyarázza el – jegyzi meg Sgaeyl, és a karmait
csattogtatja a földön.
– A tollfarkak azért nem kapcsolódhatnak, mert véletlenül is
átadhatják a képességeiket az embereknek – folytatja Andarna. – A
sárkányok nem csatornázzák át a képességeiket, vagy legalábbis nem
igazán, amíg nem nőnek fel teljesen, de attól még mindannyiunkban
rejlik valami különleges.
– Mint amilyen a pecséterő? – mondom fennhangon, hogy Xaden
is tudja követni.
– Nem – feleli Sgaeyl. – A pecséterő a mi erőnk és a ti
csatornázásra való képességetek ötvözetéből jön létre. Azt fejezi ki, ami
a lényetek legmélyén vagytok.
Andarna büszkén felszegi a fejét.
– Én azonban közvetlenül átadtam neked a képességemet. Azért,
mert még mindig tollfark vagyok.
Ezúttal is tolmácsolom a szavait, majd jól megnézem magamnak
a kis sárkányt. Szinte semmit sem tudunk a tollfarkakról, ugyanis
sosem látni őket a Völgyön kívül. Vigyáznak rájuk. Mert… Nyelnem
kell egyet. Várjunk csak! Mit is mondott?
– Te még mindig tollfark vagy?
– Úgy bizony! Valószínűleg még néhány évig az maradok. – Pislog,
majd ásít egyet, és megint suhint a farkával.
Ó, istenek.
– Hiszen akkor te… fióka vagy – suttogom.
– Nem! – Andarna orrlikaiból gőz szökik ki. – Kétéves vagyok! A
fiókák még repülni sem tudnak!
– Hogy micsoda? – kérdezi Xaden, és a tekintete kettőnk közt
cikázik.
Felpillantok Tairnra.
– Te hagytad, hogy egy kiskorú is kapcsolódjon? Azt akarod, hogy
egy kiskorú részt vegyen a háborúban?
– Mi sokkal hamarabb megérünk, mint az emberek – feleli, és elég
önérzetes ahhoz, hogy még neki álljon feljebb. – Azonkívül nem
vagyok biztos benne, hogy Andarnának bárki is előírhatná, hogy mit
tegyen.
– Mennyivel hamarabb? – kérdezem. – Hiszen csak kétéves!
– Egy-két éven belül teljesen kifejlődik, igaz, vannak, akik valamivel
lassabban érnek meg a többieknél – feleli ezúttal Sgaeyl. – Ha tudtam
volna, hogy kapcsolódni fog, akkor határozottabban tiltakozom az ellen,
hogy választhasson. – Rosszallóan mordul egyet Andarna irányába.
– Várjunk csak! Andarna a tiétek? – Xaden tesz egy lépést Sgaeyl
felé, és olyan érzés reszket a hangjában, amivel még nem
találkoztam… Megbántottság. – Két éven át rejtegettetek előlem egy
fiókát?
– Ne légy nevetséges! – Sgaeyl újabb forró légtömeget fúj ki az
orrlikaiból, amitől mozgásba jönnek Xaden hajtincsei. – Csak nem
gondolod, hogy engedném a kicsinyeimnek, hogy kapcsolódjanak,
amikor még tollasak?
– Andarna szülei azelőtt elhunytak, hogy kibújt volna a tojásából –
mondja Tairn.
A szívem elnehezedik.
– Nagyon sajnálom, Andarna.
– Azért sok idősebb rokonom van – feleli, mintha ez máris mindent
helyretenne, de miután én magam is elveszítettem az apámat,
pontosan tudom, hogy ez nem így működik.
– Úgy tűnik, nem annyi, hogy távol tarthattak volna a Cséplés
mezejétől – dörmögi Tairn. – A tollfarkak azért nem kapcsolódnak,
mert túlságosan kiszámíthatatlanok a képességeik.
– Kiszámíthatatlanok? – kérdez vissza Xaden.
– Te sem bíznád a pecséterődet egy csecsemőre, nem igaz,
szárnyvezető? – kérdezi Tairn, miközben Andarna odabattyog a
mellső lábához.
– Istenek, biztosan nem. Még elsőévesként is alig tudtam uralni.
– Xaden megcsóválja a fejét.
Furcsa elképzelni Xadent, ahogy valamit nem tud uralni. Sokat
megadnék érte, hogy lássam, amikor valami kizökkenti a
béketűréséből. Hogy esetleg én legyek az, aki miatt elveszíti az
önuralmát. Nem, nem. Ezt a gondolatot sürgősen ki kell vernem a
fejemből.
 – Pontosan. Ha túl korán kapcsolódnak, a sárkányok közvetlenül is
átadhatják az adományukat, a lovasuk pedig így könnyen
kiszipolyozhatja és kiégetheti őket.
– Én sosem tennék ilyet! – kiáltom.
– Ezért is választottalak téged – mondja Andarna, miközben Tairn
lábához dörgöli a fejét. Hogy nem láttam korábban? A kerek szeme,
a mancsa…
– Persze, nem tudhattad. Elvégre a farktollak rejtve szoktak maradni
– mondja Tairn, oldalra pillantva a társára.
Sgaeylnek még csak a szeme sem rebben.
– Ha a vezetőség tudná, hogy a lovasok maguknak is el tudnák
venni az adományait, ahelyett, hogy a saját pecsétjüktől kellene
függniük, akkor… – kezdi Xaden, miközben Andarnára mered, aki
egyre lassabban pislog.
– Vadásznának rá – fejezem be helyette a mondatot.
– Pontosan ezért nem árulhatjátok el senkinek, hogy micsoda is
valójában – mondja Sgaeyl. – Remélhetőleg eléri a nagykorúságot,
amíg elhagyjátok az iskolát, és a vének időközben hatékonyabb védelmet
tudnak biztosítani a tollfarkaknak.
– Nem fogom elárulni – ígérem. – Andarna, köszönöm. Bármit is
tettél, megmentetted az életemet.
– Megállítottam az időt. – A szája elnyílik az újabb ásítástól. – De
csak egy kicsit.
Várjunk csak. Micsoda? Próbálok nem megszédülni, ahogy
belenézek Andarna aranyló szemébe, és megfeledkezem a
fájdalomról, a szilárd talajról a talpam alatt, de még arról is, hogy
levegőt kell vennem, ahogy igyekszem felfogni, hogy mi történt.
Hiszen senki sem állíthatja meg az időt. Senki és semmi nem képes
ilyesmire. Soha senki nem hallott még ilyesmiről.
– Mit mondott? – kérdezi Xaden, miközben elkapja a vállamat,
hogy megtartson.
Tairn felmordul, és a forró hőhullám ezúttal mindkettőnket eléri.
– A helyedben levenném a kezemet a lovasról – figyelmezteti
Sgaeyl.
Xaden lazít a fogásán, de továbbra is segít megállni a lábamon.
– Áruld el, hogy mit mondott. Kérlek. – Az ajka megfeszül, és
nyomban tudom, hogy ez az utolsó szó komoly erőfeszítésébe került.
– Meg tudja állítani az időt – mondom nagy nehezen.
– Legalábbis röviden.
Xaden elsápad, és most először nem annak a rendíthetetlen,
acélos akaratú szárnyvezetőnek mutatja magát, akivel még a
Mellvéden találkoztam. Láthatóan sokkos állapotba került, ahogy
Andarna felé fordul.
– Meg tudod állítani az időt?
– És most már mi is meg tudjuk állítani. – Pislog egyet, és látom
rajta, hogy mennyire kimerült. Komolyan kifárasztotta, hogy ma este
átcsatornázta belém ezt a képességet. Már alig tudja nyitva tartani a
szemét.
– Egy kicsit – suttogom.
– Egy kicsit – visszhangozza Xaden lassan, mintha csak így
próbálná meg feldolgozni az információt.
– És ha túl gyakran használom ezt a képességet, abba akár bele is
halhatsz – mondom Andarnának.
– Bele is halhatunk – feleli. – De tudom, hogy nem tennél ilyet.
– Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy méltó lovasod legyek.
– Csak most kezdem felfogni, hogy mivel is jár ez a kivételes
adomány. Mit mondjak, úgy érzem magam, mint akit agyonvágtak. –
Carr professzor velem is végezni fog?
Minden tekintet felém fordul, és Xaden szorítása ismét erősebbé
válik a vállamon.
– Miért mondasz ilyesmit?
– Hiszen megölte Jeremiah-t. – Próbálom leküzdeni
a bensőmben ébredező pánikot, és a Xaden szemében táncoló kis
aranyló foltokra koncentrálni. – Te is láttad. Úgy törte ki a nyakát,
mintha csak egy gally lett volna. És mindezt az egész kvadráns előtt.
– Jeremiah elmelátó volt – mondja Xaden, lehalkítva
a hangját. – Az elmelátás főbenjáró bűn. Te is tudod.
– De mi lesz, ha rájönnek, hogy meg tudom állítani az időt?
– Nem fogják megtudni – ígéri Xaden. – Senki sem fogja elárulni
nekik. Te biztosan nem. Én sem. És ők sem. – Ezzel a három
sárkányra mutat. – Megértetted?
– Igaza van – mondja Tairn. – Nem tudhatják meg. Azonkívül nem
tudhatjuk, meddig rendelkezel ezzel a képességgel. A tollfarkak legtöbb
adománya a felnőtté válásukkal eltűnik.
Andarna megint ásít egyet, és már alig áll a lábán.
– Próbálj meg pihenni – mondom neki. – Köszönöm, hogy
segítettél.
– Menjünk, Aranytollú – mondja Tairn, mire egy kissé
mindannyian meghajolnak, majd kilőnek az ég felé, jókora széllökést
kerekítve maguk után. Andarnának nem megy könnyen a repülés, és
kétszer akkora erővel kell vernie a szárnyával, miközben Tairn alatta
marad, hogy segítsen megtartani a súlyát, ahogy folytatják az
útjukat a Völgy felé.
– Ígérd meg, hogy senkinek sem beszélsz erről – mondja Xaden,
miközben visszatérünk az alagútba, de nem annyira kérésnek, mint
inkább utasításnak hangzik. – Nem csak a saját biztonságodról van
szó. A ritka képességek a legnagyobb értékek, amelyekkel az
iskolában rendelkezhetünk. Már amennyiben titokban tudjuk őket
tartani.
Felvonom a szemöldököm, miközben a nyakán végigfutó sötét
vonalakat tanulmányozom – a felkelésereklyéje jelzi, hogy egy áruló
fia, egyúttal mindenki mást is ez figyelmeztet arra, hogy nem lehet
megbízni benne. Talán azért akarja, hogy hallgassak, mert saját
magának remél előnyt a dologból, ami később majd hasznára lesz?
Mindenesetre ezek alapján legalább a továbbiakban is számít rá,
hogy életben maradok.
– Ki kell derítenünk, hogy miként tudtak behatolni a szobádba
olyan kadétok, akiknek még nem lett sárkányuk
– mondja.
– Úgy, hogy egy lovas is volt köztük – mondom. – Valaki, aki
elmenekült, mielőtt te odaértél volna. Valószínűleg
ő nyitotta ki az ajtót kívülről.
– Ki volt az? – Megáll, és gyöngéden megfogja a karomat, majd
maga felé fordít.
Megrázom a fejem. Kizárt, hogy hinne nekem. Hiszen még én is
alig tudom elhinni.
– Előbb vagy utóbb el kell kezdenünk bízni egymásban,
Sorrengail. Az életünk múlik rajta. – Harag villan a tekintetében. –
Most pedig mondd meg, hogy ki volt az.
„Bűncselekménnyel vádolni egy szárnyvezetőt minden vádak
közül a legveszedelmesebb. Ha a vád igaz, akkor az egész kvadráns
vétkes abban, hogy nem a megfelelő személyt tette meg
szárnyvezetővé. Ha pedig a vád nem állja meg a helyét, akkor a vádat
megfogalmazó személy jó eséllyel nem éri meg a másnapot.”
– Augustine Melgren tábornok, Életem kadétként
 HUSZADIK FEJEZET

– Oren Seifert. – Fitzgibbons kapitány befejezi a halállista

felolvasását, majd összegöngyöli a tekercset. Beállunk alakzatba, és
a lélegzetünk apró fellegeket teremt a hideg levegőben.
– Adjuk át lelküket Maleknek.
A nyolc felolvasott név között hatan is vannak, akikkel szemben
nehezen tudok sajnálatra lelni a szívemben, főleg úgy, hogy amikor
áthelyezem a testsúlyomat, hogy így kíméljem a sérült bokámat, éles
fájdalom hasít a fekete és kék foltokkal tarkított bordáim közé. Azzal
már inkább nem is foglalkozom, hogy a többi lovas állandóan a
nyakamon lévő zúzódásokat mustrálja.
A mai listán szereplő további két név egyaránt harmadéves volt a
Második Szárnyból, akiket egy gyakorlatozáson öltek meg a braevicki
határ közelében, legalábbis a reggeli közben terjedő szóbeszéd
szerint. Azon tanakodom, vajon Xaden is ugyanott járt-e tegnap
este, mielőtt a megmentésemre sietett.
– Nem tudom elhinni, hogy álmodban akartak megölni. –
Rhiannon még mindig nem jut túl a történteken, miután elmeséltem
neki, hogy miként zajlott a tegnap estém.
Talán Xaden tett érte, hogy titokban maradjanak a tegnap este
eseményei, és ne derülhessen ki, hogy mekkora kockázatot jelentek
a számára, ugyanis a vezetőség soraiból senki sem tud róla. Egyetlen
szót sem szólt azután, hogy elmondtam neki, kicsoda nyitotta ki az
ajtót, úgyhogy fogalmam sincs róla, hogy hisz-e nekem vagy sem.
– Ami még rosszabb, úgy érzem, már kezdek hozzászokni. – Vagy
elképesztően fejlett hárítási mechanizmusokra tettem szert, vagy
tényleg hozzászoktam, hogy állandóan célpont legyek.
Fitzgibbons kapitány tesz még néhány kevésbé fontos bejelentést,
de már nem figyelek rá. Valaki felénk közelít, gyors léptekkel
megtéve a Láng és a Fark Osztag közti távolságot.
Ahogy mindig, az ostoba, hormonoktól vezérelt szívem ezúttal is
rögtön kalapálni kezd Xaden látványától. A leghatékonyabb
mérgeket csinos kis csomagokban árulják, és Xaden is pontosan
ilyen: éppolyan gyönyörű, amennyire halálos. Megtévesztően
nyugodtnak látszik, de olyan intenzíven érzem benne a feszültséget,
mintha csak a sajátom volna, mintha egy párduc cserkészné be a
zsákmányát.
A szél összeborzolja a haját, én pedig felsóhajtok, hogy milyen
igazságtalan előnnyel rendelkezik az udvaron lévő összes többi
férfival szemben. Még csak igyekeznie sem kell, hogy ennyire
szexinek nézzen ki.
Francba. Ez az érzés… Ahogy a légzésem felgyorsul, és az egész
testem készenlétbe áll, amikor a közelemben van… Pontosan ez az
oka, amiért senkit sem vittem az ágyamba és nem ünnepeltem úgy,
mint a tökéletesen normális barátaim. Ez az érzés az oka, amiért
nem akartam senkit… Vagyis senki mást.
Azért, mert őt akarom.
Nincs a világon annyi szitokszó, amivel kifejezhetném, hogy
mennyire kétségbeejtőnek találom a helyzetemet.
A tekintete éppen elég időre összefonódik az enyémmel, mielőtt
megszólítaná Daint, fittyet hányva Fitzgibbons bejelentéseiről a
háta mögött.
– Változni fog a rajbeosztásod.
– Tessék? – kérdezi Dain, miközben kihúzza magát. – Most
vettünk fel három új kadétot, miután feloszlatták a harmadik rajt.
– Így igaz. – Xaden jobbra pillant, ahol a Fark Osztag Második
Rajának tagjai állnak. – Belden.
– Igen, uram. – A rajvezető bólint.
– Aetos, Vaughn Penley elhagyja a rajodat, és helyette megkapod
Liam Mairit a Fark Osztagból.
Dain összeszorítja az ajkát, majd bólint.
Mindannyian végignézzük, hogy a két elsőéves helyet cserél
egymással. Penley még csak a Cséplés óta van velünk, úgyhogy
senkinek sem szakad meg a szíve a távozása miatt, legalábbis az
eredeti rajunkból nem, a másik három tagunk azonban morog
valamit magában.
Liam biccent Xaden felé, nekem pedig fordul egyet a gyomrom.
Pontosan tudom, hogy miért helyezte át Dain alá. A fickó hatalmas.
Akkora, mint Sawyer, és olyan erős, mint Dain. Világosszőke haja
van, előreugró orra, kék szeme, a csuklójától a tunikája ujjáig pedig
ott húzódik a felkelésereklyéje.
– Nincs szükségem testőrre! – csattanok fel. Vajon túlzás, hogy
így beszélek a szárnyvezetőmmel? Természetesen igen. Érdekel? A
legkevésbé sem.
Xaden rám sem hederít, és továbbra is Dainhoz intézi a szavait.
– Az eddigi statisztikák alapján Liam a legerősebb elsőéves a
kvadránsban. Ő teljesítette a leggyorsabban a Vesszőfutást, egyetlen
kihívást sem veszített el, és egy kivételesen erős Vörös Tőrfarkkal
kapcsolódott. Bármelyik raj örülne neki, és most a tiéd, Aetos.
Később majd köszönetet mondhatsz, amikor tavasszal megnyered a
Háborús Játékokat.
Liam belép mögöttem az alakzatba, elfoglalva Penley helyét.
– Nincs. Szükségem. Testőrre – ismétlem, ezúttal valamivel
hangosabban. Baromira nem érdekel, hogy ki hallja meg rajta kívül.
Az egyik elsőéves valahol mögöttem felnyög a vakmerőségemet
hallva.
Imogen felhorkan.
– Sok szerencsét.
Xaden elmegy Dain mellett, és közvetlenül előttem áll meg, majd
közel hajol hozzám.
– Sajnos szükséged van rá, mint arról tegnap este mindketten
meggyőződhettünk. Én pedig nem lehetek mindig a közeledben.
Liam viszont igen. – Ezzel a Tyrből származó szőkére mutat. –
Elsőéves, vagyis ott lehet az összes tanórán, az összes kihíváson, és
még arra is volt gondom, hogy a könyvtárba helyezzék szolgálatra.
Úgyhogy remélem, hozzászoksz a közelségéhez, Sorrengail.
– Túllépsz a hatáskörödön. – Ahogy ezt kimondom, a körmeim a
tenyerembe vájnak.
– Ó, korántsem – figyelmeztet mély hangon, amitől a hideg
futkos a hátamon. – Bármi, ami téged fenyeget, óhatatlanul rám
nézve is fenyegetést jelent, és mint azt már sikerült tisztáznunk,
fontosabb dolgom is van annál, mint hogy a szobádban aludjak.
Forróság önti el az arcomat.
– Ő sem fog a szobámban aludni.
– Természetesen nem. – Még van képe elvigyorodni, amitől
persze az áruló gyomrom csak még mélyebbre süllyed.
– A melletted lévő szoba lesz az övé. Tudod, nem szeretnék túllépni
a hatáskörömön. – Ezzel sarkon fordul, majd visszatér az alakzatunk
elejére.
– Átkozott sárkányok – sziszegi Dain, továbbra is előre szegezve a
tekintetét.
Fitzgibbons befejezi a mondókáját, majd hátralép az emelvényen,
ami többnyire a reggeli alakzat végét jelzi, ám ezúttal Panchek
parancsnok foglalja el a pódiumot. Ő általában kihagyja a reggeli
alakzatot, úgyhogy a jelenléte arra utal, hogy történt valami.
– Miért van itt Panchek? – kérdezi Rhiannon.
– Nem tudom. – Mély levegőt veszek, és elfintorodom az
oldalamba hasító fájdalomtól.
– Biztos fontos, ha a Kódexszel bajlódik odafent.
– Csendet! – utasít bennünket Dain, miután ma reggel először
hátrapillant a válla fölött. Ahogy észreveszi a nyakamat, elkerekedik
a szeme.
– Violet?
A tegnapi vitánk óta nem beszéltünk egymással. Istenek, hogy
lehet, hogy alig huszonnégy óra leforgása alatt teljesen más
embernek érzem magam?
– Jól vagyok – biztosítom róla, de még mindig a nyakamat
méregeti, és láthatóan sokkos állapotba került. – Aetos rajvezető, az
emberek figyelnek. – Valóban túl sokan bámulnak bennünket,
miközben Panchek megkezdi a beszédét az emelvényen, és
elmondja, hogy ma reggel egy további üggyel is foglalkoznunk kell,
Dain azonban csak nem fordul előre. – Dain!
Erre pislog egyet, és a tekintetében megjelenő bocsánatkéréstől
összeszorul a torkom.
– Ezt értette Riorson a „tegnap estén”?
Bólintok.
– Nem tudtam. Miért nem mondtad el?
Azért, mert úgysem hitted volna el.
– Jól vagyok – ismétlem, és az emelvény felé biccentek. – Később
beszélünk.
Nagy nehezen előrefordul.
 – Mint az tudomásra jutott, néhányan megszegték a Kódex
előírásait – kiáltja Panchek. – Ahogyan ti is tisztában vagytok vele,
nem tűrjük a legszentebb törvényeink megsértését.
A vádló lépjen elő!
– Valaki bajba került – suttogja Rhiannon. – Gondolod, hogy
Ridocra rátaláltak Tyvon Varen ágyában?
– Az ilyesmit aligha tiltja a Kódex – motyogja Ridoc mögöttünk.
– Ő a Második Szárny helyettes vezetője – mondom.
– És? – Ridoc vállat von. A vigyorából kiindulva nem igazán küzd
lelkiismereti kérdésekkel. – Lehet, hogy megvetés övezi a
feljebbvalókkal való ismerkedést, mindenesetre
a törvény nem tiltja.
Felsóhajtok, és visszafordulok az emelvény felé.
Hiányzik a szex. Valóban így van, éspedig nem csak a testi része
miatt. Az ilyen pillanatokban megszülető kapcsolódás az, ami
hiányzik, és ami után sóvárgok. Hogy egy pillanatra enyhüljön a
magány.
Biztos vagyok benne, hogy az elsőt Xaden is meg tudná adni, ha
esetleg ő is így tekintene rám, de mi a helyzet a másodikkal? Ő az
utolsó személy a Kontinensen, aki után vágyakoznom kellene, de hát
a vágy és a logika sosem jártak kéz a kézben egymással.
– Ha egy kis szórakozásra vágysz, szívesen segítek – kezdi Ridoc,
majd kisöpri a barna haját a homlokából, és rám kacsint.
– Nekem a jó szex hiányzik – felelem, miközben valaki kiválik az
alakzat elejéről, és elindul az emelvény felé. Az előttünk állók miatt
lehetetlen kivenni, hogy kicsoda az illető. – Azonkívül te már, úgy
látom, foglalt vagy. – El kell ismernem, jó érzés így évődni egy ilyen
hétköznapi dolog miatt egy baráttal. Apróság, de mégiscsak
emlékeztet rá, hogy még egy ilyen alattomos környezetben is
létezhet emberség.
– Nem vagyunk monogámok – feleli Ridoc. – Csakúgy, mint
Rhiannon, és hogy is hívják…
– Tara – feleli Rhiannon.
– Befognátok végre? – sziszegi Dain.
Erre mindannyian elhallgatunk.
Az állam leesik, amikor rájövök, hogy Xaden kapaszkodik fel az
emelvényre vezető lépcsőkön.
– Ez miattam van – suttogom.
Dain még egyszer hátrapillant rám, de nem nagyon tudok olvasni
a tekintetéből, mielőtt a figyelme visszatérne az emelvényre,
amelyet Xadennek valahogy sikerül teljesen kitöltenie a jelenlétével.
Az olvasmányaimból úgy tudom, hogy az apja is ugyanilyen
mágneses vonzerővel bírt, és képes volt tömegeket a maga oldalára
állítani a puszta szavaival… A szavaival, amelyek aztán Brennan
halálához vezettek.
– Ma hajnalban – kezdi az egész udvarban jól hallatszó, mély
hangon – a szárnyam egyik lovasát brutális és aljas támadás érte
álmában. Egy elsősorban sárkány nélküli kadétokból álló csoport az
életére tört.
Morajlás hangzik fel, Dain válla pedig megfeszül.
– Mint azt mindenki tudja, ez a Lovasok Kódexében a második
fejezet, harmadik cikkely megszegését jelenti, és amellett, hogy
gyalázatos, egyúttal főbenjáró bűncselekmény is.
Tucatnyi pillantás súlyát érzem magamon, de mind közül Xadené
a legsúlyosabb.
Rámarkol a pódium peremére.
– Miután a sárkányom jelezte, hogy mi történik, megszakítottam
a Negyedik Szárny két másik lovasának társaságában vezetett
támadást. – A szárnyunk felé biccent, ahol Garrick és Bodhi kiválik
az alakzatból, majd felkapaszkodik a lépcsőn Xaden mellé. –
Tekintve, hogy élet-halál kérdésről volt szó, személyesen végeztem a
hat merénylővel, mint azt a Láng Osztag vezetője, Garrick Tavis,
továbbá a Fark Osztag helyettes vezetője, Bodhi Durran is
megerősítheti.
– Mindketten tyriek. Milyen érdekes – jegyzi meg Nadine, a
rajunk egyik új tagja egy sorral Ridoc és Liam mögött.
Hátrapillantok a vállam fölött, és igyekszem olyan szigorúan
nézni, amennyire csak tudok.
Liam továbbra is mereven előrenéz.
– A támadást azonban egy olyan lovas szervezte meg, aki még az
érkezésem előtt el tudott menekülni – folytatja Xaden. – Egy lovas,
akinek hozzáférése van az elsőévesek szobabeosztását tartalmazó
térképhez. És ezt a lovast mielőbb el kell számoltatni.
Ez kezd komolyra fordulni.
– Felszólítalak, hogy felelj a Sorrengail kadéttal szemben
elkövetett bűneidért! – Xaden tekintete az alakzat közepére
szegeződik. – Amber Mavis szárnyvezető!
A kvadráns egy emberként hüledezik, mielőtt egy üvöltés
hangzana fel.
– Mi folyik itt? – kérdezi Dain.
A mellkasom megfeszül. Istenek, nem bírom, amikor Dain
visszaigazolja a félelmeimet.
Rhiannon megfogja a kezemet, és támogatása jeleként
megszorítja, miközben az udvar összes lovasának tekintete Xaden,
Amber és… én közöttem cikázik.
– Ő is tyrrendori, Nadine – szól vissza Ridoc a válla fölött. – Vagy
csak a megjelöltekkel szemben vannak előítéleteid?
Amber családja hűséges maradt Navarre-hoz, vagyis neki nem
kellett végignéznie a szülei kivégzését, és nem jelölték meg a
felkelés ereklyéjével.
– Amber sosem tenne ilyet! – Dain megrázza a fejét. – Egy
szárnyvezető sohasem… – Ezzel hozzám fordul. – Violet, állj ki, és
mondd meg nekik, hogy Xaden hazudik!
– Nem hazudik – felelem.
– Lehetetlen. – Az arcát elönti a forróság.
– Ott voltam, Dain. – Annak valósága, hogy nem hisz nekem, a
vártnál is jobban fáj; mintha újabb csapás érné az egyébként is sérült
bordáimat.
– A szárnyvezetőkkel szemben nem lehet csak úgy…
– Akkor miért nem habozol gondolkodás nélkül hazugnak
nevezni a saját szárnyvezetődet? – Felvonom a szemöldökömet, és
várom, hogy kimondja, amit pedig oly gondosan igyekszik titkolni.
Amber előrelép, és kiválik az alakzatból.
– Nem követtem el semmit!
– Látod? – Dain a vörös hajú lányra mutat. – Most azonnal vess
véget ennek a színjátéknak, Violet.
– Velük volt a szobámban – mondom ellentmondást nem tűrően.
A kiabálás úgysem fogja meggyőzni az igazságról. Mint ahogyan
semmi más sem.
– Lehetetlen. – Feltartja a kezét, mintha meg akarná érinteni az
arcomat. – Hadd nézzem meg.
Amikor ráébredek, hogy mire készül, hátratántorodok. Hogyan is
feledkezhettem meg róla, hogy a pecséterejével képes látni mások
közelmúltbeli emlékeit?
Ha viszont engedem, hogy lássa, hogy Amber is ott volt, akkor azt
is tudni fogja, hogy megállítottam az időt – márpedig ez semmi szín
alatt sem történhet meg. Megrázom
a fejemet, és hátrálok egy újabb lépést.
– Hadd lássam az emlékedet! – utasít.
Felszegem az állam.
– Egész életedben bánni fogod, ha az engedélyem nélkül hozzám
érsz.
A megdöbbenés eltorzítja az arcvonásait.
– Szárnyvezetők! – szólal meg Xaden, túlharsogva az udvaron
kibontakozó zűrzavart. – Tanácskoznunk kell.
Nyra és Septon Izar – az Első és a Második Szárny vezetői – is
felkapaszkodnak az emelvényre, magára hagyva Ambert.
Ismerős fuvallatok kelnek körülöttünk, és mindannyian a
hegygerinc felé pillantunk, ahol hat sárkány bukkan fel, amint
egyenesen felénk közelítenek. Tairn a legnagyobb közülük.
Alig néhány másodperc alatt elérik a fellegvárat, és megállnak az
udvar falai fölött. Az erőteljes szárnycsapásaik nyomán kerekedő
szél végigvágtat a nyílt téren. Aztán egymás után leszállnak a
kakasülőre – Tairn helyezkedik el a csapat közepén.
Minden porcikája fenyegetést áraszt, ahogy a karmaival szétzúzza
a kövezetet, és összeszűkült tekintetét Amberre szegezi.
Sgaeyl tőle jobbra, Xaden mögött helyezkedik el. Ugyanolyan
veszedelmes, mint az első napon, de akkor még el sem tudtam volna
képzelni, hogy egy még nála is félelmetesebb sárkánnyal fogok
kapcsolódni… Vagyis egy olyannal, akitől mindenki félni fog, engem
kivéve. Nyra Vörös Skorpiófarkja szintén a lovasa mögött szállt le,
akárcsak Septon Barna Tőrfarkja. A sor két oldalát Panchek
parancsnok Zöld Buzogányfarkja és Amber Narancs Tőrfarkja zárja.
– Ez kezd komolyra fordulni – mondja Sawyer, majd kilép az
alakzatból, hogy mellém álljon; közben érzem, hogy Ridoc is
ugyanígy tesz mögöttem.
– Még véget vethetsz ennek az őrületnek, Violet. Muszáj
megtenned – könyörög Dain. – Fogalmam sincs, hogy mit láttál
tegnap éjjel, de nem Amber volt az. Neki jóval fontosabbak a
szabályok annál, mintsem csak úgy megszegje őket.
Azonkívül úgy véli, én szegtem szabályt azzal, hogy a tőrömet
használtam a Vesszőfutás utolsó akadályán.
– Csak azért van ez az egész, mert így akarsz bosszút állni a
családomon, amiért nem támogatták apád felkelését! – kiáltja
Amber Xaden felé.
Ez mély volt.
Xaden még csak tudomást sem vesz róla, és a többi szárnyvezető
felé fordul.
Nem követel azonnali bizonyítékot, mint Dain. Hisz nekem, és
készen áll rá, hogy pusztán a szavam alapján kivégeztesse a
szárnyvezetőt.
– Látod az emlékeimet? – kérdezem Tairntól. – Meg tudod osztani
másokkal is?
– Igen. – A feje enyhén kígyózni kezd. – A sárkányok sosem osztják
meg a párjukon kívül mással az emlékeket. Az ilyesmi szabályszegésnek
számít.
– Xaden most azért küzd, mert én mondtam neki, hogy Amber volt a
tettes. Segítened kell neki. – Istenek, mennyire tisztelem érte. Mély
levegőt veszek. – Elegendő volna, ha csak annyit látnának, amennyi
feltétlenül szükséges.
Ezek szerint kívánom és tisztelem Xadent? Egek, nekem
befellegzett.
Tairn felhorkan, majd Sgaeyl mellett az összes sárkány megfeszül
– még Amber sárkánya is. A lovasok is követik a példájukat, és csend
borul az udvarra. Most már tudom, hogy ők is tudják.
– Gerinctelen nyomorult – sziszegi Rhiannon, még erősebben
szorítva a kezemet.
Dain elsápad.
– Most már hiszel nekem? – kérdezem tőle, nem éppen a
legbarátságosabb hangomon. – Azt hittem, a legrégebbi barátom
vagy, Dain. A legjobb barátom. Megvan az oka, hogy nem mondtam
el neked.
Hátrál egy lépést.
– A szárnyvezetők tanácskozást tartottak, és egyhangú döntés
született – jelenti be Xaden Nyra és Septon között állva, miközben a
parancsnok a háttérben marad. – Bűnösnek találtunk, Amber Mavis.
– Nem! – kiáltja. – Nem bűncselekmény megszabadítani a
kvadránst a leggyengébb láncszemtől! – Kétségbeesetten pillant
körbe, hogy talál-e valakit, aki a segítségére sietne.
Az alakzat minden tagja elhátrál tőle.
– A törvényeink szerint a büntetésed tűz általi halál – folytatja
Nyra.
– Nem! – Amber a sárkányára pillant. – Claidh!
Amber Narancs Tőrfarkja felmordul, és a többi sárkány felé
fordulva megemeli az egyik karmát.
Tairn Claidh felé fordítja hatalmas fejét, és olyan üvöltést hallat,
amitől az egész udvar megrázkódik. Ezután rávicsorít a nála kisebb
narancssárgára, mire az visszahúzódik, és újra megkapaszkodik a
falban.
A látványtól kis híján megszakad a szívem – nem Ambert
sajnálom, hanem a sárkányát.
– Muszáj? – kérdezem Tairntól.
– Így szólnak a törvényeink.
– Kérlek, ne – mondom, végig sem gondolva a szavaimat. Egy
dolog, hogy megbüntetik Ambert, ám ennek következtében Claidh is
szenvedni fog.
Talán beszélnem kellene Amberrel. Talán még van rá lehetőség,
hogy megoldást találjunk. Talán még van rá esély, hogy a harag
helyett barátok legyünk, vagy legalábbis közömbösen viszonyuljunk
a másikhoz. Megcsóválom a fejem, és a szívem a torkomban dobog.
Az én művem volt. Olyannyira csak arra koncentráltam, hogy hinni
fognak-e nekem, hogy eszembe sem jutott, mivel jár, ha netán így
történik.
Xaden felé fordulok, és elcsukló hangon azt mondom:
– Kérlek, adjatok neki még egy esélyt.
Nem veszi le rólam a tekintetét, de semmilyen érzelmet nem
tükröz vissza.
– Egyszer már életben hagytam valakit, aki majdnem végzett veled
tegnap éjszaka – mondja Tairn, majd, mintha végső soron csak ez
számítana, hozzáteszi: – Az igazság nem mindig könyörületes.
– Claidh – nyöszörög Amber, és az udvar olyan hihetetlenül
elcsendesedett, hogy a hangja még így is elér mindenhová.
Az alakzat szétválik.
Tairn kinyújtja a nyakát az emelvény felé, oda, ahol Amber is áll.
Aztán a fogsora szétválik, és olyan erőteljes tűzcsóva lövell ki a
torkából, hogy még jóval messzebb is érzem a forróságot.
Egy szempillantás alatt vége van.
Kegyetlen rikoltás szökik az ég felé, betörve a tudósok szárnyának
ablakait. A lovasoknak a fülükhöz kell kapniuk a kezüket, hogy
kibírják Claidh gyászdalát.
„Ne ijedj meg, ha nem tudod rögtön átcsatornázni a sárkányod
erejét, Mira. Persze, én is tudom, hogy neked mindig mindenben a
legjobbnak kell lenned, de erre neked sincs befolyásod. Majd a
sárkányod megkezdi a csatornázást, amikor eljött az ideje. És amikor
ez bekövetkezik, készen kell állnod rá, hogy megjelenjen a pecséted.
Egészen addig nem állsz készen. Ne siettesd a dolgot.”
– Brennan könyve, 61. oldal
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

– Erre igazán nincs semmi szükség. – Oldalra pillantok Liam felé,

ahogy megközelítjük az Archívum bejáratát. A kocsi már nem
nyikorog, miután még az első napján megjavította.
– Az elmúlt héten is elmondtad. – Elvigyorodik, felvillantva egy
kis gödröcskét az arcán.
– És mégis itt vagy. Mindennap. Egész nap. – Nem mintha nem
kedvelném. Bármennyire idegesítő, Liam valójában… Egészen
rendes srác. Udvariasan viselkedik velem, vicces, és rengeteget segít.
Nehéz volna neheztelni rá amiatt, mert állandóan a közelemben van,
habár apró kupacokban faforgácsokat hagy hátra, bárhová is megy –
ami egy ideje azonos azzal, ahová én is megyek. Folyamatosan
farigcsál valamit a késével. Tegnap például befejezett egy medvét.
– Amíg másra nem utasítanak.
Megcsóválom a fejem, miközben Pierson ugrik elő az Archívum
ajtajából, megigazítva a krémszínű tunikáját.
– Jó reggelt, Pierson kadét.
– Neked is jó reggelt, Sorrengail kadét. – Udvariasan
elmosolyodik, ám a mosolya rögtön lelohad, ahogy Liamra pillant. –
Mairi.
– Pierson – feleli Liam, nem véve tudomást róla, hogy az írnok
modora megváltozott.
A vállam megfeszül, ahogy Pierson sietve kinyitja előttünk az
ajtót. Talán csak arról van szó, hogy korábban még nem mozogtam
megjelöltek társaságában Basgiathban, mindenesetre egyre
világosabbá válik, hogy a többség milyen leplezetlen ellenszenvvel
viseltetik irántuk.
Bemegyünk az Archívumba, és, akárcsak a többi reggelen, ezúttal
is türelmesen várakozunk az asztal mellett.
– Hogy csinálod? – kérdezem Liamtól suttogva. – Hogy nem
reagálsz arra, amikor ilyen barátságtalanok a többiek?
– Te is mindig ilyen vagy velem – feleli, ujjaival a kocsi fogóján
dobolva.
 – Azért, mert a bébiszitterem vagy, és nem azért, mert… – Még
kimondani is nehezemre esik.
– Mert a kegyvesztett Mairi ezredes fia vagyok? – Az állkapcsa
megfeszül, majd egy másodpercre összevonja a szemöldökét, mielőtt
félrenézne.
Bólintok, és a gyomrom lesüllyed, ahogy visszagondolok az
elmúlt hónapokra.
– Gondolom, én sem vagyok jobb a többieknél. Hiszen rögtön
ellenszenvvel viseltettem Xaden iránt, ahogy megláttam, pedig
semmit sem tudtam róla. – Nem mintha most sokkal többet tudnék.
Átkozottul jó abban, hogy tökéletesen hozzáférhetetlennek mutassa
magát.
Liam mordul egyet, amire a hátsó sarokból korholóan felénk
pillant az egyik írnok.
– Sokszor gyakorol ilyen hatást az emberekre, főleg a lányokra.
Vagy megvetik azért, amit az apja tett, vagy ugyanezért dugni
akarnak vele.
– De te ismered őt, nem igaz? – Nyújtogatom a nyakam, hogy a
szemébe tudjak nézni. – Nem csak azért választott ki a feladatra,
hogy engem pátyolgass, mert te vagy a legjobb az évfolyamunkból.
– Kezdesz sejteni valamit. – Elvigyorodik. – Már az első nap
elmondtam volna, ha nem azzal vagy elfoglalva, hogy véget nem
érően a társaságom miatt puffogsz.
Jesinia közeledik felénk, a csuklyáját ezúttal is a fejére húzva.
– Helló, Jesinia – jelelek neki.
– Jó reggelt – jelel vissza, és a szája félénk mosolyra húzódik,
ahogy Liamre pillant.
– Jó reggelt – feleli a fiú egy kacsintás kíséretében. Még csak nem
is titkolja, hogy flörtöl vele.
Teljesen ledöbbentem, amikor kiderült, hogy ismeri a jelnyelvet,
bár talán érthető, hogy előítéletes voltam vele, ha már az akaratom
ellenére kell elviselnem, hogy árnyékként kövessenek.
– Ma csak ezek érkeztek? – kérdezi Jesinia, miközben átnézi a
kocsi tartalmát.
– És ezek. – Előhúzom a kérvényekkel teli listát, és átnyújtom
neki.
 – Nagyszerű. – Elpirul, majd végigszalad a papíron, és a zsebébe
csúsztatja. – Markham professzor órára ment, mielőtt ez
megérkezett volna. Esetleg átvennéd?
– Boldogan. – Megvárom, amíg eltolja a kocsit, majd játékosan
beleöklözök Liam mellkasába. – Hagyd abba! – suttogom.
– Mit hagyjak abba? – A tekintetével követi Jesiniát, ahogy
eltűnik a polcok mögött.
– A flörtölést Jesiniával. Ő hosszú távú kapcsolatban
gondolkodik, úgyhogy hacsak nem te is ilyesmire vágysz… Hagyd
abba!
Felvonja a szemöldökét.
– Hogy a csodába gondolkodhat bárki is hosszú távú
kapcsolatokban?
– Úgy, hogy nem mindenki olyan kvadránsban szolgál, ahol a
halál nem pusztán valószínű, de szinte már biztosra vehető
végkimenetel. – Beszívom az Archívum levegőjét, és próbálom
megőrizni a helyből áradó békességet.
– Vagyis azt mondod, néhányan még mindig olyan megejtően
naivak, hogy terveket dédelgessenek.
– Pontosan, és Jesinia is a „néhányak” közé tartozik. Hidd el, évek
óta ismerem.
– Hát persze. Hiszen te is írnok akartál lenni. – Olyan fürkésző
pillantással méri fel a helyiséget, amitől a legszívesebben
felnevetnék. Mintha itt bármi esély volna rá, hogy valaki előszökken
az árnyak közül, hogy megkíséreljen végezni velem.
– Ezt meg honnan tudod? – lehalkítom a hangom, ahogy néhány
másodéves halad el mellettünk, akik komoly ábrázattal beszélgetnek
két történész érdemeiről.
– Tájékozódtam veled kapcsolatban, miután… rám osztották a
feladatot. – Megcsóválja a fejét. – Láttalak gyakorolni a tőrökkel,
Sorrengail. Riorsonnak igaza van. Kár lett volna érted, ha írnoknak
állsz.
Nem tagadom, büszkeséggel töltenek el a szavai.
– Majd meglátjuk.
Legalább a kihívások nem kezdődtek újra. Gondolom, elég sokan
meghalnak közülünk repülés közben ahhoz, hogy ne kelljen
gyarapítani a halottak névsorát.
– És te mit szerettél volna, amikor felnősz? – kérdezem, csak
hogy tovább haladjon a beszélgetés.
– Szerettem volna életben maradni.
Nos… Kétségkívül ez is valami.
– Honnan ismered Xadent? – Nem vagyok olyan bolond, hogy azt
képzeljem, Tyrrendor tartományában mindenki személyesen ismer
mindenkit.
– Riorson és én ugyanazon a birtokon nevelkedtünk a Hitehagyás
után – mondja, azzal a fogalommal élve, amelyet a tyrrendoriak
használnak a felkelésre. Mit mondjak, már vagy ezer éve nem
hallottam ezt a kifejezést.
– Mostohaszülőkhöz kerültetek? – Leesik az állam.
Az arisztokraták gyerekeinek örökbe fogadása Navarre egyesítése
óta, vagyis már vagy hatszáz éve nem volt szokásban.
– Úgy is mondhatjuk. – Megvonja a vállát. – Mit gondolsz, hova
kerültek az árulók – elfintorodik, ahogy kiejti ezt a szót – gyerekei
azután, hogy kivégezték a szüleiket?
Felpillantok a könyvekkel megpakolt polcokra, és azon
tanakodom, hátha valamelyikben ott rejtőznek a válaszok.
– Nem gondolkodtam ezen.
– A legnagyobb birtokainkat átadták azoknak a nemeseknek, akik
hűségesek maradtak a királysághoz. – Megköszörüli a torkát. –
Ahogyan annak lennie kellett.
Az utolsó megjegyzés nyilvánvalóan csak betanult válasz a
részéről. Tauri király határozottan és könyörtelenül válaszolt a
felkelésre, én mindenesetre tizenöt évesen túlságosan elmerültem a
saját gyászomban ahhoz, hogy bármiféle együttérzéssel
gondolhattam volna azokra, akik felelősek voltak a bátyám haláláért.
Azt viszont sosem találtam szívderítőnek, hogy a királyság
hadserege porig égette Tyrrendor fővárosát, Aretiát. Liam velem
egyidős volt ekkor. Nem az ő hibája, hogy az anyja elvesztette a hitét
Navarre-ban.
– Nem akartál apáddal tartani az új otthonába?
Ezúttal felém fordítja a tekintetét.
– Nem lett volna egyszerű együtt élni valakivel, akit ugyanazon a
napon végeztek ki, mint anyámat.
A gyomrom lesüllyed.
– Nem. Ez nem lehet igaz. Az apád Isaac Mairi volt, nem igaz? Az
összes tartomány nemesi házait tanulmányoztam, beleértve
Tyrrendort is. – Vagy talán összekevertem valamit?
– Így igaz. Isaac Mairi volt az apám. – Oldalra dönti a fejét, és
még egyszer abba az irányba fordul, ahol Jesinia tűnt el az imént.
Kezdem sejteni, hogy a beszélgetésünknek ezzel vége.
– De hát ő nem is vett részt a felkelésben. – Megrázom a fejem, és
próbálom megérteni, hogy mi történt. – Nem szerepel a calldyri
kivégzések listáján.
– Te elolvastad a calldyri kivégzések tekercsét?
Minden bátorságomra szükségem van hozzá, de állom
a tekintetét.
– Muszáj volt. Kerestem valakit.
– Fen Riorsont.
Bólintok.
– Fen Riorson végzett a bátyámmal az aretiai ütközetben.
– Összezavarodom, ahogy próbálom összeegyeztetni a szavait a
saját olvasmányaimmal. – Az apád azonban nem szerepelt azon a
tekercsen. – Liam viszont szerepelt rajta, mint tanú. Kezdek
ledermedni. Mi az ördögöt művelek egyáltalán?
– Rettenetesen sajnálom. Nem lett volna szabad megkérdeznem.
– A családunk házában végezték ki – mondja, és a vonásai
megfeszülnek. – Természetesen azelőtt, hogy a házat átadták volna
egy másik nemesnek. És igen, ezt is végignéztem. Addigra már
magamon viseltem a felkelés ereklyéjét, de attól még a fájdalom
ugyanolyan volt. – Félrenéz, és nyel egyet. – Később Tirvainne-be
küldtek, ahol Lindell herceghez kerültem, ugyanoda, ahová Riorson
is. A húgom máshová került.
– Elválasztottak titeket egymástól? – Az állkapcsom gyakorlatilag
kiesik a helyéről. Sem a mostohaszülőket, sem a testvérek
elválasztását nem említik azok a szövegek, amelyeket a felkelésről
olvastam – márpedig elég sokat végigtanulmányoztam közülük.
Liam ismét bólint.
– Csak egy évvel fiatalabb nálam, úgyhogy jövőre találkozhatok
vele, ha belép a kvadránsba. Erős, gyors és remek az
egyensúlyérzéke. Biztosan sikerrel jár. – Mindezt olyan félelemmel a
hangjában mondja, ami Mirára emlékeztet.
– Választhatna másik kvadránst – mondom, hátha ezzel meg
tudom nyugtatni.
– Mindannyian lovasok vagyunk – feleli kurtán.
– Tessék?
– Mindannyian lovasok vagyunk. Ez része volt az egyezségnek.
Életben maradunk, és esélyt kapunk rá, hogy tanúbizonyságot
tegyünk a hűségünkről, de csak akkor, ha túléljük a Lovasok
Kvadránsát. – Meglepetten méreget. – Nem tudtad?
– Én… – Megrázom a fejem. – Tudtam, hogy a vezetők, a tisztek
gyerekeit mind besorozták, de ennyi. A megállapodás számos
további részletét titkosították.
– Személy szerint azt gondolom, hogy ezzel a kvadránssal
lehetőséget kapunk rá, hogy feljebb jussunk a ranglétrán. Mások
szerint viszont… – Elfintorodik. – Mások szerint az igazi ok az, hogy
a lovasok között jóval nagyobb a halálozási arány, vagyis a
hadvezetés valójában abban bízik, hogy anélkül végezhetnek velünk,
hogy magukra kellene vállalniuk a piszkos munkát. Imogen azt
mondta, abból indultak ki, hogy a sárkányok a becsületük miatt
sosem kapcsolódnának megjelöltekkel. Amikor aztán kiderült, hogy
ez nem így van, tanácstalanná váltak, és azóta nem tudják, mit
kezdjenek velünk.
– Tulajdonképpen hányan vagytok? – Eszembe jut anyám, és
azon tanakodom, vajon mennyi tudomása van minderről, és ő maga
beleegyezett-e ezekbe a döntésekbe, miután Brennan halálát
követően Basgiath főparancsnokává vált.
– Xaden nem mondta? – Liam szünetet tart. – A felkelésben
résztvevő tisztek közül hatvannyolcnak voltak húsz év alatti
gyerekei. Összesen százheten viseljük magunkon a felkelés
ereklyéjét.
– És a legidősebb közületek éppen Xaden – jegyzem meg.
Bólint.
– A legfiatalabb majdnem hatéves. A neve Julianne.
Megszédülök.
 – Őt is megjelölték?
– Már így született.
Értem, hogy egy sárkány műve, de… Hogy a rohadt életbe
lehetséges ilyesmi?
– Nem bánom, hogy megkérdezted. Nem árt, ha mások is
tisztában vannak vele. Valakinek tudnia kell róla. Valakinek
emlékeznie kell rá. – Felsóhajt. – Neked egyébként nehéz itt lenned?
Vagy inkább nyugalommal tölt el?
Oké, tehát témát váltunk.
Végigtekintek az asztalokon, és befogadom az írnokok látványát,
akik csendbe burkolózva mélyednek olvasmányaikba, és aztán
elképzelem, hogy egykor apám is egy volt közülük.
– Olyan, mintha hazatérnék, és közben mégsem olyan. Nem
mintha bármi megváltozott volna, hiszen ez a hely sosem változik.
Sőt, azt hiszem, a változás az írnokok legfőbb ellensége. Viszont
kezdem észrevenni, hogy én magam megváltoztam. Nem igazán
tudnék beilleszkedni ide. Többé már nem.
– Igen, értem. – Van valami a hangjában, ami meggyőz róla, hogy
valóban megérti.
Már a nyelvem hegyén a kérdés, hogy milyen volt számára az
elmúlt öt esztendő, ám ekkor a könyvekkel megpakolt kocsival ismét
felbukkan Jesinia.
– Mindent összegyűjtöttem – mondja jelnyelven, majd a kupac
tetején lévő tekercsre mutat. – Ez Markham professzoré.
– Gondoskodni fogok róla, hogy eljusson hozzá – ígérem, és
átveszem tőle a kocsit. A mozdulattól elcsúszik a gallérom, és
Jesiniának eláll a lélegzete, ahogy ijedtében a szája elé kapja a kezét.
– Istenek, Violet, a nyakad! – A kézmozdulatai élesek, és a
tekintetében megjelenő együttérzéstől összeszorul a mellkasom,
annál is inkább, mert a mi kvadránsunkra kevéssé jellemző bármiféle
„együttérzés”. Sokkal inkább jellemző rá a düh, a bosszú, a
megaláztatás… Az együttérzés azonban aligha.
– Semmiség. – A helyére csúsztatom a gallért, eltakarva a
megsárgult zúzódások nyomát, Liam pedig átveszi tőlem
a kocsit. – Holnap találkozunk.
Biccent, majd tördelni kezdi a kezét, ahogy Liammel a kijárat felé
fordulunk. Pierson bezárja mögöttünk az ajtót, miután kilépünk a
folyosóra.
– A Tirvainne-nál töltött évek során Riorson tanított meg
harcolni. – Értékelem Liam újabb témaváltását, amelyre aligha
véletlenül kerül sor. – Senkit sem láttam így küzdeni. Ő az egyetlen
oka, amiért túljutottam az első kihívásaimon. Lehet, hogy nem
mutatja ki, de igenis törődik a sajátjaival.
– Csak nem reklámot akarsz csinálni neki? – Felmegyünk a
lépcsőkön, és némi elégedettséggel veszem tudomásul, hogy
mostanra megerősödött a lábam. Szeretem azokat a napokat, amikor
a testem hajlandó együttműködni velem.
– Azt hiszem, egy darabig egymáshoz vagytok láncolva… –
Elfintorodik. – De úgy is mondhatnánk, hogy örökké.
– Vagy amíg valamelyikünk meghal – mondom viccből, de
egyikünk sem nevet a tréfámon. Befordulunk egy sarkon, majd
elhaladunk a Gyógyítók Kvadránsa mellett. – Mondd csak, hogy vagy
képes erre? Hogy olyasvalakire vigyázz, akinek az anyja azt a
szárnyat irányította, amely foglyul ejtette a tiédet? – Ezt a kérdést
már egy ideje fel akartam tenni neki.
– Azon tanakodsz, hogy vajon bízhatsz-e bennem?
– Igen.
Ezen végre felnevet, és a hangja hosszan visszhangzik a klinika
folyosóinak falain és az üvegablakokon.
– Jó válasz. Annyit mondhatok, hogy a túlélésed valóban
kulcsfontosságú Riorsonnak, én pedig rengeteggel tartozom neki.
Úgy is mondhatnám, hogy mindent neki köszönhetek. – Egyenesen a
szemembe néz, és még akkor sem veszi le rólam a tekintetét, amikor
a kocsi fennakad egy kiugró kőben.
A kupac tetején lévő tekercs a földre hull, én pedig elfintorodok a
bordáim közé hasító fájdalomtól, ahogy lehajolok, hogy felvegyem,
és a mozdulattól az egész kigöngyölődik az alagút padlóján.
– Megvan. – A vaskos tekercset nem lehet egykönnyen
visszatekerni, és amíg ezzel foglalatoskodom, észreveszek egy
mondatot, ami megállásra késztet.
„A sumertoni állapotok különösen aggasztóak. A falut
kifosztották, és a múlt éjjel az ellátmányokat szállító konvojon is
rajtaütöttek…”
– Mi áll benne? – kérdezi Liam.
– Sumertont megtámadták. – Megfordítom a tekercset, hogy
meggyőződjek róla, vajon titkosított dokumentumról van-e szó, de
ennek nem látom nyomát.
– A déli határon? – Éppolyan zavartnak tűnik, mint amilyennek
én érzem magam.
– Igen – bólintok. – Újabb magaslati támadás, ha jól emlékszem a
földrajzi viszonyokra. Az áll benne, hogy a konvojt is kifosztották. –
Továbbolvasom a szöveget. – Azonkívül a közeli barlangokban
kialakított közösségi raktárt is kirabolták. De hát ennek semmi
értelme! Elvégre a Poromiellel kötött kereskedelmi egyezményünk
továbbra is érvényben van.
– Akkor csak egy rablóbandáról lehet szó.
Vállat vonok.
– Talán igen. Gondolom, ma még hallani fogunk a történtekről a
Harci Eligazításon.
Egyre gyakoribbak a támadások a déli határvonal mentén, és
mindegyik ilyen rajtaütés hasonlóképpen játszódik le. Ahol csak
meggyengül a védelmünk, ízekre szedik a hegyi falvakat.
Hihetetlen éhség lesz úrrá rajtam, és korogni kezd a gyomrom,
amely azt kívánja, hogy csillapítsuk…
– Sorrengail? – Liam aggodalmasan méreget.
– Tairn felébredt. – Mindössze ennyit tudok mondani, és úgy
kapok a gyomromhoz, mintha én magam itt helyben el tudnék
fogyasztani egy birkacsordát. Vagy kecskecsordát. Vagy bármit, amit
ma reggel megkíván. – Te jó istenek, kérlek, menj, és egyél gyorsan
valamit.
– Ugyanezt javasolhatnám neked is – feleli.
– Pacsirta-típus vagy, ugye? – Az éhség eltűnőben, és rögtön
tudom, hogy ő gyengítette meg a kapcsolatot, mivel én nem vagyok
rá képes. Az érzései csak akkor áradnak át belém, ha az adott
pillanatban nem tud úrrá lenni rajtuk. – Köszönöm. Andarna?
– Alszik. Pár napig még nem fog magához térni, miután ilyen sokat
elhasznált az erejéből.
– Könnyebb lesz ez valaha? – kérdezem Liamtől. – Hogy bármikor
rám törhetnek az érzései?
– Jó kérdés – feleli. – Deigh elég jól tud uralkodni magán, de
amikor feldühödik… – Liam megcsóválja a fejét. – Elvileg segít, ha
elkezdik átcsatornázni az erejüket, és képessé válunk arra, hogy
kizárjuk a jelenlétüket, de tudod, Carr addig úgysem foglalkozik
velünk, amíg ez megtörténik.
Eddig is úgy sejtettem, hogy Liamnek még nincsenek meg a
képességei, tekintve, hogy minden egyes órán velem van, de azért
megnyugtató tudni, hogy velem együtt a különleges erők nélküli
lovasok egyre csökkenő táborába tartozik. Habár Andarnától
megkaptam az idő megállításának képességét, biztos vagyok benne,
hogy nem fogok gyakran élni vele, főleg úgy nem, hogy a használata
után napokba telik, amíg a sárkányom magához tér.
– Tehát Tairn sem kezdte átcsatornázni beléd az erejét, igaz? –
kérdezi Liam bizonytalanul.
– Azt hiszem, nehezen kötelezi el magát – suttogom.
– Hallom ám.
– Ha nem akarod hallani, akkor menj ki a fejemből.
Újabb éhségroham tör rám, és kis híján összegyűröm Markham
tekercsét a kezemben.
– Muszáj ilyen házsártosnak lenned?
Megesküdnék rá, hogy Tairn kuncog.
– Jobban tesszük, ha sietünk, különben lemaradunk a reggeliről.
– Igazad van.
Összegöngyölöm a tekercset, majd visszateszem a kocsi tetejére,
és továbbmegyünk.
***
– Szeretnék olyan lenni, mint azok a kölykök – dörmögi
Rhiannon, ahogy a Második és a Harmadik Szárny elsőévesei
előbukkannak a toronyból, amelynek lépcsői Carr professzor
osztálytermébe vezetnek, és elállják az utunkat a Harci Eligazítás
felé menet.
– Ne aggódj, hamarosan olyanok leszünk – ígérem, és
belékarolok. El kell ismernem, bennem is van némi irigység.
– Lehet, hogy menők vagytok, de sosem lesztek olyan menők,
mint én! – Ridoc suhan el Liam mellett, és átkarolja a vállamat.
 – Azokról beszélt, akiknél már megkezdődött az átcsatornázás –
mondom, miközben a könyveimmel zsonglőrködöm, nehogy
elejtsem őket. – Legalább amíg mi erre várunk, nem kell amiatt
aggódnunk, hogy a mágia végezne velünk, mielőtt megnyilvánulna a
pecséterőnk. – Ebben a pillanatban csiklandozni kezd a hátamon
lévő ereklye, és azon tanakodom, vajon Andarna adománya
beindíthatta-e nálam a visszaszámlálást.
– Már azt hittem, arról beszélgetünk, hogy milyen könnyen
vettem a fizikafelmérőt. – Elvigyorodik. – Az enyém volt a
legmagasabb pontszám az évfolyamból.
Rhiannon felvonja a szemöldökét.
– Öt ponttal többet szereztem nálad.
– A te pontjaidat már hónapok óta nem számoljuk. – Kissé
közelebb hajol hozzá. – A te eredményeid mellett mi labdába sem
rúghatunk. Várjunk csak. Te mennyit értél el, Mairi?
– Nem fogok odáig süllyedni, hogy erről diskuráljak veletek –
feleli Liam.
Felnevetek, ahogy elválunk egymástól, és csatlakozunk a terembe
özönlő kadétok áradatához.
– Bocs, Sorrengail – mondja valaki, majd félreáll az utamból, és a
társát is elhúzza az ajtóból.
– Nincs miért bocsánatot kérni – válaszolom, de már el is
helyezkedtek néhány sorral mögöttem. – Ezt sosem fogom
megszokni.
– Pedig legalább könnyebben találsz helyet – mondja Rhiannon,
ahogy lemegyünk a masszív torony köré épített lépcsőkön.
– Pontosan a megfelelő mennyiségű tiszteletet mutatják feléd –
dörmög Tairn.
– Annak, akiről azt feltételezik, hogy majd leszek, és nem annak, aki
most vagyok – felelem.
Odamegyünk a helyünkhöz, és leülünk az elsőévesek közé.
– Akkor remekül tudnak előre gondolkodni.
A szoba lüktet az energiától, ahogy egymás után érkeznek a
lovasok, ugyanakkor észre kell vennem, hogy már senkinek sem kell
állva maradnia. Az elmúlt négy hónapban folyamatosan csökkent a
létszámunk. Az üres helyek mennyisége egyenesen kijózanító hatást
gyakorol rám. Tegnap egy újabb elsőévest veszítettünk, amikor túl
közel került egy másik lovas Vörös Skorpiófarkjához a röpmezőn. Az
egyik pillanatban még ott állt, a másikban pedig nem volt más a
helyén, csak egy talpalatnyi felperzselt föld. Az eset után igyekeztem
olyan közel maradni Tairnhoz, amennyire csak tudtam.
Viszketni kezd a tarkóm, de ellenállok a késztetésnek, hogy
megforduljak.
– Riorson megérkezett – mondja Liam a tőlem jobbra lévő ülésen,
félbehagyva a kis sárkányfigura farigcsálását, majd felpillant a
harmadévesek felé.
– Sejtettem. – Nem akarok barátságtalan lenni Liammel; nem
mintha ne kedvelném, de még mindig bosszant, hogy Xaden a
nyakamba varrta.
Liam felhorkan, majd elvigyorodik, felvillantva az arcán lévő
gödröcskét.
– Most már téged bámul. Mondd csak, jó ötlet felbosszantani a
kvadráns legerősebb lovasát?
– Próbálkozz meg vele te magad, és mondd el, hogy mire mentél
– javaslom, majd kinyitom a jegyzetfüzetemet a következő üres
oldalon. Nem fordulhatok meg. Nem vagyok hajlandó megfordulni.
Teljesen normális, hogy vágyakozom Xaden után. Legalábbis
normálisnak kell lennie. De botorság lenne fürdőzni ebben az
érzésben.
– Asszem kihagyom.
Elveszítem az önuralmamért folytatott küzdelmet, és
hátrapillantok a vállam fölött. Xaden a legfelső sorban ül Garrick
mellett, és ezúttal is tökéletesen hozza a közömbös és unott nézését.
Biccent Liam felé, amit ő is viszonoz.
Inkább újra előrefordulok.
Liam visszatér a faragáshoz. A szobrocska meglehetősen hasonlít
a saját Vörös Tőrfarkjához, Deigh-hez.
– Esküszöm, abból kiindulva, hogy állandóan a sarkamban vagy,
bárki azt hihetné, hogy félóránként merényletet kísérelnek meg
ellenem. – Megcsóválom a fejem.
– Azért el kell ismerni, sokan nagyon szívesen végeznének veled.
– Rhiannon előkészíti a felszerelését.
 – Egyszer! Egyetlenegyszer történt ilyesmi! – Mozgolódni kezdek
az ülésen, hogy kevésbé fájjanak a zúzódott bordáim. Erős kötés van
rajtuk, de így is fáj nekidőlni a szék támlájának.
– Rendben. És minek neveznéd azt, ami Tynannel történt? –
kérdezi Rhiannon.
– Cséplésnek. – Megvonom a vállamat.
– És mi a helyzet Barlowe állandó fenyegetéseivel?
– Mond valamit – csicsereg közbe Sawyer, közelebb hajolva
felénk a Rhiannon melletti ülésről.
– Ezek csak fenyegetések. Kizárólag akkor éjszaka voltam igazi
veszélyben, és nincs tervben, hogy Liam mellettem aludna a
szobámban.
– Pedig nem lenne… – kezdi, egy pillanatra sem abbahagyva a
farigcsálást.
– Ne merészeld. – Felé fordulok, de nem tudom megállni, hogy
elnevessem magam. – Szégyentelen vagy.
– Kösz.
– Nem bóknak szántam.
– Ne is foglalkozz vele, csak egy kissé frusztrált szexuálisan. Az
ilyesmitől elég mufurc tud lenni.
Rhiannon felírja a dátumot az üres oldal tetejére, én pedig
követem a példáját, és a hordozható tintatartóba mártom a tollamat.
Azok a jóval könnyebben használható és kevesebb macerával járó
tollak csak az egyik további okot jelentik, amiért már alig várom,
hogy én is megkezdhessem az átcsatornázást. Elég a tintából. Elég a
foltokból.
– Ennek semmi köze ehhez. – Istenek, vajon mondhatta volna
még ennél is hangosabban?
– Mégsem tagadod. – Elmosolyodik.
– Sajnálom, ha én nem ütöm meg a mércédet – kapcsolódik be
Liam is a beszélgetésbe. – De biztos vagyok benne, hogy Riorson
szívesen ajánl néhány jelöltet, főleg, ha ezzel elérheti, hogy ne
mutass be neki állandóan az egész kvadráns előtt.
– És honnan fogja tudni, hogy alkalmas jelöltekről van szó?
Miként zajlik majd a pontozás? – kérdezi Rhiannon vigyorogva. –
Erre azért kíváncsi lennék.
 Nagyjából két másodpercig sikerül faarccal ülnöm, amikor kitör
belőlem a nevetés.
– Azért kösz az ajánlatot – mondom. – Biztos lehetsz felőle, hogy
előzetesen tesztelem a potenciális jelöltjeidet.
– Esetleg te is végignézhetnéd – folytatja Rhiannon Liam felé
fordulva, néhány ártatlan pislogás kíséretében. – Csak hogy biztos
légy felőle, hogy Violet biztonságban van. Tudod, hogy senki nem
akarja…
– Tényleg itt tartunk? – kérdezi Ridoc. – Csak mert kezdem úgy
érezni, hogy az egész életem ezt a pillanatot készítette elő.
Ezen még Sawyer is elneveti magát.
– Francba – dünnyögi Liam. – Én csak annyit mondtam, hogy
mivel most már éjszaka is felügyelet alatt vagy, így aztán… – Még
jobban nevetünk, mire felsóhajt.
– Várjunk csak. – Elhallgatok. – Hogy érted, hogy éjszaka is
felügyelet alatt vagyok? Arra gondolsz, hogy a szomszéd szobában
alszol? – A mosolyom lehervad. – Kérlek, csak azt ne mondd, hogy
Xaden arra utasított, hogy a folyosón aludj. Vagy valami még
rosszabb.
– Nem, dehogyis. A támadás utáni reggelen elintézte, hogy
mágikus védelem alá kerüljön az ajtód. – Olyan kifejezéssel méreget,
mintha tudnom kellett volna erről. – Nem szólt róla?
– Hogy mit csinált?
– Varázslattal zárta le az ajtódat – mondja Liam, ezúttal
valamivel halkabban. – Csak te tudod kinyitni.
Nem is tudom, hogyan kellene éreznem ezzel kapcsolatban. Elég
leuraló gesztus, és mindenképpen határátlépés, de közben… Olyan
figyelmes.
– De ha ő gondoskodott a varázslatról, akkor ki is tudja nyitni,
nem?
– Hát, igen. – Liam vállat von, miközben Markham professzor és
Devera professzor asszony lép a terembe, majd lemennek a lépcsőn,
és megállnak az osztály előtt. – De nem kell tartanod tőle, hogy
Riorson meg akarna ölni.
– Persze, tudom. Csak még meg kell szoknom, hogy már egy
csipetnyit másképpen viszonyul hozzám. – Babrálok valamit a
tollammal, mire az a földre hull, de mielőtt lehajolhatnék érte, a pad
alatt gyülekező árnyak egyszer csak megemelik, és a kezembe adják,
mint valami felajánlást. Elveszem, és hátrapillantok Xaden irányába.
Éppen komoly beszélgetésbe mélyedt Garrickkel, és láthatóan
szemernyi figyelemmel sincs irántam.
Csakhogy én tudom, hogy ez az ő műve volt.
– Elkezdhetnénk? – kiált fel Markham professzor, mire a kadétok
elcsendesednek, ő pedig a pódiumra fekteti a tekercset, amit én és
Liam hoztunk el reggeli előtt az Archívumból.
Felírom az oldal tetejére a „Sumerton” szót, Liam pedig elteszi a
kését, és előveszi a tollát.
– Első bejelentés – kezdi Devera. – Úgy döntöttünk, hogy idén a
Rajháború győztese a dicsőségen kívül más jutalomban is részesül. –
Elmosolyodik, miközben a hallgatóság izgatottan várja a
meglepetést. – Mellette még arra is lehetőséget kapnak, hogy
kimenjenek a frontvonalra, és fedezzenek egy aktív szárnyat.
Ennek hallatán üdvrivalgás tör ki a teremben.
– Vagyis, ha győzünk, lehetőséget kapunk rá, hogy hamarabb
meghaljunk? – súgja oda Rhiannon.
– Talán fordított pszichológia – felelem, majd végignézek a
körülöttünk ülőkön, akik láthatóan repesnek az örömtől, és kissé
aggódni kezdek az ép elméjükért. Igaz, hogy a teremben lévők
többsége már meg tudja ülni a sárkányát.
– Ahogyan te is.
– Nincs jobb dolgod, mint hogy egész nap a gondolataimat hallgasd?
– Nem igazán. Most viszont jobban teszed, ha odafigyelsz.
– Ha nem akadékoskodnál állandóan, talán jobban tudnék figyelni
az órára.
Tairn felhorkan. Egy szép napon talán le tudom majd fordítani ezt
a hangot, de az nem ma lesz.
– A Rajháború csak tavasszal kezdődik el – folytatja Devera –, de
úgy vélem, hogy a hírek hallatán majd kellő motivációt szereztek
ahhoz, hogy minden téren jobban teljesítsetek.
Újabb tetszésnyilvánítás.
– Most pedig, hogy végre sikerült felkeltenünk az
érdeklődéseteket – veszi át a szót Markham, majd felemeli a kezét,
mire a terem elcsendesedik. – A frontvonalakon ma viszonylagos
nyugalom uralkodik, úgyhogy a mai alkalmat a gianfari ütközet
elemzésére fogjuk használni.
A tollam megáll a füzetem fölött. Ez nem lehet igaz. Biztosan
nem ezt mondta.
A varázsfények a Tyrrendort határoló Dralor-sziklák fölé
emelkednek; ennek a hegyvonulatnak köszönhetően Tyrrendor
legalább ezer méterrel magasodik a Kontinens többi része fölé.
Aztán a fények beragyogják a déli határon álló ősi erődítményt.
– Ez az ütközet fordulópontot jelentett Navarre egyesítésének
történetében, és habár több mint hatszáz évvel ezelőtt került rá sor,
a harci alakzatokkal kapcsolatban ma is ugyanolyan fontos
tanulságokat vonhatunk le belőle, mint egykor.
– Komolyan beszél? – súgom oda Liamnak.
– Úgy tűnik. – Liam olyan erővel szorítja a tollát, hogy az
meghajlik.
– De vajon mi teszi ezt a csatát kivételessé? – teszi fel a kérdést
Devera. – Bryant?
– Az erődítményt nemcsak ostrom ellen készítették fel
– szólal meg egy másodéves valamivel mögöttünk –, de első osztályú
számszeríjaik is voltak, amelyek halálosnak bizonyultak a
sárkányokkal szemben.
– És? – kérdezi Devera.
– Ez volt az egyik utolsó olyan ütközet, ahol a griffek és a
sárkányok egymás oldalán harcoltak, hogy legyőzzék a Puszták
seregét – folytatja a másodéves.
Oldalra pillantok, és látom, hogy a többi lovas jegyzetel.
Szürreális. Egyszerűen… szürreális. Még Rhiannon is buzgón
körmöl.
Egyikük sem tudja, amit mi tudunk – hogy egy egész navarre-i
falvat kifosztottak a múlt éjjel a határ közelében. Mi most mégis egy
olyan ütközetről beszélgetünk, amire még azelőtt került sor, hogy
feltalálták volna a vízvezetéket.
– Most pedig jól figyeljetek ide! – veszi át a szót Markham. –
Ugyanis három napon belül részletes jelentést kell adnotok,
amelyben összehasonlítjátok ezt az ütközetet az elmúlt húsz év
csatáival.
– Titkosított volt a tekercs? – kérdezi súgva Liam.
– Nem – felelem ugyanolyan halkan. – Vagy talán nem vettem
észre? – A harci térkép nem is jelez ellenséges aktivitást a hegylánc
mentén.
Liam bólint, majd jegyzetelni kezd.
– Biztosan erről van szó. Nem vetted észre.
Pislogok egyet, és kényszerítem rá magamat, hogy fogalmazást
írjak az ütközetről, amit már vagy tucatnyi alkalommal kielemeztem
az apámmal. Liamnek igaza van. Ez az egyedül lehetséges
magyarázat. Mi aligha férhetünk hozzá ilyen anyagokhoz. Az is
lehet, hogy még nem gyűjtötték össze az információkat, amelyek a
pontos jelentéshez kellenek.
Vagy pedig a tekercs tartalma mégiscsak titkosított volt
– csak éppen nem vettem észre.
„Az első energiaáramlást nem lehet eltéveszteni. Amikor először
manifesztálódik, és körbevesz a látszólag végtelen energia, akkor
rögtön a függőjévé válsz a magasságnak. Élvezed, hogy milyen
lehetőségek nyílnak meg előtted, és mennyi mindent irányíthatsz
egyetlen kézmozdulattal. Csakhogy itt jön a bökkenő: ez a hatalom
ugyanis könnyedén a visszájára fordulhat, és a következő pillanatban
már ő lesz az, ami uralkodik feletted.”
– Brennan könyve, 64. oldal
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

A november hátralévő része anélkül telik el, hogy még egyszer

bárki említené a Sumertonban történteket, és mire a süvöltő szelek
decemberben meghozzák az első havat, már nem is reménykedem
benne, hogy a vezetőség további információkat oszt meg velünk az
esettel kapcsolatban. Nem mintha Liam vagy én közvetlenül is
rákérdezhetnénk a dologra a professzorainknál anélkül, hogy bajba
sodornánk magunkat, amiért minden jel szerint titkosított
dokumentumba pillantottunk bele – még úgy is, ha a titkosítást
elmulasztották feltüntetni.
Azon tanakodom, hogy ezen kívül még mi minden nem kerül
nyilvánosságra a Harci Eligazításon, de inkább megtartom
magamnak a gondolataimat. Ezen kívül még az is aggaszt, hogy az
évfolyamom háromnegyedével ellentétben továbbra sem kezdtem
meg az átcsatornázást – még egy ok, hogy több időt töltsek egyedül.
– Nem egészen – dörmögi Tairn.
– Nem vagyok rád kíváncsi, főleg azután nem, hogy ma kis híján
hozzácsaptál a hegyoldalhoz. – A gyomrom már attól is fordul egyet,
ha arra gondolok, hogy milyen mélyre hagyott zuhanni ma reggel.
Az egyik elsőéves a Harmadik Szárnyból már nem bizonyult ilyen
szerencsésnek. Egy új manőver gyakorlása során elvesztette a
fogását, és ma reggel már a haláltekercsen találkozhattunk újra a
nevével.
Rhiannon felém suhint a hosszú botjával, én pedig hátrahajolok,
éppen csak elkerülve a csapást. Meglepetésemre sikerül megőriznem
az egyensúlyomat a páston.
– Legközelebb esetleg próbálj meg nem leesni.
– Kezdjük meg az átcsatornázást, és talán képes leszek rá – felelem.
– Elég szétszórtnak tűnsz ma este – jegyzi meg Rhiannon.
Türelmesen megvárja, amíg visszanyerem az egyensúlyomat – a
kihívások során egyetlen ellenfelemtől sem számíthatok ilyen
előzékenységre. A tekintete a pást mellett ücsörgő Liamre téved, aki
egy újabb sárkányfigurát farigcsál, majd visszatér hozzám, és a
pillantása azt üzeni, hogy ma este még folytatni fogjuk ezt a
beszélgetést, ha végre megszabadulok a testőrömtől. – Viszont
gyorsabb vagy, mint régen. Bármit is művel veled Imogen, úgy
látom, megtette a hatását.
– Még nem állsz készen a csatornázásra, Ezüsthajú.
– Ez egy percig sem volt kétséges – kiált át Imogen a szomszédos
pástról, ahol éppen játszi könnyedséggel fojtófogásba szorítja
Ridocot, várva, hogy elájuljon.
Tőlem balra Sawyer és Quinn köröznek egymás körül, készülve az
újabb összecsapásra, Rhiannon mögött pedig Emery és Heaton
minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy felkészítsék a Cséplés után
hozzánk került elsőéveseket. Mindez Dain vigyázó tekintete előtt
történik; kínosan ügyel rá, hogy mindenhova nézzen, csak éppen
rám ne.
A legutóbbi utasításai értelmében a kedd estéket a pusztakezes
harc gyakorlásával töltjük, minthogy a tanulás, a repülőleckék,
illetve újabban a varázserőnk megfelelő betanulása mellett nincs
időnk többre. A távolabbi pástok némelyikén további lovasok
gyakorlatoznak – köztük Jack Barlowe is.
Ezért utasította vissza Liam Ridocot, amikor az utóbbi felkérte
egy kis küzdelemre.
– Túlságosan kesztyűs kézzel bánsz velem – közlöm
Rhiannonnal. Verejték csordul végig a hátamon, nyirkossá téve a
szorosra fűzött tunikámat. Ma este csak ezt viselem, míg a
sárkánypikkelyes páncélom Liam mellett pihen a padon.
Nem mintha Ridocnak túlságosan sok további gyakorlásra volna
szüksége. Már mindenkit legyőzött Dainon kívül, és hajlok rá, hogy ő
is csak amiatt úszta meg, mert Dain nem hajlandó kiállni egy
fiatalabb lovas ellen.
– Már egy órája gyakorlunk. – Rhiannon suhint egyet a botjával a
levegőben. – Elfáradtál, és nem akarok sérülést okozni neked.
– A kihívások a napforduló után újrakezdődnek – emlékeztetem.
– Azzal nem segítesz, ha visszafogod magad.
– Mond valamit – jegyzi meg egy mély hang a hátam mögül.
A látóterem peremén Liam feláll, én pedig alig hallhatóan
szitkozódom egyet.
 – Tisztában vagyok vele – szólok vissza a vállam fölött, miközben
Xaden odajön a pástunkhoz, a nyomában a rendszeresen őt
kísérgető Garrickkel. Bármennyire is szeretném, lehetetlen
levennem róla a tekintetemet. Istenek, mibe keveredtem? – Ne
zavarj, hacsak nincs valami használható tanácsod.
– Légy gyorsabb. Akkor kisebb az esélye, hogy meghalsz. Ezt elég
használhatónak találod? – szól vissza, majd támadóállásba
helyezkedik a terem közepe felé eső páston.
Rhiannon tekintete felizzik, Liam pedig megcsóválja a fejét.
– Tessék?
– Kicsit túlzás, ahogy beszélsz vele – motyogja Rhiannon.
– És akkor mi van? Meg fog ölni? – Támadásba lendülök, és
megcélzom a botommal a lábát.
Egy ugrással elkerüli az ütésemet, majd megpördül, és hatalmas
csattanás kíséretében összeütköznek a botjaink.
– Jó eséllyel egymást fogjátok megölni – szólal meg Liam, aki
időközben ismét helyet foglalt. – Kíváncsi vagyok, hogyan fogtok
muzsikálni a képzés után.
A képzés után.
– Már a jövő hetet sem látom magam előtt, nem hogy a képzés
végét. – Úgy főleg nem, hogy maradtak még súlyos kérdések,
amelyek feltevésére egyelőre nem állok készen.
– Nézd, tudom, hogy… ideges vagy, amiért Tairn még nem kezdte
meg az átcsatornázást – mondja Rhiannon, és újra körözni kezd. –
Csupán annyit mondok, hogy jóval biztonságosabb velem
gyakorolnod ezen a páston, mintha az óriásira nőtt, árnyforgató
szárnyvezetőd ellen fordítod a haragodat.
– Egy szemernyit sem akarok a haragomból ellened fordítani. A
barátom vagy. – Hanyag mozdulattal Xaden irányába mutatok. – Ő
az, aki testőrt adott mellém, mert meg van győződve róla, hogy
kockázatot jelentek a számára.
De vajon segít nekem? – Előrecsapok a bottal, Rhiannon pedig védi a
támadást. – Nem! Edz velem? – Újabb támadás, és a botjaink ismét
egymásnak csattannak. – Nem! Abban persze remekel, hogy
felbukkanjon, amikor majdnem meghalok, és elpusztítsa a rám
leselkedő veszélyeket, de a hasznossága ebben ki is merül. – Az is
biztos, hogy velem ellentétben nincs problémája azzal, hogy ne
bámuljon folyamatosan, ha a közelben tartózkodom.
– Úgy látom, jó sok indulat van benned – jegyzi meg Rhiannon,
majd könnyedén kitér az újabb ütés elől.
– Benned is volna indulat, ha valaki elvenné tőled a
szabadságodat. Ha minden reggel és minden este Liam strázsálna az
ajtód előtt, bármennyire is remek srác. – Ezúttal rajtam a sor, hogy
védekezzek.
– Kösz – mondja Liam.
– Hát igen – ért egyet Rhiannon. – Valóban nehezen viselném. És
együtt érzek veled. Most pedig kezdjünk valamit ezzel az indulattal.
– Rhiannon újabb rohamra indul, és csak azért sikerül ellenállnom,
mert pontosan azt teszi, amit a szemére hánytam: túlságosan
finoman bánik velem.
Aztán elkövetem azt a hibát, hogy hátrapillantok a vállam fölött a
terem közepére.
Szentséges. Füstölgő. Egek.
Xaden és Garrick megszabadultak a felsőiktől, és úgy küzdenek,
mintha az életük múlna rajta. Ütések és rúgások váltják egymást,
ahogy mindkettőjükön pattanásig feszülnek az izmok. Még sosem
láttam kadétokat ilyen sebességgel küzdeni. Gyönyörű, lenyűgöző
tánc, halálos koreográfia, és minden alkalommal eláll a lélegzetem,
amikor Garrick támadásra indul, és Xaden hárít.
Az elmúlt hónapokban már számtalan lovast volt alkalmam
megnézni félmeztelenül, úgyhogy ebben önmagában nincs
újdonság. Mostanra tökéletesen immunissá kellett volna válnom a
férfitestekre, csakhogy még egyszer sem láttam őt.
Xaden testének minden kis porcikája mintha önálló fegyver volna
– éles, kidolgozott vonalak, duzzadó, csillapíthatatlan erő. A
felkelésereklyéje folyamatosan ugrándozik a felsőtestén, kiválva
bőre bronzszínű hátteréből, kihangsúlyozva minden egyes ütést. És
a hasa… Komolyan, hány izom van egyáltalán az emberi testnek
ezen a tájékán? Az övé mindenesetre olyan átkozottul kidolgozott,
hogy alighanem minden kis izmocskát külön össze tudnék számolni
rajta, ha éppen a többi része nem vonná el a figyelmemet. És ha ez
nem volna elég, ő rendelkezik a legnagyobb sárkányereklyével,
amihez eddig szerencsém volt. Az enyém a lapockáim között terül el,
Sgaeyl jele azonban Xaden egész hátát beteríti.
Ráadásul pontosan tudom, milyen érzés ezt a testet magam fölött
tudni. Pontosan tudom, hogy mennyi erő…
Éles fájdalom hasít a csípőmbe, és szakít ki a révületből.
– Megérdemelted – korhol Tairn.
– Figyelj oda! – kiáltja Rhiannon, majd visszarántja a botját. – Ha
akarom, akkor… Ó! – Nyilvánvalóan ő is észrevette, amit én, mint
ahogyan a lányok mindegyike – és néhány fiú is – vidáman
gyönyörködik a látványban.
Miért is ne tennék, ha egyszer ennyire káprázatosan néznek ki, és
ilyen lenyűgözően küzdenek?
Garrick szélesebb Xadennél, és talán még nála is izmosabb, a
rajta lévő ereklye viszont csak a válláig tart – még így is ez a második
legnagyobb, amit eddig láttam, Xadené azonban egészen az álláig
húzódik.
– Azt hiszem… – szuszogja Rhiannon.
– Hát igen – mondom egyetértően.
– Ne tárgyiasítsátok a szárnyvezetőnket – jegyzi meg Liam.
– Szerinted ezt tesszük? – kérdezi Rhiannon, és továbbra sem
veszi le a tekintetét a párosról.
Összefut a nyál a számban, ahogy még egyszer végigmérem az
izmos hátát és a remekül kidolgozott fenekét.
– Nos, szerintem igen – mondom.
Liam felhorkan.
– Az is lehet, hogy csak néhány fogást akarunk ellesni.
– Igen, az is lehet.
Engem azonban egyáltalán nem csak a fogások érdekelnek. Én
szégyentelenül azon morfondírozok, hogy milyen volna a bőre
tapintása az ujjaim alatt, és miként reagálna a testem, ha minden
rezdülésével csak rám figyelne. Forróság száguld végig az ereimben,
és kezdi csípni az orcámat.
Ismétlődő, csattanó zaj hívja magára a figyelmemet jobb felől;
Ridoc minden maradék erejével ütögeti a földet, ezzel jelezve, hogy
megadja magát. Imogen elengedi, és hagyja, hogy rendezze a
légzését, majd a következő pillanatban kellemetlen, tökéletesen
értelmetlen, cserébe viszont annál borzasztóbb és szörnyűségesebb
féltékenység hasít a mellkasomba, amikor látom, hogy Imogen is
milyen leplezetlen vágyakozással figyeli Xadent és Garricket.
– Ha ilyen könnyen ki lehet zökkenteni titeket, akkor cseszhetjük
a Rajháborút – szólal meg Dain. – Talán jobb, ha máris elbúcsúztok
a frontvonaltól.
Erre aztán mindannyian összekapjuk magunkat. Megcsóválom a
fejemet, mintha pusztán ez elegendő volna, hogy megfeledkezzem
az iménti, Xadennel kapcsolatos gondolataimról, amelyek… Nos, ha
őszinte akarok lenni, elég nevetségesek. Hiszen csak azért tolerálja a
létezésemet, mert a sárkányaink egy párt alkotnak, ehhez képest én
itt nyáladzom a félmeztelen teste láttán.
Azért valljuk be, hogy elég vonzó az a félmeztelen test.
– Munkára! Még van fél óránk – utasít Dain, és úgy érzem,
mintha közvetlenül hozzám beszélne; ha így van, akkor ez az első
alkalom, hogy megszólít Amber halála óta.
– Magának köszönheti a sorsát, amiért megszegte a Kódex törvényeit
– szólal meg Tairn a tudatomban.
És valóban, amikor felé pillantok, látom, hogy Dain összeszűkült
szemmel méreget; persze lehet, hogy tévesen olvasok az
arckifejezéséből. Mégsem lehet, hogy az árulás szorítsa így össze az
ajkait.
– Kezdhetjük? – kérdezi Rhiannon, és felemeli a botját.
– Persze. – Elvégzek egy vállkörzést, majd folytatjuk a
gyakorlatozást. Igyekszem minden mozdulatára reagálni, azokra a
mintákra hagyatkozva, amelyeket ő tanított nekem, a következő
támadása azonban így is váratlanul ér.
– Elég a védekezésből, inkább indulj rohamra! – utasít Tairn, és
ahogy a hangjából kicsendülő düh az én belsőmet is átjárja, egyszer
csak kiszalad a lábam alól a talaj.
Rhiannon alacsonyan söpör a botjával, elkaszálja a lábamat, én
pedig háttal nekizuhanok a matracnak, és mintha minden levegő
kiveszne belőlem.
Próbálok lélegezni, de lehetetlen.
– Francba! Sajnálom, Violet. – Rhiannon térdre esik mellettem. –
Csak nyugodj meg! Mindjárt jobb lesz.
 – És Tairn ezt a lovast választotta – mondja Jack az egyik
rajtársának, miközben gonoszul vigyorog a pást szélén. – Már
kezdem azt hinni, hogy talán rosszul választott, és tekintve, hogy
egyelőre semmilyen képességet nem tudtál felmutatni, azt
gyanítom, hogy benned is kételyek ébredtek, nem igaz, Sorrengail?
Nem az volna logikus, hogy két sárkánnyal kétszer olyan hatékonyan
tudd átcsatornázni az erejüket?
Andarnával nem így működik a dolog, ezt azonban egyikük sem
tudhatja.
Liam beáll közém és Jack közé, és közben én is kezdek
valamelyest magamhoz térni.
– Csak nyugi, Mairi! Nem fogok rárontani a kis védencedre. Miért
is tenném, amikor néhány héten belül ki is hívhatom, és aztán a
végén még véletlenül kitörik a csenevész kis nyaka az egész
kvadráns előtt? – Jack színtiszta élvezettel figyeli, ahogy még mindig
küzdenem kell a levegőért. – Azt azért elárulhatnád, nem fárasztó a
dajkát játszani? – Az Első Szárnyhoz tartozó barátja átnyújt neki
valamit – talán egy gerezd narancsot –, Jack azonban eltolja
magától. – Hagyjál ezzel a szarral, különben a gyengélkedőn fogod
végezni!
– Tűnj a francba, Barlowe – figyelmezteti Liam tőrrel a kezében.
Végre sikerül elvégeznem egy rendes belégzést, majd még egyet,
ahogy Jack tekintete valaki másra vándorol, aki mögöttem áll. Az
ábrázatán kiütköző félelemből és irigységből tudom, hogy csak
Xaden lehet az.
– Csak miattad van még életben – veti oda, de bárhogyan is
keménykedik, nem tudná tagadni, hogy kiszaladt a vér az arcából.
– Nem én vágtam tőrt a válladba a Cséplés során.
Nagy nehezen feltápászkodom, és kézbe veszem a botomat.
– Akár most is lerendezhetjük – mondja Jack, ahogy ellép Liam
mellett, és a szemembe néz. – Persze, csak ha már te is unod, hogy
nagy és erős fiúk mögé rejtőzz.
A gyomrom fordul egyet, mivel tudom, hogy igaza van. Az
egyedüli ok, amiért nem fogadom el a kihívását az, hogy nem vagyok
biztos a győzelmemben, ugyanakkor az egyedüli ok, amiért nem ront
rám most azonnal az, hogy Liam és Xaden is itt vannak. Ha most
megtámadom Jacket, akkor megölik. Garrick fenyegető alakja
bukkan fel a bal oldalamon, én pedig bosszankodva
hozzábiggyesztem a védelmezőim listájához. A fenébe, hiszen még
Imogen is közelebb lépett pár centivel, igaz, nem az én érdekemben.
Hanem Xadenében.
– Mindjárt gondoltam – mondja Jack, majd csókot fúj felém.
– Elfutottál – sziszegem, azt kívánva, bárcsak
előreszökkenhetnék, és itt helyben félholtra verhetném, de erőt
veszek magamon, és a helyemen maradok. – Aznap, a Csépléskor.
Rohadtul elfutottál, pedig hárman voltatok egy ellen. És mindketten
tudjuk, hogy ha úgy alakulna, megint elfutnál. Mert nem vagy több
egy gyáva féregnél.
Jack szeme kis híján kibuggyan a helyéről.
– A rohadt életbe, Violet – mondja Dain.
– Igaza van – jegyzi meg Xaden.
Garrick felnevet, Liam pedig félretolja Jacket, amikor már éppen
felém indulna. Lekerül a pástról, és a csizmája koppan a keményfa
padlón, ahogy hiába próbálkozik, és Liamnek végül is sikerül
kipenderítenie a teremből.
Xaden egyetlen csuklómozdulattal becsapja maga mögött az
ajtót, kizárva Jacket a küzdőtérről.
– Mégis mi volt a célod ezzel? – kérdezi Dain hitetlenkedve. –
Csak még jobban fel akartad bosszantani?
– Ezek szerint mégis van kedved beszélni velem? – Felszegem az
állam, de nem Dain, hanem Xaden alakja tölti ki a látóteremet,
ahogy közénk lép. Szinte tapintható a harag a tekintetében, de én
nem lépek vissza.
– Adj nekünk egy percet. – Habár engem figyel, mindketten
tudjuk, hogy ezt nem nekem mondta.
A pulzusom az egekben jár.
– Esetleg elárulnád, hogy ezt mi az ördögért nem viseled? – A
hangja lágyan, mégis halálosan cseng, ahogy a padon heverő
páncélom felé mutat.
– Néha ki is kell mosnom.
– És úgy véled, hogy erre éppen a küzdelem a legjobb pillanat? –
A mellkasa megemelkedik, mintha komoly erőfeszítésébe kerülne
uralkodni magán.
Én mindenesetre azzal vagyok elfoglalva, hogy ne a mellkasára
koncentráljak, sem pedig arra a lüktető forróságra, amely úgy árad
belőle, mint valami átkozott kemencéből.
– Még a küzdelem előtt kimostam, arra számítva, hogy
megszárad, amíg az őrkutyáid úgyis itt ólálkodnak körülöttem,
ahelyett, hogy álmomban vegyem le, hiszen tudjuk, hogy mi minden
előfordulhat ezen a helyen a zárt ajtók mögött.
– A tied mögött már aligha. – Megfeszül az állkapcsa.
– Gondoskodtam róla.
– És talán éppen benned kellene megbíznom?
– Pontosan.
– Mert aztán annyira megkönnyíted a dolgomat – jegyzem meg
nem kevés iróniával.
– Tudhatnád, hogy nem ölhetlek meg. A francba, Sorrengail,
most már az egész kvadráns tudja, hogy nem ölhetlek meg. –
Közelebb hajol, eltakarva a terem többi részét.
– Ez nem jelenti, hogy ne bánthatnál.
Erre pislog egyet, majd hátrál egy lépést, és egy szívdobbanásnyi
idő alatt rendezi a tartását.
– Fejezd be a gyakorlatozást! Túl könnyen ki lehet rúgni a
kezedből azt a botot. Maradj a tőröknél!
Meglepetésemre nem veszi el tőlem a botot, csak azért, hogy
megmutassa, milyen könnyen képes volna rá.
– Minden rendben ment egészen addig, amíg Tairn fel nem
mordult a fejemben, és össze nem zavart.
– Akkor tanuld meg, hogyan tudod kizárni – mondja úgy, mintha
ilyen könnyű volna.
– Azzal a rengeteg erőmmel, amelyre már szert tettem? –
Felvonom a szemöldökömet. – Vagy talán nem tudtad, hogy még
nem kezdtem meg az átcsatornázást? – A legszívesebben fojtogatni
kezdeném, hogy némi józan észt rázzak a gyönyörű fejébe.
Egyszer csak olyan közel hajol, hogy az orrunk kis híján összeér.
– Tetszik vagy sem, de pontosan tudok mindenről, amit teszel, és
ami történik veled.
Hála Liamnek.
 Minden porcikám reszket a haragtól, a tehetetlenségtől és…
Bármi legyen is ez az elektromosság köztünk, továbbra sem vesszük
le a tekintetünket egymásról.
– Riorson szárnyvezető – szólal meg Dain. – Violet még nem
szokta meg a sárkányát. Hamarosan megtanulja, hogyan zárja ki a
tudatából.
Dain szavai újabb csapással érnek fel. Élesen beszívom a levegőt,
és elhátrálok Xadentől. Jó istenek, valóságos showműsort
kerítettünk a többieknek. De hogy az ördögbe képes rá, hogy minden
másról elfeledkezzem a jelenlétében?
– Furcsa pillanatot választottál arra, hogy a védelmére kelj,
Aetos. – Xaden a szemét forgatva pillant Dainra. – Ahogyan elég
furcsa pillanatokat választasz arra, hogy ne tegyél így.
Dain állkapcsa megfeszül, és látom, hogy ökölbe szorítja a kezét.
Tudom, hogy Amberről beszél. Dain is tudja. Mindenki tudja
ebben az átkozott teremben. Az egész rajunk ott volt, amikor Dain
felszólított rá, hogy nevezzem hazugnak Xadent.
Xaden kifürkészhetetlen pillantást vet rám.
– Tegyél mindannyiunknak egy szívességet, és vedd fel azt a
rohadt páncélt!
Mielőtt bármit felelhetnék, megfordul, és lesétál a pástról Garrick
mellé.
A háta.
Képtelen vagyok elfojtani a sóvárgó kis sóhajtást, és Xaden egy
pillanatra megfeszül, mielőtt átvenné az ingjét Garricktől, és
felhúzná magára, elrejtve a derekától a válláig húzódó, tengerkék
sárkányereklyét; olyan aprólékos ezüstszínű vonalakkal lett
megalkotva, amelyeket távolabbról nem is vettem észre.
Azok az ezüstszínű vonalak sebhelyek.
– Kiálltál magadért, és uralkodtál az indulataidon – szólal meg
Tairn, mire elfog a büszkeség.
– Készen áll – fűzi hozzá Andarna, és kis híján megszédülök az
örömtől.
– Valóban – ért vele egyet Tairn.
***
Néhány órával később a szobám csendjében fésülködöm; még
mindig tetőtől talpig fel vagyok öltözve, és a páncélom is rajtam van.
El sem hiszem, hogy az egész raj előtt sikerült bolondot csinálnom
magamból amiatt, mert Xaden úgy döntött, hogy félmeztelenül fog
gyakorlatozni.
Komolyan szükségem van rá, hogy megfektessen valaki.
Megállítom a fésűt, és egyszer csak energia szánkázik végig a
gerincemen, majd amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnik.
Hmmm… Furcsa.
Vagy talán… Nem. Nem lehet. Egészen más érzés volt, amikor
Andarna megállította az időt rajtam keresztül. Abban a pillanatban
az egész testemet elöntötte valami, ami aztán túlcsordult az
ujjaimon, és… utána elmúlt.
Újabb energialökés jár át, ezúttal még erősebb is, mint az iménti,
én pedig kiejtem a kezemből a fésűt, és meg kell kapaszkodnom az
asztalomban, hogy ne essek térdre. Az energia ezúttal nem foszlik
semmivé, hanem továbbra is itt marad, a bőröm alatt zümmögve, a
fülemben csilingelve, maga alá gyűrve az összes érzékemet.
Valami a belsőmben áradni kezd, valami, ami túl nagy ahhoz,
hogy a saját testem tartalmazhassa, túlságosan hatalmas. Fájdalom
hasít az idegszálaimba, ahogy felnyílok, és a hang úgy visszhangzik a
koponyám belsejében, mint a csontok roppanása. Mintha lényem
legbelsőbb szövete szakadna ketté.
Nem bírom tovább, és térdre esem. A halántékomhoz kapom a
kezem, és próbálom visszagyömöszölni saját magamat a
koponyámba, próbálok újra… összezsugorodni.
Energia áramlik belém, nyers, végtelen erő, elpusztítva mindent,
ami voltam, hogy valami újat formázzon belőle – új pórusokat, új
szerveket, új csontokat. Sikoltok, és olyan érzés fog el, mintha Tairn
túl gyorsan emelkedett volna túl magasra, és képtelen lennék
csillapítani a fülemben kezdődő sípolást. Nem tehetek mást,
minthogy fekszem a földön, és imádkozom, hogy csökkenjen a
nyomás.
A fésűmet nézem, ahogy a keményfa padló az arcomnak
nyomódik. Próbálok lélegezni.
Beszívom a levegőt, kifújom a levegőt.
Be, ki… És közben megadom magam.
 Aztán nagy sokára a fájdalom mégiscsak enyhülni kezd, az
energia – az erő – azonban nem hagy alább. Egyszerűen… ott
marad, árad tovább az ereimben, megtölti a testem összes sejtjét.
Mindaz, ami én vagyok, és mindaz, ami még lehetek.
Lassan felülök, és megfordítom a kezem, hogy megnézhessem a
tenyeremet. Olyan érzés, mintha máshogy kellene festeniük, de
ugyanolyanok maradtak. Még mindig a saját ujjaimat látom, a karcsú
csuklómat, és mégis, mennyivel többek lettek hirtelen. Már elég
erősek ahhoz, hogy megrajzolják a bennem tomboló vihart, és
megformázzák belőle amit csak szeretnék.
– Ez a te erőd, igaz? – kérdezem Tairntól, de nem válaszol. –
Andarna?
Hallgatás.
Állandóan itt vannak velem, megszólalnak a fejemben, amikor
éppen egyedül szeretnék lenni, aztán sehol sem találom őket,
amikor pedig szükségem van rájuk. Korábban azt mondták, készen
állok, és úgy sejtettem, egy-két nap, amíg az elmém teljességgel
alkalmassá válik arra, hogy megnyissa az utat Tairn előtt, amint ő is
elszánja magát a csatornázásra. Úgy tűnik, tévedtem.
Rhiannon. El kell mondanom Rhiannonnak. Ugrándozni fog
örömében, hogy végre vele tarthatok Carr professzor órájára. És mi a
helyzet Liammel? Végre már nem kell úgy tennie, hogy nem tud
csatornázni, és akár magamra is hagyhat egy-két órára.
Elönt a forróság, végigcsiklandozza a bőrömet, majd lesüllyed a
gyomromban.
Furcsa, de hát mit lehet tenni. Talán ez csak az események
mellékhatása. Kinyitom a zárat az ajtómon.
A tekintetem elhomályosul, és úgy sújt le rám a vágy, hogy
semmilyen józan gondolatra nem marad erőm. Egyszerűen csak…
– Violet? – Egy homályos alak áll a folyosón, és pislognom kell
néhányat, amíg ki tudom venni, hogy Liam az. – Jól vagy?
– A folyosón alszol? – Meg kell kapaszkodnom az ajtófélfában,
ahogy a zuhanás képei töltik meg a tudatomat, és olyan érzés fog el,
mintha hópelyhek izzanának fel a tűzforró bőrömön. Aztán az egész,
ahogy jött, olyan gyorsan el is tűnik – kivéve a minden partot
elárasztó vágyat.
 Francba. Ez… nem egyszerűen vágy… ez… bujaság.
– Nem. – Liam megrázza a fejét. – Csak őrködöm még egy
darabig, mielőtt visszamennék a saját szobámba.
Végignézek rajta. Igazán, őszintén végignézek rajta. Több, mint
jóképű; erőteljes arcvonásai vannak, és olyan szeme, amit minimum
lenyűgözőnek lehet nevezni. Nem olyan halványkék, mint az enyém,
inkább mintha az ég kékjét tükrözné vissza.
– Miért nézel rám így? – félreteszi a kését és a félig kifaragott
sárkányszobrocskát.
– Hogyan? – Az ajkamba harapok, és azon gondolkozom, hogy
hozzádörgölőzöm, mint egy macska, miközben megkérem rá, hogy
csillapítsa ezt a csillapíthatatlan éhséget.
Csakhogy nem ő az, akit igazán akarok.
Hiszen ő nem Xaden.
– Úgy, mint aki… – Oldalra dönti a fejét. – Mintha történt volna
valami. Mintha… nem lennél teljesen önmagad.
Talán azért, mert nem vagyok teljesen önmagam. Ez az egész
éhség, a vágyakozás az egyetlen személy iránt, akivel együtt kell
lennem – ez Tairn műve.
Tairn érzései nem egyszerűen átcsapnak rajtam, de tökéletesen át
is vették az irányítást felettem.
– Minden rendben! Nyugodtan térj nyugovóra. – Visszalépek a
szobámba, majd becsapom az ajtót, amíg még képes vagyok rá.
Elkezdek fel-alá járkálni, de ez sem akadályozhatja meg
a következő hőhullámot, sem a vágyat, hogy…
El kell tűnnöm innen, mielőtt elkövetném azt a katasztrofális
hibát, hogy Tairn érzéseitől fűtve Liamhez fordulok.
Megragadom a bőrszegélyű köpenyemet, összefogom a hajam,
majd átvetem a szövetet a vállam fölött, és megerősítem a csatot.
Egy másodperccel később kikukucskálok az ajtón, és amikor biztos
vagyok benne, hogy tiszta a levegő, menekülni kezdek.
A csigalépcsőig jutok – ez az a lépcső, amelyik a folyóhoz vezet –,
mielőtt meg kellene támaszkodnom a falban, és meg kell próbálnom
rendeznem a légzésemet, miközben továbbra is Tairn érzései
fojtogatnak.
Miután elül az újabb hullám, leszaladok a lépcsőn, fél kézzel
továbbra is a falat érintve, nehogy egy újabb roham ledöntsön a
lábamról.
A varázsfények felizzanak a jöttömre, majd ahogy távolodik,
ugyanúgy ki is hunynak. Mintha az újonnan megtalált erőm máris
működésbe lépett volna, és ebben a világban is kifejtené a hatását.
El innen! El kell tűnnöm innen, távol kell kerülnöm mindenkitől,
mielőtt Tairn befejezi… Mielőtt befejezi, bármit is csinál Sgaeyllel.
Letámolygok a lépcsőn, majd előbukkanok a fellegvár védfalának
aljában. A havazás fehérre festi az eget, és kissé hátradöntöm a
fejem, hogy élvezhessem a hópelyhek érintését az indokolatlanul
forróvá hevült bőrömön.
A levegő csípős és…
A szemem elkerekedik, ahogy megérzem az illatát. Megpördülök,
és a köpenyem is suhan utánam, ahogy megtalálom az édeskés,
könnyen beazonosítható füst forrását.
Xaden áll a fal mellett, fél lábbal a kőnek támaszkodva.
Dohányzik, és úgy méreget, mintha én lennék az utolsó, ami iránt
érdeklődést tudna mutatni.
– Ez… csuramdohány?
Kifúj egy füstkarikát.
– Kérsz? Hacsak nem a korábbi vitánkat akarod folytatni. Ebben
az esetben ugyanis nem adok.
Leesik az állam.
– De hát nekünk nem szabad ilyesmit szívnunk!
– Nos, azok, akik ezt a szabályt hozták, nyilvánvalóan nem
kapcsolódtak Sgaeyllel és Tairnnel, nem gondolod? – Vigyor jelenik
meg a szája sarkában.
Istenek, akár az örökkévalóságig képes lennék azokat az ajkakat
bámulni. Tökéletes alakja van, az állkapcsa vonalához képest mégis
valami romlottságot áraszt magából.
– Segít benne, hogy… kissé megkönnyebbülj. – Átnyújt egy
összetekert csuramot, majd felvonja a fél szemöldökét, azt,
amelyiket sebhely szel át. – Mármint azon túl, amire a távolságtartás
képes.
Megcsóválom a fejem, majd átmegyek a frissen hullt havon, és
megtámaszkodom mellette.
 – Tessék. – Mélyen beszívja a csuram füstjét.
– Úgy érzem magam, mintha lángra lobbantam volna.
– És ez még az óvatos megfogalmazás.
– Előfordul. – Van valami ördögi a nevetésében, én pedig
elkövetem a jóvátehetetlen hibát, hogy felé fordulok, és
megpillantom a mosolyát.
Xaden, miközben beképzelt és szeret parancsolgatni, arról nem is
beszélve, hogy mennyire veszélyes és halálos, lenyűgöző látványt
nyújt, amitől azonnal magasra szökik a pulzusom. A nevetése, ahogy
hátraveti a fejét, és mosoly terül el az ábrázatán, egyenesen
gyönyörűséges, és az én buta, bolond szívemet mintha egy ököl
szorítaná össze.
Nincs semmi, amit ne áldoznék fel, amit ne adnék oda akár
egyetlen pillanatért ezzel a férfival, akivel életünk végéig egymáshoz
leszünk láncolva.
Ez biztosan Tairn műve… Muszáj, hogy ő legyen az oka.
És közben tudom, hogy nem ő az. Habár a szobám előtt Liam is
komoly hatást gyakorolt rám, ez semmi ahhoz képest, amit most
érzek. Egyenesen megszállottja vagyok Xadennek.
Ahogy ránk hullik a holdfény, a tekintetünk találkozik egymással.
– Kicsike, meg kell tanulnod, hogy miként védekezhetsz Tairnnal
szemben, különben a légyottjai Sgaeyllel az őrületbe… vagy valaki
más ágyába fognak kergetni.
Lehunyom a szemem, csak hogy megszabaduljak a szédítő
látványtól, ahogy ismét elönt a forróság, amelytől a bőröm minden
egyes kis négyzetcentimétere mintha lángra kapna. Fél kézzel meg
kell támaszkodnom a falban.
– Tudom. Ezért is félek, hogy újra találkoznom kell Liammel.
– Liammel? Miért? – Felém fordul. – Ha már itt tartunk, hol van a
testőröd?
– Most már a saját magam testőre vagyok – felelem. – Ágyban
van.
– A te ágyadban? – A hangja, akár a villámcsapás.
Kényszerítem rá magam, hogy nyitva tartsam a szemem, és álljam
a pillantását. A hónak köszönhetően minden jóval élesebben
rajzolódik ki előttem – a szemöldöke, a szája, minden egyes kis
részlet.
– Nem, de nem mintha téged érdekelne.
Vajon féltékeny? Ha az, akkor… Nos, kétségkívül volna benne
valami megnyugtató.
Kihagy egy levegővételt, és látom, hogy leereszkedik
a válla.
– Addig nem érdekel, amíg beleegyezéses alapon zajlik a dolog,
márpedig elhiheted nekem, hogy jelenleg nem vagy abban az
állapotban, hogy beleegyezz.
– Fogalmad sincs róla, hogy mi mindenbe képes volnék
beleegyezni… – Tagadhatatlan, csillapíthatatlan vágy tör rám, és
kényszerít kis híján térdre.
Xaden elkapja a derekamat, hogy megtartson.
– Miért nem próbálod meg kizárni a sárkányodat?
– Tairn még csak most kezdte meg az átcsatornázást, és… Ha
nem tudnád, csak akkor járhatsz Carr professzor órájára, ha már
megszerezted a képességedet.
– Ezt a szabályt mindig is értelmetlennek találtam. – Felsóhajt. –
Rendben. Akkor vegyük át gyorsan. De csak mert én is átmentem
azon, amin te, és többször is kellett másnap úgy ébrednem, hogy
alaposan megbántam az előző éjszakát.
– Ezek szerint segíteni akarsz?
– Már hónapok óta segíteni próbálok neked. – Erősebben szorítja
a derekamat, és megesküdnék rá, hogy még a köpenyen és a
bőrszerelésen keresztül is érzem az ujjai melegségét.
– Nem, te Liamet küldted, hogy segítsen. Ő az, aki hónapok óta
segít. Vagy hetek óta. Majdnem hónapok óta. Nem mintha
számítana.
Még van mersze úgy tenni, mintha ő lenne az, akit megsértettek.
– Én törtem be a szobádba, és öltem meg a támadóidat, és én
voltam az, aki megszabadítottalak a további fenyegetéstől a
nyilvánosság előtt vállalt bosszúval, amiről te is elismerheted, hogy
megosztó húzás volt. Nem Liam tette, hanem én.
– A kadétok nem tűntek különösebben megosztottnak. Láthatóan
egyetértettek a döntéssel. Én is ott voltam.
 – Te magad voltál megosztott. Rimánkodtál Tairnnak, hogy ne
ölje meg Ambert, hiába tudtad, hogy újra megpróbálna végezni
veled.
Ezen lehetne vitatkozni.
– Oké, de azért szögezzük le, hogy ezt az egészet legalább annyira
magadért is csináltad. A te szempontodból nem volna szerencsés, ha
elpatkolnék. – Hanyagul vállat vonok, mintha pusztán ennyi
elegendő volna ahhoz, hogy megfeledkezzek a belsőmben tomboló
vágyról.
Hitetlenkedve mér végig.
– Tudod, mit? Ma este inkább hagyjuk a veszekedést. Már
amennyiben meg akarod tanulni a távoltartást.
– Rendben. Hagyjuk a veszekedést. Taníts! – Felszegem az állam.
Istenek, a szegycsontjáig alig érek fel.
– Kérj meg szépen! – Közelebb hajol.
– Mindig ilyen magas voltál? – tör ki belőlem az első gondolat,
ami eszembe jut.
– Gyerekkoromban még nem.
Felvonom a szemöldököm.
– Kérj meg szépen, Kicsike – suttogja. – Különben itt hagylak.
Érzem Tairn jelenlétét a tudatom peremén, érzem az ő érzéseit
lüktetni a belsőmben, és sejtem, hogy a következő hullám le fog
dönteni a lábamról. Vajon meddig vannak elfoglalva azok ketten
egymással?
– Milyen gyakran csinálnak ilyesmit?
– Elég gyakran ahhoz, hogy szükséged lesz arra, hogy távol tudd
tartani magadtól. Persze, sosem tudod teljességgel kizárni a
tudatodból, és néha ők is megfeledkeznek róla, hogy kizárjanak
minket, ahogyan az ma este is történik. Ezért is segít a
csuramdohány. Így legalább az élmény ahhoz hasonlatos, mintha
elsétálnál egy bordélyház előtt, ahelyett, hogy be is kellene menned.
– Rendben. Akkor megtanítod, hogyan kell távol tartanom
magamtól?
Mosoly jelenik meg a szája sarkában, majd a tekintete az ajkamra
téved.
– Mondd, hogy kérem szépen.
 – Mindig ilyen nehéz veled?
– Csak amikor tudom, hogy van valamim, amire szükséged van.
Mit is mondhatnék, elismerem, hogy örömmel tölt el, ha küzdeni
látlak. Ez némi elégtételt jelent mindazért, amin keresztül kellett
mennem miattad az elmúlt hónapokban. – Kisöpör néhány friss
hópihét a hajából.
– Hogy miattam min mentél keresztül? – kérdezem hitetlenkedve.
– Néhányszor majdnem halálra rémítettél, úgyhogy azt hiszem,
nem túlzás azt várni, hogy annyit mondj: kérem szépen.
Mintha ő maga valaha is méltányosan járt volna el az életben.
Mély levegőt veszek és lesöpröm az egyik hópihét az orrom hegyéről.
– Ahogy kívánod. Xaden? – Kedves mosolyt villantok, és közelebb
húzódom hozzá. – Volnál olyan kedves, és megtanítanál
távoltartani, mielőtt véletlenül még rád mászom, és mindketten arra
ébredünk másnap reggel, hogy nagyon megbántuk a dolgot?
– Én tökéletesen ura vagyok önmagamnak. – Ismét elmosolyodik,
és a pillantása olyan, mintha simogatna.
Veszélyes. Átkozottul veszélyes. Forróság önti el a bőrömet, olyan
forróság, hogy már azon tanakodom, a földre hajítom a köpenyemet,
hátha az segít elviselni. Érdekes módon Xaden nem visel köpenyt.
– Csak mert ilyen kedvesen kérted. – Két kézzel megérinti az
arcomat, majd hátrébb csúsztatja a tenyerét, hogy megtartsa a
fejem. – Csukd be a szemed.
– Muszáj, hogy megérints közben? – Behunyom a szemem, ahogy
megérzem a bőre tapintását.
– Nem. Ez is csak azért van, mert nem tudunk világosan
gondolkodni. Hihetetlenül finom a bőröd.
A bóktól elakad a lélegzetem. Ennyit az önuralomról.
– El kell képzelned egy másik helyet. Bármit. Én a kedvenc
domboldalamat szoktam Aretia közelében. Vagyis annak a
közelében, ami megmaradt Aretiából. Bármi is az, fontos, hogy
otthon érezd magad.
Az egyetlen hely, amiről az otthonom jut eszembe, az Archívum.
– Érezd, hogy megérinted a lábaddal a talajt. És aztán süllyedj egy
kissé még mélyebbre.
Elképzelem, hogy megállok az Archívum csiszolt
márványpadlóján, és megvetem a lábam.
– Megvan.
– Ezt hívják talajfogásnak. Ennek az egyszerű gyakorlatnak a
segítségével megtarthatod magad egy másik helyen úgy, hogy nem
kell félned tőle, hogy a sárkányod ereje magával ragad. Most pedig
szólítsd az erőd. Nyisd meg az érzékeid.
A tenyerem viszketni kezd, és egyszer csak energia áramlik
körülöttem – ahhoz hasonló érzés, ami a szobámban fogott el, ám
ehhez nem tapad fájdalom. Mindenütt ott van, megtölti az
Archívumot, végigtáncol a falak mentén, már-már azzal fenyegetve,
hogy összezúzza őket.
– Túl sok.
– Figyelj a talpadra. Maradj a talajon. Látod, hogy honnan
származik az erő? Ha nem, válassz ki egy helyet.
Képzeletben megfordulok. Az olvadt energia az ajtón keresztül
érkezik.
– Látom.
– Remek. Ezek szerint van hozzá érzéked. A többségnek már az is
egy hétig tart, hogy megtanulja a talajfogást. Most pedig
gondolatban emelj falat magad köré a folyam ellen. Tairn a forrás.
Ha ki tudod zárni ezt az energiát, visszanyerheted az irányítást.
Az ajtó. Ezek szerint mindössze arra van szükség, hogy bezárjam
az ajtót, és elfordítsam azt az óriási, kör alakú fogantyút, amely tűz
esetén megvédi az Archívumot.
A vágytól ismét nagyot dobban a szívem, és meg kell
kapaszkodnom Xaden karjában, hogy ne feledkezzem meg a
valóságról.
– Meg tudod csinálni. – A hangja feszülten cseng. – Bármit is
hozol létre az elméddel, az valóságos. Zárd el a forrást. Emelj falat.
Tedd, amit tenned kell.
– Az ajtó az. – Megragadom a tunikája lágy anyagát, képzeletben
az ajtó felé iramodom, és centiről centire próbálom bezárni.
– Csak így tovább.
Még a fizikai testem is beleremeg az erőfeszítésbe, hogy
mentálisan be tudjam csukni azt a hatalmas ajtót, de végül sikerrel
járok.
 – Megvan.
– Nagyszerű. Most pedig zárd be.
Elképzelem, hogy megfordítom az óriási fogantyút, és hallom a
zárnyelv kattanását. A megkönnyebbülés azonnali. Hűvös
hófuvallatot érzek a továbbra is lángoló bőrömön.
Az energia is ott lüktet, átlátszóvá téve az ajtót.
– Valami megváltozott. Át tudok látni rajta.
– Sosem fogod tudni teljességgel eltávolítani magadtól. Sikerült
bezárni?
Bólintok.
– Nyisd ki a szemed, de tegyél meg mindent azért, hogy az ajtó
zárva maradjon. Vagyis fél lábbal maradj a talajon. Ne lepődj meg,
ha megcsúszol. Akkor majd újrakezdjük.
Kinyitom a szemem, de továbbra is megőrzöm magamban az
Archívum bezárt ajtajának képzeletbeli képét, és miközben a
testemben még mindig tombol a forróság, az a csillapíthatatlan,
őrült vágy valahogy mégiscsak… enyhül.
– Azt hiszem… – Nem találom a megfelelő szavakat.
Xaden olyan átható tekintettel méreget, amelynek hatására még
közelebb húzódom hozzá.
– Hihetetlen vagy. – Megrázza a fejét. – Nekem hetekig nem
ment.
– Lehet, hogy jobb tanárom van, mint neked volt. – Több mint
öröm, ami most szétárad bennem. Valóságos eufória, amelynek
hatására úgy vigyorgok, mint egy bolond. Végre nemcsak jó, hanem
hihetetlenül jó vagyok valamiben.
A hüvelykujjával megsimogatja a fülem alatti területet, majd a
tekintete a számra téved. Néhány centivel közelebb húz magához,
majd egyszer csak elenged, és hátrál egy lépést.
– Rossz ötlet volt megérinteni.
– A legrosszabb – felelem, de közben végignyalok az ajkamon.
Erre felnyög, amitől lényem legbelsejéig olvadozni kezdek.
– Megcsókolni pedig egyenesen katasztrofális volna.
– Katasztrofális. – Vajon mit kellene tennem ahhoz, hogy újra
hallhassam ezt a nyögést?
A köztünk lévő távolság olyan, mint a gyújtós, amely az első forró
szikra hatására készen áll lángra lobbanni, én magam pedig nem
vagyok más, mint eleven, lélegző tűz. Pontosan ez az, ami elől
sürgősen el kellene futnom, ugyanakkor tökéletesen lehetetlennek
tűnik, hogy tagadjam, milyen elemi erővel vonzódom hozzá.
– Mindketten bánni fogjuk. – Megrázza a fejét, és az éhségnél is
több tükröződik a tekintetében, ahogy az ajkamat mustrálja.
– Nyilván – suttogom. De a tudás, hogy bánni fogom, nem
akadályoz meg benne, hogy akarjam – hogy akarjam őt.
A megbánással majd holnap foglalkozom.
Az egyik pillanatban még el sem tudnám érni, a következőben
azonban már az ajka az enyémre tapad, forrón és akaratosan.
Istenek, igen! Pontosan erre volt szükségem.
Csapdába estem a mozdíthatatlan kőfal és Xaden kemény teste
között, és nincs is más hely, ahol szívesebben lennék. Ennek a
gondolatnak ki kellene józanítania, de helyette csak még mohóbban
vágyom rá.
Beletúr a hajamba, majd simogatni kezdi a tarkómat, és még
közelebb húz magához, hogy mélyebben is megcsókolhasson, amire
az ajkaim egyetértően szétnyílnak. Hálás a hívogatásért, és a nyelve
hozzáértő, izgató mozdulatokkal ficánkol az enyémen, miközben a
mellkasába kapaszkodom, közelebb és közelebb húzva magamhoz,
ahogy a vágy mind sebesebben szánkázik fel-alá a gerincemen.
Csuramdohány- és mentaíze van, és pontosan tudom, hogy
mindazt megtestesíti, amire nem szabadna vágyakoznom, de
képtelen vagyok védekezni ellene, és viszonzom a csókját
mindenemmel, amivel csak rendelkezem, majd beszívom az alsó
ajkát, és gyöngéden harapdálni kezdem.
– Kicsike – nyögi, és a becenevem hallatán még a korábbinál is
szédítőbb sóvárgás fog el.
Közelebb. Még közelebb kell tudnom magamhoz.
Mintha csak hallaná a gondolataimat, erősebben csókol, az ajkam
minden egyes görbületét és hajlatát befogadva, és mindezt oly
ellenállhatatlan erővel, amitől dalra fakad a testem. Benne is
éppolyan feltartóztathatatlanul bugyog a vágy, mint bennem, és
miután a keze lejjebb téved, és a hátsómba markol, felemel, én pedig
a dereka köré fonom a lábamat, és úgy kapaszkodom belé, mintha az
életem múlna rajta, hogy ez a csók soha ne érjen véget.
A kőfal nyomja a hátamat, de nem törődöm vele. A kezem végre a
haját cirógatja, amely éppolyan puhának bizonyul, mint ahogy
elképzeltem. Addig csókol, amíg már úgy érzem, teljességgel
felfedezett és elemésztett, majd beszívja
a nyelvemet a szájába.
Teljes és végtelen őrültség, amit teszünk, de képtelen vagyok
abbahagyni. Egyszerűen sosem elég. Örökké tudnék élni ebben a
talpalatnyi őrületben, ha ez azt jelentené, hogy a száját az enyémen
érzem, és a világ nem jelentene mást, mint a teste forróságát és a
nyelve érintését.
A csípője az enyémhez lökődik, nekem pedig ismét eláll a
lélegzetem. Megszakítja a csókot, majd lejjebb vándorol az államra,
a nyakamra, és tudom, bármit megtennék érte, hogy folytassa.
Mindenhol érezni akarom az érintését.
Mindenestül összegabalyodtunk, ahogy a nyelvünk és a kezünk a
másik testén barangol, miközben körülöttünk továbbra is
zavartalanul hullnak a hópelyhek. A csók ugyanolyan elemi erővel
emészt fel, mint az imént, olyan erővel, hogy testem minden
sejtjében érzem. A vágy már a combom között lüktet, és szinte
felrobbanok, ha arra gondolok, hogy semmit sem tehetne, amit ne
fogadnék gyönyörrel. Akarom őt.
Csakis őt. Itt és most. Bárhol és bármikor.
Soha még ennyire nem veszítettem el a fejem egyetlen csók
miatt. Soha senkire nem vágytam úgy, mint rá. Egyszerre izgató és
rémületes érzés, hiszen azt is tudom, hogy ebben a pillanatban
minden hatalma megvan hozzá, hogy megtörjön.
És én engedem neki.
Teljesen megadom magam, eggyé olvadok vele, a testem egyesül
az övével, és elveszítem azt a mentális védelmemet, amit
talajfogásnak nevezett. Villámcsapás sújt le valahol
a lehunyt szemem mögött, amit hatalmas mennydörgés kísér. A
hóvihar nem ritka errefelé, és annál is pontosabban leírja, hogy mit
érzek ezekben a pillanatokban: irányíthatatlan, szédítő vadságot.
Ekkor azonban egy váratlan mozdulattal megszakítja a csókot, és
ahogy elhúzódik, mintha kétségbeesés lenne úrrá rajta, mielőtt
behunyná a szemét.
Alig kapok levegőt, amikor egyszer csak ellép a faltól, és
visszaenged a földre. Miután meggyőződik róla, hogy biztosan állok
a lábamon, hátrál néhány lépést, mintha ez
a távolság menthetné meg az életét.
– Menned kell. – Akadozva ejti ki ezt a két szót, amelyek
meghazudtolják a tekintetében izzó vágyat és a szaggatott légzését.
– De miért? – A teste melegsége nélkül jóval hidegebbnek érződik
az éjjeli levegő.
– Mert nem tehetem. – Két kézzel túr a hajába, és nem is engedi
le a karját. – Nem vagyok hajlandó abból a vágyból cselekedni, ami
nem is a sajátunk. Úgyhogy vissza kell menned azon a lépcsőn.
Mégpedig most.
Megrázom a fejem.
– De én akarom… – Mindent akarok.
– Nem te akarod. – Az ég felé pillant. – Pontosan ez a probléma.
Én pedig nem hagyhatlak egyedül idekint, úgyhogy légy
könyörületes, és menj vissza.
Jeges hallgatás ereszkedik közénk, miközben próbálom
összeszedni magam. Tehát nemet mondott.
És a legrosszabb nem is a lovagias elutasítás. Hanem az, hogy
igaza van. Az egész csak azért kezdődött, mert nem tudtam
megkülönböztetni Tairn érzéseit a sajátomtól. Csakhogy azok az
érzések időközben tovatűntek… Vagy nem?
Az én ajtóm szélesre tárul, és már semmit sem érzek Tairn felől.
Nagy nehezen bólintok, és ma éjjel másodszor menekülőre
fogom. Olyan gyorsan szaladok fel a lépcsőn, amennyire csak képes
vagyok rá. Mentális védelmem tárva-nyitva, de most nem törődöm
azzal, hogy bezárjam azt a képzeletbeli ajtót, mert már nem érzem
Tairn közelségét.
Mire elérem a fellegvárt, győz a józan ész, és még a combom is
égni kezd a megerőltetéstől. Xadennek sikerült megakadályoznia,
hogy hatalmas hibát kövessünk el.
Mégis mi ütött belém? Hogy lehet, hogy egy centire voltam attól,
hogy leszakítsam a ruhákat valakiről, akit nem szeretek, és, ami még
rosszabb, akiben nem is tudok megbízni?
 Meglehetősen nehéz úgy visszatérni a szobámba, hogy közben az
egyetlen, amire vágyom, hogy még egyszer leszánkázzak azon az
átkozott lépcsősoron.
A holnapi nap meglehetősen gyászosnak ígérkezik.
„A tanárok számára a legfélelmetesebb élményt alighanem az
jelenti, ha egy kadét ereje visszafelé sül el. Az első évemben kilenc
kadétot veszítettünk el, amiért nem tudták megfelelően irányítani a
pecséterejüket. Kár értük.”
– Afendra őrnagy, Útmutató a Lovasok Kvadránsához (nem
hivatalos változat)
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

– Nem is tudom, hogy mi járt a fejemben – mondom

Rhiannonnak, miközben törökülésben ücsörgök az ágyán, és
figyelem, ahogy megpakolja a táskáját a délutáni órákra való
könyvekkel. A hátamon lévő ereklye még mindig fájdalmas erővel
éget, mintha csak emlékeztetni szeretne rá, hogy immár képes
vagyok a csatornázásra. Elvégzek egy vállkörzést, hátha elmúlik, de
lehetetlen. Ketyeg az órám.
– El sem hiszem, hogy ilyen sokáig tudtál várni. – Átveti a
bőrszíjat a vállán, majd megfordul, és megtámaszkodik az
asztalában. – Ezt nem ítéletnek szántam. A legkevésbé sem. Örülök
neki, ha felfedezed… Mindazt, amit fel akarsz fedezni.
– Attól a másodperctől kezdve Liammel voltam, hogy kiléptem
ma reggel az ajtón, és a múlt éjjel egy kissé össze voltam zavarodva
ahhoz, hogy szavakba öntsem. – A lapockáim közt képződő csomó
miatt muszáj megmasszíroznom a nyakamat, hátha enyhíthetem a
nyomást. A rengeteg repüléstől és Imogen súlyzós edzéseitől,
amelyekkel az ízületeim körüli izmokat próbáljuk megerősíteni,
minden porcikám egyetlen sajgó fájdalomgóc. – Leszámítva, hogy
Tairn végre megkezdte a csatornázást, ez is csak olyan este volt,
mint a többi.
– Értem. – Elvigyorodik, és huncut fény jelenik meg a barna
szemében. – Azért jó volt? Mondd, hogy jó volt! Az a srác úgy fest,
mint aki pontosan tudja, hogy mi a dolga.
– Csak egy csók volt. – Forróság önti el az arcomat a nyilvánvaló
hazugság következtében. – Mit is mondhatnék. Valóban tudja, hogy
mi a dolga. – Összeszalad a szemöldököm, ahogy képzeletben még
egyszer végigveszem a történtek lehetséges következményeit.
– Megbántad? – Rhiannon a fejét oldalra döntve méreget. – Úgy
festesz, mint aki nagyon is megbánta.
– Nem. – Megrázom a fejem. – Vagy talán mégis? De csak akkor,
ha zűrt okoztam.
– Nos, ha jól értem, egész pályafutásotok alatt egymáshoz lesztek
láncolva. Sőt, inkább egész életetekben. Beszéltetek már róla, hogy
mi lesz azután, hogy ő elhagyja az iskolát? – Felvonja a
szemöldökét. – Gondolom, választhat, hogy hová küldjék
állomásozni. A szárnyvezetők mindig választhatnak.
– Választhat – motyogom, és a táskám egyik rakoncátlan
cérnaszálát kezdem babrálni. – Bárhogyan is dönt, követni fogom.
Tairn és Sgaeyl évek óta nem váltak el egymástól. Sgaeyl utolsó
lovasa ötven éve halt meg, és amennyire tudom, mindig Tairn
közelében akart lenni, mielőtt Naolin az életét vesztette volna
Tyrrendorban. Ez kétnapi repülés a határunktól, attól függően, hogy
hol állomásozol, vagyis felmerül a kérdés, hogy mit fogunk tenni
jövőre? És azután?
Összeszorítja az ajkát.
– Nem tudom. Feirge azt mondta, néhány napnál tovább nem
lennénk képesek egymástól külön lenni. Ebből az következik, hogy
az egyikötőknek követnie kell a másikat?
– Fogalmam sincs. Azt hiszem, a legtöbb sárkánypáros azért
kapcsolódik ugyanabban az évben, hogy emiatt se legyenek ilyen
problémáik. De hogyan maradhatnék versenyben jövőre, ha
folyamatosan a frontvonalra kell repülnöm Tairnnal? És hogyan
harcolhatna Xaden úgy, ahogy várják tőle, ha neki pedig
folyamatosan vissza kell repülnie ide?
– Elfintorodom. – Ő a nemzedéke legerősebb sárkánylovasa. A
harcmezőn lesz rá szükség, nem itt.
– Legalábbis egyelőre. – Rhiannon áthatóan néz rám, majd
felvonja a szemöldökét. – Egyelőre ő a nemzedéke legerősebb
sárkánylovasa.
– Hogy…
Ebben a pillanatban háromszor kopogtatnak az ajtón.
– Rhiannon? – kérdezi Liam, nem kevés aggodalommal a
hangjában. – Sorrengail odabent van? Csak mert…
Rhiannon kinyitja az ajtót, mire Liam kis híján bezuhan a
szobába, de még időben visszanyeri az egyensúlyát, mielőtt
a tekintetünk találkozna egymással.
– Hát itt vagy! Csak egy percre mentem ki a mosdóba, és máris
eltűntél!
 – Senki nem akar merényletet elkövetni ellene a szobámban,
Mairi. – Rhiannon felvonja a szemöldökét. – Nem kell minden
rohadt másodpercben mellette legyeskedned. Most pedig adj nekünk
öt percet, és utána együtt elmehetünk órára. – Ezzel elkezdi kifelé
tolni, Liam pedig hiába próbál vitatkozni, pillanatokon belül a
küszöbön kívül találja magát, Rhiannon pedig még rá is csukja az
ajtót.
– Elég elkötelezett. – Felsóhajtok.
– Így is mondhatjuk – feleli Rhiannon. – Az ember már azt
hihetné, hogy az életét köszönheti Riorsonnak, legalábbis az
alapján, hogy úgy tapad rád, mint a ragasztó.
Liam beszámolója szerint nagyjából erről is van szó, ezt azonban
egyelőre megtartom magamnak. A Xadennel való találkozás, az idő
megállítása és Andarna életkora mellett egyre több titkot vagyok
kénytelen őrizni.
– Ó! – A szeme felragyog, és leül az ágy szélére mellém.
– Velem is történt ám valami a múlt éjjel.
– Valóban? – Felé fordulok. – Ki vele!
– Oké. – Mély levegőt vesz. – Még csak háromszor próbáltam.
Kétszer tegnap este, és egyszer ma reggel. Úgyhogy légy türelmes.
– Rendben.
– Nézd azt a könyvet az asztalomon.
– Megvan. – A tekintetem az asztal bal oldalán lévő történelem
tankönyvre téved. Eltelik egy perc, de nem veszem le róla a szemem.
És aztán a könyv egyszer csak eltűnik.
– Mi az ördög? – Talpra szökkenek. – Mi a…
A könyv már a kezében van – és közben széles vigyorral néz rám.
– Ez tényleg ugyanaz? – Közelebb hajolok, hogy megnézhessem
magamnak. Nem férhet kétség hozzá, ugyanaz a könyv.
– Azt hiszem, képes vagyok a tárgyidézésre. – A vigyora, ha lehet,
még szélesebbre húzódik.
– Szentséges ég! – Izgatottságomban megragadom a vállát. – Ez
fantasztikus! Hihetetlen! El sem tudom mondani, hogy mennyire le
vagyok nyűgözve. – A tárgyak mozgatása és az ajtók bezárása a
kisebb mágia területéhez tartoznak; ha egyszer a sárkányaink
megkezdik a csatornázást, akkor az ereklyéinken keresztül
mindannyian képesek vagyunk ilyesmire. De eltűntetni valamit,
majd újra előteremteni úgy, hogy nálunk van…? Az olvasmányaim
alapján már vagy száz éve senki nem rendelkezett ilyen
pecséterővel.
– Ugye? – A mellkasához szorítja a kötetet. – Csak néhány lépés
távolságból működik, és falon vagy más akadályon keresztül sem
megy.
– Még nem megy – igazítom ki. – Még nem tudsz átmenni a
falakon. Rhiannon, ez olyan erő, ami az egész pályafutásodra óriási
hatással lesz!
– Remélem. – Feláll, majd visszateszi a könyvet az asztalra. – De
még sokat kell gyakorolnom.
– Biztosan menni fog. – És valóban így is hiszem.
Pár perccel később már hármasban battyogunk a tudósok szárnya
felé, majd Sawyer és Ridoc is csatlakoznak hozzánk.
– Ezt neked készítettem – mondja Liam, és átnyújt egy kis
faragványt, miközben elindulunk a harmadik emeletre vezető
csigalépcsőn.
A szobor Tairnt ábrázolja. Liam még a sziszegését is élethűen
vissza tudta adni.
– Ez… hihetetlen.
– Kösz. – Liam elmosolyodik, ismét megvillantva a gödröcskéjét.
– Először Andarnát akartam kifaragni, de nem vagyok annyit a
közelében, hogy hitelesen meg tudtam volna csinálni.
– Hát igen, elég magának való alkat. – Leválunk a negyedik
emeletre tartó tömegről, és a zsákomba csúsztatom a sárkányt, majd
megölelem Liamet. – Igazán tetszik. Köszönöm. – A folyosó tele van
kadétokkal, de ahogy továbbmegyünk, és megközelítjük Carr
professzor szobáját, jelentősen csökken a számuk.
– Szívesen. – Liam Rhiannonhoz fordul. – Feirge lesz a
következő.
Rhiannon válaszol rá valami vicceset, miszerint reméli, hogy
Liamnek sikerül visszaadnia a sárkánya vagányságát, de a
továbbiakat már nem hallom, amikor ugyanis a Harci Eligazítás
bejárata előtti, padlótól a mennyezetig érő ablakokra pillantok, eláll
a lélegzetem.
 Xaden áll a többi szárnyvezető gyűrűjében, szemmel láthatóan
fontos beszélgetésbe bonyolódva, a mellkasa előtt összefont karral.
A parancsnoknak mindössze öt percre volt szüksége, hogy Amber
kivégzése után új szárnyvezetőt válasszon a Harmadik Szárny élére
Lamai Zohar személyében; mivel addig is ő volt a helyettes
szárnyvezető, így aztán
a kinevezése eléggé magától értetődőnek tűnt.
Soha nem fogom megszokni, hogy errefelé milyen könnyedén
túllépnek az emberek a tragédiákon, és milyen könnyedséggel söprik
a halált a szőnyeg alá, hogy aztán ugyanazon a szőnyegen a
következő pillanatban már úgy járkáljanak, mintha mi sem történt
volna.
Istenek, Xaden elég csábosan néz ki ezen a napon. Kissé
összevonja a szemöldökét, ahogy figyelmesen hallgatja Lamanit,
majd bólint. Nehéz elhinni, hogy az ő ajkát éreztem az ajkamon
tegnap este, és az ő karja ölelt magához. De hagyjuk is, hogy mi
történt. Én többre vágyom ennél.
Mintha csak megérezné, hogy őt bámulom, felém fordul, és a
tekintete ugyanolyan hatást gyakorol rám, mint az érintése. A
pulzusom rögtön feljebb szökik, és az ajkaim elválnak egymástól.
– El fogunk késni – mondja Rhiannon, hátrapillantva a válla
fölött.
Xaden mögém pillant, és összeszorítja a száját.
– Violet, tudunk beszélni? – kérdezi Dain elfúló hangon, mintha
futólépésben próbált volna utolérni.
– Most? – Elszakítom a tekintetemet Xadentől, és ahhoz az
emberhez fordulok, akit a legjobb barátomnak hittem.
Dain elfintorodik, majd bólint.
– Kerestelek az alakzat után, de eltűntél, de azután, ami tegnap
történt, úgy éreztem, jobb későn, mint soha.
– Számodra talán jobbnak tűnhet, ha beszélni akarsz velem,
miután hetekig tudomást sem vettél a létezésemről, nekem viszont
órára kell mennem.
– Azért még van néhány percünk. – Olyan kérlelően néz rám,
hogy szinte a mellkasomon érzem a súlyát. – Kérlek.
Rhiannonra pillantok, aki ezúttal nem a rajvezetőnknek kijáró
tisztelettel, hanem a valós érzéseit visszatükrözve méregeti Daint.
– Mindjárt jövök.
Rám pillant, majd bólint, és a raj többi tagjának társaságában
bevonul Carr szobájába. Követem Daint, és megállunk a fal mellett,
hogy ne akadályozzuk a forgalmat.
– Hagytad, hogy Tairn mindenkivel megossza az emlékedet, de
nekem nem engedted, hogy megnézzem, mi van benned – tör ki
belőle.
– Tessék?
– Miután megvádolták Ambert, megkértelek, hogy mutasd meg,
mi történt, de te nem voltál rá hajlandó. – Idegesen áll egyik lábáról
a másikra, és a mozdulat elvesz egy keveset a saját dühömből.
Végül is a legrégebbi barátomról van szó, még akkor is, ha
vállalhatatlanul viselkedett.
– Nem hittem neked, és ez kétségkívül az én hibám. –
A szívére teszi a kezét. – Bíznom kellett volna benned, de
egyszerűen képtelen voltam összeegyeztetni azt, hogy milyennek
ismertem meg Ambert, azzal, amit mondtál. Azonkívül nem is
kerestél meg a támadás után. – A fájdalomtól elcsuklik a hangja. –
Csak az alakzat során tudtam meg, hogy mi történt. Függetlenül
attól, hogy veszekedtünk a röpmezőn, attól még… Ugyanazt jelented
a számomra. Vagyis nem akárkit támadtak meg aljasul, és nem
akárkit öltek meg kis híján, hanem a legjobb barátomat. És te egy
szót sem szóltál.
– Mert nem kértél meg rá – felelem. – Úgy nyúltál a fejem felé,
mintha jogod volna ismerni az emlékeimet, és mindezt azután, hogy
magától értetődően közölted velem, hogy egyébként nem hiszel
nekem. Ennek ellenére felszólítottál rá, hogy tárjam fel magam
előtted.
Két barázda rajzolódik ki a szemöldöke között.
– Nem kértelek meg rá?
– Így van. – Megrázom a fejem. – Nem kértél meg rá. – Miután
annyiszor az értésemre adtad, hogy nem vagyok elég kemény ehhez
a helyhez, és nem vagyok elég erős ahhoz, hogy… Nos, ami a
röpmezőn kettőnk között történt, annak, azt hiszem, már régóta
ideje volt. A legrosszabb, hogy előre tudtam, hogy nem fogsz hinni
nekem. Ez az oka, amiért Xadennek is alig mertem elmondani, hogy
ki volt a tettes, mert biztos voltam benne, hogy ő sem fog hinni
nekem.
– De ő hitt neked. – Dain hangja lesüllyed, és az állkapcsa
megfeszül. – Ő végzett a támadóiddal a hálószobádban.
– Mert Tairn értesítette Sgaeylt. – Összefűzöm a karomat a
mellkasom előtt. – Nem pedig azért, mert már előtte is ott volt, ha
esetleg erre gondoltál volna. Tudom, hogy gyűlölöd, de…
– Neked is minden okod megvolna rá, hogy gyűlöld – emlékeztet
rá, majd önkéntelenül is felém nyúl, de aztán visszahúzza a kezét.
– Tisztában vagyok vele – felelem. – A harctéri jelentés szerint az
apja nyílvesszőt eresztett Brennan mellkasába. Mindennap gondolok
erre. De szerinted ő nem arra gondol, ha meglát, hogy az anyám
végeztette ki az apját? Ez az egész… – Nehéz megtalálni a megfelelő
szavakat. – Ez az egész bonyolult. – Eszembe jut a múlt éjszaka,
Xaden mosolya, az ajka érintése, de igyekszem minél előbb kiverni a
fejemből ezeket a képeket.
– Jobban bízol benne, mint bennem. – Ezúttal nem vádként
hangzanak a szavai, de attól még ugyanúgy fájnak.
– Nem erről van szó. – Vagy talán mégis? – Egyszerűen csak…
Muszáj megbíznom benne, Dain. Persze, azért nem teljesen. – A
francba, egyre jobban belezavarodom a mondókámba. – Egyikünk
sem tehet semmit az ellen, hogy Sgaeyl és Tairn egy párt alkotnak,
és elhiheted, hogy egyikünk sem örül a helyzetnek, de valahogy
együtt kell élnünk vele. Nincs más választásunk.
Dain szitkozódik egyet, de láthatóan elfogadja a dolgot.
– Tudom, hogy te csak szeretnél biztonságban tudni, Dain –
suttogom. – De ha biztonságban akarsz tudni, akkor ezzel
óhatatlanul a fejlődésemet is akadályozod. – Pislog egyet, és valami
megváltozik közöttünk. Talán végre készen áll rá, hogy valóban
meghallja, amit mondok. – Amikor azt mondtad, hogy ez a hely
minden felesleget lehámoz rólunk, amíg ki nem derül, hogy mennyit
is érünk valójában, megijedtem. Mert mi van akkor, ha a törékeny
csontok és a gyenge ízületek mögött nincs semmi, csak további
gyengeség? Olyan gyengeség, amiért már a testemet sem okolhatom.
– Én sosem tartottalak gyengének, Violet – kezdi Dain, de aztán
megcsóválja a fejét.
– Hát nem érted? – kérdezem. – Nem számít, hogy milyennek
tartasz, csak az számít, hogy én milyennek tartom saját magamat.
Igazad volt. De közben a Lovasok Kvadránsában lassan megszűnt a
félelmem és a haragom amiatt, hogy ide kerültem, és idővel kiderült,
hogy kicsoda is vagyok valójában. És úgy érzem, hogyha igazán
magamba pillantok, akkor megtaláltam a választ: lovas vagyok.
Tairn tudta ezt. És Andarna is tudta. Ezért választottak engem. És
sajnos addig nem fogunk túljutni a konfliktusainkon, amíg képessé
nem válsz arra, hogy végre ne akarj kalickába zárni, hiába vagyunk
hosszú évek óta barátok.
Egy pillanatra a távolba réved.
– És mi a helyzet Riorsonnal? Azzal szemben nincs kifogásod,
hogy ő akar irányítani? Mert úgy rémlik, Liamet kifejezetten azért
helyezte a rajunkba, hogy téged őrizzen.
Ebben igaza van.
– Liam azért tartózkodik mindig a közelemben, mert még a
legerősebb lovas sem nézhet állandóan a háta mögé, főleg úgy nem,
hogy több mint harminc sárkány nélkül maradt kadét vadászik rá. És
ha meghalok, Xaden is meghal. Neked mi a mentséged?
Dain olyan merevvé válik, mint egy szobor. Egyedül az állkapcsa
ugrál, míg végül előrehajol, és azt suttogja:
– Violet, ami Xadent illeti, nem tudsz mindent. Nekem a
pecséterőm miatt olyan titkosított információkhoz is hozzáférésem
van, amelyekkel te nem vagy tisztában, úgyhogy légy óvatos.
Xadennek megvannak a maga titkai. Megvan rá az oka, amiért sosem
fog megbocsátani az anyádnak, és nem szeretném, ha emiatt rajtad
állna bosszút.
Megborzongok a szavai hallatán. Lehetséges, hogy van benne
igazság, de jelenleg nincs időm Xadennel foglalkozni. Bőven elég
egyszerre egy elcseszett kapcsolat.
Összeszűkül a tekintetem, miközben felébred bennem a
gyanakvás.
– Várjunk csak… Azért akartad, hogy elhagyjam Basgiathot, mert
attól tartottál, hogy nem fogok itt túlélni, vagy azért, hogy távol
tarts Xadentől?
 Megrázom a fejem, mielőtt válaszolhatna.
– De tudod mit? Talán nem is számít. Végül is csak azt szeretnéd,
hogy biztonságban legyek. Rendben, ez szép dolog. De ennek vége,
Dain. Xaden Sgaeyl miatt van hozzám láncolva, ennyi, és nem több.
Nincs szükségem védelemre, vagy ha mégis, akkor
megnyugtathatlak, hogy két sárkányom is van, akik odafigyelnek
rám. El tudod ezt fogadni?
Megérinti az arcomat, én pedig továbbra is állom a tekintetét, és
nagyon szeretném, hogy végre elkezdje tiszteletben tartani a
választásaimat, különben sosem fogjuk tudni rendbe tenni a
barátságunkat.
– Rendben, Violet. – Szarkalábak jelennek meg a szeme sarkában,
ahogy félmosolyra húzódik a szája. – Hogyan is vitatkozhatnék
valakivel, akinek két sárkánya van?
Ennek hallatán legördül némi súly a mellkasomról, és egyszer
csak újra szabadon tudok lélegezni.
– Ne haragudj, hogy nem kértem engedélyt tőled az emléked
miatt. Most pedig jobban teszed, ha bemész az órádra. – Ezzel
megszorítja a vállamat, majd elsétál.
Kifújom a levegőt, majd Carr osztályterme felé fordulok. A
folyosó időközben elnéptelenedett.
Bemegyek a terembe, amely lényegében egy hosszú, kipárnázott
falú, ablaktalan kamra. A helyiséget egész hosszában tagoló
kandeláberekben fickándozó varázsfények ereje már-már nappali
világot teremt a Harmadik és a Negyedik Szárny összesen mintegy
három tucatnyi kadétja számára. Mindannyian a földön foglalunk
helyet, egyenlő távolságra egymástól, hogy mindenki kényelmesen
elférjen.
Carr professzor felvonja dús, fehér szemöldökét, amikor
Rhiannon és Liam társaságában megközelítjük; nem csupán
tekintélyt parancsoló, de egyenesen félelmetes jelenség.
Nyelnem kell egyet, ahogy eszembe jut, hogy miként törte ki
Jeremiah nyakát.
– Méltóztatik végre csatlakozni hozzánk, Sorrengail kadét? –
Jóindulat helyett csak ravasz, hűvös számítás tükröződik a
tekintetében.
 – Igen, uram.
Úgy méreget, mintha egy falra tűzött rovar lennék a biológia
szertárban.
– Pecséterő?
– Még nem jelent meg. – Megrázom a fejem, és Xaden
utasításának megfelelően megtartom magamnak a történetemet az
idő megállításáról. Jobban bízol benne, mint bennem. Dainnak ebben
sajnos igaza van, amitől viszont rögtön lelkiismeret-furdalásom lesz.
– Vagy úgy. – Csettint egyet a nyelvével, majd elpillant a vállam
fölött. – Mint tudod, a testvéreid mindketten rendkívüli
pecséterőben részesültek. Mira képes mágikus védelmet teremteni
maga és a társai körül. Mondanom sem kell, hogy ez rendkívül nagy
szolgálatára vált a szárnyának, és többek közt ezért is tüntették ki az
ellenséges vonalak mögött végzett erőfeszítéseiért.
– Igen, Mira rendkívül inspiráló jelenség. – Kipréselek magamból
egy mosolyt, bár nem igazán van szükségem rá, hogy
tájékoztassanak a nővérem nagyszerűségéről.
– Ami pedig Brennant illeti… – Carr professzor félrenéz. – A
foltozók rendkívül ritkák. Igazán tragikus, hogy ilyen fiatalon kellett
elveszítenünk.
– Brennan elvesztése valóban tragédia. – Feljebb húzom a
vállamon a táskám szíját. – Az ereje elvesztése azonban az összes
szárny számára csapást jelentett.
– Hmm. – Kettőt pislog, mielőtt visszafordulna hozzám. – Nos,
úgy tűnik, hogy a Sorrengail vérvonal e tekintetben különlegesnek
számít, még egy olyan… törékeny lovas esetében is, mint amilyen te
vagy. Ha Tairn téged választott, akkor joggal számíthatunk rá, hogy
te is rendkívüli pecséterővel fogsz rendelkezni. Most pedig foglalj
helyet. Egyelőre próbát tehetsz a kisebb mágiákkal. – Egy
legyintéssel jelzi, hogy innentől nem kíván velem foglalkozni.
– Csak semmi pánik – motyogom magam elé, ahogy megcélzom
az üres helyeket abban a sorban, ahol a rajunk többi tagja is ül.
– Ne aggódj – súgja oda Rhiannon, miután leülünk a párnákra. –
Pontosan erre akartalak emlékeztetni korábban. Tairn lovasa vagy.
– Hogy érted?
– A szárny miatt aggódsz, mert előfordulhat, hogy Riorsonnak
majd ide kell látogatnia, hogy boldognak tudja a sárkányát, pedig
valójában nem ő a nemzedéke legerősebb sárkánylovasa. Te vagy az,
Violet. – Épp annyi ideig néz a szemembe, hogy meggyőződhessek
róla, komolyan beszél.
A szívem ugrik egyet.
– Most pedig kezdjük! – mondja Carr professzor.
***
A december lassan januárba fordul.
Talajfogás. Távolságtartás. Elképzelem, hogy becsukom azt az
ajtót. Elképzelem, hogy falat építek magam köré. Próbálok ráérezni,
hogy ki ólálkodhat körülöttem. Figyelem a kapcsolódást a
sárkányommal. Vagyis, az én esetemben, sárkányaimmal.
Létrehozok egy második bejáratot – egy ablakot –, amelyen keresztül
Andarna aranyszínű energiája is belém áramolhat. Megpróbálom
kizárni őket, amikor szükséges.
Elképzelem magam előtt az energiacsomót – nem túlságosan
aprólékos, még nem –, majd igyekszem kibogozni. Kinyitom az ajtót.
Talajfogás. Ha nem tudsz kapcsolódni az erődhöz, hasztalan vagy,
ha pedig nem tudod uralni, akkor nem csak hasztalan, de még
veszélyes is vagy. Csak a köztes állapotban lehet belőled igazán
nagyszerű lovas.
Úgy kell elképzelnem az erőmet, mint egy kezet, ami felveszi és
felém közelíti a ceruzát. Vedd föl. Nem. Ne így. Próbáld újra. Nem.
Újra.
KÉPZELD EL!
Készülök a vizsgákra. Készülök a repülésre. Imogennel folytatjuk
a súlyzós gyakorlatozást. Azon tanakodom, vajon meddig akarja még
Xaden, hogy órákig gyakoroljak Rhiannonnal a páston. Megnyertem
az első kihívásomat, és megszereztem az egyik Második Szárnyhoz
tartozó lány tőrét. De mind közül a legmegerőltetőbb feladatom,
hogy órákat töltök a saját tudatomban, ahol igyekszem megtanulni,
hogy melyik ajtó Tairné, és melyik Andarnáé, majd gondosan
intézkedem róla, hogy elválasszam őket egymástól.
Kiderült, hogy habár az erőm a sárkányoktól származik, annak
képessége, hogy mennyire vagyok képes azt uralni, nagyon is rajtam
múlik. Vannak éjszakák, amikor úgy zuhanok az ágyba, hogy a
fáradtságtól még a csizmámat sincs erőm lehúzni.
Január második hetére már nemcsak bosszant, hogy Xaden nem
hajlandó szóba hozni a csókot, de egyenesen le is fárasztott –
mindezt úgy, hogy mivel a pecséterőm még nem jelent meg, ezért
legalább annak kontrollálása nem kerül külön fáradtságomba.
Ridoc a jégnek tud parancsolni; lehet, hogy a képessége a
gyakoribbak közé tartozik, de attól még igencsak látványos.
Sawyer fémhajlító, ráadásul napról napra ügyesebben bánik az
erejével.
Liam látása olyan éles, hogy mérföldekről is ki tudja venni
egyetlen fa leveleit.
Én pedig… Nos, azt hiszem, én meg tudom állítani az időt, de
nem akarom kimeríteni Andarnát csak azért, hogy meggyőződjek
róla, úgy biztosan nem, hogy szegénynek több mint egy hétig
aludnia kellett, amíg kiheverte a történteket. A pecséterőm nélkül a
kisebb mágiákra kell hagyatkoznom. Végre tudok varázstollal írni és
ki tudom nyitni a távolból az ajtókat. Meg kell hagyni, jó trükkök.
Január harmadik hetére még egy további tőrt is begyűjtök egy
fiútól, aki a Harmadik Szárnyból érkezett – ez a második alkalom,
hogy nem kellett a mérgekhez nyúlnom a győzelem érdekében. A
csuklóm bedagadt ugyan, de az ízületeim legalább jól bírták.
A negyedik héten, amikor beköszönt a legcudarabb időjárás,
amelyhez Basgiathban szerencsém volt, az éj leple alatt kiosonok,
hogy megnézzem a kihívásokról hírt adó táblát.
Jack végül megkapta az esélyt, hogy végezzen velem a
küzdőtéren.
– Meg fog ölni. – Ez minden, amire gondolni tudok, miközben
reggel öltözködöm, és gondosan a hüvelyükbe csúsztatom a
tőrjeimet.
– Meg fogja próbálni. – Ezek szerint Tairn is korán ébredt.
– Van esetleg valami jó tanácsod? – Tudom, hogy Liam már vár
rám, ugyanis még a reggeli előtt a könyvtárba is el kell mennünk.
– Ne hagyd, hogy sikerrel járjon.
Felmordulok. Mintha az olyan egyszerű lenne.
Már visszafelé jövünk a könyvtárból, amikor végre összeszedem a
bátorságomat, hogy Liamnek is beszéljek róla.
 – Ha elárulok neked valamit, szólni fogsz róla Xadennek?
Rögtön felém fordul, miközben a két kvadránst összekötő hídon
toljuk át a kocsit.
– Miért gondolod, hogy…
– Ugyan már! – Felvonom a szemöldökömet. – Mindketten
tudjuk, hogy gyakorlatilag mindenről jelentesz neki. Nem vagyok
bolond. – Hó pettyezi az ablakot, és odakint nyomott, sípoló hangon
fúj a szél.
– Aggódik. Én pedig segítek neki kezelni az aggodalmait. – Rám
pillant, majd ismét előre fordul. – Tudom, hogy ez kissé méltatlan.
Tudom, hogy behatolok a magánszférádba. De ez semmi ahhoz
képest, amivel neki tartozom.
– Igen, ezt a részét értem. – Előresietek, és kinyitom a fellegvárba
vezető vaskos, nehéz ajtót, hogy be tudja tolni rajta a kocsit. – Talán
máshogy kellene feltennem a kérdésemet. Ha elárulnék neked
valamit, és külön megkérnélek rá, hogy az köztünk maradjon,
megtennéd a kedvemért? Barátok vagyunk, vagy csak egy újabb
feladatot jelentek a számodra?
Megáll, miközben becsukom az ajtót, és ahogy az ujjaival a kocsi
fogantyúján dobol, tudom, hogy őszintén eltöpreng a kérdésen.
– Hogy akkor is így tennék, ha a biztonságodról volna szó?
Odalépek hozzá, majd elindulunk a folyosón, ami hamarosan két
alagútra válik szét, amelyek közül az egyik a hálókörletbe, a másik
pedig az étkezőbe vezet.
– Semmit sem tehetsz. Éppen ez a lényeg.
– Barátok vagyunk. – Elfintorodik. – Elmondhatod. Nem adom
tovább.
– A mai napon Jack Barlowe ki fog hívni.
Megtorpan, én pedig követem a példáját.
– Ezt meg honnan tudod?
– Pontosan ezért kérlek rá, hogy ne add tovább. – Megborzongok.
– Csak… próbáld elhinni, hogy tudom.
– A tanáraink ezt nem engedhetik. – Megrázza a fejét, és
kétségbeesés költözik a tekintetébe.
– Pedig engedik. – Vállat vonok, és feszülten elmosolyodom. –
Már az első nap óta folyamatosan ezért kuncsorog, és mindannyian
tudtuk, hogy egyszer úgyis elérkezik ez a pillanat. A lényeg, hogy
Jack ma fog kihívni, és amikor erre sor kerül, te nem avatkozhatsz
közbe, bármi is történjék.
Elkerekedik a szeme.
– Violet, ha elmondjuk Riorsonnak, még leállíthatja
a dolgot.
– Nem. – Megfogom a kezét. – Nem állíthatja le. – Görcsbe
rándul a gyomrom, de legalább nem kell öklendeznem, mint amikor
megtudtam, hogy mi vár rám. – Xaden mindent megtett értem, amit
tehetett. Te és én is tudjuk, hogy senki nem hagyná szó nélkül a
kvadránsban, ha az Amberrel történtek után még egyszer
közbeavatkozna.
– És azt várod tőlem, hogy csak álljak itt, és nézzem végig, hogy…
– Ahogyan az előző két kihívásom során is tetted. – Kipréselek
magamból egy mosolyt. – Ne aggódj! Mindent ki fogok használni,
amivel előnybe kerülhetek. – És ez a minden jelenleg nem más, mint
a derekamnál lévő kis zsebbe dugott fiola.
– Nem tetszik ez nekem. – Megcsóválja a fejét.
– Nos, akkor már ketten vagyunk.
A mai napon nem megyünk ki a röpmezőre – a sárkányok a múlt
héten túl hidegnek találták az időt ahhoz, hogy röpüljenek, vagyis az
alakzatot követően rögtön mindenki a küzdőtérre vonul. Kihagyom a
reggelit, de ahogyan elmegyek mellette, alaposan megnézem
magamnak mindazt, ami Jack tálcájára kerül – mindazt, ami ott van,
és azt is, ami nincs.
A szívem zűrzavaros ritmusban kezd kalapálni, amikor belépek a
küzdőtérre, ahol a mostanáig életben maradt nyolcvanegy elsőéves
mindegyike összegyűlt.
Emetterio professzor egyesével sorolja a kihívásokat, és a pástra
hívja a küzdőket. Legalább egyszerre fogunk megküzdeni, ami azt
jelenti, hogy nem fog mindenki engem nézni.
És legalább Xaden nincs itt, vagyis Liam betartotta az ígéretét.
– Tizenhetes pást, Jack Barlowe, Első Szárny és… – Emetterio
felvonja a szemöldökét, majd mély levegőt vesz. – Violet Sorrengail.
Hála az égnek Rhiannon már a terem másik végében várja, hogy
összekerüljön az egyik lánnyal a Harmadik Szárnyból, úgyhogy nem
kell végignéznie, ahogy Liam arcából kiszaladt a vér. És persze a
többit sem. Sawyer sincs a közelben, ő a kilencedik pástra készül
fellépni.
– A rohadt életbe – suttogja Ridoc, és megcsóválja a fejét.
– Végre! – Jack úgy öklöz a levegőbe, mintha már most győzelmet
aratott volna.
– Legyünk túl rajta. – Elvégzek egy vállkörzést, és megindulok a
pást felé. A mai napon sem Liamet, sem Ridocot nem hívták ki,
úgyhogy ők odajönnek hozzám.
– Mondd, hogy megszeghetem az ígéretemet – kérlel Liam, és a
könyörgő tekintete emlékeztet rá, hogy milyen átkozottul nehéz
helyzetbe hoztam.
– A harmadévesek foglalkozzanak csak a maguk dolgával –
közlöm vele, ahogy kilépek a pástra. – Úgysem érne ide időben, de
tudom, hogy mennyit jelent a számodra, hogy megtartsd a szavad.
Főleg neki. Úgyhogy menj csak.
Ridocra pillant.
– Úgy vigyázz rá, ahogy én tenném.
– Úgy érted, mintha húsz centivel magasabb lennék, és akkorára
nőttem volna, mint egy bivaly? – Ridoc biccent. – Rendben.
Megteszem, ami tőlem telik. Te viszont jobban teszed, ha sietsz.
Liam még egyszer rám pillant.
– Maradj életben!
– Dolgozom rajta, és nem is csak magam miatt. – Elmosolyodom.
– Kösz, hogy ilyen remekül vigyáztál rám.
A szeme elkerekedik egy pillanatra, majd kirohan a küzdőtérről.
– Barlowe és Sorrengail! – kiált oda Emetterio a pást túloldaláról.
– Fegyverek?
Jack úgy ugrál örömében, mint egy gyerek, aki pompás ajándékot
kapott.
– Bármi megfelel, amit elbír a csenevész kis kezében.
Olyan tekintettel méreget, hogy belereszketek.
Egymás felé indulunk a páston, és szembenézünk a másikkal.
– Csak semmi varázslás – mondja Emetterio. – A megadás vagy a
kiütés győzelmet ér.
Biztos vagyok felőle, hogy azok, akik most a pást köré gyűltek,
mind tisztában vannak vele, hogy Jacket egyik lehetőség sem
foglalkoztatja. Ha sikerül elkapnia a nyakamat, nekem annyi.
– Ez az egész ha-én-meghalok-Xaden-is-meghal dolog csak
feltételezés, igaz? – kérdezem, miközben előhúzom a tőröket a
csizmámból; harc közben ezeket a legnehezebb elérni.
– Inkább nem próbálnék meg utánajárni – mordul fel Tairn.
Kihúzom magam, erősen markolva a tőröm nyelét, miközben Jack
egy puszta késsel áll velem szemben.
– Viccelsz, ugye? Csak egy fegyvered van?
– Nincs szükségem többre. – Beteges vigyor jelenik meg a képén.
– Menj a torkára – javasolja Tairn.
– Most nem tudlak kizárni, úgyhogy szeretném, ha néhány percre
nyugton tudnál maradni.
Az újabb mordulás az egyedüli válasz, amit kapok.
– Küzdjetek tisztán! – figyelmeztet Emetterio. – Rajta!
A szívem olyan hevesen ver, hogy a fülemben is hallom, miközben
körözni kezdünk egymás körül.
– Támadás! Most! Te sújts le először!
– Ezzel nem segítesz!
Jack előreszökken, és felém sújt a késével, én viszont a tőrömmel
megvágom a kezét – az első találat tehát az enyém.
– Francba! – hátraugrik, és elsápad.
Pontosan erre van szükségem. Ahhoz, hogy győzzek, annyira fel
kell dühítenem, hogy gondolkodás nélkül cselekedjen. Vagyis hibára
kell kényszerítenem.
Előretáncol, majd megpróbálkozik egy rúgással, de még időben
sikerül elhátrálnom.
– Gondolom, szeretnéd elhajítani azt a tőrt, igaz? – kérdezi,
mivel tisztában van vele, hogy nem kockáztatnám, hogy esetleg
sérülést okozok egy másik küzdőnek a teremben.
– Gondolom, szeretnél megszabadulni az emlékétől, hogy milyen
volt kihúzni a tőrömet a válladból, igaz? – felelem.
Összeszorítja az ajkát, majd támadásba lendül, és jó néhány
ütéssel és suhintással is megpróbálkozik. Nem tudom közvetlenül
hárítani, mivel jóval erősebb nálam, és még a tőrömet is kirúgja a
kezemből, úgyhogy a sebességemre hagyatkozva igyekszem elhajolni
előle, és közben sikerül ismét megvágnom, ezúttal az alkarján.
– Rohadék! – kiált fel, és megpördül, miután a háta mögé
kerülök. Ezúttal gyorsabb nálam, és a hátára kapva lehajít
a pástra.
A vállamra érkezem, és felnyögök a fájdalomtól, de legalább nem
hallom az ismerős roppanást vagy szakadást. Ha túlélem ezt a napot,
az első dolgom az lesz, hogy köszönetet mondok Imogennek a
különórákért.
Beszorítja a karomat, majd célba veszi a mellkasomat a késével,
de a penge lecsúszik a mellényemről, majd a bordáim mellett a
pástba fúródik.
– Halált okozó támadás! – kiáltja Ridoc. – Ez nem megengedett!
– Fogd vissza magad, Barlowe! – kiáltja Emetterio.
– Mit gondolsz, Sorrengail? – suttogja Jack a fülembe, továbbra is
leszorítva, a hátam mögé csavarva a karomat. – Ismerd be, hogy
tudtad, mi vár rád. Mindketten tudtuk, hogy ez lesz a vége. Hogy
ilyen gyors lesz. Ilyen kínosan könnyű. Ilyen végzetes. A drágalátos
szárnyvezetőd pedig nincs itt, hogy megmentsen.
Nem, de Xaden is szenvedni fog… Vagy valami még rosszabb
történik vele, ha Jack győztesként távozik innen. Ettől a gondolattól
akcióba lendülök. Fittyet hányok a fájdalomra, majd egész
súlyommal megpróbálok átfordulni, kilazítva a vállamat, hogy ki
tudjak szabadulni a szorításából, miközben Jack belegabalyodik a
lábamba.
És ekkor egyenesen ágyékon rúgom.
Térdre esik, miközben én feltápászkodom. A szája néma sikolyra
nyílik.
– Add meg magad! – mondom, és felveszem a tőrt, amit az imént
ejtettem el. – Bármikor felhasíthatlak. Mindketten tudjuk, hogy ha
ez valódi harc lenne, akkor már nem élnél.
– Ha ez valódi harc lenne, már akkor megöltelek volna, hogy a
pástra léptél – sziszegi.
– Add meg magad!
– Dögölj meg! – Elhajítja a tőrét.
Magam elé kapom a kezem, hogy védjem a támadást, és a tőr
beleáll a bal karomba. Vér csorog alá, és a fájdalom minden
idegszálamat átjárja, de tudom, hogy nem szabad kirántanom a
sebből. Ha így tennék, csak még több vért veszítenék.
– Ez tilos! – figyelmezteti Emetterio, Jack azonban rá sem
hederít, és újra támadásba lendül. Olyan erővel rúg és vagdalkozik,
amire nem vagyok felkészülve. Ököllel az arcomba csap, amitől
rögtön felszakad a bőröm.
Aztán gyomron térdel, amitől kiszalad belőlem a szusz.
Ezzel együtt sikerül talpon maradnom, miközben megragadja az
arcomat. Minden porcikámat megtölti a fájdalom, ahogy erőszakos,
csillapíthatatlan dühvel rángat, mintha le akarná szaggatni a húst a
csontjaimról, az izmokat az ízületekről.
Felsikoltok, mintha egy ismeretlen, belső erő rázna fel, mintha a
saját erejét a testembe áramoltatná, hogy aztán ezernyi ponton
töltsön el fájdalommal.
Most. Most kell cselekednem, különben vége. A látómezőm máris
kezd elhomályosulni.
Remegő kézzel a zsebembe nyúlok, és kinyitom a fiolát.
Nem látok mást, mint a képén elterülő szadista vigyort és a
szemében lüktető vért, ahogy egyre kíméletlenebbül folyatja át
belém az erejét, de így legalább a keze meg van kötve, és annyira
biztos a győzelmében, és olyannyira örömére szolgál, hogy már
kiáltani sincs erőm, hogy nem veszi észre a mozdulatomat.
– A képességét használja! – kiált fel Ridoc, és a szemem sarkából
mindkét oldalon mozgást látok.
Olyan erővel vágom a fiolát Jack képébe, amennyire csak képes
vagyok rá, és érzem, hogy kitörtem az egyik fogát.
Kezek ragadnak meg oldalról mindkettőnket, és hallom Ridoc és
Emetterio kiáltását, ahogy megpróbálnak szétválasztani minket.
Bármit is művel Jack, az ereje őket is hátrapenderítette.
A fogam összekoccan, ahogy elemészt a fájdalom. Közel járok az
eszméletvesztéshez, a testem egyenesen vágyik rá, hogy vége legyen
az elviselhetetlen gyötrelemnek, de addig nem adom meg magam,
amíg Jacket zihálni hallom.
A tekintete lehetetlenül elkerekedik, és a keze egyszer csak
lehanyatlik, majd a torkához kap, ahogy elzáródik a nyelőcsöve.
A térdem megadja magát, és reszkető testtel a pástba csapódom,
de ugyanígy tesz Jack is, miközben hiába karmolássza a saját nyakát,
ahogy az arca egyre lilábbra válik.
Ridoc pillanatokon belül mellettem terem.
– Lélegezz, Sorrengail. Csak lélegezz.
– Mi a fene történik vele? – kérdezi valaki Jackre mutatva.
– Narancs – suttogom Ridocnak, mielőtt elájulnék. – Allergiás a
narancsra. – Aztán minden elsötétül.
***
Amikor magamhoz térek, már nem a páston vagyok. A Gyógyítók
Kvadránsának ablakai elárulják, hogy éjszaka van. Ezek szerint
legalább több óráig nem voltam magamnál.
És nem Ridoc üldögél a mellettem lévő székben, és méreget olyan
tekintettel, mintha a legszívesebben puszta kézzel megfojtana.
Hanem Xaden. A haja összekócolódott, és egy tőrt pörget a
kezében, majd anélkül, hogy rápillantana, visszadugja a hüvelyébe.
– Ez komoly? Narancs?
„Tudom, hogy nem szívesen hallod ezt, Mira, de olykor a halálos
csapásra is el kell szánnod magad. Pontosan ezért kell
meggyőződnöd róla, hogy Violet az Írnokok Kvadránsába kerüljön. Ő
soha nem volna képes elvenni valaki más életét.”
– Brennan könyve, 70. oldal
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Felülök az ágyban, de a karomba hasító fájdalom ismét

emlékeztet rá, hogy alig néhány órával korábban még egy tőr állt ki
belőle. A sebet most már kötés borítja.
– Hány öltéssel kellett összevarrni?
– Tizenegy az egyik oldalon, tizenkilenc a másikon. – Xaden
előrehajol, és megtámaszkodik a térdén a könyökével. – Tényleg
narancsot használtál?
Vállat vonok.
– Azt kellett használnom, amim volt.
– Tekintve, hogy életben maradtál, sőt mindketten életben
maradtunk, ezzel nem igazán tudok vitába szállni. Azt inkább meg
sem kérdezem, hogyan tudod mindig előre, hogy kivel fogsz
összekerülni a kihívásokon. – Leplezetlen düh izzik a tekintetében,
ugyanakkor mellette mintha megkönnyebbülést is látnék. – Miután
elmondtad Ridocnak, hogy mi történt, Emetteriónak még volt
lehetősége időben ideszállíttatni Jacket. Sajnos öt ággyal lejjebb
ápolják, és életben fog maradni, ellentétben azzal a másodévessel
egy sorral odébb. Ha megölöd, jó sok drámát megspórolsz
mindkettőnknek.
– Nem akartam megölni. – Elvégzek egy vállkörzést, csak hogy
lássam, milyen érzés. Fájdalmas, de legalább nem ugrott ki a
helyéről. Az arcom sincs olyan rossz állapotban, mint amire
számítottam. – Csupán azt akartam megakadályozni, hogy ő öljön
meg engem.
– Szólnod kellett volna.
– Hiába szólok róla, ha te semmit sem tehetsz azonkívül, hogy az
esetleges közbeavatkozásod miatt gyengének mutass a többiek előtt.
– Összeszűkül a tekintetem. – Már hetek óta nem is jártál a
közelemben, hogy beszélgessünk. A végén még azt fogom gondolni,
hogy megrémisztett az a csók.
– A francba. Ezt nem kellett volna kimondanom.
– Erről nincs mit mondani. – Valami megvillan a tekintetében, de
csak egy pillanatig, és utána rögtön újra felölti a közömbösség
álarcát.
– Komolyan? – Megfontoltabb is lehetnék ennél, látva, hogy
milyen sokáig kerülte a témát.
– Hiba volt. Te és én az életünk hátralévő részében ugyanott
fogunk állomásozni, vagyis jó eséllyel sosem szabadulhatunk meg
egymástól. Katasztrofális tévedés volna közelebb kerülni egymáshoz,
akár csak testileg is. Ezen túl nincs mit beszélni róla.
Alig tudom megállni, hogy a mellkasomhoz kapjak, és
ellenőrizzem, vajon az összes belső szervem a helyén maradt-e,
ugyanis a szavai nagyjából olyan hatást gyakorolnak rám, mintha
élve kizsigerelt volna. Hiszen amikor megtörtént, éppen annyira
izgatottnak tűnt, mint én. Ott voltam, és lehetetlen lett volna
félreismerni ezt a… rajongást. Persze az is lehet, hogy csak a
csuramdohány hatása volt.
– És mi van, ha én mégis beszélni akarok róla?
– Csak nyugodtan, de attól még nekem nem kell részt vennem a
beszélgetésben. Mindkettőnknek jogunk van a határainkhoz, és
nekem itt húzódik az egyik. – A hangjában csengő véglegességtől
görcsbe rándul a gyomrom. – Egyetértek, hogy ezúttal nem tudtam
megfelelően vigyázni a határaimra, és ha a mai kis előadásod netán
azt a célt szolgálta, hogy felhívd magadra a figyelmet, akkor
gratulálok, sikerült.
– Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. – Leengedem a lábam az
ágyról. Mielőbb fel kell húznom a csizmámat, hogy eltűnhessek
innen, mielőtt még nagyobb bolondot csinálok magamból.
– Láthatóan nem bízhatok meg Liamben, és nem várhatom, hogy
jelentést tesz az ilyen életveszélyes helyzetekben. Tekintve, hogy
Barlowe milyen könnyen elbánt veled, Rhiannonra sem bízhatom a
felkészítésedet, úgyhogy innentől átveszem a dolgot.
– Hogy mit veszel át?
– Mindent, ami veled kapcsolatos.
***
Másnap Xaden a küzdőtérre rendel, amikor elvileg repülőóráink
lennének, ám a cudar időjárás – a süvöltő szél és a fagypont alatti
hőmérséklet – miatt az iskola falai közé kényszerülünk. Szerencsére
ezúttal megteszi azt a szívességet, hogy nem veszi le a felsőjét,
úgyhogy nem vonja el a figyelmemet túlságosan a látványa. Nem is
csak a harci szerelése és csizmája van rajta, de még vagy tucatnyi,
különböző méretű tőrt is rejteget a változatos helyeken lévő
hüvelyükben.
Vajon menthetetlenül toxikus, hogy ennyire nem tudok
szabadulni tőle? Talán igen. Mindenesetre elegendő egy pillantás, és
mintha máris belázasodnék.
– Ezúttal nem lesz szükség a pengékre – mondja, mire nagyjából
tucatnyi lovas pillant felénk a többi pástról.
Legalább Liam lehetőséget kapott rá, hogy újra edzésbe álljon, és
most éppen Dainnal küzd néhány pásttal odébb.
A rajunk nagy része ellátogatott a terembe, hogy kihasználja a
váratlanul jött szabadidőt, úgyhogy hála az égnek mindenkit
lefoglalnak a saját feladatai, és így kevésbé van idejük minket
bámulni.
– Ahhoz képest alaposan felfegyverkeztél. – A tőrökre mutatok.
– A te döntésed, hogy megbízol bennem vagy sem. – Kissé oldalra
dönti a fejét, amitől valamivel jobban látszik a nyaka körül tekergő
felkelésereklyéje. Ugyanaz az ereklye, amelyet alig egy hónappal
korábban még az ujjaimmal érinthettem a fellegvár aljában.
Nem, erre még csak gondolni sem szabad.
A testemnek azonban nem tudok megálljt parancsolni, amely így
továbbra is sóvárogva emlékezik a történtekre.
Hosszan kifújom a levegőt, majd a pást szélére lépek, és egyesével
megszabadulok a tőreimtől – azoktól, amelyek eleve az enyémek
voltak, és azoktól is, amelyeket másoktól nyertem el a kihívások
során.
– Rendben, fegyvertelen vagyok. Most boldog vagy? – Xaden felé
fordulok, és széttárom a karom. A hosszú ujjú ruha elrejti a sebemen
lévő kötést, de a fájdalom továbbra is emlékeztet rá. – Talán
várhattunk volna még néhány napot ezzel az egésszel, amíg
begyógyul a sérülésem. – Érzem, ahogy a varrás feszíti a bőrömet,
igaz, volt már rosszabb is.
– Nem jó ötlet. – Megcsóválja a fejét, majd előhúzza az egyik
tőrét, és felém indul. – Az ellenség nem törődik vele, hogy sérült
vagy-e vagy sem. Ha sérült vagy, akkor azt megpróbálja majd a
javára fordítani. Ha nem tanulod meg, hogy miként küzdj fájdalmak
közepette, akkor mindkettőnket megöletsz.
– Oké. – Kezdek bosszús lenni, főleg miután szemmel láthatóan
kevés fogalma van róla, hogy én mindig fájdalmak közepette küzdök.
Úgy is mondhatjuk, hogy a fájdalom a komfortzónám. – Elismerem,
hogy igazad van.
– Köszönöm, hogy ilyen nagyvonalú vagy. – Elvigyorodik, én
pedig igyekszem megfeledkezni a gyomrom környékén ébredő
melegségről. Felfelé fordítja a tenyerét, hogy megmutassa a furcsán
rövid tőrt. – Nem biztos, hogy a küzdőstílusoddal van probléma.
Gyors vagy, és rengeteget fejlődtél augusztus óta. A probléma az,
hogy túl könnyen ki lehet ütni a kezedből a fegyvereidet. Neked
olyan tőrökre van szükséged, amelyeket eleve a testtípusodhoz
terveztek.
Legalább nem beszélt a gyengeségemről.
Megvizsgálom a kezében tartott tőrt. Gyönyörű darab, kemény,
fekete markolattal, amelybe tyrr mintákat, régi, mitikus rúnajeleket
faragtak mindenféle aprólékos csomóban és kanyarulatban. Maga a
penge elég edzettnek tűnik ahhoz, hogy igazán halálos legyen.
– Szép darab.
– A tiéd.
Felpillantok, és látom rajta, hogy komolyan beszél.
– Neked készíttettem.
– Tessék? – Tényleg külön időt szánt rá, hogy ezt elkészíttesse
nekem? Emiatt csak még inkább tiltott érzések kavarognak bennem.
Lágy, zavaros érzések.
– Jól hallottad. Vedd csak el!
Lenyelem a gombócot a torkomban, majd átveszem tőle a tőrt.
Érzem a súlyát, de határozottan könnyebbnek tűnik, mint a többi
fegyverem. Nem nehezedik el tőle a csuklóm, és az ujjaim
kényelmesen körbeérik a markolatot, aminek köszönhetően jóval
biztosabb rajta a fogásom, mint azokon a tőrökön, amelyeket az
imént a padlóra helyeztem.
– Ki csinálta?
– Ismerek valakit.
 – A kvadránsban? – Felvonom a szemöldököm.
– Meglepődnél, hogy három év után mennyi mindent kiderít
errefelé az ember. – Újabb vigyor jelenik meg az ábrázatán, és egy
másodpercig leplezetlenül bámulom, mielőtt emlékeztetném rá
magam, hogy hol is vagyunk.
– Hihetetlen. – Megrázom a fejem, és visszaadom neki. – De
tudod, hogy nem fogadhatom el. Hiszen az egyedüli fegyverek,
amelyeket magunknál hordhatunk, azok, amelyeket harcban
nyerünk el. – Vagyis csak a kihívásokon vagy a vizsgákon
megszerzett fegyvereket birtokolhatjuk. Van is egy számszeríj, amire
már fenem a fogamat, de egyelőre még nem tudom megfelelően
használni.
– Pontosan. – Egy pillanatra elmosolyodik, majd emberfeletti
sebességgel mozgásba lendül. Még Imogennél is gyorsabbnak tűnik,
ahogy egyetlen rúgással elsodorja a lábamat, és máris a páston
találom magam.
Mindezt oly könnyedséggel hajtja végre, amit egyszerre találok
ijesztőnek, és… valami ördögi módon vonzónak, főleg úgy, hogy a
következő pillanatban már a csípője súlyát érzem a combjaim között.
Minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne akarjak kisöpörni
néhány rakoncátlan tincset a homlokából. Hiba volt.
– És ezzel a húzással mire akarod felhívni a figyelmemet? –
kérdezem, miközben nem mulasztom el észrevenni, hogy anélkül
vitt földre, hogy ehhez ki kellett volna szorítania belőlem a szuszt.
– Tucatnyi tőr van a testemhez rögzítve, úgyhogy gyerünk,
próbálj meg lefegyverezni! Hacsak nem tudod, hogy miként küzdj
olyan ellenféllel, aki már föléd kerekedett.
– Tudom, hogy miként küzdjek meg veled – mondom halkan.
A fülemhez közelít.
– Ne akarj felbosszantani.
– Talán pontosan ezt akarom. – Éppen csak annyira oldalra
fordulok, hogy az ajkam megérintse a fülkagylóját.
Ettől hátrahőköl, és a tekintetébe költöző forróságtól egyszer csak
tudatosítom, hogy milyen hosszan érintkezik a testünk.
– Próbálj meg lefegyverezni, mielőtt még mindenki szeme láttára
próbára teszem ezt az elméletet.
 – Érdekes, nem tudtam rólad, hogy ilyen magamutogató vagy.
– Ha így folytatod, hamar kiderülhet. – A tekintete az ajkamra
téved.
– Azt hittem, azt mondtad, hiba volt az a csók. – Már nem
érdekel, hogy az egész kvadráns minket bámul, ha ez az ára, hogy
újra megcsókoljon.
– Az is volt. – Elvigyorodik. – Én csak meg akarom tanítani
neked, hogy pengék nélkül is le tudod fegyverezni az ellenfeledet.
Mondd csak, Kicsike, téged lefegyvereztek?
Micsoda beképzelt hólyag.
Felhorkanok, majd elkezdem kihúzni a pengéket a hüvelyükből,
és áthajítom őket a páston, miközben ő szórakozottan figyel. Aztán
átvetem a lábam a csípője körül, és oldalra gurítom, hogy ő legyen
alul. Természetesen hagyja magát – kizárt, hogy enélkül fölé
kerekedhetnék –, mindenesetre az alkaromat azért így is
nekiszorítom a szegycsontjának, tovább folytatva ezt a színjátékot,
majd megszabadítom a többi tőrétől is.
– És az utolsó – mondom egy mosoly kíséretében, miközben a
felforrósodott testünk kis híján megcsúszik egymáson, ahogy
kikapom a kést a jobbjából. – Kösz.
Miután az utolsó fegyvert is elvettem tőle, Xaden a pástra fekteti
a kezét, és természetellenes erővel a magasba lendíti magát, amitől
ismét a hátamra zuhanok.
– Ez… – A mozdulat teljességgel váratlanul ért, de azért továbbra
is a dereka köré kulcsolom a lábamat. Minden önuralmamra
szükségem van, hogy ne akarjak felülni, hogy közelebb kerüljek
hozzá, és meggyőződjek róla, vajon tényleg hibának tartja-e azt a
csókot. – Nem szabad használnod a képességeidet a páston!
Mágikus. Szexuális. Mindegy. Az egész olyan igazságtalan.
– Ez a másik. – Talpra szökken, és felém nyújtja a kezét, amit
elfogadok, és ködös fejjel én is feltápászkodom. Ne most! Ne most
akarj elszédülni! – Emetterio azért nem engedélyezi a különleges
erők használatát, hogy egyenlő félként küzdhessünk egymással a
páston. De hol itt az egyenlőség? Mindent használnod kell, ami csak
a rendelkezésedre áll.
– Nem vagyok képes sok mindenre a talajfogáson, a távoltartáson
és esetleg azon kívül, hogy tekercseket mozdítsak odébb az
akaratommal. – A hüvelyébe dugom az egyik új tőrt, majd
összegyűjtöm a többit is. Igazán nagyszerű darabok, és mindegyiket
különböző rúnajelek díszítik. Kár, hogy a tyrr kultúra jelentős
vívmányai – többek közt a rúnák – a Kontinens egyesítése óta eltelt
évszázadokban a feledés ködébe vesztek, úgyhogy nem tudom, hogy
mit jelenthetnek.
– Nos, ezek szerint ezen is dolgoznunk kell. – Felsóhajt, majd
küzdőállásba helyezkedik. – Most pedig szedd össze magad, és
próbálj meg végezni velem.
***
Az állandó kimerültségnek köszönhetően a február egyetlen,
ködös foltnak érződik. Xaden minden egyes szabad percemben
igényt tart rám, és Dain többször is a fogát csikorgatta, amikor a
szárnyvezető kiemelt a rajunk gyakorlatozásáról, mert valamilyen
végtelenül fontosabb feladata volt a számomra.
Ami többnyire azt jelentette, hogy alaposan ellátta a bajomat a
páston.
Azért azt hozzá kell tennem, hogy nem kiskorúsít úgy, ahogyan
Dain, és nem is bánik velem olyan kesztyűs kézzel, mint Rhiannon.
Minden egyes gyakorlatozáson a fizikai teljesítőképességem határáig
hajszol – de sosem tovább –, ami után egy erőtlen, izzadt, lihegő
kupac marad belőlem a küzdőteremben.
Érdekes módon Imogennek is ilyenkor szokott eszébe jutni, hogy
számít rám a súlyzóknál.
Mindkettőjüket utálom.
Úgy-ahogy.
Ugyanakkor nehéz vitatni, milyen előnyökkel jár, hogy a kvadráns
legerősebb harcosa ellen gyakorolhatok. Egyelőre még nem sikerült
legyőznöm, de ezt nem bánom, hiszen ez csupán annyit jelent, hogy
nem hagyja magát.
Nem csókolt meg újra, még úgy sem, hogy a magam részéről
minden tőlem telhetőt megtettem érte.
A március szokatlan mennyiségű havazással köszönt be, úgyhogy
a reggeli alakzat előtt rendszeresen havat kell lapátolnunk az
udvaron. Amikor a hátamon lévő ereklye lángolni kezd, és úgy érzem
magam, hogy amennyiben a bennem kibontakozó erő nem tud
egyhamar megnyilvánulni, úgy nem lesz más választásom, mint
hogy kibújjak a saját bőrömből – ezek a pillanatok emlékeztetnek rá,
hogy még mindig nem rendelkezem a pecséterőmmel. Pedig már
három hónap eltelt.
Minden reggel azon tanakodom, hogy vajon a mai lesz-e a nap,
amikor spontán égés következtében lángra lobbanok, és elporladok.
– Sharla Gunter – olvassa Fitzgibbons kapitány a haláltekercsről,
kesztyűbe bújtatott kezével követve a befagyott papiroson lévő
betűket. Ezen a héten már valamelyest enyhült a hideg, de még
mindig csípős az idő. – És Mushin Vedie. Adjuk át lelküket
Maleknek.
– Vedie? – kérdezem Rhiannontól, miután véget ér az alakzatunk.
Vedie a Második Szárnyhoz tartozott, úgyhogy nem ismertem jól, de
még így is megdöbbent a halálhíre; állítólag az egyik
legtehetségesebb volt az évfolyamából.
– Nem hallottad? – Rhiannon szorosabbra húzza magán a
bőrszegélyű köpenyét. – A pecsétereje tegnap Carr óráján jött elő.
Lángra lobbant.
– Halálra égett?
Rhiannon bólint.
– Tara azt mondta, Carr szerint elvileg tűzforgatónak kellett
volna lennie, de az ereje az első megnyilvánulásakor valahogy fölé
kerekedett, és…
– Fáklyaként lángolt – teszi hozzá Ridoc. – Az ember ilyenkor
szinte örül, hogy az ereje még rejtőzik, nem igaz?
– Rejtőzik… Így is mondhatjuk. – Más kérdés, hogy az én
képességemről még suttogva sem szabad beszélnem, így viszont
csak annyit bizonyítok, hogy pontosan olyan vagyok, amit anyám
annyira gyűlöl: átlagos. Ráadásul még Tairnhoz és Andarnához sem
fordulhatok segítségért. A pecséterő teljes mértékben rólam szól,
márpedig én láthatóan nem teljesítek, mint arra a hátamon lévő,
viszkető ereklye is folyamatosan emlékeztet. Lényem egy parányi,
titkos része abban bízik, hogy az erőm azért nem nyilvánult meg,
mert különbözik a többiekétől – nem egyszerűen hasznos, de…
különleges jelentéssel bír. Úgy, mint Brennan képessége.
 – Kedvem szottyant kihagyni a mai órát – dünnyögi Rhiannon,
miközben a kezére lehel, hogy egy kissé felmelegedjen.
– Az órákat senki sem hagyhatja ki – figyelmezteti Dain, a
helyünkre szegezve bennünket a pillantásával. – Néhány hét múlva
kezdődik a Rajverseny. Ahhoz, hogy győzhessünk,
mindegyikőtöknek csúcsteljesítményt kell nyújtania.
Imogen felhorkan.
– Ugyan már, Aetos, mindannyian tudjuk, hogy a Második Szárny
Fark Osztagának van egy raja, ami könnyűszerrel elbánhat az összes
többivel. Láttad már őket a Vesszőfutáson? Szerintem most is ott
gyakorolnak, fittyet hányva rá, hogy egyébként be van fagyva az
egész.
– Győzni fogunk – jelenti ki Cianna, a rajvezető helyettesünk. –
Sorrengail lehet, hogy egy kissé lelassít majd minket a
Vesszőfutáson, és ahogy látom, a varázslás terén sem áll túl jól…
– Kösz szépen. – Összefűzöm magam előtt a karom. Biztos
vagyok benne, hogy távoltartásban például jobb vagyok, mint ők
együttvéve.
– Rhiannon képességei majd kárpótolnak – folytatja Cianna. – És
abban is biztosak lehetünk, hogy a kihívásoknál számíthatunk
Liamre és Heatonra. Vagyis az idei évet valószínűleg a repülési
manőverek döntik el, és persze bármi más, amivel a szárnyvezetők
még előállnak.
– Ennyi? Hűha, már azt gondoltam, hogy nehezebb lesz.
– Ridoc megjegyzése még Dainból is kicsal egy mosolyt.
– A létszámotok tízre fogyatkozott – mondja, és végigjáratja
rajtunk a tekintetét. – Vagyis összesen tizenketten vagyunk, ami
néhány másik rajjal szemben kis hátrányt fog jelenteni, de ezt még
kibírjuk valahogy.
Az újabb tagok közül kettőt elvesztettünk, amikor a kisebbnek a
legutóbbi Harci Eligazításon jött elő a pecsétereje – mindketten
másodpercek alatt halálra fagytak, és még Ridoc is majdnem
odaveszett. Őt fagyási sérülésekkel kellett kezelni, de szerencsére
nem szenvedett tartós károsodást. Azok közül, akik már a Cséplés
után kerültek hozzánk, csak Nadine és Liam maradtak velünk.
– Ahhoz, hogy helytálljunk, el kell mennetek órára. – Dain
felvonja a szemöldökét, és rám pillant. – Ez rád is vonatkozik.
Tudom, mennyire várod, hogy végre megnyilvánuljon a pecséterőd.
Esetleg próbálj tenni érte. – Mintha Dain mostanában nem tudná
eldönteni, hogy miként bánjon velem; mint egy elsőévessel, akinek
gondjai támadtak az iskolában, vagy mint azzal a lánnyal, akivel
együtt töltötte a gyerekkorát.
Utálom, hogy milyen megoldatlan köztünk minden, hogy valami
kellemetlen, ragadós érzésem van a helyzettől, mintha fürdőzés után
úgy öltöznék fel, hogy nem szárítkoztam meg – de bárhogyan is
érzek, akkor is Dainról van szó. És legalább támogatni próbál.
– Ma nem fog elmenni Carr órájára – vág közbe Xaden. Sawyer
sietve félreáll az útjából, hogy elengedje.
– De igenis elmegyek. – Megrázom a fejem, és igyekszem nem
tudomást venni róla, hogy már megint feljebb szökik a pulzusom a
látványától.
– Mennie kell – mondja Dain, majd összeszorítja a fogát.
– Úgy értem, amennyiben a szárnynak nincs sürgősen szüksége
Sorrengail kadétra, úgy ez a legjobb lehetőség a számára, hogy
továbbfejlessze a képességeit.
– Azt hiszem, mindketten tisztában vagyunk vele, hogy nem Carr
osztálytermében fog megnyilvánulni a pecsétereje. Ha ezen múlik,
már rég megtörtént volna. – A legádázabb ellenségemnek sem
kívánnám, hogy valaki olyan halálos tekintettel méregesse, mint
amilyennel Xaden most Dain felé fordul. Nincs benne düh, és nem is
megalázó, egyszerűen csak… bosszús, mintha Dain ellenkezése fel
sem érhetne hozzá, amiben, tekintettel a katonai hierarchiára, van is
némi igazság. – Egyébként így van. A szárnynak sürgősen szüksége
van rá.
– Én csak nem értek egyet azzal, hogy akár egyetlen napig is
elmulassza a mágikus képességei fejlesztését, márpedig a
rajvezetőjeként…
Dain nem tudja, hogy Xadennel a küzdőtéren is dolgozunk ezen.
– Dunne szerelmére! – sóhajt fel Xaden, a háború istennőjére
utalva. A köpenye zsebébe nyúl, és előszed egy zsebórát, amit felém
nyújt. – Vedd el, Sorrengail!
Kettejükre pillantok, és azt kívánom, bárcsak el tudnák intézni
egymás között a nézeteltéréseiket, ennek azonban jelenleg nincs sok
esélye. A célszerűség kedvéért megvetem képzeletbeli lábamat az
Archívumban. Fehéren izzó erő árad szét bennem, amitől
libabőrözni kezdek, és égnek áll a szőr a hátamon.
Felemelem a jobb kezemet, és elképzelem, ahogy az erő ott
ficánkol az ujjaim között, és parányi energiakitöréseket okoz a
bőröm mentén. És ahogy formálom és alakot adok neki, egy másik
kéz lesz belőle, amelyet arra kérek, hogy nyúljon ki a néhány
méterre lévő Xaden felé.
Hirtelen meg kell állnom, mintha a nyers mágiából teremtett
csápjaim falba ütköznének, de aztán sikerül áttörnöm a falat, tovább
haladok, és továbbra is képes vagyok irányítani az izzó kezet.
Roppanást hallok a fejemben, mint amikor egy gally törik ketté a
tűzrakáson, ahogy az erőm eléri Xaden kezét, de sikerül uralkodni
magamon, és a mentális kezemmel ráfogok az órára, hogy elvegyem
tőle.
Átkozottul nehéz.
– Meg tudod csinálni – mondja Rhiannon.
– Hagyd koncentrálni! – csitítja Sawyer.
Az óra a földre hull, én pedig visszahúzom a kezem, és úgy
rángatom az erőnyalábot, mintha egy darab kötél volna – és az óra
egyszer csak repülni kezd felém. A balommal elkapom, mielőtt még
az arcomba vágódna.
Rhiannon és Ridoc tapsolni kezdenek.
Xaden előrelép, és kikapja az órát az ujjaim közül, majd
visszasüllyeszti a zsebébe.
– Látod? – kérdezi Daintól. – Már eleget gyakorolt. Most pedig
más dolgunk van. – A hátamra fekteti a kezét, és kivezet a többiek
gyűrűjéből.
– Hová megyünk? – Utálom, hogy a legszívesebben még közelebb
húzódnék hozzá, de hát mit tegyek, ha abban a pillanatban
hiányozni kezd az érintése, hogy elvette rólam a kezét.
– Felteszem, nem viselsz röpszerelést a köpeny alatt. – Kinyitja a
hálókörletbe vezető ajtót, és belépünk. A mozdulat olyan könnyed,
hogy tudom, mostanra nem is csupán begyakorolt, de a második
természetévé vált, ami persze teljes ellentmondásban áll… nos,
nagyjából mindennel, amit róla tudtam.
Megállok, és úgy nézek végig rajta, mintha most találkoznánk
életünkben először.
– Mi az? – kérdezi, miközben becsukja mögöttünk az ajtót,
kizárva a cudar hideget.
– Kinyitottad nekem az ajtót.
– Nehéz szabadulni a régi szokásoktól. – Vállat von. – Apám
tanított rá… – A hangja egyszer csak elcsuklik, a tekintete pedig a
távolba réved. Minden izom megfeszül a testében, mintha
ösztönösen harcra készülne.
A szívem belesajdul, amikor felismerem, hogy milyen érzelmet
tükröz az arca: gyászt. Azt a gyászt, amit én magam is jól ismerek.
– Nem gondolod, hogy kissé hideg van a repüléshez? – kérdezem,
hátha a témaváltással a segítségére tudok lenni. Olyan fájdalom
tükröződik a szemében, ami sosem hal meg, az a típusú fájdalom,
amely kiszámíthatatlanul és könyörtelenül áraszt el mindent.
Pislog egyet, és az érzelmek ahogy jöttek, úgy el is tűnnek.
– Itt megvárlak.
Bólintok, majd sietve átveszem a bőrszerelést, amelyet a téli
repülésekhez használunk. Xaden kifürkészhetetlen ábrázattal
méreget, amikor visszatérek, és sejtem, hogy ma már nem fog
kinyitni több ajtót előttem.
Átmegyünk az üres udvaron, ahonnan a kadétok már mind órára
távoztak.
– Nem válaszoltál.
– Mivel kapcsolatban? – A röpmezőre vezető kapura függeszti a
tekintetét, és igencsak iparkodnom kell, hogy tartsam a tempóját.
– Azzal, hogy túl hideg van a repüléshez.
– A harmadévesek ma délután kimennek a röpmezőre. Kaori és a
többi professzor próbálnak kíméletesek lenni veletek, mert tudják,
hogy közeleg a Rajverseny, és hogy a varázslást kell gyakorolnotok. –
Kinyitja a kaput.
– Nekem viszont nincs szükségem gyakorlásra? – A hangom
visszhangot ver az alagútban.
– A Rajverseny semmit sem jelent ahhoz képest, hogy életben
maradj. Jövőre még a többiek előtt a frontvonalra fognak küldeni. –
A varázsfények alatt valahogy durvábbnak tűnik az arca, és baljós
árnyékok rajzolódnak ki előttünk, ahogy elhaladunk mellettük.
– Tehát ezt hozza majd a jövő év? – kérdezem, miközben
kibukkanunk az alagút túloldalán, és egy pillanatra elvakít a
mindent beborító fehérség. A kemény tél következtében mindkét
oldalon magasan állnak a hótorlaszok. – A frontvonalra kerülök?
– Ez elkerülhetetlen. Nem tudhatjuk, hogy Sgaeyl és Tairn
meddig bírják egymás nélkül. Azt hiszem, nemsokára
mindkettőnknek áldozatokat kell hoznunk érte, hogy boldognak
tudhassuk őket. – Mindeközben a saját helyzetét illetően a
legkevésbé sem tűnik boldognak, és nem is hibáztatom érte. Miután
három évet lehúzott a kvadránsban, én is el akarnék tűnni innen. A
gyomrom lesüllyed, ahogy arra gondolok, hogy a képzés elvégzése
után is hasonló cipőben leszek, hiszen nem lesz rá befolyásom, hogy
melyik helyőrségre megy a sárkányom, ahová majd nekem is
követnem kell.
Bólintok, és nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék még,
úgyhogy némaságba burkolózva haladunk tovább a Vesszőfutás felé.
– Második Szárny – mondom, ahogy észreveszem a Fark Osztag
egyik raját felbukkanni a sziklafal közelében. – Biztos nem akarod,
hogy a saját szárnyad is idekint gyakoroljon?
Kissé mintha elmosolyodna, és a mozdulatlan álarc egyszer csak
szertefoszlik.
– Amikor elsőéves voltam, én is azt hittem, hogy a győzelem a
legfontosabb. De ha egyszer eljutsz a harmadik évig, elkezded
másképpen látni a dolgokat… – Megfeszül az állkapcsa. – Mondjuk
úgy, hogy a játékok sokkal halálosabbá válnak.
Folytatjuk az utunkat a röpmezőre vezető lépcső felé, de egy
csoport már éppen lefelé jön onnan, úgyhogy félreállok, hogy helyet
adjak nekik.
A szívem a torkomba ugrik, és rögtön vigyázzállásba vágom
magam, amikor megpillantom Panchek parancsnokot és Aetos
ezredest.
Dain apja ér először a lépcső aljára, és rám mosolyog.
– Pihenj! Remekül nézel ki, Violet. Szép barázdák – mondja, és a
saját arcára mutat, amelyen szintén jól kivehetőek a repülés közben
viselt szemvédő okozta bemélyedések. – Biztosan sok időt töltesz
odafent.
– Köszönöm, uram. Igen, így van. – Ellazítom a tartásomat, és
viszonzom a kedvességét. – Dain is remekül van. Idén ő a
rajvezetőm.
– Igen, mondta. – Elvigyorodik, és a barna tekintete éppolyan
meleg, mint Dainé. – Mira kérdezett rólad, amikor múlt hónapban a
Déli Szárnynál jártunk. Ne aggódj, a második évben már levelezhetsz
vele, és akkor gyakrabban is kapcsolatba tudtok lépni egymással.
Biztos vagyok benne, hogy nagyon hiányzik.
– Minden nap – bólintok, és igyekszem úrrá lenni a felkavarodó
érzéseimen. Jóval könnyebb úgy tenni, mintha semmi sem volna
ezeken a falakon túl, mint szembenézni azzal, hogy mennyire
hiányzik a nővérem.
Xaden megfeszül mellettem, ahogy Anya jelenik meg a lépcső
aljában. Francba.
– Anya! – tör ki belőlem, mire felém fordul, és a tekintetünk
összetalálkozik. Több mint öt hónap telt el azóta, hogy találkoztunk,
és habár szívesen lennék olyan összeszedett, mint ő, sajnos minden
jel szerint nem vagyok rá képes. Egyszerűen nem úgy szereltek
össze, és nem is úgy, mint Mirát. Valószínűleg az apámra ütöttem.
Szigorúan végigmér tetőtől talpig, ahogy azt Basgiath
főparancsnoka tenné bármelyik kadéttal szemben. Semmilyen
melegséget nem érzékelek felőle.
– Úgy hallom, gondjaid vannak a varázslással.
Ösztönösen hátrálok egy lépést, mintha a fizikai távolság
megóvhatna a fagyos megjegyzéstől.
– Az évfolyamomban nekem megy a legjobban a pajzsállítás.
Most először örülök neki, hogy még nem nyilvánult meg a
pecséterőm, és ezzel nem tettem meg neki a szívességet, hogy
hencegjen valamivel.
– Egy olyan sárkánnyal, mint Tairn, ez talán el is várható. –
Felvonja a szemöldökét. – Ha nem nyilvánul meg a képességed,
akkor mindaz a hihetetlen, irigylésre méltó erő, ami a sárkányé… –
A sóhaja nyomán kis felhőcske képződik a fagyos levegőben. – …
kárba vész.
 Igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy lenyeljem a
torkomban képződött gombócot.
– Igenis, Tábornok.
– A minap beszélgettünk rólad. – A pillantása a fejem tetejére
szegeződik, és tudom, hogy az Ezüstfonatokat mustrálja, amelyekről
úgy véli, átkot jelentenek; nem véletlenül mondta, hogy jobban
tenném, ha levágatnám a hajam.
– Igazán? – Tényleg rólam beszél?
– Azon tanakodtunk, vajon milyen erőre tettél szert az
aranysárkánytól… Már amennyiben szert tettél ilyesmire egyáltalán.
– Olyasféle mosolyra húzódik a szája, amelyet ő talán kedvesnek
érez, de túl jól ismerem ahhoz, hogy bedőlnék neki.
– Ne. – Tairn egyetlen szót dörmög, amelybe mégis az egész
testem belerázkódik. – Nem árulhatod el neki.
– Egyelőre semmit. – Végignyalok a kidörzsölődött alsó ajkamon.
A tél meglehetősen kegyetlen hatással van a bőrre repülés közben. –
Andarna azt mondta, a tollfarkúak nem tudnak energiát
átcsatornázni a lovasaiknak. – Kizárólag a közvetlen adományát
tudja átadni, de ezt az információt inkább megtartom magamnak. –
Ez az oka, hogy olyan ritkán kapcsolódnak.
– Ha kapcsolódnak egyáltalán – szól közbe Dain apja. – Épp
abban bíztunk, talán rá tudod venni a sárkányodat, hogy lehetővé
tegye a számunkra, hogy közelebbről is megvizsgáljuk.
Természetesen kizárólag tudományos érdeklődésből.
A gyomrom görcsbe rándul. Ezek szerint néhányan, az istenek
tudják, hogy meddig piszkálnák Andarnát, természetesen kizárólag
tudományos érdeklődésből, hogy aztán ráleljenek az ifjú sárkányok
képességére. Köszönöm, de inkább nem.
– Sajnos nem hiszem, hogy beleegyezne. Elég magának való, még
velem szemben is.
– Milyen kár – mondja Aetos ezredes. – A Cséplés óta ráállítottuk
a feladatra az írnokokat, de az egyetlen utalás, amire az
Archívumban a tollfarkúakkal kapcsolatban leltek, több száz éves.
Érdekes, mert úgy rémlik, az apád is említette valahol a
tollfarkúakat, amikor a második krovlai felkelést kutatta, de úgy
tűnik, annak a kötetnek nyoma veszett. – Megvakarja a homlokát.
 Anya kérdőn pillant rám, de továbbra sem szólal meg.
– Nem hiszem, hogy befejezhette volna a témában folytatott
kutatásait a halála előtt, Aetos ezredes. Még azt sem tudom, hogy
merre lehetnek a jegyzetei. – Igyekszem olyan meggyőzően beszélni,
amennyire csak képes vagyok rá, noha pontosan tisztában vagyok
vele, hogy hol tartja a jegyzeteit – ott, ahol a munka utáni ideje nagy
részét töltötte. Tairn figyelmeztetése után azonban jobbnak látom,
ha fokozottan óvatos vagyok azt illetően, hogy mit osztok meg
velük.
– Kár. – Anya kiprésel magából egy mosolyt. – Mindenesetre
örülök, hogy életben maradtál, Sorrengail kadét. – Oldalra pillant, és
a tekintete rögtön megkeményedik. – Még akkor is, ha kénytelen
vagy rossz társaságban lenni.
Francba. Francba. Francba.
Nem léphetek csak úgy Xaden elé, hiszen akkor gyengének
mutatnám. Még csak felé sem pillanthatok anélkül, hogy világossá
ne tenném anyám előtt, valójában ki felé tartozom jelenleg
hűséggel… anélkül, hogy ne tenném világossá magam előtt.
– Azt hittem, hogy ezeket a kérdéseket már évekkel ezelőtt
tisztáztuk – mondja Xaden visszafogott hangon, de közben olyan
feszültség árad belőle, mint egy felajzott íjból.
Anya tudomást sem véve róla a fellegvár felé pillant.
– Győződj meg róla, hogy rejtőzik-e benned valamiféle pecséterő,
Sorrengail kadét. Ideje felnőni az örökségedhez.
– Igenis, Tábornok. – A hivatalos szavak több energiát követelnek
meg tőlem, mint amire fel voltam készülve, egyúttal megtépázzák az
elmúlt nyolc hónapban nagy nehézségek árán felépített
önbizalmamat.
– Örülök, hogy láttalak, Violet. – Dain apja újabb mosolyt villant
felém, míg Panchek ránk se hederítve továbbmegy, hogy utolérje
Anyát.
Egyetlen szót sem szólok Xadenhez, mielőtt elindulnék felfelé a
lépcsőn, és minden egyes lépéssel csak még tovább fokozódik
bennem a düh, úgyhogy mire elérjük a magaslatot, már közel állok
hozzá, hogy felrobbanjak.
– Nem mondtad el neki, hogyan úsztad meg a támadást a
szobádban – mondja. – És nem arra gondolok, hogy én is
felbukkantam.
Pontosan tudom, hogy miről beszél.
– Soha nem találkozom vele. Azonkívül te mondtad, hogy
senkinek se beszéljek róla.
– Nem tudtam, hogy ilyen viszonyban vagytok – jegyzi meg
meglepően lágy hangon, miközben elindulunk a kanyonban a
röpmező irányába.
– Ugyan, semmiség – mondom a lehető leglazább stílusomban. –
Miután Apa meghalt, gyakorlatilag egy évig rám se hederített. –
Fájdalmas kuncogás hagyja el az ajkamat. – Ami persze annyi év
után már nem jelentett nagy meglepetést, amikor alig viselte el a
jelenlétemet, amiért nem voltam olyan tökéletes, mint Brennan,
vagy olyan nagyszerű harcos, mint Mira. – Nem volna szabad
ilyesmiről beszélnem. Az ilyen gondolatokat a családtagok zárt ajtók
mögött őrzik, és legfeljebb akkor mondhatják ki mások előtt, ha jól
átgondolták őket, ám ezt leszámítva páncélként viselhetik a
tökéletes és tükörsima hírnevüket.
– Ezek szerint nem ismer túl jól téged – mondja Xaden; habár a
düh miatt felgyorsultak a lépteim, nem jelent problémát a számára,
hogy a nyomomban maradjon.
– Vagy éppenséggel átnéz rajtam – felelem. – Sajnos sosem
tudom eldönteni, hogy éppen melyikről van szó, főleg úgy, hogy
túlságosan lefoglal, hogy megfeleljek valamilyen lehetetlen
elvárásának, miközben sokszor fel sem teszem magamban a kérdést,
vajon ez az egész érdekel-e egyáltalán. – Összeszűkült tekintettel
felé fordulok. – Miről szólt ez a jelenet? Hogy azt mondtad, már
évekkel ezelőtt tisztáztátok ezeket a kérdéseket?
– Csupán emlékeztettem rá, hogy már megfizettem a hűségem
árát. – Összevonja a szemöldökét, de továbbra is mereven előrenéz.
– Miféle árat? – A kérdés még azelőtt elhangzik, hogy csomót
köthetnék a balga nyelvemre; eszembe jutnak Dain szavai, miszerint
Xadennek jó oka van rá, hogy sohase bocsásson meg az anyámnak.
– Határok, Kicsike. – Egy másodperc törtrészéig lecsüggeszti a
fejét, aztán amikor felnéz, már megint azt az átkozottul-semmi-
sem-érdekel álarcot viseli.
 Szerencsére ekkor Tairn és Sgaeyl leszállnak az előttünk húzódó
röpmezőn, a nyomukban egy csillogó, kisebb sárkánnyal, akinek a
láttán rögtön széles mosoly terül el az arcomon.
– Mindannyian repülni fogunk? – kérdezem.
– Mindannyian tanulni fogunk. Neked meg kell tanulnod, hogyan
maradj meg Tairn hátán, nekem pedig meg kell értenem, hogy miért
esik ez ilyen átkozottul nehezedre. Andarnának meg kell tanulnia,
hogyan maradjon a nyomunkban. Tairnnak meg kell tanulnia,
hogyan helyezkedjen a szorosabb harci alakzatokban, ugyanis
Sgaeylen kívül az összes sárkány túlságosan fél tőle ahhoz, hogy
közelebb merészkedjen hozzá.
Tairn felhorkan.
– És Sgaeyl mit fog tanulni? – kérdezem, ahogy végigmérem a kék
sárkányt.
Xaden elvigyorodik.
– Már közel három éve ő a vezető. Most viszont meg fogja
tanulni, hogy másokat kövessen. Vagy legalábbis megpróbálkozik
vele.
Tairn újabb, gyanakvó horkantást hallat, ami kissé olyan, mintha
kuncogna, mire Sgaeyl mérgesen felé fordul, és kivillantja a fogait.
– Nem könnyű eligazodni a sárkányokon.
– Gondolod? Esetleg egyszer az emberekkel is próbát tehetnél.
Éppolyan kiszámíthatatlanok, csak kevesebb tüzet okádnak. –
Irigylésre méltó könnyedséggel felpattan Sgaeyl hátára. – Most
pedig vágjunk bele!
„A Rajverseny fontosabb annál, mint amilyennek a szárnyvezetők
beállítják. Ők előszeretettel viccelődnek rajta, és állítják, hogy csak
játékról van szó, amelynek nincs más tétje, mint hogy a rajvezetők
és a győztes raj tagjai majd elbüszkélkedhetnek a sikerükkel – ez
azonban nem felel meg a valóságnak. Ilyenkor ugyanis mindenki
figyel. A hadvezetés, a professzorok, a tisztek – mindenki árgus
szemekkel figyeli, hogy ki jut fel a csúcsra. És még nagyobb
érdeklődéssel figyelik, hogy kik lesznek azok, akik elbuknak.”
– Brennan könyve, 77. oldal
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

– Add meg magad! – kiáltja Rhiannon a lovasnak a Második

Szárnyból, aki tíz körömmel markolja a matracot, miközben Liam
összekulcsolja körülötte a lábát, és lehetetlennek tűnő ívbe hajlítja a
törzsét.
A szívem zakatol. A mai küzdelmek a szokásosnál is
izgalmasabban alakulnak.
Ez a Rajverseny mostani szakaszának utolsó kihívása.
A tömeg a hátunknak nyomódik, és folyamatosan küzdenem kell
érte, hogy ne bukjak orral előre a pástra. Két eseményt követően a
hetedik helyen állunk a huszonnégyből, de ha Liam most nyerni tud,
feljövünk a harmadik helyre.
A rajunkban az én repülési időm volt a leggyengébb, de csak
azért, mert rávettem Tairnt, hogy ne tartson a varázserejével a
helyemen – emiatt viszont értékes másodperceket veszítettünk,
amikor el kellett kapnia, és vissza kellett penderítenie a hátára. Nem
is egyszer, hanem újra és újra. Esküszöm, a fenekemen lévő
zúzódások, amelyeket a landolás során szereztem, kevésbé fájtak,
mint amikor Tairn azzal korholt a befutóban, hogy az egész
vérvonalára szégyent hoztam.
Mikael felkiált fájdalmában; éles, fülsiketítő zaj, de legalább
visszatér tőle a figyelmem az előttem zajló eseményekhez. Liam
továbbra is biztosan tartja a fogásában.
– Ez elég fájdalmasnak tűnik – dünnyögöm az éljenző elsőévesek
gyűrűjében.
– Hát igen, egy darabig aligha fog sétálgatni – ért velem egyet
Ridoc, majd felszisszen, ahogy Mikael egyre inkább úgy fest, mint
akinek bármelyik pillanatban eltörhet a gerince.
Egy újabb kiáltás kíséretében aztán háromszor megütögeti a
pástot a tenyerével, jelezve, hogy megadta magát. A tömeg
üdvrivalgásban tör ki.
– Ez az! Hajrá, Liam! – kiáltja Sawyer mögöttem, mire Liam a
földre engedi Mikaelt, ahol az kimerülten kinyúlik.
 – Győztünk! – lép felénk Liam, én pedig együtt ölelkezem és
ünneplek a többiekkel.
Azt hiszem, mintha még Imogent is derűsnek láttam volna egy
pillanatra. Daint azonban sehol sem találom. Hol a csudában lehet?
Kizárt, hogy kihagyja ezt az eseményt.
– A győztes! – kiáltja Emetterio professzor, és a hangja bejárja az
egész küzdőteret, egyúttal elcsendesíti a többieket, ahogy Liam
kihámozza magát az ölelésünkből. – Liam Mairi, Negyedik Szárny,
Láng Osztag, Második Raj!
Liam mindkét karját a magasba lendíti. Az újabb éljenzéstől
csengeni kezd a fülem, de cseppet sem bánom.
Panchek parancsnok lép a pástra, a még mindig bőségesen
verejtékező Liam pedig csatlakozik hozzánk.
– Tisztában vagyok vele, hogy csak holnapra vártátok a
Rajverseny záró eseményét, a vezetés azonban egy meglepetéssel
készült a számotokra.
A megjegyzés megteszi a hatását, és máris minden lovas csak rá
figyel.
– Ahelyett, hogy megmondanánk nektek, miben is fog állni az
utolsó feladatotok, és egy egész éjszakátok volna a tervezésre, az
idei évben a fináléra már egy óra múlva sor kerül! – mondja
vigyorogva.
– Ma este? – suttogja Ridoc.
A gyomrom lesüllyed.
– Dain nincs itt. Ahogyan Cianna sincs.
– Francba – suttogja Imogen, körbenézve a jelenlévőkön.
– Ahogy talán észrevettétek, a rajvezetőitek és a helyetteseik…
mondjuk úgy, más feladatot kaptak, akárcsak az osztagvezetők és a
szárnyvezetők. Mielőtt még megkérdeznétek, nem az lesz a
feladatotok, hogy találjátok meg őket. – Kis körben kezd járkálni,
hogy a pástot körülvevő lovasok mindegyikéhez szólhasson. – Ma
este a vezetőitek segítsége és útmutatása nélkül kell
végrehajtanotok a feladatotokat.
– De akkor minek vannak egyáltalán vezetőink? – kérdezi valaki.
– A rajvezető feladata, hogy olyan, szorosan összetartó egységet
hozzon létre, amely a parancsnok esetleges halálát követően is képes
a küldetések teljesítésére. Vegyétek tehát úgy, hogy… a vezetőitek
már nincsenek az élők sorában. – Panchek újabb mosolyt villant. –
Magatokra vagytok utalva, lovasok! A feladatotok egyszerű: minden
lehetséges eszközt bevetve találjátok meg azt, ami a háborúban a
leginkább az ellenségetek hasznára válna. A vezetés ezúttal csupán
bíraként fog közreműködni, a győztes raj pedig hatvan pontban
részesül.
– Ez elég lenne ahhoz, hogy elsők legyünk! – mondja Rhiannon,
és belém karol. – Miénk lehet a megtiszteltetés, hogy elsőként
mehetünk a frontra!
– Milyen területen kell keresnünk? – kérdezi valaki.
– Basgiath határain belül akárhol – feleli Panchek. – Ne is
próbálkozzatok azzal, hogy idehoztok egy sárkányt. Egy kis
bosszúság is elegendő ahhoz, hogy felégessenek benneteket.
A tőlem balra lévő raj tagjai felsóhajtanak csalódottságukban.
– Három órátok van – közli Panchek, és előhúzza a zsebóráját. –
A három óra letelte után a Harci Eligazításnak is helyet adó
teremben mutathatjátok be a megszerzett kincseket.
Mindannyian néma csendben meredünk rá. Nem tudtuk, hogy mi
lesz a harmadik feladatunk, és mindenre számítottam… csak erre
nem.
– Mire vártok? – kérdezi Panchek. – Indulás!
Kitör a zűrzavar.
Ez történik, ha nincsenek itt a vezetőink. A kadétoknak fogalmuk
sincs róla, hogy mi a teendő.
– Második raj! – kiáltja Imogen, és a magasba emeli
a kezét. – Kövessetek!
Sawyer és Heaton gondoskodnak róla, hogy kiskacsák módjára
felsorakozzunk Imogen mögött, és kövessük a küzdőtéren át az
edzőterembe.
– Remekül csináltad – közlöm Liammel, amikor elmegy
mellettem. Egy kissé még mindig zihál a korábbi megerőltetéstől.
– Hatalmas volt! – Ridoc átnyújt neki egy vizestömlőt, amit Liam
hálásan elfogad.
– Gyerünk, gyerünk! – mondja Imogen, és betessékel minket a
nyitott ajtón. Gyorsan megszámolja, hogy mindenki megvan-e, majd
becsukja, és egy varázslattal lezárja az ajtót.
Leülök a padra Rhiannon és Liam közé.
– Először is, ki akar a vezető lenni? – kérdezi Imogen, és végignéz
mind a tízünkön.
Ridoc a magasba lendíti a karját, Rhiannon azonban rögtön felé
fordul, és visszahúzza.
– Kizárt – mondja, és megrázza a fejét. – Te csak elviccelnéd az
egészet.
– Van benne valami – feleli Ridoc, és vállat von.
– Liam? – kérdezi Quinn.
– Kihagyom. – Liam megcsóválja a fejét, és ahogy rám pillant,
rögtön tudom, hogy miért nem vállalkozik a feladatra.
– Ma este senki sem akarna megtámadni – mondom.
Visszafordul Imogen felé, és még egyszer megrázza a fejét.
Imogen bólint; nem csoda, hiszen mindketten Xaden utasításait
hajtják végre.
– Legyél te a vezetőnk! – javasolja Rhiannon, és Imogenre pillant.
– Neked köszönhetően jutottunk idáig.
Egyetértő morajlás hangzik fel a többiek felől.
– Emery? Heaton? – kérdezi Imogen. – Harmadévesként tiétek az
elsőbbség.
– Kösz, de majd máskor. – Heaton a falnak támaszkodik.
– Inkább nem – mondja Emery, aki Nadine mellett foglal helyet.
– Nem véletlen, hogy egyikünk sem akart vezető lenni. Tudsz esetleg
mondani valamit, Nadine, ami miatt kényelmetlenül éreznéd magad,
ha pár óráig Imogent kellene követned?
Mindannyian az elsőéves Nadine felé fordulunk, aki egy pillanatig
sem csinált titkot belőle, hogy mennyire gyűlöli a megjelölteket.
Miután kiderült, hogy a Deaconshire és Tyrrendor közti határról
származik, meg is tudom érteni, hogy miért. Attól még nem értek
vele egyet, úgyhogy nem igazán sikerült összebarátkoznunk
egymással.
Nadine nyel egyet, és idegesen cikázik a tekintete köztünk.
– Nincs ellene kifogásom.
– Remek. – Imogen összefűzi maga előtt a karját, és a
mozdulattól kivillan a csuklóján a felkelésereklyéje. – Kevesebb,
mint három óránk van. Ötletek?
– Mi a helyzet a fegyverekkel? – kérdezi Ridoc. – A tornyokban
használt nyílpuskák komoly veszélyt jelentenének a sárkányainkra.
– Azok túl nagyok – jelenti ki Quinn. – Csak egy van belőle a
múzeumban, és, hogy őszinte legyek, nem is maga a nyílvessző a
halálos, hanem az indítószerkezet.
– Más? – kérdezi Imogen.
– Esetleg ellophatnánk Panchek alsónadrá… – kezdi Ridoc,
mielőtt Rhiannon befogná a száját.
– Ezért nem akartuk, hogy te legyél a vezetőnk.
– Gyerünk, srácok! Gondolkozzatok! Mi volna a leghatékonyabb
eszköz az ellenség kezében? – Imogen összevonja a szemöldökét a
zöld szeme fölött.
– Információ – mondja Liam, és felém fordul. – Violet, mit
gondolsz arról, ha ellopnánk a napi jelentéseket tartalmazó
tekercset az Archívumból? Azt, amelyiket a frontról hozzák?
Megrázom a fejem.
– Elmúlt hét óra. Az Archívum már zárva, és olyan erős a
védelme, hogy még a varázslat sem tudja kinyitni. Tűzvédelmi
okokból az egész helyiség légmentesen záródik.
– Fenébe. – Imogen felsóhajt. – Pedig jó ötlet volt.
Mindenki egyszerre beszél, ahogy egyre-másra hangzanak el az
újabb javaslatok.
Információ. A gyomrom fordul egyet, ahogy szép lassan egy terv
kezd formálódni bennem. Látványos volna, az biztos… Valami, ami
senkinek sem jutna eszébe. De… Megrázom a fejem. Túl kockázatos.
– Mi jár a fejedben, Sorrengail? – kérdezi Imogen, és a szoba
egyszer csak elcsendesedik. – Látom, hogy dolgoznak benned a
fogaskerekek.
– Nem is tudom. – Végigpillantok a többieken. Valóban nem
tudom?
– Gyerünk, bökd ki szépen! – utasít Imogen.
– Lehet, hogy őrültség. Úgy értem, lehetetlen. Még az is lehet,
hogy tömlöcbe vetnek, ha elkapnak. – Gyorsan elhallgatok, mielőtt
folytathatnám.
De már túl késő – sikerült felkeltenem Imogen érdeklődését.
 – Gyerünk, állj ki a többiek elé, és mondd el, hogy miről van szó!
– adja parancsba ellentmondást nem tűrően.
– Tudunk varázsolni, igaz? – kérdezem, miközben felállok.
– Minden jel szerint – feleli Heaton.
– Rendben. – A sarkamra állok, és hagyom, hogy a gondolatok
szép lassan tervvé álljanak össze a fejemben. – Tudom, hogy Ridoc
képes parancsolni a víznek. Rhiannon magához tudja rendelni a
tárgyakat. Sawyer meg tudja hajlítani az acélt, Imogen pedig ki tudja
törölni a másik emlékeit…
– És elég gyors is vagyok – teszi hozzá.
Amiben kétségkívül osztozik Xadennel.
– Heaton, mi a helyzet veled? – kérdezem.
– Tudok a víz alatt lélegezni – feleli.
Pislogok egyet.
– Nagyszerű, de ez most aligha lesz a segítségünkre. Mi a helyzet
veled, Emery?
– Parancsolok a szélnek. – Elvigyorodik. – Ami azt illeti, elég
nagy széllökést tudok teremteni.
Nos, ez védekezés során hasznos lehet ugyan, de most nem erre
van szükségünk.
A csizmám nyikorog a padlón, ahogy Quinn felé fordulok.
– Quinn?
– Át tudok lépni az asztráltestembe. Vagyis el tudom érni, hogy
miközben itt maradok, az asztráltestem máshol sétálgasson.
Leesik az állam – és nem csak nekem.
– Nem rossz, mi? – Quinn kacsint egyet.
– Valóban az. És ezt tényleg tudnánk használni.
– Elárulod végre, hogy mit forgatsz a fejedben, Sorrengail? –
kérdezi Imogen, rövidre nyírt haját vakargatva a füle mögött.
– Azt fogjátok hinni, hogy elment az eszem, de ha sikerül,
biztosan mi nyerünk. – Lehet, hogy nem vagyok elég ahhoz, hogy
kivívjam anyám elismerését, de azt legalább tudom, hogy hol rejti a
legértékesebb információt.
– Nos?
– Betörünk anyám irodájába.
***
 – Te meg vagy húzatva – mondja Ridoc két órával később,
miközben hátrál egy lépést Quinntől; vagyis, mondjuk inkább úgy,
Quinn asztráltestétől. Az igazi teste Heaton mellett maradt az
edzőteremben.
A többiekkel éppen elosonunk a Gyógyítók Kvadránsa melletti
folyosón. Már összefutottunk egy másik rajjal a Második Szárnyból,
és egy továbbival a Harmadikból, de egyikünknek sem volt rá ideje,
hogy kérdésekkel nyaggassa vagy másképpen tartsa fel a másikat.
Mindent feltettünk az ötletemre, és az elmúlt két órában nincs
más hátra, mint hogy kivárjuk az éjszakát, hogy a sötétség leple alatt
egyáltalán megkísérelhessük a betörést.
– Sosem mentem ennél tovább – mondja Emery, ahogy
elhaladunk az orvosi körlet utolsó ajtaja mellett.
– Sosem jártál az Archívumban? – kérdezi Imogen.
– Kerülöm, mint a pestist – feleli Emery. – Az írnokok a frászt
hozzák rám. Csendes, mindentudó, alamuszi alakok. Úgy
viselkednek, mintha már azzal tönkre tudnának tenni bárkit, hogy
felfirkantanak valamit egy tekercsre.
A legtöbben nem is gondolnák, hogy mennyi igazság van a
kijelentésében.
– A gyalogság még mindig odakint táborozik – jegyzi meg
Rhiannon az ablak felé mutatva; odalent a tábortüzek fényétől
beragyogott mezőn valóban tucatjával üldögélnek a katonák.
– Biztos jó lehet egy kis szabadidő – mondja Nadine, ezúttal a
szokásos gúnyolódás nélkül; inkább csak kimerültnek hangzik, ami
nem csoda, hiszen mindannyian azok vagyunk. – Az írnokok mind
hazamennek a nyárra. A gyógyítók minden hétvégén elvonulnak a
testi-lelki pihenőjükre, a gyalogságnak pedig valószínűleg azt kell
majd gyakorolnia, hogyan tudnak sátort állítani és bontani télvíz
idején, de legalább ők is a tábortűz körül lehetnek.
– Mi viszont hazamehetünk – mondja Imogen.
– A képzés után – feleli Rhiannon. – Meddig is? Néhány napra?
Elágazáshoz érkezünk, ahol folytathatjuk az utunkat az
alagútban, amely az Archívumba vezet, vagy felmehetünk az
erődítménybe vezető lépcsőn.
– Innen már nem fordulhatunk vissza – közlöm a többiekkel, és a
csigalépcsőre pillantok, amelyen már annyiszor felmentem, hogy
vakon is kiismerném magam rajta.
– Vezess! – mondja Quinn, és ijedtünkben mind szökkenünk
egyet.
– Sshh! – sziszegi Imogen. – Vannak köztünk, akiket el is
kaphatnak.
– Bocs – feleli Quinn.
– Emlékezzetek a tervre – mondom. – Senki sem szakadhat le a
többiekről. Senki.
Mindannyian bólintanak, és megkezdjük csendes
kapaszkodásunkat a sötét lépcsőkön, majd egy perccel később
Basgiath udvarának árnyai közt vágunk át.
– Xaden most nagy segítségünkre volna.
– Remekül csinálod – biztosít róla Andarna derűs hangon.
Esküszöm, őt aztán semmivel sem lehet kizökkenteni. Túlzás nélkül
állíthatom, hogy ő a legbátrabb kölyök, akivel találkoztam, márpedig
én Mira mellett nőttem fel.
– Hat emelet felfelé – suttogom, amikor elérjük a következő
lépcsősort, és olyan gyorsan indulunk tovább, amennyire az
hangtalanul lehetséges. Közben egyre nagyobb a riadtság is, amitől
viszont válaszképpen felébred az erőm, és a hátamon lévő ereklye
kellemetlenül égetni kezd. Mostanában mindig érzem, ahogy izzik a
bőröm alatt, és emlékeztet rá, hogy a kisebb mágia használata nem
fog megmenteni, ha nem nyilvánul meg időben a pecséterőm.
Idővel elérjük a lépcső tetejét, és Liam éppen annyi időre
kikukucskál, hogy belássa a világ ekkor legnagyobbnak tűnő
folyosóját.
– Üstöket látok, benne varázsfényekkel – suttogja. – Igazad volt –
teszi hozzá, és visszahúzódik a lépcsőforduló rejtekébe. – Csak
egyetlen őr áll az ajtó előtt.
– Láttál fényt kiszűrődni az ajtó alatt? – kérdezem halkan. Úgy
érzem, a szívem olyan hangosan zakatol, hogy az egész iskolában
meghallhatnák; talán még a több száz méterrel alattunk pihenő
gyalogságot is felverhetném.
– Nem. – Quinnhez fordul. – Az őr elég jó karban van.
A másik lépcső balra nyílik a folyosóról, vagyis magadra kellene
hívnod a figyelmét.
Quinn bólint.
– Azzal nem lesz gond.
– A többiek tudják, hogy mi a feladatuk? – kérdezem.
Mind a nyolcan bólintanak.
– Akkor rajta. Quinn, te következel. Ti lépjetek hátrébb, hogy az
őr ne vegyen észre minket, ha erre néz. – Még mindig nehezemre
esik elhinni, hogy tényleg megcsináljuk. Ha elkapnak, nem
számíthatunk könyörületre. Anyámtól aligha.
Hátrébb lépünk, Quinn pedig felszalad a lépcsőn. A hangját
elnyelik a kőfalak, az őr lépteit viszont jól halljuk, ahogy
megiramodik felé.
– Vissza! – kiáltja. – Ide tilos feljönni!
– Most! – mondja Imogen.
Akcióba lendülünk. Rhiannon és Emery a lépcsőn maradnak,
amíg mi kirontunk a folyosóra. Sawyer az ellenkező oldali lépcső felé
tart, ahol becsapja az ajtót, majd a varázserejével meghajlítja a
sarokvasakat, hogy azok kiforduljanak a helyükről, miközben mi
végigvágtatunk a folyosón.
Soha életemben nem futottam még ilyen gyorsan. Nadine már az
ajtóhoz ért, és hozzálátott, hogy semlegesítse az anyám által szőtt
védővarázslatot.
Liam odalép, ahol az imént még az őr állt, mielőtt folytatta a
járőrözést, és az állát felszegve felveszi ugyanazt a pozíciót.
– Megvagy?
– Igen – felelem zakatoló szívvel, miközben Imogen is csatlakozik
Nadine-hoz. Nadine pecsétereje a védelmi varázslatok
semlegesítése; nem gondoltam volna, hogy egyszer éppen erre lesz
szükségünk. A lovasok Navarre határában mindenütt ilyen
varázshálókat szőnek, hogy ezzel védekezzenek a királyságra törő
ellenségekkel szemben. Igaz, nem sok lovas próbál meg betörni a
főparancsnok irodájába. – És odabent is minden rendben lesz –
biztosítom róla. – Ami elég vicces, mert legutóbb, amikor itt jártam,
egyáltalán nem éreztem így.
– Megvan! – suttogja Nadine, és óvatosan kinyitja az ajtót.
– Ha meghalljátok, hogy fütyülök… – kezdi Liam aggodalmasan.
 – Akkor majd kiugrunk az ablakon, vagy kitalálunk valamit –
felelem, miközben Ridoc és Sawyer is elmennek mellettem. – Csak
nyugalom. – Liamet hátrahagyjuk őrt állni, a többiekkel pedig
bemegyünk Anya irodájába.
– Ne érjetek hozzá a varázsfényekhez, különben tudni fogja, hogy
itt vagyunk – figyelmeztetem a többieket. – Saját varázsfényt kell
létrehoznotok. – Egy csuklómozdulattal kékesen derengő lángocskát
teremtek a bennem lévő energiából, amely a következő pillanatban
máris fölém száll. Ez az egyike annak a kevés trükknek, amiben jó
vagyok.
– Egész kényelmes, nem igaz? – kérdezi Ridoc, ahogy lehuppan a
vörös kanapéra.
– Nincs időnk a hülyeségeidre, Ridoc – mondja Sawyer, és a
könyvespolchoz lép. – Inkább segíts.
– Mi megnézzük a tárgyalóasztalt. – Imogen és Nadine
hozzálátnak, hogy átvizsgálják a hatalmas asztalon kiterített
papírokat.
– Enyém az íróasztal – dünnyögöm, és odamegyek a szintúgy
tekintélyt parancsoló bútordarabhoz, azért fohászkodva, hogy ne
ütközzek újabb védővarázslatba. Középütt három nagy borítékot
találok, és amikor magamhoz veszem az elsőt, egy éles pengéjű kés
csúszik ki belőle; a nyele különleges fémötvözetből készült, és tyrr
rúnákat véstek belé. Anya valószínűleg papírvágóként vagy valami
hasonló célra használja. A lehető legóvatosabban kihajtogatom a
levelet, és olvasni kezdek.
Sorrengail Tábornok,
Az Athebyne körüli támadások következtében a szárnyunk
létszáma alaposan megfogyatkozott. Miután a védőhálón kívül
állomásozunk, a csapatainkra komoly veszélyek leselkednek, és
habár nem szívesen kérek erősítést, ezúttal nincs más választásom.
Ha nem erősítjük meg a hadállásunkat, hamarosan arra
kényszerülhetünk, hogy teljesen feladjuk.
Az életünkkel óvjuk a navarre-i lakosokat, de nehezen tudnám
lefesteni, hogy milyen kilátástalan a helyzetünk. Tisztában vagyok
vele, hogy naponta tájékoztatást kap az írnokainktól, de nem volnék
méltó a Déli Szárny vezetésére, ha ne írnék Önnek személyesen.
Kérem, találjon rá módot, hogy erősítést küldjön a számunkra.
Tisztelettel,
Kallista Neema őrnagy
Felsóhajtok, ahogy átjár a fájdalom a levélből kiérződő
könyörgéstől. A Harci Eligazításon sok közelmúltbeli ütközetről szó
esett, de ilyesmivel nem találkoztunk.
Talán nem akarják, hogy félni kezdjünk.
De ha valóban ilyen gyászos a helyzet a határban, akkor minden
jogunk megvan hozzá, hogy erről tudomást szerezzünk – hiszen jó
eséllyel még a képzés elvégzése előtt minket is a frontra küldenek.
Az is lehet, hogy erre már idén sor kerül.
– Ezek csak… számok – mondja Imogen, ahogy átpörgeti az
íróasztalon lévő irományokat.
– Április van – felelem, és a következő borítékért nyúlok. –
Anyám a következő év költségvetésén dolgozik.
Erre mindenki megtorpan, és hitetlenkedő arcot vágva felém
fordul.
– Most meg mi van? – kérdezem egy vállvonás kíséretében. –
Csak nem gondoltátok, hogy ez a hely magától működik?
– Keressetek tovább! – adja ki az utasítást Imogen.
Kinyitom a következő borítékot.
Sorrengail Tábornok,
Tyrrendor tartományában egyre gyakoribbá váltak a sorozási
törvényekkel kapcsolatos tiltakozások. Méretéből adódóan ez a
tartomány felelős a frontvonalainkon szolgáló katonák
utánpótlásának tetemes részéért, úgyhogy ennek fényében aligha
engedhetjük meg magunknak, hogy ismét elveszítsük a nép
támogatását. Talán az itteni helyőrségeknek szánt védelmi kiadások
nem csupán a tartomány gazdaságának fellendítéséhez
járulhatnának hozzá, és emlékeztetnének arra, hogy milyen nagy
szükség van a tyrrendoriakra a királyságunk védelme során, de a
zúgolódást is csillapíthatnák. Kérem, vegye fontolóra ezt a
lehetőséget ahelyett, hogy erővel igyekezne kezelni az
engedetlenséget.
Tisztelettel,
Alyssa Travonte ezredes
 Mi az ördög?! Összehajtogatom a levelet, és visszateszem anya
dolgozóasztalára, majd a közvetlenül felettem függő hatalmas térkép
felé fordulok.
Az elégedetlenség nem új keletű jelenség Tyrrendorban, mint
ahogyan az sem jelent újdonságot, hogy nem mindenki lelkesedik a
kötelező sorozásért, ezzel együtt a Harci Eligazításon semmilyen
ehhez fogható politikai felzúdulásról nem hallottunk. A tartomány
további anyagi támogatásának valóban nem sok értelme volna az
elégedetlenség csillapításán kívül, főleg úgy, hogy mivel a griffek
számára megközelíthetetlen Dralori-sziklák miatt itt természetes
védvonallal rendelkezünk, így aztán errefelé van a legkevesebb
helyőrségünk. Tyrrendor jó eséllyel a Kontinens egyik
legbiztonságosabb tartománya; nos, talán Aretiát kivéve. Ahol a
fővárosnak kellene állnia, ott jelenleg csupán egy égésnyom van;
mintha a város felégetése a térképen is nyomot hagyott volna.
Értékes másodperceket veszítek a térkép tanulmányozásával,
ahogy megfigyelem a határ menti ütközeteket szimbolizáló
jelzéseket. Érthető módon az aktív határvonalak mentén több
helyőrséggel rendelkezünk, és a térkép tanúsága szerint arrafelé
több emberünk is állomásozik.
A térkép az egész Kontinenst ábrázolja: délre Krovla, dél-keletre
Braevick és Cygnisen rajzolódik ki, és még a Puszták, a Kontinens
déli csücskében lévő elhagyott, sivatagos vidék határvonalai is
kivehetőek. Ezen kívül jól látszanak a helyőrségeink és az
ellátmányokat biztosító útvonalak.
Egyszer csak elmosolyodom.
– Második Raj. Azt hiszem, tudom, hogy mit kell ellopnunk.
Beletelik néhány percbe, amíg leszedjük a térképet a helyéről, és
kivágjuk a keretéből, majd összetekerjük, és az Imogen táskájában
lévő bőrszalagokkal összekötözzük.
Liam füttyent egyet, mire a szívem kis híján kiugrik a helyéről.
– Francba! – Ridoc az ajtóhoz szökken, és résnyire kinyitja,
miközben készülünk a menekülésre. – Mi folyik odakint?
– A folyosó ajtaján dörömböl! Bármelyik pillanatban betörheti
valamivel. Azonnal indulnunk kell! – suttogja Liam, és nyitva tartja
nekünk az ajtót, amíg elhagyjuk a szobát. A térkép túl nagy ahhoz,
hogy egy ember cipelje, úgyhogy Sawyer és Imogen közösen
bajlódnak vele, amíg valahogy átviszik a küszöb felett, miközben az
őr berúgja a távolabbi ajtót.
A gyomrom a földig süllyed, és elönt a kétségbeesés.
– Nekünk annyi – jelenti ki Nadine.
– Mégis mit képzeltek? – kiáltja az őr, és felénk indul.
– Ha elkap a térképpel, végünk van. – Ridoc pördül egyet, mintha
már a harcra készülne. Általában azt mondanám, hogy a lovasok a
képzettebb harcosok – vagy legalábbis annak kell lenniük –, de ez a
basgiathi őr nem tűnik könnyű falatnak.
– Nem bánthatjuk! – tiltakozom.
Az őr elhalad az első lépcső mellett, mire Rhiannon kitárt karral
megáll a folyosó közepén.
– Add, hogy működjön! Add, hogy működjön! Add, hogy
működjön! – kántálja Imogen.
A térkép eltűnik a kezéből, és a következő pillanatban már
Rhiannonnál van.
Alig van időnk felfogni, hogy sikerült a varázslat, az őr véletlenül
megbotlik, de továbbra is futva közelít felénk. Ha még közelebb ér,
látni fogja az arcomat.
– Azt hiszem, ez nem volt a terv része. – Liam mellém áll.
– Emery! – sziszegi Imogen, mire a harmadéves kilép a kis
rablóbandánk elé.
– Bocs, haver. – Feltartja a tenyerét, és a következő pillanatban
erős széllökés seper végig a folyosón, leszakítva a faliszőnyegeket a
falakról, és ledöntve a lábáról az őrt, aki a következő pillanatban már
neki is csapódik a kőfalnak. – Futás!
Végignyargalunk a folyosón az őr mellett, aki magatehetetlenül
hever a földön.
– Tegyétek be ide! – parancsolom, és kinyitom a következő ajtót,
amely anyám titkárainak szobájába vezet.
Liam és Ridoc becipeli az őrt, én pedig ellenőrzöm a pulzusát.
– Csak elveszítette az eszméletét. Nyissátok ki a száját! –
Előhúzok egy fiolát az egyik rejtett zsebemből, majd kihúzom a
dugót, és beöntöm a főzetet az őr szájába. – Ma este már aligha fog
felébredni.
 Liam szeme tágra nyílik.
– Mondták már neked, hogy félelmetes vagy?
– Kösz. – Elvigyorodom, és amilyen gyorsan csak lehet, elhagyjuk
a helyszínt.
Tizenöt perccel később még mindig zihálva megérkezünk a Harci
Eligazításnak helyet adó terembe – még éppen időben.
Mi érkezünk meg utolsónak, és a felső sorban a többi vezető
mellett helyet foglaló Dain ábrázatából ítélve lesz néhány keresetlen
szava hozzánk.
Kényszerítem magam, hogy elfordítsam róla a tekintetemet, és
még éppen le tudunk ülni a helyünkre, amikor az egyik raj már meg
is kezdi a bemutatóját; így legalább elég időnk van, hogy magunkhoz
térjünk, mielőtt ránk kerülne a sor.
Az egyik raj az Első Szárnyból Kaori kézzel írt jegyzeteit csente el;
a szöveg a professzor személyes szokásait, azonkívül az összes aktív
sárkány gyengeségeit taglalja. Szép munka.
A Második Szárny egyik alakulatának teljesítménye szintúgy
elismerő mormolást vált ki a jelenlévőkből, miután felmutatják a
gyalogságnál dolgozó egyik professzor uniformisát, amelyen még
egy névjegy is látható – a lovasok sosem viselhetnek ilyesmit. Az
uniformis a vállon lévő rangjelzéseknek köszönhetően bármelyik
ellenséges kémnek hozzáférést adna a helyőrségeinkhez.
A Harmadik Szárny legjobbjai egy döbbent, elkerekedett szemű
írnokkal állnak elő, akit egyenesen az ágyából ragadtak el. Látva,
hogy miként mozgatja a száját… Igencsak valószínű, hogy
valamelyik kadét pecsétereje megfosztotta a beszéd képességétől.
Szegény írnok biztosan elég traumatizált lesz az eset után.
Amikor ránk kerül a sor, Sawyer és Liam, a rajunk két
legmagasabb tagja feltartja a térképet, hogy mindenki jól lássa, majd
legördítik a tekercset. Imogen mellett állok, és a vezetők felé
pillantok, egy bizonyos ónixsárga szempárt keresve. Meg is van.
Xaden a falnak támaszkodva áll a többi szárnyvezető
társaságában, kíváncsisággal és várakozással teli pillantással.
– A te ötleted volt – súgja oda Imogen, és előrébb taszít. – Mondd
meg nekik, hogy mi ez.
Markham szeme olyan tágra nyílik, mint két csészealj, ahogy
feláll. Hamarosan Devera professzor asszony is követi a példáját,
akinek olyannyira leesett az álla, hogy már vicces hatást kelt.
Megköszörülöm a torkomat.
– Megszereztük azt, ami a legveszélyesebb fegyver lehet az
ellenség kezében. Egy naprakész térkép a navarre-i szárnyak aktuális
elhelyezkedéséről, amelyen az egyes egységek ereje és pontos
pozíciója is jól kivehető. – Végigmutatok a cygniseni határon lévő
erődökön. – A térkép az elmúlt harminc nap összecsapásait
ábrázolja. Köztük azt is, amelyikre tegnap este került sor.
Izgatott morajlás fut végig a termen.
– Honnan tudhatjuk, hogy a térkép valóban az aktuális
állapotokat mutatja? – kérdezi Kaori, akinél már ott van az
időközben visszaszerzett naplója.
Nem tudom megállni, és szélesen elvigyorodom.
– Onnan, hogy Sorrengail tábornok irodájából loptuk el.
Kitör a káosz.
Néhány lovas a pódium felé indul, nyomukban a professzorokkal,
de én egyikőjükkel sem törődöm, és kizárólag az köti le a
figyelmemet, hogy Xaden gyönyörűséges szája halvány mosolyra
húzódik, és képzeletben kalapot emel felém, mielőtt a tekintetünk
ismét egymásra találna. Ennél nagyobb elismerésben aligha
bízhattam volna.
Most már az sem számít, hogy mi lesz a szavazás eredménye –
hiszen én már győztem.
„Nincs erősebb kapocs, mint ami egy sárkánypár két tagja közt
fennáll. Az ilyesmi messze túl van azon, amit az emberek közt
szerelemnek vagy odaadásnak nevezünk, és zsigeri, leküzdhetetlen
jellegénél fogva megköveteli a páros tagjainak közelségét. Az egyik
fél nem élhet túl a másik nélkül.”
– Kaori professzor, Útmutató a sárkányok fajtáihoz
 HUSZONHATODIK FEJEZET

A rövidebb távokon már egészen jól megy a repülés.

A magasban végzett manőverek hatására – a váratlan
ereszkedések és fordulások, amelyek együtt járnak a harci
alakzatokkal – minden alkalommal lezuhannék a sárkányomról,
hacsak Tairn nem tartana a helyemen a varázserejével.
Mindenesetre az, hogy hat órát kell repülnöm a díjunkért az egyik
előretolt helyőrségünkig, akár az életembe is kerülhetett volna.
– Asszem, nekem ennyi volt – mondja Nadine felém hajolva.
– Meg tudom érteni. – Minden idegszál megfeszül a testemben,
ahogy nyújtózkodom, és a tenyerem, amely alig néhány perce még
majd megfagyott a hidegben, máris izzadni kezd a bőrkesztyű
belsejében.
Természetesen Dainra mindez nem gyakorol különösebb hatást; a
tartása alig merevebb a szokásosnál, amikor Devera professzor
asszonnyal közösen üdvözölnek egy fekete röpszerelést viselő,
magas férfit, akiben a helyőrség parancsnokát sejtem.
– Üdvözöllek benneteket, kadétok – mondja a parancsnok egy
hivatalos mosoly kíséretében, majd összefűzi a könnyű bőrruhába
bújtatott karját a mellkasa előtt. A deres haja miatt nem könnyű
meghatározni a korát, azonkívül olyan beesett, megfáradt ábrázata
van, ami nagyjából az összes lovasra jellemző, ha elég régóta
állomásozik a határon. – Biztos vagyok benne, hogy szeretnétek
megpihenni, és esetleg az éghajlathoz jobban illő ruhába öltözni.
Utána körbevezetünk benneteket Montserratban.
Rhiannon élesen beszívja a levegőt, ahogy végigjáratja a
tekintetét a hegyláncokon.
– Jól vagy? – kérdezem.
– Majd később megbeszéljük – feleli.
A „később” egész pontosan tizenkét izzadós perc után következik
el, amikor bevezetnek minket a kétágyas szobánkba az egyik
barakkban. A körülmények meglehetősen aszketikusak. A
helyiségekben mindössze a két fekhely, két szekrény, és a széles
ablak alatt lévő magányos asztal található.
Rhiannon egész idő alatt néma marad, amíg eljutunk a
fürdőkamrába, ahol megtisztítjuk magunkat az út porától, és még
akkor is aggasztóan hallgatag, amikor felvesszük a nyári
bőrszerelésünket. Montserratban az április nagyjából olyannak
érződik, mint Basgiathban a június.
– Elárulod, hogy mi történt? – kérdezem, és az ágyra vetem a
hátizsákomat, mielőtt meggyőződnék róla, hogy a tőrjeim mind a
helyükön vannak. A markolatokat alig lehet észrevenni a combom
mellett viselt hüvelyeknél, de nem nagyon hiszem, hogy ilyen
messze keleten sokan felismernék a tyrr szimbólumokat.
Rhiannon keze megremeg, ahogy felcsatolja a kardját a hátára.
– Tudod, hogy hol vagyunk?
Képzeletben magam elé idézem a térképet.
– Nagyjából kétszáz mérföldre a parttól…
– A falum alig egy órányi járóföldre van innen. – A tekintete
némán kérlelve találkozik az enyémmel. Olyan érzések kavarognak
benne, amitől összeszorul a torkom, és kis híján szóhoz sem jutok.
Megfogom, majd megszorítom a kezét, és bólintok. Pontosan
tudom, hogy mire akar kérni, ahogyan azt is, milyen árat fizetünk
érte, ha esetleg elkapnak.
– Ne mondd el senkinek – suttogom, noha csak ketten vagyunk a
parányi szobában. – Hat napunk van rá, hogy kitaláljuk. Meg fogjuk
csinálni – ígérem.
Valaki bekopog az ajtón.
– Második Raj, indulás!
Dain az. Kilenc hónappal korábban még ujjongtam volna, hogy az
iskolától távol is időt tölthetek a társaságában, most viszont azon
kapom magam, hogy kerülöm a velem szemben támasztott
folyamatos elvárásait – vagy még inkább őt magát. Érdekes, hogy
ahhoz képest, hány éve ismerem, ilyen hamar ennyire
megváltozhatnak az ember érzései.
Csatlakozunk a többiekhez, és Quade őrnagy körbevezet
bennünket a helyőrségben. A gyomrom fordul egyet, de nem veszek
róla tudomást, és igyekszem befogadni a helyszínt bejáró különleges
energiát.
 Az erődítmény lényegében négy masszív falból áll, a sarkokban
tornyokkal, középütt pedig barakkokkal; az egyik falba nagy, boltíves
bejáratot építettek, amelyből mintha bármelyik pillanatban
aláereszkedhetne a csapóhíd. Az udvar egyik végében istállót
alakítottak ki, mellette kovácsműhellyel és fegyvertárral az itt
állomásozó gyalogság számára, míg a másikban a közös
étkezőhelyiség található.
– Mint látjátok – szólal meg Quade őrnagy a saras udvar közepén
–, az erődöt ostrom ellen építették. Támadás esetén elegendő ideig
tudunk gondoskodni az itt tartózkodókról.
Elegendő ideig? – tátogja Ridoc, felvont szemöldökkel.
Összeszorítom az ajkam, hogy ne nevessem el magam, amíg Dain
olyan pillantást vet Ridocra, ami nem sok jót ígér. A mosolyom
lelohad.
– A keleti helyőrségek egyikeként tizenkét teljesen felszerelt
lovast tudunk elszállásolni. Jelenleg hárman járőröznek, hárman
várakoznak, hátha szükség van rájuk, a többi hat pedig a pihenés
különböző fázisait tölti – folytatja Quade.
– Mit jelentsen ez a pillantás? – suttogja Dain.
– Milyen pillantás? – kérdezek vissza, ahogy az erőd kőfalai
visszaverik egy sárkány távoli rikoltását.
– Valószínűleg az egyik járőrünk tér vissza – mondja Quade, és
próbál mosolyogni, de nem tűnik túlságosan meggyőzőnek.
– Az, amelyiktől az embernek olyan érzése támad, mintha
minden örömöt kiszippantottál volna a világból – feleli Dain, alig
észrevehetően oldalra döntve a fejét, lehalkítva a hangját, hogy csak
én hallhassam.
Hazudhatnék neki, ám akkor a köztünk lévő fegyverszünet még
kényelmetlenebbnek érződne.
– Csak eszembe jutott az a fiatal, jóravaló srác, akivel régen fára
másztunk. Ennyi az egész.
Úgy szegi fel az állát, mintha arcul ütöttem volna.
– Nos, először is enni adunk nektek, majd lepihenhettek, és aztán
később kitaláljuk, hogy kit fogtok fedezni az ittlétetek alatt –
mondja Quade őrnagy.
– Valódi bevetésen is részt fogunk venni? – kérdezi Heaton
izgatottan.
– Kizárt! – szólal meg Devera.
– Ha egyáltalán harc közelébe kerültök, az azt jelenti, hogy nem
tudtalak titeket a határ legbiztonságosabb helyőrségére küldeni –
feleli Quade. – A lelkesedés mindenesetre pluszpontot ér. Hadd
találgassak! Harmadéves vagy?
Heaton bólint.
Quade kissé megfordul, és elmosolyodik a három, feketét viselő
alak láttán, akik most haladnak át a csapóhíd alatt.
– Hát megérkeztek. Miért nem találkoztok a…
– Violet?
A kapu felé fordulok, és miután a szívem kis híján felrobban, a
legcsodálatosabb fajta meglepetéstől a mellkasomhoz kell kapnom a
kezem. Nem lehet. Egyszerűen nem lehet igaz. Imbolyogva a kapu
felé indulok, megfeledkezve arról, hogy rendíthetetlennek és
érzelmileg kikezdhetetlennek mutatkozzak, ahogy ő is futni kezd, és
ölelésre tárja a karját, mielőtt összeütköznénk.
Átkarol, majd jó erősen magához szorít. Föld-, sárkány- és talán
még alvadt vér szaga is van, de nem bánom. Éppolyan erősen
viszonzom az ölelését.
– Mira!
A vállába fúrom az arcomat, és a szemem lángol, ahogy arra a
hajfonatra fekteti a kezét, amelynek ő tanított meg a befonására.
Úgy érzem magam, mintha az elmúlt kilenc hónap minden
megpróbáltatásának súlya most szakadt volna rám, de olyan erővel,
mintha egy tüzérségi lövegből zúdították volna felém.
A Mellvéden fújó szél.
Xaden tekintete, amikor rájött, hogy egy Sorrengaillel áll
szemben.
Jack hangja, amikor megesküdött rá, hogy megöl.
Az égő hús szaga az első napon.
Aurelie arca, amikor a halálába zuhant a Vesszőfutásról.
Pryor, Luca, Trina és… Tynan. Oren és Amber Mavis.
Tairn és Andarna, akik valamilyen rejtélyes okból engem
választottak…
Xaden, ahogy megcsókol.
 Anyánk, ahogy tudomást sem vesz rólam.
Mira éppen csak annyi időre húzódik vissza, hogy alaposan
végigmérhessen, mintha azt ellenőrizné, hogy nincsenek-e
sérüléseim.
– Úgy látom, jól vagy. – Bólint, majd az ajkába harap.
– Igaz?
Én is bólintok, de közben elhomályosul a tekintetem, mert habár
életben maradtam, sőt talán erősebbnek is érzem magam, mint
valaha, de már nem ugyanaz a személy vagyok, akitől elbúcsúzott a
torony aljában – és a szemében felvillanó súlyos érzelmek láttán
tudom, hogy ezzel ő is tisztában van.
– Igen – suttogja, majd újra magához ölel. – Jól vagy, Violet.
Minden rendben.
Ha elég sokszor mondja, akkor a végén talán még el is hiszem.
– És mi a helyzet veled? – Én is elhúzódom, hogy jobban
megnézhessem magamnak. Egy új sebhelyre leszek figyelmes a
fülétől a szegycsontjáig. – Istenek, Mira!
– Minden rendben – feleli, majd elvigyorodik. – Nézzenek csak
oda! Hiszen életben maradtál!
Oktalan, gyermeteg nevetés buggyan ki belőlem.
– Szerencsére nem lettél egyke.
Most már mindketten nevetünk, és hamarosan könnyek
csordogálnak az arcomon.
– Ezek a Sorrengailek elég fura népség – jegyzi meg valahol
mögöttem Imogen.
– El sem hinnéd – feleli Dain, és amikor megfordulok, hónapok
óta az első őszinte mosolyt látom az arcán.
– Fogd be, Aetos! – vakkantja oda Mira, majd átkarolja a
vállamat. – Most pedig meséld el, mi történt veled, Violet.
Lehet, hogy több száz mérföldre vagyunk Basgiathtól, de sosem
éreztem magam inkább otthon, mint ebben a pillanatban.
***
Két nappal később éppen végzünk a vacsoránkkal, amikor
Rhiannon és én kimászunk az első emeleti szobánk ablakán, és
leugrunk a földre. Mira valahol odakint járőrözik, és bármilyen
nagyszerű is volt az elmúlt két napban a közelemben tudni, ez a
mostani az egyetlen esélyünk.
– Úton vagyunk.
– Vigyázz, hogy ne kapjanak el! – figyelmeztet Tairn.
– Igyekszem.
Elosonunk az erődítmény fala mellett, majd befordulunk a
sarkon, és…
Olyan erősen ütközöm Mirába, hogy valósággal lepattanok róla.
– Francba! – kiált fel Rhiannon, miközben próbál elkapni.
– Nem kellene legalább a sarkokat megnéznetek? – oktat ki Mira,
majd összefűzi a karját a mellkasa előtt, és olyan korholó tekintettel
méreget, amire talán valóban rászolgáltam. Nos, hogy őszinte
legyek, ezúttal tényleg rászolgáltam.
– Nem gondoltam, hogy itt leszel – mondom lassan. – Azt
hittem, járőrözöl.
– Furán viselkedtetek vacsora közben – feleli, majd oldalra dönti
a fejét, és úgy méreget, mintha megint kölykök volnánk. – Úgyhogy
inkább áttetettem magam más időpontra. Esetleg elárulod, hogy mi
a fenét műveltek idekint?
Rhiannonra pillantok, aki félrenéz.
– Egyikőtök sem hajlandó beszélni? Ez komoly? – Felsóhajt, majd
megdörgöli az orrnyergét. – Kiosontok egy szigorúan védett
helyőrségről, csak mert…
Ismét Rhiannonra nézek.
– Úgyis rá fog jönni. Ilyenkor kijön belőle a véreb. Bízz bennem.
Rhiannon felszegi az állát.
– A családom otthonába repülünk.
Mira elsápad.
– Tessék?
– A falujába megyünk – mondom. – Tairn szerint sárkányháton
alig öt percre van, és…
– Ki van zárva. – Mira megrázza a fejét. – Nem. Nem mehettek el
úgy, mintha csak vakációznátok. Mi lesz, ha esetleg történik veletek
valami?
– A szülei házában? – kérdezem lassan. – Csak mert van rá egy
fikarcnyi esély, hogy éppen ma este terveznek ellenünk támadást?
Mira szeme összeszűkül.
 Ez nem sült el túl jól, és tekintve, hogy Rhiannon milyen erővel
szorongatja a karomat, ebben a véleményemben alighanem ő is
osztozik.
– Kevesebb veszély leselkedik ránk a szüleinél, mint Basgiathban
– próbálok érvelni.
Mira arcvonásai valamelyest megenyhülnek.
– Ebben igazad lehet.
– Gyere velünk! – mondom. – Komolyan, Mira. Tarts velünk.
Rhiannon csak látni szeretné a húgát.
Mira válla lecsügged. Látom, hogy meginog, úgyhogy beviszem a
döntő csapást.
– Raegan terhes volt, amikor Rhiannon elhagyta az otthonukat.
El tudod képzelni, hogy ne legyél mellettem, ha gyerekem születik?
Nem tennél meg te is mindent azért, hogy velem lehess… például
kitörnél egy erődítményből, ha ez volna az ára, hogy a karodban
tarthasd az unokahúgod vagy az unokaöcséd? – Az orrom viszketni
kezd, ahogy a válaszra várok. – Ráadásul mi bajunk eshetne, ha
Strythmore hőse is velünk tart?
– Ne kezdd megint. – Rám néz, majd Rhiannonra, majd ismét
rám, mielőtt sóhajtana egy nagyot. – Oké, a rohadt életbe, rendben.
– Amikor mindketten elvigyorodunk, megcsóválja az ujját. – De ha
csak eszetekbe jut, hogy elmondjátok valakinek, életetek végéig
bánni fogjátok.
– Komolyan beszél – súgom oda Rhiannonnak.
– Látom – vágja rá.
– Két napja vagytok itt, és máris megszegitek a szabályokat –
dünnyögi Mira. – Gyerünk, erre gyorsabbak leszünk.
Egy órával később Mira és én már kényelmesen heverészünk
Raegan házában a konyhaasztal melletti kipárnázott padokon.
Rhiannon a kandalló mellett ringatja az unokaöccsét, elveszve a
húgával folytatott beszélgetésben, miközben a szülei és a sógora a
kanapéról nézik őket.
Minden kockázatot megért, hogy így láthatom őket.
– Köszönöm, hogy segítettél.
Mirára pillantok az asztal fölött.
– Nélkülem is ugyanúgy megtettétek volna. – Lágyan
elmosolyodik, miközben ő is az újra egymásra találó családban
gyönyörködik, és a borral teli kupát szorongatja, amit Rhiannon
édesanyjától kapott. – Arra gondoltam, így legalább biztos lehetek
felőle, hogy nem esik bántódásotok. Mondd csak, húgocskám, még
milyen szabályokat sikerült áthágnod? – Belekortyol a borba, és
felém fordul.
Elvigyorodom, ahogy megvonom a fél vállamat.
– Talán egy-két apróságot. Elég ügyessé váltam abban, hogy
megmérgezzem az ellenfeleimet a kihívások előtt.
Mira ennek hallatán kis híján kiköpi a bort, és a szája elé kapja a
kezét.
Felnevetek, és keresztbe vetem a lábamat a másik fölött.
– Mi az, nem erre számítottál?
Tisztelet villan a szemében.
– Őszintén, nem is tudom, hogy mire számítottam. Egyszerűen
csak imádkoztam érte, hogy életben maradj. És nemcsak ez sikerült,
de mellette a legerősebb élő sárkánnyal, sőt még egy tollfarkkal is
kapcsolódtál. – Megrázza a fejét.
– A húgom igazán vagány csaj.
– Nem vagyok biztos benne, hogy Anya is egyetértene ezzel. –
Megdörzsölöm a hüvelykemmel a kupám fogóját. – Egyelőre még
nem nyilvánult meg a pecséterőm. Jó vagyok a talajfogásban és a
pajzsállításban, de… – A többit, vagyis Andarna adományát nem
mondhatom el neki, legalábbis még nem. – Ha nem jön elő a
pecséterőm rövidesen, akkor…
Mindketten tudjuk, hogy akkor mi következik.
A rá jellemző módon végigmér, majd azt mondja:
– Idefigyelj, Violet. Ha azt akarod, hogy megnyilvánuljon a
pecséterőd, akkor ne akadályozd tovább azzal, hogy folyton Anya
miatt emészted magad. A te erőd a tiéd, és csakis a tiéd.
Megborzongok attól, ahogyan tanulmányoz, és a nyakán lévő
sebhelyre pillantva inkább témát váltok.
– Ez meg mi?
– Griffek – feleli. – Egy Cranstonhoz közeli falu mellett történt,
nagyjából hét hónapja. A semmiből ütöttek rajtunk. A védőhálónk
összeomlott, és habár a pecséterőm némi védelmet nyújt az ellenség
varázslatai ellen, de azokkal az átkozott madarakkal szemben nem
sokra megyek velük.
A gyógyítóknak órákba telt, amíg összevarrtak. Elég szép sebhelyet
szereztem. – Kissé oldalra dönti a fejét, hogy jobban
megcsodálhassam.
– Cranston? – Felidézem a Harci Eligazításon hallottakat. –
Sosem beszéltek róla. Pedig… – A józan ész azt súgja, hogy jobban
teszem, ha csendben maradok.
– Pedig micsoda? – Újabb kortyot iszik a borból.
– Azt hiszem, több minden zajlik a határainknál, mint amit a
tudomásunkra hoznak – mondom végül.
Mira felvonja a szemöldökét.
– Nyilván. Csak nem gondolod, hogy a Harci Eligazításon
titkosított információkat is megosztanak veletek? És különben is,
amilyen gyakorisággal a határainkat támadják, akár egész nap az
osztályteremben ülhetnétek, hogy kielemezzétek az összes
ütközetet.
– Mondasz valamit. És ti minden információt megkaptok?
– Csak azt, amire szükségünk van. Például megesküdtem volna
rá, hogy a támadás idején sárkányokat láttam a határban. – Vállat
von. – Egyelőre azonban nem állok olyan magasan a ranglétrán,
hogy titkos küldetések után érdeklődhetnék. Gondolj bele, ha
gyógyító lennél, vajon mindent tudnod kellene mindenki más
kezeltjéről?
– Aligha.
– Pontosan. Most pedig áruld el, mi az ördög folyik közted és
Dain között? Csak mert, ahogy látom, még egy felajzott
számszeríjban is kevesebb a feszültség, mint ami kettőtök körül
vibrál, és ezt nem a legjobb értelemben mondom. – Olyan
tekintettel méreget, ami nem hagy helyt a kifogásoknak.
– Változtatnom kellett ahhoz, hogy túléljek. Ő viszont ezt nem
akarta. – Ez a legegyszerűbb magyarázat, amivel az elmúlt kilenc
hónapról elő tudtam állni. – A barátja, Amber Mavis, miattam halt
meg. Szárnyvezető volt. És minden, ami Xaden és köztem történt,
annyira eltávolított bennünket egymástól Dainnal, hogy fogalmam
sincs, meg lehet-e még menteni a barátságunkat. Vagy legalábbis
nem hiszem, hogy megint olyan lehetne, mint amilyen régen volt.
– A szárnyvezető kivégzéséről mindenki hallott. Nem miattad
halt meg. Azért halt meg, mert megszegte a Kódex törvényeit. –
Mira csendben végigmér. – Igaz, hogy akkor éjjel Riorson mentette
meg az életedet?
Bólintok.
– Xaden nehéz eset.
Annyira nehéz, hogy még a saját érzéseimmel is nehezemre esik
tisztába kerülnöm. Ha rágondolok, mintha máris összekuszálódna
minden a fejemben. Akarom őt, de közben nem tudok megbízni
benne, vagy legalább úgy nem, ahogy szeretnék. Más szempontból
viszont senkiben sem bízom nála jobban.
– Remélem, tudod, hogy mit csinálsz. – A szorítása erősebbé
válik a kupa fogóján. – Csak mert úgy rémlik, figyelmeztettelek,
hogy tartsd magad távol az áruló fiától.
A gyomrom lesüllyed annak hallatán, hogy Mira így hivatkozik
Xadenre.
– A jelek szerint Tairn nem hallotta meg az intésedet.
Felhorkan.
– Ha Xaden nem bukkan fel akkor este, vagy ha nem viseltem
volna a páncélt álmomban… – Szünetet tartok, és közelebb hajolok
hozzá, hogy megérinthessem a kezét. – El sem tudom mondani,
hányszor mentetted már meg az életem, miközben ott sem voltál.
Mira elmosolyodik.
– Örülök, hogy volt értelme. Egy egész vedlési időszakba telt,
amíg összegyűjtöttem azokat a pikkelyeket.
– Gondoltál rá, hogy Anyának is beszélsz róla? Hogy esetleg a
többi lovasnak is készíttessen ilyet?
– A vezetésnek felvetettem a dolgot. – Hátrahajol, és belekortyol
a borba. – Azt mondták, gondolkozni fognak rajta.
Rhiannon közben puszit nyom az unokaöccse tökéletesen
kerekded orcájára.
– Sosem láttam még ilyen boldog családot – mondom. – Még
akkor is, amikor Brennan és Apa életben voltak… Mi nem voltunk
ilyenek.
– Valóban nem. – Szomorú mosoly jelenik meg a szája
szegletében, ahogy rám pillant. – De emlékszem, hogy hány estét
töltöttünk a kandalló előtt Apával és azzal a könyvvel, amit úgy
szeretsz.
– Ó, igen, a könyv, amit az utasításodnak megfelelően a régi
szobámban hagytam. – Felvonom a szemöldököm.
– Úgy érted, a könyv, amit azért csentem el, ha esetleg Anya
össze akarná szedni a dolgaidat, amíg a kvadránsban vagy? –
Elvigyorodik. – Montserratban van. Gondoltam, nem örülnél, ha az
iskola végeztével nem találnád meg. Mégis, mitévő lennél, ha csak
egyetlen apró részletét is elfelejtenéd a történetnek, hogy miként
győzték le a dicső lovagok a wyverneket és a venineket, akik
megfosztották a vidéket a varázslattól?
Pislogok egyet.
– Francba. Erre nem is emlékszem. De remélem, hamarosan újra
el tudom olvasni! – Öröm árad szét a belsőmben. – Imádlak.
– A helyőrségen majd odaadom. – Mira hátrahajol, és töprengve
méreget. – Tudom, hogy ezek csak történetek, de sosem értettem
meg, miért döntenek úgy a gonoszok, hogy eladják a lelküket, és
veninekké válnak, és… – Összevonja a szemöldökét.
– Ezek szerint a gonoszokkal szimpatizálsz? – kérdezem félig
viccelve.
– Nem. – Megrázza a fejét. – De nekünk olyan hatalmunk van,
amiért sokan ölni is hajlandóak volnának, Violet.
A sárkányok és a griffek kapuőrzők, és biztos vagyok benne, hogy
azok számára, akik elég irigyek és becsvágyóak, nem jelentene
problémát, hogy a lelküket adják a varázslás képességéért. –
Megvonja a vállát. – Mindenesetre örülök, hogy a sárkányaink ilyen
tekintélyt parancsolóak, és a védőhálónk képes távol tartani a
griffeket. Az ördög tudja, hogy azok
a szőrös teremtmények miféle embereket választanának maguknak.
Még egy óráig maradunk, amíg úgy nem érezzük, hogy kockázatos
volna egyetlen perccel is tovább távol lenni a helyőrségtől. Ekkor
Mira és én a háttérbe húzódunk, hogy Rhiannon egyedül
búcsúzhasson el a családjától, majd elhagyjuk a házat, és kilépünk a
nyirkos éjszakába.
– Volt, hogy olyan lovasokkal állomásoztál együtt, akiknek a
sárkányai egy párt alkottak? – kérdezem Mirától, ahogy becsukjuk
magunk mögött az ajtót.
– Egyszer – feleli, és a szeme összeszűkül. – Miért?
– Csak azon tanakodom, vajon meddig viselik el a sárkányok,
hogy külön vannak egymástól.
– Legfeljebb három napig – szólal meg Xaden, és előlép az árnyak
közül.
„A strythmore-i ütközetben a hivatalos kötelességein túlmutató
vitézségéért és bátorságáért, amely nem csupán az ellenséges
vonalak mögött lévő egyik ostromgép elpusztításához vezetett, de
egy egész gyalogos osztag megmentését is eredményezte,
felterjesztem Mira Sorrengailt a Navarre Csillaga érdemrendre.
Amennyiben nem felel meg a kitüntetés feltételeinek – bízom
benne, hogy megfelel –, úgy helyette a Karom Rendje is elégséges
elismerést jelentene a számára, ha nem is tükrözné méltán az
érdemeit.”
– Potsdam őrnagy felterjesztése
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

– Tehát nem teszünk mást, csak várunk, hogy történjen valami? –

kérdezi Ridoc másnap délután, ahogy hátradől a székében, és felveti
a csizmás lábát a megbeszélésnek helyet adó szoba közepén álló,
hosszú asztalra.
– Így van – feleli Mira az asztalfőről, majd megforgatja a
csuklóját, amitől Ridoc rögtön hátrapenderül. – És ne tedd fel a
lábadat az asztalra.
Az egyik montserrati lovas felnevet, majd áthelyez néhány jelölőt
az ívelt, ablakokkal teli helyiség falára aggatott térképen. A
helyőrség legmagasabb tornyában vagyunk, ahonnan páratlan
kilátás nyílik a körülöttünk nyújtózó Esben-hegységre.
A mai napon két csoportra osztottak szét bennünket. Rhiannon,
Sawyer, Cianna, Nadine és Heaton a reggelt Deverával töltötték
ebben a helyiségben, és a helyőrség korábbi ütközeteit elemezték –
ők azóta járőrözni mentek.
Dain, Ridoc, Liam, Emery, Quinn és én reggel részt vettünk egy
kétórás repülésen a környező területeken. A csapatunk egy nem várt
kísérővel is bővült Xaden személyében. Mit mondhatnék, a tegnap
éjszakai felbukkanása nem igazán segített a koncentrációban.
Dain leplezetlenül bámulja, és rendszeresen megjegyzéseket tesz
rá.
Mira is egész idő alatt rajta tartja a szemét, és tegnap este óta
gyanúsan hallgatagnak tűnik.
Ami pedig engem illet… Nos, valamiért az én tekintetem is
mindig felé vándorol. Amikor csak felbukkan, Xaden szinte már
tapintható energiával tölti meg a környezetét, amely minden
alkalommal, amikor csak a tekintetünk találkozik, úgy cirógatja a
bőrömet, mintha a kezével simítana végig rajta. Még most is
érzékelem minden egyes lélegzetvételét, noha jó pár méterrel arrébb
foglal helyet az asztal közepénél.
– Vegyétek úgy, hogy most ez a Harci Eligazítás – folytatja Mira
Ridocra pillantva, aki igyekszik újra elhelyezkedni a székében. – Ma
reggel nagyjából negyedannyi területet jártunk be, mint amit egy
átlagos járőrözés során szoktunk, vagyis normális esetben most
érnénk vissza, és tennénk jelentést a feljebbvalóinknak.
Mindenesetre, hogy elüssük valamivel az időt, ha már itt vagyunk,
játsszuk el, hogy rátaláltunk egy új ellenséges erődítményre a
határainkon belül. – Megfordítja a térképet, és leszúr egy kis,
bíborszínű zászlócskát az egyik hegycsúcs helyére, nagyjából két
mérföldre a cygniseni határtól. – Tessék.
– Tegyünk úgy, mintha egyik napról a másikra, a semmiből
bukkant volna fel? – kérdezi Emery.
– Igen, tegyünk úgy, harmadéves – feleli Mira, és olyan szigorúan
méregeti Emeryt, hogy az rögtön kihúzza magát ültében.
– Tetszik ez a játék – közli az egyik montserrati lovas az asztal
végéből, és összekulcsolja az ujjait a nyaka mögött.
– Mi volna a célunk? – kérdezi Mira, ahogy végigjáratja a
tekintetét az asztal körül ülőkön, látványosan kihagyva Xadent. A
múlt éjszaka elég volt egyetlen pillantást vetnie a nyakán lévő
felkelésereklyére, hogy egy szó nélkül elsétáljon mellette. – Aetos?
Dain elszakítja a tekintetét Xadenről, és a térkép felé fordul.
– Milyen erődítményről van szó? Valamilyen fatákolmányról?
Vagy valami komolyabbról?
– Mintha lett volna idejük felhúzni egy rendes erődítményt
egyetlen éjszaka alatt – dünnyögi Ridoc. – Nyilvánvalóan fából kell
lennie, nem?
– Micsoda zsenik vagytok. – Mira felsóhajt, és megdörgöli a
homlokát a hüvelykujjával. – Vegyük úgy, hogy elfoglaltak egy
korábban ott lévő erődöt. Kőből van. Rendben?
– A helyiek nem kértek segítséget? – kérdezi Quinn az állát
vakargatva. – A protokoll szerint ilyen esetben jelezniük kellett
volna, hogy mi történt. Meg kellett volna gyújtaniuk a
vészhelyzetben használatos jelzőfényt, felhívni a járőröző lovasok
figyelmét, akik aztán értesíthetik a környéken tartózkodó többi
sárkányt. Azok a lovasok, akik ebben a pillanatban ebben a szobában
tartózkodnak, elsőként szálltak volna fel a sárkányaikra, a többieket
pedig rögtön felébresztik, és miután mind odasereglenek, minden
bizonnyal meg tudják akadályozni az erőd elfoglalását.
 Mira felhorkan, az asztalra fekteti a kezét, és végignéz rajtunk.
– Mindaz, amit Basgiathban tanultatok, csupán elmélet. Régi
idők ütközeteit elemeztétek, és megismerkedtetek azokkal a
teljességgel… elméleti hadműveletekkel. Csakhogy errefelé a dolgok
nem mindig terv szerint zajlanak. Úgyhogy miért nem beszélünk
inkább arról, hogy mennyi minden félresikerülhet, és akkor talán ti
is gondolkozhattok arról, hogy ilyenkor mi a teendő, ahelyett, hogy
azt bizonygatnátok, hogy ideális esetben minek kellett volna
történnie?
Quinn fészkelődni kezd a helyén.
– Kik azok közületek, akiket harmadévesként behívtak
szolgálatra? – Mira feláll, és összefűzi a karját a fekete pánt előtt,
amely a hátához erősített kardot is tartja.
Emery és Xaden felemeli a kezét, habár az utóbbi nem tűnik túl
lelkesnek.
Dain úgy fest, mint aki mindjárt felrobban.
– Ez tévedés. Senkit sem hívnak be szolgálatra a képzés végéig.
Xaden összeszorítja az ajkát, majd gúnyosan biccent felé.
– Hát persze. – Emery felnevet. – Csak várd ki a következő évet.
Meg sem tudom számolni, hányszor ültünk ezekben a termekben,
mert az itt állomásozó lovasoknak az aktuális vészhelyzet miatt
másutt volt dolguk.
Dain arcából kiszalad a szín.
– Akkor ezt meg is beszéltük. – Mira az asztal alá nyúl, és előhúz
néhány figurát, majd az asztal közepére helyez egy körülbelül
tenyérnyi kőerődítményt. – Tessék. – Mindenkinek kioszt egy festett
sárkányfigurát, az utolsót pedig megtartja magának. – Vegyük úgy,
hogy Messina és Exal akkor még nem létezett, és mi vagyunk az
egyetlen elérhető raj, amely képes lehet visszafoglalni az erődöt.
Gondoljatok arra, hogy milyen erő összpontosul ebben a szobában.
Gondoljátok végig, hogy az itt jelenlévő lovasok mivel tudnak
hozzájárulni a sikerhez, és hogyan tudjuk közösen használni a
képességeinket a cél elérésének érdekében.
– Az ilyesmit nem tanítják az elsőéveseknek – mondja Liam.
Mira tekintete a Liam csuklóján lévő mágikus jelekre téved, de
Liam becsületére szól, hogy nem húzza lejjebb az ingujját. Néha
könnyen elfeledkezik róla az ember, hogy a harmadévesek között
vannak az első olyan lovasok, akik együtt fognak szolgálni a Tyrr-
felkelés vezetőinek gyerekeivel – arról a felkelésről van szó, amely
lényegében védtelenné tette volna a határainkat és Navarre ártatlan
népét. A szobában mindenki hozzászokott Liamhez, Imogenhez…
sőt talán még Xadenhez is. Ugyanakkor azok, akik aktív szolgálatot
látnak el, még sosem repültek együtt olyanokkal, akik a felkelés
ereklyéjét viselik.
Azok a tyrrendori lovasok, akik a felkelés idején is hűségesek
maradtak Navarre-hoz, büntetés helyett előléptetésben részesültek,
azokat viszont, akik a király és az ország ellen fordultak, vagy a
harcokban ölték meg, vagy pedig később végezték ki. És ahogyan a
Brennan elvesztése feletti gyászomban az első napon a Mellvéden én
is ellenségként tekintettem Xadenre, ugyanúgy itt is több olyan
lovas lesz, aki a megjelöltek felé irányítaná a haragját.
Megköszörülöm a torkomat.
Mira felém fordul, én pedig figyelmeztetésképpen felvonom a
szemöldökömet.
Ne baszakodj a barátaimmal!
A szeme kissé elkerekedik, majd a figyelme visszatér Liamhez.
– Lehet, hogy azért nem tanítják az ilyesmit az elsőéveseknek,
mert akkor még túlságosan lefoglalja őket, hogyan üljék meg
rendesen a sárkányaikat. Az elmúlt kilenc hónap alatt már
belekóstolhattatok abba, hogy mit jelentenek az éles helyzetek, de
most, a május közeledtével, hamarosan kezdetét veszik a végső
Háborús Játékok.
– Két hét múlva – mondja Dain.
– Remek időzítés. Nem mindenki fogja túlélni a Játékokat, hacsak
nem készül fel kellőképpen. – Egy pillanatra összetalálkozik a
tekintetünk. – Ez a fajta gondolkodás előnyt biztosíthat a
rajotoknak, sőt akár az egész szárnyatoknak, minthogy
biztosíthatlak róla bennetek, hogy a szárnyvezetőitek már hozzá is
láttak a lovasok kiértékeléséhez.
Xaden megpörgeti a sárkányfigurát a tenyerén, de semmit sem
mond. Mira érkezése óta egyetlen szót sem szólt.
– Úgyhogy rajta! – Mira hátralép. – Ki lesz a vezető? – Quinnhez
fordul. – És tegyünk úgy, mintha nem volnék három évvel feljebb a
ranglétrán a köztetek lévő legmagasabb beosztású kadéthoz képest
is.
– Akkor én leszek az. – Dain kihúzza magát, és vagy egy centivel
feljebb tolja az állát.
– De hát itt van a szárnyvezetőnk – feleli Liam, és Xadenre
mutat. – Azt mondanám, hogy ő a rangidős.
– Nyugodtan tehetünk úgy, mintha nem volnék jelen – mondja
Xaden. – Csak a játék kedvéért. – Leteszi a sárkányát az asztalra,
majd hátradől a székében, és a mozdulattal a karja az enyémhez ér,
amitől Dain csikorgatni kezdi a fogát. – Hadd kapja meg Aetos a
lehetőséget, ha egyszer ennyire vágyik rá!
– Ne légy bunkó pöcs – suttogom.
– Fogalmad sincs róla, milyen az, amikor kicsit is bunkó vagyok.
Szélsebesen felé fordulok, és leesik az állam, ahogy az arcát
fürkészem. Ez Xaden hangja volt… Az átkozott fejemben.
Felém fordul, és ahogy a szeme visszatükrözi a fényt,
megesküdnék rá, hogy a nevetését hallom a fejemben, noha nem
mozdul az ajka, amely továbbra is abba az őrjítő vigyorba
merevedett.
– Kicsit feltűnően bámulsz. Nagyjából harminc másodperc, amíg
kezd kínossá válni a dolog.
– Hogy csinálod? – sziszegem.
– Ugyanúgy, ahogy te is tudsz beszélni Sgaeyllel. Mindannyian
csodálatos és idegesítő módon össze vagyunk kötve egymással. És ez
még nem minden. Bár néha eszembe jut, hogy jó lett volna már
hamarabb kipróbálni. Egyszerűen imádnivaló, hogy milyen meglepetten
tudsz nézni. – Ezzel kacsint egyet, majd visszafordul az asztalhoz.
Kurvára. Rám. Kacsintott. És az ott egy halovány kis mosoly volt?
– Te vagy a szárnyvezető – mondja Dain, de mintha minden
egyes szó külön erőfeszítést követelne meg tőle.
– Még csak nem is volna szabad itt lennem – feleli egy
vállrándítás kíséretében. – De ha ettől jobban érzitek magatokat,
akkor a Háborús Játékok kedvéért megkaphatjátok az utasításaitokat
az osztagvezetőtöktől, Garrick Tavistől, aki pedig majd tőlem kap
utasításokat. A parancsokat rajként fogjátok teljesíteni, éspedig
mindezt a szárny érdekében. Tegyetek úgy, mintha én is csak a
rajhoz tartoznék. Rendelkezz velem, ahogy jónak látod, Aetos. –
Xaden összefűzi a karját a mellkasa előtt.
Mirára pillantok, aki felvont szemöldökkel követi kettejük
játszmáját.
– Akkor miért vagy itt egyáltalán? – kérdezi Dain. – Már elnézést,
uram, de nem számítottunk rá, hogy az egyik szárnyvezetőnk is fel
fog bukkanni.
– Bizonyára te is tisztában vagy vele, hogy Sgaeyl és Tairn egy
párt alkotnak.
– Három nap? – kérdez vissza Dain. – Három napig sem bírtad ki?
– Ennek semmi köze hozzá – szólok közbe, a kelleténél kissé
erősebben az asztalra téve a sárkányomat. – Ez Tairn és Sgaeyl
döntése volt.
– Meg sem fordult a fejedben, hogy te vagy az, akitől nem tudtam
távol maradni?
Xaden karjába öklözök. Ezt ő sem mondhatta komolyan. Akkor
biztosan nem, ha közben ragaszkodik hozzá, hogy az a csók hiba
volt. De ha mégis… Nem, ebbe bele sem akarok gondolni.
– Csak óvatosan, még elárulsz minket, ha továbbra is ilyen…
erőszakos vagy. – Ezúttal alig titkolja a mosolyát. Láthatóan élvezi,
hogy mindig övé lehet az utolsó szó.
Ki kell derítenem, hogy az ördögbe csinálja, és akkor szintén
mentálisan tudok majd vitába szállni vele.
– Nem lep meg, hogy a védelmére sietsz. – Dain korholó
pillantást vet rám. – De nem fér a fejembe, hogyan feledkezhetsz
meg róla ilyen könnyen, hogy hat hónappal ezelőtt még meg akart
ölni.
Felé fordulok, és pislogok egyet.
– El sem hiszem, hogy ezzel jössz.
– Gratulálok, hogy ennyire hivatalos tudtál maradni, Aetos. –
Xaden megvakarja az ereklyét a nyakánál, noha biztos vagyok
benne, hogy valójában nem érez viszketést. – Igazán sikerült
bemutatnod vezetői képességeid legjavát.
Az egyik lovas az asztal végében mély hangon füttyent egyet.
– Srácok, esetleg előkapjátok mindketten, és összeméritek? Akkor
gyorsabban meglennénk.
Liam kuncog egyet, de látom rajta, hogy közben reszket a válla.
– Ebből elég! – Mira ököllel az asztalra csap.
– Ugyan már, Sorrengail – szólal meg ismét a lovas, széles
mosollyal az arcán.
Mira és én is felé pillantunk.
– Úgy értem… az idősebb Sorrengail. Rég szórakoztunk ilyen jól.
Megrázom a fejem, és végigjáratom a tekintetem az asztal körül.
– Mirának megvan a képessége, hogy kiterjessze a pajzsát, ha az
eredeti védőhálónk kudarcot vall, úgyhogy őt küldeném ki, hogy
felderítse a területet Teinével. Először is ki kell derítenünk, hogy
gyalogsággal vagy griffekkel állunk szemben.
– Remek. – Mira közelebb tolja a sárkányfiguráját az erődhöz. –
Tegyük fel, hogy griffekről van szó.
– El akarod végezni a munkád? – kérdezem Daintól egy mosoly
kíséretében. – Csak mert nehezen fér a fejembe, hogyan
feledkezhettél meg róla, hogy rajvezető vagy.
A keze megfeszül a saját sárkányán, majd elszakítja a tekintetét
az enyémtől.
– Quinn, a sárkányod hátán utazva is képes vagy asztrális
kivetítésre?
– Igen – feleli Quinn.
– Akkor arra utasítalak, hogy vetítsd ki magad az erőd falai mögé,
ahol próbáld meg felmérni, vannak-e gyengéi a létesítménynek –
folytatja Dain. – És aztán tegyél jelentést. Ugyanez vonatkozik
Liamre. A távolbalátásod segítségével megpróbáljuk kideríteni, hogy
hol állomásoznak a grifflovasok, és hogy állítottak-e nekünk
csapdákat.
– Remek. Az erőd gyenge pontja a fából ácsolt kapu – mondja
Mira, miközben Quinn és Liam pozícióba helyezik a sárkányukat. –
És a navarre-i lakosok, akiket a katakombákban tartanak fogva.
– Ennyit arról, hogy az egészet a levegőbe röpítsük – jegyzi meg
Ridoc.
– Léghajlító vagy, nem igaz? – kérdezi Dain Emerytől. – Vagyis a
sárkányok lángjait is tudod úgy alakítani, hogy csak az erőd bizonyos
részeit érjék el, és megkíméljék az ártatlanokat?
 – Igen – feleli Emery. – De ehhez nekem is az erődben kell
lennem.
– Akkor bejuttatunk – mondja Mira, és megvonja a vállát.
Emery szeme elkerekedik.
– Azt akarjátok, hogy hátrahagyjam a sárkányomat, és gyalog
menjek be?
– Szerinted mégis miért gyakoroltuk annyit a közelharcot? Te
sem szeretnéd, hogy az a sok ártatlan odavesszen, nem igaz? – Mira
egy csuklómozdulattal kirepteti Emery sárkányát a kezéből, és a
következő pillanatban máris nála van, majd azzal a lendülettel
lehelyezi az erőd közepére. – Az igazi kérdés, hogy hogyan tudunk
elég közel juttatni ahhoz, hogy közben ne öljenek meg. –
Körbepillant az asztal körül. – A tűzijáték kezdete után a többieket
úgyis lefoglalja a harc a griffekkel.
– Mi a pecséterőd, Aetos? – kérdezi Quinn.
– Arról te nem tudhatsz – feleli Dain, majd körbejártatja a
tekintetét az asztal körül, kihagyva Xadent, és végül felsóhajt. –
Ötletek?
Vajon a hadvezetés utasította Daint, hogy tartsa titokban az
emlékolvasást? És amikor Amber halálának napján a fejem felé
nyúlt, és megpróbált olvasni bennem, egyszerűen elveszítette az
önuralmát? Hogy jutott el idáig anélkül, hogy bárkinek elárulta
volna a képességét?
– Persze. – Felveszem Xaden sárkányát, és az erőd felé tolom,
miközben gondolatban fél lábbal talajt fogok az Archívumban, hogy
az erőm segítségével megemelhessem a figurát, amely a következő
pillanatban már az épület fölé lebeg.
– Megfeledkezel róla, hogy árnyforgatóként rendkívüli hatalom
birtokosa vagy. Többek közt az egész környéket sötétségbe
boríthatod, hogy senki se lássa, amikor Quinn földet ér.
– Nem is rossz ötlet – mondja Mira, bár nem tűnik úgy, mint akit
teljesen meggyőztem volna.
– Komolyan képes vagy rá? – kérdezi Dain nem túl barátságosan
Xadentől.
– Komolyan kérdezed? – válaszolja Xaden.
– Csak nem voltam biztos benne, hogy képes vagy-e egy ekkora
területen is…
Xaden pár centivel az asztal fölé emeli a kezét, mire árnyak
áramlanak elő a székeink alól, hogy pillanatokon belül betöltsék a
szobát, és olyan sötétséget teremtsenek, mintha máris éjfélt ütött
volna az óra. A szívem megugrik, ahogy néhány másodperc után már
semmit sem tudok kivenni magam körül.
– Nyugalom. Csak én vagyok az. – Mintha egy szellem érintené
meg az arcomat.
Ez a „csak ő” enyhén szólva… Félelmetes. Felé irányítom ezt a
gondolatot, de nem érkezik válasz. Talán ez a fajta kommunikáció
kettőnk közt csak az egyik irányba működik, legalábbis egyelőre
nincs jele, hogy én is tudnék vele úgy beszélni, ahogyan ő velem.
Mit is mondott Sgaeyl a pecséterőkről? Ezeken keresztül nyilvánul
meg, hogy ki is vagy lényed legmélyén. Végül is érthető. Mira
védelmező típus. Dainnak mindenről tudnia kell. Xaden pedig… Tele
van titkokkal.
– A rohadt élet – szólal meg valaki.
– Be tudom keríteni az egész helyőrséget, de azt hiszem, ez talán
megijesztene némelyeket – mondja Xaden, mire az árnyak
visszahúzódnak, majd eltűnnek az asztal alatt.
Mély levegőt veszek, és nem tudom nem észrevenni, hogy az
asztal mellett ülők mindegyikének – Emery kivételével, aki
bizonyára már látta ezt a trükköt Xadentől – kissé zöldre vált az
ábrázata.
Még Mira is úgy méregeti Xadent, mintha fenyegetést jelentene a
számára.
Fordul egyet a gyomrom.
– Remélem, nem jutottak bűnös gondolatok az eszedbe, amíg
sötétben voltunk – viccelődik Xaden, és ennyi elég is hozzá, hogy
elpárologjon a beképzelt seggfej iránt érzett rokonszenvem. Még
csak felé sem pillantok, és beérem annyival, hogy bemutassak neki.
Kuncog egyet, én pedig összeszorítom a fogam.
– Hajítsd ki valahogy a fejemből – mondom Tairnnak.
– Majd megszokod – feleli.
– Gyakori az ilyesmi a sárkánypárok és a lovasaik között?
– Előfordul. A harcban mindenesetre jól jön.
 – Nos, jelenleg egyáltalán nem hiányzik. – Andarna viszont nagyon
is. Olyan messze vagyunk egymástól, hogy alig érzem a jelenlétét.
– Akkor állíts ellene pajzsot ugyanúgy, ahogy velem szemben tetted,
és beszélj vissza – morogja Tairn. – Te is tudsz kellemetlen lenni.
Nekem elhiheted.
– És hogyan kellene visszabeszélnem? – Sandán Xadenre pillantok,
de őt már teljességgel lefoglalja a képzeletbeli csatánk az
erődítménnyel szemben.
– Találd ki, hogy milyen úton jutott be a tudatodba.
Ó, hát persze! Így mindjárt egyszerűbb.
Befejezzük a hadműveletet, amelyhez az egyedi képességeinek
köszönhetően mindenki hozzá tudta tenni a magáét… Mindenki,
engem kivéve. De legalább ha griffek legyőzéséről van szó, akkor
Tairnnál nincs hatékonyabb sárkány.
– Szép munka – mondja Mira, és a zsebórájára pillant. – Aetos,
Riorson és Sorrengail, találkozzunk odakint. A többiek távozhatnak.
Nem mintha bármelyikünknek volna választása, úgyhogy
követjük Mirát a csigalépcsőhöz. Becsukja mögöttünk az ajtót, majd
egy kék energianyalábbal biztosítja a bejáratot.
– Hangpajzs – mondja Dain egy mosoly kíséretében.
– Ügyes.
– Pofa be! – Mira megpördül, és Dain felé bök az ujjával. –
Fogalmam sincs, miféle bogár bújt a seggedbe, Dain Aetos, de úgy
látom, megfeledkeztél róla, hogy rajvezető vagy. Tisztában vagy
vele, hogy jövőre akár szárnyvezető is lehet belőled?
Ajjaj, Mira dühbe gurult, és ilyenkor jobb minél távolabb lenni
tőle. Lejjebb somfordálok egy lépcsőfokot, de Xaden elállja az
utamat.
– Mira – kezdi Dain.
– Neked csak Sorrengail őrnagy – feleli Mira. – Elcseszted, Dain.
Pedig tudom, hogy mennyire akarod azt a megbízatást jövőre. Ne
felejtsd el, hogy nagyjából három méterre egymástól nőttünk fel. –
Xaden felé bök. – Ez a bajod, igaz? Ki vagy akadva, amiért Violet az ő
sárkányának párjával kapcsolódott.
Forróság önti el az arcomat. Mira sosem volt híres arról, hogy
megválogatná a szavait, de… Ajjaj.
 – Ő a legrosszabb, ami Violettel történhetett! – feleli Dain.
– Azt én sem vitatom. – Mira közelebb hajol hozzá. –
A sárkányok döntéseibe azonban nincs beleszólásunk. Aligha
foglalkoznak azzal, hogy az emberek mit tartanak felőlük, nem igaz?
Mindenesetre bármi is van kettőtök között – ezzel rám és Dainra
mutat –, az tönkre fogja tenni a rajt. Ha nekem feltűnt négy nap
után, akkor biztosak lehettek, hogy a többiek is vágják. És ha tudtam
volna, hogy ilyen csökönyös leszel, és még azokkal a dolgokkal
szemben sem mutatsz semmiféle rugalmasságot, amelyekre
Violetnek nincs befolyása, akkor sosem tanácsoltam volna neki,
hogy keressen meg, miután átjutott a Mellvéden. – Ezzel rám
pillant, majd a tekintete visszatér Dainra. – Ötéves korotok óta a
legjobb barátok vagytok. Találjátok ki, hogyan tudtok kibékülni.
Dain annyira feszült, hogy úgy fest, mint aki bármelyik
pillanatban kettétörhet, de aztán összeszedi magát, felém fordul, és
bólint.
Én is így teszek.
– Remek. Most pedig térjünk vissza a feladatainkhoz. – Mira az
ajtó felé biccent, Dain pedig engedelmesen kimegy; egyszerűen átlép
a hangpajzson. – Ami pedig téged illet – folytatja Mira, és megtesz
két lépést Xaden felé. – Violet jövőre is erre számíthat?
– Mármint arra, hogy Aetos továbbra is idiótán fog viselkedni? –
kérdezi Xaden. – Valószínűleg igen.
Mira szeme összeszűkül.
– A sárkánypárok tagjai nem véletlenül ugyanabban az évben
választanak maguknak lovast. Nem várhatod a szárnyadtól vagy
Violet feljebbvalóitól, hogy háromnaponta elengedjenek.
– Nem az én döntésem volt. – Xaden megvonja a vállát.
– De akkor mit tegyünk? Közöljük ezekkel a hatalmas, tűzokádó
teremtményekkel, hogy márpedig mostantól minden úgy lesz,
ahogyan mi utasítjuk őket? – kérdezem a nővéremtől.
– Pontosan! – feleli, és visszafordul felém. – Ugyanis nem élhetsz
így, Violet. Te leszel az, aki így nem kapja meg azt a felkészítést,
amelyre pedig szüksége volna, ugyanis jelenleg erősebb nálad.
Márpedig ha nem koncentrálsz a kiképzésedre, akkor ez így is fog
maradni. Soha nem lesz belőled az, akivé Tairn mellett válhatnál.
Ezt akarod, Riorson?
– Mira – suttogom, és megcsóválom a fejem. – Xadennel
kapcsolatban tévedsz.
– Hallgass rám. – Megfogja a vállamat. – Violet, lehet, hogy
Xaden parancsol az árnyaknak, de ha engeded, hogy ő döntsön,
akkor a végén még belőled is árnyék válik.
– Az kizárt – ígérem.
– Ha rajta múlik, nem biztos. – A tekintete mögém vándorol. –
Nem csak gyilkossággal lehet elpusztítani valakit. Azzal is bosszút
állhat anyánkon, hogy megakadályozza a benned rejlő lehetőségek
kibontakoztatását. Gondolj csak bele! Egyáltalán, mennyire ismered
őt?
Veszek egy mély levegőt. Megbízom Xadenben. Legalábbis, azt
hiszem, megbízom benne. Mirának ugyanakkor kétségkívül igaza
van. Végtelen módja elképzelhető annak, hogy tönkretegyünk
valakit anélkül, hogy megfosztanánk az életétől.
– Mindjárt gondoltam. – A tekintetében valami a haragnál is
sötétebb érzelem villan. Sajnálat. – Tudod egyáltalán, hogy miért
gyűlöli anyánkat ennyire? Hogy miért küldik a hozzá hasonló
kölyköket a Mellvédre…
– Én is itt vagyok ám – szól közbe Xaden, majd feljebb lép egy
lépcsőfokot, és megáll mellettem. – Ha esetleg nem tűnt volna fel.
– Nehéz nem észrevenni – jegyzi meg Mira.
– Nem hallottad, hogy mit mondtam – folytatja ezúttal szigorúbb
hangon. – Én. Is. Itt. Vagyok. Tairn nem cipelte vissza Violetet
Basgiathba. Nem szakította át a pajzsát, és öntötte rá az érzéseit.
Nem követelte tőle, hogy repüljön keresztül az átkozott királyságon.
A húgod itt áll előtted. Én vagyok az, aki hátrahagytam a saját
posztomat, aki magára hagytam a saját helyettesemet és a saját
szárnyamat. Violet semmiről sem maradt le.
– És mi lesz jövőre? Amikor majd őrnaggyá neveznek ki? Akkor
miről fog lemaradni Violet? – kérdezi Mira.
– Majd meglátjuk. – Megszorítom Mira kezét. – Mira, Xaden
minden szabad percét annak szentelte, hogy velem gyakoroljon a
küzdőtéren és repülni vigyen, abban bízva, hogy egy szép napon
végre sikerül megmaradnom a helyemen anélkül, hogy Tairn
védelmére szorulnék. Xaden…
Mira elfintorodik.
– Nem tudsz megmaradni a sárkányod hátán?
– Nem – felelem alig hallhatóan, és a bőröm felforrósodik a
szégyentől.
– Hogy az ördögbe nem? – Leesik az álla.
– Azért, mert én nem vagyok olyan, mint te! – kiáltom.
Úgy tántorodik hátra, mintha arcul csaptam volna. A kezünk
elszakad egymástól.
– De hiszen… most már sokkal erősebb vagy, mint voltál.
– Az ízületeim és az izmaim csak azért lettek erősebbek, mert
Imogennel súlyt emelünk, de attól még… Attól még ugyanaz vagyok.
Mira elsápad.
– Nem így értettem, Violet. Téged egyáltalán nem kell
megjavítani. Csak arról van szó, nem tudtam, hogy nem tudsz
megmaradni a sárkányon. Miért nem mondtad el?
– Azért, mert úgysem tehetsz semmit. – Kipréselek magamból
egy örömtelen mosolyt. – Senki sem tehet semmit azzal, hogy ilyen
vagyok.
Hosszú, kényelmetlen hallgatás ereszkedik közénk. Bármilyen
közel is állunk egymáshoz, attól még óriási különbségek vannak
köztünk.
– Violet fejlődik – mondja Xaden nyugodt hangon. –
Az első néhány hét valóban… katasztrófa volt.
– Legalább Tairn elkapott, mielőtt a talajba csapódtam volna –
mondom.
– Éppen hogy – dörmögi Xaden, majd visszafordul Mirához. –
Nem kell bíznod bennem, de…
– Az jó, mert nem bízom benned – mondja Mira. – Már az is
éppen elég baj, hogy ilyen erő összpontosul olyasvalakinek a
kezében, akinek a tiédhez hasonló múltja van, de ha még
hozzávesszük, hogy a sárkányaitok annyira egymásba vannak
gabalyodva, hogy három napnál tovább nem lehetsz távol
Violettől… – Mira egyszer csak megmerevedik.
– Griffek közelítenek felétek! – bődül el Tairn.
– Rohadt életbe! A védelmünk kikapcsolt – mondja Mira, aki
ebben a pillanatban alighanem Teinétől kapott értesítést a
történtekről. Megragadja a vállamat, majd átölel. – Indulnod kell.
– Segíthetünk! – próbálok vitatkozni, de olyan erősen szorít
magához, hogy meg sem tudok mozdulni.
– Nem tudtok. És ha Tairnnak arra kell fordítania az erejét, hogy
te a helyeden maradj, akkor ő is veszélyben van. El kell tűnnöd
innen. Violet, ha szeretsz, akkor elmész, és megteszed azt a
szívességet, hogy nem kell aggódnom miattad. – Elenged, majd
Xadenre pillant, ahogy a rajunk többi tagja kiáramlik az ajtón, és
leszalad a lépcsőn. – Gondoskodj róla, hogy eltűnjön innen.
– Indulás! – kiáltja Dain. – Most!
– Lehet, hogy nem bízol bennem, de akkor is én vagyok a
legerősebb fegyvered – sziszegi Xaden Mira irányába.
– Ha igaz, amit mondasz, akkor te vagy Violet legjobb fegyvere. A
raj másik fele pillanatokon belül itt lesz. Teine szerint nagyjából
húsz percünk van, amíg ideérnek a griffek. – Mira tekintete
találkozik az enyémmel. – Biztonságba kell jutnod, Violet. Szeretlek.
Ne halj meg! Utálnám, ha egyke maradnék. – A szavait ezúttal nem
kíséri hamiskás vigyor, mint amikor még Basgiathban búcsúzott
tőlem ugyanezzel a Beiratkozás Napján.
Xaden maga mellé húz, ahogy Mira felszalad a lépcsőn a tető
irányába.
Ez nem lehet igaz. Kizárt, hogy biztonságos helyre jussak, és
közben hátrahagyjam a nővéremet, hogy fogalmam sem lehet róla,
vajon életben marad vagy meghal. A Harci Eligazítás nem igazán
készített fel az ilyen helyzetekre.
Rohadt életbe. Minden egyes porcikám lázad a gondolat ellen.
– Nem! – mondom, de nincs értelme a tiltakozásnak. Xaden túl
erős. – Mira! Mi lesz, ha bajod esik? Tairn sebessége az egyetlen, ami
megmenthet. Legalább engedd meg, hogy itt maradjunk.
Mira hátrapillant a válla fölött, de az acélos tekintete nem sok jót
ígér.
– Azt akarod, hogy bízzak benned, Riorson? Akkor vidd innen
minél messzebb, és találd meg a módját, hogy meg tudjon maradni a
sárkánya hátán. Mindketten tudjuk, hogy meg vannak számlálva a
napjai, ha nem lesz képes rá.
 – Mira! – Xaden karjába karmolok, de ő már félig az ölébe vett, és
úgy cipel le a lépcsőn, mintha kevesebbet nyomnék, mint a hátához
erősített kard. – Szeretlek! – kiáltom még a nővérem után, de nem
tudom, hogy elér-e még hozzá a hangom.
– Rád bízhatom, hogy megkeresd a csomagodat? – kérdezi Xaden,
ahogy végigmegy a barakkok folyosóján. – Vagy a felszerelésed
nélkül kell kivinnem innen téged.
– Mindjárt hozom – felelem, mire elenged.
Alig néhány percbe telik, hogy összeszedjem a holmimat és
Rhiannonét, mivel még kicsomagolni sem volt időnk. Ezután
visszatérek a folyosóra, ahol Xaden várakozik; a saját hátizsákja már
nála van. Érdekes módon a csomagja jóval kisebbnek tűnik, mint
amikor megérkezett, és inkább nem is kezdek gondolkozni rajta,
hogy mi mindent kellett itt hagynia, hogy engem sietségre bírjon.
Anélkül indulok az ajtó felé, hogy rápillantanék, de ő megragadja
a könyökömet, és maga felé fordít.
– Túl veszélyes elhagyni az erőd falait. Felmegyünk. – Átkarolja a
derekamat, és magával húz a legközelebbi torony irányába. –
Indulás!
– Baromság! – kiáltom, fittyet hányva arra, hogy a rajunk többi
tagja is meghallhatja. – Tairn segíthetne rajtuk!
– A nővérednek igaza van. Épségben kell kijutnod innen, úgyhogy
elmegyünk. Most pedig indulás.
– Dain – mondom, amikor észreveszem, hogy a rajvezetőm éppen
előttünk van.
Dain megfordul, majd átveti Rhiannon csomagját a vállán.
– Most az egyszer egyetértek Riorsonnal. Nem csak rólad van szó,
Violet. Gondolj a többi elsőévesre. – Olyan kérlelés tükröződik a
tekintetében, ami belém fojtja az érveimet. – Csak nem akarsz egy
egész felkészületlen rajt halálra ítélni? Én ugyanis túl fogom élni.
Cianna, Emery, Heaton is túlélik. És mindannyian tisztában vagyunk
vele, hogy Riorson is túléli. De mi a helyzet Rhiannonnal? Ridockal?
Sawyerrel? Csak nem akarod, hogy a te lelkeden száradjon a haláluk?
– kérdezi szuszogva, ahogy mindannyian a magasban lévő, nyitott
ajtó felé haladunk.
Tehát nem csak rólam van szó.
 Abban a pillanatban lépünk ki a tetőre, hogy Emery felszáll a
sárkányára, aki elég bizonytalanul egyensúlyozik az erőd falán;
sajnos nem látszik olyan erősnek, mint Basgiath falai.
Ó, istenek, ilyen szögből sosem fogok tudni felkapaszkodni Tairn
hátára.
– Ridoc és Quinn már felszálltak – közli velünk Liam, ahogy
Emery is kilő a magasba a sárkányával, ahol Cath és Deigh várják,
lassú szárnycsapásokkal tartva magukat a levegőben.
– Te következel! – kiáltja Xaden Liamnek, mire Dain bólint.
Deigh is leszáll, és miután a landolása a sárkányok szokásához
híven ezúttal is jókora kődarabokat szakít ki a falból, Liam elindul a
nagy Vörös Tőrfarkja felé.
– Te következel, Aetos – veti oda Xaden.
– Violet… – kezdi Dain.
– Ez parancs! – Xaden hangja nem sok helyt hagy az
ellenkezésnek, főleg azután, hogy Cath már elfoglalta Deigh helyét a
falon. – Majd én vigyázok rá. Indulás!
– Indulj! – sürgetem Daint. Sosem viselném el, ha miattam baj
érné. Lehet, hogy az elmúlt hónapokban nem a legjobb oldalát
mutatta felém, de ez nem teszi semmissé azokat az éveket, amikor
még a legjobb barátok voltunk.
Dain egy pillanatra úgy fest, mint aki ellenkezni akar, de végül
bólint, és Xadenhez fordul.
– Remélem, hogy kijuttatod innen.
– Szállj fel a sárkányodra, hogy őt is fel tudjam tenni az övére –
feleli Xaden.
Dain hosszan, áthatóan végigmér, majd megfordul, futólépésbe
vált, és felszalad Cath mellső lábán; a mutatvány megdöbbentően
hasonlít arra, amit a Vesszőfutáson gyakoroltattak velünk.
– Hol vagy? – kérdezem Tairntól, miközben a fölénk boruló üres
égboltot kémlelem.
– Már majdnem odaértem. Megtettem, amit tehettem.
– Képtelen vagyok rá – mondom Xadennek, és felé fordulok. – A
többiek elmentek. Mondjuk úgy, hogy ez a szívesség, amivel
tartoztál nekem, nem érdekel. Maradhatunk. Nem mehetek el innen.
Ez nem helyes, és Mira sem tenné ezt velem soha. Itt kell
maradnom, ha másért nem, miatta. Muszáj.
Annyi együttérzés van a tekintetében, hogy amikor végre
elengedi a derekam, már azt hiszem, engedni fogja, hogy itt
maradjak. Aztán egyszer csak megérinti az arcomat, majd a keze
lejjebb és hátrébb csúszik a nyakamra, és az ajkamra tapasztja az
ajkát.
A csók gátlástalan és mindent elemésztő, és mivel könnyen lehet,
hogy ez az utolsó lehetőségünk, én is teljesen átadom magam.
Mindenemet odaadom neki, hiszen könnyen lehet, hogy ez az utolsó
alkalom. A nyelve sürgetően vándorol körbe a szám belsejében,
miközben még közelebb húzom magamhoz.
Istenek, ez a csók nemcsak valóra váltja a fantáziáimat, de még
túl is szárnyalja azokat. Amikor először megtörtént köztünk, még
óvatos volt, hogy ott volt mögöttem az a kőfal, most azonban semmi
tétovázást nem érzek benne, ahogy magáénak követeli a számat, és
semmi tétovázás nincs abban a lüktetésben sem, ami a belsőmben
éledezik. Csak akkor szakítja meg a csókot, amikor már mindketten
zihálunk.
A homlokomnak támasztja a homlokát.
– Akkor menj el miattam, Violet.
– Mindjárt ott vagyok – mondja Tairn.
Xaden arra játszott, hogy Tairnnak és Sgaeylnek elég ideje legyen
ideérni. A szívem kőként süllyed a mélybe, és úgy érzem, képtelen
vagyok megmozdulni.
– Gyűlölni foglak ezért.
– Tudom. – Bólint, és egy pillanatra őszinte megbánás suhan át
az arcán, ahogy visszahúzódik. – Ki fogom bírni. – Leengedi a kezét,
majd megfogja és kitárja oldalra a karomat, hogy a testem T-betűt
formázzon. –Tartsd fel a kezed. Kapaszkodj erősen!
– Rohadj meg.
Tairn irdatlan alakja sejlik fel mögötte, Xaden pedig éppen abban
a pillanatban veti a kőpadlóra magát, hogy a sárkány közvetlenül
fölötte suhan el. Az árnyéka egy pillanatra teljesen beburkol, majd
az elülső mancsával megragad, és úgy ránt a magasba, ahogy már
tette annyiszor, amikor gyakorlás közben lezuhantam a hátáról.
– Vissza kell mennünk!
 – Minden tőlem telhetőt megtettem eddig is, de nem fogom kockára
tenni az életed. – Fokozza a magasságot, majd az ismerős
mozdulattal felpenderít a hátára. – Most pedig kapaszkodj, hogy
utolérhessük őket.
Hátrapillantok, és észreveszem Xadent, aki Sgaeyl hátán máris
elkezdte ledolgozni a hátrányát – és mögöttük, több száz méterrel
alattunk vagy tucatnyi griff indít támadást az erőd ellen.
„A Háborús Játékokat nem erővel kell megnyerni, hanem
ravaszsággal. Tudnod kell, hogy hová sújts, és ismerned kell az
ellenségeid – a barátaid – leggyengébb pontjait. Senki sem fog
örökre a barátod maradni, Mira. Idővel azok, akik a legközelebb
állnak hozzánk, így vagy úgy, de az ellenségeinkké válnak, határozza
meg ezeket a kapcsolatokat továbbra is a jó szándék, vagy vegye át
annak helyét a közömbösség – nem is beszélve arról, ha netán mi
magunk élünk elég soká ahhoz, hogy a másik kezdjen ellenségként
tekinteni ránk.”
– Brennan könyve, 80. oldal
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

A Markham professzor irodája előtti kőfal fájdalmasan nyomja a

hátamat azon a területen, ahol az ereklyém is található, miközben
minden súlyommal a zárt ajtónak támaszkodom. Az aggodalom és a
belsőmben gyülemlő, bármikor kirobbanni kész erő okozta
feszültség miatt még arra is késznek érzem magam, hogy kimásszak
a bőrömből.
Két nap telt el azóta, hogy elhagytuk Montserratot. Egy napig
tartott a hazaút, amit egy további, gyötrelmes némaságban eltöltött
másnap követett.
A nap alig kivehető az égen. A visszatérésem óta nem mentem a
könyvtárba, és valahogy sikerült kislisszolnom az ajtón, mielőtt
Liam még észrevehette volna, hogy hová tűntem.
A reggeli sem számít. Az pedig még annyira sem érdekel, hogy
kihagyom az alakzatot. Ez az egyetlen hely, ahol most el tudom
képzelni magamat.
Lépteket hallok a tőlem balra lévő csigalépcső felől, amitől
összerándul a gyomrom, és rögtön megugrik a pulzusom, ahogy a
tekintetem az ajtó irányába téved, várva, hogy mikor pillanthatom
még a krémszínű tunikát.
Ehelyett Xaden bukkan fel a folyosón, két gőzölgő kupával a
kezében.
– Még mindig utálsz?
– Abszolút. – Ez nem teljesen igaz, de azért könnyebb az elmúlt
két napban engem emésztő bűntudat miatt őt okolni.
– Gondoltam, hogy itt leszel. – Felém nyújtja az egyik kupát. –
Kávé. Sgaeyl azt mondta, nem aludtál.
– Sgaeylnek semmi köze hozzá, hogy alszom-e vagy sem. Azért
kösz. – Elveszem tőle a kupát. Úgy fest, mintha tegnap óta nemcsak
kipihente volna magát, de még üdült is volna. – Gondolom, te úgy
alszol, mint egy újszülött.
– Ne beszélj Sgaeylnek az alvási szokásaimról! – mondom
mérgesen Tairnnak.
 – Ezt a követelést inkább válasz nélkül hagyom.
– Remek, Andarnát úgyis jobban szeretem.
Tairn felhorkan.
Xaden nekitámaszkodik mellettem a falnak, és belekortyol a
kávéjába.
– Azóta nem alszom jól, hogy apám elment Aretiába kihirdetni a
függetlenséget.
Az ajkaim szétnyílnak.
– De hiszen ez több mint hat éve volt.
A kávéját nézegeti.
– Te akkor… – Szünetet tartok. – Igazából azt sem tudom, hogy
most mennyi idős vagy. – Mirának igaza volt. Gyakorlatilag semmit
sem tudok róla. És mégis… Mintha a csontjaimban érezném, hogy
kicsoda ez az ember valójában. Lehetnének még ennél is
zavarosabbak az érzéseim, ha róla van szó?
– Huszonhárom – feleli. – Márciusban volt a születésnapom.
Nem is tudtam.
– Az enyém…
– Júliusban – feleli egy halvány mosoly kíséretében. – Tudom.
Rögtön azután, hogy megláttalak a Mellvéden, gondom volt rá, hogy
mindent kiderítsek rólad.
– Ez azért elég fura. – A kupa kellemesen melengeti a kezemet.
– Nem tudhatod, hogyan tegyél tönkre valakit, ha előbb nem
érted meg az illetőt – mondja halkan.
– Még mindig ez a terved? – Mira szavai már két napja
kísértenek.
Elfintorodik.
– Nem.
– Mi változott? – Tehetetlenségemben erősebben markolom a
kupát. – Mikor döntöttél úgy, hogy nem akarsz tönkretenni?
– Talán amikor Oren Seifert kést szegezett a nyakadnak –
mondja. – Vagy talán amikor rájöttem, hogy a rajtad lévő foltokat
fojtogatás okozta, és én újra meg akartam ölni őket. Talán amikor
először megcsókoltalak, vagy amikor rájöttem, hogy milyen nagy
bajban vagyok, mert nem tudok nem arra gondolni, hogy mi
mindent akarok veled még csinálni. – Eláll a lélegzetem a vallomása
hallatán, de ő csak felsóhajt, és hátradönti a fejét a falnak.
– Ne tedd ezt velem – suttogom.
– Mit ne csináljak? Ne mondjam azt, hogy nem tudlak kiverni a
fejemből? Vagy ne szólítsalak meg közvetlenül a tudatodban?
– Egyiket se.
– Pedig te is megtanulhatnád. – Miért esik ennyire végtelenül
nehezemre, hogy levegyem róla a tekintetemet? Hogy
emlékeztessem magam, hogy az a csók a toronyban csak játék volt a
számára, és jó eséllyel ez is csupán játék? Mi kellene ahhoz, hogy
leküzdjem ezt a sajgó érzést a gyomrom tájékán, ami minden
alkalommal elfog, amikor csak rá gondolok?
– Gyerünk, próbáld ki.
Ahogy az aranyfoltokkal pettyezett szemébe nézek, arra jutok,
hogy igaza van. Egy próbát talán megér. Gondolatban megvetem a
fél lábamat az Archívumban, és érzem, ahogy energia járja át a
tagjaimat. Élénk, narancsszínű, sistergő energia indul kifelé a
mögöttem lévő ajtó mögül, és aranyszínű fény ragyog át egy
ablakon, amit Andarna számára készítettem. Mély levegőt veszek, és
lassan megfordulok.
És ott, az izzó éjszaka árnyai között, ott áll ő – Xaden.
Lépések hallatszanak a lépcső felől, és mindketten abba az
irányba pillantunk.
– Gondolom, csak véletlenül futottatok össze – mondja Dain, és
megáll mellettem. – Mióta várakoztok?
– Nem régóta – feleli Xaden.
– Órák óta – vágom rá szimultán.
– Francba, Violet. – Dain beletúr a hajába. – Nem vagy éhes?
Nem akarsz reggelizni?
– Nem, te baromarcú, nyilvánvalóan nem akar reggelizni – hallom
Xaden megjegyzését a fejemben.
– Ezt kurva gyorsan fejezd be! – felelem. – Nem, kösz.
– Nézzenek oda! Valakinek máris sikerült. – Xaden elvigyorodik.
Újabb lépteket hallunk a lépcső felől, és lélegzet-visszafojtva
várom, hogy ezúttal ki fog felbukkanni.
Markham professzor megtorpan, amikor meglátja hármunkat az
irodája előtt, majd elindul felénk.
 – Minek köszönhetem a szerencsét?
– Csak mondja meg, ha meghalt – mondom, és elé állok.
Markham olyan tekintettel méreget, amire a rosszallás még
enyhe kifejezés volna.
– Te is tudod, hogy nem adhatok ki titkosított információkat. Ha
van valami megbeszélnivalónk, akkor a Harci Eligazításon majd
hallani fogsz róla.
– Ott voltunk. Ha titkosított, akkor már most tudunk róla –
felelem, és a kezem megremeg, ahogy egyre erősebben markolom a
kupámat.
Xaden elveszi tőlem.
– Sajnos nem áll módomban…
– A nővéremről van szó – vágok közbe. – Tudnom kell, hogy
életben van-e, és megérdemlem, hogy ne egy lovasokkal teli
tanteremben értesüljek a haláláról.
Markham állkapcsa megfeszül.
– A helyőrség szerkezetében komoly károk keletkeztek, de
egyetlen lovast sem veszítettünk Montserratban.
Hála az isteneknek. A térdem megremeg, de Dain még időben
elkap, és ismerős mozdulattal átölel, ahogy elönt a
megkönnyebbülés.
– Jól van, Violet – suttogja Dain. – Mira jól van.
Bólintok, és igyekszem leküzdeni a bennem dübörgő érzelmeket.
Nem fogok elgyengülni. Nem fogok sírni. Nem fogok gyengének
mutatkozni. Itt biztosan nem.
Csak egy hely van, ahová mehetek, egyetlen ember, aki nem
korholna azért, mert elgyengültem.
Abban a pillanatban, hogy képesnek érzem rá magam, elhúzódom
Daintól.
Xaden időközben eltűnt.
A reggelit és az alakzatot is kihagyom, és rögtön a röpmezőre
megyek. Éppen annyi időre vagyok képes összeszedni magam, amíg
elérem a tisztás közepét, ahol térdre esem.
– Mira életben van! – zokogom, és a tenyerembe temetem az
arcomat. – Nem hagytam ott meghalni. Életben van. – Szél
kerekedik, és kemény pikkelyek tapintását érzem a kezemen.
Odabújok Andarnához, és a vállába fúrom a fejem. – Életben van.
Életben van.
Addig ismételgetem, amíg végre én is el tudom hinni.
***
– Neked van testvéred? – kérdezem Xadentől, amikor újra a
páston gyakorolunk. Talán Mira megjegyzése, miszerint nem tudok
eleget róla, vagy talán a saját zűrzavaros érzelmeim az oka,
mindenesetre ő sokkal többet tud rólam, mint fordítva, és
szeretném, ha ebben is kiegyenlítettebbek volnának köztünk a
viszonyok.
– Nincs. Miért?
– Csak kíváncsiság. – Felveszem a küzdőállást. – Rajta!
Másnap a Harci Eligazítás kellős közepén a mentális
csatornánkon keresztül megkérdezem tőle, hogy mi a kedvenc étele.
Majdnem biztos vagyok benne, hogy elejt valamit a terem végében,
mielőtt válaszolna.
– Csokis sütemény. Fura vagy.
Elvigyorodom.
Másnap, miután Tairnnal elvégzünk néhány végtelenül kimerítő,
bonyolult manővert a magasban, amelyek többségét valószínűleg
még a harmadévesek sem nagyon bírnák végig ülve, leereszkedünk a
sárkányainkkal az egyik hegycsúcsra. Megkérdezem tőle, hogy
honnan ismeri Liamet – csak hogy meggyőződjek felőle, vajon igazat
fog-e mondani.
– Együtt voltunk nevelőszülőknél. Mi ez a sok kérdés mostanában?
– Alig ismerlek.
– Szerintem éppen eléggé ismersz. – A pillantása alapján lezártnak
tekinti a témát.
– Azt nem hiszem. Árulj el magadról valami fontosat.
– Például micsodát? – Megfordul Sgaeyl hátán, hogy
szembenézhessen velem.
– Például azt, hol szerezted azokat az ezüstszínű sebhelyeket a
hátadon. – Visszatartom a lélegzetemet, várva, hogy vajon beavat-e
a titkaiba.
Még tíz méterről is látom rajta, hogy mennyire megfeszül.
– Miért akarod tudni?
 A szorításom erősebbé válik a kápákon. Sejtettem, hogy
magánügyről van szó, de a reakciója alapján biztosra vehető, hogy
több van a háttérben egy fájdalmas emléknél.
– Miért nem árulod el te?
Sgaeyl egyszer csak lendületet vesz, majd kilő az ég felé,
hátrahagyva Tairnt és engem.
– Van rá valami okod, hogy fel akarod bosszantani? – kérdezi Tairn.
– Van rá valami okod, hogy ne tegyek így?
– Fontos vagy neki. Ez már önmagában sem könnyű.
Felhorkanok.
– Neki csak az fontos, hogy életben tartson. Nagy különbség.
– Számára nem.
***
Májusban Basgiath fölött kristálytisztán ragyog a délutáni ég.
Ekkor kerül sor a Háborús Játékok első megmérettetésére, amely
egyúttal a képzés végének közeledtét is jelzi. Bármennyire is
szeretnék örülni neki, hogy ilyen közel kerültem ahhoz, hogy
túléljem a Lovasok Kvadránsában töltött első évemet, a gyomromat
mégis gúzsba köti a szorongás.
A Harci Eligazítások rövidebbé válnak a megszokottnál. Carr
professzor is egyre idegesebb, amiért még mindig nem nyilvánult
meg a pecséterőm, noha időközben az elsőéves kadétok közül
majdnem mindenki túlesett ezen. Dain is átkozottul furcsán
viselkedik – az egyik percben barátságos, a következőben viszont
úgy tesz, mintha meg se ismerne. Xaden is mintha egyre
titkolózóbbá vált volna – ha ez egyáltalán lehetséges az ő esetében
–, és ismeretlen okból többször is lemondta a gyakorlatozásunkat.
Még Tairn is úgy viselkedik, mintha elhallgatna előlem valamit.
– Mit gondolsz, milyen feladatot fogunk kapni? – kérdezi Liam,
miközben alakzatban állunk az udvaron a Negyedik Szárny többi
kadétjával. – Deigh szerint részt veszünk egy offenzívában.
Rengeteget beszél arról, mennyire várja, hogy ellássa végre Gleann
baját… – Szünetet tart, mintha egy pillanatig a sárkányára fülelne. –
Úgy tűnik, a sárkányok elég sértődékenyek tudnak lenni.
A vezetőség körénk gyűlik, és mindenki megkapja a feladatát
Xadentől.
 – Biztosan offenzíva lesz – mondja Rhiannon. – Különben már a
röpmezőn lennénk. Ebéd óta egyetlen lovast sem láttam az Első
Szárnyból.
A gyomrom fordul egyet. Első Szárny. Ezek szerint ők lesznek az
első ellenfeleink. A Háborús Játékokban bármi megengedett, és Jack
Barlowe aligha felejtette el, hogy négy napra a gyengélkedőre
küldtem. Miután Xaden kivégezte Orent és a többieket, akik rám
támadtak, és persze miután az Amber Mavisszel történteket
követően senkinek sem volt többé kedve cseszekedni velem, Barlowe
is jóval visszafogottnak mutatkozott. Ezzel együtt, amikor a
folyosókon vagy az étkezőben elkapom a pillantását, jól látom, hogy
ugyanolyan jeges gyűlölet tükröződik benne, mint az első naptól
kezdve mindig.
– Azt hiszem, igaza van – mondom Liamnek, és próbálok nem
mozgolódni, ahogy a napfény felmelegíti a röpszerelésemet. Rég volt
már, hogy irigykedtem az írnokokra és a krémszínű uniformisukra,
mindenesetre ez az időjárás arra emlékeztet, hogy az egyenruhák
tekintetében mi húztuk a rövidebbet. Az sem segít, hogy rossz
pozícióban aludhattam el, mert rettenetesen hasogat a térdem, és a
rátekert kötés olyan forrónak érződik, mintha egymillió fokkal égne.
– Szerinted a lovasok miért viselnek feketét?
– Azért, mert vagány – feleli Ridoc a hátam mögül.
– Azért, mert így kevésbé látszik, ha vérzünk – mondja Imogen.
– Inkább felejtsük el – motyogom, és keresem a jeleit, hogy mikor
lesz már vége a vezetőség megbeszélésének. A vérzés az utolsó,
amihez ma kedvem volna.
– Támadni vagy védekezni fogunk? – kérdezem Xadentől.
– Most nem érek rá.
– Ó, csak nem zavarlak? – Elmosolyodom.
A francba, már megint flörtölök? Talán igen.
És ez zavar engem? Furcsa módon… nem igazán.
– Igen. – A hangja annyira barátságtalan, hogy össze kell
szorítanom az ajkamat, nehogy kibuggyanjon belőlem a nevetés.
– Gyerünk! Egy örökkévalóságig tart. Szánd meg ezt a szegény lányt.
– Mindkettőt – morogja, de ezúttal nem zár ki a mentális
pajzsával – amire pedig tudom, hogy képes volna –, úgyhogy
megkönyörülök rajta, és hagyom, hogy békében levezényelje a
megbeszélését.
Tehát támadás és védekezés? Ez a délután érdekesnek ígérkezik.
– Hallottál valamit Miráról? – súgja oda Rhiannon.
Megcsóválom a fejem.
– Ez… embertelen.
– Csak nem gondoltad, hogy megszegik a levelezésre vonatkozó
tilalmat? De még akkor is, ha ezzel próbálkozna valaki, Anya
azonnal leállítaná a dolgot.
Rhiannon felsóhajt, és nem is hibáztatom érte. Nehéz már újat
mondani a témában.
A vezetők találkozója feloszlik, Dain pedig odamegy Ciannához.
Valósággal ragyog, és a keze hol ökölbe szorul az energiától, hol
pedig kienged.
– Nos, melyik lesz? – kérdezi Heaton. – Támadás vagy védekezés?
– Mindkettő – feleli Dain, miközben a többi rajvezető is visszatér
a lovasaihoz, hogy tájékoztassa őket a fejleményekről.
Eljátszom, hogy meg vagyok lepve, és elpillantok mellette, de
Xadent és a többieket már sehol se látni.
– Az Első Szárny védekezésre rendezkedett be a hegyekben lévő
egyik gyakorlóerődben, ahol egy kristálytojást őriznek – közli Dain,
mire a rajunkban lévő dörzsöltebb lovasok izgatottan susmorogni
kezdenek.
Végül is érthető. Talán ez jelképes főhajtás a sárkányok
különböző fajtái előtt, akik Navarre egyesítését követően Basgiathba
hozták a tojásaikat.
– Miről maradtam le? – kérdezi Ridoc. – Csak mert úgy látom,
nagyon lelkessé váltatok ettől a tojástól.
– Az elmúlt évekből tudjuk, hogy a tojások több pontot érnek –
mondja Cianna izgatott mosollyal. – Általában a zászlók érik a
legkevesebbet, a foglyul ejtett professzorok pedig valahol a
középmezőnyben vannak.
– De néha felcserélik a rangsort – teszi hozzá Dain. – Ugyanúgy,
ahogy előfordulhat, hogy éles helyzetben is egy olyan célt
igyekszünk megvalósítani, amiről menet közben kiderül, hogy nem
is olyan fontos, mint előzőleg gondoltuk.
 – Rendben, de hogy néz ki, hogy egyszerre támadunk és
védekezünk? – kérdezi Rhiannon. – Ha náluk van a tojás, akkor
nyilván nekünk kell azt megszereznünk tőlük.
– Azért, mert mellette egy zászlót is kaptunk, amit meg kell
védenünk, ráadásul úgy, hogy nekünk nem lesz hozzá
erődítményünk. – Elvigyorodik. – A mi rajunkra osztották a zászló
hordozásának feladatát.
– Dainra osztottad a feladatot, hogy őrizze a Negyedik Szárny
zászlaját?
– Bízom benne, hogy tanult valamit a nővéred leckéjéből
Montserratban – feleli Xaden, de ezúttal halkabban szól a hangja,
ami azt jelenti, hogy időközben távolabbra ment. Azon tanakodom,
vajon pár hónap múlva is képesek leszünk-e így beszélgetni
egymással, amikor már nagyobb távolság lesz köztünk.
Megsajdul a mellkasom a gondolattól, hogy nem lesz itt. A
frontvonalakon fogja kockára tenni az életét.
– És ki fogja vinni a zászlót? – kérdezi Imogen.
Dain mosolya még szélesebbre húzódik.
– Ez lesz a legjobb része.
A következő húsz percben bejárjuk a röpmezőt, és közben
átvesszük a stratégiát – a hallottak alapján Dain nagyon is odafigyelt
Mira szavaira.
A terv egyszerű: mindenki megpróbálja kihasználni az egyéni
erősségét, és lehetőség szerint minél gyakrabban továbbadjuk
egymás közt a zászlót, esélyt sem hagyva az Első Szárnynak, hogy
megkaparintsák.
Amikor eljutunk a röpmezőre, már többtucatnyi sárkány
várakozik a saras talajon; úgy helyezkednek el, mintha nekik is
megvolna a maguk alakzata. Könnyen észreveszem Tairnt, mivel a
feje jócskán a többiek fölé magasodik.
Szinte már tapintható az izgatottság, ahogy elsétálunk a többi raj
mellett. Mindenki felkapaszkodik a sárkányára, miközben a raj- és
osztagvezetők kiadják az utolsó utasításaikat.
– Győzni fogunk – jelenti ki Rhiannon, majd belém karol, ahogy
elérjük a saját osztagunkat.
– Miért vagy olyan biztos benne?
 – Itt vagy nekünk te, Tairn, Riorson és Sgaeyl. Azonkívül… én is
itt vagyok. – Elvigyorodik. – Kizárt, hogy veszítsünk.
– Te aztán eléggé… – Elharapom a szavam, ahogy Tairn teljes
életnagyságban elém toppan.
Büszkén áll meg az osztagunk előtt, és még csak rá sem hederít
Cathre – Dain sárkányára –, mindenesetre nem a tartása az, amitől
elakad a lélegzetem – hanem a hátán lévő nyereg.
– Úgy hallom, manapság divatos az ilyesmi – mondja Tairn.
– De hiszen ez… – Nem találom a szavakat. A fekete fémpántokat
gondosan áthúzták a mellső lábakon, hogy aztán Tairn mellkasán
találkozzanak egymással egy háromszög alakú lemezben, ahonnan a
kengyelszíj a vállai irányába folytatódik, és csatlakozik a stabil,
biztonságosnak tűnő nyereghez. – Ez egy nyereg.
– Bizony, bizony – Rhiannon megveregeti a hátamat. – És ha
tudni akarod, jóval kényelmesebbnek tűnik, mint Feirge csontos
gerince. Odafent találkozunk. – Elmegy Tairn mellett, és
felkapaszkodik a saját sárkányára.
– Nem használhatom. – Megrázom a fejem. – Nem engedélyezett.
– Én döntöm el, hogy mi engedélyezett, és mi nem – mordul fel
Tairn, majd lejjebb ereszti a fejét, hogy egy szinten legyünk, és
megajándékoz egy kis forró gőzzel. – Nincs olyan szabály, amely
szerint a sárkányok ne módosíthatnák az ülésüket, ha ezzel segíthetik a
lovasukat. Éppolyan keményen gyakoroltál, sőt talán még keményebben,
mint a többi lovas a kvadránsban. Csak azért, mert a tested máshogy
működik, mint a többieké, attól még senki sem állíthatja, hogy ne
érdemelnéd meg a helyedet. Nem csak a bőrszerelés és a kápa teszi a
lovast.
– Igaza van – mondja Xaden, és azon tanakodom, vajon hová
ment, ha már ilyen hamar visszaért.
– Téged senki sem kérdezett. – A pulzusom rögtön feljebb szökik,
és a bőröm is bizseregni kezd, ahogy meglátom.
Az uniformisnak köszönhetően a lovasok általában jól néznek ki,
Xadennek viszont még annál is jobban áll, hogy ilyen remekül
kihangsúlyozza az izmait.
– Személyes sértésnek veszem, ha nem élsz vele – mondja, majd
összefűzi a karját a mellkasa előtt, és végignéz a nyergen. – Főleg
úgy, hogy én készíttettem neked, és kis híján elevenen megsüttettem
magam, miközben feltettem rá. – Tairnra pillant. – Azért
hozzáteszem, hogy segített
a tervezésben.
– Az első változatok borzasztóak voltak, neked pedig volt merszed
beleszúrni a pikkelyeimbe, miközben ma reggel rám helyezted. – Tairn
aranyszínű szeme összeszűkül.
– Honnan kellett volna tudnom, hogy a prototípushoz használt
bőr ilyen könnyen elég? Nem mintha túl sok útmutató volna ahhoz,
hogyan kell nyerget készíteni sárkányokhoz – feleli Xaden.
– Nem számít, mert úgysem használhatjuk. – Xaden felé
fordulok. – Gyönyörű, igazi mérnöki csoda, de…
– De? – Az állkapcsa megfeszül.
– Ha használom, mindenki tudni fogja, hogy enélkül nem tudok
megülni a helyemen. – A forróság elönti az arcomat.
– Sajnálom, hogy nekem kell tudatnom veled, Violet, de ezt már
most is mindenki tudja. – A nyeregre mutat. – Ez a legegyszerűbb
módja annak, hogy megfelelően tudj repülni. A combodat is
leszíjazhatod, és amint a magasban vagy, anélkül változtathatsz
testhelyzetet, hogy kioldod a szíjakat, ugyanis a derekadat is a
helyén tudjuk tartani.
– Elvileg?
– Nem tette meg azt a szívességet, hogy élesben is kipróbáljam
rajta.
– Majd akkor ülhetsz fel rám, ha a hús lerohadt a csontjaimról,
szárnyvezető.
Ez aztán igencsak érzékletes kép.
– Semmilyen szabály nem tiltja a dolgot. Ellenőriztem.
És még Tairnnak is szívességet teszel, hogy nem kell arra fordítania
az erejét, hogy téged a helyeden tartson. Sőt nekem is, ha ez számít.
Az ujjaim a tenyerembe vájnak, ahogy újabb kibúvókat keresek,
de már nem találok mást. Lehet, hogy nem akarok másnak tűnni,
mint a többi lovas, de ezzel valószínűleg már amúgy is elkéstem.
– Basszus, úgy megcsókolnálak, amikor ilyen makacs és tüzes vagy. –
Xaden arckifejezése közömbös, szinte már unott marad, de a
szemébe forróság költözik, ahogy a tekintete az ajkamra téved.
– És ezt épp most kell mondanod, amikor mások is láthatják.
– Mikor tűnt úgy, hogy érdekel, mit gondolnak rólam a többiek? – A
szája sarka enyhén megemelkedik, és most már nem is tudok másra
koncentrálni, csak erre. – Egyedül a biztonságod érdekel.
Hiszen ő a szárnyvezetőm.
Semmi sem rosszabb annál, mint amikor a kadétok arról
pletykálnak, hogy kifeküdted magadnak a biztonságodat. Erre
figyelmeztetett Mira a Mellvéd előtt.
– Felszállás, Sorrengail! Nagy csata vár ránk.
Elszakítom róla a tekintetemet, és még egyszer közelebbről is
tanulmányozom a különlegesen kialakított nyerget.
– Igazán gyönyörű. Köszönöm, Xaden.
– Szívesen. – Közelebb hajol hozzám, és megborzongok, ahogy az
ajka a fülemhez ér. – Vedd úgy, hogy viszonoztam a szívességet.
– Ez tényleg egy nyereg?
Hátraszökkenek, Xaden azonban egy centit sem mozdul, ahogy
felbukkan Dain a hatalmas, sárga zászlónkkal. Elkerekedett szemmel
méregeti Tairnt.
– Nem, nyakörv – morgolódik Tairn, és összecsattintja a fogait.
Dain hátrál néhány lépést.
– Igen – feleli Xaden. – Csak nincs valami probléma?
– Nincs. – Dain úgy néz Xadenre, mintha a másik megkergült
volna. – Miért is lenne vele probléma? Ha eddig nem vetted volna
észre, mindennek örülök, ami biztonságosabbá teszi Violet számára
a repülést.
– Remek. – Xaden bólint, majd visszafordul felém. – Gondolom,
még furább lenne, ha most csókolnának meg, nem igaz?
Igen, kérlek.
– Legközelebb ne csak azért csókolózzunk, hogy felbosszantsuk
Daint. – Hanem azért, mert akarjuk.
– Legközelebb? – A tekintete ismét az ajkamra téved.
És persze ettől kezdve nem is tudok másra gondolni, csak arra,
hogy az ajkamon érezzem az ajkát, miközben a keze a tarkómat
simogatja, a nyelve pedig ismét bebarangolja a szám belsejét. Sikerül
valahogy erőt vennem magamon, és nem hajolok közelebb hozzá.
 – Rajta, vezesd a szárnyadat. Vagy tedd, amit egyébként tenned
kell.
– El fogok lopni egy tojást. – Elmosolyodik, mielőtt
visszafordulna Dainhoz. – Gondoskodj róla, hogy az Első Szárny ne
szerezhesse meg a zászlót.
Dain bólint, Xaden pedig távozik, és elindul a mezőn oda, ahol
Sgaeyl várja.
– Remek darab – mondja Dain a nyeregre mutatva. – Valóban. –
Dain elmosolyodik, mielőtt visszatérne Cathhez.
Előrelépek Tairn mellső lába felé, és elnevetem magam, ahogy
lejjebb engedi a vállát a kedvemért.
– Mi az? Nincs létra?
– Gondolkoztunk rajta, és arra jutottunk, hogy túlságosan
sebezhetőnek tűnnél.
– Hát persze hogy gondolkoztatok rajta… – A következő
pillanatban egy aranyszínű folt szökdécsel felém. – Andarna?
– Én is részt akarok venni a harcban! – Közvetlenül előttem torpan
meg.
Szóhoz sem jutok a meglepetéstől. Andarna többször is velünk
repült, és rövid ideig tudja tartani a tempót Tairnnal, de a pikkelyei
úgy ragyognak odafent a napsütésben… Nem kétséges, hogy bárki
könnyedén észreveszi.
De ha nekem lehet nyergem, akkor…
– Van egy ötletem. – Körbenézek a röpmezőn, amely a környező
hegycsúcsokról lecsurgó megolvadt hó hatására most latyakosabb,
mint valaha. – Gyerünk, dagonyázz egyet. – A sárra mutatok. –
Remélem, nem tesz kárt a szárnyadban. Leginkább a hasadon lévő
pikkelyek miatt aggódom. Túlságosan könnyű észrevenni.
– Simán! – feleli Andarna, miközben én felkapaszkodom Tairnra,
és elhelyezkedem a nyeregben.
– Azt hittem, nem szereted a bőrt. – A nyerget kétségkívül jó
minőségű bőrből készítették, és két kápa is tartozik hozzá,
amelyekben megkapaszkodhatok. Álomszerű érzés, ahogy
elhelyezkedem rajta. Megfelelő hosszúságúra állítom a szíjakat,
majd becsatolom magam.
– A bőr kockázatot jelent, amennyiben tűzharcba kerülünk, ebben az
esetben ugyanis a nyereg leesne a helyéről. Ha viszont közvetlen
támadás ér odafent, akkor az sem fog megmenteni, hogy egy darab
fémen ülsz.
Nem fáradok azzal, hogy felhívjam rá a figyelmét, hogy csak a
többi sárkánytól számíthatnánk tűzre – amitől pedig aligha kell
tartanunk –, minthogy a griffek csak a csőrükben és a karmukban
bízhatnak. Inkább megkeresem a további szíjakat a combomnak, és
azokat is becsatolom.
– Remek tákolmány – mondom Xadennek.
– Szólj, ha esetleg változtatnál rajta, de csak majd miután győztünk.
Beképzelt seggfej.
Pár másodperccel később már a levegőben vagyunk. Andarna
tartja a tempót, és olyan közel marad Tairnhoz, ahogy azt
begyakoroltuk.
A küldetésünk egyik célja abban áll, hogy megakadályozzuk az
ellenfelünket a zászlónk megszerzésében, úgyhogy körbejárjuk a
százmérföldes csatatér határát, amely a közbülső hegyvonulat nagy
részét is magába foglalja, míg a többi raj feladata a felderítés és a
tojás megszerzése lesz.
Nagyjából egy óra telik el a délutánból, amikor azon kezdek
agyalni, hogy a feladatunk esetleg nem is annyira megtiszteltetést,
sokkal inkább büntetést jelent Dain számára. A tizenkét fős
csapatunk két hatfős alakzatra válik szét; illetve egy hat- és egy
hétfősre, ha Andarnát is hozzászámoljuk. A zászló jelenleg Dainnál
van, aki elöl repül, és amikor elérjük a következő hegycsúcsot, jobbra
kanyarodik.
Tairn balra fordul, és a gyomrom bukfencezik egyet, ahogy
meredeken lefelé ereszkedünk a hegyoldalban. A szíjak a combomba
vájnak, de legalább biztosan megtartanak a helyemen, és a
szívemben vihar kerekedik az izgalomtól, ahogy a szél az arcomba és
a szemvédőmbe vág, miközben egyre mélyebbre és mélyebbre
süllyedünk.
Most először nem kell félnem attól, hogy leesem a sárkányom
hátáról. Lassan elengedem a kápákat, és a következő pillanatban a
kezem már a magasba tartom, ahogy az odalent elterülő völgy felé
szállunk.
 Húsz évet éltem eddig a világon, és sosem éreztem magam olyan
elevennek, mint ebben a pillanatban. Anélkül, hogy mentálisan
talajt fognék az Archívumban, érzem, hogy energia lüktet az
ereimben, és minden egyes érzékszervem már-már fájdalmasan
kiélesedik.
Tairn kitárja a szárnyát, és ezzel véget ér az ereszkedésünk.
– Dolgoznod kell a vállizmaidon, Ezüsthajú. Majd gyakorolni fogjuk
a héten.
Annyira kihajolok a nyeregből, amennyire csak tudok, és látom,
hogy Andarna Tairn karmába kapaszkodik, miközben nem sokkal a
völgy fölött siklórepülésbe váltunk.
– Kösz! Most már meglesz – mondja Andarna, mire Tairn
elengedi.
A belsőmben készülődő erőtől összerázkódnak a csontjaim.
Mintha valami ki akarna törni… Kihúzom magam. Más érzés, mint
korábban… Mintha az energia ezúttal nem azt várná, hogy kedvemre
alakítsam, hanem fordítva – ő akar alakítani engem.
A félelem végigszánkázik a gerincemen. Mi van akkor, ha a
pecséterőm történetesen ezt a pillanatot választja arra, hogy végre
megnyilvánuljon? Megrázom a fejem. Nincs időm azon töprengeni,
hogy mi történhet – most biztosan nem, a Háborús Játékok kellős
közepén. Valószínűleg a bennem lévő erő azért érződik most
szabadabbnak, mert nem kell arra fókuszálnom, hogy ne essek le a
helyemről. Ez minden.
Kihúzom magam a nyeregben, és végigjáratom a tekintetemet a
tájon, miközben Tairn ismét emelkedni kezd. A szívem kihagy egy
ütemet, ahogy a nyugati hegyláncon megpillantok egy szürke
tornyot, ami majdhogynem teljesen beleolvad a sziklába. Észre se
vettem volna, ha…
– Ez tényleg az, amire gondolok? – A félelem csak fokozza a
bőrömet bizsergető, uralhatatlan energiát.
Tairn is abba az irányba fordítja a fejét.
– Sárkányok.
Hátrapillantok a vállam fölött Liam és Rhiannon felé. Tairn
alighanem a többiek felé is közvetítette az üzenetet, mert az
alakzatunk felbomlik, ahogy három sárkány indul útnak a felettünk
lévő szikláról.
Több célpontot is felkínáltunk nekik, de most egyenként kell
szembenéznünk velük.
Egyszer csak jégviharba keveredünk; a jégdarabkák felsértik a
bőrömet, és habár Tairn pikkelyeiről lepattannak, így is be kell
húznia a szárnyát, hogy ne sérüljön meg.
A gyomrom a torkomba ugrik, ahogy szabadesésbe kezdünk, és a
talaj máris ijesztő sebességgel közelíteni kezd felénk. A forróság és
az energia azzal fenyeget, hogy testem minden porcikáját elemészti,
és mintha még a szemgolyóm is lángolna. Egyre valószínűbbnek
tűnik, hogy a pecséterőm tényleg a legrosszabb pillanatot választotta
magának.
– Talajfogás! – bömböli Tairn.
Lehunyom a szemem, és gondolatban mindkét lábamat
megvetem az Archívum márványpadlóján. Falakat teremtek magam
körül, és csupán Tairn energianyalábjának, Andarnának és Xadennek
hagyok bejáratot. A következő pillanatban máris úgy érzem, hogy
sikerült valamelyest visszaszereznem az irányítást.
Amikor újra kinyitom a szemem, már emelkedünk. Tairn olyan
erőteljes szárnycsapásokat végez, hogy minden alkalommal
hátracsúszom a nyeregben.
A jégforgató kadét az Első Szárnyból valahol a hátunk mögött
zuhan a föld felé, és összerezzenek, amikor megpillantom, hogy a
sárkánya alig tudja visszanyerni az egyensúlyát, mielőtt elindulna az
ellenkező irányba.
– Ott őrzik a tojást. – Biztosan így van, tekintve, hogy a szikla
peremén időközben három további sárkány foglalta el az előzőek
helyét.
– Egyetértek. Kapaszkodj! – Tairnnak alig marad ideje
figyelmeztetni, mielőtt egy újabb sárkány jelenne meg a jobbunk
felől, hogy egyenesen tüzet okádjon ránk.
– Tairn! – kiáltom, és iszonyodva figyelem a felénk csapó
lángnyelveket.
Tairn oldalra dől, hogy a támadás a hasát érje, amivel meg tud
védeni a haláltól – de még így is érzem a pusztító forróságot magam
körül.
 Mi az ördög?!
– Andarna? – Ha valami baj érné, mert az Első Szárny vérre
szomjazik…
– Tűzálló, emlékszel?
Megkönnyebbülten felsóhajtok. Egy gonddal kevesebb,
ugyanakkor a másik sárkány a nyomunkban van, már ki is nyitotta a
száját, és készen áll a következő támadásra.
Tairn irányt vált, és egy hatalmas farkcsapással valamivel a
szárnya alatt oldalba kapja a sárkányt. A támadó bömböl
fájdalmában, majd ijesztő sebességgel zuhanni kezd.
Ezúttal azonban nem követem a további sorsát, helyette inkább
végignézek a hegyoldalon, ahol az imént kiszúrtam a támaszpontot.
A szívverésem felgyorsul, amikor megpillantom; és most már csupán
egyetlen sárkány őrzi.
– Xaden! Itt van a tojás! – közvetítem az üzenetet.
– Úton vagyok. Húsz mérföldre vagyunk. – A hangjában csengő
pániktól összeszorítja a torkomat a félelem, amely érzés csak
fokozódik, amikor megpillantom Deigh-t és Liamet egy ismerős
Narancs Skorpiófarkkal küzdeni valamivel felettünk.
Baide.
Jack Barlowe sárkánya.
– Segítenünk kell Liamnek!
– Rajta vagyok.
Tairn sebességbe kapcsol, amitől viszont Andarna lemarad.
Miután meggyőződök róla, hogy elrejtőzött a hegyoldalban, ahol
biztonságban lehet, Tairn nyakához simulok, hogy kevesebb
légellenállással kelljen megküzdenie harc közben. Egyre gyorsabban
emelkedünk, és a szél belekap a hajfonataimba, amelyek most újra
és újra az arcomba csapnak, miközben egy pillanatra sem veszem le
a szemem Deigh-ről és Liamről.
Baide Deigh felé lendíti a farkát, és a méreggel teli tüske csak alig
véti el Deigh torkát.
– A pikkelyei vastagabbak, mint gondolnád. Liam veszélyben van –
figyelmeztet Tairn, ahogy magasabbra érünk.
Már majdnem odaérünk, amikor Jack előhúzza a kardját, és Baide
hátáról átugrik Deigh-re, meglepve Liamet, miközben a sárkányaik
annak a toronynak a közelében küzdenek egymással, amely felé mi is
nyaktörő sebességgel közeledünk.
Liamnek alig marad ideje talpra szökkenni, mielőtt Jack az
oldalába mártaná a pengéjét.
– Liam! – tör fel belőlem a sikoly, ahogy Jack Liam hasának
támasztja a csizmáját, hogy kihúzza belőle a pengét, ezzel lelökve
Liamet Deigh hátáról.
Nem, nem, nem!
Liam széttárt karral hull a mélybe.
– Kapd el! – utasítom Tairnt, de már most attól tartok, hogy
elkéstünk.
Deigh és Baide az erődnek csapódnak, és még éppen látom, ahogy
Jack biztonságban földet ér a legmagasabb torony tetején. Még a
távolból is jól kivehető az arcán elterülő szadista vigyor; Tairn
időközben egy drámai fordulattal irányt vált.
Egyedül a combomon lévő szíjak tartanak meg a helyemen, ahogy
Liam zuhanó teste után iramodunk. Tairn szorosan a törzse mellé
húzza a szárnyát, hogy még gyorsabbak legyünk, de a
sziklakiszögellések veszélyesen közel vannak, mi pedig túl magasról
indultunk.
Nem!
A torkom összeszorul. Nem vagyok hajlandó lemondani róla.
Főleg úgy nem, hogy annyi hónapot áldozott az életéből arra, hogy
engem életben tartson. Kizárt, hogy most kudarcot valljunk.
Egyszerűen… Nem engedhetem.
– Andarna? – kérdezem sírva, és már nyitom is ki az ablakot az
elmémben, amely mögött az izzó ajándék várakozik.
– Tedd, amit tenned kell – feleli. – Koncentrálj mindenre, saját
magadat és Tairnt kivéve!
Igaza van. Egyedül aligha kaphatom el Liamet, ha Tairn is
megfagy.
– Csináld!
Az aranyszínű erő felé nyújtom a kezem, és a hátam megfeszül,
ahogy az energia végigszalad a gerincemen, majd eléri az ujjaim és
lábujjaim végét, beburkolva a testem összes sejtjét, mielőtt egy
hatalmas lökéshullámban távozna belőlem, beborítva Tairnt is.
 Egyszer csak minden mozdulatlanná válik rajtunk kívül. Nincs
szél, ami feltartóztatna, ahogy akadálytalanul közeledünk Liam
megfagyott testéhez, amely most már mindössze néhány méterre
lebeg az odalent lévő göcsörtös szikláktól.
Mindössze néhány szívdobbanásnyi időnk van. Egész testemben
reszketek a megerőltetéstől. Az Andarnából áradó erő máris apadni
kezd, ahogy Tairn kinyújtja a szárnyát és a karmát, és a levegőben
elkapja Liamet, majd a farkával hatalmas erővel odacsap a sziklák
közé, hogy feltartóztassa a saját zuhanásunkat.
– Megvan!
A varázslat véget ér. Az idő újrakezdődik, és ismét érzem a szél
érintését az arcomon, ahogy emelkedni kezdünk, óvatosan
manőverezve a hegylánc oldalában.
– Andarna?
– Minden rendben. – Alig suttogásnak érződik a hangja a
fejemben.
Harag árad szét a véremben, ahogy a tekintetem a torony tetején
álló figurára szegeződik. Ez volt az utolsó alkalom, hogy ez az utolsó
seggfej megpróbált elbánni a barátaimmal vagy velem.
Feirge jelenik meg odalentről, és Rhiannon kitárja a karját, ahogy
magasabbra emelkednek. Tairn épp annyira lelassít, hogy átadhassa
neki Liamet. Életben maradt – muszáj, hogy így legyen. Ez az
egyetlen eshetőség, amit el tudok fogadni.
A látómezőm szélén megpillantom Catht és néhány másik
sárkányt, akik észak felől érkeznek. A következő pillanatban újabb
raj indul útnak a magasban lévő sziklákról.
Baide valahol mögöttünk van, és a rohadék lovasa felé igyekszik,
aki még mindig az átkozott torony tetején veri a mellét.
– Emelkedj! – adom ki az utasítást, és előhúzom a tőrt a bordám
mellől, szabadon hagyva a másik kezem, hogy a megfelelő
pillanatban kicsatolhassam a szíjat.
– Nem szíjazhatod ki magad! – bömböli Tairn, ahogy tovább
zúgunk előre, hátrahagyva a kisebb, narancssárga sárkányt. Tairn
balra fordítja a fejét, és lángcsóvát küld az Első Szárny sárkányai
felé, amivel sikeresen elijeszti őket.
Az energia egyre csak növekszik a mellkasomban, ahogy továbbra
sem veszem le a tekintetemet Jackről. Látom a beteges
önelégültséget a képén, ahogy közelebb érünk, és látom a
vércseppeket aláhullani a kardja hegyéről.
Liam vére.
Egy újabb, hatalmas sárkány jelenik meg a láthatáron. Nem kell
odafordulnom, vagy kinyitnom az érzékeimet, hogy tudjam, Sgaeyl
az. Tairn gyorsabban emelkedik, mint korábban bármikor, és az erő
egyre csak vágtat a bőröm alatt, felhevítve a véremet.
Ha eljött a pillanat, ha valóban most akar megnyilvánulni az
erőm, akkor átkozott legyek, ha nem ragadom magammal ezt a
rohadékot. Tairn tűzálló – Jack viszont nem az.
– Gyorsabban! – kiáltom kétségbeesve, attól tartva, hogy nem
érünk oda időben.
Tairn rohamot indít a torony ellen. A szárnycsapásai egyre
erőteljesebbek, én pedig ösztönösen előre tartom a kezem, mintha
minden energiát, ami csak összegyűlt bennem, egyenesen az
ellenségemre irányíthatnék – arra az ellenségemre, aki alig pár
perce meg akarta ölni a legjobb barátomat, és aki minden tőle
telhetőt megtett azért, hogy velem is végezzen.
Az izzó mágikus erő halálos, kavargó energiaörvénnyé válik, és
habár képzeletben a lábam továbbra is stabilan áll az Archívum
talaján, az energia eléri a robbanáspontot, és ezzel az Archívum
mennyezete átszakad. Energia sistereg fölöttem, kígyózik
körülöttem, hogy aztán mindenestül körbevegyen.
Én vagyok az ég és minden vihar ereje, amely valaha a föld felett
tombolt.
Végtelen vagyok.
Kiáltás hagyja el a torkomat, amikor villám hasít keresztül az
égen, a nyomában fülsiketítő égzengéssel.
A kékesen izzó, ezüstös halál egyenesen a toronyba csap, és
szikrákat hány mindenfelé, ahogy a kövek szerteszét hullnak a
becsapódás erejétől. Tairn kitér, hogy elkerülje a robbanást, én pedig
megfordulok a nyeregben.
Jack aláhull a szakadékba a sziklagörgeteggel. Tudom, hogy ezt
nem élhette túl.
Baide rikoltásából pedig az is kiderül, hogy már ő is tudja.
 A kezem megremeg, ahogy visszadugom a hüvelyébe a tőrömet.
Vér most már csak az odalent lévő sziklákon csordogál, mégis úgy
méregetem a saját kezemet, mintha halál tapadna hozzájuk.
Tairn félreérthetetlen büszkeséggel bömböl.
– Villámforgató!
„A kadét halála elkerülhetetlen, ugyanakkor elfogadható tragédia.
Ez a folyamat megtizedeli a nyájat, hogy a végén csak a legerősebb
lovasok maradhassanak életben, és amíg a halál oka nem megy
szembe a Kódexben foglalt szabályokkal, addig a halált okozó másik
lovast nem érheti emiatt büntetés.”
– Afendra őrnagy, Útmutató a Lovasok Kvadránsához
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Pár perccel később leszállunk a röpmezőn. Legalábbis pár percnek

érződik, de az is lehet, hogy évek teltek el. Fogalmam sincs.
A föld beleremeg, ahogy mindenhonnan egyre csak érkeznek a
sárkányok, és a mezőt hamarosan megtöltik a Negyedik Szárny
ünneplő, és az Első Szárny csalódott lovasai. A sárkányok rögtön
elhagyják a területet, miután a lovasaik leszálltak a hátukról –
kivéve Andarnát, aki továbbra is Tairn mellső lábai között várakozik,
amíg én a szíjakkal bajlódom.
Jack meghalt.
Én öltem meg.
Én vagyok az oka, amiért a szülei levelet fognak kapni. Én vagyok
az oka, amiért a nevét holnap egy sírkőbe vésik.
A mező másik végében Garrick a magasba emeli a kristálytojást,
miközben Dain széles mozdulatokkal lobogtatja a zászlót. A
Negyedik Szárny kadétjai üdvrivalgásban törnek ki, és úgy futnak
oda a pároshoz, mint az istenekhez.
Tairn áthelyezi a súlypontját alattam, ahogy az utolsó csattal is
végzek, és le tudok szállni a nyeregből. Kissé még mindig szédülök,
amitől alig találom az egyensúlyomat, ahogy a válla felé
kapaszkodom, majd leereszkedem a földre.
Megbotlok, és beütöm a térdem, miközben rátalálok a Tairn
mellső lábai közt rejtőző, szemmel láthatóan alaposan kimerült
Andarnára.
– Mondd, hogy Liam életben maradt. Mondd, hogy volt értelme.
– Deigh szerint életben marad. A kard az oldalát érte – mondja
Tairn.
– Jó. Jó. Ez jó. Köszönöm, Andarna. Tudom, hogy milyen nagy
árat fizettél ezért. – Belenézek az aranyszínű szemébe, mire lassan
visszapislog rám.
– Megérte.
Egyszer csak émelyegni kezdek. Megöltem. Én öltem meg őt.
– A rohadt életbe, Sorrengail! – kiált felém Sawyer. –
Villámforgató vagy? Ezt aztán rendesen eltitkoltad előlünk!
Villámcsapással vettem el egy másik ember életét.
A gyomrom fordul egyet, és sötét árnyék lopakodik fölém – ami
ezúttal nem Xadené. Tairn terítette fölénk a szárnyait, hogy kizárja a
külvilágot, amíg kiadom magamból a reggelimet.
– Csak azt tetted, amit tenned kellett – mondja Tairn, ez
mindenesetre nem teszi rendbe a gyomromat, amely továbbra sem
akar megnyugodni, és minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy
megszabaduljon még attól is, ami már benne sincs.
– Megmentetted a barátodat – mondja Andarna.
Nagy nehezen feltápászkodom, és a szám elé emelem a
kézfejemet.
– Pihenésre van szükséged, ugye?
– Büszke vagyok rá, hogy az enyém vagy. – Andarna hangja
megremeg, és a pislogása is lassabbá válik. – Akkor is, ha rám férne
egy fürdés.
Tairn visszahúzza a szárnyát, mire Andarna előrelép, és
határozott szárnycsapásokkal a magasba emelkedik, majd elindul a
Völgy felé.
Felpillantok a nyeregre. Le kell szednem róla, hogy pihenni
tudjon, most mégsem tudok másra gondolni, minthogy végre
meglett a pecséterőm, az igazi, valódi pecséterőm, és az első, amire
használtam, hogy megöltem vele valakit.
– Violet? – Dain bukkan fel. – Tényleg te voltál az? Te sújtottál le
villámmal arra a toronyra?
A villámmal, ami megölte Jacket.
Bólintok, miközben eszembe jut, hányszor céloztam a vállába a
szíve helyett. Hányszor használtam olyan mérget, ami meggyengíti
az ellenfelet, de nem öli meg. Orent eszméletlenül hagytam hátra a
Cséplés napján, és még akkor sem mentem a torkára, amikor a
szobámban nekem rontott.
És mindezt azért, mert nem akartam gyilkos lenni.
– Soha nem láttam még ehhez foghatót. Nem hiszem, hogy az
elmúlt évszázadban lett volna még más villámforgató…
– Szünetet tart. – Violet?
– Megöltem – mondom suttogva, és a nyereghez tartozó fémlapot
mustrálom. Alighanem ez az, ahol a szíjak összeérnek. Valahogy
csak ki tud bújni ebből a tákolmányból.
Anya végre büszke lehet, hogy én is olyan lettem, mint a többiek.
Olyan, mint ő. A gyomrom, habár üres, újra fordul egyet, és úgy
kezdek öklendezni, mintha a testem a bűntudattól akarna
megszabadulni.
– Minden rendben, Violet. – Végigsimít a hátamon.
Az öklendezés ezúttal hamarabb abbamarad, Dain pedig magához
húz, és gyöngéden ringat, miközben a hátamat simogatja.
– Megöltem. – Miért ez minden, amit mondani tudok? Olyan
vagyok, mint egy elromlott zenedoboz, amelyik ugyanazt a dallamot
játssza újra és újra, ráadásul mindenki lát közben. Mindenki látja,
hogy képtelen vagyok elviselni a saját pecséterőm következményeit.
– Tudom, tudom. – Csókot nyom a homlokomra. – És ha nem
akarod újra használni az erőd, akkor…
– Ne tömd a fejét ezzel a marhasággal! – Xaden ellöki Daint, és
elszakít tőle, majd megragadja a vállamat, és maga felé fordít. –
Megölted Barlowe-t.
Bólintok.
– Villámlás. Ez a pecséterőd, igaz? – Olyan átható pillantással
méreget, mintha a válaszom volna a kulcs, amit már régóta keres.
– Igen.
Az állkapcsa megfeszül.
– Sejtettem, de nem voltam benne biztos, amíg nem láttam a
saját szememmel, hogy ledöntöd azt a tornyot.
Sejtette? Ez meg mi az ördögöt jelent?
– Hallgass ide, Sorrengail. – Egy gyengéd mozdulattal kisöpör
néhány elkóborolt tincset a szemem elől. – A világ jobb hely lett
Barlowe nélkül. Ezt mindketten tudjuk. Hogy azt kívántam, bárcsak
én lettem volna az, aki véget vetek a nyomorúságos életének? Hát
persze. Mindenesetre a mai tetteddel számtalan másik ember életét
megmentetted. Barlowe nem volt több, mint egy szadista barom, és
ahogy megerősödik, csak egyre veszélyesebbé vált volna. A sárkánya
majd talál magának másik lovast, amikor készen áll rá. Örülök, hogy
meghalt. Örülök, hogy megölted.
– De nem akartam – felelem suttogásnak is alig nevezhető
hangerővel. – Őrülten dühös voltam, és épp sikerült megmentenünk
Liamet. Éreztem, hogy az ereklyém mindjárt működésbe lép. –
Elkerekedik a szemem. – Közel volt, Xaden. Nagyon közel. Muszáj
volt tennem valamit.
– Bármit is tettél, életben tartottad. – A hüvelykujjával végigsimít
az arcomon; a gesztus tökéletes kontrasztban áll a
hanghordozásával, mindenesetre a szemében gyúló fényből
pontosan tudom, tisztában van vele, hogy mit tettem.
– Nem akartam – tör ki belőlem. – Rhiannon tárgyakat mozgat az
akaratával, Dain olvasni tud mások emlékeiben…
– Hé! – szól oda Dain.
– Szerinted eddig nem tudtam róla? – löki vissza Xaden a válla
fölött.
– Kaori meg tudja jeleníteni, amit elképzel, Sawyer pedig
fémhajlító. Mira ki tudja terjeszteni a varázsvédelmet. Mindenkinek
olyan pecsétereje van, ami nem csupán harc közben hasznos. Olyan
erejük van, ami jót tud tenni a világban. Én viszont mi vagyok,
Xaden? Egy kibaszott fegyver.
– Nem kell használnod az erődet, Violet… – kezdi Dain lágy és
vigasztaló hangon.
– Hagyd. Már. Abba. Hogy. Kurvára. Agyonbabusgatod. – Xaden
egyesével köpködi a szavakat Dain felé. – Vedd már észre, hogy nem
gyerek. Felnőtt nő. Sárkánylovas. Úgyhogy kezdjél végre úgy bánni
vele, vagy legalább legyen benned annyi tisztesség, hogy az igazat
mondod neki. Gondolod, hogy Melgren, vagy egy másik tábornok,
beleértve a saját anyját, hagyná, hogy parlagon hagyja heverni ezt a
képességet? Csak mert nem úgy tűnik, hogy nagyon el tudná
titkolni. Azután aligha, hogy mindenki szeme láttára
megsemmisítette azt a tornyot.
– Te csak azt akarod, hogy olyan legyen, mint te – mondja Dain.
– Egy hidegvérű gyilkos. Legközelebb majd azt fogod mondani neki,
hogy minden rendben, majd hozzászokik a gyilkoláshoz.
Élesen beszívom a levegőt.
Xaden valósággal a földnek szegezi Daint a pillantásával.
– Az én ereimben is ugyanolyan meleg vér csörgedezik, mint a
tiédben, Aetos, és ha jövőre az én pozíciómra vágysz, akkor jobban
teszed, ha megérted, hogy soha nem lehet megszokni a gyilkolást,
ellenben el lehet fogadni, hogy elkerülhetetlen. – Ezzel visszafordul
felém, és a szemembe fúrja
a tekintetét. – Ez nem az általános iskola. Ez háború. És már
hallottad tőlem, de a háború igazsága, amiről csak azok feledkeznek
meg, akik nincsenek a fronton, hogy sajnos mindig vannak
hullazsákok is.
Megrázom a fejem, de ő továbbra sem engedi el a tekintetemet.
– Lehet, hogy nem tetszik, sőt utálhatod is, de a te képességed
életeket menthet.
– Azzal, hogy embereket ölök? – kiáltom. Ha Sgaeylnek igaza
van, és a pecséterő valóban a legbenső lényünket tükrözi vissza,
akkor pontosan az vagyok, ami pedig sosem akartam lenni… Nyers
erőszak.
– Azzal, hogy legyőzöd a ránk támadó ellenséget, mielőtt azok
civileket mészárolhatnának le. Életben szeretnéd tudni Rhiannon
unokaöccsét abban a kis határmenti faluban? Tessék, akkor itt a
lehetőség. Életben akarod tudni Mirát, amikor az ellenséges vonalak
mögött harcol? Tessék. Akkor ezt kell tenned. Nem csak egy fegyver
vagy, Sorreganil. Hanem a fegyver. Ha fejleszted magadban ezt a
képességet, és igazán a magadévá teszed, elég erőd lesz hozzá, hogy
az egész királyságot meg tudd védeni. – Hátrasöpör néhány
elkóricált hajtincset a szemem elől a fülem mögé, hogy jobban
lássam a szemében, őszintén beszél. Amikor meggyőződött róla,
hogy nem akarok tovább vitatkozni, oldalra pillant. – Rhiannon,
vissza tudod vinni a fellegvárba?
– Persze – feleli Rhiannon.
Dain felhorkan, majd minket hátrahagyva elindul a többi
rajvezető irányába.
– A nyereg… – kezdem.
– Tairn le tudja szedni magáról. Ő tervezte ilyenre. – Xaden
megfordul, hogy induljon, de aztán megtorpan. – Köszönöm, hogy
megmentetted Liamet. Tudod, hogy fontos nekem.
– Nem kell köszönetet mondanod… – felelem sóhajtva, de már el
is ment.
– Ez a legfurább kapcsolat, amit valaha láttam – jegyzi meg
Rhiannon, miközben belém karol.
– Nem nevezném kapcsolatnak. – Felpillantok Tairnra, aki
meglepő módon egyetlen szót sem szólt az iménti kis jelenet során.
– Gyerünk – sürget aztán. – De ne fürdőzz a bűntudatban,
Ezüsthajú. Bármit is érzel, természetes. Engedd meg magadnak, hogy
érezd, amit érezned kell, aztán hagyd elmúlni.
A szárnyvezetőnek igaza van. A te pecséterőddel te vagy a királyság
legfőbb reménye a gonosz hordáival szemben, amelyek a létét
fenyegetik. Pihend ki magad, és holnap találkozunk. Én majd leveszem
magamról a nyerget.
– Nekem viszont nagyon is kapcsolatnak tűnik – folytatja
Rhiannon, miközben lekísér a röpmezőről. – Csak ezt nem tudom,
hogy az „ellentétek-vonzzák-egymást” típusú dologról van szó, ami
miatt állandóan acsarkodnotok kell egymással, vagy ez inkább a
lassan emésztő, forró, szexuális feszültség esete. – Sanda pillantást
vet felém. – Most pedig áruld el, hogy az ördögbe tudtatok olyan
átkozottul gyorsak lenni.
– Hogy érted?
– Amikor Liam lezuhant, Feirge és én úgy siettünk, amennyire
csak lehetett, de a dőlésszögünkből és a sebességünkből még így is
tudtam, hogy ez kevés lesz, és arra gondoltam… – Megrázza a fejét.
– Csak úgy tűnt, mintha az egyik pillanatban jócskán fölöttem
lennétek, a következőben pedig Liam már ott volt Tairn mancsában.
Soha nem láttam még sárkányt ilyen gyorsan repülni. Elég volt
pislognom egyet, és már el is tűnt.
Ezúttal egészen más okok miatt kezd mardosni a bűntudat.
Rhiannon a barátom, ráadásul a legközelebbi barátom az iskolában,
ha őszinte vagyok azzal kapcsolatban, ami köztem és Dain között
történt. Ha valaki, akkor ő igazán megérdemelné, hogy…
– Ne érezz bűntudatot, amiért nem mondhatod el neki az igazat. Ez
a titok csak a sárkányfajtákra tartozik, nem rátok – figyelmeztet Tairn.
– Senkinek sincs joga hozzá, hogy kockára tegye a fiókáink életét. Még
neked sem, Ezüsthajú.
– Tairn tényleg hihetetlenül gyors – felelem. Ez nem hazugság
ugyan, de nem is felel meg a teljes igazságnak.
– Hála az isteneknek, hogy az. Zihnal biztosan nagyon a szívén
viseli Liam sorsát, ha kétszer is túl tudott járni ma a halál eszén.
Csakhogy nem Liam volt az, aki kicselezte a halált – hanem én.
És nem tudok nem arra gondolni, hogy valahol, a létezés egy
másik síkján Malek dühtől fortyogva ül a trónján, amiért elvettem
tőle egy lelket.
Igaz, cserébe megkapta tőlem Jacket.
És az is igaz, hogy ez viszont talán örök időkre összetörte az
enyémet.
***
A szobámban kifüggesztett céltábla megremeg, ahogy a tőröm
beleáll az előző mellé. Lehet, hogy haragszom a világra, de legalább
a célzóképességem megmaradt. Tekintettel arra, hogy hova
helyeztem ki a céltáblát, egy esetleges tévesztés esetén jó esély van
rá, hogy a penge egyenesen kirepüljön az ablakon.
Még három további tőrt is gyors ütemben utána küldök, és
minden alkalommal eltalálom az alak torkát.
Miért is mennék a vállra, ha most már úgyis villámokkal öldösöm
az embereket? Miért fogtam vissza magam eddig? Egyetlen
csuklómozdulattal belevágom a következő tőrt a figura homlokába,
amikor a következő pillanatban kopognak az ajtómon.
Vagy Rhiannon az, aki nagyjából a tizedik alkalommal szeretné
megbeszélni, hogy mi is történt pontosan ma délután, vagy pedig
Liam…
Nem. Nem lehet Liam, hogy ellenőrizze, itt vagyok-e éjszaka,
hiszen őt még mindig a szúrt sebével ápolják a gyengélkedőn.
– Gyere be! – Kit érdekel, hogy csupán egy köntös van rajtam?
Nem mintha nem tudnék leteríteni bármilyen betolakodót a
tőrömmel. Vagy, ha már itt tartunk, egy újabb villámcsapással.
Az ajtó kinyílik, de nem foglalkozom vele, és anélkül hajítom el az
újabb fegyvert, hogy megfordulnék. Az a magasság? Az a sötét haj,
amelyre a látómezőm peremén leszek figyelmes? Az a hihetetlen
illat? Még csak meg sem kell néznem magamnak, a testem így is
tudja, hogy Xaden az.
Aztán a testem arra is emlékeztet, hogy milyen érzés, amikor az
ajka az ajkamra tapad. A fenébe, túlságosan ki vagyok készülve
ahhoz, hogy vele, vagy a rám gyakorolt hatásával foglalkozzam.
 – Hadd találgassak. Arra gondolsz közben, hogy én vagyok a
célpont? – kérdezi, majd becsukja az ajtót, nekitámaszkodik, és
összefűzi maga előtt a karját. Aztán forró tekintettel alaposan
végigmér.
Már az ablakon beáramló tavaszi szellő sem bizonyul
elegendőnek ahhoz, hogy lehűtse a bőrömet, akkor főleg nem, ha
közben Xaden így méreget.
A hosszú hajfonatom a hátam mögött hintázik, ahogy kiveszek
egy újabb tőrt a szekrényből.
– Nem. De húsz perce még arra gondoltam.
– És most ki az? – kérdezi felvont szemöldökkel.
– Nem ismered. – Egyetlen csuklómozdulattal a figura
szegycsontjába vágom a tőrt. – Miért jöttél? – Éppen csak annyi
időre pillantok az irányába, hogy észrevegyem, megmosakodott, és a
repüléshez használt felszerelése helyett immár a hagyományos
uniformisát viseli – egész biztosan nem tartom rajta annyi ideig a
tekintetem, hogy meggyőződjek róla, milyen átkozottul jól néz ki.
Azért egyszer nagyon megnézném magamnak csapzottan, idegesen,
ahogy nincs teljesen birtokában az önuralmának, amit egyébként
páncélként visel magán. – Hadd találgassak. Mivel Liam nem
elérhető, így aztán a te feladatod, hogy kioktass róla, milyen fontos
megfelelően kipihennem magam.
– Nem azért jöttem, hogy bármiről is kioktassalak – mondja lágy
hangon, és érzem a pillantása melegségét, ahogy szinte megérinti a
köntösöm fekete pántjait. – Azt viszont látom, hogy nem viselsz
páncélt.
– Senki sem lehet annyira ostoba, hogy most akarjon
megtámadni. – Elveszek egy újabb tőrt a komódról, a kupac egyre
fogy. – Most, amikor már tudja, hogy ötven méterről simán kinyírok
bárkit egy villámmal. – Megérintem a penge hegyét, majd éppen
csak annyira fordulok meg, hogy szembeálljak vele. – Szerinted zárt
helyen is működik? Úgy is lehet parancsolni a villámoknak, ha nincs
fölöttem az ég? – Úgy hajítom el a tőrt, hogy közben továbbra sem
veszem le róla a tekintetemet. A hasadó fa hangja elárulja, hogy
sikerrel jártam.
– Basszus, ez izgatóbb, mint amennyire szabadna lennie. – Mély
levegőt vesz. – Szerintem ezt majd te jól kitapasztalod. – A tekintete
az ajkamra téved, a karja megfeszül.
– Csak nem fogsz azzal jönni, hogy majd te felkészítesz? Hogy
megmentesz? – Csettintek egyet a nyelvemmel, és leküzdhetetlen,
nevetséges vágy ébred bennem aziránt, hogy végignyaljam a hátán
lévő ereklye vonalát, alaposan felderítve a mintázat minden egyes
kanyarulatát. – Ez aztán aligha volna jellemző rád.
– Fogalmam sincs, hogyan kellene felkészítenem egy
villámforgatót, és az alapján, amit ma láttam, neked sincs szükséged
rá, hogy bárkitől is megmentsenek. – Színtiszta vágyakozás
tükröződik a tekintetében, ahogy a lábujjamtól a combomig, majd
onnan a mellemig és a nyakamig végigmér, és végül mélyen a
szemembe néz.
– Csakis magamtól – suttogom. Ahhoz ugyanis nem fér kétség,
hogy mindaz, amit ebben a pillanatban csinálnék vele, rövid úton a
végzetemet jelentené, de az is biztos, hogy ma nem érdekel az
ilyesmi. Veszedelmes helyzet. – Nos, akkor meg miért jöttél?
– Nem tudtam távol maradni tőled. – Nem úgy tűnik, mint aki
elégedett a saját vallomásával, de nekem attól még eláll tőle a
lélegzetem.
– Nem a többiekkel kellene ünnepelned? – kérdezem.
– Csatát nyertünk, nem háborút. – Ellöki magát az ajtótól, és
egyetlen lépéssel átszeli a köztünk lévő távolságot, majd felemeli a
fonatot a vállamról, és gyöngéden végigsimít rajta a hüvelykujjával.
– Arra gondoltam, talán még mindig zaklatott vagy.
– Te mondtad, hogy tegyem túl magam a történteken, vagy nem
emlékszel? Úgyhogy mi a francért érdekelne, ha esetleg még mindig
feldúlt vagyok? – Összefűzöm a karomat a mellkasom előtt, és
ezúttal a dühöt választom a vágy helyett.
– Azt mondtam, el kell jutnod odáig, hogy képes legyél
feldolgozni a gyilkosság tapasztalatát. Azt nem mondtam, hogy
bármikor is túl lehetnél rajta. – Leengedi a tincset.
– Pedig ez a cél, nem igaz? – Megrázom a fejem, ahogy
visszatérek a szoba közepére. – Három évet töltünk azzal, hogy
megtanuljuk, hogyan váljunk hatékony gyilkosokká, és minden
dicséretet azok kapnak, akik a legjobbak benne.
 Még csak meg sem rezdül az arca; mindössze a rá jellemző,
irritálóan nyugodt módján szemlél tovább.
– Nem készít ki, hogy Jack meghalt. Mindketten tudjuk, hogy a
Mellvéd óta meg akart szabadulni tőlem, és előbb vagy utóbb
sikerrel járt volna. Az bánt, hogy az ő halála valamiképpen engem is
megváltoztatott. – Megütögetem a mellkasomat a szívem felett. –
Dain azt mondta, hogy ezen a helyen lehull rólunk minden
kényességünk, és megmutatkozik, hogy kik is vagyunk valójában.
– Ezzel nem vitatkozom. – Továbbra is követ a tekintetével, ahogy
fel-alá kezdek járkálni.
– Amikor fiatalabb voltam, megkérdeztem apámat, mi történne,
ha én is lovas akarnék lenni, mint Anya vagy Brennan, mire azt
felelte, hogy én nem vagyok olyan, mint ők. Azt mondta, hogy
nekem más utat szánt a sors, csakhogy ez a hely időközben
megszabadított az előzékenységemtől és a kifinomultságomtól, és
most kiderült, hogy a képességem jóval pusztítóbb, mint
bármelyiküké. – Közvetlenül előtte állok meg, és feltartom a kezem.
– Nem hibáztathatom Tairnt. A pecséterők a lovasból fakadnak, a
sárkányok csak az energiát szolgáltatják hozzá, ami azt jelenti, hogy
ez a képesség mindig is ott lapult bennem valahol, ott rejtőzött a
mélyben várva, hogy kiszabaduljon. És ha arra gondolok… – Gombóc
képződik a torkomban. – Ha arra gondolok, hogy egész idő alatt az a
remény vitt előre, hogy egy szép napon én is olyan lehetek, mint
Brennan, hogy ez lehet a csavar a kis történetem végén… Hogy az én
képességem is a foltozás lesz, és én is képessé válok arra, hogy
rendbe tegyem, ami eltört. Helyette most én török szét mindent
magam körül. Vajon hány embert fogok még megölni?
A tekintete meglágyul.
– Ez csak rajtad múlik. Csak azért, mert ma szert tettél erre a
képességedre, még nem jelenti, hogy ne dönthetnél róla, mikor és
hogyan akarod használni.
– Mi a baj velem? – Megrázom a fejem, és lassan ökölbe szorul a
kezem. – Bármelyik lovas ugrándozna örömében, ha ilyen képessége
volna. – Még most is érzem lüktetni az energiát a bőröm alatt.
– Te sosem voltál olyan, mint a többi lovas. – Közelebb lép, de
nem ér hozzám. – Talán azért, mert sohasem akartál itt lenni.
 Istenek, mennyire szeretném, hogy megérintsen, hogy
megszabadítson a nap szörnyűségeitől, hogy végre érezhessek
valamit – bármit, csak ne ezt a mindent elárasztó szégyent.
– Ti sem akartatok soha itt lenni. – A hátán lévő felkelésereklyére
mutatok. – És mégis milyen jól beilleszkedtetek.
Rám néz, igazán rám néz, ami máris olyan érzés, mintha túl sokat
látna.
– A többségünk porig égetné ezt a helyet, ha volna választásunk,
ugyanakkor a megjelöltek igenis itt akarnak lenni, hiszen ez az
egyetlen esélyünk az életben maradásra. A te helyzeted más. Te
csendes életre vágytál, tele könyvekkel és tényekkel. Te feljegyezni
akartad az ütközeteket, nem megélni őket. Semmi baj sincs veled.
Hát persze hogy forr benned az indulat, amiért ma végeztél egy
másik emberrel. Persze hogy harag tölt el, amiért az az ember meg
akarta ölni a barátodat. Ezek között a falak között nyugodtan
érezhetsz úgy, ahogyan szeretnél.
Most már elég közel van ahhoz, hogy a vékony pamutköntösömön
át is érezzem a teste melegét.
– De a falakon kívül már nem.
– Lovasok vagyunk – mondja, mintha ez mindenre elégséges
magyarázat volna. Megfogja, és a mellkasához húzza a kezem. –
Úgyhogy tedd meg, amit tenned kell azért, hogy kikerülj innen.
Üvölteni akarsz? Velem üvölthetsz. Meg akarsz ütni valamit? Tessék,
itt vagyok. Kibírom.
Őt megütni az utolsó, amit szeretnék, és egyszer csak rájövök,
hogy már nincs miért ellenkezni.
– Gyerünk! – suttogja. – Mutasd meg, mi van benned.
Lábujjhegyre állok, és megcsókolom.
„Habár nem tiltott, a kadétok esetében határozottan javasolt,
hogy a szárnyuk érdekében ne bonyolódjanak romantikus viszonyba
egymással a kvadránsban töltött idejük alatt.”
– A Sárkánylovas Kódexe, Hetedik szakasz, ötös cikkely
 HARMINCADIK FEJEZET

A teste egy pillanatra megfeszül, majd a következőben már

valószerűtlen sebességgel megpördít mindkettőnket, és az
ajtókeretnek nyomja a hátamat. Hűha! Fél kézzel elkapja és a fejem
fölé szegezi mindkét csuklómat.
– Violet – nyögi Xaden az ajkamtól egy centire. A hangjából
kicsendülő kérleléstől egy egészen másféle energia kezd zubogni az
ereimben. Izgató tudni, hogy rá is ugyanolyan hatást gyakorol a
helyzet, mint rám. – Te nem ezt akarod.
– De igen, pontosan ezt akarom – felelem. Azt akarom, hogy ahol
az imént harag volt, ott most vágy tomboljon. Azt akarom, hogy ahol
halál volt, ott a saját életem lüktető igenlése legyen, és biztos
vagyok benne, hogy ezt, és még ennél jóval többet is meg tudna adni
nekem. – Azt mondtad, tegyem azt, amit tennem kell. –
Megfeszítem a hátam, és a mellbimbóimat a mellkasának szegezem.
A légzése ritmusa megváltozik, és olyan háború dúl a
tekintetében, amiben csak én győzedelmeskedhetek. Itt az ideje,
hogy ne táncoljunk tovább az elviselhetetlen feszültség körül,
hanem végre feloldjuk.
Lehajol, és a szája alig néhány centire kerül a számtól.
– Én vagyok az utolsó, amire szükséged van. – A hangja szinte
már hörgésnek hallatszik, amitől az összes idegszálam kiélesedik.
– Talán valaki mást javasolsz? – A szívem zakatol a cicázó
blöfföléstől.
– Még csak az kéne. – A félreérthetetlen féltékenységtől egy
másodpercre összeszűkül a szeme, mielőtt a csípőjét közelebb tolná
hozzám, és a válasza okozta megkönnyebbülést máris felváltja az
elemi, uralhatatlan vágy. Látom rajta, hogy a fene nagy önuralma
meginog, és máris pengeélen táncol. Csak egy apró lökésre volna
szüksége. És bármilyen szégyentelenül is hangzik, én készen állok
rá, hogy megadjam neki ezt a lökést.
– Remek. – A fejemet az övének hajtom, ajkaim közé szívom az
alsó ajkát, majd gyöngéden harapdálni kezdem. – Csak mert én
kizárólag magamnak akarlak, Xaden.
Ezek a szavak végre megmozdítanak benne valamit, mert úgy
tűnik, megadja magát.
Végre!
A szánk egymásra talál, és a csókunk forró és teljességgel
kontrollálhatatlan. A vágy végigzúdul a gerincemen, ahogy a
fenekembe markol, és a csípőjéhez húz, miközben én a hátamat az
ajtónak feszítem, hogy még közelebb kerülhessek hozzá.
Átkulcsolom a lábamat a dereka körül, és összefűzöm a bokámat.
A mozdulattól elcsúszik a köntösöm, de nem foglalkozom vele, nem
is tudnék, olyan mindent elemésztő hévvel csókolgat. Ajkai
kényeztetése és nyelvének játékos simításai minden egyes racionális
gondolatomtól megfosztanak, és az egész világ csak erre a csókra,
erre a percre, erre a férfira korlátozódik. Az enyém. Xaden Riorson
ebben a pillanatban csak az enyém.
Vagy talán én vagyok az övé. De ki a halált érdekel, amíg így
csókol?
A forróság úgy önti el a testemet, mint valami függőség, lángba
borítva bőröm minden egyes négyzetcentiméterét, ahogy a szája
lejjebb kalandozik a nyakamon – ez egy olyan érzéki támadás,
amitől felnyögök.
– Istenek – suttogja a nyakamba, majd összefonódva, egymásnak
feszülve mozogni kezdünk.
A fapadló megnyikordul, mielőtt a fenekem nekinyomódik az
asztalnak, a bokám pedig lejjebb csúszik a hátáról, ahogy fölém
hajol, és vadul beletúr az ujjaival a hajamba, majd ismét meghódítja
a számat. Olyan éhséggel viszonzom a csókot, amelyet eddig csakis
iránta éreztem.
Hátul megtámaszkodom a kezemmel, ledöntve mindent, amibe
véletlen beleütközöm; nem is foglalkozom vele, hogy mi minden
hull a földre. Az óra már nem tikktakkol.
– Reggel gyűlölni fogsz. Tényleg. Nem. Akarod. Ezt. – Minden
egyes szót külön kihangsúlyoz, ahogy az állkapcsom mentén
barangol, majd megtalálja az utat a fülemhez. Beleharap a
fülcimpámba, mire a bensőm mintha egy szempillantás alatt
cseppfolyóssá válna.
 – Te csak ne mondd meg nekem, hogy mit akarok! – Kapkodva
veszem a levegőt, ahogy az ujjaim továbbra is a rövidre nyírt tincsei
közt vándorolnak, majd oldalra döntöm a fejem, hogy könnyebben
hozzám férjen. Él a lehetőséggel, és lejjebb barangol a nyakamhoz,
egészen addig a pontig, ahol az találkozik a vállammal.
Rohadt életbe, hogy ez milyen őrületes érzés. A szája minden
érintése olyan a bőrömnek, mint gyújtósnak a láng. Élesen beszívom
a levegőt, ahogy elidőz ezen a helyen, nem siet. Aztán újra
megmerevedik, forrón fújtatva a nyakamba.
Felvonom a szemöldököm, amikor egyszer csak kellemetlen
gondolatom támad.
– Hacsak nem arról van szó, hogy te nem akarod.
– Úgy tűnik, mintha nem akarnám? – A kezébe veszi a kezem, és
végigvezeti kettőnk teste között; míg az ágyékáig nem érünk, ahol az
ujjaim végigsimítanak a kidomborodó bőrszerelésén. Amikor
megérzem, hogy milyen kemény,
a színtiszta vágyakozás hangja szakad ki belőlem.
– Folyton akarlak. – Felnyög, ahogy megszorítom, majd
megemeli a fejét, mélyen a szemembe néz, és felismerem a vad
szükséget abban az aranyfoltos mélységben; éppolyan vadság
tükröződik benne, mint amit én is érzek. – Ha meghallom a neved,
máris megmozdul a farkam. Ha belépsz a szobába, nem tudok
máshová nézni. Ha csak a közeledbe kerülök, máris kőkemény
leszek. A rohadt életbe, még gondolkodni sem vagyok képes, ha a
közelben vagy. – A csípőjével mélyebbre döfi magát a markomban, a
szorításom még erősebbé válik. – Nem azzal van probléma, hogy
akarlak-e
vagy sem.
– Akkor mivel?
– Csak próbálok nagyvonalú lenni, és nem visszaélni vele, hogy
elcseszett napod volt. – Megfeszül az állkapcsa.
Elmosolyodom, és csókot lehelek a szája sarkára.
– Errefelé gyakran van elcseszett napja az embernek, nem igaz?
És akkor nem lehet visszaélés, ha én kérem… – A fogam ismét
rázárul az ajkára. – Elnézést, ha könyörgöm érte, hogy tedd jobbá.
– Violet. – A nevem úgy hangzik, mint egy figyelmeztetés,
mintha valami, amitől nekem magamnak is tartanom kellene. Violet.
Csak akkor szokta kimondani, ha kettesben vagyunk, ha már
nincsenek falak, ha nem kell megjátszani magunkat, és az istenekre
mondom, hogy újra és újra hallani akarom, ugyanúgy, ahogyan az
imént mondta.
– Nem akarok gondolkozni, Xaden. Csak érezni. – Elengedem.
Elég egyetlen szalagot kioldani, és máris aláhull a frizurám. Így már
jóval gazdagabbnak tűnik, mint összefogva. Végigfuttatom az ujjaim
a zuhatagon.
A tekintete komorabbá válik, és tudom, hogy győztem.
– Micsoda hajad van – mondja, és ismét a szám fölé közelít. – És
ez a száj. Soha nem akartam mást, csak téged csókolni, még akkor is,
amikor annyira dühítettél.
– Akkor hát csókolj! – Lábujjhegyre állok, hogy elérhessem, és
úgy csókolom meg, mintha talán ez volna rá az utolsó esélyünk. Ez
már nem is vágy, hanem kétségbeesés; igazi bozóttűz, ami jó eséllyel
mindkettőnket porig éget, ha hagyjuk.
A csók durván, édesen ösztönös, és valósággal elolvadok az
ölelésében, miközben a nyelvünk tökéletes ritmusban egymásra
talál. Az íze menta és Xaden, és sehogysem tudok betelni vele.
Ő a legrosszabb fajta függőség – veszélyes, és nem lehet rá nemet
mondani.
– Mondd, hogy hagyjam abba – suttogja, majd cirógatni kezdi a
hüvelykjével a combom belsejét.
– Ne hagyd abba! – Bele is halnék, ha így tenne.
– Rohadt életbe, Violet – nyögi, majd bedugja a kezét
a két combom közé.
Hagyjuk is, amit az imént gondoltam. Azt akarom, hogy így
mondja ki mostantól a nevemet. Pontosan így.
Végigsimítja a csiklómat a fehérneműmön keresztül, a hátam
ívben megfeszül az egész testemen végigszánkázó gyönyörtől.
Érzem, mennyire finom, ahogy hozzám ér.
Ismét éhesen indul rohamra a számért, a nyelvével cirógatva a
nyelvemet, ahogy az ujjai kényeztetni kezdenek a szöveten
keresztül, mesterien kihasználva az anyag dörzsölődését. Próbálom
még erősebben nekifeszíteni a követelőző csípőm, de a lábam nem ér
le a földre, és így nem tudok miben megtámaszkodni. Csupán annyi
lehet most az enyém, amennyit ő nekem szán.
– Érezni akarlak – követelem, és a körmeimmel az izmos nyakába
vájok, miközben a vágy egyre sürgetőbben dobol
a bensőmben.
A hangja elfúló sóhaj csupán.
– Ha egyszer tényleg, úgy igazán a magamévá teszlek, akkor nem
tudom, hogy le tudok-e állni valaha is.
Dehogynem. Tudom, hogy képes rá. A lelkemmel érzem. Ezért
bízom meg benne minden egyes porcikámmal.
A szívem? A szívemnek ebbe a döntésbe nincs beleszólása.
– Ne legyél ennyire átkozottul udvarias, és inkább dugj meg,
Xaden!
A szemében tűz gyullad, majd ismét úgy csókol, mintha én volnék
a levegő, ami eddig hiányzott neki, mintha az élete múlna rajta, és a
tekintetéből ítélve elképzelhető, hogy így is van. Becsúsztatja az
ujjait a bugyim alá, és ujjai kényeztetnek, hol finoman, hol
kötekedve, amitől az élvezet édes spirálja szétfeszíti az ölemet és
újabb nyögés szakad ki belőlem.
Az érintése olyan, akár az áramütés.
– Milyen eszméletlenül puha. – Mélyen megcsókol, miközben az
ujjai sem maradnak tétlenek. Tíz körömmel vájok a vállába, és a
hátam is megfeszül, ahogy ő egyre keményebben és keményebben
köröz a megduzzadt csiklóm felett. – Gondolom, az ízed is
ugyanolyan finom, mint a tapintásod.
A gyönyör élő, lélegző láng a bőröm alatt, beleremegek.
– Még! – Ez minden, amit mondani tudok, ez a követelés, ahogy a
bőröm felforrósodik, a pulzusom pedig az egekbe szökik. Fel fogok
robbanni, egyszerűen lángba borulok, és nem tehetek mást, csak
továbbra is itt nyögdécselek, ahogy az egyik ujjával ki-be jár
bennem. Az izmaim megfeszülnek körülötte, amire ezúttal is rögtön
reagál.
– Kibaszott vonzó vagy. – A hangja rekedtessé válik, mintha
valaki szénnel kaparászna a táblán. – Lehet, hogy mindketten
rajtavesztünk, de alig várom, hogy a farkammal is érezhesselek.
 – Ó, istenek! – Az a száj. A hátam mögött lévő falnak
támaszkodom, és közben a csípőmmel leverek valamit a helyéről,
ami összetörik a földön, ahogy én továbbra is csak az ujjain
vonaglok. Teljesen átjárja a belsőmet, miközben sóhajtozom, és a
combom erőteljesen rákulcsolom a még mindig bőrszerelésben lévő
csípőjére. És amikor még a hüvelykujját is beveti, hogy a csiklómat
izgassa, a dörzsölés és a nyomás együttes hatására esztelen gyönyör
borít el.
Felkiáltok, ő pedig a szájával tapasztja be a számat, és ördögi
nyelvcsapásokkal követi le a bennem járó ujjai mozdulatait. Az
energia felhorgad bennem, átjárja a csontjaimat, és még
keményebben csimpaszkodom belé, meglepődve, hogy milyen
ellenállhatatlan erő jár át.
– Nézzenek csak oda! Milyen átkozottul gyönyörű vagy, Violet.
Engedd, hadd csináljam. – Ezúttal a tudatomban hallom a szavait,
mivel a szánk egymáson, és a bensőségessége ezúttal valóban a
gyönyör határáig, majd azon is túl hajt.
Elnyeli az újabb kiáltásomat, ahogy a hátam megfeszül, és az
orgazmus első hulláma átcsap fölöttem, kiengedve azt az
elviselhetetlenné váló feszültséget, majd milliónyi szikrává szakad a
látómezőm peremén. Villám sújt le odakint az ablakom előtt,
amelynek fénye újra és újra beragyogja a szobát, ahogy
ugyanazokkal a szakértő mozdulatokkal lassan másodszor is eljuttat
a csúcsra.
– Xaden – nyöszörgöm, ahogy az élvezet először alábbhagy, majd
ismét a tetőfokára hág.
Elvigyorodik, majd kihúzza belőlem a kezét, és én nem vagyok
több, mint zaklatott lélegzetvétel és nyers éhség, amely most az
ingéért nyúl. Le akarom szakítani róla, és szerencsére partnernek
bizonyul a sietségben, mert már saját maga szaggatja le a szövetet,
hogy aztán újra csókban forrjunk össze, és a nyelvünk ismét táncot
jár egymással, miközben egymásba kulcsoljuk az ujjainkat. A bőre
tapintása egyenesen mennyei, lehetetlenül gyöngéd, miközben
annyi kemény, kidolgozott izom feszül rajta. Végigfuttatom az
ujjaim a háta vonalain, igyekezve megjegyezni minden egyes kis
barázdát és mélyedést, ahogy az izomkötegek minden egyes
mozdulattal csak úgy lüktetnek rajta.
– Most azonnal szükségem van rád – nyögöm, és hozzálátok, hogy
kigomboljam a nadrágját.
– Tisztában vagy vele, hogy mit beszélsz? – kérdezi, miközben
lehámozom róla a szövetet, és az alatta lévő alsóneműt, feltárva a
vaskos farkát. Forrónak és keménynek érződik a kezemben, és az
ajkairól felszabaduló nyögéstől legyőzhetetlennek érzem magam.
– Igen. Arra kérlek, hogy dugj meg! – hozzásimulok és
megcsókolom.
Felnyög, majd az asztal széléhez löki a csípőmet, és hozzálát,
hogy lehúzza rólam a bugyimat, csupaszon hagyva mindent.
A pulzusom az egekben jár.
– Szedek fogamzásgátlót. – Természetesen mindketten így
teszünk. Az utolsó, amit bárki is szeretne, hogy kis
kvadránsgyerekek szaladgáljanak az iskola folyosóin. De azért jobb
előre tisztázni a dolgokat, mint utólag bánkódni.
– Szintúgy. – Megragadja a derekamat, kicsit feljebb tol, hogy
megfelelő szögben legyek, és a következő pillanatban már a
csiklómon érzem a farkát. Felnyögök, és a szemébe nézek.
A teste minden porcikájából olyan éhség árad, amelynek hatására
attól tartok, hogy még ennyire sem fogok bírni magammal. Nem
érdekel, ha ez lesz a végzetünk. Szükségem van rá.
Már nincs visszaút. Többé már nincs.
Kettőnk közé nyúlok, és magamba irányítom a farkát, de közben
rájövök, hogy ez a póz nem lesz megfelelő. Sokkal magasabb, mint
az asztal, és ha nem vágynék rá ennyire, elnevetném magam,
jelenleg azonban eszembe sem jut nevetni. Ívben emelem a csípőm,
de ez sem segít. Minden másodperc egy évtizednek érződik.
– Ez a rohadt asztal… – átkozódik.
Ugyanez jár az én fejemben is.
A bicepsze megfeszül, ahogy a combom alá nyúlva megemel, én
pedig átkulcsolom a karomat a nyaka körül, a lábamat a dereka
körül. Ahogy megfordul, a köntösöm közénk tekeredik. A szánk
ismét forró csókban forr össze, a hátam nyekken egyet, ahogy
nekilök a szekrénynek, de még csak nem is pislogok, mivel
túlságosan lefoglal a nyelve, és mindaz, amit a combjaim között
érzek.
– Jól vagy? – kérdezi.
– Igen. Ne aggódj, ennyire még én sem vagyok törékeny.
Belém nyomja azt az első, vaskos hüvelyknyi részt, én pedig ismét
felnyögök, ahogy szétfeszít.
– Még! – Túlságosan lefoglal a csókja, hogy rendesen meg tudnék
szólalni. – Mindenedre szükségem van.
– Ki fogsz készíteni, Violet. – Bármi is maradt az önuralmából,
most az is köddé foszlik, ahogy egy erőteljes lökéssel teljesen a
magáévá tesz.
Nyöszörögni kezdek. Hű, de mély! Olyan mélyen jár bennem, hogy
mindenhol érzem.
– Mondd, hogy jól vagy! – utasít, de hála az isteneknek, közben
sem hagyja abba a mozgást.
– Tökéletesen vagyok. – A tökéletesnél is tökéletesebben. Forróság
vágtat keresztül ismét a bőrömön, hogy aztán szavak nélküli, őrült
szükségként lobogjon fel.
– Kibaszott jó benned lenni. – Nekem löki magát, vissza belém,
újra és újra, kíméletlen, stabil tempót diktálva, és a szája továbbra is
fel-alá jár a nyakamon, ahogy a kezébe fogja a mellem.
Még csak gondolkozni sincs erőm az őrjítő gyönyörök közepette,
ahogy a hátam minden egyes lökésével a mögöttem lévő
szekrénynek ütődik, megtöltve a szobát pattanásig feszült testünk és
a nyikorgó faanyag zajával. Mindegyik lökés még édesebb, mint az
előző. Alig kapok levegőt.
– A francba, ezzel soha nem fogok tudni betelni, ugye? – mondja, és
a nyakamba temeti az arcát.
– Pofa be, és dugjál, Riorson! – Holnap majd ráérünk a
sajnálkozásra.
Fél kézzel megragadom a szekrény sarkát, hogy én is
erőteljesebben ki tudjam venni a részem a ringatózásból, és méltó
módon feleljek a csípője lökéseire. Egyre mélyebbre és mélyebbre
fogadom magamba. Lehúzza a hálóingem egyik pántját a vállamról,
és a hűvös éjszakai levegő egy másodpercre csókot lehel a
megkeményedett mellbimbómra, mielőtt még forró ajkaival
lecsaphatna rá. Az érzetek egyre csak gyűrűznek, kavarognak és
reszketnek, gyönyörűséges csomót alkotva lényem belsejében,
elviselhetetlen feszültséget, amely már alig várja, hogy végre
kiengedjen.
A szekrény ajtaja nagyot nyikordul, majd lefordul a sarokvasakról,
és Xaden árnyai rögtön a segítségemre sietnek, hogy megóvjanak a
lezúduló ajtótól, ahogy mindenfelé körülöttünk szilánkok
záporoznak. A belsőmben szunnyadó erő felizzik, hogy válaszoljon
az övére, és továbbra is ott lüktet a bőröm alatt, ahogy megragadom
a vállát, és a szám megtalálja az övét.
Nincs megállás. Egyszerűen képtelenek vagyunk megállni.
– Basszus – mondja, ahogy újra és újra a magáévá tesz, egy
pillanatra sem tartva szünetet, úgy fordít, hogy ismét szövetet érzek
a hátam alatt. De ezúttal sem fektet le az ágyra – az ablak függönyei
óvnak a hidegtől.
Az energia ismét sisteregni kezd, ahogy a szánk egymásra lel, és ő
csak folytatja és folytatja fáradhatatlanul, minden mozdulatával
szorosabbra tekerve a bennem lévő csomót, amely egyre
fájdalmasabbá válik.
És az erő… Egyszerűen túl soknak bizonyul. Éget, belülről éget,
felforrósítja a véremet, és követeli, hogy engedjék szabadon.
– Xaden! – kiáltok fel, egyszerre nyöszörögve, jajgatva és
ugyanakkor úgy kapaszkodva belé, mintha ő volna az egyetlen, aki
még ezen a földön tud tartani.
– Tartalak, Violet – ígéri zaklatott légzéssel, egy centire az
ajkamtól. – Engedd szabadjára!
Villám vágtat végig rajtam, akár a korbácsütés, olyan vakító
fénnyel, hogy le kell hunynom a szememet. A forróság felragyog
körülöttünk, és a semmiből mennydörgés kerekedik.
Ekkor megérzem a füstöt.
– Francba. – Xaden ereje tölti be a szobát, elhomályosítva azt a
kevés világosságot is, amink volt, és a függöny lehull, de még azelőtt
elhátrálunk tőle, hogy a megégett szövet hozzáérhetne a bőrömhöz.
Az a gyönyörtől nehéz csomó már kezd elviselhetetlenné válni,
ahogy a földre fektet, és végre, végre magamon érezhetem a teljes
súlyát, ahogy belém hatol. Az árnyak visszahúzódnak, és már semmi
mást nem látok magam előtt, csak őt és a sötét tekintetét, amit egy
pillanatra sem vesz le rólam, és tudom, hogy ez a leggyönyörűbb
látvány, amihez valaha szerencsém volt.
– Milyen. Oltári. Gyönyörű – mondom, és minden szót egy csókkal
nyomatékosítok.
Visszahúzódik, és a tekintete egy szívdobbanásnyi időre rátalál az
enyémre, mielőtt egy újabb csókkal a magáévá tesz, amely után csak
még többre és többre vágyom, lágyan, közös ritmusban ringatva a
csípőmet az övével.
Ez a férfi mintha az egész testével csókolna, egy ütemre mozgatja
a csípőjét és a nyelvét, éppen csak annyi súlyt engedve rám, hogy
még kényelmesen levegőt kapjak, miközben a mellkasával a
hiperérzékeny mellbimbóimat cirógatja. Mindketten a csúcs
közelében járunk, és fogalmam sincs, meddig bírom még, mielőtt az
egész szoba lángba borulna körülöttünk.
– Szükségem van… Szükségem van… – Kétségbeesve keresem a
pillantását. Hová tűntek a szavaim?
– Tudom. – Ismét birtokba veszi a számat, majd kettőnk közé
nyúl, és ügyes ujjaival újabb orgazmushoz segít hozzá, amit újabb
villámcsapás és égzengés és sötétség követ, ahogy darabokra esem
az érintésétől.
A gyönyör hullámokban borít el, újra és újra eláraszt, míg nem
tudok mást tenni, csak kapaszkodom a vállába, és önként megadom
magam az élvezetnek.
– Gyönyörű – suttogja Xaden.
Abban a pillanatban, hogy visszatérek a földre, megtörik a
ritmusa, majd a mellkasomhoz tolja a térdemet, hogy még
mélyebben belém tudjon hatolni. Ringatom a csípőmet, hogy ismét
felvehessük a közös ütemet, miközben verejtékcseppek gyöngyöznek
a bőrünkön, és figyelem, ahogy lassan őt is elborítja a színtiszta
élvezet. Éppannyira imádom, ahogy elveszíti az önuralmát,
amennyire a sajátomat féltem, de amikor megragadom a derekát,
felnyög, majd hátreveti a fejét, és még egyszer belém döf. Aztán még
egyszer. És amikor következik a harmadik, felkiált, majd minden
ízében reszketni kezd, és az ereje árnyékok nyalábjában ölt alakot,
szétrepesztve az ablak másik oldalán a fából készült célpontot.
Fadarabkák záporoznak mindenfelé, Xaden pedig egy újabb,
sötétségből szőtt fátylat terít fölénk, hogy megóvjon bennünket a
törmeléktől. Aztán az árnyak visszavonulnak, és valahol mögöttem
tőrök hullnak a földre.
Úgy néz ki, mint aki sokkot kapott, de mellette boldognak is
látom, olyan boldognak, amilyennek én érzem magam a padlón
fekve. Egymásra nézünk, még mindig zihálva a történtektől, és
próbáljuk túltenni magunkat az iménti teljes őrületen.
– Sosem veszítettem még így el a kontrollt – mondja, miközben
megtámaszkodik a fél karján, a másikkal pedig kisöpri a tincseket az
arcomból. A mozdulat gyöngédsége hihetetlen kontrasztban áll
azzal az erővel, amit az imént tapasztaltam meg, és nem is vagyok
képes többre, csak boldogan pislogok.
– Én sem. – Aztán a mosolyom széles vigyorrá válik. – Nem
mintha korábban lett volna erőm, ami felett elveszítheti az ember az
irányítást.
Ő is felnevet, majd az oldalára gördül, de közben mindvégig közel
tart magához, és a bicepszére hajthatom a fejem.
Ismét megérzem a füst szagát a levegőben.
– Csak nem…
– Hogy felgyújtottad-e a függönyt? – Felvonja a szemöldökét. –
Attól tartok, igen.
– Ajjaj! – Zavarba kellene jönnöm, de semmi ilyesmit nem érzek,
úgyhogy inkább csak végigfuttatom az ujjaimat az állkapcsán. – És
te eloltottad.
– Mielőtt még elpusztítottam volna a céltábládat. – Elfintorodik.
– Majd szerzek neked egy újat.
A szekrényre pillantok, ahol a tőröket tartom.
– És…
– Attól tartok, egy új székre is szükséged lesz.
– Ez… – Még csak le sem húzhattam róla teljesen a nadrágját, és
az én hálóingem is félig ott lengedezik rajtam.
– Ijesztően tökéletes. – A kezébe veszi az arcomat. – Meg kéne
fürdesselek, és lefektetni aludni. A szoba miatt ráérünk holnap is
aggódni. Vicces módon az ágyad az egyetlen, ami épségben maradt.
Felülök, és meggyőződök róla, hogy valóban így van, aztán Xaden
is így tesz, és közelebb hajol hozzám. Rögtön elveszítem az
érdeklődésem minden más iránt, és csak a hátán ugráló izmokat és a
kék ereklyét mustrálom, amelyet Sgaeyltől kapott.
Végighúzom az ujjaim a hátán, kitapogatva az ezüstszínű
sebhelyeket, mire rögtön érzem rajta, hogy megfeszül. Rövid,
keskeny vonalak, túlságosan szabályosak ahhoz, hogy korbácstól
származzanak, és nincs semmiféle ritmus a mintázatban, az viszont
látszik, hogy a hegek sehol sem keresztezik egymást.
– Mi történt? – kérdezem suttogva.
– Nem akarod tudni. – Érzem rajta, hogy megfeszül, de nem
húzódik el az érintésemtől.
– De igen, tudni akarom. – A sebhelyek nem tűnnek
véletlenszerűnek. Valaki szándékosan okozta őket, megfontoltan,
gonoszságból, én pedig le akarom vadászni az illetőt, és ugyanígy
akarok tenni vele.
Az állkapcsa megfeszül, ahogy hátrapillant a válla fölött, és
összetalálkozik a tekintetünk. Az ajkamba harapok, és tisztában
vagyok vele, hogy ez a pillanat még bármilyen irányba alakulhat.
Falakat húzhat maga köré, de akár úgy is dönthet, hogy beavat a
titkaiba.
– Sok van belőlük – mondom, továbbra is rajta tartva az ujjamat.
– Százhét. – Félrenéz.
A szám hallatán fordul egyet a gyomrom, és egyszer csak
megtorpanok. Százhét. Liam említette ezt a számot.
– Ennyi fiatalkorú hordozza magán a felkelés ereklyéjét.
– Igen.
Megfordulok, hogy jobban láthassam az arcát.
– Mi történt, Xaden?
Hátrasimítja a hajamat, és a tekintete olyan közel van ahhoz,
amit gyöngédnek is nevezhetnék, hogy belesajdul a szívem.
– Kaptam egy esélyt – mondja lágyan. – Egyezséget ajánlottak, és
én elfogadtam.
– Miféle egyezség eredményez ilyen sebhelyeket?
Látom, hogy tépelődik, de aztán felsóhajt.
– Az a fajta, amelyben felelősséget vállalok azért a százhét
gyerekért, akiket a felkelés vezetői hagytak hátra, és cserébe mi is
esélyt kapunk rá, hogy megküzdjünk az életünkért, ahelyett, hogy a
szüleinkhez hasonlóan kivégezzenek. – Ismét félrepillant. – A
lehetséges halált választottam a biztos halál helyett.
Az ajánlat kegyetlensége, és a többiekért hozott áldozata
együttesen olyan, mintha arcul csaptak volna. Közelebb hajolok
hozzá, hogy összeérjen az orrunk.
– Vagyis, ha bármelyikük elárulja Navarre-t…
– Akkor nekem annyi. A sebhelyek erre emlékeztetnek.
Tehát ez az oka, hogy Liam a lekötelezettje.
– Rettenetesen sajnálom, hogy ilyesmi történt veled. – Főleg úgy,
hogy nem is ő vezette a felkelést.
Úgy pillant rám, mintha a lelkem legmélyéig ellátna.
– Nincs min sajnálkozni.
Megfogom a kezét, mielőtt felállhatna.
– Maradj még.
– Nem kéne… Jobb lesz, ha elindulok. – Két barázda jelenik meg
a homlokán, ahogy a szemembe néz. – A többiek súgdolózni fognak.
– Mikor tettem rád olyan benyomást, mintha bármennyire is
érdekelne, hogy mi a francot gondolnak a többiek? – A saját korábbi
szavait fordítom ellene, majd felülök, és átkarolom a nyakát ott, ahol
az ereklye is van. – Maradj velem, Xaden. Ne akard, hogy
könyörögjek.
– Mindketten tudjuk, hogy rossz ötlet.
– Akkor legalább a mi rossz ötletünk lesz.
A válla lecsügged, és tudom, hogy győztem. Ma estére az enyém
lesz. Egymást váltva kiosonunk, hogy meg tudjunk tisztálkodni,
majd bebújik mellém az ágyba.
– Csak ezek között a falak között – mondja csendesen, és én
tudom, hogy mire gondol.
– Csak ezek között a falak között.
Nem mintha járnánk, vagy bármi ilyesmi. Ez… nyilvánvalóan
katasztrófával érne fel, ha másért nem, hát a katonai hierarchia
miatt. – Elvégre lovasok vagyunk.
– Egyszerűen nem akarom, hogy kihozzanak a béketűrésemből,
ha esetleg valaki…
Megcsókolom, hogy elhallgattassam.
– Értelek. Igazán kedves dolog.
 Belecsíp a bőrömbe.
– Nem vagyok kedves. Kérlek, ne hidd rólam, hogy jóindulatú
vagy kedves vagyok. Ha így teszel, csalódni fogsz, és bármit is
gondolsz… – Belefúrja az arcát a nyakamba, és mélyen beszívja a
levegőt. – Ne zúgj belém.
Végigsimítok a karján végigfutó mintákon, és azért fohászkodom,
hogy ne történjen így. Ez az egész zűrzavar biztosan csak azért van
bennem, mert háromszor is elmentem, nem igaz? Biztosan csak
erről van szó.
Kipillantok az ablakon a végtelen, koromfekete égre, és témát
váltok, mielőtt még végleg elnehezülne a szemhéjam.
– Honnan sejtetted, hogy villámforgató leszek?
– Már akkor gondoltam, amikor azon az első éjszakán Tairn
átcsatornázta beléd az energiáját, de még nem voltam biztos benne,
úgyhogy inkább hallgattam róla.
Pislogok egyet, és próbálom felidézni a történteket, de a
tudatomat kellemes, homályos zümmögés tölti ki, ami lassan
minden racionális gondolatot elfojt.
– Mikor? – Lecsukódik a szemem.
Átkarol, és közelebb húz magához. A combjaim hátsó oldala
szorosan nekisimul az ágyékának, ahogy kezdek elszenderedni.
– Amikor először megcsókoltál.
***
Amikor felébredek, Xaden már nincs mellettem, de nem
mondhatnám, hogy ez túlságosan meglepne. Már az is kész csoda,
hogy egyáltalán hajlandó volt velem aludni.
És hogy vázát találok az éjjeli asztalkán, benne egy csokor
violával? A szívem dobban egyet. Azt hiszem, átkozottul nagy bajban
vagyok.
Még a törmeléket is szépen összesöpörte egy sarokba, vagyis
alighanem az árnyakat használta álmomban, mert nem hallottam,
hogy zajt csapott volna.
Még mindig kimerült vagyok, de azért felöltözöm és gyorsan
feltűzöm a hajam. A nap már magasan jár odakint. Mivel Liam még a
gyengélkedőn van, ma egyedül kell az Archívumba mennem, de
visszafelé talán be tudok kukkantani hozzá.
 Éppen a csizmám fűzőjét kötöm, amikor kopogtatnak az ajtón.
– Ez biztosan valami vicc – mondom elég hangosan ahhoz, hogy
odakint is meghallják. – Csak azért, mert Liam a gyengélkedőre
került, még nincs szükségem újabb… – Megdermedek, amikor
kinyitom az ajtót, és az utolsó szót már
a látogatóm arcába mondom. – …testőrre.
Carr professzor áll a folyosón, és tudományos kíváncsisággal
méreget, majd felvonja a szemöldökét, és körbepillant
a szobámban uralkodó zűrzavaron.
– Dolgunk van.
– Az Archívumba kell mennem – felelem.
– Az Archívumba szóló megbízatásod mindaddig fel van
függesztve, amíg biztosak nem lehetünk felőle, hogy nem fogod
véletlenül felégetni az egészet. Tudod, a villámcsapás és a papír nem
férnek össze túl jól egymással. Higgy nekem, Sorrengail, az írnokok
egyébként sem látnának szívesen a felbecsülhetetlen értékű
könyveik között, és ahogy látom, egyelőre még álmodban sem
igazán tudod uralni a képességedet.
Igyekszem nem tudomást venni a megjegyzéséről, ugyanis aligha
tudhatja, hogy pontosan mi is okozta a felfordulást, mindenesetre
amikor megfordul, követni kezdem a folyosón.
– Hová megyünk?
– Oda, ahol nem tudsz rögtön felégetni egy egész erdőt – feleli
anélkül, hogy hátrapillantana.
Húsz perccel később már a röpmezőn vagyunk, és
meglepetésemre Tairnon ezúttal is rajta van a nyereg.
– Ezt meg hogy az ördögbe csinálta?
Tairn sértődötten felhorkan.
– Mintha engedném nekik, hogy olyasmit tervezzenek nekem, amit én
magam ne tudnék felhúzni. Emlékezz rá, hogy honnan származik az
erőd, Ezüsthajú.
– Hogy van Andarna? – kérdezem, miközben Carr professzor a
kezembe nyom egy táskát. – Ez meg mire kell?
– Alszik, de egyébként jól van – mondja Tairn.
– Reggeli – feleli Carr. – Amennyi varázslás vár rád a mai napon,
alighanem jól fog jönni. – Ezzel felszáll a Narancs Tőrfarkjára, és
miután én is felkapaszkodom Tairnra és becsatolom magam, a
magasba emelkedünk.
A tavaszi szél csipkedi az arcomat, ahogy berepülünk a hegylánc
fölé, és hálás vagyok érte, hogy ma reggel rögtön a röpszerelésembe
bújtam, mivel azt hittem, hogy még ebéd előtt gyakorolni fogunk.
Nagyjából félórával később szállunk le, jóval a fák szintje fölött.
Megborzongok, és miután alaposan átfagytam a magasban,
dörgölni kezdem a karom.
– Ne aggódj, nem fogsz sokáig fázni – biztosít róla Carr
professzor, majd leszáll a sárkánya hátáról, és előhúz egy kis
könyvecskét a zsebéből. – Az alapján, amit tegnap este olvastam, a
képességed fel tud melegíteni. – Körbemutat körülöttünk.
– Azonkívül errefelé nincs sok minden, amit fel tudnék gyújtani,
nem igaz? – Arról nem is beszélve, hogy tanúk sincsenek, ha a
professzor esetleg úgy dönt, hogy kitöri a nyakamat. Röviden
rápillantok, mielőtt elvenném róla a tekintetemet, majd kiszíjazom
magam, és lecsúszom Tairn mellső lábán. – Ne hagyj magamra.
– Soha. Ha csak egyetlen lépést is tesz feléd, elevenen megsütöm.
– Pontosan. – Még egyszer alaposan végigmér, és ezúttal nem
nézek a szemébe, helyette inkább ellenőrzöm, hogy a térdemen lévő
kötés nem csúszott-e a bőrszerelésem alá. – Mindig is lenyűgözött,
hogy a természet miként találja meg önnön egyensúlyát.
– Nem vagyok benne biztos, hogy tudom, mire gondol,
professzor.
– Hogy egy efféle képesség éppen egy ilyen… – Felsóhajt. – Te
talán nem neveznéd magad törékenynek?
– Az vagyok, aki vagyok. – Azt hiszem, sosem adtam a
tanáromnak okot arra, hogy másnak lásson.
– Nem sértésnek szántam, kadét. – Vállat von, és a nyeregre
pillant. – Ez egyfajta egyensúly. A tanítással töltött éveim alatt
számos olyan összefüggésre bukkantam, amelyek egyfajta féket
jelentenek a túl nagy hatalom számára. A te esetedben alighanem a
tested jelenti ezt a féket.
Tairn felmordul, ahogy odébb hessegeti Carr kisebb sárkányát az
útból.
– Úgy látom, a sárkányod nem bízik bennem – jelenti ki Carr,
mintha egy újabb, megoldásra váró tudományos problémát
szemrevételezne. – Tekintve, hogy jelenleg ő a kvadráns legerősebb
példánya…
– De nem az egész Kontinensé – ismeri el Tairn.
– …ez alighanem azt jelenti, hogy te sem bízol bennem,
Sorrengail kadét. – Nem engedi el a tekintetem, és a hegytetőn fújó
szélben úgy táncol a haja, mintha csak egy marék madártoll volna. –
Miért?
– Nincs értelme hazudnod.
– Azonkívül, hogy „törékenynek” nevezett? – Tairn mellső lába
mellett maradok, készen állva arra, hogy visszakapaszkodjak rá, ha
szükséges. – Ott voltam azon a napon, amikor maga megölte
Jeremiah-t. Megnyilvánult a pecsétereje, és maga úgy törte ki a
nyakát, mintha csak egy gally volna. Mindezt az egész kvadráns
előtt.
Carr kissé oldalra dönti a fejét, és elgondolkozik.
– Nos, Jeremiah igencsak beszámíthatatlanul viselkedett, és
széles körben ismert tény, hogy az elmelátókat nem szabad életben
hagyni. Még azelőtt véget vetettem a szenvedéseinek, hogy
felfoghatta volna, mi vár rá.
– Sosem értettem, hogy az elmelátás miért ér fel halálos ítélettel.
– Tairn lábára helyezem a kezem, mintha pusztán ezzel magamba
szívhatnám az erejét, noha enélkül is érzem, hogy az átáramlik
belém.
– Azért, mert a tudás hatalom. A tábornok lányaként ezzel igazán
tisztában lehetnél. Nem engedhetjük, hogy bárkinek korlátlan
hozzáférése legyen a titkosított anyagainkhoz. Az ilyesmi az egész
királyságra nézve beláthatatlan veszélyt jelentene.
Ennek ellenére Dain mégis életben van.
– Azért, mert Aetos hasznos a számukra, legalábbis mindaddig,
amíg az ellenőrzésük alatt tudják tartani – mondja Tairn, jókora
gőzfelhőt fújva ki az orrlukain, amitől a Narancs Tőrfark még
hátrébb lép. – Azonkívül az ő képessége csak érintéssel működik, így
aztán nem jelent akkora kockázatot.
– Nem kell bíznod bennem, és ha akarsz, visszaszállhatsz a
sárkányodra, hogy onnan gyakorold a varázslást, de azért remélem,
elhiszed nekem, ha azt mondom, hogy nem akarlak megölni,
Sorrengail kadét. Egy ilyen képességű fegyver elvesztése tragédiát
jelentene a számunkra.
Egy ilyen fegyver.
– Az a körülmény, hogy éppen Tairnnal kapcsolódtál, téged és
Riorsont a legerősebb párossá tesz, akiket jó ideje látott ez a
királyság. Elfogadsz esetleg egy tanácsot? – A szeme összeszűkül.
– Kérem. – Legalább őszinte velem, úgyhogy most már tudom,
hányadán állunk.
– Tedd világossá, hogy ki iránt vagy hűséges. Te és Riorson is
kivételes lovasok vagytok, halálos erővel rendelkeztek, amire
bármelyik társatok joggal irigykedne. És hogy együtt…? – Felvonja a
bozontos szemöldökét. – Ha úgy alakul, félelmetes ellenséggé
válhattok, amit a vezetés egyszerűen nem engedhet meg. Érted,
hogy mire akarok kilyukadni? – kérdezi ezúttal valamivel lágyabb
hangon.
– Navarre az otthonom, professzor. Az életemet adnám érte, hogy
megvédjem a királyságot, ahogyan előttem az összes többi
Sorrengail is tette.
– Nagyszerű – bólint. – Most pedig munkára! Minél hamarabb
képes leszel uralni a villámokat, annál hamarabb visszamehetünk,
mielőtt megfagynánk.
– Nem rossz ötlet. – Végignézek a hegyláncon. – Azt akarja,
hogy…?
– Lehetőleg bárhová, csak ne pont ide.
Kinézem az egyik távoli hegycsúcsot.
– Nem igazán tudom, hogy mivel sikerült előcsalogatnom
magamból. Azt hiszem… érzelmi reakció volt. – A tegnap este
történtekről inkább ne is beszéljünk.
– Érdekes. – Lekörmöl valamit a jegyzetfüzetébe egy darab
szénnel. – A tegnapi Háborús Játékokon kívül is irányítottál már
villámokat?
Inkább megtartom magamnak az igazságot, mindenesetre a
hallgatás sem opció.
– Néha.
– És minden esetben érzelmi reakció váltotta ki a dolgot?
 Tairn felhorkan, mire megütögetem a kézfejemmel a mellső lábát.
– Igen.
– Nos, akkor kezdjük innen. Merülj el az erődben, és próbáld meg
ugyanazt érezni, amit akkor éreztél. – Visszatér a jegyzetfüzetéhez.
– Idehozzam a szárnyvezetőt? – Tairn felnevet a fejemben.
– Pofa be! – Megvetem a lábam az Archívumban, mire rögtön
energia kezd áramlani körülöttem és rajtam keresztül. Andarna
aranyló fénye is ott van, de a tegnapi megerőltetés után most
sápadtabbnak tűnik. A fejem fölött tintafekete árnyakat látok
kavarogni, amelyekről tudom, hogy a Xadenhez fűződő kapcsolatot
jelképezik.
– Valami gond van? – kérdezi Xaden, mintha csak megérezte
volna, hogy éppen rá gondolok. – Mit csinálsz ilyen messze?
– Kijöttünk gyakorolni egy kicsit Carr professzorral. –
Az arcom felforrósodik a hangja hallatán. – Honnan tudod, hogy
messze vagyok?
– Ha majd még jobban fog menni a varázslás, te is képes leszel rá.
Különben se mehetsz sehová anélkül, hogy én tudnék róla, Kicsike. – Ezt
akár fenyegetésnek is vehetném, mégsem annak hangzik. Inkább
megnyugtatónak érzem.
– Egyelőre beérem egy kis villámforgatással. Carr éppen engem
bámul, és kezd kínos lenni a dolog, hacsak nem találom ki
másodperceken belül, hogy…
Képek özönlik el a tudatomat… Képek saját magamról. Az előző
éjszakát látom, azzal a különbséggel, hogy most mindent valahogy
Xaden szemén keresztül tapasztalok. Érzem a csillapíthatatlan vágy
lüktetését. Elvesztem az önuralmam… Nem, Xaden az, aki elveszíti
az önuralmát, miközben én alatta nyögdécselek. A keze a
derekamon, a körmeim a bőrébe vájnak, olyan fájdalmat okozva,
amely határos a gyönyörrel. Istenek, szükségem van rá… Nem, neki
van szüksége rám. Az éhsége egyre csak fokozódik, ahogy megérint,
megízlel, ahogy érzi a…
Erő zúdul végig a testemen, sistereg a bőröm mentén, és villámok
kelnek a lehunyt szemem alatt.
Ekkor a képek abbamaradnak, és visszakapom a saját érzéseimet.
És itt pusztuljak el, ha ne izgatott volna fel a látvány annyira,
hogy össze kell préselnem a combjaimat, hogy csillapítsam a köztük
támadt sajgást.
– Szép munka! – Carr professzor bólint, és feljegyez valamit.
– El sem hiszem, hogy megcsináltad.
– Szívesen.
Az arcom lángol a forróságtól, ahogy a kézfejemmel kitapintom a
bőrömet.
– Látod, én megmondtam. – Carr feltartja a jegyzetfüzetet. – Az
utolsó villámforgató azt állította, hogy felforrósodik a gyakorlástól.
Most pedig próbáld meg újra.
Tairn kuncog egyet.
– Te meg ne merj szólalni! – figyelmeztetem.
Ezúttal magára az energiára koncentrálok, nem pedig arra, hogy
mi juttatta el hozzám. Kitárom az érzékeimet, és hagyom, hogy a
tűzforró energianyaláb végigvágtasson rajtam, bennem, amíg a
teljesítőképességem határára érek. Aztán kiengedem magamból, és
több mint egy mérföldre onnan, ahol állunk, villám sújt a földre.
Nézzenek oda! Ezek szerint már papírom van róla, hogy igazi
varázshasználó vagyok.
– Esetleg legközelebb megpróbálsz jobban célozni? – Carr
professzor a jegyzetei között keresgél. – Tartsd észben, hogy ne
fáraszd ki magad túlságosan, hiszen a varázsláshoz szükséged van
rá, hogy friss legyél. Senki sem szeretné, ha idejekorán kiégnél. Az
olyan erő, mint amivel Tairn rendelkezik, elevenen elfogyasztana, ha
nem tudnád az irányításod alatt tartani.
Még ötször lesújtok a villámmal, amíg már túlságosan
kimerültnek érzem magam a további gyakorláshoz, de egyszer sem
sikerül eltalálnom a kijelölt célpontot.
Úgy látszik, ez nehezebb lesz, mint gondoltam.
„Július elseje, az Aretiai Ütközet évfordulója ezennel kineveztetik
az Újraegyesítés Napjának. Ezt a napot ettől fogva egész Navarre-
ban megünnepeljük, hogy így adózzunk azok emléke előtt, akik a
szeparatistákkal folytatott háborúban életüket adták a királyságért,
és emlékezzünk meg azokról, akik az Aretiai Egyezménynek
köszönhetik az életüket.”
– Bölcs Tauri király
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Éppen megpróbálok kibányászni egy adag ruhát a szekrényem

romjaiból, amikor ismét kopogtatnak az ajtón.
– Gyere be! – kiáltom, majd lehajítom a ruhákat az ágyra.
Az ajtó kinyílik, és Xaden lép a szobába. A haja olyan zilált,
mintha egyenesen a röpmezőről érkezett volna. Rögtön feljebb
szökik a pulzusom, ahogy meglátom.
– Csak azt akartam… – kezdi, majd szünetet tart, hogy felmérje a
tegnap este keletkezett ramazurit. – Valamiért meggyőztem magam
róla, hogy nem csináltunk ekkora bajt, de úgy látom…
– Hát igen.
Rám pillant, és mindketten elmosolyodunk.
– Figyelj, nem kell hülyén éreznünk magunkat, vagy ilyesmi. –
Vállat vonok, és próbálom oldani a feszültséget. – Elvégre
mindketten felnőttek vagyunk.
Felvonja a szemöldökét, amin a sebhely húzódik keresztül.
– Remek, nem is örültem volna, ha mást mondasz. De azért
segíthetek feltakarítani. – A figyelme a szekrényre téved, mire
kacsint egyet. – Esküszöm, amikor reggel eljöttem, a sötétben még
nem tűnt ilyen vészesnek. Úgy tűnik, tegnap este még néhány fát is
sikerült lángba borítanod. Két vízforgatóra volt szükség, hogy
eloltsák őket.
Felforrósodik az arcom.
– Hamar elmentél. – Igyekszem annyira flegmán hangzani,
amennyire csak lehetséges, ahogy az asztalom felé tartok, ami
csodával határos módon túlélte a történteket, majd lehajolok, hogy
összeszedjek néhány könyvet, amelyeket a földre löktünk.
– Találkozóm volt a vezetőséggel, úgyhogy korán el kellett
mennem. – A karja hozzáér az enyémhez, ahogy lehajol mellettem,
és felveszi a kedvenc mesekönyvemet, amit Mira tett a
hátizsákomba, miután visszatértünk Montserratba azon az estén.
– Vagy úgy. – Felállok, és az asztalra teszem a szövegeket. –
Tehát nem arról van szó, hogy horkoltam.
 – Nem. – Elvigyorodik. – Hogy ment az óra Carr professzorral?
Ügyes témaváltás.
– Tudok varázsolni, de a célzás még nem megy, ami nagyon
kimerítő. – Összeszorítom az ajkam, és felidézem az első
villámcsapást. – Tudod, tegnap elég szemét módon viselkedtél a
röpmezőn.
A szorítása erősebbé válik a könyvön.
– Azt mondtam, amiről azt gondoltam, hogy abban a pillanatban
hallanod kell. Tudom, hogy nem szereted, ha mások gyengének
látnak, de…
– Gyenge voltam – fejezem be helyette a mondatot.
Bólint.
– Ha ettől jobban érzed magad, az első alkalommal, amikor
végeztem valakivel, én sem tudtam kordában tartani az érzéseimet.
Nem lett rosszabb a véleményem rólad, amiért így reagáltál a
történtekre. Ez csak annyit jelent, hogy még mindig van benned
emberség.
– Ahogyan benned is – mondom, és átveszem tőle a könyvet.
– Ezen lehet vitatkozni.
Mondja az, akinek százhét sebhely van a hátán.
– Szerintem nem. Számomra nem vitás.
Félrenéz, és tudom, hogyha erőltetem a témát, máris falakat fog
vonni maga köré.
– Mondj valami valóságosat – mondom, és nagyon szeretném, ha
velem maradna.
– Például micsodát? – kérdezi, ahogyan akkor is tette, mielőtt
repülni indultunk, amikor ott hagyott a hegyekben, ahol volt elég
bátorságom megkérdezni, hogy honnan szerezte a sebhelyeket.
– Például… – A gondolataim fel-alá zakatolnak, ahogy egy
kérdésen gondolkozom. – Például, hogy hol jártál aznap este, amikor
az udvaron találkoztunk.
Összevonja a szemöldökét.
– Ennél pontosabbnak kell lenned. A harmadéveseket állandóan
elküldik valahová.
– Bodhi is veled volt. – Idegesen végignyalok az alsó ajkamon. –
Közvetlenül a Vesszőfutás előtt történt.
 – Vagy úgy. – Felvesz egy újabb könyvet, és az asztalra helyezi,
miközben láthatóan azt fontolgatja, hogy megnyíljon-e előttem vagy
sem.
– Senkinek sem adnám tovább, amit nekem mondasz – ígérem. –
Remélem, ezt magadtól is tudod.
– Tudom. Hiszen senkinek sem beszéltél arról, hogy mit láttál a
fa alatt azon az őszi éjszakán. – Megdörzsöli a nyaka hátulját. –
Athebyne. Nem tudhatsz róla, hogy miért, és nem is kérdezhetsz
mást, mindenesetre ott voltunk.
– Értem. – Erre biztosan nem számítottam, mindenesetre
valóban nem kirívó eset, hogy kadétokkal intéztetnek el valamit az
egyik helyőrségen. – Köszönöm, hogy elárultad. – Visszateszem a
könyvet a helyére, és észreveszem, hogy a kötés a tegnapi pusztítás
után már nem tart úgy, mint korábban. – Fenébe. – Kinyitom a hátsó
borítónál, és látom, hogy egy ponton teljesen szétszakadt. Valami
kikandikál belőle.
– Mi az? – kérdezi Xaden a vállam fölött.
– Nem tudom. – Fél kézzel egyensúlyozok a könyvvel, és kihúzok
belőle egy papírdarabot, amit a jelek szerint a gerinc mögé
csúsztattak be. Kis híján kiszalad a lábam alól a talaj, amikor
felismerem apám kézírását. Alig néhány hónappal a halála előtt írta.

ű

őő


űőő

ő

ő




 Összevonom a szemöldököm, és átadom az üzenetet Xadennek,
majd lapozgatni kezdek a könyvben. A történetek ismerősek, és még
mindig apám hangján hallom a szöveget, mint amikor gyerekként az
ölébe ültetett egy hosszú nap végén.
– Elég rejtélyes – jegyzi meg Xaden.
– Azután, hogy Brennan meghalt, hajlamos volt rejtélyesen
fogalmazni – mondom halkan. – A bátyám elvesztése után apám
még visszahúzódóbbá vált. Csak azért tölthettem vele annyi időt,
mert állandóan az Archívumban voltam, és arra készültem, hogy
írnok legyen belőlem.
Az oldalak peregnek az ujjaim között, ahogy átfutom a
történeteket az ősi királyságról, amely az egyik óceán partjától a
másikig ért, és a három fivér közti Nagy Háborúról, akik mind
egyedül akarták az ellenőrzésük alatt tudni e rejtélyes vidék
varázslatát. A történetek némelyike az első lovasokról is mesél,
azokról, akik először megértették a sárkányokkal való kapcsolódás
titkát, és hogy ezek a kapcsolatok miként veszélyeztetik a lovasokat,
ha esetleg túl sok energiát igyekeznek magukba fogadni a
sárkányuktól. Mások egy nagy gonoszságról beszélnek, amely
végigjárt a vidéken, és amelynek hatására az embereket megrontotta
a sötét mágia, és veninnek nevezett teremtményekké alakította őket,
akik wyvernnek hívott, szárnyas bestiák hátán lovagoltak, és a minél
több hatalom után szomjazva kiszipolyozták a varázslattól duzzadó
földeket. Megint mások arról adnak hírt, milyen veszélyekkel jár, ha
az emberek a földből, nem pedig az égből igyekeznek energiára szert
tenni, amennyivel könnyebb ugyanis az előbbi, annál veszélyesebb,
minthogy könnyen az őrületbe kergetheti az illetőt.
A történetek egyik célja, hogy felhívja a gyerekek figyelmét a túl
sok és ellenőrizetlen hatalomban rejlő veszélyre. Senki sem akar
veninné változni; ők azok a szörnyetegek, akik az ágyunk alatt
rejtőznek, ha rémálmok kísértenek. És biztosan nem akarunk
anélkül belekóstolni a varázslás világába, hogy volna egy
sárkányunk, aki baj esetén a védelmünkre siet. De hát mindössze
ennyiről van szó, gyerekeknek szóló altatókról. De akkor miért
éppen ebbe a könyvbe rejtette apám ezt az üzenetet, és egyébként is,
mi lehet a valódi jelentése?
 – Szerinted mit akart közölni ezzel? – kérdezi Xaden.
– Nem tudom. A könyvben szereplő történetek többsége arról
szól, hogy a hatalom megrontja az embert. Talán úgy érezte, hogy ez
történt valakivel a vezetőség tagjai közül.
– Xadenre pillantok. – Azon biztos nem lepődnék meg, ha Melgren
tábornok egy szép napon leszakítaná az álarcát, és mindenki
számára világossá tenné, hogy valójában mindvégig egy
vérfagyasztó venin volt. Nekem legalábbis mindig a hátam
borsódzott tőle.
Xaden kuncog egyet.
– Nos, bízzunk benne, hogy azért nem ilyen súlyos a helyzet.
Apám azt szokta mondogatni, hogy a veninek a Pusztákban várják,
hogy eljöjjön az idejük, és végre mindannyiunkat elkapjanak – már
amennyiben nem esszük meg rendesen a tányérunkra kerülő
zöldséget. – Kipillant az ablakon, és tudom, hogy ebben a
pillanatban az apjára emlékezik. – Azt is mondta, hogy ha nem
vigyázunk, akkor egy napon nem marad több varázslat a
királyságban.
– Sajnálom… – kezdem, de amikor megfeszülnek a tagjai, inkább
témát váltok. – Szóval, hol kezdjük a rendrakást?
– Jobb ötletem van, hogy mivel töltsük az estét – mondja, majd
ráhajít egy újabb adag ruhát az ágyamra.
– Valóban? – Elkapom a tekintetét, és a jelek szerint ezúttal is a
számat mustrálja. A pulzusom nyomban szaporábbá válik, és már a
gondolata is energiával tölt el, hogy hozzám érhet.
Ne zúgj belém…
A tegnap esti szavai erős kontrasztban állnak azzal, ahogy most
engem méreget.
Hátrálok egy lépést.
– Azt mondtad, hogy ne essek beléd. Esetleg változott a
véleményed a kérdésről?
– A legkevésbé sem – vágja rá, de az állkapcsa megfeszül.
– Helyes. – Nem számítottam rá, hogy ennyire fog fájni, ami
viszont tagadhatatlanul része a problémának. Érzelmileg már így is
túlságosan bevonódtam ahhoz, hogy leválasszam a szexet,
függetlenül attól, hogy egyébként milyen fantasztikus. – Nem
hiszem, hogy el tudom választani a szexet az érzelmektől, ha rólad
van szó. – A francba, tehát kimondtam. – Ehhez már túl közel
vagyunk, és ha újra összegabalyodunk, akkor idővel sajnos
óhatatlanul beléd fogok esni. – A szívem zakatolni kezd a saját
vallomásom hatására, miközben várom, mit válaszol.
– Nem fogsz. – Váratlan riadtság izzik fel a tekintetében, ahogy
összefűzi maga előtt a karját. Megesküdnék rá, hogy ebben a
pillanatban tégláról téglára épít falakat a saját érzései köré. – Nem
ismersz engem. Nem tudod, hogy ki vagyok valójában.
És ez vajon kinek a hibája?
– Eleget tudok – szállok vitába. – És a világ minden ideje a miénk
lenne, hogy kitaláljuk, hogyan tovább, már amennyiben az érzelmek
tekintetében nem volnál ennyire beszari, és beismernéd, hogy te is
belém tudnál esni. – Kizárt, hogy megtervezte volna nekem azt a
nyerget, és ennyi időt töltött volna a felkészítésemmel, a repüléssel,
ha ne érezne irántam legalább valamit. Csakhogy neki is küzdenie
kell érte, különben sosem fog működni.
– Egyáltalán nem áll szándékomban, hogy beléd essek,
Sorrengail. – A szeme összeszűkül, és minden egyes szót külön
kihangsúlyoz, mintha félreérthetném az üzenetet.
Francba az egésszel. Közel engedett magához. Elmondta, honnan
vannak azok a sebhelyek. Fegyvereket készíttetett nekem.
Gondoskodik rólam. Ő is pont annyira benne van, mint én, még
akkor is, ha béna abban, hogy kimutassa.
– Nos, úgy tűnik, nem állsz készen arra, hogy beismerd, merre is
tart ez az egész. Úgyhogy igen, azt hiszem, a legjobb valóban az lesz,
ha megállapodunk benne, hogy csak egyéjszakás kaland volt. –
Megvonom a vállam. – Ki kellett engednünk a gőzt, nem igaz?
– Úgy valahogy – mondja némi aggodalommal.
– Szóval legközelebb, ha találkozunk, én is olyan kimért leszek,
mint amilyen most te vagy, és majd eljátszom, hogy nem emlékszem
rá, milyen érzés, amikor bennem voltál.
– Kemény és forró. Tényleg hihetetlen teste van, de attól még nem
szabhatja meg nekem, hogy mihez kezdjek a szívemmel.
Egy vigyor kíséretében előrelép, és végigjáratja rajtam a
tekintetét.
 – Én pedig majd úgy teszek, mintha nem emlékeznék rá:
combjaid puha érintésére a csípőmön, és arra sem, hogy milyen
izgatóak voltak azok a kis nyögdécselések, mielőtt elmentél. –
Beleharap az alsó ajkába, és minden akaraterőmre szükség van
hozzá, hogy ne csókoljam meg.
– Én pedig majd úgy teszek, mintha nem emlékeznék arra, hogy
milyen, amikor az ujjaidat a csípőmbe mélyeszted és odaszorítasz a
szekrényhez, hogy még mélyebbre hatolhass belém, miközben a
száddal a nyakamat izgatod. Sima ügy. – Az ajkaim elválnak
egymástól, ahogy hátrálok egy lépést, és a szívem megugrik, ahogy
követ, és még egyszer sarokba szorít.
Megtámaszkodik a fejem mellett, és ahogy közelebb hajol
hozzám, a szája félmosolyra húzódik.
– Akkor, azt hiszem, nincs más választásom, mint hogy
megfeledkezzem róla, milyen forró és nedves voltál a farkamon, és
hogyan kértél még többet, amíg már nem tudtam másra gondolni,
mint hogy a határainkig hajtsam magunkat, és pontosan azt
adhassam neked, amit kérsz.
Úgy látszik, ebben a játékban jobb nálam. Forróság önti el az
arcomat. Azt akarom, hogy közelebb jöjjön. Pontosan ugyanazt
akarom, amit tegnap is tett velem. Többet akarok. A légzése
akadozni kezd, és nem mondhatnám, hogy sokkal nyugodtabbnak
érzem magam, amikor eléri az arcomat.
Francba ezzel az egésszel. Végül is megkaphatom, vagy nem?
Elvehetem, amit ajánl, és kiélvezhetem minden percét. A szobában
lévő összes bútort miszlikbe apríthatjuk, és utána átmehetünk
hozzá. De hogy fogjuk érezni magunkat másnap reggel?
Valószínűleg ugyanúgy, ahogyan most – úgy, hogy mindketten
akarjuk a dolgot, ugyanakkor kettőnk közül csak az egyikünk elég
bátor ahhoz, hogy el is vegye, amit szeretne. Márpedig én többet
érdemlek egy olyan kapcsolatnál, amelynek a feltételeit kizárólag a
másik határozza meg.
– Akarsz engem. – A mellkasára helyezem a kezem, és kitapintom
a szívverését. – És tudom, hogy ez még akkor is halálra rémiszt, ha
én is ugyanúgy akarlak.
Megfeszülnek az izmai.
 – De hadd áruljak el valamit. – Nem veszem le róla a
tekintetemet, tudva, hogy bármelyik pillanatban visszavonulót
fújhat. – Nem szabhatod meg, hogy miként érezzek. Lehet, hogy
odakint te osztogatod a parancsokat, itt azonban ez véget ér. Nem
mondhatod nekem, hogy dughatunk, de nem eshetek beléd. Ez nem
rendes dolog. Maximum tiszteletben tarthatod azt, amit én
döntöttem. Úgyhogy nem fogunk újra lefeküdni egymással, amíg úgy
nem döntök, hogy igenis kockára akarom tenni a szívemet. És ha
elbukom, akkor ez innentől az én problémám, nem a tiéd. Nem vagy
felelős a döntéseimért.
Az állkapcsa még egyszer megfeszül, majd ellöki magát a faltól,
hogy több teret hagyjon nekem.
– Azt hiszem, ez a legjobb, amit tehetünk. Hamarosan végzek az
iskolában, és nem tudom, hová fognak küldeni. Azonkívül te meg én
a sárkányaink miatt egymáshoz vagyunk láncolva, ami alaposan
megbonyolít… nos, mindent. – Hátrál egy lépést, és a távolság
immár nem csupán fizikai. – És azzal, hogy játsszuk az eszünket,
biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb tényleg el tudunk
feledkezni róla, hogy a múlt éjszaka egyáltalán megtörtént.
Abból, ahogyan egymásra nézünk, már most elég világos
számomra, hogy egyikünk sem fog elfelejteni semmit.
És tiltakozhat, bármennyire is szeretne, attól még újra és újra
pontosan ugyanebbe a helyzetbe fogunk kerülni, amíg végre
hajlandó lesz elismerni, hogy mibe keveredtünk. Mert ha egyvalamit
biztosan tudok, akkor azt, hogy nagyon is bele fogok esni ebbe a
férfiba – ha ne történt volna meg már mostanáig –, és ő is roppant
közel áll, hogy belém szeressen, akár hajlandó elismerni, akár nem.
Hátat fordítok neki, majd odalépek a céltáblám maradványaihoz,
és felszedem a földről, amit lehet.
– Sosem gondoltam volna, hogy hazug lennél, Xaden. –
Odalököm neki a fadarabokat. – Majd akkor készíts nekem egy újat,
ha végre észhez tértél. És akkor esetleg újra kiszellőztethetjük a
fejünket. – És ezzel kihajítom a bosszús férfiút a szobámból.
***
– Tudtátok, hogy Tauri király itt ünnepli az Újraegyesítés Napját?
– kérdezi Sawyer ebéd közben.
 – Valóban? – Hatalmas elánnal esem a sült csirkémnek. Amióta
mindennap Carr professzorral gyakorlok, az étvágyam nagyjából egy
feneketlen gödörre hasonlít. Az egyetlen pozitívum, hogy naponta
mindössze egy órára ráncigál el arra a hegytetőre, mindenesetre a
reggeli kezdetére már farkaséhes szoktam lenni.
Egy hónap telt el, de még mindig nem tudok célozni azokkal az
átkozott villámokkal. Cserébe viszont óránként már nagyjából húsz
csapásra képes vagyok, ami fejlődés. A helyiség távolabbi részébe
vándorol a tekintetem, és elkapom Xaden pillantását, aki a
vezetőség többi tagjának társaságában fogyasztja el a reggelijét.
Igazán istenien néz ki ma reggel. Most még valahogy a rá
jellemző komorság is vonzónak tűnik, ahogy felvonja a szemöldökét
annak hallatán, amit Garrick mondott az imént.
– Ne nézz így!
– Hogyan ne nézzek?
– Úgy, mintha a tegnapi küzdőterem járna az eszedben.
– Valószínűleg ez az oka, hogy Devera nagyjából ötszáz fekete
uniformist készíttetett elő az étkező előtt – mondja Rhiannon velem
szemközt. – Ahová a király utazik, oda megy a küldöttsége is.
– Most, hogy mondod. – A nyelvem végigszalad az alsó ajkamon,
ahogy eszembe jut, hogyan szorított le a pástra, miután aznap estére
már mindenki végzett. Mindketten elég közel kerültünk hozzá, hogy
átadjuk magunkat a vágyainknak.
Az állkapcsa megfeszül.
– Komolyan, egyszerűen nem tudok gondolkodni, ha így nézel rám.
– Tényleg? – kérdezi Ridoc. – Azt hittem, azok az évzáróra
vannak.
Imogen felhorkan.
– Mintha bárki ki akarna öltözni az évzáróra. Az egész nem több,
mint egy hatalmas alakzat, ahol Panchek kijelenti: „Örülök, hogy
életben maradtatok, remekül csináltátok, most pedig vegyétek át
megbízatásotokat, pakoljatok össze, aztán húzzatok innen a jó
büdös francba!”
Ezen mindenki jót derül az asztal körül.
– Te hoztad azt a röhejes szabályt, hogy nem szabad beleesnünk a
másikba – emlékeztetem.
 – Még mindig engem nézel. – Igyekszik visszafordítani a figyelmét
a tányérjára.
– Nem teszed könnyebbé, hogy másfelé nézzek. – Hiányzik a szája
érintése a bőrömön, hiányzik, hogy a testemnek nyomja a testét.
Hiányzik az a tekintet, amivel akkor nézett rám, amikor elmentem.
De még ennél is jobban hiányzik, amikor álmunkban egymáshoz
bújtunk.
– Itt vagyok, és megtartom magamnak az emlékeimet, mivel erre
kértél, miközben gyakorlatilag meg akarsz dugni a tekinteteddel.
Szerinted ez igazságos?
Elejtem a villámat, mire mindeni felém fordul az asztal körül.
– Minden rendben? – kérdezi Rhiannon.
– Aha. – Bólintok, és igyekszem nem tudomást venni az arcomat
elöntő forróságról. – Remekül vagyok.
Liam leteszi az asztalra a poharát, majd Xadenre pillant, aztán
visszafordul hozzám, és megcsóválja a fejét. Nyilvánvalóan tudja,
hogy mi zajlik kettőnk között. Képtelenség, hogy ne tudná, annál is
inkább, mert ő segített Xadennek és Garricknek behozni a szobámba
az új szekrényt.
– Mondtam, hogy ne bámulj. – Felnevet, de az ábrázata továbbra is
olyan kifejezéstelen, mint mindig.
Tehetetlenségemben ütögetni kezdem a tálcámat a villámmal.
Francba ezzel az egésszel. Végül is ketten is játszhatjuk ezt a játékot.
– Ha végre férfi lennél, és ki mernéd mondani, hogy igenis van
köztünk valami, akkor itt helyben meztelenre vetkőznék, hogy mindent
láss belőlem. És miután könyörögtél nekem, én is térdre esnék,
leráncigálnám rólad azt a bőrnadrágot, ami most rajtad van, és a
számmal…
Xaden egyszer csak félrenyel, és fuldokolni kezd.
Az étkezőben minden tekintet felé fordul. Garrick ütögetni kezdi
a hátát, amíg Xaden elhessegeti magától, majd iszik egy korty vizet.
Elvigyorodok, amire hatan is zavartan pillantanak rám az
asztalunk körül.
– Ki fogsz készíteni.
***
Alig tíz nap van hátra az évzáróig, és már tűkön ülök, ugyanis
ekkor fog kiderülni, hogy milyen messzire küldik Xadent
Basgiathból. A legtöbb frissen kinevezett őrnagyot a Kontinens belső
területeire helyezik át, hogy a határokhoz vezető utak melletti
erődöket őrizzék. De egy olyan erős lovas esetében, mint amilyen
Xaden… Bele sem akarok gondolni, hogy mi történhet.
Ahogyan azon sem akarok töprengeni, miért nem hajlandó még
most sem elismerni, hogy igenis van köztünk valami. Vagy legalább
annyit kimondana, hogy nem bánta meg azt az együtt töltött
éjszakát. Már ennyivel is beérném.
Ne akarj belém zúgni…
Ismerős bizsergést érzek a tarkómnál, és tudom, hogy Xaden
bement a Harci Eligazításra a többi kadéttal és a vezetőség tagjaival.
Devera professzor asszony rögtön hozzá is kezd a mai
tájékoztatóhoz, de meglehetősen nehezemre esik odafigyelni rá.
Ma van a hatodik évfordulója, hogy Brennant megölték. Mostanra
bizonyára kapitány lenne, vagy talán még magasabb pozícióba is
eljutott volna, tekintve, hogy milyen üstökösszerű volt a
felemelkedése. Az is elképzelhető, hogy megházasodik, és gyerekei
születnek, ami azt jelenti, hogy én is nagynéni lehetnék. Talán
apánk szíve nem adta volna meg magát két éve tavasszal, ha nem
kell korábban elviselnie az elvesztésével járó fájdalmat.
– Vigyél ágyba – mondom magamban, és rögtön mélyebbre
süllyedek a helyemen. Azért nem bánom. Ha valamikor, hát ma
aztán igazán szükségem van valamire, ami eltereli a gondolataimat.
– Kicsit fura lenne ennyi ember előtt, nem gondolod?
Onnan, ahol ülök, nem látom, de tudom, hogy a terem felső
soraiban ül; a szavai mindenesetre ezúttal is olyanok, mintha
egyenesen a nyakamat simogatná.
– Lehet, hogy megérné.
– Mit lehetett volna másképpen tenni? – kérdezi Devera, és
végigjáratja a tekintetét a jelenlévőkön.
– Ha tudom, hogy a környéken gyengül a védelmünk, akkor
mielőbb erősítést kérek – feleli Rhiannon.
– Nem változott az álláspontom, Kicsike. Kettőnk számára nincs
jövő.
– És ha nincs erősítés? – kérdez vissza a professzor asszony. –
Bizonyára ti is észrevettétek, hogy a Lovasok Kvadránsában évről
évre csökken a végzős osztályok létszáma, miközben az ellenünk
indított támadások idén már hét lovas és a sárkányaik életébe
kerültek. Legalább egy teljes gyalogosszázadra van szükség ahhoz,
hogy akár csak egyetlen lovast pótolni tudjunk.
– A diplomaosztó már csak tíz napra van. – A határidő közeledte
nincs túl jó hatással az idegeimre.
– Ideiglenesen átirányítottam volna néhány lovast a Kontinens
belsejében lévő erődökből, hogy segítsenek újjáépíteni a védelmi
vonalainkat – feleli Rhiannon.
– Inkább ne emlékeztess rá.
– Nagyszerű – bólint Devera.
– Tényleg anélkül fogod itt hagyni Basgiathot, hogy… – Mi nélkül?
Anélkül, hogy kinyilvánítaná múlhatatlan… vágyakozását?
– Igen.
Hát persze. Hiszen Xaden a mestere annak, hogy kordában tartsa
az érzéseit, és talán éppen ez az oka, amiért ennyire fixálódott rám.
Vagy esetleg van valami más oka, amiért vissza kell fognia magát, és
amit valamiért nem hajlandó megosztani velem? A szex csodálatos.
A kémia? Robbanékony. Még azt is mondhatnám, hogy… barátok
vagyunk, noha a mellkasomban lüktető folyamatos, sajgó fájdalom
arról árulkodik, hogy ennél többről van szó. Ha egyszerűen csak egy
seggfej lenne, akkor esetleg leírhatnám ezt az éjszakát, mint ami
nem szólt többről, csak a szexről – igaz, eléggé őrjítő szexről –, és
talán könnyebben továbbléphetnék. Csakhogy egyáltalán nem úgy
viselkedik, mint egy seggfej… Vagyis többnyire nem, és most már azt
is értem, miért veszi ennyire komolyan a munkáját. Hiszen az ő
vállán nyugszik az összes megjelölt kadét sorsa, aki még ebben az
iskolában tanul.
– Bármi is jár a fejedben, szerintem várhat addig, amíg nincsenek
körülöttünk százával a többiek.
– Egyéb ötletek? – kérdezi Devera, ezúttal az egyik másodéveshez
intézve a szavait.
Másfél hónap telt el azóta, hogy romba döntöttük a szobámat, és
azóta sikerült nem újra összegabalyodnunk, habár egyetlen éjszaka
nyilvánvalóan nem volt elég hozzá, hogy bármelyikünket teljes
mértékben kielégítsen, ahogyan azt a feszültségtől lüktető,
edzőtermi esték is ékesen bizonyítják. Természetesen mindketten
tisztában vagyunk vele, hogy az esetleges folytatás csak tovább
bonyolítaná egyébként sem túlságosan egyszerű helyzetünket.
Azt viszont nagyon remélem, hogy a köztünk lévő szexuális
feszültséget nem valaki mással éli ki. Ez a kellemetlen gondolat
ijesztő sebességgel fészkeli be magát a bensőmbe.
Már nem figyelek az órán elhangzottakra. A gyomrom fordul
egyet, ahogy komolyabban is fontolóra veszem ezt a nagyon is reális
lehetőséget.
– Valaki más is képben van?
– Most nem vagyok hajlandó erről beszélni. Kérlek, figyelj oda!
Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne forduljak meg, és
kezdjek el kiabálni vele. Ha már annyi éjszakát töltöttem egyedül, a
lepedőmbe kapaszkodva, álmatlanul forgolódva, akkor talán ő is
megérdemli, hogy…
– Remek ötlet, Aetos. – Devera elmosolyodik. – Igazi,
szárnyvezetőhöz méltó válasz, ha fogalmazhatok így.
Istenek, Dain egója ma még a szokásosnál is elviselhetetlenebb
lesz a küzdőtéren, ha Devera továbbra sem fukarkodik a
dicséretekkel.
A küzdőtér… Egy kissé túl erősen dobolok az asztalon a
tollammal, miközben felidézem, ahogy Imogen nézte Xadent azon
az estén. Francba. Hiszen ennek nagyon is volna értelme. Elvégre ő
is magán viseli a felkelés ereklyéjét, és nyilvánvalóan nem annak a
nőnek a gyereke, aki megölte az apját, vagyis még ilyen szempontból
is stimmel.
– Imogen?
Mindjárt rosszul leszek.
– Fejezd be, Kicsike!
– Ő az? Tudom, megbeszéltük, hogy nem fogunk belemenni, de… –
Korholom magam, amiért azt mondtam neki, hogy többre vágyom,
és persze amiatt is, mert az órára kellene figyelnem ahelyett, hogy
vele veszekszem. – Legalább áruld el.
– Sorrengail! – kiált fel Xaden.
Megdermedek, ahogy minden tekintet felém fordul.
 – Riorson? – kérdezi Devera.
Xaden megköszörüli a torkát.
– Amennyiben az erősítés nem elérhető, úgy megkérném, hogy
ideiglenesen irányítsák át hozzánk Mira Sorrengailt. A montserrati
védőhálónk elég erős, és az ő pecséterejével helyre tudnánk hozni az
erőd védelmét, amíg a többi lovas megérkezne.
– Jó ötlet. – Devera bólint. – És milyen lovasok jelentenék a
logikus megoldást a védelem újjáépítéséhez?
– Harmadévesek – felelem.
– Folytasd. – Devera felém fordul.
– A harmadéveseket már megtanították a védőháló megépítésére,
és az évnek ebben a szakaszában egyébként is házon kívül vannak. –
Vállat vonok. – Ha így van, korábban is ki lehet küldeni őket, hogy
hasznukat lássuk.
– Ezt aztán sikerült világossá tenned.
Felvonom a mentális pajzsomat, és kizárom a tudatomból.
– Logikus választásnak hangzik – mondja Devera. – Mára ennyi.
Ne felejtsetek el felkészülni a Háborús Játékok utolsó gyakorlatára az
év vége előtt. És ma este kilenckor mindenkire számítunk a Basgiath
előtti udvaron, hogy tűzijátékkal ünnepeljük meg az Újraegyesítés
Napját. Mindenkitől elvárom, hogy uniformisban jelenjen meg. –
Felvonja a szemöldökét, és Ridocra pillant.
Ridoc vállat von.
– Mi rosszat tettem?
– Az ember sosem tudhatja, hogy miben sántikálsz – mondja
Devera, majd egy intéssel jelzi, hogy távozhatunk.
– Ha van esetleg valami, amit tudnom kellene arról, hogy mi van
közted és… – Liam felvonja a szemöldökét, ahogy összegyűjtjük a
dolgainkat.
– Egyáltalán semmi sincs köztünk. Átkozottul semmi. – Ha Xaden
nem akarja tudni, hogy esetleg több is lehetne kettőnk között, nos,
rendben, megértettem. Rhiannonhoz fordulok. – Tehát, örülsz, hogy
alig tíz nap múlva végre írhatsz a húgodnak?
Elvigyorodik.
– Azóta havonta egyszer írtam neki, hogy idekerültünk. Most
végre el is küldhetem a leveleket.
 Ezek szerint legalább egy jó dolog történik velünk az év végén:
ismét beszélhetünk a szeretteinkkel.
***
Az esti órákban megigazítom a fekete uniformisomhoz tartozó
fűző szalagját, és a helyére dugom az egyik elkóricált hajtincsemet,
amelyet korábban Quinn segített megzabolázni, majd találkozom
Rhiannonnal, aki már vár rám a folyosón.
Bár általában szoros fonatokban viseli a haját, most kibontotta, és
a tincsek gyönyörű glóriát kanyarítanak az arca köré, amelyet ezúttal
arany árnyalatú sminkkel varázsolt még szebbé. Ő testhezálló,
remekül szabott, a törzsénél átlósan kivágott ruhát visel, ami
nagyszerűen illik a magasságához.
– Menő – mondom egy biccentés kíséretében.
Én a magasított nyakú, ujjatlan verziót választottam, ami segít
elrejteni a páncélomat, továbbá egy padlóig érő, combig sliccelt
szoknyát; Deverától tudom, a kivágás értelme, hogy egy esetleges
támadás esetén is kellően mobilisak tudjunk maradni. Személy
szerint nincs ellenemre, hogy kivillantsam a combomat mozgás
közben, különösen azután nem, hogy Imogennel annyit gyúrtunk
erre a testrészemre. A derékszalagom ugyanabból az egyszerű,
fekete selyemből van, mint mindenki másé, a nevem pedig ott virít a
vállam alatt az elsőéveseknek járó csillag mellett.
– Úgy hallom, egy csomóan lesznek a gyalogságtól
– mondja Nadine, aki időközben csatlakozott hozzánk.
– Nem szereted, ha némi ész is társul az izmokhoz? – kérdezi
Ridoc, aki Sawyerrel az oldalán bukkant fel.
– Ugye nem akartál nélkülem elindulni? – kiáltja Liam, aki futva
érkezik a tömegen keresztül, miközben mi a Basgiath előterébe
vezető lépcsők felé tartunk.
– Reméltem, hogy ma estére kimenőt kapsz – felelem, amikor
odaér mellém. – Milyen csinos vagy!
– Kösz. – Tollászkodik egy kicsit, és meghúzza a derékszalagját az
éjfekete öltözékén. – Úgy hallom, a gyógyítók valamiért odavannak a
lovasokért.
– Azt kötve hiszem. – Rhiannon felnevet. – Azok után, hogy
annyiszor összeraktak minket? Szerintem inkább az írnokokra
gerjednek.
– És az írnokok? – kérdezi Liam, ahogy elindulunk lefelé a
lépcsőn a fekete áradattal, ugyanazon az útvonalon, amelyen
minden reggel az Archívumba is megyünk. – Tekintve, hogy te is
majdnem egy lettél közülük.
– Az írnokokat általában a többi írnok érdekli – felelem. – Vagy,
mint apám esetében, olykor a lovasok.
– Én mindenesetre örülök, hogy végre másokkal is találkozunk a
lovasokon kívül – mondja Ridoc, és kinyitja előttünk az ajtót, hogy
át tudjunk menni az alagúton. – Itt már kezdett kicsit vérfertőzővé
válni a hangulat.
– Egyetértek – bólint Rhiannon.
– Hát persze, hiszen te és Tara egész évben hol együtt vagytok,
hol külön – mondja Nadine, majd elsápad. – Basszus, megint
szétmentetek?
– Fogalmazzunk úgy, hogy szünetet tartunk – feleli Rhiannon,
ahogy belépünk a Gyógyítók Kvadránsába.
– Nehéz elhinni, hogy alig két hét múlva már másodévesek
leszünk – mondja Sawyer.
– Nehéz elhinni, hogy túléltük – teszem hozzá. Ezen a héten
csupán egyetlen név szerepelt a haláltekercsen; egy harmadéves, aki
nem tért vissza az egyik éjszakai kiküldetéséről.
Mire kijutunk az udvarra, már gőzerővel dübörög a buli. A
gyógyítók sápadtkék, az írnokok krémszínű, a gyalogságiak pedig
tengerészkék uniformist viselnek, és mivel jóval többen vannak
nálunk, a feketébe bújt lovasokat alig lehet észrevenni a
csődületben. Legalább ezren gyűlhettek össze az alkalomra.
Varázsfények reszketnek felettünk a magasban, tucatnyi
kandelábert formázva, Basgiath kőfalait pedig ezúttal pompásan
szőtt selyemszőnyegek borítják, afféle szalont teremtve a
máskülönben praktikus célokat szolgáló szabadtérből.
Az egyik sarokban még egy vonósnégyes is játszik.
– Hol vagy? – kérdezem Xadentől, de nem kapok választ.
Ahogy belépünk, egy kissé szétszóródunk, Liam azonban
mellettem marad, és olyan feszültnek tűnik, mint egy felajzott
számszeríj.
 – Mondd, hogy azért a ruha alatt ott van a páncélod.
– Mit gondolsz, hogy valaki majd éppen az anyám szeme láttára
akar megkéselni? – Az erkély irányába mutatok, ahol Anya éppen
végigjáratja tekintetét a birodalmán. A tekintetünk összetalálkozik,
mire odasúg valamit a mellette álló férfinak, és a következő
pillanatban elveszítem szem elől.
Én is örülök, hogy látlak.
– Szerintem, ha valaki meg akar késelni, az nem is találhatna rá
ennél jobb alkalmat, főleg, ha azt is hozzáveszed, hogy a
meggyilkolásoddal Fen Riorson fiát is elintézi. – Liam nem tréfál.
Csak ekkor tűnik fel, hogy hány tiszt és kadét mustrál bennünket.
És a jelek szerint nem az ezüstszínű hajam vagy a derékszalagom
köti le a figyemüket, hanem Liam csuklója, és a felkelésereklye jól
látható, hullámos vonalai.
Belékarolok, és felszegem az állam.
– Nagyon sajnálom.
– Igazán nincs miért sajnálkoznod. – Meglapogatja a karomat.
– Dehogyis nincs – súgom oda. Istenek, hiszen most mindenki
annak az eseménynek a végét ünnepli, amit ő és a többiek
Hitehagyásnak hívnak. Az anyja halálát ünneplik. – Nyugodtan
elmehetsz. Menj csak. Ez az egész… – Megrázom a fejem.
– Csak utánad. – A szorítása erősebbé válik a karomon.
Gombóc képződik a torkomban, ahogy végigjáratom a tekintetem
a tömegen, miközben ösztönösen tudom, hogy Xaden nincs itt.
Ahogyan nincs itt Garrick, Bodhi és Imogen sem. Nem csoda, hogy
ilyen rossz kedve volt ma reggel.
– Ez az egész olyan méltatlan. – A gyalogsági tisztre pillantok,
akinek van mersze látványosan fintorogni, ahogy megpillantja a
Liam csuklóján lévő ereklyét.
– Gondolom, te sem élvezed különösebben, hogy a bátyád halálát
ünnepled. – Liam olyan méltósággal viseli a helyzetet, amit
korábban elképzelhetetlennek tartottam volna.
– Brennan gyűlölné ezt az egészet. – A tömegre mutatok. –
Számára mindig is fontosabb volt, hogy elvégezze a feladatát, mint
az, hogy aztán a sikernek örvendjen.
– Hát igen. Úgy hangzik, mint… – Nem fejezi be a mondatot, és
erősebben belékarolok, amikor észreveszem, hogy szétnyílik
előttünk a tömeg.
Tauri király jelenik meg anyámmal az oldalán, és széles, csupafog
mosolya alapján egyenesen felénk tart. Lila derékszalag fogja össze a
ruháját, és vagy tucatnyi érdemrend díszíti a mellkasát száz és száz
olyan ütközet után, amelyekben ő maga sosem vett részt.
Anya legalább kiérdemelte a kitüntetéseit, amelyek most
ékszerként csillognak a fekete, hosszú nyakú, hosszú ujjú öltözékén.
– Menj – suttogom Liam felé, és anyám kedvéért kipréselek
magamból egy mosolyt, majd kisvártatva Melgren tábornok is
csatlakozik hozzájuk. Lehetséges, hogy zseniális hadvezér, attól még
rettentő kényelmetlen a közelében lenni.
– Éppen amikor a legnagyobb veszedelmed közelít feléd? –
mondja Liam. – Szerintem nem jó ötlet.
Le fogom kapni Xaden gyönyörűséges fejét a törzséről, amiért
ebbe a helyzetbe kényszerítette Liamet.
– Őfelsége – motyogom, majd féltérdre ereszkedem és fejet
hajtok, ahogyan Mira tanította. Közben feltűnik, hogy Liam derékból
hajol meg.
– Anyádtól úgy hallom, nem is egy, de rögtön két kivételes
sárkánnyal is kapcsolódtál – mondja Tauri király a bajsza alatt
mosolyogva.
– Igen, és máris elég magabiztosnak tűnik – teszi hozzá Melgren,
jéghideg mosolyt villantva, ahogy engem méreget.
– Azt azért nem merném mondani – felelem egy udvarias mosoly
kíséretében. Elég sok időt töltöttem narcisztikus tábornokok,
politikusok és a királyi család tagjai között ahhoz, hogy tudjam,
mikor kell alázatosnak mutatkozni. – Még csak tanulom a varázslást.
– Nem kell szerénykedned, leányom – mondja Anya. – Az
alapján, amit a professzoroktól hallok, az elmúlt évtizedben csak
néhány alkalommal találkoztak ahhoz fogható erővel, mint amivel te
rendelkezel. Talán még Brennan és a Riorson fiú volt ilyen.
Az a „fiú” történetesen egy huszonhárom éves férfi, de inkább
nem akarom kiigazítani, mivel ezzel csak még nagyobb célkeresztet
rajzolnék Xaden hátára.
– És mi a helyzet a te képességeddel, fiam? – érdeklődik Tauri
király Liamnél.
– Távollátás, Őfelsége.
Melgren szeme összeszűkül Liam ereklyéjét látva, majd a
tekintete a derékszalagjára vándorol.
– Mairi… Csak nem Mairi ezredes fia?
Erősebben szorítom a karját, hogy néma támogatásomról
biztosítsam, ami azonban Anya figyelmét sem kerüli el.
– De igen, Tábornok. Bár leginkább Lindell grófja mellett
nevelkedtem, Tirvainne-ben. – Liam állkapcsa megfeszül, de
másképpen nem árulja el, hogy mennyire feszélyezi a helyzet.
– Vagy úgy. – Tauri király bólint. – Ó, igen, Lindell gróf jó ember,
igazán hűséges. – Annyira fennhordja az orrát, hogy a
legszívesebben leszakítanám az érdemrendeket a mellkasáról.
– Neki köszönhetem a kitartásomat, Őfelsége. – Meg kell hagyni,
Liam ügyesen játssza a rá osztott szerepet.
– Bizonyára. – Melgren ismét bólint, majd végigjáratja a
tekintetét a tömegen. – Most pedig hadd halljam, hol van
a Riorson fiú? Minden évben szeretek ránézni, hogy biztos lehessek
afelől, hogy nem csinál zűrt.
– Semmi zűrt nem csinál – mondom, mire Anya lapos pillantást
vet rám. – Ami azt illeti, ő a szárnyvezetőnk. Megmentette az
életemet, amikor Montserratban rajtunk ütöttek. – Azzal, hogy
elküldött, ahelyett, hogy ott maradhattam volna segíteni, de attól
még kétségkívül rajta múlt, hogy nem vontam el Mira figyelmét, és
ezzel nem ölettem meg őt, magamat, és ráadásul még Tairnt is.
Xaden többet tett annál, mint hogy megmentette az életemet. Hitt
nekem, amikor elmondtam, hogy Amber tört be a szobámba azokkal
a brigantikkal. Egy egész arzenálra való tőrt gyártatott külön a
számomra. Nyerget is készíttetett Tairnnak, hogy biztonságosabban
tudjak vele repülni az ütközetek során. Megvédett, amikor
szükségem volt rá, és megtanított arra, hogyan védjem meg
magamat, amikor ő már nem lesz mellettem.
És amikor mások elém ugrottak, hogy így védelmezzenek, Xaden
mellém állt, mert bízott benne, hogy ki fogok tudni állni magamért.
Mindebből azonban semmit sem mondok el. Miért is tenném?
Xadent jottányit sem foglalkoztatja, hogy ezek az emberek mit
tartanak felőle, úgyhogy én sem idegeskedem miatta. Helyette
továbbra is úgy vigyorgok, mint a tejbetök, és mindent megteszek
azért, hogy olyannak mutassam magam, mint akit lenyűgöz a
lehetőség, hogy ilyen jelentős emberek társaságában lehet.
– A sárkányaik párt alkotnak – mondja Anya hűvös mosollyal. –
Úgyhogy a szükség úgy hozta, hogy ők ketten is közel kerüljenek
egymáshoz.
Inkább úgy fogalmaznék, hogy a mellkasomban dübörgő vágy és
éhség hozta így, aminek a természetével még én magam sem vagyok
teljességgel tisztában, de mindegy, persze, maradhatunk a
„szükségnél” is.
– Nagyszerű! – Tauri király felragyog. – Igazán szerencsésnek
mondhatjuk magunkat, ha egy Sorrengail vigyáz ránk. Majd ne
felejts el szólni, ha a fiú esetleg… Nem is tudom. – Felnevet. – Újabb
háborút akar kirobbantani?
Melgren a képessége okán tökéletesen előrelátná egy ilyen
abszurd fejlemény végkimenetelét, ennek ellenére idegesítő
gyanakvással méreget engem és Liamet.
Minden porcikámban megfeszülök.
– Biztosíthatom róla, hogy Riorson hűséges a királysághoz.
– És hol van most? – Tauri király körbenéz az udvaron. – Azt
kértem, hogy az összes megjelölt jelenjen meg ma este.
– Az imént láttam. – Elmosolyodom; végül is ezúttal nem
lódítottam. A Harci Eligazítás valóban nemrég volt. – Esetleg
körbenézzek? Nem igazán szereti az ilyen társas összejöveteleket.
– Ó, nézzenek csak oda! Hiszen ez Dain Aetos! – mondja Anya, és
elpillant valahová a vállam fölött. – Biztosan nagy
megtiszteltetésnek venné, ha köszönnénk neki – fordul a királyhoz.
– Hát persze. – A három férfiú ezzel elvonul, hátrahagyva a néma
csendbe burkolózó Liamet és engem; a tisztesség kedvéért azért még
így maradunk egy darabig, nehogy véletlenül hátat fordítsunk a
királynak. Úgy érzem, a biztos halál torkából, vagy legalábbis
valamilyen természeti katasztrófától menekültem meg.
– Meg fogom ölni, amiért kitett téged ennek – motyogom,
miközben Dain tökéletesen illemtudóan köszönti a királyt.
– Nem Xaden miatt jöttem.
 – Tessék? – Felé fordulok.
– Sosem kérne tőlem ilyesmit. Senkitől sem kérné ezt.
Megígértem neki, hogy vigyázni fogok rád, és ezt is teszem.
Gondoskodom a biztonságodról. – Félmosoly jelenik meg az
ábrázatán.
– Jó barát vagy, Liam Mairi. – A karjára fektetem a kezem.
– Megmentetted az életem, Violet. A legkevesebb, amivel
tartozom, hogy jó képet vágok ehhez a rohadt mulatsághoz.
– Nem vagyok benne biztos, hogy én is jó képet tudok vágni
hozzá. – Úgy aligha, hogy az emberek folyamatosan a csuklóját
bámulják, mintha személyesen ő vezette volna a határnak rontó
hadsereget.
Dain elmosolyodik, ahogy a király távozni készül, majd
hátrapillant a válla fölött, és felénk indul.
Eszembe jut, hány ilyen eseményen vettünk már részt közösen az
évek során. Amikor odaér hozzánk, gyöngéd mozdulattal megérinti
az arcomat.
– Gyönyörűen nézel ki ma este, Violet.
– Kösz. – Elmosolyodom. – Te is remekül festesz.
A keze aláhull, ahogy Liam felé fordul.
– Megpróbált már elszökni? Csak mert mindig is utálta az ilyen
eseményeket.
– Még nem, de hát korai az este – feleli Liam.
Dain alighanem látja a feszültséget Liam arcán, mert lelohad róla
a mosoly, ahogy visszafordul hozzám.
– A lépcső pár lépésre van tőlünk. Majd elterelem a többiek
figyelmét, amíg eltűntök.
– Köszönöm. – Bólintok, és rámosolygok. – Menjünk
– mondom Liamnek.
Miután magunk mögött hagyjuk az ünneplőket, és visszatérünk a
Lovasok Kvadránsába, egyenesen az udvarra megyek és talajfogást
végzek; hagyom, hogy az energia feléledjen és átjárjon. Érzem
Andarna aranyszínű és Tairn sistergő, izzó erejét, amelynek
köszönhetően Sgaeylhez, rajta keresztül pedig Xaden reszkető
árnyaihoz is kapcsolódom.
Kinyitom a szemem, és végignézek az előttem hullámzó
árnyakon; tudom, hogy valahol ő is itt van.
– Liam, ugye tudod, hogy imádlak?
– Nos, ez igazán kedves…
– Most viszont tűnés. – Egyenesen előre indulok az udvaron.
– Tessék? – Liam utolér. – Nem hagyhatlak csak úgy itt, egyedül.
– Ne vedd magadra, de ha akarom, az egész udvart
megsemmisíthetem egy villámcsapással, és most Xadennel
szeretnék lenni, úgyhogy kérlek, távozz. – Meglapogatom a karját,
majd az ösztöneimre hagyatkozva továbbmegyek.
– Te mondtad, hogy a célzásod még nem az igazi…
A többit megértem! – kiáltja utánam, és lemarad.
Ezúttal nem fecsérlem az időm arra, hogy varázsfényt gyújtsak.
Átvágok azon a területen, ahol reggelente alakzatba szoktunk állni,
és továbbmegyek a fal mellett álldogáló alakok felé. Xadennek is
köztük kell lennie.
– Csak azt ne mondd, hogy nincs veletek – közlöm Garrickkel és
Bodhival, akiknek alig tudom kivenni a vonásait a holdfényben.
– Mondanám, de hazudnék – feleli Bodhi, és megvakarja a
nyakát.
– Szerintem nem akarsz találkozni vele, Sorrengail. Ma este nem
– figyelmeztet Garrick. – A túlélés fontos dolog. Ha esetleg nem
tűnne fel, mi sem vagyunk vele, pedig a legjobb barátai vagyunk.
– Nos, igen, én pedig a… – Sajnos nem tudom befejezni a
mondatot, mert igazából fogalmam sincs, hogy micsodája is vagyok
pontosan. Azt viszont nem tagadhatom magam előtt, hogy a vágy
túszul ejtette a szívemet, és hogy mellette akarok lenni, mivel
tudom, hogy szenved – mellette akarok lenni akkor is, ha ez egyet
jelent a teljes bizonytalansággal. Nem tagadhatom, hogy mit jelent a
számomra. Lerúgom magamról a bőrcipőt, ami ebben a szélben
úgyis csak kockázatot jelentene. Nos, meglátjuk, hogy fog menni. –
Én pedig egyszerűen az övé vagyok.
És a tavalyi év óta most először kilépek a Mellvédre.
„Ami a százhét ártatlant, a kivégzett tisztek gyerekeit illeti, ők
mostantól kezdve az úgynevezett felkelésereklyét fogják magukon
viselni, amelyeket a király akaratát végrehajtó sárkányok festenek
rájuk. És hogy dicső királyunk kinyilvánítsa könyörületét,
mindannyiukat a remek hírnévnek örvendő Basgiath Hadi Iskolába
küldjük, ahol a Lovasok Kvadránsában lehetőségük nyílik rá, hogy
holtig tartó szolgálatuk során tanúbizonyságot tegyenek a királyság
iránti hűségükről.”
– Az Aretiai Egyezmény függeléke, 4.2
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Kétségkívül kockázatos dolog végigmenni a Mellvéden a

Beiratkozás Napján.
De uniformisban, mezítláb, a sötétben? Ez már igazi őrültség.
Az első tíz lépés a legkönnyebb, amikor még a falak között
vagyok, de ahogy elérem a peremét, és a szél úgy kap bele a
szoknyámba, mint a vitorlavászonba, rögtön kétségeim támadnak a
tervvel kapcsolatban. Úgy elég nehéz lesz Xadennel találkoznom, ha
még előtte a halálomba zuhanok.
De már látom, hogy a keskeny kőhíd nagyjából harmadánál
üldögél, és úgy néz fel a holdra, mintha az valamiképpen csak
fokozná mindazokat a terheket, amelyeket kénytelen magával
cipelni, és a szívem belesajdul a látványba. Százhét megjelölt élete
van a hátára vésve, miután úgy döntött, hogy felelősséget vállal
értük. De vajon ki vállal felelősséget őérte, vagy egyáltalán ki az,
akinek számítana az élete?
A hasadék túloldalán most mindenki az apja halálát ünnepli, ő
pedig itt van egyedül, és gyászol. Amikor Brennan meghalt, nekem
ott volt Mira és Apa, Xadennek azonban senkije sincs.
Nem ismersz valójában. Nem ismered a titkaimat. Hát nem így
válaszolt, amikor közöltem vele, hogy előbb vagy utóbb úgyis bele
fogok esni? Mintha azzal, hogy jobban megismerem, esetleg kevésbé
akarnám – csakhogy közben minél többet tudok meg róla, annál
közelebb akarok lenni hozzá.
Ó, istenek. Ismerem már ezt az érzést. És a tagadás nem teszi
kevésbé igazzá. Az érzéseim valóságosak. Azóta nem fordítottam
hátat egyetlen akadálynak sem, hogy egy éve átmentem ezen a
kőhídon, és nem most fogok először megfutamodni.
Az utolsó alkalommal, amikor itt álltam, halálra voltam rémülve,
most azonban nem a zuhanás lehetőségétől szökik az egekbe a
pulzusom. Többféleképpen is megzuhanhat az ember. Francba. Ez a
sajgó érzés a mellkasomban még
az ereimben lüktető energiánál is fájdalmasabb.
 Szeretem Xadent.
Nem számít, hogy hamarosan elhagyja az iskolát, és minden jel
szerint nem viszonozza az érzéseimet. Az sem számít, hogy külön
figyelmeztetett rá, hogy tartsam magam távol tőle. Nem a rajongás,
nem a kettőnk közt lévő kémia, és nem is a sárkányaink együttléte az
oka, amiért minden lehetséges módon közel szeretnék lenni ehhez
az emberhez. Hanem az én átkozott, javíthatatlan szívem.
Távol tartottam magam az ágyától – és az ölelésétől –, mert
annyira ragaszkodott hozzá, hogy nem eshetek belé, csakhogy ez a
hajó már elment, akkor viszont minek fogjam magam vissza? Nem
volna logikus, hogy inkább meg akarok ragadni minden egyes
pillanatot, amíg még itt van?
Megteszem az első lépést a keskeny kőhídon, és kitárom a karom,
hogy jobban tudjak egyensúlyozni. Pont olyan, mint végigmenni
Tairn gerincén, amit mostanra már több százszor elvégeztem.
Leszámítva, hogy ezúttal az ünnepléshez illő ruha van rajtam, no
meg leszámítva azt az apróságot, hogy Tairn most nem fog elkapni,
ha esetleg lezuhanok.
Biztosan mérges lesz, ha a tudomására jut…
– Már most az vagyok.
Xaden felém pillant.
– Kicsike?
Megteszek egy lépést, majd még egyet, és közben ügyelek rá,
hogy kihúzzam magam. Az izmaim emlékeznek rá, hogy mi a
teendő, úgyhogy szép lassan haladok előre.
Xaden felhúzza a lábát, majd egyszerűen felugrik ültéből.
– Most azonnal fordulj vissza! – kiáltja.
– Gyere velem! – Igyekszem túlkiabálni a szelet, és készülni rá,
hogy a fuvallatok belekapnak a szoknyámba. – Talán mégiscsak jobb
lett volna nadrágban jönni – dünnyögöm magam elé, de azért
folytatom az utat.
Ő már elindult felém, olyan hosszú és magabiztos léptekkel,
mintha csak egy tisztáson sétálna, és pillanatok alatt ledolgozza a
kettőnk közti távolságot.
– Mi a csodát csinálsz itt? – kérdezi, és megfogja a derekamat. A
röpszerelése van rajta, nem az ünneplője, és meg kell hagyni, hogy
még sosem nézett ki ilyen jól.
Hogy mit csinálok? Mindent kockára teszek azért, hogy
találkozhassak vele. És ha most visszautasít… Nem. A Mellvéden
nem engedhetem meg magamnak, hogy a félelem a szívembe
költözzön.
– Ezt én is kérdezhetném tőled.
A szeme elkerekedik.
– De hát le is eshettél volna!
– Én is mondhatnám ugyanezt. – Elmosolyodom, bár érzem, hogy
a mosolyom nem túl meggyőző. Vadság tükröződik a tekintetében,
mintha túlhajszolták volna azon a ponton, ahol még uralkodni tud
magán, és a közömbös álca éppen lehullni készülne.
Nem ijeszt meg. Egyébként is jobban szeretem, ha az igazi oldalát
mutatja felém.
– És megfeledkeztél róla, hogy ha te meghalsz, akkor én is veled
halok? – közelebb hajol, mire a pulzusom, ha lehet, még magasabbra
szökik.
– Ismét – mondom lágyan, és a mellkasára fektetem a tenyerem.
– Én is mondhatnám ugyanezt. – Még akkor is, ha Xaden halála
talán nem ölné meg Sgaeylt, abban viszont már korántsem vagyok
biztos, hogy én túlélném.
Árnyak emelkednek ki a semmiből, sötétebbek, mint
a minket körbeölelő éjszaka.
– Megfeledkeztél róla, hogy árnyforgató vagyok, Kicsike.
Éppolyan biztonságban vagyok itt, mint az udvaron. Te mit teszel,
ha lezuhansz? Azt hiszed, a villámaid megmenthetnek?
Ebben van valami.
– Én… Nos, elismerem, ezt a részét talán nem gondoltam át olyan
alaposan, mint te – felelem. – Egyszerűen csak közel akartam lenni
hozzád, úgyhogy közel jöttem, akár itt a Mellvéd, akár nincs.
– Tényleg ki fogsz készíteni. – A szorítása erősebbé válik a
derekamon. – Menj vissza!
Az alapján, ahogy rám néz, ez nem elutasítás. Egy hónapja
küzdünk egymással, a fenébe is, régebb óta, és egyikünknek fel
kellett végre fednie a gyenge pontját. Most már eléggé meg tudok
bízni benne ahhoz, hogy tudjam, nem fog vele visszaélni.
 – Csak akkor, ha te is velem jössz. Ott akarok lenni, ahol te is
vagy. – És ezt komolyan is gondolom. Mindenki más, minden más a
világon elmúlhat és megszűnhet, nem érdekel, csak őt ne veszítsem
el.
– Violet…
– Tudom, miért mondtad, hogy nincs jövőnk. – A szívem úgy
zakatol, mintha ki akarna röppenni a mellkasomból, ahogy
kimondom ezeket a szavakat.
– Valóban? – Nyilván nem fogja könnyebbé tenni. Abban sem
vagyok biztos, hogy tisztában van egyáltalán a „könnyű” szó
jelentésével.
– Akarsz engem – mondom, és a szemébe nézek. – És nem, nem
csak a szexről beszélek. Te. Akarsz. Engem. Xaden. Riorson. Lehet,
hogy nem vagy hajlandó kimondani, de attól még látom rajtad.
Minden alkalommal megmutatod, amikor képes vagy bízni bennem,
minden alkalommal, amikor a tekintetünk összetalákozik. Minden
küzdelem alkalmával, amire már alig maradt energiád, és minden
repülés során, amelyekre úgy kísérsz el, hogy a saját
tanulmányaidtól vonod meg az időd. Akkor is kimutatod, amikor
azért nem vagy hajlandó megérinteni, mert attól tartasz, hogy
valójában én nem akarlak téged, aztán akkor is, amikor külön időt
szánsz arra, hogy virágokat gyűjts a kedvemért, még mielőtt
találkoznál a vezetőséggel, hogy én ne ébredjek olyan egyedül.
Ezernyi különböző gesztussal is kifejezted már. Kérlek, ne akard
tagadni.
Az állkapcsa megfeszül, de nem válaszol.
– Azért mondod, hogy nincs jövőnk, mert attól félsz, hogy nem
fog tetszeni, amilyen a magad köré emelt falak mögött vagy. Én is
félek, elismerem. Mindjárt végzel az iskolában, én viszont itt
maradok. Pár hét, és te elmész, úgyhogy minden adva van hozzá,
hogy megszakadjon a szívünk. De ha engedjük, hogy a félelem ölje
meg, ami köztünk van, akkor talán soha nem is érdemeltük meg,
hogy így érezzünk. – Fél kézzel megérintem a nyaka hátsó részét. –
Mondtam már, hogy én szeretnék dönteni róla, kiért vagyok
hajlandó kockára tenni a szívemet. Hát, tessék. Döntöttem.
Olyan reménykedés ragyog fel a tekintetében, amitől minden
porcikám élettel telik meg.
– Ezt nem mondhatod komolyan. – Megrázza a fejét.
És tessék, ennyi elég is volt, és az életerő máris szökni kezd.
– De igen.
– Ha Imogenről van szó…
– Nem róla van szó. – Én is megrázom a fejem, miközben a szél
belekap a tincsekbe, amelyeken Quinn olyan sokáig dolgozott. –
Tudom, hogy nincs más. Nem jöttem volna végig ezen a hídon az
éjszaka közepén, ha azt hinném, hogy csak szórakozol velem.
Összevonja a szemöldökét, majd közelebb húz a meleg testéhez.
– Akkor miért gondoltál ilyesmire egyáltalán? El kell ismernem,
eléggé felbosszantott. Konkrétan semmilyen okot nem adtam rá,
hogy azt hidd, valaki más ágyában vagyok.
Vagyis csakis az enyém.
– A saját bizonytalanságaim okozták, és az, ahogy rád és
Garrickre nézett a küzdőtéren. Lehet, hogy te nem vonzódsz hozzá,
de az biztos, hogy ő nagyon is vonzódik hozzád. Ismerem ezt a
tekintetet. Ugyanaz, amivel én is szoktam rád nézni. – Kezdem
kínosan érezni magam. Akár témát is válthatnék, de azzal nem
segítek a kapcsolatunkon, ha elrejtem az érzéseimet, bármilyen
irracionálisnak is tűnhetnek.
– Féltékeny vagy. – Igyekszik nem elvigyorodni.
– Talán – ismerem el, majd úgy döntök, hogy nem érhetem be
ennyivel. – Rendben. Az vagyok. Imogen erős, akaratos, és
ugyanolyan könyörtelen tud lenni, mint te. Mindig is úgy véltem,
hogy jobban illene hozzád.
– Ismerem ezt az érzést. – Megrázza a fejét. – Egyébként te is
erős és akaratos vagy, azonkívül te is könyörtelen tudsz lenni, ha
akarsz. Nem is beszélve arról, hogy te vagy a legokosabb ember,
akivel valaha találkoztam. Iszonyú szexi, ahogy gondolkozol.
Imogennel csak barátok vagyunk. Elhiheted, sosem tekintett rám
úgy, de még ha így is lett volna… – Szünetet tart, és még erősebben
tart, ahogy egy újabb széllökés oldalba kap mindkettőnket. – Az
istenekre mondom, én csak téged látlak.
A remény erősebb tudatmódosító, mint bármi, amit a ma esti
mulatságon felszolgáltak.
 – Nem rád nézett?
– Nem. Emlékezz rá vissza, mint mondtál az imént, de engem
vegyél ki az egyenletből. – Felvonja a szemöldökét, várva, hogy
magamtól eljussak a megfelelő következtetésig.
– De hát a küzdőtéren… – Elkerekedik a szemem. – Garrick!
– Úgy látom, valakinek gyorsan forognak a fogaskerekei.
– Rendben. Akkor már nem akarsz ellökni magadtól?
Hátrahúzódik, de továbbra is keresi a tekintetemet a holdfényben,
mielőtt elnézne a vállam fölött.
– Már nem akarod veszélyeztetni a testi épségedet, csak hogy
nyomatékosítsd a mondanivalód?
– Talán nem.
Felsóhajt.
– Csak te vagy, Violet. Ezt akartad hallani?
Bólintok.
– Akkor is, ha éppen nem vagyok melletted, attól még csak te
létezel. Legközelebb meg is kérdezheted. Neked sosem esett
nehezedre kíméletlenül őszintének lenni velem. – Szél kerekedik
körülöttünk, de ő továbbra is olyan mozdíthatatlan, mint a kőhíd,
amelyen állunk. – Úgy rémlik, hogy még tőröket is hajigáltál felém,
ami egyébként sokkal inkább a kedvemre való, mint amikor azt kell
látnom, hogy mennyire belegabalyodtál a saját gondolataidba. Ha
tényleg belevágunk, akkor meg kell tanulnunk bízni egymásban.
– És belevágunk? – Visszatartom a lélegzetem.
Hosszan felsóhajt, majd azt feleli:
– Igen. – A keze feljebb vándorol, és az arcomat kezdi cirógatni a
hüvelykjével. – Semmit sem ígérhetek, Kicsike.
De már én is belefáradtam, hogy harcoljak ellene.
– Igen. – Ez az egyetlen szó rengeteget jelent. Aztán pislogok
egyet, ahogy eszembe jut, amit az imént a féltékenységről mondott.
– Hogy érted, hogy jól ismered ezt az érzést?
A fogása szorosabbá válik a derekamon, majd félrenéz.
– Ha bíznom kell benned, és el kell mondanom mindent, amit
gondolok, akkor joggal várhatom tőled is ugyanezt. – Mégsem járja,
hogy kettőnk közül egyedül én legyek sebezhető ebben a
játszmában.
 Dörmög egyet, majd a tekintete visszatalál az enyémhez.
– Amikor láttam, hogy Aetos megcsókol a Cséplés után, majdnem
elvesztettem az eszem.
Ha eddig esetleg ne szerettem volna, ez biztosan megtenné a
hatást.
– Már akkor akartál?
– Attól a pillanattól kezdve akartalak, hogy megláttalak, Kicsike –
mondja. – És ha esetleg barátságtalan voltam veled ma… Nos, nincs
túl jó napom.
– Megértem. De ugye tudod, hogy Dain és én csak barátok
vagyunk?
– Tudom, hogy te így érzel, de akkor még nem lehettem biztos
benne. – Végigfuttatja a hüvelykjét az ajkamon. – Most pedig menj
vissza szépen a biztos talajra.
Ezek szerint ő továbbra is idekint akar maradni, hogy egyedül
bánkódjon.
– Gyere velem. – Megfogom a bőrszerelését, készen állva rá,
hogyha kell, magammal ráncigáljam.
Megrázza a fejét, és félrenéz.
– Ma este nem vagyok olyan állapotban, hogy bárkiről is
gondoskodni tudnék. És igen, lehet, hogy rossz szöveg, főleg azután,
hogy számodra ez Brennan elvesztésének évfordulója, de…
– Tudom. – Megérintem a karját. – Gyere velem, Xaden.
– Violet… – A válla lecsügged, és olyan szomorúság jelenik meg a
tekintetében, amitől gombóc keletkezik a torkomban.
– Bízz bennem. – Hátralépek egyet, hogy megfoghassam a kezét.
– Gyere.
Egy másodpercnyi feszült hallgatás ereszkedik közénk, mielőtt
bólintana, majd utánam lép, hogy erősen tartson, amíg én
megfordulok.
– Már sokkal jobban megy, mint tavaly.
– Látszik. – Közel marad hozzám, és a fél kezét a derekamon
tartja, ahogy végigmegyek a híd utolsó szakaszán. – Egy rohadt
göncben.
– Szoknya, ha tudni akarod – mondom a vállam fölött, amikor
már alig pár méterre vagyunk a faltól.
 – Előre nézz! – morogja, és csak a hangjából kicsengő félelem
akadályoz meg benne, hogy valami botorságra szánjam el magam;
például arra, hogy szökdécselve tegyem meg az utolsó néhány
lépést.
Amint visszatérünk a falak rejtekébe, ismét magához húz.
– Ne kockáztasd még egyszer az életed olyan jelentéktelen
dolgokért, mint hogy velem beszélgess. – Egyenesen a fülembe
suttog, amibe az egész gerincem beleborzong.
– Biztos vicces lesz a jövő év – felelem incselkedve, és belefűzöm
az ujjaim az övébe, hogy magammal húzhassam.
– Liam is itt lesz jövőre, és gondoskodni fog róla, hogy ne csinálj
semmi ostobaságot.
– Biztosan imádni fogod a leveleit – mondom, és egy ugrással
megérkezem az udvarra. Körbenézek, de minden kihaltnak tűnik. –
Érdekes. Garrick és Bodhi az imént még itt voltak.
– Talán tudják, hogy ki fogom nyírni őket, amiért kiengedtek
téged a hídra. Ünneplő, Sorrengail? Ez komoly?
Ismét megfogom a kezét, és átvágok vele az udvaron.
– Hová megyünk? – Éppolyan arrogánsnak hangzik, mint amilyen
a megismerkedésünk napján volt.
– A szobádba – felelem a vállam fölött, ahogy megközelítjük a
hálókörletet.
Kinyitom az ajtót, és magamban hálát adok a varázsfényekért,
amelyek miatt ilyen bosszús állapotában is láthatom. Balra fordulok,
és átvezetem az én szobámba vezető folyosón, majd elindulok a
széles csigalépcsőn.
– Megláthatnak – vitatkozik. – Nem a megítélésem miatt
aggódom, Violet. Elsőéves vagy, én pedig a szárnyvezetőd, és…
– Biztos lehetsz benne, hogy már úgyis mindenki tudja. A fél
erdőt felgyújtottuk aznap este – emlékeztetem, ahogy elmegyünk a
másodévesek folyosója mellett. – Tudod, hogy az első alkalommal,
amikor feljöttem ezen a lépcsőn Dainnal, halálra voltam rémülve,
hogy nincs korlát?
– Tudod, hogy nem bírom, amikor róla beszélsz, miközben az én
szobámba tartunk? – Ahogy jön mögöttem, árnyak válnak ki a
falakból, mintha csak megéreznék a hangulatát, csakhogy én nem
ijedek meg az árnyaitól. Semmi sincs vele kapcsolatban, amit még
ijesztőnek találhatnék, leszámítva a saját, iránta táplált érzéseimet.
Elvigyorodom, ahogy elérjük a harmadévesek szintjét, és
kinyitom a boltíves ajtót.
– Az persze rendben van, hogy ünneplőben táncolunk
a Mellvéden.
– Talán nem ez a legjobb pillanat, hogy erre emlékeztess. – Követ
a folyosóra. Úgy néz ki, mint a másodévesek szintje, leszámítva,
hogy itt kevesebb az ajtó, és magasított a mennyezet.
– Melyik a tied?
– Tippelj – motyogja, de azért továbbra sem engedi el a kezem,
ahogy elmegyünk a hosszú folyosó végéig. Természetesen az utolsó
az övé.
– Negyedik Szárny. – Felhorkanok. – Mindig nekünk kell a
legmesszebb lennünk.
Hatástalanítja a saját maga által teremtett védővarázslatot, és
kinyitja az ajtót, majd hátralép, hogy előre engedjen.
– Vagy le kell pecsételnem az új ajtód, mielőtt elmegyek, vagy
pedig meg kell tanítsalak a következő tíz napban, hogyan csináld.
Inkább nem akarok a fenyegető pillanatra gondolni, amikor el kell
mennie, és helyette életemben először belépek a szobájába. Kétszer
akkora, mint az enyém – és nem is csak
a helyiség, de az ágya is jóval nagyobb. Ezek szerint megvannak az
előnyei, ha az ember képes túlélni a harmadik évig. De az is lehet,
hogy a méretek a rangját tükrözik.
Az egész helyiségben makulátlan tisztaság uralkodik.
Az ágy mellett egy nagy karosszék áll, továbbá egy sötétszürke
szőnyeg, egy fából ácsolt, széles szekrény, egy takaros asztal és egy
könyvespolc, amelynek láttán rögtön felébred bennem az irigység.
Még egy fegyverállvány is helyet kapott az ajtó mellett, amelyben
annyi tőr áll, hogy össze sem tudom számolni őket. A szoba másik
végében, az asztal mellett egy olyan céltábla van felállítva, mint
amilyen nálam is volt. A sarokban asztal és székek, az ablak pedig
egyenesen Basgiathra néz, de még egy vastag fekete függöny is
tartozik hozzá, rajta a Negyedik Szárny jelképével.
– Néha itt tartjuk az osztagvezetők találkozóit – mondja a
küszöbön állva.
Megfordulok, és látom, hogy olyan kíváncsi tekintettel méreget,
mintha azt várná, hogy ítéletet mondok a lakhelyéről. Elmegyek a
fegyverállvány mellett, és végigfuttatom az ujjaimat a különféle
tőrök markolatán.
– Hány kihívást nyertél meg?
– Inkább azt kérdezd, hogy mennyit veszítettem el – feleli, majd
beljebb lép, és becsukja maga mögött az ajtót.
– Tessék, itt a beképzeltség, amit annyira szeretek – motyogom
magam elé, majd továbbmegyek az ágy felé, amelyen az enyémhez
hasonlóan fekete a lepedő.
– Mondtam már, milyen gyönyörű vagy ma este? – Lehalkítja a
hangját. – Ha nem, akkor bizonyára bolond vagyok, ugyanis tényleg
lenyűgöző vagy.
Forróság önti el az arcomat, és elmosolyodom.
– Köszönöm. Most pedig, kérlek, ülj le. – Meglapogatom magam
mellett az ágyat.
– Tessék? – Felvonja a szemöldökét.
– Ülj le – mondom ezúttal valamivel szigorúbban.
– Nem akarok beszélni róla.
– Nem is mondtam, hogy beszélned kell róla. – Nincs rá szükség,
hogy tisztázzuk, miről van szó, ahogy azt sem fogom engedni, hogy
az, ami öt éve történt, éket verjen közénk; még egyetlen estére sem.
Legnagyobb meglepetésemre eleget tesz a kérésemnek, és leül az
ágy szélére. Kinyújtóztatja a lábát, majd egy kissé hátradől, és
megtámaszkodik a könyökén.
– És most?
Elhelyezkedem a combjai között, és beletúrok a hajába. Lehunyja
a szemét, és ahogy közelebb hajol, érzem, hogy kinyílik a szívem.
– Most pedig gondoskodni fogok rólad.
Erre kinyitja a szemét, és, istenek, milyen gyönyörűséges! Már
minden egyes aranyszínű foltra emlékszem azokban az ónix
mélységekben, ami biztató, hiszen nem tudhatom, hogy milyen
messzire kerülünk egymástól az év végeztével. Nem lesz már
ugyanolyan, ha csak néhány naponta láthatom, mintha bármikor
megérinthetném, amikor csak úgy tartja a kedvem.
 Elkalandozok a hajáról és letérdelek elé.
– Violet…
– Csak segítek kibújni a csizmádból. – Vigyor terül el az
ábrázatomon, ahogy kioldom az egyik, majd a másik fűzőjét, és
lehúzom a lábbelijét. Aztán felállok, és gondosan odaviszem a
csizmákat a szekrényhez.
– Itt is hagyhatod őket! – tör ki belőle.
Leteszem a csizmákat a földre a szekrény mellett, majd
visszamegyek hozzá.
– Ne aggódj, nem akartam kutakodni a ruháid között. Különben
már úgyis láttam mindegyiket.
A tekintete megállapodik a szoknyámon, és láthatóan minden
alkalommal felforrósodik, amikor a sliccelése felvillant valamennyit
a combomból.
– Egész este ez volt rajtad?
– Ezzel értem el, hogy kövess – incselkedem, majd ismét
elhelyezkedem a combjai között.
– Meg kell hagyni, hátulról is pompás a látvány. – Kissé
megemeli az állát, hogy a szemembe nézhessen.
– Maradj csendben, és hagyd, hogy megszabadítsalak ettől. –
Kigombolom az átlósan sorakozó gombjait a felsőjén, ő pedig lerázza
magáról a bőrszerelést. – Ma este is repültél?
– Segíteni szokott. – Bólint, majd leteszi a ruhát a karosszékre. –
Ez a nap mindig…
– Sajnálom. – A szemébe nézek, ahogy kimondom, remélve, hogy
ő is tudja, milyen komolyan gondolom. Aztán folytatom, amit
elkezdtem, és hozzálátok, hogy lehúzzam az ingjét.
– Én is sajnálom. – Felemeli a karját, hogy le tudjam húzni róla a
felsőjét, amit odateszek a karosszékre a másik mellé.
– Nincs miért sajnálkoznod. – A derekára függesztem a
tekintetem, ahogy megérintem az arcát, majd végigfuttatom az
ujjam a szemöldökét kettészelő sebhelyen. – Kihívás?
– Sgaeyl. – Vállat von. – A Csépléskor történt.
– A legtöbb sárkány megsebzi a lovasát, de Tairn és Andarna
sosem bántottak engem – mondom tűnődve, majd a kezem lejjebb
vándorol a nyakára.
 – Talán mert tudták, hogy már eleve magadon hordozol egy
sebhelyet. – Végigfuttatja az ujjait azon a hosszú, ezüstszínű csíkon,
amelyet még Tynan pengéje okozott. – Meg akartam ölni őket.
Helyette nem tehettem mást, csak álltam egy helyben, és végig
kellett néznem, hogy hárman rád rontanak. Már majdnem
elvesztettem az eszem, mire megérkezett Tairn.
– Miután Jack elfutott, már csak ketten voltak – felelem. – És
különben sem avatkozhattál volna közbe. Hiszen ezzel megszegted
volna a szabályokat, emlékszel? – De azért megtette azt a lépést.
Egyetlen lépést, amivel elárulta, hogy kész áthágni a szabályokat, ha
muszáj.
A szája a világ legszexibb félmosolyára húzódik, amit csak valaha
láttam.
– A lényeg, hogy végül két sárkányod lett. – A mosolya lelohad. –
Két hét múlva már nem leszek itt, és azt sem fogom tudni, hogy ki
fog kihívni, nem is beszélve arról, hogy nem tudlak majd megvédeni.
– Minden rendben lesz – ígérem. – Akit nem tudok legyőzni a
páston, azt majd megmérgezem.
Hiába, ezúttal nem nevet.
– Gyere, bújjunk be az ágyba. – Közelebb hajolok hozzá, és csókot
lehelek a sebhelyére. – Mire felébredsz, már holnap lesz.
– Nem érdemellek meg. – Átkarolja a derekamat, és közelebb húz
magához. – De azért megtartalak.
– Remek. – Egy pillanatra az ajkához érintem az ajkam. – Csak
mert azt hiszem, szerelmes vagyok beléd. – A szívem ütemtelenül
ver, és egyszer csak elfog a rettegés. Ezt talán mégsem lett volna
szabad kimondanom.
A szeme tágra nyílik, és a szorítása is erősebbé válik.
– Biztos vagy benne?
Légy bátor.
Még akkor is érdemes kimondani az igazságot, ha ő nem
viszonozza az érzéseimet.
– Biztos vagyok benne. Annyira szeretlek, hogy el sem tudom
képzelni, milyen lenne az életem nélküled. És lehet, hogy nem volna
szabad kimondanom, de ha tényleg egymáshoz leszünk láncolva a
jövőben, akkor a teljes őszinteség a legkevesebb, amivel tartozunk
egymásnak.
Megcsókol, és még közelebb húz magához. Olyan mély a csókja,
hogy teljesen elveszek benne. Már nincs szükség szavakra, amikor
kioldja a derékszalagomat, leveszi a felsőmet, kigombolja a
szoknyámat, és mindezt anélkül, hogy egy pillanatra is
megszakítaná a csókot.
– Állj föl – mondja.
– Xaden. – Mintha villámok csapkodnának a szívemben.
– Szükségem van rád, Violet. Most azonnal. Pedig senkire sincs
szükségem, úgyhogy nem igazán tudom, hogyan kezeljem ezt az
érzést, de azért igyekszem. És ha nem akarod ma este, megértem, de
akkor meg kell kérjelek rá, hogy még most sétálj ki azon az ajtón, ha
ugyanis nem teszed, akkor két percen belül meztelenül fogsz a
hátadon feküdni.
Olyan átható pillantással méreget, és olyan súlyt kölcsönöz a
szavainak, amivel meg is ijeszthetne, én azonban már nem félek.
Még akkor is, ha elveszti az önuralmát, tudom, hogy nem bántana.
A testével legalábbis biztosan nem.
– Menj, vagy maradj, de bármit is teszel, most fel kell állnod.
– Azzal a két perccel lehet, hogy túlbecsülted a fűzővel
kapcsolatos képességeidet. – Lepillantok a páncélomra.
Elvigyorodik, és felemel az öléből, én pedig visszaereszkedem a
földre.
– Mérem az időt – mondom.
– Ez most…
– Egy. Kettő. – Feltartom az ujjaim. – Három.
Szempillantás alatt talpra szökken, és ahogy a számra tapasztja a
száját, abba kell hagynom a számolást. Túlságosan lefoglal a nyelve,
túlságosan magára vonják a figyelmem az ujjaim alatt lüktető izmai,
semmint azzal foglalkozhatnék, hogy mi lesz a ruháimmal.
Fuvallatot érzek a lábam körül, ahogy a szoknyám a földre hull, és
úgy kell lerúgnom magamról a cipőmet, miközben a nyelvét
szívogatom.
Felnyög, és a keze a hátamhoz vándorol, ahol rekordgyorsasággal
oldja ki a fűzőt, mire az egész a földön landol és már semmi sincs
rajtam a fehérneműn kívül; az ünnepi öltözék alá egyébként sem fért
volna el más.
A tőrjeink is csilingelve a földre hullnak, ahogy kioldja a combom
mellé erősített hüvelyeket, majd ugyanígy tesz a sajátjaival is. Fémes
csörömpölés tölti be a helyiséget, amíg már mindketten meztelenek
vagyunk, és úgy borít el a csókjaival, hogy levegőt is alig kapok.
Aztán a keze ismét a hajamban jár, és csatok repkednek
mindenfelé, ahogy az ezüstszínű zuhatag kibomlik, és szabadon hull
alá. Éppen csak annyi időre húzódik vissza, hogy mohón
végignézhessen a testemen.
– Átkozottul gyönyörű vagy.
– Azt hiszem, ez mégiscsak több lehetett két perc… – kezdem, de
nem tudom befejezni a mondatot, mert megragadja a combomat, és
megemel. Ledönt az ágyra, és ami azt illeti, számíthattam volna a
mozdulatra, hiszen már annyiszor elvégezte a küzdőtéren.
– Még mindig számolsz? – kérdezi, ahogy letérdel az ágy mellé,
és közelebb húz magához.
– Szeretnéd, hogy számoljak? – kérdezem viccelődve, ahogy a
fenekem eléri az ágy peremét.
– Csak nyugodtan. – Elvigyorodik, és mielőtt bármi egyebet
mondhatnék, a szája már a combjaim között jár.
Élesen beszívom a levegőt, majd hátravetem a fejem a gyönyörtől,
amint a nyelve köröző mozdulatokkal rátalál
a csiklómra.
– Ó, istenek!
– Melyiknek szeretnél üzenni? – kérdezi. – Most csak ketten
vagyunk a szobában, Violet, és nem szívesen osztoznék mással
rajtad.
– Neked – felelem, és beletúrok a hajába. – Neked üzentem.
– Értékelem, hogy máris istenségként tekintesz rám, de bőven
elég, ha a nevemen szólítasz. – Végignyal, amíg el nem éri azt a
legérzékenyebb dombot, mire felnyögök. – A mindenit, milyen
finom vagy. – Feljebb húzza a combomat a vállához, majd
elhelyezkedik olyan kényelmesen, mintha egész éjjel csak ezt akarná
csinálni.
És aztán teljesen a magáévá tesz a nyelvével és az ajkával.
 Forró és állhatatos gyönyör lesz úrrá rajtam, és kezd körözni a
gyomromban, ahogy elveszek az érzékek között. A csípőm
megemelkedik és lesüllyed, ahogy nyelvének minden egyes
csapásával egyre közelebb kerülök a csúcshoz.
A combjaim megremegnek, amikor felveszi a ritmust, és két
ujjával is belém nyúl, amelyek teljesen egy ütemre mozognak a
nyelvével. Őrjítő, egyszerűen őrjítő érzés.
Erő száguld rajtam keresztül, összefonódva a gyönyörrel, amíg a
kettő elválaszthatatlanná válik egymástól, és amikor átlök a
felejtésen túlra, az ő nevét kiáltom, és az ő nevét kiáltom akkor is,
amikor a bennem szunnyadó energia az élvezet minden egyes
hullámával kitörni kész.
Villámcsapás hallatszik a közelből, amelybe beleremeg a szoba
ablaka.
– Egy – mondja, és csókolgatni kezdi az elernyedt testemet. – Azt
hiszem, ügyelni kell majd a tűzijátékra, hacsak nem akarjuk, hogy
mindenki rögtön tudja, mit művelünk idefent.
– A szád… – Megrázom a fejem, ahogy végighúzza a karját az
oldalam mellett, majd az ágy közepe felé húz. – Erre nincsenek
szavak.
– Finom – suttogja, és megcsókolja a hasamat. – Hihetetlenül
finom vagy. Nem lett volna szabad ilyen sokáig várnom, amíg
megkóstollak.
Felnyögök, ahogy a szájába veszi és gyöngéden cirógatja a
mellbimbómat, miközben a másikat az ujjaival veszi a gondjaiba,
újabb tüzeket gyújtva bennem az előző parazsán.
Mire eléri a nyakamat, már nem vagyok több, mint fickándozó,
tekergőző lángoszlop. A teste minden egyes kis szegletét meg
akarom simogatni, meg akarom érinteni, a karját, a hátát, a
mellkasát. Istenek, ez a férfi egyszerűen hihetetlen. Minden kis
porcikáját harcra tervezték, és mégis milyen gyöngédség árad belőle.
A szánk ismét találkozik, és forró csókban egyesül, amelyben
ezúttal mindkettőnk ízét ott érzem. Feljebb húzom a térdem, és oda
irányítom a csípőjét, ahol ebben a pillanatban lennie kell – a
combjaim közé.
– Violet – nyögi abban a pillanatban, amikor megérzem a farkát.
 – Mi az, én nem játszhatok veled? – kérdezem, majd úgy
helyezkedem, hogy be tudjon hatolni, és a légzésem felveszi a
mozgásunk ritmusát.
Beleharap az alsó ajkamba.
– Később annyit játszol, amennyit csak akarsz, ha előbb most
rögtön megkaphatlak.
Nos, ez a terv egész jól hangzik.
– Már megkaptál.
A tekintete találkozik az enyémmel, ahogy fölém kerekedik,
ügyelve rá, hogy ne nyomjon agyon a súlyával. – Mindenem a tiéd,
amit csak adhatok.
Azt hiszem, ez… egyelőre elég is. Bólintok, és ismét felkínálom
neki a csípőmet.
Továbbra sem veszi le rólam a szemét, ahogy egyetlen, határozott
mozdulattal belém hatol, testem minden egyes négyzetcentiméterét
a magáévá téve. Elmondhatatlan érzés befogadni, élvezni, ahogy
kitölt.
– Olyan átkozottul jó veled. – Kicsit fordítok a csípőmön, mert
képtelen vagyok uralkodni magamon.
– Ezt én is kijelenthetem. – Elmosolyodik, majd folytatja a
mozgást, keményen, mélyen, lassan, olyan ütemet diktálva, amitől
csak még jobban és jobban kívánom.
Feljebb tol az ágyon, én pedig hátravetem a karom, hogy
megkapaszkodjak a támlában, ahogy fogadom az újabb lökéseit.
Egek, mindegyik mozdulata fenségesebbnek érződik az előzőnél.
Amikor sürgetem, hogy legyen gyorsabb, ravasz vigyor jelenik meg a
képén, ahogy eleget tesz a kérésemnek, és észvesztő, szívszaggató
ritmusra vált.
– Azt akarom, hogy sokáig tartson. Arra van szükségem, hogy
sokáig tartson.
– De… – Az a tűz a belsőmben már olyan erővel készül
fellángolni, hogy szinte előre érzem, milyen csodálatos lesz.
– Tudom. – Ismét mozgásba lendül, nekem pedig már csak
nyöszörögni van erőm, hogy milyen csodálatos vele lenni. – Csak
maradj velem. – Igazít egy kicsit a tartásán, hogy a csiklómat is tudja
izgatni, majd feljebb tolja a térdemet, hogy még mélyebben belém
hatolhasson.
Ezt nem fogom túlélni. Itt és most ér el a vég, ezen az ágyon.
– Akkor én is veled halok – mondja, és megcsókol.
Annyira elvesztettem az eszem, hogy észre sem vettem, hogy
fennhangon kimondtam ezeket a szavakat, aztán eszembe jut, hogy
nem is volt rá szükség.
– Még! Gyere még! Még többet akarok belőled. – Az energia felizzik
a bőröm alatt, ahogy összekulcsolom a lábamat a dereka körül.
– Már majdnem ott vagy. A francba, annyira átkozottul jó érzés
benned lenni. Soha nem fogok tudni betelni ezzel. Soha.
– Szeretlek. – Olyan felszabadító kimondani, még akkor is, ha ő
nem ismétli meg.
A szeme felragyog, és érzem rajta, hogy már nem ura önmagának,
ahogy egyre erősebbé válnak a lökései, és az élvezet, amit eddig
kordában tudtam tartani, most felrobban, és vele együtt az erőm is
elszabadul, keresztülvágtatva a szobán, összetörve az ablak üvegét,
miközben oldalra penderül, magával húzva, ahogy már a saját
csúcspontja felé közelít, miközben a nyakamba liheg, én pedig az
orgazmus utolsó hullámaiban nem vagyok képes többre azonkívül,
hogy a gyönyörtől elalélva reszketek.
Hosszú percek telnek el, mire rendezni tudja a légzését, és lágy
csókot lehel a combomra.
– Jól vagy? – kérdezi, és kisöpör néhány tincset az arcomból.
– Remekül. Fantasztikus voltál. Ez az egész…
– Fantasztikus?
– Pontosan.
– Én úgy fogalmaztam volna, hogy fenomenális, de a fantasztikus
is megteszi. – A hajammal kezd játszani. – Imádom a hajad. Ha
bármikor azt szeretnéd, hogy térdre essek előtted, vagy győzni
akarsz egy vitában, akkor nincs más dolgod, mint hogy kiengeded.
Elvigyorodom, ahogy egy hűs fuvallat átjárja az ezüstszínű
tincseket.
Várjunk csak! Fuvallat? Huzat?
– Jaj, ne, ne, ne… – A számhoz kapom a kezem, ahogy
észreveszem az újabb pusztítás nyomait. – Azt hiszem, kitörtem az
ablakot.
 – Hacsak nincs a közelben még valaki, aki villámokkal
szórakozna, nos, igen, alighanem te voltál a tettes.
Eláll a lélegzetem. Tehát ezért penderült oldalra az előbb, hogy
védjen a saját magam okozta törmeléktől.
– Úgy sajnálom. – Körbenézek a felforduláson. – Muszáj lesz
mielőbb megtanulnom uralkodni felette.
– Ne aggódj, figyeltem. – Magához húz, hogy megcsókoljon.
– Mit tegyünk? – Egy ablak megjavítása mégiscsak más szint,
mint egy új szekrény beszerzése.
– Most? – Ismét a tincseimmel kezd játszani. – Ez kettő volt, ha
még mindig számolunk. Azt javaslom, takarítsunk fel, poroljuk ki az
ágyat, aztán jussunk el háromig. Esetleg négyig, ha addig ébren
tudsz maradni.
Leesik az állam.
– Azután, hogy összetörtem az ablakodat?
Elmosolyodik és megvonja a vállát.
– Vigyáztam, arra az esetre, ha esetleg legközelebb a szekrényt
vennéd célba.
Végignézek a testén, és újra elönt a vágy. Hogyan is
uralkodhatnék magamon, ha egyszer úgy néz ki, mint akit az istenek
áldottak meg, én pedig úgy érzem magam a közelében, mintha
engem is megáldottak volna?
– Oké, legyen három.
Végül ötnél állapodunk meg. A kezét a csípőmön tartja, ahogy
lassan lovagolok rajta, és végigfuttatom az ujjaimat a hátán lévő
fekete ereklye vonalain. Nem tudom biztosan, hogyan vagyunk még
képesek egyáltalán mozogni, de nem tudjuk abbahagyni. Egyszerűen
nem tudunk betelni egymással.
– Gyönyörű – mondom, és éppen csak egy pillanatra húzom ki
magam, hogy aztán visszatérjek hozzá, és még mélyebbre fogadjam
magamba.
A tekintete komorabbá válik, ahogy a keze megfeszül.
– Sokáig átokként gondoltam rá, de most már tudom, hogy
igazából ajándék.
Előrelöki a csípőjét, hogy még kényelmesebb szögből hatolhasson
belém.
 – Ajándék? – Egek, már gondolkodni sem vagyok képes mellette.
Ekkor valaki dörömbölni kezd az ajtón.
– Tűnés innen! – szól ki Xaden, majd megragadja a vállamat, és
közelebb húz magához.
Előrezuhanok, és egyenesen a nyakába zihálok.
– Sajnos nem tehetem. – Bárki is az, elég komolynak hangzik.
– Ajánlom is, hogy jó okod legyen rá, Garrick – feleli Xaden. –
Meghalt valaki, vagy mi az ördög történt?
– Sokan meghalhattak, mert az egész kvadránst alakzatba
szólították! – kiált vissza Garrick.
Erre Xaden és én is megtorpanunk, és döbbenten egymásra
nézünk. Legördülök róla, ő pedig rám borít egy takarót, mielőtt
visszabújna a nadrágjába, és kinyitná az ajtót.
– Mi a fészkes fenéről beszélsz? – kérdezi a résen keresztül.
– Vedd fel a röpszerelésed, és Sorrengailt is hozd magaddal! –
mondja Garrick. – Megtámadtak bennünket.
„Ha valaki nem képes uralni a pecséterejét, az éppolyan veszélyes
lehet a lovasra – és a környezetére – nézve, mintha az ereje soha
nem is nyilvánulna meg.”
– Afendra őrnagy, Útmutató a Lovasok Kvadránsához
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

Soha életemben nem öltöztem fel még ilyen gyorsan.

– Mennyi az idő? – kérdezem Xadentől, miközben magamra
kapom az este viselt ruhámat és a cipőt, és igyekszem kifújni a
tincseket az arcomból.
A sürgős és kötelező alakzat az udvaron, ráadásul az egész
kvadráns számára, azt jelenti, hogy bármi is történik, nem tűr
halasztást.
A védelmünk ismét kudarcot vallott. Hány emberünket fogjuk
még elveszíteni?
– Négy tizenöt. – Már végzett a csizmájával, és tetőtől talpig fel
van fegyverkezve, miközben én még a tőrjeimmel vagyok elfoglalva,
és eléggé biztos is vagyok felőle, hogy legalább az egyikről úgyis el
fogok feledkezni. – Meg fogsz fagyni odakint.
– Minden rendben lesz. – Térdre ereszkedem, és amikor
megtalálom a hiányzó tőrt, az egyik hüvellyel ki tudom halászni az
ágy alól.
– Tessék. – Xaden odahajítja a repüléshez való egyik kabátját. –
Ha Garricknek igaza van, és valóban ránk támadtak, akkor
valószínűleg az idősebbeket fogják kirendelni a helyőrségekhez,
vagyis nektek nem kell annyi időt odakint töltenetek az alakzatban.
Nem örülnék neki, ha fagyoskodnod kellene.
Ezek szerint ő viszont el fog menni.
A szívem szaltózik egyet, ahogy ügyetlenül felöltöm a kabátot.
Biztonságban lesz, ugye? Hiszen ez csak egy szokásos megbízatás
valahol a Kontinens belsejében. Ráadásul ő a legerősebb lovas a
kvadránsban.
Mivel mindkét kezem tele van fegyverekkel, nem tiltakozom,
hogy ő gombolja be rajtam a kabátot.
– Vár az alakzat. – Megérinti az arcomat. – És ne aggódj miattam,
ha esetleg el kell mennem. Biztos vagyok benne, hogy Sgaeyl néhány
napon belül visszahoz. – Közelebb hajol, és csókot lehel az arcomra.
– Bele fogok halni a vágyakozásba. Most viszont induljunk.
 Mi a legjobb a hadi iskolában, amikor kitör a teljes zűrzavar?
Alighanem az, hogy senkinek sem tűnik fel, ha a szárnyvezetőm
szobájában töltöttem az éjszakát, és észrevétlenül csatlakozhatok a
lovasok áradatához, akik mind ugyanúgy az öltözékükkel vannak
elfoglalva, miközben mindannyian az udvarra tartunk. Mindenki
izgatottnak tűnik, és mindenkit túlságosan lefoglal az események
váratlansága, semmint hogy azzal foglalkozzanak, hogy még egyszer
megérintem Xaden kezét, mielőtt elválnánk egymástól, hogy aztán ő
csatlakozhasson az emelvényen gyülekező vezetőség tagjaihoz.
Egyébként sem én vagyok az egyetlen, aki még mindig a tegnap esti
ruháját viseli.
A szél harapós kedvében van, miközben elfoglalom a helyemet az
alakzatban, de legalább Xaden kabátja segít megtartani a
hajzuhatagomat.
– Remélem, nem viccből ráncigáltak ki mindannyiunkat, ugyanis
végre jutottam valamire azzal a gyönyörű, barna hajú gyógyítóval –
panaszkodik Ridoc, miközben elfoglalja a helyét mögöttem.
Liam tőlem jobbra áll, és éppen az uniformisa begombolásával
van elfoglalva.
– Jól alakult az éjszakád? – kérdezem tőle.
– Jól – motyogja, és az arca rózsás pírt vesz fel a holdfényben.
– Látta valaki Daint? – kérdezem Nadine-t, amikor ő is
megérkezik.
– Az összes rajvezető a vezetőséggel van – feleli a válla fölött,
miközben Rhiannon is csatlakozik hozzánk.
Rhiannon hatalmas ásítással üdvözöl bennünket, majd felém
fordul, és alaposan végigmér.
– Violet Sorrengail – súgja, és közelebb lép hozzám. – Jól látom,
hogy Riorson kabátja van rajtad?
Liam rögtön felém fordul, hála az átkozottul jó hallásának.
– Miből gondolod, hogy ez az övé? – Nem mondhatnám, hogy
túlságosan ügyes lennék a füllentésben. Különben nem csak nekem
tűnhetett fel, hogy a darab nem egészen az én méretem.
– Ó, nem is tudom. Talán azért, mert kétszer akkora, mint te, és
mert három csillag is virít a vállán? – Ezzel megtapogatja azt a
pontot a saját uniformisán, ahol egy csillag látszik.
 Nos, ebből is világos, hogy egyikünk sem gondolkozott tisztán.
– Bármelyik harmadévesé lehetne – felelem, és megvonom a
vállam.
– A Negyedik Szárny jelképével?
– Rendben, akkor talán mégsem lehetne bármelyik harmadévesé.
– A szárnyvezetők emblémájával a csillagok alatt?
– Rendben, az övé – suttogom, ahogy Panchek parancsnok Dain
apja és a szárnyvezetők kíséretében elfoglalja az emelvényt. Xaden
átkozottul ügyes abban, hogyha kell, még véletlenül se forduljon
felém, én azonban már nem mondhatom el ugyanezt, főleg úgy nem,
ha szemernyi kétségem sincs felőle, hogy pillanatokon belül
messzire fogják küldeni – noha még mindig érzem a szája érintését a
bőrömön.
– Tudtam! – Rhiannon elvigyorodik. – Kérlek, mondd, hogy jó
volt.
– Betörtem az ablakot. – Felforrósodik az arcom, ahogy
megosztom vele ezt a kis részletet.
– Úgy érted… bedobtad valamivel?
– Nem, úgy értem… Villámmal. Nem is eggyel. Okoztunk egy kis
felfordulást. – Az emelvény felé pillantok. – És nézz oda, most
milyen nyugodt, kimért, összeszedett. – A mellkasom megfeszül,
ahogy azon kezdek tanakodni, vajon ez az igazi Xaden. Az, amelyik
most odafent áll, teljességgel ura önmagának, és szárnyvezetőhöz
méltón viselkedik? Vagy az, aki alig fél órával ezelőtt még bennem
volt? Az, aki kijelentette, hogy nem érdemel meg, de akkor is a
magáénak akar?
Bárhogyan is, de nem úgy fest, mint aki túlságosan boldog lenne
a helyzettől. Egy tizedmásodpercre mégis találkozik a tekintetünk.
– Rohadt Háborús Játékok.
Egyszerre tölt el megkönnyebbülés, és fog el hitetlenkedés.
– Most biztos viccelsz. – Tényleg a Háborús Játékok miatt
ráncigáltak ide az éjszaka kellős közepén?
– Nem viccelek.
– Francba. – Rhiannon elvigyorodik. – Bárcsak én is betörhetném
valakinek az ablakát.
Felé fordulok, és felvonom a szemöldököm.
 – Ugyan, szerintem neked…
– Hé, Aetos! – mondja Rhiannon a vállamra hajolva, majd
gyorsan a kulcscsontomra helyezi a kezét, hogy elrejtse Xaden
rangjelzését. – Jó reggelt.
Dain úgy néz Rhiannonra, mintha felöntött volna a garatra.
– Nem mondhatnám, hogy túl jó lenne. – Végigpillant a
többieken. – Tudom, hogy korán van… Vagy késő, ahogy vesszük,
mindenesetre egész évben erre készültünk, úgyhogy itt az ideje,
hogy felébredjetek. – Az emelvény felé fordul.
– Kösz – súgom oda Rhiannonnak, miután visszaáll mellém.
Nincs túl sok kedvem hozzá, hogy Dain kioktasson a
választásaimról. Ma éjszaka biztosan nem.
– Lovasok Kvadránsa! – kiáltja Panchek, és a hangja az egész
udvarban jól hallhatóan visszhangzik. – Üdvözöllek benneteket az
idei Háborús Játékok utolsó eseményén.
Mormolás hangzik fel az alakzatból.
– A riasztás, amelyre ébredtetek, hasonló ahhoz, mint amire egy
valódi támadás esetében számíthattok. Amennyiben az ellenség
egyszerre rontana rá a határainkra, és a védelmünk megadná magát,
úgy mindannyiótokat haladéktalanul szolgálatba rendelnénk, hogy
legyen kikkel megerősíteni a szárnyakat. Aetos tábornok, megtenné,
hogy ismerteti velünk ezt a forgatókönyvet?
Dain apja egy tekerccsel a kezében előrelép, és olvasni kezd.
– A perc, amelytől mindannyian tartottunk, elérkezett.
A védelmünk, amelynek fenntartásának szenteltük az életünket,
megadta magát. A határainkon mindenütt példátlan, több szinten
zajló támadások zajlanak. A grifflovasok megostromolták a
határmenti falvakat. Máris számos jelentést kaptunk a civil és a
katonai áldozatokról, azonkívül több lovast is vesztettünk.
Mi tagadás, nem fukarkodik a melodrámával.
– Ahogyan akkor tennénk, ha valódi küzdelem állna előttünk, úgy
ezúttal is minden irányba kiküldjük a szárnyaitokat – folytatja, és
minden egyes szárnyon végigmegy, amíg elér a miénkhez. – A
Negyedik Szárnyé a délkelet. Mindegyik raj kiválaszthatja, hogy
melyik helyőrséget fogja megerősíteni
a térségben. – Figyelmeztetésképpen feltartja az ujját. – Azé a
helyőrség, aki előbb választ. A szárnyvezetők helyéről viszont mi
döntünk.
Ezzel sorban végigmegy a szárnyvezetőkön, és kiadja a
parancsokat, de még egyszer felénk fordul – kétségkívül Daint
keresve – mielőtt Xadenhez érne. Van valami abban, ahogy egy
másodpercre lelohad a mosolya, amitől összerezzenek.
– Riorson, te Athebyne-ban fogod kialakítani a Negyedik Szárny
főhadiszállását. Szárnyvezetők, a ti felelősségetek a főhadiszálláson
szolgáló rajotok összeállítása a szárnyatokban szolgáló lovasokból.
Legyen ez a vezetői képességetek próbája, és akárcsak éles
helyzetben, úgy ezúttal sem kell korlátozásokkal szembenéznetek. A
további utasításokat majd akkor kapjátok meg, ha eléritek a
helyőrségeteket az ötnapos gyakorlat során. – Ezzel tesz egy lépést
hátra.
Athebyne? De hiszen az a védvonalainkon túl található… Ez az a
hely, ahová Xadent küldték arra a titkos küldetésre. A tekintetem
keresi az övét, de ő minden figyelmével a parancsnokra összpontosít.
– Öt nap? Hűha, ez aztán jó móka lesz – jelenti ki Heaton riasztó
derűvel, miközben végigfuttatja az ujjait a hajában lévő lila
tincseken. – Mintha csak igazi háború lenne.
– Úgy valahogy – teszi hozzá Imogen halkan.
– Akárcsak éles helyzetben, a szárnyvezetőitek majd azt fogják
várni tőletek, hogy képesek legyetek gyors döntéseket hozni.
Harminc percen belül mindenkit várunk a röpmezőn – folytatja
Panchek. – Most pedig távozhattok.
– Tairn.
– Úton vagyok.
– A miénk lesz az eltuvali helyőrség, ami a kijelölt térségünk
legészakibb pontján helyezkedik el – mondja Dain, majd felénk
fordul, miközben Rhiannon még egyszer elém hajol, hogy elrejtse
előle a Xaden kabátján lévő jelzéseket. – Nem fogom valamelyik
partmenti helyőrségen lógatni a lábamat, miközben úgyis tudjuk,
hogy mire készül Poromiel. Van esetleg valakinek ellenvetése?
Mindenki megrázza a fejét.
– Remek. Hallottátok a parancsnokot. Harminc percetek van
átöltözni. Csomagoljatok össze mindent, amire öt napra szükségetek
lehet, aztán mielőbb térjetek vissza a röpmezőre.
Az alakzat felbomlik, és mindenki a szobájába indul.
– Mit gondolsz, milyen utasításokat fogunk kapni, ha egyszer
odaérünk? – kérdezi Rhiannon, miközben igyekszünk átverekedni
magunkat a kadétok csődületén, akik hozzánk hasonlóan próbálnak
bejutni a barakkokba. – Megint tojásokra kell vadásznunk?
– Hamarosan kiderül.
Tíz percig tart, amíg bekötöm a térdemet, és előkészülök a hosszú
repülőútra, majd átbújok a saját röpszerelésembe, aztán újabb öt
perc, amíg befonom a hajamat, vagyis mindössze öt percem maradt a
csomagolásra. Gyorsan behajítom Xaden kabátját a hátizsákomba,
hátha valaki esetleg átkutatná a szobámat, amíg távol vagyok.
– Az összes tőrödet hozd magaddal! – utasít Xaden.
– Már így is tizenkettő van nálam. – Folytatom a pakolást.
– Remek.
– A röpmezőn találkozunk, ugye? – Ha anélkül megy el, hogy
elköszönne, akkor a nyomába eredek, és puszta kézzel fojtom meg.
– Igen. – Nem bonyolítja túl a választ, mindenesetre sikeresen
végzek a pakolással, és elindulok kifelé, hogy még
a folyosón újra összefussak Rhiannonnal és Liammel.
A csődületben mindenki izgatottan diskurál a társaival.
A kadétok átveszik az élelmiszeradagjukat a konyhai személyzettől –
ezek szerint repülés közben kell elfogyasztanunk
a reggelinket.
Amikor megérkezünk, beletelik néhány másodpercbe, amíg be
tudom fogadni a látványt. A kvadráns összes sárkánya itt van,
ugyanabba az alakzatba rendeződve, amelyet mi is annyiszor
gyakoroltunk az udvaron. A fejük felett reszkető varázsfények
olyanok, akár a csillagok, és egészen túlvilági aurát kölcsönöznek a
jelenetnek, mintha nem is a szabad ég alatt, hanem egy nagy
csarnokban volnánk. Egyszerre lenyűgöző és baljós látvány.
Izgatott, várakozással teli energia járja át a röpmezőt, noha több
lovasnak is ki kell adnia magából, amit az éjszaka elfogyasztott.
– Győzni fogunk – jelenti ki Rhiannon, ahogy végigmegyünk a
vicsorgó és fogukat csattogtató sárkányok sorai között. Nem mi
vagyunk az egyetlenek, akik kissé idegesen érkeztek a röpmezőre. –
Mi vagyunk a legjobbak. Győzni fogunk. – Irigylem az eltökéltségét.
– Szinte már érzem a jövőre esedékes rajvezetői kinevezésemet.
– Meg fogod kapni – mondom, majd Liamhez fordulok, ahogy
megközelítjük az osztagunkat. – És mi a helyzet veled? Nem vágysz
egy kis dicsőségre, hogy aztán belőled is rajvezető válhasson? –
Liamnél alkalmasabb személyt nem nagyon tudok elképzelni a
posztra; elég csak a küzdőképességére és az órákon mutatott
teljesítményére gondolni.
– Majd meglátjuk. – Magához képest szokatlanul feszültnek
tűnik, ahogy folytatjuk az utunkat.
Eljutunk a sárkányainkhoz, és észreveszem, hogy Tairn Cath
helyén áll, amitől Dain sárkánya oldalra szorul, miközben Dain
elvégzi a fejszámolást. Az én sárkányomon már ott virít a nyereg, és
Andarna is ott rejtőzik a szárnyai alatt.
Ezek szerint Andarna kénytelen lesz velünk jönni.
– Ha ellenséges tűz alá kerülünk, azonnal fedezékbe vonulsz, és
ugyanúgy elrejtőzöl, mint a legutóbb – közli vele Tairn.
– Rendben.
– Mi van rajtad? – kérdezem Andarnától, aki az állát felszegve
előbújik Tairn szárnyai alól, és büszkén mutatja
a rajta lévő szíjakat, amelyek az én nyergemre emlékeztetnek –
csakhogy ez nyilvánvalóan nem nyereg.
– A szárnyvezető készíttette a számomra. Látod? Rá lehet
csatlakoztatni Tairnra.
Elmosolyodom, amikor észreveszem az Andarna hátán lévő
háromszög alakú lemezt, amely minden bizonnyal pontosan beleillik
abba, amit Tairn visel.
– Fantasztikus.
– Csak arra az esetre, ha nem bírnám a repülést. Így viszont én is
veletek jöhetek.
Újabb ok, hogy imádjam Xadent.
– Nos, nekem mindenesetre nagyon tetszik. – Tairnhoz fordulok, aki
továbbra is Cathszel van elfoglalva, aki a maga részéről nagyon
örülne neki, ha visszaengednék a helyére. – Segítsek a szerszámmal?
– El tudom intézni.
– Abban biztos vagyok. – Aztán egyszer csak belém nyilall. Öt nap.
A mindenségit. – Biztos minden rendben lesz veled, ha távol leszel…
– Második Raj! – kiáltja Dain. – Készüljetek a repülésre! Az utunk
első szakasza négy óráig fog tartani. Az első tizenöt percben szoros
alakzatban kell haladnunk, mielőtt a rajok szétszóródnának. – Felém
pillant, majd továbbnéz a vállam fölött. – Szárnyvezető!
Megfordulok, és Xadent pillantom meg felénk jönni; nem is egy,
de két kardot erősített magára, amelyek markolata egymást
keresztezve bukkan elő a háta mögül. Összeszorul a torkom, ha arra
gondolok, hogy ennyi ember előtt úgysem tudunk rendesen
elbúcsúzni egymástól. Arról nem is beszélve, fogalmam sincs róla,
hogy a sárkányaink miként fognak megbirkózni a helyzettel.
– Ne aggódj, Ezüsthajú – szól közbe Tairn. – Minden úgy lesz,
ahogyan lennie kell.
– Miben segíthetek? – kérdezi Dain.
– Szükségem van rád – közli velem Xaden.
– Tessék? – kérdezi Dain, mielőtt még bármit is válaszolhatnék.
– Nyugalom, csak el akar búcsúzni – felelem.
– Ha el kell búcsúznod valakitől, akkor az ő lesz – igazít ki Xaden,
és Dain felé biccent. – Éppen összeállítok egy rajt a
főhadiszállásomhoz, és te is velem jössz. Akárcsak Liam és Imogen.
Leesik az állam. Hogy mit csinálok?
– Mégis, mit képzelsz? – veti oda Dain, és előrelép. – Violet
elsőéves, és Athebyne a védvonalainkon túl található.
Xaden pislog egyet.
– Érdekes módon Mairival kapcsolatban ez nem jelent problémát
a számodra.
Hátrapillantok Liamre, aki Deigh előtt ácsorog. Olyan benyomást
kelt, mint aki pontosan erre számított.
– Mi folyik itt? – kérdezem gondolatban Xadentől.
– Liam a legkiválóbb kadét az elsőévesek között, még úgy is, hogy
rábíztad Violet őrzését – feleli Dain, és összefűzi a karját a mellkasa
előtt.
– Sorrengail pedig villámforgató – feleli Xaden, és közelebb lép,
hogy a karja a vállamhoz érjen. – Nem mintha bármiféle
magyarázattal tartoznék neked, másodéves, de azért elmondom,
hogy Sgaeyl és Tairn nem lehetnek néhány napnál tovább távol
egymástól, úgyhogy…
Hát persze. Így már érthető.
– Te aztán tudod! – csattan fel Dain. – Vagy komolyan azt akarod
bemagyarázni nekem, hogy Sgaeyl már nem bírta tovább, amikor
felbukkantál Montserratban? Sosem tetted próbára, hogy valójában
meddig bírják egymás nélkül.
– Szeretnéd esetleg megkérdezni tőle te magad? – feleli Xaden,
és felvonja a szemöldökét.
Sgaeyl vészjósló horkantásokat hallatva felénk lép, és
fenyegetően méregeti Daint. A szívem a torkomba szökik, ahogy
aggódni kezdek érte – nem számít, milyen gyakran vagyok Sgaeyl
közelében, lényem egy része attól még továbbra is halálos
veszedelemként tekint rá.
– Ne csináld ezt. Mindenki tudja, hogy a Háborús Játékok alatt
sok lovas meghal, és Violet nagyobb biztonságban lenne mellettem
– mondja Dain. – Ha egyszer elhagyjuk Basgiathot, bármi
megtörténhet, nem is beszélve arról, ha a védvonalainkon túlra
viszed.
– Erre inkább nem is válaszolok. Ez parancs.
Dain szeme összeszűkül.
– Netán mindvégig ez volt a terved? Elválasztod a rajától, hogy a
saját céljaidra használd, és rajta keresztül állhass bosszút az anyján?
– Dain! – Megrázom a fejem. – Tudod, hogy nem erről van szó.
– Valóban? – feleli. – Csak mert elég sokszor elmondta, hogy ha
te meghalsz, akkor ő is meghal, de biztos vagy benne, hogy tényleg
így van? Biztos vagy benne, hogy Tairn ne élné túl a halálodat? Nem
lehetséges, hogy csak így akart a bizalmadba férkőzni?
Élesen beszívom a levegőt.
– Ezt most azonnal fejezd be!
– Az igazat akarod hallani, Aetos? – sziszegi Xaden. – Violet még
a védvonalaink mögött is átkozottul nagyobb biztonságban van
velem, mint velük. És ezt te is nagyon jól tudod. – Olyan tűz ég a
tekintetében, mint Sgaeylében, és egyszer csak megértem, hogy
miért rá esett a sárkánya választása. Mindketten kíméletlenek, és
mindketten elpusztítanak bármit, ami köztük és a céljaik között áll.
Márpedig ezúttal Dain akadályozza Xadent a célja elérésében.
 – Elég! – Xaden karjára fektetem a kezem. – Kérlek, hagyd abba.
Ha azt akarod, hogy veled jöjjek, veled jövök. Ilyen egyszerű.
Felém fordul, és nyomban lágyabbá válik a tekintete.
– Kizárt – suttogja Dain, de bármilyen halkan is mondja ki ezt a
szót, egy villámcsapás erejével visszhangzik a csontjaimban.
Megfordulok, és habár elveszem a kezem Xaden karjáról, Dain
arckifejezéséből nyilvánvaló, hogy már tudja, mi van köztünk –
tudja, és ez fájdalommal tölti el.
– Dain…
– Vele? – Dain szeme elkerekedik, majd elsápad. – Pont vele? –
Megrázza a fejét. – Az emberek beszélnek rólatok, Violet. Azt
hittem, az egész nem több, mint pletyka, de te… – A csalódottságtól
lecsügged a válla. – Ne menj el, Violet. Kérlek. Meg fogsz halni
mellette.
– Hiába gondolod, hogy Xadennek hátsó szándékai vannak, én
megbízom benne. Ezernyi lehetősége lett volna rá, hogy bántson, de
sohasem tette. – Teszek egy lépést Dain felé. – Előbb vagy utóbb, de
el kell engedned ezt a dolgot.
Dain egy pillanatra elborzadva néz rám, de aztán gyorsan
összeszedi magát.
– Nos, ha valóban őt választod… – Felsóhajt. – Akkor gondolom,
ennyi volt, nem igaz?
– Igen. – Bólintok, és eltölt a megkönnyebbülés, hogy lassan
talán tényleg magunk mögött hagyhatjuk ezt az őrültséget.
Dain nyel egyet, majd közelebb hajol hozzám.
– Hiányozni fogsz, Violet – suttogja.
Aztán sarkon fordul, és visszatér Cath mellé.
– Köszönöm, hogy bízol bennem – mondja Xaden, amikor
odamegyek Tairn lábához.
– Mindig bízni fogok benned.
– A sárkányok már várnak.
Szünetet tart, mintha még valami mást is szeretne mondani, de
végül szó nélkül megfordul. Ahogy visszatér Sgaeylhez, egyszer csak
eszembe jut, hogy ebben a pillanatban mindkét férfi, akik olyan
fontosak voltak az életemben, hátat fordítanak nekem, és az
ellenkező irányba tartanak – és abból kiindulva, hogy én melyiküket
fogom követni, az életem alighanem visszafordíthatatlanul új utakra
tér.
„Az első feljegyzett grifftámadásra az Újraegyesítést követő első
esztendőben került sor a mai Resson kereskedőközpont mellett. A
sárkányok által védett határvonal mellett lévő helység mindig is
sebezhető volt, és az elmúlt hatszáz év véget nem érő
háborúskodása során nem kevesebb, mint tizenegy alkalommal
foglalta el a hatalomra szomjazó ellenség.”
– Lewis Markham ezredes, Navarre története
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Egész reggel repülünk, és ha Adarna nem bírja a tempót, akkor

egyszerűen menet közben rácsatlakozik Tairn hámjára. Már alszik,
mire Xaden úgy dönt, hogy kikerüljük a több száz méteres
magasságba nyújtózó Dralori-sziklákat, amely Tyrrendor számára a
királyság összes többi tartományával szemben földrajzi előnyt
jelentett – de úgy is mondhatjuk, hogy a Kontinens összes többi
tartományával szemben.
A Dralori-sziklákat megkerülve egyenesen az Athebyne-tól északra
fekvő hegyek felé tartunk.
Erős nyomást érzek a mellkasomban, majd egyszer csak mintha
roppanást hallanék abban a pillanatban, ahogy magunk mögött
hagyjuk a védvonalainkat.
– Fura érzés – mondom Tairnnak.
– A védelmünk nélkül errefelé már elvadultabb a mágia.
A sárkányok könnyebben tudnak kommunikálni a határainkon belül. A
szárnyvezetőnek tekintettel kell lennie erre, amikor majd erről a
helyőrségről kívánja irányítani az embereit.
– Biztos vagyok benne, hogy gondolt erre.
Délután egykor közelítjük meg Athebyne-t, ahol a sárkányok
parancsára megállunk a helyőrséghez legközelebb fekvő tónál, hogy
csillapítani tudják a szomjukat. A tó felszíne olyan sima, akár az
üveg, és pompásan visszatükröződnek rajta a rücskös sziklaormok,
hogy aztán a lélegzetelállítóan élethű kép a leszállásunk
következtében megreszkessen. Egy kisebb erdőt már jóformán
letaroltak a közelben, azonkívül a víz mellett néhány nehéz sziklát is
látunk, ami rögtön jelzi, hogy nem mi vagyunk az első ideérkező
csapat.
Összesen tíz sárkány van velünk, és habár nem ismerem fel
mindegyiket, tudom, hogy Liam és én vagyunk az egyedüli
elsőévesek. Deigh Tairn mellett ér földet, és Liam olyan
könnyedséggel pattan le a hátáról, mintha az elmúlt hét órát nem is
a magasban töltötte volna.
 – Innotok és talán ennetek is kellene valamit – mondom a
sárkányaimnak, ahogy kiszíjazom magam a nyeregből. A combjaim
sajognak, de azért nem olyan vészes, mint Montserrat után volt. Az
elmúlt hónapban sokat segítettek a nyeregben töltött plusz
gyakorlóórák.
Tairn belehelyezi az egyik karmát a hámjába, mire Andarna a
földre csusszan, és megrázza a fejét, a törzsét és végül a farkát.
– Neked pedig aludnod kell – feleli Tairn. – Egész éjszaka fent
voltál.
– Majd akkor alszom, amikor te is. – Óvatosan kikerülöm a
pikkelyeit, és lecsúszom a mellső lábán a felvizesedett talajra.
– Én napokig is kibírom alvás nélkül. Annak viszont örülnék, ha az
alváshiány miatt nem kezdenél mindenfelé villámokat lődözni.
Már a nyelvem hegyén a válasz, miszerint nem is olyan egyszerű a
villámforgatás, mint ahogyan képzeli, de miután tegnap éjjel
sikeresen betörtem Xaden ablakát, már nem vagyok biztos benne,
hogy a téma szakértőjének tekinthetem-e magam. Persze, az is
lehet, hogy csak Xaden miatt veszítettem el a kontrollt. Bárhogyan
is, de nyilvánvalóan veszélyes a közelemben tartózkodni. Már az is
meglepő, hogy Carr még nem mondott le rólam.
– Furcsa érzés a védelmünk mögött lenni – mondom, hogy témát
váltsak.
Tairn karmai a földbe vájnak, ahogy Liam közelít felénk, jó
magasra nyújtva a nyakát. A csapat általános izgatottsága láttán
azon tanakodom, hogy talán ők is így érzik – talán mindenki
tisztában van vele, valami nem stimmel, és emiatt vannak
készültségben.
– Húsz percre vagyunk Athebyne-tól, úgyhogy frissítsétek fel
magatokat! Fogalmunk sincs, hogy mire számítsunk, ha egyszer
odaérünk – mondja Xaden.
– Minden rendben? – kérdezi Liam, miközben Tairn és Andarna
megtesz néhány lépést a víz felé.
– Maradj Tairn mellett – mondom Andarnának. Elég feltűnő
célpont, főleg úgy, hogy ilyen messzire kerültünk a Völgytől.
– Úgy lesz.
Istenek, Basgiathban kellett volna hagynom. Mégis, mit
képzeltem, hogy magammal hoztam? Hiszen csak egy kölyök, és már
a repülés is igazán kimerítő lehetett a számára.
– Nem a te döntésed volt – oktat ki Tairn. – Nem az emberek döntik
el, hogy a sárkányok mikor repülnek, még akkor sem, ha kapcsolódtak
valamelyikkel. Még egy olyan fiatal példány is, mint amilyen Andarna,
saját maga dönt erről. – Nem mondhatnám, hogy túlságosan
megnyugtatnak a szavai, hiszen bárhogyan csűrjük-csavarjuk is a
kérdést, felelősséggel tartozom érte.
– Violet? – Liam aggodalmasan felvonja a szemöldökét.
– Ha azt mondom, nem vagyok biztos benne, kevesebbnek fogsz
tartani? – Annyiféleképpen meg lehet válaszolni ezt a kérdést. Testi
értelemben véve jól vagyok, de mentálisan… Nos, a Háborús Játékok
miatt egyszerre vagyok tele szorongással és várakozással. Korábban
már figyelmeztettek bennünket, hogy a kvadráns az utolsó
próbatétel során a végzősök mintegy tíz százalékát elveszíti, de ami
engem illet, még csak nem is emiatt aggódom a leginkább – bár nem
tudnám megmondani, hogy pontosan miért.
– Azt gondolnám, hogy őszinte vagy.
Oldalra pillantok, és észreveszem Xadent, amint éppen mély
beszélgetésbe merül Garrickkel. Nem meglepő módon az
osztagvezető is helyet kapott Xaden személyes csapatában.
Xaden is felém néz, és a tekintetünk egy pillanatra egymásra
talál. A testemnek nincs is szüksége többre, hogy máris emlékezzek
rá, milyen volt meztelenül magam mellett tudni alig néhány órával
ezelőtt, és milyen volt a kidolgozott izmait érezni a bőrömön. Nincs
miért tagadni, átkozottul szerelmes vagyok ebbe a férfiba. A kérdés
már csak az, hogyan érjem el, hogy ez ne látszódjon rajtam minden
pillanatban.
Koncentrálj az előtted lévő feladatra. Ez minden, amit tennem kell.
Habár az, amilyen élesen érzékelem minden egyes mozdulatát és
szavát, amit azóta tett és mondott, hogy elhagyta a hálószobáját,
nagyjából annak két lábon járó példájává tesz, hogy miért is nem
ajánlatos az elsőéveseknek a szárnyvezetőikkel aludniuk, nem is
beszélve arról, hogy szerelembe essenek velük.
– Ha továbbra is így méregetsz, akkor fél óránál tovább is meg kell
majd állnunk – figyelmeztet anélkül, hogy felém pillantana.
 – Megígéred?
Ekkor mégis felém néz, és megesküdnék rá, hogy elmosolyodik,
mielőtt visszafordulna Garrickhez.
– Nem tudom, miben vagy éppen, de minden rendben? – kérdezi
Liam ismét.
– És ha azt mondom, hogy nem vagyok biztos benne?
– felelem.
– Akkor azt mondanám, hogy kicsit mintha megszédítettek volna.
– Ezúttal nem úgy tűnik, mint aki viccelődik.
– Fura ezt olyasvalakitől hallani, aki a saját bevallása szerint
rengeteggel tartozik Xadennek. – A földre engedem
a táskám, és elvégzek egy vállkörzést, hogy kissé kilazítsam az
izmaimat. – Ne kezdj úgy viselkedni, mint Dain.
– Jól vagy? – kérdezi Xaden.
– Igen. Csak egy kicsit bemerevedtem. – Az utolsó, amit szeretnék,
hogy még miattam is külön aggódnia kelljen.
– Nem erről van szó. – Liam elfintorodik. – Egyszerűen csak
tudom, hogy melyek a prioritásai.
– Igazán sajnálom, hogy miattam kellett idejönnöd – mondom
halkan, hogy a többiek ne hallják. – Dain mellett kellene lenned az
egyik belföldi helyőrségen, ahelyett, hogy a védvonalainkon túl
múlatod az időd. Aetos ezredes becsületes ember, de biztos vagyok
benne, ez a megbízatás arról szól, hogy „a megjelölt szárnyvezető
megkapja, amit érdemel”.
– Az utolsó szavakat úgy mondom ki, hogy közben Dain apját
utánzom.
– Nem félek, és akár hiszed, akár nem, de senki sem rángatott ide,
Violet. Nem csak arra vonatkozóan kapok parancsokat, hogy téged
pátyolgassalak. Tudod, más képességeim is vannak – teszi hozzá egy
vigyor kíséretében.
– Sosem felejtettem el, hogy milyen fantasztikus vagy, Liam. – És
ezt komolyan is gondolom. Köhint egyet, mire jelzem, hogy
távozhat. – Most viszont szeretnék egy kicsit egyedül lenni.
Egy karmozdulattal meghajol, mintha csak a mögöttünk húzódó
erdőnek szeretne bemutatni, én pedig az iránymutatását követve
belépek a félhomályos fák közé.
 Amikor visszatérek a tó partjára, Xaden éppen elsétál Garricktől,
és a kezét kinyújtva felém közelít.
Nem, ez nem lehetséges. Nyolc másik kadét előtt biztosan nem.
Az ujjaimra kulcsolja az ujjait. De, úgy tűnik, nagyon is lehetséges.
Nem csak az érintésétől szökik a magasba a pulzusom. Hiszen most
még a saját szabályát is megszegte miattam.
A többiek felé pillantok, akik mind a tópart mellett pihennek, de
ha már így alakult, nem törődöm velük, és én is megszorítom a
kezét.
– Egyikük sem fog szólni egy szót sem miattad. Vagy, ha már itt
tartunk, miattunk. Az életemet is rájuk bíznám – mondja, majd
odavezet a tó másik végén lévő sziklákhoz, amelyek nagyjából
kétszer akkorák, mint én.
– Ha az emberek beszélni akarnak, hát beszéljenek. – Nem
szégyellem, hogy szeretem őt, és képes vagyok elviselni a
rosszindulatú pletykákat.
– Most ezt mondod. – Az állkapcsa megfeszül. – Eleget ittál? És
ettél?
– Mindent magammal hoztam a táskámban. Nem kell aggódnod
miattam.
– Az időm nagy részében nem teszek mást, csak miattad
aggódom. – Végigsimít a kézfejemen. – Ha eljutunk a helyőrségig,
azt szeretném, hogy miután megkaptuk a feladatunkat, lepihennél.
Liam majd melletted marad, amíg én járőrözni megyek a
harmadévesekkel.
– De hát segíteni szeretnék – tiltakozom. Nem ezért hozott
magával? Azért, mert villámforgató vagyok? Nem mintha a
célzóbajnokságon dobogós helyre pályázhatnék, de akkor is.
– Segíthetsz, miután kipihented magad. Erőd teljében kell
lenned, ha hatékonyan akarod használni a pecséterőd, különben
fennáll a kockázata, hogy kiégsz. Tairn túlságosan erős.
Ebben van igazság, de ebből még nem következik, hogy örülnék
ennek a magyarázatnak.
Amint látótávolságon kívül kerülünk a többiektől, nekitol az
egyik legnagyobb sziklának, majd letérdel előttem.
– Mit művelsz? – Végigfuttatom az ujjaimat a haján, mert
megtehetem. Az a körülmény, hogy megérinthetem ezt a férfit, már
önmagában véve is észvesztő, és szándékaimban áll minden adandó
alkalommal élni az előjogaimmal.
– A lábad még mindig merev. – Végigmegy a vádlimon, és az erős
kezével kioldja belőlük a feszültséget.
– Gondolom, egyébként sem mehetünk el, amíg a sárkányok nem
állnak készen, nem igaz? – Van valami bűnös az érintésében.
– Így igaz. Még nagyjából tíz percünk van. – Hamiskás vigyort
villant.
Tíz perc. Tekintve, hogy fogalmunk sincs róla, mit tartogat még
számunkra ez a nap, szívesen élnék azzal a kevéssel, ami még jut
nekünk.
Felnyögök, ahogy az izmaim valósággal elolvadnak az érintése
alatt, és a fejem hátrahajtom a kőre.
– Ez csodálatosan fájdalmas. Köszönöm.
Felnevet, majd a keze feljebb vándorol a combjaimhoz.
– Elhiheted, egyáltalán nem önzetlenségből cselekszem, Kicsike.
Bármilyen alkalmat megragadnék rá, hogy rád tehessem a kezem.
Lejjebb csúsztatom a kezét, és hozzáérek az arcához, mielőtt
megállapodnék a nyaka hátsó részén.
– Az érzés több mint kölcsönös.
A légzése ritmust vált, amikor eléri a combom felső részét, és az
ujjai pillanatokon belül megadásra kényszerítik az izmaimat.
– Sajnálom a ma reggelt.
– Tessék?
Felpillant, és ahogy a napfény beragyogja a szemében játszó
ónixsárga foltokat, felvonja a sebhelyes szemöldökét.
– Éppen benne voltunk valamiben, ha esetleg megfeledkeztél
volna róla.
Lassan elmosolyodom.
– Ó, már emlékszem. – Kigombolja a kabátom felső gombját, én
pedig közelebb húzom magamhoz. Vajon mikor tudok majd
uralkodni az iránta való folyamatos, csillapíthatatlan vágyakozáson?
Hiszen csak az elmúlt huszonnégy órában többször is az enyém
lehetett, és mégis képes lennék újra… Sőt talán utána is még
egyszer…
 – Csak nem bűn azt kívánni, bárcsak lett volna időnk befejezni?
– Nem tudom, hogy valaha is be fogom tudni fejezni. – Feláll, és a
mozdulat közben a teste minden egyes szegletével cirógatja az
enyémet. – Ha rólad van szó, a mohóságom nem ismer határokat.
Közelebb hajol hozzám, és egy lassú, mennyei csókkal kizárja a
világ többi részét. A nyelve becsusszan az ajkaim közé, és úgy kezd
játszani az enyémmel, mintha nem is volnának más tervei a napra
azon kívül, hogy a szám belsejének minden egyes kis részletét
felfedezze.
Az egész testemet elönti a forróság, majd reszketni kezdek, ahogy
a csókok a nyakamon is folytatódnak. Megragadja a derekamat, és
nekiszorítja a saját, keményebb hajlatait, amitől, ha lehet, még
jobban átjár a vágy. A szívem már olyan zajosan dobog a
mellkasomban, hogy szárnycsapásoknak hallom a fülemben.
Istenek, sosem fogok tudni betelni vele.
Felnyög, majd fél kezét a fenekemre csúsztatja.
– Áruld el, hogy mi jár a fejedben.
Átkarolom a nyakát.
– Arra gondoltam, hogy pontosan olyan vagy, amilyennek az első
alkalommal elképzeltelek, amikor a szobámban a magadévá tettél.
– Valóban? – Egy kissé elhátrál, és kíváncsian méreget. – És
mégis milyennek képzeltél?
– Roppant veszedelmes függőségnek. – A tekintetem még egyszer
végigjár az ezüstös sebhelyén, azokon a sűrű szempillákon,
amelyekért annyi nő ölni tudna, az orrnyergén és a tökéletesen ívelt
száján. Már elmondtam neki, hogy szeretem, úgyhogy többé nincs
miért titkolózni. A fenébe is, hiszen hozzá képest olyan vagyok, mint
egy nyitott könyv. – Egy függőségnek, amit lehetetlen kielégíteni.
A tekintete komorabbá válik.
– Megtartalak – ígéri, ahogyan tette a múlt éjszaka is. Vagy talán
már reggel volt? – Az enyém vagy, Violet.
Felszegem az állam.
– Csak akkor, ha te is az enyém lehetsz.
– Régebb óta a tiéd vagyok, mint el tudnád képzelni. – Mintha a
saját szavai szabadítanák fel, egyszer csak megkapaszkodik a
nyakamban, és olyan hosszan és erősen csókol, hogy levegőt is alig
kapok, és a gondolataim teljességgel elvesznek a bőrömet forraló,
egyre magasabbra hágó vágy örvényében.
Xaden zihálva elhúzódik, majd oldalra fordítja a fejét, mintha
hallgatózna.
– Mi a baj? – kérdezem. Hirtelen sokkal merevebbnek érződik az
érintése.
– Francba. – A szeme elkerekedik, ahogy a tekintete visszatalál az
enyémhez. – Violet, nagyon sajnálom…
– A sárkánylovasok tényleg ilyesmivel töltik a szabadidejüket? –
kérdezi egy nő Xaden mögül olyan hangon, mintha selymet
húznának végig egy kővel felszórt úton.
Xaden olyan sebesen fordul meg, hogy szinte nem is lehet követni
a mozdulatot. Árnyak burkolnak be, sűrűek, akár a viharfellegek.
Semmit sem látok.
– Xaden! – kiáltja valaki, mire lépteket hallok a bozót felől. Talán
Bodhi lehet az?
– Ostobaság elrejteni, amit már úgyis megláttak – folytatja a nő.
– Ha igaz a szóbeszéd, akkor úgyis csak egyetlen ezüst hajú lovas
van az iskolának nevezett halálgyáratokban. Mégpedig Sorrengail
tábornok legfiatalabb lánya.
– Maradj nyugodt, Kicsike – mondja Xaden.
Nyugodt? Az árnyak magamra hagynak, én pedig lazán az oldalam
mellett tartom a karom, készen arra, hogy előkapjam a tőrjeimet,
vagy varázsoljak, mielőtt kilépnék Xaden mögül, hogy végre lássam,
mivel is nézünk szembe.
Két grifflovas áll a mező közepén, mintegy tíz méterre tőlünk,
mögöttük a kísérteties némaságba burkolózó bestiáikkal. Nagyjából
harmadakkorák, mint a sárkányok, de a csőrük és a karmaik úgy
festenek, mint amivel így is bárkit ízekre tudnak szaggatni.
– Tairn!
– Úton vagyok.
– Te maradj Sgaeyllel! – utasítom Andarnát.
– A griffek elég ízletesnek tűnnek innen – feleli.
– Nagyjából akkorák, mint te. Úgyhogy nem, ki van zárva.
– A kibaszott Sorrengail. – A nő alig pár évvel tűnik idősebbnek
nálam, de úgy fest, mint egy veterán lovas. Felvonja a szemöldökét,
és úgy méreget, mintha egy kupac lópikula lennék. Suhogó szárnyak
zaja tölti meg a levegőt, ahogy néhány sárkánylovas ereszkedik a
földre mellettünk. Imogen. Bodhi. Egy sebhelyes ajkú harmadéves.
Liam.
Senki sem nyúl a fegyveréért.
Legalább mi vagyunk erőfölényben. Energia izzik fel a
bensőmben, gondolatban kinyitom az Archívum ajtaját, és hagyom,
hogy egyetlen forró áradatban végigszáguldjon rajtam az erő. A
magasból mennydörgés zaja hallatszik.
– Ne! – Xaden megpördül, és a mellkasához von, majd mindkét
karomat a törzsem mellé szorítja.
– Mit csinálsz? – próbálok ellenkezni, de hiába. Szorosan
béklyóban tart.
Széllökés ér el, ahogy Tairn is leszáll.
– A mindenségit, ez aztán szép nagyra nőtt – mondja a nő. A
grifflovasok tágra meredt szemmel hátrálni kezdenek.
Xaden megtartja a nyakamat, ahogy felpillantok rá. Mi az ördögöt
csinál? Meg akar csókolni, mielőtt meghalnánk?
– Ha valaha is bíztál bennem, Violet, akkor most
bebizonyíthatod. – Megdöbbent a szavaiból kicsendülő kérlelés. Az
ellenségeink alig néhány lépésre vannak tőlünk, és ő… Mire is kér
pontosan?
– Csak maradj itt. És próbálj nyugodt maradni. – Egy olyan
kérdésre kutatja a választ a szememben, amit fel sem tett. Aztán
átad Liamnek.
Szó szerint átad neki, mintha csak egy átkozott hátizsák lennék.
Liam is ugyanúgy leszorítja a karomat; óvatos, de nem kevésbé
erőteljes.
– Sajnálom, Violet.
Mi az ördögért kér mindenki bocsánatot tőlem?
– Engedj el! – követelem, miközben Xaden Garrickkel az oldalán
elindul a grifflovasok felé. A félelem satuként szorongatja a
szívemet, ha arra gondolok, hogy egyedül akar szembeszállni
azokkal a szörnyetegekkel és a lovasaikkal.
– Nem tehetem – mondja Liam halkan. – Igazán sajnálom.
Tairn olyan hangosan bődül fel mellettem, hogy még a nyála is
szerteszét hull, arcon találva Liamot, nekem pedig csengeni kezd a
fülem a zajtól. Liam leengedi a karját, és lassan elhátrál tőlem,
feltartva a tenyerét.
– Rendben, megértettem. Nem nyúlok hozzá.
Most, hogy végre szabad vagyok, ismét Xaden felé fordulok, aki
éppen odaér a lovasokhoz.
– Korán jöttetek – mondja.
És a szívem kihagy egy ütemet.
„Kihallgatásának utolsó napjaiban Fen Riorson elveszítette
kapcsolatát a valósággal, és kikelt Navarre királysága ellen. Oly
hatalmas, oly kimondhatatlan összeesküvéssel vádolta meg Tauri
királyt és őelőtte minden más uralkodót is, amelyet e történész nem
ismételhet meg ezeken a lapokon. Kivégzése ahhoz képest gyors és
könyörületes volt, hogy mennyi élet esett áldozatul az őrületének.”
– Lewis Markham ezredes, Navarre története
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Valahogy sikerül továbbra sem megfeledkeznem róla, hogy

levegőt vegyek, ami annak fényében nem kis teljesítmény, hogy a
szívem mintha milliónyi darabra szakadt volna szét.
Összeszűkült szemmel méregetem az ellenséget.
Még sosem láttam korábban grifflovasokat. A sárkányok általában
hamuvá égetik őket a félig sas, félig oroszlán teremtményeikkel
együtt.
– Úgy volt, hogy holnap találkozunk. Még nincs nálunk a teljes
szállítmány – mondja Xaden a lovasnak nyugodt és kimért hangon.
– A szállítmány nem számít – feleli a nő, és megrázza a fejét. A
mi fekete szerelésünkkel ellentétben a grifflovasok barnát viselnek,
ami jobban illik a szörnyetegeik sötétebb árnyalatú tollazatához…
Azokhoz a szörnyetegekhez, amelyek most úgy méregetnek, mintha
a vacsorájuknak szánnának.
– Ha bármivel próbálkoznak, nekik annyi – szólal meg Tairn.
Szállítmány. Alig tudom felfogni, hogy mit is mondott Tairn,
miközben próbálom feldolgozni, hogy miről beszélnek a lovasok. És
Xaden ismeri őket. Sőt, minden jel szerint összedolgozik velük, vagyis
az ellenségünket segíti. Alig tudom felfogni, mit jelent ez az árulás,
ahogy próbálom lenyelni a torkomban képződött gombócot. Ezek
szerint ezért slisszolt ki annyiszor a kvadránsból.
– Tehát csak úgy véletlenül itt várakoztatok, hátha egy egész
nappal korábban felbukkanunk? – kérdezi Xaden.
– Tegnap indultunk őrjáratra Draithusból. Nagyjából egy órára
van innen, délkeletre…
– Tudom, hogy hol van Draithus – feleli Xaden.
– Ti, navarre-iak sokszor úgy tesztek, mintha semmi sem létezne
a határaitokon túl – horkan fel a férfi lovas. – Nem is tudom, hogy
miért vesződünk azzal, hogy figyelmeztessük őket.
– Hogy figyelmeztessetek minket? – kérdez vissza Xaden.
– Két nappal ezelőtt az egyik falunk a veninek martalékává vált.
Mindent elpusztítottak.
 Elkerekedik a szemem. Hogy mit mondott?
– A veninek nem merészkednek ilyen messzire nyugatra – szólal
meg Imogen.
Veninek. Igen, valóban ezt mondták. Mi a szentséges istenek? Már
azt hinném, szórakoznak velem, ha közben ne ágaskodna az a két
óriási griffmadár a lovasai mögött. És nem úgy tűnik, mintha
bárkinek nevetni volna kedve.
– Mostanáig – feleli a nő, és visszafordul Xaden felé. –
Kétségkívül veninek voltak, és az egyik…
– Ne mondj többet! – szakítja félbe Xaden. – Te is tudod, hogy
nem ismerhetjük a részleteket, különben mindannyian veszélybe
kerülünk. Elegendő, ha csak egyikünket kihallgatják.
– Ezt te is hallod? – kérdezem Tairntól, majd oldalra pillantok,
hogy másnak is feltűnt-e, micsoda képtelenségek hagyják el ennek a
nőnek a száját, de mindenki… elég rémültnek tűnik, mintha minden
további nélkül elhinnék, hogy azt a falut tényleg mitikus
teremtmények pusztították el.
– Sajnos igen.
– A horda a jelek szerint észak felé tart – fordítja a férfi lovas. –
Egyenesen a határon fekvő kerekedőállomáshoz, szemben a ti
athebyne-i helyőrségetekkel. Fel vagytok fegyverkezve?
– Igen – feleli Xaden.
– Akkor a feladatunkat ezzel teljesítettük. Figyelmeztettünk
benneteket, most pedig haza kell térnünk, hogy megvédjük a
mieinket. Ennek a kis kitérőnek köszönhetően alig egy óránk
maradt, hogy még időben odaérjünk.
A hangulat rögtön megváltozik, és a lovasok mind készülődni
kezdenek körülöttem.
Xaden a válla fölött rám pillant, de ahelyett, hogy elnevetné
magát az egész jelenet végtelen abszurditásán, csak komoran néz
maga elé.
– Bolond vagy, ha azt hiszed, valaha is meggyőzhetsz egy
Sorrengailt arról, hogy vásárra vigye a bőrét bárkiért, aki a királyság
határain kívül van – szólal meg a lovas, megvető pillantást vetve az
irányomba.
Az energia fájdalmasan lüktet a bőröm alatt, kérlelve, hogy
szabadon engedjék.
A lovas közelebb jön hozzám, és alaposan végigmér.
– Kíváncsi vagyok, vajon mennyit volna hajlandó fizetni a
királyod azért, hogy visszakapja a legkiválóbb tábornoka lányát.
Gondolom, a váltságdíjból egy évtizedig el tudnánk látni Draithust
fegyverekkel.
Váltságdíj? Ó, azt nem hiszem.
Tairn sziszegni kezd.
– Francba – motyogja Bodhi, és közelebb jön hozzám.
– Próbáld csak, ha mered. – Kinyújtom az ujjaim, és éppen csak
annyi energiát engedek szabadjára, hogy felettünk megdörrenjen az
ég.
Árnyak ereszkednek alá fenyegetően a mező szélén magasodó
fenyőfáról, ahogy Xaden felemeli a kezét. Mindkét grifflovas
megdermed, ahogy az árnyékok alig egy centire előttük megállnak.
– Ha egyetlen lépést is tesztek a Sorrengail lány felé, akkor
halottak lesztek, még mielőtt pisloghatnátok egyet – mondja halálos
nyugalommal. – Ez nem vita tárgya.
A nő az árnyakra pillant, majd felsóhajt.
– A többiekkel leszünk. Majd jelentkezz, ha el tudsz szakadni a
hitetlenektől.
Ezzel elmegy, és a társával az oldalán visszatér a griffekhez.
Másodpercek alatt felkapaszkodnak a veszedelmes bestiák hátára, és
kilőnek az ég felé.
Mindenki felém fordul. Van, akinek várakozás, van, akinek
félelem tükröződik a tekintetében, amitől ismét lesüllyed a
gyomrom. Senki sem lepődött meg rajta, hogy a grifflovasok milyen
magától értetődő természetességgel emlegetik
a venineket. És mindenki tudta, hogy Xaden összejátszik az
ellenséggel.
Egyedül én vagyok, aki sehogyan sem illik ide.
– Sok szerencsét, Riorson. – Imogen visszasimít egy rózsaszín
tincset a füle mögé, felvillantva az ingujja alatt húzódó ereklyéjét,
majd megfordul, hogy helyet csináljon nekünk.
A gondolataim vadul zakatolnak a fejemben, ahogy kétségbeesve
próbálok találni valamit, bármit, ami magyarázatként szolgálhatna a
történtekre és annak egyértelmű, pusztító igazságára, miközben a
többiek lassan követik Imogent vissza a tóhoz.
Az egyik harmadéves alkarján szintén észreveszem a felkelés
ereklyéjét.
Garrick is itt van. Ő osztagvezető, de… itt van, ahelyett, hogy a
Láng Osztag csapatai mellett maradt volna. Akárcsak Bodhi és
Imogen. Azt a barna hajú lovast az orrkarikával, azt hiszem,
Soleilnek hívják, és neki is kétségkívül a felkelés ereklyéje látszik a
bal alkarján. Akárcsak a Karom Osztagból érkezett másodévesnek.
És Liam… Liam itt áll mellettem.
– Tairn. – Igyekszem annyira egyenletesen lélegezni, amennyire
csak képes vagyok rá, miközben Xaden továbbra is engem bámul,
ugyanolyan közömbösen, mint régen – mint egy érzelmek nélküli
szárnyvezető.
– Ezüsthajú? – Tairn felém fordítja irdatlan fejét.
– Mindannyian a felkelés ereklyéjét viselik magukon – mondom. –
Engem kivéve ebben a rajban mindenki egy szeparatista gyermeke. – A
röpmező káoszában Xaden egy kizárólag megjelöltekből álló
csapatot rakott össze.
És. Mindannyian. Rohadt. Árulók.
Én pedig beleestem a csapdába.
És beléestem.
– Valóban – feleli Tairn megadással a hangjában.
A mellkasom megfeszül, ahogy kezdem megérteni, hogy mibe is
csöppentem. Sokkal súlyosabb a helyzet annál, minthogy Xaden
elárult engem, sőt az egész királyságunkat elárulta. Csak egyetlen
magyarázata van, hogy a sárkányaim miért maradtak ilyen
átkozottul engedelmesek az ellenség közelében.
– Te és Andarna is hazudtatok nekem. – Ezt az árulást már nem
tudom elviselni. – Tudtátok, hogy miben mesterkedik.
– De mi akkor is téged választottunk – mondja Andarna, mintha
ettől bármi is könnyebb lenne.
– Tudtátok. – Liamre pillantok, akinek még van mersze
szomorúan méregetni, majd Tairnhoz fordulok, aki halálos
koncentrációban figyel, mintha még nem döntötte volna el, hogy
elevenen felégeti Xadent vagy sem.
 – A sárkányokat köti a lovashoz fűződő kapocs – folytatja,
miközben Xaden felém közelít. – Csak egyetlen kapcsolat van, ami
még a sárkány és a lovasa köztinél is szentebb.
Az, ami a sárkánypár tagjai között áll fenn.
Mindenki tudta, kivéve engem. Még a saját sárkányaim is tudták.
Ó, istenek, hát Dainnak mégiscsak igaza volt? Vajon mindaz, amit
Xaden tett és mondott, kizárólag azt a célt szolgálta, hogy elnyerje a
bizalmamat?
A boldogság, a szerelem, a bizalom édes izzása, amely még alig
néhány perccel ezelőtt is oly nagy fénnyel ragyogott a bensőmben,
most mind semmivé foszlott, hogy helyette ne maradjon más, csak
légszomj. Úgy kapkodok levegő után, mint a tábortűz, amire az
imént borítottak rá egy vödör vizet. Nincs más hátra, mint hogy szép
lassan a parázs is kihunyjon.
Xaden egyre nagyobb aggodalommal méreget, ahogy közelebb jön
hozzám, mintha valami sarokba szorított állat lennék, aki éppen tíz
körömmel készül kitörni a csapdából.
Hogy lehettem olyan bolond, hogy egy pillanatra is megbíztam
benne? Hogy zúghattam ennyire belé? A tüdőm sajog, a szívem pedig
sikoltani tudna. Nem, ez nem lehet igaz. Nem lehettem ennyire
hiszékeny. De úgy tűnik, mégiscsak az voltam, hiszen tessék, itt
vagyunk. Az egész teste egy átkozott figyelmeztetés, főleg az a sötét
ereklye, ami még ebben a pillanatban is napnál világosabban látható
a nyakán. Lehet, hogy az apja volt a Nagy Hitszegő, lehet, hogy
miatta halt meg a bátyám, de Xaden árulása még ennél is mélyebb
fájdalmat okoz.
Elfintorodik, ahogy a szemem összeszűkül.
– Barátok voltunk valaha is? – súgom oda Liamnek, miközben
keresem magamban az erőt, hogy üvöltsek.
– Barátok vagyunk, Violet, de sokkal többel tartozom neki –
feleli, és amikor felpillantok, olyan nyomorúságosan néz, hogy
szinte megsajnálom. Szinte. – Akárcsak mindannyian. És ha egyszer
esélyt adsz arra, hogy megmagyarázzam…
Ebben a pillanatban felébred bennem a düh, és felülkerekedik a
megbántottságomon.
– Végignézted, ahogy edzek vele! – ellököm Liamet, amitől
elveszti az egyensúlyát, és a fűben landol. – Csak álltál, és
végignézted, ahogy beleszeretek!
– Ajjaj. – Bodhi összekulcsolja az ujjait a nyaka mögött.
– Violet, hadd magyarázzam meg – mondja Xaden. Ismerte a
valódi természetemet, és hogy őszinte legyek, az árnyak elárulhattak
volna egyet s mást az ő valódi természetéről. Hiszen a vak is láthatta
volna, hogy a titkok mestere.
Ki nem használt energia éledezik a csontjaimban, ahogy hátat
fordítok Liamnek, és szembenézek Xadennel.
– Ha csak eszedbe jut, hogy hozzám érj, esküszöm, hogy
megöllek. – Az erőm a haragommal együtt izzik fel, és villámok
hasítanak keresztül az égen, egyik felhőről a következőre ugorva.
– Úgy tűnik, komolyan beszél – figyelmezteti Liam.
– Tudom. – Xaden állkapcsa megfeszül, ahogy a tekintetünk
találkozik egymással. – Menjetek vissza a partra! Most rögtön!
Átható tekintettel méreget, ahogy közelebb lép hozzám.
– Tudom, hogy mi jár a fejedben – mondja azon a megtévesztően
lágy hangján, és mintha némi félelmet látnék megvillanni az
ónixsárga mélységekben.
– Fogalmad sincs róla, hogy mi jár a fejemben. – Átkozott.
Rohadék. Áruló.
– Azt gondolod, hogy elárultam a királyságot.
– Milyen logikus. Bravó. – Újabb villámcsapás hasít végig a
magasban. – Összedolgozol a grifflovasokkal? – A karom lazán
csüng az oldalam mellett, hátha szükségem lesz rá a varázsláshoz,
habár tisztában vagyok vele, hogy úgysem tudnék elbánni vele. Még
nem. – Istenek, milyen kiszámítható vagy valójában, Xaden. Te vagy
a titkos főellenség, aki mindig is a nyílt színen rejtőzött.
– Ami azt illeti, röptetőknek hívják őket – mondja, továbbra sem
véve le rólam a tekintetét. – Lehet, hogy sokak szemében ellenség
vagyok, de akkor sem vagyok az ellenséged, Violet.
– Tessék? Komolyan nyelvészeti kérdésekről akarsz velem
beszélgetni, miután mindent elárultál?
– A sárkányoknak lovasaik vannak, a griffeknek pedig röptetőik.
– Amivel bizonyára azért vagy tisztában, mert egy csapatban
játszol velük. – Hátrálok néhány lépést, hogy le tudjam küzdeni
annak késztetését, hogy arcon vágjam. – Egy csapatban játszol az
ellenséggel.
– Eszedbe jutott valaha, hogy egy háborúban a jó oldalon
kezdesz, de idővel a rossz oldalon találod magad?
– Ebben a konkrét esetben? Nem. – A part irányába mutatok. –
Írnoknak tanultam, ha esetleg elfelejtetted volna. Mi semmi egyebet
nem tettünk, mint hogy hat évszázadon keresztül igyekeztünk
megvédeni a határainkat. Ők azok, akik nem fogadják el a békét.
Milyen szállítmányokról beszéltél velük?
– Fegyverekről.
A gyomrom a földig süllyed.
– Amivel sárkánylovasokat ölhetnek?
– Nem. – Megrázza a fejét. – Amivel felvehetik a harcot a
veninekkel.
Leesik az állam.
– Ilyesmi csak mesekönyvekben létezik. Mint abban a könyvben,
amit az apám… – Pislogok egyet. A levél. Mi is állt benne? Emlékezz
rá, hogy a folklór egyik nemzedékről száll a következőre, hogy a múltról
tanítsa az embereket.
Lehetséges, hogy azt akarta mondani… Nem. Ez lehetetlen.
– Valóságosak, Violet – folytatja Xaden gyöngéden, mintha ezzel
elvehetné a kijelentés súlyát.
– Azt mondod, tényleg léteznek olyan emberek, akik valahogy
sárkányok és griffek nélkül is tudnak csatlakozni a mágia forrására,
amitől egyébként menthetetlenül romlottá válnak? – Lassan ejtem
ki a szavakat, hogy minden kristálytiszta legyen. – Hogy nem csak a
teremtésmítosz részei?
– Így van. – Barázdák jelennek meg a homlokán. – Minden
mágiát kiszívtak a Pusztákból, és aztán fertőzésként terjedtek
tovább.
– Nos, ez legalább összhangban áll a folklórral. – Összefűzöm a
karomat a mellkasom előtt. – Hogyan is hangzott az a mese? Az
egyik testvér egy griffel, a másik pedig egy sárkánnyal kapcsolódott,
és amikor a harmadik féltékeny lett rájuk, ő rögtön a forráshoz
fordult, amitől elveszítette a lelkét, és háborút indított a két fivére
ellen.
 – Igen. – Xaden felsóhajt. – Nem így akartam elmondani.
– Feltéve, hogy valaha is el akartad mondani! – Tairn felé
pillantok, aki olyan alacsonyan tartja a fejét, mintha bármelyik
pillanatban készen állna rá, hogy felégeti Xadent. – Volna esetleg
más hozzáfűznivalód is?
– Még nem. Jobban szeretném, ha levonnád a saját
következtetéseidet. Az eszed és a bátorságod miatt esett rád a
választásom, Ezüsthajú. Ne okozz csalódást.
Nehéz megálljt parancsolnom magamnak, hogy ne mutassak be a
saját sárkányomnak.
– Rendben. Ha valóban elhinném, hogy léteznek veninek, és sötét
mágiát használva járják a Kontinenst, akkor bizonyára úgy kellene
gondolnom, hogy sosem támadnák meg Navarre-t, mert… – A
szemem elkerekedik, ahogy eljutok a következtetésig. – Mert a
védelmünk minden, nem sárkányoktól származó mágiát
lehetetlenné tesz.
– Így igaz. Abban a pillanatban elveszítenék az erejüket, hogy
átlépnek Navarre területére.
Bármennyire is tiltakozom ellene, így már kezd logikusan
hangzani a dolog.
– Ezek szerint azt is el kellene hinnem, fogalmunk sincs arról,
hogy Poromielt kíméletlenül támadják a sötét varázshasználók a
határainkon túl. – Összevonom a szemöldököm.
Félrenéz, majd mély levegőt vesz, mielőtt ismét a szemembe
nézne.
– Vagy el kellene hinned, hogy tudunk róla, de úgy döntöttünk,
hogy semmit sem teszünk.
A felháborodástól felszegem az állam.
– Mi az ördögért döntenénk úgy, hogy semmit sem teszünk,
amikor ártatlanokat mészárolnak le? Hiszen ez mindennek ellent
mond, ami mellett valaha kiálltunk!
– Azért, mert az egyetlen, ami képes megölni a venineket,
ugyanaz, mint amiből a védelmi vonalaink merítik az erejüket.
Nem mond többet, és csak állunk, és hallgatjuk a hullámokat
kiönteni a parton, miközben a szavai visszhangoznak a szívem
peremén.
 – Ezért voltak azok a rajtaütések a határainkon? Azt keresték,
amivel mi a varázsvédelmünket működtetjük? – kérdezem, de nem
azért, mintha hinnék neki, egyelőre még biztosan nem, hanem azért,
mert mintha nem is akarna meggyőzni az igazáról. Mert „az igazság
mellett nem kell kardoskodni”, ahogy apám szokta mondani.
Xaden bólint.
– Igen. Azt az anyagot keresik, amelyből az ellenük használt
fegyvereket készítik. Tessék, fogd meg ezt.
Előhúzza a fekete nyelű tőrt az oldalában lévő hüvelyből.
Gyanakvóan figyelem minden mozdulatát, és iszonyodva
tudatosítom, hogy ha akart volna, bármikor végezhetett volna velem
– és ez a pillanat sem kivétel. Igaz, gyorsabb volna a dolog, ha
egyszerűen a hátához erősített kardokat használná. Lassúak a
mozdulatai, ahogy felém nyújtja a kést.
Átveszem tőle, és alaposan megnézem az éles pengét, de a
leginkább a rúnaírásos markolatban lévő ötvözet vonja magára a
figyelmemet.
– Ezt tényleg anyám asztaláról vetted el?
– Nem. Anyádnak valószínűleg ugyanabból az okból van ilyen
fegyvere, amiért neked is kellene, hogy legyen. Hogy megvédd
magad a veninek ellen. – Olyan fájdalom tükröződik a szemében,
hogy belesajdul a szívem.
A tőr. A rajtaütések. Minden összeáll.
– De hát azt mondtad, egy ilyen ellenség ellen nincs esélyünk –
suttogom, az utolsó szalmaszálba kapaszkodva, hátha ez az egész
mégsem több, mint egy őrült tréfa.
– Nem. – Közelebb lép hozzám, majd felém nyújtja a kezét, de
végül meggondolja magát. – Azt mondtam, remélem, hogyha ez a
fenyegetés valódi, akkor a vezetőség nem fogja eltitkolni előlünk.
– Azért csűrted-csavartad az igazságot, hogy megfeleljen a
pillanatnyi érdekeidnek. – Ráfogok a tőr markolatára, és rögtön
megérzem a benne lüktető energiát. Tehát a veninek léteznek. A
veninek. Valóságosak.
– Igen. Hazudhattam volna neked, Kicsike, de nem tettem.
Bármit is gondolsz rólam, sohasem hazudtam neked.
Hát persze.
 – És honnan tudjam, hogy ez az igaság?
– Azért, mert fájdalmas arra gondolni, hogy a mi királyságunk
képes ilyesmire. Fájdalmas ráébredni, hogy mindent az alapoktól
újra kell értékelned, amit eddig tudni véltél.
A hazugságok kényelmesek, az igazság viszont fájdalommal jár.
Továbbra is érzem a penge erejének lüktetését, és egy pillanatra
sem veszem le a szemem Xadenről.
– Bármikor elmondhattad volna, de helyette úgy döntöttél, hogy
eltitkolod előlem az igazságot.
Elfintorodik.
– Ez igaz. Hónapokkal ezelőtt is elmondhattam volna, de nem
voltam rá képes. De már azzal is mindent kockára teszek, hogy most
elmondom…
– Azért mondtad el, mert muszáj volt, nem azért, mert el akartad
mondani…
– Azért, mert ha a legjobb barátod látja ezt az emléked, akkor
minden elveszett – vág a szavamba.
– Nem tudhatod, hogy…
– Dain még azért sem volt hajlandó megszegni a szabályokat,
hogy a te életedet megmentse, Violet. Mit gondolsz, mit tenne, ha
ilyen tudás birtokába jutna?
– Hogy mit tenne Dain? Először is nem hiszem, hogy a Kódexet a
határaink túloldalán szenvedő emberek érdekei fölé helyezné. Talán
mentális pajzsokat állíthatnék, amelyek elejét veszik, hogy a
fejembe lásson. Vagy egyszerűen tiszteletben tartaná a határaimat,
és soha nem is kutakodna a tudatomban. – Összeszűkül a
tekintetem. – De ezt sosem fogjuk megtudni, nem igaz? Hiszen nem
bíztál bennem. Nem bíztál abban, hogy helyesen fogok cselekedni,
nem igaz, Xaden?
Széttárja a karját.
– Ez az egész sokkal fontosabb, mint te vagy én, Kicsike.
A hadvezetés pedig ezután is mindent meg fog tenni azért, hogy ölbe
tett kézzel ücsöröghessenek a védvonalaink mögött, és eltitkolják a
veninek létezését. – A hangja rekedtessé válik, ahogy könyörgőre
fogja. – Végignéztem, ahogy kivégzik a saját apámat, amiért segíteni
próbált ezeken az embereken. Nem tehetem kockára, hogy veled is
ez történjék. – Minden egyes szóval egy kicsivel közelebb hajol
hozzám, az egekbe repítve a pulzusomat, de már elegem van abból,
hogy a szívem hozza meg azokat a döntéseket, amelyekben a
fejemnek kellene kimondania a végső szót. – Szeretsz engem, és…
– Szerettelek – igazítom ki, majd oldalra lépek, hogy levegőhöz
jussak.
– Szeretsz! – kiáltja, mire az összes hallótávolságban lévő lovas
felénk fordul. – Szeretsz engem.
A mellkasomban szunnyadó parázs most életre kel, de
gondolatban még azelőtt kioltom, hogy igazán fellángolhatna.
Lassan ismét felé fordulok.
– Minden, amit érzek – rögtön nyelnem kell egyet, és próbálok a
haragra koncentrálni, hogy ne essek szét teljesen. – Minden, amit
éreztem, csak hazugságon és megtévesztésen alapult. – A szégyen
égeti az arcomat, amiért olyan naiv voltam, hogy hittem neki.
– Ami köztünk történt, valóságos, Kicsike. – Ezt olyan átéléssel
mondja, amitől csak még jobban fáj a szívem. –
A többit pedig el tudom magyarázni, ha adsz rá időt. De mielőtt még
eljutunk a helyőrségünkre, tudnom kell, hogy hiszel-e nekem.
A tőrre pillantok, és egyszer csak olyan tisztán hallom az apám
leveleiben lévő szavakat, mintha egyenesen a fülembe duruzsolná
őket. Tudom, hogy amikor eljön az ideje, megfelelő döntést fogsz hozni.
Az egyedüli lehetséges módon figyelmeztetett: a könyveken
keresztül.
– Igen – mondom, majd visszaadom neki a tőrt. – Hiszek neked.
De ez nem jelenti, hogy ezután meg is bíznék benned.
– Tartsd meg. – A megkönnyebbüléstől kienged egy kissé.
Becsúsztatom a tőrt a combomnál lévő hüvelybe.
– Riorson, te fegyvert adsz a kezembe azután, hogy bevallottad,
hónapokon át megvezettél?
– Igen. Egy másik ilyen tőröm is van, és ha igaz, amit a röptetők
mondanak, és a veninek északra tartanak, akkor könnyen lehet, hogy
szükséged lesz rá. Sohasem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy
nem élhetek nélküled, Kicsike. – Lassan elhátrál tőlem, és a szája
szomorú mosolyra húzódik. – A védtelen lányok nem az eseteim,
vagy elfelejtetted?
 Nem igazán állok rá készen, hogy viccelődjek.
– Jussunk el Athebyne-ba.
Bólint, és pár perccel később már mindannyian a levegőben
vagyunk.
– Nem hazudtunk. Csak nem mondtunk el mindent – mondja
Andarna, aki Tairn mögött, szélárnyékba húzódva tempózik velünk a
helyőrség felé.
– Ezt is lehet hazugságnak nevezni – felelem. Úgy látszik, elég sok
baj jutott erre a napra.
– A lánynak igaza van, Andarna. – Tairn testében és még a
szárnycsapásaiban is érzem a feszültséget. – Minden okod megvan rá,
hogy dühös legyél. – Oldalra fordul, és követi a határmenti
hegyláncok vonalait. A szíjak, amelyek a nyereghez erősítenek, a
combomba vájnak. – Azért döntöttünk így, hogy megvédjünk, de
kétségtelen, hogy ehhez nem kértük a beleegyezésedet. Hiba volt, és
megígérem, hogy nem fogjuk újra elkövetni. – A bűntudata legyűri a
saját érzéseimet, és pillanatokon belül elpárolog a haragom,
úgyhogy végre van erőm gondolkodni.
Igazán, alaposan gondolkodni.
Ha a veninek valóban léteznek, akkor kell, hogy létezzenek róluk
feljegyzések. Márpedig az Archívumban egyetlen példány sem volt A
Puszták meséiből – azon a helyen tehát, ahol elvileg minden
könyvnek legalább egy példányban meg kellene lennie, amelyet
Navarre-ban írtak az elmúlt négyszáz évben. Mindez viszont azt
jelenti, hogy Apa nem egyszerűen egy ritka, hanem egy tiltott
könyvet bízott rám.
Négyszáz évnyi könyv, és egy sincs közülük, amelyik…
Négyszáz év. De hát a történelmünk hatszáz évet ölel fel. Minden
egy korábbi mű másolata. Az egyetlen eredeti szövegek az
Archívumban, amely valóban idősebb négyszáz évnél – vagyis annál
az időszaknál, amikor háborúba bonyolódtunk Poromiellel –, a több
mint hatszáz évvel ezelőtti Újraegyesítésről szóló tekercsek.
Már egyetlen, kétségbeesett nemzedék is elegendő ahhoz, hogy
megváltoztassa a történelem menetét – ahogyan ahhoz is, hogy eltörölje
azt.
Istenek, de hiszen Apa mindent világosan leírt a számomra.
Mindig is azt mondta, hogy az írnokoknál van minden hatalom.
– Így igaz – mondja Tairn, ahogy megkerüljük az utolsó csúcsot,
amelyről a nyári hőségben már leolvadt a hó, és egyszerre pillantjuk
meg az athebyne-i helyőrséget és a Dralori-sziklákat. – Egy
nemzedék elegendő, hogy megváltoztassa a szöveget. Aztán egy
nemzedék úgy dönt, hogy ezt az új szöveget fogja tanítani. És mire a
következő nemzedék felnő, a hazugságból történelem lesz.
Balra fordul, követve a hegygerincet, majd lelassítunk, ahogy
elérjük a helyőrség röpmezejét.
Rászorítok a kápákra, amikor földet érünk a hegylánc utolsó
csúcsának oldalában emelt, tekintélyt parancsoló erőd előtt. Az erőd
kialakítása azonos a montserratival; egyszerű, négyszögletes
képződmény négy toronnyal, és elég erős falakkal ahhoz, hogy egy
sárkány is fel tudjon szállni róluk.
Lekászálódom a nyeregről, majd lecsusszanok Tairn mellső lábán.
– És közben a Háborús Játékkal kellene foglalkoznunk –
motyogom magam elé, miközben megigazítom a hátizsákomat, és az
a kereskedőállomás jár a fejemben, amelyet elvileg hamarosan
mitikus teremtmények vesznek ostrom alá.
A többiek is leszállnak a sárkányaikról, én pedig hátrapillantok,
és látom, hogy Andarna már össze is gömbölyödött Tairn lábai
között.
Xaden Garrickkel az oldalán elindul, és sóvárgásra emlékeztető
pillantást vet felém. Mindenemet odaadtam neki, és ő sosem avatott
be a titkaiba. Fájdalom hasít belém, olyasféle mély, gyötrő fájdalom,
amit csak akkor érez az ember, ha megszakad a szíve. Azt hiszem,
ilyen érzés lehet, ha egy életlen, rozsdás késsel zsigerelnek ki. Nem
lehet tisztán elvégezni a vágást, és biztosra vehető, hogy még ha túl
is éled valahogy, a seb el fog fertőződni. Ha nem bízhatok meg
benne, akkor kettőnk számára nincs jövő.
A feszültség enyhe kifejezés annak leírására, hogy milyen
hangulatban megyünk át a csapóhídon, és lépünk be az erődbe. A
meglehetősen üresnek tűnő erődbe.
– Mi a franc? – Garrick gyorsan körbejárja a montserratihoz
hasonló udvart.
– Állj meg! – utasítja Xaden, miközben szemrevételezi a körénk
magasodó falakat. – Senki sincs itt. Váljatok szét, és kutassátok át a
helyet! – Felém fordul. – Egy pillanatra se csatangolj el mellőlem.
Attól tartok, ez már nem a Háborús Játék.
Már vitatkoznék vele, hogy nem tudhatja biztosan, de a nyitott
kapun besüvítő szél belém fojtja a szót. Az egyetlen zaj, amelyet az
elvileg több mint kétszáz főnek otthont adó erődítményben hallunk,
nem más, mint a saját lépteink visszhangja a kavicsos talajon.
Xadennek igaza van. Itt valami nagyon nem stimmel.
– Nagyszerű – felelem nem kevés iróniával, miközben a többiek –
kivéve Liamet, aki ismét az őrzésemmel lett megbízva – két-három
fős csoportokra válva szétszélednek, és felfelé indulnak a tornyokba.
– Erre – mondja Xaden, és megindul a délnyugati torony felé.
Kapaszkodunk és kapaszkodunk, mire elérjük a negyedik emeletet,
ahol az ajtó egy fedetlen kilátóra nyílik, ahonnan belátni az alattunk
elterülő völgyet és a poromieli kereskedőállomást.
– Stratégiai szempontból ez az egyik legfontosabb helyőrségünk
– mondom, miközben én is a gyalogság és a lovasok nyomait
keresem. – Kizárt, hogy a Háborús Játékok kedvéért csak úgy magára
hagyják.
– Én is ettől tartok. – Xaden szétnéz a völgyben, majd
összeszűkül a szeme, ahogy a tekintete a mintegy háromszáz
méterrel alattunk lévő kereskedőállomásra téved. – Liam.
– Rajta vagyok. – Liam előrelép, és ráhajol a kő parapetre,
miközben a távolban lévő képződmény felé fordul. A
kereskedőállomás olyan húszpercnyi járásra lehet a hegyoldalban
kacskaringózó széles, kavicsos úton. Néhány épület teteje épphogy
kikandikál a védelem céljából emelt falak mögül, és egyszer csak
néhány griffre és a röptetőikre leszünk figyelmesek déli irányból.
Xaden felém fordul, de nem sok jót lehet kiolvasni a tekintetéből.
– Mit mondott Dain, mielőtt elindultunk? Odahajolt hozzád, és
súgott valamit.
Pislogok, és próbálok visszaemlékezni, hogy mi volt az.
– Azt hiszem, azt mondta… – Eltöprengek. – „Hiányozni fogsz,
Violet.”
Xaden minden ízében megfeszül.
– És még ő mondta, hogy én foglak megöletni.
 – Igen, de hát ezt már sokszor mondta. – Vállat vonok.
– De mi köze Dainnak ahhoz, hogy üres a helyőrség?
– Találtam valamit! – kiáltja Garrick a délkeleti toronyból, és
feltart egy borítékot, miközben Imogennel az oldalán visszaindulnak
felénk.
– Beszéltél neki arról, hogy korábban már többször idejöttem? –
kérdezi Xaden.
– Nem! – Megrázom a fejem. – Veled ellentétben én semmit sem
titkoltam el előled.
Visszahúzódik, és oldalra pillant, mielőtt ismét felém fordulna.
– Kicsike – mondja nyugodt hangon. – Aetos megérintett téged,
miután beszéltem neked Athebyne-ról?
– Micsoda? – Összevonom a szemöldököm, és kisimítok egy
eltévelygett tincset az arcomból, ahogy felélénkül körülöttünk a szél.
– Például így. – Az arcomhoz emeli a kezét. – Az ereje
megköveteli, hogy megérintse a másik arcát. Megérintett téged?
Az ajkaim elválnak egymástól.
– Igen, de csak annyira, ahogy máskor is szokott. Sosem tenné…
Ő sosem… – dadogom. – Tudnék róla, ha olvasna az emlékeimben.
Xaden elkomorul.
– Nem, Kicsike. Hidd el nekem, hogy nem tudnál róla. – Nincs
vád a hangjában, csak megadás, ami annál jobban megsebzi az így is
darabokban lévő szívemet.
– Nem tenne ilyet. – Megrázom a fejem. Sok mindent lehet
mondani Dainról, de sohasem lépne át ilyen határokat, és nem
venne el tőlem olyasmit, amit nem önszántamból adok neki. Kivéve,
hogy egyszer már próbálkozott ezzel.
– Neked címezték – mondja Garrick, és átnyújtja a borítékot
Xadennek.
Xaden elhúzza a kezét az arcomtól, és feltöri a pecsétet. El tudom
olvasni a fejlécet.
Eligazítás a Háborús Játékokhoz Xaden Riorson, a Negyedik Szárny
szárnyvezetője számára.
Felismerem a kézírást – hogyan is ne tenném, ha annyiszor
láttam már korábban?
 – Ez Aetos ezredestől jött.
– Mi áll benne? – kérdezi Garrick, miközben összefűzi a karját a
mellkasa előtt. – Mi a megbízatásunk?
– Srácok, látok valamit a kereskedőállomás mellett
– mondja Liam. – Ajjaj!
Xaden arcából minden szín kiszalad, ahogy összegyűri a levelet,
és ökölbe szorítja a kezét, mielőtt rám pillantana.
– A küldetésünk mindössze annyi, hogy próbáljunk meg életben
maradni.
Istenek! Ezek szerint Dain tényleg az engedélyem nélkül olvasott
az emlékeimben. Biztosan elmondta az apjának, hogy hová szöktek
ki Xadenék. Én pedig az akaratom ellenére elárultam őt…
Mindannyiukat elárultam.
– Ez nem… – Garrick megrázza a fejét.
– Baj van! – kiáltja Liam, mire Imogen is csatlakozik hozzá.
– Nem a te hibád – mondja Xaden, majd a társaihoz fordul, akik
most egymás után csatlakoznak hozzánk. – Minket meghalni küldtek
ide.
„Mert arrafelé, az árnyakon túli vidéken szörnyetegek rejtőztek az
éjszakában, és lakmároztak azoknak a gyermekeknek a lelkéből, akik
túl messzire csatangoltak az erdőben.”
– A wyvern rikoltása (A Puszták meséiből)
 HARMINCHATODIK FEJEZET

Xaden átadja Garricknek a borítékot, a többiekkel pedig

visszamegyünk az erőd falára, hogy megnézzük, mivel is állunk
szemben, de semmilyen konkrét fenyegetést nem tudok kivenni sem
az alattunk elterülő völgyben, sem az utána kezdődő, mérföldeken
át, egészen a Dralori-sziklákig nyújtózó mezőkön.
– Itt valami nem stimmel – mondja Tairn. – Már a tónál is éreztem,
de most még erősebb.
– Meg tudod mondani, hogy mi az? – kérdezem, ahogy a pánik
kezd csomót kötni a torkomra. Ha Dain apja tudja, hogy Xaden és a
többiek fegyvereket szállítanak a griffröptetőknek, akkor minden
esélyünk megvan rá, hogy a kivégzésünkre várunk.
– A lenti völgyből érkezik.
– Rohadtul semmit sem látok odalent – mondja Bodhi, miközben
áthajol a kőfalon.
– Én igen – feleli Liam. – És ha valóban azok, aminek látszanak,
akkor nekünk befellegzett.
– Ne a véleményedet mondd, hanem azt, amiben biztos vagy! –
utasítja Xaden.
– A levél szerint ez a vezetői képességeid próbatétele – olvassa
mögöttünk az osztagvezető. – Két lehetőséged van. Vagy elhagyod
az ellenségünk táborát, vagy magára hagyod a saját szárnyadat.
– Ez meg mi az ördögöt jelentsen? – Bodhi átveszi tőle a levelet.
– A hűségünket teszik próbára, anélkül, hogy ezt világosan
kimondanák. – Xaden összefűzi a karját a mellkasa előtt, és mellém
áll. – A megbízatás szerint, ha most elmegyünk, akkor a Negyedik
Szárny még időben odaérhet az eltuvali helyőrségre, és teljesítheti a
Háborús Játékok parancsait, viszont, ha elmegyünk, akkor a ressoni
kereskedőállomás és annak összes lakója elpusztul.
– Kik fogják elpusztítani? – kérdezi Imogen.
– Veninek – feleli Liam.
A gyomrom a földig süllyed.
– Biztos vagy benne? – kérdezi Xaden.
 Liam bólint.
– Amennyire csak biztos lehetek benne úgy, hogy korábban még
nem láttam őket. Négyen vannak. Lila köpenyt viselnek. A kidagadó,
vörös vénák pókhálóként veszik körbe a vörösen izzó szemüket. Elég
ijesztő.
– Pontos leírásnak hangzik.
– Jobban tetszett a dolog, amikor még csak fegyverszállításról
volt szó – motyogja Bodhi.
– Az egyikük egy jókora botot tart magánál – folytatja Liam. –
Dunne-ra esküszöm, az egyik pillanatban még sehol nem látszott
senki, és a következőben… Egyszer csak ott voltak, és a kapuk felé
meneteltek. – Elkerekedik a szeme, és látom, hogy a pecsétereje
használatától kitágult a pupillája.
– Vörös vénák? – kérdezi Imogen.
– A mágia romlottá teszi a vérüket – mondom, és Xadenre
pillantok, miközben azon tanakodom, vajon emlékszik-e arra, amit
Andarna mondott azon az éjszakán, amikor kimentünk a röpmezőre.
– A természet szereti az egyensúlyt.
Liam kivételével mindenki felém fordul.
– Legalábbis, ha azok a mesék igazak. – Lényem egy része azt
kívánja, bárcsak így volna, különben még annyira sem ismerem az
odalent közelítő ellenséget. Persze, ha valóban igazak…
– Hét griff szállt le mellettünk – közli Tairn.
A többiek is megfeszülnek; feltehetően ők is ugyanúgy
megkapták az értesítést a saját sárkányuktól.
– Andarna, maradj Tairn mellett – mondom. Lehet, hogy Xaden
megbízik a röptetőkben, de attól még Andarna gyakorlatilag
védtelen.
– Rendben – feleli.
– A botos fickó az imént… – kezdi Liam.
Robbanás zaja hallatszik, majd visszhangzik a fákkal gyéren
pettyezett völgyben, amit aztán nagy, kékszínű füstcsóva követ. A
szívem ugrik egyet a látványtól.
– Ezek a kapuk voltak – fejezi be a mondatot Liam.
– Hányan laknak Ressonban? – kérdezi Bodhi.
– Több mint háromszázan – feleli Imogen, miközben egy újabb
robbanás rázza meg a völgyet. – Ezen az állomáson folytatják az éves
kereskedést.
– Akkor induljunk. – Bodhi megfordul, Xaden azonban előrelép,
és elállja az útját. – Viccelsz, ugye?
– Fogalmunk sincs róla, hogy mivel állunk szemben. – A hangja
az első napra emlékeztet a Mellvéden. Ismét kijött belőle a
parancsnok.
– Álljunk itt ölbe tett kézzel, amíg odalent ártatlanok halnak
meg? – kérdezi Bodhi. Mindannyian feszülten várjuk Xaden
válaszát.
– Nem ezt mondom. – Megrázza a fejét. Választania kell. Hiszen
ez állt abban a borítékban. A sorsára hagyhatja a falut, és
továbbállhat Eltuvalba, ahol már várnak rá. – Ez már nem a kiképzés
része, Bodhi. Ha most lemegyünk oda, akkor néhányan, de az is
lehet, hogy mindannyian odaveszünk. Ha egy aktív szárnyhoz
küldtek volna, akkor jóval idősebb és tapasztaltabb vezetők hoznák
meg helyettünk ezt a döntést, de most csak magunkra számíthatunk.
Ha nem viselnénk magunkon a felkelés ereklyéjét, és ha nem
segítettük volna az ellenséget… – A tekintete röviden rátalál az
enyémre. – Akkor még csak nem is kerültünk volna ide, hogy
meghozzuk ezt a döntést. Úgyhogy, a vezetőségi kérdéseket
félretéve, mit gondoltok?
– Többen vagyunk – mondja Soleil, aki összeszűkült szemmel
méregeti a mezőt, és ütemesen ütögeti élénkzöld körmeivel az erőd
Mellvédjét. – És a sárkányaink is mellettünk szólnak. Miénk a légi
fölény.
– Legalább wyverneket nem látni. – A magasba pillantok, hogy
biztos legyek felőle.
– Tessék? – Bodhi felvonja a szemöldökét.
– Wyvernek. A történetek szerint a veninek azért hozták létre
őket, hogy versenyre kelhessenek a sárkányokkal. És ahelyett, hogy
belőlük csatornázták volna át, ők beléjük csatornázzák át az energiát.
– Reménykedem benne, hogy olyasmi is szerepelt abban a
könyvben, ami nem felel meg a valóságnak.
– Egyelőre bízzunk benne, hogy nem ilyen vészes a helyzet. –
Xaden rám pillant, majd ő is az ég felé fordul.
 – Négy venint láttunk, mi viszont tízen vagyunk – mondja
Garrick.
– Vannak fegyvereink, amelyekkel meg tudjuk ölni őket
– mondja Liam, hátat fordítva a völgynek. – Deigh azt mondta, hogy
hét griffröptető…
– Itt vagyunk – szólal meg az idősebb barna hajú nő, akivel már a
tóparton is találkoztunk. Épp most ereszkedik alá az erőd délkeleti
tornyából. – A többieket utasítottam, hogy odakint várakozzanak,
miután észrevettük, hogy a helyőrség… üres. – Lemondó pillantással
mustrálja a völgyből felszálló füstoszlopokat. – Nem kérlek
benneteket arra, hogy a mi oldalunkon harcoljatok.
– Nem? – Garrick felvonja a szemöldökét.
– Nem. – A nő szomorúan elmosolyodik. – Ha négyen vannak, az
felér egy halálos ítélettel. A csapatom többi tagja már békét kötött
az isteneinkkel. – Xadenhez fordul. – Azért jöttem, hogy
felszólítsalak titeket a távozásra. Fogalmatok sincs róla, hogy milyen
erejű mágiára képesek. A múlt hónapban mindössze ketten elbántak
egy egész várossal. Ketten. Két csapatot is elveszítettünk, amikor
megpróbáltunk szembeszállni velük. Vagyis, ha négyen vannak… –
Megrázza a fejét. – Bizonyára komolyak a szándékaik, és minden
egyes lelket meg fognak ölni Ressonban, amíg meg nem kapják, amit
akarnak. Szedelőzködjetek össze, és menjetek haza, amíg még
megtehetitek.
A félelem összeszorítja a mellkasomat, ugyanakkor a szívem
belesajdul a gondolatba, hogy esetleg hátrahagyjuk őket meghalni.
Ez mindennek ellentmond, amiben valaha hittünk, még akkor is, ha
ők nem Navarre polgárai.
– Vannak sárkányaink – mondja Imogen. – Ennek mégiscsak
jelentenie kell valamit. Nem félünk a harctól.
– És attól sem félsz, hogy meghalsz? Láttatok már egyáltalán
valódi összecsapást? – A barna hajú nő végigjáratja rajtunk a
tekintetét, és egyszer csak rettentő… fiatalnak érzem magam. A
többiek a hallgatásukkal válaszolnak a kérdésére. – Mindjárt
gondoltam. A sárkányaitok most valóban sokat érnek. Ők ugyanis
elég gyorsan messzire tudnak repíteni innen. A sárkánytűz azonban
nem öli meg őket. Egyedül az általatok hozott tőrök tehetnek kárt
bennük, de azokkal már így is fel vagyunk szerelkezve. – Xadenre
pillant. – Hálás vagyok azért, amit értünk tettetek. Nektek
köszönhetjük, hogy az elmúlt éveket túléltük, és volt esélyünk
harcolni az életünkért.
– Ti meghalni készültök – mondja Xaden, mintha csak egy
hétköznapi tényt állapítana meg.
– Így igaz. – A nő bólint, miközben odalent újabb robbanás
hallatszik. – Fogd az embereidet, és távozz. Mégpedig gyorsan. –
Megfordul, majd visszatér a szemközt magasodó toronyba, és eltűnik
a szemünk elől.
Xaden állkapcsa megfeszül, és látom, hogy milyen háború dúl a
belsejében.
Elviselhetetlen súly húzza le a gyomromat.
Ha elmegyünk, mind meghalnak. Az összes civil. Az összes
röptető. Nem mi tehetünk a halálukról, de mégis csak cinkosok
leszünk benne.
Ha viszont harcolunk, jó eséllyel csak annyit érünk el, hogy mi is
velük halunk.
Élhetünk gyávákként, vagy meghalhatunk lovasokként.
Xaden kihúzza magát, és a gyomromban lévő szorítás lassan
émelygéssé alakul. Ezek szerint döntésre jutott. Látom az arcán,
látom az eltökéltségén.
– Sgaeyl azt mondja, még sosem futamodott meg egyetlen harc
elől sem, és ezen ma sem kíván változtatni. És én sem fogom
végignézni, hogy ártatlan emberek haljanak meg. – Megrázza a fejét.
– Viszont titeket sem kérhetlek arra, hogy feláldozzátok az
életeteket. Mindannyiótokért felelős vagyok. Egyikőtök sem azért
ment át a Mellvéden, mintha annyira akarta volna. Egyikőtök sem.
Azért mentetek át, mert én egyezséget kötöttem. Én vagyok az, aki
miatt a kvadránsba kerültetek, úgyhogy senkiben nem fogok
csalódni, aki most mégis Eltuvalba repülne. Döntsetek. – Beletúr a
hajába. – Nem akarom, hogy bajod essen.
Egy tökéletes világban ez volna minden, amit hallani szeretnék.
– Ha a többiek dönthetnek, akkor én is.
Megfeszül az állkapcsa.
– Lovasok vagyunk – jelenti ki Imogen, miközben odalentről
újabb robbanás hallatszik. – Segítenünk kell a védteleneknek. Ez a
feladatunk.
– Mindannyiunkat megmentetted, testvérem – mondja Bodhi
Xadennek. – Hálásak vagyunk neked. Most pedig szeretném
megtenni, amire már régóta készülök, és ha ez azt jelenti, hogy
utána nincs többé hazatérés, hát legyen, kerüljön a lelkem
Malekhez. Egyébként sem bánnám, ha újra láthatnám édesanyámat.
– Ugyanazt mondom neked, amit a Cséplés után is mondtam,
amikor még elsőévesek voltunk, és elkezdtük kicsempészni a
fegyvereket – veszi át a szót Garrick. – Ennyi éven át te tartottál
életben minket, most viszont mi döntünk arról, hogyan akarunk
meghalni. Veled tartok.
– Én is! – mondja Soleil, és közvetlenül a tőre markolata fölött
kezd dobolni az ujjaival. – Veled tartok.
Liam előrelép, és megáll mellettem.
– Végignéztük, hogy kivégzik a szüleinket, amiért nekik volt elég
bátorságuk megtenni azt, ami helyes. Csak remélni tudom, hogy én
is becsülettel halhatok meg.
A mellkasom megfeszül. A szüleik azért haltak meg, mert a világ
tudtára akarták hozni az igazságot. Ehhez képest az én anyám éppen
azért áldozta fel a bátyámat, hogy az igazság titokban maradhasson.
– Egyetértek – mondja Imogen.
Mindannyian vele tartanak. Miután mindenki kinyilvánította az
akaratát, már csak én vagyok hátra.
Xaden felém fordul.
Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy valaha is meggyőzhetsz egy
Sorrengailt arról, hogy a királyság határain túl élőkért kockáztassa az
életét.
Nem ezt mondta az a röptető a tó mellett?
A francba az egésszel.
– Tairn? – Végül is nem egyedül indulok csatába.
– Lakmározni fogunk a húsukból, Ezüsthajú.
Én sem fogok ártatlanokat a sorsukra hagyni, függetlenül attól,
hogy a határnak éppen melyik oldalán élnek. Nem hagyom, hogy a
rajtársaim kockára tegyék az életüket, miközben én elmenekülök –
hiába látom a kérlelést Xaden tekintetében.
 Legalább Rhiannon, Sawyer és Ridoc nincsenek itt. Ők életben
maradnak, és hamarosan másodévesek lesznek.
Mira meg fogja érteni. Nincs kétségem felőle, hogy ő is ugyanígy
tenne.
Ami pedig Anyát illeti… A tőr az asztalán azt jelenti, hogy
pontosan tudja, mi az igazság, és mégsem tett semmit. Ezek szerint
én már a második gyermeke leszek, akit feláldozott azért, hogy
titokban tartsa a veninek létezését.
– Egykor védtelen voltam – közlöm Xadennel, és felszegem az
állam. – Most viszont lovas vagyok. És a lovasok harcolnak.
A többiek üdvrivalgásban törnek ki.
Ezernyi érzés zúg keresztül Xaden arcán, de végül beéri egy
biccentéssel, majd elindul az erőd fala felé.
– Liam, jelentést!
A mostohafivére mellé áll, és ismét a távolba fókuszál.
– A röptetők felszálltak, mind a heten… Hatan. Úgy látom,
megpróbálják magukra vonni az ellenség figyelmét a civilekről, de a
veninek olyan tűzvarázslatot használnak, amit még nem láttam.
Hárman körbevették a várost, az egyikük pedig a középütt lévő
épület felé tart. Úgy látom, egy óratorony az.
Xaden bólint, majd a feladatainknak megfelelően csoportokba
oszt bennünket. Garrick és Soleil felderítést fognak végezni, a
többiek Resson különböző oldalairól próbálják majd elkapni a
venineket, miközben mi szemmel tartjuk az utolsót, amelyik a város
közepe felé tart.
– Kizárólag a rúnaírásos tőrrel lehet végezni velük.
– Ami azt jelenti, hogy miután biztonságba juttattuk a lakosokat,
le kell szállnunk a sárkányunkról – teszi hozzá Garrick. – Ne
hajítsátok el a fegyvereteket, hacsak nem vagytok teljesen biztosak
abban, hogy találni fogtok.
Xaden ismét bólint.
– Mentsétek meg, akit lehet. Indulás!
Lemegyünk a lépcsőn, majd átvágunk a némaságba burkolózó
udvaron. Amikor kibukkanunk az erődből, a sárkányaink már várnak
ránk, felsorakozva a szikla szélén, izgatottan mocorogva a helyükön,
ahogy maguk is az odalent lévő kereskedőállomást fürkészik.
 Odamegyek Tairn és Sgaeyl mellé.
– Tudtuk, hogy jól fogsz dönteni – mondja Sgaeyl, majd Xaden felé
pillant, aki Liamnel az oldalán veszedelmesen közel kerül a
mellettem lévő szakadékhoz. – Ő is így tett. Még akkor is, ha nem akar
veszélynek kitenni, tudta, hogy így fogsz dönteni.
– Nos, valószínűleg sokkal jobban ismer engem, mint amennyire én
ismerem őt.
Sgaeyl pislog egyet.
– Elég nagy utat tettél meg azóta, hogy az a reszkető kislány voltál az
udvaron, aki igyekezett elrejteni a riadtságát a Mellvéd után. Kivívtad a
tiszteletemet.
– Sosem kértem, hogy tisztelj. – Ha már meg fogok halni, az utolsó
perceimben akár őszinte is lehetek.
Sgaeyl felhorkan, majd megböki Tairn fejét a sajátjával, de a
másik sárkány kizárólag az alattunk kibontakozó eseményekre figyel.
A kavicsok ropognak a csizmám alatt, ahogy odalépek a Tairn
mellső lábai között kucorgó Andarnához, és a harcokat figyelem.
Közvetlenül elé állok, hogy ne lássa a mészárlást.
– Maradj itt, és rejtőzz el. – Nem fogok egy kölyköt is háborúba
vinni. Erről nem nyitok vitát.
– Itt maradok – visszhangozza nem túl meggyőzően.
Szomorúan elmosolyodok. Milyen kár, hogy nem fogom látni,
ahogy majd lázadó kamasszá cseperedik.
– Egyetértek. – Tairn lehajtja a vállát, hogy felkapaszkodhassak rá.
– Túl könnyű célpont volnál, kicsi sárkány.
– Komolyan beszélek – utasítom Andarnát, és megcirógatom a
pikkelyes orrát. – Ha reggelig nem térünk vissza, vagy ha úgy érzed,
hogy a veninek közelednek, akkor repülj haza a Völgybe. Bármi áron, de
vissza kell jutnod a védelmi vonalaink mögé.
Andarna orrlikai kitágulnak.
– Nem hagylak magadra.
A mellkasom lüktet a fájdalomtól. Próbálom leküzdeni
magamban az érzést, hogy megdörzsöljem a szívem feletti területet,
és helyette beérem annyival, hogy elvégzek egy vállkörzést. Amit ki
kell mondani, azt ki kell mondani.
– Érezni fogod, amikor eljön a pillanat, hogy nincs már miért
maradni. És lehet, hogy megszakad tőle a szíved, de ha így lesz, akkor
repülj. Ígérd meg, hogy hazarepülsz.
Másodpercek telnek el, amíg Andarna végül bólint.
– Menj – suttogom, és még egy utolsó alkalommal megcirógatom
a gyönyörű állát. Minden rendben lesz. Vissza fog jutni a Völgybe.
Muszáj hinnem benne.
Megfordul, majd elindul az erőd felé, én pedig összekapom
magam, visszatérek Tairnhoz, és még egy utolsó, gyors pillantást
vetek a völgy irányába. Xaden és Liam is így tesznek.
Rikoltás hasít keresztül a levegőn, és egy hatalmas, szürke
sárkány bukkan fel déli irányból… A poromieli határ felől. Két lábát
behúzza az irdatlan törzse alá, ahogy Resson felé repül.
– Járőrözik a közelben másik csapatunk is? – kérdezi Liam.
– Nem – feleli Xaden.
Mintha kiszaladna a lábam alól a talaj.
Megesküdtem volna, hogy sárkányokat láttam a határ mentén. Nem
ezt mondta Mira Montserratban?
A sárkány ismét felrikolt, és kékes tűz árasztja el a hegyoldalt,
lángba borítva néhány kisebb fát, mielőtt elérné azt a területet, ahol
Resson is fekszik.
Kék lángok.
Nem. Nem. Ez nem lehet igaz.
– Wyvern! – A szívem a torkomba ugrik. – Két lába volt, nem
négy. Ez nem sárkány. Ez wyvern. – Talán ha többször is kimondom,
végre magam is elhiszem, hogy mit láttam az imént.
Hát ezt titkolta el előlünk a vezetés?
Hiszen ezeknek nem is lenne szabad létezniük. Nem egyebek,
mint ijesztő, sötét mesék szereplői, az egyik most mégis itt van a
szemem előtt. De hát ugyanez a helyzet a veninekkel is.
– Ennyit a légi fölényünkről – mondja Imogen, majd megvonja a
vállát. – Mindegy. Felőlem ők is megdögölhetnek.
– Elfajzott teremtményeket hoztak létre – mondja Tairn.
– Tudtál róla?
– Gyanítottam. Mit gondolsz, miért voltam olyan szigorú veled a
gyakorlásaink során?
– Azt hiszem, javítanunk kell a kettőnk közti kommunikáción.
 – Most már tudjuk a részleteket – mondja Liam.
– Valaki esetleg meggondolta magát? – kérdezi Xaden, de senki
sem válaszol. – Nem? Nagyszerű. Akkor felszállás!
Odamegyek Tairn vállához, de Xaden utolér.
– Fordulj meg, Kicsike – mondja, én pedig engedelmeskedem, és
felnézek rá. Előhúzza az egyik tőrét a hüvelyéből, és becsúsztatja az
üres helyre, ami még maradt a bordáim mellett.
– Most már kettő van belőle.
– Ugye nem fogsz kiselőadást tartani nekem arról, hogyan menjek
vissza az erődbe, és rejtőzzem el? – kérdezem, miközben az
érzékeim mind belesajdulnak a közelségébe. Képes volt mindezt
eltitkolni előlem, ennek ellenére a mellkasom ugyanúgy megfájdul,
ha csak ránézek.
– Ha arra kérnélek, hogy maradj itt, megtennéd? – kérdezi átható
tekintettel.
– Nem.
– Tessék. Igyekszem nem belebonyolódni olyan vitákba,
amelyekben úgysem győzhetek.
Elkerekedik a szemem.
– Ha már arról van szó, hogy ki miben győzhet, Melgren tábornok
úgyis tudni fog róla, hogy mi történt itt. Már most látja a harc
kimenetelét.
Xaden lassan megrázza a fejét, majd a nyakára mutat, ahol a
felkelés ereklyéje kígyóként öleli körbe.
– Emlékszel, amikor azt mondtam, egy idő után rájöttem, hogy
nem átok, hanem adomány?
– Igen. – Persze hogy emlékszem. Akkor történt, amikor az
ágyában voltam.
– Csak mert az ereklye miatt Melgren semmit sem lát abból, ami
itt zajlik.
Az ajkam szétnyílik, amikor eszembe jut, hogy Melgren maga
mondta, szeret évente egyszer ránézni Xadenre.
– Vannak esetleg további titkaid is, amelyeket még megosztanál
velem?
– Igen. – Megérinti az arcomat, és közelebb hajol hozzám. –
Maradj életben, és esküszöm, elmondok mindent, amit csak
szeretnél.
Ettől az egyszerű vallomástól összeszorul a szívem. Bármilyen
dühös is vagyok, képtelen lennék egy olyan világban létezni, ahol ő
nincs többé.
– Muszáj, hogy túléld, még akkor is, ha utálom magam, amiért
még mindig szeretlek.
– Rendben. – A szája félmosolyra húzódik, ahogy elhátrál tőlem,
majd elindul Sgaeyl felé.
Tairn újra leengedi a vállát, én pedig felkapaszkodom rá,
elhelyezkedem a nyeregben, beszíjazom magam, és rögzítem a
csomagomat az ülés mellett. Eljött az idő.
– Találj egy jó rejtekhelyet, Andarna. Képtelen lennék elviselni, ha
történne veled valami.
– Menj a torkukra – mondja, majd betotyog az elhagyatott
erődítménybe.
Sgaeyl kilő az ég felé, én pedig erősen rámarkolok a kápákra,
ahogy néhány erőteljes szárnycsapással Tairn is a magasba
emelkedik.
– Van valami a városban, amire szükségük van. Mindannyian
érezzük – mondja Tairn, ahogy Sgaeyl társaságában elkanyarodik a
hegylánc fölött, és olyan zuhanórepülésbe kezd, amitől a gyomrom
ki akar szállni a testemből. A szíjak mélyen a combomba vájnak, de
legalább teszik a dolgukat, és a helyemen tartanak, miközben
leengedem a szemvédőmet, hogy védekezzek a szél ellen. Árnyékban
folytatjuk az ereszkedést, miután a nap már alábukott a Dralori-
sziklák mögött, félhomályba burkolva az esti tájat.
Újabb robbanás zaja hallatszik, és ezúttal a város magas
kőfalának jókora része kiszakad a helyéről. Tairn rögtön irányt vált,
és valamivel magasabbra emelkedik, éppen csak elvétve az egyik
grifflovast. Túl gyorsan haladunk ahhoz, hogy bármi mást hallanánk
a lakók sikolyain kívül, ahogy alighanem fejvesztve menekülnek az
utcákon, és igyekeznek elérni a kapukat.
– Hova tűnt a wyvern? – kérdezem Tairntól.
– Visszament a völgybe. Ne aggódj, fogjuk még látni.
Nagyszerű.
A tekintetem végigjáratom a kis helység háztetőin, amíg
észreveszem, amit kerestem. Egy alak áll a fából ácsolt óratorony
tetején. Lila, talpig érő köpenyt visel, amelybe most belekap a szél,
miközben lándzsákként szórja a kék lángokat az alant menekülő
civilekre.
Félelmetesebb, mint ahogyan bármelyik rajzoló visszaadhatná; a
vörös vénák patakokként futják körbe a lelketlen szemét, amelyből
minden életet kiszívott a mágia. Az arca beesett, a csontjai szinte
kiugranak a helyükről, az ajka keskeny, göcsörtös kezében pedig egy
hosszú, vörös pálcát tart, amit valamilyen eltorzult fából faraghattak
ki.
– Tairn!
Nem kell kétszer mondanom, Tairn máris elfordul Sgaeyltől, és
megcélozza a város közepét. Alig néhány szárnycsapással később
hatalmas tűzförgeteget lövell ki a szájából, elemésztve az
óratornyot.
– Eltaláltad! – Megfordulok a nyeregben, és végignézem, ahogy az
épület a lángok martalékává válik és összeomlik, csakhogy alig
néhány másodperccel később a venin sértetlenül bukkan elő a romok
közül.
– Még mindig ott van! – kiáltom, ahogy visszaindulunk az erőd
irányába, miközben korholom magam, amiért egy pillanatra
elhittem, hogy ilyen könnyen győzedelmeskedhetünk. Mégsem
véletlen, hogy éppen ezek a lények bukkannak fel oly gyakran a
navarre-iak rémálmaiban – és nyilvánvalóan nem amiatt, mert olyan
egyszerű volna végezni velük. Elég közel kell kerülnünk hozzájuk
ahhoz, hogy a tőröket is bevethessük ellenük.
Még éppen időben fordulok előre ahhoz, hogy megpillantsam a
szárnyak és fogak hatalmas tömegét, amely fülsiketítő rikoltás
kíséretében zúdul felénk. A következő pillanatban Tairn farka
nekivágódik a mögöttem lévő kőfalnak, egész sziklatömböket ütve ki
a helyéről, ahogy próbál kitérni a wyvern elől. Éppen csak elkerüljük
a szájából kitörő sistergő, kék lángoszlopot, amely az egyik
mellettünk lévő fát találja el.
– A wyvern visszatért!
– Ez egy másik – feleli Tairn. – Szólok a többieknek.
Hát persze. Lehet, hogy a lovasok körében Xaden a vezér, az
égben azonban Tairn vezeti a sárkányokat.
A wyvern két lábát behúzva a városközpont felé fordul, és
csapkodni kezd a pókhálószerű szárnyaival. Női lovas ül a hátán,
akinek a gesztenyebarna szerelése a miénkre emlékeztet, csakhogy a
szeme ugyanolyan kísérteties, vörös színnel izzik, mint az óratorony
mellett lévő veninnek.
– Xaden, több wyvernnel nézünk szembe!
A hallgatáson keresztül is érezni Xaden megdöbbenését, amit
hamarosan düh vált fel.
– Jelentkezz, ha elválasztanak Tairntól, és harcolj, amíg oda nem
érek.
– Kizárt, hogy ez megtörténjen. Nem hagyom, hogy leszálljon a
hátamról, szárnyvezető – dörmögi Tairn, miközben most először
rendesen is végignézhetek a magasból a városon, amely fölött már
hemzsegnek a sárkányok, griffek és a wyvernek – éppúgy, mint a
teremtésmítoszainkban.
– Soleil talált egy lezárt bejáratot. Úgy tűnik, egy bányába vezet –
mondja Xaden. – Azt akarom, hogy…
Tairn váratlanul megfordul, és a hegyek felé veszi az irányt.
– …fedezd Garricket és Bodhit, amíg kimenekítik a városlakókat –
fejezi be a mondatot. – Liam is úton van.
– Rajta vagyok. – A pulzusom megugrik. – Tairn, nem tudok
célozni!
– Menni fog – mondja, mintha mi sem volna ennél magától
értetődöbb. – A griffek megkapták az utasításokat.
– A sárkányok a griffekkel is tudnak beszélni?
– Természetesen. Mit gondolsz, hogyan beszéltünk egymással,
mielőtt megjelentek volna az emberek?
Ráhajolok a nyakára, ahogy elzúgunk a város felett, magunk
mögött hagyva egy kórházat, és egy másik épületet, ami elsőre
iskolának látszik, továbbá egy piacteret, amelynek standjai mind
lángokban állnak. Egyelőre nem látom nyomát a lila köpenyes
veninnek, akit még elsőként pillantottunk meg. A városközpont
felett elhaladunk egy griff és a lovasa összeaszott teste felett. A
gyomrom fordul egyet, amikor megpillantom a wyvernt felettük
körözni – és a következő pillanatban Sgaeyl is felbukkan a
láthatáron.
– Nem kell félteni – emlékeztet rá Tairn. – Ahogyan a szárnyvezetőt
sem. Mi viszont parancsot kaptunk, úgyhogy figyelj oda.
Figyeljek oda. Hát persze. Mi sem egyszerűbb ennél.
Alattunk halálra vált családok bújnak elő romba dőlt
otthonaikból, majd sietnek a városfalakhoz, hogy onnan a
hegyoldalban lévő nyílás felé meneküljenek tovább, ahol Soleil
Barna Buzogányfarkja nagy farokcsapásokkal éppen betöri az
elhagyatott alagutat lezáró palánkokat. Látni még néhány viskót az
úton, de nincs sok más arrafelé.
Tairn egy erőteljes manőverrel balra húz, amitől ismét belém
vágnak a szíjak. Aztán a szárnyait kitárva lebegni kezd Soleil előtt,
majd szembefordul Ressonnal és a kiáltozva menekülő tömeggel. A
köztünk és a városfal közt lévő pár száz métert néhány grifflovas
kíséretében igyekeznek megtenni, akik folyamatosan az eget
kémlelik.
Amit azonban nem látnak, az a kapu északi oldala felől érkező
venin, aki most összeszűkült, vörös szemével méregeti a tömeget. A
szeme körüli vénák még hangsúlyosabbak, mint a korábbinak, és a
hosszú, kék köpenye arra a botot szorongató társára emlékeztet, aki
túlélte az óratorony összeomlását.
– Fuilnak már üzentem. Ő majd megvédi Soleilt – mondja Tairn, és
a veszedelem felé fordul.
– Juttass távolabb minket a tömegtől. – Érzem, hogy az energia
éledezik a bőröm alatt.
Egy kislány elbotlik az úton, és a szívem megugrik, ahogy az apja
a karjaiba veszi, és futva menekül tovább.
Deigh húz el mellettünk, és a szemem sarkából látom leszállni,
miközben felemelem a karom, és a veninre fókuszálva szabadjára
engedem a bensőmben forrongó energiát.
Villám sújt le az égből. A városfal egy része kiszakad a helyéről.
Francba.
– Folytasd! – mondja Tairn. – Deigh azt üzeni, hogy több időre van
szükségük.
Elkövetem a hibát, hogy megfordulok a nyeregben, és
észreveszem, hogy Liam és Soleil leszálltak a sárkányaikról, beljebb
sürgetve a városlakókat a bányába, miközben Deigh és Fuil két
oldalról a menekülési útvonalat őrzi. Ha bármi történik – vagyis, ha
a város fölött köröző wyvernek valamelyike észreveszi őket –, akkor
sebezhetőek lesznek, de ugyanez igaz azokra az emberekre is, akiket
meg akarnak védeni.
Három griff érkezik, civilekkel a karmaikban, akiket sietve
leengednek a bánya bejáratánál, majd rögtön vissza is fordulnak az
újabb körért.
Energia árad keresztül rajtam, ahogy megcélzom a venint, és
ezúttal a tőlünk jobbra magasodó hegyoldalban lévő egyik épületet
találom el. Fazúzalék és por hull ránk, ahogy az egész tákolmány
ripityára törik a villámcsapástól.
A venin figyelme a magasba téved, és a gyomrom fordul egyet,
amikor észrevesz. Színtiszta gyűlölet tükröződik vörös szemében,
ahogy felemeli a balját, majd rámarkol a levegőre.
A következő pillanatban sziklák görögnek le a hegyoldalon.
Soleil a magasba lendíti a kezét, és még azelőtt megállítja a
hegyomlást, hogy az agyonzúzhatná a bányába menekülőket. A
kezem megremeg, mindenesetre a kövek ártalmatlanul hullnak alá
az út két oldalán.
Visszafordulok a venin felé, és elakad a lélegzetem.
A nyers energia szinte tapintható a levegőben, és égnek áll a szőr
a hátamon, ahogy a teremtmény egyszer csak lehajol, és a talajra
fekteti a tenyerét. A fű megbarnul körülötte, majd a virágok is mind
kókadozni kezdenek, és néhány másodperc alatt minden szín kivész
belőlük.
– Tairn, jól látom, hogy…
– Csatornázik – mordul fel Tairn.
Újabb támadásra készülök, ahogy a veninből kiinduló pusztulás
továbbterjed, mintha egyenesen a föld lelkét szívná el, de a villám
ezúttal sem talál célt; az út közelében sújtok le, de legalább a
menekülőkben nem tettem kárt.
– Óvatosan! Deigh szerint az út túloldalán lévő épületben van egy
láda Liam családjának emblémájával – tudósít Tairn, ahogy útjára
engedek egy újabb villámot. – Azt mondja, a láda tartalma felettébb…
instabil – fejezi be a mondatot.
 – Az épület miatt nem aggódom – felelem, ahogy a mindent
elemésztő pusztulás egyre csak terjed Tairn verdeső szárnyai alatt,
én pedig még több energiát merítek a sárkányomból, készen állva rá,
hogy újra lesújtsak.
Soleil Fuillel a nyomában és a tőrrel a kezében a veninnek ront,
miközben az életben maradt városlakók igyekeznek menedékre lelni
az alagútban.
Minden áldozatot megér, ha sikerül megmentenünk őket.
A halál hullámai indulnak ki a veninből, majd áradnak az egyik
menekülő civil felé az út közepén. A férfi összeesik, hangtalan
sikolyt hallat, ívben megfeszül, és a következő pillanatban a teste
már nem emberi test többé, hanem csupán élettelen héj.
A levegő megdermed a tüdőmben, és a szívem kihagy egy ütemet.
Hiszen a venin éppen…
– Soleil! – kiáltom, de ekkor már késő. A harmadéves éppen
bejutott a halálzónába, és a sárkányával együtt mindketten
megbotlanak és elvágódnak. Fuil nyomában jókora porfelhő száll fel.
Mindketten másodpercek alatt kiszáradnak, és a testükből csupán
összeaszott porhüvely marad hátra. A mellkasom megfeszül, és egy
másodpercre nem is kapok levegőt.
A veninnek most még több ereje van.
– Szólj Deigh-nek! – Hátrapillantok a vállam fölött Liam irányába,
aki a sárkánya felé szalad. Időre van szüksége.
– Már megtettem. – Tairn balra húzódik, ahogy egy tűzgolyó zúdul
felénk; az első azok sorában, amelyek meghátrálásra kényszerítenek.
– Elveszítettük Soleilt – közlöm Xadennel.
Az egyedüli válasz a bánattal teli csend.
A griffek a magasba emelkednek, és a röptetőik egyszerűbb mágia
használatába kezdenek a veninnel szemben, miközben két, lovas
nélküli wyvern közelít feléjük.
– Szólj nekik, hogy taktikát kell váltaniuk – mondom Tairnnak. –
Nincs esélyük, ha nem tudnak közel férkőzni a veninhez!
A griffek irányt váltanak, én pedig újra szabadjára engedem az
erőmet, és a villámom ezúttal valamivel közelebb sújt le a veninhez.
Felpillant rám, majd a szárnycsapások hallatán megpördül.
Garrick és egy másik megjelölt harmadéves közelednek felé.
Fölényben vannak, és nagyon remélem, hogy ezt az ellenség is tudja.
A griffek felsorakoznak egymás mellett, és rárontanak az egyik
wyvernre, miközben Liam felszáll Deigh hátára, és éppen csak el
tudják kerülni az egyre terjedő pusztulást; a másik wyvern azonban
mindeközben alábukik, és a venin felé tart.
Közel jár ahhoz, hogy elhaladjon a Tairn által emlegetett épület
mellett.
– Azt mondtad, abban az épületben valamilyen bizonytalan anyag
van, igaz? – kérdezem.
– Igen.
Nem vagyok biztos benne, hogy el fogom találni, de…
– Remek ötlet.
Tairn helyzetbe hoz bennünket, és nagyjából tíz méterrel a talaj
fölött lebeg, ahogy Liam a fölöttünk lévő griffek felé tart,
varázslattal jégszilánkokat zúdítva a már egyébként is sebesült
wyvern torkába. A bestia görcsösen rángatózni kezd, majd egy
fülsiketítő rikoltás kíséretében aláhull a magasból.
Az egyik elintézve.
A venin közben eléri a célját, a wyvern pedig leszáll, hogy
felkapaszkodhasson a hátára.
– Most! – kiáltom.
Tairn mély levegőt vesz, majd egy hatalmas tűzcsóvát lövell ki a
torkából az éppen felszálló wyvern felé – lángba borítva az épületet
és mindazt, amit a belseje rejt. Robbanás hallatszik; forróság éri el
az arcomat, ahogy a tákolmány a levegőbe repül, és a tűz mindent
körbeölel.
A tűzvihar kis híján minket is elér, Tairn azonban az utolsó
pillanatban balra kanyarodik, és egy hajszállal ugyan, de kitér a
lökéshullám elől.
Felkiáltok, és a magasba lendítem az öklömet, ahogy hátrálunk,
és a szél enyhíti valamelyest az arcomat érő forróság csípését. Az
egyik wyvernt tehát sikerült leszednünk, és elég sok lakost
kimenekítettünk az ostromlott városból – kizártnak tűnik, hogy ezt
a robbanást túlélhette volna az a rohadék.
Tairn leengedi a jobb szárnyát, amitől éles kanyart veszünk be, és
ismét a város felé indulunk. Jobbra pillantok,
és elakad a lélegzetem. Sajnos a robbanás nemhogy nem végzett a
wyvernnel, de még a lovasának sem esett semmi baja, és most
mindketten egyenesen…
Francba. Francba. Francba.
A délre fekvő völgyben már több wyvern hemzseg, mint ahány
sárkány, és nagyon igyekeznem kell, hogy ne essek pánikba, amikor
a tűzforró, kék lángsugár elzúg mellettünk. Megfordulok a
nyeregben, és megpillantom mögöttünk az egyik szárnyas bestiát,
ahogy hihetetlen sebességgel üldözőbe vesz bennünket.
– Van ötleted, hogy végezhetnénk ennyi wyvernnel? – kérdezem
Tairntól, és a pánik szép lassan lehorgonyoz a belsőmben, azzal
fenyegetve, hogy végleg aláránt gondolataim zűrzavarába.
Legalább hat, ijesztő fesztávolsággal és annál is ijesztőbb
fogazattal rendelkező wyvernnel állunk szemben, akik most mind
felénk közelednek.
– Ugyanolyan fegyverek tudnak kárt tenni bennük, mint bennünk is –
feleli Tairn, és elcsalja a wyverneket a városközpontból, ahol a tőrt
forgató Garrick és Bodhi már a földön igyekeznek leszedni az
óratorony összeomlását túlélő venint.
– Sajnos nincs nálam nyílpuska!
– Nem, de tudsz villámokat szórni, ami bármelyik sárkány szívét
megállítaná.
– Kérlek, mondd, hogy figyelmeztetted a többieket, hogyan halt meg
Soleil és Fuil. – Ugyanis mindenki, aki talajt ér, veszélyben van.
– Mindannyian tudják, hogy mit kockáztatnak.
Istenek, hiszen odalent még mindig kölykök szaladgálnak
kétségbeesve, kiáltozva, mások szívszorító némaságba fagyva, ahogy
az anyjuk végighúzza a holttestüket az utcákon.
Nincsenek szavak.
– El kell csalnunk őket a városból – közlöm Xadennel, majd,
amennyire a szíjak engedik, megfordulok a nyeregben, hogy jobban
fel tudjam mérni a wyverneket. Néhányan közülük mintha
lelassítottak volna, és most az óratorony maradványai felett
köröznek.
– Bármit is akarnak, ott kell lennie – mondja Tairn.
– Mindkettővel egyetértek – feleli Xaden. – Tegyétek, amit tennetek
kell, hogy a többieknek legyen ideje elmenekülni. Mi éppen a város szélét
próbáljuk megtisztítani. – Szünetet tart, és érzem az aggodalmat a
hallgatásában. – Próbálj meg életben maradni.
– Igyekszem.
Az egyik wyvern mélyebbre ereszkedik, hogy aztán ismét a
magasba emelkedjen – immár egy emberi lábbal a fogai között.
Hátrébb húzódunk, majd déli irányba repülünk tovább a város
fölött, távolodva a központtól és az ott küzdő Bodhitól és Garricktől.
– Nem jönnek utánunk – morogja Tairn. – Valahogy ki kell
szednünk őket onnan.
– Úgy láttam, a venin nem igazán értékelte, amikor villámokat
lőttem.
– Fenyegetést jelentesz a számukra.
– Akkor esetleg itt az ideje, hogy ismét felhívjuk magunkra a
figyelmüket.
Tairn egyetértőleg felbődül.
Kinyitom a gátakat, amelyek mögül kiárad Tairn ereje, és
hagyom, hogy a bőröm alá férkőzzön.
Amint a városfalon kívül vagyunk, a magasba emelem
a kezemet, és hagyom, hogy kiáradjon az energia.
Villámok cikáznak keresztül az égen, amire ezúttal a wyvernek is
felfigyelnek, és az egyikük meg is szakítja az útját, hogy mérgező
tüskében végződő farkát ostorként csattogtatva utánunk eredhessen.
Lehet, hogy ez mégsem volt olyan jó ötlet.
– Most már végig kell csinálnunk – emlékeztet Tairn.
Igaza van.
Végre kívül kerültek a városfalakon.
Még több energiát gyűjtök magamba, és a karom belereszket az
erőfeszítésbe, ahogy próbálom uralni a Tairnból átcsatornázott erőt.
Újabb villám sújt le a magasból, de ezúttal is jócskán eltévesztem a
célpontomat. Keserűség tölt el, és mintha hamu ízét érezném a
számban. Úgy tűnik, mégsem állok készen.
– Próbálkozz újra.
– Nem megy…
– Próbáld újra! – utasít Tairn.
Engedelmeskedem, és ezúttal romba döntöm az alattunk lévő
falszakaszt, miközben még több energia zúdul keresztül rajtam. A
villámok olyan erős fénnyel hasítanak keresztül az égen, hogy
hunyorognom kell.
– Újra!
Újra és újra hagyom, hogy az energia elöntsön, és igyekszem a
wyvernekre koncentrálni, miközben Tairn folyamatosan kerülgeti a
kék lángcsóváikat. Végül az egyik villám mégiscsak eltalálja az
egyiküket, amely rögtön aláhull a magasból, majd egy hatalmas
csattanás kíséretében nekivágódik a hegyoldalnak.
– Mi lesz a veninnel, akihez kapcsolódott? – Megreszketek az
iménti mutatványomtól, és miközben verejték csorog alá a
homlokomról, igencsak igyekeznem kell, hogy ne hatalmasodjon el
rajtam teljesen a pusztító energia.
– Remélhetőleg ők is úgy működnek, mint mi. Ha megölöd a wyvernt,
a lovasának is annyi. De nem lehetek biztos benne, miközben ennyien
vannak lovas nélkül.
– A „remélhetőleg” nem hangzik túl biztatóan ebben a helyzetben. –
Megfordulok a nyeregben, és iszonyodva veszem észre, hogy két
további lovas nélküli wyvern is a nyomunkba ered. – A lakosoknak
több időre van szükségük, hogy elérjék a bányát. Segítenünk kell
nekik!
Tairn egyetértése jeleként ismét felmordul, majd szélsebesen
visszafelé indulunk.
Xaden az egyik wyvernt már sikeresen torkon ragadta az
árnyaival, miközben egy másik harmadéves jégszilánkokat zúdít a
lovasára, négy további pedig minden tőlük telhetőt megtesz, hogy
sárkánytűzzel és mágiával visszaszorítsák az újabb támadókat.
Az energia hullámokban járja át a tagjaimat, miután mostanra
már több villámot szórtam, mint gyakorlás közben valaha.
Meglendítem a karomat, és egy újabb csapást eresztek meg a főkapu
közelében lebegő wyvern felé – vagyis amelyik a kapu egykori
maradványai fölött lebeg. Nem találom el, sikerül viszont
szétzúznom az időközben üressé vált tornyot, szanaszét szórva a
kődarabokat, amelyek közül az egyik farkon találja a bestiát, amely
így egyensúlyát vesztve pörögni kezd a levegőben.
Tairn újabb kanyart ír le a magasban, és visszafordulunk. Mély
levegőt veszek, majd újabb villámmal próbálkozom – és ezúttal
sikerül telibe találnom a wyvernt. A hatalmas bestia felkiált, majd
mennydörgő erővel a közeli domboldalnak csapódik.
Az iménti sikertől zúgó fejjel további három villámot is eleresztek
gyors egymásutánban, ám a sietség ezúttal sem válik a pontosság
javára, nem is beszélve a bensőmben dübörgő adrenalinról, ezzel
együtt sikerül három újabb robbanást okoznom, amelyek közül az
egyik magára vonja annak a nagytestű wyvernnek a figyelmét, amely
az imént még Bodhit üldözte, esélyt adva a sárkányának, hogy egy
fordulattal a wyvern mögé kerüljön, és belemélyessze a fogait a
bőrredős, szürke nyakba. A támadást baljós roppanás követi, ami
után Bodhi sárkánya elereszti a wyvern élettelen testét, amely így a
mintegy húsz méterrel alattuk lévő földbe csapódik.
– Balra! – kiáltom, ahogy két újabb wyvern tűnik fel mögöttünk.
Tairnra hagyom a kitérő manővereket, én pedig egyedül arra
koncentrálok, hogy annyi villámot eresszek el, amennyit csak tudok,
miközben a wyvernek egyre jobban felgyorsulnak mögöttünk. A
karom megremeg, és minden egyes varázslat után egyre
gyengébbnek és gyengébbnek érzem magam, miközben még arra is
koncentrálnom kell, nehogy véletlenül a saját lovasainkat találjam
el.
Sgaeyl az erőd nyugati oldalán van, és a szívem a torkomba
szökik, amikor végignézem, hogy egészen mélyre ereszkedik, Xaden
pedig elképesztő ügyességgel leszökken a hátáról, és egy bukfenccel
megérkezik a talajra. Alig egy másodperccel később máris
mindenhonnan árnyak kúsznak elő, és vonják burokba a félelemtől
sikoltozó városlakókat, akik továbbra is kétségbeesetten próbálnak
kitérni a fogaikat csattogtató, éhes wyvernek elől.
Az egyik bestiának bizonyára feltűnt, hogy Xaden már nincs a
sárkánya hátán, mert egy pillanatra behúzza a szárnyait, és
megcélozza az utcát, hogy az utolsó pillanatban aztán megint csak
repülésre váltson, és alig fél méterrel a selymes árnyak fölött
suhanjon tovább. Egyenesen Xadent vette célba, és olyan szélesre
tárja ki az állkapcsát, mintha a másik nem volna több egy váratlan,
finom falatnál.
– Xaden! – kiáltok fel, de már magától is észrevette a wyvernt, és
magasan az épületek fölött járva árnyakból font kötelet vet Sgaeyl
feje köré, mint egy lasszót, amellyel a sárkánya el tudja rántani a
közelgő wyvern útjából. Az egyik percben Xaden még az imbolygó
árnyékkötél végébe kapaszkodik, a következőben viszont már Sgaeyl
hátán ül, hogy újra célba vegyék a várost.
Csakhogy közben olyannyira Xadenre fókuszáltam, hogy
teljességgel megfeledkeztem a másik wyvernről, aki viszont minket
vett üldözőbe. Tairn szerencsére nem volt ilyen figyelmetlen, és ő
szédítő tempóval máris egyre magasabbra és magasabbra emelkedik,
elcsalva a wyvernt a többi célpontjától.
– Kicsike! – kiáltja Xaden. – Alattad!
Lepillantok, és eláll a lélegzetem. Kék lángoszlop lő ki felénk.
– Kanyarodj el!
Tairn irányt változtat, amitől a fenekem kiemelkedik a nyeregből,
így már csupán a szíjak tartanak a helyemen, miközben a sárkányom
minden erejével azon van, hogy kikerülje a csapást. Csakhogy
amikor a manőver után újra egyenesbe áll, a wyvern még mindig
mögöttünk van. A szívem a torkomba ugrik, és a szám tátva marad a
riadtságtól, ahogy az éles, véres fogak csattogva rontanak Tairn
oldalának.
– Nem! – Felemelem a karomat, és kilövök egy újabb villámot.
Sistergő, kék energianyalábok vesznek körbe, majd a következő
pillanatban a wyvernt egy tengerkék színű sárkány kapja oldalba –
Sgaeyl. Az állkapcsával gyors egymásutánban többször is belemar az
ellenségébe, alaposan megtépkedve a húsát, miközben mindenhová
vér fröccsen szét a legbrutálisabb légi lakomázás közben, amihez
eddig szerencsém volt. Ezután Sgaeyl megfordul, majd a tőrfarkával
telibe kapja a félig elfogyasztott wyvern fejét, vagy száz méteres
mélységbe küldve az élettelen testét, amely kisvártatva hatalmas
robaj kíséretében csapódik a talajnak.
Sgaeyl felgyorsul, fordul egyet, majd úgy repül el mellettünk,
hogy a szárnya szinte már gondoskodóan simítja végig Tairnét – a
mozdulat igen erős kontrasztban áll azzal a fenyegető pillantással,
amit felém vet, miközben az állkapcsából még mindig a wyvern vére
csordogál. Megértettem. Tehát az ő feladata, hogy vigyázzon
Xadenre, az enyém pedig, hogy figyeljek Tairnra.
 Gyorsan körbepillantok, hogy vannak-e még a közelben további
wyvernek, majd azt mondom Tairnnak:
– Emelkedjünk magasabbra, hogy jobban lássuk, mivel állunk
szemben.
Alig jutunk mintegy harminc méterrel a város fölé, amikor
észreveszem Liamet és Deigh-t az ellenkező irányból, ahogy egy
másik wyvern elől menekülnek – csakhogy ennek a rémségnek
ezúttal lovasa is van.
– Liamnek segítségre van szüksége!
– Rajta vagyok. – Tairn megpördül a levegőben, és egy
másodpercig mintha egyhelyben állnánk, mielőtt a hatalmas
szárnyai újra levegőt fognának, és irányba állítanának Liam felé.
A venin felemeli a botját, és kékesen izzó tűzgolyókat lő Deigh
felé, ő azonban sikeresen elkerüli az összeset, miközben Liam feláll,
és végigszalad Deigh gerincén a tőrfarka felé. Deigh az utolsó
pillanatban egy farkcsapással a magasba lendíti Liamet a wyvern
irányába. Még sikoltani sincs időm, mielőtt Liam megérkezne a
wyvern hátsójára, ahol előrántja az egyik rúnaírásos tőrt, amilyet én
is kaptam Xadentől.
A venin megpördül, és a magasba emeli a botját, Liam azonban
hihetetlenül gyors, és émelyítő pontossággal elvágja a szörnyeteg
torkát. A wyvern másodpercek alatt mozdulatlanná merevedik, és
elnehezült teste szabadesésben közeledik a talaj felé, ámde Liam
még időben vissza tud szökkenni az alatta lavírozó Deigh-re, aki
könnyedén elkapja.
Közben máris egy újabb wyvern közeledik bal felől.
– Tairn! – Az energia ismét átjárja az ereimet, ahogy felemelem a
kezem, Tairn azonban röptében megfordul, amitől máris mindent
fejjel lefelé látok. Kitárt karmokkal és a buzogányfarkát csapkodva
támad a wyvernre, és egyetlen csapással a torkától a farkáig fel is
tudja hasítani, majd rögtön újra irányba áll, miközben a bestia vére
beborítja a földet alattunk.
Tairn vad manővereinek hatására még jobban szédülök, mint
korábban.
Azóta, hogy eldöntöttük, hogy megpróbáljuk megvédeni a
városlakókat, most először érzem, hogy a bensőmet fojtogató pánik
mintha kiengedne egy kissé. Talán mégiscsak lehetséges, hogy
túléljük ezt a napot. Talán.
Ám ebben a pillanatban máris egy újabb wyvern bukkan elő a
fölöttünk lévő felhőből, hogy ijesztő sebességgel Tairnra rontson –
miután a szárnyát behúzta a törzse mellé, a bestia úgy fest, akár egy
éles fogakkal kivert lándzsa.
Ezúttal nincs idő kitérő manőverekre. Alig másodpercek vannak
hátra – és aztán egyszer csak vörös szín önti el a látómezőmet,
ahogy Deigh is megjelenik, és oldalról belevágódik a hatalmas,
szürke rémségbe.
A megkönnyebbülés azonban még korai, mivel a becsapódástól
Liam nyaktörő sebességgel lerepül Deigh hátáról, és Tairn nyakának
csapódik.
– Violet!
– Liam! – Éppen akkor tudom elkapni a kezét, amikor már csúszni
kezd, és felkiáltok, ahogy a súlya húzásától egyszer csak roppanást
érzek a vállamban. Tairn közben újabb éles kanyart vesz be, hogy
kövesse Deigh-t. – Kapaszkodj!
Liam a lehetetlen szög ellenére megpróbál feljebb mászni, majd
megragadja a kápákat. Rávetem magam, hogy védjem a fejét, és
közben minden erőmmel igyekszem tartani magam, ahogy Tairn egy
újabb manőverrel megpróbál utat teremteni Deigh-nek.
Deigh és a wyvern alig néhány méterre tőlünk öldöklő harcba
bonyolódnak egymással. Fogak csattannak a pikkelyeken, majd
meghallom Deigh fájdalommal teli üvöltését. Túl közel vannak
ahhoz, hogy megkockáztathatnék egy újabb villámot, hiszen
legalább annyi esélyem van rá, hogy az ellenség helyett Liam
sárkányát találom el.
Semmit sem tehetek azonkívül, hogy legalább Liamre
megpróbálok vigyázni.
Megragadom a derékszíjat, amit egyébként sosem használok,
majd átvetem Liam törzsén, és becsatolom.
– Ez majd a helyeden tart, amíg vissza nem rakunk Deigh-re.
Nem tudok varázsolni úgy, hogy ilyen közel van! – kiáltom, ahogy a
szél egyre zajosabban fütyül körülöttünk.
A szemében lévő fájdalom láttán elakad a lélegzetem.
 – Miért csináltad? – kérdezem, és közben tíz ujjal próbálok fogást
találni a ruháján, hogy közelebb húzhassam magamhoz. Végül a
gallérja hátsó oldalára sikerül ráfognom. – Miért kockáztattál? –
Istenek, ha bármi történik velük…
A tekintete találkozik az enyémmel.
– Az a rém kiharapott volna egy darabot Tairnból. Te egyszer már
megmentetted az életemet, úgyhogy most rajtam volt a sor. Bármit
is gondolsz rólam és a titoktartásról, attól még barátok vagyunk,
Violet.
Ebben a pillanatban lehetetlen válaszolnom, ahogy Tairn ismét
fordul egyet, a magasba emelve Liam egész testét úgy, hogy a
derekát tartó szíj a karja alá csúszik. Megpróbálom újra megragadni
a röpszerelését, de ezúttal nem találok fogást rajta. Eltelik néhány
szívdobbanásnyi idő, amíg levegőt venni is képtelen vagyok, és
kizárólag az a gondolat tölti ki a tudatomat, vajon miként tudnám
biztonságban tartani Liamet, amíg Tairn ismét egyenesbe áll, hogy a
lehető legközelebb maradjon Deigh-hez úgy, hogy közben egyikőnk
épségét se kockáztassa.
Ám ekkor Deigh csontig hatoló sikolya ér el mindannyiunkat,
ahogy a wyvernnel együtt a mélybe zuhannak.
– Nem tudsz csinálni valamit? – kérlelem Tairnt.
– Rajta vagyok! – Jobbra fordul, majd utánuk iramodik, készen
állva rá, hogy lesújtson. Nekünk kellene küzdenünk az életünkért,
nem pedig Liamnek és Deigh-nek.
Istenek, hiszen Deigh vesztésre áll, ami azt jelenti, hogy Liam…
Összeszorul a torkom. Nem. Ez nem történhet meg.
– Gyere ide! – kiáltom Xaden felé. Újabb energiahullám áramlik
rajtam keresztül, de egyelőre nem látok világos célpontot magam
előtt, mivel túlságosan gyorsan zuhannak, és még mindig túl közel
vannak egymáshoz.
– Éppen az egyik veninre vadászom – feleli.
– Deigh az életéért küzd!
Olyan rettegés szorítja össze a mellkasomat, ami mintha nem is
az enyém volna – és valóban nem, ugyanis Xaden félelmét érzem.
– Ha most magukra hagyom a civiliket, nem lesz második esélyük!
Ezek szerint magunkra maradtunk. Elég egy rövid pillantást
vetnem a mezőre, hogy lássam, az összes többi sárkányt is lefoglalja
a saját küzdelme.
Tairn oldalra csap a farkával, eltalálva a wyvern hátsó felét,
komoly sérülést okozva neki, de az átkozott bestia még így sem
engedi el Deigh-t, és csak még jobban belemélyeszti a karmait.
– Deigh! – kiáltja Liam nyers, elhaló hangon.
Tairn újra támad, és ezúttal vállon találja a wyvernt, újabb
vérnyomokat hagyva maga után, ám ez sem bizonyul elégnek.
Megfordul, hogy jobb szögből rohamozhasson, a manőver hatására
azonban Liam kis híján elveszíti a fogását, de szerencsére a szíj
megtartja.
Újabb lovas nélküli wyvern közeleg felénk jobbról.
– Vigyázz!
Tairn mozgása sebesebb, mint amilyennek valaha láttam vagy
éreztem, és sikerül torkon ragadnia az új támadót, úgy rázva a
wyvernt, mintha csak egy rongybaba volna, majd végül kinyitja az
állkapcsát, és a rém vagy száz métert hull alá az alattunk lévő
hegyoldalra.
Ezután ismét alábukik, hogy a Deigh-t szorongató wyvernre
támadhasson, ami továbbra is a talaj felé rángatja a sárkányt.
Iszonyodva, baljós előérzettel figyelem az eseményeket.
– Jövünk! – kiáltja Xaden.
Csakhogy könnyen lehet, hogy már későn.
– Violet! – kiáltja Liam a süvítő szélen keresztül, én pedig
elszakítom a tekintetem a brutális harcról, és felé fordulok.
– Le kell szednünk a lovasaikat.
– Tudom! – felelem. – Megcsináljuk! – Neki csak ki kell addig
bírnia valahogy. Mindkettejüknek ki kell bírnia.
– Nem, úgy értem…
Tairn újabb támadásra vállalkozik, mi pedig mindketten oldalra
penderülünk a lendülettől, ahogy újabb lyukat harap a wyvern
szárnyába, míg a karmával a farkát igyekszik elkapni, de a
pokolfajzatot semmi sem rendítheti meg – továbbra is halálos
szorításban tartja Deigh-t. Mintha meg sem kottyanna neki, hogy a
szárnyain már több a lyuk, mint a bőr, és kizárólag azzal van
elfoglalva, hogy még jobban belemélyessze a karmait Deigh
alhasába. Semmit sem jelent számára a saját élete, és egyetlen célja,
hogy valaki mást is elpusztítson, mielőtt ő maga meghalna.
– Minden rendben lesz – ígérem Liamnek, ahogy a szél ismét
belecsíp az arcomba. Rendben kell lennie – még akkor is, ha a talaj
egyre közelebb kerül hozzánk, minden egyes másodperccel, attól
még… rendben kell lennie.
Deigh ismét felsikolt, ezúttal magasabb hangon, mint legutóbb.
– Feljebb kell emelkednünk! – figyelmeztet Tairn.
– De hát haldoklik! – Liam előreszökken Tairn hátán, és a
sárkánya felé nyúl, mintha csak még egyszer utoljára meg akarná
érinteni a Vörös Tőrfarkat.
– Csak próbálj… – kezdem, ám Deigh fájdalommal teli
rikoltásától összeszorul a torkom, és képtelen vagyok befejezni a
mondatot. A wyvern valósággal kizsigereli, és mi semmit sem
tehetünk, hogy megakadályozzuk.
A wyvern diadalittasan felüvölt, alig egy szívdobbanásnyi idővel
azelőtt, hogy émelyítő puffanással maga is a földnek csapódna. A
hátsó lábain és a szárnya végén lévő karmokon egyensúlyozva
megpróbálja odébb vonszolni magát.
Deigh azonban nem mozdul.
Liam kiáltásától darabokra szakad a szívem. Tairn kitárja a
szárnyát, és az utolsó pillanatban még élesen elkanyarodik, hogy
megkíméljen minket ettől a sorstól.
– DEIGH! – Tairn gyásza járja át a belsőmet, miközben egy
hatalmas tűzcsóvát küld a menekülő wyvern irányába. Aztán
Andarna rikoltását is meghallom.
Nem. Nem lehet. Hiszen ha Deigh…
– Valóban? – Képtelen vagyok ennél többet mondani.
– Meghalt. – Tairn irányt vált, és megcélozzuk a városfalon kívüli
domboldalt, ahová Deigh zuhant.
Nem. Nem. Nem. Akkor…
– Liam! – A barátom után nyúlok, miközben Tairn karmai a
földbe vájnak, ahogy lefékez Deigh teste előtt.
– Csak perceid maradtak – figyelmeztet Tairn.
– Deigh – suttogja Liam, aki teljesen legyengülve egyensúlyozik
Tairn hátán.
 – Odaviszlek hozzá – ígérem, és hozzálátok, hogy kicsatoljam a
szíjakat. – Deigh meghalt! – üzenem Xadennek reszkető hangon. –
Liam is haldoklik.
– Nem! – Érzem az iszonyatot a hangjában, a gyászt és a mindent
elemésztő haragot, amely most az én tudatomat is körbeveszi, a
mélyén a saját dühömmel, míg mindez együtt már annyira fáj, hogy
lélegezni is alig tudok.
Percek. Csak perceink vannak.
– Tarts ki! – suttogom Liamnek, miközben próbálom nem elsírni
magam, ahogy rám pillant azokkal az égszínkék szemeivel,
amelyekbe most minden korábbinál több fájdalom gyűlt össze. Azok
után, amit értem tett, ez a legkevesebb, amivel viszonozhatom az
önzetlenségét. Ugyanúgy odaviszem Deigh-hez, ahogyan ő is tenné,
ha ez történt volna Tairnnal vagy Andarnával. Tairn teljesen
nekisimul a földnek, a lehető legjobban kinyújtóztatva hatalmas
testét, miközben én kicsatolom magam. Ezután átkarolom Liamet,
és együtt lecsúszunk Tairn oldalán, hogy a köves hegyoldal mellé
érkezzünk, nem messze a kereskedőállomás falaitól.
Deigh alig néhány méterre fekszik tőlünk. Rögtön látszik, hogy
milyen természetellenes a tartása.
Ez nem igazság. Nem igazság. Deigh-vel nem történhetett volna
ilyesmi. És… Liammel sem. Hiszen ők a legerősebbek az
évfolyamunkból. Ők voltak közülünk a legjobbak.
– Nem megy – mondja Liam, ahogy megpróbál előrebotorkálni,
de kis híján összecsuklik.
Odaszökkenek, hogy még időben elkapjam, de mivel jóval
nehezebb nálam, mindketten a térdünkre esünk.
– De igen, menni fog – felelem rekedtes hangon, miközben
próbálom átkarolni a vállát. Már közel vagyunk.
Ha esetleg felbukkan egy venin, én majd elbánok vele.
– Nem megy. – Nekem dől, majd lejjebb csúszik az oldalamon,
míg végül az ölembe engedi a fejét, és elernyed. – Minden rendben,
Violet. – Felpillant rám, én pedig felhúzom
a szemvédőmet, hogy jobban láthassam.
Már minden egyes lélegzetvétel komoly erőfeszítésébe kerül.
– Nincs rendben. – Sikoltani szeretnék, olyannyira nincs
rendben, olyan végtelenül igazságtalan, ami történt, de tudom, hogy
nem segítene. Reszkető kézzel az ő szemvédőjét is feljebb tolom,
majd kisöpröm a szőke tincseket a homlokából. – Semmi sincs
rendben. Kérlek, maradj itt. – Könyörögni kezdek, miközben
képtelen vagyok megálljt parancsolni az arcomon lecsorduló
könnyeknek. – Harcolj. Kérlek, Liam. Harcolj.
– A Mellvéden… – Az arcát eltorzítja a fájdalom. – Vigyáznod kell
majd a húgomra.
– Liam, ne! – Elakad a szavam, ahogy a könnyek összeszorítják a
torkomat. – Megmaradsz. – Megsimogatom a haját. Hiszen jól van.
Ami a testét illeti, tökéletesen rendben van, és mégis, látom rajta,
ahogy egyre inkább megadja magát. – Életben kell maradnod. – Ott
kell majd lennie, hogy a húgára mosolyogjon, akit már évek óta nem
látott. Hogy elmosolyodjon, és felvillantsa azokat a gödröcskéket.
Oda kell adnia neki azt a zsák levelet, amit neki írt a Basgiathban
töltött évek alatt. Megérdemli. Azok után különösen, amin keresztül
kellett mennie.
Nem halhat meg miattam.
– Tairn – zokogom. – Mondd, hogy mit tegyek.
– Semmit sem tehetsz, Ezüsthajú.
– Mindketten tudjuk, hogy nem leszek ott – mondja Liam. – Csak
ígérd meg, hogy gondját viseled Sloane-nek – teszi hozzá, és a
tekintetemet keresi, ahogy egyre nehezebben kapkodja a levegőt. –
Ígérd meg.
– Megígérem – súgom, majd megszorítom a kezét, nem törődve
azzal, hogy letöröljem a könnyeimet. – Gondját fogom viselni. –
Liam haldoklik, és semmit sem tehetek. Senki sem tehet érte többé
semmit. Hogy lehet, hogy ez a sok varázserő végül semmire sem jó?
Érzem, ahogy a pulzusa egyre gyengébbé válik a hüvelykem alatt.
– Jó. Nagyon jó. – Halványan elmosolyodik, és az a gödröcske
még egyszer kirajzolódik az arcán, mielőtt az ábrázata megváltozna.
– Tudom, azt hiszed, hogy elárultak, de Xadennek szüksége van rád.
És nem csak arra gondolok, hogy életben kell tudnia téged. Rád van
szüksége. Kérlek, hallgasd meg.
– Rendben. – Bólintok, és kipréselek magamból egy mosolyt.
Bármit kérhetne tőlem ebben a pillanatban, megadnám neki. –
Köszönöm, Liam. Köszönöm, hogy vigyáztál rám. Köszönöm, hogy a
barátom voltál. – Már őt is homályosabban látom, ahogy a könnyek
egyre csak gyűlnek a szememben.
– Megtiszteltetés volt. – Liam mellkasa megreszket, ahogy a
tüdeje megadja magát.
Egy szélfuvallat belekap az arcom elé hulló tincsekbe. Néhány
másodperccel később Xaden szalad felénk, de olyan feldúltan, hogy
egy pillanatra meg is feledkezem a saját érzéseimről.
– Liam! – Mindössze ennyit tud mondani, ahogy letérdel
mellénk. Igyekszik uralkodni magán, de ezúttal ő sem rejtheti el,
hogy milyen fájdalom járja át.
– Deigh – mondja Liam még egyszer, fájdalmasan, alig
hallhatóan, ahogy a szárnyvezetője felé fordul.
– Tudom, testvérem. – Xaden állkapcsa megfeszül, és a
tekintetünk találkozik. – Tudom. – Közelebb hajol hozzá, majd a
karjaiba veszi Liamet, és feláll. – Odaviszlek hozzá.
Lassan odamegy Deigh testéhez, és mond valamit, amit nem
hallok onnan, ahol térdelek, és ahol a kövek fájdalmasan belevájnak
a bőrömbe, miközben végignézem, ahogy Xaden búcsút vesz a
barátjától.
Xaden leereszti Liamet, és nekidönti Deigh sértetlen vállának,
majd letérdel mellé, és miután Liam még egyszer mond valamit,
lassan bólint.
Wyvernek rikoltása hasít keresztül a levegőn, és ösztönösen a
magasba pillantok.
Csapkodó, szürke szárnyak fellege homályosítja el az eget
felettünk. Sokan vannak. Tucatnyian. Vagy inkább több tucatnyian.
– A völgy felett! – kiáltom.
Liam lassan a völgy irányába fordul.
Xaden lecsüggeszti a fejét, és a levegő megfagy a tüdőmben,
ahogy egy pillanatra árnyak kezdenek csapkodni körülötte,
fenyegetően, fájdalmasan.
Néhány másodperccel később egy hangtalan sikoly tölti meg a
tudatomat, de olyan erővel, hogy a szívem úgy szakad szilánkokra,
mintha csak üveget csaptak volna a kőpadlóhoz.
Nem kell megkérdeznem, hogy mi történt.
 Liam nincs többé.
Liam, aki sosem panaszkodott, amiért az őrzésem feladatát
osztották rá, aki sosem habozott, ha a segítségemre kellett sietnie,
és sosem kérkedett vele, hogy az évfolyamunk legkiválóbb harcosa.
És most azért kellett meghalnia, mert engem akart megvédeni.
Istenek, és alig egy órája még azt kérdeztem tőle, vajon barátok
voltunk-e egyáltalán.
Ha már egyetlen ilyen bestia is elegendő volt ahhoz, hogy
végezzen a barátommal, akkor vajon mire képes az a falka, amelyik
most a magasban kering?
Az egyik vérző wyvern felénk száguld, mire Tairn védelmezőn
fölém borítja a szárnyát. Hallom a fogak csattogását, majd egy éles
rikoltást, mielőtt visszahúzná a szárnyát.
– A földön túl könnyű célpontot jelentünk a számukra – mondja
Tairn, miután sikerült elkergetnie az első támadót.
– Akkor inkább legyünk mi azok, akik rájuk vadászunk –
mondom, majd nagy nehezen feltápászkodom. Xaden már felém
siet.
– Kicsike! – Megragadja a vállamat, és látom rajta, hogy
eltökéltebb, mint valaha. – Liam azt üzeni, hogy két lovas irányítja a
hordát.
– De miért mondja nekem, nem pedig…
– Azért, mert tudta, hogy nekem olyan sokáig távol kell tartanom
őket, ameddig csak lehetséges. – Úgy fürkészi az arcomat, mintha
már most tudná, hogy soha többé nem láthat ezután.
– Nekem pedig végeznem kell velük. – Jó eséllyel belehalok, ha
ennyiszer kell varázsolnom, de még mindig ez a legjobb esélyünk.
Sőt, ez Xaden legjobb esélye.
– Elpusztíthatod őket. – Közelebb húz magához, és csókot lehel a
homlokomra. – Nem élhetek nélküled, Kicsike.
Mielőtt bármit is felelhetnék, a völgy felé fordul, majd a magasba
emeli a kezét, és árnyakból hatalmas falat húz körénk.
– Indulj! Annyi időt adok neked, amennyire csak képes vagyok. –
A karja már most reszket a megerőltetéstől.
Több tucat wyvern. És velük szemben én, egyedül.
Az egész elmúlt évem azzal telt, hogy bebizonyítsam, szemernyit
sem hasonlítok az anyámra. Nem vagyok olyan számító és hideg,
mint ő. Nem vagyok olyan könyörtelen. De most kiderül, hogy sokkal
jobban hasonlítok rá, mint azt bevallottam volna magamnak.
Most ugyanis, ahogy a barátom és a sárkánya holtteste felett
állok, semmi mást nem érzek, mint haragot – és készen állok
megmutatni ezeknek a rohadékoknak, hogy mit is jelent az igazi erő.
Lehúzom a szemvédőmet, majd Tairnhoz fordulok, és sietve
felkapaszkodom a hátára, miközben négy további wyvernre leszek
figyelmes, amelyek még mindig a város fölött köröznek. Még csak
szólnom sem kell a sárkányomnak, hogy indulhatunk – minek is
tenném, ha egyszer ennyire összhangba kerültünk egymással.
Hiszen mindketten ugyanazt akarjuk. Bosszút.
Beszíjazom magam, ahogy Tairn néhány erőteljes
szárnycsapással a magasba emelkedik. A vértől iszamós wyvern felé
tartunk. Még csak nem is érdekel, hogy ugyanaz a példány-e,
amelyik az imént megölte a barátainkat. Bármelyik is legyen,
bűnhődni fog.
És amint elég közel érünk hozzá, előretartom a kezem, és egy
mélyből jövő üvöltés kíséretében minden energiát kiadok magamból.
Rögtön elsőre telibe találom a szörnyeteget, amely a következő
pillanatban már alá is hull a városfal mellett.
Csakhogy a manőver közben nem veszem észre, hogy egy másik is
közelített felénk balról.
Egészen addig nem veszem észre, amíg meghallom Tairn
gyötrelemmel teli rikoltását.
„A harmadik fivér volt az, aki megparancsolta az égnek, hogy adja
fel legnagyobb kincsét, és aki végül hatalmas és rettenetes árat
fizetett azért, hogy legyőzte féltékeny testvérét.”
– Az eredet (A Puszták meséiből)
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

Megfordulok a nyeregben, és megpillantom a venint, aki végzett

Soleillel – irtózatos, ágas-bogas vénák futják be az arcát a vörösen
izzó szeme körül, és még mindig azt a kardot szorongatja, amelyet
az imént Tairn pikkelyei közé mártott.
– Egy venin van a hátadban! – kiáltom, ahogy a szörnyeteg
tűzgolyót lő a fejem irányába. Olyan közel zúg el mellettem, hogy az
arcomon érzem a forróságot.
Tairn röptében fordul egyet, és szédítő emelkedésbe kezd, amitől
az egész súlyommal hátrapenderülök, és csak a szíjaknak
köszönhetem, hogy a helyemen maradok; a venin mindeközben
továbbra is a Tairnba mélyesztett kardja markolatába kapaszkodik,
fittyet hányva rá, hogy nem tudja megvetni a lábát. Abban a
pillanatban, hogy Tairn ismét egyenesbe vált, a venin úgy kezd
méregetni, mintha csak a vacsoráját látná bennem; gyűlölettel teli
szemmel megindul, hogy végezzen velem a fűrészelt, zöld pengéjű
tőreivel.
– Három wyvern van a nyomunkban! – kiált fel Tairn.
Valami itt motoszkál a tudatom peremén, akár egy válasz egy
fejtörőre, amit már régóta próbálok megfejteni.
– Nem vagy túl kisnövésű ahhoz, hogy sárkánylovas legyél? –
sziszegi a venin.
– Elég nagyra nőttem ahhoz, hogy megöljelek. – Tairn és én is
meghalunk, ha nem találok ki valamit sürgősen.
– Maradj egyenesben! – mondom a sárkányomnak, és kiszíjazom
magamat az ülésből.
– Ezt nem teheted! – bődül fel Tairn.
– Nem engedem, hogy megöljön! – felelem, majd feltápászkodom,
és előhúzom azt a két tőrt, amelyeket Xadentől kaptam. Mégiscsak
kell, hogy legyen valami értelme annak a rengeteg kihívásnak, a
számtalan akadálynak, az Imogennel az edzőteremben töltött
óráknak, minden egyes alkalomnak, amikor Xadennel a
küzdőteremben gyakoroltunk – kell, hogy legyen értelme, nem igaz?
 Hiszen ez is csak egy kihívás… Még akkor is, ha az ellenfél ezúttal
nem egészen olyan, mint akiket már kezdtem megszokni. A helyszín
pedig… a Mellvéd.
Egy mozgásban lévő, repülő Mellvéd.
– Ülj vissza a helyedre! – utasít Tairn.
– Nem tudod lerázni magadról. Újból meg fog sebesíteni, ha nem
teszek valamit. – Leküzdöm a belsőmben tomboló félelmet. Már
nincs rá szükségem.
A lemenő nap fényében, és az alattunk lángoló kísérteties izzás
közepette kivédem az első támadását, majd a következő elől is
elhajolok, és közben a magasba tartom az alkaromat, hogy hárítsam
a lefelé irányuló csapást, megakadályozva, hogy egyenesen a
fejembe vágja a fegyverét. A becsapódás erejétől máris hallom a
roppanást, és tudom, hogy az egyik csontom adta meg magát.
Az elviselhetetlen fájdalom ideiglenesen megbénít, a saját
fegyverem pedig kirepül a kezemből. Már csak egyetlen tőröm
maradt. A szívem zakatol, ahogy a lábam beakad Tairn egyik
pikkelyébe, és elbotlok.
Még csak meg sem tudom tapogatni a tönkrement, fájdalomtól
lüktető karomat, ahogy a venin közelebb lép, és fenyegetően
feltartja a zöldhegyű pengéjét. Mintha pontosan látná minden
mozdulatomat, még mielőtt azt ténylegesen elvégezném. Minden
támadásomat játszi könnyedséggel hárítja, mintha alig néhány
pillanat alatt tökéletesen alkalmazkodott volna a küzdőstílusomhoz.
Ezen túl természetellenesen gyors. Sem Xadent, sem pedig Imogent
nem láttam még ilyen gyorsnak lenni.
Sikerül valahogy hárítanom a következő támadásait, de nem lehet
kérdéses, hogy egyre inkább védekezésre kényszerít. Még csak bőrt
sem visel, egyedül a köpenye lengedezik körülötte, és mégis…
Fájdalom hasít az oldalamba, éles és forró, én pedig hitetlenkedve
megtántorodom, amikor észreveszem, hogy az egyik kése áll ki az
oldalamból, alig valamivel a sárkánypikkelyes páncélom széle alatt.
Tairn elbődül, Andarna pedig felsikolt.
– Violet! – kiáltja Xaden.
– Túl gyors! – Nem hiszem, hogy a fegyvere létfontosságú szervet
ért volna, úgyhogy megpróbálom leküzdeni az émelygést, és
visszanyerni az egyensúlyomat, miközben kirántom magamból a
pengét. Valami azonban nincs rendben. A sebhely égni kezd, és
máris úgy érzem, alig tudok megmaradni a talpamon, ahogy a méreg
szétárad az ereimben. És a kezemből aláhulló kés pengéje már nem
zöld, mint korábban.
– Micsoda kiaknázatlan erő. Nem csoda, hogy ide szólítottak
minket. Parancsolsz az égnek, minden erejével rendelkezel, és azt
sem tudod, hogy mihez kezdj vele, nem igaz?
A lovasok sosem tudják. Felhasítalak, és megnézem, honnan is
jönnek azok a villámok. – Felém suhint a másik tőrével, és egyszer
csak megértem, hogy szórakozik velem. – Vagy inkább hagyom, hogy
ő tegye meg. Könyörögni fogsz a halálért, ha egyszer átadlak a
Bölcsemnek.
Ezek szerint ennek tanítója is van?
Vagyis ő is csak diák, akárcsak én, és mégis, semmi esélyem sincs
ellene. Már azt is nehezemre esik lekövetni, hogy egyáltalán melyik
kezében tartja a fegyverét. A karom mintha önálló szívveréssel
rendelkezne, az oldalam pedig jajgat a fájdalomtól.
– Segítek kiegyenlíteni az erőviszonyokat – mondja Xaden.
Megosztotta az erejét, és most árnyak áramlanak a tőlem balra
magasodó sziklák felől, tökéletes sötétségbe vonva körülöttem a
világot – és a venint.
És egyszer csak az enyém lesz a fény ereje.
Most már én irányítok, és úgy ismerem Tairn hátának
domborzatát, mint a saját tenyeremet. Jobbra lépek, ahol megérzem
a válla kanyarulatát, majd küzdőállást veszek fel, és a jó kezembe
veszem a tőrt. A következő másodpercben pedig engedem, hogy az
erő felrobbanjon a sötétben, és egyetlen sistergő pillanatra
beragyogja az égboltot.
A venin elveszítette a tájékozódását, és háttal áll nekem. A bordái
közé vágom a rúnaírásos pengét – pontosan oda, ahol Xaden is
mutatta annyi hónappal ezelőtt –, majd azzal a lendülettel ki is
rántom onnan, hogy ne veszítsem el a fegyvert. A venin
hátratántorodik, és az arca hamuszínűvé válik, mielőtt lezuhanna
Tairn hátáról.
Minden ízemben reszketek, ahogy a bennem dübörgő méreg
fellángol, és újult erővel égetni kezd.
– Meghalt – mondom mindannyiuknak, Tairnnak, Xadennek,
Andarnának, Sgaeylnek… Bárkinek, aki még hallja a szavaimat.
Az árnyak visszahúzódnak, és a rőt alkonyi fény visszatér, ahogy
nagy nehezen visszaszállok a nyeregbe, az oldalamhoz szorítva a
kezemet, hogy elejét vegyem a további vérzésnek.
– Megsebesültél – mondja Tairn.
– Jól vagyok – hazudom, és elkerekedett szemmel figyelem, ahogy
a bíborszínű vér patakokban bugyog tova az ujjaim között. Ez nem
fest jól. Egyáltalán nem.
Nem vagyok képes egy újabb közelharcra, ezzel a sebbel biztosan
nem, és hamarosan már ahhoz is túl gyenge leszek, hogy a
varázserőmet használjam. Az erő a véremmel együtt szivárog el
belőlem. A hüvelyébe csúsztatom a tőrömet.
A legjobb fegyverem, amit még használhatok, a saját elmém.
Mély levegőt veszek, próbálom rendezni a légzésem és a
szívverésem, és gondolkodom.
– Lezuhannak – mondja Tairn, én pedig oldalra pillantok, és
észreveszem, hogy három wyvern is a földnek csapódik.
Lovasok nélküli wyvernek.
Akiket a veninek hoztak létre.
És mind azért halnak meg, mert megöltem az egyik venint.
Tehát ezt akarta elmondani Liam. Ha egy sárkány meghal, a
lovasa is vele pusztul. Amikor pedig egy venin meghal, láthatóan
ugyanez történik mindazokkal a wyvernekkel, amelyeket ő hozott
létre. Mégpedig az összessel. Így tudjuk megmenteni az embereket,
akik most az életükért küzdenek a harcmezőn.
Két lovas van a hordában, amelyet Xaden éppen megpróbál
visszatartani.
– El kell intéznünk a lovasokat – suttogom.
– Igen – ért egyet velem Tairn, aki ugyanarra a következtetésre
jutott, mint én. – Nagyszerű ötlet.
– Hajlandó vagy az életedet kockáztatni érte? – Ha tévedek,
mindketten odaveszünk, akárcsak Xaden és Sgaeyl.
– Az első naptól fogva hajlandó volnék kockáztatni az életemet érted
– feleli, majd megfordul, hogy visszavigyen bennünket a völgybe,
miközben a többi sárkány a lovasaikkal együtt a nyomunkba
szegődik; minden bizonnyal Tairn már értesítette őket a tervünkről.
Egyedül Garrick és a Barna Skorpiófarkja kerülnek elénk, hogy
alacsonyan repülve közelítsék meg Xadent. – Több venin már
meghalt, az egyikük azonban…
Iszonyodva figyelem, ahogy a jókora botot tartó venin előbukkan
a sötétből, és fenyegetően méregeti Xadent.
– Balra! – kiáltom.
Sgaeyl megpördül, és tüzet hány a veninre, de még csak
megállásra sem készteti.
Garrick előrehajol az ültéből, és megpördíti az egyik tőrét, de
mielőtt a penge elérné az ellenséget, a köpenyes figura a földhöz
vágja a botja végét, és egyszerűen – eltűnik. Olyan hirtelen, mintha
ott se lett volna.
Odébbállt – de vajon hová?
– Mi az ördög?! – kiáltom a szélbe.
– A tábornok megismeri a másik tábornokot – mondja Tairn. – Ez a
vezetőjük.
Vajon ő az, akit a másik „Bölcsnek” nevezett?
– Nem bírom sokáig visszatartani őket! – kiáltja Xaden, és a karja
közben úgy remeg, mintha egész testében készülne kettészakadni.
– Új terv – mondom Xadennek, ahogy Tairn a legnagyobb
sebességre kapcsol. – Azt akarom, hogy leengedd az árnyakat.
– TESSÉK? – Már egyébként sem bírja sokáig; látom, hogy az
árnyak felszakadoznak, és a wyvernek már közel járnak hozzá, hogy
áthatoljanak rajtuk.
– Mennyi szenvedés. – Andarna hangjától összeszorul
a szívem.
Hátrapillantok a kereskedőállomás felé, és észreveszek egy
aranyszínű foltot a távolban. Nem. Ez nem lehet.
– Nem! Itt nem vagy biztonságban!
– De hát szükséged van rám! – feleli.
– Kérlek, rejtőzz el! Legalább az egyikünknek túl kell élnie
– mondom, ahogy Tairn elzúg Xaden és Sgaeyl mellett.
– Xaden, le kell engedned az árnyakat. Ez az egyetlen esélyünk.
– Tairn! – kiáltja Sgaeyl olyan félelemmel a hangjában, amit még
sosem hallottam korábban.
– Ne kérj tőlem ilyet. – Még Xaden hangja is reszket. Márpedig az
árnyak le fognak hullani, akár akarja, akár nem. Ha így folytatja,
pillanatokon belül kiég.
– Ha valaha is bíztál bennem, akkor itt az ideje, hogy bebizonyítsd. –
A korábbi szavait visszhangzom, miközben levegőt is alig kapok az
oldalamban lüktető fájdalomtól. Ki fogja égetni magát, ha nem hisz
nekem.
– Francba! – Pislogok egyet, és a következő pillanatban az árnyak
aláhullnak, és a wyvernek máris nyaktörő sebességgel röpülnek
felénk. Ha nem leszek képes arra, amit akartam, mindannyian
meghalunk. Túl sokan vannak.
– Keresd meg az erősebb lovast, Tairn. – Ez a legjobb esélyünk. Az
egyetlen esélyünk.
Alig egy percre vagyunk az ütközéstől.
– Ha elintézem a lovast, akkor már csak egy marad hátra, Xaden.
Vele neked kell végezned, és a wyvernek mind elpusztulnak.
– Jövök.
Csakhogy nekem kell előbb odaérnem. Tairn gyorsabb Sgaeylnél.
– Már azzal megmentettél minket, hogy ilyen sokáig feltartóztattad
őket.
Még azelőtt felállítom a pajzsomat, hogy a válasza elérhetne
hozzám; muszáj a feladatomra koncentrálnom.
Tairn két irányba nyújtogatja a nyakát, keresve a célpontunkat,
én pedig szétzúzom az utolsó falat az Archívumban, fél lábbal
továbbra is biztosan állva a földön.
– Megvan – mondja Tairn, és jobb felé fordul. – Ő lesz az.
A repülő horda szélén megpillantom az egyik venint. Bíbor erek
hálózzák be a halántékát, majd folytatódnak tovább végig az arcán.
– Biztos vagy benne?
– Igen.
Kék fény tör ki a hordából, és szinte pislogni sincs időm, mielőtt
egy újabb árnyékoszlop emelkedne fel a völgyből, kioltva a lángokat.
Erő járja át a csontjaimat, és nagyon kell összpontosítanom, hogy
képes legyek uralkodni rajta.
– Ugye nem azt tervezed, hogy átugrasz a wyvern hátára? – kérdezi
Tairn. Alig néhány másodperc, és már elég közel lennénk hozzá.
– Nincs rá szükség – felelem. – Nem hallottad, amit a venin
mondott? Parancsolok az égnek, és minden hatalma az enyém. De a te
erődre is szükségem van ahhoz, hogy képes legyek rá. – Szabadon
engedem az energiát, és lesújtok, de nem találom el a wyvernt.
Aztán újra próbálkozom, de másodszor is kudarcot vallok.
Már majdnem rajtunk vannak, miközben újra és újra lecsapok a
villámokkal, a teljesítőképességem határáig hajszolva magam,
miközben Xaden az árnyékaival még azelőtt eloltja a kék lángokat,
hogy elemészthetnének.
Nem tudok célozni. Nem állok készen. Talán, ha lett volna még
egy-két évem gyakorolni… De most nem megy.
– Többre van szükségem, Tairn!
– Ki fogsz égni, Ezüsthajú – feleli, majd kikerül egy lángcsóvát,
amit Xaden nem tudott eloltani. – Már így is túlfeszítetted a húrt.
A karom megremeg, ahogy újra a magasba emelem.
– Ez az egyetlen esély, hogy megmentsük őket. Megmenthetem
Sgaeylt. Csak úgy kell döntened, hogy élni akarsz, Tairn. Még akkor is,
ha én már nem leszek többé.
– Nem fogom végignézni, ahogy egy újabb lovas is meghal azért,
mert nincs tisztában a saját korlátaival. Könnyen lehet, hogy a
következő villámcsapásod lesz az utolsó. Érzem, hogy fogytán az erőd.
– Pontosan tudom, hogy mire vagyok képes – felelem, és az erő még
egyszer utoljára megtölti a bensőmet. A szívem nagyot ugrik, ahogy
próbál rátalálni a megfelelő ritmusra. Forró, hihetetlenül forró
lettem, és úgy érzem, én magam is bármelyik pillanatban lángra
kaphatok. Túl sok erőt szívtam magamba.
– Én nem vagyok olyan, mint Naolin.
A félelem elemészt, ahogy a venin közelebb repül hozzánk, elég
közel ahhoz, hogy jól ki tudom venni a vicsorba torzult száját –
csakhogy a félelem ezúttal nem az enyém. Hanem Tairné.
– Hadd segítsek! – kiáltja Andarna, és a szívem még úgy is kihagy
egy ütemet, hogy egyébként ennyi energia zúg keresztül az ereimen.
Nincs időm megnézni, hogy merre jár éppen, és csak remélni tudom,
hogy továbbra is az erőd biztonságában maradt.
– Csak annyit tegyél, amennyire szükség van – mondom neki.
 Nyelek egyet, az ép kezemmel rámarkolva a vértől csöpögő tőrre,
ahogy a wyvernek hordája ellen repülünk. Ezúttal Andarna
aranyszínű erejéből merítek, amely végigszánkázik a gerincemen, és
felrobban a bensőmben – megállítva az időt magunk körül.
Tairn kitárja a szárnyát, amitől lebegni kezdünk, miközben a
wyvernek centiről centire haladva sodródnak előre, ahogy hiába
próbálnak küzdeni a saját varázserejükkel Andarnával szemben.
Akarnom kell, hogy holtan lássam azt a venint, és az istenek
látják a lelkemet – akarom.
– Most! – A venin felé lendítem a karom, és a parancsomra
felhasad az ég, majd egy hatalmas villámnyaláb tör elő belőle, hogy
ezernyi részre szakadva lesújtson mindenhová – nekem azonban
csak az egyik ágát kell az ellenőrzésem alatt tartanom. Arra
koncentrálok, amelyik a legközelebb van a veninhez, és lassú, az időt
meghazudtoló mozdulatokkal közelebb viszem a célpontomhoz. A
karom remeg, és érzem, hogy Tairn ereje a teherbíróképességem
határáig űzi a testemet, miközben az erőm utolsó morzsáival a
szörnyeteg felé irányítom a villámot. – Most, Tairn!
Tairn felüvölt, és maga a villám zúdul keresztül rajtam,
felforrósítva a tüdőmet, felforrósítva magát a levegőt is a tüdőmben,
ahogy Andarna ajándékának hatása fokozatosan alábbhagy. Nem kell
közel tartózkodnom hozzá, hogy érezzem, mennyire kimerült, és
neki is fogytán van az ereje. Csak annyit veszek el belőle, amennyire
feltétlenül szükségem van. Andarna életben marad, akkor is, ha
közülünk ő lesz az egyetlen.
Alig néhány szívdobbanásnyi időm maradt, amíg ez a
mérhetetlen energia átégeti magát rajtam, és magával ránt.
Még a mentális pajzson keresztül is hallom a tudatomban Xaden
kiáltását, és a benne reszkető riadtság és aggodalom többnek
bizonyul annál, mint amit még képes volnék elviselni. Most azonban
nincs idő erre, és nem tanakodhatok azon, vajon mi lesz vele, ha én
kudarcot vallok. Most ugyanis kizárólag a bosszúra koncentrálok,
mégpedig olyan hűvös számítással, amelynek láttán alighanem Anya
is büszke lehetne rám.
Végül csak sikerül a célra rángatnom a villámot, miközben a
bőröm továbbra is sistereg a forróságtól. Amikor úgy érzem, eljött a
pillanat, újraindítom az időt, és még addig kihúzom magam a
nyeregben, amíg láthatom, hogy a villám belecsap a veninbe, és
azonnal végez vele. A teste olyan lassan fordul le a wyvernről, hogy
egy másodpercre úgy tűnik, mintha még mindig máshogyan
működne az idő.
A következő pillanatban több mint féltucat bestia követi az előzőt
a mélybe, mintha őket is ugyanaz a csapás bénította volna meg.
Ezzel párhuzamosan, mintha csak megvárta volna, hogy befejezzem
a feladatomat, az oldalamban lüktető seb azzal fenyeget, hogy
elevenen elemészt.
– Balra! – bődül el Tairn, majd a wyvern és a lovasa felé fordul,
amelyek gyilkos dühvel a szemükben közelítenek felénk.
Árnyakból szőtt kötél csapódik a magasba, és rászorul a venin
nyakára, miközben Tairn kitér a támadás elől, nekem pedig hajszál
híján sikerül megmaradnom a nyeregben.
Xaden lerántja a venint a bestia hátáról, majd egyenesen
belehúzza az előrenyújtott karjában tartott tőrbe.
Néha szinte megfeledkezem róla, hogy milyen gyönyörű és
halálos tud lenni.
Miután meggyőződtem róla, hogy mindannyian életben
maradnak, hagyom, hogy a gravitáció tegye a dolgát, és a testem
alábukik Tairn hátáról.
– VIOLET!
Xaden kiáltása az utolsó, amit hallok, mielőtt a mélybe zuhannék.
„Ha olyan méreggel találkozunk, amelyet nem ismerünk, a
legjobb, ha minden lehetséges ellenszerrel próbát teszünk.
A páciens valószínűleg így is, úgy is meg fog halni, de legalább
lehetőségünk nyílik rá, hogy tanuljunk valamit az esetből.”
– Frederick őrnagy, Modern útmutató gyógyítóknak
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Lehet, hogy ma fogok meghalni.

Fuvallat szálldos körülöttem, miközben olyan érzésem van,
mintha a gyomrom valahol fölöttem lebegne.
Azért érzem így, mert zuhanok.
Végtelen hosszan zuhanok.
Tairn felüvölt. A félelemtől rikoltozik, és a hangja erejétől ki kell
nyitnom a szemem. Zuhanórepülésbe kezdett, hogy elkapjon, a
fejemben azonban már nem érzem a hangját, mint ahogy a lábamat
sem érzem az Archívum talaján, és nincs többé hozzáférésem az
erőmhöz. Elszakadtam tőle, és elveszítettem a talajfogást.
A hátam nekiütközik valaminek, amitől kiszalad a tüdőmből a
levegő. Az ütközés lelassítja, de nem állítja meg a zuhanásomat,
miközben izzó, sárga fények emelkednek fel körülöttem, és vesznek
körül. A szél alábbhagy, a jajkiáltások és a zűrzavar abbamarad, de a
bensőmben tomboló lángok továbbra is azzal fenyegetnek, hogy
mindenestül elemésztenek. Idő.
Andarna a maradék erejével megállította az időt.
A hátán vagyok, és zuhanok… Mert nem elég erős hozzá, hogy
megtartson, de elég bátor volt ahhoz, hogy berepüljön ebbe az
ütközetbe. És most már a szemem is ég. Nem volna szabad itt lennie.
Az erődben kellett volna maradnia, biztonságban, távol a nála
háromszor nagyobb wyvernektől.
Maradtak még egyáltalán wyvernek? Vagy sikerült az összeset
leszednünk?
Amikor az idő újrakezdődik, ismét érzem a szél érintését a
csupasz bőrömön. Aztán a következő pillanatban lecsúszom a
hátáról, és egy erős, emberi kar elkap.
– Violet. – Ismerős, mély, ezúttal félelemmel teli hang. Xaden.
Még most sem tudok megmozdulni, a számat sem tudom kinyitni,
hogy kiengedjem magamból a fájdalommal teli kiáltást, ami akkor
éled fel bennem, amikor elszorítja a sebet. – Biztosan méreg.
Harcolnod kell.
 Méreg. A zöldhegyű penge.
De miféle méreg az olyan, ami nemcsak testileg, de mentálisan is
megbénítja az embert?
– Vigyázok rád. Csak… maradj életben. Kérlek, maradj életben.
Hát persze hogy azt akarja, hogy életben maradjak. Hiszen
szüksége van rám ahhoz, hogy ő maga túléljen.
Minden erőmre szükségem van hozzá, de végül egy másodpercre
sikerül kinyitni a szemem, és a tekintetében tükröződő leplezetlen
félelemtől még egyszer nagyot ugrik
a szívem, mielőtt elveszíteném az eszméletem.
***
– Talán nem is méreg – mondja valaki mély hangon, amikor
felébredek, de még képtelen vagyok kinyitni a szemem. Talán
Garrick volt az? Istenek, mindenem rettenetesen fáj. – Talán mágia.
– Láttad, hogy belevágta a tőrét az utolsóba? – kérdezi valaki.
– Ne most – feleli Bodhi. – Megmentette az életedet.
Mindannyiunk életét megmentette.
Csakhogy ez nem igaz. Hiszen Soleil… És Liam. Ők odavesztek.
– Fekete a vére – mondja Xaden, és még szorosabban húz
magához.
– Biztosan méreg – mondja Imogen, de olyan zaklatottan,
amilyennek még sosem hallottam korábban. – Nézzétek csak meg!
Vissza kell vinnünk Basgiathba. Lehet, hogy Nolon tudna rajta
segíteni.
Igen, hát persze. Nolon. Vissza kell vinniük Nolonhoz. De nem
tudom kimondani, mert nem mozdul az ajkam, sőt még levegőt
venni is alig van erőm. Elvesztettem a kapcsolatot Tairnnal és
Andarnával – és még Xadennel is, és mindez együtt talán jobban fáj,
mint az a gyötrelem, ami most a testemet emészti.
– Az tizenkét órányi repülést jelentene – mondja Xaden.
– És majdnem biztos vagyok benne, hogy eltört a karja.
Tizenkét óra alatt meghalok. Az édes feledés ígérete már meg is
jelent a tudatom peremén. Annak ígérete, hogy eljöhet a béke, ha
képes vagyok elengedni.
– Közelebb is van valaki – mondja aztán halkabban, és érzem,
ahogy megérinti az arcomat. Hihetetlenül gyöngéd mozdulat.
 A lángok újabb hullámban marnak belém, felgyújtva az
idegszálaimat, de továbbra sem vagyok képes megmozdulni. Néma
csendben viselem a fájdalmat.
Istenek, segítsetek! Múljon el! Csak múljon el!
– Nem gondolhatod komolyan – jegyzi meg valaki.
– Mindent kockára tennél – figyelmezteti Garrick, ahogy kezdek
elszenderedni. Egyedül a pihenés jelenthet szabadulást a
fájdalomból.
Tairn elbődül, és a hangja hosszan visszhangzik a mellkasomban.
Ezek szerint legalább ő közel van.
– Ezt nem ismételném meg a helyedben – jegyzi meg Imogen. –
Különben a sárkánya itt helyben elfogyaszt. Azon kívül ne felejtsd el,
hogyha meghal, akkor jó eséllyel Xaden is utánamegy.
– Nem azt mondtam, hogy ne tegye, csak emlékeztettem rá, hogy
mi minden forog kockán – feleli Garrick.
Vajon Tairn is érzi, hogy megszakadt köztünk a kapcsolat? Ő is
ugyanúgy szenved, mint én? A kard is mérgezett volt, amivel őt
sebezték meg? Andarna vajon képes még repülni? Vagy neki is
pihenésre van szüksége?
Pihenés. Csak erre tudok gondolni. Hűvös, boldog, üres
pihenésre.
– Rohadtul nem érdekel, hogy mi lesz velem! – kiáltja Xaden
valakinek. – Elmegyünk. Ez parancs.
– Nincs szükség parancsba adni. Megmentjük, és kész.
– Ez Bodhi volt. Legalábbis azt hiszem.
– Harcolj, Kicsike – suttogja Xaden a fülembe. Majd valamivel
hangosabban azt mondja valakinek: – El kell vinnünk hozzá. Repülni
fogunk. – Még érzem, ahogy megmozdít, de a seb körül terjedő
fájdalom túl soknak bizonyul, és a következő pillanatban mindent
beborít a sötétség.
***
Órák telnek el, mielőtt újra felébrednék. De az is lehet, hogy csak
másodpercek. Talán egy örökkévalóság telt el, és Malek egy
örökkévalóságig tartó kínszenvedésre ítélt a vakmerőségemért –
még így sem vagyok hajlandó megbánni, amiért megmentettem
őket.
 Talán jobb volna, ha meghalnék. De akkor lehet, hogy Xaden is
meghalna.
Bármi is van most köztünk, nem akarom, hogy meghaljon. Sosem
akarnék ilyet.
Szélfúvást érzek az arcomon, és az ütemes szárnycsapások zaja
elárulja, hogy a magasban vagyunk. Minden erőmre szükségem van
ahhoz, hogy ki tudjam nyitni a fél szememet, miközben átrepülünk a
Dralori-sziklák fölött. Félreismerhetetlen látvány. Ezek a több száz
méteres sziklák tették egyáltalán lehetővé a tyrr lázadást, sőt
ezeknek köszönhetően a felkelők majdnem sikerrel is jártak.
A méreg átjárja az ereimet, ott van minden idegszálamban, ahogy
mindenféle ellenállás nélkül halad előre a szervezetemben,
lelassítva a szívverésemet. Ironikus, hogy éppen méreg által fogok
meghalni, minthogy talán a méregkeverés tudománya, amiről én
magam is a legtöbbet tudom – de még ez sem segít, hogy
megszólaljak, hogy gondolkozzak, hogy kitaláljam, létezik-e
ellenszer. Hogyan is tudhatnám, ha még azt sem tudom, milyen
anyaggal mérgeztek meg? Alig néhány órával ezelőtt még azt sem
tudtam, hogy veninek a meséken kívül is léteznek, és most tessék, az
egyik miatt nem maradt más a világból, csak fájdalom és halál.
Pusztán idő kérdése minden, márpedig nekem már csak kevés
időm maradt.
***
A halál megkönnyebbülésnek tűnik ahhoz képest, hogy ebben a
tönkrement, kíntól lüktető testben létezzek tovább. Csakhogy úgy
tűnik, nincs részem ebben a kegyelemben, ugyanis ismét felébredek.
Levegő. Nincs elég levegőm. Küzdenem kell érte, hogy elég
levegőt szívjak a tüdőmbe.
– Biztos vagy benne? – kérdezi Imogen.
Xaden minden egyes megtett lépése újabb hullámban szabadítja a
testemre a fájdalmat.
– Ne kérdezgesd már ezt folyton! – csattan fel Garrick.
– Meghozta a döntését. Támogasd benne, vagy hagyd békén,
Imogen.
– És rossz döntést hozott – feleli valaki.
– Ha neked lenne százhét sebhely a hátadon, akkor te dönthetnél
helyette, Ciaran – feleli Bodhi.
Tairn üvöltésétől egy kissé magamhoz térek és összerándulok,
ami azonban csak felerősíti a már egyébként is alig elviselhető kínt.
– Ez meg mi volt? – kérdezi Garrick.
– Azt mondta, hogy elevenen megfőz, ha kudarcot vallok – feleli
Xaden, és közelebb húz magához. Ezek szerint a kapcsolódásnak ez a
része legalább sértetlen maradt. A vállára engedem az arcom, és
megesküdnék rá, mintha csókot lehelt volna a homlokomra – nem,
ez mégsem lehetséges.
Nem őrizhetünk titkokat valaki elől, akit szeretünk, főleg olyan
titkokat nem, amelyek az életembe is kerülhetnek, már amennyiben
a nehezen verdeső szívem a halálomat jelzi előre.
A szívem azért küzd, hogy tovább pumpálhassa azt a folyékony
lángtengert, ami most a belsőmet emészti.
Istenek, bárcsak meghalhatnék.
Megérdemelném. Hiszen én vagyok az oka, amiért Liam nincs
többé. Olyan gyenge és ostoba voltam, hogy fel sem ismertem,
amikor Dain elvette az emlékeimet, hogy aztán ellenem fordíthassa
őket. Ellenem és Liam ellen.
– Harcolnod kell, Violet – suttogja Xaden, ahogy továbbmegyünk.
– Gyűlölhetsz, ha akarsz, lesz még időd gyűlölni, ha majd
felébredtél. Kiabálhatsz velem, megüthetsz, belém vághatod az
átkozott tőrjeidet, nem érdekel, de akkor is életben kell maradnod.
Nem lehet, hogy beléd estem, és most elmész. Semmi értelme sem
volna nélküled.
Olyan őszintének hangzik, hogy szinte már elhiszem.
De hát pontosan azért kerültem ebbe a helyzetbe – mert hittem
neki.
– Xaden? – szólal meg egy ismerős hang, de nem tudom hova
tenni. Talán Bodhi az? Az egyik másodéves? Mennyi idegen, és egy
sincs közülük, akit a barátomnak mondhatnék.
Liam meghalt.
– Meg kell mentened.
„Egytől egyig gyávák vagytok.”
– Fen Riorson utolsó szavai
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
XADEN
– Minden rendben lesz vele. – Sgaeyl hangja gyöngédebb, mint
korábban bármikor. Persze, nem azért választott engem, mintha
annyira finomkodnia kellett volna velem. A hátamon lévő sebhelyek
miatt esett rám a választása, és persze amiatt, mert a második lovasa
unokája vagyok – annak az unokája, aki nem élte túl a Hadi Iskolát.
– Nem tudhatod, hogy rendben lesz. Senki sem tudja.
– Már három rohadt nap eltelt, és Violet még mindig nem tért
magához. Három, véget nem érő nap, amit ebben a karosszékben
ücsörögve töltöttem, pengeélen táncolva a józanság és a téboly
között, árgus szemekkel figyelve a mellkasa emelkedését és
süllyedését, hogy tudjam, lélegzik-e még egyáltalán.
Az én tüdőm is csak akkor telhet meg levegővel, amikor az övé, és
a szívdobbanások közötti szünetekben nem érzek mást, csak éles,
mindent elemésztő félelmet.
Sosem láttam még ennyire törékenynek, mint amilyen most,
ahogy az ágyam közepén fekszik sápadt, elfehéredett ajkakkal,
összeborzolt hajjal, amelyben immár több a szürke szál, mint az
ezüst. Három napon keresztül minden szempontból úgy tűnt,
mintha az élet elhagyná a testét, és csupán a lelke árnyéka maradt
volna hátra a bőre alatt.
Ma viszont, a reggeli fényekben az arca már mutatott némi színt
azok mellett a sötét vonalak mellett, amelyeket még
a szemvédője hagyott rajta.
Micsoda bolond vagyok. Ott kellett volna hagynom Basgiathban.
Vagy elküldhettem volna Aetosszal, még akkor is, ha azt Sgaeyl és
Tairn nehezen viseli. Sosem lett volna szabad kitennem annak a
büntetésnek, amit Aetos ezredes eszelt ki a számunkra. Egy olyan
bűnért kellett bűnhődnie, amelyet el sem követett, vagy legalábbis
nem tudta, még csak nem is sejthette, hogy elköveti.
Végigfuttatom a kezemet a hajamon. Nem ő az egyetlen, aki
szenvedni volt kénytelen.
Liam is életben maradhatott volna.
 Liam. Egyszerre mardos a bűntudat és a lelket összepréselő gyász,
és olyan fájdalom szorítja össze a mellkasomat, hogy alig kapok tőle
levegőt. Én utasítottam a mostohatestvéremet, hogy vigyázzon
Violetre, és ez vezetett a halálához. Miattam kellett meghalnia.
Tudnom kellett volna, hogy mi vár ránk Athebyne-nál…
– Szólnod kellett volna neki a veninekről. Vártam, hogy megosztod
vele ezt az információt, és most szenvednie kell
– korhol Tairn. Az a sárkány az én szégyenem eleven, tűzokádó
megtestesülése. De legalább a négyünk közti kapcsolat megmaradt,
még akkor is, ha jelenleg Tairn sem tud beszélni Violettel – a
kapcsolat léte azonban bizonyítja, hogy életben van.
Üvölthet velem a sárkány, amennyit csak akar, amíg Violet szíve
nem szűnik meg dobogni.
– Sok mindent máshogy kellett volna tennem. – Például nem lett
volna szabad harcolnom az iránta való érzéseim ellen. Rögtön az
első csók után meg kellett volna ragadnom, hogy magam mellett
tartsam. Mindent elmondhattam volna neki.
A szemhéjam minden pislogásnál olyannak érződik, mint a
dörzspapír, de közben minden porcikámmal küzdök, hogy ne aludjak
el. Álmomban nem hallanék mást, csak a szívszorító sikolyát, a
kiáltását, amikor Liam meghalt, a kiáltását, ahogy újra és újra
árulónak nevez engem.
Nem halhat meg, és nem csak azért, mert megvan az esélye, hogy
én sem élném túl. Azért nem halhat meg, mert tudom, hogy nem
élhetek nélküle, még akkor sem, ha ez elvileg talán lehetséges volna.
A Mellvéd előtt ért az első megdöbbenés, amikor rájöttem, hogy
kockára tette a saját életét, hogy odaadhassa valaki másnak a
csizmáját. Aztán ott volt az a nap a tölgyfa alatt, amikor tőröket
vágott a fejem mellett a fa törzsébe – és én valahol a kettő között
meginogtam. Rá kellett volna jönnöm, milyen veszélyekkel jár, ha
közel kerülök hozzá, legkésőbb akkor rá kellett volna erre jönnöm,
amikor először szorítottam le a páston, és mutattam meg neki, hogy
milyen könnyen végezhetne velem – ilyesmit senki mással nem
tettem volna –, de én csak legyintettem, és nem tekintettem rá
másként, mint kétségtelen vonzódásra egy különlegesen szép
lányhoz. Amikor végignéztem, hogy sikerrel leküzdi a Vesszőfutást,
majd megvédi Andarnát a Csépléskor, ismét meginogtam, mert
egyszerre lepett meg a rátermettsége és a becsülete. Amikor
berontottam a szobájába, és megpillantottam, hogy Oren a nyakához
szorítja a pengéjét, olyan harag ébredt bennem, hogy szemrebbenés
nélkül kész voltam mind a hat támadóval végezni – ami szintúgy
ráébreszthetett volna, hogy a szakadék felé tartok. És amikor rám
mosolygott, miután percek alatt elsajátította a pajzsállítás
tudományát, és felragyogott az arca, miközben hópelyhek hulltak
körülöttünk – akkor végleg megzuhantam.
Még csak nem is csókoltam meg, de máris beleestem.
De az is lehet, hogy akkor történt, amikor Barlowe-ba vágta a
tőrét, vagy amikor a féltékenység elevenen fel akart falni, miután
láttam, hogy Aetos csókolja azokat az ajkakat, amelyekről pedig én is
oly régóta álmodoztam. Így visszatekintve ezernyi olyan apró
pillanat volt, amikor elvesztettem a fejemet amiatt a lány miatt, aki
most itt fekszik az ágyamban.
És én sosem mondtam el neki. Addig nem, amíg már magánkívül
volt a szervezetében szétáradó méregtől. Miért? Vajon túlságosan
féltem, hogy ezzel hatalmat adok neki magam fölött, amikor már
egyébként is ilyen erővel rendelkezik? Azért, mert történetesen
Lilith Sorrengail lánya? Mert újabb és újabb esélyt adott Aetosnak?
Nem. Azért, mert nem oszthattam meg vele ezeket a szavakat
anélkül, hogy teljesen, tökéletesen őszinte legyek vele, és azután,
ahogy rám nézett a tóparton, a végső árulás…
A lepedő zizegésének hallatán felkapom a fejem, és most először
vagyok képes egy rendes levegővételre azóta, hogy Violet leesett
Tairn hátáról. Violet – aki most kinyitotta a szemét.
– Felébredtél.
Feltápászkodom, és megteszem a kétlépésnyi távolságot, ami
elválaszt az ágytól. Ébren van. Életben van. És lehetséges, hogy…
elmosolyodott? Biztosan csak a fény tréfált meg. Hiszen ez a lány
aligha akar mást, mint lángba borítani.
– Megnézhetem az oldalad? – A matrac besüpped egy kissé,
ahogy leülök mellé.
Bólint, és kinyújtja a karját, mint egy macska, aki sokáig ejtőzött
a napon, majd a takaróért nyúl.
 Lehúzza magáról, én pedig kikötöm a rövid hálóingét fedő
köpenyét, amibe még az első éjszaka öltöztettem át, és lassan feljebb
húzom a kötést a sebről, lélekben készülve azoknak a fekete
csápoknak a látványára, amelyek olyannyira elcsúfították az oldalát
repülés közben, viszont azóta már javultak egy kissé. Sőt, most már
semmi sem látszik belőlük. Csak egy ezüstös csík maradt hátra, egy
centivel a medencecsontja felett. A megkönnyebbüléstől veszek egy
mély levegőt.
– Csoda.
– Miféle csoda? – kérdezi, majd lepillant a sebhelyre.
Biztosan szörnyű gyógyító lenne belőlem.
– Innod kell. – Remeg a kezem, bár magam sem tudom, hogy a
kimerültségtől vagy a megkönnyebbüléstől, ahogy töltök neki egy
pohár vizet. – Biztosan ki vagy száradva.
Feljebb tolja magát, majd átveszi a poharat, és az utolsó kortyig
kiissza.
– Kösz.
– Te – mondom, majd leteszem az üres poharat az
éjjeliszekrényre, visszafordulok felé, és belenézek azokba az
égszínkék szemekbe, amelyek már a Mellvéd óta kísértettek. – Te
vagy a csoda – fejezem be suttogva. – Halálra voltam rémülve,
Violet. Nincsenek szavak, hogy elmondjam, mennyire féltem.
– Jól vagyok, Xaden – mondja lágy hangon, és a zakatoló szívem
fölé helyezi a kezét.
– Azt hittem, hogy el foglak veszíteni. – Nehezemre esik
kimondani ezeket a szavakat, és talán túlfeszítem a húrt, főleg azok
után, amin miattam keresztül kellett mennie, mindenesetre
képtelen vagyok uralkodni magamon. Előrehajolok, majd csókot
lehelek a homlokára és a halántékára. Istenek, akár az
örökkévalóságig tudnám csókolgatni, ha tudnám, hogy ezzel elejét
vehetem az elhidegülésnek, ha tudnám, hogy megmaradhatnánk
ebben a pillanatban, amikor el tudom hinni, hogy talán mégis
minden rendbe jöhet köztünk, és nem csesztem el
visszavonhatatlanul azt, ami a legfontosabb és a legjobb volt az
életemben.
– Nem fogsz elveszíteni. – Zavart pillantást vet rám, majd úgy
mosolyog, mintha valami különöset mondtam volna. Aztán rajta van
a sor, hogy közelebb hajoljon, és megcsókoljon.
Még mindig akar engem. A felismeréstől mintha az egekbe
emelkedne a szívem. Mélyebben befogadom a csókját, végigjáratva a
nyelvemet az alsó ajkán, majd gyöngéden szívogatni kezdem azokat
a pompás kanyarulatokat. Nincs szükség többre, és máris
elhatalmasodik rajtam a vágy. Mindig is így ment ez köztünk – már
egyetlen szikra is elegendő, hogy minden gondolatot elemésztő
tüzet keltsen; legalábbis minden olyan gondolatot, ami nem azzal
kapcsolatos, hogy miként nyögdécsel alattam. Egy egész életidő vár
még ránk, tele ilyen pillanatokkal, amikor meztelenre
vetkőztethetem, a testének minden egyes hajlatát és mélyedését
kiélvezhetem, ez a pillanat azonban nem ilyen, most, hogy alig öt
perce tért magához.
– Jóvá fogom tenni – ígérem, és megfogom a törékeny kezét az én
jóval durvább kezemmel. – Nem mondom, hogy nem fogunk
veszekedni, és nem akarsz majd olykor tőröket hajigálni felém,
amikor óhatatlanul egy seggfej leszek, de esküszöm, igyekezni fogok,
hogy jobb legyek.
– Mit akarsz jóvátenni? – kérdezi egy kíváncsi mosoly
kíséretében.
Pislogok, majd összevonom a szemöldököm. Vajon
emlékezetkiesése van?
– Mennyire emlékszel a történtekből, Violet? Mire ideértünk, a
méreg az agyadat is elérte, és…
A szeme felizzik, ahogy megváltozik benne valami, és
a gyomrom lesüllyed, amikor elhúzza a kezét az enyémtől.
– Ne ijedj meg – mondom. – Minden rendben van. Andarna már
nem egészen ugyanolyan, de attól még… ugyanaz maradt. – Ami azt
illeti, átkozottul megnőtt, de ezt nem most akarom elmondani
Violetnek. Az adománya is elmúlt, legalábbis Tairn szerint, de ezt is
jobb lesz máskor megbeszélni, úgyhogy helyette csak annyit
mondok: –
A gyógyító azt mondta, nem tudja biztosan, milyen maradandó
következményei lehetnek a mérgezésnek, mivel sosem látott még
ilyesmit. Senki sem tudja, mikor nyered vissza teljesen az
emlékeidet, de annyit elmondhatok, hogy…
Feltartja a kezét, majd körbenéz a szobában, mintha most először
venné észre, hogy hová is kerültünk, aztán kikászálódik az ágyból, és
összehúzza magán a hálóinget. A tekintete mintha satuba szorítaná
a mellkasomat, ahogy odalép
a szobám ablakához.
Az ablak arra a hegyre néz, amelyre az erődítményt is építették –
a hegyre, és az alatta húzódó völgyre, benne a megégett fákkal,
tovább a felperzselt földig, a kőig és az elcsendesedett városig.
Pontosabban az egykori városig: Aretia már nem olyan, mint régen.
A város, amelynek újjáépítéséért annyit gürcöltünk.
A város, amiből a pusztítás után nem maradt más, csak hamu és
romok.
– Violet? – Igyekszem tiszteletben tartani a magánszféráját,
ahogy odalépek hozzá, de istenek, mégiscsak tudnom kell, hogy mi
jár a fejében.
A szeme elkerekedik, ahogy végigjáratja a tekintetét a városon, az
egyformán zöld tetős házak sokaságán, majd megállapodik Amari
Templománál, amely a könyvtárunk mellett egykor a leghíresebb
látványosságunknak számított.
– Hol vagyunk? – kérdezi. – És ne merészelj hazudni. Többé nem
hazudhatsz.
Többé nem.
– Tehát emlékszel.
– Igen, emlékszem.
– Hála az isteneknek – mondom, és beletúrok a hajamba. Jó, hogy
így alakult, hiszen ezek szerint meggyógyult, de… Ez nem lesz
egyszerű.
– Hol vagyunk? – kérdezi ismét, nehezen, lassan, miközben
összeszűkült szemmel méreget. – Mondd ki!
– Abból, ahogy rám nézel, úgy tűnik, már egyébként is tudod. –
Kizárt, hogy ez a zseniális lány ne ismerné fel
a templomot.
– Aretiának tűnik. – Az ablak felé mutat. – Csak egyetlen
templom létezik, amelynek ilyenek az oszlopai. Láttam róla
ábrázolásokat.
 – Igen.
– Aretiát porig égették. Azokat a rajzokat is láttam, azokat,
amelyeket az írnokok visszahoztak, hogy a nyilvánosság is
értesülhessen a történtekről. Anyám azt mondta, a saját szemével
látta a lángokat. Tehát, hol vagyunk? – Felemeli a hangját.
– Aretiában. – Hihetetlenül felszabadító, hogy elmondhatom
neki az igazságot.
– Újjáépítették, vagy fel sem égették? – Hátat fordít nekem.
– Folyamatban van az újjáépítése.
– Miért nem hallottam erről?
Már válaszolnék, de felemelt kézzel jelzi, hogy várjak. Csak
egyetlen percre van szüksége, amíg levonja a következtetéseket.
A rajtam lévő felkelésereklyére mutat, és azt mondja:
– Melgren nem látja a jövőt, ha legalább hárman együtt vagytok.
Önkéntelenül is elmosolyodom. Milyen átkozottul okos lány az
enyém. Vagy volt az enyém. Vagy újra az enyém lesz, legalábbis ha
rajtam múlik. Persze, könnyen lehet, hogy a történtek után már nem
rajtam fog múlni. Felsóhajtok, és lelohad a mosolyom. Rohadt
életbe.
Nem, nem vagyok hajlandó feladni, amíg nem mondja ki
egyértelműen.
Lehet, hogy zűrös a helyzet, de hát mindketten épp eléggé
zűrösek vagyunk.
– Igen, azonkívül nem vagyunk annyian, hogy felhívnánk
magunkra az írnokok figyelmét. Nem rejtőzünk. Egyszerűen csak…
nem hirdetjük a létünket. – Ami egyúttal azt is jelenti, hogy ez a
hely elvben… az enyém. A nemesek nem voltak túlságosan lelkesek,
hogy pénzzel támogassák ezt a felperzselt vidéket, vagy adókat
vessenek ki a használhatatlan területekre. Idővel persze észbe
fognak kapni. Idővel majd újra elveszítem. És akkor a fejemet is
elveszítem. – Mindenre választ fogsz kapni, csak kérdezned kell.
Látom rajta, hogy megfeszül.
– Egy valamit most rögtön árulj el.
– Bármit.
– Liam… – A válla megreszket, ahogy beszívja a levegőt. –
Tényleg meghalt?
 Liam. A gyász újult erővel szúr a bordáim közé. Másodpercek
telnek el néma csendben, amíg igyekszem megtalálni a megfelelő
szavakat, csakhogy nincsenek, úgyhogy inkább előveszem a
zsebemből azt a tenyérnyi, frissen befejezett faragványt, amin Liam
utoljára dolgozott. Andarnát ábrázolja.
Violet felém fordul, és könnyes szemmel méregeti a szobrocskát.
– Az én hibám.
– Nem, az enyém. Ha mindent hamarabb elmondtam volna
neked, akkor felkészülhettél volna. Talán megtaníthattál volna rá
bennünket, hogyan végezzünk az ellenséggel. – Megszakad a lelkem,
ahogy a kézfejével letörli a könnyeit. Átnyújtom neki a faragott
sárkányt. – Tudom, hogy el kellett volna égetnem, de nem voltam rá
képes. Tegnap temettük el. Vagyis a többiek temették el. Én azóta
nem hagytam el a szobát, hogy ide kerültél. – A tekintetünk
találkozik, és habár a legszívesebben átölelném, tudom, hogy ebben
a pillanatban én vagyok az utolsó, akitől vigaszt remél. – Nem
hagytalak magadra.
– Nos, mindketten tudjuk, hogy komoly érdeked fűződik a
túlélésemhez – mondja gúnyosan. – Adj egy percet, amíg
felöltözöm. Utána beszélünk.
– Szóval kidobsz a saját szobámból. – Én is előveszem az ironikus
hangomat, de azért engedelmeskedem, és hátrálok egy lépést.
– Most rögtön, Riorson.
Elfintorodom. Sosem használta a családnevem. Talán azért, mert
nem szívesen emlékszik rá, hogy Fen Riorson fia vagyok, de mindig
is Xaden voltam a számára. A veszteség feneketlen gödörnek
érződik, halálos csapásnak.
– A fürdő arra van. – A távolabbi fal felé mutatok, majd a kijárat
felé veszem az irányt, és útközben felkapom a hátamra a kardomat.
Az unokatestvérem a falnak támaszkodik, és éppen Garrickkel
beszélget, akinek egy új, arasznyi hosszúságú sebhely húzódik a
halántékától az álláig. Mindketten elhallgatnak, amikor becsukom
magam mögött az ajtót.
– Felébredt.
– Köszönjük meg Amarinak – mondja Bodhi, és lecsüggeszti a
vállát. A karja még mindig pólyában, miután a venin négy ponton is
eltörte.
– Hamarosan döntenie kell. – Garrickre pillantok, és észreveszem
az aggodalmat tükröződni a szemében. Ő már korábban elmondta,
hogy Violet szerinte őrizni fogja a titkunkat, úgyhogy az aggodalom
nem ennek, hanem az én lelkiállapotomnak szól, amennyiben Violet
nem bocsátja meg, hogy nem árultam el neki korábban az igazságot.
– Vagy megtartja a titkunkat, vagy nem.
– Majd kiderül – feleli. – És utána megtaníthatod rá, hogyan
rejtőzzön el Aetos elől.
– Tudod, mi volt az a doboz, ami Ressonban magához vonzotta
Chradh-t? – Garrick sárkánya különösen érzékeny a rúnákra, és neki
köszönhető, hogy az óratorony romjai alól sikerült kihalásznunk azt
a kis vasdobozt.
– Még dolgoznak rajta. Remélhetőleg pár órán belül okosabbak
leszünk. Örülök, hogy Violet jól van. Szólok a többieknek. – Biccent,
majd elindul a folyosón. Majdnem olyan jól ismeri a kastélyt, mint
én magam, ami annak fényében nem meglepő, hogy minden nyarat
itt töltött a háború előtt – vagy az „elszakadás” előtt, ahogy a
navarre-iak hívják Apa felkelését.
Érdekes, hogy az emberek állandóan át akarnak nevezni minden
olyasmit, amitől kényelmetlenül érzik magukat. Elvesztettük a
hitünket benne, hogy a királyunk valaha is helyesen fog cselekedni.
És még minket neveznek árulónak.
Bodhi megdörgöli az orrát.
– Mi az?
– Olyan a szagod, mint a sárkány seggének.
– Mással szórakozzál, Bodhi. – Közben magamban elismerem,
hogy sajnos igaza van. – Átmegyek a szobádba.
– Személyes szívességnek fogom tekinteni.
Bemutatok neki, majd elindulok.
***
Egy órával később már lefürödtem, és a friss bőrszerelésben
várakozom a szobám előtt Bodhi társaságában, aki, mint mindig,
ezúttal is minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy javítsa a
közérzetemet. Aztán egyszer csak kinyílik az ajtó, és Violet jelenik
meg a küszöbön.
 Kis híján lenyelem a nyelvemet a látványától. A haja szabadon
hull alá a melle vonaláig. Nem is tudnám megmondani, mi van
azokban az ezüstös tincsekben, amelyek rögtön az itt-és-most-
azonnal-a-magamévá-kell-tennem vidékére űznek, és különben is,
túlságosan lefoglal, hogy az oldalam mellett tartsam a karom,
semmint, hogy ezen gondolkodhatnék.
Violetnek már a puszta létezése is elegendő ahhoz, hogy
beinduljak. Az elmúlt év során legalább odáig eljutottam, hogy ezt a
tényt elfogadjam.
Bodhi elvigyorodik, olyan mosollyal, amit a nénikémtől ismerek.
– Örülök, hogy látlak, Sorrengail. – Aztán vállon vereget, majd
elmegy, és még egyszer visszapillant a háta fölött. – Én majd
gondolkozom a B terven. Sok szerencsét.
Istenek, mennyire szeretném most rögtön a karomba zárni, és
szeretni, szeretni egészen addig, amíg mindenről megfeledkezik azt
az egyet kivéve, hogy milyen jók vagyunk együtt, de közben biztos
vagyok benne, ez az utolsó, amit akar.
– Gyere vissza – mondja gyöngéden, amitől megugrik a szívem.
– Örömmel. – Belépek a szobába, de közben alig tudom elviselni
a tekintetében tükröződő bizalmatlanságot.
Akár hinni fog nekem, akár nem, attól még igaz, hogy sosem
hazudtam neki. Egyetlen egyszer sem.
Persze, az is igaz, hogy nem is voltam teljességgel őszinte.
– Ez eredeti? – kérdezi, ahogy végigjáratja a tekintetét a
szobámon.
– Az erőd nagy részét kőből emelték – felelem, miközben Violet
végignéz a mennyezet boltívein, és a nyugati fal majdhogynem
egészét kitevő ablakokon beáradó természetes fényen. – A kő nem
tud elégni.
– Milyen igaz.
Ismét nyelnem kell.
– Azt hiszem, azok után, amit láttál, fel kell tennem egy egyszerű
kérdést, mielőtt minden mást elmondanék neked. Benne vagy?
Hajlandó vagy velünk harcolni? – Végül is bármikor úgy dönthetne,
hogy mindannyiunkat felad. Korábban még nem tudott annyit, ami
elég lett volna ehhez, most viszont igen.
 – Benne vagyok.
A megkönnyebbülés intenzívebben járja át a tagjaimat, mint
bármilyen varázserő, amit Sgaeyltől kapok. Felé nyújtom a kezem.
– Sajnálom, hogy el kellett… – Nem tudom befejezni a mondatot,
mivel hátralép, és kerüli a pillantásomat.
– Hagyjuk. – Végtelen fájdalom villan fel azokban a kék
szemekben, én pedig összerezzenek. – Az, hogy hiszek neked, és
hajlandó vagyok az oldaladon harcolni, még nem jelenti, hogy újra
tiszta szívemből meg tudnék bízni benned. Nem tudok együtt lenni
valakivel, akiben nem bízom.
Valami összetörik a mellkasomban.
– Sosem hazudtam neked, Violet. Egyszer sem. És ezután sem
hazudnék.
Odalép az ablakhoz, lepillant, majd lassan visszafordul felém.
– Nem arról van szó, hogy mindezt eltitkoltad előlem. Megértem,
hogy így tettél. Inkább az bánt, hogy milyen könnyedséggel tetted.
Ugyanazzal a könnyedséggel, amellyel a szívembe engedtelek, és
amiért cserébe nem kaptam viszonzásul azt, amit én adtam. –
Megrázza a fejét, és látom benne a szerelmet, de azt most mintha
falak mögé zárták volna – olyan falak mögé, amelyek megépítésére
balgán én kényszerítettem rá.
Szeretem őt. Hát persze hogy szeretem. De ha most kimondom,
csak azt fogja hinni, hogy ezzel is meg akarom téveszteni, hogy
manipulálni akarom – és talán még igaza is volna.
Nem akarom elveszíteni az egyetlen lányt, aki iránt így tudtam
érezni. Anélkül biztosan nem, hogy harcolnék érte.
– Igazad van. Titkaim voltak. – Megteszek egy lépést előre, amíg
már csak karnyújtásnyira vagyunk egymástól. Kétoldalt a feje
mellett az ablaküvegre fektetem a kezem, mintha kalickába zárnám,
de mindketten tudjuk, hogyha úgy dönt, szabadon távozhat.
Egyelőre nem mozdul. – Sok időre volt szükségem, hogy megbízzak
benned, és még több időre volt szükségem ahhoz, hogy felismerjem,
mennyire beléd estem.
Valaki kopog az ajtón, de nem veszek róla tudomást.
– Ne mondd ezt. – Felszegi az állát, de nem tudom nem
észrevenni, közben hogyan mustrálja a számat.
 – Beléd estem. – Egyenesen azokba a tüneményes szemekbe
nézek. Lehet, hogy joggal van felháborodva, de attól még, Malekre
mondom, más is van benne a felháborodáson kívül. – És tudod mit?
Lehet, hogy nem tudsz megbízni bennem a történtek után, de attól
még te is ugyanúgy szeretsz.
Ajkai elválnak egymástól, de nem tagadja, amit mondtam.
– Egyszer már megkaptad a bizalmamat. És nem lesz még egy
alkalom. – Egy gyors pislogással leplezi a fájdalmát.
Soha többé. Az a szempár soha többé nem fogja visszatükrözni azt
a fájdalmat, amit én okoztam neki.
– Elcsesztem, amiért nem mondtam el korábban, és nem is
akarom megmagyarázni, hogy miért tettem így. Most viszont az
életemet is rád bíznám, sőt nemcsak a sajátomat, de mindenki más
életét is. – Hiszen mindent kockára tettem azzal, hogy idehoztam,
ahelyett, hogy visszavitettem volna Basgiathba. – Mindent
elmondok, amit tudni akarsz, és még azt is, amit nem akartál tudni.
Az életem minden egyes napját annak fogom szentelni, hogy
visszanyerjem a bizalmad.
Elfelejtettem, hogy milyen érzés szeretve, igazán, őszintén
szeretve lenni. Milyen sok év eltelt már azóta, hogy Apa meghalt. És
Anya… Nem, erre gondolni sem szabad. De aztán Violet kimondta
ezeket a szavakat, megajándékozott a bizalmával, a szívével, és én
emlékeztem. Átkozott legyek, ha nem harcolnék érte.
– És ha nem lehetséges?
– Még mindig szeretsz. Nagyon is lehetséges. – Istenek, mennyire
meg akarom csókolni, mennyire emlékeztetni szeretném rá, hogy
micsodák is lehetünk ketten együtt, de nem, nem tehetem, amíg ő
nem kér rá. – Nem félek attól, hogy keményen dolgozzak valamiért,
főleg akkor nem, ha tudom, hogy milyen édes a jutalom. Inkább
elveszítem ezt az egész háborút, mint hogy nélküled éljek, és ha ez
azt jelenti, hogy újra és újra bizonyítanom kell előtted, hát legyen,
megteszem. Nekem adtad a szíved, és én megtartom. – Az enyém
már úgyis az övé, még akkor is, ha nem vallja be magának.
Elkerekedik a szeme, mintha most először megértené, hogy
milyen komolyan beszélek.
Itt az ideje, hogy mindent megtudjon. Ismerve őt, aligha maradna
veszteg Basgiath falai mögött, főleg úgy nem, hogy tudja, milyen
romlottság uralkodik abban az iskolában.
Az én oldalamon fogja megvívni ezt a háborút.
Újabb kopogás hallatszik.
– Milyen türelmetlen – motyogom. – Amennyire ismerem,
nagyjából húsz másodperced lesz rá, hogy feltegyél neki egy kérdést.
Violet pislog egyet.
– Még mindig reménykedem benne, hogy az athebyne-i küldetés
a Háborús Játékok miatt volt. Gondolod, van rá esély, hogy pusztán
véletlenül kerültünk egy rajtaütés kellős közepébe?
– Nem véletlen volt, kishúgom – szólal meg egy hang
a küszöb felől.
Felsóhajtok, és félreállok. Violet szeme elkerekedik, amikor
meglátja, hogy ki áll az ajtóban.
– Mondtam, hogy ismerek még gyógyítókat – mondom neki. –
Csakhogy téged nem meggyógyítottak. Téged összefoltoztak.
– Brennan? – Leesett állal méregeti a fivérét.
Brennan elvigyorodik, és ölelésre tárja szét a karját.
– Üdv a felkelésben, Violet.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Először is köszönettel tartozom Mennyei Atyámnak, amiért a
legvadabb álmaimon túl is megáldott engem.
Köszönöm a férjemnek, Jasonnek, amiért nem szűnő inspirációt
jelentett a számomra, és amiért minden támogatást megkaptam
tőle, amit csak remélhettem. Köszönöm a gyermekeimnek, akiktől
többet tanulok, mint amit én magam valaha is képes volnék tanítani
nekik. Ti vagytok az oka, amiért érdemes itt lennem. Nincs kétségem
afelől, hogy nélkületek üres volna az életem. Köszönöm a
nővéremnek, Kate-nek. Szeretlek, Kate, komolyan. Köszönöm a
szüleimnek, akik mindig ott voltak, ha szükségem volt rájuk. Hálás
vagyok a legjobb barátomnak, Emily Byernek, amiért mindig
felkeresett, ha már hosszú hónapok óta eltűntem az írás
barlangjában.
Hálás vagyok a Red Tower csapatának. El sem tudom mondani,
mennyit köszönhetek a szerkesztőmnek, Liz Pelletier-nek, amiért
esélyt adott rá, hogy kitárjam a szárnyaimat, és fantasyt írjak, és
amiért a huszonegy napig tartó utolsó közös szerkesztésünk során
gondja volt rá, hogy mindig vidámak maradjunk. A könyv megírása
során egyetlen laptopban sem keletkezett kár. Komolyra fordítva a
szót, egy álmom vált valóra ezzel a könyvvel. Köszönöm
mindenkinek, hogy a tanácsaikkal, a türelmükkel, a segítségükkel
lehetővé tették, hogy mindez megvalósuljon – egyedül biztosan nem
lettem volna rá képes. Köszönöm Stacynek, hogy annyi álmatlan
éjszakán keresztül végezte az olvasószerkesztést. Heather, Curtis,
Jessica – hálás vagyok, amiért fáradhatatlanul válaszoltatok a
leveleimre. Köszönöm Madisonnak a jegyzeteket, és amiért egész
éjszaka fent maradt, hogy elolvashassa a kéziratot. Elizabeth, neked
külön hálás vagyok ezért a gyönyörűséges borítóért, Bree-nek és
Amynek pedig a nagyszerű illusztrációkért. Hálás vagyok a
fantasztikus ügynökömnek, Louise Furynak, aki szemrebbenés
nélkül elfogadta, hogy fantasyt szeretnék írni, és aki jócskán
megkönnyíti az életemet azzal, hogy fenntartások nélkül kiáll
mellettem.
 Köszönöm nem hivatalos szentháromságunk többi tagjának, Gina
Maxwellnek és Cindi Madsennek – nélkületek már rég elvesztem
volna. Köszönöm Kylának, aki nélkül ez a könyv nem jöhetett volna
létre. Shelbynek és Cassie-nek, amiért mindent elegáns
könnyedséggel és derűvel kezelnek. Az összes bloggernek és
olvasónak, aki velem tartott az elmúlt években – köszönöm. A
„Flygirls” névre keresztelt olvasókörömnek, amiért minden nap
örömöt csempésznek az életembe.
Végül pedig, mert te vagy a kezdet és a vég, ismét köszönöm
neked, Jason. Az összes hősömben ott van belőled valami.
 Tartalom

ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
HUSZONHATODIK FEJEZET
HUSZONHETEDIK FEJEZET
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
HARMINCADIK FEJEZET
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
HARMINCHARMADIK FEJEZET
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
HARMINCHATODIK FEJEZET
HARMINCHETEDIK FEJEZET
HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS