Aristotle’s Method in Ethics:

Philosophy in Practice Joseph

Karbowski
Visit to download the full and correct content document:
https://textbookfull.com/product/aristotles-method-in-ethics-philosophy-in-practice-jos
eph-karbowski/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Nicomachean Ethics Third Edition, Edition Aristotle

https://textbookfull.com/product/nicomachean-ethics-third-
edition-edition-aristotle/

Postmodern Suburban Spaces: Philosophy, Ethics, and

Community in Post-War American Fiction 1st Edition
Joseph George (Auth.)

https://textbookfull.com/product/postmodern-suburban-spaces-
philosophy-ethics-and-community-in-post-war-american-fiction-1st-
edition-joseph-george-auth/

Aristotle on Ontological Priority in the Categories

Elements in Ancient Philosophy Ana Laura Edelhoff

https://textbookfull.com/product/aristotle-on-ontological-
priority-in-the-categories-elements-in-ancient-philosophy-ana-
laura-edelhoff/

Aristotle s Practical Philosophy On the Relationship

between His Ethics and Politics 1st Edition Emma Cohen
De Lara

https://textbookfull.com/product/aristotle-s-practical-
philosophy-on-the-relationship-between-his-ethics-and-
politics-1st-edition-emma-cohen-de-lara/
Readings in Ancient Greek Philosophy: from Thales to
Aristotle 5th Edition S. Marc Cohen

https://textbookfull.com/product/readings-in-ancient-greek-
philosophy-from-thales-to-aristotle-5th-edition-s-marc-cohen/

Method Matters in Psychology Essays in Applied

Philosophy of Science Brian D. Haig

https://textbookfull.com/product/method-matters-in-psychology-
essays-in-applied-philosophy-of-science-brian-d-haig/

The crisis of method in contemporary analytic

philosophy First Edition Baz

https://textbookfull.com/product/the-crisis-of-method-in-
contemporary-analytic-philosophy-first-edition-baz/

Case Method and Pluralist Economics Philosophy

Methodology and Practice 1st Edition Kavous Ardalan
(Auth.)

https://textbookfull.com/product/case-method-and-pluralist-
economics-philosophy-methodology-and-practice-1st-edition-kavous-
ardalan-auth/

Philosophy in Reality: A New Book of Changes Joseph E.

Brenner

https://textbookfull.com/product/philosophy-in-reality-a-new-
book-of-changes-joseph-e-brenner/
 A R IST OT LE ’S METHO D IN E THIC S

This book examines Aristotle’s method in ethics from the vantage

point of his broader conception of philosophy. Joseph Karbowski
challenges longstanding dialectical orthodoxy and argues instead that
Aristotle, in his ethical treatises, is seeking the first principles of
a demonstrative ethical science, a science of human goodness, using
an ethically adapted version of the method described in the second
book of his Posterior Analytics. Part I of this volume develops a novel
interpretation of Aristotle’s conception of philosophy, which high-
lights its ambition to scientific knowledge (epistēmē) and its flexible
approach to philosophical inquiry. Part II then demonstrates
Aristotle’s scientific and flexible approach to philosophy at work in
his ethical treatises. The book shows how the aspiration to scientific
knowledge is compatible with Aristotle’s remarks about ethical pre-
cision, the practical aim of ethics, and the particular-orientedness of
phronēsis (practical wisdom).

joseph karbowski is Visiting Assistant Professor in the

Philosophy Department at the University of Pittsburgh. He has
published numerous articles on Aristotle’s ethics, politics, epistemol-
ogy, philosophy of science, and natural philosophy.
ARISTOTLE’S METHOD IN
ETHICS
Philosophy in Practice

JOSEPH KARBOWSKI
University of Pittsburgh
 University Printing House, Cambridge cb2 8bs, United Kingdom
One Liberty Plaza, 20th Floor, New York, ny 10006, USA
477 Williamstown Road, Port Melbourne, vic 3207, Australia
314–321, 3rd Floor, Plot 3, Splendor Forum, Jasola District Centre,
New Delhi – 110025, India
79 Anson Road, #06–04/06,Singapore 079906

Cambridge University Press is part of the University of Cambridge.

It furthers the University’s mission by disseminating knowledge in the pursuit of
education, learning, and research at the highest international levels of excellence.

www.cambridge.org
Information on this title: www.cambridge.org/9781108419598
doi: 10.1017/9781108303644
© Joseph Karbowski 2019
This publication is in copyright. Subject to statutory exception
and to the provisions of relevant collective licensing agreements,
no reproduction of any part may take place without the written
permission of Cambridge University Press.
First published 2019
Printed and bound in Great Britain by Clays Ltd, Elcograf S.p.A.
A catalogue record for this publication is available from the British Library.
Library of Congress Cataloging-in-Publication Data
names: Karbowski, Joseph, author.
title: Aristotle's method in ethics : philosophy in practice / Joseph Karbowski.
description: Cambridge, UK ; New York : Cambridge University Press, [2019] | Includes
bibliographical references and index.
identifiers: lccn 2018041849 | isbn 9781108419598
subjects: lcsh: Aristotle. | Ethics, Ancient.
classification: lcc B491.E7 K37 2019 | ddc 171/.3–dc23
LC record available at https://lccn.loc.gov/2018041849
isbn 978-1-108-41959-8 Hardback
Cambridge University Press has no responsibility for the persistence or accuracy of
URLs for external or third-party internet websites referred to in this publication
and does not guarantee that any content on such websites is, or will remain,
accurate or appropriate.
For Mieczyslaw and Lois Karbowski, who are the Best
 Contents

Acknowledgments page ix
List of Abbreviations xi

Introduction 1
The Dialectical Orthodoxy 2
Toward a Scientific Reading of Aristotle’s Method in Ethics 4
Aristotle on Philosophy and Its Method 5
Aristotle’s Method in Ethics: Philosophy in Practice 11
A Concluding Note on Aristotle’s Ethical Treatises 17

part i the nature of aristotelian philosophy

1 Dialectical Reasoning and the Dialectical Craft 21
1.0 Introduction 21
1.1 Dialectical Reasoning 22
1.2 The Dialectical Craft 31
1.3 Peirastic Dialectic 41
1.4 Conclusion 51

2 The Enterprise of Philosophy 52

2.0 Introduction 52
2.1 An Important Preliminary 53
2.2 Truth, Principles, and Demonstration 55
2.3 Philosophical Knowledge and Theory 62
2.4 The Architecture of Philosophy 72
2.5 Conclusion 76

3 Aristotle’s Scientific and Flexible Philosophical Method 78

3.0 Introduction 78
3.1 Irwin’s Developmental Hypothesis 79
3.2 Toward Aristotle’s Philosophical Method 83
3.3 The Norms of Philosophical Inquiry: the APo II Method 88
3.4 Local Philosophical Norms 100
3.5 Topic-Specific Norms 102
3.6 Judgment in Philosophical Inquiry 105
3.7 Transition to Part II 105

vii
viii Contents
part ii philosophy in practice
4 Method in the Eudemian Ethics 109
4.0 Introduction 109
4.1 The Global Method of the Treatise 110
4.2 Aristotle’s Argumentative Practice 120
4.3 The Scientific and Flexible Method of the Eudemian Ethics 131
4.4 Conclusion 135

5 Ethical Precision and the Practical Necessity of Epistēmē 136

5.0 Introduction 136
5.1 Ethical Precision 137
5.2 Is Epistēmē Unnecessary in Ethics? 146
5.3 The Practical Necessity of Ethical Epistēmē 151
5.4 Conclusion: Aristotle’s Contribution to Moral Education 161

6 Facts, Principles, and Aristotle’s Demonstrative Ethical Science 163

6.0 Introduction 163
6.1 Ethical Starting Points 164
6.2 Ethical First Principles 172
6.3 Aristotle’s Demonstrative Ethical Science 185
6.4 Conclusion 187

7 Strategic Flexibility in the Nicomachean Ethics 188

7.0 Introduction 188
7.1 Methodological Norms in the Treatise 188
7.2 The Global Methodology of the Treatise 197
7.3 The Inquiry into Happiness 200
7.4 The Inquiry into Character Virtue 205
7.5 The Inquiry into the Voluntary 211
7.6 Conclusion 215

8 The Autonomy of Ethics 217

8.0 Introduction 217
8.1 The Justificatory Autonomy of Ethics 218
8.2 The Explanatory Autonomy of Ethics 229
8.3 Conclusion 244

Conclusion 246

Bibliography 249
Subject Index 259
Index Locorum 265
 Acknowledgments

This book could not have come to be without the encouragement, support,
and guidance of numerous people.
My interest in ancient Greek philosophy was spawned during my under-
graduate years at the University of Pittsburgh, including a year abroad at
Oxford. Warm thanks are due to Mary Louise Gill, Andrea Falcon, Edwin
Floyd, David Charles, and Jane Day for their instruction and inspiration.
My passion for ancient philosophy, and Aristotle in particular, was further
nourished in graduate school at the University of California, Berkeley,
including a visiting semester at Rutgers. I owe my former teachers, friends,
and colleagues from my graduate school years a major debt of gratitude:
Robert Bolton, Alan Code, Vanessa DeHarven, David Ebrey, Dorothea
Frede, Jessica Gelber, Anthony A. Long, Berislav Marusic, David Sedley,
George Tsai, R. Jay Wallace, and Joel Yurdin.
After leaving the nest, I had (and continue to have) the privilege of
growing as an independent philosopher through interactions with numer-
ous individuals at various venues. I am especially grateful to Robert Audi,
Robert Bolton, Sean Kelsey, Richard Kraut, James G. Lennox, and
Christopher Shields for their insight, friendship, and support. I would
also like to thank David Charles, Marguerite Deslauriers, Andrea Falcon,
Allan Gotthelf, Devin Henry, David Keyt, Mariska Leunissen,
C. D. C. Reeve, and Greg Salmieri for multiple discussions and exchanges.
I have learned so much from you all.
Mark Alznauer, Christopher Bobonich, Agnes Callard, David Ebrey,
Emily Fletcher, Dorothea Frede, Jessica Gelber, Sean Kelsey, Constance
Meinwald, and Christopher Shields generously read and offered comments
on material from different parts of the book. Warm thanks are also due to
two anonymous referees. Their comments helped me improve and tighten
the arguments of several chapters. Hilary Gaskin and Sophie Taylor have
been wonderful guides through this entire process, and I am extremely
grateful to Marta Steele for her work on the indexes.
ix
x Acknowledgments
Lucas Angioni read and offered challenging comments on roughly half
of the material in the book. He also organized a conference at which drafts
of several of its chapters were presented. I owe him a major debt of
gratitude. The project is all the better for his input. I would also like to
thank my commentators and all of the other participants at the conference
on explanation and methodology in Aristotle’s science and ethics at
Unicamp in April 2017 for their comments and criticisms. James
G. Lennox also deserves special mention. His work provides the most
direct inspiration for this project, and he has given me the most input into
it. Working through his subtle, insightful, and extensive comments has
been most rewarding.
Those listed above have shaped me as an academic. But I am most
grateful to the people who have molded me as a person. Thank you, Mom
and Dad, Denise, Lisa, Mike, and John, for being an endless repository of
love and support. You are all excellent role models who enabled and
encouraged me to pursue my passions, including philosophy. This book
would not have come to be without you. Finally, a very special thanks goes
out to my wife, Suzy, and my son, Alex. You two never cease to amaze me
with your generosity, spirit, and strength of will and character. It is because
of you that I had the courage to write this book, something I have long
wanted to do. The book is dedicated to my loving parents. But my life is
dedicated to you both.
I would also like to thank Mathesis Publishing for kindly allowing me to
use material from “Complexity and Progression in Aristotle’s Treatment of
Endoxa in the Topics” (originally published in Ancient Philosophy 35, 75–96)
in section 1.1 and Wissenschaftlicher Verlag, Trier for their kind permis-
sion to use material from “Aristotle on the Outline Status of Ethical First
Principles” (originally published in B. Strobel and G. Wöhrle (eds.),
Angewandte Epistemologie in antiker Philosophie und Wissenschaft, Trier,
115–35) in sections 5.2 and 5.3. Part of “Phainomena as Witnesses and
Examples: The Methodology of Eudemian Ethics 1.6” (originally published
in Oxford Studies in Ancient Philosophy 49, 193–225) is also reprinted in
sections 4.1–4.2, albeit with expansion and modification, by the kind
permission of Oxford University Press. I would also like to thank
Cambridge University Press for allowing material from “Endoxa, Facts,
and the Starting Points of the EN” (originally published in D. Henry and
K. M. Nielsen (eds.), Bridging the Gap between Aristotle’s Science and Ethics,
Cambridge, 113–29) to be used in section 6.1.
 Abbreviations

Aristotle’s Works
APo Posterior Analytics
APr Prior Analytics
Cael De Caelo
Cat Categories
DA De Anima
EE Eudemian Ethics
EN Nicomachean Ethics
GA On the Generation of Animals
GC On Generation and Corruption
HA History of Animals
IA De Incessu Animalium
Int De Interpretatione
Mem De Memoria et Reminiscentia
Meta Metaphysics
PA On the Parts of Animals
Ph Physics
Pol Politics
Protr Protrepticus
Resp On Respiration
Rh Rhetoric
SE On Sophistical Refutations
Sens On Sense and Sensibility
Top Topics

xi
xii List of Abbreviations
Works by Other Authors
Alexander of Aphrodisias
In Top In Aristotelis Topicorum libri octo commentaria

Galen
Loc Aff De Locis Affectis
Meth Med Methodus Medendi

Plato
Euth Euthyphro
Grg Gorgias
Lach Laches
Men Meno
Phd Phaedo
Phlb Philebus
Prot Protagoras
Rep Republic
Tht Theaetetus
Tim Timaeus

The texts cited in this book are all from the Thesaurus Linguae Graeca
(TLG). Unless otherwise noted, translations are my own.
 Introduction

This book examines Aristotle’s method in ethics. Let me be clear that I do

not think that Aristotle has an ethical “method” in the sense of
a mechanical decision procedure for seeking ethical knowledge that elim-
inates the need for creative insight and judgment. In fact, his reliance upon
judgment in his ethical inquiries, and philosophical inquiries more gen-
erally, is a major theme of this book. What Aristotle does have are con-
sidered views about how ethical inquiry ought to be conducted. They are
the main subject of this book. When I speak of Aristotle’s ethical “method”
or his “method” in ethics, one should take me to be referring collectively to
his views about how to inquire properly into ethical phenomena, his norms
of ethical inquiry.1
I am especially interested in Aristotle’s views of the proper starting
points, ending points, and structure of ethical inquiry. He expresses
these views in methodological remarks throughout his ethical treatises.
Those remarks receive ample attention in this study, but they are not its
sole focus. Aristotle has views about how philosophical inquiries quite
generally ought to be conducted. In keeping with my stipulated usage of
“method” I shall refer to these views collectively as his “philosophical
method.” I believe that Aristotle’s philosophical method informs his
ethical method: his views about how to conduct philosophical inquiries
influence his views about how to conduct ethical inquiries. Thus, in my
view we cannot fully understand his ethical method without at least some
knowledge of his general philosophical method. That is why I first develop
an account of Aristotle’s philosophical method (in Part I) and then proceed
to discuss his ethical method (in Part II). Before I say more about the
current study, I would like to situate it in the vast literature on Aristotle’s
ethical methodology.

1
In speaking of Aristotle’s “norms of inquiry” I follow Lennox 2011.

1
2 Introduction
The Dialectical Orthodoxy
John Burnet launched the dominant view of twentieth-century scholarship
on Aristotle’s method in ethics when he claimed that the Nicomachean
Ethics is “dialectical throughout” (Burnet 1900, v; cf. xxxix–xlvi). By this
Burnet meant that Aristotle’s conclusions are founded upon claims “of the
most shifting character, taken as they are at one time from the opinions of
ordinary people, at another from popular Platonism” (Burnet 1900, v–vi).
Because he thought that Aristotle’s arguments were based upon such
claims, Burnet held that he did not really endorse their conclusions.
As one might expect, this proposal met with heavy criticism. Burnet’s
critics took to task both his view of the way in which the Nicomachean
Ethics is dialectical and the extent to which it is dialectical.2 However, they
would rarely question his presumption that the treatise is dialectical.
Burnet’s impact resonates in these remarks by John Cooper some
seventy-five years later:
[E]ven where the “opinions of the wise,” what we all say or think, and the
other hallmarks of dialectic are not emphasized in the text, there seems no
doubt that Aristotle conceives of his procedure as for the most part dialec-
tical. (Cooper 1975, 69)
These remarks are influenced by Burnet.3 But it is important to note that
G. E. L. Owen’s work, especially his article “Tithenai ta phainomena,” is
also responsible for Cooper’s confidence that Aristotle’s ethical methodol-
ogy is dialectical.
Owen’s article is motivated by an apparent incongruity between some of
Aristotle’s methodological remarks and his argumentative practice in the
Physics.4 Very briefly, APr I.30, 46a17-22 suggests that scientific inquiries
proceed by acquiring empirical observations and then subsequently
explaining them (cf. PA I.1, 639b5-10; 640a13-15; Cael III.7, 306a5-17).
However, when we turn to the Physics, Owen thinks, we find detailed
conceptual analyses, not an attempt to explain empirical phenomena.5
In order to solve this puzzle Owen first distinguishes Aristotle’s method
in empirical contexts (his “empirical” method) from his method in philo-
sophical contexts (his “dialectical” method). He then makes a further

2
For criticisms of Burnet’s interpretation, see Greenwood 1909, 132–44; Hardie 1980, 39; Joachim
1951, 30.
3
See Cooper 1975, 69n.94. 4 Owen 1961, 84–5.
5
In viewing the Physics as a conceptual or a priori treatise Owen was influenced by Mansion (1946, 211).
This view, in turn, influenced Wieland (1962) and Nussbaum (1986, 240–63), though it has recently –
and rightly – fallen out of favor.
 Introduction 3
distinction between the Physics proper and other empirical treatises like the
De Caelo and Meteorology.6 Owen ultimately solves the previous puzzle by
arguing that the Physics is a philosophical treatise and, consequently,
observes Aristotle’s dialectical method.
In his paper Owen drew attention to texts that have come to be central
to the debate about Aristotle’s philosophical method, including the
following:
Furthermore, it is useful in relation to the first principles of each science. For
it is impossible to say anything about them, reasoning from the peculiar
principles of the proposed science, since the principles are first of them all; it
is through the endoxa about them that we must discuss them. But this is
peculiar or at least especially appropriate to the dialectical [craft]. For, being
investigative it has a path to the principles of all studies. (Top I.2, 101a36-b4)
As Owen reads it, this passage asserts that “the first premises of scientific
arguments can be established by methods which start from the endoxa”
(Owen 1961, 92). This implies that for Aristotle there is a non-empirical
route to scientific principles, one that does not start from or conform to
empirical observations. In fact, many scholars believe that the following
passage, which was also highlighted by Owen, provides “the clearest and
best example . . . of what dialectical inquiry meant for Aristotle” (Cooper
1975, 69):
We must, as in the other cases, set the phainomena before us and, after first
puzzling over them, go on to establish all the endoxa about these affections
or at least most or the most authoritative of them; for if we both resolve the
difficulties and leave the endoxa undisturbed, we shall have proved the case
sufficiently. (EN VII.1, 1145b2-7)
Owen (1961, 88) argued that Aristotle’s treatment of place in Physics IV
employs the method in this passage. And scholars have since claimed to
find applications of this “endoxic” method widespread throughout the
corpus.
Owen’s work was very influential. In addition to accepting his conten-
tion that the Physics is a dialectical work, many scholars came to believe
that, for instance, the biological works – works that Owen himself would
have considered empirical – are dialectical.7 In the realm of ethics, which is
our main concern, Owen’s conclusions allowed scholars to affirm Burnet’s
general line, i.e., that Aristotle’s method in ethics is dialectical, without
having to accept the latter’s ad hominem interpretation of dialectic. Owen’s

6 7
Owen 1961, 91. Balme 1972, 127; Reeve 1992, 32.
4 Introduction
Aristotle could reach the truth in ethics and even establish ethical princi-
ples by means of dialectical inquiry.

Toward a Scientific Reading of Aristotle’s Method in Ethics

Owen’s views still influence the debate about Aristotle’s philosophical
method, but they are steadily losing ground. Recent scholarship has
begun to question his claim about the power of dialectic.8 Scholars often
concede that dialectic has some constructive role to play in Aristotle’s
treatises, but they deny that it is his method for establishing first principles.
For example, Bolton claims that peirastic dialectic helps accumulate the
data by which scientific theories are tested,9 while Reeve maintains that
dialectic’s role in philosophy is primarily aporetic.10
Doubts have also been raised about the orthodox reading of Aristotle’s
method in ethics. Scholars have more recently questioned both the general
presumption that Aristotle’s ethical method is dialectical and the more
specific proposal that the endoxic method of EN VII.1 is his central ethical
method.11 Some scholars have also argued, positively, that the ethical
treatises follow the method described in the second book of the Posterior
Analytics.12 In fact, this theme has been recently explored in a collection of
essays edited by Devin Henry and Karen Nielsen,13 though not all of its
contributors are equally sympathetic to a scientific interpretation of
Aristotle’s ethical project.
The strategy of appealing to the Posterior Analytics for methodological
illumination is not solely used by scholars working on Aristotle’s ethical
treatises. It is a growing trend in Aristotle studies that began with work on
Aristotle’s biology14 and has now found its way to work on his method in
psychology,15 metaphysics,16 physics,17 politics,18 and even poetics.19 In fact,

8
For criticisms of Owen, see Bolton 1987, 129–30; 1999, 85–9; Smith 1993, 351–4; 1997, 52–4; 1999,
50–3. Though departing from Owen on a number of details, Irwin’s developmental interpretation of
Aristotelian dialectic is clearly indebted to his work. I discuss Irwin’s interpretation in sections 3.1
and 8.1.
9
See Bolton 1994a; 1999. Though he denies that dialectic establishes the principles of theoretical
sciences, Bolton argues that it is Aristotle’s main method in ethics in Bolton 1991a.
10
See Reeve 1998, 246–50; 2012, 61.
11
Natali 2007; 2010; 2015; Frede 2012; Karbowski 2015a; Salmieri 2009; Zingano 2007.
12
See the works by Natali, Salmieri, and myself in the previous note.
13
Henry and Nielsen 2015.
14
Bolton 1987; Charles 1990; Gotthelf 1987; 1997; Kullmann 1974; Lennox 1987a; 2001b; Leunissen
2010.
15
Achard 2005; Bolton 1978. 16 Bolton 1994b; 1996; Charles 2000, ch. 11; Code 1997.
17
Bolton 1991b. 18 Karbowski 2013. 19 McKirahan 2010.
 Introduction 5
the extension of this interpretive strategy to ethics is fairly recent and has had
a mixed reception.20
Skeptics may dismiss this scientific turn in Aristotle studies as a massive
conspiracy borne of careless scholarship or a sheer accident on the part of
Aristotle. But I will argue in Part I of this book that it is neither. Aristotle
thinks that philosophy is essentially oriented to epistēmē. That is the kind of
knowledge that philosophers as such seek. However, he does not think that
dialectical reasoning is capable of yielding epistēmē. The method that, in his
view, philosophers must follow in order to achieve epistēmē is described in
the second book of the Posterior Analytics. That method is so widespread,
I shall claim, for the simple reason that it is Aristotle’s general philosophical
method.
This study is primarily concerned with Aristotle’s method in ethics. But
I approach that topic from the vantage point of Aristotle’s general concep-
tion of philosophy and its method. I believe that he has substantive and
interesting views about what kind of enterprise philosophy is and how to
do it and that they inform his ethical treatises. Consequently, I think that
we cannot fully understand what Aristotle is doing in those treatises – what
kind of knowledge he is seeking, how he is seeking it, and where he starts
from – without a grasp of his general conception of philosophy and its
methodological norms. By approaching Aristotle’s ethical treatises in this
top-down way, i.e., from the perspective of his more general view of
philosophy, I hope to provide a novel defense for a scientific and non-
dialectical reading of their methodology.

Aristotle on Philosophy and Its Method

In Part I of the book I examine Aristotle’s conception of philosophy and its
method. Generally speaking, I aim to clarify his view of the enterprise of
philosophy, the structure of philosophical disciplines, philosophy’s relation
to dialectic and demonstrative science, and the norms of philosophical
inquiry. Chapter 1 discusses Aristotle’s conception of dialectic. Chapter 2
investigates his view of philosophy proper. Chapter 3 investigates Aristotle’s
general philosophical method.
The stance I defend on these matters differs considerably from that
adopted by Owen. Recall that Owen finds two methods in Aristotle:

20
Lukewarm reviews of Henry and Nielsen 2015 are offered in Mann 2016 and McDavid 2015. Doubts
about a “scientific” interpretation of Aristotle’s ethical project are also expressed in Scott 2015,
171n.5.
6 Introduction
a dialectical method and an empirical method. The former, he contends, is
Aristotle’s philosophical method. It governs the inquiries conducted in his
philosophical treatises, whereas the empirical method governs the inquiries
in his empirical treatises. On Owen’s interpretation, philosophy is intimately
associated with dialectic and distanced from empirical science. In Part I of
this book I will argue, on the contrary, that Aristotle distances philosophy
from dialectic and intimately associates it with demonstrative science.

Dialectic and Philosophy

In my view, Owen’s interpretation goes wrong in at least two ways. First, it
misrepresents Aristotle’s conception of the relation between dialectic and
philosophy. Unlike Plato, Aristotle consistently distinguishes dialectic and
philosophy. What is more, his view of the epistemic standards by which
dialecticians and philosophers reason implies that dialectical and philoso-
phical reasoning are incompatible. The philosopher, who is relentlessly
devoted to truth, has no use for dialectical reasoning; for as I argue in
Chapter 1, dialectical reasoning proceeds exclusively according to belief,
whereas philosophical reasoning proceeds according to truth.
Though dialectical reasoning has no place in truth-oriented philosophi-
cal inquiries, Aristotle concedes that mastery of the dialectical craft can
make the detection of truth easier. For example, its constituent strategies
enable an individual to form valid arguments on both sides of a debate.
One of these arguments will be sound. So, once the opposing arguments
have been set out, the task is simply to select the sound one. Interestingly,
however, Aristotle does not think that the dialectical craft helps with
this second task. In his view, its techniques do not enable us to distinguish
sound from unsound arguments because they are not truth-detecting.
Consequently, though Aristotle admits that training in dialectic can be
helpful to the philosopher, he thinks the help it offers is limited and,
ultimately, optional, like ballet training to professional athletes.

Philosophy and Science

The second problem with Owen’s interpretation is that it attributes an
anachronistic distinction between philosophy and science to Aristotle.
We distinguish philosophy from science, but Aristotle does not. Physics,
mathematics, metaphysics, and ethics are all considered branches of phi-
losophy by him; and insofar as they are branches of philosophy they share
certain features and aspirations. First and foremost, they seek the truth
 Introduction 7
about their respective domains. Coupled with certain metaphysical and
epistemological assumptions, philosophy’s concern with truth spawns
additional features. I discuss these in Chapter 2. For my purposes in this
book, philosophy’s most important feature is its aspiration to epistēmē,
demonstrative scientific knowledge.
According to Aristotle, reality divides into independently intelligible
domains. Each domain has its own unique set of foundational principles,
but all domains of reality have a common structure. They are broad
causal networks. For this reason Aristotle thinks that knowing the truth
about any domain is not merely a matter of having a reasonable justifica-
tion for one’s claims about it; it is a matter of grasping the causal relations
between its constituents and representing them in explanatory syllogisms
(“demonstrations”). The latter achievement is epistēmē. So, in addition to
being truth-oriented, all philosophical disciplines are epistēmē-oriented
and their finished theories take the form of demonstrative sciences.
Importantly, not all demonstrative sciences are equally precise. Some,
e.g., natural philosophy and, arguably, Aristotle’s finished ethical theory,
contain claims that are true only for the most part, as opposed to
invariably. But they still have the sort of axiomatic structure described
in APo I and yield a qualified form of epistēmē.

Aristotle’s General Philosophical Method

Since philosophical disciplines are epistēmē-oriented, their practitioners
must follow norms that promise to take them to epistēmē.
The techniques constitutive of the dialectical craft do not meet this con-
straint; they do not enable one to discern truth, let alone causal relations.
Consequently, I believe that Aristotle’s general philosophical method is not
contained in the Topics. Instead, in Chapter 3 I argue that it is described in
the second book of the Posterior Analytics.
The most direct piece of textual evidence for thinking that the second
book of the Posterior Analytics describes Aristotle’s general philosophical
method is a remark in EE I.6 in which he refers to seeking causal definitions
as the “philosophical approach” in all areas of inquiry (1216b35-9). His most
extensive remarks about such causal definitions and how to seek them are
contained in APo II, and his way of referring to them in EE I.6 – as
definitions which make clear not only “the what” (to ti) but “the why” (to
dia ti) – is strikingly reminiscent of the main lesson of APo II.2: what
something is (to ti estin) and why it is (to dia ti estin) are the same. When
one further observes that traces of the method of the second book of the
8 Introduction
Posterior Analytics (the “APo II method”) are widespread throughout the
corpus, it becomes difficult to deny that Aristotle conceives that method as
his general philosophical method.
In Chapter 3 I suggest that Aristotle preferred the APo II method to
dialectic as his general philosophical method because he thought it better
suited to the acquisition of epistēmē. The method has many bells and
whistles, but what, ultimately, gives it a leg up over dialectic is that it is
truth-oriented from the very beginning. The starting points of the APo II
method are not beliefs (even reputable ones), but facts (to hoti). Briefly,
facts are known truths acquired from reliable epistemic sources such as
perception, experience, and induction. They serve as starting points for
epistēmē-oriented philosophical inquiries, not merely because they are true,
but also because the attributes and relations they depict are systematically
related to the first principles of the relevant domain: the latter are the causes
of the former. Epistēmē comes by way of knowing (having nous of) first
principles.21 So, the APo II method promotes the acquisition of epistēmē by
directing philosophers to seek the causes of the initial facts.

Local or Domain-Specific Norms

I think that the APo II method is Aristotle’s general philosophical method; its
norms govern all philosophical inquiries as such. But they are not the only
kind of norms that he thinks constrain philosophical inquiry. Aristotelian
philosophy is compartmental. It has various branches, and each branch
studies a different domain of reality. Aristotle was fully aware that domains
differ in all sorts of methodologically relevant ways. For example, some
domains contain kinds whose instances undergo change, while others have
kinds with unchanging instances. These differences impact how one ought
to seek epistēmē of them and how precise our epistēmē of them can be.
Consequently, in addition to general philosophical norms Aristotle acknowl-
edges the existence of what, following Lennox (2011), I will call “local”
norms.
Local norms do not govern all philosophical inquiries. They are restricted
to specific branches of philosophy, because they reflect methodologically

21
Aristotle recognizes two kinds of epistēmē: (i) demonstrative epistēmē of what follows from the first
principles and (ii) non-demonstrative epistēmē of the first principles. He often refers to (ii) as “nous.”
Frequently in this book, I will speak of “epistēmē” indiscriminately. Generally, it will be clear from
the context which type of epistēmē is at issue, and, in any case, it is not possible to possess one type of
epistēmē without the other. So, I will only distinguish these two types of epistēmē when it is absolutely
crucial for my point or argument.
 Introduction 9
relevant features of their particular subject matters and/or aims. However,
they still have a fairly broad scope because they apply to all inquiries in the
relevant branch of philosophy. DA I.1, for example, contains local norms of
psychology.22 The norms presented there are not directed at all philosophers.
Instead, they are narrowly targeted at philosophers inquiring into the soul,
and they provide advice about, for example, what questions about soul must
be answered in order to achieve epistēmē of it, the order in which they should
be answered, and what format the definitions of psychological attributes
must take. Moreover, these norms do not apply only to one or two lines of
inquiry conducted in the De Anima. Aristotle mentions them at the begin-
ning because they encompass all of the lines of inquiry in that treatise.

Judgment in Philosophical Inquiry

General philosophical norms set constraints upon the overall shape of
philosophical inquiries. For example, they dictate that all philosophers
must seek definitions that explain the initial facts. Local norms offer
further guidance to philosophers examining specific domains by informing
them, for instance, about what modes of causation are most pertinent,
what questions about the subject matter merit attention, and how one
should evaluate competing claims about the first principles of the domain.
However, neither general philosophical nor local norms micromanage.
They do not dictate that particular lines of inquiry in particular branches
of philosophy must have this structure as opposed to that structure. For
example, one cannot derive a concrete strategy for examining particular
psychological phenomena from the norms described in APo II or DA I.1.
General philosophical norms and the norms local to specific branches of
philosophy leave philosophical inquirers space to devise unique argumen-
tative strategies for each particular item on their agenda.
This last observation is important because scholars often characterize
Aristotle’s philosophical method as “aporetic” and then explain what this
means by saying that he tends to proceed by raising and solving puzzles
about the immediate subject of inquiry. Now, I have no objection to calling
his method “aporetic.” Aristotle does often use puzzles or aporiai in his
inquiries. What I do wish to combat are the impressions, first, that he always
raises puzzles and, second, that when he does, he does so in the same way.
Aristotle does not always generate puzzles about the subject of investigation.
Nor, when he does, does he do so in the same way. Sometimes he raises

22
For discussion of these norms, see Lennox 2011, 41–4.
10 Introduction
puzzles at the beginning of the inquiry, but sometimes he only does so at the
middle or the end of the investigation. Moreover, the puzzles he raises have
various sources and serve different functions.
Instead of presuming that specific uses of puzzles and endoxa are written
into his philosophical method, I think it preferable to view the appeal to
puzzles and endoxa as instruments or “tools” in his argumentative reper-
toire that he uses as he sees fit in individual contexts. On my interpretation,
no general philosophical or local norms dictate whether, when, and how
Aristotle makes use of endoxa, puzzles, and the other items in his vast
methodological toolbox, e.g., fresh-starts, analogical arguments, examples,
etc. His use of such strategies in particular cases is ultimately a judgment
call on his part, informed by reflection about what, he thinks, is necessary
for achieving insight in the case at hand.

Topic-Specific Norms
The lines of reasoning informing Aristotle’s decisions about particular
tools in his argumentative repertoire are seldom explicitly stated. In fact,
sometimes he goes about his business without commenting at all upon his
decided strategy for investigating a topic. Other times Aristotle speaks up,
and in these cases he offers normative remarks that express his decisions
about how best to investigate the particular topic at hand. These remarks
can be more or less expansive. Here is a very brief example from EE II.10:
“let us next discuss choice, after first raising some puzzles about it”
(1225b18-19). This claim is not a general philosophical norm nor a local
ethical norm. It does not say how all philosophical or all ethical inquiries
must proceed. It expresses a normative judgment about how to investigate
choice and choice alone. I shall call norms like this, which are restricted to
specific subjects or lines of inquiry in a treatise, “topic-specific norms.”
The so-called endoxic method of EN VII.1 is often hailed to be
Aristotle’s general philosophical or ethical method. But I think that it is
neither. On my reading, the procedure described in EN VII.1 (quoted
above) is in fact a rather elaborate topic-specific norm restricted to EN VII.
1–10. It describes the concrete strategy that Aristotle thinks ought to be
followed in seeking definitions of akrasia, enkrateia, etc. But there is no
presumption that all philosophical inquiries, or even ethical inquiries,
should have the same format. Admittedly, other lines of inquiry in the
corpus have a similar structure to that of EN VII.1–10, but, upon closer
inspection, they are not the same. Since I believe that it is a topic-specific
norm whose application is narrowly restricted to a particular line of inquiry
 Introduction 11
in the corpus, I shall not devote much time in this study to the so-called
endoxic method.

Aristotle’s Method in Ethics: Philosophy in Practice

Part I reveals that Aristotle’s philosophical method has two important
features: (1) it is oriented to the acquisition of demonstrative scientific
knowledge or epistēmē and (2) its norms leave Aristotle room to devise
a unique plan of inquiry for each individual subject of investigation. I will
refer to (1) as its “scientific” orientation and to (2) as its “strategic flex-
ibility” or just “flexibility.” Part II argues that Aristotle puts his scientific
and flexible philosophical method to work in his ethical treatises.

The Scope and Structure of Part II

Multiple ethical treatises have come down to us under Aristotle’s name: the
Nicomachean Ethics, the Eudemian Ethics, and the Magna Moralia.23
The Politics is also worth mentioning in this connection, because it
seems to be the intended sequel to the Nicomachean Ethics (EN X.9,
1181b12-23). The authenticity of the Magna Moralia remains controversial
and so shall fall outside of the scope of the present study. And, though
I believe there are signs of Aristotle’s scientific and flexible philosophical
method in the Politics,24 considerations of space prevent me from examin-
ing its method in detail here. In this book I shall be exclusively concerned
with the method of the Eudemian Ethics and the Nicomachean Ethics.
The existence of multiple ethical treatises and the fact that the books on
justice, intellectual virtue, and akrasia are shared between them (EE IV–VI =
EN V–VII) raise questions about the compositional order of the treatises,
Aristotle’s reason for writing multiple ethical treatises, and the original home
of the common books. These are important questions whose answers remain
debated to this day. However, I shall not attempt to settle them.
My primary concern is to understand the methodological norms gov-
erning the inquiries in the Eudemian Ethics and Nicomachean Ethics.
Studying these matters might very well yield information pertinent to
determining why there are two treatises, what their compositional order
is, and which one originally housed the common books. But, pretty
23
Another is the short and all but neglected On Virtues and Vices. A translation of that treatise can be
found in Simpson 2013, 189–94. I ignore it in this study because it does not have any interesting
methodological passages.
24
See my discussion of Aristotle’s inquiry into natural slavery in Karbowski 2013.
12 Introduction
obviously, it will not settle those questions on its own. Consequently, it is
most prudent to set them aside. For convenience I will refer to the
common books by their position in the Nicomachean Ethics (EN V–VII).
But in doing so, I do not intend to be taking a stance on the question of
their origin.
Part II of the book encompasses Chapters 4 through 8. Only one
chapter (Chapter 4) is devoted to the Eudemian Ethics, because it con-
tains tolerably clear evidence of Aristotle’s scientific and flexible philoso-
phical method. The influence of that method in the Nicomachean Ethics,
however, is not as readily apparent. Therefore, my argument for its
application in that treatise is more complex and spans multiple chapters.
Chapters 5 and 6 jointly argue that in the Nicomachean Ethics Aristotle is
seeking the first principles of a demonstrative ethical science. Chapter 7
illustrates Aristotle’s strategic flexibility in the Nicomachean Ethics
through a comparative study of different lines of inquiry in the treatise.
Chapter 8, the final chapter of the book, argues that Aristotle conceives of
ethics as an autonomous branch of philosophy along both justificatory
and explanatory lines.

Aristotle’s Demonstrative Ethical Science

The Eudemian Ethics and Nicomachean Ethics exhibit certain methodolo-
gical differences – differences that, admittedly, merit further exploration.
However, for my purposes their similarities are most important. I believe
that in both of those treatises Aristotle is in the process of developing
a demonstrative ethical science that yields scientific knowledge or epistēmē
of human goodness.
I say that Aristotle is “in the process of developing” a demonstrative
ethical science in order to indicate that his ethical treatises do not present
finished sciences. By his own admission he is exclusively inquiring toward
first principles in the Eudemian Ethics and Nicomachean Ethics. That is why
they are largely works of definition, for definitions are first principles of
demonstrative sciences. As such the definitions contained in Aristotle’s
ethical treatises must be capable of serving as premises of demonstrations
that explain per se accidents of ethical kinds. However, and importantly, it
is not Aristotle’s intention to use the definitional principles discovered in
his ethical treatises as premises in actual demonstrations. Demonstrations
are part of the downward path from first principles, which is not the
concern of Aristotle’s ethical treatises.
 Introduction 13
Aristotle’s fully articulated demonstrative ethical science, then, is in the
offing. But we can get a sense of its structure and contents from the ethical
treatises. Structurally, his finished ethical science will be like any other
demonstrative science. It will be a string of explanatory syllogisms or
demonstrations from first principles. Generally speaking, the relevant
demonstrations will explain the per se accidents of ethical kinds by appeal
to immediate statements of their essences, i.e., definitions. Some ethical
demonstrations will explain the instrumental value of subordinate human
goods by revealing their contributions to happiness, the best human good.
Others will explain the intrinsic value of certain human goods, including
happiness, by appeal to definitions of those items and additional axiologi-
cal principles. Ultimately, Aristotle’s ethical science is a science of human
value. I further discuss the structure and contents of this science in
Chapter 6.
I think that Aristotle is working toward the aforementioned ethical
science in both of his ethical treatises. However, it is easier to defend this
interpretation in the case of the Eudemian Ethics than the Nicomachean
Ethics. The Eudemian Ethics contains a “smoking gun” for a scientific
reading of Aristotle’s ethical project: EE I.6, 1216b35-9. In that remark he
expresses a commitment to seeking causal definitions of ethical phenom-
ena in terms strongly reminiscent of APo II.2.25 Moreover, the Eudemian
Ethics contains no remarks indicating that the results achievable by
ethical inquiry are any less precise than those of other disciplines. So,
there are good reasons to think, and none to doubt, that Aristotle is
seeking the first principles of a demonstrative ethical science in the
Eudemian Ethics.
By contrast, there is more cause for pause in the case of the
Nicomachean Ethics. For one thing, Aristotle says very little about the
sort of definitions that he is seeking in that treatise. In particular, he never
explicitly says that he is seeking causal definitions. For another, EN I.3
contains well-known remarks about the fluctuation of ethical phenom-
ena and its negative impact upon the precision achievable in ethics. Many
scholars have concluded that such remarks effectively abandon aspira-
tions to demonstrative scientific knowledge of the ethical realm. I beg to
differ, and I think that a strong case for a demonstrative interpretation of
the ethical theory in the offing of the Nicomachean Ethics can be made.
But it takes multiple chapters (Chapters 5–6) to make it.

25
This is the very same passage that indicates that the APo II method is Aristotle’s general philoso-
phical method.
14 Introduction
Imprecision and the Need for Epistēmē
In EN I.3 Aristotle famously observes that ethical phenomena exhibit great
variety and fluctuation. This implies that the results of ethical inquiry will
be true only for the most part and have an outline status. While the fact
that the finished ethical theory will contain for the most part and outline
truths does diminishes its precision in certain ways, it does not preclude it
from being a demonstrative science. Or so I argue in Chapter 5.
The fluctuation of human value, e.g., the fact that what is good differs
from circumstance to circumstance, engenders exceptions to evaluative
generalizations. Claims like “Health is good” and “Wealth is good” will
be true only for the most part, as opposed to invariably. However, the
fluctuation of human value does not compromise the possibility of ethical
demonstration or epistēmē, because it is confined to the level of non-
repeatable particulars. For example, it is the actions that count as virtuous
which differ from situation to situation; virtue itself does not. It is always
a mean relative to us. Consequently, the fluctuation of human value does
not preclude there being general, essence-based or per se causal relations
between ethical kinds. One can still explain why health and wealth in
general are good by appeal to their contributions to happiness in spite of the
fact that some instances of health and wealth are harmful.
The variety and fluctuation of ethical phenomena also implies that
ethical principles will have an outline status. By this I argue that Aristotle
means that the ethical principles do not yield concrete advice about how to
act in particular circumstances. Like all demonstrative sciences, Aristotle’s
ethical science is exclusively concerned with kinds, as opposed to their non-
repeatable tokens. However, actions are non-repeatable tokens, and the
factors that impact what we should do in particular circumstances are so
many and varied that they cannot be exhaustively captured by a general
theory. So, no manner of tinkering with the demonstrative science will
make it capable of yielding concrete practical advice. Even one who has
fully mastered its contents will need deliberation and practical insight to
determine what to do in particular situations.
The admission of a gulf between the demonstrative ethical theory and
action, which must be bridged by deliberation, may lead one to wonder if
the former is even necessary for reliable practical success. If so much of the
“action” happens at the level of situational discernment, why do we need
knowledge of ethical universals at all, let alone epistēmē of them?
The answer to this question, I think, appeals to the fact that actions are
not typeless tokens; they are tokens of ethical types. Consequently, in order
 Introduction 15
to be capable of reliably identifying tokens of ethical types we must have
the most precise knowledge of the relevant ethical types possible, and this is
epistēmē.
On my interpretation, Aristotle views epistēmē of human value as
necessary, but not sufficient, for legislative phronēsis. Phronēsis is a unified
epistemic state that integrates epistēmē of ethical kinds or universals with an
experience-based capacity for “reading” situations and processing all of the
factors that impact how we ought to act in them. I think that Aristotle’s
ethical treatises contribute to the moral education of his students by help-
ing them achieve the epistēmē of human value required for the sort of
phronēsis one needs to become an excellent lawgiver, i.e., legislative
phronēsis. Consequently, they are at once philosophical (because aimed at
epistēmē) and practical (because aimed at the promotion of legislative
phronēsis and, ultimately, the happiness and virtue of the polis).
I should clarify, however, that it is not the aim of this book to provide
a complete and definitive treatment of phronēsis. I will discuss it to the
extent to which it is pertinent for my interpretation of Aristotle’s method
in ethics. But I will not try to combat all of the prevailing alternatives to my
preferred interpretation of phronēsis. In particular, although I am attracted
to the position that Aristotle considers epistēmē of human value necessary
for individual or private phronēsis (the phronēsis aimed at one’s own good),
I shall not attempt to defend that conclusion here. It suffices for my
purposes to emphasize the more limited contention that Aristotle considers
epistēmē of human value necessary for legislative phronēsis, given the clear
political coloring of his ethical treatises.

Strategic Flexibility and Judgment in Ethical Inquiry

I have been discussing what Aristotle is arguing toward in his ethical
treatises: a demonstrative ethical science. Now I should say something
about what he argues from and how he gets to the first principles of the
demonstrative ethical science in those treatises.
In keeping with his general philosophical method, Aristotle’s ethical
starting points in both the Eudemian Ethics and Nicomachean Ethics are
known truths or facts about ethical kinds. A careful survey of those treatises
reveals that the facts upon which he draws are of different sorts and stem
from various sources. However, Aristotle draws special attention to eva-
luative facts acquired from a good moral upbringing, because they are
peculiar to ethical inquiry. In his view a good moral upbringing is the main
Another random document with
no related content on Scribd:
viselni, ha nem volna meg a zsákmányolás, gyujtogatás és öldöklés
joga.
A közvéleménnyel szemben nem lehet kormányozni, de a
közvéleményt viszont meg lehet teremteni. A német kormány egyik
erőssége az volt, hogy népének közvéleményét már régtől fogva
abba az irányba terelte, hogy a hódító háború szükséges. Ezt
egyetemei, ujságai és számos egyesülete útján érte el.
A politikai, vallásos vagy faji csoportok ellen alkalmazott kivételes
intézkedések ezt a csoportot csak erősítik. Ha üldözik, ez csak
növeli cohæsioját, amely meglazul, mihelyt a bánásmód
egyenlőtlenségei megszűnnek. Ez a lélektani törvény tarttatta meg a
zsidókkal egyéniségüket évszázadokon át. S hogy félreismerte ezt a
törvényt, Ausztriának szükségképen látnia kell országai
szétbomlását.
Valamely nép meghódítása lehet egy nap műve. De beolvasztása
sokszor századokat követel. Sőt gyakran maga az idő – bármily
hosszú az – nem is elégséges. Anglia sohasem tudta egészen
magához csatolni Irországot; Ausztriának mindig ellenségei
maradnak az uralma alá hajtott népek.
Az erőszak nem elég erős ahhoz, hogy a fajok lelkét
összeolvassza. Ámbár ezt a lélektani törvényt a történelem szilárd
igazsággá avatta, a népek urai még most sem fogták föl.
A magasabbrendű szellemek hasznát a népek kormányzására
nézve nagyon nyilvánvalóvá tette az 1870-iki háborút követő húsz év
története. Németország akkori kancellárja el tudta szigetelni
Franciaországot, amidőn Olaszországgal, Romániával és Ausztria-
Magyarországgal szövetkezett, s utóbb megszerezte Oroszország
és Anglia jóakaratú semlegességét. De ez a helyzet fokról-fokra
tünedezett, amióta Németországot kihívó vezetők kormányozták,
akik folyton készek voltak Európát a német erővel fenyegetni.
A népek számára, amelyek fajban, nyelvben, vallásban,
érdekekben különböznek egymástól, csak két kormányforma
lehetséges: a tiszta autokrácia és az autonóm tartományok
szövetsége. Az utóbbi kormányforma válik manapság országszerte
uralkodóvá. Anglia ezt kisérelte meg Transvaal-lal és Irországgal,
Ausztria Magyarországgal, s nemsokára bizonyosan többi
országaival és tartományaival is. Valószínű, hogy Oroszország,
amely annyi különböző népből tevődött össze, a felforgatások egész
sorozata után ugyanilyen elkülönülésekre fog kilyukadni.
Egy nép sem remélhet jobb kormányt, mint aminő ő maga.
Határozatlan lelkeknek határozatlan kormányok felelnek meg.
Ha a demokratikus kormányok eleddig mindenkor ügyvédek
kormányai voltak, ez azért van, mert a parlamenti harcok uralkodó
szerepet engednek a beszédnek. Ellenben az ipari civilizációkban a
technikai rátermettség sokkal szükségesebbé vált, mint a szónoki
képesség, minélfogva – úgy látszik – a technikus van hivatva arra,
hogy az ügyvéd helyét elfoglalja. Ez egyike a reformoknak, amelyre
leginkább gondol Anglia. A szónok-politikus átlagos tipusa eltünőben
van.
Nagy viszontagságok idején a nép ereje adja meg a kormányzók
erejét.
 VII. RÉSZ.

A JÖVŐ PERSPEKTIVÁI.

1. A háború néhány következménye.

Az európai háború egyikét nyitja meg a történelem ama nagy

korszakainak, amikor – mint a reformáció és a francia forradalom
idején – a népek egész életfelfogásukat, eszményüket és ezzel élite-
jüket is megváltoztatják.
A béke másnapjára fognak a háború legnevezetesebb
visszahatásai megnyilvánulni. A küzdelem tovább fog húzódni a
gazdasági, ipari s társadalmi harcokban, amelyek azután átalakítják
a népek jövőjét.
A világháború anyagi következményei talán nem is lesznek
annyira fontosak, mint a nyomában járó szellemi átalakulások. A
külső, anyagi világ megváltozása rohamosan új belső világot alakít
ki.
Kétségtelen, hogy Európa földrajzi határait nem fogja túlságosan
módosítani a háború, de meg fognak változni a lelki határok.
A háborúk az erkölcsi értékek egész ranglétráját fölforgatják. A
cselekedet, amelyet rendes időkben mint bűntettet szigorúan
megtorolnak, a csatában dicsőséges erénnyé válik. Az egyéni érdek
eltünik. Az emberi életnek immár csak kollektiv fontossága van.
 Annak a gyakorlati bebizonyítása, hogy idegen népeknek katonai
leigázása költséges, meddő és ennélfogva haszontalan művelet,
talán meg fogja kimélni a világot újabb öldöklésektől.
Helyesen jegyezték meg, hogy sok nagy lángész gyakran a
háborús korszakban bukkant föl. Az a század, amelyben Raphael,
Michelangelo, Galilei, Copernicus megszületett, olyan idő volt,
amikor példátlan vad harcok marcangolták az egész világot.
Descartes a háborúban írta meg a módszerről szóló munkáját. Úgy
látszik tehát, mintha a háború minden energiát föltüzelne. Valószínű,
hogy egész sereg tudományos és ipari fölfedezés és tökéletesítés
nem valósult volna meg a mai háború nélkül.
A háború valamely népet magas kedvre tüzel, vagy lehangol,
aszerint a lelkiállapot szerint, amelyben a harc kitörésekor leledzik.
Az 1870-iki háború nagyon lesujtotta Franciaország lelkét. Ellenben
a mostani háború fölélesztette szunnyadó energiáit.
Németország abban a hitben, hogy új piacokat szerez, végül
elvesztette azokat is, amelyeket bírt, különösen a Keleten.
Kétségtelen, hogy Japán lesz az európai háború eredményeinek fő
élvezője.
Mit fog találni tűzhelyénél, ha sebei hazaviszik, a német katona,
aki határtalan bőségről, a zsákmányból kikerülő kincsekről álmodott.
Az adók mumusát, amelyek megőrlő munkára és reménytelen
szegénységre kárhoztatják majd. Ha ezt a tényt millió és millió
ember fogja megállapítani, ez talán módosítja majd eszméiket a
háborúk előnyeiről.
Csak a tények taníthatják meg a német népet, mit érnek
filozófusainak elméletei.
Gazdasági romlás, elvesztett kereskedelmi piacok és
összeköttetések: íme ez ellensúlyozza a németek meddő
győzelmeit. Minden statisztika azt mutatja, hogy a «Mittel-Europa»,
bármily tökéletesen szervezzék is, nem pótolhatná a többi
országokkal való forgalom hiányát.
 A középeurópai gazdasági tömbbel szemben fog állani a többi
hatalmasság még sokkal erősebb tömbje.
A háború közvetlen következményei eléggé kézzelfoghatóak: a
munkáskéz és nyersanyagok hiánya, a pénzügyi terhek és adók
emelkedése, a többtermelés szüksége a megkevesbbedett eszközök
mellett. S ezeken a látható jelenségeken kívül fölütik majd fejüket
olyan távoli következmények, amelyeknek annyira számos a
lehetőségük, hogy ma nem is képzelhetjük el.
Egy német statisztikus az európai háború első három évének
költségeit így állapítja meg: pénzkiadás 430 milliárd, halott 7 millió,
nyomorék 5 millió. Bajos volna fölfedezni, mit nyernek ezzel a
világpusztulás szerzői.
Nem is szólva Oroszországról, ahol a bankok, az ipar és a
kereskedelem teljesen német kezekben volt, Németország
beszivárgása egyebütt is rohamosan terjedt. Csak a háború fedhette
föl a veszélyt, amellyel a német császárság a világot fenyegette.
A földmívelés a háború után kétségkívül nagyobb fontosságra
tesz majd szert, mint az ipar. A készletet, amely gabonaneműekben
és húsban a népek rendelkezésére állott, végkép kimerítik majd a
tömérdek seregek, amelyeket etetni kellett, úgy hogy az országok
hiába próbálják magukat a külföldről újra ellátni. Ebből az árak
hallatlan emelkedése következik be majd mindaddig, valamíg új
élelemforrásokat nem sikerül teremteni. Ennélfogva a területek és
gyarmatok földmívelési kihasználása lesz szükségszerűleg a népek
főfoglalkozása.
Némely országban, s különösen Angliában, a mezőgazdasági
ipar egyre jobban háttérbe szorult. A szükség, amelyet a torpedózás
tett fenyegetővé, rohamosan az első helyre tette. S ugyanígy lesz ez
minden országban, amely önállósága megőrzésére igényt tart.
Ha csak félszázaddal képzeljük is vissza magunkat, láthatjuk,
hogy valamely nép virágzó földmívelés és közepes ipar mellett is
sokkal boldogabb életet élhet, semmint ha gyárait túlzottan fejleszti.
Bizonyos, hogy a háború egyik hasznos következménye lesz, hogy a
népek egy kicsit elhagyják a gyárakat a föld kedvéért.
A békében érzik meg majd istenigazában a polgárok a háború
terheit.
A középosztályoknak a háború következtében beálló
elszegényedése az országokat állandóságuk egyik főelemétől fogja
majd megfosztani.
Franciaország ebből a háborúból kétségkívül emberben,
pénzben egészen kimerülve kerül ki, de talán megszabadulva
politikai és társadalmi ábrándjaitól, amelyek végezetre
gyógyíthatatlan elfajulásra vitték volna.
A háború, befejeztével, nagy elpusztítója lesz majd minden
ügyességnek: a katonai, az ipari s különösen a szellemi
ügyességeknek.

2. A politika jövendő veszélyei.

A háború végeztével az új emberekben szükségszerűen új hitek

is keletkeznek, de beleütközve olyan fölfogásokba, amelyek
túlságosan ősiek arra, semhogy gyökerestül kiirthatók lennének,
erőszakos viszályokra adnak majd okot.
A béke fölkeltette problémák épúgy meglepnek majd előre nem
látott voltukkal, mint a háborús kérdések. Kétségbeejtő lenne, ha
csak a politikusokra bíznák megoldásukat.
Már most gondolni kell arra, hogy a háborúra következő napon
Franciaország nyersanyag nélkül, ipar nélkül, hajótér nélkül, szén
nélkül, háromszoros adók és számos város fölépítésének
szükségletével találja magát szemben. Ilyen körülmények közt
elméleti politikusokra bízni az ország kormányzását, nem pedig
iparosokra, gazdákra és kereskedőkre: ez egyértelmű volna a
romlással és anarchiával.
 A kritikai szellem és a dogmatikus szellem minden időben
kibékíthetetlen ellenfele marad egymásnak. Az előbbi az értelem
körébe, az utóbbi a misztikus és érzelmi világ körébe tartozik.
A dogmatikus szellem hisz és nem okoskodik. Nemcsak a
vallásokban uralkodik, hanem a társadalmi és katonai
intézményekben is.
A jakobinizmus, az állami védelem rendszere és az
államszocializmus a háború után époly végzetes ostorai lehetnek a
világnak, mint a germán betörés. Akkor ezek lesznek a legfőbb
kormányzati eszközök: kényszerrendszabályok, inkviziciók,
rekvirálások, maximálások.
Olyan országokban, ahol a politikai pártok türelmetlenek
egymással szemben, az igazgatási központosítás soká szükséges
marad, s csak az ipari és pénzügyi decentralizáció látszik
lehetségesnek.
A jövendő kormányok legnagyobb nehézsége lesz a különböző
társadalmi csoportok sokszor eltérő érdekeinek egyensúlyozása
olymódon, hogy ne ártsanak egymásnak kölcsönösen és tartsák
szem előtt a közérdeket.

3. A jog és az erő.

A jog filozófiai története három, egymásra következő korszakra

osztható: 1. az élettani jog korszakában az állatvilágra és az
embernek az állatokhoz való viszonyára terjedvén ki: egyedüli
szabálya az erősebb törvénye; 2. a társadalmak belső jogának
korszakát jellemzi a kollektív lény közérdekű uralma az egyénen; 3.
a társadalmak külső joga, vagyis a nemzetközi jog korszakában a
jog, amelyet eleddig csakis az erő által gyakorolt uralom alapított
meg, most már csak úgy fog fejlődni, ha a népek közös érdekei
teremtik meg szankcióját.
 A társadalom kebelében a jog előbbrevaló az erőnél; a különböző
társadalmak közti viszonylatokban ellenben a jog szorul háttérbe az
erő elől.
A tisztán katonai szellemű népeknél a jog valamit megtenni
egyszerűen annyit jelent, hogy van hatalmuk valamit megtenni. Az
ilyen fölfogás ellen egyedüli érv az ágyú.
Az állatok irtásának a joga egyedül értelmi erőnkön alapul.
Ugyanennél az elvnél fogva adják meg a német bölcselők a
magasabbrendű fajoknak a gyengébbek megsemmisítésének jogát.
Ennek következményekép minden civilizációt végromlással
fenyegethetne a pillanatnyilag legerősebb emberi csoport, s a népek
visszaesnének a történelemelőtti idők barbárságába.
Ha metafizikai tartalmuktól megfosztjuk, a jog meghatározásait
vissza lehet vezetni Justinianus Digestáinak erre a tételére: «az, ami
minden országban mindenkinek, vagy a legtöbb embernek
hasznos.» Tehát a hasznosság uralma a jog egyetlen alapja,
azonban, minthogy ez a hasznosság országonkint változik, ez
esetben nem lehetne beszélni egyetemes jogról.
Az erkölcsök haladása bizonyos alapelvekre vezetett,
amelyekben minden polgárosult nemzet megegyezik és amelyek
megsértése egyetemes fölháborodást vált ki világszerte. A népek
ezeket az alapelveket akarják megvédeni, ha azt mondják, hogy a
«jogért» harcolnak.
Egy társadalmon belül az egyének közötti viszonylatokban a
jognak szükséges támasza a rendőr. A népek közötti
viszonylatokban eleddig egyedül az ágyú tudta helyettesíteni a
rendőrt.
A jog a társadalmi szükségletek szülötte. A törvényeket csak
akkor lehet haszonnal kodifikálni, ha a szokás már állandósította
azokat.
A törvénykönyveknek csak akkor van értékük, ha már gyökeret
vertek a lelkekben. Ha csupán a büntetésre támaszkodnának, nem
volna hatalmuk.
 A világi jog először csak a vallásos jognak kiterjesztését
jelentette. Az isteni akarat helyét később a királyok, és még sokkal
később a kollektivitások akarata foglalta el. Bizonyos népeknél, mint
a muzulmánoknál, a világi jog nem lévén elválasztva a vallásos
jogtól, annak a törvénynek, amelyet a vallás nem támogat, nincs
tekintélye. Erről gyakran elfelejtkeznek a mi gyarmatosítóink.
A hódítás joga, hajdani eszmék maradványa, s a függetlenség
joga, amely a népek modern eszméje, semmikép sem egyeztethetők
össze. Ezért a Németország és a többi világ közt kiütött háború meg
fog ismétlődni, valamíg ezeknek az elveknek egyike teljesen el nem
tünik.
Egy gyönge állam szövetsége egy erős állammal nem
eredményezhet a gyönge állam számára egyebet, mint szolgaságát,
ha az erős állam győz, vagy végromlását, ha az erős állam
vereséget szenved. Törökország a német birodalommal való
szövetségének nem köszönhetett egyebet, mint Arábia,
Örményország, Mezopotámia, Syria elvesztését és teljes pénzügyi
összeomlását.
A jognak, amely arra számít, hogy betartsák, szükségszerű
kisérője az erőhatalom.
Az erő nem nyomja el sokáig az eszmét, mivelhogy az elnyomott
eszme hamar erő szülőjévé válik.
A német psychologusok azt tanítják, hogy a siker vak helyeslést
vált ki és, hogy a népek szemében a diadalt ülő ügy mellé szegődik
mindig a jog is. Már pedig látniok kellett, hogy éppen abban a
percben fordultak országuk ellen a semlegesek, amikor győzelmeit
aratta.
Az erővel való visszaélés az erő lerombolásával végződik.
Ilyenkor az elkövetett erőszakosságokat és bűnöket kiengesztelik a
fiak, akik soká nyögnek az apáiktól elkövetett igazságtalanságok
súlyos terhe alatt.
Leigázni még nem annyi, mint meghódítani.
 Az erő, amely csak anyagi fegyverekre támaszkodik, végül époly
tehetetlenné lesz, mint az erőnélküli jog.
Az erőszakra alapított jog uralkodhat egy ideig, de nem lehet
tartós, mert csakhamar szövetségeket teremt, amelyek ellene
szegzik a még erősebb jogot. Az ilyen szövetségek keletkezése
állandó törvénye a történelemnek. Látjuk, mint alakult ki minden
kisérlet után, amely európai uralomra tört; így V. Károly, XIV. Lajos
és Napoleon alatt.
Nagy haladást jelentett a népek számára, amikor az egyéni
erőhatalom ellen egy még erősebb társadalmi erőhatalmat
szerveztek. A jövő fő szocialis haladása az lesz – bizony elég távol
van még – hogy egyetlen nép támadó ereje helyébe lép majd az
összes többi népek kollektív ereje.
A székesegyházak, könyvtárak és műremekek fölgyújtása, a
rendszeres öldöklések, a foglyok elhurcolása a civilizáció oly nagy
visszaesését képviselik, amely – huzamossá válván – véglegessé is
válhat s megfoszthatja a népeket az évszázados erőfeszítéssel
kiküzdött minden erkölcsi vívmánytól.
A katonai siker szempontjából előnyösnek látszik a
nemeslelkűséget, az emberiességet, méltányosságot és a
szerződések betartását, mint ballasztot, kidobni a hajóból, azonban
ez az előny csak úgy válik tartóssá, ha az illető nép beláthatatlan
ideig az erősebb is marad. Ámde nincs rá példa a történelemben,
hogy valamely nép mindig a legerősebb maradt légyen.
A gyönge népeknek hamar támad aggályuk; az erősebbek ezt
nem ismerik.
A hódítók istenítik az erőszakot, valamíg a legerősebbek
maradnak. De ha elgyöngültek, rögtön kárhoztatják azt.
A hágai jogászok bizony nagy adag illuzióval lehettek eltelve, ha
azt hitték, hogy lehet törvénykönyvet alkotni szankciók nélkül is. A
történelem nem ismert még ilyen törvénykönyvet, sem vallásosat,
sem világit.
 A népek közti viszonyban állandó törvénnyé tenni azt, hogy az
erőszak megakadályozandó: ez lesz talán a jövendő legnehezebb
problémája. Mindazonáltal nem haladhat a civilizáció egy lépést
sem, valamíg meg nem oldották.
A civilizációnak még sokat kell haladnia, míg a népek joga másra
is támaszkodhat, mint katonái tömegére.
A társadalmi igazság feladata szankciókkal megakadályozni a
társadalom életéhez szükséges szabályok megsértését. A
nemzetközi igazság jövendő szerepe ugyanaz lesz, ha sikerült majd
fölfedezni szankcióit. De ennek ma még nem látszik a lehetősége.
A szerződéseiket s az emberiség törvényeit megszegő népek
iránt föltámadt közbizalmatlanság lesz kétségkívül a csirája egy
nemzetközi törvénykönyv szükséges szankcióinak.
Az erő – gyökerezzék az az erkölcsi vagy anyagi világban, a
törvények, eszmék, vallások, avagy a fegyverek hatalmában –
szükségkép szuverén ura marad a világnak. A civilizáció
legfontosabb haladása lenne, ha helyettesíthetnék a fegyveres erőt
erkölcsi erőkkel.
A civilizációkat eszmékkel építik, de ma még csak ágyúkkal
védik.

4. A reformok és a törvények.

Hosszú évekig tartó utazásokra és megfigyelésekre van

szüksége, amíg fölfogja valaki, hogy az igazi reformokat nem lehet
csupán törvényekkel végrehajtani.
A tudománynak és a politikának nem lehet ugyanaz a módszere.
Az előbbi elsősorban az általánossal, az utóbbi a különössel
foglalkozik. A tudomány az állandó vagy mesterségesen
megrögzített dolgokat tanulmányozza, s ezért könnyen megállapítja
a dolgok elemein uralkodó törvényeket. A politika ellenben élő és
gyakran váratlan behatások által mozgatott lényekkel áll szemben.
Az intézmények értéke egyesegyedül alkalmazásuk módjától
függ. Egyiküknek sincs szuverén ereje.
Valamely társadalmi vagy politikai reform ritkán hasznos, ha nem
lép nyomába a lelkivilág átalakulása is.
A törvényeknek csak úgy van hatásuk, ha követik a szokásokat,
anélkül, hogy megelőzni törekednének. Az a rendeltetésük, hogy
szentesítsék azokat, nem pedig az, hogy megteremtsék.
A reform csak akkor tartós, ha apró, egymásrakövetkező
reformok összetevődését jelenti.
A törvények és szabályok ártalmasokká válnak, ha – ahelyett,
hogy közérdekű szükségleteket elégítenének ki – egyszerűen az a
céljuk, hogy egy párt követeléseit elégítsék ki.
A törvények nem lehetnek igazságosak, ha egyenlőtlen
lelkivilágú emberekre egyformán alkalmazzák. Európai kódekszekkel
kormányozni a gyarmatokat, az alatt az ürügy alatt, hogy
beolvasszák: veszedelmes utópia.
A szabályzatokat csak úgy fogják föl és veszik figyelembe, ha
rövid és világos formába foglalják. A hosszú szabályzat szükségkép
rossz, mert az emberek nem tudják észben tartani minden részét.
Németország egyik erőforrása az volt, hogy militarizmusa révén
be tudta tartatni a szabályokat és törvényeket, amelyeket a latin
népek csak kevéssé tartanak tiszteletben.
Egyetlen törvény tiszteletét megingatni annyi, mint az összes
többinek erejét megingatni. A háború elején életbeléptetett
moratóriumrendeletek ürügyül szolgáltak arra, hogy az emberek
kivonják magukat a szerződéses kötelezettségek alól s ez olyan
csapást mért a társadalmi szervezetre, amelytől csak igen nehezen
fog magához térni.
 A háború után nem az lesz az igazi haladás, ha új törvényeket
bocsátanak ki, hanem az, ha a meglévők egy nagy részét eltörlik.
A háború nem lesz hiábavaló, ha megtanított arra, hogy ahelyett,
hogy mindig csak az állam reformját követelnők, önmagunkat kell
reformálnunk.
A nép ereje nem lehet tartós, ha a törvényei, intézményei, eszméi
és tanai nem állandók.
A jogot nem csinálják, az magától csinálódik. Ez a rövid formula
tartalmazza egész történetét.

5. A népek jövő függetlensége.

Az életkörülmények általános megdrágulása a háború alatt s a

szigorú szükség, amely egy sereg termékben világszerte beállott,
megmutatta a népeknek egymástól való ipari, kereskedelmi és
pénzügyi függését. A közgazdák már jelezték ezt, de sohasem
győztek meg senkit.
A népek egymástól való függésének példájául föl lehet hozni azt
a tényt, hogy a háború előtt a francia fémipar az ország keleti részén
Westfáliából szerezte be a szenet és cserébe vasércet adott. A
francia kohászat époly kevéssé tudott ellenni a német szén nélkül,
mint a német kohászat a francia érc nélkül.
A népek egymástól függése még a háború alatt is megnyilvánult.
A robbanóanyagok gyártásához szükséges gyapot az Egyesült
Államokból, a földmívelésben használt nitrátok Chiliből származtak.
A pyrit, amely a sok lőszer gyártásának alapjául szolgáló kénsav
előállítására szükséges, Spanyolországból és Norvégiából jött
hozzánk.
Bár a szabadkereskedelemnek vannak bizonyos előnyei és
valószínű, hogy a jövőben diadalmaskodni is fog, azt hisszük, hogy a
háború nagy erőt kölcsönzött a védővámos iránynak. Valójában
bebizonyította a népeknek azt a követelményt, hogy lehető
legnagyobb mennyiségben termeljék a maguk földjén az anyagokat,
amelyekre szükségük van, hogy függetleníthessék magukat.
A lelkiviláguk közt leronthatatlanul fönnálló választófalak ellenére
is a népek napról-napra szorosabbra fűződő gazdasági viszonyra
vannak rendelve. Továbbra is gyűlölik majd egymást, de nem
kerülhetik ki, hogy ne csereberéljék különböző javaikat, amelyeket
földjüknek, éghajlatuknak, munkaképességüknek megfelelőleg
termelni tudnak.
Ha Európa hozzájut egy hosszú béke áldásához, ezt nem jog és
nemzetközi egyezmény fogja fenntartani, hanem annak a döntő
bebizonyítása, hogy a népek gazdaságilag egymásra vannak utalva.
A népek egymásra utaltsága, amely minden külön akarattal
szemben fölényes erejű, fölidézheti majd a nemzeteket és uraikat
ma vezető eszmék mélységes átalakulására.

6. A világ militarizációja.

A történelmi idők kezdete óta az élet létföltétele volt a

védőképesség. A lefegyverzett lényt rohamosan kiirtják.
A szükségletek leigázzák az embert s nem tűrnek vitát. Ámbár
csakugyan nem lehet összeegyeztetni a civilizációval, a militarizmus,
úgy látszik, egyedüli ismert eszköze a védelemnek azzal a veszéllyel
szemben, amely hatalmasan fölfegyverzett államok részéről
fenyeget.
A népeknek, mielőtt a haladásra gondolhatnának, arról kell
gondoskodniok, hogy kikerüljék a rabigát.
A mostani századnak talán legjellemzőbb vonásává válik a
polgárosult világ militarizációja, s mindaz a visszaesés, ami ebből a
rendszerből következik.
 A társadalmak, miután sorban alapultak vallási, katonai, jogi,
gazdasági rendszeren, úgy látszik, visszatérnek a merőben katonai
rendszerre.
A gazdasági és uralmi terjeszkedés szükséglete végzetszerűen
kifejlődik a népeknél, amelyeknek katonai hatalma növekszik.
Fölszerelésük sokba került, s megkísérlik, hogy befektetésüknek
hasznát is lássák.
A békeidők fegyverkezései mintegy biztosítási díjakat
képviselnek a külső támadással szemben. Ámde a hadfelszerelési
anyagszükséglet fejlődése ezt a biztosítási díjat oly borzasztóan
emeli, hogy csak igen kevés nép lesz abban a helyzetben, hogy
elviselhesse.
A jövő egyik legnehezebb problémája lesz, mint lehet a
túlfinomult civilizációkra rátukmálni a szigorú katonai rendszert,
amely ellentétben áll ugyan az értelem fejlődésével, de
elengedhetetlen a függetlenség megóvására.
Ha az egész világ védekezésből kénytelen magát katonaivá
átalakítani, az individualizmus szükségszerűleg el fog tűnni még az
olyan nemzetek kebeléből is, ahol legjobban ki volt fejlődve.
A fegyverkezés túlzása, amely a népek hatalmát megteremti,
végeredményében romlásukra vezet. A csupán militarizmusra
alapított birodalmak éppen a militarizmuson omlanak össze.
A római császárság hanyatlása akkor kezdődött, amikor nem volt
már egyéb támasza, mint a katonai erő.
Tegyük föl, hogy a német militarizmus szét lesz rombolva.
Hogyan lehetne újjászületését máskép megakadályozni, hanemha
azzal, hogy egy még erősebb militarizmust szegezünk vele szembe.
Így hát egy egyetemes militarizmus lesz szükséges, hogy egyetlen
egy nép militarizmusát leszereljük.
Európa csak úgy kerülheti ki a militarizmust, ha a német nép
lelkivilága gyökeres átalakuláson megy keresztül. Lehet, hogy ez
végbemegy majd egyszer a jövőben: ma még bizony elég
valószínűtlen.
Valamíg Németország militarista eszméi át nem alakulnak, a
népek csupán fegyverszünethez fognak hozzájutni, nem pedig tartós
békéhez is.
Gyakran beszélnek a nemzetek szövetségéről; de – amint ezt
egy miniszterelnök a parlamentjében kijelentette – ezt a szövetséget
csak fegyverben álló nemzetek alakíthatják meg. Ámde viszont
kevéssé valószínű, hogy jól felfegyverzett népek sokáig maradnának
békességesek. Legalább is nem ezt tanítja a népek lélektana és
történelme.

7. A mai háborúk ipari kialakulása.

Az ágyúöntő lett az új idők nagy döntő bírája. Nélküle a világ urai

mire sem képesek.
A jelenkori háborúk sokkal inkább gyárosok háborúi, semmint a
tábornokokéi. Cæsar és Napoleon lángelméje is tehetetlennek
bizonyulna egy ellenséggel szemben, akinek korlátlan számú ágyú
állana rendelkezésére.
A mostani háborúban a pénz fontos, de nem leglényegesebb
szerepet játszott. Ellenben szinte döntő súlyúak voltak a rombolás
mechanikai eszközei, amelyek a jövőben – az ipar haladásával, még
döntőbb hatásúak lesznek. A jövőben bizonyára nem a legnépesebb
országok, hanem azok nyerik el majd a katonai hegemóniát,
amelyeknek legtöbb romboló gépük lesz.
A bölcselők, akik azt akarják bizonyítani, mily bajos bizonyos
elemi igazságok elterjedése, mindenesetre hivatkozni fognak majd,
hány hosszú hónapnyi megfigyelésre, s hány százezer ember
elvesztésére volt szükség, míg megértették a lövészárok, a
drótakadályok s a messzevivő ágyúk szerepét.
 A háborút olyan eszközökkel vívták, amelyek egyike sem volt
tábornokaink előtt közelebbről ismeretes: tengeralattjárók,
lövészárkok, drótakadályok, repülők, nehézágyúk.
A lövészárok mozgatható erődöt képvisel, amelyet tetszésszerinti
helyre lehet tologatni, ha beveszik vagy lerombolták.
A modern lövészárok lehetetlenné tette az olyan döntő csatákat,
aminő a multban az actiumi, jénai és waterlooi volt, amelyek egy nap
alatt megszabták egész országok jövendő sorsát. Mert ámbár igen
hosszúak és igen gyilkosak, a mostani harcok mindig eldöntetlenek
maradnak.
Eredetileg a hadvezérek lenézték a nehéz tüzérséget, ellenben
ma már kénytelenek az ütközetek egyik nagy tényezőjének tekinteni.
Hatékonysága azonban mégis korlátolt, mert pl. a németek nem
tudták vele Verdunt bevenni.
A modern offenziva nehézségei és az a gyakori tapasztalat, hogy
lehetetlen a lövészárkok vonalain áthatolni, nyilvánvalók a
statisztikából. Eszerint egy méter lövészárok szétrombolása 30,000
frankba, 3 tonna acélba és 5 napi munkába kerül, ellenben már
egyetlen nap munkájával helyre lehet állítani egy ugyanilyen
terjedelmű lövészárkot.
A háború újabb bizonyítéka annak, hogy bármely romboló eljárás
mindjárt maga után vonja új védőeszközök teremtését. A 420-as
gránátvetők, a Zeppelinek, fojtógázok stb. hatása csakhamar többé-
kevésbé megsemmisült. Ezt a törvényt még a tengeralattjáró sem
tudta tartósan kikerülni. Hogy valamely rombolóeszköz valóban
győzhetetlen legyen, annak oly rögtöni hatásúnak kellene lennie,
hogy képes legyen a hadseregeket és városokat megsemmisíteni,
mielőtt még idejük volna a védekezésre.
Ha a háborúsipar egészen kifejlődik, a rombológépek tömérdek
számát fogja kezelhetni a gyakorlott specialisták egy kis csoportja.
Akkor az öldöklő gép fogja helyettesíteni a harcost, ahogyan a szén
lépett a rabszolga helyébe.
 8. A jövő lehetőségei.

A mostani zavaros időkben az előre nem láthatónak birodalma

annyira terjed, hogy a gondolkozás visszahőköl a jövendő
homályossága elől. S mégis csak ez a gondolkozás tudja
valamennyire is megvilágítani az utat, amelyen a népeknek
haladniok kell.
A multak tanításai már nem elegendők, hogy a népeket
ismeretlen utakon vezessék. Minthogy sok olyan irányban
kénytelenek cselekedni, aminőben még sohasem cselekedtek,
gondolkozásuk új vezéreszmék szerint fog igazodni, amelyeket új
szükségletek teremtenek meg.
Ámbár a jövő benne van már a jelenben, azt csak a lehetőségek
formájában lehet fölfogni.
Az érdekek mérlegelésére alapított gondoskodás és előrelátás
lehet észszerű, de ritkán egészen helyes. A szenvedélyek és a
misztikus befolyások olyan hatalmas mozgatói az életnek, hogy
velük szemben az érdekek minden szempontja megsemmisülhet.
A jövőről való látomásaink főképen reményeink látomásai,
amelyek azonban nincsenek szükségszerű rokonságban a
realitással. De azért nem kell azokat megvetni, mert már hatalmas
mozgatói voltak a tetteknek. Az olyan emberiség, amely meg volna
fosztva a reménységtől, csak nagy kínnal tudna élni.
Ha a jövőre a mult alapján következtetünk és fölidézzük
emlékünkbe a misztikus eredetű eszmék szívósságát, attól kell
tartanunk, hogy Európára egy újabb 30 éves háború szakad,
amelyet csak bizonytalan tartamú békeidő szakít majd meg. A mai
viszály is hosszúranyúlással fenyeget, hacsak a németek lelkivilága
meg nem változik. Mert a vereségek a keresztesháborúk és a
vallásháborúk újjáéledését sem akadályozták meg s azok addig
tartottak, míg az őket előidéző misztikus illuziók makacsul
megmaradtak.
 Mentől jobban fejlődik ki a civilizáció, annál fenyegetőbb
viszályokat idéz föl. Ha a hegemóniára való minden, növőben lévő
vágyódás (a németeké, oroszoké, a balkáni népeké, a japánoké stb.)
összemérkőzik, a béke korszaka hosszú időre bezáródik.
Lehetetlen a mai háborúk kimenetelét a régebbiekre
alkalmazható szabályok szerint megjósolni. Egykor már egy-két
zászlóalj elvesztése eldöntötte egy nép sorsát, minthogy a megvert
seregeket nem tudták pótolni. Ma ellenben sok százezer ember
elvesztése sem hozhatná meg a végleges döntést, a mostani
védelmi eszközök és a harcolók könnyű pótlása következtében.
Az új háború fő-főtanulsága, amely talán meg is fogja
akadályozni túlsűrű megismétlődését az, hogy ebben a
küzdelemben, amely millió és millió embert dob a harcba, egyik
ellenfél sem szenvedhet teljes és végleges vereséget. Szét lehet
rombolni a seregeket, de nem lehet megsemmisíteni a népeket.
Hogyha meg akarjuk mondani valamely háború előrelátható
tartamát, mérlegelni kell a hadviselő felektől maguk elé tűzött reális
célokat. A mai európai háború tétje valójában Antwerpen és
különösen Konstantinápoly, a Földközi-tenger, Egyiptom és az indiai
utak kulcsa.
Ennek az ősi városnak a birtoka annyit jelent, hogy birtokosa
Európa egy részét is gazdasági függőségben fogja tartani.
Hogy Franciaországnak mily életbevágó szüksége van kikerülnie
a bizonytalan békét, erről igen helyes megjegyzéseket tett egyik
ellenségünk, Hohenlohe herceg: «Franciaország életre-halálra, váltig
fog harcolni; a francia nép nagyon is jól tudja, hogy létéről van szó.
Nagyon jól tudja azt is, hogy soha többé nem lát majd oldalán olyan
sok és olyan hatalmas szövetségest. Nagyon jól tudja, hogyha nem
kerül ki győztesen ebből a borzasztó küzdelemből, minden győzelmi
esélye örökre el fog tűnni.»
Remélni lehetne, hogy a világháború okozta pusztulás és romlás
emléke sokáig meg fogja akadályozni a háborúk fölújulását, ha az
ember nem tudná, milyen rövid a népek emlékezőtehetsége.
 A csodálatosan szép városok elpusztítása hordák által, amelyek
nem bírták fékezni ősi vadságukat, azzal a félelemmel tölthet el,
hogy az évszázadokon át megőrzött műremekek mind
elpusztulhatnak majd. A jövő talán csak egy olyan világot tart meg az
emberiségnek, amelyben az összes elpusztított műremekeket
gyárak, kaszárnyák és lövészárkok fogják helyettesíteni. Akkor
azután a civilizált népek sajnálni fogják, hogy oly soká éltek.
A jövő csatái, amelyek valószínűleg a levegőben fognak lefolyni,
főcéljukul a városok fölgyujtását és lakosaiknak kisszámú
gépészmérnök által való kiirtását fogják kitűzni. Kétségkívül a polgári
népesség rendszeres kipusztítása fogja helyettesíteni a fegyveres
katonaság kipusztítását.
Egy német diplomata azt állította, hogy a rombolóeszközök
rohamos fejlődése következtében a legközelebbi háború
megsemmisíti a fehér fajt. Bár e faj teljes eltünése kétséges, az
bizony lehetséges, hogy az ilyen küzdelmek megismétlődése esetén
a boldogulás és virágzás kormánypálcája a szélső kelet
nemzeteinek kezébe száll át.
A népeket a háború új formái annyira hozzászoktatják majd
ahhoz, hogy az állam ráteszi a kezét polgárai nemzeti életére, a
szabadságára, vagyonára és létföltételeire, hogy fölmerül az a
kérdés, vajjon nem lesz-e a világ jövendő törvénye az ó-kori
rabszolgaságra való visszatérés. Az egyéni jog és szabadság
ismerete akkor annyira megsemmisülne, hogy az emberek még mint
eszmét sem tudnák már fölfogni.
A német birodalom egyik legfontosabb személyisége követelte,
hogy az állam az elvesztett vagyona helyreállítása céljából kötelezze
összes polgárait valamely mesterség gyakorlására. A fényűzési
tárgyak gyártása meg lenne tiltva, szinte megsemmisítő adókkal
terhelnék az embereket, akik ilyen tárgyakat, különösen
festményeket akarnának birtokukban tartani. Ha az efféle tervek
megvalósulnának, Németország egy gigászi gyárrá válnék, ahol a
polgárok tömegei szigorú káplárok vesszője alatt kiviteli cikkeket és
ágyúkat gyártanának, egy igen szerény adag sör és káposzta