Handbook of methodological

approaches to community-based
research : qualitative, quantitative, and
mixed methods 1st Edition Leonard A.
Jason
Visit to download the full and correct content document:
https://textbookfull.com/product/handbook-of-methodological-approaches-to-communi
ty-based-research-qualitative-quantitative-and-mixed-methods-1st-edition-leonard-a-j
ason/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Social Research Methods Qualitative Quantitative and

Mixed Methods Approaches 1st Edition Sigmund Grønmo

https://textbookfull.com/product/social-research-methods-
qualitative-quantitative-and-mixed-methods-approaches-1st-
edition-sigmund-gronmo/

Biota Grow 2C gather 2C cook Loucas

https://textbookfull.com/product/biota-grow-2c-gather-2c-cook-
loucas/

An Applied Guide to Research Designs: Quantitative,

Qualitative, and Mixed Methods W. Alex Edmonds

https://textbookfull.com/product/an-applied-guide-to-research-
designs-quantitative-qualitative-and-mixed-methods-w-alex-
edmonds/

Research and Evaluation in Education and Psychology

Integrating Diversity with Quantitative Qualitative and
Mixed Methods Donna M. Mertens

https://textbookfull.com/product/research-and-evaluation-in-
education-and-psychology-integrating-diversity-with-quantitative-
qualitative-and-mixed-methods-donna-m-mertens/
Empirical Political Analysis Quantitative and
Qualitative Research Methods Richard C. Rich

https://textbookfull.com/product/empirical-political-analysis-
quantitative-and-qualitative-research-methods-richard-c-rich/

Handbook of community-based participatory research 1st

Edition Coughlin

https://textbookfull.com/product/handbook-of-community-based-
participatory-research-1st-edition-coughlin/

Multi Method Social Science Combining Qualitative And

Quantitative Tools Jason Seawright

https://textbookfull.com/product/multi-method-social-science-
combining-qualitative-and-quantitative-tools-jason-seawright/

Handbook of Qualitative Health Research for Evidence

Based Practice 1st Edition Karin Olson

https://textbookfull.com/product/handbook-of-qualitative-health-
research-for-evidence-based-practice-1st-edition-karin-olson/

Ratings: Critical Analysis and New Approaches of

Quantitative and Qualitative Methodology Peter Brusov

https://textbookfull.com/product/ratings-critical-analysis-and-
new-approaches-of-quantitative-and-qualitative-methodology-peter-
brusov/
 H A N D B O OK
O F M E T HOD OL O G I C A L
A PPROAC H E S
TO C OM M U N I T Y- BA S E D
R E S E A RC H
 H A N DBOOK
OF M ET HOD OLOGIC A L
A P P ROAC H E S
T O C O M M U N I T Y- B A S E D
R E SE A RC H

Qualitative, Quantitative, and Mixed Methods

E D I T E D BY

L E ONA R D A . JA S ON
A ND
DAV ID S . GL E N W ICK

1
 1
Oxford University Press is a department of the University of
Oxford. It furthers the University’s objective of excellence in research,
scholarship, and education by publishing worldwide.

Oxford New York

Auckland Cape Town Dar es Salaam Hong Kong Karachi
Kuala Lumpur Madrid Melbourne Mexico City Nairobi
New Delhi Shanghai Taipei Toronto

With offices in
Argentina Austria Brazil Chile Czech Republic France Greece
Guatemala Hungary Italy Japan Poland Portugal Singapore
South Korea Switzerland Thailand Turkey Ukraine Vietnam

Oxford is a registered trademark of Oxford University Press

in the UK and certain other countries.

Published in the United States of America by

Oxford University Press
198 Madison Avenue, New York, NY 10016

© Oxford University Press 2016

All rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored in

a retrieval system, or transmitted, in any form or by any means, without the prior
permission in writing of Oxford University Press, or as expressly permitted by law,
by license, or under terms agreed with the appropriate reproduction rights organization.
Inquiries concerning reproduction outside the scope of the above should be sent to the
Rights Department, Oxford University Press, at the address above.

You must not circulate this work in any other form

and you must impose this same condition on any acquirer.

A copy of this book’s Catalog-in-Publication Data is on file with the Library of Congress
ISBN 978–0–19–024365–4

1 3 5 7 9 8 6 4 2
Printed in the United States of America
on acid-free paper
 C ON T E N T S

Foreword by Raymond P. Lorion  vii 9. Photovoice and House Meetings as

Acknowledgments  xi Tools Within Participatory Action
Research 81
About the Editors  xiii
REGINA DAY LANGHOUT, JESICA SIHAM
Contributors  xv FERNÁNDEZ, DENISE W YLDBORE,
AND JORGE SAVALA
1. Introduction to Community-Based
Methodological Approaches  1 10. Geographic Information Systems 93
ANDREW LOHMANN
LEONARD A. JASON AND DAVID S. GLENWICK
11. Causal Layered Analysis 103
SECTION ONE: Qualitative LAUREN J. BREEN, PETA L. DZIDIC,

Approaches AND BRIAN J. BISHOP

12. Emotional Textual Analysis 111

2. Introduction to Qualitative
Approaches 
ANNE E. BRODSKY, SAR A L. BUCKINGHAM,
JILL E. SCHEIBLER, AND TERRI MANNARINI
RENZO CARLI, ROSA MARIA PANICCIA,
13
FIAMMETTA GIOVAGNOLI, AGOSTINO
CARBONE, AND FIORELLA BUCCI

3. Grounded Theory 23
ANDREW R ASMUSSEN, ADEYINK A
SECTION TWO: Quantitative
M. AKINSULURE-SMITH, AND TR ACY CHU
Approaches
4. Thematic Analysis 33 13. Introduction to Quantitative
STEPHANIE RIGER AND Methods  121
R ANNVEIG SIGURVINSDOTTIR CHRISTIAN M. CONNELL

5. Community Narratives 43 14. Latent Growth Curves 133

BR ADLEY D. OLSON, DANIEL G. COOPER, MEGAN R. GREESON
JUDAH J. VIOLA, AND BRIAN CLARK
15. Latent Class Analysis and Latent
6. Appreciative Inquiry 53 Profile Analysis 143
NEIL M. BOYD GLENN A. WILLIAMS AND
FR AENZE KIBOWSKI
7. The Delphi Method 61
SHANE R. BR ADY 16. Multilevel Structural Equation
Modeling 153
8. Ethnographic Approaches 69
JOHN P. BARILE
URMITAPA DUTTA
vi Contents

17. Cluster-Randomized Trials 165 28. Photoethnography in

NATHAN R. TODD AND PATRICK J. FOWLER Community-Based Participatory
18. Behavioral and Time-Series Research 283
K ATHERINE CLOUTIER
Approaches 177
MARK A. MATTAINI, LEONARD A. JASON, 29. Data Visualization 293
AND DAVID S. GLENWICK GINA CARDAZONE AND RYAN TOLMAN

19. Data Mining 187 30. Concept Mapping 305

JACOB FURST, DANIELA STAN R AICU, AND
LEONARD A. JASON
20. Agent-Based Models
ZACHARY P. NEAL AND JENNIFER A. LAWLOR
21. Social Network Analysis
MARIAH KORNBLUH AND
JENNIFER WATLING NEAL
22. Dynamic Social Networks
LEONARD A. JASON, JOHN LIGHT,
AND SAR AH CALLAHAN
LISA M. VAUGHN AND DANIEL MCLINDEN
31. Functional Analysis of Community
197 Concerns in Participatory
Action Research 315
YOLANDA SUAREZ-BALCAZAR AND
207
FABRICIO BALCAZAR
32. Network Analysis and Stakeholder
219
Analysis in Mixed Methods Research 325
ISIDRO MAYA-JARIEGO, DAVID FLORIDO DEL
CORR AL, DANIEL HOLGADO, AND
JAVIER HERNÁNDEZ-R AMÍREZ

33. Mixed Methodology in Multilevel,

SECTION THREE: Mixed Methods
Multisetting Inquiry 335
Approaches
NICOLE E. ALLEN, ANGELA L. WALDEN,

23. Introduction to Mixed Methods EMILY R. DWORKIN, AND SHABNAM JAVDANI

Approaches  233 34. Mixed Methods and Dialectical

VALERIE R. ANDERSON Pluralism 345
24. Action Research 243 TRES STEFUR AK, R. BURKE JOHNSON,

BRIAN D. CHRISTENS, VICTORIA FAUST, AND ERYNNE SHATTO

JENNIFER GADDIS, PAULA TR AN INZEO, 35. Community Profiling in

CAROLINA S. SARMIENTO, AND Participatory Action Research 355
SHANNON M. SPARKS CATERINA ARCIDIACONO, TERESA TUOZZI,

25. Community-Based Participatory AND FORTUNA PROCENTESE

Action Research 253

MICHAEL J. KR AL AND JAMES ALLEN Afterword by G. Anne Bogat  365
26. Youth-Led Participatory Action Index  369
Research 263
EMILY J. OZER

27. Participatory Mixed Methods

Research Across Cultures 273
REBECCA VOLINO ROBINSON, E. J. R. DAVID,
AND MAR A HILL
 FOR E WOR D
It seems like only yesterday that I prepared
a foreword for the first edited volume on
community-based research methods by Leonard
Jason and David Glenwick (2012). At the time,
I explained that my words would attempt to prepare
readers for what lay ahead, that is, a groundbreak-
ing presentation of widely diverse and, I assumed
for many readers, unfamiliar methods that could
be applied to the study of community-based issues.
Since one is asked to prepare forewords later in
one’s career, I had no reservation about acknowl-
edging my own lack of familiarity with a number
of the methods presented. I could also readily
acknowledge that I learned much in reading the
volume. In that foreword, I encouraged readers to
proceed deliberately through the volume because:
As noted, readers should proceed with
caution—but they should also be buoyed
by scholarly curiosity and professional
enthusiasm—for I would predict that, if read
carefully, the contents of this volume are
very likely to change the questions that read-
ers ask and the solutions that they seek. As
a consequence, the discipline’s rigor will be
enhanced, along with its heuristic contribu-
tions to our understanding of human behav-
ior within real-life settings and under real-life
circumstances. The methods described in
this volume add substantially to the tools we
will have available to understand, predict, and
ultimately influence the healthy development
of individuals, groups, and communities.
Readers will complete the volume with a
broadened sense of community psychol-
ogy’s impact on and relationships with mul-
tiple other disciplines. With methodological
pluralism will come disciplinary pluralism!
(Lorion, 2012, p. xvi)
In the brief short years between publication of that
volume with its “mere” 13 chapters and the finaliza-
tion of this 35-chapter volume, the array of meth-
ods available for community-based studies appears
to be expanding exponentially! Consider that the
2012 volume distributed the 12 substantive chap-
ters across four groupings:
• Pluralism and Mixed Methods in
Community Research (3 chapters)
• Methods Involving Grouping of Data
(3 chapters)
• Methods Involving Change Over Time
(2 chapters)
• Methods Involving Contextual Factors
(4 chapters)
By contrast, the current volume’s 34 substantive
offerings address three groupings:
• Qualitative Approaches (11 chapters)
• Quantitative Approaches (10 chapters)
• Mixed Methods Approaches (13 chapters)
Each grouping’s contents is nearly as large as the
original volume’s substantive offerings. How
viii Foreword
can that be? The breadth of topics in each cate-
gory seemingly ref lects both an increase in, and
the differentiation within, methods. But more
than that, however, I would propose that the
first volume’s publication legitimized the utili-
zation, and consequently the innovative expan-
sion, of methods by community psychologists.
Jason and Glenwick (2012) may have planted
seeds that have blossomed into new approaches.
Likely they also opened awareness among com-
munity psychologists of the opportunity to find
and apply information-gathering and analytic
methods from disciplines near and far from
community-based inquiries. Whatever the case,
the tools available to us have expanded dramati-
cally! I can report evidence to that effect based
on my experiences as the editor of the Journal
of Community Psychology. In that capacity, I can
attest to the seemingly unending adoption of
methods from other disciplines, as well as the
creation of entirely new approaches to gather
and analyze information. Since the 2012 volume
appeared, I have seen increasing numbers of sub-
missions applying the very methods described in
the current volume. For several years now, I have
regularly been receiving manuscripts whose con-
clusions were derived through the application of
(a) highly sophisticated statistical procedures
on quantitative findings; (b) systematically
applied analytic methods on qualitative find-
ings; (c) findings based on entirely innovative
methods, including photographic images, nar-
rated experiences, and public art (e.g., graffiti);
and (d) conceptualizations of community-based
processes based on conversations with key infor-
mants. The breadth of qualitative, quantitative,
and especially mixed methods reports crossing
my virtual desk appears to increase monthly.
It goes without saying that community psychol-
ogy has come a long way from its founders who 50
or so years ago struggled with selecting among a
limited number of nonparametric or parametric
statistics. As I and many of my generation were
punching data on computer cards to cautiously
deliver to a computer center that covered an entire
floor of a university building, we marveled at the
potential of factor analyses (with and without
rotation) for uncovering interconnections among
seemingly disparate variables. We dismissed the
potential value of qualitative reports as unscientific
and strove for “hard” findings that would align with
our preparation as “scientist-practitioners” and pass
muster with colleagues engaged in basic research.
Jason, Glenwick, and I shared much in com-
mon as graduates of the University of Rochester’s
doctoral program in clinical-community psychol-
ogy. Central to that experience was the opportu-
nity to be mentored by Emory Cowen, a founding
member of our discipline and originally a stickler
for quantitative analyses. Just as many of us were
completing our studies or entering initial posi-
tions, something changed. Cowen (1980) publicly
distinguished research relating to the generation of
hypotheses from that focused on their confirma-
tion. The former acknowledged all that could be
learned through systematic observation, qualita-
tive interviewing, focus groups, and other qualita-
tive avenues to gathering information. These new
pathways to knowledge were to deepen our under-
standing of the phenomena before us and thereby
enrich our appreciation of the complexity of com-
munity processes.
At the time, few tools were either available to
us or acceptable to psychology’s broader discipline
wherein we had to establish our academic bona
fides. Those who chose to apply these new methods
were also responsible for determining how best to
analyze the information they acquired and how to
justify its value to journal editors, funding sources,
and, as noted, tenure-determining colleagues.
Fortunately, that era has generally passed, and the
diversity of methods presented in this volume pro-
vides a quiver full of arrows to apply to targets of
inquiry.
What the present volume does not, however,
address is the nature of the targets or even of the
hunt. From the outset, community psychology has
reflected tension between its pursuit of recognition
as a science within clinical psychology’s tradition
of the scientist-practitioner and its desire to effect
change in the lives of those who are underserved,
underrecognized, and disempowered. Community
psychology began as an ally of the community men-
tal health movement, whose defining purpose was
to serve the needs of those with limited access to
and acceptance of the reigning intervention strate-
gies. The lack of access was to be addressed by relo-
cating services to the communities in which the
underserved lived. The lack of acceptance was to
be addressed by creating new forms of intervention
tailored to the lives and needs of intended recipi-
ents. The lack of effectiveness for those in need was

to be addressed in part by broadening the range of
options in terms of (a) length (e.g., time-limited
therapies), (b) service provider (e.g., paraprofes-
sional and natural caregiver agents), and especially
(c) point of intervention (e.g., primary and second-
ary prevention) along the etiological pathway. Our
originating intent was to serve through both inno-
vative services and the gathering of information
that would enable our clinical colleagues to enter
the communities and lives of those who to that
point had been ill-served or underserved.
I raise this point because that same tension lies
just beneath the surface of many of this volume’s
chapters. Focused on explaining the rationale and
procedures of their methods, the authors provide
the technical details that introduce readers to the
potential applications and informational benefits
of their procedures. Woven through their recipes
and especially their case examples are the vari-
ously stated but present themes of gathering new
and deeper insights into the lives of the disenfran-
chised, the disempowered, and the underserved. At
times subtly stated and at times explicit, the agenda
for applying these innovative quantitative, qualita-
tive, and mixed methods can be found, that is, to
create, enable, and accomplish change! Albeit vari-
ously stated, understanding the status quo is prec-
edent to designing its alteration in a nonrandom
intentional direction.
Tempted though I might be to present the evi-
dentiary base for such an assertion, I believe that
the authors and readers will be better served by
conducting their own investigations to determine
whether my conclusion is sustainable. Much is said
about the value of the methods for theory-building
or confirmation without exactly identifying the
theoretical base being referenced. Now and again
we see references to paradigm without exactly
knowing what is paradigmatic about the work or
feeling confident that the nature of a paradigm and
the breadth of its scientific implications are appli-
cable (Kuhn, 1962). Both “theory” and “paradigm”
appear to be stated more as evidence that the work
described is truly scientific rather than being pre-
sented as the foundation on which the accumula-
tion of information is gathered and its contribution
to the “work of normal science” demonstrated.
Assigning the aforementioned underlying ten-
sion to community psychology may, admittedly,
reflect projection on my part. My career can be
perceived as blindly subservient to the principles
Foreword ix
of positivism or as focused on seeking and applying
practical solutions to real problems. Throughout
much of that career, I could call upon colleagues
such as Seymour Sarason and Robert Newbrough
for reassurance that it need not be either-or but
rather both-and. Most convincing, however, was
Dokecki’s (1992) contribution to a special issue
(edited by Newbrough, 1992) of the Journal of
Community Psychology focused on the future of
the discipline in a postmodern world. In his paper,
Dokecki explained how Schon’s (1983) concept
of the “reflective practitioner” offers our disci-
pline a valid alternative to clinical psychology’s
scientist-practitioner model. The latter gathers
knowledge to inform and shape practice. The for-
mer model, by contrast, has a different purpose, for
it “intends to improve the human situation through
the close interplay of knowledge use and knowl-
edge generation” (Dokecki, 1992, p. 27).
Note that for the reflective practitioner knowl-
edge is gathered to serve needs, not to build the-
ory! In support of the legitimacy of that purpose,
Dokecki (1992) introduced Macmurray’s (1957,
1961) analysis of the person-in-community. My
reading of this work reframed the gathering of
information through investigation from respond-
ing to the question of “What do we want to know?”
to “What do we want to do?” In this foreword, I am
arguing that the latter question is more applicable
to the methods and their intent than is the former.
I would further contend that such a defining ratio-
nale is entirely consistent with the aforementioned
underlying theme perceived by me in reading
across this volume’s content.
Accepting the possibility that community psy-
chology’s purpose is to impact the quality of life
and effectiveness of communities for their residents
does not lessen its worth but rather focuses its efforts.
Participatory action research can be acknowledged
as an essential element of community-based inter-
ventions both because it assures localization of the
work but more importantly engages those to be
impacted in both acknowledging need and acting
to mitigate that need and thereby alter the status
quo to a locally preferred condition. Participatory
action research allows those receiving services
to define both their nature and the limits of their
application. “Better” is determined by participants
rather than by provider.
Acknowledging that we engage with communi-
ties to “do something” together does not mean we
x Foreword
abandon the accumulation of information that has
theoretical or paradigmatic import. It does mean,
however, that doing takes priority over knowing
and that our work and our responsibility are not
completed with the acquisition of knowledge or
the advancement of science. Those accomplish-
ments add value to our efforts and, admittedly,
may lead to tenure, external funding, or disciplin-
ary recognition. They do not, however, lessen our
professional responsibility to remain engaged, to
continue our participation, and to continue the
work until released by our partners. To truly enact
a participatory action effort requires genuine
empowerment of partners over us! If we initiate
the effort and commit members of a community
to engage in assessing their needs, analyzing their
resources, and committing to collaboratively mov-
ing toward sustainable change, we necessarily com-
mit ourselves (and in many cases our institutions)
to remain engaged, however long it takes.
I applaud Jason and Glenwick for their unparal-
leled success in recruiting the breadth of method-
ologists gathered for this volume. I further applaud
the methodologists for their acknowledgment
(intended or not) that community psychology’s
need for this diversity of methods lies not simply
with its evolution as an applied science but most of
all with its founding commitment to understand-
ing human needs that would otherwise go unrec-
ognized, underserved, disrespected, and devalued.
Our discipline is unlike psychological, social, pub-
lic health, or public policy sciences, and that differ-
ence lies in our defining commitment to become
part of the community, wherein we can collaborate
with the community as it defines and activates sus-
tainable responses to its needs.
Raymond P. Lorion
Towson University
June 2015
REFERENCES
Cowen, E. L. (1980). The wooing of primary preven-
tion. American Journal of community Psychology, 8,
258–284.
Dokecki, P. R. (1992). On knowing the community
of caring persons: A methodological basis for the
reflective-generative practice of community psy-
chology. Journal of Community Psychology, 20,
26–235.
Jason, L. A., & Glenwick, D. S. (2012). (Eds.),
Methodological approaches to community-based
research. Washington, DC: American Psychological
Association.
Kuhn, T. S. (1970). The structure of scientific revolutions
(2nd ed.). Chicago, IL: University of Chicago Press.
Lorion, R. P. (2012). Foreword. In L. A. Jason & D.
S. Glenwick (Eds.), Methodological approaches to
community-based research (pp. xv–xviii). Washington,
DC: American Psychological Association.
Macmurray, J. (1957). The self as agent. London,
England: Faber.
Macmurray, J. (1961). Persons in relation. New York,
NY: Harper & Row.
Newbrough, J. R. (1992). Community psychology in the
postmodern world. Journal of Community Psychology,
20, 10–25.
Schon, D. (1983). The reflective practitioner. New York,
NY: Basic Books.
 AC K NOW L E D GM E N T S
We are deeply appreciative of our chapter authors,
who, on tight time schedules, produced stimu-
lating, integrative, and readable contributions
and who graciously worked to comply with our
length and style requests. We also are indebted
to Raymond Lorion and Anne Bogat for their
thoughtful Foreword and Afterword commentar-
ies. In addition, we thank Edward Stevens, Steven
A. Miller, Christopher Beasley, Ronald Harvey,
Daphna Ram, Doreen Salina, John Moritsugu,
and Ariel Stone for their helpful comments and
suggestions.
Finally, we greatly appreciate the unflagging
support and encouragement of Oxford University
Press’s editorial staff, particularly Sarah Harrington
and Andrea Zekus.
 A B OU T T H E E D I TOR S
Leonard A. Jason is a professor of psychology
at DePaul University, where he is the director of
the Center for Community Research. Dr. Jason
received his doctorate in clinical and community
psychology from the University of Rochester. He
has published over 600 articles and 75 book chap-
ters on such social and health topics as the pre-
vention of, and recovery from, substance abuse;
preventive school-based interventions; multimedia
interventions; the diagnosis and treatment of myal-
gic encephalomyelitis/chronic fatigue syndrome;
and program evaluation. Dr. Jason has been on the
editorial boards of seven peer-reviewed journals
and has edited or written 23 books. Additionally,
he has served on review committees of the National
Institute of Drug Abuse and the National Institute
of Mental Health and received more than $34 mil-
lion in federal research grants. He is a former presi-
dent of the Division of Community Psychology of
the American Psychological Association and a past
editor of The Community Psychologist.
David S. Glenwick is a professor of psychology at
Fordham University. He has been the director of
its graduate program in clinical psychology and is
currently the co-coordinator of its specialization in
clinical child and family psychology. Dr. Glenwick
received his doctorate in clinical and community
psychology from the University of Rochester. He
has edited six books and authored more than 120
articles and book chapters, primarily in the areas of
community-based interventions, clinical child psy-
chology, and developmental disabilities, and has
been on the editorial boards of four peer-reviewed
journals. Dr. Glenwick is a fellow of seven divisions
of the American Psychological Association (APA)
and has been a member of the APA Continuing
Education Committee. He is a past president of
the International Association for Correctional and
Forensic Psychology and a former editor of the
journal Criminal Justice and Behavior.
 C ON T R I BU TOR S

Caterina Arcidiacono Sara L. Buckingham

University Federico II, Naples University of Maryland, Baltimore County
Adeyinka M. Akinsulure-Smith Sarah Callahan
City College, City University of New York DePaul University, Chicago
James Allen Agostino Carbone
University of Minnesota, Minneapolis University Federico II, Naples
Nicole E. Allen Gina Cardazone
University of Illinois, Urbana-Champaign JBS International
Valerie R. Anderson Renzo Carli
Michigan State University, Michigan University of Rome, Sapienza
Fabricio Balcazar Brian D. Christens
University of Illinois, Chicago University of Wisconsin, Madison
John P. Barile Tracy Chu
University of Hawaii, Manoa Brooklyn College, City University of New York
Brian J. Bishop Brian Clark
Curtin University, Bentley Habitat for Humanity, Roanoke Valley
G. Anne Bogat Katherine Cloutier
Michigan State University, Michigan Michigan State University, Michigan
Neil M. Boyd Christian M. Connell
Bucknell University, Lewisburg Yale University, Connecticut
Shane R. Brady Daniel Cooper
University of Oklahoma, Oklahoma Adler School, Illinois
Lauren J. Breen E. J. R. David
Curtin University, Bentley University of Alaska, Anchorage
Anne E. Brodsky Urmitapa Dutta
University of Maryland, Baltimore County University of Massachusetts, Lowell
Fiorella Bucci Emily R. Dworkin
Ghent University, Ghent University of Illinois, Urbana-Champaign
xvi Contributors

Peta L. Dzidic Regina Day Langhout

Curtin University, Bentley
Victoria Faust
University of Wisconsin, Madison
Jesica Siham Fernández
University of California, Santa Cruz
David Florido del Corral
University of Seville
Patrick J. Fowler
Washington University, St. Louis
Jacob Furst
DePaul University, Chicago
Jennifer Gaddis
University of Wisconsin, Madison
Fiammetta Giovagnoli
University of Rome, Sapienza
David S. Glenwick
Fordham University, New York
Megan R. Greeson
DePaul University, Chicago
Javier Hernández-Ramírez
University of Seville
Mara Hill
University of Alaska, Anchorage
Daniel Holgado
University of Seville
Paula Tran Inzeo
University of Wisconsin, Madison
Leonard A. Jason
DePaul University, Chicago
Shabnam Javdani
University of Illinois, Urbana-Champaign
R. Burke Johnson
University of South Alabama, Alabama
Fraenze Kibowski
Nottingham Trent University, UK
Mariah Kornbluh
Michigan State University, Michigan
Michael J. Kral
Wayne State University, Detroit
University of California, Santa Cruz
Jennifer A. Lawlor
Michigan State University, Michigan
John Light
Oregon Research Institute, Eugene
Andrew Lohmann
California State University, Long Beach
Raymond P. Lorion
Towson University, Towson
Terri Mannarini
University of Salento, Italy
Mark A. Mattaini
University of Illinois, Chicago
Isidro Maya-Jariego
University of Seville
Daniel McLinden
Cincinnati Children’s Hospital Medical Center,
Cincinnati
Jennifer Watling Neal
Michigan State University, Michigan
Zachary P. Neal
Michigan State University, Michigan
Bradley Olson
National Louis University, Chicago
Emily J. Ozer
University of California, Berkeley
Rosa Maria Paniccia
University of Rome, Sapienza
Fortuna Procentese
University Federico II, Naples
Daniela Stan Raicu
DePaul University, Chicago
Andrew Rasmussen
Fordham University, New York
Stephanie Riger
University of Illinois, Chicago
Rebecca Volino Robinson
University of Alaska, Anchorage
Carolina S. Sarmiento
University of Wisconsin, Madison
 Contributors xvii

Jorge Savala Ryan Tolman

University of California, Santa Cruz
Jill E. Scheibler
University of Maryland, Baltimore County
Erynne Shatto
University of South Alabama, Alabama
Rannveig Sigurvinsdottir
University of Illinois, Chicago
Shannon M. Sparks
University of Wisconsin, Madison
Tres Stefurak
University of South Alabama, Alabama
Yolanda Suarez-Balcazar
University of Illinois, Chicago
Nathan R. Todd
University of Illinois, Urbana-Champaign
University of Hawaii, Manoa
Teresa Tuozzi
University Federico II, Naples
Lisa M. Vaughn
Cincinnati Children’s Hospital Medical Center,
Cincinnati
Judah J. Viola
National Louis University, Chicago
Angela L. Walden
University of Illinois, Urbana-Champaign
Glenn A. Williams
Leeds Beckett University, UK
Denise Wyldbore
University of California, Santa Cruz
 H A N D B O OK
O F M E T HOD OL O G I C A L
A PPROAC H E S
TO C OM M U N I T Y- BA S E D
R E S E A RC H
 1
Introduction to Community-Based Methodological
Approaches
L E O N A R D A . J A S O N A N D D AV I D S . G L E N W I C K
O ver the past few decades, community-based
applications of the newest research method-
ologies have not kept pace with the development of
dynamic theory and multilevel data collection tech-
niques. To address this gap, the present handbook
focuses specifically on aiding community-oriented
researchers in learning about relevant cutting-edge
methodologies. With this end in mind, it presents
a number of innovative methodologies relevant to
community-based research, illustrating their appli-
cability to specific social problems and projects.
Besides representing a comprehensive statement of
the state of the science and art with respect to meth-
odology in the area, the volume is intended to point
the way to new directions and hopefully further
advances in the field in the coming decades.
BAC KG ROU N D,
PUR POSE, AND
O R G A N I Z AT I O N
The methodologies presented in this book adopt a
social change perspective that is wider than more
typical, person-centered health and clinical inter-
ventions (Tolan, Keys, Chertok, & Jason, 1990).
Community psychology, as an exemplar of commu-
nity science, emerged about 50 years ago. As the field
evolved, certain recurring themes emerged: pre-
vention (versus treatment), competencies (versus
weaknesses), collaboration across disciplines, eco-
logical understanding of people within their envi-
ronments, diversity, and community building as a
mode of intervention. These concepts provided a
focus on new ways of thinking about contextual fac-
tors and how participants could be more involved
in applied research efforts, as well as consider-
ing more public health–based, systems-oriented,
and preventive approaches (Kloos et al., 2012;
Moritsugu, Vera, Wong, & Duffy, 2013). At an
influential community methods conference, Tolan
et al. (1990) responded to a multitude of issues fac-
ing the field, including tensions between achieving
scientific rigor through the use of traditional reduc-
tionistic research designs and accurately captur-
ing processes involved in real-world interventions
with persons in the context of community settings.
That conference introduced a dialogue regarding
criteria necessary to define research of merit and
methodological considerations in implementing
ecologically driven research. At a later conference
(Jason et al., 2004), leaders in the field further
explored the gap between scientific knowledge and
practice in community-based research methodolo-
gies, with an emphasis on consumer participation
(i.e., participatory research).
Complementing methodology and practice in
community science is a third realm, that of theory.
Heuristically useful theories allow us to describe,
explain, and predict phenomena. Additionally, the
operationalization of a particular theory through
our research aids us in uncovering and specifying
the theory’s limits with regard to its boundary con-
ditions and ability to generate valid predictions.
The methodology that is used in community sci-
ence research may naturally flow from theory, but
this is most possible within the context of a clearly
articulated theory. Thus, both clear articulation
of theoretical community-related constructs and
valid measurement of such constructs are neces-
sary in refining theory and explicating real-world
phenomena.
We do not advocate for one predominant
theory for community science. Many topics in
community science will never coalesce around
one theory because they are complex systems
2 INTRODUCTION TO METHODOLOGICAL APPROACHES
comprising multiple mechanisms of operation and
change. At a descriptive level, theories in commu-
nity science, we would argue, should specify what
specific aspects of context influence what specific
aspects of individuals. Furthermore, the specific
mechanisms by which this occurs should be articu-
lated. Ideally, such theoretical positing should lead
to relatively unambiguous predictions concerning
community-based phenomena (Jason, Stevens,
Ram, Miller, & Beasley, 2015). Methods provide
the means to test the predictions generated from
theories. Given the desirability of theoretical plu-
ralism, we also do not argue for a single method,
believing, rather, that there should be a matching
between method (or methods, in the case of mixed
methods research), on the one hand, and the theo-
retical underpinnings of a particular research ques-
tion, on the other hand.
With respect to one salient construct in com-
munity science, namely community, Heller (2014)
recently noted that there is often a lack of a clear
theoretical statement about how communities
should be conceptualized. Part of the problem
stems from the definition of the closely related con-
cept of neighborhood, which can vary from a block
in a residential community to an online network. In
addition, there are a number of mediators of neigh-
borhood effects, including the quality of resources
(e.g., libraries, schools, parks), level of community
integration (e.g., how well members know each
other), and the quality of social ties and interactions.
Additional considerations are that not all fami-
lies respond to community issues in the same way
and that neighborhoods change over time. Heller
(2014) indicated that impediments that communi-
ties confront, such as inadequate resources or insuf-
ficient technical knowledge, may require a variety
of different strategies. Heller’s (2014) ideas have
implications for methodology, particularly with
respect to the need for community-based research-
ers to (a) investigate mediators and moderators of
phenomena, both within a level and between lev-
els, and (b) conceptualize and operationalize the
diverse ways that we can think about community
and communities.
Ecological analysis—the overarching frame-
work of the present volume—seeks to understand
behavior in the context of individual, family, peer,
and community influences (Kelly, 1985, 1990,
2006). As noted by Revenson and Seidman (2002),
the field of community psychology (as a discipline
within the larger arena of community-based
research) has perennially had as its focus the trans-
actions between persons and community-based
structures, or, in other words, individuals’ and
groups’ behavior in bidirectional interaction with
their social contexts, with an emphasis on preven-
tion and early intervention. Consonant with this
perspective, the methodological approaches in this
book explore such transactions and provide exam-
ples of how to implement and evaluate interven-
tions conducted at the community level. A decade
or so ago, Jason et al. (2004) and Revenson et al.
(2002) highlighted methodological developments
that supported the goals of empirically examin-
ing complex individual–environment interac-
tions. A more recent work, by Jason and Glenwick
(2012), also described some of the more promis-
ing community-level methods but focused just on
quantitative methods, to the exclusion of qualita-
tive and mixed methods approaches.
In this chapter we provide an overview of the
volume’s goals, organizational framework, and
individual chapters, with attention to qualitative,
quantitative, and (the more recent and burgeoning
area of) pluralistic, mixed methods approaches in
conceptualizing and addressing community-based
problems. The handbook describes how the meth-
odological approaches presented can facilitate the
application of the ecological paradigm to the ame-
lioration of social ills. Each chapter discusses how
its particular methodology can be used to help
analyze data dealing with community-based issues.
Furthermore, it illustrates the benefits that occur
when community theorists, interventionists, and
methodologists work together to better understand
complicated person-environment systems and the
change processes within communities.
This handbook is intended to reach three criti-
cal audiences. The first involves scholars desiring
a summary of existing contemporary methods for
analyzing data addressing a variety of health and
mental health issues. The second involves graduate
students in psychology, public policy, urban stud-
ies, education, and other social science/human ser-
vices disciplines designed to prepare students for
careers in applied research, public administration,
and the helping professions. The third involves
practitioners in these fields who conduct program
evaluation and consultation activities and who are
interested in learning more about and applying
these community-based methods.

The volume consists of three sections. Section
I focuses on qualitative approaches; Section II on
quantitative approaches; and Section III on mixed
methods approaches, which combine qualitative
and quantitative methods within the same study or
project. Qualitative approaches are characterized
by (a) an emphasis on understanding the meaning
of the phenomenon under consideration to those
who are experiencing it; (b) data which typically
consist of words, providing “thick description” of
the participants’ experiences; and (c) active col-
laboration between the researchers and the par-
ticipants throughout the research/intervention
process (Gergen, Josselson, & Freeman, 2015;
Kloos et al., 2012). Examples of qualitative meth-
ods are participant observation, qualitative inter-
views, focus groups, and case studies. Quantitative
approaches, in contrast, have the following hall-
marks: (a) an emphasis on trying to establish
cause-and-effect relationships; (b) data that typi-
cally consist of numbers, obtained by the use of
standardized measures; and (c) an attempt to pro-
duce generalizable findings, as opposed to a quali-
tative approaches focus on specific contexts (Kloos
et al., 2012; Moritsugu et al., 2013). Illustrative of
quantitative methods are quantitative description,
randomized field experiments, nonequivalent com-
parison group designs, and interrupted time-series
designs.
To promote consistency in format, each chap-
ter is composed of two parts. The first is a critical
review of the methodological approach that is the
focus of that chapter. Included is the theory under-
lying the approach, a summary of the steps involved
in the use of the approach, and consideration of the
approach’s benefits and drawbacks. This is fol-
lowed by a second part presenting either (a) the
explication of a social problem or (b) the evaluation
of a community-based intervention, thereby dem-
onstrating for the reader how to apply the approach
in real-world settings, including analyzing and
interpreting the data so obtained.
OV E RV I E W O F T H E
CHAPTERS
Qualitative Approaches
Section I, on qualitative methods, is introduced
by Anne E. Brodsky, Sara L. Buckingham, Jill
E. Scheibler, and Terri Mannarini (Chapter 2).
Their discussion includes the general elements and
Introduction 3
precepts of the methodology, as well as its utility
and applicability to the study, practice, and values
of community-oriented research. Brodsky et al.
discuss how community psychology, which arose
from other movements of the 1960s to question
and rethink the dominant paradigms in wellness
promotion and illness prevention at the individ-
ual and community levels, shares its roots with
qualitative methods, which themselves arose from
alternative scientific paradigms. The authors men-
tion that this connection goes further, in that the
methods that we use are dependent on the para-
digms and worldviews that we hold. Thus, Brodsky
et al. emphasize that community psychology and
qualitative methods are natural partners. The
chapter concludes with an example of qualitative
community-based work done by the chapter’s first
author in Afghanistan to explore risk and resilience
processes in women’s communities.
In Chapter 3, Andrew Rasmussen, Adeyinka
M. Akinsulure-Smith, and Tracy Chu discuss
grounded theory. Consistent with community
psychologists’ aim of empowering participants,
grounded theory emphasizes developing theoreti-
cal frameworks from a close, ground-level exami-
nation of data, as opposed to interpreting data by
testing a set of a priori hypotheses. This is done
through iterative examination of (usually, but not
limited to) qualitative data, building from molec-
ular to molar analyses. After a brief history of the
basic tenets, the chapter’s primary focus is on the
specific methods most often currently used and the
steps involved in textual analyses (e.g., analyzing
transcripts of interviews), leading to the derivation
of themes and, ultimately, theory. Several dimen-
sions are presented, from how heavily grounding is
emphasized, the role of sensitizing concepts and lit-
erature reviews (i.e., a priori knowledge), defining
codes, interrater reliability, and the role of research
collaborators. Demonstration of the method high-
lights the authors’ involvement in a project involv-
ing individual interviews and focus groups with
West African immigrant parents and children in
New York City, providing stakeholder feedback
(i.e., community members’ voices) to social service
providers.
In Chapter 4, Stephanie Riger and Rannveig
Sigurvinsdottir consider thematic analysis, a tech-
nique for analyzing qualitative data that involves
looking for patterns of meaning that go beyond
counting words or phrases. Underlying themes
4 INTRODUCTION TO METHODOLOGICAL APPROACHES
or issues in data are identified and form the basis
for theory. Data are analyzed in a several-step
process: (a) data familiarization, (b) initial code
generation, (c) searching for themes, (d) review-
ing themes, (e) defining and naming themes, and
(f) reporting the analysis. The authors begin the
chapter by placing thematic analysis within the
context of qualitative methods in general. They
then describe the process of conducting a thematic
analysis and illustrate this process with a study of
barriers to addressing substance abuse among per-
petrators and victims of intimate partner violence
in domestic violence court.
Bradley Olson, Daniel Cooper, Judah Viola,
and Brian Clark contribute Chapter 5 on commu-
nity narrative evaluation, a method derived from
the personal narrative approach. Personal narra-
tives are structured around individuals’ stories,
while community narratives, analogously, consist
of personal stories collectively forming the foun-
dation of a group’s or community’s identity. Thus,
the two levels are intimately intertwined. Each
community has a unique set of narratives that is a
potential source of growth and a way for that com-
munity to creatively find its alternative narratives
as a means of contrasting itself with other, com-
peting, and dominant narratives in society. One
primary approach to gathering personal stories
and community narratives is through a life story
methodology, in which participants describe key
episodes in their lives or within the historical life
of their community (such as high, low, or transition
points). The case example in this chapter focuses
on the use of community narratives in the evalua-
tion of a housing and broader community coalition
effort to increase the quality of life in a neighbor-
hood in Roanoke, Virginia.
In Chapter 6, Neil Boyd discusses appreciative
inquiry (AI). This change methodology focuses on
elevating and expanding communities’ strengths.
Many participatory action research methodolo-
gies tend to start with a focus on fixing community
problems. In contrast, AI begins with the premise
that a community is a center of relatedness and
that extending its strengths invokes a reserve of
capacity, which, in turn, reshapes its images such
that previously viewed challenges can be con-
fronted in radically different ways. The four-stage
AI process involves (a) discovering what is good
within the system, (b) envisioning positive images
of the future, (c) creating actionable designs, and
(d) reaching design and goal outcomes. The exam-
ple of AI presented involved helping injured work-
ers and their representatives achieve their goals
over an 18-month period following an AI change
intervention.
In Chapter 7, Shane R. Brady discusses the
Delphi method, which emphasizes the insights and
perspectives of community participants in order to
make informed decisions within a direct practice,
social planning, and policy context. Grounded
in pragmatism, the Delphi method can promote
empowerment by giving voice to historically vul-
nerable groups. It provides a means for dealing with
“difference” through providing community partici-
pants the opportunity to engage and participate as
equals with professional experts and decision mak-
ers in generating decisions about a specific issue.
The method creates a circle of dialogue among
participants on a specific issue of interest, in which
they provide direct responses/nominations (and
comments on these) until a consensus is reached.
The author provides an example of how the Delphi
method has been utilized with members of several
neighborhoods within a large urban city in decision
making about the community’s needs and priorities
within the context of community development.
Urmitapa Dutta addresses critical ethnography
in Chapter 8. This is an approach that connects
detailed cultural analysis to wider social structures
and systems of power by simultaneously examining
dimensions of race, class, culture, gender, and his-
tory. The author first discusses the evolution of eth-
nography in the social sciences; the philosophical
assumptions underlying ethnographic approaches;
the critical role of the ethnographer in the research
process; and key ethical and validation issues in eth-
nographic research, data collection, analysis, and
dissemination. Next, she considers the influence
of feminist, critical, indigenous, and postmodern
approaches on ethnographic research. The steps
involved in conducting collaborative, participatory,
and activist ethnographic research are outlined. In
the second part of the chapter, research on youth
and protracted ethnic conflict in northeast India
illustrates how critical ethnographic approaches
can reframe existing social problem definitions
in ways that underscore marginalized perspec-
tives and create avenues for community-based
interventions.
In Chapter 9, Regina Day Langhout, Jesica
Siham Fernández, Denise Wyldbore, and Jorge

Savala present participatory action research (PAR)
methodology. PAR is an epistemological approach
rooted in a critical theory research paradigm. To
create social change, researchers and community
members collaborate through a systematic process,
in which they develop an agreed-upon problem
definition to determine what to study, decide on
the method(s) to collect and analyze data, arrive
at and implement actions to address the problem,
and evaluate these actions and their outcomes. The
authors describe the underlying theory of PAR and
elucidate the steps involved in the process, with
attention to the approach’s benefits and drawbacks.
They then demonstrate how multiple qualitative
methods (in this case, photovoice and house meet-
ings) can be combined to collect data within the
PAR approach. This case study shows how PAR
enabled the authors and the community members
to better understand how people in a heteroge-
neous unincorporated area thought about their
neighborhoods, with the goal of developing better
strategies for community-based organizing.
Andrew Lohmann’s chapter on geographic
information systems (GIS) (Chapter 10) reviews
several methodologies (e.g., resident-defined,
behavioral approaches, experiencing sample
method, and grid approaches) actually or poten-
tially incorporating GIS to understand and
operationally define neighborhoods. These
methodologies fall on various interconnected
spectra: (a) from being completely phenomeno-
logical (e.g., resident defined) to almost exclusively
administrative (e.g., census units), (b) being emi-
cally (i.e., within a group) or etically (i.e., between
groups) defined, (c) having stability or variability
with respect to neighborhood spatial areas, and
(d) the availability of the data. The implications of
these dimensions are discussed. As an example of
how GIS has been used to define and study neigh-
borhoods in spatial terms, the author describes the
utilization of the approach as a way of measuring
resident-defined neighborhoods in order to inves-
tigate manifestations of localized bonding social
capital.
In Chapter 11, Lauren J. Breen, Peta L. Dzidic,
and Brian J. Bishop consider causal layered analy-
sis (CLA), a methodology that enables the assess-
ment of worldviews and cultural factors, as well as
social, economic, and political structural issues,
to be considered in understanding the present
and in formulating alternative future projections.
Introduction 5
CLA utilizes a range of textual, visual, and experi-
ential data sources, such as interview transcripts,
photos, videos, and field notes. The analysis is
structured according to four conceptual layers,
progressing from a topical interpretation of the
issue, at the topmost layer, to underlying mytholo-
gies and metaphors that underpin the issue, at the
deepest layer. By identifying these qualities of the
issue being investigated, it is argued that there is
a greater propensity for the root of the issue to be
identified and therefore the opportunity for mean-
ingful, second-order change to occur. An illus-
tration of CLA is provided involving a relational
women’s sports community, specifically women’s
participation in roller derby. In this example, CLA
facilitated the uncovering of broad social and cul-
tural understandings of the women’s roles and
expectations.
In Chapter 12, Renzo Carli, Rosa Maria
Paniccia, Fiammetta Giovagnoli, Agostino
Carbone, and Fiorella Bucci’s discuss emotional
textual analysis (ETA), a method used in contex-
tual research. As we are aware, words can convey
emotional components of a text (e.g., an interview
transcript). ETA analyzes the symbolic level of
texts as a part of applied research and interven-
tions. In this approach, language is thought of as
an organizer of the relationship between the indi-
vidual contributor of the text and his or her con-
text, rather than as a detector of the individual’s
emotions. Tracks of these written representations
are viewed within the complexity of this relation-
ship. A case example is presented showing the use
of ETA in analyzing the interviews of the inhab-
itants of an urban area regarding their degree of
satisfaction and fulfillment with respect to their
employment situations.
Quantitative Approaches
Section II focuses on quantitative analytic
approaches. In the introduction to this section
(Chapter 13), Christian M. Connell provides an
overview of these approaches, emphasizing salient
considerations that should be taken into account
when selecting a quantitative method. He notes
both traditional and more sophisticated statisti-
cal methods that are relevant in addressing the
aims of various types of research questions. The
chapter concludes with an analysis of the quan-
titative methods used in empirical papers within
the American Journal of Community Psychology
6 INTRODUCTION TO METHODOLOGICAL APPROACHES
from 2012 through 2014, highlighting the growth
in the utilization of more contexualized, complex
methods.
In Chapter 14, Megan R. Greeson discusses
latent growth curves and how they are particularly
fruitful for analyzing complex, changing commu-
nity phenomena over time. Latent growth curves
are a subset of structural equation modeling that
can be used to examine within-case change across
repeated measures. One of its key strengths is its
ability to capture nonlinear change, which is often
characteristic of both naturally occurring phenom-
ena (e.g., phenomena that oscillate in up-and-down
patterns) and intervention responses (e.g., lagged
intervention effects). Another key strength is the
ability to examine variability in change trajectories,
which facilitates investigation of group differences
over time. The author presents a case study exam-
ining nonlinear change over time with respect to
the impact of adolescent dating violence on wom-
en’s annual earned income.
Chapter 15 by Glenn Williams and Fraenze
Kibowski on latent class analysis (LCA) and latent
profile analysis (LPA) complements Chapter 14.
The main aim of LCA is to split seemingly hetero-
geneous data into subclasses of two or more homo-
geneous groups or classes. In contrast, LPA is a
method that is conducted with continuously scaled
data, the focus being on generating profiles of par-
ticipants instead of testing a theoretical model
in terms of a measurement model, path analytic
model, or full structural model (as is the case, for
example, with structural equation modeling). As
an example of LCA and LPA, the authors present
findings on sustainable and active travel behaviors
among commuters, separating the respondents into
classes based on the facilitators of, and hindrances
to, certain modes of travel.
In Chapter 16, John P. Barile writes about multi-
level structural equation modeling (MSEM), which
offers many advantages over traditional regression
approaches in understanding community-based
data. MSEM techniques enable researchers to
assess individual- and higher level data simultane-
ously, while minimalizing individualistic and eco-
logical fallacies commonly present in evaluation
and intervention research. An advanced statistical
methodology such as MSEM is often required to
understand the diverse web of ecological deter-
minants of individual and community well-being.
The chapter presents the basic tenets of MSEM and
identifies circumstances in which this approach is
most appropriate. It concludes with a case example
of the use of MSEM in an evaluation of community
coalitions, in which data from multiple sources at
both the individual and collaborative levels were
utilized to better comprehend the processes and
outcomes associated with successful collaboration.
In Chapter 17, Nathan R. Todd and Patrick
Fowler present (a) cluster-randomized trials
(CRTs) as a useful research design for evaluat-
ing community-level interventions and (b) mul-
tilevel modeling (MLM) as an appropriate way to
analyze such data. A CRT design is characterized
by assigning intact social groups (e.g., schools or
neighborhoods) to intervention and control con-
ditions. This design enables studying naturally
occurring groups where individual randomization
is not possible or where spillover effects within a
setting are of concern. Moreover, the design is use-
ful when the intervention target involves changing
something about the environment or setting rather
than intervening directly with individuals. This is
a strong experimental design and can be used to
show how intervention at the group level shapes
individual outcomes. The authors then discuss the
use of MLM as an analytic strategy for determining
and interpreting the magnitude and significance
of intervention success. Finally, as an example of
the design, they highlight preventive school-based
interventions aimed at decreasing suicide.
Mark Mattaini, Leonard A. Jason, and David
S. Glenwick in Chapter 18 discuss the use of behav-
ioral methods for implementing and analyzing
change over time. There is a long tradition of oper-
ant designs that have been employed to effect and
evaluate change in individual behavior, but these
same types of designs also have been utilized to
evaluate community-level data. The authors dem-
onstrate how this orientation, including the utili-
zation of time-series data (i.e., data on a particular
behavior/phenomenon that are collected and ana-
lyzed on several occasions over a period of time),
can be invaluable in providing evidence for the
impact of ecological domains on community-based
phenomena. The chapter concludes with an
example of the application of this methodology to
document change in urban littering behavior, with
discussion of the intervention’s policy implications
resulting in legislative change.
In Chapter 19, Jacob Furst, Daniela Stan
Raicu, and Leonard A. Jason describe data mining

(also known as artificial intelligence), which can
uncover patterns and relationships within large
samples of people, organizations, or communities
that would not otherwise be evident because of the
size and complexity of the data. Data mining often
uses decision trees, which attempt to predict a clas-
sification (e.g., high-risk neighborhoods in a com-
munity), based on successive binary choices. At
each branch point of the decision tree, a character-
istic is examined (e.g., gang activity within a com-
munity), and the decision tree determines whether
a characteristic is important in the outcome or clas-
sification. In data mining, multiple characteristics
are reviewed, and an algorithm is ultimately devel-
oped that best predicts class membership (e.g.,
high- versus low-risk status). The authors illustrate
the application of this method to a chronic health
condition, showing how computer-generated algo-
rithms helped guide community organizations and
government bodies in arriving at more valid and
less stigmatizing ways of characterizing patients.
Zachary P. Neal and Jennifer Lawlor pres-
ent the use of agent-based simulations to model
community-level phenomena in Chapter 20 . This
is a methodology in which agents (which can rep-
resent, for example, individual people, households,
or community organizations) interact with one
another by following simple rules within a context
specified by the researcher. The goal of these mod-
els is to understand how different behavioral rules
and contextual factors interact and lead to differ-
ent outcomes. Such models are able to capture the
complexity of community dynamics, which are
often nonlinear and unpredictable. The authors
provide an example of the model, exploring how
spatial patterns of residential segregation impact
social networks and the likelihood of relationships
between different groups.
In Chapter 21, Mariah Kornbluh and Jennifer
Watling Neal describe social network analysis
(SNA), which focuses on identifying patterns of
relationships among sets of actors in a particu-
lar system (e.g., friendships among children in a
classroom or collaboration among organizations
in a coalition). In this chapter, they describe how
to collect network data and how to apply network
measures to examine phenomena at multiple levels
of analysis, including the (a) setting (i.e., character-
istics of the whole network), (b) individual (i.e., an
actor’s position within the network), and (c) dyad
(i.e., network characteristics of pairs of actors).
Introduction 7
In their case example, the authors illustrate how
SNA was used to understand how the structure of
teacher-advice networks could facilitate or hinder
the spread of classroom intervention practices.
Dynamic social network models are the subject
of Chapter 22 by Leonard A. Jason, John Light, and
Sarah Callahan. This paradigm is distinguished
from other approaches by its emphasis on the
mutual interdependence between relationships
and behavior change over time. As such, it pro-
vides a framework for conceptualizing and empiri-
cally describing two-way transactional dynamics.
Network studies in community-based research
have typically been based on “personal” network
data, whereby one person rates all of the other peo-
ple in his or her network, but the linkages among
those individuals are usually not known. This
chapter, instead, focuses on the more informative
models that can be developed from “complete” net-
work data (i.e., where all possible dyadic relation-
ships among individuals or other entities, such as
organizations, are measured, providing a structural
map of an entire social ecosystem). The authors
provide an example showing how the dimensions
of trust, friendship, and mentoring changed over
time in the relationships among persons living in
substance abuse recovery residences.
Mixed Methods Approaches
Section III of the volume contains chapters featur-
ing mixed methods, illustrating the use and integra-
tion of both qualitative and quantitative approaches
within a single study or project. In Chapter 23,
Valerie R. Anderson provides an introduction to
mixed methods approaches in community-based
research. The chapter begins with a definition of
mixed methods research, an overview of key con-
cepts, and ways in which qualitative and quantita-
tive methodologies can be employed in tandem.
This is followed by a review of mixed methods
studies in community-based research, with a par-
ticular focus on the specific techniques utilized
and on how mixing methods can add to scientific
rigor. Next, the benefits and challenges of integrat-
ing qualitative and quantitative data are discussed.
The chapter concludes with an illustrative example
of a mixed methods case study of a juvenile court
system.
In Chapter 24, Brian Christens, Victoria
Faust, Jennifer Gaddis, Paula Tran Inzeo, Carolina
S. Sarmiento, and Shannon M. Sparks describe the
8 INTRODUCTION TO METHODOLOGICAL APPROACHES
orchestration of cyclical processes of action and
research that mutually inform each other. This
chapter elucidates the conceptual foundations of
action research and demonstrates its utility as a
framework for knowledge generation in collabo-
ration with community organizations. Although
action research is often conducted using qualita-
tive methods, the authors make a case for meth-
odological pluralism. Principles for designing and
conducting mixed methods action research are
provided, drawing specifically on an example of an
ongoing collaboration with a community organiz-
ing network working on multiple issues, including
immigration and transit.
Michael J. Kral and James Allen contribute
Chapter 25 on community-based participatory
research (CBPR). A defining feature of this per-
spective is the engagement, as co-researchers in the
research process, of the people who are the commu-
nity of concern. This act of engagement involves a
sharing of power and a democratization of the
research process, along with, typically, a social
action component. The authors trace the historical
roots of this approach, which is interconnected with
concepts of community empowerment, ecology,
social justice, feminism, and critical theory. Their
example of the use of mixed methods in CBPR
describes key events and outcomes from a collab-
orative project involving members of a grassroots
Alaska Native sobriety effort and university-based
researchers, in which a qualitative discovery-based
research phase guided the development of mea-
sures for a quantitative second phase.
In Chapter 26, Emily J. Ozer’s discussion on
youth-led participatory action research (YPAR)
presents a change process that engages students in
identifying problems that they want to improve,
conducting research to understand the nature of
the problems, and advocating for changes based
on research evidence. It explicitly focuses on the
integration of systematic research implemented
by young people with guidance from adult facilita-
tors. The author describes YPAR’s core processes,
identifying similarities and distinctions between
YPAR and other approaches to youth development,
as well as factors that support YPAR projects’ func-
tioning and sustainability. She also makes links
to the broader practice of CBPR (the approach
discussed in Chapter 25), noting special consider-
ations in conducting CBPR with youth. The chap-
ter concludes with a case study in which qualitative
and quantitative methods were used to assess the
effects of participatory research on adolescents and
their schools with respect to such dimensions as
youth–adult power sharing and youth engagement.
Rebecca Volino Robinson, E. J. R. David, and
Mara Hill write on participatory mixed methods
across cultures in Chapter 27. Mixed methodol-
ogy is particularly useful when researching in
cross-cultural or cultural contexts, as it allows
for both etic (i.e., between groups) and emic (i.e.,
within a group) investigations of phenomena.
Participation occurs on a continuum from infor-
mal consultation with community representatives
to fully integrated, participatory methodology
that centralizes the community voice throughout
all aspects of the research process and dissemina-
tion. Strengths and challenges faced when con-
ducting participatory mixed methods research in
a cultural context are discussed. As an example of
this approach, they describe a participatory mixed
methods investigation of resilience amid forced
displacement in the context of Somali culture.
In Chapter 28, Katherine Cloutier presents
(a) the utilization of performance ethnography
within a CBPR framework and (b) the combina-
tion of this qualitative approach with quantitative
methods. Performance ethnography considers
such forms of performance as photo, video, fic-
tion, and narrative histories (as well as other tra-
ditional or innovative formats that may fall under
creative analytic processes) as integral components
of an ethnographic research process. The author
discusses the benefits and challenges of employ-
ing this approach within a CBPR framework. The
chapter’s case study describes the incorporation
of elements of performance ethnography (specifi-
cally video creation and documentary work) into
a sexual health education program in secondary
schools in Barbados. The author demonstrates how
this approach paved the way for a mixed methods,
multiphase study that emerged as a result of initial
fieldwork.
In Chapter 29, Gina Cardazone and Ryan
T. Tolman focus on data visualization and its poten-
tial uses in participatory research, exploratory
data analysis, program evaluation, and dissemi-
nation of research results. Although quite broad
in scope, data visualization can be used in refer-
ence to ubiquitous items such as static bar charts
or maps. User-friendly interactive data visualiza-
tions may enable people to manipulate large data
Another random document with
no related content on Scribd:
végsorához pedig a biographus odajegyezhetné a tizennyolcz éves
fiatalember egyik leveléből ezt a sort: «Nem tudom, mi vár rám: az
elzüllés-e vagy a megbolondulás?» E szomorú sorhoz azonban az
sem fűzhetne jobb kommentárt Lermontov önvallomásánál.
Így áll előttünk Lermontov Pecsorinban; egy búskomor ember
egymást érő kalandok közepett, únottan folytonos izgalmak közben,
életcsömörbe esve fiatalon. A naplóról az olvasónak is az az érzése,
a mit Lermontov maga írt arról: meg lehetünk győződve nagy
őszinteségéről annak, a ki oly kiméletlenül leplezte le gyöngéit és
hibáit. A legapróbb részletekig. Kötekedő természetéért is
megvezekelt Pecsorinban: ennek Grusinczkijt csipdeső
békétlensége az ő megférhetetlen természetére ütött, mely legjobb
barátait is élczeinek czéltáblájául használta. A vak véletlen a
végletekig vitte ezt a hasonlatosságot s Lermontovot örökös
ingerkedéseért tulajdon azon Platigorszkban, a hol száműzetését
töltötte s a melyet regényének színhelyévé tett, szakasztott úgy
állította megsértett és ellene ingerelt jó barátja, Martynov kapitány
pisztolya elé, mint Pecsorint Grusinczkij fegyvere végére. Csak a
párbaj kimenetele lett más: Lermontov holtan maradt ott a
regényben leírt Masuk hegye lábánál, 1841 július 15/27-én. Még
huszonhét éves sem volt egészen.
Úgy halt meg, párbajban, mint Puskin (1837), a ki szintén
csodálatosan hasonló módon esett el, mint egyik legkedvesebb
alakja, Lenszky. Csakhogy Lermontovot nem siratta el hozzája méltó
költő, a ki az irodalomban dicsőségének örököse lett volna.
Nemcsak Pecsorin ütött tökéletesen Lermontovra, nem csupán a
helyszín ugyanaz a regényben, a hol Lermontov kaukázusi éveit
töltötte, – a mellékalakok is egytől-egyig természet után vannak
mintázva, annyira, hogy a halálos párbaj egyik segéde azt beszélte
Bodenstedtnek: Martynov azért volt kénytelen párbajra hívni legjobb
barátját, mert regényében teljes hűséggel, félreismerhetetlenül az ő
családja tagjait festette le, olyan világításban, a mit a kapitány nem
viselhetett el. E mellett a tökéletes élethűség mellett föltehető, hogy
a regényben elbeszélt, lazán, csak Pecsorin alakja révén
összetartozó események is valóban megtörtént esetek, epizódok a
költő kaukázusi életéből, melyek együttvéve valószínűleg hű
történetét adják első száműzetésének. Ott vagyunk tehát, hogy a
naplóban Lermontov saját naplóját olvashatjuk. Csak egy kétségünk
lehet még: Mért tette közzé gyónását ez a zárkózott természetű,
meghasonlott lélek? Megfelel rá maga: «Egy emberi lélek története,
– ha az a lélek még oly jelentéktelen is, – alighanem érdekesebb és
tanulságosabb egy egész nép történeténél, különösen, ha érett
észszel való önmegfigyelésből ered s úgy van írva, hogy az író sem
részvétet, sem csodálkozást nem vágyik gerjeszteni». Ezzel a
felfogással csak igazat írhatott.
Ez az a pont, a honnan legvilágosabban látni végig a regényen.
Pusztán regénynek szakgatott és csonka mű ez, kivált akkora
embertől, a mekkora Lermontov. Mint egyszerű regényt, nem is
illetné mai helye a világirodalom klasszikus regényei közt, ha írója
kitűnő költő is s munkái közt ez a legkapósabb. Mint Lermontov
naplója azonban a hézagosság és befejezetlenség dolgában tüstént
a való életre hárítja a szerzőséget. Béla, Mary herczegnő esete:
ezek egy élet eseményei, melyek nem tartoznak össze erősebben,
mint hogy egy emberélet keretébe estek. Maximycs Miksa, Vulics,
Grusinczkij, Vjera: ezek egy ember ösmerősei, egyéb közük nincsen
egymáshoz. Történeteik nincsenek összeróva, de az életben sem
voltak. Nincs befejezése a regénynek? A mit írója átélt, azt leírta,
annyit írt le, a mennyit átélt; a regényt a sors fejezte be, fájdalmas
stilszerűséggel. Hogy a regényben följegyzett események széteső
epizódok, az való, hogy nem fejlik egyik a másikból, azon nem lehet
segíteni s védelmezni sem lehet egyébbel, csak azzal, hogy a költött
naplóregények könnyen lehetnek tervszerűbbek s hogy nem
okvetlenül a legszabályosabb munkák egyszersmind a
legérdekesebbek és legértékesebbek is.
A mi a compositiót megrontja, ugyanazon sarkallik a regénynek
rendkívüli érdekessége s a jellemek művészi rajza: a valódiságon.
Azzal, hogy Pecsorin álneve alatt a műben önmagát tárta fel, nem
csupán párját ritkító érdeklődést keltett regénye iránt minden időkre,
hanem egyúttal egy különös, beteg lélek bonyolult és ideges
életének oly pontos és őszinte rajzát adta, a milyet ilyen rendkívüli
megfigyelő és leíró tehetség is csak önnönmagáról vehet föl. Hőse
igazán szinte példátlanul bonyolult jellem, sokban ellentétes is
önmagával. Pecsorin szenvedélyt áhítoz érzésre képtelenül s holtra
fásultan él szerelmes szivek között; a város élvhajhászatából az
erdők és hegyek csendjébe vágyik, a hová azonban magával viszi a
város bűneit; a nélkül, hogy alapjában gonosz volna, mégis oly
eltompult, hogy szívet repesztő szerelmet játszik szórakozásból;
életunalommal tele, a gyönyörűséget hajszolja s e hajsza közben is
egyre fojtogatja az unalom; közönyös bűn és erény iránt s mégis
megútálja magát a rája frecscsent sár miatt; nem tud akarni, de
cselekvései folyvást a felé húznak, a mit nem akar; érzi
fölöslegességét, a magával való tehetetlenséget s egyre szorosabb
körben kerülgeti a halál keresésének, szinte erőszakolásának
gondolata, mint Faustot a fekete kutya. Lermontov egy operateur
érzékeny kezével feszítette le a burkot erről a túlfinomult
ideghálózatról, hogy megmutassa az életunalomnak, elsatnyult
akaratnak, magukba roskadó vágyaknak, szüntelen gyötrő
kielégítetlenségnek zsibbasztó sajgását. Az életnek ilyen betegei
azóta nagy számmal gyűltek össze az újabb irodalomban, de
Lermontov embere nem vész el közöttük. A többi nagy orosz írók
festette muszka tanulmányfejek révén az idegen nemzetbeli olvasó
is ráismer Pecsorinban az oroszra. Szemében ott van a szláv
elfásultság és életközöny, mely a félvad népek szenvedélyességével
temetkezik bele az életunalomba is. Muszka-természetén kiütik
magukat a kor vonásai: a német érzékenység, mely kevéssel azelőtt
talált utat Oroszországba, a francziák élvhajhászata s a byronismus
keserűsége, mely akkoriban nem hiányzott úgyszólván egy irodalmi
hősnek a lelkéből sem.
Ilyen sokoldalú jellemet csak gondos részletrajz tehet élővé s
csodálatos, mennyire biztos Lermontov a részletek rajzában s
mekkora erőt mutat az egygyéolvasztásban. Nem is sikerülhetett az
úgy másnak, csak a ki előtt nyitva volt az angol, franczia, német,
olasz irodalom, mert az oroszban még akkor nem lehetett erre példát
találni. Így kétszeresen csodálatraméltó a Lermontov részletező
realismusa, még ha természet után dolgozott is s legbonyolultabb
feladatánál a legmegbízhatóbb modèle-lel segített magán. Maga ez
a módszer meglepő nála, hiszen ő romantikus költő. Azonban
Lermontovnak főként meséi romantikusak; néha – mint a
Számvevőné történetében – az sem; a jellemekről soh’sem hiányzik
nála egy-két erősebb kalapács-ütés. Annál feltűnőbb Lermontov
reális hajlandósága, mert még a romanticismus is újság volt az orosz
irodalomban, mely ez égalj alatt Puskin és Lermontov munkáiban
bimbózott először s teljes virágzásra is jutott költészetükben. De
mintha e friss erőben hajtó irodalomban egy fa kétszer is teremhetett
volna. Puskin és Lermontov nem csak a romanticismus kincseit
aknázták ki, hanem új tárnát is nyitottak, melyből mások a társadalmi
és lélektani részletrajzok káprázatos kincseit hozták napvilágra.
Akármilyen fiatalon haltak is meg Puskin és Lermontov, már
mindketten ismerték Turgenyevet, megérték A revisor megjelenését
s látták Bielinskit, az új irány úttörőjét az elméletben.
Egyre világosabban úgy látszik ugyan, hogy a realismus
voltaképpen faji sajátság, mely természetesen és önkényt hajt ki a
képzeletszegény éjszakiaknál, legjelentősebben az angolok- és
oroszoknál: a fejlődes mégis oly rohamos, mintha valami jótékony
tündér hét mérföldet lépő csizmákat ajándékozott volna az orosz
íróknak. Egy századdal előbb az irodalmi stilus még alig volt
kikelőben a szláv egyházi nyelv göröngyei közül. A ki a nyelvtant
megállapította s a classikai és nyugateurópai versformákat rendre
rápróbálta az orosz nyelvre, Lomonoszovnak születése csak száz
esztendővel előzte meg a Lermontovét. Ez idő alatt Karamsin
megírta nagy történelmi munkáját, tisztára népi nyelven, mély nála
kifejezőnek s tudományos fejtegetésre teljesen hasznavehetőnek
bizonyult; szókötéseit, fordulatait, árnyékoló és színező képességét
aztán Zsukovszkinak számos fordítása gazdagította; Derzsavin
pedig új zománczot vont érzelmekre és gondolatokra azzal, hogy
szót adott a németek lágy sentimentalismusának s a kétely
gyötrődéseinek, melyet Byron a kor költészetének vezérmotivumává
emelt. Százados fejlődés után Kolczov tiszta népi nyelven tökéletes
művészi becsű dalokat énekelhetett, mint Burns, s megszólalhatott
Puskin, tagadhatatlanul a Byron hatása alatt, de mégis a maga
egyszerűbb, természetesebb és nyugodtabb módján, filigrán érzéseit
csiszolt formákba és változatos rímekbe öntve.
 Byron hatása Európa-szerte példátlan volt: nem csak az
irodalomban talált követőkre és utánzókra, hanem rányomta
bélyegét egész osztályok gondolkozására és élete módjára is.
Oroszország, a hol a műveltség és irodalom régóta beviteli czikk
volt, ennek a hatásnak is tárva-nyitva állott. Íróik nem csak alakjaikat
öntötték byroni mintára, tulajdon életük is úgy fordult, mintha maguk
is byroni hősök lettek volna. Puskint az udvar fényében fölkeresték a
szerelmek és dicsőség, később száműzetésében a veszélyek és
kalandok s mindezzel betelve, hiábavalónak érez mindent s fásultan
temetkezik faluja magányába, mint Lara, hogy aztán a rágalom
párbajban vegye el életét. Leveleiben ilyen helyek vannak: «A mi a
boldogságot illeti: e részt atheista vagyok». «Akármilyen édes
megszokás is az élet, elég keserű ahhoz, hogy undorral végezzük».
Gribojedov, a kinek mint testőrnek, diplomatának és költőnek hármas
belépti-jegye volt az élet minden gyönyörűségéhez és
szórakozásához, ilyeneket ír leveleiben: «Ideje meghalnom. Micsoda
iszonyatos unalom! Adj tanácsot, mit tegyek, hogy a megőrülést
vagy a pisztolyt kikerüljem». – Hát Lermontov élete nem olyan-e,
mint egy byroni hősé: rohamos ifjúság, szerelmek és csaták
tüzében, dicsőség és korai halál. – S ilyen volt akkor az egész orosz
nemesség élete és gondolkodása.
A mult század elejének betegsége ez: a féktelen
gyönyörvadászat után a teljes apathia. Ez tépázta meg Byron és
Musset idegeit, ez hajtja Don Juant, ez gyötri Rollát. Ennek a betege
Pecsorin is. Ezeket a levelekből kitépett sorokat akárhol be lehetne
iktatni az ő naplójába. Nem «gonosz iróniá»-ból viseli hát a «korunk
hőse» nevet.
Byronhoz különben talán összes követői közül senki sem jutott
olyan közel, mint Lermontov. Puskin, ha szenvedélyes is, boldogabb,
elégültebb természet; rajta inkább a művészi példaadás fogott: az
előadás hangjának elragadó lyraisága, a rövid jambus-sorok
természetes könnyedsége, a meglepő kitérések. Lermontov ezeket
már Puskintól tanulta; de lelki alkata volt rokona Byronénak, élete
körülményei pedig még több okot adtak az elkeseredésre
Lermontovnak. Ő reá nem értelmetlenség azt mondani: az orosz
Byron; akkor is ilyen volna, ha Byronnak még a hírét is ki lehetne
törölni életéből; szinte azt mondhatni: ha Byron nem születik, ő volna
Byron.
Mint Byronban, néha Lermontovban is van valami daemoni;
verseiben nem is lelkéről, hanem daemonáról beszél. Mind a ketten
kikelnek a világ ellen, boldogtalanok benne, csakhogy Lermontov
elkeseredése természetesebb, mert őt nem pusztán a hypokriták
keserítik, hanem «az urak és szolgák hazájá»-nak kegyetlen sorsa,
ő maga is sínylett börtönben és száműzetésben. A szabadságért
való sóvárgása sem az a nemes bölcselkedés az emberi jogokról s a
lélek szabad fejlődéséhez megkivántató korlátlanságról, mint Shelley
és Byron gyönyörű álmodozása önkéntes száműzetésükben a világ
legszebb vidékén; nem is a Schiller ideális lelkesedése, hanem az
elnyomottságot sínylő fiatal lélek lázongása. Lermontov maga is
számba vette, miben hasonlít Byronhoz s az utolsó pont az volt, –
hogy ő mégis egészen orosz. Való igaz. S itt van köztük a nagy
különbség. Ő szeretetből gáncsolja nemzetét, mert különbnek
szeretné. Költeményeiben nem idegen országok szepségeit rajzolja,
hanem

– A végtelen puszták csendes magányát,

Ha földre hajtja asszu fű kocsányát…
… S midőn tavaszszal jégmenten az ár
Kiönt, s egy tenger az egész határ.

(Ford.: Arany László.)

Ő is elmondhatná Byronnal, hogy magas hegyek neki érzelmek,

mint a hogy A cserkesz fiú el is mondja:

Láttam sötétlő szirteket,

Csoportjukat patak hasítá,
S én érzém belső éltöket,
Lelkem erre az ég tanítá.

(Arany László ford.)

 Mint Byron, ő is a nagyszerűt, a félelmetest szereti a
természetben, de megtalálja azt hazája földjén, a Kaukázus bérczei
közt, a természeti szépségek, nyers erkölcsök, szilaj erények,
kalandok és álmok hazájában. A nyugati romantikusoknak Kelet
csak színes álomvilág, a költők Tündérországa; Lermontovnak
ismerős valóság, élmény, költeményei nagy részének termő talaja s
hazai kerete. Mint e vadregényes tájon a zord bérczek s a délszaki
buja növényzet ellentétei, úgy egyesülnek költészetében a hősiség
és boszúállás kegyetlen indulatai, tikkasztó szenvedélyek s gyöngéd
érzések virágpompája. Romantikusabb tárgyakat képzelni sem lehet,
mint Hadzsi Abrek vérboszúja, a rejtélyes Ismail bey sorsa: vetélgő
fejedelmi testvérek, kedvesét férfi-mezben követő hajadon, harczok
vérpárája közt kivirító szerelem, a lány eltűnése, testvéri kéz
orgyilka. Mindezek a romanticismus állandó motivumai;
emlékeztetnek Byron keleti költői beszélyeire, a boszú A gyaur-ra, a
szökés, az álruhás szűz az Abydosi ará-ra s Lara rejtélyes alakjaira,
– de mindez épen elődeinél kieszeltség, utánzás és Lermontovnál
eredeti. Ő ott él, maga is harczban a cserkeszekkel, a hol e
történeteket a szájhagyomány őrzi, hol ez erkölcsök s e
szenvedélyek uralkodnak. Minden során érzik, hogy való és ismerős
világról ír s a különösségekben is reális. A grúz föld az ő képzeletét s
érzéseit is buja termékenységre hevíti. Cselekményét nem
mondhatni gazdagnak, a harcz és szerelem motivumai sűrűn
ismétlődnek, a lélekrajz sem mély, többnyire csak egy-egy uralkodó
szenvedélyre szorítkozik: de az emberek és tájak, a harczok és a
természet festésében magával ragadó hév lobog s csak úgy
patakzanak a költői szépségek. Az olvasó figyelmét és szívét
rohammal veszi be, mint Arany László mondja, a ki Bodenstedten át
sokat lefordított verseiből s egy kitűnő essay-ben is ösmertette. Ha
akar, mélyre tud szállani a lélekrajzban. A romantikusok egyik
főérzelme, a szabadság utáni epedés uralkodik A cserkesz fiún, kit a
kozákok hazulról elrabolva, egy zárdába adnak, de a rabságot nem
birja elviselni, megszökik, hogy eltévedve, irtózatos szenvedések s a
kimerülés lázálmai után mégis a kolostorba kerüljön vissza s a
halálban találjon szabadulást. E költői beszélynek egyetlen
szereplője van, azt mondhatni: egy gyermek eposa. Főművében, A
daemon-ban a másik nagy szenvedélyt rajzolja, a szerelmet, a
romantika symbolismusával a sátánban. A romantikusok hévvel
hirdették a szerelemnek mindent legyőző hatalmát, mely az égieket
is megejti (Byron: Heaven and Earth, 1821., Moore: The loves of the
Angels, s Lalla Roukh-ban A Paradicsom és a péri) s a gonoszt is
megnemesíti (De Vigny: Eloa, 1823). Lermontov gazdagon festi a
szerelem gyöngéd és kegyetlen, könyörgő és erőszakos, édes és
megrontó szenvedélyét egy apácza iránt szerelemre gyúló sátánban,
a ki az érzelmek fölbuzgásában maga is könyekre lágyul,
megjavulni, megtérni vágyik, gyötrődésével szánalmat gerjeszt,
vágyával részvétet, végül szerelmet. A fehér angyal s a csábító
küzdelme a szent helyen, a tört hangok a zárda éji csöndjében,
Tamara izzó szenvedélye, melyet hamu alá akar takarni, majd
önfeledt odaadása, végül lelkének Gretchen-szerű mennybevitele:
csupa költői fordulat, meglepő változatosság, megannyi gyöngye a
lélekrajznak, egész áradat feledhetetlen szépségekből. Lermontov
egész életén át írta e művet; 1829-ben fogott hozzá, tizenöt éves
korában s újra meg újra kezdte, még 1840-ben is, két esztendővel
halála előtt. Kinyomatni – ez a muszka könyvek rendes sorsa – csak
1860-ban lehetett.
A szabadság- és szerelem-vágy e két hatalmas festményében a
költő magát rajzolja, ha nem pillant is ki mindegyre alakjainak
álarcza mögül, mint Byron. E nagy érzések tüze emésztette föl ifjú
életét. Ezer kielégíthetlen kínjának fonáka nála a hétköznapi élet
rajzában a mélabú, a gúny és megvetés, melylyel az embereket
nézi. Maga jelöli meg ezt egyik levelében (1835) fővonásaul: «Cette
froide ironie, qui se glisse dans mon âme irresistiblement, comme
l’eau qui entre dans un bateau brisé». Ez ömlik el A számvevőné
rajzán, a tambovi helyőrségi élet ez episódján, midőn a megrögzött
vén kártyástól egy tiszt a játék hevében elnyeri fiatal feleségét. Csak
egy elbeszélő költeménye van, a Vaszilyevics Iván czár ifjú testőréről
s a felesége elcsábítóján boszút álló kalmárról szóló ének, mely
egészen tárgyias s régies egyszerűségével teljesen elüt egyéb
műveitől. A gúnyt és megvetést különben kisebb költeményeiben
sem tudja megtagadni; kikel a társadalom ellen, mely Puskint egy
golyó áldozatául hagyta veszni, becsülete rabszolgájaként.
Szidalmakat szór a francziák nyomorult népére, mely ujjongani bir,
mikor a megalázott Napoleon holttestét Párisba viszik a tenger
szigetéről, hol az óczeán őrizte, az óczeán, «oly nagy és
legyőzhetlen, mint ő».
Talán az emberek e megvetésével kapcsolatos, hogy
bármennyire lelkét önti is ki munkáiban, még kisebb lyrai verseiben
sem igen lép nyilt sisakkal a közönség elé.
Ha ejt is szót magáról, rendesen burkoltan cselekszi. Az orosz
költők épp úgy rászoktak az allegóriára, mint a mieink a szomorú
években. Lermontov azonban akkor is elrejtőzik, mikor csak
önmagáról beszél. Ha valamely természeti kép talál ő hozzá, a
hasonlatnak csak első felét rajzolja meg, a másodikat elhallgatja.
Három pálma állt a sivatagban – beszéli egyik költeménye, – a kik
elunták életöket s azt kivánták, bár utas jőne megpihenni
árnyékukban. Megjő a vándor karaván s meghál a hűsön; reggel
aztán kivágják a fákat s tüzet raknak belőlük; elhamvadtak, most
poruk sincs. – Ilyen burkolt képbe rejti az ifjúság vágyát az új, a
kaland, az emberek után, melyek felemésztenek s nem hagynak
nyomukban, csak pusztulást és hamvat. A költő maga bele sem szól
a képbe. Elnéz egy viharban bukdácsoló hajót:

Vihar, vész hadd himbálja, hagyja,

Talán enyhet a vészbe lel.

Egy szót sem szól magáról, mégis ő rá gondolunk. – Felhők

szállnak az égen, megszólítja őket:

Felhők az égbolton, örök vándorcsapat,

Kik völgyön és hegyen vonúltok szűntelen,
Hazátokból futtok; tán más hon csalogat?
Vagy mint én, száműzve jártok ti is velem?
––––––––––
Nem. Csak a kietlen hont kerűlitek ti,
Nem érzitek nyügző lefékezés kínját,
A szenvedélyt, igát nem ismeritek ti…

(Arany László ford.)

 A szálló felhők a Lermontov szívét ismertették meg velünk.
Még ilyen burkoltan is keveset beszélt magáról. Egyáltalában
nem sokat írt a közönségnek; életében nem adott ki, csak egyetlen
kötetet. A szerkesztő, olvasó és költő czímű érdekes
beszélgetésében, – melyet németből Gyulai Pál fordított magyarra, –
ezt adja okul:

Mi szükség, hogy tudj a tömeg,

Kedélyem mért hasonla meg?
Fájdalmamat eladjam pénzen,
S a sokaság gúnynyal tetézzen…
És verseimmel mért tegyek kárt
Az ártatlan ifjak lelkében?…
Mért verjem fel a vakság nyugtát
És a tudásnak forradalmát.
Nem! Rejtegetve őrzöm mélyen,
Mit lelkem gondolt, érezett,
S nem váltok, bárki mit beszéljen,
Ily átkos áron hír-nevet.

A Korunk hősé-ben később mégis feltárta lelkét, álnév alatt

ugyan s talán nem sejtve, hogy így is ráismernek. Valószínű, hogy
regényével meg akarta óvni az ifjúság lelkét a kártól, mely az orosz
nemes-ifjak megszokott életmódjával jár, a melyet ő is folytatott; ez
az erkölcsi czél azonban a regényben homályban marad. Hiába
akarta kimélni «a vakság nyugtát», költeményei elégedetlenséget
szitnak, háborgást keltenek s bármikor jőjjön is el Oroszországban a
«tudás forradalma», abban része lesz Lermontovnak. Mindez
következetlenség, de nemes következetlenség. S jutalma érte az a
szép csalódás, hogy bár érzéseiből és gondolataiból sokat «őrzött
meg rejtegetve» pusztán magának, hírneve mégis magasan száll, át
«völgyön és hegyen», mint a felhő, a melyről énekelt.
 GONCSÁROV.

Az írót névről is kevesen ismerik, a regényről czím szerint is alig

hallott az idegen olvasó-közönség, noha az orosz regények ma
nemcsak kelendők, hanem egyenest divatosak Európa-szerte. Pedig
Goncsárov jeles író s Oblomov kiváló regény, melynek az a ritka
szerencse jutott osztályrészeűl, hogy főalakját az író nemzete
nemcsak a maga véréből valónak ismerte el, hanem egyenesen
magára ismert benne, jellemének alapvonásában, mint a hogy a
norvég nép a maga nemzeti egyéniségére, lelkére és multjára ismert
Ibsen Peer Gynt-jének ábrándozó, kalandos természetében,
szomorúan hangolt lelkének zavargásában, hányt-vetett életének
viszontagságaiban, s az egészet a maga képének vállalta. Oblomov
hazájában jellemének fővonásából faragták az «oblomovismus»
szót, s a fogalomról, melyet ez az új szó jelöl, elismerték, hogy
alapvonása az orosz természetnek.
Ki hát ez az érdekes ember és milyen tulajdonképpen?
Oblomov közepes módú orosz földesúr, a ki azonban keveset
törődik falujával: a sztároszta csalja, a jövedelme apad; maga a
fővárosban henyél, s örökösen terveket kohol, hogy majd talpra áll,
dologhoz lát, mindent rendbe hoz, pompás újításokba fog. De hiába
nógatja magát, hiába készülődik, hogy majd összeszedi az erejét és
terveket fog kovácsolni, mindjárt ez a terve is dugába dől. Marad
porlepte szobájában, a foszladozó díványon heverészve, – a honnan
jóformán fel sem kél az egész munkán át. Gyermekien jó, esze is
volna, művelt is eléggé, de nincs izma, afféle emberi puhány, sem
tenni nem bír, sem akarni; szerelme kialszik, mert röstell átmenni a
Néván menyasszonyához, a helyett elveszi a gazdasszonyát, a ki ott
lakik mellette a szomszéd szobában s rendet tart az övében is,
egyszerű, tiszta szótalan asszony, a ki mindenbe beletörődik és
soha sem mozgatta meg Oblomovnak sem az érzését, sem a
gondolkozását. A gondolkozástól elszokott, mert közben rendesen
elalszik, az olvasástól is, a könyvet hamarosan leteszi és maga elé
bámúl, míg pillái le nem ragadnak. Semmi sem érdekli, hiábavalónak
talál mindent. Az életközöny lustává teszi a betegségig, azután
ostobává, végül gutaütéses élőhalottá.
Az orosz írók jócskán hozzászoktattak bennünket a különös
emberekhez, de Oblomov kirí valamennyi közül. Dickens szokott
ilyen meglepő szertelenségeket rajzolni, csakhogy az ő vázlatai
mulatságos carricaturák, az orosz írók különczei pedig szomorú
torzképek, annál szomorúbbak, mert igazak. Különczségük
rendesen éppen az oblomovismusban áll, az akarat-gyöngeség és
nembánomság vegyülékében. A Dosztojevszkij, Turgenyev, Gogoly
alakjai csupa töprengő, habozó, maguk elszánására képtelen
emberek; Raszkolnyikov és a Fehér éjszakák magányos őgyelgője;
a Kirszanovok és Csulkaturin, a «fölösleges ember»; Akakievics
Akaki és a falujokba temetkezett kisgazdák, a kiket Csicsikov trojkája
egy napra felver tétlen álmodozásukból: egytől-egyig ilyen
akaratbéna tengődők, Puskin Anyeginjével és a Lermontov rajzolta
«korunk hősé»-vel együtt. De ezekben mégis csak fel-felvillan az
életnek egy szikrája; Oblomovban elejétől fogva kialvófélben pislog,
míg erejefogytán utolsót lobban. Ez a kialvás, hamuba-rogyás a
regény lélektani thémája.
Nemcsak az alakokban, íróikban is megvan ez a lankadtság és
maguknak parancsolni nem-tudás. Dosztojevszkij rajongott a
családjáért, s még sem bírta megállni, hogy el ne kártyázza a szó
szoros értelmében az ingét is, mikor otthon a családjának nem volt
betevő falatja sem. Turgenyevnek, mikor a rendőrség egy ideig
szemmel tartotta, ez mindjárt úgy erejét szegte, hogy egész életére
külföldre költözött, beleolvadva a Mme Viardot családjába. Gogoly,
miután A revisor-ban a hivatalnoki kar, a Holt lelkek-ben meg a
vidéki földesurak jobbágyaikkal egyetemben vesszőt futottak
sarcasmusának kancsukája alatt, egyszerre szétszaggatta
regényének folytatását, a kormány hivéűl szegődött, s vallásos
vakbuzgóságba merült. Puskinnak, Lermontovnak teher volt az élet,
a melytől szabadulni igyekeztek. Ennek az akarásra és tettre
képtelenségnek benne kell fészkelnie az orosz néplélekben,
különben nem volna olyan egész történetük és egész társadalmuk,
mint egy vulkán lejtőjén épült város, a hol meg-megrázza a benső
háborgás, egyre elöntéssel fenyegeti a tűzár, mely eddig mégis
mindig visszabágyadt és hamvába halt. S e nélkül a «minden
mindegy» nélkül nem volnának úgy elmaradva fejlődés, műveltség
és minden dolgában, mint a hogyan vannak.
Így találni rá könyvalakokban, írók életében, az egész nemzet
lelkében az oblomovismusra.
Ha Oblomov-ban nem lenne is egyéb, mint az orosz faj egy
leverő jellemvonásának megfigyelése és visszatükrözése, akkor is
érdekes volna néprajzi, sőt néplelki szempontból. A lélekrajzban
azonban erkölcsi példázat lappang, mikor a nemtörődömségnek és a
jóra való röstségnek ez a főbűne olyan pusztítónak mutatkozik, hogy
megemészti gazdájának nemcsak az érdeklődéseit, szórakozását,
hanem apránként megőrli az egészségét, értelmét, még az élete
boldogságát is. Goncsárov nemcsak résztvevő bánattal hinti be ezt a
lehangoló történetet, hanem tanúlságot is kovácsol belőle. Sokkalta
többet kivánt az íróktól a puszta megállapításnál, élethű tükör-
képnél, még a «láthatatlan könnyek»-nél is többet.
Kétségbevonhatatlanul az ő nevében követeli tőlük Oblomov:
«Nyújtsák kezüket az elesett embernek, hogy fölemelhessék.» Nem
pusztán hirdette ezt, meg is cselekedte, a mennyire csak tellett írói
erejétől. A tanítás egyszerű és ósdi módon, de közvetlenül és
hathatósan pattan ki: szembeállítás révén. A petyhüdt Oblomov
szellőzetlen, piszkos szobájába időnkint be-betoppan egy volt
iskolatársa, a ki mindig friss, éltető levegőt hoz magával. Ez a Stolcz
nincs megfürösztve a nagy hősök módjára sárkányvérben, egészen
mindennapi ember, de micsoda pompás egy ember! Egyetlen hibája:
szemlátomást úgy van esztergályozva, hogy ízről-ízre ellenlábasa
legyen Oblomovnak; ez a felötlő czéltudatosság kissé gyöngíti
valódiságának hitelét. Példaadásának első pontja pedig igen is
távolról kezdődik: azzal, hogy apja német volt s ő nyugodt, szorgos
komolyságát tőle örökölte; vérében van többi jellemvonása is:
megfontoló, de aztán elszánt, gyönyörűségét találja a munkában,
önbecsülését helyezi a kitartásba, tanult és életrevaló, mindenhez
ért. Szóval egy északnémet vagy svájczi, szemben a szegény,
gyermeteg, lomha Oblomovval. Természetes, hogy amazé a
boldogulás, az élet és a szerelem; az ő felesége lesz a leány, a kit
Oblomov szeretett. Goncsárov szemlátomást gyönyörködik ebben az
alakjában s bemutatásakor mélán elmosolyodik: «Hány Stolcznak
kell még orosz nevek alatt megjelenni?»
Goncsárov mértani pontossággal kiczirkalmozta az ellentétet
kettejök között. Úgy bánik velök, mintha két golyóval játszanék,
melyeket két szemközti pontból egymásnak gördít, s a melyek
egymást surolva, végül egymás helyén állapodnak meg. Végezetre
Stolcz fönt van, a meredek tetején, gazdagon, művelten és
boldogan, – Oblomov pedig lent, a lejtő alján, elbutulva,
elszegényedve, élőhalottan. Ez a helycsere illustrálja a tanúlságot:
az Oblomov-féle emberek nem életképesek, a Stolczoké a világ. S
ez a tanulság már nincs úgy az orosz földre korlátozva, mint a
néplélek jellemvonásának megállapítása.
Oblomov és Stolcz olyanformán állanak egymás mellett, mint az
álmodozás és józanság halhatatlan két alakja: Don Quixote és
Sancho Panza. Maguk az alakok csöppet sem húznak egymásra; a
tulzásaiban is «elmés-nemes», nyughatatlan, önfeláldozásra kész
lovaghoz mérten a sympathikus, petyhüdt Oblomov szánalmas
figura; Stolcz meg világos eszével, tanultságával miben ütne a
földhöz ragadt otrombaságra? Csak szembeállításuk módja
hasonlatos, írói czél és morális tanulság dolgában óriási köztük a
különbség. Cervantes nevetséget akart támasztani az idejét múlt
lovagi rajongás kifigurázásával, azt keresett a bárdolatlan nyers
józanság vaskos komikumával is; Goncsárov pedig szánalmat kér a
tespedés, az élhetetlenség számára, tiszteletet akar kelteni a
józanság, tevékenység iránt. Világos, hogy az alakok idő folytán
szerepet cseréltek. Ott még az ütött-kopott, ábrándozó lovagé a
fölény, ott ő az érdekes, a mozgató, emitt már Stolcz az új idők
munkás vitéze, a józan, tanúlt, dolgos ember, s most már ő hurczolja
magával a gyámoltalan álmodozót. Don Quixote és Oblomov: mind a
ketten elmaradtak az időtől, de az egyik csak mosolyt kelt kicsorbúlt
kardjával, szélmalom-harczával, a tétlen Oblomov ellenben a maga
poros szobájában, foltos zekéjében, szétmálló kanapéján lenézéssel
és haraggal vegyes szánalmat. Cervantes csak kinevetésre itéli a
vénhedt vitézt, Goncsárov tragikummal sújtja az új-kor henyéjét, az
útban állót, a kerékkötőt. Az egyik csak nevetséges, a másik bűnös.
A Sanchok azóta tanultak és komolyodtak; ma ők a vezetők. Ebben
a felfogásban és ebben az igazságszolgáltatásban van az a leczke,
a mely Oroszország határain kívülre is szól, a mit mindenütt
megszívlelhetni. Az ellentétes természetek ilyen tanulságos
szembeállítása emeli felül az Oblomov-ot a sekélyes néprajzi
regények színvonalán, s ez a modern szellemű itélkezés igtatja az
élet komoly értékű másolatai, a nagy regények közé.
Ezt a polczot Goncsárov nemcsak lelkiismeretes megfigyelésével
érdemli ki, a miért mélyére tekintett az orosz léleknek, hanem
művészi erejével is, melylyel megfigyelését egy húsból és vérből
való életeleven alakká bírta tenni. Goncsárov a legkitünőbb realisták
közé tartozik. Nem éppen úttörő, mert hiszen Gogoly főmunkái
megelőzték az ő első regényét, a Köznapi történet-et (1847), de
mesteréhez képest haladást jelent. Gogoly inkább a külsőségeket
szokta leírni, – ebben nem is mérkőzhetik vele Goncsárov, –
alakjainak benső tulajdonságai csak átderengenek azon. Goncsárov
is hasznát vette ennek a módszernek, de csak jelentéktelen
alakoknál: a lomhaságban megrögzött, dörmögő vén inas festésénél,
egy utczarovó világfi, egy megcsontosodott hivatalnok, egy
atyáskodó, szájas semmittevő rajzában, a kiket hogy egyenként
leírhasson, rendre odacsődít Oblomov látogatására; ez is a Gogoly
fogása, a ki tárántászba ültette hősét s bebarangoltatta vele egész
Oroszországot, csakhogy minél több fajta oroszt lefényképezhessen.
– Gogolynál csak összetartóul van egy-egy ilyen alak az egész
seregnek központjába állítva, máskülönben az alakok egyenlő
értékűek előtte; így van ez A revisor-ban is, a Holt lelkek-ben is;
Goncsárov érdeklődése azonban egy alakra van irányozva, s ha az
Oblomov-nak két hőse van is, a másik csak az előbbinek
ellenlábasa, s arra való, hogy amazt az ellentét erejénél fogva
világosabban megértesse. Goncsárov a főalak lelkébe olyan mélyen
száll alá, a mire Gogolynál nincsen példa. Igaz, hogy Stendhal és
Balzac nagyszerű lélekelemzései már napvilágot láttak, mielőtt
Oblomov megjelent (1856), de Goncsárov nem tőlük tanult.
Egyikök sem tette volna, hogy a többiek rovására csak egy
alakjának az idegeibe vegye be magát, semmi egyébbel nem
törődve, csak ennek az egynek gondolatait és nyilatkozatait gyűjtse,
s minden lélekzetvételét meglesse, csak azért, hogy egy
visszariasztó és elkedvetlenítő tulajdonságnak, az unalomnak
természetrajzát adja. Goncsárov munkái általában hatalmas
czáfolatai Brunetière merész állításának, mely szerint az egész
orosz irodalom merő átvétel, természetesen a francziából. Látszólag
e mellett szólna az, hogy társas-életük egészen a párisinak
utánzása, s nemcsak hogy a franczia könyvek nagyon kelendők
náluk, íróik is sokat fordítottak francziából. Ellene azonban sokkal
nyomósabb okok bizonyítanak. Ellene mond mindjárt az, hogy egyes
orosz írókon szemlátomást a német sentimentalismus érzik,
másokon a byronismus. Az orosz realisták munkái gyökeresen
elütnek a franczia realismus alkotásaitól, s inkább az angol írók
műveivel mutatnak rokonságot.
Nem szükséges itt a két nép lelkének nyilvánvaló különbségeit
bolygatni; elég irodalmuknál maradni.
Tárgykör dolgában: a francziának nincs inyére a positiv valóság;
gondolkodása elvont, képzelete mozgékony, ideges. A magasabb
délkörök alatt nem virágzik így a képzelet, sem Angliában, sem
Oroszországban; az éjszaki ember erősebben hozzá van nőve a
valósághoz, köztük hiányzanak a szikrázó temperamentumok. Tainet
kileli a hideg, mikor a wakefieldi lelkész helyébe képzeli magát,
annyira fárasztja őket az élet robotja, olyan kínnal izzadják ki a
kötelesség verejtékét. Az orosz író, mint az angol, mind realista. A
gyakorlatias angolnak gyönyörűség a maga rendes életének
elégedettsége, azért rajzolgatja szívesen; az oroszt elviselhetetlenül
nyomorult sorsa lánczolja magához, a min kívül nem is lát egyebet.
Azzal az idegességgel ellentétben, mely a francziák életében és
munkáiban sziporkázik, angolok és oroszok munkáiban éppen a
nagyság és nyugalom a szembetünő. – A francziák Victor Hugo óta
keresik és túlozzák a rútat, hogy meglepő hatásokat csiholjanak
belőle az ellentétek révén: az oroszoknak keresetlenül is elég akad
útjokba, a mi az életükbe tartozik, azért nem is élezik ki, nem
idealisálják, annál kevésbbé, mert úgyis hiányzanék náluk az ellentét
ragyogó fele. Ha a nép alsó rétegéhez szállnak, mint az angolok
gyakorta, az oroszok meg szinte rendesen, ott nem érdekességet
hajszolnak a francziák módjára, nem turkálnak az irtózatban, hanem
természetes színében mutatják be a nyomort, az ember elzüllését
benne. Az embereket is elütően látják: a bűnök a francziáknál szinte
kizárólag a ledérségből burjánzanak elő, az oroszokban a nyomor a
talajuk. A francziák rendszerint a túlcsigázott, elnyűtt idegek
nyavalyáiról adnak diagnózist, az oroszok éppen ellenkezőleg, a fel
nem ébredt finomabb érzékek zsibbadtságára mutatnak példákat.
Megfigyelés dolgában: az oroszok a lélek mélységeit búvárolják,
a francziák az idegekben lesik meg a gyönyöröket és kórságokat,
inkább physiologusok, mint psychologok. Franczia író leírná
Oblomov arczszínének fokozatos szürkülését a viasz-sárgán át a
hamu- és föld-színig, melyet a borivástól lilaszín foltok tarkáznak,
beszámolna hajszálainak csepűszerű kihalásáról, kidülledt
szemeinek bizonytalan merev tekintetéről, a mint lassankint
megüvegesedik; apróra leírná, mint reszketnek kezei, mint kezdi
húzni élettelenedő lábát. Goncsárovnál minderről szó sem igen esik;
az írónak nincs szándékában levizsgázni az orvostudományból. Az
orosz írót, s az angolt is, a lélek érdekli. Tolsztoi is csak az öntudat
csökkenéseit, kimaradozását írja le a meghalásban. Dickens csak a
halott Steerforth-t mutatja meg a hullámokon, Thackeray csak
üresen maradt karszékét a meghalt öreg Crawleynek.
A mi a megírást illeti, a franczia sohasem hanyagolja el az
izgalmas mesét; az angol és orosz kevesebbet gondol annak
kerekségével, s érdek-költést és tanulságot egyaránt a jellemektől
vár. A francziáknál hagyományos a ragyogó compositió, az
oroszoknál nem ritkán egészen elfödi a részletek rajza, mint
Raszkolnyikovnál és Oblomov-ban is. Másfelől a franczia egy ponton
reálisabb az alakok rajza közben: nem farag olyan hihetetlen
carricaturákat, mint az angol, sem oly szívszaggató humorú
alakokat, mint az oroszok. Természetes is: a theoretikus ember
lelkesedésre hajlik, a realis humorra vagy íróniára. Azt be kell
ismerni, hogy az angol és orosz irodalomban több a különcz, mint a
francziában. A faji sajátságokon felül annak is van ebben némi
része, hogy az angol és orosz író egyaránt óriási számú néphez
tartozik, s ebben már számarány szerint is több a különcz, a kik
magukhoz ragadhatják az író érdeklődését. Egyikük felé a világ
minden sarkából tolong a gyarmatok változatos népessége, különös,
az otthoni élettől és emberektől elütő gondolkozású, szokású,
modorú emberek; – a másik előtt óriási földdarab van nyitva,
melynek minden zugában más és másfajta életmódra, furcsánál-
furcsább szokásokra és erkölcsökre, a műveletlenség babonáira s a
félműveltség félszegségeire, lépten-nyomon új meg új torz-
eredetiségre bukkan.
Munkáik velejében: a francziákkal szemben, kik Théophile
Gautier óta egyre teljesebben a l’art pour l’art elvéhez állnak, az
oroszok és angolok egyaránt irányzatosak. Az angol gyönyörködve
szemléli a maga egészséges életét, melyet megszépít a nemzeti
nagyság tükröződése, önelégülten írja le, s nyomorairól csak mint
javításra szorúló foltokról emlékezik meg. Az orosz keserű
fájdalommal merül a szomorú muszka-élet rajzába, a különös
emberekébe, kikkel sok százados elnyomás elfeledtette az akarni-
tudást és megszokatta a nyomort. Amannak derűjében, ennek
megindultságában egyaránt olyan valami lappang, a mit a franczia
prózaírókban – Páris bálványozását leszámítva – nem igen
találhatni: mély hazafiság. S ebből az irányzatosságból és ebből a
hazafiságból szűrődik össze az a ‚morális ihlet‘, a mely az ő
realismusukat megnemesíti.
Ez összevetésnek úgyszólván minden egyes pontjánál találó
például orosz részről Oblomov-ot idézhetnénk, annyi kiváló
tulajdonság egyesül abban, s oly jellemző példája az orosz
regénynek. Ennyi érdem méltán avatja a világirodalom nagy
regényei közé, habár egészében nem ment jelentékeny hibáktól.
Egyik fogyatkozása kirívó az orosz irodalomban, melynek írói
jórészt átélt eseményeket, szemeik előtt élt embereket írnak le.
Ezzel szemben Goncsárov alakjainál gyanú férkőzik hozzánk: nem
képzeletiek-e? Nem áll ez Oblomovra, a kinek teljes élethűsége
kezeskedik arról, hogy természet után van festve. De már Stolcz
ízről-ízre annyira az Oblomov tökéletes ellenlábasává van faragva,
hogy ez a kiszámított ellentét az igazság rovására megy, árt a
szeretetreméltó alaknak. Az alakok e költött volta legbántóbb utolsó
regényében, a Szakadék-ban (1870). Ebben is akaratbeteg férfit
rajzol, de itt az finom lelkű, művelt, világlátott festő, a ki egy leány-
rokonát szép és emberi életre akarja kelteni. A jó házból való, okos
lány szerelméért más is verseng, egy szálas derék erdész. Míg
szorongva találgatjuk, melyikük felé hajlik majd a leány, az a kert
végén egy vízmosta szakadék bozótjában mámoros szerelemben él
valami különcz és aljas jött-menttel, a ki lopott gyümölcsön tengődik,
ajándékba kapott elviselt ruhákban jár, és philosophusokat idéz, s a
szabad szerelmet hirdeti. (Az alak a regény tervezgetése idején,
1848 táján, liberálisnak volt szánva, a kivitelnél, 68-ban, nihilista lett
belőle.) A leány később mégis férjhez megy az erdészhez. Könnyű
megérteni, hogy mit akart mondani az író, de lélekrajz és tanulság
mégis csupa kérdőjel. Elvétve megeshetik ilyesmi, lehet egyszer
akár szóról-szóra igaz, de az egész nem olyan, a mi «egészen s
mindig az». Úgy látszik, mintha az alakok a bizarr meséhez volnának
hozzácomponálva. A kritika is, a közönség is túlságosan merésznek
találta az egészet s nagyrészt e kritika volt oka annak, hogy
Goncsárov végképp elhallgatott.
Ez az elrajzolt nőalak vezet rá Goncsárov másik nagy írói
fogyatkozására is, s ez az, hogy nőalakjai általában halaványak,
határozatlanok, Oblomov jólelkű, együgyű feleségét kivéve. Ez nem
csekély hiba, de nem egyedül Goncsárov sinylik benne. Végig az
egész világirodalmon, a női lelket szinte kizárólag csupa férfiak
rajzolták meg s a rajzokat megint csak férfi-kritikusok hitelesítették
találóknak. A mintákat és másolatokat egyaránt férfikéz gyúrta, pedig
hogy ez ebben a munkában nem mindig megbizható, arra
bizonyságul itt vannak a csak Gabrielle Reuter rangú nőírók alakjai
is, számtalan olyan vonásukkal, melyeket igazaknak találunk, de a
minőkkel férfiíró sem nem tudná, sem nem merné alakjait illetni.
Ezért nagy kár, hogy egyáltalán kevés női arczkép maradt ránk
regényekben női kézből, tökéletes művészi becsűek csak az egy
Eliottól, mert Jane Austen alakjai erény-bábúk, Ouidaéi mesealakok,
a Sandéi meg egy ideges képzelet erotikus lecsapódásai. Eliot
élethű férfialakjai, legfőként Bede Ádám, azzal kecsegtetnek ugyan,
hogy miért ne sikerülhetne férfinak épp ilyen tökéletesen női lelkek
rajza, mégis kérdés, ha egy pár kellő műveltségű és megbízható
itéletű asszony ebből a szempontból venné szemügyre a
világirodalom nagy regényeit, Borvarynén, Sharp Beckyn és Karenin
Annán kívül vajjon még hány nőalakot találna kifogástalanul
élethűnek? Goncsárov nőalakjai – amaz egyen kívül – aligha
tartoznának a választottak közé.
Ha Oblomov élethűség dolgában ennyire kiválik Goncsárov többi
alakjai közül, kéznél van a feltevés, hogy abba sokat olvasztott
magából. A ki Goncsárov tehetségével nem mer nekivágni az
irodalomnak, hanem harminczhatéves koráig hallgat, azután
minisztériumokban görnyed, holtáig (1891-ben, hetvennyolcz éves
korában) egy postaigazgató hivatalszobájában üldögél s csak
szűkebb szabad idejében dolgozgat kedvére, Flaubertnél is tovább,
tíz-tíz évig pepecselve egy-egy regényén, abban igazán kell lenni
valaminek az Oblomov bátortalanságából, a munkához félve látó
természetéből; nem volt az puszta rágalom, mikor kritikusai azt írták,
hogy az íróban is sok van az oblomovismusból.
Az pedig, hogy ez a föltett hasonlatosság máig sincs kifürkészve,
egy ekkora írónak az életrajza ma sincs megírva, oroszúl sem, s
hogy az orosz irodalomnak olyan alapos és fáradhatatlan búvára is,
a milyen De Vogüé, az orosz regényről szóló könyvében Goncsárov
munkásságán csak olyan általános szólammal röppen át, hogy «a
század derekának irodalmához tartozik ez a kiváló regény is», – ez
meg a kritikusok és essay-írók pblomovismusa.