FILOZÓFIATÖRTÉNET I.

2022/2023 ŐSZI FÉLÉV

Oktató: Lamár Erzsébet
 6. XX. SZÁZADI FILOZÓFIÁK
(FENOMENOLÓGIA, EGZISZTENCIALIZMUS,
NYELVFILOZÓFIA, A FRANKFURTI ISKOLA, POSZTMODERN)
Fenomenológia
Edmund Husserl (1859-1938)
 a fenomenológia célja a dolgok változatlan lényegének tapasztalati leírása
 intencionalitás: a tudat mindig valaminek a tudata / a tudat soha nincsen tárgy nélkül  a megismerő tudat
mindig egy adott tárgyra irányul, amelyet azonban önmagában nem, csakis a rá vonatkozó intencionális
élményen keresztül ismerhetek meg  nem magát a dolgot, hanem csakis mint az intencionális aktus tárgyát 
úgy, ahogyan a tudatom számára megjelenik  fenoménként
 módszere: (1) fenomenológiai redukció: a dolog szubjektív tapasztalatát zárójelbe teszem, hogy magára a
dologra fókuszálhassak [„Vissza a dolgokhoz”]; (2) eidetikus redukció: a dolog esetleges tulajdonságait is
zárójelbe teszem, hogy eljuthassak annak változatlan lényegéhez
 a kései Husserlnél megjelenik az életvilág koncepciója: a mindenkori objektivitás (ti. a „valóság”) a
mindenkori megismerő tudatok interszubjektív teljesítményének eredménye  az összes lehetséges szubjektív
tapasztalat közös horizontja
Egzisztencializmus
 az elnevezés Gabriel Marceltől (1889-1973) származik
 alapgondolata: a gondolkodás nem választható el a gondolkodó szubjektumtól
 egzisztencia (megvalósult lét) > esszencia (lényeg) ; egyedi > általános
 reflexív filozófia  ti. a szubjektivitás nem neutrális pozíció
 kp-i problémák: tudat, szabadság, transzcendencia, halál (időbeliség), szorongás, bűn

Fontosabb irányzatai:
- „ateista” egzisztencializmus: Sartre (Heidegger és Camus inkább agnosztikus)
- vallásos egzisztencializmus: Jaspers, Marcel, Unamuno
+ Simone de Beauvoir, Camus és Boris Vian regényei (Beauvoir és Camus filozófusként is megállja a helyét)
Martin Heidegger (1889-1976)
 Lét és idő (1927)  fundamentálontológia  ti. a lét lényegként történő közvetlen, intuitív megismerése 
fenomenológiai ontológia
 a hagyományos, oppozicionális metafizikus gondolkodás elidegenítette az embert önmagától és a világtól  ti.
a lét helyett a létezőt vizsgálja  történelem := a „létfelejtés” története
 a racionalizmus (Descartes, Kant) kritikája  sum > cogito
 lényeg és lét eredeti egysége a gondolkodásban nem, csakis az egzisztenciában [Existenz] állítható helyre
 első lépés: „a létre irányuló kérdés helyes feltevése”  ez egyedül emberi pozícióból lehetséges, mert a lét az
emberen keresztül szólal meg
 az ember kitüntetett létező, mert ő az egyetlen, akinek „világa” van  ti. önmagát és környezetét eredendően
értelemegészként tapasztalja  léte jelenvalólét [Dasein]
„átlagos mindennapiságában” az embert viszonyai határozzák meg  inautentikus módon létezik [Akárki / das
Mann]
 a lét közvetlenségét a Dasein csak az autentikus létezésben = az önnön végességével való szembesülésben
tapasztalja meg  az emberi élet lényegében a „halálhoz való előrefutás”
 a Dasein világban-benne-léte  eredendően megértő viszonyulás  lényegét tekintve gond [Sorge/cura]  a
dolgokkal való foglalatoskodás, tevés-vevés [Besorgen/gondoskodás]  a többi emberrel való eleve adott
együtt-lét, egymás-számára való lét [Fürsorge/gond(-)ozás]  utóbbiban tárul fel a létezés mint gond  ti. a
Másik jelenvalólétének, mint az enyémhez hasonló, lényegileg viszonyszerű, azaz problematikus létnek a
megértése révén.
 Humanizmus-levél (1946): a humanizmus valódi értelme: nem a megismerő tudat mindenhatóságából, hanem
a létező létének megértéséből --> elmulasztja a preontológiai kérdés feltevését
„Az együttlét egzisztenciálisan akkor is meghatározza a jelenvalólétet, ha egy másik faktikusan nincs kéznél, és
nem érzékeljük. A jelenvalólét egyedülléte is együttlét a világban. (...) Másrészt a faktikus egyedülléetet nem
szünteti meg, ha egy másik emberpéldány vagy akár tíz is előfordul >mellettem<.”(Lét és idő)
„Ki az ember? Az,a kinek tanúsítania kell, hogy mi ő. A tanúsítás egyfelől kinyilvánítást jelent; de egyben ezt is
jelenti: helytállni a kinyilvánításban a kinyilvánítottért. Az ember éppen saját létezésének [Dasin] tanúsításában
az, ami. (...) De mit kell tanúsítania az embernek? A földhöz való tartozását. Ez az odatartozás abban áll, hogy az
amber az örökös, és ő a tanuló minden dolgokban. (...) Csak a nyelv hozza létra a lét fenyegetésének és
megtévesztésének nyilvánvaló székhelyét, és ezzel a lét eltévesztésének nyilvánvaló lehetőségét – a veszélyt.”
(Hölderlin és a költészet lényege)
Jean-Paul Sartre (1905-1980)
 filozófus, író, drámaíró; a II. vh alatt részt vett az ellenállási mozgalomban; az 1950-60-as évektől kezdve
egyre nagyobb teret kap műveiben a(z egzisztencialista) marxizmus
 nagy hatással volt rá a husserli fenomenológia  csak az élmények adódnak közvetlenül  az én nem lehet
ezektől elválasztva (= nincs tudat tárgy nélkül!)
 a tudat a képzelet révén teremtő erővel bír  a világ számomra saját aktivitásom eredményeképpen adódik
úgy, ahogy  a képzelet révén képesek vagyunk függetlenedni a valóságtól
 a valóság tagadása = „semmítés”
 A lét és a semmi (1943)  fenomenológia + heideggeri fundamentálontológia
- önmagában-való [en-soi]  statikus, önazonos létezés (~ dolog)
- önmagáért-való [pour-soi]  időbeli, változó lét (~ tudat)
 az Én sohasem azonos önmagával  létezése tehát a Lét ellentéte  nemlét, azaz Semmi
 az öntudatra ébredés kettős következménye: szabadság + szorongás  vagy elmenekülünk előle, vagy
választunk  ti. önmagunkat, önnön semmi-ségünket
 Az egzisztencializmus: humanizmus (1945, előadás)  az ember önmaga határozza meg értékeit, nincs eleve
adott emberi lényeg  létezés > lényeg
 az ember akkor teljesíti ki önmagát, ha vállalja a döntést, amely ekkor viszont már nem szubjektív, hanem
interszubjektív  egzisztencializmus := humanizmus
„Egyedül vagyunk, könyörtelenül. Ezt fogom azzal kifejezni, hogy az ember szabadságra ítéltetett. Ítéletről
beszélek, mert ő teremtette önmagát, de máskülönben mégis szabad; mert ha már ki van taszítva a világba, minden
tettéért felelős. (...) az ember, minden támasz és segítség nélkül kénytelen percenként kigondolni az embert...” (Az
egzisztencializmus: humanizmus)
Nyelvfilozófia
Ludwig Wittgenstein (1889- 1951)
 2 gondolkodói korszak
1) Logikai-filozófiai értekezés (Tractatus logico-philosophicus)  a nyelvfilozófia alapműve  7 tétel és ezek
kifejtése
 a világ tényállások összessége  (i) „A világ mindaz, aminek az esete fennáll.”  a tények közti viszonyok
adják a világ logikai felépítését  a nyelv és a világ közti kapocs  a „misztikus” dolgok mibenlétéről nem
szerezhetük információt: erkölcs, vallás, művészet kérdései 
 „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”  a filozófia nem örök tudomány, hanem létra, melyen
fokról fokra haladva juthatunk ismeretekhez, ezután pedig eldobjuk
2) Filozófiai vizsgálódások  A Tractatus kritikája  a hétköznapi nyelvhasználatból indul ki 
gondolkodás := szimbólumhasználat  nem bensőséges aktus, hanem már mindig is nyilvános
 nyelvjáték-elmélet: az életformák közösségéből adódik a nyelvhasználat szabályainak közössége, és
megfordítva. egy nyelvet beszélni egy adott életforma részét képezi
(II) A Frankfurti Iskola
 hegelizált marxizmus, szociológia, pszichoanalízis  kp-ban a tömegkultúra kritikája
 legjelentősebb gondolkodói: Max Horkheimer, Theodor Adorno, Walter Benjamin, Herbert Marcuse, Erich
Fromm, Jürgen Habermas
Horkheimer – Adorno: A felvilágosodás dialektikája (megj. 1947)  a felvilágosodás a félelemtől való
megszabadulással kecsegtetett, most a világ mégis elsötétül  Mi a magyarázat erre?
 a felvilágosodás=az ész kibontakozó mozgása, a mítosz felszámolása; cél: a természet feletti uralom  az
egyén elidegenedik a természettől, a többi egyéntől és önmagától  életét a mindennapiságban éli  ugyanazokat
a cselekvéseket ismétli  ld. mitikus rituálék  a felvilágosodás önmaga csúcsán visszaesik a mítoszba!
a végpont az individuum halála: szó szerint (nácizmus) vagy átvitt értelemben (tömegkultúra)
(III) A posztmodern emberkép
Nietzsche, Heidegger, Freud, Marx hatása meghatározó

Jean-Francois Lyotard (1924 – 1998)

posztmodern := „a nagy narratívákkal [metanarratívák] szembeni bizalmatlanság”
 ti. a társadalmi-történelmi változások során a narratíva legalapvetőbb elbeszélőfunkciói (nagy hős, nagy cél,
nagy tettek) kiüresedtek  a narratívák és a narrátorok megbízhatatlanná váltak
 mindez azonban nem csak bizonytalanságot, hanem pluralizmust és a fejlődési lehetőségek sokféleségét is
eredményezi (vs. lineáris történelemszemlélet)  szinkretizmus lehetősége a közösségi élet minden területén
 optimistább szemlélet
Michel Foucault (1926-1984)
 filozófiát és pszichológiát tanult; részt vett a párizsi diáklázadásokban; az egyik első nyíltan homoszexuális
közéleti szereplő
 leginkább tudás és hatalom viszonya érdekelte  a társadalmi-kulturális intézményrendszer történelmi
alakulásai; a szexualitás története; a marginális társadalmi rétegek helyzete
 Fontosabb tézisei:
(i) azt, hogy mi minősül tudásnak a mindenkori hatalom határozza meg  a történelem a tudás ezen rendszereinek
[episztémé] váltakozása
(ii) az episztémé egyszersmind megszabja „diskurzus rendjét” is (ti. az episztémén belül egyáltalában érvényesnek
tekintett kijelentések körét és viszonyait)
(iii) ezáltal a mindenkori hatalom az élet minden területére behatol és szabályozza annak működését
(iv) mindez „a szubjektum halálát” eredményezi  Lehetséges, hogy az ember úgy eltűnik, akár a „tengerparti
fövenybe rajzolt arc”?