Endrédy Balázs

XX. századi kontinentális filozófia c. kurzus

A jelenvalólét feszültsége

Párhuzamok és ellenpontok a heideggeri és pszichológiai szorongáskoncepciók között1

A szorongás az információs korban centrális témának tekinthető, inverz módon éppen amiatt,
hogy a korábbiaknál is több lehetőséget hordoz a hiperkonnektivitáson keresztül arra, hogy
létfeledő üzemmódba kapcsolva elmenekülhessünk előle. Nem szükséges a belső, önálló
élményfeldolgozás, hanem azonnali szükségletkielégítésre van mód az egyre szaporodóbb
applikációk garmadában (ennek részletes kibontását ld. Tari, 2017). Így elkerülhetőnek tűnik
a szeparációs szorongás megtapasztalása, mely Otto Rank mélyreható elemzése szerint a
szorongás ősformájának tekinthető. A születés traumája (1924) című munkájában azt mutatja
ki, hogy a világba vetettségünket az intrauterin regresszió (anyaméhbeli helyzet visszaállítása)
vágya jellemzi, a születésünk egyben halál is: az anyával megélt egységtől való elszakadás
pillanata. Ezután életünk folyamatosan ’kis halálokból’ áll, vagyis folyamatos szeparációt
élünk meg, mely az autonómia tapasztalatához vezet. Az okoseszközök épp a szeparációs
szorongás elkerülését, legalábbis annak illúzióját hordozzák, a Jean Twenge által találóan
’nárcisztikus társadalomnak’ nevezett szociális kontextusban a társas magány egyre
jellemzőbbé válik.
Ebben a helyzetben égetően fontossá válik, hogy az elfeledett szorongást tematizáljuk,
autentikus módon közelítsünk hozzá, és megérthessük, hogy létmódunk szempontjából milyen
jelentőséggel bír. Jelen szövegemben először Sigmund Freud szorongáskoncepciójánt
rajzolom fel, mintegy kályhaként, ezt követően Martin Heidegger néhány szempontját
mutatom meg és értelmezem, elsősorban a Lét és idő (1927) alapján, de a szorongás
kérdéséhez kiegészítést nyújt néhány további Heidegger-szakasz is (Mi a metafizika? [1929],
Utószó a Mi a metafizikához [1943]). Majd kitekintünk az exisztenciális pszichológiához
kapcsolódó szerzőkre (Rollo May, Irvin Yalom), miközben reflektálunk majd a heideggi
párhuzamokra és divergenciákra is. Ezt követően, zárásként vonunk le majd néhány
megállapítást, melyek nem indifferens, technikai-tudományos konklúziók, hanem az
exisztenciánkat érintő mozzanatok: „a jelenvalólét saját létére megy ki a játék” (Lét és idő, 9.

1
Köszönetemet fejezem ki Dr. Nagy Imolának, aki lehetővé tette, hogy a XX. századi kontitentális filozófia c.
gyakorlat keretében ez az interdiszciplináris szöveg megszülethessen, akinek az óráin sokat gondolkodtunk a
heideggeri sorokról, továbbá Dr. Kőváry Zoltánnak, az előadásai, beszélgetéseink és könyve fontos inspirációt
jelentettek a szöveg létrejöttéhez. Köszönet illeti Dr. Szombath Attilát is, aki szempontjaival támogatta a
heideggeri szorongáskoncepció-értelmezésemet.
 Endrédy Balázs
XX. századi kontinentális filozófia c. kurzus
§2). A heideggeri elemzés érvényességéből semmit sem von le, hogy lassan százéves a
filozófus fő műve, mert ahogy Gadamer fogalmaz, a szellemtudományok nagy eredményei
nem szoktak elavulni.
Freud központi problémának tartotta a szorongást, a Bevezetés a pszichoanalízisbe
Szorongás-előadásában ekképp fogalmaz: „A szorongás problémája egy olyan csomópont,
ahol a legkülönbözőbb és legfontosabb kérdések találkoznak; egy rejtvény, melynek
megoldása fényt derítene a teljes lelki életünkre” (Freud, 1986/1917, 320). Ezzel a mondattal
talán Heidegger is egyetértene, s Szummer Csaba találóan lát Freudban ’alvó filozófust’,
ugyanebben a szövegben azt is hangsúlyozza a lélek biológusa, hogy „nem tudok olyasmiről,
ami közömbösebb lenne a szorongás lélektani megértése szempontjából, mint azoknak az
idegpályának az ismerete, amelyen az ingerületei lefutnak” (uo), vagyis (itt) nem fut bele a
„pszichológia szcientista önfélreértésének” (Habermas) csapdájába.
Az alábbiakban Hargitai (2007) és Kőváry (2022) nyomán foglalom össze röviden
Freud elméleteit a szorongásról. Első modelljében (1916-25) szerint a szorongás hátterében az
elfogadhatatlan agresszív vagy szexuális vágy, késztetés áll, mely elfojtás alá kerül, lehet,
hogy a képzet útján tudattalan emléknyom képződik, az affektív út (libido) esetén pedig
egyfajta szabadon lebegő szorongás jön létre. A tünetek szintjén ez jelentkezhet tárgyhoz
kötött módon (ld. a különféle fóbiákat) vagy konverziós tünetképződésben is (melyet
hisztériának neveztek, ld. Catherina kisasszonnyal kapcsolatos esettanulmányát Freudnak).
A ’20-as évektől kezdett bele Freud egy másik, differenciáltabb szorongáselmélet
kidolgozásába. Az ősvalami és az én (1921) című szövegében a szorongás és a
személyiségstrúktúra közötti kapcsolatot világítja meg, ezekhez köti az elhárító
mechanizmusokat és a neurózisokat is. A hierarchikus személyiségmodell (id, ego, superego)
differenciálja a szorongástipológiát is. A reális szorongás a külvilághoz kapcsolódik (pl. attól
tartok, hogy ez a tanulmány nem készül el időben, és nem kapok jelest a kurzuson). A
lelkiismereti szorongás a superegóból fakad, egyik típusa a bűntudat (introjektált szülőképek:
mit szólnának, ha rossz jegyet kapnék?) a másik a szégyen (az én-ideálhoz kapcsolódik, pl.
nem integrálható az énképembe a rossz osztályzat). Végül, a neurotikus szorongás az
ösztönénhez kapcsolható, akár kasztrációs, akár szeparációs szorongásként. A szorongást itt
már nem csupán a neurotikus tünetekkel háríthatjuk el, de az álmok, az elvétés, a vicc, a
művészetek, de a vallás is ennek a célnak a szolgálatában áll. A tünetképzés esetén
betegségelőnyökhöz jutunk: az elsődleges betegségelőny, hogy megszüntetik a szorongást

2
Mivel a szövegem a Lét és idő köré szerveződik, ezért a továbbiakban nem tüntetem fel a Lét és idő címet az
idézéseknél, csak a paragrafusszámot, minden más munka az, amit kifejezetten jelzek.
 Endrédy Balázs
XX. századi kontinentális filozófia c. kurzus
(ezt a nem patologikus elhárítások is elhozzák), a másodlagos betegségelőny a társas
támogatást hozza el. Éppen ebből fakad majd a terápiás ellenállás, a páciens nem szeretné
(persze tudattalanul), hogy ezektől a betegségelőnyöktől megfosztásra kerüljön. Láthatjuk,
hogy a második freudi koncepció jóval differenciáltabb, eltérő típusait ragadja meg a
szorongásnak, és olyan értelemben exisztenciális, hogy felismeri, a mindennapi élet rengeteg
aktivitása azt a célt szolgálja, hogy szorongásredukció menjen végbe. Ez a mozzanat Martin
Heidegger felfogásához is kapcsolódik, a mindennapi tevés-vevésben nem szorongunk, az
majd a belevetettség tapasztalatának tudatosításának kísérőjelenségeként érkezik meg
hozzánk.
A heideggeri szorongáskoncepció megértéséhez érdemes figyelembe vennünk, hogy a
korabeli – legalábbis többségi – attitűd a neokantianizmus volt, a szubjektum-objektum
szétválasztás tételezésével (melyet Heidegger ’világ nélküli szubjektum’-problémaként ragad
meg). A világban-benne-lét koncepciójával Heidegger azt fogalmazza meg, hogy a
szubjektum már mindig is kinn van a világban: valamire vágyakozik, valamitől tart stb. A
jelenvalólét gondjára vannak bízva, akár más személyek, akár az eszközök (melyek kézhez-
állóak). A jelenvalólét mindig együttes jelenvalólét (26. §). Az együttlét mindenekelőtt és
többnyire a das Man fenoménjeként valósul meg, mert úgy ítélünk, ahogyan akárki ítélne, úgy
háborodunk fel, ahogy akárki felháborodna (27. §). Az akárkiben a közízlésbe olvad bele a
jelenvalólét saját léte. A halál éppen ezért lesz fontos: a halálban nincsen társaságunk, az a
saját ügyünk. A halálhoz való előrefutás megteremti annak az élményét, hogy az én
veszélyeztetettségemben, az én halálomban a többiek nem osztoznak, ez pedig önállóságot
adhat.
Ezen a ponton már több olyan jelenségre utalhatunk, melyek megágyaznak a
szorongás fenoménjének, melyet Heidegger a hangoltság egzisztenciáléjához kapcsol. A
szorongás „a jelenvalólét kitüntetett feltárultsága” (29. §). A saját létezésben ugyanis
döntéseket hozunk, melyek felelősséggel járnak. A döntést már eleve mindig szorongás kíséri:
valami mellé odaszegődünk, mást pedig kizárunk, vagy-vagy alapon történik. Ahogy ez
jobban elmélyül, a saját lét hangsúlyosabbá válik, a jelenvalólét a belevetettség tapasztalatát
éli meg, nem mi választottuk, ez adottságokat hordoz, ahogyan a világban való
kiszolgáltatottságunk is az. A halál ténye is szorongató: a halál annak a lehetősége, hogy nincs
több lehetőség, ezzel az exisztencia végességét tárja fel. A halál, a döntés és a véges
exisztencia tehát mind szorongást konstituáló tényezők. Az akárki módon létezőben a
szorongás csak háttérileg van jelen, a saját létünk tudatának felerősödésével együtt erősödik
 Endrédy Balázs
XX. századi kontinentális filozófia c. kurzus
fel a szorongás is. Így a világban való hanyatló feloldódástól a szorongás az, amely
visszarántja az ittlétet, összedönti a „mindennapi otthonosság” tapasztalatát.
Két évvel később a Mi a metafizikában? sokat foglalkozik Heidegger a szorongás
fenoménjával. Husserl szerint mindaz, ami tárgy lehet a tudatunknak, annak horizontja van.
Így az a kérdés is felvethető, hogy a létező szemügyre vevésének mi a horizontja. A ’semmi’
felől nézve válik a létező szemügyre vehetővé. A megélés módján van szó a semmiről (vö. a
József Attila-i ’semmi ágán ül szívem’-tapasztalattal), ahogy azt már később, az Utószóban
(1943) pontosítja. A mélyebb struktúrában a létről van szó (mely a létezőtől különböző, ld.
ontológiai differencia). Az állapotot, mely a metafizikai kérdést előhívja, amikor a semmiből
nézünk a létezőkre, szorongásnak nevezi Heidegger. Az Angst etimológiája szerint a
szűkösség, beszorítottság koncepcióját (enge) hordozza. (A magyar nyelvben is megjelenik
ez, amennyiben a szorongásban ott a szorítottság felsejlése is, a szűkösség talán kevésbé.) A
Lét és idő alapján gondolhatnánk, hogy a szorongás egyfajta aggódás, de a Mi a metafizikában
ez felülírásra kerül, inkább sajátságos nyugalom hatja át a szorongást, megszabadulást hoz a
világbeli gondoktól. Heidegger a következő módon karakterizálja: nem marad támaszunk,
mindenre külsőként tekintünk rá, saját ügyeinkre is kívülre tekintünk, és jelen van egyfajta
nyugalom is. Felvethető, hogy ez nem terheli-e túl a szó eredeti jelentését, szemantikai
mezejét. A szorongás ugyanis a köznyelvi használatban negatív valenciát hordoz, itt pedig
kedvező jelentésben tűnik fel, egyfajta kontemplációt jelent 3. Részösszefoglalásként azt
mondhatjuk, hogy a Lét és időben a szorongás a das Mantól való eloldódásban az autentikus
exisztálás ismérve, azzal együtt születik meg a szorongás, hogy megszületik a saját lét
birtokbavétele, kapcsolódik a felelősséghez, a végességéhez és a halál tényéhez. Igazságot tár
elénk, ez választ kíván az embertől: elhatározottságot (Entschlossenheit). A davosi vitában
(Cassirerrel) is úgy érvel Heidegger, hogy a filozófia feladata nem a vigasz nyújtása (vö. a
consolatio philosphiae-koncepcióval!), hanem hogy visszavezesse az embert sorsának
keserűségéhez. A szembenézés és az elfogadás lehetne eszerint az út 4. Magányos út ez: „csak
a szorongásban rejlik egy kitüntetett feltárulás lehetősége, mivel a szorongás elmagányosít
(41. §).
Ejtsünk még útba két jelentős gondolkodót: Rollo Mayt és Irvin Yalomot, akik
kapcsán módunk lesz reflektálni az eddig bemutatottakra is! Ők mind a ketten az
egzisztenciális pszichológia irányához sorolhatóak, nemcsak a pszichológiai, de a filozófiai
3
Szombath Attila javaslata a problémára, hogy talán a melankólia kifejezőbb lehet, bár ez a kifejezés sem
mentes a negatív töltetű konnotációktól. Hozzátehetjük azt is, hogy Földényi F. László könyve, A melankólia
dicsérete (2015), pedig kidolgozza a terminus exisztenciális vonatkozásait is.
4
Volt olyan újkantiánus szerző, aki Heideggerben Nietzschét látta, és azt fogalmazta meg, hogy jobban fésült
akadémiai köntösben adja elő ugyanazt a gondolatrendszert (amor fati, maradjatok hűek a földhöz).
 Endrédy Balázs
XX. századi kontinentális filozófia c. kurzus
szempontokat is érvényesnek, fontosnak tartják, így az eddig áttekintett freudi és heideggeri
mozzanatokat is felfedezhetjük érvelésükben. Yalom (2018) újra és újra hangsúlyozza a ’négy
végső aggodalmat’. A halál és a létezés végessége az egyik, a szabadság és a felelősség
tapasztalata a második közülük. (Ahogyan láttuk, ezek a Lét és időben is jelen lévő
szempontok!) Ezeken kívül még az izolációt hangsúlyozza Yalom (Heideggernél az izoláció,
vagyis a magány éppen annak a feltétele, hogy a szorongás egyáltalán létrejöhessen.) Végül
Yalom az értelmetlenséget nevezi meg az utolsó végső aggodalomként. Érvelése szerint ezért
keresünk értelmet, azonban ő (pl. szemben Frankllal) a kognitív konstruktivista iskolához
kapcsolódik, így álláspontja szerint ezek az értelmek egyénileg megalkottak, univerzális
érvényességgel nem bírnak.
Rollo May érvelésének néhány szempontját Kőváry (2022) szövegére támaszkodva
mutatom be, kiegészítve azt saját elemzésemmel. May szerint a szorongás jelensége az emberi
élet korlátainak tudatosulásához kapcsolódik, amikor az egyén létezésének szempontjából
fontos érték fenyegetetté válik. (Ez némileg rokon a heideggeri ’semmivel’, ill. a Lét és
időben vázolt koncepcióval is.) A szeparációs helyzetekből fakad a szorongás, mert ekkor az
individuum nem csupán az új szituációval néz szembe, de saját szabadságával és
felelősségével is. May hangsúlyozza, hogy a szorongást nem maga a szeparáció ténye, hanem
annak az egyén számára nyújtott jelentése hozza létre. Fontos differenciáldiagnosztikai
különbséget tesz a normál és a neurotikus szorongás között (innen látszik May klinikai
beállítódása). A normálnak tekinthető szorongás a conditio humana
kiszolgáltatottságélményéhez kapcsolódik (Urangst, Angst der Kreatur). A neurotikus
szorongás ezzel szemben 1.) eltúlzott mértékű; 2.) elfojtás, disszociáció vagy egyéb
intrapszichés konfliktus jár vele; 3.) gátlást, neurotikus elhárító mechanizmusokat
eredményez. Ez mintha egyfajta integrációját is nyújtaná a heideggeri és freudi – látszólag –
divergens szálaknak, Freud fókuszában inkább a szorongás patologikus megmutatkozása állt,
mely teljesen érthető is a klinikai praxisából. Heidegger ezzel szemben a szorongásnak mint
fontos alapdiszpozíciónak a megragadására fókuszált. Jellegzetes, hogy pszichológiai
szempontból is a szorongás hiánya az, ami patologikusnak tekinthető, pl. Mérei híres
pszichopátia-triádjában a ’nem szeret’ és ’nem tanul’ mellett éppen ez a harmadik. Azt
mondhatjuk, hogy van a szorongásnak egy normál tartománya, mely épp az emberi
létlehetőségek kibontásához, a létkérdésekre való válaszkeresés motorját jelenti. 5

5
Izgalmas adalék, hogy Krékits József pszichiáter, kiképző daseinanalitikus terapeuta (személyes közlés) ugyan
antidepresszánst ad a pácienseinek, amennyiben ezt a terápiába vonhatóság érdekében szükségesnek látja,
anxiolitikumot (szorongásoldót) azonban nem szokott felírni, úgy érvel, ezzel épp a terápia motorja lenne az, ami
veszélybe kerülne, a szorongás csökkenésével a terápiára motiváltság is csökkenne (ld. szenvedésnyomás).
 Endrédy Balázs
XX. századi kontinentális filozófia c. kurzus
Az imént felvázolt modell ugyan tekinthető egyfajt szintetikus törekvésnek, azonban
zárásként térjünk vissza a bevezetőben felvetett problémára, mit kezdhetünk a szorongással az
információs korban? Heiddeggeri módon javasolhatnánk, hogy fordítsuk meg a kérdést:
hagyjuk-e, hogy a szorongás kezdjen velünk valamit? Az okoseszközök betüremkedése az
élet összes szegletébe mintegy betömi a forrásokat, ahonnan a szorongás diszpozíciója
megélhetővé válna. És ez gond, mert így nem történik meg a gonddal való szembenézés, de a
gondolkodás sem. Yalom a halál kapcsán írja, hogy az ugyan elpusztít minket, de a
tudatosítása megment. A szorongás kapcsán is láthatjuk, hogy nem csupán pusztító erőről van
szó, mely megterheli az idegrendszert, vészreakciót indít el benne, hanem épp a
végességünkkel való szembenézés lehetőségét hordozza, ezáltal megteremti annak a
lehetőségét, hogy magunkat válasszuk. „Az ember önmaga számára nem adat, hanem fel-
adat” (Nyikolaj Bergyajev).