Összehasonlító elemzés:

Csokonai Vitéz Mihály: Az eleven rózsához, Ady Endre: Meg akarlak tartani

Csokonai Vitéz Mihály a felvilágosodás korának legnagyobb magyar költője volt. Költészete,
poétai ízlése rendkívül széles skálán mozgott, verseiben fellelhető a kor valamennyi művészeti
törekvése. A különböző stílusirányok egymás mellett és után éltek nála, s ettől költészete rendkívül
bájos, zseniálisan sokszínű. Megjelenik nála a barokk, a klasszicizmus, a manierizmus, a rokokó és a
szentimentalizmus. Az irányzatok tarkasága idézte a hangnemek sokféleségét. Vele szemben Ady
Endre, a majd’ száz évvel később születetett költő hangja inkább csupa dacos ingerültség. Olyan gőgös
önérzettel tört be a magyar irodalmi életbe, mint akinek eleve joga és kötelessége ítéletet mondani,
az új Messiás akart lenni, aki ráébresztheti a magyarságot európai helyzetének kritikai önszemléletére.
A két költemény, Csokonai Vitéz Mihály Az eleven rózsához és Ady Endre Meg akarlak tartani
című műve a szerelmes versek kategóriájába sorolandók. A vershelyzetet tekintve azonnal
rámutathatunk egy különbségre, mégpedig az udvarlás státuszára. Csokonai versében a cím által is
megszólított nő utáni vágyakozás, a még nem viszonzott, plátói szerelem jelenik meg. Ady művében a
költői én a viszonzott szerelem témáját forgatja gondolataiban, már az udvarlás utáni időszakról
beszélhetünk tehát. Ettől fogva Csokonai az udvarlás gesztusait szólaltatja meg, hódolatot kifejező
szakaszokat figyelhetünk meg nála. A két versben a kérések funkciójukban eltér: Adynál az eltaszítást
sejtetik – Űzz, kergess ki az éjszakába.”, illetve „Taposs és rúgj kacagva rajtam.” –, Csokonainál viszont
a vágy beteljesülését sürgetik – „Rózsa! engedd hadd heverjek Éltető bokrodba már”.
A női alak megjelenítésénél a két mű mást-mást mutat fontosnak. Csokonai elsősorban a külső
tulajdonságokat dicsőíti, bemutatja a lány szépségét, páratlanságát – „Nincs tavasszal, nincs se nyáron,
Mint te, ollyan rózsaszál” –, eszményíti a címzettet. Úgy magasztalja, mintha ember feletti lenne: „Látta
kelmeid Citére, Látta és irígykedett”. Ady ellenben a lírai én vágyainak intenzitását festi le, nem tér ki
a nő külsejére, csak az érzésekre, amiket keltett benne. Abban egyezik a két vers női alakjának
bemutatása, hogy konkrét rajzolatot nem kapunk róluk.
Az eleven rózsához című mű költői énje egyértelművé teszi intencióit, bár burkoltan és utalások
segítségével: „Rózsa! Engedd, hadd heverjek Éltető bokrodba már”. Kifejezetten a boldog szerelem
hatása érződik soraiból. Adynál a pajzán gondolatok nyersen, nyíltan jelennek meg: „Testedet, a kéjre
gyúltat, Hadd lássam mindig”. Megfigyelhetünk egy ellentétet, amelyet erősít a negyedik versszak
utolsó sora – „Elhagylak, mert nagyon kívánlak.” – és a hatodik versszak első sora – „Meg akarlak tartani
téged”. Ezekből is kiderül, hogy nem önnön boldogsága áll a középpontban, és ezért is különbözik
Csokonai alkotásától.
A Meg akarlak tartani című mű hangneme tükrözi azt az indulatot, ami az egész verset végig
kíséri. Komoly, tragikus, intenzív, stílusában markáns; dinamikus beszédmód jellemzi, illetve a felszólító
módú igék sokasága. Ezzel szemben Csokonai nyelvezete az utolsó szóig finomkodó, játékos.
Megfigyelhetők a rokokó sajátosságai, ezt a címben is fellelhető virágszimbolika erősíti, ahol a
megszólított nőt az eleven rózsával azonosítja; metaforát alkalmaz. Modalitás szempontjából is elüt
Adyétól, kijelentő módú igék vannak túlnyomó többségben nála, illetve az egyetlen felszólítás, az
„Engedd, hadd heverjek…” részletből is inkább kérlelő, minthogy parancsoló.
Verselésüket tekintve Csokonai gyönyörködteti az olvasót keresztrímekkel, tisztarímekkel,
zeneiségével, művét az allegorikus jelleg övezi. Ez Adynál az indulat kihangsúlyozása érdekében nem
jellemző, félrímeket alkalmazott, versét paradoxonra építette.
Bár úgy tűnik, minden szempontból eltérő a két alkotás, van valami, amit mindkettőről
határozottan ki lehet jelenteni: örökérvényű érzéseket közvetítenek. Minden korban lesz olyan olvasó,
aki azonosulni tud majd a lírai énnel, akinek lelki világát tükrözi egyik vagy másik költemény. Hiszen a
szerelem, a vágy, mint olyan, a világ végezetéig foglalkoztatni fogja az embereket.