Patrick Robinson

Barracuda 945

ALEXANDRA

1
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Patrick Robinson: Barracuda 945
Published by Century in 2003
The Random House Group Ltd
20 Vauxhall Bridge Road, London SW1V 2SA
Copyright © Patrick Robinson 2003

Hungarian translation © Szabó Zsuzsa

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs

rendszerben tárolni, vagy sugározni bármely
formában vagy módon, a kiadóval történt előzetes megállapodás
nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle
összefűzésben, borítással és tördelésben,
mint amilyen formában kiadásra került.

2
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

kedves olvasó már a hatodik techno-thrilleremet ártja kezében. Az írás

A során sokat merítettem múltbéli tapasztalataimból és tanulmányaimból.
Mindazonáltal továbbra is követtem mesterem, Sir Sandy Woodward minden
részletre kiterjedő tanácsait.
Miközben egy hatalmas atom-tengeralattjárót próbáltam átkormányozni a
veszélyes, elektronikus megfigyelés alatt álló sarki vizeken, különösen
hasznosnak találtam, hogy olyan ember ül mellettem, aki e feladatot valóban
végrehajtotta. Az admirális nem csupán SSN hadtestparancsnok volt, hanem
a Királyi Haditengerészet tengeralattjáró-hadosztályának tisztje, és
természetesen a falklandi háborúban Argentínát legyőző Királyi
Haditengerészet ott harcoló alakulatainak parancsnoka is. Be kell ismernem,
ő volt az, aki először kijelentette: a világ következő komoly terrorista-
problémáját az jelenti, ha egy közel-keleti csoport atom-tengeralattjáró
birtokába jut.
Úgy tekint könyveimre, mint a Nyugatnak szóló figyelmeztetésekre:
maradjanak éberek, uralják a helyzetet, tartsanak ki, mivel valaki megelőzheti
őket.
Köszönettel tartozom a Különleges Egységnél szolgáló tiszteknek is, akik időt
szakítottak arra, hogy szakértelmüket megosszák velem. A Barracuda 945
sokat köszönhet a tőlük kapott részletes leírásoknak; így a robbanóanyag-
szakértőnek is, aki heteken keresztül küszködött bonyolult robbantási
problémámmal, mire megtalálta a megoldást.
Végül szeretném megköszönni Hitesh Shah barátom segítségét, aki a tőle
megszokott jó humorával vezetett be a muzulmán hit rejtelmeibe.

3
 FŐBB SZEREPLŐK

Katonai Erők Főparancsnoksága

Az Amerikai Egyesült Államok elnöke (a Fegyveres Erők főparancsnoka)
Arnold Morgan altábornagy (nemzetbiztonsági tanácsadó) Tim Scannel
tábornok (a Legfelső Katonai Tanács elnöke) Harcourt Travis (külügy-
miniszter) Róbert MacPherson (védelmi miniszter) Jack Smith (energiaügyi
miniszter)

Nemzetbiztonsági Hivatal
George R. Morris ellentengernagy (igazgató) James Ramshawe
korvettkapitány (igazgatói asszisztens)
Scott Wade kapitány (Katonai Hírszerzés)

Amerikai Haditengerészet Főparancsnoksága

Alan Dickson admirális (a Haditengerészet főparancsnoka)
John Bergstrom ellentengernagy (a Különleges Háborús Parancsnokság -
SPECWARCOM- parancsnoka)
Freddie Curran ellentengernagy (a Csendes-óceáni Tengeralattjáró-erők -
COMSUBPAC- parancsnoka)

Brit SAS
Russel Makin korvettkapitány (parancsnok, SAS 22) Ray Kerraan őrnagy (az
izraeli alakulat parancsnoka) Fred O'Hara őrmester (az Izraeli Védelmi Erők
tanácsadója)
Charlie Morgan őrmester (IDF-tanácsadó)

Hamasz-terroristák
Ravi Rashood tábornok (rohamosztag főparancsnoka) Shakira Rashood
korvettkapitány (célzott rakétakilövésekért felelős, speciális navigációs tiszt,
Barracuda 945) Ben Badr kapitány (Barracuda 945 parancsnoka) Ali Akbar
Mohtaj korvettkapitány (Barracuda II. parancsnoka)
Abbas Shafii korvettkapitány (az Iráni Haditengerészet rangidős tenger-
alattjárós tisztje)
Ali Zahedi tengerész altiszt (hajtóműfelelős) Ardeshir Tikku tengerész altiszt
(tartalékos) Ahmed Sabah (szabadságharcos)

Nemzetközi stratégák
Zhang Yushu admirális (a Népi Felszabadító Hadsereg/Haditengerészeti
Tanács alelnöke, Kína)
Vitalij Rankov admirális (Orosz Haditengerészet főparancsnoka)
Mohammed Badr admirális (Iráni Haditengerészet) Magas rangú
ajatollahok és hojjatok (Irán)

• A Navy SEAL az Egyesült Államok haditengerészeténél létrehozott különleges alakulat. Neve a Sea Air and Land Team - Tengeri, Légi és
Szárazföldi Osztag - rövidítése. A szó másik jelentése „fóka". Elterjedt gyakorlat, hogy az alakulat nevének rövidítését többes számban - angolul
SEALs - a szóban forgó alakulatnál szolgáló katonákra használják. Ezt figyelembe véve, az Egyesült Államok haditengerészetének különleges
erőinél szolgáló katonákra utalva a könyvben a „fókák" kifejezés olvasható.
Amerikai Egyesült Államok SEAL-alakulat
Bili Peavey korvettkapitány (bevetés csapatvezetője)
Patrick Hogan Rougeau hadnagy (felderítőegység vezetője)
Brantley Jordán hadnagy (robbanóanyag-szakértő)
Zane Green hadnagy (csapatvezető)
Brian Slocum hadnagy (csapatvezető)
Chris OTliordan tengerész altiszt (búvár és különleges SEAL)
Brian Ingram tengerész altiszt (különleges SEAL, és Rougeau hadnagy
testőre)
Mich Stetter tengerész altiszt (robbanóanyag-szakértő és Peavey korvett-
kapitány asszisztense)
Joe Little és Tony McQuade tengerész altisztek (parti őrök)

Haditengerészet légi szárnya

Steve Ghutzman korvettkapitány (rangidős pilóta)

Közeli hozzátartozók
Kathy O'Brien (Morgan admirális menyasszonya és személyi asszisztense)
Richard Kerman és neje (Ray Kerman őrnagy szülei) Rupert Studley-Bryce
parlamenti képviselő (Kerman őrnagy iskolatársa)
 PROLÓGUS

1995. február 19., vasárnap

ay Kerman kapitány reszketett. Félholtra fagyva, dideregve feküdt

R cellájának betonpadlóján. Legalábbis azt hitte, hogy fekszik. Valójában
magzati pózba görnyedt - a melegért küzdve. Háta egy nyolc centiméter mély,
hideg pocsolyában feküdt. Sapkáját levették, csizmát sem viselt. Csupán
szakadt, vérfoltos zokni fedte lábait. Nadrágját és ingét sár borította. Meleg
katonai kabátját elkobozták. Hallucinációi tovább erősödtek. A senki földjén,
valahol a valóság és az álomvilág között sodródott. A cella komor, jeges
sötétjében már azt sem tudta biztosan, hogy szeme nyitva vagy csukva van-e.
Egy kancsóban volt ugyan ivóvize, de nem merte a sötétben kitapogatni, attól
félt, még a végén felborítja. így aztán inkább szorosan összegömbölyödve
maradt, szomjasan. Testét olyan fájdalmasan rázta a hideg, hogy attól tartott,
a szívéig hatol és leáll a szívverése.
Hajnali kettőkor jöttek érte. Felhúzták, lelökték a folyosón, majd egy
szobába taszították. Mindkét fogva tartója valamilyen kelet-európai hadsereg
egyenruháját viselte, és vakító lámpával világítottak a szemébe. Két fiatal tiszt
jött be, akik hasonló egyenruhát viseltek. Egyikük felemelte Ray fejét, és erős
akcentussal megszólalt:
- Ha elmondja, mi volt a küldetése, nem verjük félholtra... ez ugyanis a
specialitásom. A nyavalyás kémeket verem... Mit csinált a mocsárban?
- 538624-es Ray Kerman kapitány vagyok. Sorszám, név és rang.
A tiszt a szoba végébe ment, majd egy bottal tért vissza.
- Látja ezt? Egyetlen ütés az arccsontjára, és soha többé nem nyeri vissza
eredeti arcformáját. - A botot magasra emelve ordította: - Ha nem válaszol a
kérdésemre, átrendezem azt a ronda pofáját!
- 538624-es Ray Kerman kapitány vagyok...
Három órát töltött a szobában. Hol fenyegették, hol alkudoztak vele. Azzal
próbálták fenyegetni, hogy kivégzik társait, vagy húsz évig rohadhat a
börtönben. Alkuval szerettek volna kiszedni belőle minden információt. Végül
visszahúzták cellájába. Újra megkötözték, fejére csuklya került. Éjfélkor
lépések zaja ütötte meg fülét, majd félreérthetetlen hangok hallatszottak:
valakit ütöttek-vertek, hallani lehetett, ahogy ökölcsapás éri az arcát. Ezután
hallotta, ahogy csizmával taposnak valakit. Nyögések, kiáltások, borzalmas
hangok és könyörgés: Kérem, ne... Kérem, ne... Kérem, ne...
Hirtelen berúgták cellája ajtaját. A csuklyát letépték a fejéről, majd a hajánál
fogva megragadták:
- Na jó, akkor most kipróbálunk valami mást.
A folyosóról beszűrődő kiáltások egyre hangosabbak voltak. A láthatatlan
ember továbbra is könyörgött, hogy ne üssék tovább.
- 538624-es Ray Kerman kapitány vagyok...
Reggel hét órakor vitték vissza a cellájába. Kapott egy kis száraz
kenyérdarabot. Éjfélig félóránként felébresztették, harmincnégy alkalommal
nyitottak be a cellába. Éjfélkor fülsértő, idegesítő zenét játszottak be a
cellájába. Ray kénytelen volt ujjával befogni a fülét, hogy kirekessze a hangot.
Aztán új cellát kapott. Lelökték a pincébe, ahol még mélyebb tócsákban állt a
jeges víz, s otthagyták nyomorúságában. További két óra görcsös alvás
következett, majd újra kihúzták, és egy vödör jeges vízzel leöntötték, végül a
vallatószobába vonszolták. Ray most már megállíthatatlanul remegett. Négy
lámpa világított a szemébe. Két férfi ült vele szemben, az egyik túlzottan

6
udvarias, méltányos és alkudozó. A másik borostás és nyers volt, erőszakkal
és kínzásokkal fenyegette. Ray fejét felemelve tartotta, miközben bámulta,
bántalmazta és ordított vele.
Ray újra meg újra ismételgette: 538624-es Ray Kerman kapitány vagyok...
Már azt sem tudta, éjjel van-e vagy nappal. Időérzékét teljesen elvesztette.
Nem tudta, milyen nap van, és hol van - ha él még egyáltalán. Méltóságától és
legtöbb ruhájától megfosztva, halálra éheztetve, a hidegtől remegve már nem
volt ura szavainak és tetteinek. Tudta, hogy az összeomlás szélén áll.
Csak az ellenszegülése maradt meg. A makacs, kemény dac. Ezt nem tudták
kiölni belőle, bár megpróbálták, újra a vallatószobába vitték. Üvöltöztek vele
egy sort, majd visszavitték a pincébe, lelökték a vízbe, amely sokkal
mélyebbnek tűnt. Nem volt egy talpalatnyi száraz hely sem, ahova leülhetett
volna, így elnyúlt reszketve, próbált elaludni, nem venni tudomást a kínzott
emberek sikolyairól, akik már álmaiban is megjelentek.
Talán még sötét volt, amikor a két vallató súlyos lépteit hallotta a lépcsőn.
Berúgták az ajtót. Talpra állították, felvonszolták a lépcsőn, és letépték
csuklyáját. A rangidős tiszt előtt állt, aki más egyenruhát viselt.
Mivel hallucinációi jelentősen felerősödtek, ösztönösen válaszolt, azt sem
tudta, álom ez vagy valóság, lázálmában úgy suttogta:
- 538624-es Ray Kerman kapitány vagyok...
Legnagyobb meglepetésére a tiszt kezet nyújtott felé.
- Hello, Ray - mondta. - Üdvözlöm a SAS-nál... valaki végre kikapcsolná azt
a rohadt magnót ott kint?... Nos, Ray, jöjjön le a tiszti szállásra. Ott
megfürödhet és megreggelizhet. A nap hátralevő részét alvással töltheti. Már
előkészítettünk önnek egy tiszta egyenruhát. Délután fél öt körül
visszarepülünk Herefordba. Gratulálok, igazán megállta a helyét... nem volt
egy leányálom... a nyolc jelentkezőből csak öt élte túl. Hárman feladták.
- Van köztük olyan, akit ismerek?
- Igen, az a fiatal ejtőernyős tiszt, akivel ön kezdett, James hadnagy,
meghalt. Akárcsak Charlie Rider tizedes, akivel a mocsárba indultak... sokan
abba haltak bele, hogy a dzsip mögé kötve húzattuk őket keresztül a
mocsáron. .. A másik srác. Bob őrmester úgy két órája, kihallgatás közben tört
meg.
- Uramisten, maguk aztán tudják, hogyan lehet valakit a pokolba küldeni.
- Ahogyan azt is tudjuk, mit keresünk. Az ilyen mértékű bátorság és kitartás
nem mindennapos, kár lenne mindenkitől elvárni.
- Ebben igaza van, uram.

1995. február 20. 10.00

Parancsnoki iroda, Stirling Lines, Hereford

Ray Kerman kapitány Russel Makin alezredes, a SAS 22 parancsnoka előtt

állt.
- Nagy örömömre szolgál, hogy ebben az ezredben üdvözölhetem önt,
Kerman kapitány. Az aktájában olvastam, hogy néhány évvel ezelőtt
megnyerte a Sandhursti Kardot. Ez is bizonyítja, hogy kiváló teljesítményével
mindig kitűnt a többiek közül. Meggyőződésem szerint majd bőven akad olyan
hely itt a Speciális Légierőnél, ahol megcsillanthatja nyilvánvaló tehetségét.
- Köszönöm, uram.
- A kiképzés során egyértelműen kiderült az ön számára, mit is akarunk.
Bízom benne, hogy megnyugtatja a tény: az itt lévő emberek közül mindenki
ugyanolyan kiképzést kapott, mint ön. Más ezredektől ugyan eltérnek a
módszereink, de ha megszólalnak a háborút jelző harangok, ön is látni fogja,
a legkiválóbb profik közt harcolhat.
- Igen, uram. Ebben biztos vagyok.
Az ezredes előrelépett és átnyújtotta Kermannak a SAS egyedi, sokak által
áhított sapkáját. A sapka elején az ezredjelvénye, a függőleges tőr található.
Alatta a következő felirat: Aki mer, az nyer.

7
 így 10 óra 4 perckor Ray Kerman felvételt nyert a világ két vezető katonai
egységének egyikébe. A másik az Amerikai Egyesült Államok
Haditengerészetének fóka-alakulata, amelynek négy tagja itt, Herefordban
állomásozott, amikor Ray először felvette sapkáját.
Tisztelgett az ezredesnek, majd megfordult és kisétált a szobából.
A kis ceremóniának nem volt szemtanúja, és csak a SAS soraiban szolgálók
értették volna meg annak jelentőségét. Azonban egy katonának vasból van a
lelke, és Ray Kerman arcán mosoly fakadt.

8
 ELSŐ FEJEZET

2004. május 12., szerda 19.00 óra SAS Terroristaelhárító

Kiképzőközpont Dél-Izrael (helyszín: TITKOS)

ay Kerman őrnagy, az ezredben töltött időszakának második szolgálati

R útján nyugat felé kémlelt, a sivatagi Beersheba város felé. A nap nyugodni
készült, ám az állandó szél ellenére még most is iszonyú hőség volt a Dimona-
hegység lábainál. Mintegy 100 méterre a SAS-bázistól, a homokdűnék között
szimmetrikusan haladt egy hosszú beduin tevekaraván, a folyó partján
északra lévő utolsó oázis felé.
Ray Kerman szinte a karaván hosszúra nyúlt árnyékában állt. Figyelte a
fekete csuklyás embereket, akik a tevék fáradhatatlan ritmusára ingadoztak,
amelyek széles patájukon hangtalanul lépkedtek a puha sivatagi homokban.
A nomád törzsek nem néztek sem jobbra, sem balra, nem figyeltek semmit,
különösen nem a bama bőrű, széles vállú, izraeli egyenruhát viselő tisztet. Ray
viszont magán érezte kemény, sötét tekintetüket, és rájött, örökre betolakodó
lenne a nyugati parti beduinok között.
A törzstagokat általában nagyon különbözőnek találta, amint a beershebai
beduin piacon árulták portékáikat. Itt gyakran előfordult, hogy felajánlották
barátságukat bármely potenciális vevőnek. Ahogy azt Fred O'Hara őrmester is
megjegyezte: Ezek a fickók akár Moyshe Dayant is megcsókolnák, ha azt
gondolnák, rá tudnak sózni valami csekélységet.
Ray azonban másképp nézett ezekre az emberekre. Első közel-keleti
szolgálati útja előtt Wilfred Thesiger, a kiemelkedő arabkutató műveit olvasta.
Úgy érkezett az izraeli sivatagba, hogy szíve mélyén titokban csodálta a széles,
forró, kietlen Negev-sivatag nemes bennszülötteit... azokat az embereket, akik
szükség esetén élelem és víz nélkül akár egy hétig is képesek gyalogolni, nem
árt nekik sem a perzselő napfény, sem a jeges téli éjszakák. Minden
nélkülözéssel megküzdenek, és legyőzhetetlenek. Olyan férfiak voltak, akik
csak akkor fogadták el a biztos halál tényét, ha tevéjük összeesett.
Az angol tiszt nem felejtette el az első bennszülöttet, akivel Beershebában
találkozott. Magas, köntöst viselő nomád volt, kecskét és birkát árult a piacon.
Bemutatták neki a férfit, s a bennszülött határozottan, némán nézett Ray
szemébe, amely a sivatagban a kapcsolatteremtés hagyományos formája volt.
Végül homlokához ért és kecsesen lefelé nyújtotta kezét a muzulmán üdvözlés
szabályai szerint. A következőket mondta:
- As salam Alaikum, őrnagy. Béke legyen önnel. A nevem Rasheed. Beduin
vagyok.
Ray Kerman a pillanat tört része alatt rájött, mit értett Wilfred Thesiger a
beduin udvariasság, bátorság és kitartás, türelem és lovagiasság alatt. „Soha
semmilyen más emberek között nem éreztem ezt az alsóbbrendű érzést" -írta
egyszer.
Ray ezt nagy dicséretnek tartotta. Thesiger másodmagával, egyedüli
fehérként átvágott az Arab-félsziget délkeleti részén az „Üres Negyed"
életveszélyes, égő romjai között. Az oxfordi egyetem boxgáláján Kék-szalag
díjat nyert, nem beszélve arról, hogy a háború alatt a SAS alakulatainál
szolgált. Mi több, a kőkemény Thesiger Etonban, Anglia elit iskolájában tanult,
ahonnan az elmúlt 560 évben egyetlen diák sem került ki kisebbrendűségi
érzéssel a szívében. Ray jól ismerte az etoni diákokat, mivel az etoni
újgazdagok rivális iskolájába, a Harrowba járt, amely egyben Sir Winston
Churchill alma matere is volt. A protestáns iskolát még 1571-ben,
I. Erzsébet, az első protestáns királynő uralkodása alatt alapították.
Ray figyelte, ahogy a tevekaraván nyugat felé halad az örökké változó
homokdűnék közt, az örök csend felé. Tudta, hogy éjszakára megpihennek az
oázisban, s a felkelő nap első sugarainál folytatják útjukat a piac felé. Heckler
& Koch típusú gépfegyverét jobb kezével fogta, csővel lefelé, miközben fejét

9
csóválta, s az éjszakai bevetésre gondolt. Eközben csendesen motyogta
magában: Egyáltalán nem akarom lelőni ezeket az embereket. Biztos, hogy én
voltam az, aki valaha is elfogadta ezt a parancsot?
Igazság szerint Ray Kerman, feddhetetlen SAS múltja és egyértelmű zsidó
vezetékneve ellenére nem egészen az volt, akinek látszott. Szülei irániak
voltak, muzulmánként nevelkedtek, és nomád arab törzsek leszármazottai
voltak. A nagy dél-iráni sivatag, Dasht-e Lut szélén lévő Kerman városból
származtak. Azonban amikor az uralkodó bukása elkerülhetetlennek látszott,
valamikor a hetvenes évek elején, a jómódú pár Londonba emigrált Ravi nevű
fiukkal együtt. A család szőnyeggyárának termékeit kezdték el importálni. A
virágzó brit gazdaság Margaret Thatcher kormányzása idején tökéletes volt a
család számára. Reza Sherood és neje hamar felvették a Richárd Kerman és
neje nevet, új vezetéknévként egy régi helységnevet választottak, ahogy azt sok
külföldre szakadt közel-keleti család is tette.
Míg a bennszülöttek tucatjai szőtték az elegáns mintákat Bandar Abbas
hegyvidékein, addig Richárd Kerman egész üzletláncot nyitott Dél-Angliában,
majd megvásárolt egy kis hajótársaságot, hogy a drága gyapjú- és
selyemszőnyegeket a Szuezi-csatomán keresztül a Földközi-tengeren át
Southamptonba szállítsa. Richárd tengeri teherhajói után az olajszállító
tartályhajók következtek, amelyek a nyolcvanas években közhelyszámba menő
óriási bevételt jelentettek. A perzsaszőnyegeknek köszönhetően kibővíthette
importbirodalmát. Ő viszont ragaszkodott ahhoz, amit ismert, és tonnaszámra
szállította az iráni datolyát Bandar Abbasból, melyet Kerman tartomány egy
másik városában, a fákkal övezett XII. századi Bam fellegvárában
termesztettek. A datolyák nagy részét Rashood rokonai gondozták.
A Kerman család hamarosan London mesés milliomos negyedében, a
Bishop's Avenue-n vett egy hatalmas, nyeregtetős házat a régi Kambodzsai
Nagykövetség szomszédságában. A garázsban két Rolls Royce Silver Ghost állt,
90 kilométernyire nyugatra pedig a lambourni Bershire faluban hat telivér ló
igen drága harci képzése folyt, amelyet a nyári hónapokban Richárd Kerman
koromfekete, skarlátvörös öves selyemruhájában személyesen felügyelt. A
fiatal Ravit, aki a forró, poros sivatagi városban látta meg a napvilágot,
Raymondra keresztelték át.
Raymond Kerman, miután elvégezte a hatéves alapképzést London
legdrágább előkészítő iskolájában, tizenhárom éves korában már brit útlevéllel
rendelkezett. Jelentkezett a Harrow-ba, ahova fel is vették, s amelyet még az
etoniak is az ország második legjobb fizetős iskolájának tartottak. Úgy
tekintettek rá, mint a közel-keleti uralkodó osztályok gyermekeinek régi
menedékhelyére. A jelentkezési lapon Richárd Kerman fia vallásaként az
anglikánt, születési helyként London Hampstead nevű negyedét jelölte meg.
Nem kértek hivatalos születési anyakönyvi kivonatot. Semmi sem árulkodott
arról, hogy Raymond Kerman valójában Ravi Rashoodként született Irán
délkeleti részén. Richárd Kerman úgy tartotta, hogy Angliában érdemes
elvegyülni a többségben. A londoni nemesek ezt nyugtalanítónak tartották.
Ráadásul mire Ray elkezdte tanulmányait a Harrow-ban, feltételezték, hogy
már szinte mindent elfelejtett, amit valaha is tudott az iszlám vallásról, ami
többé-kevésbé igaz is volt. Azonban édesanyja, a korábbi Naz Állam, sokkal
ájtatosabb volt férjénél, és amikor Ravi hétéves lett, egy észak-londoni mecset
imámjához küldte különórákra. Csendben ült mellette, mig Ravi a Korán
leegyszerűsített tanításait tanulta - Allah kinyilatkoztatásait Mohamed
prófétának, 114 fejezeten keresztül. Mire az órák végére ért, nem sokkal
azelőtt, hogy Ray elkezdte volna az előkészítő iskolát Knightsbridge-ben,
muzulmán gyökerei feledésbe merültek. Richárd Kerman gondoskodott róla,
hogy soha ne kezdje el újra muzulmán tanulmányait. Ray később anglikán
istentiszteletekre járt Harrow-ban, a többi anglikán diákkal együtt. Nem
tartozott már a kis szeparatista csoporthoz, akiknek szülei római katolikusok,
muzulmánok vagy zsidók módjára szigorúan ragaszkodtak a felekezetükhöz.
Sokan feltételezték az iskolában, hogy Ray Kerman zsidó nagyszülőktől
származik. De mivel Harrow a faji egyenlőség bástyája, így erre soha senki
nem kérdezett rá. Mindenesetre Ray volt az egyik legkeményebb srác az iskola

10
történetében, nagyszerű dobó az iskolai krikettcsapatban, és igen erős csatár
a rögbicsapatban, amelynek egyben kapitánya is volt. Az ilyen gyerekeknek
sosem tettek fel kérdéseket.
Jelentkezési lapját Anglia Királyi Katonai Akadémiájára, Sandhurstbe, az
iskola igazgatója töltötte ki, az iskolai adatlapok szerint. Ray úgy lépett be a
Brit Hadseregbe, hogy nyoma sem volt korai éveinek a hivatalos
nyilvántartásban. Olyan lenyűgöző volt a harrow-i iskolaigazgató által írt és
aláírt iskolai igazolása, hogy sosem kértek tőle hivatalos születési anyakönyvi
kivonatot.
Második hadnagyként, az Akadémián eltöltött első évében, a Harrow Iskola
kimagasló sportolója, egy jómódú, ismert észak-londoni család sarja, a
Kerman hajótársaság örököse. Vallása: anglikán.
Első ezrede a Devon & Dorsets volt, egy gyalogsági csapat, amelynek katonái
történelmileg Anglia délnyugati részéről származtak. Innen lépett be a SAS-
ba, keresztülverekedve magát a brutális, szívszaggató kiképzésen.
mielőtt négy évet lehúzott Koszovóban, miután óriási kitüntetést is kapott,
majd a rákövetkező évben a Sierra Leone-i SAS-bevetésen tanúsított hősies
viselkedéséért részesült királynői kitüntetésben.
Kerman kapitányként tért vissza ezredéhez, mint egy világszerte elismert
SAS „kemény fickó", a pusztakezes harc mestere, robbanószerek
használatában jártas, hatékony műholdas kommunikációs szakember.
Kiképzést kapott közelharcból, kis hatótávolságú rakéták használatáról,
tudott navigálni, ismerte a stratégiát és a speciális SAS-szállítás
követelményeit - mindenféle terepen. Specialitása volt az ellenséges
fogolytáborokba történő behatolás. Az ezred titkos buckinghamshire-i
nyelviskolájában arabul tanult. Harmincnégy évesen még nem nősült meg.
2002-ben második szolgálati útra invitálta a SAS. Ray Kermant személyesen
választották ki a magasan képzett SAS-csapat parancsnoki tisztére, hogy az
Izraeli Védelmi Erőket terroristaellenes kiképzésben részesítse. A szigorúan
titkos katonai műveletet az izraeli kormány is támogatta. Ray csapatában hat
nem hivatásos tiszt volt, mindegyikük nagy tapasztalattal rendelkezett a
katonai technika területén. Egy héttel azelőtt, hogy útnak indultak volna a
Negev-sivatagban lévő ismeretlen katonai bázis felé, a SAS parancsnoka
behívatta Kerman kapitányt. Itt tudta meg, hogy a Védelmi Minisztérium
jóváhagyta őrnaggyá történő kinevezését.
- El kell mondanom, hogy nagyon örülünk neki. Igazán megérdemelte -
mondta a parancsnok.
Ray Kerman különleges ember volt egy különleges ezredben. Most már hetek
óta a sivatagban, többnyire a dróttal körülzárt, álcázott SAS-táborban, és
annak szokásos városi részén tartózkodott, amelyet arra terveztek, hogy az
izraelieket felkészítsék a háztól házig zajló harc részleteire a város utcáin.
A SAS toronymagas hírnévnek örvend az Izraeli Hadseregben, és Kerman
őrnagy, aki szigorú és megalkuvást nem ismerő tiszt volt, halálosan komolyan
vette a kegyetlen munkát. Nem volt túl népszerű, de hamar igen nagy
tiszteletre tett szert. Apjához hasonlóan nem volt túl humoros ember, és
választott hivatásában kifejezetten kegyetlenvolt. Folyamatosan ezt próbálta
az izraeli újoncokba is belesulykolni. A végsőkig edzette őket, hogy kirobbanó
formában legyenek, siettette, hajtotta őket, kőkeményen beléjük verte a SAS
hitvallást: Eddz keményen, harcolj könnyedén.
Csak ritkán merészkedett le a közeli sivatagi városokba, a tábortól keletre
fekvő Beershebába, vagy a néhány kilométerre északra fekvő Hebronba. Ez
utóbbi már sok arab-izraeli összecsapás robbanáspontja volt, főként azért,
mivel a város szent helyként szerepelt a zsidó, muzulmán és keresztény
írásokban is, s ez folyamatosan mélyítette a konfliktust a vallások képviselői
között. Itt található Ábrahám, Izsák és Jákob sírhelye is.
A város szent volta mindig táplálta a lázító hangulatot a palesztin és izraeli
lakosság között. Még 1929-ben muzulmán szélsőségesek lemészárolták
Hebron teljes zsidó kisebbségét. Azóta mindkét oldal vég nélküli vérfürdőket
rendez. 1994-ben egy zsidó szélsőséges harminc muzulmán hívőt lőtt agyon
egy szertartáson. A helyzet nem sokat javult 1997 óta, amikor a város nyugati

11
része (H-l) autonóm palesztin területté vált. Ábrahám végső nyughelyén
továbbra is lázadások dúlnak, és szigorú katonai korlátozások vannak
érvényben.
Ray első hebroni látogatása során találkozott először arabokkal. A magas,
vörös hajú ír Fred O'Hara őrmesterrel együtt sétálgattak a casbah összevissza
sikátoraiban, figyelve a palesztin kereskedőket. A köntöst viselő férfiakat
nézték, amint olivafát faragnak, a város híres színes üvegét olvasztották és
fújták, gyümölcsöt és zöldséget árultak. Ray és Fred mindketten civil ruhába
bújtak, próbáltak elvegyülni a sétáló turisták között. Mindketten egy
zacskóból halvány, édes hebroni barackot ettek, amely sokak szerint a
legfinomabb a világon.
Útjuknak természetesen ennél sokkal fontosabb célja volt. A két SAS-tiszt
megpróbálta feltérképezni a várost. Ugyanis az a pletyka járta, hogy a
palesztinok titkos rejtekhelyükön ismét fegyvereket és bombakészítéshez
szükséges alapanyagokat halmoztak fel. Ray útikalauzt tartott kezében, és a
délután során hasznos feljegyzésekkel gazdagította a kis könyvet.
Az őrnagy ráeszmélt, hogy ő is egy hasonló városkában született, noha
annak kultúrája kissé alacsonyabb szinten állt - de tagadhatatlanul a
hatalmas sivatag szélén, köntöst viselő muzulmán emberek között
nevelkedett. A hebroni arabokhoz hasonlóan bizonyára az ő földijei is
keményen dolgoztak egy hasonlóan forró, poros városi kereskedőközpontban.
Valahol, a tudata legmélyén, élt egy kép a kis Ravi Rashoodról, amint hosszú,
fekete csadort viselő édesanyjával sétál, és barackot eszik.
Azonban Londonban, az angol iskolákban, a tiszti kantinban, az exkluzív
nyugati civilizációban eltöltött évek eléggé elhomályosították származásának
történetét. Most Ray Kerman őrnagy és ezek az arabok idegenek számára. De
ebben a környezetben lassanként eszébe jutottak emlékei a szakállas szaúdi
férfiról, aki az észak-londoni mecsetben negyed évszázada a muzulmán hitre
tanította. Voltak részek, amelyekre tisztán emlékezett, volt egy Korán-idézet,
amelyet az imám kérésére megtanult:
„Soha ne veszítsétek el hiteteket
Higgyetek Istenben
Emlékezzetek az ő áldására,
Hiszen ellenségek voltatok, Ám
ő egyesítette szíveteket És most
már testvérek vagytok..."
Úgy gondolta, hogy ezek a köntösben járó szakállas férfiak egytől egyig
ismerik ezeket a szavakat, s ezt meglehetősen furcsának találta. Ráadásul volt
még egy különbség Ray és egy átlagos angol turista hebroni látogatása között.
Raynek határozott déja vu érzése támadt, miközben a város épületei között
sétálgatott. Nem emlékezett rá, hogy valaha ilyen házakat látott volna, lapos
tetős, szimmetrikus épületeket, szűk kis utcákat. És mégis: ismerősnek
tűntek az épületek sárga téglái, a kövek és az omladozó vakolatok. Halvány
érzése volt, mintha járt volna már itt - igyekezett elnyomni ezt a gondolatot.
Időközben Freddel az orvlövészek lehetséges rejtekhelyeiről beszéltek,
kétségkívül felbukkannának, ha az izraeliek körülzárnák és átkutatnák a
város palesztinok által lakott részét.
Ray és Fred elcsevegtek az arabokkal, különösen Ray elegyedett párbeszédbe
egy húszas éveiben járó férfival, aki kecskéket árult. Nyilvánvalóan beduin
volt, és Ray szimpatikusnak találta kellemes, udvarias hangját, és azt a
természetes belenyugvást a hangjában, hogy a közeledő nyári forróságban
nemsokára vissza kell vinnie tevéit és nyáját a sivatagba, amely a várostól
keletre terül el. Ray úgy gondolta, a beduinból talán jó SAS-katona válna.
Késő délután Ray és Fred átvágtak a nagy palesztin negyeden (H-l), az al-
Shuhada Street-i régi buszállomás közelében, besétáltak az izraeliek által
elfoglalt területre (H-2). Innen átvágtak a piacon, az óváros szélén lévő kis
izraeli településtől délre, Ábrahám és családjának sírjához.

12
 Ray útikönyve szerint Isten itt tette Ábrahámot a zsidó nép atyjává. Lehet,
hogy nemcsak Ábrahám, Izsák és Jakab van itt eltemetve, hanem Jakab
tizenkét fia is, nem beszélve Ádámról és Éváról.
A szentséges hely alatti kemény, homokos földön Ray érezte, kavarognak a
gondolatai. Egy hét főből álló, fekete köntöst viselő arab csoport mellett állt,
és akárcsak ők, ő is a masszív síremlék falait figyelte. Teljesen biztos volt
benne, hogy látta már, vagy legalábbis gyermekkorában látott már valami
nagyon hasonlót.
Szívverése felgyorsult, ahogy megpróbálta felidézni, mikor és hol láthatott
ilyet. Hiszen tudta, hogy soha életében nem volt Hebron 1600 kilométeres
körzetében. Mégis voltak távoli emlékképei, és próbálta összegyűjteni őket.
Valahonnan a mélyből, agyának rejtett zugából előbukkant egy kép egy távoli
ország hosszú, fedett bazáráról, amely tele volt kereskedőkkel, sok-sok sorban
árulták portékájukat. Volt ott egy óriási, sárga kőből emelt épület. A bazárból
rálátott, erre határozottan emlékezett. De a részleteket nem tudta felidézni -
memóriája egyszerűen nem találta a környék pontos képeit, a Bazar-e Vakilt,
és a pincéjében lévő teaházat, ahol oly sokszor evett édes süteményt szüleivel.
Újra és újra felsejlett előtte a Hazafi síremléke, megpróbált a fenséges Jame
mecsetre fókuszálni. Azonban Kerman emlékeiben sűrű köd borult a
legnagyobb épületre. Édesanyja oly sokszor vitte őt arra sétálni, a lakóhelyük
közelében lévő utcákon át. De az a rész is feledésbe merült, csakúgy, mint
egykori neve és egész múltja.
- Mit nem adnék érte, ha tudnám, mire gondol, uram - fürkészte arcát az
őrmester. - Be szeretne menni?
Kerman őrnagy megrázta a fejét.
- Nem hiszem, Fred - felelte. - Vissza kell mennünk. Jeleznél a sofőrnek?
Mondd meg neki, hogy a síremlék déli oldalán vagyunk, a főbejárat közelében.
Fred néhány lépésre eltávolodott az araboktól, tárcsázta a számot, és kurta
utasításokat adott az izraeli tizedesnek.
Ray Kerman ismét egyedül maradt a gondolataival. Nem mondott semmit,
titkait biztonságban őrizte. És ez jó is volt így, hiszen most olyan kérdéseket
tett fel magának, amelyet sem SAS-társai, sem Londonban élő szülei nem
fogadtak volna kitörő lelkesedéssel.
Miért szeretem és csodálom ennyire ezeket az embereket? Ez csupán Wilfred
Thesiger hatása lenne? Vágyván valami a véremben, amit nem értek, amiről
nem is tudok? Miért érzem magam otthon itt, a sivatagban?
Majd folytatta, kissé veszélyesen, életében először: Ki a fene vagyok? Vajon
tényleg a földijeim között vagyok itt, a megmaradt negevi beduinok mellett
állva?
Este 10 órára Kerman őrnagy utolsó eligazítást tartott a SAS-csapatnak,
amely hamarosan beszáll az izraeli hadsereg helikopterébe, és különböző
helyekre repül. Ott állt emberei előtt, és nyugodt hangon így szólt:
- Mint azt önök is tudják, a helyzet itt Izraelben továbbra is nagyon feszült.
A kormány jelentős nyomás alatt áll az Amerikai Egyesült Államok, az ENSZ
és az európai nemzetek részéről, hogy folytassa a palesztin vezetéssel a
béketárgyalásokat, és tartós fegyverszünetet biztosítson Izrael és az arab világ
között. Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy ez rendkívül összetett
feladat. Véleményem szerint az izraeli kormány megpróbált korlátozásokat
bevezetni a Hamasz és az iszlám dzsihad terroristacsoportok gyakori
erőszakos támadásai ellenére. Olyan csoportok vállalták magukra az utóbbi
időben izraeliek ellen Jeruzsálemben és Tel-Avivban elkövetett öngyilkos
merényleteket, amelyeknek stratégiai célja az izraeli nemzet teljes
elpusztítása. Itt jövünk mi a képbe. Ezért vagyunk itt.
Ray kisebb szünetet tartott, majd elsétált a Hebront ábrázoló nagyléptékű
térkép előtt.
- Ma éjjel, az izraeli kormány kifejezett kérésére, az IDF koordinált katonai
beavatkozást hajt végre. Egy átfogó körülzárási és átkutatási bevetést számos
palesztinok által elfoglalt terület ellen a nyugati parton és Gázában... az
úgynevezett „területeken", amelyről korábban már beszéltünk. Céljaink igen

13
egyszerűek: eltörölni a föld színéről a terroristavezetőket, megszerezni
fegyverarzenáljukat és a bombagyártáshoz használt berendezéseiket.
Felesleges úgy tenni, mintha ez egy szépen végrehajtott hadművelet lenne,
mivel nem lesz az. Sőt, mi több, valószínűleg meglehetősen rendetlen lesz.
Akár még zűrzavaros is lehet. Mindazonáltal, ha figyelembe vesszük, hogy
túlerőben vagyunk, biztosan sikert aratunk. Továbbá az izraeli kormány
meggyőződése, hogy más arab erők nem sietnek majd a palesztinok
segítségére, különösen nem a hadművelet rövid ideje alatt. Ne felejtsék el, hogy
nagyon speciális feladatunk van itt, az izraeli népen kell segítenünk.
Parancsnokaik nagy részét mi képeztük ki, ezért tudják, mit tesznek.
Mindazonáltal körültekintően kell eljárnunk, és szükség esetén tanácsainkkal
kell segítenünk őket. A SAS-tagok mind IDF-egyenruhát és sisakot viselnek
majd, azonban jelzés nélkül. Mindenki saját fegyverét viszi magával,
a H & K géppisztolyt, amelyet szigorúan csak önvédelemre lehet használni.
Csak szélsőséges esetekben használják.
Ray Kerman tisztában volt vele, hogy a hadművelet végrehajtása óriási
stresszel jár majd. Túlfűtött hangulat uralkodott Hebronban, a legkisebb
incidens miatt kitörhet a puskaropogás és bombázás, elszabadulhat a pokol.
Nem szerette volna legjobb embereit egy nyugati parti város poros utcáin vívott
értelmetlen harc során elveszteni. Újra és újra óvatosságra intette őket.
- Óriási csoda lesz, ha sikerül megúsznunk anélkül, hogy bárkit is
feldühítenénk - mondta. - De ezek nem mi leszünk. Mindannyian támadó
izraeli erőket támogatunk. Hűtsétek le magatokat, srácok. Óvatosan
osztogassátok a tanácsokat, és mindenképpen próbáljátok meg leállítani azt,
aki ostobaságra készül.
Ezután körvonalazta az izraeli stratégiát, miszerint az IDF a következő
éjszaka során a Gáza-övezet több részére is csapást mér, csakúgy, mint a
nyugati parton található főbb palesztin enklávéra: Jenin, Nablus, Ramalla,
Betlehem és Hebron városára. Mindannyian részt vettek a titkosszolgálati
ülésen, ahol meghatározásra került néhány kisebb manőver is, hogy
azonosítsák a célzott területekre való bejutásra legalkalmasabb helyeket.

14
 IZRAEL A VALLÁSI MEGOSZTOTTSÁG SZÍNTERE

Az Izraeli Védelmi Erő tartalékosait is behívták, felfegyverezték, ők a saját

egységükkel állomásoznak.
- Én személy szerint a Hebront megtámadó egységhez csatlakozom Fred
O'Hara és Charlie Morgan őrmesterek társaságában -jelezte az őrnagy. -
Pontosan ugyanúgy viselkedünk majd, mint bárki más. Ne feledkezzenek el
róla, hogy a háború valószínűleg nem ér véget holnap éjjel. Ragadjuk meg a
lehetőséget, és figyeljük meg, milyen precízen viselkednek az izraeliek ilyen
változékony hadműveletek során.
Harminc perccel később felszállt a SAS-csapatot szállító izraeli helikopter.
Átrepült a Szentföld felett, és először az Északi Parancsnokság felé vette útját,
ahol Ray Kerman, Fred és Charlie kiszállnak, mielőtt csatlakoznának a goláni
egységhez, azon szoros IDF-egységhez, amely a hebroni kordont biztosítja
majd.
Ray ismerte a kiképzést, mi több, a színfalak mögül ő irányította. A golániak
- akiket egy tankszázad kísért, az extra tűzerőt és védelmet biztosítva - kiváló
helyismerettel rendelkező különleges egységeket küldenek a város peremén
belüli átkutatási-átsöprési hadműveletek elvégzésére. Munkájukat egy
ejtőernyős zászlóalj is segíti. Kutatásra kiképzett katonai mérnökök erednek
majd a titkos palesztin fegyverraktárak nyomába.
Ray jelezte az izraeli parancsnokságnak, hogy a hadművelet sikere teljes
mértékben azon múlik, hogy az elővetett egységek észrevétlenül fel tudják-e
állítani az acélkordont. A legfontosabb az akció titkossága volt, a következő
nap az Északi Parancsnokságot folyamatosan tájékoztatniuk kell.
Kerman őrnagy hivatalosan segíti majd a hadművelet végrehajtását a goláni
egység nyugat-hebroni parancsnokságáról.

15
2004. május 14., péntek 01.00 óra

Mostanra az IDF-zászlóaljak legyezőállást vettek fel a nyugati parton, ráálltak

a célpontjukra. Hebron környékét jótékony sötétség fedte, csendben,
hatékonyan dolgozott az izraeli csapatokból álló goláni egység, akik három
különböző irányból közelítették meg a várost.
A Barak zászlóalj, a 60-as úton haladt északra Beersheba felől, már három
kilométerre állt Hebrontól, Beit Khagaltól, a kis falutól délre. Itt leszálltak
járműveikről, és gyalogosan haladtak tovább csendesen a sötétben. Nyugati
irányból a 35-ös úton a Gideon zászlóalj Beit Kahil falu közelében állt meg, és
gyalog mentek a kihalt úton, felemelt fegyverekkel, minden érzékük kiélezve a
holdvilágot nélkülöző Negev-sivatag koromfekete sötétjében.
Kerman őrnagy a harmadik zászlóaljban, a goláni egységben volt (a
legfrissebb újoncokkal), az Egoz Felderítő Egység tagjaival együtt. Tompított
fényszóróval haladtak Betlehem külvárosában kisebb utakon nyugat felé,
amely északi irányból El Arub mellett torkollt a 60-as útba.
Az IDF-erők parancsnokának állandó állomáshelye Hebron zsidó
negyedében volt. Megháromszorozta fedezett járőrei számát egészen a
határvonalig, és az óváros egész területén. Kollégái a goláni egység három
fegyveres zászlóaljában haladtak területe felé.
Hajnali fél ötkor már a város peremén belül voltak. A Barak csapat azonnal
csatarendbe állt Jabal Abu Sneiná-nál, a kordont éppen az óvárostól délre a
H-l és H-2 területek között lévő határvonalig húzták meg. A Gideon-egység
nyugatra haladt a Bir al-Saba Road mentén, majd északra a hebroni
mellékúton. A harmadik zászlóalj a város északi részéről indult el, az Egoz-
egység délre haladt a belvárosi határvonal elfoglalására, majd nyugatra az al-
Qarantina Street mentén.
Az egység parancsnokságán, amely a város nyugati részén volt, a csapatok
drótból külön helyet készítettek az elfogott palesztinok részére. Volt továbbá
egy sátrakkal borított terület is, ahol a foglyok kihallgatása folyik majd, és itt
alakítottak ki elsősegélynyújtó helyet is a sebesültek részére.
Az izraeli tankosztag is elindult, hogy felvegyék helyüket a hebroni mellékút
mellett, a város északi és nyugati kapuját figyelve. A déli bejáratot egy másik
egység őrizte.
Fél hatkor, miután a város peremét minden irányból biztosították, a
különleges egység útra készen állt. Az egység parancsnokságán Kerman
őrnagy óvatosan figyelte, amint a felkelő nap fénye skarlátvörösre festi a keleti
horizontot azon a perzselő péntek hajnalon, és a goláni egység parancsnoka
Hebron alvó városára uszította vad csapatait. A különleges izraeli egység erői
északi irányból támadtak, raktárakba, műhelyekbe és ismert szélsőségesek
otthonaiba hatoltak be. Csak néhány embert tartóztattak le, mivel nem
kerültek összetűzésbe a helyiekkel. A kordonnak köszönhetően senki sem
léphetett be a körülzárt területre, és senki sem akart vitába szállni a
felfegyverzett ejtőernyősökkel sem, akik fenyegetően álltak a háttérben.
A kizárólag palesztinok által lakott Ras al-Jura városrésszel nem egészen két
óra alatt végeztek. Fél tucat arabot tartóztattak le, és mindössze egy maroknyi
fegyvert találtak. Innen a kutatócsapat dél felé haladt tovább a Jerusalem
Road mentén, bedörömböltek az ajtókon, feltörték a zárakat, berúgták a
biztonságos helyek ajtóit, a megszólaló riasztókat pedig egy lövéssel
hallgattatták el. Határozottan bekanyarodtak a városközpont felé, ahol egyre
több bespalettázott üzlet sorakozott, ám a csapatok nem sokat teketóriáztak,
hogy feltörjék azokat. Fel sem merült bennük a fosztogatás gondolata, csupán
fegyvereket kerestek, az izraeliek betartották a vasfegyelmet, amelyet Ray
Kerman őrnagy a kiképzés során sulykolt beléjük.
Mögöttük minden csendes volt, se arab, se terrorista, se mesterember vagy
kecskenyáj nem akarta követni a legendásan kemény izraeli ejtőernyősöket.
Azonban fél tíz körül nyugtalanság támadt. A Jerusalem Road keleti oldalán
arab fiatalok tömege gyülekezett a széles kereskedők utcája és a H-l és H-2
zónákat elválasztó vonal között. A Haarat al-Sheik területen, a

16
kutatócsoporttól északra helyezkedtek el, pont az óváros szélén. Elkezdtek
kiabálni, és gúnyos megjegyzéseket tettek a fegyveres csapatokra, majd 9 óra
40 perckor megindult a kőzápor. Először csak néhány eltévedt lövedék.
Délelőtt 10 órakor pedig már halálos iramban repkedtek a kövek. Ahogy lassan
teltek-múltak a percek, a kőzápor egyre gyorsult, a kövek mérete egyre nőtt,
az épületromok közül gyűjtött ököl nagyságú, malterral kevert kövek
röpködtek a levegőben. A fiatalok most már egységesen léptek fel az izraeli
csapatok ellen. Természetesen fogalmuk sem volt az IDF-erők erejéről és
nagyságáról, úgy futottak előre szikladarabokat dobálva és gyalázatosan
üvöltve.
Az ejtőernyősök azonnal előrenyomultak és gumilövegeket lőttek a tömegbe,
amely éppen a beérkező izraeli zászlóalj előtt masírozott el. Az ejtőernyősök
gyorsan emelték a tétet, könnygázgránátot dobva a tömegbe, amelynek
hatására a kődobálók első sora könnyezve vonult vissza. Az ejtőernyősök újra
és újra gumilövegeket lőttek a tömegbe. Most már felnőttek is csatlakoztak a
fiatalokhoz, így a forgatag egyre féktelenebbé és zajosabbá vált egy pillanat
leforgása alatt. Majd hirtelen a köveket napalmbombák követték, amelyek
pont az izraeliek lába előtt értek földet, és ott robbantak fel. Mindezek ellenére
a kutatócsoport folytatta útját, kopogtatva az ajtón, bebocsátást követelve.
Sorra tették tűvé a kis üzleteket. Az ejtőernyősök tüze és félelmetes híre fedezte
őket, de a konfliktus kezdett valóban komollyá válni. Negyed tizenegykor a
csapatok még három sortüznyi gumilövedéket lőttek ki, és a csetepaté közepén
álló arab fiatalok közül sokan a földre zuhantak. A többiek azt sem tudták,
élnek-e vagy meghaltak - előretódultak, hogy összegyűjtsék őket. Az
ejtőernyősök azonnal könnygázgránátokat dobtak, egyenesen az arab
mentőcsapatok közé.
Rövid szünet következett, de ez idő alatt az izraeli kutatócsapatok
elárasztottak egy régi műhelyt a Bab al-Zawiye keresztutcájától északra fekvő
hírhedt területen. Ahogy

teltek-múltak a percek, a palesztin tömeg átmeneti zűrzavarban volt, majd az

izraeliek kiabáltak ki valamelyik műhelyből, hogy azonnal intézkedjenek az
általuk valaha is látott legnagyobb fegyver- és bombaalapanyag lefoglalásáról,
amelyet a műhelyben és a környező épületekben rejtettek el.
Amint egy tucat arab tarkója mögött összefűzött, magasra emelt kézzel
kivonszolta magát, egy csapat izraeli ejtőernyős előreszaladt, hogy
letartóztassa őket és a bombakészítőket katonai őrizetbe vegye. Mindeddig az
Izraeli Védelmi Erők szigorú fegyelmet tartottak, még a kemény támadás során
is. Azonban amint az első arab letartóztatottakat felrakták a teherautókra,
elsült az első éles fegyver is. Nem az izraelieké - a Haarat al-Sheik romjai között
elrejtőzött palesztin orvlövészek fegyvere. Elindult a tűzpárbaj a Haarat Al-
Sheik különböző jól álcázott helyeiről, a kereszteződéstől keletre, hátuk mögött
a nappal.
Az izraeli ejtőernyősök guggolva futottak előre, könnygázgránátokat dobtak
a romok közé, és puskatűz alá vették a környéket, fedezve a kutatócsoportot,
amíg azok az egyetlen nyitott épülethez érnek - a műhelybe, ahol a fegyvereket
és bombaalapanyagokat tároltak. Az ejtőernyősök átmenetileg
elcsendesítették a romok közt megbúvó orvlövészeket, és behúzódtak a
menedéket nyújtó épületbe, amely hirtelen megtelt izraeli csapatokkal,
amelyek a lépcsőn felfelé próbáltak lövőpozíciót keresni a négyszintes ház felső
két szintjén.
Hirtelen géppuskaropogással telt meg a levegő, majd kézigránátok
robbanásait lehetett hallani, amint az izraeli ejtőernyősök elkezdték a
tisztogatást a romok között.
Senki sem látta a Hamasz vezetőjét, azt a személyt, aki próbálta koordinálni
a módszeres izraeli kutatás ellen tanúsított ellenállást itt, a legérintettebb
sivatagi utcákon. Farmernadrágba és farmerdzsekibe öltözött huszonöt év
körüli fiatal harcos, fején vállára omló, kockás fejdísszel, megragadta a

17
tankelhárító rakétaindítót, és egy kört tüzelt, százméteres hatótávolságban,
pont a műhely földszinti ablakát célozva meg.
A rakéta iszonyú dörgéssel robbant fel a zárt térben, áttörte a mennyezeteket
sorban felfelé, majd az egész épület kártyavárként omlott össze, fojtogató por-
, homokfelhő, és hatalmas romhalmaz kíséretében. Tizennégy izraeli meghalt,
tizenhét megsebesült. Mindössze tizenkettőnek sikerült a romok fölé
felverekednie magát, dobhártyájukat átszakította a robbanás, ruháik
cafatokban lógtak, mindent vér borított, arcuk a füsttől fekete volt. Néhányuk
teste visszataszítóan eltorzult, szinte alig tudtak járni, négyen a robbanás
során elvesztették karjukat vagy lábukat. Másodperceken belül jelentették az
esetet az ejtőernyős parancsnokságra, és már érkeztek is az
utánpótláscsapatok a Haarat al-Sheik területre, és az izraeliek elszántan
keresték az elkövetőket. Bosszúra szomjaztak, nem törődve sem a
szabályzattal, sem Kerman őrnagy tanácsával.
Izraeli sofőrök hat, nővérekkel és medikusokkal tömött mentőautóra lőttek
rá a 35-ös úton a forrongó ejtőernyősök konvojának végén. Szirénázva
hajtottak végig az al-Qarantina Streeten, és tíz perccel a robbanás után
izraeliek ugráltak le a teherautókról. A sebesültek és haldoklók gyűrűjében
tehetetlenek voltak, és az orvlövészek újra elkezdtek lőni a romok közül,
pontosan a lerombolt műhely előtti térre, ahol a szörnyű esemény történt.
Az izraeli csapatok ritkán reagálnak ilyen gyorsan és kegyetlenül. A fiatal
ejtőernyősök alakzatba álltak, és két oldalról támadták a romos területet,
gránátokat dobtak, csípőből tüzeltek. A palesztinok futásnak eredtek, de nem
jutottak messzire, asszonyaik és gyermekeik is a kereszttűzben rekedtek. A
Hamasz vezetői három gépfegyverrel lőttek az alacsony falak mögül, de az
izraeli rohamosztagosok hamar elhallgattatták őket. A helyzet egyre jobban
elmérgesedett, és már senki sem tehetett semmit. Az izraeli csapatok úgy
döntöttek, hogy eltörlik a föld színéről a palesztin harcosokat, és jó úton
haladtak efelé, több tucat

18
arab „szabadságharcost" tereltek vissza a Jerusalem Roadra, köztük sok
sebesültet is.
Ray Kerman egy izraeli harckocsiban tartott a város felé O'Hara és Morgan
őrmesterek társaságában, éppen az al-Qarantina Streeten száguldottak a
Haarat al-Sheik-i mészárlás helyszíne felé. Balról hallották a Jerusalem Road
nyugati oldalán folyó ádáz küzdelem hangjait. Az őrnagy tudta, semmit sem
tehet a katasztrófa színhelyén, de talán még elérhet valamit a harcmezőn.
Mikor végül kiszállt az autóból, a látvány valósággal megdöbbentette. A
szigorúan fegyelmezett hadsereg kicsúszott az irányítása alól, a katonák
megvadulva, szilaj dühvel támadtak előre - mindent és mindenkit megöltek,
aki csak élt, mozgott és az útjukban állt!
- Jézus Mária! - kiáltott fel Kerman őrnagy. Látta, hogy az izraeli csapatok
éppen egy Hamasz-erődöt támadnak, amelyet a palesztinok a végsőkig
megpróbálnak védeni. Hallotta, hogy a rádión a goláni parancsnokok még több
mentőt hívnak a helyszínre. Csak Isten tudhatja, mi van az arab harcosokkal.
Nézte a csatát, amint az izraeli csapatok behatolnak a H-2 terület utcáira,
még mindig gránátokat dobálva, a műhelyben történt mészárlástól
megvadulva gépfegyvertűz alá véve a Jerusalem Road nyugati részén fekvő
épületeket. Ray Kerman legalább három izraelit látott kézi rakétaindítókkal,
hasonlóval, mint amilyen társaikat felrobbantotta. Az első elsülése nyomán
óriási kár keletkezett, három ház omlott össze, bizonyára voltak „polgári"
áldozatok is.
Életében először Ray Kermant sokk környékezte. Le kell állítani a vérengzést!
Bár az események irányítása kicsúszott a keze közül, de a helyzet még mindig
sokat romolhat. Fennáll annak a veszélye is, hogy valamelyik arab nemzet a
palesztinok oldalára áll, és kétségtelenül azt állítanák, hogy az izraeli hadsereg
egy péntek reggelen rajtaütést hajtott végre, és ártatlan, törvénytisztelő arab
polgárokra támadt.
Ray látta az ejtőernyősök parancsnokát egy kapualjban a romok mögött.
Mintegy hat méterre két embere kézigránátokat dobált a fal túlsó oldalán lévő
arab utcára. Senki sem próbálta megakadályozni a csatát, és Ray komoly
problémákkal találta magát szemben. Először is, a csatát nem lehet
megnyerni. A helyzetnek mindkét oldalon csak vesztesei vannak, mindössze
szalagcímek lehetnek még több vér, bánat és könny árán. Másodjára, az izraeli
csapatok túl széles területen szóródtak szét és túl dühösek ahhoz, hogy
feladják a társaikat felrobbantó arab felkutatására indított keresést. Ami a fal
mögötti szűk utcát illeti, valószínűleg nőkkel és gyerekekkel van tele, akik
mind meghalnak, ha nem sikerül leállítani a tűzpárbajt. Kerman őrnagy
nagyon jól tudta, hogy valószínűleg őt személyesen fogják mindezért
felelősségre vonni. Végül is fő feladata pont az ilyen esetek megakadályozása
lenne. Káoszt bármelyik bolond tud okozni. A SAS-csapatok a kormány
megbízásából tartózkodtak a Negev-sivatagban, hogy hatékonyabbá tegyék az
Izraeli Védelmi Erők munkáját.
Ez egy rémálom, gondolta Ray. Megragadta MP-5 gépfegyverét és sisakját.
Átvágott a romokon, hogy az ejtőernyősök parancsnokával találkozzon. Már
hallotta az izraeli tankok érkezését a hirtelen, váratlan konfliktus helyszínére.
Az Izraeli Védelmi Erők tisztje megvonta a vállát és elmondta Raynek, nem
volt mit tenni...
- Talán kezdhetnénk a rakétaindítók és gránátok visszavonásával -
őrjöngött Ray. - így visszavonulhatnánk a határvonaltól kelet felé. Nem mintha
bárki is üldözne minket. Csak rajtunk múlik, hogy megállítjuk-e a harcot.
Senki sem fogja megköszönni, ha továbbra is folytatjuk a küzdelmet. A
Knesset őrjöngeni fog.
- Már túl késő... - vetette oda a parancsnok. - Nem fogok átmenni a falon,
hagyjuk ezt a srácokra.
- Akkor majd megyek én! - mondta az angol őrnagy. -Az ágyútűz csak egy
dolog, viszont az arab civilek otthonainak felrobbantása már egy másik dolog.
Ray elsétált a fal végéig, megkerülte azt, átkelt az utcán, és a jobb kéz felőli
házak fedezékében haladt tovább. Guggolva igyekezett az üres térig, ahol a két
épület közötti házat felrobbantották. A következő ház tökéletesnek tűnt. A

19
felső emelet hiányzott ugyan, de a földszinten még állt a mennyezet és
kiáltásnyi távolságra esett a gránátokat és rakétákat használó ejtőernyősöktől.
Miután betörte az ajtót és szilánkokra törte a zárat, belépett az épületbe.
Bent kőtörmelék fogadta, a mennyezetről egy halott férfitest lógott alá. Kint
még intenzívebbé váltak az összecsapások, a lőporszag mindenen áthatolt.
Szüntelenül ropogtak a fegyverek, és időnként robbanások rázták meg az
egész utcát.
Ray a SAS tagjaihoz méltó természetes óvatossággal berúgta az ajtót, ám
csupán egy másik üres, de többé-kevésbé sértetlen szobát talált. Már csak egy
ajtó volt hátra. Miután azt is berúgta, egy lépcsősor tetején találta magát.
Ekkor egy hatalmas csattanás rázta meg az épület maradványait, és a
mennyezetről hullani kezdett a vakolat. Elhalt a hang, majd újra
puskaropogás hallatszott, és a kigyulladt romok hátborzongató recsegése. A
másodperc tört része alatt Ray rájött, hogy a palesztinok is szert tettek néhány
gránátra.
Ekkor egy egészen másfajta hang ütötte meg a fülét, amely a pince mélyéről,
valahonnan a lépcső aljáról jött. Egy sor golyót kilőtt az üreg felé, és arabul
kiáltotta a parancsot:
- Kezeket fel és azonnal jöjjön elő... vagy agyonlövöm!
Semmi válasz. Ray harci ösztöne azt súgta, ez nagy bajt jelent. Lehet, hogy
akár fél tucat állig felfegyverzett arab van a pincében, és sehogy sem tudja
kideríteni, hogy tényleg így van-e.
Újra megadásra szólította fel a pincelakókat. Válasz most sem jött. Majd
harminc méterre újabb ördögi robbanás hallatszott, és alapjaiban rázta meg
az épületet. Azonban ahogy elült a zaj, az átmeneti tűzszünetben Ray
egyértelműen női zokogás hangjait hallotta.
- Jézusom - gondolta. - Erre nem vagyok felkészülve.
Elindult lefelé a lépcsőn, a bal kéz felőli falnak simulva. Ahogy leért, egyre
hangosabban hallotta a zokogást, sőt mintha még gyereksírást is hallott volna.
Próbálta kitapogatni a villanykapcsolót, és legnagyobb meglepetésére talált is
egyet. Felkapcsolta, és a mennyezeten egyetlen csupasz villanykörte világított.
Még mindig nem a szobában volt. Centiméterenként haladt előre, géppisztolyát
maga előtt tartva, kész volt lelőni bármely felbukkanó ellenséget.
De nem volt semmilyen ellenség. Mindössze három halálra rémült alak
gubbasztott vastag porral belepve a sarokban, köztük két gyerek is, egyikük
sem volt hat- vagy hétévesnél idősebb. Édesanyjuk fekete csadort viselt, de a
csuklyát hátrahajtotta. Gyönyörű fekete haja volt, arcán patakokban folyt a
könny, és egész testében remegett, gyermekeit szorosan átölelve.
Az idősebbik egy kisfiú volt, arcára folyt a fején lévő mély vágásból szivárgó
vér. Az édesanya, egy gyönyörű, huszonhárom év körüli palesztin lány tágra
nyitott barna szemével nézte Rayt és közben könyörgött:
- Kérem, ne öljön meg bennünket... Kérem, ne öljön meg bennünket...
Raynek nem állt szándékában bárkit is megölni. Kivéve természetesen, ha
az életét veszély fenyegette. Arabul szólalt meg:
- Brit tiszt vagyok, a hadsereg tanácsadójaként dolgozom. Nincs mitől
félniük, legalábbis tőlem nem. Nyugodtan álljanak fel, megpróbálom
biztonságos helyre juttatni önöket.
Ray Kerman könnyebben tudta volna leállítani a vérengzést, mint a lány
könnyeit. Szakadatlanul zokogott, kétségbeesetten kapaszkodva gyermekeibe.

20
 - De az izraeliek meg fognak bennünket ölni... a férjem halott... nincs hova
mennünk.
- Először is ki kell jutnunk ebből a pincéből - mondta Kerman. - Mielőtt az
egész épület beomlik. Jöjjön, menjünk fel a lépcsőn!
Azonban túlságosan rémültek voltak ahhoz, hogy megmozduljanak. Az
utcáról újabb óriási robbanás hallatszott, amelybe a ház is beleremegett. A
lány próbált magához térni, de remegett a félelemtől, és csak akadozva tudott
beszélni:
- Ha kimegyünk, megölnek bennünket... Itt szeretnék maradni...
- Hogy hívnak? - kérdezte Ray Kerman.
- Shakira.
- Nos, figyelj ide Shakira. Ha itt maradunk, a ház előbb-utóbb maga alá
temet bennünket.
- Lehet, hogy hamarosan meghalunk. Előtte szeretnék imádkozni még a
gyermekeimmel, mindjárt dél van. Imádkoznunk kell a férjemért. - Majd
ránézett, észrevette sötét szemét, arcszínét és megkérdezte: - Ön muzulmán?
- Nem igazán - hangzott a válasz. Majd kicsúszott a száján: - De a szüleim
muzulmánok. - Erről még soha senkinek nem beszélt.
- Akkor önnek is velünk kellene imádkoznia. Allah hatalmas.
Ray ránézett a lányra. Most, hogy felállt, látta, milyen karcsú és gyönyörű.
Hosszú, sötét haja, szinte tökéletesen ovális arca volt, és telt ajkai, mint a
legtöbb arab nőnek. Kisfia szorosan fogta kezét, öt év körüli kislánya
édesanyja ruhájába próbálta burkolni magát. Ray elmosolyodott.
- Hogy hívják őket?
- Ő Irena. A fiam Ravi.
Ray szíve szinte megállt. Hálás volt a csatazajnak, volt ideje összeszedni a
gondolatait.
- Rendben, Shakira. Maradj itt egy pillanatra és imádkozz a gyermekeiddel.
Addig én felmegyek és megnézem, hogy juthatunk ki innen.
Kerman őrnagy kivonult a pincéből és felment a lépcsőn. A nyitott ajtón át
rohanó alakokat látott, izraeli csapatokat, amint a romok felé hátrálnak. Majd
újabb erős robbanás hallatszott negyven-ötven méter távolságból, a palesztin
terület mélyéről.
- Jézusom - gondolta. - Ezek az őrültek az egész várost lerombolják, ha nem
teszünk ellene valamit.
Visszament a pinceajtóhoz és lekiáltott:
- Shakira! Gyertek fel! El kell tűnnünk innen. Az épületet bármelyik
pillanatban újabb találat érheti.
Hallotta, ahogy jönnek felfelé a lépcsőn. Mindkét gyerek sírt, Shakira
reménytelenül nyugtatgatta őket. Édesapjuk teste groteszk pózban lógott a
mennyezetről, még mindig szorította gépfegyverét, szeme meredten felfelé
nézett. Ray egy sarokba terelte őket, ahonnan nem láthatták a holttestet.
Tudta, hogy az izraeliek módszeresen kiürítik a főutcán lévő épületeket, és
mielőtt belépnek, kézigránátot dobnak be.
- Van a háznak hátsó kijárata? - kérdezte Shakirát.
- Igen, van egy kis udvar, majd egy utcácska, amely az új útra visz ki. Onnan
ki lehet jutni a városba, valószínűleg elhagyatott is. Arról az útról nem lehet
kijutni a romok közé.
Ray rábólintott: - Hova fogsz menni?
- Nem tudom. A szüleim Szaúd-Arábiában élnek, de Mohammed szülei itt
laknak Betlehemben. Talán eljutunk oda. Az utcácskában parkol az autónk.
-Jól hangzik... de szeretném, ha a nap hátralévő részében elbújnátok,
messze a tűzharctól. Hebron és Betlehem körül a hadsereg kordont húzott fel.
Még mielőtt Shakira válaszolhatott volna, borzalmas sortűz hallatszott
kintről, két férfi kiáltott, majd Fred
O'Hara őrmester termetes alakja bukkant fel a nyitott ajtóban, mögötte
Charlie Morgan őrmester állt.
Mindkét SAS-tiszt döbbenten nézett Rayre.

21
 - Jézusom, uram. Már mindenütt kerestük. Már azt hittem, valamelyik
szemét palesztin agyonlőtte.
- Engem ugyan nem, Fred. Elvileg én lennék itt a parancsnok.
- Nekem mondja, uram? Az események kicsúsztak az irányításunk alól.
Ezek az őrültek meg akarják ölni egymást. Még sohasem láttam ilyet. Tisztek,
férfiak, mániákusok. Mindenki benne van. Fegyverrel, bombával,
kézigránáttal és még Isten tudja, mivel. Ha nem tűnünk el innen, a
nehéztüzérség minket is szétlő. Ez nem a mi helyünk, uram. Tűnjünk el,
amilyen hamar csak lehet. Nincs semmi értelme itt maradni.
Fred érvelése majdnem hibátlan volt. De Ray most már felelősnek érezte
magát Shakiráért és a gyermekekért. Természetesen nem volt erre semmi
kézzelfogható oka. Eltűnhetett volna a két SAS-tiszttel, és ennél bölcsebben
nem is cselekedhetett volna. Azonban a legtöbb katona életében vannak
időszakok, amikor az ember nem az eszére, a tapasztalatára, a kiképzésen
tanultakra, hanem a szívére hallgat. És Ray Kerman tudta, eljött a pillanat az
ő életében is.
Jelt adott a kis arab családnak, és O'Hara őrmester azonnal reagált a
mozdulatra. A kis Ravi játék űrhajóját fogva előrelépett, a SAS-tiszt, akire az
elmúlt egy órában túl sokszor rálőttek, megrettent a hirtelen mozdulattól, és
meghúzta az MP-5 ravaszát. A másodperc századrésze alatt öt lyuk tátongott
Ray Kerman névrokonának homlokán. Irena felsikoltott és a bátyjához futott,
egy kitömött macit tartva kezében. Charlie már csak kézigránátokat látott
maga előtt, és egy újabb robbanástól tartva hidegvérrel lelőtte a kislányt. Egy
pillanatig csönd uralkodott a szobában, majd Shakira felüvöltött és Fred
O'Harára rontott. Charlie jobbra fordult. Hirtelen mozdulattal a lány arca felé
fordította gépfegyverét. Ám ebben a pillanatban Ray Kerman őrnagy Charlie
egész fejét lerobbantotta egy őrült sortűzzel. Senki sem tud így lelőni egy SAS-
tisztet. Kivéve egy másik SAS-tisztet. Charlie MP-5 fegyvere halála
pillanatában kétszer dördült el. Ray sebességét jelzi, hogy mindkét golyó lefelé
csapódott be, az egyik mély sebet ütött Ray bal combján, amelyből azonnal
ömleni kezdett a vér. Néhány pillanatig semmi sem történt. Majd O'Hara
őrmester hitetlenkedve fordult parancsnoka felé.
- Uram, ön lelőtte Charlie-t? - kérdezte meghökkenten. Ray agya őrülten
zakatolt. A „gyilkosság" szó futott át agyán. Majd a „haditörvényszék". Majd a
„börtön". Majd a „kivégzőosztag".
Ekkor újra a padlón fekvő két élettelen testre nézett, majd Shakirára, aki
halkan sírt, Ravi fejét az ölében tartotta, ruháját vér borította, jobb kezével
Irena felé nyúlt. De a kislányt nem tudta elérni.
Fred előrelépett, hogy megbizonyosodjon róla, a lány fegyvertelen.
- Felkelni! - üvöltötte.
E kemény, szívtelen szó fejezte be földi pályafutását.
Ray Kerman balra fordult, felvett egy kis kődarabot és Fred szeme közé
dobta, dióként összetörve a koponya adott részét, majd kesztyűs kezével teljes
erőből eltalálta Fred nagy, ír orrát. Az ütés hatására Fred orra mélyen az
agyába fúródott, és már halott volt, mielőtt a földre zuhant volna a klasszikus
pusztakezes SAS-ütés hatására.
Két halott gyermek, két halott SAS-tiszt. Egy bibliai következtetés egy bibliai
városban két ördögi perc alatt. Szemet szemért, fogat fogért.
Ray Shakirához fordult, aki egyszerűen sokkot kapott. Már nem sírt, mivel
már nem volt semmije, csak az összetört szíve.
- Ön tényleg megmentette az életemet? - kérdezte halkan.
- Azt hiszem - válaszolta Ray.
- Bár ne tette volna!
Végső soron Shakira katonához illő közönnyel fogadta az eseményeket.
Családja meghalt, otthona csupa por és szemét, helyzete kétségbeejtő,
különösen, hogy nappalija padlóján két izraeli egyenruhát viselő SAS-tiszt
holtteste hevert. Csak egy hajszálon múlt, hogy megmenekült.
Kétségbeesésében tudta, hogy valahogy el kell tűnnie, meg kell szabadulnia
ettől a brit tiszttől. Először azonban a konyhaszekrényhez ment, és puha
takarót húzott elő. Betakarta vele gyermekeit. Ray azon kapta magát, hogy a

22
legnagyobb nyugalommal a következőket mondja, mintha nem is a saját
szavait hallaná:
- Természetesen gyászold meg őket, de nincs miért aggódnod. Mindketten
Allah kezében vannak.
Az észak-londoni molla szavai visszaköszöntek, és eszébe jutottak történetek
a paradicsomról és az Allah nevében életüket áldozó mártíroknak tett
ígéretekről.
Végül Shakira felállt és a szemébe nézett.
- Hova fog menni? - kérdezte, mintha tudatában lenne lehetetlen
helyzetének.
- Nos, tíz perccel ezelőtt kikísértelek volna a hátsó ajtóhoz, balra fordultam
volna, és visszamentem volna a társaimhoz - pillantása O'Hara és Morgan
holttestére vetődött, majd hozzátette: - Nem térhetek vissza az IDF-hez most,
hogy két testőrömet megöltem.
- Rájönnének, hogy ön tette?
- Nem tudom. Lehet. De még ennél is nagyobb gondom van. Amióta
megérkeztem, együttéreztem a palesztinokkal, és figyeltem, hogy bánnak
velük. Ezzel sok ember így van, de nekem mély gyökereim vannak a Közel-
Keleten, és valami megváltozott bennem. Nem lehetek olyan katonai egység
tagja, amely úgy gondolja, átgázolhat ártatlan embereken, családokat
gyilkolhat meg és tehet tönkre. Nézd meg, itt van Irena és Ravi. Még csak
gyerekek voltak, a katonák mégis lelőtték őket... Mélyen legbelül úgy érzem,
hozzátok tartozom, mindhármotokhoz, a te könnyeid az én könnyeim, nem
tudok tovább így élni. Itt nem, és a sivatagban sem.
Shakira látta, ahogy az őrnagy arcán könnycseppek gördülnek le. Ez az
idegen megmentette az életét. Odasétált hozzá, karját nyaka köré fonta és
szorosan átölelte. A kis Ravi vérétől foltos lett az egyenruhája, és a combjából
szivárgó vér összevérezte Shakira csadorját, miközben könnyeik egybefolytak.
Kintről továbbra is robbanások hallatszottak, és Ray szinte érezte, ahogy az
izraeli tankok kiürítik az utcát. Shakira újra a konyhaszekrényhez ment, és
egy hosszú, fehér köntössel, hosszú thobe-val és egy fekete-fehér ghutra
fejfedővel tért vissza, amelyet a dupla szalag, az aghal tett teljessé.
Ray letépte izraeli egyenruháját, és áthúzta a thobe-t a fején. Shakira feltette
a fejfedőt, és úgy rendezte el a kendőt, hogy szükség esetén el tudja vele
takarni arca alsó részét. Ezután magának is keresett egy tiszta köntöst.
Kötszert is talált, amivel Ray sebét bekötözhette, majd csendesen így szólt:
- El kell tűnnünk innen, mielőtt az izraeliek ideérnek.
Megfogta Ray kezét, „Insh Allah" - legyen meg Isten akarata, mormolta, és a
romos ház hátsó bejáratához vezette őt. Keresztülfutottak az udvaron, öt
holttestet hagyva maguk mögött a házban. Hátuk mögött por és füst
hömpölygött az utcán, de előttük tiszta volt az út.
- Autóval megyünk? - kérdezte Ray.
- Nem hiszem. El kell jutnunk a Hamasz főhadiszállására. A bátyám, Ahmed
ott van. Gondoskodni fog önről.
- Biztos vagy benne, hogy nem fog megölni? - kérdezte Ray, még erősebben
markolva MP-5 gépfegyverét, és próbált sérült lába ellenére is lépést tartani
Shakirával.
- Igen, biztos vagyok benne - mondta.
- Honnan tudod?
- Mivel én nem akarom, hogy meghaljon, és ez elég indok.
2004. május 18., kedd
Izraeli tankok alkotta acélkordon zárta körül a múlt pénteki Jerusalem
Road-i csata egész területét. Az Izraeli Védelmi Erő csapatai evakuálták a
területet, az arab családokat át menetileg a nyugati részre költöztették,
miközben tovább folytatódott a sebesültek és halottak keresése a romok
között. Emelőket és bulldózereket hoztak, és az újabb zavargások elkerülése
érdekében bejelentették, hogy a palesztinokat is keresik, akit életben találnak,
orvosi ellátásban részesül. így természetesen bőven volt lehetőségük, hogy
továbbra is fegyvereket és bombakészítéshez használatos eszközöket
keressenek. Három nap alatt a terület olyan „tiszta" lesz, mint még soha, bár

23
mindenki tudta, hogy a furfangos arabok szombat reggel a város szélén fekvő
biztonságos házakba vitték át katonai felszereléseiket.
Shakira háza pénteken, sötétedés után omlott össze, több tonna törmelék
alá temetve az öt holttestet. Következő kedd délután emelték ki a holttesteket,
majd a város izraeliek által lakott negyedében lévő halottasházba vitték őket,
harmincnyolc izraeli katona mellé. A több mint hatvankét palesztin férfi, nő és
gyermek holttestét később a Bir al-Saba Roadtól nyugatra fekvő átalakított
iskolaépületbe vitték át.
A SAS-alakulat tagjai közül csak O'Hara és Morgan őrmesterek estek el a
csatában, bár Ray Kerman őrnagy még mindig az eltűntek listáján volt. Mivel
ő volt a Negevben állomásozó SAS-csapatok parancsnoka, eltűnése jelentette
a legkomolyabb problémát, csakúgy, mint a két magas rangú tiszt halála. A
herefordi parancsnokságot azonnal értesítették, és nem kellett sokat várni a
válaszra:
Szállítsák O'Hara és Morgan őrmesterek holttestét előzetes boncolás céljából
azonnal az izraeli hadsereg jeruzsálemi parancsnokságára. Azonnal jelezzék,
ha Kerman őrnagyért váltságdíjat követelnek.
Az utóbbi parancs rutinnak számított. Az ezred tagjait a legritkább esetben
börtönzik be. Két nappal később még mindig nem volt semmilyen információ
Kerman őrnagy hollétéről, de az új izraeli SAS-parancsnok, Roger Hill furcsa
arcot vágott, miközben az IDF patológusának jelentését olvasta:
Charles Morgan őrmester öt golyó által okozott sérüléseibe halt bele, amelyet
közvetlen lőtávolságból eresztettek feje jobb részébe, a találatok egyenes sort
alkotnak, a halántéktól öt centire, közvetlenül az alsó állkapocsig, amely
darabosan tört. Mind az öt golyó behatolt az agyba, a felső négy a koponya bal
oldalán repült ki. A legalsó golyó a bal oldali állkapocsba ágyazódott. A töltényt
egy Heckler and Koch gépfegyverből lőtték ki, amelyet további törvényszéki
laboratóriumi vizsgálatra Tel-Avivba küldtem.
Hill őrnagy tudta, hogy egy arab szabadságharcos nem tudna gépfegyverrel
ilyen pontosan és egyenletesen célozni. Az O'Hara őrmesterről készült jelentés
még ennél is zavarba ejtőbb volt. Fredet nem lelőtték, és nem is az épület
mennyezetének beomlása okozta halálát, amelynek romjai között holttestét
megtalálták. O'Hara őrmester azután halt meg, hogy egy egyenetlen tárggyal
a szemek közti koponyaterületre nagy erejű csapást mértek. Az orrcsont nyolc
centire beágyazódott az agyba, akkora erőhatás érte, mintha fejjel előre az
asztal sarkára zuhant volna vagy akár egy brit vagy amerikai különleges
egység pusztakezes harcosával találkozott volna. Nem tűnt túl valószínűnek,
hogy elesett, hiszen a SAS-őrnagy arcán nem volt más sérülés. Hill őrnagy
gyorsan rádöbbent, hogy mindkét férfit a világ valamely különleges egységének
mostani vagy régebbi tagja ölhette meg. És manapság sok ilyen ember volt.
Senki sem olyan hatékony, mint a SAS vagy az amerikai fóka alakulat. De az
izraeliek jók voltak, csakúgy, mint az irakiak. Igazából úgy tűnt, hogy egy vagy
több profi gyilkos fordult a két herefordi SAS-harcos ellen... bár még a romok
alatt is mindketten gépfegyverükbe kapaszkodva feküdtek.
Időközben folytatódott az eltűnt SAS-parancsnok keresése. Izraeli nyomozók
dolgoztak a helyszínen, megvizsgálták a maradványokat, ismert Hamasz-
tagokat hallgattak ki. Senki sem tudott semmit, senki sem látta, ölte meg vagy
tartotta fogságban. A legmegbízhatóbb információ az izraeli parancsnoktól
származott, aki megerősítette, a csata csúcspontján még beszélt Kerman
őrnaggyal, majd látta a brit tisztet eltűnni a fal közelében. Azt is látta, hogy az
őrnagy guggolva fut az utca jobb oldalán felfelé, a most már romokban álló
palesztin házak mellett. Az izraeli csapatok azonban nem találták meg a
holttestét.
Egy hét elteltével a helyzet még mindig változatlan volt. Ray Kerman, akiről
sokan úgy gondolták, a SAS-ezred legmagasabb parancsnoki tisztje vár rá,
egész egyszerűen köddé vált a forró, poros levegőben.

24
 MÁSODIK FEJEZET

Nyolc hónappal később 2005. február 14., hétfő

ussel Makin alezredes, a SAS 22-es alakulatának parancsnoka nagy

R léptekkel haladt a hideg herefordi csőben irodája felé. Jobb kezében egy
nehéz műanyag dossziét cipelt, melyben több száz oldalnyi szigorúan titkos
dokumentum lapult. Az ezredes magas, erős ember volt, tisztként szolgált a
Falkland-szigeteki háborúban, annak idején irányított páncéltörő
rakétakivetőt cipelt (megtöltve) amely egy kicsit könnyebb volt.
Nyár közepe óta a dosszié hétről hétre vastagabb lett. Borítóján mindössze a
„TITKOS" szó szerepelt. Az első oldalon a következő szavak szerepeltek:
„Raymond Kerman őrnagy". A fennmaradó 560 oldal rendkívül részletesen
kifejtette, hogyan esett kútba az utóbbi évek legszéleskörübb és legtitkosabb
nyomozása, hogy az eltűnt őrnagy nyomára bukkanjanak. Makin ezredes
irodájába ért, levette esőköpenyét, kért egy csésze kávét, és a dossziét az
asztalra tette. Már négy órája ébren volt, hajnali öt óta, főleg a szupertitkos
Shin Bet Titkosszolgálat vezető nyomozójával beszélgetett, a messzi,
napsütötte Tel-Avivban, két időzónányi és sok fényévnyi távolságra az esős,
ködös Herefordtól.
A két férfi mostanában sokat beszélgetett, összehozta őket a SAS-
parancsnok titokzatos eltűnése, aki guggolva futott végig a csata színhelyén,
a hebroni utcán - és sohasem látták többé.
Az egyetlen tény, amit Makin ezredes biztosan tudott, hogy a Shin Bet
csapata, amely Izrael legkegyetlenebb belső titkosszolgálata, olyan, mint a
londoni MI5 vagy a washingtoni FBI. A lehető legalaposabban átkutatták a
Jerusalem Roadtól nyugatra fekvő területet. Minden lehetséges eszközt
bevetettek a bulldózertől az ásókig, a mikroszkóptól a törvényszéki
laboratóriumig. Az eredmény a nullával egyenlő. Találtak bizonyítékot,
lenyűgöző bizonyítékot. De semmi sem vezetett a kívánt eredményre. A
legfontosabb tény, hogy O'Hara őrmestert egy különleges egység tagja profi
módon és szándékosan meggyilkolta. Morgan őrmestert egy MP-5
gépfegyverrel lőtték le, pontosan olyan típusúval, amilyet Kerman őrnagy is
használt, csakúgy, mint az IDF minden katonája, és még Isten tudja, hány
csempészett fegyverekkel rendelkező palesztin. Ugyanabban a házban
megtalálták még két gyermek, egy kisfiú és egy kislány holttestét is.
Mindkettőjükkel egy MP-5-ös végzett, de nem ugyanaz, mely Morgan őrmester
életét kioltotta. A négy ember halálának időpontja körülbelül azonos volt. A
házban megtalálták még a gyermekek apjának holttestét is, akivel a ház
emeletét átszakító gránát robbanása végzett.
Megtalálták feleségét, Shakira Sabahot, aki bátyjával és annak családjával
élt, korábbi otthonától 800 méterre délkeleti irányban, még mindig a H-l
terület mélyén. Bátyja nagy valószínűséggel a Hamasz tagja volt, de ezt nem
sikerült rábizonyítani. Shakira a szomszédban volt, amikor a házat találat
érte, és a törmelék miatt nem tudott bemenni. Semmit sem tudott a brit
tisztről, semmit sem látott, semmi nem érdekelte, és annyira feldúlta, hogy
lemészárolták a családját, hogy a továbbiakban senkinek nem tudott segíteni.
Shin Bet azonban nem hitt neki. Ez biztató volt, mégsem nyújtott új
információt Ray Kerman hollétét illetően. Tulajdonképpen Shin Bet úgy
gondolta, lehet, hogy rábukkantak egyenruhájára a ház romjai alatt, de üres
volt és jelzés nélküli, és természetesen izraeli. Szakadt lehetett, és ellepte az
épülettörmelék és a por.
Sok közös vonást mutatott ez és a többi bizonyíték. Lehet, hogy az őrnagy
megölte mindkét társát és a gyerekeket, lehet, hogy az övé volt az egyenruha,
és lehet, hogy elmenekült. De mi elől? És hová?
Nem egy hétköznapi SAS-katonáról van szó, hanem Ray Kermanról, a
makulátlan jellemű, képességű és hátterű kitüntetett tisztről. Ha meghalt a

25
csatában, hova tűnt a holtteste? Ha a Hamasz fogságába esett, miért nem
jelentkeztek akár váltságdíjért, akár túszcseréért? Ahogy mindig szokták.
Se válasz, se őrnagy.
Russ Makin, harmincnyolc éves volt, a Sandhurstben töltött évei óta
tisztként szolgál. Még sosem találkozott ilyen esettel. Húszéves tiszti
pályafutása alatt még sosem hallott olyanról, hogy a SAS-ból valaki eltűnt
volna. Kerman őrnagy kétségkívül kiemelkedően fontos személy volt,
tudomása volt Nagy-Britannia számos szigorúan titkos harci ezredéről.
Bosszantó módon a Védelmi Minisztérium hónapok óta nyomást gyakorolt rá.
Együtt kellett működnie a jogi osztállyal, a PR osztállyal és a nyugdíjosztállyal.
Véget nem érő kérdésekre válaszolt a kártérítési osztály legközelebbi
hozzátartozókat kereső hivatalnokainak. Megfordult vajon a fejében, hogy az
aktát „bevetés közben eltűnt" címmel lezárja?
De vajon tényleg eltűnt az őrnagy? És mindenekfelett, volt-e valami Kerman
őrnagy körül, amiről senki sem tudott?
Makin ezredes tudta, hogy az utóbbi kérdésére egy órán belül választ
kaphat. Fél tizenegyre várta a white-halli ügyeletes különleges futárját, aki
titkos jelentést hoz majd, egy kimerítő nyomozás eredményét, amelyet a
minisztérium és az MI5 közösen végzett. A SAS-tiszt tudta, hogy nem
küldenének futárt, ha semmi érdekeset nem találtak. És mire a dokumentum
végre pontban fél tizenegykor megérkezett, olvasás közben különös
nyugtalanság töltötte el. Ray Kerman szülei, Mr. és Mrs. Richárd Kerman
London északi részén éltek. Beismerték, hogy korábban a Mr. és Mrs. Reza
Rashood nevet viselték. A Kerman nevet a délkelet-iráni város nevéből vették
fel, ahol Ravi Rashood született.
- Ravi Rashood! Szent Isten! - motyogta Makin ezredes. - Erről fogalmam
sem volt.
Természetesen ebben nem volt semmi törvénytelen. Közel-keleti családok
ezrei emigráltak Angliába, megváltoztatva nevüket, hogy jobban elvegyüljenek
a helyiek közt. És persze sem Richárd Kerman, sem felesége nem akart semmit
sem rejtegetni. Felmutatták Ray születési anyakönyvi kivonatát, a család
bevándorlási dokumentumait, beleértve a névváltoztatási papírokat,
amelyeket Ray negyedik születésnapja előtt állítottak ki. A dokumentum
szerint Ray ötéves korára megkapta a brit állampolgárságot. Bemutatták
iskolai bizonyítványait is, és a Harrow igazgatóján keresztül azt is elintézték,
hogy a minisztérium emberei elmenjenek az iskolába, és kívánságuk szerint
folytathassák a nyomozást.
A további kikérdezések eredményei már más dokumentumban voltak, ez
rávilágított, hogy a Whitehall mennyire alaposan foglalkozott a SAS-őrnagy
eltűnésével. Felkeresték Ray két egykori diáktársát is. Egyikük, aki jelenleg
londoni ügyvéd, semmi érdemlegesre sem emlékezett. A másik, egy észak-
walesi költő, emlékezett rá, hogy Ray könyvespolcán látta egykor a Korán egyik
példányát. Emlékezett, hogy rákérdezett szobatársától, s még a válaszra is
emlékezett. Ray azt mondta, a könyv az édesanyjáé, s az oldalain volt néhány
gyönyörű rész. A költőt, akit Reggie Carringtonnak hívtak, érdekelte a dolog,
és néhány évvel később egy antikváriumban vásárolt egy példányt. Ezt
örömmel meg is mutatta az MI5 emberének. A harrowi iskolaigazgató mellett
a sandhursti Királyi Katonai Akadémia káplánja is megerősítette, hogy nem
volt olyan eset, amikor Raymond Kerman az anglikán egyházon kívül más
felekezet istentiszteletén részt vett volna.
A muzulmán szülőktől származó, muzulmánnak született Ray Kerman
muzulmán területen tűnt el. Efelől semmi kétség nem volt. Azonban minden
bizonyíték azt erősítette meg, hogy jóval tizedik születésnapja előtt áttért az
anglikán vallásra, és teljesen nyugativá vált, mielőtt belépett volna a brit
hadseregbe - amelyben hősiesen követte a harci meggyőződést: Istenért, a
királynőért, az országért.
A Védelmi Minisztérium mindent megtett annak érdekében, hogy a
nyomozást titokban tartsák, azonban azt szélesen kiterjesztették. Arra
kötelezték őket, hogy bevonják izraeli kollégáikat is, akik magukra vállalták,
hogy hazaszállítják a két tiszt holttestét. A tel-avivi Brit Nagykövetség szintén

26
vállalta a nyomozás nagy részét, de ők sem jutottak előbbre, mint a Shin Bet.
A CIA - amely Langleyben, Virginia államban található - rájött, hogy „az
istenverte britek elvesztettek egy magas rangú SAS-tisztet", ami meglehetősen
rossz hírnek számított.
Különböző arab kapcsolatait felhasználva a CIA minden tőle telhetőt
megtett, hogy segítse a nyomozást, de mindössze egy arab Hamasz-tagot
találtak, aki állítása szerint tudta, hogy az őrnagy meghalt. Mivel holttestet
nem találtak, senki sem tudta megállapítani, igazat mond-e.
Makin ezredes egyedül üldögélt ezen az esős napon, elolvasta a jelentés nagy
részét, a régi és új megállapításokat egyaránt. Mint minden, az ügybe bevont
magas rangú tiszt, ő is érezte, hogy valami turpisság van a dologban. Itt valami
nem stimmel. Ha az őrnagy meghalt, megtalálták volna a holttestét. Ha túszul
ejtették, arról is hallottak volna. Ha Hebronban rejtőzködne új szeretőjével
vagy valami nevetséges ok miatt bujkálna, valaki bizonyára már látta volna.
Az elmúlt néhány hónap során elvetett minden olyan gondolatot, miszerint
Ray Kerman átállt volna a másik oldalra, hiszen nevetségesnek tűnt az ötlet.
De Ravi Rashood? Ez már teljesen más. Még Kerman nyilvánvaló jó híre sem
tudta kitörölni a parancsnok agyából a dermesztő gondolatot, hogy a
történelem során először, a SAS befogadott egy árulót... kígyót melengetett a
keblén!
- Uramisten! - kiáltott fel az ezredes, aznap reggel már másodszor.
Belekortyolt a kávéjába, és különösebb lelkesedés nélkül várta az MI5
elkerülhetetlen hívását, a kérdést, miszerint mihez kezdett a legfrissebb
információkkal. A reggel során két, talán három újságíró is megkereste a SAS
herefordi parancsnokságát. A SAS, mint mindig, most sem adott
felvilágosítást, minden érdeklődést a Védelmi Minisztériumhoz továbbított,
melynek sajtóosztálya azonnal kijelentette, hogy még a semminél is
kevesebbet tudnak, ha ez egyáltalán lehetséges. Az ügyet övező titokzatosság
legalább olyan biztos volt, mint a hebroni IDF tankkordon. Azonban, mikor
egy nyomozás ilyen hosszú ideig elhúzódik, egyre több ember jön rá a
dolgokra, és csupán idő kérdése, hogy egy hihető kiszivárgás felkeltse egy
riporter érdeklődését, vagy ami még valószínűbb, egy vezető védelmi tudósító
érdeklődését, aki Whitehall-kapcsolattal rendelkezik.
Az eset a londoni indiai nagykövetség nagy, szürke gránitépületében történt,
London Aldwych nevű negyedében, a bíróság utcáján felfelé. Anton Zilber, aki
már régóta a diplomáciai testület Court Circular című magazinjának magas,
francia származású szerkesztője volt, éppen egy kissé spicces Whitehall-
politikussal beszélgetett, akit már évek óta kitűnően ismert.
- Mozgalmas hét volt, ugye, Colin?
- Valóban az volt, Anton. Kicseszettül mozgalmas. Az istenverte Különleges
Egység elhagyta egyik parancsnokát. Elég elővigyázatlanok, nem?
Anton nem újságíró volt. A Court Circular részletesen beszámolt minden, a
városban lévő diplomáciai eseményről. Ki milyen partin volt, fotókkal és
képaláírásokkal. Beszámolt a fontosabb eseményekről, elbúcsúztatta a
hazaköltöző nagyköveteket, és cikkezett az újak Londonba érkezéséről.
Bizonyos értelemben a diplomáciai testület hivalkodó folyóiratának számított.
Már a címe is sugallta az ősi St. James Bíróság nagyságát, amely egyben a
londoni nagykövetek hivatalos címe is volt. Mindannyian a St. James Bíróság
nagykövetei is - nemcsak Londoné, Angliáé.
Még soha nem volt arra példa, hogy a Court Circular hasábjain botrányról
legyen szó, vagy olyan cikk jelenjen meg, ami bárki számára kínos lehet. Anton
Zilbert busásan megfizették, fényűző partikon és vacsorákon vehetett részt.
És minden nagykövet küldött haza egy fényes példányt, hogy a miniszterek
otthon láthassák, nem ténfergéssel töltik napjaikat. Azt azonban senki sem
tudta, hogy Antonnak jól jövedelmező mellékállása is volt. Soha nem hozott le
„ütős" történeteket, de a nemzeti újságoknál jó kapcsolatai voltak, különösen
a társadalmi lapoknál, ahol a rosszindulatú újságírók alig várták, hogy Anton
elmesélje nekik, hogy a királyi család vagy a kormány valamely tagja illetlenül
viselkedett egy estélyen. Anton Zilber képes volt arra, hogy leállítsa a nyüzsgő
újságéletet a maga konspiráló szövegével, amelyet mindig ellőtt... „Hello, Ceoff.

27
Kérlek, ne említsd meg, hogy tőlem kaptad a hírt, de történt valami a Belga
Nagykövetségen tegnap éjjel, ami érdekelne téged..." Alkalmanként 300
dollárért ez meglehetősen busásan jövedelmező kis másodállásnak bizonyult.
- Igen? - válaszolta óvatosan a vidám, ám hihetetlen felfedezésre, amely egy
magas rangú whitehalli tisztről szólt.
- Ez nem tűnik megalapozatlannak. Gondolom, nem ismerjük.
- Én nem ismerem, öregfiú - nevetett kárörvendően a politikus. - Azt hiszem,
valami istenverte SAS-gyilkos. Csak egy őrnagy, semmi különös. Hebronban
történt, tavaly tavasszal, abban a buta csatában. Rengeteg ember foglalkozik
az üggyel... Amondó vagyok, igyunk még egy pohárral abból a kiváló
pezsgőből... egyet az indiaiakra... mindig kitolják a hajót, nem?
Ez volt minden. Másnap reggel Anton Zilber telefonon felhívta a londoni
Daily Telegraph egyik magas rangú védelmi tudósítóját, korábban a
hadseregben szolgált, s nem volt szüksége a Védelmi Minisztérium
sajtóirodájára. Hívta egy régi barátját a Honvédelmi Minisztériumnál is, egy
dandárparancsnokot, aki már sok bonyolult esetben segítségére sietett az évek
során. De a mai nap más volt. Nyoma sem volt a segítőkészségnek. John
Dwynerrel - aki korábban ezredesként szolgált a Gloucestershire Ezredben -
folytatott tízperces beszélgetése során sziklafalba ütközött. A
dandárparancsnok állította, hogy az égvilágon semmit sem tud az eltűnt SAS-
őrnagyról.
Azonban mielőtt lezárta volna a beszélgetést, egyetlen mondatával mégis
segített egy kicsit. „Tudod mit, Johnny? Említetted Hebront, a Jerusalem
Road-i csatát. Hallottam, hogy néhány emberünk ott veszett. Feltételezem,
hogy a SAS tagjai voltak, ezt megtalálod a nyilvános feljegyzésekben. Nézd meg
ott." Ez egy klasszikus „védjük a mundér becsületét" mondat volt a magas
rangú hivatalnoktól. John Dwyer elgondolkozva tette le a telefonkagylót.
Fogalmam sincs, hogy kéne ezt csinálni - gondolta. Hiszen még az istenverte
nevüket sem tudom. És senki sem fogja nekem elmondani.
Úgy döntött, hogy a történet meghaladja újságírói nyomozásban szerzett
jártasságát. Felhívta szerkesztőjét azzal a csekély információval, amit
megtudott. A szerkesztő - aki ugyanolyan képtelen volt az ilyenfajta alantas
nyomozásra - értesítette a hírszerkesztőt, egy harcias, liverpooli, volt bűnügyes
riportert, Tom Howardot, aki valószínűleg jó rendőr lett volna.
Tom hat embert állított az ügyre. Kettőt a Nyilvántartási Irodán, hogy
ellenőrizzék a május és július közötti katonai halotti anyakönyvi kivonatokat.
Egyet a herefordi Megyei Nyilvántartási Hivatalba, hogy nézzenek utána a
haláleseteknek és temetéseknek. Egyet a Whitehallba, hogy megpróbáljanak
nyomást gyakorolni a sajtóirodára, hogy fedjenek fel mindent a köz érdekében,
egyet pedig Hereford városába, hogy ellenőrizze a kocsmákat, garázsokat és
szupermarketeket, ahol a nemrég meggyilkolt SAS-tisztekről szóló pletykákat
hallhatja.
Nem sikerült a történet végére járniuk. Azonban felfedtek néhány részletet,
és egy kissé félkész, ám mindenesetre fondorlatos történetet hoztak össze az
érdekeltek számára:
LEHET, HOGY BRIT SAS-CSAPATOK IS HARCOLTAK A HEBRONI
CSATÁBAN

A Védelmi Minisztérium tegnap éjjel nem volt hajlandó megerősíteni, hogy tavaly
májusban egy hivatalos SAS-alakulat is szolgált volna az Izraeli Védelmi Erő
keretén belül a hebroni Jerusalem Road-i csatában. A minisztérium szóvivője a
következőket nyilatkozta:
„Már hosszú évek óta szoros kapcsolatban állunk az Izraeli Védelmi Erővel,
és az ország 1948-as megalakulása óta segítséget nyújtunk számukra a
kiképzés területén. Azonban a Minisztérium soha nem nyilatkozik a SAS-
alakulat bevetéseiről. Ezért attól tartok, nem tudok önöknek segíteni."
Akárhogy is nézzük, óriási titokzatosság övezi a csatát. Két SAS-tisztet
gyilkoltak meg, feltehetően a Jerusalem Road-i csatában. Frederick O'Hara és
Charles Morgan őrmestereket, s mindketten Herefordból indultak el.

28
Halálukat a hivatalos brit ROD nyilvántartja, eszerint május 14-én
Hebronban, Izraelben vesztették életüket. Mindkettőjüket elhamvasztották,
bár a hadsereg nem hajlandó elárulni, hol és mikor, csak annyit erősítettek
meg, hogy a formalitásokat Angliában intézték.
Még nagyobb titokzatosság övezi, hogy mi történt abban a csatában az
ismeretlen SAS-parancsnokkal, amelynek során 100 ember veszítette életét.
A környéken állomásozó SAS-csapatokat visszavonták, de a feljegyzések
szerint nem volt köztük magas rangú tiszt. A Whitehall szóvivője nem erősítette
meg, bár nem is tagadja, hogy Raymond Kerman őrnagy volt a parancsnok,
ahogy azt sem, hogy hivatalosan „eltűntnek" nyilvánították. Azonban a
herefordi SAS-helyőrséghez közel álló források határozottan állítják, hogy nem
tért vissza a Szentföldről.
Az Izraeli Nagykövetség katonai attaséja Londonban mindössze annyit árult
el, hogy: „Alkalmanként előfordul, hogy információt kérnek tőlem a Közel-
Keleten eltűnt személyekről. Kerman őrnagyról nincs semmilyen információm."
Négy nappal később, a londoni Daily Mail riportercsapata, a Telegraph
megjelenése után lehozta a történetet. A szalagcím a következő volt:

AZ ELTŰNT SAS-ŐRNAGY REJTÉLYE Az észak-londoni hajómágnás a Védelmi

Minisztériumot vádolja - úgy véli: „hazudnak a fiamról"

Alatta a feldúlt Richárd Kermannal és nejével, Nazzal készült részletes interjút

olvashatták. Kerman őrnagy édesapja lelkiismeret-furdalás nélkül
körvonalazta fia ezredének utolsó munkáit és a minisztérium által végzett
nyomozást is.
„Eltűnt a fiunk - mondta. - Azóta nem hallottunk róla, hogy tavaly
februárban elutazott Angliából. A küldetés természetesen titkos volt, és
egészen augusztusig - három hónappal eltűnése után - azt sem mondták el
nekünk, hogy Izraelben volt."
Az idősebb Kerman kiemelte, hogy felesége szíve összetört, és nyilvánvaló
volt, hogy még sok olyan dolog van, amit sem nekik, sem másnak nem
mondanak el. „Azt sem tudjuk, Ray él-e vagy meghalt - mondta. - Ez óriási
teher egy szülő számára, nem könnyű vele megbirkózni. Jelen pillanatban
napról napra élünk, reménykedve várjuk a híreket fiunkról."
Ezzel Mr. és Mrs. Kerman nem voltak egyedül. A brit katonai hírszerzés
szerint nem halt meg. Nagyon szerették volna tudni, hol van - azonban teljesen
más okból. Ray Kerman őrnagy túl sokat tudott a Szentföldön állomásozó Brit
Különleges Egységről - eleget ahhoz, hogy nyilvános felháborodást okozzon,
ha valaha is kiderül az igazság. Tudása egyébként is kincset ért bármely más
kormány vagy szakadár csoport részére.
Kerman őrnagy a halálos pusztakezes harc mestere volt, bármely katonai
tevékenység csiszolt végrehajtója, olyan férfi, aki egy felfegyverzett,
szervezetlen tömeget sima, hatékony erővé tud formálni a Nyugat ellen. Ray
Kerman, aki a Harrow-n tanult, és évfolyamelső volt a Sandhurstben. De ez
csak egy dolog. Ravi Rashood, aki korábban a Koránt olvasta, és valahol a
Palestine Road környékén tűnt el Hebronban? Ez már teljesen más volt. És
Nagy-Britannia ösztönösen gyanakvó Védelmi Minisztériuma megértette a
problémát.
Whitehallból vagy Herefordból senki sem kommentálta az újságcikkeket, de
azok gyorsan elterjedtek világszerte. Két órával a megjelenés után a Ray
Kerman, az eltűnt SAS-őmagy rejtélye fenn volt az interneten. Nem sokkal este
tíz óra után (keleti időzóna szerint) a CIA közel-keleti referense Langleyben,
Virginiában elektronikusan elküldte a Daily Mail cikkét a Fort Meade,
Maryland központú Nemzetbiztonsági Hivatal Katonai Hírszerzési Osztálya
szolgálatban lévő referense részére. Tanulságos volt a becsült sebesség,
amellyel a CIA továbblépett az ügyben. Minden nyugati hírszerző testület, s
azok természetes szövetségesei - a különleges egységek és különleges
ügynökök - hajlamosak arra, hogy agresszívan reagáljanak arra, ha közülük
valaki átpártol az ellenséghez. És a CIA már hetek óta nyomozott az ügyben.

29
 Azonban a brit sajtóban leközölt újabb fejlemény, amely felfedi az eltűnt tiszt
muzulmán múltját, feldúlta az egész forgatókönyvet. Az éjféli elektronikus
kommunikáció Langleyből Fort Meade-be, világos jelzés volt arra nézve, hogy
a CIA a világ leghatalmasabb, legtitkosabb, legnagyobb hatalommal bíró
titkosszolgálatát állította rá a munkára.
A Nemzetbiztonsági Szolgálat majdnem 39 ezer embert foglalkoztat. Inkább
városnak néz ki, mint kormányzati szervnek. Az óriási üvegpalota
komplexuma fenyegetően áll a szögesdrótkerítés mögött, területén több száz
felfegyverzett rendőr és bombakereső kutya járőröz. Emellett Peking régi Tiltott
Város nevű városrésze szinte nyitott háznak számít. A Nemzetbiztonsági
Szolgálatot csak Titkos Városként emlegetik. A csillogó, golyóálló falak mögött
szuper számítógépek hada áll, mögöttük különleges tudású
matematikusokkal, akik billentyűzetükön másodpercenként kvadrillió (1024)
műveletet végrehajtó adatbázisokat ellenőriznek. Itt már nem számít a normál
időszámítás. Itt femtomásodpercekben (a másodperc milliárdnyi része)
számolnak.
Fort Meade egy gigantikus globális lehallgató hálózat közepén helyezkedik
el, műholdas kapcsolattal. Lehallgat, telefonbeszélgetéseket rögzít, mindent
tud, és semmit sem mond a tiltott bástyákon túli világnak. Az operátorok
egymás szórakoztatására néha visszajátszottak az Oszama bin Laden
telefonbeszélgetéséről készített kazettát, amikor barlangjából hívta édesanyját
INMARSAT mobiltelefonjáról. A Nemzetbiztonsági Szolgálat kilencvenöt
különböző nyelven biztosít képzést nyelvészeinek, továbbá az arab minden
lehetséges dialektusán, beleértve az iraki, líbiai, szíriai, szaúdi, jordániai és
modern általános arab nyelveket is.
Oszama bin Laden szövegének fordítása csak egy pillanat műve a
Nemzetbiztonsági Szolgálatnál. Ebben a világban virtuálisan képtelenség úgy
beszélni két katonai egység között, hogy ne lehessen lehallgatni elég tisztán és
érhetően a Fort Meade-i, marylandi elektronikus lehallgató készülékekkel. A
hatalmas létesítmény 365 ezer négyszögöles területen található, és 19 km-es
saját úthálózattal rendelkezik. A Tiltott Városban több mint 37 ezer autót
tartanak nyilván. Saját privát postája naponta hetvenezer levelet kézbesít.
Éves költségvetése több milliárd dollárra rúg, így Marylandben talán a
legnagyobb helyhatóságnak számít. A Tiltott Város azonban soha nem
szerepelt városként a térképen.
A Nemzetbiztonsági Szolgálat 700 aktív fegyveres rendőrével 24 órás
parancsnoksági, ellenőrzési és kommunikációs központot jelent. Bármely
fenyegetés esetén azonnal aktiválja a gépfegyverekkel ellátott Vészhelyzet
Reakciós Csoportot, „csatarendbe" állítja őket és lefedi az összes kaput.
Egymillió az egyhez az esélye annak, hogy betolakodó behatoljon a létesítmény
területére, de még nem született olyan ember a földön, aki erre képes lenne.
Az Igazgatói Védelmi Egység 24 órás felfegyverzett testőrt állít az
Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója mellé. Az OPS-2B épület masszív
üvegfalainak nyolcadik emeletén George Morris admirális még asztalánál ült,
amikor a Katonai Hírszerzés szolgálatban lévő tisztje, Scott Wade, az Amerikai
Egyesült Államok hadseregének kapitánya vidáman bólintott az ajtót kívülről
védő két rendőrnek, finoman kopogtatott, majd belépett.
-Jó estét, uram! - köszönt. - Most kaptunk el egy üzenetet Langleyből. Az
Izraelben eltűnt brit SAS-tisztről van szó. Úgy gondoltam, talán kíváncsi rá.
A két férfi jól ismerte egymást. Az admirális felnézett:
- Hello, Scotty! - üdvözölte. - Megtalálták az emberünket?
- Nem, uram. És nem érkezett túszkövetelés sem. Úgy tűnik, ezt a
lehetőséget már leírták.
- Hm, hm - tűnődött Morris admirális, miközben érdeklődve olvasta a Daily
Mail cikkét. - Halálbiztos, hogy nem találták meg. Jézus Mária! Az emberünk
muzulmán! Úgy gondolom, ez volt a Próféta szándéka, Scotty - mosolygott az
admirális. - De hadd kérdezzek valamit. Egész életében ehhez hasonló
helyzeteket elemzett. Szerintem gyanítjuk, hogy Kerman őrnagy átállt a másik
oldalra, annak ellenére, hogy a britek semmit sem erősítettek meg. De látott
már bizonyítékot, vagy bármilyen jelet a több száz oldalas jelentésben, amely

30
szerint Kerman őrnagy egy iszlám fundamentalista csoporthoz pártolt volna
át?
- Nem igazán, uram. És ténylegesen senki sem mondta, hogy átpártolt.
Legalábbis nem biztosra. Ez mindössze feltételezés...
- Igen, tudom. De nézze meg, mekkora feneket kerített ez a londoni újság a
történetnek! A főoldalon is utalnak rá, és belül nagy felhajtás szalagcímekkel,
Ray Kerman iskolás fotóival (Harrows), a szülők fényképével, képekkel az iráni
porfészekről, ahol született... Jézusom! Öt tudósítójuk is dolgozik az ügyön.
- Tudja, Scotty, valaki odaát Angliában úgy gondolja, hogy ez fontos. Nem az
újságnál, ők csak találgatnak, s remélik, igazuk van. Valaki a Whitehallnál
értesítette őket arról, hogy a Védelmi Minisztérium komolyan aggódik.
- A fene egye meg! Nézze ezt a tudósítást. Világosan utalnak rá, hogy ez a
Kerman lelőtte két társát, két SAS-tisztet. Profikat. Nagyon veszélyes egy fickó.
- Egyetértek, uram. Csak arra lennék kíváncsi, vajon melyik csoporthoz
csatlakozott. A cikk szerint jó úton haladt, hogy az egész SAS főparancsnoka
legyen. Mindenki felnézett rá, nem voltak anyagi gondjai. Úgy tűnik, az apjától
egy tucat óceánjárót kapott volna, ha leszerel a hadseregből.
- Az emberek néha nagyon furcsa dolgokat tesznek, Scotty - mondta az
admirális elgondolkodva. - Nagyon furcsa dolgokat...
George Morris megtévesztő ember volt. Nagy ember, siralmas stílusú,
szándékosan lassan válaszolt, látszólag nehézkesen gondolkodott, de
sziklaszilárdan kiállt döntései mellett, és fintorogva szórakozott azon
képességén, hogy azt a benyomást tette, mintha nehéz felfogású lenne.
George Morris admirális valójában rendkívül gyors észjárású volt, korábban
parancsnokként szolgált az erős John C. Stennis anyahajón. Olyan biztosan
irányította a tizenkét hadihajóból álló flottát, a nyolcvannégy vadászbombázót,
és több ezer embert a haditengerészetnél, hogy mindenki csak csodálta. Szinte
zseninek kell lenni ahhoz, hogy valaki a modern
CVBG-t irányíthassa. Maga az Amerikai Egyesült Államok elnöke emelte ki
hajós napjai végén erre a pozícióra a Nemzetbiztonsági Szolgálatnál. Majd egy
évvel ezelőtt, Arnold Morgan admirális a Fehér Házba költözésekor
bejelentette, hogy George Morris követi őt az igazgatói székben.
Az elnök legtöbb új nemzetbiztonsági tanácsadója javaslatot tesz. Arnold
Morgan nem javaslatot tett, hanem parancsot adott. És parancsára emberek
ezrei ugrottak. Néha mind az öt kontinensen. És most Morris admirális
kényelmesen ült Fort Meade-ben, nagy székében, és mindenki tudta, hogy
addig marad ott, ameddig csak akar. Kivéve természetesen azt az esetet, ha a
Fehér Ház főnöke látogatóba jött, és egyenesen régi íróasztala felé vette az
irányt. Úgy tűnt, Arnold nem érte be azzal, hogy az elnök jobbkeze lehet, igényt
tartott mindkét pozícióra.
- Scotty - mondta Morris admirális. - Ez nagyon érdekes újságcikk. Csupa
tények. És lehet benne némi igazság.
- Igen, uram, én is így gondoltam. Nem is kevés.
- Azonban úgy gondolom, hogy elég igazságot tartalmaz ahhoz, hogy
felállítsunk egy egyszerű következtetést, a legrosszabb helyzetet tekintve.
- Igen, uram.
- Szerintem egy rohadék tigris bujkál odakint. És nem a mi oldalunkon áll.
Ez a szemét Kerman átment azon a falon. Efelől semmi kétségem nincs.
- Azt hiszem, egész pontosan megkerülte a falat, admirális. - George rövid
szünetet tartott és elmosolyodott. - Megkerülte azt a falat, pont Hebron
központjában. Ez most még csak egy kényelmetlen lehetőségnek tűnik. De
véleményem szerint megszökött. És ez ellen tennünk kell valamit. Arra az
esetre, ha igaznak bizonyul a hír.
- Scotty, kérem, hozasson kávét. Gondolkodnom kell. És ébren jobban tudok
gondolkodni... és ha van kivel beszélnem. Meddig ér rá?
- Hajnali négyig itt maradok - mondta Waid kapitány útban az ajtó felé.
- Az jó. Le kell vonnunk a megfelelő következtetéseket. Kitartóan kell
dolgoznunk.

31
 Tíz perccel később kényelmesen kávéztak az OPS-2B épület viszonylagos
nyugalmában, az éjszaka közepén. A két férfi komolyan megvizsgálta a
problémát. Whitehall mindeddig nem merte megnevezni az eltűnt SAS-tisztet.
- Ha ez a férfi megszökött - mondta az admirális lassan -, mi a legrosszabb,
ami megtörténhet, a mi szemszögünkből?
- Véleményem szerint kiképezhet egy arab terroristacsoportot, hogy
ugyanolyan hatékonyan lépjenek fel az izraeliek ellen, mint a SAS fellép az
ellenségei ellen.
- így van. Ezt megteheti. És fel kell tennünk a kérdést magunknak, hogy
vajon melyik szervezetért tenné ezt meg?
- Azt hiszem, uram, szinte biztos, hogy a Hamasz, a jó öreg Iszlám Ellenállási
Mozgalom az, amit keresünk. Még most is ez a legfontosabb palesztin
fundamentalista politikai mozgalom arrafelé. Az egész szervezet a Muzulmán
Fivérek alakulatból nőtte ki magát a Gáza-övezetben. Valahányszor Izrael
területén elkövetett terroristacselekmények elkövetőit keressük, a szálak
mindig a Hamaszhoz vezetnek.
- Mondja csak, Scotty, ki is a vezérük?
- Ezt nem igazán lehet tudni. Az öreg Ahmed Sheik volt a főnök, de az
izraeliek lecsukták tíz évvel ezelőtt. Azóta palesztin iskolák és kórházak
építéséért felelnek, de néha-néha előbújnak és elkövetnek valami
kegyetlenséget.
- Mi úgy gondoljuk, hogy mivel a különböző béketárgyalások kudarcba
fulladtak, a Hamasz egyre nagyobb befolyásra tett szert, és veszélyezteti a
Palesztin Felszabadítási Front kulcspozícióját. Az elmúlt néhány év során
Jeruzsálem és Tel-Aviv belvárosában elkövetett robbantások szálai mindig a
Hamaszhoz vezettek.
- Ki támogatja őket anyagilag?
- Nem tudom, uram. Úgy tűnik, nagyon jó forrással rendelkeznek. .. A
Hamasz elkötelezetten harcol Palesztina és egész Izrael teljes
felszabadításáért, végcéljuk egy iszlám állam létrehozása.
Morris admirális eltöprengett egy pillanatig, majd óvatosan a következőket
mondta:
- Ha Kerman őrnagy átállt az ellenség pártjára Hebron-ban, tetteiben
elementáris erő összpontosult. Hiszen a palesztinok nem szerveztek, még csak
nem is robbantottak ki lázadást. Az izraeliek támadtak, az arabok védekeztek.
Semmi nem volt előre megtervezve.
- Ez igaz, uram. De a katonai dokumentáció teljesen világos. Amikor kitört
a harc, a palesztinok nagyon gyorsan csatarendbe szerveződtek. Rakétákat,
kézigránátokat és gépfegyvereket vetettek be. Ez a Hamaszra utal, higgyen
nekem. Senki más nem lett volna erre képes.
- Vannak csapataik Hebronban?
- Ez csak természetes. Az egész Negev-sivatag az ő területük, minden egyes
város Beershebától Betlehemig és Jeruzsálemig. Az egész terület a Hamasz
fegyverektől és enklávéktól hemzseg. A Gáza-övezet még ennél is rosszabb. Én
mondom, a zsidók rátették az istenverte kezüket arra a területre.
- Nézze, Scotty, már hosszú hónapok teltek el azóta, hogy Kerman őrnagy
eltűnt a sivatagban. Történt valami ez idő alatt, amely arra engedne
következtetni, hogy a Hamasznak új, tehetséges vezetője van?
- Nem hiszem, uram. Csak a szokásos bombázások és hasonló események
történtek. Nincs kézzelfogható bizonyíték semmi szokatlanra.
- Nos, mondok én valamit. Valaki keményen pénzeli ezeket. Nézzen utána
gyorsan, történt-e mostanában erőteljesebb betörés az izraeli városokban. Ön
is jól tudja, hogy a Hamasz neve talán fel sem merült a gyanúsítottak között.
Azonban ezek a terroristacsoportok gyakran követnek el hétköznapi
bűncselekményeket, ha pénzre van szükségük, és talán a SAS emberei közül
kerülhetnek ki a világon a legjobb betörők.
- Utána kell néznem a biztonságiaknál. Van ott egy nagyon okos fiatal
tengerész, Jimmy Ramshawe. Nemrég került a céghez, és ma éjjel ügyeletes.
Ráállítom az ügyre. Mint azt ön is tudja, Izrael városaiban nagyon kevés
betörés történik. De ha bármi is történt, Jimmy biztosan meg fogja találni.

32
 - Rendben, fél óra múlva találkozunk, ugyanitt.
- Rendben, uram!
Egy órával később, a két férfi még mindig Ramshawe hadnagyra várt a
nyolcadikon, amikor az ügyeletes őr bekopogott és benyitott:
- Ramshawe hadnagy kéri, hogy Wade kapitány fáradjon le az irodájába.
- Azt hiszem, iszom még egy csésze kávét, Scotty. Kell valami, ami ébren tart,
ha még egy óráig itt leszünk.
- Nem fog olyan sokáig tartani, uram. Maximum tizenöt perc az egész.
Morris admirális mindent tudott Ramshawe hadnagyról. Ismerte édesapját
is, aki New South Walesben volt admirális, és végül az Ausztrál Nagykövetség
katonai attaséja lett, amelynek irodája itt Washingtonban, a Massachusetts
Avenue-n volt.
A kis Jimmy az Amerikai Egyesült Államokban született, de egész életében
ausztrálok vették körül, ezért beszédén a mai napig érezni lehet az ausztrál
hatást. Ennél amerikaibb már nem is lehetne, Connecticutban járt iskolába,
kiemelkedő baseballjátékos volt, majd az annapolisi Tengerészeti Akadémiára
járt, és karrierje kísértetiesen hasonlított édesapjáéra. Az akadémián kiváló
eredményeket ért el, kitűnt briliáns intelligenciájával, és a legkisebb
részleteket is könnyedén megjegyezte. Ez a magas, vékony, atlétatermetű fiú
számos olyan képességgel rendelkezett, ami egy hadihajó irányításához
szükséges. Kemény, ravasz és kegyetlen volt, ha céljai eléréséről volt szó. Az
agya teljesen másképp forgott, mint a többieké. Egyik tanára egyszer a
következőket mondta: „Ramshave! Ramshawe, még a végén olyan lesz, mint
egy második Queeg kapitány, aki a hülye epreket számolgatja, amikor
elszabadul a pokol."
De az Amerikai Egyesült Államok haditengerészete kifejezetten a tehetséges
emberek gyűjtésére szakosodott. Gyorsan kiszúrták a pedáns és fáradhatatlan
Ramshawe-et, aM szinte titkosszolgálati tisztnek született. Ami sajnos Jimmy
fejében egyáltalán nem fordult meg. Jézusom! Úgy értik, hogy az istenverte
osztálytársaim hadihajókra kerülnek, én meg itt maradok Maryland közepén
az átkozott Kremlinben egy irodában? Tűnjön el innen." De a haditengerészet
ezt nem viccnek szánta. A választóbizottság hároméves szerződést ajánlott a
hadnagynak a Nemzetbiztonsági Szolgálatnál, azzal a csalogató ígérettel, hogy
amennyiben nem válna be, karrierjét újra felülvizsgálják, és amint arra
lehetőség nyílik, tengerre küldik. Ramshawe hadnagy édesapja sürgetésére
elfogadta az ajánlatot, és annak rendje és módja szerint jelentkezett Fort
Meade-ben. Főnökeire azonnal mély benyomást tett Ramshawe ébersége.
Sokféle feladatot el tudott végezni, amelyek mindegyike többhetes tanulást
igényelt. Mindössze néhány hetet töltött a biztonsági központban, de már az
olyan tisztek is, mint Wade kapitány, kitűnően ismerték: képes volt nagyon
zavaros információkból is kihámozni a lényeget.
Tizenöt perccel később Wade kapitány visszatért az igazgatói irodába. Már
jóval elmúlt éjfél, amikor Morris admirális meglepve tapasztalta Scotty
izgatottságát.
- Ramshawe rajta van az ügyön. Még az irodájába sem lehet bejutni, vagy
négytonnányi papírhegy közepén dolgozik. Beazonosított néhány bankrablást
Izraelben. Az elkövetési módok teljesen eltérőek, más időpontokban, más
városokban, különböző behatolási módokkal, és teljesen eltérő körülmények
között. Ramshawe szerint ugyanaz a banda követte el őket, és tíz percen belül
itt lesz, hogy elmagyarázza a részleteket.
Morris admirális elmosolyodott, és lassan bólintott.
- Valószínűleg észrevett olyat is, amit mi meg sem láttunk, ugye Scotty? Alig
várom, hogy ideérjen... mondta neki, hogy mit keresünk?
- Nem, uram. így sokkal izgalmasabb, nem?
- Pontosan. Mondja meg neki, hogy siessen. Végszóra kinyílt az ajtó, és az
ügyeletes őr bekísérte
Ramshawe hadnagyot.
- Jó napot, admirális! - hangzott a szokásos ausztrál köszöntés, majd a
hadnagy egy nagy kupac papírt és térképet hajított az asztalra.
George Morris hahotában tört ki.

33
 - Jó napot, hadnagy! Mondja, olyan keményen dolgoztatják, hogy azt sem
tudja megmondani, éjjel van vagy nappal?
- Dehogynem tudom. De mégsem mondhatom azt, hogy: Jó éjszakátl
- Igen, azt hiszem, ebben igaza van. És mi a helyzet a Jó estével?
- Ez nagyon idétlen lenne.
Mindhárman jót nevettek ezen a kis ausztrál intermezzón. George Morris
különösen bájosnak találta ezt a félszeg ausztrál közvetlenséget.
- Rendben, uram. Gondolom, Scotty már tájékoztatta arról, hogy tavaly év
végén, az év utolsó hat napja alatt két bankrablás nyomaira bukkantam,
amelyeket Izraelben követtek el. Javaslom, hogy egyesével menjünk végig
rajtuk, így jobban láthatják majd az esetek közötti hasonlóságokat.
Morris admirális bólintott, miközben Jimmy kiterítette előtte Jeruzsálem
térképét. Piros tollal jelölte meg a Jaffa Road környékét, amely 800 méterre a
régi városkaputól, északkeletre terül el.
- Ebben a felhőkarcolóban található a legnagyobb amerikai bank Izraelben,
a New York and Beirut Savings. Nem tudom pontosan, hogyan is működik ez
a rendszer. A turisták révén naponta dollármilliók érkeznek az országban, és
így vagy úgy, mind a New York and Beirut Savingsban köt ki. Véleményem
szerint ezt a hatalmas összeget ezután átutalják a bank manhattani
központjába, majd szisztematikusan megsemmisítik a régi bankjegyeket.
Mindenesetre a hónap bizonyos időszakában átkozottul nagy pénztömeg van
a Jaffa Roadon.
Wade kapitány és az admirális csendben figyeltek, amint Ramshawe
hadnagy körvonalazta a rablás történetét.
- Karácsony napján, szombaton szinte mindenki az ünneppel volt elfoglalva.
Voltak azonban kivételek. Még a Szentföldön is, ahol Jézust prófétának
tartják, minden zárva van szombaton. Délután fél négy körül, ki gondolná, egy
lázadás tört ki egy autóbaleset körül. A zűrzavar gyorsan terjedt, és mire
feleszméltek az emberek, már húsz rendőrautó és az Izraeli Felszabadítási Erő
is a helyszínen volt, hogy megfékezze az eseményeket. Előkerültek a
napalmbombák, és még Isten tudja, mi. Hat óra körüljárt az idő, mire sikerült
leverni a lázadást. De hétfő reggelig senki sem vette észre, hogy a hétvége
során betörtek a bankba, és megléptek a főleg régi, jelöletlen bankjegyekkel.
Ha-jaj! Alapos nyomozást indítottak. A végeredmény a következő volt.

Ramshawe felolvasta kézírásos jegyzeteit:

1.A banda a tetőn keresztüljutott be, lerobbantva a tűzlépcsőn lévő zárat.
Ismerték a riasztórendszer pontos helyét, mivel egy MP-5 gépfegyverrel lőtték
azt szét. így sikerült rögtön kiiktatni.
2.Tudták, hol van a páncélterem és a zár, mivel nem volt további küzdelemnek
nyoma. Megkeresték a biztonsági rendszert, amely nem volt időzítve,
leszerelték, kirobbantották a zárat, majd elvitték a zsákmányt. Arra
következtettem, hogy bennfentesekről lehet szó.
3.A tetőről ereszkedtek le, mivel a földszinti ablakok és ajtók mind zárva
voltak. Az épület egyetlen ajtaját vagy ablakát sem nyitották ki.
4.A helyszínen sokan láttak egy nagy katonai helikoptert, talán egy Sikorskyt,
valószínűleg felségjelzés nélkülit, amely a lázadás közben felszállt a tetőről, és
mindenki azt hitte, e miatt volt ott. De nem. Öt napba telt, mire valakinek eszébe
jutott.
- Azt hiszem, mindenki egyetért abban, hogy túl lett színezve ez a briliánsán
megtervezett rablás. Katonai módszernek tűnik. Majdnem.
- Hol bukkant ezekre az anyagokra, hadnagy?
- Nos, egy részét az izraeli sajtó leközölte. De sok részletet egy Shin Bet-es
kolléga segítségével töltöttem ki. Kiváló kapcsolatunk van velük.
- De mint azt ön is tudja, admirális, ez sosem volt egy óriási történet,
gondolom, azért, mert a bank nem közölte, mennyi készpénzt vittek el. Csekély
jelentőséget tulajdonítottak neki, mivel a bankjegyeket úgyis
megsemmisítették volna, így a bank számára nem képviseltek igazán értéket.
Viszont nagyon jól jött egy olyan fickónak, aki drága mulatságra készül.

34
 - Ez biztos - merengett az admirális. - Lehet tudni, hogy ténylegesen mennyi
készpénzt vittek el?
- Pontosan nem. A rendőrség becslése szerint hat számjegyű összeg lehet,
ami nem túl magas egy bankrablás esetén. De Shin Betben szolgáló emberünk
szerint akár ötvenmillió dollár is lehetett, használt bankjegyekben.
- Jézusom! - szörnyülködött Scotty.
- Egyébként a történet megjelent a Jerusalem Post december 28-i, keddi
számában. Kis, hat bekezdéses cikk a belső oldalon, még a bank fényképét
sem hozták le. Nem tesz említést az ötvenmillió dollárról, sem a helikopterről.
Az is említésre méltó, hogy a palesztinbarát Jerusalem Times sosem hozta le a
sztorit... és már jöhet is a második rablás, amely Tel-Avivban történt, mintegy
hatvan kilométerre a Sorek-völgyben.
Ramshawe hadnagy kicserélte az admirális előtt fekvő térképet, és Tel-Aviv-
Jaffa egyik új városrészére mutatott, a King Saul és Weizmann Street környékére,
ahol a legkáprázatosabb modern épületek emelkednek ki a város homokos
alapjaiból.
- Uram, pont itt helyezkedik el a New York and Beirut Bank, egy hatalmas
épületben. A központi épület a parton található, jóval nagyobb, mint a
jeruzsálemi. Ez az a hely, ahol a parton fekvő dollárok összegyűlnek, mielőtt a
Jaffa Roadra szállítanák azokat. A rendőrség szerint december 26-án törtek
be az épületbe - mindössze néhány órával a jeruzsálemi rablás után. A
betörést a takarítók vették észre vasárnap, mivel karácsony éjjel nem
dolgoztak. Az esetet lehozta a hétfő reggeli Jerusalem Post, egy nappal azelőtt,
hogy a jeruzsálemi esetről cikkeztek volna. Felolvasnám a további jegyzeteimet
is, egyelőre csak kézzel írtam le, de majd begépelem és kinyomtatom:
1.A betörés előkészítése sokáig tartott. A tolvajok négy hónappal korábban
kibéreltek egy kisebb épületet a szomszédban, és alagutat fúrtak a bank
használaton kívüli alagsorba. Acélpilléreket vágtak át, hogy bejussanak.
2.Létrákat és állványokat használtak a mennyezet elérésM hez, és áttörték a
cementpadlót. A rendőrség szerint fúrógépet és kőtörő kalapácsot is használtak.
3.Miután bejutottak, azonnal az elektromos hálózat ésM riasztó felé vették az
irányt és azt egy MP-5 gépfegyverből lm adott golyóval szétlőtték az oldalán,
egy alig észrevehető helyen. így egy órát nyertek, mivel a helyszínen a
riasztórendszert hatástalanították, így egy óra múlva riasztott csak újra -
miközben egyetlen órára volt csak szükségük.
4.Elérték a tel-avivi páncéltermet, amely teljesen azonos a jeruzsálemivel,
kirobbantották az ajtaját és a széfet is, a lehető legkevesebb robbanószer
felhasználásával, sokkal kevesebbel, mint amennyit Jeruzsálemben
felhasználtak.
5.Ezután bezárták a páncéltermet és az ajtót, a padlón keresztül ledobták az
alagsorba a pénzeszsákokat, egy vékony 120X120 cm nagyságú
furnérlemezzel lefedték a szőnyeg alatti lyukat, visszadobták a szőnyeget a
helyére, és leugrottak a biztonságos alagsorba.
6.Amikor a bank biztonsági őreihez elért a riasztó telefonhívás, hogy
megnézzék, miért kapcsolt be a riasztó, észre sem vették a betörést, egyszerűen
kihívták a villanyszerelőket, hogy hárítsák el a problémát. Egészen addig, míg
valami szerencsétlen rá nem állt egy vödörrel és moppal a szőnyegre vasárnap
délután, és akkor vették észre, mi a fene is történt.
- Hány biztonsági őr maradt a banknál? - kérdezte Morris admirális.
- Szerintem egy sem. Mindenesetre van két igazán profi módon elkövetett
betörésünk, amelyek során nagyon biztonságos, modern épületekbe törtek be.
Szemmel láthatólag voltak belső információik a riasztórendszer, illetve a
páncélterem elhelyezkedéséről. Az egyiket egy hatalmas lázadás közepette
követték el, és a tetőn várakozó helikopterrel menekültek el. A másik több
hónapos előkészületeket kívánt, az éj leple alatt hajtották végre, nehéz
fegyverzet bevetésével. A második sokkal hatékonyabbnak bizonyult az
elsőnél, ami az időt és a szükséges robbanószereket illeti.
- Véleményem szerint sokan dolgoztak az ügyön, de ugyanazok, hiszen
ugyanolyan kaliberű fegyvert, ugyanolyan robbanószert használtak, ugyanaz

35
volt a cél: használt amerikai dollár bankjegyek, és ugyanaz volt a bankhálózat
is. Ugyanaz az ünnepi hétvége...
Morris admirális felpillantott a térképvázlatról.
- Csak egy kérdés, hadnagy. Látom, hogy a páncélterem ajtaját visszazárták
Tel-Avivban. De hogy lehet, hogy a biztonsági őrök észre sem vették, hogy a
páncélterem ajtaját kirobbantották?
- Uram, a rendőrség szerint elektromos fúrót használtak, valószínűleg
hordozható típusút, hogy áthatoljanak az acél zárópánton. Behelyezték a
töltetet, és darabokra robbantották a pántot, de a kovácsoltvas ajtókeret alig
sérült. Miután megkaparintották a pénzt, visszalökték a helyére, és úgy
hagyták. Kívülről úgy tűnt, mintha zárva lenne, de mégsem volt. A rendőrség
szerint a robbantás egy vérbeli profi műve.
Scott Wade kapitány először szólalt meg.
- Mondok valami igazán okos dolgot. Feltételezték, hogy hétfő reggelig senki
sem fogja észrevenni a jeruzsálemi betörést, hiszen nem volt időzített
biztonsági rendszer, ami hatástalanítás után automatikusan
megszólaltathatta volna a riasztót. Mindenesetre teljesen biztosak voltak
benne, hogy a hétvégén senki sem fedezi fel a tel-avivi betörést. így az újságok
hasábjai szerint a betöréseket különböző napokon követték el. Egyetlen
szerkesztőnek sem volt esélye rá, hogy a két betörést egy hétvégéhez kapcsolja.
- Milyen igaza van - helyeselt az admirális. - És még hozzátehetjük azt is,
hogy a Bank of New York and Beirut soha nem akarta nyilvánosságra hozni,
pontosan mennyi pénzt is loptak el.
- Ez csak egy dolgot jelenthet - mondta Jimmy Ramshawe, sűrű fekete
tincseit hátrasimítva homlokából. - Most éppen a történelem egyik legnagyobb
bankrablásait vizsgáljuk. Talán százmillió dollár lehet a tét, amit hihetetlen
precizitással raboltak el. És fogalmunk sincs a lehetséges tettesről. A
mindenségit, ez aztán már valami!
Morris admirális felállt, és a hadnagyhoz sétált.
-Köszönöm, Jimmy. Fantasztikusan jó munkát végzett. Azt hiszem, itt az
ideje, hogy hazamenjek lefeküdni. - Az ajtóig kikísérte a hadnagyot, majd
Wade kapitányhoz fordult. - Nos, Scotty, ha minden igaz, pont most
bukkantunk Raymond Kerman új karrierjének nyomára, nem gondolja?
- Igen, valóban úgy tűnik. Ezeket a betöréseket egyszerű szabadságharcosok
képtelenek lettek volna elkövetni. És van bennük valami, ami a Különleges
Egységre jellemző... tudja, uram... többhetes tervezés... teljes titkolózás előtte
és utána... hibátlan kivitelezés... sem hiba... sem meglepetés. Csak egy
megtévesztő zűrzavar a Jaffa Road közepén.
- Teljesen igaza van. Ez nem valami arab söpredék műve. Ezeket a
betöréseket egy vérbeli profi eszelte ki és hajtotta végre.
- Pillanatnyilag úgy gondolom, titokban tartjuk a friss információkat. Közben
nézzen utána Kerman őrnagy katonai múltjának. Reggel megbeszéljük.
Egyelőre minden maradjon kettőnk között.
- Rendben, uram. Máris hozzálátok a kereséshez. Londonban már majdnem
reggel 8 óra van.

36
Másnap reggel
Fort Meade, igazgatói iroda

Wade kapitány két térképpel és egy köteg papírral a kezében az admirális előtt
állt. Az első térkép a Sierra Leone-i
Köztársaságot ábrázolta, amely Afrika északnyugati rév/én, az Atlanti-óceán
partján helyezkedik el. Északról és keletről Guinea, délkeletről Libéria
határolja. Sierra Leone loval kisebb, mint Dél-Karolina, de sokkal intenzívebb
for-i adalmak jellemzik. A legfrissebb és legkitartóbb a kegyetlen, vérszomjas
Forradalmi Egység Frontjának harca az uralkodó Kabbah elnök ellen.
A valóban borzalmas afrikai háborúban ötvenezer ember vesztette életét,
többnyire azért, mert a Forradalmi Egység liontja, amelyet az elvakult, vad
Foday Sankoh vezet, liosszú éveken keresztül terrorizálta a civileket nemi
erőszakkal, fosztogatással, megcsonkításokkal. Még 2000-ben lörtént, hogy
Sankoh brutális serege foglyul ejtett egy ötszáz fős ENSZ-alakulatot Maskeni
és Kailahun városokban. A zsákmányolt autók és fegyverek tovább növelték
félelme-les arzenáljukat, amelyet az ország nyugati részén fekvő
>',yémántbányák bevételéből vásároltak. Ez már túl sok volt .iz angoloknak.
Hétszáz fős csapatot vezényeltek a helyszínre, az 1. ejtőernyős zászlóaljat,
hogy elkezdje kitelepíteni a brit és európai polgárokat. Az ejtőernyősök a
tengerparton fekvő főváros, Freetown nagy részét elfoglalták, beleértve a
repülőteret is. Azonban eközben ádáz harcok dúltak. A brit ejtőernyősök
kierőszakolták a túszok nagy részének szabadon bocsátását, és szakadatlanul
ostromolták Sankoh dzsungelharcosait, végül helikopterek segítségével a
Forradalmi Egység Frontját visszakergették a hátországba. De Sankoh nem
hagyta ennyiben. Újra támadásba lendült, és túszul ejtett hat, az ír Királyi
Őrség színeiben harcoló katonát, mélyen az ország belsejében. Ezek a férfiak
West Side Boy-nak nevezték magukat, és a Rokel-patak két partján elterülő
erődjükben tartották fogságban a brit katonákat. Whitehallban úgy gondolták,
igen nagy az esély arra, hogy a katonák torkát átvágják, vagy még rosszabb
történhet, hacsak a Brit Hadsereg nagyon gyorsan nem reagál a történtekre.
A térkép, amelyet Wade kapitány mutatott Morris admirálisnak, részletesen
ábrázolta ezt a groteszk kis háborút, amely Gberi Bana falu körül, a pataktól
északra, és Forodugu körül zajlik. A britek azonnal bevetették a SAS-
csapatokat, a D-osztagot. Behatoltak erre a területre, messze a folyó felett, öt
megfigyelőállást helyeztek el a bokrok jótékony takarásában, míg a Különleges
Egység felmérte a helyzetet. Parancsnokuk tervelte ki az egész hadműveletet.
Öt, brit ejtőernyősöket szállító helikoptert vezényelt a területre, akik a patak
mentén értek földet, és mindkét parton támadtak, kiütve a gépfegyvereseket
pozíciójukból.
Wade kapitány megigazította a térképet, és rámutatott a lerohanó brit
ejtőernyősök irányára.
- Ezek a srácok itt eloltották a West Side Boys csapatok tüzét, majd a
megfelelő pillanatban a SAS-parancsnok támadásra vezényelte embereit...
Pontosan itt, uram - mutatta Scotty. - A SAS D-osztag kirohant fedezékéből,
és őrjöngve végigsöpört a Rokel-patak északi partján. Végiggázoltak a falun,
mindent lelőttek, ami az útjukat állta, és kiszabadították a katonákat. Utat
törtek a várakozó helikopterek felé, huszonöt halott, tizennyolc sebesült és
elfogott lázadót hagyva maguk mögött. A bevetés során mindössze egyetlen
SAS-katona vesztette életét. Admirális, ezt az esetet nagyon alaposan
áttanulmányoztam. A Különleges Egység által végrehajtott klasszikus
hadművelet tanúi lehetünk itt. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy a SAS-
parancsnok itt is Raymond Kerman volt.
- Jézusom! - kiáltott fel George Morris. Szó nélkül felemelte a kagylót és
tárcsázta a Fehér Házat, a Tiltott Város biztonságos közvetlen vonalán.
- Morgan admirálissal szeretnék beszélni.

Kathy O'Brien, a Nemzetbiztonsági Tanácsadó fantasztikus, vörös hajú

titkárnője vette fel a telefont. George Morris ismerős hangját hallotta a vonal

37
másik oldalán, az egyetlen hangot, akivel Arnold Morgan bármikor hajlandó
beszélni.
Pont íróasztala és főnöke irodájának nagy faajtaja között állt, s mivel tudta,
hogy Arnold egyedül van, odasétált es benyitott.
- George van a vonalban. Bekapcsolhatom? - kérdezte.
- Milyen George? - dörmögte az admirális szórakozottan, egy kupac
dokumentumot bámulva. - George Washington? George Patton? III. György?
- Arnold, kérlek... - húzta el a száját Kathy. Biztos volt benne, hogy főnöke
pontosan tudja, kiről van szó. - George Morris admirális, a Nemzetbiztonsági
Szolgálat igazgatója, Fort Meade, Maryland, tudod, a körgyűrűtől 8 mérföldre
északra.
- Furcsa, nagyon furcsa - morogta, majd felugrott, elnevette magát, átsétált
a szobán, megölelte a lányt, elmondta, mennyire szereti, és így szólt: - Légy
szíves, azonnal kapcsold be az öreg észkombájnt! - Kért egy csésze kávét,
érdeklődött, hogy hová tűnt a Washington Post, majd utasította Kathyt: -
Mondd meg annak a bolondnak a Kremlben, hogy emelje fel a seggét és egy
órán belül válaszoljon a kérdéseinkre... azok az istenverte atom-
tengeralattjárók a Balti-tengeren...
- Ezt mégsem mondhatom neki, mondta a későbbi Mrs. Arnold Morgan. Nem
vagyok én kommunista... - de inkább nem folytatta, mert az ilyen párbeszédek
általában az admirális kezére játszottak, szabad kezet adva neki az általa
humornak tartott területen.
Kathy az ajtó felé sétált, elküldte az e-mailt Moszkvába és jelezte, hogy
Morgan admirális számára sürgős az ügy, és értékelnék a mielőbbi választ.
Majd bekapcsolta Morris admirálist a biztonsági vonalon.
- Jó reggelt, George! - köszöntötte régi haverját egykedvűen. Tudta, hogy
sosem telefonálna feleslegesen, csak ha valami nagyon fontos dologról van szó.
- Jó reggelt, uram! - válaszolta Morris admirális, megadva az elnök jobb
kezének kijáró tiszteletet, mielőtt Arnie-ra váltana, amelyet a harmincéves, a
haditengerészet soraiban köttetett barátság indokolttá tett.
- Átugorhatnék valamikor hozzád?
- Ó hogyne, hát persze. Sürgős?
- Nem. De az embereim találtak egy ügyet, ami nem tetszik nekem, és neked
sem fog. Van egy szabad órád kora délután?
- Gyere át ebédre, George. A Fehér Házba, úgy 1 óra körül.
- Tökéletes! - mondta Morris admirális. - Ott leszek. A Fort Meade-i szolgálati
autó pontban 1 órakor jelent meg a nyugati szárnynál, és az ügynökök
bekísérték a Nemzetbiztonsági Szolgálat vezetőjét Morgan admirális
irodájához. A két férfi eltársalgott néhány percig, majd közvetlenül a kis privát
étkező felé vették útjukat, ahol az asztal már meg volt terítve.
Morgan admirális mindkettőjüknek töltött egy pohár ásványvizet, majd
csengetett a pincérnek.
- Oké, George. Kezdheted.
- Rendben. Egy kérdéssel kezdeném. Tudtál róla, hogy a britek egyik magas
rangú SAS-tisztje tavaly tavasszal eltűnt Hebronban?
- Nem igazán. Úgy érted, meghalt?
- Igen, pár napja még úgy gondoltam, nem volt túszkövetelés sem. De már
más véleményen vagyok. Szerintem életben van, és vagy dezertált, vagy beállt
a Hamasz soraiba.
- Hogy mit csinált? Egy SAS-parancsnok beállt egy terroristacsoportba?
Atyaúristen! Ezt nem tudom elhinni. De szerencsére a Hamasz a Közel-Keletre
korlátozza tevékenységét, így nem életveszélyes az ügy.
- Nem, még nem. De a férfi különös eset. Ray Kerman-nak hívják, ami egy
zsidó hangzású név. De egyáltalán nem zsidó, Iránban született, a szülei
muzulmánok voltak. Gyermekkorában a Koránt olvasgatta.
- Mi a rangja?
- Őrnagy. Ő volt az a SAS-parancsnok, aki kimentette a i úszókat a Sierra
Leone-i harcban három vagy négy évvel ezelőtt.
- Tényleg? Emlékszem arra az esetre. Micsoda bevetés volt! Az volt az, amikor
a britek a folyó felől támadtak, és szétrobbantották az egész helyet?
38
 - Igen, ez az, és Ray Kerman vezette az egész hadműveletet. Hajnalban
támadtak, kiszabadították a túszokat, mintegy negyven embert megöltek vagy
megsebesítettek, majd elmenekültek. Mindössze egy ember veszett oda. A
Különleges Egység tankönyvében is szerepelhetne, mint kötelező tananyag.
- Igen. Óriási meglepetés... Óriási hatás... így kell ezt csinálni! - helyeselt az
admirális.
Ebben a pillanatban belépett a pincér két ínycsiklandozó homáros tállal.
- Mindegyikbe tettél egy kis száraz sherryt, ugye? - kérdezte a nemzet-
biztonsági tanácsadó.
- Igen, uram.
- Nagyszerű. Nem akarom, hogy a vendégem azt higgye, romlik a színvonal.
Nos, George, hadd kérdezzek valamit. Miből gondolod, hogy az ember még
mindig életben van?
- Főleg azért, mert sehol sem találjuk a holttestét. Sem a britek, sem az
izraeliek, sem a Mossad. Még a Shin Bet sem talált semmit. És van még egy
kifejezetten szokatlan nyom is. Két másik magas rangú SAS-tiszt holttestét
találták meg azon a helyen, ahol Kermant utoljára látták. Az egyikkel egy MP-
5-ös golyója végzett, a másikkal a Különleges Egységnél alkalmazott, arcot érő
elementáris erejű ütés. A britek szerint Kerman végzett mindkettőjükkel, majd
megszökött.
- De miért, George? Miért tette volna?
- Ez teljesen érthetetlen számomra is. Karrierista volt, kiemelkedő
eredménnyel végzett Sandhurstben, akár az egész ezred parancsnoka lehetett
volna. Gazdag családból származott, a Harrowba járt iskolába. Rejtély övezi az
egészet.
- Nézd, George... Hosszú évek óta ismerlek, és amit most elmeséltél, az
átkozottul érdekes. De nem elég érdekes ahhoz, hogy ezért akarj velem
beszélni, különösen négyszemközt. A britek elvesztettek egy magas rangú
tisztet Izraelben. De ez nem a mi problémánk, vagy tévedek?
- Nem, még nem. De a helyzet egyre jobb lesz. Vagy egyre rosszabb.
Morris admirális tovább szórakoztatta Arnold Morgant a két bankrablás
történetével, fejezetről fejezetre, Jeruzsálemtől Tel-Avivig elmesélve a
történetet. Végül a Fehér Ház frontembere mindössze ennyit tudott mondani:
- Szent Isten! Ezek az emberek meglógtak százmillió dollárnyi régi
bankjeggyel, és a sztorit senki sem hozta nyilvánosságra? Ez elképesztő! De
ami még ennél is elképesztőbb, hogy az Izraelben elkövetett két briliáns
bűntényt igazi profik tervelték ki és hajtották végre. Közülük valaki komoly
katonai kiképzésen vett részt, és a tiszt, aki végrehajtotta, bizonyára nagyon
tehetséges ember!
- Én is pontosan így gondolom. Van ott egy istenverte tigris, aki egy jól
szervezett csoportot vezet. És nem becsülhetjük alá a tényt, hogy nem csupán
Izraelt tekinthetik ellenségüknek.
Ekkor visszatért a pincér, hogy elvigye a tányérokat.
- Minden rendben, uram?
- Isteni volt, köszönjük.
Az ezután következő félig átsütött hátszínsteak szintén tökéletes volt. Két
ízletes falat között Morgan admirális összegezte a helyzetet, próbálta felmérni,
hogy vajon Ray Kerman a lehető legrosszabb típusú kém volt-e, aki
beszivárgott a brit hadseregbe. Hajlamos volt rá, hogy szabadon engedje ezt a
gondolatot, ismerve a Kerman család anyagi hátterét. Mai napig Londonban
élnek, és nagy tisztelet övezi őket.
- Sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy Rayre hirtelen rátört a lelkiismerete.
Volt erre utaló bármilyen jel?
- Nem igazán. Korábban egy család lakott abban a házban, ahol a halott
SAS-tiszteket találtuk. Az izraeliek két kilencévesnél fiatalabb gyermek
holttestét találták még itt, mindkettőjüket lelőtték. Édesapjuk szintén
meghalt. Az édesanya megmenekült, őt meg is találták. Állítása szerint semmit
sem tud a SAS-tisztről. A britek nem hisznek neki.
- Milyen vallású volt Kerman őrnagy?
- Anglikán. Az iskolában és a seregben is így ismerték.

39
 - Csak arra tudok gondolni, hogy Ray Kermanra a csata során rátört a
lelkiismerete, elborzadt a kegyetlenségtől, ahogy az IDF támadta az arabokat,
és úgy döntött, átáll soraikba.
- Arnie, én tudom, hogy ez is egy lehetőség. Azért jöttem ide, mert meg kéne
beszélnünk, hogy mit tegyünk, ha a Hamasz úgy dönt, a továbbiakban már
nemcsak a Szentföldön harcol, hanem a nyugati világra is lecsap.
- Jézusom! Azt hiszem, meg kell találnunk, mielőtt ilyen messzire jutna. De
ezek a csoportok mostanában nagyon csendben vannak. És szerintem már
senki sem tervez tömeggyilkosságot 2001 óta. Kétségtelen, hogy az amerikai
hadsereg az egész muzulmán világot megrémítette, mikor porrá zúzta bin
Laden csapatait... azonban rajta kell tartanunk a szemünket ezen a
közösségen. Ez a Kerman véleményem szerint legalább tízszer olyan veszélyes,
mint az al-Kaida. És most még csak gyakorol. És úgy tűnik, máris százmillió
dollárunkat lenyúlta.
- Igen, ez nagyon valószínűnek látszik. De nem tudjuk, hova tette, és azt
sem, hogy ő hol van. Amennyire én látom, nagyon oda kell figyelnünk a
Szentföldön történő nagyobb bűntettekre és robbantásokra.
- Nos, George, azt hiszem, ideje figyelmeztetnünk a Mossadot és a Shin Betét
a jövőre vonatkozó gyanakvásunkról és aggodalmainkról. Ők nagyon jók
abban, ha meg kell találni valakit. Jelen pillanatban kilencven százalékig
biztos vagyok benne, hogy azokat a betöréseket egy Ray Kerman kaliberű
katonai zseni követte el. És ha már a kaliberről beszélünk, nem lennék
meglepve, ha kiderülne, hogy ugyanolyan golyó oltotta ki a SAS-tisztek életét,
mint amilyet a tel-avivi bankfiók riasztórendszerénél használtak. Talán le
tudnák ellenőrizni.
- Elképzelhető. Ők fogják vezetni a nyomozást. A britek csak butának
tűnnek. Ez a furcsa neveltetésük miatt van. De mindig sokkal többet tudnak,
mint gondolnád.
A két admirális csendben ült néhány pillanatig. Majd George Morris
rákérdezett:
- Szerinted hogyan kerülhet be egy új ember, mint Kerman őrnagy Hebron
mellékutcájából a Hamasz szervezetébe, majd onnan a közel-keleti
fundamentalista politika élvonalába?
- Te is tudod, hogy milyen gyanakvóak. Lehet, hogy most tesztelik, bár
szerintem azok a betörések elég gyorsan őt igazolták. Lehet, hogy Kerman már
felvette a kapcsolatot a Palesztin Iszlám Jihaddal is, amely igen erős a Gáza-
övezetben, és nagyon mérsékelt terv szerint dolgozik, Izrael teljes
elpusztítására és egy palesztin állam létrehozására törekszik.
- Semmi komoly? - kuncogott Morris admirális.
- Á, dehogy. Csak a harmadik világháború küszöbe... és ne felejtsük el, hogy
a Jihad milyen kegyetlenül harcol Izrael ellen. Ők gyilkoltak és sebesítettek
meg száz embert egy tel-avivi bevásárlóközpontban néhány évvel ezelőtt. Négy
fő palesztin frakciója van, egyikük a libanoni határ közelében együttműködik
a Hezbollahhal is.
- Talán egy Biud Altmimi sejk lehet a megoldás. Hebronban született, és
Kerman hazája, Irán támogatását élvezi. De egyik sem könnyű. Rengeteg
fundamentalista katonai vezető van bebörtönözve különböző országokban,
például Egyiptomban vagy különösen Izraelben.

40
 - Egy Kerman őrnagyhoz hasonló férfinál jobbat ezek a terroristák nem is
kívánhatnak. Itt már nem tömeggyilkosságokról van szó. Azok a napok már
elmúltak, legalábbis egyelőre. De egy ilyen SAS-tiszt vezetésével óriási
pusztítást végezhetnek Nyugaton, anélkül, hogy bárki életét is kioltanák.
- Most nem sokat tehetünk azon kívül, hogy figyelmeztetünk mindenkit,
hogy kísérjék figyelemmel az izraeli helyzet alakulását.
- Hát igen. És álljanak készenlétben arra az esetre, ha bármi szokatlan
történne. Kétlem, hogy Kerman őrnagy százmillió dollárja parlagon heverne.
 HARMADIK FEJEZET

2005. április 27., szerda

Golán-fennsík
(8 km-re a szíriai határtól)

agy a feszültség idefenn, még a legcsendesebb zugban is. Nyolc

N kilométerre a szíriai határőröktől még mindig érezhető az arabok
neheztelése Golán fenyegető, természetes erődjének gerincén. Itt vívták a világ
legnagyobb tankcsatáját az 1973-as jóm kippúri háborúban. A csatát Izrael
nyerte meg, 1200 felrobbantott szíriai páncélost hagyva maga után. És a
háború romjai között egy ősi nemzet dühe volt még most is jelen. A Golán-
fennsík egy sötét és ijesztő terület volt, csupa zöld és gránit táj,
bazalttömbökkel tarkítva, amelyeket talán maga az ördög szórt szét a több
évszázados vallási háborúk színhelyén.
Itt még a galambok is héjákká változnak. Néhány kilométerre nyugatra
fekszik a szíriai határvonal. Nyolc kilométerrel távolabb, a Senki Földjén a
hegybe vésve található egy újabb vonal, amely mentén a gyűlölt izraeli hódítók
őrzik a háború zsákmányait, azokat a hatalmas területeket, amelyek éppúgy
az arabokhoz tartoztak, mint a damaszkuszi citadella tornya. Ma majdnem
száz felfegyverzett katona volt itt fenn, egy régi szíriai katonai táborban
gyülekeztek. Százötven méter hosszú sátruk új volt, csakúgy, mint az álcázás
módja is. Háló és bozót takarta táborukat, amely egy távoli völgyben két
gránitdomb között helyezkedett el. Innen jól láthatták a hósipkás Mount
Hermant is. Még álltak a régi táborhelyet körbevevő 120 cm magas eredeti
homokzsák falak. A falak négy gépfegyvernek biztosítottak menedéket. A
környező hegyekben kilátótornyok voltak. Mindenkinél volt mobiltelefon, és
egy MP-5 gépfegyver készenlétben. A környék háborús övezet volt, a Golán-
fennsík tradícióinak megfelelően.
Odakint három felségjelzés nélküli katonai teherautó várakozott. A hátsó
bejáratnál egy lerobbant, friss vízzel feltöltött tartályautó állt. Nyilvánvaló volt,
hogy többen vannak ma itt, mint ahányan ténylegesen a táborban laknak.
A sátorban egy hosszú, kecskelábas asztal állt, mögötte két festőállványon
egy nagyméretű parafatábla, amelyet majdnem teljes egészében letakart
három széles térkép és két grafikon. Az összegyűlt katonák lőporos ládákon
ültek, jegyzeteltek, figyelmesen hallgatták a két szíriai tisztet, akik arról
tartottak előadást, hol van a legeldugottabb belépési pont a Senki Földjére és
Izraelbe.
A két oktató között ült a Hamasz rohamosztag 1. zászlóaljparancsnoka - Ravi
Rashood tábornok. Rashood korábban a SAS D-osztagának vezetője volt,
Sandhurstbenn és Harrow-ban végzett. A Nyugat legjobb tisztjének karrierje
gyorsan ívelt felfelé a harmadik világbeli terroristacsoportnál. Ray Kerman
őrnagy örökre eltűnt. Ma katonai terepruhában volt, fején és vállán a fekete
és fehér ghutra, amelyet két sodort kötélből készült aghal tett teljessé.
Pontosan annak látszott, ami valójában volt: egy harcedzett sivatagi harcos,
beduin ősökkel, aki az iszlám nemzet nevében harcol. Zsebében egy kézzel írt
üzenet volt arabul: „Drága Ravil Kérlek vigyázz Ahmedre. Már csak ti vagytok
nekem. Allah legyen mindkettőtökkel. Szeretlek! Shakira."

Már majdnem egy év telt el azóta, hogy megmentette a lány életét a

robbantások közepette a palesztin utcák között, és most ő volt az egyetlen
támasza. Shakira és bátyja rejtegették, majd északra csempészték Mas'ada
Druze elszigetelt kis falujába, mindössze néhány kilométerre a Hamasz
táborától.
Néhány héttel azután, hogy Ray Kerman felvételt nyert a terrorista
főparancsnokságra, Shakira összebarátkozott a jeruzsálemi bank egy magas
rangú tisztviselőjével, majd feltérképezte az épület alaprajzát és a
riasztórendszert. Shakira volt az, aki valahogy behatolt a hebroni Schwartz
Biztonságtechnikai Vállalathoz, és megszerezte a világon
legbiztonságosabbnak gondolt rendszerek tervrajzait. Ezután Ray pozíciója
világossá vált. Vagy felvállalja a teljes művelet végrehajtását, vagy az egész
csak álom marad.
Némi vonakodás után, kissé gyanakodva ugyan, de a Hamasz-parancsnokok
úgy döntöttek, nincs vesztenivalójuk, ha áldásukat adják rá. Végül is
bármikor lelőhetik Ravit. De december 26-án estére már tudták, vadonatúj
vezérük van. És Betlehem külvárosában, egy poros pince menedékében Ravi
Rashood tábornok lett a Hamasz 1. zászlóaljának főparancsnoka.
Shakira is jelen volt. Egész éjjel kinn ültek, a kőfalnak támaszkodva, egy
takarón osztozva, és az egekbe szökött adrenalinszinttel beszélgettek a másik
tizenhat Hamasz szabadságharcossal, akik lenyúlták a százmillió dollárt a két
bankból. Ray szokatlanul kellemesnek találta a társalgást. Szerette társait, és
szerelmes volt a gyönyörű Shakirába, akivel kölcsönösen megmentették
egymás életét.
Majd mikor másnap reggel együtt imádkoztak, úgy érezte, hazatalált itt, a
sivatag közepén. Ismét eszébe jutottak a Korán szavai, amelyet oly régen
hallott az észak-londoni imámtól:

Ellenségek voltatok,
Ám ő egyesítette szíveteket
És most már fivérek vagytok...

Most, hogy Shakira megszabadult két kiskorú gyermeke iránt érzett

felelősségétől és férjétől, akit sohasem szeretett - egyszerűen hozzáadták -,
minden idejét a Hamasz izraeliek ellen intézett támadásainak szentelte. A mai
napig hagyományos arab öltözetet viselt, és állhatatosan gyakorolta a
muzulmán vallást. Viszont rászokott arra, hogy a Hamasz köreiben csizmát,
farmert és dzsekit hordjon. Olyan híre és olyan éles esze volt, hogy soha senki
nem kérdőjelezte meg, miért szakított a régi hagyománnyal. Shakira a saját
törvényei szerint élte az életét. Hűen imádta Rashood tábornokot, kinek szava
mindenki számára törvény volt.
Ragaszkodott hozzá, hogy két-három kevésbé veszélyes bevetésen részt
vehessen, és egyszer már sikeresen felrobbantott egy üres izraeli tankot is.
Mostanra már úgy gondolta, hogy bármely bevetésen részt vehet, amelyiken
csak akar. És a tábornok - többnyire egy vállrándítás után - bele is egyezett.
Azonban Shakira nem kapott engedélyt, hogy részt vegyen a Golán-fennsíkon
rendezett összejövetelen, és éppen Damaszkuszban duzzogott, miközben a
néhai Kerman őrnagy az éjszakai izraeli behatolás tervét magyarázta
katonáinak.
Rashood tábornok nem régen tért vissza a harmadik bevetésről, az izraeli
határ mellől. A teljes hadművelet másfél hónapig, egy-egy bevetés hét nappal
és hét éjszaka tartott. Ravi minden alkalommal csak négy embert vitt magával
megfigyelőnek a hegyi lejtőkön kialakított helyre, amely a lerombolt Nimród
Kastély oromzata felé emelkedik. A tizenharmadik századi szíriai erőd,
amelyből egykor a portyázó keresztesek ellen védekeztek, kiemelt helyet foglal
el a nemzet számára. Óriási csapást jelentett, amikor a jóm kippúri háború
során az izraeliek kezére került. De megtörtént, a határokat keletre igazították,
és ott állt toronymagasan a Golán-fennsíkon, több ezer tank roncsai és több
száz szír harcos szelleme között. A Nimród Erődből, mely most már Izrael
területén fekszik, impozáns kilátás nyílik az egész Közel-Keletre, Észak-Galilea
virágzó mezőgazdasági területeire. Az 1967-es háborúban a színdiak innen
indították az izraeliek elleni támadásokat, gránátokat dobtak a dani, ashmurai
és shi'ar yashuvi lubuc közösségeire.
Amikor az izraeliek túljártak az eszükön, és ellentámadást intéztek a
védővonal mögött, teljes megadásra vagy nyomorúságos visszavonulásra
kényszerítették a szíriai csapatokat a Golánon. A helyzet 1973-ban még
rosszabbra fordult, miután az izraeliek felkapaszkodtak a fennsíkra. Minden
összeesküdött a szírek ellen, és elképesztő bátorsággal visszaverték
csapataikat egészen Damaszkuszig. A harcoknak az ENSZ békekövetelése
vetett véget. Nincs olyan szíriai a földön, aki úgy tudna gondolni a Golán-
fennsíkra és a mellette álló ősi Nimród erődre, hogy ne érezne egyre növekvő
dühöt, frusztrációt, és az arab etika szerint hajthatatlan, soha véget nem érő
bosszúvágyat.
Ha 1973-ban erősen zavarta őket, 2004 végére ez már rögeszmévé vált,
hiszen az év utolsó hónapjaiban az izraeliek hihetetlen dolgokat műveltek.
Bulldózerrel eltiporták az ősi erőd egész belsejét, és egy különlegesen
biztonságos börtönt építettek gránittömbökből, a régi kastély bástyáin belül.
A tornyok és a szürke, 150 cm vastag falak mögött helyezték el az izraeliek
által valaha elfogott ötven legfontosabb politikai foglyot, akik a Hamasz
soraiból és testvérszervezetéből, a Hezbollahból, és az Iszlám Jihad különböző
különösen befolyásos tagjai közül kerültek ki. A Nimród Börtön így az izraeli
hatalom elrettentő szimbóluma lett. Elképzelhető, hogy a 2001. év végi
terroristatámadások miatti dühükben építették, de legalább olyan lázító volt,
mint Jeruzsálem megosztottsága.
Egyik utolsó bevetésén Ravi Rashood és csapata megállás nélkül figyelte a
helyet. Magát a börtönt, az őrök mozgását, a műszakváltásokat, mérték a
négyfős külső őrjárat időtartamát, és a távolságot a főkaputól a régi sziklába
vájt alap alsó szintjéig. Megbecsülték, mennyi időre van szüksége az őrnek,
hogy odasétáljon, s hogy másnak - beteg, esetleg gyenge embereknek- mennyi
időre lenne ehhez szüksége. Megpróbálták naplóban rögzíteni a nagy udvaron
lévő világítás időzítését, ám ez szinte lehetetlen volt a Hamasz alakulatának
rejtekhelyéről, ahol meghúzták magukat a szakadék peremén - még mindig
1200 méterre a börtön földszintje alatt. Többnapi megfigyelés után Ravi
tábornok végül azt mondta, most már hibátlan arab akcentussal:
- Ha nem pontos, nincs rá szükségünk. Nappal fogunk támadást intézni.
Utolsó megjegyzése aggodalommal töltötte el a tábornokot kísérő négyfős
csapatot. Micsoda? Verőfényes napsütésben fogják megrohamozni az izraeli
erődöt? Lemondanak a sötétség takarásáról? Minden meglepetés nélkül?
Kockázatosnak tűnt a vállalkozás a Nimród meredek emelkedőjén, nehéz
tüzérséggel.
- Uram! Mindannyian itt hagyjuk a fogunkat... Még esélyünk sincs.
Felettük magasodott az izraeliek védőbástyája, egy köríves tetőgerincen, a
börtön falain kívül. Nyilván volt ott tüzérség, gépfegyver-rejtekhelyek és
rakétaindítók is. Az izraeliek egyébként nem voltak buták, tisztában voltak
vele, hogy „valami őrült terroristacsoport támadást intézhet a börtön ellen".
Ezért bebiztosították magukat, hogy egy támadó zászlóaljnak esélye se legyen
a bejutásra.
Ravi megfontoltan előkészített mindent. Számítógépéhez csatlakoztatott kis
mikrofonon keresztül diktálta a fix tüzérségi pozíciók erősségét és irányát.
Felbecsülte, mennyi ideig tartana az izraelieknek egy váratlan támadás esetén
az ellenség ellen fordítani a fegyvereket. Egy órán keresztül egy szót sem szólt,
türelmesen hallgatta emberei észrevételeit. Továbbra is jegyzetelt, számolt, és
folyamatosan diktálta válaszait.
Végül csendesen megszólalt:
- Nappal indítjuk a támadást. Még nem döntöttem a pontos dátum és
időpont felől.
A goláni táborban, az izraeli oroszlán torkában harmadszor fordult
katonáihoz. Egy hang sem hallatszott a sátorban, amint pálcájával az első
térképre mutatott, a Hadar kis falujától keletre fekvő szíriai határra.
- Pontosan itt hagyjuk el a szíriai területet, és átvágunk a Senki Földjén, a
falutól délre. Mindössze nyolc kilométerről van szó, biztonságosan be tudunk
hatolni úgy két kilométerre a teherautóval anélkül, hogy felkeltenénk az
izraeliek figyelmét, sőt az időjárástól függően akár messzebbre is. Megjelöltem
a helyet, ahol belépünk Izrael területére. Pozíció: észak 33.18, kelet 35.40. Meg
fogjátok találni, 900 méterre északra fekszik a legközelebbi izraeli
megfigyelőállástól. A járőr várhatóan 32 percenként megjelenik majd, észak
felé tart, majd nyolc perccel később visszatér dél felé. így pontosan 24 percünk
marad. A sötétség leple alatt kelünk át a határon, négyfős csapatokban.
Harminchatan vagyunk, ez azt jelenti, hogy kilencszer kell nekifutnunk a
határnak. Egyik csoport a másik után, az indulások között két-két perc telik
el. Majd újra találkozunk, pontosan itt, másfél kilométerre az izraeli területen
belül, Mas'adatól keletre, északkeletre. Mindannyian sötét ruhát és fekete
csuklyát viselünk majd. A vizeskulacson és karabélyon kívül mindenkinél ott
lesz az MP-5 gépfegyver, és a harci kés is. A csoportvezetőknél ezenkívül lesz
még iránytű, mobiltelefon, GPS és két kézigránát is, amelyet a csapaton belül
szétosztanak. Ezeket kizárólag végzetes körülmények között használhatjátok.
Van valakinek kérdése?
- Uram, kaphatnánk részletes információt a tartózkodási helyről, ahol a
határvonal átlépése előtt találkozunk?
- Igen. Az izraeli határvonal két meredek hegy között helyezkedik el, de
oldalról mintegy hatvanméteres sávban egy síkság található. A mi oldalunkon
van a hegy, kanálszerű mélyedéssel. Nagyon sziklás és kiváló védelmet nyújt
kíváncsi szemek elől, főleg, amikor az izraeli őrszem dél felé haladva elsétál
mellette. Remélem, nem lesz túl sötét, mert a megfigyelés során nagyon
furcsának találtam a terepet. Ha nem lesz holdfény, a lehető leggyorsabban
kell haladnotok, úgy, hogy ne ütközzetek neki a szikláknak, de amint eléritek
az izraeli határt, a talaj azonnal kisimul. A sötétben olyan gyorsan kell
futnotok, ahogy csak bírtok, nyugatra, az RV ponthoz.
- Mondana részleteket az RV-ről, uram?
- Hogyne. A második felderítő alakulattal jártam ott. Ez azt jelenti, hogy
négyünknek első kézből van tapasztalata. Én átvezetem az első csapatot a
határon, és az eredeti csapatból egy-egy fő a harmadik, hatodik és kilencedik
csoporttal tart majd. Ez azt jelenti, hogy két percen belül mindannyian némi
helyismeretre tehettek szert. Maga az RV pont a szakadék tetejéhez közel
található, minden úttól távol. Lakatlan, nincs említésre méltó élővilága, nem
hiszem, hogy ott bárkivel is találkoznánk. Ha valaki mégis az utunkba akadna,
azonnal végezni kell vele, csendben, legyen az férfi, nő vagy gyerek. Lehetőleg
kést használjatok, majd rejtsétek el a holttestet.
Megállt, várta az esetleges reakciókat. De hiába. Emberei jó kiképzést
kaptak, mindenki tudta, miért felel, és mindenekfelett, hogy milyen magas a
tét.
- Amint elérjük az RV-pontot, kilenc kilométerre leszünk az erőd melletti
alacsonyabb hegytől. Ha este 11 óra körül átlépjük az izraeli határt, hajnali 1
órára már úton leszünk. Négyfős csoportokban haladunk az ország belseje
felé, az éjszaka leple alatt. Én személy szerint már háromszor tettem meg ezt
az utat. Nem akartam rekordot dönteni, és úgy tapasztaltam, hogy kényelmes
tempóban két óra alatt át lehet haladni a farmokon. Azonban át kell kelnünk
majd egy sekély folyón is.
A tábornok vékony kék vonalra mutatott a térképen.
- Néha csak egy sáros pocsolya. De most folyóvá duzzadt. Úgy combközépig
érhet. Kezeket feltartva, fegyvereket szárazon tartva kell rajta átkelnünk.
Rendben?
Mindenki bólintott. A tábornok ivott egy korty vizet, majd folytatta.
- Ez az út vezet fel az erődhöz. Egy hegyi út, egyetlen hajtűkanyarral. A többi
kellemes, de meredek emelkedő. A kastély 300 méterrel az alatta elhelyezkedő
síkság felett van. Megjelöltem egy területet egy X-szel, itt. A részletesebb
térképen látni fogjátok az utat, az alsóbb szinttől, majd három kilométer után
magát az erődöt... Itt az X... Rendben?
Az egész csapat előremozdult, mindenki a kezében lévő i érképet és a
tábornok által megjelölt területet böngészte.
- Pontosan itt, 150 méterrel az út alatt, egy kiugró sziklapárkány található
háromszáz méter hosszan, sűrű aljnövényzettel. A csúcsra vezető út
egyharmadánál helyezkedik el, másfél kilométerrel a kastély alatt, és még
kisebb távolságra attól a ponttól, ahol az út emelkedni kezd. A kiugró
sziklapárkány kiváló fedezéket biztosít az út felől. Hajnali 3 óra körül eljutunk
eddig a pontig, így bőven lesz időnk a bozótot úgy alakítani, hogy a lehető
legbiztosabb fedezéket nyújtsa. Én személy szerint gondoskodom majd az
ágvágó ollóról, ami ehhez szükséges. Két lapát már ki lesz készítve. Reggel 6
órára meglesz az összeköttetés, és mire felkel a nap, teljesen láthatatlanok
leszünk az út felől. Aki a közelünkbe téved, meghal. Világos?
Ebben a pillanatban Shakira bátyja, Ahmed Sabah - akinek Ray Kerman az
életét köszönhette - csendesen megjegyezte:
- Tábornok, attól tartok félreértettem valamit. Fogalmam sincs, mi a fenét
fogunk csinálni majd a börtönben...
- Azért, mert arról még nem beszéltem senkinek... De rögtön rátérek.
- Szerintem a bajtársaim sokkal jobban éreznék magukat, ha már most
elmondaná. Olyan érzés ez, mintha sötétben botorkálnánk.
Rashood tábornok elmosolyodott.
- Nos, mivel már holnap éjjel útra kelünk, és addig innen senki ki nem teszi
a lábát, akár el is mondhatom... ha annyira ezt akarjátok.
Pálcáját az asztalra tette, majd ismét elfoglalta helyét a két szíriai tiszt
között. Jegyzetébe pillantott, majd elkezdte sorolni a tényeket:
- Ebben a börtönben ötven rab és körülbelül harminc-hat őr van. Hetente
egy alkalommal kapnak élelmiszer szállítmányt. Péntek reggelente egy óriási,
huszonnyolc kerekű teherautó indul útnak a katonai helyőrségről 1 90-es
úton, 22 kilométerre a Galileai-tengertől északra, és pontban 11 órakor
érkezik meg a börtön főbejáratához. Háromszor is megmértem, még sosem
késett. Azonban a mostani pénteki szállítmányban lesz egy kis meglepetés.
Kenyér, liszt, fagyasztott hús, tej és tojás helyett harminchat Hamasz-
terrorista lesz a platón. Vagyis mi.
Az embereket fejbe vágta a hír, mint egy focimeccsen a hazai csapat
szurkolóit, amikor egyik játékosuk véletlenül öngólt rúg. Néma csend borult a
tömegre, és arra törekedtek, hogy arcukon sem félelem, sem meglepetés ne
látszódjon. Ennek ellenére szinte hallani lehetett elfojtott lelkesedésüket.
Senki sem akart elsőként ezernyi kérdést feltenni. Ehelyett inkább megvárták,
amíg parancsnokuk megmagyarázza a helyzetet.
Rashood tábornok túlságosan is komoly volt. Szótlanul nézte embereit. Újra
megszólalt:
- A teherautón a sofőr és segédje ül, mindketten az Izraeli Védelmi Erő
katonai egyenruhájában. Az út elhagyatott. Forgalomszámlálást végeztem a
teherautó érkezése és 13 órai távozási utáni órában is. Nagyon egyszerű
következtetésekre jutottam. A teherautó előtt egyetlen jármű sem haladt felfelé
a hegyre. És az egyetlen autó, amely a teherautó után lejött a hegyről, a börtön
minibusza volt, amely az őröket vitte a 9 kilométernyire fekvő civil településre
műszakváltáskor. Mivel az izraeliek lezárták a turisták és polgári forgalom elől
az utat, gyakorlatilag elhagyatott.
- De hogyan jutunk be a teherautóba a hús és tojások helyére?
Hirtelen mindenki ezt akarta tudni. És Rashood tábornok óvatosan válaszolt
a kérdésre:
- 10 óra 50 perckor két arab jön majd hagyományos viseletben, és
búvóhelyünktől harminc méterre megállnak. Az út közepén leállítják a
teherautót. A sofőr és utasa előresétálnak és felemelik a motorháztetőt. Ekkor
Ahmed és én elbújunk rejtekhelyünkre az út két oldalán. A tíz perccel kenőbb
érkező börtön-teherautó megállásra kényszerül, hiszen útját állja a lerobbant
teherautó. A két izraeli katona minden valószínűség szerint kiszáll, és mi
mindkettőjüket leszúrjuk. Vagyis nem akarunk a börtön néhány kilométeres
körzetében lövöldözni. Ebben a pillanatban az út teljesen elhagyatott, kivéve
persze minket, és az általunk elfoglalt útszakasz a börtönből nem látható.
Mindannyian felugrótok a platóra, és kipakoljátok a szállítmányt,
kirángatjátok a kartonokat és ledobáljátok a szakadékba. Nagyon masszív
jármű, mintha az erős vontató egy hajó rakományát húzná maga után.
Egytonnányi cuccot szállít. Lehet, hogy más célállomásokra is visz árut. De
harminchatan ki tudjuk pakolni. Időközben a lerobbant autó visszagurul a
hegy felé, ahol újra lerobban, elzárva az utat. Ha valaki esetleg mégis erre
járna, azonnal meghal. Ekkorra már mindenki a platón lesz. A konténer hátsó
ajtaja nyitva marad, csak a vászon takarja majd. Ahmed és én a
vezetőfülkében leszünk, az izraeliek egyenruhájában. Én vezetek.
 - És utána mi lesz? Hogyan jutunk be a börtönbe? Mi van, ha jelszót kérnek?
Mi lesz, ha át akarják kutatni a teherautót, mielőtt kinyitják a kaput?
A tábornok ismét elmagyarázta, hogyan figyelte ki a szakadék szélén, a
Nimród bejáratánál guggolva, előző pénteken a teherautó érkezését.
- Nem kértek semmilyen jelszót. A szállítmányt már nyilván várták. A sofőr
fénykürttel adott jelzést. A börtön külső szárnyánál lévő őrök még arra sem
vették a fáradságot, hogy körbesétálják a teherautót. Kinyílt a kapu, és a
teherautó begurult a börtön udvarára. Két nap múlva ez a pillanat jelenti majd
a támadás indítását. Mikor a teherautó behajt a kapun, és kikerül a külső
őrök látóköréből, de még elég közel lesz ahhoz, hogy ne lehessen tőle a kaput
bezárni. Ekkor támadunk. Amint fékezek, azonnal kiugrótok a földre.
Ravi tábornok, még mindig ízig-vérig SAS-parancsnokként, újra felállt és a
harmadik térképre mutatott.
- Ez itt a börtön térképe. Műholdas képek alapján állítottuk össze, és a
damaszkuszi kollégák segítségével finomítottunk rajta. A következő három
órában a támadás részleteit fogjuk kidolgozni, mindenki nálam jelentkezik a
személyes feladatok kiadásáért. Mint minden jól tájékoztatott különleges
egység, mi sem akarunk meglepetést, zűrzavart, és a lehető legkisebb
ellenállásra számítunk.
A tábornok tudta, hogy gyalogos katonáit rendkívül gyors előkészületekre
sarkallja, amely a SAS-nál kevésnek bizonyult volna. Csak tizenkét bizalmas
emberét avatta be a hadművelet minden részletébe - akik elkísérték a
Nimródba. Ravi egyrészt a SAS-ban megszokott módon tájékoztatta katonáit,
begyakoroltatta velük a feladatot, ugyanakkor kínosan odafigyelt a bevetés
titokban tartására is. Szíriában nem ismerte a biztonsági hézagokat, és tartott
tőle, hogy az izraeliek rájönnek, készül valamire. Inkább magánál tartotta az
ütőkártyákat.
- Most délután 4 óra van. Este 7 órára átérünk. Megállunk vacsorázni, és
megpróbálunk annyit aludni, amennyit csak lehet. Holnap délben kétórás
megbeszélést tartunk, majd délután lepihenünk. Korán megvacsorázunk, este
10 órakor rövid eligazítás lesz, majd pontban 11 órakor elindulnak a
teherautók.

Hamasz-tábor, Golán-fennsík Április 28., csütörtök, 23.00

A két felségjelzés nélküli katonai teherautó a lehető legsimábban suhant az

éjszakában, próbálta elkerülni az alacsony sebességgel járó motorbőgést, és a
fényszórókat lefelé irányítva kerülgették a sziklákat, próbáltak többé-kevésbé
egyenes vonalban haladni a szíriai határ felé. Rashood tábornok, aki már
tucatnyi alkalommal megtette az utat Ahmeddel, az első teherautó
anyósülésén ült, ÍZ iránytűt fürkészte, átkandikált szemüvegén, próbálta
legjobb tudása szerint beazonosítani az ismert tájékozódási pontokat, az
emlékezetében lévő gránittal borított napsütötte tájat az orosz gyártmányú,
éjszakai használatra tervezett szemüveg zöldes fényében. Zötykölődve
haladtak az úton. Hepehupás csapásokon, sík területeken vágtak át, örültek,
ha simább, csendesebb terepre értek, de alig várták, hogy újra a sziklák
menedékében folytathassák útjukat. Jobban meggondolva a dolgot, a kiugró
gránittömbök közt vezető zötyögős útnak megvoltak az előnyei. Kényelmetlen,
ám biztonságos, rejtve az izraeli műholdak kíváncsi „tekintete" elől. Elérték a
szíriai határvonalat, és Ravi jelzést adott a várakozó járőrnek, hogy minden
rendben van. Folytatták útjukat a Senki Földjén, lefelé ereszkedve a
fennsíkról, szinte végig egy kellemes lejtőn haladva.
Ray Kerman parancsára a határon leoltották a fényszórókat, és a kis konvoj
mostantól kezdve Ray szemüvegének segítségével tájékozódhatott. Két-három
mérföldet haladtak így, amikor Ray fényeket látott, amelyet szemüvege
jócskán felerősített. Kétségtelenül járművekről volt szó, öt kilométernyire
tőlük. Levette szemüvegét, de puszta szemmel semmit sem látott az éjszaka
sötétjében.
 - Rendben, uram, elértünk utazásunk végéhez. A teherautók visszavonulnak
a bázisra, mindenki más csapatba rendeződik. Én megyek elöl, a többiek
négyes csapatokban szorosan mögöttem jönnek. Ha bármi gond lenne, ne
lőjetek... csak a kést használjátok. Legyetek éberek!
A Hamasz katonái leugrottak a nyirkos fűre, becipzárazták dzsekijüket, hogy
védje őket a jeges éjszakai levegőtől. Lábukon formára öntött, sivatagi
gumicsizma volt, lábra simuló, drága felszerelés, térdig érő, erősen rögzít ve.
Még ha folyón kellene is átkelniük, csak minimális mennyiségű víz szivárogna
be.
Elindultak a fennsíkon, és gyorsan haladtak előre, közvetlenül a volt SAS-
őrnagy nyomában, aki már számtalanszor felderítette ezt a kis ösvényt.
Húszpercnyi gyaloglás után meglátták az izraeli járőr fényszóróját, amely a
határvonal nyugati oldalán haladt észak felé. Rashood figyelmeztetésére
mindannyian a földre dobták magukat, hiszen a jobbfajta infra szemüvegekkel
három kilométerről észre lehet venni a futó alakokat. Mikor a fények
kialudtak, felkeltek, és kissé nyugat felé futottak, míg újra meglátták a
fényeket, most már dél felé haladni, vissza a"határ-vonalhoz. Amint szabaddá
vált a pálya, újra elindultak, a kanál alakú szikla rejteke felé, amely a
határvonalhoz közel helyezkedett el.
A tábornok biztonságosan a szikla menedékébe vezette őket, majd az előre
begyakorolt legyező alakban helyezkedtek el, az izraeli járőrök útvonaláról
láthatatlan rejtekhelyen. Kiváló erőnlétük ellenére erősen ziháltak. Elfoglalták
őrhelyüket a gránitszikla különböző részein, elöl, hátul és fent.
Ray Kerman figyelte a feléjük haladó dzsipet, amely szinte hangtalanul, 50
km/h sebességgel jött. Megvárták, hogy visszaérjen, pontosan nyolc perc alatt,
és Ray figyelte, amint dél felé fordul. Két perccel később halkan megszólalt:
- Rendben, srácok, indulhatunk. Az RV-pontnál találkozunk. Négyfős
csapatokban gyertek, kétperces időközönként. Gyorsan és csendben...
figyeljétek a GPS-t!
Majd három emberével elindult, és gyors iramban keresztülfutottak az
izraeli határvonalon. A tábornok sarkában voltak, aki még mindig az infra
szemüveget viselte, az elhagyatott területet fürkészve maga előtt. Nyolc percig
kemény tempóban futottak, majd Ray megállt, hogy megnézze a GPS-t. A
sebességet kényelmes kocogásra váltotta fel, majd néhány másodpercen belül
emelkedő terepre értek, felkapaszkodtak egy alacsony hegyre, majd 50
méternyi mászás következett, mielőtt könnyedén beléptek volna a természetes
sziklaerődbe, amely kb. húsz méter széles lehetett. Meg kellett mászniuk a
nyugati falat és leereszkedniük a földszintre, mielőtt az utazás következő
szakaszába léptek volna. Ray óvatosan választotta ki ezt az elhagyatott helyet,
utolsó útja alkalmával hat vizeskonténert ásott itt el. Elrejtett itt egy lapátot
is, amellyel most a földet hányta el.
Egy perccel később megérkezett a második, majd a harmadik és negyedik
csapat is. Negyvenöt percen belül mindannyian ott voltak, mohón ittak, és
készülődtek a kilenc kilométeres sétára, amely a buja, gyönyörűen
megmunkált izraeli termőföldeken keresztül vezetett, ahol most kezdett el érni
az alma, körte, mandula, őszibarack, szilva és cseresznye. Eddig mindössze
néhány kilométernyire távolodtak el a tábortól, de a táj a szemük láttára
változott. Vagy legalábbis változott volna, ha nem lett volna koromfekete az
éjszaka, amint a kietlen, sziklás szíriai Golán-fennsíkról elindultak az izraeli
termőföldek buja növényzete felé.
Pontban negyed kettőkor vágtak át a gránit „falon", és elkezdtek a 150
méteres mélységbe leereszkedni. S mindezt a legnagyobb csendben. Mikor az
egész csapat leért, Ravi Rashood a GPS-re pillantott, és azt suttogta:
- Jól van, fiúk. Minden rendben. Kövessetek!
Mögöttük a második csapat fenn a hegygerincen várta, hogy a vezetők
továbbhaladjanak, és végre ők is leereszkedhessenek. Húsz percen belül mind
a harminchat felfegyverzett, csuklyás alak puhán sétált a mezőn keresztül a
91-es út felé, Mas'adától északra, nyugat felé. Mindvégig éberen, a radar, az
őrszemek és az intenzív izraeli megfigyelés lehetőségének biztos tudatában.
Ravi tábornok négyfős csapatokat vezényelt az országút kereszteződésébe.
Óvatossága megalapozott volt. Az országúton veszély leselkedett rájuk. Amikor
Ravi utolsó alkalommal végzett felderítést a Nimród környékén, egy izraeli
biztonsági osztag árnyékos, óvatos mozgást vett észre. Valójában a szerencsén
múlt, hogy Ravi megmenekült. Az izraeli sofőr egy kiugró gerincen parkolt le,
és hosszú hatótávolságú infra szemüvegén keresztül kémlelte két kilométerre
délre a sekély, szűk völgyet, ahol most a Hamasz-harcosok voltak.
A szemüveg lencséin keresztül csak a halványzöld tájat láthatta, de itt fenn
a megfigyelés rendkívül éles volt. Az őr nem tudta, mit lát, de az Északi
Parancsnokságon mindenki tudta, hogy a Golán-fennsíkon nem rejtőznek
nagy állatok. Mindegy volt, bármit lát az őr - az elég volt. Múlt héten egy
négytagú izraeli gyalogos őrjárat söpört végig a 91-es országút nyolc
kilométeres sávján, párokban, mindegyiküknél fegyver, terepszínű egyenruhát
és puha sivatagi csizmát viseltek. Most a dél felé haladó izraeli őrszemek
csendesen sétáltak az elhagyatott országút közepén, nem egészen huszonöt
méterre attól a helytől, ahol Ravi és három társa arra készült, hogy az
aszfaltúton átvágva a sötét, zöldellő termőföldeken folytassa útját.
Ravi négyes csapata már párokra oszlott, az első két ember kész volt
felugrani a töltésre, átrohanni az országúton, félig guggolva, fegyverekkel a
kézben. Ravi és testőre szükség esetén fedezi őket.
- Most! - suttogta Ravi, és a két Hamasz-harcos kitört a fedezékből, az
országút közepe felé. De nem értek oda. Az első izraeli őr meglátta őket, épp
megdöbbent szeme előtt bukkantak fel. Rájuk szegezte rövid csövű MP-5
gépfegyverét.
- Megállni! - kiáltotta héberül. - Azonnal álljanak megl Kezeket fel!
A Hamasz-harcosok megálltak, kezüket magasra emelték, gépfegyverük még
mindig a nyakukban lógott. Az őrszem, aki mindössze négy méterrel állt
előttük, ám 10 méterrel társa előtt, elindult feléjük, MP-5-ösét szorosan fogva.
Ekkor azonban Ravi testőre leugrott a töltésről olyan lendülettel, amitől még
egy leopárd is meglepődne a dzsungelben, és a második izraeli hátába döfte
harci kését, tiszta erőből átdöfve a pengét a szív közepén. Mindössze az izraeli
csizmájának súrlódását lehetett hallani, amint hátrazuhant gyilkosa karjába.
Az elülső őrszem megfordult, szinte önkéntelenül, és hangosan így szólt:
- Izak?
Nagy hiba volt. Ravi Rashood azonnal a töltésen termett. Bal kezével
vasmarokkal megfogta az izraeli MP-5-ösét, oldalra csavarva azt. Majd
kesztyűbe bújtatott jobb kezével halálos erővel beledöfte kését az őr szeme
közé, összezúzva a homlokcsontot. Majd Ravi halálos jobbja visszatért, még
mindig a kést markolva, és öklével nagy erejű csapást mért az őr orrára,
orrcsontját mélyen az agyába nyomva. Egy századmásodperccel halála előtt az
izraeli valószínűleg rájött, mit érezhetett Fred O'Hara őrmester néhány
hónappal korábban a hebroni palesztin házban. A helyzet kritikussá vált.
Rashood tábornok és háromfős csapata az országút közepén ácsorogtak, Izrael
területén, az Izraeli Védelmi Erő néhány tagjának holtteste felett, kiket
hidegvérrel meggyilkoltak. De az éjszaka sötét volt és csendes, és Hamasz
harcosait kiválóan kiképezte bármely lehetőségre, ami a bevetést
veszélyeztetné.
A második és harmadik csapat már az országúton volt, és a két tehetetlen
testet a mögöttük lévő mezőkre húzták.
- Mindenki fusson át az úton, amilyen gyorsan csak tud, és irány a folyó.
Négy ember jut egy halottra. Húzzátok vagy cipeljétek, ahogy könnyebb.
Gyerünk! Próbáljatok négyes csapatokban maradni, bármilyen eshetőségre
készen - szólt Ravi.
Elérték a folyópartot, amely kb. két kilométeres szakaszon mocsaras volt, itt
eldobták a holttesteket, elrejtve a kíváncsi szemek elől, a mocsaras terület
mélyén. Mindkettő telibe talált. Legalább néhány hétbe telik, míg valaki rájuk
bukkan. És az izraeliek még ekkor sem ismernék be, hogy két őrszemüket
meggyilkolták.
A Hamasz-harcosok gyorsan és csendben elhagyták a „temetőt", és olyan
gyorsan bevetették magukat a zöldellő termőföldek közé, hogy nem is hallották
az Izraeli Hadsereg dzsipjének motorhangját, amint oda-vissza cirkált az
országúton, a két eltűnt őrszemet keresve.
Ray olyan ösvényt választott, amelyet főleg ornitológusok használtak, hiszen
az északi mocsárvidék rendkívül gazdag madárvilággal rendelkezett. Igazából
a Galileai Nemzetközi Madármegfigyelő Társaságtól kapta a térképet, miután
Shakirát tagként beléptette. Shakira úgy gondolta, elment a józan esze, hiszen
még neki sem mondta el, miért kell olyan pontosan ismernie az Izraeli Nemzeti
Park titkos ösvényeit. Shakira a mai napig nem tudta az igazságot, de az a
harmincöt ember, aki április 28-29-én éjszaka elkísérte útjára, megdöbbenve
figyelte, milyen jól tud tájékozódni a koromfekete tájon. Egyébként Shakira is,
csak más okokból.
Hajnali fél háromkor lejutottak a Golán-fennsík lábához, és átkeltek a
folyón. Ray már kivette maga előtt a Nimrod-hegység égre törő kőszirtjét, és
észak felé kanyarodott, a szárazabb, füves mezőkön, biztosítva, hogy csapata
megfelelő szögből közelítse meg az országutat, fel a sziklákra, majd a kevésbé
meredek emelkedőn felfelé a bekötőút jobb kéz felőli fedezékében. Útjukat a
magas erdőség hálás rejtekében folytathatták. Ray szinte egyenesen vezette
őket a 300 méteres sziklapárkány árnyékában. Most már jobban sietett,
hiszen hajnali három felé járt, s három óra múlva a felkelő nap első sugarai
beragyogják mögöttük az eget. Addig még fel kell mászniuk, és el kell
készíteniük a megfelelő álcázást. A Hamasz emberei még sohasem láttak ilyen
részletes tervezést, szervezést és végrehajtást, amelyet új parancsnokuk
biztosított.
Most egy zegzugos ösvényen vezette fel őket a hegyekbe, ahol könnyen
felkapaszkodtak. Sokuk hálás volt a három hónapos kiképzésnek, hiszen ez
kegyetlenül kigyomlálta azokat, akik nem bírták a strapát. A hatvan kezdő
önkéntesből tizennyolcat tanácsoltak el idő előtt. Amint eltűntek, a kihívások
még keményebbek lettek, s az emberek elkezdték érezni azt a büszkeséget,
amit csak az elit katonák élhetnek át.
Két elbocsátott katonán úrrá lett az arabokra oly jellemző szégyen, amely
mérhetetlen, és nagyon veszélyes. Mindketten azzal fenyegetőztek, hogy
átvágják az új parancsnok torkát, de Ahmed Sabah hamar meggyőzte őket,
miszerint, ha továbbra is életben kívánnak maradni, álljanak el szándékuktól.
Egy nagyon kemény, fiatal, tizenkilenc éves harcos sértőnek érezte, hogy nem
folytathatja a programot, és a tábornok orra elé állt, két öklét rázva:
- Mi a fenét képzel magáról, maga szemét?!
Ahmed Sabah őrjöngött, és keserűen panaszkodott végig a damaszkuszi
kórházig vezető tizenhárom kilométeres úton, ahol a sebészek helyrerakták az
ifjú harcos törött karját és kulcscsontját:
- Sokkal kevesebbért is öltem már embert. Tekintsd magad szerencsésnek -
dörmögte Ravi.
A harmincöt ember már feljutott a Nimród-hegység tetejére. Meggyőződésük
szerint valami isteni lényt követtek, akit maga Allah küldött. És mikor 3 óra
20 perckor végre elérték az út alatti menedékhelyet, mindegyikük hálát
mondott Istennek a bevetésért és vezérükért. Reggel hat órakor már
láthatatlanok voltak, az útról is többrétegű bozót takarta őket. Nem tudhatták,
de az átmeneti főhadiszállás a Ray Kerman által öt évvel ezelőtt, 5500
kilométerre, Nyugat-Afrikában, a Rokel-patak partján felállított megfigyelőhely
szinte pontos mása volt. Az RV-ponton lévő vízkészletnek köszönhetően tele
volt a kulacsuk. Élelmiszerre nem volt szükségük, különben is túl nehéz lett
volna. Rövid bevetésről volt szó. Takarékoskodtak a vízzel, és vártak.
Néhányan elszundítottak, ha éppen nem kellett őrködniük. 10 óra 30 perckor
aztán meghallották a csaliautó hangját, amely le fog robbanni előttük.
Valójában Ray Kerman már akkor látta, amikor a többiek még nem is
hallották. Egyenletesen haladt az országúton a völgy felé. Ahmeddel pontosan
az útra rajzolt krétajel alatt álltak, és amikor az ósdi, ütött-kopott Ford Escort
végre odaért, jól látták, amint pontosan az út közepén, a vonalnál megáll.
Most már pontosan tudták, hol fog megállni a szállító teherautó. Fedezékbe
húzódtak, elhelyezkedtek a gyilkoláshoz. Ray az út túloldalán, Ahmed pedig
néhány bokor mögött az innenső oldalon, emberei felett helyezkedett el.
 A huszonnyolc kerekű teherautó nyögve, lassan jött fel a hegyre, nyilván jól
meg volt rakva. Az óriási légfékek nagyot szisszentek, amikor végre nagy
morajlással megállt. Motorja üresben is hangosan járt, pont ott, ahol Ray
eltervezte. A sofőr dudált, de a két arab, fejüket mélyen a motorháztető mögé
bújtatva csak visszaintettek, fel sem néztek.
Egyszerre nyílt ki a vezetőfülke két ajtaja, a két izraeli katona lemászott.
Odasétáltak az autóhoz. Ezek voltak utolsó lépéseik. Mindkettő a
motorháztetőre hajolt, különböző irányokból. Itt haltak meg, mindkettőjükbe
hátulról hatolt be egy-egy harci kés.
Ebben a pillanatban megélénkült a táj. A Hamasz katonái elárasztották az
utat, és lehajtották a hátsó acélrámpát. Felhúzták a vásznat, és magasan
rögzítették. Pillanatokon belül kihúzták a kartonokat a hátsó ajtó felé, ahol a
többiek kiemelték, majd az útszéli szakadékba dobálták. Ravi és Ahmed
megragadtak két kisebb kartont a csomagtérben, és bedobták a vezetőfülkébe.
Négy lázadó lehúzta a holttesteket az útról, levették egyenruhájukat és
kalapjukat, s a szakadékba lökték őket. A tábornok kezet fogott a két arabbal,
akik visszaugrottak az autóba. Megfordultak és elviharzottak a hegyen lefelé,
hogy előkészítsék a második útlezárást aznap reggel, hogy más jármű ne
juthasson fel a börtönhöz.
Az emberek gyorsan dolgoztak, pillanatok alatt kipakolták az izraeli
hadsereg teherautójának rakományát. Sok nehéz és furcsa dolog volt közte,
de voltak rá elegen. Előre megszervezett, négyfős csapatokban dolgoztak,
négyen a teherautóban, négyen a földön húzták ki a kartonokat, majd
tizenketten cipelték azokat az út szélére, ahol tizenketten mást sem tettek,
mint az út szélére lapátolták a rakományt és lelökték a mélybe. Ez a fajta
művelet könnyen elfajulhatott volna, de óramű pontossággal működött, igen
hatékonyan. Akár a SAS-ban...
Hat perccel később a teherautó üres volt, a rakomány eltűnt, mélyen az
aljnövényzetben, az egykori sofőr és őr holtteste mellett. Ahhoz, hogy valaki
meglássa a tojással, hússal, zöldséggel és kenyérrel teli kartondobozokat,
nagyon közel kell állnia az út széléhez, és pont a lombkorona egy
meghatározott pontját kell néznie.
Ravi és Ahmed felvették az izraeli egyenruhát. A vezetőfülkében ültek,
karabélyukkal és a két dobozzal együtt. A csapat többi része a platóra próbált
feljutni, a csuklyákat levették, az MP-5-ösök készenlétben álltak. Kicsit szűk
volt a hely, de elfértek. Leengedték a ponyvát, de a hátsó ajtót leengedve
hagyták, hogy gyorsan és könnyen ki tudjanak majd ugrani.
Ravi kiengedte a féket, egyesbe kapcsolt, felbőgette a motort, majd lassan
elindult felfelé a hegyen. Ötvenre gyorsult, és két perccel később már a Nimród
börtön kapujánál voltak. Ravi kettőt dudált, rövid, éles figyelmeztetések, csak
semmi sürgetés.
A falakon belül az ügyeletes őr kényelmesen felemelte tekintetét a
képernyőről, meglátta a szállító teherautót, és szórakozottan megnyomta a
főbejáratot nyitó gombot, majd azonnal visszatért az újságolvasáshoz. Ravi és
Ahmed lélegzetvisszafojtva figyelték, amint a nagy fakapu lassan kinyílik.
Ekkor a teherautó bőgő motorral begördült a belső udvarra. Ravi összesen hat
őrt látott, kettőt az udvar egyik oldalán, négyet a másikon. Ketten vidáman
integettek, Ravi visszaintegetett, felfigyelt arra, hogy a férfiak nem katonai,
hanem börtönegyenruhát viselnek, nem úgy, mint a két őr, akiket oly sokszor
megfigyelt az épület falain kívül. Behajtott a teherautóval - majdnem. Olyan
pozícióban hagyta az autót, hogy a kaput ne lehessen becsukni anélkül, hogy
odébb kéne állnia. Lélegzetvisszafojtva leállította a motort, kihúzta a
slusszkulcsot és a zsebébe csúsztatta.
Ezzel elindította az akciót - tudta, a támadás első hulláma elindult. Nyolc
embere már kiugrott a teherautóból, az őrök látószögén kívül, hátrarohanva a
kapun keresztül, négyen jobbra, négyen balra.
Az első csapat harminc méteren belül megtalálta, amit keresett, a két izraeli
járőrt, akik cigarettával a kezükben ültek a régi kastélyfalon. Az MP-5 egyetlen
lövéssel leterítette őket. Sosem tudják meg, mi végzett velük. Néhány
másodperccel később a börtön másik feléből hangzó lövés jelezte, amint Ravi
csapata újabb őrszemeket terített le, két katonát, akik a lentebb fekvő síkságra
irányított nehéztüzérséget felügyelték.
A lövéseket alig lehetett hallani az udvaron a tekintélyes falak mögött, főleg
Ravi önindító motorjának zúgása mellett. De a támadás már javában folyt, egy
csuklyás fegyveres berúgta a belső kapuőr bódéjának ajtaját, lelőtte a két
embert, akit benn talált, majd egy gépfegyveres sortűzzel kiiktatta az
elektromos vezérlőpanelt. Mind a hat szolgálatban lévő őr a kapuőr bódéja felé
rohant, és Ravi három embere, akik a teherautó alatt lapultak, sorban lőtték
le őket. Azt sem tudták, merről jönnek a lövések.
Mindez nem egészen egy perc alatt zajlott le, és most már a Hamasz-
tábornok vette át az irányítást. Az ablakon keresztül kézigránátot dobott a bal
oldalon álló kis épületbe, ahol négy szolgálaton kívüli őr aludt. A robbanástól
az egész épület összedőlt. A zárt udvaron hallható fültépő lármára felfigyelt a
börtöniroda három alkalmazottja is, és már nyílt is az ajtó. Az ajtóban ott állt
a börtönparancsnok. A teherautó alatt fekvő egyik mesterlövész azonnal
végzett vele, miközben Ravi kézigránátot dobott a börtönirodában telefonáló
tiszt felé az ablakon keresztül, majd a földre hasalt, mielőtt a börtöniroda
felrobbant volna.
Ahmed a teherautó vezetőfülkéjéből kivette az egyik kartondobozt, és máris
a börtöncellák felé vette útját. Az ajtó legnagyobb meglepetésére nyitva volt.
Belökte az ajtót, majd két testőre, akiket a tábornok maga képzett ki,
berohant, ropogtak a gépfegyverek, lelőtték a két ügyeletes őrt, akik
mindketten az ablakon bámultak kifelé, azon tűnődve, mitévők legyenek, és
éppen mobiljukról akartak telefonálni. Fenn a második emeleten egy másik őr
rohant az acélkorláthoz, angolul ordítva:
- Mi a franc folyik itt?
Ez nagy hiba volt, Ahmed testőrei felnéztek, azonnal lőttek. így nem maradt
egyetlen aktív őr sem a börtönben. A Nimród pillanatnyilag Ravi Rashood
tábornok irányítása alá került. Katonái beözönlöttek és elfoglalták kijelölt
pozíciójukat. A halott őrök övéről lecsatolták a kulcsokat, hogy kinyissák a
cellasorhoz vezető ajtót, ahol Izrael legveszélyesebb terroristáit tartották fogva.
Negyvenhét bandavezérről volt szó, akik a Hamasz, Hezbollah és Jihad égisze
alatt számos bombatámadást követtek el az elmúlt évek során. Volt köztük
sok palesztin vezető is, de itt főleg olyan rabokat tartottak fogva, akiket
sohasem engednének Jeruzsálem, Tel-Aviv vagy Hebron utcáira.
Izraelben politikai foglyoknak hívták őket, bizonyos értelemben azok is
voltak. De csak bizonyos értelemben. Sátáni tömeggyilkos merényletek
elkövetése miatt jutottak e különlegesen biztonságos börtönbe. Az izraeliek
meg voltak győződve róla, hogy a hegytetőn, termőföldek közé rejtett börtön
legalább olyan biztonságos, mint Alcatraz, hiszen a táj legalább olyan
veszélyes és könyörtelen, mint a San Francisco-öböl örvénylő áramlatai.
Eddig így is volt. És talán még most is igazuk van. Ravi tábornok jól tudta,
bőven van ideje, hogy szabadon engedje a rabokat. De a menekülést
ugyanolyan hibátlanul kell végrehajtani, mint magát a támadást. Elkezdte a
munkát, a kartondoboz tartalmát szétosztotta két, általa kiképzett embere
között.
Mindkettőjüknek adott egy akkumulátorról működő elektromos fúrót,
amellyel két kis lyukat fúrhattak a cellaajtók zárjába. A második dobozt a
padlón bontotta ki és egy-egy tekercs gyújtózsinórt osztott szét. Az ilyen
anyagok nagyon értékesek voltak, a SAS és az Amerikai Egyesült Államok
Haditengerészetének fóka alakulata előszeretettel alkalmazta őket. Bár
mindössze egy gyújtószerkezetről van szó - meg kell gyújtani és hátraugrani -
, nem olyan, mint a más különleges egységek által használt lassan égő
gyújtószerkezetek, amelyekkel nagyhatású robbanószereket robbanthatnak
fel. A gyújtózsinór 8 km/órás sebességgel ég. Ha párszor körbetekernek vele
egy megtermett tölgyfát, az anyag kettérobbantja a törzset. Magját a PETN
alkotja, egy vékony robbanószer, amely nagy pontossággal vethető be. A
gyújtózsinór olyan gyorsan robban, hogy több célpontra is felakasztható, elég
összeérinteni a vezetékeket, és minden az égbe repülhet vele.
 Ravi fúrói elérték a nyitott lépcső tetejét. A második fúró már az alsóbb
szinteken dolgozott, a motorok bőgése betöltötte a levegőt. Minden fúró egy kis
precíziós géppel megmunkált acéllapot tartott a zár fölé, és két előre megrajzolt
helyre lyukat fúrt bele, két további, századmilliméternyi pontosságú lyukat
fúrva a külső pajzs alatti láthatatlan acél hevederzárba.
Pontosan mögöttük a többiek rohantak, gyújtózsinórral a kezükben. Az
egyik az orsót fogta, a másik arabul üvöltötte a cellákba...
- Hamasz! Ki fogunk benneteket szabadítani... fogjátok meg a drótot és
toljátok vissza a második lyukba... siessetek!
Még sohasem hajtottak végre ilyen gyorsan egyetlen utasítást sem, és amint
a drótot visszadugták a másik lyukon, már egy másik ember volt ott, aki
áthúzta, majd még kétszer körbetekerte a rácson, és méretre vágta ugyanazzal
az ágvágó ollóval, amelyet a bokroknál is használtak. Egy másik ember már
kötözte is össze a végeket a következő cellaajtóból kinyúló dróttal.
Ravi négyesével akarta felrobbantani a zárakat. Emberei szigorú ütemben
fúrtak, fűzték, húzták, tekerték, vágták és kötözték a gyújtózsinórt. Egy
ember, egy feladat. A munka villámgyorsan haladt, a tábornok két tisztje
járőrözött a cellák előtt, és sorolta az utasításokat:
- Ha a gyújtózsinór a helyére került, húzódjatok a cella másik végébe.
Feküdjetek le a földre, arccal a fal felé. Ha van matracotok, tegyétek a hátatok
mögé, hogy védjen benneteket a robbanástól.
Hat perccel az első fúrás után Rashood tábornok elindította a sort, az első
négy cella zárját darabokra tépte a robbantás. Az ajtók szélesre tárultak, és
két-két ember rohant a cellákba, hogy talpra állítsák a rabokat.
Szerencséjükre nem voltak megbilincselve, és mindeddig senki sem sérült
meg. Körülbelül kilencven másodpercbe telt egy-egy ember kiszabadítása, ám
az alsó szinten Ahmed is dolgozott, szinte azonnal újabb hatalmas robbanás
rázta meg az épületet - négy újabb ajtó nyílt ki. Pontosan ugyanazok a
mozdulatok, most már tizenhat ember foglalatoskodott a nyolc immár szabad
emberrel. Az udvarra, a teherautó mögötti gyülekezőhelyre kísérték őket. Ravi
újra átgondolta, mennyi ideje van még, nyolc embert hét perc alatt tudott
kiszabadítani. Úgy gondolta, lehet még gyorsítani a tempón. Negyvenhét rab
esetén maximum negyvenkét percet jelent. Már alig félórányi munka volt
hátra, de folyamatosan kísértette a börtönirodában telefonáló őr arca. Vajon
sikerült bárkit is elérni? Esetleg a főparancsnokságot? Volt vajon közvetlen „hot
line" vonala?Ha volt, nagy bajban vannak. Ha nem volt, nagy esélyük van rá,
hogy időben kijussanak.
Tisztában volt a bevetések gyenge pontjával. Be kellett volna mennie és
kiiktatni a börtön teljes áramellátását?
Vagy lehet, hogy ez azonnali automatikus riasztást aktivált volna, és még a
börtönbe való behatolás előtt megakadályozta volna a bevetést? Becslése
szerint ez már túl nagy kockázatot jelentett volna, amit nem vállalt, de most
nem tudhatta, nem tartanak-e izraeli ejtőernyősök helikopteren a Nimród felé.
Két megfigyelőt kiküldött a börtön magas bástyáira, hogy kémleljék az eget.
Már öt perce fenn voltak, és az égvilágon semmit nem láttak a gyönyörű,
világoskék reggeli égbolton. Persze csak egy irányba kellett figyelniük. Nem
keletre, a szíriai határ felé, nem is északra, Libanon irányába, csak délre, az
izraeli katonaság felé.
A tábornok felmászott a legmagasabb állványra, és telefonált. A megfigyelők
hallották, amint kurtán-furcsán ennyit mond: „Indulás!"
Eközben tizenöt perc telt el, és tizenhat rabot szabadítottak ki. A tömény
robbanószerrel most az emeleti cellaajtókat robbantották ki, Ahmed az alsó
szint robbantásaiért felelt. Két óriási robbanás jelezte, hogy újabb nyolc ember
szabadult ki. És a megfigyelők még mindig csak a tiszta eget látták... Ravi
örömét a robbantások pontos kivitelezése felett csak az mérsékelte, hogy az
izraeli ejtőernyősöket szállító helikopterek bármelyik pillanatban ideérhetnek.
Nem tudhatta, hogy ennek esélye sincs, mivel a börtönirodában lévő férfi
mindössze ennyit tudott kiáltani: A börtön... alatt van...
A vonal másik végén, a tizenkilenc éves katonalány, aki a hívást fogadta, így
válaszolt:
 - Nem értem pontosan. Ki beszél, kérem? Itt az Izraeli Hadsereg Északi
Főparancsnoksága.
A vonal süket volt, csak a szaggatott tárcsahang hallatszott. Az operátor újra
megpróbálta, fel-le mozgatva a telefont:
- Halló... halló... van valaki a vonalban?
De a telefon süket volt. A lány hívta felettesét, és jelentette, hogy volt egy
„furcsa hívása".
- Azt hiszem, valami víz alatti börtönről volt szó, de a vonal azonnal
megszakadt.
- Milyen börtönről?
- Nem tudom, uram. De biztos vagyok benne, hogy a „börtön" szó elhangzott.
És azt is hallottam, hogy a börtön valami víz alatt van, lehet, hogy egy hajó
segélyhívást jelzett rossz frekvencián. De azt hiszem, inkább börtön volt.
- Rendben. Várjunk negyedórát, hátha ismét jelentkeznek. Bemutatkozott,
hogy az Északi Parancsnokságon van stb.?
- Igen, uram. Már az elején. De ezután megszakadt a vonal.
- Jól van, ügyes volt. Szóljon, ha újra jelentkeznének.
Időközben, a Nimród bástyáin az egyik megfigyelő észrevette az első
helikoptert, amely észak felől alacsonyan szállt a libanoni határ fölött,
egyenesen a börtön felé.
- Helikopter érkezik, uram! Nagy sebességgel... 36 fok irányából...
alacsonyan száll.
Rashood tábornok megfordult, kirohant a főbejáraton, elrohant a
hitetlenkedő politikai foglyok mellett, akiket annyira megdöbbentettek az
események, hogy szóhoz sem jutottak, még köszönetet sem tudtak mondani.
Csak némán nézték, amint a Hamasz parancsnoka az éppen most lopott izraeli
szemüvegen keresztül az eget kémlelte észak felé. Tényleg ott volt egy hatalmas
Sikorsky CH-35D Sea Stallion, pontosan feléjük haladt. 130 csomó
sebességgel a kristálytiszta égbolton. Katonai helikopternek tűnt, legalábbis
valaha biztosan az volt. De most fehérre volt festve, kék kerettel, oldalán arab
felirat: A FROSTY MINDIG FAGYOS. Törzsén egy elégedett jegesmedve óriási
fagyit nyalt. Lenn az alsó bástyán, a börtön síkja alatt, Ravi emberei
narancssárga zászlókat lengettek, azzal integettek az óriási katonai
helikopternek, amelyet eredetileg harmincnyolc amerikai haditengerész és
teljes menetfelszerelésük szállítására terveztek. De ma reggel üres volt, és
Rashood tábornok máris következő parancsát kiáltotta:
- Mindenki menjen az alsó szintre! Egyenesen le a hegyről, a zászlót lengető
srácokhoz, majd szálljatok be a helikopterbe! Gyerünk!
Két távolról hallható robaj jelezte, hogy nyolc újabb fogoly szabadult ki, és ő
az udvaron állva integetett nekik, amint feléje rohantak.
- Gyerünk, csak egyenesen... fussatok... egyenesen a helikopter felé...
szálljatok be... mindenki szálljon be... ki kell jutnunk innen... most...
Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk!
Ravi jól ismerte a Sikorsky helikoptereket, amelyet most a Szíriai
Hadseregtől vett kölcsön. Ezeket a gépeket katonai használatra tervezték,
bőven volt helye a sok csomagnak és fegyvernek. Mivel a foglyoknak nem volt
semmijük, sokkal többet tudott szállítani, akár ötvenet is, túl-
terhelhetőségének köszönhetően. Összesen nyolcvanhat emberről volt szó, így
Ravi először harminckét foglyot és tizenhat emberét vezényelte a fedélzetre.
A Sea Stallion már a földön állt, és nyitott ajtaján keresztül özönlöttek be a
foglyok. Majd a megfigyelő ismét jelzett:
- Helikopter közeledik alacsonyan... harminchat fok irányából. .. gyorsan...
ugyanilyen... ismétlem ugyanilyen...
Amint mind a negyvennyolc ember felkapaszkodott a helikopter fedélzetére,
az már fel is szállt. Elindult szinte függőlegesen felfelé. Majd megbillent kissé,
motorja felbőgött, és rakétasebességgel elindult kelet felé, át a Senki Földjén,
a szíriai határ irányába. A második Sea Stallion már közeledett, és egyre több
fogoly rohant elő az alacsonyabban fekvő épületszárnyból. Két újabb robaj
jelezte, hogy nyolc fogoly ismét kiszabadult. Ravi már háromnegyed órája volt
benn a börtön területén, és már csak egy csapatnyi foglyot kellett
kiszabadítani.
A második helikopter éppen felette körözött, ugyanolyan kereskedelmi
feliratokkal. Eközben az Izraeli Hadsereg Északi Főparancsnoksága életre kelt.
A fiatal kapitány feszülten figyelte, amint főnöke a képernyőre mered, és
tolmácsolja, amit lát:
- Még egy helikopter, uram. Kétségtelen. Harminchat fok irányból. Sebessége
száz csomó, 500 méter magasan repül. Amerikai típusú. Katonai radarja
nincs. Egyenesen a Nimród börtön felé tart. Az első helikopter felszállt, kettő-
háromnyolc irányban halad... zéró-kilenc-zéró felé, sebessége egy-három-zéró
csomó. Magassága 100 méter alatt van.
- Mennyi időt töltött a földön?
- Maximum négy percet, uram.
- Sikerült kapcsolatot teremteni a börtönnel?
- Hiába próbálom, uram, semmi válasz. Egy újabb hang
közbeszólt.
- Jól hallottam, hogy valami börtönről beszélnek?
- Igen, a Nimródról.
- Szent Isten!
- Mi történt?
- Az egyik operátorom fogadott ma reggel egy hívást, egy csonka mondat volt
mindössze. Azt mondta, ennyit hallott: „a börtön... alatt van", majd a vonal
megszakadt, és nem hívták vissza később. Senki sem említette a börtön nevét.
- Attól tartok, a mondat így hangzott volna: „a börtönt megtámadták", de
nem tudta befejezni a mondatot.
- A légierő foglalja el a helyét. Indítsanak azonnal gépeket a Nimród börtön
felé. Lehet, hogy megtámadták. Egyes és hármas rohamosztag készenlétbe.
A parancsnok kiabált, hogy valaki azonnal kapcsolja neki a határvonalnál
lévő egységet, a Nimródtól keletre.
- Igen, uram. Jól láttuk. Egy nagy, egycsavaros helikopter kelet felé, Szíria
irányába tartott. Kereskedelmi gép volt. Katonai radar nélkül. Fehér, úgy
nézett ki mint egy jégkrémes autó rotorral...
- Hogy micsoda?
- Jégkrémes autó, uram... kék-fehér. És egy nagy jegesmedve volt ráfestve...
- Hogy micsoda?
- Egy jegesmedve, uram. Egy rózsaszín-fehér színű fagyit nyalt...
Lecsapta a telefont.
- Az isten verje meg! - üvöltötte a kapitány.
Tizenkét percbe telt, mire három izraeli helikoptert előkészítettek, felszálltak
a katonák, és útra indulhattak a harminckét kilométerre fekvő Nimród börtön
felé. De amint felszálltak az izraeliek, Rashood tábornok második Sikorskyja
már startra készen állt. A rotor sivított, az utastér nagy ajtaja nyitva állt, és a
tábornok mintha az életéért futott volna lefelé az ösvényen, maga mögött
hagyva a lángokban álló nagy izraeli teherautót, amelyben a pokol tüze égett.
Az üzemanyagtartály felől egyre terjedő lángok beborították a börtön teljes
homlokzatát. Ravi elérte a helikopter törzsét, felhúzta magát és begurult a
hátsó kabinba. Valaki becsapta az ajtót, és azonnal felszálltak, kelet, azaz a
szíriai határ felé vették útjukat, alig tízperces előnyre tettek szert, bár ezt még
nem tudták.
A tábornok hátulról, kényelmesen elnyúlva mondta:
- Nem vesztettük el egyetlen emberünket sem, és mindenkit kihoztunk. Nem
rossz ma reggelre.
Majd a navigátor jelzett:
- Uram, három foltot látok a képernyőn, talán huszonnégy kilométerre
vannak tőlünk jobb oldalon, pontban négy óránál, és egyenesen a Nimród felé
tartanak. Nagyon gyorsan.
A tábornok némán bólintott.
- Hajszál híja volt. Ha még öt percet töltünk a börtönben, nem ússzuk meg.
Amint a Sikorsky Sea Stallion berobbant a szíriai légtérbe, az izraeliek éppen
a Nimródhoz értek. Már messziről látták a kapuban lángokban álló teherautót,
és az udvaron a hatalmas robbanás helyét. Amint közelebb értek, két
feltehetően alvó alakot láttak. Hamar észrevették, hogy a börtön teljesen üres,
se őrök, se foglyok, csak a húsz halott. Egyetlen börtöntiszt sem élt.
- Atyaúristen! - kiáltott fel a parancsnok, amint rájött, hogy milyen ügyesen
és profi módon, egyesével robbantották ki a cellák ajtaját. Ugyanilyen gyorsan
szertefoszlott a bevehetetlen Nimród börtön hírneve is.
És ott kinn, valahol a Golán-fennsík vad tájain gyülekeznek Izrael
legádázabb ellenségei, akik készek támadás közben akár meghalni is, amint
legyilkolták és megcsonkították a tel-avivi és jeruzsálemi zsidó lakosokat. A
fiatal parancsnok, akinek szülei az 1973-as Golán-fennsíkon lezajlott izraeli
harcok során vesztették életüket, nem várta túl lelkesen, hogy leadja
jelentését.
Húsz perccel később, amint a helikopter rádióján jelentette a helyzetet,
üzenetében tisztán ki lehetett venni az aggódást: Hogy történhetett ez meg? Az
állam támogatta, és valaki zseniálisan kitervelte. De kicsoda?
Az Északi Parancsnokság parancsnoka kérésére úgy állították be a
műholdat, hogy a szíriai katonai bázisokról készítsen képeket, különösen
azokról, amelyek helikopterleszálló-hellyel rendelkeznek. Napokon át
özönlöttek a fényképek az összes világosbarna sivatagi helikopterről. Senki
sem tudta, hogy a Szíriai Hadsereg égisze alatt két óriási jegesmedve
nyalogatja a fagyit, nem törődve azzal, hogy ezt már senki sem látja.
Két napba telt, mire az izraeliek beismerték a történteket, hogy a történelem
egyik leglátványosabb börtöntámadásának áldozatává váltak. A támadás
során negyvenhét, Izrael számára veszélyes politikai fogoly tűnt el. Az Egyesült
Államok esküdt ellenségei, akiket egy külön erre a célra épített börtönbe
zártak, ahonnan elméletileg képtelenség lett volna megszökni. Vajon most hol
lehetnek? Senki sem tudja. Az biztos, hogy nem Izraelben. Sőt, az is lehet,
hogy már a Mosad hatáskörén is kívül vannak, olyan ország védelmét élvezik,
ahol ösztönösen utálják az izraelieket, elutasítják az információk kiadását, és
nem hajlanak az együttműködésre sem.
Az izraeliek óvatosan nyilatkoztak a sajtónak, kétségbeesetten próbálták
fenntartani a látszatot, hogy képben vannak. Nem akartak nevetség tárgyává
válni. A sajtóközleményt a Kormányzati Osztály juttatta el a Jerusalem Post
részére április 30-án, szombat este. Este fél 9 körül faxolták el, a cikk alatt a
sajtófelelős, Abe Stillman neve és telefonszáma is fel volt tüntetve. Abe
Stillman ugyanolyan sajtófelelős volt, mint Arnold Morgan. Stillman úr a
Mossad egyik vezető tisztségét töltötte be. Tudta, hogyan kell elhárítani a
veszélyes kérdéseket, és tudott ártatlan arccal hazudni. A sajtóközlemény a
következőképpen hangzott:
Húsz börtöntiszt vesztette életét egy palesztin terrorista akció során az észak-
galileai börtöntámadásban. A halottak mind a különösen biztonságosnak
ismert Nimród börtön alkalmazottai közül kerültek ki. Szolgálat során érte őket
a halál, némelyiküket a börtön falain kívül.
A terroristák minden valószínűség szerint egy szállító teherautón jutottak be
a börtönbe, hidegvérrel agyonlőtték az őröket, majd gyáván lemészárolták a
civil alkalmazottakat is.
Még nem lehet tudni, hogy melyik csoport vállalja a felelősséget a támadásért,
de az izraeli biztonsági szolgálat szerint a Hamasz vagy a Hezbollah hajtotta
végre az akciót. A foglyok két civil helikopteren távoztak. Feltételezzük, hogy
Szíriába menekültek, de a szíriai katonaság tagadja, hogy tudomása lenne az
esetről.
Az elhunytak neveit a közvetlen hozzátartozók értesítése után közöljük.
A sajtóközlemény során az izraeliek lebecsülték a szabadon bocsátott
terroristák elsöprő jelentőségét, inkább a legyilkolt őrökre hegyezve ki a
történetet. Ezt a taktikát egyetlen bolond sem vette be. Dávid Heymann, a Post
fiatal, tehetséges szerkesztője megdöbbenve olvasta a faxot, rádöbbent, hogy
senki sem szól arról, hogy az ország legveszélyesebb terroristái szabadultak el,
majd azonnal értesítette Abe „Kőfal" Stillmant.
A Mossad embere megérdemelte becenevét... Borzasztóan sajnálom, de nem
rendelkezünk bővebb információval. . . jelenleg egy egész nyomozócsapat
dolgozik a börtönben. . . nem szívesen adnék ki önnek pontatlan információt...
Milyen sejk?... Sajnálom, de az egyes foglyok helyzetéről nem nyilatkozhatok...
igen, a börtöntámadás katonai jellegű volt... Nem áll módomban elmondani,
hogy végeztek az áldozatokkal... Igen, voltak, akiket agyonlőttek... a
telefonvonal? Attól tartok, süket... Nem tudom, hogyan és miért... Amint a
kormányzati nyomozóhivatal további információt küld, azonnal továbbítjuk...
Dávid Heyman óriási címlapsztorira gondolt. Felhívta az éjszakai
hírszerkesztőt, hogy azonnal értesítse a címoldal-szerkesztőket. A volt Fleet
Street-i riporter, Eddie Laxton talán a legjobb újságíró volt a Közel-Keleten.
Elolvasta a faxot, meghallgatta az éjszakai szerkesztő Stillmannal folytatott
beszélgetését, és máris hat riporterből és fotósból álló csapatot küldött a
Nimród börtönbe. Helikoptert hívott, hogy a Galileától északra fekvő kis
kereskedelmi reptérre vigye őket, ahonnan két autóval szállítják majd őket a
32 kilométerre fekvő börtönbe. Tudta, hogy az egész területet kordonnal
körülzárták, és igen kis esélyük van a bejutásra. De ezek az emberek nagyon
kemény kiképzést kaptak. Ha kell, képesek akár megmászni a hegyet, és
onnan megfigyelni, fotózni a Nimród börtönt.
Eddie Laxton olyan volt, mint egy keresztes vitéz. Úgy gondolta, a
kormányok nem titkolhatják el a biztonsági hézagokat. Ha a történet tényleg
arról szól, mint gondolta, ő, Eddie, igenis le fogja írni. Kicsivel éjfél után
emberei már az ügyön dolgoztak. Míg a fotósok az útlezáráson keresztül
próbálták megközelíteni a nagy katonai fényszórókkal megvilágított börtönt, a
Post fiatal, húszéves riportere, Ben Lefrak úgy döntött, a legközelebbi
kávézóba veszi be magát, amely akár fél éjszaka is nyitva lesz, míg a
mentőcsapatok egész éjjel keményen dolgoznak. Hajnali negyed háromkor
végre a Majdal e-Shams nevű falu kis kávézójába az Izraeli Védelmi Erő három
egyenruhás embere jött be, ruhájukat befedte a por. Kávét és süteményt
rendeltek. A feltűnő bajuszt viselő iszlám tulajdonos vidáman szolgálta ki őket.
A kávézó tele volt, s mikor Ben a bárpulthoz sétált, hogy megrendelje negyedik
kávéját, az izraeli katonák mellett foglalt helyet, s egyhamar beszédbe
elegyedett velük.
- Elég rossz a helyzet odafenn, nem?
- Nekem mondja? Istenem, de fáradt vagyok.
- Lerombolták az egész börtönt?
- Nem igazán, de felrobbantották az őrszobát, az irodát és egy hatalmas
teherautót, pont a kapunál.
- Nahát! Sok fogoly megsérült? Tudja, azok, akik bennragadtak a
cellájukban a robbantás idején.
- Nem mondhatnám. Nincsenek is ott foglyok, legalábbis mi egyet sem
találtunk. Mind megléptek. Az egész börtön kong az ürességtől, de a romok
alatt még lehetnek emberek... ezért folytatjuk az ásást.
- Kemény meló lehet. Az egész egy hatalmas gránittömb.
- Hát igen. Egyikünk sem rajong az ötletért, hogy visszamenjünk dolgozni.
De a miniszterelnök várhatóan egy órán belül ideér.
Húsz perccel később, mikor Ben Lefrak kiment és felhívta a jeruzsálemi
hírszobát, Eddie Laxton már nagyon boldog volt. Dávid Heyman címlapja igazi
remekműnek bizonyult. Három hasáb széles, öt centi magas kép a Nimród
börtönről, majd a börtönparancsnok, a biztonsági főnök és a katonai
parancsnok képei. Alatta a következő felirat: .Mindannyiukat agyonlőtték a
lázadás során." Alatta kétsoros szalagcím hirdette:

HAMASZ-TERRORISTÁK FELROBBANTOTTÁK A NIMRÓD BÖRTÖNT - AZ

ÖSSZES POLITIKAI FOGOLY KISZABADULT

Ezt ötször négy igazolványkép méretű fotó követte, alatta nevekkel. A képek
fölött átlósan a következő felirat:

ELTŰNTEK!
A Jerusalem Post számára ez fantasztikus hír volt. Szinte teljesen egybevágott
az angol nyelvű Syrian Times konzervatív írásával, amely részben szélsőséges
arabbarát hangnemet ütött meg. A szalagcím a következőképpen hangzott:

HŐSI HAMASZ SZABADSÁGHARCOSOK SZABADÍTOTTÁK KI

MÁRTÍRJAINKAT

A sztorik tartalma feltűnően hasonló volt, mindkettő rámutatott, hogy az

ország minden valamirevaló politikai foglya egész egyszerűen meglépett, egy
határon túli csapat briliánsán vezetett bevetésének köszönhetően. A részletek
összemosódtak, de jeruzsálemi és damaszkuszi, két vasárnap délutáni
különszám megjelenését követő fél órán belül a hírek már kijutottak - minden
helyi közel-keleti rádióadó és a BBC World Service, valamint a Voice of
America is foglalkozott az üggyel.
Az Amerikai Egyesült Államok napilapjai hatórás időeltolódásban vannak az
izraeliekhez képest. így dél körül kapták meg a hírt, s rengeteg idejük maradt
a címlapok elkészítéséhez, miszerint az arab-izraeli konfliktus történetének
negyvenhét legveszélyesebb terroristája szabadlábon van - és bármikor újra
lesújthat.
A belső oldalak tele voltak „Óh, mondd, miért?" típusú sztorikkal, egyéni
szívbemarkoló történetekkel, „börtön-szakértőkkel", biztonsági emberekkel,
fegyencekkel, bankrablásokkal, közel-keleti politikával... a zsidó anyák, fiaik
és lányaik mind az elkerülhetetlent siratták... Ez soha többé nem történhet
meg!
Londonban az egyik szenzációhajhász napilap felhajtotta az 1963-as nagy
vonatrablás néhány túlélőjét, és a következő szalagcímmel hozta le a sztorit:
„PROFI KIVITELEZÉS". Az írásmód tükrözte a Fleet Street dühös önbizalmát,
mintha platóni filozófiai mélységekbe ástak volna.
Jimmy Ramshawe hadnagy vasárnap kora délután már olvasta az első
híreket. Kollégáihoz hasonlóan ő is kétkedve fogadta a hírt, hogy egy
terroristacsoport lenne felelős a gaztettért. Gondolataiba mélyedve ült az
irodájában. A szokásos terroristacsapásoktól eltérően a támadást egyfajta
tiszta katonai precizitás jellemezte. A sivatagból származó fanatikusok
általában bátrak és ravaszak - de gyakran nagyon buták. Ám ez most teljesen
más volt. Aprólékosan, utolsó részletekig kidolgozott és sátáni kegyetlenséggel
végrehajtott, tökéletesen időzített akcióról volt szó. Ahogy az ifjú Ramshawe
gondolta: egyetlen kicseszett hiba sem csúszott be.
Kicsivel este hat óra előtt felállt, és az orra alatt morgott: Szép volt, Kerman
őrnagy. Öregfiú, veszélyes egy szemétláda vagy.
Fél nyolckor Ramshawe már a hirtelen összehívott értekezleten volt Morris
admirális és Wade kapitány társaságában. Mindhárman szinte egy időben
vonták le ugyanazt a következtetést. Ezt az akciót csak egy SAS vagy fóka,
legalábbis egy Herefordban, Angliában vagy a kaliforniai Coronadóban
kiképzett katona vihette véghez! Ebben a korai szakaszban természetesen nem
áll rendelkezésükre semmilyen bizonyíték, de Ramshawe hadnagy, az Észak-
Galileát ábrázoló térkép és a börtön fényképei mellett magával hozott egy
vékony dossziét is, amely a New York and Beirut bankrablásokkal kapcsolatos
törvényszéki bizonyítékokat tartalmazta. Mindkét jelentésben rejlett egy
tagadhatatlan tény: a páncélteremhez vezető ajtókat mindkét helyen igen nagy
robbanóerejű PETN-nel robbantották ki. Az erre utaló nyomokat megtalálták
az ajtókon is. Mindkét keresztvas ugyanazon a helyen tört el, és a maradék
acéldarabokon világosan látszott, hogy fúróval két lyukat fúrtak a rúdba. A
darabokra tört zárakban PETN-maradványokat találtak. A jelentés nem terjedt
ki a további részletekre, ezért Jimmy Ramshawe Wade kapitányt kérdezte meg,
mire következtet ebből.
- Ó, igen. Gyújtózsinórt használtak. Ez egy PETN robbanószerhez
kapcsolódik, amelyet szinte kizárólag a katonaságnál használnak, elsősorban
a Különleges Egységnél. Isten tudja, honnan szerezhették.
- Raymond Kerman ismeri a beszerzési forrásokat.
- Ez igaz. És használni is tudja.
 - James, öregfiú, ki kell derítenünk, hogy a Nimród celláit is ilyen módszerrel
robbantották-e ki. És az izraeliek nem lesznek túl segítőkészek, amíg ekkora
felhajtás van.
Később elmesélték az egészet Morris admirálisnak is, a börtöntámadást egy
korábban a Különleges Egységben szolgáló tiszt követte el, akárhová néztek,
minden jel erre utalt. A teherautóval hajtottak be a börtön udvarára, amelyet
a főbejárat közepén hagytak, először az izraeli sofőrt és kollégáját ölték meg.
- Képzelje csak el, milyen alaposan kitervelték - mondta az admirális. -
Először be kellett jutni az országba, a Golán-fennsíkon lévő veszélyes
határszakaszon. Legalább harmincan voltak. Valószínűleg az éj leple alatt
sétáltak át, majd a hegyekben elrejtőztek. Úgy tűnik, minden szükséges
eszközt magukkal hoztak: gépfegyvereket, akár fúrókat is, gyújtózsinórt, talán
kézigránátot is. Majd két óriáshelikopteren elillantak. Mit mondanak a
szíriaiak?
- Nem túl sokat, uram. Kivéve, hogy tapsviharral üdvözlik a
szabadságharcosok bátorságát, és hálát adnak Allahnak, hogy a palesztin
mártírok biztonságosan megérkeztek. Magáról az akcióról természetesen
semmit sem tudnak.
- Időközben negyvenhét őrült gyilkos rohangál szabadon, lehet, hogy lesznek
közülük, akik idejönnek, bár gaztetteiket mind izraeliek ellen, Izraelben
követték el.
- Így igaz. És semmit sem tehetünk ellene azonkívül, hogy éberen figyelünk,
és szigorítjuk a damaszkuszi ellenőrzést, hiszen a foglyok valószínűleg ott
vannak.
- Jól van, fiúk, értesítsenek minden fejleményről. Jelentést teszek a
Nagyfőnöknek, és reggel találkozunk.
Kathy O'Brien Washington külvárosában található, Chevy Chase-i házában
vasárnap esténként ritkán csörgött a telefon. Arnold Morgannel mindig otthon
vacsoráztak. Köztudott volt, hogy ez az az időszak, amikor a Nemzetbiztonsági
Szolgálat vezetője háta mögött hagyja hivatalának terheit. Épp egy 1995-ös
évjáratú Chateau d’Issant akart megkóstolni, amelyből háromrekesznyit
vásárolt kissé szertelen módon, Harcourt Travis, a Fehér Ház aktuális felvágó
stílusú külügyminiszterének tanácsára.
Arnold Morgan nem akarta elárulni Kathynek, ki volt a tanácsadója, kivéve
persze, ha a bor szörnyű lenne, amely esetben az exharvardi professzor,
jelenlegi külügyminiszter bizonyára elvinné a balhét, valószínűleg nagyon
hangosan. Arnold forgatta a poharát, a Garrone folyó bal partjáról származó
vöröses bordó bordeaux-i bort, és annak illatát fürkészte. Ha tudta volna, hol
gyártották, a leggyönyörűbb, vizesárokkal körbevett tizenhetedik századi
kastélyban, ahol a szőlőindák a falakra futnak fel, még inkább értékelte volna
a kis rituálét. Arnold számára a francia kastélyban palackozott borok olyanok
voltak, mint másnak egy festmény: igazi kincs. Vasárnap esténként mindig
ittak egy pohárkával Kathyvel.
Arnold belekortyolt és ízlelgette.
- Tökéletes - mormogta, miközben a kandalló felé fordította az üveget, és a
címkéjét tanulmányozta. - Egy kicsit még melegedhet, még kell neki egy
negyedóra.
Megszólalt a telefon.
- A francba! - morogta az admirális.
- Téged keresnek, drágám. George Washington, Nemzetbiztonsági Szolgálat,
tudod...
- Jó, jó, enné meg a fene!
Az admirális kuncogva sétált a folyosón a telefon felé. Kathy csak
beszélgetésfoszlányokat hallott.
- Hogy mennyi? Negyvenhét... Úristen!... Hányat kaptak el? ... Egyet se!...
Úristen!... Mind meghaltak?... Jézusom!
Kathy letakarta a báránysültet. Halkan nevetett ezen az őrültségen. Miután
párja letette a telefont, utánament a konyhába, és kedvesen megkérdezte:
- Ki volt az? George Morris vagy Keresztelő Szent János?
Arnold jót nevetett.
 - Azt hiszem, a híradóban is hamarosan láthatjuk majd. Egy
terroristacsoport nemrég kiszabadított egy csomó politikai foglyot Izraelben,
és helikopteren elszállították őket.
- Jézusom!
- Én is pont ezt mondtam Keresztelő Szent Jánosnak. Tudom, hogy
őrültségnek hangzik, de most ez a negyvenhét eszelős ember szabadon kószál.
Nem akarom, hogy idejöjjenek.
- Biztos nem fognak.
- Van ebben az ügyben még egy kis csavarás. A terroristákat valami
kicseszett képzett ember vezette. George és csapata azt hiszik, hogy a tavaly
eltűnt londoni SAS-őr-nagy, Kerman állhat a csoport mögött. A mai napig nem
bukkantak a nyomára.
- Emlékszem erre a sztorira, az angol újságok cikkeztek is róla. Gazdag
családból származott, de kiderült, hogy muzulmán vallású.
- Igen, róla van szó. Szerintem még nagy szerencsétlenséget okozhat. George
szerint a bandájával nem csupán két bankot raboltak ki, mintegy százmillió
dollárt zsákmányolva, hanem egy betörésbiztos börtönből éppen most
szabadították ki a világ legveszélyesebb bűnözőit.
- Ez nem hangzik túl jól.
- Valóban nem... A Különleges Egységre vall ez az egész. A börtön
alkalmazottai között egyetlen túlélő sincs, se tanú, se sebesült. Mindenkit
megöltek. És mint minden börtön, a Nimród is úgy volt kialakítva, hogy senki
sem juthatott be. Szerintem soha senki fejében meg nem fordult volna, hogy
oda betörhetnek.
- Holnap először is az új nagykövettel beszélek, aki nemrég érkezett.
- Kicsit pontosabban melyikkel? A kínaival? A peruival? Esetleg a mongollal?
- Az iránival, te buta - mondta az admirális, s közben elkeseredve rázta a
fejét. Irán az elmúlt húsz évben állami szinten támogatta a terrorizmust... s
nem utolsósorban Raymond Kerman őrnagy is Iránban született.
 NEGYEDIK FEJEZET

Tizenegy hónappal később 2006. május 5., péntek

Kerman, Irán délkeleti része

avi Rashood tábornok és Shakira Sabah meghitt beszélgetést folytattak a

R Kerman város központjában lévő Bazar-e Vakil föld alatti teázójában.
Ravinak ez szinte zarándokút volt, hiszen erről a helyről csupán halvány
gyermekkori emlékei voltak. Emlékezett a finom, édes, mézes-mandulás
süteményekre és a fedett bazárra is. Maga a teázó sokkal homályosabb volt,
mint memóriájában élt. Két órába telt, mire megtalálták, de most már ott
voltak. Ravi Shakira kezét fogta a kis boxban, és édesanyjáról mesélt neki.
Shakira számára az egész egy nagy felfedezés volt. Még sohasem volt
Iránban, és Ravi sosem mesélt róla, főleg mivel alig emlékezett valamire. De
mesélt neki a csodálatos süteményekről, amelyet édesanyjával a gótikus ívek
alatt fogyasztottak el, egy templomra vagy mecsetre emlékeztető, elegáns
téglaépületben. De nem emlékezett sem a teára, sem a házra, ezért elég sokáig
tartott megtalálni a régi teázót. Ma mindketten nyugati ruhát viseltek, és
meglátogatták Kerman legnagyobb épületét, a fenséges, sárga kövekből épült
Mosque-e Jame-t. Ravi emlékezett az épületre és arra is, hogy családjával a
közelben laktak. De a régi házat már nem találták Shakirával, akárhogy is
próbálták megkeresni, mivel Ravi csak az udvaron álló falra emlékezett, illetve
a szökőkútra és a fára, amely egész nap árnyékba borította a köves udvart.
De a világ legkeresettebb emberének már a teázó kedvéért is megérte
ideutazni, és a karcsú, sötét hajú palesztin szépségnek, aki kész volt arra,
hogy életét áldozza a férfiért, ahogy már egyszer majdnem meg is tette. Még
mielőtt megismerte volna.
- Nos, mindig azt mondogattad, hogy jobban rálátsz majd a dolgokra, ha itt
leszünk... Nos, itt vagyunk... bevált?
Ravi felnevetett. Shakira mindig válaszokat várt. Közvetlen, egyszerű
válaszokat. Az igazság árnyéka, leírások, apróságok és utalások... ezekre nem
volt kíváncsi... szerinted mindannyiuknak meg kell halniuk?... biztonságban
leszünk?... az izraeliek a legrosszabb emberek a földön? Eléggé szeretsz ahhoz,
hogy feleségül vegyél?
Az olyan szavak, mint „talán, esetleg", a kifejezések, mint „várjunk ezzel egy
kicsit" vagy „néha úgy gondolom" érthetetlenek voltak Shakira esetében.
Kedvenc hárítása az „Igen, de..." kezdetű mondat volt, majd újra feltette a
kérdést. Ravi Rashood elbűvölten figyelte a lányt, szépsége és nyilvánvaló
intellektusa egyaránt felcsigázta. Tanúja volt bátorságának, hűségének és
eltökéltségének, ahogy harcol és kiáll az igazáért. És Shakira elkötelezett
iszlám volt. Felolvasott a Koránból a volt SAS-őmagynak, a Próféta szavaira
tanította, ahogy annak idején őt is tanították, megértette vele az Allahhoz
vezető utat, a mélyen félreértett vallás kegyességét és morális helyességét.
Manapság a minaretek erősödő hívása, a mollák imája új és kifejező jelentést
hordozott a korábbi Ray Kerman számára. A Próféta által 1400 évvel ezelőtt
lefektetett irányzat ősi visszhangjában meghallotta vallásának igazi hangját,
mely panaszos és szenvedő, mégis hittel és reménnyel teli.
És most előtte állt a kérdés... itt vagyunk... bevált?
- Igen, bevált.
- Honnan tudod?
- Érzem, hogy ide tartozom. Mintha hazajöttem volna. Akármennyi ideig is
próbáltak a szüleim angolt faragni belőlem, nem vagyok, és nem is lehetek
angol. Iráni vagyok, és az őseim beduinok voltak. Sem édesapám, sem a brit
hadsereg nem tudta ezt megváltoztatni. Azok vagyunk, akik vagyunk, drágám,
még te is.
Shakira komolyan figyelte.

61
 - Ha sosem küldtek volna Izraelbe, ha nem harcolsz a Jerusalem Roadon,
nem ölsz meg két embert, hogy engem megments, akkor is hazataláltál volna?
- Nem hiszem. Ugyanúgy éltem volna az életem, mint addig is, és
valószínűleg egy zászlóalj parancsnoka lettem volna, majd a családi
vállalkozás vezetője. Először Hebronban éreztem azt, hogy ide tartozom, a
piacon, amint az emberekkel beszélgettem. Furcsa volt, de érzelmi köteléket
éreztem, izgatott voltam, hogy ott lehetek.
- Még mielőtt engem megismertél volna?
- Igen.
- Akkor nemcsak én vagyok felelős a tetteidért?
- Nem, egyáltalán nem. Már akkor éreztem ezt a furcsa vonzódást a
palesztinok iránt... és eszembe jutott egy történet, amelyet egyik ejtőernyősöm
mesélt Észak-Írországban. Nagyon rendes srác volt, Pat Byrne-nek hívták. Volt
egy nagybátyja Philadelphiában, aki tizenegy éves korában költözött el Észak-
Írországból, és élete következő ötvenhat évét Pennsylvaniában töltötte. Egy
nap fogta magát - ekkor már özvegy volt - és tíz napra elutazott Derrybe, ahol
még éltek rokonai. Soha többé nem ment vissza az Amerikai Egyesült
Államokba. Egy tipikus kis ír faluban telepedett le a tengerparton, ahol
unokatestvérei éltek. Majd felhívott egy ingatlanügynököt Philadelphiában, és
megbízta két autója, háza és minden ingósága eladásával. A mai napig
Írországban él, valami Donegal nevű helyen, és olyan boldog, mint egy
énekesmadár. Ugyanazt érezte Írországban, amit én érzek itt a Közel-Keleten.
Alig emlékszem Kermanra, de a szívem azt súgja, hazataláltam.
- Londonban is otthon érezted magad, nem?
- Igen, hiszen ott volt a családom. Ott volt minden ismerősöm. De mindig
éreztem, hogy én más vagyok, és ezt mások is látták. Gyerekként könnyen
elnyomja ezeket a dolgokat az ember. De mikor ideértem, tudtam, hogy én is
ide tartozom. Aztán találkoztam veled...
- Úgy érted, hogy Donegalban fogunk letelepedni? Rashood tábornok
nagyot nevetett.
- Még sok dolgunk van.
- Igen, tudom, de... itt fogunk letelepedni?
- Iránban?
- Igen.
- Nem tudom. Egy darabig biztosan itt maradunk. De ha tovább is megyünk,
valahol Damaszkuszban, Jordániában, vagy akár Egyiptomban, vagy
Dubaiban... de az biztos, hogy iszlám ország lesz... Ezt tudom. Nem mennék
vissza nyugatra, nem tudnék már ott élni.
- Felakasztanának, ugye?
- Lehetséges.
- Nem engedem. Felrobbantom a tárgyalótermet, mint azt az izraeli tankot
is.
- Akkor mindkettőnket felakasztanak.
- Minket ugyan nem. Ahhoz túl okosak vagyunk. Ravi átkarolta a lányt.
- Okosak, de óvatosak, ez benne a trükk. Soha ne felejtsd el, hogy veszélyes
vizeken evezünk. Egy komoly hiba az életünkbe kerülhet.
Shakira a gondolataiba mélyedt.
- Nem gondolod néha úgy, hogy már eleget tettünk? Hogy ideje lenne
visszavonulni a harctérről, és békésen éldegélni valahol?
- Igen, néha eszembe jut. De ugyanakkor szeretnék látni egy nagy iszlám
országot, amelyet sem a Nyugat, sem
Izrael nem befolyásol. Természetesen valahol itt, a Közel-Keleten. És azt
hiszem, tudom, hogy lehetne létrehozni... semmi esetre sem
tömeggyilkossággal. Oszama bin Laden óta ez nem túl divatos megoldás. De
van ennek más módja Is. Pontosan ezért vagyunk most itt. Nagyon sok ember
számít rám, és senkit sem akarok cserbenhagyni.
- Azt hiszem, nem kéne ilyen okosnak lenned. A nimrodi akció
végrehajtásából megismerhették azt a profi munkastílust, ami téged jellemez.
Még soha nem láttak ehhez foghatót. Most a fél arab világ egyfajta Messiásként
tekint rád.

62
 - Meg tudom tanítani őket is erre. De először meg kell mutatnom nekik a
dolgokat.
Nem sokkal később kijöttek a teázóból, taxiba ültek, visszavitették magukat
a Kerman Grand Inn nevű fogadóba, összecsomagoltak, majd a repülőtér felé
vették útjukat. Az Irán Air heti egy, Bandar Abbasba, 500 km-re délre induló
járatát akarták megcsípni.
Este hatkor szálltak fel, és negyvenöt perc múlva már a tengerparton, a
kikötőben voltak. Bejelentkeztek a kopott, ám egykor híres Hotel Gamerunba,
amely a Bolvas-e Pasda-ranon helyezkedett el, gyönyörű kilátással az öbölre.
Most már Homa Hotelnek hívták, ám még mindig olyan vagyonosnak tűnt,
egykor oly híres étterme még elfogadható volt. A szakács azért tudta, hogyan
kell rákot sütni, és párolt rizst készíteni, amely tipikus iráni étel. Mangólevet
ittak hozzá, majd teát, végül az óceánra néző kertben sétálgattak.
Az éjszaka meleg volt, és a hold kelet felől, a sivatag irányából kelt fel,
sugarai bevilágították az ösvényt. A szálloda főleg turistákkal volt tele, mint az
év hasonló időszakában mindig. Lehetetlen volt üres szobát találni, de mivel
az Iráni Haditengerészetnek több szobát is fenntartottak állandó szerződés
keretében, így Ravi és Shakira háromnapos várakozás után simán bejutott.
A Nimród börtön hírei megdöbbentő hatást gyakoroltak az arabok harci
szellemére. Azonban az ajatollah ragaszkodott hozzá, hogy a Hamasz fedje fel,
pontosan ki a felelős a történtekért. De a Hamasz szégyenlősen óvta katonai
vezérének személyazonosságát. Ahogy teltek-múltak a hónapok, az ajatollah,
aki a közel-keleti események fő pénzügyi támogatója volt, eljutott az
igazsághoz. Tudomására jutott, hogy Rashood tábornok, egy iráni muzulmán
vezette az akciót.
A szálloda kertjében tettek egy gondtalan, romantikus sétát. Már majdnem
két éve odaadóan szeretik egymást, de szinte pattanásig feszült a hangulat
közöttük. Másnap kora reggel Rashood tábornok jelentést tesz az Iráni
Haditengerészetnek a város nyugati részén, ahová azért hívták, hogy a
Hezbollah katonai vezetésével, illetve szimpatizánsaival, és két keményvonalas
teheráni pappal megvitassa a jövőbeli terveket. Ezek az emberek már hosszú
évek óta számos nyugatellenes támadás fő támogatói voltak. Egy magas rangú
hadbiztos elnököl majd a megbeszélésen, amelyre zárt ajtók mögött kerül sor.
Minden bejáratot négy őr vigyáz majd. A megbeszélés után be kell szolgáltatni
a jegyzeteket és jegyzettömböket, és hónapokon keresztül senki sem tudhatja
meg, milyen döntés született, illetve az egyes emberek mit mondtak. A legtöbb
katonai gyűléshez hasonlóan ez is TITKOS volt. Valószínűleg Ravi tábornok és
leendő palesztin menyasszonya jövőjét is eldönti majd. Egyikük sem tudta, mit
hoz a holnap, bár a megbeszélés fő célja az volt, hogy meghallják, mit mond a
világ a mélyen tisztelt Hamasz katonai főnökéről.
Ravi és Shakira nyugtalanul aludtak, felváltva ébredtek fel, és azon törték a
fejüket, hogy hova mennek majd, és milyen feladattal bízzák meg őket. Shakira
nem vehetett részt a gyűlésen, de pillanatnyilag az iráni állam vendége volt, és
a szállodában marad, amíg a tábornok ügye le nem zárul.
Reggel nyolckor lesétáltak a széles lépcsőn, hogy megreggelizzenek. Shakira
hagyományos lavash kenyeret evett joghurttal és mézzel, Ravi ragaszkodott a
gabonapehelyhcz, majd evett néhány tükörtojást pirítóssal, az iráni
viszonylatban magasnak tűnő árak ellenére. A szálloda könyvelésén azzal
érveltek, hogy egy igazi nyugati turista igazi nyugati reggelit szeretne, s mivel
nyugati valutával fizet, ezt biztosítani kell számára. A haditengerészet
háromnegyed kilencre szolgálati autót küldött a tábornokért. Arab ruhát
öltött, arabul beszélt a sofőrrel, aki nyugatra, a kikötő elé vitte, egyenesen az
Iráni Haditengerészet főparancs -nokságára.
Ravi a főbejárat bal oldalán lévő nagy feliratra lett figyelmes:

HADITENGERÉSZETI FŐPARANCSNOKSÁG - ELSŐ KÖRZET

Alatta nagy fehér betűkkel:

Csak a személyzet részére!

63
 Az idegeneket azonnal lelőjük!

Útjuk a móló mellett vezetett el. Ravi, mint minden SAS-parancsnok, jól
ismerte a hadihajókat, és azonnal felismert egy rakétahordozó fregattot. Pont
a szeme előtt horgonyzott az 1300 tonnás iráni Alvano típusú Vosper Mk5, a
Sabalan, amelyet harminc éve Angliában építettek, és most nagy
hatótávolságú kínai gyártmányú C-802 rakétákat szállít. A hajó tatján a 73-
as szám volt felfestve, tengerészek váltották éppen egymást, jöttek-mentek.
Nem tudott rájönni, hogy most éppen indul vagy megérkezett. Mindenesetre
figyelemreméltónak tűnt a hajó. Nem sokkal kilenc óra után érkeztek meg a
központba. A tábornokot egy földszinti irodába tessékelték, ahol Mohammed
Badr admirális tagbaszakadt, szemüveges alakja fogadta. Badr admirális a
Taktikai Főparancsnokság vezetője és Irán legnagyobb tengeralattjáró-
szakértője volt.
- Rashood tábornok! - üdvözölte őszinte örömmel. -Örülök, hogy látom. Már
olyan sokat hallottam önről.
- Jót is? - kérdezte Ravi arabul, majd muzulmán köszöntéssel üdvözölte.
- Fantasztikus dolgokat, tábornok - közben fejet hajtott, megadva a
tiszteletet az előtte álló tiszt rangjának. Annak ellenére, hogy Ravi annak
idején egy koszos cellában kapta meg kinevezését, és sosem vezetett ötven
főnél nagyobb csapatot, miközben ő, Mohammed Badr a Haditengerészet
vezetője volt, ami 40 ezer embert és 180 hajót jelentett, beleértve az oroszok
által épített Kilo típusú tengeralattjárókat is.
Badr admirális, aki a déli parton fekvő Bushehr kikötővárosból származott,
vezette az egész Kilo programot az Iráni Haditengerészetnél. Ő volt a hajójavító
műhely vezetője is, amikor egy amerikai osztag négy évvel ezelőtt mindhárom
régi hajóját zátonyra futtatta. A három Kilo már vadonatúj volt, eredeti
működési állapotban, és az admirális mindent megtett azért, hogy úgy is
maradjanak. Gyűlölte Amerikát, és mindent, ami a nyugatot jelentette.
Remegett a dühtől, amikor egy iráni fregattról figyelte, hogy az óriási amerikai
tartályhajók a Texan-öbölben arrogánsan áthaladtak a Hormuz-szoroson,
mintha az övék lenne, hogy nyersolajjal töltsék fel, a Perzsa-öböl olajával,
amely óceán az ő országához tartozik, csakúgy, mint az olaj. Nem az Amerikai
Egyesült Államoké. Irodája falán egy fotó lógott, amely sötétkék egyenruhába
öltözött fiatal tengerésztisztet ábrázolt, egy Nakhoda Dovomot (parancsnokot),
négy aranysáwal az ujján, a legfelsőbe aranykör volt hímezve.
- A fiam, Ben Badr, a Sabalan nevű rakétahordozó fregatt parancsnoka. Jó
ember, harmincöt éves. Hamarosan ideér, hogy bemutathassam neki.
- Micsoda megtiszteltetés. A Sabalan most ért be? Nyüzsgött körülötte
minden.
- Kicsivel éjfél után kötött ki. Három hétig volt távol, fenn, az Öbölben.
- Ben is részt vesz a mai megbeszélésen?
- Természetesen. Nagy tiszteletnek örvend itt. Sokan mondják, hogy neki
melegítem ezt a széket.
- Ő is tengeralattjárókon dolgozott, ahogy az édesapja? - váltott Ravi témát.
De Badr admirálist ez cseppet sem zavarta, és fennakadás nélkül válaszolt:
- Igen, világéletében. Ez az első felszíni munkája.
- Á, szóval tapasztalatbővítés.
- Pontosan.
- Nem lehet olyan parancsnoka a haditengerészetnek, aki egész életét a víz
alatt töltötte, igaz?
Az admirális jót nevetett.
- Manapság már nem. De Ben gyorsan tanul, és elkötelezett mind hazája,
mind az ügy iránt. Még az idén megkapja a kapitányi kinevezést, és az egyik
Kilo parancsnoki tisztjét is.
- Az egy orosz dízel-elektromos tengeralattjáró, ugye?
- Igen, az az egyik. Három is van belőle nálunk. Kitűnő hajók... rendkívül
halkan siklanak...
- Amíg fel nem gyorsulnak...
- Megtanultuk, mikor nem szabad felgyorsítani... óh, már itt is van Ben.
64
 Badr parancsnok lépett be az ajtón, egy sötétbőrü férfi koromfekete, rövidre
nyírt hajjal, atlétatermettel, széles vállakkal, de járása könnyed volt, és
mosolya varázslatos. Nem volt olyan magas, mint édesapja, aki majdnem 190
cm magasra nőtt. Ben Badr csinosabb volt. Klasszikus perzsa arc, vékony,
kissé horgas orr és magas homlok. Arca magas intelligenciát sugárzott.
- Jó reggelt, tábornok. Nagyon örülök, hogy megismerhetem.
- Parancsnok, alig ismer, azt hiszem, korai arról beszélni, mennyire is örül
nekem.
- Már a szívembe lopta magát.
Ezen a ponton Badr admirális közbeszólt.
- A Nimródból kiszabadított egyik fogoly Ben keresztapja volt. Nagyon szoros
kapcsolatban állnak. Egész családunk hálával tartozik önnek.
Ravi kissé megdöbbent, hogy hőstetteiről az egész Iráni Haditengerészet
Főparancsnoksága tudomást szerzett. Badr admirális, aki látta az ex-SAS-
őrnagy arcán átsuhanni a meglepetést, csak ennyit mondott:
- Ne aggódjon. A Hezbollah felsővezetése minden információt bekért a
Hamasztól. De a Nimródban történtek országunk határain belül is titokban
maradnak.
Rashood tábornok némán bólintott. Az iráni admirális folytatta:
- Egy dolgot biztosan tudunk: nagyon szép üdvözlésre készülnek. Ha jól
értem, vissza kíván térni harminc Angliában töltött év után szülőföldjére?
- Igen, ez így van.
- Remélem, hogy ön és Sabah kisasszony jól érzik itt magukat. Kényelmes
szállásuk van a Homa Hotelben?
- Igen, uram.
- És hogy sikerült a kermani teázóban tett látogatás? Nosztalgiázott?
- Igen, uram. Emlékeimben élénken élt a hely, csakúgy, mint az édes
sütemények.
Mohammed Badr elmosolyodott. Ravi Rashood jól palástolja afelett érzett
dühét, hogy nyilvánvalóan mindenhova követték.
- Tábornok, mindannyiunknak vannak ellenségei, ezt ön is tudja. Úgy
éreztem, kötelességem az ön biztonságára vigyázni itt-tartózkodása alatt.
- Megértem.
- Azt hiszem, ideje felmenni és csatlakozni a többiekhez. A mollák már kora
reggel, az ima után azonnal idejöttek. Nem kellene őket megvárakoztatni.
Kisétáltak a kövezett padlójú előcsarnokba, majd felmentek az emeletre. A
konferenciaterem széles faajtaját négy felfegyverzett őr vigyázta. Badr
admirális jó reggelt kívánt nekik, majd benyitott az ajtón.
A terem gyönyörű perzsaszőnyegén hosszú diófa asztal állt, amelyet hét férfi
ült körül. Négyen gyakorlóruhát viseltek, fejükön arab fekete-fehér mintás
fejdísz. Mind a négyet bemutatták Rashood tábornoknak. Egyértelmű volt,
hogy a szobában mindenki ismer mindenkit, és Ravi feltételezte, hogy ők
négyen a Hezbollah képviselői.
Az asztalfőn egy feketébe öltözött ajatollah foglalt helyet. A nevét nem értette
pontosan, talán Rafsanjani? Valószínűleg a korábbi elnök családtagja lehetett.
Bár bemutatáskor nem említették, hogy ő lenne „Őszentsége a Nagy ajatollah",
de nyilvánvaló volt, hogy igen magas rangú síita muzulmán, aki vezetői
tisztséget tölt be az iszlám állam kormányában.
A tábornok felállt, és mindkét kezét előrenyújtva csak annyit suttogott
arabul:
- Salam aleikom, fiam. Hálásak vagyunk mindazért, amit tettél és teszel. Az
ajatollahnak szintén volt a Nimródban egy közeli barátja.
Az ajatollah mellett két szakállas, fekete ruhás, fehér turbánt viselő hojjat-
el-Islam állt. Ez a tisztség a második legmagasabb rangú papokat illeti meg.
Egyikük az ősi Isfahan városából, a másik Teheránból érkezett. Felállva
üdvözölték a Hamasz katonai vezetőjét, és köszönetet mondtak eddigi
tevékenységéért.
Ravi és a két haditengerésztiszt ezután helyet foglaltak, és az ajatollah
elkezdte beszédét:

65
 - Azt hiszem, senkit sem kell ebben a szobában arra figyelmeztetnem, hogy
az elhangzottakat bizalmasan kezelje. Nagyjelentőségű ügyekről fogunk
tárgyalni, és terveinkről senkinek sem beszélhetünk. Az itt jelenlévő tíz ember
a Közel-Kelet legfontosabb Tanácsait képviseli. Tudom, hogy mindannyiunkat
ugyanaz a cél vezérel. Körültekintően kell eljárnunk, ezért megkérek
mindenkit: minden elhangzó információt titkosan kezeljen.
Mindenki bólintott, majd az ajatollah folytatta:
- Szeretném bemutatni önöknek mai vendégünket. Ravi Rashood tábornok
nem azért jött el, nem azért csatlakozik hozzánk, mert ide vezényelték, hanem
a szíve hozta ide, vissza a gyökereihez. És bár nehéz felfogni, mi vette rá, hogy
elhagyja családját, hazáját, országát és karrierjét, hálásak vagyunk döntéséért
és azért, hogy útját Allah a hitetlenek közül az Iszlám felé vezérelte. Rashood
tábornok korábban a brit hadsereg egyik legkitűnőbb parancsnokaként
tevékenykedett. De bizonyára ő is rádöbbent, milyen kegyetlen és rosszul
irányított szervezet tagja volt, amely egyik kormánnyal harcolt a másik után:
az iszlám ellen. Végül egy szörnyű, kegyetlen küldetésen kellett részt vennie
az izraeliek oldalán, a védtelen, békeszerető palesztinok ellen. Ekkor hátat
fordított a hódítóknak, s kinyújtotta karját az elnyomottak felé. A
muzulmánok még hosszú éveken át ünnepelni fogják döntését.
Szünetet tartott, a körülötte ülők némán bólogatva jelezték egyetértésüket.
Rashood tábornok merev tekintettel nézett előre, arca semmilyen érzelemről
nem árulkodott. Az ajatollah folytatta:
- Rájöttem, hogy a legnagyobb veszély és a meghatározó döntés pillanatában
a tábornokot Allah remélhetőleg sírig tartó szerelemmel ajándékozta meg.
Felesleges újra megszámolni, hogy hány alkalommal aratott elsöprő győzelmet
a Hamasz színeiben. Bizonyára ő is tudja, mennyire csodáljuk őt. De most
rajtunk a sor, vitassuk meg a következő nagyobb szakaszt és az elkövetkező
feladatokat. Két éve habozunk, mivel nem volt olyan katonai vezető csapatunk
élén, aki teljesíteni tudta volna súlyos követelményeinket. De most már
Rashood tábornok személyében megleltük a megfelelő vezetőt. Hiszek benne,
hogy egyenesen Allah vezérelte őt hozzánk. Allah hatalmas, és a megfelelő
parancsnokot küldte. Hálásak vagyunk testvéreinknek a Hamasznál, hogy
felismerték tehetségét, és elküldték őt erre a közel-keleti csúcstalálkozóra.
Az ajatollah Badr admirális felé bólintott, aki felemelkedett.
- Uraim. Az idő rövidsége miatt azt hiszem, felesleges lenne külön
célkitűzéseket megvitatni, sokkal fontosabbnak tartom, hogy a stratégia
lényegét megbeszéljük. Hiszem, hogy a világon nincs helye a továbbiakban
tömeggyilkosságnak. Bin Laden megpróbálkozott ezzel a módszerrel, s az
eredmény katasztrofális volt minden érintett részére. A rengeteg ártatlan civil
lemészárlása miatt minden hithű muzulmán szíve vérzik. A leghíresebb és
legmeggondolatlanabb akciója a 2001-es, Amerikai Egyesült Államok ellen
intézett támadás volt. Semmi oka nem volt rá. Ellenünk fordította a sátán
haragját. Nem is beszélve arról, hogy a több ezer ártatlan amerikai életét kioltó
akció majdnem a nagy iszlám testvériség széteséséhez vezetett. Senki sem
tudhatta előre, hogy a sátán ilyen erőszakosan fog reagálni az eseményekre.
De az Amerikai Egyesült Államok hatalmas és kapzsi. Ráadásul gonosz,
bosszúálló emberek irányítják, akik most már a népet is magukkal ragadták.
Úgy gondolom, itt, e szobában mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy az
Amerikai Egyesült Államok ellen intézett újabb támadás kegyetlen bosszút
szülne, amire nem vagyunk felkészülve. Teljes mértékben elveszítenénk az
amerikai támogatást, és egy ilyen megmozdulás csak bajt hozna hazánkra és
a környező országokra is. Tengernyi vér, bánat és könny folyna. Az Amerikai
Egyesült Államok vezetői azt hiszik, hogy bármely ellenszegülő kormányt vagy
radikális csoportot büntetlenül megsemmisíthetnek. Uraim, nem akarok vért,
bánatot és könnyeket látni. Nem tenne túl népszerűvé bennünket. Az igazság
az, hogy míg az Amerikai Egyesült Államok alvó óriás volt, amelyet megsebzett
és megzavart a világ véleménye, addig a muzulmánok kitörő örömmel
fogadták, amit mi tettünk. A helyzet megváltozott. Az amerikaiak habozás
nélkül visszavernék Irakot, Iránt, Jordániát vagy Líbiát, akár Egyiptomot és
Szíriát is, ha úgy gondolnák, ezek az országok ellenük fordultak. Láttuk,

66
mekkora hatalommal rendelkeznek. Önök közül ketten is tanúi voltak, amint
keményen bombázták a szomszédos országban közeli, de nem megfelelően
irányított testvérszervezetünket, az Al-Kaidát. A héttonnás amerikai bombák
pontos célzása elől senki sem menekülhet. Még pekingi barátaink sem. Nem,
uraim, úgy gondolom, sokkal kifinomultabb módszerrel kell előrehaladnunk.
Ezért is tartom magunkat igen szerencsésnek, hogy egy volt nyugati
parancsnok van köztünk, és azt hiszem, adnunk kell a szavára.
A magasabb hojjat felállt, és felemelte kezét. Tisztelete jeléül Bard admirális
bólintott, és leült.
- Uraim, bármit is csinálunk, óriási kockázatot vállalunk azzal, hogy az
Amerikai Egyesült Államok hadseregét magunk ellen haragítjuk.
Emlékezzenek csak arra, nemrég tönkretették az összes tengeralattjárónkat
annak ellenére, hogy nem támadtuk meg őket.
Badr admirális közbevágott:
- És egyidejűleg egészen más okból felrobbantották a két legnagyobb iraki
gátat.
Ezen mindenki mosolygott. Ám a hojjat folytatta.
- Nem gondolják, hogy a jelenlegi amerikai kormány túl kemény, túl
hatalmas, hogy azzal bármely harmadik világbeli ország megbirkózzon? Ha
csapást mérünk rájuk, szinte fel se veszik. Aztán visszatérne teli dühvel és
méreggel, s olyan fegyvereket használna ellenünk, amelyekkel nem tudnánk
felvenni a versenyt. Nem kellene öt-tíz év tűzszünetet tartanunk? Talán végre
hatalomra jut egy gyenge, baloldali kormány Washingtonban. A végén mindig
egy Clinton vagy Carter jön.
- Bölcsen szólsz - helyeselt az ajatollah. - De nem szabad sem elfelejtenünk,
sem figyelmen kívül hagynunk szent kötelességünket. Egy nagy iszlám államot
kell létrehoznunk a Közel-Keleten, a nyugattól függetlenül és háborítatlanul,
örökre megszabadulva a sátántól. Ebben számíthatunk a kínaiak segítségére
is, akik vevők az olajunkra és nagyon könnyen irányítható partnerek. Nem
kérdeznek semmit. Csak a kereskedelem és az együttműködés érdekli őket. A
kínaiak építtették a világ egyik legnagyobb olajvezetékét, amely Kazahsztánból
a Hormuzi-öbölig ér el. Pont a mi országunkon halad keresztül, és mi vagyunk
a haszonélvezői. Sajnos attól tartok, tovább kell folytatnunk a küzdelmet. Az
eljövendő generációk majd hálásak lesznek, és Allah kegyelme kísér
bennünket, hogy megszabadítjuk országunkat az óceán túlsó felén lévő
ördögöktől.
- Ezek is bölcs szavak - szólt közbe a teheráni hojjat. - De elmagyarázná
valaki, hogy kerülhetnénk el, hogy az amerikaiak éktelen haragja népünk ellen
forduljon? Talán túl sok időt töltöttem itt. De láttam már embereket összetört
szívvel szenvedni. Nem hiszem, hogy kibírnám, ha még több halottat és
pusztítást kellene itt végignéznem. Különösen nem, ha mi magunk hoznánk
magunkra a bajt.
A magasabb rangú ajatollah bal kezét az idős pap jobb karjára helyezte.
- Igaza van, hogy felhívja a figyelmünket a következményekre. Én is aggódom
a jövőbeli Nyugat elleni támadások miatt. És természetesen már rég
észrevettem a tömeggyilkosságok hiábavalóságát. Nem működik, csak olaj a
tűzre. Azt is megfigyeltem, hogy az Amerikai Egyesült Államok megkezdte
kivonulását az Öbölből. Ha nem is teljesen, de részlegesen.
Badr admirális felnézett, látta, amint az ajatollah egyetértően bólint.
- Őszentsége bizonyára arra céloz, hogy a Fehér Ház az arab olaj helyett
egyre inkább az alaszkai olajmezőket kívánja hasznosítani.
- Pontosan, admirális úr - bólogatott a gyűlés elnöke. - Észre fogják venni,
hogy egyre kevesebb öböl menti országgal újítja meg szerződéseit az Amerikai
Egyesült Államok. Kína már át is vett néhányat. Az Amerikai Egyesült Államok
nem szeretne régiónk olajtartalékától függeni. Őszentsége, a teheráni ajatollah
szerint az elkövetkezendő száz éven belül az egész amerikai kontinens egyetlen
elszigetelt, saját erőforrásaira támaszkodó országgá válik.
- Ha kiiktatjuk Izraelt, az egész Közel-Kelet, Észak-Afrika és talán még a
muzulmán Közép-Ázsia is a miénk lehet - lelkesedett Badr admirális. -
Természetesen a kínaiak segítségével. Talán a régi oszmán birodalom mentén.

67
Micsoda álom! Egy hatalmas, szabadon kormányozható, zsidó arroganciától
mentes iszlám állam... végre valóra válhat!
Badr parancsnok rövid szünetet tartott. Amint felnézett, elkapta az ajatollah
pillantását, aki beleegyezően bólintott, hogy folytassa beszédét.
- A kormány erős és előretekintő, de az Amerikai Egyesült Államok tele van
baloldali konzervatívokkal. Az Alaszkai Északi Lejtő a Prudhoe-öböl mellett
egyenesen a Sarki Nemzeti Parkba torkollik, amely már több mint húsz éve
védett területnek számít. A tervet sokan ellenzik, és semmi sem garantálja,
hogy az elnök keresztülviheti tervét.
- Mindazonáltal - válaszolt Ben édesapja - az Amerikai Egyesült Államok
északnyugati partjainál már lefektettek egy dél felé futó, feltehetőleg víz alatti
kőolajvezetéket éppen a Prince William-szoros mögött.
Mint minden tengerésztiszt, Badr admirális és fia is úgy beszéltek e távoli
helyekről, mintha a világon mindenki legalább annyi ideig tanulmányozta
volna a térképeket, mint ők. De természetesen vissza-visszatértek a
beszélgetés fő témájához. Kérdés az, hogy továbbra is elvegyük az amerikai
flották kedvét attól, hogy a Közel-Keleten üzleteljenek, vagy dőljünk hátra, és
várjuk meg, míg maguktól kivonulnak?
- A helyzet az, hogy sosem fognak maguktól elmenni - bosszankodott az
admirális. - Az Amerikai Egyesült Államok egy stratégiai helyzetben lévő
globális szuperhatalom. Érdekeltségei behálózzák az egész földgolyót.
Szándékosan hagyták korábban Szaddam Huszeint hivatalában, mivel tudták,
eltávolítása polgárháborút okozhat Irakban. Az Öböl felől indított támadással
a leggyengébb pontjukat érhetnénk el, s ezt bizonyára meg is tennénk. Az
amerikaiak mindenhol előnyt élveznek. Szeretik rajta tartani a szemüket
Oroszországon, Indián és Kínán. Szeretik, ha hadihajóik a tengereinken
állomásoznak. Sosem fogják azt tenni, amit mi akarunk, sosem fognak végleg
kivonulni a térségből.
- Katonai erőfölényük miatt képtelenség kiűzni őket - erősítette meg az
ajatollah. - Azt hiszem, elérkezett az ideje, hogy megkérjem a Hamasz
parancsnokát, aki volt szíves idefáradni, hogy legyen kedves elmondani
véleményét.
Ebben mindenki egyetértett, Ravi tábornok úgy állt fel, mint akinek rengeteg
mondanivalója van.
- Figyelmesen hallgattam a ma reggel itt elhangzott lenyűgöző és átgondolt
véleményeket. Mindegyikkel egyetértek. A Nyugat sokkal nagyobb hatalommal
rendelkezik, mint mi, és olyan kegyetlen fegyvereik vannak, amivel sohasem
tudjuk felvenni eredményesen a harcot. Azonban nem kell itt leragadnunk.
Oktalanság lenne bonyolult teóriákat követni. Ahogy az amerikaiak
mondanák, tűzzünk ki új célokat. Lehet, hogy nyers, de tökéletes logika.
Egyszerűen utálják a civilek tömeges legyilkolását, és az ilyen jellegű
támadókat egyszerűen eltörlik a föld felszínéről. Ne csináljuk ezt. Ilyen
egyszerű. Nincs semmi értelme, csak feldühítjük vele az ellenséget, a
végkimenetel pedig mindenképpen borzalmas lesz. Nem, uraim. Ezt komolyan
át kell gondolnunk. Véleményem szerint csupán két dolog van, amellyel az
ellenséget biztosan visszavonulásra lehet kényszeríteni: először is az egyszerű
bosszantás. Emlékezzenek Gorbacsov lépéseire, mikor Reagan elnök a
Csillagháborús programmal megfenyegette, hogy végleg megsemmisíti népét.
Mihail nem volt mérges, még csak meg sem ijedt. Elfogyott a türelme.
Felbosszantották. Frusztrálta a helyzet. Elfogytak a lehetőségei. Végül
széttárta karjait, „bassza meg" - mondta, és feladta. Nem hiszem, hogy a
berlini fal lerombolása, és a Szovjetunió teljes szétesése lett volna a cél. De ez
történt, és ő csak annyit tanácsolt népének, hogy folytassák megszokott kis
életüket és kereskedelmüket. És igaza is volt. Azt hiszem, nekünk is ezt kell
tennünk a sátánnal. Nem beszélve arról, hogy sokkal nagyobb előnyt élvezünk,
mint amekkora annak idején Reagannek volt Gorbacsovval szemben. A
sátánnak van egy sebezhető oldala - dollárnak hívják. A világtörténelem során
egyetlen nemzet sem lett volna ennyire költség-, profit- és vagyonorientált. Ez
egyszerűbbé teszi a feladatunkat. Azt kell elérnünk, hogy az Amerikai Egyesült
Államokat feldühítsük. Hogy elegük legyen a kényelmetlenségből,

68
belefáradjanak a véget nem érő újjáépítésbe, és mindenekfelett a költségekbe.
Nincs szükség gyilkosságra, tömeggyilkosságra, elég, ha egymás után
támadjuk meg különböző létfontosságú rendszereiket, gépeiket és
intézményeiket. Ha békén hagyjuk az embereket, akkor nem válnak mérgessé
és veszélyessé. Csak tárgyakat támadunk. Ez az egyetlen mód létezik. Olyan
messzire és tágra kell nyújtani a korlátaikat, míg szét nem törnek. Hadd
gondolják csak, hogy meg kell védeniük ezt, vigyázniuk kell arra, hadd
küldözgessék összevissza a repülőgép-hordozó anyahajóikat,
tengeralattjáróikat és csapataikat. Hadd higgyék azt, hogy úgy tudják
fenntartani világuralmukat, ha az egész nyamvadt világot megvédik a
támadástól. Hadd sokalljanak be. Azok a negyedrangú kis demokraták meg
majd sírnak a sok költség miatt, és hogy ez milyen rossz hatással van az
amerikai életformára. Addig sírnak, míg bele nem halnak. De csak abban az
esetben, ha senkit sem ölünk meg. Ha ez megtörténne, egy nemzetet megint
porrá zúznak. Meg tudunk szabadulni az amerikaiaktól. Csak okosabban kell
eljárnunk, mint eddig. Vagy úgy végezzük, mint Afganisztán.
Ravi szavai megdöbbentő hatást keltettek, hiszen félrelökött minden előző
ötletet. Sőt. Mindent a feje tetejére állított, próbálta megváltoztatni a
terrorizmus több évtizedes gyakorlatát. Emellett minden korábbi támadás
Idejétmúlttá, elavulttá és rosszul átgondolttá vált.
A két Hezbollah-küldött élénken beszélgetett. Nyilvánvaló volt, hogy beszéde
egyetlen mondatával sem értettek egyet. Egyikük felállt, és arabul a
következőket mondta:
- Tábornok, kár volt idefáradnia azért, hogy lepocskondiázza mindazt, amit
tettünk, amiért az életünket kockáztattuk.
Ravi ülve maradt, és csendesen csak ennyit mondott:
- Nem azért hívtak ide, hogy a múlt felett ítélkezzek. Azért hívtak, hogy a
jövőről beszéljünk. A múlt már történelem. Természetesen nem akartam a
korábbi eredményeiket kritizálni, hiszen nem is ismerem azokat. Csak azt
tudom, hogy ami néhány éve célravezető volt, ma már nem az. És ha nem
változtatunk a módszereinken, a halál fiai vagyunk.
Megállt egy pillanatra, és megkérdezte, melyik Hezbollah-tag látta saját
szemével, mikor az amerikai csapatok a Kabul környéki hegyeket bombázták.
Ketten is felemelték a kezüket.
- Milyen távol volt a bombázástól?
- Talán 16 kilométerre.
- Hadd mondjak erről valamit... néhány évvel ezelőtt egy észak-írországi
alakulat parancsnokaként szolgáltam, és igen közelről láttam, hogy mit művel
egy hétkilós robbanóanyag az utcán... szinte teljesen lerombolja. Azok az
amerikai bombák hét tonna robbanóanyagot tartalmaznak. Egyszer
megkérdeztem egy amerikai ezredestől, milyen pontosan tudnak ezekkel
célozni. Válasza tömör volt: „.. .Melyik ablakon keresztül hatoljon be?"
Csend lett a szobában.
- Nem csupán kifogyhatatlan a fegyverkészletük, egyszerűen akkor és oda
szállítják őket, ahová és amikor akarják. És senki sem fog nekik ellenállni,
higgyék el. Ha a jövőben csapást mérünk az Amerikai Egyesült Államokra,
vigyáznunk kell, nehogy túlságosan felmérgesítsük őket.
- Azt javasolja, hogy mindezek ellenére támadjuk meg őket? - döbbent meg
az ajatollah.
- Csak ha azt szeretnénk, hogy tartósan eltűnjenek a Közel-Keletről. Ha
például csapást mérnénk az alaszkai olajrendszerükre, és rájönnek, hogy mi
állunk az események mögött, akkor sokkal inkább fognak törekedni majd az
önállóságra. És mi pontosan ezt akarjuk, hogy a sátán eltűnjön a Közel-
Keletről.
- Azt hiszem, itt az ideje teaszünetet tartani - mondta Őszentsége. - A szünet
után a tábornok úr elmagyarázhatná nekünk katonai terveit.
- Azt hiszem, ezért vagyok itt. Természetesen minden tőlem telhetőt meg
fogok tenni.
Mindenki felállt. Badr parancsnok a falon függő telefonhoz sétált, tíz fő
részére teát rendelt. Bárki is volt a vonal végén, ugrott a parancsra, mivel négy

69
perccel később három fehér ruhás napos tiszt jelent meg két óriási, gőzölgő,
ezüst teáskannával és hatalmas tálcákkal, melyeken csészék, cukor, tej és
citromlé sorakozott.
Iránban a tea kétségkívül nemzeti italnak számít. A forrón felszolgált, erős
italt többnyire citromlével fogyasztják. Olyan keserű, hogy gyakorlatilag
mindenki cukorral tudja csak meginni. Ravi kedvéért hoztak hozzá tejet is,
tekintettel Angliában eltöltött éveire.
Tizenöt percig beszélgettek, de az ajatollah csak Rashood tábornokra figyelt.
Átsétált hozzá a szoba másik végébe, és érdeklődött:
- Kész lenne Teheránba jönni, ha Őszentsége azt kívánná? Egyszerűen az az
érzésem, hogy meglehetősen szokatlan dologgal fog előrukkolni.
Ravi elmosolyodott, és az imám vad, de intelligens arcát nézte. Magas
homlokát fekete turbán takarta. Nyugodt, fürkésző fekete szeme mélyen ült,
szája kissé cinikus vonalú volt. Ravi tudta, hogy belőle nem csinálhat
bolondot. Nem olyan ember, akivel szemtelenkedhet, és nem szabad
alábecsülnie.
- Úgy látom, haditestvérek leszünk. A világ minden kincséért sem
viselkednék tiszteletlenül vezérünkkel szemben. Természetesen szívesen
elmegyek Teheránba is. Különösen, ha úgy döntünk, együtt vágunk bele ebbe
a kalandba.
- Tábornok, a nyugatiak szemében talán úgy tűnhet, hogy mélyen gyökerező
problémák vannak az országban a hitetlenek és hívők között. Valójában a
keményvonalas papok uralmuk alatt tartják a népet. Az ország még mindig
Khomeini ajatollah követőinek irányítása alatt áll. Hűséget színlelünk a
Nyugat felé. Ha éppen ahhoz van kedvünk. De tetteinket mindig a Korán
vezérli, az iszlám állam iránti vágyunk motiválja, amelynek határai Afrika
északi partja, az egész Közel-Kelet, sőt Ázsiába is belenyúlna. És egy nap
elérjük célunkat. Sem a sátán, sem gonosz kis izraeli bábjai nem fognak
bennünket megállítani.
Rashood tábornok mozdulatlanul állt.
- Mindenben támogatom az önök elképzeléseit. Biztos vagyok benne, hogy
egy nap elérik céljukat.
- Akkor újra leülünk, és megkérem, körvonalazza a teljes stratégiáját.
Az ajatollah mindkét kezét kinyújtotta, és elköszönt:
- Allah legyen önnel, tábornok.
- Béke önnel.
Két perccel később folytatta beszédét. Igazán hatásos mondattal kezdte:
- Arra kell törekednünk, hogy két év múlva elkezdjük a munkálatokat.
Először is az Amerikai Egyesült Államok nyugati partjának áramellátását kell
kiiktatnunk.
Ennek hallatára még a harcedzett Badr admirális is meghökkenten nézett
fel, bár már ő maga mint parancsnok is több alkalommal zűrbe keveredett az
amerikai haditengerészettel.
- Már eddig is sok esetben fordult elő súlyos áramszünet Kaliforniában -
folytatta Ravi. - És az elkövetkezendő két évben több millió hordónyi olaj
csörgedezik majd
Alaszka felől az új vezetéken. Táplálja az új finomítókat, az új erőműveket,
illetve a két metropolisz, Los Angeles és San Francisco közös áramellátó
hálózatát is.
- Mit javasol, öngyilkos merényleteket? - Mindenki ugyanezt akarta kérdezni,
így teljesen mindegy volt, ki szólalt meg.
- Nem, természetesen nem. Azt javaslom, hogy terv szerint haladva álljunk
bosszút mindazért, amit ellenünk elkövettek. Először a Prince William-
szorosban található olajtartályokat, majd magát a finomítót, a kőolajvezetéket,
majd a Washington állam partjai mentén húzódó víz alatti vezetéket tesszük
tönkre, talán három helyen, majd az új finomítót, amelyet a Grays Harbourben
építenek, s végül a két várost kiszolgáló erőművet. Ezzel hosszú időre
hazavágjuk a nyugati parti áramszolgáltatást.
- S mindezt egyszerre?

70
 - Nos, néhány nap leforgása alatt. Megpróbáljuk úgy végrehajtani, mintha
nem lenne összefüggés a balesetsorozat elemei között.
- Balesetek! Ez úgy hangzik, mint a III. és IV. világháború!
- Egyáltalán nem. Ismeretlen eredetű tűz üt ki a tartályoknál és
szivattyúknál. A víz alatti vezeték sérülése teljes zűrzavart okoz majd. A Grays
Harbour-i finomító kigyulladása sehogy sem kapcsolódik az előbbi esetekhez.
S pláne nem hozzánk, hétezer kilométernyi távolságból.
- Szárazföldi és víz alatti merényletekről beszél. Hogyan lehet ezt
megvalósítani?
- Uraim, szükségünk van egy tengeralattjáróra. Illetve pontosabban lehet,
hogy kettőre.
- Tábornok, három tengeralattjárónk van - mondta az admirális. - Kitűnő
dízel-elektromos hajók, öt csomó sebesség alatt hangtalanul siklanak a
vízben. Part menti támadásra tökéletesen megfelelnek. De egyszerűen
képtelen vagyok elképzelni, hogy észrevétlenül végighaladhatnának az
Amerikai Egyesült Államok nyugati partjai mentén, hétezer kilométerre innen.
Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete bizonyára elkapna
bennünket. Annyit meg nem ér. Hiszen végül is helyre tudják állítani a hülye
nyersolajrendszerüket. De mi nem tudnánk új tengeralattjárókat venni a Kilók
helyett, és új legénységet sem tudunk felállítani.
- Admirális, a Kilókra nincs szükség a bevetés során. Egy gyors atom-
tengeralattjáró kell ide, amelyet senki sem vesz észre, és senki sem ér utol.
- Atom-tengeralattjáró! - Az admirális teljesen megdöbbent. - Úgy érti,
atomhajtású, nem pedig egy ICBM tengeralattjáró, amely atomfegyvereket
szállít.
- Nem, szó sincs semmiféle atomfegyverekről. Atomhajtású tengeralattjáróra
gondoltam.
- Hogyan? És főleg miért?
- Főleg azért, mert az atom-tengeralattjárót nem kell újratankolni.
Reaktorainak köszönhetően korlátlan kapacitása van, szükség esetén az egész
világot körbehajózhatjuk vele, nem kell tartályhajókkal találkozni útközben.
Egy atom-tengeralattjáró támadásba lendül az Atlanti-óceánon, majd hirtelen
az Indiai-óceán felé veszi útját, vagy akár az Antarktisz felé. A lényeg az, hogy
soha senki sem tudja, hol van. Egyszerűen eltűnik a több millió
négyzetkilométernyi vízfelület alatt, csendesen, gyorsan, és mélyen siklik. Bárki
követheti, soha nem akad a nyomára.
- Igen, ezt látom. Az biztos, hogy egy Kilót legalább ötször-hatszor kell
teletankolni, mire elérünk vele az Amerikai Egyesült Államok nyugati partjára.
Emellett gyakran a víz felszínére kell emelni, hogy újratöltődjenek az
akkumulátorok.
- Pontosan. Ha azt akarjuk, hogy csendes legyen, lassan haladunk vele.
Több szempontból is sebezhető. És a mi szakmánkban ez nem jó. Véleményem
szerint egy atomtengeralattjáró a világ egyik legjobb fegyvere. Sebessége és
mobilitása páratlan. A reaktorok mindent biztosítanak, amire csak
szükségünk van: meleget, fényt, áramot, friss vizet, és mélyen, szinte korlátok
nélkül mozoghat. Egy jó tengeralattjáró a felszín alól lövi ki irányított rakétáit,
több száz kilométeres távolságra. Soha senki nem jön rá, honnan jött a
támadás. Visszatérve az előbb említett témára: egy atom-tengeralattjáróval a
legnagyobb titokban tudunk csapást mérni a Prince William-szorosban
található amerikai olajtartályokra. Senki sem fog rájönni, mitől robbantak fel,
ahogy arra sem, hogy ez hadüzenetnek számít. S még ha rá is jönnek, sosem
tudják meg, ki áll a támadás mögött. Csupán gyanakodnának, semmi több.
Mi természetesen nem szerepelnénk a gyanúsítottak között, mivel nincs is
ilyen tengeralattjárónk.
A tábornok körülnézett, a hallgatóság reakcióit figyelte. A Hezbollah négy
képviselőjét teljesen magával ragadta az ötlet. A papok arca semmilyen
érzelemről nem árulkodott, de az ajatollah előredőlve, a könyökén
támaszkodott, arcát ujjaival alátámasztva. Azelőtt sosem ült így.
Badr parancsnok Ravi jobb oldalán arcán halvány mosollyal, hátradőlve
figyelte, amint a Hamasz parancsnoka jövőbeli terveit fejtegeti.

71
 A tábornok újra szóra emelkedett:
- Azt a következtetést vontam le, hogy mindenképpen szükségünk van egy
atomtengeralattjáróra. E nélkül szinte tehetetlenek vagyunk. Ha felszíni
támadást intézünk, azonnal beazonosítanak bennünket. A Közel-Keleten kívül
nem tudjuk bevetni a Különleges Egységet, hiszen nem tudjuk biztosítani az
oda-vissza szállítást. És természetesen a levegőből sem támadhatunk, mivel
akkor is azonnal észrevesznek bennünket. Talán lemásolhatnánk bin Laden
módszerét, és beszivároghatnánk a nyugati országokba, de azt meglehetősen
nehézkes és lassú dolognak tartom. Arról nem is beszélve, hogy amennyiben
elfogják kémeinket, akkor az Amerikai Egyesült Államok habozás nélkül
letarolja az általa gyanúsnak hitt országot. Az sem érdekelné őket, ha tévedtek,
akkor is lecsapnának. Egy atom-tengeralattjáró megszerzése mindent
megváltoztat. Halálos csöndben, láthatatlanul és ismeretlenül támadhatunk.
Gyorsan és határozottan. Szinte nulla az esélye, hogy bárki is a nyomunkra
bukkanjon. A hozzánk hasonló nemzetek egyikének sem volt még atom-
tengeralattjárója. Szerintem mindent meg kell tennünk azért, hogy vegyünk
vagy béreljünk egyet, akár megtévesztő eszközök felhasználásával is.
- Feltételezem, hogy nem kívánjuk közkinccsé tenni a hírt, miszerint atom-
tengeralattjárót szerzünk be.
- Valóban nem. Sőt mit több, úgy akarom intézni, hogy soha ne is kössön ki
sem iráni sem más iszlám ország kikötőjében.
- Feltételezem továbbá, hogy egy bűntársat is igénybe veszünk majd... egy
másik országot, amelynek létesítményeit használhatjuk.
- Természetesen. És nyilvánvaló, hogy Kínához kell segítségért fordulnunk.
- Azt javasolja, hogy a kínaiaktól vegyünk atom-tengeralattjárót?
- Nem. Nincs olyan kaliberű tengeralattjárójuk, ami megfelelne a
céljainknak.
- Készített a lehetőségekről megvalósíthatósági tanulmányt?
- Igen, hogyne. Lehetőségeink igen korlátozottak. A nyugati országoktól nem
vásárolhatunk, mert soha nem adnának el nekünk ilyen hajót. A kínaiak nem
rendelkeznek megfelelő technológiai háttérrel. így marad India, Pakisztán és
Oroszország. India és Pakisztán annyira tartanak egymástól, hogy soha nem
adnának el olyan fontos eszközt, mint egy atom-tengeralattjáró. így már csak
Oroszország marad fenn a rostán. Az oroszok örömmel eladnak bármit
bárkinek.
- Ez valóban így van - helyeselt Badr admirális. - De Oroszország
határozottan támogatja, és 1968-ban az elsők között írta alá az Atomsorompó
Egyezményt. Tiltják a föld alatti és tenger alatti atomrobbantásokat, és mindig
támogatták az atomfegyverek terjedését korlátozó intézkedéseket. Sohasem
hátráltak meg. Sőt mi több, elérték azt, hogy Belorusszia, Kazahsztán és
Ukrajna is aláírja az Egyezményt. Persze soha senkinek nem adtak el atom-
tengeralattjárót, ahogy az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia vagy
Franciaország sem. Nagyon meglepődnék rajta, ha hirtelen mégis úgy
döntenének: Iránnak eladnak egyet.
- Ez nagyrészt azon múlik, hogyan ütjük nyélbe az üzletet. Minden apró
részletre oda kell figyelnünk. Irán neve sehol sem szerepelhet.
- Azt nem lesz egyszerű megoldani.
- Meg kell keresnünk az érintett felek sebezhető pontjait. Oroszországgal
nem lesz nehéz dolgunk. Borzasztó nagy szükségük van a pénzre, bármit
eladnának érte. Legnagyobb vevőjük eddig Kína volt. Gondolhatja, hogy amit
Kína meg akar szerezni, azt meg is szerzi.
- A kínaiaknak van már atom-tengeralattjárójuk, ez megnyugtatja az
oroszokat. Ha tengeralattjárót akarunk venni, Kínán keresztül kell
lebonyolítanunk az üzletet.
- Miért segítenének nekünk ebben?
- Mivel Kína ki van nekünk szolgáltatva. Több oka is van annak, hogy Kína
nem tud nekünk nemet mondani: először is tisztában vannak a kínai-iráni
társulás előnyeivel, amely gyakorlatilag már életbe lépett a Kazahsztánból a
Hormuzi-szorosig vezető kőolajvezeték kiépítésével. Másodsorban Kína
kínosan ügyel arra, hogy jóban legyen Iránnal, mivel Irán őrzi az Öböl kapuját,

72
és együttműködésünk nélkül komoly nehézséget okozna számukra az új
hormuzi olajfinomító hatékony üzemeltetése. Harmadszor, Iránnak
köszönhetik, hogy hadihajóik tetszés szerint barangolhatnak fel-alá a Perzsa-
öbölben és az Arab-tenger északi részén. Negyedszer, az elkövetkezendő két
évben számos olaj- és gázszerződés nyílik majd meg az Öböl mentén, és Kína
tisztában van vele, hogy a mi támogatásunkkal és befolyásunkkal jó eséllyel
megkaphatja azokat. És van még egy adu ász a kezünkben: a kínaiak amerikai
nyomásra visszaléptek a C-802 rakéta leszállításától, hiába volt aláírt
szerződésünk. Bíznak benne, hogy az ügy már rég feledésbe merült. Azt
hiszem, ez kitűnő alkalom lenne, hogy emlékeztessük őket arra, hogy Irán nem
felejt. És Kína óriási szívességgel tartozik az iszlám államnak.
Az ajatollah gondolataiba merült, amint felidézte a C-802 leszállításával
kapcsolatos felkavaró, forrongó rossz érzéseit. Az egész történet hónapokon
keresztül húzódott, de Irán számított erre az Exocet utánzatra, hogy az Öbölbe
belépő hajókat az egész Hormuz-szorosban sakkban tartsa. A C-802
kapacitása elég volt a leggonoszabb töltet kilövéséhez is, ám az amerikaiak
nyomást gyakoroltak Kínára, hogy ne teljesítse a teheráni megrendeléseket,
de Iránnak érvényes szerződése volt. Egy nagyobb előleget már ki is fizettek,
és végül a kínai nagykövethez fordultak, aki talán elháríthatja az akadályokat.
A Teherán, Peking, Hongkong, Toulouse és Washington közötti kapcsolat a
vita hevében nagyon elfajult.
A Fort Meade-i Nemzetbiztonsági Szolgálat mindenkit lehallgatott. Csak
George Morris admirális emberei tudták pontosan, mi is történik. Kína úgy
ítélte meg, hogy veszélyes lenne szembeszállni az Amerikai Egyesült
Államokkal, és bár hónapokon keresztül állította, hogy az ügyet maximálisan
kézben tartja, végül is úgy döntött, hogy nem teljesíti Irán
rakétamegrendelését. Irán válaszlépésként darabokra szedte, majd újra
összerakta egyik saját C-802 rakétáját, az általa gyártott alkatrészek
felhasználásával. Ezek után Teherán csendben maradt, és minden érintett fél
feltételezte, hogy megtalálták a módját, hogy saját rakétát készítsenek, és a
kínai rakétagyártót további felelősség nem terheli. Azonban ez rossz vért és
gyanakvást szült. Kína szerette volna helyrehozni az okozott kárt, és Rashood
tábornok hajszálpontosan eltalálta gyenge pontjukat. A Kelet Sárkánya az
ajatollah bizalmába akar férkőzni, és egy atom-tengeralattjáró megszerzésével
jóváteheti korábbi hibáját.
Badr admirális továbbra is úgy gondolta, hogy az Atomsorompó Egyezmény
jelenti a legfőbb akadályt.
- Megértem, hogy az egyezmény csak az atomfegyverekre terjed ki, nem pedig
az atomenergia felhasználására. De az atomfegyverekkel rendelkező nemzetek
nagyon odafigyelnek arra, hogy más országok nehogy rátegyék a kezüket.
Márpedig egy tengeralattjáró reaktorában jelentős mennyiségű urán található,
amelynek maradványa, az U-235, kiválóan megfelel atomfegyverek, akár
atombombák gyártásához is. És pontosan ez az oka annak, hogy egyetlen
atom-tengeralattjáróval rendelkező ország sem akarta eddig azokat eladni egy
másik országnak, mivel reaktora tele van aktív uránnal. Még soha senki sem
vásárolt atom-tengeralattjárót. Akinek van, saját maga építette.
Rashood tábornok bólintott, jelezve, érti az eszmefuttatást.
- Ha meg tudjuk győzni Kínát, hogy ajánlatot tegyen két orosz atom-
tengeralattjáró megvásárlására, hangsúlyoznunk kell, hogy azok nem fognak
kikötni egyetlen kínai vagy iráni kikötőben sem. A legjobb lenne, ha a Balti-
tengerről vagy Északi-tengerről hajóznának be a szibériai partokon lévő
valamelyik orosz bázisra, mondjuk Petropavlovszkba. Senkinek sem kell
megtudnia, hogy egyáltalán eladták őket. Szerintem senkinek sem tűnne fel,
ha egy orosz tengeralattjáró elhaladna a sarki vizeken Oroszországtól északra,
kelet felé. Azt gondolnák, egyszerű flottatranszferről van szó. Az oroszoknál ez
gyakori eset.
- Úgy érti, hogy a bevetés egy orosz kikötőből indulna?
- Pontosan. És még ők sem tudnák, hová indulunk.

73
 - Nos, ez nagyon fondorlatosnak tűnik - bólogatott az ajatollah. - Eddig
nagyon tetszik az ötlet. Egyetlen kérdésem, van-e legénységünk, amely kezelni
tud egy ilyen tengeralattjárót?
- Van három parancsnokunk, akik Oroszországban több hónapos
kiképzésen vettek részt, és ha jól tudom, atom-tengeralattjárókon is
dolgoztak... ugye, Ben?
- Igen, így van. Sok hasonlóságot találtunk a dízel-elektromos üzemű
tengeralattjárókkal. Az egyetlen eltérést az erőmű jelenti. Megismertük a
működés alapelveit, és néha kicsit részletesebben is bemutatták az ilyen
nagyobb hajók irányítását. Persze mi azért voltunk ott, hogy a Kilók irányítását
tökéletesítsük.
- Mennyi ideig tartana egy dízel-elektromos tengeralattjáróra kiképzett
parancsnoknak megtanulni a hajó működését, hogy egy atom-tengeralattjárót
a világ egyik végéből a másikig el tudjon vinni? - kérdezte az ajatollah.
- Talán kilenc hónap intenzív tréning. Egy kiemelkedő képességű embernek
akár hat hónap is elég lehet.
- Mint például önt, Ben?
- Köszönöm, uram. Talán hat hónap elég... Valójában úgy gondolom, hogy
egy csapatnyi tengeralattjáró-tiszt hamar megtanulná, hogyan kell a hajót az
óceánokon irányítani. Torpedók, rakéták, navigáció, tüzérség, víztan,
légtisztítás... majdnem ugyanazon alapelvek szerint működnek. A hangsúly itt
az atomreaktoron van, uram. A legkeményebb feladat a nukleáris mérnöké.
És szüksége van hat olyan beosztottra, akik jól tudják a dolgukat. Egy ilyen
projekt esetén egy darabig orosz mérnököket kell kölcsönkérnünk.
- Vagy kínait. A kínaiaknak is vannak atom-tengeralattjáróra kiképzett
embereik. És talán sokkal jobban megértik célunkat.
- Uram - vágott közbe Rashood tábornok. - Senkivel sem kívánom
megosztani a célkitűzéseinket. Különösen nem egy olyan országgal, mint Kína,
amely már egyszer elárulta Iránt, kizárólag a saját érdekei miatt, és ezt
bármikor megteheti újra.
- Igaza van, tábornok. Kérem, bocsásson meg. Egy kis időbe telik, míg
megszokom, hogy ön ilyen profi módon intézi az ügyeket nemzetközi szinten.
Örülök, hogy ilyen tapasztalatokkal rendelkezik.
Badr admirális egyetértése jeléül elmosolyodott, és csatlakozott a
társalgáshoz. Kiemelte, hogy fia, Ben Badr parancsnok egy ilyen bevetést
maximálisan végre tudna hajtani.
- Azt hiszem, elfogultság nélkül biztosíthatom az egybegyűlteket, hogy fiam
kétségkívül a legképzettebb tengeralattjáró-tisztünk. S mi több, dolgozott már
az oroszokkal együtt is.
Az egyik hojjat fejbólintással nyugtázta a megjegyzést, és a keresztnevén
szólította az admirálist.
- Mohammed, egész életében úgy nevelted a fiadat, hogy országának hü
harcosa legyen. Ezzel mindannyian tisztában vagyunk. Kérdésem az, hogy a
tábornok el kívánja-e kísérni a csapatot személyesen ezen a kiemelten
veszélyes bevetésen? Vagy csak a terveket készítette elő? A legapróbb részletig,
természetesen.
- Szándékomban áll az egész hadműveletet személyesen irányítani - felelte a
tábornok. - Természetesen megértem, hogy kell egy parancsnok is a
tengeralattjáróra, aki a hajó és a legénység biztonságáért felelős. Mindenesetre
én leszek az első számú pozícióban. Szeretném azonban tisztázni, hogy nagy
örömömre szolgálna, ha Badr parancsnok lenne a helyettesem. Azonban a
tervezetthez hasonló bevetéseken csak egyetlen parancsnok lehet, aki átfogó
feladatokat lát el. És ha ez nem én vagyok, el sem megyek.
Minden tekintet Badr parancsnokra irányult.
- Megtiszteltetés számomra, hogy Ravi Rashood tábornok, a Nimród börtön
meghódítójának helyettese lehetek. Azt hiszem, mindketten sokat
tanulhatunk egymástól.
- A szabályzatnak megfelelően vissza kell térnem Teheránba, hogy
Őszentsége elé tárjam az ügyet - jelezte az ajatollah. - A küldetés meglehetősen
költségesnek és veszélyesnek ígérkezik. Fejet hajtok a tábornok bölcsessége

74
előtt... vagy változtatunk harcmodorunkon, és atom-tengeralattjárót vetünk
be, vagy visszavonulunk és megvárjuk, míg az Amerikai Egyesült Államokat
egy engedékeny baloldali kormány vezeti.
- Csendesen megjegyezném, hogy a második megoldási lehetőség nem lesz a
Nagy ajatollah kedvére való. Mindig is szívügyének tekintette a nagy iszlám
szellemiséget, amely egészen a 622-es Mekkából Medinába történő
zarándoklatig, a hegíraí szellemiségig visszavezethető.
Az ajatollah felnézett, és egy kissé gúnyos pillantást látott Rashood tábornok
arcán átsuhanni. Úgy beszélt, mintha mondandója csak neki szólna.
- Hegira talán egy kicsit túl haladónak tűnik, amikor az ember
tanulmányozza, kedves fiam. De a Korán parancsolatai között egyértelműen
elhangzik, hogy népünk nem élhet más vallású emberek elnyomása alatt.
Olyan helyen kell újrakezdenünk az életünket, ahol az iszlám vallás dominál.
- Dar-Ul-Islam. Szükség esetén akár harcolni is kell egy esetleges nem
muzulmán terület... egy Dar-Ul-Harb... Dar-Ul-Islam területté alakításáért.
Kompromisszumról szó sem lehet. A Nagy ajatollah nem fog belemenni abba,
hogy hátradőljön és feladja a harcot. A Korán egyenesen tiltja ezt.
Már majdnem dél volt. Az admirális javaslatára imaszünetet tartottak, majd
a földszinten ebédet szolgáltak fel. Javasolta, hogy Rashood tábornok és Ben
sétáljanak le a gátig és vissza, egy kis friss levegőt szívni... hogy egy kicsit
jobban megismerjék egymást.
A két hasonló korú tiszt ugrott a javaslatra, ahogy Ben mondta: „hogy
kiszabaduljanak egy mollákkal és törvényen kívüliekkel teli szobából". Ravi
ekkor úgy látta, jó fából faragták a srácot.
Lesétáltak az Iráni Haditengerészet nagy lépcsősorán, ki a rekkenő hőségbe.
Mindketten fehér inget és sortot, hosszú zoknit és fűzős cipőt viseltek. Ravi
öltözékén nem volt katonai rangjelzés.
Badr parancsnok a következő szavakkal kezdte a beszélgetést:
- Tudod, Ravi, nagyon emlékeztetsz valakire.
- Valóban? Azt hittem, egyedi vagyok.
- Majdnem az vagy. Az elmúlt néhány év során volt itt egy tengeralattjáró-
tiszt, aki segített néhány hadművelet tervezésében, és pontosan ilyen volt,
mint te. Inkább tengerész, mint katona... kemény, furcsa, rendkívül okos
ember. .. Ben Adnamnak hívták.
- Iráni származású volt?
- Nem. Iraki volt, de valamely okból kifolyóan titokban az Izraeli
Haditengerészetnél szolgált évekig. Izraeli rangja volt. De muzulmán vallású,
és a mi oldalunkon harcolt.
- Igen, már látom a hasonlóságot.
- Nem csupán a hátterére céloztam. Sokkal inkább az általa használt
módszerekre. Mindketten pontosan tudjátok, mit fogtok mondani, még mielőtt
megszólalnátok. Egyértelműen átlátjátok más nemzetek gyenge pontjait. És
meggyőződésetek, hogy nézőpontotok helyes, hogy ostobaság lenne másképp
eljárni. De mindenekfelett mindketten nagyon elővigyázatosak vagytok.
- Talán ez az oka annak, hogy még mindketten élünk.
- Nem vagyok biztos abban, hogy Ben még életben van. Nagyon veszélyes
bevetésre indult. És miután befejezte, nem volt többé szükségünk rá. Mindent
véghezvitt, amit csak reméltünk, majd eltűnt, ahogy előre sejtettük.
- Te személyesen is dolgoztál vele?
- Nagyon sokat. Amolyan tanítványféle voltam mellette. Több hónapot töltött
itt Bandar Abbasban, és édesapám mellé osztott be, hogy lássam a módszereit,
és átvegyem tudását. Többet tudott a tengeralattjárókról, mint bárki, akivel
életemben találkoztam. Rengeteget tanultam tőle.
- Most már te is olyan jó vagy, mint ő?
- Majdnem. Nagyon sok időt töltöttünk együtt. Természet adta tehetsége volt
a tanításhoz. Egy ideig Nagy-Britanniában volt kiképzésen, az a legkeményebb
parancsnoki kiképzés a világon. Állítása szerint osztályelső volt, és én el is
hiszem.
- Részt vett a Nyugat elleni projektekben, vagy kizárólag izraeli
tengeralattjáró-tisztként szolgált?
75
 - Soha senkinek nem beszélt semmiről részletesen. De édesapám szerint ő
semmisítette meg a Thomas Jefferson nevű amerikai anyahajót.
- Jézus Mária!
- Igen, ilyen ember volt. Volt egy mondása, amit sose fogok elfelejteni:
„Bármely titkos bevetésen, bármely tengeralattjárón vagy is, feltételezni fogod,
hogy mindenki ellened van. Ha meglátod az ellenséget a tengeren vagy a
levegőben, azonnal feltételezed, hogy ő is meglátott téged, és követni fog.
Azonnal ki kell térni, akármit is csináltál éppen."
- Jól hangzik. Szimpatikus embernek tűnik.
A hajók felé sétáltak, de lassan haladtak a hőségben, és tíz perc után
visszafordultak az admirális légkondicionált irodája felé.
- Szerinted tényleg tudunk majd atom-tengeralattjárót szerezni?
- Biztos vagyok benne. Az oroszok mindig készek bármit eladni a kínaiaknak.
És a kínaiak együtt fognak működni Iránnal. Minden esélyünk megvan rá, ha
olyan tervet eszelünk ki, amelyben Kína feddhetetlen maradhat.
- És úgy véled, képesek leszünk sikeres támadást intézni az Amerikai
Egyesült Államok nyugati parti olaj- és áramellátása ellen?
- Hát persze, ebben teljesen biztos vagyok. És meg is ússzuk, ha nem lesznek
áldozatok. Csak szítja a nyugtalanságot, ha civil áldozatok is vannak. Ha ezt
elkerüljük, további lépéseinkkel az őrületbe kergethetjük őket. De épp csak
annyira, hogy elkerüljük egy újabb ország kiradírozását a térképről.
- De eléggé ahhoz, hogy megerősítsék védelmi vonalukat ellenünk.
- Addig kell feszíteni a húrt, amíg úgy döntenek, a továbbiakban nem
kívánják globális pozíciójukat fenntartani.
- Vagy amíg bosszút nem akarnak állni.
- Akkorra már bottal üthetik a nyomunkat, parancsnok. Csak egy tanácsot
tudok adni, mikor a sátán igazán dühös lesz, fedezéket kell keresni.
Néma csöndben sétáltak vissza, mindkét férfi saját gondolataival volt
elfoglalva. Időközben felszolgálták az ínycsiklandó ebédet: sült garnélarákot
fűszeres rizzsel. Az asztalnál érdekfeszítő társalgás folyt, az Iszlám
Fundamentalista mozgalom tagjai a volt SAS-parancsnok nézeteit vitatták
meg.
A gyűlésre visszatérve az ajatollah így folytatta:
- Véleményem szerint mindannyian egyetértünk Rashood tábornok
észrevételeivel. Szándékomban áll azt Őszentsége elé tárni. Ha jóváhagyja
tervünket, kijelölök egy delegációt, amely Pekingbe utazik tárgyalni a
részletekről. Addig is szeretném, ha Rashood tábornok elmagyarázná, hogy
pontosan milyen orosz tengeralattjárót szánt nekünk. Továbbá Badr admirális
készítsen egy tanulmányt, és tegyen javaslatot, mielőtt bárki is Pekingbe
utazik.
Ravi a jegyzeteiért nyúlt, és azonnal válaszolt:
- Annyit mondhatok, hogy egy nagyméretű hajóra lesz szükségünk, mivel a
legénység hosszú időt fog rajta eltölteni. Egy nyolcezer tonnás
tengeralattjáróra gondoltam, ami kb. száz méter hosszú. Harmincöt csomós
víz alatti sebességet kell tartania. Egy egyszerű tengeralattjáró megteszi.
Természetesen rendelkeznie kell irányított rakétakilövővel is. Olyan hajóra
gondoltam, amiről a kitűnő orosz RADUGA SS-N-21s típusú lövedékek a víz
alól kilőhetők a szárazföld felé. Ezekkel kb. 1600 mérföldre lehet célozni, nagy
robbanófejük van. 0,7 Mach sebességgel repülnek negyven méter magasan. A
kedvenc tengeralattjáróm negyven torpedót is szállít.
- Hány éves hajóról van szó?
- Átlagos korú, úgy húsz éve bocsátották vízre. Nagyon drága volt az új titán
hajótörzs miatt. Rendkívül csendesen siklik, és kitűnő állapotban van.
- Nem azt mondta, hogy két tengeralattjárót szeretne?
- De igen, uram. Van egy testvérhajója is, amelyet megmagyarázhatatlan
okokból néhány éve lehorgonyoztak. Mindkettőt a Gorkij hajóépítő telepen
építették, kiemelt szabványok szerint. Szerintem az oroszok egyszerűen nem
tudják finanszírozni fenntartásukat, és örömmel eladnák bárkinek.
- Hol vannak most a hajók?

76
 - A működő tengeralattjáró Aragubában, az Északi Flotta tengeralattjáró
hajójavító műhelyében. A másik is ott lehet.
Badr admirális félbeszakította:
- Egy SSN, ugye? Milyen hajóosztályról is van szó? -A régi Sierra I szerint
épültek, az Akulas modern utódjaként. De ez a két tengeralattjáró külön
osztályt képvisel.
- Mi a neve?
- Barracuda, uram. Barracuda 945.
ÖTÖDIK FEJEZET

2006. május 16., szerda 9.30 óra

Iráni Haditengerészeti Főparancsnokság, Bandar Abbas

ashood tábornok és Ben Badr parancsnok az admirális-helyettes

R érkezésére vártak. Az elmúlt két hét során a magas rangú teheráni papok
megvitatták a kérdést: mi lenne, ha a kínaiak bevonásával vásárolnának az
oroszoktól atom-tengeralattjárót.
Ravi és Shakira pihenéssel töltötték az időt a szállodában. A volt SAS-
parancsnok hosszú órákon át tanította teniszezni szíve hölgyét. Az első hét
végén levonta a tanulságot: Shakira sokkal ügyesebben bánik egy
kézigránáttal, mint egy fonákütéssel.
Ben Badr a Sabalon hajó legénységében történt változásokkal és a
rakétarendszer átalakításával volt elfoglalva. Aznap reggel értesültek
mindketten arról, hogy egy kommüniké érkezett az ajatollahtól, „mely tisztázza
a helyzetet, különös tekintettel Kína szerepére". S mivel az egész projekt
alapját a legnehezebb tengerészeti eszköz megszerzése képezi, ez teljes
mértékben Badr admirális hatáskörébe tartozott. A két fiatal tiszt idegesen
kortyolgatta teáját, s azon tűnődtek, vajon milyen döntést hozhatott az
ajatollah.
Badr admirális nagy hévvel érkezett meg légkondicionált szolgálati autóján.
Egy fekete bőr aktatáskát hozott magával, kabátot nem, csak fehér sortot,
hosszú pamutzoknit, cipőt, rövid ujjú fehér inget viselt, amelyen váll-lap és
rangjelzések sorakoztak. Egy vastag, két vékony aranycsík, tengerészkék
alapon, az admirális-helyettes rangját voltak hivatva jelezni.
Fürgén belépett az irodába, jó reggelt kívánt fiának és minden katonai
szövetségesének. Friss teát rendelt, és gyorsan a napirendre tért.
- Gondolom, mindketten tudjátok, hogy ma reggel híreket kaptunk
Teheránból. A hírek biztatóak, bár nem igazán határozottak. Az ajatollahok
úgy döntöttek, megkérik pekingi barátainkat, hogy a nevünkben vásárolják
meg a két orosz Barracuda típusú atom-tengeralattjárót. Mióta utoljára
találkoztunk, megbizonyosodtam a hollétükről. Mindkét tengeralattjáró az
orosz Északi flotta aragubai bázisán található, fenn a Barents-tengeren, a
finn-norvég határ közelében. Az egyiket már tíz éve kiiktatták a forgalomból, a
másik, a K239 hajótörzsű Tula, régebbi nevén Karp, még egy éve is üzemelt,
de azóta a hajójavító üzemben van. így vagy úgy, uraim, az egyik biztosan
megfelel céljainknak. A kérdés csak az, hogy az oroszok vajon eladják-e őket.
- Szerintem túl korai lenne ezt megbecsülni - erősködött Ben.
- Részben - válaszolta édesapja. - Ukrán irodánk diszkréten
utánaérdeklődött, és az oroszok egyáltalán nem aggodalmaskodnak, hogy
milyen következménnyel járhat egy atom-tengeralattjáró külföldi hatalom
részére történő értékesítése. Legtöbbjük már hosszú hónapok óta nem kapott
fizetést, és bármilyen tervet lelkesen fogadnának, amelynek köszönhetően
több millió dollár vándorol a haditengerészet kasszájába. Mindössze arra
figyelmeztették hírszerzőnket, hogy a tengeralattjárók az Orosz
Haditengerészet tulajdonát képezik, így a készpénz az övék lesz.
- Arról volt már szó?

77
 - Nem, nem igazán. A Barracudát újonnan megépíteni kb. hatszázötven
millió dollárba kerülne. Ezek a tengeralattjárók húszévesek, alig használtak,
és jó állapotban vannak. Még használtan is darabonként háromszázmillió
dollárt érnek. De mivel elég nehéz vevőt találni rájuk, így Kína előnyt élvez. Az
oroszok manapság nagymértékben függnek Pekingtől, készpénz tekintetében.
Szerintem ötszázmillió a két hajóért igazán jó ajánlat lenne.
- Mi a helyzet az esetleges javítási munkákkal? Azokat hol akarja
elvégeztetni? - akadékoskodott Badr parancsnok.
- Szerintem érdemes az egészet Oroszországra bízni. Mindenképpen meg kell
javíttatni a tengeralattjárókat, és szívesebben hajlanának az eladásra, ha
igénybe vesszük az egyik javítóműhelyüket. Lesz bevételük, amelyből ki tudják
fizetni az elmaradt béreket.
- Volt olyan érzése, hogy az ajatollah aggódik a költségek miatt? - érdeklődött
Rashood tábornok.
- Nem, egyáltalán nem. Egyértelműen közölték, hogy kívánatosnak tartják a
két atom-tengeralattjáró megvásárlását haditengerészetünk részére, de ebben
a szakaszban nem voltak hajlandóak bármely terv megvitatására.
- Akkor most ön szerint mit kellene tennem? - kérdezte Ravi.
- Menjen vissza kényelmes damaszkuszi házába. Valójában azt az utasítást
kaptam, hogy ma este önt és Sabah kisasszonyt katonai repülőgépen vigyem
haza. Személyesen veszek részt a hónap vége felé egy pekingi találkozón.
Szeretnénk hivatalosan is megkérni a kínaiakat, hogy járjanak el a
tengeralattjáró-vásárlás során. Természetesen a legnagyobb titokban.
- Van még további utasítása részemre?
- Természetesen. Őszentsége azt kívánja, hogy az elkövetkezendő két év
során a legapróbb részletekig dolgozza ki tervét a sátán megtámadására.
- Saját költségemre?
- Nem. Ugyanazt a fizetést kapja, amit az Iráni Haditengerészet admirálisa.
Letétbe helyezünk továbbá kétszázötvenezer dollárt damaszkuszi
bankszámláján az egyéb költségek fedezésére.
Ravi szigorú arccal bólintott. Most Ben Badr parancsnok szólalt meg.
- Uram - szólította meg édesapját hivatalosan. - Van bármilyen akadálya,
hogy tervünket végrehajtsuk?
- Nem mondhatnám. Engem leginkább az egyik hojjat által említett általános
akadály érdekelne.
- Az idősebb férfi, aki itt ült köztünk, ugye?
- Igen. Óvatosan elmondta, hogy fél az egyik embertől a Fehér Házban. Nem
az elnöktől, nem is a kormány jobboldali képviselőitől. A férfit, akitől a hojjat
tart, Arnold Morgan admirálisnak hívják, és sokkal nagyobb hatalma van,
mint az éppen hatalmon lévő elnöknek, s egyedül is képes cselekedni.
- Miért rosszabb ő, mint a sátán ügyeit intéző republikánus csoport többi
része?
- Minden miatt. Először is, mentalitása olyan, mint egy izraelié. Csapásra
csapással válaszol. Gonosz, hirtelen haragú, és hihetetlenül okos. A hojjat
szerint az elmúlt hat év során elszenvedett támadásokat mind Morgan
admirális közvetlen parancsához vagy befolyásához kapcsolhatjuk. Ha az
Amerikai Egyesült Államok nyugati partvidékén bármilyen megmozdulást
hajtunk végre, Morgan admirális vadul ellencsapást mér ránk, és akár Irakra
is.
- És ha fogalma sincs, ki lehetett a támadó?
- Különösen akkor, ha nem tudja beazonosítani a támadót. Már volt erre
példa. És bin Laden nagyszabású akciói nagyon ravasszá tették.
- Hm, hm - merengett Ravi. - Talán meg kéne tőle szabadulnunk. .. persze
anélkül, hogy felrobbantanánk Washingtont vagy a Fehér Házat.
- Azt hiszem, ez meghaladja a képességeinket - mondta Badr admirális. -
Arnold Morgant szigorúan őrzik éjjel-nappal. Szinte lehetetlen bárhol is
megközelíteni anélkül, hogy fejbe lőnének. Vajon melyik bérgyilkos kísérelné
ezt meg? Ha mellé lövünk, Bandar Abbast letörlik a térképről.
Ravi Rashood komolyan elgondolkodott.

78
 - Azt hiszem, kicsit könnyebb lenne megszabadulni tőle, ha éppen külföldön
van, nem gondolja?
- Talán. Ennek a szovjetek a specialistái. Csak annyit mondhatok, hogy
Morgan admirális komolyan veszélyezteti bármely akciónkat. Hajlamos
egyszemélyes bíróként, esküdtszékként és kivégzőként viselkedni. És
kétségkívül ő az egyik legnagyobb ellenségünk. A hojjat szerint kegyetlensége
nem ismer határokat, és vallási buzgósággal kardoskodik az Amerikai
Egyesült Államok mellett.
- Egyszemélyes intifada.
- Hát ha felbosszantják, altkor biztosan. Legalábbis a hojjat szerint, aki nem
szokott túlozni.
- Nem mondta, hogy addig ne is csináljunk semmit, míg ez a Morgan van
hivatalban?
- Nem, nem. Azért ilyen messzire nem ment. Csak arra figyelmeztetett, hogy
vajmi kevés esélyünk van a csendes sikerre, amíg Morgan uralja az Amerikai
Egyesült Államok fegyveres testületét.
- Mi a helyzet az elnökkel, az alelnökkel, a honvédelmi miniszterrel és a
Legfelső Katonai Tanács elnökével? Az ő véleményük egyáltalán nem számít?
- Hát szemmel láthatólag nem, amíg a nyugati szárny oroszlánja üvölt. Volt
atom-tengeralattjáró parancsnok, s a Nemzetbiztonsági Szolgálat korábbi
elnöke. Az elnök nem tűri, ha bírálják. Nem lép nélküle. Mindenki tart tőle.
- Én ugyan nem - jegyezte meg Ravi csendesen. - Azt hiszem, meg kellene
próbálni kiiktatni...
- Rashood tábornok, ön még ma éjjel hazamegy, és elkezdi kidolgozni a
jövőre vonatkozó részletes tervét. Ha Arnold Morgan a közeljövőben külföldre
látogat, és sikerül önt megtalálnunk, azonnal értesíteni fogom. Talán akkor
léphetünk. Addig viszont ne aggódjunk miatta.
- Igenis, admirális úr. De nem szabad elfeledkeznünk róla.
Két héttel később Damaszkusz
Rashood tábornok és Shakira arab ruhába öltözve sétálgattak a Sharia
Maysaloun utcáján a Chan Palace Hotel felé. Ebéd utáni kellemes kis
sétájukon a kitűnő Elissar étteremtől indultak a Touma Gate közelében lévő
ősi római fal mentén Damaszkusz nyugati része felé. Elsétáltak a hatalmas,
tizennyolcadik századi Umayyad mecset mellett, körbejárták a citadellát, és
keresztülsétáltak a Martyr Square-en.
Most már jó helyen jártak. A szállodától egy háztömbnyire bújt meg a város
leghíresebb könyvesboltja, a Librairie Avicenne. Ravi néhány angol nyelvű
magazint akart vásárolni. Damaszkuszban sehol másutt nem lehetett
megvenni ezeket a friss újságokat, ezért hetente két-három alkalommal
elsétált értük.
Pontosan érkeztek. Ravi megvette a hétfő reggeli Daily Telegraph utolsó
példányát, és fél óráig böngészték elégedetten a polcokon álló könyveket.
Elsősorban olyan könyveket kerestek, amelyek az Amerikai Egyesült Államok
nyugati partján fekvő városok, Seattle, San Francisco, Los Angeles és San
Diego részletesebb leírásait tartalmazzák. Kevés ilyen könyvet találtak, de
Shakira rábukkant a francia Vogue áprilisi példányára, és két hollywoodi show
business és filmmagazinra. Shakira rajongott az amerikai filmekért.
Már délután 4 óra felé járt az idő, és a meleg délutáni szellőben sétáltak
vissza a Martyr Square-re, hogy a Siyaha Hotel Karnak bárjában megigyanak
valamit. Nagyon vidám hely volt, tele nyugati turistákkal és arabokkal. Mind
hideg sört vagy rákit ittak - Damaszkuszban nem vették olyan szigorúan, hogy
a muzulmánoknak valójában tilos lenne alkoholt fogyasztani.
Találtak egy kis asztalt, amelyről ráláttak az egész térre, és rendeltek néhány
korsó sört. Egy darabig ott olvasgattak, mire Ravi megunta az újságot, az
utolsó oldalakra lapozott, és megdöbbenve olvasta a szalagcímet:

79
PERSIAN LADY AZ ASCOTT LÓVERSENYEN
Új cél Kerman kancája előtt

Érdeklődve kezdte olvasni a cikket: A Persian Lady Sandown's Henry II.

lóversenyen múlt hétfőn aratott briliáns győzelmét a szezon legjobb
teljesítményének tartják. Gyors, biztos mozgású. A Saddlers' Hall ír
származású csődörének lánya a három kilométeres távolságot szinte rekordidő
alatt tette meg, a finishben még belelendült, s így végül nyolc hosszal győzött a
Newmarket istálló favoritja, Homeward Bound előtt.
Persian Lady új trénere, Charlie McCalmont nagyon büszke volt rá, hiszen
egyetlen sérülés nélkül végigfutotta a versenyt. Tegnap este azt nyilatkozta,
hogy minden bizonnyal indulni fog június 22-én a Royal Meeting keretein belül
megrendezett Ascot aranykupáért.
A kanca tulajdonosa, a londoni hajómágnás tegnap esti nyilatkozatában
elárulta: régen dédelgetett álma volt, hogy lova indulhasson a Royal Meetingen,
és második favoritja az Aranykupáért.
„Soha nem gondoltuk volna, hogy Persian Lady ilyen bravúros győzelemre
képes. De ahogy felrobogott a finishben a Sandown hegyre, az egyszerűen
elképesztő volt. Charlie biztos benne, hogy az Aranykupán képes még jobb
teljesítményt nyújtani. Feleségem nevében is bátran állíthatom, ez életünk
legizgalmasabb napja."
Tegnap este Ladbrokesnál 6-1-re fogadtak a Persian Lady győzelmére.
Abdullah Salman szürke ötéves High Five nevű lova tartotta 3-1 pozícióját
minden fogadóirodában.

Az újság nem említette Richárd Kerman eltűnt fiát, Raymondot, a volt SAS-
parancsnokot, aki évekkel ezelőtt az újságok címlapján volt szerte az
országban. Itt csak >i Royal Ascot Aranykupával foglalkoztak, amely a verseny
lovak Szent Grálja volt. Hebron? Az meg hol a fenében van? A sportújságírók
nagyon izolált környezetben élnek.
Eközben Ravi, ötezer kilométerre Londontól, meghökkenve olvasta a cikket.
Borzasztóan örült édesapja sikerének, és átnyújtotta az újságot Shakirának,
felhívva figyelmét a szalagcímre.
- Ez az édesapám lova. Emlékszem, mikor kétéves volt. Édesapám
tenyésztette ki egy híres kanca segítségével. Mindig is ilyen lovat akart... de
sosem remélte volna, hogy ilyen sikeres lesz.
Shakira olvasott néhány bekezdést, bár alig értette a szakzsargont, ami
olyan természetes volt a lóversenyezők számára. Majd hirtelen megkérdezte:
- Hiányoznak a szüleid? - Néha...
- Soha nem próbáltad meg felvenni velük a kapcsolatot, ugye?
- Nem, igazából nem is igen tudtam volna. Szörnyű stresszt jelentene nekik.
Úgy éreznék, kötelesek értesíteni a hatóságokat, hogy életben vagyok, és utána
borzasztó nyomozás venné kezdetét. Telefonok lehallgatása, levelek
felbontása, és még Isten tudja, mi más. Nem akartam ekkora kellemetlenséget
okozni nekik.
Shakira belekortyolt a sörébe.
- Csak úgy láthatod őket valaha, ha máshol találkoztok, ugye?
- Igen, de ez azt jelentené, hogy a találkozó előtt fel kell venni velük a
kapcsolatot, és sosem lehetnék biztos benne, hogy nem jött-e rá valaki. A
végén lehet, hogy nem mernék elmenni.
Shakira továbbra is erőszakoskodott.
- Na és ha úgy találkoznál velük, hogy ne is tudják előre?
- Akkor nem tudnák, hol találnak, és én sem találnám meg őket.
- Én tudom, hogy találhatnád meg őket titokban.
- Bízd ezt rám.
- Royal Ascot, vagy mi a fene. Június 22., csütörtök. Ott lesznek, és nem lesz
nehéz megtalálnod őket. Különösen, ha Persian Lady ismét viharos győzelmet
arat.
- Ha Persian Lady győz, akkor a királynővel fognak teázgatni, vagy ki tudja
mi lesz. Ez sokkal nehezebb feladat, mint Morgan admirális közelébe férkőzni.

80
 - Akkor a verseny előtt kell találkoznotok. Biztos megnézik előtte a lovakat.
- Shakira, voltál már valaha a Royal Ascoton?
- Hogy jártam volna?
- Akkor mesélek róla. Először is nagyon sok nézője van. A királyi díszpáholy
minden tagja kis színes kitűzőt visel, rajta a nevével. Mindenki cilindert és
zsakettet vesz fel.
- Mint Fred Astaire?
- Pontosan. Fred különben is egy zsokét vett feleségül.
- Egy zsokét?
- Egy női zsokét. Fantasztikus lovas, gyönyörű, amerikai.
- Nos, Fred Astaire már nem él.
- És nem jönne rám a zsakettje. Úgyhogy meg kell szereznem a sajátomat.
De amit mondani akartam neked... a sok bagatell dolog helyett... hogy az
Ascoton nyüzsögnek a biztonsági emberek, cilinderben és zöld egyenruhában,
hajói emlékszem. Ellenőrzik a kitűzőket, hogy tényleg annak a nevére lett-e
kiállítva, aki hordja.
- Honnan tudják?
- Nem tudják. De nagyon jó szimatuk van. Mindig rajtakapnak valakit, aki
más kitűzőjét hordja, és halál komolyan kezelik az ügyet. A királyi
díszpáholyra szóló kitűzők értékesek és nem átruházhatók. Tényleg azt
javaslód, hogy szerezzek egy hamis kitűzőt, és üssek nyélbe egy találkozót az
Ascot Aranykupa nyertes lovának tulajdonosával? Elkapnának, és talán a
Towerben kötnék ki, mielőtt gyilkosságért bíróság elé állítanak.
- Nincs egy külön hely, ahol a lovakat a verseny előtt meg lehet tekinteni?
- Nincs. Kinn a mezőn lehet megnézni, ahogy parádéznak. Előtte van a
nyergelőhely, külön boxokkal, ahol a trénerek megigazítják a lószerszámokat.
- Ez is bekerített területen van?
- Nem, ez nem.
- Tehát oda nem is kellene kitűző.
- Szerintem nem. De én rajta vagyok az Ascot listáján... Amióta a Harrowba
jártam... Kéne kitűzőt hordanom. .. és az a halálomat jelentheti.
- Ravi, drágám, beszélsz a szüléiddel... meglátogatod őket... csak egy kicsit...
hogy megnyugodjon a lelkük... csakhogy tudják, hogy életben vagy. Most csak
ez a fontos. Mindenesetre én is szívesen veled tartanék.
- Shakira, nem megyek sehová. Te sem mész. Szeretlek, és nem viszlek el
Angliába. Túl veszélyes lenne.
- Lehet, de szerintem simán el tudnál vegyülni a tömegben, félórát
eltölthetnél a szüléiddel, mielőtt újra eltűnsz az életükből... talán örökre.
- Talán. De ekkora kockázatot nem vállalhatok. Nem áldozhatom fel az
életemet azért, hogy az édesanyám megnyugodjon. Pedig ezzel járna. Biztos,
hogy bíróság elé állítanának felségárulásért, és két SAS-tiszt hidegvérű
meggyilkolásáért. S mindezt egy palesztin lány megmentéséért... Nem hiszem.
Shakira Ravi vállára tette a kezét.
- Mindenesetre jó tudni, hogy itt biztonságban vagyunk. Biztonságban a
szörnyű angoloktól. Nagyon szeretlek.
Ezen a ponton témát váltottak. Előtérbe kerültek a jövőbeli izraeliek ellen
intézendő Hamasz-támadások és az Amerikai Egyesült Államok elleni hosszú
távú stratégia, hogy addig feszítsék a húrt, míg egy nap az amerikaiak
megunják a véget nem érő és értelmetlen konfliktust.
Hosszúra nyúltak a napok Szíriában, és egyre melegebb lett. Ravi és Shakira
egy hatalmas, tizennyolcadik századi házat kaptak egysaroknyira az Elissar
étteremtől, az óváros keleti részén. A ház légkondicionált volt, gyorsan
berendezkedtek nyugodt és kellemes életre új hazájukban.
Szinte minden héten otthont adtak legalább két Hamasz-megbeszélésnek, s
szinte mindennap végigsétáltak a fedett bazárban. Néha barátokat is hívtak.
Az Elissar étterem egyik asztalát tartósan lefoglalták. Ez volt a város legjobb
étterme. Shakira bátyját egyfajta fizetett mindenesnek használták, hozta-vitte
az üzeneteket, vezette középkategóriás Fordjukat, néha elhozta a látogatókat
a repülőtérről.

81
 Ravinak nem voltak anyagi gondjai. Kétmillió dollár jutalom ütötte a markát
a két szenzációs izraeli bankrablásért, negyedmillió dolláros költségkeretet
kapott az irániaktól, és éves admirálisi fizetését, amely százezer dollár volt,
svájci bankszámlájára utalták, ez kb. heti kétezer dollárt jelentett. Adót persze
nem kellett sehol sem fizetnie.
A Sharia Bab Touma-i ház gyorsan megtelt könyvekkel, amelyekben az
Amerikai Egyesült Államok nagykövetségei, konzulátusai, katonai táborai
szerepeltek Európában, Dél-Amerikában és Ázsiában, illetve amelyikben az
USA dél-atlanti, új-zélandi és afrikai előőrseiről volt szó.
Június hónap nyugodtan telt, aktív bevetés nélkül. Volt bőven idejük
közeljövőben esedékes esküvőjük megbeszélésére is. Azonban Ravi június 13-
án kódolt e-mailt kapott közvetlenül az Iráni Haditengerészet
Főparancsnokságától. Ravi szíve szinte a torkában dobogott.
Rashood tábornok részére. Információ. Arnold Morgan admirális június 22-én,
csütörtökön 18 órakor feltehetőleg Londonba repül. Andrews Légi Támaszpont
- Northolt. Air Force One, ETA június 23., péntek hajnali 5 óra. Privát szállás a
Regents Parkban az Amerikai Egyesült Államok nagykövetségén. Ha pénzre
van szüksége, keresse az iráni nagykövetséget a 27. Prince Gate címen.
Lehetőleg harmadik féllel dolgoztasson. B. admirális.
Shakira még aludt, mikor Ravi hajnali ötkor elolvasta a levelet. Gondolatok
százai cikáztak át az agyán. Szülők. Ascot. Ugyanazon a napon. Aranykupa.
Merénylet. Anglia. Veszély. Szörnyű veszély. Megéri? Miért? Idő. Nyolc nap
múlva. Tervezés. Segítség. Nincs elég idő. És mégis... talán ez lenne a legjobb
alkalom... hogy a sátán szívébe szúrja a tőrt?
Ravi nem tudta továbbfűzni a gondolatláncot. Eszébe jutott, mikor utoljára
elbúcsúzott édesanyjától, és olyan éles fájdalom hasított szívébe, mintha
tegnap történt volna. Biztos volt benne, hogy nem telt el úgy nap, hogy
édesanyja ne gondolna rá. Édesapja fájdalma valószínűleg még ennél is
nagyobb volt. Mindig a legjobbat akarták neki. Isten bizonyára nem nagyon
fogja megbocsátani, hogy ilyen csúnyán visszaélt bizalmukkal, és sárba tiporta
reményeiket.
Ravi memorizálta az e-mailt, kitörölte a számítógépből, és kiment a
konyhába teát főzni. Mintha Shakira is rácsatlakozott volna agyának őrülten
száguldozó neuronjaira: kiment hozzá hosszú, fehér köntösében. Gyönyörű
volt, koromfekete fürtjei szabadon göndörödtek.
- Mi történt?
- Ó, semmi. Csak főzök egy teát.
- Igen, de... mi történt?
- Tényleg semmi. Kaptam egy e-mailt Bandar Abbasból, és újra
elgondolkodtam azon, hogy elmenjek-e az ascoti lóversenyre megkeresni a
szüleimet.
- Mi volt abban az e-mailben, hogy elgondolkodtál ezen?
- Csak annyi, hogy az egyik amerikai diplomata június végén Londonba
utazik.
- Gondolom, olyan, akivel nem akarsz találkozni.
- Nem, nem igazán. Inkább megölném.
- Mi a fene! Úgy érted, személyesen? Vagy a kormány nevében?
- Az Iszlám Állam nevében.
- A lóverseny előtt vagy után iktatod ki?
Shakira olyan komolyan beszélt, hogy Ravinak nevetnie kellett.
- Én személy szerint nem veszek részt ebben. De azt hiszem, nem bánnák,
ha felbérelnék valakit.
- Jól van. Veled tarthatok?
- Nem. De egy darabig elviszlek.
- Pontosabban?
- Elmegyünk Párizsba, és két-három napra otthagylak.
- Utána elmész egyedül Londonba lóversenyre és a merényletet elintézni?
- Többé-kevésbé.
- Ez mit jelent? Igen vagy nem?

82
 - Igen. Ott kell hagynom téged, mivel veszélyes dologra készülök, és nem
akarom, hogy egy brit börtönben köss ki. Még akkor sem, ha én oda kerülök.
-Ó...
- Nem sok időm van, hogy megszervezzük az egészet. Még ma beszélek Badr
admirálissal és a londoni Szíriai Nagykövetséggel is. A Belgrave Square-en
vannak. Kitűzőt kell szereznem a lóversenyre. A britek sokkal szívesebben
fogadják a szír diplomatákat, mint az irániakat.
- Nem azt beszéltük meg, hogy nem lesz rá szükséged, ha a verseny előtt
megnézed a lovakat?
- Nem, ezt te mondtad. De én tudom, hogy kell egy rendes kitűző. A Royal
Ascot olyan, mint egy klub, az angol felső tízezer klubja. Anélkül a kis színes
kitűző nélkül meztelennek érezném magam. És ha mégis beszélnem kell
valakivel, a kitűző miatt komolynak és tisztességesnek fogok látszani. Mintha
legálisan lennék ott, mintha még mindig az ezredben szolgálnék. De ez nem
egy katonai rendezvény. Nagyon kevés tiszt lesz ott. Túl drága nekik.
- Mi lesz a Fred Astaire-féle zsakettel?
- Kell, hogy legyen zsakett és cilinder. így nyugodtan hátradőlhetek,
megfelelően felöltözve, megfelelő kiegészítőkkel. Csak semmi gyanús elem.
Csupán egy állami iskolát végzett tiszt leszek, aki jól érzi magát a lóversenyen.
- Mi szerepel majd a kitűződön?
- A legkevesebb. R. Kerman úr. Feltűnésmentes. És nem megyek fel a királyi
díszpáholyba, így elkerülöm a kálváriát az ostoba kapuőrökkel.

Hat nappal később

Június 19., hétfő

A Roissy-Charles de Gaulle repülőtéren, Párizstól mintegy harminc

kilométerrel északkeletre, két és fél órás késéssel, délután négy órakor szállt
le az Air Francé damaszkuszi Boeing 737 járata. Ravi és Shakira átrohant a
kettes terminálon, fogtak egy taxit, és a folyó bal partján, a Saint Germán
negyedben fekvő Rue de Bac felé vették útjukat.
Mérsékelt forgalom volt, így negyven perc múlva már oda is értek a Hotel
Bac St-Germainhez. Shakira számára úgy tűnt, hogy a világ legkifinomultabb
ízlésű férfijával látogatott el a Fények Városába. De Ravi szállodaválasztását
egészen más indokok vezérelték. Életében mindössze egyetlen párizsi
szállodában szállt meg. Ez volt az, szülei kedvence, az elragadó, közepes
árfekvésű, huszonegy szobás létesítmény, ahol a nyári hónapokban a
tetőteraszon szolgálták fel a reggelit, közepén pedig szökőkút csobogott.
Richárd Kerman mindig itt szállt meg, főleg mivel imádta a teraszt, illetve a
hely félluxus jellegét. A kis Ravi sohasem felejtette el a lenyűgöző látványt,
miközben élete első croissant-ját majszolta, hozzá egy különleges, oldalfüles
edényből töltött magának forró csokoládét. Mögötte, nyugati irányban a
francia minisztériumok épülete mögött az Eiffel-torony tört az ég felé. Előtte
néhány száz méterre, a Szajna közepén, egy ősi szigeten állt a Notre-Dame
székesegyház. Ravi életében nem ivott olyan finomat, mint az a chocalat chaud,
tizenkét éves korában. „Ez az életet jelenti számomra" - mondta annak idején.
És most, huszonnégy évvel később, újra itt volt, bár teljesen más
körülmények között. Most már sokkal jobban érezte magát, hiszen itt ez a
gyönyörű palesztin lány, aki mellette alszik, és vele reggelizik. Ám volt a
látogatásnak árnyoldala is: a titkolózás, az álnév, a hamis útlevél, az
óvatosság... Nem vegyülhettek a többi szállóvendég közé. De mindent
összevetve Ravi jól érezte magát itt, bár csak rövid időre maradhatott. Shakirát
lenyűgözte a francia főváros mérete és szépsége.
Simán bejelentkeztek a szállodába, senki sem kérdezett semmit. Ravi
kínosan ügyelt, nehogy felfedje, hogy a szálloda legjobb és egyik legrégebbi
vendégének fia. Felismerte a tulajdonost, de nem árulta el magát. Titkon
remélte, hogy még mindig ugyanaz a nő keveri a forró csokoládét.
83
 Shakira megdöbbent a sok tévécsatorna láttán, este úgy kellett elvonszolni
vacsorázni. Kicsit esett odakint, mindketten fáradtak voltak. Örömmel vették
a londiner javaslatát, hogy próbálják ki a közeli Gaya Rive Gauche-t, a város
híres tengeri ételeket felszolgáló éttermét a Rue Duphot-n. Előételként
kakukkfűvel fűszerezett kagylót ettek. Főételként Ravi grillezett nyelvhalat,
Shakira tigriscsigát választott hollandi mártással. A maitre d' javaslatára egy
1998-as évjáratú Chablist nyittattak ki Jean-Marie Raveneau pincészetéből. A
vacsora végén a kiváló szabadságharcos és bankrabló újra ugyanarra a
következtetésre jutott: „Ez jelenti számomra az életet."
És ez így is volt, bár nem túl sokáig. Másnap, kedd reggel kevés idejük volt.
Elállt az eső, és most már ragyogóan sütött a nap. Gyorsan megreggeliztek a
teraszon, croissant-t és friss gyümölcsöt ettek, Ravi szinte biztos volt benne,
hogy ugyanaz a hölgy készítette most is a chocolat chaud-ot.
Sajnos ideje volt indulni. Visszament a szobába, gyorsan összepakolt, ezer
eurót adott Shakirának, hogy péntek estig legyen miből élnie Párizsban.
Addigra remélhetőleg visszatér szülei szeretetével, és Morgan admirális
kiiktatásának hírével. Készpénzben, euróban fizette ki a szobaszámlát, és
adott egy cetlit Shakirának, rajta a Szíriai Nagykövetség kapcsolattartójának
nevével, akivel felveheti a kapcsolatot, ha vele bármi történne - esetleg elfoal
nák vagy meggyilkolnák.
Elbúcsúztak egymástól. Ravi taxiba ült, elvitette magát a széles Boulevard
Sebastopolon a Gare du Nord pályaudvarig. Tízperces út volt. Visszaigazolták
jegyfoglalását a 11 órakor induló Eurostar expresszre, amely a londoni
Waterloo állomásra fut majd be. Ravi majdnem három órát aludt, míg a vonat
átszelte Franciaország északi részét, átszáguldott a La Manche csatorna alatti
alagúton, majd Kent megyén keresztül folytatta útját London felé. Hajnali
három órakor már a Szíriai Nagykövetség Belgrave Square-i épületében volt,
amely péntek reggelig főhadiszállása lesz, és hűen tükrözi a vasköteléket,
amely összetartja az iszlám fundamentalisták néma világát. Szíria és Irán,
Palesztina és Irak, vértestvérek a dzsihadban, illetve az Izrael és a Nyugat
elleni harcban.
Aznap este Ravi két katonai attaséval vacsorázott, és a szíriai biztonsági erők
egyik tagjával. Egyiküknek sem volt hozzáfűznivalója Arnold Morgan
érkezéséhez, kivéve a pontos érkezési időt, és hogy semmit sem tudnak a
programjáról.
Nem tűntek túl bizakodónak, de szerdán kora reggel egy diplomáciai
rendszámú autóval körbehajtottak a Regent's Parkon, kedvező helyeket
kerestek, ahonnan ráláthatnának az amerikai nagykövetség privát
rezidenciájára. Nem tűnt túl ígéretesnek. Az amerikai elnök fo tanácsadója egy
katonai járműben érkezik majd, ügynökök seregének kíséretében. Óriási
szerencse kellene ahhoz, hogy úgy fellazuljon a biztonság, hogy egy
mesterlövész hangtompítós fegyverrel eltalálja Morgan admirálist, majd
elmeneküljön. Talán a csónakázó tó felől, a Queen Mary's Garden növényei
között elrejtőzve, bár itt valószínűleg túl sokan lesznek. Mindenesetre úgy
döntöttek, hogy ezt a hajnali lehetőséget megpróbálják kiaknázni. Hajnali ötre
egy őrszemet kell állítani a Central Mosque elé, a csónakázótótól nyugatra. Ö
Rashood tábornok utasításait követi majd, és nem ad parancsot, ha a
legkisebb kockázatát látja annak, hogy valamelyiküket letartóztathatják.
Minden a rendőri kíséret és az amerikai biztonságiak létszámán múlik.
Ravi nem volt túl optimista, de a szerencse kiszámíthatatlan szövetséges.
Lehet, hogy a korai időpont miatt az admirálist csak néhány ügynök kíséri,
nem lesz rendőri biztosítás. Bárhogy is alakul, három menekülő autót kell
elhelyezni a Hannover Terasz, a Clarence Kapu és a Királyi Zeneakadémia
előtt. Ha a szíriai orvlövész le tudna adni néhány lövést, utána azonnal
menekülnie kell. Üres utak, kis forgalom, és kevés rendőr az utcákon. Ravi
akkor dönt majd az akció felől, ha péntek reggel az admirális megérkezik. Ha
a művelet sikeres lesz, Ravi a nagykövetség rejtekében tölti a hétvégét, és John
Farmer álnéven utazik vissza Párizsba az Ashford nevű Kent megyei
vasútállomásról.

84
 De addig volt még egy fontos feladata: el kellett jutnia a 86, Bishops Avenue
alá, amely szinte biztosan üres lesz. Szülei mindig házat béreltek a Winkfield
Row-n az Ascot ideje alatt, és magukkal vitték alkalmazottaikat is, Joe és Edna
Wallace-t, akik hentes/sofőrként, illetve szakácsnő/házvezetőnőként álltak a
család szolgálatában. Kermanné fizetett még egy takarítónőt is Londonban, és
volt egy kertészük is, aki hetente háromszor jött, de a Royal Ascot idején
egyikük sem tartózkodik a házban.
A Kerman család jól szórakozott az ascoti lóversenyen kedden, szerdán és
csütörtökön, péntek este viszont a volt konzervatív kabinet miniszterénél, Sir
Henry Tattendon-Sykesnál vacsoráztak.
Ravi úgy döntött, taxival megy haza, hiszen a niagas falak elrejthetik a
szomszédok kíváncsi szemei elől. Igaza volt. Simán elfért ott az autó. Ravi
hátrasétált. A ház mögött egy sor óriási terrakottacserépben virágzó muskátlik
pompáztak. Tudta, hogy a harmadik alatt lapul a tartalékkulcs. A hátsó
bejáratnál állt, és abban reménykedett, hogy nem változtatták meg szülei a
riasztó kódját. Megír pő volt, de a régi szám működött. Beütötte születési
adatait, 70-05-18, és már ki is kapcsolt a riasztó. Leállt a sípolás, Ravi
berohant a házba. Felszaladt a lépcsőn, majd fenn a folyosón jobbra, régi
hálószobája felé.
Belül semmi sem változott, mióta elment. Kinyitotta a ruhásszekrény ajtaját,
minden pontosan ott volt, ahol hagyta. Zsakettje bal oldalon lógott, három
sötétszürke öltöny mellett. Fogta a zsakettet és az ugyanazon akasztón lévő
csíkos nadrágot, levette a szürke mellényt a felső polcról, egy egyszerű, éjkék
selyem nyakkendőt választott hozzá, végül a fiókban keresett egy hozzáillő
inget. Fekete zoknit és cipőt is talált. Lerohant a lépcsőn, mindent a hóna alá
vágva, beütötte a riasztó kódját, megvárta, míg a kijelzőn megjelenik az
„indulhat" felirat, kisétált az ajtón, duplára zárva azt maga mögött. A kulcsot
visszatette a helyére, és visszament a taxihoz, amely időközben megfordult,
készen arra, hogy visszavigye őt a nagykövetségre. A kockázatos művelet
végrehajtva!
Ravi megkérte a sofőrt, hogy a Regent's Park felé menjen, tegyen egy kört a
belső körön, majd vágjon át a külső körre, mielőtt nyugat felé végigmegy a
Marylebone Roadon, majd délre a Marble Arch, Park Lane és Belgrave Square
irányába. A sofőr pontosan azt tette, amit Ravi mondott, negyven fontot kért,
és örömmel nyugtázta, hogy ötvenet kapott az okozott kellemetlenségért. Ravi
a kora esti órákat szíriai kollégáival töltötte. A Regent's Park környékének
részletes térképét böngészték, illetve a gyönyörű osztrák SSG 69 orvlövész
fegyvert, amelyet, ha Allah is úgy akarja, péntek reggel fognak használni a
Regent's Parkban.
Ez volt a világ legjobb nagy hatótávolságú fegyvere. Zavaros felépítésű, 6X24-
es teleszkóp van rajta, halálos, 7,62 mm-es töltényt lő ki, 860
méter/másodperc sebességgel a hidegen kovácsolt csőből. A tábornok kezében
lévő darab három részből állt, hogy könnyen elférjen egy negyven centis
kemény bőr aktatáskában. Fekete, matt kialakítású cycolac puskatusa
csavarmenet nélkül csatlakozik a ravaszvédő kengyel mögötti keskeny
nyakrészhez. A cső kb. 10 cm-rel a vasirányzék előtt kapcsolódik a fegyverhez.
A finom átalakítást egy osztrák ékszerész végezte el, egy precíziós
fegyverkovács segítségével. A fegyver szorosan belesimult a bársonytokba,
amely a fekete, ártatlan kinézetű aktatáska belsejét borította. Lövésre kész,
ötlövetű tárral, maximum tizenkét másodperc alatt összeszerelhető, és még
rövidebb idő alatt szétszedhető. A mesterlövész utcai ruhában lesz majd,
makulátlan kezekkel, hiszen a profi orvlövész rutinellenőrzéséhez
hozzátartozik az is, hogy a puska belsejéből kitörölje a felesleges olajat, így
lövéskor nem keletkezik árulkodó füst.
Ravi tábornoknak tetszett a fegyver. Egyszerűen imádta, és remélte, hogy a
mesterlövész, akivel pénteken fog találkozni, tudja, hogyan kell használni.
Tudja, hogyan lője fejbe Arnold Morgant a gondosan kiválasztott
aranyesőbokor mögül, amely jóval a virágok mögött helyezkedett el, de elég
nagy és lombos ahhoz, hogy stratégiailag tökéletesen elrejtse a csónakázótótól
keletre megbújó merénylőt. Semmit sem lehet majd hallani, kivéve mikor a

85
7,62 mm-es töltény kirepül, az acélnak ütközik, majd behatol a csontba. Az
orvlövész ezután szépen kényelmesen elsétál úgy 400 métert a következő zűrös
helyre, a London Regent's College kertjén, majd a Clarence Kapun keresztül,
és aktatáskájával kezében mint maga a megtestesült ártatlanság, csatlakozik
a korán reggel munkába induló tömeghez.
Talán - gondolta Ravi. De az is lehet, hogy nem. Ha a nagykövetségi
rezidencia ajtajában őr áll, meghiúsítja az akciót. A rendőrség azonnal
körbezárja a területet. Nem kockáztatok, nem szeretem a meglepetéseket.
Megpróbálom, de semmi több.
Aznap este mindannyian a nagykövettel és a biztonságiak főnökével
vacsoráztak. Arab jellegű halat és rizsételt szolgáltak fel, de ez nem volt a Gaya
Rive Gauche konyhájához mérhető. Mindenesetre a vacsorán fény derült egy
titokra. A biztonságiak főnöke, egy szikár, napbarnított arcú, damaszkuszi
származású volt tankparancsnok: valójában ő a pénteki mesterlövész. Keveset
beszélt, de a nagykövet biztosította Ravit afelől, hogy különösen jó katona, és
talán a legjobb orvlövész az egész Közel-Keleten.
Ravi nyugtalanul aludt. A szüleire gondolt, hogy vajon könnyen megtalálja-
e, és vajon hogyan fogja üdvözölni őket. Aligha tehetne nekik szemrehányást,
ha dühösek lennének rá, és persze azt is megkockáztatja, hogy édesanyja
elájul, ha teljes ascoti viseletben meglátja halálból visszatért fiát jézusom, az
szép látvány lenne. Egy édesanya, aki a földön fekszik, pont a nyergelőhelynél,
a királynő és még ki tudja kik előtt... Vagy ami még rosszabb, ha bűnösnek
találják a felső tízezer szemében legfontosabb vétség elkövetéséért - hogy
halálra ijeszti a lovakat.
Hajnalhasadáskor a Belgrave Square-en Ravi tábornok kilépett a
nagykövetségről, és már ott is állt a szolgálati autó a sofőrrel. Ravi a Hyde Park
Corner felé vette útját. Gyorsan haladtak a kihalt utcákon, és a Portland Place-
nél kanyarodtak a Regent's Park felé. Ez volt Ravi utolsó terepszemléje. Látta,
hogy nincs kinn ügyeletes rendőr, legalábbis ő senkit sem látott, és a forgalom
is kedvező volt. Ha a szíriai orvlövész pontosan céloz holnap, nem lesz nehéz
elmenekülnie. Lassan haladtak a külső körön körbe, elhaladtak az állatkert
mellett, majd visszatértek a Belgrave Square-re.
Délelőtt Ravi már úton volt az Aranykupára, makulátlanul felöltözve,
hajtókájára tűzött kis rózsaszínű karton kitűzővel. A nagykövetnek nem
okozott gondot a kitűző megszerzése. R. Kerman úr, fölötte a dátum, június 22.
és a nap, csütörtök. A holnapi kitűző már zöld lesz.
Taxival ment ki az ascoti lóversenypályára. Az utolsó futam után majd
lesétál az útra a vasútállomáshoz, és egy másik taxival folytatja útját. Ma
anonim volt, mintegy ötezer másik emberhez hasonlóan volt felöltözve.
Szándékosan nem beszélgetett a sofőrrel útközben, a hátsó ülésen a larokba
húzódott, és beletemetkezett a Racing Post című lóversenyújságba, próbálta
felmérni édesapja favoritjának lehetséges ellenfeleit. Némi megelégedettséggel
olvasta, hogy a korábbi favorit, High Five sérülés miatt visszavonult. Úgy
becsülték, hogy Homeward Bound, aki Sandownban szenvedett vereséget
Persian Ladytől, valószínűleg jobban bírja majd a maratont, mint a kitartó
Kerman kanca.
Amint lehajtottak az M4 autópályáról, forgalmi dugóba kerültek. Hosszú
sorok kígyóztak a Windsori kastély felé, de Ravinak rengeteg ideje volt, ezért
lassan haladtak a versenypálya nyugati sarkát szegélyező egyenes úton, pont
1.25-re értek a főbejárathoz.
Ravi kiugrott az autóból, és az egyes számú parkoló felé vette útját. A
legkevésbé forgalmas bejáraton ment be a versenypályára. Ez volt az a hely,
ahol az angol családok már generációk óta ugyanazokat a piknikhelyeket
foglalták el. Az egész hely pezsgőben úszott. Az óriási Mercedesek és Rolls
Royce-ok mögött kis kecskelábas asztalok roskadoztak a hatalmas
lazacostálak súlya alatt. A halakat a skót folyókból fogták ki, úsztak a
majonézben, hideg új-burgonyával tálalták őket... a britek standard eledele -
ha játékról van szó. Ravi nagy lépésekkel haladt a zsakettes férfiak között,
nem nézett se jobbra, se balra. Elérte a jegyellenőrző pontot, majd elsétált a
kapuőr mellett. Kitűzője jól látható helyen virított. Amint beért, vásárolt egy

86
versenykártyát, egy hatalmas tölgyfa alatt megállt, hogy megkeresse szüleit.
Érezte maga körül a hömpölygő tömeg áramlását, mind a királyi díszpáholy
felé tartottak. Órájára pillantott, 1.40-et mutatott. Hallotta a távolból a
hangosbemondót, a királyi lovashintók beléptek a kapun, és a versenypálya
mentén haladnak a díszpáholy felé.
A tizenkilenc éves Viktória királynő rendezett ilyen felvonulást
uralkodásának első évében, 1838-ban, és a menet most is hasonlóan nézett
ki. Az uralkodó az első hintóban ült, amelyet négy windsori szürke húzott,
mögötte a királyi hercegek, hercegnők, grófok és grófnők. Maga az Aranykupa
története hasonló módon egészen 1807-ig nyúlik vissza. Ravi Rashood mint
terrorista, gyilkos, és a társadalom számára veszélyes egyén, újra érezte,
mennyire nem tudja tolerálni az angol pompát.
Megnézte a nyergelőhelyet, majd elsétált a díszszemle helyszínére, ahol
Persian Lady is be fog lépni, 3.10 körül. A felső nyergelőhelyről elsétált egészen
a széles, füves, fehér kerítéses sétányig, a legnagyobbak patanyomait követve.
Addigra már ő is a helyére kerül, talán a kancát kíséri majd szüleivel. Úgy
döntött, hogy a nyergelőhelyen találkozik velük, ahol Charlie McCalmont
felteszi a lószerszámot, míg szülei kívül várnak, remélhetőleg kísérők nélkül.
Ha szerencséje van, nem fut össze Charlie-val.
Most, hogy összeállt fejében a terv, Ravi csendesen ült egy kis kerek széken,
és a kerítésre hajolva nézte a Ribblesdale verseny első érkezőit. Ez egy magas
rangú 2400 méteres verseny kancacsikóknak. Ahogy a pálya körüli hely
kezdett megtelni a lovasokkal, felállt és visszasétált a tömegen keresztül. Ám
ekkor a sors majdnem halálos csapást mért rá.
Valaki a vállára tette a kezét, és egy nagyon kulturált, nagyon angol hang
vidáman így szólt:
- Ray... Ray Kerman... Uramisten, öregfiú, azt hittem, meghaltál!
Ravi megfordult, és Rupert Studley-Bryce rózsaszín, kerek, mosolygós arcát
látta maga előtt. Fekete selyemcilindert és szürke zsakettet viselt, kis
rózsaszín kitűzőjét félig eltakarta egy vörös selyemszegfű. Rupert és Ravi két
évig együtt tanultak a Harrow-ban.
Ravi finoman elmosolyodott, és hálát adott az úrnak, hogy a saját neve
szerepelt a kitűzőjén.
- Hello, Rupe. Micsoda meglepetés. Nem is tudtam, hogy érdekel a
lóversenyzés.
- Nos, nem igazán. De mindig eljövök egy napra az ascoti lóversenyre...
Istenem, már vagy húsz éve nem láttalak... mióta végeztünk a Harrow-n...
amikor utoljára hallottam felőled, az egész világ téged keresett... mi is volt...
akció közben eltűntél valahol Jeruzsálemben? Mindenki azt hitte, hogy
meghaltál.
- Nem, de közel voltam hozzá. Valójában egy szigorúan titkos bevetésen
voltam a Közel-Keleten... úgy hat hónapja jöttem vissza.
- Figyelj, hagyjuk a csudába ezt a buta kancacsikó versenyt... gyere, igyunk
egyet a White's sátorban, itt van mellettünk.
Rupert nagy darab férfi volt, és olyan határozottan terelte Ravit előrefelé,
hogy a volt SAS-parancsnok a privát Ascot-oázis felé vezető úton találta magát,
amely a világ legkiválóbb, legöregebb férfiklubja.
A White's főépülete a St. James's Streeten, a Ritz felőli sarkon áll. 1693-ban
alapították, az angol arisztrokrácia, miniszterek és üzletemberek
menedékhelyeként szolgál, akik legszívesebben a saját társaságukban
múlatják az időt. Ajtói zárva vannak a show business képviselői, bukmékerek,
profi sportolók és más alacsony rangú emberek előtt.
A klub bizottságának saját sátra volt a díszszemle felett az ascoti pályán,
mintegy száz éven keresztül. Nagyon finom ebédet szolgálnak fel, és bőséges
italkínálat van. Akik nem ragaszkodnak hozzá, hogy élőben figyeljék az
eseményeket, a benti tévékészülékeken is megtehetik. A White's a
privilégiumok és elit körök arcátlan bástyájaként áll, ahová csak a tagok
léphetnek be, de csak akkor, ha belépési szándékukat előre jelezték. Itt gazdag
emberekről van szó, akik ölni tudnának a tagsági meghívóért. Ravi Rashood

87
tábornok talán az első férfi volt a White's történetében, aki megrémült, amikor
be kellett lépnie a szent sátorba. De már bent volt.

88
 - Két nagy korsó sört kérek - vetette oda Rupert a pincérnek.
Majd Ravihoz szólt, aki időközben levette cilinderét.
- Igazán örülök, hogy itt vagy. Emlékszem, mennyire megdöbbenve
olvastam, hogy eltűntél. Biztos, hogy most már jól vagy?
- Sosem voltam jobban, Rupe. - Könnyedén felvette a régi iskolásfiús stílust,
amelyet még a Harrow-ban tökéletesített, és már soha sem fog elfelejteni. -
Ismersz, egy unalmas tiszt vagyok, aki a sivatagban kutat terroristák nyomai
után. És veled mi újság?
- Nos, mint azt bizonyára te is tudod, parlamenti képviselő vagyok. Feltéve,
ha már tényleg hónapok óta Angliában vagy. Tudod, az utolsó választások.
Egy szép, biztonságos hely Buckinghamshire-ben.
- Igen, hát persze, hogy emlékszem. Úgy értettem, hogy mostanában történt-
e veled valami érdekes? Herefordban nagyon el vagyunk szigetelve a
külvilágtól... általunk fontosnak tartott katonai ügyekkel foglalkozunk, ami
senkit sem érdekel.
- Biztos, hogy már hat hónapja itthon vagy? Úgy gondolom, hogy az
alsóházban tartott beszédem össznépi felháborodást váltott ki.
- Nos, itt is voltam, meg nem is. Egy szigorúan titkos bevetésen dolgozom,
amiről soha senkinek nem beszélhetek.
- Egy rohadt kémet faragtak belőled, mi? Nos, mindenesetre talán emlékszel
arra, amikor azt mondtam, hogy a Munkáspárt soha nem lenne képes vezetni
semmit, csupa tehetségtelen emberekből áll? Erre emlékezned kell... Azt
állítottam, hogy az elmúlt kilenc év során egyetlen helyes vezetői döntést sem
hoztak, és még egy kocsmát sem bíznék rájuk, nemhogy egy országot. Minden
újság címoldalon hozta a sztorit, és a tévében is sokat emlegették.
- Igen, persze. Csak elfelejtettem, hogy te voltál az. Arra a kocsmás részre
viszont emlékszem.
- Remélem, nem felejtetted el, hogy három nemzeti újság is azt írta, hogy
most itt van egy harcos szellemű konzervatív, aki talán egy nap átveszi a Tory
párt vezetését. A régi szobatársadból még a végén miniszterelnök lesz.
- Erre nem emlékszem.
- Ne is törődj vele. Annyira örülök, hogy összefutottunk... hogy ennyi év után
újra itt ülünk és iszogatunk. Emlékszel arra a kis szobára a régi Dog and
Foxnál? Emlékszel, hogy osontunk ki a kocsmába?
- Istenem, hát hogyne emlékeznék. Azok voltak ám a szép idők! Nem kellett
törődnünk a világban zajló eseményekkel... tudod mit, mi lenne, ha jövő héten
valamelyik nap együtt vacsoráznánk? Még néhány hétig biztos a Védelmi
Minisztériumban leszek.
- Tökéletes... ennek igazán örülnék. Hét közben többnyire egyedül vagyok a
londoni lakásunkban. Tudod, a feleségem a gyerekekkel a régi bedfordshire-i
házunkban van. Többnyire péntek este megyek utánuk. Mit szólnál a
keddhez?
-Szerintem jó lesz. Add meg az irodai számod, jó? Holnap leegyeztetem az
időpontot a titkárnőddel.
- Rendben. A telefonszám 0207-691-4337. Kérd Lizzie-t, bár lehet, hogy ő
veszi fel a telefont. Miért nem jössz át egy italra az alsóházi Annie's Bárba?
Akár a klubban is ebédelhetünk, ha van hozzá kedved.
- Rupe, ez nagyszerűen hangzik. De most mennem kell. A második futam
előtt találkoznom kell a szüleimmel. Nagyon örülök, hogy összefutottunk.
Reggel hívlak.
- Istenem, annyira örülök, hogy életben vagy... Három hét múlva lesz a
harrow-i öregdiákok golfklubja Sunningdale-ben. A srácok nagyon fognak
örülni, hogy visszatértél... viszlát, Ray.
Ravi újra felvette cilinderét, és visszasétált a most már üres korlát mellett a
nyergelőhely felé. Előhúzta mobiltelefonját, és a 0207-691-4337-es számot
tárcsázta.
- Hello, Lizzie... igen, John Farmer vagyok, Studley-Bryce úr régi barátja...
együtt tanultunk a Harrow-ban... épp most találkoztam vele az ascoti White's
sátorban...
 - Igen, Farmer úr, miben segíthetek önnek?
- Lizzie, Rupe leírta nekem az otthoni címét, hogy egy oxfordi ebédre
meghívót küldhessek neki, de valószínűleg kidobhattam néhány
fogadócédulával együtt, amikkel természetesen nem nyertem. Arra kért, hogy
az otthoni címére küldjem el a meghívót, és annyian vannak itt, hogy képtelen
vagyok megtalálni. Ön az egyetlen mentsváram!
- Csak küldje be az irodába... Majd odafigyelek rá, hogy megkapja.
- Nekem teljesen mindegy, hová küldöm. De ő kifejezetten kérte, hogy a
lakáscímére küldjem.
-Jól van. 9/b. lakás, Priors Court, 72, Marsham Street, London SW1V2SA.
- Nagyon köszönöm. Máris postára adom.
Most már hallotta a második, a Norfolk-verseny kommentárját, amely egy
ezerméteres futam a kétéves lovak számára. A szintidő hatvan másodperc, ha
különösen jó ló is van a mezőnyben, ez akár kevesebb is lehet. Már látta is,
amint az istállószemélyzet felvezeti a lovakat a következő futamhoz, az
Aranykupához. Diszkréten várt az előpáholy másik végében, tudta, bármelyik
pillanatban felbukkanhat a tréner, hozza a nyerget és a sorszámot Persian
Lady számára, aki már szaporán lépkedett a perem mellett, olyan közel, hogy
akár meg is érinthette volna, amint elhalad előtte. Neve a lovászlány jobb
karszalagjára volt felírva.
Úgy gondolta, szülei Charlie McCalmont társaságában sétálnak majd le a
mázsálószoba felől, le a gyepre, keresztül az üres díszszemle ringen, majd fel
a hegyre a nyergelőhely felé. Biztos volt benne, hogy ott vannak. Szíve
nyugtalanul vert, amint meglátta édesanyját és édesapját, amint a lehetséges
győzelem felé masíroznak.
Mindketten makulátlanul néztek ki, édesapja fekete, méretre készített
zsakettet, fehér galléros tengerészkék inget, tökéletesen megkötött barna
selyem nyakkendőt és szürke mellényt viselt, szürke csíkos nadrággal.
Nyakában arany óralánc lógott. Édesanyján elegáns, sötétzöld kosztüm volt,
amely sejtetni engedte karcsú alakját. Csillogó sötét fürtjeit szinte teljesen
elrejtette a nagyon ízléses, széles, fekete kalap, amelyet nyilvánvalóan
Párizsban vett. Idősebbnek tűnt, és nagyon magabiztosan sétált, mintha
tudatában lenne, hogy a tömegből minden szempár őt figyeli. Úgy tekintenek
rá, mint az Aranykupa esélyes lovainak mesésen szerencsés tulajdonosára.
Éppen Richárd és a tréner mögött sétált el, mosolya határtalan örömet
sugárzott. Ravi sejtette, hogy szíve össze van törve, de talán már nem annyira,
mint mikor néhány perc múlva színre lép.
Persian Lady és csapata Ravitól kb. 25 méterre sétált el, egyenesen a bal
oldalon álló első nyergelőbox felé tartottak. Néhány percig állva figyelték,
ahogy a kanca feléjük halad, majd Charlie intett a lánynak, hogy vezesse be a
lovat. Persian Lady oldalra nézett, megfordult, és besétált a boxba, újra
megfordult, könnyedén, az ajtón kifelé bámult, feje a lány mellett, és Charlie
gyengéden a hátára helyezte a nyerget.
Ravi átmászott a korlát alatt, és elindult a pázsit felé, gyorsan, édesanyja
irányába, pontosan hat óra felől. Néma csendben megállt mögötte, majd
előrehajolt, és halkan a fülébe suttogta:
- Nyugodj meg, anya! Ne sikíts, és kérlek, ne ájulj el. Itt vagyok, és jól vagyok.
Naz Kerman majdnem meghalt, akkora sokkot kapott. Meghallotta az
ismerős hangot, és megfordult, kezét a szájához kapta. Csak ennyit tudott
mondani:
- Ó, édes istenem!
Ezután földre dobta a versenykártyát, szemüvegét és táskáját, átölelte fiát,
és megállíthatatlanul zokogott, nem törődve azzal, ki látja, és mit gondolnak
róla.
Mindketten a nyergelőboksz mellett álltak, és sem Charlie, sem a lovász nem
láthatta őket, de Richárd Kerman megfordult, a szíve majdnem megállt néhány
pillanatra, amint meglátta egyetlen fia parancsoló alakját, tökéletesen
felöltözve, felesége karjában.
Mindössze fél percig tartott, de Persian Lady tulajdonosa-tenyésztője
számára úgy tűnt, hogy az egész világ lelassult. Figyelte, ahogy Naz
megpróbálja összeszedni magát, és látta, hogy Ray felé lép, majd érezte a SAS-
őrnagy acélkarját, amint átöleli, és csak egyetlen mondatra figyelt:
- Figyelj, apa. Jól vagyok. Most rengeteg dolgotok van. Ne mondj semmit, de
egy óra múlva várlak benneteket az alatt a nagy fa alatt. Rengeteg
mesélnivalóm van. És ne aggódjatok.
Ezután Raymond Kerman eltűnt, keresztülsétált a pázsiton, majd elvegyült
a nyergelőhelyek körül gyülekező tömegben, a díszszemle ring felé vette útját,
ahol már több ezer lovas várta a nagy szürke Homeward Boundot és a
rendkívül népszerű Persian Ladyt.
Kerman úr és neje el voltak kábulva, de Naz csak nevetett a világon, a több
hónapos komor elfogadás helyett most az eufória érzése járta át szívét-lelkét.
„Istenem, hát életben van" - suttogta, teljesen feleslegesen. Richárd csak rázta
a fejét, és savanyú arcot vágott. A délutáni napsugár felmelegítette a
nyergelőhely régi vöröstéglás falait, és Charlie McCalmount egy csöpögő, hideg
vizes szivacsot tolt Persian Lady szájába, hogy kimossa a nyálat, és felkészítse
a hölgyet a versenyre. Finoman meghúzta jobb fülét, és kezével végigsimította
a fehér csillag alakú foltot fej szalagja alatt, amelyen a tulajdonos színeit
tükröző fekete-skarlátvörös gyémánt minta rajzolódott ki. Majd csendesen
megszólalt:
- Rendben, Julié, viheted.
A lány kivezette a kancát, elindultak a gyepen át, szinte pontosan Kerman
őrnagy lábnyomait követve.
Időközben Rashood tábornok mindent megtett azért, hogy kerüljön bármely
lehetséges emberi kontaktust, ami nem volt egyszerű feladat egy hetvenötezer
emberből álló tömegben. Lehajtott fejjel sétált a királyi díszpáholy felé, majd
egy alagúton keresztül kisétált a pálya szélére. Itt remélhetőleg nem akad
össze ismerőssel. A korlát mellett helyezkedett el, és tizenöt percig csak a füvet
bámulta, míg a patadobogás jelezte, hogy a lovak nemsokára indulnak. Eddig
meg tudta őrizni inkognitóját, senki sem jött rá, kik a szülei, elkerülte Rupert
Studley-Bryce-ot, nem fogadott a Persian Ladyre, mivel félt, hogy a bukméker
felismeri vagy emlékszik rá. Nem teremtett senkivel kapcsolatot. Nem is
ebédelt. Nem ivott teát. Csak a szüleivel való szívfacsaró találkozásra tudott
gondolni. Figyelte az előtte elhaladó lovakat, tizenöten versenyeztek a
hatalmas pályán. További hat percet várt, mire a hangosbemondó megszólalt:
„Vigyázz, kész, rajt!"
Ravi ismerte a verseny rangját, és tudta jól, milyen pompás kékvérű telivérek
vesznek részt rajta... a legtöbb versenyhivatal egyetértett abban, hogy a
versenylovak maximum 2400 métert hajlandók vágtázni. Van néhány 3200
méteres verseny is, de nem túl sok, a Goodwood Kupa és Ausztráliában a
Melbourne Kupa. Az ascoti lóverseny több mint 4000 méteres távot jelent a
lovaknak, és kétszázezer dollár a fődíj. Ez az aréna csak a gladiátoroknak való,
a verseny titánjainak, akik mennydörgésszerűén dübörögnek el az ascoti
tömeg előtt, és minden igazi lovasnak torkában dobog a szíve, ha látja
erejüket, sebességüket és végtelen bátorságukat.
Bár pont a hatalmas kivetítő alatt állt, Ravi nem tudta levenni szemét az
előtte elterülő üres sötétzöld szőnyegről. Csak bámult előre, amint a lovak az
első kört futották, s már 1000 méter van mögöttük. Látta Persian Lady
skarlátvörös sapkáját a többi ló között, könnyedén vágtázott. Majd mind
elvágtatott, tovatűntek, jobbra fordultak, fel az enyhe emelkedőn, majd le,
Swinley Bottom felé. Már csak 1000 méter volt hátra, Ravi hallotta, amint a
hangosbemondó újra megszólalt: ...és Persian Lady előretör... hat-hossznyi
előnyre tett szert, amint a kanyarhoz közelednek.
Huszonnégy másodperccel később Ravi meghallotta a hagyományos ascoti
csengő hangját, amint az élmezőny a célegyenes felé kanyarodott. Már csak
500 méter van hátra. Mostanra a mezőny nagy része a kimerültségtől félholt
volt, s Persian Lady jött elöl. Mögötte három hosszal Homeward Bound, aki
zsokéjának kétségbeesett tanácsára próbálta lerázni a külső oldalán az élete
versenyéért küzdő Madrigált. Az utolsó 400 méteren a favorit utolérte Richárd
Kerman kancáját. Vadul vágtatott a külső oldalon, a nagy szürke herélt beérte,
majd félhossznyival megelőzte Persian Ladyt. Madrigál is mindent beleadott,
és amint az őrjöngő tömeg felé haladtak, egyvonalban vágtattak a nyolcadik
oszlop felé, ami Ravitól kb. 200 méterre volt.
Itt Madrigál feladta. így Persian Lady félhossznyival lemaradt, amint a
célszalag felé száguldottak. A tizenkilenc éves Jack Carson zsoké a korbácsért
nyúlt, és három ütést mért vele Persian Lady bal oldalára. De a kanca már így
is teljes erőbedobással küzdött. Carson újra lesújtott, de most nem sikerült
eltalálnia. Ennek ellenére Persian Lady mindent beleadott, és próbálta utolérni
Homeward Boundot. Az óriási lelátó szinte beleremegett, a tömeg fülsiketítőén
üvöltött, amint a kanca a favorit nyomában futott a célegyenes felé. A bemondó
hangján érezni lehetett a zavart, amint a lovak befutottak a célba. És nemcsak
ő, Ravi sem látta pontosan, melyik ért be először. Csak ennyit hallott: Egymás
mellett futottak be... fotó...
Mindenki izgatottan várt. Richárd és Naz Kerman a tulajdonosok és trénerek
standjánál, Ravi a pálya szélén, míg Homeward Bound tulajdonosai a nyertes
páholy közelében.
Hat percbe telt... A fotó eredménye... az első a kettes számú Homeward
Bound. Második a nyolcas rajtszámot viselő
Persian Lady. Harmadika tizennégyes rajtszámú Madrigál A nyertesek közti
távolság: egy fejhossznyi, illetve kilenc hossz.
A kanca veresége semmit sem jelentett, kivéve a 150 ezer dollárt. S mire a
tulajdonosok elsétáltak a találkozóhelyre, fiuk még mindig alig kapott levegőt
a verseny drámai befejezésétől. A fejét rázta, és azt mondta:
- A legjobb napot választottam arra, hogy idejöjjek és megkeresselek
benneteket.
És csak állt, hogy megbirkózzon a kérdészáporral, mely mind ugyanazt a
témát öleli fel: Hol voltál? Mit rontottál el? Mennyi ideig maradsz itt? A
hadseregnél tudják, hogy itt vagy? Feladtad magad? A legtöbb kérdésre nem
válaszolhatott. De elmagyarázta nekik, hogy sohasem mondhatják el
senkinek, hogy Angliában járt, és valószínűleg soha többé nem teszi be a lábát
az országba. Egy közel-keleti országban telepedett le, de nem szülőföldjén.
Hamarosan megnősül, és ragyogó karrier előtt áll.
Édesapja természetesen tudni akarta, hogy pontosan mi történt Hebronban,
de erről sajnos sohasem beszélhetnek. Ravi sokat magyarázkodott, de szülei
megértették, mekkora a kockázat - ha bárkinek is beszélnek fiukról, az életébe
kerülhet. Majd egy óra után elváltak, óriási fájdalommal szívükben. Ravi
biztosította őket, hogy újra felbukkan majd, valószínűleg egy hasonlóan
meglepő pillanatban, mint ez alkalommal. Talán Párizsban. Miután
megbizonyosodott róla, hogy titokban tartják látogatását, visszaküldte őket a
királyi díszpáholyba, és a fa alatt állva figyelte, amint elsétálnak. Látta, amint
elérik a páholy kapuját, és belépnek rajta. Édesanyja hátrafordult, egy futó
pillantás erejéig, és integetett neki. Ravi megpróbálta felemelni a kezét, hogy
visszaintegessen, de nem ment. Szemét elöntötték a könnyek, csakúgy, mint
édesanyjáét. Rashood tábornok egy ideig a fa alatt ácsorgott, de kezdődött az
utolsó verseny, és úgy döntött, még a tömeg előtt hazaindul. Ugyanazon az
útvonalon távozott, mint ahonnan érkezett, fel a felső kapuhoz, majd balra, le
a vasútállomásig. Itt taxiba ült, és 6.45-kor szállt ki a Szíriai Nagykövetségen.
Este nyolc körül a biztonsági főnökkel vacsorázott, akivel másnap reggel
együtt hajtják végre a merényletet a Regent's Parkban. Este 10-kor kilépett a
főbejáraton, leintett egy taxit, és a sofőrrel a Marsham Streetre vitette magát.
Néhány perc volt mindössze sötétedésig, mire odaért, Kifizette a sofőrt, és
lassan sétálni kezdett az utca páros oldalán. Prior's Court a meglehetősen
barátságtalan utca közepén helyezkedett el. Belépett a csapóajtón, és a
portáshoz fordult.
- Jó estét. Studley-Bryce úrral van találkozóm, ha még nincs itthon,
hamarosan jönni fog... odaadta a lakáskulcsát.
A portás az előtte álló, makulátlanul öltözött férfit nézte.
- Nos, uram, biztos vagyok benne, hogy nincs otthon. De ha van kulcsa,
menjen csak. Tudja az ajtószámot?
- 9/b.
- A lift arra van. Kilencedik emelet.
 Ravi hálát adott Istennek, hogy frakkjának köszönhetően ilyen simán
bejutott, beszállt a liftbe, majd a kilencediken kiszállt. A 9/b lakás ajtajához
sétált, majd hitelkártyája segítségével hátranyomta a zárnyelvet. Ha Rupert
duplára zárta volna a másik kulccsal a hevederzárat, nem lett volna
szerencséje. De Rupert nem törődött ilyenekkel. Az ajtó kinyílt, és Ravi
Rashood belépett a lakásba, kényelmesen elhelyezkedett egy hatalmas
fotelban, és várta barátját. A lámpát nem, csak a tv-t kapcsolta be. A tíz órai
BBC híradót nézte, és majdnem felkiáltott, amint látta Persian Ladyt, ahogy
Homeward Bound előnyét vágja le. Még további fél órát várt, mikor
meghallotta, hogy a kulcs elfordul a zárban, s az enyhén spicces Rupert belép
a szobába. Kissé bizonytalan volt a járása, és tudni akarta, hogy tényleg van-
e itt valaki, vagy csak az a hülye portás őrült meg. Ravi a kanapé mögül lépett
elő, és a parlamenti képviselőnek csak annyi ideje volt, hogy rákiáltson: ,Jay,
mi a fenét... ?" Ezek voltak utolsó szavai. Ravi a rozsdamentes hamutartót
olyan erővel nyomta a szeme közé, hogy eltört a koponyacsontja. Ezután
ököllel teljes erőből beverte Rupert orrát, orrcsontját az agyába nyomva.
- Sajnálom, öregfiú - mondta, majd földre engedte a holttestet. A konyhába
osont, kiválasztott egy 25 cm pengéjű szeletelőkést a fa munkalap feletti
tartóból, egy konyharuhával megfogta, majd kabátja belső zsebébe rejtve a
kést, elhagyta a lakást.
A földszint kihalt volt, amint a kijárat felé sétált, de látta, hogy a portás egy
üvegajtó mögött tévézik. Megállt, intett neki, hogy jöjjön ki. Ravi azonnal
megölte, a kést mélyen a szívébe döfve, a bordák közé. A merev testet a kis
szobában lévő íróasztal mögé húzta, lekapcsolta a lámpát, kikapcsolta a tévét,
becsukta az ajtót, és kiment. Kezét a konyharuhába törölte, amit magával vitt.
A kést a Prior's Court biztonsági főnökének szívében hagyta. Senki sem
láthatta a holttestet, amely az ajtó mögött feküdt a földön.
A rakparton várta a taxit, és egyenesen a nagykövetségre ment, ahol már
csend honolt. A nagykövet emberei már mély álomban voltak, és Ravi az
orvlövésztől kapott kulccsal bement az oldalbejáraton. Már majdnem éjfélre
járt az idő. Mobiltelefonját a töltőre rakta, hiszen négy óra alvás után, hajnali
négykor ezen fogják ébreszteni. Összecsomagolt, majd néhány sorban leírta a
szobalánynak, hogy bőröndjét személyesen a waterloo-i vasútállomásra
vigyék, az ötös vágány mellé, az Eurostar Expresshez, amely reggel 8 órakor
indul Párizsba. Még egyszer, utoljára Rashood tábornok kilépett a Szíriai
Nagykövetség ajtaján a Belgrave Square-re, egy órával pirkadat előtt. Most,
hogy nem tudták lehallgatni mobiltelefonját, felhívta a Northolt Repülőteret,
és amerikai akcentussal tájékoztatta őket, hogy ő az Amerikai Egyesült
Államok katonai attaséja a Grosvenor Square-en, és információt szeretne
kérni az amerikai admirális érkezéséről.
- Valamikor ma reggel, uram. Sajnos részletekkel nem szolgálhatok.
- Köszönöm.
Nos, még nincs itt. De mi a fenét jelent az, hogy ma reggel... hajnali öt óra
vagy 11.30?
Húsz perccel később a Regent's Park sarkán állt, a házsort nézte, ahol az
amerikai nagykövet élt. Hajnali öt óra körül volt, és az ég kelet felől már
derengett, de a legtöbb utcai lámpa még világított. Négy amerikai
tengerésztisztet látott az épület előtt. Négy londoni rendőr, láthatóan
gépfegyverekkel felszerelve várakozott az épülettömb négy sarkán. A másik
négy rendőr a rezidencia előtt beszélgetett a tengerészekkel. Az épület bejárata
jól meg volt világítva.
„A fene egye meg! Ez nem túl biztató" - morogta magában Ravi. Kis
rövidhullámú rádióján hívta az orvlövészt, aki most valahol a gyepen rejtőzött,
a csónakázótó közelében. Két jelet adott - ne csinálj semmit. Majd visszasétált
nyugat felé, nem keltett nagy feltűnést sötét öltönyében és könnyű
aktatáskájával. Elérte a Clarence Gate-et, itt a bejáratnál hat újabb
felfegyverzett rendőr állt. Ami még rosszabb, hallotta egy földet érő helikopter
rotorjának hangját valahol a házak mögött. A tetőket figyelve rájött, hogy a
látómezejében egy teljes kommandós csapat helyezkedett el szétszórva
magasan a park felett, megfigyelő pozícióban.
 5.40 volt, és hirtelen, a Marylebone Roadon megjelent egy semmivel össze
nem téveszthető konvoj. Két rendőrautó négy motoros rendőr kíséretében
begördült az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének két hosszú
szolgálati autója, mindkettőn az amerikai zászló lobogott. A motoros kísérők
balra kanyarodtak, a park széles bejárata felé, ahol a posztoló rendőrök
integettek nekik. Az első rendőrautó keresztbefordulva lezárta az utat észak
felé, míg a második ferdén megállt a bejárat előtt, amint a haditengerészet
autói elhaladtak mellette. Ravi, aki mintegy 50 méterre állt a rezidenciától,
világosan látta, hogy az autók hátsó ajtaja kinyílik, és hat ügynök száll ki.
Ezután még két ember szállt ki, és ahogy világosodott, Ravi látta az alacsony,
széles vállú, keménykötésű férfit, akit egy meglepő külsejű, vörös hajú férfi
kísért.
Az ügynökök körülzárták őket, és mind a négy amerikai tengerész az autó
felé indult, ketten az amerikai nagykövetet kisérték ki a házból. Ravi négy jelet
adott - szorosan fogd a fegyveredet] Majd öt jelet küldött - bevetés azonnal
törölve! Hiszen egy dolog biztos volt, egyetlen lövéssel valószínűleg nem sikerül
az admirálist eltalálni - főleg nem ennyi biztonsági ember között. Ha mégis
megpróbálnák, majdnem száz százalék az esélye, hogy úgy lelövik, mint egy
prérifarkast, mielőtt 10 méterre eljut. Ezek a srácok nem viccelnek. Bármire
készek, és Ravi tudta, hogyan mérje fel a kockázatot.
Bassza meg! - szitkozódott Rashood tábornok, persze csak magában. El kell
tűnnöm innen. Hívott egy taxit, és kissé mogorván csak ennyit mondott a
sofőrnek:
- Waterloo vasútállomás, kérem, siessen. - Hangulata kissé megenyhült,
miután Párizsban megebédelt palesztin istennőjével. Ezután a kellemes
délutánt az ágyban töltötték, majd egy csodás vacsora következett.
Útját katasztrofálisnak értékelte. Szülei zokogtak, Persian Lady veszített, két
ártatlan ember meghalt, és Arnold Morgan bombabiztos helyen van.
És most hosszú út előtt állt. Nem úgy, mint Rupert Studley-Bryce. Amint a
taxi hátsó ülésén ült, a Hamasz vezetője arcán mosoly suhant át.
 HATODIK FEJEZET

2006. június 29., csütörtök Damaszkusz

múlt szombati londoni Daily Mail szenzációs főcíme, nos... lebilincselő
A volt. És Rashood tábornok azonnal kiszúrta:
RUPERT STUDLEY-BRYCE-T MEGGYILKOLTÁK Londoni lakásában
bukkantak a Tory parlamenti képviselő holttestére

Ravi épp most ért haza a Librairie Avicenne-ből, s bár gondolta, hogy
cikkeznek majd néhai szobatársa haláláról, nem számított rá, hogy ekkora
port kavar az ügy. Előtte hevert Rupert óriási fotója, amelyen ascoti ruhájában
van. Egy olyan fotós kapta le, aki mindig a lóversenypálya főbejárata mellett
ácsorog. Alatta az alábbi szöveg: „A Tory lázító egy napja a lóversenyen -
cilinderben és zsakettben halt meg."
A cikk részletesen leírta, hogyan találták meg a holttestet péntek délután, a
Royal Ascot utolsó napján. Alsóházi titkárnője nem tudta elérni, ezért felhívta
feleségét Bedfordhire-ben, aki szintén nem tudott semmiről. Mivel a lakást
nem tudta elérni, délután 3 órakor két rendőr kíséretében megjelent a Prior's
Courton. A helyszínen már nyüzsögtek a nyomozók, próbálták kitalálni, ki
szúrta le előző este Alf Rowant, a hatvanhárom éves portást.
A cikk így folytatódott: A rendőrség szerint ugyanaz a gyilkos végzett mindkét
férfival. Feltehetőleg a portás nem akarta beengedni a csendes csütörtöki
éjszakán, mikor alig volt otthon valaki. A lakókat tegnap éjjel kihallgatták, de
senki sem látott semmi és senki gyanúsat az épületben.
A New Scotland Yard szóvivője annyit közölt, hogy a halál oka eltérő volt. A
harminchat éves Studley-Brycet nem leszúrták, hanem ismeretlen személy által
okozott fejsérüléseibe halt bele.
Nem sokat tudtak a képviselő aznapi programjáról, kivéve, hogy elment a
Royal Ascotra, és barátaival a White's klub sátrában töltötte a délutánt. Ezután
feltehetően a West Enden vacsorázott, de a klubból senki sem erősítette meg,
hogy ott látták.
A rendőrség folytatja a nyomozást.
Ezután Rupert kétoldalas életrajza következett, harrow-i iskolásévei, három
éve az Oxford Egyetemen és zajos berobbanása a politikai életbe. Alf Rowanről,
aki ugyanúgy meghalt, de természetesen nem volt olyan fontos ember,
mindössze egy kis, egyhasábos cikk volt, és egy rövid interjú megtört
feleségével.
Ravi Rashood letette az újságot, és töltött magának egy kis délutáni teát.
Ezután a londoni Sunday Telegraph sportrovatát nézte át, ahol kiemelték,
hogy a hatéves Homeward Bound 300 ezer dollárért kelt el. John Magnier, a
Coolmore főnöke, a világ legnagyobb, Tipperary megyében található telivér
versenyló farmjának tulajdonosa vette meg, barátjával, JP McManus úrral, aki
egy dúsgazdag ír sportoló és szerencsejátékos. Homeward Bound trénere
Tipperaryben Aidán O'Brien lesz.
Időközben Shakira is leült a Daily Mailt olvasni, és hirtelen Ravihoz fordult:
- Ismerted azt a parlamenti képviselőt, akit Londonban meggyilkoltak?
Ugyanabba az iskolába járt, és egyidős veled.
- Igen, ismertem. Nagyon is jól... de nem volt a barátom. Gondolom, kihúzta
a gyufát valakinél. Ezek a képviselők mindig belekeverednek valami gyanús
ügybe manapság.
- Gondolom. A felesége csak huszonkilenc éves volt. És volt három
kisgyerekük is. Elég rájuk nézni, tipikus angolok.
Ha az ember csak egyhetes újságokhoz jut hozzá, lemarad. Tízezer
kilométerre, a Nemzetbiztonsági Szolgálat marylandi irodájában Jimmy
Ramshawe hadnagy pontos becsléseket végzett. Kiszúrta a keddi londoni

95
Telegraph egyik bekezdését, amely komolyan felkeltette az érdeklődését.
„Tegnap éjjel a Rupert Studley-Bryce gyilkosság ügyében nyomozó rendőrök
beismerték, hogy a nyomozás egy részét a New Scotland Yard terroristaelhárító
osztaga végezte. A részletekről nem nyilatkoztak."
Ramshawe hadnagy tudta, hogy ez mit jelent - néhány riporter rájött, a
terroristaelhárítók is dolgoznak az ügyön. Megpróbálta kideríteni, mi folyik itt.
A rendőrség a leplezetlen hazugság helyett inkább megerősítette a hírt, majd
lerázta őket.
Nos, mi a fenét csinálnak itt azok a rohadék terroristaelhárítók? Ez
meglehetősen szokatlan egy egyszerű civil gyilkosság esetén. Szerintem ez a
Studley-Bryce még katona sem volt - gondolkozott Ramshawe.
Ez az a fajta kirakós játék volt, amit a hadnagy nagyon szeretett, de ma
nagyon sok munkája volt, így már nem jutott ideje arra, hogy egy külföldi
gyilkosság ügyében is nyomozzon. A szerdai, londoni Daily Mail egyik cikke
azonban teljesen felpörgette.
„A rendőrség beismerte, hogy teljesen megzavarta őket a tény, hogy a kés,
amivel Alf Rowan portást múlt csütörtök éjjel Westminsterben leszúrták, a
szintén meggyilkolt Rupert Studley-Bryce konyhájából származik.
Rowan úrtól eltérően a képviselőt nem leszúrták, hanem fejsérüléseibe halt
bele. Most úgy gondolják, hogy Studley-Bryce urat még a portás ELŐTT
gyilkolták meg. És a gyilkos az épületből kifelé tartva végzett a portással." ,
Jimmy hosszasan elgondolkodott. A képviselőért jött nem? Ezután megölte
az egyetlen embert, aki azonosítani tudná. Hm, hm...
Jimmy azon tűnődött, vajon miért engedte be őt egyál-1 talán a portás? De
beengedte, mivel az ember felment és bei ment a lakásba anélkül, hogy betörte
volna az ajtót, megölte Studley-Bryce-t, majd elemelte azt a kicseszett kést,
lement aj földszintre, és meggyilkolta az asztal mögött ülő pasit. Vérszomjas
egy dög. De hatékonyan dolgozik. Nagyon hatékonyan. Jó lenne tudni, mit
keresnek ott a terroristaelhárítók.
Jimmy még negyedórát gondolkodott a rejtélyen, majd felhívta haditengerész
ismerősét a CIA-nél, a Virginia állambeli Langleyben, hátha tud valamit arról,
mi folyik Londonban.
Az elkövetkezendő huszonnégy órában nem kapott választ, de megérte várni.
- Szia, Jimmy. Elnézést, hogy ilyen sokáig tartott. Az embereinket egyetlen
részlet miatt érdekelte ez a gyilkossági ügy. Ezt a Studley-Bryce-t egy profi
nyírta ki, aki korábban talán a Különleges Egységnél szolgált, egy klasszikus
ütést mértek az arcára, orrcsontja az agyába fúródott, és azonnal meghalt.
Abriteknek fogalmuk sincs, ki tette és miért. De nem sok civil tud így ölni. És
ezen sokan elgondolkodtak.
- Kiszivárgott erről valami?
- Nem, és nem is fog. A mi embereink tudnak róla, mert minden gyilkossági
ügyet, amelynek elkövetésével terrorista gyanúsítható, a Scotland Yard és a
CIA is ismer. De az isten szerelmére, nehogy elkezdd terjeszteni. Szigorúan
titkos információ!
- Bízhatsz a diszkréciómban. És nagyon köszönöm. Nagyon érdekes.
Ramshawe hadnagynak nehezére esett, hogy ülve maradjon, miközben
gondolatai ezerfelé cikáztak. Rövid karriérje során mindössze két olyan esettel
találkozott, amelynek elkövetésére nyilvánvalóan egy Különleges Egységben
használt pusztakezes technikát használtak - egyszer tavaly, a SAS-tisztek
esetén, akiknek holtteste Hebronban az összedőlt ház romjai közül került elő
- és ma újra. Új holttest - ugyanaz a technika...
Volt itt még valami, ami nem hagyta nyugodni...
Hol is van Studley-Bryce önéletrajza? Igen... pontosan itt... a Harrow-ba járt
és harminchat éves... hova is tettem a Raymond Kerman-dossziét... igen...
pontosan itt...
Szent Isten! Vagy ahogy az a görög tag mondaná: Heuréka!... Ugyanabba az
iskolába jártak, és egyidősek! Naná, hogy ismerik egymást. HOPPÁ! Szerintem
ez a szemét ölte meg. Ugyanúgy, ahogy a SAS-tiszteket is.
De bármit megadnék érte, ha tudnám, miért tette. Azt hiszem, beszélnem kell
Scottie-val és George-dzsal.

96
 Jimmy Ramshawe nagyon rövid idő alatt jó hírnévre tett szert a
Nemzetbiztonsági Szolgálatnál. Nagyon alapos munkát végzett, és hihetetlenül
okos volt. Azon fiatalok egyike, akiket az Isten is a katonai hírszerzés
legmagasabb fokának irányítására teremtett. Gyanakodó volt és cinikus,
memóriája pedig briliáns. Nagyon jó volt abban is, ha tényeket kellett
összehasonlítania, vagy látszólag egymástól független események között kell
megtalálni az összekötő kapcsot. Ha a háromdimenziós keresztrejtvény
olimpiai sportág lenne, Ramshawe - akár Ausztrália, akár az Amerikai
Egyesült Államok színeiben játszana - bizonyára aranyérmes lenne.
- A fenébe, látott már ilyen tényhalmazt? - mondta George Morris
admirálisnak. - Szinte teljesen biztosak vagyunk benne, hogy meggyilkolta
SAS-kollégáit, egyiket olyan ütéssel, amelyre egyetlen civil sem képes. És
hirtelen van itt még egy ember, akit pontosan ugyanúgy gyilkoltak meg.
Kiderült, hogy az áldozat valójában ugyanabba az iskolába járt, egyidősek,
tehát bizonyára jól ismerték egymást.
Morris admirális elvigyorodott.
- Jimmy, a legmélyebb tisztelettel viseltetem következtető képességei iránt.
De lenne néhány kérdésem: Miből gondolja, hogy a körözött terrorista
Londonban járt? És ha ott is volt, mi a fenéért ölte volna meg az egyik
parlamenti képviselőt? Gondolom, nincs semmi kézzelfogható indítékod,
ugye?
- Egy kis türelmet kérek, főnök. Még csak most kezdtem el az egészet. - Ha
stresszes idők jártak, előjött az ifjú Ramshawe ausztrál énje. Folytatta: - Ez az
ember kiemelt szerepet játszik a terroristavilágban. És a nagyfiúk a nagy
hullámokat lovagolják meg. Ezt ön mondta nekem egyszer. Minden ösztönöm
azt súgja, hogy figyeljek oda erre az emberre.
- Ezzel teljes mértékben egyetértek. Nagyon hasznosan töltené a nap
hátralévő részét, ha kicsit részletesebben fényt derítene arra, amit már
tudunk... Scotty?
Az Amerikai Egyesült Államok kapitánya, Scott Wade, a Katonai Hírszerzési
Osztály képviseletében bólintott az igazgató úr szavaira.
- Admirális, amikor ez a SAS-őrnagy eltűnt, nagyon komolyan vettük az
ügyet. És most konganak a vészharangok. Ha tényleg Londonban járt, arra
alapos oka volt. Megkockáztatta, hogy elkaphatják. Nem tudom, miért járt ott,
mint ahogy azt sem, hogy miért ölte meg hirtelen a képviselőt, de
mindenképpen támogatom, hogy Ramshawe hadnagy további tényeket
gyűjtsön össze... Úgy értem, tudjuk, milyen veszélyes pasiról van szó... Ő lehet
az új Abu Nidal.
Minden arcról lefagyott a mosoly. Morris admirális megjegyezte:
- Soha többé nem akarom hallani ezt a nevet!
- Fogadni mernék, hogy visszavette eredeti iráni nevét - vágott közbe
Ramshawe hadnagy. - Mi is volt az... Ravi? Ravi Rashood?
- Igen, ez valószínűnek tűnik, ha el akar vegyülni a Közel-Keleten. De
Londonba biztosan nem ezen a néven utazott.
- Hát persze, hogy nem. Igazi angolként utazott Londonba, angol ruhában,
kiejtéssel és viselkedéssel. E felől semmi kétség. A portás sem engedett volna
be egy idegent az apartman házba arab ruhában, kivéve, ha az egyik lakó kéri
meg rá.
- Jimmy, kérem térjen vissza azonnal az ügyhöz. Nem tudom, hol kéne
kezdenie. De remélem, lesz néhány használható ötlete.
- Igen, uram. Máris indulok.
Felkelt és kiment, egy vastag dossziéval a hóna alatt, egyenesen a
biztonságiaknál lévő irodájába tartott, vissza a számítógépéhez és
telefonjához. Már megfogalmazódott egy gondolat a fejében, és Richárd
Kerman és neje volt a gondolat középpontjában. Mindenki elfogadta a tényt,
hogy fiuk eltűnése óta nem próbált meg kapcsolatba lépni velük. Minden
telefonbeszélgetésüket lehallgatták, folyamatos megfigyelés alatt álltak,
minden levelezésüket figyelték. És a szökevény nem jelentkezett. De vajon
azóta sem változott a helyzet? Ramshawe eltűnődött.

97
 Legalább olyan nehéz lett volna elemi őket egy londoni szállodából, mint egy
Jordániáiból. A lehallgatók bizonyára kiszúrták volna. E-mailekről nem lehet
tudni, de a britek képesek azt is elcsípni. És ha személyesen látogatott volna el
a házhoz, azt a megfigyelők jelezték volna.
Mindenesetre Jimmy továbbra is azt hitte, hogy Kerman őrnagy bizonyára
találkozott a szüleivel, ha Londonban járt valamilyen gyilkosság miatt. Jimmy
persze nem tudta, hogy a britek összekapcsolták-e a westminsteri
gyilkosságokat a SAS által tökéletesített halálos pusztakezes ütéssel. De ő,
Jimmy megtette. És tudni akarta, hogy Richárd Kerman és felesége mit
csináltak a június 19-i héten.
Bekapcsolta számítógépét, azonnal belépett az internetre, és beírta Richárd
Kerman nevét a keresőbe. Meglepve tapasztalta, hogy milyen sok anyagot
talált róla - újságcikkek az eltűnt tiszt édesapjáról; a londoni hajómágnás
nyilatkozatai; adatok a Cityről, részvényekről és olajárakról; és végül néhány
újságcikk telivér versenylovairól. Ezt utoljára hagyta. De néhány perc elteltével
sorra kerülnek. Elolvasta a többi anyagot, s hamar megbizonyosodott róla,
nem sok minden történt az elmúlt négy hét alatt.
A lóversenyes rész már sokkal aktuálisabb volt, azonnal felfedte, hogy az
Ascoti Aranykupa második helyezettje, Persian Lady a londoni hajómágnás,
Richárd Kerman és neje, Naz lova volt.
Ramshawe szemei elkerekedtek. A Kerman-anyagokból kilépve azonnal
rákeresett a Royal Ascot 2006. évi eredményeire. Rákeresett az Aranykupára,
rögtön kiderült, hogy a négy kilométeres maratoni versenyre június 22-én
délután került sor. Jimmy imádkozott, hogy Persian Lady legyen benne a
döntőben - és igen, második helyezést ért el egy szürke herélt, Homeward
Bound mögött... egy fejtávolságnyi hátránnyal... Jack Carsonnal a
nyergében... C. McCalmont edzette... és boldog tulajdonosa: Richárd és Naz
Kerman.
A hadnagy legördítette a versenyről szóló tudósítást, egy interjút keresett,
ami bombabiztosán igazolná, hogy nem kevert össze semmit. Az Aranykupa
második helyezettje tényleg az eltűnt SAS-őrnagy szüleinek tulajdonában van.
Kétségtelen. „A londoni hajómágnás, Richárd Kerman nagylelkűen
nyilatkozott a vereség után... Nagyon büszkék vagyunk Persian Ladyre.
Mindent beleadott. Európa legjobb csikója győzte le, mindössze egy arasszal,
négyezer méter után."
Jimmy Ramshawe felforgatta papírjait a holttestet
június 23-án, pénteken délután találták meg... a gyilkosságot előző éjjel,
néhány órával az Aranykupa után követték el... és a képviselő kinn volt a
lóversenyen. íme, egy újabb egybeesés. .. Kell, hogy legyen itt valami összekötő
kapocs."
Megfordult a székkel, tárcsázta barátját a CIA-nál.
- Csak egy kis szívességet szeretnék kérni, ki tudnád deríteni, hogy a britek
beszéltek-e az elmúlt tíz nap során Richárd Kermannal és nejével eltűnt
fiukról, a SAS-őrnagyról?
- Ramshawe, ezt nem hiszem el. Hagyjál már békén reggelig, jó?
Jimmy hátradőlt és az őrnagy helyébe képzelte magát. Otthonától,
családjától, minden korábbi kapcsolatától elszakítva él a sivatag közepén...
tudta, mit vállalt... tudta, hogy talán soha nem telefonálhat haza... nem
tudathatja a szüleivel, hogy életben van... a Különleges Egység parancsnoka
volt... nem vállalt volna ekkora kockázatot... főleg, hogy édesanyját és
édesapját megvédje.
Felállt, és fel-alá járkált kis irodájában. Ez a szerencsétlen még egy üzenetet
sem kockáztathatott meg, hogy összehozzon egy találkát. A titkosszolgálat
teljesen behálózott mindent, és ha valaki, hát ő tudta, hogy ez milyen alapos.
Még néhány perc kellett hozzá, hogy villámcsapásszerűen rájöjjön az
igazságra. „Megvan!" Kerman őrnagy úgy ment el a találkára, hogy még
Richárd és Naz Kerman sem tudott róla. Nem kellett elmondania nekik. Mivel
biztosan tudta, hogy pontosan hol fognak állni három óra körül azon a keddi
délutánon... a trénerrel együtt, aki éppen felnyergelte a lovat. És mi történik?
Egyenesen belefut egy régi osztálytársába. Megállítja... kicsit elcsevegnek...

98
biztos olyan volt ez, mint egy horrorfilm... a fickó parlamenti képviselő... és
alig várja, hogy szétkürtölje a világban, hogy megtalálta az eltűnt őrnagyot,
régi barátját. Raynek egyetlen választása maradt. Élt vele. Kinyomozta, hol
lakik Rupert, és megdöbbenve vette észre, hogy nem házról, hanem
apartmanról van szó, amelyet portás őriz. Valahogy bejutott, és az emeleten
várt. Megölte szegény öreg Rupertet, hogy befogja a száját. És kifelé menet
szíven döfte a portást. Ily módon londoni látogatása titokban maradt, és szülei
is megnyugodhattak, hogy él és jól van. És ami sokkal fontosabb, nem
kockáztatja meg, hogy letartóztassák őket, amiért szándékosan információt
tartottak vissza az ország körözési listájának élén lévő árulóról.
Jimmy az igazgatót hívta, s azonnal az irodába rendelték. Sikerült
meggyőznie Morris admirálist és Wade kapitányt az egyedülálló
körülményekről. Az Aranykupa, amelyet majdnem szülei nyertek meg, és az
őrnagy egykori iskolatársának meggyilkolása ugyanazon éjjel, akiről tudták,
hogy részt vett a lóversenyen.
- Ha a jó öreg britek elmennének a Bishop's Avenue-ra, és egy kicsit
megszorongatnák Naz Kermant, bizonyára beismerné, hogy fia felbukkant a
lóversenyen egy kis ne-aggódj-mami-jól-vagyok típusú csevegésre. Rupert
Studley-Bryce és a portás meggyilkolásáról természetesen nem tud semmit.
Talán sohasem sikerül rábizonyítani, hogy ő volt az elkövető. De amondó
vagyok, hogy sokkal többet fogunk tudni az őrnagyról, miután az MI5 beszél
a szülőkkel.
- Talán még azt is megtudnánk, hol él - mondta Wade őrnagy.
- Kétlem - válaszolta az admirális. - Hadnagy, kitűnő detektívmunkát
végzett. Nem találok hibát a logikájában. Minden stimmel. Önök nem érzik
úgy, hogy szorul a hurok az őrnagy körül?
- Közel járunk ahhoz, hogy bebizonyítsuk, életben van. És ez már
önmagában nagyon fontos dolog.
- Ez kissé még terhesebbé tenné mindenki munkáját... agyafúrt emberrel
állunk szemben... jó okunk van feltételezni, hogy ő hajtotta végre a
világtörténelem legnagyobb bankrablásait... és amikor úgy döntött, hogy
csapást mér Izraelre, nem egy-két politikai foglyot engedett szabadon... hanem
mindegyiket!
- Tartok tőle, hogy óriási csapást tervez a nyugat ellen... egy olyan csapást,
amitől eláll majd a lélegzetünk. Az az érzésem, hogy ez a fickó szinte bármit
megtehet, amit csak akar. Nagyon tehetséges. Nem annyira, mint az ifjabb Ben
Adnám parancsnok, de közel áll hozzá, és tartok tőle, hogy rendkívül
veszélyes.
- Szóljunk a briteknek. El kell kapnunk, mielőtt újra lesújt. Az az érzésem,
hogy az emlékezetes lesz. A szó legrosszabb értelmében.

2006. július 10., 9 óra

Kínai Északi Flotta Főparancsnokság
Qingdao, Shandong tartomány

Az óceánparti irodaház felső szintjén lévő hatalmas, de visszataszító

konferenciaterem a Sárga-tengerre nézett. A terem hosszú, sima, tejfehér falai
erős kontrasztban voltak a két iráni ajatollah koromfekete köntösével. Mindkét
pap rezzenéstelen arccal ült Jiang Zemin ragyogó portréja alatt. Zemin
politikusként nemcsak Peking legfelsőbb közjogi méltósága volt, hanem a Népi
Felszabadítási Hadsereg teljhatalmú Katonai Tanácsának elnöke is. Miközben
Kína védelmi költségvetése a milliárdos tételeket érte el, és évente újabb
csúcsokat döngetett, annak felosztásáról Jiang rendelkezett. Helyét utódai
vették át, s éppen a kissé szokatlan kérést hallgatták.
Ez a két szent ember azért jött ide az Iránt körülölelő forró és poros
vidékekről, hogy tárgyalásokat kezdeményezzenek egy érdekes javaslatról. Azt
kérték, hogy a Kínai Haditengerészet a legnagyobb titokban vásároljon meg
két atom-tengeralattjárót az oroszoktól, és soha ne fedje fel a tényleges vásárló

99
- természetesen Irán - kilétét. A két ajatollah kíséretében jelen volt még
Mohammed Badr admirális, az Iráni Haditengerészet Főparancsnoka, és
katonai tanácsadója, Ravi Rashood tábornok is, akik szintén az óriási
tárgyalóasztal mellett foglaltak helyet.
A tizennégy fős Iráni Haditengerészet kísérete az 500 szobás Huiquan
Dynasty Hotel teljes huszonharmadik emeletét elfoglalta. A szálloda Qingdao
legszebb strandja mellett volt, tíz percre az Északi Flotta
Főparancsnokságától. A fegyverkereskedelem nem idegen a modern katonai
államok belső tanácsadói előtt. De a két muzulmán molla látványa - akik a
világ legveszélyesebb fegyverét akarják éppen megkaparintani, két atom-
tengeralattjárót - kicsit sokkolóan hatott a kínaiakra.
A Kínai Haditengerészet főparancsnoka, Zhang Yushu admirális felhúzta
bozontos szemöldökét, amint a tolmácsok segítségével a teheráni imámok
különös kérését hallgatta.
- De uraim, bizonyára önök is ismerik az Atomsorompó Egyezmény
korlátozásait... bizonyára tudják, hogy Oroszországnak komoly fenntartásai
lennének, hogy az első atomhatalomként idegen országnak atom-
tengeralattjárót adjon el.
- Hiszünk benne, hogy készpénz iránti kétségbeesett igényük talán többet
nyom a latban, mint... nos... a lelkiismeretük. Legyünk őszinték, eddig soha
nem gondolkodtak egy pillanatig sem azon, hogy bárkinek bármit eladjanak,
különösen akkor, ha Kína volt a másik oldalon. És itt nagy
rakétamegsemmisítőkről, Kilo típusú tengeralattjárókról, és szerintem még
repülőgép-hordozó anyahajóról is szó volt.
- Nos, ebből a dízel-elektromos tengeralattjáróból önök is legalább hármat
megvásároltak.
- Igen, de nem atom-tengeralattjárót. Az már más kategória.
- Uraim, úgy látom, nem tesznek le arról, hogy bármi is önök és az atom-
tengeralattjáró közé álljon.
- Remélhetőleg az önök segítségével meg tudjuk szerezni.
- Igen, de ha jól értem, elég nagy kockázatot vállalunk az önök nevében... és
ez garantáltan feldühíti majd Washingtont.
- Washingtonnak nem kell feltétlenül megtudnia, hogy a mi nevünkben
jártak el.
- Washingtonnak megvannak az eszközei arra, hogy a világon bármit
megtudjon, ha meg akarja tudni.
- De talán ezt nem. Nézze, mi csak arra kérjük önöket, hogy vásárolják meg
a két atom-tengeralattjárót, ami önmagában véve nem tragédia. Ezután
keresünk majd egy útvonalat Szibéria északi partjai mentén, végighajózunk a
Barents-tenger felé, és a Kamcsatka-félszigeten lévő Petropavlovszki Orosz
Haditengerészeti bázison kötünk ki a tengeralattjárókkal. Itt vesszük át a
hajót, és innen indítjuk majd bevetésre. Önöket kizárólag az ügylet pénzügyi
oldalába kívánjuk bevonni. Mi fizetünk, önök megveszik, az oroszok
leszállítják, mi átvesszük, mindezt a legnagyobb titokban. Valószínű, hogy
Washington azt sem veszi észre, hogy az orosz haditengerészet eladta a
tengeralattjárót, miután az Petropavlovszkból fut ki.
- Hm, hm. Egyfajta ügynökszerepet szántak nekünk, hogy lebonyolítsuk az
üzletet, ugye? Azonban a tűzvonalban az amerikaiak rájöhetnek, hogy ki a
hajó jogos tulajdonosa?
- Nos, a dokumentumok nem fedhetik fel a tényleges vevő kilétét.
- Természetesen nem. Az oroszok talán belemennek, hogy eladjanak néhány
atom-tengeralattjárót, de szerintem azt nem vállalnák, hogy az egész világ
megtudja: egy közel-keleti iszlám állam kezére játszották át. Ez még nekik is
túl sok lenne.
- Pontosan ezért ülünk itt, ennél az asztalnál.
Zhang admirális felállt. Nagy darab, tagbaszakadt, keménykötésű férfi volt.
A déltengeri kapitány, korábbi haditengerészeti főparancsnok fia.
- Uraim, elismerem, hogy terveik jól megalapozottak. Talán van rá esély,
hogy megvásároljuk az önök által kinézett tengeralattjárókat. Valószínűleg
ennek nem lenne ránk nézve következménye, feltéve, ha önök rendesen

100
kifizetik. És kockázatot sem jelentene, ha egy orosz haditengerészeti bázisra
szállítanák le, Kínát elkerülve. De mi van akkor, ha önök fogják a szép új atom-
tengeralattjárót, és elrettentő csapást mérnek a sátánra, és az oroszok, az
elképesztő nyugati nyomás hatására elárulják, hogy a hajókat nekünk adták
el? Hogy a Kínai Haditengerészet zászlaja alatt futnak? Akkor mi lesz?
- Erre már én is gondoltam - mondta az ajatollah, Rashood tábornok által
összeállított jegyzeteibe pillantva. - Beismerik az igazságot, hogy a
tengeralattjárókat a Kínai Haditengerészet vásárolta, de azokat sohasem
vették át, sosem hajóztak vele kínai vizekre, nemhogy egy kínai kikötőbe.
- Ami egyébként történetesen igaz is.
- Egyszerűen tagadják, hogy bármiről is tudomásuk lenne.
- És hol lesz akkor a második tengeralattjáró?
- Nos, admirális úr, ez további tárgyalás alapját képezi. De nagyon remélem,
hogy be tudjuk csempészni egy kínai bázisra, ahol elrejthetjük. Talán egy
másik útvonalon eljuthat Kínába.
- Azt hiszem, ennek semmi akadálya. Már csak azt szeretném tudni, hogy ez
miért lenne előnyös az országom vagy a haditengerészet részére?
- A Kína és Irán közötti folyamatos jó kapcsolat címszó alatt futna. Bizonyára
emlékszik a nagy kínai-iráni paktumra, amelyet oly gyakran emlegettünk.
Amely majdnem megszakadt, mikor önök átvertek minket a C-802 rakétákkal
kapcsolatban, s mi védtelenül maradtuk az amerikai agresszió ellen. Itt az
alkalom, hogy megpróbálják helyrehozni az elkövetett hibát.
Zhang politikai tanácsadója láthatóan összerezzent. Kína komoly közel-
keleti olajérdekeltségei és az ajatollah jóhiszeműsége forogtak kockán. Először
a PLAN korábbi parancsnokhelyettese szólalt fel, és a régóta tartó,
nyugtalanító vitáról beszélt, amely ekkora törést okozott a két ország
kapcsolatában.
Feng az ülés elnöke felé bólintott, és észrevette Zhang Yushu óvatos
bólintását.
- Őszentsége, természetesen megértem, mennyire mélyen és érthetetlen
módon megsértette önöket a szerződés meghiúsulása, és cserébe arra kérem
önöket, értsék meg, milyen szörnyű helyzetben találtuk akkor magunkat.
Bízom benne, hogy megérti, mindig mind az önök, mind a saját érdekeinket
maximálisan figyelembe véve jártunk el. Bizonyára tudja, hogy az amerikaiak
katonai támadást intézhettek volna Bandar Abbas ellen, ha önök elszállítják
a C-802 rakétákat. A Haditengerészeti Főparancsnokság esetleges
lerombolása mindkettőnk számára nagyon kellemetlen lett volna... nem
beszélve arról, hogy a franciák is belefolytak az ügybe, azzal fenyegetőztek,
hogy nem szállítják le a rakéta turbó-sugárhajtóművét... a legtöbb körülmény
mindkettőnk hatáskörén kívül esett.
- És úgy tűnik, a mi érdekünk volt a legutolsó a sorban.
- Ez nem igaz! - tiltakozott Feng admirális. - De a többiekkel üzletemberként
bánhattunk, önökkel viszont testvérként.
- És úgy döntöttek, hogy visszafogják testvérüket? - kérdezte az ajatollah,
még mindig mosolyogva.
- Mi mást várhatnak el a legjobb barátjuktól?
Zhang Yushu és Ravi Rashood kényszeredetten mosolyogtak a
parancsnokhelyettes káprázatos ügyességén és tömör válaszán.
- Nos, itt újra felmerül a kérdés: vajon még mindig a legjobb barátok
vagyunk?
Ez alkalommal arca nem árult el semmit, még csak egy halvány mosoly sem
tükröződött rajta.
- Természetesen. Tiszteljük és becsüljük önöket.
- Akkor bizonyára úgy szeretnék kifejezni ilyen irányú érzéseiket, hogy
kiérdemeljék hálánkat és köszönetünket.
- Ebben biztos lehet, de...
- Attól tartok, nincs itt semmi de... mikor a tárgyalás végeztével kilépünk
ebből a szobából, csak rövid időre szeretnénk elbúcsúzni vértestvéreinktől,
barátainktól és kereskedelmi közvetítőinktől. Ily módon önök a Közel-Kelet

101
egyik leghatalmasabb nemzetének mély tiszteletét érdemlik ki. És szeretném
önöket emlékeztetni arra, hogy a jövőben sok közös vállalkozás előtt állunk.
- Igen, ezt természetesen mi is tudjuk - mondta a kínai kormány politikai
tanácsadója, és újra Zhang admirális felé fordult segítségért.
Zhang így válaszolt:
- Attól tartok, hogy az országainkat összekötő kapocs sokkal erősebb, mint
azok a problémák, amelyek néha szétválasztanak bennünket. Megértem
kérésüket, hogy az önök nevében vásároljunk meg két orosz tengeralattjárót,
mivel ez önmagában érthető barátok között. Azonban úgy is szólok önhöz,
mint egy profi haditengerészeti tiszthez. Rengeteg kérdés kavarog a fejemben,
fontossági sorrend nélkül.
Ekkor Zhang kis jegyzettömbjéből olvasni kezdte:
1. Kifogja vezetni a tengeralattjárót?
2.Milyen tapasztalata van az Iráni Haditengerészetnek atom-tengeralattjárók
területén?
3.Fel tud-e állítani egy kompetens parancsnokságot, amely végre tud hajtani
egy hosszú távú bevetést ezzel a hatalmas tengeralattjáróval?
4.Van legalább hat olyan tisztje, akik képesek a nukleáris hajtóművet
üzemeltetni, beleértve a felső reaktorszoba korvettkapitányát, plusz két vezetőt,
aki tapasztalatot szerzett ilyen környezetben?
5.Fel tud-e állítani megfelelő legénységet, nukleáris mérnökökkel, akik mind
nagy, mind kis, csendesebb sebességtartományban képesek a 8000 tonnás
tengeralattjáró üzemeltetésére?
És végül, szeretnénk választ kapnia hatodik kérdésre: pontosan mire
szeretnék felhasználni ezt a tengeralattjárót?
Az ajatollah átadta a szót Mohammed Badrnak, aki jegyzetek nélkül
válaszolt.
- Admirális, amint azt már korábban kifejtettem, két Barracuda 945 típusú
hajót szeretnénk megvásárolni. Az első üzemképes tengeralattjáró a fiam, Ben
Badr parancsnoksága alá kerül majd, akire bizonyára emlékeznek. Itt,
Qingdaóban tanult a Tengeralattjáró Akadémián négy évvel ezelőtt, és mint a
legtöbb osztálytársa, ő is a nukleáris hajtóművekről írta diplomamunkáját.
Hat hónapos gyakorlatát Sanghajban töltötte a következő évben. Bizonyára
emlékeznek rá, hogy szinte teljes egészében a Han-091 típusú atom-
tengeralattjárón gyakorolt - Ben az épp csak helyreállított hajótörzsön
dolgozott.
- Látni fogja, hogy a Barracuda kissé bonyolultabb jármű, mint a Han 405
volt. Sokkal gyorsabb, nagyobb és összetettebb.
- Akárhogy is nézzük, az alapelvek ugyanazok maradnak. Benhez hasonlóan
négy másik fiatal iráni tiszt is elvégezte a qingdaoi kurzust. Közülük ketten a
Kilo-program parancsnokaként tevékenykednek, a másik kettő felszíni hajók
parancsnokaként szolgál. Nem beszélve arról, hogy az elmúlt hónapok során
nyolc korvettkapitányt küldünk a Teheráni Egyetem atomfizikus képzésére.
Amint láthatja, nem vagyunk újoncok az atom-tengeralattjárók terén.
- Valóban nem, ezt értem. Van miből összeállítani az atom-tengeralattjáró
legénységét, és a hajó nagyjából egy dízel-elektromos tengeralattjáróhoz
hasonlóan irányítható. Végül is mindkét rendszer orosz.
- Pontosan. Mindazonáltal szükség lesz továbbképzésre, és remélem, hogy
az oroszok ezt a szokásos feltételek mellett vállalni fogják. Esetleg lehetne
küldeni kínai személyzetet is az egytucatnyi iráni mellett, akik
csatlakozhatnának a legénységhez a hajó leszállításában az északi partok
mentén.
- Túl sokat vár el tőlünk, admirális.
- Én tulajdonképpen csak egy dolgot várok el: hogy amikor kinyitja vastag
csekkfüzetét a kapzsi, kiéhezett Orosz Medve, majdnem leharapja a kezét.
Ezen jót nevettek. Mohammed Badr folytatta:
- Talán hat vagy nyolc hónapot is igénybe vehet. De biztos vagyok benne,
hogy össze tudok állítani egy erős legénységet a Barracuda irányításához.

102
 - Talán. De még mindig nyitva áll a hatodik kérdés. És számunkra ez döntő.
Pontosan tudnunk kell, hogy mire készülnek. Természetesen válaszukat
szigorúan bizalmasan kezeljük.
- Ez rendkívül egyszerű. Kiiktatjuk az új amerikai olajvezetéket, ez
Alaszkától a nyugati part mentén halad lefelé, s az elkövetkező hónapokban
egész Amerika áramellátását biztosítja Washington államtól le délre, egészen
a mexikói határig.
- Valóban? - mondta Zhang admirális mosolyogva, de hitetlenkedve. - És a
felelősséget is vállalják ezért?
- Természetesen nem. Ha csendben, a tenger mélyéről támadunk,
rakétákkal és torpedókkal, erre nem is lesz szükség.
- Mit akarnak ezzel elérni?
- Rövid távon szeretnénk, ha az Amerikai Egyesült Államok visszatérne a
világ olajpiacára, illetve alaszkai olajutánpótlását szeretnénk elvágni.
- És hosszú távon?
- Újabb és újabb csapásokat mérünk különböző amerikai intézményekre,
üzletágakra. Addig feszítjük a húrt, amíg védekezni kényszerülnek, és
rádöbbennek: globális pozíciójuk tarthatatlanná vált, és az elszigeteltség
politikája mellett döntenek, valószínűleg Kanadával, illetve Közép- és Dél-
Amerikával karöltve. De örökre eltakarodnak a Közel-Keletről.
- Úgy látom, nagyon veszélyes vizekre eveznek - szólt közbe Feng Lu Dong
admirális. - Apránként egyre több közel-keleti olajra kötünk szerződést, és az
Amerikai Egyesült Államok már kifelé vonul az Öbölből. Mi értelme van
megtámadni alaszkai olajérdekeltségeiket?
- Fájni fog nekik, ha bármely olajvezetéküket csapás éri. És az égvilágon
mindent megtesznek azért, hogy megjavítsák és megvédjék. A Fehér Ház
szeretné elérni, hogy az Amerikai Egyesült Államok saját olajkészleteire
támaszkodhasson. És mire felépülnek az első csapás után, megszilárdítják
alaszkai érdekeltségüket, s komoly haditengerészeti erőket vezényelnek majd
az alaszkai térségbe. Ez stratégiánk egyik részét képezi, hogy erőiket egy helyre
összpontosítsák, egészen addig, míg az Amerikai
Egyesült Államok az önök és a mi passzív olajvásárlónkká válik. Elveszíti
Góliát szerepét, nem uralkodhat továbbá a Közel-Kelet és más régió felett sem.
- Ha jól értem, azt szeretnék elérni, hogy az Amerikai Egyesült Államok sutba
vágja világhatalmi pozícióját, mivel nem éri meg azt a továbbiakban
fenntartani?
- Halálra idegesítjük az amerikaiakat, amíg ki nem vonulnak a Közel- és
Távol-Keletről. Ekkor majd kezdetét veheti a hatalmas, világuralomra törő
kínai-iráni kereskedelmi együttműködés, és minden valószínűség szerint az
óriási Iszlám Állam létrehozása, amely Észak-Afrika teljes szélességében
húzódik majd, a Próféta nagyra törő rendelése szerint.
Zhang admirális eltűnődött a hallottakon. Bölcsen bólogatott, és másfél órás
szünetet javasolt, hogy mindkét fél elgondolkodhasson a tárgyalásról. Az
ajatollah jónak látta az ötletet, és az iráni kontingens a hotel felé vette útját.
Az üdülőhely óceánparti sétányát választották, amely egykor a német
birodalom gyarmati előőrse volt, még a tizenkilencedik század fordulóján.
Qingdao a mai napig viselte a gyarmati múlt maradványait. Egyes részei úgy
festettek, mint egy bajor gótikus kisváros. Meredek, élénkvörös cseréptetős
házak, fagerendás homlokzattal. A korábbi kormányzó palotájához vezető utat
protestáns és katolikus templomtornyok szegélyezték, amely a régi Bismarck-
hegyen lévő porosz vadászlak pontos mása volt. Az iráni küldöttség a korábbi
Kaiser Wilhelm Uferen hajtott végig, vissza a Huiquan Dynastyhoz. Badr
admirális és Rashood tábornok a tűző napon, a teraszon ültek, míg a két
ajatollah imádkozott. Hideg sört ittak, amelyet a helyi Germania sörfőzdében
készítenek és palackoznak, és világszerte a város régi nevén, Tsingtao
márkanéven forgalmaznak.
- Mit gondol, Mohammed? Sikerült meggyőznünk őket?
Ravi szavai nem árulkodtak idegességről, de maximálisan a tárgyra
összpontosított.

103
 - Teljes mértékben. Kétségtelen, hogy Zhang vállalni fogja az ügynöki
szerepet a két Barracuda megvásárlása esetén. De biztos vagyok benne, hogy
öt százalék jutalékot fog kérni. Ez hatszázmilliós vételár mellett harmincmillió
dollárt jelent. Szerintem ez nagyon jól jön nekik. Ha felborul az amerikai
üzemanyag-gazdálkodás, az számukra is kedvező. Főleg azért, mivel hirtelen,
a történelem során, először végre fontosnak érezhetik magukat. Imádni fogják
a helyzetet. Egyenlők lesznek a legnagyobb világhatalommal. Az öbölbeli
olajszerződéseik is hirtelen nagyon vonzóvá válnak majd.
- Igen, egyetértek. Maga az amerikaiakra mért csapás sok jóval kecsegtet
számukra. Azt hiszem, attól tartanak, hogy a Barracudát valahogy mégis
elfogják, akár még azelőtt, hogy végrehajtotta volna csendes támadását. És a
kínaiak nem akarják, hogy a tengeralattjárót úgy fogják el, hogy az ő embereik
is a legénység között vannak.
- Nem, persze, hogy nem. De mi garantáljuk, hogy a Barracuda soha nem
köt ki egy kínai kikötőben sem. - Az admirális nagyot kortyolt a hideg sörből,
majd hozzátette: - Itt egyetlen akadály léphet fel: mit válaszolnak a kínaiak az
oroszoknak, ha Amerika Moszkvát okolja a történtekért?
- Ezt majd elmondom nekik. Nagyon egyszerű. Nem ismernek be semmit. Azt
a látszatot kell kelteni, hogy teljes zűrzavar uralkodik, haditengerészeti
nyomozást indítanak, hogy kiderítsék, miért nem ért a tengeralattjáró soha
Sanghajba, megesküsznek Istenre, hogy az oroszok semmi rosszat nem
követtek el, és teljes megrökönyödést fejeznek ki az Amerika nyugati partján
történt események miatt. Mindent letagadnak. Felajánlják a segítségüket.
Mosolyognak, ahogy csak tudnak, és aggódnak a szerencsétlenség miatt, ami
a tengerentúlon történt.
Mohammed Badr jót nevetett ezen.
- A kínaiak azt is remélik, hogy a Barracudát soha nem kapják el.
- Nem is fogják. A tengeralattjáró a Csendes-óceán keleti partvidékétől
megállás nélkül, a mélyben egészen az Indiai-óceánig, az Antarktiszig, bárhova
el tud menni, ahová csak akar. Nincs még egy olyan dolog a világon, amit olyan
nehéz lenne elfogni, mint egy csendesen sikló atom-tengeralattjárót.
Ezután egy tengeri uborkából, garnélából és fésűkagylóból álló könnyű ebéd
következett a Sárga-tenger egyik óriási öblére néző teraszról. A helyi
specialitásokat Kína egyik legrégebbi halászkikötőjéből hozták. Ez már
évszázadok óta egy távoli partszakaszon, Sanghajtól ötszáz kilométerre
északra, Pekingtől 550 kilométerre délkeletre található.
Nem sokkal két óra előtt ismét összegyűltek. Zhang admirális magával hozta
legjobb barátját, Zu Jicai admirálist, a Déli Flotta bölcs és ravasz
parancsnokát, illetve Zhi-Heng Tan admirálist, aki az Északi Flotta
parancsnokhelyettese, és az Északi Flotta főparancsnokát, Zhu Kashing
admirálist.
Kis csoportot alkottak az asztalfőn, és Zhang egy kifejezetten optimista
kijelentéssel nyitotta meg az ülést.
- Uram, úgy gondolom, hogy a Kínai Haditengerészet minden tőle telhetőt
meg fog tenni a két Barracuda tengeralattjáró megvásárlása érdekében. Biztos
vagyok benne, hogy megértik, ez eltart egy darabig, és azzal jár, hogy többször
is el kell utaznunk Észak-Oroszországba. Úgy kell cselekednünk, mintha a
tengeralattjárókat a saját céljainkra vásárolnánk, ezért helyénvalónak
találom, ha egy kisebb összeget jutalék formájában megkaphatnánk...
mondjuk a költségek tíz százalékát.
Badr admirális azonnal közbevágott.
- Ezzel természetesen számoltunk, de ne felejtsük el, hogy ez a kis
vállalkozás csupán egy kis szívesség, amellyel viszonozzák a C-802 rakéták
körüli... hmmm, hogy is mondjam... félreértéseket. Ennek tükrében úgy
gondolom, hogy öt százalék jutalék elfogadhatóbban hangzik.
Zhang admirális Zu admirális felé fordult, aki mindig a nagyfőnök jobbján
ült. Suttogni kezdtek. Mindketten mosolyogtak, hiszen elejétől kezdve tudták,
hogy a jutalék öt százalék lesz. Zhang admirális sugárzó arccal fordult az
egybegyűltek felé, annak biztos tudatában, hogy éppen most keresett 30 millió
dollárt a Kínai Haditengerészetnek, így szólt:

104
 - Nos, természetesen nem vállalnánk a megbízatást tíz százalék jutalék
alatt... legalábbis senki mástól. De önök... ez más helyzet. Testvérek vagyunk,
így az öt százalék megteszi.
Felállt, és kezet fogott a vendégekkel. A kínaiak hajlongtak, míg a
muzulmánok ölelgették egymást. Az üzletet a szeretet és jóindulat
kinyilvánításával pecsételték meg. A tárgyalások azonban ezzel még nem
zárultak le. A beszélgetés az első tengeralattjáró alaszkai bevetése felé
kanyarodott.
- Természetesen mindent megteszünk azért, hogy a petropavlovszki orosz
bázison kikötőhelyet szerezzünk az elsőként leszállított tengeralattjáró
részére. De manapság nagyon zsúfolt a hajójavító műhelyük, annyi hajó
horgonyzott itt le, hogy nem lesz egyszerű. Elérték azt a pontot, hogy háromból
egy hajót szétszednek, hogy alkatrészeit felhasználják, és még így is alig
engedhetik meg maguknak, hogy tengerre szálljanak. Múlt héten olvastam
valahol, hogy az Északi Flotta két hajójavító műhelye azzal fenyegetőzött, hogy
hajókat koboznak el a haditengerészettől, és ócskavasként eladják, ha nem
fizetik ki a számláikat.
- Ideális helyzetnek tűnik, hogy vásároljunk tőlük néhány elfekvő
tengeralattjárót. Legalábbis ennél tökéletesebb helyzetet el sem tudnék
képzelni - örvendezett Rashood tábornok.
- Úgy tűnik - helyeselt Zhang. - Engedelmükkel jeleznénk az oroszoknak,
hogy kb. 24-30 fős legénységet szeretnénk a hajóra felvinni az aragubai
tengeralattjáró-bázistól Petropavlovszkig vezető útra. Ezután átvesszük a
hajót és hazaindulunk, saját legénységünkkel.
- Helyes - bólintott Badr admirális. - És figyeljen oda a legénység
kiképzésének kérdésére is. A nukleáris mérnökökre. De mindig úgy
tapasztaltuk, hogy az oroszok kifejezetten együttműködők e tekintetben.
Különösen, ha tudják, szép summát kapnak érte.
- Milyen elképzelései vannak a fizetési feltételekről? - kérdezte Zu admirális.
- Megpróbáljuk ötszázmillióért megszerezni a két tengeralattjárót. De nem
biztos, hogy sikerül. Ha hatszázmilliót kérnek, akkor megrendeléskor
kifizetünk kétszázezret, és újabb százezret, amikor a legénységünk felszállhat
a hajóra. A következő kétszázezret, amikor a Barracuda kiköt
Petropavlovszkban. Ezek lennének a feltételeink, hogy az első hajót leszállítsák
Petropavlovszkba.
- És az utolsó százmillió?
- Mikor a második Barracuda kifut Aragubáról, akkor fizetnénk ki az utolsó
részletet is.
- Elfogadhatónak tűnik, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az eladó a
csőd szélén áll - helyeselt Zhang.
- Időközben talán szorosabbra fűzhetnék a kapcsolatukat a szaúd-arábiai
királyi családdal, különösen az olajszerződések jövőbeli helyzetét illetően -
javasolta az ajatollah.
- Igen, ez jó ötlet. De nem túl egyszerű megvalósítani. Kemény emberek,
nehéz dűlőre jutni velük, talán azért is, mert nagyjából annyi királyi vér folyik
az ereikben, mint az enyémben. Egy csapat nomád, akik találtak egy
támogatót Washingtonban... aki feltárta olajmezőiket, kutakat fúrt, lefektette
a csővezetéket, tárolja, finomítja, s végül megveszi az olajat.
Rashood tábornok jót nevetett. Ugyanez volt a helyzet, amikor a Pahlavi
dinasztia úgy vette át Perzsiát, hogy a következő sahok királynak titulálták
magukat. Ravi észrevette, hogy a két ajatollah, a Pávatrón esküdt ellenségei,
finoman csatlakoztak a kínaiakhoz a szaúdiak kicsúfolásában.
- Tényleg úgy gondolja, hogy az Amerikai Egyesült Államok a végén
kénytelen lesz tőlünk olajat vásárolni? - hitetlenkedett Zu Jicai.
- Ha hirtelen kiszárad az alaszkai vezeték, valahonnan muszáj lesz nagyon
gyorsan olajat szerezniük - mondta az ajatollah. - És mivel Kína szerződést
kötött a közel-keleti olaj megvásárlására, logikus, hogy tőle fognak vásárolni.
Közvetlenül a mi közös kis finomítónkból. Lehet, hogy számítani kell egy
kisebb áremelkedésre is, s ez mindkettőnk hasznára válik.

105
 - Önök igazán okos emberek - állapította meg Zhang admirális. - Az hiszem,
nagyszerű kaland elébe nézünk, mi ketten.

Két hónappal később. 2006. szeptember Haditengerészeti Főparancsnokság,

Bandar Abbas Tömör kódolt üzenet érkezett az Iráni Haditengerészet
parancsnoka részére Qingdaóból - Öreg Borotvaszáj 600jóváhagyva. Ebben a
műholdas jelben egyeztek meg arra az esetre, ha az oroszok hajlandóak
elfogadható áron eladni a két tengeralattjárót.
Mohammed Badr - aki mindig is imádta a mélytengeri halászatot - találta ki
a kódnevet a Barracudáknak. Eszébe jutott egyik útja, amikor a Csendes-
óceán nyugati része felé tartott a Miyake-sziget közelében, Tokiótól délre. A
fiatal korvettkapitány egyórás harc után emelte ki a villámgyors, halvány
ezüstszínű ragadozót a vízből, és még emlékszik amint a kapitány üvöltve
figyelmeztette: Vigyázz az öreg borotvaszájúval, még leharapja a farkadat!
Elégedetten olvasgatta a műholdas üzenetet, amely megerősíti, hogy Irán két
atom-tengeralattjárót vásárolt. Még jobban örült azonban annak, hogy
odafigyelt a kapitány figyelmeztetésére annak idején. Egy damaszkuszi
telefonszámot tárcsázott, és a vonal túloldalán álló hangot arra kérte, menjen
azonnal Bandar Abbasba, hogy találkozhassanak. Az Iráni Haditengerészet
repülőgépe helyi idő szerint reggel 7 órakor veszi fel a Damascus International
repülőtéren. Az admirális elmondta Rashood tábornoknak, hogy utána együtt
repülnek Qingdaóba, egy ügyvéd társaságában, aki elolvassa és aláírja a
szerződéseket az Iráni Iszlám Köztársaság nevében.

2006. december 20. 8 óra

Nemzetbiztonsági Szolgálat, Fort Meade, Maryland

Ramshawe hadnagy legördítette a kódolt üzenetek listáját, amelyeket a CIA

kibetűzött a Népi Felszabadítási Hadsereg műholdjáról. Valójában a jeleket
eredetileg a nemzetbiztonságiak hallgatták le először, de utána a CIA válogatja
ki őket. A rutin haditengerészeti üzeneteket elolvassák, majd továbbítják, ha
azokat titokzatosnak, vészjóslónak vagy szokatlannak találják. Öreg
Borotvaszáj 600 a szokatlan kategóriába tartozott. Tizenkét oldalnyi
haditengerészeti és katonai jel közé került, és azonnal kizökkentette
Ramshawe hadnagyot a normál kerékvágásból. Öreg Borotvaszáj 600! Ez meg
milyen név lehet?
Jimmy gyorsan átpörgette a szót az agyában, és az ausztrálokra oly jellemző
megvetéssel - borotvapenge, borotvaél - lehet, hogy elírták... Ki az Isten lehet ez
az Öreg Borotvaszáj!
Vicces szó - gondolta magában. Még sosem hallottam, gondolom, éles nyelvűt,
csípős természetűt jelent. Egy olyan fickót, akinek felvágták a nyelvét. Talán
egy kínai kapitány, aki a főnökét bosszantja. Remélem, az ö érdekében, hogy
Öreg Borotvaszáj nem olvassa el az üzeneteket... még a végén lelövik a fickót.
Jimmy Ramshawe elmentette az üzenetfoszlányt privát archívumába, az
érthetetlen, de érdekes dolgokat tartalmazó kis listájára. Gyere ide,
Borotvaszáj - mondta, és a MENTÉS gombra kattintott.

106
2007. január 20.
Észak-Oroszország, Európa

A szürkére festett Tupoljev TU-22, a sok bevetést megjárt orosz „medve" ötszáz
csomó sebességgel hasította a dermedt égboltot, tízezer méter magasan a
kietlen, fagyos fehér táj felett, az ugyanolyan kietlen befagyott Fehér-tenger
felé. Hajnali 1 óra 40 perc volt, bár ennek semmi jelentősége nem volt itt fenn,
a horizont felett, a novembertől januárig tartó sarki éjszakák idején. Lenn a
földön a hőmérséklet mínusz hat fok volt, és még mindig egyórányi repülés
volt hátra az 1520 kilométeres útból. Moszkvától észak felé Szeveromorszkba
repülnek, az Orosz Északi Flotta főparancsnokságára, kétszáz kilométerre a
Sarkkörön belül.
Az Északnyugat-Oroszország jéggé dermedt csücskét borító vastag
jégpáncélnak köszönhetően szinte lehetetlen volt eldönteni, hol ér véget az
óceán és hol kezdődik a szárazföld. A „medve" valójában egyenesen
Murmanszk, a bolygó legészakibb fekvésű városa felé, a Barents-tenger
partján elhelyezkedő repülőtérre tartott. A Barents-tenger az Északi-fok körül
örvénylő Golf-áramlatnak köszönhetően sosem fagy be. Mikor a Tupoljev
kerekei elérik a Ko-la-félsziget utolsó kőkemény kifutópályáját, 69 fokkal
észak irányába fordulnak, majd már közelebb vannak az Északi-sarkhoz mint
Izland, ugyanazon a szélességi fokon, mint a Kelet-Szibériai-tenger partja.
- Mintha kicsit hideg lenne odakint - jegyezte meg Rashood tábornok, amint
az ablakon keresztül csodálta a ragyogó napsütést a Fehér-tenger felett. - Volt
már fenn ilyen messze északon?
- Még soha nem fáztam ennyire, bár nem is jártam ilyen fenn, északon.
Biztos vagy benne, hogy erre feltétlenül szükség volt?
- Nos, muszáj találkoznom a fickóval, aki majd a hajónkat vezeti, és nem árt
odafigyelni, hova kerül az a kétszázmillió dollár, amit épp most fizettél ki.
- Csak vicceltem - válaszolt Mohammed Badr. - Alig várom, hogy újra
láthassam Bent. Már majdnem két hónapja itt van.
Kevéssel délután két óra előtt érkeztek Szevero-morszkba. Szinte teljes
sötétség uralkodott odakint, amint kiszálltak a repülőgépből. A kifutópálya
fényárban úszott, csakúgy, mint a repülőtér. Az Orosz Haditengerészet
szolgálati autója a kifutópályán várta őket, és a sofőr azonnal elindult a
könnyű havon a széles út felé, amely nyilván a hajójavító műhelyhez vezetett.
Mindössze húsz percig tartott az autózás. Azonnal egy gyors Mirazh
járőrhajóhoz kísérték őket, amely 40 csomó sebességgel haladt a Kola folyó
nyugodt, csendes torkolatában. Harminc perc múlva értek Poliarnij
kikötőjébe. Ezután a kis „haditengerészeti" úton vitték fel őket, a Barents-
tengerbe nyúló gránitszirtek mögött. Körülbelül 50 kilométerre feküdt a
szupertitkos aragubai orosz tengeralattjáró bázis, amely a hosszú, meredek
partú fjord rosszat sejtető homályába vész.
Badr admirális úgy gondolta, egy hajszálon múlt, hogy a tüdeje kibírta a
fagyos levegőt. Zihálva állt, döbbenten a szélsőséges hőmérséklettől, amikor
Ben Badr parancsnok sietve jött elé, hogy üdvözölje édesapját. Átölelte az
admirálist, és kezet fogott a tábornokkal, bár Bent alig lehetett felismerni a
durva, vastag orosz tengerész nagykabátban, sötétkék sáljában, és a vastag
szőrmesapkában, amely úgy tűnt, egy egész grizzlyből készülhetett.
Ben mögött, oldalt horgonyzott a 105 méter hosszú orosz atom-
tengeralattjáró semmivel össze nem téveszthető alakja. Badr admirálist a
Sierra I-re emlékeztette, viszonylag rövid, előre keskenyedő hátúszójával. De
valahogy sokkal drágábbnak és komolyabbnak tűnt. A hajótörzsre a K-239
felirat volt fehérrel felfestve. Igen, ez volt az, a koromfekete orosz atom-
tengeralattjáró, a Barracuda 945. Most még az Orosz Haditengerészet fehér
alapon kék, átlós keresztet ábrázoló zászlaja alatt futott.
Még hónapokba telhet, hogy zászlót cseréljenek rajta, ha egyáltalán valaha
megteszik. Badr admirális látta, amint a hajó parancsnoka, Gregor Vanyiszlav
kapitány a kikötő-hídnál várja, hogy üdvözölhesse őket. A murmanszki

107
születésű kapitányon nem volt kabát. Csak az egyenruhája, az ujján lévő
vastag aranycsík és egy csillag jelezte rangját.
Tisztelgett a reszkető Badr admirális előtt, majd óvatosan a következőket
mondta angolul:
„Örülök, hogy megismerhetem, uram. Fia, Ben parancsnok kiváló ember, és
rendkívül gyorsan tanul."
Üdvözölte Rashood tábornokot is, és a tengeralattjáró felé vezette őket,
amely november óta Ben Badr munkahelye volt. A fedélzeten négy iráni
tengerészmérnök várt rájuk, akik atomfizikát tanultak, de jelenleg a
Barracuda reaktorszobáiban akklimatizálódnak - Ali Akbar Mohtaj
parancsnok, Abbas Shafii korvettkapitány, Ali Zahedi és Ardeshir Tikku
tengerész altisztek.
Jelenleg mindannyian a Népi Felszabadítási Hadsereg alkalmazottai voltak,
kínai tengerész-egyenruhában, körülöttük tíz kínai tiszt, és a legénység
további tagjai. Ha az oroszok gyanakodtak is, soha nem beszéltek róla. Nem
kérdezősködtek sem a gyakornokok, sem a most érkezett vendégek felől, akik
nyilvánvalóan értékes ügyfelüket, az Iráni Haditengerészetet képviselték.
Pontosan tudták, ki Badr admirális és ki Ben Badr parancsnok. Ami a
többieket illeti, nyilván egyéb közép ázsiai muzulmán államokból és Kínából
érkeztek - Türkmenisztánból, Kirgiziából, Üzbegisztánból és Ki-tudja-honnan-
isztánból. Akárhogy is nézzük, ez nem tartozott rájuk. Az irániak üzemeltettek
egy irodát az ukrajnai fő hajójavító műhelyben, Szevasztopolban, a Fekete-
tenger északi partján. És az ajatollahok mindenképpen nagyon fontos ügyfelei
az Orosz Haditengerészetnek. Az oroszok tudtak továbbá a kínaiak és az
irániak nyugtalanító olaj-és fegyverüzleteiről. A hatszázmillió dollár
természetesen nagymértékben hozzájárult, hogy az atom-tengeralattjáró előző
tulajdonosai buzgó titoktartásba burkolózzanak.
A legénység két helyi tagja, két tengerész altiszt is csatlakozott a
társasághoz, és követte őket a Barracudára, fennhangon tájékoztatták a
látogatókat kiválóságáról: ...villámgyors, harmincnégy csomó sebességgel
siklik a víz alatt, gond nélkül, és nagyon kényelmes ezzel a sebességgel... szép
széles tengeralattjáró... a hajótörzsek között megfelelő kiegyenlítési
távolsággal... ez nagy előny a hanghatás csökkentésében... és jobban ellenállá
károsító tényezőknek... titán hajótörzsek... kitűnő... hihetetlenül csendes...
emiatt kissé drága... talán túlságosan is... ebből a típusból már nem építenek
többet... ez talán nagy hiba... ez volt a legjobb hajónk... 750 mélyre ereszkedik
le... mindannyian sajnáljuk, hogy a Barracuda eltűnik innen... jó hajó... nagyon
jó hajó... vigyázni fognak rá, ugye?
Badr admirális bólintott. Vette az üzenetet. Kitűnő vétel volt. A Barracuda
már majdnem húszéves, de Nyizsnij Novgorod, a korábbi Gorkij város kitűnő
hajógyárában készült, amely a szakértők szerint a legkiválóbb orosz
tengerészmesterek hazája. Sok évvel ezelőtt büszkén hajóztatták fel a Volgán,
egészen a Belamorszk-csatornáig, a hatalmas, 180 méter hosszú Tolkach
uszályon. A fegyvereket és a reaktorszobát a Fehér-tenger partján
Arhangelszktől nyugatra fekvő szeverodvinszki high-tech nukleáris
műhelyben szerelték fel. Ez a város is sok kiváló orosz tudósnak és mérnöknek
ad otthont.
A hajó szerviznaplója makulátlan volt. Az első Barracudát, amelyet 1987-
ben adták át ünnepélyes keretek között, az Orosz Haditengerészet részére
építették, és császárnőként bántak vele: az elhasznált vagy kopott
alkatrészeket azonnal kicserélték. Ma jobb állapotban van, mint valaha. A
kínaiak által fizetett 300 millió dollár minden egyes centjét megéri. A
Barracuda egész életét a jeges északi vizeken töltötte a hidegháború végéig, és
azután is. Egy olyan haditengerészet számára, amely néha arra is alig tudott
pénzt összegyűjteni, hogy a műhely villanyszámláját kifizesse, túl drága volt a
fenntartása. Rashood tábornok elég jól felmérte az oroszok helyzetét. Az Orosz
Medve tényleg majdnem leharapta Zhang admirális kezét, amikor ajánlatot
tett a készpénzes vásárlásra.
Este hét órakor vacsoraszünetet tartottak, a látogatóba érkezett iráni
admirális és tábornok a tisztek vendégei voltak. Csatlakozott hozzájuk Ben

108
Badr is, magas rangú orosz tisztekkel vacsoráztak együtt. Mintha ez szigorúan
alacsonyabb szintű operáció lett volna, egy nemrég eladott tengeralattjáró
„előkészítése". Szóba sem került az Atomsorompó Egyezmény kirívó
megszegése, hogy egy hatalmas atom-tengeralattjárót esetleg egy iszlám
köztársaságnak adnak el, amelynek szerteágazó terroristakapcsolatai vannak,
és az atomreaktorban lévő halálos U-235 urániumot bármilyen célra
felhasználhatja.
Tipikus orosz hajdinapalacsintát ettek, amelyet kaviárral és tejföllel
szolgáltak fel. A néhai Kerman őrnagy megörvendeztette orosz házigazdáit egy
állítólag megtörtént esettel: egy texasi és családja a londoni Dorchester
Hotelben szállnak meg. Még sohasem kóstoltak orosz kaviárt.
- Mi a fene ez, hogy száz dollárba kerül egy ikra? Hogy a fenébe lehet ilyen
drága?
- Nos, uram, ez egy rituáléhoz hasonlítható. Finomra vágott tojással,
hagymával, és kis palacsintákkal szervírozzuk, és hozzá az utolsó orosz cár
kedvencét, egy pohár jéghideg Smirnoff vodkát töltünk.
- Jó, de mi az a kaviár? Hogy néz ki?
- A tokhal tojása.
- Nagyszerű. Kettőt kérek. Sárgájával felfelé. Mindenki dőlt a nevetéstől, és
pohárszámra vedelték a
vodkát. Az elkövetkező néhány napban valószínűleg úgysem szállnak tengerre.
Ám ekkor a beszélgetés a látogatás komolyabb oka felé terelődött. A két volt
szovjet atom-tengeralattjáró kapitányait megkérték, hogy részletezzék a
normál tengeralattjárókhoz képest milyen eltérések vannak a hajón, kivéve
persze a reaktorszobát.
Van egy SAM rakétarendszer, amit mindannyian felismernek majd, a régi SA-
N 5/8, plusz egy Strela hordozható rakétaindító.. . az SSM Novator Alfa SS-N-
27, ami az új Kilo típusú tengeralattjárókon található, nem sokban különbözik
a Barracudán található A/S Novator 15 Starfish Tsakra típustól. .. 53 cm-es
csövek, a nukleáris robbanófej a szokásos 40-es típus. Mindenesetre a hajón
lévő igazán nagy rakéta a nagy hatótávolságú RAGUD A... azSS-N-21 Sampson
Granat... az aztán a rakéta... OJMach sebességgel repül, 200 méterrel a felszín
felett... 2500 kilométerre... Nemrég volt generáljavításon. Kategóriájában a
legjobb.
Torpedók. Alig van különbség. Többnyire 52 cm-es csövek, 53 cm fegyver.
Radarelhárítás... van néhány hasonlóság. ESM, Rim Hat/ Bald Head észlelés
radarfigyelmeztetéssel. Bizonyára jobban megszokták a Kilókon lévő Squid
Headet. De majdnem egyformák.
Radarok: ugyanaz... felszíni kereső Snoop Pair... back-to-back ESM
antennák.
Hanglokátor: a Barracudán a szokásos Shark Gill törzsre szerelt
passzív/aktív kereső és támadó, alacsony-közepes frekvenciás van
felszerelve... Önök a modernebb Shark Tooth és Shark Fin, az MGK-400 típust
szokták meg. De nincs túl nagy eltérés... és ugyanolyan Mouse Roar rendszer
van a hajón... törzsre szerelt aktív támadó, normál magas frekvencián üzemel.
Látni fogják a V alakú burkolatot a hátuszony kikötő felőli oldalán - ez takarja
a leválasztható menekülőkamrákat... a hagymaszerű burkolat az uszony
mögött a vontatott kommunikációs bója... nagyon hasznos.
Este 10-kor kerültek ágyba, és hajnali 5-kor már újra összegyűltek, hogy
folytassák a tengeralattjáró felfedezését. Keletre, a Barents-tengeren a
horizont vonalában láttak egy kis ragyogást, de nem volt nappali fény, és még
előreláthatólag két hétig nem is lesz.
Badr admirális és Rashood tábornok nem sajnálták az időt a második
megvásárolt Barracuda megvizsgálására, melynek hajótörzsén a K-240 szám
volt fehérrel felfestve. Ez egy lebegő, fedett, száraz dokkban volt, a hajótörzs
alsó részére éppen nagy lapokat szereltek. Még néhány hétbe beletelik, hogy
tengerre lehessen bocsátani, de a másik, a K-239 számú már túl volt néhány
tengeri bevetésen, és május végén folytathatja útját a nyílt vízen, amikor az új
RAGUDA rakétarendszer elkészül.

109
 Délben indultak haza, ugyanazon az útvonalon, ahogy érkeztek, autóval
Poliarnijig, onnan járőrhajóval Szevero-morszkba, majd katonai repülővel
Moszkváig. Innen utasszállítóval repültek tovább Ankarába, majd átszállás a
Teheránba tartó járatra, végül tengerészeti géppel repültek le Bandar
Abbasba. Rashood tábornoknak még legalább négy napjába telik a
Damaszkuszig hátralévő 4500 kilométeres út. De kitűnő hírekkel tértek haza.
Az első Barracuda július 20-án kifut Aragubából. Még éppen időben ahhoz,
hogy nyáron végighaladjon Szibéria északi partjain, a jégsapkától délre. Az
Udaloy 1 típusú fregatt és a gigantikus méretű, 23 500 tonnás volt szovjet
Arktika-tí-pusú jégtörő, az Ural kíséri majd. Egy háromtörzsű nukleáris
szörnyeteg volt, megerősített acélvázzal, amely lehetővé tette, hogy
felemelkedjen, majd lezuhanjon a két és fél méter vastag jégre, és összetörje
maga alatt.
Júliusban a víz elméletileg egyáltalán nincs befagyva, de lehetnek úszó
jégtáblák, és az oroszok nem bíznak semmit a véletlenre az első Barracuda
leszállítása során. Főleg nem, mivel a petropavlovszki kikötőben 200 millió
dollár vár rájuk. Ebből nem kevés villanyszámlát kifizethetnek majd. A
hazafelé vezető úton Badr admirális alig tudta leplezni a vásárlás feletti
izgalmát. Szüntelenül a tengeralattjáró sebességéről, halálos fegyverzetéről, és
mindenekelőtt azon képességéről beszélt, hogy vég nélkül, szinte teljes
csendben siklik az óceán mélyén, és nem kell a felszínre feljönnie sem
oxigénért, sem vízért vagy üzemanyagért. Abban is biztos volt, hogy bármilyen
bevetésre használják is a tengeralattjárót, az oroszok és a kínaiak védelmét
élvezik. Ez vonatkozott a tartózkodási hely téves információira éppúgy, mint
Kína esetében a még titkos búvóhelyre is, ami olyan titkos volt, hogy még ezer
év is kevés lenne hozzá, hogy ott megtalálják a Barracudát.
Még a szűkszavú, hallgatag Ravi is úgy gondolta, hogy ez utóbbi okos ötlet.
Bár nem volt meggyőződve afelől, hogy a Pentagon üyen könnyen
belenyugodna a vereségbe. Kételkedett ebben, és Kína nem megbízható
szövetséges. Már nagyon várta a forró, békés, Shakirával töltendő tavaszt és
nyarat, amelyet néhány rövid Bandar Abbas-i látogatás tarkít majd, mielőtt
visszarepülne Észak-Oroszországba, hogy elkísérje a tengeralattjárót hosszú
útjára az északi partvonal jeges vizén, egészen a Bering-szorosig. Ezután
következhet a csendes-óceáni rész, délre a Kamcsatka-félsziget kopár vidékei
mellett egészen Petropavlovszkig. Itt kerül sor a befejező simításokra az
Amerikai Egyesült Államok elleni okosan kitervelt támadás tervén, amely igen
emlékezetes lesz.
- Várja már a mi kis kalandunkat? - kérdezte Badr admirális.
- Igen, Mohammed, nagyon is. Allah legyen velünk.

110
 HETEDIK FEJEZET

avi tábornok 2007 júliusának utolsó hetében repült vissza a hideg Észak-
R Oroszországba. Már nem volt vérdíj kitűzve a fejére. Az Alf Rowan és Rupert
Studley-Bryce kettős gyilkosság rejtélyét nem sikerült Londonban megfejteni,
bár a britek soha nem ismerték be a legkisebb gyanúját sem, hogy a
parlamenti képviselővel egy profi végzett volna. Legalábbis nyilvánosan nem.
És továbbra is figyeltették a 86, The Bishop's Avenue alatti házat, és a poloska
is a telefonvonalon maradt. Amint azt Arnold Morgan admirális oly sokszor
megjegyezte: A britek viccesen beszélnek, ez is a furcsa neveltetésük miatt van,
nem tudnak egyértelműen beszélni... de azért nem buták. Ne becsüljék őket alá.
Soha.
Valójában az MI5 nyolc különböző alkalommal beszélt Richárd és Naz
Kermannal az elmúlt tizenkét hónap során, de az iráni születésű házaspár
semmit sem fedett fel, és állították, hogy akkor látták utoljára fiukat, amikor
Izraelbe indult, majd eltűnt a Jerusalem Roadon, Hebronban, három évvel
ezelőtt. Az MI5 próbálta felhívni a Kerman házaspár figyelmét, hogy minden
kétséget kizáróan tudják, hogy Ray Kerman megjelent a Royal Ascoton.
Richárd és Naz váltig állították, hogy ha ott is volt, ők nem találkoztak vele. Az
MI5 persze nem hitt nekik. így maradt a furcsa és idegesítő nyugalmi állapot.
Két SAS-tisztet meggyilkolnak Hebronban, két óriási bankrablás rázza meg
Jeruzsálemet és Tel-Avivot, hihetetlen módon kiszabadul minden fontos izraeli
politikai fogoly, brutális kettős gyilkosság történik Londonban: ugyanazt a
férfit gyanúsítják minden egyes bűntény elkövetésével, akit mindenki ismer -
és mégsem ismer senki.
Jimmy Ramshawe hadnagy már hat alkalommal kongatta meg a
vészharangokat. Mindenki hitt neki, legalábbis aki számított a Fort Meade-i
Nemzetbiztonsági Szolgálatnál. Továbbították következtetéseit az MI5 részére
is, akik szintén hittek szavainak. Az MI5 még a szülőket is felkereste. De senki
nem ismerte ezt a nevet. Most nem. És senki sem találta meg. Senki sem látta,
Alf Rowan kivételével. És azt sem tudta senki, hogy él-e vagy meghalt - melyik
országban van, melyik féltekén. És azt sem tudták, mire készül. A Mossad
nem válaszolt, mint ahogy Irán, Líbia és Szaúd-Arábia sem. De miért is
tennék? Az MI5 még a Queen's Ascot kirendeltségét is rávette, hogy a St.
James palotában keressék meg R. Kerman őrnagy kitűző kérelmét, ami
természetesen üres volt. Találtak egy R. Kerman úr névre szóló kérelmet a
Szíriai Nagykövetség részéről. De a damaszkuszi főméltóság közölte, hogy egy
költő-professzor, bizonyos Dr. Rani Kerman viselte, aki Hafe al-Assadhoz írt
ódát. Még egy fotót is mellékeltek, valamint címét és munkahelyi
telefonszámát a damaszkuszi egyetemen. Az MI5 nem foglalkozott ezzel a
mellékvágánnyal. Bár nem hittek teljesen a szíriaiaknak.
Jimmy Ramshawe Fort Meade-i irodájában összegezte a beérkező
információkat ausztrál tömörséggel: „...Hazug törülközőfejű köcsögök." És a
tény egyértelmű maradt a fejében: „A nemzetbiztonságiak és az MI5 egy rohadt
fantomot üldöznek, és ezt mindketten tudják."
Ami még ennél is meghökkentőbb volt, hogy Rohadt Fantom úton volt,
életnagyságban, az aragubai szupertitkos haditengerészet bázisnál, amely az
univerzum fagyos széleinél található. Két admirális, a volt szovjet kapitányok,
és három parancsnok kísérte, egyikük az Iráni Hadi-tengerészet
főparancsnokának fia. Rohadt Fantom csak azért látogatott ide, hogy
megvizsgálja a 300 millió dollár értékű nagy hatótávolságú rakétával felszerelt
atom-tengeralattjárót, amit valaki mostanában megvett neki.
Ben Badr, miután már majdnem nyolc hónapot töltött Aragubában,
örömmel fogadta Ravit, és lelkesen mesélte, milyen tapasztalatokat szerzett az
atom-tengeralattjáró működését illetően. A Petropavlovszkba vezető úton, a
szibériai partok mentén, Gregor Vanyiszlav kapitány irányítja majd a hajót, és
Ben lesz a Barracuda másodtisztje. A mintegy 6500 kilométeres tanulóúton

111
Ravi nem kap rangot. A következő alkalommal, mikor a Barracuda vízre száll,
már Ravi lesz a hadművelet vezetője.
Felszálltak a tengeralattjáróra, és mindannyian a torpedóktól védett, 20 cm
vastag ólomfallal körbevett reaktorszoba felé vették az irányt. Ezen a területen
található a hajó erőműve, az áthatolhatatlan rozsdamentes acélkupola alatt
lévő atomreaktor, benne az U-235 urániummal.
A reaktor képezi a nyomás alatt lévő vízrendszer acélszívét, amely szinte vég
nélkül hajtja a tengeralattjáró turbináit, mindössze vizet igényel ahhoz, hogy
teljes gőzzel üzemeljen. A rendszerben uralkodó nyomás hatására a víz 200
Celsius-fokra melegszik fel, elképesztő nyomásértékek mellett, amely a normál
életkörülmények között tapasztalható nyomás százhetvenszerese.
Ben Badr azonnal a reaktor vezérlőhelyiségébe vezette őket, ahol Gregor
Vanyiszlav kapitány már várt rájuk. Három ügyeletes tiszt mögött állt, akik
mindhárman tengerész altisztek voltak, és különböző vezérlőpaneleket
felügyeltek, amelyek mindegyikéhez hat számítógép-képernyő tartozott.
Három terület volt, amelyre ilyen gondosan odafigyeltek: a hajtómű, maga a
reaktor és a kiegészítő panel. A kiegészítő panel egyik képernyőjén a
kondenzátor hatékonyságát mérő teszteket kísérhetik figyelemmel. Ez a
szerkezet készít a tengervízből a lehető legjobb minőségű édesvizet, amelyben
remélhetőleg már egyetlen molekulányi rettegett, ultra-korrózív nátrium-
klorid sem marad. Ha egy atomreaktor vízrendszerébe akár kétmolekulányi
nátrium-klorid bekerül, az már végzetes lehet.
Grigorij Vanyiszlav éppen ezt a képernyőt figyelte, amikor Ben Badr
bevezette kis csapatát a vezérlőterembe.
- Hello, Grigorij. Már megint a víztisztaságot ellenőrzöd, ugye? Kristálytiszta
víz kell ahhoz, hogy a reaktor megfelelően működjön, ez a nukleáris mérnökök
elsődleges aggálya.
Vanyiszlav kapitány mosolyogva Ravihoz fordult.
- Látja, hónapokkal ezelőtt megtanítottam neki, hogy elsődlegesen mire kell
odafigyelni. És nem felejtette el. Jó emberük van itt a hajón. Nagyon kedvelem
Bend Badr tábornokot. Sohasem hibázik. Ez a titka a túlélésnek.
- Igen, erre már én is rájöttem. De attól tartok, hozzám több türelemre lesz
szüksége. Nagyon keveset tudok, és gyorsan kell tanulnom.
- Azt hiszem, a legjobb helyet választottuk a kezdéshez. Ezeken a
képernyőkön láthatja a reaktorba beáramló víz hőmérsékletét és minőségét...
de talán inkább Bentől kellene tanulnia. így legalább megbizonyosodom róla,
hogy mindent jól megtanult-e.
Badr parancsnok bólintott, és hozzálátott az oktatáshoz.
- Nos, Ravi, először a szódium-klorid, vagyis a só veszélyeire hívnám fel a
figyelmedet. A tengervíz nagyon sós, és mivel ez a világon a legkorrozívabb
anyag, meg kell tőle szabadulnunk. Ha bekerül a vízrendszerünkbe, kis
töréseket keres az illesztéseknél vagy a hegesztéseknél, és ott lerakódik.
Folyamatosan gyengíti az acélt, míg egy szép napon berobban az iszonyatos
nyomás alatt. Óriási lyuk keletkezik, mire a nyomás alatt lévő forró víz hirtelen
kiáramlik a helyiségbe, és forró gőzzé válik.
- Úristen!
- És tudod, mi történik akkor?
- Nem.
- Nos, sose felejtsd el, hogy az egész rendszer a stabilitás elvén működik. Az
atomreaktor magját okosan megformált különösen aktív urániumtömbök
alkotják, és általánosságban szólva, a több millió neutron meghasad, és ha ez
folytatódhat, összeütköznek az U235 atomokkal, meghasadnak, és túl gyors
láncreakciót indítanak el, amely elképzelhetetlen hőséget generál, amíg
néhány perc múlva megolvad a mag... Persze mindent megteszünk azért, hogy
ez ne következhessen be.
- Akkor jó.
- A reaktoron belül található egy rúdrendszer... Egy halfniumnak nevezett
anyagból készül, amely felszívja a neutronokat, megakadályozza, hogy a
reakció irányíthatatlanná váljon. Tehát, amikor ezek a rudak lenn vannak
mélyen az urániumban, az aktivitás jelentéktelen. Csupán egy csendes, alig

112
aktív géptömeg. De mi azt szeretnénk, ha aktívan működne, igaz? Ezért
elkezdjük „felhúzni" a rudakat az urániummagból, egyiket a másik után. Ez
lehetővé teszi, hogy a neutronok egyre szabadabban osztódhassanak és
további maghasadásokat okozzanak. Ettől a rendszer egyre jobban
felmelegszik. De mivel a teljes folyamatot ellenőrzés alatt tartjuk, pontosan
olyan hőmérsékletet érünk el, amilyet szeretnénk. Ez egy önfenntartó kritikus
tömeg.
- Értem.
- De ne felejtsd el, hogy egy körről van szó. A nyomás alatt lévő vizet a
reaktorba pumpáljuk, az egyszerű gőzgenerátorba, és ez a csővezetékeken a
turbinák felé áramuk és meghajtja azokat. Egy gőzmotor az egész. De mi
határozzuk meg, hogy mennyi gőz áramlik a turbinákba, és azt is, hogy
mennyi alakul vissza vízzé, és kering a rendszerben, vissza a reaktorhoz, hogy
újra indulhasson az egész folyamat... Carnot-körnek hívják a reaktorból
kiáramló és a reaktorba visszaáramló víz hőmérsékletének különbségét. Ez
hajtja a hajót.
- Mikor a víz beáramlik a reaktorba, ténylegesen érintkezik az urániummal?
- Igen. Átáramlik a szilárd U-235 urániumon, ezért a víz hőmérséklete
abszolút kritikus tényező. Ha túl hideg, a neutronok reakcióba lépnek,
felgyorsulnak, és felmelegednek. És ami szerintem a legfélelmetesebb egy
atomreaktorban, ha felmelegszik, egyre melegebbé válik.
- Tegyük fel, hogy a korrózió miatt szivárgás jön létre, amint az előbb
említetted. Csökken a nyomás, lehűl a víz, és túl alacsony hőmérsékleten
áramlik be. Ez azt jelenti, hogy nagy bajban vagyunk?
- Ha a szivárgás a primérkörben történik, a magon nem áramlik át elég víz,
ezért gyorsan túlmelegszik.
- Gondolom, van valamilyen beépített biztonsági rendszer.
- Természetesen. Azonnal visszazuhannak a rudak, az összes rúd, és
lecsökkenti a mag aktivitását. De egy tengeralattjárón ez gondot okoz, mivel a
rudak valójában leállítják a reaktor működését. Ebben a pillanatban a
tengeralattjáró erőműve halott. Ez azt jelenti, hogy hamarosan leáll a hajtómű,
a víztisztító, a légszűrő és a fűtés. Ez 300 méterrel a felszín alatt meglehetősen
rossz hír.
- Vészhelyzet esetére bizonyára van kidolgozott terv.
- Igen. A rendszer hidegen tartja a most éppen nem aktív reaktort, és van
egy dízelmotor, amelyet azonnal beindítunk, amint elérjük a
periszkópmélységet vagy a felszínt.
Ezen a ponton Vanyiszlav kapitány közbeszólt.
- Ne felejtse el, tábornok, hogy Ben tengeralattjáró-tisztként beszél, nem
pedig atomtudósként. Nem kell ahhoz tudósnak lenni, hogy az ember
elboldoguljon egy atom-tengeralattjáróval. De érteni kell a rendszer
működését, és tudni kell, melyik képernyő milyen információkat közvetít.
Elsősorban képesnek kell lenni a probléma felismerésére, és elhárítására.
Nagy tudású nukleáris mérnökök dolgoznak itt lenn, a hajón. Ők mindenről
pontosan tájékoztatni fogják önt. De ismernie kell a potenciális nehézségeket,
és a szükséges válaszreakciókat is.
- Tengeri próbautakon tanította Bent?
- Nem. Kitűnő szimulátorunk van a parton, és minden jövőbeli
tengeralattjáró-tisztünk ott tanulja az irányítást. Ben heteket töltött a
szimulátorban, mint egy pilóta, aki egy utasszállító gép vezetését tanulja.
Elvégezte a teljes kurzust, a legkisebb vészhelyzet elhárításától a
magolvadásig.
- Az utóbbi elég rosszul hangzik.
- Az is.
- Mikor történhet meg?
- Mondd el neki, Ben.
- Amint említettük, valószínűleg a primérkörben létrejövő szivárgás okozza,
vagy ha bármely okból hirtelen túl hideg víz kerül a reaktorba. Hogyha például
rendszerhiba miatt nincs visszatérő víz, kinyílik egy biztonsági szelep, és
kívülről tengervíz áramlik be. Ez nem jó, de még mindig jobb, mintha nem is

113
lenne benne víz. Ha nem áramlik át víz a reaktoron, hét másodpercen belül a
neutronok hasadása eléri a kritikus mértéket. Ekkor áll fenn a potenciális
magolvadás veszélye. Az uránium túlmelegedése végül is megolvasztja a
reaktor acélpadlóját, akár a fedélzetet és a két hajótörzset is. De ez ritka eset,
szinte nem is hallottunk még róla. A leggyakrabban előforduló krízishelyzet
az, amikor hideg víz áramlik be a biztonsági szelepen, amely növeli a hasadás
mértékét. De ez lassabb reakciót vált ki, jut idő a rudak leengedésére, és máris
visszanyertük az irányítást az események felett. Ezt negatív hőmérsékleti
együtthatónak nevezzük, amely azt jelenti, hogy a reaktor automatikusan
melegíti a vizet a megfelelő helyeken.
Rashood tábornok minden figyelmével Ben Badr szavaira összpontosított.
- Értem. Tehát automatikusan. Mi változik? Mit irányít ez a rendszer?
- Minden alkalommal, amikor kinyitjuk a tengeralattjáró szabályozó
szelepét, visszaveszünk az energiából, a gőzből, lehűtjük a visszatérő vizet,
változtatva a reaktorba beáramló víz hőmérsékletét. Egy dolgot jegyezz meg,
Ravi! A hűlő víz esetén azonnal felgyorsul a neutronok hasadása, több energia
szabadul fel a magban. Ez a primer hűtőbe, majd a szekunder rendszerbe
kerül át. Ez a víz forr, és gőz formájában meghajtja a turbinákat. Ezért, ha
több energiát veszel ki, a reaktor automatikusan növeli a hasadási rátát, hogy
a hiányzó energiát pótolja. Vice versa, ez egy egyszerű láncfolyamat. Ha
csökkentjük az energia-visszavételt, nő a magba beáramló víz hőmérséklete.
Csökken a neutronok mennyisége, csökken a hasadási ráta. De ez nem azt
jelenti, hogy mindannyian idegösszeomlást kapunk, amikor felgyorsulunk. Az
egész rendszer nagymértékben önszabályozó. Nem kell semmit csinálni, csak
figyelni. Úgy figyeljünk, mint potenciális veszélyforrásokra... ez a műszaki tiszt
feladata.
- Ben nagyon jó tanítványnak bizonyult, ugye? - kérdezte Vanyiszlav
kapitány nevetve, majd komolyan folytatta: - Először természetesen formába
kellett hoznom. Kissé türelmetlen, és néha kicsit arrogáns... tudja, az édesapja
fontos pozíciót tölt be. De nagyon jól csinálja. Ha orosz lenne, bármikor rá
mernék bízni egy atom-tengeralattjárót. - Átkarolta Ben Badr parancsnokot,
majd halkan ennyit mondott: - El kell mondanom, hogy az elmúlt harminc év
során nem találkoztam az Orosz Haditengerészetnél ilyen jó, fiatal
tengeralattjáró-tiszttel.
- Máris jobban érzem magam - válaszolta Ravi. - De lenne egy kérdésem...
milyen tartományban tudunk gyorsulni... két szivattyú van, egy-egy mindkét
turbinához, feltehetőleg a lassú és gyors sebesség esetére?
- Nem. Hat, nagyon hatékony szivattyúval rendelkezünk. Alacsony
sebességnél kettőt használunk. De magasabb sebességtartományban mind a
hat gyorsan üzemel, ha tényleg jól akarunk haladni. Ez széles
energiatartományt jelent. Ez a Barracuda harmincöt csomónál is gyorsabban
tud haladni a víz alatt. Nem könnyű utolérni.
Rashood tábornok bólintott, visszapillantva arra a helyre, ahol az ügyeletes
tiszt a víz tisztaságát figyelte.
- Ő ott a kulcsember. Milliónyi részecske között keresi azt a két szodium-
klorid molekulát, ami óriási bajt okozhat.
- És ne felejtsd el a tesztelési folyamatot - fűzte hozzá Ben. - A rendszerben
keringő vízből gyakran veszünk mintát. Még a bögre, amiből iszunk, is orvosi
tisztaságú kell, hogy legyen... kémiai értelemben. Olyan tiszta, mint egy
kórházi műtő.
Ravi Rashood korábbi szakmájának kiválóságai között állt. De ritkán
tapasztalt ilyen fokú biztonságot és hatékonyságot, mint a Barracuda 945
esetében.
Vanyiszlav kapitány mintha a gondolataiban olvasott volna.
- Nem vagyunk különleges emberek, tábornok. Csak kevesebb hibát ejtünk,
mint az átlagemberek. A munkánkkal jár. Ha itt lenn hibázunk, azonnali,
rendkívül kellemetlen halált jelenthet. Ezért megpróbáljuk elkerülni ezeket a
helyzeteket.

114
Öt nap és több mint negyvenórányi intenzív szimulátoros kiképzés után Ravi
Rashood tábornok elég jó elméleti tengeralattjáró-mérnökké vált.
Szeveromorszktól délre, a széles Kola-szorosban már egy kis murmanszki
haditengerészeti kísérőcsapat várta a Barracudát, hogy Oroszország Északi
Flottája parancsnokságának színeiben utolsó útjára kísérjék.
Az egyik utolsó atom-tengeralattjáró, a Gepárd, egy 9000 tonnás Akula II.,
amelyet Szeverodvinszkben építettek, és 2004-ben állították szolgálatba, a
cipanavoloki földnyelvtől tíz kilométerre keletre. Kikötőjétől 200 méterre
horgonyzott a Neustrashimij fregatt, egy kivételes, 7000 méteres hatótávolságú
négyéves rakétahordozó hajó. Jastreb-1154 típusú volt, nagyobb, mint az
Udaloys-hoz hasonló turbinameghajtással rendelkező öreg Krivaks, de a
Barracudához hasonlóan igen drága darab. Az oroszok mindössze két ilyen
típust építettek, majd a harmadik hajótestet eladták ócskavasnak, hogy
fedezni tudják adósságaikat. A Neustrashimij-t a Balti-tengeren állították
szolgálatba, ám egy évvel később északra költöztették. Most a csendes-óceáni
flottába tartozik, és szinte biztos, hogy nem fog visszatérni Petropavlovszkból.
Egymérföldnyire keletre, a fényes, alacsonyan fekvő nap irányában, amely
egész éjjel csak kissé ment le a horizont alá, állt a gigantikus jégtörő, az Ural,
ez a széles, acéltestű sarki haramia megy majd legelöl a ragyogó, de jeges, kék
északi óceánon át, összetöri a lebegő jégtáblákat, amelyek Szibéria hosszú,
kopár partjait ölelik körül.
Az aragubai móló mellett már szép kis tömeg verődött össze. Mindenki látni
akarta, hogy a Barracuda típusú atom-tengeralattjáró, a Tula örökre elhagyja
a kikötőt. Ravi tábornok és Vanyiszlav kapitány egy orosz navigációs tiszt
mellett állt a hídon. Badr parancsnok, a másodtiszt, lejjebb állt egy másik
orosz veteránnal, a kormányossal.

Lenn a reaktorszobában Ah Akbar Mohtaj korvettkapitány figyelte, amint az

orosz tengerész altiszt „kihúzza a rudakat", önfenntartó állapotba állítja a
reaktort, megfelelő hőmérsékleten és nyomás alatt. Ali Zahedi és Ardeshir
Tikku tengerész altisztek egy-egy panel előtt foglaltak helyet a
vezérlőszobában, Zahedi a hajtóművet, Tikku a kiegészítő képernyőt figyelte.
Mostanra mindketten elegendő tapasztalatra tettek szert e munkakörben. A
vezérlőterem átfogó felügyeletét az iráni tengeralattjárósok rangidős tisztje,
Abbas Shafii korvettkapitány látta el, aki már több mint kilenc hónapja volt
Aragubában. Nyolc másik iráni haditengerész, négy fiatal tiszt és négy
harcedzett, rangidős tiszt volt még a legénység tagjai között, komoly

115
felelősséggel járó posztokat töltöttek be a turbina-teremben és a levegőtisztító
üzemben. Két másik tiszt helyettesítette az orosz tiszteket, egy harmadik pedig
az elektronikát felügyelte. Egy teheráni korvettkapitány volt, két kiváló
villamosmérnöki diplomával és az egyik iráni Kilo-n szerzett három szolgálati
út tapasztalatával.
Minden iráni a Népi Felszabadítási Hadsereg egyenruháját viselte. A
legénység tagjai között volt még 15 kínai is, öt tiszt, beleértve a
korvettkapitányt, aki rakétairányítóként tevékenykedett egy óriási,
rettenetesen zajos ICBM tengeralattjárón, Sanghaj közelében. Négy fő és hat
normál tengerész altiszt volt a fedélzeten. Egyenletesen, a harminc orosz közé
vegyülve oszlottak el a hajón. Két tolmács is kísérte a tengeralattjárót, ők
mindenkinél többet dolgoztak.
Vanyiszlav kapitány lekiáltott a kommunikációs rendszeren. Kifutás a
kikötőből!"
És a kapitány parancsára a Barracuda elindult.
Életre keltek a turbinák, és az óriási propeller nagy tajtékot vert, amint a
koromfekete hajótest egy vontatóhajó segítségével elindult a móló mellől:
először hátrafelé, majd előrecsúszott, Vanyiszlav parancsára: Jelig előre".
A kormányos nekiállt a parancs végrehajtásának, és észak felé vette az
irányt, pontosan a kétezer kilométerre fekvő Északi-sark felé. Ravi Rashood, a
hídon állva arcán érezte a Kola-félsziget felől fújó szelet.
Másfél kilométeren keresztül tartották az irányt, amint elhagyták a nyílt
tenger felé vezető csatornát, hogy találkozzanak a Gepárddal és a Neutrasiny-

116
nyal, majd felsorakozzanak a hatalmas Ural után. Vanyiszlav kapitány
irányváltoztatást szorgalmazott északkelet felé...
zéró-négy-kettő, félig előre... tizenkét csomó sebességgel...
Már látták maguk előtt az Ural kolosszális körvonalait, amely előrefelé
haladt, a Skolpen-homokzátony külső széle felé. Ez a Barents-tenger egyik
sekély part menti zátonya, amelyet mindössze 60 méternyi víz borít.
Hajnali hat órára a Barracuda már a helyén volt. 300 méterre a jégtörő
mögött haladt, a fregatt jobbra előtte, 400 méterre a Gepárdtól, amely szintén
a felszínen siklott. Előttük terült el az óceán, egészen 1300 kilométer
távolságig, Novaja Zemlja szaggatott északi földnyelvéig. Novaja Zemlja egy
740 kilométer hosszú, 80 kilométer széles, kifli alakú sziget. Úgy tűnik,
mintha az Urál hegység elfelejtett meghosszabbítása lenne, amely dél felé, a
Vajgac-sziget csipkézett hegyeinél elkeskenyedik. Szinte biztos, hogy millió
évvel ezelőtt, amikor a tundrán még mamutok barangoltak, Novaja Zemlja még
a szárazföldhöz kapcsolódott. De most már egyedül áll, bár télen a jégtáblák
összetorlódnak és a sziget partjaihoz csapódnak, az Északi-foki áramlás
épphogy fenn tudja tartani a déli irányú árapályt.
Vanyiszlav kapitány napi 320 kilométeres útja incidens nélkül zajlott, míg a
hónapokkal ezelőtt az Északi-sarkról leszakadt, ám még mindig a felszínen
lebegő tizenhat kilométer hosszú jégmezőhöz értek. Az Ural legénysége úgy
ítélte meg, hogy még mindig legalább 90-120 cm vastag lehet kb. 160
kilométerre keletre Novaja Zemlja partjaitól.
Ravi és Ben a hídról figyelték, amint a jégtörő egyenesen a jégtábla külső
széle felé veszi az irányt, majd ráhajt a lebegő korcsolyapályára. A megerősített
hajóorr 30 méternyire rásiklott a jégre, majd hirtelen óriási dübörgés
visszhangzott a levegőben, majd még egy, s végül még hat, amint a jég
darabokra tört a 23 500 tonnás tömör acél alatt, előtt és mellett. Az Ural
előresiklott az újonnan készített öbölbe, míg a végéig nem ért, ezután újra
felsiklott a jégre, ikerpropellere újabb 30 méterre előrehúzta a hajót. Hatalmas
robajjal tört ketté az iszonyú méretű, 120 cm vastag jégtábla, és majdnem 400
méteres szakaszon megrepedt.
.Jézusom" gondolta Ravi Rashood. Megdöbbenve bámulta az Uraiban lakozó
brutális erőt. „Na, még egy ilyen, és már túl is jutottunk rajta." Távcsövén
keresztül figyelte az eseményeket. Úgy tűnt, hogy a jégtörő egy öbölben haladt
előre, mindkét oldalán a jégtábla törmelékei úszkálnak. Elbűvölve nézte,
amint az Ural megismételte a rohamot a jégmező maradékán, látszólag nem is
lassult, amint porrá törte a maradék néhány száz méternyi jeget, a kis
jéghegyeket oldalra tolta vasorrával, utat törve a Barracuda és kísérőhajói
részére a Kelet-Szibériai-tengeren át a Bering-szorosig.
Most, hogy eltűnt a jégtábla, megkerülték Novaja Zemlját. Ezután észak felé
folytatták útjukat Oroszország leghosszabb folyója, az 5400 kilométer hosszú
Ob tölcsértorkolata felé. Az Ob folyó Mongólia határán, a hegyekben ered, és
a Szibériai-fennsíkon folyik észak felé, az Uraitól keletre, a transzszibériai
vasúti híd alatt, míg el nem éri a 80 kilométer hosszú, 30 kilométer széles,
kampó alakú torkolatának jeges mélységeit. Novaja Zemlja vége egyben a
Barents-tenger végét is jelenti. Innen a Kara-tengeren folytatták útjukat,
amely 800 kilométer hosszan nyúlik el a Szevernaja Zemlja szigetcsoportig,
kétnapi távolságra. Itt már nem voltak jégtáblák, de a Kara-tenger központi
részén lévő homokzátonyok miatt dél felé kerültek, a parthoz közel, a
Nordenshel'da Archipelago mentén, amint kelet felé kanyarodtak a szűk
ViPkitskogo szoroson keresztül, a Szevernaja Zemljától délre.
Ez volt az a pillanat, amikor az Amerikai Egyesült Államok felderítő
műholdja, a „Big Bird" egyértelmű fotókat készített róluk, amint elhaladt
felettük.

2007. augusztus 9., csütörtök 7 óra Nemzetbiztonsági

Szolgálat Fort Meade, Maryland

117
Ramshawe hadnagy szerette a műholdas képeket. Bármilyen hasonlóak,
elmosódottak és szokásosak voltak is, alig várta, hogy számítógépével az
interlinkre csatlakozhasson. Az interlink a Nemzeti Felderítő Iroda privát
internetszolgáltatója volt, a biztonságos és titkos kábelhálózatokon férhettek
csak hozzá. Jimmy gyakorlatilag bármilyen műholdfelvételt megnézhetett,
amit a világon készítettek az NRO által épített műholdakon keresztül -amelyek
végtelenül rótták útjukat a fold körül.
Mindig rákeresett a Kínai-tengerre, hátha lát ott valami érdekeset, és szokás
szerint megnézte a Bering-szoros és a Kamcsatka-félsziget közötti területet is,
ahol az Orosz Csendes-óceáni Flotta gyakorlatozik. Ritkán, szinte soha nem
talált olyan tevékenységet, amelyet érdemes lett volna közelebbről megnézni,
de lankadatlanul figyelemmel kísérte az eseményeket. Ramshawe született
titkosügynök volt. Nyáron mindig megnézte, mi zajlik a Szevernaja Zemljától
keletre fekvő tengeren. Eddig a pontig az óceán az oroszokhoz tartozott.
Gyakran járőröztek itt, tengerészeti gyakorlatokat tartottak, és hajókat
teszteltek a part mentén, a Murmanszk és a Kola-félsziget közötti 1600
kilométeres szakaszon. Néha voltak egészen érdekes képek, esetleg egy új
orosz hadihajóról, de Jimmy többnyire csak a félholt haditengerészet
rutinútjait látta. A Szevernaja Zemljától keletre láthatta a flottaátadásokat. Ez
rendkívül fontos volt az Amerikai Egyesült Államok számára: hogy pontosan
tudják, hol találhatók a nagy orosz hadihajók.
Jimmy ma egy négy hajóból álló konvojra lett figyelmes, amely Szibéria
északi partjainál haladt. Ráközelített, majd hátrahőkölt. „Uramisten, ez a
Szibéria rohadt nagy terület. Talán a legnagyobb az egész földön." Ebben igaza
volt. Szibéria területe a bolygó teljes szárazföldjének 1/12-ed részét teszi ki.
Lehet, hogy hideg, sivár, és talán dermesztő a történelme is. De nem kis
terület. Jimmy követte a három hajó mozgását, s közben beazonosította a
Barents-tengertől a Bering-szoros felé tartó négy hajót.
„Ez az... egy jól megtermett fregatt, a Neustrashimy, 9000 tonnás, vezérelhető
rakétákkal... egy kicseszettül nagy jégtörő... ott elöl, ugye? Egy Akula II atom-
tengeralattjáró. Egy Sierra típusú atom-tengeralattjáró, valószínűleg az egyik
Barracuda 945... És a felszínen... nem is próbálnak elbújni... egy nyári
flottaátadás, rutinnak számít, az Északi Flottából a Csendes-óceáni Flottába.
Nincs ezzel semmi gond."
A hadnagy tudott az orosz Akulákról és a Sierrákról is. A Barracudák
azonban rejtélyesek voltak. Egy működött csak, és egy 945 típusút láttak
valaha nyilt tengeren. Az elmúlt öt év során, mióta Jimmy Ramshawe Fort
Meade-ben szolgált, a hajó mindössze hat alkalommal futott ki. annyira
költséges volt a fenntartása. Kinyitott egy CD-n lévő, szigorúan titkos
adatbázist, és rákeresett a Tula nevű, nagy sebességű, mélyre merülő,
rendkívül drága, kategóriájának első atom-tengeralattjárójára. Azt is látta,
hogy fel akarták szerelni 2500 kilométer hatótávolságú rakétákkal. De úgy
tűnt, még egy évig elhalasztották a tervet. Újra a tengeralattjáró képét nézte,
amint a hideg, nyugodt tengerben siklik, orrával és uszonyával megtöri a
hófehér hullámokat, két örvényt kavarva a hajótest két oldalán.
Rohadt veszélyesnek tűnik. Kíváncsi lennék rá, hol őrzik a másik csirkefogót.
Visszagördítette az üzemeltetéssel foglalkozó oldalt, ahol azt írták, kétséges,
hogy egyáltalán megépítették-e a második hajótörzset. Ha nem, akkor az
aragubai Északi Bázison lehet, talán egy fedett dokkban. Ha valaha is
kipróbálták a tengeren, mi sosem láttuk.
Vicces egy név ez a Barracuda, egy orosz hajónak. A barracuda gonosz,
melegvízi hal, amely kizárólag a trópusokon él. Láttam egy fényképen, amikor
az apám fogott egyet a Karib-tengeren. Barracuda? Ott fenn a semmi közepén,
a rohadt tundrától északra, a Sarkkörön belül. Mintha a jamaicai
haditengerészet „rozmárnak" vagy .jegesmedvének" hívná a hajóit. Vagy
mintha Nelson Mandelát választanák meg Izland elnökévé.
Hol itt a nemzeti identitás? Hülyék. Soha egyetlen barracuda nem közelítette
meg Oroszország 1600 kilométeres körzetét. A Gyilkos Bálna név jobban illene

118
rá. Vagy az Oroszlánfóka. Jópofa dolog egy jeges sarki vizeken hajózó
atomtengeralattjárót egy túl nagyra nőtt trópusi aranyhalról elnevezni.
Kisétált egy csésze kávéért, majd visszament irodájába, még mindig a
Barracudán törve a fejét Jó lesz ennek utánajárni, hogy mit csinálnak az öreg
oroszok ott...
Számítógépén rákeresett a barracuda halra. Megtalálta A. J. McClane, a
világ legjobb horgászkönyveinek írója, a Világ Horgászati Enciklopédiája
szerzőjének Észak-Amerika ragadozó halai című művét. Ez az. 240. oldal. Egy
egész fejezetet írt róluk, pont a hülye cápák előtt. Gyorsan átlapozta az
oldalakat, és rájött, igaza volt. A barracudák nem merészkednek hideg vízbe.
Gyönyörű képeket is talált. Úgy döntött, beleolvas a nyitó bekezdésbe, és
megtudta, hogy a halnak ördögi fogsora van, két borotvaéles fogsor, és A. J.
szerint: „olyan elrendezésben, mint egy sarokba szorított farkas. .. harapása
mérgező lehet... akár már a látványa is... összeszorul az ember szíve."
Csakúgy, mint McClane szavainak hatására. Majdnem. Mivel a következő
bekezdésben, még a 240. oldalon, a szöveg közepén a következő mondat állt:
„.. .öreg borotvaszáj még akár a sekély vizekben is rakétasebességgel halad".
A fiatal titkosügynök majdnem szívrohamot kapott.
Öreg Borotvaszáj! Mikor is hallotta ezt utoljára? Gondolatai őrülten cikáztak,
és a szíve vadul kalapált. Mindig ez történt, mikor szimatot fogott. Nagyot
kortyolt kávéjából, és kilépett a Ragadozó halak barracudával foglalkozó
fejezetéből. Megnyitotta titkos mappájának indexét.
Jézusom! Majdnem egy éve történt. 2006 szeptemberében.
Igen, ez lesz az. ÖREG BOROTVASZÁJ 600JÓVÁHAGYVA. A jelet a Kínai
Haditengerészet műholdjáról szedték le - eredeti forrás: USA SIGINTföld alatti
ftgyelőállomás, Kunia, Hawaii. Biztos információ.
Ramshawe hadnagy elgondolkodott azon a valószínűtlen lehetőségen, hogy
egy kínai admirális 600 barracudát szállított volna le, előzetes megállapodás
szerint. 600jóváhagyva. Az utolsó szó egyértelműen arra utal, hogy a tárgyat
korábban már említették. Különben Jimmy szerint az öreg Tai Mai Hook
admirális a következő jelet küldte volna: „Úristen! Pont most fogtam ki a világ
barracuda-populációjának felét."
Nem. A jóváhagyva szó valamilyen elvárt dolgot jelent. Vagy legalábbis félig
elvárt dolgot. És ez nem egy hálónyi halat jelent. Öreg Borotvaszáj, a
barracuda, egy haditengerészeti műhold esetén a legveszélyesebb orosz atom-
tengeralattjárót jelenthette. De mit jelent a 600? Az oroszoknak egyetlen ilyen
típusú működő tengeralattjárója van. A szám bármit jelenthet -felszín alatti
mélységet... üzemidőt... rádiócsatornát... torpedók számát... bázistól számított
távolságot... rakéta hatótávolságát... vagy akár dollárt is... talán a kínaiak
megvették a tengeralattjárót.
Ramshawe úgy döntött, van jobb dolga is, minthogy egy egyéves, négy szóból
álló kínai műholdjelet próbáljon összekapcsolni a teljesen ártatlannak tűnő
orosz flottaátadással a szibériai partok mentén.
„Mindenesetre figyelemmel kísérem ezt a négy kis dögöt ott a sarki vizeken...
különösen Öreg Borotvaszájat."

Augusztus 1.4. 73N 138E

Az Új-Szibériai-szigetektől délre

A Laptyev-tenger keleti részén folytatták útjukat, még mindig a part mentén.

Már elhagyták az Ob folyóhoz hasonlóan Ázsia szívében eredő, és egész
Szibériát átszelő Léna folyó deltavidékét. Előttük terült el a 80 kilométer széles
szoros, amely az északi földnyelv és a legdélebbi sziget között a Kelet-Szibériai-
tenger kapuját alkotta.
Az Ural haladt a sor élén. Napi 320 kilométert tettek meg. Mindkét
tengeralattjáró a felszínen maradt, kilenccsomós sebességet tartva,
folyamatosan figyelték a hídról a kisebb jégtáblákat, amelyek sérüléseket
okozhatnak a hajótesten, ha keményen nekiütköznek. Nagyban
megkönnyítette a feladatot, hogy a nap 23 órájában világos volt.

119
 Ravi Rashood legtöbb idejét a parancsnok és Ben Badr mellett töltötte. De
rendszeresen eltöltött 4-4 órát a navigációs területen, a hanglokátor teremben,
és a radarteremben is. Csatlakozott a másik két iráni tiszthez, és a
tolmácshoz, valamint beszélgetett a tisztekkel. Egész napokat töltött Ali Zahedi
tengerész altiszttel a hajtómű mellett. Ehhez hozzájöttek még azok a napok,
amikor Mohtaj korvettkapitány arra tanította Ravit, hogyan halad egy atom-
tengeralattjáró az óceánon. Tudta, melyik képernyőket kell figyelni, melyik
iránytűt kell ellenőrizni, tudta, hol találja az elektromos áramköröket és
megszakítóikat. Jártasságra tett szert a vészhelyzetek elhárításában, és
minden szabadidejét Ben Badrral folytatott beszélgetésekkel töltötte. Ez a két
különböző, eltérő kulturális hátterű, vallású és neveltetésű katona, ezen a
speciális atom-tengeralattjárón, bármilyen problémát, bármely hibát vagy
akadályt el tud hárítani. Mindkettőjüknek már csak a RAGUDA nevű nagy
hatótávolságú rakéta kilövési folyamatát kell megtanulniuk. Badr parancsnok
talán ötvenszázaléknyi gyakorlatra tett szert. Egy másik Bandr Abbas-i
korvettkapitány már kilenc hónapja kizárólag a rendszer generáljavítását
végezte Aragubában. Ravi egyik kiemelkedő képességű honfitársa Kerman
tartományból egy tolmács segítségével elvégezte a nagy hatótávolságú rakéták
és irányító rendszerek használatára vonatkozó tanfolyamot. Ravinak volt mit
bepótolnia. Az őszt Petropavlovszkban valószínűleg azzal tölti, hogy mesteri
szintű tudásra tegyen szert azokon a területeken, amelyek egy atom-
tengeralattjáró parancsnokának létfontosságúak.
Időközben az Új-Szibériai-szigetek déli szorosán siklottak át. Déli szél fújt,
ami kellemes meleggel töltötte meg a levegőt. Már csak kevés észrevehető jele
volt a szörnyű szibériai télnek, amely mély nyomot hagyott Oroszország sötét
és távoli alvó területének nyári partjain.
1600 mérföldre, ötnapnyi útra volt a Csukcs-tengeren a Bering-szorosig,
ahol a kis konvoj 800 méterre megközelíti majd az Amerikai Egyesült Államok
vizeit. A szoroson dél felé haladva végig a part menti vizeken fognak hajózni.
Vanyiszlav kapitány a szokásokhoz híven útvonal-módosítást hajtott végre
kelet-északkelet irányba, amint az Ural nyomdokaiban haladva elérték a Kelet-
Szibériai-ten-gert. Jobbra kormányozta a hajót - egy-egy-kettő irányba...
pontosan az Ural mögött. Még mindig a sima vízen siklottak, még délebbre,
távolodva az állandó jégmezőktől, amelyek látványa egészen a horizontig
húzódott. Egy lapos, halálos jégtábla - egészen az Északi-sarktól a szibériai
partok 160 kilométeres körzetéig.
Oroszország északnyugati szegletében enyhe volt a nyár, így az út is
meglehetősen zökkenőmentesnek bizonyult. Jégtábláknak híre-hamva sem
volt, éjjel-nappal tartani tudták a kilenccsomós sebességet, a sötétkék vízen
át szelték a hullámokat.
Időközben az iráni tengerészek egyre jobb munkát végeztek. Rashood
tábornok még természetesen nem volt elég tapasztalt ahhoz, hogy átvegye az
atom-tengeralattjáró irányítását, de Badr parancsnok már elég ügyes volt, és
rendkívül ütőképes csapatot sikerült összekovácsolnia maga körül. Rashood
tábornokból ideális parancsnok válhat.
A tengeralattjáró hosszú napokon keresztül történő tanulmányozása
lehetővé tette, hogy bármilyen kívánt bevetést végrehajtson a hajóval. Ha Badr
parancsnok meghal, Rashood tábornok és iráni tisztjei, valamint a legénység
sikeresen el tudnának menekülni, és hazavinnék a hajót. Senkiben sem
merült fel a kétség, hogy a SAS által kiképzett tisztet követhetik, bármi legyen
is a cél. Ravi még talán Ben Badr nélkül is képes lenne bármire. Viszont
Bennel együtt jó csapatot alkotnak.
Háborítatlanul folytatták útjukat a szoros orosz oldalát védő Julen-fokig.
Elhaladtak a Dezsnyeva-félsziget sziklái mellett, 40 kilométerre a parttól.

120
 A BARRACUDA HOSSZÚ ÚTJA SZIBÉRIA PARTJAI MENTÉN,
ALASZKA KELETI PARTJÁIG

Ebből a távolságból még látni lehetett a helyieket, a halászhajókat és egy

bárkát is. Semmilyen zászló alatt hajózó óceánjáróval nem találkoztak,
mindössze Jimmy Ramshawe figyelte minden „lépésüket". Jimmy
néhánynaponként megnézte a műholdas felvételeket, és még mindig azon törte
a fejét, hogy miért érdekli a kínaiakat ennyire az Öreg Borotvaszáj.
A Csukcs-tengerről a Bering-szoros felé haladtak tovább, széllökések
kísérték útjukat az Északi-sarkkör mentén. Feltámadt a tenger, a hőmérséklet
nulla fokra zuhant vissza, és a hosszú csendes-óceáni dagálynak
köszönhetően a Barracuda lassan felsiklott a hullámhegyen, majd alábukott
a hullámvölgybe. Vanyiszlav kapitány parancsára periszkópmélységbe
süllyedtek, ez egy kissé kényelmesebbé tette az utat, de nem túl sokkal.
Legszívesebben 30 méter mélyre engedte volna le a tengeralattjárót, de a
szoros vize elég sekély volt, és minden tengeralattjáró-kapitány szerint rosszul
van feltérképezve.
Nyomultak tovább előre, a tenger felszínén hó porzott, és a dagály hatására
még mindig fel-le hintázott a hatalmas tengeralattjáró. Vanyiszlav kapitány
most délnyugati irányba, a Lavrentyija-pont mellé kormányozta a hajót. Most
pontosan az Oroszországot az Amerikai Egyesült Államoktól elválasztó
határvonalon mozogtak, a Szt. Lawrence-szigetektől nyugatra, 65 kilométerre
Szibéria legkeletibb csücskétől. Ahol a Barracuda haladt, augusztus 21.,
kedd, hajnali két óra felé járt az idő. Öt kilométernyit haladtak balra,
keresztezték a nemzetközi dátumvonalat, még hétfő volt, és ugyanennyi volt
az idő. Ramshawe azelőtt nézhette meg a fotókat, mielőtt elkészültek volna.
Bizonyos értelemben.

Ravi folytatta tanulmányait. Sok időt töltött a reaktor vezérlőtermében, és

különösen a hanglokátortiszttel, egy angolul beszélő kínaival beszélgetett, aki
a PLAN Kilo programjában vett részt. Ravinak veleszületett érzéke volt a precíz,
mégis kreatív gondolkodáshoz, amelyre a hanglokátorteremben szüksége is
volt, és ugyanez érvényes volt Ben Bardrra is. Mint mindig, most is sok
megbeszélnivalójuk volt.
A meredek szikláiról és nyári örvényeiről híres Anadir-öböl 500 kilométeres
bejárata felé vették útjukat. Még augusztus végén is apály volt, de néhány
rövid hónapon belül a Bering-tenger ezen északi részei teljesen befagynak.
Két nappal később hosszú útra indultak Kelet-Szibéria vad, kietlen tája, a
Korjakszkoje Nagorije felé. Ez egy hatalmas hegyláncot, a Korják-hegységet
rejti maga mögött, amely 800 kilométer hosszan nyúlik északról dél felé.
Hatalmas hósipkás csúcsai az óceánról is jól láthatók, csupasz sziklái egészen
a tengerig elérnek. A rossz időjárási körülményeknek köszönhetően a
Barracuda legénysége mindebből persze semmit sem látott. Sőt, három napon

121
keresztül a napot sem látták, mivel periszkópmélységben siklottak a világ
legtávolabbi partjai mentén.
Végül a szárazföld keskenyedni kezd és a Kariginszkij-öbölnél egy vékony
földnyelvvé válik. Ez köti össze a Szibériai szárazföldet a 800 küométer hosszú,
furkósbot alakú Kamcsatka-félszigettel. A hegység folytatódik a földnyelven át,
egészen a félsziget közepéig, az orosz Sziklás-hegységig. A leglátványosabb
hegycsúcs a Kljucsevszkaja szopka, amely 4650 méterrel magasodik a
tengerszint fölé. Ez Szibéria legmagasabb hegycsúcsa, 80 kilométerre a
szárazföld belsejében, míg Petropavlovszktól 190 kilométerre található.
A Ben Badr irányítása alatt hajózó Barracudának nem volt szüksége
üzemanyag-utánpótlásra. Ennek ellenére kétszer is megálltak útközben.
Egyszer az egyik fregatt tankolt egy kis gázolajat az Orosz Haditengerészet
tartályhajóján a Kamcsatka-fok kiugró földnyelve mögötti eldugott kis
öbölben. Második alkalommal a kísérő tengeralattjáró parancsnoka a hegy
melletti másik öbölben ellenőrizte az egyik szivárgó tömítést. Mindkét hajó
eljutott volna Petropavlovszkig, de a hadihajók kapitányai nem szeretnek üres
tankkal közlekedni. Ellenben a tengeralattjáró-kapitányok általában
allergiásak a sekély vizekre, kivéve természetesen, ha gyors menekülési
útvonalra van szükségük egy-egy bevetés után.
Szeptember első napján elhagyták a három kilométer széles, délre tartó
hajózási útvonalat, és találkoztak az eléjük kiküldött orosz haditengerészeti
hajóval. Erre azért volt szükség, mert egy kiterjedt aknamező fekszik az
Avacsinszkij-öböl bejáratánál, és 16 kilométerre nyúlik be a tenger felé. Itt
tilos halászni és lehorgonyozni is. Egyetlen hajó sem futhat be az öbölbe, mivel
bejárata mögött fekszik a világ legtitkosabb haditengerészeti útvonala,
Oroszország tiltott hajójavító műhelye. Ez a szigorúan titkos, acéllal
körbekerített Petropavlovszk kikötője, amely még mindig a hidegháború
mentalitását tükrözi. A régi Szovjet Csendes-óceáni Flotta ragyogó keleti
előőrseként szolgált.
Jobbról megkerülték a meredek Majcsnyij-csúcsot, majd észak felé
fordultak. Egyenesen a fedett dokkba értek be, ahol már várta őket a parti
legénység. Segítségükkel a Barracuda bemanőverezett helyére, ahol végre
eltűnt az amerikai műholdak szeme elől. Ramshawe hadnagy csak annyit fog
látni, hogy a nyílt óceánról egy tengeralattjáró besiklott a bázisra. De egészen
addig nem látja újra, amíg el nem hagyja rejtekhelyét, és ismét a mély vízbe
nem ereszkedik.
A kínai-iráni legénység intenzív rakétatesztelés elé nézett. Főleg a
rakétafejben lévő számítógép által vezérelt iránykeresőt akarták kipróbálni. A
RAGUDA egy „lődd-ki-és-felejtsd el" típus volt, amelyet az alámerült
tengeralattjáró fedélzetéről indítanak. Teljes mértékben az elekronikus agyába
előre beprogramozott útvonalra hagyatkozva találja meg az utat a célpont felé.
Mach 0,7, majdnem 800 km/h vagy 13 km/perc sebességgel hasítja a levegőt,
4,615 másodpercenként tesz meg egy kilométert.
Még ha látja is valaki, amint 120 méterre a feje felett elszáguld, nem tehet
ellene semmit. Még akkor sem, ha rendelkezik valamilyen rakétaelhárító
rendszerrel. Ez az orosz nehézacél szerkezet túljár mindenkin, és mindennél
gyorsabb. Hacsak jóval a cél előtt el nem kapják. De ez szinte lehetetlen egy
tengeralattjáróról indított rakéta esetén. Óriási meglepetést tud okozni.
Rashood tábornok a bölcs, kiválóan kiképzett tengeralattjáró-tiszttel partra
szállt. Még két napot tölt itt, majd a Petropavlovszktól keletre fekvő katonai
repülőtérről Ben Badr társaságában repülőre száll. Először Sanghajban
szállnak le, majd onnan Teheránig egy utasszállítóval repülnek. Shakira
Teheránban várja majd. Az elkövetkező hónapokat Ravi Damaszkuszban tölti.
Egyedül dolgozza ki a tervet, bár Badr parancsnok néha meglátogatja.
Tanulmányozni fogják Alaszka legrészletesebb térképét, és a
legbiztonságosabb odavezető utakat. Majd a vadonatúj alaszkai
olajfinomítótól, az Amerikai Egyesült Államok nyugati partjain többnyire víz
alatt végigfutó új kőolajvezetéket elemzik ki. Végül az egész Kaliforniát
behálózó villamosenergia-hálózat kerül sorra, különös tekintettel a Csendes-
óceán partján fekvő részeire.

122
 Az elkövetkező hónapok során sok nehéz pillanat várható. A régi szép
időkben, amikor az Amerikai Egyesült Államok teljes mértékben az arab olajtól
függött, lehetetlen lett volna ekkora csapást mérni az országra, hiszen azzal
nagy kárt okoztak volna honfitársaiknak is. De az Amerikai Egyesült Államok
elkezdte saját forrásait felhasználni. Ekkor Kína az arab gazdaság
megmentőjeként új játékosként lépett színre. Ez kétségtelenül sokkal
kalandosabb lehetőségeket biztosított.
Ravi és Ben Oszama bin Ladennel ellentétben nem akartak a körözési
listákra felkerülni. Nem állt szándékukban amerikai állampolgárokat
megsebesíteni vagy megölni. Céljuk egyszerű volt - pusztítást, pokoli
felfordulást okozni, az egész világ előtt harmadik világbeli országként
megszégyeníteni a szuperhatalmat. Badr parancsnoknak és édesapjának
tetszett az ötlet. Shakira is fantasztikusnak találta. Csakúgy, mint Ravi.
Gondolataiban egyetlen borzalmas, soha ki nem mondott félelem örvénylett. A
2006. júniusi londoni péntek reggel óta, amikor a szíriai orvlövész nem tudta
kiiktatni Arnold Morgant. Ettől eltekintve úgy gondolta, hogy a Barracudát
senki és semmi nem tudja és nem is fogja eltéríteni céljától. És sosem fog
kiderülni, ki követte el ezt a hatalmas gaztettet. Sokat mosolygott, amikor a
meghökkent Fehér Házra és a zavarba ejtett Pentagonra gondolt. De azért
kissé tartott az elnök jobbján helyet foglaló rettegett admirálistól.
Szeptember 8-ra Vanyiszlav kapitány és a Barracuda legénységének magja
- beleértve az összes iráni tisztet és katonát, és a teljes kínai legénységet -
visszarepültek Szeveromorszkba. Belekezdtek a szupertitkos műveletbe, a
Barracuda II., a K-240 tengeri tesztjébe, amelyre a Kolszkij-óböl mögötti
tengeralattjáró-utakon került sor.
Az ütemterv szerint mindennap 11 óra előtt el kellett hagyniuk a dokkot,
ekkorra várható ugyanis az amerikai műhold pásztázása. Addigra 180 méter
mélyre kellett süllyednie a szkolpjei partok mögötti vízben. Ez a tengeralattjáró
pontos mása volt a Petropavlovszkban lévő hajótörzsnek. Egészen június
végéig kellett várni rá, ám még ekkorra sem készült el teljesen, még mindig
volt mit elsimítani rajta, különösen, ami a hanglokátorrendszert illeti. De
Szeverodinszkben a legkiválóbb atomerőművel felszerelt reaktor gyönyörűen
muzsikált. A legnehezebb rész a teljes titoktartás biztosítása volt: senki sem
tudhatja meg, hogy egyáltalán létezik. Mindennap két vontatóhajó húzta ki és
bocsátotta tengeri útjára az aragubai dokkból. Minimum egy órával azelőtt,
hogy a csendes amerikai „Big Bírd" 35 ezer kilométer magasan az űrben
elrepült felette. A műhold egyre csak kutatott, fényképezett, ellenőrzött:
biztosította, hogy a földön semmi sem mozdul el vagy vált irányt anélkül, hogy
arról a Fort Meade központú Nemzetbiztonsági Szolgálat azonnal tudomást ne
szerezne.
A sekély vizeket elhagyva a Barracuda II. az első lehetséges pillanatban
eltűnt szem elől. Még mindig Vanyiszlav kapitány volt teljes mértékben felelős
a hajóért, és ugyanazzal a legénységgel dolgozott, akik a Barracuda I.
tengeralattjárót eljuttatták a Sarki-tengertől a Kamcsatka-félszigetig. Csak az
iráni torpedó- és rakétairányítók maradtak Petropavlovszkban. A hajót
üzemeltető, és a mélység visszhangzó barlangjait hallgató sivatagi férfiaknak
rengeteg dolguk akadt fenn, a jeges oroszországi vizeken.
A két-három napos tengeri út után már sokkal egyszerűbb volt visszajuttatni
a Barracudát a dokkba. Az Amerikai Egyesült Államok felügyeleti programja
keretében mindössze naponta egyszer ellenőrizték a tengeralattjárók mozgását
a Barents-tengeren. Ami az igazat illeti, manapság ezek a mozgások
rendszertelenekké váltak, elsősorban . a szörnyű pénzhiány miatt. Estefelé
már biztonságban be lehetett hajózni a Barracuda Il.-vel, ám ha délelőtt 10.30-
ig nem ér ki a mély tengerre, az végzetes lehet.
Ravi és Ben kidolgoztak egy órarendet, hogy egyre több iráni vehessen részt
az atom-tengeralattjáró programban. Tizenkettes csoportokban repültek
Bandar Abbasból Petropavlovszkba a kezdő oktatásra. Négyhetes kiképzés
után a második Barracuda tengeri tesztjére Szeverod-vinszkbe repültek
tovább. így Irán már tizenkét embert tudott visszaküldeni Petropavlovszkba,
és lassan már két teljes legénységet kiképeztek, amelyek némi segítséggel

123
képesek voltak bármelyik Barracudát elvezetgetni. Ez gyorsan és alaposan
átgondolt mesteri szervezés volt. Néhány hónapon belül Irán veszélyes atom-
tengeralattjáró hatalommá vált, amely teljesen padlóra küldheti a nyugatot.
Olyan tengeralattjárókról, amelyekről senki sem tudta, hogy a tulajdonukban
vannak.
2008. január végére a Barracuda II. készen állt az első ilyen bevetésre. Első
útja Aragubából nyugatra, az Atlanti-óceánra vezet majd. Három héttel később
a Barracuda I. elindul Petropavlovszkból, és az aknamezők mentén kifut a
Csendes-óceánra.
Az amerikaiak felderítő műholdján csak az egyiket látják majd elindulni,
mivel Rashood tábornok azt akarja, hogy csak egyet lássanak. A másik lassan
és titokban halad majd, az újonnan kinevezett Ali Akbar Mohtaj kapitány
irányítása alatt. A Hamasz magas rangú katonai vezetőjének parancsnoksága
alatt hajózó másik tengeralattjáró gyorsabban siklik majd.
Jimmy Ramshawe nézőpontjából a legzavarbaejtőbb az, hogy csak az egyik
tengeralattjáró létezéséről tud. Végül is mindkettő saját helyén, egy orosz
kikötőben áll. Az egyetlen csekély hiba a kínai-iráni védőpajzson az volt, hogy
Ramshawe-nek feltűnt Kína és Öreg Borotvaszáj kapcsolata. Ha ehhez
hozzáteszi a témáról gyűjtött összes anyagát, 1:100-hoz, hogy el tudja helyezni
a térképen.
2008. január 31., kedd reggel a Barracuda II. hajnali 5 órakor kisiklott a
kikötőből, és az öböl mentén gyorsan a nyílt tenger felé vette útját. A Barents-
tengeren észak felé fordult, és 240 méter mélyre ereszkedett. A legénység
újabb hat hétig nem láthatta a napfényt, amint a tengeralattjáró a nap 24
órájában csendesen haladt a föld körül, arra törekedve, hogy láthatatlan,
észrevétlen és beazonosíthatatlan maradjon.
Kétségkívül az út első szakasza volt a legnehezebb. Mohtaj kapitány lassan
haladt a föld óceánjainak egyik legnépszerűbb tengeralattjáró-vadász
területein - 120 méterre a víz felszíne alatt - az Atlanti-óceán északi
területeinek legkeskenyebb részén, a GRIUK-szoros közelében. A térképen
vonalzóval húzott egyenes mutatja a pontos irányt - a jeges, szirtes gröndlandi
partoknál 69. északi szélességi és a 35.2 nyugati hosszúsági kör
metszéspontját, a Scoresby-szorostól 145 kilométerre délre. 400 kilométert
haladtak dél-délkelet irányban, áthaladtak az Északi-sarkkörön, majd a félig
befagyott dán szoroson egészen Izland északi partjáig, Huszavik városáig. A
sziget partjai mentén Skócia 720 kilométerre fekvő északi része felé folytatták
útjukat dél-délkelet irányban.
Az út utolsó szakaszát a Grönland-Izland-Nagy-Britannia szoros jelzi,
tengerésznyelven a GRIUK, amelyen a hidegháború idején minden orosz
tengeralattjárónak át kellett haladnia. A hajók a mai napig próbálják elkerülni
a dán szorost annak rideg időjárási viszonyai, jégtáblái és szörnyű hírneve
miatt. Ha valaki ismeretlen tengeralattjáró nyomába ered, legyen az orosz, brit
vagy amerikai, érdemes a GRIUK keleti részébe kormányozni, és az Izland és
Skócia között fekvő részt megvizsgálni. Az Izland-Feröer-szigetek közötti sekély
óceánrészt minden tengeralattjáró-kapitány nagy tiszteletben tartja. A térséget
a vészjósló, fekete víz alatti gyilkosok uralják, amelyek lassan és csendben
vadásznak finoman morajló atomreaktoraikkal. A frissen kinevezett iráni
atomtengeralattjáró-parancsnok, Mohtaj kapitány pont ezek felé a vizek felé
kormányozta vadonatúj Barracuda II. hajóját. Versenyt futott a Királyi
Haditengerészet és az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének
tengeralattjáró őrjáratával, és mindenekfelett megpróbálta nem beindítani a
szupertitkos amerikai megfigyelő rendszer (SOSUS) riasztóját.
A SOSUS az Amerikai Haditengerészet fix tenger alatti akusztikus hálózata,
amely passzív hidrofonsorból áll. Ezek érzékeny figyelőberendezések, amelyek
a parton lévő létesítményekkel állnak közvetlen kapcsolatban. Elemzik,
megjelenítik és lejelentik a csendes csatornákban elhelyezett hidrofonok által
leadott akusztikus adatokat. Az egész Csendes-óceán és az Atlanti-óceán
legfontosabb területeit lefedik, a tengerfenék különböző pontjain vannak
elhelyezve. A GRIUK szorosban különösen hatékonyak... hogy is szokták

124
mondani... ha egy bálna esetleg fingana a GRIUK-ban, a parton tizenhét
amerikai műszerész halna meg a gyönyörtől.
Nem nehéz elképzelni, mi történik, ha a SOSUS rendszer egy ellenséges
tengeralattjáró motorhangjára lesz figyelmes.
Mohtaj kapitány borotvaélen táncolt.
Norvégia mély, jeges parti vizeihez érve lecsökkentette a sebességet. Az
ország az európai kontinens teljes északi részét felügyeli - Finnország,
Svédország és Lappföld körül, egészen az orosz határig. A régi norvégok voltak
a sarki vizek mesterei. Az egész Atlanti-óceán partját ellenőrzésük alatt
tartották Stavanger városától az orosz Kola-félszigetig, 1700 kilométer
hosszan, 800 kilométerre a Sarkkörig, és 900 kilométerre azon túl is. Nyáron
a Nyugat-Norvégiában és a szigeteken található meredek fjordok és öblök a
világ leglátványosabb hajózási útvonalainak számítanak. Fényes, magányos,
elragadóan gyönyörű táj, ahol sosem nyugszik le a nyári nap, a víz mélykék,
az emberek barátságosak.
A hatalmas áradó óceán még január végén is mindig szabadon áramlik a
Golf-áramlatnak köszönhetően, így a Barracuda lassan haladt el a legendás
Lofoten-szigetek partjai mellett. Ez a szélfútta, 160 kilométer hosszan elterülő
szigetcsoport a szárazföldről nyúlik ki, a tengeralattjárókat Voring-felfóld 1200
méter mély vizeire kényszerítve. Innen Mohtaj kapitánynak további 10 órába
telt, míg délkeleti irányban végre elérte a Sarkkört. A Barracuda hanglokátor
terme másik tengeralattjáró jelenlétét jelezte, a hang túl távoli, túl halvány
volt, de jól hallották. A 8000 tonnás Los Angeles típusú járőröző
tengeralattjáró, az amerikai Cheyenne bizonyára örült volna az Atlanti-óceán
északi részén lopakodó váratlan orosz atom-tengeralattjárónak. Az amerikaiak
nagy hírverés közepette bizonyára elsüllyesztették volna. Összegyűjtötték
volna a Királyi Haditengerészet hajóit, akár még légikeresést is bevetve, hogy
rájöjjenek, pontosan mi is folyik itt. De a tengeralattjárók túl messze voltak
egymástól ahhoz, hogy egyértelműen beazonosíthatók legyenek. Mindkét
hajón úgy értékelték, hogy csupán az óceán mélyéről hallottak valamilyen
hangot, talán egy halászhajó ment el mellettük. A Cheyenne folytatta útját
észak felé. Mohtaj kapitány kicsit lelassított 7 csomós sebességre, és továbbra
is délnyugat irányba haladt. Két és fél nap alatt tették meg a következő 640
kilométert a veszélyes, viharos tengeren. Február 6-án délután 16.30-kor
áthaladtak a GRIUK szélét jelentő láthatatlan vonalon. Az Izland-Feröer-
szigetek felé siklottak tovább. Sebesség: 5 csomó. Mélység: 255 méter. Tíz
fokkal nyugatra, a 61.20 északi hosszúsági fok mentén.
Jó messze nyugatra voltak a hírhedt Bili Bailey partoktól. Ez két víz alatti
hegyet jelölt, amelyek csúcsa 75 méterre a felszín alatt található. Ezután alig
növelték a sebességet a következő 240 kilométeres szakaszon, míg elérték az
Izlandi-medence hatalmas mélységét. Az Atlanti-óceán itt hirtelen 3200 méter
mély lesz. Mohtaj kapitány tudta, hogy ideje igazán lelassítania, mivel a
SOSUS mindig kiemelten figyeli a mély vizeket. Sebezhetőnek érezte magát a
sok kis barlangot rejtő mélységben, de megkockáztatta, hogy 9 csomóra
növelje a sebességet és irányt változtasson... kormányzás balra... egy-nyolc-
zéró felé.
A Barracuda a következő négy órában tartotta a sebességét, majd 160
kilométerre az ír partoktól elfordult a Rockall Trough felé, pontosan a
rezgésérzékelő amerikai hidrofonok fölött. A SOSUS azonnal kiszúrta őket.
efelől semmi kétség.
A dél-walesi szélfútta gránitpartokon fekvő Pembrokeshire-ben lévő
szupertitkos amerikai megfigyelőállomáson a képernyőn éppen a szürke és
fodrozódó ír-tengert nézték, amikor két amerikai operátor rácsatlakozott a
Barracuda hullámaira, és 20 percen keresztül hallgatták.
- Tengeralattjáró, uram. Orosz. Utánanézek, de orosz atom-tengeralattjárónak
tűnik. Valószínűségi terület: nagy.
- Mennyire biztos benne?
- Harminc százalék, uram. Még ellenőrzöm.
Az orosz hajón gondok támadtak. A főmérnök majdnem szívrohamot kapott,
amikor rájött, hogy egy szerszámosládát gondatlanul három órán keresztül az

125
egyik turbóátalakítónak támasztva hagytak. Eléggé recsegett ahhoz, hogy
komoly „zajt" generáljon, és a főnök őrjöngve kereste a tettest.
- Jézusom! - ragadta meg a dobozt. - Ez egyszerűen hihetetlen. - Azonnal
leállította a recsegést. Nagyon gyors volt, de nem eléggé. Az amerikaiak
nemcsak a zajt mérték be, hanem a SOSUS már indította is a nyomozást.
Pembrokeshire-ben az operátor észrevette, hogy a zsákmány hirtelen
elhalkult, de nem tudta, miért.
- Megszakadt a kapcsolat, uram. Még ellenőrzöm. 50 Herzes orosz turbo-
átalakítónak tűnik, nem 60 Herzen üzemel, mint a miénk.
- Mekkora a valószínűségi terület?
- Egy 16x16 kilométeres négyzet lehet.
- Hol van a legközelebbi amerikai tengeralattjáró?
- A Cheyenne-t utoljára Izlandtól 130 kilométerre, keletre láttam, majdnem 24
órányi távolságra.
- Sikerült újra felvenni a kapcsolatot?
- Nem, uram. Szerintem egyszerűen kikapcsolták.
Mindketten tudták, hogy ez sokkal rosszabbat jelent, mintha egyszerűen
újra be tudnák fogni. Az oroszok titokban akarnak maradni. Márpedig erre
semmi okuk sem volt. A hidegháború rég véget ért. Egy orosz tengeralattjárót
már senki sem tekint fenyegetésnek. Ugyanúgy joga volt az Atlanti-óceánon
hajózni, mint az amerikaiaknak. Végül is lehet, hogy legénység kiképzését
végzik, vagy hosszú távon tesztelik a tengeralattjáró rendszereit. Akár meg is
fordulhattak volna, hogy egyszerűen hazamenjenek. Talán a SOSUS csak a
gyorsulási zajt kapta el, amint megfordult. De ha tényleg hazafelé tart, miért
halad ilyen lassan észak felé? És hogy lehet, hogy a Cheyenne semmit sem
hallott, miközben a Barracuda dél felé haladt?
A tengeralattjárók mindig rengeteg kérdést vetnek fel. De az Amerikai
Egyesült Államok Haditengerészetének kor-vettkapitánya Pembrokeshire-ben
nem örült ezeknek az információknak, és azonnal jelzést küldött Fort Meade-
nek:

126
2008. február 7-én 19.35-kor a pembrokeshire-i létesítmény húszperces
kapcsolatot regisztrált egy rendkívül halk hajóval. A pontos azonosításhoz nem
áll rendelkezésre elegendő adat - 50 Hz vonal, szovjet turbo-átalakítóra utal. A
jel hirtelen megszakadt. Talán tengeralattjáró. Semmi összefüggés az orosz
hálózatokkal... 260 négyzetkilométeres valószínűségi terület, ellenőrzési
földrajzi hosszúság: 15, az ír partoknál, a Rockall Trough déli végénél.

A Nemzeti Megfigyelő Iroda Atlanti Haditengerészeti irodájából azonnal

kérelmet írtak Moszkvának, hogy tisztázza a helyzetet. De két nappal később
még mindig nem kaptak semmilyen válasz. Senki sem hallotta a Barracuda
egyetlen mozdulatát sem, hiszen nagyon lassan kúszott dél felé, a SOSUS
tenger alatti kábelei között manőverezve. Ha nem is teljesen, de majdnem
észrevétlenül.
Ramshawe hadnagy február 8-án péntek délután egy óra pihenőre indult, és
úgy döntött, végiggörgeti a Nemzetbiztonsági Szolgálat internetes oldalait. Már
háromnegyed órája szórakozottan nézelődött és olvasgatott, amikor kiszúrta a
tengeralattjáró szót egy üzenet szövegében. A Morgan és Morris admirális
társaságában eltöltött rövid idő egyetlen dologra megtanította - ha meglátod a
tengeralattjáró szót, azonnal dobj el mindent, és járj a végére, hogy mi a fene
folyik ott... ahogy az öreg Arnie mondaná, ahogy Jimmy néha szólította.
...csúszómászó, veszélyes kis dögök. Ha bárhol, bármikor látsz egyet ólálkodni,
akár akkorát is, mint a Grand Canyon, utánanézel, utánanézel, és még egyszer
mondom: utánanézel.
Jimmy gyorsan utána akart nézni az ügynek. Megértette a jelzést. Néhány
nappal ezelőtt, szerda este az egyik SOSUS megfigyelőállomás operátora az
óceán túlpartján „látott" egy orosz tengeralattjárót, amint csendesen dél felé
hajózik az Atlanti-óceánon Írországtól nyugatra.
Azonnal letöltötte a jelzést, majd betöltötte a Titkos Hírszerzés CD-t, és
Oroszországra kattintott. Elindította a keresőt, rákeresett az 50 Hz
frekvenciára, s a Sierra I. listához jutott. Úgy tűnt, hogy ezeket az ősrégi orosz
hadihajókat kivonták a forgalomból az öreg „Alfa" osztállyal. De az amerikai
titkosügynök talált néhány Sierra II., Kondor kategóriájú 945A hajót, amely
az Északi Flottánál állomásozik Aragubában. De Sierra I. nem volt sehol. Ezért
újra elindította a keresőt, hogy utánanézzen a mai napig üzemelő Sierráknak.
Mindössze egyet talált, az Aragubában állomásozó 239 hajótörzs számot viselő
Tula nevű, Barracuda 945 típusú atom-tengeralattjárót.
„Kicseszett Borotvaszáj! A rosseb enné meg! - üvöltötte az üres irodában.
Nem, várjunk csak egy percet. Nem lehet. Borotvaszáj Petropavlovszkban van.
Én magam ellenőriztem le. Tavaly szeptemberben behajózott egy fedett
dokkba... nézzük csak... igen... itt van... azóta nyolc alkalommal látták, amint
rövid utakra kifutott a tengerre. Talán tengeri tesztekre. Mindig este tért vissza,
pontosan ugyanabban az időpontban. Utoljára február 3-án látták.
Ramshawe hadnagy minden kétséget kizáróan tudta, hogy amit a
pembrokeshire-i operátorok hallottak, nem a 239 hajótörzs számú Barracuda
volt. Kizárt dolog ugyanis, hogy az a hajó három nap alatt eljusson Írország
16 ezer kilométerre fekvő nyugati partjaihoz.
Nos, senki sem állította ennek az ellenkezőjét. Csak annyit mondtak, hogy
találtak egy frekvenciát. Szerintem kihúzták a második Barracudát a
naftalinból, ha egyáltalán létezik második belőle. Jézusom... Írország nagyon
messze van egy ilyen öreg, évek óta nem karbantartott hajónak. Hú, de
leizzadtam.
Jimmy Ramshawe végül is magára maradt a kirakós játékkal. Ha Arnie
admirális rájön, hogy egy lator orosz tengeralattjáró cirkál szabadon az
Atlanti-óceánon úgy, hogy senki sem tud róla, óriási botrány lesz. Kért egy
másolatot az utolsó jelzésből, amikor az oroszoktól magyarázatot követeltek.
Legnagyobb megdöbbenésére észrevette, hogy Moszkva egyáltalán nem
válaszolt. Ezután javasolta George Morris admirálisnak, hogy küldjenek újabb
üzenetet, ezúttal személyesen Vitalij Rankov admirálisnak, a Flotta
főparancsnokának címezve. George Morris tudta, hogy a volt szovjet hadihajó-
parancsnok korábban titkosügynökként dolgozott, és Arnold Morgan jó

127
barátja is egyben. Azt is tudta, hogy amennyiben Rankov nem válaszol a
washingtoni kommünikére, Arnold Morgan felhívná telefonon. Várakozásai
szerint Rankov admirális nem lelkesedne túlságosan a lehetőségért, ezért
inkább gyorsan válaszol. Ramshawe azt az utasítást kapta, hogy ismételje meg
a jelzést.
Két további nap telt el, mire a volt szovjet olimpiai bajnok evezős eljuttatta
válaszát személyesen Morris admiralisnak címezve. Morris véleménye szerint
feltűnően óvatosan volt megfogalmazva:
2008. február 11.12.00 óra. Az Orosz Haditengerészet jelenleg nem járőrözik
az Atlanti-óceán kérdéses részén. Az Északi Flotta csupán két Kondort tart a
kikötőben. Az egyik Barracuda típusú hajónk Petropavlovszkban folytat tengeri
próbákat. Az operátor valószínűleg tévedett. Azt hallottam, hogy hajóink
sokszor kísértetiesen hasonlítanak a régi Rubis kategóriát felváltó új francia
atom-tengeralattjárókhoz. Még nincs nevük, de Toulon partjainál
gyakorlatoznak az Atlanti-óceánon. A franciák a Barracuda nevet adták a
programnak. Sajnos ennél többet nem tudok segíteni. Rankov (főparancsnok)

Morris admirális irodájába hívta Ramshawe hadnagyot, hogy elemezzék a

kapott választ. Mindketten ugyanarra a következtetésre jutottak. Rankov nem
jelentette ki határozottan, hogy a térségben nem található orosz
tengeralattjáró. Mindössze azt jelezte, hogy nem járőröznek az Atlanti-óceán
kérdéses területén. Ami kicsit mást jelent. De a válasz elég barátságos és
segítőkész volt ahhoz, hogy egy újabb kommüniké küldése durvának,
szükségtelennek és nem diplomatikusnak tűnjön. Morris admirális kénytelen-
kelletlen félretette az ügyet. Vitalij Rankov nagyon jól tudta, hogy ez fog
történni. Természetesen tudatában volt annak a rengeteg oknak is, amiért
ilyen diszkréten kezelte a kínaiak tevékenységét.
Jimmy Ramshawe morgolódva lépett ki az admirális irodájából: Csak azt
látom, hogy mindenhol ezek a rohadt Barracudák vannak - de legalább a
franciáknak van meleg tengerük is. Visszasétált irodájába, aggódott, hogy nem
volt semmilyen pluszinformáció, amelyet az elnök nemzetbiztonsági
tanácsadója részére elmondhatott volna, nem volt papírja az eltűnt
tengeralattjáró azonosítójáról. Jimmy homlokát ráncolta, miközben pontosan
Öreg Borotvaszáj mellé elmentette Rankov admirális üzenetét is a többi
titokzatos ügy közé.
Eközben 4000 kilométerre, a portugál partoknál, az észak-atlanti SOSUS-
csapdáktól végleg megszabadulva Mohtaj kapitány úgy döntött, ideje növelni
a tengeralattjáró sebességét. Elhagyatott vizek felé tartottak, le Afrika partjai
mentén, amelyet az amerikai haditengerészet egyáltalán nem tartott
figyelemreméltó területnek.
A 7500 kilométerre fekvő Jóreménység-fokig az út legalább 3 kilométer mély
vízben vezetett. Most, hogy a Barracuda először hajózott szinte teljesen
elhagyatott vizeken, Mohtaj kapitány emberei mégiscsak résnyire nyitották a
47 ezer lóerős GT3A turbinák szelepeit.
Az atomreaktor teljesítménye azonnal megnőtt. Sebesség nyolc csomó.
Mélység 800 méter. Irány egy-nyolc-zéró.
Öreg Borotvaszáj II. naponta 320 kilométert tett meg. Nyugaton senki sem
tudta, hol van, sőt még azt sem, hogy egyáltalán létezik. És hogy hova tart,
arról végképp nem volt fogalma senkinek.

128
 NYOLCADIK FEJEZET

007. november elején damaszkuszi otthonukban, a Sharia Bab Tourmán

2 Shakira Sabah egy muzulmán szertartás keretében huszonhét éves
korában férjhez ment az egykori Raymond Kerman őrnagyhoz. A
házasságkötést a helyi ügyvéd hagyta jóvá, és a vőlegény családjának és egyéb
rokonok hiányában le kellett mondaniuk a hagyományos ötnapos muzulmán
ünneplésről, és a sok-sok ajándékról. Ehelyett a közelben lévő Sheik Farrag
mecset imámjá-nak áldását kapták meg. Az esküvői ceremónián mindössze
hat ember jelent meg. Shakira egyszerű, hosszú, fehér ruhát viselt,
hagyományos kalappal és fátyollal, így még a szokásosnál is inkább egy
istennőhöz volt hasonlatos. A vőlegény sötétszürke öltönyben pompázott, és
ígéretet tett arra, hogy Shakira gondját viseli élete végéig, s már el is helyezett
százezer dollárt, a muzulmán mehmet-et felesége privát bankszámláján. Az
életre szóló fogadalom jól tükrözte az ősi iszlám meggyőződést, miszerint egy
nő otthonán kívül mindig alárendelt szerepet játszik a férfiak mellett. És
Rashood tábornok úgy gondolta, nem rossz ötlet, tekintve, hogy új felesége
igencsak hajlamos kiállni jogaiért, nem beszélve arról, hogy szívesen
robbantgat páncélozott tankokat, ha azok nem tetszenek neki.
Ahogy telt-múlt az idő, egy hideg, nyirkos januári napon a friss házasok első
nagyobb vitájuk közepén találták magukat. Shakira Rashood mindenképpen
részt kívánt venni a Barracuda bevetésén, amelyre a Csendes-óceán keleti
partján kerül sor. Nem egy parti, hadműveletre nem vonatkozó vezetői
pozícióra pályázott, mint ahogy azt Ravi gondolta. Shakira ténylegesen a
tengeralattjárón szeretett volna vezető pozíciót betölteni.
Ezen az esős péntek estén, amint besötétedett odakint, huszonnégy óra
leforgása alatt már harmadszor kanyarodtak vissza a témához.
- A víz alatt összezárva egyetlen nőként hatvan férfi társaságában... ezt
egyszerűen nem teheted meg.
- De igen - erősködött Shakira.
- Szeretnélek emlékeztetni arra, hogy még soha egyetlen nő sem szolgált
tengeralattjárón, egyetlen haditengerészetnél, sehol a világon! Túl zárt,
klausztrofóbiát okoz, nem egy nőnek való.
- De igen. Ha dolgozom, ugyanolyan vagyok, mint te. Igen, megértem, hogy
az arab világban amolyan Harcistenként tekintenek rád... és azt is tudom,
hogy én nem tartozom ebbe a kategóriába, de vagyok olyan jó, mint bármelyik
katonád, ezt el kell ismerned.
Shakira meredten nézett maga elé. Ravi már túl jól ismerte ezt a tekintetet.
Nejének esze ágában sem volt lemondani tervéről, és Ravinak észérvekhez
kellett folyamodnia.
- Nézd, mind az Amerikai Egyesült Államokban, mind Angliában tettek már
lépéseket, hogy nők is beléphessenek a haditengerészet kötelékébe.
Besorozták őket, és hadihajókon szolgálhattak. De a végső következtetés
mindig az volt, hogy teljesen értelmetlen... a férfiak beléjük szerettek, le
akarták vetkőztetni őket az álló helikopteren, és még Isten tudja, mi. És ezek
egyszerű felszíni hajók voltak. Soha senki nem mert tengeralattjáróra nőt
besorozni.
- Úgy gondolom, hogy tízezerből maximum egy nő létesít szexuális
kapcsolatot a legénység valamelyik tagjával. Csupán arról van szó, hogy az
újságok nem foglalkoznak a többivel. Fogadni mernék, hogy a hadihajókon
sokkal több a lopás. De hát ez rám végül is nem vonatkozik, igaz? Senki sem
próbálja meg levetkőztetni a parancsnok feleségét, ugye?
- Nagyon remélem, hogy nem. De biztosan te is látod, hogy mekkora
bezártságról van szó egy víz alatti, működő atom-tengeralattjárón. Ez
egyszerűen nem megfelelő környezet számodra. Soha nem engedtek nőt a
fedélzetre, és ezt a szabályt még talán én sem szeghetem meg. Még én is újonc
vagyok a tengeralattjárón... most már indulhatunk? Éhen halok, és öt perc
múlva találkozunk Ahmeddel az Elissarnál.
- Akkor indulunk, ha megígéred, hogy én is elmehetek veled a Barracudán
az Amerikai Egyesült Államok nyugati partjára. Már átéltem egy család
elvesztését, eszem ágában sincs téged is elveszíteni. Hogy is ülhetnék otthon
nyugodtan, tőled több ezer kilométerre, miközben azt sem tudom, mi történik.
Veled megyek, és kész.
- Jézusom, Shakira. Ez veszélyes vállalkozás, akár meg is halhatunk.
- Nem félek a haláltól. És tudom, hogy te sem. De ha meghalunk, legalább
együtt halunk meg. Nem maradok itt, arra várva, hogy valaki megmondja, nem
jössz vissza. Vagy együtt megyünk, vagy egyikünk sem megy.
Ravi nem volt ilyen mértékű szembeszálláshoz hozzászokva. Persze még
sohasem volt nős.
- Lehetetlent kérsz tőlem.
- Nem, ez teljességgel lehetséges. Bármit megtehetsz, amit csak akarsz.
Senki sem fog leállni vitatkozni a nagy Rashood tábornokkal, a palesztin
mártírok felszabadítójával.
- Nem érdekel, mit gondolnak mások. Én a saját törvényeimet követem. És
soha nem engednék egyetlen nőt sem, bárkiről is legyen szó, hetekig egy
tengeralattjárón szolgálni.
- Nos, akkor mondd meg, miért nem. Elfogadható okokat kérek. Nem érem
be azzal, hogy túlzsúfolt vagy túl veszélyes.
Mondj nekem elfogadható érveket. Egyszerű szavakkal megfogalmazva. Miért
nem dolgozhatok a Barracudán én is úgy, mint bárki más?
- Először is nem vagy tengeralattjárós. Semmit sem tudsz az atomreaktorról,
a turbinákról, hajtóművekről, víztanról, elektronikáról, gépészetről,
mechanikáról, rakétákról, navigációról, hanglokátorról vagy torpedóról.
- Hmmm.
- És ha felengedlek a hajóra, értékes területet foglalnál el. Utasként nem
járulnál hozzá a víz alatti bevetéshez.
- Hmmm.
Ravi úgy gondolta, Shakira kieresztette a gőzt. Azt hitte, ezek után
szertefoszlanak aggályai. De úgy tűnik, nem ismerte eléggé a lányt.
- Elfelejtettél valamit.
- Ó, igazán? Mit?
- A térképeket.
- Milyen térképeket?
- Hát ez az. Elfelejtetted. Csak nem gondolod, hogy úgy vágok bele egy ilyen
beszélgetésbe, hogy nem találok ki egy klassz munkát magamnak?
- Nos, nem. Tudom, milyen állhatatos vagy.
- Nos, mi van azokkal a térképekkel?
- Milyen térképekkel?
- A navigációs térképekkel, amelyeket Angliából rendeltettél velem, a Sziriai
Nagykövetségen keresztül, tudod, ami a damaszkuszi szállítmányozó céghez
érkezett be.
- Az amerikai térképekre gondolsz?
- Igen. Megkértél, hogy rendeljem meg és gyűjtsem össze. Nagyon alaposan
áttanulmányoztam őket, mielőtt neked odaadtam volna. Emlékszel? Még
másoltam is belőle, és kék tollal megjelöltem a jegyzeteid szerinti helyeket. Még
szeptemberben, mielőtt összeházasodtunk volna.
- Ó igen, hát persze, hogyne emlékeznék.
- Akkor talán arra is emlékszel, hogy a jegyzeteid alapján felrajzoltam
bizonyos rakétaútvonalakat. Bejelöltem az ellenőrző pontokat és feljegyzést
készítettem a terepről.
- Igen, és nagyon hálás is vagyok érte. Nagyon jól megcsináltad, emlékszem.
- Emlékeztethetlek még valamire?
- Igen, de ne most. Ahmed vár ránk.
- Ahmed ráér, még nem végeztem.
- De éhen halok... mennünk kell.
 - Nem megyünk most sehova... szeretnélek emlékeztetni arra, ki
finanszírozza a szervezetünket.
- Tudom, honnan jön a lóvé. A jeruzsálemi és tel-avivi bankokból, amelyeket
kiraboltunk.
- És ki készítette el a két bank alaprajzát, ki barátkozott össze a
főpénztárossal, ki térképezte fel az egész intézményt, ki rajzolta le az egész
riasztórendszer működését? Ezután ki volt az, aki bejutott a Schwartz
Locksmithsbe, és az ország legbiztonságosabb zárjairól rajzot készített,
mindkét bank esetében, nem is beszélve a Nimród börtön zárjairól. Ki hajtotta
mindezt végre?
- Nos, hát te... Nem kérdőjelezem meg, milyen óriási szereped volt
mindezekben. De mi köze van ennek az atom-tengeralattjáróhoz?
- Rengeteg. Mert akár mindannyian odaveszhettetek volna, lelőhettek vagy
letartóztathattak volna benneteket, ha én nem dolgozom a tervezési osztályon.
- Ebben igazad van.
- És még valami. Az elmúlt néhány hét során szabadidőmben átnéztem az
amerikai parti többnyire civil radar-védelmet, a kényes konténer- és
tartályhajó-kikötőket, és néhány esetben az amerikai haditengerészet kikötőit
is. Ahogy az lenni szokott, bizonyos röppályákat feltétlenül módosítani kell. És
ezt a Barracuda üzemeltetési terme melletti kis irodámban fogom megtenni,
mely pont a rakétairányító irodája mellett lesz.
- De szerelmem...
- Semmi de. Elvinnéd az új célzott-rakétakilövő tisztedet vacsorázni?
Shakira korvettkapitány, szolgálatra jelentkezem.
Ravi nevetni akart, de egyáltalán nem volt vicces.
- Nem nevezhetek ki korvettkapitányt az Iráni Haditengerészetbe.
- Biztosíthatlak róla, hogy ennek semmi köze az Iráni Haditengerészethez.
Ők a lehető legtávolabb akarnak maradni ettől az ügytől. A Barracuda a
Hamasz fundamentalisták parancsnoksága alatt fog hajózni. És ennek a
szervezetnek te vagy a főparancsnoka. Bárkit kinevezhetsz bármilyen
pozícióra. Senki nem fogja megkérdőjelezni döntésedet. Egyszerűen felszállok
a fedélzetre, mint bárki más.
- Istenem! És mit gondolsz, hol fogsz lakni? A torpedó csövében?
- A privát kabinodba költözök be én is, mint feleséged és első asszisztensed
a fegyverellenőrzés és feltérképezés területén. Tudom, hogy saját szobád van,
kis zuhanyzóval, mosdóval. Olvastam.
- Nagyon kicsi, épphogy nekem elég. Pont akkora, hogy egy ágy, egy asztal
és egy szék beférjen
- Akkor majd felváltva dolgozunk. Akárhogy is, meg fogjuk oldani. Dupla
hálózsákot viszek, és ha azt akarod, az éjszakát a padlón töltöm.
- Ez nem padló, hanem fedélzet. És nem szeretném. Majd az ágyra tesszük
a nagy hálózsákot, szépen és kényelmesen, nehogy leessünk róla.
Shakira odasétált, és karjával átfonta Ravit. Hosszan megcsókolta, majd
arcát férje arcához szorította, és halkan odasúgta:
- Nem halhatsz meg nélkülem. És ez most már végleges.
- Tudom. És komolyan átgondolom, amit mondtál. De szörnyen hálás
lennék, ha most már sietnénk. Különben nélküled eszem.
Ravi kinézett, a szemerkélő esőben csillogott az út. Megpróbált belenyugodni
abba a felettébb kellemes lehetőségbe, hogy feleségét is magával viheti a
tengeralattjáróra. Shakira érvei megfontoltak és átgondoltak voltak. Ügyesen
letámadta, nem sajnálta sem az időt, sem az energiát, hogy részletesen
elmagyarázza terveit, indokait, meggyőző érveit.
Normál esetben ez volt az erőssége, mint minden másik SAS-tisztnek. A jól
átgondolt tervek. Meglepetések nélkül. Bár már több mint három és fél éve,
hogy Shakirával együtt elmenekültek Hebronból, a lány a mai napig tudott
meglepetésekkel szolgálni.
Beadta derekát, és helyet biztosított a lánynak a legénység soraiban, hiszen
szerette, és nem tudott tőle semmit megtagadni. Engedett neki, hiszen Shakira
már annyiszor bebizonyította tehetségét és a Hamasz iránti elkötelezettségét.
És korrekten viselkedett. Eddig már három komoly bevetésben töltött be
rendkívül fontos szerepet. A logikájára támaszkodva hozta meg ezt a döntést,
s nem azért, mert szerelmes volt Shakirába. Újra rájött, mekkora segítséget
jelent neki a lány, aki rugalmas gondolkodásmódjával azonnal rávilágít
bármely probléma lényegére. A mai napig élénken élnek emlékezetében szavai,
mikor először beszélt neki a bankrablásokról.
Szükséged lesz az épületek alaprajzára, a riasztóberendezés terveire...
akarod, hogy elkezdjek ezen dolgozni?
Shakira belépett a szalonba. Haját megfésülte, ajkán fényes, skarlátvörös
rúzs csillogott, s ugyanolyan karcsú és gyönyörű volt, mint mikor először
meglátta.
- Készen vagy?
- Shakira korvettkapitány, te aztán nem vagy semmi. Ravi előhúzott egy
nagy esernyőt, és kiléptek az esőbe.
Mindketten tudták, hogy Shakira csatlakozni fog a Barracuda legénységéhez,
és az elkövetkező tizennégy napon belül kihajóznak Petropavlovszkból.
2008. február 7., csütörtök 9 óra Peking repülőtér
Shakira jól tudta, hogy férje fontos ember, de arról fogalma sem volt, hogy
ennyire. Az Iran Air nyolcórás teheráni járata épphogy földet ért, és máris
három kínai hivatalnok szállt fel az elülső kabinban elhelyezett csomagjaikért.
Az 5600 kilométeres úton négy sor volt fenntartva számukra, sem előttük, sem
mögöttük, sem velük szemben nem ült senki. A gépen a Japánba repülő
kiváltságos utasoknak kijáró kitűnő kaviárt szolgálták fel. A fagyos, havas
Pekingben a többi utas előtt kísérték le őket a repülőgépről. Egy Mercedes
Benz várt arra, hogy az Orosz Haditengerészet 500 méternyire lévő TU-204P
felderítőgépéhez vigye őket.
A gép motorja azóta járt folyamatosan, mióta az Iran Air Boeingje a pekingi
légiirányítás területére érkezett. Ravit és Shakirát a lépcsőkön felfelé, a
pilótafülke mögötti ülésekhez vezették. Csomagjaikat a hátsó ülések mögött
helyezték el. Becsapták az ajtókat, és a gyors orosz repülő máris a
felszállópálya felé indult, és hatalmas robajjal tört utat magának a hideg,
felhős égen a Sárga-tenger északnyugati oldalán. Petropavlovszkig 1920
kilométernyi út állt előttük. Az orosz légtér elérése előtt átrepültek az észak-
kínai Liaoning és Jilin tartományok felett. Ezután az Ohotszki-tenger szürke
pusztasága tárult szemük elé, egészen a Kamcsatka-félszigetig.
A nyár egyes időszakaiban e hideg és kietlen táj gerincén végigfutó
gigantikus hegylánc versenyre kelhetne az Alpok vagy a Sziklás-hegység
szépségével. De most, télen az egész terület úgy nézett ki, mint egy utazási
iroda reklámja Kelet-Szibériáról. Ez a látvány igazán beleillett volna.
Az új szuperszonikus Tupoljev a Concorde-hoz hasonlóan 18 ezer méter
magasan hasította a szikrázó napsütésben tündöklő eget, majdnem elérte az
1,8 Mach sebességet. Kegyetlen időjárás tombolt lenn a hófödte
hegycsúcsokon. A tundra felöl érkező orkán erejű szél sebessége elérte a 9
csomót. A tomboló hóviharok lehetetlenné tették a civilizáció kialakulását.
Még jegesmedve is alig akadt itt. A helyzet nem volt sokkal jobb a hegyektől
keletre, az Avacsinszkij-öböl melletti kifutópályán sem, bár a hóvihar kissé
enyhült, és a fagyos, tomboló szélben a pilóta nehézségek közepette tudta csak
letenni a gépet. Nem volt túl szép landolás, de a veterán kapitány már látott
rosszabbat is - mikor a régi Frogfoots nevű SU-25 vadászgépet tette le a
nyolcvanas években a Barents-tengeren hajózó régi Kijev-típusú repü-lőgép-
anyahajó töredezett fedélzetén.
Elgurult a terminálig, ahol a szolgálati autó várakozott, hogy azonnal a
petropavlovszki bázisra szállítsa őket. Ben Badr a központi iroda előtt várt,
hogy üdvözölje őket, és egyáltalán nem lepődött meg Shakira láttán. Kedvesen
kezet fogott vele, és megölelte Ravit.
- Nem is tudtam, hogy meglátogat bennünket. Nagyon örülök, hogy láthatom
önt, és azt kívánom, bárcsak velünk tarthatna.
- Nos, ezt a kívánságodat nagyon könnyen teljesíthetem. Shakira
korvettkapitány velünk jön.
 Ravi mindezt egyetlen mosoly nélkül, tényként közölte. Ben Badr, akit éppen
most neveztek ki az Iráni Haditengerészet kapitányává, rezzenéstelen arccal
fogadta a hírt.
- Természetesen, uram. De feltételezem, hogy a te irányításod alatt!
Mindhárman nevettek. A csípős sarki szélből beléptek a meleg irodába, és
Badr kapitány kihasználta a pillanatot, hogy helyreállítsa a Barracuda I.
irányításának kényes egyensúlyát.
- Uram, a tengeralattjáró az én irányításom alatt fog hajózni, mintha
flottaadmirális lenne a fedélzeten. Ez te vagy. Az én felelősségem, hogy a
legénység életének kockáztatása nélkül, biztonságban eljussunk egyik helyről
a másikra. Ami a tényleges bevetésre vonatkozó döntéseket illeti, pl. hová
megyünk, mire lőjünk, és hogyan, a te feladatköröd. Felsőbbséget
gyakorolhatsz felettem, míg én feletted nem.
- Amint efelől már korábban megállapodtunk.
- Igen. És apámmal is. Mindkettőnknek világosan kell fogalmaznunk. Ez
nem az Iráni Haditengerészet bevetése. Nem is az Orosz Haditengerészeté. Ez
az Iszlám Ellenállási Mozgalom, a történelmi Palesztina teljes felszabadítására
és egy Iszlám Állam létrehozására elkötelezett Hamasz bevetése. Ravi, a
Hamasz soraiban soha nem szolgált ilyen magas rangú katonai vezető. Itt te
vagy az úr.
Ravi elmosolyodott.
- Remélem, nem gondolod, hogy visszaélek rangommal, amiért magammal
hoztam a feleségem, mint valami római császár.
- Soha nem fordult meg ez a gondolat a fejemben. Mindenki tudja, milyen
fontos szerepet töltött be Shakira több Hamasz-bevetésen is. Meggyőződésem,
hogy alaposan átgondoltad ezt a döntést.
- Döntésem alapját Shakira többhetes tervezésre fordított munkája képezte.
Shakira alaposan tanulmányozta a célpontokat, és összeállított egy tervet,
mely inkább az övé, mint az enyém. Tudom, hogy nagyon hiányozna a tudása,
ha nem lenne a hajón.
- Úgy hangzik, mindannyiunknak hiányozna.
Ezzel Ben Badr előrelépett, és muzulmán szokás szerint megpuszilta
Shakirát.
- Isten hozta a fedélzeten, korvettkapitány!
- Természetesen felmerül a kérdés, hogy hol legyen Shakira irodája. Mivel
térképekkel és monitorokkal fog dolgozni, valahol a navigációs tiszt közelében
kell lennie.
- Nem probléma. Van elég helyünk. Persze Shakira rangja magasabb. A
navigációs tiszt mindössze hadnagyi rangú... Akárhogy, ehhez is hozzá lehet
szokni... hiszen Rashood tábornok felesége szinte mindenkinél magasabb
rangú!
Ezután egy kis helyiségben megebédeltek, és közben megtárgyalták az egész
bevetés legkínosabb kérdését - hova menjenek, ha túltesznek rajta.
Birtokukban volt a világ legjobb menekülőeszköze - egy gyors, csendes
atomtengeralattjáró, melyet sohasem kell üzemanyaggal megtankolni, és
amennyiben jól kezelik, teljesen észrevétlen maradhat.
Ravit mindig nyugtalanította, hogy ezt a fázist soha nem dolgozta ki. De most
Badr kapitány jelentése megerősítette ebben.
- Beszéltem a kínai politikai kiképzőtiszttel, aki kijelentette, hogy Kína
semmi esetre sem hozható kapcsolatba a Barracuda tevékenységével. A
nemzetnek túl sok a vesztenivalója. Nem engedhetik meg maguknak, hogy
emiatt elkapják őket.
- Természetesen kiiktathatnak bennünket, és akkor ez jó pont lehet az
amerikaiaknál. Szülőhazámban ezt úgy hívják, hogy két szék közül a pad alá
löknek.
- Az amerikaiakhoz hasonlóan a kínaiak sem bukkannának a nyomunkra.
- Igen, ez igaz. És már benne is vagyunk a pácban. Nem térhetünk vissza
Bandar Abbasba, nem mehetünk Kína közelébe, Oroszországra nem is
gondolhatunk. Ez azt jelenti, hogy rengeteg partról ki vagyunk tiltva. Ez már
a fél világ. Túl sok embert feszélyez a jelenlétünk.
 Ben Badr komolyan elgondolkodott.
- Ravi, el kell mondanom, amit a kínaiaktól hallottam. Van egy bombabiztos
tervük. Biztosítanak számunkra egy helyet, ahol megszabadulhatunk a
tengeralattjárótól, majd egyszerűen visszaszökünk Iránba és Szíriába.
Repülővel. Azt mondják, a tengeralattjárónak soha senki nem akad majd a
nyomára.
- Ez nagyon kínaiul hangzik. Ezek a csavaros agyú keletiek. De van erre
bármi garancia?
- Nem túl sok. A kezdetektől támogatnak bennünket. Ugyanúgy érdekük,
mint nekünk, hogy soha senki ne találjon ránk. Addig segítenek, míg
mindannyiunkat biztonságban tudhatnak. Tisztelnek bennünket, megbíznak
bennünk, és nekünk is ugyanezt kell tennünk.
- Ha bárki is a tengeralattjáró nyomára bukkan, Kína óriási bajban lesz. Ez
igaz. Ki fog derülni, hogy az oroszoktól vásárolták. Bármit is követünk el a
Nyugat ellen, Kínát fogják felelősségre vonni érte. Vagy ami még rosszabb fényt
vet rájuk, ha beismerik az igazságot, hogy a terrorizmus fellegvárának
megbízásából vásárolták a tengeralattjárót. Nem, egy dolog biztos. Ha ez a
bevetés napvilágra kerül, a kínaiak húzzák a legrövidebbet.
- Ami a legrosszabb az egészben, hogy őrült módon ügyelnek a
biztonságukra. Nem árulják el a menekülési tervüket. A tengeralattjáró
széfjében helyezték el, mely a bevetés kezdetétől számított tizedik napon
automatikusan kinyílik. így senki nem derítheti ki, hogy hova is tartunk.
- Azt hittem, tisztelnek és megbíznak bennünk.
- Igen, egy bizonyos pontig, míg a saját érdekük védelme megengedi.
- Megbízhatunk bennük?
- Nincs más választásunk. Különben is mi értelme lenne emiatt aggódni? Az
iszlám nevében vállaltuk ezt a bevetést. Ha Allah azt akarja, hogy mártírhalált
haljunk, akkor azt tesszük. Én nem félek a haláltól.
- Mi sem - vágott közbe Shakira. - De azért megpróbálhatnánk elodázni.
- Ezzel valószínűleg Allah is egyetért. Azért vagyunk itt, hogy teljesítsük
küldetését. Természetesen nem fecsérelhetjük el ezt a nagyszerű lehetőséget,
amit adott nekünk. Allah hatalmas.
- Oké, Ben, most már minden világos. Tudjuk már, mikor indulunk?
- Február 9-én, szombaton reggel hajnalhasadáskor. Addig beköltözünk a
tengeralattjáróba. Az oroszokkal építtettem egy plusz irodát, mely nagyobb a
parancsnoki irodánál. Mivel te vagy a parancsnok, ez lesz a te irodád. Van
benne egy felhajtható ágy, egy elég nagy asztal és egy szék is. Majd kérek még
egyet. Az ágy egyszemélyes, de a szobába befér még egy kanapé vagy fotel.
Majd szerzek egyet.
- Köszönöm, kapitány. Indulhatunk?
Az orosz sofőr levitte őket a tengeralattjáró mólójához, ahol már iráni
tengerészek vártak rájuk. Segítettek a csomagokat cipelni és szállásához
kísérték a parancsnokot. Ben Badr bemutatta Shakira korvettkapitányt.
Elmondta nekik, hogy Shakira lesz a rakétairányító tiszt, és a navigációs terem
melletti irodában fog dolgozni. Kissé elbagatellizálta a híreket, szavai hálát
fejeztek ki, amiért egy olyan tapasztalt ember, mint Shakira kegyeskedik részt
venni bevetésükön Amerika nyugati partjainál. Tisztában volt vele, hogy
pillanatokon belül futótűzként elterjed a hír a legénység soraiban, hogy egy nő
is a hajón utazik majd. A tény, miszerint Shakira a Hamasz-istenként tisztelt
Ravi tábornok felesége, valószínűleg lehűti a kedélyeket. Badr kapitány
remélte, hogy ez így is marad.
Shakira nem tűnt lenyűgözöttnek, szemmel láthatóan teljesen
megfeledkezett arról, hogy a világ utolsó, kizárólag férfiakból álló kötelékét
foglalta el. Magabiztos léptekkel haladt a hajóhídon, összehúzta magán jelzés
nélküli iráni haditengerészeti nagykabátját, és sálját, fekete szőrmesapkáját
megigazította, és csizmában és kesztyűben a Barracuda 945 fedélzetére lépett.
Ő az első nő a világtörténelemben, aki atom-tengeralattjárón szolgálhat.
A tengeralattjáró jelenleg a parti hálózatról nyert elektromos áramról
működött, és Ravi remélte, hogy nem kapcsolják ki az áramellátást a
kifizetetlen számlák miatt. De az oroszok mindent megtettek annak
érdekében, hogy ne jusson porszem a gépezetbe. A kínaiak rendesen fizettek,
és bár egyetlen orosz tengerész sem kíséri el a hajót a Csendes-óceánra, még
most is sok murmanszki tengerész volt szolgálatban, főleg a - kizárólag
önvédelemre használatos - torpedók, rakéták és a hanglokátorok mellett.
Abbas Shafii korvettkapitány már egy hete a reaktor vezérlőtermében
dolgozott, míg a fő tengerész altisztek, Ali
Zahedi és Ardeshir Tikku, akik a hajtóművek és a kiegészítő vezérlőpanel
mellett lesznek segítségére, szintén itt voltak. Mindhárman kilenc hónapot
töltöttek Aragubában, és megtették a Barracudával a szibériai partok mellett
vezető hosszú utat. A hajón szolgált nyolc másik iráni tiszt is, ők szintén
Aragubától kísérték a hajót. Azonban most már az orosz és kínai tanáraik
nélkül kell hajózniuk, teljes egészében atom-tengeralattjáró-kezelésből vett
intenzív kiképzésükre támaszkodva. Mintegy negyven új iráni tengerész is a
Barracudán volt, ők mind a Kilo típusú hajókon szolgáltak korábban.
Petropavlovszkból mindössze hatan indultak útra bármely tengeralattjárós
előképzettség nélkül - a húszezer főt számláló Iszlám Forradalmi Gárda
(IRGC), az amerikai fóka-alakulat és a brit SAS mintájára létrejött Iráni
Különleges Egységek tagjai. Mind a hat „kemény legény" az Irak elleni hosszan
elnyúló háborúban szolgáló harcedzett, kemény kiképzésben részesült veterán
volt. Mindannyian kitűnő búvárok voltak, hittek abban, hogy Allahért
harcolnak, és ő megvédi őket, ha szükséges, örökre hazavezeti őket Karjában.
Vezetőjük, Arash Azhari hadnagy nagyszerű katona volt, bármikor fóka
instruktori állást kaphatott volna, ha világnézete, nemzetisége és hite lehetővé
tette volna.
Arashtól és embereitől eltekintve minden, főleg a Barracuda
reaktortermében kritikus pozíciót betöltő férfi jól képzett, tapasztalt
szakember volt. A legtöbb tapasztalattal Badr kapitány rendelkezett.
Édesapja, Mohammed admirális szorosan segédkezett a bevetés finom
részleteiben. Például mellőzte az egyenruha használatát, így fogságba esés
esetén is megőrizhetik anonimitásukat. A két parancsnok, és most már
Shakira is tengerészkék kardigánt viseltek. A korvettkapitányok és hadnagyok
királykéket, a tengerész altisztek gesztenyebarnát, míg a többiek, a
tengerészek, szakácsok, mosodások szürkét. Mindannyian amerikai márkájú
farmert, fehér zoknit és sportcipőt hordanak.
Rashood tábornok elrendelte a torpedóterem, és az üzemeltetési helyiség
rakétairányító szekciójának átvizsgálását. Mindössze tizenkét torpedót
engedélyezett, mivel kizárólag önvédelmi célt szolgáltak, és nem tudta
elképzelni, hogy mind a negyvenre szükség lenne. Látta, hogy utasításának
megfelelően huszonnégy nagy hatótávolságú földi rakétát szereztek be. Az
egyes rakétafejekben lévő elektronikus agy programozására szolgáló nyaki
rész pontosan a Shakira irodája melletti navigációs terület szomszédságában
volt.
Ravi már jól ismerte a hajót, és mindhárom fedélzetet végigjárta. Újra
találkozott a legénység tagjaival, és óvatosan rakétairányító tisztként mutatta
be nekik Shakirát mint az eredeti terv kidolgozóját. Shakira az udvariasság
szobraként viselkedett. Kis bőrmappájába beírta mindenki nevét, rangját és
felelősségi körét. Mindenkinek elmondta, alig várja, hogy szorosan
együttműködjön a csapat minden tagjával. Nem tűnt kifejezetten
tengerésznek, de őszinte és intelligens volt. Szépsége mindenkit lenyűgözött.
Pontosan ez volt az egyik oka, amiért már majdnem egy évszázada kitiltották
a nőket a tengeralattjárók fedélzetéről. Bár azt is hozzá kell tennünk, hogy
soha egyetlen nő sem lépett a legénység soraiba egy magas rangú tiszt
feleségeként. Ez kizárta a tolakodó magatartás lehetőségét. Legalábbis ezen a
hajón, mivel a Barracuda egyetlen hivatalos haditengerészet kötelékébe se
tartozott. Egy különleges egység gyilkos parancsnoka kezében volt, egy
terroristaszervezet égisze alatt, melyet egy ismert parancsnok támogat, kinek
édesapja a legénység minden tagjának karrierjét a kezében tartotta. Fel sem
merült a kérdés, vagy a legártatlanabb gyanú, hogy Shakirát ne övezze
tisztelet.
 Rashood tábornok és neje elfoglalták a szélsőségesen spártai berendezésű
első tiszti szobát. Osztoztak a szekrényen: ingekkel, kardigánokkal, farmerrel,
zoknival és fehérneművel töltötték meg. Szó sem volt semmilyen egyenruháról.
Kipróbálták az ágyat, és úgy döntöttek, elég széles ahhoz, hogy ketten
elférjenek rajta, ha a nagy hálózsákot is használják. Ha a bekerülő orosz
kanapé hasonló magasságú, még egyszerűbb lesz a helyzet. Nos, a kanapé a
legrosszabb bútordarab volt, amit valaha legyártottak. Bár magassága pont jó
volt, műanyagból készült, és alig volt puhább, mint a padló. Viszont az ágyhoz
tolva tűrhető pluszterületet biztosított a kétszemélyes hálózsáknak, így a
karjukat vagy lábukat oldalra nyújthatták, és sem Ravi, sem Shakira nem
eshet le a fedélzetre. Bár ez utóbbi valószínűsége igen csekély volt. Rashood
tábornok és felesége többnyire szorosan összebújva aludtak.
Egész pénteken dolgoztak, Shakira a térképeket böngészte, Ravi a hajót járta
körbe Bennel. Este fél hétkor, miközben a mólón már szállingózott a hó,
elkezdték kihúzni a rudakat az atomreaktor magjából. Amint a nap felkel a
Csendes-óceán felett, a Barracuda már úton lesz.
Búcsúzásról szó sem volt. Az orosz tengerészek kora reggel elhagyták a
hajót, és most már távolságtartóan viselkedtek. A legénység kínai tagjai már
előző este visszautaztak Sanghajba. Ravi és Ben Badr mostantól kezdve
kizárólag saját magukra támaszkodhattak az irániakkal zsúfolt hadihajón.
Szombat reggel hat óra előtt kifutottak a kikötőből, és a kísérő hajó nyomában
az Avacsinszkij-öböl felé vették útjukat. Elsiklottak az aknamezők mellett,
majd kelet felé kifutottak a széles Csendes-óceánra. A kísérő hajó elbúcsúzott
az aknamező végénél, és Badr kapitány a hajóhídon állva még fél órán
keresztül figyelte a tenger fodrozódó felszínét. Ezután dél felé fordult, hogy a
lehető leghamarabb észrevegye az amerikai műhold lencséit. Pontban fél nyolc
előtt, az 500 méteres bója után a hullámok alá parancsolta a Barracudát, majd
újra északkelet felé fordultak.
„Kapitány... tízzel lejjebb... 120 láb mélyre... sebesség tizenöt csomó... irány
zéró-négy-öt..."
A Barracuda 90 méterrel a tengerszint alatt megfordult, és a széles
Kronocskij-öböl felé vette útját, ahol a Csendes-óceán partja több mint 1800
méteres mélységig ereszkedik le. Felettük viharos idő tombolt, és a Barracuda
hanglokátor szobájának kisebb meglepetésére motorzajt észleltek, kb. 16
kilométernyire a kikötőtől. Mivel zuhogott az eső, a felszíni kép zavaros volt. A
motorhang egyre közelebbinek tűnt, s bár biztos volt, hogy sem orosz, sem
amerikai tengeralattjárótól ered, Ben Badr utasítására pe-riszkópmélységre
merültek, hogy meghatározzák a hajó helyzetét. Mindössze egy halászhajó
világos és egyértelmű körvonalait sikerült kivenniük, amelynek mindkét
fedélzettartó gerendáján a sárga csónakdaruról hatalmas horgonykötél lógott
alá. A hajón nem volt túl sok antenna, vagy bármely felismerhető
haditengerészeti eszköz, de méretesnek tűnt, talán 1500 tonnás lehetett.
Badr kapitány periszkópmélységen tartotta a Barracudát, és megállapította,
hogy valószínűleg japán halászhajóról lehet szó. A periszkóp érzékeny lencséin
keresztül mindössze a nevét tudták kiolvasni: Mayajima. A navigátor 225 fok
irányába, kétségtelenül a halakban gazdag Kronocskij-öböl felé kormányozta
a hajót. Mivel a tengeralattjáró északkelet felé tartott, míg a halászhajó
délnyugatra, egyre távolodtak egymástól. Most 3200 méterre lehettek
egymástól, és egyértelműen ellenkező irányba siklottak a vízben. Ben Badr
arra utasította a kormányosokat, hogy tartsák az irányt, és merüljenek
lejjebb... 120 méterre... tizenöt csomós sebességre.
Amit a Barracuda parancsnoka nem tudhatott, hogy Kousei Kuno kapitány,
a Mayajima halászhajó vezetője éppen most kapott egy nagyon jó hírt a
hanglokátor-operátortól, miszerint 600 méter mélyen egy óriási halraj
található, az évszakhoz képest meglehetősen fenn, északon. Parancsára a
halászhálót lejjebb engedték a vízben. A horgonykötelet 450 méter mélyre
eresztették, és még egy ekkora méretű halászhajón is megérezték, amint az
óriási fenékfogóháló a vízbe zuhan. A hanglokátor-operátor újabb
információkkal szolgált a szükséges mélységről és a halraj kiterjedéséről. Kuno
kapitány, amennyire csak tudott, felgyorsított, és erősen a kikötő felé
kormányozta a hajót, irányváltoztatást hajtott végre kelet felé, hogy az értékes
halak nyomába eredjenek. Pontosan az orosz atom-tengeralattjáró irányába.
Négy perccel később leállította a motorokat. Sebességük már csak három
csomó volt, és visszafordultak nyugat felé, pont a halraj felett. Gyakorlatilag
több tonnányi hal sodródott be a hálóba, egyszerűen csapdába estek. Ez a
tradicionális mélytengeri halászat egyik jellegzetessége.
Pontosan ebben a pillanatban a Ben Badr által irányított atom-
tengeralattjáró is a hálóba futott, amint északkeletről a Mayajima bal oldali
negyede alatt akart elhaladni, csakhogy orrával egyenesen belefúródott a
forduló hálóba. A horgonykötél megnyúlt és megtartotta a hajót, majd az egyik
kettészakadt, és a fenékvonóháló iszonyú csörömpölés közepette a
tengeralattjáró hajótestének csapódott.
- Mi az ördög volt ez? - ijedt meg Ravi, aki a parancsnok mellett állt.
- Isten tudja - mondta Ben. - Olyan hangja volt mintha valami lezuhant
volna.
Persze nem tudhatta, hogy az egyik horgonykötél még tartotta a hajót, míg
a másik beakadt a tengeralattjáró hátúszójába, és a hatalmas Barracuda
tatjánál fogva húzta le a Mayajimát, miközben a másik horgonykötél még
mindig a hátúszót csapkodta.
- Hajózási övezetben vagyunk? - tűnődött a parancsnok.
- Nem, uram.
- Sebességcsökkenés?
- Talán négy csomó, uram.
Fenn a Mayajimán óriási volt a zűrzavar, amint Kuno kapitány észrevette,
hogy valami lefelé húzza a hajót. A hajó farán zubogva folyt át a víz, elárasztva
a navigációs helyiséget. Bár a propeller majdnem állt, tizennégy csomó
sebességgel haladtak az ellenkező irányba. Óriási húzóerővel álltak szemben,
és a kapitány meghúzta a vészkart, melyek elengedik a hálót tartó acél
horgonykötelet.
A Mayajima azonnal felemelkedett, és komolyabb sérülés nélkül visszanyerte
vízszintes helyzetét. Mozdulatlanul állt a fodrozódó vízben. Odalett a
halászfelszerelés és az értékes zsákmány is, továbbá megsérült az első fedélzet
belseje is. A pumpák folyamatosan szivattyúzták ki a vizet a rakodótérről, már
nem volt értelme a továbbiakban kinn maradni a tengeren. Ezeken a hajókon
soha nincs tartalék halászháló, mivel az túl magas extraköltséget jelentene.
Ha elvész a háló, vége az útnak, és a kikötőbe zárják őket, míg a biztosító, vagy
valaki más ki nem fizeti a kárt. Kumo kapitány dél felé fordult, hogy a
Csendes-óceánon visszajusson Honshu keleti partjainál fekvő Ishinomaki
kikötőjébe. Később kiszámolta, hogy mintegy 200 ezer dolláros kárt
szenvedett.
A tengeralattjárón ugyanolyan hirtelen megszűnt a hajótestnek ütköző
ismeretlen tárgy csapkodó hangja, mint ahogyan keletkezett. A második
horgonykötél elengedésével a fenékhálót tartó mindkét kötél lazán lógott. Még
hallatszott egy ütés, amint a horgony utoljára a burkolatnak csapódott, de
nem okozott sérülést. A tőkehalakkal teli háló könnyedén elúszott a
Barracuda orra előtt, le a mélytengeri árokba. A málhájától megszabadult
Barracuda újra felgyorsult, és északkelet felé folytatta útját, mintha mi sem
történt volna.
- Hajózási útvonalon vagyunk? - kérdezte ismét Ben Badr.
- Nem, uram.
A parancsnok Ravihoz fordult.
- Belegabalyodtunk valamibe, de nem fém, tehát nem is hajó volt. Bizonyára
egy óriási halászháló lehetett. A horgonykötél csapódhatott a hajótestnek. Még
sosem találkoztam ilyen esettel, de sok ilyen történetet hallottam már. Nem
jelent veszélyt számunkra, mivel végül is nem vagyunk benne a hálóban, csak
magunk után húzzuk. Annál veszélyesebb ez a halászokra nézve, akiknek
feltétlenül el kell engedniük, mielőtt magunkkal rántjuk őket a mélybe.
- Felmegyünk a felszínre, hogy megnézzük a lehetséges károkat?
- Sosem megyünk fel a felszínre, Ravi. Csak mikor örökre elhagyjuk ezt a
hajót.
 - De hiszen lehet, hogy elsüllyednek...
- Ha így történt, nem segíthetünk rajtuk.
Egy hónappal később Kumo kapitány határozottan állította, hogy egy
tengeralattjáró periszkópját látta kiemelkedni a vízből.
Időközben a Barracuda sietve folytatta útját. 560 kilométert kellett
megtenniük a nyílt óceánon, míg elérik az Aleut-szigetek nyugati partját. A
szigetcsoport egy 1600 kilométeres kifli alakban nyúlik ki az Alaszkai-félsziget
tenger felőli részén. Ez az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb államának
hatalmas, keskeny, délnyugati irányban hosszan kinyúló fóldsávja. A
csaknem a Csendes-óceán feléig benyúló Aleut-szigeteket északról a Bering-
tenger, délről a Csendes-óceán határolja. Bár a terület már 9000 éve lakott,
téli időjárása a lehető legkegyetlenebb a földön. Leginkább az amerikai
haditengerészet viharvert előőrseként szolgál. Nyugat felől védi Alaszkát,
illetve a kanadai és amerikai partokat. Az elmúlt évek során a szigetekről
folytatott katonai megfigyelés jelentősen növekedett az alaszkai olaj globális
szerepe miatt. A Prince William-szorosban lévő hatalmas Valdez olajterminál
óriási tárolási kapacitásával, és az új tenger alatti csővezetékekkel az amerikai
gazdaság egyik fő fogaskerekévé vált. Pontosan ezért szigorú védelemre van
szüksége.
Mivel az elnök arra törekedett, hogy csökkentse az ország arab olajtól való
függőségét, a Fehér Ház politikájának szívét képviseli az Alaszka északi lejtőin
tárolt tizenhat millió hordónyira becsült olajtartalék. Az Amerikai Egyesült
Államok ma már elegendő olajjal rendelkezik a Beaufort-tengertől délre fekvő
fagyos földeken, hogy abból az elkövetkező harminc évben helyettesíteni tudja
a közel-keleti olajszállítmányokat. Kisebb problémát jelent, hogy az olajmező
a Sarkvidéki Nemzeti Park alatt fekszik. A helyi indián törzsek is tiltakoztak.
Attól tartanak, hogy az olajfúrások elűzik a vándorló szarvasokat - ami kicsit
ironikussá teszi a történetet, hogy benzinüzemű motoros szánokról nagy
kaliberű puskákkal vadásznak rájuk.
Mindez persze nem számít. A huszonegyedik század eleji republikánus
kormány figyelmen kívül hagyta a zöldeket és a természetvédőket. Hitt abban,
hogy a legtöbb amerikai szerint az olcsó és bőséges energia egyet jelent a
szabadsággal. Szemet hunytak afelett, hogy kisebb károkat okoznak Alaszka
szinte teljesen elhagyatott vadvilágában, csakhogy megszerezzék az olajat. Ha
a kormányban a kétség szikrája meg is maradt volna, a 2001. szeptember 11-
i események mindezt nagyon gyorsan eloszlatták. Hogy az Amerikai Egyesült
Államok gazdasága főleg Abdul, Ahmed és Musztafa olajára támaszkodjon, ez
szóba sem jöhet.
Az elnök azonnal szót emelt az energiatermelés növelése érdekében. Ebben
bizalmas tanácsadói is támogatták, kik közül néhányan hétpróbás
olajmágnások is egyben. A demokraták tiltakoztak, csakúgy, mint az
eszkimók, és feltehetőleg a vándorló szarvasok. Ennek ellenére őrült ütemben
kezdődtek el a fúrások, főleg az alaszkai olajlelőhelyek túlnyomó részét kitevő
kormányzati földeken.
2006 végére már majdnem kész volt a vadonatúj csővezeték, amely átszelte
Alaszkát. 1280 kilométeres útvonala nagyrészt a régi Transz-Alaszkai
Csővezeték (TAPS) nyomvonalát követte. Évtizedeken keresztül ez szállította a
nyersolajat a Prudhoe-öbölben található hatalmas, 61 500 hektáros északi
olajmezőről. Le egészen a hatalmas
Valdez-terminálig délre, Prince William-szoros partjainál, az Anchorage-tól
190 kilométerre keletre, légvonalban. Az új csővezeték, az új alaszkai
kőolajvezeték ugyanilyen vonalban épült, de cikcakk formában. Ez lehetővé
teszi, hogy ellenálljon a nyomásnak, mivel a föld feletti csővezeték kitágul és
összehúzódik, amint a tundra kiolvad, majd újra befagy. Mindkét vezeték
vonala áthalad a Brooks, az Alaszka és Chugach hegyláncokon, továbbá
harmincnégy folyón és patakon, többek között a Yukon, Tanana és Chena
folyókon. A csővezeték jól látható, óriási parlagon fekvő területeken halad
keresztül. Egy-egy szakaszában hárommillió liter olaj található, amely a
masszív, erős, koromfekete, 120 cm széles galvanizált acélcsövön keresztül
folyik dél felé. A két vezeték kissé eltávolodik egymástól, mielőtt Valdezt
elérnék, az új balra halad tovább a Chugach Rangé déli lábainál, a Yakutat-
öbölben található új transzfer terminál felé. Itt a nyersolajat átpumpálják a
vadonatúj tenger alatti vezetékrendszerbe, melyet 2007 telétől kezdve Alaszka
déli partjaitól egészen a Brit Kolumbia partjainál, 1100 kilométerre, délre
fekvő Queen Charlotte-szigetekig építettek ki a viszonylag sekély vízben.
Ez csupán a víz alatti utazás felét jelentette. A fennmaradó rész a partok
mentén haladt, a Vancouver-sziget mellett, majd amerikai vizeken folytatódott
Washington állam partjainál, majd az államok egyetlen mélyvízi kikötőjénél, a
16 kilométer hosszú Grays Harbourig. Az egyre forgalmasabb tengeri
útvonalak egy csomópontban futnak össze: a kanadai határtól 160 kilométerre
délre, a nyugati part legújabb kereskedelmi és üzleti központjaként. Itt Grays
Harbourban futnak össze a legfőbb közúti, vasúti és tengeri útvonalak. Innen
Seattle északkeletre, Portland és Kalifornia délre van.
A republikánus Fehér Ház játszi könnyedséggel keresztülvitt egy
törvényjavaslatot, amely lehetővé tette a kikötő mélyén egy olajfinomító
megépítését. Ez dolgozza fel a
Yakutatból csővezetéken érkező nyersolajat. A déli parton folyó építkezés
során minden lehetséges modern technológiát felhasználtak. A finomító
mindössze 3 kilométerre található a 17 ezer lakosú Aberdeen hosszan elnyúló
kikötőjétől, amely összenőtt szomszédaival, Cosmopolis és Hoquiam
városokkal. Az olajfinomítóból sokan meggazdagodtak. A csővezetékek Grays
Harbourig egyenes vonalban haladtak. Itt megteltek finomított nyersolajjal,
majd újra dél felé fordultak, és a part mentén a Panama-csatornáig, majd a
Mexikói-öböl északi partján található óriási amerikai olajelosztó rendszerbe
torkolltak. Azonban a Kanadai Pacifik Vasútvonal még fontosabb a Grays
Harbour csúcsában található fellendülő városok számára. Az óriási
tartályvonatok egyenesen az olajfinomítóba gördülhetnek be, mielőtt dél felé
folytatnák útjukat, a 14 400 kilométerre lévő kaliforniai Lompoc városába
futnának be. Ez egy újabb, masszív kormányzati kezdeményezés, amely
jelenleg az ország legnagyobb áramfejlesztő erőműve.
Az építkezés a Nyugati Szuperhatalom nevet kapta. Az óriási üzemet az elnök
kifejezett sürgős kérésére építették, hogy örökre véget vessenek az állandó
áramszüneteknek, amelyek hosszú éveken keresztül kiszámíthatatlan
időközönként sötétségbe borították egész Kaliforniát. A kizárólag alaszkai
olajat hasznosító Nyugati Szuperhatalom azért jött létre, hogy levegye a terhet
Kalifornia ötven főbb erőművéről, és csupán San Francisco és Los Angeles
fényárba borításáért felelős. Ez a többmilliárd dolláros elektromos hálózat az
Amerikai Egyesült Államok hóborította földjéről egészen a Csendes-óceánig
nyúlik, le délre az Amerikai Egyesült Államok Mexikóval határos forró, poros
területeiig, amerre Ravi Rashood és Ben Badr éppen tartottak.
A Barracuda most már kinn volt a nyílt vizén. 15 csomós sebességgel, 150
méter mélyen siklott a felszín alatt, nyugat-délnyugat irányba a halászhajóval
történt incidenstől.
A Kamcsatka-medence felé tartott, ahol az óceán 3200 méternyire mélyül.
A parancsnok úgy irányította a hajót, mintha valamelyik haditengerészet
égisze alatt hajóznának, ám még mindig az élet-halál kérdését jelentő
navigációs problémával álltak szemben: az Aleut-szigetek déli oldalán vezető
rövidebb utat válasszák, vagy a szigeteket északról kerüljék meg, és bukjanak
alá dél felé az Unimak-szoroson keresztül a szigetlánc legkeletibb csücskénél.
Manapság egyik haditengerészet sem gondolna arra, hogy az útitervet az
utazás alatt tárgyalják meg. Minden útvonalat és célpontot előre egyeztetnek,
lepecsételnek, aláírnak és jóval az indulás előtt parancsba adnak. Még a
Különleges Egységnél is. Ez azonban nem a haditengerészet volt. A Barracuda
fedélzetén csupa profi tevékenykedett, de a bevetés szokatlan volt, és
ugyanúgy finomításra szorult, mint az Alaszkából hosszú utat megtevő
vezetékes olaj.
Shakira Rashood korvettkapitány volt az, aki vörös zászlót lengetett, és
komolyan kétségbe vonta, hogy bölcs döntés lenne a rövidebb utat választani.
Nem volt dogmatikus, sem rámenős. Egyszerűen elmondta véleményét a
parancsnoknak, a navigációs tisztnek és nem utolsósorban férjének is:
 - Ha én amerikai lennék, bizonyára lenne itt egy őrjáratozó tengeralattjáróm
az Aleut-árok északi részén, a mély víz fölött... pont itt... nézd... ahol a
tengerfenék majdnem öt kilométer mélyen van.
Ben Badr túl erős váltásnak érezte, hogy valaki megkérdőjelezze
parancsnoki döntéseit saját hajóján, különösen egy nő. De Shakira hónapokat
töltött a térség térképeinek tanulmányozásával, védelmi dokumentumokat és
a Pentagon adatait töltötte le az internetről. Ben jól tudta, Shakira
valószínűleg nem emelné fel a hangját, ha nem lenne járatos a témában.
Lenyelte a békát. Kedvesen mosolygott, és elmondta Ravinak, milyen okos
felesége van.
Ez elvette a helyzet élét, és így Ben elkerülte a nővel való konfrontálódást - 150
méter mélységben. Ravi is áttanulmányozta Shakirával a térképeket, kétséget
kizáróan a legjobb útvonal az Aleut-szigetek mellett vezetett. Azonban a
térkép, melyet éppen a parancsnokkal és navigációs tiszttel tanulmányoztak,
nem volt olyan részletes, mint Shakiráé, aki főleg az amerikai felderítés miatt
aggódott.
- Ami azt illeti, úgy láttam, hogy az amerikai haditengerészet egyre
elővigyázatosabb manapság. Például a szeptember 11-i események után
azonnal megszigorították a biztonsági intézkedéseket a Valdez-terminálnál, és
a haditengerészek a mai napig járőröznek a Prince William-szoros két
kilométeres körzetében is. Nem tudom, tengeralattjáróval járőröznek-e, de
véleményem szerint az amerikai haditengerészet ezeken a vizeken észlelt
bármely betolakodót elsüllyeszt... képzeld csak el, hogy egy idegen
tengeralattjáró kúszik a nyugati parti gazdasági központ környékén. Higgy
nekem, habozás nélkül tüzelnének!
Rashood tábornok figyelmesen böngészte a térképet, majd egyszerűen
ennyit mondott:
- Rendben, korvettkapitány, miért menjünk pont észak felé?
- Nos, nézzük az Attu-szigetet, amit először elérünk. A térkép egy légi
felderítő posztot jelez kelet irányában. Emlékszel, ez pont a sziget csücske.
Meglepődnék, ha nem lenne egy ott egy Loran-állomás, egy jól felszerelt
Amerikai Haditengerészeti létesítmény a parton. Lehet, hogy egy nyílt
radarállomás, vagy akár egy SOSUS feldolgozó egység. Lehet, hogy tehén- vagy
rénszarvas-istállónak fogják álcázni, de mindenképpen meghallják, amint a
közelébe érünk. Dél felé sekély a víz, és zajos, de mi nem is akarunk arra
menni.
Ben Badr beleegyezőleg bólogatott.
- Nos, a víz bizonyára mélyebb észak felé. A tengerfenék a part mentén
meredeken 3 kilométeres mélységig mélyül, és néhány száz mérföldön
keresztül tartja ezt a szintet.
Ravival a térképet nézegették, a dél felé fekvő jellegzetes tengermélységet
vizsgálták, ahol az óceánfenék meredeken mélyül az Aleut-árok felé, és
helyenként a 6,5 kilométer mélységet is eléri.
- Kétlem, hogy itt SOSUS megfigyelőállások lennének az árok mélyén -
mondta Ben. - Egyetértek Shakirával. Minden jel szerint az amerikai
megfigyelőállomás itt lehet a 173. keleti szélességi és az 53. északi hosszúsági
fok metszéspontjánál. Igazatok van, valószínűnek tartom, hogy egy amerikai
tengeralattjáró járőrözik itt dél felé... jöjjön ide, Ravi... és ön is, Shakira.
Mindjárt mutatok egy részletesebb térképet.
Egy óriási, fehér, kék és sárga színekben pompázó térképpel tért vissza,
amely az Aleut-szigetektől délre fekvő óceánt ábrázolta, a Nagy Csendes-
óceáni medenceként ismert tenger alatti területet.
- Ez a nagy síkság tele van amerikai SOSUS megfigyelőállomásokkal, ami azt
jelenti, hogy a közelébe sem mehetünk. De mivel valahogy át kell jutnunk az
Aleut-szigetek egyik végétől a másikig, muszáj valamilyen utat találnunk.
Nézzék, milyen sekély itt az óceán... az egész medence területén, hosszú
kilométereken keresztül, észak, dél, kelet és nyugat irányába is, egészen 5000
méteres körzetben. Ez egy halálos veszéllyel fenyegető hely. A hidegháború óta
az amerikaiak attól tartanak, hogy orosz tengeralattjárók amerikai vizekre
eveznek a Csendes-óceánon át. Mindketten ismeritek az amerikaiakat. Ha
valamit meg akarnak szerezni, addig nem nyugszanak, míg nem az övék. Volt
itt egy áthatolhatatlan terület, ahol képtelenség úgy megmozdulni, hogy az
elkerülje az amerikai védelem figyelmét. Viszont északon, a sziget közelében
nem volt lehetőségük ilyen rendszert kiépíteni. Itt... nézzétek meg a mélységet.
A medencétől északra fekvő területen hirtelen mélyül a víz, annál a pontnál,
ahol a tengerfenék elér egy sziklaszirtet, majd hirtelen több mint kétezer méter
mély lesz, és hosszú kilométereken keresztül olyan is marad. Majd pontosan
itt, még mindig észak irányába, a legmélyebb pont felett az óceánfenék újra
meredeken emelkedni kezd... itt... 1800 m... 1500m... 1200m... 900m...
600m... 300m, sokáig 150 m, majd az Attu-sziget partjainál már csak 100 m
mély. Pont most jöttünk át egy óriási árok, az Aleut-árok felett. Ezen a helyen
az amerikai haditengerészet nem tud SOSUS megfigyelőállomást működtetni.
Túl mély és túl meredek is. Egy hatalmas síkságon elhelyezett amerikai
felszerelés nem tudja áttekinteni az árkot...
- Ezt tudom. De miért? - tűnődött el Shakira.
- A tenger alatti sziklák túl meredekek. A SOSUS nem szeret falakon
felkapaszkodni. Pontosan ezért szinte biztos, hogy itt cirkálnak a
tengeralattjáróik. Ha többmilliárd dollár értékű felszerelése lenne a nyugati
partszakasz védelmére, ön sem sajnálna egy atom-tengeralattjárót a biztonság
kedvéért, nem igaz?
- Valószínűleg nem - helyeselt Shakira.
- Akkor becslésed szerint mit kéne tennünk? - kérdezte Ravi.
- Egyetértek Shakira eredeti érvelésével. Könnyelműség lenne dél felé
megkerülni a szigeteket, bármely véletlenül arra járó amerikai tengeralattjáró
észrevenne bennünket. Lehet, hogy nem tudnának utolérni bennünket, de
mindenképpen riadót fújnának, mely egészen a Pentagonig meg sem állna. És
ennek szerintem nem igazán örülnénk.
- Lehet, hogy akár két tengeralattjárójuk is van itt - mondta Ravi
elgondolkodva.
- Elképzelhető. Még ha vannak is SOSUS-egységek elhelyezve a
tengerfenéken, 130 kilométerre a parttól nagyon bonyolult „felfelé" figyelni,
különösen itt.
- Ezt hogy érted?
- Nos, ezen a területen, a medencétől az árok felé haladva van néhány óriási
tengerár, mely több ezer kilométerről ered. Az időjárás szörnyű, orkán erejű
szél fúj, óriási hullámok jönnek. Rengeteg zajhatás éri a víz alatti sziklákat -
turbulencia, visszacsapódó víz, a tenger alatti mély lyukakból folyamatosan
ki-be áramlik a víz. Ez egy tengeralattjáró-ellenes hely. Észak felöl hideg víz
áramlik a szigetek mellett, míg déli irányból meleg áramlat érkezik: közöttük
vékony elválasztó réteg képződik. Ez ijesztő a SOSUS számára, ezért sokkal
könnyebb egyszerűen egy járőrt elhelyezni itt középen. Ha én felelnék az
amerikai megfigyelésért, pont ide tennék egy cirkáló tengeralattjárót, az északi
51. és keleti 179. fok metszéspontjához, Amcsitka sziget irányába. Lehet, hogy
repülőről is ellenőrizném a területet, arra az esetre, ha találnék valamit, és a
felszínre akarnám kényszeríteni.
- Úgy érted, hogy egy, vagy akár két tengeralattjáró is lehet itt?
- Pontosan. De minden azt súgja nekem, hogy mi ebből ki akarunk maradni.
- Én is így érzem. Pedig a te tudásod százszorosa az enyémnek.
- Nos, megegyeztünk? - kérdezte Ben.
- Teljes mértékben - erősítette meg Ravi. - Észak felé kerülünk.
- Időközben megmutatnátok nekem az amerikai Loran-állomások
legfrissebb koordinátáit, hogy berajzolhassam a térképemre?
- Nem sokat találtam, de azokat mind feltüntettem - válaszolt Shakira. - Egy
biztosan van az Attu-szigetnél, és megjelöltem Amcsitkát is. Ez mintegy 380
kilométerre az Attu-szigetektől keletre helyezkedik el, egy széles tengeri út
mentén... pont a szigetek között.
- Értem. Északról fogjuk megkerülni, 1600 méter mély vízben... pont itt,
emellett a homokzátonytól északra, amely a Petrel-zátony nevet viseli... csak
harminc méteres középen... további 65 kilométerre keletre.
 - Rendben - mondta Shakira. - Atka szigetén. 30 percnyi távolságban az
északi 52. foknál található egy amerikai haditengerészeti létesítmény. És lehet,
hogy néhány száz kilométerrel odébb, a Csuginadak-szigeten is. Nem biztos,
de lehetséges... Két amerikai haditengerészeti megfigyelőállomásról biztosan
tudok: az egyik az Umnak-szigeten, a másik Unalaszkán van.
- Négy partjelző fényt is látok ebben a csoportban. Ha a periszkópon
keresztül látszanak, talán túl közel vagyunk.
- Elhiszem, hogy ez kicsit naivnak tűnik, de valahol, valahogy át kell
vágnunk a szigeteken, le északról délre, igaz? Gondolt már arra valaki, hogy
hol juthatunk át?
- Én igen - bólintott Ravi. - Nem értek eléggé a haditengerészethez ahhoz,
hogy meghatározzam, az Aleut-szigetek melyik oldalán érdemes levinni a
tengeralattjárót, de katonaként úgy látom, hogy ha észak felé indulunk el, a
végén úgyis újra dél felé kell fordulnunk. A teherszállító hajók fő útvonala a
meglehetősen zsúfolt Unimak-szoroson keresztül vezet. Nagy nehezen sikerült
szereznem egy nagyon részletes térképet erről a vidékről, amely sokkal jobb,
mint amit eddig láttunk.
- Nagyon örülök neki, Ravi. Jó térképeim vannak, de nem tökéletesek. És
nagyon óvatosan kell átvágnunk az Aleut-szigetek között. Ha létezik olyan
hely, ahol észrevehetnek bennünket, az pontosan itt van, az amerikai radarok,
hanglokátorok és ismeretlen SOSUS-kábelek között.
- Vagy ami még rosszabb: ha egy nagy felfegyverzett Los Angeles kategóriájú
atom-tengeralattjáróba botlunk. A rohadék valószínűleg gondolkodás nélkül
tüzet nyitna ránk.

Február 11.

Kora délután ellenőrizték a GPS-t, és kiderült, a lehető legjobb helyen vannak:

az 53.45 északi hosszúsági és a 170.30 keleti szélességi fok metszéspontjánál,
az Attu-sziget északi homokpadjától 145 kilométerre, északnyugatra. Badr
kapitány azonnali lassításra adott parancsot, mivel nem tudhatták, mely
SOSUS-állomás van a helyén, és melyik nincs.
Ben túlzásba vitte az elővigyázatosságot. 2700 méter mélyen haladtak,
mikor parancsot adott rá, hogy 240 méter magasra emelkedjenek fel...
sebesség 5 csomó... irány egy-egy-zéró. Szinte nulla volt az esélye, hogy ilyen
mélységben, ekkora sebességnél bárki is meghallja a tengeralattjáró által
keltett zajt. Ilyen sebesség mellett majdnem egy teljes napot igénybe vehet 160
kilométer megtétele, de Badr kapitány nem akart gyorsabban haladni. így
nyolc napig tart majd, hogy elérjék az Unimak-szorost, nyolcnapnyi titkolózás,
fortély és bezártság. Ravi különösen jó volt ezekben. Rashood tábornok
magabiztos volt.
Lassan lopakodtak előre észak felé, nyolc kilométerre a partoktól. Egész
úton a minimális mélységtartományban maradtak, miközben nyolc
alkalommal kelt fel és nyugodott le felettük a nap a Bering-tengeren. A
felszínen az időjárás továbbra is viharos és zord maradt, de ezt egyikük sem
látta. A Barracuda soha nem jött fel a felszínre, csak periszkópmélységig
emelkedett egy gyors GPS-frissítés erejéig. Egyenesen folytatták útjukat. A
hatalmas reaktor kellemesen muzsikált, és biztosította mindazt a fűtést, friss
vizet, levegőt, világítást és áramot, amire szükségük volt. A Hamasz terroristái
az adott körülményekhez képest maximális kényelemben törték át az Amerikai
Egyesült Államok külső védelmi vonalát.
Bár nem tudtak róla, az út során egyszer hajszál híján meghallották őket.
Az eset 50 kilométerre az Unalaszka-sziget keleti partjainál történt. Egy közeli
holland kikötőből kifutott nagy halászhajó kisebb nyugtalanságot okozott a
hanglokátor teremben, mikor zajosan megrántotta, majd felhúzta hálóit, talán
az időjárás viszontagságai elől akart gyorsan visszamenekülni a kikötőbe. A
fedélzeti tiszt meglehetősen simán terelgette a Barracudát a partok mentén,
és nem kívánt egy újabb halászhálóba gabalyodni. Kétségbeesetten próbált
elfordulni, de ez nagyobb problémát vetett fel, mint gondolták - a hirtelen
kormányforgatások meglehetősen nagy zajjal járnak, átmenetileg 4-5
másodpercre észlelhetők az amerikai megfigyelő berendezéseken. Az amerikai
operátorok persze nem tudják, hogy egy tengeralattjáróval állnak szemben.
Valójában a halászhajó hirtelen gyorsítására fogták. De a fedélzeti tiszt jól
tudta, hogy bármit is látnak, az veszélyes lehet, ezért elhamarkodottan úgy
döntött, hogy periszkópmélységig emelkedik, hogy megbizonyosodjon róla,
kikerültek a halászok útjából. Nagy hiba volt. A Barracuda periszkópja néhány
másodpercre kiemelkedett a jeges vízből, és az Akutan-sziget partján
elhelyezett amerikai radar azonnal észlelte. Egy gyors kapcsolatfelvétel,
mindössze három pásztázás a képernyőn. Amint megtörtént, azonnal
visszasüllyedtek. De öt perc elteltével Ben Badr saját szemével akarta
megnézni, mi van a felszínen - ez alkalommal az amerikai radar kiszúrta és
naplózta az eseményt... átmeneti... pozitív azonosításhoz elégtelen adat. De
ahhoz elég volt, hogy pozitív betolakodóként hivatalosan rögzítésre kerüljön.
Izgatottan várták, hogy újra felbukkanjon. De hiába. A Barracuda folytatta
útját az Unimak-szoros felé. Az Aleut-árok felé haladó hatalmas Los Angeles
kategóriájú tengeralattjáró, a USS Toledo túl messze volt, hogy észrevegye
őket.
Február 20-án, szerdán hajnalban a Barracuda előtt mindössze néhány
rövid kilométer állt, és már túl is jutottak a szigeteken. Az Akutan-sziget északi
részén elhelyezett partjelző fénytől 16 kilométerre helyezkedtek el. Bár nem
látták ezt, a GPS pontosan bemérte. Előttük állt a londoni tengernagyi hivatal
által a szoroson áthaladó hajók számára kijelölt „biztonsági útvonal". A sávon
belül a térkép útmutatója alapján semmilyen akadálya nem volt a biztonságos
navigációnak. Még ember által készített sem... se mesterséges sziget vagy
építmény, se fix vagy állandó. A leírás szerint: nem kötelező az „útvonalon"
haladni, de tanácsos.
- Koszi, öregfiúk - mondta Ravi, és hirtelen elöntötte a honvágy. Veletek
vagyok egész úton.
Ravi térképe szerint itt egy 3 kilométer hosszú sekély terület következett az
útvonal közepén. A legkritikusabb részen mindössze 24 méter mély, mely a
felszíni hajók számára tökéletes. Nem úgy az észrevétlenségre törekvő
tengeralattjáróknak. Járható út volt, mivel a homokpad nagy részét 27 méter
mély víz borította, de nem volt tanácsos arra haladni. A Barracuda teljes
magassága elérte a 17 métert. Ben Badr ragaszkodott hozzá, hogy legalább 6
méter válassza el a hajó alját a tengerfenéktől, mert ha hozzáérnek, az pokoli
méretű válságot okozhat. Mintha keresnék a bajt: ha lassan haladnak
periszkópmélységben, a tengeralattjáró hátúszója kilóg a vízből, lehet, hogy
pont egy hatalmas amerikai radar előtt. Ben Badr nem volt lenyűgözve az
ötlettől. Inkább azon törte a fejét, mi lenne, ha az éj leple alatt gyorsan
áthaladna a veszélyes zóna felett a felszínen, majd alámerülne a biztonságos
mélységbe. Rashood tábornok szerint ez veszélyes ötletnek tűnt, és szinte
biztos volt benne, hogy ettől egy maximális elővigyázatosságra törekvő SAS-
parancsnok szívrohamot kapna. Halkan ennyit mondott:
- Ben, engem arra tanítottak, hogy húzódjak vissza minden esetben, amikor
akkora kockázattal állok szemben, mely veszélyeztetné a „kulcsfontosságú
bevetést".
- Engem is. De ezen az istenverte helyen kilencven százalék az esélye, hogy
gyorsan elmenekülhetünk a felszínen, talán öt perc az egész. Talán azt hiszik,
hogy halászhajót vagy teherhajót láttak.
- Nem tetszenek az esélyek. Felejtsd el. Különben is, azt hiszem, jobb tervem
van.
- Remélem is. Te vagy a felelős.
- Mikor Aragubában voltam, egy kissé becsípett orosz tiszt mesélt nekem...
talán nem kellett volna... egy orosz tengeralattjáróról... egy Kilo kategóriájú
hajóról van szó, mely alámerülve átszelte a Boszporuszt, anélkül, hogy az
érzékeny török radarok észrevették volna.
 - Valóban? Ez hihetetlen. Minden tengeralattjárós tudja, hogy a
Boszporuszon lehetetlen átmenni. Rendkívül nagy forgalmú, borzalmas
áramlatok, homokpadok, roncsok, és még Isten tudja, mi van ott.
- Tudom, de ez az orosz azt mondta, hogy megcsinálták. És még azt is
elmesélte, hogyan.
- Tényleg? - Ben egyszerre rettentően kíváncsi lett.
- Igen. Valójában pofonegyszerű. Egy nagy teherhajó nyomába szegődött,
pontosan mögötte haladt. A hajó úgy összezavarta a radart, hogy a periszkópot
meg se látták.
- Nahát! - mondta Ben hitetlenkedve. - De mi történt volna, ha a felszínen
úszó hajó megáll?
- Érdekes, én is pont ezt kérdeztem. De az öreg orosz csak mosolygott, és azt
mondta, hogy egy jó tengeralattjáró kapitány erre különösen odafigyel, és nem
okozhat gondot.
- Azt akarod mondani, hogy mi is ezt tegyük, Ravi?
- Miért ne? Bevárunk egy nagy teherszállító hajót, és követjük. Itt sokkal
veszélytelenebb, a csatorna széles, és szinte teljesen elhagyatott. Ha az az
orosz képes volt a szűk Boszporuszon át követni egy hajót, mi is meg tudjuk
tenni a közel 16 kilométer széles tengeri úton.
- Igen, szerintem rendben lesz. Nem tudom, meddig kell várnunk.
Félóránként felemelkedünk periszkópmélységig, és megnézzük, mi folyik
odakint. A sebességet a minimálisra csökkentjük, majd felzárkózunk.
A gond csak az volt, hogy a nap során sok kis hajó haladt át a szoroson, de
nagy egy se. Már késő délutánra járt az idő, szinte teljesen besötétedett itt fenn
északon, mikor a veterán tengerész, Ali Amiri kiszólt a periszkópszobából:
- Kapitány, látok egy potenciális hajót... három-három-zéró irányban... 11
kilométerre, balra mögöttünk... kereskedelmi navigációs radarral felszerelve.
Felé fordulok, hogy jobban megnézhessem, mielőtt a fényben meglátnának.
Badr kapitány hirtelen nagyon elfoglalt lett.
- Fel periszkópmélységbe! Nézz körül! Néhány másodperc múlva:
- Le!
- Irány?
- Három-három-öt... haladjon 24 méteren... 6700 méter távolságig...
közeledünk... célirány... egy-kettő-zéró... az útvonaltól számított távolság
3100 méter...
Forduljon azonnal zéró-hat-zéró irányba... periszkópot le... gyorsuljon 5
csomóra.
A Barracuda egyenesen előrehaladt. Lassan közelített a teherhajó
útvonalához. Közelebbről is megvizsgálták, kiderült, hogy 6000 tonnás, japán
felségjelzésű hajóról van szó, mely pont a szoros felé halad. Szépen tartotta az
irányt, amint közeledett. Az elkövetkező 10 percben sűrűn mozgatták a
periszkópot fel és le, míg végül Badr kapitány parancsot nem adott, hogy
finoman forduljanak be a teherhajó mögé. A Barracuda eleje jóval a
kereskedelmi hajó mögött volt, az irányt a hátsó lámpa fényéhez igazították, a
tengeralattjáró felvette és tartotta a hajó sebességét.
Nyolcvanöt fordulat... felszíni sebesség GPS szerint 8,8 ... víz alatti sebesség
8,3, uram.
Mindössze 90 méternyi fodrozódó, habos víz választotta el egymástól a két
hajót, amint a szűk biztonsági útvonalon haladtak. A japán hajó
legénységének sejtelme sem volt arról, hogy egy atom-tengeralattjáró halad
szorosan a nyomukban. Egy alattomos atom-tengeralattjáró... A Barracuda
tengerészei tartották a hajó irányát, folyamatosan figyelték a horizont és a
teherhajó hátsó lámpája által bezárt szöget. Tudták, ha nőtt a szög, túl közel
kerültek a hajóhoz. Ha csökkent, lemaradnak az amerikai radarok szeme elől
védő hajótól. A japán hajó sokkal jobban tartotta az irányt, mint a Mayajima,
amelyikkel utoljára találkoztak. Beállt egy sebességre, és azt kilométerről
kilométerre tartotta. Mindössze 6 méterre merült le, így egyáltalán nem kellett
aggódnia az óceán mélysége miatt, egyszerűen végiggördült a szoroson, egy
távoli földrész felé.
 - Lehet, hogy tele van számítógépekkel - mondta Ravi. - Bár fogalmam sincs,
honnan jöhetett ide fel a Sarkkör irányába. Hacsak nem a Prudhoe-öbölből...
rengeteg elektromos kütyüt használnak ott fenn.
Bár csak 40 kilométer választotta el őket a szoros legsekélyebb pontjától, két
és fél óráig tartott az út. Amint elhaladtak a homokpad felett, Badr kapitányt
emberei folyamatosan tájékoztatták a tőkesúly alatti vízmélységről. Csak egy
alkalommal csökkent 6 méter alá - egészen 4,2 méterig. Ettől a parancsnok
némileg ideges lett. De negyedórán belül már hallották, hogy a tengerfenék
ismét egyre mélyül.
27 méter, uram... most már30...
Az 54.15 északi szélességi és a 165.30 nyugati hosszúsági foknál voltak -
már nem volt szükségük a japán hajó kíséretére. 100 kilométernyire a Sanak-
szigettől délkeletre irányt változtattak, és kelet felé fordultak, most már lent,
a tenger mélyén, a 54. északi szélességi vonallal párhuzamosan haladtak az
Alaszkai-öböl felé, messze elkerülve az Aleut-szigetek nagy vulkanikus ívét.
 KILENCEDIK FEJEZET

Barracuda öt nap és öt éjjel lopakodott az Alaszkai-öböl szélfútta, viharos

A vizei mélyén. Badr kapitány kínosan ügyelt arra, hogy a hajó tartsa a 6
csomó sebességet és a 150 méteres mélységet. A mélységhez képest a lehető
legsekélyebb vizeken navigálva észrevétlenül suhant el az Amerikai
Haditengerészet fenyegető SOSUS megfigyelőállásai mellett.
Rengeteg óriási tartályhajó robogott el felettük a Prince William-szoros,
illetve a Valdez-terminál irányába. De senki sem hallotta a közelben lévő
csendes orosz turbinák monoton hangját, mely a Közel-Keletről Alaszka
délkeleti szigeteinek és fjordjainak látványos világa felé szállítja a Hamasz
terroristáit.
Február 28-án, kedd délután a tengeralattjáró az aprócska Forester-szigettől
nyugatra haladt el, 150 méter mélyen. Ben Badr hajónaplójában az 54.47
északi szélességi és 133.45 nyugati hosszúsági fokok metszéspontja volt
bejegyezve. A Barracuda 50 kilométerre volt a Prince of Wales-sziget partjaitól,
mely az Amerikai Egyesült Államok összes szigetei közül - Hawaiit is beleértve
- a harmadik legnagyobb. A parancsnok lassú pályára állította a hajót: 90
méteres mélységben, 3 csomós sebességgel haladtak. Sötétedéskor a rakéták
körül komoly mozgolódás támadt. Nyolc óriási RAGUDA-t állítottak
tüzelőállásba. Shakira Rashood éppen a térképeibe mélyedt a két fedélzettel
feljebb található navigációs teremben. Szívesebben tanulmányozta a
tengernagyi térképet, mint a monitoron megjelenő kisebb verziókat. Körző, egy
90 cm hosszú, átlátszó műanyagvonalzó, szögmérő és számológép sorakoztak
asztalán. Ravi mellette állt. Kissé szórakozottan figyelte, amint neje óvatosan
ízekre szedi az általa nagyvonalakban meghatározott feladatokat és célokat. A
lány szíve mélyén egy született közhivatalnok volt, s ez meglehetősen
szokatlan egy terrorista esetében. Attól a pillanattól kezdve, hogy elmagyarázta
neki a célokat, a lány hozzáfogott ötleteiből konkrét terveket kovácsolni.
Tanulmányozta továbbá a RAGUDA-k találati arányát is. Csakúgy, mint az
amerikai célpontok lehetséges és tényleges védelmi rendszereit. Útvonalakat
tervezett, majd megváltoztatta azokat. Rakétaindítási pozíciókat javasolt, s
végül gondosan rajzolt diagramokon mutatta be következtetéseit. Térképein
vékony kék vonallal jelölte az útvonalakat.
Amennyire Ravi átlátta, stratégiája és földrajzi háttértudása makulátlan
volt. Heteken keresztül kérdezgette.
Milyen messze van?... és ez?... hát az?... túl messze van... túl közvetlen... nem
lehetséges... egyáltalán nem... pont itt van egy amerikai megfigyelőállomás...
oda nem mehetsz be tengeralattjáróval... meghallhatnak... rúí sekély... túl zsúfolt...
túl közel van a parthoz... túl messze van a parttól. . . túl közel van a tartályhajók
útvonalához... túl közel van a parti őrség területéhez...
Shakira fáradhatatlan volt. Alapos, intelligens és elővigyázatos. És
mindenekfelett rendkívül kitartó. Az átfogó stratégiákat nem kedvelte,
szívesen elmerült az apró részletekben. Ravi régen úgy gondolta, hogy pont
ezek az apró részletek fogják majd megóvni őket az esetleges felfedezéstől és
támadástól. Shakira egyáltalán nem akart okosnak tűnni. Ráadásul minden
egyes lépését egyeztette szeretett Ravijával. Shakira hozzá akart járulni a
támadás tökéletes végrehajtásához: kiküszöbölni a hibákat, észrevenni a
számítási eltéréseket, felsorolni a rejtett akadályokat, visszahúzó erőket és
veszélyeket.
Ravi még életében nem találkozott olyan emberrel, aki ilyen otthonosan
mozgott a térképek és a rakéták területén. És azon a hosszú keddi estén nézte,
amint Shakira a rakétairányítóval dolgozott. Ketten ellenőrizték a
távolságokat, a röppályát és útvonalat. Hálát adott Istennek a
Petropavlovszkban töltött hosszú hetekért, amikor lehetőségük nyílt mesteri
szintre fejleszteni a tengeralattjáróval kapcsolatos tudásukat, amelynek
köszönhetően most csapást mérhet Allah nevében a sátán áramellátásának
lelkére. Még ha mind elhibázzák, és az amerikai haditengerészet elkapja és
146
megsemmisíti őket, a csapást már semmi sem akadályozhatja meg. Az
Amerikai Egyesült Államok nyugati partján húzódó elektromos hálózat ki volt
szolgáltatva kényüknek-kedvüknek.
Este 10 órakor Ravi parancsára a Barracuda I. irányát 90 fokkal kelet felé
módosították, Kanada Atlanti-óceánig húzódó fagyos prérijén keresztül Mekka
felé fordultak. Ezután fogta a rádiót, és mindenkit néhány perces imára
szólított fel. Akiknek lehetőségük volt rá, muzulmán szokás szerint letérdeltek.
Emlékeztette őket, hogy a támadás végzetes lehet, hogy angyalok hangjait és
három trombitaszót fognak hallani. És mikor Isten felolvassa az angyalok
jelentéseit, a jók a hídon át a Paradicsomba jutnak. Gyermekei, akik most
ezen az Allah akaratának végrehajtására épített óriási atom-tengeralattjárón
élnek, kétségtelenül a jók között lesznek.
Jircomat a Magasabb lény felé fordítottam, aki az eget és a földet teremtette.
Nem tartozom azok közé, akik Isten partnerének tekintik magukat. Légy
dicsőséges, ezzel kezdeném imámat. Tiéd a legszebb név. Magasztos vagy, és
csak téged imádhatlak..."
Imádkozott Allahhoz, hogy vezérelje őket a nagy kaland során és egy
Koránból vett idézettel zárta imáját...

. . . csak Tőled kérünk segítséget, Vezess bennünket az

egyenes úton, Azon az úton, mely kedves neked. . . .
Fényességet a fényességre, Isten utat mutat azoknak,
akiknek akar, az Ő fényessége felé...

Ekkor parancsot adott, és a hajó újra nyugat felé fordult. Ravi a

vezérlőterembe hívatta a rakétairányítót, hogy még egyszer, utoljára
ellenőrizzék a tüzelés előtti rutinfeladatokat és beállításokat. A program
hibátlan volt. Már csak rakétahiba, vagy az ellenséges erők váratlan támadása
állíthatja meg őket. A beprogramozott irányzékkal rendelkező RAGUDA-k
indulásra készen álltak, hogy a Shakira Rashood által meghatározott
útvonalon végigszáguldjanak.
Este 11 órakor Ravi kiadta a parancsot. Álljanak az egyes és nyolcas
kilövőállomásokhoz! Majd néhány másodperccel később... Egyes
kilövőállomás, tűz! És a sortüzet megnyitó 4 db 2,7 méter hosszú acélrakéta
kirobbant az indítópadról. Nyílsebesen száguldott a felszín felé, majd kirepült
a vízből, amikor motorja beindult.
Üvöltve hasított magának utat a koromfekete éjszakában, sistergő tűzcsóvát
húzva maga után. Repülési magassága a tengerszint felett 200 méterre volt, a
rakéta 290 fokra módosította az irányt, és elérte a 600 csomós repülési
sebességet. Bekapcsoltak a gázturbinák, így eltűnt az árulkodó fénycsóva. A
RAGUDA úton volt. Időközben már a második rakéta is elindult. A harmadikat
másodpercek választották el az indítástól, és a negyedik is az indítópadon volt.
Mind a négyen különböző útvonalakon közelítenek Valdez felé, de húsz
másodperces különbségekkel érnek oda, akármi is történjen. Legyezőállást
vettek fel az Alaszkai-öböl éjjeli hullámai fölött száguldva. Meglepően
zajtalanul siklottak a széles és alacsony felhőkön keresztül.
Kilencven percig tartott az 1400 méteres út, majd 320 kilométert haladtak
jobbra a Prince William-szoros felé a 146.20 nyugati hosszúsági fok mentén.
Messziről, dél felől kerülték meg a tengerszorost éjjel-nappal pásztázó
amerikai haditengerészeti radart is. Jóval a Cook-öböl kapuját lelentő St.
Augustine-sziget felé kerültek, amely egészen Anchorage-ig vezet. A szigetnél
a rakéták hirtelen élesen 35 fokkal északra kanyarodtak, egyenesen a széles
öböl félé, majd további 600 kilométeren át az Alaszkai szárazföld felett
száguldottak célpontjuk felé.
Shakira ezen a ponton egy teljes hátraarcot programozott be, így a rakéták
150 fokkal délre fordultak, még mindig 0.7 Mach sebességgel repesztettek
Valdez felé olyan irányból, amelyet senki sem tudott volna megjósolni.

Február 29., péntek hajnali 1 óra 15 perc Glenn autópálya,

Közép-Alaszka

147
Harry Roberts és vadászcimborája, Cal Foster jobban jártak volna, ha nem
ülnek a volán mögé. Odakint koromsötét volt, és öreg teherautójuk fényszórója
látott már jobb napokat is. Arról nem is beszélve, hogy körülbelül fejenként
4,5 liter Alaska Amblert ittak meg. Mindketten huszonegy évesek voltak.
Jogilag már fogyaszthattak alkoholt abban az amerikai államban, ahol az
alkoholizmus a legmagasabb szintet érte el. Szerencsére az autópálya szinte
teljesen kihalt volt ezen a késő éjszakai órán, így Harry szabadon
farolgathatott és korrigálhatta kormánymozdulatait anélkül, hogy bárkit is
elütött volna. Kb. 6 kilométerre lehettek Glennallen városától, amikor az
anyósülésen ülő Cal kijelentette, hogy azonnal ki kell eresztenie az óriási
mennyiségű Alaskan Amblert, amit megivott, így a teherautó félreállt.
Harry megértette az érzést, és a padkára hajtott, sőt majdnem az árokba
zuhantak. Kitántorogtak a fülkéből, hogy megszabaduljanak tetemes
mennyiségű vizeletüktől. Cal hátrahajtotta a fejét és kieresztette a fáradt olajat
az éjszakában, miközben olyan velőtrázó ugató hangot hallatott, amelytől még
egy jávorszarvas is kővé dermedt volna. Újra kinyitotta a szemét, és ekkor látta
meg, hogy közvetlenül felette repül valami fenn, a tiszta égbolton. Először azt
hitte, hullócsillagot lát, de aztán rájött, hogy valamilyen repülő tárgy. Majd
továbbhaladt, halkan morajlott, és kissé suhogva felkavarta a levegőt.
- Harry, láttad ezt? Egy kicseszett ufo éppen most száguldott át a farkam
felett.
- Miről beszélsz? - kérdezte Harry bizonytalanul, az elhagyatott tájat
fürkészve.
- Éppen most láttam egy ufót. Pont itt fenn. Elrepült felettünk. Láttam és
hallottam is. Komolyan. Mint abban a filmben... mi is volt a címe?
Találkozások a kicseszett ismeretlennel.
- Erről sosem hallottam.
- Harry, komolyan beszélek. Láttam, ahogy egy kicseszett űrhajó elrepült
felettünk.
- Hallucinálsz.
- Nem hallucinálok! Figyeld csak, Jézusom! Még egy. Nézz oda. Jobbra - tette
hozzá, miközben balra mutatott.
Harry rossz irányba bámult. De Cal még mindig izgatottan kiáltotta:
- Nézd! Nézd! Nézd! Ott fenn... az a fény az égen... basszus! Nagyon gyorsan
repül a kicsike!
Harry balra fordult. Most már ő is látta.
- Atyaúristen! Mi lehet ez?
- Egy ufo, mégis mit gondoltál?
- Mi az az u.. .of? - kérdezte Harry, összekeverve a betűket.
- Egy kicseszett azonosítatlan repülő tárgy az égen, te seggfej!
- Nem hiszem. Ez csak egy repülő volt, ami valamilyen oknál fogva késésben
van.
- Láttál már repülőgépet ilyen gyorsan és ilyen alacsonyan repülni? Jézus
Mária, hallottam, ahogy hasította a levegőt! Még soha nem hallottam ilyet
életemben.
A Valdez olajterminál egy 40 kilométer hosszú mélyvízi fjord végén fekszik,
a Prince William-szoros északkeleti csücskében. Gyönyörűen védett helyen, az
1500 méteres Hogan-hegy tengerparti lábánál nyúlik el, a hatalmas
tárolótartályoktól északkeletre.
A harminc hatalmas acélszerkezet csillogott a csillagfényben a hideg februári
éjszakában. Négyes és hatos csoportokban álltak a terminál körül. 9 méter
magas és 18 méter széles építmények voltak. Egyik végük szükségszerűen a
Prudhoe-öbölből befolyó nyersolaj-vezetékhez kapcsolódik, másik végük a
néhány száz méternyire kinyúló csővezeték-hálózathoz. A csövek a
horgonyzóhelyre vezetnek, ahol a világ legnagyobb tartályhajói várnak sorban,
hogy berakodás után indulhassanak dél felé. Valdez a nyugati félgömb
legnagyobb jégmentes kikötője volt.
A Valdez-terminál sohasem alszik, ahogy a Prince William-szoros vize sem
fagy be soha. A nyersolaj folyamatosan ömlik, télen-nyáron, a hét minden

148
napján, éjjel-nappal. A hely természetes védelmet nyújtó földrajzi
elhelyezkedése a modern gondolkodás eredménye, mivel Valdez városa teljes
mértékben 1964-ben épült újjá, mikor a „Jó Péntek" elnevezésű földrengés
gyakorlatilag eltörölte a föld színéről a várost, annak sok lakójával együtt.
Maga az olajterminál 1977-ben készült el, 9 milliárd dolláros költséggel, és
a projektnek köszönhetően Valdez város meggazdagodott. Gazdasága azóta is
virágzott az olajvállalatok által fizetett adóbevételeknek köszönhetően. A
lakosság fele a helyi olajiparban helyezkedett el, és mindenki tisztában volt a
Valdez-tyúk értékével, amely a legtisztább fekete aranyból rakta le tojásait.
Néhány órával a távoli New Yorkban történt szeptember 11-i katasztrófa után
a valdezi városatyák további radarokat és hanglokátorokat igényeltek a
felbecsülhetetlen értékű kikötő számára. Dupla gyorsan megszerezték a
szükséges felszerelést, amelyet a víz felé irányítottak. De mindenképpen dél
felé, hiszen ott fenyeget a legnagyobb veszély.
Semmi sem vizsgálta az elhagyatott, fagyos, hófödte hegyláncot észak felé,
ahol a téli hónapokban ember nem képes megélni.
Azonban Ravi és Shakira rakétái északról jöttek, az éjszaka közepén, halálra
rémisztve a részeg alaszkait, aki ennek ellenére megjegyezte, hogy valami
űrhajóféle elrepült a feje felett.
Az első rakéta a Hogan-hegy nyugati magaslatai felől száguldott célpontja
felé, hajnali fél kettő körül. Egyenes pályán közelített az ereszkedő föld felett,
hasította a jeges levegőt, majdnem 45 fokos szögben repült lefelé. A 18-as
számú tartályt találta el, a hatalmas robbanás elpusztította a szomszédos 17-
es tartályt is, valamint ripityára törte a 15-öst és 16-ost. A fejlődő hőnek
köszönhetően több millió liter nyersolaj robbant fel, két másodperc alatt
elérték a gyulladáspontot, 60 méter magas koromfekete füstgombát lövellve az
égre.
Ekkor becsapódott a második rakéta is, a lángoktól jobbra, égbe repítve a
magas finomító üzemet és a terminál teljes vezérlőrészét.
A harmadik rakéta sivítva száguldott keresztül a füstön és pusztításon, és a
földdel egyenlővé tette a 14-es tartályt, lángra borította a 9-es 10-es, 11-es,
12-es és 13-ast is. Valamilyen oknál fogva a tűz nem volt annyira illékony, de
sokkal forróbb volt, és egészen a 4-es számú horgonyzóhelyig felégette a
fővezetéket, ahol az Exxon Prince két elülső tartályába éppen több ezer liter
nyersolajat pumpáltak. A hatalmas lángtenger úgy borította el a mólót, mint
egy hosszú gyújtózsinór, lassan, de iszonyatos erővel. A hajó megdöbbent
kapitányának szeme előtt egy mennydörgésszerű robbanás rázta meg a hajót.
Felrobbant a tankokban tárolt iszonyatos mennyiségű kőolaj, és letépte a 400
ezer tonnás tartályhajó teljes elejét.
Tizenkilenc másodperccel később a negyedik rakéta is áthatolt a terminál
feletti füstfelhőn és az 1-6-os tartályok közepébe csapódott be. Ezek közül négy
csak félig volt nyersolajjal, de tele voltak illékony gázokkal - úgy elszálltak,
mint egy atombomba. A perzselő robbanás 24 kilométerre délre is látható volt
az éjszakai égbolton. A tűz fénybe borította Valdez alvó városát.
Csodák csodájára az égő tartályhajón senki sem sérült meg, főleg a hajó
impozáns mérete miatt. A legénység tagjai a hajó hátsó részében voltak, a híd,
a vezérlőterem és a motortér közelében. A hajó elejében történt robbanástól
mindenki legalább 360 méterre volt. A legénység kénytelen volt gyorsan
elhagyni a hajót, bár még mikor a tartályhajó alja leér a tengerfenékre, akkor
is egy hatemeletes épületnyi része kilóg a vízből.
Időközben Rashood tábornok második RAGUDA-sortüze is úton volt,
legyezőszerűen szétterülve 3 kilométeres távolságban. Közép-Alaszka felett
haladtak az éjjeli égbolton, ám végső útvonaluk ugyanaz volt, északról délre
fordultak. Nyolc perccel az Exxon Prince felrobbanása után az utolsó nyolc
orosz rakéta is becsapódott a város fölötti gigantikus üzemanyagtartályba. Itt
hatalmas, 9 millió hordónyi olajat tároló tartályok álltak, melyet az északi
lejtőkről továbbítottak, csővezetéken. Az éppen teli tartályok kettéhasadtak,
lángoló olajfolyót engedve a hegyoldalra. Kegyetlen hőség kell ahhoz, hogy a
nyersolaj lángra kapjon, és ezt a négy rakéta többszörösen is biztosította. A
városlakók a fő-terminált megrázó hatalmas robbanásra ébredtek, és a

149
későbbiekben úgy írták le, mintha egy robbanássorozatot hallottak volna fenn
a hegyen, nem pedig egy bomba robbanását. Sokkal inkább egy W-h-o-o-s-h!
hangot hallottak, mikor egy benzinnel locsolt fáklyára az első szikra rápattan.
A város feletti tartálytűz borzasztó volt, mivel az emberek attól tartottak, hogy
leér a völgybe, és az egész várost felégeti. De a nyersolaj olyan ütemben és
olyan forróság mellett égett, hogy alig mozdult, egy húszholdas pokolként
lángoló területen állapodott meg, recsegett-ropogott, megsemmisítve az utolsó
liter alaszkai nyersolajat is a Prince William-szoros partjainál.
Az embereknek fogalmuk sem volt róla, hogy mi történhetett. Mint ahogy
arról sem, hogyan történhetett. Persze azt sem tudták, miért történt. Valdez
négyezer lakosa csak annyit tudott, hogy az óriási terminál - benne az Amoco,
BP és a Phillips Petroleum tulajdonában álló összes olaj -megsemmisült. Az
egész terület lángokban állt. Monumentális méretű katasztrófával kellett
szembesülniük.
A vezérlőteremben csak az ötfős éjszakai személyzet három csontváza
maradt. Ketten elég szerencsések voltak, mivel a 270 méterre lévő pihenőben
kávéztak a robbanás idején. A terminállal minden kommunikációs kapcsolat
megszakadt. Bár ilyen óriási méretű robbanás esetén nem volt szükség
telefonra. Egy arra járó husky is megmondhatta volna, hogy az olajkikötő
lángokban áll.
Dick Saunders, az Achorage Daily News helyi tudósítója volt az első riporter,
aki ráállt az ügyre, tizenöt perccel azután, hogy az utolsó rakéta becsapódott
az üzemanyag-tartályokba. Bár jóval lekéste az újság utolsó kiadását,
mindenesetre felhívta az Anchorage éjszakai ügyeletét és elmondta a fáradt,
unott hangú szerkesztőnek, hogy az egész valdezi olajterminál lángol, s ez az
alaszkai gazdaság teljes romlását jelentheti. Az éjszakai szerkesztő igencsak
felélénkült a hír hallatán, és azonnal hívta fivérét, aki a KBBI (AM 890)
társaságnál volt éjszakás. Ez egy közszolgálati rádióadó volt a Cook Inleten
lévő kis Homer nevű kikötőben. Nyolc perccel később a hír kiszivárgott, és
minden éjszakai rádióállomás Alaszkában Valdezt próbálta telefonon elérni,
hogy meggyőződjenek a katasztrófa méretéről. A tudósítók teljes
erőbedobással dolgoztak hajnali fél háromkor, és a CNN már hajnali háromkor
lehozta a drámát (Csendes-óceán parti idő szerint).
Hajnali négy órakor a Nemzetbiztonsági Szolgálat a Fort Mead-i
kulcsembereket hívta, az FBI nyugati parti csapatait küldte egy privát katonai
géppel San Diegóból Anchorage-ba, a Fehér Házat is értesítették, az elnök az
Ovális Iroda felé tartott, és Arnold Morgan admirális soforje az autópálya-
körgyűrűn száguldott Fort Meade felé. George Morris admirális minden tőle
telhetőt megtett azért, hogy a Nagyfőnök előtt odaérjen.
A Haditengerészeti Központ alkalmazottai már a Pentagonban voltak, két
fregattot indítottak útnak közvetlenül San Diegóból a Prince William-szorosba.
Az LA-kategóriájú Toledo névre hallgató atom-tengeralattjáró már az Aleut-
ároknál volt, és nagy sebességgel haladt a szigetek déli része, közvetlenül a
tengerszoros mélyvízi csatornája felé.
Időközben Ben Badr kapitány módosította az irányát, és csendesen
hátrahagyta a Forester-szigetet. Keletre fordult a Barracudával a széles tengeri
utat jelző Dixon-kapu felé, mely az Amerikai Egyesült Államokhoz tartozó
alaszkai terület határát, és egyben Kanada parti vizeinek kezdetét jelzi. A
Dixon-kapu a kanadai Graham-szigettől indul, onnan dél felé fordul a széles
Hecate-szorosnál a Queen Charlotte-szorosig, majd a Vancouver-sziget északi
vizei felé folytatódik. Ez egy jól hajózható, védett tartályhajó útvonal, az
Alaszkai-öbölből indul ki, Kanada, majd az Amerikai Egyesült Államok
partvonala mellett halad dél felé. Ezen az útvonalon építették ki a vadonatúj
part menti víz alatti kőolajvezeték-rendszert is, amely a Yakutat-öbölbeli
Valdez keleti részén fekvő transzfer terminált köti össze a távoli Washington
állambeli Grays Harbour gigantikus olajfinomítójával.
Ravi tábornok és Shakira Ben Badr mellett álltak, amint Ben 150 méter
mélységben, a Lermonth-part óriási zátonyai mentén kormányozta csendesen
a tengeralattjárót dél felé. A következő támadás helyszínéig vezető 210
kilométert több mint egy nap alatt teszik meg, hiszen sebességük nem

150
haladhatja meg az 5 csomót itt, a Kanadai partok mentén. Nem nagyon volt
miről beszélgetniük, mivel a tengeralattjáró fedélzetén senki sem tudta, mi
történt azután, hogy az alaszkai partoknál kilőtték a két sorozat RAGUDA
rakétát.
Shakira magabiztos volt. Minden eddigi RAGUDA tesztlövés eredményét
elolvasta. Számára nem volt kétséges, hogy a rakéták mind pontosan célba
találtak. A rakéta finomított irányítási rendszere - amelyet a kínaiak az 1990-
es évek végén loptak el az amerikaiaktól, majd megosztották azt moszkvai
barátaikkal - ugyanolyan megbízható volt, mint bármi más, amit nyugaton
gyártottak. És amennyire Shakira tudta, nem volt rá példa, hogy
becsapódáskor a rakéta ne robbant volna fel.
- Szerintem most óriási tűz ég a valdezi kikötőben -mondta, átkarolva férjét
a Barracuda vezérlőtermében. - Majdnem akkora, mint a szívemben.
Terroristaként Shakirában megvolt a szükséges szenvedély a feladat
végrehajtásához, és soha nem tévesztette szem elől nem titkolt gyűlöletét
Amerika iránt, amely hite szerint felfegyverezte, támogatta és bátorította az
izraelieket, hogy népe ellen a lehető legszörnyűbb aljasságokat kövessék el.
Az 54.15 északi szélességi és 131.39 nyugati hosszúsági fok metszéspontját
jelentő GPS pozíció várta őket, nem egészen három kilométerre a hihetetlenül
sekély Overfall-zátonytól, amely 10 kilométerre nyúlik el a Graham-sziget
északkeleti csücskét jelző Rose-ponttól. Az új csővezeték itt, az óriási
homokpad szélén fut keresztül, s egy ponton mindössze 9 méterrel a
tengerszint alatt bújik el apály idején. Közismert dolog, milyen veszélyes a fő
hajózási útvonalaktól jóval keletre, a kanadai partok felé indulni. Ráadásul az
óceán a zátonytól majd' 3 kilométerre, északra még 180 méter mély, a
zátonytól 360 méterre már csak 60 méter.
Arash Azari hadnagy és az Iszlám Forradalmi Őrgárda búvárjainak
kiengedése nem jelenthet problémát.

Míg Ravi, Shakira és Ben Alaszka déli partjainál lopakodtak a tenger mélyén,
addig Morgan admirális sofőrje, Charlie bőgő motorral, villogó fényszórókkal
beállt az OPS-2B épület főbejáratához. A mögöttük lévő autó, amelyben három
felfegyverzett ügynök ült, alig tudta tartani a tempót a Chevy Chase-től idáig
vezető úton, és a Nagyfőnök már benn is volt az épületben, mire „őrzői"
megérkeztek.
Fegyveres biztonsági őrök vártak rá, és egyenesen Morris admirális irodája
felé indult a privát liften, négy perccel azelőtt, hogy maga az igazgató belépett
volna az épületbe. Mikor az igazgató megérkezett, benyitott irodája ajtaján, és
üdvözölte az íróasztalánál helyet foglaló embert.
- Hol a fenében voltál, tengerész? Szabadságon?
George Morris megértette, hogy amikor Arnie meglátogatja, le kell mondania
székéről, íróasztaláról és rangidősségéről, többé-kevésbé ebben a sorrendben.
Figyelmen kívül hagyta az üdvözlést, és régi barátjához fordult, aki újra a nagy
íróasztal mögött foglalt helyet.
- Jó napot, uram! - mondta, mint mindig, mielőtt visszatért volna az Arnie
megszólításhoz, ahogy a régi barátok között illik egy harmincéves barátság
esetén. - Tudjuk, mi a fene történik Alaszkában?
- Nem igazán - fortyant fel az elnök jobbkeze. - Csak a CNN által az internetre
feltett fényképeket láttam. De mondok neked valamit. Ez valamilyen tűznek
tűnik. Hallottál már valamit arról, hogy kit gyanúsítanak?
- Nem. A médiának fogalma sincs semmiről, de amennyire én láttam, két
meghatározott területet ért a csapás. A második jókora távolságra van a fő
termináltól. Nem tudom, milyen kapcsolat van a tárolóterületek között egy
olyan létesítményben, mint a valdezi. Lehet, hogy vannak csatlakozó
vezetékek, de ha nincsenek, akkor nem értem, hogyan törhet ki tűz két helyen
egyidejűleg. Ezek egyébként egymástól tízpercnyire, 800 méterre lévő
területeken találhatók.
- Hm, hm. Kaptunk már jelentést a megfigyeléstől? Tudod, a helyi hajózási
adatokkal, felszíni megfigyelésekkel, repülőgép-mozgásokkal... bármi?

151
 - Ha létezik ilyen jelentés, az újonnan kinevezett Ramshawe korvettkapitány
már biztosan elemzi azokat a folyosón lévő irodájában. Sajnos itt nem tudom
vele megcsináltatni. Az az ember nagyobb felfordulást csinál, mint öt másik.
Naponta egy egész szobát meg tudna tölteni iratokkal.
Arnold Morgan vigyorgott.
- Hívjuk be ide, végül is most már ő a személyi titkárod, nem?
- Ellenőrizni akartam valamit a katonai hírszerzés főnökével, Wade
kapitánnyal. De sajnos nagyon elfoglalt, már kétszer is beszéltem vele
telefonon, mielőtt ideértem volna. Lemennék az irodájába tíz percre.
- Rendben, George. Én viszont meglepem és meglátogatom addig Jimmy
Ramshawe-et, megnézem, hogyan halad az üggyel.
Mindkét admirális az ajtó felé indult. George Morris a lifthez sétált, míg
Arnold Morgan a folyosón 20 méterre lévő nagy iroda felé tartott.
Az ajtón a következő felirat volt: J. Ramshawe korvettkapitány, személyi
titkár". Arnold nem kopogott. Ahogy akkor sem tette, mikor az Ovális Irodába
lépett be. Talán még a mennyország kapuján sem kopogtatna be.
Belökte az ajtót, és Jimmy Ramshawe-et ingujjban, az iroda bal oldali részén
található íróasztala fölé görnyedve találta, ahol különböző kupacokba
rakosgatta papírjait, jobb kézzel a számítógép billentyűzetét püfölte.
- Várj egy percet, akárki is légy. Valaki hibázott itt. Muszáj kijavítanom,
mielőtt felállók - nem fordult hátra. -Egyesek olyan következtetésre jutnak,
hogy megőrülök.
- Én is.
Ekkor a korvettkapitány rájött, hogy valahogy ismerős a mögötte álló ember
hangja, és csak ennyit motyogott: - Jézusom!
Ezután megfordult, és nem győzött szabadkozni durvaságáért. Morgan
admirális nevetve nyújtotta a kezét. Hosszú hónapok teltek el utolsó
találkozásuk óta. Akkor látták egymást utoljára, mikor véget ért az a rendkívül
összetett
Honnuz-öbölbeli bevetés, amely után a Nemzetbiztonsági Szolgálat egyszerűen
arra utasította George Morrist, hogy nevezze ki Ramshawe-et
korvettkapitánnyá.
- Nos, az alaszkai katasztrófa már majdnem négy órája történt... Számítok
rá, hogy előáll valami hihető elmélettel, ok-okozattal, bűnös vagy ártatlan,
ténnyel vagy fikcióval.
Ramshawe korvettkapitány kedvelte Morgan admirálist, és azon kevés
ember közé tartozott, akiket nem idegesített fel nyugtalanítóan durva stílusa.
- Uram, jelen pillanatban én is ugyanazt látom, mint bárki más. De
észrevettem, hogy két teljesen külön robbanásról és tűzről van szó, egymástól
majdnem 800 méterre. Nem sikerült semmilyen módon felvenni velük a
kapcsolatot, mivel az olajterminál telefonvonalai is megsérültek. Beszéltem a
rendőrséggel, és rácsatlakoztam a helyi rádióállomásra, amely sok helyit
megkérdezett a robbanásokkal kapcsolatban. A tartályok és maga a terminál
külön-külön borultak lángokba, tízperces különbséggel. Efelől semmi kétség.
Az üzemvezetők, hála Istennek, a városban aludtak, különben mind halottak
lennének. Már sokan nyilatkoztak a rádióban, és teljes zavarodottságukat
fejezték ki azzal kapcsolatban, hogy két teljesen elkülönült helyen tört ki a tűz.
Három különböző olajszakértő nyilatkozatában kizárta az önrobbanás
lehetőségét. A Valdezben tárolt olaj utolsó cseppje is nyersolaj volt, amely
nagyon nehezen gyullad meg, hacsak pl. egy robbanás vagy bomba hatására
fel nem forrósodik.
- Látta a parti őrség megfigyelőinek jelentéseit?
- Csak az előzeteseket. Az előző éjjel 11 után már nem láttak semmilyen
hajót a Prince William-szoros közelében. Óriási óceánterületről van szó... az
egész talán 160 kilométerhosszú... a 100 méteres vonalig.
- Repülőgépek?
- Este kilenc után még egy magángépet sem láttak.
- Végül is az olajcégek úgy gondolják, hogy valaki felrobbantotta a
tartályokat, nem?

152
 - Ezt nem mondták. Legalábbis még nem. De bizonyára ezt hiszik. Szembe
kell néznünk a ténnyel, hogy a nyersolaj magától nem robban fel, igaz? És a
tartályok közelében semmi nincs, ami akárcsak egyetlen szikrát is okozhatna,
nem is beszélve egy húszhektáros pokolról.
- Hmmm. Se hajó, se repülőgép, se gyanúsított, se nyilvánvaló indíték, se
nyom. Ez nem túl sok egy nyomozás elindításához, ugye Jimmy?
- Nem, ez tényleg nem elég.
- Kinek a mondása is volt, hogy ha kizárjuk a lehetetlent, csak az igazság
marad?
- Sherlock Holmesé, uram. Morgan admirális jót nevetett ezen.
- Hogy lehet itt egy csésze kávéhoz hozzájutni? - Jézusom! Elnézést, uram.
Azonnal intézem. A szokásosat... feketén, fehér bogyókkal?
Soha senki nem felejtette el, hogyan kéri Arnold Morgan a kávéját, amelyre
atom-tengeralattjárón töltött évei során szokott rá. Tejszín nélkül itta, csak
két vagy három édesítőt tett bele.
- Jól van, azt hiszem, itt az ideje, hogy szerezzek egy kávét a főnöknek is.
Egy perc múlva visszajön. De előtte még beszélni akarok önnel... úgyhogy
siessen.
Ramshawe korvettkapitány felvette a telefont, és három kávét rendelt, forró
angol muffinnal, hiszen már elmúlt reggel nyolc óra és a két admirális fél
éjszaka fenn volt. Letette a kagylót, és az elnök nemzetbiztonsági
tanácsadójához fordult.
- Bízza csak rám, uram. Mire van szüksége?
- Jimmy, minden ellenkező bizonyíték hiányában szembe kell néznünk azzal
a ténnyel, hogy egy rohadék felrobbantotta az Egyesült Államok legnagyobb
olajterminálját.
- Igen, uram.
- Mivel teljességgel kizárhatjuk a tengeri és légi támadás lehetőségét, akárki
is tette, bizonyára a szárazföld felé menekült. Ez a Valdez mögötti hegyláncot
jelenti.
- Igen, uram. A parti őrség virradatkor, kb. 1 óra múlva három helikopterről
átfésüli a területet. Már beszéltem velük.
- Ön szerint lehetséges, hogy egy csapat őrült terrorista átkúszott a havon
és jégen, leereszkedett a Hogan-hegyen és ledobott néhány bombát az
olajtartályokra?
- Nem, uram. S ha mégis megtették volna, ma reggel el fogják őket kapni. Az
egész hely helikopterektől fog nyüzsögni, és bármely menekülő lábnyoma
megmarad a hóban az egész rohadt pusztaságban, nem igaz, uram?
- Pontosan. Szerintem semmit sem fognak találni. Akkor mi marad?
- Szabotázs. Helyi ember vagy emberek akciója. Vagy ellenséges támadás
legalább két rakétával, amelyet senki sem látott.
- És honnan lőtték ki őket, Jimmy?
- Hát, nem a szárazföldről. Nem is a levegőből. És nem egy felszíni hajóról.
- Miért nem a szárazföldről?
- Láttad, milyen hatalmas tartályokról van szó? És az égő területet?
Képtelenség ekkora katasztrófát okozni egy Stringer típusú kézi rakétával. Ha
a robbanást rakétatámadás okozta, akkor az bizonyára egy nagy
robbanóerejű, hihetetlenül pontos irányítható fegyver volt. Kifinomult katonai
rakéta. Minimum. Ilyet nem tárolnak egy rohadt barlangban.
- És nem is lőnek ki egy rohadt barlangból. Csak egyetlen helyről lőhetnek
ki ilyet. Egy hadihajóról.
- És ilyen nem volt Valdez több száz kilométeres körzetében.
- Legalábbis mi nem láttunk egyet sem. Ramshawe félszegen, amolyan
ausztrál módra elmosolyodott.
- Gondoltam, hogy erre a következtetésre fog jutni, uram.
- Valójában szeretnék kérdezni valamit. Mikor beléptem az irodájába, olyan
elfoglalt volt, hogy azzal sem törődött, hogy én vagy akár az Amerikai Egyesült
Államok elnöke, esetleg Jézus Krisztus lépett-e be. Akármin is dolgozott,
nagyon fontos lehetett. Mi volt az?

153
 - Uram, nem akarom, hogy jelentéktelenséggel vádoljon. Nem egy olyan
napon, mint a mai.
- Jimmy - vágott közbe Morgan admirális, miközben az ablakhoz sétált, és
kinézett a hatalmas parkolóra -, mi volt az?
- Nos, uram. Arra a következtetésre jutottam, hogy ha a bűnös egy sorozat
nagy, irányítható rakéta volt, akkor azokat bizonyára egy hadihajó fedélzetéről
lőtték ki, amelyet valami miatt nem látunk. Valójában már egész éjjel itt
vagyunk, uram, mivel tegnap este óta egy kis problémán dolgozom...
folyamatosan ez jár az agyamban. Kinyomtattam egy iratot, és figyelmesen
átolvastam. Mikor kigyulladtak a tartályok, az emberek folyamatosan azt
mondogatták, hogy ez lehetetlen. Összeadtam kettőt meg kettőt, és az
eredmény 3.95 lett.
- Ismerem ezt az érzést. És mi volt a kis probléma?
- Oké... mindjárt sorba rendezem ezeket a papírokat... rendben... Február
21-én a japán kormány megkereste a Tokiói Nagykövetségen szolgáló
tengerész attasénkat, hogy cirkál-e amerikai tengeralattjáró a Kamcsatka-
félszi-get környékén. Különösen az Avacsinszkij-öböl melletti terület érdekelte
őket, tudja, uram, egy Isten háta mögötti hely Petropavlovszk mellett.
- Értem. Folytassa.
- Nos, tokiói emberünk utánanézett az ügynek, és rájött, hogy az elmúlt
három hónap során egyetlen amerikai tengeralattjáró sem járt a Csendes-
óceán nyugati részén. Egy sem merészkedett az Aleut-szigetektől délre. De
óvatos és ravasz diplomataként persze ezt nem mondta el a japánoknak. Úgy
döntött, hogy visszatartja az információt, míg ki nem deríti, miért akarják
tudni ennyire. - Jó fej. Whitehouse ellentengernagy volt az, ugye?
- Igen, uram, ő volt az.
Jimmy már régen hozzászokott Arnold Morgan enciklopédikus
memóriájához.
- Biztosította a japánokat a teljes amerikai támogatásról, amennyiben
magyarázatot adnak arra, hogy miért kérnek ilyen titkos haditengerészeti
adatokat. Nem szivárogtatunk ki ilyen infót csak úgy, nem igaz?
- Mindenesetre megkapta, amit akart. A japán minisztérium megbízottja
elmondta, hogy óriási kártérítési igényt kaptak egy 1500 tonnás halászhajó
kapitányától, Ishinomakiból, Honshu tartományból. A japánok mindezt
alátámasztották Kuni kapitány és első tisztjének eskü alatt írott
nyilatkozatával is, akik azt állítják, hogy majdnem a Csendes-óceán fenekére
rántotta őket egy tengeralattjáró, amely belerohant a hálójukba.
- És rögtön azt gondolták, mi vagyunk az első számú gyanúsítottak?
- Az a helyzet, uram, hogy nem. Első körben az oroszokhoz fordultak, akik
meglepően gyorsan és minden részletre kiterjedően válaszoltak. A Csendes-
óceáni Flotta parancsnoka azt jelentette, hogy egy Barracuda típusú Sierra
kategóriájú atom-tengeralattjárójuk aznap, február 9-én kora reggel futott ki
a Dél-Kínai-tenger felé. Emlékeztetőjük szerint a hajó dél felé fordult, azonnal
az öböl által behatárolt terület után, és lehetetlen, hogy 25-30 kilométerre
Petropavlovszktól északra összeütközött volna egy halászhajóval. .. és én
véletlenül pont azt a hajót figyelem már hónapok óta... műholdon követtem
egészen Murmanszktól kezdve... és íme, uram, van egy dátumozott fényképem
is.
Egy 20X25 cm-es fekete-fehér fotót nyújtott át az admirálisnak.
- Látja, uram... tényleg kifutott Petropavlovszkból aznap kora hajnalban,
mivel a műholdas felvételeket fél nyolc körül készítjük. És itt tényleg dél felé
fordult... itt van... pontosan itt... nézze a GPS-t... pontosan ott volt, ahol
mondták.
- És mit csináltak a japánok?
- Leellenőrizték a kínaiakkal, akik azt mondták, hogy az elmúlt hat
hónapban nem volt azon a területen tengeralattjárójuk. Semmi a Sárga-
tengeren túl.
- Akkor min idegeskedik, Jimmy? Mintha nem tudnám.
- Igaza van, uram. Ellenőriztem mindent. A haditengerészet hírszerzési
osztályával utánanézettem a világ minden rohadt tengeralattjárójának. És

154
mindet meg is találták. Vagy a japán halászok hazudnak csak azért, mert
elvesztették a hálójukat, vagy valami nagyon furcsa dolog történik itt!
- Aztán itt ült és forgott, és nem tudta kiverni a fejéből azt az istenverte
fantom tengeralattjárót, igaz?
- Igen, uram.
Ebben a pillanatban bekopogott a pincér az ajtón és behozta a kávét és a
muffinokat. Ezek után kezében egy csomó papírral belépett maga az igazgató,
George Morris is. A dokumentumok alaszkai olajszakértők nyilatkozatait
tartalmazták, akik nem tudtak megegyezésre jutni azt illetően, hogyan
üthetett ki a tűz a tartályoknál.
Maga Arnold Morgan egészítette ki a beszélgetés hiányos részleteit Morris
admirális részére, aki elgondolkodva bólogatott.
- Ha a tűz egy helyen ütött volna ki, akkor a véletlenre foghatnánk a dolgot.
Két tűzeset, két egymástól elkülönített helyen, ennek semmi értelme. Ha nem
szabotázs volt, 1 akkor valaki támadást intézett ellenünk. Ilyen egyszerű.
- Nem hiszem, hogy a szabotázst teljes mértékben kizárhatjuk... egy
terrorszervezet szolgálatában álló ember... - töprengett hangosan Arnold
Morgan.
- Uram, mikor a tűz végre lelohad, lesz ott valami bizonyíték a
gyújtószerkezetre is. Ha bomba okozta a robbanást, akkor a törvényszékiek
bizonyára találnak valami azonosítható
nyomot. A rakéták esetén már összetettebb a helyzet, mivel általában kisebb
darabokra robbannak szét... arról nem is beszélve, hogy a tűz által termelt hő
mindent megolvaszt, de azért hátha mégis találnak valami nyomot.
- Ami engem illet - mondta Morgan admirális - az ország katonai
hírszerzésének vezetőiként abszolút prioritásként kellene tekintenünk egy
katonai csapás lehetőségét. El kell továbbá fogadnunk a tényt, hogy
amennyiben megtámadtak bennünket, azt egy ellenséges tengeralattjáróról
tették! És ez a lehetőség megnő az elkövetkező napokban, mikor felfedezzük,
pontosan milyen messze is volt a legközelebbi hadihajó.
- Ezután a Mayajimo kapitányának szavai még nagyobb súllyal esnek latba
- tette hozzá Jimmy. - Olvastam a bizonyítékainak fordítását, és rendkívül
meggyőzőnek találtam. Még a halászhálót tartó szerkezet egy törött részét is
becsatolta bizonyítékként, mely a hajó alatt kb. 15 méterre tört el... jóval a víz
alatt... majdnem öt centiméter vastag acéllal megerősített műanyagból
készült. Még körfűrésszel sem lehetne feldarabolni... nemhogy kettétörni.
- Mit mondott még? - kérdezte Morgan admirális.
- Sokat. Kétszázezer dollár kártérítést követel. Azt állítja, hogy elvesztette a
hálóját és teljes zsákmányát, mivel el kellett engednie a kötelet. A
tengeralattjáró állítólag 12 csomó sebességgel húzta őket hátrafelé, a
halászhajó tatját erősen lefelé húzva. A víz elborította a tatot, és elöntötte a
belső helyiségek egy részét is. Mellékelt néhány polaroid fényképet, amelyeket
akkor készített, mikor a hajó már újra kiegyenesedett.
- Feltételezem, hogy a legénység többi tagja is megerősíti ezt a történetet -
mondta Morris admirális.
- Természetesen, uram. És azt hiszem, hinnünk kell nekik. A kérdés csak
az, hogy milyen tengeralattjáró volt az? Merthogy bizonyára az volt. Efelől
semmi kétségem.
- Igen, ebben én is biztos vagyok. Csak tengeralattjáró lehetett. Az eset
azokat a klasszikus jeleket hordozza, mikor egy tengeralattjáró beleakad egy
halászhálóba. Nem túl gyakori eset, viszont annál nyilvánvalóbb.
- De az oroszok szerint az egyetlen tengeralattjáró a közelben az ő
Barracudájuk volt. Ami pedig majdnem harminc kilométerre volt a helyszíntől
és határozottan rossz irányba tartott.
- Egy dolgot sose felejtsen el, drága James... öreg barátom, Sandy Woodward
admirális szavait, aki a Királyi Haditengerészet parancsnoka volt a falklandi
háború idején, és megnyerte a csatát a britek élén 1982-ben. Tanúvallomást
tett, miszerint a General Belgrano elsüllyedt, és a sok semmit tudó politikus
kérdéseinek kereszttüzében állt, akik azt mondogatták neki, hogy a Belgrano
290 kilométerre volt a helyszíntől, és pontosan a Királyi Haditengerészettel

155
ellenkező irányba tartott lassú tempóban. Sandy admirális csak ennyit
mondott: Egy ellenséges hajó sebessége és iránya elhanyagolható... Mivel
csupán másodpercek kérdése, és mindkettő megváltozhat.
- Jézusom! Ebben igaza van. Azt akarja mondani, hogy a Barracuda
alámerült, megfordult, és északkelet felé vette az irányt?
- Igen, nagyon könnyen megtehette. És nem volt ott másik tengeralattjáró,
ami belegabalyodhatott volna a halászhálóba. Nincs más magyarázat. Nem is
lehet. Ha Valdezt rakétatámadás érte, akkor azt bizonyára a Barracudáról
indították. Trükkös kis dög, de megtaláljuk.

Március 2., vasárnap hajnali 1 óra

Pozíció északi 53.15 nyugati 131.39, Dixon-kapu
Graham-szigettől északra

Arash Azhari hadnagy és kitűnően kiképzett búvárjai 9 méterrel a koromfekete

tengerfelszín alatt ugráltak ki a tengeralattjáróból. Egyesével léptek be a
zsilipes kiugrókamrába, mely leengedte őket, majd kinyílt, hogy
kilebeghessenek a mozdulatlan Barracuda burkolatára. Mindegyikük francia
gyártmányú, fekete búvárruhát és felszerelést viselt, óriási békatalpak

ALASZKA ÉS ÉSZAKNYUGAT - A BARRACUDA ELSŐDLEGES

CÉLPONTJAI
különböztették meg őket egymástól, szorosan tapadó gumisisakjukra lámpát
erősítettek. A vadászkés kivételével teljesen fegyvertelenek voltak, de
négyüknél a hátukra erősített lélegző berendezés alatt egy huszonnégy órás
időzítővel ellátott erőteljes mágneses „tapadós" bomba lapult.
Negyed kettőre az Iszlám Forradalmi Őrgárda mind a hat tagja a jeges vízben
gyűlt össze, 3 és fél méterrel a felszín alatt, pontosan az Overfall homokpadot
alkotó víz alatti szikla meredek lejtőjén. Mindössze 270 méternyire voltak a

156
Yakutatból délre futó csővezetéktől. Ha kelet felé úsznak, előbb-utóbb
megtalálják. Ez volt az a pont, ahol Shakira Rashood pontos számításai szerint
a homokpad feletti sekély vízben a csővezetéknek át kell mennie.
Azhari hadnagy ment elöl, hárompercenként ellenőrizve karóráján az
iránytűt. A levegővel takarékoskodva, lassú tempóban úsztak a hatalmas
békatalpakkal a homokzátony legsekélyebb része felé. Kevéssel fél kettő előtt
Azhari elemlámpájának fényében egy széles, sötét árnyék volt kivehető a
tengerfenéken. Többé-kevésbé ott, ahol Shakira a térképen feltüntette, a
Dixon-kapunál kúszott kifelé a Hecate-szoros irányába. Mind a hatan jól
látták a kristálytiszta vízben, amint a csővezeték a felszín felé emelkedik. Most
éppen öt méterrel alattuk helyezkedett el, és Arazhi jelet adott két emberének,
hogy csatlakozzanak hozzá. Mind a hatan a víz alatti robbantás szakértői
voltak. Gyorsan alámerültek még 5 métert, lecsatolták a két „tapadós bombát",
és mindkét időzítőt huszonkét órára állították be. A120 cm átmérőjű
acélburkolatú csővezetéken nem volt csípővas ebben a jeges vízben. Az első
bomba egy jellegzetes tompa hang kíséretében a csőre tapadt. A másodikat
pontosan a cső átellenes oldalán helyezték el, az időzítőt három perccel és
huszonegy másodperccel visszaállították, pont annyival, amennyit Azhari
hadnagy stoppere mért a két elhelyezés között. A bombák egyidejűleg, holnap
kevéssel éjfél előtt fognak felrobbanni. Visszamentek három társukhoz, és
megmutatták a vezetőnek a stopper által jelzett időt, mely a huszonnégy órás
ciklus kezdetét mutatta. Ezután a második három búvár lemaradt, és a
csővezeték mentén észak felé úsztak, a mélyebb víz irányába, ahol a
homokzátony ereszkedni kezdett.
Még vagy 900 métert haladtak előre, majd lecsatolták a maradék két
bombát, az elsőt egy acélvezetékre erősítették, és tizenhét perccel korábbra
állították be az időzítőjét. A negyedik „ragacsot" a vezeték ellenkező oldalára
helyezték el, az időzítőt huszonegy óra harminckilenc percre és tizennégy
másodpercre állították be, majd a Barracuda felé vették az irányt. Itt már
harminc méter mélyen voltak, és amint nyugat felé úsztak vissza, a felszín felé
emelkedtek. Az utolsó 180 métert 3,6 méteres mélységben tették meg" a
hullámok alatt a tengeralattjáró felé, amely most húsz másodpercenként egy
lassú, csipogó hangot adott ki, hogy segítse őket a tájékozódásban. Mikor
visszaértek, Azhari hadnagy várta őket. A másik két búvár már a fedélzeten
volt, a vizes zsilipen keresztül másztak vissza a tengeralattjáróba. Tíz perccel
később mindannyian a hajón voltak, a Yakutatból induló óriási amerikai
olajvezeték halálra volt ítélve itt, az óceán fenekén, a robbantás esélye milliárd
az egyhez.
Ben Badr kapitány lassan nyugat felé kormányozta a hajót, majd kisiklottak
a Dixon-kapuból, vissza az Alaszkai-öböl 3600 méter mély vizeibe, ahol 300
méterrel a felszín alatt folytathatták útjukat. Itt már lehetetlen volt megtalálni
őket. Az öbölbe visszatérve dél felé fordultak.

157
Március 2., vasárnap 12 óra
Valdezi Rendőrkapitányság ügyelete

Kip Callaghan tiszt telefonja folyamatosan csörgött. A helyi lakosok

újabbnál újabb híreket szolgáltattak vagy éppen tájékoztatást kértek az
eseményekről-vagy csak egyszerűen csevegni akartak a kegyetlen, hatalmas
erejű robbanásról, amelynek köszönhetően a város két pontján még mindig
égig ért a füst.
Majd' húsz órába telt, hogy megállítsák a nyersolaj folyamatos kiáramlását
a közvetlenül a terminálba befutó, északról bejövő kőolajvezetéknél, amely a
tartályokban lévő olajjal együtt gyulladt ki. Az elektronikus vezérlőközpont
még mindig működésképtelen volt, de a várostól három kilométerre, északra
sikerült lezárniuk a vezetéken lévő óriási szelepet.
Callaghan egykedvűen emelte fel újra a kagylót:
- Valdezi Rendőrkapitányság.
- Uram, Glennallenből telefonálok... mesélnék önnek valami érdekeset.
- Rendben, uram. Adja meg, legyen szíves, a teljes nevét és címét, illetve
életkorát. Valamint a telefonszámot, ahonnan hív.
- Cal Foster, Glennallen, Pf. 58. Huszonegy éves vagyok, a telefonszámom
907-822-3677.
- Köszönöm, uram. Nos, hallgatom.
- Tulajdonképpen azért telefonálok, mert péntek hajnalban fél kettő körül
láttam egy ufót az égen.
- Egy ufót! Úgy érti, hogy egy repülő csészealjat?
- Igen, olyasmit.
- Nézze, uram, ezt az osztályt a tartálytűz-katasztrófa felgöngyölítésére
hoztuk létre. Talán jobb lenne, ha az ügyeleten jelentené, amit a repülő
csészealjról tud. Én itt most kizárólag a tűzesettel foglalkozom.
- Nézze uram, én pont jó helyen vagyok. Az ufónak köze van a tűzhöz.
- Rendben, hallgatom.
- Nos, a haverommal, Harry Robertsszel megálltunk útban hazafelé a Glenn
autópályán, éppen észak felé állva vizeltünk, amikor láttam, hogy ez az ufo
repül az égen. Nagyon gyorsan, pont fölöttünk. Láttam, hogy lángcsóvát húzott
maga után, és morgó hangot hallatott... pont dél felé száguldott, a hegyek és
Valdez irányába. Aztán kb. fél perccel később láttam még egyet, talán másfél
kilométernyire keletre, de ugyanabba az irányba repült, ugyanolyan
sebességgel. Teljesen egyformák voltak. Azt hiszem, rakéták lehettek, tudja,
az olajtartályok ellen... és ezek okozták a tüzet...
- Mondja, uram, a barátja is látta a tárgyakat?
-Az elsőről sajnos lemaradt. De felkiáltottam, amikor a másodikat is
megláttam, így azt már ő is látta. Nem hitt nekem, hogy ufókról van szó. Azt
hitte, hogy alacsonyan szálló repülőgépek, és talán igaza is volt. De én nem
hiszem. .. Még soha nem láttam semmit ilyen gyorsan és alacsonyan repülni.
- Beletelt egy kis időbe, mire telefonált... miért?
- Nos, péntek délben hallottam először, hogy mi történt. .. és valahogy
elfelejtettem az ufókat, amiket láttam. Aztán eszembe jutottak, és tegnap éjjel
hirtelen rájöttem, hogy lehet valami közük a robbanásokhoz.
- Uram, beszélhetnék a barátjával, Harryvel is?
- Most éppen a Caribou kávéházban van.
- Van ott telefon?
- Persze. 822-3656... ne higgye el, ha azt mondja, hogy egy 747-est látott...
nem az volt.
- Rendben, Cal. Utánanézek, aztán visszahívom önt. Callaghan már hívta
is a Caribou-t, és Harry Roberts
nevű vendégüket hívta a telefonhoz. Fél perccel később a vonakodó ufo-látó
már a vonal túlsó végén volt.
- Láttam, uram. Határozottan láttam. És Calnak igaza volt. Hihetetlenül
gyorsan repült. Én néhány másodperccel később láttam meg, mint ő, és mire
megfordultam, már elszáguldott felettünk.
- Az elsőt egyáltalán nem is látta?

158
 - Nem, uram. Cal éppen elkapta, amint elrepült felettünk. Nem voltam elég
gyors. De a másodikat már láttam. Pont a hegyek felé repült.
- Nos, az ön barátja, Cal szerint azok a rakéták az olajterminál felé tartottak,
és azok okozták a robbanást.
- Lehet... lehetséges.
- Ön szerint kicsit titokzatosak voltak? Nem repülőgépre, hanem inkább egy
rakétára hasonlítottak?
- Nos, én nem sokat gondolkodtam azon, amit láttam. Mindenesetre elég
hátborzongató volt. Az biztos, hogy az a rohadék nagyon gyorsan repült... és
Calnak igaza van. Egy átlagos repülőgép nem megy ilyen gyorsan.
- Még egy dolog, uram... hány óra volt, mikor látták ezeket a repülő izéket?
- Nos, hajnali fél kettőre értem haza. Ez azt jelenti, hogy Cal úgy egy óra
húszkor láthatta az elsőt... kb. tíz perc alatt érhettünk haza.
- Rendben, uram. Ez minden. Köszönöm, hogy időt szakított rám.
Kip Callaghan tudta, hogy az első robbanás fél kettőkor rázta meg a
terminált. Cal és Harry a Glenn autópálya mellett 145 kilométerre látták a
lehetséges rakétát. Ha az a rohadék 16 km/perc sebességgel száguldott, akkor
az kb. 9 perc alatt elérhette Valdezt. Azonnal hívta a főnökét, és tájékoztatta a
váratlan fordulatról. Ratzberg főfelügyelő azonnal jelentette a telefonhívásokat
az újonnan érkezett FBI-fönöknek, aki továbbította a parti őrségnek, aki pedig
riadóztatta a megfelelő Amerikai Haditengerészeti állomást, a San Diegó-i
Csendes-óceáni Flottát.
Tíz perc elteltével már a Pentagonban is tudták, hogy a srácok feltehetően
irányított rakétákat láttak. Négy perc sem telt el, és az üzenet megjelent a
biztonságos Fort Meade-i hálózaton, közvetlenül Jimmy Ramshawe
korvettkapitány, az igazgató személyi titkára képernyőjén is.
Jimmy, aki akkor vasárnap éppen szolgálatban volt, azonnal hívta Morris
admirálist, aki viszont Morgan admirálist értesítette titkos otthoni számán
Chevy Chase-ben. Kora délután volt, csípősen hideg és már sötétedett. Arnold
a kandalló előtt ült, és a New York Timest olvasgatta. Böngészte az újságot, és
várta, hogy Kathy egy kis kínai teát szolgáljon fel neki. Ez jelentette számára
a luxust vasárnap délutánonként. Morris admirális váratlan telefonhívása
meglepetésként érte, és hirtelen csak ennyit kérdezett régi barátjától:
- Mi van, George? Azt a parancsot kaptad, hogy tönkretedd a vasárnap
délutánomat?
- Ne legyen nevetséges, uram. Elképesztő híreim vannak. A valdezi
kapitányság kikérdezett két helyi lakost, akik kétségtelenül láttak két
rendkívül gyors rakétát az égen, dél felé, a Valdez-terminál irányába, egy óra
húszkor, péntek reggel, tíz perccel azelőtt, hogy a tartályok felrobbantak 145
kilométerrel odébb.
- Kiktől származik az info? Józan, beszámítható emberek?
- Igen, teljes mértékben. Mindketten huszonegy évesek, élesen látnak és
mindketten ugyanazt látták. Az egyikük két rakétát látott, a másik csak
egyet... azt mondják, túl gyorsan repült ahhoz, hogy repülő legyen. Mindketten
látták, hogy egy rövid tűzcsóvát húzott maga után, és megrökönyödtek a
hihetetlen sebesség láttán.
- Mit akartak ezzel?
- Semmit. Az első azt mondta, hogy ufót látott. Csak mikor hallott a
robbanásról, akkor jutott eszébe, hogy valami köze lehet hozzá.
- Húúú... feltételezem, hogy hajnali egy után ezek a srácok nem voltak
színjózanok.
- Valószínűleg nem, Arnie. A rendőrség szerint azonban mindketten
normális, beszámítható emberek. Alapvetően egyezik a véleményük a
látottakról, és ami az idő meghatározását illeti, másodpercre pontos. És ezt a
telefonhívás előtt nem tudhatták.
- Korrektnek tűnnek. Úgy látszik, hogy két rakéta találta el a tartályokat,
amelyeket ismeretlen ellenség valószínűleg egy orosz tengeralattjáróról lőtt ki.
Sokat kell még nyomoznunk, George. Addig jó lesz, ha hírzárlatot rendelünk
el az ügyben. Nem mondhatjuk el a lakosságnak, hogy valaki le akar törölni
bennünket a föld színéről. Győződj meg róla, hogy senki sem szivárogtatja ki

159
az infót, és én elintézem, hogy az elnök tartson egy rövid országos
tévényilatkozatot ma este... hogy kifejezze sajnálatát az Alaszkában történt
szörnyűségek miatt. így a sajtó nem tapad rá a hírre, míg valaki el nem
kotyogja... és ezt senkinek sem ajánlom. Még nem.
- George, holnap reggel hatra várlak az irodámban. Hozd magaddal
Ramshawe-et is. Tud már róla, hogy rakétákat láttak?
- Hát persze. Én is tőle tudom.
- Mázlista. Mondd meg neki, hogy legyen pontos.
Az est hátralévő része kellemesen és gasztronómiai szempontból tökéletesen
telt az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója számára. Óvatosan megfogalmazta
az elnök televíziós beszédét, majd felhívta a Fehér Házat és tájékoztatta a
Sajtóirodát a szöveg bizalmas kezeléséről, és felvázolta, mit is mondjanak az
Ovális Irodában ülő embernek. Ha bárki más nyújtotta volna be a szöveget,
akkor rengeteg tervezet született volna, Isten tudja hány bizottsági ülésen
kellett volna megvitatni, sokan megírták és újraírták volna, javaslatok és
kritikák tömege illette. A tény, hogy ezek az irodalmárok egyike sem tudott
volna akár tizedennyire jó szöveget írni, mint az eredeti, nem számított.
Mikor még Ronald Reagan volt a Fehér Ház feje, az intézmény akkor is tele
volt okoskodó, ám többnyire bukott emberekkel. Az őstehetségnek számító,
csodálatos politikai író, Peggy Noonan egyik könyvében azt írta: olyanok
voltak, mint a vak egerek. Egyszer történelmi részletességgel feljegyezte,
hogyan fogalmazták át újra meg újra Lincoln gettysburgi címét. Arnold Morgan
hivatalba lépésekor már nem voltak a Fehér Házban. Morgan rendelkezett
Reagan kemény, idealista, konzervatív jellemvonásaival, és ugyanolyan
önzetlen volt, mikor az ország érdekeiről volt szó, ám sokkal durvábban bánt
az emberekkel, ha éppen olyan kedve volt.
Egy alkalommal a szolgálatban lévő sajtószóvivő megpróbált „belepiszkálni"
az admirális által az elnök számára megírt beszédtervezetbe. Arnold azonnal
behívatta, a szemetesbe lökte a sértő papírlapokat, és felelősségre vonta:
,Ha írok valamit a Nemzetbiztonsági Szolgálat nevében, soha többé ne merje
egyetlen szavát sem megváltoztatni. Pontosan azt írom le, ami tükrözi a
véleményemet. Ha nem tetszik, keressen magának másik állást. Lépjen be egy
versíró körbe. Ne felejtse, több ezer istenverte író van, de egyikük sem, egyetlen
egy sem ért úgy ehhez, mint én. Ennyi."
Ez a bizonyos sajtószóvivő sokkos állapotban lépett ki az admirális
irodájából. Története - miszerint szétmarcangolták az oroszlán barlangjában -
legendává vált a sajtóosztályon. Soha többé nem akart senki ujjat húzni
Morgan admirálissal.
Ezen a vasárnap estén, amikor elsorolta a sajtószóvivőnek az elvárásait,
csak ennyit hallott:
- Igen, uram. Fehér Ház, Sajtószoba, este 9 óra. A beszéd után kérdéseknek
helye nincs.
- Pontosan - erősítette meg Morgan admirális, majd köszönés nélkül
lecsapta a telefont.
Ezután már jobb hangulata volt. Vasárnap esténként mindig otthon
vacsoráztak Kathyvel. Néhány pohár pezsgővel kezdték, majd a főfogáshoz a
lehető legjobb bort itták. Ma este Kathy rostonsült bárányt készített, Arnold a
kandallótűznél melegedve egy üveg 1997-es évjáratú Corton Rouge-t bontott
fel. A Grand Cru fajtájú bor Franciaország történelmi borvidékéről, a Bonneau
du Martray-ről származott. A tizenegy éves, nagyszerű évjáratú bort Harcourt
Travis külügyminiszter, a francia borok szakértője, és a nemzetbiztonsági
tanácsadó bortanácsadója ajánlotta.
Az admirális két pohárkával töltött, és megízlelte, mielőtt a bárányhoz nyúlt
volna. Ezután Kathynek nyújtotta a másik poharat, megcsókolta, és feltette a
kérdést, ami minden vasárnap este elhangzott: azon a héten
összeházasodnak-e?
A válasz ugyanúgy ismétlődött, mint a kérdés:
- Csak akkor, ha lemondasz a Fehér Házban betöltött tisztségedről, és
gondtalanul töltjük éveinket anélkül, hogy megpróbálnád a világot irányítani.

160
 - Attól tartok, hogy akkor egy újabb hétig várnunk kell. Különben sötétségbe
borul az ország... elapad az alaszkai olajellátás... és az istenverte kínaiak
megszöknek a Közel-Keleten lévő olajtartalékukkal.
Kathy O'Brien egy pillanatig eltöprengett.
- Te komolyan azt hiszed, hogy valaki szándékosan megtámadta a valdezi
olajterminálokat?
- Édesem, nagyon jól tudom, hogy így történt. Telibe találták,
felrobbantották, és felégettek Isten tudja hány millió hordónyi nyersolajat. Két
tanú látta a terminál felé repülő rakétákat. Feltételezhetően egy
tengeralattjáróról lőtték ki őket, amely a szigorú megfigyelési rendszert
kijátszva valahogy átjutott a Csendes-óceán legszűkebb pontján az Alaszkai-
öbölbe vagy a Bering-tengerre.
- Hogy lehet, hogy még azt sem tudjátok, melyik óceánról indították a
rakétákat?
- Mivel ez az SLCM természete.
- Mi az az SLCM?
- Tenger alól indítható rakéta. Magától repül. Magától kormányoz. Megtalálja
a célpontot. Mindezt előre programozva. Ez a világ legtrükkösebb, óceán
mélyéről indítható fegyvere. Egy olyan indítópadról lövik ki, amely szemmel
láthatóan nem is létezik.
- Nos, ha a radarfelvételen látszik, akkor nagyjából be lehet határolni, hogy
honnan lőtték ki, nem?
- Pontosan ezzel van a gond. Az előző demokrata kormány valamilyen
megmagyarázhatatlan okból kifolyólag megengedte, hogy a kínaiak rátegyék a
kezüket egy briliáns, előre programozható rakétairányító rendszerre, így a
rakéták tetszés szerint irányíthatók. Tegyük fel, hogy 1600 kilométerre,
északkeletre van a célpont... a rakéta beprogramozható úgy, hogy megkerülje
a célpontot, néhány száz kilométert repüljön észak felé, majd kelet felé vegye
az irányt, végül a célpont felé forduljon... dél felé, pontosan északi irányból.
És ekkor már senki sem tudja, honnan a fenéből jött. Az utolsó útszakasz
lényegtelen. Egész egyszerűen a semmiből jött. Ekkor csak egy lehetőség van:
leszúrjuk az iránytűt Valdezben. Egy ezerkilencszáz kilométeres kört kapunk,
ahol az óceán mindenhol minimum kilencven méter mély, és itt bárhol lehet
az a bizonyos tengeralattjáró. És ezen az elvarázsolt vasárnap estén
többmilliárd négyzetkilométeres területről beszélünk.
Arnold belekortyolt a burgundi borba.
- Nos, kedvesem, nem is akarsz kiküldeni egy csapatot, hogy megtalálják?
- Nincs értelme. Ekkora területet lehetetlen átkutatni. A maximum, amit
megtehetünk, hogy a legmagasabb fokú védelmi és megfigyelői készültséget
rendeljük el és várunk, hogy hibázzon a rohadék. És hibázni is fog.
- Mi a helyzet az üzemanyag-utánpótlással? Hogyan jut hozzá?
- Nos, Mrs. O'Brien, pontosan ez aggaszt. Erre valószínűleg nincs szüksége.
- Miért, a tengeralattjáró friss levegővel megy?
- Nem. Vízzel!
Ezután Arnold tíz percig magyarázta menyasszonyának az atom-
tengeralattjáró működésének alapelveit. Kitért az atomreaktor működésére,
illetve arra a tényre, hogy szükség esetén akár évekig is megbújhat a víz alatt.
Ez a legravaszabb kis dög, amit valaha kifejlesztettek, és amikor igazán nagy
bajban vagyunk, amögött mindig egy ellenséges tengeralattjáró áll.
- Atyaúristen! Úgy érted, lehetséges, hogy egy ellenséges tengeralattjáró áll
lesben az Amerikai Egyesült Államok partjainál?
- Tartok tőle. De az is lehet, hogy a kis szemétláda már hazafelé tart a
Csendes-óceánon.
- Mégis melyik országba?
- Ha tudnám, sokkal könnyebb dolgom lenne. Valójában egyáltalán nem
lett egyszerűbb a helyzet.
Arnold és Kathy 10 óra körül lefeküdtek aludni, mivel Arnoldnak már fél
hatkor úton kellett lennie. Amíg ők aludtak, az Alaszkai-öböl keleti partjainál
ismét megdöbbentő katasztrófa történt.

161
 Pontosan 11.35-kor két egyidejű, tompa, víz alatti robbanás rázta meg az
Amerikai Egyesült Államok legnagyobb kőolajvezetékét. Pontosan a Hecate-
szoros bejáratánál. A koromfekete éjszakában elkezdett ömleni a több millió
liternyi nyersolaj az óceánba úgy, hogy senki sem látta. Hajnalban - hét órával
később - egy kanadai halászhajó vette észre először az óceán felszínén úszó
olajfoltot.
Bármilyen kőolajvezeték sérülése katasztrófát jelent. 2001-ben egy
kiábrándult részeg alaszkai 0.338-as kaliberű puskájával belelőtt egy
szárazföldi olajvezetékbe, egyetlen golyóval átlyukasztotta. Ekkor 150 ezer liter
olaj ömlött szét egy kéthektáros területen. Az óceán mélyén, az Overfall-
homokpad közelében a helyzet százszor rosszabb volt. A valdezi tűz miatt az
új csővezetékre tereltek el több ezer hordó olajat, ami jelentősen megnövelte a
nyomást.
A Yakutatban található óriási szivattyú egész éjjel tonnaszámra pumpálta az
olajat a vezetékbe, s most mindez 800 kilométerrel távolabb az óceánba ömlik,
pokoli méretű ökológiai katasztrófát okozva. Egyúttal az új Grays Harbour-i
finomító ellátását is nagymértékben veszélyeztette. Pirkadatra a parti őrség
már mindenkit riadóztatott. Az olajfolt 16 kilométer hosszan nyúlt el az óceán
felszínén, már a Graham-sziget sziklás partjait mosta. A kanadai kormány,
amely mindig szkeptikusan és idegesen reagált minden környezetvédelmi
problémára, azonnal kinyilvánította felháborodását.
A CNN már reggel 10 órakor lehozta a hírt Washingtonban, ám a
rádióállomások hírműsorai megelőzték. Időközben búvárokat,
mentőegységeket, teherhajókat, darukat küldtek az Overfall-homokpad
északi, sekély részeire, a feltehetően törött vezetékhez.
Texas öböl menti partjain katasztrófaelhárító csapatok készültek az északi
útra. Közülük sokan az Öböl-háborúban is szolgáltak 1991-ben. A kuvaiti
sivatag olajkúttüzeinek eloltásában segédkeztek, amelyeket Szaddam Húszéin
gyújtott fel, miután elvesztette azokat. Ezek a segélycsapatok a legmodernebb
katasztrófaelhárító technológiákat vonultatják majd fel. Bármit, ami képes a
kiömlő olaj elapasztására. Nyilván elzárják a szelepeket, de egy víz alatti
vezeték esetében ezek távol esnek egymástól, és eközben rengeteg olaj ömlik
az óceánba.
Mikorra Morgan és Morris admirális, no és Ramshawe korvettkapitány
értesültek a katasztrófa mértékéről, a média szakértői már tájékoztatták a
lakosságot az újabb fejleményekről.
Jethro Flint professzor, a Coloradói Egyetem bányászati és energiaipari
szakértője volt a legéberebb. A CNN egyik riporterének kérdésére válaszolva
elmondta:
- A Valdez-terminálon keletkezett tűz egyszerűen lezárta a teljes Alaszkát
átszelő kőolajvezeték-rendszert. Jelenleg a vezeték teljesen üres a Prudhoe-
öböltől Valdezig. Azonban fenn, északon az igen széles területen aktív, mély
kutakból az olaj folyamatosan áramlik be a szivattyúállomásra. - A professzor
rövid szünet után folytatta. - Mit csináljunk a felesleges kapacitással? Mivel a
nyersolaj nem tud a szokásos útvonalán, a transz-alaszkai vezetéken haladni,
valamerre folynia kell.
- Merre, uram? Hova fog folyni?
- Ezt az olajat eltérítjük az új déli olajútra, az új alaszkai kőolajvezetékre,
közvetlenül Yakutatba. Itt megnövelik az átáramlási sebességet, sokkal több
nyersolajat pumpálva a tenger alatti rendszerbe.
- Ez számít?
- Csak annyiban, hogy sohasem tesztelték a csővezetéket ilyen valós nyomás
alatt. Mikor valamit akkora nyomásnak teszünk ki, amit még sohasem
tapasztalt, elrepedhet. Véleményem szerint ez történt. Kissé átgondolatlanul
túlterhelték a csővezetéket, és az megrepedt.
Ez a hírmorzsa már elég volt ahhoz, hogy a délutáni újságszerkesztőkhöz
eljusson, és a média képviselői közös haláltáncot járjanak. A szalagcímek a
következők voltak:

162
 OLAJSZAKÉRTŐKET HIBÁZTATNAK AZ ALASZKAI KATASZTRÓFÁÉRT...
ALASZKAI VEZETÉK - MÁR VÁRHATÓ VOLT A BALESET... NEM
TESZTELTÉK ELŐRE A VEZETÉKET - MEGJÓSOLHATÓ VOLT A
KATASZTRÓFA... TÚLTERHELÉS OKOZTA A VEZETÉK MEGREPEDÉSÉT.

Morgan és Morris admirális Ramshawe korvettkapitánnyal együtt figyelték a

dráma kibontakozását. Együtt ebédeltek a Fehér Házban, térképekbe
mélyedve, a távolságokat tanulmányozva, és próbáltak rájönni, honnan
indíthatta a ravasz tengeralattjáró a rakétáit Valdez irányába, majd hogyan
robbantotta fel a vezetéket is.
- Egy dolgot mondanék - kezdte Arnold Morgan. - A média most az egyszer
valóban segítőkész. Folyamatosan „balesetet" emlegetnek, és mi pontosan ezt
akarjuk... nemcsak a lakosságot megnyugtatni... fontos, hogy ne szivárogjon
ki semmilyen információ arra vonatkozóan, hogy támadásra gyanakszunk.
- Amint valaki rájön, hogy rajta vagyunk az ügyön, felére csökkennek az
esélyeink, hogy utánajárjunk, mi a fene történik itt.
- Nem lenne itt az ideje egy átfogó kutatás elrendelésének? - érdeklődött
George Morris.
- Nem. Amíg nem találunk határozott bizonyítékot arra nézve, hogy valóban
van ott kinn egy tengeralattjáró. Jelenleg a saját farkunkat kergetjük, de
remélem, már nem sokáig.
- Szerinted elképzelhető, hogy ez az egész csupán baleset? - kérdezte George.
- Kizárt dolog - rázta a fejét Arnie. - Szerinted, Jimmy?
- Kizárt dolog - válaszolta Ramshawe korvettkapitány.
 TIZEDIK FEJEZET

eorge Morris admirális ebéd után kilépett a Fehér Házból. Személyi

G asszisztense, Ramshawe korvettkapitány nem tartott vele. Őt a
nemzetbiztonsági tanácsadó egy ötletbörzére hívta, ahol támadásokat
gondolnak át és játszanak el.
Az iroda bal oldalán álló asztalon lévő hatalmas monitoron Alaszka déli
részének részletes térképe volt látható, az Aleut-szigetek, egészen a Queen
Charlotte szigetekig, a Cook-öböl, Prince William-szoros és Yakutat-öböl. Az
új alaszkai kőolajvezeték útvonalát vastag fekete filccel jelölték, szemben a
part menti óceán világoskékjével. Azonban Morgan admirális nem volt
felkészülve arra, hogy belevesse magát a nyomozásba. Most éppen Jimmy
Ramshawe-ből próbálta meg kiszedni, hogy az elmúlt két év során milyen
idegen tengeralattjárókkal „találkozott".
Jimmy mesélt az admirálisnak Öreg Borotvaszájról, és arról, hogyan jött rá,
hogy ez egy orosz Barracuda álneve. Elmesélte továbbá, hogy a dél-walesi
amerikai SOSUS megfigyelőállomás operátorai kis időre érzékelték egy
hasonló Sierra I. motorhangját február 7-én az Atlanti-óceánon, Írország
nyugati partjainál. Mesélt arról is, hogy Morris admirális Moszkvához fordult
magyarázatért. Mindketten arra a következtetésre jutottak, hogy kérdésükre
udvarias és segítőkész, ám kitérő választ kaptak.
- Rankov? - morogta az admirális.
- Igen, uram.
- Hazug orosz dög - tette hozzá Arnold.
- Mindenesetre ellenőriztem a Barracuda-programot. Nincs feljegyzésünk
arra vonatkozóan, hogy a második hajótest valaha is üzemképes lett volna. A
239. számú Tula mindig az Északi Flotta kötelékében szolgált, és
végigkísértem, amint tavaly nyáron Szibéria partjai mellett végighajózott.
Egyértelmű, hogy átkerült a Csendes-óceáni Flottához. Ezt maga Rankov
admirális is megerősítette. Ezután láttuk, ahogy kifut Petropavlovszkból és dél
felé fordul.
- Tudjuk, hogy elkészítették a második hajótestet?
- Nem, uram. Nem igazán. Van egy valószínűtlen jelentés arra vonatkozóan,
hogy vízre tették. De arról már nincs feljegyzésünk, hogy valaha is tengerre
bocsátották volna. Az 1990-es évek elején készült jelentések szerint az Északi
Flotta aragubai fedett dokkjában tartják, a forgalomból kivonva. Ekkor
hallottunk róla utoljára.
- Gondolom, nem tudták fenntartani. Túl drága hajók.
- Efelől sohasem volt kétség, uram. Az oroszok nem gyártottak több ilyen
hajót, és az egyik hajót félretették. Ebből sosem csináltak titkot. Nyilvánvaló
volt.
- De még mindig nem tudjuk, hogy milyen tengeralattjárót hallottak a srácok
fenn, az ír partoknál, igaz?
- Nem, uram. Soha nem derült ki.
- És azt sem tudjuk, hogy milyen tengeralattjáró futott bele az istenverte
sushi hajó hálójába Petropavlovszknál, igaz?
- Bizonyára a Barracuda volt. De nem, uram. Nem tudjuk biztosra.
- Nos, Jimmy, ki játszik itt velünk? Nagyon nagy, nagyon romboló játékokat?
- Nem vagyok benne biztos, uram. De van egy olyan érzésem, hogy Öreg
Borotvaszáj benne van.
- Azt hiszem, ezzel egyetértek, Jimmy.
Az admirális felállt, és a térképhez sétált. Pálcájával egy ívet rajzolt a valdezi
kikötő köré. Egy hosszú ív volt, amely délnyugattól délkeletig, az Alaszkai-
félszigettől egészen az öblön keresztül a Graham-sziget déli feléig tartott.
- Ha ez a tengeralattjáró létezik, Jimmy, akkor valahol itt kell lennie. Vagy
legalábbis tegnap kora reggel még itt volt. Isten tudja, most hol lehet.
- Miért tegnap, uram? A vezeték ma hajnalban robbant fel!
 - Jimmy, ha ön meg én egy nagy lyukat akarnánk robbantani egy
olajvezetéken vagy hajón, vagy bárhol a víz alatt, bizonyára nem szeretnénk a
közelben lenni a robbanás idején. Valójában a lehető legtávolabb szeretnénk
lenni. Ha tengeralattjáróról indítanánk a támadást, szerintem a lehető legtöbb
időt adnánk magunknak a menekülésre. A legtöbb ilyen tapadóaknát 24 órára
lehet időzíteni. Szóval úgy gondolom, hogy elhelyeznénk a tapadóbombákat,
és legalább egy nap állna rendelkezésünkre, hogy eltűnjünk a helyszínről,
akkor mit tennénk? Tízcsomós sebességgel, 385 kilométer távolságból? Még
ötcsomós sebesség esetén is 190 kilométerre lennénk a robbanástól. És mivel
senki sem tudja, milyen irányba megyünk tovább, óriási óceánterületet kéne
átkutatni, talán százharmincezer négyzetkilométert.
- Tehát úgy gondolja, hogy már másfél napja hazafelé tart?
- Nem kétséges. De sajnos úgy gondolom, még nem megy haza, Jimmy. Még
nem fejezte be a feladatát. De jöjjön csak ide, és nézze meg ezt a térképet!
Az ausztrál akcentussal beszélő fiatal korvettkapitány felállt, és
gondolataiba mélyedve lassan átsétált a szoba túlsó végébe.
- Tökös egy pasi, nem? A beszélgetések során néha azt gondolom, hogy ez
csupán a képzelet szüleménye. Úgy értem, hogy egy olyan emberről beszélünk,
aki legyőzi az Amerikai Haditengerészetet, úgy portyázik a partjainknál, mint
egy szemét kalóz, és azt sem tudjuk, ki ő, honnan jött és merre tart.
- Az elmúlt néhány nap során lerombolta a teljes alaszkai olajiparunkat,
amely a legnagyobb volt az Amerikai Egyesült Államokban. Uram, ha tényleg
ólálkodik itt valaki, akkor legjobb lesz, ha minél gyorsabban megtaláljuk. Bin
Laden is fanatikus volt, akit más fanatikusok követtek, és öngyilkos
merényleteket hajtottak végre ellenünk, de ez a szemétláda még rosszabb,
mivel csavaros az észjárása, és úgy tűnik, ugyanolyan jó felszerelései vannak,
mint nekünk, és esze ágában sincs meghalni. Ráadásul mindeddig kitűnő
munkát végzett.
Arnold Morgan admirális gondolataiba merült, aztán hirtelen az óriási
monitorhoz fordult.
- Látja itt ezt a pontot? Itt robbant fel a vezeték a Graham-sziget partjainál,
szerintem feltételezhetjük, hogy nincs túl messze attól a helytől, ahonnan a
Valdezre irányuló rakétákat kilőtték.
- Nos, szerintem kinn volt az öböl közepén, uram. Valahol itt lenn, majd
odament a vezetékhez, hogy rátapassza a robbanószereket.
- Nem hiszem, Jimmy. Mivel ez az ember ugyanolyan okos, mint mi, és én
nem ezt tettem volna a helyében. Én valahol a Graham-szigettől északra
helyezkedtem volna el, beállítom a rakétákat, megkerülöm Valdezt és pont
észak felől jövök ki. Ezután odakúsztam volna a csővezetékhez, elvégzem a
dolgomat, majd továbbállok, hogy a robbanás bekövetkeztekor már nagyon
messze legyek a helyszíntől.
- Nos, akkor hol van, Jimmy? Ha mondjuk szombat éjfélkor valahol a vezeték
közelében volt, vajon merre ment tovább?
- Nos, én a sekély vizek felé indultam volna el, talán vissza az öbölbe, nagyon
halkan persze. Na, nem a 3 km mély középső részén, ahol a SOSUS
megfigyelőállomások működnek.
- Igen... és utána merre tovább?
- Vissza a Csendes-óceánra. A Nagy Csendes-óceáni medence felé vagy
egyszerűen az Aleut-szigetektől délre.
- Nos, ő nem erre ment.
- Honnan tudja, uram?
- Az Aleut-ároknál van egy állandóan járőröző tengeralattjárónk, amely
bizonyára meghallotta volna, és ha orosz felségjelzés alatt hajózik,
valószínűleg azonnal el is süllyesztették volna.
- Keresztüljöhetett a nagy medencén is.
- Kétlem. Ez a világ egyik legerősebb SOSUS-ellenőrzés alatt álló területe.
Elképzelhetetlennek tartom, hogy egy tengeralattjárót átvigyen valaki a
medencén anélkül, hogy az Amerikai Haditengerészet ne érzékelné.
- Felmerül a kérdés, hogyan jutott észrevétlenül az Amerikai Egyesült
Államok partjaihoz.
 - Nekem mondja? Fogalmam sincs.
- Uram, elképzelhető, hogy az Aleut-szigetek északi feléről érkezett? Azt
hiszem, azon a területen nincs tengeralattjárónk, ugye?
- Nem, valóban nincs. Lehet, hogy észak felől közelített. Azonban át kellett
jönnie a szigetek között dél felé, hogy kilőhesse a rakétákat. Nem vezet más út
az Alaszkai-öbölbe. Talán három olyan hely van, ahol átjuthatott. De a víz
nagyon sekély itt, és az Amerikai Haditengerészet radarjai folyamatosan
figyelik. Ha ezen az útvonalon jött be, nem tudom, hogyan csinálta.
- Nos, ha a szemétláda bejutott az öbölbe, a három hely valamelyikén kellett
keresztüljönnie. Máskülönben még mindig az öblön kívül lenne, vagy
elsüllyesztették volna, igaz, uram?
- Igen, Jimmy. De keresztüljött, nem igaz? És végigkúszott egészen a
Graham-szigetig. És a kis rohadék még most is itt ólálkodik. Meg kell
találnunk.
- Nincs az az érzése uram, hogy egy olyan emberrel állunk szemben, aki
mindeddig túljárt az eszünkön? Vagy csupán személytelen helyzettel, egy
katonai ellenféllel állunk szemben?
- Szerintem itt egy személyről van szó. Már eddig is ez volt az érzésem.
Mintha valaki nem mondana igazat nekünk.
- Rankov admirálisra gondol, uram?
- Istenem, dehogy. Ez az ember sokkal okosabb nála.

Március 4., hajnali 1 óra

Alaszkai-öböl

A Barracuda csupán ötcsomós sebességgel siklott az óceánon, 300 méterrel a

tengerszint alatt. A tőkesúly alatt még mindig 240 méternyi vízoszlop volt, és
irányuk cseppet sem változott, mióta 72 órával ezelőtt a Dixon-kapunál
nyugatra fordultak. A fedélzeten senki sem tudta, hogy a bombák
felrobbantották-e a kőolajvezetéket. Ahogy azt sem tudták, hogy most, helyi
idő szerint reggel 9 órakor London belvárosában a Nemzetközi Olajtőzsdén
óriási zűrzavar uralkodik. Az Öböl-háború óta mindössze egyszer fordult elő,
hogy pánikszerű vásárlási hullám söpört végig a londoni tőzsdén.
A gondot, mint mindig, most is a Brent Crude Futures okozta. A Nemzetközi
Olajtőzsdén előző délután helyi idő szerint 3 óra körül hallottak először az
alaszkai vezeték mellett terjengő hatalmas olajfoltról. Némi nyugtalanság
támadt, főleg, mivel a valdezi olajtartályok még mindig lángoltak, és a
nyersolaj ára zárásra hordónként 35 dollárra szökött fel, ami 6 dolláros
hordónkénti áremelkedést jelent. Azonban a New York-i NYMEX-en, amely 5
órányi időeltéréssel működik, a West Texas Intermediate ára késő délutánra
39 dollárra emelkedett, és az olajüzlet óriási krízis határán tántorgott. A
nyugati országrészben a nonstop benzinkutak már 10 dollár/liter áron árulták
a benzint.
Ma, kedden teljesen más a helyzet. A londoni Nemzetközi Olajtőzsdén, amely
elsőként nyit meg, egy órával a nyitás után már 50 dollárra rúgott a Brent
Crude nyersolaj hordónkénti ára. A brókerek egész éjjel gondolkodtak,
spekuláltak. Majdnem elájultak, amikor kiderült, az Amerikai Egyesült
Államok nyugati partját ellátó hatalmas kőolajvezeték eltört. Még a legbutább
vezető részére is világossá vált, hogy elapadt az alaszkai olajforrás, amíg a
lángokat el nem fojtják, új tartályokat állítanak fel, és megjavítják az eltört víz
alatti kőolajvezetéket. Legalább egy hónapról van szó, de lehet, hogy többről.
A londoni tőzsde úgy nézett ki mint a bolondokháza. A brókerek üvöltöttek,
az Egyesült Államokból pedig lavinaszerűen jöttek a „futures" megrendelések.
Kezdett úgy tűnni, hogy a vevők piaca elapadhatatlan. Néhány percbe telt, míg
a nagy olajvállalat vezetői rájöttek, hogy megkapják a termékükért kért árat.
Az Egyesült Államok nyugati partját ellátó fő olajszolgáltató gyakorlatilag
elvesztette pozícióját. Más gyártók, finomítók, tartályhajósok, elosztók a
mennyország kapujában érezhették magukat. Az áramtermelők,
légitársaságok, szállítmányozó vállalatok és vegyi üzemek brókerei teljesen le
voltak sújtva.
Londonon 9 óra 14 perckor hullám söpört végig. Morgan Stanley kereskedője
hirtelen elordította magát: Plusz öt, plusz öt - háromszázezerért." És a Brent
Crude ára hirtelen 50 dolláros hordónkénti áron állapodott meg. Az a pletyka
kezdett el terjedni, miszerint a nyersolaj hordónkénti ára nyolcvan dollárra fog
rúgni. Úgy tűnt, a tömeg érzékelte a kaliforniai áramellátási zavarokat és az
olajforrások elapadását. Lehetetlen volt bármit is világosan meghallani, kivéve
a Plusz öt!... Plusz kettő!... Plusz három! kiáltásokat. És ezek most a múlt héttel
ellentétben nem centeket jelentettek. Ezek egész dollárok voltak,
árcsökkenésnek nyoma sem volt. Maradt az 500 ezer hordónyi volument
túlszárnyaló kereskedés. A londoni tőzsdén az ember azt sem tudta, merre
kapja a fejét - egyes olajrészvények ára emelkedni kezdett. Akár félóránként
5-6%-kal is, amint a brókerek rájöttek, hogy ki az, aki nyerni fog a nyugati
parti szerencsétlenségen és ki az, aki nem. Azonban a növekvő olajárakról
szóló pletykák ellepték a brókerházat, és rengeteg részvény ára lezuhant. A
drasztikus árcsökkenés főleg azokat az olajóriásokat érintette, akik az alaszkai
olajmezőkre alapozták üzletüket. A nagy olajvásárlók, különösen a
légitársaságok részvényeinek árfolyama a 2001 óta tapasztalt legalacsonyabb
értékre zuhantak.
Az Egyesült Államok nyugati partján az elekromos áram ára egyre
kétségesebbé vált, a befektetők bizonytalanok voltak azt illetően, hogy a nagy
áramszolgáltatók vajon nyerni fognak-e a katasztrófán vagy elbuknak. Egy
idegölő órában a British Petroleum részvényeinek ára 10%-ot emelkedett,
majd visszazuhant a nyitási árra, végül újabb 10%-ot esett. Egy bróker, aki
nyitáskor fedezetlen ügyletet kötött a BP-részvényekre, majd jóval, mielőtt újra
elkezdett volna emelkedni az árfolyama, eladta, sokkhatás alatt állt,
öngyilkossággal fenyegetőzve, miután 12 millió dolláros veszteséget
könyvelhetett el az egyik ügyfele számára. Ez akár a karrierjébe is kerülhet.
A Londoni Lloydson a biztosítási piac becsődölt, amint a brókerek előtt
ismételten felsejlett az 1990-es évek összeomlásának groteszk víziója. A valdezi
veszteségek tényleg iszonyúak, azonban a törött olajvezetékből kiömlő olaj
által okozott óriási környezetvédelmi károk valószínűleg felülmúlják majd az
1992-es Prince William-szorosban történt Exxon Valdez esete után kirobbant
hatalmas kártérítési igényeket.

Rashood tábornoknak, aki 300 méter mélyen, 160 kilométerre Kalifornia

partjaitól a Barracuda vezérlőtermében tartózkodott, a leghalványabb sejtelme
sem volt minderről. Shakirával együtt biztonságban érezték magukat csepp
irodájukban és hálószobájukban, míg Ben Badr óvatosan, lassan
kormányozta a tengeralattjárót. A Barracuda kitűnő formában volt, lassan
kúszott az óceán mély barlangjai közt. Az újonnan kiképzett iráni atomenergiai
mérnökök által felügyelt turbinákra a legkisebb nyomás nehezedett, a reaktor
kellemesen muzsikált.
Badr kapitány navigátora 180 fokos pályán tartotta őket. Dél felé haladtak
a Csendes-óceánon, egyenesen a 128-as nyugati hosszúsági fok felé. A Dixon-
kapu az 54. foknál található, és végcéljuk a 42. foktól kissé északra volt. Ez
12 szélességi foknyi távolságot jelentett, ennyit kellett megtenniük, ami 1340
kilométert jelentett. Ötcsomós sebesség mellett napi 190 kilométert tettek
meg. Ravi és Ben úgy becsülték, március 7-én, péntek reggel fognak
megérkezni. Ekkor kb. 290 kilométerre lesznek Oregon partjaitól, de majdnem
480 kilométerre délre tényleges célpontjuktól.
Időközben Ramshawe korvettkapitány alig aludt valamicskét, a nap
tizennyolc óráját irodájában töltötte. Arra várt, hogy a SOSUS-rendszerből
visszajelzést kapjon, vagy arról értesítsék, hogy egy kóbor orosz
tengeralattjárót láttak, hallottak, vagy mértek be valahol. De teljes volt a
csend. A Barracuda hangját nem lehetett hallani. A nemzetközi porondon
kizárólag Arnold Morgan admirális szerepelt, aki személyesen vette fel a
kapcsolatot az Orosz Haditengerészet moszkvai központjával. Azt követelte,
hogy a flottaparancsnokkal, Vitalij Rankowal beszélhessen.
 Rankov admirális, akármilyen tapasztalt és ravasz ember is volt, most
sarokba szorítva érezte magát. Már rájött, hogy a Barracuda végrehajtotta
feladatát a Csendes-óceán túlpartján, de túl sok vesztenivalója volt. Az
amerikai gazdaságot ért támadások elkövetője egy oroszok által épített és az ő
tulajdonukban lévő tengeralattjáró volt, amely jelenleg papíron a Csendes-
óceáni Flotta petropavlovszki kikötőjében állomásozik. De Vitalij ügyelt arra,
hogy fegyelmezetten adja elő a történetet. Felfedi, hogy a tengeralattjárót
eladták a kínaiaknak, és úgy tudja, hogy a zhanjiangi Déli Flottához került,
amely Hainan trópusi szigetének északkeleti sarkánál található. Legjobb
tudomása szerint a fedélzeten nem szolgál orosz személyzet. Úgy gondolta,
elbújhat e mögé a kis sztori mögé, és elkerülheti a rettenetes Arnold Morgan
sorozatos telefonhívásait, bár azt is tudta, hogy ez a stratégia hosszú távon
nem fog beválni. Valójában mindössze harminchat órán keresztül bírta ki,
március 6-án délig. Ekkorra Morgan admirális hat különböző csatornán
keresztül próbálta meg felvenni Moszkvával a kapcsolatot. Végül az Amerikai
Egyesült Államok elnökével hívatta fel Oroszország elnökét, és azt követelte,
hogy Rankov azonnal beszéljen a Fehér Házzal.
Az orosz vezér rövid, tömör utasítást adott a tengerészet parancsnokának:
Rankov admirális. Az Amerikai Egyesült Államok elnöke arra kért, hogy
bizonyosodjak meg arról, hogy beszélsz nemzetbiztonsági tanácsadójukkal
egyfontos ügyben a mai nap során. Kérlek, tedd meg.
Így az orosz flotta admirálisa nehéz szívvel bár, de arra kérte titkárnőjét
délután háromkor, hogy hívja fel neki a Fehér Házban legrégibb,
legveszélyesebb, legkitartóbb, kiszámíthatatlan, kínosan nagyhatalmú
ellenfelét a világon.
- Arnold! Micsoda meglepetés, hogy ismét veled beszélhetek. Már ezer éve
nem hallottam a hangodat!
- Harminchat óra túl hosszú idő, te komolytalan, orosz tengerész.
Fondorlatos egy dög vagy. Szándékosan nem válaszoltál a telefonhívásaimra,
sem az üzeneteimre. Már kezdtem azt gondolni, hogy bujkálsz előlem.
Rankov admirális képtelen volt elfojtani feltörő nevetését. Bár kellemetlenül
érezte magát Morgan admirálissal szemben, mindig mulattatta, valójában
nagyon kedvelte őt. Az évek során számtalanszor találkoztak, sőt mi több,
együtt is vacsoráztak Washingtonban, Londonban, és egyszer Moszkvában is.
- Tudom... tudom. Bujkáltam előled. Főleg azért, mert éreztem, hogy nehéz
helyzetbe fogsz hozni olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyek kívül esnek a
hatáskörömön.
- Feltételezem, hogy még mindig te vagy a hülye haditengerészet vezetője,
igaz?
Ezen a ponton a két régi titkosügynök elkezdett nevetni az amerikai
javíthatatlan durvaságán, és azon a tényen, hogy a beszélgetés visszatért a
szokásos kerékvágásba.
- Arnold, figyelj, komolyan. Tudom, mit fogsz mondani... Tudod jól,
flottacserét hajtottunk végre, és a jó öreg Barracudát Petropavlovszkba
küldtük. Tudod azt is, hogy kifutott a kikötőből dél felé. Mindketten tudjuk,
hogy egy japán halászhajó nagy összegű kártérítési igénnyel lépett fel, mivel
egy tengeralattjáró néhány kilométerre északra húzta. Ugyanabban az időben.
Ugyanazon a napon. Igazam van?
- Igen.
- És most azt fogod kérdezni, hogy miért merült alá a tengeralattjáró, miután
dél felé indult, miért csinált hátra arcot és ment észak felé. Igazam van?
- Igen. Nem volt a térségben 1600 kilométeren belül másik tengeralattjáró.
A Barracuda akadt bele az istenverte sushi hajóba.
- Arnold, van valami, amiről nem tudsz... és miért is tudnál róla?... eladtuk
a Barracudát a kínaiaknak. Túlságosan drága volt a fenntartása.
- Nos, ez igen érdekes, Vitalij. Vannak oroszok a fedélzeten?
- Nincsenek.
- Hová a fenébe került a tengeralattjáró?
- Úgy tudom, hogy Zhanjiangba. De biztosan nem tudhatjuk. A hajó már
nincs a mi tulajdonunkban.
 - Vitalij, van még egy kérdésem. Ez sokkal komolyabban érdekel.
Szeretnélek megkérni, hogy válaszolj egyértelműen.
- Nos, megpróbálok.
- Elkészült-e valaha a K-240 hajótest, a második Barracuda?
- Arnold, hat hónapja jártam Aragubában, és egy fedett dokkban láttam azt
a hajót, még a burkolat egyes elemei is hiányoztak róla. Azt hiszem, hogy a
most eladott Tula alkatrész-utánpótlására használták fel. Amennyire én
tudom, a K-240 soha nem futott ki a tengerre. De miért érdekel?
- Még most is ott van... Aragubában?
- Nem esküdnék meg rá. De senki sem mondta nekem, hogy leselejtezték
vagy eladták volna. Ha megtudok valamit, visszahívjalak?
- Azt nagyon megköszönném... és ne felejtsd el, csak azt szeretném tudni,
hogy eladtátok-e az egyik vagy mindkét Barracudát a fondorlatos kínaiaknak.
- Értem, Arnold. Bízd csak rám.
Arnold Morgan csendesen elköszönt, és letette a kagylót. Érezte az orosz
hangján az izgatott formalitást. Kiválóan tudta értelmezni az emberek
beszédjében megbúvó nem verbális jeleket. Szíve mélyén tudta, hogy egy
teljesen más történetet kellett volna hallania Rankov admirálistól.
Például egy hasonlót... Oké, Arnie. Azonnal utánanézek. K-240... hol is lehet?
Ezt akarod tudni. Nem probléma. Tíz perc múlva visszahívlak.
Ehelyett ezt kapta: Ha megtudok valamit... visszahívjalak?
Az Orosz Haditengerészet parancsnoka... zsörtölődött Arnold. Ha megtudom,
hogy még a miénk-e egy ötszázmillió dollár értékű atom-tengeralattjáró,
visszahívlakl Vitalij, te szemét, szerintem hazudsz! Szerintem pontosan tudod,
hogy a kicseszett ócska haditengerészetedé-e a második Barracuda. De
valamiért nem vagy hajlandó elmondani nekem.
Az admirálist azonban még mindig szinte sokkolta a helyzet. Véleménye
szerint nincs más eszköz a világon, amellyel egy ellenség akkora csapást tudna
mérni az Amerikai Egyesült Államokra, mint egy atom-tengeralattjáró. Egy
dízel-elektronikus tengeralattjárót bizonyára bemértek volna, mivel a felszínre
kell jönnie a pipáláshoz, hogy újratöltse akkumulátorait, és végső soron
tankolnia is kell. A Csendes-óceán elektromos aknamezőin és az Alaszkai-
öbölben bizonyára észrevették volna. De egy atom-tengeralattjáró: az más.
Nem kell a felszínre jönnie, hogy üzemanyagot tankoljon. Láthatatlanul,
hangtalanul siklik az óceán mélyén. Most is ott van, és Arnie biztos volt benne,
hogy a tengeralattjáró gyakorlatilag bárhol lehet, több ezer
négyzetkilométernyi óceánterületen. Lehet, hogy éppen Kína vagy Oroszország
felé tart. Fordulhatott nyugat vagy dél felé is. De az is lehet, hogy az Amerikai
Egyesült Államok nyugati partja mentén lopakodik új célpontok után kutatva.
Ami még rosszabb, meghallja bármely felszínen kereső amerikai hajó
hangját, és azonnal lelassít. Ha 300 méter mélyen halad, soha nem fogják
megtalálni. Arnold Morgan legrosszabb rémálmai arról szóltak, milyen
reménytelen dolog megtalálni egy ellenséges atom-tengeralattjárót az Amerikai
Egyesült Államok partjai mentén. Ugyanazt a frusztrációt érezte, mint
mindenki, amikor arról álmodik, hogy futni akar, de lábai nem mozdulnak.
Ezektől az álmoktól mindig végigfutott a hátán a hideg. És most megint egy
ilyen rémálom közepén találta magát. Ha egy átfogó keresés-megsemmisítés
parancsot ad ki a haditengerészetnek, az egyrészt eredménytelen, másrészt
halálra rémiszti a lakosságot. Szíve mélyén úgy gondolta, hogy az Amerikai
Egyesült Államokat a szeptember 11-hez hasonló veszély fenyegeti - bár azt
nem tudta, hogyan, miért, vagy mit tehetne ellene. Nem ez volt az első eset,
hogy ökölbe szorított kézzel, fejét lehajtva járkált fel-alá irodájában, az
amerikai védelem frontvonalán. Tartott az ismeretlen ellenség következő
csapásától. Nem volt semmilyen eszköz a kezében, amivel megállíthatta volna.
Tudta, hogy a legjobb esélye akkor van, ha átengedi az ellenfélnek az első
lépést, hátha elárulja a pozícióját. Legalább annyit, hogy a Csendes-óceán
melyik részén van. De tudta, hogy erre várnia kell, és Morgan admirális
temperamentuma mellett ez kínzással ért fel.
Időközben Valdezben már kihunyóban voltak a lángok. A tűzoltók a működő
tárolóterületekre szorították vissza a tüzet. A terminál teljesen megsemmisült,
csakúgy, mint az óriási tartályhajó, amelynek eleje aznap éjjel gyulladt ki,
amikor a rakéták becsapódtak. A város feletti tartályokat sújtó tűz egy nappal
korábban elaludt, mivel a fő vezérlőközpont lerombolása elvágta a nyersolaj
utánpótlását. Az ott lévő készletek elégtek, rettenetes hőt termelve, de amint
elfogyott az olaj, a tűz kialudt.
Mindenesetre a város körüli terület úgy festett, mint Berlin 1945-ben a
szövetséges csapatok bombatámadása után. Fekete fusttakaró borította a
tájat, helikopterről keresték az esetleges nyomokat, az ellenséget, bármit. FBI-
ügynökök szállták meg a várost, segítették a rendőrség munkáját, és
mindenkivel elbeszélgettek, aki láthatott valamit. A távoli marylandi
Nemzetbiztonsági Szolgálat szigorú utasításai alapján nem hozták
nyilvánosságra az éjszakai ufolátók, Harry Roberts és Cal Foster
megfigyeléseit.
Bár a havazás nagyban nehezítette a helyzetet, tagadhatatlan bizonyítékot
szolgáltatott arra nézve, hogy semmilyen ellenség vagy terrorista nem tudott a
várostól északra összegyűlni. A helikopterről mindenhol érintetlen havat
láttak, hegyen-völgyön, mezőkön át. Előfordult ugyan elvétve medve- és
jávorszarvas nyom is, de semmilyen nagyméretű járműnyom nem tért el a
kitaposott csapástól. Nem járt erre akkora autó, amelyről a múlt péntekihez
hasonló méretű katasztrófát okozó hatékony rakétát lehetett volna kilőni.
Semmi nyom nem utalt arra, hogy egy legalább nyolcfős csapat taposta volna
le a szűzhavat a messzi tájon, hogy onnan intézzen támadást rakétáival.
Március 6-án, egy csütörtöki éjszakán, már tudták a nyomozók, hogy bármi
is találta el a valdezi terminált, az csak a tenger felől jöhetett. Ennek
ellentmondott a tény, hogy az Amerikai Egyesült Államok parti őrségének
megfigyelőrendszerei egyetlen nyikkanást sem hallottak azon a sötét éjszakán.
A hivatalos feljegyzések szerint a hajózási aktivitás az adott területen nulla
volt.
Március 7., péntek hajnali 1 óra
Csendes-óceán, északi szélesség 42.26, nyugati hosszúság 128.12 fok
A Barracuda lassan haladt, 300 méterrel a tengerszint alatt. Kevesebb mint
30 kilométerre délnyugatra siklott a 3000 méter mély óceánban a bumeráng
alakú homokpad, Jackson Seamount mellett. Mivel legmagasabb pontja is
1500 méterre a tengerszint alatt található, a Jacksonnak nincs túl nagy
jelentősége, mindössze tájékozódási és navigációs pontként szolgál. Ben Badr
tüzelőpozícióba állította a hajót. 280 kilométerre voltak Oregon partjaitól, és
32 kilométerre északra a kaliforniai határtól. Közvetlenül keletre feküdt a
Rogue, egy széles, gyakran vad hegyi folyó, amely a Gold Beachnél ömlik a
Csendes-óceánba.
Rashood tábornok nem határozott meg pontos időt a következő támadásra,
kivéve, hogy az éjszaka közepén kívánta azt végrehajtani. És az éjszaka ennél
már nem lehetett sötétebb, itt kinn, a világ legnagyobb óceánjának elhagyatott
koromfekete vizein, kilométerekre mindentől, a felszín alatt mélyen elrejtőzve.
- Nos, Ravi, akkor tüzelünk, vagy várunk?
Badr kapitány nyugodtnak tűnt, valójában azonban aggódott. Legénysége
fáradt volt. A hosszú utazás és a két csapás feszültsége nagy nyomással
nehezedett rájuk. Ben Badr legszívesebben egy huszonnégy órás pihenőt
javasolt volna mindenki számára. De úgy gondolta, Ravi azonnal cselekedni
akar. Nem járt messze az igazságtól. Megértette, hogy sürgősen akcióba kell
lépniük. Tudta, hogy a negyedik és végső támadás sikere a másodpercre
pontos időzítésen múlik, és a tábornok inkább azonnal útnak indítja az utolsó
rakétákat, minthogy egy napot is eltékozoljon itt, a biztonságos mélységben.
- Azonnal támadunk. Kérlek, parancsold meg a legénységnek, hogy
imádkozzanak, majd állítsd készenlétbe a rakétakioldókat. Shakira jelentései
szerint az előre programozott navigációs rendszer készen áll. Minden
változatlan. Két sorozat, három rakéta egy-egy sorozatban, kezdeti irány 45
fok.
- Igen, uram... rakétairányító a vezérlőteremnek.
- Álljanak az egyes-hatos kilövőállásokhoz!
 Badr kapitány a legénység nevében felajánlott egy imát. Meggyőződése
szerint a támadást Allah nevében hajtják végre. Megemlítette az elnyomót,
amely hite szerint oly sok nehézséget okozott népének, és különösen a
palesztinoknak, hisz jogtalanul kiforgatták őket mindenükből. Csak hitüket,
bátorságukat és méltóságukat hagyták meg. Imádkozott azért, hogy Allah
gyorsítsa fel a rakétákat, és a legszívtelenebb ellenség felé irányítsa, akiknek
arroganciája Izrael gonosz kezeit erősíti. Az amerikaiak a mai napig
fegyverekkel látják el a szemitákat, hogy a hithű muzulmánok életére
törhessenek, így most rettegve élnek saját országukban.
- Legyen áldott Allah neve, hiszen ő hatalmas, és kérlek, adj erőt nekünk,
hogy megsebesítsük a sátánt. Egyes rakétát kilőni! - kiáltotta Rashood
tábornok.
Ezzel az első hatalmas RAGUDA felemelkedett az indítópadról, feltört a
fekete vízben, 60 méterre emelkedett a felszín fölé, majd irányítórendszere
segítségével 45 fok irányába északkeletre fordult. Beindultak a gázturbinák,
és a halálos rakéta elérte 600 csomós utazósebességét. A víz felett állandó
magasságot tartva repült a levegőben. 20 percig hasította a hideg levegőt,
egészen Oregon partjaiig. Közvetlenül mögötte a második rakéta is úton volt
már, míg a harmadik az indítópadon várt.
A RAGUDA-k nem egyforma pályán repültek, de amint Yacquina Headnél,
közel 190 kilométerre Grays Harbour partjaitól délre, a hatalmas csendes-
óceáni hegyfoknál elérik az amerikai partokat, nagyjából egy vonalban
lesznek. Ebben a szakaszban a rakéták mélyen a szárazföld felett repülnek,
350 kilométeres utat tesznek meg Yakima városáig, s még mindig 55 fok
irányba tartanak. Mire a három rakétából álló sortűz eleje eléri az oregoni
partot, egyetlen hajó radarja sem tudja bemérni. Most már a szinte teljesen
elhagyatott földrész felett repültek, még mindig 200 méter magasságban.
Villámgyorsan szántották a fekete eget Salem városától nyugatra, és a határ
mentén berobbantak Washington államba, magasan a hatalmas Kolumbia
folyó felett, az óriási John Day-gáttól nyugatra.
Éppen a hatalmas indián rezervátum felett vezetett az útjuk, amely az
Egyesült Államok egyik leggyönyörűbb, kietlen tája. A rakéták zajára senki
sem ébredt fel Wapato alvó városában. Átsüvöltöttek a Rattlesnake-hegyek
mellett balra fordulva, és a hosszú, erdős völgyek felett megkerülték Yakima
városát. Még negyven percig repültek ebbe az irányba, és Shakira a várostól
nyugatra eső vad és elhagyatott tájat választotta ki az irányváltoztatáshoz. Az
áttanulmányozott térképek tanulsága szerint legfeljebb akkora esélye volt itt
egy megfigyelőállásnak, mint Szibériában. Új irányban, immár 260 fok felé
haladtak, a rakéták a Cascade-hegyek magas csúcsai felé törtek, elkerülve a
4400 méter magas Rainer-hegy csipkés ormait.
A rakétáknak nem okozott gondot a változatos terep, még a meredek lejtők
ellenére sem. A Shakira által előre beállított útvonalon haladtak,
automatikusan felemelkedtek egy-egy óriási szikla felett. Amint a táj elkezdett
laposodni, a Cascade-hegység egy parti síksággá változott. A RAGUDA-k
primitív, de programozható agyuknak hála, újra automatikusan
alacsonyabbra ereszkedtek. Repülési magasságuk továbbra is 200 méteren
volt. Váratlan irányból közeledtek, az amerikai szárazföld, Idaho felől.
Shakira mindent megtervezett. Ravi űrkorszaki rakétái simán siklottak az
égen az erdők felett, Allah nevében, az iszlám fundamentalisták nevében, le a
hatalmas olajátalakító állomás felé, amely a Grays Harbour védett végében, a
déli parton, Yakimától 17 percre és 270 kilométerre található.
Indítás után ötvenhét perccel, Ravi Rashood első rakétája az Alder Grove
nevű kisváros felett repült, az olajfinomító egyik masszív acélból készült
szakaszos lepárlótornya felé. A három lepárlóállomás mindegyike kolosszális
robbanásra képes, hiszen égetően forró nyersolaj áramlik belé, amely áthaladt
a 385 Celsius-fokos „kemencén". A torony acélfalai gázok és folyadék
kombinációit zárják körül. Ez egy nehéz üzemanyag-kondenzáló, amelyben a
könnyebb üzemanyagok, mint a benzin és a kerozin, a középső és felső
részekbe emelkednek, míg a cseppfolyó? gáz a magas gőztartalmú egységbe
kerül. Minden cseppjei gyúlékony. A csúcstechnológiát képviselő gyújtogatás
világában ezek a tornyok leginkább egy szabadon bocsátott tigrisre
emlékeztettek. Amikor március 7-én, péntek hajnalban, pontosan 2 óra 19
perckor Ravi első rakétája becsapódott az első toronyba, a robbanást nemcsak
a part mentén 10 kilométerre lévő Aberdeen városában látták és hallották,
hanem felébresztette a kikötő túloldalán fekvő egész Hoquiam városát is.
A mennydörgésszerű robaj a valdezi tűztől eltérően sokkal inkább
robbanásra emlékeztetett. Hoquiam lakói megdöbbenve figyelték, hogy a
hangot megelőző égő fehér fény megvilágította a hálószobákat, fényárba
borította az utcákat, és elöntötte az egész várost. Magát a villanást a kikötő
bejáratától 21 kilométerre várakozó szuper tankhajó fedélzetmestere is látta
Point Chehalisnál.
A csendes olajfinomító biztonsági emberei - akik kávészünettel töltötték az
elmúlt néhány órát - kirohantak a főhadiszállásként szolgáló hosszú, alacsony
épületből, hogy megnézzék, mi történt. Még időben érkeztek, hogy lássák,
amint a tőlük nem egészen 540 méterre lévő második torony vulkánként tör
ki. Ravi második rakétája közben az egész olajfinomító legingatagabb része felé
haladt. A szörnyű robbanástól dermedten álltak, csak bámulták a roncsokat,
a lángokat, a fekete füstöt és az ég felé törő szikrahegyeket. Emberáldozat nem
volt, de a helyszín mindenesetre emlékeztetett a tévében látott, az összeomló
World Trade Centert bámuló első tanúk látványára. Még mielőtt bárki egy szót
is szólhatott volna, Ravi harmadik rakétája is becsapódott. Majdnem a
harmadik lepárlótoronyba fúródott, ám mégis az elsőbe, majd a másodikba
szállt bele. Mindkettőben több ezer liter finomított olaj volt.
Ami még rosszabb, a tűz gyorsan terjedt a tartályokat a közeli
vasútállomással összekötő vezetéken - itt sorokban álltak a tartályautók, hogy
megtöltsék őket. Amikor a harmadik rakéta is becsapódott, felrobbantva a két
tartályt, a másik húsz is felrobbant. A gigantikus robbanás betört a rövid kis
vezetékbe is, felgyújtva egy teljes negyvenvago-nos vonatot, lerombolva az
egész állomást. Valami csoda folytán senki sem sérült meg, legfőképpen azért,
mivel hajnali fél háromkor senki sem dolgozott. A vonat rakodását előírás
szerint hajnali hatra kellett volna befejezni, az őrök szintén a kávészünetet
tartó csapathoz tartoztak. Most sóbálvánnyá dermedve álltak az iszonyatos
robbanás láttán. Senki sem tudta, mitévő legyen, kivéve, hogy vissza kell
menniük a dzsiphez, és azonnal hívni kell a rendőrséget, tűzoltókat és
mentőket, valamint be kell jutni a még nem veszélyeztetett vezérlő és
megfigyelő épületbe, és kikapcsolni mindent, ami bármilyen formában további
olajat engedne a tűzre.
Mindhárom döntést késve hozták meg. Rashood tábornok második sorozat
RAGUDA rakétája hihetetlen gyorsasággal érkezett meg. Az első a
vezérlőépületet találta el, megölte az éjszakai operátort és az éppen tévét néző
biztonsági őrt, aki munkaidőben soha nem hagyhatta el az épületet. Az épület
külső fala összeomlott, és összetörte mind a négy biztonsági dzsipet. A másik
két rakéta az alaszkai kőolajvezetékről beérkező nyersolajat tároló negyven
tartályt robbantotta fel az olajfinomító keleti oldalán, egy domb tetején. Ezek
úgy borultak lángba, mint a valdezi tartályok, ádázul égtek, de nem okoztak
olyan robbanást, mint a finomított benzin égése.
Azonban hátra volt még a végső, felejthetetlen robbanás. A tűz által okozott
hő végül kezdte megolvasztani a megmaradt lepárlótorony acélfalát, ami az
első rakéta becsapódása után hét perccel atombombaként, felfelé detonálva
robbant fel. Az első két torony ezzel szemben a találat után oldalsó irányba
robbant. A hármas számú torony ördögi módon az ég felé robbant, acél, beton,
szemét, csövek, állványok, lépcsők és folyékony gáz kavarodott 100 méter
magasan, egyenesen a hosszú, keskeny, gomba alakú felhő és kavargó füst
közepette. Bár nem szerencsés az esetet atombombához hasonlítani, de talán
ugyanezt láthatták Hiroshimában is.
Ami a legmegdöbbentőbb, senki nem gondolná, hogy itt rakétatámadásról
lehet szó. A nyolc biztonsági őr nem tudta megkülönböztetni a rakétákat,
amelyek már lángolva érkeztek, mire kirohantak az épületből. A rakéták a 800
méteres utat három másodperc alatt tették meg, többnyire sűrű, fekete füstön
át, és a biztonsági őrök túl messze, a finomító nyugati oldalán tartózkodtak.
Még a RAGUDA-k rövid tűzcsóváját sem láthatták, amint becsapódtak a
célpontokba. Talán ha már várták volna az elsőt is, és pont a becsapódás
iránya felé figyelnek, akkor láthatták volna az irányított rakétákat.
De senki sem látta. Egyszerűen úgy tűnt, itt a világvége. Minden felrobbant,
és lángokban állt. A legközelebbi tűztől 360 méterre a földön álló nyolc ember
villámgyorsan meghozta következő döntését. A hőség emésztő volt, és egyre
elviselhetetlenebbé vált. Izzadság csurgott végig arcukon, és kissé lassan, de
határozottan, mintha a 100 méteres futás olimpiai döntőjén vennének részt,
megfordultak, és kirohantak az épületből. Az életükért futottak. Nyolc nem túl
edzett amerikai sprinter rohant South Arbor felé, messze a mindent beborító
lángoktól.
Időközben Hoquiamban a tűzoltóság mozgolódni kezdett. Dermedten
figyelték a kikötő fényesen, ezüstösen és narancssárgán csillogó vizét, az égő
finomítót. Fogalmuk sem volt, hogy oldják meg a feladatot. A
tűzoltóparancsnok elrendelte, hogy aktiválják az összes felszerelést, és
készüljenek fel, hogy az égő pokoltól megóvják Aberdeent. A tűzoltók azt a
parancsot kapták, hogy az egész területet áztassák át, különösen a
deszkaburkolatú házakat, a fákat és bokrokat. Utasították továbbá a
lakosságot, hogy autóikat vigyék ki az övezetből. Már így is éppen elég éghető
anyag volt ott egy éjszakára. A baj az volt, hogy a Grays Harbourt övező három
kisváros szinte egybeépült az évek során, és a nyugat-aberdeeni házak a
finomító felé vezető úton voltak.
McFadden tűzoltóparancsnok nem engedhette meg a tűz továbbterjedését
az uralkodó nyugati szél miatt, és ha a hőség megengedi, emberei mindent
megtesznek a megelőzés érdekében. Jelenleg McFadden az aberdeeni
rendőrséggel beszélt telefonon, és már továbbították is a hírt a Washingtoni
Állami Rendőrségnek, Seattle-be. Hajnali három órakor az állam összes
rádióállomása hallott a katasztrófáról, és a tűz híre elért az államok közti
hálózaton Washingtonba is, ahol azonnal FBI-ügynököket állítottak az ügyre.
Mindenki ezen dolgozott. Az elmúlt egy hét során véletlenül gigantikus
olajtűz ütött ki a Valdez-terminálon, később a Grays Harbour
olajfinomítójában, amelyek a nyugati part energiaellátását biztosították.
Ráadásul óriási lyuk tátong a Yakutat-öbölből nonstop áramló nyersolajat
Grays Harbourba szállító vezetéken. Mindhárom incidens az éjszaka leple alatt
történt. Ez nem lehetett baleset. Itt krízishelyzetről van szó. Az Amerikai
Egyesült Államokat megtámadta egy láthatatlan martalóc, szabotőr,
terrorista, őrült, fasiszta, kommunista, fundamentalista vagy valamilyen
rögeszmés aktivista.
Washingtonban egyértelművé vált, hogy valaki nagyon haragszik rájuk. Az
elnököt hajnali 3 óra 10 perckor ébresztették, két perccel később már az Ovális
Irodában volt, pizsamában. Véleménye szerint „ezt az embert meg kell találni,
és le kell állítani, nagyon gyorsan, mielőtt örökre sötétségbe borul az ország
nyugati fele".

Morgan admirális autóba vágta magát, és a Taft-hídon keresztül száguldott a

Fehér Házba. Három ügynök követte, ám nem tudtak lépést tartani vele a
szemerkélő esőben és a csúszós úton. Negyed négy körül Ramshawe
korvettkapitány tizenegy éves Jaguárjával repesztett végig a Washington-
Baltimore Parkway-n Fort Meade-be. Morris admirális már az irodájában volt,
épp a Pentagonnal beszélt telefonon. Alan Dickson admirális foglalt vonalát
szerette volna elérni. Dickson az Atlanti-Flotta parancsnoka volt régebben, és
most a Haditengerészeti Műveletek vezetői tisztjét látta el.
Dickson admirális szintén az irodájában volt, és a Csendes-óceáni Flotta
főparancsnokával, Dick Greening admirálissal beszélgetett, aki Pearl Harbor-
i irodájától távol az óriási San Diego Haditengerészeti Központot látogatta meg.
Szintén Dicksonnal szeretett volna beszélni Freddie Curran ellentengernagy,
a Csendes-óceáni Flotta tengeralattjáró parancsnoka, Tim Scannel, a
Legfelsőbb Katonai Tanács elnöke, és Arnold Morgan is, az autójában
elhelyezett titkos telefon segítségével. Az utóbbi telefonhívás természetesen
óriási előnyt élvezett, Alan Dickson közölte is Dick Greeninggel, hogy majd
később visszahívja.
Morgan admirális meteorként száguldott át a DuPont Circle-n,
megdöbbentve a tér északi oldalán megbúvó washingtoni rendőröket. Azonnal
észrevették, hogy egy fekete diplomata autóról van szó, ezért úgy döntöttek,
hogy inkább a saját dolgukkal foglalkoznak.
- Alan! - üvöltötte az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója. - Azonnal beszélj
George Morrissal vagy az asszisztensével, gyorsan. Aztán ne mozdulj, fél óra
múlva itt vagyok.
A vonal azonnal megszakadt, és Dickson admirális - aki már eléggé
felpörgött- megparancsolta egy lézengő fiatal hadnagynak, hogy hívja vissza
Greening admirálist, és mondja meg neki, hogy el ne mozduljon az
íróasztalától. Ezután fogadta a régóta várakozó George Morris hívását a titkos
vonalon. Végre sikerült beszélniük. Morris admirális, aki néha lassú
gondolkodásúnak és nehéz felfogásúnak tűnt, ma egész meglepően
viselkedett.
- Alan, a hazánkat megtámadták.
- Tudom. És fogalmam sincs, hogyan tovább.
Mindketten tisztában voltak vele, hogy ez a modern katonai elrettentés
iskolapéldája. A láthatatlan ellenség -aki Isten tudja, hol ólálkodik, Isten
tudja, mit tervez, és Isten tudja, kinek az érdekeiért -: a terrorizmus.
Mindkettőjüket a Fehér Házból érkező vörös fény szakította félbe.
Mindkettőjük forró vonalán Morgan admirális hangja jelentkezett be, aki
mindkét fülén egy-egy telefont tartott, joggal volt büszke fizikai és mentális
képességeire.
„Szituációs szoba. Nyugati Szárny, reggel 7 óra. Ne késsenek, (kattanás) Kis
beszélgetés, agytorna.
Morris admirális lerohant Ramshawe korvettkapitány irodájába. Egy
összesítőt keresett a titokzatos tengeralattjárókról. Kíváncsi volt, milyen
útvonalon evezhettek amerikai vizekre, valamint bármely más adatra, amely
segítségére lehet. Mindketten nagyon aggódtak, és ez egyre elviselhetetlenebb
méreteket öltött, mivel már egy hete az ügyön dolgoztak. És most hirtelen, az
éjszaka sűrűjében legmerészebb rémálmaik is valósággá váltak. A szemét dög
újra lecsapott, halálos csapást mérve rájuk.
Morris admirális minden dokumentumot begyűjtött, amit a fiatal
korvettkapitány rendelkezésére bocsátott. Mindegyiken figyelmesen felírt
részletek voltak a Barracudák útjairól, és a Valdezt leromboló rakéták földet
éréséről. Emellett a Graham-szigettől északra a kőolajvezetékre mért, és a
nyugati parti finomított olaj elleni csapásról begyűjtött információk is az
asztalon voltak.
Valaki sötétségbe akarta borítani az országot. Az elnök szinte pánikban volt.
Morris admirális tudta, hogy óvatosan kell végigvezetniük őt a kusza és
gyászos forgatókönyvön, de biztos volt benne, hogy a haditengerészet teljes
gőzzel dolgozik az ok, hatás és jóvátétel lehetőségein. Mindenesetre az elnök
ritkán tért ki, amikor a csontos arcú Morgan admirális csillogó kék szeme az
asztal túloldaláról nézett szembe vele. Lehet, hogy ma reggel szemtelenebb
lesz. Végül is az Amerikai Egyesült Államok hadat visel. Valakivel.
Reagan elnök nyugati szárnyban található szobájában gyülekeztek nem
sokkal reggel 7 óra előtt. Elsőként az elnök érkezett meg - aki most már
felöltözött, bár nem borotválkozott meg -, Harcourt Travis külügyminiszter és
Bob MacPherson védelmi miniszter társaságában. Scannell tábornok, a
Legfelső Katonai Tanács elnöke Dickson admirálissal érkezett, a hangszigetelt
ajtókon utolsóként pedig Arnold Morgan admirális lépett be Morris admirális
kíséretében, akinek épp a jegyzeteit olvasta.
Négy haditengerész őr vigyázta a folyosókat, a Fehér Házban minden
biztonsági rendszer működött. Ami a szigorúan titkos értekezleteket illeti, ez
most a legelőkelőbb helyet foglalta el. A kommandósok, akik általában az
épület tetején járőröztek, míg az elnök a rezidenciáján volt, most négy
felfegyverzett ügynökkel csapatot alkotva elzárták a szoba felé vezető lifteket.
A témát természetesen nem volt szabad kiejteni a négy fal között, amely most
az ország leghatalmasabb embereit tömörítette. Morgan admirális a terem
egyik végében elhelyezett egy óriási monitort, amelyen egy átvilágított térkép
volt látható. A térkép a Csendes-óceán északi részének ázsiai oldalát mutatta,
egészen Kanada és az Egyesült Államok nyugati partjáig.
- Jó reggelt, uraim! - kezdte az elnök. - Mivel az ülés egy katonai
megbeszéléssé fog válni, nemzetbiztonsági tanácsadómat ezennel kinevezem
az ülés elnökévé. Arnie, kérlek, foglald el a helyedet az asztalfőn. Mellettem
ülnek majd politikustársaim, Bob és Travis, szemben Alan admirális és Tim
tábornok. Azt hiszem, magam kissé lemaradtam a legfrissebb fejleményekről,
úgyhogy talán Arnie tájékoztathatna ezekről.
Morgan admirális nem mosolygott, még mindig Jimmy Ramshawe
jegyzeteivel volt elfoglalva.
- Azonnal, uram... és szerintem sokkal jobban menne, ha valaki hozna egy
kis kávét.
Ezen jót nevettek, Bob MacPherson odasétált a házi telefonhoz, kávét és
péksüteményt rendelt, hiszen már mindannyian hosszú órák óta ébren voltak.
- Rendben, uram. Az első csapással kezdeném, amely február 29-én a kora
hajnali órákban rázta meg az alaszkai Valdez-terminált. Minden birtokunkban
lévő jelentés szerint két különböző detonációról beszélhetünk. Az egyik
magában a terminálban történt, míg a második egy perccel később a
tartályoknál. Szárazföldi támadásra utaló bizonyíték nincs. A környező
légtérben sem katonai, sem civil repülőgép nem járt, és 1600 kilométeres
körzetben hadihajót sem láttunk. Keményen kutattunk a nyomok után, de
semmit sem találtunk. Ami biztos, a két hely nem magától robbant fel. Van
néhány komédiásunk, akik azt állítják, rakétákat láttak a szárazföld felett
repülni Alaszka központja felől Valdez irányába. Véleményünk szerint a
bizonyíték megalapozott, mivel az általuk meghatározott idő másodpercre
pontosan egyezik, és ezt nem tudhatták. - Az admirális kis szünet után
folytatta. - Negyvennyolc órával később hatalmas törés keletkezik a Yakutat-
öbölből a Grays Harbour finomítóba olajat szállító új csővezetéken. Nincs
bizonyíték arra vonatkozóan, hogy egy sötét ügy állna a háttérben, de
számomra gyanús, hogy a törés egy fojtópontnál keletkezett, ahol a vezeték
felemelkedik, hogy átíveljen egy homokpad felett.
- Ez miért gyanús? - vonta össze szemöldökét az elnök.
- Ahhoz, hogy lyukat robbantsanak a vezetéken, a búvároknak meg kell
közelíteniük azt. Furcsa, hogy a 800 kilométer hosszú vezeték legtökéletesebb
pontján történt az egész.
- Értem. Folytasd, kérlek.
- Uram, ezen a ponton már felmerült annak a lehetősége, hogy a Valdez-
terminált féltucatnyi rakéta találhatta el. Egész egyszerűen nincs rá más
magyarázat. A terminált valami nagy dolog találta el, ami nem a szárazföld
felől vagy a levegőből érkezett. Az óceánon nem tartózkodott hajó normál
távolságon belül. Csak a tengeralattjáróról történő indítás lehetősége marad.
- Atyaúristen! - kiáltott fel az elnök. - Mégis, milyen tengeralattjáró?
- Nos, itt már kissé bonyolódni kezd a helyzet. Ha lehetne, inkább a
következő támadással folytatnám, amely, mint azt ön is tudja, néhány órával
ezelőtt történt. Hirtelen ugyanaz a forgatókönyv tárult fel előttünk. Ismét
felrobbant egy óriási olajerődítmény, ezúttal az ország legnagyobb
olajfinomítója, Grays Harbour. Mi okozta a robbanást? Nem tudjuk.
Bizonyíték? Nincs. Kivéve az, hogy ismét két detonációt lehetett hallani. Az
első két lepárlótornyot rombolta le, majd valami becsapódott a tartályokba...
és ismét kizárható a hadihajók, repülőgépek és szárazföldi támadás
lehetősége. Uram, ami eltörölte az olajfinomítót, nagy és hatalmas volt,
bizonyára egy hajóról indították, mivel tudtommal nincs olyan nagy
hatótávolságú rakéta a világon, amely szárazföldről elérné akár Alaszkát, akár
Kaliforniát. Kivéve, ha ballisztikus rakétáról lenne szó, ám ez esetben azt
lenyomoztuk és lelőttük volna. És itt ismét a Mary Celesté-rő\ beszélünk.
Hiszen nem is volt itt semmiféle hajó... Uram, itt ismét a tengeralattjáróról
indított rakéták valószínűsége erősödik. Azért térek erre mindig vissza, mivel
Sherlock Holmes rajongója vagyok. Bizonyára önök is ismerik a mondást:
Mikor kiküszöbölted a lehetetlent, csak az igazság marad.
- Arnie, úgy gondolod, és a többi jelenlévő is úgy gondolja, hogy a Valdezt, a
csővezetéket és Grays Harbourt ért csapás katonai jellegű volt?
- Nos, nem volt időm megkérdezni erről senkit, uram. De számomra ez nem
kétséges. Bárki is talált el bennünket, hihetetlen arzenállal rendelkezik,
amelyet egy civil bizonyára nem tudott volna ilyen pontosan bevetni. -
Mindenki egyetértően bólogatott. - Ebből adódik a következő téma. Az időzítés
kérdése. Ez minden bűntény esetén kritikus tényező. Nos, a rakétákat kissé
éjfél után, péntek hajnalban lőtték ki Valdezre. A csővezeték talán éppen
vasárnap éjfél előtt robbant fel. Van egy hetvenkét órás szünet, egész pénteken
és szombaton csend van, majd a vezeték vasárnap éjfélkor felrobban.
Feltételeznünk kell, hogy a csővezetéket egy tapadós bombával vagy
valamilyen tengeri aknával robbantották fel, és nyilván a robbanás előtt
huszonnégy órával időzítették. Akinek van egy cseppnyi esze, olyan távol kerül
a helyszínről a robbanás idején, amennyire csak tud. Nos, talán harmincnyolc
óra telhetett el a robbantás és a tapadós bombák elhelyezése között, igaz? -
Ismét mindenki egyetértően bólogatott. - Nos, ami Valdezt eltalálta, maximum
néhány száz kilométerre lehetett a csővezetéktől, mivel, higgyék el, az a
tengeralattjáró nagyon lassan siklik a mélyben. És a búvárok kiengedését is
nagy előkészületek előzték meg. Nos, tisztelt uraim, egy kicseszett betolakodó
van pont Kanada nyugati partjainál. Legalábbis azt pontosan tudjuk, hol volt
szombat éjfélkor: épp az Overfall homokpad közelében. A következő dolog,
amit biztosan tudunk, a ma hajnali Grays Harbourra mért csapásuk. Ez kissé
több mint hét fokkal és 800 kilométerrel délre van, plussz tizenöt kilométer,
hogy kijusson a Dixon-kapuból, az összesen 815 kilométer.
Az admirális felállt, és a számítógépesített térképhez sétált.
- Pontosan erről beszélek - mutatott a homokpadra. - És erről - mutatott
Grays Harbourra. - Mindössze öt nap telt el a csővezeték felrobbantása és a
finomító lebombázása között. Ötcsomós sebesség mellett napi 220 kilométert
tesz meg... az kicsivel több, mint négy nap. De nem áll meg a 47. hosszúsági
foknál, ugye?
- Miért nem? - kérdezte az elnök. - Közel akar lenni a célponthoz, nem?
- Uram, a rakétákat 1600 kilométer távolságról is pontosan kilőheti, így
szinte teljesen biztos, hogy a szükségesnél délebbre megy majd... hogy
távolabb kerüljön a becsapódástól... senki sem akar a közelben maradni...
lehet, hogy 160 kilométernyire, délre ment, ami szinte pontosan öt napot jelent
mostanáig ... valahol itt lehet... - Arnold a térkép délebbi részére mutatott, és
hozzátette: -A parttól távol fog maradni, akár 240-320 kilométernyire is,
úgyhogy szerintem valahol innen indíthatta a rakétákat... legalábbis én így
gondolom.
Jobb kezével egy kört írt le a térképen. Majd hátralépett, és széttárta kezét,
egy másodperc szünetet tartott,- majd folytatta:
- Isten tudja, hol lehet most. Talán öt órával ezelőtt ez lehetett a pontos
helye... szerintem most is lassan kúszik a mélyben, de halványlila gőzöm sincs
róla, most éppen hol lehet.
- Úgy érted, hogy a Csendes-óceán közepéről lőtte ki ezeket az izéket?
- Igen, uram. De nem hiszem. Bizonyára a part közelébe osont az alaszkai
támadások idejére, majd délre jött, hogy szétbombázza az olajfinomítót.
Szerintem most a part felé tart, a zajos vizek irányába, a lehető legmélyebben
és leglassabban.
- Mi az ördög az a zajos víz? - kérdezte a belügyminiszter.
- A Csendes-óceán ezen része nagyon furcsa, Harcourt. Észak felől hideg
tengeráramlat érkezik, míg dél felől meleg áramlat... igen érdekes
termálhatásokat okoz, olyan áramokat, amelyek „meghajlítják" a
hanglokátorok sugarait. És ez sokkal zajosabb a part mentén... úgynevezett
audio „köd" hatást hoz létre. Alig lehet valamit kivenni a zajból. Talán a part
mentén kúszik végig, tőkesúlya alatt 30 méternyi vízoszloppal, és ha elég
lassan halad, senki sem fogja észrevenni. Uraim, most beleragadtunk egy
olyan helyzetbe, amelyet „lángoló dátumnak" nevezhetnék. Egészen addig nem
tudjuk megtalálni ezt a szemetet, amíg újra le nem csap... És azok a vacak
rakétái lehetővé teszik, hogy távolról támadjon. Ez a tengeralattjáró egy
háborús rémálom. Ne felejtsék el, uraim, hogy még soha nem volt olyan
terrorista, aki atom-tengeralattjáróról támadott volna. De most már van.
Ebben teljesen biztos vagyok.
- Jézusom! - döbbent meg az elnök. - Úgy érted, hogy tehetetlenek vagyunk?
- Attól tartok, igen.
- Nos, van egy hatékony haditengerészetünk, amely mindig egyre több pénzt
igényel tőlem. Miért nem tudják megtalálni ezt az istenverte szemétládát?
- Uram, feltételezem, hogy tudja, milyen nehéz egy tűt megtalálni a
szénakazalban. Kicseszettül szerencsések lennénk, ha egyáltalán a
szénakazlat meg tudnánk találni, a tűről már nem is beszélve. Egy 480 X 640
kilométeres területről van szó, melyen belül az ellenséges tengeralattjáró
bárhol lehet. Azt sem tudjuk, hogy vajon kelet, nyugat, észak vagy dél felé
ment-e tovább. Egy több mint háromszázezer négyzetkilométer... nem látjuk,
és nem is halljuk, merre van. Egyszerűen kiválaszt egy helyet a mély vízben,
leparkol a hajójával 450 méterre a tengerszint alatt, és akár egy egész évig ott
maradhat... majd hazamegy, akárhol is legyen az.
- Uram - vágott közbe Dickson admirális -, igen drága haditengerészetünk
nevében azt kell mondanom, hogy egy ilyen széles körű keresés teljesen
hiábavaló. Csak az időnket, energiánkat és pénzünket fecsérelnénk rá. Ha az
egész Csendes-óceáni Flottát előhúznánk, akkor is millió az egyhez lenne az
esély arra, hogy megtaláljunk egy ravasz tengeralattjárót. Ezért van nekünk is
olyan sok belőlük... a tengeralattjárók a világ legveszélyesebb fegyverei, amint
azt Grays Harbour lakosai is megtudták.
-Jó, jó... értem. - Az elnök láthatóan zavarba jött. - De Arnie, mindig azt
mondod nekem, hogy a világ minden mozgó tengeralattjáróján rajta van a
kezünk... és most, hogy először szükségünk lenne információra... basszus, itt
egy atom-tengeralattjáró, amely szétrombolja az Amerikai Egyesült Államokat,
és senki sem tudja, hol lehet most, és kié. Légy szíves, ne idegesíts ezzel! A
haditengerészet fenntartása óránként kb. egymilliárd dollárba kerül, és azt
mondod nekem, hogy üljünk itt, mint egy csomó kiscserkész, és nézzük végig,
amint ez a mániákus tönkretesz bennünket?
- Uram, a végén lehet, hogy az íjászt kell elkapnunk, nem a nyilat.
- Milyen találós kérdés akar ez lenni?
- Egy meglehetősen könnyűfajta, uram - vigyorgott az admirális. - Most egy
szeptember 11-hez hasonló méretű terroristatámadással kell szembenéznünk,
azzal a különbséggel, hogy alig van halálos sérültje, de a sztori kísértetiesen
hasonlít. Halálbiztos, hogy ezt a támadássorozatot valamelyik állam
támogatja. Ez meglehetősen leszűkíti a kört. Kétlem, hogy az öreg al-Kaida
képes lenne egy atom-tengeralattjáró kezelésére. Általában nem lepedőbe
csavart fejű emberek vezetik az ilyen hajókat. De valahol az események mögött
egy idegen állam vagy köztársaság áll, akár kettő is. Őket kell megtalálnunk.
- Lehet, hogy te ezeket keresed, Arnie... - őrjöngött most már láthatóan az
elnök. - De én ezt a kicseszett barmot keresem, aki lerombolja az
olajfinomítóinkat.
- Uram, alig van néhány nyomunk. Jobb lenne elkerülni a totális háborút.
Gyanítjuk, hogy egy orosz típusú tengeralattjáróról van szó, amely egy
harmadik ország, minden valószínűség szerint Kína felségjelzése alatt hajózik.
- Kína! - üvöltötte az elnök. - Akkor már globális háborúról beszélünk! Jézus
Mária!
- Uram, amennyire tudjuk, a világon mindössze egyetlen olyan
tengeralattjáró létezik, amely át tud kúszni a sarki vizeken, a Csendes-
óceánon, majd támadást mér Alaszkára. Ez egy húszéves orosz Sierra I,
Barracuda 945. Minden valaha épített tengeralattjárót számításba vettünk.
Az elnök kifejezetten utált macska-egér játékot játszani Arnold Morgannel,
mivel a végén mindig gyereknek tűnt. Különösen a felső vezetői körében. Azt
akarta mondani: Jó, keresd meg, okostojás, most azonnal, és hagyj engem
békén a részletekkel." De tudott jobbat, és ezért helyette a következőket
mormogta:
 - Kérlek folytasd, admirális.
- Nos, ezt a tengeralattjárót nemrég áthelyezték az Északi Flottától a
Petropavlovszkban lévő Csendes-óceáni Flottához.
- Az hol a pokolban van? - türelmetlenkedett az elnök.
- A Kamcsatka-félsziget déli végén. Egy nagy orosz haditengerészeti bázis
Kelet-Szibériában, a semmi végén... kilométerről kilométerre követtük a hajó
útját egészen Murmanszktól kezdve. De most már tudjuk, hogy eladták a
kínaiaknak, mivel túl drága volt a fenntartása.
- Nos... most hol van? - Az elnök ismét zavarba jött.
- Február 9-én, szombaton láttuk, amint kifutott az orosz bázisról. Láttuk
azt is, hogy délre fordul, és az oroszok állítják, hogy bizonyára Zhanjiangba, a
Déli Flotta központjába hajózott. Azonban okunk van feltételezni, hogy a
Barracuda a parttól 16 kilométerre alámerült, és észak felé fordult.
- Miért?
- Tényleg kíváncsi a részletekre, uram?
- Nem. Elhiszem anélkül is. Észak felé fordult. És utána?
- Húsz nappal később óriási rakéták csapódnak be Valdez termináljaiba.
- És a drága haditengerészetünk felbecsülhetetlen értékű megfigyelő-
rendszere mindebből semmit sem vett észre?
- Pontosan, uram. Egy sóhajtást sem.
- Az hogy a pokolba lehet?
- Mivel úgy kúszott be a partjaink közelébe, mint egy rohadt csúszómászó,
uram. Mikor az atom-tengeralattjárók nagyon lassan mennek, senki sem
hallja meg őket. Különösen nem, ha messziről elkerülik a nyilvánvaló
megfigyelés alatt álló területeket.
- Látott valaki bármit is, ami egy tengeralattjáróra emlékeztet?
- A Csendes-óceán ezen részén nem, uram. De tudjuk, hogy itt volt.
Véleményem szerint még mindig itt van. Gondolom, hogy az asztal túloldalán
ülő kollégáim egyetértenek velem ebben.
- Szerintem efelöl semmi kétség - mondta a parancsnok, és Scandell
tábornok bólogatott, csakúgy, mint Morris admirális és Bob MacPherson. - így
már csak a „lángoló dátum" lehetősége marad. A legmagasabb fokú
készültséget tartjuk fenn, és várunk, hogy újra támadjon.
Az elnök rendkívül dühösnek tünt, és az is volt.
- Hány rakétája lehetett? Morgan admirális megrázta a fejét.
- Szerintünk összesen huszonnégy volt.
- És hányat lőtt ki?
- Nem tudom. Legalábbis pontosan nem, mivel még mindig folynak a
nyomozások Alaszkában. De szerintem összesen kb. tizennégyet lőhetett ki,
úgy nyolcat Valdezre, és valószínűleg hatot Grays Harbourra.
- Akkor még legalább egy támadásra számíthatunk, igaz?
- Attól tartok.
A legjobb pillanatban megérkezett a kávé és a péksütemény is, kihúzva a
méregfullánkot az elnök következő megjegyzéséből. Megvárta, hogy
felszolgálják a reggelit, hogy a fehér köpenyes férfi hivatalosan megkérdezze
Morgan admirálist, hogyan kéri a kávéját. Majd újra kérdezett:
- De mi a helyzet a haditengerészettel? Csak van valami eszköz a kezünkben,
amit felhasználhatunk? - kérdezte szinte gyászosan.
- Csak időpocsékolás lenne, uram - sajnálkozott Dickson admirális. - Mire
tengerre szállunk, már hetedhét országon is túl járnak.
- Nem látok más lehetőséget, minthogy várjunk - helyeselt Morgan
admirális. - De azért aggódom a haditengerészetért.
- Hogy érted ezt?
- Nagyon is úgy tűnik, hogy dél felé indult el, és a San Diego-bázis tele van
hajókkal. Szörnyű lenne, ha rakétát vagy akár torpedót lőnének ki egy
anyahajóra.
- Ez most vicc akart lenni? - kérdezte az elnök, felvonva szemöldökét.
- Nos, pont most tett a föld színével egyenlővé egy olajfinomítót, ami jóval
nagyobb, mint hat anyahajó, és mégsem esett nehezére.
 - De bizonyára van valamilyen védelem...
- Hát... egy tengerről kilőtt, 600 csomó, percenként 16 kilométeres
sebességgel, 60 méter magasan repülő rakéta esetén, váratlanul, az éjszaka
közepén? A támadónak mindenképpen jobbak az esélyei. Az egyetlen, amit
megtehetünk, hogy folyamatosan mozgásban tartjuk a hajókat. Az idegen
országok naponta kapnak műholdfelvételeket minden bázisunkról, és ez az
állat könnyen hozzájuthat ezekhez az adatokhoz, ha a periszkópját hét
másodpercre néhány méterrel a víz fölé emeli, olyan időpontban, mikor tudja,
hogy az óceán elhagyatott. Ezután beprogramozza a rakéta GPS-ét, és elindítja
pontosan felénk. A rakéta a GPS adatait követi. Nem téved.
- Ha folyamatosan mozgásban akarnánk tartani a hajókat, az púp lenne a
hátunkon - ellenkezett Dickson admirális. - Számos oka van annak, hogy a
dokkban tartjuk őket. Először is a tengerészeknek is szükségük van rövid
pihenőre a tengeren töltött hónapok után, és a hajókat sem árt megjavítani.
Egy nagy repülőgép-anyahajó mozgatásához ezerfős személyzet szükséges.
Óriási káoszhoz vezetne, ha kétnaponta ugráltatnám őket.
- A pokolba, alighanem igazad van. De van itt még valami, amit meg akartam
kérdezni a rakétákról... repülés közben tudnak irányt változtatni?
- Persze - vágta rá Arnold. - Ehhez elegendő indítás előtt néhány különböző
számot betáplálni. De indítás után már nem változtatható az irány. Végül is a
GPS által tárolt adatok alapján tájékozódik, a műholdas képről kapott pozíció
szerint.
- Okos kis acélördög! - szitkozódott az elnök.
- Valójában utálok pedáns lenni, de szerintem a nagy hatótávolságú rakéta
egy kifejezetten buta dög. Az egész irányítórendszere teljes mértékben a GPS-
en alapul, mely, mint azt ön is tudja, az egyik katonai műholdunkról működik.
Lehetővé teszi, hogy a világon mindenki háromméteres pontossággal
meghatározza a helyzetét.
- Nos, mi a fenét csinál a világon mindenki a mi műholdunkkal? - háborodott
fel az elnök.
- Mivel az ön nagyra becsült baloldali seggfej elődje úgy döntött, hogy
mindenki számára hozzáférhetővé teszi, a saját kis szokásos fondorlatos,
becstelen, semmittudó módján.
Morgan admirális még a szinte megbénító erejű feszültséggel járó
pillanatokban is képes volt megőrizni hidegvérét. Scanell tábornok és Morris
admirális azonban szinte egyidejűleg magukra borították a kávéjukat, míg Bob
MacPherson hahotában tört ki. Az elnök szintén kuncogott, habozott, majd
megkérdezte:
- De most komolyan, hogy lehet az, hogy mindenki, még ez a bennünket
rakétával támadó őrült is hozzáfér a műholdjainkhoz?
- Nos, uram, a GPS eleinte kizárólag amerikai katonai célokat szolgált. De
aztán úgy döntöttek, hogy a rendszer olyan hatalmas segítséget jelent a
navigációban, hogy bármely emberi tevékenységet nagymértékben
megkönnyítené... tudja, a vitorlázást, túrázást, hegymászást, rallyversenyzést,
kereskedelmi hajózást, egyszóval mindent.
- Szóval megnyitottuk a hozzáférést. De... és itt egy nagy de, a katonaság
ragaszkodott hozzá, hogy a pontosságot három méterig tartsuk fenn magunk
számára, másnak viszont 150 méteres pontosságot biztosítson.
- Úgy érted, hogy amennyiben ilyen mértékben letérsz az útirányról,
megérdemled, hogy vadonatúj jachtoddal a strandra fuss be?
- Pontosan, uram. Ha a 150 méter nem elég jó, akkor vásárolj magadnak egy
szextánst, és szerezz navigációs ismereteket.
- Na és aztán?
- Azt hiszem, a hajógyárak és navigációs készülékek készítői nagy nyomást
gyakoroltak az ügy érdekében, és az ön elődje beadta a derekát. Azt mondta,
nem lát semmi rosszat abban, hogy pontos navigációs segítséget adjunk bárki
számára.
- Jézusom, a katonaság bizonyára tiltakozott ez ellen.
- Valójában pokolian fellázadtak, a mára ismert okok miatt.
- És?
 - Elődje nem vett róluk tudomást, mint ahogy másról sem, amit valaha
mondtak, kivéve, ha valamilyen megtévesztő taktikához szüksége volt rájuk.
- Úgy érted, hogy ha kikapcsoljuk a GPS-t tápláló műholdat, akkor nem
tudják hosszú távon irányítani a rakétájukat?
- Igen, pontosan így értem.
- Akkor, bassza meg, kapcsoljuk ki a műholdat.
- Rendben - vágta rá Arnold.
- Várjatok! - szólt közbe Harcourt. - Ezt nem tehetjük meg. Már az első nap
20 hajótörés történne. A hatalmas teherszállító hajók és tartályhajók nem
tudnak GPS nélkül navigálni.
- A fene egye meg!
- Mit mondjak, kinek címezzék a többmilliárd dolláros pereket, amelyet a
világot behálózó navigációs rendszer kikapcsolására parancsot adó ember
ellen nyújtanak be?
- A fenébe, azt hiszem, megfogtál.
- Uram, tudom, hogy a Harcourt által tömören előadott okok miatt nem
iktathatjuk ki a GPS-t világszerte. És megfelelő figyelmeztetés nélkül nem is
állíthatjuk vissza 150 méteres pontosságúra. Világszerte rengeteg ember
megfulladna. Utánajárok, mit tehetünk. Hiszen pontosan a GPS teszi lehetővé,
hogy a tengeralattjárón lévő terroristák ilyen tökéletes pontossággal eltalálják
a célpontjukat.
- Ha csak 150 méteres pontosságot tudnánk biztosítani, akkor nem találta
volna el az olajfinomítót?
- Valószínűleg nagy részét akkor is eltalálta volna - ellenkezett Arnold
Morgan. - Azonban kétlem, hogy eltalálta volna a nagy lepárlótornyokat, és ez
már vagy kilencven százalékkal csökkentette volna az okozott kárt.
- Azt hiszem, itt találtunk még egy dolgot, amiért hálásak lehetünk az
elődömnek - mondta az elnök elgondolkodva.
- Teljes mértékben.
- Liberális seggfej - erősítette meg az elnök.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

znap, péntek éjjel Vitalij Rankov admirális Morgan admirális egyetlen

A telefonhívását sem fogadta. Mostanra már nyilvánvalóvá vált, hogy senki
sem fogja elmondani az Amerikai Egyesült Államoknak: a második Barracuda
működőképes-e, hol van, és az oroszok tulajdonában van-e. Arnold Morgan
nem örült ennek. Másnap hajnalban a CIA orosz részlegének alvó vezetőjének
titkos számát tárcsázta.
- Szia, Tommy! Itt Morgan beszél. Megvan még az a jó ismerősünk
Murmanszkban?
Tom Rayburn, az admirális régi cimborája gyorsan felébredt.
- Szia, Arnie! Még éppen ott van, de pont most készül nyugdíjba menni...
talán ideköltözik.
- Szerinted van még ideje egy utolsó feladatra? Semmi veszélyes. Csak körül
kéne szaglásznia egy kicsit.
- Ó, hát persze. Az öreg Nyikolaj drága, de együttműködő.
- Rendben. Egy atom-tengeralattjárót keresek. Sierra I. Barracuda 945
típus, a hajótörzs száma K-240. Úgy gondoljuk, hogy sohasem fejezték be
teljesen, soha nem futott ki a tengerre, és Szeveromorszktól északra, az aragu-
bai fedett dokkban tárolják. Arra vagyok kíváncsi, hogy még mindig ott van-e.
Úgy tudjuk, hogy egy másik, működő Barracuda, a K-239 alkatrészellátására
használták.
Tom Rayburn figyelmesen jegyzetelt.
- És hol van a másik, csak azért, nehogy összekeverjük őket.
- Nem vagyok biztos benne. De feltételezzük, hogy rohadt messze
Murmanszktól.
A CIA-ügynök majd megpukkadt a nevetéstől. Arnold Morgan modora nem
változott az elmúlt húsz év alatt, mióta ismerték egymást.
- Rendben, főnök. Ráállok az ügyre. Azt akarod tudni, hogy a Barracuda még
mindig Aragubában van-e, és ha nem, akkor hol?
- Igen, és különösen azt, hogy eladták-e.
- Értem. Huszonnégy órát kérek.
Jimmy Ramshawe korvettkapitány eközben Fort Meade-ben éppen az
Energiaügyi Hivatal jelentése fölé görnyedt, amely a Graham-szigettől északra
fekvő víz alatti javító munkálatok előrehaladását részletezte.
Miután temérdek nyersolaj ömlött a tengerbe, az Overfall homokpad
közelében egy gumisapkával lezárták a kőolajvezeték szelepeit. Bonyolult
feladat volt, de a sekély víz nagy segítséget jelentett. Egyidejűleg daruval egy
javítóhajóra kiemelték a vezeték sérült elemeit, mielőtt két hajó segítségével
visszaengednék a teljes részt a tengerfenékre. Ezután természetesen ki kellett
nyitni a szelepeket, hogy megbizonyosodjanak róla, az egyik fő illesztésnél
végrehajtott javítás jól sikerült. Miután újra elkezdett áramlani a nyersolaj a
vezetékben, a búvárok jelentése szerint megszűnt a szivárgás, így minden a
legnagyobb rendben volt. Azonban legnagyobb megdöbbenésükre három
órával később egy újabb hatalmas olajfoltot láttak kialakulni kb. 800 méterre
északra. És itt nehezebb volt a javítás elvégzése is, mivel a víz sokkal, sokkal
mélyebb volt.
Újra lezárták az összes szelepet, de ez alkalommal egy legénység nélküli mini
tengeralattjárót küldtek le, hogy felmérje a további károkat, amelyről senki
sem tudott. Ez ismét borzasztó hír volt, mivel a felszínre érkező televíziós
képeken egy óriási repedés tátongott a kőolajvezeték kellős közepén, távol
bármely illesztéstől. Ez azt jelentette, hogy két óriásdaru segítségével két teljes
vezetékrészt kell az óceán mélyéről a felszínre emelniük.
Ez elképesztően drága és kockázatos művelet lesz. A Dixon-kapu az isten
háta mögött fekszik, ahol március elején a tenger nagyon zordan tud
viselkedni. Úgy tűnik, hogy 6-8 hétig egy csepp olaj sem fog a Yakutat-öbölből
ide eljutni. Végül is teljesen mindegy volt, hogy a nyersolaj eljut-e az Amerikai

181
Egyesült Államok partjaihoz, mivel a Grays Harbour finomítót úgyis
lerombolták. És a Prince William-szoros felől sem érkezik dél felé tartályhajó,
mivel jelenleg amúgy is szünetel a nyersolajellátás.
Ha a Rashood tábornok fundamentalistái és az Egyesült Államok nyugati
partjai közti háborút Queensberry márki szabályai szerint játsszák, a bíró már
rég leállította volna.
Jimmy Ramshawe nézte a jelentést, és azon elmélkedett, milyen kolosszális
kárt okoztak az államoknak. Előszedte és kielemezte a Colorado Egyetem
professzora, Jethro Flint lázító szavait is... Soha nem tesztelték a csővezetéket
valós nyomás alatt... mikor egy tárgyat olyan nyomásnak teszünk ki, amilyet
sohasem tapasztalt, elrepedhet... túlterhelték a vezetéket, kissé
meggondolatlanul, és most darabjaira esett szét.
Téves állítás, professzor. Ha önnek igaza lenne, akkor a csővezeték az
illesztésnél, a leggyengébb pontján jött volna szét, ami azonnal csökkentette
volna a nyomást, és az olaj hatalmas sugárban ömlik ki a tengerbe... és a
vezeték nem törik el még egy helyen, különösen nem a vezeték közepén, az
illesztésektől távol.
Attól tartok, öreg barátom, hogy a vacak akadémiai elmélete semmit sem ér.
Nem a túlnyomás okozta a repedést a vezetéken, hanem néhány, búvárok által
elhelyezett tapadás bomba.
Megfogalmazott egy jelentést Morris admirálisnak, kiemelve Flint professzor
érvelésének nyilvánvaló és fatális hibáit. Jelentését a következőkkel fejezte be:
„Szeretné, ha elküldeném ezeket a megállapításokat az FBI, Bob MacPherson
és Morgan admirális részére is? Bizonyára pont most robbantották ki Fred
Flintstone-t a vízből, igaz?" Morris admirális helybenhagyólag válaszolt. Most,
hogy hétvége volt, minden piac zárva tartott. így a média világszerte
szétkürtölte a megcáfolhatatlan igazságot, miszerint három hatalmas „baleset"
történt az alaszkai olajiparban. Vajon tényleg balesetről beszélhetünk? Van-e
kapcsolat az esetek között? Vajon ez egy óriási méretű ipari szabotázs? Ha igen,
ki az elkövető? Vajon van valaki, aki az Amerikai Egyesült Államokat térdre
szeretné kényszeríteni?
Ezek a rémtörténetek a Richter-skála felső részét döntögették, és a közélet
minden területét szeizmikus sokk rázta meg. A benzin ára már elérte a
literenkénti 12 dollárt számos nyugati parti benzinkútnál, és San Diegótól az
alaszkai partokig minden napilap és televízió azt kürtölte világgá, hogy az
üzemanyaghiány hatása azonnal érezhető.
Minél északabbra fekvő városról van szó, annál nagyobbak a szalagcímek,
mivel a napilapok szokás szerint felfújták a történteket, hogy a lehető
legnagyobb nyugtalanságot keltsék a lakosságban. Előrejelzéseik szerint... az
erőművek lassan leállnak... a kórházi létfenntartó berendezések áram nélkül
maradnak (az emberek meghalhatnak)... nem lesz benzin... az idős emberek
megfagynak és éhen halnak... bezárnak az iskolák... a kormányhivatalokban
áramszünet lesz... se áram... se számítógép... se nyugdíj. . . se
baseballmeccsek... se reflektorfény... se közlekedési lámpa... se stroboszkóp...
se neonfények.
A lista hisztérikus és végtelen volt. Hisztérikus, pontos, és a pénzről szólt.
Olyan krízishelyzet alakulhatott ki, amelyet soha senki nem gondolt volna.
Nemcsak arról volt szó, hogy Grays Harbour, az ország legnagyobb
olajfinomítója nélkülözi a feldolgozandó nyersanyagot, és működésképtelen,
de nem volt üzemanyag sem, amely dél felé haladva táplálná Kalifornia állam
legnagyobb erőművét. A Lompoc építését azzal indokolták, hogy könnyen és
kizárólagosan megbirkózik majd a San Francisco és Los Angeles gigantikus
városai által támasztott energiaigényekkel. A médiának igaza volt, kettő meg
kettő még mindig pontosan négy; nem öt, vagy három.
Azonban azt nem tudhatták, hogy a valóság sokkal hátborzongatóbb annál,
amit a legszeszélyesebb szerkesztőjük el tudott volna képzelni. Kinn, a
Csendes-óceánon, volt egy harcedzett, káprázatos elméjű ex-SAS-parancsnok,
aki egy csapat kiképzett iszlám fanatikust irányít egy briliánsán hatékony
atom-tengeralattjárón, amely úgy tűnik, képes tetszés szerinti csapásokat
mérni Amerikára. És lehet, hogy küldetésének még nincs vége...

182
 Szombat reggel 9 órakor Morgan admirális egykedvűen olvasta Jimmy
Ramshawe értesítését a csővezeték javításáról. A jelentés minden egyes szava
azt igazolta vissza, amit már eddig is gondolt, tudott. Hogy odakinn a nyílt
tengeren van valaki, aki fölényes győzelmet aratott felettük, és Isten tudja,
milyen egyéb fegyverei vannak. Sem ő, sem Arnold, sem az amerikai fegyveres
erők főokosai nem tudták, hogyan tovább. Az admirálist zavarba hozta ez a
tény, csakúgy, mint a többieket. Még sohasem érezte magát ilyen
sebezhetőnek. Lelke mélyén tudta, hogy az ellenség valójában észlelhetetlen.
Az egész világ a kezében van. Az a szemétláda bármit megtehet, amit csak
akar.
Minden eddigi terrorcselekmény elhalványult ehhez képest. Mikor az al-
Kaida fanatikusai azt hangoztatták, hogy készek életüket is feláldozni a harc
közben, legalább volt egy célpont, ahol keresni lehetett őket, Afganisztán távoü
hegyei közt. Bonyolult volt, de kézzelfogható, és jóval az amerikai katonai
haderő képességein belül - mely azonnal az ellenség nyomába eredt.
De most. Ez az abszurd helyzet.. . Azt sem tudom, hogy ki is az ellenség:
Oroszország? Kína? Vagy valamelyik törülközőfejú ország? De azt tudom, hogy
itt terrorizmusról van szó... a legmodernebb fajtája, és nincs ellene védelem...
mivel azt sem tudjuk, honnan jön... és ki követi el.
Természetesen teljes mértékben figyelmen kívül hagyta, hogy ő is pontosan
ezt a fajta hadviselést szerette, amikor az ellenfelet a földre küldi, akár halálra
is rugdossa, és utána úgy csinál, mintha az egészhez az Amerikai Egyesült
Államoknak semmi köze sem lenne.
Hogy én? Ugyan már. Sajnálom, drága barátom, de semmit sem tudok róla.
Ez alkalommal nem tudok segíteni. Majd jelentkezem.
Még életében nem volt ilyen dilemmában. Alan Dickson teljes
riadókészültségbe helyezte a Csendes-óceáni Flottát. Két tengeralattjáróról
figyelték az esetleges idegen tengeralattjáróról beérkező jeleket. De Arnold nem
igazán reménykedett. Ha kinn van a nyílt tengeren, és tényleg olyan okos, mint
gondolom, a nyugati partnak nagy szerencsére lesz szüksége. Csak remélni
tudom, hogy nem a San Diegóban állomásozó haditengerészeti támaszpont a
célpontja.
Tudta, hogy felesleges lenne a kínai hadihajók mozgásáról információt kérni.
A pekingi katonai központ nem volt ellenséges, de barátságos sem az Amerikai
Egyesült Államokkal. És úgy tűnt, hogy a saját kormányuktól függetlenül
működnek. Az elmúlt néhány év során kétszer fordult elő, hogy amerikai
katonákat kínai börtönbe zártak, miután berepülést hajtottak végre a Dél-
Kínai-tenger felett. És a Taiwan feletti csatározások egyáltalán nem érintették
a kínai-amerikai kapcsolatokat. Az oroszok óriási csendben voltak. És az
Amerikai Egyesült Államok a bizalmatlan és terhes hangulat miatt
természetesen képtelen volt megfelelő kapcsolatot kialakítani az iszlám
államokkal.
Morgan admirális fel-alá járkált irodájában. A Washington állambeli
Környezetvédelmi Irodától érkezett új kommüniké arról tájékoztatta, hogy a
még mindig szivárgó kőolajvezetéket végre lezárták, a töréstől számított 5
kilométerre. Azonban a tengeren a körülmények olyan rosszak, hogy napokba
telik, mire megpróbálhatják kiemelni a törött részt, és elvégezhetik a javítási
munkálatokat.
Kaliforniában a kormányzó egész napos, szigorúan titkos értekezletet tartott
a fővárosban, Sacramentóban. Az ülésen csak azok a tisztviselők vehettek
részt, akik felfogták, hogy borotvaélen táncol az állam áramellátása. Jack
Smith, az elnök energiabiztonsági minisztere az Air Force II. géppel repült
Washingtonból Kaliforniába, és elszántan figyelte, amint a Lompoc Erőmű
tisztségviselői körvonalazták az Amerikai Egyesült Államok legújabb,
leghatékonyabb erőművének helyzetét.
Az új erőmű megépítésével Kalifornia már meglévő 1023 nagy teljesítményű
(0,1 MW vagy nagyobb) erőművét akarták tehermentesíteni. Lompoc kizárólag
a Grays Harbourból származó, kormány által támogatott, olcsó, finomított
olajjal működött. Az olajat kizárólag vasúton szállították a finomítóba,
egyenesen Washington államból, le a Union Pacific állandó útvonalán San

183
Franciscóig, majd a Szalina folyó völgyében a festői félszigetig. Lompoc 10
kilométerre a szárazföld belsejében fekszik egy háromszög alakú félszigeten,
Los Angelestől 200 kilométerre északnyugatra és San Franciscótól 385
kilométerre délre. Legközelebbi tengerpartja a Santa Barbara-csatorna északi
része. A Union Pacific vasútvonal Los Angeles felé megkerüli az egész
félszigetet, de van egy leágazó vágánya Lompoc felé, amelyet a 2007-ben
bővítettek ki az erőmű felé, amely gyakorlatilag San Francisco és Los Angeles
létfontosságú áramellátójaként működik. A legoptimistább számítások szerint
a Lompoc Erőmű elegendő tartalékkal rendelkezett ahhoz, hogy az elkövetkező
három, talán négy hétre is biztosítsa az áramellátást. A problémát az
jelentette, hogy nem közvetlenül a tengerparton feküdt, ahova a tartályhajók
vészhelyzet esetén akár a Mexikói-öbölből is szállíthatnának nyersanyagot.
Egész egyszerűen nem úgy volt kialakítva, hogy a finomított olajat közúton
szállítsák be. Lompoc és a vasút összekapcsolódtak, és most éppen az utolsó
két tartályvonat haladt dél felé. Az egyik Montereytől északra, a másik San
Luis Obispótól nyugatra, az állomástól 65 kilométerre, északra robogott.
Rashood tábornoknak köszönhetően a közeljövőben nem is lesz több
szállítmány. Jelenleg szinte lehetetlennek tűnt, hogy a nagy lompoci kimenő
vezetékeket rákapcsolják az országos áramellátó hálózatra. Legalábbis az
elkövetkezendő négy hónapban.
Lompoc elszigetelten épült fel, hogy egyedül biztosítsa az állam két óriási
kereskedelmi központjának működését, függetlenül attól, hogy hány teljes és
részleges áramszünet okozott bonyodalmakat az állam egyéb pontjain. Ennek
megfelelően Lompoc létezése jelentősen csökkentette a többi kaliforniai erőmű
terheit, hetekre megszüntetve az áramhiányt.
Az alaszkai finomított olaj hiánya miatt az egyetlen megoldásnak a közúti
szállítás tűnt. Kalifornia állam maga alig tudott áramtartalékot képezni
anélkül, hogy sok városban kikapcsolnák a közvilágítást, így az Öbölből, a
Panama-csatornán keresztül kell olajat behozni, a nyugati partok mentén, fel
a Los Angeles-i óriási mesterséges kikötőig. Ez fáradságos, 7200 kilométeres
utat jelent, ami két hétig tart, feltéve, ha a csatornán simán keresztüljutnak.
Sacramentóban, a vészhelyzetre való tekintettel összehívott kormányzói
konferencián mindent megtettek, hogy megoldást találjanak a helyzetre.
Azonban nem volt megoldás, csupán lehetőségek, hogy megpróbálják többé-
kevésbé folyamatosan fenntartani a közvilágítást, míg az alaszkai és Grays
Harbour-i katasztrófák nyomán keletkezett károkat helyreállítják. Ha a
lompoci erőmű kiesik a sorból, San Francisco és Los Angeles teljes sötétségbe
borul, ami gigantikus méretű nemzeti csapást jelent. Természetesen földhöz
vágja a kaliforniai kormányzót, és veszélyezteti a washingtoni republikánus
kormányt is. Azzal fogják vádolni, hogy főként a nagy olajtársaságok számára
hasznos hatalmas pénzügyi sikerrel kecsegtető programokat támogatja, és
nem dolgozott ki megoldást arra az esetre, ha a nagy tervek elbuknának. És
persze a lompoci polgárok nagy része már a kezdet kezdetétől erősen
tiltakozott az erőmű megépítése ellen. A gyönyörű Lompoc-völgyet évszázados
virágmagipara miatt más néven a Virágok Völgyének is nevezik, és maga az
ötlet, hogy egy erőművet építsenek a gyönyörű virágmezők közepére, egy éven
át tartó dühöngő politikai harcokat okozott.
Az erőmű megvalósításához katonai beavatkozás, a közeli Vanderberg
légitámaszpont segítsége kellett. Vander-berg az Amerikai Egyesült Államok
légierejének első rakétatámaszpontja volt, 1986-ban innen indult utolsó
útjára a tragikus sorsú Challenger. Az űrsikló program azonnali befagyasztása
a katasztrófa után nagy recessziót indított el Lompocban, de 2008-ban, több
mint húsz évvel később a Kalifornia űrsiklóállomás létrehozásakor nagy előnyt
jelentett, hogy a közelben egy hatalmas erőmű található. Nem beszélve arról,
hogy a Union Pacific vasútvonalon volt egy hatalmas, finomított kőolajat tároló
terminál is. A környezetvédelmi lobby is ellenezte az erőmű megépítését.
Folyamatosan szitkokat szórt a „pénzhajhászó iparosokra és politikusokra",
akiket csak a nyereség érdekel, egyáltalán nem törődnek azzal, hogy mindez a
Virágok Völgye pusztulásához vezet. Volt ebben némi igazság, de senkire sem
lehetett rábizonyítani. Az elnök kérésére Jack Smith és csapata által

184
kidolgozott teljes energiaprogram mestermü volt, amely egy csapásra
megszünteti az Amerikai Egyesült Államok arab olajtól való függőségét.
Az igazság sajnos az volt, hogy egy olyan nagy iparosodott nyugati ország,
mint az Amerikai Egyesült Államok, történetesen nagyon sebezhető a
nagyszabású, valamelyik állam által támogatott terrorizmussal szemben. A
washingtoni szenátorok még nem tudták, de nagyon hálásak lehetnek
Rashood tábornoknak, aki megadta beleegyezését a tömeggyilkosságokhoz.
Azonban a szenátorok még csak nem is tudtak Rashood tábornok létezéséről,
mint ahogy arról sem, hogy a Hamasz katonai vezetője mind az Amerikai
Egyesült Államokat, mind Izraelt örökre ki akarja űzni a Közel-Keletről.

Március 13-án csütörtök reggel Rashood tábornok és Badr kapitány Kalifornia

legelhagyatottabb partjai mentén lopakodott. Éppen most akartak a mélyebb
vizek felé továbbhajózni, Los Angelestől 210 kilométerre 5 csomó sebességgel
haladtak délnyugat felé.
A Barracuda már egy hónapja eljött Petropavlovszkból, és tökéletesen
működött. Az atomreaktor alacsony nyomáson dolgozott, a turbinák
utazósebességen. Az egész tengeralattjáró mechanizmusában csupán egyetlen
diszharmonikus tényező volt, Rashood tábornok és Shakira Rashood
korvettkapitány kissé emelt hangú párbeszéde. A világ első női tengeralattjáró
tisztje meg volt győződve arról, hogy folytatniuk kell a rakéták ravasz irányban
történő kilövését az amerikai szárazföldre, mindenáron eltitkolva a RAGUDA-
k valós irányát és indítási helyét. Shakira érve egyszerű volt...
- Eddig jól működött, senki nem jött utánunk, és senki sem tudja, hol
vagyunk. Folytatnunk kellene ezt a jól bevált módszert.
Rashood tábornoknak nem voltak ilyen illúziói, és ezt a lehető
legfinomabban mondta el nejének.
- Shakira, az amerikaiakat pillanatnyilag megtévesztette a Prince William-
szorosbeli nyitó támadásunk. De valaki előbb-utóbb úgyis meglát valamit, és
a Pentagonban most már bizonyára tudják, hogy az olajterminált
rakétatámadás érte. És azt is tudják, hogy nagyon közel voltunk ahhoz a
ponthoz, ahol az olajvezeték megsérült az Overfall homokzátonynál. Amikor
találat éri a Grays Harbour-i olajfinomítót, ha egyáltalán eltaláljuk, tudni
fogják, hogy létezünk. A nagy katonai tudósok bizonyára rájöttek, hogy a
rakétákat minden bizonnyal egy tengeralattjáróról lőtték ki, mert máshonnan
egyszerűen nem érkezhettek. Meg lennék lepve, ha nem tudnának arról, hogy
ez a Barracuda már nincs az orosz haditengerészeti támaszponton. Tudnak
arról is, hogy valaki beleakadt a japán halászhajó hálójába, és hogy ez csakis
a Barracuda lehetett.
- Igen, de mi van a kínaiak megtévesztő tervével, ami kisegít bennünket? -
akadékoskodott Shakira.
- Felejtsd el! Mivel holnapig semmi sem fog történni... és különben sem
fontos. Az a fontos, hogy az amerikaiak bizonyára tudják, hogy a Grays
Harbour-i olajfinomító teljes megsemmisítése egy atom-tengeralattjárón
lopakodó terrorista műve volt.
- De hogyan fogunk... - szakította félbe Ravit a felesége.
- Bízz bennem, kedvesem - mondta. - A világ legnagyobb embereivel játszunk
macska-egér játékot. Különösen az amerikai elnök nemzetbiztonsági
tanácsadóját emelném ki. Hidd el nekem, pontosan tudják, mi folyik itt. És
teljesen mindegy, hogy a rakéták a San Rafael-hegység felől süvítenek Lompoc
felé, vagy Santa Maria felől... bármit is csinálunk, tudnak róla.
- De bizonyára kelet felől jönnek, ahonnan senki sem számít rájuk... mint a
többi.
- Nem. Bárhonnan jön is a támadás, mindenképpen váratlanul éri pket.
Egyetlen óriási előnyünk van, hogy egy 800 kilométeres távolságon belül
fogalmuk sincs róla, hol vagyunk. Parancsot fogok adni arra, hogy négy
RAGUDA-t lőjenek ki egyenesen a Lompoc Erőműre, egyenesen az óceánról,
közvetlenül a kohóra és a turbinára. Kb. 320 kilométeres távolságból húsz
percig tart a rakéták útja, majd irány dél felé, mielőtt a rakéták elérnék a
célpontot.

185
 - Úgy érted, gyorsan?
- Ó nem, sohasem gyorsan. Csak csendesen a partok mentén, több millió
négyzetkilométernyi óceánban, 300 méterre a felszín alatt haladunk a
biztonságos vizek felé. Mire az első rakéta becsapódik, a Pentagonban
mindenki tudni fogja, hogy mit tettünk. Csak remélni tudom, hogy elegendő
zavart sikerül kelteni ahhoz, hogy elillanhassunk a közelből.
- Úgy érted, hogy a rakétamegtévesztő programomnak mostantól
befellegzett?
- Abszolút mértékben. Ez az utolsó csapásunk, Shakira. És ez a támadás
egyenes és kemény lesz, a nagyhatalom két legérzékenyebb területét találja
majd el. Jó anyagi helyzetét és büszkeségét... az amerikaiak mindkettőből
tonnaszámra rendelkeznek.
- Értem. Az az érzésem, hogy éppen most rúgtál ki. Szeretnéd, ha most
távoznék?
- Nem. De megkérnélek, hogy vedd le az egyenruhádat - kuncogott Ravi. -
Amint privát helyen leszünk.
Shakira játékosan parancsnoka vállába öklözött.
- Nesze, ez a tiéd - mondta nevetve. - Egyenesen és keményen. Említettem
már valaha, hogy milyen undok vagy?
- Azt hiszem, igen. De jelen pillanatban azt szeretném, ha a feleségem lennél,
nem pedig a rakétairányítóm. Légy szíves ugorj le, és készíts néhány csésze
teát és egy pár szelet pirítóst. Hajnali kettő óta itt vagyok.
- A legnagyobb megaláztatás, ami életemben ért. Korvettkapitányból
utaskísérő lettem. Itt, a Csendes-óceán kellős közepén. Lefokozzák a
nagyszerű elmét, amely először javasolta a lompoci támadást.
Rashood tábornok elmosolyodott, és figyelte, amint felesége kisétál a
vezérlőteremből.
- Már csak néhány nap, és indulunk haza.
A Barracuda lassan kúszott nyugat felé a mély, csendes vizeken, messze
Kalifornia partjaitól. Nagy turbinái erőfeszítés nélkül mozgatták a 8000 tonnás
hajót Ben Badr kapitány ügyes irányítása alatt.
Időközben Kalifornia a saját dolgával volt elfoglalva. A kormányzó birtokán
belüli véget nem érő feszültséget és az áramellátási helyzetben uralkodó
pánikot leszámítva az élet visszatért a normális kerékvágásba.
Az egyetlen hely, ahol percről percre nőtt a feszültség, a Los Angeles
északnyugati részén található Hollywood Boulevard és a Highland Avenue
kereszteződés volt. Itt már javában folytak a világ filmiparának éves
látványossága, a világszerte milliárdok által nézett 80. Akadémiai Díjátadás
előkészületei. Bár az eseményre vasárnap este kerül sor, már most lezárták az
utakat. Shakira Rashood szinte bármit megadott volna azért, hogy gyönyörűen
kiöltözve ott lehessen jóképű, acélkeménységű férje oldalán. Persze teljesen
más célból. Már hetek óta készülődtek az eseményre a világ legnagyobb
televízió stúdiójának otthont adó látványos, 100 millió dolláros Kodak
színházban, a világ legnagyobb bevásárlóközpontjának közepén.
Itt, Hollywoodban, az Oscar-díjak XXI. századi állandó otthonában több
villanyszerelő jut egy négyzetkilométerre, mint színész. A folyton nyüzsgő
Hollywood Boulevard-t öt teljes napra lezárták. Éjszaka ugyanez a sors vár a
Highland Avenue-ra, az Orange Drive-ra, a Franklin Avenue-ra és még
tucatnyi más utcára is. Az ötszintes Hollywood and Highland Mail névre
hallgató mesés bevásárlóközpontban hetven üzlet, étterem, night-club, és az
új 640 szobás Renaissance Hollywood Hotel található. Ezen a csütörtök
délutánon az üzletek tömve voltak nézelődőkkel, akik elözönlötték a H&H
vasútállomást. Pont a piros metró vonalán, a Uniontól Los Angeles központja
felé.
Maga a Kodak Színház, amelynek bejáratához negyven tündöklő
márványlépcső vezetett, a gazdagon díszített, hat vetítővászonnal rendelkező
Grauman Kínai Színháztól keletre helyezkedett el. A Kodak a Hírességek
Sétánya végén található, oszlopain elegáns dísztáblák adóznak az elmúlt
nyolcvan év briliáns színészeinek.

186
 Gregory Peck, Henry Fonda, Burt Lancester, Sydney Poitier, Gene Hackman,
Wayne, Newman, Pacino, Nicholson és Hanks, Susan Hayward, Kate
Hepburn, Jane Fonda, Meryl Streep, és a többiek. Varázslatos játékuk érdeme
még egyszer belengi majd a komplexumot vasárnap este, amikor az idei év
jelöltjei végigsétálnak az öt sáv széles vörös szőnyegen, egyenesen a Kodak
Színház elektronikus csodavilágába.
A mennyezet masszív, ezüstleveles tiarás mennyezete alatt, amelyet
Michelangelo római Campidoglio téri műve ihletett, 3300 vendég gyűlik majd
össze. Több mint száz külső és belső televíziós kamera kíséri majd az
eseményeket a földön és a levegőben, az állványokon és hidakon, alkóvokban,
ráfókuszálva a fő színpadra, a közönségre, és folyik majd a küzdelem a legjobb
képekért.
Az egész színházban valóságos kábelrengeteg lapul a kíváncsi szemek elől
elrejtve az oszlopokon, erkélyeken, hogy biztosítsák a nagy esemény világítás-
és hangtechnikai követelményeit. A színház hangrendszere ugyanannyi
áramot használ el, mint amennyi egy űrsikló indításához szükséges. Egy teljes
híd van a felszerelés és a világítás részére, még a zenekari árokban is.
Mindenféle világítás megtalálható itt, amely elárasztja a helyiséget, villanó-
vagy reflektorfényt biztosít. Ezek a perzselő színházi fények fehér, vörös, bíbor,
kék vagy más színárnyalatban pompáznak. A Kodak minden színész, rendező,
producer, mellékszereplő vagy a közönség soraiban helyet foglaló
forgatókönyvíró álmait és reményeit valóra váltja. Amikor bekapcsolják a
helyszínen a teljes világítást, a lompoci erőmű beleremeg.

2008. március 14., péntek 19.00 óra

Az Ah Akbar Mohtaj parancsnoksága alatt lévő Barracuda II. hosszú,
világkörüli útja lassan végéhez ért. Az orosz tengeralattjárót, amely január 31-
én futott ki az aragubai kikötőből, senki sem látta és hallotta, mióta február
7-én este a dél-walesi, pembrokeshire-i SOSUS-operátorok rövid időre
bemérték az ír partok mentén, a Rockall Trenchnél. Azóta folyamatosan a víz
alatt hajózott, gyorsan végigsiklott az Atlanti-óceán afrikai partjai mentén,
kicsit lassabban az Indiai-óceánon, megkerülte az indonéz szigetvilágot, majd
a Csendes-óceánon észak felé, a Fülöp-szigetek keleti partjainál folytatta útját.
Most éppen a Luzon-szoroson haladt keresztül, amely Taiwan és a szigetek
között képez választóvonalat. Lassan csordogált, a megfelelő időzítésre várva.
A szombat hajnali órákra várt. Csak akkor merészkedik fel a felszínre
pirkadatkor, a 111. hosszúsági foknál. Lassított és a Dél-Kínaitenger
napsütötte felszínén haladt tovább. Egyenesen a Kínai Déli Flotta zhanjiangi
központja felé vette útját, közvetlenül a naponta kétszer elhaladó Big Bird - az
Amerikai Egyesült Államok 35 kilométer magasan titokban rejtőzködő
fényképező műholdja - alatt.
Már hat hete a tengeren volt - alámerülve. A legénység tagjai nem látták a
napot sem felkelni, sem lenyugodni azóta. Mohtaj kapitány parancsai
egyértelműek voltak, az egész út során láthatatlannak kell maradniuk. És ez
sikerült is, kivéve az ír partoknál figyelmetlenül hagyott szerszámosdoboz
esetét. Az amerikai SOSUS-operátorok-nak akkor sem volt elég idejük a pozitív
azonosításhoz. Mint összeesküvő társa, Ben Badr kapitány, a Barracuda II.
parancsnoka sem teremtett kapcsolatot a külvilággal. Mindenki a sötétben
tapogatózott. És egyikük sem tudta, hogy az iráni csapások vajon sikerrel
jártak-e Alaszka és az Amerikai Egyesült Államok partjainál.
Szombaton 6.00 órakor a Barracuda II. felbukkant a Dél-Kínai-tenger
ragyogó kék vizének felszínén, megszabadulva terhétől. Ali Akbar Mohtaj 80
kilométerre volt Zahnjiangtól, Hainan szubtrópusi strandjától északra, buzgón
remélve, hogy lefényképezik.

2008. március 15. 9.00 óra

FortMeade, Maryland

187
Morris admirális a Nagyfőnök érkezésére várt, és az alkalomra kiürítette székét
és asztalát. Az ajtó egy ciklonszerű légörvény kíséretében kinyílt, és
megérkezett Arnold Morgan, hajszálpontosan, mint mindig. Nagy léptekkel jött
be az irodába. A nemzeti színű zászló lobogott a léptei által kavart
légörvényben.
- George, ezek a rohadékok már megint készülnek valamire!
- Valóban, uram? - szólt Morris admirális.
- Az isten szerelmére, ne hívj már uramnak. Van nekem elég kibaszott bajom
anélkül is, hogy a régi cimborám itt kibaszottul hajbókoljon nekem.
Morris admirális szerint ez váratlan értekezlet lesz.
- Jól van, Arnie. Én készen vagyok... mi újság?
- Újság? Újság? Nincs semmi újság. Kalifornia partjainál még mindig ott
nyüzsög ugyanaz a terroristacsoport, és fel akarják robbantani az egész
országot. Más újság nincs. Csak a régi rutin baromság. Egy újabb halálos
csapásra készülnek az Amerikai Egyesült Államok ellen, egy újabb esély arra,
hogy ez az egész kibaszott hely sötétségbe boruljon egy pillanat leforgása alatt.
- Kérsz egy kávét?
- Naná, hogy kérek egy kávét. Nem tudom, hogy a pokolba kéne folytatnom,
miközben úgy ülsz ott, mint akit nem érdekel, hogy szomjan halok.
Elég volt. A két férfi nevetésben tört ki. George Morris megrendelte a kávét,
és Arnold komolyra fordította a szót.
- George, visszahívott a CIA murmanszki összekötője. Eltűnt a második
Barracuda, a K-240, amelyet az oroszok sohasem bocsátottak tengerre.
Amennyire tudni lehet, évek óta nem hagyta el az aragubai kikötőt, de az egyik
legjobb haditengerészeti szakértőnk ott fenn azt mondja, hogy nincs már ott.
Bizalmatlanul fogadta a választ, amelyet összekötőjétől kapott. Azt mondta,
szerinte sokkal többről van itt szó. De sosem fogják neki elmondani.
- Van bizonyítékunk arra vonatkozóan, hogy befejezték a hajót? Legutolsó
jelentésünk szerint nem volt működőképes állapotban, és a másik Barracuda
alkatrész-utánpótlására használták!
- George, az én tapasztalatom szerint az egyetlen módja annak, hogy a
tengeralattjárók bárhova is eljussanak, ha saját maguk odamennek. Ha az a
kibaszott tengeralattjáró még mindig darabokban van, akkor Aragubában
lenne a helye, nem? Nos, az emberünk, Nyikolaj szerint, már nincs ott. És
mivel még az oroszok sem szállítanak 8000 tonnás tengeralattjárókat
kamionnal, szerintem az a rohadék a tengeren van. Akkor pedig nincs a
kikötőben, hanem valahova elindult. És mivel sem mi, sem más nem tudja
bemérni, nagyon titokzatosan viselkedik. És tudni akarom, hol van, annál is
inkább, mivel attól tartok, hogy amerikai olajfinomítókat támad meg.
- Mi volt az utolsó információ, amit Rankovtól kaptunk?
- Megígérte, hogy utánajár. Aragubában van-e még a tengeralattjáró. De
vissza sem hívott.
- Szerinted ez azt bizonyítja, hogy kinn van a nyílt tengeren?
- Nos, ez azt bizonyítja, amit eddig is tudtunk, hogy Rankov egy hazug,
ravasz orosz fasz. De azt hiszem, ez majdnem döntés értékű. A Barracuda II.,
bárhol is legyen, készül valamire.
Megérkezett a pincér a kávéval, Morris admirális pedig felvette a belső
telefonvonalat, amelynek túlsó végén Ramshawe korvettkapitány annyit
mondott csupán, hogy azonnal beszélniük kell!
Letette a kagylót, és azt mondta:
- Ramshawe úton van ide, azt mondja, két híre is van, és az egyik nagyon
izgalmas.
- Ki fog hűlni a kávém - panaszkodott Arnold. - Hívd vissza a pincért, és
mondd meg neki, hogy melegítse fel tűzforróra, ahogy szeretem.
Morris admirális, az Amerikai Egyesült Államok legfontosabb hírszerzési
főnöke a legkevésbé sem tiltakozott a McDonald's kiszolgálónak kijáró
bánásmód miatt. Ehelyett inkább hívott egy titkárnőt, és rábízta a dolgot.
Időközben megérkezett Ramshawe korvettkapitány is.
-Jó napot, uram! ...ó, jó napot, admirális! Nem tudtam, hogy ön is itt van.
De örülök neki. Nagyon érdekes műholdfelvételt hoztam magammal.

188
 Ezzel leterítette Morris admirális asztalára a kora reggeli, zhanjiangi
haditengerészeti támaszpont mellett készült felvételeket, amelyeken
életnagyságban ott volt a tenger felszínén a Barracuda, 35 napra és 5600
kilométerre Petropavlovszktól.
A Dél-Kínai-tengeren, pontosan ott, ahol az oroszok mondták.
- A haditengerészetnél megerősítették, hogy ez valóban egy Barracuda
típusú Sierra? Egy valódi 945? - kérdezte Morgan admirális.
- Igen, uram. Nem fér hozzá kétség. Száz százalék. Ez a Barracuda.
- Nos, véleményünk szerint március 7-én, pénteken a hajnali órákban
rakétákat lőtt ki Grays Harbourra - erősködött Arnold. - Ez nyolc nappal
ezelőtt történt, és a Csendes-óceán majdnem 11 200 kilométer széles az
Amerikai Egyesült Államok nyugati partjától a Dél-Kínai-tengerig. Ez azt
jelenti, hogy majdnem egész úton 40 csomó sebességgel kellett haladnia,
amire képtelen. És ilyen sebességgel legalább 73 SOSUS megfigyelőt kellett
volna beriasztania, amit nem tett. Uraim, ez a tengeralattjáró, amely
Zhanjiang partjainál van, nem lehetett az elkövető. Ez nyilvánvaló. Ez
keresztülhúzza a számításainkat.
- A fenébe, ez tényleg így van, admirális - jegyezte meg Jimmy. - Akkor most
hogyan tovább?
- Nos, korvettkapitány, amint azt ön is tudja, az oroszok építettek egy
második Barracudát is, amely egész életét egy aragubai száraz dokkban
töltötte. És ma reggel azért jöttem ide, hogy Morris admirálist tájékoztassam
a hírről: a második Barracuda eltűnt Aragubából.
- Eltűnt, uram?
- Eltűnt. Kereket oldott. Nincs ott.
- Jézusom! Ez más megvilágításba helyezi a dolgokat, ugye? Úgy értem, hogy
a Zhanjiang partjainál lévő tengeralattjáró a második lesz, ugye? És az első,
amely a sushi hajó hálójába gabalyodott, még mindig ott lehet, ahol gondoljuk.
Kalifornia partjainál.
-Jimmy, ez a lehetőség nagy aggodalommal tölt el engem. És minél többet
gondolok rá, annál kevésbé tetszik a dolog. Tudja, miért?
- Uram?
- Mivel a kínaiak nyilvánvalóan nem akarják, hogy tudjuk: két Barracudát
vásároltak, darabonként 300 millió dollárért. Ilyen körülmények között
észrevétlenül lopakodtak Zhanjiangba, és csak az utolsó pillanatban
bukkantak a felszínre, és az éj leple alatt kúsztak be a mólóhoz, amikor tudják,
hogy a műholdunk nem aktív.
Jimmy Ramshawe óriási csendben volt. Csak ült és üres tekintettel bámult
maga elé. Valójában még egy percen keresztül ült válasz nélkül.
- Jimmy? - kérdezte az admirális, attól tartva, hogy ausztrál asszisztense
sokkot kapott vagy esetleg transzba esett.
De Jimmy nem reagált. Csak rázta a fejét, aztán felkiáltott:
- Bassza meg!
Morgan admirális fürkészve nézte. Ekkor James Ramshawe a levegőbe
emelte öklét.
- Azt mondta, hogy 300 millió dollárért darabját, uram? Kína megvásárolta
a két tengeralattjárót. Igen, erről van itt szó. A pokolba! Öreg Borotvaszáj 600
megerősítve... ezt a kibaszott üzenetet vettük le a kínai műholdról. Azt tudatta
valakivel, hogy Oroszország elfogadta a 600 millió dolláros vételárat a két
Barracudáért. Ne haragudjon, uram, hogy ezt mondom, de ön egy zseni.
Arnold Morgan az elmúlt egy hét során most először őszintén elmosolyodott,
és a következőt válaszolta:
- Ne haragudjon, hogy ezt mondom, korvettkapitány, de ön se buta!
- És még valami, uram. Mi a helyzet azzal a SOSUS-megfigyeléssel, amikor
múlt hónapban Írország partjainál befogtak valamit? Úgy gondolták, hogy egy
orosz atom-tengeralattjáró, amely az Atlanti-óceánon lopakodik... van ennek
valami értelme?
- Igen, ha az a második Barracuda volt, és Kínáé - jegyezte meg Arnold. - A
kirakós játék szinte minden darabja összeülik. Beleértve a lehetőséget, hogy
Peking arra használja az első tengeralattjárót, hogy tönkretegye a nyugati parti

189
gazdaságunkat. Egyébként február 7-én 19.35-kor észlelték a titokzatos
tengeralattjárót Írország partjainál. A számok mélyen beleivódtak az agyamba.
Mindennap eszembe jut. Rohadt kis dög.
- Ami engem nyugtalanít - mondta George Morris hogy Kína miért akar egy
ilyen őrült kaland részese lenni? Bizonyára tudják, hogy az ilyen támadások
kolosszális erejű választ érdemelnek és kapnak.
- Természetesen azt nem tudjuk, hogy Kína felel-e bármiért - válaszolta
Arnold. - Csak annyit tudunk biztosan, hogy Peking megvásárolt egy
Barracuda 945 hajót, mivel az oroszok ezt elmondták. Ott van továbbá Jimmy
borot-vaszájas üzenete, amely arra enged következtetni, hogy két Barracudát
vettek. Láttuk, amint az egyik Zhanjiangba behajózik, s bár nem tudjuk,
melyik volt az, csapdának tűnik. Mivel az a rohadék pontosan úgy siklott be a
kikötőbe, mintha azt akarná, hogy lássuk.
-Jól van, emberek. És most mihez kezdünk, szétlőjük a seggüket?
Ramshawe korvettkapitány csak félig viccelt. Morgan admirális idegesen
nevetett.
- Azt hiszem, több van emögött, mint ami szemmel látható. És egy dolgot ne
feledjenek. Oroszország soha nem fogja beismerni, hogy a második Barracudát
is eladták. Kína soha nem fog semmit beismerni. Mondhatják azt is, hogy egy
Barracuda behajózott Zhanjiangba egy másik ország zászlaja alatt. És azt is
fogják mondani, hogy ennek semmi köze az Amerikai Egyesült Államokhoz.
Ami azt a gyanúnkat illeti, hogy valaki nagy hatótávolságú rakétákkal támadja
olajiparunkat, azt fogják válaszolni, hogy bármi is utaljon arra, hogy
mindezekért Kína tehető felelőssé, teljesen abszurd, és az Egyesült Államok
nagyra becsült elnöke látogasson el Pekingbe, ahol a kínaiak nagy örömmel
fogadják majd.
Morris admirális hozzátette:
- Ne felejtsék el a műholdfelvételeket, amelyeket Jimmy most hozott be. Ez
az egyetlen időpont, amikor a két tengeralattjáró egyikét egy kínai kikötő
közelében láttuk.
- Igazad van - helyeselt Arnold. - Véleményem szerint ezt a rejtélyt csak
akkor tudjuk megoldani, ha elkapjuk és letartóztatjuk azt a valakit, aki
Kalifornia partjainál rejtőzködik. És nem tudom, hogyan fogjuk ezt
véghezvinni. Még nem.
Ramshawe válasza tipikus ausztrálra vallott.
- Nos, gyorsan kell cselekednünk, mielőtt ez a szemét kis korcs újra lecsap
ránk.
- Még egy dolog, Jimmy - tette hozzá Morgan admirális. - Úgy emlékszem,
arról volt szó, hogy két érdekes híre van. Mi lenne a második?
- Uram, átfutottam az interneten az elmúlt hetek SOSUS-megfigyeléseit és
radarjelentéseit. Természetesen nem túl sok olyasmi történik a Bering-
tengeren, ami érdekes lehet számunkra. De egyet találtam... február 19-én a
Haditengerészet North Head, Akutan-sziget melletti megfigyelőállomása
átmenetileg észlelt egy radarkapcsolatot, kb. 48 kilométerre a parttól, a
Bering-tenger déli részén. Nem sikerült egyértelműen beazonosítani, de a
radaron jól látható. Úgy gondolták, hogy egy betolakodó lehet, de soha többé
nem észlelték a jeleit.
- Szerintem bármi lehetett - válaszolta Morgan admirális.
- Nos, igen, lehetett, uram. De azok a fickók hozzászoktak már az Unimak-
szoros közelében lévő hajók megfigyeléséhez, és bármi is volt ott, felkeltette a
figyelmüket. Aztán eltűnt.
- Kicsit késő van már emiatt aggódni - mondta Arnold. - De csak egyetlen
olyan hajótípus van, amelyik el tud tűnni, igaz, George?
- Csak egy, Arnie. Csak egy.

2008. március 16., vasárnap 18.00 óra

Csendes-óceán

190
A Barracuda 150 méter mélységben haladt, 430 kilométerre délnyugati
irányban Lompoctól, a Virágok Völgyétől... 545 kilométerre a mexikói határon
lévő Tijuana városától nyugatra. Shakira elfogadta az egyenes támadás, majd
menekülés elvét. A rakéták végcélja É 34.39 és NY 120. 27 fok volt. Az indításig
két óra volt hátra.
A Kodak Színházban a szórakoztatóipar legcsillogóbb éjszakája már javában
folyt. A Mozgóképtudományok Akadémiájának tagjai már helyet foglaltak,
csakúgy, mint a tucatnyi reményteljes, aranyszobrocskára jelölt híresség. A
legjobb vizuális effekt kategóriában Bob Ferrer, Ray Ricken és Sydney Limbert
már átvehették a díjat a Terminátor XH-ért, s mindhárman köszönetet
mondtak mindenkinek, akivel életükben valaha találkoztak, kivéve talán a
stúdió macskáját. A 2008. évi Oscar-díj átadási ünnepsége már most tízperces
csúszásban volt. Jelenleg éppen a legjobb operatör díjra jelölt filmrészleteket
mutatták be - ebben a kategóriában Hiram Rothman abszolút esélyes volt a
Hope Not Glory című film gettysburgi magaslatokon forgatott látványos
csatajelenetével. A polgárháborús eposzt jelölték még a legjobb rendező (Miit
Brabazon) és a legjobb férfi főszereplő (Flint Carbury) kategóriákban is. A
polgárháborúsok egész sora felállt és megtapsolta Hiramet, akinek mágikus
lencséi mindannyiukat oly csodálatossá tették.
Sebességet 5 csomóra, mélységet 90 méterre beállítani... a rakétairányító
jöjjön a vezérlőterembe...
Hiram Rothman, aki hosszú és példátlan pályafutása során már kétszer
vehette át a kis szobrocskát, tapasztaltan és méltóságteljesen viselkedett, és
mindenki segítségét megköszönte. A huszonhét rokonnak tett gyors
köszönetnyilvánításnak hála, az ünnepség többé-kevésbé visszakerült a
normál kerékvágásba. De az biztos, hogy a tervezett 8.30-as befejezést nem
tudják tartani. Képtelenség. Jelenleg úgy tűnt, talán 9.00 óra körül végeznek,
pont ahogy Shakira megjósolta.
Két kisebb díj átadása következett, majd röviddel 19.00 óra előtt jött az est
egyik fénypontja. Edna Casey, az ír író nyerte a legjobb eredeti forgatókönyv
díját a Timeshare című alkotásával. Az Oscar-díjnál sokkal érdekesebb volt,
hogy Troy Ramford, a film főszereplője úgy döntött, hogy elhagyja feleségét -
akivel már tizenegy éve házasok - és három gyermekét a karcsú, galwayi
születésű vörös lány, Casey egzotikus bájaiért. A költözködést a Timeshare
forgatása közepén bonyolította le, és mivel jelölték a legjobb férfi főszereplő
díjára, a bulvárlapok már hetek óta azt találgatták, vajon Troy és Edna együtt
jelennek-e meg az Oscar-díj átadásán. És most, 500 megawatt energiának
hála, a világ végre megtudta. Troy a karjában tartotta az örömittas Edna
Caseyt, és Hollywood, amely mindig örömmel fogadja az új díjazottakat, állva
tapsolt. A tehetséges ír író szégyenlősen ment fel a pódiumra, és így
nyilatkozott:
- Ez többet jelent számomra, mint ahogy el tudnám mondani. Biztos vagyok
benne, hogy Troy és én mindig is kincsként őrizzük majd.
A média már hónapok óta várt rá, hogy nyíltan vállalják érzelmeiket. Talán
túlfeszültséghullámot is okozott Lompocban, amint a képek szétáradtak az
egész földgolyón. A Kodak Színházban a közönség felállt, amint Edna az Oscar-
díjjal integetett.
Kapitány... periszkópmélységig emelkedni... ellenőrizze a felszíni képet... az
indításig ötvenöt perc van hátra...
Az ünnepség csillogó harmóniában folytatódott. A Legjobb filmzene
kategóriában a volt londoni vándorzenész, Bobby Beethoven (nem Schwarz)
nyert a Ramraid, egy csiricsáré, de okos brit gengszterdrámával, amelyet a
legjobb eredeti forgatókönyv kategóriára is jelöltek, ezt a liverpooli páros, Fred
és Anna Zimmer írta. A gyönyörűen filmezett Mary of Modena, egy XVII.
századi olasz hercegnő története, akiből angol királynő lett, a várakozásoknak
megfelelően begyűjtötte a legjobb jelmez díját (Ina Shinford). Az Írország mesés
tájain forgatott filmet jelölték a legjobb női főszereplő (Carrie Martin) és a
legjobb férfi mellékszereplő (Charles Le Pen) kategóriákban is. Ina Shinford
túlélte a csapást, hogy asszisztense, a bögyös tizenkilenc éves varrónő, Tiggy
Morova lelépett a film nős rendezőjével, a nyolcvankét éves Craig Barstow-val.

191
Beszédében Shinford kisasszony megemlítette a huszonnégy órás
munkanapokat, és háláját fejezte ki a különösen megértő Barstow úrnak.
Nyolc perccel lépte túl a megszabott időkorlátot.
Billy Cohn már a negyedik Oscar-díját vette át a legjobb adaptáció
kategóriában, derekasan küzdött, hogy rövid legyen, miközben a 2007-es
„alvó" Free Agent teljes stábját dicsőítette. Ez egy sport svindli volt, azonban
túl közel járt az igazsághoz, hogy bárkit is átverjen. Családját nem említette a
köszönetnyilvánítások során, de elöntötte a gyász, miközben az Oscar-díjat
néhai partnerének ajánlotta fel, egy stewardnak, aki nemrég az AIDS
áldozatául esett. A könnyeivel küszködő Billyt a Provincetown International
Airways összetört szívű vezetőinek kellett lesegíteniük a színpadról.
Minden rendszert ellenőrizni... az indításig tizenkilenc perc van hátra... Abbas
Shafú korvettkapitány jöjjön a vezérlőterembe. ..
A legjobb női mellékszereplő címért folyó harc a tetőfokára hágott, miközben
bejátszottak a filmrészleteket. A közönség tátott szájjal nézte az eseményeket.
A Kodak Színházban megállt a levegő... és a nyertes - Maggee Donald, a Free
Agent című filmben nyújtott alkotásáért! A reflektorok végigpásztázták a
közönséget, majd megálltak a karcsú, gyönyörű, volt texasi pincérnőn és
borostás, country-western énekes férjén, Slack Brandironon. Rákezdett a
zenekar, és az egész világ láthatta, amint az élete második filmszerepeként a
Free Agent című filmben szeretőt alakító lány egyedül végigsétál a fényárban
úszó színpad felé. Az aranyszobrocskát az Oakland Raiders egy fekete
partjelzőjétől vette át, aki azt mesélte el, hogy szeretné Othelló szerepét
eljátszani, ha visszavonul a futballtól. Ezen a ponton Maggee nevetésben és
könnyekben tört ki, és csak azt mondogatta: „Bárcsak az édesanyám láthatna
most." A közönség megigézve nézte, amint 19.58-kor elkezdte beszédét. „Ez
egész egyszerűen... életem legszebb pillanata..."
Egyes, kettes, hármas és négyes csöveket előkészíteni... utolsó
rendszerellenőrzés... Rashood parancsnok jöjjön a vezérlőszobába...
„És szeretnék köszönetet mondani az édesanyámnak, aki mindössze hat
hónappal ezelőtt hunyt el... és tudom, hogy otthon, Amarillóban az édesapám
nézi most a műsort. .. és annyira büszke rám..."
Egyes cső – tűz!... kettes cső – tűz!... hármas cső – tűz!.. négyes cső – tűz!
Maggee magasra emelte az Oscar-díjat, és azt mondta: „Azért emelem ilyen
magasra, mert otthon a középiskolában senki sem fogja elhinni, hacsak nem
látják személyesen. Köszönöm, hölgyeim és uraim, tiszta szívből köszönöm"
Irány egy-három-öt... sebesség nyolc csomó... merülés 240 méterre... uraim,
hazamegyünk!
A Mozgókép Akadémia körültekintően az aranytojásokat a műsor legvégére
hagyta. A ceremónia vége előtt 1 órával a magasba emelték a Legjobb férfi
főszereplőnek járó díjat. A nézőtéren mindenki visszafojtott lélegzettel várta,
hogy felsorolják a jelölteket, és lejátsszanak minden filmből egy két-két perces
részletet, megmutatva az év legjobb férfi színészeinek legbriliánsabb
alkotásait.
És a győztes (dobpergés)... Troy Ramford a Timeshare című filmben nyújtott
alakításáért. Ismételten végigpásztázták a reflektorok a közönség sorait, hogy
megtalálják a magas, nebraskai születésű Oscar-díjast, aki éppen Ednával
csókolózott, integetve fogadta a jókívánságokat és megpróbált felállni. Hátba
veregetések, örömujjongás és éljenzések közepette sétált a színpadra, hogy
átvegye az aranyszobrot, kilépett a folyosóra, ragaszkodva hozzá, hogy Casey
kisasszony elkísérje. Ez kisebb nyugtalanságot váltott ki a rendezők között, és
beletelt egy-két percbe, hogy elcsendesedjenek. Ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy
Edna Casey vagy vele megy, vagy a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat
a rendezők főnökének adják át.
Miközben a dicsőséges pár a pódium felé sétált, Jaké Milburn és Skip Farr
a Lompoc Erőmű nyugati részén figyelték a biztonsági radar képernyőjét.
Kiszúrták, hogy négy, egyvonalban repülő tárgy süvít át a kaliforniai partok
felett. Mindketten látták az első bejövő rakétát, amint legalább 600 csomó
sebességgel repül el a fejük felett. Hitetlenkedve nézték, amint alábukik és
becsapódik a masszív áramfejlesztő épületbe, amelyben 24 db 60 méter

192
hosszú, 3 méter magas turbina sorakozott hármas csoportokban a 24 méter
magas tető alatt.
A robbanás hatására az egész szerkezet az égbe repült, a legfelső nyolc
turbina, amelynek darabja 100 tonna, 90 méter magasra szállt fel a levegőbe,
kettő sértetlenül maradt. Még vissza sem zuhantak a földre, amikor a második
rakéta eltalálta a kohót, darabokra robbantva szét a hatalmas fűtőegységeket.
180 méter széles tűzgolyóként robbant be a negyedmillió liter fűtőolaj, amely
nemrég érkezett a Union Pacific tartályvagonjaiban.
A következő rakéta porig rombolta a vezérlőtermet, míg az utolsó a teljes
üzemanyag-tároló területét robbantotta fel, beleértve a vasúti terminálra
vezető közvetlen csővezetékrendszert is, ahonnan az utolsó hordó olaj került
az erőműbe. Mind a terminál, mind az erőmű már csak történelem volt, a
tűznyelvek több száz méter magasan nyaldosták az alkonyodó eget, fekete
olajfüst gomolygott a nyugati szél szárnyain a Virágok Völgyében, és elöntötte
Lompoc egész városát.
A Vandenberg légitámaszpont felé vezető autópályán képtelenség volt négy
méternél messzebbre ellátni. A parancsnok a legmagasabb fokú készültséget
rendelte el. Ez két perccel az első rakéta becsapódása után történt.
Ebben a pillanatban kapcsolt ki a világítás a Kodak Színházban is.
Egyszerűen elszállt, ennyi. Még egy pislákoló lámpa sem maradt. Troy és Edna
ott álltak a koromsötétben, a filmcsillagok kiabáltak, a kisbabák visítottak, a
színészek ordítottak, a babyszitterek átkozódtak, és a vezetőség egy
működésképtelen mikrofonon szólított fel mindenkit, hogy őrizze meg a
nyugalmát.
Világszerte filmrajongók milliói látták, amint Hollywood teljes sötétségbe
borul az áramszünet miatt. Gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy nem egy
hétköznapi áramszünetről van szó. A Kodak Színház, és egész Los Angeles
elszigetelődött a külvilágtól. Egyetlen televíziós csatorna sem volt képes
kipuhatolni, miért állt le a nyugati parti adás.
Pillanatok alatt hatalmas káosz tört ki a Kodakban. A tartalék generátorok
az áramszünet kezdete után öt perccel kapcsoltak be, de borzasztó alacsony
teljesítményük volt a kiesett áramellátáshoz képest. Ahhoz elegendő fényt
biztosítottak, hogy egy normál tömeg biztonságban kijusson a nézőtérről.
Csakhogy ez nem átlagos tömeg volt, hanem olyan emberek gyülekezete,
akik nem szoktak hozzá a kényelmetlenséghez. Sokukkal hosszú évek óta
senki nem mert vitába szállni. Némelyikük nem is emlékezett az utolsó
alkalomra, amikor a szavába vágtak. És tessék. Ez a méltánytalanság
gyakorlatilag teljesen kizökkentette őket. A Kodak a tömeges önzés
világkonventjévé vált.
Sikolyoktól visszhangzott a terem. Fontoskodó hangok követeltek
magyarázatot. A lázadás kitörését csak a rendezők tudták megelőzni. A több
mint 3000 emberből álló tömeg pánikszerűen a kijárat felé menekült, s
mindannyian elsőbbséget követeltek maguknak.
Ha bármelyiküknek lett volna egy kis ideje, hogy megálljon és
elgondolkodjon, talán rájött volna, hogy a lehető legjobb helyen vannak, egy
hatalmas nézőtéren, egy olyan komplexumban, amely elegendő árammal
rendelkezik ahhoz, hogy a szomszédos szállodába még bejussanak.
Kinn veszélyesebb volt a helyzet. Városszerte teljes sötétség uralkodott,
egészen Los Angeles belvárosáig és még azon is túl, délre Santa Ana és keletre
San Bernandino irányába. Nem működtek a jelzőlámpák, nem volt
közvilágítás, biztonsági kamera, telefon és televízió. Csodák csodájára a
Malibu Canyonon még égtek a lámpák, mivel az a San Gábriel South Mountain
rendszerről kapja az áramot, de Los Angelesre sötétség borult. Minden leállt,
a főútvonalak bedugultak, mivel minden kereszteződésben baleset történt.
Állandóvá váltak a fennakadások.
640 kilométerre északra San Francisco városa 8 percen belül Los Angeles
sorsára jutott. A Csendes-óceán és a San-Francisco-öböl közti keskeny
csatornán átívelő Golden Gate híd világítása először elhalványult, majd
teljesen megszűnt. Két perc múlva a félsziget teljes világítása megszűnt. Nob
Hill megsemmisült, Fisherman's Wharf tönkrement, a sikló leállt.

193
 San Francisco elhervadt és meghalt. A prospektusok által az egekig
magasztalt mesés 43. Hillről a városra nyíló szenzációs éjszakai kilátás helyett
most csupán a nagy feketeség látszott, amelyet csupán távoli autók fényszórói
és az öbölben meg-megjelenő teherhajók fényei törtek meg. A hatalmas
függőhíd vészjósló fekete árnyékként emelkedett az éjszakába. Ugyanígy a San
Gábriel magaslatai szintén az angyalok városának ébenfekete kráterébe
ereszkedtek le. Kalifornia partjain túl fogalmuk sem volt az embereknek arról,
mi is történt. A világon mindössze Jaké Milburn és Skip Farr - akik az erőmű
nyugati végén lévő biztonsági irodában, a tűztől védve még mindig
biztonságban voltak - tudták a pontos választ. Radarképernyőjükön kiszúrták
Rashood tábornok rakétáit, majd látták, amint elszáguldanak felettük és
becsapódnak az épületekbe.
A további támadások lehetőségétől halálra rémülve elkezdtek az ellenkező
irányba rohanni. Beindították Jaké autóját, és a part felé száguldottak,
mobiltelefonjuk után kutattak, hogy felhívják a lompoci rendőrséget és
tűzoltóságot. Semmi értelme nem volt az erőmű saját mentőegységével
próbálkozni. Semmi nem maradt belőle. Szerencsére szombat éjjel nagyon
kevesen voltak szolgálatban, talán négyen, maximum öten, beleértve az
éjjeliőrt is, kinek terepjárója több száz méter magasra szállt a robbanás
hatására.
Jaké feltételezése, miszerint mindenki más meghalt, helyesnek bizonyult.
Felhívta feleségét, hogy megnyugtassa, ő életben van, majd Skip feleségét,
hogy neki is elmondja, férje is jól van. Annié Milburn csupán annyit tudott,
miközben a várostól keletre fekvő völgyben hazafelé tartott, hogy nem láthatta,
amint Troy Ramford átveszi az Oscar-díjat, mert valami áramszünet volt
Hollywoodban.
A lompoci rendőrségre már befutottak a média képviselőinek hívásai, akik
gyorsan ráálltak az ügyre. A rádióállomásokat a hallgatók riasztották, akik
látták az erőműben dühöngő poklot. Pontosan úgy, mint Grays Harbourban
és Valdezben, a lompoci tűzoltóság meglehetősen aggódott. Fogalmuk sem
volt, hogyan fogják megakadályozni, hogy a tűz lángokba borítsa a várost.
Máris befutott Jaké Milburn hívása. A rendőrkapitány értesítette az FBI San
Diego-i részlegét, mert felmerült a gyanú, hogy az Amerikai Egyesült
Államokat megtámadták. Jaké újra elmondta, hogy társával, Skip Farral
együtt képzett biztonsági őrök, korábban a sacramentói rendőrségen
szolgáltak, és látták a rakétákat, látták a támadást, látták, hogy a rakéták az
óceán felől repülnek, délnyugat irányából, veszítve magasságukból, egyenesen
becsapódnak az erőműbe.
Ezzel az eset nemzetbiztonsági üggyé vált. Pillanatokon belül értesítették a
Nemzetbiztonsági Hivatalt Fort Meade-ben. Bár Marylandban már 23.30 volt,
az ügyeletes tiszt azonnal hívta az igazgatót, de Morris admirális épp az imént
indult haza. Azonban asszisztense, Ramshawe korvettkapitány még mindig
benn volt az irodában. Felvette a telefont, és döbbenten hallgatta, mi történt
Lompocban.
Ramshawe gondolkodás nélkül tárcsázta a hivatal forróvonalán a Fehér
Házat, és közölte a telefonközpontossal, hogy a föld alól is kerítse neki elő
Arnold Morgan admirálist, amilyen gyorsan csak tudja, mindegy, hogy hol van
és hány óra van. Jimmy tudta, hogy az admirális a következő tizenöt percen
belül megkapja az üzenetet.
A telefon mérgesen csörgött. Morgan admirális volt a vonal másik végén.
Félig olvasott, félig az Oscar-díj-átadást nézte Kathyvel.
- Uram, az emberünk éppen most rombolta le a Lompoc Erőművet. San
Franciscóban és Los Angelesben teljes az áramszünet. Két biztonsági ember
látta, amint a rakéták, gyorsan és alacsonyan a tenger felől a főépületekbe
csapódtak. A tűz még most is több száz méter magasságban lángol. Bőven van
olaj, ami táplálja a tüzet.
- A szentségit] - üvöltötte Arnold Morgan. - Itt a vége a hírzárlatnak. Holnapra
az egész ország tudni fogja, hogy az országot támadás érte. Olyan lesz, mint
szeptember 11. Óriási haditengerészeti kutatást fogok szervezni... Hol van
Morris admirális?

194
 - Épp most ment haza, uram. 11.15 körül. Már éjszaka van!
- Lusta disznó.
- Rendben, uram. Mit tegyek?
- Mondja meg George-nak, hogy el ne mozduljon az íróasztalától. Azonnal
menjen a Pentagonba. Fél óra múlva találkozunk Dickson admirális
irodájában. Hozza magával az összes fontos dokumentumot.
- Igen, uram.
Jimmy összeszedte térképeit, elektronikus levelezését, és a parkoló felé
indult. Az anyósülésre hajította aktatáskáját, és Jaguárjával az üres sorok
közt a főbejárathoz hajtott. Bekapcsolta a rádiót, és a Baltimore-Washington
Parkway felé indult. Végigszáguldott az autópálya-körgyűrű kereszteződésig,
de egyenesen ment tovább az Anacostia főúton. Innen a 395-ös útra fordult
rá, és a Pentagon hídja felé vette az irányt. Ha megállították volna
gyorshajtásért, rendőri kíséretet kért volna. Biztos volt benne, hogy
nemzetbiztonsági igazolványa és korvettkapitányi rangja elegendőnek
bizonyul a cselhez. Mostanra az egész világ tudta - na, nem azt, hogy egy
terrorista a földdel tette egyenlővé a Los Angeles és San Francisco
áramellátását biztosító erőművet -, hanem, hogy Troy Ramford beszéde, éppen
a díj átvétele előtti pillanatban, karjában a csodálatos Edna Casey-vel, egy
váratlan áramszünet miatt félbeszakadt.
A késő esti hírműsorok mind ugyanazt hangoztatták, hogy az Oscar-díj
átadását egy áramszünet tönkretette, a Kodak Színház elsötétedett, pont
amikor Troy elindult a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat átvenni, és talán
bejelentette volna, hogy hamarosan feleségül veszi Edna Casey-t. Jimmy
Ramshawe véleménye szerint ez olyan, mint bejelenteni, hogy a Tircmicon van
még szabad mosoda.
Egyenesen a biztonságiakhoz hajtott, és tudatta velük, hogy a parancsnok
liftjéhez megy a föld alatti teremgarázsban. Morgan admirális akkor szállt ki a
Fehér Ház szolgálati autójából, amikor Jimmy megérkezett. A két ügyeletes
tengerészgyalogsági őr már éppen a korvettkapitány igazolványát kérte volna,
amikor Arnold Morgan nyersen odavetette:
- Azonnal álljanak be ezzel a két autóval.
A tengerészgyalogos pontosan tudta, kivel beszél, és csak annyit mondott:
- Igen, uram.
- Csak semmi hülyéskedés.
- Nem, uram - erősítette meg a tengerészgyalogos, próbálva elfojtani egy
mosolyt.
Egy őr kíséretében a negyedik emeletre mentek a lifttel, a hetes folyosón
szálltak ki, pontosan az E-Ringnél, amely a Pentagon külső átjáróját jelenti
minden szinten. Egy fiatal tengerészhadnagy várta őket, és megemlítette, hogy
Dickson admirális három percen belül megérkezik. Egyenesen a belső irodába
vezette őket, és azonnal intézkedett, hogy kávét küldessen be nekik. Nem
sokkal éjfél után járt az idő.
- Forrón kérem, hadnagy - morogta Arnold.
- Igen, uram. Műcukorral.
Pontban három perccel később megérkezett Dickson admirális, és mielőtt
egy szót is szólt volna, odasétált a falon lévő széles monitorhoz, és bekapcsolta.
Beütötte a szükséges számokat, hogy a San Diego-támaszpontra befutó
tengeralattjáró-útvonalakat széles nézetben mutassa.
-Jó estét, uraim! - köszöntötte a megjelenteket. - Korvettkapitány... ez
nagyon rosszul alakul. Kétségkívül megtámadták az Amerikai Egyesült
Államokat. És vajmi kevés esélyünk van arra, hogy megtaláljuk a rohadékot.
De történt némi előrelépés az ügyben... na persze azt nem tudjuk, hogy hol
van... de azt tudjuk, hogy hol nincs.
- Ez egyfajta áttörést jelenthet, ha pontos, Alan - jegyezte meg Morgan
admirális. - Mivel csak egyetlen vitathatatlan tény van... miután ez a fickó
kilőtte a kibaszott rakétáit, nem kelet felé ment. Mert akkor a tengerparton
kötött volna ki. Azonban minden egyéb lehetőség nyitva áll, csak ennyit
mondhatok.

195
 - Szerintem a haditengerészet ennél jobb eredményeket is fog produkálni,
uram - válaszolta a parancsnok.
- Rendben, drága barátom, nyögje már ki!
- Bizonyára emlékeznek, hogy említettem, két tengeralattjárónk volt kinn a
part mentén. Nos, mindkettő LA típusú volt, a Santa Fe és a Tucson, és az
elmúlt hét során 640 kilométerre járőröztettem őket, szóltam, különösen
figyeljenek oda egy orosz típusú Sierra I., Barracuda típusú idegen
tengeralattjáróra. Egymástól 320 kilométerre vannak, ami véleményem szerint
elég tisztes távolság. De van köztük jó néhány rakétahordozó fregatt, az
Arleigh Burkes, a Decatur és a Porter. Mind a négy hajó sarló alakban kelet
felé fordult. Mögöttük talán 480 kilométerre jön Pearl irányából egy cirkáló,
amely figyeli a rakétákat. Már mindent leellenőriztünk. Bármit is lőttek
Lompocra, az nem haladt el a hajóim árboca felett. Ez azt jelenti, hogy
zsákmányunk nagy valószínűséggel a part közelében van.
- Egyetértek - bólintott Morgan admirális. - Lehet, hogy megszökött... de
felettébb valószínűtlen. Egyébként Jimmy jegyzeteiből azt látom, hogy a
biztonsági őrök állítása szerint a rakéták közvetlenül délnyugati irányból
érkeztek. Ami azt jelenti, hogy mindenképpen el kellett haladniuk a hajói
árboca felett... ha messzebb volt a parttól, mint gondoljuk.
- Pontosan erről beszélek - érvelt Dickson admirális. - Ha itt van a
félholdam... és egy egyenes vonalat húzok a Lompoc Erőműtől délnyugatra,
úgy tűnik, hogy a keresett tengeralattjáró talán kevesebb, mint 480
kilométerre volt a parttól... valahol itt, ezen a területen.
- Ezzel nem tudok vitatkozni - hagyta rá Arnold Morgan. - Csak még egy
dolog. A rakéták meglehetősen nyakatekert útvonalon közelítették meg Valdezt
és Grays Harbourt. Miből gondolja, hogy ez alkalommal egyenesen lőtték ki
azokat?
- Legfőképpen azért, mivel nincs értelme a rakéták pályájával játszadozni,
amikor nagyon jól tudja az ember, hogy az Egyesült Államok Haditengerészete
a nyomában van.
- Ez igaz - helyeselt Arnold. - Jó megfigyelés. Mindkét lompoci fickó látta a
rohadt rakétákat délnyugat, közvetlenül a Csendes-óceán felől becsapódni...
hmmmmm... a képernyőn pont most jelenik meg a kör... a kis rohadék ott van
kinn, efelől semmi kétség.
- Épp most beszéltem a CINCPAC-kal... Azonnal kutató repülőgépet
irányítanak a területre, plusz néhány hadihajót. Amint azt ön is tudja, a
fregattokon egytonnányi ASW készlet van.
- És egy csomó torpedó is, remélem - mondta érdes hangon Arnold. - Milyen
parancsot kaptak?
- Halálos lövést adjanak le. Kérdés nélkül.
- Ez a beszéd, Alan. Megtaláljuk őket, és mind meghalnak.
- Természetesen még mindig van egy nagy gondunk. Fogalmunk sincs róla,
merre tart éppen.
- Nem. És azt hiszem, leginkább attól tartunk, hogy északnyugat felé siklik,
talán 240 méter mélységben. így szinte biztosan elmenekül. Hacsak bele nem
rohan egy SOSUS megfigyelőállomásba.
- Tudom, uram. De szerintem nem mehet nyugat felé. Akkor elkapnánk. Még
akkor is, ha nagyon lassan halad. Igazából délkelet, dél és délnyugat közül
választhat. Ebben a 90 fokos szögben sarokba van szorítva, de ha lassan
lopakodik, még mindig jók az esélyei.
- Hmmmm. Ez a gond az óceánokkal - morogta Arnold. - Egyszerűen túl
nagyok.
- Próbáljuk meg értékelni a helyzetet. Ha az ő helyében lenne, ön melyik
irányt választaná, uram?
- Hát, nyugat felé semmiképp sem mennék, mivel abban az irányban
várhatóan gondjaim lennének. Talán dél felé. Mivel a jelenlegi pozícióját
tekintve egészen Közép-Amerikáig a rendkívül mély, nyílt óceán van előtte.
Azonban úgy gondolom, hogy Grays Harbourtól végig a part mentén haladt,
talán négy napig várt a zajos vizeken, majd a támadáshoz újra eltávolodott a
parttól.

196
 - Gondolja, hogy most is ehhez a trükkhöz folyamodik, uram?
- Nem tudom, de én a helyében ezt tenném. Hosszú ideig a mexikói partok
mentén lopakodnék. 7 csomó sebességgel siklanék úgy 3200-4800 kilométert,
talán három héten keresztül. Ezután megfordulnék kettő-hét-nulla fok
irányába, és a Csendes-óceán déli része felé folytatnám utamat. Annak az
esélye, hogy ott elkapják, egyenlő a nullával. Túl nagy területről van szó.
- Úgy érti, hogy ha el akarjuk kapni, akkor gyorsan kell cselekednünk?
- Igen, pontosan így értem, admirális.
- Bárcsak fel kéne jönnie a felszínre, vagy tankolni, vagy pipázni, vagy
bármiért... mennyivel egyszerűbb lenne az élet.
- A kezdetektől fogva ez jelentette a problémát, Alan. Ennek a
tengeralattjárónak nem kell ilyeneket tennie. Pont ezért nem akadunk a
nyomára.
- Mit tanácsol majd az elnöknek a nyilatkozatát illetően?
- Azt hiszem, azt kell mondania, hogy terrortámadást gyanítunk a háttérben.
Ismeretlen személyek megtámadták az olajiparunkat. De attól tartok, hogy
jelen pillanatban mellőzzük a kézzelfogható magyarázatokat. Majd megkérem,
hogy hivatkozzon földről indított rakéták, vagy akár telepített bombák
lehetőségére. Nem rémiszthetem meg a lakosságot azzal, hogy beismerjük: egy
idegen atom-tengeralattjáró cirkál az amerikai partok mentén, és lerombol
mindent, amihez éppen kedve támad. Ez tömeges pánikot okozna. S ami még
rosszabb, riasztaná a terroristákat, hogy még a szokásosnál is óvatosabban
járjanak el.
A parancsnok megrázta a fejét. Ramshawe korvettkapitány felállt, és
közelebb sétált a nagy monitorhoz. Egy pillanatig csak bámulta révetegen,
majd a két admirálishoz fordult:
- Mondhatok valamit, uram? - kérdezte Arnold Morganre nézve.
- Persze, Jimmy. Csak rajta. Alan és én már kimerítettük
agykapacitásunkat.
- Rendben. Tegyük fel, hogy elméletünk helyes. Kína valahogy megvásárol
nem egy, hanem két orosz Barracudát. Az egyiket Petropavlovszkba küldi,
végig a Sarkkör mentén, azzal a szándékkal, hogy egy kis kirándulást tegyenek
az Amerikai Egyesült Államok vizeire, egy meglehetősen rövid szoroson
keresztül a Csendes-óceán északi részén az Aleut-szigeteknél. Ezzel
egyidejűleg kiteszik ezt a rohadékot, és világ körüli útra küldik. Feltéve, ha
senki sem ismeri be, hogy a szemét a tengeren van, igaz? így mikor öreg
borotvaszáj kilövi az olajfinomítót, majd az erőművet, a rohadék szemtelenül
feltűnik Zhanjiangban, kétségkívül bizonyítva, hogy nem a Barracuda felelős
a történtekért, hiszen tudják, azt gondoljuk, csak egy van belőlük. De két
dolgon is elcsúsztak. Először is, azt a rohadék 'cudát észlelték Írország
partjainál. Másodszor, a másik 'cuda beleakad a sushi hajóba, bizonyítva,
hogy nem ott van, ahol lennie kellene, igaz? Nos, mostanra kiderült, hogy
valószínűleg két Barracudáról beszélhetünk, nem egyről. Bár bizonyítani nem
tudjuk.
- Nagyon jól összefoglalta a helyzetet - dicsérte meg Arnold.
- Nos, uram, szerintem mindannyian egyetértünk abban, hogy bárki is
találta ki ezt a tervet, okos egy dög volt. És ha belegondol, mindenkinek előnye
származott a dologból. A ruszkiknak szükségük volt a 600 nullára, igaz? A
kínaiak véleményem szerint nem játszanak az ügyben főszerepet, egy másik
ország részére vásárolták meg a tengeralattjárókat. Számukra teljesen
mindegy, ha el is kapjuk őket, egyetlen kibaszott kínai sem lesz a
tengeralattjáró fedélzetén. De a krónikus olajhiánnyal küszködő Amerikai
Egyesült Államok fantasztikusan vonzó a kínaiaknak. Hatalmas
érdekeltségeik vannak az Öbölben, az övék a Kazahsztánból kifelé vezető, Iránt
átszelő fő déli kőolajvezeték, egészen a Hormuz-szorosig. És a nyersolaj
hordónkénti ára pont most érte el a 75 dollárt. Nem túl rossz üzlet, igaz?
- Tehát akkor melyik ország megbízásából vásárolták meg a
tengeralattjárókat? Ki engedhette meg magának? Valamely ország kormánya?
- tűnődött hangosan Morgan admirális.

197
 - Bizonyos értelemben igen - válaszolt Jimmy Ramshawe. - De más
értelemben nem... mert mikor nemzetközi terrorizmussal foglalkozunk,
mindenféle kibaszott mániákus részt vesz benne. Nem egyetlen országra
korlátozódik. Az iszlám dzsihád, amely ellenünk és az izraeliek ellen küzd,
több határon is átnyúlik. Nézzék csak azt a kibaszott marhát, bin Ladent, ő is
mindenféle nemzetet összevont: Szaúd-Arábiát, Afganisztánt, talán
Pakisztánt, Iránt, Irakot, Szíriát... Azt hiszem, ezzel állunk szemben. Persze
megkérdezhetnénk Kínát, hogy mit csináltak a két Barracudájukkal, de sosem
fognak egyenes választ adni. Azt fogják mondani, hogy ha van is egy most
éppen Kalifornia partjainál, az sosem volt Kína 3200 kilométeres körzetében.
Miért nem kérdezzük meg az oroszokat? Rankov admirális azt fogja mondani,
nem is a miénk az a tengeralattjáró, miért nem kérdezik meg a kínaiakat?
Akkor hova vezet mindez? Sehová. Lehet nyaggatni Moszkvát vagy Pekinget is,
amit nem teszünk, mivel a közvélemény ellenünk fordul majd. Az amerikaiak
akkor lesznek igazán ingerültek, ha sok ember hal meg. És ez esetben alig volt
emberi áldozat. Higgyenek nekem! A közvélemény Washingtont fogja
hibáztatni, amiért nem volt elég óvatos, és nem győződött meg róla, hogy a
seggfej Troy Ramford megkapja a kibaszott hülye szobrát.
A rangidős tisztek pukkadoztak a nevetéstől.
- Nos, James - vágott közbe Dickson admirális. - Mi a végső következtetése?
- Csak egy következtetés van, uram.
- Éspedig?
- Aki kitervelte és végrehajtotta ezt a programot, egy kibaszott géniusz volt.
Okosabb, mint bármelyik terrorista, aki valaha is élt. Erre a következtetésre
jutottam.
Arnold Morgan elgondolkodott.
- Feltételezem, tudja, mire gondolok, uram. - Jimmy, nem tudom, mire
gondol. De azt tudom, hogy
mi jár mindkettőnk agyában.
- Igen, uram. Hol van ez a hülye Ray Kerman őrnagy, igaz?
- Igen, Jimmy. Ez az. Hol is?

198
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

2008. március 19., szerda 23.15 óra

Csendes-óceán

sötétségbe borult Los Angeles néhány kilométeres körzetében lévő egyetlen

A aktív áramfejlesztő folyamatosan üzemelt, miközben a Barracuda tartotta
a délkeleti irányt, nagy turbinái mindössze 5 csomó sebességet produkáltak,
a felszín alatt 90 méter mélységben. A tengeralattjáró világítása ragyogó, a
hűtőrendszer tökéletesen üzemelt, a levegő tiszta és friss, a víz tiszta, a
hőmérséklet állandó volt. A helyzet iróniáját azonban Ravi tábornok és Ben
Badr legénysége egyáltalán nem érzékelte. Teljesen megsemmisítették az
Amerikai Egyesült Államok nyugati partján fekvő két legnagyobb város
áramellátását, miközben csendben szelték a Csendes-óceán habjait.
Persze minderről fogalmuk sem volt, de mind San Franciscóban, mind Los
Angelesben káoszt, veszélyes sötétséget, bezárt iskolákat és üzleteket,
kétségbeesett kórházakat, és a hűtés hiányában több ezer tonna romlott
élelmiszert hagytak maguk után. Eközben Ravi és Ben élvezték a saját
atomerőművük által biztosított kényelmet. Az erőmű egymagában vidáman,
fennakadás nélkül tudta volna biztosítani a teljes Hollywood negyed
áramigényét, sőt akár Los Angeles északnyugati kerületeiét is. A navigációs
tiszt É 28.15 és NY 117.00 irányt határozott meg, 128 kilométerre délkeletre
a Guadalupe-szigettől, Mexikó partjaitól 208 kilométerre. Ilyen távolságban
már nem érezték szükségét, hogy a kutató amerikai hadihajók vagy járőröző
repülőgépek elől bujkáljanak. Végig tartották az 5 csomó sebességet, sőt még
most is, így nem hagytak árulkodó nyomokat a felszínen.
Természetesen sok amerikai haditengerészeti fregatt és három LA típusú
tengeralattjáró is kinn volt a San Diego-i partoknál, amelyek mind egy gonosz
idegen tengeralattjáró után kutattak. Néhányuk lemerészkedett délre a
nemzetközi vizekre is, de az óceán túl nagy, míg a Barracuda túl lassú volt a
pozitív azonosításhoz, s ezt a vadászok és az üldözött is tudta. Badr
kapitánynak három héten keresztül nem állt szándékában változtatni tervein,
útirányán vagy sebességén. Ravival együtt a vezérlőteremben ültek, lassan
délkelet felé haladva. Jókedvűen nézegették a kínaiak által biztosított
fantasztikus menekülési tervet.
Rashood tábornok még fenn az Alaszkai-öbölben begyűjtötte az utasításokat
a fedélzeten lévő időzített széfből. Ben Badrral együtt felületesen
áttanulmányozták a shanghaji hírszerzés által összeállított aprólékos
parancsokat, így most már könnyen követhették... egy-három-öt irányt tartani
víz alatt... sebesség 5 csomó... majd a Panamaöbölben emelkedjenek
periszkópmélységig. É 8.20, NY 7830 pontnál emelkedjenek a felszínre...
folytassák útjukat a felszínen maximális sebességgel egészen Panama
csendes-óceáni kikötőjéig. .. irány három-hat-zéró, É 8.51, NY 78.30 - mélység
18 méter - találkozó a PLAN járőrhajóval 2008. április 11-én 13.30-kor...
Nos, igen hosszú ez a Panama-csatornáig vezető 4800 kilométeres út,
huszonhat napig tart majd, de legalább tudták, hova mennek. És a kínaiak a
lehető legnagyobb fokú titoktartást kérték. Igazából ez leginkább á kínaiak
érdekeit szolgálta: az oroszok bármikor megvonhatják a vállukat, mondván,
eladták a tengeralattjárót. Az iszlám terroristákat végül is egyáltalán nem
érdekelte, ki tud erről, csak biztonságban hazajussanak. De a kínaiak... ha
bárki is megsejti, hogy ők állnak az amerikai szárazföld ellen intézett
támadások színfalai mögött, az valószínűleg a III. világháború kitörését jelenti.
Csönd legyen a neved, Zhang Yushu.
Rashood tábornok és Badr kapitány elégedetten szemlélték az előttük fekvő
menekülő-útvonalat. Mindketten tudták, hogy az egész művelet azon alapul,
hogy a Panama-csatorna kínai irányítás alatt van. Ez sok amerikai katonai
vezetőnek okozott fejfájást, és roppant mód zavarta a furfangos demokratákat
is, akiket a korábbi arkansasi kormányzó engedett be a Fehér Házba.

199
 Végül is az USA 1999-ben átadta a csatornát a panamai kormánynak,
sokkal többet kínáltak érte, mint bárki más. A Közép-Amerika déli részén
elhelyezkedő tikkasztó, trópusi földnyelv fortélyos baloldali kormányzói
azonnal tárgyalásokat kezdeményeztek az ugyanilyen fortélyos kommunista
Kínával. Ami a pénzügyi nyereséget jelenti, az állandó pénzhiánnyal küszködő
Panama számára ez volt az aranytojást tojó tyúk. A csatorna mindkét végén
hatalmas amerikai haditengerészeti bázis volt: az Atlanti-óceán felőli
bejáratnál Cristobal, amely Colon primitív és veszélyes városát határolja, míg
a Csendes-óceán felőli kijáratnál Balboa, amely Panama városával határos.
Már majdnem egy évszázada ez a két masszív amerikai erőd uralja és felügyeli
a csatornát.
Ráadásul a balboái kikötővel pontosan szemben elterülő Rodman
Haditengerészeti Támaszpont egy legyőzhetetlen amerikai fojtópont volt. 1914
óta a hajók csak azután haladhattak át a Panama-csatornán, ha arra az
amerikai hatóságok engedélyt adtak. Ez helyénvaló volt, mivel az Amerikai
Egyesült Államok építette a gigantikus szerkezetet, biztosította a munkásokat,
és New York-i cementtel ragasztotta össze a hatalmas betonfalakat.
Enélkül a jenki tudás nélkül soha nem épülhetett volna fel a Panama-
csatorna. A mai napig a technika legnagyobb vívmányaként tartják számon. A
csatorna 26 méterrel a tengerszint felett található, a belépéshez minden
hajónak egy gigantikus zsiliprendszeren kell keresztülhaladnia, majd a
túloldalon három újabb zsilipen ereszkednek le. Az egész elárasztási
folyamatot és a zsilipek kiürítését egyedül a gravitáció biztosítja. Több millió
tonna víz ömlik keresztül a 4,5 méter széles alagutakon. 300 méter hosszú
hajók tették meg a 70 kilométer hosszú utat a két óceán között, megspórolva
12 600 kilométeres utat, mivel nem kellett a Horn-fok felé kerülniük.
Az USA 1914-ben fejezte be az építési projektet. Az építkezést a franciáktól
vették át, akik 22 ezer emberüket veszítették el egy katasztrofális kísérlet
során, amikor megpróbálták az amerikaiak segítsége nélkül megépíteni a
csatornát. Ha mindazt a homokot, sziklát és iszapot vagonokra tennénk,
amelyet kiástak a csatorna építése során, olyan hosszú vonatot kapnánk,
amely a közeli Egyenlítőt négyszer is körülérné.
Az Amerikai Egyesült Államok kormánya 1999 decemberében a teljes
rendszert, a csatornát, a dokkokat, az ellenőrzést, a két várost, az egyedülálló
technikai csodát átadta Panamának a Carter elnök által 1977. évben aláírt
szerződés értelmében. Ez örökérvényűén garantálja az Amerikai Egyesült
Államok Haditengerészete számára a gyors átkelést a csatornán.
Néhány héttel az ezredforduló előtt világossá vált, hogy pontosan mi is
történt. Panama ügyesen továbbadta a csatorna feletti ellenőrzést, illetve a
korábban az Amerikai Haditengerészet és Hadsereg által épített
létesítményeket Clinton elnök kedvenc nemzetének, a kommunista Kínának.
A panamaiak 50 évre szóló szerződést írtak alá a Cristobal és Balboa bázisaira
vonatkozóan egy hongkongi hajózási konglomerátummal. A Hutchison
Whampoa Ltd-t szoros szálak fűzik a Kínai Hajózási Társasághoz
(COSCO) amely teljes mértékben a Népi Felszabadítási Hadsereg irányítása
alatt állt. Ez ugyanaz a COSCO, amelyt 1999-ben hajszál híján megszerezte
az Amerikai Egyesült Államok kaliforniai, Long Beach-i haditengerészeti
hajógyárát, amellyel az Arany Állam stratégiai pontja a Vörös Hadsereg kezébe
került volna.
Az lett a vége, hogy Hutchison Whampoaé lett a Rodman Haditengerészeti
Bázis, az Amerikai Egyesült Államok albrooki légitámaszpontjának egy része,
Diablo és Balboa a Csendes-óceánon, Cristobal az Atlanti-óceánon, valamint
Telfers szigete.
A szerződés „jogokat" biztosított, hogy a csatornán kísérő és vontatóhajókat
üzemeltessenek Cristobal és Balboa területének kivételével, és megtagadják
bármely hajó kikötését és belépését, amelyek akadályozzák a Hutchison
üzletmenetét. Az utóbbi záradék, amelyet titokban iktattak be a panamai 5.
számú törvénybe, közvetlenül megsértette a Carter által aláírt Panama-
csatorna Egyezményt. Lehetővé tette, hogy Hutchison Whampoa határozza
meg, mely hajók léphetnek be a csatornába. Kínát tette a csatorna bejáratának

200
őrzőjévé, mely így teljes ellenőrzést gyakorolhat a hatalmas amerikai építésű
vízi út mindkét végén. A Panamára vonatkozó kínai szerződést egy megfelelő
republikánus elnök megakadályozhatta volna, de sajnos a Fehér Házban egy
baloldali alak ült, akire mindig úgy fognak emlékezni, mint az ideálisan
kihasználható elnök - legalábbis ami Kína ambícióit illeti. Clinton elnök nyitott
volt megvesztegetési kísérleteikre, szemet hunyt a kérdéses területre irányuló
fegyverszállítmányaik felett, segített a Kínai Hadsereg korszerűsítésében, és
feledékenyen figyelte az amerikai katonaság gyengülését, amely az egész
földgolyót behálózó humanitárius missziója miatt igencsak szétszéledt.
Panama hangsúlyozta a demokrata elnök egy másik oldalát is, miszerint
gyenge és határozatlan tárgyalási stílusa volt, a végsőkig vonakodott
foganatosítani a kemény amerikai fenyegetéseket, vagy legalábbis döntően
eljárni, kivéve azon államok esetét, amelyek nem elég erősek az ellenálláshoz.
A panamai snafu pontosan az a fajta nemzetközi katasztrófa volt, amely
mindig megtörténik, amikor egy nagyhatalom olyan elnököt választ, amely
utálja a hadsereget, mint Clinton, aki emiatt óriási kárt okoz saját hazájának.

Ravi Rashood tábornok, mint a SAS korábbi parancsnoka ismerte a Panama-

csatorna körül kialakult helyzet egész hátterét, és el tudta magyarázni Ben
Badrnak, miért lesznek teljes biztonságban a csatornában.
- A kínaiak saját belátásuk szerint lezárhatják a csatorna bármely végét -
mondta. - Szerintem amint behajózunk, minden hajózást azonnal lezárnak
ilyen vagy olyan ürüggyel. Egy biztos, valahonnan Panamából fogunk
hazarepülni. Elképzelhető, hogy az amerikaiak meglátnak bennünket, de
akkor már túl késő lesz. A kínaiak egyszerűen lezárják a zsilipeket, és az elég
masszív akadályt képez, hiszen a zsilipkapuk darabja 800 tonnás. Erre
határozottan emlékszem a csatornával kapcsolatban.
- De mi lesz a hajómmal, Ravi? Mi lesz a további sorsa?
- Nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy a kínai kísérőhajók minden
utasítást megkapnak, mielőtt belépünk a csatorna területére.
- Tettél bármilyen javaslatot, mielőtt elindultunk? Ha jól emlékszem, ez a te
projekted volt elsősorban.
- Igen. Megmondtam nekik, hogy a tengeralattjárót nyomtalanul el kell
süllyeszteni egy olyan helyen, ahol soha sem találnak rá, hogy ne
árulkodhasson semmiről.
- Micsoda? Ezt a gyönyörű hajót, amely bármikor képes lecsapni a sátánra,
ha a megfelelő helyre megyünk vele?
- Ben, ez a hajó csak bajt hozna ránk. Csupán jelenléte fenyegetést jelent
nemcsak számunkra, de Oroszország és Kína számára is, nem is beszélve a
világbékéről. Nem áll szándékunkban háborút kirobbantani Kína és az
Amerikai Egyesült Államok között, mert akkor a végén mindannyiunkat
elkapnak. A mi érdekeinket az szolgálja legjobban, ha ez a hajó egyszerűen
eltűnik, és az amerikaiak sohasem tudják meg, pontosan mi történt, a kínaiak
lehajtják a fejüket, míg az oroszok mindent letagadnak. így óriási lépést
tettünk afelé, hogy az amerikaiak kivonuljanak a Közel-Keletről, és
felvirágoztatjuk az öböl menti országok olajiparát, amiből valamennyi előbb-
utóbb a Hamasz pénztárcájába vándorol.
- Értem, Ravi. De árulj el nekem valamit. Hogy lehet elsüllyeszteni egy ilyen
hatalmas atom-tengeralattjárót anélkül, hogy ne sugározzon szerteszét az
egész helyen radioaktív hullámokat, és ne árulja el a földön mindenki
számára, hol is van?
- Nem egykönnyen. Az atomreaktor miatt természetesen nem lehet
felrobbantani, sem simán elsüllyeszteni. Egy ilyen lépés után a nyugat
mindenképpen a bűnös országra támad, és vagy megszerzi, vagy a földdel teszi
egyenlővé. Szerintem ez nem túl jó ötlet.
- Nem. Szerintem sem - helyeselt Badr kapitány.
- Azt javasoltam, hogy állítsuk le a reaktort és hagyjuk, hogy a Barracuda
elsüllyedjen az iszapban egy megközelíthetetlen, lakatlan területen, az őserdő
rejtekében. Lezárni és örökre elhagyni. A kínaiak álcázni tudják a hátúszóját,

201
ha még mindig kilógna. Néhány hónap alatt teljesen eltűnik, mintha sosem
létezett volna.
- Valaki lehet, hogy végül mégis megtalálja... - kételkedett Ben.
- Igen, de addigra már akár ötven év is eltelik. És ki a fenét fog érdekelni?
- Engem ugyan nem! - vetette oda Ben. - De igazán sajnálom, hogy csak egy
támadássorozatot tudtunk végrehajtani ezzel a csodás hajóval.
- Én is sajnálom. De ne felejtsd el, hogy van belőle még.

A Fehér Ház nyugati szárnyában a késő márciusi hőmérséklet a csúcsérték

felé közeledett. Az elnök őrjöngött, képtelen volt megérteni, hogy az Amerikai
Egyesült Államok Haditengerészete nem tud a tengeralattjáró nyomára
bukkanni. Mindegy volt, mint mond a parancsnok, és admirálisai, logikus
érvelésük nem tudta meggyőzni arról, hogy egyszerűen lehetetlen megtalálni
egy lassan, ismeretlen útvonalon sikló atom-tengeralattjárót a több millió
négyzetkilométeres óceánban.
Morgan admirális, aki belefáradt az elnök üres fecsegésébe és tombolásába,
félrehívta, és négyszemközt megkérte, hogy „ne legyen már ilyen kibaszottul
ostoba, és próbálja összeszedni magát".
- A haditengerészet legjobb elméi mind itt vannak a Fehér Házban - morogta.
- Éjjel-nappal küzdenek a probléma megoldásán. Ha meg lehetne oldani, már
megtettük volna, úgyhogy szedje össze magát. És hallgasson egy kicsit.
Még soha senki nem beszélt így az elnökkel, kivéve Arnold Morgant. És nem
is igazán élvezte a helyzetet. Azonban, ha mélyen tisztelt nemzetbiztonsági
tanácsadója kivonul, az a karrierje végét jelentheti, különösen, mivel a többiek
is követhetik. Vagy a tábornokok és admirálisok átveszik a hatalmat - erre
még rágondolni is rossz, - és úgy ítélhetik meg, hogy képtelen a nemzet
irányítására krízis vagy vészhelyzet esetén.
Ennél már furcsább dolgok is megtörténtek. Lehet, hogy az elnök a
haditengerészet főparancsnoka, de ez mindig feltételezi a Fegyveres Testületek
vezetőinek jóindulatát a Fehér Ház felé. Ezt a jóindulatot még sohasem
tesztelték komolyan, még Clinton esetében sem. De ugyanígy még sohasem
fenyegette egy idegen behatoló miatt komoly katonai veszély az Amerikai
Egyesült Államokat. Soha. De most ez a helyzet állt fenn, és mivel a katonaság
a kormány belső köreibe is befurakodott, az elnöknek óvatosan kellett lépnie.
- Arnie, igazán sajnálom... - szabadkozott az elnök. - De egy laikus számára,
mint amilyen én is vagyok, elképzelhetetlen, hogy az Amerikai Egyesült
Államok Haditengerészeté nem tud megtalálni egy tengeralattjárót, amely
sorozatos támadást intéz partjaink ellen.
- Uram, senki sem talál rá egy olyan atom-tengeralattjáróra, amely 5 csomó
sebességgel halad, de lehet, hogy lassabban, 90 méter mélységben. Hacsak
véletlenül bele nem botlik az istenadtába. Ezelőtt még sohasem használtak
terroristák atom-tengeralattjárót, és rá kell jönnünk valahogy, ki állhat a
támadások mögött. Előbb vagy utóbb hibázni fog, és mi kivárjuk. Időközben
bőven van min gondolkodnunk.
Az admirálisnak ebben igaza volt. A nyersolaj hordónkénti ára
háromszorosára, 76 dollárra emelkedett, és ott is maradt. A világ
üzemanyagpiaca felbolydult. Csakúgy, mint a tőzsdéé, a Dow Jones
Industrials, a Footsie, a CAC-40, a Nikkei, a DAX és társaik. A tőzsdék
világszerte összeomlottak. Az olajtól, bármely üzemanyagtól vagy szállítástól
függő vállalatok részvényei gyakorlatilag eladhatatlanok voltak. A két
hatalmas kaliforniai város, amelyet leválasztottak a fő állami hálózatról, áram
nélkül maradt. És a Lompoc Erőmű még mindig lángokban állt. A San
Franciscóból és Los Angelesből a külső kerületekbe történő tömeges
kivándorlás káoszt okozott a főútvonalakon, amint az autósok kétségbeesetten
igyekeztek árammal ellátott területre érni.
Minden hotel és motel zsúfolásig telt azokkal a családokkal, amelyek
elmenekültek a végtelen sötétségből, amely éjszaka a San Franciscói-öblöt és
Los Angelest körülvette. Több ezer ember költözött ideiglenesen barátaihoz és
rokonaihoz a következő városokba: Concord, Livermore, Modesto, Ventura,
Santa Clarita, Moreno Valley és Palm Springs. Több ezren csillagászati áron
202
vásároltak repülőjegyet olyan légitársaságoktól, amelyek kis vészgenerátorról
működtették számítógépeiket, és megpróbáltak kijutni a két nemzetközi
repülőtér valamelyikére a nappali órákban. Nagyon kellett sietniük, mivel a
hatalmas kerozintartályok teljesen kiürültek.
Fel sem merült a kérdés, hogy a magas pozíciókat betöltő emberek a
városközpontba ingázzanak. A modern üzletmenet számítógépeken alapul, és
a hatalmas irodaházak működésképtelenek áram nélkül. Nem volt sem
világítás, a liftek sem működtek, a biztonsági rendszerekről nem is beszélve.
Fennállt a veszélye, hogy a közbiztonság és a törvény leomlik. Este,
szürkületkor fiatalok csapatai kóboroltak az utcákon. A fosztogatás
mindennapossá vált. A Los Angeles-i Rendőrség, amelyet három kis generátor
világított meg, keményen küzdött, hogy ellenőrzése alatt tartsa ezt az amatőr
bűnöző csőcseléket. Üzemanyag vésztartalék érkezett Exxon tartályautókban,
hogy a rendőrcirkálókat tankolni lehessen. Behívták a katonaságot is, hogy
járőrözzenek az utcákon, és őrizzék a belvárosi épületeket. Mindkét
metropolisz vízellátását korlátozták, mivel a tisztítórendszerük áramellátását
biztosító erőműre már nem lehetett számítani. A fogyasztás érezhetően
csökkent, de a nagyobb Los Angeles-i rendszernek meg kellett birkóznia az
egyharmadára csökkent népesség igényeivel, ami még mindig 3 millió embert
jelentett.
A kormányzó biztonságban volt sacramentói otthonában. A hatalmas
filmstúdiók bezártak. Minden nyugati parti televízióadás szünetelt, ami
egyáltalán nem számított, mivel senki sem tudta bekapcsolni a készülékét. Ha
Troy Ramfordnak nyilvánosan szeretnék átadni az Oscar-díjat, akkor San
Bernandinon túl kell megtenni, ahol volt áram. A sztár malibui otthonában
sötétség honolt, csakúgy, mint tengerparti birtokain.
Az elnök, akit energiaügyi minisztere, Jack Smith irányított és támogatott,
a lehető leggyorsabb hatállyal vészrendelkezéseket foganatosított. A San
Francisco-i és Los Angeles-i áramszolgáltatókat rácsatlakoztatták a fő
kaliforniai hálózatra. Jack Smith becslése szerint a két város áramellátása
tizenkét napon belül újra biztosított, de az elnök ezt túlzottan optimistának
találta.
Most, hogy kiesett a Grays Harbour-i finomító, megszűnt a nyugati parti
államok, Oregon és Kalifornia partjainál a finomított olaj utánpótlása, azonnal
elindították az amerikai tartályhajóflottákat, hogy a Panama-csatornán
keresztül északra, Los Angelesbe szállítsák a finomított olajat. A magas árú
üzemanyagot természetesen a kormány támogatta. Ráadásul a tartályhajók
óriási dízelmotorjai maguk is olyan üzemanyagot használtak, amelynek ára
egy olcsóbb skót whiskyével vetekedett.
Az ország középnyugati részéből már valóságos tartályautó-flották
száguldottak a sötét éjszakában. A nagy chicagói terminálokban megtöltötték
őket gázolajjal, melyet Iowa, Nebraska, Dél-Wyoming és Nevada államokon
keresztül szállítottak, szinte könyörületből a nyugati partra. Több száz
tartályautó indult útnak Texasból is nyugat felé, Új-Mexikó és Arizona
sivatagain keresztül Los Angeles megsebzett városa irányába. Mindegyiken
finomított gázolaj volt, amelyre Los Angelesnek nagyobb szüksége volt, mint
Oklahomának a nyersolajra.
Közben a keleti parti média mindinkább tudni akarta, hogy mi a fenéhez
kezd az elnök „ezzel az ország életében precedens nélkül álló krízishelyzettel".
Milyen megoldással rukkol elő, megtalálja-e a gonosztevőket, és visszaállítja-
e az USA hatalmát és méltóságát? Őszintén szólva, ez sokkal egyszerűbbnek
tűnt a Washington Post irodájából nézve, mint az Ovális Irodában ülve.
Mindeközben a haditengerészet törte az agyát, figyelte a hatalmas és
magányos Csendes-óceánt, hátha elárulja a gyilkos Barracuda 945 jelenlétét.
Arnold Morgan megesküdött rá, hogy ott kell lennie.
Az elnök háromszor is szólt a működő televízióval rendelkező népességhez,
hangsúlyozta, milyen gyorsan dolgoznak a mentőalakulatok az áramszünet
alatt álló városok „újraélesztésén". Beismerte a szabotázs valószínűségét, sőt
akár a terrortámadás lehetőségét is, és megesküdött, az Amerikai Egyesült
Államok bosszút fog állni a „nemzetünk ellen elkövetett gonosz és romboló

203
bűncselekmények" végrehajtóin. Mindenesetre nem körvonalazta annak
lehetőségét, hogy egy csapat őrült egy modern atom-tengeralattjárón
lopakodik a nyugati part mentén, és orosz rakétákkal lövi a fontos
olajlétesítményeket. Egyelőre nem is mérlegelte ennek lehetőségét, míg a
haditengerészet be nem méri, és el nem fogja, vagy meg nem semmisíti az
ellenséget, akárki is legyen az.
Az amerikai diplomácia példa nélküli gyorsasággal dolgozott, minden
nemzetközi kereskedelmi partnere segítségét kérte. Megfenyegették
Oroszországot és Kínát, tárgyalást kezdeményeztek Teheránnal,
Damaszkusszal, Kairóval és Jordániával. Tudni akarták, hogy volt-e
bármilyen köze arab fundamentalista csoportnak a nyugati parti
attrocitásokhoz. A CIA szívességet kért, megvesztegette, megzsarolta és
zaklatta a világon minden ügynökét. De senki sem tudott semmiről.
Különösen az oroszok, akik egyre csak hajtogatták, hogy Kínának adták el a
Barracudát, és nem tudnak semmit.
A Kínai Haditengerészet csupán bizonygatta, hogy az egyetlen Barracuda,
amelyről egyáltalán tudnak, jelenleg a Déli Flottaparancsnokságon,
Zhanjianban található. Itt volt már a lompoci támadás előtt is, és amennyire
tudják, azóta is ott van egy fedett dokkban. Más Barracuda nem kötött ki kínai
haditengerészeti támaszponton. Ami igaz is. Majdnem...
Időközben az amerikai műholdakat átállították, hogy Kanada és az Amerikai
Egyesült Államok nyugati partjaitól kezdve pásztázzák a partvonalat egészen
az Alaszkai-öböltől le az 1250 kilométer hosszú Kaliforniai-félszigetig. Ez
összesen 4800 kilométer hosszú partszakaszt és tengersávot jelentett,
amelynek minden egyes négyzetmétere egyformán fontos volt. Hiszen a
tengeralattjáró bármelyik pillanatban tetszés szerint észak vagy dél felé
folytathatja útját.
A CINCPAC azzal érvelt, hogy a tengeralattjáró bizonyára nagyon lassan
mozog, különben már rég bemérték volna. Akár egy járőröző tengeralattjáró,
hisz már 160 kilométerről észrevette volna, vagy a SOSUS, amely pásztázza az
egész nyugati partot. Csak a legalacsonyabb sebesség biztosítja a közel teljes
csendet. Ez maximum 5 csomót jelent, és ilyen sebesség mellett több mint
nyolc napba telik az 1600 kilométer hosszú út. így a kutatás első hetében az
Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének Csendes-óceáni részlege
kénytelen volt egy 4800X1600 kilométeres területet átfésülni... 7 680 000
négyzetkilométer majdnem akkora, mint egész Ausztrália.
Minden amerikai műholdat beállítottak, hogy hatalmas óceánsávokat
fotózzon le egyszerre. Aktiválták a legmodernebb felszíni mozgást figyelő
rendszereket, mind az űrből kémlelt, keresték az örvényeket, amelyek
elárulhatnák egy mélyen sikló atom-tengeralattjáró rejtekhelyét... hacsak nem
egy sütkérező teknős sebességével halad. Mindenki tisztában volt vele, hogy a
feladat végrehajtása lehetetlen. De a haditengerészet nem adhatta fel, hiszen
előfordulhat, hogy a tengeralattjáró hibázik, és nem bosszanthatják fel még
jobban az Amerikai Egyesült Államok elnökét sem.
A fő probléma az, hogy fogalmunk sincs róla, melyik irányba megy az az
istenverte hajó - őrjöngött Arnold Morgan egymagában. Még mindig úgy
gondolta, hogy dél felé halad, de egy csupán 3 840 000 négyzetkilométerre -
egy fél-brazíliányi nagyságúra - korlátozta a lehetséges területet.
Március 27., csütörtök reggelre, négy nappal a húsvéti böjt után a
haditengerészet még mindig nem talált semmit. Mostanra a Barracuda már
több mint 2080 kilométerre a Mexikói partok mellett lopakodott, az amerikai
hadihajók és repülőgépek számára kijelölt keresési területen túl, de a
műholdak által figyelt sávban. Még mindig 2880 kilométerre volt a Panama-
csatornától, de percről percre egyre távolodott a potenciális veszély elől. A
Fehér Házban az elnök önkívületben volt az események kedvezőtlen alakulását
figyelve. Továbbra sem értette, hogy mi haszna van a haditengerészetnek,
folyamatosan csak a többmilliárd dollárnyi támogatást emlegette, amelyet a
megfigyelőrendszerek kutatásfejlesztésére engedélyezett, csak azért, hogy
most azt mondják neki, van egy 8000 tonnás, rakétákat kilövő orosz atom-

204
tengeralattjáró, amely valahol a Laguna Beach közelében lebzsel, és senki sem
képes megtalálni, vagy elfogni.
A helyzet némiképp javult, amikor Los Angelesben újra kigyulladtak a
fények. Március 29-én, szombat délután a város áramellátásának
háromnegyedét helyreállították, s bár ez azzal járt, hogy Dél-Kalifornia egyes
térségeiben kétórás részleges áramkimaradások voltak, az angyalok
városának lakói szenzációsan jó hírként könyvelték el. San Franciscónak még
egy napot várnia kellett. Ám március 31-én, hétfőn reggel mindkét metropolisz
újra életre kelt, bár krónikus üzemanyaghiánnyal kellett szembenézniük.
Hosszú sorok várakoztak a benzinkutaknál.
Az elnök ismét feltűnt a tévéképernyőkön. Elmagyarázta, hogy az Amerikai
Egyesült Államok jelen pillanatban külföldi olajat használ, és még hosszú
hónapokba telik, hogy Alaszkából újra elinduljon a nyersolajszállítás. Már
elkezdték a Grays Harbourban lerombolt olajfinomító újjáépítését, és
kijavították a víz alatti kőolajvezetéken keletkezett repedéseket. Az
Energiaügyi Minisztérium jelenleg a finomítók kapacitásával volt elfoglalva.
Azon dolgoztak, minél több nyersolaj jusson a működőképes amerikai
finomítókba.
- Két héten belül úrrá kell lennünk a kialakult helyzeten - mondta a nagy
elvárásokat támasztó nézőknek. - Ez nagy feladatot ró tartályrendszerünkre,
de szavamat adom rá, hogy néhány napon belül láthatjuk az olaj hordónkénti
árának komoly csökkenését. A világon létező összes amerikai tartályhajót arra
utasítottam, hogy a Mexikói-öbölből nyersolajat szállítson a texasi
feldolgozóüzemekbe. Nem számítanak a költségek, nem érdekel a profit, itt az
ideje, hogy a nemzet mindent megtegyen azért, hogy az olaj ott legyen, ahol a
legnagyobb szükség van rá. - Ismét nagyon óvatosan járt el, nem említette a
tengeralattjárót, amely a Pentagon szerint tüzet nyitott az Amerikai Egyesült
Államokra.
Időközben a nyugati szárnyban található tanácsterem mélyén Morgan
admirális továbbra is egyik ülést tartotta a másik után. A biztonságiakkal
minden bejövő adatot alaposan áttanulmányoztak, amely fényt deríthet a
tengeralattjáróra.
Mostanra a haditengerészet két újabb Los Angeles típusú tengeralattjárót, a
Boise és Montpelier nevű hajóit is aktivizálta, éppen a Karib-tengeren haladtak
a Panama-csatorna felé. Amint a csendes-óceáni oldal megtisztul a kísérő
hajóktól, észak felé folytatják útjukat San Diego irányába, először Közép-
Amerika partjai mentén haladnak 320 kilométeren keresztül, majd a
haditengerészet kutatócsoportjának részeként pásztázzák végig újra meg újra
a mexikói/kaliforniai partokat. De ebben az érthetetlen kirakós játékban nem
lehetett összerakni a darabokat, a morál mindenütt rosszabb lett, különösen
a Pentagonban. A megfigyelő tisztek éjt nappallá téve ellenőrizték a
rendszereket, próbáltak utánajárni, hogy a Barracuda kifutott-e Zhanjiangból,
ellenőrizték a világon az összes tengeralattjáró mozgását, fürkészték a
műholdfelvételeket Bandar Abbastól Pekingig, és a Csendes-óceán keleti
részének felvételei fölé görnyedtek.
Ám a világ nyugodtnak tűnt, és nem találtak semmit. Egészen április 1 l-ig.
Ekkor az amerikai Boise, amely most már a kínai kísérőhajóktól szabadon a
felszínen haladt, alámerült, és a Panamai-öböl határvonala mögött húzódó
mély csendes-óceáni vizek felé siklott tovább. 11.43-kor hanglokátora egy
orosz atom-tengeralattjárót észlelt, amely 12 csomó sebességgel haladt lassan
észak felé, periszkópmélységben, a fő csatornától 13 kilométerre délre, a
kereskedelmi kikötő területén.
A Boise parancsnoka nem értesült arról, hogy változott volna a standard
COMSUBPAC parancs: tüzet nyitni csak önvédelemből lehet. Tisztában volt
vele, milyen következményekkel járna, ha torpedóval támadna egy orosz atom-
tengeralattjáróra a panamai felségvizeken... végzetes, különösen, ha kiderül:
nem a megfelelő hajóra lőtt. Különben is, egyenesen a csatorna felé tart, ahol
mindenki látni fogja.
A parancsnak megfelelően azonnal jelezte a műholdnak, amely továbbította
a hírt a Csendes-óceáni Flotta Főparancsnokságára, Pearl Harborba, és

205
egyidejűleg a San Diego Támaszpontra is. Innen továbbsugározták a 9000
tonnás rakétaelhárító hajó, az amerikai USS Roosevelt irányítótermébe. Ez a
hajó egy Arleigh Burke típus volt, a világ egyik legkegyetlenebb hadihajója. Jól
felfegyverzett, hemzseg a torpedóktól és rakétáktól, tatján két, Penguin és
Hellfire rakétával felszerelt Lamps-III harci helikopterrel.
A USS Roosevelt észak felé siklott a vízen, megkerülte Kolumbia északi
partjait, hogy a helyi drogbárókat békén hagyja. Kb. háromórányira lehetett a
kereskedelmi kikötőtől, 30 csomóval haladt. A CINPAC műholdas parancsa
egyértelmű volt... Az amerikai Boisse által bemért Sierra I. Barracuda 945
típusú orosz atom-tengeralattjáró helyét meghatározni... feltehetőleg a Panama-
csatorna felé halad... kövesse a csatornán át az Atlanti-óceánig... itt találkozik
két kísérő hajóval... két Los Angeles típusú hajó lesz, a San Jüan és a Key West,
amelyek 10 kilométerre Cristabel kikötőjétől járőröznek...
A Roosevelt irányt változtatott észak-északnyugat felé, és a Panama-
csatorna irányába tartott. Butch Howarth parancsnok teljes sebességre
kapcsolt.
Eközben Ben Badr kapitány továbbra is észak felé haladt, hogy találkozzon
a kínai járőrhajóval - a 125 méteres, felfegyverzett Gong Bian 4405-tel (Kínai
Határőrség -Tengeri Parancsnokság). A hajók majdnem az összeütközés felé
tartottak. 13.00-kor a Barracuda a felszínen volt, miközben a Roosevelt még
mindig teljes gőzzel tőle 96 kilométerre délkeletre haladt. Előrenézve Ben Badr
már látta a fényes kék vízen a bója sziluettjét, amely a szögegyenes

A PANAMA-CSATORNA CSENDES-ÓCEÁNI KAPUJA (JOBBRA LENT) - A

GATUN-TAVON KERESZTÜL AZ ATLANTI-ÓCEÁNI ZSILIPIG

10 kilométeres, Balboa kikötőjébe vezető kikotort csatorna kezdetét jelzi. A

kínai kaput. Volt egy 900 méteres parkolózóna a bójától északkeletre, ahol
kereskedelmi és tartályhajók vártak szép sorban, hogy átjuthassanak az
Atlanti-óceánra. Ma úgy tűnt, nincs forgalom, bár Badr kapitány látott három
egy helyben álló tartályhajót 1,5 kilométerre a kikötő szélétől.
A GongBian már várt rájuk. A Barracuda mellé értek, és üdvözölték a
legénységet. Utasításuk szerint lassan követik majd a kínai járőrhajót a
csatornában, a piros bójáktól balra, majd a kikötőbe, ahol a kínai kísérő hajó
parancsnoka felszáll a fedélzetre, hogy biztonságosan végigkormányozza a
hajót a keskeny vízi úton.
Badr kapitány, akihez most már Rashood tábornok és Shakira is
csatlakozott, a kapitányi hídról osztotta ki parancsait a kormányosnak és a
navigátornak. A világ legkeresettebb három terroristája ott állt egy csapatban,

206
és hatvankét nap után, mióta elhagyták a fagyos Orosz Haditengerészeti
Bázist Petropavlovszkban, először szívták be a friss levegőt és sütkéreztek a
kellemes napsütésben. A Barracuda azóta már majdnem 11 200 kilométert
tett meg, és parancsnokai egyszer sem hibáztak.
Gyenge szembeszélben puhán siklott a 8000 tonnás törvényen kívüli a
Csendes-óceán keleti részén északnyugat felé, három-kettő-kettő irányban a
Gong Bian nyomában, az alattomos San Jose szikláktól balra. 360 méterrel
később, a Balboától kiinduló 3 kilométeres töltés végénél elhaladtak néhány
kis sziget, Flamenco, Perico, Paos és Culebra mellett. Itt ér véget az Atlanti-
óceán partjától az esőerdőn át vezető Panamai Vasút.
Ezt is az amerikaiak építették, még a XIX. század közepén. Magát a töltést
is az Amerikai Egyesült Államok emelte 1912-ben, amikor a négy szigeten
létrehozták a mesés Fort Grant komplexumot. Ez volt a világ legjobb katonai
védelmi erődje. A csatorna Csendes-óceán felőli bejáratát védte két kemény 35
mm-es, 48 kilométer lőtávolságú fegyverével, amelyeket gyorsan tudtak
szállítani az esőerdőn keresztül saját vasúti kocsijaikon, ha gond támadt a
csatorna Atlanti-óceán felőli végén. A történelem eme kis morzsái mára a
kínaiak irányítása alá kerültek, a vasút ma Kína két, a csatorna végein
elhelyezkedő panamai hajójavító műhelyét kötötte össze. S mindez egy olyan
elnök miatt, aki soha nem törődött az amerikai eredményekkel, különösen a
katonai sikerekkel, és azzal sem, hogy milyen szerepet is tölt be hazája a
világban.
Három kilométerre a vasútvonal végétől az impozáns Thatcher Ferry hídon
ível át az amerikai kontinenst átszelő autópálya Panamából Mexikó felé. A
Barracuda lassan pöfögött el a híd alatt, és a balboái kísérőhajó-állomás felé
tartottak, ahol Ravi és Ben átadják a hajó parancsnokságát a kínai
navigátorok elit testületének, akik egytől egyig a Hutchison Whampoa
Társaság alkalmazásában állnak.
A Panama-csatorna az egyetlen hely a világon, ahol a katonai parancsnokok
kénytelenek átengedni hadihajójuk navigálását egy idegen operátornak. A
kínai kapitány feljött a fedélzetre, és átvette az irányítást. Angol utasításokat
adott az iszlám terroristáknak. 5600 méter után elérték a toronymagas
Miraflore zsilipet, amely az első zsilip a csatorna Csendes-óceán felőli oldalán.
Itt a vízi út megoszlik, s a 300 méter hosszú zsilipkamrák egymástól
függetlenül tudják kezelni a be- és kimenő forgalmat. Gyakran előfordul, hogy
az egyik zsilip ereszkedik, míg a másik emelkedik, 80 ezer tonnás hajókat
emelve és leengedve, csupán egymástól néhány méterre, miközben 25 mülió
liter víz ürül ki és árad be minden egyes alkalommal.
A Miraflores-zsilip két zsilipkamrarendszerből áll, amelyek két lépésben
emelik fel és engedik le a hajókat, tengerszinttől 16 méter magasra vagy
mélyre. Amint a Barracuda közeledett az első 800 tonnás zsilipkapuhoz,
lokomotívot csatoltak rá, hogy áthúzza a tengeralattjárót a csatornán. Ezek a
műszaki remekművek egy újabb keleti puccsot jelentenek. A Mitsubishi
gyártmányú lokomotívok darabja kétmillió dollárba kerül, évi több millió
dolláros bevételt biztosítva a Hutchison Whampoa vállalatnak.
Badr kapitány hajójának fél óráig tartott az első emelkedés a rövid, két
kilométer hosszú Miraflore-tóra, amely a végső csendes-óceáni zsiliphez, a
Pedro Miguelhez vezet. Amint a tengeralattjáró könnyedén siklott a szűk, sima
vízen, a USS Roosevelt is berobogott a kereskedelmi kikötőbe, majdnem 16
kilométerrel hátrébb és 14 méterrel mélyebben. Howarth kapitány parancsára
a hajó megállt, kinn, a Ravi és Ben által is látott három tartályhajó mellett.
Beállt a sorba, hogy áthaladhasson a csatornán. Az amerikai parancsnok
rádión azonnal prioritást kért az 1977. évi törvényre hivatkozva, de a kínaiak
balboái irányítótermében úgy tettek, mintha nem értenék.
Howarth kapitány, mint a csatorna környezetében dolgozó minden amerikai
parancsnok, számítógépén tárolta az egyezmény szövegét. „AZONNALI
BEBOCSÁTÁST KÉREK!" - jegyezte meg ingerülten. A Random House szótára
szerint ez annyit jelent: azonnali, gyors. „Ezt az egyezményt Panama elnöke és
az Amerikai Egyesült Államok elnöke írta alá. Úgyhogy siessen."

207
 A kínai operátor nem értette sem az azonnali, sem a gyors, sem a siessen
szavakat.
- Ellenőrzés most Hutchison Whampoa kezébe - mondta. - Nem Amerikai
Egyesült Államok elnöke. Panama adni nekünk jog. A csatorna most javítás
miatt zárva. Lehet, hogy egész nap és éjjel is. Sajnálom. Ön most várni.
- Zárva?! - üvöltötte Howarth kapitány. - Hogy a pokolba érti azt, hogy zárva?
- Csatorna lezárva - mondta a kínai hang. - így érteni. Lezárva. Nem lehet
belépni. Zsilipkapuk lezárva.
- De az elmúlt órában beengedtek egy orosz tengeralattjárót! - érvelt Howarth
kapitány ingerülten.
- Csatorna akkor nem lenni zárva. Csatorna most zárva. Különbség.
- Na, akkor most ide figyeljen! - ordította az amerikai parancsnok. - Ha kell,
az Amerikai Egyesült Államok elnökével fogom felhívatni Panama elnökét... de
először mondja meg a nevét, rangját és sorszámát... úgy tűnik, nincs tisztában
azzal, hogy ez nemzetközi incidenst okoz.
- Nincs szükség nevemre - mondta a kínai hang nyájasan. - Civil lenni. Se
rang, se sorszám. Elnökök nem irányítani csatorna. Hutchison Whampoa
irányítani csatorna. Mi mondani meg, ki menni át csatorna, és ki maradni
kinn. Csatorna most zárva. Kinn maradni, míg azt mondjuk, hogy bejönni.
Howarth kapitány tudta, hogy legyőzték. Ahhoz, hogy átjusson a csatornán,
hat különböző zsiliprendszert kell megnyittatni. Hármat felfelé, hármat lefelé.
Ha ezek a rohadék kínaiak úgy döntöttek, hogy lezárják a zsilipeket és nem
hajlandók kinyitni, ez ellen nincs mit tenni. Legalábbis azonnal és gyorsan
nem.
Lecsapta a telefont. Műholdas üzenetet diktált, amelyet azonnal a San Diego
Támaszpontra továbbítottak. ,A kínaiak kb. 14.35-kor lezárták a Panama-
csatornát »javítási munkálatok« miatt. Barracuda kb. 13.45-kor hajózott be.
Átjutási idő minimum 8 óra. Álljanak az Atlanti-óceán felőli kijáratnál 2008.
április 11-én 22.30-kor. Roosevelt itt marad a csendes-óceáni bejáratot őrizni a
kereskedelmi hajókikötőben, arra az esetre, ha a Barracuda I. irányt
változtatna. További parancsot várok. Howarth."
Bent a csatornában 2/3 magasságnál, a Pedro Miguel-zsilip felé vezető úton
Ravi és Ben a parancsnokkal együtt a hídon álltak, figyelték, amint a sekély
víz tovatűnik a csatorna két oldalán. Előttük magasodott a zsilip hatalmas
kapuja, amely a kamra bejáratát őrzi. A vízszint hamarosan megemelkedik, és
a Barracudát felemeli a végső, kilencméteres magasságba, a csatorna
legmagasabb pontjára.
Amint közeledtek a zsilip felé, a kapu lassan kinyílt. A parancsnok megvárta,
hogy a lokomotív láncai a hátúszó mögé kerüljenek, majd leállították a motort,
amint behúzták a tengeralattjárót a kamrába, a tízperces „liftezéshez". Badr
kapitány itt elrendelte, hogy állítsák le az atomreaktort, bedobták a rudakat,
és a Kamcsatka-félsziget elhagyása óta első alkalommal a reaktor elkezdett
hűlni. Amint a csúcsra értek, a tengeralattjáró előtti kapuk kinyíltak, és a
hatalmas atom-tengeralattjárót most már vontatták. Egy várakozó kínai
haditengerészeti vonóhajóhoz kötötték, amely a Gaillard-vágó csendes-óceáni
végét alkotó napsütötte Cukarcha Reach vízi útra húzta.
Briliáns mérnöki munkával, nyers amerikai erővel 15 kilométer hosszú
csatornát vágtak itt, a kontinentális választóvonalon keresztül, a földnyelv
szörnyű hegygerincén át, csakhogy létrehozhassák a Csendes-óceánig elterülő
keskeny vízi utat. A part meredeken emelkedik itt, a csatorna pedig jobbra-
balra kanyarog, bizonyítékul arra, hogy szinte lehetetlen vállalkozás vízi utat
vágni a hegyek esőerdő, földcsuszamlás, sziklaomlás, hőség, malária és
betegségek borította lábainál. Franciák ezrei haltak meg itt a munka közben,
s az amerikaiak számára sem volt könnyű.
Egy kínai parancsnok látványa a Barracuda hídján, itt, az amerikai
vállalkozás kellős közepén a modern geopolitika legmélyebb rejtélyét jelentette.
Volt némi szürrealizmus abban is, hogy a volt SAS-tiszt, Ray Kerman őrnagy
mint iszlám terrorista menekül egy orosz tengeralattjárón, kínai segédlettel.
De pontosan ez történt, miközben Howarth kapitány dúlt-fúlt a kereskedelmi
kikötőben, a Pentagon pedig őrjöngött a dühtől a műholdüzenetet olvasva.

208
Morgan admirális közel volt az idegösszeomláshoz, amint fel-alá járkált a
nyugati szárnyban lévő irodájában.
- Kathy! - ordította torkaszakadtából. - Hívasd be a kínai nagykövetet egy fél
órán belül. Egy mentőautó álljon készenlétben a Rózsakertben arra az esetre,
ha meg találnám ölni a szemétládát.
Kathy az ég felé emelte szemét, de úgy tűnt, főnöke nem reagálja túl a
helyzetet. Ritkán érzékelt ilyen feszültséget a Fehér Házban, mint most az
elmúlt fél órában, mióta megkapták a hírt, hogy Kína lezárta a Panama-
csatornát.
Harcourt Travis külügyminiszter a panamai elnökkel beszélt telefonon, aki
titkon rettegett az Amerikai Egyesült Államoktól - egészen 1989. december 20.
óta, mikor 26 ezer amerikai katona ért földet lövöldözve, tankokkal, repülőkkel
Panamában az Operation Just Cause keretében. Bevetésük célja a korrupt
drogcár és elnök, Manuel Noriega elfogása volt, aki kissé meggondolatlanul
háborút hirdetett az Amerikai Egyesült Államok ellen öt nappal korábban. A
panamai elnök készen állt elfogadni a kínaiak pénzét, és hagyta őket alkudozni
a csatorna körüli ügyekben, amíg országa tisztességes sápot kapott az
elképesztő haszonból. De nem igazán irigyelte Noriega tábornok jelenlegi
helyzetét a floridai börtönben, egy dühöngő Amerika gondolatától pedig kirázta
a hideg. Előfordult, hogy idegeskedett a kínaiak kegyetlen üzletmenete miatt.
Rettegett az Amerikai Egyesült Államoktól, különösen egy republikánus
elnökkel az élén, akit kemény emberek vettek körül - tesznek a baloldali
retorikára, a harmadik világ követeléseire, és a különböző népek vezéreinek
üres fellengzősségére, akik azzal fenyegetőznek, hogy „életük árán is
harcolnak az Amerikai Egyesült Államok ellen". Ha megszámoljuk, hány
ország tudná felállítani a washingtoni hadsereg akár öt százalékát elérő
haderőt - egy kövér nullát kapnánk.
A panamai elnök egy simulékony modorú, kőkemény volt harvardi jogi
professzorral beszélt telefonon, aki arról tájékoztatta, hogy kár lenne, ha az
USA elnöke megharagudna Panamára, mert az előnytelen az ön
„szerencsétlen, izzadó, éhínség sújtotta közép-amerikai országára nézve". A
panamai nem beszélt folyékonyan angolul, de Harcourt Travis jeges
hangvétele nem hagyott kétséget afelől, hogy bár a kínaiak a tűzzel játszanak,
először őt fogják seggbe rúgni.
- De Travis úri - tiltakozott. - Ön is nagyon jól tudja, hogy átadtuk a
csatornát a kínai Hutchison Whampoa Társaságnak, és kérésükre kifejezetten
szabad kezet adtunk nekik annak hatékony üzemeltetéséhez. Nem sokat
tehetek, míg a szerződés érvényben van.
Harcourt Travis felsóhajtott és finoman ennyit mondott:
- A tény, hogy az ön elődje elkövette azt a buta hibát, hogy kijátszotta a kissé
nehéz felfogású elnökünket, és illegális szerződést kötött a kommunista
Kínával, ehhez nem sok köze van a mai amerikai kormánynak. Egy kicsit
leegyszerűsítve ez annyit jelent, elnök úr, hogy... azt akarjuk, hogy a csatornát
két órán belül nyissák meg, különben...
- Különben mi lesz? - kérdezte az elnök szerencsétlenül.
De a vonal már süket volt. És Panama választott elnökének agyában csak
egy gondolat dübörgött... egy 26 ezer fős hadsereg földet érése, látta, amint
tüzet nyitnak a városokra, amerikai tankok gördülnek végig Panama utcáin,
vadászrepülők süvöltenek el a város felett, és helikopterről tüzelnek az utcára.
Már látott ilyent egyszer. Az 1989-es amerikai kirohanás idején a saját életéért
futott. „Uramisten!" - kiáltott fel a panamai elnök jellegzetes közép-amerikai
spanyol akcentussal. Ezután összehívta minisztereit, és felhívta a kínai
nagykövetet közvetlen vonalán, a város előkelő Punta Paitilla negyedében.
Három percet sem kellett várni a kapcsolásra, és a nagykövet pontosan
olyan segítőkész volt, mint ahogy az elnök várta.
Értem, hogy valami nehézség támadt a Miraflores-zsilipnél... igen, igen,
megértem, hogy az amerikaiak mérgesek.,. attól tartok, nem tehetek semmit az
ügy érdekében... a Hutchison Whampoa Társaság a kínai kormánytól teljesen
függetlenül működik... önökkel kötöttek szerződést, nem Kínával. ..
szabályzatunk szerint soha nem avatkozunk be magáncégek ügyeibe...

209
egyszerűen nem vagyok jogosult az ország nagykövetségét ilyen célokra
felhasználni... sajnálom, elnök úr, de nem segíthetek.
Mostanra a panamai elnök már remegett. Tudta ő is, mint Panamában
mindenki, hogy a Hutchison Whampoa a kínai kormány volt, és nyomós okuk
volt rá, hogy lezárják a csatornát. Semmit nem tehetnek, míg Li Ka-shing végre
hajlandó nem lesz arra, hogy újra megnyissa. Továbbá, senki sem
figyelmeztette, nem kérte ki a véleményét, és még csak nem is tájékoztatta. És
a vonal végén ott volt ez a szörnyűséges szemét Travis Washingtonból, aki
Isten tudja, mivel fenyegeti. A panamai elnök természetesen nem volt
tudatában annak, hogy Harcourt a kormány legkifinomultabb modorú és
legügyesebb diplomatája. Amit ő átélt, még mindig nem volt ahhoz fogható,
amit az Arnold Morgan admirálissal szemben ülő reszkető, iszonyú erejű
csapásokat kapó kínai nagykövet érzett.
- Ne merjen a képembe hazudni! Nem érdekel, milyen hatalma van, és szarok
rá, hogy a csupasz seggű kormánya mit gondol... nyissák meg azt a kibaszott
csatornát... Két nap! Két órát mondtam... és ebből már csak 1 óra 45 perc van
hátra... Lehet, hogy abban a büdös Pekingben, vagy ahol ön él, megállt az
idő... de itt, az Amerikai Egyesült Államokban halad előre, hall engem?
Kathy O'Brien még sosem hallotta, hogy Arnold ilyen mérges lenne.
Valójában megdöbbent, hogy a kínai nagykövet miért nem áll fel és sétál ki.
Néhány másodperc múlva megértette, miért van még mindig ott.
- Ha megpróbálja elhagyni ezt a helyet, mielőtt én arra engedélyt adnék, még
ma örökre visszarepül Sanghajba... kitoloncolva, érti?
- Hogy érti ezt, tudja, hogy nem mernék...
- Álljon fel és tegyen próbára!
Amit Kathy O'Brien nem vett észre, hogy Arnold Morgan előadást tartott.
Kétségkívül terrorizálta a nagykövetet. Olyan fináléra készült, amelytől a
nagykövet biztosan talpra áll.
Az admirális húsz percig várt a csattanóval, majd a nemzetközi kapcsolatok
világa egy pillanatra ledermedt.
- Tisztelt nagykövet úr! - hízelgett Arnold. - Amennyiben a Panama-csatorna
a nap hátralévő részében is zárva marad, az Amerikai Egyesült Államok
katonai erővel fogja azt visszavenni. Földig romboljuk az ezeréves cristabeli és
balboái erődítményeket. Elfoglaljuk mindkét várost, és bárki, aki az utunkba
áll, különösen, ha véletlenül kínai, azonnal meghal. Ha a csatorna megsérül a
támadás során, meg fogjuk javítani, hiszen a miénk lesz. Legyen olyan kedves
és továbbítsa ezeket a jó híreket az elvetemült kormányának. És most
takarodjon az irodámból!
Washingtonban emberemlékezet óta nem beszéltek így egyetlen nagykövettel
sem. Kathy kénytelen volt egy pohár vizet adni a kínai diplomatának, mielőtt
az kitámolygott a nyugati szárnyból. Ezután egy kávét vitt főnökének.
Édeskével, ahogy mostanában a kis aranyszínű, tökéletesen cukor ízű
édesítőszert hívta.
- Sosem értettem, miért nem léptél diplomáciai pályára - mondta Kathy
negédesen. - Micsoda frázisok. Milyen meggyőzőek...
- Kathy! - szólt közbe. - Tudsz te egyáltalán bármit a Panama-csatorna
történetéről? És hogy miért van ma is olyan rendezetlen helyzetben, mint
kilenc évvel ezelőtt?
- Nos, nem igazán.
- Most nincs időm arra, hogy felvilágosítsalak. De mondok neked valamit.
Carternek nem lett volna szabad engedélyeznie az egyezményt. Nem lett volna
szabad kiengedni a kezéből az irányítást. A Cartert követő demokrata
elnöknek meg kellett volna akadályoznia, hogy a szemét panamaiak átadják a
vízi út irányítását Kínának.
- De ha a csatorna Panamáé volt, hogy tudta volna megakadályozni? -
kérdezte Kathy, aki nő létére titokban mindig vonzódott Bili Clintonhoz.
- Mivel ez illegális ügylet volt. Lefektették a feltételeket, és nemzetközi
tendert írtak ki a csatorna irányítási jogára. Az Amerikai Egyesült Államok
ajánlata toronymagasan verte az összes többit. De a kínaiak, akik mindenkit

210
megvesztegettek, még egy esélyt kaptak. Néhány nappal később a panamai
kormány átadta az egészet a csaló bandának, amely most Pekinghez tartozik.
- Nahát!
- Hát igen, ez történt. Bár nem bánnám, ha tartózkodnál az ilyen eszetlen,
fiatalos és hülye megnyilvánulásoktól.
Kathyt nemhogy szíven ütötte ez a durva megjegyzés, ehelyett nevetésben
tört ki, mint mindig, mikor leendő férje szokásos szomorúsága előtört.
Nézzünk szembe a tényekkel. Már rég rájött, hogy Arnold mindenkivel így
beszél. És különben is, egyáltalában nem volt olyan rossz, mint ahogy a világ
legnagyobb országának nagykövetével az imént bánt.
- Nos, mit tehetett az ügyben a Fehér Ház?
- Közölniük kellett volna a panamai kormánnyal, hogy az USA fogja
irányítani a csatorna működését. Ha bárki megpróbál leállítani bennünket,
azt hadüzenetnek tekintjük, amelyre annak megfelelően reagálunk. Ezután
emlékeztettem volna őket arra, hogy a csatornát amerikai mérnökök tervei
alapján, amerikai pénzből, amerikai munkások és elmék segítségével
építették. És sohasem tagadtuk meg egyetlen hajó áthaladását sem, legalábbis
békeidőben. Azonnal tudatni kellett volna velük, hogy amennyiben visszaélnek
Amerika jóakaratával, és átadják a csatornát egy totalitárius kommunista
országnak, amelynek emberi jogi politikája mellett Idi Amin jótündérnek
tűnik... és utána jogot biztosítanak számukra, hogy tetszés szerinti hajó
belépését megtagadják... Bassza meg... megpróbálhatják, de az Amerikai
Egyesült Államok megállítja őket, bármekkora katonai erő bevetésére legyen
is szükség. Ennek kellett volna megtörténnie.
- És ha Panama elfogadja a kihívást?
- Ők? Azok a félnótás gauchok? Kathy, itt katonai erőről van szó, ugyanarról,
amellyel a csatornát felépítettük. Ha az USA el akar érni valamit, az az egész
világ érdekeit szolgálja. Egyszerűen el kell venni, és megmondani az átkozott
panamaiaknak, hogy legeltessék csak a bolhás öszvérjeiket.
- Szép analógia, Whitman - válaszolta Kathy. - Ja, egyébként a gauchok Dél-
Amerikában élnek.
-Jó-jó, ejtettem egy kis hibát. Panamát mindössze 300 méter választja el a
drogőrületben élő Kolumbiától, igaz? Kathy ismét kacagásban tört ki.

211
 - Őszintén szólva, te vagy a legszörnyűbb ember.
- Ó, leszek én még ennél is szörnyűbb néhány órán belül, ha a kínaiak nem
nyitják meg azonnal a csatornát.
Időközben a Barracuda méltóságteljesen haladt a Galliard-vágó lélegzetelállító
mélységében, három-kettő-öt irányban kormányozva, elhaladt a Culebra-öböl
mindkét partján folyamatosan kísértő hatalmas földcsuszamlások mellett. A
vontatóhajó ismét irányt változtatott. Tizenöt fokot fordult, mielőtt befutott a
Gatun-tóhoz vezető Cascades-öbölbe, egy 420 négyzetkilométeres,
krokodiloktól hemzsegő trópusi tóba. A csatorna útvonala pont a tó közepén
fut keresztül, bár cikcakk vonalban, amint a szigeteket kerülgeti.
A tavon átvágó kacskaringós 38 km-es út során a hajóknak ötször kell irányt
változtatniuk. Az út elhagyatott esőerdő és fákkal sűrűn benőtt partok között
vezet. A Gatun-tó persze mesterséges víz. A Chagres folyót átszelő óriási
Gatun-gát építésekor keletkezett, elöntve több négyzetkilométernyi tájat. Maga
alá temetett huszonkilenc falut, s mindezt csak azért, hogy a csatorna felső
szakasza megépülhessen. A Gatun-zsilip masszív építménye egy modern kori
mérnöki csodának számít. Gigantikus háromlépcsős kamrarendszerrel
biztosítja a felső tóhoz való feljutást, a szakemberek a mai napig úgy tartják
számon, mint az emberiség egyik legkiválóbb építészeti alkotását.
Rashood tábornok már mesélt feleségének erről a hatalmas atlanti-óceáni
betonkijáratról, mivel tisztában volt azzal, hogy nem fogják meglátni. Este,
nem sokkal 21.00 előtt a kivilágított jelzőfényeket és bójákat követve a kínai
navigátorok parancsot adtak a tengeralattjáró kikötésére Pena Beach
partjainál, 3 kilométerrel a zsilip előtt. A vontatóhajó lassan a tó elhagyatott,
turisták, halászok és búvárok elől - a Barracuda érkeztétől függően két napja
- elzárt nyugati partjára húzta a tengeralattjárót.
A rekkenő hőség 25 fokra enyhült, a baljós trópusi éjszaka kifejezetten párás
volt, talán már az esős évszak előfutára. A távolban hallották, amint a
bőgőmajmok még nem csendesedtek el a fák tetején, egy arapapagáj is
rikoltozott még, és szaggatott kabócahangot is ki lehetett venni a sötétből.
22 méter mély vízben lopakodtak a sötétben. A navigátorok nagy
elemlámpákkal világították meg a vizet, és kettő-hét-zéró, majd egy-nyolc-zéró
irányt határoztak meg, hogy a legmélyebb vízben maradhassanak a sziklás
tópart rejtekében. Szinte teljes sötétségben siklottak el a Trinidad-sziget
mellett, majd dél felé fordultak, és még 10 kilométert tettek meg a magányos
Trinidad-öböl felé. Ez egy három kilométeres zsákutcát alkot, még mindig 13
méter mély, ám keleti oldalról lakatlan.
A parancsnok szakavatottan követte a navigátor parancsait, és a
tengeralattjárót a vontatóhajó hídjáról kormányozta, míg kelet felé nem
fordult. Kb. 800 méterrel később megkerülték a Pelican-sziget kiugró
földnyelvét. A kínaiak pontosan a part felé vezették a Barracudát, egy
nyílegyenes strandszakasz mentén, keresztül a kikotort csatornán, sűrű
esőerdő takarásában. Némi riadalmat keltett, amikor Badr kapitány szólt,
hogy túl sekély vizekre hajóztak, de már túl késő volt. A Barracuda 945 eleje
majdnem megállt, miközben zátonyra futott a puha iszapban, pont annál a
sárga jelzésnél, amelyet múlt héten a kotróhajó otthagyott. Hátúszóját és
magát a hajótestet trópusi lombkorona borította, mindössze 4,5 méterre a
parttól. A vontatóhajó most a Barracuda mellé került, és pontosan beállította
a tengeralattjáró pozícióját - mielőtt észak felé eltűnne.
Szinte azonnal megjelent egy kínai járőrhajó, utat törve magának a két hajó
között a sima, mozdulatlan, háborítatlan vízen. A Sárga-tengeren, a huladaói
bázison dolgozó hat mérnök jött fel a fedélzetre, és Rashood tábornok
parancsot adott a legénység első húsz tagjának, hogy szedjék össze
holmijaikat, és hagyják el a hajót. A többieknek is jelezte, hogy néhány órán
belül evakuálni kell a hajót.
Ravi és Shakira, na meg a kapitány távoznak majd utoljára. Második útjuk a
tó északkeleti sarkához vezet majd, onnan pedig a coloni repülőtérhez.
Majdnem két óráig tartott, míg a hajó megtette az oda-vissza utat a legénység
első részével. A járőrhajó pontban éjfél előtt ért vissza a Barracudához, és a
maradék Hamasz-terroristák is elkezdtek szedelőzködni. Ben Badr parancsot
212
adott, hogy nyissák meg a fő víztartályokat, amely majd lehúzza a hajót a
mélybe, így a Barracuda lassan belesüllyed a puha iszapba. Már most is
hullámok nyaldosták felső burkolatát.
Ben megnyittatta az elülső és hátsó zsilipkamrákat is. A gépek nagy részét
már kikapcsolták, de a tartalék dízelmotor még pöfögött, és még a szivattyúk
is működtek, vizet préselve a kiegyenlítő tartályokba. Talán még négy nap, és
a hatalmas atom-tengeralattjáró hajóronccsá válik. A kínai mérnökök nedves
és kényelmetlen környezetben fognak dolgozni. De nagyon kemény parancsot
kaptak - soha senki nem tudhatja meg, hogy ez a tengeralattjáró valaha
létezett... Süllyesszék el nyomtalanul az iszapban.
Éjfélre már csak a hátúszója látszott ki a vízből, s amikorra Ben elárasztotta
a reaktortermet, még mélyebbre süllyedt a kínai kotróhajó által előre kiásott
lyukban. Csak idő kérdése, hogy teljesen elsüllyedjen. A modern katonai
álcázásnak és néhány robbanóanyag felirattal ellátott „VESZÉLYES" feliratnak
köszönhetően a Kínai Haditengerészet évtizedekig megőrizheti a Barracuda
titkát.
Eddig minden a terv szerint, zökkenőmentesen alakult, ám ekkor Shakira
kiszúrt egy fénylő pontot a sötétben. Minden kétséget kizáróan egy
elemlámpát, villogó piros és zöld fényt látott, és egy motor beindításának
semmivel össze nem keverhető hangját hallotta. Pontosan feléjük tartott.
Gyorsan.
- Jézus Mária! - kiáltotta Ravi. - Ki az ördög lehet az?
Ebben a pillanatban beugrott régi SAS azonnal-urald-a-helyzetet
mentalitása. Kiszólt a kínai járőrhajó kormányosainak.
- Indulás normál sebességgel, csak semmi pánik... hajózgassanak úgy fél
óráig, majd jöjjenek vissza.
Amint a hajó eltűnt, már érkezett is a másik, világos eleje foszforeszkált a
sötét vízen, amint közelebb ért. Egy 10 méter hosszú Boston Whaler volt, Ravi
halálra rémült, amikor meghallotta az amerikaiak hangját.
- Hello, srácok, Joe Morris vagyok Delaware-ból. Tudnának segíteni
nekünk? Elvesztettük azt a rohadt térképet... két-három napig
kempingeztünk itt az öbölben... gyönyörű horgászparadicsom. Mondják, erre
van a zsilip? Itt minden olyan egyformának tűnik.
Rashood tábornok legjobb angol tiszthez illő akcentussal válaszolt.
- Jó estét, Joe. Mi igazából britek vagyunk. A jövő héten megrendezésre
kerülő World Wildüfe konferenciát készítjük elő. De igazuk van... tartsanak
továbbra is észak felé... pontosan a zsiliphez fognak kijutni.
Akkor döbbent rá, hogy milyen nevetségesen festhetnek egy alámerült orosz
tengeralattjáró hídján állva, amely még kissé kilóg a vízből, de nagyon bízott
benne, hogy az amerikaiak mindezt nem fogják kiszúrni az elemlámpa
fényénél.
De az amerikaiak kiszúrták.
- Hé, min állnak maguk? Úgy fest, mint egy istenverte tengeralattjáró.
Maguk csempészek vagy micsodák?
- Á, dehogy vagyunk mi csempészek - szabadkozott a Hamasz tábornoka. -
Ez egy World Wildüfe hajó. Egész Közép-Amerikában ezt használjuk ritka
halfajok tanulmányozására. Nagyon hasznos kis játékszer.
- Esküszöm, hogy én tengeralattjárónak látom - erősködött Joe. -
Fiatalkoromban az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészeténél szolgáltam
a virginiai Norfolk-ban. Rengeteg tengeralattjárót láttam, nekem elhiheti.
- Hát ilyet még biztos nem látott! - győzködte Ravi. - Ez ugyanis üvegfenekű.
Néha egyszerűen elképesztő dolgokat látunk a víz alatt.
- Hmmm, jól hangzik. Várjanak, szeretnék néhány képet ellőni. Hol is van a
vakum? Meg szeretném mutatni néhány haditengerész haveromnak otthon.
Biztos vagyok benne, hogy érdekelni fogja őket.
A delaware-i Joe Morris vakuja vakítóan villogott az esőerdő fényeiben.
- Lenne kedve feljönni a fedélzetre? Megmutatnám önnek a víz alatti
fényeket. Néha az óriási krokodilok egészen közel jönnek, amikor
felkapcsoljuk a világítást. Hozza a fényképezőgépét is!

213
 - Nahát, az fantasztikus lenne. Jöhetne a két barátom is? Csak Skip és
Ronnie? Mindannyian Wilmingtonból jöttünk.
- Hát persze, jöjjenek a kötéllétrához, amit a híd túloldalán találnak. Épp
most dobtuk ki... és óvatosan másszanak fel.
Ravi gyorsan váltott néhány szót Shakirával, aki hamarosan távozott. Öt
perccel később mindhárom látogató a Barracuda hídján várakozott, és Ravi a
felső fedélzetre vezette őket. Feltűnt neki, hogy Joe Morrisnak egy automata
pisztoly van az övére csatolva. A másik két férfi szemmel láthatólag
fegyvertelen volt. Hála Istennek, az acéllépcső alatti terület még száraz volt, és
Joe Morris társaival együtt vidáman lesétált a lépcsőn. Mikor már
mindannyian a lépcsősor aljánál gyülekeztek, Ravi végre bemutatkozott:
- Uraim, Isten hozta önöket a fedélzeten! Mark Smyley kapitány vagyok, az
ír Köztársasági Gárda tagja. A World Wildlife Bizottságnak dolgozom az
edinborough-i herceg személyes küldötteként.
- Nos, mit szóltok ehhez, srácok? Maradjatok mellettem, mert sosem
tudhatjátok, ki jön veletek szembe!
Vidáman mosolygott, s még akkor is mosoly volt az arcán, amikor Ravi egy
nagy csavarhúzó fejével nagy erejű csapást mért a homlokára, pontosan a két
szemöldöke közötti pontra, majd egy jobb egyenessel, iszonyú erővel betörte
az orrcsontját, mélyen belenyomva azt agyába. Joe azonnal élettelenül esett
össze. Társai egyáltalán nem reagáltak. Néhány másodpercig teljes sokk lett
rajtuk úrrá, ezek voltak életük utolsó másodpercei. Shakira Rashood, aki
nyugodtan figyelt a periszkóp mellett állva, négy, homlokot érő halálos lövést
adott le AK-47 típusú fegyverével.
Az egy fedélzettel lejjebb dolgozó kínai mérnökök mindebből semmit sem
hallottak. Shakira és Ravi gyorsan az üres vezérlőterem sarkába húzták a
holttesteket. Kiáltottak Ben Badrnak, mindketten felrohantak a hídhoz vezető
létrán, leereszkedtek Joe Morris csónakjába és átkutatták csomagjait,
amelyben pénztárcákat és útleveleket találtak. Ezeket elvették, beindították az
ikermotort, és elpöfögtek a part mellől, a tengeralattjáró hátúszójának tó felőli
oldalára. Ekkorra Shakira már a hídon volt, és a kötéllétrát a Whaler háta
mögé engedte le. Mindketten visszamásztak a hátúszóra, először Ben, majd
Ravi is.
A Hamasz tábornoka ezután elengedte a Whalert, tekintetével kísérve, amint
meglódult. Eközben fenn a hídon Shakira élesített egy kézigránátot, majd az
induló hajóra dobta. Hat másodperccel később a már 45 méterre lévő kishajó
szilánkjaira esett szét a robbanásban, a roncs a Gatun-tó fenekére süllyedt.
Shakira Rashood fogta a pénztárcákat és útleveleket. Óvatosan az elhunyt
halászok zsebeibe csúsztatta. így jóval megnehezítette a nyomozók munkáját
arra az esetre, ha a tengeralattjárót ne adj' isten mégiscsak megtalálnák.
DELAWARE-I KÖZPONTÚ TERRORSZERVEZETET HIBÁZTATNAK AZ
OSCAR-DÍJ-ÁTADÁS ESTÉJÉN BEKÖVETKEZETT ÁRAMSZÜNETÉRT.
Az elkövetkező öt percben Ravi részletesen elmagyarázta a kínai
mérnököknek, hogy Shakirával együtt mit és miért tettek. A mérnökök
vezetője, egy atomhajtómű szakértő, aki kiválóan beszélt angolul, teljes
mértékben megértette. „Nagyon jó, tábornok úr. Az admirálisom nem akarni,
hogy ezt a hajót megtalálni... ha mégis megtalálni, én lenni érte hibás... de
jobban örülni, ha Joe Morrist vádolni igazán. Ha-ha-ha."
A járőrhajó öt perccel később tért vissza. Ravi, Shakira és Badr kapitány
elbúcsúztak a kínai mérnököktől, akik még most is a tengeralattjáró
elárasztásával foglalatoskodtak. Ezután csatlakoztak a Hamasz tagjaihoz,
hogy együtt keljenek át a tó északkeleti partjára.

Eközben az Atlanti-óceán felőli kikötőben a San Jüan parancsnoki szobájából

már a harmadik műholdas jelet küldték a Csendes-óceáni Flotta
parancsnokságára: „.. .2008. április 12. 00.46. A Panama<satorna még mindig
zárva. Semmi jel nem utal arra, hogy a Barracuda elhagyta volna a tavat a
Gatun-zsilipen keresztül. Hajó se be, se ki nem ment. Már tizennégy teherhajó
és tartályhajó vár a sorára a bejáratnál. San Jüan."

214
 Washingtonban, ahol a helyi idő ugyanannyi volt, mint Panamában, Morgan
admirális még mindig benn volt irodájában. Éppen Kathyvel beszélgetett, de
vonalban volt a Pentagon és Fort Meade is. A kínaiak egyszerűen elengedték a
fülük mellett kemény figyelmeztetését, és Morgan mind az elnököt, mind a
külügyminisztert értesítette azon döntéséről, miszerint a kínai nagykövetet
kora reggel vissza kell küldeni Pekingbe.
Ramshawe korvettkapitány éppen most telefonált. Fényképes bizonyítéka
van rá, hogy a Barracuda nem sokkal 15.30 előtt átjutott a Miraflore-zsilipen.
A műholdfelvételen egyértelműen látszott, amint a keskeny vízi út Csendes-
óceán felőli részén a zsilipkamrához közelít. Nem vontatták, de körvonalai
egyértelműen egy régi orosz Sierra L-re emlékeztettek.
- Van más fényképe is, Jimmy? - kíváncsiskodott az admirális.
- Sajnos csak egy van, uram. És az is nagyon rossz felbontású. A Gatun-tó
déli partján készült szürkületkor. Simán lehet az Öreg Borotvaszáj, ám a
képen látható egy jóval kisebb hajó is előtte. Feltételezem, hogy vontatják. De
a fotó alapján senki nem mehet biztosra. Ami furcsa, hogy az egész
csatornában nem látok más hajót, semelyik irányban sem. Pedig átlagban
napi negyven hajót enged át.
- Hm - hümmögte az admirális. - Gondolom, a tengeralattjáró nem fordult
meg, és nem ment vissza a Csendes-óceán felé, ugye?
- Ha így is tett, a Roosevelt karjaiba fut.
- A víz túl sekély, és a Barracuda csak a Panama-öböl felszínén tud átjutni.
Egyszerűen képtelenség, hogy elillant volna néhány száz méterre egy amerikai
hadihajó mellett, és az ne vette volna észre.
- Igen, szerintem is. Úgyhogy tanakodhatunk tovább, hova is tűnhetett. A
műholdas beállítások lehetővé teszik, hogy a csatorna minden egyes
négyzetcentiméterét figyelemmel kísérhessük?
- Igen, uram. És az a helyzet, hogy ez a rohadék egyszerűen eltűnt, mintha
elsüllyesztették volna.
- Ezt még egy kínai sem merné megtenni. Főleg nem egy szárazföldi tóban.
Nyilvánvalóan nem fogják a csatorna területén elsüllyeszteni. Különben sem
olyan egyszerű ezt egy atom-tengeralattjáróval megtenni, hacsak nem akar
valaki kitaszítottá válni a világkereskedelemből. Felmérhetetlen mértékű
szennyezést tud okozni.
- Igen, el tudom képzelni, uram. De rohadtul aggaszt, hogy ez a szemét
egyszerűen fogta magát és eltűnt a csatornában. Azt sem tudom, merre
kezdjem keresni.
- Én sem, Jimmy. Halványlila gőzöm sincs. De bizonyára ott van valahol.
Jézus Mária! Egy 105 méter hosszú hajóról beszélünk. Olyan, mintha szem
elől tévesztenénk a Washington emlékművet.
Letette a kagylót és az időt latolgatta. Hazamenjenek vagy maradjanak? Újra
átvette Kathyvel a problémát, aki csendes, nyugodt hangján csak ennyit felelt:
- Azt az istenverte tengeralattjárót már nagyon régóta nem találják. Akárhol
is legyen, mindig rejtőzködik, most éppen a Panama-csatornában tűnt el... ez
marhaság!
- A víz alatti tárgyakat meglehetősen nehéz feladat megtalálni.
- Tudom. De legjobb tudomásom szerint itt elég sekély a víz.
- Felesleges erre emlékeztetned.
- Nos, hadd kérdezzek tőled valamit. Ha valaki sekély vizeken süllyeszt el egy
tengeralattjárót, a műholdak továbbra is látják? Úgy értem, ha az atomreaktor
még mindig működik... tudod, infravörös keresővel stb.
- Ha a reaktor működne, egyszerűbb lenne a dolgunk. Azonban ha egy
istenverte tengeralattjárót egy tó fenekére akarsz temetni, először kikapcsolod
a reaktort, visszalököd a rudakat, és elárasztod hideg vízzel, hogy lehűljön.
Néhány nap elég a teljes kihűléshez.
- És ezután a műholdfelvételek már semmit sem mutatnak belőle?
- Aligha, feltéve, hogy jó munkát végeztek. Ha jó mélyen beleágyazzák az
iszapba, és minden műszerét kikapcsolják, esetleg némi álcázást is készítenek
neki... Jesszusom, sose találnál rá. És idővel eltűnik, egyre mélyebbre süllyed,
míg örökre be nem temeti az iszap. - Morgan admirális elmélázott. Csak ennyit

215
mondott elgondolkodva: - Rossz előérzetem van... az egyetlen esélyünk a
rohadt tengeralattjáró megtalálására, ha leengedjük azt az istenverte Gatun-
tavat, és megoldjuk a rejtélyt.
Miközben ezeket a szavakat mondta, egy Damaszkuszba és Bandar
Abbasba tartó Air China feliratú Boeing 747 chartergép emelkedett fel a coloni
kifutópályáról. A panamai partok mentén hasította az éjjeli égboltot. Bedőlt,
majd kelet felé fordult, az arab sivatagok állandóan változó homokdűnéi felé.
Az első osztályon csak három utas ült. Mindössze egyetlen tankolást
ütemeztek be útközben, a szenegáli Dakar repülőterén. Itt ér először partot a
gép Afrika északnyugati részén, az Atlanti-óceán partjainál.
Amint az amerikai countryénekes, Arlo Guthrie egyszer oly szívszaggatóan
megfogalmazta - félúton hazafelé, reggel már vár hazánk...

216
 TIZENHARMADIK FEJEZET

z Amerikai Egyesült Államok kínai nagykövetét, két helyettesét, három

A első titkárát és további két tisztviselőjét Morgan admirális egyértelműen
kémnek nyilvánította, ezért másnap reggel 9 órakor felszálltak a Dulles
nemzetközi repülőtérről. Az országból száműzve egy huszonnégy fős
tengerészgyalogos különítmény kísérte őket a repülőtérre. Az Air China Boeing
repülőgépe New Yorkból indult értük, hogy megmeneküljenek Morgan
admirális fenyegetése elől, miszerint „az összes szemétládát be-börtönzöm"
délig, és 2013-ig várhatnak az Amerikai Egyesült Államokkal szembeni
tárgyalásra a Panama-csatorna teljesen illegális lezárása ügyében. Sem a
Kínai Diplomáciai Testület, sem az amerikai kormány egyetlen tagja nem
fontolgatta a lehetőséget, hogy az admirális esetleg komolytalan lenne...
Érkezett egy kissé ravasz kommüniké Pekingből, miszerint a kínai
kormánynak „az égvilágon semmi köze" nincs a Panama-csatornához, sem
annak bárminemű üzemeltetéséhez. Továbbá hangsúlyozta, hogy a
törvényesen kinevezett Washingtonban tartózkodó kínai diplomaták
kiutasítása a nemzetközi diplomáciai egyezmények „egyértelmű
megszegésének minősül". Természetesen a Pekingi kormány hasonló
szankciókat eszközölhet a Népköztársaságban tartózkodó amerikai
diplomaták ellen.
Végül az Air China járata megérkezett a Dulles repülőtérre, Peking meg sem
kísérelt párbeszédbe elegyedni a Fehér Házzal. Morgan admirális éppen
elolvasta a kommünikét, galacsint gyúrt belőle, és egy jól irányzott dobással a
szoba túlsó sarkában lévő szemetesbe dobta. Mesterlövész! képességeinek
örvendve felemelte jobb öklét, és MacArthur tábornok hatalmas portréja felé
fordulva kifejezte legbelső gondolatait. Lecsapni rájuk, gyorsan, elsőként, igaz,
Douglas?... kínai faszok.
Ekkor feltörő nevetést hallott, s ez meglepte Morgant. Kathy O'Brien állt az
ajtóban, és arra várt, hogy Morgan valamilyen választ diktáljon a pekingi
levélre. De Morgan még csak el sem mosolyodott.
- Azonnal várom Tim Scannellt és Alan Dicksont az irodámban - vetette oda
mogorván. - És George Morrist is, szárnysegédjével, Ramshawe-vel. Harcourt
fenn van az emeleten. Fél óra múlva ő is legyen itt. És hívd fel nekem Bergstom
admirálist Coronadóban.
- Gondolom, egyáltalán nem zavar, hogy most Kaliforniában hajnali hat óra
van - mosolygott Kathy.
- Egyáltalán nem - erősítette meg.
Nyolc perccel később, halálpontosan állt meg a Pentagon bejáratánál az
Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének szolgálati autója. Morgan
admirális irodájában megcsörrent a telefon, és a fóka-alakulat vezetője, John
Bergstrom ellentengernagy kurtán ennyit kérdezett:
- Jó reggelt, admirális. Mire van szüksége?
- Jó reggelt, John. Most kelt fel?
- A gyárban voltam. Már húsz perce itt vagyok.
- Nem érződött a hangomból, milyen sürgős ügyről van szó?
- Nos, csak találgathatok. De az a pletyka járja, hogy egy hajónyi rohadék
iszlám terrorista patkány módjára csapdába esett a Panama-csatornában.
- Kitűnően tájékozott, mint mindig. És önnek igaza van. Ott vannak. Egy
tengeralattjárón. Csak az a gond, hogy a vízi út 64 km széles, mindkét vége
lezárva, és kábé hétmilliárd rejtekhelyet kínál az elkövetkező évtizedekre.
- Nem a szokásos csapda, igaz? Gondolom, azt szeretné, ha az embereim
megkeresnék őket, ugye?
- Szerintem ez most nem járható út. A Gatun-tó olyan kibaszottul nagy, és
valószínűleg a műholdakra sem támaszkodhatunk. Úgy tízezer embert kéne
beküldenünk hajókkal és nagy teljesítményű hanglokátorral, közben pedig
imádkozhatnánk, hogy megtaláljuk a tengeralattjárót. Ráadásul egyetlen hajót

217
sem tudunk bejuttatni a csatornába. Mint ahogy azt ön is tudja, az istenverte
kínaiak lezárták az egészet.
- Le akarja bombázni? - érdeklődött Bergstrom admirális. - Vagy egyenesen
földről indított nagy hatótávolságú rakétákat vessünk be?
Halálosan komolyan beszélt, mindig észben tartva a SAS- és a fóka-alakulat
közös nézetét - a világon felmerülő problémák nagy részét robbanóanyaggal
meg lehet oldani.
- Most az egyszer úgy gondolom, John, hogy a bombák vagy rakéták túl nagy
pusztítást okoznának. Isten tudja, mennyi rakétát kellene kilőnünk. Azok a
zsilipek talán a legmasszívabb betonépítmények a világon. Arról nem is
beszélve, hogy azt a látszatot keltené, hogy az Amerikai Egyesült Államok
durván letámad egy védtelen közép-amerikai államot. És akkor mindent be
kell ismernünk a kínai kapcsolatokról, még az előző kormány ballépéseit is.
Az átlag amerikai mit sem tud arról, hogy hozzájárultunk a csatorna
kommunista Kínának történő átengedéséhez.
- Nos, gondolom, nem tervezi, hogy ezeket a rohadék iszlámokat ott hagyjuk,
igaz?
- Valójában nem hiszem, hogy el tudnánk őket kapni. De a tengeralattjárót
meg fogjuk találni, és seggbe rúgjuk a kínaiakat, ráadásul visszavesszük a
Panama-csatornát is.
Bergstrom admirális füttyentett a hír hallatán.
- Bízza csak rám! - bólintotta.
- Felrobbantjuk az Atlanti-óceán felőli bejáratnál található zsilipeket.
A fóka-alakulat vezetője egy pillanatra megnémult. Majd csendesen ennyit
mondott:
- Nem ön mondta az imént, hogy a bombák túl nagy pusztítást okoznának?
- De igen. Legalábbis azok, amelyeket Koszovóra, Afganisztánra vagy
Szaddamra ledobtunk, kétségtelenül pusztító erejűek voltak. Itt most
ravasznak kell lennünk. A célpontokra szigorú irányvonalak érvényesek. Mert
ha ezek az őrültek tartósan el akarják tüntetni a tengeralattjárót, akkor
kikapcsolják az atomreaktort, majd elárasztják a hajót vízzel. így a műholdak
infravörös keresője semmit sem lát belőlük. Ezután kénytelenek lesznek
elhagyni a hajót, mivel nem lesz se áram, se levegő, se víz, se hűtés, se
világítás, semmi. Kivéve a néhány napos tartalékot. Úgyhogy biztosan leállítják
a reaktort, elárasztják a hajótestet, majd kínai segítséggel a legközelebbi
szükség-felszállóhelyre mennek. Nem lepődnék meg rajta, ha már ki is
jutottak volna.
- Ha jól értem, tönkre akarja tenni a világ egyik legnagyobb nemzetközi
tengeri útját csak azért, hogy megtaláljon és megvizsgáljon egy elsüllyesztett
öreg, orosz tengeralattjárót, amelyen már legénység sincs?
- Pontosan ezt akarom tenni. Ha lebontjuk az Atlanti-óceán felőli zsilipet, az
egész Gatun-tó az óceánba folyik. Több millió tonna vízről van szó... és akkor
előkerül a tengeralattjáró. Valahonnan.
- És ha megtaláljuk a roncsot, azon rajta lesz valaki keze nyoma, ami
feljogosít bennünket, hogy kirúgjuk a kínaiakat a csatornából, mivel
szándékosan segítették a terroristákat. Egyidejűleg halálra rémisztjük a
panamai kormányt, és ellenkezés nélkül visszavesszük az uralmat a csatorna
felett. Ne felejtse, hogy az egész szerkezet amerikai, és mi vagyunk az
egyetlenek a világon, akik képesek újraépíteni. Ily módon megtarthatjuk
magunknak azt a sokmillió dollárt, ami éves szinten befolyik a hajózási
díjakból. Hosszú-hosszú ideig.
- Ez nem fog tetszeni a panamaiaknak.
- A panamaiak elmehetnek a... Majd én megtanítom azoknak a kis
dögöknek, hogyan tépjék szét az Amerikai Egyesült Államokkal kötött
szerződést, amely alapján átengedhették a csatornát a hülye Vörös Kínának.
- Akárhogy is nézzük, az amerikai elnök támogatását élvezték - ellenkezett
Bergstrom admirális. - Clinton soha nem próbálta meg érvényesíteni a
jogainkat ott, lenn délen...

218
 - Nem kell erre emlékeztetned! - bökte oda Arnold. -De amikor tegnap
megtagadták egy amerikai hadihajó belépését a csatornába, ezt a pillanatot a
kínaiak és seggfej közép-amerikai haverjaik sokáig nem fogják elfelejteni.
- Apróbb részletek, uram?
- Természetesen.
- Ki robbantja fel a csatornát? Hogyan? Mikor?
- Az ön emberei, John. Az ön mesés emberei. A felső Gatun-zsilipen lévő
kapuknál, amelyek közvetlenül a tó felé nyílnak. Pontban negyvennyolc óra
múlva.
A fóka-alakulat veterán vezetője ismét füttyentett.
- Mekkorák azok a kapuk, uram?
- Ó, teljesen kezelhetők, tényleg... kb 23 méter magasak, 20 méter szélesek,
és 2 méter vastagok. Nem túl nehezek, nyolcszáz tonnásak persze, mivel
acélból vannak, vasgerendára erősítve. De belül üregesek.
- Ó, hála Istennek! - sóhajtott fel Bergstrom admirális, hangjában némi
irónia bujkált. - Már attól féltem, hogy túl nehezek.
Morgan admirális kuncogott.
- John, arra kértelek, hogy robbantsd fel a világ leg-masszívabb kapuit. A
biztonság elhanyagolható. Nem számitok nagy ellenállásra. Szerintem simán
le tudtok szállni.
- Tengerről?
- Nem, anyahajóról indított helikopterről. A Dwight D. Eisenhower pont most
esett át a generáljavításon a floridai Mayportban. Jelenleg Puerto Ricótól
keletre a Roosevelt Roads mellett halad a kikötő felé. Már csaknem 1900
kilométerre északra van Panamától, még 36 órás út áll előtte. Holnap éjjelre
pont a megfelelő helyre ér.
- Milyen kísérete van?
- A szokásos hadifelszerelések... négy fregatt, néhány romboló, a Shiloh és
két Los Angeles típusú tengeralattjáró. Elégnek kell lennie az értékes fókák
védelmére.
- Ja, szerintem is. Hogyan jutunk oda?
- Repüljenek Pensacolába, majd egyenesen az anyahajóra.
- Megkérdezhetném, mikor találta ki mindezt, uram? Az az átkozott
tengeralattjáró csak tegnap délután jutott be a csatornába.
- Nagyjából hajnali öt óra körül. Alan Dicksonnal együtt egész éjjel talpon
voltunk. Néhány perc múlva ő is megérkezik.
- Add át neki legjobb kívánságaimat. De lenne még egy utolsó kérdésem. Ha
a felső kamra tó felőli zsilipjeit berobbantjuk, mi történik, ha csak a
zsilipkamra telik meg, és az utolsó kapu megtartja a vizet? Azt akarod, hogy
az embereim maradjanak ott és azokat is robbantsák fel, vagy egyidejűleg
robbantsuk fel mindkettőt?
- John, hajnalban itt volt három katonai mérnök, és három perc alatt
mindannyian ugyanarra a következtetésre jutottak... ha a tó felőli kapukat
hirtelen kivesszük, a kamrába zúduló víz ereje kitöri a következő kapukat. Az
a zsilipkamra 300 méter hosszú, 33 méter széles és több mint 18 méter
magas... itt körülbelül harmincezer tonna egyre gyorsuló víztömegről van szó,
ami kidönti a második kaput. Ne felejtse el, hogy az a kamra magasabb, mint
az Eiffel-torony. Olyan, mintha az Eiffel-torony dőlne rá a második kapura! A
víz sebessége elérheti a 100 km/h-t is. A mérnökök szerint a nullánál is kisebb
az esélye, hogy a második kapu kitartson.
- Ez nekem dolgozik - könnyebbült meg Bergstrom admirális. - Két óra
múlva csatasorba állunk. Pont most kaptam a hírt, hogy mindenféle térképek
és diagramok érkeznek e-mailen. Gondolom, a te embereidtől.
- Pontosan, tengerész. Ugorjunk bele, és tájékoztass, mekkora alakulatot
küldesz ki.
- Amint az embereim kiszámítják a kapuk felrobbantásához szükséges
robbanószer mennyiségét, máris jövök vissza. Minél több TNT-re van szükség,
annál több emberre is. Nehéz az anyag, és lehetséges, hogy a dzsungel egy
részén cipelnünk kell majd. Ez elkerülhetetlen, mivel nem szállíthatjuk
szárazföldi úton.

219
 - Oké, John. Hamarosan beszélünk.
Kathy ekkor nyitott be, és bejelentette a Legfelsőbb Katonai tanács elnöke,
Scannell tábornok és Dickson admirális érkezését. George Morris öt perccel
utánuk érkezett Jimmy Ramshawe-vel, aki hatalmas papírkupacot és
térképeket hozott magával. Harcourt Travis külügyminiszter utolsóként, kissé
egykedvűen lépett be az admirális irodájába. Azon tűnődött, milyen gyorsan
akar a nagyfőnök hadat üzenni és vajon tervezi-e, hogy az Amerikai Egyesült
Államok elnöke előtt felfedje a titkot.
- Lehet - válaszolta Arnold éles hangon. - De csak lehet. Bár még nem
találkoztam olyan civillel, aki ne került volna az utunkba, amikor igazán
gyorsan akartunk cselekedni.
- Én sosem álltam az utatokba! - jelentette ki Harcourt beleegyezőleg.
- Te értesz hozzá - évődött Arnold. - Még a végén téged is elküldelek.
Harcourt hadnagy. Tetszik az ötlet.
A külügyminiszter mosolygott az ötleten.
- Komolyan gondoltam. Hamarosan be kell számolnom erről a főnöknek.
- Nem probléma - válaszolta Morgan admirális. - Már három hete amiatt
morgolódik, hogy semmi nem történik. Néhány óra múlva végre elkezdődik
valami.
- Bízom benne... - sóhajtott fel Harcourt. - Ez itt nem olyan csoportnak
tűnik, amely levelet szeretne írni vagy kongresszusi tanulmányt kérne.
Morgan admirális bevágta az irodaajtót és visszaült íróasztala mögé.
- Kathy! Hat kávét kérünk... forrón! - üvöltötte a tölgyfaajtón keresztül.
- Nem lett volna egyszerűbb a nyitott ajtón keresztül leadni a rendelést? -
kérdezte Harcourt finoman.
- Talán - ráncolta homlokát Arnold. - De nem tűnt volna olyan sürgősnek.
Most láthattad, hogy egy diplomata és egy volt haditengerész parancsnok
mennyire másképp intézi ügyeit. Téged arra tanítottak, hogy oldd a
feszültséget, míg én inkább fenntartom.
- Szegény szerencsétlen szent Kathy - mosolygott Harcourt.
Jót nevettek, majd Arnold kérésére leültek. Némi magyarázattal szolgált.
- Természetesen sok más embernek is be kell számolnunk a történtekről,
katonáknak is, politikusoknak is. De most azt akarom, hogy a teremben ülő
emberek egyhangúlag cselekedjenek. Mint látjátok, Ramshawe korvettka-
pitányt is bevettem a csapatba, mivel már hónapok óta dolgozik az ügyön, és
mindenki másnál tájékozottabb.
Mindenki beleegyezőleg bólogatott, csendben hódoltak a szakértő előtt. Az
admirális a lehető legtömörebben és legfigyelmesebben folytatta.
- Mint az előttetek is ismeretes, az Amerikai Egyesült Államokat az elmúlt
néhány hét során több támadás is érte. Valahol a Csendes-óceán partjainál
egy orosz építésű, de nem feltétlenül orosz legénységgel dolgozó atom-
tengeralattjáró rakétával bombázta olajipari létesítményeinket és
erőmüveinket. Eddig sem megtalálni, sem megállítani nem sikerült őket.
Pontosan tudták, mit akarnak elérni. Uraim, a szeptember 11-i események óta
szörnyű terror áldozataivá váltunk. Kevesebb volt az erőszak, de kíméletlen
károkat okozott az országnak. Feltételezem, többé-kevésbé ez is volt a céljuk.
Tegnap végre sikerült bemérnünk a tengeralattjárót. Egy régi Sierra I.,
Barracuda 945 típusú hajóról van szó, amely jelenleg a Panama-csatorna
csapdájába esett. Szerintem elsüllyesztették. Kikapcsolták az atomreaktort, és
hagyják elsüllyedni a Gatun-tavon, amelyen a csatorna útvonala átvezet, 25
méterrel a tengerszint felett a csendes-óceáni lépcsőnél. Mint azt ti is tudjátok,
a Panama-csatorna jelenleg a kínaiak igazgatása alatt áll, akik egyszerűen
fogták magukat és lezárták. Feltehetőleg addig, míg eltüntetik a bizonyítékot
és segítenek a terroristáknak a szökésben. Mi ezt természetesen
elfogadhatatlannak tartjuk, mivel megfoszt bennünket a bosszú s a megtorlás
lehetőségétől. Azonban az átfogó kép sokkal, de sokkal fontosabb. És a
legelfogadhatatlanabb része a történetnek az, hogy Kína véleményem szerint
illegálisan rendelkezik a csatorna felett, egy negyedrangú, hazug közép-
amerikai ország ötödrangú kibaszott bolondjának köszönhetően, akinek egy
olyan amerikai elnök segített, aki a farka mellett hordta az agyát.

220
 - Akárhogy is nézzük, ott jelentős mennyiségű agy elfér - vigyorgott
Harcourt.
- Egyikük sem tartotta szem előtt országunk érdekét és a világban betöltött
szerepét - morgott Arnold. - S ez elvezet bennünket a probléma kritikus
pontjához. Ki akarjuk paterolni a kínaiakat Panamából, ki kell őket dobni
onnan. A világ közvéleményének megnyugtatására ehhez nyomós érvre van
szükségünk. Ha megtaláljuk azt a hülye tengeralattjárót, máris megvan a
nyomós érv.
Az öt férfi ismét helyeslően bólogatott.
- Uraim, azt javaslom, semmisítsük meg a Gatun-tó Atlanti-óceán melletti
zsilipkapuit, így a tó gyorsan elfolyik, szabadon hagyva a tengeralattjárót.
A szobában hirtelen óriási csend lett.
- Úgy érti, erősítsünk bombákat a zsilipre, és repesszük szilánkjaira? -
kérdezte elhűlve Scannell tábornok.
- Nem, tábornok. Úgy értem, hogy felrobbantjuk a Gatun-zsilip felső kapuját,
amely a felső kamra bejáratát jelenti. A víz elvégzi a feladat hátralévő részét.
- A fóka-alakulat segítségével?
- Pontosan.
- Megvalósítható, az egyszer biztos. Korábban készítettem egy tanulmányt a
csatornáról, és az 1989. évi lerohanás idején Panamában szolgáltam. A felső
kapuk valóban kritikusak. Ha azok eltűnnek, mindennek vége.
Arnold kárörvendően vigyorgott.
- Meggyőződésem, uraim, hogy nem kerülte el a figyelmüket: amint a
csatorna gyakorlatilag le van rombolva, a kínaiaknak nem lesz már okuk a
maradásra. Szinte hallani fogják Amerika mennydörgését, amint azt ordítja:
Takarodjatok innen, különben... És valószínűleg maguktól is eltűnnek onnan.
Akárhogy is lesz, egy szárazföldi csapatot is kivezénylünk, hogy a csatorna két
végénél kezdve takarítsák ki a területet.
- Mi a helyzet a panamai kormánnyal? - kérdezte Harcourt.
- Köpönyegforgatás előtt vagy után gondolod? - gúnyolódott Arnold. A kérdés
hallatán Ramshawe korvettkapitány tiszta szívből nevetni kezdett.
- Utána - válaszolta Harcourt udvariasan.
- Megmondjuk nekik, hogy visszaigényeljük a csatornát, mivel reménytelen,
áruló őrzőknek bizonyultak, akiknek butasága majdnem világháborúhoz
vezetett. Kifejezzük a Gatun-zsilip azonnali újjáépítésére vonatkozó
szándékunkat, és visszaállítjuk a világrendet a két óceán között.
- Ki fizeti a cehhet? - érdeklődött Harcourt.
- Természetesen mi. Egy árva fityingjük sincs. De az egész csatorna területét,
a vasutat és a vízi utat övező teljes területet az irányításunk alá vonjuk,
beleértve a hajójavító műhelyeket is. A csatorna két végén található városok is
egyértelműen a mi irányításunk alá kerülnek.
- Tehát bevonulunk, mint Dzsingisz kán? - kérdezte Scannell tábornok. -
Mint valami hódító hadsereg?
- Á, dehogy - szabadkozott Morgan admirális. - Panamának szüksége van a
csatornából befolyó bevételekre, és jelenleg ebből egy fillért sem látnak. Csak
mi tudjuk újjáépíteni a csatornát. Ezért cserébe öt évig a teljes bevételt zsebre
tesszük, utána hat százalékot. A többi Panamáé lehet.
- Előnyös... - bólintott Alan Dickson. - Meglehetősen előnyös ajánlat. Két
felbecsülhetetlen értékű haditengerészeti támaszpont, hajójavító műhely, a
csatorna teljes felügyelete, és seggbe rúgjuk a kínaiakat. Azt hiszem, több
legyet is ütöttünk egy csapásra.
- Egyetlen zsilipkaput... - mondta Arnold.
- Valójában kettőt... - ellenkezett Jimmy Ramshawe. - Kettőt kell
felrobbantanunk. Szorosan össze vannak hajtva, mint egy lapos V betű.
- Köszönöm, korvettkapitány. Nagyon hasznos információval szolgált.
- Nagyon szívesen - válaszolta Jimmy, jellegzetes ausztrál vigyorral az arcán.
Érdekes hangulat uralkodott a nemzetbiztonsági tanácsadó irodájában.
Semmi ellenkezés. Mindenki mélységesen hálás volt Morgan admirális világos
beszédéért, indítékaiért és következtetéseiéit.

221
 - Nyilvános támadást tervezünk, hogy az egész világ tudja, ki, mit, kivel is
miért tett? - kérdezte Morris admirális.
- Egyáltalán nem! - tiltakozott Arnold. - Szigorúan titkos bevetésről van szó.
Rizsázunk majd egy sort a panamaiak és a kínaiak hanyag bűnügyi
magatartásáról, amellyel a csatorna zsilipjének mérnöki vizsgálatait
visszatartották. Alig telt el tizenkét év azóta, hogy elhagytuk Panamát, máris
összeomlott az egész.
- Szerintem néhányan rá fognak jönni, mi is történt valójában. .. - erősködött
Arnold admirális.
- Elképzelhető. De nem tudják bebizonyítani majd, mert a csatorna
irányítása a mi kezünkben lesz. Valószínűleg előbb-utóbb a hülye médiának
is fel fog tűnni, hogy az Eisenhower mindössze 80 kilométerre tartózkodott a
panamai partoktól a katasztrófa idején. De mi ugyanúgy némák maradunk,
mint a kínaiak, ha nem találjuk meg azt a tengeralattjárót.
Ezután a legjobb sanghaji kiejtésére váltott át: ...nem tudni róla semmi... nem
látni bemenni csatornába... nem tudni hol lenni... kérdezni oroszokat... mi venni
Barracudát Zhanjiangban... nem tudni segíteni... sajnálni az áramszünetet...
Ha! Ha! Ha!
Tom Scannel és Alan Dickson megmentették az elköszönés bonyodalmaitól.
- Seggfej kínaiak! - üvöltötték kórusban.
Kathy O'Brien ekkor óvatosan bekopogott, bekísérte a pincért, majd
megkérte, hogy a nagy tárgyalóasztalra tegye a kávét. Kezében egy kódolt e-
maüt tartott, amely Coronadóból, a San-Diego-öböllel szemben állomásozó
fóka-alakulat főparancsnokságáról érkezett.
Előzetes becslések szerint a zsilipkapuk kirobbantásához szükséges TNT
mennyisége alig egy tonna. Harminchat fős alakulatot vonultatunk fel, beleértve
az egy korvettkapitányt és öt tisztet is. A helyszínre egyenként harminckilós
hátizsákokban visszük ki a veszélyes robbanóanyagot. Két Sikorsky Sea
Stallion helikoptert, ismétlem, kettőt kell majd indítani az anyahajóról. Négy
felfújható csónakra lesz szükség. Egy tonna robbanóanyag, plusz zsinór és
gyújtózsinór, egy nehéz gépfegyver, illetve pisztolyok és rádiók. Nyolcfős
felderítő alakulat holnap éjjel startol (vasárnap). A többiek hétfőn éjjel, a két
helikopter felhasználásával. A bevetés előrejelzés szerint hétfőn nyolckor.
Behatolás a Colon-partnál, a Chargres folyó nyomán. ETD San Diego-Pensacola
ma este (szombat) 21.00 órakor. Bergstrom.
Morgan admirális szíve hevesebben kezdett dobogni, mint mindig, amikor a
keménykötésű fóka-alakulat parancsnokai ráálltak egy projektre. De
pillanatnyilag nem kívánt nyilatkozni a terveiről, amelyen Dickson
admirálissal egész éjjel dolgoztak.
Arnold átadta a coronadói értesítést Dickson admirálisnak, aki figyelmesen
végigolvasta, és a margóra firkantotta észrevételeit. Majd Morgan admirális
megkérte a többieket, hogy gyülekezzenek a nagy asztal köré, ahol Ramshawe
korvettkapitány hamarosan tájékoztatja őket a tengeralattjáró pontos
mozgásáról, és feltételezett jelenlegi búvóhelyéről.
Jimmy kiteregetett egy hatalmas térképet, amely Panamát, annak
tengerparti útjait és a csatornát magában foglaló tavat ábrázolta. Időpontokkal
jelölte a helyeket, ahol a Barracuda tegnap, pénteken áthaladt, egészen addig
a pontig, ahol elhagyta a pályát, és a Gatun-tavat felszabdaló esőerdővel
borított szigetecskék felé vette útját.
Arnold kis hatásszünetet tartott, amíg mindannyian megismerkedtek a
részletekkel, majd közölte, hogy átmegy az Ovális Irodába, ahol az elnök, Bob
MacPherson védelmi miniszter és „még egy-két politikus" vár rá.
Az aznapi első megbeszéléshez hasonlóan a második sem tartott sokáig. Hat
perc után véget ért, amint felhívta a főparancsnok figyelmét a tényre, miszerint
egy politikai aranybánya lehet, hogy ő, John Clarké elnök úgy vonul be a
történelembe, mint az az ember, aki visszavette a Panama-csatornát,
újjáépíttette, majd amerikai irányítás alá helyezte. Békeidőben minden hajót
átenged rajta, amint azt az Amerikai Egyesült Államok hosszú éveken
keresztül korábban is megtette.

222
 Clarké elnök egyáltalán nem volt buta, és nem kellett arra emlékeztetni,
hogy a csatorna visszavételét bejelentő beszédében a megfelelő frázisokat
használja... ez a szörnyű hanyagság... amerikaiak építették, és ők is mentették
meg... amerikai technológiával... nem hagyhattuk ezt a nemzetközi vízi utat
felelőtlen kezekben... a kínaiak által eszközölt borzasztó korlátozások... az
előző kormány meggondolatlansága... az egész világ végre megkönnyebbülten
fellélegezhet... hála Amerikának.
John Clarké imádta ezt a helyzetet. Arnold visszaviharzott irodájába, és az
ajtó mellett állva bejelentette:
- Uraim, az Amerikai Egyesült Államok elnöke... Ramshawe
korvettkapitány feszülten figyelt. Az elnök
melegen köszöntötte az egybegyűlteket, mindenkit a keresztnevén szólított,
megköszönve közreműködésüket és kifejezte meggyőződését, hogy az
elkövetkező néhány nap során végre megoldódik az az iszonyú probléma,
amely az Amerikai Egyesült Államokat kísérti az alaszkai olajkatasztrófa óta.
- Önök szerint a tengeralattjáró minden szükséges információt megad majd?
- kérdezte.
- Talán... - válaszolta a nemzetbiztonsági tanácsadó. - Jó lenne pontosan
tudni, kivel is állunk szemben. De mindenesetre a politika színterén győzelmet
arattunk Kína felett. Kína valószínűleg az ellenséget támogatta és utána a
háttérbe húzódott. Sajnos ennek ára a Panama-csatorna lesz, s így már egész
biztosan nem érte meg nekik sem pénzügyi, sem stratégiai szempontból, arról
nem is beszélve, hogy hatalmas presztízsveszteségként könyvelhetik el, hogy
a harmadik világ banántermelő köztársaságaival egy kalap alá vesszük őket,
s ezt mindennél jobban utálják.
- Nekem viszont tetszik - mosolygott az elnök. - Nagyon is tetszik.
- Csak mi tudjuk, milyen rosszul jövünk ki az egészből - vallotta be Morgan
admirális. - Felbecsülhetetlen kár keletkezett a nyugati parti olaj- és
áramellátó létesítményeinkben. Néhány hétig sok fájdalmat és szenvedést
okoztak nekünk, és bebizonyították, hogy rohadtul védtelenek vagyunk egy
atom-tengeralattjáróról indított támadással szemben. De ez a tengeralattjáró
szenzációs sakk-matt helyzetet ad a kínaiaknak, és nagyon hosszú időnek kell
ahhoz eltelnie, hogy valaki újra megbízzon bennük.
- Tökéletes - vigyorgott az elnök elégedetten. - De uraim, remélem, felfedik
majd igazi ellenségünk kilétét is, a kis rohadékokat, akik valójában kitervelték
és végrehajtották ezt az egész szörnyűséget.
- Van néhány elméletünk. Mint mindig, természetesen most is a Közel-
Keletre gyanakszunk. Akár megtaláljuk a tetteseket, akár nem... az a
tengeralattjáró fényt vet majd a történtekre.
- Önök szerint a panamaiak megpróbálják majd megakadályozni, hogy
megkeressük a hajót a tóban?
- Ha azt parancsoljuk nekik, hogy azonnal vigyenek bennünket a
tengeralattjáróhoz, a félelemtől kiugranak a kibaszott ponchójukból.
Megmondom nekik, hogy teljes együttműködést követelünk. Senki sem érhet
a tengeralattjáróhoz, míg be nem fejezzük a nyomozást, és ez akár hetekig is
eltarthat. A panamai kormány általános tekintélye és csőcselék hadserege
nem jelenthet problémát az amerikai hatóságok számára.
- Különösen nem, ha a kínaiak kimaradnak az ügyből - az elnök már a
puszta gondolattól is mosolygott.
- Azok a kis rohadékok már a hét végére eltakarodnak a helyszínről - mondta
Morgan admirális. - Visszaviszik a seggüket Sanghajba. Örökre.
- Látja lelki szemei előtt pontosan az események folyamatát, a zsilipkapuk
összeomlásának következményeit? - kérdezte az elnök.
- Abszolút - bólintott az admirális. - Az Amerikai Egyesült Államok bejelenti,
óriási hírveréssel, hogy bevonul a területre a Gatun-zsilip helyreállítási
munkálatai miatt. Értesítjük Kínát, hogy egy tízezer fős amerikai
tengerészgyalogos megszálló erő ér földet a csatorna területén, és minden ott
élő vagy dolgozó kínai azonnal hagyja el az országot. Ehhez természetesen a
kínai kormány segítségét is kérjük, kiemelve, hogy bármely ott maradó kínai
határozatlan időre, a csatornajavítás befejezéséig börtönbe kerül. Ez ellen

223
természetesen tiltakozni fognak, amelyet figyelmen kívül hagyunk. Egyidejűleg
hadihajókkal körbekerítjük az elnöki palotát, miközben egy ezerfős
tengerészgyalogos alakulat tankokkal a főbejárathoz megy az Egyezménnyel,
amely az egész Panama-csatornát visszaadja az Amerikai Egyesült Államok
részére.
- Mi van akkor, ha a panamai elnök nem akarja majd aláírni?
- Ebben a valószínűtlen esetben a kibaszott rezidenciájának keleti szárnyát
leromboljuk. De ne aggódjanak. Aláírja. Azonnal. Gyorsan.
- S mindezt a világ nevében tesszük, hogy szabad átjárást biztosítsunk az
óceánok között?
- Pontosan, uram. Egész egyszerűen azért, mert sem a panamaiakra, sem a
kínaiakra nem lehet a továbbiakban ekkora felelősséget bízni. Ez idő tájt már
nagyjából száz tartályhajó fordul vissza a Horn-fok felé, tizenegyezer
kilométeres út elé nézve. Az egész világ minket fog ünnepelni.
- Nagyon tetszik! - mosolygott Clarké elnök, kedvenc kifejezésével élve. -
Nagyon is tetszik.
- Uram, kérem, írja alá ezt a dokumentumot. így hivatalos engedélyt ad a
Jóakarat bevetés elindításához... mindössze felhatalmazza a katonaságot,
hogy... öööö... néhány napig megfigyelje a zsilipkapukat, majd Panamába
vonuljon és visszaállítsa az amerikai irányítást a csatorna területén,
amennyiben azt mérnökeink szükségesnek találják.
- Szükségem van a kongresszus beleegyezésére is?
- Nincs rá idő, uram. Csak írja alá gyorsan a kipontozott vonalon.
Clarké elnök maximálisan biztonságban érezte magát fő haditengerészeti és
katonai vezetői körében. Pontosan tudják, mi a dolguk és aüg-alig hibáznak.
- Természetesen, Arnie. Örömmel.

2008. április 13. 04.00 óra

Amerikai Egyesült Államok Haditengerészeti Támaszpont, Pensacola, Florida

Az Amerikai Haditengerészet repülőgépe végigdübörgött a Pensacola repülőtér

kifutóján a sötét és fülledt éjszakán. A repülőgép - amely a hatalmas
Grumman EC-2 Sólyomszem, a legnagyobb és legdrágább amerikai repülőgép
leszármazottja volt, s képes volt leszállni repülőgép-hordozó anyahajón is - a
Hovey Road mentén balra haladt, majd átszelte a Nagy Lagúnát, és
délnyugatra, a Mexikói-öböl felé kanyarodott.
Normál esetben a gép a 6000 fős legénység leveleivel és alkatrészeivel van
zsúfolásig tele. De ma éjjel a korábbi vadászgép Steve Ghutzman
korvettkapitány pilóta irányítása alatt más szállítmányt vitt magával - tizenhat
felfegyverzett amerikai fókát, plusz harminchat hátizsákot, amelyek
mindegyikében 30 kg robbanóanyag volt, a legmodernebb, amely az Amerikai
Egyesült Államok arzenáljában megtalálható. Egy sátáni koktél, amelyben
RDX, TNT és alumínium keveredik az ultraerős robbanóhatás kedvéért. A
robbanószerek össztömege meghaladta az egy tonnát.
Nézzük csak az utolsó olyan esetet, amikor egy hadihajót felrobbantottak és
elsüllyesztettek. 1982-ben Sandy Woodward csapata elsüllyesztette az
argentin hajót, a General BelgranóX. a falklandi háborúban... a hajó tatját
eltaláló torpedóban talán tizedannyi robbanószer volt, mint amennyi most a
Mexikói-öböl felett suhanó repülőn van. A repülőgép rakodóterébe volt
bezsúfolva a négy felfújható csónak is, amelyeket a küldetés során használni
fognak, az öt rádióadóval együtt.
A gép első két ülését a parancsnok foglalta el. Bili Peavey korvettkapitány
nagydarab, tunya embernek tűnt. Fizikai megjelenését tekintve aligha
kerülhette el az ember figyelmét: 190 cm magas, és 105 kilós. San
Franciscóból származott, ahol édesapja, az idősebb Bili Peavey a város egyik
legjobb ügyvédjeként sikeres irodát vezetett.
A coronadói központban a fóka-alakulat vezetőinek választása
csoportvezetőként a korábbi Trojan baseball-sztárra esett. Miután öt évet
eltöltött a haditengerészetnél, huszonhét évesen jelentkezett az alakulathoz.
224
Harminckét évesen már korvettkapitány volt, egy évvel később ez az első
különleges bevetés, amelyet egyedül vezethet. A Gatun-tavat körülvevő
dzsungelt ábrázoló térképekkel körülbástyázva üldögélt az első ülésen. Ideje
nagy részében a számítógéphez csatlakoztatott vékony mikrofonba beszélt, és
részletes írásos ellenőrzőlista-vázlatot készített csapata részére: a nyolcfős
felderítő egységnek, a két bombaelhelyező csapatnak és a védőszárny részére.
Éppen a felső zsilipkapukat ábrázoló részt nézegette, amely a többmilliárd
tonna vizet tartja vissza, hogy elöntse a 419 négyzetkilométer nagyságú óriási
területet, amelyen a csatorna útvonala keresztülvezet. A tavat a zsilipkamrától
elválasztó kapuk 210 cm vastagok voltak, tetejükön korláttal védett járda állt.
Az egyes kapuszárnyakat három kolosszális zsanér tartotta, vagyis összesen
hat. Ezeket az egyenként 210 cm magas öntöttvas szörnyetegeket kell
elpusztítani, ez volt Bili első bevetésének kulcsa.
Elragadtatva olvasta a haditengerészet mérnökeinek jelentését - a robbanás
által okozott légnyomás komoly vízszintingadozást eredményez, és masszív
hullámokat csap majd a zsanérokra, pontosan úgy, mint a mélységi
robbantás, de olyan erős lesz, hogy bármely közvetlen közelében lévő hajóra
hatással lesz. Peavey korvettkapitány búvárja, Chris O'Riordan tengerész
altiszt már az első éjjel a felderítő alakulattal beméri a pontos víz alatti
távolságokat, egészen a kapu tetejétől, amelyen a hat bomba lógni fog, le a
kijelölt zsanérokig. Bili Peavey megpróbálta elképzelni maga előtt azt az
erőhatást, amely tízszeresen meghaladja a 13 500 tonnás Belgranót
elsüllyesztő robbanóanyagok erejét. Arra gondolt, nem lenne bölcs dolog 3
kilométernyi távolságnál közelebbre merészkedni a robbanás idején.
Patrick Hogan Rougeau hadnagy, egy harminchat éves korábbi profi
massachusettsi teniszező, Peavey mögött ült. Az ötfős parancsnoki gárda egyik
tagjaként a texasi Brantley Jordán kíséretében volt, aki a zsilip innenső
oldalán bombát elhelyező csapatot vezeti majd. Főnökéhez, Bili Peaveyhez
hasonlóan Rougeau hadnagy is későn lépett be a haditengerészetbe, s
huszonhat évesen jelentkezett a fóka-alakulatba. Maximális könnyedséggel
végigcsinálta a gyilkos kiképzéseket - majdnem belehalt, de túlélte, mindig
eszméleténél volt, nem úgy, mint a csoport nagy része. Patrick Rougeau
nemcsak rádiószakértőként jeleskedett, de a víz alatti dolgokban is járatos
volt, így önként jelentkezett, hogy elsőként a tóba vethesse magát. Mesteri
módon bánt a gépfegyverekkel is, Peavey korvettkapitány pedig nem
kockáztathatta meg, hogy egy krokodil felfalja.
- Ezt O'Riordan tengerész altiszt is végre tudja hajtani - erősködött. -
Egyetlen épeszű krokodil sem akarná beletörni a fogát abba az aprócska
baromba.
Felemlegette a volt chicagói utcai harcos, haditengerészeti boxbajnok és
abszolút profi legendás keménységét. O'Riordan minden eddigi fóka közül a
legjobb és leggyilkosabb késelő volt. Húszéves korában harcolt Szaddam
Húszéin olaj tornyán, amelyet a fóka-alakulat végül is felrobbantott az Öböl-
háborúban. Egyetlen iraki őr sem élte túl a fókák vízről indított támadását.
A parancsnoki kar három további fiatal tagja volt Zane Green, Chris Hall és
Brian Slocum hadnagyok, akik a második repülőgéppel indultak az anyahajó
felé, amely harminc perccel később indult el Pensacolából. Mostanra mindkét
repülőgép elérte a 10 ezer méteres repülési magasságot, és 300 csomó
sebességgel haladtak a Kajmán-árok felé, magasan hasítva a levegőt Kuba
nyugati része fölött. Az első repülőgép úgy 18.30 körül landolhat majd az
Eisenhower anyahajón. A találkozó helye: északi szélesség 11.80, nyugati
hosszúság 81.50 foka, 2110 kilométerre Pensacolától délre, Panama északi
partjaitól 320 kilométerre és Nicaragua keleti partjaitól 350 kilométerre.
Minden fóka kapott egy térképet, amely a Gatun-tavat, a Colon-partot
ábrázolta, illetve egy rajzot a zsilipekről, amelyen világosan láthatták, hogyan
formál egy több millió tonna beton egy 18 méter vastag falat, amely elválasztja
a belső és külső zsilipeket. Ezek azonos felépítésűek, az egyik a Csendes-óceán
felé tartó hajókat emeli fel, míg a másik az Atlanti-óceán felé tartó hajókat
engedi le.

225
 Mire a repülőgép leszáll, minden fóka pontosan érteni fogja a bevetés pontos
célját, a támadás és az eltűnés mikéntjét e rendkívül gyors akcióban. A fóka-
parancsnokok kínosan odafigyelnek arra, hogy a legfiatalabb csapattag is
szakértőként induljon bevetésre.
Magasan a kék és mély Karib-tenger felett tanulmányozták a térképeket,
többnyire magukban, miközben a gép a Panama Köztársaság északi részén
megbújó, forró, ritkán lakott dzsungelbe repítette őket. Először azonban az
anyahajón kell leszállniuk, amely nem egyszerű feladat, különösen ezzel a
nagy, nehéz repülőgéppel, 24 méteres szárnyfesztávolsággal, és a
turbópropellerek által generált nyomatékkal.
A kristálytiszta égen a pilóta és az első tiszt mintegy 30 kilométerre már
látták az Eisenhowert, amint délnyugat felé halad, tőle jobbra úgy 800 méterre
egy hadihajó. A fülek bedugultak, amint a repülőgép ereszkedni kezdett,
sebessége csökkent, repülési magassága most már az anyahajó
irányítótornyának utasításai szerint alakult. A pilótafülkéből a leszállópálya
bélyeg nagyságúnak látszott, a tenger felszíne elég viharosnak tűnt. Ha az
anyahajó közepe másfél fokkal elmozdul, akkor a tatja 9 méternyit emelkedik.
Ghutzmann korvettkapitány napszemüvegén keresztül kémlelte a
szubtrópusi napot, visszavett a sebességből, és megpróbálta felmérni a
fedélzet mélységét. A repülőgép sebessége 120 csomóra esett vissza. Már csak
800 méterre voltak az anyahajótól, így Steve tovább csökkentette a sebességet.
Az Eisenhower tatjának hatalmas tátongó területe pontosan előttük terült
el, és 100 csomóra lassítottak. A hajó harminccsomós sebességgel siklott a
vízen, emiatt a repülőgép lassabbnak tűnt, a fedélzeten mindenki azt hitte,
hogy az alattuk fehéren habzó tajtékos tengerbe zuhannak. De Steve-nek volt
ebben gyakorlata, egészen pontosan már száznyolcvanhét alkalommal
hajtotta végre a mutatványt. Kiengedte a futóművet. A motor felbőgött, készen
arra, hogy végigsüvítsen a leszállópályán, és azonnal felszálljon, ha a horog
nem akadna be megfelelően. Mindent megtett, nehogy az alacsony sebesség
miatt a hajó tőkesúlya elé pottyanjanak le. Mindannyian érezték, amint a
horog beakadt, és a repülőgép 2,9 másodperc alatt hetven csomóról nullára
áll le. Egy pillanat kihagyás után tizenhat szív kezdett újra megkönnyebbülten
dobogni.
A gép begurult a parkolóhelyére, hogy feltöltsék üzemanyaggal, s a hátsó
rámpán keresztül lepakolják róla a robbanószereket, felpakolják a postát,
illetve felszálljon a néhány fős személyzettel, akik visszatérnek a
támaszpontra. Ezután mindenki visszament kijelölt pozíciójára, várva a
második repülőgép érkezését Pensacolából. Minden fóka-alakulat érkezését
furcsa érzet előzte meg, a 6000 fős legénység tudta, hogy este egy felderítő
csapat indul az ismeretlen dzsungelbe, ahol akár ellenség is bujkálhat. Majd
holnap sötétedés előtt a többiek is utánuk mennek. Isten segítsen nekik!
A második gép ugyanolyan profi módon landolt, mint az első. A fókákat egy
számukra rendezett kis összejövetelen fogadták, a hajó dél felé fordult, egy
elhagyatott tengerszakasz felé. A cél egy Colontói északra lévő pont volt, úgy
ötórányi hajózásra - innen indul majd a bevetés.
Peavey korvettkapitány, valamint Green és Slocum hadnagyok felügyelték a
lepakolást, majd a nagy CH-53D Sikorsky 47 haditengerészeti helikopterek
megpakolását, a Sea Stallionokat, amelyek a panamai partok mellett a tóhoz
viszik majd a fókákat, le egészen a Chagres folyó mentén. Lakatlan esőerdő
felett repülnek majd át a tó északnyugati partja felé, a tavat létrehozó nagy
gáttól egy kilométerre délnyugatra, és kb. 3 kilométernyire igazi célpontjuktól,
a Gatun-zsiliptől.
A fókák kiváló sonkás rántottát és teljes kiőrlésű lisztből készült pirítóst
kaptak reggelire - amennyi csak beléjük fért -, majd az elkülönített
pihenőhelyre vezették őket, hiszen majdnem egész éjjel utaztak Kaliforniából.
A felderítőcsapat tagjai 17.30-kor újra ehetnek, mielőtt 20.30-kor felszállnak
a Sea Stallionnal, s elkezdődik a tényleges akció. Két Zodiac típusú felfújható
csónakot visznek magukkal Yamaha 175 motorral, valamint sűrített levegőt,
hat műanyag kannányi benzint, evezőket, pisztolyokat, nagy gépfegyvert, két
rádióadót, harminchat órára elegendő élelmet és vizet, két 160 méter hosszú

226
acél mérőszalagot, két búvárruhát, két Draegert (a fókák víz alatti
lélegeztetőjét), néhány kézigránátot, infraszemüveget és rovarriasztó sprayt.
Az Eisenhower fedélzetén maradók folyamatosan tartják a kapcsolatot a
parancsnoki gárdával, majd várják a korai felderítő jelentést a tó felől, mielőtt
nyugovóra térnének az éjszaka hátralévő részében.
A második csoport két hullámban száll majd fel az anyahajóról, a Sea
Stallion igénybevételével, pontban 19.30-kor. Ugyanaz az útvonal. Ugyanaz az
eljárás. Cél: változatlan. Remélhetőleg.
Gyorsan elszaladt a vasárnap. A nyolcfős felderítőcsapat némi saláta, steak,
tojás, gyümölcssaláta és kávé bekebelezése után útnak indult. A lenyugvó
napban arcuk feketének tűnt. A gyülekezőhelyen felvették sapkájukat és
kendőjüket, fogták nehéz hátizsákjukat, könnyű gépfegyvereiket, majd a
Patrick Rougeau és Chris O'Riordan tengerész altiszt által vezetett gép felé
vették útjukat. Beszálltak a helikopterbe, amely azonnal a levegőbe
emelkedett. Óriási rotorjainak köszönhetően gyorsan felszállt, s dél felé
berobbant a sötétedő estébe, egyenesen Panama északi partjainál, mindössze
80 kilométer távolságról. Húsz perccel később a helikopter ifjú navigátora
infráján keresztül felfedezte a partvonalat, ellenőrizte a GPS-t és
beazonosította a Chagres folyó tölcsértorkolatát. Már csupán 8 kilométerre
voltak a tótól.
A hold bevilágította az utat, amint végigsiklottak a folyó ezüstösen csillogó
víztükre felett a nagy zsilipektől 5 kilométerre, nyugatra. Most már látták a
tavat. Pont előttük terült el, felszíne fényesen csillogott. A pilóta legalább 1,5
kilométer távolságot tartott a Sea Stallion és a Gatun-gát között, hiszen ott
akár egy fegyveres őr is lehet, bár a coronadói fóka-központ tervezői ezt a
lehetőséget kizárták. Valójában a coronadói tervezők Panamát a harmadik
világ egyik leghanyagabb országának tartották. A Nemzeti Tengerészet, amely
a panamai parti őrséget jelenti, mindössze 600 fővel dolgozott, s talán húsz
járőrhajójuk volt az egész ország ellenőrzésére. Ezek fele kikötőkben vesztegelt,
arra várva, hogy valaki végre megjavítsa.
Az ország földrajzilag teljesen lineáris elrendezésű, több száz kilométeres
partszakasszal büszkélkedhet mind az Atlanti-, mind a Csendes-óceánon.
Délről Kolumbia határolja. A határszakaszon gyakoriak a gerillatámadások és
a határon is átnyúló drogbűncselekmények, arról nem is beszélve, hogy
menekültek és menedékjogot keresők árasztják el az országot. Amerikai
segítség nélkül Panama katonailag használhatatlan volt. Ha valamelyik
nyikorgó, alig felfegyverzett Vosper-típusú járőrhajójuk véletlenül belefutott
volna a fóka-akcióba... nos, ez egy olyan boxmeccs lenne, amelyet a bíró már
indulás előtt leállítana.
A panamai hadsereg egyetlen egysége sem lenne képes megbirkózni egy
amerikai különleges egységgel. Az egyetlen ismeretlen tényezőt jelen esetben
a kínaiak jelentették. Nem lehetett tudni, hányan vannak, milyen fegyverzettel
rendelkeznek, s vajon a zsilipeknél vannak-e járőröző hajóik. Ennek felmérése
a felderítőegység feladata. A Sea Stallion a Gatun-tó partján, másfél
kilométernyire a Guarapo-szigetektől észrevétlenül leengedett egy fel-
derítőcsapatot. A helikopter kissé elcsendesedett, de rotorja továbbra is
forgott, s a csapat partra szállt, a forró, párás dzsungellevegőbe húzva ki
felszerelésüket.
Most már koromsötét volt, a hold arcát jótékony felhő takarta, melyért
mindannyian hálásak voltak. Elkezdték kicipelni a két felfújható csónakot.
Hatan roskadoztak a külső motorok súlya alatt. A földre engedték a két
csónakot, kipróbálták a rádiókat. Ekkor a hatalmas Sikorsky motorja újra
életre kelt, a gép felemelkedett, és a lehető leggyorsabban észak felé indult,
nehogy elárulja a lent dolgozó nyolc amerikai pozícióját. A pilóta leszállt egy
tiszta partszakaszon, úgy harminc méterre a víz szélétől, közel az erdőhöz,
amely jótékonyan takarta a területet a part felőli támadás elől. Mostantól a két
Zodiac felfújásával voltak elfoglalva, majd az egyiket a vízhez cipelték.
Patrick Rougeau hadnagy eligazított két tengerészt, és egy tengerész
altisztet, hogy legénységgel lássa el az új bázist, majd újra tesztelte a rádiókat.
Ezután O'Riordan tengerész altiszt, valamint az észak-karolinai Brian Ingram,

227
és két fóka társaságában azonnal bemásztak a csónakba, megtöltötték a
tankot, majd a többiek betolták csónakjukat a tóba úgy száz méterre,
beindították a motort, és elkezdték a Gatun-zsilip felé vezető csendes útjukat
a sötétségben. Egy mukkanást sem lehetett hallani a tó fölött, amint siklottak
előre, északkelet felé kormányozva, a zsilip szuperszerkezetének nyugati
sarkához, ahol a gigantikus betonépítmény találkozott a tó durva partjával.

228
 Keresztülvágtak a csendes Gatun-gáton, meredeken a part felé, s amint
haladtak, Rougeau hadnagy folyamatosan figyelte az iránytűt, hogy a zsilip
hatalmas árnyékának takarásában maradhassanak.
Messze előttük fényeket láttak. Nem túl sokat, mindössze egy-egy
villanykörtét 15 méterenként, talán 10 méterre a tó szintjétől. Élőlénynek
semmi nyoma, többé-kevésbé erre számítottak. A Panama-csatorna
hivatalosan minden hajó elől le volt zárva. Patrick leállította a motort, mind a
hat fóka megragadott egy-egy evezőt, és csendesen a part felé irányították a
csónakot. Felbillentették a motort, és a szürke járművet a masszív fal mögötti
árnyékba húzták. O'Riordan tengerész altiszt az egyik tengerésszel
bozótágakat vágott a Zodiac elrejtéséhez. Felismerhetetlenné válik, kivéve, ha
valaki tudja, hol keresse.
Mindenki fogta a fegyverét és infraszemüvegét, majd a zsilipkapukat
határoló óriási betongátra vezető acéllépcső felé vették útjukat. Két
búvárruhát, békatalpakat, és baleset esetére két Draegert vittek magukkal.
Teljesen elhagyatott hely volt, azonban találtak egy kocka alakú szürke
épületet, amely a felső zsilipkamrára nézett. Az épülettől kőlépcsők vezettek a
második emeletre, ahonnan könnyen felkapaszkodhattak a tetőre, és a teljes
zsiliprendszert megfigyelhették a sötétben.
Öt perccel később mindannyian a tetőn voltak s a komplexumot
tanulmányozták. Próbáltak bármely életre utaló jelet felfedezni, ám az egyetlen
meghökkentő problémát az jelentette, hogy a felső zsilipkamra tele volt,
mintha egy hajó leengedésére várna. Arra számítottak, hogy üres lesz. De hajó
nem jött. Egyáltalán senkit sem láttak. Az öt fóka hétfő hajnali 01.00-ig várt,
vizslatta a területet, emberi élet nyomát keresve. Térképükön volt egy kijelölt
vezérlőterület is, és ezt látták is a bejövő oldalon. Azonban csak két lámpát
láttak, embert nem.
01.15-kor Patrick Rougeau parancsára felhúzták búvárruhájukat. A
békatalpakat és a Draegereket magukkal vitték. Lemásztak a lapos tetőről a
gátra, amely az óriási zsilipkapukat jobbról határolta a tó felől.
A három éjfekete fóka óvatosan haladt végig a járdán, guggolva, de gyorsan.
Patrick Rougeau Chrisnek adta az acél mérőszalag egyik végét, miközben
Brian rögzítette a békatalpakat. Ezzel a veterán harcos fóka a kapu tetejébe
kapaszkodott és a tó felőli oldalon szinte hangtalanul leugrott a koromfekete
vízbe. Az acélszalagot magával húzva lefelé rúgta magát, átlósan az óriási
gerenda felé, amely a zsanérokat tartotta. Végigfuttatta rajta ujjait, míg meg
nem találta az öntöttvas szerelvény tetejét. Érezte a betonfal éles
bemélyedését, és úgy becsülte, kb. 90 cm mély és 120 cm széles lehet.
Feltehetőleg azért, hogy „lélegzethez juttassa" a zsanérokat az óriási ajtók
megnyitásakor, és lehetővé tegye, hogy az ajtók kilencven foknál megálljanak
a gát falainak támaszkodva. Még lejjebb ereszkedett, míg el nem érte a zsanér
alját, amely a fóka hírszerzési adatai szerint a tetőtől számítva kb. 210 cm-re
lehetett. Ezután 105 cm-t emelkedett, hogy megtalálja a középső csavart.
Miután megtalálta, újra ellenőrizte, hogy a zsanér közepénél van-e, majd a
mérőszalag végét beakasztotta a középső vájatba, és háromszor erősen
meghúzta a mérőszalagot. Rougeau hadnagy, aki a kapu tetején hasalt, érezte
a húzást, és olyan feszesre húzta a szalagot, amennyire csak tudta. Egy
aprócska elemlámpa fényénél leolvasta a távolságot. .. pontosan 360 cm,
Brian, ez a helyes adat.
O'Riordan újra lejjebb ereszkedett a most már koromfekete vízben.
Egyenletesen vette a levegőt, míg ujjaival kitapogatta a második zsanért, úgy
hét méterrel mélyebben. Újra a középső vájatba nyomta a mérőszalag végét,
majd háromszor megrántotta.
-11,1 méter, Brian!
O'Riordan az óriási zsilipkamra alja felé rúgta el magát, a harmadik zsanért
próbálta kitapogatni a csendben és sötétben. Hét métert saccolt, de ekkora
sötétségben ez teljességgel lehetetlen volt, ezért egyre csak ereszkedett, ujjait
végigfuttatva a gerendán, míg meg nem találta, amit keresett. Ezután

229
meghúzta az ólomsúlyú mérőszalagot, amelynek 18 méteres szakasza már víz
alatt volt, egészen addig húzta, míg a végét bele tudta illeszteni a vájatba. Még
három rántás, és a jobb oldali zsanérokkal végzett. -18,6 méter, Brian!
A következő rész már trükkösebb volt. Bár majdnem biztosak voltak benne,
hogy a másik oldali zsanérok azonos mélységben helyezkednek el, a fókák
sosem mennek majdnem biztosra.
Megegyezett eljárások szerint dolgoztak. Chris O'Riordan nem akart
felmenni a felszínre 18 méteres mélységből csak azért, hogy utána újra
alámerülhessen. Ezért mérőszalaggal a kezében elindult a zsilipkamra alján a
kapu másik szárnya felé, miközben jobb kezének ujjaival pásztázta a kapu
felszínét. Fenn Patrick Rougeau a kapu tetején sétáltatta a szalag másik végét,
mintha egy akaratos fókakölyköt sétáltatna.
Egyszerre értek a gáthoz, és most visszafelé ismételték a folyamatot. Chris
lassan 18 méterre mászott fel a felszín felé a sötétben, és megrántotta a
mérőszalagot, hogy megerősítse a zsanér helyzetét. Csakúgy, mint a másik
oldalon, itt is 18,6; 11,1 és 3,6 méter mélyen voltak. Ezután jóval a felszín
alatt hátat fordított a kapunak, elrúgta magát a tó felé, megkerülte a gátat,
majd halkan visszaúszott a többiekhez a partra. Levette a vizes búvárruhát, a
Draegert és a békatalpakat, ivott néhány korty vizet, majd nyugovóra tért a
csónakban. Eközben a két fiatal tengerész megragadta MP-5 gépfegyverét, és
a gát feletti tetőre mentek, ahol a hadnagy és Brian Ingram vártak rájuk.
Pontosan 2.38 volt, 4.00-ig semmi sem történt, ám ekkor egy négyfős
járőrcsapat, nyilván katonák, vállukon fegyverrel elsétáltak a felső kapukon
lévő járdán. Pont a fókák alatt haladtak el.
Kínaiak voltak, nevetgéltek és dohányoztak, nem nagyon figyeltek semmire.
A fókák infraszemüvegükkel látták, amint elsétálnak a zsilipkamra végéig,
majd megfordulnak, és ugyanazon az útvonalon visszasétálnak. Pillanatok
kérdése lett volna mind a négyüket eltörölni a föld színéről. De a fókák nem
akartak lármát csapni. 5.00-ig vártak, s mikor elkezdett világosodni,
visszatértek a bokrok alatt rejtőző Zodiachoz, bemásztak, felírták
megfigyeléseiket, és rádión leadták annak eredményeit. Sötétedésig felváltva
állnak majd őrszemet, s bármely mozgást észlelnek a zsilipkomplexumnál,
azonnal jelentik.
Mostanra világossá vált, hogy a kínaiaknak nem áll szándékukban hétfőig
megnyitni a csatornát, feltehetőleg, amíg az utolsó simításokat is el nem végzik
a Trinidad-öbölben eltűnő atom-tengeralattjárón.

230
2008. április 4. 6.00 ára Eisenhower anyahajó
Pozíció: északi szélesség 09.07, nyugati hosszúság 81.5. Sebesség 10 csomó.

Peavey korvettkapitány figyelte, amint a fiatal fókák kézi erővel feltekerik a hat
nagy orsóra az erős, fekete ejtőernyőzsinórt. Matematikai számításokat végzett
a fejében. Elméleteket dolgozott ki. Ha minden egyes bomba 90 cm hosszú,
akkor a zsanér közepétől 45-45 cm-re kell azokat elhelyezni. 3,6 méter mínusz
45 cm az annyi, mint 3,15 méter a kapu tetejétől számítva - majd 10,5 méter
plusz 15 cm, azaz 10,65 méter, majd végül 18,15 méter.
- Hat különböző hosszúságra van szükségünk, két db 3,9 méter hosszú,
kettő db 11,55 méter hosszú, kettő pedig 19,05 méter hosszú legyen.
Mindegyiket jelölje meg 90 cm-re a végétől egy ragasztószalaggal... a
rögzítőbilincshez... tegye rá a fémhorgot a másik végére... ehhez 15 cm-nyit
használjon fel... így pontosak lesznek... szorosan ragassza le a rögzítés helyét
- adta ki a parancsokat.
Pontos utasításait követve az indianai Mich Stetter, a bevetés e szakaszának
vezetője, a fóka, aki a zsilipkapukról helyükre engedi a bombákat, csapatának
minden egyes mozdulatát figyelte. Előkészítették a Panama-csatorna
lerombolását. A szokásos fóka-eljárások, lassan, figyelmesen, kizárva minden
hibalehetőséget, sok ellenőrzés, és még több újraellenőrzés.
Minden bombán volt egy fémgyűrű, alul és felül is. Mich szeretett volna egy
próbát tenni egy ejtőernyőzsinórral, ez fekete, de vékonyabb, mint a
fémhorgos, s lehetőséget ad arra, hogy hatos csoportokban rögzítsék a
bombákat. Ezután egy fényes, vörös szalaggal átkötik, ebben vannak a
robbanóeszközök. A halálos csomag összesen 180 kg nagy erejű robbanószert
tartalmaz. Ezt szorosan gyújtózsinórba tekerik, egy olyan anyagba, amely
másodpercenként 8 kilométert éget végig. Ezután egy fekete vízálló zsákba
kerül, amelyet a fémhorogra akasztva engednek le a kapu tetejéről, pontosan
az óriási zsanérok közepéig.
Ray Kerman őrnagy szinte napra pontosan három évvel ezelőtt szabadította
ki a bebörtönzött iszlám politikai foglyokat a világ másik részén. Nehéz elhinni,
milyen közeli kapcsolat áll fenn a két incidens között. Mindeddig Arnold
Morgan, George Morris és Jimmy Ramshawe kivételével senki sem tudja, hogy
miért.
Időközben az anyahajón állomásozó fókák újra meg újra megpróbálták a
nehéz hátizsákokat áthúzni a szoba másik végébe, ahol csoportokba rakták
őket. Mindannyian tudták, hogy legközelebb ugyanezt koromsötétben, szűk
helyen kell végrehajtaniuk. Szíjak és pántok segítségével húzták a zsiliphez a
kész zsákokat. Bili Peavey túl veszélyesnek találta a bombák zsüipkapu tetején
történő összeszerelését.
Sokkal könnyebb egy elhagyatott helyen összeszerelni a zsákokat, ahol
elegendő idő áll rendelkezésre, majd felcipelni a járdára, felakasztani, és
egyenesen bedobni a bombákat a vízbe. Ha bárki az utunkba kerül, azonnal
meghal.
Egész délelőtt gyakorlatoztak, húzták-vonták, vízálló zsákokba tették a
bombákat, érzéssel dolgoztak, megpróbálták mindezt csukott szemmel
végrehajtani arra az esetre, ha éjjel esetleg nem bújna elő a hold. A legfiatalabb
tengerész emeli majd fel a zsákot a földről, miközben a tűzszerészek a helyére
illesztik. Minden csoportban egy tengerész felel majd az összekapcsolásukért.
Patrick Rougeau személyesen felel a gyújtózsinórért és a detonációért. Mich
Stetter most éppen vékony, fekete kábeleket vág megközelítőleg 19,2, 11,7 és
4,2 méter hosszúságúra. Lehetetlen volt pontosan lemérni, de semmi esetre
sem lehetett túl rövid. Mich ráhagyott úgy egy métert, hogy a
robbanóeszközöket rögzíthesse a vörös szalaggal átkötött zsákokra. A kis
lebegő antenna csendben a felszínre bukkan, majd elektromos impulzusra
várva, egyidejűleg robbantva fel mind a hat bombát - döbbenetes erővel, a
Gatun-tó kapuinál.
13.00-kor fogyasztották el késői reggelijüket, 17.30-ig aludtak, és 18.00-
kor, röviddel indulás előtt, vacsoráztak -sült csirkét, salátát, és hozzá héjában
sült burgonyát.

231
 Pont, amikor helyet foglaltak a privát fóka-étkezőben, érkezett meg a USS
Roosevelt hadihajó üzenete. A hajó parancsnoka, Butch Howarth kapitány
még mindig rettenetesen dühös volt a csatorna üzemeltetőire. Üzenete
egyszerű volt...
A kínaiak 2008. április 14-én 1730-kor újra megnyitották a csatornát...
elsőbbséget biztosítottak a kikötőben várakozó három kínai hajó részére...
először a huhu 052 típusú hadihajó, a Qingdao, majd két 20 000 tonnás fregatt
indulhatott el. Roosevelt még mindig engedélyre vár. Howarth.
Bili Peavey-t azonnal értesítették, és vacsoráját a parancsnoki szobában
tálalták fel, míg ő megszövegezte üzenetét a tóparton várakozó felderítőcsapat
őreinek, akiknél a nagy gépfegyver és a rádió volt... Kínaiak 17.30-kor újra
megnyitották a csatornát... huhu típusú Qingdao nevű hadihajójutott be
elsőként... várható érkezés a Gatun-zsiliphez ma éjfélkor... legyenek éberek...
21.00-kor érkezünk. Peavey.
A fedélzeten a Sea Stallion motorja felbőgött, megpakolták, indulásra kész
volt. Peavey korvettkapitány az anyahajó kikötő felőli oldalán kivezényelte
csapatát a forró, szeles területre. A fókák egyesével szálltak fel a helikopterre,
arcuk feketére festve, mindegyiküknél MP-5 gépfegyver, harci kés és
infraszemüveg. Néhányuknál kézigránát is volt, míg a zsilipet ábrázoló
térképekből és rajzokból mindenki kapott.
A két tengerész altiszt, a texasi Joe Little és a georgiai Tony McQuade
ellenőrzőlistákkal kezükben ültek, amelyek a benzineskannák számát, sűrített
levegős palackokat, evezőket, gyújtózsinóros orsókat, a készre vágott
bombazsinórokat, a zsákokat, a rádiókat és a víztartályokat vették sorra. A
fókák létezéséről egyetlen árulkodó nyom sem maradhatott. Minden egyes
felszerelést számon kell tartani az oda-vissza utakon. Élelmet nem vittek
magukkal, hiszen tíz órán belül vissza is kell érniük.
20.30-kor szálltak fel, a felderítő csapat útvonalát követve, 80 kilométert
haladtak a panamai partok mentén, végig a folyó mellett, majd a keskeny
parton landoltak. Peavey korvettkapitány csendes volt az egész út alatt,
agyában újra átfuttatta a másodpercre pontos, gyors végrehajtás menetét -
mivel a felső zsilipkamrának üresnek kell lennie a kapu robbanásakor. Ez azt
jelenti, hogy az első hajónak addigra el kell hagynia, és már a csatornában
folytatja útját a második zsilip felé, amikor a bombák robbannak. Nem túl
messze, mivel a tóban felhalmozódó erős kimenő forgalom miatt a kínaiak
nagyon gyorsan feltöltik majd azt a zsilipkamrát.
Abban a pillanatban, hogy az első Sikorsky földet ért, a kis parton őrködő
három fóka előreszaladt, hogy segítsenek lepakolni a felfújható csónakokat,
felpumpálják és megtankolják azokat a sekély vízben. Egy Zodiac persze már
ott volt indulásra készen. Mindegyiken hatliteres műanyag tank volt, hatórás
üzemidővel, ez bőven elegendő egy 6,5 kilométeres oda-vissza útra a
zsilipkapukig.
Mindent lepakoltak, és az üres benzinkannákat berakták az első
Sikorskyba, amely azonnal felszállt, amint a második landolt. Még mindig
semmi nyoma nem volt járőrhajónak, és semmi jel nem utalt arra, hogy a zsilip
tetején lévő vezérlőteremben észrevették volna bármelyik helikoptert. A
huszonnyolc fóka a legnagyobb csendben szállt ki a fekete vízbe, majd a három
csónakban összezsúfolódtak. Berúgták a motorokat, és a zsilip felé indultak.
Elmentek a Gatun-gát hatalmas fala mellett. Pontosan itt fogyott el a
szerencséjük.
Úgy 800 méterre előttük egy hajó semmivel össze nem téveszthető hangját
hallották. Pontosan feléjük haladt, vörös és zöld elülső fényeik világosan
látszottak a tiszta trópusi éjszakában.
A Zodiac-csónakokon nem volt világítás, jól begyakorolt taktikát követtek.
Leállították a motorokat, a két felfújható csónak megfordult, egyik jobbra,
másik balra, és visszamentek délre. A vezércsónak tovább folytatta útját, négy
fóka evezett egyenesen az érkező járőrhajó felé, a többiek a csónak alján
lapultak, ujjaik a ravaszon.

232
 - Ahoy - kiáltotta Peavey, amint a nagy reflektor megpihent csónakján. - No
es culpa suyal - Remélte, hogy ez annyit tesz spanyolul: kérem, segítsenek. -
Incapaz, indefenso - tette hozzá.
Most már világosan látta a hajó négyfős felfegyverzett legénységét, amint a
korlátról nyilvánvaló riadalommal tekintenek lefelé. De nem túl sokáig. Joe
Little tengerész altiszt a semmiből mind a négyüket leterítette egy gépfegyver-
sorozattal, groteszk mintát hagyva homlokukon. Tony McQuade felmászott a
hajóra, bement a pilótafülkébe és szétlőtte a rádiót. Eddigre már Peavey is a
hajón volt, félmeztelenül, mezítláb. A robotpilótát 284-re állította, visszalökte
Tonyt a Zodiachoz, utána dobta saját gépfegyverét, és visszament a
pilótafülkébe. Teljes gázt adott, egyenesen a gát felé irányítva a járőrhajót 30
csomó sebességgel. Ezután életét mentve leugrott a tóba a hajó jobb oldalán,
s megvárta, hogy a Zodiac felszedje.
Vizes nadrág, halott kínaiak, és egy hajóroncs, ez volt a mérleg mindössze
húsz perc leforgása alatt.
- Jézus Máriám! - szörnyülködött Bili, miközben behúzták a csónakba.
Egy perccel később mindannyian hallották a tompa becsapódást, amint a
járőrhajó nekirohant a gátnak, és a roncs lassan elsüllyed a tó legmélyebb
részén, többé-kevésbé ott, ahol a parancsnok tervezte.
- Menjünk tovább - suttogta. - Még bőven van tennivalónk.
Öt perccel később elérték a partszakaszt, ahonnan indultak. Kieveztek,
mögöttük szorosan a másik két Zodiac. Két fóka ácsorgott a sekély vízben,
hogy a feléjük magasodó Gatun-zsilip gátjának jótékony árnyékába húzza
őket.
Rougeau hadnagy szorosan az acéllétra tetején állt Chris O'Riordannal
együtt, hogy segítsenek a zsákok kihúzásában, amint a fóka támadócsapata a
hátukra kötözött robbanószerkezetekkel elindult felfelé. Egyesével másztak fel
a gyilkos magasságba. Hátizsákjukban majd' harmincöt kilónyi bomba,
könnyű gépfegyver, mellkasukon lőszertartó. A gondot az okozta, hogy két
ember nem cipelhette a terhet. A feladatot egyesével kellett végrehajtani. Nem
volt kérdéses, hogy a bombákat összeszerelés után valahogy a vízbe kell
juttatni. A robbanószert a kapuk tetejéről kell majd ledobni, nincs semmi ha,
és vagy de. A fókák a partról indultak felfelé. A hiba lehetősége, mint mindig,
most is ki volt zárva.
Az összes segítségük annyi volt, hogy O'Riordan tengerész altiszt egy nehéz,
horogban végződő kötelet dob majd le, amelyet beleakasztanak a hátizsák
fémfogantyújába. Az utolsó lépéseknél ez leveszi a teher egy részét a vállukról.
Ezt a lehetőséget Peavey korvettkapitány ismertette, mielőtt elindultak. Ám
senki sem élt vele. Mindenki maga akart megküzdeni a létrával, saját maga
cipelte fel az óriási terhet. Nem véletlenül lettek a fóka-alakulat tagjai.
Az utolsó ember 23.20-kor ért fel a gát tetejére. Rohamosan fogyott az idő.
Patrick Rougeau egy jól árnyékolt helyre terelte őket, ahol csoportokra
oszlottak. Két hatfős csapat vette át a feladatokat, a bombákat hatosával
kötözték össze. Két másik csapat ereszkedett le a létrán. A két Zodiacot
visszahúzták a vízbe, hogy készen álljanak a gát megkerülésére, illetve
biztonságot nyújtsanak a magas kapukon dolgozó emberek számára. Bili
Peavey elképzelése szerint veszély csak a tó felől érkezhet, nem pedig a
zsilipkomplexum melletti kissé nemtörődöm partról. A part védelmét ellátó két
csoport különvált a gát egy-egy oldalán, az egyik csoport visszament a gátra
Rougeau-hoz. A másik a zsilip távoli végén hason fekve figyeli majd a
vezérlőtermet. A járdához közel dolgozókat most már szükség esetén
gépfegyvertűz védte. Mindannyian remélték, hogy erre nem lesz szükség.
23.40-re a hat bomba készen állt. Vízhatlan zsákban, gyújtózsinórral
szorosan körbetekerve. Patrick Rougeau személyesen állította be a
gyújtózsinórt, egyik végét a piros szalagos zsákba, másikat a kis lebegő
rádióantennába tűzte. Már látszottak a kínai hadihajó közeledő fényei. Úgy
három kilométerre lehetett, kb. hat csomó sebességgel haladt feléjük. A fókák
a bevetés legbonyolultabb és legkényesebb részéhez értek. Az idő vészjóslóan
fogyott. Peavey korvettkapitány megragadta az első zsákon lévő nagy
fogantyút, és három másik fókával együtt a sarkainál fogva felemelték a

233
járdára, félig húzva, félig cipelve a 33 méter hosszú szakaszon a zsilipen
keresztül. Rougeau hadnagy már várta őket a horgos végű kötéllel. Gyorsan
beakasztotta a horgot, és Mich Stetter a vaskorlát alá nyomta a zsákot.
Mindannyian szorosan tartották a súlyt, míg az két és fél méternyit nem
csúszott. Beleengedték a vízbe. Ekkor már sokkal könnyebb lett, amint
alámerült a tó felőli oldalon a vízbe. Lassan engedték egyre mélyebbre, érezték,
ahogy neki-nekicsapódik a gerendának. Amint elérte a megfelelő mélységét,
Rougeau hadnagy ellenőrizte, hogy a jelölőcsík pontosan a kapu szélén legyen
- még egy méterrel lejjebb engedte, hogy teljesen kifeszüljön. Tengerészcsomót
kötött, és a felesleges drótot levágta. A kapunyitáskor az elektromos korlát
lecsapódik, és el fogja takarni az egész szerkezetet.
Még kétszer megismételték a műveletet, áthúzták a hatalmas súlyt a zsilipen
keresztül, beengedték a vízbe, kifeszítették a dróttal, érezve, hogy gyengéden
az óriási zsanéroknak ütődik. A kapu közelebbi oldalán O'Riordan tengerész
altiszt ugyanezt tette. Ám az ő embereinek nem kellett nyaktörő mutatvánnyal
áthúzni a zsákokat a zsilipen. Bili Peavey, az amerikai haditengerészet egyik
legerősebb embere is jelen volt ezen a sötét és alattomos éjszakán.
Éjfélre a fókák elfoglalták pozíciójukat. Rougeau hadnagy az eredeti épület
tetején lapult három testőre, négy MP-5 gépfegyver és infraszemüvegük
társaságában. Peavey korvettkapitány az egyik Zodiackal visszatért a tóra.
Mindenki más a szökést készítette elő.
A parancsnok mellett volt O'Riordan is, aki most éppen Patrick Rougeau-val
beszélt rádión. Úgy 400 méterre távolodtak el a kapuktól a tavon, de még jóval
azon a hatókörön belül voltak, ahonnan a rádió-adóvevő halálos jelére a hat
kis lebegőantenna felrobbantja a bombákat. A terv valóban egyszerű volt.
Rougeau hadnagy azonnal engedélyt ad a robbantásra, amikor a kínai
hadihajó biztonságosan kijutott a zsilipkapun a felső zsilipkamrába, majdnem
kilenc méterrel mélyebbre ereszkedik, és az automata lokomotív a második
kamrához húzza. Ezek a vaslovak különböző formában már generációk óta
látták el ezt a feladatot, mint valami ódivatú autómosó, amely a behabozás
után továbbhúzza az autókat. A csónakban ülő fókák ezután további hat
percet várnak, hogy társaik lemeneküljenek a tetőről, visszajussanak a partra
az utolsó csónakhoz. Ez lesz az a pont, amikor a halálos jelet leadják.
A fókák a hadihajó közeledési útvonalától nyugatra figyelték, amint az
lassan a zsilipkapuhoz siklik. Azt már nem látták, hogy a kapu szépen
szétnyílik a tó felé. A művelethez nem kevesebb, mint kilencvenkét motor
kellett. Látták, amint a 140 méter hosszú hajótest a gátak között átsiklik.
O'Riordan tiszt ekkor már tudta, hogy a bombák elfoglalták helyüket a falon.
Fenn a tetőn Patrick Rougeau és csapata figyelte, amint a lokomotív behúzza
a hajót a zsilipkamrába, és az óriási kapuszárnyak örökre bezárulnak mögötte.
Valahol lenn, mélyen alattuk vízrobajt hallott. Több millió liter víz száguldott
végig a csatornákon, kiürítve a zsilipet. Úgy tűnt, mintha a hajó mozdulatlanul
állna, de öt perc elteltével már kétségtelenül alacsonyabb szinten volt. Még
húsz percet vártak, míg a hajó szuperszerkezete eltűnt a szemük elől. Látták,
amint a távoli kapuk lassan kinyílnak, és hallották a lokomotív berregését,
amint kihúzta a hajót a zsilipkamrából a következő kapu felé vezető szűkös
vízi útra, amely a középső zsilip bejáratát jelenti.
Fenn a vezérlőteremben négy kínai műszerész figyelte feszülten az egész
folyamatot. A 19,2 méter hosszú elektronikus modell tetejéről kiválóan lehet
látni az egyes szakaszokat, a csatornán áthaladó hajók minden lépését.
Rögzítik az 1500 motor minden egyes mozgását. Most azt nézték éppen, amint
a Luhu típusú hadihajó a második zsilipkapu felé közelít.
- Támadás! Támadás hat perc múlva! - kiáltotta Patrick Rougeau.
Kinn a Zodiacon Bili Peavey beálütotta stopperjén a hatperces
visszaszámlálást. Erre a hat percre van szüksége Patricknek és csapatának,
hogy lemásszanak a tetőről, eliszkoljanak a létrán a gátra, majd a hosszú
létrán a partra, és beugorjanak az utolsó felfújható csónakba, amely indulásra
készen várja őket.
O'Riordan azonnal hívta rádión a Sea Stallionokat, amelyek bármelyik
pillanatban felszállhattak az anyahajóról.

234
Az ütemterv szerint egyszerre érnek majd a kijelölt partszakaszra. Öt perc telt
el, s addigra Rougeau és csapata a csónakba kapaszkodtak, rémülten
menekültek, mielőtt a bombák az egész zsilipet, több millió tonna betont az
égbe repítik. Beindították a motort, már nem törődve a zajjal, mire Bili Peavey
megnyomta a gombot, már 270 méterre délre voltak a zsilipkapuktól.
Az elektronikus impulzus láthatatlanul villant a sötét víz felett, jelet adva a
kis antennáknak. Egyszerre robbantotta fel mind a hat majd* 200 kg-os
bombát. Megdöbbentő erejű robbanás volt, amelyet fülsértő robaj kísért.
Hatméteres hullámot vetett a tó felé, melyen a Bilit, Christ és a többi srácot
védő Zodiac negyven csomóval repesztett délnyugat felé.
A robbanás megsemmisítette az óriási vaszsanérokat, és mindkét
zsilipkaput 15 méter magasra repítette a levegőbe. Ezen a ponton a több millió
tonnás, majdnem 18 méter magas vízfal szökőárként zúdult alá az üres
zsilipkamrába. Akkora erővel csapódott a második kapunak, amely még a
Pentagont is földig rombolta volna. Kártya-várszerüen omlott alá, és a
mennydörgésszerű zuhatag, amelyhez most már a tó több százmilliárd
tonnányi vize is hozzáadódott, elérte a szerencsétlen 9000 tonnás Qingdaót,
leszakítva a lokomotív láncáról. A kínai hadihajó eleje legalább 9 méterrel
magasabban érte el a második kamrát, mint kellett volna. Tőkesúlya és
propellere szilánkokra tört, amint az óriási kapunak csapódott, leszakítva azt
zsanérjairól. Mostanra a zuhatag egyre erőteljesebbé vált, és amint új víz
adódott a régihez, sebesen áramlott a keskeny betoncsatornában, felemelte a
hadihajó orrát, 50 fokos szögben küldve tovább azt a második kamrába,
miközben a propeller a csatorna betonpadlóját szántotta. Gigantikus faltörő
kosként csapódott az utolsó kapunak, kicsit sem vesztve sebességéből, amint
végigszáguldott az utolsó kamrába, s a kapuknak ütközve lerobbantotta
oldalait, majd ripityára törve végül a Karib-tengerbe zuhant alá.
Patrick Rougeau elmondta társainak, hogy pont most lehettek szemtanúi a
Panama-csatorna kilencvennégy éves történetében a leggyorsabb átkelésnek.
A Qjngdao nem egészen 45 másodperc alatt tette meg az utolsó két kamrán
átvezető utat!
Még korántsem volt vége a történetnek. A Gatun-tóból kiinduló szökőárat
semmi sem állíthatta meg. Egyre csak zúdult a vízfolyam, átszelve a zsilipeket,
alábukva, felkapva a Qingdaót. Messzire vitte a sok sérültet és halottat
hordozó, még mindig álló maradványait. Időközben a 420 négyzetkilométernyi
kiterjedésű tó zubogva omlott alá a világ legnagyobb lefolyóján. És ez így ment
még további hét napon keresztül, mire a tó szinte teljesen leengedett.
Hogy mi lett a fóka-harcosokkal? Visszasiettek az üres kis partszakaszra,
helikopterre szálltak, mindent magukkal vittek, kivéve a túl nehéz felfújható
csónakokat. Ezeket a tó közepe felé elindították, majd kézigránátot dobtak
rájuk. Figyelemmel kísérték, amint a kis hajók úgy 50 méterre a parttól
felrobbannak, majd a Sea Stallionokkal az Eisenhower felé indultak vissza.
Bili Peavey korvettkapitány üzenete velős volt. .feladat végrehajtva. Panama-
csatorna lerombolva. Nincs sérült."

235
 EPILÓGUS

2008. április 25., péntek 18.00

Karnak bár, Damaszkusz

avi és Shakira néhány korsó hideg sör mellett üldögéltek a Martyrs'

R Square-re néző kedvenc sarokasztaluknál. A Librairie Avicenne
könyvesboltban tett rövid látogatásuk eredménye két amerikai filmmagazin,
illetve a londoni Sunday Telegraph és a keddi New York Times egy-egy
példánya volt. Shakira éppen Troy Ramford óriási címlapfotóját bámulta,
amelyen Edna Casey ír származású írónőt tartja a karjában a Screen Actors'
Guild központjában tartott zártkörű ünnepségen - ahol a Timeshare-ben
nyújtott alakításáért végre átvehette Oscar-díját. A képaláírás a következő volt:
Troy egy hónappal azután kapta meg az Oscar-díjat, hogy sötétségbe borult a
Kodak Színház. Edna megkapta a pasiját. Shakira ledermedt.
Természetesen tudta, hogy Amerika nyugati partjain áramszünet volt. Most
már majdnem két hete otthon voltak, és a közel-keleti újságok tele voltak ilyen
cikkekkel. De az iráni kormány körültekintően járt el és megtiltotta a
Hamasznak, hogy vállalja a felelősséget a történtekért. Shakira roppant
büszke volt saját megdöbbentő, pontos időzítésére. Csak most tudatosult
benne, hogy milyen sokkoló hatást ért el a 2008. évi Oscar-díj-átadáson.
Szegény öreg Troy egy isten háta mögötti irodában vehette át a díjat, s mindez
őmiatta.
Ravit legalább ilyen mértékben lefoglalta a New York Times, amelynek
szalagcíme fennhangon hirdette:

HIVATALOS ÉRTESÜLÉSEK SZERINT AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK

VISSZAVETTE A PANAMA-CSATORNÁT
Vérontás nélküli győzelem - a panamai elnök aláírta az 1000 évre szóló
szerződést

Ezután egy Arnold Morgannel, az elnök nemzetbiztonsági tanácsadójával

készített riport következett, aki a harmadik bekezdésben kijelentette:
A Panama-csatornát mint nemzetközi tengeri utat az Amerikai Egyesült
Államok építette majdnem egy évszázaddal ezelőtt, hogy azt a világon békés
hajózásra használják. Időközben két demokrata elnök, Carterés Clinton nem
csupán elajándékozta, de a felügyeleti jogot a kommunista Kína kezére is
játszotta. így a világ legnagyobb óceánjait összekötő csatorna egy harmadik
világbeli köztársaság és egy totalitárius kommunista állam kezében volt, akik
együttesen sem voltak még képesek egy normális repülőgépet sem építeni, nem
beszélve arról, hogy a modern világ hatalmas mérnöki csodáját fenntartsák.
Néhány héttel ezelőtt mindannyian láthattuk, milyen katasztrofális helyzetet
teremthet, ha ilyen emberek olyan felelősséget kapnak, amellyel képtelenek
megbirkózni. A Gatun-tó óriási zsilipkapui megadták magukat a sokéves nem
megfelelő szerviznek köszönhetően. Mint azt mindannyian tudják, a keletkező
szökőár elsodorta az Atlanti-óceán felőli zsilipeket is, és teljesen tönkretette, na
és természetesen leengedte a Gatun-tavat.
Az Amerikai Egyesült Államok ezt a hanyag kezelésnek tudta be, és úgy
tekintette, hogy ránk hárul az újjáépítés a nemzetközi közösségek érdekében.
Más nem tudja elvégezni. Mi viszont nem vagyunk hajlandóak más csatornáját
újjáépíteni. Ezért tízezer fős tengerészgyalogságot küldtünk békés bevetésre,
hogy tájékoztassák a Népi Felszabadítási Front által vezetett Hutchíson
Whampoa Társaság kínai alkalmazottait, hogy azonnali hatállyal ürítsék ki és
hagyják el a korábban egy illegális bérleti ügylet miatt általuk irányított
Panama-csatornát, amelynek rossz gondját viselték.
Mo Sherman tengerésztábornok tájékoztatta álláspontunkról Panama elnökét
is, aki hozzájárult, hogy a kínaiak azonnal elhagyják az országot. Az elnök
megértette mélységes aggodalmunkat, és megköszönte az Amerikai Egyesült

236
Államok a csatorna újjáépítésére és irányítására vonatkozóan tett nagylelkű
ajánlatát.
Örömmel jelenthetem be, hogy a kínaiak evakuálták a területet, és az
Amerikai Egyesült Államok újra a teljes csatornát irányíthatja, beleértve mind
az Atlanti-, mind a Csendes-óceán felőli végén található erődítményeket is.
Ráadásul újra elfoglaltuk a rodmani régi amerikai haditengerészeti bázist is,
illetve a keleti parton futó vasutat is, amely Colon városától egészen a régi
Grant-erőd mellett, a Csendes-óceán melletti Balboáig ér.
Egy hónapon belül elkezdődhet a nagy zsilipkapuk újjáépítése.
Várakozásaink szerint az építkezés 2009 nyarára befejeződik. Az Amerikai
Egyesült Államok igen kedvező megállapodást ajánlott a panamai kormánynak,
amelynek értelmében a beszedett díjból meghatározott százalékot kapnak kb.
2013-tól kezdődően, mikorra megtérülnek a csatorna újjáépítésének költségei.
A panamaiak kifejezték azon szándékukat, hogy elfogadják ezen feltételeket.
Az ország instabil helyzetét figyelembe véve az Amerikai Egyesült Államok egy
kis tengerészgyalogos békefenntartó egységet állomásoztat Panamában „a
közeljövőben".
A Times szerint az elmúlt hét során amerikai egységek vették körül az Elnöki
Palotát, és egész Panamában hatalmas szalagcímek hirdették az eseményeket.
A Times riportere, aki kb. 30 kilométerre volt a fővárostól, arra panaszkodott,
hogy az információ meglehetősen vázlatos jellegű.
Morgan admirális a Fehér Ház képviseletében csak ennyit nyilatkozott:
„Tudomásom szerint az Amerikai Egyesült Államok nem hajtott végre
erőszakos katonai beavatkozást a Panamai Köztársaság területén."
Rashood tábornok elmosolyodott: Nem, admirális. Szerintem sem. Te
erkölcstelen, gonosz állat.

2008. április 8., hétfő reggel

Fehér Ház

Jimmy Ramshawe korvettkapitány a Nagyfőnök előtt ült. Éppen a Gatun-

tóban félig elsüllyedve, iszappal borítva megtalált inaktív, szétroncsolt
Barracuda 945 atom-tengeralattjáró szigorúan titkos nyomozásáról készült
legfrissebb CIA-jelentést olvasta. Az iszap hamarosan teljesen, nyom nélkül
beszippantja. A CIA jelentése negyvenhat oldalra rúgott. Jó hírnek számított,
hogy a panamaiak hajlandók voltak helikopterrel a helyszínre vezetni az
amerikaiakat, hogy a Pelikán-szigeten lefolytathassák a nyomozást. A
késedelem oka az volt, hogy a víz most már túl sekély ahhoz, hogy csónakkal
közelítsék meg a roncsot, ám egy jármű számára futóhomoknak tűnt. Az
esőerdő nem nyújtott leszállóhelyet a helikopternek, meg kellett várniuk, míg
felszárad az iszap.
Mire ez bekövetkezett, amerikaiak özönlötték el egy hétre a tengeralattjárót,
azonban gyakorlatilag semmit sem találtak a csendes hajótestben. Se
papírokat, se dokumentumokat, se ujjlenyomatot, se ruhákat. Hat rakéta
maradt a fedélzeten, Ravi és Shakira tizennyolc RAGUDA-t lőtt ki, más fegyver
nem volt a hajón. Arnold becslése szerint mindent kidobtak még a Csendes-
óceánon, jóval mielőtt a csatornába értek volna.
Megtalálták viszont a wilmingtoni, delaware-i Joe Morris és két társa, Skip
és Ronnie holttestét a periszkóp aljánál a víz alatt fekve. Útleveleik és egyéb
dokumentumaik még olvashatók, ez az összes papír, ami a hajón maradt. A
halál okát taglaló jelentés igen velősre sikerült.

237
Skipet és Ronnie-t egy orosz AK-47 automata gépfegyverrel lőtték le. Joe
Morris ellenben nagyon szokatlan halált halt. A két szeme közti koponyacsont,
úgy 4 cm-re az orra fölött egy tompa kerek tárgy érte ütés hatására valósággal
belefúródott az agyába.
Ramshawe korvettkapitány ezt a tényt zöld szövegkiemelővel jelölte meg.
Arnold Morgan hirtelen elhallgatott.
- Jézusom! - mondta levegő után kapkodva. - Ő volt az, ugye Jimmy? Régi
jó barátunk, Kerman őrnagy, a pusztakezes harc mestere.
- Igen, uram. Ő volt az. Egy SAS-parancsnok, egy brit parlamenti képviselő,
egy ismeretlen amerikai látogató... Mind ugyanúgy halt meg, tévedhetetlen
professzionalizmusra vall. Különleges Egység.
- És fogalmunk sincs, hol a pokolban lehet.
- Nincs. És már milyen régóta csak ezt tudjuk mondogatni.. . nem tudjuk,
hol lehet.
- Hogy hol van, sosem tudjuk meg - morogta Arnold. - Azt viszont kurvára
tudjuk, hogy hol járt...
 Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója
7630 Pécs, Alkotás u. 3.
Telefon: (72) 517-800
www.alexandra.hu
e-mail: online@alexandra.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

Tördelte Bocz József

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

ISBN 963 368 615 6