2011. december 10., 11., szombat–vasárnap kilato@magyarszo.

com KILÁTÓ 21
ÖTVENÉVES A

Advent harmadik
vasárnapja n BALOGH ISTVÁN

Unokám rózsaszín tenyere

Úrjézus lelkével lett tele.
Apró láng libeg koszorúnk fölött:
SZERKESZTI: KONTRA FERENC L. évfolyam, 49. szám Nem számláltatunk szomorúk között.
Lessük a titkot, születés lészen.
Virág nyílik fagyos határszélen:

CP n MÉSZÁROS ZOLTÁN
– Tata! Gyújtsunk gyertyát! Három égjen,
Két orgona, rózsaszín meséljen!
– Tiszánk tükrén angyalok lépnek,
Csudafüst köszön Zenta kéményének.

G
yerekkorában sok rövidítést megtanult: WC, CV, o. k., k. mondta, hogy nála gyorsan meglesznek az eredmények, csak tejel-
o. yu, AVNOJ (JNFAT), SFRJ, SKJ, ún. De maradt felnőtt- jenek le neki egy halom pénzt, aztán fogta magát, és beleült a 60–70 Úristenünk ránk mosolyog:
korára is egy, a CP. Fiatal felnőttként sokat költözött, aztán
ezer eurót érő dzsipjébe. Aztán kivárták, hogy az egészségügy lassú – Fiam fölsír, ez a titok!
mikor úgy gondolta, hogy megállapodott egy helyben, belekez- malmai kiőröljék az eredményt: nem Down-kóros a magzat. Most
dett az „újabb” gyerek projektumba. Azon a karácsonyon már már csak a születést kellett kivárni. – Jézuska mért sír? Szomorú tán?
nemcsak a kis Jézust várták, hanem a kis jövevény is ott volt az Az egyik alkalommal ott maradt az orvossal, és megkérdez-
anyja „szíve alatt”. te, mennyi hálapénzt kér, amire az azt mondta, hogy, hogyne… – Kicsim, adventünk koszorúján
Aztán mondták a doktorok, hogy meg kell nézni, hogy nem lesz- semennyit, semennyííít… Rózsa gyertya lángja megéled:
e Down-kóros (azaz szindrómás). Mindenkinek ezt mondják, ezzel Pár órával és egy hónappal a várt „esemény” beköszönte előtt azt Világolja örökös regénket.
lehet keresni. Azaz hogy nem mondják, csak felvillantják ennek a le-
mondta az asszony, hogy elkezdődött, ami „per definitionem” lehe-
hetőségét is… Te meg, szülő, főj a levedben, ha már gyereket akarsz.
tetlen volt, mert ők a babát, legfőképpen pedig az orvos, későbbre, Megváltónk születik hamarosan.
Aztán megnézték, és gyanús volt. Azt mondták, egy ilyen gyereket sokkal későbbre várták. Gyorsan bementek a kórházba, éppen az Bárányhangok égbe kanyarognak.
érdemes elabortálni, abban nincs kockázat, mert egy megszülető az angyalkezű orvos (azt mondták róla, hogy bámulatosan könnyű
Down-kóros csak kín és teher önmagának is meg másoknak is, és a keze) volt ügyeletes, aki nem kért hálapénzt. Talán félálmában – A sírástól nagyon félek!
hogy ezt normáliséknál így csinálják, és hogy nem is kell másnak mondta, hogy adjanak annak az anyának valamilyen gyógyszert, – Így kezdődik el az élet.
tekinteni, csak egy burjánzó sejtcsoportnak, egy daganatnak. Ez hogy ne szülessen olyan koraszülötten az a gyerek, mert a tüdő- 2011. december 1.
megijesztette, de éppen elég Down-kórost ismert, és maga is úgy szövet milyen fejletlen lehet, és az inkubátorban az hiperoxigenézis
gondolta, hogy az a fajta élet nem érdemes az élésre, másrészt (vagy mi a rosseb) miatt vakság alakulhat ki…
meg tudni nem tudta, mert nem is tudhatta, hogy valóban így Ő már elfelejtette, hogy amikor először talál-
van-e. Szóval semmit sem tudott, de ezenfelül még azt sem tudta, koztak, kisebb vita alakult ki arról, hogy mikor
hogy vajon helyes-e elpusztítani egy ilyen sejtcsoportot, és afelé foganhatott az a zigóta-daganat, ugyanis az apa
hajlott, hogy nem, viszont azok a (szent és nem szent) könyvek, egy korábbi időpontra esküdött, mire az orvos
amelyeket olvasott, nem adtak erre pontos útmutatást. Nem volt úgy döntötte el a kérdést (tudományosan), hogy
egy 11. parancsolat, amely azt szabályozta volna, hogy mi az eljárás
az anyák az ilyet úgyis jobban tudják.
a gamétával, zigótával, sejtcsoporttal, ébrénnyel, magzattal, habár Szóval visszatartották a kis sietős magzatot,
azt is gondolta, hogy a mindentudó Jóisten, beleírhatta volna az de amikor már az anya összevissza vérzett, azt
embernek szóló szeretetteljes levelébe, hogy + vagy –, ez a Down- mondták, tüdőszövet ide, vakság oda, szüles-
kórosnak megszületés, vagy nem. És azt is gondolta, hogy a mag- sen meg az a magzat, ha már annyira akar…
zattal kapcsolatban is konkrétabban nyilatkozhatott volna, noha Aztán újraélesztették, majd megállapították,
tudta azt is, hogy a Jóisten nem jogász. Kevesebbet kellett volna hogy időre jött (azaz csak nem időre indult –
gondolkodni az egészen, és kevésbé szakadt volna ketté az ember ami viszont az ő baja)… És aztán mondták, hogy
lelke, ha egy kicsit világosabban fogalmaz a Mindenható. (Az meg a gyereknek gondjai lesznek a mozgásfejlődés-
nem nagyon érdekelte, hogy a különböző hívek mit mondanak, sel, és eltalálták. Végre valamit eltaláltak.
mert ezek általában úgy szajkózzák a szövegüket mint egy robot.) Nagyon intelligensen és nagyon szemüve-
Az idő meg csak haladt. Az asszony meg azt mondta, hogy érzi és gesen azt mondták nekik, hogy a CP egy gyűj-
tudja, hogy nincs semmi baj a kicsivel, csakhogy az emberünk nem tőfogalom, amely az agy állapotára vonatkozik,
abból a hívő típusból való volt, akit ez bármennyire megnyugta- amiből az invaliditás valamilyen szintje követke-
tott volna is. Azt meg végképp nem tudta, hogy hogyan szeresse zik. Valamilyen. Olyan, mintha az agy egy része
ezt a kis sejtcsoportot, hiszen az egy másik ember testében volt… leállt volna, és nem működne, miközben azért
és mindenfélét mondtak róla okos emberek. (Hogy + és –, főleg kell küzdeni, hogy ezt az – egyébként csodála-
azt, hogy –.) tosan alkalmazkodóképes – „szerv” más része
Aztán jöttek az orvostudomány varázsszavai, kordocentézis, átvegye, ami sohasem tökéletes. A CP nem egy
amniocentézis… És jött a varázsló boszorka, aki az életét arra tette
betegség (szemüveg-igazítás) hanem egy állapot,
fel, hogy még az anyaméhben nyakon csípje, és kinyírja ezeket a su-mint a Down-kór, a születéstől a halálig elkíséri
nyi kis Down-kóros bagzatokat (merthogy ami az anyának a magzat, az embert, de a CP mindenkinél más, és küzdeni kell, és érdemes is, százszor meg százszor. Aki hajlamos a skizofréniára, biztos az lesz,
az az apának a…). Privát orvoshoz is jártak, aki azt mondta, hogy mert ki tudja, mit lehet kihozni a gyerekből. Ki tudja. Ki tudja? aki a mániás depresszív pszichózisra, az meg az (még egy pont az
ne tréfáljanak, tudják, mit jelent felnevelni egy Down-kórost? Azt Elkezdődött a hemzsergés afelől, hogy hogyan tornáztassák, és az orvosoknak, lesz kit gyógyítani, ne adj isten, megmenteni), aki csak
orvostársadalomnak találnia kellett valami a depresszióra hajlamos, az depresszív lesz (még egy pont a ter-
hibát, hiszen az maga nem hibázhatott… mészetgyógyászoknak és az önsegélyező könyvek forgalmazóinak).
Ilyen-olyan vizsgálatok sorjáztak, és egyik- Pedig mindezt „neeem szabad”! A gyerek érdekében nem szabad
nek sem volt semmi eredménye, hogy még összeomlani! Hanem harcolni kell, és a lélek titkos bugyraiból elő
más vizsgálatokra lehessen menni. A ha- kell hívni azt a rejtek energiát, amit csak a „felelős szülők” képe-
szonlesők mindig az ilyen idiótákat lesik, sek. „Hajrá”, mondják az önsegélyező könyvek, „hajrá”, mondják
mint amilyenek ők. Az olyan idióták, akik a pszichológusok, „hajrá”, mondják az orvosok, „hajrá”, mondják
a kellő pillanatban nem adtak mégis egy kis a természetgyógyászok, „hajrá”, mondják az önsegélyező köny-
hálapénzt az orvosnak, megérdemlik, hogy vek forgalmazói (többször is), „hajrá”, mondják a barátok… Neki
egész életükben szívassák őket. Azok pedig, pedig, úgy érzi, nem marad más, csak a zene. Csak a zene tud olyat
akik vannak olyan idióták, hogy fogyatékos mondani, amiben hinni lehet.
gyereket csináljanak, lesznek olyan idióták És akkor néha be szokta kapcsolni a youtube-ot, és egy régi
is, hogy tejeljenek. Ezeket lehet jól fejni… számot hallgatnak… Nothing else metters… A kicsi belefekszik
És a legrosszabb az, hogy nem lehet elsőre a nyakába, és ringatóznak a dallamra, és ő úgy simogatja a hátát,
tudni, hogy ki az, aki sarlatán, és ki nem. mintha egy hangszeren játszana, amely simogatásra szól. Ekkor
Csak egy kis enzimes-véranalízises-geneti- úgy érzi, hogy a zenében mindketten eggyé válnak… Ilyenkor azt
kai-elektro marhaság, és minden rendben kívánja, bárcsak kiharaphatná belőle azt a darabot, ami hiányzik
lesz… Aztán mások meg együtt éreznek belőle, hogy rendes legyen… „So close no matter how fare.” De
velük néhány másodpercig, ami nagy szó a kicsi nem harap, és nincs is ilyen darab… csak az élet harap,
azokhoz képest akik még annyira sem… nagyon harap, harap…
És akkor vannak a tudós orvosok, akik azt
mondják, hogy minden eset egy külön Jó Uram, aki egyként letekintesz
történet, és hogy nem tudják megmon-
dani, mi lesz (szemüveg-igazítás)… de meg
bogárra, hegyre, völgyre,
kell tenni mindent! A gyerek érdekében… virágra, fűre, szétmálló göröngyre, –
meg kell tenni mindent, ez a megfelleb- Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
A mai Kilátóban közölt rajzok és grafikák Dodony Anikó Négyszögletű kerek erdő című kiál- bezhetetlen végkövetkeztetés, de azt senki
lításán voltak láthatóak a Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferencia keretébenben sem mondja, mi az a minden, és hogy hol csak nagyon-nagyon gyönge.
2011. november 25-én Újvidék Város Művelődési Központjában. találni. És ez így megy éveken keresztül, (Dsida Jenő: A gyöngék imája)
22 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com
Desiré Fesztivál, Szabadka, 2011
A művészek sorsa
Teatr Novoga Fronta: Dias de Las Noches,
rendező: Irina Andreeva és Ales Janak
„Az 1974-ben Buenos Airesben játszódó történetben két beván-
dorló színész nehezen birkózik meg a gondolattal, hogy soha többé
nem térhetnek vissza szülővárosukba, Leningrádba. Éppen legújabb
darabjuk színpadra állításán dolgoznak, amikor egy nyomasztóan
forró éjszaka puccs tör ki az utcákon, a plafonról izzadságcseppek
hullnak alá és az öltözőben megszólal egy telefon. Innentől elsza-
badul a pokol, de a show-nak folytatódnia kell.” Ez a Dias de Las
Noches hivatalos története. Azért mondom, hogy hivatalos, mert aki
nézi, az nem biztos, hogy érzékeli például azt, hogy ez a hetvenes
évek Argentínájában játszódik. Ahogy azt sem, hogy egy puccs elől
kell menekülnie a két bohócnak. Ami viszont mindenki számára az
első pillanattól egyértelmű, hogy nagyon jó színházi produkcióba
csöppentünk bele.
Irina Andreeva, Ales Janak, Thomas Proksch és Martin Cypri-
ch játéka az első pillanattól az utolsóig összeszedett és elbűvölő.
A bohócok kétségbeesését, sorsuk bizonytalanságát úgy adják elő,
hogy a pillanatokkal azelőtt még kacagó nézőnek arcára fagy a vi-
gyor. Úgy lépnek át egyik szerepből a másikba, hogy nincs törés,
nincs kihagyás, és mégis azonnal tudjuk, hogy itt már egy telje-
sen más alakról van szó. A gumikrokodillal és wc-pumpával játszó
„hülyegyerek” labdázásának motívuma még taps közben is újabb
nevetésrohamot szül.
Mindezek mellett az idei fesztiválon a prágai társulatnak köszön-
hetjük a legtöbbet. A menetrendszerű vastapsba belefáradt néző
már nem is gondolkodik azon, hogy minek is veri össze ütemesen
a tenyerét, csak teszi azt, amit a tömeg (nem arctalan tömeg, mert
a körülbelül 150 fős törzsközönség tagjai ismerik egymást). Ezért
nagyon megható, amikor az előadás utáni automatikusan feldördülő
tapsban van némi változatosság. Jelen esetben az, hogy a Teatr Novo-
ga Fronta kétnapi produkcióját a közönség állótapssal jutalmazta.
Ezek azok a pillanatok, amelyek nagyszerűvé tesznek egy színházi
találkozót, egy nemzetközi fesztivált. A taps ugyanis nem az előadó
nevének, hanem az előadásnak kell, hogy szóljon. Azt az érzelmi
reakciót kell, hogy kifejezze, amelyet a látott előadás kiváltott. Azt
a hálát, amelyet a néző érez azért, mert egy csodában lehetett része.
A Dias de Las Noches utáni állótaps valóban ennek szólt.
KISZÁMOLT SZERELEM
Akhe Mérnöki Színház: Mr Carmen, rendező: Yana Tumina
Mielőtt még az előadásra beülnék, mielőtt eszembe jutna azon
gondolkodni, hogy Carmenből hogyan lesz miszter, megütközöm
azon, hogy „mérnöki színház”. Mitől mérnöki egy színház? Az Akhét
láttam már Szegeden, de akkor ez a mérnökiség nem tűnt fel. Lehet,
hogy nincs is jelentősége, nyugtatom magam.
Aztán néhány ládából és táskából zsinórok és csigák kerülnek elő.
Néhány pillanat alatt egy vonallal határozottan kijelölt, azaz határ-
ral rendelkező ring jön létre. A kifeszített kötél a csigák forgásának
köszönhetően állandó mozgásban van. Így a kötélre helyezett két
figura is állandó mozgásban van. Távolságuk egymástól határozott,
nem nő, és nem csökken. A gyertya meghatározott időnként eléget
egy cérnaszálat, aminek köszönhetően újabbnál újabb alakok jelen-
nek meg a díszleten. Mindez pontosan annyi ideig tart, amíg az üres
színpadot berendezik. Szóval, mérnöki a precizitás.
Van aztán ez a Mr Carmen kérdés, ami fölött el lehetne suhan-
ni, mert a gender-tanulmányok megszületésével létrejött a nemek
semmibevétele is. Végül is, miért ne lehetne Carmen férfi? Akkor
is, ha van egy Joséja, aki szintén férfi? Na, és? De ez az előadás nem
ilyen. Nem erről szól. Pontosabban nem így szól a szerelemről. Van
n MARKOVICS ANNAMÁRIA
egy Carmen-eszme és egy José-eszme, akik szerelme soha
nem teljesedhet be. Ahogy a bábok a kötélen nem érhe-
tik utol egymást, úgy Carmen és José sem találkozhat
soha. Akkor sem, ha felírják a nevüket (vagy egymásét)
festékszóróval, cukorral, sóval, tintával, tejszínhabbal,
söprűvel, füsttel, parázzsal..
Carmen és José soha nem találkozik, soha nem is talál-
kozhat. Az előadás végén, amikor elindulnak egymás felé,
azt hihetjük, szerelmük most beteljesül. Aztán rájövünk,
hogy még ha egymás felé is tartottak, csak elmennek
egymás mellett. Mert a nagy szerelmeknek is szükségük
van egy tökéletes pillanatra, amikor az egész univerzum
összefog azért, hogy ketten egymásra találhassanak. És
összefoghat azért is, hogy mindez ne történjen meg.
Maksim Isaev és Pavel Semchenko, ez a két szakállas
férfi úgy rajzolja elénk a történetet, hogy annak minden
technikai mozzanatát látjuk, pontosan tudjuk, hogy mi
miért van, a tökéletesen kiszámított eszközhasználat és
mozdulatsor azonban ahelyett, hogy kiábrándítana, csak
még jobban bevonz. Mérnöki színházat mindenkinek!
MESEELŐADÁS PRÁGÁBÓL
Teatr Novoga Fronta: Dotex,
rendező: Irina Andreeva
Minden fesztiválnak szüksége van legalább egy olyan
előadásra, amely elvarázsolja a nézőket, a szó (szinte)
legszorosabb értelmében. Az idei Desiré-fesztiválon ez
a tiszt a Teatr Novoga Frontának jutott. Dotex című
előadásuk ugyanis nemcsak egyszerűen ámulatba ejtet-
te a (sajnos) nem túl népes közönséget – amely számára megszűnt
tér és idő –, hanem olyan magasra is helyezte a lécet a többi előadás
számára, hogy sokan meg sem tudták azt ugrani.
Elemeire bontom ezt a képzavart. A Dotex egyszerre nyújtja azt,
amire a tánc- és mozgásszínház, a börleszk és a mesejáték általában
csak külön-külön képes. A színészek játéka, mozgása és jelmeze,
valamint az a néhány kellék, amit használnak, előhívják a nézőben
rejtező gyermeki ént. Azt a rajongást, azt a csillogó szempárt, azt
a várakozást, amit a kisgyerek érez egy-egy bábelőadás alkalmá-
val, vagy ajándékbontáskor. A színészek hóemberes játéka közben
eszünkbe jut minden gyerekkori tél, minden hóemberépítés, minden
hógolyócsata, minden angyalkázás. A szerelmes párt, amelynek
boldogsága soha nem teljesedhet be, mindannyian megsiratjuk. És
egyszerre ocsúdunk fel álmunkból, amikor rájövünk, máris vége
a produkciónak, pedig csak most kezdődött.
Az internetes információk szerint a társulat munkássága az utca-
színháztól a klasszikus darabokig terjed, és nem mellőzi az impro-
vizációt sem. Mindennek a szabadkai közönség is tanúja lehetett,
a mellettem ülő meg is lepődött, amikor mintegy bevonva őt is az
előadásba, székként használta térdeit az egyik szereplő.
Volt itt tehát a cirkuszi elemektől kezdve a megható jelenetekig
minden. A legjobban az fájt, hogy ez a gyönyörű, és valóban mese-
szerű előadás ilyen rövid ideig tartott. Habár, azt mondják, minden
a legjobb résznél kell abbahagyni.
ERKÖLCSI FERTŐ
Niši Nemzeti Színház: A gyászoló család,
rendező: Urbán András
Ha nem is megdöbbentő, de mindenképpen meglepő a Niši
Nemzeti Színház előadása a Desirén. Nem azért, mert a nišieknek
nincs itt helyük (tavaly is itt voltak, jó előadást hoztak), nem is azért,
2011. december 10., 11., szombat–vasárnap
mert Urbán András rendezte az előadást (a Dogs and Drugsot is
ő rendezte, meg az egész fesztivált is, nyilván helye van), sokkal
inkább azért, mert ehhez a fesztiválhoz Branislav Nušić darabja
túl hagyományos.
Akkor is túl „klasszikus” ez az előadás a Desiré-fesztiválra, ha
Urbán András aktualizálta a cselekményt és felnagyította a karak-
terek hibáit. Az üres színpadon szinte folyamatosan jelenlévő 12
szereplő az állandó zsúfoltság és fuldoklás érzetét kelti. Gyászolni
jöttek össze, hiszen meghalt egy rokonuk, de még ekkor sem tudnak
szabadulni kicsinyes és gonosz énjüktől, még ekkor is az önös érde-
kek állnak a középpontban. A helyzet pedig csak romlik, amikor
megtudják: még negyven napot kell várniuk törvényes jussukra.
Az előadás a sötétségről szól: a lelki, a szellemi és a fizikai sötét-
ségről. Az egymás ellen ágáló rokonok kihívják maguk ellen a sorsot,
elkerülhetetlen a tragikus vég.
Az előadás keltette bizonytalanság az, ami leginkább tetszik A gyá-
szoló családban. Az, hogy nem tudom, szándékos-e a színészek oly
gyakori rikácsolása vagy a sok ripacskodás. Az, hogy nem tudom,
néhány elkapott szemforgatás és sóhaj a karakterből jön-e, vagy
abból, hogy a színész kínosnak érzi, illetve halálra unja a szerepét.
Ahogy azt sem tudom eldönteni, hogy a habfürdőző felvonásra azért
volt-e szükség, hogy a színészek félpucér testét mindenképp lássa
a közönség, vagy egyszerűen csak ez tűnt a legtermészetesebbnek
vagy legtermészetellenesebbnek ahhoz a részhez.
A gyászoló család (annak ellenére, hogy stílusában nem teljesen
illik a DSC-be) megállta a helyét a szabadkai színpadon. A megszo-
kottól eltérő Urbán-rendezés pedig, láthatólag, elnyerte a nemzet-
közi közönség tetszését.
KLISÉ KLISÉ HÁTÁN
Pintér Béla és Társulata: Szutyok, rendező: Pintér Béla
Ha az a kérdés, hogy sztereotipizál és leegyszerűsít-e Pintér
Béla rendezése, akkor azt hiszem, mindenki számára egyértelmű
a válasz. Ha viszont az a kérdés, hogy a Szutyok sablonos szereplő-
ivel pontosan mi is a célja a rendezőnek, akkor már nem annyira
egyszerű válaszolni.
Néhány mondatban összefoglalva a Szutyok arról szól, hogy
a középkorú házaspárnak későn jutott eszébe gyereket vállalni,
ezért saját helyett kénytelen beérni egy árvaházból szerzett csecse-
mővel. Arra azonban két évet kell várni. Hogy addig se legyenek
egyedül, (véletlenül) örökbe fogadnak két kamaszt. Sejthetően, ebből
semmi jó nem származik majd. A vidéki településen nem fogadják
kitörő örömmel a két, prostinak kinéző lányt, főleg hogy az egyi-
kük cigány is. Mit is várhatnánk egy olyan falutól, ahol mindenki
ismer mindenkit, és mindenki csak látszólag törődik a másikkal?
Már éppen elcsitulnak a kedélyek, amikor a cigánylányt lopáson
érik. Azt azonban, hogy megbocsátanak neki, a másik, egyébként
is problémásabb lány, nem tudja elviselni. Eltűnik a faluból, hogy
később árpádsávos zászlóval a nyakában, gárdistaként térjen vissza.
Az már csak hab a tortán, hogy közben az örökbefogadó apuka
teherbe ejtette a cigánylányt. Szóval, van itt a szextől kezdve a ras-
szizmuson át a gyilkosságig minden.
Pintér Béláék komikus-ironikus-tragikus története azt az érze-
tet kelti, hogy a kemény valóságot mutatja be, és szembesíti a né-
zőt a társadalmi tabukkal, a végén mégsem azt érezzük, hogy amit
láttunk az az igazság. Látunk egy tipikus falusi házaspárt, látjuk
a tipikus árvaházban felnőtt gyerekek tipikus viselkedését, látjuk
a tipikus cigánylányt, aki lop és hazudik, és látjuk a tipikus szélső-
jobbost, aki gyűlöli az egész világot, de legjobban a cigányokat és
a zsidókat. Ilyen típusokból és sztereotípiákból áll ma Magyarország?
Nos, ha nem is pont ilyenekből, de ezekhez nagyon hasonlónkból.
És annak ellenére, hogy a Szutyok egyszerre túl sok és túl kevés,
2011. december 10., 11., szombat–vasárnap kilato@magyarszo.com KILÁTÓ 23
Pintér Béla (más rendezéseihez hasonlóan) most is megtalálta
a legjobb közeget arra, hogy célba juttassa mondanivalóját.

A TÁNC OKA ÉS CÉLJA

Noch einen Ketschup, bitte,
Min Tanaka: Solo Dance (Lajkó Félix közreműködésével)
Min Tanaka többször is azt nyilatkozta, azért nem szereti az
előre megtervezett koreográfiát, mert az már nem őszinte, nem
igaz, hiszen ha előre megmondja valaki, hogy mit kell csinálni,
für Herrn Heß! n ROGINER OSZKÁR
akkor elveszik a pillanat varázsa. A japán táncművész azt is mond-

ta, hogy mindig az adott hely, a hangulat, a közönség hatására
dönt az aktuális mozdulatok, mozdulatsorok mellett. Ezért is
kedveli Lajkó Félix zenéjét, mert ő ugyanígy gondolkodik a zené-
ről. Ez szép. Vezessünk le ebből valamit. Ha Min Tanaka előadá-
sát az adott pillanatban kiváltott érzelmek és a helyzet határozza
meg, akkor a néző is mondhatja azt, hogy az ő gondolatait az
előadásról és az adott helyszín, és a produkció által kiváltott érzel-
mek határozzák meg. Tehát, például, ha a közönség egy része
távozik a Solo Dance-nek nevezett performansz közben, akkor
az azt jelenti, hogy ők abban a pillanatban úgy érzik, nem nekik
szól az előadás. Valószínűleg azok is így éreznek, akik elaludtak
közben. És mit mondjon az, aki nem aludt el, nem is ment ki, de
nem tudott összekapcsolódni lelkileg ezzel a tánccal?
Azt mondanám, hogy nem értem Min Tanakát. Ezzel nem
vagyok egyedül, sőt kisebb azoknak a száma, akik értik vagy
érteni vélik. A pózból rajongókról nem is beszélve.
BACAČI SJENKI: FÉRFI/NŐI – NŐI/FÉRFI: NŐ/NŐ
Bármennyire is jó ötletnek tűnik azonos neműeknek előadást
rendezni, ennek a kísérletnek is megvannak a buktatói. Például
az, hogy a csak nőkből vagy csak férfiakból álló közönségben is
különböző karakterű emberek ülnek. És ha például a nőkről
nőktől nőknek előadásról beszélünk, nem biztos, hogy mindenki
díjazza a Szex és New Yorkra hajazó előadásmódot.
Annak ellenére, hogy az előadásnak arról kellett volna szól-
nia, vagy az kellett volna, hogy az üzenete legyen, hogy tiszteljük
önmagunkat, törjünk ki a ránk kényszerített korlátok közül és
vállaljuk fel nőiségünket, az Árnyékvetők produkciója egy eről-
tetett csajbulira hasonlított. Már az elején, amikor közlik, hogy itt
bármit szabad, és mindenki érezze otthon magát, majd két lány
egymásnak esik, a harmadik pedig elkezdi szagolgatni a hónalját
(bizonyítva, hogy ő tényleg önmaga, és ez a természetes visel-
kedése), kínos csend ül a nézőtérre. Ez lényegében később sem
oldódik, az interaktívnak beharangozott előadásban elég kevés
szerep jut a vendégek véleményének. A férfiak elbeszélése alap-
ján azon az előadáson valódi párbeszéd alakult ki.
Két órán át hallgatni pletykákat olyanokról, akiket nem isme-
rünk, de ismernünk kellene, mert mindenkinek a környezeté-
ben vannak, elég unalmas. A túl lassan kirajzolódó történetek,
események vontatottá teszik a horvát lányok előadását. Mindezt
belesűríthették volna egy órába, és akkor egy intenzív, pörgős
előadást kaptunk volna. Így viszont csak néhány említésre méltó
jelenet marad: Zrinka Kušević orosz dala, valamint Zrinka Kuše-
vić, Mona Muratović és Petra Težak triója.
Az előadás végére annyira el kellene lazulnunk, hogy kedvünk
legyen egy kis szeánszhoz. A félhomályban, csukott szemmel való
meditálás azonban inkább csak az előadás közben visszakény-
szerített ásításokat hozza elő. A Desiré Central Station záróelő-
adása, amelyet kizárólag nők láthattak, a várakozásokon alul
teljesített.
S Z Ó F I G Y E L Ő mint az érrendszeri megbe-
A
z Európai Színházak Éjszakáján (Eu-
ropean Theatre Night) egy monod-
rámát láthatott az Újvidéki Színház
közönsége, mégpedig Hajdú Tamásnak, az
újvidéki Színművészeti Akadémia végzős
növendékének a vizsgaelőadását. A már
említett gyér látogatottság jegyében lezaj-
lott Színházak Éjszakáján az Újvidéki Szín-
ház kisterme teljesen megtelt, Hajdú Tamás
pedig Alina Nelega kortárs romániai szerző
Rudolf Heß tízparancsolata című monodrá-
máját adta elő.
Rudolf Heß náci politikus, Adolf Hitler
helyettese, majd a német vereséget követő
nürnbergi bíróság által életfogytiglani fegy-
házbüntetésre ítélt, brit hadifogolyból lett
spandaui rab megér egy misét. A darab loká-
lis-regionális érdekessége számomra az, hogy
többé-kevésbé egyazon időpontban olvastam
el a Szerb Haladó Párt programjának egyik
passzusát, amelyben az áll, hogy (ideológu-
suk után szabadon): „Az információk alapján
egy genetikai adatbázist hoznánk létre, amely
a genetikai potenciálról, a különféle fejlő-
dési hajlamokról és az örökölhető rendelle-
nességekről tartalmazna adatokat. Ezzel le
tudnánk csökkenteni az örökölhető rendel-
lenességekkel születő gyermekek számát, ami
a társadalomnak anyagi megtakarítást jelen-
tene. […] Ez a program a mára már szoká-
sosnak számító rendellenessé-
gekre terjedne ki, olyanokra,
át egy kamerákkal megfigyelt börtöncellában
zajlott, amely az államapparátus szekundánsi
egyenruhájából egy koszos-rongyos rabru-
hába vedlett át, és egy gazdag kalmárcsalád
alexandriai asztalától a börtönkoszt spenót-
jára és fasírtjára kellett átszoknia. A tízparan-
csolat csak az elbeszélés ürügyeként szolgál,
kiindulópontul a tíz szubjektív értelmezés-
ből eredő narratívának, amelyek hol erős
fókuszban tartják a vallomásosságra alapu-
ló, ezáltal egyre szűkülő életrajzi vázat, hol
eltávolodnak tőle, és az imagináció, a távoli
eszményképek, a magányos őrület, a kény-
szerű remetelétnek a téboly határát súroló
elragadtatásának irányába tolódik el. A tíz-
parancsolat keretére ráfeszített monológ az
életrajziság mankójának használatával és
a szubjektív múltértelmezés általi legitimáció
vágyával bontja le a börtönfalakat, és lép át
a képzeletbe. Rudolf Heß legnagyobb bünte-
tése, hogy életben van, hogy életben hagyták
– és hogy ezt az életet már önmagával sem
képes megosztani.
Hajdú Tamás elhitette velem, hogy ő
Rudolf Heß, annak ellenére, hogy előttünk
egy huszonéves és nem egy 93 éves aggastyán
bizonygatta igazát. A fiatal színész jól ki tudta
hegyezni azt, hogy nem egy őrültről volt szó,
hogy nem egy csoportos tartós elmezavar
vezényelt a haláltáborokban, de azt is, hogy
Rudolf Heß nem bánt meg semmit – sőt mi
több, ezt a kereszténység leginkább lecsu-
paszított normarendszerének instrumenta-
gasabb cél elérése érdekében szentesíteni
tudja. Hajdú Tamás Rudolf Heße egy maga-
biztos, lelkiismeretéhez semmiféle kétséget
nem fűző, fél évszázad leforgása alatt elvein
mit sem módosító, nemzeti-faji felsőbbren-
dűségében megrendíthetetlen emberként
lép elénk. Ijesztő még kimondani is, Hajdú
Tamás viszont el is játssza nekünk. Eljáts-
sza Rudolf Heßt, az önnön korába beágya-
zottat, aki nem bánt meg semmit, és tiszta
lelkiismerettel kötötte fel magát – ebben az
esetben ez főbelövéssel cserélődik fel, ami
egyébként problémás lenne, hiszen hol tehet
a börtönben egy fegyenc fegyverre szert, de
mindegy... Az öngyilkosság itt az egész darab
folyamán előszeretettel használt kechupos
flakonnal történik, amely a gyilkos eszköznek
egy metaforikus hasonulás által ad drama-
turgiai legitimitást. A kechup így legvégül
egy amerikai szimbólumból a milliók vére,
a KZ-k vére, az Európát megtermékenyítő
ondó vagy az írószerszám után a halánték-
ról elcsöppenő saját vérré lesz. A történelmi
hitelesség okán én megmaradtam volna az
akasztás mellett, de attól elvonatkoztatva ez
is egy kitűnő megoldás.
A szín üres, nem terhelte a közönséget
sem díszlettel, sem jelmezzel. A tér egyedül-
álló tárgya maga Rudolf Heß és azok a kar-
tondobozok, amelyekből szék is, szárnyak is,
fal is, hajórakomány – de végső soron doboz
is lehet. A börtöncella üres terében pedig az
utolsó spandaui fegyenc, az utolsó náci egy
reality show-t rendez nekünk, hiszen évek
óta már csak hathavonta látogatja valaki, és
az újrahasznosítandó videokazetták szúró-
próbaszerű mustrája után törli az egészet.
Most viszont valami nagyra készül, hiszen
ez a nap más lesz, mint a többi, és valóban:
számára hatalmas változás következik be –
szűkebb/tágabb környezete számára pedig
csak az, hogy végleg bezárják a börtönt.
A darab egyetlen helyszín egyetlen napjának
egyetlen cselekedetét tartalmazza egyetlen
szereplővel, aki az elmúlt fél évszázadot azzal
töltötte, hogy elveiben semmiféle meghason-
lás ne következzen be, és hogy megmaradjon
abban a szélsőségesen modernista kánonban,
amelyet a börtönbe zárását megelőző kor
kialakított. A posztdramatikus színház ezt
ebben az esetben a mikrotörténeti-minima-
lista narrativitás által teszi lehetővé. Rudolf
Heß autonóm egyéniségként, egyedi szub-
jektumként, kortársai közül senkivel közös-

Demonstrátor tegedésekre, elhízásra, alko-

holizmusra vagy a szellemi
n MOLNÁR CSIKÓS LÁSZLÓ fogyatékosságra való hajlam,
lizálásával, a tízparancsolattal bizonyítani is
tudja. Félnünk, rettegnünk kell a Heßektől,
az egyetlen reményünk pedig az, hogy a ta-
séget nem vállaló monádként jelenik meg,
Hajdú Tamás pedig ki tudja domborítani azt
az önnön múltba, önnön azonosulási csomó-
ezeket időben tudnánk észlel- nok, amelyek a Heßeket táplálták, mára már pontjaiba kapaszkodó egyént, amely ezt a ter-
Nemrégiben arról számolt be a Magyar Szó, hogy Szabadkán harminc, ni […], a betegség megjelené- avítt, dohos, nevetséges szövegek kazaljai, het már nem tudja elviselni, és ezért önke-
Újvidéken pedig hetven felsőbb éves egyetemi és főiskolai hallgató írta alá sét ezáltal késleltetni tudnánk, amelyek a fajelmélettel, az osztálytudattal, zével vet véget életének. A mű lényegében
a Magyar Nemzeti Tanács által odaítélt demonstrátori ösztöndíjra vonatkozó vagy teljesen elejét tudnánk a fehér felsőbbrendűséggel és a munkás- egy előre eltervelt monológ, amely a gyónás,
szerződést. Ezek a hallgatók elsőéveseknek nyújtanak majd segítséget abban, venni.” Akit az adott prob- mozgalommal együtt a történelem törme- a vallomás és a védőbeszéd kereszttüzében
hogy beilleszkedjenek, hogy könnyebben végezzék tanulmányaikat és hogy lematika behatóbban érde- lékdombjára kerültek. buggyan a premordialitás felszínére. Rudolf
eligazodjanak az intézményrendszerben. A demonstrátorokra később is lehet kel, az a Szerb Haladó Párt Az indulatokban, dühkitörésekben, ármá- Heßnek nincs mitől tartania, ezért elmond,
számítani az oktatásban és a tudományos munkában, hiszen megtanulhatják, Fehér könyvének, Geneti- nyos visszaemlékezésekben dúskáló darab felvállal mindent – minden különösebb fenn-
hogyan kell csapatmunkában dolgozni. Ezek az ösztöndíjak abban is segíte- kai tanácsadás (sic.) alcím- vakmerően kontextualizál mindent minden- tartás nélkül. Jelen értelmezés pedig nagy
nek, hogy a vajdasági magyarok ledolgozzák a többségi nemzettel szemben mel jelölt részénél, a 112. nel, és a végeredmény mindig ugyanaz: az figyelmet szentel ennek, hiszen Rudolf Heß is
való képzettségi hátrányukat. A lap szerint új fogalom született térségünkben, oldalon bővebben olvashat. ártatlanság, hiszen mindig készenlétben áll a kor gyermeke volt, és Hajdú Tamás ponto-
a demonstrátor-hallgató. Kiegészítésül csak annyi, hogy az a bizonyos szemszög, amely a tettet a ma- san ezt ragadta meg.
Valóban jelentős kezdeményezése ez az MNT-nek, viszont új fogalomról Hartheimi Eutanáziaközpont
túlzás beszélnünk. Demonstrátorok már évtizedek óta működnek különféle kimutatásaiban büszkén hivat-
magyarországi és más külföldi felsőoktatási intézményekben. A dolog lényege, koztak például arra, hogy az
hogy a tapasztaltabb és szorgalmasabb hallgatók közül néhánynak külön megbí- 1940/41. költségvetési évben
zást ad a felsőoktatási intézmény. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi 70 273 elgázosítás segítségével
Karának Magyar Tanszéke évekkel ezelőtt segédkönyvtárosként alkalmazott – ők ezt fertőtlenítésnek (!!!)
diákokat demonstrátori minőségben. Már jó fél évszázaddal ezelőtt ismert volt nevezték – összesen 141 775
a magyar nyelvben a demonstrátor megnevezés, olyan, rendszerint felsőbb évfo- 573,80 Reichsmark birodalmi
lyamba járó hallgatóra vonatkoztatva, aki egyetemnek, főiskolának valamely megtakarításra tettek szert, de
tanszékén némi díjazással járó megbízatás alapján a professzornak rendszeresen olyan adatok is vannak, mely
segédkezik (kísérleteket mutat be, az intézeti könyvtárat kezeli stb.). szerint egy fogyatékkal élő
Magyarországon a demonstrátorok általában azok a tanszékkel együttmű- az államnak napi 5,5 Reichs-
ködő hallgatók, akik a dékán megbízása alapján, ösztöndíjas vagy tiszteletbeli markba került, ez pedig évi
státusban, a tanszékvezető irányításával a Demonstrátori Szabályzatban foglaltak szinten annyit tesz ki, hogy
szerint látják el közreműködő tevékenységüket. A demonstrátorokat a tanszék évente akár 70 000 lakóhá-
vezetője választja ki, de figyelembe veszi a tanszék dolgozóinak, illetve a koráb- zat is építhetnének. Ijesztő
bi demonstrátoroknak a véleményét. A demonstrátor feladatai közé tartozik párhuzamok, nem?
a tanszéki tudományos és szakmai munka segítése, a tanszék adminisztrációjá- A Rudolf Heß tízparancsola-
ban való részvétel, önálló tudományos kutatómunka végzése, diákköri konfe- ta című monodráma a tízpa-
renciákon és pályázatokon való rendszeres szereplés, a tudományos diákkör rancsolat prizmáján keresztül
szervezésében való részvétel, a tanszéki könyvtár kezelésének segítése stb. vet pillantást egy olyan életre,
amely csaknem fél évszázadon
24 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com 2011. december 10., 11., szombat–vasárnap

Vegyes párosban
Villányi László: Ámulat. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2011
n FEKETE J. JÓZSEF

V
illányi László utóbbi versesköteteiben, az időközben (2003),
a volna szerelem (2006), a valaki majd (2008) és a mondja édes-
anyám (2009) címűekben tetten érhetően jelen volt az érett
férfi visszatekintő pillantása, az eltelt esztendők elszámoltatásának
igénye. Egyfajta újbóli feldolgozása az élet során szerzett tapasz-
talatoknak, a gyermekkori élményeknek, a családi környezetben
kapott ismereteknek, a férfilétet átható benyomásoknak és érzel-
meknek. A versek a szerelem és a halál egymástól nem idegen terepe
közti hídként kötötték össze az elmúlás veszteségét a szeretettség
ajándékával. Erósz és Thanatosz egymásba hatoló összefonódá-
sát jelenítette meg Villányi költészete, azoknak az egymásra ható
energiáknak a nyelv szintjén tetten érését, amelyekről Gilles Delle-
uze a következőket tételezte Freud halálösztön-felfogása kapcsán:
„Sem Erósz, sem Thanatosz nem fogható meg vagy élhető át. Csak
a kettő kombinációi tapasztalhatók meg — Erósz feladata ugyanis
az, hogy megkösse Thanatosz energiáját, és a létrejövő kombiná-
ciókat alárendelje az örömelvnek a tudattalanban. Ezért van az,
hogy bár Erósz sem megfoghatóbb Thanatosznál, legalábbis hallat
magáról és cselekvőleg lép fel. Thanatosz viszont, az Erósz hordozta
és felszínre hozta alaptalanság, lényegileg hangtalan: amitől csak
még rettentőbb.”
Villányi László mostani kötetében, az Ámulatban sokkal oldottabb.
Talán szimbolikus jelentése is van, hogy tizenegy év elmúltával újra
nagy kezdőbetűvel írta könyvének címét: Ámulat. Mint akiben tuda-
tosult Oscar Wilde azon gondolata, hogy aki minduntalan a múlt-
ját fürkészi, meg sem érdemli a jövőt. Villányi éppen ezért csupán
annyit foglalkozik a múlttal, hogy az kapaszkodóként szolgáljon
a jelennek a jövő dimenziója iránti kiterjesztése során. A freudi
halálösztönnel szemben mostani kötetében ugyancsak a Freud által
leírt életösztön valós idejében szólal meg verse, egy olyan örömelv
kapcsán, amely a kielégülés mentén nem az ingertelen kielégültség
állapotát hívja elő, hanem egyfajta ismétlődő kielégültség perma-
nens helyzetét igyekszik megfogalmazni, amelyben egyszerre jut
kifejezésre a most van, a már volt, és a majd lesz együtt-
állása. Ebben az időképzetben lényegtelen a jövő
idő tartama: nem az a fontos, meddig terjed majd
ki a várható életkor, mikor kell majd távozni a föl-
di életpályáról, mert azt immáron végérvényesen
beragyogja a megtalált szerelem fénye. Nem a lét
hosszúsága, hanem az élet megélésének intenzitása
fontos a költő számára, és ennek bölcs felismerése
teszi oldottá költészetét.
Fölszabadult Villányi László versbeszéde a társ-
talanság, valamint az eltűnőben lévő kapcsolatok
felett érzett fenyegető veszteség nyomasztó érzete
alól. A jelenben artikulálódott öröm, boldogság,
az ember és ember közt megképződött, előre és
visszafelé egyaránt ható, felvillanyozott kapcsolat
olyan erővel tölti be a tartósként feltételezett jelenét,
hogy Erósz erőteljes hatása semlegesíti Thanatosz
jelenvalóságának fenyegető tudatát. A jelen a fontos
a költő számára, ugyanis a múlt a jelen tápláléka,
a jövő pedig csupán a jelen folyománya lehet, ami
a jelen boldogsághorizontjából tekintve egyedül
a beteljesülés majdani lezárásaként van jelen, nem pedig az érzel- idegen létképletet tár a kötet az olvasó elé. Annyira idegennek tűnik
mi kulmináció folyamatos vagy egyszerre bekövetkező kiürülését ez az idillikus szerelem a nyugati létmodellben, hogy már szinte
jelenti majd. keleti. A pár megtanult bármi késztetés nélkül örülni egymásnak,
Az Ámulat kötet voltaképpen az idill visszakövetelésének ered- a világnak, még annak is, ami hiányzik. Tapasztalatuk segítette a ta-
ménye, annak a feszültségmentes, harmonikus állapotnak a meg- nulásukat, és a versekbe vont idézetek szerint az egyéni és közös
élését jeleníti meg, ami kellően erős szerkezetre épül, hogy semmi- olvasmányélmények ugyancsak hozzájárultak világértelmezésükhöz,
lyen külső esemény meg ne zavarhassa. Az élet és a világ borzalmai valamint a párkapcsolat minőségi megéléséhez.
nem rekednek kívül a vegyes párosban, a férfi (a költő), és a nő Amennyiben valakit zavarna az idill kifejezés, mert az ókori pász-
(a költő párja) által megélt idillen, az nem valamiféle burokként, torköltészet bukolikájához köti a szót, gondoljon arra, hogy Schiller
védőpajzsként működik, hanem az együttlét arra tanította meg szerint az idill a legmagasabb rendű ábrázolásmód, mert az eszmé-
őket, hogy belső örömük ereje mindig semlegesíteni tudja a külső nyit valóságként ábrázolja. Villányi László könyve esetében az idillt
hiányt, veszteséget, vagy támadást. Amennyire egyszerű, annyira akár az együttlét misztériuma megélésének is nevezhetjük.

milyen eget rengető pátosz sugárzott Kun László és

Történelmünk elfeledett alakja: kora című Jellem- és korrajzából.

A hírlapírásban feledhető teljesítményt nyújtó
Sziebenburger Károly neve a maga korában sikeres

Sziebenburger Károly Bottyán generális drámája révén maradt az utóko-

ra. A dráma keletkezésének történetét irodalom-
történeti munkájában Ispánovics Csapó Julianna
tárta fel. A szabadkai színház 1901. március 2-án
A hazafias lárma: a Lefoscheaux-lövetek és Bottyán generális (2.) bemutatta Herczeg Ferenc Ocskay brigadéros című
n MÁK FERENC színművét. Sziebenburger – aki a színügyi bizottság
tagja volt – erősen kifogásolta a budapesti szerző

M
indösszesen egyetlen írás található
a Tárczalevelek című kötetben, amiért
érdemes Sziebenburger Károly nevét
megjegyezni. A Kin’ a pusztán című cikkében
egyszerre a bácskai nábobokkal találkozik a szer-
ző, s abban a pillanatban fölegyenesedett benne az
újságíró, és túlnőtt a „fűt-fát összekarczolgató” szer-
telenségén: „Zobnaticzán – írta –, a bácskai pusz-
ták legtermékenyebb s legvendégszeretőbb ölén
valánk. Ez »aranykalászokkal ékes rónaság« urainak
– e valódi pusztai gentrynek – vendégváró tanyái, s
részben fényesen berendezett lakóházai a kilencz-
ezer lánczot magában foglaló részén, mint oázisok
tünedeznek föl látóhatárunk körvonalain, amely-
nek közepén, mint csillagos égen a tejút, húzód-
nak át a pest–zimonyi vasútnak a messzeségben
mindinkább egybeolvasó aczélsínei. Istenáldotta
vidék! Jólelkű, gazdag s részben gondnélküli urak-
kal, kik többnyire a legnagyobb magyar jelmon-
datát: »Kié a föld, azé az ország« tartják szemük
előtt. […] Politikai hitvallásukra: kormánypárti
statiszták, elvhű 48-asok, mérsékelt ellenzékiek és
mérsékeletlen antiszemiták; vannak ismét, akik
Szabadkán 48-asok, Hódságban kormánypártiak
és Cservenkán mint mérsékelt ellenzékiek szerepel-
nek.” Érthető, hogy a bácskai puszták gentryjének
„jellemszilárdságánál még ekevasa sem tündöklőbb
és aczélozottabb”. Életvitelük egészen kulturált,
semmi kívánnivalót nem hagy maga után, hiszen:
„közlekedési eszközük, ha kell, ott a Duna vagy
a Tisza, délen a Franz-Canal, hosszában a teve,
a szemét, a szaladó és az esperes vonatok (értsd:
a teher-, személy-, gyors- és express-vonatok)”, s
az sem meglepő, hogy aratásnak idején „a gazda
jobbkeze, a művelt lelkű felesége fürdőn van”. Ez
lenne hát a bácskai puszták lakóinak világa, az ősi
küldetésében elveihez mindig hű és az országve-
szejtő politizálásban haláláig (és az összeomlásig)
mindvégig következetes bácskai gentry, Kanizsai
Ferenc „pusztuló zsentri”-je, akinek ivadéka, ha
eljutott a sóhivatali vámfelügyelőségig, kikönyö-
költ uniformisában máris Mária Terézia testőr-
gárdájához közelinek érezte magát. A kései olva-
só legfeljebb sajnálja, hogy Sziebenburger Károly
újságírói útja nem kora társadalmának elhivatott
ábrázolásához vezetett.
Sziebenburger Károly azonban nemcsak újságíró
és lapszerkesztő, de polgári hivatása szerint a sza-
badkai főgimnázium történelem–földrajz szakos
tanára is volt – bár ez a tény sem emelte különö-
sebben írói tehetségét. Sok mindent elárul történet-
írói tehetségéről, hogy a Bács-Bodrog Vármegyei
Történeti Társulat 1885. évi őszi ülésén megtartott
felolvasásának Az újabb nemzedék fényképeiből. Varga
János (1848. február 17. – 1885. augusztus 14.) címet
adta, melyben „Szabadka város büszkeségének”,
„ragyogó pályájú fiának”, a „váczi kir. államfogház
hírnevének megalapítóját, újra szervezőjét, s lelki-
ismeretes igazgatóját” gyászolta. Méltatása végén
így búcsúzott a hallhatatlan emlékű börtönigazga-
tótól: „Ég neked te! oly korán elköltözött, fényes
meteor!” Ám ha az állami hivatalt vállalt porkoláb
emlékezete ily dagályosra sikeredett, elképzelhető,
művének szabadkai színre vitelét, úgy vélte, Herc-
zeg darabja valótlan és hamis képet ad a Rákóczi-
féle szabadságharcról. E meggyőződése nyomán
született a Bottyán generális című ellendrámája1,
melynek szövegét azonnal elküldte a kuruc kor
jeles kutatójának, Thaly Kálmánnak is. Az előjá-
tékkal ellátott három felvonásos történelmi színmű
igen impozáns, selymesen csillogó, gyöngyházfényű
könyvecskében jelent meg Szabadkán Szabados
Sándor könyvnyomdájának gondozásában, 1902-
ben. Nehezen megfejthető, hogy mit kell érteni
a „zenéjét szerezte és összeállította Gaál Ferencz”
kitétel alatt. Valóban, itt-ott előfordul a szövegben
néhány korabeli dalbetét – köztük a Csinom Palkó
című kurucének egy azóta elfeledett, öt versszakos,
gazdag változata –, de az összeállítás műveleté-
nek lényege a homályba vész. Mi az, amit a neves
szabadkai zeneszerző „összeállított” a Sziebenbur-
ger Károly megálmodta színpadi játékon?
Az Előjátékban II. Rákóczi Ferenc megérkezik
Lengyelországból, miközben Bottyán generális
(másutt ezredes) fogságában arra vár, hogy Bécsbe
szállítsák. Mint becsületes katona, erélyesen vissza-
utasítja a felkínált szökési lehetőséget. Az első felvo-
nás a nyerges-ujfalusi kastélyban játszódik, Bottyán
megtudja, hogy birtokának felégetésekor az osztrák
katonák megölték a feleségét, ami természetesen
katonaként még elszántabbá teszi őt. Így fohász-
kodik: „Isten! Csak egy napot hagyj még élnem,
a míg Juditom megkínzott testét a bestiák kezéből
kiragadom!” Ez azonban már rábírja őt a szökésre.
A második felvonás a Dunántúlon a kurucok tábo-
rában játszódik, ahová megérkezik a hír: Rákóczi
csapatai Trencsénynél vereséget szenvedtek, 27
000 kurucot szórt szét az ellenség. Ekkor hangzik
el a generális mindkét szózata. A harcba induláskor
pedig caesari bölcsességgel fogalmazta meg: „Halni
a hazáért könnyebb, mint küzdeni.” A harmadik
felvonás a Kárpátok alatt vívott ütközet színtere,
ahol Bottyán halálos sebet kap, és hősi halált hal.
Folytatjuk

1 Ispánovics Csapó Julianna i. m. 127. p.