Georges Simenon

Árnyjáték

Rakéta Regényújság
1982
Georges Simenon: L'ombre chinoise, 1932

Fordította: Ádám Péter

Árnyjáték © Rakéta Regényújság, 1982

 1. Árnyjáték

Este tíz óra volt. A park rácsos kapuját már bezárták, a

kihalt Vosges téren, ahol az autók fénylő csíkokat húztak
az aszfalton, és csupasz fák meg egyforma háztetők
körvonalai szegélyezték az eget, csak a szökőkút egyhangú
csobogása hallatszott.
Az árkádok alatt, amelyek úgy vették körül a teret,
mint valami drágakövet a foglalata, csak két-három
üzletben volt még világosság. Maigret látta, hogy az
egyikben, a falra akasztott halotti koszorúk között, egy
család vacsorázik.
Maigret megpróbálta elolvasni a házszámot a kapuk
fölött. De jóformán még el sem hagyta a koszorúbolt
fénykörét, egy alacsony asszony vált ki a sötétségből.
– Magával beszéltem az előbb telefonon?
Valószínűleg már jó ideje leste-várta a főfelügyelőt.
Kabátot se vett magára, úgy szaladt ki, kötényben, pedig
már hidegre fordult a november. Az orra vörös volt, a
tekintete nyugtalan.
Alig száz méterre, a Béarn utca sarkán, egyenruhás
rendőr posztolt.
– Mért nem neki szólt? – dörmögte Maigret.
– Még csak az kéne! Madame de Saint-Marc éppen
vajúdik… Látja? Már itt is az orvos autója, sürgősen
hívták…
Három autó állt a járda mentén, égtek a reflektoraik,
hátul a stoplámpák piroslottak. Az égbolt ezüstös vizében
felhők úsztak, különös fényben ragyogott. Az első hóesés
hangulata érződött a levegőben. A házmesterné belépett a
bérház kapualjába, ahol csak egy porlepte huszonötös
körte világított.
– Mindent megmagyarázok… Az ott az udvar… Azon
kell átmenni, bármelyik részébe megy is a háznak, csak a
két üzlet nyílik az utcára… Ez meg itt balra a
házmesterfülke… Ne nézzen be… Annyi időm se volt, hogy
lefektessem a gyerekeket…
Két gyerek, egy fiú meg egy lány hancúrozott a
rendetlen konyhában. A házmesterné nem ment be. Egy
hosszan elnyúló épületre mutatott a tágas, arányos udvar
mélyén.
– Ott van… Meg fogja érteni…
Maigret kíváncsian vette szemügyre a furcsa, alacsony
kis asszonyt, akinek remegő keze idegességről árulkodott.
– Valamelyik főfelügyelővel szeretnék beszélni! –
mondta valaki a telefonban nem sokkal azelőtt az Orfévres
rakparton. Maigret egy fojtott hangot hallott. Hiába
mondta vagy négyszer is:
– De hát beszéljen hangosabban! Nem hallok semmit!…
– Nem tehetem… A trafikból beszélek… Arról van szó…
Amit mondott, zavaros volt.
– Azonnal ide kell jönnie, a Vosges tér 61-be… Igen…
Azt hiszem, bűntény történt… De még senki sem tud
róla!…
És most a házmesterné az első emeleti hatalmas
ablakokra mutatott. A függöny mögött árnyak jöttek-
mentek.
– Látja?
– Ott történt a bűntény?
 – Dehogy! Madame de Saint-Marc ott vajúdik… Ez lesz
az első gyermeke… Az asszonyka nem valami egészséges…
Megérti, ugye?
Az udvarban még sötétebb volt, mint a Vosges téren.
Csak egy falra erősített lámpa adott némi világosságot. Egy
üvegajtó mögött lehetett a lépcsőház, attól balra is, jobbra
is kivilágított ablakok.
– De hát hol történt a bűntény?
– Ott! Hat órakor mentek haza a Couchet-cég
alkalmazottai…
– Egy pillanat! Mi az a „Couchet-cég”?
– Az az épület az udvar mélyén… Laboratórium,
oltóanyagokat készítenek benne… Biztos maga is hallott
róla… Riviere doktor gyógyszergyára… – És ez a kivilágított
ablak?
– Várjon csak… Ma harmincadika van. Szóval ma
Couchet úr is bent volt… Az a szokása, hogy a munkaidő
után egyedül dolgozik az irodájában… Láttam az ablakon
át, a karosszékében ült… Nézze csak… Egy ablak,
tejüveggel. Rajta különös árnyék: egy élettelen ember
körvonalai, amint ráborul az íróasztalára.
– Ő az?
– Igen… Nyolc óra felé, amikor kivittem a szemetet,
odanéztem… írt valamit… Jól ki lehetett venni a kezét,
töltőtoll vagy ceruza volt benne… – És a bűntény hány
órakor…?
– Egy pillanat! Felszaladtam az emeletre, Madame de
Saint-Marc hogyléte felől érdeklődni… Lejövet megint
odanéztem… Couchet úr ugyanúgy ült, mint most. Azt
hittem, elaludt… Maigret kezdett türelmetlenkedni. –
Aztán egy negyedóra múlva…
 – Értem. Még mindig ugyanúgy ült! Térjen a tárgyra,
asszonyom… – Meg akartam győződni róla…
Bekopogtam… Mivel nem kaptam választ, benyitottam…
Halott volt… És minden csupa vér…
– Mért nem a kerületi rendőrőrsöt értesítette? Hiszen
itt van a közelben, a Béarn utcában.
– Csak az hiányozna, hogy berontsanak ide a
rendőrök… Felfordítanák az egész házat… Hiszen
mondtam, hogy Madame de Saint-Marc… Maigret zsebre
dugott kézzel, pipával a szájában nézte az első emeleti
ablakokat, és az volt az érzése, hogy már nem lehet
messze a szülés pillanata, mivel az árnyak fürgébben
mozogtak. Egy tagbaszakadt, hórihorgas férfi tűnt fel az
udvarban, és a házmesterné, megérintve a főfelügyelő
karját, tisztelettel súgta:
– Monsieur de Saint-Marc… Valamikor nagykövet
volt… A férfi, akinek nem lehetett látni az arcát, megállt,
újra nekiindult, ismét megállt, s közben egyre a saját
ablakait figyelte.
– Bizonyára kiküldték… Már nem tarthat sokáig…
Jöjjön… Na, azok a lányok is jókor kezdenek lemezezni…
És éppen Saint-Marcék lakása fölött!
Maigret egy kisebb, gyengébben megvilágított ablakot
vett észre a második emeleten. Csukva volt, de azért a
gramofonzene áthallatszott, vagy inkább átsejlett rajta.
A házmesterné elöl– hátul lapos, ideges teremtés volt, a
szeme vörös, a keze remegett. Néhány lépcsőfokra meg egy
félig nyitott ajtóra mutatott az udvar végében.
– Nézze meg maga… Én inkább kint maradok…
Szokványosán berendezett iroda. Világos színű
bútorok. A falon egyszínű tapéta.
 A karosszékben egy negyvenöt év körüli férfi, a feje az
asztalon heverő iratokra hanyatlott. A mellkasa közepébe
kapta a golyót. Maigret hallgatózott: a házmesterné
odakint várakozott, Monsieur de Saint-Marc pedig fel és
alá járkált az udvarban. Időnként egy-egy autóbusz húzott
el a téren, és a zajuk csak még teljesebbé tette a
rákövetkező csöndet.
A főfelügyelő nem nyúlt semmihez. Csak megnézte,
nem maradt-e a fegyver az irodában, néhány percig
körüljártatta tekintetét a helyiségben, aprókat pöfékelve a
pipájából, majd kifejezéstelen ábrázattal kilépett az
udvarra.
– Na?
A házmesterné még mindig ott ácsorgott. Halkan
beszélt.
– Semmi. Meghalt.
– Az urat odafentről visszahívták.
Az első emeleti lakásban nagy volt a nyüzsgés. Ajtók
csapódtak. Valaki szaladt.
– Nagyon aggódom az asszonyka miatt.
– Hm! – dünnyögte Maigret, és megvakarta a tarkóját. –
Most nem arról van szó. Van valami elképzelése róla, hogy
ki hatolhatott be az irodába?
– Nekem?… Honnét lenne?
– Már megbocsásson, de csak látja a fülkéjéből, hogy ki
jön be a házba.
– Csak kéne látnom! Ha a tulajdonos nekem is
tisztességes lakást adna, nem ezt az odút, meg ha nem
takarékoskodna annyira a világítással… Éppen csak a
lépteket hallom, este meg csak sötét árnyakat látok,
semmi mást… Persze egyik-másik lakónak azért
felismerem a lépteit…
 – Hat óra után nem tapasztalt valami szokatlant?
– Semmit. A lakók lehozták a szemetet, majdnem
mindenki. A három szeméttartály itt van mindjárt a
fülkémtől balra… Látja? De hét óra előtt tilos lehozni…
– És senki se jött be a kapun?
– Azt meg honnan tudjam? Látszik, hogy magának
fogalma sincs erről a bérházról… Huszonnyolc lakás van…
Nem számítom a Couchet-céget, ahol állandó a jövés-
menés…
A kapualjban léptek hangzottak fel. Egy
keménykalapos férfi lépett be az udvarba, balra fordult, és
a szeméttartály mellől felkapott egy üres szemetes vödröt.
Bár sötét volt, úgy látszik, észrevette Maigret-t meg a
házmesternét, mert egy pillanatra megtorpant, majd
odaszólt:
– Jött valami?
– Semmi, Martin úr.
Maigret utánanézett. – Ez kicsoda?
– A földhivatalban dolgozik, Martin úr, a másodikon
lakik a feleségével.
– És hogyhogy lent volt a szemetesvödrük?
– Ez a szokás… Elmenet lehozzák a szemetet, aztán
mikor hazajönnek, felviszik az üres vödröt… Hallotta?
– Mit?
– Mintha gyereksírást hallottam volna… Hogy a
mennykő csapna abba a nyavalyás lemezjátszóba! Pedig
tudják jól, hogy Madame de Saint-Marc vajúdik…
A lépcsőházhoz szaladt, valaki lefelé jött.
– Mi van, doktor úr? Fiú?
– Lány.
Az orvos elment mellettük. Hallani lehetett, amint
begyújtja a motort, és az autó elindul.
 A ház tovább élte a maga mindennapi életét. Sötét
udvar. A kapualjban gyér lámpafény. Világos ablakok meg
a halk gramofonzene. A halott meg az irodában, egyedül,
feje a szétszórt iratokon.
Hirtelen kiáltás hallatszott a másodikról. Éles kiáltás,
mintha kétségbeesetten segítségért kiáltana valaki. De a
házmesterné össze se rezzent, csak sóhajtott egyet,
miközben belökte a házmesterfülke ajtaját:
– Már megint az az őrült nőszemély…
De már ő is kiabált, mert az egyik gyerek eltört egy
tányért. Maigret egy sovány, fáradt, kortalan arcot látott
maga előtt a villanyfényben.
– Mikor kezdik el a vizsgálatot? – kérdezte a
házmesterné.

A szemközti trafik még nyitva volt, és néhány perc

múlva Maigret bezárkózott a telefonfülkébe. Halkabbra
fogta a hangját, úgy adta ki az utasításokat.
– Az ügyészséget kérem, hatvanegyes mellék… A
Turenne utca sarkán, legalábbis nem messze tőle…
Értesítsék a bűnügyi nyilvántartót is… Halló!… Persze
hogy a helyszínen maradok…
Fel és alá járkált a járdán, majd gépiesen befordult a
kapu alá, s végül rosszkedvűen, vállát fázósan összehúzva,
az udvar közepén kötött ki. A lakásokban egymás után
eloltották a villanyit. Csak a halott körvonalai rajzolódtak
ki élesen a tejüvegen.
Taxi érkezett a ház elé. Még nem az ügyészség volt.
Fiatal nő vágott át szapora léptekkel az udvaron, valóságos
parfümfelhőt hagyva maga után, és belökte az iroda
ajtaját.
 2. Egy rendes pasas

Furcsa helyzet kerekedett az események gyors

egymásutánjából. Amikor a fiatal nő megpillantotta a
holttestet, nyomban sarkon fordult. Az ajtónyílásban
észrevette Maigret tagbaszakadt alakját. Ösztönös
képzettársítás: ott az áldozat, itt meg a gyilkos.
A nőnek földbe gyökerezett a lába a rémülettől;
elkerekedett szemmel nézett Maigret-re, kinyitotta a
száját, hogy segítségért kiáltson, és kiejtette a retiküljét a
kezéből.
Maigret-nek nem volt ideje magyarázkodni. Megragadta
a nőt a karjánál fogva, és szájára tapasztotta a tenyerét.
– Csitt!… Téved… Rendőrség…
Amíg a nő fel nem fogta a szavak jelentését,
elkeseredetten kapálódzott, toporzékolt, megpróbált
harapni. Hersegő hang: a pánt elszakadt a ruháján. Végül
megnyugodott. Maigret megismételte:
– Ne kiabáljon… A rendőrségtől vagyok… Szükségtelen
az egész házat fellármázni…
Ennek a bűnténynek hovatovább jellemzője lett az
ilyenkor szokatlan csönd, a nyugalom, amelyben a
huszonnyolc lakás bérlői folytatták mindennapi életüket,
holott egy hulla volt a házban.
A fiatal nő rendbe szedte a ruháját.
– A kedvese volt?
A nő gyűlölködő pillantást vetett Maigret-re, miközben
biztosítótűt keresett a retiküljében, hogy összetűzze a
ruhája pántját.
 – Találkájuk volt ma este?
– Nyolckor, a Select-ben… Úgy beszéltük meg, hogy
együtt vacsorázunk, utána meg színházba megyünk…
– És amikor nem érkezett meg idejében, nem telefonált
ide?
– Dehogynem. De állandóan foglaltat jelzett.
Mind a ketten szinte egyszerre néztek a telefonra. A
férfi nyilván akkor borította fel, amikor előreesett.
Az udvarban – ahol ma este a legkisebb nesz is úgy
felerősödött, mint valami üvegbura alatt – ismét léptek
hangzottak fel. A házmesterné, hogy ne kelljen látnia a
holttestet, kintről kiáltott be:
– Főfelügyelő úr, a rendőrségtől keresik…
A nő ki nem állhatta a rendőröket. Négyen vagy öten
voltak, az arcukra volt írva, hogy nem tudják, mi fán
terem a tapintat. Az egyik épp valami viccet fejezett be; egy
másik meg mihelyt beléptek az irodába, megkérdezte:
– Hol a hulla?
Mivel az ügyeletes főfelügyelő éppen házon kívül volt, a
titkára szállt ki helyette, és ez ugyancsak kapóra jött
Maigretnek, mivel így továbbra is kezében tarthatta a
műveletek irányítását.
– Hagyja kint az embereit. Az ügyészséget várom. Jó
volna, ha a lakók semmit se vennének észre…
S amíg a titkár körbejárta a helyiséget, Maigret újra a
fiatal nőhöz fordult. – Mi a neve?
– Nine… Nine Moinard, de csak Nine-nek hívnak…
– Régóta ismerte Couchet urat?
– Talán fél éve…
Nem kellett sokat faggatni. Elég volt alaposan
szemügyre venni. Eléggé csinos lány volt, még a pályája
elején. Jó cégnél varrhatták a ruháját, de ahogyan festette
magát, ahogyan a retiküljét meg a kesztyűjét tartotta,
ahogyan agresszíven méregette a férfiakat, az inkább a
varieté világáról árulkodott. – Táncosnő?
– Csak voltam. A Kék Malomban.
– És most?
– Vele vagyok…
Annyi ideje se volt, hogy elsírja magát. Minden olyan
gyorsan történt, és még nem voltak pontos fogalmai a
valóságról. – Együtt éltek?
– Nem egészen, hiszen nős ember… De azért…
– Hol lakik?
– A Pigalle-szállóban, Pigalle utca…
A titkár megjegyezte: – Rablásról semmi esetre sincs
szó…
– Honnét tudja?
– Nézze meg! A páncélszekrény ott van a halott mögött.
Nincsen kulcsra zárva, de a halott háta miatt nem lehet
kinyitni az ajtaját!
Nine elővett egy parányi zsebkendőt, és szipogva
felitatta vele az orra körül a könnycseppeket.
Egy pillanat múlva megváltozott a légkör. A ház előtt
autók fékeztek. Léptek és hangok hallatszottak az
udvarban. Majd kézszorítások és kérdések következtek s
hangos beszélgetés. Megérkezett az ügyészség. Az
orvosszakértő megvizsgálta a holttestet, és a fényképészek
felállították állványaikat.
Maigret szeretett volna minél hamarabb túlesni ezeken
a kellemetlen perceken. Megadta a szükséges
felvilágosításokat, majd zsebre vágott kézzel kisétált az
udvarba, meggyújtotta a pipáját, de a sötétben nekiment
valakinek. A házmesterné volt, aki nem tudott beletörődni,
hogy az ellenőrzése nélkül vadidegen emberek jönnek-
mennek a házban, és eszükbe se jut, mekkora galibát
okozhatnak a nyüzsgésükkel.
– Hogy hívják magát? – kérdezte Maigret jóindulatúan.
– Madame Bourcier-nak… Sokáig maradnak ezek az
urak? Nézze! Saint-Marcék lakásában már sötét van.
Biztos már alszik szegénykém… Miközben szemügyre vette
a házat, a főfelügyelő egy másik világos ablakot vett észre,
és egy nő körvonalait a krémszínű függöny mögött.
Alacsony volt és sovány, akár a házmesterné. A hangját
nem lehetett hallani. De hogy majd szétveti a düh, azt így
is sejteni lehetett. Hol mozdulatlanná dermedt, mintha
merőn nézne valakit, hol meg hadonászva beszélni
kezdett, és néhány lépést tett előre.
– Ki az?
– Madame Martin… A férje az előbb jött haza, maga is
látta… Az, aki felvitte a szemetes vödröt… A földhivatalban
dolgozik…
– Gyakran veszekednek?
– Nem veszekednek… Csak az asszony kiabál… A férfi
ki se meri nyitni a száját…
Maigret időnként be-benézett az irodába, ahol már
vagy tízen sürögtek-forogtak. A vizsgálóbíró a
házmesternét szólította. – Ki Couchet úr helyettese a
cégnél?
– Az igazgató, Philippe úr. Itt lakik a közelben: a Szent
Lajos-szigeten… – Van telefonja? – Biztosan…
Az udvarban is hallani lehetett, ahogyan a vizsgálóbíró
a telefonba beszél. Odafent a függöny mögül már eltűntek
Madame Martin körvonalai. A lépcsőn viszont egy különös
alak jött lefelé, lopakodva átvágott az udvaron, és kiment
az utcára. Maigret felismerte Martin úr keménykalapját és
piszkos-szürke felöltőjét.
 Éjfél volt. A lakásban, ahol a lemezjátszó szólt, a
lányok eloltották a villanyt. Most már az irodán kívül csak
Saint-Marcék fogadószobájában égett a villany, ahol a
fertőtlenítő émelyítő szagában a volt nagykövet visszafogott
hangon beszélgetett a bábával.
Noha már éjfél is elmúlt, a megérkező Philippe úr
mégis úgy festett, mintha skatulyából húzták volna ki:
ápolt barna szakálla volt, kezén szarvasbőr kesztyű. Úgy
negyven év körüli lehetett, jellegzetes típusa a komoly és
jólnevelt értelmiséginek.
A hír persze megdöbbentette, sőt lesújtotta. De valami
mégis határt szabott az érzelmeinek.
– Hát amilyen életet élt… – sóhajtotta.
– Milyen életet?
– Távol áll tőlem, hogy rosszat mondjak Couchet úrról.
Különben sincs jogom hozzá. Elvégre független ember volt,
a maga ura.
– Egy pillanat! Couchet úr személyesen irányította a
céget?
– Nem, kérem. Alapítani persze ő alapította. De mihelyt
beindultak a dolgok, minden felelősséget rám hagyott.
Olyannyira, hogy néha két hét is elmúlt, és a színét se
láttam. Úgy bizony! Ma is például egészen ötig vártam rá.
Holnap jelentős összeget kell kifizetnünk. Úgy volt, hogy
Couchet úr hozza magával a szükséges pénzt. Körülbelül
háromszázezer frankot. De csak ötig tudtam maradni, egy
feljegyzést hagytam az íróasztalán.
Az írógéppel írt feljegyzés valóban ott is volt, a halott
keze alatt. Nem volt benne semmi rendkívüli: egy
fizetésemelési javaslat, egy kézbesítő elbocsátási ügye,
reklámtervek a dél-amerikai országokban satöbbi. – Vagyis
a háromszázezer franknak itt kell lennie valahol? –
kérdezte Maigret.
– A páncélszekrényben. Hiszen Couchet úr kinyitotta,
ez a bizonyíték. Csak mi ketten tudtunk a dologról, és
másnak nem volt kulcsa hozzá… De mivel a
páncélszekrényt csak akkor lehetett kinyitni, ha
elmozdítják a holttestet, meg kellett várni, amíg a
fényképészek befejezik a munkájukat. A törvényszéki
orvosszakértő szóbeli jelentést tett. Couchet-nak a
mellkasába fúródott a golyó, és szétroncsolta az aortát: a
szerencsétlen azonnal meghalt. A gyilkos és az áldozat
közt körülbelül három méter lehetett a távolság. Végül ami
a golyót illeti, 6,35 milliméteres, vagyis a leggyakoribb
kaliberű fegyverből lőtték ki.
Philippe úr megmagyarázott egyet-mást a
vizsgálóbírónak. – Itt a Vosges téren csak a
laboratóriumaink vannak, az iroda mögött… Kinyitott egy
ajtót. Tágas, üvegtetejű helyiségbe nyílt, ahol ezer meg
ezer kémcső sorakozott egymás mellett a polcokon. Egy
másik ajtó mögül Maigret mintha neszt hallott volna.
– Ott mi van?
– A kísérleti nyulak. Jobbra meg a gépíró kisasszonyok
és egyéb alkalmazottak irodái… De máshol is vannak
helyiségeink, a Pantin negyedben például, ott a szállítási
részleg, bizonyára hallott már róla, Riviere doktor
oltóanyagait az egész világon ismerik…
– A céget Couchet alapította?
– Ő. Riviere doktornak egy vasa se volt. Couchet
fedezte a kísérletek során felmerülő költségeket. Tíz
esztendeje is van már, hogy az első laboratóriumot
berendezte, de az sokkal kisebb volt ennél… – Riviere
doktor még mindig benne van az üzletben? – Öt éve halott,
autóbaleset érte.
Végre elvitték a holttestet, és amikor kinyitották a
páncélszekrény ajtaját, elállt a lélegzetük: a benne levő
pénz eltűnt. Csak üzleti papírok maradtak a
páncélszekrényben. Philippe úr törte meg a csendet: –
Nemcsak a háromszázezer frank tűnt el, amelyet Couchet
úr minden bizonnyal magával hozott, hanem az a
hatvanezer frank is, amit ma délután kaptam kézhez, és
gumiszalaggal átkötve magam helyeztem el a
páncélszekrényben.
A halott levéltárcája üres volt. Azaz nem egészen: két
jegyet találtak benne a Madeleine színházba, amelyek
láttán Nine ismét zokogni kezdett. – Nekünk vette! Úgy
volt, hogy oda megyünk…
Már nem sok volt hátra. A zűrzavar nőttön nőtt. A
fényképészek összecsukták az állványaikat…
orvosszakértő kezet mosott a vízcsapnál, amelyet az egyik
beépített szekrényben fedezett fel, a vizsgálóbíró írnoka
alig állt a lábán a fáradtságtól.
Maigret-nek azonban e nyüzsgés ellenére is volt rá
alkalma, hogy néhány pillanatra egyedül maradjon a
halottal.
Keménykötésű, de alacsony, hízásra hajlamos férfi volt.
Akárcsak Nine, kétségkívül ő se vetkezte le soha
közönségességét, pedig divatos szabású öltönyt viselt, a
körmét manikűröztette, és mérték után csináltatta selyem
alsóneműjét.
A haja szőke volt, s már ritkult. Szeme kék lehetett, s
alighanem kissé gyermeteg kifejezésű.
– Ilyen rendes pasas! – sóhajtott Maigret mögött valaki.
 Nine volt az, aki megint sírva fakadt a meghatottságtól,
és Maigret-t hívta tanúul, mivel az ügyészség ünnepélyes
ábrázatú tagjait nem merte megszólítani.
– Esküszöm magának, hogy csuda rendes pasas volt!
Még a gondolatomat is kitalálta, hogy mivel szerezhet
örömet… És nemcsak nekem… Mindenkinek! Sohase
láttam, hogy valaki akkora borravalókat osztogatott volna,
mint ő… Még szidtam is miatta… Mondtam neki, a végén
még palira veszik… Ilyenkor csak annyit mondott: „Hát
aztán?”
A főfelügyelő elkomorodva megkérdezte: – Vidám ember
volt?
– Vidámnak vidám… De valahogy nem igazán… Érti?
Nehéz megmagyarázni… Sohase tudott veszteg maradni,
mindig csinálnia kellett valamit… Ha csak egy pillanatra
tétlen maradt, rögtön elkomorodott, és nyugtalankodni
kezdett…
– Ismeri a feleségét?
– Csak egyszer láttam, messziről… Semmi rosszat nem
tudok mondani róla – Hol lakott Couchet úr?
– A Haussmann körúton. De többnyire Meulanban élt,
van ott egy villája…
Maigret hirtelen hátrafordult, és megpillantotta a
házmesternét, aki nem mert belépni, csak ijedt ábrázattal
integetett neki. – Lejön… – Kicsoda?
– Monsieur de Saint-Marc! Biztosan meghallotta a
lármát. Már itt is van… Most aztán jól nézek ki…
A volt nagykövet, hálóköntösben, tétovázva megállt az
ajtóban. Nyilván rájött, hogy az ügyészség szállt ki. Meg
aztán mellette vitték el a hordágyra fektetett holttestet is. –
Mi történt? – kérdezte Maigret-től.
 – Gyilkosság… Megölték Couchet urat, az
oltóanyaggyár tulajdonosát.
A főfelügyelőnek hirtelen az az érzése támadt, mintha a
volt nagykövet elgondolkodott volna, mintha eszébe jutott
volna valami.
– Ismerte?
– Személyesen nem… De hallani hallottam róla…
– Mit?
– Tulajdonképpen semmit. Semmit se tudok róla…
Hány órakor… hm…
– A gyilkosságot feltehetően nyolc és kilenc között
követték el…
Monsieur de Saint-Marc felsóhajtott, végigsimította
ezüstös haját, odabiccentett Maigret-nek, és visszaindult a
lépcső felé, hogy felmenjen a lakásába.
A házmesterné kicsit távolabb álldogált. Majd egy
férfihoz lépett, aki előrehajolva járkált fel és alá a
kapualjban. Amikor az asszony visszatért a főfelügyelőhöz,
Maigret megkérdezte:
– Az meg kicsoda?
– Hát Martin úr… A kesztyűjét keresi, elvesztette
valahol… Sohase megy el hazulról kesztyű nélkül, még
cigarettáért se, pedig a trafik itt van a közelben…
Martin úr körüljárta a szeméttartályokat, gyufát
gyújtott, végül lemondóan elindult felfelé a lakásába.
Az udvarban mindenki búcsúzkodott. Az ügyész már
elment, és az emberei is készülődtek. A vizsgálóbíró váltott
néhány szót Maigret-vel.
– Nem akarom zavarni a munkájában… Természetesen
értesítsen, ha megtud valamit…
 Philippe úr, aki olyan kifogástalanul viselkedett,
mintha csak egy illemtankönyvből lépett volna ki,
meghajolt Maigret előtt.
– Én is elmehetek?
– Holnap úgyis találkozunk… Az irodában lesz, ugye?
– Mint mindig… Pontosan kilenctől…
Maigret hirtelen meghatódott, bár ezt az érzést nem
valamilyen esemény váltotta ki. Az udvar még mindig
teljesen beleveszett a sötétségbe. Csak egy lámpa
világított. Meg a porlepte villanykörte a kapualjban.
Odakint felbúgtak a motorok, autók húztak el az
aszfalton, és egy pillanatra reflektorfénybe borították a tér
fáit.
A halottat elvitték. Az iroda valósággal kongott az
ürességtől. Senkinek se jutott eszébe, hogy eloltsa a
villanyokat, és a laboratórium úgy ki volt világítva, mintha
az éjszakai műszak dolgoznék benne.
Végül csak hárman maradtak az udvar közepén,
három ember, aki egy órával korábban nem is ismerte
egymást, de most úgy állt ott, mintha valami rejtélyes
rokonság fűzné őket egymáshoz.
Sőt úgy álltak ott, mint elárvult családtagok a temetés
után, mikor a közömbös ismerősök már magukra hagyták
őket.
De ez csak futó benyomás volt, semmi több, miközben
Maigret hol Nine kisírt arcára, hol a házmesterné
elcsigázott vonásaira nézett.
– Sikerült lefektetnie a gyerekeket?
– Igen… de nem alszanak… Nyugtalanok… Mintha
megéreztek volna valamit…
 Madame Bourcier kérdezni szeretett volna valamit, egy
kicsit szégyellte ugyan a kérdést, de életbe vágóan fontos
volt számára. – Gondolja, hogy…?
És tekintete, amelyet körüljártatott az udvarban,
mintha minden ablakon megállapodott volna egy
pillanatra. –…hogy a ház lakói közül tette valaki?
És most a kapualjra szögezte a tekintetét, a tágas
folyosóra, amely az este tizenegyig nyitva álló kapuban
végződött, a kinti utcával kötötte össze az udvart, és
amelyen végeredményben bárki bejöhetett a házba. Nine
egyre feszélyezettebben érezte magát, és időnként lopva a
főfelügyelőre pillantott.
– A nyomozás nyilván választ fog adni a kérdésére,
Madame Bourcier… Egyelőre csak egy bizonyos: nem az a
gyilkos, aki a háromszázhatvanezer frankot ellopta…
Legalábbis valószínű, hogy nem, hiszen Couchet úr háta
miatt nem lehetett kinyitni a páncélszekrényt… Igaz is,
égett a villany ma este a laboratóriumban?
– Várjon csak! Igen, azt hiszem… De nem volt olyan
világos, mint most… Biztosan Couchet úr gyújtott meg egy
villanyt a mosdóba menet, ott van a helyiségek végében…
Maigret nem sajnálta a fáradtságot, visszament, és
mindenütt eloltotta a villanyt. A házmesterné a küszöbön
maradt, pedig már elvitték a holttestet. Az udvarra
visszatérve a főfelügyelő Nine-t pillantotta meg, a lány őt
várta. Maigret valami neszt hallott a magasból, mintha egy
tárgy koccant volna meg egy ablaküvegen.
De minden ablak csukva volt, sehol sem égett a villany.
Valaki nyilván virrasztott az egyik szoba sötétjében. – A
holnapi viszontlátásra, Madame Bourcier… Itt leszek,
mielőtt kinyitnák az irodát…
 – Kikísérem. Úgyis be kell zárnom a kaput… Nine a
járda szélén megjegyezte: – Azt hittem, kocsival van.
Nem tudta rászánni magát, hogy elbúcsúzzék Maigret-
től. A földre szegezett tekintettel megkérdezte:
– Hol lakik?
– A közelben, a Richard-Lenoir körúton.
– Ugye, már nem jár a metró?
– Nem hiszem.
– Szeretnék mondani magának valamit…
– Hallgatom.
A nő még mindig nem mert a férfi szemébe nézni.
Mögöttük hallani lehetett, hogy a házmesterné bezárja a
kaput, majd visszacsoszog a házmesterfülkébe. Egy
teremtett lélek se volt a téren. Csak a szökőkút csobogása
hallatszott. A városház órája egyet ütött.
– Nem szeretném, ha azt hinné, visszaélek a
helyzettel… Nem tudom, mit gondol rólam… Mondtam,
hogy Raymond nagyon bőkezű volt… Nem ismerte a pénz
értékét… Mindent megadott, amit csak kértem tőle… Érti,
ugye?
– És…?
– Nevetséges… Én a lehető legkevesebbet kértem…
Mindig megvártam, hogy neki jusson az eszébe…
Különben is, mivel majdnem mindig együtt voltunk, nem
volt szükségem semmire… Ma is úgy volt, hogy együtt
vacsorázunk… Úgyhogy…
– Nincs egy vasa se?
– Nem, dehogy, nem erről van szó tiltakozott a nő. –
Még ennél is nagyobb ostobaságról. Ma este pénzt
akartam kérni tőle. Tudniillik délben kifizettem egy
számlát…
 Mintha tüzes vassal sütögették volna. Maigret-t
fürkészte, hogy a férfi leghalványabb mosolyára újra
begombolkozzék.
– Eszembe se jutott, hogy esetleg nem jön el… Volt még
egy kis pénzem a táskámban… Miközben vártam rá a
Select-ben, osztrigát ettem meg langusztát… Telefonáltam
is… Csak amikor már ideértem, akkor vettem észre, hogy
épp csak annyi pénzem maradt, amennyiből a taxit ki
tudtam fizetni…
– És odahaza?
– Szállodában lakom…
– Úgy értem, nincs– e megtakarított pénze…
– Nekem?
És idegesen felkacagott.
– Mi a csudának? Láthattam én valamit is előre? Még
ha tudtam volna, akkor se jutott volna eszembe…
Maigret felsóhajtott.
– Jöjjön velem a Beaumarchais körútig. Ilyenkor csak
ott lehet taxit találni. Mihez fog kezdeni?
– Fogalmam sincs…
De azért megborzongott. Igaz, hogy csak egy szál
selyemruha volt rajta. – Nem készített Couohet
végrendeletet?
– Honnan tudjam? Azt hiszi, ilyesmin járt az eszem,
amikor olyan jól megvoltunk egymással? Raymond igazán
rendes pasas volt… és én… Menet közben sírdogált,
hangtalanul. A főfelügyelő egy százfrankost csúsztatott a
kezébe, odaintett egy arra haladó taxit, majd zsebre vágott
kézzel ezt dünnyögte:
– Viszontlátásra holnap… Pigalle-szállót mondott,
ugye?
 Miközben Maigret levetkőzött, Madame Maigret csak
egy pillanatra ébredt fel, és félálomban mormolta: –
Legalább vacsoráztál valahol?
 3. A szállodai párocska

Amikor Maigret reggel nyolc óra felé elindult hazulról,

három elintéznivalója volt, és mind a hármat aznap kellett
elintéznie; újból el kellett mennie a Vosges téri
helyiségekbe, és ki kellett hallgatnia a személyzetet, meg
kellett látogatnia Madame Couchet-t, akit a kerületi
rendőrőrs értesített a történtekről, és végül Nine-nel is
újból beszélni akart.
Mihelyt felébredt, azonnal megtelefonálta a bűnügyi
rendőrségnek a lakók névsorát meg azoknak az
embereknek a nevét, akiknek a legcsekélyebb közük is
lehetett a tragédiához, így aztán mikor megérkezett az
irodájába, már az összes adat ott várta az íróasztalán.
A Richard-Lenoir körúti piacon nagy volt a sürgés-
forgás. Olyan hűvös volt, hogy a főfelügyelő feltűrte
felöltője bársonygallérját. Mivel a Vosges tér nem volt
messze, gyalog indult el.
De épp akkor állt meg mellette a Pigalle téri autóbusz,
így aztán Maigret úgy döntött, Nine-t keresi fel először.
A fiatal nő persze még javában aludt. A szálló portáján
felismerték Maigret-t, és nyugtalankodni kezdtek.
– Csak nem keveredett valami kellemetlen históriába?
Egy ilyen csendes lány!
– Sok vendége van? – Csak a barátja. – Az öreg vagy a
fiatal?
– Csak egy van neki. Se nem öreg, se nem fiatal…
A szálloda kényelmes volt, volt liftje, és minden
szobában telefon. Maigret kiszállt a harmadikon,
bekopogott a 27-es ajtón, hallotta, hogy valaki megmoccan
az ágyban, majd álmosan dadogja:
– Ki az?
– Eresszen be, Nine!
Egy kéz nyúlt ki a paplan alól, kinyitotta a zárat.
Maigret belépett a fülledt félhomályba, és a fiatal nő
gyűrött arcára esett a tekintete. Az ablakhoz ment, és
széthúzta a függönyt.
– Hány óra?
– Mindjárt kilenc… Ne zavartassa magát…
A nő hunyorgott az erős fényben. Így, festék nélkül,
nem is volt olyan csinos, inkább falusi lánynak látszott,
mint kokottnak. Kétszer– háromszor végigsimított a
kezével az arcán, majd felült az ágyban, a gombóccá gyűrt
párnát a háta mögé támasztva. Aztán felvette a telefont.
– A szobámba kérem a reggelit!
Majd Maigret-hez:
– Micsoda história! Ugye, nem haragszik, amiért
megvágtam tegnap este? Ostoba dolog! Nincs más hátra, el
kell adnom az ékszereimet…
– Sok ékszere van?
A nő a fésülködőasztalra mutatott, amelyen egy
reklám-hamutartóban néhány gyűrű, egy karkötő meg egy
óra hevert. Az egész nem érhetett többet ötezer franknál.
A szomszéd szoba ajtaján kopogtak, Nine fülelni
kezdett, majd amikor erőteljesebben kopogtak, halványan
elmosolyodott.
– Azok kicsodák? – kérdezte Maigret.
– Mármint a szomszédaim? Nem tudom. De arra
befizetek, ha sikerül felébreszteni őket ilyenkor… – Mit
akar ezzel mondani?
 – Semmit. Sohase kelnek fel délután négy óra előtt, ha
ugyan felkelnek egyáltalán.
– Kábítószeresek?
A nő csak a szempillája rebbenésével mondott igent, de
nyomban hozzátette:
– Remélem, nem él vissza azzal, amit mondtam?
A szomszéd ajtó végül mégiscsak kinyílt. Kinyílt a Nine-
é is, és egy szobalány lépett be rajta; a tálcán egy csésze
tejeskávé volt meg rongyoskifli.
– Megengedi?
A nőnek karikás volt a szeme, és a hálóingén átsejlett
csenevész válla és apró melle, amely olyan puha volt és
fejletlen, mint egy süldő lányé. Miközben a kiflit
mártogatta a tejeskávéba, egyre a fülét hegyezte, mintha
mégiscsak érdekelné, mi történik a szomszéd szobában.
– Én is belekeveredtem az ügybe? – kérdezte végül. –
Kellemetlen volna, ha írnának rólam az újságok. Főleg
Madame Couchet miatt… És mivel többször egymás után
halkan kopogtattak az ajtón, kikiáltott: – Tessék!
Egy harminc év körüli nő állt a küszöbön, mezítláb,
csak egy szőrmebundát kapott fel a hálóingére. Amikor
meglátta Maigret széles hátát, majdnem visszahátrált, de
aztán felbátorodott, és ezt dadogta:
– Nem tudtam, hogy látogatója van…
A főfelügyelő összerezzent a hang hallatára, amely
olyan vontatott volt, mintha a nő nehezen forgó nyelve alig
tudná kimondani a szavakat. A nő becsukta maga mögött
az ajtót; Maigret egy fakó arcot látott maga előtt, dagadt
szemhéjakkal. Nine-re nézett, és a lány tekintete csak
megerősítette feltevését. A kábítószeres nő volt a
szomszédból. – Mi történt?
 – Semmi. Csak Roger-nak látogatója érkezett. Úgyhogy
gondoltam…
Üres tekintettel leült az ágy szélére, és éppen úgy
felsóhajtott, mint az előbb Nine.
– Hány óra?
– Kilenc – mondta Maigret. – Látszik magán, hogy nem
bírja a kokaint! – Nem kokain… Éter… Roger szerint jobb.
És különben is… A nő megborzongott. Felállt, a
fűtőtesthez lépett, és kinézett az utcára. – Megint esni
fog…
Minden sivár volt itt, csüggesztő. A fésülködőasztalon a
hajkefe tele volt hajcsomóval. Nine harisnyája a földön
hevert.
– Zavarok, ugye? De úgy látszik, nagyon fontos… Roger
apjáról van szó, aki meghalt…
Maigret Nine-re nézett, és észrevette, hogy a lány
összevonja a szemöldökét, mint akinek hirtelen eszébe jut
valami. Ugyanebben a pillanatban a kába nő az állához
emelte a kezét, és töprengve dünnyögte:
– Lám csak, lám csak…
Maigret megkérdezte:
– Maga ismerte Roger apját?
– Sohase láttam… Azaz dehogy… Várjon csak…
Mondja csak, Nine, nem a barátjával történt valami? Nine
meg a főfelügyelő váltott egy pillantást.
– Miért?
– Nem is tudom… Egy kicsit zavaros a dolog…
Eszembe jutott, hogy Roger egyszer azt mondta, hogy az
apja gyakran jár ebbe a szállodába… Mulatott a dolgon…
De nem szívesen találkozott volna vele, és mikor egyszer
lépteket hallott a lépcsőházban, gyorsan visszajött a
szobámba… Márpedig úgy rémlik, az az illető ide jött, ebbe
a szobába…
Nine már nem evett. Hirtelen nem tudott mit kezdeni a
térdén fekvő tálcával, az arcán nyugtalanság tükröződött.
– Roger a fia? – kérdezte lassan, az ablak homályos
téglalapjára szegezve a tekintetét.
– No de ilyet! – csodálkozott a másik. – Tehát akkor a
maga barátja halt meg. Úgy látszik, gyilkosság történt…
– Igen, Roger Couchet halt meg!
Mind a hárman zavartan hallgattak.
Eltelt egy hosszú perc, mialatt hallani lehetett a halk
beszélgetést a szomszéd szobából. Aztán Maigret
megkérdezte: – Mit csinál Roger?
– Hogy érti?
– Hát hogy mi a foglalkozása? A fiatal nő gyorsan
megkérdezte: – Maga a rendőrségtől van, ugye?
Hirtelen ideges lett. Talán Nine-t vádolta magában,
hogy kelepcébe csalta.
– A főfelügyelő úr nagyon kedves ember – mondta Nine,
az egyik lábát kidugta a paplan alól, és lehajolt a
harisnyájáért.
– Sejthettem volna! De háj akkor… maguk már
mindent tudtak, mielőtt még bejöttem…
– Nem hallattam még Roger-ről – mondta Maigret. – Jó
volna, ha mondana róla egyet– mást.
– Nem tudok semmit… Alig három hete, hogy együtt
élünk…
– Hát azelőtt?
– Egy vörös hajú, kövér nővel járt, aki állítólag valami
manikűrszalonban dolgozik…
– Van állása Roger-nak?
A kérdés tovább fokozta a feszélyezettséget.
 – Nem tudom…
– Vagyis nem dolgozik… Vagyona van?… Nagy lábon
él?
– Dehogy! Majdnem mindennap önkiszolgáló büfében
ebédelünk, hat frankért.
– Gyakran beszélt az apjáról?
– Csak egyszer beszélt róla, már mondtam.
– Miféle ember a mostani látogatója? Találkozott már
vele?
– Sohase láttam… Olyan… hogy is mondjam…
végrehajtónak nézné az ember. Azért is szaladtam át, azt
hittem, Roger-nak adósságai vannak…
– Hogyan van öltözve?
– Várjon csak… Kemény kalap, piszkosszürke felöltő,
kesztyű… A két szobát függönnyel takart, valószínűleg
befalazott ajtó választotta el egymástól. Ha Maigret
rátapasztja a fülét, minden szót hallott volna odaátról, de
a két nő előtt nem vitte rá a lélek.
Nine öltözködni kezdett, és mosakodás címén egy vizes
törülközővel megnedvesítette az arcát. Remegett az
idegességtől. Mozdulatai kapkodóak voltak. Érezni
lehetett, hogy az események meghaladják az erejét, hogy
felkészült a legrosszabbra, hogy képtelen uralkodni
magán, képtelen megérteni a történteket.
A másik nő nyugodtabb volt, talán mert még mindig az
éter hatása alatt állt, vagy mert több tapasztalata volt az
efféle ügyekben.
– Hogy hívják magát?
– Céline-nek.
– Mi a foglalkozása?
– Házhoz járó fodrásznő voltam.
– Szerepel az erkölcsrendészet nyilvántartásában?
 A nő tagadóan rázta a fejét, de nem háborodott fel a
kérdésen. A szomszédból még mindig hallani lehetett a
halk beszélgetést. Nine, aki közben felvette a ruháját,
körülnézett a szobában, majd hirtelen sírva fakadt:
– Jaj, istenem… – dadogta.
– Faramuci egy história! – mondta lassan Céline. – Ha
csakugyan bűntényről van szó, alaposan benne vagyunk a
pácban…
– Hol volt tegnap este nyolc óra felé? A nő
elgondolkozott.
– Várjon csak… Nyolc felé?… Hol is… Megvan! A
Cyranó-ban – Roger-val?
– Nem… Azért nem vagyunk sziámi ikrek! Éjfélkor
találkoztunk, a Fontaine utcai eszpresszóban… – Mit
mondott Roger, honnan jön? – Nem kérdeztem…
Az ablakból Maigret elnézte a Pigalle teret, az apró
parkot, az éjszakai mulatók fényreklámjait. Hirtelen felállt,
és az ajtóhoz lépett.
– Itt várjanak mind a ketten!
Kiment, bekopogott a szomszéd szoba ajtaján, és
rögtön le is nyomta a kilincsét.
Egy pizsamás férfi ült a helyiség egyetlen
karosszékében, s noha az ablak tárva volt, a szobában
émelyítő éterszag terjengett. A másik férfi hadonászva
járkált fel és alá. Martin úr volt, akivel Maigret kétszer is
találkozott előző este a Vosges téri ház udvarán.
– Nicsak, hát megtalálta a kesztyűjét?
És Maigret a földhivatal tisztviselőjének a kezére
szegezte tekintetét. A férfi úgy elsápadt, hogy Maigret egy
pillanatig azt hitte, ájulás környékezi. Martin úr ajka
remegett. Beszélni próbált, de nem sikerült.
– Én… én…
 A fiatalabbik férfi borostás volt. Sárga arcbőre akár a
pergamen, a szeme véreres, petyhüdt szája
erélytelenségről árulkodott. Mohón itta a vizet a
fogmosópohárból.
– Szedje össze magát, Martin úr! Igazán nem reméltem,
hogy itt találom, főleg nem ilyenkor, amikor már régen a
Földhivatalban kéne lennie.
Maigret tetőtől talpig végigmérte Martin urat. Erőszakot
kellett vennie magán, nehogy megsajnálja valahogy,
annyira lerítt a szerencsétlenről a zavarodottság.
Martin úr a cipőjétől kezdve egészen a nyakkendőjéig
valóságos karikatúrája volt a kishivatalnokoknak. Ápolt,
tiszteletet keltő külsejű úriember volt, kipödört bajusszal,
tisztára kefélt öltönyben, aki nyilván becsületbeli
kötelességének tartotta, hogy csakis kesztyűben menjen el
hazulról.
De most mintha nem tudott volna mit kezdeni a
kezével, s a tekintete úgy rebbent a rendetlen szoba egyik
sarkából a másikba, mintha onnan várna valamilyen
sugallatot.
– Megengedi, hogy kérdezzek valamit, Martin úr? Mióta
ismeri Roger Couchet-t?
Martin úr arcán már nem ijedség tükröződött, hanem
döbbent rémület.
– Én?
– Igen, maga.
– De hát… a házasságom óta!
Ezt úgy mondta, mintha a világ legtermészetesebb
dolga volna. – Nem értem.
– Roger a mostohafiam… A feleségem fia… – És
Raymond Couchet-é? – Hát igen… Tudniillik… A férfi
összeszedte magát.
 – A feleségem volt Couchet első felesége… Volt egy fiúk,
Roger… Elváltak, aztán feleségül vettem…
Ennek olyan hatása volt, mint egy szélrohamnak,
amely elsöpri a felhőket, és kitisztul az ég. A Vosges téri
ház átalakult. Az események jellege megváltozott. Néhány
pont világosabb lett, a többi viszont homályosabb,
nyugtalanítóbb.
Olyannyira, hogy Maigret többet kérdezni se mert.
Rendet kellett teremtenie a gondolatai között. Hol az egyik
férfit nézte, hol a másikat, egyre növekvő nyugtalansággal.
Épp tegnap este kérdezte tőle a házmesterné, miközben
végigjártatta tekintetét az udvarra néző ablaksoron: –
Gondolja, hogy a ház lakói közül tette valaki?
És aztán a kapualjra szögezte a tekintetét. Nyilván
abban reménykedett, hogy csakis onnan jöhetett a tettes,
vagyis nem házbeli volt.
Hát nem! A dráma szereplőit a ház lakói között kell
keresni. Hogy miért, azt Maigret nem tudta volna
megmondani, de biztos volt benne. De miféle drámáét?
Maigret ezt sem tudta.
Csak azt érezte, hogy pattanásig feszült láthatatlan
szálak kötik össze a tér különböző pontjait, a Vosges téri
háztól eddig a Pigalle téri szállodáig, a Martinék lakásától
Riviere doktor oltóanyaggyáráig, a Nine hónapos szobájától
az étertől kába párocska szobájáig.
És az egészben talán Martin úr volt a legzavaróbb, aki
mint valami búgócsiga imbolygott tétován ebben a
labirintusban. Még mindig nem húzta le a kesztyűjét.
Piszkosszürke felöltője már önmagában is egy tiszteletre
méltó, rendezett élet jelképe volt. De hiába próbálta
megfékezni ide– oda rebbenő tekintetét, nem sikerük. –
Azért jöttem, hogy értesítsem Roger-t a történtekről –
dadogta.
– Értem.
Maigret nyugodtan, mélyen nézett a férfi szemébe, és
nem csodálkozott volna, ha a kishivatalnok egészen
összemegy az ijedségtől.
– Azt mondta a feleségem, mégiscsak jobb, ha a fiú
mitőlünk…
– Persze, persze…
– Roger ugyanis…
–…nagyon érzékeny – fejezte be a mondatot Maigret. –
Gyöngék az idegei.
A fiatalember, aki már a harmadik pohár vizet hajtotta
fel, gyűlölködő pillantást vetett a főfelügyelőre. Úgy
huszonöt éves lehetett, de vonásai már gyűröttek voltak, a
szemhéja petyhüdt.
De azért nem volt csúnya, sőt nem egy asszonyt
elbűvölt volna a szépségével. A bőre fakó volt. És a
szobában mindenből valamiféle bohémság sugárzott, még
a fiú fáradt, kicsit undorító arckifejezéséből is.
– Mondja csak, Roger Couchet, gyakran találkozott az
apjával?
– Csak néha.
– És hol?
Maigret keményen a fiú szemébe nézett.
– Az irodájában… Vagy valami vendéglőben…
– Mikor látta utoljára?
– Nem is tudom… Jó pár hete…
– Pénzt kért tőle?
– Mint mindig.
– Egyszóval a nyakán élt.
– Elég gazdag volt hozzá…
 – Egy pillanat! Hol volt tegnap este nyolc órakor?
Tétovázás nélkül jött a válasz:
– A Select-ben – mondta a fiú gúnyos mosollyal, amely
valami ilyesmit jelentett: „Azt hiszi, nem tudom, hová akar
kilyukadni?” – Mit csinált a Select-ben? – Az apámat
vártam!
– Szóval pénzre volt szüksége. És honnan tudta, hogy a
Select-be fog jönni? – Majdnem minden este ott ült a
pipijével. Különben is hallottam, amikor délután telefonon
megbeszélte a randit… Minden áthallatszik a szomszéd
szobából…
– És amikor látta, hogy az apja nem jön, nem jutott
eszébe véletlenül, hogy elmenjen hozzá a Vosges téri
irodába?
– Nem!
Maigret egy fiatalember fényképét pillantotta meg a
kandallópárkányon, körülötte több nő fényképével.
Maigret levette és zsebre dugta a fényképet.
– Megengedi? – dünnyögte.
– Ha öröme telik benne.
– Csak nem hiszi, hogy… – kezdte Martin úr.
– Én semmit se hiszek. Erről jut eszembe: milyen volt a
viszony maguk és Roger között? – Nem járt hozzánk
gyakran. – És amikor járt?
– Mindig csak néhány percig maradt… – Tudja az
anyja, milyen életet él a fia?
– Mit akar ezzel mondani?
– Ne játssza meg az ostobát, Martin úr! Tudja a
felesége, hogy a fia a Montmartre-on él és nem dolgozik?
A kishivatalnok feszélyezetten a földre szegezte a
tekintetét. – Próbáltam rávenni, hogy dolgozzon, nem is
egyszer – sóhajtotta.
 A fiatalember türelmetlenül zongorázni kezdett az
ujjaival az asztalon. – Ha nem venné észre, még mindig
pizsamában vagyok, és szeretnék…
– Látott tegnap este valaki ismerőst a Select-ben?
– Nine-t láttam. – Beszélt is vele?
– Már megbocsásson, de még soha egy szót sem
váltottam vele.
– Hol ült Nine?
– A pulttól jobbra a második asztalnál.
– Hol találta meg a kesztyűjét, Martin úr? Ha nem csal
az emlékezetem, tegnap este a szeméttartályok mellett
kereste, az udvaron.
Martin úr kényszeredetten elnevette magát.
– Otthon volt… Képzelje, fél kesztyűvel jöttem el
hazulról, és nem vettem észre…
– És hová ment a Vosges térről?
– Sétáltam… A rakpartokon… Tudja… fájt a fejem…
– Gyakran megy sétálni esténként a felesége nélkül?
– Megesik.
Mintha kínpadra feszítették volna. És még mindig nem
tudta, mit csináljon a kesztyűs kezével.
– Most az irodájába megy?
– Nem. Telefonon szabadságot kértem. Nem hagyhatom
magára a feleségemet egy ilyen…
– Hát akkor igyekezzék haza…
Maigret maradt. A kishivatalnok megpróbált illendően
búcsút venni. – Viszontlátásra, Roger… – mondta, és
nagyot nyelt. – Izé… Azt hiszem, jó volna, ha
meglátogatnád az anyádat… De Roger csak megvonta a
vállát, és türelmetlenül Maigret-re nézett. A lépcsőházból
hallani lehetett Martin úr távolodó lépteit. A fiatalember
nem szólt semmit. Gépiesen megfogta az éjjeliszekrényen
álló éteres üveget, és arrább tette.
– Nincs semmi mondanivalója? – kérdezte lassan a
főfelügyelő.
– Nincs.
– Mert ha volna valami, inkább most, mint később…
– Később se lesz semmi mondanivalóm… Azazhogy
igen! Egyvalamit mégiscsak jobb, ha most mindjárt
megmondok: maga aztán alaposan megforgatja a kést a
sebben…
– Igaz is, mivel tegnap este nem találkozott az
édesapjával, most ugyebár nincs egy vasa se?
– Ahogy mondja!
– És honnan fog pénzt szerezni?
– Miattam ne fájjon a feje, nagyon kérem… Megengedi?
Vizet eresztett a mosdókagylóba, és mosakodni kezdett.
Maigret a látszat kedvéért még néhány lépést tett a
szobában, majd visszament a másikba, ahol a két nő
várta. Most Céline volt az izgatottabb. Nine a karosszékben
kuporgott, és a zsebkendőjét harapdálta, az ablak
keretezte szürke égdarabra szegezve álmatag tekintetét.
– Csak nincs valami baj? – kérdezte Roger barátnője.
– Semmi… Visszamehet hozzá…
– Csakugyan az apját ölték meg? Aztán hirtelen komoly
hangon, összeráncolt homlokkal megkérdezte: – Akkor
tehát örökölni fog? Azzal elgondolkozva kiment.
Az utcára érve Maigret megkérdezte Nine-től: – Hová
megy?
Bizonytalan, közömbös mozdulat volt a válasz. Majd: –
A Kék Malomba, hátha visszavesznek…
Maigret-nek megesett rajta a szíve. – Nagyon szerette
Couchet-t?
 – Már mondtam tegnap: irtó rendes pasas volt… Nem
sok ilyen férfi akad, esküszöm!… És ha arra gondolok,
hogy egy gazember… Két könnycsepp buggyant ki a
szeméből, aztán semmi. – Megérkeztem – mondta a lány,
és belökte a művészbejárónak szolgáló kis ajtót.
Maigret szomjas volt, betért egy kocsmába, hogy
felhajtson egy pohár sört. Most a Vosges térre kellett
mennie. Amikor a telefonra tévedt a tekintete, eszébe
jutott, hogy ma még nem is járt az Orfévres rakparton,
pedig lehet, hogy sürgős üzenet várja az irodájában.
Felhívta az irodaszolgát.
– Te vagy az, Jean? Van valami postám? Micsoda?…
Egy hölgy vár egy órája?… Gyászban?… Csak nem
Madame Couchet?… Mi? Madame Martin?… Máris
megyek!
Madame Martin gyászban! És már egy órája várja őt a
bűnügyi rendőrség előszobájában.
Maigret eddig még csak az árnyképét látta az
asszonynak, a második emeleti ablak függönyére vetülő
hadonászó árnyat, amelynek a szája csak úgy ontotta a
szidalmakat a férje fejére. – Ez bizony gyakran megesik! –
mondta a házmesterné. És az a szegény kis mitugrász a
földhivatalból, aki otthon felejtette a kesztyűjét, és egyedül
ment sétálni a sötétben a rakpartra…

Amikor Maigret éjfél után egy órakor elhagyta az

udvart, mintha megzörrent volna valahol egy ablak.
Lassan ballagott fel a bűnügyi rendőrség porlepte
lépcsőjén, útközben kezet rázott néhány kollégájával, majd
az ajtónyíláson bedugta a fejét az előszobába.
Tíz zöld bársony karosszék állt a helyiségben meg egy
biliárdasztal-féle. A falon a dicsőségtábla: annak a kétszáz
nyomozónak az arcképe, akiket szolgálat közben ért a
halál.
A szoba közepén egy talpig feketébe öltözött, merev
tartású hölgy ült, egyik kezében ezüstfogantyús
kézitáskáját szorongatta, a másikkal az esernyője gombját
fogta. Vékony ajka volt. Mereven maga elé nézett. Érezte,
hogy figyeli valaki, de nem mozdult. Arcvonásai feszültek
voltak. Várakozott.
 4. A második emeleti ablak

Madame. Martin azoknak az asszonyoknak az

agresszív méltóságával lépett be Maigret előtt az ajtón,
akinek a szemében a mások gúnya a legnagyobb
katasztrófa.
– Parancsoljon helyet foglalni, asszonyom!
Maigret mackós mozgású, jámbor, kissé tétova
tekintetű férfi módjára fogadta az asszonyt, és rámutatott
a székre, amely az ablak világosságának fakó téglalapján
állt. Az asszony pontosan ugyanolyan testtartásban foglalt
helyet, amilyenben röviddel azelőtt az előszobában
üldögélt. Ez a testtartás vitathatatlanul tiszteletet
parancsoló volt. És támadó is. Az asszony háta még csak
nem is érintette a szék hátát. És úgy látszott, hogy fekete
cérnakesztyűbe bújtatott kezével úgy szokott gesztikulálni,
hogy közben egy pillanatra sem tette le a retiküljét, amely
ide-oda himbálózott a levegőben.
– Gondolom, főfelügyelő úr, váratlannak találja a
látogatásomat…
– Téved, asszonyom!
Maigret igazán nem gonoszságból ütötte ki az asszonyt
a nyeregből már az első összecsapás alkalmával. De nem
is véletlenül. Ügy érezte, ezt kell tennie.
Ő maga az egyik irodai karosszékbe ült le. Hátradőlt
benne, meglehetősen közönséges pózban, és jóízűen
aprókat szippantott a pipájából.
Madame Martin összerezzent, helyesebben: egész
felsőteste megmerevedett.
 – Mit akar ezzel mondani? Csak nem számított rá,
hogy…?
– De igen!
És jámboran rámosolygott az asszonyra. Az
egyszeriben elviselhetetlennek érezte a kezén a
cérnakesztyű szorítását. Szúrós tekintetét körbejártatta a
helyiségben, majd egyszerre csak az eszébe jutott valami.
– Névtelen levelet kapott?
Állítva mondta, amit kérdezett, az olyan ember
arckifejezésével, aki már eleve bizonyos a válaszban Ez
még szélesebb mosolyra késztette a főfelügyelőt, annyira
illett mindahhoz, amit az asszonyról már tudott.
– Nem kaptam semmiféle névtelen levelet.
Az asszony hitetlenül csóválta a fejét.
– Csak nem akarja elhitetni velem, hogy…
Mintha csak egy családi fényképalbumból lépett volna
ki. Még a testalkata is illett a kishivatalnokhoz, aki
feleségül vette.
Nem kellett hozzá nagy képzelőerő, hogy az ember
maga előtt lássa, hogyan sétál végig vasárnap délután a
Champs-Élysées-n: ideges termetét, kalapját, amely
mindig ferdén áll a kontya miatt, az energikus nőkre
jellemző gyors járását, s a mozdulatot, ahogyan felszegi az
állát, amikor ellentmondást nem tűrő hangon beszél…
Meg Martin úr piszkosszürke felöltőjét, szarvasbőr
kesztyűjét, sétapálcáját, nyugodt járását, ahogyan
sétálgat, s közben meg-megáll egy-egy kirakat előtt…
– Volt otthon gyászruhája? – dünnyögte alattomosan
Maigret, és hatalmas füstfelhőt fújt a levegőbe.
– Három esztendeje halt meg a nővérem… Aki Blois-
ban lakott… A férje rendőr volt, főfelügyelő… Láthatja,
hogy…
 – Mit?…
– Semmit. Az asszony csak figyelmeztette. Épp ideje
volt, hogy éreztesse Maigret-vel, ő se akárki.
Egyébként az asszony ideges lett, mivel semmire se
ment az előre elkészített mondatokkal, méghozzá ennek a
behemót főfelügyelőnek a hibájából.
– Mikor értesült az első férje haláláról?
– De hát… Ma reggel, mint mindenki. A házmesternétől
tudtam meg, hogy maga foglalkozik az üggyel, és mivel a
helyzetem meglehetősen kényes… De hát ezt maga úgyse
érti.
– Dehogyisnem. Apropó, a fia nem látogatta meg
véletlenül tegnap délután?
– Mire céloz ezzel?
– Semmire. Csak megkérdeztem.
– Legalább három hónapja, hogy nem járt nálam, a
házmesterné is megmondhatja…
Kimérten beszélt. De a tekintete még agresszívebb lett.
Lehet, hogy Maigret hibát követett el, amikor beléfojtotta a
mondókáját? – Nagyon örülök, hogy eljött, hiszen ez a
tapintatát bizonyítja, és… A „tapintat” szó hallatára valami
megváltozott az asszony szürke szemében, és Madame
Martin hálásan biccentett.
– Vannak nagyon kínos helyzetek – mondta. – Nem
mindenki érti meg. Még a férjem se; azt tanácsolta, hogy
ne gyászoljak. Láthatja, úgy hordom ezt a ruhát, mint
valami természetes öltözéket. Fátyol nélkül. Gyászszalag
nélkül. Csak fekete ruhát vettem fel, ennyi az egész…
Maigret helyeslően biccentett, és az asztalra tette a
pipáját. – Igaz, hogy elváltunk, és hogy Roger
szerencsétlenné tett, de azért még…
 Visszanyerte magabiztosságát. Észrevétlenül közeledett
előre eltervezett mondanivalójához.
– Főleg egy olyan nagy bérházban, mint a miénk, ahol
huszonnyolc család él! És micsoda családok! Az első
emeletiekről nem is beszélek. Hát még a többi! Monsieur
de Saint-Marc, nem mondom, finom ember, de a felesége a
világ minden kincséért se viszonozná a lakók köszönését…
Ha gondos nevelésben részesül az ember, kínos, ha…
– Ön Párizsban született? – Az apám cukrász volt
Meaux-ban.
– Hány esztendős korában ment férjhez Couchet-hoz?
– Húsz… Tudja, a szüleim nem engedték, hogy én is a
boltban dolgozzam. Couchet sokat utazott akkoriban… Azt
mondta, van mit aprítania a tejbe, és hogy mindene
megvan, ami egy nőt boldoggá tehet…
Az asszonynak megkeményedett a tekintete:
megbizonyosodott róla, nem kell tartania Maigret
gúnyától.
– Nem szívesen beszélek róla, mennyit szenvedtem
mellette… Ami kevés pénzt keresett, mind elúszott a
nevetséges spekulációin. Azt állította, hamarosan
meggazdagodik… Háromszor változtatott állást egy év
alatt, úgyhogy amikor a fiam megszületett, egy fillér nem
sok, de annyi megtakarított pénzünk se volt. Az anyámnak
kellett megvennie a kelengyét…
Az asszony nekitámasztotta az esernyőjét az
íróasztalnak. Maigret arra gondolt, hogy Madame Martin
alighanem tegnap este is ugyanezzel a száraz indulattal
beszélt, amikor ő megpillantotta a függönyre vetődő
árnyékát.
– Ha valaki nem képes eltartani a feleségét, ne
nősüljön meg! Nekem ez a véleményem! És főleg akkor ne,
ha a férfinak már nincs semmi önérzete! Nem is tudnám
elsorolni, mi mindennel megpróbálkozott Couchet… Pedig
figyelmeztettem, hogy keressen magának komoly állást,
lehetőleg nyugdíjasat. Például a közigazgatásban… Akkor
legalább, ha történnék vele valami, nem maradnék egy
fillér nélkül… De nem! Egyszer még képes volt az országúti
kerékpárversenyt is végigcsinálni, már nem is tudom,
milyen minőségben… A versenyzők előtt járt, talán az
élelmezéssel vagy valami ilyesmivel foglalkozott. És amikor
hazajött, nem volt egy vasa sem! Hát ilyen ember volt!
Ilyen életem volt mellette…
– Hol laktak?
– Nanterre-ben. Annyi pénzünk se volt, hogy a
központban béreljünk lakást. Maga ismerte Couchet-t? Őt
persze ez nem zavarta. Nem szégyenkezett. Nem
nyugtalankodott. Egyre csak azt hajtogatta, hogy
szerencsés csillagzat alatt született, és hogy előbb-utóbb
meg fog gazdagodni… A bicikliverseny után az óraláncok
következtek… Ne is próbálja, úgyse találja ki. Óraláncokat
árult egy vásári bódéban! A végén a testvéreim Neuillyben
nem mertek kimenni a vásárba, nehogy
összetalálkozzanak vele… Nem akarták látni ilyen
helyzetben…
– Ön nyújtotta be a válókeresetet?
Az asszony szemérmesen lehajtotta a fejét, de a
vonásai feszültek maradtak.
– Martin úr ugyanabban a házban lakott, ahol mi…
Akkor még sokkal fiatalabb volt, mint most… Jó állása volt
a közigazgatásban… Couchet csaknem mindig magamra
hagyott, miközben folyton csavargott… Ó, nem történt
semmi, ami összeegyeztethetetlen volna a tisztességgel…
Elmondtam a dolgot a férjemnek… Közös megegyezéssel
kértük a válást, azzal, hogy nem illik össze a
természetünk… Couchet-nak csak a gyerektartást kellett
fizetnie… És Martin meg én egy évet vártunk, csak aztán
házasodtunk össze…
Az asszony már izgett-mozgott a széken. Ujjaival a
retikül ezüstfogantyúját babrálta.
– Látja, nekem sohase volt szerencsém. Couchet eleinte
még a gyerektartást se fizette rendesen. És egy jó érzésű
asszonynak ugyancsak kínos, ha látja, hogy a második
férje viseli annak a gyereknek a költségeit, aki nem is tőle
való…
Nem, Maigret nem aludt, bár a szeme félig lecsukódott,
a pipája meg, amelyet visszadugott a szájába, kialudt.
Egyre kínosabb lett a dolog. Az asszonynak
bepárásodott a szeme. Ajkai nyugtalanítóan remegni
kezdtek.
– Csak én tudom, mennyit szenvedtem… Kitaníttattam
Roger-t… Azt akartam, hogy tanult ember legyen… Nem
hasonlított az apjára… Kedves gyerek volt, érzékeny…
Amikor betöltötte a tizenhetedik évét, Martin állást
szerzett neki egy bankban, hogy kitanulja a szakmát… De
a gyerek összetalálkozott Couchet-val, hogy hol, azt nem
tudom… – És rászokott, hogy pénzt kérjen az apjától?
– Tudja meg, hogy én Couchet-tól soha egy fillért se
láttam! Ha rólam volt szó, minden sokba került. Én
magam varrtam a ruháimat, és három évig hordtam egy
kalapot!
– Roger-nak meg mindent megvett, amit csak akart a
fiú?
– Elkényeztette!… Aztán Roger egy szép napon faképnél
hagyott bennünket, önállóan akart élni… Most már csak
néha jön el hozzám látogatóba… De az apját mindig
meglátogatja!…
– Régóta laknak a Vosges téren?
– Körülbelül nyolc éve… Amikor kibéreltük a lakást,
fogalmunk se volt róla, hogy Couchet-nak ott
oltóanyaggyára van… Martin el is akart költözni… Még
csak az hiányzott volna… Mert ha valakinek el kellett
mennie, ugyebár, az csak Couchet lehetett. Couchet, nem
tudom, hogyan, meggazdagodott, még az autóját se ő
vezeti!… Sofőrje van… Láttam a feleségét…
– Otthon?
– Meglestem az utcán, látni akartam, miféle… De jobb,
ha nem beszélek róla… Mindenesetre nem valami nagy
szám, akárhogy riszálja magát az asztrakán bundájában…
Maigret végigsimított a homlokán. Ez már olyan volt,
mint a lidércnyomás. Már egy negyedórája nézte ugyanazt
az arcot, és úgy érezte, soha többé nem fog elhalványulni a
recehártyáján. Mintha ez a sovány, fakó arc, ezek a finom,
ideges vonások sohase fejeztek volna ki mást, csak
fájdalmas beletörődést. Még ez is bizonyos családi fotókra
emlékeztette, méghozzá a saját családja fényképeire. Volt
egy nagynénje, kövérebb, mint Madame Martin, de ő is
mindig siránkozott. Amikor látogatóba ment hozzájuk,
Maigret, aki akkor még gyerek volt, tudta, hogy a néni le
se ül, már veszi elő a zsebkendőjét a retiküljéből. –
Szegény Hermance! – kezdte a siránkozást. – Micsoda élete
van! Muszáj elmesélnem, mit művelt megint az a Pierre…
A nagynéninek is ugyanilyen gumiarca volt, ugyanilyen
keskeny ajka, és az ő szemében is így villant fel néha a
téboly lángja. Madame Martin hirtelen elvesztette
gondolatai fonalát. Remegett az idegességtől.
 – Most már talán érti a helyzetemet… Couchet, persze,
újra megnősült. De ez mit sem változtat azon, hogy én
voltam a felesége, én álltam mellette az elején, vagyis élete
legnehezebb éveiben… A másik csak játékbaba, semmi
más…
– Igényt tart az örökségre?
– Méghogy én? – kiáltott fel az asszony felháborodva. –
Nekem nem kell a pénze! Pedig nem vagyunk gazdagok.
Martinból hiányzik a vállalkozó szellem, háttérbe szorítják
a munkatársai, pedig feleannyi eszük sincs, mint neki… El
kellene mennem bejárónőnek, hogy megéljünk valahogy,
de nem szeretnék…
– Maga küldte a férjét Roger-hoz?
Az asszony nem sápadt el, mert nem sápadhatott el. Az
arcszíne mindig egyformán szürke volt. De a tekintete egy
kicsit elbizonytalanodott.
– Honnan tudja?
Majd hirtelen, felháborodva:
– Remélem, nem figyelnek bennünket? Hallja? Az aztán
mindennek a teteje lenne! Akkor habozás nélkül
magasabb helyhez fordulnék segítségért…
– Nyugodjék meg, asszonyom… Nem mondtam semmi
ilyesmit… Csak véletlenül találkoztam ma reggel Martin
úrral…
Az asszony azonban bizalmatlan maradt, hidegen
figyelte a főfelügyelőt. – A végén még megbánom, hogy
idejöttem. Az ember korrekt akar lenni… és ahelyett hogy
ezt méltányolnák, még…
– Biztosítom, asszonyom, hogy végtelenül méltányolom
a látogatását.
Madame Martin mégis érezte, hogy valami nincs
rendjén. Megfélemlítette ez a széles vállú, vastag nyakú
férfi, aki olyan ártatlan tekintettel nézte, mintha semmit se
forgatna a fejében.
– Mindenesetre – fűzte hozzá élesen sziszegve – jobb,
ha én beszélek, mint a házmesterné… Előbb-utóbb úgyis
megtudta volna…
– Hogy ön Couchet első felesége?
– Látta már a másikat?
Maigret kis híján elmosolyodott. – Még nem…
– Ő, biztos, majd krokodilkönnyeket hullajt… Most már
nyugodt lehet… Couchet millióival…
És ekkor váratlanul elsírta magát; alsó ajka
felhúzódott, egész arca megváltozott, elvesztette minden
feszességét.
– Az a nő még csak nem is ismerte, amikor Couchet a
megélhetésért harcolt, amikor bátorításra, asszonyi
melegségre volt szüksége…
Néha visszafojtott, alig észrevehető sírógörcs tört fel az
asszony torkán, megrándult sovány nyaka, amely köré
selyemszalag volt csavarva.
Aztán felállt. Körülnézett, mintha meg akarna
bizonyosodni róla, nem felejt-e ott valamit. Még mindig
szipogott. – De ez mind nem fontos…
Bár még hullottak a könnyei, keserűen elmosolyodott.
– Én mindenesetre megtettem a kötelességemet… Nem
tudom, mit gondol rólam, de…
– Biztosítom, asszonyom, hogy…
Maigret ugyancsak zavarban lett volna, ha az asszony
nem vág közbe, és neki be kellett volna fejeznie a
mondatot.
– Különben fütyülök rá! Nekem a tiszta lelkiismeret a
fontos! Ezt nem mindenki mondhatja el magáról…
 Az asszonynak valahogy hiányérzete volt. De hogy
miért, azt nem tudta volna megmondani. Még egyszer
körüljártatta tekintetét a helyiségben, a kezét mozgatva,
mintha csodálkoznék, hogy nincs benne semmi… Maigret
felállt, és az ajtóig kísérte. – Igazán hálás vagyok, hogy
eljött. – Ügy éreztem, kötelességem…
Az asszony már a folyosón volt, ahol néhány nyomozó
nevetgélve diskurált. Méltóságteljesen haladt el mellettük,
anélkül hogy rájuk nézett volna.

Mihelyt becsukódott az ajtó, Maigret az ablakhoz

lépett, s noha már hidegre fordult az idő, szélesre tárta.
Olyan fáradt volt, mint valami nehéz kihallgatás után,
amelyet egy hétpróbás bűnözővel folytatott. Főleg attól az
enyhe undortól szenvedett, amelyet olyankor érez az
ember, amikor az élet olyan oldalaival kénytelen
szembenézni, amelyekről általában nem szokás tudomást
venni.
Nem történt semmi drámai. Semmi lázító.
Az asszony nem mondott semmi rendkívülit. Semmiféle
új távlatot nem nyitott meg a főfelügyelő előtt.
Maigret mégis enyhe undorral gondolt vissza a
találkozásra. Az íróasztal sarkán a rendőrségi közlöny
egyik példánya hevert, vagy húsz körözött személy
arcképénél kinyitva. A legtöbbnek már a szeme se állt jól.
Olyan arcok voltak, amelyek magukon viselték az
elkorcsosulás bélyegét.
„Ernst Strowitz, akit a caeni törvényszék távollétében
elítélt, mert meggyilkolt egy parasztasszonyt a benonville-i
országút mellett…” Aztán a megjegyzés, piros betűkkel:
„Közveszélyes. Mindig fegyver van nála.”
 Egy fickó, aki biztos nem adja olcsón az életét. Maigret
mégis ezerszer inkább ővele foglalkozott volna, mint ezzel a
ragacsos szürkeséggel, ezekkel a családi históriákkal, ezzel
a még mindig rejtélyes, de egyre elképesztőbb bűnténnyel.
Nem tudott szabadulni a képtől: egyre csak Martinékat
látta maga előtt, vasárnap a Champs-Élysées-n. A
piszkosszürke felöltőt meg a fekete selyemszalagot a
asszony nyaka körül.
Csöngetett. Jean jelent meg az ajtóban. Maigret
elküldte, hogy keresse ki valamennyi személy
nyilvántartólapját, akinek köze lehetett a gyilkossághoz.
Nem lett tőlük okosabb. Nine-t egyszer kapták el,
egyedül, a Montmartre környékén egy razzia során, de
miután bebizonyította, hogy nem üzletszerű kéjelgésből él,
elengedték.
Ami a Couohet fiút illeti, a szórakozóhelyeket ellenőrző
brigád meg az erkölcsrendészet egyaránt szemmel tartotta,
mivel az volt a gyanú, hogy kábítószer-kereskedelemmel
foglalkozik. De konkrét bizonyíték nem volt ellene.
Maigret telefonon beszélt az erkölcsrendészettel.
Céline-t, akinek Loiseau volt a családi neve, és Saint-
Amand-Mondtrond-ban született, ott jól ismerték. Bárcás
volt. Elég szabályszerűen eljárt az ellenőrzésekre. – Nem
rossz lány – mondta a brigádvezető. – Általában beéri egy
vagy két állandó baráttal… Csak akkor találkozunk vele,
amikor visszakerül az utcára…
Jean, az irodaszolga nem ment ki a szobából, hanem
mutatott valamit Maigret-nek.
– A hölgy ittfelejtette az esernyőjét.
– Tudom…
– Ja, úgy…
– Ugyanis szükségem van rá.
 És a főfelügyelő sóhajtva felállt, becsukta az ablakot, és
háttal a kályhának lecövekelt abban a testtartásban,
amelyet mindig felvett, amikor valamin el kellett
gondolkodnia.
Egy óra múlva szinte már betéve tudta azokat az
íróasztalán felhalmozódott jelentéseket, amelyeket a
különböző osztályok juttattak el hozzá.
Mindenekelőtt a boncolás is megerősítette a
törvényszéki orvosszakértő feltevését: körülbelül három
méterről adhatták le a revolverlövést, és a halál azonnal
beállt. Az áldozat gyomra tartalmazott némi alkoholt, de
táplálék nem volt benne.
A bűnügyi nyilvántartó emberei, akik az Igazságügyi
Palota tetőterében dolgoztak, azt jelentették, hogy
semmiféle érdekes ujjlenyomatot nem találtak.
Végül a Crédit Lyonnais megerősítette, hogy Couchet,
akit a bankban jól ismertek, fél négy felé megjelent náluk,
és – mint minden hónap végén – háromszázezer frankot
vett fel vadonatúj bankjegyekben.
Most már csaknem biztos volt, hogy amikor Couchet
visszament az irodájába, a háromszázezer frankot betette
a páncélszekrénybe a már benne levő hatvanezer mellé.
Mivel még dolga volt, nem zárta be a páncélszekrényt,
amely a háta mögött állt.
Az a tény, hogy a laboratóriumban égett a villany, arra
vallott, hogy Couchet néhány percre elhagyta az irodáját,
vagy azért, hogy körülnézzen a többi helyiségben, vagy
azért, hogy – és ez volt a valószínűbb – kimenjen a
mosdóba.
Vajon a páncélszekrényben volt még a pénz, amikor
visszaült a helyére?
 Valószínűleg nem, hiszen ebben az esetben a gyilkos
kénytelen lett volna odébb taszítani a holttestet, hogy
kinyithassa a súlyos ajtót és kivehesse a pénzt.
Ez volt a dolog technikai oldala. Rablógyilkosról van-e
szó, vagy pedig egy rablóról meg egy gyilkosról, akik
egymástól függetlenül jártak az irodában?
Maigret tíz percre benézett a vizsgálóbíróhoz, és közölte
vele a nyomozás eddigi eredményét. Aztán, mivel már
elmúlt dél, hazament, egy kicsit görnyedten, ami a
rosszkedv jele volt nála.

– Te foglalkozol a Vosges téri üggyel? – kérdezte a

felesége, mivel már olvasta a reggeli lapokat.
– Én!
Maigret furcsa módon ült le, és tekintetében, amelyet a
feleségére emelt, mélységes gyöngédség és szemernyi
nyugtalanság tükröződött.
Még mindig Madame Martin sovány arcát, fekete
ruháját és fájdalmas tekintetét látta maga előtt.
Meg a könnyeket, amelyek olyan hirtelen buggyantak
ki a szeméből, és olyan gyorsan tűntek el, mintha valami
benső tűz szárította volna fel őket, hogy aztán később újra
kicsorduljanak.
Madame Couchet, akiinek szőrmebundája van… és
Madame Martin, akinek nincs… Couchet, aki élelmet
szállított az országúti kerékpárverseny résztvevőinek, meg
az első felesége, aki három évig volt kénytelen viselni egy
kalapot…
Meg a fia… Meg az éteres üveg a szállodai szoba
éjjeliszekrényén… Meg Céline, aki csak akkor kerül vissza
az utcára, ha már jó ideje nincs állandó barátja… Meg
Nine…
 – Rosszkedvűnek látszol… Rossz színben vagy…
Mintha nátha bujkálna benned.
Ez igaz is volt. Maigret apró szúrásokat érzett az
orrlyukában, ürességet a fejében.
– Honnan a csudából hoztad haza ezt az esernyőt?
Rossz ránézni!… Madame Martin esernyője! A Martin
házaspár, amint piszkosszürke felöltőben és fekete
selyemruhában sétál vasárnaponként a Champs-Élysées-
n…
– Nem érdekes… Nem tudom, hánykor jövök haza!
Hogy miért, azt nem tudta volna megmagyarázni, de
úgy érezte, mintha valami rendellenesség volna a házban,
valami, ami már a homlokzatáról is lerítt.
Azért, mert nagy volt a nyüzsgés a boltban, ahol halotti
koszorúkat árultak? Nyilván a lakók is összeadtak egy
koszorúra valót. Vagy mert a női fodrász, akinek az árkád
másik végében volt a szalonja, nyugtalan pillantásokat
vetett az utcára?
Tény, hogy a házban ma volt valami rendellenes. Mivel
már négy óra volt, és kezdett leszállni az este, a kapu alatt
már égett a nevetséges kis körte.
A házzal szemközt a csősz éppen most zárta be a park
rácsos kapuját. Saint-Marcék inasa az első emeleten
lassú, méltóságteljes mozdulattal behúzta a függönyöket.
Amikor Maigret bekopogott a házmesterfülkébe,
Madame Bourcier éppen a Dufayel cég pénzbeszedőjével
pletykált, akinek kis tintásüveg lógott a nyakában a
sötétkék egyenruha fölött.
– Egy ilyen házban, ahol soha semmi se történt…
Pssszt! A főfelügyelő… Az asszony egy kicsit hasonlított
Madame Martinre, abban az értelemben, hogy mind a
ketten kortalanok voltak, híján minden nőiességnek. És
mind a ketten szerencsétlenek voltak, vagy legalábbis
annak tartották magukat.
Azzal a különbséggel, hogy a házmesternén valamiféle
beletörődés is látszott, beletörődés a sorsába.
– Jojo… Lili… Ne lábatlankodjatok itt!… Jó napot,
főfelügyelő úr!… Reggel óta várom… Micsoda história!…
Gondoltam, nem árt, ha végigjárom a lakókat, és gyűjtök
egy koszorúra… Tudják már, mikor lesz a temetés?… Ja,
igaz is… Madame de Saint-Marc… Hiszen tudja! Nagyon
kérem, neki egy szót se a dologról!… Monsieur de Saint-
Marc ugyanis felkeresett ma reggel… Félti az asszonyt.
Nem is csoda, amilyen állapotban van szegény…
Az udvarba, ahol már kékes volt a levegő, hosszú,
sárga fénynyalábokat vetett a két lámpa, a kapu alatti meg
a falba erősített.
Saint– MarcHol lakik Madame Martin? – kérdezte
Maigret.
Saint– MarcA másodikon, a lépcsőforduló után a
harmadik ajtó balra. A főfelügyelő felismerte az ablakot; a
szobában most is égett a villany, de senkinek az árnyékát
se lehetett látni a függönyön.
A laboratóriumok felől írógépek kattogása hallatszott.
Egy szállítómunkás érkezett:
– Riviere oltóanyaggyár?
– Hátul az udvarban. Jobbra a bejárat. Jojo, hagyd
békén a húgodat!
Maigret felment a lépcsőn, hóna alatt Madame Martin
esernyőjével. A házat az első emeletig renoválták: újra
festették a falakat, a falépcsőt belakkozták.
De a másodiktól kezdve mintha egy másik világba
lépett volna az ember: a falak mocskosak voltak, a padló
megvetemedett. Silány barna festékkel mázolták be a
lakások ajtóit. S az ajtókon hol egy odarajzszögezett
névjegykártyát lehetett látni, hol meg egy domborított
alumínium lemezt. Az egyiken olyan névjegykártya,
amelyből három frankba kerül száz darab. „Edgar Martin
és neje.” Jobbra puha bojtban végződő, nemzetiszínű
csengőzsinór. Amikor Maigret megrántotta, éles csengőszó
töltötte be a lakást. Majd szapora léptek hangzottak fel.
Egy hang megkérdezte: – Ki az?
Az ajtó kinyílt. Az előszoba roppant szűk, négyszögletes
helyiség volt, piszkosszürke felöltő lógott a fogason. Vele
szemben a nyitott ajtón át egy szobába lehetett látni,
amely félig szalon volt, félig ebédlő, a komódon rádió állt.
– Ne haragudjon a zavarásért. De reggel az irodámban
felejtette az esernyőjét…
– Nahát! Én meg azt hittem, hogy az autóbuszon
hagytam. Mondtam is Martinnak…
Maigret komoly maradt. Megszokta az ilyen
asszonyokat, akiknek az a mániájuk, hogy örökösen a
családi nevén emlegessék a férjüket. Martin is otthon volt,
csíkos nadrágot viselt és vastag posztóból készült,
csokoládébarna házikabátot. – Kerüljön beljebb…
– Igazán nem szeretném zavarni magukat.
Saint– MarcUgyan, bennünket sohase zavar, nincs
semmi rejtegetni valónk! Semmi kétség, a szag egy lakás
legjellegzetesebb tulajdonsága. De itt a szag
azonosíthatatlan volt, a padlóviasz–, a konyhaszag meg az
ócska ruhák áporodottságának keveréke.
Egy kalitkában kanári ugrándozott, és időnként egy-
egy vízcseppet pöccintett ki a csőrével. – Engedd át a fotelt
a főfelügyelő úrnak…
A fotelt! Ugyanis csak egy volt belőle, a bőrhuzata
olyan sötét, hogy már-már feketének látszott.
 És Madame Martin, aki egészen másnak látszott, mint
reggel, affektálva megkérdezte:
– Ugye, iszik valamit? Dehogyisnem!… Martin! Hozz egy
pohárka gyomorkeserűt…
Martin bosszús volt. Lehet, hogy nem volt ital a
háznál? Vagy csak az üveg fenekén maradt még egy kevés?
– Köszönöm, asszonyom, de étkezés előtt sohase iszom. –
De hiszen a vacsora még messze van…
Szánalmas volt! Az ember szinte megbánta, hogy
embernek született, egy olyan földre, ahol pedig több órán
át ragyogóan süt a nap, és ahol szabadon is élnek
madarak!
Ezek az emberek itt nyilván nem szerették a
világosságot, mert a három villanykörte fényét vastag,
színes ernyővel tompították, amely alig eresztett át némi
fényt.
Főleg a padlóviasz! – gondolta Maigret.
A szagban ez volt a legáthatóbb. A tölgyfa asztal úgy ki
volt fényesítve, mint valami korcsolyapálya.
Martin úr felöltötte a vendéglátó házigazda mosolyát. –
Biztosan csodálatos innen a kilátás a Vosges térre,
amelynek nincs párja egész Párizsban! – mondta Maigret,
pedig nagyon jól tudta, hogy az ablakok az udvarra
néznek.
– Dehogy! Az utcára néző lakásoknak, a másodikon,
nagyon alacsony a mennyezetük, a ház stílusa miatt…
Tudniillik az egész teret műemlékegyüttesnek
minősítették… Nem szabad hozzányúlni… Ezt aztán jól
megcsinálták. Évek óta szeretnénk berendezni egy
fürdőszobát, de…
Maigret az ablakhoz lépett, és hanyag mozdulattal
széthúzta a függönyt, amelyen tegnap az árnyjátékot látta.
Valósággal földbe gyökerezett a lába, s annyira
meglepődött, hogy még beszélni is elfelejtett, ahogy az egy
jól nevelt látogatóhoz illett válna.
Az ablakból ugyanis éppen a Couchet-cég irodáira meg
a laboratóriumra látott.
A földszintről úgy látta, hogy a cég ablakai tejüvegből
vannak. Innen fentről azonban kiderült, hogy csak az alsó
ablaktáblák vannak tejüvegből. A többi áttetsző volt és
ragyogó, mivel a takarítónők hetenként kétszer vagy
háromszor is megtisztították.
Még azt a helyet is tisztán látni lehetett, ahol Couchet-t
meggyilkolták. Most Philippe úr ült ott, és gépelt leveleket
írt alá, amelyeket a titkárnője egyenként tett eléje. A
páncélszekrény zárja is kivehető volt. A laboratóriumba
vezető ajtó félig nyitva volt. Annak az ablakain keresztül
fehér köpenyes nőket lehetett látni, akik – sorban ülve egy
hosszú asztal mellett – üvegfiolákat csomagoltak.
Mindegyiknek megvolt a maga feladata. Az első egy
kosárból vette ki a fiolákat, az utolsó meg átadta egy
alkalmazottnak a gondosan becsomagolt dobozt, benne kis
cédulával, egyszóval a kész árucikket, amelyet már csak el
kellett szállítani a gyógyszertáraknak.
– Azért csak kínáld meg valamivel a főfelügyelő urat! –
hallotta Maigret Madame Martin hangját.
Martin úr térült-fordult, kinyitott egy szekrényt,
poharakkal csörömpölt. – Csak egy ujjnyi ürmöst,
főfelügyelő úr!… Madame Couchet persze valami koktéllal
is meg tudná kínálni…
És Madame Martin szúrósan elmosolyodott, mintha
fullánk lett volna az ajka.
 5. A bolond nő

Maigret a pohárral a kezében ránézett Madame

Martinra, és azt mondta:
– Bárcsak kinézett volna tegnap este az ablakon! Akkor
egykettőre befejezhetném a nyomozást. Mert lehetetlen,
hogy innen ne látta volna, mi történik Couchet irodájában.
Maigret hangjában vagy viselkedésében nem lehetett
észrevenni semmi célzatosságot. Beszéd közben aprókat
kortyolt az ürmösből.
– Azt is mondhatnám, hogy ez az ügy az egyik
legkülönösebb esete lett volna a tanúskodásnak a
bűnügyek történetében. Távolról valaki a saját szemével
lát egy gyilkosságot! Sőt: látcsővel olyan tisztán ki tudta
volna venni a beszélgetők szájmozgását, hogy még a
szóváltást is rekonstruálni lehetne.
Madame Martin nem tudta, mit gondoljon, feszülten
figyelt, vértelen ajkán tétova mosollyal.
– De micsoda megrázkódtatás is lett volna önnek.
Nyugodtan áll az ablakában, és egyszer csak valaki az ön
szeme láttára rátámad a volt férjére! És ez még semmi!
Mert a jelenet bizonyára még bonyolultabb volt. Úgy
képzelem, hogy Couchet egyedül ül, a számadásaiba
temetkezve… Egyszer csak feláll, és kimegy a mosdóba.
Mire visszatér, valaki kirámolta a páncélszekrényt, és nem
volt ideje elmenekülni… Ebben az esetben azonban van
valami, amit nem értek: az, hogy Couchet visszaült a
helyére… Lehet, hogy ismerte a tolvajt?… Beszél vele…
Szemrehányást tesz neki, visszaköveteli a pénzt…
 – Bárcsak az ablaknál álltam volna! – fakadt ki
Madame Martin.
– Talán van ezen az emeleten más ablak is, ahonnan
ugyanoda látni… Ki a jobb oldali szomszédjuk?
– Két lány meg az anyjuk… Akik minden este
lemezeznek…
Ebben a pillanatban ismét felhangzott a kiáltás,
amelyet Maigret már hallott egyszer. Egy darabig
csöndben maradt, majd azt dünnyögte:
– A bolond nő, ugye?
– Pssszt!… – mondta Madame Martin, és az ajtóhoz
lopakodott.
Gyorsan kinyitotta. A félhomályos folyosón egy asszony
alakja távolodott sietve.
– Vén boszorkány! – sziszegte Madame Martin elég
hangosan, hogy a másik meghallhassa.
Amikor visszatért, dühösen magyarázni kezdett a
főfelügyelőnek:
– A vén Mathilde! Valamikor szakácsnő volt. Látta?
Olyan, mint valami nagy varangyos béka! Itt lakik a
szomszédban, a bolond nővérével. Az egyik öregebb és
rondább, mint a másik. Amióta itt lakunk, a bolond nő
egyszer se tette ki a lábát a szobájából…
– És mért kiabál így?
– Csak! Mindig rájön, ha egyedül hagyják a sötétben.
Úgy fél, mint egy gyerek. Üvölt… De most már átlátok a
szitán! A vén Mathilde reggeltől estig a folyosón lődörög…
Szinte mindig valamelyik ajtó előtt hallgatózik, és ha
rajtakapják, még csak zavarba se jön… Egyszerűen
odébbáll azzal a ronda, együgyű képével… Az embernek
még otthon se lehet nyugta, suttognia kell, ha családi
ügyekről akar beszélni… Látja, most rajtakaptam… De
fogadni mernék, hogy már megint itt van…
– Hát ez nem valami kellemes – mondta megértően
Maigret. – És a háztulajdonos ezt annyiban hagyja?
– Mindent elkövetett, hogy kitehesse őket… De sajnos,
a törvények… Arról nem is szólva, hogy nem egészséges,
meg látványnak se kellemes a két vén boszorkány abban
az odúban… Fogadni mernék, hogy sohase
mosakszanak…
A főfelügyelő fogta a kalapját. – Elnézést kérek a
zavarásért. Ideje, hogy távozzam… Most már pontos képe
volt a lakásról, a bútorokon levő térítőktől kezdve a falat
díszítő naptárakig.
– Csak halkan… Maga is rajtakaphatja a vén
boszorkát. Nem egészen így történt. A nő nem a folyosón
volt, hanem a szobája résnyire nyitott ajtaja mögött, mint
valami hatalmas, prédára leső pók. Bizonyára
meglepődött, amikor a főfelügyelő nyájasan ráköszönt.

Nem sokkal vacsora előtt Maigret a Select-ben üldögélt,

nem messze a bárpulttól, ahol mindenki csak a
lóversenyről beszélt. Amikor a pincér odalépett hozzá,
Maigret elővette Roger Couchet fényképét, amelyet a
Pigalle utcában vett magához. – Ismeri ezt a fiatalembert?
A pincérnek leesett az álla. – Ez aztán különös… – Mi
olyan különös?
– Negyedórája sincs, hogy elment… Annál az asztalnál
ült, ni! Fel se tűnt volna, ha rendeléskor nem ezt mondja:
„Ugyanazt, mint tegnap!” Márpedig nem emlékeztem, hogy
valaha is láttam volna őt, így aztán azt mondtam: „Ha
eszembe juttatná, mi volt az…” „Hát egy gin-fizz!” És ez
volt az egészben a legmulatságosabb. Mert biztos vagyok
benne, hogy tegnap este egyetlen gin-fizzt se szolgáltam
fel! Pár percig maradt, aztán elment. Furcsa, hogy éppen
most mutatja meg a fényképét. Pedig egyáltalán nem volt
furcsa. Roger bizonyítékot próbált szerezni, hogy előző este
valóban a Select-ben volt, ahogy Maigret-nek mondta. Elég
ügyes trükköt alkalmazott, csak ott vétette el a dolgot,
hogy ritka italt rendelt.
Pár perc múlva belépett Nine, szomorú képpel leült az
egyik asztalhoz a bárpult mellett, aztán amikor észrevette
a főfelügyelőt, felállt, tétovázott, majd odalépett hozzá.
– Beszélni akar velem? – kérdezte.
– Nem feltétlenül. De azért valamit mégis szeretnék
megkérdezni. Maga majdnem minden este idejár, ugye?
– Raymond mindig itt adott találkát!
– Volt törzshelyük?
– Az az asztal, ahová az előbb ültem.
– Tegnap is ott ült?
– Igen. Miért?
– Nem látta véletlenül ennek a fényképnek az
eredetijét?
A nő rápillantott a fényképre, és ezt suttogta:
– De hiszen ő lakik a szomszéd szobában…
– Igen! Ő Couchet fia…
A lánynak kerekre nyílt a szeme, úgy megzavarta ez a
véletlen, és azon tűnődött, vajon mi rejlik mögötte.
– Ma reggel járt nálam, nem sokkal ön után… Akkor
értem haza a Kék Malomból.
– Mit akart?
– Egy doboz aszpirint kért Céline-nek, mert beteg.
– És a varietében mi újság? Leszerződtették?
 – Ma este ott kell lennem… Az egyik táncosnő
megsérült… Ha nem lesz jobban, beugrok helyette, és
lehet, hogy aztán végleg leszerződtetnek…
Halkabbra fogta a hangját, úgy folytatta.
– Nálam van a száz frank… Adja ide a kezét…
Ez a mozdulat elárulta egész gondolkodásmódját. Nem
akarta mindenki szeme láttára átadni a pénzt. Attól félt,
zavarba hozza a férfit. A markában szorongatta a kicsire
összehajtogatott bankjegyet. Úgy csúsztatta oda Maigret-
nek, mint valami selyemfiúnak.
– Hálásan köszönöm! Nagyon rendes volt hozzám.
Mintha elbizonytalanodott volna. Tekintete ide-oda
rebbent, de egy csöppet sem érdekelték a jövő-menő
vendégek. Halványan elmosolyodott, és megjegyezte:
– A főpincér néz minket… Nem érti, mit keresek maga
mellett… Biztosan azt hiszi, máris megtaláltam Raymond
utódját… Még majd hírbe keveredik!
– Iszik valamit?
– Köszönöm – mondta a lány tartózkodóan. – Ha
véletlenül szüksége volna rám, a Kék Malomban Elyane-
nak hívnak… Tudja, ugye, hol a művészbejáró? A Fontaine
utcában…

Nem is volt olyan kínos. Maigret pár perccel vacsoraidő

előtt csöngetett be a Haussmann körúti lakásba. Már az
előszobában megcsapta a krizantémok nehéz illata. A
cseléd, aki ajtót nyitott, lábujjhegyen járt.
Abban a hiszemben, hogy a főfelügyelő csak a
névjegyét akarja leadni, szó nélkül abba a szobába vezette,
amelyben a ravatal állt és feketével volt bevonva. Az ajtó
mellett már sok névjegy hevert egy XVI. Lajos korabeli
ezüsttálcán.
 A halott már a koporsóban feküdt, amelyet csaknem
teljesen elborítottak a virágok.
Az egyik sarokban gyászruhás, disztingvált fiatalember
állt, s odabiccentett Maigret-nek.
Vele szemben egy ötven év körüli nő térdepelt; vonásai
durvák voltak, és úgy volt öltözve, mint egy ünneplőruhás
parasztasszony. A főfelügyelő a fiatalemberhez lépett. –
Beszélhetnék Madame Couchet-val?
– Megkérdezem a húgomat, tudja-e fogadni önt… Kihez
van szerencsém?
– Maigret főfelügyelő. Én vezetem a nyomozást…
A parasztasszony a helyén maradt. A fiatalember
kisvártatva visszajött, és végigkalauzolta a vendéget a
lakáson.
A virágillatot leszámítva, amely mindent áthatott, a
szobák nyilván ugyanolyanok voltak, mint máskor. Szép
lakás a Haussmann körúton. Tágas szobák. De a
mennyezeten meg az ajtókon kicsit sok volt a díszítés.
Stílbútorok. A szalonban az óriási csillár üvegkristályai
csilingelni kezdtek, valahányszor elhaladt valaki alattuk.
Madame Couchet ott volt, három személy
társaságában, akiket sorra bemutatott a főfelügyelőnek.
Először a gyászruhás fiatalembert: – A bátyám, Henry
Dormoy, ügyvéd… Majd egy középkorú úr következett: –
Dormoy ezredes, a nagybátyám… Végül egy hölgy, szép
ezüstös hajjal: – Az édesanyám…
Mindnyájan gyászban voltak, és mind nagyon
disztingváltak. Az asztalról még nem szedték le a
teáscsészéket, és maradt még pirítós is meg sütemény.
– Foglaljon helyet, kérem…
– Csak egy kérdést, ha megengedi. Ki az a hölgy a
halottas szobában?
 – A férjem nővére… – mondta madame Couchet. – Ma
reggel érkezett Saint– Amand-ból.
Maigret nem mosolygott. Pedig mindent megértett.
Tisztában volt vele, hogy ezek nem vennék szívesen, ha a
Couchet család parasztra vagy kispolgárra valló
öltözékben beállítana hozzájuk. A férjnek is meg a
feleségnek is voltak szülei.
A Dormoyok elegánsak voltak, választékosak. Már
mindannyian feketébe öltöztek.
A Couchet-któl még csak az az asszonyság volt itt,
akinek a selyemblúza túlságosan megfeszült a hóna alatt.
– Beszélhetnék önnel néhány szót négyszemközt,
asszonyom?
Madame Couchet elnézést kért a többiektől, akik erre
el akarták hagyni aszalont.
– Maradjatok csak… Majd mi megyünk át a sárga
szobába. Látnivaló volt, hogy az asszony sírt. Aztán
bepúderezte magát, úgyhogy alig lehetett észrevenni,
milyen elgyötört a szemhéja. Fakó volt a hangja a
fáradtságtól.
– Nem volt ma váratlan látogatója? Az asszony
meghökkenten kapta fel a fejét. – Honnan tudja?… De,
igen, kora délután, a mostohafiam… – Ismerte ezelőtt is?
– Nem nagyon… Az irodában szokta felkeresni a
férjemet… De egyszer találkoztam vele a színházban, és
Raymond bemutatott egymásnak bennünket…
– Mi volt a célja a látogatásának? Az asszony zavartan
elfordította a fejét.
– Azt akarta tudni, találtunk-e végrendeletet… Azt is
megkérdezte, ki intézi az üzleti ügyeinket, ő is fel akarja
keresni, a formaság kedvéért… Felsóhajtott, mentegetni
próbálta ezt a kicsinyességet. – Joga van hozzá.
Gondolom, a vagyon fele őt illeti, és én nem akarom
megfosztani tőle.
– Megengedi, hogy feltegyek néhány tapintatlan
kérdést? Amikor hozzáment Couchet-hoz, ő már gazdag
volt?
– Igen… Nem annyira, mint ma, de már kezdett
egyenesbe jönni…
– Szerelmi házasság volt?
Halvány mosoly.
– Annak is nevezheti… Dinard-ban ismerkedtünk
meg… Három hét múlva megkérdezte, hozzámennék-e
feleségül… A szüleim informálódtak felőle…
– Boldog volt ön?
Maigret az asszony szemébe nézett, és már nem is volt
szüksége válaszra. Inkább csak úgy maga elé dünnyögte:
– Volt bizonyos korkülönbség önök közt… Couchet-t
lefoglalták az üzleti ügyei… Egyszóval nemigen lehettek
különösebben meghitt kapcsolatban… így volt, igaz? Ön
vezette a háztartást… Ön is élte a saját életét, meg ő is élte
a magáét…
– Sohase tettem neki érte szemrehányást! – mondta az
asszony. – Nagyon tevékeny ember volt, mozgalmas életre
volt szüksége… Nem akartam visszatartani…
– Nem volt rá féltékeny?
– Eleinte… Aztán hozzászoktam… Azt hiszem, engem
azért szeretett… Elég csinos asszony volt, de nem feltűnő,
se nem vonzó. Vonásai kissé elmosódottak. Alakja telt.
Eleganciája mértéktartó. Bizonyára nagyon kecsesen
szolgálta fel a teát a barátnőinek, a langyos, kényelmes
lakásban.
– Gyakran beszélt a férje önnek az első feleségéről?
 Az asszony tekintete megkeményedett. Megpróbálta
palástolni a haragját, de tudta, hogy Maigret-t nem tehet
becsapni.
– Nem az én dolgom, hogy… – kezdte.
– Ne haragudjék. Mivel ilyen körülmények között halt
meg, nem lehet tapintatoskodni…
– Talán csak nem gyanúsítja a…
– Nem gyanúsítok senkit. Csak megpróbálom
rekonstruálni a férje életét, a környezetét, meg azt, hogy
mit csinált és hogyan csinálta az utolsó este. Ön tudta,
hogy az az asszony abban a házban lakik, ahol a Couchet-
cég irodái vannak?
– Persze. A férjem említette.
– Milyen hangon beszélt róla?
– Haragudott rá… Aztán elszégyellte magát miatta, és
azt mondta, hogy az asszony tulajdonképpen
szerencsétlen…
– Miért szerencsétlen?
– Ment semmi se volt elég neki… Meg aztán…
– Meg aztán?…
– Bizonyára sejti, mit akarok mondani… Az az asszony
nagyon anyagias… Tulajdonképpen azért hagyta el
Raymond-t, mert nem keresett eleget. Persze, amikor látta,
hogy mégiscsak jól megy neki… Ő meg egy kishivatalnok
felesége…
– Nem próbált…
– Nem! Nem hinném, hogy valaha is pénzt kért tőle.
Igaz, hogy a férjem úgyse mondta volna meg nekem. Csak
azt tudom, hogy valóságos kínszenvedés volt a férjemnek,
hogy a Vosges téren összekerült vele… Azt hiszem, az
asszony mindig igyekezett az útjába kerülni… Szólni nem
szólt hozzá, csak megvetően végigmérte…
 A főfelügyelő nem állhatta meg mosoly nélkül, amikor
elképzelte, hogyan találkozhattak a kapu alatt: Couchet,
aki éppen kiszállt az autójából, frissen és jókedvűen,
Madame Martin meg mintha nyársat nyelt volna, fekete
kesztyűben, esernyővel, retiküllel, az arca gyűlölködő…
– Ez minden?
– A férjem szeretett volna máshová költözni, de nehéz
laboratóriumot találni Párizsban…
– Természetesen nem tud róla, hogy a férjének valaki
haragosa tett volna?
– Senki! Mindenki szerette! Nagyon jó ember volt, a
nevetségességig jólelkű… Nem költötte, hanem szórta a
pénzt, amit keresett… És amikor a szemére hányták, azt
válaszolta, eleget takarékoskodott éveken át, hogy most
végre tékozló tehessen…
– Gyakran találkozott az ön családjával?
– Nagyon ritkán! Nem egyformán gondolkodtak,
ugyebár. És az ízlésük sem volt egyforma.
Maigret csakugyan nehezen tudta volna elképzelni
Couchet-t egy szalonban a fiatal ügyvéddel, az ezredessel
meg a méltóságteljes mamával.
Ez érthető volt.
Egy vérmes, erőszakos és közönséges fiatalember, aki
semmiből indult, harminc évig kergette a szerencsét, és
közben felkopott az álla… Aztán meggazdagodott. Dinard-
ban végre bejutott abba a társaságba, amely korábban
nem fogadta volna be. Egy fiad lány… Polgári család… Tea
és aprósütemény, tenisz és pezsgős összejövetelek…
Feleségül vette! Saját magának is be akarta bizonyítani
hogy most már bármit megengedhet magának! Hogy neki
is lehet olyan otthona, amilyeneket addig csak kívülről
látott.
 Feleségül vette azért is, mert imponált neki az okos és
jól nevelt fiatal lány.
Aztán a Haussmann körúti lakás, a lehető
leghagyományosabban berendezve.
Csakhogy szüksége volt rá, hogy máshol is
megforduljon, más embereket is lásson, hogy fesztelenül
beszélgessen velük… A sörözőkben, kocsmákban… És
más nőket!
Nagyon szerette a feleségét! Csodálta! Tisztelte!
Felnézett rá!
De éppen mert felnézett rá, pihenésül szüksége volt az
olyan neveletlen fruskákra is, mint Nine…
Madame Couchet-nak a nyelve hegyén volt egy kérdés.
Habozott, hogy feltegye-e. Végül is, elfordítva a tekintetét,
rászánta magát. – Szeretném megkérdezni magától…
Nagyon kínos. Ne haragudjék… Voltak barátnői, azt
tudom… Nem is titkolta, csak tapintatból… Szeretném
tudni, nem lehet-e ebből valami kellemetlenség, valami
botrány… Nyilván a regényekből ismert utcalányok vagy
még inkái a filmekben látott vampok mintájára képzelte el
a férje szeretőit.
– Semmitől sem kell tartania! – mosolygott Maigret, és
eszébe jutott Nine, gyűrött arcával meg a maroknyi
ékszerrel, amelyet aznap délután vitt el a zálogházba.
– Nem kerülhet rá sor, hogy?…
– Nem. Szó sincs semmiféle végkielégítésről.
Az asszony nagyon csodálkozott. Egy kicsit talán zokon
is vette a dolgot, elvégre ha ezek a nők nem követelnek
semmit, lehet, hogy szerették a férjét, és a férje is őket.
– Kitűzték már a temetés napját?
 – A fivérem intézi… Csütörtökön lesz, Saint-Philippe-
du-Roule-ban. A szomszédos ebédlőből tányércsörömpölés
hallatszott. Lehet, hogy vacsorára terítettek?
– Akkor hát köszönöm, és búcsúzom is. És még egyszer
bocsánatot kérek…
És miközben a Haussmann körúton lépdelt, a pipáját
tömködve, azon vette észre magát, hogy ezt dünnyögi:
– Ez a betyár Couchet!
Ez úgy szaladt ki a száján, mintha Couchet régi barát
lett volna. És olyan erős volt benne ez az érzés, hogy maga
csodálkozott rajta, hogy csak holtában látta először.
Az volt az érzése, hogy – miként mondani szokás – úgy
ismeri, mint a tenyerét.
Lehet, hogy a három nő miatt?
Az első a cukrász lánya, akit a nanterre-i lakásban
kétségbeejtett a gondolat, hogy a férjének sohase lesz
komoly foglalkozása. Aztán a dinard-i lány, meg a
tábornok rokonává előlépett Couchet önző kis
elégtételérzései.
Nine… A találkák a Select-ben… A Pigaille-szálló… És a
fia, aki rendszeresen megvágta. Meg Madame Martin, aki
mindig úgy intézte a dolgot, hogy az útjába kerüljön a
kapu alatt, hátha lelkiismeretfurdalást ébreszthet benne.
Különös egy vég! Egyedül az irodában, ahová a lehető
legritkábban járt be! Háttal a félig nyitott
páncélszekrénynek, két kezével az asztalon… Senki nem
vett észre semmit… A házmesterné, ahányszor csak
keresztülment az udvaron, mindig ugyanabban a
helyzetben látta a tejüveg mögött… De hát ő persze
elsősorban a vajúdó Madame de Saint-Marcért aggódott!
 Az emeleten a bolond nő kiáltozott! Vagyis a vén
Mathilde posztópapucsában valamelyik ajtó felé
lopakodott.
Martin úr, aki piszkosszürke felöltőjében lejött a
lépcsőn, és a kesztyűjét kereste a szeméttartályok mellett.
Egy biztos: valakinek a birtokában van az ellopott
háromszázhatvanezer frank!
És valaki ölt!
„Minden férfi önző” – mondta keserűen Madame
Martin, és fájdalmas képet vágott.
Lehet, hogy nála van a háromszázhatvanezer frank
vadonatúj bankjegyekben? Csakugyan ő kaparintotta
volna meg a pénzt, a hatalmas összeget, amely gondtalan
éveket biztosít egész hátralevő életére, mert nem kell félnie
többé se a jövőjétől, se attól, hogy mekkora nyugdíjat kap
majd Martin úr halála esetén?
Vagy talán a puhány Roger, akinek minden csepp
erejét felemésztette az éter, meg Céline, akit az utcán
szedett fel, hogy együtt feküdjenek kábultan a szállodai
szoba áporodott ágyán?
Vagy talán Nine, vagy Madame Couchet?
Mindenesetre van egy hely, ahonnan minden látni
lehetett: Martinék lakása.
És van egy vénasszony, aki a házban ólálkodott, az
ajtókra tapasztotta a fülét, és nesztelenül csoszogott a
papucsában a folyosókon.
„Az öreg Mathilde-ot is meg kell látogatni” – gondolta
Maigret.
De amikor másnap reggel megérkezett a Vosges téri
házba, megállította a házmesterné, aki épp a leveleket
szortírozta (egy egész köteg szólt a laboratóriumnak, és
néhány a lakóknak).
 – Martinékhoz megy? Nem tudom, jól teszi-e… Madame
Martin nagyon rosszul volt az éjjel. Ki kellett hívni az
orvost… A férje majd megőrül az idegességtől…
Alkalmazottak mentek át az udvaron, hogy munkába
álljanak, ki a laboratóriumban, ki meg az irodákban. Az
inas kirázott egy szőnyeget az első emeleti ablakon.
Csecsemősírás hallatszott, majd a dada egyhangú
éneke.
 6. A negyvenfokos láz

– Pszt! Elaludt… De azért kerüljön csak beljebb…

Martin úr félreállt, mindenbe beletörődve. Beletörődött,
hogy ilyen rendetlen lakásban kell látogatót fogadnia.
Beletörődött, hogy ilyen hiányos öltözékben kell
mutatkoznia, lekonyult bajusszal, amelynek zöldes színe
arról árulkodott, hogy Martin úr festeni szokta. Egy
szemernyit sem aludt egész éjszaka. Holtfáradt volt, már
semmi sem érdekelte.
Lábujjhegyen odament és becsukta a hálószoba ajtaját,
amelyen keresztül látni lehetett az ágy végét meg a padlóra
helyezett mosdótálat. – Mondta a házmesterné…?
A férfi suttogott, nyugtalan pillantásokat vetve az
ajtóra. Közben elzárta a gázt a tűzhelyen, mert éppen
kávét melegített.
– Kér egy csészével?
– Köszönöm… Nem alkalmatlankodom sokáig… Csak
Madame Martin hogyléte felől akartam érdeklődni…
– Igazán kedves magától! – mondta Martin őszintén.
Semmi malíciát nem látott Maigret szavaiban. Annyira
fel volt dúlva, hogy minden kritikai érzékét elveszítette. De
vajon volt-e valaha is kritikai érzéke?
– Borzasztóak ezek a rohamok… Ugye, megengedi,
hogy megigyam a kávémat?
Zavarba jött, mert észrevette, hogy a nadrágtartója a
lábszárát verdesi. Gyorsan rendbe szedte magát, és elrakta
az asztalon hányódó orvosságokat. – Gyakran van ilyen
rohama a feleségének?
 – Nem… Pláne nem ilyen heves!… Nagyon ideges
teremtés… Leánykorában szinte minden héten volt
idegrohama…
– És még mindig van?
Martin úgy pillantott a főfelügyelőre, mint egy megvert
kutya, alig merte bevallani:
– Nagyon kell vigyáznom vele… Elég egy szó
ellentmondás, és máris felforr az epéje…
Piszkosszürke felöltőjében, kikent-kifent bajuszával,
szarvasbőr kesztyűjében inkább nevetséges volt. Valóságos
karikatúrája a rátarti kishivatalnoknak.
De most fakó volt a bajusza, a szeme karikás. Még arra
sem volt ideje, hogy megmosakodjék. Az ócska háziköntös
alatt még mindig a hálóing volt rajta.
Szánalmas figura volt. Maigret csak most döbbent rá,
hogy legalább ötvenöt éves lehet.
– Talán valami kellemetlensége volt tegnap a
feleségének?
– Nem… Dehogy…
Martin teljesen elvesztette a fejét, tekintete ijedten
cikázott ide-oda a szobában.
– Nem látogatta meg valaki?… Például a fia?…
– Nem… Csak ön járt itt… Utána megvacsoráztunk…
Aztán…
– Aztán?
– Semmi… Nem tudom… Csak úgy rosszul lett…
Nagyon érzékeny teremtés… Annyi szerencsétlenség érte
az életben! Csakugyan komolyan gondolta, amit mondott?
Maigret-nek inkább az volt az érzése, hogy Martin
elsősorban önmagát akarja meggyőzni. – Szóval önnek
nincs semmi véleménye a bűntényről?
 Martin a kérdésre a földre ejtette a kávéscsészét.
Lehetséges, hogy neki is gyöngék az idegei?
– De hát miért lenne? És miféle?… Esküszöm, hogy…
Ha volna, én… – Nos?
– Nem is tudom… Ez borzasztó!… És éppen akkor,
amikor az irodában a legtöbb a munka… Még arra se volt
időm reggel, hogy értesítsem a főnökömet…
Sovány kezét végighúzta a homlokán, majd
kötelességtudóan összeszedegette a porcelándarabokat.
Sokáig keresgélt egy rongyot, hogy feltörölje a parkettet.
– Ha a feleségem hallgatott volna rám, már rég nem
ebben a házban laknánk…
Félt, semmi kétség. A félelem teljesen feldúlta. De mitől
félt? Kitől félt? – Maga derék ember, igaz, Martin úr? És
talpig becsületes…
– Harminckét éve dolgozom, és…
– Vagyis ha tudna valamit, ami segíthetne az
igazságszolgáltatásnak a bűnös kézre kerítésében,
kötelességének tartaná, hogy elmondja nekem… Csak nem
a foga vacogott?
– Feltétlenül elmondanám… De nem tudok semmit
Pedig én is szeretném tudni!… Nem élet ez már…
– Mi a véleménye a mostohafiáról?
Martin csodálkozva emelte Maigret-re a tekintetét.
– Roger-ről?… Az egy…
– Az egy züllött fickó, tudom…
– De nem igazán rossz fiú, esküszöm… Az apja hibája
minden… Ahogyan a feleségem szokta mondani, nem
volna szabad annyi pénzt adni a fiataloknak… Igaza van!
És nekem is az a véleményem, ami neki: hogy Couchet
nem nagylelkűségből adott pénzt a gyereknek, nem is
azért, mert szerette; közömbös volt a számára… Csak azért
tette, hogy megszabaduljon tőle, hogy megnyugtassa a
lelkiismeretét… – A lelkiismeretét?
Martin elpirult, és még jobban zavarba jött.
– Hát elég csúnyán viselkedett Juliette-tel, nem? –
mondta halkabban.
– Juliette-tel?
– Hát a feleségemmel… Az ő első feleségével… Mert mit
tett érte?… Semmit… Úgy bánt vele, mint egy cseléddel…
Pedig Juliette segítette őt a nehéz években… Meg később
is…
– Adni semmit se adott neki, ez világos!… De hát az
asszony újra férjhez ment…
Martin arca vörös lett, mint a paprika. Maigret
csodálkozva és szánakozva nézte. Rájött ugyanis, hogy
ennek a szerencsétlen flótásnak semmi szerepe sincs
ebben a hajmeresztő históriában. Csak azt szajkózza
folyton, amit a felesége nyilván ezerszer a szájába rágott.
Couchet dúsgazdag volt! Ő, Juliette meg szegény…
Tehát… De a kishivatalnok hirtelen hegyezni kezdte a
fülét. – Nem hallott valamit?
Hallgattak egy pillanatig. Mintha valaki tompa hangon
átszólt volna a másik szobából. Martin odalépett, és
kinyitotta az ajtót.
– Kivel beszélsz? – kérdezte Madame Martin
– Én csak…
– A főfelügyelő az, ugye? Mit akar már megint?
Maigret nem látta az asszonyt. De a hangja,
akármilyen halk volt, arra vallott, hogy ha fekszik is, azért
még nem veszítette el a hidegvérét. – A főfelügyelő úr azért
jött, hogy megkérdezze, hogy érzed magad…
– Küldd be… Várj! Adj egy vizes törülközőt meg egy
tükröt! Meg a fésűmet…
 – Csak megint felizgatod magad…
– Tartsd egyenesen azt a tükröt!… Nem! Inkább add
ide!… Még erre se vagy képes… Vidd innen a
mosdótálat!… Ó, a férfiak… Mihelyt az asszony ágynak
dől, olyan a lakás, mint egy istálló… Most már
beeresztheted.
A szoba éppen olyan volt, mint az ebédlő, sivár és
csüggesztő; szegényes bútorok, ócska függönyök, régi
huzatok, kifakult szőnyegek. Maigret már az ajtóban
érezte, milyen élesen szegeződik rá Madame Martin
tekintete. A sovány arcon lassan kirajzolódott a betegek
édeskés mosolya. – Ne nézzen körül… – mondta. – Minden
a feje tetején áll a lakásban. A rohamom miatt.
És az asszony szomorúan nézett maga elé.
– De már jobban vagyok. Muszáj, hogy holnapra össze
szedjem magam, a temetés miatt… Holnap lesz, ugye?
– Igen, holnap. Gyakran vannak ilyen rohamai? –
Kislánykorom óta… De a nővérem… – Van nővére?
– Kettő is… De nem szeretném, ha azt hinné… A
fiatalabbnak is voltak rohamai… De azért férjhez ment… A
férje hitvány gazember volt, az egyik rohama alkalmával
bevitette a zárt osztályra… A nővérem egy hétre rá
meghalt…
– Ne izgasd fel magad!… – könyörgött Martin, aki azt
sem tudta, melyik lábára álljon, hová nézzen zavarában.
– Elmebeteg volt? – kérdezte Maigret.
Az asszony arcvonásai újra megkeményedtek, a hangja
rosszindulatúan csengett.
– A férje meg akart szabadulni tőle… Fél év se telt bele,
és már újra nősült… Minden férfi egyforma… Mi meg
mindent odadobunk, feláldozzuk magunkat értük…
 – Nagyon kérlek! – sóhajtott fel a férj. – Ezt nem rád
mondom. Ámbár te is megéred a pénzed. Maigret hirtelen
mintha mélységes gyűlöletet érzett volna ki az asszony
hangjából. De csak egy pillanatig. Inkább csak afféle
megsejtés volt. De biztos volt benne, hogy nem téved. –
Persze ha nem volnék itt… – folytatta az asszony.
Lehet, hogy valami fenyegető volt a hangjában? A férfi
teljesen elvesztette a fejét. Hogy valahogyan tartsa magát,
egy orvosságos üvegből néhány cseppet számolt egy pohár
vízbe.
– Az orvos azt mondta…
– Fütyülök az orvosra!
– Muszáj… Nesze… Lassan idd… Nem is olyan rossz…
Az asszony a férjére nézett, aztán Maigret-re, végül
megadóan vállat vont, és kiitta a poharat.
– Tényleg azért jött, hogy megérdeklődje, hogy vagyok?
– kérdezte bizalmatlanul.
– Épp a laboratóriumba igyekeztem, és a házmesterné
szólt…
– Kiderített már valamit?
– Még semmit…
Az asszony lehunyta szemét, ezzel jelezve fáradtságát.
Martin Maigret-re nézett, aki erre felállt.
– Hát akikor… mielőbbi gyógyulást… Máris jobban
van…
Az asszony nem tartóztatta. Maigret nem engedte, hogy
Martin kikísérje.
– Ugyan, kérem, maradjon csak mellette.
Szerencsétlen flótás! Mintha félt volna a feleségével
maradni, mintha valósággal belekapaszkodott volna a
főfelügyelőbe, mert ha egy harmadik személy is jelen van,
mégiscsak elviselhetőbb az élete.
 – Hamarosan rendbe jön, meglátja…
Maigret még az ebédlőben volt, amikor csoszogást
hallott a folyosóról. Éppen akkor érte utol az öreg
Mathilde-ot, amikor az be akart osonni a lakásába.
– Jó napot, asszonyom!
Az öreg nő rémülten nézett rá, szótlanul, kezével az
ajtó kilincsén.
Maigret halkan beszélt. Sejtette, hogy Madame Martin
hegyezi a fülét, hogy képes akár felkelni is, és az ajtó
mögött hallgatózni.
– Maigret főfelügyelő vagyok. Mint bizonyára tudja, én
vezetem a nyomozást…
De már látta, hogy harapófogóval se húz ki semmit
ebből a jámbor, szinte már együgyű teremtésből.
– Mit akar tőlem?
– Csak megkérdezni, nincs-e valami mondanivalója a
számomra. Régóta lakik a házban?
– Negyven éve – válaszolta kurtán a nő.
– Akkor mindenkit ismer…
– Senkivel se vagyok beszélő viszonyban!
– Gondoltam, talán látott vagy hallott valamit… Néha
egy egészen jelentéktelen kis dolog is elég, hogy jó útra
terelje a nyomozást…
Az ajtó mögött mocorgott valaki. De az öreg nő
csökönyösen csukva tartotta az ajtót.
– Semmit se látott?
A nő nem válaszolt.
– Nem is hallott semmit?
– Jobban tenné, ha szólna a háziúrnak, hogy
vezettesse be hozzám a gázt…
– A gázt?
 – Már mindenhová bevezették, az egész házban. Csak
hozzám nem, mert nekem nem emelheti fel a lakbéremet…
Ki akar tenni az utcára… Minden követ megmozgat, csak
hogy elmenjek… Csakhogy ő fog elmenni innen előbb,
méghozzá vízszintesen! Meg is mondhatja neki, hogy ezt
én üzenem!…
Az ajtó kinyílt, de csak résnyire, nem is lehetett tudni,
hogyan fért be rajta a terebélyes öregasszony. Aztán
becsukódott, és csak a papucsos léptek nesze hallatszott a
szobából.
– Szabad a névjegyét?
A csíkos mellényt viselő inas átvette Maigret-től a
névjegyet, és eltűnt a lakásban, amely rendkívül világos
volt, hála az öt méter magas ablakoknak, amilyeneket ma
már csak a Vosges téren látni meg a Szent Lajos-szigeti
házakban.
A helyiségek hatalmasak voltak. Valahol porszívó
búgott. Egy fehér köpenyes dada tűnt fel, csinos kék
fityulával a fején, s miközben az egyik szobából átment a
másikba, kíváncsi pillantást vetett a látogatóra. Aztán egy
hang, egészen közel: – Engedje be Maigret urat.
Monsieur de Saint-Marc a dolgozószobájában volt;
háziköntöst viselt, ezüstös haja simára volt fésülve.
Mindenekelőtt becsukott egy ajtót, de Maigret-nek még
volt annyi ideje, hogy a résen át megpillantson egy faragott
ágyat meg a párnán egy fiatal nő arcát.
– Foglaljon helyet, kérem… Persze erről a szörnyű
Couchet-ügyről akar beszélni velem…
Magas kora ellenére valósággal sugárzott belőle az
egészség, az életerő. A lakás légköre is boldogságról
árulkodott, arról, hogy ez az otthon csupa verőfény, csupa
vidámság.
 – Már csak azért is megrendített a tragédia, mivel épp
akkor magam is nehéz órákat éltem át… – Igen, tudok
róla…
Hirtelen büszkeség csillant meg a volt nagykövet
szemében. Büszke volt rá, hogy az ő korában még lánya
született.
– Nagyon kérem, hogy halkan beszéljünk, a feleségemet
ugyanis szeretném megkímélni ettől a históriától…
Sajnálatos volna, ha értesülne róla ebben az állapotban…
De voltaképpen mit akar tőlem megtudni? Én úgyszólván
alig ismertem Couchet-t… Kétszer vagy háromszor ha
láttam, amikor átment az udvaron… Ugyanannak a
klubnak volt a tagja, ahová néha én is el-eljárok, a
Haussmann-nak… De nem hinném, hogy valaha is betette
oda a lábát… Csak a nevét láttam a nemrég megjelent
évkönyvben… Eléggé közönséges ember volt, nem?
– Nem volt éppen előkelő származású… És ugyancsak
meg kellett küzdenie érte, hogy vigye valamire az életben…
– Úgy hallottam a feleségemtől, hogy igen jó családból
nősült, az asszony barátnője volt a feleségemnek az
iskolában… Már csak azért se szeretném, ha megtudná a
történteket… Miben lehetek tehát a szolgálatára? A magas
ablakokon át látni lehetett az egész Vosges teret, amely
szívderítő látványt nyújtott a sápadt napfényben. A
parkban kertészek locsolták a gyepet meg a virágágyakat.
Az utcán lépésben haladtak a teherautóik.
– Egy egyszerű felvilágosítást szeretnék… Tudok róla,
hogy a várakozás izgalmában, ami természetes, többször is
lement, és fel-alá járkált az udvarban… Nem találkozott
véletlenül valakivel? Nem látott valakit az udvar végében
levő irodákba menni?
 Monsieur de Saint-Marc elgondolkodott, miközben a
papírvágó késsel játszadozott.
– Várjon csak!… Nem… Nem hiszem… De hát nekem
más kötötte le a gondolataimat… A házmesterné inkább
meg tudná mondani…
– A házmesterné nem tud semmit…
– Én se többet… Azazhogy… De nem, ennek semmi
köze az egészhez…
– Azért mondja csak…
– Már nem is tudom, mikor, zajt hallottam a
szeméttartályok felől… Csak hogy elfoglaljam magam
valamivel, odamentem. Az egyik lakó volt ott a
másodikról…
– Madame Martin?
– Azt hiszem, ez a neve… Bevallom, nem nagyon
ismerem a szomszédainkat… Az egyik szeméttartályban
turkált… Emlékszem, azt mondta: „Egy ezüstkanál
véletlenül belekerült a szemétbe.” Erre megkérdeztem: „És
megtalálta?” Rögtön rávágta: „Igen, meg.”
– Aztán mit csinált az asszony? – kérdezte Maigret.
– Sietve felment a lépcsőn. Ideges kis teremtés, mindig
úgy jár, mintha szaladna valahova… Ha jól emlékszem, mi
is így vesztettünk el egyszer egy értékes gyűrűt… És ami a
legszebb az egészben, egy guberáló megtalálta, és beadta a
házmesternének…
Meg tudná mondani, hogy körülbelül hánykor
történhetett ez a jelenet?
– Nem könnyű… Várjon csak… Nem volt kedvem
vacsorázni… De fél kilenc felé Albert, az inasom arra kért,
hogy azért egyem valamit… Mivel nem voltam hajlandó
asztalhoz ülni, behozott a szalonba néhány lazacos
szendvicset… A dolog ez előtt történt…
 – Vagyis fél kilenc előtt?
Igen… Mondjuk, hogy úgy nyolc után történt a jelenet,
ahogyan ön nevezi… De nem hinném, hogy volna valami
jelentősége… Mi a véleménye az ügyről? Ami engem illet,
egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy valamelyik lakó
a gyilkos, pedig úgy hallom, ezt beszélik… Ne feledje, hogy
akárki bejöhet az udvarba… Meg is fogom kérni a
háztulajdonost, hogy sötétedés után zárassa be a kaput…
Maigret felállt.
– Még nincs véleményem – mondta.
A házmesterné felhozta a postát, és mivel az
előszobából a szalonba vezető ajtó nyitva maradt,
észrevette, hogy a főfelügyelő négyszemközt van Monsieur
de Saint-Marckal.
Derék Madame Bourcier! Azt se tudta, hová legyen.
Tekintetében mélységes nyugtalanság tükröződött.
Lehetséges, hogy Maigret Saint-Marcékat gyanúsítja?
Vagy csak a kérdéseivel zaklatja őket?
– Igazán köszönöm, uram… És elnézést kérek a
zavarásért… – Egy szivart?
Monsieur de Saint-Marc nagyúri módon viselkedett, de
egy kicsit bizalmaskodva és leereszkedően, ami inkább
politikusra, mint diplomatára emlékeztetett.
– Bármikor állok rendelkezésére.
Az inas betette Maigret mögött az ajtót. A főfelügyelő
lassan lépdelt lefelé a lépcsőn, és éppen akkor ért az
udvarba, amikor valami nagyáruház szállítója kereste a
házmesternét.
A házmesterfülkében csak egy kutya, egy macska meg
a két gyerek volt, fülig maszatosan tejbegrízt majszoltak. –
A mama nincs itt?
– Mindjárt jön, bácsi. Csak felvitte a leveleket…
 Az udvar legpiszkosabb zugában, a házmesterfülke
mellett, négy bádogtartály állt, a lakók ezekbe öntötték
esténként a szemetet. Reggel hatkor a házmesterné
kinyitotta a kaput, és a szemetesek a kamionjukba
ürítették a tartályok tartalmát.
Ez a sarok esténként sötét. Az udvar egyetlen lámpája
átellenben ég, a lépcső aljában.
Vajon mit kereshetett itt Madame Martin körülbelül
ugyanabban az időpontban, amikor Couchet-t megölték?
Lehetséges, hogy a fejébe vette, ő majd előkeríti a férje
kesztyűjét? „Dehogy!” – dünnyögte Maigret, mivel hirtelen
eszébe jutott valami. Martin csak sokkal később hozta le a
szemetet.
Akkor meg mi volt ez a história? Arról, hogy csakugyan
egy kanál veszett el, szó sem lehet! Napközben a lakóknak
nem szabad beönteniük a szemetet az üres tartályokba.
Vajon mit kerestek itt mind a ketten, egyik a másik
után? Madame Martin még turkált is az egyik tartályban.
Martin csak körüljárta a tartályokat, gyufaszálakat
gyújtogatva! És a kesztyű másnap reggelre megkerült! –
Látta a gyereket? – szólalt meg egy hang Maigret mögött. A
házmesterné volt, és Saint-Marcék csecsemőjéről beszélt,
szinte nagyobb szeretettel, mint a saját gyerekeiről.
– Remélem, semmit se mondott az asszonynak! Nem
szabad megtudnia…
– Tudom. Tudom.
– Ami a koszorút illeti… mármint a lakók koszorúját…
azon töröm a fejemet, nem kéne-e elvinni az özvegyhez…!
Vagy az a szokás, hogy a síron helyezzük el?… Az
alkalmazottak is nagyon rendesek voltak… Több mint
háromszáz, frankot adtak össze…
Majd a szállítóhoz fordult: – Mi tetszik?
 – Saint-Marcékat keresem.
– Bal oldali lépcsőház. Első emelet, a lépcsővel
szemben… Ne sokat csöngessen! Majd Maigret-nek:
– Ha tudná, mennyi virágot kap az asszonyka! Már
nem tudják hova tenni… A legtöbbet berakják a
cselédszobába… Nem jön be egy percre Jojo, nem hagyod
békén a húgodat?
A főfelügyelő egyre csak a szeméttartályokat nézte. Mi
az ördögöt kereshettek bennük Martinék? Reggelenként ki
szokta tenni a szemetet a járdára? Dehogy! Amióta
özvegységre jutottam, képtelenség. Fel kéne fogadnom
valakit, mert én nem bírom kitenni őket. De a szemetesek
nagyon kedvesek… Néha behívom őket egy pohárkára, ők
meg bejönnek a tartályokért az udvarba…
– Vagyis a csavargók nem tudnak guberálni bennük! –
Már hogyne tudnának, Ők is bejönnek az udvarba.
Gyakran hárman-négyen is, s ilyenkor olyan lesz az egész
udvar, mint a disznóól… – Köszönöm.
ÉS Maigret réveteg tekintettel kilépett a kapun.
Elfelejtette vagy feleslegesnek tartotta, hogy még egyszer
benézzen az irodákba, ahogyan idejövet elhatározta.
Amikor megérkezett az Orfévres rakpartra, jelentették
neki: – Egy férfi kereste telefonon. Valami ezredes…
De Maigret-t teljesen lefoglalták a gondolatai. Benyitott
a nyomozók szobájába.
– Lucas! Azonnal indulsz… Kihallgatod az összes
csavargót, aki a Vosges tér környékén szokott guberálni…
Ha kell, ugorj el a Saint-Denis-be, a szemétégetőbe is…
– De…
– Azt kell kideríteni, hogy tegnapelőtt reggel nem
vettek-e észre valami szokatlant a Vosges tér 61-es számú
ház szeméttartályaiban… Amikor leroskadt a
karosszékébe, eszébe jutott az ezredes… Miféle ezredes?
Nem ismert semmiféle ezredest… Azaz dehogyisnem! Egy
ezredes szerepel a történetben! Madame Couchet
nagybátyja! Vajon mit akar tőle?
– Halló!… Elysée 17-62?… Itt Maigret főfelügyelő, a
bűnügyi rendőrségtől… Parancsol?… Dormoy ezredes
szeretne velem beszélni?… Igen, várok… Halló!… Ön az,
ezredes úr?… Hogyan? Végrendelet?… Rosszul hallom…
Nem, dehogy, inkább halkabban beszéljen… Tartsa egy
kicsit távolabb a kagylót!… Most jobb… Szóval?… Találtak
egy eddig nem ismert végrendeletet?… Le sincs
pecsételve?… Rendben! Fél óra múlva ott vagyok… Ugyan,
fölösleges taxiba ülnöm… És hátradőlt a karosszékben,
meggyújtotta a pipáját, és keresztbe vetette a lábát.
 7. A három nő

– Az ezredes úr a dolgozószobában várja… Szíveskedjék

követni… A halottas szoba ajtaja csukva volt. A
szomszédos helyiségből, amely Madame Couchet szobája
lehetett, neszezés hallatszott. A szobalány kinyitott egy
ajtót, és Maigret megpillantom az ezredest. Az asztalnál
állt, egyik kezét hanyagul rátéve, felszegett állal, s olyan
méltóságteljes nyugalommal, mintha egy szobrásznak
állna modellt.
– Foglaljon helyet, kérem.
Csakhogy Maigret-nek az ilyesmi nem imponált: nem
ült le, csak kigombolta nehéz felöltőjét, kalapját egy székre
tette, és megtömte a pipáját.
– Maga találta meg a végrendeletet? – kérdezte,
miközben érdeklődve körülnézett.
– Igen, én, ma raggal. Az unokahúgom még nem tud
róla. Meg kell mondanom, hogy egyszerűen felháborító…
Fura egy szoba volt, illett Couchet-hoz. Persze,
akárcsak a többi helyiség, ez is stílbútorral volt
berendezve. Itt-ott akadt néhány értékes tárgy is, de
Maigret olyan tárgyakat is látott, amelyek Couchet
faragatlan ízléséről árulkodtak.
Az ablak előtt asztal állt, az lehetett az íróasztala.
Török cigaretták hevertek rajta, meg egy egész sor
cseresznyefából készült, olcsó pipa, amelyet Couchet
bizonyára szeretettel szívott szutykosra. Bíborpiros
hálóköntös. Ez volt a legrikítóbb. Aztán az ágy lábánál
lyukas talpú papucs.
 Az asztalnak volt egy fiókja.
Amint látja, be se zárta! – mondta az ezredes. – Nem is
tudom, van-e egyáltalán kulcs hozzá. Ma reggel az
unokahúgomnak pénzre volt szüksége, hogy kifizessen egy
szállítót, és nem akartam csekket aláíratni vele.
Körülnéztem ebben a szobában. És ezt találtam… Egy
boríték, „Grand Hotel” fejléccel. Ugyanez a fejléc állt a
halványkék levélpapíron is.
A sorokat szemlátomást hanyagul vetették papírra,
mint amikor piszkozatot ír az ember.

„Végakaratom a következő…”

Majd lejjebb néhány váratlan mondat:

„Mivel nyilván elfelejtem megérdeklődni, milyen

törvények szabályozzák az örökösödést, kérem
ügyvédemet, Dampierre urat, hogy minden tőle
telhetőt tegyen meg annak érdekében, hogy
vagyonomat három egyenlő részben az alábbi
személyek örököljék:

1. A feleségem, leánykori nevén Germaine Dormoy.

2. Első feleségem, jelenleg Madame Martin, lakik:
Vosges tér 61.
3.Nine Moinard, lakik: Pigalle utoa, Pigalle-szálló.”

– Mit szól ehhez?

Maigret ujjongani tudott volna. Ez a végrendelet
végképp rokonszenvessé tette Couchet-t a szemében.
– Magától értetődik – folytatta az ezredes –, hogy ez a
végrendelet nem érvényes. Nem is tudom, hány formai
hiba van benne, úgyhogy a temetés után azonnal meg
fogjuk támadni. De hogy mégis úgy döntöttem, hogy
sürgősen értesítem róla, annak az az oka, hogy…
Maigret még mindig mosolygott, mintha valami jó tréfát
hallana. Még a Grand Hotel fejléces papirosa is! Mint a
legtöbb üzletember, akinek nem a központban van az
irodája, nyilván Couchet is gyakran adott ebben a
szállodában találkozót. Míg a hallban vagy a dohányzóban
várakozott valakire, elővett egy írómappát, és lefirkantotta
ezt a néhány sort. Le se ragasztotta a borítékot! Betette az
írást a fiókjába, gondolva, hogy később majd annak rendje
és módja szerint megfogalmazza. Ma két hete.
– Nyilván ön is meglepődött – mondta az ezredes –
ekkora kőszívűség láttán. Couchet egyszerűen
megfeledkezett a fiáról! Már ez egymagában is elég ahhoz,
hogy formai hiba miatt semmisnek nyilváníttassuk a
végrendeletet, és…
– Ön ismeri Roger-t?
– Én?… Nem…
Maigret még mindig mosolygott.
– Ahogy az imént mondtam, azért bátorkodtam
idefárasztani, mert…
– Moinard kisasszonyt ismeri?
A szerencsétlen ember akkorát ugrott, mintha darázs
csípte volna meg. – Semmi szükség rá, hogy megismerjem!
Már a lakcíme, a Pigalle utca is épp elég, hogy tudjam
miféle nőszemélyről van szó! De hol is tartottam?… Ja,
igen… Látta a végrendelet keltezését? Nemrég írta…
Couchet két hétre rá meghalt… Megölték!… Tegyük fel,
hogy a két nő közül az egyiknek valahogyan tudomására
jutott a végrendelet… Minden okom megvan rá, hogy
feltételezzem: egyik sem gazdag… – Mért két nő? – Mit
akar ezzel mondani?
– Azt, hogy három! A végrendelet három nőről beszél!
Couchet három feleségéről, ha megengedi! Az ezredes azt
hitte, Maigret tréfál.
– Én komolyan beszélek… – mondta. – És ne feledje,
hogy halott van a lakásban. És hogy több ember jövőjéről
van szó!… Hiába! Maigret egyszerűen képtelen volt
visszatartani a nevetését. Hogy miért, azt maga sem tudta
volna megmondani. – Nagyon köszönöm, hogy értesített…
Az ezredes dúlt-fúlt mérgében. Nem értette, hogyan
viselkedhetik így egy közhivatalok, aki ráadásul olyan
fontos posztot tölt be, mint Maigret. – Feltételezem, hogy…
– Viszontlátásra, ezredes úr… Kérem, adja át
tiszteletteljes üdvözletemet Madame Couchet-nak… Az
utcán nem állhatta meg, hogy ne mondja ki: – Ez a betyár
Couchet!
Józanul, megfontoltan egymás mellé helyezte a három
nőt a végrendeletében! Még az első feleségét is, akiből
időközben Madame Martin lett, és aki eleven lelkiismeret-
furdalásként megvető pillantásokat vetett rá, valahányszor
az útjába került. Meg a derék kicsi Nine-t is, aki minden
tőle telhetőt megtett, hogy elszórakoztassa.
Azt viszont elfelejtette, hogy van egy fia!
Maigret egy percig azon tűnődött, hogy kinek vigye meg
először a jó hírt. Madame Martinnek, akit a szerencse
nyilván kiugraszt majd a betegágyból? Vagy Nine-nek?…
Persze, korai még inni a medve bőrére!
A história nyilván évekig elhúzódik. Pereskedni fognak.
Madame Martin semmi esetre se hagyja ennyiben a dolgot.
Egy bizonyos: az ezredes becsületesen járt el. Utóvégre
el is égethette volna a végrendeletet, hiszen senki sem
tudott róla… Maigret jókedvűen vágott át az Európa
negyeden. A bágyadó napfény egy kicsit meglangyosította
a levegőt. Az utcákon vidám arccal jártak– keltek az
emberek.
Ez a betyár Couchet!
A Pigalle-szállóban semmit se kérdezett, egyenesen
beszállt a liftbe, és kisvártatva már be is kopogott Nine
ajtaján. A szobából zajt hallott. Az ajtó kinyílt, de csak
résnyire, és egy kéz nyúlt ki rajta.
Egy ráncos női kéz. Mivel Maigret nem mozdult, a kéz
visszahúzódott, és egy idős angol nő arca jelenít meg
helyette.
A nő hosszas fejtegetésbe kezdett, de Maigret egy
kukkot se értett belőle. Inkább csak kitalálta, hogy az
angol nő a postáját várta, azért dugta ki a kezét. Vagyis
Nine már elköltözött a szobából, és alighanem a
szállodából is.
„Biztos drága neki” – gondolta.
Maigret habozva megállt a szomszéd ajtó előtt. Végül is
az egyik szállodai alkalmazott bírta rá a döntésre, aki
bizalmatlanul megkérdezte tőle:
Nine– Kit keres?
Nine– Couchet urat.
– És nem válaszol?
Nine– Még nem is kopogtam.
Maigret még mindig mosolygott. Vidám kedvében volt.
Ma reggel hirtelen az a benyomása támadt, hogy egy
vígjátékba keveredett. Az egész élet vígjáték! Vígjáték
Couchet halála is, és főleg a végrendelete!
Nine– Bújj be!
A retesz megcsikordult. Maigret először is széthúzta a
függönyöket, és félig kinyitotta az ablakot.
 Céline még mindig aludt. Roger a szemét dörzsölte,
ásított. – Nicsak, maga az?
Úgy látszik, megjött az eszük. A szobában nem volt
éterszag. A ruhák azonban most is a padlón hevertek.
Nine– Mit akar?
A fiú felült az ágyban, elvette a pohár vizet az
éjjeliszekrényről, és egy hajtásra kiitta.
– Megtalálták a végrendeletet! – újságolta Maigret,
miközben Céline csupasz combjára tévedt a tekintete.
Nine– Hát aztán?
Roger nem tanúsított semmiféle érzelmet. Még
kíváncsiságot is alig.
Nine– Faramuci egy végrendelet! Sok tinta fog elfogyni
miatta, és temérdek pénzt hoz majd az ügyvédeknek.
Képzelje az apja a három nőjére hagyta minden vagyonát.
A fiatalember összeráncolta a szemöldökét. Nem értette
a dolgot. – A három nőjére?
– Igen. A jelenlegi törvényes feleségére. Aztán a maga
édesanyjára. Végül Nine-re, a kedvesére, aki tegnap még
itt lakott a szomszéd szobában! Azzal bízta meg az
ügyvédjét, hogy három egyenlő részre ossza fel köztük az
örökséget…
Roger-nak a szempillája se rebbent. Látni lehetett
rajta, hogy gondolkodik. Meg lazít is, hogy az ügy személy
szerint nem érinti.
– Mulatságos! – mondta végül is komoly hangon, amely
éles ellentétben állt azzal, amit mondott.
– Pontosan ezt mondtam én is az ezredesnek.
Nine– Miféle ezredesnek?
– Madame Couchet nagybátyjának… Most ő intézi a
család ügyeit…
Nine– Fura képet vághatott!
 Nine– Ahogy mondja.
A fiatalember kikászálódott az ágyból, és fogta a
nadrágját, amely egy szék hátán feküdt.
– Ügy látszik, magát nem nagyon érdekli a hír…
Nine– Fütyülök rá…
Begombolta a nadrágját, fésűt keresett, majd becsukta
az ablakot, amelyen hideg levegő áradt be a szobába.
– Magának nincs szüksége pénzre?
Maigret hirtelen elkomolyodott. Szúrós, fürkésző lett a
tekintete.
– Nem tudom.
– Nem tudja, hogy szüksége van-e pénzre vagy sem?
Roger dühös pillantást vetett a főfelügyelőre, és Maigret
kezdte rosszul érezni magát.
– Szarok rá!
– Pedig nem lehet mondani, hogy majd felveti a pénz!
– Nincs egy vasam se!
Ásított, és sötét tekintettel a tükörbe meredt. Maigret
észrevette, hogy Céline felébredt. De a lány nem mozdult.
Nyilván meghallott valamit a beszélgetésből, mert
kíváncsian nézett a két férfira.
Különös, de a lány is szomjasan ébredt. A szoba
légköre, a rendetlenség, az áporodottság, ez a koravén
emberpár mintha csak a reménytelenség jelképe lett volna.
– Van félretett pénze?
Roger-nak kezdett elege lenini ebből a beszélgetésből.
Fogta a zakóját, egy monogrammal díszített vékony
pénztárcát vett ki belőle, és odadobta Maigret-nek.
– Nézze meg!
Két százfrankos volt a tárcában, néhány kisebb
pénzdarab, egy vezetői jogosítvány meg egy szakadozott
ruhatári jegy.
 – Mit szándékozik tenni, ha kiforgatják az örökségből?
– Nem kell semmiféle örökség!
– Nem támadja meg a végrendeletet?
– Nem.
Ez furcsán hangzott. Maigret, aki a szőnyegre meredt,
felkapta a fejét.
– Beéri a háromszázhatvanezer frankkal?
A fiatalember arca hirtelen megváltozott. Közelebb
lépett a főfelügyelőhöz, megállt előtte, hogy a válluk
majdnem összeért, és ökölbe szorított kézzel azt mondta:
– Ismételje meg!
Ebben a pillanatban volt valami vagányos a
viselkedésében. A külvárost, a kocsmai bunyókat juttatta
a főfelügyelő eszébe.
– Azt kérdeztem, hogy Couchet háromszázhatvanezer
frankjával…
Maigret-nek épp csak annyi ideje volt, hogy elkapja a
levegőben a fiatalember csuklóját. Ha nem sikerül, élete
végéig megemlegette volna azt az ökölcsapást!
– Csillapodjék!
Roger nyugodt volt. Nem dulakodott. Elsápadt.
Mereven maga elé nézett. Várta, hogy a főfelügyelő
elengedje.
Azért, hogy újra üssön? Ami Céline-t illeti, ő félig
pucéran kiugrott az ágyból. Még képes kinyitni az ajtót, és
fellármázni az egész szállodát.
De nem történt semmi különös. Maigret csak néhány
másodpercig szorította a fiatalember csuklóját, és amikor
eleresztette, Roger nem mozdult.
Hosszú csönd következett. Egyikük se tudta rászánni
magát, hogy megtörje, mint amikor verekedés közben
mind a két ellenfél arra vár, hogy a másik üssön először.
Végül is Roger szólalt meg. – Maga aztán jól megforgatja a
kést a sebben!
Lehajolt, fölkapott a földről egy lila hálóköpenyt, és
odadobta a barátnőjének.
– Megmondaná, mit szándékozik csinálni, ha elfogy a
kétszáz frankja?
– Miért, eddig mit csináltam?
– Kicsit megváltozott a helyzet: meghalt az apja, őt már
nem tudja megvágni…
Roger megvonta a vállát, mintha azt mondaná, úgy
sem ért az egészből semmit a főfelügyelő.
Különös hangulat uralkodott a szobában. Drámainak
nem lehetett nevezni. Más volt, de azért torokszorító. Talán
a bohémság ellenére is nagyon prózai nyomor miatt? Talán
a pénztárca miatt, amelyben mindössze kétszáz frank volt?
Vagy a szorongó nő miatt, aki hirtelen ráeszmélt, hogy
a holnap már nem olyan lesz, minit a tegnap, és hogy más
támaszt kell keresnie? Nem, dehogy! Roger volt ijesztő.
Mert a magatartása meg a mozdulatai valahogy nem
illettek a múltjához, ahhoz, amit Maigret a jelleméről
tudott. A nyugalma… Nem volt póz!… Csakugyan nyugodt
volt, mint az olyan ember, aki…
– Adja ide a revolverét! – szólalt meg hirtelen a
főfelügyelő. A fiatalember kivette a nadrágzsebéből, és
halvány mosollyal a szája sarkában odanyújtotta Maigret-
nek.
– Ígérje meg, hogy…
Maigret nem fejezte be a mondatot, mert látta, hogy
Céline kővé dermed a rémülettől. A nő egy szót se értett az
egészből, de érezte, hogy valami iszonyatos dolog történik.
Roger szemében gúny csillogott.
 Maigret szinte menekült. Több mondanivalója nem
lévén, tétován hátrált néhány lépést, nekiment az
ajtófélfának, majd egy fojtott káromkodással kilépett a
szobából.
Az utcára érve nyoma sem volt már korábbi
jókedvének. Már nem érezte tréfának a dolgot. Felnézett a
pár ablakára. Csukva volt. Nem látott semmit. Olyan
kényelmetlenül érezte magát, mint amikor az ember
hirtelen ráeszmél, hogy nem ért semmit.
Roger kétszer vagy háromszor a szemébe nézett…
Legalább ezt a tekintetet tudná megmagyarázni… Ördög
tudja, de valahogy nem olyan volt, mint amilyet várt
volna… Nem illett a képbe…
Maigret visszafordult, mert elfelejtette a portástól
megkérdezni Nine új címét.
– Nem tudom – mondta a portás. – Kifizette a szobáját,
összecsomagolt és elment! Még taxit se hívott… Biztos
talált valami olcsóbb szállodát a környéken…
– Ide figyeljen… Ha netalán történik valami… valami
váratlan esemény… nagyon kérem, okvetlenül értesítsen a
bűnügyi rendőrségen… Maigret főfelügyelő vagyok…
Később megbánta ezt a lépését. Ugyan mi történhetne?
De azért csak nem tudta kiverni a fejéből azt a kétszáz
frankot a pénztárcában, meg Céline rémült tekintetét.

Egy negyed óra múlva belépett a Kék Malom

művészbejáróján. A sötét nézőtér üres volt, a székeket meg
a páholyok peremét zöld bársonyhuzat borította.
A színpadon hat karcsú nő gyakorolta szünet nélkül
ugyanazt a nevetségesen egyszerű tánclépést, egy
alacsony, tömzsi férfi torkaszakadtából üvöltött hozzá egy
dallamot:
 – Egy… kettő… trallala… Nem úgy!… Tral-la-la…
három!… Három, és nem kettő!
Nine második volt a sorban. Észrevette Maigret-t, aki
megállt egy oszlop mellett. A tömzsi férfi is észrevette a
felügyelőt, de nem törődött vele. A próba eltartott még egy
negyedóráig. A teremben sokkal hűvösebb volt, mint
odakint, és Maigret-nek fázott a lába. Végre a kis tömzsi
férfi megtörölte a homlokát, és egy utolsó káromkodással
elbocsátotta a táncosnőket.
– Engem keres? – kiáltott oda Maigret-nek. – Nem… a
kisasszonyt…
Nine zavartan lépett hozzá, nem tudta, nyújtson-e
kezet a főfelügyelőnek. – Fontos újságot szeretnék közölni
magával…
– Ne itt… A színházban nem szabad vendéget
fogadnunk… Csak este, amikor emeli a bevételt…
Beültek a szomszédos eszpresszóba.
– Megtalálták Couchet végrendeletét… Három nőre
hagyta az egész vagyonát…
A lány csodálkozva nézett rá, még csak nem is sejtette
az igazságot. – Először is az első feleségére, noha az
asszony újból férjhez ment… Aztán a másodikra… És
végül magára…
A lány csak nézte Maigret-t, és a főfelügyelő látta,
hogyan tágul ki és párásodik be a szeme.
Aztán a tenyerébe temette az arcát, és sírva fakadt.
 8. A betegápoló

– Szívbajos volt. És tudta.

Nine kortyolt egyet a rubinpiros ürmösből.
– Ezért kímélte magát. Mindig azt mondta, hogy épp
eleget robotolt, ideje, hogy élvezze is az életet… – Beszélt
néha a halálról?
– Gyakran… De nem… nem ilyen halálról… A
szívbajára gondolt… Az a fajta kis eszpresszó volt, ahová
csak törzsvendégek járnak. A tulaj titokban gyanakvó
pillantásokat vetett Maigret-re. A pult előtt a délutáni
lóversenyekről beszélgettek.
– Szomorú ember volt?
– Nehéz megmondani. Valahogy olyan más volt, mint a
többiek. Például amikor színházban voltunk, vagy valahol,
jól szórakozott. Aztán meg minden ok nélkül nagyot
nevetett, és azt mondta: „Piszok ez az élet, mi, Ninette?”
– Törődött a fiával? – Nem… – Beszélt róla?
– Szinte soha… Csak amikor a fiú pénzt kért tőle.
– És ilyenkor mit mondott?
– Felsóhajtott: „Szegény hülye!”
Maigret-nek is ez volt az érzése, miért, miért nem, de
Couchet nem nagyon szerette a fiát. Sőt úgy látszik, hogy
undorodott a fiatalembertől. Olyannyira, hogy meg sem
próbálta kihúzni a csávából.
Sohasem próbált meg a lelkére beszélni. Inkább
fizetett, csak hogy megszabaduljon tőle, vagy mert
megesett rajta a szíve.
– Pincér! Mennyit fizetek?
 – Négy frank hatvanat.
Nine Maigret-vel együtt lépett ki az eszpresszóból, és
egy darabig még elálldogáltak a járdán. – Most hol lakik?
– A Lepic utcában, az első szálloda balra. A nevét még
nem néztem meg. Elég tiszta…
– De ha gazdag lesz, megengedheti magának, hogy…
A lány elmosolyodott, ajka nedvesen csillogott.
– Tudja azt maga, hogy én sohase leszek gazdag! Nincs
nekem olyan szerencsém…
A legkülönösebb, hogy Maigret-nek is pontosan ez volt
a benyomása. Nine valóban nem úgy nézett ki, mint aki
valaha is meggazdagszik. De hogy miért, azt nem tudta
volna megmondani.
– Elkísérem a Pigalle térig, majd ott szállok buszra.
Lassan mentek, Maigret mackósan nehéz léptekkel,
Nine meg nyápican a tagbaszakadt férfi mellett.
– Ha tudná, mennyire elvesztettem a fejem, amióta
egyedül vagyok! Még szerencse, hogy van a varieté meg a
napi két próba, amíg be nem gyakoroljuk az új műsort…
Míg Maigret egyet lépett, a lánynak kettőt kellett lépnie,
vagyis majdnemhogy szaladt. A Pigalle utca sarkán Nine
hirtelen megtorpant, Maigret meg összevonta a
szemöldökét, és ezt dörmögte a foga között:
– A hülye…
Pedig nem lehetett látni semmit. A Pigalle-szálló előtt
valóságos csődület volt, lehettek vagy negyvenen. Egyetlen
rendőr igyekezett távol tartani a tömeget.
Ennyi volt az egész. De ott volt az a sajátos légkör, az a
csönd, amilyen csak szerencsétlenségek alkalmával támad
az utcákon.
– Mi történt? – dadogta Nine. – A szállodámban…
– Nem fontos. Menjen szépen haza…
 – De hát látja, hogy…
– Menjen haza – parancsolt rá Maigret szárazon.
A lány ijedten engedelmeskedett, a főfelügyelő meg utat
tört magának a tömegben. Mint valami faltörő kos
nyomult előre. Néhány nő szitkozódni kezdett. A rendőr
felismerte, és beengedte a szálloda előcsarnokába.
A kerületi rendőrfelügyelő már ott volt, a portással
beszélgetett, aki Maigret láttán felkiáltott:
– Ő volt az… Megismerem…
A két rendőr kezet szorított. A kis szalonból, amely az
előcsarnokból nyílt, zokogás, nyögés és halk beszéd
hallatszott.
– Hogy történt? – kérdezte Maigret.
– A lány, aki együtt volt vele, azt mondja, a fiú az ablak
előtt állt, és nyugodt volt. A lány öltözködött, a fiú
fütyörészve nézte… Egy pillanatra abbahagyta, azt mondta
neki, hogy igazán nagyon szép a combja, csak a lábikrája
vékony… Aztán újra fütyörészni kezdett… És aztán
egyszerre csak csend lett… A lány valami szívszorító
ürességet érzett a szobában… A fiú nem volt az ablak
előtt… Pedig az ajtón nem mehetett ki…
– Értem. Nem sebesített meg valakit, mikor a járdára
zuhant?
– Senkit. Szörnyethalt. Két helyen is eltört a
gerincoszlopa.
– Megjöttek – szólt be a rendőr.
– A mentők… – magyarázta a kerületi főfelügyelő
Maigret-nek. – Egyebet már nem tehetünk… Nem tudja,
vannak hozzátartozói? Amikor maga megérkezett, a portás
épp azt magyarázta, hogy a fiatalembernek ma délelőtt
látogatója volt… Egy magas, tagbaszakadt férfi… Éppen
személyleírást adott róla, amikor megláttuk magát… Maga
volt az. Megírjam azért a jelentést, vagy maga veszi kézbe
az ügyet?
– Írja csak meg maga.
– És a hozzátartozókkal mi lesz?
– Majd értesítem őket.
Maigret belökte a szalon ajtaját, és megpillantotta a
földön a lepedővel letakart holttestet.
Céline egy fotelben kuporgott, és fel-felszakadt belőle a
zokogás, egy terebélyes asszonyság meg, aki a tulaj vagy
az igazgatónő lehetett, megpróbálta vigasztalni:
– Nem maga miatt lett öngyilkos, igaz?… Maga nem
tehet róla… Hiszen semmit se tagadott meg tőle…
Maigret nem emelte fel a lepedőt, nem is mutatkozott
Céline előtt. Néhány perc múlva a mentők hordágyon
kivitték a holttestet a mentőautóba, amely már indult is a
törvényszéki orvostani intézet felé. A Pigalle utcában
lassanként szétszéledtek a bámészkodók. Akik utolsónak
maradtak, már nem is tudták, mi történt: tűzvész,
öngyilkosság, vagy csak egy zsebtolvajt tartóztattak le.
„Fütyörészett… És aztán egyszerre csak csönd lett…”

Maigret, meg-megállva, lassan mászott felfelé a Vosges

téri bérház lépcsőjén, és minél közelebb jutott a második
emelethez, annál inkább elkomorodott.
A vén Mathilde ajtaja nem volt egészen becsukva. A nő
valószínűleg ott lapult és hallgatózott mögötte. De Maigret
csak vállat vont, és Martinék ajtaja előtt meghúzta a
csengő zsinórját.
A pipa a szájában volt. Egy pillanatra arra gondolt,
hogy zsebre vágja, de aztán megint csak vállat vont.
Edénycsörömpölés hallatszott. Suttogás. Két férfihang
közeledett, majd végre feltárult az ajtó.
 – Igen, doktor úr… Értem… Nagyon köszönöm, doktor
úr…
Maigret ugyanabban a szánalmas öltözékben látta
viszont Martin urat, mint reggel, és ugyanolyan levert is
volt. Még mindig nem volt ideje, hogy rendbe szedje magát.
– Maga az?
Az orvos már lefelé haladt a lépcsőn, amikor Martin úr,
aki közben beeresztette a főfelügyelőt, lopva egy pillantást
vetett a hálószobába. – Rosszabbul van a felesége?
– Nem tudni… A doktor úr még nem tud véleményt
mondani… Este visszajön…
Levett a rádió tetejéről egy receptet, és üres tekintettel
nézte. – Csak elküldhetnék valakit a gyógyszertárba!
– Mi történt?
– Ugyanaz, mint az éjszaka, de most súlyosabb…
Reszketni kezdett… Érthetetlen szavakat motyogott…
Kihívattam az orvost, és kiderült, hogy majdnem
negyvenfokos láza van…
– Félrebeszél?
– Nem érteni, hogy mit mond! Jeget kellene tenni egy
gumipárnában a homlokára.
– Szívesen mellette maradok, amíg elugrik a
gyógyszertárba. Martin úr már-már visszautasította az
ajánlatot, de aztán meggondolta magát.
Belebújt a felöltőjébe, és komikusan s ugyanakkor
tragikusan gesztikulálva kirohant, de már jött is vissza,
mivel elfelejtett pénzt venni magához.
Maigret nem valamilyen céllal maradt a lakásban. Nem
érdekelte semmi, nem húzogatta ki a fiókokat, még a
leveleket se nézte meg, amelyek halomban hevertek a
komódon.
 Hallgatta a beteg szabálytalan lélegzését. Az asszony
néha nagyot sóhajtott, aztán érthetetlen szavakat
motyogott.
Amikor Martin úr visszatért, Maigret még mindig
ugyanazon a helyen álldogált.
– Megkapta, amit akart?
– Igen… Szörnyű… És a munkahelyemet még mindig
nem tudtam értesíteni…
Maigret segített összetörni és beletölteni a jeget a piros
gumipárnába.
– Senki nem járt itt ma reggel?
– Senki.
– Levél sem jött?
– Nem… Csak néhány prospektus…
Madame Martininak verítékes volt a homloka, szürke
haja a halántékához tapadt. De a szeme szokatlanul élénk
volt.
Lehet, hogy felismerte Maigret-t, amikor az rátette a
gumipárnát a homlokára?
Nem lehetett tudni. De egy kicsit mintha megnyugodott
volna. A vörös párnával a homlokán mozdulatlanul nézte a
mennyezetet.
A főfelügyelő áthívta Martin urat az ebédlőbe.
– Több dolgot is közölnöm kell magával.
– Ajjaj! – rezzent össze nyugtalanul a férfi.
– Megtalálták Couchet végrendeletét. Az ön feleségére
hagyta a vagyona egyharmadát.
– Mit beszél?
A kishivatalnok minden ízében remegett, annyira
megdöbbentette ez a hír.
– Azt mondja, hogy ránk hagyta a…
 – Igen, a vagyona egyharmadát. De nem valószínű,
hogy simán elintéződik az ügy. A második felesége nyilván
megtámadja majd a végrendeletet… Mert ő is csak az
egyharmadát kapja az örökségnek… A harmadik harmadot
is egy nő kapja, Couchet utolsó szeretője, bizonyos Nine…
Vajon miért hökkent meg annyira Martin? Nem is
meghökkent: valósággal elállt a lélegzete. Mintha
sóbálvánnyá meredt volna. Mereven a padlóra szegezte a
tekintetét: képtelen volt összeszedni magát.
– A másik hír nem ilyen kellemes… A mostohafiáról
van szó…
– Roger-ról?
– Öngyilkos lett. Ma reggel kiugrott a szállodai szoba
ablakából a Pigalle utcában.
A kis ember hirtelen haragra lobbant, szikrázó
szemmel Maigret-re nézett, és dühödten ordította:
– Miket hord még össze?… Azt hiszi, nem látom, hogy
az őrületbe akar kergetni? Csak trükk az egész, hogy szóra
bírjon!
– Ne olyan hangosan! A felesége…
– Törődöm is vele!… Hazudik! Ez nem lehet igaz…
Nem lehetett ráismerni. Egyszerre levetkőzte a
félénkségét, és sutba dobta jólneveltségét, amelyre annyira
büszke volt.
Furcsa volt látni eltorzult arcát, remegő ajkát, reszkető
kezét.
– Esküszöm – mondta Maigret –, hogy mind a két hír
igaz.
– De hát miért lett volna öngyilkos?… Ebbe bele kell
őrülni, én ezt nem bírom!… A feleségem sincs már messze
a tébolytól… Látta!… És ha ez így megy tovább, én is
megőrülök… Mind a ketten megőrülünk! Csakugyan szinte
betegesen vibrált a tekintete. Teljesen elvesztette az
önuralmát.
– A fia kiugrik az ablakon… Meg ez a végrendelet…
Arcvonásai görcsbe rándultak, majd hirtelen elsírta magát.
Szánalmas volt, nevetséges és visszataszító. – Nagyon
kérem, nyugodjék meg!
– Ez az én életem… Harminckét év… És minden áldott
nap… Kilenc órakor… Pedig egy rossz szavam se volt
hozzá… És mindez miért…
– Kérem, gondoljon arra, hogy a felesége meghallhatja,
és hogy nagyon beteg…
– És én? Azt hiszi, én nem vagyok beteg? Azt hiszi, én
sokáig bírom ezt az életet?
Valahogyan nem sírásra való volt az arca, talán azért
voltak olyan megrendítőek a könnyei.
– Maga nem tehet semmiről, igaz?… Különben is csak
a mostohafia volt… Maga nem hibás…
Martin a főfelügyelőre nézett, és hirtelen lecsillapodott.
De nem sokáig. – Nem, én nem vagyok hibás… Majd ismét
elfogta a düh.
– De mégiscsak én iszom meg a levét! Maga meg idejön
ezekkel a históriákkal! A lépcsőházban már most is
keresztülnéznek rajtam a lakók… Fogadni mernék, hogy
azt hiszik, én öltem meg Couchet-t!… Hát persze… És ki
biztosít róla, hogy maga is nem engem gyanúsít?…
Különben miért szaglászna itt?… Hallgat, ugye?… Nem
mer felelni… Mindig a leggyöngébbet pécézik ki! Aki nem
tud védekezni… És a feleségem beteg… És…
Ahogyan hadonászott, a könyökével meglökte a rádiót,
amely megbillent, nagy csattanással a padlóra zuhant, és
összetört. Erre újból feltámadt benne a kishivatalnok.
 – Ezerkétszáz frankot fizettem érte!… Három évig
kuporgattam, amíg meg tudtam venni…
A szomszéd szobából nyöszörgés hallatszott. A férfi a
fülét hegyezte, de nem mozdult.
– Nincs szüksége valamire a feleségének?
Végül is Maigret nézett be a szobába. Madame Martin
még mindig feküdt. Maigret elkapta az asszony tekintetét,
de hogy ez a tekintet az értelemtől csillogott-e, vagy csak a
láz lobogott benne, azt nem tudta volna megmondani.
Az asszony nem szólt egy szót sem. Hagyta, hogy
Maigret kimenjen a szobából.
Az ebédlőben Martin a komódon könyökölt, s fejét a két
kezébe fogva mereven bámulta a tapétát, alig néhány
centiméterre az arcától.
– De hát mért lett öngyilkos?
– Tegyük fel például, hogy ő volt a…
Néma csönd. Valami sistergett. Égett szag kezdett
terjengeni a levegőben. Martin észre se vette.
– Feltett valamit melegedni? – kérdezte Maigret.
A konyhában már látni se lehetett a füsttől. A
gázrezsón Maigret egy fazék tejet talált, amely már túlforrt
és kifutott. Maigret elzárta a gázt, kinyitotta az ablakot,
megpillantotta az épület udvarát, a laboratóriumot és az
igazgató autóját, amely a lépcsőfeljáró előtt parkolt. Az
irodából hallani lehetett az írógépek kattogását.
Maigret nem ok nélkül maradt olyan sokáig a
konyhában. Időt akart adni Martinnak, hogy
lecsillapodjék, és összeszedje magát. Komótosan megtömte
a pipáját, és meggyújtotta a tűzhely fölé akasztott
öngyújtóval. Amikor visszament az ebédlőbe, Martin még
mindig a komódon könyökölt, de már megnyugodott.
Sóhajtva felegyenesedett, keresett egy zsebkendőt, és
trombitálva kifújta az orrát. – Nem lesz ennek jó vége,
ugye? – kérdezte. – Már két halott van – mondta Maigret. –
Két halott…
A férfi minden erejét összeszedte. Már– már újra kezdte
a hadonászást, de aztán iszonyú erőfeszítéssel sikerült
úrrá lennie idegességén.
– Ebben az esetben, azt hiszem, legokosabb, ha…
– Mi a legokosabb?…
A főfelügyelő alig mert beszélni. Még a lélegzetét is
visszatartotta. A gyomra összeszorult, mert nagyon közel
érezte magát az igazsághoz. – Igen! – dünnyögte
önmagának Martin. – Annyi baj legyen! Muszáj… Muszáj…
Gépiesen a hálószoba nyitott ajtajához lépett, és
benézett a helyiségbe. Maigret még mindig várt, feszülten,
szótlanul.
Martin nem szólt semmit. Maigret nem hallotta,
mondott-e valamit a felesége. De biztos volt benne, hogy
történt valami.
A helyzet már kibírhatatlan volt. A főfelügyelő türelme
kezdett kifogyni.
– Szóval?
A férfi lassan feléje fordult. Mintha kicserélték volna az
ábrázatát.
– Hogyhogy szóval? – Nem azt mondta az előbb,
hogy?… Martin mosolyogni próbált.
– Hogy micsoda?
– Hát hogy ebben az esetben a legokosabb, ha…
– Legokosabb mi?…
Martin végigsimított a tenyerével a homlokán, mintha
csak nehezen tudná feleleveníteni az emlékeit.
– Ne haragudjék… Annyira meg vagyok zavarodva…
– Hogy elfelejtette, mit akart mondani?
 – Igen… Már nem tudom… Nézze! Elaludt.
Madame Martinre mutatott, aki csukott szemmel
feküdt: egészen lila volt az arca, nyilván a homlokára
helyezett jég miatt.
– Hát akkor mit tud? – dörrent rá Maigret azon a
hangon, amelyet az agyafúrt gyanúsítottakkal szokott
használni.
– Én?
Most már minden válasza egy kaptafára ment. Ezt úgy
nevezik, hogy adja a hülyét. Csodálkozva ismételt meg egy-
egy szót.
– Az imént már kész volt elmondani nekem az
igazságot.
– Az igazságot?
– Hagyjuk ezt. Ne játssza meg nekem a hülyét. Maga
tudja, ki ölte meg Couchet-t…
– Én?… Hogy én tudom?
– Ha eddig még sohasem pofozták meg, ezúttal nem
sok híja volt, hogy nem kapott egy hatalmas nyaklevest
Maigret-től.
Maigret összeszorította az állkapcsát: először az
asszonyra nézett, aki aludt, vagy úgy tett, mintha aludna,
majd a férfira, akinek a szemhéja még mindig duzzadt volt,
és az arcvonásain, lecsüngő bajuszán még mindig
látszottak az előbbi sírógörcs nyomai. – Vállalja a
felelősséget azért, ami történni fog!
– Mi történhetik?
– Rosszul teszi, Martin!
– Mit teszek rosszul?
Vajon mi történhetett? A férfi már beszélni akart, aztán
egy pillanatra megállt az ajtóban, a két szoba között, és a
felesége ágyára nézett. Maigret nem hallott semmit. És
Martin meg se moccant.
S az asszony most alszik! A férj meg adja az ártatlant!
– Kérem, ne haragudjék… Vannak pillanatok, amikor
azt se tudom, fiú vagyok-e vagy lány… Teljesen meg
vagyok keveredve…
Az arca azonban szomorú maradt, sőt gyászos. Úgy állt
Maigret előtt, mint egy halálraítélt. Tekintete kerülte
Maigret tekintetét, sorra végigpásztázta az ismerős
holmikat, végül megállapodott a rádiókészüléken. Gyorsan
lekuporodott, és háttal a főfelügyelőnek, kötelességtudóan
szedegetni kezdte a készülék darabjait.
– Hánykor jön az orvos?
– Nem tudom… Azt mondta, ma este.
Maigret kilépett a lakásból, és becsapta maga mögött
az ajtót. Szembetalálta magát a vén Mathilde-dal, aki úgy
meglepődött, hogy mozdulatlanná dermedt, és tátva
maradt a szája.
– Magának sincs semmi mondanivalója, ugye? Talán
azt akarja elhitetni velem, hagy maga sem tud semmit?
Az öregasszony megpróbálta összeszedni magát. Két
kezét a köténye alatt tartotta, az öreg háziasszonyok
jellegzetes pózában.
– Menjünk be magához…
Az öregasszony csoszogott egyet, de még mindig nem
tárta ki a félig nyitott ajtót. – Gyerünk! Befelé!
Belépett Maigret is, és berúgta maga mögött az ajtót.
Rá se hederített a bolond nőre, aki az ablak előtt üldögélt.
– Most pedig beszéljen! Értette?
És teljes súlyával leroskadt egy székre.
 9. A nyugdíj

– Először is, reggeltől estig veszekszenek!

Maigret-nek az arcizma se rándult. Nyakig ült a ház
mindennapjainak mocskában, amely még a tragédiánál is
undorítóbb volt. Az előtte álló vénasszony arca ijesztő volt:
egyszerre diadalmas és fenyegető. És beszélt! Csak úgy
ömlött belőle a szó! Gyűlölte Martinékat, a halált, a ház
valamennyi lakóját, gyűlölte az egész emberiséget! És
gyűlölte Maigret-t!
A vénasszony állva maradt, összekulcsolt kezét lágy,
hatalmas hasán nyugtatva; látszott, hogy egész életében
erre a pillanatra várt. Nem is mosoly volt az, ami az arcán
lebegett. Már-már mennyei boldogság, amelynek egészen
átadta magát.
– Először is, reggeltől estig veszekszenek!
Nem sietett. Kiélvezett minden mondatot. Átadta magát
a gyönyörnek, hogy végre elmondhatja, mennyire megveti
a veszekedő embereket.
– De nem úgy ám, mint a csavargók! Hanem állandóan,
szünet nélkül! Csodálkozom, hogy még nem ölte meg az
asszonyt.
– Szóval maga azt várta, hogy…
– Ha egy ilyen házban él az ember, mindenre
számíthat…
Az öregasszony még a hangsúlyára is vigyázott.
Gyűlöletes volt, vagy csak nevetséges? Maigret nem tudta,
irtózzék-e tőle, vagy mosolyogjon rajta.
 A szoba nagy volt. Az ágy nem volt bevetve, a szürke
lepedőn látszott, hogy sohase teszik ki szellőztetni. Egy
asztal, ütött-kopott szekrény, rezsó. A karosszékben a
bolond nő mereven nézett maga elé, halvány mosollyal az
arcán.
– Vannak maguknak néha látogatóik? – kérdezte
Maigret. – Soha!
– A nővére nem is teszi ki a lábát a szobából? – Néha
kiszökik a lépcsőházba…
Csüggesztő szürkeség. A mosdatlanság meg az öregség
áporodottsága, vagy talán a halál szaga? – Persze mindig
az asszony kezdi!
Maigret-nek már ahhoz se volt ereje, hogy kérdezzen.
Csak nézett maga elé. És figyelt.
– Persze mindig a pénzről van szó! Nőkről soha! Bár
egyszer azzal is megvádolta az asszony, hogy egy
nyilvánosházban hagyta a fizetését. Akkor aztán alaposan
elintézte…
– Veri a férjét?
Maigret ezt nem gúnyból kérdezte. Sokkal furcsább
kérdéseket is feltehetett volna. Annyi volt itt a
valószínűtlenség, hogy már semmin se tudott csodálkozni.
– Hogy veri-e, azt nem tudom, de hogy tányérokat vág
hozzá, az biztos… Aztán még ő sír, hogy sohase lesz
tisztességes háztartása…
– Szóval mindennaposak a jelenetek?
– A jelenetek nem. Csak a szemrehányások. Nagy
jelenetek csak hetenként kétszer-háromszor vannak…
– Sok munkát adhat ez magának!
A vénasszony nem volt biztos benne, jól értette-e
Maigret célzását, és kicsit nyugtalanul nézett a
főfelügyelőre.
 – És miket szokott az asszony a férje szemére vetni?
– ”Aki nem tud eltartani egy asszonyt, ne nősüljön
meg… Ne hazudja, hogy fizetésemelést kap, amikor egy szó
sem igaz az egészből… Hogyan vetemedhet rá egy
tutyimutyi alak, hogy egy másik férfitól elvegye a feleségét,
ráadásul egy olyan férfitól, aki milliókat keres? Te is
éppolyan pipogya fráter vagy, mint minden hivatalnok…
Mikor jön meg végre az eszed? Kockáztatni kell,
kezdeményezni, ha vinni akarod valamire az életben!…”
Szegény Martin! Maigret elképzelte a kishivatalnokot a
kesztyűjében, piszkosszürke felöltőjében és pomádézott
bajuszával, és szinte hallotta a szemrehányásokat,
amelyek csak úgy záporoznak a fejére. Pedig ő megtette,
amit tehetett! Előtte nyilván Couchet vágta zsebre
ugyanezeket a szemrehányásokat. Neki az asszony nyilván
ezt mondta: „Martin úrról végy példát! Ő okos ember! Jó
előre gondol rá, hogy esetleg egyszer majd megnősül! És
ha netalán valami baja esnék, nyugdíjat fog kapni! De te…
Borzasztó lehetett kibírni. Madame Martin csalódott,
megcsalták, mindenki megcsalta. És mindennek egy
szörnyűséges tévedés volt a kiindulópontja.
A meaux-i cukrász lánya pénzt akart. Ez kétségtelen
tény. Pénzt akart, bármi áron. Úgy érezte, ez feltétlenül
kell neki. Ő jómódra született, és ezt a jómódot a férjének
kell megteremtenie.
Couchet nem keresett eleget? Az asszony még
nyugdíjat se kapott volna a halála esetén?
Hozzáment hát Martinhoz! Ennyi az egész!
Csakhogy Couchet utána milliomos lett, de akkor már
késő volt! És Martin ügyefogyottságán nem lehetett
segíteni, nem lehetett rábírni, hogy hagyja ott a
Földhivatalt, és kereskedjen ő is oltóanyaggal vagy
bármivel, ami pénzt hoz a konyhára!
Az asszony szerencsétlennek érezte magát. Mindig
szerencsétlen volt! Az élet csúnyán rászedte!
A vén Mathilde Maigret-re szegezte vizenyős, duzzadt
szemét.
– Meg szokta látogatni a fia az asszonyt?
– Néha.
– Vele is rendezett az asszony jeleneteket?
A vénasszony mintha évek óta erre a pillanatra várt
volna! Nem sietett! Ö ráért!
– Tanácsokat adott neki: „Az apádat felveti a pénz.
Szégyen-gyalázat, hogy nem törődik veled! Még autód
sincs! És tudod, miért? A miatt a perszóna miatt, aki csak
a pénzéért ment hozzá. Mert csak a pénzéért ment hozzá,
nem a két szép szeméért… És hogy később milyen sorsot
szán neked az a némber, annak csak a jóisten a
megmondhatója… Ki tudja, megkapod-e a részed az apád
vagyonából?… Ezért kéne már most annyit kivasalnod
belőle, amennyit csak tudsz, és biztos helyre tenned… Én
elteszem neked, ha akarod… Mondd csak, akarod, hogy
eltegyem?” Maigret a homlokát ráncolva töprengett,
miközben a piszkos padlót nézte. Mintha ebben a mocskos
szóáradatban felismert volna egy érzést, amely minden
másnál erősebb volt, s talán minden egyebet elnyomott: a
szorongást! Valami beteges, már-már tébolyult
szorongást… Madame Martin mindig arról beszélt, ami
esetleg megtörténhetik: a férje haláláról, s a nyomorról, ha
a férje halála után nem kap nyugdíjat… Aggódott a
fiáért!…
Ez már rögeszme volt, valóságos lidércnyomás.
– És Roger mit mondott erre?
 – Semmit! Sohase maradt sokáig! Nyilván nem érezte
jól magát az anyjánál…
– A gyilkosság napján is járt nála? – Nem tudom.
A szoba sarkában a bolond nő – aki éppen olyan vén
volt, mint Mathilde – még mindig nyájas mosollyal nézte a
főfelügyelőt.
– Nem hallatszott ki Martinéktől egy szokásosnál
érdekesebb beszélgetés?
– Nem tudom.
– Nem ment el Madame Martin hazulról este nyolc óra
felé?
– Már nem emlékszem rá! Nem lehetek állandóan a
folyosón!
Vajon önkéntelenül mondta ezt, vagy némi
kajánsággal? Mindenesetre tartogatott még valamit
Maigret érezte. Az adut még nem vágta ki.
– Azon az estén is veszekedtek…
– Miért?
– Nem tudom…
– Nem hallgatózott?
Az asszony nem válaszolt. Maigret ezt olvasta le az
arcáról: „Mi közöm hozzá?”
– Mit tud még?
– Tudom, hogy az asszony miért beteg.
És ez, ez volt a diadal! Mathilde keze, amelyet még
mindig összekulcsolt a hasán, remegett. Ez volt élete
legboldogabb pillanata.
– Miért?
A vénasszony az utolsó cseppig ki akarta élvezni a
helyzetet.
 – Hát mert… Várjon csak, megkérdezem a nővéremet,
nincs-e szüksége valamire… Nem vagy szomjas, Fanny?…
Hát éhes?… Nincs nagyon meleged?
A kis vaskályha vörösen izzott. A vénasszony
nemeztalpú papucsában nesztelenül csoszogva tett-vett a
szobában.
– Mert?
– Mert a férje nem hozta el a pénzt!
Szótagolva mondta ki ezt a mondatot, amelyet
megfellebbezhetetlen csönd követett. Vége! Ennyit
hajlandó mondani, egy szóval se többet! így is eleget
mondott.
– Miféle pénzt?
Kár volt a gőzért. Egy szó nem sok, de annyit se
lehetett kihúzni Mathilde-ból.
– Nem rám tartozik! Ennyit hallottam, semmi többet.
Értse, ahogyan akarja… És most már ideje, hogy a
nővéremmel törődjem… Maigret elhagyta a szobát, a két
vénasszony magára maradt.
A főfelügyelőt a rosszullét környékezte attól, amit
hallott. Forgott a gyomra, mintha tengeribeteg volna.
„Nem hozta el a pénzt.”
Ez volna a magyarázat? Martin elhatározta, hogy
kirabolja felesége első férjét, talán mert megelégelte, hogy
az asszony minduntalan a szemére veti ügyefogyottságát.
A felesége az ablakból nézte. A férfi kilépett az irodából, a
háromszázhatvanezer frankkal a zsebében…
Csakhogy amikor hazaért, már nem volt nála a pénz.
Biztonságba helyezte volna valahol? Vagy elfogta a félelem,
és hogy megszabaduljon a pénztől, bedobta a Szajnába?
Ő ölt volna? Ez a nyápic kishivatalnok, a piszkosszürke
felöltőben? Az imént mintha beszélni akart volna.
Tétovasága olyan emberre vallott, akinek vaj van a fején,
akinek nincs ereje a hallgatáshoz, és aki az azonnali
letartóztatást is jobbnak tartja a szorongó várakozásnál.
De vajon miért lett ettől beteg a felesége? És főleg:
miért lett Roger öngyilkos?
Vagy mindez csak merő képzelgés? Miért nem Nine-t,
Madame Couchet-t vagy éppenséggel az ezredest
gyanúsítja?
A főfelügyelő, aki lassan ment lefelé a lépcsőn,
beleütközött Monsieur de Saint-Marcba, aki megfordult.
– Nicsak! Maga?
Leereszkedően kezet nyújtott.
– Mi újság? Mit gondol, kiderül, mi történt?
Majd felhangzott a bolond nő velőtrázó üvöltése az
emeleten: bizonyára megint magára hagyta a nővére, hogy
elfoglalja valamelyik ajtó előtt az őrhelyét.

Szép temetés. Hatalmas tömeg. Előkelő emberek. Főleg

madame Couchet családja meg a Haussmann körúti
szomszédok.
Csupán Couchet nővére rítt ki a sokaságból az első
sorban, pedig mindent megtett, hogy elegáns legyen. Sírt.
És valahányszor – egy kicsit hangosan – kifújta az orrát,
az elhunyt anyósa mindig rosszalló pillantást vetett rá.
Közvetlenül a családtagok mögött az oltóanyaggyár
alkalmazottai álldogáltak.
És az alkalmazottak között a vén Mathilde,
méltóságteljesen és öntelten, mint aki úgy érzi, joga van
ott lenni.
A fekete ruha, amelyet viselt, nyilván csak erre szolgált:
hogy kijárjon a temetésekre! Tekintete találkozott a
Maigret-ével. Leereszkedő biccentéssel üdvözölte a
főfelügyelőt.
Felbúgott az orgona, megszólalt a kántor basszusa meg
a pap fejhangja: „És ne vígy minket a kísértésbe…”
Széknyikorgás. Bár a ravatal magasan volt, szinte
teljesen eltűnt a virágok meg a koszorúk halmaza alatt.
„A Vosges tér 61. lakói.”
Biztos Mathilde is adott a koszorúra. Vajon Martinék is
feliratkoztak az adakozók listájára?
Madame Martin nem volt ott. Bizonyára még mindig
feküdt.
„Szabadíts meg minket a gonosztól…”
Feloldozás. Vége. Maigret a templom egyik zugában, a
gyóntatószék mellett felfedezte Nine-t. A lánynak piros volt
az orrocskája, de eszébe se jutott, hogy bepúderezze egy
kicsit.
– Hát nem borzasztó? – mondta a lány.
– Micsoda?
– Hát ez az egész. Nem is tudom. Ez a zene… Meg ez a
virágillat…
A lány az ajkába harapott, nehogy elsírja magát.
– Tudja… sokat gondolkoztam… Néha már-már azt
hiszem, hogy sejtett valamit…
– Kimegy a temetőbe?
– Mi a véleménye? Megláthatnak, igaz? Talán jobb, ha
nem megyek ki…Pedig nagyon szeretném tudni, hol a
sírja…
– Majd megkérdezi a temetőőrtől…
– Igen…
Suttogva beszélgettek. A gyászolók elmentek, már az
utolsók léptei hangzottak a templom kapuja felől.
Elindultak az autók. – Azt mondja, sejtett valamit?
 – Azt talán nem, hogy így fog meghalni… De hogy nem
él sokáig, azt tudta… Elég súlyos szívbaja volt…
Érezni lehetett, mennyit gyötrődött, hogy órák hosszat
folyton csak ez járt a fejében.
– Eszembe jut minden, amit mondott…
– Félt?
– Nem. Éppen ellenkezőleg… Amikor egyszer véletlenül
szóba került a temető, nevetve azt mondta: „Ott legalább
nyugta van az embernek… Egy jó kis zug a Pere-Lachaise-
ben…” – Sokat tréfálkozott?
– Főleg ha rosszkedvű volt… Érti? Sohase szerette
mutatni, hogy gondjai vannak. Ilyenkor mindig talált
valami ürügyet, hogy bolondozzon, nevessen.
– Például amikor az első feleségéről beszélt? – Sohase
beszélt róla. – És a másodikról?
– Nem! Sohase egy bizonyos valakiről beszélt… Hanem
általában az emberekről… Különös véleménye volt róluk…
Ha egy pincér becsapta, sokkal kedvesebb volt vele, mint a
többiekkel… „Micsoda lókötő!” – szokta mondani. És ezt
jókedvűen mondta, szinte elégedetten.

Hideg volt. November eleji nyirkosság. Maigret-nek meg

Nine-nek semmi dolga nem volt már ebben a negyedben. –
Hát a Kék Malomban mi újság? – Semmi különös.
– Valamelyik este majd benézek magához.
Maigret kezet fogott a lánnyal, és felugrott egy
autóbuszra. Magányra volt szüksége, hogy gondolkodjék,
vagyis inkább szabadjára eressze a fantáziáját. Elképzelte
a gyászmenetet, amely nemsokára a temetőbe érkezik…
Madame Couchet-t… Az ezredest… Madame Couchet
bátyját… Bizonyára arról a fura végrendeletről beszél
mindenki… De vajon mit kerestek Martinék a
szeméttartályok körül? Mert itt van a kutya elásva. Martin
azzal az ürüggyel keresgélt a szeméttartályok körül, hogy
elvesztette a kesztyűjét, és bár a kesztyűt nem találta meg,
másnap reggel mégis a kezén volt. Madame Martin meg
egyenesen a szemétben turkált, de ő egy ezüstkanálról
beszélt, amelyet véletlenül kidobtak… „Mert nem hozta el
a pénzt” – mondta a vén Mathilde. Igaz is, ugyancsak
vidám lehet most a hangulat a Vosges téren! A bolond nő
nyilván torkaszakadtából üvölt, amiért egyedül maradt. Az
autóbusz, amely zsúfolásig megtelt, már meg sem állt a
megállókban. Maigret mellett valaki a szomszédjával
beszélgetett:
– Olvastad azt a históriát az ezerfrankosokról?
– Nem. Mi történt?
– Sokért nem adnám, ha ott lehettem volna… A
Bougival gátnál… Tegnapelőtt reggel… Ezerfrankos
bankjegyek úsztak a vízen… Egy matróz vette észre
először, ki is halászott jó néhányat… De a zsilipőr is
észrevette a dolgot… Értesítette a rendőrséget… A végén
már rendőr figyelte az embereket, nehogy a zavarosban
halásszanak…
– Ne mondd! Azért biztos így is zsebre vágtak valamit…
– Az újság szerint vagy harminc bankjegyet megtaláltak,
de sokkal több kerülhetett a vízbe, mert még Mantes-nál is
kihalásztak kettőt… Ilyet se hallottam még, hogy ezres
bankók ússzanak a Szajnán! Inkább ilyenre vetném ki a
horgom, mint keszegre!
Maigret-nek egy arcizma se rándult. Jámbor képet
vágott. „Mert nem hozta el a pénzt.”
Tehát erről van szó? Martin úr megijedt vagy
lelkiismeret-furdalása támadt a bűntény után. Martin úr
bevallotta, hogy azon az estén a Szent Lajos-szigeten
sétálgatott, hogy megnyugtassa az idegeit! Maigret
mégiscsak elmosolyodott, mivel elképzelte Madame
Martint, aki mindent látott az ablakból, és várta a pénzt.
A férje csüggedten, kimerülten tért haza. Az asszony
minden lépését, minden mozdulatát leste. Alig várta, hogy
megpillanthassa a bankjegyeket, talán hogy meg is
számlálhassa őket. A férfi levetkőzött. Le akart feküdni.
Az asszony talán még a férfi ruháját is elrakta, csak
hogy átkutathassa a zsebeit?
Nyugtalansága egyre nőtt. A lekonyult bajszú férfira
nézett. „De hát… hol a… a pénz?”
„Miféle pénz?”
„Kinek adtad? Felelj! És ne próbálj hazudni!”
És mikor Maigret a Pont-Neuf előtt leszállt az
autóbuszról, és megpillantotta irodája ablakát, halkan ezt
dünnyögte maga elé: – Fogadni mernék, hogy Martin még
sírva is fakadt az ágyban!
 10. A személyi igazolvány

Jeumont-ban történt. Este tizenegy órakor. Néhány

harmadosztályú utas a vám felé tartott, miközben a
fináncok hozzáláttak a másodosztályú meg az első
osztályú kocsik átvizsgálásához.
A gondosabbak előre kikészítették a bőröndjüket,
holmijukat lerakosgatták a padokra. Miként a nyugtalan
tekintetű férfi is egy másodosztályú fülkében, amelyben
csak egy idős belga házaspár volt rajta kívül.
A férfi poggyásza szinte mintaképe volt a
rendszeretetnek meg a gondosságnak. Az ingek
újságpapirosba voltak burkolva, nehogy bepiszkolódjanak.
Egy tucat kézelő, meleg téli és nyári alsónadrág, egy
ébresztőóra, több pár cipő meg egy pár megviselt papucs
volt mellettük. A csomagolást asszonykéz végezhette.
Minden hely ki volt használva. Semmi se gyűrődhetett
össze. A vámos hanyag mozdulattal kotorászott a holmik
közt, s közben a piszkosszürke felöltőt viselő férfit nézte,
aki csakugyan olyan embernek látszott, aki csakis ilyen
bőröndökkel indul útnak. – Rendben!
És a vámos krétával keresztet rajzolt a bőröndre.
– Maguknak van valami el vámolni valójuk? – fordult a
házaspárhoz.
– Bocsánat – szólalt meg a férfi –, pontosan hol
kezdődik Belgium?
– Látja ott azt a sövényt? Nem? Persze hogy nem látja.
Hát ide figyeljen! Számolja meg a lámpákat… A harmadik
balra… Ott van a határ… Valaki közeledett a folyosón, és
minden fülkébe bekiáltotta: – Az útleveleket és személyi
igazolványokat kérem előkészíteni! A piszkosszürke
felöltős férfi minden erejét összeszedte, hogy visszategye a
bőröndjeit a csomagtartóba. – Az útlevelét!
A férfi megfordult, és egy szürke tányérsapkás
fiatalembert pillantott meg maga előtt.
– Francia! Akkor a személyi igazolványát!
Eltelt néhány pillanat. A férfi ujjal idegesen kutattak a
tárcában.
– Tessék, uram!
– Martin, Edgar-Émile… Szóval maga az?… Kérem,
kövessen…
– Hová?
– Hozhatja a poggyászát is. – De a vonat…
A belga házaspár rémült pillantásokat vetett rá, noha
nyilván hízelgett nekik, hogy egy gonosztevővel utaztak egy
fülkében. Martin úr elkerekedett szemmel állt fel az ülésre,
hogy levegye a bőröndjeit.
– De hát a mindenségit… Mi ez?
– Siessen, kérem… A vonat azonnal indul…
És a tányérsapkás fiatalember lesegítette a
legnehezebb bőröndöt a peronra. Már besötétedett. A
büféből utasok szaladtak vissza a vonathoz, a lámpák
fénykörében. Füttyszó. Egy asszony a vámosokkal
vitatkozott, amiért nem engedték továbbutazni. – Majd
reggel meglátjuk…
Martin úr poggyászának súlya alatt roskadozva
igyekezett a fiatalember után. Sohase látott még ilyen
hosszú pályaudvari peront. Valóságos kifutópálya volt, se
vége, se hossza, kihalt, és rejtélyes ajtók szegélyezték.
Végül a fiatalember belökte az utolsót. – Tessék!
 A helyiségben félhomály volt. Csak egy zöld ernyős
lámpa égett, de olyan alacsonyan az egyik íróasztal fölött,
hogy csak néhány ügyiratra vetett világosságot. Mintha
valami megmozdult volna a szoba mélyén.
– Jó napot, Martin úr! – mondta egy szívélyes hang.
Tagbaszakadt férfi körvonalai bontakoztak ki a
félhomályból: Maigret főfelügyelő, bársonygalléros nehéz
télikabátban, zsebre vágott kézzel. – Ne vetkőzzék le, nem
érdemes. Már megyünk is vissza a párizsi gyorssal,
minden percben a harmadik vágányra érkezhetik.
Most aztán valóságos volt a dolog, nem képzelődés:
Martin tényleg sírt, csöndesen hullottak a könnyei,
miközben két kezében a gondosan becsomagolt
bőröndöket tartotta.
A nyomozó, akit a Vosges tér 61-es számú ház elé
állítottak, néhány órával korábban telefonált Maigret-nek.
– Az emberünk meg akar lépni… Taxiba ült, az Északi
pályaudvarra viteti magát.
– Hagyd csak, lépjen meg… Figyeld tovább a feleségét…
És Maigret is felszállt ugyanarra a vonatra, amelyikre
Martin. A szomszéd fülkében utazott két altiszt
társaságában, akik az egész úton gáláns kalandjaikkal
szórakoztatták egymást.
A főfelügyelő időnként átkukucskált a két fülke közti
kémlelőnyíláson, és látta Martin gyászos ábrázatát.
Jeumont… Személyi igazolvány… A rendőrfelügyelő
irodája… Visszafelé különszakaszban utaztak. Martin nem
volt megbilincselve. Bőröndjei a csomagtartóban voltak, az
egyiknek rossz helyre került a súlypontja, és azzal
fenyegetett, hogy a fejére esik.
Már Maubeuge-ben voltak, de Maigret még egyetlenegy
kérdést sem tett fel.
 Elképesztő volt! Behúzódott az egyik sarokba, pipával a
szájában. Állandóan füstölt, s közben csúfondáros
tekintettel méregette az útitársát.
Martin tízszer vagy hússzor is kinyitotta a száját, de
csak nem tudta rászánni magát, hogy megszólaljon. A
felügyelő a végén már oda se figyelt.
A férfi végül mégis megszólalt: leírhatatlan hangon,
amelyet még a tulajdon felesége se ismert volna meg. – Én
voltam…
De Maigret még arra se szólalt meg. Csak mintha a
tekintete kérdezte volna:
„Csakugyan?”
– Én… Azt hittem, sikerül átjutnom a határon…
Van egy módja a pipázásnak, amely roppant idegesítő
annak, aki nézi: az ajkak apró pukkanással, kéjesen
nyílnak szét minden egyes füstgomolynál. És a füstöt nem
hirtelen fújják ki, hanem lassan, úgy hogy valósággal
ködbe vonja a pipázó arcát.
Maigret is így füstölt, miközben a kocsi ringásának
ütemére ide-oda billent a feje.
Martin előrehajolt, a kesztyűben égett a keze, a szeme
lázasan csillogott. – Mit gondol, soká fog tartani? Ugye,
nem? Ha egyszer nem tagadok le semmit… Mert mindent
bevallok…
Vajon hogyan állta meg zokogás nélkül? Iszonyú érzés
lehetett, hogy pattanásig feszültek az idegei. Időnként
Maigret-re vetette esdeklő tekintetét, mintha csak ezt
akarná mondani: „Segítsen már… Hiszen látja, hogy már
nem bírom sokáig…” De a főfelügyelő meg se moccant.
Ugyanolyan jámbor tekintettel nézett maga elé,
ugyanolyan kíváncsian, de szenvtelenül, mint az
állatkertben valami ritka állat ketrece előtt.
 – Couchet meglepett… És akkor…
Maigret felsóhajtott. Ez a sóhaj azonban nem jelentett
semmit, vagyis inkább százféleképpen is lehetett
értelmezni.
Saint-Quentin! Léptek a folyosón. Egy kövér utas
megpróbálta kinyitni a fülke ajtaját, rájött, hogy be van
zárva, az orrát az ablaküvegre nyomva bekukucskált egy
pillanatra, végül csüggedten odébbállt.
– Mert mindent bevallok… Nincs értelme tagadni, igaz?
Mintha egy süketnek beszélt volna, vagy olyan
valakinek, aki egy kukkot sem ért franciául. Maigret
gondosan megtömködte a pipáját a mutatóujjával. – Van
gyufája?
– Nincs… Nem dohányzom… De hiszen ön is tudja… A
feleségem ki nem állhatja a dohányfüstöt… Szeretném, ha
nem tartana sokáig, érti? Meg fogom mondani az
ügyvédnek is, persze még ügyvédet is kell választanom…
Csak semmi komplikáció!… Mindent bevallok… Olvastam
az újságban, hogy a pénz egy részét megtalálták… Nem
tudom, miért csináltam… Amíg a zsebemben volt, úgy
éreztem, mintha az utcán mindenki engem nézne…
Először arra gondoltam, hogy elrejtem valahol… De
minek?
A rakparton sétáltam… De ott uszályok voltak…
Féltem, hogy meglát egy matróz…
Aztán átmentem a Marie-hídon, és a Szent Lajos-
szigeten végre megszabadultam a pénztől…
A fülkében olyan hőség volt, mint egy gőzfürdőben.
Patakokban csordogált a víz a bepárásodott ablaküvegen.
A pipafüst hosszan elnyúlva lebegett a lámpa körül.
– Persze okosabb lett volna, ha már az első
találkozásunkkor mindent bevallok… De nem volt hozzá
bátorságom… Azt hittem, hogy… Martin elhallgatott, és
kíváncsian nézett útitársára, akinek kicsit nyitva volt a
szája, a szeme meg csukva. És olyan egyenletesen
lélegzett, ahogyan egy jóllakott macska dorombol. Maigret
aludt!
A másik az ajtóra nézett, csak ki kellett volna nyitnia.
Hogy szabaduljon a kísértéstől, behúzódott a sarokba, és
sovány térdére fektette remegő kezét.

Az Északi pályaudvar. Szürke reggel. A peremvárosok

lakói még álmosan, csoportokban tódultak ki a pályaudvar
kapuin.
A vonat messze állt meg a csarnokban. A bőröndök
nehezek voltak. De Martin nem akart pihenni. Pedig alig
állt a lábán, és a karja is fájt. Sokáig vártak taxira. – A
börtönbe visz?
Legalább öt órát töltöttek együtt a vonaton, és ezalatt
Maigret legfeljebb tíz mondatot ha mondott. És azok is
milyenek voltak! Semmi közük nem volt a bűntényhez,
sem a háromszázhatvanezer frankhoz! A pipájáról beszélt,
a hőségről meg arról, hogy mikor fognak megérkezni.
– Vosger tér 61! – mondta a sofőrnek. Martin
könyörgőre fogta a dolgot.
– Gondolja, hogy muszáj?… Majd, mintegy önmagának:
– Vajon mit gondolhatnak az irodában?… Annyi időm se
volt, hogy értesítsem őket…
A házmesterfülkében a házmesterné éppen a leveleket
szortírozta: egy nagy halom levél Riviere doktor
oltóanyaggyárának, egy kisebb meg a lakóknak.
– Martin úr! Martin úr! Keresték a Földhivatalból,
kérdezték, hogy beteg-e… Úgy látszik, magánál maradt…
jaj, minek is a kulcsa?… De Maigret elvonszolta útitársát.
És Martin roskadozva cipelte a nehéz bőröndöket a
folyosón, ahol az ajtók előtt ott volt már a tejesüveg meg a
friss kenyér.
A vén Mathilde ajtaja résnyire kinyílt. – Adja ide a
kulcsot… – De hát…
– Akkor nyissa ki maga…
Mély csönd. A zár kattanása. Majd megpillantották a
rendbe hozott ebédlőt, ahol minden a helyén volt.
Martin sokáig habozott, majd fennhangon elkiáltotta
magát:
– Én vagyok az… Meg a főfelügyelő…
A szomszéd szobában megreccsent az ágy. Martin
becsukta az ajtót, és nyöszörögni kezdett.
– Ezt nem lett volna szabad… Hiszen ő nem tehet
semmiről… Amilyen állapotban van…
Nem mert belépni a másik szobába. Csak hogy az időt
húzza, fogta a bőröndöket, és felrakta két székre.
– Főzzek egy kávét?
Maigret bekopogott a hálószoba ajtaján. – Bemehetek?
Semmi válasz. Lenyomta a kilincset, és mintha hirtelen
felnyársalta volna Madame Martin szúrós tekintete, aki
mozdulatlanul feküdt az ágyban, becsavart hajjal.
– Ne haragudjék a zavarásért… de visszahoztam a
férjét. Igazán nem kellett volna így elveszítenie a fejét.
Martin mögötte állt. Látni nem látta, de érezte.
Az udvarban léptek hangzottak föl, majd női hangok:
megérkezett az irodák meg a laboratórium személyzete.
Majdnem kilenc óra volt már. A szomszédban a bolond nő
elfojtott üvöltése. Az éjjeliszekrényen orvosságok.
– Rosszabbul érzi magát?
 Maigret tudta, hogy az asszony nem fog válaszolni,
hogy akármi történik is, nem változtat tartózkodó
vadságán.
Mintha egyetlen szótól félt volna, egyetlenegytől!
Mintha az az egy szó katasztrófák sorozatát idézhetné elő!
Az asszony lefogyott. Még sápadtabb lett. De mintha a
szeme, különös fényben játszó szürke szeme – amelyben
makacs láng lobogott – önálló életet élt volna.
Martin belépett, remegett a lába. Egész testtartásával
bocsánatot kért, mentegetőzött.
Az asszony lassan feléje fordította szürke szemét, de a
tekintete olyan hideg és kemény volt, hogy a férfi dadogva
elfordította a fejét: – A jeumont-i pályaudvaron történt…
Egy perc múlva Belgiumban lettem volna…
Szavakra, mondatokra, zajra volt szükség, hogy
betöltse az űrt, amelyet mindhárman maguk körül
éreztek. Ez az űr szinte kitapintható volt, olyannyira, hogy
a szavak visszhangot vertek benne, mint valami
barlangban vagy alagútban.
Mégsem beszéltek. Nagy nehezen, szorongó tekintettel
böktek ki néhány szótagot, majd ismét rájuk borult a
csönd, engesztelhetetlenül, mint a reggeli köd.
De azért mégis történt valami. Lassan, alattomosan egy
kéz óvatosan becsúszott a paplan alá, és szinte
észrevétlenül közeledett a párnához. Madame Martin
sovány, nyirkos keze. Maigret másfelé nézett ugyan, de
azért szemmel tartotta ezt a kezet, és várta, mikor érkezik
el a célpontjához.
– Ma reggel nem jön az orvos?
– Nem tudom… Hát törődik énvelem valaki?… Itt
hagytak megdögleni, mint egy kutyát…
 De a szeme hirtelen felcsillant, a kéz ugyanis végre
elérte az áhított tárgyat.
Halk papírzizegés hallatszott.
Maigret hirtelen előrelépett, és megragadta Madame
Martin csuklóját. Az asszony addig erőtlennek látszott,
mintha nem is volna benne élet. Most, szinte egyik
pillanatról a másikra, mégis hallatlan erőről tett
tanúbizonyságot.
Nem akarta elengedni, amit a kezében tartott. A
szájához közelítette a kezét, és a fogával tépdeste a benne
szorongatott fehér papírlapot.
– Eresszen el! Eresszen el, mert sikítok!… És te?… Te
ezt hagyod?!
– Főfelügyelő úr… Nagyon kérem… – nyöszörgött
Martin.
Majd fülelni kezdett. Szemlátomást félt, hogy az egész
ház összeszalad. Nem mert beavatkozni.
– Vadállat! Mocskos vadállat! Kezet emel egy nőre!
Nem, Maigret egy ujjal se bántotta. Csak a kezét fogta;
egy kicsit talán szorította is a csuklóját, hogy az asszony
ne tudja megsemmisíteni a papírt.
– Nem szégyelli magát? Így bánni egy haldokló nővel?
Egy haldokló nő, akinek akkora ereje van, amilyennel
Maigret ritkán találkozott rendőri pályafutása során! A
kalapja ráesett az ágyra. Az asszony hirtelen megharapta
Maigret csuklóját.
De nem sokáig bírta, mivel pattanásig feszültek az
idegei, és Maigret-nek sikerült szétfeszíteni az ujjait.
Madame Martin többször is felnyögött fájdalmában.
Most már sírt. Sírt, de könny nélkül, merev arccal.
Mérgében, vagy csak azért, hogy csináljon valamit? – És te
ezt hagyod?
 Maigret széles vállának szinte szűk volt a szoba. A
főfelügyelő szinte az egész helyiséget betöltötte, még a
világosságot is elfogta.
A kandallóhoz lépett, széthajtogatta a papírlapot,
amelynek hiányzott a négy sarka, és átfutotta a gépelt
szöveget. A papír fejlécén ezt állt:

Laval és Piollet ügyvédi iroda Jogi tanácsok – Peres

ügyek

Jobboldalt, pirossal ez a megjegyzés: Couchet-és

Martin-ügy, november 18-i megbeszélés.
Kétoldalnyi sűrűn gépelt szöveg volt. Maigret csak egy-
egy mondatot olvasott el belőle felhangon, miközben az
irodákból felhallatszott az írógépek kattogása.
„Tekintettel a… törvénycikkre… Mivel Roger Couchet
az édesapja után halálozott el… semmiféle végrendelet
nem foszthatja meg a törvényes fiúgyermeket az őt
megillető örökségtől…
…s mivel a végrendelkező Dormoy kisasszonnyal kötött
második házassága a vagyonközösségre vonatkozó
jogszabály hatálya alá esik…… és mivel Roger Couchet
örököse az édesanyja…
…van szerencsénk értesíteni, hogy ön a törvény
értelmében jogosan tarthat igényt Oscar Couchet
ingóságokból és ingatlanokból álló vagyonának a felére…
amelyet értesüléseink szerint – a tévedés jogát fenntartva –
körülbelül ötmillió frankra becsülünk; beleszámítva ebbe
az összegbe hárommillió frank értékben a Dr. Riviere
oltóanyaggyár épületét is…
 Ami a végrendelet megtámadásával kapcsolatos jogi
elvárásokat illeti, természetesen továbbra is
rendelkezésére állunk…
Értesítjük továbbá, hogy munkadíj címén a kézhez
kapott összeg tíz százalékát fogjuk visszatartani…”
Madame Martin már nem sírt. Visszafeküdt, és újból a
mennyezetre szegezte hideg tekintetét.
Martin ijedtebb volt, mint valaha. Az ajtónyílásban
ácsorgott, félszegen, esetlenül, tétován.
– Nini, van egy utóirat is – dünnyögte a főfelügyelő,
mintegy önmagának.
Az utóirat fölé ez volt írva: „Szigorúan bizalmas!”
„Tudomásunkra jutott, hogy Madame Couchet-nak
(született Dormoy) szintén szándékában áll megtámadni a
végrendeletet.
Másrészt érdeklődtünk a végrendeletben szereplő
harmadik örökös, Nine Moinard felől.
Nevezett kétes erkölcsű nőszemély, aki még nem tett
lépéseket jogai érvényesítése érdekében.
Mivel nem rendelkezik állandó jövedelemmel,
véleményünk szerint az a leggyorsabb megoldás, ha
kártérítés címén felajánlunk neki bizonyos összeget.
Azt javasoljuk, hogy ez az összeg húszezer frank
legyen, véleményünk szerint ez bőven elegendő, tekintettel
Moinard kisasszony anyagi helyzetére.
Mielőbbi döntését várva…”

Maigret hagyta, hogy kialudjon a pipája. Lassan

összehajtotta a papirost, és becsúsztatta a levéltárcájába.
Körülötte teljes volt a csend. Martin még a lélegzetét is
visszafojtotta. Az ágyban fekvő feleségének olyan merev
volt a tekintete, mintha már nem is élne.
 – Kétmillió-ötszázezer frank… – dünnyögte a
főfelügyelő.
– Ebből húszezer Nine-é, ha nem akadékoskodik. Igaz,
hogy az összeg másik felét kétségkívül Madame Couchet
vágja zsebre…
Bizonyos volt benne, hogy diadalmas, halvány, de
sokatmondó mosoly jelenik meg az asszony ajkán.
– Szép kis összeg… Nem igaz, Martin? A férfi
összerezzent, és bizalmatlanul pislogott Maigret-re. – Mit
gondol, mennyit fog kapni?… Nem, nem pénzről beszélek.
Az ítéletről. Rablásért. Gyilkosságért. Talán még az előre
megfontolt szándékot is megállapítják… Mi a véleménye?
Hogy nem viszi el szárazon, az biztos, hiszen nem hirtelen
felindulásában cselekedett… Ha legalább a felesége
felújította volna a kapcsolatát az első férjével… De nem ez
történt… Csak pénzért tette, csakis a pénzért… Tíz évet
kap? Húszat?… Akarja hallani a véleményemet?
Azt persze sohasem lehet előre tudni, hogyan döntenek
az esküdtek…
Alighanem erre is lesz precedens… Annyi mindenesetre
bizonyos, hogy ha a szerelmi tragédiák esetében elnézőek
is, a nyereségvágyból elkövetett gyilkosságok esetében
rendkívül szigorúak. Mintha csak a beszéd kedvéért
beszélt volna, hogy időt nyerjen. – Ez érthető is! Az
esküdtek kispolgárok, kereskedők… Azt hiszik, a
szeretőjüktől nincs mit tartamuk, annyira bíznak benne…
De a betörőktől félnek, mint a tűztől… Húsz év? Nem
hiszem… Inkább azt mondom, hogy a fejébe kerül…
Martin meg se moccant. Most már ő volt a sápadtabb,
nem a felesége. Kénytelen volt nekitámaszkodni az
ajtófélfának,
 – Csak Madame Martin lesz gazdag… Abban a korban
van, amikor az ember még tudja élvezni az életet, a
vagyont…
Az ablakhoz lépett.
– Hacsak ebből az ablakból… Ez a bökkenő… Egészen
biztosan rájönnek majd, hogy innen mindent látni
lehetett… Értik? Mindent… És ez bizony súlyosan esik a
latba… Mert cinkosságra vall!… Márpedig a
törvénykönyvben van egy kis cikkely, amely
megakadályozza, hogy a gyilkos, még ha felmentik is,
örökölhessen az áldozat után… És nem csak a gyilkos… A
bűntársak is… Látják, milyen fontos ez az ablak…
Már nem csönd volt körülötte. Valami még súlyosabb,
még nyugtalanítóbb, még valószerűtlenebb: az élet teljes
hiánya. Majd váratlanul egy kérdés: – Mondja csak,
Martin, mit csinált a revolverrel?
Neszezés hallatszott a folyosóról: biztosan a vén
Mathilde volt az, holdvilágképével, hatalmas hasával a
kockás kötény alatt. Aztán felhangzott a házmesterné
hangja az udvarban: – Madame Martin!… A Dufayeltől
vannak itt…
Maigret leült egy alacsony karosszékbe, amely nagyot
reccsent, de nem tört el alatta.
 11. Rajz a falon

– Válaszoljon!… Hol a revolver?

Maigret követte Mártiin tekintetét, és észrevette, hogy
Madame Martin, aki pedig még mindig a mennyezetet
nézte mereven, az ujjával rajzol a falon.
A szegény Martin hiába erőlködött, nem értette, mit
akar mondani neki az asszony. Kezdte elveszteni a
türelmét. Látta, hogy Maigret vár.
– Én…
Vajon mit jeleníthet az a négyzet vagy trapéz, amelyet
az asszony sovány ujja a falra rajzolt? – Nos?
Ebben a pillanatban Maigret csakugyan megsajnálta a
szerencsétlent. Iszonyú pillanat lehetett a számára. Martin
remegett az izgalomtól.
– Bedobtam a Szajnába…
A kocka el volt vetve! Mikor a főfelügyelő kivette a
revolvert a zsebéből, és letette az asztalra, Madame Martin
úgy ült fel az ágyban, mint egy fúria.
– Sikerült megtalálnom a szeméttartályban… – mondta
Maigret.
Majd a lázas asszony sípoló hangja:
– Tessék! Most már érted?… Elégedett vagy? Ezt az
alkalmat is elszalasztottad, ahogy világéletedben minden
alkalmat elszalasztottál… Hacsak nem készakarva
csináltad, nehogy börtönbe kerülj… De így is oda
kerülsz… Mert a rablás a te műved volt!… A
háromszázhatvanezer frank, amit az úr bedobott a
Szajnába…
 Az asszony ijesztő volt. Most derült ki, hogy eddig
mennyire visszafogta magát. A feszültség hirtelen
brutálisan tört ki belőle. Annyira izgatott volt, hogy
egyszerre több szó is a nyelvére tolult, s csak szótagokat
tudott kimondani belőlük.
Martin lehorgasztotta a fejét. Az ő szerepe véget ért.
Szánalmas kudarcot vallott, ahogyan szemére is vetette a
felesége.
– …Az úr a fejébe veszi, hogy rabolni fog, és az asztalon
felejti a kesztyűjét…
Madame Martinból minden keserűség kitört, ömlesztve,
zavarosan. Maigret háta mögött felhangzott a
piszkosszürke felöltőt viselő férfi panaszos hangja.
– Hónapok óta mutogatta nekem az irodát az ablakból,
meg Couchet-t, aki ki szokott menni a mosdóba… És azzal
vádolt, hogy tönkretettem az életét, hogy képtelen vagyok
eltartani egy asszonyt… Így aztán megtettem…
– Megmondta a feleségének, hogy meg fogja tenni?
– Nem. De tudta ő jól. Ott állt az ablakban.
– És maga ilyen messziről látta, hogy a férje ottfelejtette
a kesztyűjét, Madame Martin?
– Mintha csak a névjegyét hagyta volna ott! Mintha
csak engem akart volna vele feldühíteni…
– És maga erre fogta a revolverét, asszonyom, és
lement az irodába… És Couchet visszatért, amikor maga
még az irodában volt… És azt hitte, maga vitte el a pénzt…
– Igen, el akart vitetni a rendőrséggel! Még volt hozzá
képe! Mintha nem nekem köszönhette volna, hogy
meggazdagodott!… Ugyan ki viselte a gondját még a kezdet
kezdetén, amikor alig kereste meg a kenyérrevalót?…
Minden férfi egyforma!… Még azt is a szememre hányta,
hogy ugyanabban a házban lakunk, ahol az irodái
vannak… És hogy megosztozom a fiammal a pénzen, amit
ő ad neki…
– Erre maga meghúzta a ravaszt?
– Már felvette a telefonkagylót, hogy felhívja a
rendőrséget!
– Aztán odament a szeméttartályokhoz. Azzal az
ürüggyel, hogy egy kanalat keres, bedugta a pisztolyt a
szemétbe… Akkor kivel találkozott?
Az asszony tajtékzott.
– Azzal a vén hülyével, az első emeletről…
– Senki mással?… Azt hittem, a fia jött… Elfogyott a
pénze…
– Hát aztán?
– Nem magához jött, hanem az apjához, ugye?
Csakhogy maga nem hagyhatta, hogy bemenjen az
irodába, hiszen felfedezte volna a holttestet… Ott álltak az
udvarban kettesben… Mit mondott Roger-nak?
– Hogy menjen a dolgára… Maga úgyse érti meg, mi
van egy anyai szívben
– És a fia elment… A férje meg hazajött… Egyetlen
kérdés sem hangzott el kettejük közt… Így volt, igaz?
Martinnak csak a bankjegyek jártak az eszében, amelyeket
végül is a Szajnába dobott, mert ez a szegény ördög
alapjában véve mégiscsak derék ember.
– Még hogy derék ember! – csattant fel Madame Martin
hirtelen feldühödve. – Haha! És én? Én, aki mindig
szerencsétlen voltam?
– Martin nem tudja, ki volt a gyilkos… Lefekszik.
Eltelik egy nap, és még mindig nem beszélnek semmiről…
De maga másnap éjjel felkel, és átkutatja a férje levetett
ruháinak a zsebeit… De hiába keresi a pénzt… A férje
csak nézi… Erre maga faggatni kezdi… És következik a
dühroham, amelyet a vén Mathilde hallott az ajtó mögül…
Maga hiába ölt… Ez a hülye Martin eldobta a pénzt… Egy
vagyont dobott a Szajnába, mert inába szállt a
bátorsága!… Maga belebetegszik… Belázasodik… És
Martin, aki nem tudja, hogy maga a gyilkos, elmegy és
közli a hírt Roger-val… És Roger egyszerre mindent
megért… Találkozott magával az udvarban… És maga nem
engedte bemenni az apjához… És a fiú ismerte magát…
Azt hiszi, őt gyanúsítom… Fél, hogy letartóztatják és vád
alá helyezik… És csak úgy védekezhet, ha bevádolja az
anyját…
Lehet, hogy a fiú nem volt rokonszenves… De hát az
életmódja kétségtelenül sok mindent megmagyaráz…
Megundorodott… Megundorodott a nőktől, akikkel
lefeküdt, a kábítószerektől, a Montmartre-tól, ahol a napot
lopta, és főleg ettől a családi drámától, amelynek egyedül ő
sejti minden mozgatórugóját… Kiugrik az ablakon!
Martin a falnak dőlt, arcát a tenyerébe temetve. De a
felesége mereven a főfelügyelőt nézte, mintha csak azt a
pillanatot várná, amikor a szavába vághat és támadásba
lendülhet. Ekkor Maigret felmutatta a két ügyvéd levelét.
– Amikor utoljára itt jártam, Martin annyira megijedt,
hogy majdnem bevallotta, hogy ő követte el a rablást…
Csakhogy maga itt volt… Látta magát a nyitott ajtón
keresztül… Maga jelekkel erélyesen figyelmeztette, mire ő
elhallgatott.
De ekkor végre kinyílt a szeme… Faggatni kezdi
magát… Igen, maga a gyilkos! Maga az arcába kiabálja!
Hogy miatta ölt, a kesztyű miatt, amelyet az irodában
felejtett!… És mivel gyilkolt, egy vasat se fog örökölni,
hiába szerepel a végrendeletben… Ó, ha Martin igazi férfi
volna! Elhatározza, hogy külföldre utazik… Így azt fogják
hinni, hogy ő a gyilkos… A rendőrség nem tehet semmit,
és maga szépen utánamegy a milliókkal…
Szegény Martin!
És Maigret barátságosan akkorát csapott Martin
vállára, hogy a férfi majdnem összeesett. A főfelügyelő fakó
hangon folytatta. Hangsúly nélkül mondta a szavakat.
– Mi mindenre képesek voltak azért a pénzért…
Couchet meghal… Roger kiugrik az ablakon… És a végén
még egy vasat se fognak kapni… Inkább összekészíti
Martin bőröndjeit… Gondosan becsomagol neki…
Hónapokra való fehérneműt…
– Hagyja már abba! – könyörgött Martin.
A bolond nő felüvöltött. Maigret hirtelen kinyitotta az
ajtót, és a vén Mathilde majdnem beesett.
A vénasszony úgy megijedt a főfelügyelőtől, hogy
beszaladt a lakásába, és ezúttal csakugyan kulcsra zárta
az ajtaját.
Maigret még egy utolsó pillantást vetett a szobába.
Martin moccanni se mert. Felesége az ágyban ülve követte
a szemével a főfelügyelőt; a hálóingen átsejlett kiugró
lapockacsontja.
Az asszony olyan komoly, olyan nyugodt lett hirtelen,
hogy Maigret azon kezdett töprengeni, vajon mit forgathat
már megint a fejében. Maigret-nek eszébe jutott, milyen
volt az előbbi jelenet során az asszony tekintete, és hogyan
remegett az ajka. És hirtelen – Martinnal egy időben –
megérezte, mi készül.
Nem akadályozhatták meg. Tőlük függetlenül történt a
dolog, akár egy rossz álomban.
Madame Martin már csak csont és bőr volt. És az
arcvonásai még fájdalmasabbak lettek. Vajon mit nézett
ott, ahol nem volt más, csak csupa megszokott tárgy?
 Mit figyelt olyan feszülten a szobában?
Ráncos lett a homloka. Lüktetett a halántéka. Martin
felkiáltott:
– Félek!
A lakásban semmi nem változott. Teherautó gördült be
az udvarba, és hallani lehetett a házmesterné éles hangját.
Madame Martin mintha egy megközelíthetetlen
sziklacsúcsot próbált volna emberfeletti erőfeszítéssel,
teljesen egyedül megmászni. Kétszer is olyan mozdulatot
tett a kezével, mintha el akarna valamit hessegetni az arca
elől. Aztán nagyot nyelt, és szélesen elmosolyodott, mint
aki végre célhoz ért.
– De azért mégis mind tőlem fogtok egy kis pénzt kérni,
mind, mind… De megmondom az ügyvédemnek, hogy egy
vasat se adjon nektek…
Martin egész testében remegett. Megértette, hogy ez
már nem átmeneti elmezavar, amelyet a láz okozott. Az
asszony végleg megtébolyodott!
– Nem lehet rá haragudni. Mindig más volt, nem olyan,
mint a többi nő – siránkozott a férje. Várta, hogy Maigret
helyeseljen. – Szegény Martin…
Martin sírt. Elkapta a felesége kezét, és az arcához
dörzsölte. De az asszony ellökte magától. És gőgösen,
megvetően elmosolyodott. – Öt frank nem sok, de annyit
se kaptok… Eleget szenvedtem… – Telefonálok a Szent
Anna-kórházba – mondta Maigret.
– Azt hiszi, hogy… muszáj… muszáj zárt intézetben
elhelyezni?
A szokás hatalma? Tény, hogy Martin majd megőrült a
gondolatra, hogy el kell hagynia a lakását, a mindennapos
veszekedésiek és szemrehányások színhelyét, ezt az
embertelen életet, és ezt az asszonyt, aki még egy utolsó
erőfeszítést tett, hogy rendbe szedje gondolatait, de aztán
elbátortalanodva, csüggedten visszahanyatlott, és
reménykedve ezt hebegte:
– Adják ide a kulcsot…

Néhány perc múlva Maigret idegenként merült el az

utca zsibongásában. Iszonyúan fájt a feje, pedig ez csak
ritkán esett meg vele. Betért egy gyógyszertárba, hogy
bekapjon valami orvosságot.
Nem látott semmit maga körül. A város lármája
beleolvadt azokba a hangokba, amelyek még mindig ott
visszhangzottak a koponyájában.
Egy kép kínozta a legjobban: Madame Martint látta
maga előtt, amint fölkel az ágyból, felszedi a földről a férje
ruháit, és a pénz után kutat! Martin meg nézi az ágyból!
„Bedobtam a Szajnába…” Ez lehetett az a pillanat, amikor
megpattant az asszony agyában valami. De lehet, hogy
mindig is hiányzott egy kereke! Már akkor is, amikor még
a meaux-i cukrászdában élt!
Csak senki sem vette észre. Fiatal, szinte szép lány
volt. Nagyon keskeny ajka senkit sem nyugtalanított. És
Couchet feleségül vette! „Mi lesz velem, ha történik veled
valami?”
Maigret kénytelen volt várni, hogy átjusson a
Beaumarchais körúton. Minden ok nélkül eszébe jutott
Nine.
– Semmit se fog kapni! Egy lyukas garast sem… –
dünnyögte félhangon. A végrendeletet megsemmisítik.
Megsemmisítteti Madame Couchet született Dormoy…
Az ezredes nyilván már meg is tette a szükséges
lépéseket. Ez csak természetes. Madame Couchet-é lesz
minden! Valamennyi millió…
 Előkelő asszony, ad a rangjára…
Maigret lassan felment a lépcsőn, és benyitott a
Richard-Lenoir körúti lakás ajtaján,
– Találd ki, ki van itt?
Madame Maigret négy személyre terített a hófehér
abroszon. Maigret egy üveg szilvapálinkát pillantott meg a
tálalón.
– A húgod!
Nem volt nehéz kitalálni, hiszen valahányszor
felutazott Elzászból, mindig hozott magával egy üveg
gyümölcspálinkát meg egy füstölt sonkát. – Lement
bevásárolni Andréval… A férje! Derék fiú, egy téglagyár
igazgatója.
– Fáradtnak látszol… Remélem, ma már nem mégy el
többet hazulról! Maigret nem ment el többet. Este
kilenckor a sógornőjével meg a sógorával kártyázott. A
szilvapálinka illata az egész ebédlőt betöltötte. Madame
Maigret minden pillanatban felkacagott, mivel nem tudta
megjegyezni, melyik kártya mennyit ér, és sorozatosan
elképesztő baklövéseket követett el.
– Biztos, hogy nincs kilencesed?
– Dehogy nincs…
– Hát akkor mért nem játszod ki?
Maigret úgy érezte magát, mint a gőzfürdőben. Már
nem fájt a feje.
Már nem gondolt Madame Martinra, akit egy
mentőautó a Szent Anna kórházba szállított, miközben a
férje magára maradva zokogott az üres lépcsőházban.