Z.

Karvalics László: Digitális beavatottak interfész-keresőben

In: Székely, Levente (szerk.): Fókuszpontok. Úton az ifjúság megismerése felé
Gondolat/Infonia, 2016 44-79.o.

Induljunk el látszatra „kis dolgoktól”, hogy talán fontos kérdésekig és válaszokig jussunk el a
révükön a kortárs digitális szcéna legfiatalabb célcsoportjával, a 3-14 évesekkel
kapcsolatban. Egy új narratívát szeretnék megjeleníteni és népszerűsíteni, ami talán egyre
fontosabb lehet, amikor jövőkép-keresőbe indulunk ’gyermek és információs kultúra’
tárgykörében.1 Nem tudtam elkerülni, hogy olykor ne érintsek szenvedélyesen megosztó
kérdéseket, és ne foglaljak állást azokban. Ezt talán ellensúlyozza, hogy gyakorta igyekszem
majd tudáshiányokra rámutatni, sürgetve olyan kutatásokat, amelyek továbblendíthetik a
párbeszédet. Írásom azoknak szól elsősorban, akik e témakörben a tudományos közbeszédet
tematizálják, és azoknak, akik szülők és pedagógusok számára állítanak elő és közvetítenek
tartalmakat és meggyőződéseket. Kiegészítő szándékom a felmerülő részkérdésekkel
kapcsolatban az, hogy nem meggyőzni, hanem óvatosságra késztetni szeretném az olvasót.
Kerüljön szembe olyan érveléssel, amellyel esetleg ritkábban találkozik. Gondolja újra azt,
talán máshonnan, amit kézenfekvőnek és magától értetődőnek gondolt korábban. Magam is
ezt tettem, írás közben.

Kütyükavalkád: új kezdet, régi félelmek

2015. május 25.-én megőrült az Internet. Még a tárgyilagosnak tűnő kommentárok is a

’creepy’ (hátborzongató) jelzővel kísérték azt a hírt, hogy a Google szabadalmaztatott egy
kamerákkal és mikrofonnal rendelkező, mesterséges intelligencia modullal ellátott szőrös
játékmackót.2
Mit tud ez a rémálmokat okozó, sok cikk-író számára a horrorfilmekből ismerős
„Chucky”-t felidéző jószág? Azonosítja, ha ránéznek. Reagál a beszédre és (képfelismerő
modulja segítségével) a látványra is. Utasításokat hajt végre (de csak annak a hangnak és
arcnak engedelmeskedik, amelyet felismer). Ha kell, magától is elindít zenét, bekapcsol
televíziót vagy (wifikapcsolata révén) valamilyen „okos otthon”-alkalmazást.
De legfőképpen és elsősorban: át lehet ölelni.
A fanyalgó cikkekben és a szenvelegve szépelgő blog-bejegyzésekben leggyakrabban
három érv köszön vissza, felsorolásukkor megjegyzéseket fűzök hozzájuk:

 A gyerekjátékok arra valók, hogy elvonulva (privately) játsszanak velük (nem igaz,
számos másmilyen játék van, sok egyéb mellett azok, amikhez több gyerek kell) nem
arra, hogy megfigyeljék a gyerekeket (arra mi való? És különben is: a digitális mackó
nem arra való, hogy a gyermeket „megfigyelje”. Ez sok lehetséges opciója közül az
egyik, és nem a legfontosabb).
 Az eszköz privacy-érzékeny, mert adatokat gyűjt arról, mit csinálnak vagy mondanak
a gyerekek.(Nem. Az eszköz, ha úgy állítják be, kép-és hangfájlokat rögzít. Adattá
mindez akkor lenne, ha volna entitás, akire egyszerre igaz, hogy hozzáfér a

1
A kutatás első szakaszát a FuturICT.hu nevű, TÁMOP-4.2.2.C-11/1/KONV-2012-0013
azonosítószámú projekt támogatta az Európai Unió és az Európai Szociális Alap társfinanszírozása
mellett.
2
Valójában és egészen pontosan már 2012 februárjában elindult az eljárás, de a cég csak ekkor kapta
meg a szabadalmat – nem mackóra, hanem „emberre emlékeztető babára, játékra, állatra, mitikus
lényre vagy élettelen dologra”. A leíráshoz mellékelt rajzon a mackó csak egy példa, amin
illusztrálják az egyes eszközök elhelyezkedését. Mellette van egy nyuszi is például. Kiegészítő
szabadalma a játékfigura személyiségének perszonalizálása. Minderre:
http://www.cnbc.com/2015/05/26/google-wins-patent-for-toy-that-controls-the-home.html
(Valamennyi, a szövegben hivatkozott link letöltési dátuma: 2015. augusztus 5.)
 Z. Karvalics László: Digitális beavatottak interfész-keresőben
In: Székely, Levente (szerk.): Fókuszpontok. Úton az ifjúság megismerése felé
Gondolat/Infonia, 2016 44-79.o.

megőrzött/tárolt felvételhez, mindezt a maga számára jelentés-teli módon rendezi a

felvétel alanyáról szóló ismeretté, s mindevvel sérti a felvételen szereplők információs
önrendelkezését. A szülő/gondviselő kizárása után maradna ugye a Nagy Testvér
Google: már csak egyetlen okot, majd példát kéne mondani, hogy még ha tehetné is,
mi oka is volna rá, hogy bármely mackótulajdonos gügyögésére hasznosítható
adatforrásként tekintsen.)
 A kamerás-mikrofonos eszközzel ugyanúgy vissza lehet élni, mint egy rejtett
lehallgatókészülékkel (poloskával). (És a mikrofon kemény részével alattomosan fejbe
is lehet vágni a gyereket, tehát tulajdonképpen fegyver is. Ha a fenti érv működne,
akkor minden okostelefont is ki kellene tiltani a lakásokból. Az okos kulcstartóról már
nem is szólva.)3

A hisztéria hullámverése közben kevesen figyeltek fel a Google filozófiáját közvetítő

alapüzenetre: a gyermekek számára korábban készült felhasználói felületekhez képest a játék-
formájúak sokkal természetesebbek, a projektnek egy ilyen eszköz létrehozása volt a célja.
Ha a korábbi megoldások hordozták az összes veszélyt, amelytől félni kell, akkor
miért pont a mackóforma veri ki a biztosítékot? Mert annyira aranyos, hogy elaltatja az
éberséget?
És vajon hol volt ez az éberség, amikor az Amazon Echo szintén hangvezérlésen
alapuló dizájnos tornyocskája elérhetővé lett a cég prémium ügyfelei számára (2015 júliustól
pedig: mindenkinek)4? Az aggódó és telefon-ellenes szülők választhatják az AT&T hálózatát
használó kölyök-okosórát, a FiLIP 2-t is.5 Erről mindössze öt, előre beállított számot lehet
elérni, de a szülők bármikor hívhatják a gyerekeket, vagy küldhetnek nekik üzenetet. A
vészhívóval (egy gomb nyomva tartásával) segítséget lehet kérni. A FiLIP 2 elől „nincs
menekvés”, vérbeli személykövető. Viselője helyzete mindig látszik a térkép-alkalmazáson, a
szülő jelzést kap, amikor a gyerek elhagyja az előre beállított biztonságos zónákat.
S itt van a cuki Codie robot is, egy tankocskára emlékeztető, szenzorokkal teli magyar
fejlesztésű hardver (és szoftver), „ami” úgy tanítja programozni a gyerekeket, már óvodás
kortól, hogy közben, mint egy játékautóval, akadályokat küzdenek le és feladatokat hajtanak
végre.6
De térjünk vissza a gyerekszoba „klasszikus” játékaihoz. A Mattel 2015 februárjában
debütáló, Internet-kapcsolattal rendelkező beszélő babája, a Hello Barbie miért is, ha a mackó

3
A még be sem vezetett eszközben rejlő privacy-kockázat fals diskurzusa természetesen a
végtelenségig folytatható volna. A magam részéről azt tartom lényegesnek, hogy egy mackóban nincs
semmi olyan, csak rá jellemző veszélyfaktor, ami más, intelligens otthon alkalmazások vagy
objektumok sorára ne volna elmondható – jelezvén, hogy a probléma nem mackóspecifikus (így
teljesen irreális épp a mackó kapcsán beszélni minderről). Másfelől azt, hogy ha már ennyire ismert ez
a vásárlástömeget is veszélyeztető fenntartás, akkor a kockázat kezelésének, a veszélyt elhárító
mechanizmusoknak a beépítése, a szülő megnyugtatása alapvető gyártói érdek. Amire a technofób
majd azt mondja, hogy a gyártó, ha egyéb érdeke vagy egy hatósági utasítás azt diktálja, adott esetben
mégis „meghackelheti” majd a félrevezetett szülőket. Ám a szülők sem teljesen védtelenek ebben a
csatában – de innen ne folytassuk, mert talán látszik, hogy ezt a problémát nem ennek a kérdésnek a
tárgyalásakor tudjuk megfelelő módon kezelni.
4
Ez egy szobadísznek sem utolsó multifunkcionális eszköz, amely hangvezérléssel váltja ki a kéz
használatát. Sokan már a használati megkezdése előtt tudták, hogy figyelemdeficites szülők fogják
használni gyerekfelügyeletre és bébiszitterek szemmel tartására.
5
http://www.myfilip.com/about-filip/
6
http://index.hu/video/2014/12/19/2014_1217_robot/
 Z. Karvalics László: Digitális beavatottak interfész-keresőben
In: Székely, Levente (szerk.): Fókuszpontok. Úton az ifjúság megismerése felé
Gondolat/Infonia, 2016 44-79.o.

nem? És akkor mit szóljunk a szintén februárban a Kickstarteren szenzációsan rajtoló

Elemental Path „okos dinoszauruszához”?
Na, ez aztán a jószág. A kamera és a távvezérlés kivételével mindent tud, amit a
mackó, de még sokkal többet is: a zöld, egyelőre 3D-nyomtatott prototípus után a
sorozatgyártásban majd puha, a kétéves kortól használható LeapFrog gyerektabletre7
emlékeztető, szövet-tapintású gumiból készülő játékfigurában Watson lelke lakik. Az IBM
mesterséges intelligencia-fejlesztési csúcsteljesítményeként már bizonyított kérdező-
válaszoló, beszédfelismerő rendszer társalogni fog a gazdájával. Történetecskéket mond neki,
rejtvényeket ad fel, szókincset bővít, számolni tanít és válaszol minden „hol, miért, mikor, ki
és mi” kezdetű kérdésére.8 Mindezt mindig életkorhoz és a gyerek korábbi teljesítményéhez
igazítva teszi, a szülők által felügyelhető módon.9
Mivel a dinó nem Google-fejlesztés, kevesebb előítélet fogadta, de a kommentárok
kórusában azért megjelentek a morális pánik jellegzetes (és az előzmények10 ismeretében:
előre jelezhető) fordulatai. Hosszabban idézek egy ilyet, hogy ezen keresztül pillanthassunk rá
később a tipikus csúsztatásokra és végiggondolatlan féligazságokra, közelebb lépkedve a
probléma valódi szerkezetéhez és a kérdéskör valódi kihívásaihoz.
„ … szerintem ez a játék egyszerűen ördögi. Százszor inkább vennék csemetémnek egy
kutyát, amit leviszek pisilni-kakilni, mint hogy egy ilyen „csodadinóhoz” kötődjön, amiben
semmi emberi nincs Az alagút végén az van, hogy a gyerek nem beszélget, nem játszik a saját
társaival, hanem csak a hülye dinójával társalog, aztán később az okostelefonját nyomogatja,
meg a számítógépét, szociálisan egy nagy nulla lesz, aki képtelen normális emberi
kapcsolatokat kialakítani, így se igazi barátja, se szerelme nem lesz. Ne vegyünk ilyet a
csemeténknek, meséljünk neki mi magunk, játsszunk vele, segítsünk neki a tanulásban, ha
szüksége van rá, és ösztönözzük arra, hogy a többi gyerekkel keresse a kapcsolatot, velük
érezze jól magát!”11
Ugye, máshonnan már unalomig ismert ez a megközelítésmód? Ha másfajtát
szeretnénk kínálni, messziről kell kezdenünk. Másképp azonban nem megy, és másképp nem
is lehet talán kitörni a tudományos diskurzusokba is diadalmasan átszűrődő egyoldalúságok
kényszerpályáiból.

Gyermek, szociális kapcsolat, tárgykörnyezet

Aki a gyermekkor történetével foglalkozó irodalmat tanulmányozza, sok egyéb mellett négy
alapvető mintázatot azonosíthat, ami a teljes történeti ívre igaz.

1.” Minél távolabb megyünk vissza a történelemben, annál alacsonyabb a gyermekekről való
gondoskodás színvonala, és annál nagyobb a valószínűsége, hogy a gyermekeket megölték,

7
http://www.leapfrog.com/en-us/store/c/_/N-1z141uu
8
Az adatok forrása: http://techcrunch.com/2015/02/16/elemental-path-debuts-the-first-toys-powered-
by-ibm-watson/
9
http://www.elementalpath.com/
10
Előzmények alatt a korábbi gyermek-technológia kapcsolatok kialakuló szakaszában tetten érhető,
jól formalizálható és erősen át-ideologizált pánikreakciókat értem (az olvasás veszélyei,, a számítógép
(és a számítógépes játékok) veszélyei, a média (és a médiaerőszak) veszélyei, telefon veszélyei, az
Internet veszélyei, stb). Az „okos babáknak” is voltak alig egy-két műveletre képes, „butább” elődjeik
(gombnyomásra hangot adó baba, simogatásra reagáló baba, stb), de ezeket csak fanyalgás fogadta
egykor, nem vészreakció.
11
http://www.men.hu/m/?nid=4325
 Z. Karvalics László: Digitális beavatottak interfész-keresőben
In: Székely, Levente (szerk.): Fókuszpontok. Úton az ifjúság megismerése felé
Gondolat/Infonia, 2016 44-79.o.

kitették, testileg bántalmazták, terrorizálták, vagy szexuálisan zaklatták.”12 (Amihez még

tegyük hozzá: időből, figyelemből, szeretetből és a kognitív fejlődéshez tudatosan
megkomponált környezetből is kevesebb jut, minél távolabbra nézünk vissza az időben.)

2. A családon belül felnevelt gyermek az első pillanattól fogva hármas szocializáció alanya:

a, a család tagjaival (elsősorban az anyával, másodsorban az apával, harmadsorban az idősebb

testvérekkel és a nagyszülőkkel, negyedsorban a család többi tagjával) kiépülő
kapcsolatrendszeren és tevékenység-közösségen keresztül közvetlenül vagy közvetve értékek,
normák, gyakorlatok, szabályok formálják a viselkedését. Az a „buborék”, amely élettérként
körbeveszi, a család által előformált. Részben normák (így kell) részben lehetőségek (ennyit
tudunk biztosítani), részben maguk az eltérő családmodellek (kicsi, nagy, apa nélküli, testvér
nélküli, stb.) formálják a buborék konkrét egyedi képét. A buborék térben lokalizált (a
lakóház nevezetes pontjaira, a ház közvetlen környezetének nevezetes pontjaira és a település
távolabbi pontjaira is kiterjedhet, amikor a gyermek már „kimozdul”) és a tevékenység jellege
szerint időhasználat alapján is elkülöníthető mintát és rendet követ. Ezt az alvás-ébredés, a
tisztálkodás, a táplálkozás, az öltözködés stb. vegetatív reprodukciós domainje mellett a
családon belüli munkamegosztásba, majd a munkába való bevonás és végül az ezen kívül
fennmaradó idő formájában érjük tetten (ez utóbbihoz tartozik a játéktevékenység, az, amikor
valamelyik családtag „foglalkozik” a gyerekkel, mesél neki, énekelnek, stb. A tevékenység-
sávok hibridizálódhatnak).

b, A család egyúttal a társadalmi szocializáció színtere is. A nyelven, a tartalomformákon, a

viselkedés-szabályozáson keresztül a társadalom mindenkori makrostruktúrái (uralkodó
gyakorlatai és eszméi) képeződnek le, magát a családot is egyfajta buborékba zárva. Az
időtengely mentén a társadalmi szocializáció család által közvetített dimenzióira mind jobban
ráépülnek a közvetlen, elsődleges társadalmi tapasztalatból származó sémák (ahogyan a
„külvilág” fizikailag eljut a buborékba, vagy ahogyan a buborék kitágul). A szocializációt
meghatározó kontrollstruktúrák együttese végső soron a majdani önálló társadalmi
szerepvállalásra készít fel. Az iskola „buborékja” és világnak a médián keresztül közvetített
képe részben kitágítja a család által megkezdett szocializációs teret, részben annak helyére is
lép.

c, Ahogy a gyermek autonómiája növekszik és mindinkább választás-képes lesz, saját

szocializációs teret (buborékot) is fejleszt, amelyben az egyedi személyes tapasztalatok és –
szükségszerűen – a kortárs közösségből származó hatások együttesen formálnak individuális
12
Lloyd deMause híres gyerekkor-történeti tanulmányának kezdő mondatait (in: Vajda-Pukánszky,
1998. 13.) csak pontosító kiegészítésekkel tudjuk elfogadni: kivételek (magas gondoskodási szinttel
jellemezhető szociális szigetek) rendre akadnak, az állítás pedig akkortól érvényes, amikortól
társadalomtörténetet írunk (nagyjából az ókori magaskultúráktól). Nem ezt látjuk azonban akkor sem,
ha pl. a Kalahári busmanjaira jellemző, bátran csodálatosnak mondható gyakorlatot próbáljuk időben
és térben extrapolálni (tudniillik az 50-70 fős premodern közösségekre ma és a neolitikumban). És az
is biztos, hogy csak a 19. század végétől, a huszadik század elejétől kezdődik a valódi átalakulás,
annak tudatosítása pedig még későbbi fejlemény. de Mause elhíresült szavaival: .„A gyermekkor
története rémálom, amelyből csak mostanában kezdünk felébredni”. A történeti idő is velünk él:
amikor az iszlám állam egyéves gyerekekkel kereskedik szexrabszolgaként, akkor csak térben kell
elmozdulnunk, hogy de Mause bon mot-jának újabb mélységeket adjunk.
http://www.origo.hu/nagyvilag/20150805-egyeves-gyerekeket-is-arul-szexrabszolganak-az-iszlam-
allam.html
 Z. Karvalics László: Digitális beavatottak interfész-keresőben
In: Székely, Levente (szerk.): Fókuszpontok. Úton az ifjúság megismerése felé
Gondolat/Infonia, 2016 44-79.o.

sémákat. Ez adja a korai évek extrém jelentőségét, a szülők szempontjából is: ha a

cselekvéseikkel és információs cselekvéseikkel közvetített normák interiorizáltak lesznek és
nem kényszer-természetűek, a későbbi norma-adszorpcióban még sokáig játszhatnak szerepet.
A gyermek későbbi pszichés és kognitív fejlődését is nagymértékben határozza meg mindaz,
mi és milyen környezetben történik vele a jellegadó időszakban. A saját buborék állandó
mozgásban van a családi, társadalmi és médiabuborékokhoz képest: minél több köztük az
ellentmondás, annál több viselkedési, érték-és cselekvés-választási dilemma jelenik meg
bennük, tipikus konfliktus-lefutásokhoz vezetve.

3. A mindenkori gyereknevelési gyakorlatot mindenkor meghatározó tipikus gyerekkép

mögött teleológia vagy teleológiák kombinációja áll. Minél inkább a puszta túlélés a cél,
annál inkább alárendelődnek az egyes családtagok személyes teleológiái a családinak (ahogy
a családi az átfogóbb közösséginek). Különböző történelmi időkben különböző mértékben
rendelődik alá a családi (és ezen belül az individuális) a családon kívüli világnak – annak
révén, ahogy arra vagy annak valamilyen sajátosságára a család tagjainak jelentés-teliként kell
tekinteniük. Így tágult nemzetivé a 19. századra a családok életét is meghatározó teleológia és
kontroll, és így lett jelentés-telivé a 21. századra a civilizációs rendszerszint és a globális
közösség. Evvel párhuzamosan alakulnak át a korlátokból fakadó kényszerdöntések a
gyermeki sorsról (álljon be dolgozni vagy menjen tanulni?) a gyermek jövőjébe való
beruházásra vonatkozó szuverén döntésekké (melyik iskola választása növeli meg legjobban
az élet-és karrier-esélyeit?). Napjaink fejlettnek mondhat centrum-országaiban a
gyermeknevelés teleológiája (ott, ahol az reflektált és tudatos), a „gyermekben rejlő
képességek maximális kibontakoztatásának lehetőségét támogató környezet biztosítása és a
stabil pszichoszociális fejlődés elősegítése.”13

4. A gyermeki szocializációt a társadalmin kívül erőteljesen befolyásolja még a természeti

környezet, az épített környezet és a tárgyi környezet. Az alapvető gyermeki működésmód, a
világ felfedezésének és modellezésének kényszere egyszerre érinti valamennyi, a buborékban
szóhoz jutó környezeti elemet. Minden környezeti dimenzió explorációs célpont, új ismeretek
és új képességek megszerezésének esélyét kínálva, ám egyidejűleg veszély forrása is. A
veszélyek csökkentésére és az esélyek növelésére különböző megoldások, eljárások,
technikák, eszközök alkalmazhatóak.14 Ám ezek is kétarcúak: tudnak alapvető funkciójukkal
is ellentétesen megnyilvánulni vagy pusztán a teleológiák változása miatt is
diszfunkcionálissá válni. Lényegük azonban ugyanaz: valamilyen erőforrás-korlátot
ellensúlyoznak, jellemzően a szülői életidőt vagy fejlesztési kompetenciát.15 Ilyen értelemben
minden nevelési környezet mix, amelyben a gyerek-szülő, gyerek-családtag és a gyerek –

13
És természetesen mindenütt, ahol a mégoly fejlett társadalomban élő családoknál az autonóm döntés
előtt erős korlátok vannak (jövedelmi, regionális, szociokulturális, stb.) ott archaikusabb teleológiák és
azok részeként archaikusabb szerepfelfogások vannak jelen. Ezt a teret vallási vagy ideológiai minták
tovább tudják bonyolítani.
14
Pl. több család megosztja a gyerekfelügyelet terheit, vagy fog össze egy erőforrás közös
megszerzése érdekében. A család szolgáltatást vásárol. Elektromos babaőrt helyez a gyerekszobába.
Képeskönyvet vesz, amelyet a gyerek lapozgat.
15
Az aktív kereső népesség munkaidő-terhelése az utóbbi két évtizedben jelentősen kisebb lett, s a
megnyert idő már egyre kevésbé jövedelem-kiegészítésbe és kiadás-megtakarításba fordul, hanem
szabadidős tevékenységgé válik. Ez kedvező lehetőséget teremt a gyermekkel együtt töltött minőségi
idő számára is (amit persze aktualizálni is kell). Falussy Béla adatgazdag tanulmányát idézi: Tószegi
(2010).
 Z. Karvalics László: Digitális beavatottak interfész-keresőben
In: Székely, Levente (szerk.): Fókuszpontok. Úton az ifjúság megismerése felé
Gondolat/Infonia, 2016 44-79.o.

szülőpótló kapcsolatok egyszerre, egymást kiegészítve vannak jelen, olyan arányban, amit a
lehetőségek és a szülői szándék határoz meg. Ne felejtsük el azonban, hogy a dolgok
(eszközök, tárgyak, „artefaktumok”) – ugyanúgy, mint az élet bármely területén – minden
kapcsolati formában jelen vannak: támogathatják a szülővel töltött minőségi időt és
gazdagíthatják a szülő nélkül eltöltött idő és tevékenység minőségét is.16 S hasonlóképpen: a
mese és a játék során felépülő (virtuális) varázsvilágok szintén buborék természetűek. Ami a
felnőttnek „csak” virtuális, a gyereknek nagyon is valóságos. Az elképzelt, de történeteken
keresztül kibomló, megismerhető, megélhető, szerethető és otthonos
„fantáziakörnyezetekben” nem egyszerűen csak értelme, jelentése lesz a dolgoknak, hanem
tétje is: ma már tudjuk, hogy ugyanazok az agyterületek aktiválódnak a „mintha-világban”,
mint az analóg tevékenység-világban. És ez nemcsak a terápiás lehetőségeknek nyit új
ösvényeket, hanem visszatérően felhívja a figyelmet rá: mindenre, amit ez a buborék
tartalmaz, ami része ezeknek a világoknak, igaz a jelentés-teli mivolt. A tárgyak
megszemélyesítenek dolgokat, az állatfigurák történetek szereplői, mese-terek benépesítői:
akár egyidejűleg többé. A „dolgok” itt úgy működnek, mint a szavak: felbonthatóak és
kiterjedésük van, kapcsolathálókba szerveződnek. A valóságban olyanok, amilyenek, de a
konstruált világban önkényes szemantikai univerzumok részei. Egy dolog egy időben több
mindent is jelenthet, és egy dologhoz több fontos jelentés is kapcsolódhat, amelyből mindig
csak valamelyik aktualizálódik. Egy egyszerű mackóban hol az lesz fontossá, hogy ’aranyos’,
hol az, hogy ’szőrös’, hol az, hogy más állathoz képest ’erős’, hol az, hogy ’lomha’, hol az,
hogy ’bumfordi’, hol az, hogy ’brummog’ – és így tovább.17

Gyermekkor, média és digitális kultúra

Alkalmazzuk a fenti szempontokat a kortárs digitális kultúrára, s immár ezek fényében

alakítsunk ki viszonyt a cybermackóhoz – és persze: rajta keresztül ahhoz a digitális

16
A gyermekkor történetének itt bemutatott, négy mintázat köré rendezett áttekintése egy első,
kezdetleges kifejtése annak a keretrendszernek, amire véleményem szerint szükség van ahhoz, hogy
történeti és rendszer-keretbe helyezhessük a jellemzően egydimenziós diskurzusokat. Ez a magas
absztrakciós szintű áttekintés olyan, mint egy vázlat, amelynek az a sorsa, hogy még nagyobb
felbontásban, sok illusztrációval, történeti anyaggal, újabb mintázatokat magához vonzva bővüljön
önálló, gazdagon argumentált elemzéssé. Ezt azonban, programként, még jó ideig nem tudom
teljesíteni. A morális pánikra épülő megközelítések ostorozása mellett eddig ennek a témának alig
néhány vonatkozásában mélyedtem el alaposabban. A korosztályos animációs filmek autenticitásának
kérdéskörében (Z. Karvalics, 2006), a civilizációs teleológia-váltásnak a médiapedagógiára gyakorolt
hatásában (Z. Karvalics, 2013a) az új digitális eszközkörnyezet és a gyermekkép
összekapcsolódásának részkérdéseiben (Z. Karvalics, 2013b és 2014b) és a gyermek és az iskola új
szerepfelfogásának csapdákkal teli világában (Korábban: Z. Karvalics, 2014c, újabban: Z. Karvalics,
2015). Jellemzőnek tartom, hogy a digitális korszak pedagógiájával foglalkozó frissen megjelent, de a
korábbi évek termését rendszerező könyvemben (Z. Karvalics, 2014a) még fel sem vetődik az itt
megosztott gondolatmenetben tárgyalt megközelítésmód igénye, létjogosultsága és értelme. Emiatt is
inkább narratíva-kezdeménynek, mint megoldásnak tekintem ezt a tanulmányt. Ez az oka annak is,
hogy nem széleskörű szakirodalmi vitatérbe helyezem bele a kulcskérdéseket (miközben gyakran
idézhetném egyetértőleg számos nagyszerű pályatárs, pedagógiai gondolkodó és gyakorló szakember
véleményét, Gyarmathy Évától Kőrösné Mikis Mártán át Tóth Andrásig), hanem leginkább saját,
rekapitulált gondolataimat rendezgetem újra (beleértve azokat a bekezdésnél is hosszabb, külön nem
feltüntetett átvételeket, amelyek a hivatkozott munkákból származnak).
17
Ezeknek a virtuális világoknak a bemutatott, a tárgy-antropológia modelljeivel összekapcsolt
elemzése sok izgalmas, új megközelítést eredményezhet.
 Z. Karvalics László: Digitális beavatottak interfész-keresőben
In: Székely, Levente (szerk.): Fókuszpontok. Úton az ifjúság megismerése felé
Gondolat/Infonia, 2016 44-79.o.

ökoszisztémához, amelyhez, eszközhasználata révén, a most felnövekvő korosztályok oly erős

szimbiózisba kerülnek.
A nevelési környezet hibridizálódása és a szocializáció időmérlege a televízióval
gyorsult fel és alakult át egykor, nem véletlen, hogy mai napig a médiapedagógiai és
médiakritikai köntösben felvetődő dilemmák digitális mutációival kell tusakodnia a
társadalomelméletnek. Mint láttuk, a buborékokban új, más, még intenzívebb
hatásmechanizmusokkal működő kisvilágok nyílnak, amelyek a szocializációba minden
korábbi korszakhoz képest korábban emelik be a társadalmit – azokon a zsilipeken keresztül,
amelyekben a gyerekek számára médiatartalmakat létrehozó művészek a maguk világlátását
ötvözik a műfaji sajátosságokkal. A rajzfilmmel, a bábfilmmel, a gyerekszínházzal és a
felvett/sugárzott interaktív gyerekprogramokkal azonban nem a szülővel töltött idő, a mese és
az olvasás kiszorítása indult meg a gyermeki „portfolióból”, hanem a teljes szocializációs tér
újrastrukturálása kezdődött meg.
Az elemzésnek érzékenynek kell lennie minden fontos árnyalatra és részletre. A
médiatartalmak is varázsvilágok. Születésük és gyors adaptációjuk a gyermekről való
gondoskodás színvonalának általános emelkedésével kapcsolódott össze, amelyet az
információs társadalom kialakulása, az urbanizációs robbanás és a jóléti államok létrejötte jól
magyaráz. Azt is innen értjük meg, miért tűnik féloldalasnak az első pillanattól fogva a
médiafogyasztás értékmérlege: mert a társadalmak azért továbbra is erősen tagoltak maradtak.
A szabadidő, illetve az avval összekapcsolt kultúrafogyasztás növekedése, illetve a
munkavégzés eltolódása a szellemi munkakörök irányába csak a társadalom bizonyos
csoportjait (az új középosztályt és a szűk felső réteget) jellemezte. A családok egy részének a
gyermekneveléshez való viszonyát emiatt még továbbra is az ipari korszakban kiformált
mintázatok, ipari korszakos teleológia és az ipari korszakra emlékeztető belső tartalomkínálat
alakítja, hiszen belső szabályaikat alapvetően határozzák meg a jövedelmi viszonyaik,
időmérlegük és ezekhez igazodó valóságértelmezésük. Ám a televízió (majd a számítógép) a
gazdagok kiváltságából pillanatok alatt tömegtermékké válik, és ezzel mélységben
bonyolultabbá teszi a kulturális átmenetet. Egy új tartalomvilág és időtöltés-forma kezdi el a
helyét keresni a mindennapokban és az időháztartásban úgy, hogy különböző élethelyzetű és
világlátású családoknak kínál alternatívát. Paradox módon azoknak jelentheti a legtöbbet,
akiknek a legkevesebb lehetőségük van arra, hogy magas presztízsű, sokba kerülő, exkluzív
élmény-és tudáscsatornákat nyissanak gyermekeik számára. Álomutazások, magántanárok,
elit-iskolák, magas presztízsű kulturális előadások látogatása és szekérderéknyi könyv polcra
helyezése mai napig elérhetetlen sokak számára, ám mindezeknek vannak műfaji megfelelőik
(természetfilm, tudományos ismeretterjesztő tartalom, rajzfilm, mesefilm), amelyek – ha
korlátozott módon is – de demokratizálnak. Nemcsak a hozzáférés, hanem a tartalmak
korosztályos homogenizálása révén is. S hasonlóképpen: a televíziós tartalmak képesek
hagyományos performatív tartalmakat is közvetíteni: ha valaki nem tud, vagy nem akar eljutni
piaci forgatagba, bábjátékot vagy vásári gyerek-komédiát nézni, akkor is hozzájut Kemény
Henrikhez. (Ahogyan később a Vidám Park-funkciók nagy részét képes kiváltani akár egy
lövöldözős multiplayer játék is.) Nagyon fontos, hogy az új tartalmak nem kiszorítják,
leváltják a régieket, hanem azok alakváltozatai. Emiatt nem szükségszerűen helyettük
jelennek meg, hanem mellettük. A hagyományos csatornák és tartalmak viszont
szükségszerűen csökkenő arányban reprezentálódnak majd a kulturális fogyasztásban és az
időháztartásban, és ez a belső arány-váltás folytatódik a számítógéppel, majd az Internettel, az
online kultúrával és az okostelefonokkal fémjelzett korszakban is.
De kellőképpen tudatosítottuk, hogy a legkisebb korosztályok kulturális kínálati
piacán a pre-mediális és pre-digitális tartalomkínálat is gazdagabb, mint valaha volt?
 Z. Karvalics László: Digitális beavatottak interfész-keresőben
In: Székely, Levente (szerk.): Fókuszpontok. Úton az ifjúság megismerése felé
Gondolat/Infonia, 2016 44-79.o.

Gyerekkoncertek, gyerekprogramok, új generációs szuper-játszóterek, kalandparkok, gyerek-

tömegsport egyesületek, falusi családi turizmus, szabadulószobák, kézműves foglalkozások,
alkotókörök, ismeretterjesztő „csodák palotái”, földrajzilag is diverzifikáltabb állatkertek és
állat-bemutató helyek, gyerekbaráttá tett múzeumok, táblás játékok és mi minden más! Nagy
részük ráadásul olyan tevékenységforma, amely a szülővel kínál közös élményt (nem véletlen,
hogy ehhez önálló film-műfajok alkalmazkodnak, és népszerűek a szülő-gyerek közös
játékélményre alkalmas számítógépes játékok is), s közülük némelyik a puszta befogadóból
már aktív és interaktív résztvevő teszi a gyermeket. Kizárólag a szülők gyermeknevelési
teleológiája, értékképzetei, időháztartása és lehetőségei határozzák meg, milyen mixet
állítanak össze, és abban milyen mértékben képviseltetik magukat az eszköztelen szülő-
gyermek interakciók, a közös élményterek és a gyermek szülő nélküli kulturális fogyasztása.
Mélyen igazságtalan, félrevezető és lefegyverző az új (legújabban: digitális) eszköz,
tartalom és tevékenység-tértől félteni a szülő-gyerek kapcsolat minőségét, a mix belső
arányainak kérdése helyett vagy-vagy szerkezetben láttatni a dilemmákat. Szülői-családi
deficitekért a kínálatot kiterjesztő technológiát tenni felelőssé. Az új eszközök és tartalmak
nem a szülővel töltött minőségi idő pótlékaként szolgálnak, hanem mixet gazdagítanak (ahogy
azt a képességfejlesztést célzó Cohen-pedagógia hazai adaptációjáért küzdők régóta próbálják
megértetni mindenkivel).
De még ahol (a szülők élethelyzete, választásai – vagy az ítéletmondók stílusában:
nemtörődömsége, felelőtlensége, esetleg felkészületlensége – miatt) valóban és
kényszerpályás jelleggel pótlékká lesznek, ott sem valaminek a helyét veszik el, hanem űrt
töltenek ki. A semmi helyett szülnek kisvilágokat, olyanokat, amilyeneket. Nem
elidegenítenek tehát, ahogy a közkeletű vélekedés tartja, hanem – valójában és részlegesen, de
mégis – re-humanizálnak. S ahol a tárgyak játszanak pótszerepet, a maguk szimbolikus
hatalmánál fogva, ez rájuk is elmondható. A mackókra, a szőrös dolgokra, az ölelhetőkre,
szerethetőkre, magunkkal vihetőkre ez sokszorosan igaz.18
Vegyük szemügyre mindezt a mese példáján is.
Ma elképesztően gazdaggá lett a mese-mix, a televíziós korszak rituális esti mese-
mikrokozmosza már a múlt. Mesét mondhat a szülő, a gyerek ágya mellé ülve. Mesét
mondhat a bölcsődés óvónéni, vagy a mesemondó egy mese-előadáson. Lehet együtt olvasni
mese-könyvet, és lapozgathatja azt egyedül is a gyerek. Lehet hangoskönyvként mesét
hallgatni a kocsiban. Mesét néz a gyerek, amikor rajzfilmet, animációs filmet, bábfilmet,
nagyjátékfilmet, tini-sorozatot, Teletubbiest, Narutot, Harry Pottert néz. De ma már tableten is
kínálnak interaktív meséket, nyomtatnak mesehelyszín-lepedőt, ahol mesefigurák haladnak, és
akár közösen is alkotható-folytatható-variálható a történet (amelyhez hasonló számítógépes
tartalmak nagy tömege áll rendelkezésre, közvetett oktató-ismeretterjesztő tartalommal).19 És
18
Nagy Facebookos felzúdulás fogadta, amikor egy színvonalas ismeretterjesztő cikkben Gyarmathy
(2013) közzétett egy érdekes megfigyelést: a gyerekek szívesebben olvasnak fel egy kutyának, mint
saját édesanyjuknak. De mindez csak első pillanatra meghökkentő. Megértjük ugyanis, hogy egy
négylábú hallgatóság maga a feltétlen elfogadás. Nem akar segíteni avval, hogy kijavítja a hibákat.
Nem szisszen fel, nem húzza fel a szemöldökét, nem jelzi testbeszéddel, hogy már unja. Nincsenek
elvárásai, csak csodálva hallgatja a gyereket. Kérdés, hogy miként lesz majd programozva a mackó
vagy a dinó: hogyan oldaják meg a fejlesztők, hogy ne a szülőre, hanem a kutyára hasonlítson jobban?
19
A gamifikálás (olyan tevékenységek játékosítása, amelyek korábban nem öltöttek játék-köntöst)
mintájára létezik a mesésítés (olyan tartalmak összekapcsolása mese-kulisszával, amelyek korábban
nem jártak együtt), a szórakoztatva tanítás (edutainment, szórakoztanítás) aleseteként. És jó tudni,
hogy már önmagában ennek az egyetlen, kicsinynek tűnő metszetnek, az elektronikus
eszközkörnyezetben mediált szülő-gyerek mesekapcsolatnak is önálló tudományos diskurzusa van
(Lauricella et al., 2014).
 Z. Karvalics László: Digitális beavatottak interfész-keresőben
In: Székely, Levente (szerk.): Fókuszpontok. Úton az ifjúság megismerése felé
Gondolat/Infonia, 2016 44-79.o.

mondhat (majd) mesét egy kézbe vehető, okos dinófigura is. És innentől már csak a kérdések
maradnak. Hiheti-e bárki, hogy az „okos dinoszaurusz” a többiek helyét akarja elfoglalni a
mese-fronton? Milyen akadályai lehetnek annak, hogy a szülők vagy az iskolák a véleményük
szerint legmegfelelőbb mixet próbálják a gyermekeik számára biztosítani?20 És vajon miért
érzik szükségét sokan annak, hogy kizárólagos teleológiák birtokában univerzális recepteket
próbáljanak kínálni a Másik Szülőknek, hogy ők hogyan járjanak el – értéktelenként és
jellemzően veszélyesként utasítva el mindent, ami a saját értékrádiuszukon túl van?
Van itt aztán még egy hatalmas csúsztatás-forma, ami erősen összezavarja a
tisztánlátást, és reflektálatlanul mérgezi a tudományos közbeszédet is. Minden korszak
minden tipikus mixében találunk normál (átlagos) és az átlagtól eltérő (szélsőséges, extrém)
használati és viselkedési mintázatokat, amelyek jelen vannak a problématérben, de annak csak
járulékos, nem lényegi, nem meghatározó részét alkotják. Kulturális és szociálpszichológiai
devianciák, amelyek kísérik a kulturális váltást, de nem meghatározzák és pláne nem a
lényegét jelentik. Már a rész-egész viszony ilyen felcserélése is félrevezető, de ha mindez a
„régivel” való összehasonlításban történik, valahogyan mindig az új legrosszabb (létező, de
nem meghatározó) jellegzetessége kerül szembe egy idealizált „régi” legjobb (egykor létező,
de pozitív szélsőségként nem meghatározó) jellegzetességével.

Átalakuló világhoz idomuló eszköz-és kapcsolatkörnyezet

És a fenti okfejtések is még csak karcolják-súrolják azokat az alapvető változásokat, amelyek

az elmúlt húsz évben, nagyjából az Internet-kultúra kiformálódásának jellegadó időszakában
végbementek.
Hogy a négy, bevezetésként tárgyalt alapmintázathoz térjünk vissza:
leglátványosabbak talán azok a fejlemények, amelyek avval kapcsolódnak össze, hogy a
digitális nemzedék autonóm kapcsolati-és élménytere korábban alakul ki, mint bármikor
eddig, ám az együttélés jellemzően tovább tart, mint a megelőző periódusban. Evvel is
összefüggésben elhúzódik a „kiképzési időszak”, a pályaválasztás, és sokkal későbbre tolódik
a családalapítás. Össze is zsugorodik a gyermekkor (mert számos vonatkozásban már alacsony
életkorban mutatnak tömegesen a korábbi felnőttkorra jellemző jegyeket a fiatalok),21 meg

20
A megőrzött szülői autoritást mi sem bizonyítja jobban, mint azoknak a családoknak az esete, akik
teljes mértékben és programszerűen uralják gyermekeik idő-és tevékenységháztartását, akár teljes
mértékben kirekesztve abból a televíziót, a számítógépes játékokat vagy a közösségi médiához
kapcsoló eszközöket. Ha ilyen döntések szuverén módon meghozhatóak, akkor bármilyen, ennél
kevesebb kompromisszummal és kényszer-elemmel járó mix-kompozíciós döntés is meghozható. A
megőrzött intézményi autoritást mi sem bizonyítja jobban, mint hogy éppen a képességfejlesztést
középpontba helyező alternatív iskolák (a Waldorf és a Montessori) utasítják el programszerűen, elvi
alapon és totálisan az információtechnológiai megoldások adaptálását, és teljesen „IT-tlanított”
környezetet kívánnak teremteni a diákjaik számára. Ha ez lehetséges, és nem korlátozza semmi, akkor
nyilvánvalóan az is lehetséges, hogy úgy és olyan mértékben váljon az IT mix-alkotóvá, ahogy azt az
iskola a legjobbnak tartja. Ha egyszer egy IT-megoldás nemcsak ugyanazt, hanem másképp, jobban,
esetleg érdekesebben és vonzóbban tudja (például akár egy Montessori óvodában), akkor miért is
félreértett veszélydiskurzusok alapján közelítsünk a kérdéshez?
21
Természetesen nem a „11 éves és intelligensebb, mint Einstein”- típusú hírek csodagyerek
szereplőire gondolunk (http://www.life.hu/csalad/20110313-victoria-cowie-a-11-eves-angol-kilany-
okosabb-mint-bill.html), hanem a „hétéves gyerekek képesek a chicago-i reptér forgalmát
elirányítani” a szimulációban- típusúakra. Vagy megtanítani a nagymamának az okostelefon
használatát. Személyes kedvencem Hailey Fort, a 9 éves kislány, aki nemcsak megépített egy
hajléktalanoknak szánt faházacskát, hanem ezek tömeggyártását tervezi.
 Z. Karvalics László: Digitális beavatottak interfész-keresőben
In: Székely, Levente (szerk.): Fókuszpontok. Úton az ifjúság megismerése felé
Gondolat/Infonia, 2016 44-79.o.

tovább is tart (ennek minden evolúciós előnyével és logisztikai hátrányával). Ez a helyzet

kétségkívül „kiélesíti” a szülő-gyerek kapcsolat néhány kérdését, hiszen korábban és
gyakrabban kerülnek ellentétbe a szülői teleológiával gyermekeik autonóm „buborékjai” –
amelyek egyre korábban és egyre nagyobb tömegben „importálnak” elemeket a családon
kívüli világból. Ha egykoron a pálya-és párválasztás idején jelentkeztek az első komolyabb
érdek-ütközések és vált szükségessé azok kezelése, akkor ma ez már egészen fiatal korban is
megtörténik, csak éppen a műsorválasztás, a számítógép-használatra fordított idő, a közös idő
minőségi eltöltése, esetleg a ’kimozdulni együtt, de hová’ kérdései kapcsán. És nem egyszerű
a helyzet, amikor egy döntési helyzetben a felnőtt sugallt vagy kimondott elvárásai nem
találkoznak avval, amit a gyerek szeretne.
Tisztában vagyunk vele, mi a tevékenységválasztás logikája, természete, milyenek a
gyermek döntési pályái?22 Vannak-e olyan, „antropologikus” magyarázó elvek, amelyek
értelmeznek tipikus saját intenciókat? Mik a motivációk, mihez és miért alkalmazkodik a
gyerek? Egy biztos: nem ’primitív’, alacsonyabb rendű, egyszerűen felülírandó az autonóm
gyermeki, hanem csak más: másképp szofisztikált és másfajta az ökonómiája.23 És ha

http://lajk.hu/2015/06/05/sajat-maga-epit-hazat-hajlektalan-baratjanak-a-9-eves-kislany/
22
Az olyan típusú vizsgálatok, mint a neves agykutató, Susan Greenfield-éi (Greenfield, 2009),
természetét tekintve remek kiindulópontnak és ígéretes iránynak tűnnek, még ha következtetéseinek
alkalmazásával kapcsolatban sok fenntartásom is van. Kiindulópontja és megközelítésmódja ugyanis
szükségszerűen és helytelenül vezet el a számítógépes játékok diabolizálásához. (Amit már nem a
szerző végez el, hanem az interpretációk, amikor eltüntetik a megszorító „ha” és „bizonyos esetekben”
modalitásokat, és univerzális törvényeket faragnak az óvatos kutatói argumentációból.
Avval, hogy Greenfield is mindig a „túlzásba vitt számítógépes játék” neuropszichológiájából
építkezik, nem lesz válasza a „túlzásba nem vitt”, mix-alkotó számítógépes játékok
hatásmechanizmusaira, és hamis dichotómiába (képernyő vagy mozgás a szabad levegőn) tereli a
diskurzust. Az a mód azonban, ahogyan Greenfield eljut a tipikus identitásstruktúrák azonosításához
(szám szerint négyhez), termékeny lehet, mert az általánosítással („a” gyerekek, „a” játékok)
parttalanná tett témateret nagyobb felbontásban leszünk képesek érzékelni, és egyedi kognitív
komplexumokat egyedi szocializációs helyzetekhez párosítva kombinációkban-együttállásokban
kezdhetünk gondolkodni. Ekkor már sokkal könnyebb és előremutatóbb ezekhez rendelni didaktikát,
vagy egyszerűen csak praktikus tanácsokat. Utakat a diszfunkciók elkerülésére vagy ellensúlyozására.
Nézzünk egy állítást, ahogyan az most megfogalmazódik: „a gyerekek a „hiperingergazdag
kibervilágba” menekülnek” (Tószegi, 2010). És hogyan nézhet ki egy megfelelően szofisztikált és
empirikus anyagra támaszkodó, distinkció-érzékeny állítás, ugyanevvel kapcsolatban? Különböző
gyerekek különböző szocializációs háttérrel, élethelyzettel és identitással különböző módokon
teremtenek közös felületeket a kibervilággal, számtalan lehetséges forgatókönyvig jutva. Közülük
lesznek olyanok is, akik számára ez mix-gazdagító, de lesznek olyanok, akik számára menekülés
funkciójú. Ez utóbbiak között pedig lesznek olyanok, ahol a menekülés egyensúly-teremtő, korrekciós
hatású, mert megoldást kínál egy nehezen kezelhető élethelyzetre, és lesznek olyanok, akiknél a
menekülésnek ez a formája tovább billenti a már amúgy is eldőlő-félben lévő pszichés egyensúlyt,
amelynek forrása amúgy jellemzően a család és a szülő, és nem a kibervilág maga. Az addikció
vizsgálata fontos, Greenfield sok mindent megmagyaráz nekünk - de nem helyettesítheti a teljes képet.
23
„Egészen világosan emlékszem rá, pedig hét éves koromban történt” – meséli T.A. „Rubeolával
feküdtem otthon, nem kelhettem ki az ágyból, így nem is juthattam el a másik szobába, a tévéhez,
aminek a bekapcsolását amúgy is megtiltotta Anyu. Miután mindenki elment, a kezem ügyében
felhalmozott lehetőségek közül kellett választanom. Rajzolni kezdek (amit nagyon szerettem, és nagyon
jól is ment, sok boldog visszajelzést kaptam), verset faragok (amivel épp csak ismerkedni kezdtem
ekkor) vagy olvasok? Old Shatterhand győzött, valamelyik Karl May regényt választottam: de nem
csak azért, mert vonzott, meg izgalmasnak ígérkezett. Hanem azért, mert úgy éreztem, ennek az időnek
 Z. Karvalics László: Digitális beavatottak interfész-keresőben
In: Székely, Levente (szerk.): Fókuszpontok. Úton az ifjúság megismerése felé
Gondolat/Infonia, 2016 44-79.o.

szaporodni is fognak az izgalmas kutatási eredmények minderre az elméleti mezőben, mikor

és milyen segítséget kap majd a szülő, hogy felismerjen tipikus helyzeteket? Mikor kell
ragaszkodnia saját kínálatának elfogadásához (mert érettebb sémavilágából és helyzetéből
adódóan bizonyos benne, hogy az autentikus választást kínálja, és utólag majd a gyerek is
rájön, hogy ez ’jó’, és élvezni fogja), és mikor fogadja el a gyerek javaslatát. Milyen esetben
keressenek közösen kompromisszumot, vagy hogyan találjanak ki együtt olyat, ami
induláskor nem is volt a lehetőségek között? Együtt vagy külön? Kint vagy bent? Fizikai-
motoros vagy szellemi?24
Pillantsunk rá egy tipikus példára, amely kiirthatatlanul bukkan fel a digitális kultúrát
dekonstruálni kívánó gondolatmenetekben vagy könyvekben: a fára mászásnak teljesen téves
és félrevezető módon a képernyő mágikus vonzásának számlájára írt elmaradásából vagy
megritkulásából következő apokaliptikus jövőképre.25 Félretéve azt a tolakodó kérdést, hogy
korábban mennyiben volt standard eleme a tevékenységmixnek a fára mászás (és miként
óvták a veszélytől aggódó, puhány szülők a gyermekeiket a fára mászás tiltásával), vajon
elvégezték-e a gyermekek testi és szellemi egészségéért aggódók a fára mászás típusú
tevékenységnek megfelelő aktuális kínálat és (százalékosan, valódi aktivitás formájában
megvalósuló) gyakorlat elemzését is? Milyen mértékben váltak mindennapossá iskolai-
tornatermi és gyermek-intézményi környezetben a mászófalak? Ki és milyen egységnyi
mászásteljesítményt ad le a tinédzser-kor végéig? Beleszámoljuk-e ebbe a kisebb sziklák,
szobrok, posztamensek megmászását kirándulás közben? Az alpesi országok gyermekei
körében oly népszerű vadvízi evezésnek különbözik-e az agyi hatásmechanizmusa az ágakon
kapaszkodástól? A kiépített gördeszka-pályák különleges koordinációt és bátorságot igénylő,
sérülésveszélyes akrobatikája miben tér el a fára mászástól? És a görkorcsolya? Mit
mondjunk a nagyvárosi gyermek-és tinédzser-szubkultúrák népszerű, de veszélyes parkour-
kultúrájáról (a házakon, tetőkön, erkélyeken, lépcsőkön, korlátokon ugrálós-rohangászós
zúzódás-vadászathoz)? Abból, hogy van olyan gyermek, akit fenyeget a veszély, hogy
teljesen kimarad az életéből a fent felsorolt tevékenységek bármelyike (mint például a
„képernyő elé fagyott” japán hikikomori nemzedék tagjait), következik-e bármi a digitális
kultúra vonatkozásában?26

a legjobb, legmegfelelőbb, legtöbb hozadékkal járó eltöltését sikerült megtalálni.”(Személyes interjú,

2015 július).
24
A szülő korábbi sikeres választásai úgy működnek, mint a hitelképesség vagy a bonitás a
gazdaságban: elfogadottabbá tehetik a szülői kínálat aktuális tartalmát – és fordítva. A ’mert csak’
helyett sokat segíthet a magyarázat, amelynek duplán gyógyító hatása van: a magyarázat elfogadásával
a döntés a gyerek kezében maradt, és megtanulta a ’helyzet körüljárásának’ kultúráját. Legközelebb
már ő fog érvelni, igazolva a megrökönyödött, de büszke szülőknek, hogy érdemes partnerként
tekinteni rájuk. A kidcomm Press Tószegi (2010) által idézett felmérése remekül illusztrálja is, hogy a
8-14 éves gyerekek döntős-befolyásoló erővé váltak a családi vásárlások és beruházások nagy
részében (www.mediainfo.hu/file/download.php?id=204&redirect= [ppt).
25
A fára mászás diskurzusát talán Sue Palmer könyve indította hódító útjára (Palmer, 2007), talán már
korábban is népszerű volt. Az biztos, hogy Susan Greenfield emelte a valódi tudományos diskurzusba
azzal, hogy rámutatott: a fára mászás elmaradásával nemcsak a motoros intelligencia fejlődéséből
eshet ki egy fontos láncszem, hanem a kapaszkodással összekapcsolt test-élménynek a kvázi-
életveszély tudatosítása révén megjelenő egyedi és különleges agyi reprezentációs és feldolgozási
mechanizmusa fontos szerepet játszik más irányú kognitív képességfejlődésben, és ezt a behuzalozást
nem pótolja semmilyen számítógépes játék.
26
Ráadásul én megnézném azért még egyszer, okosan tervezett kontrollkörnyezetek és agyi képalkotó
eljárások segítségével, hogy vajon egy menekülő, szökellő, irányt változtató avatárral vagy egy, a test-
tudat kiterjesztésével saját meghosszabbításként felfogott űrhajóval a (játék)életéért bonyolult motoros
 Z. Karvalics László: Digitális beavatottak interfész-keresőben
In: Székely, Levente (szerk.): Fókuszpontok. Úton az ifjúság megismerése felé
Gondolat/Infonia, 2016 44-79.o.

S ha a mászófalhoz ugrunk vissza egy pillanatra, még azt is felismerhetjük, hogy a

korábbi ’fejlődés, de veszély’ szerkezethez képest ebben a mesterséges környezetben
egyszerre marad igaz a veszélynek való kitettség érzete (ami oly fontos a dolog
hatásmechanizmusában) és a védettség elérése (a karabineres rögzítéssel). Kívánhat-e szülő
ennél többet?
Innen nézve már könnyebben ismerjük fel, milyen nehéz bekalibrálni azt is, meddig
tart a szülői felelősség (és az azzal járó jog) az utód védelmét szolgáló megfigyelés és
ellenőrzés világában, és honnantól jelent ez kitettséget, privacy-érzékenységet a gyermeknél.
Mert noha a külvilág egyre kevesebb közvetlen veszélyt hordoz, mint bármikor korábban,27
ami marad, az épp elég, hogy például az egymástól való fizikai eltávolodás kockázatait a
szülők (egyéb megoldás híján) technológiával igyekezzenek ellensúlyozni.28 Ebben az esetben
érdem az, ha ez a technológia rejtett, tehát a gyermek számára észrevétlen, és előny, ha a
gyermeknek fizikai távollét esetén is módja van saját indítású jelzésre-riasztásra. A Google-
mackó és különösen a FiLIP 2 pontosan ezt kínálja. Konszenzuson alapuló használatuknál
nem ismerünk korszerűbbet és alkalmasabbat.
Az időben egyre lejjebb szálló autonómia-korhatár mellett a másik fontos fejlemény a
kortárs csoport egyre erősebb szerepe a társas térben. Ez az időháztartásban, a
kommunikációs szerkezetben és a kulturális fogyasztás tartalomelemzésében is tükröződik.
Ám az iskolába belépő korosztályoknál mindennek még csak az előszele látszik, esetükben
sokkal fontosabb az, hogy az 1-7 évesek mára már összetett kognitív képességfejlesztési cél-
korosztállyá lettek.
Emögött részben a fejlődéslélektannak, a korai életkorok pedagógiájának (és paradox
módon: a korrekciós nevelésnek) egyre több, jól hasznosítható új felismerése áll. Ezek
birtokában egyre több megalapozott és kipróbált tudás halmozódik fel avval kapcsolatban,
milyen tárgy-eszköz- és módszerkörnyezet miképpen tud legmegfelelőbb hatást gyakorolni
adott képesség-területekre és a személyiségre. Ezeket a közoktatás nagy fáziskéséssel tudja
csak bevonni a maga fegyvertárába, de fürge piaci szereplők régóta fordítják át a kutatási
eredményeket szolgáltatás-és termékfejlesztés formájában megjelenített kínálattá, amely a
fizetőképes szülőket célozza. Megalapozottan ígérhetik ugyanis azt nekik, hogy ha tőlük
vásárolnak, okosabb, versenyképesebb lesz, vagy adott intelligencia-szintet, jártasság-teraszt
korábban ér el a gyermekük. Az új generációs képességfejlesztés számos technikája,
eredménye azonban tömegesen elérhető eszközökbe, játékokba is „belefagy”: a mackó és a
dinó által ígért képességfejlesztő hatás és erő egyáltalán nem különbözik lényegesen más
hordozón (például telefonon, tableten vagy számítógép-képernyőn) elérhető játékos és
interaktív oktatási tartalmakétól. S helyesen érvel a Google: egy beszélő, ölelhető, szerethető

mikrokoordinációval küzdő gyermekben lejátszódó folyamatok miben különböznek lényegesen a

fáramászás során kialakulóktól.
27
A családon belüli erőszak sokkal nagyobb valószínűséggel fordul elő, mint hogy az otthontól távol
fizikai sérelem vagy támadás éri a gyermeket. A mind komolyabban vett és nyilvánosságra került
egyházi pedofília-eseteknek is az adta a különleges jelentőségét, hogy az otthon bizalmi sugarát
kiterjesztő menedék helyett veszélyforrássá vált a templom is.
28
Vagy egész egyszerűen, hogy baj ne legyen, tiltják vagy nem támogatják a gyereknek az otthonon
kívüli játékát. Gray (2011:444-446) nagymintás kutatások sorával igazolja, hogy
a, a számítógépes játékok iránt elkötelezett gyerekek előszeretettel játszanak a szabadban a
barátaikkal, sokan közülük magasabb polcra is helyezik a kortársakkal szabadon együtt töltött időt,
mint a „gépezést”
b, a szülő 82%-a a veszélytől tartva korlátozza a gyermeke szabadtéri játékát, evvel
c, gyakorlatilag maguk szorítják be őket abba a helyzetbe, hogy azután a televíziós tartalmak
túlfogyasztásának ártalmait kérjék számon rajtuk.
 Z. Karvalics László: Digitális beavatottak interfész-keresőben
In: Székely, Levente (szerk.): Fókuszpontok. Úton az ifjúság megismerése felé
Gondolat/Infonia, 2016 44-79.o.

lény sokkal megfelelőbb „médium” ugyanannak a tartalomnak a közvetítésére, mint a gép-

természetet fizikai megjelenésével is félreérthetetlenül sugalló bármilyen masina.
Ám nem csoda, ha a szülők eközben egyre frusztráltabbak. Ha megfelelő életkorban
megfelelő környezetet szeretnének biztosítani a gyermekeiknek, akkor mihez igazodjanak,
honnan szerezzenek ismeretet, tudást, bizonyosságot? Ha számukra is egyre átláthatatlanabb
ez a fejlesztési tér, hol vannak a fogódzók, a biztos pontok? Nem képezheti át magát minden
egyes szülő kutatóvá (is), aki a legjobb iskola keresésének mintájára minden egyes
életkorban, minden egyes kognitív funkcióhoz a legjobb és már hitelesített, kipróbált
megoldást keresi.29 Ennek a felelősségnek egy részét át kell engednie külső szocializációs
aktoroknak. De épp a mind inadekvátabb és gyermekellenes iskolarendszer elrettentő hatása
miatt nagyon nehéz tekintélypontokat találni, kiterjesztve rájuk a bizalom erőterét. Pedig csak
akkor lesz igazán elfogadható bármi, ami újdonságként költözik a gyerekszobába, ha
valamilyen szintű elfogadottsága van annak, ami az egyes eszközök mögött áll. Elveknek,
megfontolásoknak, szándékoknak és céloknak. Teleológiáknak és reálisnak, elfogadhatónak
tűnő magyarázatoknak. Nagyon hiányoznak azonban ehhez a megfelelő fórumok, ahol
értelmes párbeszéd folytatható.
Ilyen körülmények között a szülőnek az marad, hogy ott legyen egészen tudatos, ahol
még jelen vannak bizonyosságok. Tudnia kell, hogy ha a biztonság, bizalom és szeretet arany
háromszögét megteremtette, azon nagyon nehezen ront bármit is a külvilág. Minden
pillanatban tudatosítania kell, hogy nem azzal formálja a gyermekét, amilyen rendet és
viselkedést rákényszerít, valamilyen teleológiák jegyében, hanem avval, ahogyan ő maga él,
cselekszik és mutat példát. Meg kell éreznie, amikor túl sokat akar és túl sokat vár el
(„különóra-effektus”). S végül bármi is az az „idegen”, ami kívülről feszíti szét a szocializáció
öntőformáit, jobb, ha megismerkedik vele (még akkor is, ha az elfogadás ettől még távol is
van). Mert ekkor legalábbis megsejtheti, megérezheti, mivel áll szemben. Ebben a
szülőfejlődési folyamatban sokat segíthetnek a gyerekek. Nincs eredményesebb, mint a
melléülés, a közös tartalomfogyasztás, a partnerként felfogott gyerekkel kezdeményezett
párbeszéd arról, hogy ő mit élvez, mit szeret az adott tartalmakban.
És ha ezek a reflexek kialakulnak, a szülő ugyanúgy tud eljárni a gyerek jövőjéről
alkotott képhez szükséges társadalmi erőtér modellezésekor. Ez legalább annyira rejtélyes és
szakértelmet igénylő terület, mint a kognitív képességek világa. Mert mi is a kontextus? Az
önmegvalósítási erő fokozása egyfelől, a munkaerőpiac és a foglalkoztatás alrendszereiben
elvárt kompetenciák magas szintű birtoklása és alkalmazási képessége. Emiatt ma látszatra
nem a szülők, hanem a vállalatok tudják mindenkinél jobban, milyen fiatal felnőtteket igényel
ma és holnap a (cég)világ. Legyen alkalmas csoportmunkára, rendelkezzen kifinomult
kommunikációs képességekkel interperszonális és ember-gép vonatkozásban is. Legyen
számára természetes az azonnaliság, a tértől és időtől függetleníthető jelenlét, uralja
magabiztosan az egyre több „okos elemmel” feldúsított környezetet.
És evvel a gyerekképpel nincs is baj, hiszen mindenütt máshol is nagyjából ugyanerre
van szükség (beláthatjuk, ha a „céget” kicseréljük „fontos, közös dolgokra” vagy az „értelmes
tevékenységnek keretet adó közösségre”. S ehhez, mint teleológiához tökéletesen
illeszkedőnek tűnnek a kísérleti fázisból épp kilépő kölyökbarát eszközök. Ahogy egykor az
olvasás és a vizuális írástudás a szöveg és a kép által dominált világra készített fel, az
intelligens mackók és dinók a hiperkonnektívnek nevezett (számtalan egyidejű kapcsolat

29
De iskolát sem csak választhat, hanem alapíthat is, hogy egy hiányzó, de elvárt minőséget
megteremtsen. Számomra az egyik legizgalmasabb fejlemény ma ezeknek az alulról jövő
kezdeményezéseknek a sorsa: vajon csak a jelenlegi ’mainstream’ esetleges alternatíváit, vagy éppen
azt az irányt látjuk, amely fel fogja váltani azt?
 Z. Karvalics László: Digitális beavatottak interfész-keresőben
In: Székely, Levente (szerk.): Fókuszpontok. Úton az ifjúság megismerése felé
Gondolat/Infonia, 2016 44-79.o.

használatára épülő) világ előszobái. De mindez nemcsak a kiépített csatornák, a

hatásmechanizmusok és a funkciók, hanem az interfész felől is igaz: minél inkább
emlékeztetnek (akár manuálisan is) a gyermekkorban megszokott és természetesként
megtanult irányítási-vezérlési rutinok azokra, amelyek a felnőttként uralni kívánt
környezetben várnak az abba belenövő generációkra, annál zökkenőmentesebb, organikusabb
az átmenet, annál kisebb a váltás-okozta nyomás, annál kevesebb extra figyelmet, időt és
tanulásteljesítményt igényel.
S ha igaz az, hogy a folyamatosság kívánatos, akkor a gyermekkorban megismert,
megértett és megszeretett interfész-formákkal együtt növekedni szintén vonzó és realisztikus
cél. Ezáltal a támogató intelligencia valóban személyre szabott és egyedi lehet. lehet, hogy
erre nem a mackó vagy a dinó lesz az ideális, végső megoldás. De hogy ezek az eszközök
abba az irányba tesznek lépéseket, az bizonyos. Már csak az a kérdés, hogy az új típusú
szocializációval színpadra lépő, az információs kultúrába a fenti módon belenövő
nemzedékek saját társadalmukhoz, lokalitásukhoz, sőt magához az emberi civilizációhoz való
újfajta viszonya és identitása újraértékeli-e a digitális eszközkörnyezettel kapcsolatos eddigi
elgondolásainkat is?

Eszközök, interfész, új teleológia, dizájn: hogyan készüljünk a digitális beavatottak

korszakára?

Az biztos, hogy a jelenlegi esetlegességek helyett olyan tervezettségre és

felépítettségre van szükség, amelynek révén újfajta szerepmodellek és aktivitásmintázatok
kapnak támogatást az információtechnológiától. Az új gyermekképhez igazodó, újragondolt
és megkomponált tudásfolyamatok a részvétel, a bevonás kultúráján keresztül „húznak”
mindenkit a szűkebb és tágabb közösségi integráció felé. Minden tanulás elköteleződés.
Minden tanulásnak oka van. Minden tanulási folyamat valamire reflektál a külvilágból.
Minden korai tevékenység ezekre a tanulási helyzetekre – de végső soron: aktív
cselekedetekre, participációra – készít fel. A gyermek, amikor eléri azt a szintet, amikortól
alkalmas rá, partnerré válik a közösség előtt álló legátfogóbb problémák megoldásában és
kezelésében.
Ezt tartjuk a magunk részéről a legizgalmasabb alternatív teleológiának. Ez a fajta
„beavatási logika” a természeti népek sajátja és eredeti „fejlesztése”. Most esély nyílhat rá,
hogy a Világfalu 21. századi intézményrendszerében éledjen újjá, és még mi is visszatérünk rá
később.
Ha egyfajta „digitális anyanyelvtanulásnak” hívjuk azt, amikor korunk fiataljai
észrevétlenül válnak magabiztos felhasználóvá, és sajátítják el, formálják a maguk képére az
egyre többet tudó eszközkörnyezetet, akkor azt kell mondanunk, erősen furcsa anyanyelv ez.
Ahol igény, technológia és a fizetőképes kereslet formájában jelentkező vállalati érdek
találkozik (mint például az elsöprő népszerűségű közösségi média vagy a számítógépes
játékok esetében) ott minden érintett választékosan és ösztönösen ugyanazt a nyelvet beszéli.
Ami ezen túl van, ott a jártasság mélysége, a fogyasztott tartalmak, a használt eszközök világa
nagyon is eltérő lehet. Hasonlóképpen eltérő és esetleges mindaz, ami a „digitális anyanyelv”
ábécéjének és „grammatikájának” oktatásával kapcsolatban történik, a billentyűzet-
használattól a szövegszerkesztés és a táblázatkezelés rejtelmeiig. Hát még a „komolyabb”
része a dolognak: az eligazodás a Webes tartalmak világában, az online tranzakciótípusok
ismerete, vagy a reflexió az Internetre és a mobil kultúrára vonatkozó diskurzusokra (ami
olyan, mintha egyfajta „digitális nyelvfilozófia” lenne).
 Z. Karvalics László: Digitális beavatottak interfész-keresőben
In: Székely, Levente (szerk.): Fókuszpontok. Úton az ifjúság megismerése felé
Gondolat/Infonia, 2016 44-79.o.

Emögött a digitális kultúrának egy ritkán elemzett sajátossága áll. Még abban az
életszakaszában jár ugyanis, amikor fejlődése spontán és esetleges: nem tervezetten és
konszenzuálisan konstruált, hanem a technológiai és üzleti innovációk sodrában alakul, a
mindenkori fogadókészség függvényében. Az információs környezetek, eszközök mögött
ritkán jelennek meg tudatos célok, átfogó tervezettség: az iskola annyit asszimilál a létező
megoldások közül, amennyit hatékonyan tud használni, ott van fejlődés, ahol eladásokat lehet
produkálni. A programozók, a hardverfejlesztők, a felhasználók és a társadalom különböző
alrendszereinek jövőjéről gondolkodó stratégiatervezők között nincsenek valódi áramlások,
jelentéscserék, munkamegosztások: minden megy a maga útján, mindenki fejleszti a saját
rendszereit és megoldásait. Az a cégvilág, amelyiknek még a mobiltelefonok
töltőcsatlakozóját sem akaródzott sokáig standardizálni (a laptopoknál meg mai napig, olykor
még típuscsaládon belül sem), ennél nagyságrendekkel stratégiaibb területeken sem fogja
összehangolni a lépéseit. Ugyanarra az „irányra” érez rá a Google mackója és a Digital Path
dinója, de eközben a Facebook sem tétlenkedik: ki tudja milyen fejlesztéssel áll elő frissen
létrehozott mesterséges intelligencia divíziója. S noha az innovációs versenyfutás minden
szereplője számára világos, hogy az üzleti siker közelébe kerülni annak van a legnagyobb
lehetősége, aki a legjobban „ráérez” a középtávú trendekre, a harc mégis a rövid távért folyik.
Nyom nélkül tűnik el a süllyesztőben Alan Kay, a számítógépes kultúra egyik óriásának
figyelmeztetése: „a jövőt úgy a legkönnyebb előre jelezni, ha megépítjük”. Szigetszerűen
jönnek létre „digitális kis világok”, amelyek különböző célcsoportoknak különbözőképpen
jók. Nincs közös jövőépítés. Csak versengő víziók vannak, amelyek mögül mindig kilóg
valamilyen (céges) lóláb. S mostanra egyre nyilvánvalóbbak a hirdetés-központú
tartalomszolgáltatási gyakorlat (és annak kitett felhasználói élmény) diszfunkciói is – amit
Zuckerman (2014) egyenesen az Internet eredendő bűnének nevez, és amellyel kapcsolatban
teljes teleológia-váltást javasol.
Távolról tekintve a fentiekre egyértelművé válik, miért ülünk fordítva a digitális
kultúra lován. Egy olyan, cselekvés-és beavatkozás-központú társadalom-és gyermekképnek
kellene megelőznie a technológia-és szolgáltatástervezést, amelynek teleológiája, vagyis
határozott, normatív, belső késztetettségből származó elképzelése van arról, miért és milyen
irányba kívánja formálni a meghatározó viszonyokat. Ehhez már könnyűszerrel
hozzáigazíthatóvá válnak a digitális kultúra rendszerszintjei és intézményei, 30 s
befolyásolhatóvá a szereplői, hogy azok a leginkább megfelelő módon szolgálják a közössé
tett célokat.
Egy ilyen logikával mindennek oka lesz, már alacsony életkorban is. Mint láttuk, az
alaprendszerek, az eszközök, a játékfelületek, a tipikus interakciós megoldások már olyan
funkciókat is hordoz(hat)(ná)nak, amelyek későbbi, magasabb életkorban végzett
tevékenységeket „huzaloznak” észrevétlenül elő. Hiszen a felnövekvő nemzedék nem
problémaforrás, amelynek valamivel/bármivel le kell kötni a figyelmét. Az új teleológiának
megfelelően sokkal inkább erőforrás, amely hozzájárulhat az élet jobbá tételéhez, amely
bevonható közös ügyek felelős gondozásába. Egy ilyen szemléleti fordulat, amikor
végbemegy, újraírja az „architektúrákat”: egy mobil kézi eszköz már nemcsak „digitális
asszisztens”, hanem „mozgó laboratórium” is, ami ott van milliónyi kézben, és működésbe
hozható, ha kell. Egy opció a mobil eszközön már nemcsak Webshopon vásárolt fizetős

30
Természetesen csak azután, hogy tisztázó, feltáró, tudáshiányt megszüntető kutatások sora segítette
a sokszintű párbeszédet, vitát és konszenzus-keresést. Szerencsére minden egyes lokális kísérlet
tanulságai immár egy globális tudástárba tudnak ömleni, így a helyi próbálkozásokra tekinthetünk akár
egy elképzelt nagy laboratórium részeiként is, ahonnan mindig a legjobb, bevált, hitelesített
gyakorlathoz nyúlhat az, aki keres.
 Z. Karvalics László: Digitális beavatottak interfész-keresőben
In: Székely, Levente (szerk.): Fókuszpontok. Úton az ifjúság megismerése felé
Gondolat/Infonia, 2016 44-79.o.

brand-szolgáltatás lehet, hanem különböző közjavakhoz való hozzáférést vagy azok

gyarapítását segítő „nonprofit” tartalom is. Egy mostani „demokráciaszimuláció” már valódi
döntések létrehozását támogató munkafelületté fejlődhet. Egy multiplayer játék már nemcsak
játék, hanem egyúttal „launch game”, rámpa, amivel a jól megtanult funkciók, megoldások,
menüpontok, kommunikációs rutinok egyszer csak a kooperatív tudástermelést szolgáló
platformokba integrált, jól ismert felületekké lesznek, amit nem kell kitanulni, megismerni,
mert már rég mindenkinek a kisujjában van, személyre szabott tanulási környezetének
(Personal Learning Environment) részeként. És ezért nem pusztán jól hypeolt állatka az
interaktív, intelligens, személyre szabott és magát is perszonalizáló mackó vagy dinó. Ha ez a
fajta megoldás képes elterjedni és jók lesznek a tapasztalatok, akkor lehetséges, hogy
általánossá válásával közelebb kerülünk minden majdani mediált kommunikációs aktivitás
előszobájához, a jövő információs ökoszisztémáját jellemző alaprutinok kialakításához, az
online lét új „nyelvéhez”. Emiatt tűnik egyértelműnek, hogy az ember-gép interfész-
fejlesztések sem elsősorban a mesterséges intelligencia tovább-okosítása,31 hanem a komplex
emberi kommunikációnak a gépi intelligencia formáihoz alkalmazott célirányos leszűkítése,
„lebutítása” irányában is perspektivikusak.32 És ez sokkal nagyobb jelentőséget kölcsönöz a
cybermackóknak is.
A legjobban talán a játékok felől érthetjük meg, mi is az a fajta tervezettség és
teleológia, ami hiányzik még a mai digitális kultúrából. Jane McGonigal, a már fiatalon is
megérdemelten nagy ismertségre szert tevő játékkutató szerint az az óriási mennyiségű,
számítógépes játéktevékenységre fordított (munka)óra, amellyel a mai fiatalok
jellemezhetőek, elvesztegetett idő marad, ha a játék tartalma akármi lehet. Amióta ugyanis
tudjuk, hogy teljes értékű játékélmény építhető oktatási, személyiség-és képességfejlesztő
tartalmak vagy új tudások kooperatív létrehozása köré, azóta minden játékkal töltött perc,
amelynek során nem új érték jön létre, elmaradt haszonnak tekinthető. McGonigal a játékot
egyenesen a civilizációs problémák megoldásához igénybe vehető eszköznek tekinti, és ez
természetesen igaz a helyi/kisközösségi problémákra is (McGonigal, 2011)
Mindez egyszerre igényel tudatos gondolkodás-és információs környezettervezést
(ilyesmire egyre inkább a design thinking kifejezést használják). Ez a fajta komplex
előformálás megteremti annak a lehetőségét, hogy a digitális kultúrán keresztül a felnövekvő
nemzedékek tagjai személyükben is teljes értékű tagjává váljanak a közösségnek – jóval
korábban, mint a fejlett társadalmakban eddig bármikor. De nagyjából abban a ritmusban,
ahogyan egykor a természeti népek avatták „felnőtté” a közösség felcseperedő tagjait, erősen
ritualizált beavatási szertartások révén.33

31
Emiatt nem tekintjük relevánsnak a tárgyalt dilemmák szempontjából a diszciplináris önállóságot
kivívó CCI (Child-Computer Interaction) irányzatát. A már felnőttkorú HCI (Human-Computer
Interaction) paradigmájáról lefűződő új irányzat (amelynek 2013-ban lett önálló szakfolyóirata, az
International Journal of Child-Computer Interaction) nem teleológiát, hanem praktikus fejlesztési
kérdéseket kíván támogatni. Megközelítése ugyanakkor nagyon korszerű. Erősen technológia-
túlsúlyos szótára ellenére ugyanis mégsem csak az eszközre figyel: modelljeiben alapvető szerepet
játszik a szülői involváltság mértéke, a számítógépes való érintkezés szituáció-típusai és az egész
szociokulturális háttér, amibe a technológiafejlesztés kérdései beágyazódnak. A kutatási terület
összefoglaló ismertetésére, történetére, fejlődésére ld. Read és Bekker (2011).
32
Nehogy félreérthető legyen: arról van szó, hogy ha a hang-interfész (lesz) az alapja az emberrel
együtt növekvő személyes, gépi „intelligencia-partnerrel” kialakítandó koegzisztenciának, akkor ott
nem a nyelv elképesztő és expanzív szemantikus potenciáljának kiteljesítése a cél, hanem egy
korlátozott, de hibamentesen működő készlet kialakítása, amelyre igaz minden, ami az alaprendszerre:
hogy az idővel változik, gyarapszik, s eközben egyre több egyéni elem lesz benne.
33
Az analógia felismerése Vietorisz Tamás érdeme, ld. Z. Karvalics-Vietorisz (2007)
 Z. Karvalics László: Digitális beavatottak interfész-keresőben
In: Székely, Levente (szerk.): Fókuszpontok. Úton az ifjúság megismerése felé
Gondolat/Infonia, 2016 44-79.o.

A közeljövő sok mindenre képes, erőforrásként kezelt, részvételi jelenléttel

folyamatokba bevont, tudatosan tervezett eszköz-szolgáltatás-játék-és tanulási környezetben
felcseperedett fiataljait hívom digitális beavatottnak (digital initiates).34 A valóságban a
jelenség még nem létezik, csak a fogalom, amely éppen azt kívánja segíteni, hogy a felvázolt
grandiózus társadalmi innovációról (social innovation) könnyebben meginduljon a párbeszéd,
s tudatos teleológiával lehessen felkészülni a „Minden dolgok Internetjének” összetett
világára – nemcsak adaptációval és fejleménykövetéssel, hanem már a formálás, kialakítás
során ejtett tudatos beavatkozásokkal, döntésekkel is.

Epilógus: Vissza a mackóhoz

Steven Spielberg sokféleképpen félreolvasott és félreértett, poszt-apokaliptikus környezetben

játszódó AI (Artificial Intelligence, Mesterséges értelem) című, 2001-ben bemutatott
filmjének főhőse egy robotfiúcska, David. A felszínes nézők és filmkritikusok unalomig
elkoptatott klisék mentén alakítva az értelmezésüket, jellemzően odáig jutottak el, hogy
milyen érdekes betekinteni egy olyan világba, ahol (majd, talán) az emberekre már
kísértetiesen emlékeztető robotlényekkel való együttélés erkölcsi konfliktusai kerülnek
napirendre (afféle újabb kiadású „Szárnyas fejvadász”-utánérzésként).
Csakhogy Spielberg igazi művész, aki (más egyebek mellett) valójában a gyermeki
szeretetről, az alapvető „bevésődésként” működő otthon és szülő iránti elementáris
ragaszkodás mindent elsöprő erejéről mesél nekünk – paradox módon egy pusztán
programjának megfelelően viselkedő android történetén keresztül. Lehet szentimentálisnak,
hatásvadásznak mondani a forgatókönyvírói és rendezői megoldásokat, a film alkotói mégis
egy különleges erejű, felejthetetlenül emlékezetes és megható allegóriát teremtettek velük.
És ebben a környezetben az ember-és a gépgyereknek egyaránt társai esetlenül
dülöngélő robotmackók. Davidét Teddynek hívják, aki az első pillanattól az utolsóig együtt
van gazdájával. Beszélget és sétál vele, igyekszik felvidítani, kéznél van, ha szükség támad rá.
Még a gépvilágban is valami mélyen emberit képvisel és személyesít meg: azt a többletet, ami
abból a tudatból fakad, hogy van valaki, aki csak hozzám tartozik, aki mindig velem van, és
akivel könnyebb, ha rideg és ellenséges a környezet, amiben vagyunk. Aki nem elvesz
mindabból, ami a szülőhöz köthet, hanem hozzátesz. Aki bizonyos értelemben a
meghosszabbításom, akivel többre vagyok képes, akiben nem tudok csalódni, aki hozzásegít
ahhoz, hogy otthonosabbnak lássam a világot, és jobban érezzem magam benne.

Irodalom:
Gray, Peter 2011: The Decline of Play and the Rise of Psychopathology. American Journal of
Play, Vol 3, Nr. 4. 443-463.
Greenfield, Susan 2009: Identitás a XXI. században HVG Orac, Budapest
Gyarmathy, Éva dr. (2013): „Érezd az erőt” Mindennapi Pszichológia 6.
http://www.mipszi.hu/cikk/131214-erezd-erot
Lauricella, Alexis R. – Barr, Rachel – Calvert, Sandra L. 2014: Parent–child interactions
during traditional and computer storybook reading for children’s comprehension: Implications
for electronic storybook design International Journal of Child-Computer Interaction Vol.2.
No.1. 17-25.

34
Azt a folyamatot, ahogyan a „digitális beavatott” terminushoz eljutottam és a versengő, lehetséges
kifejezések közül ezt választottam, részletesen bemutattam korábban (Z. Karvalics, 2013b).
 Z. Karvalics László: Digitális beavatottak interfész-keresőben
In: Székely, Levente (szerk.): Fókuszpontok. Úton az ifjúság megismerése felé
Gondolat/Infonia, 2016 44-79.o.

McGonigal, Jane 2011: Reality Is Broken: Why Games Make us Better and How they Can
Change the World Penguin Press, HC
Palmer, Sue 2007: Toxic Childhood. How the Modern World is Damaging Our Children and
What We Can Do About It Orion
Read, Janet C. – Bekker, Mathilde M. 2011: The nature of child computer interaction
BCS-HCI '11 Proceedings of the 25th BCS Conference on Human-Computer Interaction
British Computer Society Swinton, UK 163-70.
Tószegi, Zsuzsanna 2010: A túlzott képernyőhasználat hatása az identitás alakulására Könyv
és Nevelés 1. 42-52.
Vajda Zsuzsanna – Pukánszky Béla szerk. 1998: A gyermekkor története. Szöveggyűjtemény.
Eötvös József Könyvkiadó
Z. Karvalics, László – Vietorisz, Tamás 2007a: „Milliónyi kis tudáskazán”. Az oktatás
átalakítása és a fenntartható világba való átmenet Eszmélet 75. (2007 ősz) 5-36.o.
Z. Karvalics László 2006: Pokémon-pedagógia Kritika, 2006. július-augusztus 31-35.o.
http://www.kritikaonline.hu/kritika_06juli-aug_cikkek_karvalics.html
Z. Karvalics László 2013a: "Jelentés-teli világra nyíló szárnyas kapu". Egy logokratikus
médiapedagógia kiindulópontjai In: Médiatudatosság az oktatásban Szerk. Pálfi Erika OFI,
Budapest, 53-59.o.
Z. Karvalics László 2013b:„Digitális beavatottak” egy hiperkonnektív világban In: Szekszárdi
Júlia (szerk.): Digitális (de)generáció 2.0. Underground Kiadó, Budapest, 2013 62-78.o
Z. Karvalics László 2013c: Mangalány mondja: közeledik a „digitális beavatottak” ideje
Digitális nemzedék konferencia 2013. Konferenciakötet. Szerk.: Lévai Dóra 19-23.o.
Z. Karvalics László 2014a: Lyuk a falon: gyermek és közoktatás az információs
társadalomban Digibook (e-könyv) http://digi-book.hu/Z--Karvalics-Laszlo-Lyuk-a-falon-
EPUB#page_artdet_tabs
Z. Karvalics László 2014b: Tanulás az információs társadalomban (B.Tier Noémi interjúja)
In: Alma a fán – A tanulás jövője Szerk: B.Tier, Noémi – Szegedi, Eszter
Tempus Közalapítvány, Budapest, 2014. 16-23.o.
Z. Karvalics László 2014c: Digitális kultúra és pedagógia In: Polgári nevelés – Digitális
oktatás. Nyelv és módszer Magyar Nyelvstratégiai Intézet,68-84.o.
Z. Karvalics László 2015: Közoktatás: honnan, hová, hogyan? Szempontok az átmenet
tudáskormányzásához Oktatás-Informatika 1. 7-16.o.
Zuckerman, Ethan 2014: The Internet's Original Sin The Atlantic August 14.
http://www.theatlantic.com/technology/archive/2014/08/advertising-is-the-internets-original-
sin/376041/