Az urbanizmus

In: Szelényi Iván: Városszociológia

Louis Wirth
Az urbanizmus, mint életmód

A város és a modern civilizáció

A nyugati civilizáció kezdetét jelzi az a tény, hogy korábban nomád népek állandó lakhelyet
választva, letelepedtek a Földközi-tenger medencéjében. A mi modern civilizációnk kezdetét a
nagyvárosok kialakulása és fejlődése mutatja. Az emberiség távol került a természettől.
A modern ember életmódjának jegye, hogy gigantikus aggregátumokba összpontosul,
amelyek köré a kisebb központok csoportosulnak, és amelyből kisugároznak azok az eszmék,
amit civilizációnak nevezünk.
A város nemcsak a modern ember lakó- és munkahelye, hanem egyben a gazdasági,
politikai és kulturális életét ösztönző és ellenőrző központ is, amely vonzáskörében tartja a
világ legtávolabbi pontjait is.
A modern idők egyik jelensége a városok fejlődése és a világ urbanizálódása. Az
iparosodott országokban a városi népesség aránya magasabb az átlagnál. A falusi
társadalomból a városi társadalomba való átmenetet a társadalmi élet minden fázisában
mélyreható változások kísérték. A városiasodás jelenti a társadalmi rendben és az emberi
természetben jelentkező változások legfontosabb összetevőjét.
A növekedés terméke a város. Ezért várható, hogy az életmódra gyakorolt hatása nem
képes teljesen eltörölni az emberi társulások korábban domináns módjait. Társadalmi életünk
kisebb-nagyobb mértékben magán viseli a korábbi népi társadalom nyomait. A városi
lakosság maga is nagymértékben vidéki eredetű, ahol az életmód a korábban folytatott létezési
módra emlékeztet.

A város szociológiai meghatározása

A város szociológiai definíciójának a megalkotásánál az urbanizmusnak azokat az elemeit kell

kiválasztanunk, amelyek az emberi csoportos élet sajátos módjáról árulkodnak. Ha egy
települést csupán lélekszáma alapján tekintünk városnak, akkor az önkényes lesz. A
népszámlálási definíciót befolyásolja a városnak az adminisztratív meghatározása, vagyis a
településhatárok jogi kijelölése.
A közlekedés és a hírközlés technikai fejlődése fokozta a városoknak, mint
civilizációnk döntő elemeinek a szerepét és a városi életmódot a városok határain túl is
elterjesztette. A város és különösen a nagyváros uralma az ipari, kereskedelmi, pénzügyi,
adminisztratív intézményeknek és tevékenységeknek, a közlekedési és hírközlési
központoknak, a kulturális és szórakoztatási intézményeknek, a sajtóknak, rádióknak,
színházaknak, könyvtáraknak, kórházaknak, felsőoktatási intézményeknek, kutatási
központoknak, vallási intézményeknek a városokba való koncentrálódásából következik. Ha a
városok nem gyakoroltak volna ezekkel az eszközökkel hatást a falusi népességre, akkor a
városi és a falusi életmód különbsége nagyobb lenne, mint amilyen. A városiasodás már nem
csupán azt a folyamatot jelenti, amelyben az emberek a városnak nevezett hely felé
vonzódnak és beépülnek annak rendszerében. A városiasodás a városok növekedésével
kibontakozó életmód megkülönböztető jellemzőinek előtérbe kerülését is jelenti; végső soron
olyan irányú változást, amely azoknak az életmódját terjeszti, akik bárhol élnek is, a város
hatása alatt állnak.

1
 Hibás úton járunk akkor is, ha a várost kizárólag a népsűrűség alapján akarjuk
meghatározni. A város ipari és kereskedelmi területei, amelyekben gazdasági tevékenység
folyik, ritkán tekinthető igazán városiaknak.
Az urbanizmusnak nemcsak azokat a jellemzőket kell jelölnie, amelyekkel minden
város rendelkezik, hanem alkalmasnak kell lennie változataik feltárására is. Az ipari város
társadalmi vonatkozásait tekintve különbözik a bányavárostól, a halászati központtól, az
egyetemi várostól. Egyetlen iparral rendelkező városnak más társadalmi jellemzői vannak,
mint a többfajta iparágat elhelyező városnak.
A város szociológiai definíciójának alkalmasnak kell lennie arra, hogy a különböző
várostípusoknak, mint társadalmi egységeknek az összes lényeges közös jellemzőjét
kimutassa, de nem lehet annyira részletező, hogy figyelembe vegye a sokféle típus
valamennyi változatát. A városok különböző jellemzői között vannak olyanok, amelyek a
városi élet természetének kialakításában nagy szerepet töltenek be. A városi társadalmi lét
lényeges jegyei a város lélekszámától, népsűrűségétől és funkcionális típusától függenek. A
falusi életben is kimutatható az urbanizmus valamiféle hatása, méghozzá olyan mértékben,
amennyire a falu és a város érintkezik egymással. Bár az urbanizmus, mint életmód magától
értetődően a városnak tekinthető településeken alakul ki, mégsem korlátozódik e
településekre, hanem különböző mértékben mindenhol megvan, ahol a város hatása
érvényesül.
Mind az urbanizmus, mind az urbanizáció legtisztább formáiban, a városi
településeken és főként a metropolisokban figyelhető meg.
Nem szabad a városiasságot az iparosodással és a modern kapitalizmussal
összekeverni. A városok kifejlődése a modern világban nem független a modern gépi
technológia, a tömegtermelés és a tőkés vállalkozás megjelenésétől. De a régebbi korok
városai, amelyek az iparosodás előtti társadalmakban alakultak ki, bármennyire különböztek
is a mai nagyvárosoktól, mégis városok voltak.
Szociológiai szempontból a várost úgy definiálhatjuk, mint társadalmilag heterogén
egyének nagy sűrűségű és állandó települését.

Az urbanizmus elmélete

Minél nagyobb, sűrűbben lakott és heterogénebb egy település, annál inkább megfigyelhetők
benne az urbanizmus jellegzetességei. A lélekszám növekedésével a heterogenitás fokozódik.
A városi lakosság nem képes önmaga újratermelésére, ezért népességének fenntartásához és
növeléséhez más városokból, falvakból és más országokból történő bevándorlás szükséges. A
város a fajok, népek és kultúrák olvasztótengelye és a legkedvezőbb tenyésztelepe – biológiai,
kulturális értelemben – új hibrideknek. A város nem csupán megtűri, hanem még jutalmazza is
az egyéni különbségeket. Az embereket nem annyira hasonlóságuk és hasonló
gondolkodásuk, hanem inkább különbözőségük alapján gyűjti össze a föld minden részéből.

A népesség aggregátum mérete: Ha valamely település lakosainak a száma bizonyos határon

túl növekszik, akkor az kihat a lakosok közötti viszonyokra és a város jellegére. A nagy
létszám az egyéni változatok nagyobb fokát eredményezi. Továbbá, minél többen lépnek
egymással interakcióba, annál nagyobb potenciális differenciálódásuk mértéke. A városlakók
személyes tulajdonságai, foglalkozásai, kulturális élete és eszméi többfélék, mint a
mezőgazdasági lakosoké. Az ilyen változatok előidézhetik az egyének térbeli szegregációját
bőrük színe, etnikai hovatartozásuk, gazdasági és társadalmi státusúk, ízlésük és preferenciáik
szerint.
Ha valamely település lélekszáma néhány 100 fölé emelkedik, akkor ezzel lehetetlenné
válik, hogy a településen élők valamennyien ismerhessék egymást személyesen is. Max

2
Weber, felismerve e tény társadalmi jelentőségét, kimutatta, hogy a nagy lélekszámú és
népsűrűségű településeken a lakosok nem ismerik személyesen egymást, holott a személyes
ismeretség minden szomszédi kapcsolat előfeltétele. Tehát a lélekszám növekedése
megváltoztatja a társadalmi kapcsolatok jellegét is. Ha valaki minél több emberrel lép
interakcióba, előbb-utóbb képtelenné válik arra, hogy e kapcsolatokban teljes személyiségével
vegyen részt. Ezért bekövetkezik az emberi kapcsolatok szegmentációja, aminek alapján a
város mentális életét tanulmányozók „skizoid” jellegűnek nevezték a városi személyiséget.
Szó sincs arról, hogy a városi lakos kevesebb embert ismer, mint a falusi. A városi több
embert lát és „érint” napjában, de kevesebbel lép személyes kapcsolatra és kapcsolatai
kevésbé intenzívek.
A városi emberek általában csak szegmentális szerepekben érintkeznek egymással.
Életszükségleteik kielégítése miatt több embertől függnek, mint a falusiak és így több
szervezett csoporthoz kapcsolódnak, mégis kevésbé függnek egyes személyektől. A várost
inkább a másodlagos, mint elsődleges kapcsolatok jellemzik. A városi kapcsolatok
személytelenek, felületesek, átmenetiek és részlegesek maradnak.
A városi viszonyok felületessége és átmenetisége magyarázza a városlakók nagyobb
fokú kifinomultságát és racionalitását.
Az egyének foglalkozási specializációja csak olyan kiterjedt piac alapján mehet végbe,
amely lehetővé teszi a munkamegosztást. A városi élet lehetővé teszi és segíti a
munkamegosztást. A városi élet összefügg a munkamegosztással és a foglalkozások
specializálódásával. E kölcsönös függőséget növeli az, hogy minden város a számára
legelőnyösebb funkciókban igyekszik specializálódni.
A városra jellemző, hogy az érdekeket képviseleten keresztül érvényesítik. Az egyén
nem sokat számít, de a képviselő hangját tiszteletben tartják.

A népsűrűség: Durkheim kimutatta, hogy ha adott területen a lélekszám (azaz a népszűrűség)

növekszik, akkor abból differenciálódás és specializálódás következik, mert az adott területen
a megnövekedett lélekszámú népesség másként nem tud megélni. A népsűrűség tovább
differenciálja az embereket és tevékenységeiket, illetve fokozza a társadalmi struktúra
komplexitását.
Simmel azt a hipotézist dolgozta ki, hogy ha sok egyén kerül fizikai közelségbe
egymással, akkor megváltozik a városi környezettel és embertársainkkal való
kapcsolattartásuk módszere. A földrajzi közelségnek a társadalmi távolság felel meg.
A térért folytatott verseny oly nagy, hogy minden területet a lehető
leggazdaságosabban igyekeznek felhasználni. A munkahely és a lakóhely elválik egymástól.
Az ipari s a kereskedelmi létesítmények közelsége mind gazdasági, mind társadalmi
szempontból nem teszi kívánatossá a területet ott-lakásra.
A munka jellege és helye, a jövedelem, a faji és az etnikai jellemzők, a társadalmi
státus, a szokások, az ízlés és az előítéletek olyan fontos tényezők, amelyek befolyásolják,
hogy a népesség különböző csoportjai hogyan oszlanak el az egyes városrészek között. A
hasonló státusú és szükségletű egyének egy területre sodródnak. A különböző városrészek így
sajátos funkciókat kezdenek ellátni. A város különböző résztársadalmak mozaikjaként épül
fel, s e mozaikkockák egymástól élesen elkülönülnek.
Semleges emberek együttéléséből és együtt dolgozásából a verseny, a hatalmaskodás
és a kizsákmányolás erősödése fakad.

A heterogenitás: A városi miliőben élő sokféle személyiségtípus közti társadalmi interakció

széttöri a merev kaszthatárokat, bonyolítja az osztályszerkezetet és a differenciáltabb
rétegződési formák létrejöttét segíti elő. Az egyén fokozott mobilitása azzal a
következménnyel jár, hogy az instabilitást és a bizonytalanságot egyre inkább általában is

3
normaként fogadják el. Egy csoport sohasem annyira egyértelműen elkötelezett, mint az
egyén. Ezért a csoportok soha nem rendezhetők el egyértelmű hierarchiában. Az egyén
különbönöző csoportok tagja lesz.
Részben a földrajzi mozgékonyság, részben a társadalmi mobilitás miatt, a csoportok
tagsága gyorsan változik. A városlakó általában nem tulajdonosa lakásának, lakóhelyét időről
időre változtatja, ezért ritkán alakít ki szomszédaival igazi szomszédi viszonyt. Az egyén
általában nem képes az egész várost áttekinteni, illetve felismerni saját helyét a város
rendszerében. Kevéssé képes felismerni saját „legjobb érdekeit”, és ezért azt sem tudja
eldönteni, hogy a vezetők közül kiket válasszon.
A város egyik oldalról a legkülönbözőbb embertípusok gyűjtőhelye, mert a városban
sokféle feladatot kell megoldani, s ezért a városi élet a versenyen keresztül kedvez az
egyéniségeknek. A város jutalmazza az újdonságot, a hatékonyságot, a találékonyságot. Másik
oldalról a városnak kiegyenlítő hatása is van. Ha a legkülönbözőbb egyének valahol
nagyszámban koncentrálódnak, akkor megkezdődik az elszemélytelenedés folyamata is. A
kiegyenlítődésnek ez a tendenciája része a város gazdasági alapjának.
A városokban a társulások alapja a pénzviszony, javak és szolgáltatások
megvásárolhatósága lett. Az individualitás háttérbe szorul a városban, nem egyénekben,
hanem kategóriákban gondolkodunk. A közszolgáltatásoknak, a szórakoztatási, kulturális és
oktatási intézményeknek a tömegigényekhez kell igazodniuk. Ha az egyén részt akar venni a
város társadalmi, politikai és gazdasági életében, akkor egyéniségét alá kell rendelnie a
nagyobb közösség követelményeinek, és tömegmozgalmakhoz kell kapcsolódnia.

Az urbanizmus elmélete és a szociológiai kutatás

A lélekszám, a település népsűrűsége, a heterogenitás foka alapján megmagyarázhatjuk a

városi élet jellemzőit.
Az urbanizmus ökológiai perspektívája: A városokban az aktív népesség aránya nagyobb, mint
a mezőgazdasági területeken, ahol több az idős és a fiatal. A városi népesség nagyobbik felét
nők alkotják. A városi lakosság heterogén faji és etnikai szempontból is. A nagyobb
városokban nagyobb a négerek és más faji csoportokhoz tartozók aránya is, mint a kisebb
városokban. A városok egyik legfontosabb jellemzője, egymástól való különbözőségük. A
városok inkább fogyasztják, mint termelik az embereket. A születések és a halálozások aránya
kihat az emberi élet értékelésére, illetve a személyiség társadalmi megbecsülésére.

Az urbanizmus, mint a társadalommá szerveződés sajátos formája: A város nem kedvez a

hagyományos családi életnek, a gyereknevelésnek és általában az otthonközpontú
életvitelnek. A városokban az anyák dolgoznak; később házasodnak; nagyobb az egyedül-élők
aránya. Több a kisebb és gyermektelen család, mint vidéken. A város létrehozta a különböző
csoportok közötti jövedelmi és státuskülönbségeket. A városban nagyobb a munkavállalók
aránya és a megélhetési költségek is magasabbak. A városlakó céljainak elérésére más hasonló
érdeklődésű emberekkel együtt szervezett csoportba tömörülnek. Így szaporodnak az
önkéntes szervezetek.

A városi személyiség és a kollektív viselkedés: A városlakó gazdasági, politikai, oktatási,

vallási, szórakoztatási vagy kulturális célokat szolgáló önkéntes szervezetek révén fejezi és
fejleszti ki személyiségét, tesz szert státusra. A lelki zavaroknak, az öngyilkosságnak, a
bűnözésnek, a korrupciónak az előfordulása a városban gyakoribb, mint vidéken. A városban
a társadalmi ellenőrzést is csak formálisan a szervezetek biztosíthatják. Minél több ember
kerül egymással kapcsolatba, annál alacsonyabb lesz a kommunikációs szint, s közelít ahhoz a
minimumhoz, amit a mindenki számára közös vagy érdekes információk cseréje jelent.

4
Herbert J. Gans

A városi és a kertvárosi életmód. A meghatározások újraértékelése

Wirth megadja a város szociológiai meghatározását, mely szerint a város a „társadalmilag

heterogén egyének viszonylag nagy sűrűségű és állandó települése”. Ezekből az
előfeltételekből Wirth levezeti a városi életmód körvonalait. Szerinte a létszám, a sűrűség és a
heterogenitás olyan társadalmi struktúrát hozott létre, amelyben az elsődleges
csoportviszonyokat felváltották a másodlagos, személytelen, felületes, múlékony kapcsolatok.

A belváros

Különböző típusú emberek kis területen zsúfolódnak össze. A városlakók között nincs fizikai
távolság, társadalmi kapcsolatokra lépnek egymással, ez viszont széttöri a meglévő társadalmi
és kulturális mintákat és elősegíti az asszimilációt, s így „olvasztótengely-hatással” jár.
Fontosabb fogalmak:
 Belváros: Azok az átmeneti lakóterületek, slumok, amelyek körülveszik a központi
üzleti negyedet, de néhány városban ezek mérföldökre is elhúzódhatnak a központtól.
 Külváros: Magába foglalja a stabil lakóterületeket, ahol a munkás- és középosztálybeli
lakók és háztulajdonosok élnek.
 Kertváros: A külváros legkésőbben kialakult és legkorszerűbb gyűrűje, amely csak
abban különbözik a külvárostól, hogy itt még alacsonyabb a népsűrűség.
Wirth szemében a városi lakosság régi társadalmi rendszeréből kiszakadt heterogén
egyénekből áll, akik képtelenek voltak új társadalmi rendszert kialakítani és ezért társadalmi
anarchia áldozatai lettek a városban.
A belvárosi lakosságot társadalmi és kulturális gyökereik szerint öt csoportba sorolhatjuk:
1. Kozmopoliták: Ide tartoznak a diákok, a művészek, az írok, a zenészek és
szórakoztatóiparban dolgozók, s az értelmiségi szakemberek is. Ezek az emberek azért
élnek a városban, hogy közel legyenek azokhoz a „kulturális” intézményekhez, amelyek
mindig csak a városközpontban helyezkednek el. A kozmopoliták jó része nem házas vagy
gyermektelen. Mások gyermekeiket a városban neveltetik. A kevésbé tehetősek
kiköltöznek a kertvárosokba, és ott nevelik gyermekeiket. A leggazdagabbak között is
vannak kozmopoliták, de ezeknek két lakóhelyük van, az egyik a kertvárosban vagy a
városon kívül. Önkéntesen választják a belvárost.
2. A nem házasok és gyermektelenek: Őket két alcsoportba oszthatjuk, attól függően,
hogy jelenlegi családi helyzetük átmeneti vagy állandó. Az átmenetileg nem házasok és
gyermektelenek csak bizonyos ideig élnek a belvárosban (bérlő fiatalok). Ha
megházasodnak, akkor először átmeneti környezetben bérelnek lakást, de ha megtehetik,
akkor inkább kimennek a városon kívülre vagy a kertvárosba. Akik nem házasodnak egész
életüket a belvárosban töltik. Önkéntesen választják a belvárost.
3. Etnikai szigetek lakói: Ők a belvárosban találhatók. Bár a városban laknak,
munkahelyükön kívül más városi intézménnyel nincs kapcsolatuk. Életmódjuk különbözik
a városiasságtól, mert rokonságukkal és elsődleges csoportokkal szoros kapcsolatot
tartanak. Kapcsolataik nem anonimak, a másodlagos csoportok kis szerepet játszanak
életükben. Tartózkodnak az idegenektől, a szomszédságukon kívül lakóktól. Ez a csoport
részben szükségből, részben hagyományból választja a belvárost.
4. Hátrányos helyzetben levők: Ez a csoport azért él a belvárosban, mert nincs más
választása. Ezek az emberek nagyon szegények, érzelmileg megzavartak. A családok
felbomlottak és főként nem fehér népesség. Ezeket az embereket a lakáspiac leromlott
házakba és városrészekbe kényszeríti, bár akadnak köztük olyanok is, akik csak

5
 időlegesen húzódnak meg a slumban, addig, amíg elegendő pénzt gyűjtenek egy külvárosi
vagy kertvárosi ház vásárlásához.
5. Lecsúszottak és lefelé mobilak: Ez a csoport is azért él a belvárosban, mert nincs más
választása. A lecsúszottak azok, akik visszamaradnak a városrésben akkor is, amikor ott az
alsóbb státusú bevándorlók vannak többségben, mert vagy nincs elég pénzük ahhoz, hogy
elköltözzenek, vagy valami más ok köti őket lakóhelyükhöz. A „lefelé mobilak” hasonlóak
a „lecsúszottakhoz”, korábban magasabb osztályhelyzetűek voltak, de a társadalmi-
gazdasági hierarchia és lakóhelyük minősége tekintetében lefelé kényszerültek. Jó részük
öreg, kis nyugdíjas.
Ez az öt csoport nagy népsűrűségű és heterogén környezetben él, mégis életmódjuk
különböző. Az utolsó két csoport kivételével, a többiek el vannak szigetelve környezetüktől,
és így nincsenek kitéve a Wirth által leírt társadalmi hatásoknak sem.
A kozmopoliták, a nem házasok és a gyermektelenek élete nem kapcsolódik a
szomszédságéhoz. A kozmopoliták sajátos szubkultúrában élnek, s ezért a szomszédaikkal
csak a legfelületesebb kapcsolat tartására törekszenek. A nem házasok és a gyermektelennek a
lakóhely kiválasztásánál nem törődnek a szomszédokkal, se azzal sem, hogy a helyi
kommunális intézmények milyenek. A gyermektelenek és a nem házasok csoportja átmeneti
jellegűek. Ezért olyan területeken laknak, ahol nagyfokú a népesség cserélődése. Mind ők
maguk, mind szomszédaik mobilak, a városrész kevéssé integrált társadalmilag.
A létszám, a népűrűség és a heterogenitás leginkább a hátrányos helyzetben levőkre és
lecsúszottakra hatnak. A hátrányos helyzetűek túlzsúfoltan élnek, ez alacsony jövedelműkből,
a faji diszkriminációból és egyéb hátrányokból következik. Mivel a hátrányos helyzetűek nem
választhatják meg szabadon lakóhelyüket, ezért olyan szomszédokkal kell együtt élniük,
akiket nem választottak és életmódjuk is idegen, sőt ellentétes lehet az övékével. A
lecsúszottak boldogtalanok, hiszen visszamaradtak, amikor előnyösebb helyzetű szomszédaik
elköltöztek. Kénytelenek elviselni a környezet megváltozásából eredő heterogenitást.
A belváros átmeneti területei heterogének, részben, mert olyan átmeneti típusok
lakják, akik nem igénylik a homogén környezetet, illetve olyan hátrányos helyzetűek, akiknek
nem volt választásuk vagy nagyon is mobilak voltak.
A heterogenitás a lakóhelyi instabilitásból ered. A lakóhelyi instabilitás mindenfajta
településen megtalálható, társadalmi következményei pedig mindenhol hasonlóak.

A külváros és a kertvárosok

A létszám, a népsűrűség és a heterogenitás másik következménye, hogy „a munka jellege és

helye, a faji és az etnikai jellemzők, a társadalmi státus, a szokások, az ízlés, a preferenciák és
az előítéletek” tekintetében homogén népesség területileg szegregálódik külön-külön
lakóhelyi körzetekben. Ez a leírás a külvárosi lakóterületekre illik. A városi lakosság többsége
ezekben a városrészekben lakik.
E városrészek életmódja leginkább kvázi elsődlegesnek nevezhető. Ebben a
városrészekben a másodlagos kapcsolatok száma nem nagy, mert a lakóövezetekben kevés a
gazdasági intézmény és a munkahely. Még a városrészben élő kereskedőket, üzletvezetőket és
más helyi vezetőket is barátoknak vagy ismerősöknek tekintik. A szomszédok közötti
kapcsolatok nem másodlagosak. E negyed lakói nem személytelenek vagy magányosak.
Az új kertvárosokra a konformitás, a kívülről irányítottság és a homogenitás jellemző.
A városokból a kertvárosokba való költözés új életmódot alakít ki.

6
A város és a kertváros összehasonlítása

A városi és kertvárosi lakóterületek különbségei:

1. A kertvárosok alvóváros jellegűek.
2. Távolabb esnek a központi üzleti negyed munka- és szórakozási lehetőségeitől.
3. Újabbak és modernebbek a városi lakóterületeknél, közlekedésük személyautóra, s
nem tömegközlekedésre épül.
4. Egylakásos épületekből állnak, ezért kisebb a népsűrűségük.
5. Népességük homogénebb.
6. Népességük demográfiailag különbözik a belvárosétól: a kertvárosok lakói
fiatalabbak, közülük többen házasok, magasabb a jövedelműk, és sokkal több köztük az
ún. fehérgalléros foglalkozású.
A legtöbb belső városrész a kertvárosokhoz hasonlóan alvóváros jellegű. Néhány régebbi,
belső városrészben található a lakóházak között gyárak és irodák, de még az itt
foglalkoztatottak nagy része sem a környéken lakik.
A kertvárosok a központi üzleti negyedtől csak földrajzilag vannak távol, de utazási
időben számítva nem. A belvárosi üzletek a felső középosztályt vonzzák és ugyanez áll a
városi szórakozóhelyekre is. A fiatalok gyakran a premiermozikban randevúznak, de a
múzeumok, a hangverseny- és előadótermek főleg a felső középosztálybelieket vonzzák, akik
közül a legtöbben a kertvárosokban laknak.
A kertvárosi életben a vonat és a személyautó nagy szerepet játszik. A
tömegközlekedési eszközök csökkenő igénybevétele azt jelzi, hogy a fiatalok közül sokan a
városban is átállnak az ún. autós életformára.
A kertvárosokban is, mint a városokban, politikailag csak a kisebbség, vagyis a
hivatásos politikusok, üzletemberek, jogászok, kereskedők és az átlagosnál nagyobb
műveltséggel rendelkező, ideológiailag motivált közép- és felső középosztály tagjai aktívak.
A háztípus is gyakorol bizonyos hatást a szomszédsági viszonyokra (Szomszédos
háztulajdonosoknak több lehetőségük van a vizuális kapcsolat megteremtésére, mint egy
bérház különböző emeletein lakóknak.) azonos foglalkozású csoporton belül lakóhely szerint
nem mutathatók ki lényeges különbségek a társadalmi kapcsolatokban. A lakók homogenitása
nagyobb szerepet játszik a társas kapcsolatok kialakulásában, mint a térbeli közelség.
Heterogén népesség esetében bérházakban és családi házakban gyenge kapcsolatok jönnek
létre a szomszédok között. Homogén népességnél viszont bármely háztípusban erősebb
társadalmi kapcsolatokat figyelhetünk meg. Például, egy mobil, heterogén összetételű
városrészben a bérház, nyüzsgő mikrotársadalom, míg egy etnikai csoport által lakott
városrészben található bérház, magányos, anonim épület. A kertvárosban is megfigyelhető
hasonló jelenség: a homogén háztömbökben az emberek összejártak, a heterogén körzetekben
legfeljebb udvariasan üdvözölték egymást.
A kertvárost a városnál homogénebbnek szokták jellemezni. A külvárosi lakók
többsége uniformizált háztömbökben él (pl. Philadelphiában, Baltimore-ban). A kertvárosokra
az a jellemző, hogy a legtöbben saját családi házukban laknak, bár az amerikai városok külső
kerületeinek többségében is magas a saját házukban élők száma.
Demográfiailag a kertváros homogénebb, mint a városok, bár nem homogénebb a
külvárosoknál. Az új városrészek homogénebbek a régieknél, mivel népességük még nem
cserélődhetett ki, a mobilitás pedig a heterogenitás egyik fő tényezője. A kevésbé költséges
házakból álló negyedek kevésbé homogének, mint a drága városrészek. A drága házakat csak
magas jövedelműek tudnak vásárolni, s ezért a költségesebb városrészek homogénebbek. A
költséges negyedekben lakóknak elég gazdasági és politikai hatalmuk van ahhoz, hogy
megakadályozzák más társadalmi csoportok beköltözését városrészükbe.

7
 A kertvárosba a kisgyermekes középosztályhoz tartozó családok költöznek. E
vonatkozásban is kisebbek a különbségek a kertvárosok és a külvárosok között. Sok
szempontból a kertvárosi és külvárosi népesség nagyon is hasonló. A lakóterület kora és a
lakásár nagyobb szerepet játszik valamely negyed demográfiai sajátosságainak a
kialakulásában, mint a városrésznek a városon belül elfoglalt helyzete.

Jellemzők, társadalmi szervezet és ökológia

A belváros különbözik a külvárostól és a kertvárostól. A gazdasági feltételek, a kulturális

jellemzők, az életciklus és a lakóhelyi instabilitás jobban magyarázzák az életmódot, mint a
létszám, a népsűrűség vagy a heterogenitás. A város és kertváros közti fizikai és egyéb
különbségek jelentéktelen hatást gyakorolnak az életmódra. A város és a kertváros nem
teljesen ellentétes.
Ha elegendő lakás és különböző városrész van, s így léteznek alternatívák, akkor az
emberek választanak, és ha a lakáspiac elég rugalmas, akkor igényeket fogalmaznak meg és
elégítenek ki.
Az osztály (gazdasági, társadalmi és kulturális értelemben véve) és az életciklus
befolyásolja azt, hogy az emberek hol és milyen lakást szeretnének és választanak. A
belvárosban a nem házas és gyermektelen életmódbeli sajátosságot – szomszédoktól való
elszigeteltségüket – az életciklusuk magyarázzák meg. A kozmopolita életformát
életciklusukból és sajátos osztályhelyzetükből fakadó szubkultúrájuk elemzésével érthetjük
meg. A lecsúszottak és hátrányos helyzetűek életmódját alacsony társadalmi-gazdasági
szintjükkel és egyéb társadalmi hátrányaikkal magyarázhatjuk meg.
Az újfajta kertváros a munkásosztály felső rétegéhez és az alsó középosztályhoz
tartozó, az átlagosnál fiatalabb népesség életmódját szemlélteti. A kertvárosok mai új lakói a
városokban laktak. A kertvárosnak tulajdonított viselkedési jellemzők a társadalmi osztálytól
és az életkortól meghatározottak.
A városgazdaságot a gazdasági és társadalmi rendszer éppúgy formálja, mint a helyi és
regionális ökológiai folyamatok.
A szociális lakótelep-építkezések tapasztalatai megmutatták, hogy az alacsonyabb
népsűrűségű, az új épületek vagy a korszerű telekfelhasználás-tervek még nem szüntetik meg
az antiszociális vagy önromboló viselkedést. Az ilyen viselkedés az alacsony társadalmi-
gazdasági státusból és a faji megkülönböztetésből fakadó társadalmi hátrányok
következménye és csak a társadalmi hátrányok megszüntetésével számolhatók fel.

A definíciók újraértékelése

Ha életmód nem településtípusonként változik, hanem a társadalmi osztály és életciklus

szerint, s nem a település ökológiai tulajdonságaitól meghatározott, akkor a várost
szociológiailag nem lehet definiálni. A város vagy a kertváros fogalma alkalmas arra, hogy
fizikai és demográfiai értelemben különböző településtípusokat írjunk le, de az e fogalmakat
létjogosulttá tevő ökológiai folyamatok nem hatnak az életmódra. A szociológus ezért nem
beszélhet városi vagy kertvárosi életmódról.

Következtetés

A ’40-es években Wirth arra a következtetésre jutott, hogy a városiasság bizonyos formái
minden településtípusra jellemzőek. Kutatásait olyan időpontban végezte, amikor az
embereknek csak minimális választási lehetőségük volt. Ma nagy népsűrűségű és a heterogén
népesség-összetételű városrész a legtöbb ember számára időleges lakhely. A legtöbb amerikai

8
– mihelyt megteheti – saját családi házat vásárol és a külváros vagy kertváros alacsony
népsűrűségű övezeteiben kvázi elsődleges életmódot él.
A nemzetgazdaság és az állami lakáspolitika változásai befolyásolhatják a
lakáskereslet és -kínálat számos tényezőjét. Így például a városok térbeli növekedése olyan
méreteket ölthet, hogy a jelenlegi közlekedési rendszer többé nem tudja biztosítani a
munkásoknak a városba szállítását. A további ipari decentralizáció meggátolhatja és
megváltoztathatja a munkahely és a lakóhely közti viszonyt.
A nemzetgazdaság, a társadalom és a kultúra változásai hatást gyakorolhatnak a család
nagyságára, a műveltségi szintre, valamint az életciklus és az osztály különböző összetevőire.
Az egyetemi végzettséggel rendelkezők számának növekedése a kozmopoliták számának
emelkedésével jár együtt. Így a városlakók új csoportja alakulhat ki.

9
T. I. Zaszlavszkaja

A falusi lakosság városba településének társadalmi funkciói

A mai világ legtöbb országában végbemenő urbanizációs folyamat elkerülhetetlen eleme a

falusi lakosság jelentős tömegeinek városba települése. A falvak lakosságának intenzív
áttelepülése a városba rányomja bélyegét mind a társadalom szociális fejlődésére, mind pedig
a gazdaság fejlődésére.
A városi lakosság vándorlását, főleg a mezőgazdasági lakosság Szibériába és a Távol-
Keletre történő áttelepülését már a forradalom előtt vizsgálták. A szovjet hatalom éveiben a
városba való áttelepülés megnőtt az ország iparosítása miatt. 1926-tól 1959-ig a Szovjetunió
városi lakossága 73,5 millió emberrel növekedett, és e növekedés kb. 90%-a a falusi lakosság
városba településének volt a következménye.

A lakosság vándorlásának vizsgálata a különböző társadalomtudományokban

A lakosság vándorlásának vannak invariáns funkciói. A vándorlás három alapvető vagy

invariáns funkciója:
1. A földrajzi mobilitás biztosítása, ami egyrészt az egyes települések lakosság-
összetételének változékonyságát növeli. Másrészt lehetővé teszi, hogy a város és falu
közül választhassák ki az emberek lakóhelyüket.
2. A lakosság mennyiségi átcsoportosítása országrészek, természeti zónák, a falu és
város, a különböző falusi és városi településtípusok között.
3. A különböző körzetek és települések lakosság-összetételének minőségi megváltozása.
Ez abból ered, hogy az egyes társadalmi-demográfiai csoportok nem azonos mértékben és
nem ugyanolyan irányban vándorolnak.
A vándorlás felsorolt három funkcióját összefoglalóan gyorsító, átcsoportosító és szelektív
funkcióknak is nevezhetjük.
A lakosság területi átcsoportosítása és minőségi összetételének a megváltozása nem
valósulhat meg az egyének földrajzi mobilitása nélkül.
A demográfiát az érdekli, hogy a vándorlásnak milyen következményei vannak a
népesség újratermelése szempontjából. A szociológia a vándorlás társadalmi funkcióival,
mozgató erőivel, serkentő és gátló tényezőivel és az egész folyamat mechanizmusával
foglalkozik.

A vándorlás szerepe a gazdasági viszonyok rendszerében

A gépiparban a munka szüntelenül átalakul, a munkások változtatják a munkahelyüket és így

a teljesített munkafunkciók átalakulnak a termelés változó követelményeinek megfelelően. A
munka átalakulását az okozza, hogy elhalnak a régi foglalkozások és újak jelennek meg. A
területi átcsoportosítási folyamat feltételezi, hogy a körzetek, települések és vállalatok
munkaerő-összetétele és a foglalkoztatott munkások száma is megváltozik. Ez a vándorlás fő
gazdasági serkentőereje.
A vándorlási folyamat eredményekét megváltozik a munkaerő és a termelési eszközök
kihasználási foka. Változik az ország társadalmi termelésének átlagos hatékonysága is. A
vándorlás ún. gyorsító funkciója negatív hatást gyakorol a gazdaság fejlődésére. Minél
magasabb a lakosság földrajzi mozgékonysága, annál gyakrabban változtatja lakóhelyét,
következésképpen munkahelyét is.
A faluról városba irányuló vándorlás biztosítja a mezőgazdasági munkaerő
átcsoportosítását az iparba és az építőiparba, ezért a vándorlás e formája a munkaerő

10
átcsoportosításának egyik fő eszköze. A lakosság faluról városba való áttelepülése gazdasági
értelemben akkor nevezhető hatékonynak, ha e folyamat hozzájárul a munkaerőforrások és
termelési eszközök jobb felhasználásához.

A lakosság vándorlásának szociális funkciói

A szociológiai nézőpont sajátossága az, hogy a vándorlást a társadalmi mobilitás

sajátos formájának tekinti. A mobilitás a társadalmi folyamatok egyike. A mobilitás éppúgy
jelenti az egyének és csoportok földrajzi helyváltoztatását, mint a társadalmi struktúrák
átalakulását. Különbséget lehet tenni mobilitások között:
 Munkamobilitás: Egyéneknek vagy csoportoknak a társadalmi munkamegosztásban
elfoglalt helyében bekövetkező változások.
 Társadalmi mobilitás: Társadalmi helyzet megváltozása.
Mivel a vándorlás általában együtt jár a munkahely megváltozásával, ezért a munkamobilitás
megvalósításának egyik eszköze. A faluról városba vándorlás előrelépést jelent a társadalmi
munkamegosztásban.
 Vertikális mobilitás: A társadalom tagjainak a helyzete megváltozik a vertikális skálán.
Azaz, ha az egyén összetettebb, kvalifikáltabb vagy egyszerűbb munkafajtára tér át.
 Horizontális mobilitás: Ha a társadalmi helyzet a vertikális skála azonos pontján
változik meg.
A falusi lakosság városba költözése az egyén által végzett munka jellegének megváltozásától
függően mind a horizontális, mind a vertikális mobilitás eszköze lehet.
Az hogy a városba a falusiak legfiatalabb, legképzettebbek és legtehetségesebb rétege
települ, egyben azt is jelenti, hogy bizonyos társadalmi kiválasztódás megy végbe. A
vándorlás gyorsító funkciója a lakosság földrajzi mozgékonyságának növekedésében
nyilvánul meg. Lenin szerint „Ha egy népesség nem jön mozgásba, nem is fejlődhet…”
A szocialista társadalomnak érdeke, hogy gyorsítsa a munkaerő kvalifikáltságának
emelkedését.

A falusi lakosság városba költözésének összefüggése más társadalmi folyamatokkal

A vándorlás mozgatóerőit egyrészt a külső életfeltételek és főként a termelés fejlődési

törvényszerűségei. Másrészt pedig az emberek anyagi és szellemi szükségletei, érdekei és
törekvései alkotják.

A vándorlás társadalmi szabályozásának céljai

A vándorlás szabályozásának céljait társadalmi-gazdasági funkciójának a tartalma határozza

meg. A vándorlás szabályozásának célja a termelés gazdasági hatékonyságának és a nemzeti
jövedelem emelésének a biztosítása.
A városi és a falusi lakosság társadalmi-szakmai előrejutási lehetőségeiben fennálló
egyenlőtlenségnek három fontos magyarázata van: 1. A városi lakosságnak a falusi
lakossághoz képest magasabb a társadalmi-szakmai kvalifikációs szintje. 2. A városi
iskolákban jobb a képzési rendszer szerkezete. Kevesebb falusi iskola van, tantestületük is
kevésbé kvalifikált, sőt néha nincs elegendő tanár. A falvak távol vannak a fontos
kultúracentrumoktól, könyvtáraktól, múzeumoktól. 3. A szakoktatási intézmények többsége a
városokban van. A falusi fiataloknak városba kell költözni, ahhoz hogy oktatási intézménybe
tudjanak járni, ez nemcsak pszichológiai, hanem anyagi nehézségeket is jelent számukra.
Elő kell segíteni a legtehetségesebb falusi fiatalok kiválasztását és főiskolára történő
előkészítést. Szabályozni kell a képzési és felvételi rendszert (pl. állami ösztöndíjakkal).

11
Leonard Riesman

Urbanizáció: a városfejlődés tipológiája

Az urbanizáció néhány társadalom esetében az ipari fejlődéssel kezdődik és innen halad

tovább a folyamat. Más társadalmaknál viszont elsősorban a városfejlődés az uralkodó és csak
később kezdődik meg a középosztály kialakulása és az ipari fejlődés.

I. Stádium

1. A fejlődő társadalmak

A fejlődő társadalmaknak minden tekintetben, így a városfejlődésben is általában

visszamaradtak. Ide tartoznak azok az újonnan függetlenné vált afrikai és délkelet-ázsiai
országok, amelyek gyarmati sorból most nyerték el függetlenségüket és a modern korban
jogosultak saját fejlődésük irányítására.
Ebben a stádiumban a társadalmak nagyrészt hagyományosak, mezőgazdaságiak és
falusiak. Nem homogének, mert a törzsi, vallási, nyelvi és eredetbeli különbségek megosztják
őket. Ezeknek az országoknak a városai előzőleg gyarmati igazgatási és gazdasági központok
voltak. Elvileg a gyarmati hatóságok székhelyei voltak, ahonnan a gazdasági és a politikai
ügyeket irányíthatták. Két társadalmat foglaltak magukba: a gyarmatosító igazgatási elitet és
az őslakosságot.

2. Nacionalizálódó társadalmak

A kifelé irányuló negatív nacionalizmus is képes arra, hogy egyesítse az ellentétes elemeket.
Ezt az általánosítást a háború utáni évtizedekben függetlenné vált társadalom tapasztalata
igazolja. Pl. El Salvador és Törökország is ezt a típust szimbolizálják. Ami közös bennük, az a
középosztály korai kialakulása és a nacionalizmus hangsúlyozása. Ezeknek az országoknak
nem volt sikerük sem a városi, sem pedig az ipari növekedésben. Ezért a nacionalizálódó
jelleg miatt kerülnek az I. stádium kategóriájába.
Az ilyen társadalmakban a nacionalizmus kialakulását olyan középosztálybeli elit
létrejötte kíséri, amely kicsi, iskolázott és értelmiségiekből, rendszerint jogászokból, katonai
vezetőkből és kis földbirtokosokból tevődik össze. Széles fehérgalléros csoportnak még nincs
gazdasági bázisa, ez csak később, az ipari növekedéssel együtt jön létre. A nacionalizálódó
országok még nem kezdtek hozzá az ipari fejlesztéshez, így mezőgazdasági országok.
A nacionalizmus ideológiájának képviselői a középosztályból származnak. A
középosztálybeli nacionalizáló elit sikereitől függ Törökország és a hasonló országok jövőbeli
fejlődése.
Ezekben az országokban a városnak fontos szerepe van. Az elit lakóhelye a város. A
városból sugárzik szét az elit hatalma. A város az elit központja, itt kerülnek kapcsolatba
egymással és az egész világgal. Az elit nem elszigetelt, felismeri, hogy szüksége van a
külvilág ismeretére is.

3. Iparosító társadalmak

Bizonyos társadalmak inkább az ipari növekedéssel kezdik fejlődésüket. Ezek a társadalmak

nem mondanak le a nacionalizmusról vagy a középosztály kialakításáról, de elsődleges céljuk
az iparosítás. A változás főként a gazdasági szektorban kezdődik, kisebb hangsúlyt kap az

12
osztályszerkezet és a politikai ideológia változása. Pl. India. Az utolsó évtizedekben az indiai
középosztály még mindig kisebbségben van, de nagy iparosítási erőfeszítéseket tettek.
E típus legfőbb jellemzője az ipari fejlődés előmozdítása. Az ipari vállalkozások az
urbanizációs folyamat felé haladnak. Az iparosodás üteme és jellege attól, hogy milyen típusú
gazdasági segítséget kapnak ezek az országok. Ha a lakosság nagy tömegeit mindaddig a
városokon kívül tartják, amíg az ipar fejlődése nem jut el addig a pontig, hogy már képes
számottevő munkaerőt foglalkoztatni, akkor számos városi problémák pl. a lakáskérdésnek, a
munkanélküliségnek és az életszínvonal emelésének a megoldását megkönnyítik. Az
iparosodást gyorsan követi a többi változás.

4. Urbanizálódó társadalmak

A fejlődő országok változási folyamata városi központjaik növekedésével kezdődik. Az e

típusba tartozó országok: Egyiptom, Guatemala, Peru, Észak-Rhodézia és Korea. A fejlődés
kezdeti szakaszán a városi terjeszkedés vagy a kialakuló középosztály vagy pedig az ipar
támogatásától függ. E típus fő jellegzetessége az, hogy a városi fejlődés megelőzi a hasonló
méretű ipari növekedést.
Azok az országok, amelyekben a városfejlődés gyorsabb volt az ipari fejlődésnél és a
középosztály növekedésénél, általában rosszabb helyzetben voltak még a teljesen elmaradott
országoknál is.

II. Stádium

1. Átmeneti társadalmak

Az e szinten levő társadalmak minden szempontból valamelyest előrehaladtak. Mexikó,

Brazília és Nicaragua példázzák az e csoportba tartozó országokat. E társadalmak jellemző
jegye a fejlődés számos vonatkozása közt meglévő egyensúly. Ezeknek az országoknak a
városfejlődése többé-kevésbé együtt halad az ipari növekedéssel, a középosztály méretének és
nacionalista potenciáljuk növekedésével. A fejlődés itt akár meg is állhatna, bár valószínű,
hogy folytatódik. Változásra törekszik pl. Brazília, de azért aggódik a haladás miatt.
Az átmeneti társadalmakon belül a jövő változásai a városokban kezdődnek és dőlnek
el. Itt koncentrálódik a művelt középosztály nagyobb része. A középosztály a jövő fejlődése
szempontjából stabil helyzetre törekszik, de a lakosság nagy része még nem sok jót kapott az
ipari vívmányoktól. Az átmeneti országok nem oldották meg az ipari fejlődéssel együtt járó
problémákat.

2. Iparosító országok

Cél az ipari fejlődés ütemének kiemelt növelése. Az e csoportba tartozó társadalmak –

Görögország és Portugália – régebbi keletűek. A fejlődő országok még nincsenek ebben a
szakaszban, és ugyanez vonatkozik a latin-amerikai országokra is. Ezek nem erősen
iparosított országok és a korszerű standardok szerint falusiak, mezőgazdaságiak. Az iparosítás
felülmúlja az átmenetibb társadalmak szintjét. Tekinthetjük ezt a szakaszt olyannak is,
amelyen a nyugati országok fejlődésük során már áthaladtak. E típus fő vonása az, hogy
nagyobb súlyt helyez az ipari növekedésre, mint a városfejlődésre.

13
3. Kiegyensúlyozatlan városi társadalmak

Az e csoportba tartozó társadalmak kiegyensúlyozott átmenet után a gazdasági növekedés

ütemét túllépve haladtak a városfejlődés felé. Ezt a fejlődéi irányt Kolumbia és Panama
képviseli. Panamában a középosztály és a nacionalizmus fejlett. Kolumbiában sem a
középosztály terjeszkedése, sem pedig a nacionalizmus erősödése nem ért el Panamáéhoz
hasonló szintet. Ebben az országban a városok rohamos növekedését más társadalmi változás
nem követi. E társadalomtípus városai sebezhetők a változás okozta stresszektől, mert a
városok fenntartására nincs megfelelő gazdasági alapjuk és nincs olyan középosztályuk sem,
amelyik ebben az időszakban stabilitást biztosíthatna. Az ipari növekedés megindulása után –
1950 óta Kolumbiában meg is történt – az egyensúlyhiány és hatásai enyhülhetnek.
Az ilyen típusú társadalmak még átmeneti időszakukban vannak. Városfejlődésük
inkább nemzetgazdasági és politikai gyengeség, mint pozitív fejlődési mutató. A gyengeség
bizonyítéka: a középosztály hiánya. Ebből az következik, hogy főleg a nem a kielégítő falusi
körülmények miatt költöznek a városba, nem pedig a város vonzása következtében.

III. Stádium

1. Hagyományos városi társadalmak

Az e szakaszban levő társadalmak az ipari-városi fejlődés mindenszektorában új egyensúlyi

szintet értek el. Sőt ezek már városi társadalmak és lehetséges, hogy úton vannak a nagyvárosi
fejlődés végső szakaszához. Az ilyen típusú társadalmak hasonlóak lehetnek a II. stádium
átmeneti társadalmaihoz, de fejlettebbek azoknál. A városfejlődés, az ipari növekedés, a
középosztály kialakulása és a nemzeti tudat magas színvonalú. A városok növekednek ebben a
fázisban, de növekedésük főként bevándorlás eredménye és nem a városi lakosság
természetes szaporulata.

2. Kiegyensúlyozott falusi társadalmak

A városi fejlődés inkább hatott ebben a fejlődési szakaszban a vidéki társadalmakra, mint
korábban a paraszti és falusi társadalmakra. A lakosság kb. 20%-a lakik nagyvárosban, ami
magas arány. E társadalmak jellemzője, hogy a néhány nagyobb városban a lakosság
viszonylag kis része lakik, a településhálózat inkább arányosan eloszló, kisebb városi
koncentrációkra tagolódik. Pl. Norvégia lakosságának a fele tekinthető városinak, a városi
népesség 12 kis városban él.
E falusi kiegyensúlyozott társadalmak gazdaságában a mezőgazdaság fontos, de már
nem játszik kizárólagosan uralkodó szerepet, az ipar gazdasági szerepe növekvő. Az
iskolázottság és az egy főre jutó jövedelem tekintetében ezek a társadalmak azonos szinten
állnak a legfejlettebb nagyvárosi társadalmakkal, de iparuk fejletlenebb, és nincsenek
túlnépesedett nagyvárosi koncentrációik. A vidék életképes és gazdaságilag fontos maradt.

3. Városi-ipari társadalmak

Az e csoportba tartozó társadalmak – pl. Olaszország, Magyarország és Lengyelország –

folytatják ipari fejlődésüket azután is, hogy elértek egy ésszerűen magas városi koncentrációt.
Ez a városi koncentráció a teljesen nagyvárosiasodott társadalmak szintje alatt van. A
mezőgazdaság továbbra is fontos szerepet játszik, de éppúgy folytatódik az ipari növekedés is.
A középosztály sokkal kevésbé fejlődött ki, mint az ipar.

14
4. Kiegyensúlyozott ipari társadalmak

Ezekben a társadalmakban arányosan fejlődött az életszínvonal, a nacionalizmus, a

középosztály és az ipar. Az e csoportba tartozó országok – Franciaország és Kanada –
urbanizáltak és iparosodottak. E társadalmak városai kozmopoliták, de nem olyan nagy
népsűrűségűek, mint a teljesen nagyvárosi társadalmak városai. Erős középosztályuk van.
Mind az oktatás, mind az egy főre jutó nemzeti jövedelem magas színvonalú. A népesség
növekedésével további városfejlődés várható. A városok növekednek, de nem máról holnapra.
Kertvárosiasodást is megfigyelhetünk mind Franciaország, mind Kanadában.

IV. Stádium

1. Kiegyensúlyozatlan nagyvárosi társadalmak

A nagyvárosi társadalom két típusát különböztetjük meg. A kiegyensúlyozatlan típus

sajátossága, hogy a nagyvárosi fejlődés minden korábbinál gyorsabb. Az e típushoz tartozik
Chile és Argentína városi koncentrációja. Argentína lakosságának 2/3-a lakik városokban, és
több mint 1/3-a lakik az ország 15 legnagyobb városában. E gyorsan városiasodó
társadalmakban a középosztály nem növekedett olyan gyorsan, mint a nagyvárosi
koncentráció. Az analfabétizmus és az egy főre jutó nemzeti jövedelem Argentínában és
Chilében alacsony. Ezek jelzik azt, hogy nem alakult ki a megfelelő középosztálybázis, és a
politikai és gazdasági stabilitást biztosító középosztálybeli nézetek nem terjedtek el
megfelelően. A fejlődés ilyen egyenlőtlenségei a nem megfelelő ipari fejlődésre vezethetők
vissza. Az aktív keresők, kb. 1/3-a a mezőgazdaságban van foglalkoztatva.
A városoknak nincs megfelelő ipari bázisuk, sem pedig osztálystabilitásuk. E
társadalomban a városok ökológiai szerkezetét a gazdagok és szegények térbeli elkülönülése,
a slumok kialakulása jellemzi. A társadalom ebben a stádiumában súlyos gazdasági
problémákkal küszködik; a városokban magas és állandó a munkanélküliek aránya, és nagyok
a jövedelmi egyenlőtlenségek is.

2. Nagyvárosi társadalmak

E típusba azok a fejlett, nagyvárosi társadalmak tartoznak, amelyek elérték az eddigi ipari és
városi fejlődésnek a végső stádiumát: elsősorban az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és
Hollandia. Ehhez a típushoz tartozik még Dánia, Ausztria, Nyugat-Németország és Izrael is,
jóllehet a társadalmi-gazdasági fejlődés egyik vagy másik vonatkozásában ezek az országok
még nem értek a fejlődés csúcsára.
Ezek az országok az urbanizáció jelenleg ismert határait jelzik. Ezeket a nagyvárosi
társadalmakat nem annyira a városi és ipari fejlődés közötti egyensúly hiánya jellemzi, hanem
inkább az, hogy nem tudták előre látni a nagyvárosi fejlődés tényeges következményeit.
Ezeknek az országoknak megvannak a gazdasági eszközeik nagyvárosi központjaik
felújítására és fenntartására, de már elkéstek a cselekvéssel, és vonakodnak megváltoztatni a
jelenlegi körülmények között már működésképtelen politikai igazgatás hagyományos
koncepcióit.
Az Egyesült Államokban, mind Angliában a nagyvárosi probléma az, hogy újra
értelmezzék a városi igazgatás és felelősség hagyományos kereteit, hogy azok tükrözzék a
nagyvárosi lét realitásait.

15